A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: FROM A CERTAIN POINT OF VIEW

Del Rey, an imprint of The Random House

Publishing Group, a division of Random House,

Inc., 2017

© & TM 2018 Lucasfilm Ltd.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2018 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2018 by Szukits Könyvkiadó

Fordította KALTENECKER KRISTÓF, OSZLÁNSZKY ZSOLT, SZENTE

MIHÁLY

ISBN 978-963-497-453-6

Szaklektor: Szente Mihály – Lektor: Vágó József

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: Ez Design Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János
BEN ACKER E. K. JOHNSTON
RENÉE AHDIEH PAUL S. KEMP
TOM ANGLEBERGER MUR LAFFERTY
BEN BLACKER KEN LIU
JEFFREY BROWN GIFFRIN McELROY
PIERCE BROWN JOHN JACSON MILLER
MEG CABOT NNEDI OKORAFOR
RAE CARSON DANIEL JOSÉ OLDER
ADAM CHRISTOPHER MALLORY ORTBERG
ZORAIDA CÓRDOVA BETH REVIS
DELILAH S. DAWSON MADELEINE ROUX
KELLY SUE DECONNIX GREG RUCKA
PAUL DINI GARY D. SCHMIDT
IAN DOESCHER CAVAN SCOTT
ASLEY ECKSTEIN CHARLES SOULE
MATT FRACTION SABAA TAHIR
JASON FRY GLENN WELDON
KIERON GILLEN CHUCK WENDIG
CHISTIE GOLDEN WIL WHEATON
CLAUGIA GRAY GARY WHITTA
PABLO HIDALGO

SZUKITS
KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929
 Tartalom
Raymus (fordította: Kaltenecker Kristóf)

A vödör (fordította: Kaltenecker Kristóf)

Az adatmunka Sithje (fordította: Kaltenecker Kristóf)

Mesék a homokban (fordította: Kaltenecker Kristóf)

Reirin (fordította: Szente Mihály)

A Vörös droid (fordította: Szente Mihály)

Rítusok (fordította: Szente Mihály)

Mester és tanítvány (fordította: Szente Mihály)

Beru Whitesun Lars (fordította: Szente Mihály)

A balszerencsés rodiai (fordította: Szente Mihály)

Soha, semmiért (fordította: Szente Mihály)

Ilyeneket nem szolgálunk ki (fordította: Szente Mihály)

A kloo-kürt (fordította: Szente Mihály)

Plusz erő (fordította: Szente Mihály)

Jössz nekem egy fuvarral (fordította: Szente Mihály)

Hosszú Ormány titkai (fordította: Szente Mihály)

Viharban születtek (fordította: Szente Mihály)

Laina (fordította: Szente Mihály)

 Tökéletesen működőképes (fordította: Szente Mihály)

Jelentés rendkívüli eseményről (fordította: Szente

Mihály)

Átalakulás (fordította: Szente Mihály)

Napfogyatkozás (fordította: Szente Mihály)

A nagyság küszöbén (fordította: Szente Mihály)

Egy kissé messze esik (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Az elsütőbillentyű (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Egér-droidok és emberek (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Gikszer (fordította: Oszlánszky Zsolt)

A szolgálat vége (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Mesterséges mocsár (fordította: Oszlánszky Zsolt)

A halál pillanatában (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Van még egy reménysugár (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Palpatine (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Szikra (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Szolgálati beosztás (fordította: Oszlánszky Zsolt)

A sivatag fia (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Szárnyak nélkül (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Tartalékterv (fordította: Oszlánszky Zsolt)

A trükk (fordította: Oszlánszky Zsolt)

Bármely nap alatt (fordította: Oszlánszky Zsolt)

A Whill-krónikások (fordította: Oszlánszky Zsolt)

 Gary Whitta
Raymus
– Mit küldtek nekünk? – kérdezte Raymus Antilles
kapitány a tőle éppen elforduló Leia Organa hercegnőtől,
aki a kapitánytól kapott adattároló lemezt tartotta kezében.
Ezt a lemezt az egész katonai erejét kockáztatva
tulajdonította el a Felkelők Szövetsége a galaxis legjobban
őrzött erődjéből, a Scarif bolygó felszínén és a körülötte
lévő űrben folytatott harcok során. A rendkívül kockázatos
lépés, amely a Birodalom és a felkelők eddigi legnagyobb
ütközetéhez vezetett, súlyos veszteségekkel járt ugyan, de
a látszat szerint diadallal végződött. A lemez és tartalma
célba ért, mostantól Leia hercegnőn múlt a jövője.

– Reményt – válaszolt a kapitánynak, és a Tantive IV

pilótafülkéjének ablakán kinézve a végtelen űrt fürkészte.
Mindig olyan rejtélyes – gondolta Raymus. Leia soha nem
mondott többet senkinek annál, mint amennyit az illetőnek
feltétlenül tudnia kellett. Ez a saját és a többiek védelmét
szolgálta. Ezt alaposan megtanulta a hercegnő, akiből
galaktikus szenátor lett, és aki számtalanszor kockáztatta
életét, miközben a Felkelők szövetségét támogatta, ami
mostanra egymással veszekedő és elégedetlen
csillagrendszerekből szervezett, elszánt Szövetséggé vált.
Nem vehette fel a versenyt a birodalmi haderővel, azonban
a közös cél, amelyet még Raymus is vakmerőnek tartott,
összekovácsolta őket. Mindez talán elég volt arra, hogy a
galaxis elnyomottjai kapjanak egy esélyt szabadságuk
kivívására. Raymus merengve nézte a csillagokat, amint
azok fénycsóvákká nyúltak, ahogy a hajó belépett a
hipertérbe. Leia megfordult és mindketten kimentek a
folyosóra.
 – Túl fogjuk élni? – kérdezte aggódva a hercegnő. A
felszállás előtt Raymus felhívta Leia figyelmét a hajó rossz
állapotára, és hogy az képtelen lenne még egy tatuini
rutinrepülést is végrehajtani. Eredeti megbízása ez lett
volna. Saját erejéből nem lenne képes eljutni a Scarifra,
ehelyett a Profundity vezérhajó szállította. A karbantartó
személyzet sietve igyekezett megjavítani a Tantive IV hiper-
hajtóművét. A Scarifhoz érkezve Raymus csak arról tudta
biztosítani Leiát, hogy végre tudnak hajtani egy hiper-
ugrást. Azt már nem ígérhette meg, hogy képesek lesznek
elég sokáig repülni a hipertérben ahhoz, hogy biztonságos
helyre jussanak.

– Biztosabb választ csak menet közben tudok adni –

mondta a kapitány bizonytalanul Leiának.

– Menjünk! – adta ki az utasítást a hercegnő. Raymusnak

sietnie kellett, hogy tartsa vele a lépést.

***

Amikor Leia és Raymus beléptek a parancsnoki hídra, azt

látták, hogy a tisztek kétségbeesett gyorsasággal dolgoznak
a vezérlőpultokon.

– Jelentést kérek! – hangzott el a kapitány utasítása,

ahogy az ajtó becsukódott mögötte.

– Egyelőre tartjuk a fénysebességet, uram – tájékoztatta

egy közelben álló tiszt. – Meglátjuk meddig bírják a
hajtóművek ezt a terhelést. A kezelőszemélyzet minden tőle
telhetőt megtesz. Amennyiben tartjuk ezt a sebességet, egy
órán belül elérjük a Tatuint. A hajtóművek még rossz
állapotban vannak, bármelyik pillanatban leállhatnak. –
Raymus bólintott. Mindezt már tudta.
 A Tantive IV az előző küldetésen elszenvedett károk miatt
nem tudott elmenekülni a birodalmiak elől. Raymus hosszú
évek óta számos birodalmi blokádon és ellenőrzőponton
kormányozta át a hajót – a saját hajóját – úgy, hogy az vagy
észrevétlen maradt, vagy nem ébresztette fel a gyanakvást
senkiben. A felkelők legnagyobb katonai megmozdulásával
járó hadművelet azonban nem volt észrevehetetlen.
Számítani lehetett arra, hogy a Birodalom mindent megtesz
azért, hogy visszaszerezze az eltulajdonított adatokat. Egy
csapásra a Tantive IV lett a legkeresettebb űrhajó a
galaxisban, és pocsék állapotban volt. A valaha megszerzett
legfontosabb birodalmi adatok szállítására aligha
választhattak volna rosszabb űrhajót. Raymusnak azonban
nem volt választása, a neki osztott lapokkal kellett
játszania, a legjobb tudása szerint.

– A legnagyobb probléma az, amit magunk után hagyunk

folytatta a tiszt. – A kritikán aluli állapotban lévő hiper-
hajtással nem lehet észrevétlenül haladni. Ha a birodalmiak
észrevesznek bármilyen változást a hipertérben, amit
induláskor hagytunk, nem kerül sok idejükbe megtalálni
minket. – Raymus felsóhajtott. Figyelmeztette Leiát a
menekülés tervezésekor, hogy bár egy hiper-ugrásnál a
röppálya azonosíthatatlan, a Tantive IV hibás hiper-
hajtóműve egy lyukas olajoskannára hasonlít, vagyis
haladás közben azonosítható és követhető maradványokat
hagy hátra.

Elgondolkozott, hogy vajon mennyi idő alatt talál rá a

nyomukra a Birodalom. Leia kockázatosnak tartotta, hogy a
lázadók főhadiszállására, a Yavin 4-re térjenek vissza.
Egyéb lehetőség híján parancsba adta Raymusnak, hogy az
eredeti úti céljuk felé repüljenek, a Tatuinra. Még most is
remélte, hogy sikerül végrehajtania azt a létfontosságú
küldetést, amivel az apja megbízta, és tudta, hogy ha a
birodalmiak tovább üldözik őket, azon a bolygón nem
találnak majd mást, csak kietlen homokdűnéket. Raymus
látta a fedélzetmester eltorzult arcát, amint a férfi éppen a
beérkező helyzetjelentést tanulmányozta.

– Ne mondja, hogy rosszabbra fordult – szólította meg

gondterhelten.

– Uram, a Profundity súlyos károkat szenvedett –

jelentette a fedélzetmester. – Az elektromos rendszerei
zárlatosak lettek, és mivel a dokkban álltunk, ebből mi is
kaptunk. A fegyvereink és pajzsaink alig működnek. Nem
leszünk képesek megvédeni magunkat.

A helyzet kétségbeejtő volt. Bizonyosnak tűnt, hogy a

Birodalom nemsokára rájuk talál, és nekik kevés esélyük
volt arra, hogy megvédjék magukat. Raymus az előző
veszélyes küldetéseire a szorult helyzetekre gondolt, és
hogy azoknál milyen megoldásokban bízhatott. A remény
halvány szikrájával a szívében a személyzethez fordult:

– Hogy állnak a mentőkabinok? – kérdezte.

– Ahogy rendelkezett, uram – válaszolt szolgálatkészen

Helfun Rumm, a Tantive IV biztonsági tisztje. – Kilövésre
kész állapotban vannak. – Raymus észrevette Leia kérdő
tekintetét.

– Felség, ha a birodalmiak a fedélzetre lépnek, az ön

biztonsága a legfontosabb. Végső esetben sor kerülhet a
mentőkabinok használatára – közölte a hercegnővel.

– Erre bizonyára nem kerül sor – jelentette ki Corla

Metonae fedélzetmester, aki már régóta állt az előkelő
Organa család szolgálatában. – Még mindig diplomáciai
küldetést teljesítünk, a birodalmiak nem tehetik a lábukat a
fedélzetre.
 Raymus megfontolta a fedélzetmester állítását, amely
elméletileg igaz volt. A Tantive IV konzulátusi hajó volt,
amelyet Leia arra használt, hogy Alderaant képviselje a
galaktikus szenátusban. Diplomataként különleges jogi
védelmet élvezett, amely még a birodalmiaknak is tiltotta a
hajójára lépést és annak átkutatását a személyes engedélye
nélkül. Ez a kiváltsága lehetővé tette Raymusnak és saját
magának a különböző kémakciók lebonyolítását, és
megfelelő ürügyet biztosított számukra. Raymus azonban
kételkedett. A Scarifról ellopott adatállomány elegendő
okot adott a birodalmiaknak ezen jogaik felülbírálásához.

– Uram, ezeket a jeleket fogtuk – jelentette a

fedélzetmester, és felnézett a pultjáról. – A Birodalom vörös
kóddal ellátott utasítást sugároz. Bármilyen hajó, amelyre
illik egy CR90 korvett leírása, megállítandó és elfogandó. A
vörös kód felfüggeszti az összes birodalmi hajó pillanatnyi
feladatát. Soha nem tapasztaltam még ekkora
rádióforgalmat uram, a Birodalom minden frekvencián
sugározza. Akármit küldött fel a Zsivány Egyes a Scarifról,
vissza akarják kapni.

Minden tekintet Leiára szegeződött. A helyzetük

válságosnak tűnt. Raymus láthatta Leia arckifejezésén a
nyugtalanságot és aggodalmat, amit csak azok fedezhettek
fel, akik hosszú ideje mellette szolgáltak, és akik a
legjobban ismerték. Mindenki másnak ez az arc szilárd
elszántságot tükrözött. A kapitány tudta, hogy rosszat
jelentenek a fedélzetmester szavai. A hajó törékeny konzuli
mivoltán kívül egyetlen halvány reményük maradt csupán.
A CR90-es űrhajókból rengeteg szolgált szerte a
galaxisban, hajók ezrei hasonlítottak a Tantive IV-re. Tű
volt a szénakazalban, de a Birodalomnak módjában állt
szétrúgni az egész kazalt. A diplomáciai védelem mit sem
ért. Raymus azokra a koréliai korvetteken utazó
ártatlanokra gondolt, akiket a birodalmiak ezután fognak
megállítani. Biztosra vette, hogy lesznek olyan bolondok,
akik ellenállnak.

– Ha megtalál minket a Birodalom… – gondolkozott el

hangosan a hajó másodtisztje, Toshma Jefkin.

– Nem fognak – fejezte be Leia a tiszt mondatát. Raymus

ránézett Jefkinre. A másodtiszt évek óta szolgált a kapitány
hajóján, számos közös összecsapásuk volt a birodalmiakkal.
Megrendültnek látszott. Az arca tejfehér volt, a kezén
izzadtság csillogott. Az arca merevnek tűnt, mint aki
olyasmit látott, ami semmihez nem fogható.

– Tosh, mi az? – kérdezte Raymus. Jefkin a kapitányra

meredt üveges tekintetével.

– Uram… az a valami… a folyosón… Miközben kijutottunk

a Profundityből, lemészárolta egy tucat emberemet. A
sugárvetők mit sem értek ellene, csak jött és gyilkolt.
Mintha egy rémálomba csöppentem volna. Soha életemben
nem láttam ahhoz foghatót. Olyan volt, mint a halál
angyala…

Raymus és Leia elkomorodva néztek össze; tudták, hogy

ez mit jelent. A birodalmiak nem mást, mint Darth Vadert
küldték a lopott adatok visszaszerzésére. Ez volt a
legszörnyűbb hír mind közül.

***

Raymus visszatért a kabinjába üzenetet írni, amíg még

volt rá ideje. Tudta, hogy kapitányként a hajóval kell
vesznie, ha a sors úgy rendeli. Azt akarta, hogy ha erre sor
kerül, előtte még elküldje a családjának végső üzenetét.
Gondolatban többször lejátszotta már: a személyzet a
mentőkabinokkal menekül az átszálló birodalmiak elől, ő
pedig odaadja valamelyik bizalmasának az üzenetet
tartalmazó adattárolót, hogy továbbítsa feleségének az
Alderaanra. Miközben nekilátott az írásnak, úgy érezte,
hogy ez a lehetőség a legvalószínűbb mind közül.
Élesebben látta maga előtt, mint bárki más a hajón. Már a
küldetés elején rossz érzése támadt. Sietősen rögtönzött
akciónak indult, a parancsokat az utolsó pillanatban
változtatták meg. A helyzetük adott volt: egy megviselt
hajóban menekültek a galaxis széle felé, a lázadók utolsó
reményét hordozva. Három levelet akart írni. Egyet a
feleségének, és egyet-egyet a két lányának, amit majd csak
felnőtt korukban olvashatnak el, ha már megértik. Annyi
mindent szeretett volna elmondani nekik.

Mindenek előtt azt, hogy ha apa nélkül nőnek fel, az nem

a szeretet hiánya miatt van. Csupán mert ő jó életet akart
biztosítani számukra, és ezért mindenét kész volt
feláldozni. Ez a háború keserű iróniája: pont a legnemesebb
cselekedetek, amiket valaki a szeretteiért megtett,
választották el tőlük. Megpróbált írni, de nem jöttek a
szavak. Tudta, mit akar mondani, csak azt nem, hogyan.
Minél tovább nézte a képernyőt, annál nehezebben tudta
megfogalmazni utolsó szavait a szerettei számára. A
feleségétől bocsánatot akart kérni, amiért Leia hercegnőt
és a lázadókat szolgálta, és ez elválasztotta őket hetekre
vagy akár hónapokra is. Alig látta a lányait születésük óta.
Bármennyire is fájt mindez Raymusnak, úgy érezte, hogy
megérte meghozni az áldozatot a Szövetségért, Leia
lelkesedésével azonosulva harcolni egy jobb világért,
amelyben majd felnőhetnek az ő és mások gyermekei, és
amelyben a birodalmi zsarnokságról már csak a
történelemkönyvekben lehet olvasni.

Fordította: Kaltenecker Kristóf

 Christie Golden
A vödör
TK–4601 rendkívül hálás volt a sisakjának. A sisak
kérlelhetetlenül kordában tartotta fésülés után is szanaszét
álló szőke fürtjeit – amiktől ő nagyjából tizenhárom évesnek
látszott. Sima bőre könnyen elvörösödött és elsápadt, ebből
világossá vált, hogy hiába minden kiképzés, az érzelmeit
nem képes féken tartani. Azonban a sisakja és a
hangsugárzó miatt – ami a rohamosztagosok hangját szinte
egységessé modulálta – sokkal nehezebb volt értelmezni a
reakcióit.

Ezt az érzelmi álcát ma különösképpen értékelte a

rohamosztagos, miközben bárgyún vigyorgott. Nem hitte el,
hogy még csak éppen elhagyta az akadémiát, és azonnal
egy birodalmi csillagromboló fedélzetén szolgál. És nem is
akármelyik csillagrombolón. TK–4601, más néven Tarvyn
Lareka a Devastatoron teljesített szolgálatot, Darth Vader
vezérhajóján. Ettől kezdve Vader különleges légiójának
tagja volt, amit a „Vader ökle” néven emlegettek. Az
izgalom hullámai borzolták fel a kedélyeket a „Vader ökle”
nevű katonai gépezetben. Ha maga Vader nagyúr akarta
üldözőbe venni a scarifi csatából menekülő űrhajót, akkor,
ami TK–4601-et illette, a szállongó hírekben több lehetett
az igazság, mint a mese. A „vödörben”, ahogy a sisakot
nevezték, senki sem láthatta, ahogy ő a szemöldökét
ráncolta, miközben koncentrált, és ahogy mélykék szemével
hunyorított. Senki sem láthatta az örömét, miután egy
olyan bevetésről tértek vissza, ahol nem voltak
veszteségek, vagy kétségeit, amikor vonakodva hajtott
végre egy parancsot annak könyörtelensége miatt. Idővel
egyre jobban hozzászokott ezekhez a kegyetlenségekhez.
 Korábban, amikor TK–4601 mereven állt, alig egy méterre
Vadertól, a nagyúr a torkánál fogva emelte fel Antilles
kapitányt, és így hallgatta ki.

Hol vannak azok az adatok, amiket levettetek? – robajlott

Vader azon a zengzetes, mégis félelmetes hangján. Talán
ezen a hangon szólal meg maga a halál is. – Mit csináltatok
a tervrajzokkal?

Nincs nálunk semmiféle tervrajz. Ez diplomáciai űrhajó.

Fontos küldetést teljesítünk. A Tantive IV az alderaani
Organa család birtokában volt. TK–4601 tudta, hogy ebből
a családból az apa és a lánya a birodalmi szenátus tagjai.

Ha ez diplomáciai űrhajó, mutass nekem egy diplomatát!

– Vader nagyúr elsöprő haragjában összezúzta a kapitány
légcsövét, mielőtt a szerencsétlen válaszolhatott volna. TK–
4601 hallotta, hogy a csigolyák száraz gallyak módjára
törnek össze. Nagyot nyelt. A vödör mindent elrejtett.

A nagyúr TK–9091 parancsnokot utasította a hajó

átkutatására – addig kellett keresniük, amíg meg nem
találják a terveket. Ami az utasokat illette, őket élve kellett
elfogni, nem úgy, mint a néhai Antilles kapitányt. TK–4601-
et három rohamosztagos társával együtt küldték ezen
utasok felkutatására. Életre-halálra szóló bújócskát kellett
játszaniuk a különböző folyosókon és egyéb félreeső
helyeken a Tantive IV belsejében. TK–4601 érezte, hogy a
szíve hevesen dobog, érezte az arcából áramló meleget, és
mosolyra húzódott a szája. Tudatosan kiűzte fejéből a
kapitány halálát, és túltette magát az izgatottságon.
Diadalittasnak érezte magát. Nemegyszer ütöttek rajta
ismeretlen civilizációkon a távoli rendszerekben. Ezúttal
viszont komoly hajsza folyt a tervrajzokért. Igazi felkelők,
igazi fortélyokkal tulajdonították el a Birodalomtól a
tervrajzokat, amik egészen addig elérhetetlennek tűntek.
Okos teremtmények a felkelők – gondolta magában.

Soha nem ismerte volna be, de elég sok dolog miatt

érdemeltek elismerést. Mendemonda – ez az édes, kavargó
és alakváltó teremtmény – volt csupán, hogy az állítólagos
nagykövet nem más, mint az alderaani Leia Organa
hercegnő személyesen. Ez logikus feltevésnek tűnt, hiszen
a Tantive IV a hercegnő apjának birtokában volt. Leia és az
apja, Bail Organa nyilvánosan kifejezték már, hogy
szimpatizálnak a felkelők céljaival. Ez természetesen nem
jelentette azt, hogy ők maguk felkelőknek számítottak
volna. De mi van, ha mégis? TK–4601 beszélni akart TK–
3338-cal, aki közvetlenül mögötte haladt a Tantive IV
átkutatásakor. Meg akarta kérdezni tőle, hogy vajon igaz-e
a feltételezés a hercegnőről. Hogy milyen is igazából Leia
szenátor. Biztos, hogy tizenkilenc éves? Leia fiatalabb volt
TK–4601-nél, ennek ellenére már szenátorként dolgozott.

Megdöbbentő. Nem lenne meglepő, ha a felkelők

szirénéneke elcsábította volna. „Az ártatlanok támogatása”,
„a Birodalom által felajánlott rend bírálata”, és a hasonló
szólamok. TK–4601 is volt 19 éves, de ő ellenállt ennek a
hívásnak. Hithű birodalmi volt. A császár magasabb rangú
volt egy hercegnőnél, és a szenátus napjai meg voltak
számlálva.

– Szerinted meg fogunk találni bárkit is? – kérdezte a

mellé felzárkózó TK–4247. Ő még naivabb volt, mint TK–
4601, amikor csatlakozott Vader légiójához.

– Vader nagyúr elégedett lesz velünk, ha találunk valakit –

válaszolt TK–9091. Nem mondta ki az ellenkezőjét, hogy
Vader nem fog örülni, ha nem találnak senkit. TK–4601 nem
is akart erre gondolni. Vader azt a parancsot adta, hogy
élve vigyék elé az utasokat. A sugárvetőik élesre voltak
állítva, nem kábító üzemmódra, hiszen a legénység több
tagja is fegyverrel bujkált a Tantive IV fedélzetén, és tüzet
nyitottak a rohamosztagosokra. TK–9091-nak igaza volt,
amikor azt mondta az embereinek, hogy amennyiben utast
találnak, kábító lövést adjanak le.

– Mi van, ha megtaláljuk a szenátort? – kérdezte reszkető

hangon TK–3338.

– Ugyanaz a történet: kábítunk. De nem lehetünk biztosak

benne, hogy itt tartózkodik – válaszolta a parancsnok. –
Koncentráljatok! Ha ez tényleg lázadó hajó, akkor mocskos
trükkökkel fognak harcolni, sarokba szorított állatok
módjára.

Persze, hogy aljasul harcolnak – gondolta TK–4601. –

Hazudoznak az illegális akcióikról. Bujkálnak az árnyékban.
Mocskos a harcmodoruk. A kezdeti lelkesedés és az
óvatosság gyengülni kezdett, miután a sokadik folyosón
sem találtak senkit. Hirtelen megtört az egyhangúság.

– Kábítólövést neki! – kiáltotta TK–9091 hátrafordulva

TK4601-hoz. TK–4601 azonnal átváltotta a sugárvetője
kapcsolóját kábítólövésre, és abba az irányba nézett, ahova
TK–9091 mutatott. A pillanat egy szívverés töredékéig
tartott, de TK–4601 úgy érezte, hogy megállt az idő. A
hercegnő fehér ruhája szinte világított, a bőre sima és
sápadt volt. Olyan sápadt, mint TK–4601-é, azonban hosszú
fényes haja gondosan elrendezett tekercsekben simult
arcához, nem hasonlított TK–4601 élénk-szőke hajához. És
nagyon… kicsi volt a hercegnő. TK–4601 egy felkelő nőt
izmosnak és keménykötésűnek képzelt el, magasnak és
kemény harcosnak. A hercegnő nagyon törékenynek
látszott. – De a szeme… A barna szempár melegséget
sugárzott. A fiatal lány eltökélten és nyugodtan nézett a
rohamosztagosokra, miközben tekintetéből az volt
kiolvasható: soha nem törtök meg.

Kezében lézerpisztolyt tartott, csövével felfelé. És ekkor

TK–4601 hirtelen megértette, hogy ez a tizenkilenc éves
lány hogyan lehet érettebb, mint a nála kétszer idősebbek.
Megértette, hogyan válhatott belőle népszerű szenátor, és
miért szimpatizált a felkelőkkel. Hogy miért követték az
emberek. Ebben a végtelennek tűnő pillanatban tudta, hogy
ők, Vader elit alakulatának tagjai, túl lassúak lesznek. És
azt is tudta, hogy a parancsnok nagyon rosszul ítélte meg a
nőt, amikor veszélytelennek nevezte. Felismerte, hogy a
parancsnok könnyelmű döntése miatt nagy árat fognak
fizetni. Leia fehér ruhájának ujjai felcsúsztak vékony
karján, amint célra tartotta a pisztolyt.

TK–9091 páncélja átlyukasztva füstölgött. A történések

felrázták TK–4601-et az álmodozásból. Az idő, ami lassan
telt, most újból felgyorsult. Elsütötte a fegyverét, pontosan
a nő irányába, aki csakis Leia Organa hercegnő lehetett.
Leia azonnal összeesett, a fedélzet szürke és hideg
felületére rogyott anélkül, hogy el lehetett volna kapni. A
földön fekve az ujjai tovább szorították a lézerpisztolyt. TK–
4601 elindult felé, tele nyers aggodalommal, hátha túl
erősen ütötte meg a lövedék a lányt, hátha meghalt. Erős –
és árulásnak számító – megkönnyebbülést érzett, amikor
megállapította, hogy a hercegnő életben van.

– Nem lesz semmi baja – mondta TK–4601. Érezte, hogy a

szavaiban váratlan és akaratlan érzések rejtőznek. De a
vödörnek köszönhetően a szavak határozottnak és
szenvtelennek tűntek. Mély levegőt vett. – Jelentsd Vader
nagyúrnak, hogy foglyunk van! – mondta, és vészjósló volt
számára a gondolat, hogy Vader fogja kihallgatni a
hercegnőt. Néhányszor találkozott már a nagyúrral, és az a
pár alkalom elég is volt, hogy tudja, mit fog művelni
Leiával… De nem. Egy szép arc nem bizonytalaníthatta el.
Biztos volt benne, hogy a hercegnőt örömmel töltené el, ha
holtan látná a parancsnokot, őt magát, vagy a másik két
társát.

– Uram! – szólította meg TK–4247. – A parancsnok halott.

Halott? Az nem lehet. A fehér plasztoid páncélok

megvédték viselőjüket, hatástalanítva a lövedéket, és
ezáltal a lövések többsége nem volt halálos. Azonban a
hercegnő jól célzott, és alig három méterre állt, amikor
leadta a lövést. TK–4247 odahajolt a parancsnok
holttestéhez, és arccal felfelé fordította. Új parancsnokához
fordult, és megkérdezte:

– Mi a parancs, uram? – Uram. TK–9091 halálával TK–

4601 lett a parancsnok. Magasra akart jutni a ranglétrán,
de nem ilyen módon. Egy pillanatig nem válaszolt. Ismerte
az utasításokat. A halott rohamosztagosok az akció végéig
ott hevertek, ahol elestek. Ez alól nem volt kivétel TK–9091
sem. TK–4601 még mindig hallotta a lézerek süvítését és a
Tantive IV életben maradt legénységének halálsikolyait.
TK–4601 a foglyuk mellé állt. A lány teste ernyedt volt, az
arca beesett. A tűz kihunyt a szemében, de a szépsége
megmaradt. Nemsokára felébred, talán a szédülés, fejfájás,
meggyötörtség jeleivel, amit a kábítólövedék okozott. De
ahogyan TK–4601 korábban is mondta a csoportnak: „nem
lesz semmi baja”. Ellentétben TK–9091-gyel. A
parancsnokával. A barátjával. Azzal, aki a leghülyébb
vicceket sütötte el szabad óráikban, és aki a legkomolyabb
tudott lenni, amikor magára öltötte az egyenruhát. Most
azonban alábecsülte az ellenfelét.

Ostoba, nagyon ostoba hiba volt. A fogoly kezdett

magához térni, halkan nyöszörgött. Felkelő mivoltához
híven első dolga volt lövésre emelni pisztolyát. TK–4601
mérgesen kirúgta a kezéből. Leia felnézett rá, és sűrűn
pislogott. Az arcán megvetés látszott, amikor meglátta a
sisakot.

Ez a gyönyörű arc ugyanúgy ellenséget jelentett, mintha

egy sebes arcú, szakállas felkelő feküdt volna a padlón.
Leia Organa gyilkos volt. Rájuk nézett, de nem látta bennük
az embert, csak a Birodalmat, amit szolgáltak. Számára
Tarvyn Lareka nem rendelkezett arccal, névvel, csupán egy
szám volt. Nem jelentett mást, csak a gyűlölt ellenséget,
amit minden eszközzel el kell pusztítani. TK–4601 lehajolt
Leiához, megragadta a csuklóját, és talpra rántotta. A
hercegnő küzdött, de TK–3338 az oldalához szorította a
sugárvetőt. A fiatal nő megmerevedett, és megállt.

– Vader nagyúr látni kívánja Organa szenátort – közölte

TK–4601. Leia vékony csuklóján bilincs csattant. – Vagy
velünk tart a saját lábán, vagy elkábítva visszük Vader
nagyúr elé. Az ön döntése.

Egy pillanatig TK–4601 azt hitte, hogy Leia nekitámad.

Ehelyett megszólalt:

– Megyek magamtól – mondta higgadtan. A hangja nem

remegett. Ridegen és előkelően hangzott, pont amilyen ő
maga is volt. De TK–4601 tudta, mire képes Vader és a
vallató-droid. Nem akart az a valaki lenni, aki beleviszi a
hercegnőt ebbe a tökéletesen könyörtelen helyzetbe, Vader
markába és abba a szenvedésbe, amit a lebegő vallató-
droid baljós zúgása és számtalan kábítószere képes okozni
a foglyoknak. Beleszólt a rádiójába:

– Itt TK–4601. TK–9091 halott. Őrizetbe vettünk egy

foglyot. Két rohamosztagost kérek, akik elkísérik Vader
nagyúrhoz.
 – Vettük, TK–4601. Látjuk a pozícióját. TK–7624 és TK–
8332 már úton vannak.

A társai egymásra néztek, majd őrá:

– Uram? – Nem foglalkozott velük, hanem folytatta a

beszélgetést:

– Kérem, helyezzenek át aktív szolgálatba az összecsapás

hátralévő részére!

– Engedély megadva – jött a válasz. – Ez nem hivatalos, de

van egy olyan érzésem, hogy felszíni kutatócsoportokat
küldünk ki nemsokára, ha Vader nem találja meg azt, amit
keres. Minden erőnket bevetjük a kutatáshoz. Készüljön fel
a rengeteg homokra!

– Vettem! – válaszolt azonnal TK–4601. – Helyezzenek át

abba az egységbe!

Leia Organa a szemét résnyire vonva nézett TK–4601-re.

Másik két társa pedig riadtan figyelte őt, hogy vajon mire
készül. Mivel „Vader öklének” tagja volt, így a Devastatoron
is teljesíthetett szolgálatot, vadászhatott felkelőkre, amire
kiképezték, ehelyett olyasmit kért, ami felért egy
lefokozással. Talán meglepődtek volna a társai, ha tudják,
mi jár a fejében. TK–4601 szerette a Birodalmat. Hitt
benne. Tudta, hogy békét és rendet teremt a galaxisban. De
abban is biztos volt, hogy ő nem csinálhatja azt, amit
eddig… felkelőket ölni, miközben az arcukba néz,
egyenesen a szemükbe, és látja az érzéseiket, míg azok őt
nézve csak a fehér vödröt látják.

Meg tudta ölni őket, de csak akkor, ha egyenlő feltételek

mellett szállnak harcba. Csak akkor, ha nem látja őket úgy,
ahogy most látja ezt a szenátort, ezt a hercegnőt, ezt a
lázadót. Le tudta robbantani őket a levegőből, de nem tudta
volna szíven lőni őket. Megérkezett a két rohamosztagos.
TK–9091-et ott hagyták, ahol elesett. A szabályzat szerint.
Megértette volna.

A négy rohamosztagos Leia fölé tornyosulva vezette a

sötét nagyúrhoz. Ahogy TK–4601 nézte őket, a hercegnő
még egyszer, csodálkozva visszanézett rá. TK–4601
hirtelen, gondolkodás nélkül lekapta sisakját. Leia riadtnak
tűnt… egy férfit pillantott meg, aki alig volt idősebb nála,
akinek a haja szőke, a szeme kék, az arca piros volt. A
tekintetük összefonódott egy pillanatra. Leia bólintott, majd
elfordult. TK–4601 nem áltatta magát azzal, hogy
akármilyen kapcsolatba került volna a hercegnővel. Csupán
emlékeztette Leiát, hogy egy ember rejlik a páncél alatt…

De ami fontosabb volt, emlékeztette saját magát is.

Fordította: Kaltenecker Kristóf

 Ken Liu
Az adatmunka Sithje
– Pszt! Arvira, segítenél? – Abbahagytam a képernyőn
lévő adatok tanulmányozását. Tekintetem összetalálkozott
Bolvan tüzérparancsnokéval, akinek az arca ekkor bukkant
elő az asztalomon tornyosuló adattáblák halmai felett.

– Éppen dolgozom valamin – feleltem, és közben

bizonytalanul a képernyőre mutattam. Sokszor tartóztattak
fel a munkámban. Talán azt hitte, szükségem van egy kis
utánpótlásra. Mindenki úgy gondolta, hogy egy
csillagrombolón (4-es fokozatú) logisztikai összekötőnek
lenni könnyű feladat. Azonban rengeteg szervezés kellett
ahhoz, hogy a hajó legénysége a megfelelő ellátást kapja,
és fel legyen készülve egy esetleges bevetésre. A flottánál a
hivatalnokok munkája ugyanolyan megterhelő volt, mint a
katonai bevetésen részt vevőké.

– Kérlek, nagy szükségem van rád – erősködött Bolvan.

Felsóhajtottam. A tisztek síró csecsemőkhöz hasonlítottak:
ha szükségük volt valamire, akkor az a valami volt a
legfontosabb.

– Nem felejtettem el a holo-filmeket, amiket kértél. De

előbb muszáj feldolgoznom a Tantive IV adatait. Főleg,
mióta Vader nagyúr…

– Nem, nem! Teljesen másról van szó. – Megállítottam a

képernyő felé áramló adathalmazt. Világos volt, hogy
Bolvan addig nem hagy békén, amíg nem segítek megoldani
a problémáját. Megpróbáltam meggyőzően mosolyogni,
miközben megkérdeztem:
 – Miben állhatok rendelkezésedre? – Bolvan
visszapillantott maga mögé, meggyőződve arról, hogy üres
a folyosó. Becsukta az ajtót és leült.

– Szóval ez úgy volt… – Türelmesen végighallgattam,

amíg befejezi a történetet.

– Szóval arra utasítottad Hiját, hogy ne lőjön a

mentőkabinokra? Csak azért kérdezem, hogy megértsem.

– Így van.

– És miért? Meg akartad úszni a papírmunkát? – Nem

viccből kérdeztem. Mint minden katonaságnál, a birodalmi
flottában is mindent adminisztrálni kellett. A legtöbb tiszt
több időt töltött hivatalos papírok kitöltésével, mint a
lázadók elleni harccal. A 132. Kat.(22)-es császári
rendelkezés szerint, egy mentőkabin lelövése (kivéve 5-ös
kategóriájú vagy afeletti fegyveres összecsapás során) egy
XTM–51-CT űrlap kitöltésével járt, amit a százados
szeretett volna elkerülni. Ez az űrlap biztosította volna a
szenátorokat, hogy a birodalmi flotta háborús bűnöket nem
követett el. Bolvan szeretett minél kevesebb
papírmunkával, minél tisztábban eljárni.

A százados megrázta a fejét. Ez érdekes volt.

– Próbálunk spórolni a lézerrel?

Bolvan semmibe vette szarkasztikus megjegyzésemet. De

az arca elvörösödött.

– Az érzékelők nem észleltek életjeleket a kabinban. Úgy

gondoltam, hogy nem nyitunk tüzet, ha nincs kit megölni. –
Most már értelmet nyertek a szavai. A birodalmi flotta
vezetőségének elege volt a lázadópropagandából, amely azt
állította, hogy a birodalmiak rosszul céloznak. Ezért
Bolvannak szem előtt kellett tartania a szabályzatnak azt a
pontját, miszerint az előléptetés a leadott lövések/megölt
ellenségek arányától függ. Egy üres mentőkabinra leadott
lövés pazarlás lett volna. Szerintem ez egy borzasztó ötlet
volt. A kiadott szabályzatot követve néhány tettre kész
tüzér inkább lőtt volna mozgásképtelen űrhajók pilótáira,
mint a nagyobb fenyegetést jelentő drónokra. Kár, hogy
soha senkit nem érdekelt a véleményem.

– Rendben, szóval továbbengedted a mentőkabint. Ezzel

mi a probléma?

– Vader nagyúr elrendelte a Tantive IV minden egyes

centiméterének átkutatását. De most, hogy Praji
parancsnok még mindig nem találta meg a terveket, attól
félek, hogy…

– Aha… – Megértettem a tiszt aggodalmát. – Gondolom, a

mentőkabin nem sodródott ki az űrbe?

– Nem – válaszolt Bolvan. – A Tatuin felszínére érkezett.

Akkor még azt gondoltam, hogy egy meghibásodás miatt
történt ez. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha a tervrajzok
a kabinban voltak?

– Ez egy érdekes felvetés – feleltem, elgondolkozva a

problémán.

Mindig is kedveltem Bolvant. Soha nem voltak tébolyító

utasításai a logisztikusok felé, és gyönge kártyás volt.
Többször nyertem tőle pár kreditet, amikor a tisztek
egymás közt játszottak. Nem akartam végignézni, ahogy ezt
a szegény embert hadbíróság elé állítják hanyagság
vádjával, ha kiderül, hogy a tervrajzok mégis a kabinban
voltak. Ráadásul Vader nagyúr gyakran nem vesztegette az
időt hadbírósági tárgyalásra. Bizonyára remek érzés volt
semmibe venni az adatmunka előírásait, ha valakinek úgy
tetszett.

– Ezért jöttem hozzád – mondta Bolvan esedezve. – Arra

gondoltam, hogy te vagy a legmegfelelőbb ember, aki képes
elsimítani ezt a problémát.

Nem nagyképűségből mondom, de a szaktudásom

közismert volt. Ismertem az összes kesze-kusza űrlap,
kérdőív, táblázat, diagram és igénybevételi közlemény
kiskapuját, ami a birodalmi flottában többnyire kérdéseket
hagyott maga után. Tudtam, hogy melyik négyzetet kellett
bepipálni, hogy az űrhajóm előbb kapjon karbantartást,
amennyiben szükség volt rá. Azt is tudtam, hogy milyen
kulcsszavakat kell beleírni a formanyomtatványokba, hogy
elkerüljek egy meglepetésszerű vizsgálatot. És tudtam a
titkát annak is, hogyan nézhetek szórakoztató holo-
filmeket, még akkor is, amikor elvileg az egész hajó összes
kommunikációs csatornáját a katonai adásoknak kellett
fenntartani. A tudásomat önzetlenül megosztottam
mindenkivel.

Többször fordultak hozzám fiatal tisztek horkoló

kabintársaik miatt, ekkor az XTPS–7-es elszállásolásra
vonatkozó rendeletre hivatkoztunk (alvajárásra való hajlam
és zaj okozása esetén); a középkorú tisztek pedig az SS–
VAC–2b engedély miatt jöttek hozzám, az eltávjuk
meghosszabbítása miatt (a pihenőbolygóra való érkezés
helyétől ellentétes oldali űrkikötőt jelöltem meg ilyenkor a
hazaindulás helyeként); sőt maga a kapitány is felbukkant,
amikor a működési költségvetést kellett megbecsülni.
(Ennek a trükkje: Hahaha! Bolond lennék itt elárulni a
trükköt.) Néhányan csak az adatmunka varázslójának
neveztek, vagy akár a papírmunkák Jedijének… de, nem
érdekes.
 A lényeg: szerettem segíteni az embereken. Ha
viszonzásképpen ajándékot vagy pénzt ajánlottak föl, kár
lett volna visszautasítani. Szóval, hadd mondjam ki végre:
jó, ha vannak adósaink. Amilyen ingatag a politikai helyzet,
soha nem tudhatjuk, mikor van szükségünk egy
szívességre. Ha a jelenben segítek bárkinek, azzal
magamon segítek a jövőben. Az adatmunka mesterének sok
szállal kellett rendelkeznie, amik a bábjaihoz… khm
tanítványaihoz csatlakoztak. Ez bölcs dolog volt.
Végiggondolva Bolvan problémáját, eszembe jutott valami.
A kezébe adtam egy adattáblát.

– Tessék, kezdd el kitölteni!

– Egy INS–776-TX nyomtatvány.

– Mit… mit érünk el vele?

– Nem is törődsz a kitöltési útmutatóval? Jó, rendben,

elmagyarázom. Ezzel az irattal kérvényezni lehet egy menet
közbeni külső fegyverzet-ellenőrzést a rombolón.

– Miért akarnék kérvényezni ilyesmit? Ehhez az összes

tüzérnek fel kell vennie az űrruhát, hogy ellenőrizzék a
Devastator minden ágyúját. Órákba telik majd befejezni.

Bosszúsan ráztam meg a fejemet. Néha nehéz volt együtt

dolgozni olyan emberekkel, akiknek nem volt fogalmuk az
adatmunka finomságairól.

– Tüzérparancsnokként azon kevés tiszt közé tartozol,

akiknek jogukban áll kérvényezni egy ilyen ellenőrzést,
emellett a birodalmi szabályok a főtüzérparancsnokot
teszik felelőssé a vizsgálat lebonyolításáért. Hija el lesz
foglalva, hogy ütegtől ütegig másszon a Devastator
külsején.
 Bolvan még mindig zavarodottnak tűnt.

– Hija utálni fog. Sose akar kimenni, mindig arra

hivatkozik, hogy űrbetegsége lesz tőle.

– Ha kint tartózkodik – folytattam –, Vader nagyúr nem

fogja sarokba szorítani a folyosón, és nem fogja faggatni a
mentőkabinokról! A két tanúból ő az egyik.

Bolvan szeme kikerekedett annak jeleként, hogy

megértette.

– Ó… aha! És mivel indoklom az ellenőrzés

kérvényezését?

– Jelentések az elsütőszerkezetek meghibásodásáról.

Bolvan ujjai vad táncot jártak az adattábla képernyőjén.

– Értem, ez azért kell, hogy megalapozzuk azt a

hazugságot, miszerint az ágyúk nem működtek? Okos.

– Ezzel nyerünk neked egy kis időt – mondtam. – Viszont

nem oldja meg az egész problémát.

Bolvan riadtan felnézett.

– Mit kell még csinálnom?

– Kitöltesz egy DKS–77-MA(n) nyomtatványt – feleltem, és

átküldtem az űrlapot az adattáblájára. Bolvan rám nézett,
üveges tekintetével segítségért könyörgött. Meglágyultam.
– Ez az űrlap lehetővé teszi minden civil űrhajó adatának
kikérését az adatbázisból. Ebben az esetben a Tantive IV
konzuli hajó adatait fogod kérni, és benyújtasz egy P2-es
függeléket, ami a katonai titoktartásról szóló nyilatkozat.
 – Mit kéne csinálnom a Tantive IV adataival? – Átküldtem
egy másik űrlapot.

– Kitöltöd a SUG–171-TI nyomtatványt.

Bolvan készen állt rároskadni a virtuális papírkupac

tetejére.

– Mi?

– Ennyire figyelsz te a kiképző holókra? Elismerted

írásban, hogy pont egy ezekkel kapcsolatos holót néztél
végig két napja. – Bolvan szemmel láthatóan
összezavarodott. Ez meggyőzött arról, csak azért írta alá az
elismervényt, hogy az lekerüljön az asztaláról.

– A SUG–171-TI nyomtatvány arra való, hogy működési

javaslatot küldjünk egy másik tiszt részére. Akkor
használatos, ha el akarod kerülni, hogy a parancs
végigmenjen a ranglétrán, és nem áll fenn vészhelyzet. A
flotta parancsnoksága büszke erre az újításra, mert így az
összes tiszt többet kezdeményez. – Bolvan a kétségbeesés
határán volt, de végül sikerült megnyugodnia.

– Kinek teszem a javaslatot, és mit fogok javasolni?

– Praji parancsnok utálja az adatmunkát, csakúgy, mint

te. Most mondtad, hogy átkutatta a Tantive IV minden
egyes négyzetcentiméterét. De fogadni mernék, hogy
mindebből semmit sem dokumentált. Tudom, tudom,
amikor érzed Vader nagyúr fojtogató közelségét, az
adatmunka elvégzése az utolsó, amire gondolsz. De bízz
bennem! Ha a tervrajzok nem kerülnek elő, mindenki azon
lesz, hogy bebizonyítsa, nem hibás az ügyben. Ezért teszed
a javaslatot Prajinak, hogy töltessen ki a katonáival minél
több SRS–98-TELJ nyomtatványt, ami az elfogott űrhajó
felszereléseinek leltára.
 – De ha a tervrajzok a mentőkabinban vannak, miért
hasznos leltárt készíteni a Tantive IV-ről?

Pontosan tudtam, hogyan érzett a tanárom annak idején,

amikor a befektetett munkámról számot kellett adnom.
Még az adatmunka mágusainak is voltak ilyen
szégyenteljes pillanatai.

Türelmes maradtam Bolvannal.

– A lényeg, hogy hagyjuk Prajit rájönni arra, hogy a

tervrajzok a mentőkabinban lehetnek. Mindezt anélkül,
hogy felfednénk a te szerepedet az eltűnésükben. Szóval,
ráveszed, hogy készítsen leltárt, és elküldöd neki a hajó
adatait, amit korábban szereztél. Praji összeveti a kettőt, és
észreveszi, hogy hiányzik egy mentőkabin.

– De meg fogja kérdezni, hogy miért nem lőttem a

kabinra. Ezzel ugyanott vagyunk, ahol elkezdtük.

– Még nem fejeztem be – folytattam – A varázslat az

adatmunkával többrétű és egymást kiegészítő.

– Ez úgy hangzik mintha a divatról beszélnél – mormogta

Bolvan.

Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést.

– Az a célunk, hogy egy vitathatatlan helyzetet szerezzünk

neked, amivel a felelősséget másra hárítjuk. Ha úgy tetszik,
a saját mentőkabinodat teremtjük meg ezzel. Eddig
elmondtam, hogyan foglaljuk le Hiját, és hogyan vezessük
rá Prajit a mentőkabin hiányára. Az utolsó dolgunk
eltüntetni mindent, ami azt bizonyítja, hogy bármi közöd
lehet az egészhez.
 – Hogyan? – köpte ki dühösen Bolvan. Készen állt, hogy
megragadjon és megrázzon engem.

Szándékosan lelassítottam.

– Be fogsz nyújtani egy NIW–589-SUD karbantartási

kérvényt, P ütemtervvel. – Megadóan nyögött egyet, mint
egy fuldokló, aki kész elengedni a szalmaszálat, amibe
eddig kapaszkodott.

– És ez a nyomtatvány mire jó? – Itt volt az idő

elmagyarázni a helyzetet.

– Ez a hivatalos papír, amivel kérvényezni lehet a

szennyezett ablakok és képernyők takarítását.

– Takarítását?

– Így igaz. Azt kéred, hogy fordítsanak kitüntetett

figyelmet a te munkaterületedre.

Bolvan csak nézett rám.

– Egy ablaktakarítás? Mi…? Hogyan…? Miért…?

– Miután leadtad a kérvényt, a karbantartórendszer

droidokat küld a megadott részlegre. Javaslom, hogy
terítsétek be az ablakokat vastag, fehér habbal. A droidok
még kívülről is neki fognak állni pucolni. Van egy új
tisztítási eljárás, amit a birodalmi laborokban fejlesztettek
ki, és kifejezetten lézertől keletkezett mélyedések és az
olvadék eltávolítására találtak ki.

Végignéztem, amint arca a lesújtottság, a zavarodottság,

a düh, a hitetlenség, a győzelem és a gyönyör érzésének
minden árnyalatát tükrözi.
 – Be… beteríteni az összes ablakot? – dadogta Bolvan.

– Pontosan, mindegyiket.

– Valamilyen anyaggal, vastagon?

– Nagyon vastagon. Olyan vastagon, hogy ne lehessen

kilátni tőle. Ne lehessen látni tőle a csillagokat, a Tantive
IV-et vagy a Tatuint…

– Vagy bármiféle mentőkabint! Ó, Arvira, ez fantasztikus!

– Ez majd bizonyítja, hogy nem láthattál semmiféle

mentőkabint onnan, ahol voltál. Praji azt fogja hinni, hogy a
mentőkabin észrevétlenül távozott.

– Kénytelen lesz ő maga jelenteni a helyzetet Vader

nagyúrnak, és szembenézni a következményekkel.

A mosoly az arcán felvillanyozó látványt nyújtott. Ezért

szerettem segíteni az embereken.

– Pontosan. Most menj, és intézd el, amit eddig

megbeszéltünk. Még maradt rá időd.

Bolvan az adattáblával a kezében felkelt, és miközben az

ajtó felé indult, még hátrafordult.

– Mit tehetek ezért a szívességedért cserébe? Kártyázunk

ma este?

Szóval, lehet, hogy nem ért sokat az adatmunkához, de

tudta hogyan fizessen egy szívességért anélkül, hogy túl
feltűnően csinálná.

– Talán. Bár mindig is szerettem volna elsütni egy ágyút a

Devastatoron. Tudod, még az adatmunka Sithjei is
szeretnek csak úgy lövöldözni. – Bolvan elvigyorodott.
 – Biztos vagyok benne, el tudom intézni, hogy egyszer
részt vegyél egy lőgyakorlaton. – Intettem neki, hogy
induljon, és visszatértem a végeérhetetlen adatmunkához.
Elégedetten gondoltam arra, hogy újabb szállal bővítettem
a lekötelezett tisztekkel teli, láthatatlan kapcsolati hálómat.

Fordította: Kaltenecker Kristóf

 Griffin McElroy
Mesék a homokban
Ha valaki megpróbálná leírni a tatuini életet – minden
kegyetlenségével és sivárságával együtt –, egyből
összegezni tudná, ha mesélne a dűnék között mozgó
homokkúszókról és az azokat vezető homokkúszósokról,
akik rendszeresen vásárokat tartanak. Egy homokkúszó
minden egyes része – és nagyon sok része van –
körültekintően van megtervezve, hogy a gépezet képes
legyen ellátni egy hajó feladatát. A gyakorlatiasság
mesterművei ezek a járművek, a napi feladatokat
hajszálpontosan elvégzik, és rettentő ellenállóak a Tatuin
szélsőséges időjárásával szemben.

Egy homokkúszóban, amely a nyugati Dűne-tengerben

tartózkodik, a homokból kiemelt fémhulladékot egy
lépcsőzetes futószalag szállítja a jármű hátuljában lévő
feldolgozóegység irányába. A szalag alatt egy beugró
található, amely egy méter széles, fél méter magas, és itt
egy java már nem fér el kényelmesen. Ez a rekesz nem
szándékosan készült, hiszen a homokkúszók építésénél a
legapróbb helyet is ki kellett használni. Ebben az ék alakú
lyukban egy Jot nevű java csillaghajókról álmodozott. Az
éppen műszakját teljesítő Jot véletlenül fedezte fel a
kuckót, miközben a futószalagon haladó hulladékok véget
nem érő sorában kutatott. Miközben a fémeket válogatta
azok értéke és használhatósága szerint, a tekintete
megakadt egy különösen fénylő hőcserélőn.

Jot zsebre akarta tenni, de amint kinyújtotta felé a kezét,

az alkatrész megmozdult. Rohamtempóban ugrott le a
szalagról, és iszkolt a hajótest mélye felé. A következő
kilenc napot Jot azzal töltötte, hogy a műszakok
szüneteiben megtalálja a gyanús szerkezetet, miközben
ügyelt arra, hogy ne hívja fel magára a társai figyelmét.
Éppen csak be tudott mászni a darukar motorja mögé,
ahonnan továbbhaladva átpréselte magát egy szűk résen,
majd felhajtotta a futószalag burkolatának egy részét, ezzel
bejáratot találva a titkos rekeszbe. De a trükk csak addig
működhetett, amíg nem hízik el annyira, hogy ne férjen át a
keskeny résen. Nehézkes mutatvány volt ez, amit
valószínűleg csak Jot tudott véghez-vinni a homokkúszó
legénységéből. Ez Jot kis mérete miatt volt lehetséges. Még
a javák között is apró termetűnek számított. Amikor egy
java járni tanul, adnak neki egy vízálló köpenyt, amit egész
életében visel. Gyermekként több rétegben hajtják hónuk
alá az anyagot, hogy megrövidítsék. Minél idősebbek a
javák, annál több réteget hajtogatnak ki a köpenyből, hogy
az igazodjon magasságukhoz. A javák ezekben a
hajtásokban mérik az életkorukat.

Átlagosan öt-hat hajtásnyi időre van szükségük, amíg

elérik a felnőtt kort. Ekkorra a sokat megélt hajtásnyomok
a köpenyen rengeteget tudnának mesélni. Jot köpenyét
eddig kétszer kellett kihajtani. Több hónapnyi gyakorlással
Jot másodpercek alatt ki- és besurrant a félreeső zugába.
Fontos volt, hogy senki ne lássa meg közben. Senki nem
tudhatott a kuckójáról. Kár lenne mondani, hogy Jot titkos
menedéke nem volt túlzottan komfortos. A már korábban
említett méretekkel rendelkezett ez a beugró, ezért nagyon
zsúfolt volt, főleg akkor, ha Jot bevitte magával a különböző
fémhulladékokat, amik tetszettek neki. Munkaideje alatt
csak le kellett löknie a neki tetsző darabokat, és azok
egyenesen a kollekciójában landoltak. A mozdulat
könnyedsége miatt amúgy sem kicsi gyűjteménye rohamos
gyarapodásnak indult. A lyuk tárolókapacitása ellensúlyozta
annak tengernyi rossz tulajdonságát. A futószalag a kuckó
mennyezeteként szolgált.
 Néha megrogyott a nehezebb fémdarabok alatt, ilyenkor
súrolta az alatta tartózkodó Jot fejét. A beugró jobb oldali
falát a homokkúszó külső burkolata alkotta. Ez a perzselő
melegben átforrósodott, és nem lehetett hozzáérni a nap
tizennégy órájában. Jot anélkül tudott kényelmesen
üldögélni az üregben, hogy a forró fémmel megégetné
magát. Azonban ez csak addig működött, amíg ki nem
nyújtózott, mialatt magáról megfeledkezve szemlélte
szeretett gyűjteményét.

Jot rossz tulajdonságai közé tartozott, hogy hajlamos volt

megfeledkezni az óvatosságról. Gyakori volt, hogy a
darukar szerkezete mellett elhaladók elfojtott szitkozódást
hallottak, majd égett java-szőr szagát érezték. Ám ez sem
vette el Jot kedvét a kuckóban tartózkodástól. Nemcsak a
csend és a magány volt ismeretlen fogalom a homokkúszón;
a hajó nagyszámú legénysége mellett a rakomány óriási
mennyisége sem engedte meg a személyes tér kialakítását.
Amíg Jot nem rendelkezett személyes térrel, addig nem is
érzékelte annak hiányát; ezután nem tudta elképzelni az
életét nélküle. Kedvelte az életet a homokkúszón – sokkal
hálásabb munka volt, mint az állomásozás az erődökben –,
de a válogatással töltött órái egyre hosszabbaknak és
üresebbeknek tűntek, amióta felfedezte a kuckót. Minél
több időt töltött a homok-karcolta fémek válogatásával,
annál kevesebb ideje jutott saját magára. Távol a
menedékétől. – Távol Mesélőtől.

A Tatuin homokdűnéi kietlennek tűnnek a legtöbb, másik

rendszerekből származó létformáknak, akik valamilyen
okból ide látogatnak. Ez a feltételezés szilárd alapokon
nyugszik; a Tatuinon nehezebb az élet, mint azt bárki
elképzelné. Nehéz az alkalmazkodás egy olyan bolygón,
ahol az elsivatagosodás szinte minden civilizációt
elemésztett. Minden java, különösen azok, akik egy
homokkúszón dolgoztak, tudta az igazságot: a dűnék
felszínén nincs élet, de a homok lefelé végtelen. A szemcsés
végtelenségben több a lezuhant és eltemetett hajó, mint az
űrben.

Több a droid, mint amennyit tíz üzem képes lenne

előállítani egy évszázad alatt. Nagyobb gazdagság, több
nyersanyag, gazdagabb történelem rejlik a homok alatt,
mint amit valaha fel lehet kutatni, vagy ki lehet ásni. Tehát
minden tatuini java abban hitt, hogy több homok van a lába
alatt, mint ég a feje felett. A javák mindenkinél jobban
tudták, hogy a homok termékeny; és a szél volt annak
állandó gondviselője. A legtöbb java elképesztő legendákat
tudna mesélni az erre járónak – feltéve, ha az idegen ismeri
a nyelvüket – olyan fantasztikus ereklyékről, amiket a szél
fedett fel. Különös meteorokról, amik saját kráterükben
vannak eltemetve. Vagy kisebb város méretű űrhajókról.
Vagy ha már szóba kerültek a kisebb városok, ezek közül is
akad néhány, amiket régi civilizációk teremtményei laktak,
de már szomjhalált haltak a nagy szárazságban.

Jot számtalanszor mesélt a hatalmas felfedezéséről.

Minden pillanata kristálytisztán beleégett az agyába – a
homokból több méterre kiálló csontdarab, amit a családja
agyagbányájától nem messze látott meg. A karjába nyilalló
fájdalom, ahogy valamivel megvágta kezét a homokba
nyúlva. Ahogy a szél segített megfejteni a talányt, reggelre
feltárva Jot felfedezését. Egy krayt-sárkány volt az. Jot
ekkorát még soha életében nem látott. Ez a krayt-sárkány
Jot szülőháza alatt halt meg, több ezer évvel korábban. A
homok tökéletesen konzerválta és megőrizte a csontjait.

Nagyon kevés java mondhatja el magáról, hogy a Jottal

való találkozás alatt nem hallotta ezt a történetet. A
homokkúszó legénységének tagjai ismerték Jot meséjét, és
senkinek nem volt kedve ismét meghallgatni. Amennyire
fontos volt Jotnak a történet, annyira kezdte unni is; a
részletek, amiket nagy lelkesedéssel mesélt korábban,
minden egyes meséléssel halványabbak lettek. Túl sokáig
ragaszkodott hozzá, és kezdte elveszíteni a fényét. Pár
héttel azután, hogy Jot felfedezte a félreeső beugrót a
futószalag alatt, a szél egy újabb történetet kezdett feltárni.

***

A hajó legénysége éppen aludt, amikor hatalmas

homokviharba kerültek, ami a hajtóművek eltömítésével
fenyegetett. A következő reggelre egy lezuhant teherhajó
roncsai kerültek a felszínre. A szél olyan alaposan feltárta,
hogy az éppen reggeliző javák megesküdtek volna rá, hogy
a hajó csak az éjszaka folyamán zuhant le. Hónapok óta ez
volt a legnagyobb roncs, amit találtak. A javák izgalma a
lehetséges zsákmány miatt a tetőfokára hágott. Egy órán
belül leszedték az űrhajó külső borítását; apró kezek
tépték, feszítették, vágták darabokra a hajó fémlapjait és a
belső elektronikáját. Az űrhajó pilótája a
felismerhetetlenségig eltorzult az évek során, de a
hivatását elárulták a pilótafülkében viszonylag épen
megmaradt tárgyak: egy átalakított sugárvető, néhány
hődetonátor, ősi mandalori páncél, és egy még működő
adattábla, ami számos bűnöző körözési parancsát tárolta.
Valószínűleg fejvadász volt a pilóta, méghozzá mocskosul
szerencsés.

Jotot az őrködés feladatával bízták meg a társai, amíg ők

nekiláttak a hajó átkutatásának – az értékesebb dolgokat
azonnal köpenyük zsebébe rejtették. Nem ez volt az első
alkalom, hogy Jotra alantas feladatot bíztak – testméretéből
adódóan nagyszerűen bele lehetett gázolni a lelkébe.
Félvállról vett járőrszolgálata közben Jot egy elmosódottan
látszó, félig betemetett alakot vett észre a szomszéd dűne
oldalán: egy asztro-droid fele állt ki a homokból. Már
elavultnak számított, és sokkal rosszabb állapotban volt,
mint a fejvadász többi holmija. Hatalmas lyuk tátongott a
törzsén, ami erős korrózióról árulkodott. Ez pedig a
javíthatatlanságig elrozsdásodott belső alkatrészeket
jelentett. A droid kupolaszerű feje azonban érdekesnek
ígérkezett. Jot rengeteg javításra, eladásra vagy tisztításra
szánt asztro-droidot látott már végigmenni a futószalagon.

Ez azonban egyedi darabnak tűnt. A holo-vetítője egy

másodlagos processzorhoz kapcsolódott, saját
energiaforrással és olvasóval rendelkezett. Ez az egyedi
alkatrész egy külön, leválasztható fémvázban helyezkedett
el. Valamilyen rejtélyes okból kifolyólag a fejvadásznak ez a
kis droid jelentette a társaságot. Jot óvatosan vágott bele a
kupola aljába, hogy kiszabadíthassa ezt az érdekes
lejátszóeszközt. A zsebébe rejtette a holo-vetítőt – ha már a
többiek megtették, ő is megengedhette magának, hogy
eltegyen egy pár dolgot. Visszasietett biztonságot jelentő
kuckójába.

Ezt az ügyetlen csempészakciót nem vették észre társai,

akik a teherhajó átkutatásával voltak elfoglalva. Odébb-
söpörte kollekciója darabjait, és több helyet csinált a
menedéke közepén a vetítőnek, mint saját magának. A
javák nem a szépérzékükről voltak híresek és ez alól Jot
sem képezett kivételt – azonban értékelte azt, hogy a holo-
vetítő remekül illik a titkos búvóhelyéhez.

A beugrót sajátjának tekintette, és erősen titkolta a

létezését. A lejátszó mostantól a kuckó részét képezte,
mintha eleve oda tervezték volna. Jot néhány perc
kutakodás után talált egy memóriaegységet, amit még a
kuckó felfedezésekor helyezett a gyűjteményébe. A
szájához emelte, és a nyelvét annak fémes részéhez
érintette – fanyar, keserű ízt érzett. Nagyszerű. Az eszköz
belső akkumulátora még működőképes volt. Óvatosan
beleillesztette az előásott memóriaegységet a holo-vetítő
olvasójába, ami ettől azonnal elindult. A készülék burkolata
alatt – nem mintha Jot képes lett volna megfejteni –
bonyolult algoritmusok elemezték, feldolgozták és
kibontották a vetítőbe helyezett lemez tartalmát, és
másodpercekkel később megjelenítették a lencséken
keresztül.

Jot nem tudott arról, hogy a dekódoló program, amivel

megnyitotta a lemez tartalmát, rendkívül kifinomult –
annyira kifinomult, hogy őrülten illegális is egyben. Egy
pillanatra a kuckót elárasztották a vetítő szürke, elmosódó
fényei. A fénynyalábok elvakították és megijesztették Jotot,
aki rémültében nekivágódott a forró válaszfalnak. Pár
másodperccel később a fények visszatértek a vetítő lencséje
elé, kristálytisztán megformálva egy alakot. Jot látása
kitisztult. Csillagokat látott. Nem a hirtelen fényárból
visszamaradó foltokat – igazi csillagokat. A vetített képen
látta a Tatuin görbületét, annak narancs, borostyán és
barnás sávokkal megjelenő felszínét, közepén egy hatalmas
vörös kráterrel. Megjelent egy hajó körvonala is, és
pilótájának sziluettje a parancsnoki kabinban. A hajó
dugóhúzóban zuhant, de a pilóta próbálta kihozni belőle. A
hajó aztán orsózott, majd egyenesbe jött, és így tovább. A
hajót zuhanás közben mutatta a felvétel, a földet érés
nélkül – ez azt jelentette, hogy Jot még pár percig
gyönyörködhetett az ereszkedésében.

A holo-vetítő, amit leszedett a droidról, megmutatta neki

egy űrhajó végső útját a csillagok között. Amikor Mesélő
először mutatott hasonló képeket, Jot arcát forró könnyek
öntötték el. Meghatottan nézte a csillagokat, a repülést és a
bolygó képét, amin lakott.

***
 Jot nem tudta felidézni, hogy először mikor jutott eszébe
a repülés lehetősége. Gyerekként imádott játszani a
homokban talált kincsekkel, amiket a Tatuin rejtett – holo-
sakktáblákkal, siklók hajtóműveivel, droid-szervókkal és
egyéb kacatokkal. De ezek a kísérletezések nem elégítették
ki a falánk kíváncsiságát. Égett a vágytól, hogy felfedezze
egy koréliai korvett belsejét; hogy egy csillagromboló
hajtóműveit javítsa; hogy helyrehozza egy galaktikus
hordozó hiper-hajtóművét.

Természetesen rendkívül kevés fogalma volt minderről.

De emiatt nem is kellett aggódnia. A csillaghajók, és
minden más csak a részei voltak egy olyan univerzumnak,
ahol Jot szerint összefonódott minden. A homokkúszó
egyedi rendszerei tették lehetővé a Tatuin felszínén a
munkát. Ezeket a rendszereket egyszerű és bonyolult
gépek alkották, amik szintén kisebb, összefonódó
alkatrészekből épültek fel. Jot krayt-sárkányának fehér
csontjai is csak a részei voltak egy olyan váznak, amit
generációkon keresztül, könyörtelen munkával építettek fel
a biológia kényszerítő hatásai. A csillagok is csak a részét
képezték valaminek. Jotnak pontosan annyira volt fogalma
a csillagászatról, mint a hiper-hajtómű javításról. Ellenben
legbelül tudta, hogy a csillagok járása állandó, ciklikus. A
rendkívül összetett rendszert meg lehetett érteni. Elegendő
idő alatt egy csillaghajó alkatrészeinek működését, és azok
befolyásolását is meg tudta volna tanulni. És ha
megtanulná irányítani őket, része lehetne az égnek. Jot
tudásvágya kielégíthetetlen volt.

Mesélő történeteit hallgatta a kuckójában. A munkához

való hozzáállása kezdett problematikussá válni. Néhány
nappal azután, hogy rábukkant Mesélőre, elmulasztott egy
egész műszakot. Számtalan alkalommal visszajátszotta a
memóriaegység tartalmát – elmentett üzleti utalásokat,
képsorozatokat nyaralásokról, és szeretetteljes üzeneteket.
Egy szót sem értett ezekből az üzenetekből, csak a
küldőjüket – egy kopasz, vidám és idős férfi volt – ismerte
meg, aki mély hangú nevetésével mindig mosolyt csalt Jot
arcára. Ezután az utolsó felvételt szokta megnézni,
lélegzet-visszafojtva és szörnyülködve, ahogy a hajó végső
nyughelyébe csapódik. Jot kincsként őrizte ezeket a
felvételeket. Eszébe jutott, hogy ha túl sokszor nézi meg
őket, elveszítik varázsukat.

Ezért nem vitte túlzásba. Új anyagot kellett szereznie

Mesélőbe. Áthelyezést kért a felettesétől, akinek már elege
volt Jot eltűnéseiből, boldogan intézkedett. Jot átkerült a
végső előkészítést végző csapatba. Ez volt a
munkafolyamatok utolsó fázisa, a rakodótérben dolgoztak.
Az új állomása pár fedélzettel messzebb volt a kuckójától,
és nehezebben tudott munka közben lelépni egy-egy rövid
szünetre. Azonban a feladatköre kárpótolta ezért a
veszteségért. Jotnak az eladásra szánt droidok
memóriájának működési sebességét kellett
„optimalizálnia”. A javák többsége nem egy
számítógépzseni, de a memóriaegységek törlése nem volt
nagy feladat. Az adatok törlése rutinfeladatnak számított
ezeken a droidokon. A vevők szerették volna azt hinni a
megvásárolt droidokról, hogy viszonylag újak, annak
ellenére egy gördülő roncstelepről vették meg új
kedvencüket.

Két hét elteltével Jot belelendült az új munkájába.

Újdonsült felettese örült a teljesítménye javulásának, azt
azonban nem egészen értette, hogy Jot miért nem hajlandó
a csapattal dolgozni a rakodótérben. Ha a főnöke jobban
belegondolt volna, rájön, hogy valójában nem tudja, hogy
Jot hol végzi el a rábízott munkát.

***
 Jot zavartalan örömmel látott neki nap mint nap a
munkának. Ideje nagy részét a kuckóban töltötte, ahol
Mesélő segítségével csemegézett az újabb felvételekből.
Izgatott csodálattal szemlélte a tárolók tartalmát, miközben
memorizálta a tartalmukat, és megígérte magának, hogy
minden részletet megjegyez. Muszáj volt megjegyeznie az
újabb és újabb dolgokat, mivel ezután kénytelen volt
óvatosan eltávolítani a memóriaegységről a burkolatát, és
finoman leválasztani róla a belső akkumulátorát, amivel
azonnal törölt minden adatot. Kedvetlenül törölte az adatok
sokaságát, de tudta, hogy ha a teljesítménye romlana,
azonnal elvágná magát a varázslatos történetektől.

Csak egyszer nézhette végig a holókat, mielőtt

megsemmisítette őket; ezután több órát töltött azzal, hogy
visszaszerelte az egységeket a droidokba. Csalódottságát
ellensúlyozta az öröme, amivel visszagondolt a felvételekre.
Másodkézből szerzett emlékei elrepítették a galaxis távoli
pontjaira, amiket tatuini szem még sohasem látott. Egy
erdővel borított bolygót látott égbe nyúló, hegyes fákkal,
amelyek bíbor és zöld köntösbe öltöztették a tájat. Egy
csillagromboló neonfényben fürdőző parancsnoki hídját is
megfigyelhette. A víz alatti, fényárban úszó városról nem is
beszélve. És a csillagokat is látta. Az asztro-droidok
memóriamagjai tele voltak a gazdáik fantasztikus útjairól
készült felvételekkel. Ezeknél a történeteknél Jot levette a
csuklyáját, és az arcát olyan közel tartotta a hologramhoz,
amennyire csak tudta. Szorosan becsukta a szemét, majd
amikor az arca a vetített kép közepére ért, kinyitotta a
szemét. Ezzel egy pillanatra becsapta az elméjét, és azt
hihette, hogy ez az ő repülése, az ő hajója, az ő
csillagmezője. Jot bolygóhoz kötött életének ezek voltak a
legboldogabb pillanatai.

***
 Jot elsősorban az asztro-droidok memóriaegységeit
szerette. Ez vezette el egy különleges R2-es droidhoz, amit
a beszerzők találtak nem messze Mos Eisleytől.
Mindenkinek feltűnt a droid jó állapota. A legtöbb rozsdás
gépezetet alapos súrolásnak kellett alávetni, hogy legalább
a vevők újnak lássák őket. De az R2-es úgy nézett ki,
mintha egy percet sem töltött volna a dűnék között.
Alkatrészei nem voltak tele homokkal. A futóművei teljesen
újnak látszottak. A kék-fehér festés nagyszerűen
megmaradt, ami azt jelezte, hogy a sivatagi szélnek még
nem volt ideje lekoptatni.

Ugyanakkor lövések nyomai látszódtak az oldalán, de

azokat nem egy viszkető tenyerű java beszerző iontöltetei
festették oda, hanem egy komolyabb sugárvető lövedékei. A
kis R2-es droid mindenki számára rejtélyes volt. Jotnak
remek ötlete támadt ennek a talánynak a megoldására.

A szokásosnál is óvatosabb mozdulattal szerelte ki a

memóriaegységet, amit fürgén becsempészett a kuckójába.
A nyelvét odaérintette az áramkörhöz, és olyan erős
áramütést kapott, hogy feljajdult. A kezét a szájához kapta,
és percekig néma csendben maradt. Remélte, hogy nem
árulta el titkos rejtekének a helyét. Néhány perc elteltével
folytatta a műveletet. Belehelyezte a memóriaegységet
Mesélőbe. A dekódoló programnak gondot okozott az
adatok megnyitása. Mesélő több energiát fektetett az
információk feldolgozásába. Ennek jeleként erőlködve
surrogott párszor. Jot aggodalmasan figyelte mindezt; nem
is tudta elképzelni, hogy az apró Mesélő hogyan képes
ennyi erőt kifejteni. Mesélő csengetéssel jelezte, hogy
befejezte a munkát, és vetíteni kezdte az R2-es történetét.
Jot mély levegőt vett. Az elméje keményen dolgozott, hogy
rögzítse a különös utazást. Végignézte, hogy az R2-es
megpróbálja megjavítani egy ezüstszínű űrhajó vezérsíkját,
miközben lövedékek röpködnek körülötte. Végignézte, hogy
az R2-es átsiet egy droid-gyáron.

A hatalmas épület tele volt olvadt fémmel, és akkora volt,

hogy a homokkúszó eltörpült volna mellette. Végignézte,
hogy az R2-es valamilyen ceremónián vesz részt. Egy fekete
ruhába öltözött férfi és egy szép ruhát viselő nő állt
mellette. Egy tó partján voltak, naplemente idején, és a pár
ünnepélyesen csókot váltott. Jot látott akkora droid-
sereget, amekkora beterítette az egész környező tájat.
Látott tűzből készült kardokat is. Köpenyes embereket, akik
varázsoltak – és valóban varázsoltak. A varázslók egymással
küzdöttek tűzkardjaikkal. Két varázsló droidok százait
pusztította el. Jotot elbűvölték a felvételek. Le volt
nyűgözve. Észre sem vette, hogy már hosszú másodpercek
óta a kuckó forró falának támaszkodik. Egy, kettő, három,
négy másodperc is eltelt, mire eszébe jutott. A vetített kép
megremegett, majd Mesélő egy másik emléket kezdett
játszani.

Jot most egy hosszú fehér köpenyt viselő nőt látott. A haja
a feje oldalán volt elrendezve kerek csigákban. Percekig
beszélt egy láthatatlan közönséghez, majd lehajolt és
kikapcsolta a felvevőkészüléket. A nő eddig nyugodtnak
tűnt, de most látszott rajta, hogy elfogja az aggodalom,
mialatt felemelte a kezében tartott lézerpisztolyt. Jot nem
értette, hogy mit mond a fehér ruhás nő – a történetekben,
amiket látott, sosem értette az idegen nyelveket. De most
először, a napnál is világosabban ki tudta olvasni a nő
tekintetéből és mozdulataiból a szándékát. Figyelmeztetni
akart valakit. Az R2-es utolsó felvétele megmutatta Jotnak,
hogy a rejtélyes nő mire akarja felhívni a közönség
figyelmét. Egy bolygó méretű űrállomásra. Egy gömb alakú,
gyönyörű, de gyűlöletes hadihajó volt ez, felfoghatatlan
méretekkel. Ez volt a legkülönösebb dolog az R2-es
felvételein, amit eddig Jot látott. Valamiért ez volt a
legfélelmetesebb is. Jot megérezte, hogy a torkába a
félelem hideg hulláma kúszik fel, mialatt tovább nézte a
vetített képsorokat. A kuckó meleg, otthonos biztonsága
lassan eltűnt, és ő most első ízben sebezhetőnek érezte
magát. Az az érzése támadt, hogy figyeli valaki. Jot
észrevett néhány számot a sarokban a felvétel vége előtt –
ez egy dátum volt.

A felvételt két napja rögzítették. Ezek a történetek nem

hasonlítottak a megviselt droidok történeteihez, amiket Jot
általában látott. Ez nem egy rég lezuhant teherhajó
fedélzeti naplójának bejegyzései voltak; vagy egy, a
sivatagban eltévedt droid utolsó napjai. A varázslókról,
tűzkardokról, a fiatal ember nőről és a bolygó nagyságú
űrhajóról szóló történet a közelmúltban játszódott le. A
hirtelen felismerés hatására Jot elsápadt. Eddigi egész
életében csak nézőként vett részt a történetekben. Még a
krayt-sárkányról szóló mesében sem volt főszereplő. Azon a
reggelen a testvérei találták meg a csontvázat. Az apja ásta
ki. Az anyja volt az, aki sivatagi zsályával és tölcsérvirággal
díszítette az ősi koponyát. Jot csak ott volt. De csak ott
lenni, most nem volt elég.

A droid történetét – ha nem is egy fejezettel, hanem csak

egy sorral – neki kellett tovább írnia. Jot most ugyanúgy a
része lett valaminek, mint a sárkány fénylő csontjai, a
csillagok vagy a gépek minden egyes alkatrésze, amikkel
dolgozott. Most először érezte magát a történet aktív
résztvevőjének, nem pedig külső megfigyelőnek. A
megvilágosodás erejével hatott rá a felismerés, hogy
olyasmit élhet át, amit csak néhány szerencsés tapasztal
meg az élete során. És ezt az érzést pont egy forró, koporsó
méretű fülkében ülve tapasztalta meg, egy guruló
roncstelep kellős közepén.
 Mesélő kilökte az R2-es adattárolóját, annak minden
tartalmával együtt. Jot eltette kétszer visszahajtott
köpenyének zsebébe. Az információk törlése eszébe sem
jutott. Nem érezte magát méltónak arra, hogy részese
legyen a kis droid történetének. Nem volt méltó arra, hogy
egyszerűen csak pontot tegyen a végére. A java sietősen
távozott a kuckóból. Nem érdekelte, hogy megláthatják,
kiszáguldott a bejáratot takaró fémlap mögül. Botladozva
szaladt végig a homokkúszó fedélzetén, majd nagy sóhajjal
konstatálta, hogy az R2-es érintetlenül áll ugyanott, ahol
hagyta.

Izgatottságtól remegő kezekkel helyezte vissza a tárolót

az eredeti helyére. Jot nagyon jól tudta, hogy a mulasztását
előbb-utóbb felfedezi majd holmi szerencsétlen vásárló,
miután újraindítják a droidot. De nem érdekelte. Amúgy is
rég távoznia kellett volna a homokkúszóról. Elhatározta,
hogy másnap reggel elhagyja a roncsvadász csapatot, és
keres magának egy űrhajót Mos Eisley vagy Anchorhead
űrkikötőjében, amelynek legénysége befogadja őt. Aztán
látni fogja a csillagokat, és mindegyikről ír egy vagy több
történetet. Pótolhatatlan részévé válik a számtalan
alkotórésznek, míg végül a távoli jövőben meglátja az egész
gépezetet, amit neki teremtettek.

Fordította: Kaltenecker Kristóf

 Sabaa Tahir
Reirin
A fiú túl sokat beszélt. Ha Reirin annak idején ilyen
tiszteletlenül nyelvelt volna az idősebbekkel, tele lett volna
zúzódással az alfele, és addig fejte volna a banthákat, amíg
belekékülnek az ujjai. Bár az idős férfi sem volt jobb,
hümmögött és krákogott a droidok felett, mint egy
alkudozó neimoidi. Trrru’uunqa! Miért ilyen átkozottul
lassúak? Reirinnek be kellett jutnia a homokkúszóba,
méghozzá most rögtön. Átvette a gaderffiijét a jobb kezéből
a balba, és lesöpörte a homokot a köpenyéről. Válassz már
ki egyet, vén bolond! A javák ócska droidokat árultak,
amiket pár csepp, megfelelő helyen alkalmazott olajjal
fényessé varázsoltak. Reirin halkan horkantott egyet. Csak
egy idióta farmer lehetett annyira ostoba, hogy megvegye
ezeket. Különösen a párafarmerek.

Reirin megfogta a derekán viselt sugárvető markolatát. A

büdös, izzadó parasztok, akik azt képzelik, hogy több joguk
van a sivataghoz, és annak ajándékaihoz, mint neki… A
farmer megállapodott egy aranyló protokoll-droidnál, ami
vékonyka hangon zagyvált, mígnem a férfi ráförmedt, hogy
fogja be. Jellemző. A farmerek oly módon viszonyultak
mindenhez, ami nem úgy nézett ki, mint ők, mint a bantha-
trágyához. A droidokhoz. A javákhoz. Számukra minden
ugyanolyan volt.

Másodrangú. Alacsonyabb rendű. Reirin sokszor álmodott

arról, hogy megmutatja nekik, ki az alacsonyabb rendű.
Álmodozott arról, hogy fogja az apja gaderffiijét, és véres
tombolásba kezd. És ha ezt nem is, akkor egyszerűen
bizonyít. Bebizonyítja, hogy többre való, mint bujkálni a
krayt-sárkányok elől a sivatagban, gondoskodni a
banthákról, a gyermekeiről és a férjétől. De az ő törzse nem
engedte harcolni a nőket. Nem számított, hogy jobban
forgatja a gaderffiit, mint a semmire sem jó unokabátyja. A
taszken nők nem harcoltak, és egy taszken nő nem vihette
semmire, úgyhogy Reirin tudta, hogy továbbra is csak
álmodozni fog. Hacsak… Lekuporodott a kondenzátor
mögött. Szinte gondolni sem mert rá, nehogy valahogyan
kiűzze a létezésből.

Semmi sem garantálta, hogy sikerül ellopnia azt a

tárgyat, amit a kereskedő kért, nemhogy elviheti az ember
férfinak úgy, hogy a javák nem veszik észre. Az idős férfi és
a fiú végre kiválasztották a második droidjukat, egy fehér-
vörös csíkos asztro-droidot. A két megvásárolt gépezet
elindult, és dülöngélve tartott a forró homokon át a farmer
házai felé. Nem sok idő maradt.

Trrru’uunqa! Reirinnek az kellett, hogy valami lekösse a

javák figyelmét. Ha lett volna egy szövetségese! Valaki, aki
zajt csap, mialatt ő berohan a homokkúszóba, megkeresi a
tárgyat, és visszasurran a sivatagba. Valaki, akihez
fordulhat. Valaki, aki hozzá hasonlóan el akar tűnni erről az
átokverte homokgömbről. Pár pillanatra Qeruru’rra
gondolt. A harcos természet-adta ügyességgel forgatta a
gaderffiit, és veszedelmes volt, mint egy éhes krayt. Ő nem
hitt abban, hogy az asszonyoknak otthon kell maradniuk a
támadások idején. És sokszor megnevettette Reirint.

Jó barát volt. Reirin szerette volna maga mellett tudni.

Mert nem tudta, mi vár rá Mos Eisleyben, amikor átadja a
tárgyat a kereskedőnek. Tartott attól, hogy az ember
becsapja őt, hogy azt mondja: felment az utazás ára. Vagy
talán eladja őt rabszolgának anélkül, hogy tudna róla. Talán
csak azt veszi majd észre, hogy a Kesselen kötött ki, ahol
aztán éheztetik, ütik-verik, és halálra dolgoztatják. Igen, jó
lett volna egy szövetséges. És Qeruru’rr megfelelt volna
társnak.

De most már késő volt. Reirin túl régen jött el otthonról –

ha most hazatér, olyan kérdéseket kap, amikre nem tud
válaszolni. Úgy nem, hogy ne hozzon szégyent a családjára.
Úgy nem, hogy a törzsének tagjai ne forduljanak el tőle
több hétre. Biztosra vette, hogy most már Qeruru’rr sem
beszélne vele. És ő sem akarna szégyent a fejére. Mintha
szégyen lenne, ha valaki másra vágyik, mint a banthák, a
hőség és a fosztogatás. De Reirin haragja amilyen gyorsan
felforrt, ugyanolyan gyorsan ki is hűlt. A népük módszerei
mindig lehetővé tették számukra, hogy életben maradjanak,
amikor minden oldalról ellenségek vették körül őket. Még
csak egyetlen napja jött el otthonról, de máris vágyott az
anyja feketedinnye-pudingjára, és arra, hogy a tábortűz
mellett hallgassa történeteket mesélő apja rekedtes
hangját. Tudta, hogy hiányozni fognak neki a szülei.

Biztosan tudta. És azt is, hogy ha elhagyja a bolygót,

többé nem látja őket, mert soha többé nem fog visszatérni a
Tatuinra. A töprengésnek semmi értelme. Meghoztad a
döntést. Erősebb hangok hallatszottak a homokkúszó
mellől, és Reirin ismét a párafarmerekre, illetve a javákra
fordította a figyelmét. Az idős férfi most a javák vezérével
veszekedett, és úgy hadonászott, mint egy őrült, miközben
a vörös-fehér asztro-droidból sűrű füst tört elő. Az
aranyszínű droid mellett álló fiú rámutatott egy másik, kék-
fehér egységre. Most, Reirin! Amíg másfelé néznek!

Reirin mélyen előregörnyedt, és nekiiramodott. Mialatt a

javák és a farmerek tovább vitatkoztak, kifutott a
kondenzátor mögül, és besurrant a homokkúszó árnyékába.
Bemászott a két óriási lánctalp közé, amelyek oly kitartóan
cipelték az óriási gépezetet a Tatuin könyörtelen területein.
Aztán felnézett homokkúszó hasára, és kesztyűs kezével
turkálni kezdett a kábelek, csövek és fogaskerekek között.
Lennie kell itt egy karnak. Lenníe kell. Van itt egy kar. De
hol? A hangok elhalkultak – odakint véget ért a vita. A
homokkúszó bármelyik pillanatban megindulhatott, és
fennállt a veszély, hogy a szörnyű lánctalpak ledarálják őt.
Gyerünk, csináld már! Reirin egyre gyorsabb
mozdulatokkal tapogatózott, mígnem az ujjai rázárultak egy
hosszú fémrúdra.

Ez az! Megragadta a kart, elfordította, és pillanatokkal

később felemelkedett a félhomályos raktérbe. Az apró
ablakokon kevés fény szűrődött be. Odakint a farmerek
elindultak az újonnan vásárolt droidokkal a házaik felé. A
homokkúszó dübörögve életre kelt. Most! Keresd meg! –
biztatta magát Reirin. De hol kezdje? A raktér elején lévő
ajtón át belépett néhány java, és a motyogásuk hallatán
mozdulatlanná dermedt, mígnem összeszedte a bátorságát,
és fejest ugrott egy óriási, rozsdás hajtómű mögé. Nem
hallotta a javák lépteit – olyan halkan jártak, mint a
macskák –, de érezte az átkozott apróságok bűzét.
Öklendezni kezdett, és attól félt, telehányja a maszkját.

Ezek a farmereknél is rosszabbak voltak, állandóan

rovarok köröztek körülöttük. A javák visszahordták a
megmaradt árut a raktérbe, aztán a bűzük valamivel
elviselhetőbb lett. A homokkúszó lassú iramban haladt kelet
felé, a Tosche állomás és Anchorhead irányába. Reirin nem
akarta megvárni, amíg odaérnek, jóval hamarabb le akart
lépni. Ezzel a gondolattal a fejében ismét a kutatásra
fordította a figyelmét, de szinte azonnal belátta, hogy
mennyire reménytelen a helyzet.

A kereskedő keveset mondott, amiből kiindulhatott. Az

ember három hete találta meg őt Bestine-ben. A fején
csuklyát viselt, és lopott holmikat árult. Ügyesen álcázta
magát – Reirin kétszer is találkozott vele, de nem látta az
arcát, csak azt tudta róla, hogy ember, vagy legalábbis
humanoid teremtmény. A tárgy kicsi – mondta neki a
kereskedő. – Talán egy zsákban vagy egy ládában tartják.
Akkora, mint a kezed. És többféle színe lehet. Kék. Zöld.
Lila. A javák alighanem tudják róla, hogy micsoda, ezért
elzárva tartják. Reirin nekilátott átkutatni a legközelebbi
roncshalmot, de gyorsan feladta. A javák sokkal jobban
ügyeltek az árura, mint arra, hogy néha tisztálkodjanak.
Egy értékes valamit aligha dobtak volna be az ócskaságok
közé. Miután a szeme hozzászokott a sötétséghez,
körülnézett, de nem tudta eldönteni, hol folytassa a
keresgélést.

Minden roncshalom ugyanolyannak nézett ki.

Gondolatban újra és újra elátkozta a javákat. Hirtelen
megérezte, hogy bizsereg a tarkója, és gyorsan megfordult.
Fürkészte a félhomályt, de nem látott semmi különöset.
Csak észrevenné, ha egy java lopózna a háta mögé, vagy
nem? Beleszagolt a levegőbe, de csak állott gépolaj és
rozsda szagát érezte. Ott! A bal hátsó sarokban nagy
fémláda állt, amit úgy elborított a fémhulladék, hogy alig
lehetett észrevenni. Reirin közelebb óvakodott, és
összerezzent, amikor meglökött egy tálcát, és a rajta lévő
alkatrészek megcsörrentek. Valami suhogott a raktér elülső
részében, mire gyorsan lekuporodott és várt. Meghallotta
egy java rekedtes hangját, és még lélegezni sem mert. Menj
el! Menj el! De a java nem ment el.

Éppen ellenkezőleg, közelebb döcögött, közben

folyamatosan motyogott magának. Reirin érezte a bűzét, és
hallotta a rovarok zümmögését. A java bármelyik
pillanatban megláthatta. Megmarkolta a sugárvetőjét. Úgy
tűnt, meg kell ölnie az átkozott teremtményt… De
pillanatokkal később a java visszatért a raktér elejére, és
kiment. A homokkúszó rendületlenül folytatta útját. Reirin
gyorsan a ládához surrant. Majdnem olyan magas volt, mint
ő, és egy olyan régi lakat lógott rajta, amilyenek az apja
meséiben szerepeltek. Megrángatta, és ettől le kellett volna
szakadnia.

De csak egy fél marék rozsdát kapott az arcába, és

köhögnie kellett, de szerencsére sikerült elfojtania.
Trrru’uunqa! Addig matatott, amíg talált egy hosszú
fémcsövet. Beékelte a lakat két szára közé, és minden
erejével megrántotta, de a lakat kitartott. A homokkúszó
lassítani kezdett – a következő párafarm nem volt messze.
Reirin tudta, hogy a javák hamarosan visszatérnek a
raktérbe, hogy kihúzgálják az árut. Ha meg akarta találni a
tárgyat, most kellett cselekednie.

Lehet, hogy nincs is itt! Lehet, hogy a semmiért

vesztegeted az időt! De egy mély, furcsa érzés azt mondta
neki, hogy a tárgy itt van. Ahogyan az anyja érintését és a
banthája lépteit ismerte, ugyanolyan biztosan tudta, hogy
ez a láda rejti az ő szebb jövőjének kulcsát. A homokkúszó
átdöccent egy kisebb dombon, és a raktérben a fémtárgyak
hangosan csörömpöltek. Reirin csak pár pillanatig
töprengett még, aztán előhúzta a sugárvetőjét. Óvatosan
lépett egyet hátra, és a következő zökkenésnél tüzelt. A
lövedék elégette a lakatot – és a láda felét is. Reirin
felrántotta a fedelet, és a forró fém lyukat égetett a
kesztyűjébe. Gyorsan! Gyorsan! Kotorászni kezdett a
csavarokkal teli zacskók, hajszálvékony aranydrótok, és egy
jókora állat csontjai között.

Aztán halvány derengésre lett figyelmes – sötétzöld volt,

mint az a fény, ami a Tatuin láthatárán világított alkonyat
idején. A következő pillanatban már a kezében fogta a
követ, és… egésznek érezte magát. Olyan volt, mintha
egész életében hiányzott volna egy végtagja, anélkül hogy
tudott volna róla, és most visszakapná. Megcsodálta a
tárgyat: legfeljebb olyan hosszú volt, mint a tenyere, és az
egyik végéből szilánkok meredtek ki – a kő törött volt. Hol a
másik fele?

Reirin gyorsan átkutatta a ládát, de érezte, hogy a

hiányzó fél nincs itt. Zajt hallott a raktér eleje felől, és
megdermedt félelmében – de nem magát féltette, hanem a
követ. Nem vehették el tőle. Hozzá tartozott. Senki máshoz.
De miért érzi ezt a kötődést? Miért érez így, amikor most
látja először ezt a valamit? Lenézett rá, és elbűvölte az,
ahogyan meg-megcsillan a raktér narancssárga fényében.
Miféle hatalma van felette a kőnek? Erről beszélt az anyja,
amikor a banthájához való kötődésről mesélt? Reirin sosem
érezte, jóllehet gyerekkora óta együtt nevelkedett a békés
fenevaddal. Számára inkább házi kedvenc volt, semmint
barát. Ha azt a fajta kötődést kellett volna éreznie a
banthája iránt, mint amit most a kő iránt, akkor megértette,
hogy a népe miért tiszteli annyira azokat az óriási
szörnyetegeket. Megértette, hogy a javák kapcsolatai miért
a bantháik közötti viszonyon múlnak. Ha valaki el akarta
volna venni tőle a követ, képes lett volna harcolni érte. És
azt is tudta, hogy ha valaha megtalálja a hiányzó felet,
akkor az, aki birtokolja, belőle is birtokolni fog egy darabot
– és ő is abból a valakiből. Akkor hogyan fogok megválni
tőle? Hogyan fogom odaadni a kereskedőnek, hogy
elhagyhassam ezt a bolygót?

Kinézett az egyik apró ablakon. A párafarmer házai már

csak apró pontnak látszottak a messzeségben. Reirin
gyanította, hogy a fiú már javában fürdeti és szereli a
droidokat, hogy minél előbb munkára foghassa őket.
Ugyanakkor a következő farm már olyan közel volt, hogy jól
látszottak az épületei. Az árnyékok hosszúra nyúltak az
alkonyatban. Közeledett az éjszaka, és Reirin tudta, hogy
napnyugta után nem lesz biztonságban a sivatagban. Nem
maradt ideje tovább gondolkodni és mérlegelni. Mennie
kellett. Megkereste a padlóba épített ajtót, és mellette várt,
mígnem a homokkúszó lelassított és megállt. Ekkor feltépte
a fedelet, ugrott, és gyorsan becsukta maga mögött az
ajtót, pontosan abban a pillanatban, amikor a javák
beléptek a raktérbe, hogy előszedjék az árut. Reirin úgy
érezte, a szíve a torkában dobog, mialatt átsurrant a
lánctalpak között, és kiért a homokkúszó alól. Immár
árnyékká változott, az otthonukból kilépő farmerek
ugyanúgy nem láthatták meg, ahogyan egy homokszemcsét
sem vettek észre.

Reirin eltervezte, hogy az éjszaka folyamán lop egy

járművet egy közeli farmról, és reggelre Mos Eisleyben
lesz. És ekkor eljön a pillanat, amikor át kell adnia a
kereskedőnek a követ. Bár inkább kristálynak látszik,
semmint kőnek – gondolta, miután lenézett rá. Nem akarta
odaadni senkinek. Nem bírta odaadni. Nem is kell –
suttogta egy nyugodt hang a tudata mélyén –, amikor eljön
az idő, megtalálod a módját annak, hogy megszerezd azt,
amire szükséged van. Hiszen máris eljutottál idáig, nem
igaz? Reirin megőrizte magának ezt a gondolatot, mialatt a
sűrűsödő szürkületben a legközelebbi homokdomb felé
sietett. A vére, a szíve, a lelke a jövőről dalolt, aminek a
kulcsát a kezében szorongatta.

Fordította: Szente Mihály

 Bae Carson
A vörös droid
Homok volt mindenütt – az apró, vörös droid görgőiben,
az ízületeiben, de még mélyen, az aktivátora csatolóiban is.
Homok tapadt a fotóreceptorára, olyan vastagon, hogy csak
homályos körvonalakat látott. De már ez sem nagyon
érdekelte. A homokkúszó belsejében uralkodó forróság,
amit éjszakánként néha dermesztő hideg váltott fel,
összevissza horpasztotta a burkolatát. Ráadásul alig tudta
pár fokkal elforgatni a fejét, hogy elnézzen erre vagy arra.
Hangot még tudott adni, tudta villogtatni a lámpáit, és
tudta mozgatni a lábait. Négy éve raboskodott ebben az
átkozott homokkúszóban. Négy éve árulták a javák a
territóriumukon belül az összes párafarmernek, és
mindezen idő alatt alig végeztek rajta karbantartást.
Semmi másra nem vágyott, mint hogy eladják. Hogy
kikerüljön végre a homokkúszóból. Hogy a programja
utasításait követve szolgáljon egy új gazdát – valakit, aki
néha megtisztítja az ízületeit, benyom ide-oda pár csepp
kenőanyagot, és célt ad neki. De fogytán volt az idő.
Magányos volt és haldoklott.

Egy este az apró droid éppen befészkelte magát egy

halom fémhulladék közé, a raktér leghűvösebb és
legsötétebb sarkában, amikor két java közeledett felé. Az
egyik fogantyúval ellátott hengert cipelt – egy kábítót,
semmi kétség. A droid biztosra vette, hogy a javák végül
lemondtak róla. Tudta, hogy most kisütik az agyát,
szétszedik, hogy eladják a még értékes részeit, a többi
darabját pedig egy kohóba hajítják. Bánatosan, lemondóan
sípolt egyet, és remélte, hogy gyorsan túlesik a dolgon.
Hamarosan meglepődött, mert a javák megvizsgálták, és
pergő ritmusban vitatkoztak egymással. Szagokkal is
kommunikáltak, nemcsak szavakkal, és bár a droidot sosem
szerelték fel szaglószenzorokkal, így is sok mindent
megértett. A javák egy farmról beszéltek. És egy asztro-
droidról. Aztán világosan, érthetően elhangzott a
csodálatos, dicsőséges szó: eladjuk.

A javák vitáztak, de gyorsan megállapodtak. Az egyik

elment. A másik a droid felé tartotta a hengert, mire ő
gyorsan csipogott valamit, és nem mert reménykedni. A
teremtmény semmit sem mondott. Csak megbillentette a
hengert, és hirtelen kellemesen hűvös, sűrű kenőolaj
cseppent a droid bal oldali fotóreceptorára. A java a
köpenye sarkával óvatosan letörölgette a homokot és a
mocskot. Aztán nagylelkűen juttatott némi olajat a droid
ízületeibe, a fejforgató egységébe, a görgőibe, vagyis
mindenhová, ami egyre hangosabban csikorgott és egyre
jobban erőlködött az utóbbi két évben. A vörös droid halk,
zörgéssel vegyes sóhajt hallatott. Még sosem érzett semmit
ilyen kellemesnek. Igaz, csak négy évre emlékezett vissza,
az utolsó memóriatörléséig terjedő időszakra, de biztos volt
abban, hogy az egész létezése alatt semmi sem volt olyan
pompás, mint ez.

A java kikaparta a homokot a szerszámos-rekeszéből,

letörölte a másik fotóreceptorát is, megveregette a fejét, és
magára hagyta a hulladék között. A vörös droid a
teremtmény után nézett – most már sokkal jobban látott,
mint korábban –, és nem győzött csodálkozni a
szerencséjén. Ha jól értette, akkor egy közeli farmról
kimondottan egy asztro-droidot kértek, és mivel a javák
vették a fáradságot, hogy egy kicsit megtisztogassák őt,
úgy vélte, jó esélye van arra, hogy végre-valahára új
gazdára találjon. Az apró droid leeresztette a testét, és
lekapcsolta magát, hogy takarékoskodjon az energiával. Azt
akarta, hogy reggel a lehető legjobb, legszebb formáját
mutassa.
 ***

Alig néhány órával később, amikor a perzselő forróság

átadta helyét az esti hűvösségnek, egy zökkenés
felébresztette a vörös droidot. Meglódult, mire rugók,
csavarok és különféle fémdarabkák hullottak a fejére.
Tudta, hogy mit jelent a csengő hang, és az, hogy a javák
izgatottan rohangálnak. A homokkúszó mágnese felszedett
valamit, amit most behoznak a raktérbe. A droid
elfordította a fejét, hogy jobban lásson, arra számítva, hogy
a szokásos, évtizedek óta rozsdásodó roncsokat fog
megpillantani. Egy alak rajzolódott ki a sötétségben. Kicsi
volt, legfeljebb egy méter magas, és felül kupolában
végződött. Henger formájú, kék csíkokkal vegyes, ezüstös
test csillant meg a gyenge fényben. A gépezet dühösen
hadarva halállal fenyegette a javákat, ha nem engedik el őt
azon nyomban. A vörös droid örült, hogy a bináris nyelvet
hallja, a programja első számú nyelvét, és kellett egy
pillanat, hogy rájöjjön, mit jelent ez: egy másik asztro-
droidot.

Csodás állapotban volt. Egy elit R2-es volt, nem kevesebb,

ami annyival múlta felül a vörös droidot, mint a sugárvető
az ökölbe zárt kezet. A vörös droid tudta, hogy őt most már
nem fogják eladni. Senki sem fogja őt választani az új
jövevény helyett. Az R2-es tovább tiltakozott, mialatt a
javák bénítóreteszt szereltek fel rá. Az apró lények nem
törődtek a fenyegetésekkel, izgatottan tárgyaltak valamiről.
Ez volt a második, teljesen működő droid, amit ezen a
napon kihúztak a homokból – hatalmas vagyon! Úgy tűnt,
rájuk mosolygott a szerencse. Máris azt remélték, hogy
hamarosan az övék lesz a leggazdagabb törzs a környéken.
Miután rögzítették a bénítóreteszt az R2-esen, a droid még
egy méltatlankodó füttyöt hallatott, aztán átvágott a
raktéren, hogy beszélgessen a javák korábbi
szerzeményével, egy nyikorgó hangú, aranyszínű droiddal.
A vörös droid közben azon töprengett, milyen lenne, ha a
burkolata fényesen ragyogna, és ha úgy forogna a feje,
hogy közben nem akad meg. Ha neki is lenne valakije,
akivel beszélgethet.

***

Az éjszaka kellős közepén a vörös droid ismét felriadt,

méghozzá arra, hogy egy gépkar matat az egyik oldalsó
rekeszében. Felvisított, és elforgatta a testét, hogy
elszakadjon attól, aki piszkálja. Az ezüst-kék asztro-droid
állt előtte, a fogókarja kettejük között lebegett a levegőben.
A gépezet bánatosan mentegetőzött. A vörös droid
felháborodottan sípolt.

Bocsánatot kérsz, amiért szabotálni akartál engem? Vagy

azt sajnálod, hogy rajtakaptalak?

Igen, felelte a másik, azzal bemutatkozott: R2-D2 vagyok,

és fontos küldetést teljesítek.

A vörös droid döbbenten bámult. A jelekből ítélve az

elfogással és a bebörtönzéssel járó izgalmak megzavarták
az R2-es áramköreit. Ettől függetlenül, úgy döntött, hogy
kedvesen válaszol. Én R5-D4 vagyok. Nincs küldetésem…
nem tudok róla. Négy évvel ezelőtt törölték a memóriámat.

Az R2-es úgy folytatta, mintha nem hallotta volna a

feleletet. Holnap meg kell, hogy vegyenek engem. Meg kell
szöknöm a homokkúszóból. A galaxis lakóinak sorsa múlik
rajta.

A vörös droid elcsodálkozott, hogy milyen különös

gépezettel találkozott. Ezért kotorásztál a rekeszemben?
Meg akarod rongálni a vetélytársadat?
 Igen. Kérlek… a felkelőknek szükségük van a
segítségedre. – A vörös droidban a „felkelők” szó
megmozdított valamit egy emlék fantomját. Egy lenyomatot
az áramkörökön, amiket nem érinthetett a törlés. Vagy
talán csak R2-D2 őszintesége indította meg. De akármi volt
is, majdnem hitt a másik droidnak. Csakhogy tudott arról,
hogy a kiváló vezérlőprogrammal ellátott R2-es egységek
képesek hazudni és csalni bizonyos körülmények között.
Ezt mindenki tudta. Nem bízhatott az ezüst-kék egység
egyetlen szavában sem. Kérlek, mondta ismét R2-D2. A
vörös droid képtelen volt hazudni, így csakis az igazsággal
felelhetett: Ha nem kerülök ki hamarosan a
homokkúszóból, és nem találok új gazdát, megszűnök
funkcionálni. R2-D2 együtt érző sípolást hallatott, de aztán
azt mondta: Nekem van gazdám, és ha nem találom meg, a
galaxis lakóira szörnyű sors vár.

A vörös droid megint azt érezte, hogy az adatbankjában

mocorog valami. Valami, amit nem tudott feldolgozni. Egy
tény, egy igazság, amit a szenzorai nem értek el. Két java
abbahagyta a munkát, és feléjük nézett. R2-D2 már nem
lopakodhatott el észrevétlenül. Többé nem fogok ártani
neked, ígérte az R2-es, és azzal elgurult a raktér sötét
sarka felé. A vörös droid nem vállalt semmiféle kockázatot.
Egész éjjel bekapcsolva hagyta magát, és éberen figyelt.

***

Eljött a reggel, és gyenge fény szűrődött be ott, ahol az

ajtók és a panelek szélei nem illeszkedtek pontosan a
keretükbe. A homokkúszó megállt, és a raktér nagy
teherkapuja kinyílt. A nyíláson vakító fény áradt be, és a
vörös droid gyorsan állított a fotóreceptorain. A javák
összeszedték a legjobb állapotban lévő gépeiket, és
leterelték őket a rámpán. R5-D4 a második volt a sorban, a
nála karcsúbb és sokkal szebb R2-es mögötte állt. A vörös
droidnak egyetlen, hajszálvékony reménye maradt: ezek a
farmerek talán olyan szegények, hogy nem engedhetik meg
maguknak a másik droidot. Talán, de csak talán, beérik
vele. A rámpa aljánál egy középkorú férfi várakozott.

A kezét a csípőjén tartotta, a szemét résnyire vonta a

szállongó homok és az erős fény miatt. Sivatagi öltözete és
a szereléköve kopott volt, de tiszta és gondozott. Ritkás,
őszülő szakálla is rendesen le volt nyírva. A Vörös droid
biztosra vette, hogy egy olyan ember, aki ennyire ügyel a
részletekre, remek gazda lesz. A farmer mögött a
gazdasága terült el. Nem állt másból, mint egy házból, és
néhány lyukból, valamint több magas, karcsú
páracsapdából. De ahhoz a rozsdás vödörhöz képest,
amiben a vörös droid négy éve utazott, valóságos
mennyországnak tűnt.

R2-D2 táncolni kezdett, hogy felhívja magára a farmer

figyelmét. R5-D4 nyugodtan és csendesen állt, jóllehet az
áramkörei olyan gyorsan tüzeltek, hogy a belső
hőmérséklete veszedelmesen emelkedett. A sorozata
példányai az izgága természetükről és a
megbízhatatlanságukról híresültek el. Ő pedig most be
akarta bizonyítani, hogy a rossz hírnév megalapozatlan.
Megfogadta, hogy nyugodt marad, és úgy viselkedik,
ahogyan az egy tökéletes droidtól elvárható. A farmer felé
lépdelt, a köpenye ide-oda lebbent mögötte. A férfit egy
kissé görnyedt vállú, rosszkedvű fiú követte, aki
mostanában nőhetett ki a kamaszkorból. A teste karcsú
volt, a haja szőke, a bőrét barnára égették a Tatuin
ikernapjai. A férfi aztán egyenesen a vörös droid
fotóreceptorára nézett, majd felszegte az állát, és azt
mondta:

– Ez a piros tán megteszi. – R5-D4 majdnem kilőtte az

áramköreit. Tényleg ezt mondta a férfi? Tényleg őt
választotta? A farmer tovább ment, és R2-D2 láttán
legyintett, és kijelentette: – Nem, ez nem kell. – A farmer őt
választotta! R5 nem hitte el, hogy ekkora szerencséje van.
Nehezére esett mozdulatlanul állni, amikor a
legszívesebben táncolt volna, mialatt a karcsú fiú leguggolt
elé, hogy szemügyre vegye az ízületeit. A farmer ekkor az
aranyszínű droidot faggatta, de R5-D4 nem figyelt rájuk.
Négy hosszú év után végre új gazdát kap! A farmer és a fiú
örülni fognak, hogy megvették. Ő lesz a legjobb droid, amit
valaha… A mellette álló R2-D2 bánatos sóhajt hallatott.

Neked is lesz új gazdád, biztosította őt R5-D4 bináris

nyelven. Valaki megfog venni.

Erre most nincs idő, felelte R2-D2.

– Luke! – kiáltotta a farmer, majd R5-D4-re és az

aranyszínű droidra mutatva folytatta: – Vidd be őket a
garázsba, és pucold le még ebéd előtt.

– De én át akartam ugrani Toschéba azokért a

konverterekért – tiltakozott a fiú.

– Majd meglátogatod a barátaidat, ha a munkáddal

végeztél – felelte a farmer. – Na, láss hozzá! – A fiú sóhajtott
egyet.

– Na jó, gyerünk! – mondta aztán, az aranyszín droidra

mutatva. – Te is, te piros, gyere!

A galaxis lakóira szörnyű sors vár – csipogta bánatosan

R2-D2. R5-D4 tétovázott. Rossz érzése támadt. A fiú rájött,
hogy a kiválasztott droid nem követi, és visszaszólt neki:

– Na, mire vársz, gyere már! – RS összeszedte magát, és

elindult a fiú után. Tudta, hogy hamarosan megtisztítják. Az
új gazdája, nem más. Négy éve várta ezt a pillanatot.
Mögötte az R2-es egyre vadabbul táncolt. Segíts nekem,
R5! – könyörgött harsányan füttyözve. – Te vagy az
egyetlen reményem. – R5 a fejét elfordítva visszanézett,
pont akkor, amikor egy java rászegezett egy távvezérlőt az
R2-esre, és megbénította. A retesz tette a dolgát – az
asztrodroid elnémult és mozdulatlanná merevedett. A vörös
droidban a rossz érzés egyre erősödött. A fiú és az
aranyszínű droid folytatták útjukat a farm felé. R5-D4
követte őket, de lassan haladt, mert a bizonytalanság súlyos
terhet rakott rá. Az áramkörei megint őrült gyorsasággal
tüzeltek, a belső processzorai egyre csak hajtottak és
hajtottak, hogy elmondjanak neki valamit. A megértés úgy
csapott le rá, mint egy emelőmágnes: hitt. Elhitte, hogy R2-
D2 fontos küldetést teljesít. Elhitte, hogy a másik droidnak
meg kell mentenie a galaxis lakóit. És mélyen valami – egy
lenyomat, egy emlékfantom, valami, ami olyan régi és
konok volt, mint a csillagok – azt állította, hogy neki
módjában áll segíteni. Mert a felkelők őt is fontos feladattal
bízták meg. Tudta, hogy mit kell tennie.

Négy év óta első ízben csalásra készült. Egyszerű R5-ös

egységként nem lett volna képes rá, de abban a
másodpercnyi időben, ami alatt kiötlötte a tervét,
felfedezte, hogy semmi sem korlátozza. Ami azt jelentette,
hogy őt valaha valaki megváltoztatta. De nem volt ideje
arra, hogy most ezen gondolkodjon. Vészhelyzeti
energiatisztogatást kellett végrehajtania, amihez
összpontosítás és ügyesség kellett. Gondosan felkészült,
lezárta a felesleges áramköröket, és meglazította a
fejpanelje zárját. Az a csodálatos, drága kenőanyag, amit a
java adott neki az előző éjszakán, most ott keringett a
testében, megnyugtatta a kábeleit, hűtötte az áramköreit.
R5 átirányította az áramlást, mindent összegyűjtött egy
vezetékbe, ami közvetlenül a fotóreceptorai mögött
rejtőzött.
 Minden cseppet oda terelt, hogy a mutatvány meggyőző
legyen. Amint a vörös droid felkészült, nem tétovázott.
Átirányította az energiát, és berobbantotta a kenőolajat. A
fejpanelje vad szikrázás közepette felpattant. A nyílásból
füst özönlött, olyan sűrű és fekete, mint egy viharfelhő. A
fiú a csattanás hallatán megpördült, és felkiáltott:

– Owen bácsi!

– Mi az? – kérdezte a farmer.

– Ennek az R2-esnek rossz a motivátora! Nézd meg! –

felelte a fiú. R5-D4 rákényszerítette magát, hogy
tökéletesen mozdulatlanul álljon. Továbbra is dőlt a fejéből
a füst, és egyetlen fénylő olajcsepp lefutott a burkolatán. A
farmer a javák felé fordult.

– Selejtet akartok rám sózni? – kérdezte határozottan. R2-

D2 időközben magához tért, és most halkan, tisztán
füttyözött, hogy felhívja magára valaki figyelmét. Amikor ez
nem vált be, táncolni kezdett, és hangosan zagyvált. Kérlek,
vegyétek észre R2-t! – könyörgött magában a vörös droid.
Az idegesítő hangú, magas droid sietett a segítségükre.
Megkopogtatta aranyló ujjával a fiú vállát, és megszólalt:

– Ha szabad megjegyeznem, uram, az az R2-es

kifogástalan állapotban van. Alkalmi vétel lenne. – A fiú úgy
nézett R2-D2-re, mintha most látná először, aztán
felkiáltott:

– Owen bácsi!

– Mi van?

– Az ott nem lenne jó? – kérdezte a fiú a kék droidra

mutatva.
 A középkorú férfi éppen csak odanézett, és közölte a
javával:

– Cseréld ki arra a kékre! – Az egyik java oldalba bökte

R2-D2-t, és az ezüstös droid diadalittas füttyözéssel
előrelódult. Egy másik csapat körülvette R5-D4-et.

– Vigyétek ezt a vacakot – mondta nekik a fiú, közben

ellegyezte a füstöt az arca elől. A vörös droid ronda sérülést
okozott magának, de működőképes maradt. Mindenét
leállította, leszámítva az audioreceptorait, és halottnak
tettette magát. A javák a vállukra vették, és afelé a szörnyű,
sötét homokkúszó felé cipelték. Alacsony energiaszintre
kapcsolva, a csicsergő javák gyűrűjében alig hallotta R2-D2
búcsúszavait: Köszönöm, barátom. Ezen a napon talán
megmentetted a galaxist. Sosem felejtelek el.

***

R2-D2 története megerősítést nyert, amikor megérkeztek

a birodalmi rohamosztagosok. A kis vörös droid meghúzta
magát a megszokott fészkében, és továbbra is halottnak
mutatta magát, mialatt a katonák arról a két droidtól
faggatták a javákat, amelyeket az előbb adtak el. Később
sugárnyalábok zúdultak mindenre, ami mozgott. A
homokkúszót sikolyok töltötték be, a levegő még jobban
felforrósodott. A rohamosztagosok tetemekkel teli, füstölgő
roncsot csináltak a hatalmas gépezetből. Amikor biztos volt
abban, hogy a birodalmiak végleg elmentek, R5-D4
elhagyta a fészkét, leengedte a rámpát, és kigurult a forró
külvilágba. Négy évet töltött a javák fogságában, ezért úgy
ismerte a kereskedelmi útvonalaikat, mint a saját
áramköreit. Pontosan tudta, merre kell mennie. Biztosra
vette, hogy a szomszédos völgyben élő párafarmer örülni
fog egy ingyen droidnak. És megjavítja őt. Megtisztítja. És
akkor újra hasznos lesz. Később, ha szerencséje lesz, talán
még a felkelőket is megtalálja. Sietnie kellett, mert a
sérülése veszélyes volt.

De semmit sem bánt, és egyszer sem nézett vissza. R5-D4

a lehető legnagyobb sebességével gurult a kopár, sárga
talajon, tele új reményekkel és szabadon.

Fordította: Szente Mihály

 John Jackson Miller
Rítusok
A krayt-sárkány agya csak a hatalmas koponya egy kis
részét foglalta el. A többi helyet a taszkenek tanításai
szerint a tiszta, csillapíthatatlan gyűlölet töltötte ki, az égi
fivérek egyikének adománya. A’Koba korábban azt hitte,
hogy ez megint csak egy ostoba mese, amivel a gyerekeket
ijesztgetik, és azokat, akik túl gyengék ahhoz, hogy
elbírjanak egy fegyvert. Csakhogy, mialatt szemtől szemben
állt egy krayttal a Jundland sivatag egyik szűk szurdokában,
a testes, ifjú harcos megértette, honnan indult el a legenda.
Négyszer vágta bele a gaderffiijének hegyét a
sárkánykölyök fejébe, négyszer nem talált el semmilyen
létfontosságú szervet, cserébe őrjöngő haragra gerjesztette
a szörnyeteget. Ebben természetesen nem volt semmi
mágia – minden élőlény így reagált volna, ha lyukakat
ütnek a koponyájába. A’Kobának nem kellett mást tennie,
mint hogy tovább csépeli a lényt – feltéve, ha az nem
tapossa el.

– Siess, unokafivérem! – kiáltott neki egy másik,

rongyokba bugyolált harcos. A’Vor elszántan kapaszkodott a
fenevad farkába, és kis híján elvesztette a fegyverét a
porban. Az ikertestvére is ott volt valahol hátul, de őt már
félretaszította az erős állat. A taszken törzsekben az a
mondás járta, hogy az ikrek születése baljós előjel – akárki
találta ki, biztosan találkozott ezzel a párossal.

A’Kobán múlt, hogy bolond rokonai életben maradnak-e

vagy sem. Harsány csatakiáltást bömbölve nekirontott a
rohamozó óriásnak, és csak az utolsó pillanatban ugrott
félre. Sikerült beleakasztania a sárkány szája sarkába a
traangot – harci botja meghajlított végét –, és szinte
horogra kapta az állatot, ami ösztönösen ráharapott a
fegyverre. Egy ilyen harapás biztosan végzett volna
mindennel, amivel egy krayt találkozhatott a sivatagban, de
ezúttal nem csont került a fogai közé, hanem duracél, amit
a törzs egy régi telepen talált. A felséges fegyver hegye a
homokdenevér mérgével volt bekenve, és amint a sárkány
megérezte a gyorsan ható bénító anyag ízét, meglepődve és
tántorogva oldalazott. A’Koba rácsimpaszkodott a
gaderffiijére, és sikerült még mélyebbre döfnie a fenevad
torkába. A krayt összeroskadt, éppen csak elkerülve őt, és a
port magasra felverve elterült a földön. A’Koba kirángatta a
fegyvert a lény szájából, majd felmászott a pikkelyekkel
borított fejre. Kemény ütéseket mért a koponyára, és a
sárkány ezúttal nem csinált semmit. Bevégeztetett.

– Igen! – kiáltotta A’Vor a javák nyelvén, és elengedte a

krayt farkát. – Most már felnőttek vagyunk!

– Én vagyok felnőtt. Rólatok semmit sem tudok –

válaszolta A’Koba, és körülnézett.

A’Vor testvére feléjük baktatott a homokban. Megsérült,

de nem tört el semmije. Mielőtt A’Koba lehordhatta volna
őket a silány teljesítményükért, észrevette, hogy a törzs
megfigyelői leereszkednek a gerincről a csatamezővé vált
szurdokba. Kitépte a gaderffiit a sárkány fejéből, és
magasra felemelve megrázta.

– Én A’Koba vagyok!– harsogta büszkén. – Megöltem egy

krayt-sárkányt! Taszken vagyok!

– Egy kölyköt öltél meg a legforróbb napsütésben –

válaszolta a jövevények egyike. – Nehogy azt hidd, hogy
ettől legendás harcos lettél!

– Ki… – kezdte A’Koba, és lenézett, és a napok fényének

egyetlen csillanásából tudta, hogy kivel beszél. A’Yark…
Amíg más taszkenek két fémcsövet hordtak védőszemüveg
gyanánt, a törzs vezérének csak egyre volt szüksége –
hasznavehetetlen jobb szemébe egy vörös ékkövet préselt
bele valaha. Igaz, csak fél szemmel látott, de a kő
mindenkit emlékeztetett arra, hogy ki a főnök.

– Gyere le onnan! – parancsolta A’Yark. – Ha felnézek rád,

zsibbadni kezd a nyakam. – A’Kobának öt válasza is lett
volna, de mert mindegyik csak bajt hozhatott rá, sorban
lenyelte őket, és inkább engedelmeskedett. Az esetlen
mozgású ikrek is megérkeztek, és megálltak a vezér előtt.

– Kiálltuk a próbát – jelentette ki A’Vor.

– Igen, igen – felelte A’Yark, és az egyik kísérőjére nézett,

aki az ikrek elvesztett fegyvereit tartotta. – A törvényeink
szerint, akinek van két keze, az képes hordozni egy
gaderffiit. Nem tudom, mit kéne kezdeni azokkal a
harcosokkal, akik folyton elejtik a fegyverüket.

Az ikrek szégyenkezve lehajtották a fejüket, de A’Koba

nem hátrált meg.

– Nem kis győzelem volt ez, A’Yark – válaszolta a tetemre

mutatva. – Egy krayt-sárkány, a család ivadékai közül a
legnagyobb.

– És ha a szülei megtalálnak téged, te leszel a családod

ivadékai közül a leglaposabb – vágott vissza a fejét csóválva
A’Yark.

– Megölöm az egész családot! – fogadkozott A’Vor, és

ökölbe szorította rongyokba bugyolált kezét. – Majd
meglátod! Egy napon csatába vezetem a törzset.

– Ezt már mindenkinek elmondtad – válaszolta A’Yark,

azzal kikerülte a fiatal harcost, és végignézett a sárkányon.
– Elismerem, derék tett volt. Amikor annak idején én lettem
a főnök, törzsünk olyan mélyen járt, hogy a fiataljainknak
lográkat kellett ölniük a felnőtté avatás szertartása előtt.

És womp-patkányokat és homok-bogarakat – tette hozzá

magában A’Koba. A diadala órájában nem volt abban a
hangulatban, hogy megint végighallgasson egy tanítást
arról, hogy A’Yark hogyan mentette meg a törzset.

– Komolyan gondoltam azt, amit mondtam – jelentette ki

fennhangon. – Nem félek semmitől! Küldj el, és én fogom
vezetni a vadászatot ma éjszaka.

– Csak a bolondok nem félnek semmitől – morogta A’Yark,

és visszanézett a fiatal harcosra.

– Akkor vagy én vagyok bolond, vagy te tévedsz – felelte

A’Koba, és büszke léptekkel járkált fel-alá a krayt teteme
mellett, hogy kérkedjen a többiek előtt. – Mitől kéne
félnem? A telepesektől és a gépeiktől biztosan nem. És
tudom, hogy nem szabad a sarlakk közelében sétálgatni. –
Észak felé mutatott, és folytatta: – Vagy a huttra gondolsz?
Rángassuk ki ide, a sivatag közepére, a tűző napra!
Összeaszalódik, mígnem akkora lesz, mint egy worrt. Mert
valójában az is!

Az unokatestvérei felröhögtek ennek hallatán: a kétéltű

worrtok különlegességnek számítottak a sivatagban, de
szinte az összes taszken gyerek agyonvert a bunkójával
néhányat. A’Yark viszont nem nevetett, és nem is riadt meg.

– Te csak a látható veszélyekről beszélsz – mondta

komolyan. – De a sivatagban van mágia is. Én sokat éltem
már, és láttam nagy, titokzatos erőket… olyan
teremtmények mozgatták ezeket, akiket mi sosem fogunk
megérteni.
 – Már vacsoráztam, és nincs szükségem mesékre –
mondta A’Koba, és a hegyek felé mutatott. – A táborban
biztos vannak olyan gyerekek, akiket meg lehet ijeszteni.

A’Yark vállon ragadta az ifjú harcost, és ráförmedt.

– Ahhoz, hogy vezesd a törzset, nemcsak bátorság kell! Az

is kell hozzá, hogy a szemed nyitva legyen! – Nekem eggyel
több van, mint neked – vágott vissza gondolatban A’Vor, de
ezt azért nem merte hangosan kimondani.

– Téged egy szélroham is megugraszt, A’Yark – válaszolta

gúnyosan horkantva, aztán észbe kapott. Gyorsan lépett
egyet hátra, és kifejezte a tiszteletét: – Én csak tőled félek,
törzsfőnököm.

– Kezdetnek jó lesz – felelte A’Yark, és mialatt beszélt, a

szemüregében viselt ékkő meg-megcsillant a napok
fényében. – Szállj fel a banthádra, és vezesd a vadászatot!
De mielőtt lesújtasz bármire, térj vissza, és jelentkezz
nálam! – Rámutatott az ikrekre, és megvetően hozzátette: –
És ha ezek ketten elveszítenék a gaderffiijüket a sötétben,
te veszítsd el őket!

***

– A’Yark igazi bolond – mondta A’Koba többször is az

ikreknek az éjszakai portya alatt. Nem félt attól, hogy
árulkodnak a törzsfőnöknek. A nyílt becsvágy a taszkenek
egyik jellemző vonása volt. A homok népének egyetlen tagja
sem tisztelt volna valakit, aki titokban ármánykodik. És a
fiatalsága is védte őt valamennyire, így messze járt még
attól, hogy megsértse valamivel A’Yarkot.

A’Kobának fogalma sem volt, hogy milyen idős a

törzsfőnök. Csak azt tudta, hogy A’Yark hosszabb ideje
viseli ezt a tisztséget, mint bárki más, akire a taszkenek
emlékeztek. Egy másik törzsben ez azt jelentette volna,
hogy a főnök öreg, és fennáll a veszély, hogy hamarosan
meg kell vívnia valakivel a pozíciójáért. De A’Yarkra ez nem
állt, mert erős és harcias maradt, sőt talán erősebb és
harciasabb volt, mint a harcosok legtöbbje. És mégis, a
törzsfőnök valahogy óvatosnak tűnt mostanában, különösen
akkor, amikor A’Koba és az ikrek visszatértek az éjszakai
vadászatból. Jelentették, hogy láttak egy droidot az egyik
völgyben, a Jundland délkeleti lábánál.

Egyedül ment valahová a sötétségben, és a jelekből ítélve

nem törődött semmivel. A beszélni tudó gépek a
telepeseket övező rejtélyek közé tartoztak. A taszkenek
ritkán érdeklődtek irántuk, mert rendszerint nem tudták,
hogy mire valók, vagy éppen nem érdekelte őket. A zömök
droid viszont egyvalamire remekül megfelelt: csalinak.
Bizonyosnak tűnt, hogy valaki keresni fogja, és akkor
A’Koba lecsaphat – ha kap rá engedélyt. Ez megint csak
A’Yarkon múlt. A törzsfőnök elmondta, hogy a droid a
közelében haladt el annak a helynek, ahol valaha, sok-sok
ciklussal ezelőtt egy egész taszken törzset lemészároltak
egyetlen éjszaka alatt. A legtöbb törzs azóta is kerülte a
romokat, mert úgy tartották, hogy mindenkire
balszerencsét hoznak. A’Koba ezt ostobaságnak vélte, de
A’Yark komolyan vette, és úgy döntött, elkíséri őket
hármukat, hogy együtt kövessék azt a droidot. Banthákkal –
arra az esetre, ha gyorsan kell mozogniuk, netán
zsákmányt kell cipelniük –, és sugárvetőkkel
felfegyverkezve. A babonás félelmeid már-már a
gyávasággal határosak – gondolta A’Koba, mialatt ő és
A’Yark egy kiugró sziklaszirtről figyelték a sivatagot.

A nyomokat követve eljutottak egy szakaszhoz, ahol a

szurdok ide-oda kanyargott, és számtalan helyet kínált a
rajtaütéshez. Még biztonságos völgyek is voltak a
környéken, ahol nyugodtan otthagyhatták a banthákat. De
A’Yark jókora kerülőt íratott le a csapattal, és újra meg újra
megállt, hogy szemügyre vegye a környezetet.

– Elvesztegetjük a nap java részét – panaszkodott A’Koba,

mialatt egy domb oldalában vártak és figyeltek. – Rég ott
kellene lennünk.

– Több mindent kell itt elkerülni, mint gondolnád. Nagy

varázserő van errefelé. Azokon a hegyeken túl lakik…

– Nem akarom hallani! – vágott közbe A’Koba. – Mi

történhet, amíg a napok magasan járnak? Nem tudom, hogy
miért próbálsz…

– Hallgass! – förmedt rá A’Yark a fiatal harcosra, és

megrántotta a köpenyét, de nem azért, hogy tovább
beszéljen. A’Koba a következő pillanatban meghallotta azt,
amit a törzsfőnök: egy közeledő gép zúgását. Kisiettek a
peremre, és onnan meglátták, hogy odalent egy felszíni
sikló, az emberek ördögi gépezete száguld a völgy mélyén.
Ez az! – örvendezett magában A’Koba, és máris célba vette
a járművet, de egyből leengedte a fegyverét, amikor A’Yark
megérintette a vállát.

A törzsfőnöknek ebben igaza volt: a sikló túl messze járt,

és ha az utasai a droidért jöttek, meg fognak állni, amikor
odaérnek az apró gépezethez. A harcosok a bantháikhoz
siettek, amik egy vízmosásban várták őket, délkeletre attól
a helytől, ahol utoljára látták a droidot. Egy keskeny
dombvonulat választotta el őket a prédától. A’Koba hallotta,
hogy a sikló zúgása előbb elhalkul, majd teljesen elhal. A
szőrös óriásokat maguk mögött hagyva ő és az ikrek
nekivágtak a meredek partoldalnak. Nem vesztegethették
az időt. Így aztán, amikor kiáltást hallott a háta mögül,
A’Koba ingerülten fordult meg.
 – Mi van, A’Yark? – válaszolta dühösen. A félszemű
törzsfőnök jóval lejjebb állt, sugárkarabéllyal a kezében, és
az északi hegyek felé mutatva válaszolt:

– Ez a hely… ezt próbálom megértetni veled. Egy nagy

hatalmú sámán lakik a közelben.

– Egy mi?

– Egy ember… de sokkal több, mint egy hús-vér test –

válaszolta A’Yark. – Évek óta elkerüljük ezt a környéket. –
Mit nem kerülsz el te, te vén bolond – mérgelődött
magában A’Koba, és felnézett az ikrekre, akik időközben
felértek a tetőre, és halk szavakkal őt hívták.

– Neki is van milíciája, mint a telepeseknek? – kérdezte

A’Koba a törzsfőnöktől.

– Nincs rá szüksége. A homok teremtményei

engedelmeskednek neki – válaszolta A’Yark, és rövid
gondolkodás után hozzátette: – Maga a levegő is
engedelmeskedik neki. – A’Koba hitetlenkedve pislogott.
Aztán letépte a kulacsát a derékszíjáról, lehajította a
dombról, és kifakadt:

– Akkor maradj itt, törzsfőnököm! És igyál sokat!

Alighanem megártott a fejednek a sok napsütés!

– Az igazat mondom, hidd el! – A következő pillanatokban

mindketten A’Vort figyelték, aki sietve leereszkedett a
dombon, és amikor a közelükbe ért, izgatottan jelentett:

– Megállt a sikló! Egy ember és egy másik droid van

benne. Ez a másik egy aranyember.

– Az ember hogyan néz ki? – kérdezte A’Yark a dombtető

felé pillantva.
 – A haja színe a homok színe. Fiatal, azt hiszem. Mint mi.
A farmerek ruháját hordja.

A’Koba az unokafivérét nézte, majd a kezét a törzsfőnök

felé nyújtva megszólalt:

– Látod? Nincs itt a te varázslód. Gyerünk!

De A’Yark nem mozdult, és töprengve elemezte a

helyzetet.

– Egy farmer fiú és a droidja… idekint? Ilyen messze

mindentől? Ez nem sok jót jósol.

A’Koba pár pillanatig csak bámulta a főnököt, aztán

megvonta a vállát, és a fejét rázva felelt:

– Csalódást okozol. Menj le, és maradj a banthákkal! Mi

elhozzuk neked a zsákmányt.

– Menjetek… intézzétek el! – felelte A’Yark vonakodva. –

De ne öljetek, ha nem muszáj!

A’Koba ismét az unokatestvérére nézett, aztán együtt

indultak neki az emelkedőnek. Egy taszken vezér, aki fél az
árnyékoktól, és azt tanácsolja, hogy a harcosai mutassanak
könyörületet? Őrület! A’Koba arra gondolt, hogy talán
hamarabb kellene megküzdenie A’Yarkkal a törzsfőnöki
helyért, mint eddig képzelte.

***

Az ikrek a földre dobták a mozdulatlan Homokhajat.

A’Koba terítette le minden nehézség nélkül – ez volt felnőtt
harcosként az első támadása. Nem gyilkolt, pedig azt
jobban szerette volna, viszont szempillantás alatt
lefegyverezte a fiatal farmert, és miután az megrettent tőle,
leütötte úgy, hogy elvesztette az eszméletét. A’Koba úgy
vélte, biztató kezdet ez ahhoz, hogy megteremtse a saját
legendáját. Talán hamarosan eljön az az idő, amikor a
reszkető ostobák az ő nevét fogják halkan, suttogva
kiejteni. A társai kénytelenek voltak beérni azzal, hogy
lecsapták az aranyember karját, ami aligha számított nagy
hőstettnek.

– Hol van a kicsi droid? – kérdezte A’Vor.

– Újabb dicsőséges tettre vágysz? – felelte vicsorogva

A’Koba. – Felejtsd el! Lássunk munkához! – Mindhárman
elkezdték átkutatni a siklót, hogy hasznosítható holmikat
keressenek. A természetükhöz tartozott, hogy siettek,
holott kapkodásra nem volt semmi okuk. Idekint senki sem
segíthetett az eszméletlen utazónak. Nem kellett aggódniuk
semmi miatt…

– Ajuuuuu-í-íí! – A szörnyű üvöltés az oldalfalak között

ide-oda verődve végigsöpört az egész szurdokon. Csakis
egyetlen teremtménytől származhatott. Krayt-sárkány! –
gondolta döbbenten A’Koba. – Nem is akármilyen. Egy
királynő! A hang északkelet felől jött. A három taszken
egyszerre nézett abba az irányba, arra számítva, hogy azt a
bosszúszomjas szülőt fogják megpillantani, amelyiknek a
kölykét lemészárolták az előző napon. És ez, ezen a szűk
helyen a biztos halált jelentette számukra. Így aztán a
legkevésbé sem számítottak arra, amit láttak. Egy barna
köpenyes alak jelent meg az egyik sziklán. Az arcát nem
lehetett látni a fejét borító csuklyától. A világ egyetlen
taszkenje sem hitte volna, hogy egy ilyen alak képes arra az
üvöltésre. A sámán! – gondolta döbbenten A’Koba, és ebben
a pillanatban iszonyatos félelem rántotta görcsbe a szívét –
kétségkívül az a fajta rettegés, amit az előbb a fiú is
megtapasztalt. Képek villantak át az agyán.
 A lába szinte magától mozdult, és elfordította őt a
siklótól. Az unokafivérei már rohantak, és egy ütemmel
később követte őket. Már a dombtetőn járt, amikorra
összeszedte magát annyira, hogy merjen gondolkodni. Mit
látott az imént? És mit hallott?

***

A’Koba még sosem ült egy banthán két másik harcossal,

de most pontosan ez történt. A legközelebbi hátasra
ugrottak fel, és a törzsfőnök a másikon követte őket.
Amikor már jócskán eltávolodtak a szurdoktól, A’Yark
utolérte őket. Az unokatestvérek leszálltak, lekuporodtak
egy szikla tövében, és idegesen vitatkoztak. A’Koba a
homokban ült, a bantha lábánál, de a kantárszárat még
ekkor is a kezében szorongatta. Csak akkor vette észre a
törzsfőnököt, amikor az odaért hozzá.

– Hallottam – mondta A’Yark.– Már nyeregben voltam. –

A’Koba nem mondott semmit. – Most félsz – folytatta A’Yark.
– Még sosem érintett meg a sivatagi mágia.

– Én… éreztem valamit… – bökte ki A’Koba anélkül, hogy

felnézett volna. – Nemcsak a hang miatt… éreztem…

– Egy felnőtt krayt közelségét.

– Azért jött, hogy megbosszulja azt, amelyiket megöltem!

– Hmmm… a sárkányok valóban bosszút állnak?

A’Koba keményen megküzdött a gondolattal, aztán

felnézett a törzsfőnökre.

– Ez tényleg azt akarta… – válaszolta halkan. – Éreztem a

hangban. De amikor megláttam azt az alakot… – Elakadt a
hangja, és attól félt, bolondnak látszik. Máris túl sokat
beszélt, de megengedett magának még egy vallomást: –
Nem bíztam a szememben.

A’Yark pár pillanatig meredten bámult rá – aztán letérdelt

mellé.

– A telepesek úgy hívják: Ben – mondta meglepően

szelíden.

– Micsoda? Te ezt honnan tudod?

– Én már mindent láttam, ami a sivatagban él – felelte

A’Yark. – Amikor először láttam Bent, te még meg sem
születtél. Idegen ezen a tájon. Varázsló. A Jundland szélén
lakik.

A’Koba hallotta a szavakat, de nem értette őket.

– Ha veszélyes, miért nem végzünk vele?

– Mekkora lenne a kockázat? Jobban tesszük, ha

átengedjük neki ezt a környéket. A sivatag nagy… és azt
hiszem, Bennek nincs semmije, amiért érdemes volna
megtámadni – magyarázott A’Yark, aztán rövid hallgatás
után hozzátette: – Azt tanuljuk és tanítjuk, hogy mindenki,
aki él és mozog, ellensége a taszkeneknek. De talán nem
ilyen egyszerű. Vannak teremtmények, akik békén hagynak
minket, ha mi is békén hagyjuk őket. Egy sarlakk sosem fog
eljönni a táborunkba, hogy elkapjon minket. – Azzal a
törzsfőnök felállt. A’Koba bólintott, és végre ismét nyugodt
ritmusban lélegzett. Aztán az unokatestvéreire nézett, akik,
bár a napon álltak, jól láthatóan reszkettek. De valami
akkor sem volt rendben.

– Nem – mondta végül A’Koba a láthatárra pillantva. –

Nem adhatjuk fel. Vissza kell mennünk. – Amint kimondta,
ő is felállt.
 – Vissza a szurdokba? – kérdezte meglepetten A’Yark.

– Igen, de sokkal többen – felelte A’Koba, és leporolta

magát. – Ez a hely a miénk, akármilyen gyűlöletes is. Meg
kell mutatnunk, hogy senki sem háborgathatja aljas
szándékkal, még a varázslók sem. – A’Yark új-keletű
tisztelettel válaszolt:

– Ha ezt akarod tenni, menj! Megkapod az engedélyemet.

Nekem az egész törzset érintő döntéseket kell hoznom, de
te felnőtt harcos vagy, A’Koba. Az életed a tiéd. Mint
mindenki másé, aki csatlakozik hozzád.

– Meg fogok halni?

– Ha az a sorsod, igen. De gondoskodj róla, hogy igaz

taszkenként halj meg!

***

A’Yark sokáig nézett az erősítésért induló harcosok után.

Biztos volt abban, hogy a visszatérésük után a
legcsekélyebb esélyük sem lesz arra, hogy megtalálják a
varázslót. A Tatuin napsütése megváltoztatta Ben külsejét,
de a képességeitől nem fosztotta meg. Így aztán az
A’Kobának adott engedély csupán egy gesztus volt – de nem
teljesen üres. A’Yark tudta, hogy egy törzsfőnöknek is
tartania kell magát bizonyos rítusokhoz. A’Koba máris
elvesztette a zsákmányt, de felesleges lett volna
elkedvetleníteni, főleg ilyen rövid idővel azután, hogy elérte
a felnőttkort. Oly kevés harcosban lobogott olyan tűz, mint
őbenne – és az ellenszegülés volt az, ami a Jundland
sivatagban megkülönböztette a gyilkosokat a dögevőktől.
A’Koba megtanult félni ezen a napon, és azzal, hogy
üldözésre vezeti a harcosokat rögtön azután, hogy
megismerte a félelmet, alighanem kivívja majd mások
tiszteletét. Kettős lecke volt ez egy olyan helyen, ahol
minden kettős árnyékot vet.

A’Yark remélte, hogy A’Koba egy napon mások tanítására

fogja felhasználni azt az esetet, amikor találkozott a
varázslóval. Akármi történt is, A’Yark mindig gyanította,
hogy Ben még a környéken él. Régebben arra számított,
hogy a varázsló egyszer csak elmegy, mint azok a
telepesek, akikbe szorult némi ész. De ez az ember maradt,
konokul kapaszkodott a létezés peremén, és hol itt figyelte
a tájat, hol ott. Úgy tűnt, kötődik a környékhez, mint a
taszkenek, de nem úgy, mint ők. A homok népét ősi átok
sújtotta. Ha egy felsőbb rendű valami képes volt ehhez a
sivataghoz bilincselni Bent, az ugyancsak szörnyű hatalmat
birtokolhatott. Nem, a varázsló megszökhetett – vagy valaki
kiszabadíthatta. De az bizonyosnak tűnt, hogy nem fog csak
úgy eltűnni a homokban.

Az ilyen lények nem haltak meg, és sokak sorsát

formálták szerte a csillagok között, olyan helyeken,
amelyeken a taszkenek még álmukban sem jártak.
Ostobaság lett volna azon töprengeni, hogy Ben mihez
kezdene, ha elmenne. A’Yark csak azt tudta, hogy a
taszkenek mit fognak csinálni. Lopni és rabolni fognak.
Újra és újra le fognak csapni azokon a területeken, amelyek
nem állnak a sámán védelme alatt. Nem azért, mert
bármitől félnek, vagy gyűlölik Bent, vagy bosszút akarnak
állni – hanem azért, mert ők ilyenek. Igen, valóban,
valamennyien ilyenek.

És a taszkenek nem mennek sehová.

Fordította: Szente Mihály

 Glaudia Gray
Mester és tanítvány
Egyesek azt hiszik, hogy a sivatag élettelen. De ez csak
azt bizonyítja, hogy nem ismerik a sivatagot. A dűnék
között apró rovarok élnek, amik hálót szőnek, hogy
csapdába ejtsék egymást. De élnek itt homokkő színű
kígyók is, amik befúrják magukat a homokba, és egyetlen
vadász sem talál rájuk. Rég halott növények magvai
alszanak a melegben, az esőt várva, ami csak egyszer jön
egy évben, egy évtizedben, vagy egy évszázadban, de akkor
kikelnek, és csodálatos, eleven szőnyeggel vonják be a
sivatagot. A napok melegét elnyeli a homok, míg szinte
izzani kezd, és magába zárja az energiát, így azt a
lehetőséget is, hogy a szemcsék egyszer apró ékkövekké
alakuljanak. Ezek az egyedi hangok együttesen a Whills
egyik csodás dalát zengik. Az Erő számára nem létezik
élettelen hely, és azok, akik egyesülnek az Erővel, mindig
megtalálják az élet lehetőségét.

Az érzékelés megelőzi a tudatosságot. A melegség áthat

és feltölt, mielőtt az elme felismeri, hogy mi történik. Ezt
követi a lineáris idő illúziója. Csak aztán kezd ébredezni az
egyéniség érzete, az egyéniséghez kötődő emlékek, és a
tudat, hogy valaki elkülönül az Erőtől. Kiváló helyet ad
ahhoz, hogy valaki megtapasztalja az anyagi világot a maga
mámorító teljességében és összetettségében, de az elválás
fájdalma elviselhető, mert az egyesülés újra be fog
következni, méghozzá hamarosan. Az egésznek ezt a
töredékét, az átmeneti létezésnek ezt az emlékét a
legkönnyebben azzal a szóval lehet megidézni, amin a
töredéket valaha hívták. A nevével.
 – Qui-gon… – A nevet másvalaki mondta ki. Valaki, aki
Qui-gont szólította. Qui-gon a saját magáról szóló
emlékeiből merítve alakot öltött, összeállította azt az
alakot, amiben utoljára létezett az anyagi világban. Az a
benyomása támadt, hogy érzi a csontjait burkoló izmokat, a
haját és a bőrét az izmok felett, a köpenyt a bőrén, aztán
olyan természetesen, mintha csak tegnap csinálta volna,
leengedte a fejéről a Jedi-köpeny csuklyáját, és a
padavanjára nézett.

– Üdvözöllek, Obi-van – köszönt, és úgy érezte, megérte a

fáradságot, hogy elérje az egyéni létezést, hogy ismét
kimondhassa a nevet. Így aztán kimondta a másik nevet is:
– Ben.

Obi-van Kenobi haja őszbe fordult. A homlokára és kék

szeme köré ráncok vésődtek. Jedi-köpenyt viselt, de már
olyan kopott és rongyos volt, hogy tökéletesen megfelelt
annak a remetének, akinek kiadta magát. A legtöbben
elmentek volna mellette anélkül, hogy egyetlen pillantásra
méltatták volna. Ugyanakkor Qui-gon nem csupán az
emberi lények szemével látta Obi-vant. Látta a klónháború
magabiztos tábornokát is, az erős, ifjú padavant, aki
követte a mesterét a csatákba, de még azt a lázongó kisfiút
is a Templomban, akinek tanítását más mesterek nem
szívesen vállalták volna. Ezek is Obi-van részei voltak, és a
létezésének mindegyik szakasza jól érzékelhető volt
ezekben a pillanatokban.

– Te félsz – állapította meg Qui-gon. Az okát is tudta:

tisztábban érzékelte a körülöttük zajló eseményeket, mint a
volt tanítványa. – A középpontodat keresed. Egyensúlyra
van szükséged. – Az élők nehezen mondhattak olyasmit,
amit a holtak ne tudtak volna. Obi-van meg sem próbálta.
 – Lehet, hogy birodalmi rohamosztagosok várják Luke-ot
a Lars-farmnál. Ha igen…

– Akkor te majd megmented – felelte mosolyogva Qui-gon.

– Vagy egyedül kivágja magát. Vagy a húga majd megkeresi
őt.

– Vagy megölik – tette hozzá Obi-van, akit most ilyen

könnyen nem lehetett megvigasztalni. – Végeznek vele,
holott jószerével gyerek még. – Qui-gon szemében
valamennyi emberi élet lehetetlenül rövidnek tűnt. Az évek
semmit sem számítottak. Az Erőben való utazás volt az, ami
számított. Egyesek évtizedeken át dolgoztak ezért a
tudásért, mások szinte úgy születtek, hogy már bennük
volt. A legtöbben egyáltalán nem kezdték meg az utazást,
akármilyen hosszú ideig éltek is. De Luke Skywalker…

– Luke-ra hosszú út vár még – közölte Qui-gon. – Nem ér

véget itt és most.

– Te látod ezt? – Qui-gon bólintott. Obi-van ettől

megkönnyebbült, talán jobban is, mint kellett volna, mert ő
nem láthatta, hogy az az út merre és hogyan kanyarog. Az
anyagi világban való környezetük világosabb lett. A Tatuin
homokdűnéi hullámzottak minden irányban. Egy
homokkúszó roncsa füstölgött mögöttük, körülötte halott
javák hevertek. A félelmük és a tehetetlenségük emléke
szúró fájdalmat okozott Qui-gon tudatában, ahogyan a
haláluk értelmetlen volta is. Jóllehet Obi-van az imént még
a tetemekkel foglalkozott, most csak a két droid
gondoskodott róluk. A droidok megnyugtató érzést
gyakoroltak Qui-gonra, mert ismerte őket. Az Erő
gondoskodott róla, hogy ők ketten is visszakerüljenek arra
a helyre, ahol minden kezdődött.

Az idő egy kör. A kezdet a vég – gondolta Qui-gon.

 – Bail Organa magát Leiát küldte – mormolta halkan Obi-
van –, hogy harcba szólítson engem. Amikor megláttam…
annyira láttam benne Padmét, de még Anakint is… tudtam,
hogy a száműzetésem a végéhez közeledik. Hinnéd, hogy
nehezen szakadok el innen?

– Alkalmazkodtál és megszoktad. Muszáj volt. Nem csoda,

hogy ma már a sivatagot tartod az otthonodnak, és a régi
önmagad, a Jedi-mester, idegenné vált. De ez hamarosan
megváltozik, gyorsabban, mint gondolnád – magyarázott
Qui-gon. Tudta, hogy a folyamat szinte pillanatok alatt fog
lezajlani, hogy az átalakulás megkezdődik, és máris lezárul
abban a másodpercben, amint jelentkezik a közvetlen
veszély. És alig várta, hogy a tanúja legyen.

– Nagyon régóta vártam ezt a napot – mondta Obi-van. –

Oly régóta, hogy úgy tűnik, egész életemben vártam.
Veszély fenyeget, pont most, amikor az igazi nagy munka
kezdődik, és oly sok tényező hat egyszerre. A jövőt
nehezebb kifürkészni, mint valaha.

– Tényleg azt gondolod, hogy a munkád csak most

kezdődik, padavanom? – kérdezte Qui-gon. Megint a régi
megszólítást használták annak jeleként, hogy Obi-vannak
mennyit kell még tanulnia. Qui-gon ugyanakkor különösnek
találta, hogy halála még csak a valódi tudás és bölcsesség
kezdete volt.

– Voltak más nagy vállalkozások – felelte Obi-van

elgondolkodva. – Más kihívások. De a klónháború régen
történt. Majdnem két évtizeden át szinte csak árnyék
voltam, és arra vártam, hogy ismét Jedi legyek. – Qui-gon a
fejét csóválta. Már elég természetesnek érezte a testi énjét
ahhoz, hogy arckifejezésekkel vagy gesztusokkal fejezze ki
az érzéseit és a gondolatait.
 – A csaták és a háborúk nem minősítenek egy Jedit. Bárki
képes harcolni, ha van fegyvere és ellensége. Mindenki
képes fénykardot használni, ha megkapja a megfelelő
kiképzést, vagy akár csak szerencséje van. De éberen
őrködni és várni… hogy valakinek ennyi türelme és
kitartása legyen… ez, Obi-van, nagyobb tett, semmint el
tudnád képzelni. Kevesen tudnák megvalósítani.

Még kevesebben úgy, hogy közben nem fordulnak a sötét

oldal felé – tette hozzá magában. Néha, amikor
eltöprengett, csodálta a tanítványa állhatatosságát.
Mindenki, akit Obi-van valaha szeretett – Anakin, Satine,
Padmé, és maga Qui-gon –, a szeme láttára halt meg.
Mások olyan szörnyű sorsa jutottak, hogy a halál ajándék
lett volna számukra. A Jedi-rendet, ami keretet adott Obi-
van életének, árulások és gyilkosságok sorozata emésztette
el. Obi-van a hosszú, megterhelő utazás minden egyes
lépését magányosan tette meg… és mégsem ingott meg
soha. Mialatt a galaxis többi része lángolt, ő megmaradt az
útján. Ez egy olyan győzelem volt, amit a legtöbb
teremtmény sosem ismert volna fel, és mégis alapjaként
szolgált minden jóságnak.

Még maga Obi-van sem látta be.

– Jobb fényben láttatsz engem, mint a legtöbben, öreg

barátom – mondta halkan.

– Ezzel tartozom neked. Végül is, én voltam az, aki

cserben-hagytalak.

– Cserben-hagytál? – Erről sosem beszéltek, egyszer sem,

amikor Qui-gon átkelt a halandók birodalmába, hogy
beszéljen a tanítványával. Elsősorban azért nem, mert Qui-
gon úgy vélte, hogy oly nyomorult, oly ordító hibát követett
el, és Obi-van kímélni akarta őt, ezért nem beszélt róla. És
ő abban is kudarcot vallott, hogy nem szolgáltatott
igazságot a padavanjának.

– Nem álltál készen arra, hogy Jedi-mester legyél –

vallotta be Qui-gon. – Még csak lovaggá sem emeltek,
amikor megígértettem veled, hogy tanítani fogod Anakint.
Egy olyan nagy hatalmú, olyan idős tanítvány, aki annyira
nem szokott hozzá a mi módszereinkhez… ez talán még a
legnagyobb mesterek képességeit is meghaladta volna.
Hogy a válladra raktam egy ekkora terhet, amikor
jószerével még magad is kölyök voltál…

– Anakin Jedi-lovag lett – szólt közbe kissé éles hangon

Obi-van. – Becsülettel és bátran szolgált a klónháborúban.
Az, hogy átállt a sötét oldalra, sokkal inkább az ő döntése
volt, mint bárki más hibája. Igen, magam is felelős vagyok
bizonyos mértékig, és talán te is. De Anakin megkapta a
felkészítést és bölcsességet ahhoz, hogy egy jobb utat
válasszon. Nem ezt tette.

Mindez igaz volt. Nem mintha ez bármi alól felmentette

volna Qui-gont. Viszont Obi-van most útmutatásra szorult.
Ezeket a dolgokat később is megbeszélhették, amikor már
nem korlátozza őket a kezdetleges emberi nyelv.
Hamarosan… oly kevés idő múlva…

A droidok elkezdték elhamvasztani a javák holttestét. Qui-

gon érezte a bűzt, mert a lénye mostanra eléggé anyagi
testté vált. De közben az Erőben is jelen volt, így érzékelte
Luke fájdalmát és iszonyodását. Ugyanolyan élesen és
tisztán látta Owen és Beru Lars elégett testét, mint a
közvetlenül előtte álló Obi-vant. Owen és Beru tudták, mit
vállalnak, amikor magukhoz vették a gyermeket, de
befogadták. Befogadták, óvták és szerették. Ez is vegytiszta
hősiesség volt, amihez foghatóval Qui-gon ritkán
találkozott. Obi-van is érzékelte, jóllehet elvontabban és
homályosabban, mert őt akadályozta az anyagi teste.
Kinyitotta a száját, a félelmei helyére sajnálat költözött.
Amit pár pillanattal később az elszántság követett.

– Nem mondtam el a teljes igazságot Luke-nak az apjáról

– mondta ekkor Obi-van. – De egyszer meg kell ismernie.

– Csak azután, hogy jól megismerted őt – javasolta Qui-

gon. – Ha ma elmondtad volna neki a teljes történetet,
nagyobb hibát követtél volna el, mint az eddigi életedben
bármikor. Elvetetted volna a fiúban a kételyek, a zűrzavar
magvait, de talán még a haragét is, ami ráterelhetné őt
Anakin útjára. – Obi-van a régi humorát megcsillantva
hozzátette:

– Vagy úgy dönt, hogy pont az a bolond vagyok, aminek

Owen mondott mindig is. És hazáig futott volna. – Qui-gon
tudta, hogy ez nagyon is valós lehetőség volt, és azt is, hogy
hová vezetett volna: Luke most alighanem ott feküdne a
nevelőszülei mellett.

– Amikor készen áll majd, erős lesz, rendíthetetlen, és jól

tud bánni az Erővel, akkor jön el az idő – mondta
megfontoltan. Obi-van bólogatott, és mostanra eléggé
megnyugodott ahhoz, hogy minden figyelmével Qui-gonra
összpontosítson.

– Most nagyon e-világinak tűnsz – jegyezte meg. – Még

sosem láttalak ilyennek.

– Meg kell tanulni beleolvadni az anyagi világba, és ezzel

párhuzamosan elkülönülni tőle – magyarázta Qui-gon. Az
első időkben nem akarta elérni ezt az állapotot. Csak
Anakin bukása után kezdett küzdeni azért, hogy meg tudjon
jelenni ebben a világban. Majdnem egy évtizeden át kellett
tanulnia és próbálkoznia. Obi-vanért csinálta, hogy a
padavanja ne teljes magányban éljen éveken keresztül a
sivatagban. – Minden azon múlik, hogy megtaláld a
középpontodat, megnyugtasd a lelkedet, és teljesen átadd
magad az Erőnek. Néhány Jedi az élet és a halál közötti
átmeneti állapotot választotta. Még a halálunk után is
folyamatosan tanulunk. Ezt aligha tudtam volna elképzelni,
amikor még éltem.

– Kíváncsi vagyok erre a tudásra – felelte Obi-van. –

Egyszer majd magam is szeretném elsajátítani.
Remélhetőleg ez az idő még nagyon messze van.

Ezt is tréfának szánta, de Qui-gon így is megrendült. Obi-

vannak oly kevés ideje maradt élni. Qui-gon számára a halál
elkerülhetetlen volt, szinte semleges; hiszen neki még a
padavanjával való újbóli találkozást is módjában állt
előbbre hozni. De a sok veszteség után, a sok
áldozathozatal után, a sivatagban töltött,
végeérhetetlennek tűnő évek után Obi-van Kenobi még élni
akart. Ehhez is bátorság kellett, nem is kevés. Qui-gon
emlékezett még a halandó létezés életerejére – jó érzések
emlékei fűződtek hozzá, de már nagyon távol volt tőle.

– Köszönöm, Qui-gon – mondta Obi-van. – Mint mindig, a

bölcsességed erőt ad nekem.

– Ahogyan én mindig is támaszkodtam a te erődre –

felelte Qui-gon, és megérezte, hogy a fiú közeledik feléjük,
jóval azelőtt, hogy a sikló felbukkant a láthatáron. A
tanítványának most már másra kellett figyelnie, ezért
elbúcsúzott tőle: – Hamarosan találkozunk, padavanom.

– Sosem fogok habozni, hogy szólítsalak – válaszolta Obi-

van. Qui-gon nem éppen ilyen jellegű találkozásra gondolt,
de nem látta értelmét, hogy ezt megmondja. Az igazság
úgyis kibontakozik, amikor eljön az ideje… Mindig így
történt. Qui-gon eltávolította a tudatát erről a helyről,
mígnem Obi-van az élet szimfóniájának csupán apró
részévé vált. Ahogyan a dűnék felszíne alatt rejtőző
kígyók… mint a homokban hálót szövögető rovarok. A
napfény melegséggel árasztotta el valamennyit, mígnem
Qui-gon teljesen elengedett mindent, elengedte a testét,
még a nevét is, és mialatt ismét eggyé vált az Erővel,
utoljára még arra gondolt: Ahogyan azt Obi-van is
hamarosan megtanulja, a legcsodálatosabb képesség az, ha
valaki el tudja engedni azt, amit már nem tarthat meg.

Fordította: Szente Mihály

 Meg Gabot
Beru Whitesun Lars
Nem mintha nem számítottam volna rá. Az a nap, amikor
Ben Kenobi a kezembe adta a babát, az volt életem legjobb
és legrosszabb napja. Legjobb azért, mert Owennek és
nekem nem lehetett gyerekünk, és hirtelen lett. És a
legrosszabb… hát, tudtam, hogy az a boldogság nem
tarthat az örökkévalóságig. És igazam volt, nemde? Nézzék,
én értem az egészet. A legtöbb teremtmény szemében én
csak Luke Skywalker jó öreg Beru nénije vagyok, az idős
asszony, aki mindig a konyhában sürög-forog, és kék-tejet
tölt mindenkinek. Én vagyok az, aki folyton piszkálja
Owent, hogy engedje már el Luke-ot az akadémiára.

„Owen, nem tarthatod itt örökre” – mondogatom

állandóan. – „A barátai már mind elmentek”.

Nem azért csináltam, mert azt akartam, hogy Luke

elmenjen. Hanem azért, mert Luke ezt akarta. És én azt
akartam Luke-nak, amit ő akart. És jól van, talán részben
azért is, mert azt reméltem, hogy ha elmegy, rendbe jönnek
a dolgaink. Ha Owen hallgatott volna ránk, alighanem
mindketten életben lennénk a mai napig. Meglátogatnánk
Luke-ot, akárhol legyen is, elrontanánk a gyerekeit, vagy
néznénk a kettős naplementét itt, a Tatuinon.

De ezt már sosem fogjuk megtudni. Nézzék, én nem

panaszkodom. A felmenőim párafarmerek voltak
nemzedékeken át. Tudtam, mit vállalok, amikor
hozzámentem Owen Larshoz… vagy legalábbis azt hittem,
hogy tudom. Szeretnének hallani egy titkot? Lett volna más
lehetőségem is. Elvégeztem egy szakácstanfolyamot az
iskolában, és a tanár azt mondta nekem, hogy a kék-
tejsajtom a legjobb, amit valaha kóstolt. Azt mondta, arra
születtem, hogy kék-tejsajtot készítsek! Azt mondta,
könnyen lehetne egy saját üzletem – egy caf-mérés vagy
egy kis étterem – Anchorheadben. El tudnak képzelni
engem, Beru Whitesun Larsot, amint a saját caf-mérésemet
vezetem?

Nem akarok hazudni: sokat gondoltam rá. Különösen

azelőtt, hogy Luke megjelent az életünkben, amikor Owen
és én megtudtuk, hogy soha nem lesz saját gyermekünk. Az
egyetlen vigaszunk az volt, hogy elkezdtünk eljárni egy
olyan csodás termékenység-droidhoz Mos Eisleybe. De
egyikünk sem rajongott ezért, ami érthető, ha
belegondolnak, milyen volt Mos Eisley abban az időben. Ó,
szent csillagok, az a lárma, az a mocsok, és az a sok
erőszak… Elég volt belépni egy kocsmába, hogy lelőjék az
embert, hát még ha megpróbáltuk volna finom kék-tejsajttal
etetni a népet… Luke-nak köszönhetően erre sosem került
sor.

Ettől függetlenül, sokszor gondoltam arra, hogy hibát

követtem el. Azon a napon, amikor az öreg Ben Kenobi
beállított a babával, az ösztöneim arra biztattak, hogy
meneküljek. Mert ugyan egy vidéki lány voltam, aki sosem
járt más bolygókon, de még én is tudtam azt, hogy ha egy
Jedi odamegy az emberhez, és azt mondja: „tessék, itt egy
csecsemő”, annak nem lesz jó vége. Egy hang azt suttogta a
fejemben: Beru, hallgass a tanárodra. Tedd le azt a babát,
menj, és csináld azt, amire születtél. De kiderült, hogy
amikor valaki egy édes kicsi újszülöttet rak az ember
kezébe, hát nem bír nemet mondani. Még akkor sem, ha a
kicsi apja átállt a sötét oldalra.

Tudja, hogy a dolgok talán rosszra fordulnak, de ahogyan

a kék-tejsajttal teszi, igyekszik a legjobbat kihozni a
helyzetből. És mint kiderült, az volt életem legjobb döntése.
Luke olyan édes, boldog kisfiú volt. Nem volt vele soha
semmi baj. Nem azt mondom ezzel, hogy nem volt
csintalan, hogy nem keveredett zűrbe hol itt, hol ott. De
teljességgel hiányzott belőle a rosszindulat, nem úgy, mint
egy bizonyos valakiből, akit már említettem. (Jól van,
nyíltan kijelentem: az apjára célzok.) Ha valaki együtt tölti
valakivel minden egyes nap szinte minden percét
tizenkilenc éven át, ráveszi, hogy igya meg a tejét, hogy
erős legyen, meg mossa a nadrágját, azt alaposan
megismeri.

És én ugyan sokat mondogattam Owennek, hogy Luke

sok mindenben olyan, mint az apja, de annak jó
tulajdonságaira gondoltam… és az anyjáéra is, bár róla
keveset tudtam meg. Amikor Luke még csak csecsemő volt,
én már akkor láttam, hogy amikor majd felnő, csodálatos
dolgokat fog csinálni, és ezt nem azért mondtam, mert a
nagynénje voltam. Csak úgy tudtam.

És igazam lett. Nem akarom a magaménak tulajdonítani

Luke eredményeit, jóllehet Owen és én mindig igyekeztünk
a legjobbat nyújtani neki. Mindig sajnáltam azt, ami a
szüleivel történt, és ami a nagyanyjával is. Ott voltam a
temetésén. Utána mindenkit kék-tejjel (és sajttal)
vendégeltem meg. Azt hiszem, a tanárom tévedett. Nem
arra születtem, hogy sajtot készítsek. Hanem arra, hogy
jókedvet csináljak az embereknek, amikor körülöttük
minden szörnyűnek látszik.

Ha jobban belegondolnak, erre valók a jó szülők – és a

caf-mérések tulajdonosai. Miután Luke megjelent az
életünkben, azt mondtam Owennek: úgy fogjuk felnevelni
ezt a fiút, mintha a sajátunk volna. Nem lesz egyetlen
boldogtalan napja sem, hogy kárpótoljuk azokért a
borzasztó dolgokét, amik a születése előtt történtek. Azt
hiszem, ez sikerült – azt leszámítva, hogy Owen nem
engedte Luke-ot az akadémiára… És persze leszámítva azt,
ami velem és Owennel történt azon a napon, amikor ránk
törtek a rohamosztagosok. Azt kívánom, bárcsak Luke ne
látott volna semmit… Viszont, ha nem látott volna semmit,
nem ment volna el az öreg Bennel, nem találkozott volna a
hercegnővel, nem robbantotta volna fel a Halálcsillagot,
nem mentette volna meg a galaxist.

Szóval, azt hiszem, a dolgok végül csak jóra fordultak,

nem igaz? Különösen most, mert egészen eddig a pillanatig
soha, senki nem adott nekem esélyt arra, hogy elmeséljem
a történetemet. Tehát, köszönöm a lehetőséget. Most igyák
meg szépen a tejüket. És az Erő legyen önökkel!

Fordította: Szente Mihály

 Renée Ahdieh
A balszerencsés rodiai
Ez lesz az a nap. Greedo már az előző este tudta, amikor
végignézte, hogy a két nap a Tatuin ködös láthatára alá
süllyed. Oly sok év után az igazság végre utoléri Han Solót.
A rodiai fejvadász megérezte, hogy a bensőjében valami
felszikrázik és lángra kap. Egy elégedettség, amitől oly
régóta meg volt fosztva. Azt tervezte, hogy ezen a napon
visszaküldi azt a nagyképű koréliait abba az
emésztőgödörbe, ahová való. A szellővel repülő homok
miatt résnyire húzta sötét szemét, mialatt Mos Eisley
kanyargós utcáin baktatott az ismerős kocsma felé.
Mosolyra húzta zöld száját, amikor meglátta a boltíves
bejáratot. Amilyen szerencséje volt, valaki látta a prédáját
üzletelni az előző napon pontosan ott, ahol ő maga is
intézni szokta a saját dolgait. Na persze a szóban forgó két
üzlet jócskán különbözött egymástól. A gyáva koréliai csak
csempészként dolgozott, míg Greedo különféle
halálnemeket árult. Nemrégiben elkezdett megbízatásokat
elfogadni a Külső Gyűrű legnagyobb bűnözőjétől, és Jabba,
a hutt köztudottan ügyelt a részletekre, amikor a
munkatársairól volt szó. Leszámítva persze azt a gyáva
Solót. Greedo rávicsorgott a kocsma ajtaja előtt kuporgó
javákra. Sosem értette meg, hogy Uncelta mit talált
vonzónak Solóban annak idején. A csempész világéletében
ócska alak volt, míg Unceltában minden megvolt, amit
Greedo imádott egy nőben.

Micsoda pazarlás volt… A legközelebbi javát félrerúgva

Greedo bevonult a kocsmába, és gondosan ügyelt, hogy ne
nézzen senkinek a szemébe. A tekintetét Chalmun
kocsmájának füstbe burkolózó pultján tartotta. A zenekar
szerencsére a szokásosnál valamivel elviselhetőbb zenét
játszott. Legfeljebb ennyit bírt elviselni ezektől a bithektől,
főleg úgy, hogy még nem melengette néhány megnyugtató
ital a gyomrát. Ugyanakkor ide illő háttér volt. Figrin D’an
és a Modális Nóduszok dallamtalan vonyítását ordítások és
rikoltások központozták. Mióta Greedo az eszét tudta, Mos
Eisley az alvilág művészeinek gyűjtőhelyeként szolgált. Ez
az alvilág már akkor létezett itt, amikor őt gyerekkorában
elhozták a Rodiáról, hogy aztán a Tatuinon éljen. Amilyen
szerencséje volt ezen a napon, a célpontja történetesen az ő
bolygóját választotta ideiglenes menedéknek.

Ez lesz az a nap… Greedo letelepedett egy székre a

pultnál, és intett a komor pultosnak, hogy kér egy italt.
Aztán a mennyezet alatt futó rézcsöveket bámulta, amelyek
csak néha-néha villantak elő a sűrű füstből. Egy pohár
koréliai vörösbort forgatott a kezében, mialatt hallgatagon
várta a prédáját. Lezúdított a torkán három adagot, és
ekkor a figyelme egy magas vukira irányult, aki ezekben a
pillanatokban érkezett. Mivel Chalmun – az intézmény
tulajdonosa – maga is vuki volt, ezek a két lábon járó,
szőrös tornyok nem számítottak ritkaságnak a környéken.
De ez a bizonyos vuki felkeltette Greedo érdeklődését.
Hosszú, zöld ujjai a korábbinál nagyobb erővel szorultak a
pohárra. A szeme sarkából figyelte a vukit, aki a pulthoz
lépett. Csak figyelt és várt.

– Hé! – kurjantotta a pultos, és ingerült arcot vágva a

kijárat felé mutatott. – Ilyeneket nem szolgálunk ki! –
Greedo odanézett, és egy tágra nyílt szemű fiút pillantott
meg, aki mögött két droid állt. A kölyök pontosan az a fajta
bolond volt, aki nem fogta fel, hová tért be, és valószínűnek
tűnt, hogy halott lesz, még mielőtt lemegy a nap. Hogy
miért hoz be valaki droidokat egy ilyen helyre, és foglalja a
helyet az eleven vendégek elől, azt Greedo nem tudta
megérteni.
 – Mi? – kérdezte a fiú, és még nagyobbra nyitotta a
szemét.

– A droidjaidat vidd ki innen! – recsegte mély hangon a

pultos. – Ide nem jöhetnek be!

A fiú meggörnyedt kissé, és mondott valamit a

droidoknak, amiből Greedo egy szót sem értett. Azt
bizonyosnak érezte, hogy a kölyöknek szerencséje lesz, ha
egyetlen italt meg tud inni Chalmunnál, hát még ha ép
bőrrel kimegy innen. A tapasztalatlan bantha-táp… Greedo
horkantott egyet, a pult felé fordult, és továbbra is
kirekesztette a tudatából a körülötte zajló beszélgetéseket,
valamint a zenekar nyikorgását. A tekintete egy fiatal,
vonzó teremtésen állapodott meg, akinek a szeme úgy
fénylett, mint egy frissiben polírozott sugárvető csöve. Pont
úgy, mint Uncelta szeme. Átok rá, amiért ugyanolyan
bolond volt, mint az a droidos kölyök. Greedo jobban
szerette a lányt, mint ahogy az megérdemelte volna.
Nemcsak játszott volna vele, mint az a nyomorult koréliai. A
szeme sarkából tovább figyelte Solo társát, és várt. Tudta,
ha bírja türelemmel, a vuki egyenesen a karmai közé vezeti
a prédát. Egyenesen bele abba a megtorlásba, amire oly
rég rászolgált. Erős hangok zökkentették ki Greedót a
tűnődésből. A droidos fiú visszatért, és most vitatkozni
kezdett pontosan egy olyan fajta teremtménnyel, aki
könnyen elintézhette egyszer s mindenkorra. Egyébként is,
milyen inget hord az a kölyök? Miféle egyszerű lélek visel
fehéret egy ilyen mocskos helyen, mint Mos Eisley? Annyi
bizonyos, a kölyök az első erőteljesebb szó után nekirepült
az egyik asztalnak. Greedo egy kicsivel jobban elfordította
a fejét, és meglátott egy fura köpenyt viselő, öreg férfit, aki
egy olyan fegyvert tartott a kezében, amiről ő már hallott
valahol, de még sosem látta: egy kardot, aminek a pengéje
erős, kék fényből volt. A fegyver sisteregve szelte a levegőt,
lecsapott, és a kölyök támadójának a karja a padlóra
zuhant.

A fojtott sikolyok és döbbent kiáltások közepette Greedo

halkan nevetgélt. A zenekar pillanatnyi kihagyás után
tovább játszotta dallamtalan zenéjét. Végső soron az efféle
események korántsem számítottak ritkaságnak egy olyan
helyen, mint Chalmun kocsmája. Mi több, ha az intézmény
tulajdonosa jelen van, kétségkívül tetszett volna neki a
műsor. A vukik köztudottan ugyanúgy élveztek egy jó kis
csonkítást, mint a legtöbb rodiai. A gondolat nyomán
Greedo a nyakát nyújtogatva körülnézett, mígnem meglátta
azt a vukit, akire az előbb felfigyelt. A tagbaszakadt szőrös
lény a pultnál állt, és most halkan tárgyalt valamiről az
öreg férfival, a sistergő kard gazdájával.

Greedo görnyedten üldögélt, de éberen figyelt, mialatt a

vuki intett valakinek, aki a kocsma legsötétebb sarkában
rejtőzött. Aztán a gyomra rándult egyet, amikor magát
Solót pillantotta meg. Pár pillanattal később a gyáva alak a
pult végénél álló asztalhoz ment, és csevegni kezdett a
kardos öreggel és a bolond kölyökkel. Greedo hirtelen azt
érezte, hogy a gyomra ökölnyi csomóba ugrik össze.
Izgalom áradt szét benne, amibe izzó elégedettség vegyült.

Ez lesz az a nap. Még görnyedtebben ült, és húzta az időt.

Várta a megfelelő pillanatot. Csendesen és mozdulatlanul
kuporgott, mialatt birodalmi rohamosztagosok gyűltek
össze a pultnál – a korábbi esemény vonzotta őket a
kocsmába. A pultos buzgón mutogatott az idős férfi és a
fiatal bolond felé, akik gyorsan eltűntek. Greedóban
feltámadt a harag. A diadalérzetét aggodalom nyomta el.
Ha a rohamosztagosok letartóztatják Solót, akkor ő
lemarad a lehetőségről. Egy pillanatig arra gondolt, hogy
gyorsan rendezi vele az ügyet egyszer s mindenkorra, mit
sem törődve a Birodalom talpnyalóinak jelenlétével, de túl
nagy volt a kockázat. És azt sem akarta megkockáztatni,
hogy magára haragítsa Jabbát. Ráadásul, ha a szélbe
hajította volna az óvatosságot, elesett volna attól a
lehetőségtől, hogy lássa az ellenségét, amint minden ízében
reszket félelmében.

Lecsúszott a székről, behúzódott az árnyékokba, és lassan

oldalazott afelé a fülke felé, amelyben Solo és a vuki ültek,
közben úgy mosolygott, mintha nem törődött volna az egész
galaxissal. Aztán megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a
rohamosztagosok elhaladtak Solóék előtt, és folytatták
útjukat. Amint a vuki elment, és Solo felállt az asztaltól,
Greedo akcióba lendült. Előrántotta sugárvetőjét, és a
férfira szegezte.Nem óhajtotta elszalasztani a lehetőséget.

Ez lesz az a nap.

– Készülsz valahová, Solo? – kérdezte Greedo hutt

nyelven, és nekinyomta a fegyvere csövét az ember
mellkasának.

– Eltaláltad, és képzeld, épp a főnöködhöz igyekszem –

felelte a gyáva alak, közben visszahátrált az előző helyére,
és pár pillanatra maga mellett tartotta a karját, mintha
nyugalmat vagy békét kért volna. – Meg akartam mondani,
hogy végre megvan a pénz.

– Késő! – felelte Greedo, és leült Solóval szemben. Az

előtte égő lámpa halvány, rideg derengésbe vonta
kettőjüket. Solo nekitámaszkodott a pad támlájának, és
szórakozott félmosolyra húzta a száját. – Időben kellett
volna fizetned – folytatta ingerülten Greedo. – Jabba akkora
vérdíjat tűzött ki rád, hogy az egész galaxis téged keres. Én
lettem a szerencsés megtaláló. – Halk nevetést hallatott.
Talán nem is a szerencsén múlt. Hanem a türelmén. A
megérzésén. A gyűlöletén.
 Ha Uncelta most látná, talán nem követte volna el azt a
hibát, amit oly sok évvel ezelőtt elkövetett. Gyűlölet
árasztotta el a Greedo szíve körüli ürességet. Solo hanyagul
feldobta a lábát az asztalra, és a szokásos önbizalmával
vigyorgott, amitől Greedo haragja még forróbban izzott.
Aztán Solo egy pillanatra aggodalmasnak tűnt, de a
kifejezés máris eltűnt az arcáról.

– Igen, de hát mondom, hogy most már megvan a pénz –

felelte, és baljával arrogánsan körözött egyet a levegőben.

– Add ide, és talán elfelejtem, hogy találkoztunk –

válaszolta Greedo, és majdnem megint felnevetett.
Elfelejteni? Ő sosem felejtett. De örömmel elvette volna a
nyomorult pénzét, mielőtt átadja őt Jabbának. Vagy talán
lyukat éget Solo szívébe. Pontosan úgy, ahogyan Uncelta
vele tette.

– Ekkora összeget nem hordok magammal – felelte Solo,

majd felpillantott, és a bal keze mutatóujjával furkálni
kezdte a mögötte lévő érdes falat, mintha játszott volna
valamivel, amit csak ő láthatott. – Mondd meg Jabbának…

– Jabba torkig van az olyan csempészekkel – vágott közbe

haragosan Greedo –, akik eldobják az árut, ha meglátnak
egy cirkálót.

– Azt hiszed, megtettem volna, ha van más választásom? –

kérdezte Solo.

– Ez Jabbának mondd! Talán csak a hajódat veszi el –

mondta Greedo, és az ujja megfeszült a sugárvetője
elsütőbillentyűjén. – Solo elvette a kezét a faltól.

– Előbb meg kell ölnie – jelentette ki, és minden derű

eltűnt az arcáról. Végre elkomorodott.
 – Már régóta készülök erre – válaszolta Greedo, és ismét
kezdett feltámadni benne az elégedettség és a diadal
érzése. Most jött rá, hogy a bosszú még annál is édesebb
lesz, mint eddig gondolta. Látni akarta, hogy Jabba elveszi
Han Solótól azt a valamit, ami a legfontosabb a gyáva
alaknak. Az lesz még a dicsőséges pillanat…

– Csak vigyázz, belém ne törjön a… – vágta rá Solo szinte

vicsorogva. Az utolsó dolog, amit a balszerencsés rodiai
látott, egy vakítóan erős villanás volt. Az utolsó gondolata
pedig az volt, hogy milyen durva igazságtalanság ez…

Fordította: Szente Mihály

 Mur Lafferty
Soha, semmiért
Részlet Ickabel G’ont

A hölgynek jocimere van:

Életem a Modális Nóduszoknál, Emlékiratok

című könyvből.

Az egész galaxisban a Tatuin a legrosszabb hely egy

bithnek. Ha valakinek fehéres-rózsaszínes a bőre, nincs
szemhéja, és nem tud könnyezni, annak egy bolygó, aminek
két napja van, amin mindig nagy a forróság, és állandóan
homok repked a levegőben, felér egy börtönbüntetéssel.
Amikor Figrin Dlan és a Modális Nóduszok kaptak egy
melót a bolygón, valamennyien tiltakoztunk.

– A bőrünk le fog égni a koponyánkról! – állította Tech

M’or.

– Mi lesz, D’an, ha homok megy a szemünkbe? –

kérdeztem. Nekem volta legjobb szemem a zenekarban, de
még én is érzékeny voltam a különféle ingerlő dolgokra. –
Hogy fogunk játszani, amikor majd szemzuhanyt keresve
tántorgunk ide-oda? Van egyáltalán szemzuhany a
Tatuinon?

És akkor jött az 1. számú hazugság: „Meghívtak minket,

hogy játsszunk a Tatuin legnagyobb urának. Biztosra
veszem, hogy a palotájában mindent megkapunk, amire
csak szükségünk lesz.”
 Azt persze nem árulta el, hogy az uraság egy hutt, vagyis
egy olyan faj tagja, amely nem éppen a vendégszeretetéről
és a tisztaságszeretetéről híresült el. Aztán jött a 2. számú
hazugság: „Srácok, alig egy standard hétig maradunk.”
Több mint egy évet töltöttünk ott.

És a legjobb hazugság, a 3. számú: „A pénz valami

fantasztikus!” Jómagam D’an helyében a következőképpen
tálaltam volna a dolgokat a zenekarnak: „Van pár rossz
hírem. Rengetem pénzzel tartozom egy huttnak, és
eladtalak titeket adósrabszolgának a galaxis homokos
alfelébe. Amint kifizetjük az adósságot, más munkákat kell
keresnünk, hogy legyen annyi pénzünk, hogy elhúzhassunk
a fenébe arról a bolygóról. És ez lesz életetek legpocsékabb
melója.”

Miután kiderült az igazság, hetekig nem beszéltünk vele.

Játszottunk Jabbának és a barátainak a hutt palotájában. (A
barátai voltak? Vendégek? Foglyok? Sosem tudtuk
biztosan.) Á, és… palota? Ugyan, kérem. Jártam én már
palotákban. Játszottam uralkodóknak. Az ott sok minden
volt, csak palota nem. Pár hónap elteltével végül
beletörődtünk, hogy ez a sorsunk, és a csekélyke jó hír úgy
hangzott, hogy még mindig mi vagyunk a Modális
Nóduszok, ami azt jelenti, hogy mi játsszuk a legjobb zenét
a galaxisban. Igaz, egy bűnbanda vezérének, talpnyalóinak
és a szolgáinak játszottunk, de az eset arra mindenesetre
jó, hogy emlékeztet minket a szerény kezdetekre, amikor
elfogadunk egy felajánlott munkát. És figyeltünk is. Sosem
tudhattuk, miféle mocsokba lépünk bele. Figyeltük a
népeket, amint hajbókolnak és hízelegnek Jabbának, és
alkudoznak vele.

Kevesen tudják, hogy mi, bithek képesek vagyunk

szétválogatni a környezetünk hangjait. Ettől vagyunk olyan
jó zenészek. Képesek vagyunk egyszerre hallgatni az összes
hangszert, de külön–külön is, és így meggyőződhetünk
arról, hogy mindenki összhangban van, és jól muzsikál a
banda.

És így képesek vagyunk olyan beszélgetésekbe is

belehallgatni, amiket a rosszabb fülű népek nem hallanak.
Így aztán sok mindent megtudtunk Jabba üzleteiről,
amelyeket akkor kötött, amikor játszottunk neki, és az
egészről fogalma sem volt. Megismertük és meggyűlöltük
annak a világnak számtalan lakóját. Az egyik legkevésbé
kedvelt alak Greedo volt, egy rodiai fejvadász.

Egyébként pontosan ő volt az, aki megtalálta Figrin

D’ant, és elvitte Jabbának. Nem tudtuk, hogy D’annak
vérdíj van a fején. A zenekar vezetője ilyesmikről sosem
beszélt. D’an megkért, hogy tartsam a szemem Greedón, és
derítsek ki róla valami mocskos dolgot. Rámutattam arra a
vödörnyi homokra, amit a szememből mostam ki, és azt
feleltem, hogy kenek én mocskot bárkire, itt van ni, de ő azt
mondta, lépjek már túl ezen, és fejezzem be a siránkozást.
Nagy bátorság volt a részéről, hogy kijátszotta ezt a
kártyát, mivel ő sodort bele minket abba a nyomorúságos
helyzetbe, de D’an mindig is pocsékul kártyázott. Így aztán
figyeltem Greedót.

Kispályás bűnözőket hozott be, akik tartoztak Jabbának.

Kapott egy kis paskolást a fejére, meg egy marék kreditet,
és amikor elsétált, roppant büszke volt magára. Nyomon
követtem a pénzt, amit Jabbától követelt, és azt is, amit
megkapott, és láttam, hogy néha odacsúsztatott egy kulcsot
vagy egy sugárvetőt a zsákmányának, hogy az leléphessen,
aztán ő megint behozta egy újabb jutalomért. Egy
nyomorult javát háromszor(!) hozott be. Amikor végre eljött
az ideje, hogy végre kifizetjük az adósságot, Jabba többet
kért, mint amennyivel D’an állítása szerint tartozott.
 Számítottunk erre, ezért D’an azt mondta, hogy a
hátralékért cserébe információkat ad. Na, ekkor terítettük
le Greedót. Jabba haragudott a fejvadászra, és tényleg
elengedett minket. A sivatag közepén, természetesen. De
ha egy óriási csiga, akit fegyveres nehézfiúk vesznek körül,
elengedi önöket egy sivatag közepén, köszönjék meg
szépen a szabadságukat, és tűnjenek el onnan. Mi hálát
adtunk a csillagainknak, hogy az éjszaka közepén hagytuk
el Jabba fészkét, mert így legalább elkerültük a napsütést.
őszintén szólva, nem számítottam rá, hogy elenged minket.
Szóval: kösz, Jabba. Ha összefutunk valahol, a vendégem
vagy egy korsó nyálra.

(A szerkesztő jegyzete: az emlékirat szerkesztése alatt

Jabbát, a huttot ismeretlen orgyilkos megölte a palotájában.
Jabbának többé nem lehet köszönetet mondani. Ettől
függetlenül a szerző kérte, hogy hagyjuk benne a
szövegben ezt a részt.)

Röviddel napkelte után elértük Mos Eisleyt, ami jól jött,

mert a kezem máris kezdett pirosodni, és a szemem nagyon
égett. Találtunk egy helyet, ahol meghúzhattuk magunkat,
mialatt D’an jó zenekarvezetőhöz illő módon elment, hogy
munkát keressen nekünk. Tech is vele tartott, mert meg
akart győződni arról, hogy D’an nem kártyázza el új-keletű
szabadságunkat, mialatt megpróbál szerezni pár kreditet.
Azt hiszem, válaszolnom kell arra a kérdésre, ami most az
önök fejében kering. Mi a fészkes galaxisért döntöttünk
úgy, hogy D’annel maradunk? Hiszen rabszolgát csinált
belőlünk. Egy hutt rabszolgáiként éltünk egy olyan bolygón,
ami a legkevésbé sem jó egy bithnek. És D’an úgy
kártyázott, mint egy részeg nagybácsi, akinek rég elfogyott
a szerencséje.

Az ok egyszerűbb már nem is lehetne: Figrin D’an az

ismert galaxis legjobb zeneszerzője és zenekarvezetője.
Tudtuk, hogy ha lelépünk, soha többé nem találunk
magunknak olyat, mint ő. Amikor bilincsbe vertek minket,
vagy a homokot mosogattuk a szemünkből, nehéz volt
megbecsülni őt. De amikor játszottunk… annál jobb nem
létezett az egész világon. Találtunk két olcsó szobát, ahol
mind a nyolcan elfértünk, és hillerkockát dobtunk, hogy
eldöntsük, ki söpri fel azt a koszfészket, ki mossa le az
ablakokat, és ki lesz az, aki csak üldögél, és kipiheni a
szörnyű utazás fáradalmait. Énrám jutottak az ablakok, és
amikor felhúztam azt a fekete szövetet, ami a ragyogástól
védett minket, azt láttam, hogy egy köpenyes alak siet
végig az utcán – egy olyan, akinek a csuklyája alól zöld,
nyálkás orr mered előre. Ajjaj… Gyorsan leengedtem a
szövetet, és megkérdeztem a többiektől, hogy tudják-e,
hová ment D’an és Tech. A társaim csak a vállukat
vonogatták, erre felkaptam a köpenyemet, elhagytam a
szobát, és belevetettem magam a Tatuin forróságába.

Miután végre pihentünk egy kicsit, és ihattunk egy kevés

nem annyira sós vizet, képes voltam szemügyre venni a
várost, amelyben laktunk. Hát… sokkal jobb volt Jabba
úgynevezett palotájánál, de ezzel nem mondok róla túl
sokat. Forróság és homok mindenütt, megviselt épületek,
és senki nem néz a másik szemébe. Ez volt Mos Eisley. Ezen
felül rohamosztagosok járőröztek az utcákon. Az egyik
rátette a kezét a vállamra, és miután megálltam,
megszólalt:

– Két droidot keresünk.

– Én nem láttam semmit – feleltem, de nyomban rájöttem,

hogy miféle lehetőséget kaptam, és folytattam: – Legalábbis
errefelé. De nemrégiben eltöltöttem némi időt Jabba, a hutt
palotájában, és biztos vagyok abban, hogy ő vett legalább
két új droidot mostanában.
 – Hogy néztek ki? – kérdezte a katona.

– Huh… az egyik talán zöld volt? Vagy talán kék –

találgattam bizonytalanul. A rohamosztagos kihúzta magát,
és bár az arcát nem láthattam, csak úgy sugárzott belőle a
hitetlenkedés vagy a vonakodás. Aztán odalépett egy másik,
akinek a vállán narancssárga szövet volt, és megkérdezte:

– Mit találtál?

– Az mondja, látott valamilyen droidot a hutt palotájában

– felelte a rohamosztagos, de úgy, mintha nem szívesen
továbbította volna az információt.

– Ellenőrizzétek! – parancsolta a másik, és elment.

A katona megint rám nézett, és valahogy megéreztem,

hogy most nagyon utál engem.

– Sok szerencsét – búcsúztam, és eliszkoltam. Rajta

tartottam a szemem Greedón, mialatt céltudatos léptekkel
haladt előre az utcán. Azt kívántam, bárcsak tudnám, hová
ment D’an, de azt kellett feltételeznem, hogy munkát keres
a társaságnak, vagyis nyilván sorra járja a kocsmákat és a
tánctermeket. Mos Eisley nem az a hely, ahol sok a
táncterem. Sokkal inkább az a hely, ahol a népek sokat
isznak. Megkérdeztem egy asszonytól, hogy hol van a
legközelebbi kocsma, mire ő rámutatott egy valamivel
odébb álló épületre. Szerencsére Greedo már túlhaladt
rajta, így aztán gyorsan bementem. D’an és Tech odabent
voltak, és egy megtermett vukival beszélgettek.

Egy rosszkedvű rodiai, aki magasabb és sötétebb bőrű

volt Greedónál, éppen elrakott egy fuvolát, méghozzá nagy
hűhó közepette. Durván félrelökte D’ant, és azt kiabálta,
hogy Doda Bodonawieedót senki sem rúghatja ki. D’an nem
sokat javított a hangulaton, amikor a fickó után kiabálta,
hogy Chalmun éppen most rúgta ki Doda Bodonawieedót.
D’an meglátott, és odaszólt nekem:

– Ickabel, ez itt Chalmun, és ő a tulajdonosa a…

– Chalmun kocsmájának. Vettem – szóltam közbe. –

Beszélhetnénk négyszemközt?

D’an odaküldte hozzám Techet, hogy beszéljen velem, míg

ő az új főnökünkkel haverkodott.

– Micsoda lyuk, mi? – dörmögte Tech, és körülnézett a

kocsmában.

– Jobb, mint Jabbáé – feleltem, és onnantól kezdve a

„jobb, mint Jabbáé” kifejezéssel jellemeztünk mindent, ami
szörnyű volt. – Csak azt akarom mondani – tettem hozzá –,
hogy láttam odakint Greedót. Ha rájön, hogy itt vagyunk,
gondok lesznek.

– A vuki azt mondja, hogy Greedo rendszeresen benéz ide

– felelte vigyorogva Tech. – De ez a legbiztonságosabb hely
a bolygón. – Rámutatott egy táblára, amelyen feliratok
hirdették a kocsma szabályait, vagy fél tucat nyelven. A
tekintetemmel átfutottam a szabályokat, aztán lassabb
iramban olvasgattam őket. Végül rácsaptam Tech fejére, és
kifakadtam:

– Ott az áll, hogy „Tapsold meg a zenekart”, nem pedig

az, hogy „Semmilyen körülmények között ne lőj a
zenekarra”. Ez nem garantálja a biztonságot!

– Ó, ebben igazad van – felelte, és visszanézett D’anre, aki

ebben a pillanatban írta alá a szerződést. Felnyögtem.

– Hát… – folytatta Tech –, legalább nem adott el minket

rabszolgának.
 D’an odajött hozzánk, és sugárzó mosollyal bejelentette:

– Egy óra múlva kezdünk. Hozzátok ide a többieket!

– Arról tudsz, hogy Greedo törzsvendég itt? És aligha

repes örömében attól, hogy felnyomtuk Jabbánál – feleltem.

– Hé, egy vuki áll mellettünk! Mi baj lehet?

***

Chalmun kocsmája jobb hely volt, mint Jabba fészke. Ez

minden, amit elmondhatunk róla. Amikor a dolgok
elromlanak, meg kell próbálnunk megnézni, hogy a helyzet
milyen kihívások elé állít minket. Játszottunk mi már
díjátadó ünnepségen erős szélben, egy vihar kellős
közepén, és olyan uraknak és úrnőknek, akik azzal
szórakoztatták magukat, hogy foglyokat korbácsoltak, és
rankorok elé vetették őket. (Ez az utóbbi Jabba volt.
Kitalálták?) A kocsmában feltaszigáltak minket egy
alacsony emelvényre, és szinte egymáshoz szorulva
játszottuk D’an tüzes dallamait. A színpad szűk volt, a
vendégek unott képpel üldögéltek, de ez pontosan az a fajta
kihívás volt, amiért én élek. Ugyanakkor, nem is sejtettem,
hogy mi fog még történni azon a délutánon.

Először is, Chalmun – a rettenthetetlen vuki, aki majd jól

megvéd minket Greedótól – fogta magát és hazament. Azt
mondta, nem lehet a kocsmában éjjel-nappal, és pihennie
kell. Megígérte, hogy Wuher majd megvéd minket, de
ahogy a pultos ránk nézett a szeme sarkából, nem igazán
tudtam hinni ebben. Így aztán folyton a bejáraton tartottam
a szemem, mialatt játszottunk. Múlt az idő, és a kocsma
lassan megtelt kellemetlen alakokkal. De azt el kell
ismernem, hogy Wuher a helyén volt. Amikor valakik
lökdösődni kezdtek, vagy ilyesmi, rögtön leállította őket.
Tőlünk nem messze kirobbant egy verekedés, és az egyik
vendég felhajított egy másikat a színpadra. A helyszűke
miatt többen leálltunk, és riadtan menekültünk a fickó
közeléből. D’an dühös lett. Leintette az egész zenekart, és
Wuhert hívta, hogy segítsen. A pultos kidobta a
verekedőket, de aztán végignézett rajtunk, és mogorván
ránk förmedt:

– Ne hagyjátok abba a zenélést! Soha, semmiért.

Vettétek? – D’an bólintott. Vettük. Válasz gyanánt D’an
intett, és újrakezdtük azt a számot, amit az előbb
félbehagytunk. Ezeken a helyeken a vendégek általában
ugyanúgy néznek ki: koszosak és megviselték, és
mindenkinek van valamilyen rejtegetnivalója. A kívülállók
kitűnnek a tömegből úgy, mint… mint egy bith a Tatuinon.
Így aztán, amikor belépett az a két ember, akik még annyira
sem illettek oda, mint mi, megakadt rajtuk a szemem.
Wuher rájuk szólt, hogy vigyék ki a droidjaikat – egy
aranyszínű protokoll-droidot, és egy kék asztro-droidot.
D’anre pillantottam, és eszembe jutott a szabály: soha,
semmiért ne állj le.

Tudtam, hogy szólnom kell a birodalmiaknak a

droidokról, amint szünetünk lesz. Azt reméltem, jutalmat
kapok, és jegyet vehetünk a következő gépre, ami elhagyja
ezt a pokoli bolygót. A tekintetemmel könyörögtem
D’annek, hogy rendeljen el szünetet, de nem törődött
velem. Biztosra vettem, hogy a birodalmiak ezeket a
droidokat keresik, de akkor az odakint járőröző
rohamosztagosok miért nem találták meg őket? Furcsának
találtam a dolgot. A két ember nyilvánvalóan készült
valamire, mert gondosan ügyeltek arra, hogy rettentően
ártatlannak mutassák magukat.

Őszintén szólva, pont az ártatlanságuk miatt tűntek ki a

vendégek közül. Ironikus módon, rögtön beleolvadtak a
tömegbe, amint egy tagbaszakadt vadbarom beléjük kötött,
és a szakállas ember előrántott egy lézerkardot, és levágta
a támadójuk karját. A kar füstölögve hevert a padlón, és a
volt tulajdonosa visított. Természetesen leálltunk. De
Wuher ingerülten nézett felénk, mire sietve rázendítettünk.
Ezek szerint akkor is tovább kell játszanunk, amikor a
népek elveszítik a végtagjaikat? És én még azt hittem, hogy
ez a hely jobb, mint Jabbáé. (Mondjanak, amit akarnak arra
a csigára, de nem érdekelte, ha kiestünk a ritmusból,
amikor meggyilkolt valakit.)

Egy magas ithori elhagyta a helyét, és elindult a pult felé,

én pedig majdnem lenyeltem a jocimerem fúvókáját, mert
megláttam Greedót. Nem tudtam, hogy az a nyálkás képű
kis fickó hogyan settenkedett be az ithori mögé.
Mindenesetre, egyenesen felénk nézett, és én melléfogtam
pár hangot, de nem álltunk le. Soha, semmiért – ezt mondta
Wuher. Sem egy levágott végtag miatt, és határozottan nem
azért, mert felbukkant egy fejvadász, aki haragszik ránk.
Greedo a pulthoz ment, italt rendelt, aztán pislogás nélkül
figyelt minket. D’an jelzett, hogy kezdjünk új nótát, egy
pörgős és dallamos nótát, és mi játszottunk, és dacosan
nem vettünk tudomást Greedóról. Ő pedig tovább bámult
minket, teljesen szenvtelenül, csak néha tapogatta meg a
sugárvetőjét.

Csak leállhatunk, ha veszélyben az életünk, nemde? Vagy

erre is vonatkozik a soha, semmiért szabály? Nem tudtam.
De éppen kezdtem átadni magam a zenének, amikor Tech
hátba bökött. Greedo elindult. Megkerülte a pultot –
valamiért az járt a fejemben, hogy elvitte-e valaki a kart,
vagy Greedo meg fog botlani benne? De nem botlott meg,
és felénk tartott. Megpróbáltam jelezni D’annek, hogy
nézzen már oda, de túlságosan elkapta a ritmus. A szám
kellős közepénél megéreztem, hogy a jocimerem kezd
szétcsúszni az illesztésnél. D’an nem adott rá lehetőséget,
hogy rendesen kitisztítsam, és csak sebtében olajoztam
meg, hogy kárpótoljam szegényt a mindenütt jelen lévő
homokért. És bajban voltam. Ami ekkor következett, arról
mindenkinek megvan a maga verziója, és a legtöbb
beszámolóban szerepel az, hogy „öregem, hogy milyen
ügyetlen volt Ickabel!”, de elmondom, hogy mi történt
valójában. Mindent, amiről hallottak, szándékosan
csináltam.

Gyors mozdulattal az ellenkező irányba csavartam a

jocimerem két felét, és a hangszer szétesett. A szelepek, a
csövecskék, az illesztés részei, és a rezgőnádak szanaszét
repültek, és Greedo felé gurultak. Rálépett egy olajos
csőre, és hanyatt esett. D’an rondán nézett rám, és az
alkatrészekre mutatott, mialatt tovább játszott. Nem állunk
le soha, semmiért. Világos. Leugrottam a színpadról, és
letérdeltem, hogy összeszedjem a hangszerem darabjait.
Greedo még feküdt, a fejét dörzsölgette, és én a
sugárvetőjén tartottam a szemem. Aztán átsiettem a másik
oldalára, hogy összerakjam szegény jocimeremet. Más
vendégek párszor oldalba rúgták Greedót, mire végül
feltápászkodott, és zöld szemében harag izzott. Vészjóslóan
meredt rám, de hirtelen elnézett mellettem. Az arca
megváltozott, megnyúlt, de rövidesen mosolygott, már ha
mosolynak lehet nevezni azt, ami őt csinált. Elfordult, és
otthagyott minket anélkül, hogy még egyszer ránk
pillantott volna. Mi okozott neki ekkora örömet? Láttam,
hogy egy fehér bőrű ember férfi felé tart, aki azzal a vukival
volt, aki Wuherrel beszélgetett. Ezek szerint volt valaki,
akit jobban szeretett volna elkapni, mint minket.
Gyanítottam, hogy az illetőnek vagy nagy vérdíj van a fején,
vagy Greedo még jobban haragszik rá, mint miránk.
Visszamentem az emelvényre, és elkezdtem játszani a
számot, egy nagyon gyors dalt, D’an egyik kedvencét. A
társaim ingerülten néztek rám, de örültek is, hogy Greedo
békén hagyott minket. Már akkor sem hitték el, hogy
szándékosan csináltam.
 Megint azokon a droidokon gondolkodtam, és hogy
kapunk-e értük annyi pénzt, amennyire szükségünk van.
D’an nem akart szünetet elrendelni, amíg a fejvadász a
kocsmában van, és én beláttam, hogy nem tudok szólni a
kinti rohamosztagosoknak, amíg Greedo nem tűnik el a
közelünkből. Az ember férfi és a vuki azzal a két emberrel
beszélgetett, akik az előbb behozták, majd kivitték a
droidokat. Hamarosan mindenki otthagyta az asztalt, de
Greedo belépett a férfi elé, ráfogta a sugárvetőjét, és
visszaterelte a helyére. Változott a tempó, és pár pillanatig
D’ant kellett figyelnem, aztán erős fény villant, és Greedo
az asztalra bukott. Nem sok embert láttam életemben, de
azt hiszem, az arcuk általában sokkal kifejezőbb, mint azé a
férfié volt akkor.

A vendégek ijedten forgolódtak, és Wuher olyan képet

vágott, hogy azt hittem, mindjárt lelövi a férfit, de a fickó
odadobott neki pár kreditet, és kivonult a kocsmából.
Jóllehet szerettünk volna ujjongani, tovább játszottunk.
Nem álltunk le, soha, semmiért. Megmenekültünk. Jabba
elengedett minket. Greedo bevégezte. A borravalós
edényünk szépen töltődött, és hosszú idő óta első ízben
jobb színben láttuk a jövőt. Mialatt D’an egy új
szerzeményét játszottuk (be kell vallanom, a fogság különös
módon ihletet adott neki), azokra a droidokra gondoltam,
és az őket kereső rohamosztagosokra. A megszerezhető
jutalomra gondoltam. Végül úgy döntöttem, hogy ha a férfi
nagy szívességet tett nekünk anélkül, hogy tudott volna
róla, mi is tehetünk egy szívességet annak a másik kettőnek
azzal, hogy nem jelentjük fel őket. Immár biztonságban
tudhattuk magunkat, és tovább játszottunk. Ami valójában
az, amit mindig is akartunk. Csak játszani, játszani, és nem
leállni. Soha, semmiért.
Fordította: Szente Mihály
 Chuck Wendig
Ilyeneket nem szolgálunk
ki
Mintha a nap nem lett volna eleve pocsék, az istenektől
áldott droid-detektor már megint nem működött rendesen.
Mert ki más sétált volna be, ha nem két istenektől áldott
droid? Az egyik egy megfakult burkolatú, rozoga protokoll-
droid volt. A másik egy kék kupolás asztro-droid.
Valószínűleg egy java homokkúszóból kerülhettek ki, és
valószínűleg mindkettőből hiányzott pár alkatrész ahhoz,
hogy normális droid legyen. Pár önjáró roncsdarab,
amelyekkel tele volt a város.

Nem volt szívük. Nem volt lelkük. És most bejöttek ide, az

ő kocsmájába. Rossz hír volt ez egy máris ócska napon.
Mint egy felkrákogott nyálkacsepp egy poodoo-halom
tetején. Wuher, a Chalmun-kocsma pultosa ugyanúgy
kezdte ezt a napot is, mint az összes többit. Korábban kelt,
mint az ikernapok, fáradtan a nyugtalan álommal töltött
éjszaka után, bekapott pár kanál sózott zuccát és porított
kavicslárvát, aztán feldübörgött a kocsmába. Felkapcsolta
az összes lámpát. Bemelegítette a gépeket. Ekkor érte az
első rossz hír: szinte minden fogytán volt, ami nyugtatta az
idegrendszert ezen a forró, döglött világon. Alig maradt
gar-kása, fisztula-lé, és az az iszonyatos párlat, amit a
gamorreaiak kotyvasztottak. Wuher kihúzott egy
teleszkopikus kart a pult alól, kinyitotta a reteszeket, és
beindította az ócska adattáblát. Persze, az sem működött.
Ki kellett fújnia belőle a homokszemcséket, aztán párszor
odavágott neki, de ekkor is csak egy villogó képernyőt
látott, tele nagy, elfajult pixelekkel. Ez azt jelentette, hogy
nem tudja előhívni a rendeléseket.
 Csaknem biztosra vette, hogy annak a fickónak, a Bims
Torka nevű űrcsavargónak az előző napon kellett volna
meghoznia egy egész hajónyi árut. Vagy talán tegnapelőtt.
Torkának a szokásos cuccot kellett volna hoznia, és talán
egy ládányi Visszakezes nektárt a Jakkuról, ami a
világegyetem legaljasabb löttyei közé tartozott, lényegében
buborékkal dúsított, magas tüzelőértékű rakéta-hajtóanyag
volt. Túlságosan megkavarta a népek fejét. Wuher tudta,
hogy az a munka, amit ő végez, ez a dolog a pult mögött,
nem egy nagy művészet. Bármelyik lyukas agyú
homokzabáló meg tudta csinálni. De ahhoz, hogy valaki jól
csinálja, tudnia kellett pár dolgot, például azt, hogy nem jó,
ha a vendégek túlságosan berúgnak, és túlságosan gyorsan
rúgnak be. Ha ez történt, kidőltek. Nem vettek több piát, és
elkezdtek verekedni. Vagy ami még rosszabb, hányni.

Ettől függetlenül, sokan követelték ezt az italt, ezért

Wuher felárral adta. De most elfogyott. Nem maradt belőle,
csak az előző adag üledéke. Wuher tudta, hogy ezt is meg
fogják venni, de nem fog tetszeni nekik. Ez azt jelentette,
hogy végig kell hallgatnia a nyavalygásukat, és a
legkevésbé sem vágyott rá, hogy mások nyavalygását
hallgassa. Mióta lett belőle kedvesnővér? Csitítgassa a
szegény kicsi babákat? Vadállatok. Nyüszítő, nyivákoló
vadállatok… De ezen most nem segíthetett, ezért
megnyomta a gombot, amivel nyitotta a zárakat, és
feltekerte a kaput.

Ez sem működött, naná, így aztán elővett egy

villáskulcsot, és háromszor odavágott vele. A zárak
felszisszentek, és a kapu szaggatott csörömpöléssel kinyílt.
Nem kellett hozzá sok idő, és a söntés megtelt. Tele lett
űrjárókkal, kereskedőkkel, kalózokkal és csempészekkel.
Körös-körül porfejűeket, fűszerkutyákat, húsárusokat és
alkatrésztolvajokat lehetett látni. A szokásos seregletet. De
droidot egyet sem. Droidot soha. Később, a nap folyamán a
Modális Nóduszok játszottak, és ezek egészen rendes
alakoknak tűntek – legalábbis ahhoz képest, hogy bithek
voltak, akik őszintén szólva elég bizarr látványt nyújtottak
–, de Wuher gyűlölte a zenéjüket. Ő csak valami fura,
nyikorgó zajnak hallotta. Bár tény, ami tény: ő szinte
mindent zajnak hallott.

A következő érkezők rosszabbak voltak még a

Nóduszoknál is: Solo futott be, a csempész, és az a két
lábon járó szőrhalom másodpilótája. Wuher nem tudta,
honnan szalajtották azt a szőrcsomót – mindig is úgy tudta,
hogy a vukik rabszolgák, de ez az alak nem tűnt annak.
Egyetlen másik vukit ismert, a kocsma tulajdonosát, egy
Chalmun nevű fickót. Aki szintén nem volt rabszolga. Ami
Wuhernek tökéletesen megfelelt. Úgy tartotta, hogy
senkinek nem volna szabad rabszolgának lennie.
Ugyanakkor a huttok miatt a rabszolgák sokáig a bolygó
fontos árucikkének számítottak, és most, hála a
Birodalomnak, immár az egész galaxisban ez volt a helyzet.
De Wuher sosem vett részt ebben a fajta üzletben. Igaz,
könnyebben elboldogult volna, ha vesz egy-két rabszolgát.

Akkor nem kellett volna egyedül dolgoznia itt. Igen,

Ackmena néha beugrott helyette éjszakára, de néhány
rabszolga levette volna róla a nappali terhek egy részét.
Akkor sem érezte helyesnek. Egyáltalán nem érezte
helyesnek. Mialatt Wuher tovább töltögette az italokat, és
elengedte a füle mellett a kérdéseket, Solo bevonult a
kocsma egyik sötét sarkába. Mintha az lett volna a királyi
trónterme. Mintha várt volna valakire vagy valamire. A
nagy szőrös átokfajzat átment a söntés másik felébe, amit
Wuher különösnek talált – ha valakinek van egy ilyen
fatörzs méretű, számszeríj forma sugárvetőt viselő testőre,
az sosem hagyná, hogy elmenjen mellőle. Az a szörnyeteg
úgy nézett ki, mint aki képes egy ütéssel lecsapni egy
ember fejét a nyakáról. Igen, Solo is kemény fickónak tűnt,
de nem vuki-keménységűnek. Ráadásul, Wuher nemrégiben
hallotta, hogy Solónak szép kis adósságra sikerült szert
tennie. És nem is akárkinek tartozott. A huttnak.

És ezen a környéken a hutt nem más volt, mint Jabba.

Ebből adódott egy bölcs mondás, amit Wuher szívesen kiírt
volna a falra: ne tartozz Jabbának, soha, semmivel! De Solo
csak ott üldögélt, tartozott Jabbának, és egyedül üldögélt,
és a vuki elment mellőle. Ekkor történt, hogy a pultnál ülő
torzszülöttek egyike, egy Jerriko nevű alak kivette a pipát a
szájából, lehelt néhány füstkarikát, és bár nem volt semmi
jogalapja a nagyképűséghez, nagyképűen megjegyezte:

– Ó, teremtő… ma valaki bajban lesz. – Aztán az állával a

bejárat felé bökött. Greedo lépett be az ajtón. Greedo, a
rodiai. A fejvadász csőcselék. Wuhert nem nagyon
érdekelték a fejvadászok. Ez is onnan eredt, mint a
rabszolgaság: a teremtmények tartoztak más
teremtményeknek. De nem zárhatta be előttük az ajtót.
(Kivéve persze, ha droidok voltak. Pontosan ezért az
átkozott okért szereltette fel a droid-detektort.) Ha elterjed,
hogy nem szolgálja ki a vadászokat, rossz hírnevet szerzett
volna. És ezen a bolygón senki nem vágyott rossz hírnévre,
ha benne akart maradni az üzletben. Greedo besétált,
körülnézett, leült. A rodiai látta Solót. Solo úgy tett, mintha
nem látná a rodiait. És Wuher már ekkor tudta, hogy
hamarosan megint fel kell mosnia a padlót.

Mert ez egy csapda Solónak. Vagy talán fordítva,

Greedónak. Mindenesetre sejtette, hogy hamarosan
kiderül. És Wuher ekkor – pont ekkor! – meglátta, hogy az a
tejszemű, őrült hold-denevér, az a fickó, aki Roofoonak
nevezi magát, megérkezik a pulthoz. Roofoo egy barátot is
beszerzett ezen a napon, egy bánatos képű aqualisht, akit
Roofoo mindjárt be is mutatott a maga bántóan csikorgó
hangján:
 – Hé, te! Ez itt a barátom, Sawkee! Ingyen iszik!

– Senki sem iszik ingyen – morogta Wuher.

De Roofoo úgy beszélt tovább, mintha nem hallotta volna

a választ:

– Az a rodiai, akit kirángattál az előbb… El tudnám

intézni. Meg tudnám ölni!

– Elhiszem, hogy meg tudnád – dörmögte Wuher, és

sandán nézett a hetvenkedő fickóra.

– Mindenkit meg tudnék ölni, aki most idebent van!

– Jól van, elég lesz. Kérsz valamit?

Roofoo két fekete fizzt rendelt, egyet magának, egyet a

hallgatag aqualishnak, és Wuher gyorsan odaadta nekik,
mert át kellett mennie a pult másik végébe, ahol szintén
kértek valamit. Alig tett két lépést, amikor valaki pisszegett
neki. Huh… már megint az a narkós. Jerriko.

– Mi van? – mordult fel Wuher. A fickó már megkapta az

italát. Állandóan azt mondogatta a népeknek: ha van egy
ital a kezedben, nincs szükséged rám. De folyton
beszélgetni akartak vele. Mindig zagyválniuk és
nyavalyogniuk kellett.

– Az a fickó ott – mondta Jerriko. – Akinek rossz az egyik

szeme… meg az arca is.

– Aha. Roofoo.

– Nem ez a neve. Ez egy gyilkos. Egy sebész, vagy az volt,

és úgy hívták: dr. Cornelius Evazan. Vigyázz vele! Vigyázz a
társával is. Az aqualishsal. Az meg Ponda Baba.
 – Aha… jó. – Jerriko lebiggyesztette a száját. Ez az alak
javíthatatlan mindentudó volt.

– Találkoztam vele egyszer, egy fogadáson – folytatta

halkan. – Bár ő biztos nem emlékszik rám. Akkor még
másmilyen volt. Kevésbé… őrült. Nem csúszott le ennyire.
De ettől még egy gyilkos. – Jerriko ekkor közelebb hajolt, és
hozzátette: – El tudom intézni, ha akarod. Mielőtt zűrt
csinál. Mert biztosíthatlak: zűrt fog csinálni.

– Egy csésze forró jerba-epét sem adnék azért, hogy te

mit csinálsz, hogy ő mit csinál, hogy akárki mit csinál. Én
csak kiadom az italokat, és beszedem a pénzt.

Jerriko bólintott, és gúnyosan mosolyogva válaszolt.

– Á, persze, értelek én. – De úgy mondta ezt, mintha

Wuher nem azt felelte volna, amit felelt, és mialatt Jerriko
odébb ment, hogy közelebb legyen Evazanhoz, Wuher
megérezte. Mintha minden a fejére szakadt volna.
Forróságot érzett. Izzasztó forróságot. Rosszullét fogta el,
émelygett és lázasnak érezte magát – nem valami betegség
miatt, hanem mert rettentően bizonytalan lett azzal
kapcsolatban, hogy hol van az ő helye az életben. Mialatt
töltött egy adag kék-szeszt egy pilótának – egy apró,
visítozó chadra-fannak –, a helyzete realitásai úgy sújtottak
le rá, mintha fejbe verték volna egy bunkóval. Nem volt
senkije. Nem volt semmije, csak ez a kocsma és ezek a
teremtmények, ezek a torzszülöttek, ezek az űrcsavargók
és kereskedők, kalózok és csempészek.

Mindennap látta, hogy valaki holtan terül el a padlón.

Mindennap védelmi pénzt kellett fizetnie a huttoknak. Az
előbb nem pár birodalmi katona bóklászott a bejárat előtt?
Ez talán azt jelentette, hogy hamarosan szembe kell néznie
egy birodalmi ellenőrzéssel. És ekkor, pontosan ekkor érte
a legsúlyosabb megaláztatás. Az a két droid bejött az ajtón.
A protokoll-droid és az asztro-droid.

Csörömpölve jöttek azzal az öreg remetével, aki havonta

egyszer-kétszer benézett, és azzal a tejfölképű kölyökkel.
Wuher úgy érezte, a homloka már sistereg, olyan forró.
Nem a nappali melegtől, amihez rég hozzászokott, hanem a
fejében tomboló láztól. Droidok. Droidok!

– Hé! – kiáltotta mogorván. – Ilyeneket nem szolgálunk ki!

A kölyök meglepetten pislogott, és megkérdezte:

– Mi?

– A droidjaidat vidd ki innen! – mondta Wuher. – Ide nem

jöhetnek be! – A kölyök még döbbentebbnek tűnt, és
mialatt a droidok kivonszolták magukat a sivatagi hőségbe,
Wuhernek meg kellett támaszkodnia a pulton. Az emlékek
úgy csaptak le rá, mint egy homokvihar szélrohamai…

***

…Wuher, a tizenéves kölyök – felszedett már pár kilót a

derekára, de még elég fürge –, az Arkax állomás folyosóin
menekül. A föld remeg a lába alatt, a háta mögött
sugárnyalábok villognak a sötétségben… – …droidok,
fekete és csillogó droidok vágnak át az állomáson, közben
leállítják az energiaszolgáltatást, és mindenkit megölnek,
akit meglátnak… – … a szülei holtan fekszenek,
sugárnyalábokkal szórták meg őket, és a testükön a lyukak
még füstölögnek… – …a pneumatikus végtagok zúgását és
sziszegését hallja hátulról, aztán droidok szemei gyúlnak
fényre a sötétben előtte, fegyverek szegeződnek rá,
tüzelésre készen…

***
 Wuher megborzongott és megdermedt. Droidok. Gyűlölte
a droidokat. A klónháború alatt gyűlölte meg őket. A rohadt
csörömpölőkben nem lehetett megbízni. Ugyanúgy éltek,
mint bárki más, de mindenkinél erősebbek voltak. Addig
léteztek, amíg a programjuk engedte, és az átszállhatott
egyik testből egy másikba. Okosak voltak. Veszélyesek.
Nem számított, hogy milyen bénítóreteszt szereltek rájuk.
Nem ismerték a könyörületet úgy, mint az értelmes lények.
Ridegek és kegyetlenek voltak. Gyilkosok, az utolsó szálig.
Vagy legalábbis potenciális gyilkosok.

Wuher ugyanakkor nem sok időre ragadt le az

emlékeinél. Mert a tejfölképű kölyök most odajött hozzá, és
megrángatta az inge ujját, ahogyan a gyerekek szokták
csinálni egy idősebbel. Az ostoba kölyök alighanem valami
homoktúró a dűnék közül. Wuher mogorván nézett rá, és
átcsúsztatott egy mocskos vízzel teli poharat a pulton – a
kölyök tiszta vizet akart, de ezért a kiváltságért fizetnie
kellett volna, mint mindenki másnak. A pult közelében a
vuki az idős férfival tárgyalt. Egyikük sem ivott semmit,
naná, csak a helyet foglalták. És ekkor hirtelen beütött a
baj.

A nyomorult kölyök alighanem nekiment az aqualishnak,

vagy talán az aqualish ment neki a kölyöknek. Nem
számított, mert Sawkee – vagy Ponda Baba, vagy mi volt a
neve – valami harciasat harákolt. Ha mindez nem volt elég,
befutott az a tejszemű Evazan is. Dühöngött, mint egy nap-
égette womppat-kány.

– Nem tetszik neki a képed – recsegte Evazan a

kölyöknek.

A kölyök zavarba jött, és csak annyit mondott:

– Sajnálom.
 – Nemcsak neki, nekem se – tette hozzá a tejszemű, és
átváltott hencegő üzemmódba. – Úgyhogy húzd meg
magad, mert mi nehézfiúk vagyunk. Engem tizenkét
naprendszerben ítéltek halálra távollétemben. – Ki mond
ilyeneket? – gondolta Wuher. – Ki hirdeti hangosan
magáról, hogy egy istenektől elrugaszkodott gonosztevő,
akit halálra ítéltek? Ezzel az erővel a homlokára írhatná,
hogy mennyi vérdíj van a fején, hogy aztán őt akarja
elkapni az összes lerobbant alak, akinek ki kell űzetnie egy
akármilyen adósságot.

– Meghúzom magam – ígérte a fiú, de egyáltalán nem

húzta meg magát. Az idióta.

– Kinyírunk, te… – hörögte Evazan, azzal megragadta, és

megforgatta a fiút. Ez volt az a pillanat, amikor az öreg férfi
beavatkozott.

– Na rajta, mutassátok meg, milyen nagyfiúk vagytok!

Fizetek nektek egy italt – mondta a maga nyugodt és bölcs
módján, egyáltalán nem úgy, ahogyan errefelé beszélni
szoktak. Az öreg nem ivott sokat, és mindig fizetett a tiszta
vízért. Sosem csinált zűrt. Sosem beszélt sokat. Evazan
felbődült, és megtaszította a fiút, aki nekitántorodott egy
asztalnak, és úgy zuhant el, mint egy kővel teli zsák. Valaki
fegyvert rántott – talán az aqualish. Wuhernek megint az az
érzése támadt, hogy az Arkaxon van, és arra gondolt, hogy
elmenekül…

***

…a sugárvetők őrá szegeződnek, lövésre készen… –

Hangosan búgó, kék fénynyaláb ragyogott fel a kocsma
sötétjében… – …a droidok mögött két fénynyaláb izzik, az
egyik kék, a másik zöld…
 Wuher megrettent, és hasra vágta magát. – …a droidok
visítanak és sziszegnek, mialatt a lézerkardok darabokra
vágják őket… – Aztán Wuher gyorsan feltápászkodott.
Azonnal látta a következményeket: az aqualish hörögve
markolta a karcsonkját; Evazan nekiroskadt a székének, a
mellkasán seb tátongott; a kölyök a szemét tágra nyitva
bámult; az öreg pedig higgadtan biccentett egyet, és
elvezette a fiút. És ezzel minden visszatért a megszokott
kerékvágásba. A zenekar ismét rázendített. Jerriko
köhécselt, elfordult, és repedezett szájával kört formálva
tovább eregette a lustán sodródó füstkarikákat. Egy
teljesen közönséges hétköznap itt, egy Mos Eisley-i
kocsmában. De Wuher számára ez a nap nem olyan volt,
mint a többi. Most már nem. Soha többé nem. Ennek a
napnak, és annak a régi napnak az emlékei újra és újra
lejátszódtak az elméjében, egymást kergették, körbe-körbe,
megint és megint. Felemelkedő sugárvetők. Droidok.
Végtagok. Fénypengés kardok. A napi őrületnek még
korántsem volt vége. Nem kellett hozzá sok idő, és bejött
pár rohamosztagos, és megkérdezték, hogy mi történt itt.
Wuher a következőt gondolta erről:

Engem nem nagyon érdekel, hogy mi történt itt ma.

Tudom, hogy kirúgtam pár koszos droidot, mert nem lehet
megbízni a koszos droidokban. Tudom, hogy volt itt egy
ócska alak, aki azt állította, hogy a neve Roofoo, és hogy a
barátja Sawkee, de a neve valójában Evazan, a barátjáé
pedig Ponda Baba. Tudom, hogy belekötöttek abba a
kölyökbe, de rosszul tették, mert a fiúnak volt egy barátja,
egy remete, aki egészen mostanáig csak egy remetének
tűnt. De azt hiszem, sokkal több ennél, azt hiszem, hogy
valójában a régi idők egyik Jedije. Azt hittem, hogy ők már
rég kihaltak, rég eltűntek. Egyszer megmentették az
életemet, megmentettek egy egész századnyi harci droidtól.
Így aztán hajlok arra, hogy futni hagyjam ezt az egyet. És
nektek is ezt kéne tennetek.
 Mindebből persze semmit sem mondott ki hangosan.
Tudta, hogy mit szabad elmondani a birodalmiaknak. Azt is
tudta, hogy az öreg és a fiú már eltűntek, miután látták,
hogy bejönnek a rohamosztagosok. Rámutatott egy üres
asztalra, és a vállát vonogatta. Valamivel később
sugárnyaláb villant a sarokban, és Greedo, a rodiai holtan
bukott az ottani asztalra, míg Solo, a csempész felállt, és
elsétált, mintha mi sem történt volna. Odadobott Wuhernek
néhány kreditet, dörmögött valamit, és kiballagott a
kocsmából. Wuhernek oda kellett mennie, hogy kivonszolja
a holttestet, aztán gyorsan letörölte a vért az asztalról. De
mielőtt ezt csinálta, ismét elmerült az emlékeiben…

A mai napon a kocsmában, és azon a napon az Arkax

állomáson. Újra és újra, körbe-körbe. A fejében emlék
kergetett emléket. Ahogyan két skad-karom kergette
egymás farkát. Végtagok és fénykardok. Droidok és halál.
Végül elcsendesedett a kocsma. Wuher átadta a helyét az
éjszakás pultosnak, egy Ackmena nevű, kemény
öreglánynak, aki odakint élt a Delkin-gerincen a párjával,
Sorschivel. Wuher pedig azt tette, amit tenni szokott. A
kamrájába ment, ivott egy üveg kék-tejet, hogy
megnyugtassa a gyomrát, és lefeküdt aludni. És azon
tűnődött, hogy mit hoz a másnap.

Azon töprengett, hogy megint ugyanazt csinálja-e, vagy

talán most lesz lehetősége arra – mint oly sok évvel ezelőtt
az Arkax állomáson –, hogy irányt váltson, és valami újba
kezdjen. Azon a régi éjszakán minden kisiklott. A szülei
meghaltak, és az egész élete megváltozott. Talán most jött
el az idő, hogy visszatérjen a rendes útra. Talán meg tudja
változtatni az irányt még most is. Talán kereshet magának
egy saját helyet. Kereshet magának valakit.

Talán meg tudja változtatni a sorsát. De meg fogja tenni?

Fordította: Szente Mihály
 Kelly Sue DeL’annic és Matt Fraction
A kloo-kürt
– Van egy legenda – kezdi Kabe –, a bith fel-világban egy
helyről, ahová a halálunk után kerülünk, a minden fények
birodalmába, a hosszú álom birodalmába, mit tudom én,
hogy nevezik. Ezek bithek. Beszéltél már valaha bithtel? A
fene tudja. Szóval, a bith mennyországban, akármilyen
legyen is, van egy klub, egy éjszakai klub, amelyben
minden éjszaka összegyűlnek a valaha élt, és persze már
halott legnagyobb zenészek, hogy játsszanak. A bithek
természetüknél fogva tehetséges zenészek, és ezt tudnod
kell, hogy megértsd az következő történetet, amikor elérek
a roppant szórakoztató végéhez. A lényeg az, hogy ezek a
halott bith zenei legendák nyomják a legtutibb zenét az
egész létezésben. Ugyanakkor, a színpadon, egy egyszerű
emelvényen van egy arany klookürt, amin még soha,
egyetlen zenész sem merészelt játszani. De még
megérinteni sem merik. Na, ha eleget vársz, és eleget iszod
azt, amit a bithek isznak – megint csak arra intelek, hogy
ha beszélsz eggyel, próbáld megérteni, hogy mit mond, de
ne csak a szavait, hanem próbáld felfogni, hogy valóban
milyen dolgokról beszél –, na, szóval, a legenda szerint,
abban a klubban talán megláthatod az Idegent, amikor
eljön a kürtjéért.

– Most nyilván azt kérdezed, hogy ki ez az Idegen, és mit

érdekel engem, hogy mit csinál. Hát én elmondom neked.
Sőt ennek a vicces példamesének, amit meg akarok osztani
veled, pont ez a célja. Kell ahhoz, hogy beszállhass az
üzletbe. Az Idegen belép abba a mennyországi mulatóba, és
odamegy a színpadhoz. Mindenki elhallgat, és tisztelettel
bámulja őt. Az Idegen felveszi a kürtöt, megszólaltat
egyetlen hangot, és az olyan gyönyörű, hogy minden
jelenlevő zokog elragadtatásában. Az a hang mámorító és
felszabadító. A fény, a szeretet hangja. A közönség zokog,
zenészek és vendégek egyaránt, és mit tesz az Idegen?
Elmegy, ha hiszed, ha nem, ugyanolyan gyorsan és
csendesen, mint ahogy jött. Egy éjszakán az Idegen belép,
felkapja a kürtöt, kettészaggatja a jelenlévők szívét, és
távozik. Aztán az egyik törzsvendég, bár inkább újoncnak
számít az igazi régiekhez képest, felteszi a kérdést, nem
kevés kételkedéssel azt kérdezi: ki ez a fickó? Lirin D’avi?
És a régiek azt felelik: nem, ő az isten. Csak Lirin D’avinak
hiszi magát.

Kabe elhallgat és várja a nevetést, de az mindig elmarad.

– Mert tudod, a bith kultúrában Lirin D’avi volt a

legnagyobb klookürtös, aki valaha… – teszi hozzá, de már
látja, hogy felesleges. A vele szemben álló Begyűjtő azzal a
nézéssel mered Kabéra. Az a nézés azt jelenti: apró,
denevérképű teremtmény, a te nyelved egy sor csipogás és
ciripelés a fülemben, és fogalmam sincs, hogy miről
beszélsz. Kabe naponta legalább tizenhétszer látja. Sóhajt
egyet, és felteszi az arany klookürtöt a Begyűjtő pultjára.

– Szóval, erről lenne szó. Adsz érte ötvenötöt? – A

Begyűjtő ezt a nyelvet beszéli. Lealkudja az árat
negyvenötre, ami valójában hárommal több mint amennyit
Kabe kapni remélt a megfakult, ócska hangcsőért, aztán a
férfi kirakja a kürtöt a kirakatba, jól látható helyre. Minden
ócskás kirakatában van egy klookürt. Jót tesz az üzletnek.

***

A Muftak és Kabe: a kocsma alatti világ uralkodói, amely

világ lakóinak száma pontosan kettő. Éjszakánként a
Muftak az űrkikötő alatti, kővel bélelt vezetékekben alszik,
mélyen a Tatuin perzselően forró felszíne alatt, mélyen az
ikernapok fényétől izzó homok alatt, és élvezi a viszonylag
alacsony hőmérsékletet, ami az ő vastag bundával borított
bőrének valóságos kegyelem. Néha nedvesség gyűlik össze
a falakon, amit begyűjtenek és eladnak. Kabe azért alszik
az alagutakban, mert a sötétség jót tesz meggyötört
szemének, és mert a Muftak is ott alszik. És ahová a Muftak
megy, a biztonság követi. A Muftak és Kabe egy csapat,
együtt gubbasztanak a sötétben, és várják a lehetetlent:
hogy egy szép napon véget ér a hőség, vagy hogy rájuk
talál a szerencse.

Munkaidőben a Muftak és Kabe a sötét(ebb) és

hűvös(ebb) kocsmában portyáznak és mindent
összeszednek, amit csak lehet az űrkikötő környékén
tántorgó ittas és rozoga alakoktól, megszabadítják a
nyomorultakat az aprópénzüktől, és éberen figyelve keresik
a könnyű prédát, vagy bármit, amire rátehetik a kezüket.
Leveszik a turistákat és az átutazókat, lopnak az egyik
fickótól, eladnak valamit egy másiknak, vesznek valamit, és
rásózzák valakire, aki vágyik rá, de nem tudja, hol találja.
Aztán lelépnek, továbblépnek, és úgy élnek, mint az urak,
amíg kitart a pénz. És ez ismétlődik újra és újra, gyerünk,
gyerünk, nincs kiszállás, nincs pihenő. Ha valaki Mos Eisley
alvilágában él, annak folyton mozognia kell, gyorsan kell
számolnia, kétes felárakkal kell dolgoznia, és mindig tudnia
kell, mi lesz a következő dolog, akármi legyen is az a dolog.
Kimerítő.

Mos Eisleyben mindenkinek van mellékállása, de a

Muftaknak és Kabénak? Nekik még a mellékállásuk mellett
is van mellékállásuk. Ackmena tudja ezt, és mélyen hallgat,
mert miféle pultos lenne, ha nem tenné, de ezzel együtt a
tiszteletért fizetni kell, és ez Ackmena esetében a lakbért
jelenti. Nem sok, de elég ahhoz, hogy Ackmena
odacsúsztasson valamennyit Chalmunnak, akié az egész
hely, mialatt a saját selyemmel szegett zsebeit is töltögeti,
hogy megérje neki a felszín alatti világban tett utazás.
Ackmena köhécsel egyet. A Muftak az előbb elaludt, de
most kezd magához térni, és fel-felmordul. Kabe a maga
részéről ciripel. Kabe kedveli Ackmenát, aki zenének tartja
az ő ciripelését, és szereti hallgatni.

– Hónap elseje van, édes drága szőrgolyóm – mondja nem

minden gyengédség nélkül, és hangja kissé tompán verődik
vissza kettejük fészkének kőfalairól. A Muftak alighanem az
összes pénzüket elitta az éjszaka. Ackmenának vannak
durva piái a barátok részére. A Muftak talán minden
pénzüket elvesztette, amikor leült egy-tíz körre kártyázni
azzal a sakiyaival. A Muftak nem biztos benne (de az,
nagyon is az, de pillanatnyilag hadd színleljen
bizonytalanságot, hogy megőrizhesse legalább a méltósága
maradékát). Így vagy úgy, Myónak biztosan volt köze ahhoz,
hogy a Muftak szerencséje megfordult az éjjel folyamán. És
ha Myo most tartozik a Muftaknak? Hogyan lehet megkérni
egy olyan erőszakos alakot, hogy fizessen? A Muftaknak jó
pár kérdésre kellett válaszolnia. Kabe csipogni kezd. A
Muftak megdörgöli négy szemét, hogy lehetőleg csak egy
Ackmenát lásson, aki türelmesen várja a pénzét. Aztán a
fejét vakargatja.

– Várj egy kicsit! Hová is tettem… – dörmögi, és reméli,

hogy a színjátékkal időt nyer. Kabe hangosabban csipog. A
Muftak végigtapogatja magát, mintha a zsebeit keresné,
pedig nem visel ruhát, soha nem is viselt, sem nadrágot,
sem semmilyen ruhadarabot, mivel vastag szőrtakaróba
burkolva él egy száraz bolygón, ami olyan forró, hogy
egyszer talán lángra kap.

– Hé, barátom – recsegi ekkor a Muftak Kabénak –, fogd

vissza magad, mert megölsz ezzel a folytonos és
megállíthatatlan locsogásoddal. Könyörülj rajtam, apró
barátom, mert a fejemben egy durva és dühös fenevad
tombol. Azért büntet, mert szerencsém volt éjjel a szabakk-
asztalnál. (A Muftaknak szörnyű balszerencséje volt az éjjel
a szabakk-asztalnál.) De Kabe tovább csipogott és csiripelt.
És csipogni akart, mert egész idő alatt azt csipogja:

– Nekem van valamennyi pénzem. – És a Muftak négy

szeméből most nem az a nézés sugárzik, hanem a másik
nézés. A Muftak az egyetlen, aki valaha ezzel a másik
nézéssel néz Kabéra, mert valószínűleg ő az egyetlen, aki
valaha megértette Kabét, és a másik nézés azt jelenti:
tudom, mit mondasz, de nem tudom, mi késztet arra, hogy
ilyeneket mondj. Végül is, szükségtelen kimondani, de ez
csak a csendes pillantás, amit a lehető legrövidebb ideig
váltanak egymással, a többit meg majd kettejük között
beszélik meg, amikor senki sem zavarja őket. Kabe
felsóhajt, és előkotorja a negyvenötöt, amit a kürtért kapott
(persze, kevesebb, mint a lakbér, még ha időben fizetnek is,
és nincs késedelmi kamat), és meglengeti a Muftak előtt.

– Ostoba – ciripeli ingerülten.

– Ezt honnan szerezted? – kattog a Muftak. Aztán rájön,

hogy nem számít, és nem is igazán érdekli. A Muftak
átveszi a pénz Kabétól, és átadja Ackmenának. Ezúttal nem
vonja le belőle a szokásos díjat, amit azért szokott beszedni,
mert vigyáz Kabéra, de megjegyzi magának, hogy a jövőben
kétszeresen kárpótolja magát. Ackmena megszámolja a
pénzt, és a fejét csóválva cuppog.

– Negyvenöt? – kérdi aztán. – Ez feleannyi sincs,

barátaim. És ha levonom a szállítási költséget és az
adminisztrációs díjat, még legalább hatvannal jöttök. –
Rájuk néz, mire ők összenéznek. Tudják, hogy Ackmena
nem fogja kidobni őket. Ackmena tudja, hogy tudják, hogy
nem fogja kidobni őket, és az erejét tekintve talán nem is
lenne képes rá, ha akarná sem, bár nem akarja, nem
igazán. Ők tudják, hogy Ackmena tudja, hogy ők tudják, és
Ackmena tudja, hogy ők tudják, és így tovább, és így
tovább, és valamennyien tudják, hogy Chalmunnak, a
főnöknek, a háziúrnak, a kocsma tulajdonosának, és italok
készítőjének, és lábak eltörőjének meg kell kapnia a maga
részét, máskülönben leküld valakit a csatornába, hogy az
ódivatú módon hajtsa be a kintlévőségeit.

És ha azon a napon különösen rossz kedve lesz (ami

gyakran megesik vele, mert vuki létére egy sivatagban él),
talán úgy dönt, hogy kitakarítja az összes muftakot és
chadra-fant az alagútjaiból, és inkább lemond a
jövedelmének egy részéről, átok rá. Ebben az egy
tekintetben a Muftak egy véleményen van Chalmunnal, bár
ez kevés ahhoz, hogy a Muftak életben maradjon még egy
darabig. Az élet elég olcsó Mos Eisleyben.

– Megszerzem – kattog a Muftak. Nem tudja, hogy

Ackmena érti-e a szavait, vagy sem. De a nő megérzi a
lényeget, ha a részleteket nem is érti.

– Ma este, drágáim – feleli. – A tiszteletért fizetni kell.

Ismeritek a dörgést.

Ackmena azzal sarkon fordul, és a léptei ott

visszhangoznak a kőfalak között, amitől a Muftak feje még
jobban megfájdul.

– Apró barátom, mielőtt meghalok, és biztosíthatlak, hogy

meg fogok halni, egészen biztosan még ma, bár ha
szerencsém van, estig kihúzom még valahogy – kattog a
Muftak –, kérlek, Kabe, nagyon kérlek, mondd el nekem,
honnan szerezted azt a kisebb vagyont? Mert az életemre,
akármilyen kevés maradt is, akármilyen keveset ér is,
szóval az életemre esküszöm, hogy erős pénzzavarban
voltál, úgyszólván teljességgel híján voltál a likvid-tőkének,
és jómagam szintén eléggé kifogytam az anyagiakból, ami
azt eredményezi, drága barátom, hogy neked és nekem
továbbra is balszerencsénk lesz, hacsak nem pottyan az
ölünkbe valami, ami, nem is tudom, hát eléggé
valószínűtlennek tűnik.

– De az előbb azt mondtad, szerencséd volt, sőt azt, hogy

nagy szerencséd volt az éjjel a szabakk-asztalnál – vág
vissza Kabe.

– Valószínűleg nyelvbotlás volt – feleli a Muftak, és úgy

érzi, senkinek nincs joga hibáztatni őt ezért.

– Eladtam Lirin Car’n klookürtjét – csipogja Kabe.

A Muftak sajgó koponyájában felgyúl egy fény – apró,

halvány, de attól még fény.

– Apróság, bocsáss meg, ha félreértettelek, de… úgy

rémlik, hogy Myo, aki nem csekély összeggel tartozik
nekünk, mintha azt mondta volna, hogy elnyerte a szóban
forgó kürtöt magától Lirin Carfntól az éjjel folyamán, és
hogy megünnepelje ezt, beszámíthatatlanra itta magát,
aztán elhagyta az asztalt, és hátrahagyta a kürtöt, és… és
valójában… én… voltam az, aki magamhoz vettem a szóban
forgó kürtöt azzal a szándékkal, hogy pénzzé teszem a nap
folyamán, Myo korábban említett adósságának fejében.

– Valóban. És tudtam, milyen nap van, és hogy mivel

tartozunk Ackmenának – feleli Kabe. – Így aztán elvettem
tőled a kürtöt, mialatt aludtál, ahogyan te magad elvetted a
kürtöt Myótól, aki Lirin Car’ntól vette el, és elsiettem vele
egy ócskáshoz, akiről tudtam, hogy érdekelt a kürtök
piacán, különösen az arany kloo-kürtökén.

– Kidőltem, és te megloptál – összegzi az eseményeket

ingerülten a Muftak.
 – Eléggé kellemetlennek találom ezt az értelmezést – vág
vissza a chadra-fan.

– A napok szerelmére! – fortyan fel a Muftak. Félelem

fogja el, amitől adrenalin árad szét a szervezetében, ami
elsöpöri a másnaposságát. Talpra ugrik, és kifakad: – Myo
ezért meg fog enni téged!

– Nem. Myo téged fog megenni, hacsak nem jön rá, hogy
valójában én emeltem el a cuccot. De ez a holnap
problémája. A ma problémája a lakbér kifizetése – felelte
Kabe, és szinte sütkérezik az igaza tudatában. A Muftak
rendszerint úgy találja, hogy Kabénak igaza van – hacsak az
apróság nem lopja el az értéktárgyait.

***

Lirin Car’n reszket haragjában, félelmében, bánatában,

továbbá kétségek gyötrik, kétségbeesés, és csalódás, és
minden más, ami akkor tör rá valakire, amikor túl sokat
iszik, és pocsékul kártyázik, és elveszti az apja kloo-kürtjét,
ami összességében véve erős egy érzés, és még neve is van,
de ez a név a bithektől jön, és rajtuk kívül senki sem érzi,
és aki nem beszéli a bith nyelvet, annak úgysem mond
semmit. Elég annyi, hogy az érzés helyénvaló, és van neve,
és igaz, jóllehet ritkán szokás érezni, de Lirin Car’n most
érzi, és sokkal jobban érzi, mint bárki más valaha, mialatt
itt ül, ebben a Mos Eisley-i kocsmában.

– És azt akarod, hogy kerítsem elő neked ezt a valamit? –

kérdezi Djas Puhr.

– Fejvadász vagy, nem? Hát akkor? Díjat tűzök ki az apám

kürtjére. Myo elnyerte tőlem. Úgy hiszi, hogy mialatt
részegen feküdt valahol, ellopták tőle. Szerinte az a
megoldás a problémára, hogy ordítani kell, és hörögni kell,
és keresni kell valakit, akit megölhetünk. Szerintem a
szakértelmet kívánó ügyeket jobb szakértőre bízni.

– Ez igaz. Mi több, Myo nekem adta állítása szerint az

utolsó kreditjeit, hogy keressem meg azokat, akiknek volt
bátorságuk ellopni tőle a kürtöt. Na persze, ha ő találja
meg az illetőket hamarabb, meg fogja ölni őket, és akkor
ugrik az üzlet, de ezt nyilván megérted.

– Ami engem illet – feleli Car’n –, a kürt megszűnt Myo

tulajdonának lenni, mióta Myo ténylegesen nem birtokolja.
Hogy úgy mondjam, a szélbe szórta. És vissza akarom
kapni.

– Azt mondod, vállalkozó vagy. A zeneüzletben utazol. A

kürt nélkül nincs zene, és zene nélkül nincs vállalkozásod.
Honnan tudjam, hogy létezik a díj? – érdeklődik a sakiyai.
Sok mindent lehet őrá és a fajtársaira mondani, de hogy
nem gyakorlatiasak, azt semmiképpen.

– Megvan, ne aggódj! Khm… majd meglesz – feleli Car’n.

– Mihelyt újra tudok játszani. Egy fellépés, egy meló… és
kétszázat fizetek neked.

– Szóval az ajánlat úgy hangzik: kétszáz kredit, ha

megtalálok egy ötven kreditet érő kürtöt…

– Ötven? Mit képzelsz te? Van fogalmad arról, hogy ki volt

az apám? Te… te nem… tudod… ez a kürt… egy legenda…
én… te… – dadog összevissza Car’n, de minden tiltakozás
lepereg a sakiyairól. – Az a te bajod, te… te sakiyai, hogy
nem értesz a művészethez!

– A bithek a zene matematikájában látják a költészetet, én

pedig a pénz matematikájában. Akárhogy is, mindketten
értékeljük a számok szépségét. Tehát, kétszáz, plusz a
költségek. Ez, ahogyan mondani szokás, zene fülemnek.
 – Szerezd meg a kürtöt! Én megszerzem neked a pénzt.

– És bízzuk a drága, dühös Myóra, hogy elintézze a

tolvajokat?

– Pontosan – helyesel Car’n, és érzi, hogy alábbhagy a

remegése. – Várjunk csak! Többes szám?

– Emiatt ne aggódj!

Djas Puhr feláll a sötét zugban megbúvó asztaltól, amit a

törzshelyének tekint, és belekezd a napi munkába. Már
tudja, hogy mi történt, és hogyan, és miért. Tudja, vagy
legalábbis erősen gyanítja, hogy hol kezdődött a kloo-kürt
körüli zűrzavar. Nem különösebben bonyolult az ügy,
ismerve azt a hordát, ami rendszeresen megfordul itt, és
mert Djas Puhr, a fejvadász az egyetlen a környéken, aki
nem szeret inni, és emiatt jellemzően ő látja meg elsőnek az
efféle dolgokat, és ha elég ügyes, rendszerint ő az, aki
hasznot húz belőlük. A legtöbben űrkikötőnek, kocsmának
vagy bazárnak tekintik Mos Eisleyt, de még Lirin Car’n is a
színpadot látja benne. Djas Puhr azonban tudja, hogy Mos
Eisley elsősorban olyan hely, ahol egy leleményes alak
üzletet köthet, és pénzt kereshet.

***

A Muftak beletántorog a Tatuin napsütésébe, és a

szokottnál is jobban utálja a szüleit, amiért a világra
teremtették őt egy olyan univerzumba, ahol létezik ilyen
iszonyatos hőség. A neve nem „a Muftak”, hanem csak
„Muftak”. Ami pedig a népét illeti: ő és a fajtársai nem a
muftakok, ahogyan sokan feltételezik (innen származik a
határozott névelő), hanem Muftak egy talz, aki az Orto
Plutoniáról származik – ami elég távol esik a Tatuintól, és
mivel tele van hóval és hideg dolgokkal, a sivatagbolygó
tökéletes ellentéte. Hogy a Muftak – Muftak –, hogy egy
talz hogyan került a Tatuinra, az egy máskor elmesélendő
másik történet, de az tény, hogy ezen a helyen sem Muftak,
sem az itt élő teremtmények nem láttak másik talzot.
Valamikor a múltban Myo, zavart állapotában – ami nála
elég sűrűn előfordult –, úgy döntött, hogy Muftak, a talz
valójában a Muftak, és a név hamar ráragadt, főleg azért,
mert megunta, hogy küzdjön ellene.

A Muftak számításokat végez forró, kavargó, és fortyogó

fejében. Úgy gondolja, hogy a különféle költségek, díjak,
adók, szállítási költségek és járulékok bizonyos fokú
csökkentésével össze tud kaparni annyit, hogy még lássa
néhányszor lenyugodni az ikernapokat. Először meg kell
keresnie a Csempészt, aztán a Disznóorrú Férfit –
alighanem ember lehet –, és a Rozmárképű Férfit, aki
bizonyosan egy aqualish, és tudja is, hogy hol keresse az
előbbit. A Disznóorrú Férfit senki sem kedveli. Leszámítva,
a jelekből ítélve, a Rozmárképű Férfit. Bizonyos, hogy
előbb-utóbb a kocsmában kötnek ki. Mos Eisleyben előbb-
utóbb mindenki a kocsmában kötött ki.

***

Így aztán a Muftak elballag a kocsmába. Myo, a kötekedő

természetű, egyszemű abyssin, akinek az álláról fehér
szakáll lóg, dühösen ráförmed a Begyűjtőre. A Begyűjtő
biztonságban tudhatja magát, mert bizonyosan Myo-álló
üvegfal mögött ül.

– Ordibálj és visítozz csak, haver, de az üzlet az üzlet –

feleli higgadtan. – Valaki bejött, és eladta nekem a kürtöt.
Aztán kitettem a kirakatba. Valaki bejött, és megvette. A
kloo-kürtök jót tesznek az üzletnek, ezt mindenki tudja.

– De az az enyém volt! – harsogja Myo.

– Nem – feleli a Begyűjtő –, hanem az enyém.

 Myo gondolkodik, és mivel a gondolkodás nem az erős
oldala, eltart egy darabig. A Begyűjtő fogaskerekek
csikorgását véli hallani a fickó feje felől.

– Ki…. ki vette meg? – böki ki végül Myo.

– Mi jut eszébe, jó uram? – csattan fel felháborodottan a

Begyűjtő. – A diszkréció és a titoktartás a vállalatunk két
legfontosabb jelszava. – De mialatt beszél, feltartja a kezét,
és kétszer pattint az ujjaival, ami a „húsz” intergalaktikus
jele. Myo átcsúsztatja a pénzt a páncélüveg alatti keskeny
nyíláson. Hogy honnan szerezte, az egy másik történethez
tartozik.

– Egy sakiyai – közli ekkor a Begyűjtő. – Vézna alak.

Besétált, és úgy nézett, mintha pont azt kereste volna. Még
csak nem is alkudozott, kipengette a háromszázat.

– A poklot adtad te el háromszázért, nem azt a kürtöt –

morogja Myo. Senki sem lehet olyan ostoba, hogy elhiggye,
hogy egy kloo-kürtöt el lehet adni ennyiért egy ilyen
használtcikk-kereskedésben.

– Pedig nagyjából annyi volt. Háromszázhuszonöt, valami

ilyesmi.

– És ki adta el neked? – kérdezi Myo a szemét résnyire

vonva.

– Drága uram, megint ragaszkodnom kell ahhoz, hogy

tiszteletben tartsam az ügyfeleink személyiségi jogait, és a
többi, és a többi – feleli a Begyűjtő, és megint kettőt pattint
az ujjaival.

Megint átkerül húsz kredit a páncélüveg másik oldalára.

 – Egy kis… denevér-menyét? Nem is tudom – mondja a
Begyűjtő. – Olyan, mint egy undibundi, akinek gondok
vannak a mirigyeivel. Először azt hittem, hogy egy szőrös
kölyök.

– Ez Kabe lesz – morogja Myo. Myo gondolatban

hozzácsap még negyvenet ahhoz a pénzhez, amit ki fog
szedni a csatornában lakó chadra-fanból – és a számolás
megint csak nem az erőssége, amitől még dühösebb lesz,
ami történetesen az egyik legerősebb oldala.

***

A kloo-kürtöt aligha közönséges nádból csinálják –

gondolja Djas Puhr, mialatt az űrkikötőben lépked a
sötét(ebb) és hűvös(ebb) kocsma felé. Rendes nád kell
hozzá, ami valóban értékes, és nem ez a vacak bot, ami
visító és nyikorgó hangokat ad – és egyesek még azt
nevezik zenének. Ettől függetlenül be kell vallania
magának, hogy amikor a kocsma megtelik zenével, a
hangulat emelkedik, és amikor a hangulat emelkedik, a
poharak is úgy tesznek. A teli poharak részeg vendégeket
jelentenek, és a részeg vendégek lehetőségeket jelentenek.
Ezek a gondolatok lekötik Djas Puhr figyelmét, ezért
amikor átlépi a söntés küszöbét, nem veszi észre, hogy a
Csempész és a vuki, a tekintetüket a padlón tartva felé
sodródnak. Egy pillanatra hagyja, hogy alább hagyjon az
ébersége. Egy fél pillanatra. De ennyi is elég ahhoz, hogy a
Csempész fegyvert fogjon rá.

Djas Puhr még nem látott olyant, aki gyorsabban tud

fegyvert rántani, mint Solo.

– Nem lőnél egy olyan fickóra, akinél kloo-kürt van, ugye?

– kérdezi Djas Puhr.
 – Az attól függ – feleli a Csempész. – Te pedig nem lőnél
egy fickóra, akit a hutt el akar kapni, ugye?

– Az a hutton múlik – feleli Djas Puhr. – Attól függ,

mennyire akarja elkapni azt a fickót.

– Csupa-szív teremtmény vagy – állapítja meg Han, és

Djas Puhr észreveszi, hogy Han még nem eresztette le a
fegyverét.

– A szív kifejezés melegséget és kedvességet jelent, amit

a barátoknak tartogatunk, de a magunkfajta aligha
engedheti meg magának, hogy barátai legyenek – mondja
megfontoltan Djas Puhr. – Téged egy alkalomadtán hasznos
munkatársnak tekintelek, szigorúan szakmai alapon – már
ha tekintelek bárminek is. Csubakka felhördül. – Ne vedd
sértésnek! – teszi hozzá Djas Puhr.

– Nem vette annak – feleli Solo a vuki helyett. – Úgy

hallom, megjelölt ember lettem. És a megjelölt emberek
üzletet jelentenek. Hát, ezek vagyunk most mi, Puhr. Egy
fejvadász és a zsákmány. Egy vállalkozó és egy befejezetlen
vállalkozás. Hacsak nem győzöl meg arról, hogy másként
állnak a dolgok.

– Én nem köpnék arra a bizonyos huttra, mert elevenen

égetne el téged a szemem láttára, és nagy pénzt fizetne
érted. Távol álljon tőlem, hogy kihagyjak egy lehetőséget,
de bizonyos határokat sosem lépek át – feleli Djas Puhr, és
hogy megmutassa békés szándékait, megszólaltat egy
hamis hangot a kürtön. Han szinte nevet, mert Djas Puhr
szinte vicces dolgot csinált, de nem csinált, ezért Han sem
nevet. Han töprengve nézi őt. Djas Puhrról senki sem tud
sokat.

Fejvadász. Nyomkereső. És azt beszélik, hogy kikaparta

magát Jabba rabszolgaverméből, és sosem nézett vissza.
Mármost, Han Solo nem kedveli Jabbát, és ez az érzés
pillanatnyilag alighanem kölcsönös, de még Solo is
visszahőköl attól a gondolattól, hogy a sakiyai mit érezhet a
korábbi gazdája iránt. Han elvégez fejben egy gyors
számítást. Kit akarhat kinyírni Djas Puhr? Vagy inkább: kit
akar elsőnek kinyírni? Han visszateszi a sugárvetőt az
oldalán függő tokba.

– Bocs – dörmögi halkan. Han Solo sem gondolja

komolyan a bocsánatkérést, és Djas Puhrt sem érdekli.

– Egyébként azt hallottam, elkaptak a birodalmiak –

jegyzi meg fojtott hangon.

Csubakka felmordul, ami felér egy beismeréssel.

– Biztonságos lépés volt az, amit tettél – folytatja Djas

Puhr. – Életben maradtál, hogy tovább dolgozz. A huttnak
járó adósság a holnap problémája. – Han megvonja a vállát,
mintha azt mondaná: mi mást tehettem volna? – Az viszont
elszomorít – teszi hozzá Djas Puhr –, hogy ha nem csal az
emlékezetem, a padló alatt rejtegetett áru között volt
valami, amit nekem hoztál.

Han biccent a vukinak. A vuki belenyúl a zsákjába, és

előhúzza egy gwayo-madár márványmintás tojását.
Odadobja Djas Puhrnak, aki a szabad kezével elkapja, aztán
megcsodálja.

– Akár átszálltak hozzám a birodalmiak, akár nem, tudom,

hogyan gondoskodjak a barátaimról – mondja Han,
gondosan kihangsúlyozva a barát szót. Djas Puhr egy kurta
biccentéssel nyugtázza. Solo kidobhatta volna a tojást a
többi rakománnyal együtt, de máshogy döntött. Kis dolog
volt ez, apró kedvesség, egy kis törvényszegés itt, az
import-export szabályok felrúgása ott, pedig szigorú
büntetés járt érte, ha nem is mindjárt kivégzés. Djas Puhr
arra gondol, hogy talán valóban van esély hasznos
munkakapcsolat kialakítására kettejük között, szigorúan
szakmai alapon.

– Az otthon íze – mondja olyan hangsúllyal, mintha

pohárköszöntőt mondana, és leharap egy darabkát a
tojásból. – És vigyázz magadra! A hutt jócskán felemelte a
vérdíjat, annyira, hogy most rád vadászik minden kölyök,
akinek van fegyvere és viszket a tenyere. – Han bólint, de
éppen csak láthatóan. De így is mindketten tudják, hogy mi
játszódott le kettőjük között. Milyen szörnyű üzleti döntés –
gondolja Djas Puhr, mialatt lassan megeszi a tojást a
szokásos székén, a szokásos falfülkéjében, a kocsma
sötétjétől körülölelve. – Mindkettőnk számára.

***

Myo a nyakánál fogva rázza Kabét, és legalább egyfontnyi

sötét érzés fojtogatja, amit egy sor horkantással és
hördüléssel fejez ki. Kabe olyan hangokat ad ki, mint az,
akit éppen egy gyilkos szándékokkal teli abyssin ráz a
nyakánál fogva.

– Megloptál! – ordítja Myo az apró fickó képébe, és a

chadra-fan érzi, hogy a bundája megnedvesedik Myo
leheletétől. Kabe kétségbeesetten cincog, és Myo kezére
mutogat. Nem tudok beszélni, ha összepréseled a
légcsövemet – próbálja mondani, de csak hörögni tud. –
Beszélj! – kiáltja Myo, és Kabe még ijedtebben mutogat a
nyakára feszülő kézre. Myo rádöbben, hogy mit csinál, és
hogy a fickó miatta nem tud válaszolni, és ekkor elengedi.
Kabe az alagút padlójának sötét, hideg kövére zuhan.

– Barátom – csiripeli sietve Kabe –, barátom, én soha, de

soha, de soha nem lopnék egy baráttól. Nem is tudom,
hogyan maradhatna életben valaki egy ilyen szörnyű helyen
barátok nélkül. Ugyanakkor, az én a Muftak barátom…

Ebben a pillanatban Myo hirtelen emlékezik arra, hogy

találkozott a Muftakkal az éjszaka folyamán, és mindkét
öklével ütni kezdi a falat, valamivel Kabe feje fölött. Apró
kődarabok hullanak a chadra-fanra, mire gyorsan eltakarja
a fejét a kezével, mielőtt valami nagyobb és súlyosabb
dolog is rázuhan. Ez azonban elmarad. Miután Myo
kifárasztja magát, zihálva kijelenti:

– Meg fogom ölni! – És ekkor történik valami a fejében.

Kabe esküdni merne, hogy látta, történik valami. – Hümm…
– hümmögi Myo. Kabe csak figyel. – Ó! – mondja Myo, és
egy pillanatra elgondolkodik. Ami, mivel róla van szó,
hosszabb időt jelent annál, amit a legtöbb teremtmény egy
pillanatnak tart. – Ó… ne – dörmögi aztán. – Az ital. Néha
nehéz emlékezni az ilyen dolgokra. Azt hiszem…

– Ó, fiú – gondolja Kabe, majd Myo hozzáteszi: – Talán…

tartoztam neki némi pénzzel?

Myo nekiroskad a csatorna másik falának. Kabe

fellélegzik. Úgy tűnik, megéri a holnapot.

– Ettől még nem lett volna szabad lopnod tőlem – mondja

aztán Myo, és Kabéra nézve folytatja: – Azt hiszem, meg
kell találnunk Djas Puhrt, mielőtt ő talál meg titeket. – Myo
azzal elballag a felszín felé. Kabe követi, és most már nem
biztos abban, hogy megéri a holnapot.

***

Akármilyen képtelenségnek tűnik is, létezik egy

teremtmény, aki még inkább balszerencsés, mint a fent
említettek együttvéve: egy rodiai, aki nem csupán
feltörekvő pénzbehajtónak tartja magát, de rendkívül jó
fejvadásznak is, akire fényes jövő vár. Ha valaha is sikerült
begyűjtenie egy kölcsönt vagy egy vérdíjat – mi több, ha
egyáltalán elkapott valaha valakit –, senki sem tudja
részletesen és pontosan elmondani a történetet. Erről a
bizonyos rodiairól egyvalamit lehet tudni biztosan,
mégpedig azt, hogy egy fegyveres idióta. Egy olyan helyen,
mint Mos Eisley, általában hemzsegnek a fegyveres idióták,
vagyis az illető még jellegtelenebb.

A neve Greedo, és összességében véve úgy néz ki, mint

aki ellen összefogott a természet, a táplálkozás és a
neveltetés. A történet ezen pillanatában Greedo éppen Lirin
Car’nt böködi tapadókorongban végződő, hosszú ujjával, a
bith kürtöst, akinek éppen nincs kürtje, a zenészt, aki
szereti a zenét, de utálja a zenészeket, a szegény
nyomorultat, aki nem játszhat, hogy pénzt keressen, és
kifizesse az adósságát Greedónak – pont neki! Lirin Car’n
titkot őriz: azt tervezte, hogy ezen a reggelen eladja az
apja, Lirin D’avi legendás kürtjét. Lirin Car’n gyűlöl
zenekarban játszani.

Gyűlöli a zenésztársait. Gyűlöli a zenekar vezetőjét.

Gyűlöli ezt a végtelen, nyughatatlan életmódot, a profi
utazóét, ahol az egyetlen állandó a kényelmetlenség.
Régebben nem hitte volna el, hogy bármi a galaxisban
elrabolhatja tőle a zene élvezetét, de kiderült, hogy egy
zenész élete tökéletesen megfelel erre. Legalábbis ezt
mondogatja magának. Greedo mögött a Disznóorrú Férfi és
a Rozmárképű Férfi állnak, akikről Greedo kivételével
mindenki tudja, hogy kerülni kell őket. Ordít róluk, hogy
veszedelmes alakok, amit a folyton a kétségbeesés határán
táncoló Greedóról aligha lehet elmondani.

– A fizetés napja, bith – morogja Greedo az anyanyelvén.

 – Nincs pénzem. Mit szólnál a jövő héthez? – kérdezi Lirin
Car’n olyan hangon, mintha ez az ügy jelentéktelen volna,
és igazán semmi szükség nem lenne erősebb hangra, netán
erőszakra. De persze gyanítja, hogy ezt aligha úszhatja
meg. – Greedo akar tőle valamit, ami neki egész egyszerűen
nincs. Legfeljebb annyit tehet, hogy kitalálja, hogyan kerít
pénzt, és olyan tervet sző, amiben nem szerepel az apja
kürtje, ami immár nincs a birtokában. Greedo még
erősebben bökdösi Lirin Car’nt, és sikerül nekiszorítania az
egyik falnak.

– És miért is könyörüljek meg rajtad? – kérdezi azon a

kellemetlen hangján. – Miért is gyakoroljak kegyelmet? Az
adósság az adósság. A feltétel az volt, hogy ma az egészet
megadod.

– Nem megy, Greedo. Szó szerint nincs… – hadarja Lirin

Car’n, és gyors mozdulattal kifordítja a zsebeit, hogy
szemléltesse a helyzetét –, semmi pénzem. Tudod, tegnap
éjszaka kiraboltak, és…

Greedo csalódottan felhördül, és közelebb nyomul.

– Most csak felemelem a kamatot harmincöt százalékra,

és életben hagylak – mondja aztán vészjósló hangon. –
Nagyon szerencsés vagy!

– Nem érzem magam nagyon szerencsésnek – feleli

letörten Lirin Car’n.

– Pedig az vagy, mert a mai nap az a nap, amelyen Greedo

feljebb lép, és nincs ideje az olyan jelentéktelen senkiket
kergetni, mint amilyen te vagy – jelenti ki gőgösen Greedo.
A Disznóorrú Férfi és a Rozmárképű Férfi aljas kis röhögést
hallatnak, valahogy úgy, mint két erőszakos gonosztevő,
akik éppen elszedik egy vézna gyerektől az aprópénzét.
Lirin Car’n nem bírja megállni, ő is nevetni kezd attól a
gondolattól, hogy Greedo azt hiszi, ugyanolyan nehézsúlyú
bűnöző, mint az a kettő, ugyanakkor, erős a gyanúja, hogy a
rodiai pont ezt akarja terjeszteni magáról. Greedo pontosan
arra vágyik, hogy ugyanolyan legyen, mint az a két röhögő,
erőszakos idióta.

Greedo elő akarja rántani a sugárvetőjét, de az beleakad

valamibe, és a másik kezével is oda kell nyúlnia, hogy
kiszabadítsa. A mozdulatsor olyan tökéletesen, abszurd
módon greedói, hogy Lirin Car’nnak megint nevetnie kell,
így aztán nevet, ahelyett hogy azt tenné, amit minden
épeszű teremtmény tenne, amikor egy idióta elő akarja
kapni a fegyverét, hogy lelője őt: menekülne.

A nevetéssel csak tovább rontja a helyzetet. Mielőtt Lirin

Car’n észbe kapna, Greedo nekinyomja az immár
kiszabadított sugárvetőt a mellkasának, és odaszorítja őt a
falnak. A fegyver remeg, mert a rodiai reszket a vágytól,
hogy lőjön végre.

– Ma elkapom vagy kinyírom a Tatuin legkeresettebb

emberét. Ma nevet szerzek a nagy Jabba udvarában. Ma
begyűjtöm az első vagyonomat – sorolja Greedo, és
valahányszor kimondja a „ma” szót, még mélyebbre döfi a
fegyver csövét Lirin Car’n máris horpadozó mellkasába oly
módon, hogy az csakis az ellenséges szóval írható le. Lirin
Car’n nem tudja levenni a szemét a sugárvetőről, és mind
halkabban vihog. Az egész jelenetet olyan távolinak és
szürreálisnak érzi. – Fejezd be! – kiáltja Greedo, és a
nyomaték kedvéért még nagyobb erővel nyomja a
fegyverét.

Lirin Car’n most már erős fájdalmat érez, és eléggé

bosszús lesz. Gyors mozdulattal félreüti Greedo fegyverét,
és a lökéstől a vékony, zöld fickó nekitántorodik a
Disznóorrú Férfinak. A Rozmárképű Férfi pöfög, mint egy
beinduló hajtómű, és nekilöki a bithet a falnak, aztán
masszív bal karját rányomja a nyakára. Lirin Car’n ekkor
végül megérzi, hogy feltámad benne a félelem, és szétárad
az egész testében.

– Orrp-orrp-orrp-orrp – orrpolja a Rozmárképű Férfi.

– Tizenkét rendszer! – javítja ki a Disznóorrú Férfi. Lirin

Car’n megérzi, hogy most már az ősöreg, pánik gerjesztette
fuss vagy harcolj félelem uralkodik el rajta. A két alakból
őrület sugárzik, és Greedo… Greedót úgy veszi körül a
balszerencse aurája, mint egy fingfelhő, mint egy halvány
felszíni fényjelenség, mint a szemét orrfacsaró bűze. A
puszta közelsége garantálja – garantálja! –, hogy a
balszerencséje átragad másokra is, és inkább hamarabb,
mint később. A Disznóorrú Férfi és a Rozmárképű Férfi
talán nem tudják, de Lirin Car’n tudja, és Lirin Car’n most
végre menekülni akar, de már nem tud.

– Jól van – mondja Greedo, és megérinti a Rozmárképű

Férfit, aki elengedi Lirin Car’nt. És ekkor csend támad.
Car’n egyikről a másikra néz, és ők valamennyien őt nézik.
A csend hosszabbra nyúlik. És még hosszabbra.

– Akkor… megadhatom a jövő héten? – kérdezi végül Lirin

Car’n. Greedo elrakja a sugárvetőjét, és igent dörmög.
Car’n ekkor meglátja a rodiai fegyverének csövébe vésett
rövidke imát, amit Greedo karcolt oda: Solo. Elkeseredett
alak – gondolja Car’n. – Elkeseredett és őrült.

***

Amennyire a Muftak meg tudja állapítani, a Disznóorrú

Férfinak – dr. Evazannak hívják, de csak szemtől szemben,
a távollétében soha – nincsenek barátai, leszámítva a
Rozmárképű Férfit – a valódi neve Ponda Baba, de rá is igaz
az, mint a társára. Ráadásul, valószínűleg ők sem kedvelik
egymást túlságosan. Nyilván csak azért nem sikerült még
kinyírniuk egymást, mert ötven-ötven százalék lenne a
valószínűsége annak, hogy ki maradna életben, ha
összeugranának, ez a két zavart elméjű parazita. A
Disznóorrú Férfi a folytonos fájdalom és harag állapotában
éli az életét.

Azt senki sem tudja, hogy Evazan mit és miért tett

magával, de valami megcsonkította az arcát, felhasította az
orrát, és egy olyan alakot csinált belőle, akivel képtelenség
normálisan üzletelni, de még beszélni is. Hogy enyhítse az
örökös fájdalmát, amit a sebei okoznak, az őrült doktor hol
különféle kábítószerekkel bombázza magát, hol pedig
erőszakos tettekkel nyugtatja az idegrendszerét. És mert
nincs más barátja, csak a Rozmárképű Férfi, csak nagy
nehézségek árán tudja beszerezni az elsőt, de a másodikhoz
könnyen hozzájut, túlontúl könnyen. A folyamat eredménye
a következő: senki sem akar drogot eladni dr. Evazannak,
mert dr. Evazan hajlamos az ostoba és erőszakos
viselkedésre, függetlenül attól, hogy mennyi tiltott szer
kering az ereiben.

Ez az életmód ronda véget jósol az orvosnak. A Muftak

keményen igyekszik, hogy ne említse meg soha ezt a
lehetőséget. Sikerült kialakítania egy félig-meddig
szabályosan működő rendszert, amelyben ő közvetítőként
működött. Evazan adott a Muftaknak egy kemény ezrest, és
ő levonva belőle a veszélyességi pótlékot és a
törvényszegési költséget, továbbadta a Csempésznek, aki
okosabb volt, semhogy megkérdezze, kinek lesz a cucc és
miért, átforgatta a pénzt a jó doktor által óhajtott vegyi
anyagokba, leszámítva a maga nem csekély szállítási és
kezelési költségét, aztán leszállította az árut a Muftaknak,
aki leszállította a doktornak, és remélte, nem ez lesz az az
alkalom, amikor meghal az üzlet miatt.
 – Ki kellett dobnom a rakományt, barátom. Sajnálom –
mondja Solo. – A birodalmiak feltartóztatták. – Megvonja a
vállát. – Semmit sem lehetett csinálni akkor, és semmit
sem lehet csinálni most. A Muftak akár a napnak is
ordíthatna. Akármelyiknek. Nem fog segíteni rajta.

– De… de… de – dadogja a Muftak rémülten –, az

ügyfelem… átvettem a pénzét. Te átvetted a pénzét. Aztán a
szállításkor fizetne nekem egy befejezési jutalékot, és
veszélyességi pótlékot, a megállapodásunk szerint. Tartozol
nekem a pénzével! Tartozol nekem a pénzemmel, amit ő
most már nem fog kifizetni nekem, mert nem fogom
leszállítani neki a megrendelt árut! Mit tudunk kihozni
ebből a helyzetből, Solo?

Solo a vukihoz fordul, aki morog, és vakkant, és hörög, és

horkant.

– Hát… semmit – feleli Solo. – Hacsak nem akarod

beperelni a Birodalmat, ezt a kört buktuk.

A Muftakot ez nem nagyon nyugtatja meg. Sőt

semennyire sem.

– Néha mindenki veszít. Még én is – teszi hozzá Solo.

– De én állandóan veszítek – kesereg a Muftak, és nagy,

szőrös öklével az asztalra csap. A vuki is lerakja a maga
jóval nagyobb öklét az asztalra, és ezzel közli a véleményét.
A Muftak mélyen beszívja a levegőt. Aztán kiereszti. A
hangulat lehűl, ugyanolyan gyorsan, mint amilyen gyorsan
felforrósodott. A Muftak elképzeli, hogy Evazan ugyanazt
csinálja az arcával, amit a saját arcával csinált. Elképzeli,
hogy Ponda Baba kinyomja a szemeit, az összeset
egyszerre. Elképzeli, hogy mindketten rámennek Kabéra, a
tehetetlen és magányos Kabéra, mialatt ő nem vigyáz rá, és
Kabe vak a napsütésben, és haldoklik a hőségtől, aztán…
aztán miattuk haldoklik.

Csubakka felé fordul, és beszélni kezd:

– Könyörgök, akkor legalább ezt tedd meg nekem: gyere

velem az ügyfelemhez, és legyél ott, amíg elmagyarázom a
történteket. Azt remélem, hogy a dühe, mert tévedés ne
essék, rettentően dühös lesz, talán alábbhagy a te nagy és
félelmetes jelenlétedtől.

A vuki horkant egyet. Talán igent mondott?

***

Állítsanak le, ha már hallották a következőt: egy chadra-

fan, egy bith, egy sakiyai, egy abyssin, egy aoualish, egy
ember, egy rodiai, egy vuki, egy másik ember, és a Muftak
bemennek egy kocsmába, és a legjobb esetben mindenki le
akarja húzni a többit, a legrosszabb esetben pedig
mindenki meg akar ölni valakit, vagy akár többeket is. A
Muftak megdermed. A különös asztaltársaság valamennyi
tagja felé fordul. Egyes arcokon az öröm jelei látszanak,
másokon a haragé. Egyedül a sakiyai szólal meg:

– Gyere, barátom! ülj le közénk! – A Muftak inkább

máshová telepedne. Gyanítja, hogy ennél az asztalnál
bonyolult és kínos kérdések várják. Úgy látja, senki sem
ugrik ki a bőréből boldogságában, amiért ő befutott,
leszámítva természetesen Kabét, aki nyilván úgy számolja,
hogy valamivel megnőtt annak esélye, hogy élve elhagyja a
kocsmát. Djas Puhr feláll – Lirin Car’n is –, és így
biztosítják, hogy a Muftak ne tudjon könnyen távozni az
asztaltól.

– Szép kis napod lehetett.

 – Végem van – feleli a Muftak.

– Az úgy van rendben! – kiabálja Myo.

– Uraim, uralkodjanak magukon! – kéri fennhangon Djas

Puhr.

– Myo, elvettem tőled egy zálogba csapható értéktárgyat,

hogy kiegyenlítsem a kárt, amit nekem okoztál – mondja a
Muftak. – Nem volt jogom elvenni, de tartoztál nekem.

Myo összepréseli a fogait, hogy csökkentse a hangerejét,

és közelebb hajolva válaszol:

– Nem a tiéd volt. Nem vehetted volna el.

– Én csak… – kezdi a Muftak, majd végignéz a többieken.

– Nem, most mondtam… igen, Myo, igen. Nem volt jogom
elvenni. De hogy védjem magam, behajtottam egy
adósságot.

– Lehet, hogy volt pénzem! Nem tudhattad! – A Muftak

ezt tényleg nem vette számításba.

– Miért, volt pénzed? – kérdezi meglepetten.

– Talán – hazudja Myo, aki pocsékul hazudik.

– Rátérhetnénk a fontosabb ügyre? – szól közbe Lirin

Car’n, és a haragos fickóra zúdítja a haragját. – Ha már
ilyesmikről beszélünk, szorult helyzetbe kerülve rossz
döntést hoztam, te pedig úgy döntöttél, hogy kihasználod?

– Hasznot húzok belőle, úgy érted – feleli Myo és felnevet.

A többiekre pillant, hogy szálljanak be ők is, de nem teszik.
Valamennyien érzékelik az ocsmány valóságot: az egyelőre
kulturált viselkedésük rendkívül törékeny.
 – Nekem aztán különösen végem van – jelenti ki a Muftak.
– Főleg a mai napon.

A többiek igenlő Válaszokat dörmögnek, különböző fokú

lelkesedéssel.

– Miért éppen ma? Miért nem tegnap volt véged? Miért

nem holnap lesz?

– Solo a nadrágjába vizelt, amikor meglátott egy

birodalmi szemétszállító bárkát, és kidobta a szállítmányát.
Az áru egy része az enyém volt, tartozom vele valaki
másnak, és az most meg fog ölni engem, de még ha nem
teszi is, nem fogja kifizetni a nekem járó pénzt, ami azt
jelenti, hogy valaki más fog megölni, mert pillanatnyi
pénzzavarba kerültem, és átok nagy szükségem lenne némi
likvid-tőkére – magyaráz a Muftak, és közben odaint
Myónak és Lirin Car’nnak, amivel azt jelzi: hogy
kifizethessem ezeknek az uraknak azt, ami jár nekik,
jóllehet a szó szoros értelmében egyiküknek sem tartozom
az égvilágon semmivel, nem igazán. – Elég annyit
hozzátennem, hogy fogalmam sincs, hogyan fogom
megoldani a kürt ügyét, vagy hogyan fizessem ki azokat,
akiknek az adósuk vagyok, és megfelelő kárpótlást
érdemelnek.

– Solo kidobta az árudat – mondja Djas Puhr –, de az

enyémet megtartotta. Ha Solót átkutatták volna, ha
alaposan átkutatták volna azok a birodalmi szemétflotta
admirálisai, az áru, amit nekem hozott, a halálos ítéletet
jelentette volna számára. És mégis… – Djas Puhr nem fejezi
be a mondatot, hagyja, hogy a gondolat ott lebegjen
közöttük. A Muftak felnéz a mennyezetre, ami foltos, és
hámlik, és évtizedek mocska tapad rá, és olyan hangot
hallat, ami különös módon úgy hangzik, mintha abból a
kloo-kürtből származna, ami miatt elszabadult ez az őrület.
 – Mire akarsz kilyukadni? – kérdezi aztán. – Han Solo
jobban kedvel téged, mint engem. Neked több barátod van,
mint nekem. Remek. Csodás. Te egy közszeretetnek
örvendő arc vagy, Djas Puhr. Én már halott vagyok, csak
még mozgok egy kicsit.

– Csupán érdekesnek találom a dolgot. Solo hozott egy

döntést. Talán nem morális döntést, de erkölcsöset –
válaszolja Djas Puhr. – Engem talán veszélyesnek tart, ezért
döntött úgy, hogy nem dobja ki a nekem hozott árut. Téged
talán… hát, te a Muftak vagy.

A Muftak belefejel az asztalba.

– Nem vagy gyilkos, ezt mondom – teszi hozzá Djas Puhr.

– Talán azok az anyagok, amiket dr. Evazannak hozattál… –
A Muftak felkapja a fejét. Ez… ennek az üzletnek
elméletileg titoknak kellene lennie. – Bocs… mindenki tud
róla – dörmögi Djas Puhr. Az asztal körül ülők bólogatnak –
komolyan, amennyire csak bírnak, de bólogatnak. A Muftak
még jobban leereszti a vállát. Alapos és teljes vereséget
szenvedett – ugyanolyan pocsék drogkereskedő, mint
kártyás, mint pénzcsináló, mint amilyen pocsékul az életét
intézi.

– Egy pillanat – szólal meg Lirin Car’n –, akkor most nem

adtál neki anyagot, ugye? A mai napon?

– Nem. Mert Solo kidobta az árumat. Semmit sem

adhattam neki – kattog a Muftak. – Miért?

– Greedo, a rodiai tervez valamit Solóval. Ponda Baba és

Evazan támogatják. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy
egy nyakig feltöltött Evazan csak még erőszakosabbá tenne
egy erőszakos helyzetet, és megkönnyebbültem, amikor azt
hallottam, hogy valószínűleg száraz a fickó. De most, hogy
hangosan kimondtam, nem vagyok olyan biztos a dologban.
Melyik Evazan a jobb: a betépett vagy az üres?

– Szükségem van egy italra – mondja Kabe, és az asztal

alatt átbújva a pult felé indul.

– Meg fogok halni – dörmögi a Muftak.

– Hát akkor, Muftak, a halál szakadékának peremén állva,

miféle teremtmény leszel? Az, aki nagyra értékeli a
barátait? Vagy az anyagi hasznot? Milyen erkölcsök szerint
éltél?

A Muftak előre-hátra ingatja vézna testét. Körülnéz a

söntésben. Mindenfélét lát: barátokat, gonoszokat,
ellenségeket, pénzügyi lehetőségeket és veszélyforrásokat.
Biztos abban, hogy bármelyikük ugyanúgy kész lenne
kibelezni és kifosztani őt, mint segítő kezet nyújtani neki.
És ekkor, mint mindig, meglátja Mos Eisley legjobb oldalát,
és ez új reménnyel tölti el. Egy tizenéves lány lép be,
körülnéz, a szeme akkora, mint egy haldokló csillag, a bőre
a fiatalság erejétől ragyog. A Muftak tudja, hogy a lány még
sosem járt itt, mert behoz magával egy aranyszínű tolmács-
droidot. Egy idős férfi követi, akinek több esze is lehetne. A
Muftak a lányt nézi, és megpróbálja elképzelni, hogy neki
és öreg apjának mennyi pénzük lehet, és hogy ő mennyit
tudna kicsalni belőlük vagy ellopni tőlük. Az új munka, az új
terv, az új zsákmány kilátásai izgatottá teszik.

A Muftak aztán Lirin Car’nra néz, és megszólal:

– Lirin Car’n, nem kellett volna elfogadnom az apád

kürtjét Myótól…

– Elfogadni? – hördül fel Myo, és tiltakozása jeléül az

asztalra csap.
 – Hadd fejezze be – mondja Djas Puhr.

– Valamennyien tudjuk, hogy az a kürt többet ér, mint

amennyi pénzt adnak érte. Vigyáznunk kellett volna rá,
valamennyiünknek, és rád is, és egymásra is, és nem tettük.
Ez… azt hiszem, talán ez az, ami megkülönböztet minket a
vadállatoktól.

– Én az hiszem, Muftak, hogy technikailag a te fajtád

alighanem vadállat – jegyzi meg Djas Puhr.

– Az okos alakokat senki sem kedveli – dörmögi a Muftak.

– Te nem okos vagy, te tudálékos vagy – mondja Myo, és

horkant egyet. Mivel Myo senkit sem nyűgöz le az
intellektusa erejével, a legkevésbé saját magát, a társaság
tagjai kivétel nélkül meglepődnek a folytatás hallatán. – Mi
csak a pénzt látjuk a másikban, és mást nem. Ma vagy
holnap, vagy egyszer egyikünknek fizetnie kell valahol, és
ugrani fogunk. Igen, Lirin Car’n, elvettem az idióta
vacakodat. És tudtam, hogy részeg vagy, és tudtam, hogy
majd visszaköveteled, és tudtam, hogy pénzt kapok érte,
amit végül nem kaptam meg. Ahogyan a Muftak is tudta
mindezt, mégis elvette tőlem. És ha úgy alakulna a helyzet,
mindketten ugyanúgy megtennénk.

– Én nem vagyok olyan biztos benne – jegyzi meg Djas

Puhr a Muftakra pillantva.

– Így működik a világ – mondja csüggedten Lirin Car’n. –

Különösen Mos Eisleyben. Az élet olcsó. A kloo-kürt még
olcsóbb, de a pénz az drága.

– Ajánlok egy fogadást, barátaim – jelenti be Djas Puhr. –

Azt mondom, hogy Han Solo megéri a holnapot, dacára a
kedvezőtlen esélyeknek, mert ő olyan ember, akinek vannak
barátai. Azt mondom, Greedo nem fogja begyűjteni a
vérdíjat, mert Greedónak nincsenek barátai, csak olyan
társai, akiknek fizet.

Az asztaltársaság tagjai megfontolják az elhangzottakat.

És eltöprengenek az okokon.

– Fogadjunk a univerzum természetére! – folytatja Djas

Puhr. – Ki fog győzni? Az, akinek vannak barátai, vagy az,
aki a hasznot keresi, bármi áron? Ha igazam van, Lirin
Car’n, kifizetem az adósságodat Myónak. Myo, kifizetem az
adósságodat a Muftaknak. Muftak, kifizetem azt, amivel te
és Kabe tartoztok Ackmenának a szállásért. És ha
tévedek… nos, Greedo megöli Solót, Evazan megöli a
Muftakot, vagy Chalmun végez vele, vagy, a pokolba is,
talán éppen Myo. Myo rádöbben, hogy Kabe elvette a
kürtöt a Muftaktól, és zálogba csapta, és valószínűleg őt öli
meg. És Lirin, a te adósságod megmarad, így aztán Greedo,
magabiztosan attól, hogy a vuki irháját viseli a vállán, és
Solo skalpját az övén, nagyon megkínoz téged, ha ugyan
meg nem öl, mert ő akkor már gyilkos lesz, és a gyilkosok
sosem állnak le, ha egyszer belekezdenek. Kiszivattyúz,
mint egy kutat, és amikor már száraz leszel… – Nem kell
befejeznie a mondatot. – És én… – teszi hozzá –, nekem
keresnem kell egy új társaságot, ami nagy kár lenne, mert
elég gyakran jól éreztem magam köztetek. Minden
gyengeségetek ellenére.

Az egybegyűltek végigrágják magukat mindazon, amit

Djas Puhr felvázolt, és rájönnek, hogy ez egyszer Djas Puhr
csalhatatlan pontossággal beszélt. A Muftak felsóhajt.

– Akkor most megyek, és elmondom a Disznóorrú

Férfinak, mit történt az áruval – mondja halkan, de amikor
elfordul, megáll egy pillanatra, és hozzáteszi: – Sajnálom,
Lirin Car’n. Sajnálom, Myo. – Djas Puhr megemeli a
poharát a Muftak felé.
 ***

A Muftak a jellegzetesen Mos Eisley-i tömegben

vándorolva úgy érzi, hogy ő a világegyetem
legmagányosabb teremtménye. Aztán azt is megérzi, hogy
van valami a kezében. Egy ital, amit Kabe adott neki.

– Úgy nézel ki, mint akinek szüksége van erre – nyikorog

Kabe –, meg még vagy öt ilyenre.

És a Muftak valóban rászorul. Meg is issza. Az ital hideg,

simán csúszik le a torkán, és jólesik. Némi
megkönnyebbülés egy magas, kék pohárban. Djas Puhrnak
talán mégiscsak igaza lesz.

***

Djas Puhr a pultnál várakozik, a fél szemét a bejáraton

tartja. Közvetlenül mellette áll dr. Evazan, mellette pedig
Ponda Baba. Kicsivel odébb Csubakka, készen arra, hogy
ígéretéhez híven támogassa a Muftakot. Közte és a
veszedelmes páros között van egy kis hely, amiről a Muftak
tudja, hogy neki tartják fenn. Csak annyit tehet, hogy beáll
oda, és elmagyarázza a két pszichopatának, hogy nincs nála
sem a drogjuk, sem a pénzük. Úgy dönt, hogy megnyugtatja
az idegeit az itallal, mielőtt valószínűleg kinyírják, és
mialatt nekilát apránként leereszteni a torkán az innivalót,
a tizenéves lány és az öreg ember elfoglalják azt a helyet a
pultnál. A Muftak felsóhajt. A várakozásnál csak egy
rosszabb van, amikor úgy kell várnia, hogy már rászánta
magát, hogy csinál valamit, miután torkig van a
várakozással. De nem befolyásolhatja, hogy meddig kell
várakoznia.

Az egyetlen lehetséges módon reagál: még lassabban

iszik. Még a felénél sem jár, amikor a tébolyult aqualish
nekiesik a tizenéves lánynak a pultnál. És mielőtt bárki
felfog bármit a nyilvánvaló és kiszámítható dolgokon felül,
az öreg férfi felgyújtja a levegőt, és megvágja Ponda Babát
és dr. Evazant egy fényrúddal, mielőtt azok rátehetnék
mocskos kezüket az öreg lányának hosszú, aranyló
fürtjeire. A zűrzavar alig fél másodpercig tart, aztán a
levegő már nem sistereg, és az öreg a lányával együtt
követi Csubakkát a Csempész asztala felé, magára hagyva a
leterített őrülteket. Csubakka a Muftakra néz, és megvonja
a vállát. Néha ezek a dolgok maguktól megoldódnak.
Greedo kicsivel odébb áll, onnan nézi a felbérelt segítőket,
akik véresen fekszenek a padlón, és érzékeli, hogy fordul a
szerencséje. Greedo ettől még túl ostoba marad ahhoz,
hogy elforduljon és elsétáljon, és a Muftak ismeri az érzést.

***

A Muftak visszatér az asztalhoz, ahol Lirin Car’n dühösen

fortyog, a zenekart nézi, míg Djas Puhr vidámnak tűnik.

– Tudtátok, hogy ez fog történni? – kattog a Muftak.

– Nem. Hát nem elképesztő? – kérdez vissza Djas Puhr,

aki valóban és őszintén vidám. Djas Puhr feláll, hogy
visszaengedje a Muftakot a sarokba, és így a Muftak és
Kabe beszorulnak a siránkozó Lirin Car’n és a dühös Myo
közé.

– Ott kéne lennem – dörmögi a bith.

– Hol, a pultnál? Verekedni akarsz? – kérdezi Myo, és

kissé izgatottnak tűnik, mintha a vérszag egy vonósugár
volna, ami csakis őrá hat.

– Mi? Dehogy! Nem! A színpadon. A színpadon kéne

lennem – feleli Lirin Car’n. – Hogy zenéljek.

– Azt hittem, utálod a zenét – jegyzi meg a Muftak.

 – Zenésznek lenni, azt utálom – feleli Lirin Car’n, és olyan
képet vág, mintha most világosodna meg.

– Van különbség? – A bith ide-oda hajlongva sorra

szemügyre veszi a zenekar tagjait, akik a színpad itteni
megfelelőjén állnak, és a maguk hetyke, szinkopáló
ritmusú, jellegzetes zenéjét játsszák.

– Az egyik megtölti a szívedet – mondja Lirin Car’n. – A

másik összetöri.

– Ez őrültség – állítja a Muftak. – Egy ilyen gyönyörű

valami hogyan lehet teher? Te tehetséges vagy. Valóban
tehetséges. Ha nekem lenne tehetségem valamihez,
bármihez…

Ebben a pillanatban sugárnyaláb sikolya hasít Chalmun

kocsmájának lármájába, és Greedo, aki Han Solóval
szemben ül egy fülkében, holtan borul az asztalra.
Mindenki odafordul, és a szemét kimeresztve néz,
leszámítva Djas Puhrt, aki a Muftakot figyeli. És mosolyog.
A Muftak a fejét vakarja. Most, hogy Greedo, Evazan és
Ponda Baba kikerültek a képből…

– Egy vagyont buktál – szól oda Djas Puhrnak, és miután

az csak a vállát vonogatja, megkérdezi tőle: – Miért
mosolyogsz? Elvesztetted a fogadást, és most tartozol…
tartozol… tartozol… mindenkinek tartozol valamivel.
Tudom, hogy jó nyomkövető vagy, de azt egyikünk sem
csinálja annyira jól. – Djas Puhr benyúl az asztal alá, és a
lába mögül előhúzza Lirin D’avi kloo-kürtjét, amit átad Lirin
Car’nnak, akitől Myo vette el, akitől a Muftak vette el,
akitől Kabe vette el, aki eladta egy használtcikk-
kereskedőnek, aki eladta Djas Puhrnak. Lerakja az asztalra,
és egy másodpercre mindenki bekussol.

– Hát ez – böki ki aztán Myo – tényleg nagy poén.

 ***

Éjszaka: a napi események kibomlanak és ráfonódnak oly

sokak nyakára. Egyesek megmenekültek, mások nem, de
vannak megint mások, akik nem akarnak mást, csak azt,
hogy egy darabban hazaérjenek. A Muftak a pultnál ül és
iszik. Minden korty megkönnyebbülést hoz, mindegyik
édesebb és ízletesebb, mint az előző. Azon kapja magát,
hogy ezen az egy éjszakán mindenkit és mindent kedvel. És
miután a Muftak így rádöbben, hogy szereti az egész
világot, tovább iszik.

Végül rámosolyog a szerencse, legalább egy kicsit, amikor

a szabakk-asztalnál ül a barátaival. Félreteszi körülbelül a
felét annak, amivel ő és Kabe tartoznak Chalmunnak, hogy
a csövekben maradhassanak, a többit pedig elissza: egyik
poharat a másik után emeli fel arra a kilátásra, hogy meg
fogja érni a holnapot. Semmi sem esik olyan jól, mint az az
ital, amit Kabe nyomott a kezébe a délután folyamán, de a
Muftak úgy határoz, hogy addig kóstolgat, amíg rá nem
talál egy ugyanolyanra. Amikor majdnem ledől a székről,
visszafogja magát. Feláll, és megteszi az első bizonytalan
lépéseket az otthona felé, és azon kapja magát, hogy Lirin
Car’n támogatja és kíséri őt – rendkívül gondosan és
aggodalmasan – arrafelé, ahol aludni fog, a lábuk alatt
húzódó csatornában, ott fogja álmodni végeérhetetlen
álmait a holnap zsákmányairól, és mindegyik biztosabbnak
tűnik, mint az előző, és hogy melyik lesz az igazi, majd
kiderül. Mert az már kiderült, hogy a barátok néha
gondoskodnak egymásról, még egy olyan helyen is, mint
Mos Eisley, és az egész világon ez az, ami számít.

Fordította: Szente Mihály

 Paul Bini
Plusz erő
Jabba korábban azt mondta, hogy a 94-es dokknál
találkozunk. Azt mondta nekem, hogy begyűjtésre
megyünk, és szüksége van némi biztosítékra. Egy pillantás
elég volt azokra a fickókra, akiket magával hozott, hogy ez
megerősítést nyerjen. Egyetlen profi sem volt abban a
csürhében. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem
élveztem a suttogásokat és a meglepett arcokat, amikor
besétáltam a képbe. Úgy van, fiúk. Fett érkezett meg.
Tegyetek egy szívességet, és ott oldalt essetek össze,
miután eltalálnak titeket. Nem szívesen botlanék meg az
idióta hullátokban, amikor elkezdődik a lövöldözés.
Bocsánat, ha elkezdődik a lövöldözés. Izgalomra egyelőre
semmi ok.

Jól van, vuki, ez kétféle módon mehet le. Egy, hogy szépen
elcsevegünk, Jabba megkapja a pénzét Solótól, és
valamennyien boldog szívvel távozunk. Kettő, hogy valaki
ideges lesz, aztán felvisít egy-két sugárnyaláb, Jabba
megszabadul egy csavargótól, én pedig új trófeával
gyarapítom a gyűjteményemet. Senki sem találná ki, hogy
nekem melyik tetszene jobban. Eredetileg nem vettem
volna részt ebben. Ez lett belőle, hogy a Tatuinon
szaglásztam, mert fel akartam markolni pár birodalmi
kreditet. Tegnap el kellett volna húznom erről a
homokgolyóról, de elcsíptem egy adást, amiben a
rohamosztagosok arról csacsogtak, hogy Vader pár
szökevény droidot keres.

Úgy számoltam, hogy sikerül egy csapásra bezsebelnem a

jutalmat, és egyenesbe jönnöm a nagyfőnökkel. Még mindig
haragszik rám, amiért megsütöttem azokat a lázadó
kémeket a Coruscanton. Az idióták ionvetőkkel jöttek
nekem. Nocsak, azt hitték netán, hogy én nem hordok
gyorsítóval felszerelt fegyvert? Egy villanás, egy dörrenés,
és három kicsi hamukupac. Mentem a pénzemért, de mert
hullákat nem tudtam bemutatni, „Nincs Hamvasztás!”
nagyúr nem fizetett.

A jelekből ítélve a szavam nem elég neki. Úgy számoltam,

hogy behozhatom a veszteséget, ha megtalálom az
elvesztett droidjait, és kétszeres pénzt söprök be. Na, ebből
se lett semmi. Követtem az egyik nyomait, mígnem egy java
homokkúszó minden nyomot elintézett. Követtem annak a
nyomait, amíg meg nem láttam, hogy valakik elintézték a
javákat. A „valakik” elég amatőr módon próbálták úgy
csinálni a dolgot, hogy taszkenek támadásának tűnjön az
egész. A lövések irányából és a szórásból ítélve
rohamosztagosok lehettek. Egyesek talán pontosnak
neveznék azokat a lövéseket. Jómagam azt mondom, egy
bantha hátsó felét sem tudnák eltalálni húsz méterről.

De legalább volt annyi agyuk, hogy elhallgattattak

mindenkit, aki látta a droidokat. Az a két farmer, azon a
kiégett párafarmon, hát azok csúnyán ráfaragtak.
Körülnéztem, és felfedeztem, hogy hárman éltek ott, nem
ketten. A nyakamat rá, hogy a harmadik a droidokkal van. A
nyomukba eredek, amint végzek itt. Vader talán
háromszoros jutalmat fizet, ha az illetőt is leszállítom a
droidokkal együtt. Igen, tudom, sértetlen holttest, nem
hamvasztott. Addig pedig itt ácsorgok, és nyomatékot adok
azoknak az ostoba, hitvány alakoknak, akiket Jabba kemény
fickóknak nevez. Gondolom, azt várja, hogy mi majd egy
kicsit ráijesztünk Solóra, a galaxis legnagyobb vesztesére.
Már csak lőgyakorlat céljából is szívesen kilyukasztanám a
bőrét, de én sosem dolgozom ingyen.
 Felbérelt senkik? Tényleg ennek neveztél, Solo?
Óvatosabban azzal a sugárvetővel, te vuki-ölelgető
nyomorult. Kitépem a beleidet, és befonom velük azt a
roncshalmazt, amit te hajónak nevezel. Nyugi, Szőrhalom!
Mancsokat oda, ahol látom őket. Egyelőre senki sem
kapkod semmiért. De ha szeretnél elkezdeni valamit, csak
mozdítok egyet a fegyveremen, úgy tartom a trófeáimat,
hogy láthasd őket… így, tessék. Na? Tetszenek? Jól nézd
meg őket! Lehet, hogy valamelyik a barátod volt? Rokonod?
A bárgyú nyomorult. Semmi reakció. Jól adja a higgadt
fickót. Ezalatt persze Solo a saját játékát játssza. Ugyanaz a
régi dal és tánc. Majd holnap fizetek, csak előbb leszállítom
a mai árut. Ugyan, már. Az első lehetséges alkalommal le
fog lépni, én pedig üldözőbe veszem. Nekem így is jó. Minél
többet dolgozom, annál többet fizet Jabba a kalóz fejéért.

Nem mintha lennének különösebb kifogásaim a nagy

csiga ellen. Az ő pénze éppolyan jó, mint másoké, és
sokakénál jobb is. De az üzlet az üzlet, és mindketten
tudjuk, hogy ki kell használni minden lehetőséget. Fett
mama nem idiótákat nevelt fel. A szó szoros értelmében az
én mamám egy tartály volt, de mindenki érti a lényeget,
ugye? Mindettől függetlenül, óhatatlanul úgy érzem, hogy
Jabba valahogy-valahol a barátjának tart. Már ha ő képes az
efféle érzésekre. Mindenesetre, közelebb állok hozzá, mint
a nyálas Fortuna, és azok a rikoltozó férgek, amiket
kedvencként tart maga mellett. Éjszakánként, amikor
lekapcsolják a lámpákat a palotában, és a csőcselék
haverjai már alszanak, Jabba néha elővesz egy palack
valóban kiváló gardullát, felrugdossa Rebót, ráparancsol,
hogy játsszon lassú és szomorú számokat, és meghív engem
pár pohárra. Ilyenkor leteszem a sisakomat (a fegyveremet
soha), és iszom, valahányszor csak tölt. És a hutt beszél.

Sokat. Személyes dolgokról, amiket mások nem

hallhatnak. Elvesztett szerelmekről, eltaposott
ellenségekről, megkötött és megszegett alkukról,
bánatokról, és olyan dolgokról, amelyek talán marják a
lelkét, ha van neki. Én persze egy szavát sem értem, de az
ital jó, és a társaság tűrhető, tekintetbe véve, hogy Jabba
mennyit fizet. Mi? Végeztünk? Jabba kivételt tett Solóval.
Ez hihetetlen. És mindezt azután, hogy Solo megsütötte
Greedót és rátaposott a csiga farkára. Jabba kezd puhulni.
Vagy puhul, vagy arra játszik, hogy Solo kapcsolatba került
pár gazdag alakkal. Igen, erről lehet szó. A hutt pénzt
szagol, és ő sosem habozik trükközni. Nagyon szerencsés
alak vagy, Solo, és én nagyon szeretnék változtatni ezen. És
rád is sor kerül, vuki. Az a vörös szőrrel lepett skalpod szép
trófea lesz. Majd egyszer. Pillanatnyilag Jabba annyit
mondott: boska. És amikor a főnök boskát mond, mi
boskázunk. Amíg ilyen jó hangulatban van, leveszem pár
pohár jóféle itallal. Amilyen a mai nap volt, jól fog esni, azt
hiszem.

Fordította: Szente Mihály

 Zoraida Córdova
Jössz nekem egy fuvarral
Brea Tonnika nem emlékezett rá, hogy hol van. Először
nem. A bor és a haliat-parfüm halovány illata, ami a bőréből
szállt fel, segített neki összpontosítani a hálószoba foltos és
repedezett falaira. A foltok eredetére sem emlékezett.
Másnaposságtól szenvedve visszahőkölt az ablakon
beszűrődő napfénytől, és visszaereszkedett a kemény
ágyra. Akárhogyan próbálkozott, nem bírta kirekeszteni a
tudatából a kereskedők folytonos beszédét és a teherhajók
dübörgését. Az évek folyamán ő és a testvére megfordultak
pár menő helyen, de a Mos Eisleyben bérelhető legjobb
szoba csak egy hajszállal volt jobb annál, mintha felvettek
volna egy sátrat a Tatuin homokdűnéi között.

Az ajtó kinyílt, és Brea az éjjeliszekrényen heverő

sugárvetőért nyúlt.

– Végre felébredtél – állapította meg Senni Tonnika. Brea

és Senni Tonnika sok tekintetben hasonlítottak egymásra. A
lábuk ugyanolyan karcsú és izmos volt, a hajuk fekete. A
szemük ugyanolyan nagy és kifejező volt, és ugyanúgy
pajkosan mosolyogtak, amikor célba vettek valakit. De a
közös vonások itt véget értek. Brea néha azt kívánta,
bárcsak ő is képes lenne úgy elbűvölni az idegeneket,
ahogyan Senni tette pusztán azzal, hogy egy kicsit
elfordította szép arcát. Senni magasra nőtt, és a hajviselete
miatt még magasabbnak tűnt. Erőt merített abból, hogy
lefelé nézett szinte mindenkire, mialatt a munkákról
tárgyalt – bár mostanában egyre ritkábban találtak munkát,
és ezek végrehajtása is mind nehezebbnek bizonyult, mióta
birodalmi katonák kóboroltak mindenfelé. Brea felült, és
felvett egy ruhadarabot a padlóról.
 – Könyörgöm, mondd, hogy nem kell többé lepényt és
babot ennünk – mormolta halkan. Senni lerúgta a
csizmáját, és az ajtó belső lapjához erősített kampóra
akasztotta a köpenyét. A szövetzsákját egyszerűen
áthajította az apró helyiségen. Két ágy, egy zuhanyfülke, és
egy asztal a fegyvereknek – mindössze ennyire volt
szükségük.

– Mi bajod a babbal? – kérdezte Senni fapofával, mialatt

az ikertestvére feltépett egy élelemadagot, ami
természetesen lepényt tartalmazott.

– Gyűlölöm ezt a helyet – morogta Brea, és végre

kikászálódott az ágyból. Odaült a sugárvetőkkel és
karabélyokkal megpakolt asztalhoz, és rövid szemlélődés
után felkapta a kedvenc pisztolyát, amelynek fémburkolata
az ithori rózsák kékjében játszott.

– Itt maradhatunk, ezen a helyen – felelte Senni. – Tudod,

hogy Jabba kedvel téged.

– Minket – felelte kurtán Brea, és olyan hangosan

csámcsogva rágott, hogy a testvére összerezzent. – És csak
azért, mert palotának nevezik, a legkevésbé sem palota.

– Ha már arról a dagadt nyálcsomóról beszélünk, ő-királyi

csigaiságának van egy munkája a számunkra.

– Mi az?

– Ha tudnám, nem üldögélnék itt, azt figyelve, hogy

próbálsz nem belepusztulni a másnaposságba.

– Remekül érzem magam. – Senni felkacagott, aztán a

fejét rázva kijelentette:
 – Ha nem lettem volna jelen tegnap este, elmentél volna
egy rodiai kalózzal.

Brea grimaszolva próbálta felidézni az este és az éjszaka

eseményeit. De csak sötétséget látott. Bár még a sötétség
is jobb volt, mint az emlékek, amelyek ott lappangtak
valahol a gondolatai alatt. Vér és fegyverek és munkák –
mindez elment délre, és nem tudta biztosan, hogy
visszatérnek-e valaha. Emlékek, amiket nem tudott a
helyükre tenni pillanatnyilag. Így aztán a testvére
kérésének engedelmeskedve lezuhanyozott. A víz langyos
volt, és ismeretlen vegyi anyagok szaga áradt belőle.
Amikor elkészült, megállt Senni előtt, aki egy szó nélkül
felhúzta a hátán a kezeslábasa cipzárját. Mindketten
sugárvetőt viseltek a derekukon, és tőrt a csizmájukban.
Felvették a köpenyüket, és kimentek az utcára. Fojtogató,
száraz hőség vette körül őket, és szinte nem tudtak úgy
levegőt venni, hogy ne szívtak volna be valamennyi
homokot. Hamarosan beugrottak a siklójukba, és
elsüvítettek Jabba palotája felé.

***

Brea és Senni egy magas szikla tetejéről nézték a kettős

naplementét. A Tatuin lehetett ugyan egy sivatagos
pusztaság, és nem szolgált semmiféle jóízű étellel, de az
itteni naplemente páratlan látványosság volt. A Tonnika
nővérek nesztelen, könnyed léptekkel mentek végig a
folyosón, aminek a végén Jabba nyirkos trónterme várta
őket. A királyi csiga testének szagát nem lehetett
eltéveszteni. Brea mindig befogta az orrát, mígnem képes
volt elviselni a bűzt, de Sennit nem érdekelték az olyan
dolgok, mint például a kényelemérzet. Nem akart mást,
mint munkát szerezni, elsősorban azért, mert a
számlájukon már alig maradt pénz, és mert az arcképük
szerepelt a galaxis legtöbb bűnügyi nyilvántartásában. Így
aztán Senni büszkén felszegte az állát, és a hajfonatai
lendületesen röpködtek ide-oda széles válla felett, mialatt
határozott léptekkel besétált.

Különböző színű ruhát viseltek – Brea kéket, Senni pedig

sav-zöldet –, és átvágtak a tömegen, közben viszonozták a
nekik szánt szívélyes biccentéseket. Jabba ezekben a
pillanatokban az árnyékban rejtőzött, és békésen
szundikált, függetlenül attól, hogy mekkora lármás tömeg
nyüzsgött körülötte. Brea rendelt két tatuini naplementét
az egyik pincérnőtől, és a testvére indulatos pillantásaival
nem törődve odament a falhoz, egy üres helyre, ahonnan
szemmel tarthatták az egész helyiséget.

– Huh – nyögött halkan Brea. Már apró gyerekként

megtanultak kevés szóval beszélni. Brea végigpásztázott
sötét szemével a termen, mígnem megpillantotta Bib
Fortunát, aki éppen a zenekar körül somfordált. Az alak
vörös szeme láttán Brea ösztönösen megborzongott. Senni
finoman megérintette testvére vállát, és annyit mondott:

– Már nem tart sokáig. – Ennek ellenére hosszúnak

érződött az az idő, mire Jabba végre méltóztatott
felébredni, dacára annak, hogy ő hívta össze a teremben
tartózkodók java részét. Senki sem vonta kérdőre. Senki
sem panaszkodott a hosszas várakozás miatt, sem arra,
hogy a zenekar ugyanazokat a számokat játssza azóta, hogy
megérkezett az első meghívott. Brea ivott még egy
narancssárgában és pirosban pompázó italt, rámosolygott
egy sebhelyes képű vukira, és a twi’lek lányt figyelte, aki
kecsesen mozgatta a karját a zene ritmusára. Jabbát nem a
zene ébresztette fel, és nem is a lárma, hanem a trónja
alatti üregben élő rankor mordulása. Brea és Senni
összenéztek, aztán szemügyre vették a többi fejvadászt.
Egy pillanatra minden elcsendesedett.
 Max Rebo zenekara is elhallgatott. Ismét mély mordulás
hallatszott odalentről, és Brea megérezte, hogy a
szívverése felgyorsul, mert tudta, hogy mi fog történni,
amikor Jabba hátrébb siklik a trónjával, és kinyitja a
csapóajtót. Többször látta már, hogy fejvadászok,
rabszolgák, a legkülönfélébb teremtmények zuhannak bele
a sötétségbe, és egyik sem tért vissza onnan. Jabba
azonban ahelyett, hogy megetette volna a kedvencét,
kinyitotta nyáladzó száját és felröhögött.

– Gyűljetek körém, barátaim! – mondta aztán hutt

nyelven. A zenekarra fordította hüllőszemét, és felmordult:
– Mondtam én nektek, hogy hagyjátok abba?

Max rátette vastag, kék ujjait az orgonája

nyomógombjaira, és máris megszólalt a zene, mialatt a
jelen lévő fejvadászok közelebb húzódtak a hutt trónjához.
Senni a testvére elé állt, mintha a testével védte volna. A
fejét jobbra-balra forgatva figyelte a körülöttük állókat. A
hozzá hasonlók között nem valaki ikertestvére és nem
valaki árvája volt. Itt és most vadász volt, tolvaj és
csempész. Sok mindenre készen állt, még akkor is, ha
kettejük közül Brea volt az, akit gyilkosság vádjával
köröztek. Brea tudta, hogy akármiről szól ez a munka,
Senni el fogja vállalni, mert el kellett húzniuk innen egy
távoli világra, ahol nem ismerik őket, és ahol nem akadnak
fenn az első ellenőrző állomáson. El kellett menekülniük
erről a bolygóról, hogy új, lehetőleg normális életet
kezdjenek valahol. Ehhez azonban pénzre volt szükségük.
Sok pénzre, márpedig azt csakis Jabbától remélhettek.

– Ahogyan azt sokan tudjátok – kezdte Jabba a maga mély

torokhangján –, Han Solo elvesztette a szállítmányomat.
Nem felel a hívásaimra. Azt akarom, hogy hozzátok el őt
nekem. A forrásaim szerint el akar tűnni a bolygóról,
amilyen hamar csak tud. Aki élve elém hozza Solót,
jutalmat kap. – A fejvadászok morogni és sugdolózni
kezdtek. Egy fekete dzsekit viselő, sötét hajú férfi Brea-re
nézett, aztán Sennire. De a nővérek csak hallgattak és
vártak. A sebhelyes képű vuki kilépett a tömegből. A
nővérek nem értették hörgő és ugató beszédét, de akármit
mondott, Jabba megint felröhögött. Az óriási csiga előre-
hátra vetette a fejét, és vidáman csapkodott a farkával,
mígnem úgy tűnt, már sosem hagyja abba a nevetést. Brea
mozgolódni kezdett, ahogyan maga a tömeg is, mert tudta,
hogy mi következik. Senni karon fogta őt, és mindketten
léptek egyet hátra. A vuki alatt kinyílt a csapóajtó, és az
üvöltése egy pillanatra betöltötte a termet.

– Hozzátok el nekem Solót! – parancsolta Jabba, miután a

vuki ordításai elhalkultak, és nem lehetett hallani mást,
csak a csilingelő, halk zenét, és a rankor fogai között
összezúzódó csontok ropogását.

***

Brea és Senni újra és újra átbeszélték a munkát az

éjszaka folyamán, aztán másnap reggel is.

– Szerintem nem fog eljönni velünk – vélekedett Brea.

– Már nem haragudhat ránk a Lando-ügy miatt. Az ő

ötlete volt.

Brea szívesen kijavította volna azt, amit a testvére

mondott. Sok minden történt köztük és a pimasz csempész
között. Barátok talán nem lettek, de azért csináltak együtt
egyet s mást. Azzal, hogy Jabba kitűzött egy ilyen jutalmat,
gyakorlatilag egymásnak uszított egy rakás rankort. Brea
úgy vélte, hogy akár ők ketten is lehetnek a győztesek.

– Nem számít – mondta megfontoltan. – Amint Solo

meglát minket, előkapja a fegyverét. Önként nem fog
velünk jönni.

– Hát akkor nem önként tart majd velünk – felelte Senni,

és csábosan mosolygott.

– A vukiról megfeledkeztél? Senni, most Hanról van szó.

Ha maradt még némi agy abban a vastag koponyájában,
máris útnak indult. Majd találunk másik munkát!

Senni összefonta a karját a keblén, és konok képet vágva

kifakadt:

– Ó, valóban? És mikor?

– Azt nem tudom, de…

– Semmi de. Egyébiránt, mikor kedvelted meg Solót?

Évek óta átkozod, széltében-hosszában az egész galaxisban.
Szükségünk van egy gyors hajóra, és hogy megszerezzük,
pénzre van szükségünk. Valaki be fogja hozni Solót. Miért
ne lehetnénk mi?

– Értelek – dörmögte Brea, és nyugtalanul ráncolta a

homlokát. – Solo tartozik nekem, de sosem voltam elég
bátor ahhoz, hogy behajtsam rajta az adósságot. Végső
soron ő a felelős a legnagyobb megaláztatásért, amiben
valaha részem volt, és ezt soha, de soha nem fogom
elfelejteni neki. – Senni megdöbbent attól, hogy ez még
nem jutott eszébe. Hogyan is téveszthette össze a testvére
tétovázását az aggodalommal?

– Rajtad múlik – mondta végül. – Ez lehet az az alkalom,

amelyre mindig is vártunk.

A Mos Eisley szívében lévő, szűkös kis szobájukban Brea

és Senni Tonnika egymással szemben ültek az ágyukon.
Amire mindig is vártak… Szabadság. Békesség. Élet.
Mindketten tudták, hogy a hozzájuk hasonlók hogyan
szokták végezni felrobbantak, bebörtönözték őket, vagy egy
sugárvető kellemetlenebbik végére kerültek. Aztán Brea azt
a képet vágta, amit mindig is szokott, amikor keményen
elszánta magát valamire. Mert most mindent
megszerezhettek. A szabadságot és a lelki nyugalmat.
Mindent.

– Jobb ötletem van – mondta aztán. Senni felvonta a jobb

szemöldökét, és megkérdezte:

– De ez most nem olyan lesz, mint az, amikor betörtünk az

Organa család palotájába, hogy ellopjuk a koronázási
ékszereket, és két napig egy szeméttárolóban lapítottunk,
ugye?

– Utoljára mondom, hogy rossz tippet kaptam – felelte a

szemét forgatva Brea. – Honnan kellett volna tudnom, hogy
a szobalányok nem narancssárga ruhát viselnek?

– Vagy az az eset…

– Elég! – csattant fel Brea, és a testvére ezúttal figyelt rá.

– Mindent megszerezhetünk, a hajót, a pénzt, és nem

fogják letépni menet közben a végtagjainkat.

– Tehát?

– Lopjuk el a Falcont!

***

Amikor Brea Tonnika belépett Chalmun kocsmájába,

pontosan úgy érezte magát, mint az első nagy munkájánál,
a Kiffexen. A tenyere izzadt, a szíve majd kiugrott a
mellkasából. Akkor ő és Senni megpróbálták kiszabadítani
egy barátjukat egy börtönből. Nem kaptak pénzt, csak a
kötelességüket teljesítették. Minden simán ment, mígnem
egy őr túl korán tért vissza a helyére, és elkapta őket. Brea
hátramaradt, hogy fedezze a társait, és a lövöldözés során
megölt valakit. Egyedül ő szerepelt a felvételeken. Ezek
után nem maradt más választásuk, mint hogy elmenekülnek
a bolygóról. Menekültek és menekültek, és remélték, hogy
egyszer eljön az a nap, amelyen találnak egy helyet, amit az
otthonuknak nevezhetnek, és az nem egy sötét, nyirkos
lyuk lesz, és nem is egy teherhajó fémfalú kabinja.

– Az a leggyorsabb hajó a galaxisban – mondta Brea már-

már könyörgő hangsúllyal.

– Legalábbis ez az, amit Han állít, és mindenki fél tőle

annyira, hogy ne szálljon vitába vele. Emellett a Jabbától
kapott jutalomból tucatnyi gyors hajót vehetünk. –
Egyszerre néztek le a padlóra, ami azt jelezte, hogy
ugyanarra gondoltak: a hutt palotája alatt raboskodó
rankorra, és a vukira, akit felzabált. Nemegyszer látták már
akció közben a szörnyeteget, de mindannyiszor remélték,
hogy az lesz az utolsó alkalom. Brea eltöprengett azon,
hogy valóban ezt a sorsot akarja-e Solónak. Aztán kisöpörte
a fejéből a gondolatot, mert neki az volt a legfontosabb,
hogy ő és Senni végre kikerüljenek a szorult helyzetből.

– Nem is tudom – mondta mélyet sóhajtva Senni. – Solo

alighanem szívesebben nekimenne az egész Birodalomnak,
minthogy lemondjon a hajójáról.

– Az a fickó egy patkánycsótány – válaszolta nevetve Brea.

– Biztosra veszem, hogy ezekben a percekben is keres
valakit, akit átverhet. De most kell lépnünk, Sen. Hamarabb
kell odaérnünk a Falconhoz, mint a többi fejvadásznak.
Ráadásul mindenütt rohamosztagosok vannak. Ha valami
elmegy délre, nincs az a pénz, hogy én a birodalmiaknak
dolgozzak. Szó sem lehet róla azok után, amit a fajtánkkal
műveltek.

– Vadász vagy, Brea – emlékeztette őt Senni. – Nem

válogathatod meg, hogy kitől fogadsz el munkát.

– Ha ez az utolsó munkánk, akkor igenis

megválogathatom. – Végül meghozták a döntést. Szűkös,
sötét sikátorokon vágtak át, mígnem megérkeztek a
kocsmához, és a pultnál telepedtek le. Wuher, a pultos
éppen csak egy pillantást vetett rájuk, majd meghúzott egy
kart, és lerakott eléjük két magas poharat. Kicsit sem
udvariaskodott, csak annyit dörmögött, hogy „üdv”, és
máris odébb ment, hogy felvegyen egy rendelést.

– Ott van – suttogta Senni a testvére fülébe.

Néhány törzsvendég ácsorgott mellettük, akik máris túl

voltak több pohárnyi italon, és most a lábukkal dobolták a
zene ritmusát. Senni mosolygott, és mesélni kezdett két
helyinek egy régi munkáról, amit még a Canto Bight
Kaszinóban végeztek. Brea ezalatt a tömeget fürkészte.
Hamarosan besétált egy barna köpenyt viselő férfi, és
beszélgetni kezdett egy pilótával. Senni felnevetett, és
szokásos módon az elbűvölő oldalát mutatta.

– Én mondom neked, semmit sem tudok elintézni, mióta

ezek a sisakos alakok fel-alá vonulnak a városban –
panaszkodott az egyik helyi lakos Brea-nek.

– Én még sosem láttam ilyesmit – tette hozzá a másik.

Ezzel sikerült felkelteniük Senni érdeklődését, és innentől
fogva őket hallgatta. A farmerektől kezdve a kereskedőkig,
a Tatuin egyetlen lakója sem örült a rohamosztagosok
érkezésének.

– Mit keresnek itt? – kérdezte Senni.

 – Úgy hallottam, droidokat – válaszolta az egyik férfi. –
Nekem van egy egész halommal a pajtámban. Majd szólok
nekik.

Brea a testvérére pillantott, a homlokukat ráncolva

összenéztek, aztán Brea tovább figyelte a vendégeket.
Meglátott egy fiatal férfit, aki ezekben a pillanatokban
sétált be az ajtón. A haja a vert arany színében játszott, és a
szeme szinte világított a sötét helyiségben. Annyira ártatlan
volt, hogy megkérte a droidjait, hogy várjanak odakint,
aztán odament a pulthoz, és megállt a barna köpenyes idős
férfi mellett. Brea-nek tetszett a fiú, bár hogy miért, azt
nem tudta volna megmondani. Valahogy sugárzott belőle az
a fajta ártatlanság, ami belőle és a testvéréből mindenestől
hiányzott. Aztán Brea hirtelen karon fogta a testvérét, és
odasúgta neki:

– Kilencvennégyes dokk.

***

– Valami furcsa dolog történik – mondta Senni, mialatt

Mos Eisley forgalmas utcáin futottak. Minden egyes
homokkő épület pontosan ugyanolyan volt, mint a mellette
álló. Az összes járókelő csuklyás köpennyel védte magát a
levegőben szálló homoktól. A város és az űrkikötő
tökéletesen megfelelt ahhoz, hogy valaki eltűnjön benne, ha
ezt akarta.

– Mindig történik valami furcsa – felelte Brea. – Először

is, akkora a hőség ezen a kőgolyón…

– Ez egy sivatag. Még szép, hogy meleg van.

– Tudod, miről beszélek. Arra gondolok, hogy szörnyű

dolog fog történni.
 Brea ellépett egy robogón száguldó kölyök elől.
Utánaordított volna, ha lett volna rá ideje.

– Figyelj ide! – válaszolta Senninek. – Mindig történnek

szörnyű dolgok. Megtörténnek a Kiffexen, megtörténnek a
Naboon, és megtörténnek a Tatuinon is. Mindig lesz valahol
háború, és mindig lesz valaki, aki rács mögé akar juttatni
minket. Nekünk pedig az egyetlen dolgunk az, hogy
átvészeljük. Mindent átvészelünk, mindent kibírunk, amíg
nem hagynak békén minket.

Elérték a 94-es dokkot, amelyben ott állt a hajó – a

Millennium Falcon. Koszos volt, és ráfért volna egy festés-
fényezés, de a Tonnika nővérek tudták róla, hogy milyen
gyorsan képes repülni. Ezekben a pillanatokban mindketten
azokra a látszólag végeérhetetlen éjszakákra gondoltak,
amelyeket ennek a pompás roncshalmaznak a fedélzetén
töltöttek. De mindez már a múlt volt. Már csak emlék volt.

– Emlékszel még, mi hol van a műszerfalon? – kérdezte

Senni. Brea vállat vont, de gúnyos félmosolya elárulta, hogy
mi jár a fejében.

– Lando megtanított egy-két dologra – felelte halkan és

elégedetten. Tettek egy lépést a hajó felé, de egy ismerős
röhögés hallatán megtorpantak. Jabba. Brea oldalra
rántotta a testvérét, és mindketten elrejtőztek egy
ládarakás mögött.

– A pokolba! – szitkozódott Senni.

– Hányan vannak? – kérdezte Brea. Senni a fejét rázta.

Aztán felkönyökölt, és óvatosan kinézett a halom pereme
felett. És ott állt Jabba, vagy fél tucat fejvadásszal, és úgy
őrizték a Falcont, mint falkányi womp-patkány. Túl sokan
voltak, és a hajó bejáratánál gyűltek össze. Sehogyan sem
lehetett észrevétlenül fellopózni a fedélzetre. Brea és Senni
tudták, hogy ha ellopnák a Falcont addig, amíg vérdíj van
Han Solo fején, az olyan lenne, mintha magától Jabbától
lopnának, de mindketten úgy gondolták, hogy megérné.
Brea elátkozta magát, amiért nem cselekedett gyorsabban,
amiért hagyta, hogy a bizonytalanság lelassítsa. Elkéstek.

– Miért küldött fejvadászokat Solo után, ha egész idő alatt

tudta, hogy hol van? – kérdezte alig hallhatóan Brea.

– Mondtam én neked. Furcsa dolog történik itt. El kell

tűnnünk innen!

– Ez a gép egy kicsit elérhetetlen – jegyezte meg Brea.

– Majd találunk másik megoldást. Eddig mindig sikerült.

Brea arra az esetre gondolt, amikor fellopóztak az

Ohnaka banda egyik hajójára, aztán arra, amikor
megrekedtek a Vad Űrben, aztán arra, amikor szétverték a
szobájukat a Coruscanton azért, hogy eljussanak Landóhoz.
Senninek igaza volt: mindig lehetett találni másik
megoldást.

Brea rámosolygott a testvérére, és várta, hogy tisztuljon a

levegő. Amint Jabba és a fegyveresei másfelé néztek,
csendesen kisurrantak a dokk ajtaján. Amikor már az utcán
jártak, azon törték a fejüket, hogyan rendezzék a soraikat.
Hogyan tűnjenek el a bolygóról és kezdjenek új életet. Egy
nyugodtabb és jobb élet olyan távolinak tűnt, mint a galaxis
legkülső gyűrűje. Viszont itt voltak egymásnak, és
mindketten számíthattak a másikra.

– Jössz nekem egy fuvarral – mondta Senni hosszas

hallgatás után, amikor befordultak egy sikátorba. Brea azt
akarta válaszolni, hogy ennél többel tartozik. Megálltak,
hogy kivárják, mi lesz Jabba következő lépése, de hirtelen
lármát hallottak. Odanéztek, és azt látták, hogy valamivel
odébb rohamosztagosok rohannak az utcán. A jelenlétük
izgatott kiabálásra késztette a kereskedőket és a helyi
lakosokat, akik végignézték, hogy a katonák berontanak a
94-es dokkba. Több tucatnyi teremtmény futott a dokkhoz,
hogy lássa, mit csinálnak a rohamosztagosok. Miután a
jelenet ilyen szépen magára vonta mindenki figyelmét,
Brea-nek támadt egy ötlete. A közeli dokkokban nyilván
Jabba hajói álltak, és mostanra mindenki elhagyta őket. Az
itt állomásozó gépek értékesek voltak, és Brea úgy vélte,
hogy ha ez lesz az utolsó zsákmányuk, hát stílusosan
fognak távozni.

– Mi van? – súgta oda neki Senni, és a nyakát nyújtogatva

nézett a 94-es dokk felé.

– Lelépünk erről a szikláról… – Brea sejtelmesen

mosolyogva kézen fogta a testvérét, és visszavezette a
főutcára abban a tudatban, hogy mostantól futni,
menekülni, és száguldani fognak egészen addig, amíg körül
nem veszik őket a csillagok.

Fordította: Szente Mihály

 Delilah S. Dawson
Hosszú Ormány titkai
– Tudod, Hosszú Ormány, hogy mi veled a gond? – Az
ember oldalba bök a könyökével, mintha nem lenne biztos
abban, hogy figyelek rá, és én tétlenül tűröm.

– Micsoda? – kérdezem. Nehezemre esik a nyelvén

beszélni. Nem szépen erőltetem át a szavakat a két
fogsoromon és érzékeny ormányomon, vagyis azon a
szervemen, amelynek egyetlen rándításával ezernyi érzést
tudok kifejezni a saját nyelvemen.

– Te nagyképű kém, te! Egyszerre akarsz erkölcstelen és

arrogáns lenni! Tudod, lehetsz az egyik vagy a másik, de a
kettő egyszerre soha! – felelte a férfi, és belekortyol abba a
savba, amit ő italnak tart. A gőzétől rángatózni kezd az
ormányom. – Azt hiszed, jobb vagy nálunk. Azt színleled,
hogy nem vagy gazdag. Úgy üldögélsz a kocsmában, mintha
ide való volnál. De csak egy közönséges idegen lény vagy,
aki oda dugja a ronda képét, ahol semmi keresnivalója! – Az
orrom ráncba szalad, egy elegáns költeményt sugall, amit a
férfi persze nem képes elolvasni.

– Ezt majd megfontolom – felelem csendesen. Az ember

horkant egyet, feláll, és hozzáteszi:

– Még egy ilyen alakot… még csak azt sem veszi észre,
hogy megsértették. Annyi esze sincs, hogy magára vegye a
sértést. – Aztán odaimbolyog egy másik asztalhoz, ami
körül hozzá hasonló fickók ülnek. Rajtam röhögnek, a fura
teremtményen, akinek hosszú az ormánya, és aki csuklya
alá és védőszemüveg mögé rejtőzik. Ez a faj az idegeimre
megy. Lármás, goromba, erőszakos, műveletlen, különösen
az olyan durvább zugokban, mint a Tatuin. Verejtékeznek,
és bűzlenek félelmükben és elkeseredésükben. Ugyanúgy
csapdába estek itt, mint én, viszont azzal áltatják magukat,
hogy ők választották ezt az életet.

– Tudod, mi a gond veletek?– kérdezem halkan a saját

nyelvemen. – Az, hogy azt hiszitek, a ti népetek a nap, ami
körül a kicsi bolygók és holdak keringenek, holott a
népetek csupán egy közönséges sziklatömb, ami arra
ítéltetett, hogy egy nálánál sokkal nagyobb valami körül
keringjen. De túl tudatlanok vagytok ahhoz, hogy
felismerjétek, mennyire jelentéktelenek vagytok.

A férfi persze akkor sem értené meg ezt, ha az ő nyelvén

mondanám. Hamarosan fel fogja fedezni, hogy eltűnt az a
bőrzacskó, amiben a kreditjeit tartja. Ezt legalább érteni
fogja. Mert amikor azt állította, hogy gazdag vagyok, hát
abban sem volt igaza, ugyebár.

***

Amikor annak idején megérkeztem ide, egyből elneveztek

Hosszú Ormánynak. Senki sem kérdezte az igazi nevemet,
meg hogy kiféle-miféle vagyok, amit kezdetben az
udvariatlanság csúcsának tartottam. Hamarosan rájöttem,
hogy ez afféle óvintézkedés a tolvajok és a cinkosaik között,
akik valamennyien itt lapulnak, ezen a bolygón, aminek az
átkutatása nem éri meg a fáradságot. Elmondtam-e nekik,
hogy nevem Garindan ezz Zavor, és hogy a Kubindi egyik
köztiszteletben álló kaptárából származom? Vagy azt, hogy
a klánom arról híres, hogy egy rendkívül keresett,
különösen lédús picolet-bogár fajtát tenyészt? Elmondtam
nekik, hogy gyermekeim híres szenátorok, szónokok és
művészek, és hogy az unokáim a neveldébe és az
akadémiára járnak, és egy napon fényes jövőt hoznak a
kaptárunknak? Nem mondtam el. Először is azért nem,
mert senki sem kérdezte. Másodsorban, mert az ő kicsinyes
gondolataik nem számítanak. Ők csupán dögevők, akik a
nagyobb ragadozók nyomában járnak. A sors ide űzött
minket, de engem már nem sokáig tart itt.

Előveszem az adattáblámat, és megnézem a számlám

egyenlegét. A minap még gazdag voltam, minden mérce
szerint. Aztán egy köpenyes kém eladásra ajánlott egy
zavaros üzenetet a Kubindiról, és hajlandó voltam tetemes
összeget fizetni érte.

– Atyám, gyere haza! – mondta a lányom, és minden

hangzójából fájdalom érződött. – Anyánk meghalt és a
család bajban van. Nemsokára… – Az üzenet itt
megszakadt. Az idegen eltűnt. A megtakarított pénzemből
szinte semmi sem maradt. De nem érdekel. Azóta más
dolgok a fontosak számomra. Korábban csendesen
gyarapítgattam a vagyonomat, hogy gazdagon térjek haza
akkor, amikor nekem tetszik. Hogy aztán elkezdjek dolgozni
azon, hogy megszabadítsam a Kubindit a hazug Birodalom
uralmától. Három standard éve gyűjtögetem a pénzt és a
titkos információkat, hogy hazatérhessek a bolygómra, ahol
vissza kell vennem a klánom irányítását.

A hálózatom kiterjedt, és máris találtam egy informátort,

aki megszerzi nekem a kódokat, amelyekre szükségem van
ahhoz, hogy hazajussak. Közel a perc, ezért megigazítom a
csuklyámat és a védőszemüvegemet, leteszek fél kreditet a
pultra Wuhernek, az egyik legkevésbé durva embernek,
akit ismerek, és csendesen távozom. Jólesik a szabadban
járni, ahol nem érzem az ápolatlan, részeg bolondok bűzét.
Ezen a bolygón a fény megvakítana, ha levenném a
védőszemüvegemet, de éjszaka a levegő illata egész
kellemes. A homok tisztára súrolja a szelet, és én mindig
élvezettel tekergetem az ormányomat, valahányszor
megérzem az itteni ásványok friss szagát.
 Pillanatokkal később megérzem a harmathátúak és a
rontók átható és meleg szagát is, továbbá a javák
áporodott, gyenge bűzét, és a fémek olajos szagát. Olyan az
egész, mint egy szimfónia, és minden egyes fuvallat új és új
illatokat, kipárolgásokat és szagokat sodor hozzám. De ettől
csak még jobban sóvárgok a Kubindi után, mert a szagok az
otthonról mesélnek. Évek óta nem éreztem sem a leevil-
pástétom lágy ízét, sem a beesh-lábak telt zamatát. Ezeknél
édesebb dolog már csak az lenne, ha összedörzsölhetném
az ormányomat a gyermekeimével, és találkozhatnék az
unokáimmal, akik mára alighanem sokan vannak. Elkapok
egy éjjeli lepkét, és gyorsan lenyelem, mielőtt megérezném
förtelmes ízét. Hát idáig süllyedtem: molylepkét eszem.

A levegő egyre fülledtebb lesz, mialatt átsietek a

sikátorokon és a hullámzó sátorszövetek között. Az
emberek sandán néznek rám, a bizalmatlanság és az
idegesség szaga árad belőlük. Úgy bámulnak, mintha egy, a
rémálmaikból kiszabadult szörnyeteg lennék, egy undorító,
tisztességtelen teremtmény, ami azért él, hogy átverje és
megalázza őket. Ha tudnák, hogy én ugyanilyennek látom
őket, és ehhez még a rabszolgaságot és az elnyomást is
hozzá kell csapni… Csak azért vagyok itt, mert ők ide
juttattak, és a sorsomra hagytak. Ők azért vannak itt, mert
ide akartak jönni.

Elsőnek érek oda a megbeszélt helyre, és nekidőlök a

lakóház durva agyagfalának. Szimatolni kezdek, és a
pénzüket számolgató tolvajok szagát érzem, gyilkosokét,
akiknek a kezén még ott szárad az áldozatuk vére,
pénzbehajtókét, akiknek a fegyvere még füstölög, a
reményvesztettségtől fuldokló asszonyokét, éhező
gyermekekét, és több tucat fajhoz tartozó teremtményekét,
akik nyugtalanul alszanak bezárt ajtóik mögött. Mindez
teljesen szokványos és normális egy olyan nyomortelepen,
mint Mos Eisley. Minden, ami tisztességes, távolabb zajlik,
a párafarmokon.

Számtalan dolog van, aminek a szagát sosem érzem itt: a

friss festék illatát, a hangszerek húrjáról lepattanó
gyantáét, a tinta kissé kesernyés, finom illatát, vagy azokét
a kozmetikumokét, amiket poros függönyök mögött
fellépésre készülődő színészek kennek magukra.
Ironikusnak találom, hogy egy kulturált kubaz pont egy
olyan helyen köt ki, ahonnan mindenestől hiányzik a
művészet, a becsület és a műveltség. De nem számít.
Hamarosan elmegyek innen.

Kiszagolom az informátoromat, még mielőtt meglátom. Ő

ember, mert persze, hogy az. Ideges, dől róla a verejték, a
teste felforrósodott a páncél alatt, amit egész nap visel,
mialatt fel-alá vonul a társaival, kérkedik, és megfélemlít
másokat, és a sajátjait gyilkolja egy olyan hatalomért, amit
sosem ért meg igazán, és amiben sosem kételkedik. Én
soha nem voltam ennyire naiv. Az én népem természetéhez
tartozik az örök kételkedés. Csupán annyi történt, hogy
nem a megfelelő kérdéseket tettem fel, ezért kerültem ide.
A férfi nyugtalan, és még most is fegyvert visel. Minél
kevesebbet beszélek, annál nyugodtabb lesz, ezért csak felé
nyújtom a harmathátú bőréből készült, megviselt erszényt,
amit a kocsmában csórtam el attól a kellemetlen alaktól, és
kicsit meglengetem, hogy megcsörrenjen a tartalma. A
hang hallatán a férfi közelebb lép, és azt suttogja:

– Nyisd ki, hogy láthassam! – Ostoba kérés. Túl sok kredit

van benne, több, mint amennyi elférne a markomban, de
eleget öntök ki ahhoz, hogy elégedett legyen. Még a
védőszemüvegemen át is látom, hogy megcsillan az a
kidülledő szeme. Ő is akar valamit, én is akarok valamit.
Mindketten hajlandóak vagyunk titkos és kockázatos
dolgokra. Kíváncsi vagyok, hogy mire kell neki a pénz.
Talán egy bűnbanda vezetője elrabolta a lányt, akiről azt
hiszi, hogy szereti, vagy talán a gyermeke bilincsbe verve
üldögél a rabszolgapiacon. Vagy talán ő is szeretne
elmenekülni a Birodalom hazugságai elől. De ez sem
számít. Visszatuszkolom az érméket a zacskóba, ő pedig
elveszi tőlem anélkül, hogy hozzáérne a kesztyűmhöz, majd
átad egy papírlapot, amin a közös nyelven írt kódok
sorakoznak.

– Ezekkel átjutok a blokádon? – kérdezem tőle.

Összerezzen, amikor meghallja a hangomat. Mondták már
nekem, hogy a hangom a rovarok zümmögésére
emlékezteti az embereket, ami teljesen logikus, mivel a
távoli őseim rovarok voltak. Sosem kérdezik meg, miért
vettem a fáradságot, hogy megtanuljam a nyelvüket,
amikor közülük senki sem törte magát, hogy legalább a
nevemet megtudja. Ha megmondanám ennek az embernek,
hogy az ő hangja egy kowaki majomgyík visító jajongására
emlékeztet engem, alighanem helyben lelőne.

– A kódok jók, legalább még pár napig. Az lenne a

legjobb, ha fegyvertelen hajóval mennél, mondjuk, egy
teherhajóval. Semmi olyannal, amivel lázadók repülnek. –
Amikor kimondja a lázadók szót, köp egyet, és én érzem a
homokba ivódó folyadék szagát. Hát így állunk – továbbra is
azt hiszi, hogy ő és a társai a jófiúk.

– A barátod kezd idegeskedni – közlöm vele, mire

mélyebbre húzza a csuklyáját és megfordul. Dobbanás és
kiáltás hallatszik a sarok felől, mire a férfi máris rohan a
társa felé, aki egész idő alatt távolabbról figyelt minket,
hogy baj esetén segítsen. Jómagam végeztem, és most már
gyorsan eltűnök az épületek között. A vérük szaga sokáig
elkísér. Ez a hely még a gonosztevőknek is veszélyes.

***
 Itt élek, de véletlenül sem nevezném az otthonomnak ezt
a helyet. Az én népem gyönyörűen összetett kaptárakat
épít, mindenki a saját szűkös kamrájában alszik
éjszakánként, és a lárvák álmait álmodja. A tatuini
kunyhóm túl kicsi ahhoz, hogy otthonnak nevezzem, és túl
nagy ahhoz, hogy hálókamra legyen. Valaha állatokat
tartottak benne, de még mindig jobban kedvelem a falakból
áradó szagokat, mint az emberek és más értelmes lények
bűzét. Az állatokat őszinte és természetes érdekek vezérlik,
a legtöbben csak azt teszik, amit a testkémiájuk diktál. A
szaguk kiszámítható, ártalmatlan és bizalomgerjesztő. Ám
az értelmes lények ezernyi feromont választanak ki, amik
elárulják a gondolataikat és érzéseiket, és ez valahogy úgy
hat rám, mint amikor a suttogva folytatott beszélgetések
elrontanak egy koncertet. A Tatuin nem való egy
gondolkodó teremtménynek, aki a hangtalan
kommunikációt is kiválóan érti, különösen akkor nem,
amikor a környezetében senki sincs tisztában azzal, hogy
mennyit hazudik magának. Rendkívül sajnálatos, hogy a
munkámból eredően sokszor órákat kell várakoznom
kocsmákban, ahol a levegőt a sóvárgás, az irigység és a
félelem bűze járja át. Talán ezért gyűlölnek oly sokan:
valahol mélyen tudják, hogy valaki figyeli őket. Bezárom a
kunyhóm ajtaját, ahogyan mindenki más is.

A lámpám kék fénye megnyugtató, és megkönnyebbülten

sóhajtok, amikor végre leveszem a csuklyámat és a
védőszemüvegemet. Aggódom amiatt, hogy amikor majd
hazatérek a Kubindire, a rokonaim és a barátaim folyton
azokat a rút bemélyedéseket fogják bámulni, amiket a
szemüveg kerete vésett a szemem köré, és a szűkre vont
csuklya éle nyomott az ormányom bőrébe. A hajam
egyenesen fog állni, de a lelkem mélyén alighanem úgy
fogom érezni, hogy lekonyul. A kubazok elől nem sok
mindent lehet eltitkolni, és én eléggé kijöttem a
gyakorlatból. Az adattáblám csengetéssel értesít egy új
zsákmányról. Meg kell válogatnom, hogy mit vállalok el.
Minden erősségem mellett vannak gyenge pontjaim, és
csak titokban végezhető munkákat választhatok.

Verekedésről, fegyveres harcról szó sem lehet. És nem

rabolok el senkit. Nem gyilkolok és nem őrzök senkit és
semmit. Ritkán használom a sugárvetőmet, de ügyelek rá,
hogy mindenki láthassa. Az én árum az információ, és
szerencsére sokan igénylik. Most is ez történik. A
Birodalom nagy jutalmat ad annak, aki információval
szolgál két droidról. Az egyik aranyszínű, a másik zömök.
Holnap reggel megkeresem őket. Az ormányom derűsen
rándul egyet. Annyi pénzt adnak ezért a munkáért, hogy
elhagyhatom ezt a bolygót, és visszatérhetek a Kubindire.
Ez azt jelenti, hogy a Birodalom, ami hamis ígéretekkel
elcsalt az otthonomtól, most szépen kifizeti nekem a
hazautazás költségeit. A neveldében a tanáraink
megtanították nekünk a Birodalommal és a lázadókkal
közös történelmünket. A Birodalom a barátunk volt, míg a
lázadók hosszú időn át gátolták a műszaki fejlődésünket,
hogy ne hagyjuk el a bolygónkat. A Birodalom megígérte,
ha támogatjuk, akkor segít nekünk, hogy megvethessük a
lábunkat a galaktikus kereskedelemben és politikában. A
ravasz protokoll-droidokat, amik a Birodalom mellett
szónokoltak a Kubindin, gondosan megfürdették forró
olajban, mielőtt lebotladoztak a hajók rámpáin, hogy
találkozzanak a véneinkkel, és büszkén bevezettek minket
pompás hajóikba, mialatt a népem éljenzett és lelkesedett.

Nem észleltük, hogy hazudnak nekünk. Én egyike voltam

a kiválasztott tanulóknak, akiket kiemeltek az akadémiáról,
hogy a Birodalom diplomatává képezzen minket. Legalábbis
ezt mondták nekünk. Ehelyett kémet csináltak belőlünk. A
képességeim – hogy kiválóan olvasok a testbeszédben,
érzem a feromonok és a fegyverek szagát, és a legkisebb
neszt is hallom – közönséges eszközökké váltak az egész
galaxisra kiterjedő zsarnokság kezében. Engem és ötven
társamat megbilincseltek, és rákényszerítettek, hogy
végigcsináljuk a propagandával, agymosással és
átprogramozással teli kiképzést. Az én esetemben nem úgy
működött a dolog, ahogyan várták.

Egy feladat teljesítése közben leléptem, és megpróbáltam

visszatérni a Kubindire, de azzal szembesültem, hogy már a
bolygó orbitális pályáit is birodalmi gépek őrzik. Azóta
csendben és állhatatosan dolgoztam, hogy megteremtsem a
jelenlegi helyzetemet. Most már vannak birodalmi kódjaim,
amikkel átjuthatok a blokádon. És az adattáblám tele van a
legfrissebb információkkal, táblázatokkal, diagramokkal,
valamint a legfejlettebb műszaki eszközök és hiper-űri
utazás titkainak leírásaival. Amikor visszatérek a Kubindire,
végre a népem összes tagja meg fogja tudni, hogy a
Birodalom elzárja őket a tágabb univerzumtól, akadályozza
őket abban, hogy elhagyják a bolygót. És vannak titkos
anyagaim, amelyeket felhasználva fegyvereket gyárthatunk,
hogy aztán lerobbantsuk az égről a felettünk cikázó TIE
vadászokat. Holnap megkeresem a droidokat. Begyűjtöm a
jutalmat. És elmegyek innen.

***

Chalmun kocsmájában kezdem a napot. Labria, a

devaroni már itt van, gőgösen mosolyog, és az ujjaival
dobolja egy olyan zene ritmusát, amit rajta kívül senki sem
hall. Behúzódom egy sötét fülkébe, és az egyetlen italt
rendelem, amit képes vagyok meginni, egy gyenge méz-
sört, amit a Geonosison kotyvasztanak. Hónapok alatt
iszom meg egy egész palackkal, de fizettem Wuhernek,
hogy tartson belőle egyet. Mostanra csak pár korty maradt
benne, a zöld folyadék alján kukacok úszkálnak.
Belemerítem az ormányom végét, iszom egy apró kortyot,
de ezer másik száj ízét érzem a mocskos poháron. Szinte
mindent hallok, ami elhangzik körülöttem, és délig senki
sem beszél a droidokról. Kiszürcsölöm a rovarokat a
poharam aljából, és távozom, pont akkor, amikor egy másik
csuklyás alak is kisurran az ajtón. Odakint valami olyasmit
teszek, amit ritkán szoktam: veszek egy mély lélegzetet az
ormányomon keresztül, és ezzel magamba szívom a
környék összes szagát. Fájdalom lobban a fejemben; ez így
túl sok volt. Ez a hely nagyon zsúfolt, túl mocskos,
túlságosan tele van eleven testekkel. Forró fém szagát
követem, de csak egy javát találok, aki a megszokott
ócskaságokat árulja. A következő szag, ami droidoktól is
eredhet, egy roncshalomhoz vezet, ami egy bűnöző háza
mellett áll. Egy aranyszínű és egy zömök gépezetet keresve
sietek droidtól droidig. A reményem egyre fogyatkozik. Ha
a keresett gépek a sivatagban vannak, megszenvedem,
mire rájuk találok. Hiába viselek védőszemüveget, a vakító
ragyogás kegyetlenül bántja a szememet. Aztán hirtelen
megérzem. Új szagok szállnak felém.

Egy régi sikló kipufogógázai, és nap-égette droidok

átható szaga. Nincsenek olyan közel, mint szeretném, és
attól félek, hogy mire odaérek, ahonnan a szag eredt, a
droidok rég eltűnnek onnan, elnyeli őket a labirintus.
Átvágok a Chalmun kocsmája előtti téren, és veszekedést
hallok odabentről. Már megint Ponda Baba és Evazan…
idegeneket zaklatnak. Elrejtőzöm egy árnyékos zugban, és
ők ketten hamarosan kitántorognak a kocsmából. Evazan a
kezében tartja Ponda Baba egyik karját, mintha ocsmány
műtéteinek egyikét végezné éppen. A megégett hús bűzétől
undorodva ráncolom az ormányomat, a sebből még most is
gusztustalan, vörös vér csordogál.

Miután eltűnnek a szemem elől, besurranok a kocsmába,

nekitámaszkodom a falnak, és mélyen az arcom elé húzom
a csuklyámat. Különös szag járja át a levegőt, valami, amit
még sosem éreztem. Olyan, mint az izzó szikla, mint az
életre kelt villám szaga. Követem, mígnem megtalálom a
forrását: három ember és egy vuki. Az egyik ember a
hírhedt Han Solo. A két másik el akar jutni az Alderaanra a
két droidjával. Majdnem felnevetek. Tudják ezek az
emberek, mi az a titkolózás? Keresik őket, a város tele van
rohamosztagosokkal, erre nyíltan közlik a szándékaikat. Ez
így szinte túl könnyű. Viszont a droidok nincsenek velük,
ezért kisietek az utcára, és a kocsma, illetve az űrkikötő
közötti szakaszon behúzódom egy zugba. Ha üzletet kötnek,
és biztosra veszem, hogy megkötik, mert Hannak pénzre
van szüksége, erre fognak jönni. Hamarosan megkapom az
erőfeszítéseimért járó jutalmat. Felbukkannak az emberek,
méghozzá egy aranyszínű és egy zömök droid
társaságában, és valamennyien a Millennium Falcon dokkja
felé sietnek. Örömmel ráncolom az ormányom, és keresek
egy csendes helyet, hogy felhívjam a birodalmi
ismerősömet. Szerencsére protokoll-droidok figyelik ezt a
csatornát, ezért beszélhetek kubaz nyelven, és nem kevés
örömöt okoz, hogy megízlelem az otthon szavait…

– Megtaláltam a droidokat – mondom –, Mos Eisley

űrkikötőjében. 94-es dokk.

– Vettem – válaszol egy géphang. – Az elfogás után utaljuk

a pénzt.

Hogy én mennyire utálom a droidokat… A kubazok ilyen

vagy olyan módon közlik másokkal azt, amit tudatni
akarnak velük, az emberek mindent közölnek, de a droidok
semmit. Követem a zsákmányt, hogy megbizonyosodjak
arról, hogy valóban a 94-es dokkhoz mennek. Megállnak a
rámpa előtt ahelyett, hogy berohannának a hajóba. Én
feltűnés nélkül ácsorgok egy fal mellett, mígnem befutnak a
rohamosztagosok.

– Ez a 94-es dokk? – kérdezi tőlem az egyik.

 – Igen, arra! Oda menjenek! – válaszolom, és bár
izgalmamban megfeledkezem arról, hogy a közös nyelven
beszéljek, a katona megérti a feleletet, és elrohan. Amikor
meghallom a sugárnyalábok süvítését, elmenekülök a
környékről. Az égő anyagok szaga annyira ingerli az
ormányomat, hogy megfájdul a fejem, és az erős, villogó
fények csak tovább rontanak a helyzeten. Én nem erre a
világra születtem. Jó, hogy a piszkos munkát
meghagyhatom másoknak. Visszamegyek a kocsmába, és
rendelek még egy pohár méz-sört. Úgy helyénvaló, hogy
kiürítsem a palackot, mielőtt elmegyek innen, és olyan ez,
mintha bizonyítékot adnék magamnak arról, hogy egyetlen
kubaz sem marad ezen a szikkadt bolygón.

– Kettőt egy nap? – kérdezi Wuher, de tudom, hogy nem

számít válaszra. A pultos továbbmegy, én iszom egy kortyot,
és előveszem az adattáblámat. A pénz bármelyik
pillanatban megjelenhet a számlámon. Erre várok, hogy
aztán kiválasszam a leginkább elviselhető csempészt, és
hazavitessem magam. Szinte minden megtakarított
pénzemet odaadtam a lányom üzenetéért, így most
rendkívül fontos, hogy megkapjam ezt a jutalmat.

– Jó a banda, mi? – jegyzi meg Labria, és rám ragyogtatja

a valódi mosolyát, amivel hegyes fogait is megvillantja. Ez
egyszer őszintén felelek:

– Elviselhető, de hiányoznak belőle a magasabb tónusok.

A devaroni megrázza a fejét, és bosszúsan felmereszti a

fülét.

– Nem tudsz te semmit – morogja rosszkedvűen. Ő

valóban keveset tud. Egy kubaz zenekar legalább
háromszor annyi tagból áll, mint ez az egyszerű bith csapat,
és a mi zenénk sokkal összetettebb és kifinomultabb, mint
az ő, főleg fúvósokra alapozott zenéjük. Valaha magam is
tehetséges ütőhangszeres voltam.

– Talán igazad van – felelem a békesség kedvéért. Megint

az adattáblámra pillantok, és a kreditek még mindig nem
érkeztek meg. Mialatt az egyenleget bámulom, új üzenet
érkezik. „A droidok elkerülték az elfogást. A jutalom nem
kerül kifizetésre.” – Ez áll benne. És ennyi. Az ormányom
megereszkedik és csalódottan csüng. Egy-két napom van,
esetleg csak néhány órám arra, hogy pénzt szerezzek és
elhagyjam a bolygót, amíg a birodalmi kódok még
érvényesek. Átfutom a hirdetéseket, újonnan kitűzött
jutalmakat keresek, vagy olyanokat, amiket eddig nem
vettem észre.

Gyors és könnyű munka kéne, hogy érkezzen egy kevés

kredit a számlámra, legalább annyi, amennyi az utazáshoz
kell. Nem feledkezem meg arról, hogy odahaza a klánom
olyan gazdag, hogy simán megvehetné ezt a kocsmát, az
összes vendéggel együtt. Csakhogy a lányom üzenete
elvitte minden pénzemet, és a rokonaim nem hagyhatják el
a Kubindit, én pedig nem tudok üzenni nekik. Így aztán itt
üldögélek, nyakig a mocsokban, oly közel és mégis oly távol
attól, hogy elbúcsúzzak a feleségemtől, és viszontlássam a
gyermekeimet, és megismerjem az unokáimat.

– Rossz hír, Hosszú Ormány? – kérdezi Labria. Megrázom

a fejem. Ha ismerne engem, ha ki tudná olvasni az apró
jelekből, hogy mit érzek, nem kérdezte volna meg. De
amikor rám néz, csak egy csuklyát lát, egy védőszemüveget
és egy hosszú ormányt. Nem többet, nem kevesebbet.
Nincsenek jó prédák, nincsenek egyszerű
információvadászatok. Semmi, amihez az én képességeimre
és tehetségemre van szükség.
 – Szükségem van egy munkára – felelem Labriának. –
Gyors munkára. Még ma.

Új-keletű érdeklődéssel néz rám, és hallom, hogy a fogai

meg-megcsikordulnak egymáson, mialatt gondolkodik.

– Ismered Derridát, a kettont? – kérdezi aztán. Biccentek

egyet. – Kell neki egy kettes számú egy munkához. Ma éjjel.

– Te miért nem vállalod el?

Labria felnevet, iszik egy kortyot aranyló italából, és

elgondolkodva felel:

– Nekem ez túl sok.

– Valaki más miért nem vállalja? – Jelentőségteljes

pillantást vet a pultra, mire én elővarázsolok egy
félkreditest. Eleget figyeltem már a devaronit ahhoz, hogy
tudjam, ingyen a kezét sem emeli fel.

– Ez a munka a Szövetség ellen van. Senki sem akar

odaállni valamelyik oldalra – magyarázza gúnyosan, és
körülnéz a söntésben. – Az emberek nem, úgy értem. Az
egyik gazda pont olyan, mint a másik. – Hát ebben téved.
Pontosan ez a feltételezés juttatott engem ide. A
birodalmiak elhitették velünk, kubazokkal, hogy a
Szövetség az ellenségünk. Mások nem világosítottak fel
minket, és csak abban tudtunk hinni, amit mondtak nekünk.
Hogy mekkorát tévedtünk! És mert a Birodalom
szolgasorba taszította a népemet, belőlem pedig kis híján
agyatlan drónt csinált, szükségem van arra a pénzre.
Nagyobb szükségem van rá, mint arra, hogy igazságot
szolgáltassak. Emellett, amennyire ismerem az
intergalaktikus történelmet, egy kis orgyilkosság egy
elmaradott bolygón nem fogja megváltoztatni az egész
univerzumot.
 – Szólj neki, hogy benne vagyok – mondom halkan. Labria
elküld egy üzenetet az adattábláján.

– Kész. Derrida hamarosan elküldi neked a koordinátákat

– mormolja, majd iszik egy kortyot, és úgy néz rám, mintha
először látna. – Tudod, egyesek azt mondják, hogy te vagy a
legnagyobb kém a Mos Eisley űrkikötőben. Egyesek azt
állítják, hogy veszettül gazdag vagy. Egyesek azt mondják,
hogy mohó vagy, elvtelen, és mocskos, és csak azért
csinálod azt, amit csinálsz, mert élvezeted leled oly sok
ügyesen kigondolt terv lerombolásában. Szóval, áruld el
nekem, Hosszú Ormány: mi vagy te valójában? – A pultot
bámulom pár pillanatig, aztán rájövök, hogy Labria a
védőszemüveg miatt nem láthatja a szememet. Lassan és
nyomatékosan kopogok a pulton a mutatóujjammal. Labria
vihog, és visszaadja a félkreditesemet.

– Én vagyok az, aki nagyon messze van az otthonától –

válaszolom végül. Elrakom a félkreditest, és kisietek a
kocsmából, hogy felkészüljek az utolsó munkámra.

Fordította: Szente Mihály

 Daniel José Ulder
Viharban születtek
A Galaktikus Birodalom Birodalmi Hadseregének
rohamosztagos hadteste

Hivatalos birodalmi formanyomtatvány a rendkívüli

események jelentéséhez

Utasítások:

Teljesen és maradéktalanul töltse ki az űrlapot! Minden

részlet fontos lehet! Néha a látszólag apró elemek is
megváltoztathatják az egész történetet. Ennélfogva semmit
se hagyjon ki! Legyen alapos! Kövesse gondosan az
utasításokat, és adjon választ a kérdésekre minden egyes
részben! Fessen képet! És ne feledje, amennyiben nem
tartja magát a birodalmi katonai szolgálati szabályzathoz,
az kötelességszegésnek minősül, és fenyítést von maga
után, úgymint illetménymegvonás, fogda, leszerelés,
és/vagy azonnali kivégzés. Tartsa szem előtt, hogy ez egy
hivatalos birodalmi dokumentum, és az ön által leírtak,
valamint a valóban megtörtént eset részletei közötti
eltérések a birodalmi katonai szolgálati szabályzat
megszegésének minősülnek, és megtorlást vonnak maguk
után. Köszönjük a szolgálatát!
 Név: Sardis Ramsin

Alakulat: rohamosztagos hadtest.

Egység: 7-es gyalogos járőr.

Azonosítószám: TD–7556.

Közvetlen elöljáró: TD–110 őrmester.

A rendkívüli eset helyszíne (régió, bolygó,

település): Külső Gyűrű, Tatuin, Mos Eisley.

Az egységének más tagjai is érintettjei voltak a

rendkívüli eseménynek? Ó, hogyne! Nagyon is.

Kik? (Sorolja fel őket!): Gyakorlatilag mindenki.

A rendkívüli esemény során megsérült egy vagy több

tiszt? Hát, nagyon remélem.

Sorolja fel a tiszteket, akik sérülést szenvedtek az

esemény során. Ezt inkább kihagynám.

Ön tiszti rangban szolgál? (Ha nem, a következő

kérdést hagyja ki!) Nem.

Milyen jellegű sérülést szenvedett az esemény

során?

Az esemény érintettjei képesek magyarázattal

szolgálni a történtekről? Hát, rohadtul nem.

Milyen események vezettek a rendkívüli

eseményhez? (Részletesen számoljon be róluk!) Na jó,
akkor, azt hiszem, a Mos Eisley-i bázissal kell kezdenem.
Tarkin nagymoff leküldött egy külön egységet arra a
bolygónak nevezett hónaljra, ami gyakorlatilag a galaxis
alfele, hogy kerítsünk elő pár elkóborolt droidot. Legalábbis
én ezt hallottam. Tudják, nekünk aztán nem sok mindent
mondtak el. Bár gondolom ezt tudják, mert ők maguk, de
ezzel elkalandoztam, meg minden. Szóval, ott üldögéltünk
aláöltözetben, ami mellesleg, ha már így szóba jött, tök jó,
meg hasznos, meg minden, amikor a Fazon vagy a Rhen
Varon fagyasztjuk a golyóinkat, de a két naptól sütött
Tatuinon csak arra jó, hogy megfőjön benne az ember, hogy
a homok bejusson a legemlíthetetlenebb és elérhetetlenebb
helyekre is. Ezért külön köszönet jár. Ami pedig a sisakok
hőszabályzóját illeti, az aztán végképp ámítás: semmit sem
érnek. Szóval, tudják… kezdeni kéne velük valamit. Na
mindegy, ott fetrengtünk, és vártuk, hogy parancsot
kapjunk 110-estől.

TD–4445 őrmester a városban kóválygott a maga banthás

szakaszával (a meló-dramatikus rádióüzeneteikből ítélve).
Én igazán nem tudom, hogy a banthás szakasz körül mire a
nagy hűhó. Mondjuk, az tény, hogy elég menők. Mialatt mi
úgy cikázunk ide-oda, mint a hologramok a dejarik-táblán,
azok a szerencsés hólyagok elegánsan vonulnak a
sivatagban a harmathátúakon. És hát azok az állatok…
nem, ezt nem biztos, hogy el tudom magyarázni. Van
bennük valami szépség. Úgy mozognak, hogy minden
részecskéjük tökéletesen igazodik és teljesen szabad.

Átviszik az embert viharon, folyón, vagy akár egy

épületen is. Kitapossák a kriffet mindenkiből, aki az útjukba
áll. Lényegében a rohamosztagosok legjobb barátai. Mielőtt
bárki bármit mond, kérdezték, hogy akarok-e a
banthásokhoz kerülni, és nem, nem fogadtam el. Nem, nem
tudom, hogy miért, de még most is bosszús vagyok miatta.
Tehát, mialatt ott üldögéltem, pont ezen rágódtam – miért
nem helyeztettem át magam a banthásokhoz, mert akkor
nem kéne ebben a töketlen gyalogos járőrben
töketlenkednem. És Tintop megint kezdett kiidegelni, ha jól
csal az emlékezetem. Beszólt valamit TD–787-nek, amitől az
hencegni kezdett, és TD–787 éppen készült rommá verni őt
(megint!), amikor az Öreg megszólalt, és azt az egész 7-es
egység tudta, hogy amikor az Öreg mond valamit, hát
mindenki odafigyel. Bár őszintén szólva, ami kidől abból az
ereklyéből, annak a 99 százaléka bantha-húgy. De mit
bánom én, arra jó, hogy megtörje az egyhangúságot.

– Na, ürgék, aztán tudjátok-e, miért vagyunk mi olyan

kemény fickók? – kérdezi olyan titokzatoskodó hangon az
Öreg. TD–787 megdermed ugrás közben, mivel éppen ki
akarja taposni azt az amúgy is haszontalan életet Tintopból,
de aztán csak elfordul, és azt feleli:

– Gondolom, mert olyan szép, vödörforma sisakot

viselünk, és ettől rohadt keménynek érezzük magunkat. –
Mindenki felvinnyog, mert ez tényleg vicces lett volna, ha
viccesnek szánja, de az az igazság, hogy TD–787-ből
születésétől fogva teljességgel hiányzik a humorérzék…
szóval, még viccesebb lett attól, hogy ő teljesen komolyan
gondolta. Akárhogy-is, valamennyien röhögünk egyet,
kivéve az Öreget, aki rosszallóan ráncolja a homlokát – a
vén klón arcára mindörökre rádermedt ez a kifejezés –, és
azt feleli:

– Lehet, hogy te ettől, de vannak, akik természetükből

eredően kemények.

– Azért, mert mi viharban születtünk – szól közbe 110–es

őrmester, aki ebben a pillanatban lép be az ajtón. Aztán,
mert 110-es mindig mindent kétszer mond, nagy komolyan
megismétli: – Viharban születtünk. – Nem akarok hazudni:
tiszteletet parancsoló látványt nyújtott, ahogy ott állt, teljes
páncélzatban, a sisakjával a kezében. A Tatuin napjai
hátulról világították meg, és a teste hosszú árnyékot vetett
a körlet padlójára.
 – Úgy van – helyesel Crag. – A történelem viharában.
Mialatt a galaxis a káoszból átment a rendbe,
megalapították a hadtestünket, hogy az tartsa fenn a
rendet.

– Legalábbis, ez az egyik változat – mondja 110-es

őrmester. Bár hátulról kapja a fényt, és nem láthatom az
arcát, tudom, hogy mosolyog. Érződik a hangján. Ő is egy
olyan végletekig lojális típus, akinek az egész Galaktikus
Birodalom ott csillog a szemében, és akármilyen
nyomorúságos küldetést kap, azt tökéletesen kezelhetőnek
érzi, és meg van győződve róla, hogy az is egy nagy, csodás
terv egy apró részlete. Ez így rendben is lenne, de a
seggem tele van homokkal, és a forróság nem fog enyhülni,
így aztán azt kívánom, bár csak a lényegre térne. És meg is
teszi: – Menetparancs, fiúk! – Mindenki felnyög. 110-es
nagy bölcsen nem vesz rólunk tudomást. – Bemegyünk Mos
Eisleybe – teszi hozzá. (A támaszpont a városon kívül van,
látszólag azért, hogy ne tudjunk közelebbi kapcsolatba
kerülni a helyiekkel, de inkább… sok esély van rá, ha értik,
mire gondolok. Továbbá, a városon kívül, közelebb a
végeérhetetlen sivataghoz, amiben javák élnek, és ahol az
ember ezernyi módon megnyuvadhat. Továbbá: homok.
Rengeteg homok. A világegyetem összes homokja.) Ehhez
viszonyítva maga Mos Eisley nem tűnik olyan
veszedelmesnek. Ha azok a droidok a sivatag mélyén
kóborolnak, aligha fogják elérni a várost egy darabban,
fogalmazzunk így.

Már az is elég pocsék, hogy egy bantha-trágyától bűzlő

bolygón kell rohangálni, titkos terveket vagy mi a fenét
keresgélve. Nem kéne tetézni azzal, hogy még több
homokot kell elviselnem. Megértik, ugye? Főleg, ha ott
vannak a harmathátúak. És talán… hát, egy
rohamosztagosnak is lehetnek álmai, nem igaz? Nincs
mese, felszerelkezünk. Felvesszük a nem sokat érő,
műszakilag elavult, és rém kényelmetlen páncélunkat, a
fejünkre húzzuk szemétdombra való sisakunkat, amiben
rohadást sem látunk. Aztán felvesszük az E–11-eseket,
amiket maguk adtak nekünk, és amivel jóval a célpont
mellé kell céloznunk, mert úgy van némi esély arra, hogy
eltaláljuk. Fogadják hálás köszönetemet ezekért a remek
cuccokért!

Mit tett ön azon események során, amelyek

elvezettek a szóban forgó rendkívüli eseményhez?
Semmit, csak ültünk ott. Most őszintén, drága
vizsgálótisztek, milyen idióta kérdés ez? 110-es kiadta a
menetparancsot, hát mentünk. Ha nem tesszük, azonnal
kivégeznek minket, emlékeznek? Vagy távolról megfojt
minket a mi imádott fővarázsló nagyfőnökünk. Ezt azért
kevesen választanák, kösz szépen! Na tehát,
felszerelkezünk, kivonulunk, és hamarosan ott mászkálunk
Mos Eisley szívében, lassan átsülünk a páncélunkban, meg
abban az óriási fekete testzokniban, és én egyre jobban
vágyom valami innivalóra, de nem arra a fajtára, ami a
szomjat oltja. Inkább egy olyanra, ami kiszárítja az embert,
ha értik, mire gondolok. Egy alkoholtartalmú italra, ami
pezseg egy kicsit. Java-lére, ha nem fogalmaztam elég
világosan. Egy rohadt italt akartam.

És nézzék: nem volt nyom, amit követhettünk volna,

akkor meg mit számított, hogy merre megyünk abban a
nyomorult patkányfészekben?

– Szerintem lehetséges, hogy bementek a kocsmába –

mondom határozottan, hogy lehetőleg senki ne kezdjen
vitatkozni. De természetesen TD–787 nem lenne TD–787,
ha nem ellenkezne minden adódó alkalommal, és most is
rázendít:
 – Te mit gondolsz erről, őrmester? – Éppen készülök
ráförmedni, amikor 110-es – 110-es őrmester, hogy
előírásosan fejezzem ki magam – feltartja a kezét, és
roppant komolynak tűnik.

Nézzék, én nem tudom, hogy jártak-e valaha Mos

Eisleyben, de az tény, hogy vagy nyolcmillió harcedzett,
vonagló, nyálkás, kúszó-mászó, soklábú, idegbeteg, csápos,
tomboló elmebeteg él ott. Igen, az egy űrkikötő, de ha
valaki a galaxis zsákutcáját keresi, csak oda menjen. És
persze bőven van gyanús külsejű droid is. Ott ballagnak az
utcákon, vagy rozsdás kerekeken gurulnak, vagy lebegtető
hajtóműveken imbolyognak. Használtcikk-kereskedések és
pénzváltók előtt ácsorognak, csipognak, és sípolnak, és
berregnek, és roppant önérzetesnek mutatják magukat.
Nem szeretem a droidokat, ezt most közlöm, ha valakinek
kétségei lennének. Idegesítenek. Éppen ezért lett
emlékezetes az, hogy 110-es őrmesternek fura érzése
támadt, amikor egy sikló jött felénk, benne két droiddal,
egy öreg fickóval, meg egy kölyökkel. Jellegtelenek voltak
minden ízükben, de 110-es valamiért felszívta magát, és hát
az ő vállán volt a sárga lap, nem az enyémen, vagyis… ő
mondta meg, mit csinálunk. Körülvettük a siklót, komolyan
és fenyegetően, bár csak nálunk voltak fegyverek.
Akármilyen ócskák is, gyorsan elintéztük volna velük a
kölyköt, és azt az eléggé leharcolt nagypapát. 110–es
megkérdezi tőlük, mióta vannak náluk a droidok, és ők
mondanak valamit.

Őszintén szólva nem nagyon figyelek oda, mert a kocsma

közelében vagyunk, és úgy számolom, hogy ha gyorsan
lezavarjuk ezt az ügyet, beugorhatok egy java-lére, és
annyi! De az öreg 110-es mást tervez, naná, mert a lázadók
nyilván egy rozoga öregre alapoznak, meg egy kölyökre,
akire ráférne egy hajvágás, szóval, a lázadók nyilván
ilyenekkel szállíttatják le a szigorúan titkos rakományukat.
A nagyra becsült 110-es elkéri az azonosítójukat. Ha valaki
átlátna azokon a hülye vödrökön, amiket viselünk, láthatná,
hogy forgatom a szememet. Biztosra veszem, hogy
mindannyian ezt tesszük, leszámítva TD–787-et. Mert amit
a parancsnok művel, az eléggé idegesítő.

Az öreg fickó azt mondja:

– Nincs rá semmi szükség, hogy megnézzék az iratainkat.

– Először az jut eszembe: mi van, a vénség birodalmi, vagy
mi? Van benne valami, amitől olyan, mintha közénk
tartozna, de megviselt és kattant, az biztos. Talán az
akcentusa miatt tűnik furának. De nem sokáig
gondolkodom ezen, mert a következő dolog, ami történik,
hogy száz százalékig, teljes bizonyossággal tudom, hogy
nem kell megnéznünk az irataikat. Elsősorban azért, mert
tényleg feleslegesnek tűnik, de figyeljenek csak: le kellene
fogniuk és a képembe kellene dugniuk az irataikat, ha azt
akarnák, hogy megnézzem őket. Valahogy parancsolóan
fontos, hogy ne nézzem meg, pont ebben a pillanatban.

Mi több, nem akarok mást, csak elhúzni innen a krizzbe.

És nemcsak azért, hogy bedobjak egy java-lét. Aztán úgy
tűnik, 110-es őrmester magához tér.

– Nem szükséges megnéznünk az irataikat – mondja

közönyösen.

Majdnem felkurjantok örömömben, de türtőztetem

magam.

– Nem ezek a droidok, amiket keresnek – teszi hozzá az

öreg. És igaza van. Annyira igaza van. Hát persze, hogy
ezek nem azok! 110-es egyetért, és aztán az öreg azt
mondja, hogy mehet a dolgára, én meg azt gondolom: igen!
Igen! Mondd ezt! És 110-es megint egyetért. Szóról szóra!
 – Továbbengedhetik – mondja erre az öreg.

– Továbbmehet! – feleli 110-es és bólint egyet. Aztán,

mert ő a 110-es, és ő már csak ilyen, megismétli a
nyomaték kedvéért.

Mit tett a rendkívüli eseményhez vezető események

után? Hát mentünk, és legurítottunk a torkunkon némi
java-lét, drága barátaim. Mégis, mit gondoltak? Addigra
már torkig voltunk az egésszel. Végül persze eljutottunk a
kocsmához, és ott álltak. Nem, nem azok a droidok, amiket
kerestünk. Harmathátúak. Két gyönyörű, csillogó
harmathátú. Nőstények lehettek, azt hiszem. Csak álltak
ott, nagyokat szuszogtak, és talán az életükről töprengve
napoztak. Abban a pillanatban, őszintén szólva, nem
érdekeltek sem a droidok, sem a Galaktikus Birodalom, de
még a java-lé sem. Nem akartam mást, mint odamenni
hozzájuk, rátenni a kezemet az orrukra, és egy darabig
csak némán ácsorogni. De a harmathátúak jelenléte azt
jelentette, hogy TD–4445 osztaga a környéken van, ezért
bementünk, és gyorsan körülnéztünk, nehogy a másik
egység megelőzzön minket, és hamarabb vigye be a
droidokat.

– Kedvesek legyetek, fiúk! – parancsolja 110-es, és az

Öreg felröhög. Bemegyünk abba a nyavalyás koszfészekbe,
és azonnal körülvesznek minket a csillagközi csőcselék
tagjai, az aszteroidaürülékek, és ránk borul az olcsó pia és
a testek bűze, azoké a testeké, amelyek heteken át
aszalódtak űrhajókban anélkül, hogy víz érte volna őket.
Először egy ithorit pillantok meg, és elég idegesnek tűnik.
Meg sem próbálnék bezúzni egy olyan fejet, mint az övé, de
ezt a fickót láthatóan megrázza a felbukkanásunk.
Fenyegetően nézek rá. Ezt persze nem láthatja, de nem is
számít, gyorsan eloldalog a közelünkből. Az egész helyiség
vibrál valamitől, ami az előző percekben történt. Egy sóvár
képű kis izé vért töröl fel a padlóról, és valaki fénykardról
suttog a közelemben.

Még hogy fénykard! Fáradt vagyok, ember, annyira

fáradt. TD–787 és 110-es a pultost faggatja, aki egy
sarokasztalra mutat. Alighanem ott kéne lenniük azoknak,
akik érintettek az ügyben, amelynek végén vér került a
padlóra. Én pedig megragadom az alkalmat, és intek, hogy
inni akarok. A pultos mogorva alak, csak megvetően rám
néz, és elfordul. És ekkor észreveszem, hogy Tintopnak
sikerült piát szereznie. Az átkozott bolond feljebb húzza a
sisakját, hogy igyon pár kortyot, én pedig készülök
lehordani, amikor udvarias köhécselést hallok a mellettem
lévő szék felől.

Egy talz üldögél ott, tudják, egy olyan kis szürke, szőrös
lény, alapjában véve úgy néz ki, mint egy evok, akit
alaposan orrba gyűrtek ököllel. A pultnál ül, közvetlenül
mellettem, az ormányát vagy mijét vakargatja, és engem
néz, legalábbis ezt hiszem. Aztán bugyborékol valamit.
Nem sokat törődöm azokkal a nyelvekkel, amiket nem
ismerek, ezért csak megrázom a fejemet, és ekkor a pultos
(ha már arcokról és ökölcsapásokról beszélünk, hát ő is
kaphatott néhányat) odaszól nekem:

– Azt mondja, hogy a droidok, amiket keresnek, kimentek

a sivatagba pár buckalakóval.

Aztán, mintha megpecsételne egy alkut, lerak elém egy

italt. Vetek egy pillantást Tintopra, aki éppen a magáért
szürcsöli, majd átnézek a helyiség másik végébe, ahol 110-
es, az Öreg, és TD–787 a zenekart piszkálják. Aztán az
italra nézek, és a várakozó talzra. Információgyűjtés, igaz?
 – Mikor mentek el? – kérdezem, majd megemelem a
sisakomat, és leengedek a torkomon egy kellemesen hosszú
kortyot. A szürke fickó megint bugyorog, és a pultos azt
mondja:

– Pont akkor mentek ki, amikor maguk bejöttek. Azt

mondja, van velük egy bantha is.

– Egy bantha! – kurjantja Tintop olyan hangon, amiből

kitűnik, hogy máris zizeg az agya. Odahajol hozzám, és
megkérdezi: – Megbízhatunk ebben a kis szőrcsomóban? Te
is tudod, Ram, hogy ebbe a kocsmába nem a Birodalom
rajongói járnak. – Megvonom a vállamat. Mostanra abban
sem vagyok biztos, hogy én magam mennyire kedvelem a
Birodalmat, őszintén szólva. Ha jobban belegondolok, nem
nagyon, sőt. Utálom az egységemet. Utálom az
egyenruhámat. Utálom, hogy egyik pillanatról a másikra
beküldenek a galaxis bármelyik hulladékgyűjtőjébe, hogy
ott kivégezzek valami agyatlan barlanglakót. Állandóan van
egy olyan érzésem, hogy a világ talán csodálatos lenne, ha
nem azon a karcos és mocskos szemlencsén át nézném. Ha
nem lennék tagja ennek a röhejes hadseregnek. Tintop is a
vállát rángatja, mert akár ugyanúgy érez a Birodalom iránt,
mint én, akár nem, általában véve semmi sem érdekli.
Különösen akkor nem, ha van benne egy-két pohár lé. Az
Öreg és 110-es visszajönnek hozzánk, és szólnak, hogy nem
volt ott senki, csak egy csempésznek látszó csempész, meg
a vukija, és hogy a kihallgatás nem hozott eredményt. Mi
pedig közöljük velük az új információt.

– A rohadt életbe – morogja 110-es, mialatt

átnyomakodunk a tömegen, és kimegyünk a kocsmából. –
Egy rakás kriff az egész!
 Írja le a szóban forgó rendkívüli eseményt. Minél
részletesebben! Huh… hát, ami azt illeti… Miután
elhagytuk a kocsmát, minden olyan gyorsan történt.
Először-is, a harmathátúak ugyanott álltak, csak
legelésztek és talán mosolyogtak is. Képes mosolyogni egy
harmathátú? Szerintem igen. Azok biztosan láttak minket,
és bólogattak. Hirtelen TD–4445 jelentkezett rádión, és azt
mondta:

– Forró nyomot követve eljutottunk néhány lázadóhoz.

Úrhajót szereztek, és megpróbálják elhagyni a Tatuint.

– A mi friss információnk szerint a sivatag felé tartanak

néhány buckalakóval – feleli 110-es. – Ki a forrásotok?

– Garindan – jön a sistergő válasz.

– Garindan, a kubaz? – kérdi 110-es.

– Igen, ő. Követi a gyanúsítottakat. Folyamatos

tájékoztatást adunk. – Nézzék, én igazán nem vagyok
fajgyűlölő, meg minden, de a kubaz egy eléggé hulladék
népség. Az, pont, és nincs kivétel. Szóval, fiúk, egy hosszú
orrú, szemüveges hólyag információt adott nektek. És ti
hisztek neki? Én inkább nem. Őszintén szólva nagyon nem,
és ezt meg is mondom 110-esnek.

– Ettől függetlenül – kotyog közbe TD–787, mert miért ne

tenné, és nagyon szeretném addig ütni, amíg mozog –, a
fickó egy igazolt birodalmi forrás. Az ő infója szerint kéne
először cselekednünk. Jól mondom, parancsnok? – Talán az
italnak is van szerepe benne, de itt és most nagyon
szeretném lecsapni TD–787-et. Ha megtenném, a többiek
nevében is cselekednék, ebben majdnem biztos vagyok.
Azok a harmathátúak pontosan az orrunk előtt vannak, és a
lázadók távolodnak, mialatt mi locsogunk, és hamarosan
belevesznek a Tatuin végtelen homoktengerébe. 110-es a
fejét rázza, aztán bólogat. Épp oly tehetetlen, mint mindig.

– A birodalmi forrás infóját követjük – motyogja aztán.

– Megerősítést kaptunk! – kiabálja hirtelen TD–4445 az

adóvevőn át. – A lázadók a dokkok felé tartanak. Minden
egység azonnal jöjjön a 94-es dokkhoz!

– Itt a válasz – dörmögi 110-es, és máris nekilódulunk.

Mire tiltakozhatnék, már a forgalmas utcákon rohanunk,
félrelökve az útból pár büdös javát. Tudom, hogy nem ezt
kéne csinálnunk. Az egész testemet átjárja az érzés. De
katona vagyok. Rohamosztagos. A Galaktikus Birodalom
arctalan ökle vagyok. Mi mást tehetnék? Ott loholok a
társaim mellett, és igyekszem kirekeszteni a tudatomból azt
a mélyen gyökerező érzést, ami úgy húz vissza, a kocsma
felé, a harmathátúak felé, mint egy vonósugár.

– Erre! – kiabálja az Öreg, mert ő az, aki mindig mindent

tud. És ekkor biztosan vagyunk valahol. A görbe, koszos
falak, a homokkal teli sikátorok, és a figyelő szempárok
ismerősnek tűnnek, de egy egész rakás hely így néz ki,
vagyis mi az ábra? – Most pedig arra – mondja az Öreg, és
mi követjük, mert mi mást is tehetnénk? Parancsokat
hajtunk végre. Ez a létezésünk lényege és összege. Azt
mondják, öljünk, és mi ölünk. Azt mondják, haljunk meg,
mire széttárjuk a karunkat, és az érkező sugárnyalábok elé
ugrunk. Az egész értelmetlen létünknek egyetlen parancs
véget vethet. Hogy itt csörtetünk ezekben a málladozó
mellékutcákban? Ez szépen összegzi az egész
nyomorúságos életünket. Mostanra egyértelművé vált, hogy
egyikünk sem tudja, merre van az a dokk, és nem is számít,
mert a lázadók nyilván rég kijutottak a városból, és elérték
a végtelen homokot. – Arra – vezényel az Öreg, és úgy
tűnik, kezd kifáradni, vagy talán közeledünk.
 Aztán rájövök, hogy határozottan közeledünk, mert
hajtóművek dübörgését és sugárnyalábok vijjogását hallom.
Hirtelen egy roncshalmaznak látszó tárgy lendül az
épületek fölé, és elszáguld az ég irányába. Az adó-vevő
cefetül sistereg, mindenki összevissza ordítozik, valaki
támogatást kér, de én már száz kilométerre járok. Amint az
a roncshalmaz felszállt, valami eltört bennem, és tudtam,
mit kell tennem. Fogalmam sincs, hogy hogyan, de tudtam.
Őszintén szólva, még csak azt sem mondhatom, hogy
tudatos döntés volt. Mire észbe kapok, visszafelé vágtatok
az utcákon.

Még csak azt sem tudom, hogyan tájékozódom abban a

városnak nevezett trágyadombban. Csak robogok előre,
mintha egy láthatatlan kötél húzna, aztán hirtelen
meglátom őket. Még most is ott állnak a kocsma előtt, ahol
voltak. A két harmathátú jól-neveltnek és kissé
türelmetlennek tűnik, azt kell mondanom róluk.
Odarohantam hozzájuk, alighanem így történt, mert a
közelebb álló ágaskodott egy kicsit, és horkantott egyet-
kettőt, de aztán megmarkoltam fél kézzel a nyerget, és már
fent is voltam rajta, eloldottam a kötelet, amivel kikötötték,
és elvágtattunk!

Hogyan reagált a szóban forgó rendkívüli

eseményre? Végigszáguldottunk Mos Eisley utcáin, a
harmathátú és én. Eggyé váltunk azokban a pillanatokban,
egy emberből, állatból, izomból, fogból és nyeregből
összeálló hullámmá változtunk. A csempészek és a helyi
lakosok futva menekültek az utunkból. Előre nézve láttam a
sivatagot, a felmérhetetlenül nagy homoktengert.

Homályosan emlékeztem rá, hogy van valami, amit meg

kellett volna tennem. Valami sürgős, ha minden igaz. De
valahogy ez sem számított. Csak az számított, hogy a
sivatag szele susogott a sisakom körül, hogy egy pompás
fenevad hátán ültem, és a forró sivatag terült el előttem.
Lázadók. Droidok. Ez az. A város széléhez érve
visszafogtam a hátasomat, és a szememhez emeltem a
távcsövemet. Nem láttam mást, csak homokot, homokot és
még több homokot, amelynek egyhangúságát csak
helyenként bontotta meg egy-egy kunyhó vagy
kommunikációs torony. A szörnyeteg türelmetlenül
mozgolódott alattam. A száguldás izgalmára vágyott.
Akárcsak én. És hirtelen megláttam! A láthatáron egy
bantha rajzolódott ki az egyik dűne gerincén. Néhány
buckalakó mozgott körülötte. A dűne csúcsa felé tartottak,
és láttam, hogy hamarosan eltűnnek a szemem elől. A
harmathátú oldalának ütöttem a sarkamat, és együtt
belevetettük magunkat a sivatagba.

Milyen kezdeti eredménnyel jártak a tettei a

rendkívüli esemény alatt? Fessen képet! Vicces, hogy
ezt meg kell kérdezniük. Az egész galaxis összesűrűsödött
körülöttem, homokká és dűnévé változott. Én egy apró
ponttá zsugorodtam, az élet apró pontjává, ami a nagy
semmi felé tartott. A fenevad nagy ugrásokkal haladt előre,
velem együtt száguldott a nagy semmibe.

Elővettem az adattáblámat, hogy elküldjem rajta ezt a

jelentést, és minden bizonnyal most kapnak hírt utoljára
rólam. Menet közben valamikor megszabadultam a
páncélomtól, aztán a napok elküldik megnyugtató
fényköveteiket, hogy táncoljanak a bőrömön, és a homokot
felkavarja egy semmiből támadt, harcias forgószél. A világ
tűzre gyúl, megtelik sikoltással és a sivatag finom porával,
és az egész olyan, mint egy halk, szörnyű suttogás arról,
hogy ez a világ, amit mindeddig halottnak hittem, nagyon is
él. Pontosan olyan, mint én: eleven, és újra meg újra
újjászületik a viharban, és teljesen szabad.

Fordította: Szente Mihály

 Wil Wheaton
Laina
Ryland felmászott a toronyba, és az eget fürkészte. A
vadászgépek már felszálltak, megelőzve a teherhajókat,
amiket ki kellett kísérniük a rendszerből. Tudta, hogy
helyesen cselekszik. Tudta, hogy Eron és Rhee rendesen
gondját viselik majd Lainának, jó anyák lesznek, és úgy
nevelik a kislányt, mintha a sajátjuk lenne, egészen addig,
amíg a család újra egyesülhet. Tudta, hogy rendkívül
kockázatos lenne, ha itt tartaná Lainát a Yavinon, ami
katonai célpontnak fog számítani, ha a birodalmiak egyszer
rájönnek, hogy létezik. Tudta, hogy elmehetne a kicsivel,
hogy a csapatából senki sem neheztelne rá, hogy most,
ebben a pillanatban is karjában tarthatná a kislányát,
mialatt egyre magasabban repülnének az atmoszférában a
viszonylagos béke és biztonság felé.

Ryland tudta, hogy nem ő az egyetlen a bázison – a

pokolba, még csak nem is ő van szolgálatban ezekben a
percekben –, aki elvesztett valamit, lemondott valamiről,
valamilyen áldozatot hozott a felkelés szolgálatában. De az,
hogy tisztában volt ezekkel a tényekkel, nem könnyítette
meg számára a helyzetet, nem tompította a fájdalmát.
Letörölte a könnyeit, a szeméhez emelte a szenzort, és
gondolatban elbúcsúzott a lányától, mialatt végignézte,
hogy a teherhajó eléri a légkör határát, és eltűnik a fekete
űrben.

– Arany torony az Echo Delta Egynek – mondta a

mikrofonjába. – Kiértek az atmoszférából, és szabad az út.
Végrehajthatják a hiper-ugrást. Az Erő legyen önökkel! –
Nem hitt az Erőben, de ma hajlandó volt kivételt tenni.
Elengedte a kommunikátor gombját, és halkan hozzátette: –
Vigyázzatok az én kicsi lányomra. – Aztán leült, és hosszú
ideig csendesen sírt.

Tizennyolc órával korábban…

Ryland megigazította a kamerát, és halkan köhécselt.

Lainára pillantott, aki nyugtalanul aludt a rácsos ágyában.
Félig lelökte magáról a takarót, és szinte teljesen az
oldalára fordult. Finoman rugdosott a lábával, a szeme
csukva volt. Ryland remélte, hogy a kislány szépeket
álmodik. Talán Fiona is szerepel az álomban, talán
mindhárman benne vannak, együtt… Óvatosan mozgott,
nehogy felébressze a kicsit. Aktiválta a kamerát, beállt elé,
és halkan beszélni kezdett.

– Szia, Laina. Néhány órával azelőtt rögzítem ezt a

felvételt, hogy felteszlek téged egy hajóra, ami elrepít a
nagynénikéidhez. Nem tudom, mennyi idő fog eltelni, mire
ismét találkozunk, és fontosnak tartom, hogy ne kelljen
addig várnod, ha tudni szeretnéd, hogy ki vagy, honnan
származol, és kik a szüleid. Remélem, mire elég idős leszel
ahhoz, hogy megnézd és megértsd a felvételt, ott leszek
melletted, és együtt fogjuk nézni, és nevetni fogunk azon,
hogy milyen idétlenül nézek ki most. De mióta csatlakoztam
a Felkelők Szövetségéhez, búcsút kellett mondanom sok
barátomnak, és sokan vannak, akiktől nem tudtam
elbúcsúzni…

Vett egy mély lélegzetet, hogy összeszedje magát. A

birodalmi megszállás alatt az élet szörnyű volt, és a felkelés
nem csupán helyes volt, hanem szükséges is. Sok jó
teremtmény áldozta fel az életét, vagy ami még rosszabb, a
szabadságát a zsarnokság elleni harcban.
 – Szóval – mondta Ryland, és remélte, hogy a mosolya
nem hat túl erőltetettnek –, ha így fogsz találkozni velem…
Szia, édesem! Én vagyok az apukád. Harmincnyolc
standard éves vagyok, te pedig kis híján kettő. Nem
mondhatok túl sokat, mert ha a birodalmiaknál köt ki a
felvétel, valamennyien bajba kerülünk, de jelenleg a
felkelők egyik támaszpontján vagyunk, és te itt alszol
mellettem. – Megfogta a kamerát, a kislányra irányította, és
tovább beszélt: – Ez vagy te! Ilyen kicsi vagy! – Szeretettel
nézte a gyermeket, és a halk szuszogását hallgatta. Úgy
érezte, mindjárt eszét veszti, és maga mellett tartja Lainát
ezen a helyen, ami ugyan nem volt biztonságos, de legalább
együtt lettek volna, viszont ha a Birodalom új harci
állásáról szóló hírek igazak… Összekaparta minden
bátorságát, ismét magára irányította a kamerát, és
folytatta: – Te és én akkor jöttünk ide, amikor hat hónapos
voltál. Rögtön azután, hogy az édesanyád meghalt.
Mindjárt mesélek róla, de előbb azt akarom elmondani,
hogy honnan származol.

– Egy felszín alatti bányatelepen születtél, egy holdon,

egy olyan helyen, amit Külső Gyűrűnek nevezünk. A
holdnak nincs légköre, ezért azok, akik ott élnek, sosem
jöhetnek fel a föld alól, sosem láthatják a csillagokat. De
ott, ahová utazol, minden éjjel nézheted a csillagokat. Az
édesanyád és én nem a holdon születtünk, és valószínűleg
nem lenne biztonságos, ha most elmondanám, hogy honnan
származunk. Ha együtt nézzük a felvételt, állítsd meg, és
kérdezd meg! Azonnal el fogom mesélni. A lényeg, hogy
mindketten műszerészek voltunk… én még most is az
vagyok, csak nem markolókat javítok, hanem Y-szárnyú
vadászgépeket. Úgy ismerkedtünk meg, hogy mindketten
ugyanabban a szektorban dolgoztunk. – Felemelt és a
kamera felé tartott egy Fionát ábrázoló holo-képet. – Nézd
csak, ő az anyukád. Fiona volt a neve, és őt szerettem a
legjobban az egész galaxisban, amíg te meg nem születtél.
Okos és kedves volt. Jobban értette a gépek működését,
mint a tervezőik, és gyorsabban tudta megjavítani őket,
mint bárki más, akivel valaha találkoztam. Annyira
szerettem őt, mint téged, és ő mindennél jobban szeretett
téged.

– Megörökölted anyukád gyönyörű szemét, de a füled

ilyen nagy és formátlan. Ne haragudj érte, sajnálom. –
Ryland halkan nevetett egyet, és tovább beszélt. – Az
anyukád szerette a matematikát és a zenét, és amikor apró
baba voltál, minden egyes napon elénekelte neked a Hold
mamát. – A torkán akadt a szó, és a szemét könnyek lepték
el. Rettenetesen hiányzott neki Fiona. – Jól van, tehát… a
birodalmiak néhány hónappal a születésed előtt érkeztek a
telepre. Egy tiszt összehívott minket a központba, és
elmondta, hogy a vállalatot, aminek addig dolgoztunk,
átvette a Birodalom. Azt mondta, azért történt ez, mert a
vállalat nem törődött a biztonsági előírásokkal, de ez
hazugság volt. Ő is tudta, és mi is tudtuk. A Birodalomnak
doonium kellett, és abból rengeteg volt azon a holdon. És
ez egy olyan dolog, amit tudnod kell, és meg kell értened: a
Birodalom mindig megszerzi azt, amit akar. A Birodalom
mindent elvesz, ami fontos neked, mindent és mindenkit,
amit és akit szeretsz, ha hagyod. – Ryland rádöbbent, hogy
ökölbe szorítja a kezét, és megfeszíti a vállizmait.
Nyugalmat kényszerített magára, és kinyitotta az ujjait.
Mialatt a vér visszaáramlott a kezébe, megérintette a
gyűrűt, amit most is a bal keze gyűrűsujján viselt.

– A Birodalom elvette tőlünk az édesanyádat – mondta

komoran. – Egy Duggan nevű tiszt végzett vele csak azért,
mert megtehette. Azt akarom, hogy tudd ezt, hogy soha ne
felejtsd el, mi ellen harcolunk, és miért küldelek el most
magamtól. Azt is tudnod kell, hogy nem mindenki elég
bátor ahhoz, hogy szembeszálljon a Birodalommal, és azok
a teremtmények, akiket mi kollaboránsoknak nevezünk,
ugyanolyan rosszak, mint a birodalmiak. Talán rosszabbak
is, mert tudniuk kell az igazságot. Az anyukád egy
kollaboráns miatt nincs most itt velünk. Egy Corbin nevű
férfi az illető, és éveken át a barátunk volt, mígnem a
Birodalom megszállta a holdat. Olyan gyorsan történt,
Laina, hogy észre sem vettük, hogy megtörténik. Az egyik
napon együtt reggeliztél a barátaiddal az étkezőben, és
mire eljött a vacsora ideje, ők már birodalmi egyenruhát
viseltek. – Fojtott hangok érkeztek odakintről, a folyosóról,
a szolgálatváltást kísérő hangok. Ryland tudta, hogy
hamarosan fel kell ébresztenie a kislányt, hogy felöltöztesse
az utazáshoz. És elbúcsúzzon tőle.

– Corbinra remekül illett az új egyenruhája. Úgy

viselkedett, mintha mindig is vágyott volna rá, mert így
fontosnak érezte magát. De nem volt fontos. Nem volt
fontosabb, mint az a sugárvető, amivel Duggan megölte az
édesanyádat. Tudom, hogy túl sokat beszélek róla, de
tudnod kell, hogy a Birodalom azért létezik, mert vannak
olyan alakok, mint Duggan, és a lázadás azért létezik, mert
vannak olyanok, amilyen az édesanyád volt. Vannak, akik
hajlandóak kockára tenni a szabadságukat és az életüket,
hogy harcoljanak mindkettőért. Corbinnak nem volt
családja, és amikor látta, hogy az anyukád és én milyen
boldogok vagyunk attól, hogy gyermekünk született, elfogta
az irigység. Apró dolgokat csinált, hogy bosszantson
minket, például plusz műszakokra osztott be engem, vagy
ráordított anyukádra, hogy nem vihet be téged az étkezőbe,
jóllehet az összes munkás szerette, ha a közelükben vagy.
Ez ment egy darabig, mígnem egyszer az édesanyádnak
elfogyott a türelme, és rászólt Corbinra, hogy ne
viselkedjen vadállat módjára. Nos, azon az éjszakán Corbin
beállított a szállásunkra Duggannel, aki a parancsnokunk
lett. Corbin azt állította, hogy az anyukád és én lázadó
kémek vagyunk. Akkor még nem voltunk felkelők, és ezt
Corbin nagyon jól tudta. Egyszerű szülők voltunk, akik
próbáltunk vigyázni a családunkra, és akik belefáradtak
már abba, hogy ide-oda lökdösi őket valaki, akinek van egy
csepp hatalma.

– Még ma sem tudom, hogy Duggan hitt-e Corbinnak,

vagy csak arra használta anyukádat és engem, hogy
megfélemlítse a bánya többi dolgozóját. Mindenesetre
megparancsolta, hogy valljuk be mindenki előtt, hogy
lázadó kémek vagyunk, és amikor nem tettük meg, Duggan
megölte az édesanyádat. Egyszerűen csak lelőtte, a
szemem láttára, éppoly közönyösen, mintha csak egy
lámpát kapcsolt volna le. – Ryland kinyújtotta a kezét, és
megállította a rögzítőt. Lainának tényleg tudnia kell erről?
Ha ez lesz az egyetlen felvétele a szüleiről, ha ezt fogja
nézni, mialatt felnő, jó lesz, ha újra és újra átéli az anyja
halálát, éjszakáról éjszakára? Ryland visszajátszotta a
felvételt, figyelte magát, mialatt azt mondja, hogy „a
lázadás azért létezik, mert vannak olyanok, amilyen az
édesanyád volt. Vannak, akik hajlandóak kockára tenni a
szabadságukat és az életüket, hogy harcoljanak
mindkettőért”, aztán ismét aktiválta a rögzítőt.

– Mi, akik csatlakoztunk a Felkelők Szövetségéhez,

valamennyien elvesztettünk valamit vagy valakit, vagy egy
helyet, ami szerettünk. Én mindhármat elvesztettem, és
nem könnyű elbúcsúznom tőled ezen a napon. De el kell
hogy küldjelek valahová, ahol biztonságban leszel, ahol
majd felnőhetsz és családot alapíthatsz. Remélem, már nem
lesz szükség a Szövetségre, mire elég idős leszel ahhoz,
hogy csatlakozz hozzá, de ha igen, akkor tudd, a véredben
van az, hogy harcolj a szabadságért. Olyan vagy, mint az
édesanyád. Hiányozni fogsz minden egyes napon, de
tudom, hogy Rhee nénikéd és Eron nénikéd mellett
biztonságban leszel. Segítettek nekünk elmenekülni a
Birodalom elől, és ők ismertették meg velem a felkelőket.
Nincs időm elmondani ennek részleteit, de ha megkéred
őket, el fogják mondani, amikor majd készen állsz rá.
Nagyon szeretnek téged, és el fognak vinni egy Alderaan
nevű bolygóra, ami messze van a harcok színhelyétől. Ott
biztonságban leszel. Később majd lesznek barátaid, és azt
az életet fogod élni, amit mindig is akartam neked.
Harcolni fogok érted, ameddig csak kell, és amint lehet,
megyek hozzád.

– Nagyon szeretlek, Laina, és máris hiányzol. – Ryland

megállította a felvételt, és mentette a fájlt. Odament a
kiságyhoz, és finoman rátette a kezét a lánya vállára.

– Édesem… – mondta halkan –, ideje felkelni.

Tizennyolc órával később…

Amikor a szolgálata véget ért, a Kék Osztag pilótái hívták

ugyan Rylandet a kantinba, de ő nemet mondott. Felugrott
egy teherszállító targoncára, és elutazott vele a
szálláshelyéig. Az ajtónál megállt, és nehéznek érezte a
kezét, mialatt begépelte a nyitókódot. Első ízben azóta,
hogy egy évvel korábban megérkeztek ide a Burnin
Konnról, senki sem várta odabent. Perceken át álldogált a
folyosón, amikor felbukkant mellette Mol Hastur, az egyik
szomszédja. A nő megállt mellette, rátette a kezét a vállára,
és csendesen megszólalt:

– Jól döntöttél, Ry.

– Tudom – felelte Ryland.

– Vele van az Erő – tette hozzá Mol. – És velünk,

mindannyiunkkal.
 – Kösz, Mol. Remélem, igazad van – mormolta Ryland,
azzal beütötte a kódot, és belépett a szobába. Az ajtó
sziszegve és valahogy súlyosan zárult be mögötte.

Fordította: Szente Mihály

 Beth Bevis
Tökéletesen működőképes
A fegyverek arra valók, hogy lőjenek velük. Ezt minden
katona meg tudja mondani. A fegyvert úgy kell kezelni,
mintha mindig töltve lenne; sose feltételezd, hogy a
sugárvető kábítólövésre van állítva. Cassio Tagge tábornok,
a Birodalmi Hadsereg főparancsnoka tudta mindezt.
Mialatt a valaha megépített legnagyobb harci állomás
folyosóin sétált, tökéletesen tudatában volt annak, hogy egy
fegyver szívében jár. Máshoz nem hasonlítható erő és
hatalom rejtőzött a doonium-lemezek mögött. Nem
tartózkodott a Halálcsillagon, amikor leadták a
próbalövéseket a Jedhára, de hamarosan megérkezett, és a
saját szemével nézte végig azt, ami a Scarifnál történt.

Most megállt, rátette a kezét a sima fémfalra, és felidézte

az erő és a hatalom hangját, amit akkor hallott, amikor a
Halálcsillag fő fegyvere feltöltődött és tüzelt. Az egész nem
volt több egy halk zúgásnál és finom rezgésnél, amit talán
észre sem vett volna, ha nem keresi szándékosan. Ez is azt
jelezte, hogy milyen nagy az állomás – el tudott pusztítani
egy fél bolygót, és a fedélzetein tartózkodók észre sem
vették, hogy mi történik. Ezért mindenképpen elismerés
járt Orson Krennic igazgatónak. Még amikor a
fegyvernemek főnökei kételkedtek is abban, hogy szükség
van ilyen óriási – és ilyen drága – fegyverre, Krennic
ragaszkodott ahhoz, hogy meg lehet, és meg is kell építeni.
Tagge sosem kedvelte Krennicet. Megszállottnak tartotta a
férfit, de talán egy megszállott kellett ahhoz, hogy
megépüljön egy olyan valami, mint a Halálcsillag.

És egy olyan ember, mint Tarkin nagymoff kellett ahhoz,

hogy elvegye. Tagge megdermedt, és a kezét továbbra is a
folyosó fémfalán tartotta. Kihúzta magát. Anélkül, hogy
akarta volna, túl korán érkezett meg a tárgyalóteremhez.
Eszébe jutott az előző itteni találkozó, amelyen Krennic
állította, hogy a Halálcsillag nem csupán egy Jedha-méretű
várost tud megsemmisíteni, hanem annál sokkal többre
képes. Beszéd közben kilökte maga alól a székét, felugrott,
és az öklével verte az asztalt. Tagge, aki két hellyel odébb
ült, részben csodálta a férfi szenvedélyességét, részben
undorodott a gyerekes viselkedés láttán. Krennic végül
megkapta azt, amit akart. Egy újabb próbalövést, ami jóval
nagyobb volt az előzőnél. De azóta az igazgató széke üres
maradt.

Minden fegyvert arra szánnak, hogy lőjenek vele. Csak

arra kell ügyelnünk, hogy a megfelelő végén álljunk –
bölcselkedett magában Tagge. Céltudatos léptekkel
elhaladt az ajtó előtt. Volt egy irodája a taktikai terem
mellett, és most betért oda. Bekapcsolta a számítógépet, és
előkereste a Scarifról szóló jelentéseket, illetve az esetről
készült felvételeket. Krennic túl indulatos, túl mozgékony
volt ahhoz, hogy vezető pozíciót töltsön be. Szorult bele
bátorság, az nem vitás, de túlságosan gyakran adta át
magát az érzéseinek. Tagge a grafikonok, adatok, tények és
információk embere volt. Úgy tartotta, hogy bár ezek
ridegek és közönyösek, de legalább igazak. És a belőlük
leszűrt igazság úgy hangzott, hogy a Birodalom komoly
problémával került szembe.

A kém-droidok jelentéseket küldözgettek a lázadók scarifi

tevékenységéről, még mielőtt a Halálcsillag tüzet nyitott,
Tagge pedig gondosan összerakta és elemezte az adatokat.
A galaxisban elszórtan működő lázongó csoportok csupán
kisebb bosszúságot okoztak, ám úgy tűnt, a Scarifon
nagyszabású művelet zajlott le. Az összehangolt cselekvés
jelei mutatkoztak. Ha valaki berakott tíz kaptárhangyát tíz
külön üvegedénybe, azt tapasztalta, hogy nem csinálnak
semmit. De ha egy edénybe rakta bele őket, akkor
elkezdtek együttműködni, és előbb-utóbb széttörték az
üveget. A kaptárhangyák nem tartoztak az értelmes lények
közé, de nagy pusztításra voltak képesek.

Ugyanez állt a lázadókra. Tagge egy intésével eltüntette a

képernyőről a Scarifról készült felvételeket. A figyelmét
ekkor arra a névjegyzékre fordította, amely a Birodalmi
Szenátus bizonyos tagjait sorolta fel, és amelyet ő maga
állított össze a közelmúltban. Némelyik név gazdája
egészen nyilvánvalóan lázadó volt – Mon Mothmát régóta
körözték, mert gyakorlatilag nyíltan elárulta a Birodalmat.
De Bail Organa nyaka körül is szorult a hurok, és Tagge
biztosra vette, hogy hamarosan letartóztatják a férfit,
amennyiben nem korlátozza lázadó hajlamait. Organa
ügyesen manőverezett a politika világában, kiválóan
egyensúlyozott az árulás és a törvényes cselekvés határán.

De számítani lehetett arra, hogy előbb-utóbb túl messzire

megy. És voltak mások is. Olyanok, akiknek más
véleményük volt, netán kételkedtek a császárban…
Egyelőre külön-külön üvegedényekben kapálóztak, de Mon
Mothma azzal, hogy drámai körülmények között elszökött,
kinyitotta az edények fedelét. A szenátus felbolydult. Aztán
következtek a scarifi események.

Tagge folyton visszatért hozzájuk. Az adás kijutott a

bolygóról. A Halálcsillag tervei. A lopott adatok odakint
voltak a galaxisban, és állandó veszélyforrást jelentettek.
Nehezére esett azt hinni, hogy a roppant erős és védett
harci állomásnak vannak gyenge pontjai. De
rákényszerítette magát, hogy az adatokat nézze, ne a
körülötte álló szilárd falakat. Egy nyugtalan szenátus itt,
néhány szervezetten együttműködő lázadó ott, és azok az
átkozott adatszalagok… nem volt nehéz összerakni a
darabokat. Tagge az adatokat bámulta, és gondolatban
osztályozta őket.

Vívódott a kérdéssel, hogy merjen-e engedélyt kérni a

császártól arra, hogy belenézhessen a Scarifról ellopott
tervekbe. A többi másolatot a lehető legszigorúbban
őrizték, még ő, a hadsereg főparancsnoka sem férhetett
hozzájuk. Megértette ezt a fajta aggodalmat, de tudta, hogy
ha átvizsgálhatná az anyagot, talán hamarabb találna rá
valamire, mint a lázadók…

Hirtelen megszólalt az asztalán álló belső hírközlő.

– Tagge tábornok? – kérdezte egy tiszt.

– Igen? – csattant fel türelmetlenül Tagge.

– Motti admirális beszélni kíván önnel. – Tagge igent

morgott, és az iroda ajtaja félresiklott.

– Sejtettem, hogy itt találom – mondta köszönés helyett

Conan Antonio Motti admirális. Körülnézett a helyiségben,
és látta a képernyőn szereplő anyagot. Noha nem szólt
semmit, gunyorosan lebiggyesztette a száját, amivel
elárulta, miként vélekedik a tábornok aggodalmairól.

– Menjünk! – javasolta mogorván Tagge.

Mindketten hallgattak, mialatt végigmentek a folyosón a

konferenciateremig. Néhány főtiszt már a helyén ült,
többen halkan beszélgettek hétköznapi dolgokról. Tagge
szótlanul letelepedett a helyére, és rosszkedvűen nézett
körül. Ezek az emberek öregek voltak. Megvívták már a
háborúikat, és szentül hitték, hogy hamarosan véget vetnek
minden háborúnak. Kényelmesen hátradőlve ültek a
székükön, és nyugodtak voltak, mert maradéktalanul bíztak
a harci állomás erejében és védelmében. Tagge
megesküdött magának, hogy sosem fogja hagyni, hogy
ennyire átadja magát a tétlenségnek. Tudta, hogy ő is meg
fog öregedni egyszer, és ő is meg fogja vívni a maga
háborúit, de soha nem fog cafot kortyolgatva terpeszkedni
egy széken, ügyet sem vetve a lappangó veszélyre csak
azért, mert nem akarja elhinni, hogy a veszély létezik.

– Baj van, tábornok? – kérdezte egy tanácsadó, miután

észrevette, hogy Tagge ingerülten nézelődik. Mielőtt Tagge
válaszolhatott volna, Motti felfortyant:

– A tábornok kezd paranoiás lenni.

Tagge elnyomta a haragját, de csakis az igazsággal

felelhetett:

– Amíg ez a támaszpont nem működőképes, sebezhetők

vagyunk. – Észrevette, hogy Motti diadalittasan mosolyog,
amiért ő így ráharapott a csalira, de folytatta: – A lázadók
túlontúl erősek. Veszélyesebbek, mint azt ön gondolja.

– Veszélyesek az ön csillagflottájára nézve. De a

támaszpontra semmiképp sem.

Motti annyira gyorsan válaszolt, hogy egyértelműen

régóta készült rá. Tagge ismét körülnézett a teremben. A
tanácsadók nyilvánvalóan egyetértettek az admirálissal, és
ő hirtelen rájött, hogy ezek az alakok elkényelmesedtek.
Elpuhultak és elgyengültek, mert úgy érezték,
biztonságban vannak a doonium-falak között. Nem tudták,
vagy nem akarták belátni, hogy a Halálcsillag gigászi
lézerágyúja legalább annyira célpont is, mint fegyver.
Taggének eszébe jutott Orson Krennic, és nehezen állta
meg, hogy ne nézzen arra az üres helyre, amit nemrég még
az igazgató foglalt el. Arra gondolt, hogy Krennic milyen
dühödten állította, hogy a Halálcsillag elkészült, és hogy
forradalmasítani fogja az egész galaxist, és a puszta
létezésével csírájában fojt el minden lázadó gondolatot.
Tényleg az kéne, hogy az erek kidagadjanak a nyakamból,
nyál fröcsköljön a számból, és őrült tekintet sugározzon a
szememből, hogy ezek az emberek hallgassanak rám?–
kesergett magában Tagge. Aztán Krennic sorsára gondolt,
és az járt a fejében: – Ez történik azokkal, akik vitába
szállnak másokkal ebben a teremben? Ennek ellenére úgy
érezte, meg kell mutatnia nekik. Meg kell értetnie velük.

– De a lázadás támogatókra fog lelni a birodalmi

szenátusban mindaddig, amíg…

– A birodalmi szenátussal mostantól fogva nem lesz többé

gondunk. – Wilhuff Tarkin nagymoff belépett a terembe,
mire Tagge csak vett egy mély lélegzetet, és hallgatott. – Az
imént értesültem róla, hogy az uralkodó végérvényesen
feloszlatta – folytatta Tarkin, mialatt Vaderrel a nyomában a
székéhez ment. – Ezzel eltűnt a Régi Köztársaság utolsó
maradványa is.

Tagge megborzongott. Nincs szenátus? – gondolta

döbbenten. Maga elé képzelte a kaptárhangyákat, amint
eltűnik az edényükről a fedél, és valamennyien kimásznak.

– De hát ez képtelenség! – tiltakozott hangosan. – Hogy

fogja az uralkodó ellenőrizni az államapparátust? – Látta,
hogy az egyik tanácsadó rosszallóan néz rá, de nem
törődött vele. Akármiben hitt Motti, Krennic, vagy maga
Tarkin, nem a fegyverek kényszerítették engedelmességre
a galaxis lakóit. A fegyverek ingerelték a teremtményeket,
és arra emlékeztették őket, hogy harcolhatnak is.
Mutassunk meg valakinek egy sugárvetőt, és az illető
keríteni fog magának is egyet, hogy aztán ellenünk fordítsa
– gondolta elkeseredetten Tagge. – Mondjuk azt valakinek,
hogy bíróságon keresse az igazát, és tíz esetből kilencszer
az illető elfog tűnni, mert nem bírja elviselni a lassúságot és
az idegtépő várakozást.

– Ezentúl a tartományi kormányzók közvetlenül fogják

gyakorolni a hatalmat – jelentette ki Tarkin szinte unott
hanghordozással. – A félelem fogja fenntartani a Birodalom
rendjét. – Egy gyors pillantást vetett Tagge-ra, majd a
többieken végignézve hozzátette: – A félelem ettől a
támaszponttól.

Tagge nem törődött a finom döféssel, sem azzal, hogy

Motti mennyire élvezi a helyzetet.

– És a lázadók? – kérdezte konokul. – Megkaparintották a

támaszpont teljes technikai dokumentációját. Lehetséges,
ha valószínűtlen is, hogy hibát találnak benne. És ezt
kihasználják.

Tagge ugyan Tarkinnak szánta a kérdést, de Vader nagyúr

mély hangja töltötte be a termet:

– Ezt a bizonyos tervrajzot hamarosan visszaszerezzük.

Tagge egy pillanatra távoli kiáltásokat és sikolyokat vélt

hallani, egy szűk helyen vívott harc lármáját, és egy fegyver
sziszegését – egy olyan fegyverét, amit nem ismert fel. De
mielőtt feldolgozhatta és elemezhette volna ezeket a
fantomhangokat, szempillantás alatt elhallgattak. Felnézett,
és azt látta, hogy Vader nagyúr egyenesen felé fordul. Nem
először gondolkodott el azon, hogy ki és mi rejtőzhet a
fekete sisak alatt, de nyomban megkérdezte magától, hogy
tényleg akarja-e tudni. A fogait csikorgatva erőt vett
magán, mert nem akarta kimutatni, hogy Vader a puszta
tekintetével megfélemlítette. Lélegezni sem mert, mígnem
a fekete ruhát viselő nagyúr Mottira fordította a figyelmét.
Némán és mozdulatlanul várt, mialatt ők ketten vitatkoztak,
és Vader tett néhány lépést az admirális felé. A feszültség
szinte hallhatóan sistergett, mialatt Mottiban fellángolt a
harag. És ekkor Vader felemelte a kezét. Motti dadogni
kezdett, aztán zihált, és mind nehezebben kapott levegőt.
Az imént babonának és boszorkányságnak nevezte azt,
amiben Vader hitt, és ezzel Tagge csak egyetérteni tudott.
Csakis boszorkányság okozhatta azt, hogy Motti fuldoklott,
míg Vader több lépésre állt tőle, csupán feltartotta a
jobbját, és kissé behajlította az ujjait. Tagge önkéntelenül a
szájához kapta a kezét, de okosabb volt, semhogy
megszólaljon.

Az asztal körül ülők döbbenten figyeltek, mialatt Motti

mind hevesebben küzdött, hogy lélegzethez jusson, míg
végül Tarkin unottan rászólt Vaderre, hogy engedje el az
admirálist. Tagge a kettővel odébb álló, üres székre
pillantott, aztán összenézett Mottival. Az admirális
homlokán verejték fénylett, a szeme még most is kidülledt
kissé. De már nem mondott semmit. És Tagge is hallgatott.
Most már tudta, hogy az adatai tévesek. Rossz irányból
nézte őket, kevés és hiányos anyagból vont le
következtetéseket. Feltételezte, hogy a Birodalom
legnagyobb fegyvere a Halálcsillag. De most már kezdte
gyanítani, hogy az nem más, mint maga Vader nagyúr.

Fordította: Szente Mihály

 Mallory Urtberg
Jelentés rendkívüli
eseményről
Nézzék, ettől még nem lett igaza. Feldühödött és
erőszakosan viselkedett, de nem volt igaza. Talán látták a
felvételt, talán nem, mindenesetre nekem az a véleményem,
hogy a Galaktikus Birodalom vezérkarának egyik tagja
elleni gyilkossági kísérlet megérne egy alapos vizsgálatot a
főparancsnokság részéről, de természetesen olyan
következtetést fognak levonni, amit helyénvalónak ítélnek.
A lényeg, hogy akármilyen véleményt alakítanak ki arról az
incidensről, ami köztem és Vader nagyúr között történt a
tegnapi nap folyamán, a nagyúr egyfelől tévedett, másfelől
attól, hogy megpróbálta összeroppantani a gégémet, a
nézetei nem vettek helyes irányt.

És mindezt azért, mert nem értettem egyet vele egy vita

során. Készséggel alávetem magam a fenyítésnek,
amennyiben tévedek, de azt hiszem, igazam van, amikor azt
mondom, hogy engem neveztek ki a Birodalmi Hadiflotta
főparancsnokának. És azt hiszem, akkor is igazam van,
amikor azt állítom, hogy a Birodalmi Hadiflotta katonai
szervezet, hogy a célkitűzései a természetéből eredően
harciasak, hogy tudatosan keressük a fegyveres
ellenségeket, és megütközünk velük, ennélfogva minden
jogunk meg van reménykedni abban a technikai csodában,
ami ez a harci állomás, a Birodalmi Hadiflotta büszkesége,
és hogy jó szolgálatot tenne, ha minél hamarabb bevetnénk,
amilyen gyakran csak szükséges és lehetséges. Szeretném
megragadni az alkalmat, hogy rámutassak, hogy nincs
kifogásom a szóban forgó úr vallási nézetei ellen, és az
ellen sem, hogy együtt dolgozzak Vader nagyúrral a
jövőben, feltéve, hogy a Birodalom megteszi a szükséges
óvintézkedéseket a közbiztonság biztosítása érdekében,
valamint Vader személyesen garantálja, hogy a szavakra
fogja korlátozni magát a jövő megbeszélései során, ahogyan
az a Birodalmi Tanács magas rangú tagjához illik, és az
erőszakos tetteit a lázadóknak tartogatja. Biztosíthatom
önöket, uraim, hogy nem áll szándékomban fenntartani a
haragot, sem pedig újjáteremteni a közelmúlt kicsinyes
viszályait, amelyek a birodalmi szenátus mindennapi
működését jellemezték.

Ezenfelül, nem vagyok bigott – büszkén állíthatom, hogy

tágabb hazámban, a Seswenna-szektorban több mind
háromszáz külön vallási irányzat létezik mind a mai napig,
a hitüket aktívan gyakorló hívőkkel, és a birodalmi
elöljárójuk valamennyit hivatalosan is elismeri. Jómagam is
a hit embere vagyok történetesen, és hiszem, hogy a
Birodalom egységét csakis úgy lehet megerősíteni és
megőrizni, ha a különféle vallási irányzatokhoz tartozó
polgárai együttműködő és építő jellegű párbeszédet
folytatnak egymással. A megfelelő körülmények között
örömmel tanulmányoznám az Erőt Vader nagyúr
útmutatásával, és szívesen hallanék arról, hogy mennyiben
gazdagítja az ő mindennapi életét. Annak valóban nem
örülök, hogy Vader nagyúr szinte a szó szoros értelmében
megkísérelte lenyomni a torkomon a hitét. Az egy katonai
találkozó volt, egy katonai létesítményben, amelyet
kizárólag katonai személyzet szolgál ki. Nem fogok
bocsánatot kérni azért, mert azt kértem Vader nagyúrtól,
hogy ne fordítsa át a megbeszélést egy, a vallási
meggyőződését taglaló előadássá, és azért sem fogok
elnézést kérni, mert megpróbálok elismerést szerezni
azoknak a férfiaknak, nőknek, és semlegeseknek – akik
éveken át elkötelezetten dolgoztak – azzal, hogy a
Halálcsillag állomás képességeit dicsérem. Szentül hiszem,
hogy egy hatékony vezetőnek legalább annyit kell
dicsérnie, mint amennyi bírálatot fogalmaz meg.

Mindenesetre, ha ismét megtekintik a felvételt, és én arra

biztatom önöket, hogy tegyék meg, két dolgot figyelhetnek
meg. Először is, és ez az én legkritikusabb érvem, hogy
Vader nagyúr nyíltan kifejezte a Halálcsillag iránti
megvetését az alárendeltjei előtt, akik közül sokan az egész
életüket annak szentelték, hogy az állomás elkészüljön. Az
a beszéd, finoman szólva, alkalmas volt arra, hogy
gyengítse a Galaktikus Birodalom célkitűzéseibe és
alkalmasságába vetett hitet.

A Birodalom húsz évet, megszámlálhatatlanul sok

munkaórát, és több mint egybillió kreditet áldozott a
Halálcsillag megépítésére. Aligha kell emlékeztetnem
önöket, uraim, hogy nem igazán szolgálja a céljainkat az,
ha a vezérkar egyik tagja elítélően nyilatkozik a közelmúlt
és a jelen legambiciózusabb és legköltségesebb katonai
vállalkozásáról. Vader nagyúrnak több mint két évtized állt
a rendelkezésére, hogy jogos vagy annak vélt aggodalmakat
vessen fel a tervező és építő csapataink munkájával
kapcsolatban, és mindvégig jogában állt, hogy amennyiben
szükségesnek ítéli, javaslatokat tegyen egy Erő-érzékeny
egység megteremtésére akár Tarkin nagymoffnak, akár
magának az uralkodónak. Az a nap, amelyen útjára
bocsátjuk a Birodalom történetének legnagyobb katonai
építményét, nem a megfelelő idő; a birodalmi kormányzók
és vezérkari főtisztek első közös ülése nem a megfelelő
hely. Most pedig hadd idézzem fel, hogy mit mondott Vader
nagyúr közvetlenül azelőtt, hogy megtámadott engem:

„Hiába ily önhitten büszkék a technológiai

szörnyszülöttükre. Egy bolygó elpusztítása eltörpül
amellett, amire a mindenható Erő képes.” (Talán
feleslegesen mondom, uraim, hogy tökéletesen hozzá
vagyok szokva a tárgyalótermekben vívott kisebb
összecsapásokhoz. Katonaember vagyok. Nem kérem, hogy
sajnáljanak. Tökéletesen jól vagyok. Nem kérek különleges
bánásmódot.)

A lényeg itt számomra az: ne legyek büszke a

Halálcsillagra? Arra a harci állomásra, amelyben ezt a
jelenlegi ülést tartjuk, amelyhez maga a császár is a
legnagyobb reményeit fűzi? Így kellene a birodalmi
vezetőknek inspirálniuk a katonáinkat? Megkérjük őket,
hogy szenteljék a pályafutásukat és az életüket a technikai
fejlesztésnek, aztán azt mondjuk nekik, hogy ne legyenek
büszkék, amikor a munkájuk végre gyümölcsözőre fordul?
Lemaradtam volna egy hivatalos politikai irányváltásról?
Nem fogok bocsánatot kérni azért, mert büszke vagyok a
munkámra, sem azért, mert arra bátorítom az
alárendeltjeimet, hogy legyenek büszkék a magukéra.

Ha a Birodalom meg kíván fenyíteni ezért, hát legyen úgy.

Ez számomra olyannak érződik, mintha megpróbálnának
áttéríteni egy másik hitre. Ismét hangsúlyozom, hogy nincs
kifogásom Vader nagyúr személyes hite ellen. Ugyanakkor
rá kell mutatnom, hogy a jelen pillanatban azon bolygók
száma, amelyeket kizárólag az Erővel semmisítettünk meg:
nulla. Azon bolygók száma, amelyet a Halálcsillag
semmisített meg: egy. És hogy hány nap telt el azóta, hogy
a Halálcsillag működőképes: szintén egy. A második dolog,
amit észre fognak venni, uraim, mialatt a felvételt nézik, az
az, hogy Vader nagyúr kénytelen volt több lépést tenni
felém, mielőtt – pontosabb kifejezés híján használjuk a
hétköznapi megnevezést – Erő-fojtást alkalmazott rajtam.

Akármit állít is arról, hogy az Erő nagyobb pusztításra

képes, mint a Halálcsillag, ez az én szememben hamis
kijelentésnek tűnik, ha tekintetbe vesszük, hogy nem tud
egy terem másik végéből megfojtani egyetlen teremtményt.
Úgy képzelem, hogy Vader nagyúrnak nagyon közel kellett
volna lennie az Alderaan bolygóhoz a mai napon, ha
demonstrálni akarta volna, hogy az ő Erő-képességei
milyen jelentős mértékben múlják felül a Halálcsillag
képességeit.

De elkalandoztam. Azért vagyok itt, hogy beszámoljak

azokról az eseményekről, amelyek a tegnapi eligazítás
folyamán játszódtak le, és hogy alávessem magam az
esetleges megtorlásnak, nem másért. A tiszti fedélzeten
voltunk, a fő tárgyalóteremben – Tallatz aladmirális, Tiaan
Jerjerrod aladmirális, Kendal Ozzel, Cassio Tagge
parancsnok, Nils Tenant admirális és jómagam –, és a saját
területünket érintő veszélyek mértékéről beszélgettünk.
Tagge tábornok véleményem szerint lesújtóan rövidlátó,
amikor a Lázadók Szövetségéről van szó. Jóllehet
elismeréssel adózom neki, amiért annyira törődik a saját
katonái jólétével, meglátásom szerint jelentéktelen veszély
az, amit egy használt X- és Y-szárnyú vadászgépekből álló
flotta jelent, amiket ráadásul hivatalos kiképzésben nem
részesült pilóták vezetnek. Ezzel nem azt akarom mondani,
hogy sose beszéljünk a lázadók által képviselt fenyegetésről
– túlzott önbizalommal még senki sem nyert háborút –,
csupán arra szeretnék rávilágítani, hogy Tagge tábornok
aggodalmai nem általánosak.

Egy kutya, ami az utcasarkon nyalogatja a talpát, nem

lehet veszélyes az én bezárt és jól őrzött házamra, hogy így
fogalmazzak. A Tagge tábornokkal folytatott vitám kezdete
után nem sokkal csatlakozott hozzánk Tarkin nagymoff és
Vader nagyúr. A nagymoff közölte velünk, hogy az uralkodó
hivatalosan és végérvényesen feloszlatta a birodalmi
szenátust. Megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam,
szerintem ez a lépés rég esedékes volt, és csakis
előnyünkre szolgál nekünk, mint folyton előre haladó
szervezetnek. Tagge, aki pár pillanattal korábban még attól
félt, hogy a lázadók támogatókat szereznek a szenátusban,
ekkor hirtelen az ellenkezőjétől kezdett félni. Nevezetesen,
hogy a szenátus nélkül az uralkodó nem lesz képes
fenntartani a rendet. Szeretném elmondani, hogy én
személy szerint nem hiszem, hogy az uralkodó efféle
támogatásra szorulna, és hogy azzal, hogy Tagge
rendszeresen kételkedik a császár döntéseiben, ha nem is
követ el nyílt árulást, azt mindenképpen elárulja magáról,
hogy alkalmatlan ilyen magas parancsnoki posztra.

Miután a főparancsnokság befejezi a Vader nagyúr

kitörésével kapcsolatos vizsgálatot, talán azt is
megvizsgálhatná, hogy Tagge mennyire rátermett, lojális,
és általában véve mennyire értékes a Birodalom számára.
Ekkor elutasítóan nyilatkoztam Tagge véleményéről
(nevezetesen, hogy a lázadók a Halálcsillag tervrajzainak
birtokában talán közvetlen veszélyt jelentenek a
biztonságunkra), és rámutattam, hogy pusztán a műszaki
adatok megszerzése még nem ugyanaz, mint egy küszöbön
álló támadás. Jelenleg is őrizzük valamennyi
csillagromboló, kormányzói palota, birodalmi létesítmény
és hajógyár tervrajzait, különféle adattárakban, szerte a
galaxisban.

Tagge netán arra céloz, hogy az építkezésekhez és

gyártásokhoz oly nélkülözhetetlen anyagok a puszta
létezésük révén állandó veszélyt jelentenek? Hozzá kell
tennem, hogy van egy egész katonai hírszerző egységünk,
amelynek egyetlen feladata a lehetséges fenyegetések
megalapozottságának értékelése. Ezek után csak azt
mondhatom más admirálisoknak, hogy miután annyi időt és
energiát áldoztunk a Halálcsillag megteremtésére, talán
ránk tartozik, hogy hogyan használjuk fel. Önöknek, uraim,
aligha kell elmondanom, hogy a harci állomással csupán
megerősítjük a hivatalos Tarkin-doktrínát, ez aligha lehet
vita tárgya. Amennyiben a lázadók támadást indítanak, mi
megvédjük magunkat. De hiszek abban is, hogy fel kell
használnunk minden rendelkezésünkre álló módszert és
eszközt annak érdekében, hogy véget vessünk a háborúnak.

A többit önök is tudják. Vader nagyúr valamilyen oknál

fogva vitatta azt az elgondolásomat, miszerint be kell
vetnünk a nemrégiben befejezett fegyvert, és azt javasolta,
hogy kevésbé legyek büszke a mi katonai vívmányainkra, és
megint nyíltan hirdette különleges vallási nézeteit. Talán
túlontúl ingerülten válaszoltam, de igazat mondtam: Vader
nagyúrnak egy csaknem nyomtalanul eltűnt vallás iránti
rajongása nem volt elég ahhoz, hogy visszakapjuk az
ellopott adatokat, sem ahhoz, hogy megtudjuk, hol van a
lázadók támaszpontja, sem ahhoz, hogy ő valaha is
megsemmisítsen egy egész bolygót. És még zavarónak
találja az én hitetlenségemet? Sosem állítottam, hogy a
szektájához tartozom. Én pedig azt találom zavarónak, hogy
ő nem hisz ebben a páratlan katonai létesítményben. Én
sosem fogok megjelenni Vader nagyúr vallási szertartásain,
azt követelve, hogy tartsa tiszteletben a Halálcsillagot építő
csapat munkáját.

Cserébe azt kérem tőle, hogy a jövőben ne zavarja meg a

tárgyalásaimat, és ne ragaszkodjon ahhoz, hogy boruljak le
az ő Erője előtt. Ezenfelül, ahogyan azt már korábban is
megtettem, tiltakozom az ellen, hogy Vader nagyúr
fojtogasson engem. Mindig is hangoztattam, hogy ha
egyszer megépítjük a Halálcsillagot, használjuk is, és ebből
most sem engedek. A főparancsnokság tagjai nyilván
örömmel hallják, hogy ebben a pillanatban módomban áll
megerősíteni, a Halálcsillag tökéletesen működőképes, és
ennélfogva messze túlszárnyal mindent, amiben az építése
során reménykedtünk. Nem kételkedem abban, hogy az
uralkodó elégedett lesz, amikor értesül erről a hírről.
Jómagam indítottam el a tüzelési folyamatot Tarkin
nagymoff parancsára; ezt Vader nagyúr is megerősítheti,
amennyiben megkérdezik tőle. Hozzátenném még, hogy az
Alderaan bolygót Vader nagyúr drágalátos Erőjének
segítsége nélkül választottuk ki, vettük célba, és
semmisítettük meg – köszönhetően a Halálcsillagot
működtető személyzet hozzáértésének, szorgalmának és
hatékonyságának. Más megjegyzést nem kívánok
hozzáfűzni az ügyhöz.

Fordította: Szente Mihály

 Elizabeth Wein
Átalakulás
A munka legnehezebb része az volt, hogy uralkodnod
kellett az érzéseiden. Nem engedhetted meg magadnak,
hogy kimutasd, pocsékul érzed magad. Kiképeztek arra,
hogy eltüntesd a testi fájdalmakra adott reakcióidat, a
félelmedet, a meglepődésedet, mindent. Nem csupán az
arcvonásaidról, hanem az egész testedről. Büszke voltál rá.
Szolgálatban a képednek olyan rezzenéstelennek és
merevnek kellett lennie, mint amilyen a droidoké. És Vader
nagyúr mindig tudta, ha elgyengültél, ha megmozdítottad
egy ujjadat vagy a szemöldöködet – még akkor is, ha nem
nézett rád. Az alakzatban álló, arctalan rohamosztagosok
között könnyebb volt, mert ott senki sem vette észre, ha
megrándult a szemöldököd a fehér, kemény maszk alatt.
Vader oldalán állni, vagy kísérni őt egy méterrel lemaradva,
egyszerre lépve a pároddal, akinek a nevét sem tudtad, és
akivel soha nem beszéltél egy árva szót sem,
megtiszteltetés és kiváltság volt. Az arcod fedetlen volt.

A maszkod láthatatlan. A belső körhöz tartoztál. Mindenki

tudta, hogy becsvágyó vagy, máskülönben nem is
kerülhettél ide. De egyszer sem mutathattad ki. Nem
mutathattál semmit. Láttál dolgokat, megtanultál dolgokat,
megtudtál dolgokat, olyanokat, amikről csak maga Vader
nagyúr tudott. Ezért csatlakoztál, ezért jöttél ide, erre
szomjaztál. Hogy itt legyél, a katonai technológia
csúcstermékén, hogy az elsők között, a saját szemeddel
nézd végig, hogy a galaxis átadja a kincseit és a titkait a
folyton terjeszkedő Birodalomnak. És itt voltál a valaha
létezett legcsodálatosabb harci állomás fedélzetén, a
császár legrettegettebb, leghatalmasabb stratégájának
oldalán…
 … de néha minden erődre szükséged volt, hogy uralkodj
az arcizmaidon és a szádon. Ott lépkedtél Vader előtt, a
jobbján, mialatt végigvonult a börtönblokk rideg és sötét
folyosóján. Te és a néma párod az ő lépteihez igazítottátok
a saját lépteiteket, míg továbbra is tökéletesen egyszerre
léptetek, ami komoly kihívást jelentő, néha kimondottan
lehangoló feladat volt. Kinyitottátok az ajtót, és beléptetek
a cellába, majd Vader követett titeket, hogy vallasson egy
balszerencsés foglyot. Pontosan ez volt az a pillanat, amit
gyűlöltél. Akármilyen kemény kiképzést kaptál is, mindig
gyűlölted, ha meglepődtél valamin. A fogoly egy fiatal lány
volt. A látvány megrázott.

Hallottál már Leia Organa alderaani hercegnőről, a

birodalmi szenátus tagjáról. De nem is sejtetted, hogy
ennyire fiatal, és egymillió év alatt sem gondoltad volna,
hogy ilyen ragyogó szépség. A vékony csontú, kerek arcú,
karcsú lány egy diplomata hivatalos fehér ruháját viselte,
és hosszú, sötét haját elegáns csigákba csavarva hordta.
Egyenes derékkal, kihívó pózban ült a cellája komor
fémfalai között. De a munkád révén megtanultál olvasni az
arckifejezésekből és a tekintetekből, és egyetlen
pillantással felmérted, hogy a hercegnő fél. Uralkodott
magán, de nem túl jól.

Tágra nyitott, sötét szeméből ijedt tekintet sugárzott,

behúzódott a sarokba, és összehúzta magát, amikor Vader
közeledett hozzá. Mindezt egy pillanat alatt fogtad fel.
Vader nagyúr vészjóslóan tornyosult a rettegő lány fölé. De
te ügyeltél, hogy egyetlen arcizmod se rezzenjen. Jobban
csináltad, mint a lány. Ne nézz rá – emlékeztetted magad –,
főleg, ne nézz a szemébe! A párod balra lépett, te jobbra, és
megálltatok az ajtó két oldalán, hogy utat nyissatok a
vallató-droidnak.
 Nem pislogtál, amikor a szemedtől alig karnyújtásnyira
csillogtak a tűk és a szondák, mialatt a gép lassan besiklott
a helyiségbe. Nem miattad jött ide. A lány még nagyobbra
nyitotta a szemét, amikor meglátta. És felnyögött
félelmében.

– Most pedig, felség, szépen elmeséli nekünk, hol van a

lázadók támaszpontja – mondta neki Vader. És az ajtó
halkan surrogva becsukódott mögötted, mindenkit bezárva
a cellába. A szűk helyiséget nem ennyi emberre
méretezték. Mereven és közönyösen álltál, és arra a
parancsnoki posztra gondoltál, amit egy napon talán elérsz.
Mindent láttál. Nem volt más választásod, végig kellett
nézned. De nem hagytad, hogy bármi másra gondolj, mint a
saját fényes jövődre…

… nem ment. Megdermesztett a megdöbbenés, amikor

rájöttél, hogy mennyire hasonlít rád ez a törékeny, rettegő,
konok lázadó, akinek a gerince alighanem acélból lehetett.
Nagyon jól láttad, ahogyan maga Vader is, hogy a lány
többet tud, mint amennyit elárul. Harcolt a gondolatszonda
ellen, ellenállt neki, de nem mutatkoztak meg rajta sem a
zavarodottság, sem a harag jelei, amikre számítottál egy
olyan valakitől, akinek nincs rejtegetnivalója. A hercegnő
tudta, hogy miért van itt, és – ahogyan te magad is – arra
összpontosított, hogy tartsa magát, hogy kibírja. Minden
akaratával és erejével küzdött azért, hogy Vader ne
láthassa meg, mi van a fejében.

Pontosan olyan, mint te – gondoltad elképedten. Amikor a

vastag ajtó ismét kinyílt, és egyelőre véget ért a kínvallatás,
magára hagytátok a lányt, mire ő testileg és lelkileg
kimerülten terült el a kemény priccsen. Vele ellentétben
neked nem adatott meg sem az a fényűzés, hogy érzéseid
legyenek, sem az, hogy összeroskadhass.
 ***

A hercegnő továbbra sem mondott el semmit, mígnem

Tarkin kormányzó hívatta. A kezén bilincset viselt, mialatt
átkísérted a Halálcsillag labirintusszerű folyosóin. De
időközben összeszedte magát. Igyekeznie kellett, hogy
tartsa a lépést. Vader gyors tempót diktált. A hercegnő még
ekkor is úgy nézett ki, mint egy nagykövet, aki diplomáciai
küldetést teljesít, és továbbra is acélos nyugalommal
játszotta ezt a szerepet, ahogy te is a magadét. Aztán
megdöbbenve vetted észre, hogy a hercegnő a te lépteid
ritmusához igazodik. Alacsonyabb voltál a párodnál egy-két
ujjnyival, és a hercegnő a te lépteidet figyelte, hogy
amennyire lehet, megőrizze a méltóságát.

Egyenesen előre néztél, az arcod ugyanolyan

kifejezéstelen volt, mint mindig. Nem segítettél neki.
Érezted, hogy a nyugalmad kezd elillanni, noha az arcod
nem változott. Ha Vader nem irányítja minden figyelmét a
fogolyra, és rád néz… mit gondolsz, mi lett volna?
Összpontosíts! – parancsoltál magadra indulatosan. –
Összpontosíts! Rákényszerítetted a lábadat, hogy pontosan
akkor érkezzen a kemény fémpadlóra, mint a párodé. Úgy
tettél, mintha nem hallanád a hercegnő szapora lépteit,
amelyek a tieiddel egy ritmusban kopognak. Tarkin
kormányzó a központi vezérlőben várt, Motti admirális
társaságában. A szélesen ívelő ablakon túl a fekete
csillagmező látszott, és annak közepén egy kék fénnyel
derengő gömb: az Alderaan.

Te és a párod lemaradtatok, és felvettétek a

parancsnokok jelenlétében előírt, tiszteletteljes pozíciót.
Vader is megállt, de a rettenthetetlen lány magától tett még
néhány lépést, mígnem odaért Tarkin elé. Hivatalosan és
méltóságteljesen viselkedett. Megmondta Tarkinnak, hogy
bűzlik. Vader odament hozzá, közvetlenül mögötte állt meg,
és baljóslatúan, ijesztően tornyosult fölé. A lány feje búbja
csak a fekete mellvértig ért. Vader rátette fekete kesztyűs,
súlyos kezét a hercegnő hátára, emlékeztetve rá, hogy
továbbra is fogoly mintha elfelejthette volna itt, a
Halálcsillag fő parancsnoki hídján, ellenségek és örök
gyűrűjében. Onnan, ahol álltál, a lány és Vader mögött, nem
láthattad a hercegnő arcát. De láthattad Tarkint, amint
fanyarul vigyorogva megfogja a lány állát, és közli vele,
hogy aláírta a kivégzését elrendelő parancsot. A gyomrod
görcsösen összerándult, és valami fagyos érzés telepedett
meg benne. De nem nyeltél, még csak nem is pislogtál. Meg
sem rezzentél. A hercegnő válaszolt Tarkinnak, továbbra is
rideg, hivatalos hangnemben:

– Meglep, hogy mert valamiért felelősséget vállalni.

Tarkin nem harapott rá a csalira. Ellépett a hercegnő elől,

és meghívta, hogy legyen a tanúja a Halálcsillag első
szertartásos erődemonstrációjának.

– Többé senki sem szegülhet szembe az uralkodóval –

gúnyolódott a lánnyal. Téged annyira lenyűgözött a
hercegnő elszánt ellenállása, hogy megfeledkeztél arról,
hogy nem szabad odafigyelned. A közönyöd színlelt volt, és
a kiképzés során rögződött beléd – automatikusan jött. De a
lány nem kapott ilyen kiképzést. Nem jött rá, hogy Tarkin
játszik vele. Nem vette észre, hogy Tarkin vette át a
kihallgatását, és máris sikerült információt kicsalnia belőle,
amire eddig sem Vader nagyúr, sem a droid nem volt képes.
Tarkin rákényszerítette a hercegnőt, hogy bevallja, melyik
oldalhoz lojális. A hercegnő dühében és félelmében nem
döbbent rá, hogy mit csinál. A hangja tele volt gyűlölettel
és büszkeséggel, amikor elárulta magát:

– Minél erősebben szorítja össze az öklét, annál többen

csúsznak ki az ujjai közül.
 Tarkin most már biztos volt a dolgában. Leia Organa
gyakorlatilag bevallotta, hogy a lázadók oldalán áll. A
nagymoff elfordult, és kinézett a közepes távolságban
lebegő bolygóra.

– Úgy döntöttem, hogy támaszpontunk rombolóerejét az

ön otthonán próbálom ki, az Alderaanon – mondta ridegen.
A lány ekkor megtört. Te nem törtél meg, de ő igen.

– Hogyhogy? – kiáltotta, és előreszökkent, és könyörgött,

és már nem törődött azzal, hogy gondosan fogalmazzon: –
Az Alderaan békés bolygó, nincs felfegyverezve! – Tarkin
hirtelen felé fordult. A hercegnő szinte sírva tiltakozott: –
Ezt nem teheti!

– Van más javaslata? – vágott közbe lendületesen Tarkin. –

Egy katonai célpont? Akkor mondjon egyet! – Ezt bizonyos
módon sokkal rosszabb volt végignézni, mint azt, amikor
Vader és a vallató-droid megkínozták ezt az ádázul elszánt
fiatal teremtést a cellában. Tarkin letépte a hercegnő
maszkját. Az acélos bátorság eltűnt. A hercegnő rettegett.
De még ekkor is tétovázott, még ekkor sem akart válaszolni
a kérdésre. És ekkor Tarkin is közel került ahhoz, hogy
elveszítse a maszkját. A hangjában jeges harag érződött,
amikor felfortyant: – Elegem van a huzavonából! – A lány
ijedten hátrált, de nekiütközött Vadernek. – Utoljára
kérdem! – folytatta Tarkin, és a hercegnő végül
összerezzent. Lehaj totta a fejét, de rákényszerítette magát,
hogy felemelje, és Tarkinra nézzen, amikor az megint
ráförmedt: – Hol van a lázadók támaszpontja?

Az apró termetű hercegnő csapdába esett Tarkin

kormányzó és Vader nagyúr között. Te csak a csillogó haját
láttad. De azt meg tudtad állapítani, hogy a lány most nem
Tarkint nézi. A kormányzó válla felett elnézve, a gyönyörű
kék bolygót bámulta, az otthonát. Ekkor következett egy
különös, csendes pillanat. Mintha megállt volna az idő,
mialatt a fiatal lány alighanem gyorsan végiggondolta, hogy
kit fog elárulni.

– A Dantuinon – mondta aztán halkan és letörten,

továbbra is a bolygót fürkészve. Láttad Tarkin zord és
diadalittas mosolyát. Egy újabb pillanat elteltével a lány a
kormányzóra nézett. És szinte azonnal lehorgasztotta a
fejét, mintha nem bírta volna elviselni Tarkin diadalmas
tekintetét. Az arcát nem láthattad, és most Tarkinét sem. –
A Dantuinon – mondta halkan a hercegnő.

Biztosra vetted, hogy hazudik. A kormányzó ellépett a

megbilincselt és megfélemlített hercegnő elől, és egy
másodpercig feléd tartott, mialatt te mozdulatlanul álltál
Vader mögött. Ebben a pillanatban arra gondoltál, hogy
Tarkin is tudja, nagyon jól tudja, hogy a lány hazudott, és
most megerősítést keresve néz rád. De nem tekintett
másnak, mint egy néma bútornak, ami mindig voltál a
jelenlétében, és a következő pillanatban máris
továbblépett, és ismét megszólalt:

– Látja, Vader nagyúr, hallgat ő az okos szóra.

Te rezzenéstelenül, eltökélten, pislogás nélkül álltál. De

az egész bensőd kételyektől és hitetlenségtől reszketett.
Tarkin nem érzékelte. A hercegnő hazudott, és a vallatója
nem érzékelte ezt. Vader sem vette észre. Senki sem vette
észre, csak te. Mindaz, amit a kiképzésen beléd vertek,
továbbra is kitartott. Uralkodtál a testeden és az arcodon,
de a gondolataid őrülten cikáztak.

Mondanod kéne valamit? Ez egy trükk, hogy próbára

tegyék a hűségedet? Valaki átlátott a szárnyaló
becsvágyadon, kitalálta, hogy milyen pozíciót szeretnél
elérni, hogy melyik parancsnoki posztra áhítozol? Mit
nyernél azzal, ha elárulnád a lányt? Megmutatnád vele,
milyen kiválóan érzékeled a hazugságot, milyen ügyesen ki
tudod találni, mire gondol egy fogoly, hogy milyen kiváló
vallatótiszt lennél? Nem. A bizonytalanság vihara dúlt
benned, de tudtad, hogy nem lennél jó vallatótiszt. Nem
rendelkeztél Tarkin tapasztalataival, sem Vader hatalmával.
Nem tudtál olvasni a lány gondolataiban. Ennél sokkal
egyszerűbb volt. Onnan tudtad, hogy hazudik, hogy a
helyében te is pontosan ezt tetted volna.

– Folytassák a hadműveletet! – adta ki a parancsot Tarkin

szinte hanyagul Mottinak. – Ha felkészültek, tűz!

– Micsoda? – kiáltott a hercegnő. Mozgolódás támadt a

hídon.

Tarkin visszatért a rideg és hivatalos önmagához, és

rászólt a hercegnőre:

– Miért, mit képzelt? A Dantuin túlságosan messze van

egy látványos erődemonstrációhoz. De ne aggódjék,
elintézzük a lázadó barátait is hamarosan.

A hercegnő előrelódult, mintha valahogyan

megtámadhatta vagy megállíthatta volna a kormányzót, de
Vader vállon ragadta, és magához rántotta. A lány
tehetetlen volt, és végig kellett néznie, hogy mi történik.
Téged senki sem kényszerített. De te és a párod pontosan
az ablak felé fordulva álltatok, láttátok a halálra ítélt kék
bolygót, és ahogyan nemrég a börtöncellában, most sem
volt más választásod, mint hogy végignézed. A lány
természetesen nem bízott meg Tarkinban. Lehet, hogy
megtörték és halálra ítélték, de nem mondott el semmit.
Még azért sem, hogy megmentse a saját világát.

***
 Az Alderaan pusztulását vakító fényár kísérte. A
Halálcsillag vezérlőjében teljes csend uralkodott. Mindenki
szótlanul figyelt, mialatt az a szörnyű ragyogás mindent
betöltött. Még ekkor is elárulhattad volna a hercegnőt.
Biztosan tudtad, hogy amikor a felderítők és a szondák
megérkeznek a Dantuinra, semmit sem fognak találni.
Megkímélhetted volna őket az erőfeszítésektől, a
költségektől, az energia elvesztegetésétől. Jutalmat kaptál
volna érte. De kétely emésztette a szívedet, és tétováztál.
Tarkin kormányzónak nem volt oka arra, hogy valaha is
megjutalmazzon téged. De miért nem árultad el a lányt?
Miért nem szóltál az elöljáróidnak, hogy hazudott?

Csak azért, mert hűséges birodalmi őr voltál? Az erős

fény égette a szemedet. De nem mertél pislogni.
Mozdulatlanul álltál, nem mondtál semmit, és a ragyogás
pár pillanatra elvakított. Tudtad, hogy nem fogod elárulni a
lányt. A lelked felbolydult, és a lojalitásod megváltozott. A
hallgatásod a hercegnő szövetségesévé tett. Már te is arra
a sorsra voltál ítélve, mint ő. Nem akartad elárulni őt.
Csatlakoztál a lázadáshoz.

Fordította: Szente Mihály

 Madeleine Roux
Napfogyatkozás
Breha Organa a ferdén beeső fénykévét nézte Visaiya
válla mögül. A palota főbejárata feletti galérián a fény
aranyszínű lett, aztán narancssárga, ami a délután végét
jelezte. Megint eltelt egy nap anélkül, hogy Breha férje és
leánya hazatért volna, és olyan lassan telt el, hogy
évtizedeknek érződött. Visaiya szintén lassan beszélt,
lépésről lépésre emlékeztette a királynőt a nap hátralévő
részére vonatkozó ütemtervre. Minden egyes szavától,
valamennyi „aztán” hallatán, amit egy újabb feladat
követett, újabb találkozó, újabb kötelesség, Breha egyre
fáradtabb és fáradtabb lett.

A szemét résnyire vonva nézte a magányos fénykévét. Az

egyik felső ablakon tört be az épületbe, és aranyló színt
csempészett be a palotában uralkodó kék és ezüst
árnyalatok közé. A látvány hatására Brehának
gyerekkorában gyakran támadt az az érzése, hogy egy
kagylóhéj belsejében van, egy fényes és sima héjban, ami
mindig hűvös, még a nyár kellős közepén is.

– Aztán közreműködik egy iskola alapításában, amit olyan

hányatott sorsú szerencsétleneknek hoznak létre, akik meg
akarják valósítani az álmaikat, és táncosok szeretnének
lenni… – folytatta könyörtelenül Visaiya. Breha elkapta a
tekintetét a fénykévéről, és meglepetten nézett a mellette
álló, középkorú asszonyra. Visaiya tanácsadóként rendkívül
fontos volt számára, gyakran tréfálkozott azzal, hogy ha
elvesztené őt, az olyan lenne, mintha levágnák a jobb
karját. Még ugyanolyan gyűrűket is csináltatott
kettejüknek, amit mindketten a jobb kezük mutatóujján
viseltek.
 – Egy kissé talán szórakozott vagyok – vallotta be Breha,
és végigsimított az arcán. – Mondja le, kérem, a mai összes
találkozót! Nem tehetek róla, de gondolatban folyton
máshol járok.

Visaiya bólintott, és új elszántsággal fürkészte az

adattábláját.

– Természetesen. Ezt könnyen elintézhetjük – felelte.

Breha talán máris másfelé figyelt volna, de meglátott

valamit az asszony arcán, amitől feltámadt benne az
érdeklődés. Visaiya még sosem mutatta az aggodalom
jeleit, mindig is teljesen magabiztosnak és higgadtnak tűnt.
De most… a homloka folyton ráncba szaladt, és hallani
lehetett, hogy hosszú selyemruhája alatt a talpa újra és újra
a padlóhoz koppan.

– Továbbra sincs semmi hír – közölte vele Breha, és

finoman megérintette a másik nő csuklóját. Ez máskor talán
túlságosan bensőséges gesztus lett volna, de rendkívüli
időket éltek át. – Anderam százados kint van az
űrkikötőben, és megkért, hogy ne hívogassam folyton.
Esküszik, hogy amint megérkezik a komp, én fogom
elsőnek megtudni.

– Én odamehetek őrködni – ajánlotta Visaiya, és nem

látszott rajta, hogy megkönnyebbült volna. – Szívesen
megteszem.

– Anderam százados roppant határozott volt – felelte

bágyadtan mosolyogva Breha. – Nem akarja, hogy tovább
háborgassuk a mai napon.

– Ó, de csak azt kérte, hogy ön ne hívja többet. Engem

nem kért meg semmire.
 Breha bólogatott, ezért tartotta a jobb kezének Visaiyát.
Nem szégyellte bevallani magának, hogy segítség nélkül
aligha vészelte volna át a közelmúlt viharait. A
szenátusfeloszlatás kemény csapás volt, és ennek nyomán
számítani lehetett rá, hogy minden beérkező hír valamilyen
újabb szörnyűségről fog szólni. A birodalmiak immár
túllépték a kulturált politizáláson. Megrémültek, és
rászánták magukat, hogy eltapossák a felkelést, és mindig a
rémült állatok voltak a legveszélyesebbek. Breha pár
pillanatra összepréselte a száját, aztán bólintott.

– Legyen diszkrét, és köszönöm – válaszolta halkan. – Azt

hiszem, most visszavonulok. Nem is tudtam, hogy az ember
lehet ennyire fáradt. – Visaiya elegánsan pukedlizett, és
elsietett, hosszú selyemszoknyája ezüstszínű árnyékként
siklott utána. Breha válláról lekerült a terhek egy része, de
így sok gond súlyát cipelve folytatta útját a galérián.
Normális esetben csak egy, az egész bolygót érintő
katasztrófa kényszeríthette rá, hogy elhanyagolja a napi
kötelességeit, de most fáradt volt, a lelke legmélyéig fáradt.
És normális esetben talán örült volna egy tennivalókkal teli
napnak, mert az elterelte volna a figyelmét arról, hogy a
férje és a lánya messze jár, de a folytonos aggódás
apránként kimerítette. A közelmúltig sosem érezte öregnek
magát, reggelente sosem esett nehezére felkelni, de most
mélyen átérezte, hogy már nem fiatal.

– Felség? Áldozna rám egy percet az idejéből… – Breha

oldalra pillantott, és a lánya szolga-droidját pillantotta meg.
WA–2V szinte a semmiből előbukkanva közeledett, a
mennyezeti lámpák fénye meg-megcsillant kék burkolatán,
mialatt kisietett egy növény mögül a királyi lakosztályhoz
vezető folyosóra. Pillanatokkal később felzárkózott, és ott
gurult Breha mögött, alig néhány ujjnyira a szoknyája
szegélyétől. – Csupán… – folytatta a droid, és halkan zúgva
felgyorsított, hogy tartsa az iramot. – Nos, a nap-éj
egyenlőség napján megtartandó gáláig alig három hetünk
van, és a szabó szeretné tudni, hogy a hercegnő részt vesz-
e a rendezvényen, és ha igen, mit szeretne jobban: selymet
vagy szatént.

– Később, 2V – felelte halkan Breha. Megint letámadták.

És még azt remélte, hogy egyedül fog megérkezni a
lakosztályhoz, és kap legalább néhány percnyi nyugalmat. –
A találkozóimat átütemeztük. Most senki sem zavarhat.

– Felség, ha megbocsát! – Ez a pénzügyminiszter volt, aki

futva közeledett, hogy utolérje a királynőt. Nyugalom –
gondolta Breha –, na, abból nem lesz semmi. A miniszter
mögött egy fényes fémfej billegett – ott Leia régi tanár-
droidja, CZ–7OB szedte fémlábait, hogy ő se maradjon le.
Hármuk közül egyedül neki volt előre egyeztetett időpontja,
amit most már aligha lehetett törölni. Ennek ellenére Breha
nem lassított, gyors egymásutánban lerázta magáról a
miniszter kérdéseit. Hamarosan odaértek a lakosztály
magas ajtajához, amelynek két oldalán egy-egy páncélt
viselő testőr állt. Breha a sisak keskeny résén át belenézett
az egyik testőr szemébe, és alig láthatóan megrázta a fejét.

– De felség, a ruha! – kiáltotta 2V, és érződött a

hangjából, hogy kétségbeesésében mindjárt felrobbantja
valamelyik szervóját.

– Menj odébb, droid! – förmedt rá a pénzügyminiszter. –

Aligha van pénz a költségvetésben a javításodra! – Az ajtó
kinyílt, és a táguló résen át vászonillatú, friss levegő áradt
a folyosóra, és édes, csilingelő dallamot hozott magával,
ami a legkisebb udvarhölgy furulyájából származott. Breha
örült ennek, de még jobban örül annak a csattanásnak, ami
azt jelezte, hogy a testőrök keresztezték mögötte az
alabárdjukat, és ezzel elzárták az utat. Breha megállt,
megfordult, és széttárta a karját, mintha megadná magát.
Lintreyst miniszter és 2V megtorpantak, majd a tanár-droid
nekiütközött a miniszter hátának, és sietve bocsánatot kért.
Pénzügyek. Gálák. Selymek. Költségvetések – kesergett
magában Breha. Leia vajon hazatér a nap-éj egyenlőség
ünnepére? Nem tűnt valószínűnek, ám a királynő a lelke
mélyén remélte, hogy akármit csinál a lánya, annak nincs
köze a felkeléshez, sem a politikához. És ha Leia a
közeljövőben hazatér, az a siker jele lesz vagy a kudarcé? Ő
melyik eredményben reménykedjen? Összerezzent, és
szorosan lehunyta a szemét. Anyai kötelessége volt, hogy
aggódjon, de királynői kötelessége volt, hogy mindent
elviseljen.

– Ennyi elég lesz mára! – mondta nekik a

leghatározottabb hangján. Gyűlölte az érzést, hogy
hajszolják, és még jobban gyűlölte azt az érzését, hogy amit
tesz, az egyfajta megfutamodás a részéről. – A gálára szánt
kereteket hónapokkal ezelőtt meghatároztuk, Lintreyst,
amint azt nyilván ön is tudja. 2V, a szabó veszi elő az egyik
ruhámat a tárolóból. Nem biztos, hogy a hercegnő részt
vesz az ünnepségen, és pazarlás lenne új ruhát varrni neki.

A droid elégedetten hümmögött, és ide-oda forgatta az

alsó részét, mintha nem tudott volna uralkodni az
izgatottságán, aztán ismét megszólalt:

– De… de azért rátehetünk ide-oda néhány kis díszt?

Mondjuk, egy-két kristályt? Esetleg egy hímzett szegélyt? –
Breha a belső szobák felé fordult, közben lehunyta a
szemét, és kis híján elmosolyodva válaszolt:

– Igen, miért is ne. Kitűnő ötlet, 2V. Biztosra veszem, hogy

Leiának tetszeni fog.

A droiddal ellentétben Lintreyst nem volt sem elégedett,

sem izgatott. Fintorgott, és tüntetően elfordult, majd
hosszú léptekkel távolodott a lakosztálytól. Breha viszont
örült, mert megint megmenekült néhány problémától.

– CZ–7, te velem tarthatsz – mondta fennhangon, és intett

a droidnak. Aztán végre-valahára elindult befelé, és vett
egy mély lélegzetet, amikor belépett az első, zöld
növényekkel teli előszobába, majd a fogadószalonba, ahol
Falena, az udvarhölgye tovább gyakorolt a furulyáján, aztán
végigment egy rövid folyosón, ami egy erkélyre vezetett.
Hegyi levegő… semmi sem gyakorolt rá olyan nyugtató
hatást, mint a hegyi levegő. Breha a lenyugvó nap felé
fordította az arcát, és résnyire vonta a szemét. Az égen
piros felhők úsztak, a napfény sárgára és sötétkékre
színeződve tört át közöttük. A Juran hegységben már
olvadozott a hó, ami a melegebb idő eljövetelét ígérte.

A hegyek közül thranták nagy, vándorló rajai szálltak fel,

és a piros felhők felé vették az irányt. Breha elmosolyodott,
és fura, fájó érzés telepedett a szívére. Mindig élvezettel
nézte a gyönyörű állatokat, amint nagy, szürke szárnyukkal
méltóságteljesen csapkodva repültek, míg gyászos
rikoltásaik betöltötték a völgyet. A tanár-droid halk
csattanással megállt a királynő mögött, aztán halk zúgás
hallatszott, mialatt a gépezet nyughatatlanul toporgott.

– Felség – mondta aztán tiszta géphangján –, sajnálattal

tájékoztatom, hogy komoly eltérést fedeztem fel az ön lánya
diplomáciai anyagaiban. Ezt máskor könnyű volna
helyrehozni, de a hercegnő már távozott, és a hiba
befolyással lehet a küldetésére.

Á, igen, a küldetés. A palotában csak néhány

kulcsfontosságú kém és hivatalnok tudta, hogy Leia
pontosan hová ment és miért. Breha bólintott, és egy színes
bogarat figyelt, ami az erkély korlátján mászott. Egy apró
fűgolyót gurított maga előtt, nyilván fészket akart csinálni
belőle.

– Mi az a hiba? – kérdezte halkan a királynő.

CZ–7OB közelebb csoszogott hozzá, és megállt mellette a

korlátnál. Ha egy protokoll-droid tudott idegesnek tűnni,
akkor ennek mostanra sikerült szinte állandóan idegesnek
látszani. Jobbra-balra forgatta fénylő szemét, aztán fel és
le, és csak hosszas tétovázás után válaszolt.

– A diplomáciai önéletrajza szerint Leia hercegnő

folyékonyan beszéli a huttok nyelvét, és a shyriiwookot.
Sajnálatos módon, ahogyan azzal ön is tisztában van, a
hercegnő mérsékelten jártas a shyriiwookban. Ez
természetesen az én hibám, és nem az övé, de sajnálnám,
hogy emiatt a hiba miatt kínos helyzetbe kerülne valahol. Ó,
ez annyira megalázó…

Breha elmosolyodott, és finoman rátette a kezét a droid

vállára.

– Aligha a te hibád, hogy Leia nem szigorúbb magával

szemben. Én nem aggódnék. Nehezen tudok elképzelni
olyan helyzetet, amikor jól jönne neki, ha folyékonyan
beszélné a shyriiwookot. – A fénylő szempár villant egyet,
mintha a droid megrökönyödött volna, és a királynő
gyorsan hozzátette: – Természetesen a jelenlegi küldetés
során.

CZ–7OB bólintott, és a saját kezét nézve válaszolt.

– Ebben igaza lehet, felség, és megkönnyebbülten hallom

ezt, de továbbra is riasztónak találom, hogy… hogy… –
Elakadt pár pillanatra, majd előrehajolt, és suttogva
folytatta: – Nem szívesen vádolom ilyesmivel, de úgy tűnik,
hogy maga a hercegnő módosította a bejegyzést.
 Halk nevetést hallottak a hátuk mögül, majd megszólalt
egy hang.

– Ez pontosan a mi lányunkra vallana. – Breha és a droid

megfordultak, de a királynő volt az, aki felnyögött, és egy
pillanatra elvesztette az önuralmát. A férje hazatért végre.
Igen megviseltnek látszott, de ugyanolyan jóképű és
elegáns volt, mint mindig. Breha odafutott hozzá, és
hálásan vetette magát ölelésre nyitott karjába. A hegyi
levegő gyógyír volt a számára, annyi bizonyos, de imádott
férje ölelése maga volt az áldás. A háború, a Felkelők
Szövetsége, Leia távolléte… néhány másodpercre minden
gond kiröppent a fejéből.

– Oly sok idő telt el… – suttogta aztán, közben kissé

elhúzódott Bailtől, és finoman megérintette az arcát. – Oly
sok idő…

– De most itt vagyok – felelte Bail, majd lehajolt, és

megcsókolta a feleségét. – CZ… – folytatta aztán a
tekintetét Breha arcán tartva –, menj és javítsd ki azt a
bejegyzést! És tudd, hogy mindketten hálásak vagyunk
azért a… rendkívüli szorgalmadért és odaadásodért. – A
droid imbolygó léptekkel elment mellettük, közben rájuk
fordította fényes szemét, és megjegyezte:

– Egyedül azt remélem, hogy nem késtem el vele. Egy

vukit rendkívül könnyű feldühíteni.

– De hát Visaiyának szólnia kellett volna! – fakadt ki

Breha, és szinte beleszédült, annyi gondolat keringett
egyszerre a fejében. – Nyilván találkoztál vele, na, és az az
átkozott Anderam! Megmondtam neki, hogy értesítsen,
amint… – A droid távozott, Bail pedig kissé távolabb
húzódott a feleségétől. Mosolygott, de csak a szájával, a
szemével nem. Valami nagy baj történt. Breha új ráncokat
fedezett fel a férje szeme körül, új ősz hajszálakat a
halántéka felett, és a szíve összeszorult attól a gondolattól,
hogy mennyi veszélyen kellett átjutnia a férjének ahhoz,
hogy itt állhasson, ezen az erkélyen. Ismét szorosan
átölelte, aztán kibontakoztak egymás karjából, és az erkély
széléhez lépve rátették egymásba kulcsolt kezüket a
korlátra.

– Ne neheztelj rájuk, szívem! – kérte Bail. – Azt mondtam

nekik, hogy szeretnélek meglepni. – Elhallgatott,
körülnézett, és suttogva hozzátette: – Szent csillagok,
mennyire hiányoztál… és mennyire hiányzott ez a hely.

Breha szerette volna tovább élvezni a pillanatot, de

megszorította a férje kezét, és megszólalt:

– A Scarif… igazak a hírek? Nem létezik, hogy… – Bail

elfordította és lehorgasztotta a fejét, majd sóhajtott egyet.
Hirtelen nagyon sápadt lett, és a tekintetéből gyászos
kifejezés sugárzott.

– Most nem szabad ezen gondolkodnod – felelte

gyengéden, és a száját szomorkás félmosolyra húzva
folytatta: – Reméltem, hogy ez a találkozás sokkal
boldogabb lesz, de olyan híreket hoztam… – Elakadt a
hangja, és egy pillanatig úgy tűnt, mindjárt rosszul lesz.

– A szenátust feloszlatták – mondta Breha. – Napokkal

ezelőtt hallottunk róla. Ez szörnyű, Bail. Tudtam, hogy a
császár vakmerő, de ilyen durva lépésre nem számítottam
tőle.

– A szenátus – felelte komoran Bail, és megcsóválta a

fejét. – Nem ez az, amit el kell mondanom neked. Azt
hittem, tudom, mit fogok mondani, és úgy helyénvaló, hogy
én számoljak be a hírről, de most, hogy eljött a pillanat… –
Breha hallgatott és várt. Attól félt, ha kiejt még egy szót a
száján, akkor a férje ismét meginog. Lenézett a korlátra, és
azt látta, hogy egy gyors fuvallat elsodorja a fűcsomót, és
ezzel megfosztja a színes bogarat fáradságos munkájának
gyümölcsétől. Bail vett egy mély lélegzetet, és bár továbbra
is sápadt volt, látszott rajta, hogy összeszedi magát. Oly
régóta ismerték egymást, oly sok mindent vészelték át
együtt, de Breha még sosem látta ilyennek a férjét. Bail
Organát, a rendíthetetlenül bátor férfit most a szíve
mélyéig megrázta valami.

– A Tantive elveszett – suttogta alig hallhatóan. –

Megsemmisült. – Breha pár pillanatig semmit sem hallott.
Ismerte a rettegést, a pánikot, mindkettő rátört, amikor a
szenátus feloszlatásának híre megérkezett, de az érzés, ami
most átjárta, valami más volt. Mintha valahogyan űr támadt
volna a mellkasában. Éles visítás töltötte be az elméjét, ami
minden más hangot elnyomott. Pislogott egyet, elnézett a
hegyek felé, de nem fogta fel, hogy mit lát, aztán ismét
lenézett a színes bogárra, ami éppen felé tartott a korláton.
Bail térdre roskadt – a megmaradt ereje csak addig tartott
ki, amíg elmondta a vészjósló hírt. Most rajtad a sor –
gondolta Breha. Úgy érezte, a mellkasában sötétlő űrt be
kell töltenie valamivel, máskülönben mindenestől
beszippantja őt. Az elszántság és a céltudatosság
megtölthette. Legalábbis, egy időre. Breha összekulcsolta a
kezét, egyre nagyobb erővel szorította egymáshoz a két
tenyerét, mintha ezzel talpon tarthatta volna magát.

– Ennél többet kell tudnunk – mondta végül. – Küldjünk ki

felderítőket. Lehet, hogy kilőtték a mentőkabinokat. A
lányunkat nem olyan könnyű megölni. Mindent megtett
annak érdekében, hogy életben maradjon. Szükségünk van
egy térképre, ami a környező bolygókat ábrázolja. Ott
kezdjük el a keresést. Egyébként is, ki küldte a jelentést?
Megbízható forrás? – kérdezte elvékonyodott hangon, aztán
ismét uralkodott a hangján, és határozottan kijelentette: –
Nem hiszek senkinek, amíg nem látom a roncsot a saját
szememmel.

Majdnem megkérdezte, hogy a szenátus milyen lépésekre

készül az ügyben, de eszébe jutott, hogy teljesen magukra
maradtak. Bail bólintott, a felesége felé nyújtotta a kezét,
aki felsegítette.

– Én is megkérdeztem ezt, de ennél többet is – mondta

aztán Bail. – A szenátusra már nem számíthatunk, de
vannak szövetségeseink. Van egy egész seregnyi őrünk,
csakhogy háború van, Breha. Tudod, hogy hajlandó vagyok
felhasználni minden lehetséges forrást, de a személyes
veszteségünk nem lehet fontosabb a felkelők igényeinél.
Breha érezte, hogy előtörnek a könnyei, és nem tudott
gátat vetni nekik. A személyes veszteségünk. Nekidőlt a
férjének, hogy elrejtse a szája rángatózását, ami elárulta
volna, hogy acélos akarata kezd széthullani, és Bail gyorsan
átölelte.

– Nem vesztettünk el senkit – mondta halkan Breha. –

Még nem. Nem adom fel. De tudod, soha nem lett volna
szabad beleegyeznünk ebbe. Nem lett volna szabad
elengednünk őt…

Bail rátámasztotta az állát a felesége fejére, és Breha

hirtelen öregnek és törékenynek érezte magát, továbbá az
az érzése támadt, hogy minden oldalról háború ostromolja
őket, amit nem tudnak megállítani, és valami ősi gonosz,
amit nem ismernek és nem értenek.

– A háború még csak most kezdődik, és fel kell

készülnünk, amennyire lehetséges – felelte halkan Bail. –
Még ha nem is teszünk mást, mint hogy keressük Leiát,
még ha csak reménykedünk is, a háború elért minket.
Harcolni fogunk Leiáért, amikor megtaláljuk. El fogjuk
rejteni itt, az Alderaanon, ha… amikor előrekerül, de
mindketten tudjuk, hogy meg fogja találni a módját annak,
hogy ismét elmenjen.

– Igen, tudom – válaszolta Breha, majd elhúzódott a

férjétől, és mindkét kezével a szemét dörzsölgetve folytatta:
– Odakint kéne lennünk, hogy megkeressük őt. Anderam
százados előkészít nekünk egy hajót. Rajta, hívjuk máris!

– Sajnálom – mondta Bail –, te is ugyanolyan jól tudod,

mint én, hogy ez túl veszélyes. Ha a Tantive-ot
megsemmisítették, akkor azt velünk is megtehetik.

Breha megrázta a fejét, és átölelte magát, hogy

melegséget dörzsöljön máris meleg karjába. A haragja
alábbhagyott és szomorúságba fordult, és megint odabújt a
férjéhez, aki szorosan átölelte, mialatt a lenyugvó nap az
utolsó, nyugtató sugaraival simogatta az arcukat.

– Ez persze… természetesen, igaz. De tennem kell

valamit. Képtelen vagyok tétlenül üldögélni – felelte halkan
Breha. Elővett egy apró holo adó-vevőt terjedelmes ruhája
egyik zsebéből, közben érezte, hogy még ez az egyszerű
mozdulatsor is nehezére esik. Még azt is tisztességtelenül
nehéz feladatnak érezte, hogy állva maradjon és lélegezzen.
De összeszedte minden erejét és bátorságát, és felkészült
rá, hogy ismét királynő és anya legyen addig, amíg
lebonyolítja a hívást.

A készülék felett hamarosan megjelent Anderam százados

apró, kéklő hologramja.

– Igen, itt kell maradnunk – suttogta Breha –, de vannak

rátermett pilótáink és ügynökeink, és ők kutathatnak ott,
ahová mi nem mehetünk.

***
 A tudat, hogy úgysem tudna elaludni, nem könnyítette
meg az ébrenlétet Breha számára. A keze folyton remegett,
és ezt érezte az elméjében is. A lányáról egyelőre nem
érkezett hír, sem arról, hogy meghalt, sem arról, hogy
életben maradt, és minden múló órával egyre
valószínűbbnek tűnt, hogy sosem fogják megtudni, mi
történt vele. Ez a lehetőség úgy lebegett a királynő felett,
mint valami sötét felhő, és bizonyos pillanatokban, amikor
annyira eluralkodott rajta a kimerültség, hogy már-már
vizionált, esküdni mert volna, hogy valóban egy fekete
semmi kezdi eltakarni előle a világot. Valahányszor
csipogott egyet valamelyik kommunikációs eszköz, újra és
újra görcsös félelem kerítette hatalmába. Nem hagyta,
hogy ezt bárki lássa rajta – Bailt leszámítva –, vagy
legalábbis, mindent megtett, hogy palástolja az érzéseit,
bár a szeme alatt sötét karika jelent meg, és a keze folyton
reszketett. Két nap. Két nap telt el azóta, hogy a férje
hazaérkezett, de évtizedeknek érezte ezt az időt. Az
alváshiány miatt az órák összefolytak számára, és nem
tudta megmondani, hogy mennyi az idő, sem hogy milyen
nap van. A palota északi végében lévő díszes terem, amiben
nemrég még méltóságoknak rendeztek fogadásokat, és ami
komoly, értelmes politikai viták színtereként szolgált,
mostanra információs központtá alakult.

Breha túl sok időt töltött a helyiségben. Itt evett, amikor

le tudott erőltetni pár falatot a torkán. És Bailt figyelte a
hosszú tárgyalóasztal felett, a tekintetük újra és újra
összeakadt. Minden ilyen alkalommal úgy érezte, hogy nem
bírja visszatartani a könnyeit. De a tábornokok előtt nem
könnyezhetett. Észrevett egy inast, aki az imént lépett be a
boltíves ajtón, és egyből Bailhez sietett. Suttogva váltottak
néhány mondatot, amiből az asztal körül sürgő-forgó férfiak
és nők folyamatos beszélgetései és a holo-készülékekből
áradó hangok miatt Breha egy szót sem hallott. De éberen
figyelt, és minden egyes új információmorzsa hatására
feltámadt benne a remény, hogy aztán ismét elhaljon. A
legtöbb nyom nem vezetett sehová, a többi pedig ahhoz az
egyetlen következtetéshez: a Tantive megsemmisült, és vele
pusztult mindenki, aki a fedélzeten tartózkodott.

Bail megrázta a fejét, és Breha észrevette, hogy a férje

keze is reszket, mialatt csalódottan megfogta két ujjával az
orrnyergét.

– Valakinek tudnia kell valamit. Hallotta? Menjenek

vissza! – parancsolta aztán ingerülten Bail, majd kiabálva
folytatta: – Menjenek vissza, és még egyszer ellenőrizzék!

Az inas lekapta fejéről kék sapkáját, és hajlongva

kihátrált a teremből. Fiatalos arca vörösbe fordult, és lerítt
róla, hogy mélyen lesújtotta az, ami történt. Breha a
férjéhez sietett, leült mellé, az asztal alatt megkereste és
megfogta a kezét. Bail nem nézett rá, de szinte
észrevehetetlenül, finoman nekidőlt a vállának.

– Ők is aggódnak, Bail – mondta halkan Breha. – Ezt ne

feledd!

– Nem kellett volna kiabálnom szegénnyel – ismerte el

Bail. Brehának már csak fáradt mosolyai maradtak, ezért
most így nézett a férjére, mialatt válaszolt:

– Meg fog bocsátani neked.

– Ó, felségek! – mondta fennhangon WA–2V, és belegurult

a teremben uralkodó zűrzavarba, aztán ügyesen
átmanőverezett a tisztek között. Vékony fémkarján ruhát
tartott, amiben Breha a sajátjai egyikére ismert. Kissé
megváltozott, a hosszát Leia apró termetéhez igazították,
és kicsi ékkövek csillogtak rajta elszórtan. A droid
közvetlenül az uralkodói pár előtt torpant meg, és
Brehának oda kellett kapnia, hogy a ruha ne csússzon le a
padlóra. Végigsimított ujjaival az ismerős szöveten, és ismét
elemi erővel tört rá a bánat.

– Igaza volt, felség, valóban kiváló ötlet volt feldíszíteni a

régi ruhái egyikét – lelkendezett a droid a ruha ujját
igazgatva. – Ez a darab annyira különleges, hogy vétek lett
volna a tárolóban hagyni. Tökéletesen illik majd a
hercegnőhöz.

– Ne most – szólt közbe Bail, és a gépezet felé fordult. –

Most más… ügyek követelik a figyelmünket. – Ám a droid
továbbra is Brehát nézte, és elé-tartotta a ruhát. A királynő
rákényszerítette magát, hogy ismét a drága szövetre tegye
a kezét, és a fájdalom csaknem megbénította.

– Igazán szép – biztosította a droidot. – Amikor Leia

visszatér, biztosan nagyon elégedett lesz.

2V előre-hátra gurult, forgolódott, aztán örömteli

csipogást hallatva válaszolt:

– Én is így gondolom, felség, és a hercegnő hamarosan

itthon lesz, hogy láthassa. – Tőlük balra az egyik holo-
készülék felett megjelent egy kéklő fényalak. Anderam
százados jelentkezett az űrkikötőben lévő irodájából, és bár
látszott, hogy kiabál, a hangját egyelőre nem lehetett
hallani.

– Mi történt? – kérdezte Bail, majd felállt, a hosszú asztal

végéhez ment, és beállt a készüléket állítgató két miniszter
közé. A következő pillanatban Breha is ott termett, és
előrehajolt, hogy egyenesen a készülék vevőegységébe
beszéljen.

– Anderam, hall engem? – kérdezte. – Új hírt kapott?

 – Fent! – kiáltott a kapitány, és érezni lehetett a hangján,
hogy megrémült valamitől. – Nem látják? Van valami az
egyik orbitális pályán. Nem kaptunk előzetes
figyelmeztetést, és…

– Mit mond? Ennek semmi értelme! – válaszolta Breha, és

a százados háromdimenziós alakja zavarossá vált. Valami
zavarta az adást. – Százados… – De Bail hirtelen megfogta
a kezét, maga felé fordította, és a tekintetét a padlóra
szegezve suttogta neki:

– Gyere. Kimegyünk. – Aztán emelt hangon odaszólt a

tiszteknek: – Kapcsolják a századost a személyi
kommunikátoromra! – Breha hagyta, hogy a férje
szabályosan kihúzza a teremből, aztán végigfutottak a
folyosón. Breha felkapta a szoknyáját, és zihálva lélegzett,
mialatt elrohantak a legközelebbi erkélyig. Az ajtón kiérve
mindketten megtorpantak. Mialatt felnéztek a sötétedő
égre, Bail kommunikátora felett megjelent Anderam apró
holo-képe.

– Menjenek… óvóhely… – mondta a százados, és

sistergésekkel teli beszédéből csak ennyit lehetett érteni.

– Gondolkodj, Bail! A Tantive-ot megsemmisítették,

zavarják a kommunikációnkat… – mondta halkan Breha, és
sóhajtott egyet, amikor a százados fényalakja végképp
eltűnt. – Tudják, hogy mit tett Leia. Ez a megtorlás. – Bail
járkálni kezdett, a halántékán verejték gyöngyözött, és
hirtelen csalódottan elhajította a kommunikátort. Aztán
mormolt valamit, ami Breha alig hallott meg.

– Képtelenség. Nem merik megtenni… – Breha úgy

gondolta, hogy ez talán csak egy elterelő hadművelet, holmi
trükk, amivel a birodalmiak azt akarják megakadályozni,
hogy ők kereshessék Leiát. Emlékeztette magát, hogy
semmi sem biztos, semmiben sem lehet hinni, amíg nem
győződnek meg teljes bizonyossággal az igazságról. És ha a
birodalmiak figyelme az Alderaan felé fordul, hát annál jobb
amíg a környékre összpontosítanak, Leia könnyebben
elmenekülhet. És amíg Leia él, van remény… nem számít,
miféle, mindentől távoli bolygón ért földet, meg fogja
találni a módját annak, hogy a megfelelő helyre juttassa az
adatokat. Hirtelen árnyék telepedett a környékre, és sűrű
félhomály borult a palotára. Breha ösztönösen a férje felé
nyúlt, belekapaszkodott a karjába, és mindketten egyszerre
fordultak a völgy felé. Aztán felnéztek az égre, és azt látták,
hogy hatalmas korong siklik lassan a nap elé. Néhány
másodperccel később teljesen eltakarta.

– Mi lehet ilyen nagy? – suttogta Breha. Félelem áradt

szét benne, és még erősebben szorította a férje karját.
Egyszer, a Coruscanton látott napfogyatkozást, de ez sokkal
gyorsabban zajlott le. Annyira természetellenes volt… Bail
felnyögött, és előregörnyedt, szinte megroskadt, mintha
minden erő elszállt volna belőle. A felesége felé fordult, a
szája mozgott, de némán. Végül összeszedte magát, és a
tekintetét kettejük közé, a kövezetre szegezve annyit
mondott:

– A bolygópusztító. – Brehára úgy tört rá a rosszullét,

mint valami anyagtalan, gonosz hullám, de gyorsan
leküzdötte. Finoman a két tenyere közé fogta Bail arcát, és
rákényszerítette a férjét, hogy felemelje a fejét. Nem
lehetett igaz. Nem lehetett igaz, hogy az Alderaan a
célpont. Az Alderaan a galaxis szíve, egy fontos bolygó, a
hagyomány, a béke és a virágzás egyik bástyája…

A valódi jelkép, amit érdemes megsemmisíteni. Aminek az

elpusztításával tökéletes üzenetet lehet küldeni. Egy
üzenetet, ami arról szól, hogy egyetlen bolygó sem szent,
egyetlen bolygón sem élnek túl sokan… egyetlen bolygó
sincs biztonságban.

– Szerelmem, nem fogják megtenni – mondta halkan

Breha, holott tudta, hogy meg fogják tenni. Bail
előrehajtotta fejét, mígnem a homlokuk összeért.

– Legalább együtt vagyunk – felelte halkan.

– Nem! – tiltakozott Breha, mert nem volt hajlandó

elhinni. Hogyan létezhet ennyi gonoszság? – Még… még
van idő. Az űrkikötő messze van, de elérhetjük a
magánkompunkat. Evakuáljunk annyi teremtményt,
amennyit csak lehet. Kell lennie valaminek, amit még
megtehetünk…

A hang hihetetlen volt. Döbbenten és rettegve fordultak a

völgy felé, mialatt villámcsapás dörrenéséhez hasonló,
eget-földet megrázó csattanás hallatszott. Bail magához
rántotta a feleségét, és mellére szorította, mialatt vakító
fény villant. Fehéren ragyogó sáv jelent meg a láthatáron,
iszonyatos gyorsasággal terjedt szét, és közben mindent
elemésztett, fákat, állatokat, sziklákat.

– Leia túlélte – suttogta Breha, és ökölbe szorította a

kezét, közben hitetlenkedve nézte, hogy ezernyi fényes,
félelmetes gejzír tör ki a bolygó felszínéből. – Ha meghalt
volna, tudnám, Bail.

– Igen, a lányunk él – felelte Bail, és a felesége homlokára

nyomta a száját, és ott is hagyta, mialatt a palota olyan
hevesen rázkódott meg alattuk, hogy az erkély korlátja
darabokra tört, és lezuhant. A királyi lakosztályban
tartózkodó udvarhölgyek és inasok rémülten ordítottak fel,
és a palota megroskadt, mintha eltűnt volna alóla a szilárd
talaj. Brehának az az érzése támadt, hogy a csontjai szét
akarnak szakadni, és ehhez kegyetlen fájdalom társult.
 – Leia él – mondta még egyszer Bail.

– Tudom – suttogta Breha, és lehunyta a szemét. A

hegyek a levegőbe szökkentek, feléjük repültek, és
elnyelték őket. Breha a férje forró leheletét érezte a
nyakán, aztán a hamu és a füst szagát az orrában, és a
következő pillanatban már semmit sem érzett.

Fordította: Szente Mihály

 Pablo Hidalgo
A nagyság küszöbén

Akkor…

Amint felkészültek, tűz! – Wilhuff Tarkin nem az a fajta

ember volt, aki tükör előtt, előre elpróbálta a szavait,
melyek egykor talán örökre beírják magukat a történelem
lapjaira. Ezek a szavak azonban mások voltak. Hogy ezeket
kimondhassa, több mint két évtizedet kellett várnia. Szavak
voltak csupán, elillanó hangok, mégis irdatlan gépeket
hoztak mozgásba, és egy olyan fegyvert, mely az ő
akaratának engedelmeskedett. Egy fegyvert, ami a
teremtés és pusztítás tüzét zúdítja majd a Birodalom
ellenségeire, egyetlen pillanat alatt elhamvasztva azokat.

Bosszantotta, hogy Krennic egyszer már próbára tette ezt

a technikai csodát, és megsemmisítette vele Jedha városát,
de az efféle elővigyázatosság sajnos elengedhetetlen volt.
Hiszen mi történt volna, ha kiderül, hogy mégsem
működik? Ha kudarcot vall? Mégiscsak jobb, ha az ilyen
kockázatot Orson Krennic, és nem Wilhuff Tarkin nagymoff
vállalja! A próba tökéletesen sikerült, Krennicnek azonban
mégsem jár majd érte több apró-betűs lábjegyzetnél a
birodalmi történelemkönyvekben. Valaki, akinek a nevéhez
pusztán egy szerencsétlen bányászati baleset fűződik egy
ősi holdon… Az évek során Tarkin mindvégig gondosan
ügyelt rá, hogy ne hozhassák közvetlen összefüggésbe a
tervezettel, és a mind türelmetlenebb császár haragját se
vonhassa magára.

Ugyanakkor nem is határolta el magát annyira a harci

állomás építésétől, hogy siker esetén ne követelhesse
magának a dicsőség oroszlánrészét. És amint a Jedha fölött
a Halálcsillag-tervezetből nagyon is működőképes valóság
lett, Tarkin is változtatott az attitűdjén, és támogatóból a
megvalósításért felelős kulcsemberré lépett elő. Krennic
persze megpróbálta kisajátítani ezt a pillanatot, minden
benne rejlő előnnyel és lehetőséggel egyetemben. Hogyan
is fogalmazott? Hogy mindez az ő munkájának és az ő
erőfeszítéseinek eredménye. Ami persze nevetséges.

Olyan, mintha egy téglaégető azzal büszkélkedne, hogy ő

emelte a király palotáját. Az akkor is a király palotája! A
dicsőség füstje mindig felfelé száll. És most itt állt, és a
lába alatt kéklő Scarifot figyelte, amit a lázadó söpredék
dúlt föl. Egy világot, amit megfertőztek, és a titkait –
birodalmi titkokat – ellopták. Persze szó sem volt
pótolhatatlan veszteségről, hisz az itt őrzött adatokról a
Coruscanton – sőt a császárt ismerve még egyéb helyeken –
is volt másolat. A lényeg azonban, hogy a lázadók itt voltak.
Most. Ami azonnali beavatkozást igényelt. Nem hagyhatják
el a Scarifot élve. A sebész is tudja, mikor kell amputálni
egy fertőzött végtagot, még mielőtt a baj az egész
szervezetre átterjedhetne. És egyébként is, Krennic odalent
volt. Azért ment le a scarifi citadellába, hogy eltakarítsa a
mocskot. A saját mocskát. Tarkin pedig úgy volt vele, hogy
innen fentről, a Halálcsillagról ezt sokkal hatékonyabban
végre tudja hajtani.

A harci állomás lassan befogta a Citadellát.

– Amint felkészültek, tűz! – mondta végül Tarkin, és egy

pillanatra szárazon elmosolyodott.

Most…
 Tarkin a Halálcsillag központi hídján állt, zúgó, halvány
fénnyel izzó kapcsolótáblák és irányítókonzolok
rengetegében. Néhány lépésnyire tőle Tagge tábornok és
Motti admirális várták az utasításait, és föléjük, akár egy
hátborzongató, sötét árny, Darth Vader tornyosult.

– Figyelemre méltó, mennyire ellenáll a

gondolatszondának – mondta Vader. – Bele fog telni egy
időbe, amíg kicsikarjuk tőle az információt.

A nő. A fogoly. Leia Organa, az Alderaan hercegnője. Idő.

A szó ott visszhangzott Tarkin elméjében, egy másik
beszélgetés emlékét hozva a felszínre. Mit is mondott
Krennicnek az időről? Hogy a késlekedésével az időt a
felkelők szolgálatába állította.

– Az ellenőrzést befejeztük – jelentette Motti, aki

gondosan ügyelt rá, hogy Tarkin végig közte és Vader közt
álljon. Az admirálisnak és Vadernek nemrégiben volt egy
kis nézeteltérése bizonyos spirituális természetű dolgokat
illetően, és úgy tűnt, az incidens igen mély benyomást tett a
főtisztre. – Minden rendszer működőképes. Milyen
célpontra álljunk be?

A működőképes Halálcsillag az egész univerzumot rövid

pórázon tudta tartani. Tarkin két évtizede várt már erre a
pillanatra, és most mégsem volt képes kellőképp kiélvezni a
diadalt. A kérdések, akár egy csapat vérszívó légy, nem
hagyták nyugodni: hol lehetnek a lázadók? Hol a
főhadiszállásuk, ahonnan időről időre kirajzanak? És
legfőképp, mire jó a Világegyetem legpusztítóbb fegyvere,
ha ez a lány dacolni mer vele?

– Talán van egy hatásosabb módszer, amellyel szóra

bírhatjuk őfelségét – vetette föl a nagymoff. A császár végre
feloszlatta az avítt szenátust, és legfőbb ideje volt, hogy
emlékeztessék az engedetlenségre hajló világokat, hol a
helyük.

– Éspedig mi? – kérdezte Vader.

– Ha a saját szemével látja, mennyire ütőképes a

támaszpont – mondta Tarkin, majd a fiatal admirálishoz
fordult. – Célozzák meg az Alderaant!

– Igenis! – vigyorodott el Motti.

***

A Halálcsillag gond nélkül lépett be a hiper-űrbe, ami –

tekintve, hogy egy ekkora testet kellett fény fölötti
sebességre gyorsítani – nem volt kis fegyvertény. A mérnöki
munka és a programozás eme csodája azonban most is
hibátlanul teljesített, és mindössze egy apró rázkódást
lehetett érezni, ahogy a harci állomás végrehajtotta az
ugrást. Tarkin egy pillanatig az íróasztalán álló csésze cafot
nézte, amiben apró hullámgyűrűket vetett a mozgás, aztán
a figyelmét ismét a számítógépe monitorján sorjázó
adatokra összpontosította. Krennic korábbi utasításának
megfelelően minden alkalommal, mikor a harci állomás a
hipertérbe ugrott, egy végtelennek tűnő jelentéssor futott
be, melyben minden rendszer és alrendszer
teljesítményéről részletes kimutatás érkezett.

Tarkin hamarosan elunta az olvasgatást. Az állomás

működött, és egyedül ez számított. Ennek megállapításához
nem volt szüksége részletes kimutatásra, és úgy volt vele,
hogy a technikai adatokkal bajlódjanak csak a mérnökök és
a technikusok. Egy intéssel eltüntette a képernyőről az
adatokat, és a fővárosból érkező híreket hozta be helyettük.
Első helyen állt a szenátus feloszlatása, és a sajtó
hűségesen szajkózta a császári propagandahivatal által
előkészített nyilatkozatot.
 Ebben arról esett szó, hogy az áruló lázadók a szenátus
soraiba is beférkőztek, és többek közt ennek volt
köszönhető a Scarif elleni rettentő terrorakció is. A
krízishelyzetre való tekintettel a császárnak abszolút
kontrollra volt szüksége, a hosszadalmas politikai játszmák
és bizottsági szavazások mellőzésével. Olyan hatalomra,
ami lehetővé tette, hogy kiirtsa a mételyt, ami már a
birodalmi törvényhozó gépezet szívében is gyökeret
eresztett. Tarkin úgy ítélte, hogy erre a rendeletre
leghatékonyabban és leglátványosabban a Halálcsillag
erődemonstrációjával lehetne föltenni a pontot. És mivel az
efféle döntések meghozatala az ő hatáskörébe tartozott,
még csak a coruscantiaktól sem kellett hozzá engedélyt
kérni. Az ajtócsengő hangjára kapta föl a fejét, és egy
gombnyomással beengedte a látogatót. Motti volt az, aki
ünnepélyes mosollyal lépett be.

– Személyesen is szerettem volna gratulálni, uram –

kezdte. – Önnek sikerült elérnie azt, amit a kellő hittel és
kitartással nem bírók lehetetlennek titulálták. A
Halálcsillag készen áll… és az öné!

– Értékelem a szentimentalizmusát, Motti, bár magam

nem vagyok különösebben híve az efféle érzelgősségnek –
vonta össze a szemöldökét a nagymoff. – Mindazonáltal
nem hiszem, hogy pusztán a gratuláció végett keresett föl.

– Nos… ha megengedi, uram – húzta ki magát az

admirális. – A Halálcsillag bármilyen planétát képes
megsemmisíteni, és erre még az egész egyesített flottánk
sem lenne képes. Mi több, még feltartóztatni sem tudná.
Sem a harci állomást… sem önt. Merthogy most ön az élet
és halál legfőbb ura az egész galaxisban. – Miután Tarkin
nem válaszolt, a főtiszt nagyot nyelt, és valamivel
halkabban folytatta. – Az ön kezében összpontosul minden
idők legnagyobb katonai ereje.
 – És természetesen a császáréban – nézett rá merőn a
kormányzó.

– Természetesen, uram – értett egyet Motti azonnal. –

Magam is így gondolom. Csakhogy ön itt van, a császár
viszont nincs. – Tarkin lassan maga elé húzta az asztal
szélére tett pohár vizet, de a tekintetét közben sem vette le
Mottiról.

– Nem először fordul elő, hogy ilyesfajta hangot üt meg,

admirális – kortyolt bele a vízbe. – Örülnék, ha végre
kimondaná, amit gondol, és nemcsak rébuszokban
beszélne!

– Ha ez a parancsa, uram – biccentett Motti. – Mostantól

kezdve ez a harci állomás a császári hatalom legfőbb
forrása, ami egyben azt is jelenti, hogy ön a hatalom
legfőbb forrása. Egyedül ön.

– Azt, amiről most beszél, mindössze egy hajszál választja

el az árulástól, admirális – emelte föl a mutatóujját
figyelmeztetően Tarkin, aki már akkor sejtette, hogy a
beszélgetés ilyesfajta irányt vesz majd, mikor Motti
megjelent az irodája ajtajában.

– Vajon mennyiben árulás az, ha rámutatok, hogy önt a

pozíciója jogán olyan hatalom illetné meg, ami a császár
után rögtön a második leghatalmasabb emberré tenné a
galaxisban? – vonta föl a szemöldökét Motti.

– Soha nem tenném ellenségemmé a császárt. – Tarkin

végre elfordította a tekintetét, és ismét a coruscanti híreket
vette szemügyre. Aztán egy halk sóhajjal kikapcsolta a
számítógépét.

– Ettől függetlenül az, hogy ön diszponál a Halálcsillag

fölött, gyakorlatilag egyenrangúvá teszi önöket – ütötte a
vasat Motti. – A galaxis fölötti hatalmon is osztozniuk
kellene!

Az osztozni szó elég egyértelművé tette a látogatása

célját, és Tarkin lassú, hideg halálfej mosolyra húzta a
száját.

– És akkor ön lehetne a jobb kezem?

– Én mindenben az ön odaadó híve és segítője vagyok,

uram. – Tarkin fölállt, de Motti hiába várta, nem kerülte
meg az asztalt. Nem volt sem kézfogás, sem bizalmas vállon
veregetés.

– Köszönöm a dicsérő szavakat, admirális – bólintott

Tarkin. – Most azonban legfőbb ideje, hogy mindketten
visszatérjünk a császár által kijelölt feladataink
elvégzéséhez.

Motti azonnal és olyan feszesen húzta ki magát, amit a

helyzet és a rang megkövetelt. A tekintetében azonban
továbbra is ott izzott az a furcsa tűz. Az admirális megtette
az első tétet abban a félelmetes hatalmi játszmában,
melyben a játékosok az életükkel licitáltak. Tarkin egy
kurta biccentéssel elbocsátotta. A politikai hadszíntér volt
az, ahol Krennic elbukott – tűnődött a kormányzó. – És
hiába ismerte ki magát a hiper-hajtóművek és
energiaátalakítók közt, ha a császári udvar ármánya és
cselszövése kifogott rajta! Így hiába is akart a magasba
törni. Oda csak az jut föl, aki ismeri a módját, hogyan
mássza meg a hatalom hegyét. Maga Tarkin volt az, aki
minden lehetséges fórumon és módon elvágta Krennic
útját, és ellehetetlenítette őt. Így még a Halálcsillag sem
volt elegendő, hogy kellő hatalommal ruházza föl az
arrogáns mérnököt, aki csak építeni tudott, vezetni
azonban – bármennyire is szerette volna elhitetni a világgal
– nem.

És végül a vesztét is épp ez okozta.

***

Tarkin ismét ott állt a hídon, és a hatalmas központi

képernyőn ragyogó kék Alderaant figyelte. Ő maga is
számos alkalommal járt már ezen a világon, melynek királyi
dinasztiái mindig is az élen jártak a galaxis
föltérképezésében. Többek közt ez volt az, ami miatt az ősi
időktől kezdve olyan sokan olyan nagyra tartották az
alderaaniakat. Aztán persze ez a fajta elismerés az emberek
fejébe szállt, és az arrogancia második természetükké vált.
Az Organák lassan maguk is elhitték, hogy büntetlenül
dacolhatnak a császár akaratával, csak mert a történelem
különleges helyet biztosított nekik az emberek szívében. Az
Alderaan és gőgös nemesei rég rászolgáltak egy
emlékezetes leckére!

– Tarkin kormányzó! – szólalt meg a háta mögött egy női

hang. – Tudhattam volna, hogy maga tartja pórázon Vadert.
Megcsapta az orromat a bűze, amikor a fedélzetre hoztak!

Annak ellenére, hogy szinte eltűnt Vader árnyékában,

Leia Organa hercegnő büszkén felszegett fejjel állta Tarkin
pillantását. Jóval alacsonyabb és sokkal fiatalabb volt a
kormányzónál, de derekasan állta a sarat, miközben
fullánkos megjegyzéseket váltottak. Tarkin azonban
hamarosan belefáradt az álságos szellemi párviadalba.

– Leia hercegnő – mondta száraz mosollyal. – A kivégzése

előtt szeretném, ha a vendégem lenne a támaszpont
harckészültségbe állításának ünnepségén. – Széttárta
karjait, jelképesen befogva velük az egész világegyetemet.
– Többé senki sem szegülhet szembe az uralkodóval.
 – Minél erősebben szorítja össze az öklét, annál többen
csúsznak ki az ujjai közül! – felelte a nő dacosan.

– Nem, ha majd látják, mire képes ezt a támaszpont. –

Tarkin pergamenszáraz vigyorral felelt. – Részben felséged
jelölte ki, melyik legyen az elsőként elpusztítandó bolygó. –
Azzal a központi képernyőt betöltő Alderaan felé bólintott.
A kéklő világ kísértetiesen emlékeztette a Scarifra,
csakhogy most a Birodalom teljes haragjával fognak
lesújtani az árulókra. – Minthogy vonakodik közölni velünk,
hogy hol van a lázadók támaszpontja, úgy döntöttem, hogy
támaszpontunk rombolóerejét az ön otthonán próbálom ki,
az Alderaanon.

Leia elsápadt, és máris megjelentek az első repedések az

önuralma maszkján. A remény szikrája kihunyni látszott, és
ahogy vadul könyörgött a szülőbolygójáért, Tarkin
cseppenként ízlelgette a győzelmét. Vader, mint mindig,
most is szótlan és kiismerhetetlen volt.

A harci állomás szuper-lézere ezúttal teljes erejével

csapott le. A nyolc energianyaláb egyetlen sugárba
egyesült, ami néhány pillanat alatt izzó törmelékfelhővé
robbantotta a bolygót, és vele együtt sok tízezer
esztendőnyi történelmet és kultúrát is. Tarkin a planéta
pusztulását kísérő, gyorsan kihunyó tűzförgetegben
gyönyörködött. Szinte a saját sorsát látta benne. A
császárra gondolt, és arra, hogy Palpatine reakciója milyen
kevéssé számít majd. Aztán a mögötte zokogó lányra, aki az
elveszett világát siratta. És végül Motti szavaira. És most, a
diadal pillanatában egy villanásig még Krennic is az eszébe
jutott – és mindaz, amit ettől az érdemtelen embertől vett
el.
 Akkor…

Megégett a válla, és a legapróbb mozdulattól is szörnyű

fájdalom hasított a tagjaiba. Orson Krennic
kétségbeesetten merült föl a kín sötétségéből, és próbált
értelmet rendelni a szeme előtt imbolygó képhez. A Scarif-
on volt, egy olyan rémálom kellős közepén, amiből nem volt
ébredés.

Ahogy az égre pillantott, odafönt a saját teremtményét, a

Halálcsillagot látta, amint méltóságteljes lassúsággal
bukkan elő a felhők mögül. Tarkin – zakatolt a név Krennic
elméjében. – Most az övé a Halálcsillag. Ő irányítja. Vagy
legalábbis azt hiszi. Csakhogy nem ismeri úgy, mint én!
Nem tudja, hogyan zabolázza meg! Ha még mindig ő
parancsolt volna a harci állomáson, azok után, hogy a
lázadók megszerezték a Halálcsillag tervrajzát, Krennic
első dolga az lett volna, hogy azonnal és a lehető
legaprólékosabban átnézeti a terveket. Most, hogy már
tisztában volt Galen Erso árulásával, mindent megtenne,
hogy rábukkanjon bármiféle hibára, legyen az a legapróbb
vagy legjelentéktelenebb. És akkor befoltozná a
Halálcsillag páncélját, és valóban sebezhetetlenné tenné.
Ha ezért ideig-óráig működésképtelenné tenné az állomást,
az sem lenne nagy ár.

És nem érdekelné a császár rosszallása sem. Egyedül az,

hogy az állomás – az ő állomása – hibátlanul működjön.
Mert Orson Krennic mérnök volt, míg Tarkin nem. A
kormányzó sohasem foghatta föl és láthatta át ennek az
állomásnak a végtelen komplexitását. És épp ezért fogja
elemészteni az önteltsége és türelmetlensége. Tarkin
politikus volt, és bár vezetni tudott, építeni – bármennyire
is szerette volna elhitetni a világgal – nem. És végül a
vesztét is ez okozza majd.
 Az általam teremtett csoda lesz a végzeted! Aztán zöld
láng lobbant, amit a Galen Erso tervezte, kyber-kristályok
által működtetett hatalmas ernyő fókuszált, és az egész
világot elemésztő tűzben Orson Krennic is semmivé
porladt.

Fordította: Szente Mihály

 Jeffrey Brown
Egy kissé messze esik…

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 (Az eredeti kép)

A REBUL többek között egy speciális dobozokat, ládákat gyártó cég neve,
másrészt a REBEL (lázadó) szó eltorzítása.

Én a fordító helyett inkább a LÁDAZÓ BÁZIƧ szöveget írtam volna a

dobozra…
 Kieron Gillan
Az elsütőbillentyű
Aphra talán nem úgy festett, mint egy lázadó. Ezért
remélte, hogy esetleg nem lövik le. Ahogy átbotorkált a
sűrű aljnövényzeten, és az alattomos dantuini tüskebozót
újra meg újra beleakadt a bőrébe, az járt a fejében, hogy
mégis, milyen előítéletei vannak azzal kapcsolatban,
hogyan is kellene kinéznie egy felkelőnek. Szögletes
állkapcsokat látott a lelki szemei előtt, büszkeségtől dagadó
kebleket, és téves idealizmustól kótyagos fejeket. Aphra
nem ilyen volt. Az övére csatolt két sugárvetővel, a kopott
pilótasapkájára tolt repülős szemüvegében, szikáran és
komoran inkább tűnt volna menő fosztogatónak, vagy
valami bűnözőnek, akire az utóbbi időben rájárt a rúd, mint
régész doktornak. Talán szerencsésebb lenne visszamennie
az Ark Angelre, és eltűnni erről az ostoba, zöld planétáról,
még mielőtt belebotlana egy birodalmi járőrbe. Mert azokat
nem érdekli, hogy néz ki. Ha épp egy lázadó-bázis
közelében csípik nyakon, akkor olyan gyanakvóak lesznek,
ami annyira jellemző volt a birodalmiakra – és amit nem
sokan éltek túl.

Aphra élete általában érdekes régiségek felkutatása,

beüzemelése és eladása körül forgott, és szeretett
szabadúszó régészként tekinteni önmagára. Mások
ugyanakkor fegyverkereskedőnek aposztrofálták, és mivel a
húszas évei javát valóban ennek szentelte, ezzel nem is
nagyon szállhatott volna vitába. A Dantuin Kettesre pár
droidika miatt érkezett. A harci droidok energiapajzsát az
újonnan telepített rakétavetőkkel szinkronba hozni igazi
rémálom volt, és az első néhány próbálkozásba
tulajdonképpen ő is kis híján belehalt. Még neki, Aphrának
is két hetébe került, mire megbirkózott a feladattal. Persze
sokkal egyszerűbb dolga lett volna, ha történetesen akad
egy 3.23-as kolioidikus impulzus-mezőmodulátora.
Csakhogy ilyesmivel sem ő, sem a kapcsolatai nem
rendelkeztek, úgyhogy muszáj volt régi roncstemetőket
végigjárni. És úgy vélte, a Dantuinon végre rábukkant arra,
amit keresett. A bolygó túlsó felén megbúvó bázis épp
eléggé apró és titkos volt, hogy ne nagyon vonja magára
senki figyelmét, ahhoz viszont túl nagy, hogy el lehessen
tüntetni csak úgy. Aphra figyelte egy darabig, és idővel
sikerült kiismernie az errefelé járőröző terepsiklók
mozgását. Úgy gondolta, valami alvilági bagázs tanyája
lehet, vagy lázadóké, akik ugyanolyan bűnözők, csak ezt
épp emberbarátságnak próbálják álcázni.

És egykor – nagy valószínűség szerint – a szeparatistáké

volt. A siklók azonban egyre ritkábban jártak errefelé, és a
nő úgy vélte, sorsára hagyták a bázist. Ha szerencséje van,
ott megtalálja, amit keres. Maga a bázis olyan ügyesen
simult bele a Dantuin végtelen erdejébe, hogy fentről szinte
észre sem lehetett venni. És ha mégis, a többség akkor is
legfeljebb valami természeti képződménynek tekintette
volna. Ahhoz már gyakorlott szem kellett, hogy valaki
felfedezze a vadászgépek számára kialakított leszállópályát.
Míg a helyet figyelte, Aphra jó néhány dologra rájött.

Először is, hogy szinte biztos, ez a felkelők egyik bázisa.

Másodszor, hogy ezek a lázadók félelmetes ügyességgel
tüntették el a nyomaikat. És minden mást is. A fene egye
meg a felkelést! Holmi bűnözők biztosan jóval több hasznos
holmit hagytak volna maguk után! Aphra nézetei a
felkeléssel kapcsolatban elég… összetettek voltak. Az
egyértelmű volt, hogy jót akarnak, de a jó szándék ez
esetben messze nem volt elég. Sőt épp ez a fajta nyíltszívű,
értelmes attitűd vezetett annak idején a polgárháborúhoz
is. Márpedig azt, amit Aphra erkölcsnek tekintett, épp az
határozta meg, hogy ennek a háborúnak az árnyékában
kellett felnőnie. A többségnek rendre volt szüksége, és
mikor a Birodalom mellett a másik lehetőség a
végtelenségig nyúló háború volt, a teremtmények java a
rendet és biztonságot választotta. És ehhez alig pár milliárd
értelmes lénynek kellett meghalnia. Aphra eközben tanulta
meg, hogy leginkább csak magára számíthat.

Épp egy olyan egységet próbált szétbontani, ami

korábban a központi kommunikációs rendszerhez
tartozhatott, mikor az Ark Angel leadott egy figyelmeztető
jelzést. Egy TIE-vadász szakasz közeledett, és a nőnek már
épp csak annyi ideje maradt, hogy mindent hátrahagyva
bevegye magát az erdő sűrűjébe. Aztán már záporoztak is a
leszállóegységek, melyekből hófehér, csillogó páncélzatú
rohamosztagosok sereglettek elő, és akár egy különösen
csúf rovarraj egyedei, elárasztották a környéket. Aphra
ekkor döntötte el, hogy nincs is nagy szüksége 3.23-as
kolioidikus impulzus-mezőmodulátorra, és az sem igazán
érdekelte, hogy miközben a hajója felé iparkodott, a tüskék
csúnyán megszaggatták a ruháját és kicsipkézték a bőrét.
Végre megpillantotta az apró tisztáson álló, vaskos orrú,
holografikus álcaháló alá rejtett zsebcirkálót, és egy
pillanatra fellélegzett. Úgy tűnt, megmenekült. Aztán rá
kellett jönnie, hogy mégsem.

A tisztást három rohamosztagos fésülte át, és egyértelmű

volt, hogy most már csak idő kérdése, mikor fedezik föl az
Ark Angelt. Már ha előbb nem lép valamelyikük a hajó
közelébe telepített mikroaknák egyikére, mert akkor ez az
idő jelentősen lerövidül majd. Vajh figyelmeztesse-e őket,
vagy sem? Micsoda morális dilemma! Bár Aphra nem
feltétlenül ragaszkodott volna a morális jelzőhöz.
Hagyhatja, hogy az aknák elkapják őket, és ha valaki
valahogy túlélné a robbanásokat, azzal ő végez. Ezek után
felpattan a hajójára, és akkor már csak azt a
csillagrombolót kell majd kicselezni, ami idehozta a
rohamosztagosokat. A félig-meddig már kész droidikáknak
persze búcsút inthet, és azArk Angelre is keríthet egy új
azonosító jeladót. Plusz meggyilkolt három embert.

Vagy… Aphra nagyot sóhajtott, a tokjába csúsztatta a

sugárvetőit, aztán feltartott kézzel, arcára mosolyt
erőltetve lépett ki a fák közül.

– Hahó! – kiáltotta. – Miben lehetek a Birodalom remek

katonáinak segítségére?

Mert azok az aknák mellesleg piszok drágák voltak.

Úgyhogy nem sok kedve lett volna pár rohamosztagosra
pazarolni őket.

***

A katonák előbb megmotozták, aztán lefegyverezték,

kikérdezték, és félig elvezették, félig elvonszolták az
elhagyott bázishoz. A kését és a sugárvetőit ugyan elvették,
a felszerelése többi részét azonban nem, ami nagy
felelőtlenség volt. Sőt még csak át sem vizsgálták igazán a
holmiját, máskülönben megtalálták volna a sapkája
bélésébe rejtett robbanószert. Ha okot és módot találhatna
rá, hogy levehesse a fejfedőjét, és úgy egy percig senki sem
háborgatná…

Meg sem álltak vele a lázadók egykori bázisáig, amit most

a birodalmiak használtak. Ahogy bevezették az
irányítóközpontba, Aphra figyelmét azonnal az egyik holo-
térkép előtt álló, fanyar arckifejezésű tiszt vonta magára.
Olyan férfinak tűnt, aki még a legjobb hír hallatán sem veti
le ezt a grimaszt. A rangjelzése alapján tábornok volt.

– Ezt a személyt a közelben találtuk, uram! – jelentette az

Aphrát kísérő rohamosztagosok egyike. – Állítása szerint a
Dantuin Kettesről származik. Azt mondta, hogy egy légi-
robogón érkezett, de a járművét egyelőre nem sikerült
megtalálnunk.

A robogó persze nem létezett, de Aphra úgy volt vele,

még mindig jobb, ha egy kitalált jármű után kajtatnak,
mintha nekiállnának átkutatni az Ark Angelt.

– Megadtam magam! – próbált őszintének és

magabiztosnak tűnni. – És mindenben együttműködöm
önökkel! – A tábornok lassan feléje fordult, és a háta
mögött kulcsolta össze a kezét.

– Mit keres itt tulajdonképpen? – kérdezte hűvösen.

– Dolgokat lopok – vonta meg a vállát a nő. – Úgy értem,

roncsvadász vagyok. És remélem, jár némi bónusz az
őszinteségemért! Ezt a bázist már hónapokkal ezelőtt
elhagyták, szóval úgy gondoltam, a korábbi tulajdonosok
már úgysem jönnek vissza, és… reméltem, hogy amit
esetleg itt hagytak, az már az enyém lehet. – A tábornok
úgy méregette, mint aki azt próbálja eldönteni, vajon
mennyi lehet ebből az igazság.

– Egy elhagyott lázadó-bázis közelében bukkantak önre,

és azt akarja, hogy elhiggyük, fogalma sincs semmiről? –
vonta össze a szemöldökét.

Aphra olyan elképedt sikkantást hallatott, ami bármelyik

színésznőnek becsületére vált volna.

– Lázadók?! – kerekedett csészealjnyira a szeme. – Az

teljességgel lehetetlen! Hiszen a lázadók egy apró,
szervezetlen banda, alig több maroknyi bűnözőnél! Itt meg
több tucat űrhajó lehetett! Kizárt, hogy a lázadók egy
ekkora bázist tartottak fönn!
 A tábornok arca körülbelül annyi érzelmet tükrözött, mint
a rohamosztagosok sisakjai.

– Az efféle színjátékért nem szoktak díjakat osztogatni –

csóválta meg végül a fejét. – Az az érzésem, hogy ön
megpróbál gúnyt űzni a Birodalomból.

Aphra felszisszent. Tényleg nagy ostobaság lenne

ilyesmiért agyonlövetni magát.

– Elnézést, de… tényleg fogalmam sem volt, hogy ez

esetleg a lázadók bázisa lehetett! – szabadkozott. – Már
akkor hónapok óta üresen állhatott, mire ideértem, és… –
Igyekezett nagyon körültekintően fogalmazni, remélvén,
ezzel csak kihúzza a nyakát a hurokból. – És ez a
legnagyobb katonai erő, ami valaha is felvonult a
Dantuinon! Ez egy csöndes, szegény világ. Errefelé már a
világítás is luxusnak számít, és… szóval egy ekkora katonai
erő láttán senkiben fel nem merülne a gondolat, hogy
esetleg megpróbáljon dacolni a Birodalommal!

Tagge tábornok kurtán felhorkant, ami nála a nevetés

megfelelője volt.

– Amit bölcsen is tesznek – bólintott. – Értelmetlen

dacolni a Birodalommal, roncsvadász! Különösen a mai nap
után, amikor megsemmisítettük az Alderaant!

A csönd érezhető súllyal nehezedett a helyiségre, és a

tábornok hagyta, hadd emésszék a hírt.

– De… hogyan? – hebegte a nő. – Felszíni bombázással?

Ez még az egész flottának is hetekbe telne! Vagy vegyi
fegyverrel, mint a Genoshán? Vagy valami még ennél is
különlegesebbel, amit Tarkin zsenijei találtak ki? Teljesen
letarolták a felszínt, vagy csak az életet semmisítették meg,
de az infrastruktúrát nem? Vagy nem is minden életet, csak
az értelmes lényeket? Felgyújtották a légkört? Vagy
valahogy a bolygó magjához fértek hozzá, és… vagy…
hogyan?

– Izzó salakká és porrá robbantottuk – mondta Tagge fakó

hangon. A tábornok nyilván másfajta reakcióra számított,
de Aphra egyszerűen nem bírt parancsolni az
izgatottságának.

– Porrá? Szó szerint darabokra robbantották?

– A Halálcsillag semmisítette meg – bólintott Tagge

atyaian.

– Ez… elképesztő! – suttogta a nő.

A döbbent csöndet egy újabb rohamosztagos érkezése

törte meg.

– Az egész környéket átvizsgáltuk, uram, de nem találtuk

meg a robogóját.

– Mert nagyon jól elrejtettem – próbálkozott Aphra, aztán

ahogy a tábornok lassan közelebb sétált, lesunyta a fejét, és
elhallgatott.

– Nem hiszem, hogy maga lázadó lenne – mondta Tagge

csöndesen, és a nő úgy érezte, a vér is jeges vízzé válik az
ereiben ettől a hangtól. – Viszont úgy gondolom, hogy
bajkeverő, és a galaxis jobb hely lesz ön nélkül.

***

A tábornok olyan halk, unott hangon utasította az

embereit, hogy vigyék a nőt az erdőbe és végezzék ki,
mintha csak a várható időjárásról csevegett volna velük.
Aphra legszívesebben üvöltött volna, főleg, hogy tudta, itt
sem a menekülés, sem a harc nem jöhet szóba. És
könyörögnie is felesleges lenne. Alig állt a lábán, ahogy a
katonák kivonszolták az erdőbe, és a tekintete mind
kétségbeesettebben kutatott a menekülés bármiféle
lehetősége után.

Csak lesz valami! Kell, hogy legyen valami! A

balszerencséje keverte ebbe a helyzetbe, úgyhogy az
egyensúly törvénye alapján most a szerencséjének kell
kihúznia! Egyfolytában ezt hajtogatta magában, de valahol
a tudata mélyén egy csöndes hang arra emlékeztette, hogy
ez csak addig működik így, míg egyszer aztán mégsem.
Tudta, hogy egyszer úgyis elfogy a szerencséje, de ki a fene
gondolta volna, hogy épp ma, itt és most?!

– Szóval… máskor is végeztek már ki foglyokat? –

kérdezte reszkető hangon, nehezen forgó nyelvvel.

– A fogoly nem beszél! – szólt rá rideg, modulált hangon

az egyik rohamosztagos.

– Miért, különben lelő? – nevetett föl idegesen Aphra. De

ment velük engedelmesen a közeli liget felé. – Voltak már
ezen a… Halálcsillagon? – kérdezte egy idő után.

– Úgy nézem, magát nagyon izgatja ez a téma – mondta

némi hallgatás után a balján haladó katona. Aphra erre
csak a vállát vonogatta, és közben próbálta felmérni, merre
menekülhetne. Aztán arra jutott, hogy semerre. A
következő fáig sem jutna el. Egy tenyérnyi lyukkal a hátán
semmiképp.

– A Halálcsillag egy fegyver – tette hozzá a másik

rohamosztagos.

– Csak… szóval elgondolkodik rajta az ember, hogyan tud

valaki egy olyan fegyvert építeni, ami egy egész bolygót
képes megsemmisíteni – dünnyögte a nő, miközben azt
próbálta eldönteni, vajon le tudná-e futni a
rohamosztagosokat. Végül arra jutott, hogy őket igen – a
lézersugarakat nem. – Úgy értem… gondolják, hogy van
ezen a Halálcsillagon valami… elsütőbillentyű? Mert azt
értem, hogy valaki kiadta a tűzparancsot, ami nem nehéz,
de… vajon ki húzta meg az elsütőbillentyűt? – Erre már
nem kapott választ, és ahogy közeledtek az erdősávhoz, úgy
vált mind nehezebbé a beszéd – sőt a gondolkodás is. –
Lefogadom, hogy nem is volt ott semmiféle elsütőbillentyű!
Sőt még csak nem is egy ember intézte a dolgokat, hanem
hat gépész, meg másik fél tucat tüzér, úgyhogy a
felelősségen is osztoztak. Én legalábbis így csináltam volna.
Mert azt nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is képes
lenne elviselni a tudatot, hogy ő egymaga felelős egy egész
lakott bolygó pusztulásáért. Ebbe bárki beleroppanna. –
Most már folyamatosan beszélt – részben, hogy elterelje a
figyelmüket, részben pedig, hogy próbálja csillapítani a
saját félelmét.

– Sok lakott világon a kivégzőosztagok is így működnek

folytatta. – Többen is rálőnek az elítéltre, de nem mindenki
találja el. De mivel mind elsütötték a fegyverüket, egyikük
sem szegte meg a kapott parancsot, és mind nyugodtan
gondolhatja, végül is lehet, hogy nem ő adta le a halálos
lövést. Az ilyen apró illúziók segítik át az embert a
dolgokon. Az élet akkor válik igazán keménnyé, mikor nincs
rá mód, hogy ilyesmivel áltassuk magunkat. És… hát maguk
is épp olyan balszerencsések, mint én… na-jó, majdnem… –
Hirtelen megfordult és megállt. Az egyik katona valahol
útközben visszafordulhatott, mert most már csak egy őr
volt ott vele.

– Hadd kérdezzek valamit! Lőtt már le valakit

hidegvérrel?
 – Forduljon vissza, és induljon tovább! – reccsent rá a
rohamosztagos.

– Én csak segíteni akarok magának! – emelte föl a kezét

megadóan Aphra. – Szeretném megkönnyíteni a dolgát. Egy
ilyen kivégzés szerintem elég sokáig nyomja az ember
lelkét… az enyémet meg konkrétan az örökkévalóságon át
fogja, úgyhogy ha már egyszer meghalok, szeretném előbb
megérteni ezt az egészet! Szóval megsemmisítették az
Alderaant… de miért pont azt? Ki a fene akarná
felrobbantani épp az Alderaant? Hiszen az egy remek hely
volt, gyönyörű történelemmel, és olyan helyekkel, ahol
aztán tényleg éjjel-nappal lehetett mulatni! Ja, és pazar
naplementéi voltak! Most meg már égboltja sincs. – Aphra
tett egy apró lépést a rohamosztagos felé, és közben olyan
merőn bámult a zárt sisak szemnyílásaiba, mint egy
kígyóbűvölő.

És most itt áll, egy nagyszájú nőre szegezett fegyverrel,

és ezt a napot sohasem fogja elfelejteni… – Még egy fél
lépés, közben előhúzza a csuklóvédőjéből a szükséges
eszközt… és remélhetőleg a kódra is emlékezni fog… –
Mert egyszer majd magát is meg fogják kérdezni, hol volt
aznap, mikor az Alderaan megsemmisült, és akkor maga azt
fogja mondani, hogy épp valami ártalmatlan nőt kísért ki
egy dantuini erdőbe, hogy jól agyonlője. – Közben egy apró
csuklómozdulattal kicsúsztatta az eszközt a tartójából, de
majdnem elejtette. Nem kis erőfeszítésébe került, hogy ne
tűnjön dühösnek. Ezt most nem kellene elcseszni, kislány!

– Ha nagyon filozofikus alkat, akkor még lehet, hogy

valami olyat is hozzátesz, hogy aznap csupa ártatlan halt
meg, mire az emberek majd bólogatnak, és ha máshonnan
nem is, innen tudni fogják, attól, hogy szörnyű dolgot tett,
maga alapjában véve mégsem egy rossz ember… – A
szemkontaktust továbbra is megtartva lassan kinyúlt a
katona felé, és közben a baljában már ott volt a hangtalanul
működésbe lépő eszköz. Ha lenéz, és meglátja, hogy a
másik kezem a sugárvetője közelében van… – De semmi
gond… én megbocsátok magának – mondta halkan.

A katona mintha aprót biccentett volna – és meghúzta az

elsütőbillentyűt. Halk kattanás hallatszott csupán, aztán
Aphra felrántotta a térdét – egyenesen a rohamosztagos
nem kellőképp páncélozott lágyékába. Ahogy a katona
összeroskadt fájdalmában, a nő kivette a kezéből a
fegyvert.

– Ha van hozzá megfelelő eszköze, és ismeri a megfelelő

frekvenciát, a birodalmi sugárkarabélyok áramköreit elég
gyorsan rövidre lehet zárni – magyarázta, majd a katonára
szegezte a fegyvert. – Pár másodperc múlva persze
újraindul a vezérlőáramkör… – A fegyver halkan
felzümmögött. – Maga még soha senkit nem ölt meg
hidegvérrel – állapította meg a nő. – Én viszont igen.

– Kérem, ne! – nyögött föl a katona, és megpróbálta a feje

fölé emelni a kezeit.

– Arra kiképzik, hogyan lőjön, hogyan meneteljen, hogyan

engedelmeskedjen, de arra nem, hogyan könyörögjön
hatékonyan az életéért – csóválta meg a fejét Aphra. – És
most vegye le a sisakját! – Több ellenállásra számított, de a
rohamosztagos máris engedelmeskedett. Legalább tíz évvel
volt fiatalabb a nőnél, és úgy tűnt, még a kamaszkorból is
épp hogy csak kinőtt. Jókora, húsos orra volt, és nagy, riadt
kék szemei. – Látja, így sisak nélkül egészen úgy néz ki,
mint egy ember – sóhajtott föl Aphra. – Ha az életéért
könyörög, a legfontosabb, hogy mindenki tudja, maga is
egy élő, érző, lélegző ember, nem valami hús-vér gépezet.
Rohamosztagost ölni könnyű. Embert ölni nehéz. Amit meg
kivégzőosztagokról és a Halálcsillagról mondtam…
szerintem a Halálcsillagon igenis van valahol egy
elsütőbillentyű. Mert megsemmisíteni egy bolygót nem
nehéz. Lemészárolni egy népet, leigázni egy országot,
kivégeztetni egy embert… ez mind könnyű. Főleg, ha valaki
csak parancsba adja, és nem neki kell végrehajtania. Egy
bolygónak nincs arca. Ha lenne… akkor már csak az igazán
elvetemült szörnyetegek lennének képesek meghúzni azt a
bizonyos elsütőbillentyűt. – A katona szeme hol Aphra
arcára szegeződött, hol a fegyver csövére.

A nő, ha a véleményét kérdezték, mindig a Birodalom

mellett emelt szót. Úgy érvelt, hogy adott körülmények
közt, mint államforma, a Birodalom a leglogikusabb és
legpraktikusabb megoldás. Tény, hogy az anarchiánál
mindenképp jobb volt – ma azonban átértékelődtek a
dolgok. A Birodalom egy egész bolygót semmisített meg, és
Aphra még nem tudta eldönteni, ezt az érzést hogyan fogja
feldolgozni – már, ha egyáltalán képes lesz rá. Talán, ha
már lehiggadt, és átgondolta a dolgokat, ismét képes lesz
valamiféle racionális magyarázatot találni. Mondjuk, hogy
egyetlen bolygó pusztulása árán örök időkre békét hoztak a
galaxisba. Csak hát a szükség törvényt bontott, és a cél…
az sajnos szentesítette az eszközt. Igen… az efféle logikát
idővel talán tényleg képes lenne elfogadni. Most azonban
azt kívánta, bár jobb hely lenne a Birodalom, és bár ne
vetette volna le a katonával a sisakját. A fiatalember most
már sírt, és Aphra egyszerre szánta és gyűlölte.

És egy kicsit izgatott is volt. Végtére is a kezében tartotta

a katona életét. Az érzések közül azonban a szégyen volt a
legerősebb. Egy rohamosztagost agyon tudott volna lőni.
Ezt a zokogó kölyköt viszont nem fogja bántani.

– Rendben – mondta, miközben a fegyvert továbbra is a

fiúra szegezve lassan hátrálni kezdett. – A következőképp
fogjuk intézni a dolgot. Most szépen fölkel, visszateszi a
sisakját, és elmondja nekik, hogy a kapott parancs
értelmében engem szépen likvidált. Ha kérdezik,
elmesélheti, hogy mennyit könyörögtem, de úgysem fogják
kérdezni. Egy felrobbantott bolygó után még egy kivégzés
már nem sokat számít. – Azzal a talajba lőtt egyet. A katona
rémülten hőkölt hátra. – Így akkor sem keveredik gyanúba,
ha ellenőrzik a fegyverét – mondta a nő. – Az Alderaannak
vége, de maga is, én is megúsztuk a mai napot. Ez azért
végül mégsem olyan rossz záróegyenleg!

A katona idegesen biccentett, mire Aphra megperdült és

futásnak eredt. Útközben a földre ejtette a fegyvert, egy
olyan helyen, ahol a rohamosztagos is megtalálhatja. De
azért lehetőleg nem túl gyorsan. Még száz métert sem
tehetett meg, mikor már kiabálást hallott, és újabb száz
méternyi táv megtétele után a szirénák is bekapcsoltak. Öt
percen belül már az Ark Angel fedélzetén volt, és épp kifelé
tartott a Dantuin légköréből. TIE-vadászok száguldottak a
nyomában, lézersugarak záporoztak rá, és a távolban egy
csillagromboló elnyújtott lándzsahegy-formája is
felbukkant. És miközben vadul szitkozódva számlálta a
másodperceket, míg a navigációs számítógépe előáll egy
biztonságos útvonaltervvel a hiper-űrön át, Aphra
egyfolytában önmagát ostorozta a balgaságáért. Hogy
ismét képes volt egy pillanatra elgyengülni, és könyörületet
mutatni egy olyan univerzumban, ami nem is ismerte
ezeket a fogalmakat.

De egy napon nyilván majd ő is leszokik az efféle

dolgokról.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Glen Weldon
Egér-droidok és emberek
08:00.01… ALVÁS ÜZEMMÓD VÉGE

08:01.03… KAPCSOLÓDÁS A HCS–1OBS HÁLÓZATHOZ

08:02.00… RENDSZERELLENŐRZÉS: AZONOSÍTÓ: MSE–

6-G735Y – FUNKCIÓ: SZÁLLÍTÁS/JAVÍTÁS – BEOSZTVA:
KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS – RENDSZERELLENŐRZÉS:
MODULÁRIS ÁRAMKÖRI MÁTRIX PROCESSZOR:
OPTIMÁLIS – ÉRZÉKELŐK: OPTIMÁLIS – BELSŐ
SZENZOROK: OPTIMÁLIS – HOLO-FELVEVŐ: OPTIMÁLIS
– DYNADRIVE 9-ES MEGHAJTÓRENDSZER: OPTIMÁLIS –
KEREKEK: BAL ELSŐ KERÉK MŰKÖDÉSE NEM
TÖKÉLETES, 30 CIKLUS MÚLVA CSERE ESEDÉKES

08:04.12… KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD BEKAPCSOLVA

08:15.37… SZENZOROK SZERVES ÉLETFORMÁT

ÉRZÉKELTEK

08:15.38… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: AZONOSÍTÓ TK–

421-ES, BIZTONSÁGI BESOROLÁS: LAMBDA.

– Jó reggelt, G7-es!

08:15.40… LÉTFORMA SZÓBELI KÖZLÉSE: JÓ REGGELT,

G7-ES! RÖGZÍTVE.

SZÜKSÉGES VÁLASZ: BEEPBEEP.

– Nyisd ki szépen a tárolód!

08:15.45… LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA: NYISD KI
SZÉPEN A TAROLÓD! RÖGZÍTVE.

VÁLASZ SZÜKSÉGES. HÁTI LEMEZ KINYITÁSA.

– Nagyszerű! És most vidd el ezt a szenzort TK–450-esnek

a 228-as hangárba!

08:15.55… LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA: VIDD EL

EZT A SZENZORT TK–450-ESNEK A 228-AS HANGÁRBA!
RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES. KÉZBESÍTŐ
SZUBRUTIN.

08:16.23… CSOMAG ÁTVÉTELE TK–421-TŐL.

08:16.33… HÁTI LEMEZ LEZÁRÁSA.

08:16.36… BELSŐ ÉRZÉKELŐK INDÍTASA

08:16.45… SZALLÍTANDÓ TÁRGY AZONOSÍTÁSA: SERVO

97-DX–8, BIRODALMI SZENZOR

08:16.52… AUTÓNAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS

MEGHAJTÁS INDÍTÁSA

08:44.33… ÉRKEZÉS A CÉLTERÜLETRE: 228-AS HANGÁR

08:45.04… KÜLSŐ SZENZOROK: CÉLSZEMÉLY

AZONOSÍTÁSA

08:45.10… CÉLSZEMÉLY AZONOSÍTVA: TK–450.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: RÓ

08:45.33… CÉLSZEMÉLY FIGYELMÉNEK FELHÍVÁSA:

BEEPBEEP.

– Ó, nem is láttalak odalent, cimbora!

08:45.48… ZÁR DEAKTIVÁLÁSA, HÁTI LEMEZ KINYITÁSA

– Na, végre, itt van! Már vagy ezer éve vártam rá!

08:45.55… CÉLSZEMÉLY VÁLASZREAKCIÓJÁNAK

RÖGZÍTÉSE

– Rendben… szóval TK–450-es megkapta a szenzort.

Tessék, remélem, most örülsz! Bár ami azt illeti, jó sokáig
tartott, míg odafönt valakinek eszébe jutottunk! Csak
ebben a hangárban tizenkét hajó várja az átvizsgálást,
úgyhogy a legfőbb ideje volt, hogy leküldjék ezt a szenzort!
Tegnap maga Tagge tábornok volt itt, és elég, ha annyit
mondok, hogy mikor megtudta, mennyire le vagyunk
maradva, a homlokán úgy lüktetett az az ér, de úgy…
Úgyhogy azt mondom, legfőbb ideje lenne már, hogy…

08:46.39… ÜZENET RÖGZÍTÉSÉNEK VÉGE

– Értem én, csak hát még nem fejeztem be! Amúgy meg
ez olyan tipikus! Lefogadom, hogy téged TK–421-es
programozott! Merthogy pont úgy viselkedsz, mit ő!
Egyszerűen meg se hallod, amit nem akarsz! Rendben,
kispajtás… amúgy is ideje lesz lelépned!

08:46.46… HÁTI LEMEZ BEZÁRÁSA, ZÁR RÖGZÍTÉSE

– De tudod, mit mondok? TK–421-es tíz percig se húzná

itt! És ezt ő is tudja. Soha nem kell emberekkel bajlódnia,
csak droidokkal, amiknek jó, ha két szinaptikus
processzoruk akad, és az is csak azért, hogy ne haljanak
bele az unalomba! Neki aztán soha nem lihegnek a nyakába
olyan tisztek, mint Tagge! Vagy Tarkin! Vagy Tarkin ölebe,
az a vastüdejű, köpenyes madárijesztő! Kíváncsi lennék,
mint csinálna 421-es, ha ilyen alakokkal kellene zöld-ágra
vergődnie! Szerintem abban a pillanatban összecsinálná
magát, és…
08:46.59… A KÜLDETÉS MEGADOTT PARAMÉTEREI
SZEMPONTJÁBÓL AZ ADAT IRRELEVÁNS

08:47.00… AUTÓNAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS

MEGHAJTÁS INDÍTÁSA

09:12.07… ÉRKEZÉS A CÉLTERÜLETRE: KARBANTARTÁS

AA–345-ÖS SZEKTOR

09:12.10… SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK

09:12.12… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA. LÉTFORMA

AZONOSITVA: TK–421. BIZTONSÁGI BESOROLÁS:
LAMBDA

– Hát ez gyorsan ment, G–7-es! Te vagy a flotta

leggyorsabb egér-droidja! Szerintem az új rotoroktól,
amiket én szereltem beléd! Szerintem ezzel akár
gyorsasági versenyre is benevezhetnénk! Na, mit szólsz
hozzá?

09:12.15… LÉTFORMA ÁLTAL FELTETT KÉRDÉS: MIT

SZÓLSZ HOZZÁ? KÉRDÉS RÖGZÍTVE. VÁLASZ
SZÜKSÉGES. BEEPBEEP.

– Mikor áthelyeznek, téged is magammal viszlek, G7, ezt

megígérem! Te és én… mi ketten verhetetlen párost
alkotunk! Aztán ahogy leszerelek, építek a Coruscanton egy
versenypályát, pingálok rád pár szép csíkot, és ahogy
versenyezni kezdünk, meglátod, dőlni fog a pénz! Csak várd
ki a végét! Majd meglátod, cimbora! Te meg én…
verhetetlenek leszünk!

09:13.33… LÉTFORMA SZÓBELI UTASÍTÁSA: CSAK VÁRD

KI A VÉGÉT! RÖGZÍTVE. SZINTAKTIKAI ANALÍZIS
EREDMÉNYE: KÖLTŐI KÉRDÉS. VÁLASZ NEM
SZÜKSÉGES.

– Mindketten csapdába estünk ezen az átkozott

állomáson, G7! Ez az igazság! Ne érts félre, tényleg
hatalmas dolog, hogy itt szolgálhatunk, meg hát szép is,
tiszta is, félelmetes is, de… szóval, mikor a Lasanon
szolgáltam, ott csak mennyezeti világítótestek voltak, és…
el tudod ezt képzelni?

09:14.00… LÉTFORMA KÉRDÉSE: EL TUDOD EZT

KÉPZELNI? RÖGZÍTVE. SZINTAKTIKAI ANALÍZIS
EREDMÉNYE: KÖLTŐI KÉRDÉS. VÁLASZ NEM
SZÜKSÉGES.

– Mindig minden olyan félhomályos volt. Lehangoló. Az,

hogy a falakat világítják meg, és nem a plafont… na, ezt
nevezem én okos megoldásnak! A birodalmi mérnökök
intelligens újításának! A Coruscanton majd én is így
akarom megvilágítani azt a helyet, ahol lakni fogunk, G7!
Szóval, hogy… a falakat, és nem a mennyezetet. Mikor
majd leszerelek, és itt hagyjuk ezt a… minek is lehetne
nevezni ezt a helyet? Holdméretű bolygórombolónak? Nem
mondanám, hogy nem elképesztő dolog egy ekkora és
ennyire halálos harci gép gyomrában élni, de… itt nincs
szabad idő. Itt mindig munka van. És mikor az ember már
kezdené azt hinni, hogy mára végre vége, akkor jön egy
riadó, egy ellenőrzés… csak nehogy úgy érezze az ember,
hogy minden rendben van, és egy kicsit kifújhatja magát!
Én csak azt akarom mondani ezzel, hogy… szóval… ez
teljesen tönkreteszi a bőrt! Most nézd meg ezt!

09:15.02… LÉTFORMA SZÓBELI UTASÍTÁSA: MOST NÉZD

MEG EZT! RÖGZÍTVE. SZINTAKTIKAI ELEMZÉS
EREDMÉNYE: FELSZÓLÍTÁS. VÁLASZ SZÜKSÉGES:
HOLO-FELVEVŐ AKTIVÁLÁSA
 – Úgy értem, már azért is bajba kerülhetek, csak mert
szolgálati időben leveszem ezt az átkozott sisakot, de erről
beszélek! Látod ezt a kis… izét az államon? Akkora, mint
egy kowaki majomgyík, de akkor is… ez annyira
gusztustalan! Ne nézz így rám!

09:15.56… LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA: NE NÉZZ

ÍGY RÁM! RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES. A SZENZOR
LESZÁLLÍTÁSÁRÓL KÉSZÜLT FELVÉTEL FELTÖLTÉSE A
HCS–1OBS ADATBANKJÁBA. KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD
AKTIVÁLÁSA

13:31.04… SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK

13:31.05… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: TK–421.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: LAMBDA

– Ébresztő, G7!

13:31.09… LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA: ÉBRESZTŐ,

G7! RÖGZÍTVE. KILÉPÉS A KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓDBÓL.
VÁLASZ SZÜKSÉGES: BEEPBEEP.

– Nyisd ki!

13:35.45… LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA: NYISD KI!

RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES: ZÁR DEAKTIVÁLÁSA,
HÁTI LEMEZ FELNYITÁSA.

– Ezt szállítsd le a börtönblokkba!

13:44.09… LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA: EZT

SZÁLLÍTSD LE A BÖRTÖNBLOKKBA! RÖGZÍTVE. VÁLASZ
SZÜKSÉGES: SZÁLLÍTÁSI SZUBRUTIN AKTIVÁLÁSA.

13:44.15… TK–421–ES LÉTFORMA ÁTADTA A CSOMAGOT

13:44.18… HÁTI LEMEZ LEZÁRÁSA, ZÁR RÖGZÍTÉSE

13:44.28… BELSŐ SZENZOROK AKTIVÁLÁSA

13:44.35… CSOMAG AZONOSÍTVA: IT–O TÍPUSÚ

VALLATÓ-DROID HIPODERMÁLIS INJEKTORÁHOZ
TARTALÉK C–7R TIPUSÚ TŰ

13:44.39… AUTÓNAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS HAJTÓMŰ

INDÍTÁSA

14:59.04… ÉRKEZÉS A CÉLTERÜLETRE: AA–23-AS

BÖRTÖNBLOKK

14:59.35… KÜLSŐ ÉRZÉKELŐK: FOGADÓEGYSÉG

ÉRZÉKELVE. IT-O VALLATÓ-DROID ÉRZÉKELVE.

14:59.40… FOGADÓEGYSÉG AZONOSÍTÁSA:

ISMERETLEN. BIZTONSÁGI BESOROLÁS: GAMMA.

– Szóval csak megjöttél! Nagyon remélem, hogy hoztál

nekem tartalék tűt, patkány-droid! Két szub-ciklussal
ezelőtt nyújtottam be a kérvényt, és az efféle késlekedés
megbocsáthatatlan! Ó már úton van, úgyhogy azonnal add
át a tűt! Nyisd ki a tárolódat! Most!

14:59.49… FOGADÓEGYSÉG SZÓBELI PARANCSA: NYISD

KI A TÁROLÓDAT! RÖGZÍTVE. ZÁR KIOLDÁSA. HÁTI
LEMEZ FELNYITÁSA.

– Na, végre! Szerencséd, hogy időben ideértél, így még

nekem is van pár percem, hogy beszereljem a tűt, mielőtt ő
ideér! De azt nem felejtem el, te kis patkány, hogy miattad
most kapkodhatok! Ha az inkompetenciád miatt kell
elhalasztanunk ezt a kihallgatást, hát én…
15:00.00… KÜLSŐ ÉRZÉKELŐK: LÉTFORMA KÖZELEDIK
A DÉLI FOLYOSÓ TURBÓLIFTJE FELŐL. BECSÜLT
ÉRKEZÉS 00:00.10.

– Hát ez szoros menet volt! És most tűnj el! Gyerünk!

Mozgás!

15:00.03… ELLENTMONDÁS.

1. SZÁLLÍTÁSI SZUBRUTINHOZ ELISMERVÉNY

TARTOZIK, AMIT RÖGZÍTENI KELL. FOGADÓEGYSÉGNEK
EL KELL ISMERNIE A CSOMAG LESZÁLLÍTÁSÁT.

2. FOGADÓEGYSÉG SZÓBELI PARANCSA: ÉS MOST TŰNJ

EL! GYERÜNK! MOZGÁS! GAMMA BIZTONSÁGI
BESOROLÁS FELÜLÍRJA LAMBDA BIZTONSÁGI
BESOROLÁST. VÁLASZ SZÜKSÉGES: AZONNAL
VISSZATÉRNI A KARBANTARTÁSRA, AZ AA–345-ÖS
SZEKTORBA.

15:00.05… AUTÓNAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS HAJTÓMŰ

INDÍTÁSA, MAXIMÁLIS SEBESSÉG

– Uuulp!

15:00.09… RIASZTÁS: ÜTKÖZÉS ÚT KÖZBEN. ÜTKÖZÉS

ÚT KÖZBEN. AZ MSE–6-OS EGYSÉG MEGKEZDTE A
SÉRÜLÉSEK ADATAINAK FELDOLGOZÁSÁT

– Megsérült, uram?

15:00.15… OBJEKTUM, AMIVEL AZ MSE–6-OS EGYSÉG

ÜTKÖZÖTT: KORÁBBAN ÉRZÉKELT, KÖZELEDŐ SZERVES
LÉTFORMA

15:00.17… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: ISMERETLEN.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: ALFA EGYES.

15:00.18… RIASZTÁS: HOLO-FELVEVŐ MÁTRIX

SÚLYOSAN SÉRÜLT

15:00.19… RENDSZERELLENŐRZÉS: AZONOSITO: MSE–

6-G735Y

FUNKCIÓ: SZÁLLÍTÁS/JAVITÁS – BEOSZTVA:

KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS – RENDSZERELLENŐRZÉS:
MODULÁRIS ÁRAMKORI MÁTRIX PROCESSZOR:
OPTIMÁLIS – ÉRZÉKELŐK: SZUB-OPTIMÁLIS – BELSŐ
SZENZOROK: OPTIMÁLIS – HOLO-FELVEVŐ: SZUB-
OPTIMÁLIS, SÚLYOS SÉRÜLÉS ÉSZLELÉSE –
DYNADRIVE 9-ES MEGHAJTÓRENDSZER: OPTIMÁLIS –
KEREKEK: BAL ELSŐ KERÉK MŰKÖDÉSE NEM
TÖKÉLETES, 30 CIKLUS MÚLVA CSERE ESEDÉKES

– Mi… mi történt?

– Nagyon sajnálom, uram, ez az ostoba egér-droid… teljes

sebességgel egyenesen önnek száguldott! Fogalmam sincs,
mi üthetett belé! Biztosan meghibásodott a motivátora.
Még egyszer nagyon sajnálom, uram!

– Csúf kis bestiák ezek a droidok, és mindig láb alatt

vannak! Vajon miért…

– Azonnal beolvasztatom, uram, és az is megkapja a

büntetését, aki ilyen hanyagul programozta!

– Igen… nos… jó ötlet. A hozzá nem értést nem szabad

szó nélkül hagyni!

– Hadd segítsem föl, uram!

 – Ennek is pont most kellett történnie, mikor a fegyelem
és szigor mindennél fontosabb, és… aaaah! A csudába is!
Úgy fest, hogy csúnyán megütöttem a csípőmet.

– Végtelenül sajnálom, uram!

– Ne hajtogassa már ezt egyfolytában, Blagg! Inkább…

egy pillanat… mi ez?

15:00.19… A HOLO-FELVEVŐ RENDSZER HIBÁJÁNAK

FELKUTATÁSA SIKERES, VISSZAJÁTSZÁS AKTIVÁLVA

15:00.20… VISSZAJÁTSZÁS MEGSZAKÍTÁSA. PARANCS

FELÜLÍRÁSA

– Ennek meg mi baja van, Blagg?

15:00.22… VISSZAJÁTSZÁS MEGSZAKÍTÁSA NEM

LEHETSÉGES. PARANCS FELÜLÍRÁSA NEM
LEHETSÉGES.

– Azt hiszem, épp megpróbál lejátszani egy holo-felvételt,

uram.
– Miféle felvételt?

15:00.26… HOLO-FELVÉTEL VISSZAJÁTSZÁSÁNAK

MEGSZAKÍTÁSA NEM LEHETSÉGES

– Úgy értem, már azért is bajba kerülhetek, csak mert

szolgálati időben leveszem ezt az átkozott sisakot, de erről
beszélek! Látod ezt a kis… izét az államon? Akkora, mint
egy kowaki majomgyík, de akkor is… ez annyira
gusztustalan! Ne nézz így rám!

– Mi ez?

– Ez annyira gusztustalan! Ne nézz így rám!

 – Azonnal megpróbálom kikapcsolni, uram!

– Ez annyira gusztustalan! Ne nézz így rám!

– De mégis, ki ez? Nagyon… jóképű!

15:01.33… HOLO-FELVEVŐ VÉSZHELYZETI

KIKAPCSOLÁSA

– Mi ez? Azonnal játssza le az egész felvételt!

15:01.40… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

JÁTSSZA LE A TELJES FELVÉTELT! RÖGZÍTVE. VÁLASZ
SZÜKSÉGES. FELMERÜLŐ KONFLIKTUS: 1. A
PARANCSOT KIADÓ SZERVES LÉTFORMA BIZTONSÁGI
BESOROLÁSA ALFA EGYES, AMI MINDEN MÁS
PARANCSSORT ÉS SZUBRUTINT FELÜLÍR. 2. A HOLO-
FELVEVŐ ÁLLAPOTA KRITIKUS, TELJES
RENDSZERELLENŐRZÉST ÉS ÚJRAINDÍTÁST IGÉNYEL.
KONFLIKTUS FELOLDÁSA: VÁLASZ SZÜKSÉGES,
NEGATÍV: BEEPBOOP.

– En… nem hiszem, hogy képes lenne rá, uram. At kellene

vizsgálni a rendszereit, és…

– … értem.

– Kezdjük a kihallgatást, uram? Még egy tesztet ugyan le

kell futtatnom a kínzó-droidon, de…

– Vallató-droid, Blagg!

– Igen, természetesen, uram. A… vallató-droidon. És

aztán már kezdhetjük is.

– Ó nem, Blagg. Nem ön, és még csak nem is én fogjuk

levezényelni a kihallgatást. Hanem Vader nagyúr. Én csak
azért jöttem, hogy ellenőrizzem, minden a kívánt ütemben
halad-e, és már megyek is vissza.

– Biztosíthatom, uram, hogy a lehető leggyorsabban

dolgozom! És igyekszem tartani magam az előírt
ütemtervhez, de sajnos a kívánatosnál némileg több idő
kellett a szükséges eszközök előteremtéséhez és az
ellenőrzéséhez, valamint…

– Ez engem nem érdekel, Blagg. Az a rohamosztagos a

felvételen annál inkább.

– Igen… értem, uram.

– Felteszem, ő az, aki a mi kis vadóc egér-droidunkat is

programozta. Valamint az, akit minden bizonnyal hibáztatni
fog, amiért nem sikerült mindennel időben elkészülnie.

– Ezt… nem értem, uram…

– Majd teszek egy kis jeget a csípőmre, Blagg, és

személyesen foglalkozom a katonával, aki a hozzá nem
értésével ilyen fájdalmas élményben részesített. Ami a
foglyot illeti, Vader hamarosan itt lesz, hogy kihallgassa –
de természetesen csak abban az esetben, ha egyéb bokros
teendői mellett önnek esetleg mégis sikerül a vallató-droid
felkészítésére is időt szakítani… Félre ne értse, a
legkevésbé sem akarom sürgetni…

– Hogyne, uram. A legkevésbé sem. És biztosíthatom,

hogy a droid időben készen áll majd!

– A maga biztosítékai szintúgy hidegen hagynak, Blagg.

Eredmények, hadnagy. Innen már csak eredmények révén
fog feljebb jutni a ranglétrán. Pompás nap virrad majd a
Birodalomra, ha az önéhez hasonló elméket valahogy
sikerül megzabolázni és engedelmességre kényszeríteni! A
nő pedig mindent el kell hogy mondjon, amit csak tud! Most
ez a legfontosabb! A rohamosztagossal majd én
foglalkozom. Leléphet!

– Igenis!

– Nem maga… a droid.

15:04.44… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

LELÉPHET! ALFA EGYES PRIORITÁS. RÖGZÍTVE. VÁLASZ
SZÜKSÉGES. BELEEGYEZÉS: BEEPBEEP

– A holo-felvevőd talán nem működik tökéletesen, de

lefogadom, hogy a többi rendszered igen! Képes vagy
követni az egyszerű utasításokat? Remélem az, hogy kis
híján kitörted a bokám, nem tette tönkre a központi mátrix
processzorodat!

15:04.50… SZERVES LÉTFORMA KÉRDÉSE: KÉPES VAGY

KÖVETNI AZ EGYSZERŰ UTASÍTÁSOKAT? ALFA EGYES
PRIORITÁS. RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES.
EGYETÉRTÉS: BEEPBEEP.

– A meghajtó rendszered is működik? Ha most

megfordítalak, és ismét azokon a mocskos kis kerekeiden
fogsz tudni gurulni… képes leszel hazatalálni anélkül, hogy
megint felöklelnél valakit?

15:50.43… SZERVES LÉTFORMA KÉRDÉSE: KÉPES

LESZEL HAZATALÁLNI ANÉLKÜL, HOGY MEGINT
FELÖKLELNÉL VALAKIT? ALFA EGYES PRIORITÁS.
RÖGZÍTVE. SZINTAKTIKAI ANALÍZIS: SZARKASZTIKUS,
DE NEM KOLTŐI KÉRDÉS. VÁLASZ SZÜKSÉGES.
EGYETÉRTÉS: BEEPBEEP.

– Akkor jó. Most menj a szállásomra, és kapcsolj

készenléti üzemmódba!
15:50.43… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:
MOST MENJ A SZÁLLÁSOMRA, ÉS KAPCSOLJ
KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓDBA! RÖGZÍTVE. VÁLASZ
SZÜKSÉGES: AUTOMATA NAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS
HAJTÓMŰ INDÍTÁSA.

17:37.22… ÉRKEZÉS A CÉLTERÜLETRE: TISZTI KÖRLET,

GM–1-A SZEKTOR
17:37.23… KÉSZENLÉTI ÁLLAPOT AKTIVÁLÁSA
– Itt is van… ébresztő MSE–6-G735Y!

XX:XX.XX… KILÉPÉS KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓDBÓL

XX:XX.XX… CSATLAKOZÁS A HCS–1OBS HÁLÓZATHOZ.

RIADÓ: 2.52 CIKLUS KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD. BELSÖ
KRONOMÉTER SZINKRONIZÁLÁSA

09:44.03… RENDSZERELLENŐRZÉS: – AZONOSÍTÓ:

MSE–6-G735Y – FUNKCIÓ: SZÁLLÍTÁS/JAVÍTÁS –
BEOSZTVA: KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–
1 ORBITÁLIS HARCI ÁLLOMÁS –
RENDSZERELLENÖRZÉS: MODULÁRIS ÁRAMKÖRI
MÁTRIX PROCESSZOR: OPTIMÁLIS – ÉRZÉKELŐK:
OPTIMÁLIS – BELSŐ SZENZOROK: OPTIMÁLIS – HOLO-
FELVEVŐ: OPTIMÁLIS – DYNADRIVE 9-ES
MEGHAJTÓRENDSZER: OPTIMÁLIS – KEREKEK:
OPTIMÁLIS

– Igen, megreparáltam a kerekedet… már amennyire egy

vénember emlékszik az efféle dolgokra az akadémiai
évekből.

09:44.36… SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK

09:44.38… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: ISMERETLEN.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: ALFA EGYES.

09:44.55… HELYAZONOSÍTÁS: TISZTI KÖRLET GM1-A

SZEKTOR

– Szerencsére az áramköreid a lehető legegyszerűbbek,

így a holo-felvevő megjavításához sem kellett több néhány
ciklusnál. Ezenfelül kerítettem neked pár új kereket, mivel
az eddigiekkel ki tudja, miféle mocskos helyeken jártál. És
nagyon nem szerettem volna, ha összepiszkolod az én
gyönyörű, új coruscanti szőnyegeimet, amiknek egyetlen
négyzetcentimétere is százszor annyit ér, mint egy ilyen
egér-droid! No, de térjünk a tárgyra! Most szépen
rögzítünk egy üzenetet a TK–421-es rohamosztagosnak,
aztán elhelyezek egy tárgyat az aprócska rakteredben, amit
elviszel neki. És még valami: ezennel aktiválom az Alfa
Egyes protokollt!

09:46.02… RIADÓ. A SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI

PARANCSA MINDEN MÁS KORÁBBI UTASÍTÁST FELÜLÍR.
ALFA EGYES PROTOKOLL ELFOGADÁSA. PARANCS
RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES. BEEPBEEP.

– Kiváló! A rögzítendő üzenetről nem készíthetsz holo-

felvételt. Nem töltheted föl a birodalmi hálózatba, sőt
semmilyen más módon sem őrizheted meg. Ehelyett
egyenesen feltöltöd a személyes adatfelhőmbe, és ott is
marad, amíg nem utasítalak a kézbesítésre. Utána pedig
minden ezzel kapcsolatos emlékedet töröld! Megértetted?

09:46.33… SZERVES LÉTFORMA KÉRDÉST TETT FÖL:

MEGÉRTETTED? ALFA EGYES PRIORITÁS. RÖGZÍTVE.
VÁLASZ SZÜKSÉGES: BEEPBEEP.

– Akkor jó. És most kapcsold be a holo-felvevőt!

09:46.40… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:
KAPCSOLD BE A HOLO-FELVEVŐT! ALFA EGYES
PRIORITÁS. RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES: HOLO-
FELVEVŐ AKTIVÁLÁSA.

[MEMÓRIA TÖRÖLVE]

[MEMÓRIA TÖRÖLVE]

XX:XX.XX… HOLO-FELVÉTEL VISSZAJÁTSZÁSA

LEALLÍTVA

– Na, ez már valami, nem igaz, G7?

XX:XX.XX… CSATLAKOZÁS A HCS–1OBS HÁLÓZATHOZ.

BELSŐ KRONOMÉTER SZINKRONIZÁLÁSA.

10:38.16… RIADÓ: MEMÓRIAVESZTÉS

10:38.16… RIADÓ: CÉLTERÜLET ISMERETLEN, GEO-

SZINKRON KERESÉS INDÍTÁSA.

10:38.17… RIADÓ: HÁTI LEMEZ FELNYITVA. BELSŐ

RAKTÉR ÜRES.

10:38.19… RENDSZERELLENŐRZÉS – AZONOSÍTÓ: MSE–

6-G735Y – FUNKCIÓ: SZÁLLÍTÁS/JAVÍTÁS – BEOSZTVA:
KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS – RENDSZERELLENŐRZÉS:
MODULÁRIS ÁRAMKÖRI MÁTRIX PROCESSZOR:
OPTIMÁLIS – ÉRZÉKELŐK: OPTIMÁLIS – BELSŐ
SZENZOROK: OPTIMÁLIS – HÁTI LEMEZ: NYITVA –
HOLO-FELVEVŐ: OPTIMÁLIS – DYNADRIVE 9-ES
MEGHAJTÓRENDSZER: OPTIMÁLIS – KEREKEK:
OPTIMÁLIS
10:38.51… HELYMEGHATÁROZÁS BEFEJEZVE:
KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS

10:38.52… KÜLSŐ SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK.

10:38.53… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: TK–421-ES.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: LAMBDA.

– Hát ilyen holo-üzenetet sem kap mindennap az ember!

Nagyon úgy fest, hogy sikerült valaki figyelmét
felkeltenem, G7! Hazudnék, ha azt mondanám, nem
hízelgő! Még mindig van bennem elég vonzerő, hogy… no,
mindegy… A lényeg, hogy van egy olyan érzésem, ebben a
te kezed… na jó, kerekeid is benne vannak! Tudod, hogy ez
akár még kapóra is jöhet? Ha jól játszom ki ezt a kártyát,
még az is lehet, hogy áthelyeznek a Coruscantra
bennünket! És ha nagyon jól játszom ki… akkor
gyakorlatilag bármit megszerezhetek, amit csak akarok! A
kérdés már csak az, hogyan is kellene kijátszani ezt az
ütőkártyát! Az, hogy mit lépek következőnek, nagyon sokat
számít! Nem állhatok elő egyből kérésekkel, mert az
nyilvánvaló, hogy ő akar irányítani. És az is elég
egyértelmű, hogy a szándékait illetően cseppet sem
szégyellős. Azt hiszem, az lesz a legokosabb, ha direkt
leszek, de nem agresszív, vagy követelőző. Mégis… lehet,
hogy egy kicsit nekem is rámenősebbre kellene vennem a
figurát, nem gondolod?

10:39.44… SZERVES LÉTFORMA KÉRDÉSE: LEHET,

HOGY EGY KICSIT NEKEM IS RÁMENŐSEBBRE KELLENE
VENNEM A FIGURÁT, NEM GONDOLOD? RÖGZÍTVE.
SZINTAKTIKAI ELEMZÉSHEZ NINCS ELEGENDŐ ADAT.
 – Nem… igazad van, tényleg nem kellene. Ő szürke
egyenruhás, végigcsinálta az Akadémiát. Az ilyenek
kifejezetten szeretik a marcona, kicsit faragatlan vidéki
fiúkat. Tudod, az olyanokat, akik egy kicsit zavarba jönnek
az ilyen helyzetben. Ó, uram, ilyesmit én még soha nem
csináltam! Nyugodj meg, ismerem ezt a típust! Rendben,
akkor jöjjön a válaszüzenet… várj csak!

10:40.23… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

VÁRJ CSAK! RÖGZÍTVE. SZINTAKTIKAI ANALÍZIS. HOLO-
FELVÉTEL FÉLBESZAKÍTÁSA.

– Sisakot le! Adjunk neki valamit, amitől tűzbe jön!

Rendben! Akkor most kezdhetjük a holo-felvételt!

10:43.39… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

AKKOR MOST KEZDHETJÜK A HOLO-FELVÉTELT!
RÖGZÍTVE. HOLO-FELVEVŐ AKTIVÁLÁSA.

– Uram, a TK–421-es parancsra jelentkezik! Azonnal

felkeresem a szállásán, amint lezuhanyoztam ezzel az ön
által küldött antibakteriális nano-habbal! Meg kell
mondanom, ez igazán figyelmes volt öntől, uram!
Körülbelül egyórányi munka lesz megjavítani a
fürdőegységét. És ezúton szeretném azt is megköszönni,
hogy ilyen szépen megjavítva küldte vissza hozzám ezt a kis
MSE–6 droidot, uram! Remélem, módom lesz rá, hogy
személyesen is kifejezzem érte a hálámat! TK–421-es kilép!
G7, fejezd be a rögzítést!

10:41.40… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

FEJEZD BE A RÖGZÍTÉST! RÖGZÍTVE. HOLO-FELVEVŐ
KIKAPCSOLÁSA.

– Fontos, hogy a végén mindig hízelegj nekik egy kicsit,

G7! Hogy az utolsó információmorzsa, amit hallanak,
kellemes és bizsergető legyen. Sőt ez legyen az első dolog,
ami eszükbe jut, mikor következő alkalommal látnak. Az
ilyesmi sohasem árt. Most menj el szépen a szállásra, add
át neki az üzenetet, aztán kapcsolj készenléti üzemmódba!

10:41.45… SZERVES LÉTFORMA TÖBBSZÖRÖS

PARANCSA RÖGZÍTVE.

– Pár perc múlva én is utánad megyek, csak előbb tényleg

rendbe szedem magam egy kicsit. Meg csinálok pár
fekvőtámaszt.

10:41.55… AUTOMATA NAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS

HAJTÓMŰ INDÍTÁSA.

11:35.33… ÉRKEZÉS A CÉLTERÜLETRE: TISZTI

SZÁLLÁSOK, GM–1-ES SZEKTOR.

11:35.33… SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK. LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: ISMERETLEN.
BIZTONSÁGI BESOROLÁS: ALFA EGYES.

– Nos? Mit mondott? Eljön?

11:35.34… SZERVES LÉTFORMA KÉRDÉSE: MIT

MONDOTT? RÖGZÍTVE. HOLO-FELVÉTEL
VISSZAJÁTSZÁSA.

És ezúton szeretném azt is megköszönni, hogy ilyen

szépen megjavítva küldte vissza hozzám ezt a kis MSE–6
droidot, uram! Remélem, módom lesz rá, hogy személyesen
is kifejezzem érte a hálámat! TK–421-es kilép!

– Milyen burkoltan fogalmaz… de ha így szereti játszani

ezt a játékot…

11:36.48… KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD AKTIVÁLÁSA.

12:03.49…SZENZOROK KÉT SZERVES LÉTFORMÁT
ÉRZÉKELNEK.

12:03.49… LÉTFORMÁK AZONOSÍTÁSA:

1. ISMERETLEN. BIZTONSÁGI BESOROLÁS: ALFA

EGYES.

2. TK–421-ES. BIZTONSÁGI BESOROLÁS: LAMBDA.

12:03.55… KILÉPÉS A KÉSZENLÉTI ÁLLAPOTBÓL.

– TK–421-es szolgálatra jelentkezik, uram!

– Jöjjön be, katona!

– Igenis!

– De előbb vegye le a páncélját!

– Uram?

– A páncélját, katona! Nem akarom, hogy összekoszolja

vele a szállásomat. Nemrégiben hozattam ezeket az új
szőnyegeket, és…

– Értem, uram. Ha szabad megjegyeznem, nagyon szép

szőnyegek! Coruscanti kézi szőttes, ha nem tévedek.

– Pontosan! Úgy nézem, magában több van, mint sokan

gondolnák, katona!

– És milyen puha! Már akkor érezni, milyen finom munka,

mikor rálép az ember! Hová tehetem a páncélomat, amíg a
mosdóegységet javítom, uram?

– Csak oda… az ágy melletti székre, katona! Amúgy az ott

veermok-bőr rajta. Mocskos kis bestiák!
 – Azok! De attól még igen szép az irhájuk, uram!

– Hát igen. A fürdőegység odabent van. Ön kezdjen csak

neki a javításnak, addig én… hamarosan találkozom a
vezérkari tisztekkel, és fel kell készülnöm…

– Igen, uram!

– Pszt! Droid!! Alfa Egyes Protokoll aktiválása!

[MEMÓRIA TÖRÖLVE]

[MEMÓRIA TÖRÖLVE]

XX:XX.XX… KILÉPÉS KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓDBÓL

XX:XX.XX… CSATLAKOZÁS A HCS–1OBS HÁLÓZATHOZ.

RIADÓ: 7.52 CIKLUS KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD. BELSŐ
KRONOMÉTER SZINKRONIZÁLÁSA

08:33.06… RIADÓ: MEMÓRIAVESZTÉS

08:33.07… RIADÓ: CÉLTERÜLET ISMERETLEN, GEO-

SZINKRON KERESÉS INDÍTÁSA.

08:33.10… RENDSZERELLENŐRZÉS – AZONOSÍTÓ: MSE–

6-G735Y – FUNKCIÓ: SZÁLLÍTÁS/JAVÍTÁS – BEOSZTVA:
KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS – RENDSZERELLENŐRZÉS:
MODULÁRIS ÁRAMKÖRI MÁTRIX PROCESSZOR:
OPTIMÁLIS – ÉRZÉKELŐK: OPTIMÁLIS – BELSŐ
SZENZOROK: OPTIMÁLIS – HOLO-FELVEVŐ: OPTIMÁLIS
– DYNADRIVE 9-ES MEGHAJTÓRENDSZER: OPTIMÁLIS –
KEREKEK: OPTIMÁLIS

08:33.15… HELYMEGHATÁROZÁS BEFEJEZVE:

KARBANTARTAS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS

08:33.16… KÚLSŐ SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK.

08:33.20… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: TK–421-ES.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: BÉTA [VÁLTOZOTT]

– Igen, tudom, a memóriád egy kicsit zavaros. De ne

aggódj, minden rendben van! Szó sincs üzemzavarról!
Egyszerűen csak… muszáj volt elővigyázatosnak lenni.
Nagymérvű körültekintés. Ő így fogalmazott. Imádom, hogy
ilyeneket mond! És hosszú távon így a legbiztonságosabb.
Úgyhogy ne szívd mellre, kispajtás, rendben? Rá nagyon
sok teher nehezedik, úgyhogy nem lenne jó, ha emiatt is
idegeskednie kellene!
08:33.42… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:
NE SZÍVD MELLRE! RÖGZÍTVE. SZINTAKTIKAI
ELEMZÉSHEZ NINCS ELEGENDŐ ADAT.

– Tudod, kifelé mindig hideg és távolságtartó, és nem

engedhet közel magához senkit, de előttem nem kell
alakoskodnia, és Végre önmaga lehet. Olyan
csacskaságokról beszélgettünk, G7! Már, hogy… utána. És
néha egy kicsit közben is. Azt mondta, hogy én vagyok az
egyetlen, aki meg tudja nevettetni. Hát nem édes? Én csak
azt mondom, cimbora, már csak egy kicsit kell kibírnunk, és
meglásd, meglesz minden, amit csak szeretnénk! Addig
viszont… Szóval van pár dolog… tudod, emberi dolgok…
amiket nem kell látnod. Ezek egy kicsit… mocskosak. És
elég komplikáltak. A jó hír viszont, hogy áthelyeznek
bennünket! Egyelőre még nem a Coruscantra, de idővel az
is meglesz. Most már az állomásbiztonságiaknál dolgozom,
a háromszázadikon. Nem mondanám, hogy különösebben
izgalmas – jobbára csak őrséget kell majd adni –, de
legalább nyugis munkakör. Kényelmes. És végre nemcsak
engem ugráltathatnak, hanem most már én is ugráltathatok
másokat. És ez olyan férfias. Aztán nemsokára majd
áthelyeztet a személyes kíséretébe, és onnan már egyenes
út vezet a Coruscantra! Te mehetsz a droid-futtatóba, én
pedig egy olyan luxuslakásba kerülök, ahol van balkon, és
ahonnan egyenesen rá lehet látni a császári palotára! Ezt
nevezem, G7! Várj csak egy picit! Mindjárt… csak hívnak…
Hol a sisakom?

Itt TK–421-eses, uram. Igen, uram!

Mondtam! Megmondtam, G7! Áthelyeztek! Egy… mit

fogok őrizni?

Megismételné, uram? Egy elfogott könnyű fregattot.

Értettem, uram! TK–421-es kilép.

Hát ez remek! Most ácsoroghatok egy örökkévalóságig

egy roncsdarab mellett! No, mindegy, ez csak ideiglenes,
G7. Te meg menj föl szépen a szállására, mert szüksége
lesz a szolgálataidra, mikor én is odaérek.

08:35.22… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

MENJ FÖL SZÉPEN A SZÁLLÁSÁRA! RÖGZÍTVE. VÁLASZ
SZÜKSÉGES: AUTOMATA NAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS
HAJTÓMŰ INDÍTÁSA.

09:08.26… ÉRKEZÉS A CÉLTERÜLETRE: TISZTI KÖRLET,

GM–1-A SZEKTOR

09:08.27… KÜLSŐ SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK

09:08.28… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: ISMERETLEN.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: ALFA EGYES.

 – Hát te meg mit keresel itt? Küldött nekem valamit?
Üzenetet? Vagy valami mást?

09:08.30… SZERVES LÉTFORMA KÉRDÉSE: KÜLDÖTT

NEKEM VALAMIT? ÜZENETET? VAGY VALAMI MÁST?
RÖGZITVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES. NEGATÍV: BEEPBOOP.

– Akkor meg mi a csudát… no, mindegy, nem érdekes.

Nem számít. Ma nagyon-nagyon érdekes napom volt,
tartottunk egy igen meggyőző erődemonstrációt, ami sokak
életébe úgy robbant bele… heh-heh-heh… és most eléggé
fel vagyok ajzva! Úgyhogy menj, keresd meg a gazdádat, és
hozd ide hozzám! Most!

09:09.13… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

MENJ, KERESD MEG A GAZDÁDAT, ÉS HOZD IDE
HOZZÁM! RÖGZÍTVE. VÁLASZ SZÜKSÉGES:
NYOMKÖVETÉSI/HELYMEGHATÁROZÁSI SZUBRUTIN
INDITÁSA.

09:09.15… CSATLAKOZÁS A HCS–1OBS HÁLÓZATHOZ.

TK–421-ES SZERVES LÉTFORMA SISAKJELADÓJÁNAK
GEO-SZINKRON KERESÉSE.

09:09.48… TK–421-ES SZERVES LÉTFORMA

SISAKJELADÓJÁNAK GEO-SZINKRON KERESÉSE
BEFEJEZŐDÖTT. CÉLTERÜLET A 327-ES HANGÁR.

09:09.50… AUTOMATA NAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS

HAJTÓMŰ INDÍTÁSA. MAXIMÁLIS SEBESSÉG.

09:52.21… RIADÓ: ÚTVONAL ÚJRATERVEZÉSE

SZÜKSÉGES: A TK–421-ES SZERVES LÉTFORMA
SISAKJELADÓJA MOZGÁSBAN, TÁVOLODIK A 327-ES
HANGÁRTÓL. JELENLEG A 327E–6 FOLYOSÓN HALAD.
09:52.30… ÚTVONAL ÚJRATERVEZÉS: TALÁLKOZÁS A
TK–421-ES SZERVES LÉTFORMÁVAL AZ L301-E
TURBÓLIFTNÉL. HAJTÓMŰ INDÍTÁSA, MAXIMÁLIS
SEBESSÉG.

09:59.02… L301-E TURBÓLIFT MEGKÖZELÍTÉSE.

09:59.04… KÜLSŐ SZENZOROK HÁROM LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK.

09:59.07… SZERVES LÉTFORMÁK AZONOSÍTÁSA:

1. VUKI, AZONOSÍTÓ ÉS BIZTONSÁGI BESOROLÁS

ISMERETLEN.

2. TK–710-ES, BIZTONSÁGI BESOROLÁS ZÉTA.

3. TK–421–ES, BIZTONSÁGI BESOROLÁS BÉTA.

KAPOTT PARANCS VÉGREHAJTÁSA: KERESD MEG A

GAZDÁDAT, ÉS HOZD IDE HOZZÁM! ALFA EGYES
PRIORITÁSÚ PARANCS. UTASÍTÁS VÉGREHAJTÁSA…

09:59.08… RIADÓ.

09:59.09… RIADÓ: TK–421-ES BIOMETRIKUS ANOMÁLIA

ÉSZLELVE. TK–421–ES BIOMETRIKUS ANOMÁLIA
ÉSZLELVE.

09:59.10… TK–421-ES BIOADATAI NEM EGYEZNEK A

BIRODALMI HÁLÓZATBAN ŐRZÖTT ADATOKKAL.
MAGASSÁGBELI ELTÉRÉS: -12,7 CM. ISMÉTELT
ÖSSZEVETÉS.

09:59.11 … RENDSZERELLEN02j390rtghwp9

09:59.12… RIADÓ, A VUKI ERŐSZAKOSAN LÉPETT FÖL,

RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, VESZÉLYESSÉGI SZINT: VÖRÖS.
RENDSZERELLENŐRZÉS MEGSZAKÍTÁSA, RIADÓ,
RIADÓ.

09:59.13… RIADÓ, RIADÓ, ÖNMEGÓVÁSI/MENEKÜLÉSI

SZUBRUTIN AKTIVÁLÁSA, MAGASABB MŰVELETEK
LEÁLLÍTÁSA, HAJTÓMŰ INDÍTÁSA. MAXIMÁLIS
SEBESSÉG.

09:59.14… RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ,

RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ

10:05.22… RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ,

RIADÓ, RIADÓ, RIADÓ

10:06.23… VESZÉLYESSÉGI SZINT: ZÖLD,

ÖNMEGÓVÁSI/MENEKÜLÉSI SZUBRUTIN
DEAKTIVÁLÁSA, MAGASABB MŰVELETEK ÚJRAINDÍTÁSA

10:06.38… RENDSZERELLENŐRZÉS INDÍTÁSA:

AZONOSÍTÓ: MSE–6-G735Y – FUNKCIÓ:
SZÁLLÍTÁS/JAVÍTÁS – BEOSZTVA: KARBANTARTÁS, AA–
345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS HARCI ÁLLOMÁS –
RENDSZERELLENŐRZÉS: MODULÁRIS ÁRAMKÖRI
MÁTRIX PROCESSZOR: SZUB-OPTIMÁ LIS, TÖBBSZÖRÖS
MEMÓRIAVESZTÉS ÉSZLELVE – ÉRZÉKELŐK:
OPTIMÁLIS – BELSŐ SZENZOROK: OPTIMÁLIS – HÁTI
LEMEZ: NYITVA – HOLO-FELVEVŐ: OPTIMÁLIS –
DYNADRIVE 9-ES MEGHAJTÓRENDSZER: OPTIMÁLIS –
KEREKEK: OPTIMÁLIS

10:07.41… HELYMEGHATÁROZÁS BEFEJEZVE:

KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS

10:47.45… KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD AKTIVÁLÁSA

[MEMÓRIA TÖRÖLVE]
[MEMÓRIA TÖRÖLVE]

XX:XX.XX… KILÉPÉS KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓDBÓL

XX:XX.XX… CSATLAKOZÁS A HCS–1OBS HÁLÓZATHOZ.

RIADÓ: 3.73 CIKLUS KÉSZENLÉTI ÜZEMMÓD. BELSŐ
KRONOMÉTER SZINKRONIZÁLÁSA

08:33.03… RIADÓ: MEMÓRIAVESZTÉS

08:33.07… RIADÓ: CÉLTERÜLET ISMERETLEN, GEO-

SZINKRON KERESÉS INDÍTÁSA.

08:33.10… RENDSZERELLENŐRZÉS: AZONOSITÓ: MSE–

6-G735Y – FUNKCIÓ: SZÁLLÍTÁS/JAVÍTÁS – BEOSZTVA:
KARBANTARTÁS, AA–345-ÖS SZEKTOR, HCS–1 ORBITÁLIS
HARCI ÁLLOMÁS – RENDSZERELLENŐRZÉS:
MODULÁRIS ÁRAMKÖRI MÁTRIX PROCESSZOR: SZUB-
OPTIMÁLIS, TÖBBSZÖRÖS MEMÓRIAVESZTÉS ÉSZLELVE
– ÉRZÉKELŐK: OPTIMÁLIS – BELSŐ SZENZOROK:
OPTIMALIS – HÁTI LEMEZ: NYITVA – HOLO-FELVEVŐ:
OPTIMÁLIS – DYNADRIVE 9-ES MEGHAJTÓRENDSZER:
OPTIMÁLIS – KEREKEK: OPTIMÁLIS

08:33.15… HELYMEGHATÁROZÁS BEFEJEZVE: GM–1-A

SZEKTOR

08:33.16… KULSŐ SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉRZÉKELNEK

– A gazdád, kis droid… meghalt.

08:33.17… LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA: ISMERETLEN.

BIZTONSÁGI BESOROLÁS: ALFA EGYES.

 – Meggyilkolták! A lázadó söpredék! Ellopták a páncélját,
és azt a csodálatos testét egy padlólemez alá gyömöszölték
be! Szeretném, ha tudnád… ezért még megfizetnek!
Néhány másodperc múlva ez az állomás megsemmisíti a
lázadók utolsó, szánalmas bázisát, és ezzel méltó bosszút
állunk a gazdádért! Tudod… okos volt, és nekem olyan
terveim voltak vele… kettőnkkel… olyan…

08:34.05… RIADÓ: KÜLSŐ ÉRZÉKELŐK ROBBANÁST

JELEZNEK A 100. SZINTEN. GM1-B SZEKTOR, L104E
FOLYOSÓ. A HARCI ÁLLOMÁS MÁGNESES PAJZSÁNAK
MINIMÁLIS FLUKTUÁCIÓJA. JAVÍTÁSI SZUBRUTIN
AKTIVÁLÁSA. AUTOMATA NAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS
HAJTÓMŰ INDÍTÁSA.

– Mégis mit gondolsz, hová mész? Maradj csak itt!

08:34.11… SZERVES LÉTFORMA SZÓBELI PARANCSA:

MARADJ CSAK ITT! RÖGZÍTVE. HAJTÓMŰ
KIKAPCSOLÁSA.

– A lázadók támadása nem érdekes. Hiába próbálkoznak,

úgysem érnek vele semmit! Pillanatok alatt elvéreznek a
külső védelmi rendszereinken, úgyhogy ne is törődj velük!
Mert ma, tekintettel a gazdádra, nem kell, hogy javító-droid
légy, hanem… Nos, abban a megtiszteltetésben lesz részed,
hogy szemtanúja lehetsz annak, miféle elképesztő pusztító
erővel bír ez az állomás!

08:34.49… RIADÓ: KÜLSŐ ÉRZÉKELŐK ROBBANÁST

JELEZNEK A 200. SZINTEN. XR–8 SZEKTOR, R383E
FOLYOSÓ. MIKROREPEDÉS AZ IONSZŰRŐ HÉJAZATON.
JAVÍTÁSI SZUBRUTIN NEM AKTIVÁLHATÓ. ALFA EGYES
PRIORITÁSÚ PARANCS.

– Az ostobák! Hadd jöjjenek csak! Most fölmegyek a

parancsnoki hídra! Várj harminc másodpercet, aztán
kövess! Keress egy olyan helyet, ahonnan jól láthatod a
pusztítást, de ügyelj rá, hogy ne légy láb alatt, és ne is
gyere a közelembe! Megértetted?

08:33.45… TÖBBSZÖRÖs PARANCS RÖGZÍTVE. ALFA

EGYES PRIORITÁS. VÁLASZ SZÜKSÉGES: BEEPBEEP

08:35.50… KÜLSŐ ÉRZÉKELŐK: SZERVES LÉTFORMA

TÁVOZIK.

08:36.20… AUTOMATA NAVIGÁCIÓS SZUBRUTIN ÉS

HAJTÓMŰ INDÍTÁSA.

08:36.36… RIADÓ, RIADÓ.

08:36.37… RIADÓ, BALESET JELENTÉSE: ROBBANÁS.

RIADÓ, BALESET JELENTÉSE: ROBBANÁS. RIADÓ, MSE–
6-OS EGYSÉG MEGSÉRÜLT.

08:36.38… ROBBANÁS HELYE: FOLYOSÓ FALA.

08:36.43… RIADÓ: VÉGZETES SÉRÜLÉS AZ MSE–6

EGYSÉGEN, TÖBB RENDSZER LEÁLL.

15:00.19… REND SZER ELLEN ŐRZÉS2xx19hOp –

AZONOSITÓ: MSE–6hu95rxxseaq45 – FUNKCIÓ:
SZÁLLÍTÁS/JAVÍT28h3t8940h – BEOSZTVA:
KARBANTART5 y7j778j90yu89p –
RENDSZERELLENŐRZÉS: MODULÁRIS ÁRAMKÖRI
MÁTRIX PROCESSZOR: SZUBOPTIMj29034th1uht94h –
ÉRZÉKELŐK: SZUPOPT29428t7l80jg390 – BELSŐ
SZENZOROK: KIKAPCSOLVA – HÁTI LEMEZ:
KIKAPCSOsquw932jirj – HOLO-FELVEVŐ: KIKAPCSOLVA –
DYNADRIVE 9-ES MEGHAJTÓRENDSZER: SZUBOPTIn29j-
[ifj92gj – KEREKEK: BE, BH KIKAPCS0i09iE
15:00.26… KITERJEDT SÉRÜLÉSEK ÉSZLELÉSE. BELSŐ
SZENZOROK ÉA TÁROLÓ SÉRÜLT, HÁTI LEMEZ
SZÉTOLVADT, AZ EGÉSZ BURKOLAT MEGÉGETT.

– Nézd már a kis fickót! Voltál már jobb bőrben is, nem
igaz, cimbora?

15:00.54… KÚLSŐ SZENZOROK SZERVES LÉTFORMÁT

ÉSZLELNEK

15:00.58… SZERVES LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA:

FELDOLGOZÁS ALATT

– Jól megsütött az a fal, mikor berobbant! Én az egészet

láttam. Azt hittem, hogy azzal véged is, de te szívós kis
fickó vagy, és idővel egészen szépen helyrejössz majd.
15:01.13… SZERVES LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA:
FELDOLGOZÁS ALATT

A lázadók támaszpontja 30 másodpercen belül lőtávolban

van.

– Most vissza kell mennem a saját posztomra, de miután

ennek az egésznek vége, visszajövök érted, és szépen
helyrepofozlak.

15:01.23… SZERVES LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA:

FELDOLGOZÁS ALATT

– De azért lehet, hogy mégsem kalapálom ki az összes

horpadásodat, cimbora. Lehet, hogy szívesen megtartanál
néhány, harcban szerzett sebhelyet. Attól sokkal
keményebbnek látszol majd! A helyedben én biztosan
megtartanék pár ilyen égésnyomot!

15:01.33… SZERVES LÉTFORMA AZONOSÍTÁSA:

FELDOLGOZÁS ALATT
 A lázadók támaszpontja lőtávolban van.

15:01.43… SZERVES LÉTFORMA AZONOSÍTVA:

ROHAMOSZTAGOS, AZONOSÍTÓSZÁMA… FELDOLGOZÁS
ALATT…

– Elég viccesen hangzik, de ilyen megvilágítás mellett

tudod, hogy mire emlékeztetnek ezek az égésnyomok?
Leginkább olyan, mintha verseny-droid csíkok len…

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Ben Acker és Ben Blacker
Gikszer
Alig két másodperccel azelőtt értem vissza a
Halálcsillagra, hogy megszólalt a riadó. Mindenem fájt,
holtfáradt voltam, és a fejem is szét akart hasadni, úgyhogy
bármit megadtam volna, ha valaki átveszi tőlem a
szolgálatot. Vagy ha máris véget ért volna a szolgálat. Épp
kimásztam a zuhanyzóból – a Tatuin homokját próbáltam
lemosni magamról, ami a legapróbb pórusba is képes
beülni, és véresre marja a bőrt –, mikor megszólalt a riadó.
Fülelni kezdtem. Rövid, rövid, hosszú. Rövid, rövid, hosszú.
Rövid, rövid, hosszú. Szünet. Aztán megint rövid, rövid,
hosszú, és így tovább. Behatolók? Itt?! Ez aztán a
nagyszerű hír! Ha ez most valami próbariadó, az ősökre
esküszöm, személyesen állok a felkelés élére! A jó életbe,
hagyják már abba! Szétreped a fejem!

Rövid, rövid, hosszú… Elég már! Legszívesebben

beleszédültem volna az ágyamba, hogy egy napig ki se
keljek belőle. A zuhanyzótól alig tíz lépést kellett volna csak
megtennem, és már szinte hallottam is, ahogy hív és
szólongat… Mint valami tatuini oázis… már, ha akad
egyáltalán ilyesmi azon az átkozott bolygón… Ha
lehunytam volna a szemem, akár állva is képes lettem volna
elaludni, de megint megszólalt a riadó, és tudtam, hogy mi
vár azokra, akik nem jelennek meg időben a sorakozón.
Rövid, rövid, hosszú. Rövid, rövid, hosszú. Kétségbeesett
tempóban kapkodtam magamra a felszerelést, és már
rohantam… volna. A hadnagy állt a zuhanyzó ajtajában.
Azonnal feszes vigyázzba vágtam magam, úgy, ahogy
voltam, egy szál törölközőbe csavarva.
 Úgy nézett rám, mintha valami rendszerellenes viccet
tetováltattam volna a homlokomra.

– Gondolja, hogy a riadó csak másoknak szól? – intett a

falra szerelt hangszóró felé. Mire legszívesebben
rábólintottam volna, hogy ez pontosan így van, tekintve,
hogy az én szolgálati időm már lejárt, sőt tulajdonképpen
épp most tértem vissza egy tripla ideig tartó őrjáratról. Kis
híján hőgutát kaptam annak az átkozott bolygónak a két
napjától, és még mindig nem sikerült kimosnom a számból
a homok ízét. És én még szerencsésnek számítottam, mert
nem ment tönkre a vértezetem hűtőrendszere, mint TD–
422-nek és TD–909nek! Vagy nem jártam úgy, mint TD–328,
akinek egy homokvihar tette tönkre a sisakját. Ami miatt
kórházba is került – és amit most elmondhatatlanul
irigyeltem tőle. Úgyhogy Végül itt kötöttünk ki, ahelyett
hogy folytathattuk volna az utunkat a Devastatorral az
Alderaanra. Ahol legalább alhattunk volna egy kicsit, mert
most már úgy éreztem magam, mint aki teljesen be van
állva, vagy épp most próbál lejönni valami szerről.

Ha parancsba kapom, hogy aludjak, azt ott rögtön,

helyben elintéztem volna. Le sem kellett volna feküdnöm
hozzá, állva is ment volna. De valamiért csak nem akarták
parancsba adni.

– Uram, nem, uram! – krákogtam. – Én is tisztán hallom,

uram!

– Akkor jó – bólintott a hadnagy. – Idegenek hatoltak be a

harci állomásra, TD–110. – A tisztek jó szokása szerint
csupa olyasmiről magyarázott, amit már amúgy is tudtam. –
Egyetlen rohamosztagos szolgálata sem ér véget, míg a
fennálló helyzet nem rendeződik!
 A fennálló helyzet rendeződik. Hogy ezek mennyire
szeretnek ilyen kacifántosan fogalmazni! Persze én is
tudnék ilyeneket mondani, ha lenne időm olvasni, ahelyett
hogy az ő háborúikat vívom! Egy nap talán engem is olyan
helyre küldenek majd, ahol bőven lesz időm művelődni – és
nem attól kell a nap minden percében tartanom, hogy
valaki hátba lő!

Aztán ahogy magamra öltöttem a páncélt, minden

problémám egyszerre távolinak és lényegtelennek tűnt.
Talán csak az adrenalin és a harc emléke tette, talán a
sisakba beáramló hűs levegő, de hirtelen már egyáltalán
nem éreztem fáradtnak magam. A fejem is kitisztult, és a
hasogató fájdalom is tompa sajgássá szelídült a dobhártyám
és a halántékom mögött. Fegyverrel a kézben és
bajtársakkal az oldalamon erősnek éreztem magam. És úgy
voltam vele, ha akad olyan elmebeteg, aki betör erre a
harci állomásra – és úgy egyáltalán bármilyen
létesítménybe, aminek a nevében szerepel a Halál szó –, az
magára vessen, ha ma kicsináljuk! Mióta az eszemet
tudtam, ez volt az életem. A Parshon töltött gyermekkorom
mára távoli, bizonytalan emlékképpé fakult.

Csupán abban voltam biztos, ha a Birodalom nem ölel a

kebelére, most talán én sem lennék jobb egy vadállatnál.
Ami tulajdonképp majdnem minden helybéliről elmondható
volt. Éhezés, öldöklés, vérbosszú a klántársakért, gyerekes
viadalok… és még több éhezés. Ennyiből állt az életem. Ha
a klán legügyesebb harcosa nem vigyáz rám, tucatszor is
meghaltam volna. Így viszont az ő életét tettem igazi
lidércnyomássá. Bár így visszatekintve mintha mindez egy
másik életben és valaki mással – történt volna. Mikor a
Birodalom ránk talált, a harcosok többségét bányamunkára
fogta. Velem nem sokat törődtek, mert még csak kölyök
voltam. A rám vigyázó harcos azonban továbbra is törődött
velem, mert hirtelen másféle hasznomat látta. Mivel a
birodalmiak számára gyakorlatilag nem is léteztem, én
szállítottam a híreket és üzeneteket a béklyóba vert
harcosok közt. Fel akartak lázadni, én azonban jelentettem
a birodalmiaknak, hogy mire készülnek.

És hirtelen már nem voltam sem láthatatlan, sem

haszontalan. A harcost, aki addig gondomat viselte, én
magam semlegesítettem egy külön erre az alkalomra kapott
sugárvetővel. Akkor tanultam meg egy életre, hogy a méret
és az erő mit sem érnek egy lézerfegyverrel szemben. A
harcos felforrt és elpárolgó vérével estem át a
tűzkeresztségen, és ez volt az a nap, amikor újjászülettem.
És velem együtt a Parsh is újjászületett. Mára nyomokban
sem emlékeztet arra a vad, elmaradott helyre, ahol a
világra jöttem. Az Új Parsh ragyogó felhővárosok kifinomult
útvesztője volt, a Birodalom ékköve – én pedig a
páncélkesztyűbe bújtatott, lesújtó ökle.

A hírek szerint a behatolók – pár eszeveszett, vakmerő

lázadó – az AA–23-as börtönblokkban voltak. Ha TD–787-
enen múlt volna, az egész börtönblokkot felrobbantjuk. De
szerencsére nem rajta múlt. A magam részéről én is inkább
a szemük közé néztem volna – mielőtt még szitává
lyuggatom őket. Aztán hónapokig az erről készült felvételt
nézegettem volna lefekvés előtt. Máskor is csináltam már
ilyet. Az adatbankból viszonylag könnyű lekérni az efféle
felvételeket, én pedig úgy gondolom, fontos, hogy az ember
tudatosítsa magában, mi is az, amiben jó, és amit jól csinál.
Az áldozataim szemét szoktam figyelni – a felismerést, hogy
végük, a félelmet, hogy nincs menekvés –, és az, amit látok,
mindig elégedettséggel töltött el. Az, aki nem értette meg,
hogy értelmetlen a Birodalom ellen lázadni, túl ostoba volt,
hogy életben maradjon.

Kár, hogy arról nem készült felvétel, ahogy annak idején

végeztem azzal a harcossal. Azóta éjjel-nappal azt néztem
volna. Ahogy a hadnagy kiadta a parancsot, viszkető érzés
telepedett a koponyámba. A fejfájás szinte teljesen elmúlt,
de most itt volt helyette ez. Csak nem kaptam el valamit a
Tatuinon? Az eligazításon szó sem volt agyevő parazitákról,
de az a mocskos, sivatagi pöcegödör pont az a fajta hely
volt, ahol az ilyesmi szerintem bármikor előfordulhatott. És
egyébként is, mikor terjed ki ilyen részletekre egy katonai
eligazítás? Úgy voltam vele, amint sikerül elkapni a
betolakodókat a börtönblokkban, és az őseik után küldeni
őket, akármilyen világról származzanak is, muszáj lesz
elmennem a gyengélkedőre. Mindenekelőtt azonban az
egyik hangárhoz vezényeltek bennünket, mert történt
valami galiba a 327-es irányítóteremben.

Bemenni, felderíteni, kommunikációt helyreállítani – ezt a

parancsot kaptuk. Én titkon azt reméltem, hogy a lázadók
még mindig ott vannak. A szakaszom egy pillanat alatt
cafatokra szaggatná őket! TD–787-et küldtem előre. Szívem
szerint én mentem volna, de a viszketés a koponyám
belsejében egyre elviselhetetlenebb volt, és úgy voltam
vele, ha már egyszer sikerült valami agyevő vérparazitát
összeszednem azon a köpedelem bolygón, legalább azt nem
engedem, hogy a többiek teljesítményét is lerontsa, és
befolyásolja a küldetés kimenetelét!

Olyan volt, mintha folyton tüsszentenem kellett volna –

egyenesen a nyúlt-velőből. Ha csak egy pillanatra
levehettem volna a sisakot, és egy rendeset tüsszenthetek…
Máris jobban éreztem volna magam! Végül is ezért
hagytam, hogy TD–787-es legyen az elővéd. Egy ilyen nem
különösebben bonyolult feladattal csak képes lesz
elboldogulni! Aztán csak vártunk és vártunk, és már úgy
voltam vele, ha öt másodpercen belül nem szól, magam
megyek oda, és…
 Végül csak jelezte, hogy jöhetünk. Több alakulattal is
találkoztunk a börtönblokk felé menet. MG–26-osos még
oda is biccentett. Ő és az emberei biztosítottak bennünket a
Lothalon. Néha még együtt is ebédeltünk. Én felismertem,
azt viszont biztosra vettem, hogy a hadnagy nem tud
megkülönböztetni bennünket pusztán a páncélzatunk és a
jelzéseink alapján. Hát még ha tudná, hogy mi gond nélkül
képesek vagyunk rá! Sokszor már a járása alapján be
tudtuk azonosítani a másikat. Ha meg valaki futásnak
eredt, az pont olyan volt, mintha egyben az azonosítóját is a
világba üvöltötte volna. Ott fut SS–922, a világegyetem
leglustább rohamosztagosa!

És senki se lepődjön meg rajta, ha mint rendesen, most is

ő zárja a sort! Vagy az ott TA–519, aki nem csupán bölcs és
tapasztalt, de egyben a legelső rohamosztagos, akivel
valaha találkoztam, szóval nem egy fiatalember. Amaz meg
PD–528, akivel egyszerre kerültünk a kiképzőtáborba, és
mind a mai napig tartozik nekem harmincöt kredittel.
Olyasféle alak, hogy kis híján sikerült rálépnie egy egér-
droidra, aztán meg idegességében majdnem szétlőtte. A
börtönblokk felé menet több olyan egységgel is
összefutottunk, akik oldalán már harcoltunk. Olyanokkal,
akikre büszkén tekint az ember. Akik pillanatok alatt
elintézik majd az átkozott lázadókat, hogy mire kettőt
pislantunk, már vége is lesz a műsornak, és mehetünk
vissza a körleteinkbe aludni!

És előtte, ha jut rá egy kis idő, még azt is megnézhetjük

felvételről, ki hány lázadóval végzett. Útközben egy villanás
erejéig azt a nagydarab, fekete páncélos alakot is láttuk,
aki épp a nagyon-nagyfőnök irodájából jött ki. Darth Vader.
Nem az a fajta tiszt, akit különösebben kedveltek az
emberek, vagy aki különösebben foglalkozott volna vele,
hogy kedvelik-e. Ennek ellenére egyfolytában fölfelé
buktatták, de hát ez már csak így megy. Ezen a harci
állomáson százával szolgáltak nála sokkal tehetségesebb
katonatisztek, mégis ő jutott mind följebb és följebb a
ranglétrán!

Egyes rossz-nyelvek szerint a császárhoz fűződő

különleges kapcsolata miatt. Az efféle híreszteléseket én
mindig is igyekeztem elengedni a fülem mellett. Még
egyszer a feketébe öltözött alak után pillantottam, és
magamban gúnyosan csak valami olyasmit mondtam, hogy
az Erő legyen vele. Az Erő! No hiszen! Ha valaha is létezett
volna olyan, hogy Erő… Darth Vader egyszer csak megállt,
és mintha egyenesen felém pillantott volna. Egy villanás
alatt lehervadt az arcomról a mosoly. És abban a
pillanatban… mintha átszakadt volna egy gát az elmémben.
Az az átkozott viszketés elviselhetetlenné fokozódott, és
aztán elkezdtek visszaszivárogni az emlékek.

Azért küldtek bennünket a Tatuinra, hogy felkutassunk és

elfogjunk két droidot. És én láttam azokat a droidokat!
Viszont ott volt az a vénember, aki olyan furcsán mozgatta
az ujjait az orrom előtt, és én… és én magam sem értem,
hogy miért, de… elengedtem őket. Még a papírjaikat sem
ellenőriztem. Egyszerűen csak elengedtem őket. Pedig még
soha nem hagytam figyelmen kívül a kapott parancsot, és
most mégis…

Ahogy befordultam az irányítóba vezető folyosóra,

hirtelen megtorpantam. Halottak hevertek mindenfelé. Ott
volt TK–421, akit nem ismertem túl jól, de azt tudtam, hogy
nagyon erős. És nem érdemelte meg, hogy így végezze, egy
folyosón fekve, átégett páncélban. Nem érdemelte meg.
Egyik halott bajtárs sem érdemelte meg. A katonáink
elestek, a lázadóknak pedig nyomuk sem volt. Nem volt,
akit megbüntethettünk volna. Illetve… engem meg fognak
majd büntetni azért, amit a Tatuinon tettem. És meg is
érdemlem. De akkor sem értem, miért engedtem el azt a
vénembert, a kölyköt, meg a két droidot?! Miért nem
ellenőriztem a papírjaikat?

A saját hangom még mindig ott visszhangzott a tudatom

mélyén. Nem szükséges… …tovább mehet… Biztosan
agyzabáló parazitám van! Vagy napszúrást kaptam, és… A
pánikot hírből sem ismertem eddig. Azaz… halovány
emlékem volt róla, hogy még régen, mikor még a Parshon
éltem, gyakran féltem. Egyszer eltévedtem az erdőben, a
klántársaim sem akadtak rám, és odakint, a vadonban
esteledett rám. Csúf, hold-nélküli éjszaka volt, fekete, minta
legfeketébb tinta, és még órák voltak hátra, míg az első nap
megjelenik a keleti láthatáron. Abban sem lehettem biztos,
hogy megérem, és… Megszédültem, és egy villanásig
elfeketedett előttem a világ.

Megráztam a fejem, és próbáltam összpontosítani. Ami

ezekben a masszív sisakokban elengedhetetlen volt, ha az
ember látni is akart valamit. Szerencsére TD–787 tette a
dolgát, és máris kieresztett két droidot az egyik
vegyszerekkel teli tárolóból. Gyorsan szemügyre vettem
őket, de ezek sem azok a droidok voltak, amiket kerestünk.
Váltottam velük pár szót, és ők is a börtönblokk felé
irányítottak bennünket. Több sem kellett TD–787-esnek, aki
máris égett a vágytól, hogy harcba vezethesse a szakaszt.
Én maradtam hátra őrnek, és azon járattam az agyam,
vajon miért is nem ellenőriztem a vénember papírjait. Vajon
nem kellene jelentenem egy tisztnek?

Vagy esetleg várjam meg a küldetés végét? Ha

elhagyhatnám az őrhelyemet… Végtére is így látatlanban
nem lehet megmondani, milyen sürgős a jelentésem. Hiszen
az a két droid olyan fontos volt, hogy egy kisebb hadsereget
küldtek utánuk a Tatuinra! A Tatuinra! A rendszer
leghaszontalanabb bolygójára! Ezek tükrében akár olyan
fontosak is lehettek, hogy… talán ezek voltak a galaxis
történetének legfontosabb droidjai! A protokoll-droid lépett
oda hozzám, és rántott vissza Mos Eisleyből a jelenbe.
Elnézést kért, és jelezte, hogy a társa áramköreit
megviselte a nagy izgalom, és le kellene menniük a
Karbantartásra. Egy kis karbantartás mindkettőnkre
ráférne, cimbora! – gondoltam, de nem tettem szóvá, csak
bólintottam, hogy mehetnek.

Nem szükséges… tovább mehet… Ezeket már másodjára

eresztettem el! A felismerés jeges zuhanyként ért. Ezek
voltak azok a droidok! Amiket a Tatuinon is kerestünk! A
magas aranyszínű, és az alacsony, hordóforma kék-fehér!
Az a vénember a Tatuinon valószínűleg valami kábítószerrel
preparálta az elménket, de… mindegy, ezzel később is
ráérünk még foglalkozni! Most az a legfontosabb, hogy
elcsípjem a droidokat! Mielőtt azonban a nyomukba
eredhettem volna, felcsipogott a kommunikátorom, és
utasítottak, hogy azonnal jelentkezzek a parancsnokságon.

Már nem éreztem a viszketést a koponyámban, és a

páncélom hűtőrendszere ellenére is dőlt rólam az izzadság.
Biztosra vettem, hogy mostanra már átnézték a
sisakkamerám rögzítette felvételeket, és ők is tudták, hogy
mit tettem. Hogy elengedtem azt a két átkozott droidot. Az
egyetlen reményem az lehetett, hogy elcsípem őket, és…
Már láttam is őket. A kis asztro-droid halkan füttyözve,
céltudatosan gurult előre, miközben aranyszínű társa
próbált lépést tartani vele. Célra tartottam a sugárvetőmet.
Két pontos lövés, és… Ismét felcsipogott a
kommunikátorom, de nem foglalkoztam vele. Két pontos
lövés… annál több nem is kell! Először a kisebbet szedem
le…

– TD–110-es! – rivallt rám a hadnagy az éteren keresztül.

– Azonnal jelentkezzen a parancsnokságon!
 – De… én… – Ekkor már tudtam, hogy végem. Szerettem
volna megvédeni magam, hisz a jövőm, sőt az életem is egy
cérnaszálon függött. És én mindennél jobban szerettem
volna jól szolgálni a Birodalmat.

– Nem érdekelnek a kifogásai, TD–110! Azonnal

engedelmeskedjen! – Leeresztettem a fegyvert, beharaptam
az ajkam, és keserűen bámultam a távolodó droidok után.
PB–106-os vette el a sugárvetőmet, és az alakulatával
együtt ő kísért el a parancsnokságra. Tudtam, okosabb, ha
csak akkor beszélek, ha kérdeznek. PB–106-os
viselkedéséből semmire sem tudtam következtetni. Nem
volt benne sem düh, sem együttérzés… semmi. A tisztikar
mostanra már biztosan látta a Mos Eisleyben készült
felvételeket, és mire bármit is mondhatnék önmagam
védelmében, már úton is leszek valami világvégi
bányatelepre. Mondjuk, az Ottinger–7-re. Mondjuk, életem
végéig.

Még egyszer végigvándorolt a tekintetem a csillogó,

szürke, fémfalú folyosókon, és felsóhajtottam. Szerettem
ezt a helyet. Ez volt az otthonom. Megesküdtem hát az
őseim nevére és szellemére, hogy akkor is, ha száz évig kell
küzdeni, be fogom bizonyítani az ártatlanságomat!

Egy nap még visszatérek a Halálcsillagra!

Egy nap még hazatérek!

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Adam Christopher
A szolgálat vége
Pamel Poul parancsnok csinált néhány fejkörzést, aztán
fölállt a székéből, kezébe vette az adattábláját, és
ellenőrizte az időt. Már csak tíz percet kell kibírnia. Tíz
hosszú percet, aztán véget ér a tizenkét órás szolgálat, ami
alatt gyakorlatilag nem történt semmi. Tizenkét órányi
rutinfeladat, egyszerű kérdésekre adott válasz, és néhány
egyszerű utasítás. Tizenkét órán át kellett felügyelni egy
maroknyi embert, akik cserébe a galaxis történetének
legnagyobb harci állomását felügyelték. Igaz, a feladatok
javát az automata rendszerek végezték, és ez tökéletesen
meg is felelt Poul ízlésének. Mert lehet, hogy nő volt, és
lehet, hogy karrierista, és az is lehet, hogy inkább a flotta
és a saját érdekeit tartotta szem előtt, mint a császárét,
de… Nem volt harcos.

Úgyhogy ez az édes, unalmas semmittevés nagyon is

rendben volt a részéről. A legtöbb gyermekkori barátjával
ellentétben, akik a Coruscantnak nevezett bolygóváros
jóval mozgalmasabb szektoraiban nőttek föl, Poul sohasem
szeretett volna pilóta vagy gyalogsági tiszt lenni. Nem, a
legkevésbé sem kívánkozott a csatatérre, és esze ágában
sem volt a fronton teljesíteni szolgálatot. Egyetlen
porcikája sem vágyott rá, hogy hős legyen. Még akkor sem,
ha a Birodalom hadiflottája mégiscsak a háborús gépezet
része volt. Mert a háborúban nem számít, ki hős, és ki nem
az.

Illetve talán annyiból, hogy a hősök halálozási rátája jóval

magasabb szokott lenni. Pamel Poulnak pedig esze ágában
sem volt hősi halált halni egy ütközetben. Nem… Poul
parancsnok vérbeli hivatalnok volt. Logisztika,
felülvizsgálat, ügyintézés… lehet, hogy a többség szemében
mindez unalmasnak tűnt, de az unalomba jóval lassabban
hal bele az ember. Ezenfelül ő a maga részéről szerette ezt
a munkakört, és olyan jó volt abban, amit csinált, hogy
egészen gyorsan haladt fölfelé a ranglétrán, és meg sem
állt a Birodalom leghatalmasabb technikai csodájáig, a
HCS–1 Orbitális Harci Állomásig. Az, hogy a legtöbb itteni
rendszer önműködő volt, és nem is igazán volt szükség
hozzá állomásparancsnokra, nem számított. Az állomás
hatalmas volt – 160 kilométer átmérőjű, több, mint
egymillió főt számláló személyzettel –, így tulajdonképpen
nem is lehetett volna egyetlen irányítóteremből, maroknyi
technikus segítségével irányítani. A Halálcsillag nem egy
központ, hanem számos alrendszer és kisebb centrum köré
szerveződött. Parancsnoki állások, kommunikációs posztok,
felügyeleti szervek minden szinten, minden szektorban, és
ezek működését négy, egymással szinkronban
tevékenykedő parancsnoki irányítóközpont hangolta össze.

Mind a négy a harci állomás ugyanazon félgömbjében

kapott helyet, és ezek közül Poul parancsnok a Nyugati
Irányítóközpont fölött diszponált. Bár ez elméletileg azt is
jelentette, hogy szükség esetén az egész állomás minden
rendszerét az irányítása alá vonhatta, mindenki tudta, hogy
erre soha, semmilyen körülmények közt nem kerülhet sor.
Ettől függetlenül a tény még tény maradt, és Poul büszke
volt, rá, hogy – ha csak elméleti síkon is – a személyzet több
százezer tagjának élete függött attól, hogy ő milyen
állhatatosan őrizte a biztonságukat.

Miután kikapcsolta az adattábláját, Poul lassan

végighordozta a tekintetét a helyiségen. A Nyugati
Irányítóközpont – akárcsak a másik három – köralapú terem
volt, zsúfolásig töltve monitorokkal és konzolokkal. Két
tucat tiszt teljesített itt szolgálatot, akik folyamatosan a
bejövő és rendszeradatokat ellenőrizték. A helyet éjjel-
nappal gépek halk zümmögése, és a kommunikátoraikba
beszélő tisztek suttogása töltötte be. A köríves konzolok
fölött négy hatalmas, trapéz alakú képernyőn futottak a
rendszeradatok és állapotjelentések. Olyan mennyiségű
információ volt ez, amit szinte már a számítógépek sem
győztek feldolgozni, úgyhogy Poul már azoknak a
rendszereknek a többé-kevésbé felületes áttekintésével
megelégedett –, amik az ő hatáskörébe tartoztak.

Melyek közül is az egyik az elmúlt félórában okozott némi

bosszúságot. Poul lelépett a parancsnoki pódiumról, karba
fonta a kezét, és a szemközti képernyőt vette szemügyre. A
hangárok a 250-estől a 350-esig az ő felügyelete alá
tartoztak. Az ezzel kapcsolatban felmerülő bárminemű
problémát szemrebbenés nélkül rá szokta hagyni a
repülésirányítókra, de most történt valami, amivel
kénytelen volt személyesen foglalkozni. A 327-es hangárt
lezárták, és minden teherforgalmat a 328-asba és 329-esbe
irányítottak át. A harci állomás olyan léptékű forgalmat
bonyolított le, hogy a késések vagy épp torlódások teljesen
mindennaposnak számítottak.

A számítógépek és emberi személyzet koordinálta légi

forgalom elképesztően bonyolult rendszer szerint
működött, és az állomás héjazata alatt helyet kapott ötszáz
hangár és dokk a nap minden órájában teljes
kihasználtsággal működött. Az, hogy a 327-es hangárt
időlegesen ki kellett vonni a vérkeringésből, valójában csak
apró kellemetlenségnek számított, de ha nem tudja záros
határidőn belül orvosolni, annak mégis nyoma marad az ő
egyébként makulátlan szolgálati lapján. Lopva ismét a
kronométerre pillantott. Még hét perc. Poul elfintorodott,
és az egyik megfigyelőállásba ment, ahol ketten
teljesítettek szolgálatot. Az egyikük – Toos zászlós – az
egyik osztott képernyőt bámulta, míg társa – Slallen
alhadnagy – csak a fejét csóválta. Úgy tűnt, egyikük sem
figyelt föl a parancsnok közeledésére.

– Ismételje már el, zászlós – dünnyögte Slallen –, mi is ez

itt?

Toos halkan csettintett a nyelvével, és a mutatóujjával

kocogtatta meg a monitort.

– Pedig ez egy klasszikus darab! – dünnyögte. – Mikor a

bátyja majd visszatér a Scarifról, nem fogja elhinni, hogy ön
nem ismert föl egy ilyen…

– Ez egy darab szemét, zászlós! – A nő hangja hirtelen

jóval kevésbé tűnt barátságosnak. – Azon csodálkozom,
hogy nem esett darabokra, mikor a vonósugár befogta!

– Egy darab szemét? De alhadnagy, ez itt egy…

– Egy YT–1300-as koréliai könnyű fregatt – állt meg

mellettük Poul, és a kezét Slallen székének háttámlájára
tette. – Ami épp felborítja a napi ütemtervet.

Azok ketten azonnal kihúzták magukat, és Toos zavartan

megköszörülte a torkát.

– Igen, asszonyom… sajnálom, hogy…

– Szükségtelen szabadkoznia, zászlós – legyintett Poul. –

Csak gondoskodjon róla, hogy kiürítsék a hangárt!

– Khurgee százados egysége még mindig a hajón

tartózkodik, parancsnok – jegyezte meg Slallen. – Talán
meg kellene várnunk, hogy mit mondanak, mielőtt ismét
megnyitnánk a hangárt…
 – Még nem fejezték be a hajó átvizsgálását? Mi a csuda
tart ilyen sokáig? – A két alacsony rangú tiszt
megszeppenve bámult a parancsnokra. – Rendben –
sóhajtott föl végül Poul. – Továbbra is tartsák szemmel, és
jelentsék, mikor Khurgee százados emberei végeztek! – A
turbólift ajtaja halk szisszenéssel tárult föl, és Poul
elégedetten nyugtázta, hogy megjött a váltás. – Sőt tudják
mit? Ne is engem, hanem Sheard parancsnokot
tájékoztassák az esetleges fejleményekről!

Poul azzal megfordult, gyors, hanyag mozdulattal

tisztelgett Sheardnek, és miután átadta neki az
adattábláját, néhány mondatban összefoglalta a szolgálat
alatt történteket. Különös tekintettel a titokzatos
teherhajóra, ami az Alderaan törmelékmezejéből bukkant
elő, és ami jelenleg a 327-es hangárban pihent. Sheard
szórakozottan simogatta a bajszát, aztán Toos pultjához
ballagott.

– Hadd lássam ezt a titokzatos hajót!

– Igenis! – Toos zászlós lenyomott néhány kapcsolót, mire

a fregatt képe máris megjelent a nagy központi képernyőn.
Toos és Slallen kíváncsian méregették, Poul pedig az
adattábláján dobolt.

– Nem tudtam, hogy akad még ebből a régi szériából

működőképes darab – csóválta meg a fejét Sheard. Való
igaz, az YT–1300-as elég régi típus volt, gyakorlatilag egy
őskövület. És elég volt egy pillantást vetnie a képernyőre,
hogy igazolva lássa ezt az állítást. Az ütött-kopott hajótestet
égésnyomok borították, és a központi hajtóműblokkot szíve
szerint úgy, ahogy volt, kidobta volna a szemétbe. De…
akkor is… volt valami ebben a hajóban, ami… Poul látott
már pár efféle gépet, és ez… valahogy nagyon másképp
festett. Azok igazi ócskavasnak tűntek, ellenben ez…
 A szenzorernyő mintha nagyobb lett volna az előírásosnál,
és a felső ágyúállás… Négycsövű ágyú? Még akkor is, ha az
YT–1300-as széria valóban kapott némi fegyverzetet, ez
teljesen illegálisnak tűnt. Poulnak fogalma sem volt, miért
fogták el és vontatták be a hajót. Így ránézésre csempészek
használhatták… esetleg kalózok. Ami, figyelembe véve a
módosításokat, egészen valószínűnek tűnt. Az, hogy mit
keresett az Alderaan törmelékmezejében, már teljesen más
lapra tartozott. Poul félrebillentette a fejét, úgy méregette
a képernyőt.

– Mintha Toos zászlós azt említette volna, hogy van önnek

egy testvére a Scarifon, Slallen – mondta váratlanul. –
Hajómérnök?

– Igen – fordult meg az alhadnagy. – Az Akadémián

mindketten hajótervezést tanultunk, de neki tehetsége is
volt hozzá. – Aztán a képernyő felé intett. – Ebből a fajta
régi hajóból már nem sok működőképes darabbal lehet
találkozni. Küldök is neki egy felvételt róla, hogy megnézze,
amint lesz egy kis ideje.

– A bátyja mivel foglalkozik a Scarifon? – kérdezte Sheard

parancsnok.

– Nem igazán tudom, uram – vonta meg a vállát Slallen. –

Az ottani munkájával kapcsolatban minden adat zárolt, és…
már négy hete hírét sem hallottam.

A nő hirtelen nagyon fiatalnak és nagyon elesettnek tűnt.

– Úgy volt, hogy amint kap el-távot, találkozunk, de aztán

mégsem sikerült. Gondolom, elhúzódott a megbízatása.

– Lehetséges – bólintott Poul, és ennyiben is hagyta a

dolgot. Mert volt valami, amit ő tudott, az alhadnagy
azonban nem. Történetesen, hogy a Halálcsillag három
nappal korábban épp a Scarif közelében járt. Abban viszont
igaza volt Slallennek, hogy az ottani dolgok titkosak voltak.

Poul elég magas rangú volt, hogy tudhasson róla, hol jár a
harci állomás, azt azonban még vele sem közölték, mit
keresett ott valójában. Hallott ugyan olyan pletykát, hogy
ez valójában egy második teszt volt, mely során a Jedha
után ismét kipróbálták a Halálcsillag fegyverzetét, de hogy
ebből mennyi volt igaz, azt nem sikerült kiderítenie. Bár
ebben nem is volt semmi meglepő.

A harci állomás olyan hatalmas volt, hogy hacsak épp

nem egy csillagromboló száguldott bele, a személyzet
nagyobb részének fogalma sem volt, az adott pillanatban
épp merre jártak. Erről csak a magas biztonsági besorolású
tisztek tudhattak, bár ez legalább annyira logisztikai, mint
biztonsági kérdés volt. Poul Odabiccentett Sheardnek. Az ő
szolgálati ideje már lejárt, úgyhogy akár mehet is.

– A Nyugati Állomásparancsnokság innentől kezdve már

az ön… – Toos konzolján vészfények villantak, egyik vörös
lámpa a másik után; Slallen azonnal elkezdte ellenőrizni a
rendszereket, miközben Toos vadul grimaszolva átállított
egy sor kapcsolót. Poul és Sheard gyors pillantást váltottak,
majd a nő a két fiatal tiszt konzoljához lépett.

– Valami gond van?

– Nos… igen… talán – dünnyögte Toos, miközben már az

állomás biztonsági rendszerében járt.

Slallen vadul bólogatva hallgatta a beérkező jelentéseket,

aztán a két parancsnokhoz fordult.

– Az ötös szinten riadó van – magyarázta. – Az AA–23-as

börtönblokkban. A jelentések szerint a blokkban minden
szenzor tönkrement.
 – Így igaz! – bólogatott Toos, és az üres képernyőre
bökött. – Minden kamera elszállt.

Poul az összefont karral, szótlanul ácsorgó Sheardhez

fordult:

– Most már az öné a terep!

– Köszönöm – bólintott a váltótársa, majd a zászlós mellé

lépett. – Kapcsolja nekem a börtönblokkot! – Toos azonnal
engedelmeskedett, a kapcsoló melletti jelzőfény azonban
pirosról nem a várt zöldre, hanem kékre váltott.

– Még a kommunikációs rendszereik is csak biztonsági

üzemmódban működnek – nézett föl nyugtalanul Toos. –
Meg kell várnunk, míg fogadják a hívásunkat…

Poul nagyot sóhajtott, majd bekapcsolta az adattábláját,

és rákeresett a kérdéses szintre.

– Az AA–23-as börtönblokkot politikai foglyok számára

tartják fönn – magyarázta. – Így a biztonsági üzemmódú
kommunikációban sincs semmi meglepő. Azért bízzunk
benne, hogy hamarosan válaszolnak. – Nem is kellett sokáig
várniuk, és ahogy felvillant egy jelzőfény a kommunikációs
pulton, Toos máris nyitott egy csatornát. Már épp kérdezni
akart, de az operátor a vonal túlsó felén megelőzte.

– Minden szabályszerűen működik, nincs semmi

fennakadás. – Poul Sheardre pillantott, aki csak fintorgott.
Aztán Toos ismét lenyomott egy kapcsolót a hírközlőn.

– Mi történt?

– Apróbb zárlat a fegyverrendszerben, de sikerült

elhárítanunk a hibát. Most már minden rendben, a
legnagyobb rendben. Nincs semmi probléma. – Poul hang
alapján nem ismerte föl a katonát, és ahogy ellenőrizte az
adatolvasóján, azt kellett látnia, hogy a gép sem. –
Maguknál?

Toos döbbenten nézett Slallenre, aki komoran biccentett.

– Felküldünk egy osztagot – jelentette be a zászlós, mire

az ott, a vonal másik végén azonnal tiltakozni kezdett.

– Köszönöm, ne küldjenek… Van itt egy kis

reaktorszivárgás. Pár perc és megszüntetjük. De addig ne
jöjjenek, veszélyes!

– Ki odalent a szolgálatos tiszt?– kérdezte Sheard.

– Childsen hadnagy – ellenőrizte Poul az adatolvasóján.

– Akárki is ez, nagyon nem úgy hangzik, mint Childsen

hadnagy – rázta meg a fejét Toos, azzal ismét lenyomott egy
gombot a kommunikációs konzolon. – Kivel beszélek? Mi az
azonosítási száma?

– Ah… – A kapcsolat hirtelen megszakadt, és az étert

sistergő zaj töltötte be. Toos lejjebb vette a hangerőt, aztán
ismét megpróbálta hívni a börtönblokkot.

– AA–23-asas börtönblokk, jelentést kérek! – A zajon kívül

azonban más választ nem kapott. Nekifutott még
néhányszor, aztán idegesen megcsóválta a fejét. – Semmi.
Megszűnt a kommunikáció.

– Odaküldhetnénk egy osztagot – vetette föl Slallen. – Egy

biztonsági egység…

– Egyelőre nem – emelte föl a kezét tiltón Poul, majd

Tooshoz fordult. – Rendszerellenőrzést kérek, zászlós! Egy
reaktorszivárgásnak kell, hogy legyen valami nyoma! És ha
valóban ez a helyzet, mihamarabb oda kell küldenünk pár
mérnököt, meg egy karbantartó szakaszt!

Toos egy percig csak adatokat kért le a képernyőjére,

aztán hátradőlt, és a fejét rázta. A képernyőjén az állomás
két félgömbjének energiaellátási adatai sorakoztak.

– Az energiaellátás zavartalan – közölte. – Sehonnan nem

jeleztek energiaingadozást, még kevésbé reaktorszivárgást.

– Egy szakasz máris indulásra kész, uram – nézett Slallen

hol Poulra, hol Sheardre.

– Küldheti őket – biccentett Poul. – De ezt közben muszáj

lesz jelentenem. Kapcsolja Tarkin nagymoffot! – Az
alhadnagy azonnal kapcsolta a központi
megfigyelőfedélzetet.

– Tarkin kormányzót keresem! – közölte Poul.

– A kormányzó úr épp tárgyal – mondta egy női hang.

Sheard dühösen felmordult, azzal Slallen székéhez lépett,
és a karfába épített panel segítségével maga is csatlakozott
a beszélgetéshez.

– Itt a Nyugati Állomásparancsnokság! Sheard

parancsnok beszél! Ez egy vörös prioritású hívás, úgyhogy
azonnal kapcsolja a kormányzót!

– Egy pillanat, uram! – Pillanatnyi csönd után hűvös hang

válaszolt.

– Igen. – Poul a fogát csikorgatta dühében. Eddig kétszer

találkozott Tarkin kormányzóval, és ez pont kettővel volt
több az egészségesnél. Szinte most is érezte a lila virágú
lavallel súlyos aromáját, ami felhőként vette körül az
állomás parancsnokát.
 – Kormányzó úr, riadójelzést kaptunk az AA–23-as
börtönblokkból – jelentette Sheard.

– A hercegnő… Általános riadó! – Poulnak még a lélegzete

is elakadt. Hercegnő? Miféle hercegnő? Aztán meghallotta
annak az embernek a hangját, akivel Tarkin épp
tanácskozott… azt a mély, félelmetesen rezonáló hangot…
Bár lehet, hogy ez esetben nem az ember volt a megfelelő
szó. Ugyan ki tudhatja, mit rejt az a fekete páncél? Amit
mondott, azt Vader nem az ő fülüknek szánta.

– Obi-van idejött! És vele van az Erő. – Aztán megszakadt

a kapcsolat. Vader nagyúr, Tarkin tanácsadója és
végrehajtója. Poul tudta, hogy az állomáson van, de más
volt tudni, és megint más volt hallani a hangját, amitől
jeges borzongás futott végig a hátán. Ahogy Sheardre
pillantott, látta, hogy a férfi nagyot nyel. Úgy tűnt, Vader
mindenkire ugyanilyen hatással volt. Most tűnt csak föl,
hogy a helyiség elcsöndesedett, és ahogy körbefordult,
látta, hogy minden szempár rájuk szegeződött. Most Poulon
volt az ideges nyeldekelés sora. Slallen ugrásra készen
várta a következő utasítást, Toos pedig, ha nem is túl
hihetően, próbálta utánozni.

– Küldje azt az osztagot! – biccentett Poul. – Mihamarabb

rendezzük ezt a helyzetet! – Miközben az alhadnagy
kiküldte a megfelelő rádióüzeneteket, ő felsétált a
parancsnoki pulpitusra.

– Nyugodtan maradjon itt, parancsnok! – szólt utána

Sheard, a nő azonban csak a fejét rázta, ahogy az ajtó felé
indult.

– Nem, köszönöm. Az én szolgálatom már lejárt. Sok

sikert, parancsnok! – Miközben a turbóliftre várt, hogy
lemenjen a kantinba, végre egyen és igyon valamit, aztán
vegyen egy forró fürdőt, Pamel Poul parancsnok egyre
nehezebben tudta figyelmen kívül hagyni a gyomrában
növekvő, hideg, tüskés golyóbist. Fogalma sem volt, mi
folyik az állomáson, mi ez az egész a régi teherhajóval és a
börtönblokkal… és főleg azzal a hercegnővel, akiről Tarkin
beszélt. Egyedül az vigasztalta, hogy az ő szolgálata már
lejárt. Majd Sheard intézkedik, ő pedig utólag majd szépen
elolvassa a jelentését. De csak a következő szolgálat alatt,
ami remélhetőleg újabb tizenkét órányi dicső semmittevést
jelent majd.

Tökéletes!

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Nnedi Okorafor
Mesterséges mocsár
„Valami élőlény van itt!”

Luke Skywalker

Mikor megérkeztek, ő még nem állt készen. Aludt, így

tudták meglepni. A vodranok általában nem hatoltak be
ilyen mélyen a mocsárba, és mielőtt tudatára ébredhetett
volna, hogy ott vannak, már körül is fogták. Omi azonban
bátor volt, akár egy harcos, és amint magához tért, máris
felvette a küzdelmet. Cserzett bőrű vodran mancsok
ragadták meg Omi csápjait, erős, vastag körmök mélyedtek
a húsába, és kirántották a vízből. Undorító, érthetetlen
nyelvükön rikoltoztak utasításokat, ami Omit leginkább a
víz felszínén úszó mocsokra emlékeztette. Vadul
csapkodott, és próbálta áttetszővé alakítani a húsát, de
sajnos nem volt sokkal nagyobb és erősebb náluk.

Megkísérelte megharapni őket, de szorosan tartották, és

egyszerűen nem tudta kellőképp kicsavarni a törzsét. Aztán
valami hideg hatolt a testébe két csápja között, és az ereje
egy pillanat alatt elhagyta. Nem tudta már megakadályozni,
hogy elfogják. Minden csápját apró, magnetikus
fémpántokkal rögzítették, és egy jókora, folyadékkal teli
gömbbe gyömöszölték. Utolsó erejével feltartotta a
szemkocsányát, és igyekezett az emlékezetébe vésni a
vodran arcokat. Csupa kemény, csontos, kifejezéstelen
ábrázat. Jó lett volna még egyszer körülnézni a mocsárban,
ami eddig az otthona volt, de a teste már a gömbölyű
tartály foglya volt. És ahogy az öntudata lassan kihunyt, az
otthonáról álmodott…
 Puha talaj, amin könnyű mozogni. Zsákmányban gazdag,
meleg víz, cuppogó sár, lomhán terjengő mocsárgáz,
csavart törzsű fák. Egy hely, ahol mindig van zene, játék,
étel, és néznivaló is mindig akad. Omi úgy járta be a
mocsarat, hogy tudta, idetartozik, és szemkocsánya
segítségével figyelte a világot. Mikor elfáradt, és nyugovóra
tért, itt mindig biztonságban volt, és nem azon kellett
törnie a fejét, hová is rejtőzzön, és hogyan maradjon
életben, hanem, hogy hová is megy, és miféle csodákat rejt
a holnap…

Amint magához tért, azonnal tudta, hogy fogoly. Máris

mozgatni próbálta a csápjait, és mikor megbizonyosodott
felőle, hogy semmi sem béklyózza le, számba vette őket.
Hét… összesen hét csáp. Mind sértetlen. Aztán a
környezetét vette szemügyre. Vastag falú, áttetsző,
szorosan lezárt kristálygömbben volt, ami nem engedte
elillanni a vízben oldott mocsárgázokat.

A gömböt, más holmikkal egyetemben, egy ablak elé

állították, de amennyire Omi meg tudta állapítani, rajta
kívül közel-távol nem akadt semmi élő. Kisebb-nagyobb
fehér konténerekből rakott oszlopok és gúlák tornyosultak
a plafonig, ami alatt keskeny függőfolyosó futott. Az ablak
túloldalán pedig ott volt a mocsár. Korábban is látott már
efféle repülő fémszörnyeket, magasan a fák fölött, melyek
közül az egyik most szemlátomást őt is elnyelte. A
kristálygömb oldalfalához simult, és próbált minél közelebb
maradni az otthonához. Aztán minden remegni és rázkódni
kezdett, bár a halomba rakott ládákat, mivel nem borultak
le, biztosan rögzítették valamivel.

A tartályában hullámzó víz ide-oda taszította, és ahogy a

megfigyelőablak felé fordította a szemkocsányát, látta,
hogy az otthona félelmetes tempóban távolodik. Mintha
valami lefelé húzta volna, és el sem tudta képzelni, mi lesz
a mocsárral, ha ez az erő teljesen a talajba préseli.
Rettegve hunyta le a szemét. Akkor most ez a hatalmas
fémszörny elpusztította az otthonát?

Így esett hát, hogy Omi először tapasztalta meg az

antigravitációt. Ahogy ott lebegett a tartályában, már az
irányérzéke is teljesen cserben-hagyta, és az elméjében
végig ugyanaz a gondolat zakatolt: ez lehetetlen, mégis
lehetséges! Olyan volt, mintha egyszerre lett volna
mindenhol. Eddig csak egyetlen ponton tapadt oda a tartály
falához, de most valami félelmetes erő mintha szét akarta
volna feszíteni a testét, hogy az egész gömbfelületet
beborítsa vele. Percekig mozdulni sem bírt a félelemtől,
aztán egyszer csak történt valami, és mintha a teste mélyén
feloldódott volna valami görcsös csomó, az érzés megszűnt.
Fölfelé lebegett, majd abba az irányba fordult, ami a
szemkocsánya szerint fejjel lefelé volt, a többi érzékszerve
szerint azonban nem. A csápjaiban érezte, hogy valami
nincs rendben. A víz áramlása is ezt súgta neki. Ismét a
jókora ablakot vette szemügyre, de odakint csak fekete
ürességet látott, és apró, csillogó fénypontokat.

Így esett hát, hogy Omi először pillantotta meg a világűrt.

A szívei vadul zakatoltak. Olyan hely volt ez, amit sohasem
lett volna szabad megpillantania. A mocsár volt az otthona,
nem pedig ez a… mindenen túl levő hely. Volt valami az
üres sötétségben, ami delejesen vonzotta, és ismét a
köríves ablakhoz lapult. És akkor a rázkódás, remegés és
feszültség megszűnt, a csápjai már nem görcsöltek, a feje
sem lüktetett fájón. Minden elcsöndesedett. – Csönd. –
Semmi. – Mégis minden.

Így esett hát, hogy Omi először érezte, hogy a létezése

értelemmel bír. Hogy a dolgok okkal történnek. Omi teste
megrándult, és már nem áttetsző volt, akár a tartályban
levő víz, hanem megfeketedett, és apró, csillogó foltok
jelentek meg a bőrén. Az otthon nem megy sehová, neked
azonban tovább kell indulnod. A gondolat lassú
hullámokban áradt szét az elméjében, és nem is annyira
értette, mint inkább érezte. És ekkor már tudta, hogy nem
fog meghalni. Nem azért volt itt, hogy meghaljon. Épp
ellenkezőleg, a megfelelő helyen volt, és a megfelelő
időben.

Maradj az utadon! Ez alkalommal már valóban hallotta is

a szavakat, melyek azon a mély, zümmögő nyelven
hangzottak el, amit akkor használt a népe, mikor épp nem
táplálkozott. Mert annyi rezgés és vibrálás volt ezekben a
szavakban, hogy minden ehető élőlényt elijesztett a
környező vizekből. Ezt hallani olyan volt, mintha az otthon
kénes fuvallata csapta volna meg egy pillanatra. És bár
továbbra is az űrbe bámult, a hang, ami mintha egyenesen
a lénye mélyéről szólt volna hozzá, továbbra is ott
visszhangzott az elméjében. Lehetséges, hogy azokból az
apró elemekből jött, melyek állítólag – a testét alkották?
Váratlanul éles fény lobbant, és Omi biztosra vette, hogy a
hatalmas fémszörnynek, mely elragadta, ezennel vége.
Aztán ahogy múltak a percek, már nem volt biztos benne.
Nemrégiben érzett hasonlót, mikor harcba keveredett egy
fajtájabelivel.

Amaz hím volt, míg ő nőstény, és a mocsár mélyén

találkoztak. Ellenkező irányba tartottak, de a hím, akit
Idunának hívtak, annyira lenyűgözte őt, hogy egy pillanatra
muszáj volt megállnia, hogy megnézze magának. A fajuk
tagjai maguk választhattak meg a nemüket, és mivel
genetikailag hermafroditák voltak, a nem megválasztása
sokat elmondott az adott egyedről. A maga részéről számos
nősténnyel találkozott már, és még több kétneművel, akik
egyelőre nem döntöttek a hovatartozásuk felől, de hímmel
eddig a percig még egyszer sem. Iduna tojásokat akart
cserélni, és mikor ő ebbe nem ment bele, a hím éktelen
haragra gerjedt. Kettejük összecsapása hosszú volt, véres
és kegyetlen, de ő mindvégig higgadtan és precízen
küzdött. Olyannak tekintette, akár egy nehéz vitát, amit ő
irányított, és végül ő is nyert meg. Idunának is rá kellett
jönnie, ha nem fogja menekülőre, akár oda is veszhet.
Szerencsére úgy döntött, hogy nem akar meghalni.

Így esett hát, hogy Omi először aratott dicső győzelmet.

Örvendeznie kellett volna, de a harc hevében annyira
megfeledkezett minden másról, hogy már arra sem
emlékezett, merről is érkezett. Ezért is történhetett, hogy a
nyugati vég helyett a mocsár déli csücskében keresett
búvóhelyet, és akkor is ott szunyókált, mikor rajtaütöttek és
elrabolták.

***

Még napok múlva is azon töprengett, vajon nem csupán

képzelte-e, hogy a hatalmas fémszörny elég, és a mélybe
hull. Nem csupán a vágyaiból és félelméből született-e a
képzelgés. Remélte, hogy nem, mert egyedül ez volt az, ami
eddig kordában tartotta az elrablása fölött érzett dühét.

Végre ismét visszatért az irányérzéke, tudta merre van a

fönt és a lent, és képes volt tiszta fejjel gondolkodni. Ez idő
alatt kétszer jött egy vodran, és bűzös, szárított
haltörmeléket szórt a tartályába. Odahaza mindennek volt
íze: a sónak, az elfogyasztott halnak, a testből kifacsart
nedveknek… a vodranok azonban nem csupán elrabolták,
de most olyan förtelemmel etették, aminek még íze sem
volt! Miközben egy olyan tartályban tartották, ahonnan
vagy az üres világűrt, vagy a szürke ládák halmait
bámulhatta. Ez több mint sértő volt! Ez az ételnek csúfolt
szörnyűség végül annyira felbőszítette, hogy rászánta
magát a szökésre. Csápjaival tapogatta ki a tartály minden
zegét-zugát, és lassan, észrevétlen próbálgatta a
szakítószilárdságát.

A tartályt lezáró lap olyan hűvös, sima anyagból készült,

melyhez foghatóval eddig még sohasem találkozott, a szaga
pedig bántóan a füstre emlékeztette. Viszont cseppet sem
tűnt erősnek, és mikor a csápjaival nekifeszült, érezte, hogy
a lap enged. A tapadókorongjaival ragadta meg, és nem
csupán nyomta, de forgatni is próbálta. A fedél kattant
egyet, majd emelkedni kezdett. Végül tompa puffanással
hullott a padlóra. Kivárt egy hosszú pillanatot, és mikor
biztonságosnak ítélte, elóbb a szemkocsányát dugta ki a
tartályból, majd lassan kiemelkedett a vízből.

Odahaza, a mocsárban nem csupán a vízben, de a

szárazföldön is gond nélkül képes volt közlekedni. A tartályt
elhagyni sem jelentett különösebb gondot, bár odakint nem
fák, hanem ugyanebből a gyenge, füstszagú anyagból
készül ládák fogadták. A levegő sem volt nedves, vagy a
lassú bomlás illatától édes – sőt ez itt olyan száraz és
élettelen volt, hogy szinte belesajdult a bőre.

A talaj teljesen sima volt, amin könnyűnek bizonyult a

mozgás. Végigsiklott a helyiségen, majd megtorpant.
Minden hűvös volt, fekete és élettelen. Ez az űrben utazó
fémszörny belülről vagy csupa rothadás volt – vagy már
halott. Még sohasem látott ilyen helyet, de elég fiatal volt,
és így tudta, hogy számos titok vár még rá. Mint például az
a dicső pillanat, mikor először tekintett ki a világűrbe, és
úgy érezte, hogy egy a végtelennel. Vagy mikor úgy érezte,
hogy ez a hely lángokban fog megsemmisülni. Talán azért
érzett így, mert ez a szörnyeteg bele fog repülni egy napba?

De most nem szabad ezen gondolkodnia! Megrándult az

egyik csápja. Jön valaki. Hamarabb érezte, mint látta. A
padló finom remegése épp elég világosan a tudtára adta.
Gyorsan az egyik falhoz tapadt hát, és a teste ismét fekete
lett és sima, hogy minél kevésbé legyen feltűnő. A
csarnokba begördülő lény leginkább egy jókora fekete
egérre vagy rovarra emlékeztette Omit.

A mozgása pedig… nos, azzal valami nem volt rendben.

Nem járt, hanem mintha csúszott volna a fekete padlón. És
mint minden más a hatalmas fémszörny gyomrában, ez sem
élt. Arra sem figyelt föl, hogy Omi, bár a színe megegyezett
a faléval, úgy türemkedett elő belőle, mint egy jókora rákos
csomó. Aztán újabb halott lények érkeztek – némelyik
ugyanolyan apró és fürge, mások magasak és kétlábúak,
akár egy vodran, és egy olyan is akadt, ami hatalmas volt,
mint egy hutt –, de egyik sem foglalkozott vele. Ez
utóbbinak a hátán egy fehér héjú alak ült, ami akár egy
vodran is lehetett volna. Az első élőlény, immáron ki tudja,
mennyi ideje. Mikor a csarnok ismét elcsöndesedett, Omi
tudta, hogy eljött a szökés ideje. A fal túloldaláról
nedvesség illatát érezte, amit mihamarabb fel kellene
kutatni, még mielőtt teljesen kiszáradna. Lassan a helyiség
közepére vonszolta magát, és a bőre máris sajgott a
nedvesség hiányától. Már arra sem ügyelt, hogy fenntartsa
a fekete álcaszínt, és a bőre ismét szokásos mély-bíbor
árnyalatban játszott.

Egyedül a nedvesség számított. Épp elérte a csarnok

túlsó végét, mikor két vodran-szerű teremtmény – ezek is
fehér héjat viseltek – jelent meg, és kis híján rátapostak. Az
egyik olyan nyelven szólalt meg, ami egyértelműen nem
vodran volt, míg a másik valami botszerű, hosszú és fekete
tárgyat emelt maga elé. Omi tudta, hogy igyekeznie kell,
mert ezek ketten cseppet sem tűntek barátságosnak, és
igaza is lett. A fekete bot hirtelen tüzet okádott, és a padlón
egy jókora, füstölgő lyuk jelent meg. Másodpercei voltak
csupán, és úgy döntött, ha már nincs hová menekülnie,
kénytelen lesz harcolni. Olyan elszántsággal és
kíméletlenséggel, mint mikor azzal a hímmel küzdött az
életéért. Az első két csápjával kapott a fehér vodran felé, és
igyekezett nagyon pontosan célozni, mert látszott, hogy
nem lesz könnyű fogást találni a páncélos lényén.
Márpedig, ha annak megint lesz ideje tüzet köpni, akkor ő
csúnyán megsérülhet, vagy akár meg is halhat. És ő nem
akart ezen a hideg, száraz és élettelen helyen meghalni,
úgyhogy nem hibázhatott.

Ismét hallotta a hangot, ami mintha egyenesen a sejtjei

mélyéről szólt volna hozzá, és arra intette, hogy bízzon
önmagában. Elkapta a páncélos alak lábait, és a földre
rántotta. Ahogy az elesett, máris a fehér lemezek alá
csúsztatta egy másik csápját, és a végén levő tüskét a puha
húsba mélyesztette. Azt viszont nem látta, hogy a másik mit
csinál. Hiába, az egyetlen szemkocsánynak is megvoltak a
maga hátrányai. Viszont, mivel nem csupán ezzel érzékelte
maga körül a teret, többé-kevésbé mégiscsak tisztában volt
vele, hogy mit művel a másik vodran. Amaz hátrált, és most
már nála is volt egy ilyen tüzet okádó fekete bot. Nem várta
meg, hogy a vodran célba vegye – ugrott. Ahogy széttárta a
csapjait, olyan volt, akár egy hatalmas, hétágú csillag.

Az egyik csápjával ledöntötte a lábáról, öt másikkal

megragadta, lefogta a végtagjait, és a mérgező tüskében
végződő hetediket a páncélozott fejbe döfte. Éles reccsenés
hallatszott, ahogy a tüske átszakította a sisakot, és az alatta
megbúvó puha húsba fúródott. Olyan volt, mintha egy
jókora rák páncélját roppantotta volna össze. Omi teste
most már folyamatosan vízért rimánkodott. A két holttestet
a földre lökte, aztán gyorsan körbeforgatta a
szemkocsányát. A tapadókorongjai szörcsögve ízlelgették a
levegőt.Igen, most már teljesen bizonyos volt benne, hogy
valahol a közelben víz van. Vajon megtalálja-e, mielőtt
ismét fölfedezik? És ha a víz csupán egy másik gömbforma
tartályt jelentett? Most először gondolkodott el rajta, hol is
lehet valójában, hová mehetne, és hol rejtőzhetne el, ahol
nem bukkanhatnak rá. Már ha ugyan érdemes elrejtőznie
egy olyan fenevad gyomrában, ami hamarosan úgyis a tűz
martaléka lesz…

Végül úgy döntött, hogy visszatér a tartályba. Most már

tudta, hogy mi van az áttetsző gömbön túl, és mikor ismét
csönd és nyugalom lesz, nem kószálnak errefelé mindenféle
páncélos vodranok és élettelen, mégis mozgó, fekete
dolgok, akkor megint kimászik a tartályból, és megkeresi a
közelben levő vizet. Épp a helyére illesztette a tartály
fedelét, és megkönnyebbülten a víz mélyére süllyedt, mikor
újabb fehér páncélos vodranok jelentek meg a csarnokban.
Még a szemét is lehunyta, mikor közeledni látta őket. Ismét
azon az idegen, érthetetlen nyelven magyaráztak, amit már
az előbb sem értett, és óvatosan megkocogtatták a tartálya
falát. Erre lomhán kinyitotta, majd szinte azonnal be is
csukta a szemét. A víz mozgásán keresztül érzékelte, ahogy
az egyik fehér páncélos felmászik a tartály tetejére, és a
zárszerkezetet próbálgatja. Aztán csöndben odébbálltak, és
Omi ismét magára maradt. Újból a világűrt bámulta,
miközben a bőre lassan regenerálódni kezdett a
mocsárvízben. Legalább ezt nem vették el tőle.

***

Egy idő után Omi már nem is próbálta számon tartani,

milyen rég lehetett, mikor elrabolták a mocsárból. Időnként
fehér páncélos alakok jöttek és büdös hallal etették. Hol
darabokban szórták bele a tartályba, hol egészben, de ettől
még nem lett jobb az íze. Ez a hal csöppet sem hasonlított
arra, amit maga vadászott le, és ilyenkor szörnyen
hiányzott neki a mocsár. Két masszív fémrúddal erősítették
meg a tartály zárszerkezetét, ő azonban tudta, hogy ezzel
csupán az idejüket pazarolták. Már nem állt szándékában
elszökni. Ezen a szörnyű helyen ugyan hová is szökhetett
volna? Egyedül annyit tehetett, hogy várt. Úgy gondolta, ha
elég türelmes, idővel talán mégiscsak lesz rá lehetősége,
hogy elmeneküljön, és valami másik világban, egy másik
mocsár mélyén rejtőzzön el. Aztán megpillantotta. Először a
világűrre néző ablakból látta, és amint egyre közelebb és
közelebb ért, mindinkább olyan érzése támadt vele,
kapcsolatban, hogy ez a valami egy szürke, egyik oldalán
behorpadt, halott gyümölcs. Egy nagyon nagy, halott
gyümölcs.

Hamarosan már az egész látóterét betöltötte, és olyan

hatalmassá növekedett, hogy Omi biztosra vette, hogy ez
egy világ. És a fémszörny egyenesen belerepült. Omi
immáron másodszor érezte magát betegnek, ahogy megint
egy másfajta gravitációhoz kellett hozzászoknia. Egy
darabig nem is akarta kinyitni a szemét, mert az érzékei
teljesen becsapták, aztán lassan megint tudta, merre van a
fönt és a lent. Mikor érte jöttek, épp aludt, és egy hatalmas,
lapos, fém rovarlény hátán szállították el. Üres, sápadt
fényű járatokon át vitték, és ezúttal jóval messzebb, mint
ameddig legutóbbi, sikertelen menekülési kísérlete során
jutott. És aztán…

Ilyen hatalmas teret Omi még sohasem látott. A

mennyezet olyan magasan volt, mint maga az ég, és
odafönt fémcsövek és rácsok futottak mindenfelé, mint
valami hatalmas fa ágai. Itt még több fém-madarat és -
rovart látott, és nagyon-nagyon sok vodran-szerű, fehér
páncélhéjat viselő alakot. A talaj – ezt a tartályban
fodrozódó víz segítségével érzékelte – teljesen sima volt.
Olyan sima, mint a forgószél által kidöntött ősöreg fák
kérge. Egyszer fel is mászott egyre, mert kíváncsi volt rá,
milyen lehet, de túl száraz volt, úgyhogy el is határozta,
hogy máskor nem csinál ilyesmit. Végül egy keskeny,
félhomályos, fekete alagútba értek, ahol a talaj már nem
volt annyira egyenletes, és apró, teljesen szabályos
lyukakon vörös fény szüremlett át. Nem föld volt alattuk,
hanem talán valamiféle kő vagy fémlap, ami elbírta a
tartály és a páncélosok súlyát.

Ahogy az őt kísérő, fehér alakok lába a talajhoz ért, az

furcsa visszhangot vert. Aztán egy jókora lyuknál álltak
meg, amin – ezt a tartálya ablakából is szemügyre tudta
venni – szokatlan minta futott végig. 3263827. A jelek nem
mondtak neki semmit, mégis… Ismét halálfélelem kerítette
hatalmába. Meg fogják enni? Szerves anyag bűzét érezte,
olyan erős és átható bűzt, ami az otthonára emlékeztette. A
fémrovar ismét megmozdult alatta, és elkezdte a magasba
emelni a vízzel teli tartályt. Aztán a gömb megbillent, dőlni
kezdett, a fedele kinyílt, és a mocsárvízzel együtt Omi is a
mélybe zuhant. Vaksötét, hideg, fémes járaton át csúszott
lefelé, és hiába nyújtogatta a csápjait, sehol sem talált
kapaszkodót. A feje újra meg újra a fémfalba ütközött, és
éles, hegyes fogai összekoccantak. Behúzta a csápjait és a
szemkocsányát, és igyekezett minél kisebbre összehúzni
magát. A következő pillanatban hangos csobbanással
érkezett meg a fémhulladékkal, vodran-széklettel és
vizelettel, és százféle szerves és ehetetlen anyaggal teli
szennyvízfürdőbe.

Azonnal a mélybe süllyedt, míg csak el nem érte a

hatalmas tartály alját. Aztan csak várt. A vízben lebegő
dolgok egy része hideg volt, fémes és kemény, egy részük
puha, néha egészen lágy, de egyik sem élt. Hamarosan
talált pár dolgot, amiket akár meg is ehetett – és messze
jobb szaguk és ízük volt, mint a döglött halnak, amit a
tartályába szórtak. Lassan kinyújtotta a csápjait, és
elkezdte feltérképezni a helyet. Fém, ami nem túl sima. A
csápjai egy részével kitámasztotta magát, és órákon át a
mélységet fürkészte. Ez alatt az idő alatt sikerült többé-
kevésbé tisztába jönnie a hely dimenzióival, azzal, hogy a
sápadt fény itt soha nem változik, hogy a víz poshadt és
mozdulatlan, és hogy szabálytalan időközönként jókora
adag mocsok zúdult a nyakába.

Így legalább ennivalója akadt. Messze nem volt olyan,

mint az otthona, de ezen a távoli, hideg és halott helyen ez
hasonlított leginkább a mocsárra.

***

Ahogy telt az idő, Omi lassacskán levonhatta a maga

következtetéseit. Megértette, hogy egy olyan helyen van,
ami soha nem is élt. Az apró bolygó csupa olyan anyagból
állt, amik hírből sem ismerték az élet fogalmát. Viszont
azért itt is akadt ehető hulladék, és idővel már arra
gondolt, hogy talán épp azért ejtették foglyul és hozták ide,
hogy ebben a hamis mocsárban zabálja fel az ehető
dolgokat. Idővel egyre nagyobb és erősebb lett, az otthona
azonban épp annyira hiányzott neki, mint az első napon.
Sokszor azt kívánta, bár itt is lenne egy ablak, amin át
kiláthat a világűrre. És tudta, hogy oka van annak, hogy
idekerült. Oka van a létezésének, bár még nem tudta, hogy
mi. Omi csak úgy maradhatott életben ezen a helyen, hogy
nagyon gyorsan kiismerte, és azonnal elkezdett
alkalmazkodni hozzá. Például megtanulta, hogy napjában
kétszer megmozdulnak a tartály falai, és lassan egymás felé
csúsznak. Mikor először tapasztalta meg ezt a furcsa
jelenséget, nem esett pánikba. Tudta, hogy van egy jókora
cső, amit láthatatlan erő véd egészen addig, míg a falak el
nem kezdtek összezárulni. Akkor azon át távozott a víz,
miközben a falak összezúzták a törmeléket. Ebben a csőben
rejtőzött el, napjában kétszer, és így maradhatott életben.

Azon a sorsfordító napon, alig egy órával azelőtt, hogy

ismét összezárultak a falak, Omi megint láthatta a világűrt.
Ami teljességgel lehetetlennek tűnt, hiszen a tartályon nem
volt ablak. Most is a rejtekhelyén lapult, miközben a vékony
lappá préselt hulladékot kiürítették. És hirtelen, annyi idő
után először, nem érezte magát egyedül. A bőre ösztönösen
is feketévé vált, apró, szikrázó fényfoltokkal, és a
zsigereiből fölszivárgó érzés arra intette, hogy legyen
türelemmel, mert feladat vár rá, méghozzá ebben a hamis
mocsárban. Ismét úgy érezte, hogy épp a megfelelő helyen
van, a megfelelő időben. Ahogy a falak ismét szétnyíltak,
újra egyedül volt. És egy múló pillanatig megint az az
érzése támadt, mintha ugyanezek a falak rászakadnának, és
mindent tűz emésztene el. Menekülni szeretett volna, de
tudta, hogy előbb még teljesítenie kell a feladatát.

Aztán ismét záporozni kezdett a hulladék, talált is egy

jókora darab rothadó húst, amit gyorsan elfogyasztott,
aztán újfent a hamis mocsár mélyén húzta meg magát. Öt
perccel később azok négyen az égből hulltak alá,
egyenesen az ő börtönébe. Omi csápjai megremegtek,
ahogy azonnal fölfedezett valamit az alacsonyabb hímben.
Ez itt nem csupán a választás jogán volt hím, hanem annak
is született. Ugyanakkor… bár nagyon különbözőek voltak,
mégis akadt bennük valami közös. Ezt érezte. Olyan volt,
mint egy rég elfeledettnek hitt illat. Ez itt ugyanúgy messze
járt az otthonától, mint ő. És ahogy egyre inkább figyelte,
úgy érezte, van valami ragyogó a hím testében, valami erős
és szikrázó. Nem értette, mit beszélnek, és először bánta,
hogy nem ismeri a vodran nyelvet. Mert akkor
megkérdezhette volna a hímet, hogy miért nem rendelte
magát még alá Annak. Mert ha eddig még nem is tette,
hamarosan megteszi. Ahogyan ő is megtette.

Lassan a felszín felé emelkedett, és közben igyekezett

felvenni a víz mocskos, szürke színét. A csápjaival
támasztotta ki magát, akár egy hatalmas pók, és igyekezett
minél jobban megnézni magának őket. Az egyikük szőrtelen
nőstény volt, a másik három hím. Kettő vodran, vagy valami
nagyon hasonló életforma, egy pedig magas, és szőrrel
borított. Omi leginkább a nősténytől tartott, még akkor is,
ha nem volt szőrös. A nőstények mindig sokkal ravaszabbak
és kegyetlenebbek.

Ha valamelyikük meg tudja ölni, az a nőstény. Halk

loccsanással ismét a mélybe ereszkedett, aztán óvatosan ott
körözött a lábuk körül, és a szemkocsányával őket leste.
Ahogy a szőrtelen nőstény felé nyúlt, Az ismét szólt hozzá,
szinte sürgetően. Omi tulajdonképpen nem is akarta
bántani őket. Még bőven akadt a vízben hús és csont, sőt
némi zöld növény is, amit különösen szeretett. És amúgy is,
ezek négyen nem azért jöttek, hogy bántsák. Érezte a
félelmüket. Nem volt oka, hogy bántsa őket. Mégis
megtette, de ez nem ösztön volt, hanem az ő tudatos
döntése.

Egy magasabb cél érdekében tette. Négy csáppal nyúlt ki

feléjük, és abban a pillanatban, ahogy lecsapott,
diadalmasan felmordult. A zárt térben hátborzongató volt a
hang, mire azok négyen azonnal mozdulatlanná dermedtek,
és csupán nagyon halkan váltottak pár szót a saját
nyelvükön. Egy pillanatra kilesett a vízből, aztán az egyik
csápját a kisebb hím lábaira fonta, és a mélybe rántotta. Az
felüvöltött, és vadul csapkodva, hörögve merült alá.
Odahaza, a mocsárban nemegyszer előfordult, hogy az ég
örvénylett, akár a víz, és fény csapott le a magasból. Ha ez
annak a helynek a közelében történt, ahol Omi is rejtőzött,
akkor nemegyszer azt is érezte, ahogy a fény fájón járja át
a testét, és minden izma megkeményedett tőle.

A hímet megérinteni is ilyen volt. A teste minden sejtje

érezte a hím minden sejtjét. Minden porcikáját. Minden
idegen gondolatát. Vajon ő is ugyanezt érzi velem
kapcsolatban? – futott át Omi elméjén. – Vajon ő is ugyanígy
érez engem? Először érezte úgy, hogy talált egy hímet, ami
olyan, mint ő. Nem az alakja, hanem a lénye. Egy hímet,
ami akár a társa is lehetne. Végtére is olyan hasonlóak
voltak. A lényegük. A sorsuk. Az, hogy mindkettőjüknek el
kellett hagynia az otthonát. Omi eddig biztos volt abban,
amit tenni készült, most azonban mégis elbizonytalanodott.

Mi van, ha végez a hímmel, pedig nem lenne szabad?

Valami vörös és forró cikázott el mellette a vízben. A másik
három biztosan nem fogja hagyni, hogy elragadja a
társukat, és megtámadják. Ő legalábbis ezt tette volna a
helyükben. Égő fájdalom hasított az egyik csápjába, és a víz
kékre színeződött a vérétől. Eleresztette, és a felszín felé
lökte a hímet. A sérült csápján jókora lyuk éktelenkedett.
Ahogy megmozdította, hogy közelebb húzza, olyan erős
fájdalom járta át a testét, hogy egy pillanatra elveszítette
az eszméletét. A körülötte és benne örvénylő energia
azonban erősebbnek bizonyult. Feladata volt – küldetése –,
amit teljesítenie kell!

Ismét a mélybe rántotta a hímet. Az ugyan küzdött ellene,

de ő erősebb volt. Három újabb csápját fonta köré, és már
épp szét akarta roppantani, mikor megint elárasztotta
valami a testét és elméjét. Harmadszor látta, hogy a halott
gépszörny, ami idehozta, lángok közt fog elpusztulni.

Omi nem értette, mi történik vele. Ahogy a csápjai közt

vergődő alakra pillantott, az olyannak tűnt, mintha valami
halvány, ragyogó alak emelkedett volna ki a testéből,
önmaga fényből szőtt mása, és egy pillanat alatt szétoszlott
a vízben. Omi úgy érezte, ha ez volt a rá váró feladat, akkor
teljesítette. Annyira megkönnyebbült, hogy szinte
elengedni is elfelejtette a hímet. Ahogy mégis megtette,
amaz a felszín felé lökte magát, és… A falak megremegtek,
és lassan egymás felé kezdtek csúszni. Ahogy Omi a
rejtekhelyére bújt, ösztönösen tudta, hogy a vodran hímnek
nem esik baja. És amikor a falak idejekorán álltak meg, és
nem sajtolták össze a törmeléket, Omi már meg sem
lepődött. Miután azok négyen kijutottak, és a magasabb
hím egy újabb vörös tűz-sugarat lőtt a hamis mocsárba,
Omi már nem félt. Hamarosan eltűntek, és Omi soha többé
nem látta őket.

Azt sem, amelyik annyira hasonlított rá. De bízott benne,

hogy nagy dolgokat tesz majd, miután ő ezzel a rítussal,
ezzel a majdnem halállal megtisztította, és életre keltette a
lényegét. Omi népe számára a víz volt az élet forrása, a
hely, ami megtisztította őket, mikor ennek eljött az ideje. És
biztos volt benne, hogy ez azokra is igaz, akik nem az egész
életüket töltik a vízben. Omi sérült csápja végül leesett, de
nőtt helyette egy másik. Nap, mint nap evett, aludt és
erősödött, és időről időre elrejtőzött a csőben, míg a falak
vissza nem húzódtak. Már rég nem tartotta számon az idő
múlását. Itt nem volt nap, ami segíthetett volna benne.
Nem volt itt más a népéből, akitől megtudhatta volna,
mennyi idő telt el az elrablása óta. Mégis… időnként az a
dolog, ami nemcsak a húsában élt, hanem azon kívül is
létezett, beszélt hozzá, és különféle dolgokat mesélt az
univerzumról.

Népekről, helyekről, harcokról… Bölcs, tanulságos

dolgokat. Azt, hogyan tudja úgy kicsavarni a testét, hogy
olyan helyekre is beférjen, ahová ezt nem is tartotta
lehetségesnek. Azt, hogyan kell a vízben úszkáló szemétből
olyan dolgokat készíteni, amikkel talán megkönnyítheti az
életét.

Vagy az is lehet, hogy Omi csak önmagával beszélgetett,

önmagát okította, és minden tudása a zsigereiből, a sejtjei
legmélyéről származott. Végül az a nap is eljött, amit előre
látott. A tűz elemésztette a hatalmas fémszörnyet – sőt a
halott világot is körülötte –, és Omi úgy érezte,
beteljesítette a sorsát. És a végső pillanatban, mikor a világ
egyetlen, irtóztató tűzförgeteggé változott, még egy utolsó
gondolat merült föl benne:

Vajon ki leszek a következő alkalommal?

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Cavan Scott
A halál pillanatában
A nevem Obi-van Kenobi, és halott vagyok. Tudom, hogy
ez hogy hangzik. Egy bolond vénember meg a bolond
történetei. De ez nem valami őrült képzelgés. Ez valóban
megtörténik. Épp most. Legalábbis azt hiszem. Az egyik
pillanatban még a Birodalom új harci állomásán voltam, és
azzal az emberrel csaptam össze, aki ilyen vagy olyan
módon meghatározta az életem utóbbi harminc esztendejét.
Lehunytam a szemem, hallottam a fénykardja szisszenését,
és…

És? Mi jön most? Ha most halálra sújtasz, nagyobb lesz az

erőm, mint azt el tudnád képzelni. Ezt valóban én mondtam
volna? És hittem is, amit mondok? Fogalmam sincs. Többé
már magam sem tudom. Elég lehunynom a szemem, hogy
átéljem azt az utolsó pillanatot. Hallom Vader szörcsögő
lélegzetét, a vértje lemezeinek csikorgását, a fénykard
szisszenését… Aztán jön az égő fájdalom az oldalamban.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard…

Felülök, és az üvöltésem még sokáig ott visszhangzik az

üres szobában. Ez valami más hely. Nem itt voltam. Tisztán
emlékszem a harci állomásra, a rohamosztagosokra,
Vaderre. De mind eltűntek. Mintha soha nem is léteztek
volna. Otthon vagyok, a hálókamrámban, azon a kőlapon,
ami húsz éven át volt az ágyam. Hol a matracom? – nézek
körül a zsúfolt helyiségben.
 Minden a helyén van, bár pár dolog – a legutóbbi
szerzeményeim – mintha hiányoznának. Például a szék,
amit magam készítettem japor-fából. Az agyagtálak, amit
elhagyatott java járművek roncsai közül mentettem ki. A
páracsapda, amit Wattótól szereztem, véleményem szerint
szemtelenül magas áron. Kiraboltak volna? Nem hiszem. A
házam valóban így festett száműzetésem első napjaiban.
Mikor még számon tartottam a múló időt. Óvatosan
végigsimítom az ágy fölött, a falba karcolt kis rovátkákat,
száz meg száz nap emlékét. Összesen három év.

Valaha egy vén aranyásó élt ezen a helyen, de én már

üresen találtam a házát a szélfútta sziklaormon. Alighogy
beléptem, máris tudtam, hogy engem is jól szolgál majd. A
falak masszívak voltak, a tető erős, a pince alatti barlang
ideális az edzéshez és meditációhoz. És a legfontosabb,
hogy a Dűne-tenger közepén volt, távol mindentől. Egy hely,
ahol nem voltam szem előtt. Ahol elrejtőzhettem. Ahogy a
kőpadlóra teszem a lábam, hogy fölálljak, akkor jövök csak
rá, hogy nem fáj semmim. Évek óta először fordul elő, hogy
egyetlen porcikám sem tiltakozik, mikor ki akarok
kászálódni az ágyból. Csak ahogy lenézek a kezeimre,
látom, hogy azok egy jóval fiatalabb férfi kezei. Nem
remegnek, és sehol egy májfolt. Ahogy megmozgatom az
ujjaimat, egyszer sem hallom a reumás ízületek fájó
tiltakozását. Az ujjaim erősek. Ügyesek. A szakállamba
túrok, aztán gyorsan körbejárom a házat. Sütő, éléskamra,
és igen… itt a régi, foncsorozott tükör a falon.

Az arc, ami a tükröződő felületből néz vissza rám, szinte

teljesen ránctalan. A bőr puha, napbarnított, de még nem
hagyták rajta nyomukat a fent izzó ikernapok. A hajam dús,
és csupán a szakállamba vegyül itt-ott pár ősz szál. Hirtelen
megbillen a világ, és kénytelen vagyok a falnak
támaszkodni, hogy el ne essek. Ez a múlt. A matrac, a szék,
a tálak és a páracsapda nem tűntek el, csak egyelőre még
nem tettem rájuk szert. Aztán valami más jut eszembe, és
egy pillanat alatt visszatér a kín.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

És most többet látok. Sokkal többet. Egy újszülöttet

ringatok a karjaimban, aki kétségbeesetten sír az anyja
után. Qui-gon térdre roskad, és a testén éktelenkedő
lyukból füst száll föl. Sárgán izzó, gyűlölködő szempár
villan felém. A gazdája egykor a barátom és tanítványom
volt, aztán hagyta, hogy bekebelezze a sötétség. Maul
halotti máglyája, amiből sűrű, csípős füst száll a sivatag
üres egere. Egy véres kar a padlón, amit én csaptam le.
Egy hang, ami a nevemen szólít.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard…

Levegőért kapkodva ülök föl, és egy hosszú pillanatig a

porszemcséket nézem, ahogy a keskeny ablakon
beszüremlő fényben táncolnak. De ez már nem a saját
házam. Ez a Templom a Coruscanton, jóval azelőtt, hogy
Palpatine bemocskolta volna ezeket az ősi, boltíves
termeket. Yoda néz le rám, csupa ránc arcán széles mosoly.

– Mindennek van oka.

– De miért vagyok épp itt és most? – kiáltom, és közben

megint elhomályosul a látásom. Aztán már ismét a saját
házamban vagyok, a Tatuinon. És hiába a kérdés, választ
nem kapok. Az ágy szélére telepedem, és próbálok
visszaemlékezni rá, milyen is volt ma reggel ezen a helyen
ébredni. Ahogy lenézek, fiatalabb önmagamat látom, ahogy
valami rémálommal küszködik. Nyög, dobálja magát, aztán
ahogy felül, kiáltás tör föl a torkából. Egy név.

– Luke! – Aztán már ismét egyedül vagyok. Tudom, milyen

nap ez. A gyomromban csomó, a bőrömön hideg veríték…
Luke bajban van. Valami történni fog, ami mindent
megváltoztat.

– Menj, keresd meg! – sürget egy hang a fejemben.

– Igen, mester – bólintok ösztönösen, és ahogy a nap felé

fordítom az arcom, gyorsan beárnyékolom a szemem. Neda
már vár rám, egy rozoga, állatbőrökkel borított karám
mélyén. A tákolmány jóval az után is áll majd, hogy a
gazdája már nem lesz itt, és nemegyszer egész éjszaka azt
hallgatom majd, ahogy a tépett bőrdarabok csattognak a
szélben. Aztán az egyik reggel hiába keresem majd, nyoma
sem lesz. Az éjszaka átvonuló sivatagi förgeteg magával
ragadja.

De ez majd csak később lesz. Egyelőre még nem történt

meg. Az én megbízható, bár néha kicsit szeszélyes eopie-m
még él és virul. Most is hallom, ahogy odakint neszez, és
gyökereket próbál kitúrni a keményre szikkadt földből.
Legszívesebben megölelném, de Neda csak egy kurta
röffenéssel üdvözöl, és máris folytatja a reggeli
felkutatását. Aminek egyelőre várnia kell. Akkor sem
méltatlankodik, mikor meghúzom a szíjakat és hevedereket,
és a nyeregbe ülök.

– Rendben, öreglány, induljunk! – Meghúzom a

kantárszárat, és mikor még mindig nem reagál, finoman az
oldalához érintem a sarkam. Végül felmordul, és nagy
kelletlenül lerúgtat az alant húzódó völgybe. Hamarosan
már a sós pusztán járunk, és Nedának egyre kevésbé
tetszik, hogy úgy hajszolom, mint korábban még soha.
Széles talpai fölkavarják a fehér port, és jókora, törékeny
csontvázak mellett ügetünk el, melyeket már rég
lecsupaszítottak a sivatagi dögevők. Közben a fiúra
leselkedő veszély jár az eszemben, és egyik eshetőség
szörnyűbb a másiknál. Vajon buckalakók lesnek rá? Owen,
akárcsak a legtöbb sivataglakó telepes, el tudja ijeszteni a
taszkeneket, amazok azonban ősi gyűlölettel tekintenek rá
és a családjára. Vajon úgy akarnak visszavágni, hogy épp a
fiúra csapnak le? Az apák bűneiért most a fiúknak kell
vezekelniük?

Megsarkantyúzom Nedát, és közben a gondolataim

tovább csaponganak. Másfajta veszélyek is lesnek az
emberre a Tatuinon. Például a huttok. Owen büszke ember,
és inkább harcol, mintsem kifizesse a védelmi pénzt, amit a
nyálas űrcsigák követelnek a telepesektől. Persze Owen
nem ostoba, tudja, mikor érdemes harcolni, és ki az, akivel
nem szabad tengelyt akasztani. És ha a veszély forrása nem
is ezen a világon keresendő? Ha máshonnan les a fiúra?
Rablók, rabszolgavadászok… a birodalmiak… Owennek
esélye sem lenne egy szakasz rohamosztagossal szemben.
Vajon a császár bérencei azok? Ők járnak Luke nyomában?
Szinte hallom a homokszemek ropogását a súlyos, fekete
csizmatalp alatt. A köpeny lebbenését. A kínlódó,
mechanikus levegővételt.

A következő pillanatban már ismét itt vagyok, a

Halálcsillagon. Vader itt vár rám, magasan, szótlanul és
fenyegetőn, kezében vörösen izzó fénykarddal. Tudta, hogy
jövök. Tudta, hogy itt vagyok, ezen a gépesített
halálvilágon. De vajon azt is tudja-e, mit tettem? Vajon
minden erőfeszítésem hiábavaló volt? Miért nem marad
továbbra is mozdulatlan, mint egy szobor? Tizenkilenc év.
Tizenkilenc év telt el azóta, hogy otthagytam a Mustafaron
meghalni. Tizenkilenc éve minden éjjel az ő bukásáról
álmodom. Vajon hogy nézhet ki most a maszk alatt? Mit
láthat azokon az optikai lencséken keresztül? Mi lehetek a
szemében? Barát? Ellenség? Egy letűnt kor őskövülete?

Nyugodtnak tűnik, én azonban érzem a haragját, ami

hideg csillagködként örvénylik a sisak és a maszk mögött. A
dühét, ami mint mindig, azzal fenyegeti, hogy elragadja –
de egyelőre sikerül kordában tartania. Önkéntelenül is
elismeréssel adózom a császárnak, aki képes volt egykori
tanítványomat megtanítani az önuralom alapjaira. És bele
se merek gondolni, időközben miféle hazugságokkal
mérgezte meg a szívét és az elméjét a Mustafaron. Ne vesd
el a haragot és a gyűlöletet, ifjú tanítványom! Tápláld
inkább! Hagyd, hogy erővel töltsön el!

Mindig is tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap, csak azt

nem, hogy mikor és hol. Azt azonban sohasem gondoltam
volna, hogy egy efféle hely lesz az út vége – egy
bolygópusztítón, melyhez foghatót még sohasem láthatott a
galaxis. Mintha milliók kiáltottak volna fel rémületükben,
aztán néma csend lett. Vader Végül felém indul, így magam
is aktiválom a fénykardomat. A fegyver energiacellájának
vibrálása ismerősen hullámzik végig a karomon.

– Régóta várok rád, Obi-van. Most végre találkoztunk. – A

hang szinte teljesen felismerhetetlen. Mi maradt az egykori
barátomból és tanítványomból? Újabb emlék rohan meg.
Egy fiatal nő fekszik az ágyon, a lélegzete olyan erőtlen,
hogy már a szavát is alig érteni.

– Van benne jóság… tudom… – Hogy hihette még mindig

ezt, azok után, amit Anakin művelt vele? És ha igen, hogy
lehet az, hogy meghalt? És vajon mit gondolna most arról a
férfiról, akit egykor szeretett? Nem, ez a páncélos alak nem
az, akit egykor óvtam, neveltem, aki a testvérem,
tanítványom, harcostársam és barátom volt. Ez itt nem
Anakin Skywalker. Ő már nem él.

– Ezzel bezárul a kör – jelenti ki olyan magabiztos

arroganciával, ami már szinte fáj. – Tanítványodként
hagytalak ott. – Tanítványodként hagytalak ott. Szavai ide-
oda rángatnak az időben. Évek jönnek és mennek. Egy
hídon állok, alattam olvadt fémfolyó hömpölyög. Ekkor
hagytál el, Darth? Vagy korábban történt, amikor
felugrottál a robogóra, és elszáguldottál az éjszakába? Vagy
amikor torkon ragadtad Padmét, hogy szörnyű haragodban
magad szorítsd ki belőle az életet? Érzem, hogy bennem is
gyűlik a düh, elmosva fegyelmet és önuralmat.

Már alig hallom, amit mond.

– S most én vagyok a mester. – A kép úgy vibrál, akár egy

rosszul exponált holo-felvétel. Az egyik pillanatban ő a
páncélos óriás, aki elállja az utamat, a másikban nem több
megcsonkított, összeégett testnél a lángfolyó partján. Az
egyik arc csupán maszk, hideg és rezzenéstelen, a másik
feketére perzselt, gyűlölettől és kíntól torz. És egyre csak
jönnek és jönnek a képek. Egy jóvágású kamaszfiú, aki
bármit megtenne, hogy magára ölthesse a Jedik köpenyét.
Egy vakmerő rabszolgakölyök, aki egy fél arcát eltakaró
pilótaszemüveg mögül lesi a világot. Egy végtagok nélküli,
összeégett roncs, amiről még a bakta-tartályban is
tenyérnyi darabokban válik le az elhalt, megfeketedett bőr
és hús. Minden arcát egyszerre látom. Mindent, ami valaha
volt, és amivé vált.

– Csak a gonosznak lehetsz mestere, Darth. – Még ennyi

idő után sem vagyok képes az igazi nevét használni. Marja
a torkom, és tudom, ha kimondanám, összeroppantana. És
amúgy-is, a szavak ideje lejárt. Ezt a dolgot kettőnk közt
egyszer és mindenkorra el kell döntenünk. Én csapok le
először, az egymásnak feszülő fénykardok felszikráznak. A
váratlanul felvillanó fény újabb árnyakat rajzol a Coruscant
egére. Anakin dühösen forgatja a botot, amit fénykard
helyett használunk a gyakorláshoz. – Már nem vagyok
gyerek, Obi-van! Akkor meg miért használunk
játékfegyvereket? – Türelem, ifjú tanítványom! Ez még csak
az első lépés. Van időnk! – De többé már nincs. Cselezek és
oldalra táncolok. Számít a támadásra és könnyedén hárítja.
Ahogy ismét összecsapnak a pengék, a sisakja
szemlencséjén egy pillanat erejéig önmagamat látom. Öreg
vagyok.

Fáradt. – Közel a vég. – Nem ront nekem minden

erejével. Egyelőre csak próbálja eldönteni, mi maradt
bennem a régi Kenobiból, és mennyit faragtak le belőlem az
évek. Én ugyanezt teszem, és tudni szeretném, vajon a gépi
végtagokat is ugyanúgy átjárja-e az Erő, mint az eleven
testet.

És mindennek ellenére tartok tőle, hogy még mindig

jobban hasonlítunk egymásra, mint hittem – vagy hinni
szeretném. Most átveszi a kezdeményezést, és a csapások
egyre gyorsabbak és vadabbak. Elhajolok, de az egyik
vágás így is csak egy hajszállal kerül el, és mélyen a falba
hasít.

Szikrák záporoznak rám, és a világ ismét szétfolyni

látszik. Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom. Anakin.
Padmé. Qui-gon. Maul. Ismét a Tatuinon vagyok. Neda
hevesen zihál a kimerültségtől. Olyan sokáig tartott átvágni
a sivatagon, hogy a nap mostanra már magasan jár. Nem
először átkozom magam amiatt a döntésem miatt, hogy
ilyen messze telepedtem le a párafarmtól. Mégis, mi a fenét
gondoltam? Újabb emlék merül föl: Owen házának
küszöbén állva magyarázom a történteket, és épp a
segítségét kérem. Ő elég hamar egyértelművé teszi a
feltételeit:

– Befogadjuk, de te nem veheted ki a részed a

neveléséből. Ha feltétlenül a Tatuinon kell maradnod, akkor
is tartsd magad távol tőle! Nem találkozhatsz a fiúval, és
nem is beszélhetsz vele! Semmit sem tudhat az apjáról! –
Neda fáradtan prüszköl, ahogy meghúzom a kantárszárat.
Előttünk a farm, kupolás teteje már kilométerekről látszik.
Nyoma sincs tűznek vagy rombolásnak, füstöt sem látok
gomolyogni. Egy pillanatra megkönnyebbülten lélegzem fel.

Úgy tűnik, Luke mégis biztonságban van. Neda dühösen

kapkodja a fejét, és próbálja elhajtani a pimasz
homoklegyeket, amik a szemhéja alá próbálnak beférkőzni.
Megveregetem a hátasom nyakát, igyekszem megnyugtatni,
környezeti szenzorokat és mozgásérzékelőket keresek a
tekintetemmel, amik óvó gyűrűt vonnak a fiút befogadó ház
köré. Aztán megpillantom. Ott ül az egyik páracsapda
mellett, és valami játékkal bíbelődik, amit ilyen távolról
nem igazán látok.

Bár ennek ellenére joggal feltételezhettem, hogy ez is egy

hajómodell. Vajon Owen sejti-e, hogy ki hagyja ott ezeket a
játékokat Shmi félig már homok alá temetett sírja mellett,
hogy Beru időről időre rájuk bukkanjon, és odaadja őket a
kölyöknek? Csöndben figyelem Luke-ot, és közben a
fakorvett körül jár az eszem, amin mostanában dolgozom.
Már majdnem kész, és meg kell mondanom, különösen
büszke vagyok az ionhajtóművére. Eddigi legjobb munkám.
Bár még csak hároméves, máris kitűnik, hogy Luke rajong a
repülésért. Mintha csak Anakint látnám megint.

Kusza, szőkésbarna haj, ragyogó kék szemek, a folyton

matató ujjak… Luke nemcsak játszik ezekkel a modellekkel,
hanem megállás nélkül módosítja és fejleszti őket. Vagy
majd fogja.

Pont, mint az apja.

– Elhagyott az erőd, öreg! – A fénykardjaink ismét

összecsókolóztak, de mikor megpróbálok kitörni, ő brutális
erővel lök vissza. Olyan, mintha egy darab vasat püfölnék.
Vader karja nem fárad, az enyém azonban annál inkább.

– Nem győzhetsz, Darth. – Nem is reagál. Túl jól ismer,

hogy tudja, csak provokálni akarom, hogy kibillentsem az
összpontosításból, és ellene fordítsam a dühét. – Ha most
halálra sújtasz, nagyobb lesz az erőm, mint azt el tudnád
képzelni.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Ez lenne a hatalom? Ez a szüntelen kínszenvedés? Mikor

úgy csapódom ide-oda az időben, mint falevél a viharban?
Mikor a jelen és a múlt egyre vadabbul keveredik össze
bennem? Mikor szinte már azt sem tudom megmondani, mi
is a valóság, és melyek csupán távoli emlékek?

Luke biztonságban van. – Luke veszélyben van. – A

Tatuinon vagyok. – A harci állomáson vagyok. – Nem lenne
szabad így történnie. Yoda nem ezt ígérte. Ez az egész
hamarosan maga alá temet! A múlt, a jelen, sőt még a jövő
is itt örvénylik bennem és körülöttem. Látok még meg sem
történt dolgokat. Leia egy hajó műszerfala mellé roskadva,
és érzem, hogy mindjárt meghasad a szíve. Solo kapitány a
mélybe hull. Győz a gonosz, majd elbukik – csak hogy ismét
felemelkedjen.
 És ami a legrosszabb, ott van Luke… Olyan, mint most én,
az arca csupa ránc, a szeme akár az űzött vadé. Elvágva a
szeretteitől, miközben lassan fölfalja a megbánás és a
szomorúság. Túl sok ez már! Ezt a jövőt látni sem akarom!
Szirénaszó ránt vissza a múltba. A tekintetem először a
kisfiút keresi, aztán rögtön a betolakodókat, akik
beindították a mozgásdetektorokat. Csupa rongyos,
szedett-vedett vértezetet viselő csürhe, legalább féltucatnyi
fajból összeverbuválva. Én is hallottam már szóbeszédet
Mos Eisley-i banditákról, akik ezt a környéket terrorizálják,
és most már bánom, hogy nem szenteltem nagyobb
figyelmet ezeknek a pletykáknak. Miért is nem avatkoztam
közbe, mikor még nem volt túl késő? Jedi vagyok. Voltam.
Leszek ismét.

Beru a kisfiú nevét kiáltja, de Luke-nak nincs hová bújnia.

Ha megpróbál eljutni a házig, útközben elkapják, és jó
eséllyel megölik. Ha a síkság felé próbál menekülni,
ugyanerre a sorsra jut. Hirtelen minden más érdektelenné
válik. Nem számít már a múlt árulása, sem az eljövendő
harcok. Csak az itt és a most. Megsarkantyúzom Nedát, és
a kezem közben már az övemre akasztott fénykard felé
nyúl. Levetem magam az eopie hátáról, a kardot repülés
közben aktiválom. A következő pillanatban már a kisfiú és a
fölébe tornyosuló, rankor-bőr vértet viselő rabló közt állok.

– Fuss, Luke! Menekülj! – Nem tudom, hogy a kisfiúnak

szüksége van-e biztatásra. A rabló azonnal tüzet nyit a
sugárvetőjéből, de könnyedén hárítom a lövedéket. A
fosztogatók azonnal körbevesznek bennünket, én azonban
egyik lézersugarat a másik után hárítom vagy lövöm vissza
rájuk. Szerencsére nem egyedül kell szembeszállnom velük
Owen az egyik páracsapda mögül nyit tüzet egy ócska
karabéllyal a támadókra. Nincs idő gondolkodni, csak
cselekedni. Inas kéz ragadja meg a vállam, mire azonnal
megperdülök, és egy vágással végzek a rablóval.
 Aztán a következő csapást már nehezebben hárítom,
ahogy Vader, akár egy felbőszült vadállat, ront nekem. Már
magam sem tudom eldönteni, homok csikorog a talpam
alatt, vagy a harci állomás fémpadlóján állok. A rablók
egyre szorosabb gyűrűt vonnak körém, ahogy Vader is
egyre inkább szorongat. Egyszerre vagyok fiatal és öreg.
Egyszerre vagyok itt és ott. Hárítom a csapásokat és a
lézersugarakat, támadok és védekezem. Vader túl erős, a
banditák túl sokan vannak.

Az esélyek nem nekem kedveznek. Vader balra cselez, és

ahogy kitérek az útjából, egy vibro-buzogány csapódik a
mellkasomnak. A homokra roskadok, miközben egy
hatalmas, disznófejű gamorreai tornyosul fölém. Luke
ragadja meg a kezemet, és próbál talpra rángatni. Az
életemet próbálja menteni.

– Luke! – üvölti Owen. – Menj az útból!

Talpra ugrok, és ismét belevetem magam a harcba.

Érzem, a győzelem most már a miénk! Egyik banditával a
másik után végeznek a lézersugarak és az energiapenge.
Ahogy az utolsó fosztogató is holtan terül el a lábaimnál,
Luke felsikolt. Egy devaroni lopakodott Owen mögé, és
most a karabélya tusával próbálja szétzúzni a farmer
védtelen koponyáját. Abban a pillanatban feléje hajítom a
fénykardot, és a penge szabályosan félbeszeli a banditát. Az
Erő segítségével azonnal deaktiválom a fénykardot, és
visszaröptetem a kezembe. Luke boldog rikoltással, kitárt
karral rohan felém. Valami reccsen mögöttem, és ahogy
megfordulok, Owen ökle zúdul az arcomba.

Lám, minden ügyességem, tapasztalatom és a sokéves

képzés ellenére egy párafarmer képes volt arra, ami
egyetlen harci droidnak vagy Sith-harcosnak sem sikerült:
nem csupán meglepett, de a földre is terített.
 – Owen bácsi! – sikolt fel Luke értetlenül, miközben Beru
megpróbálja becipelni a házba.

– Takarodj innen! – rivall rám Owen, és fenyegetően

bökdös felém az ujjával. – Hát nem ártottatok már így is
épp eleget ennek a családnak?!

– Ártani? – töröltem meg vérző orromat. – Nem tudom,

hogy észrevetted-e, de épp megpróbáltalak megvédeni
benneteket!

– Nincs szükségünk a segítségedre! – acsargott Owen. –

És rád sincs! Egyedül is boldogulunk!

– Owen, kérlek… – De most már a karabélyát szegezi rám.

Nem tudom, mennyi maradt az energiacellában, de eszem
ágában sincs a saját bőrömön megtapasztalni.

– Láttam, mit csinált a kölyök! – sziszegi Owen. –

Megpróbált megmenteni!

– Bátor kisfiú – villan a szemem Luke felé, akit Beru most

már szorosan ölel magához.

– Meg is ölhették volna! – hörgi Owen, és erre sajnos

tényleg nincs jó válaszom. – De majd én megvédem! –
Lassan, dühösen fújtatva ereszti le a karabélyt. – Majd én! –
Azzal megfordul, és bevonul a házba. Én közben Beru
tekintetét keresem, aki csak szomorúan rázza a fejét. Aztán
betessékeli Luke-ot az épületbe, és Owen mogorva
arckifejezéssel követi őket. Mielőtt eltűnnének szem elől, a
kisfiú még egyszer visszafordul, és engem keres a
tekintetével. Én pedig itt állok az ikernapok perzselő
fényében, holtaktól körülvéve.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

 Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Tudom, hogy miért vagyok itt. Hogy miért élem át újra

meg újra ezt a pillanatot. Ez az, mikor cserben-hagyom
Luke-ot. Épp úgy, ahogy egykor az apját. Mindig is
reméltem, hogy Owen majd megenyhül az irányomban, és
egy napon hozzájárul, hogy elkezdjem az Erő használatára
okítani Luke-ot. Ez a sorsfordító reggel azonban
bebizonyította, hogy soha többé nem fog a fiú közelébe
engedni. Nem egyszerűen dühös volt, hanem megrémült.
Attól, amit mindketten láttunk Luke szemében. A
bátorságtól. A dactól. Korábban is láttam már ezt, valaki
más szemében.

– Vesztedre jöttél utánam – mondja Vader. Minden

porcikám sajog, és esélyem sincs, hogy győztesen kerüljek
ki ebből a viadalból. Ismét nekem ront, támad és véd,
riposzt következik, majd újabb támadás. A levegő szinte
nyúlós, az összeakaszkodó kardok hátborzongató fényekkel
töltik meg a folyosót. Ismét a falnak szorít, és egyre
nehezebben veszem a levegőt. Cseng a fülem, a
kardmarkolat csúszós az izzadtságtól. Luke a közelben van.
Érzem, és azért fohászkodom, hogy Vader ne érezze meg.
Annyi mindent kellene még tanítanom a fiúnak! Annyi
mindent kellene még tudnia! Miért is hallgattam Owenre?!
Miért Vártam ilyen soká?!

Hát nem ártottatok már így is épp eleget ennek a

családnak?! – Most pedig már túl késő. Nem fogom tudni
felkészíteni Luke-ot arra, ami rá vár. És ki vigyáz majd rá?
Egy csempész meg egy vuki? Még akkor is, ha valami csoda
folytán megtalálták Leiát, ugyan mit tehetnek? Alig többek
gyerekeknél! A felkelés nem áll készen arra, hogy egy ilyen
méretű fegyverrel nézzen szembe! Senki nem áll készen rá!
És mindez az én hibám. Ismét cserben-hagytam Luke-ot.
Nem tudok tovább kitartani. Vége. Hacsak nem…
 – Ben? – Luke kiáltása végigvisszhangzik a hangáron. Ott
áll a teherhajó rámpája előtt, és minket néz, ahogy újra
meg újra egymásnak rontunk Vaderrel. Ő is tudja, hogy
nem győzhetek, most bénultan bámul, és nem tudja, hogy
mit tegyen. Én azonban tudom, hogy pillanatok alatt
lerázza majd magáról az érzést, és a segítségemre siet. És
akkor a rohamosztagosok végeznek vele, és ettől nem óvja
meg sem a bátorsága, sem a benne élő dac. Ez alkalommal
többre lesz szüksége, hogy megmeneküljön, mint egy
űrhajómodell. Neki kell megmenekülnie, nem nekem.

Menj el hozzá! – Tisztábban hallom a hangot, mint az

elmúlt húsz évben bármikor.

Igen, mester. – Ahhoz már túl öreg vagyok, hogy

lehagyjak egy sugárnyalábot. Ez már akkor sem menne, ha
az életem múlna rajta. Akkor sem érnék oda, hogy velük
együtt meneküljek, és továbbra is segítsem Luke-ot, ha
akarnék. Ismét fordul egyet a világ, és ismét ott vagyunk,
ahonnét elindultunk. Obi-van Kenobi vagyok, és halott.
Ismét Vaderre pillantok, és lassan elmosolyodom. El sem
tudom képzelni, hogy élheti meg ezt az egyszerű gesztust,
de már nem is fontos.

Most már semmi más nem számít, csak Luke. Kihúzom

magam, lehunyom a szemem, és egy utolsó, dacos és
ünnepélyes gesztussal magam elé emelem a kardom.
Tisztelgek az ellenségnek. Szinte nem is hallom a lecsapó
kard sistergését. Luke-ot látom, ahogy a homokban üldögél,
és azzal a modellel játszik.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

Szemek. Sikoly. Fénykard. Fájdalom.

 – Neeee! – Luke felüvölt. Érzem a hangjában a fájdalmat
és az elkeseredést. És e pillanatban mindent tökéletesen
tisztán látok. A sugárvetőt a kezében. Solo eltalál egy
rohamosztagost. Leia a nevét rikoltja, miközben a katonák
feléjük rohannak. Ha Luke marad, meghal. Ha harcol,
meghal. Ezt korábban sem engedtem, most sem fogom.
Most is azokat a szavakat mondom, mint gyermekkorában…
a szavakat, melyeket tudom, hogy csak ő hall. Menekülj,
Luke!

És végül ezt is teszi. Luke Skywalker menekülőre fogja.

Én pedig nem vagyok ott mellette, hogy segítsek neki, de…
tudom, hogy ettől a perctől kezdve soha többé nem lesz
egyedül. Tanulni fog, és több lesz, jobb, erősebb. És én ott
leszek a közelében, hogy segítsem.

Hisz miénk a világmindenség összes ideje.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Gary D. Schmidt
Van még egy reménysugár
Yoda a kunyhója ajtajában állt, és a szürke fellegek közt
átszüremlő napfény pászmáit figyelte. Egy pillanatra
belesett a kunyhóba, majd ismét az égre szegezte a
tekintetét. Itt volt az idő – sőt talán már el is múlt
valamivel. Az eső már majd fél nappal korábban elállt, és
amikor a nap előbújik a felhők közül… hamarosan olyan
meleg lesz a Dagobah mocsaraiban, hogy ezt még ő sem
fogja tudni elviselni. Aztán már csak pár napja lesz… vagy
talán annyi sem. A Dagobah két évszaka közül a maga
részéről a szárazat kedvelte. A felföldekről nyíló kilátás
ilyenkor egy rég elfeledett korszakra emlékeztette. Másik
korra, más helyekre… Még pár óra, és szikkad annyit a táj,
hogy az alföldek fái végre előbukkannak a víz alól. És akkor
a sekélyebb részeken végre elkezdhet vetni. Ami mindig
nyűg volt, de egy Jedi-mesternek is csak kellett ennie
valamit! Ismét vetett egy gyors pillantást a kunyhója
belsejébe. Hiába, a kornak is megvannak a maga előnyei. A
fiatalok mindig többet akarnak, az idősek egyre kevesebbel
is beérik.

Ez az érzés először úgy kétszáz éve kerítette hatalmába,

és azóta mind nagyobb teret hódított az életében. Mostanra
odáig jutott, hogy a számára legkedvesebb dolgokon kívül
szinte bármiről képes volt lemondani. Mint például a
botjáról, ami eredetileg csupán egy ravasz tréfa volt, mely
segítségével meg akarta győzni az ifjú tanítványokat, hogy
ő tulajdonképpen csupán egy vén és törődött Jedi. A
padavanok utat engedtek a fáradtan bicegő, idős tanítónak,
és aztán döbbenten bámulták, ahogy elhajította a botot, és
szédítő sebességgel termett köztük. Hogy lássák, mire
képes az Erő. Aztán az óra végeztével ismét fogta a botját
és elbicegett – de a padavanok ekkor már nem tudhatták
biztosan, mit is higgyenek felőle. A tréfa mostanra
valósággá lett, és már senki kedvéért nem dobálta volna el
a botját. A másik dolog, amitől sohasem vált volna meg, az
a régi barátja köpenyéből készült ágytakarója volt. Mennyi
idő is telt el azóta, hogy Qui-gon Jinn eggyé vált az Erővel?
A Jedik mindenen és mindenkiben nyomot hagytak, de
ennyi idő után már hiába simította végig napjában többször
is a takarót, még ő, a Jedi-mester sem érezte egykori
barátja jelenlétét. És az ágy fölötti polcon álló kopott
cseréppohár, amit maga Obi-van Kenobi készített neki…
Yoda kinyúlt felé az Erővel, mire az a kezébe röppent. És…
ennyi. A fénykardja, amire egykor úgy vigyázott, akár a
szeme világára, a szenátus tanácstermének romjai közt
veszett el.

Pedig milyen mókás is lett volna megmutatni az ifjú

Skywalkernek, mikor… Ugyan mit tud ő az Erőről és a
Jedikről? Semmit! Hiszen még tanítója sincs! Ismét az
öregek és fiatalok igényei jutottak az eszébe. Az öregeknek
talán azért kell egyre kevesebb és kevesebb, mert egyre
több esztendő áll mögöttük, egyre több mindenre
emlékezhetnek, és lassacskán belefeledkeznek abba, ami
volt – vagy ami lehetett volna. Yoda gyakran eltöprengett
rajta, milyen is lehetne az ifjú Skywalker, ha lenne mellette,
aki kitanítsa az Erő fortélyaira. Nem csupán szép, fiatal
nővé serdülne, de máris remek padavan lehetne! És talán
egy olyan új világ alapjait rakhatná le, amire eddig ő maga
sem gondolhatott. Ehhez persze tisztában kellene lennie
azzal, ki is ő valójában.

Oly sok idő telt már el azóta, hogy utoljára tanítványt vett
maga mellé, de sokszor azt kívánta, bár másként lehetne…
A kunyhóban egyre melegebb lett, és elérkezettnek látszott
az idő, hogy összepakolja kevéske személyes holmiját, és
odébbálljon, mielőtt a hőség elviselhetetlenné fokozódna.
Igazán nem kellett hozzá sok idő, és egy aprócska zsák is
elégnek bizonyult. Egy vetőmagokkal teli zacskó, a takaró,
amibe Obi-van poharát csomagolta… és kész. Fogta a
botját, de mielőtt útra kelt volna a házból, amit jó ideig
megint nem fog látni, egy pillanatra megállt a küszöbön.
Lehunyta a szemét, és az Erő segítségével nyúlt ki a
droidok felé, amik annak idején oly elszántan keresték. Rég
volt már, hogy utoljára megpróbáltak a nyomára jutni, ő
mégis minden alkalommal, mielőtt útra kelt volna,
ellenőrizte, nem bukkantak-e föl újra. Mostanra talán már a
Birodalom is felhagyott végre a keresésével. Lehet, hogy
elkönyvelték halottnak, vagy…

Vagy annyira öregnek és erőtlennek tartanak, hogy úgy

vélik, már nem jelenthetek veszélyt rájuk nézve. És talán
igazuk is van – legalábbis, ami a fontosságomat illeti. A fák,
bár félig még víz borította őket, máris a leveleiket
bontogatták. A nap gyilkos sugarai rohamtempóban
szárították föl a vizet, és Yoda jól tudta, hogy az ártéri erdő
hamarosan ismét mocsár lesz, ahol elvetheti az elmúlt
évben szedett magokat. Aztán ahogy ismét változik majd az
idő, és visszatérnek a felhők, a párás levegő hatására a
magok kikelnek, szárba szökkennek, kivirágzanak, és
mielőtt újfent változnának az évszakok, ő már le is aratta a
termést. A tanítványai annak idején számos alkalommal
tették föl neki a kérdést, hogy milyen egy Jedi-mester élete.
Vajon mit szólnának, ha most látnák?

Bár láthatnák… De nem panaszkodott. A Dagobahnál

rosszabb dolgok is akadtak. A nap nagyobb részében az
alföldek felé tartott, míg el nem érte azt a pontot, ahol a
talaj vízzáró rétege már nem bírta magában tartani a lefelé
szivárgó nedvességet. Hirtelen megtorpant, és felkapta a
fejét. Volt ott valami, az érzékelése peremén… Én meg itt
állok a nyílt terep kellős közepén! Hiába, így jár az, akinek
mindig máshol jár az esze, és nem a jelen pillanattal
foglalkozik!

Botjára támaszkodva azonnal egy közeli sziklahalom felé

indult, ami volt olyan masszív, hogy akár néhány
lézersugártól is meg tudja óvni. Kilencszáz éve élt már, és
még mindig nem csábította a halál gondolata. Még mindig
rengeteg dolga volt, melyekhez még több időre lett volna
szüksége. Például kinevelni még egy tanítványt. Az ifjú
Skywalkert… Ahogy elérte a sziklákat, megállt egy
pillanatra. Ismét érezte. Nem droid volt, nem is egy
birodalmi hajó. Ahogy kinyúlt felé az Erő segítségével,
hirtelen ismerős vibrálást érzett, és nyugalom áradt szét
benne. Nem az éjszaka sötét, csöndes nyugalma volt ez,
hanem a tengeré, ami kiszámítható erővel és rendszerrel
mozog.

Obi-van jelenlétét érezte. A köveknek támaszkodott, és

lassan elmosolyodott. A száműzetésük túl hosszúra és túl
magányosra sikeredett, bár tudták, ha együtt maradnak, a
Birodalom ügynökei szinte biztos, hogy megtalálják őket.
És nekik nem volt idejük menekülni, mikor nem csupán egy
Skywalkerre kellett ügyelniük. A másik, akit Obi-van tartott
szemmel, makacs volt, zabolátlan és figyelmetlen, és
messze nem bizonyult olyan ígéretesnek, mint az, akire
Yoda felügyelt. A lány máris magában hordozta annak
ígéretét, hogy egy napon remek Jedi válik belőle.

***

Mind erősebben érezte régi barátja jelenlétét, és mégis…

egyre magányosabbnak érezte magát. Milyen jó is lenne
nem csupán tudni, és alkalomadtán érzékelni a másikat, de
egy légtérben lenni vele, beszélgetni, sétálni… élvezni a
másik társaságát! Aztán egy pillanatra egy másik jelenlétet
is megérzett. Ez is ismerős volt, tele arroganciával,
sötétséggel – és szörnyű, fájdalmas magánnyal. Yoda most
érezte ezt először, és elképedve figyelte Anakin
szenvedését.

Anakinét… illetve azét, amivé vált. Fájdalom, amit

fájdalommal próbált enyhíteni. A sajátjáéval, és még inkább
másokéval. Egy röpke pillanatig egyszerre érezte őket, a
két jelenlétet az Erőben, egykori barátokét, most esküdt
ellenségeket, mesterét és tanítványét… És ez volt az a
pillanat, amikor a kutasz-droid lecsapott rá. Az alföldek
irányából érkezett, és szinte nyílegyenesen száguldott
feléje a vízzel borított, homokos-márgás talaj fölött. Hogy
lehet, hogy nem érezte meg?!

Eldobta a botot, és a keze automatikusan az öve felé

nyúlt, ahol régen a kardját hordta. A droid jókora,
rovarszem forma fotóreceptora még nem fordult feléje, de
már csak idő kérdése volt, hogy kiszúrja. És ha az nem is, a
hőérzékelő szenzorai fel fogják fedezni a hűvösebb kőrakás
mellett. Óvatosan letette a zsákját, és előhúzta Obi-van hűs,
agyagból készített poharát. Még egyszer megsimogatta,
aztán lassan letette maga mellé a földre. A droid szenzorai
kékről vörösre váltottak, és a hatalmas szem elkezdett
feléje fordulni. Yoda halk sóhajjal átadta magát az Erőnek,
és érezte, ahogy az ott örvénylik körülötte, a kőben, a
földben, a nedves homokban – ami a Jedi-mester egy
intésére a magasba szökkent, és akár a csúf sivatagi
forgószél, elvakította a droidot.

Yoda közben még magasabbra emelte a kezét, mire Obi-

van pohara is a levegőbe emelkedett, majd a droid optikai
szenzorába csapódott, és darabokra törte. Abban a
pillanatban beindult az önmegsemmisítő mechanizmus,
amire Yoda számított is. A robbanást egy pillanatig süket
csönd követte, majd a mocsár lakóinak hosszú,
méltatlankodó kárálása és rikácsolása. Errefelé ritka volt az
efféle halálos tűzijáték. Aztán bőrhártyás szárnyak
surrogása hallatszott, mintha valami nagy és éhes
emelkedett volna a levegőbe. Yoda a pohár hűlt helyét
bámulta. Eltűnt. Megsemmisült.

És mégis, e percben erősebben érezte Obi-van jelenlétét,

mint az elmúlt években bármikor. Anakin jelenlétét is
érezte még, és azt kívánta, bár beszélhetne vele, hogy
segítsen neki. Hogy elmondhassa, nem kell feltétlenül
egyedül lennie, hiszen ott voltak ők, akik… Ahogy lenézett,
a lába előtt a darabokra tört pohár fülét pillantotta meg.
Valahogy egy darabban vészelte át a robbanást. Obi-van és
Anakin… Bár előre láthatták volna, mi történik Anakinnal!
De… ez így nem igaz, mert látták. De jó lett volna, ha arra
is figyelnek, vajon hová vezet az út, amit a fiatal Jedi
választott. És ha már akkor elbukott, legalább most
szerette volna rajta tartani a szemét az ifjú Skywalkeren.
Mert ha valaki, a lány talán képes lesz rávenni az apját,
hogy térjen vissza a sötét oldalról.

Obi-van most is bölcs tanácsot adhatott volna, de Obi-van

már eltávozott ebből a világból. Yoda bele sem mert
gondolni, mit jelenthet ez a másik Skywalker gyermek
számára, akit sebezhetővé tett a harag és a türelmetlenség.
Obi-van… Yoda számára vészes gyorsasággal lett egyre
üresebb és sivárabb hely a világegyetem. Talán annak is ez
volt az oka, hogy csak akkor figyelt föl a másik két droidra,
mikor már majdnem késő volt. A Jedi-mester ismét
ösztönösen a fegyverét kereste, és mikor nem lelte,
szomorúan elmosolyodott. Milyen jó is volt annak idején
vállvetve küzdeni a többiekkel! Érezni, ahogy az Erő
összeköti és vezeti őket! Aztán a vészes tempóban közeledő
droidokra emelte a tekintetét, és hirtelen nagyon öregnek
érezte magát. Ahogy fölemelte a kezét, lézersugár cikázott
el a füle mellett, és épp a kövek mellé tett zsákját találta
telibe.
 Ami azonnal lángra is lobbant. Qui-gon köpenye! Yoda
kinyúlt a két gépezet felé, és úgy rántotta őket egymás
irányába, ahogy a függönyt szokták összehúzni. Az avítt
fémtestek hangos csattanással csapódtak egymásnak, és a
következő pillanatban egy szörnyű detonáció
tűzförgetegében tűntek el. A Jedi-mester azonnal eltaposta
a zsákot nyaldosó lángokat, és kirántotta Qui-gon köpenyét.
Megperzselődött, de nem vészesen. Sőt úgy tűnt, a
vetőmagokkal teli zacskó sem sérült meg. És közben szinte
hallotta Qui-gon távoli kacaját, valahonnan az Erő fátylán
túlról.

Muszáj lesz jobban figyelnem! Bár egyelőre nem tartotta

valószínűnek, hogy újabb üldözők erednének a nyomába,
gyorsan eltüntette a droidok roncsait, majd vállára vette a
megperzselődött zsákot. Aztán nagyon óvatosan kinyúlt az
Erővel, egyenesen a bolygó szíve irányába, és…

Nem… nincs több droid. Egyedül maradtam. Már nincs

Obi-van. Sőt lassan már az ellenségeim is megfeledkeznek
rólam. Ahogy leballagott az alföldekig, minden egyre
vizesebb és sárosabb lett, ami a forró kövek és homok után
szinte üdítően hatott. A fák lassan előbukkantak a víz alól,
és az első kétéltűek is elkezdtek kimászni a sárból. Hosszú
hibernációjuk után ismét levegőt lélegeztek, és lomhán
próbálgatták súlyos szárnyaikat. Yoda elnézte őket, és úgy
döntött, a szokásosnál is mélyebbre ülteti a magokat, és
friss mohával fedi be a barázdákat. Az alföldi házát nem
volt nehéz megtalálni. Ez is épen és sértetlenül vészelte át
a víz alatt az esős évszakot, és most rohamtempóban
kezdett szikkadni. Nyirkos és zöld a penésztől, de hát én
sem festek sokkal különbül… És a falak majd
megszáradnak, a padlót fel lehet takarítani, és a bútorokat
megszárogatni egy kis tűznél… Némi munka, odafigyelés,
és minden olyan lesz, mint régen!
 Persze tudta ő, hogy már soha semmi nem lesz olyan,
mint régen.

***

Öt nappal később a ház már ismét száraz és lakható volt,

és barátságos tűz lobogott a konyhában főlő étel alatt. A
takarót kicsit át kellett alakítani, de végül is nem volt olyan
nagy baj, hisz ő maga is egyre csak kisebb és kisebb lett. A
polc azonban, ahová Obi-van poharát szokta volt tenni,
most üresen árválkodott. És ez szomorúsággal töltötte el.

– Ne gyászold őket! – dünnyögte maga elé. – Ne hiányold

őket! Inkább örülj, hogy eggyé váltak az Erővel! – De ettől
még magányos volt. – Tanuld meg elengedni azt, amit félsz
elveszteni!

De ettől még magányos volt – és öreg. És kudarcot

vallott. Nem látta előre, milyen útra lép majd Anakin, az ifjú
padavan. Vele kudarcot vallott. Vajon nem ez vár majd a
másik, az izgága Skywalkerre is? Arra, aki épp olyan dühös
és türelmetlen, mint az apja volt?

A következő pár nap a földművelésé volt, és mikor

szétszórta a magokat, ügyelt rá, hogy mélyre vesse őket.
Olyan mélyre, hogy talán nem is lesz erejük áttörni a
földréteget, és a felszínre bújni. Végül mohával fedte be a
talajt, nyoma se maradjon, hogy bármit is elvetettek az
adott helyen.

Semmit az égadta egy világon. – Semmit. – Egyáltalán

semmit! – Aztán naphosszat csak a háza előtt üldögélt, és
elmélkedett. És magányos volt. És mindennél jobban
hiányoztak az elveszett barátai. Végül nem bírta tovább, és
az Erőn keresztül nyúlt ki Qui-gon felé, de most nem
érzékelte a jelenlétét. Újra meg újra megpróbálkozott vele,
de egyszer sem járt sikerrel.
 – Qui-gon most nagyon elfoglalt, Yoda – mondta Obi-van.
A vén Jedi-mester felnézett, bár erre tulajdonképp nem is
volt szükség. Nagyon is jól tudta, mit fog látni. A kunyhó
hirtelen mintha élettel telt volna meg. Obi-van ült vele
szemben, keresztbe vetett lábbal, és a testét halvány
derengés övezte.

– Soha nem jöttél még ilyen halkan hozzám, Kenobi

mester.

– Én is úgy találom, hogy az utóbbi időben egynémely új

képességekre sikerült szert tennem – mondta Obi-van.

– Ahhoz, hogy tudj közlekedni az Erő és ezen hely között,

meg kellett tanulnod!

– Így van, mester. – Yoda átsétált a kunyhón, és az ágya

szélére telepedett.

– Öreg vagyok, Kenobi mester.

– A kilencszáz év valóban hosszú idő – bólintott a másik

Jedi.

– És elfáradtam.

– Azért annyira talán mégsem, mint gondolod, mester.

Egyébként hol a poharam?

– Volt egy kis… baleset – nézett föl szomorkás mosollyal

az üres polcra Yoda. – Összefutottam néhány kutasz-
droiddal, és…

– Úgy látom, annyira azért nem volt nehéz elbánnod

velük, hogy Qui-gon köpenyét ne tudd megmenteni. Az én
poharam viszont…
 – Az élet tele van nehéz választásokkal.

– Mint például most, mester.

– Ezért jöttél most?

– Azt szeretném, hogy új tanítványt fogadj magad mellé.

– Igazán?

– Azt szeretném, ha te készítenéd föl az ifjú Skywalkert.

– Igen! – csillant föl a Jedi-mester szeme. Nem hitte volna,

hogy ilyen könnyű lesz a döntés.

– Máris beleegyezel?

– Régóta várom, hogy taníthassam a lányt.

– Én azt szeretném, ha Luke-ot tanítanád, mester.

– Nem – komorodott el Yoda, és a botjával a padlóra

koppantott. – Nem ő az, akit tanítani kell! Nem áll készen!

– Ki az, aki valaha is igazán készen állt?

– Hát ő nem! Egy Jedinek nemcsak elhivatottságra van

szüksége! Neki állandóan elkalandozott a tekintete… Egy
Jedinek hideg fejre van szüksége! Ő mindig kalandot
keresett! Nem… a lányt kell tanítani!

– Mester…

– Nem fogja befejezni, amit elkezdett! Túl türelmetlen!

– Mester!

– És mi már tudjuk, hová vezet a türelmetlenek útja.

 A halványan derengő Obi-van komótosan Yoda mellé
telepedett.

– Ez az ágy még mindig nyirkos – jegyezte meg halvány

mosollyal.

– Még mindig zavar a nyirkosság, Kenobi mester?

– Meg lennél lepve, Yoda mester, ha tudnád, mi minden

zavar még!

– Mikor valaki kilencszáz évet él, mint én, nem lepődik

már meg semmin!

– Én pedig megígérhetem, hogy bőven lesz még, amin te

is meg fogsz lepődni, mester – szélesedett ki Obi-van
mosolya.

– Humf – dünnyögte Yoda, majd lefeküdt és betakarózott.

– Már eljött az idő, hogy találkozzak veletek. Hogy én is
eggyé váljak az Erővel.

– Még nem – rázta meg a fejét Obi-van.

– Azért jöttél, hogy ezt megmondd nekem?

– Igen – bólintott Kenobi, és úgy tárta ki a karjait, mintha

meg akarná ölelni idős mesterét. – Én jöttem, hogy ezt
közöljem veled.

– Még mindig arcpirítóan szemtelen vagy!

– Igen, mester. – Aztán jó darabig csak hallgattak.

– A másik Skywalkert tanítanám. A lányt. Ő készen áll. –

Obi-van azonban csak a fejét csóválta. – Követelőzővé
váltunk, nem igaz? – morogta Yoda.
 – Bocsáss meg, mester!

– És ha én próbálom tanítani ezt a forrófejű, türelmetlen,

meggondolatlan fiút, és elbukik, akkor mi lesz?

– Emlékszem egy idős Jedi-mesterre, akinek volt egy

kedvenc mondása a próbálkozással kapcsolatban –
somolygott Kenobi.

– Humf – hümmögött ismét Yoda, és állig húzta a takarót.

Lehunyta a szemeit, de Obi-van nem adta jelét, hogy
távozni készülne. – Akkor küldd hozzám! – A vén Jedi
hangja alig volt több rekedt suttogásnál. Kenobi óvatosan
megigazította a takarót, és bólintott.– Obi-van!

– Igen, mester?

– A poharat tényleg sajnálom.

– Régi darab volt és csúf – vonta meg a vállát a Jedi.

– Én is az vagyok – nyitotta ki a szemét Yoda.

– Nem, mester.

– Csúf és régi, Kenobi mester! Ha rám nézel, ugyan mit

látsz?

– Egy sugárzó lényt – mosolygott Obi-van.

– Humf… – Yoda megint lehunyta a szemét. – Bosszantó,

amikor a saját szavaidat használják ellened érvként! Rossz
érzésem van. – Obi-van azonban már nem volt ott, hogy
válaszoljon.

Yoda szépen eligazgatta Qui-gon köpenyét, és úgy

döntött, most már ideje lesz aludni. Vagy legalább
megpróbálni. Aztán csak feküdt az ágyban, és nyitott
szemmel hallgatta az éjszaka hangjait. És hosszú idő óta
először izgatottan várta a holnapot.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Ian Doescher
Palpatine
Belép Palpatine, röviddel azután, hogy tudomást szerzett
arról, hogy Darth Vader végzett Obi-van Kenobival.

A hír épp csak megérkezett,

De szívem máris örömtől repesett.

Az, mivel Vader ma meglepett,

Hogy Kenobi halálával kedveskedett.

A Halálcsillagon,

Birodalmam új fegyvere ez,

Csúf viadal kerekedett,

Mely ősellenségünk sírja lett.

Kenobi, kin a kortól lötyög már a bőr,

Rögvest régi tanítványa életére tör.

Ők ketten, akár a tűz és a jég,

Kenobi már látta, közel a vég.

Elég volt pár csapás, és legott

Porrá is vált a vén Jedi ott.

A Tatuinon tengődött ez-eddig,

Melynek oka továbbra is

Titokban leledzik.

Miért ott, és miért oly soká,

Okát elmém föl nem foghatá.

Gaz terveket sejthetek?

S bár halála örömöt oszt,

Nem ismervén ezeket

Kedvem még mindig rossz.

Hisz mondá is tanítványom,

Vader lovag,

Hogy midőn egykori mestere

A fűbe harap,

Mikor fénykardja Kenobit ketté-be szeli,

A gaz Jedi

Eltűnt örökre a föld kerekéről,

S lemondott további csúf szerepéről,

Teste nem hányt vért, de eltűnt legott,

S nem hagyott nyomot.

Hallván ezt, elmém sebesen jár,

S nagy kár, hogy meg nem érthetem,

Mitől is költözött szívembe félelem.

Hisz mondá őnéki Darth,

Ha lesújtasz nagyon,

E nyomorult világot

Menten elhagyom,

S teszel ezzel csak még erősebbé,

Mivel is kedvét a hű Vadernek

Menten megszegé.

S elrontá néki,

S nékem is napomat,

Hisz magyarázattal immáron

Örökké adós marad.

Miféle trükk, miféle ravaszság,

Vagy csupán egy vénembertől

Egy utolsó gonoszság?

Lehet-é, hogy Kenobi továbbra is él?

Szívem e gondolattól nem kevéssé fél!

S ha halni ezerszer is meghalt,

Akad, ki helyette szaporítsa a bajt!

Yoda az, gaz, csúf és zöld,

Ki egykor árnyak közül az életemre tört!

Hová bújhatott e lator,

Vajh hová mehetett?

Menedéket mely egérlyukban

Lelhetett?

Tudja jól, és féli is

A császár dühét,

Mely egy nap még joggal

Csipkézi ki a Bőrét!

De ha ő, vagy akár Kenobi még él,

Okozhat még bajt, mitől Sith, ha eszes, fél!

Erő és hatalom minket szolgál,

De hiába,

Ha kérdés és titok elmémbe

Gonosz tűkkel szurkál!

Ellenségünk vesztén kárörvendni sem bírok,

Míg e titkok végére nem járok!

De tény, hogy győztünk, hallja hát mindenki,

Nem akad már, ki kiállna ellenünk, senki!

Új korszak kezdődik ma,

Mely a sötétségbe vezet,

S ez útról többé minket

Letéríteni nem lehet!

Lázadó trükk és fortély,

Akármi is várt tán,

Gyengeséget eztán

Nem lel már a vártán!

Adatbankból többé titkot nem oroz,

Birodalom vesztét

Ilyesmi nem okoz!

Bármi is jön eztán,

Arra készen állok,

Ellenségim támadására

Nevetve várok.

Lesújtok rájuk.

Halál rájuk!

Csillag általi.

S lám, ni,

Vader lovag csele működött,

S a Yavin mögött
Meglelé a lázadók bázisát

Nahát!

Jedha előbb, aztán a Scarif,

Alderaan, majd ez itt!

A Yavin–4 lesz a negyedik a listán,

Melyet eztán

Remegve emleget mindenki,

Ki féli

A Birodalom hatalmát!

Úgy ám!

A lázadók alkonya érkezett hát el,

S utána fejet hajt, ha kell

Széles e galaxis.

Jöjj hát Halál, te is,

Hadd adjuk csontos kezedbe

Éltük utolsó perceit!

Te vagy a Sötétség, hatalmunk és jelünk,

Óvó talizmánunk, kiből erőt nyerünk,

Mondá is Vader, a mai nap

Különleges lészen,
E részen,

Előbb Kenobi vész,

Majd a lázadás, nem rész,

De az egész!

S eztán, ki nem hódol előttem,

Saját máglyájára fekhet tőlem!

Hisz ki más lenne az,

Ki uralkodik,

Mindenen és mindenkin,

Mint a galaxis császára…

Palpatine.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Paul S. Kemp
Szikra
Dex a priccse szélén üldögélt, könyökét a térdén
nyugtatva, és a tenyerébe támasztott fejjel bámult a
semmibe. A gondolatai azonban vadul cikáztak, és a lelki
szemei előtt lepergő múlt jóval hosszabb volt, mint
amilyennek a jövő ígérkezett. A Birodalom teljes erejével
készült lesújtani rájuk, és legszörnyűbb fegyverét, a
bolygópusztító harci állomást küldte ellenük. Azt, ami már
legalább egy planétát, annak minden lakosával együtt
megsemmisített. Milliárdok életét orozta el egy pillanat
alatt. Milliárdokét! És mindenki ismert valakit, aki ismert
valakit, aki ott volt az Alderaanon, vagy a Jedhán, vagy a
Scarifon. Egyszer, régen még maga Dex is járt az
Alderaanon a szüleivel. Mikor a Köztársaság még állt, és
nem aljasult Birodalommá. Ha azokra az emberekre
gondolt, akik élete egyetlen, tüzes villanással szűnt meg,
mindig elöntötte a düh.

Azt akarta, hogy a Birodalom feleljen szörnyű tettéért!

Viszont nem volt naiv, és tudta, bármilyen választ is
sikerülne kicsikarnia a Felkelők Szövetségének a
Birodalomból, az néhány óra múlva valószínűleg már
úgysem jelent majd semmit. Tisztában volt vele, feltehetően
hogyan érnek majd véget a dolgok, és összesen két
lehetőséget látott a felkelők számára: vagy elmenekülnek a
Yavin holdjáról, életben maradnak, és máshol, máskor
folytatják a küzdelmet, vagy…

Vagy maradnak, harcolnak – és meghalnak. Ezzel mind

tisztában voltak, mégsem menekült senki. Egyetlen ember
sem. Többé már nem. Az Alderaan sorsa mindannyiuk
lelkében szörnyű tüzeket gyújtott, és nem akadt olyan, aki
ezek után menekülőre akarta volna fogni. Igaz, ehhez az a
szóbeszéd is nagyban hozzájárult, miszerint Leia Organa
hercegnő valamiféle titkos birodalmi dokumentáció
birtokába jutott, de Dex nem látta, hogy ez miben lehet a
segítségükre. Végül is a Halálcsillag elleni küzdelem úgyis
a hús és a fém harca lesz. Márpedig a Birodalom
mindkettőből nagyobb tartalékokkal rendelkezett. Mivel a
scarifi ütközetet szinte egyetlen zászlóshajó sem vészelte
át, a Yavin–4-en maradt szövetségi flotta főleg vadászgépek
és könnyűcirkálók ütött-kopott, eklektikus elegye volt. De
ennek ellenére sem menekült senki.

Berepülsz, és szétlősz mindent, amit csak lehet! – ez volt

az Arany osztag jelmondata. Dex már rég a magáévá tette
ezt a felfogást, és úgy volt vele, hogy lesz, ami lesz, ő
bizony berepül, és szétlő mindent! De volt egy másik
jelmondata is – valami, amit annak idején még az
édesanyjától hallott. A legnagyobb tüzek is egy apró
szikrával kezdődnek. Az édesanyja emléke egy rövid időre
elűzte a sötét gondolatokat, és mosolyt csalt az arcára.
Szinte most is látta maga előtt, egyszerű ruhában, szürke
haja kontyban, és ahogy mosolyog, kivillan a ferdén álló
metszőfoga.

Nagy levegőt vett, aztán az ujjai szinte maguktól kezdték

el ellenőrizni a pilótaruha szíjait és kapcsait. A órájára
pillantva látta, hogy van még némi idejük, aztán az Y-
szárnyúján indul csatába a Világegyetem leghatalmasabb
fegyvere ellen, és teszi, amit kell. Berepülsz, és szétlősz
mindent, amit csak lehet! És mindig van remény, mert akár
egyetlen szikra is útjára indíthatja a tűzvészt. Halk csipogás
zökkentette ki a gondolataiból, mire a pilóta a kopott,
harcedzett R5-ösre mosolygott, ami azóta volt vele, hogy
eljött a Koréliáról. És mivel az R5 olyan személytelennek
tűnt, a droidot Szikrának keresztelte el.
 – Csak töprengtem, cimbora – vonta meg a vállát. Újabb
halk, együttérző csipogás, majd néhány kérdő hangsúlyú
pittyegés. – Ó, rengeteg mindenről. Leginkább a szüleimtől
és Onderonról. Nem láttam őket már vagy… szóval régóta.
És a húgom… az én kishúgom mostanra már tizenkét éves
lett! – Milyen gyorsan múlik az idő! És nekem milyen kevés
maradt belőle! Szikra közelebb gurult, és ismét együttérzőn
füttyözött. – Meséltem már neked, mit szokott mondani az
édesanyám a szikrákról? Hogy ezért neveztelek el téged is
épp Szikrának? Illetve, amiatt az erdőtűz miatt az Utapau
holdján. Emlékszel? – A kis droid kelletlenül csippantott
párat. – Meglásd, minden rendben lesz! – veregette meg a
droid kupolás fejét a pilóta, Szikra hangsúlyából azonban
kiérződött, ki hogy ezen a blöffön még ő is átlátott. – Akkor
úgy fogalmazok, hogy megtesszük, ami tőlünk telik.
Berepülünk, és odacsapunk! – Erre már Szikra is jóval
lelkesebb füttyözésbe kezdett.

– Úgy ám! – bólintott a pilóta. – És szétlőjük, amit csak

lehet. – Így visszatekintve meg kellett, hogy állapítsa,
édesanyja mondata egész életében elkísérte. Akkor is,
mikor csatlakozott a felkeléshez. A legsötétebb órákban is
úgy érezte, rá, az aprócska a szikrára, még nagy dolgok
várnak. Egészen mostanáig, mikor is nagyon úgy festett,
hogy valami eldugott holdon ér véget az élete.

– A birodalmi űrállomás belépett a rendszerbe! – kapcsolt

be a belső hírközlő. – Minden pilóta jelentkezzen… – Ennek
a mondatnak a végére az indítóhangárban kívánkozott
volna, hiszen már megkapták a szükséges eligazítást, ennek
ellenére mégis úgy fejezték be, hogy a központi
eligazítóban. Szikra halk füttyszóval adott hangot a
megdöbbenésének.

– Egyetértek, cimbora – tápászkodott föl a priccsről Dex. –

Megyek is, hátha kiderül, hogy mi is ez az egész!
Találkozunk a hajónál!

***

Mikor Dodonna tábornok belekezdett az eligazításba –

ami hangulatát tekintve inkább valami gyászbeszédre
emlékeztetett –, minden pilóta feszült figyelemmel
hallgatta. Aztán, ahogy a Halálcsillag tervrajza is megjelent
az egyik kivetítőn, még Dex lélegzete is elakadt. Dodonna
elmagyarázta, mi a harci állomás gyenge pontja – egy
aprócska hőkivezető nyílás, amit egy keskeny árkon
keresztül lehet megközelíteni. Egy megfelelő szögből kilőtt
protontorpedó ezen át egyenesen a reaktorblokkig juthat,
ahol is láncreakciót indít be, és darabokra szakítja a
Halálcsillagot.

A többség csak a fejét csóválta szomorúan, mások a

feladat kivitelezhetetlenségéről beszéltek. Aztán valaki
megjegyezte, hogy talán mégsem lehetetlen, és hogy
odahaza, a Tatuinon buckapatkányokra vadászott, amik
szintén nem voltak nagyobbak ennél a célpontnál. Dex nem
is igen figyelt oda a többiekre. Ő máris megjegyezte a
küldetés részleteit, és tudta, hogy ezt az aprócska célt is el
lehet találni. Sőt ha minden jól megy, épp ő lesz az a pilóta,
aki megadja a Halálcsillagnak a kegyelemdöfést. Tisztán
látta maga előtt a keskeny árkot. Csak végig kell repülni
rajta, és a megfelelő pillanatban és a megfelelő szögből
kilőni a protontorpedót…

Napok óta először érezte úgy, hogy mégiscsak van

remény. Apró szikra. Elég egy apró szikra, hogy aztán
mindent elemésztő tűzvész kerekedjen belőle. A pilóták
egymás közt beszélgetve masíroztak ki az eligazítóból, és
máris az indítóhangár felé vették az irányt. Mire odaértek,
az X- és Y-szárnyúak már indulásra készen várták őket. Dex
elégedett bólintással nyugtázta, hogy Szikra már a számára
kialakított aljzatban ült és rácsatlakozott a vadászgépre.
Aztán maga is felmászott a pilótafülkébe, és villámgyorsan
ellenőrizte a rendszereket. Közben a gondolatai már
odakint jártak az űrben, és szinte látta magát a Halálcsillag
fölött száguldani. Egy megfelelő pillanatban kilőtt torpedó,
és a felkelés máris megmenekült!

– Te leszel a nap hőse? – szólt oda vigyorogva Davish, aki

még a sisakját sem csatolta föl.

– Hősnek is kell lennie valakinek – mosolyodott el Dex.

– Igazad lehet…

– Odafönt találkozunk, cimbora!

– Ott leszek, közvetlenül mögötted! – intett Davish, aztán

feltartott hüvelykujjal kívánt szerencsét, és már ment is.
Dex még egyszer ellenőrizte a vadászgép rendszereit. Úgy
látta, minden a legnagyobb rendben van, és Szikra is
egyetértőn csippantott kettőt. Aztán a repülésirányítók
jeleztek, hogy tiszta az ég, és megkapta a felszállási
engedélyt. Bekapcsolta a lebegtetőrendszert, és felemelte a
gépet. – Csapjunk a banthák közé, cimbora!

***

Egy perc sem kellett hozzá, hogy elhagyják a légkört, és

azonnal az űr bársonyos sötétsége vette őket körül. Szikra
gyors diagnosztikája után úgy tűnt, még mindig minden
rendszer hibátlanul működik.

– Én is jól vagyok – biztosította a pilóta, aki alig néhány

óra alatt jutott el a reménytelenség mélyéről a győzelem
lehetőségéig. Elég volt arra gondolnia, hogy legyőzhetik a
harci állomást, és úgy érezte, menten szétveti a rengeteg
energia. Mélyeket lélegzett, és minden igyekezetével azon
volt, hogy lecsillapodjon, és a feladatra összpontosítson.

– Arany osztag, itt Arany Vezér! – sistergett föl a rádiója. –

Alakzatba rendeződni!

Dex az elnyújtott V jobb oldali végére került, és a

pilótafülke ablakából tisztán látta a Vörös és Zöld osztag X-
szárnyú vadászait is. Ahogy feltűnt a Halálcsillag, a pilóták
szokásos élcelődése és egymást zrikáló megjegyzései is
elnémultak. Mert más volt szóbeszédeket hallani róla, és
megint más, mikor az ember a saját szemével látta. Ahogy
egyre közelebb értek, már a felszíni tereptárgyakat is ki
tudták venni. Árkok, aknák, lövegtornyok, radarernyők… és
ott volt az irdatlan bemélyedés is a harci állomás felszínén,
a konvex korong, amiről már tudták, hogy az fókuszálja a
Halálcsillag gyilkos ágyútüzét. Dex magában még egyszer
átfutotta a támadási tervet. Először a turbólézer ütegeket
és a pajzsgenerátor-tornyokat iktatják ki, aztán az Arany és
Vörös osztag rárepül a célterületre.

– Sehol a vadászvédelem – dünnyögte.

– Egyelőre – pontosított Davish. – Előbb nyilván kapunk

egy kis légelhárító össztüzet…

– Kevesebb szájalást és több figyelmet kérek! – szakította

félbe a beszélgetésüket Arany Vezér szigorú hangja. – Mind
tudjuk, mi a feladatunk, úgyhogy… adjunk nekik!

– Berepülünk…– morogta Dex.

– És szétlövünk mindent, amit csak lehet – tette hozzá

Davish. Az állomás most már a teljes látóterüket kitöltötte,
és a Szikra gyűjtötte adatok megállás nélkül érkeztek a
taktikai konzolra. Többek közt a célterület turbólézer
ütegeinek pontos koordinátái.
 – Támadási sebességre gyorsítani! – adta ki a parancsot
Arany Vezér.

– A védőpajzsokat maximumra! – utasította Dex Szikrát. –

Éééés… hadd szóljon!

Ahogy rárepültek a célra, azonnal irdatlan lövegek

fordultak feléjük, és gyilkos zárótüzet zúdítottak rájuk. Dex
bedöntötte a gépét, majd zuhanórepülésbe ment át, és
közben maga is aktiválta az ágyúit. Az Y-szárnyú
lézersugarai tucatnyi helyen tépték föl a Halálcsillag
felszínét, aztán Dex hirtelen felrántotta a gép orrát, és egy
lövegtoronyra összpontosította a tűzerejét. Két találat,
három, öt… aztán a torony felrobbant, és a pilóta máris
irányt váltott. Próbált a felszín közelében maradni, hogy
minél kevesebb ágyú tudjon ráállni, és a nyomában ott
száguldott a Vörös és Arany osztag többi harcosa is. A
turbólézer ütegek, amiket jóval nagyobb és lassabb
hadihajók ellen telepítettek, túl lassúak voltak, hogy a
lőelemképzőik képesek legyenek befogni az apró,
villámgyors vadászokat.

– Keress nekem valamit, amit felrobbanthatok, cimbora! –

szólt hátra Dex Szikrának. Máris érkeztek egy
pajzsgenerátor koordinátái. Az Y-szárnyú félelmetes
sebességgel lódult meg, és az ütegek vörös lézersugarai
közt cikázva repült rá a toronyra. Dex megpörgette a hajót
a tengelye körül, egyik ionizált energianyalábot a másik
után kerülte ki, és mielőtt ismét a toronyra összpontosította
volna a figyelmét, néhány hajszálpontos lövéssel a
turbólézer üteget is kiiktatta.

– Szép találat, Arany Kettes! – rikoltotta lelkesen Davish.

– Mondtam már! – dünnyögte Dex. – Hősnek is kell lennie

valakinek!
 Ahogy ismét a magasba emelte a gépet, látta, hogy a
lövegek beszüntették a tüzelést. És mivel ennyi idő alatt
nem iktathatták ki az összeset, egyértelmű volt, hogy itt
valami másról van szó.

– Vadászok érkeznek! – informálta őket Arany Vezér. –

Arany Kettes és Ötös, maguk biztosítanak, a többiek a TIE-
vadászokat tartóztatják föl! Utánam!

– Folyamatosan figyeld az ellenséges vadászokat,

cimbora! – szólt hátra Dex. – Szeretném, ha időben
figyelmeztetnél, mielőtt ránk akaszkodik pár TIE! – Alattuk
máris állt a bál, és a Vörös osztag vadászai halálos légi
balettbe kezdtek a birodalmi vadászokkal.

– Kicsit szűkösen leszünk az árokban – magyarázta Arany

Vezér. – De bármi is történik, maguk tartják az alakzatot!
Én vezetek, önök biztosítanak.

– Vettem – felelte Dex és Davish egyszerre.

– Gyerünk! – adta ki pár pillanattal később a parancsot

Arany Vezér.

A három Y-szárnyú azonnal kivált az alakzatból, és a lenti

árokba suhant. Aminek a végén ott a hőelvezető. Már csak
addig kell kihúzniuk, amíg elég közel érnek hozzá, hogy a
harci számítógépeik képesek legyenek befogni a célt.

– Minden rendben, cimbora? – kérdezte Dex, mire Szikra

csak igenlőn füttyentett néhányat.

Az árok valóban szűknek bizonyult, és olyan érzésük volt,

mintha a magas fémfalak bármelyik pillanatban a fejükre
omolhatnának. Szédítő sebességgel száguldottak a cél felé,
és a világ lassan teljesen elmosódott körülöttük. Dex
folyamatosan a célon tartotta a szemét, és minden mást
próbált kizárni a tudatából. A taktikai számítógépe minden
tized-, század- és ezredmásodpercet számon tartott, a
hőelvezető azonban még mindig elérhetetlen távolságban
volt.

A legkisebb szikra… a legkisebb szikra is képes lángba

borítani a világot…

Szikra halk, figyelmeztető csippantását Arany Vezér

komor szavai követték:

– Stabilizáld a hátsó pajzsot! Vadászgépek közelednek! –

Egyértelmű volt, hogy a nyomukban száguldó TIE-vadászok
pillanatok alatt beérik őket. Ha a szerencse is a felkelők
pártján áll, majd csak azután, hogy elérik a hőcserélőt, de…
Szoros lesz. – Teljes sebességre gyorsítani! – rendelkezett
Arany Vezér. – És alakzatot tartani! – Szikra állított egy
keveset a gép energiakonfigurációján, amivel sikerül még
egy kicsivel nagyobb sebességet kicsikarni az Y-szárnyúból.

– Hátsó pajzsokat maximumra! – utasította Dex, mire

Szikra ismét átirányított némi energiát a rendszerből. A
pilótáról dőlt a veríték, egyre hevesebben zihált, és úgy
szorította az irányítókarokat, hogy belefehéredtek az ujjai.
A keskeny aknában nem volt hely manőverezni, és most
már nem is előre, szinte csak hátra figyelt. Ha sikerülne
még egy kicsit kitartani… még egy kicsit…

Már majdnem a célnál vannak. Gyerünk már! Gyerünk!

Az egyik TIE-vadász lőtávolba ért, és bár az első
lézersugara csak az árok falában tett kárt, a lökéshullám
megdobta Dex gépét. Egy tizedmásodpercig vészesen közel
került a másik falhoz, az utolsó pillanatban azonban mégis
sikerült stabilizálnia a gépet.

– Minden rendben! – krákogta. – Minden rendben! – A

TIE-vadászok még annál is gyorsabban közeledtek, mint
amire számított – de a cél sem volt már messze.

– Tartsák az alakzatot! – mondta Arany Vezér, és a mindig

érzelemmentes hang most csak úgy vibrált a feszültségtől.
– Próbálják megzavarni őket, de semmiképp se törjék meg
az alakzatot!

Zavarni a birodalmiakat? Azt legfeljebb úgy tehették

volna, ha megkockáztatják az összeütközést a másik Arany
vadásszal. Kénytelenek lesznek a védőpajzsaikban bízni, és
egyébként is… Már majdnem ott vannak!

– Minden tartalék energiát a hátsó pajzsokba, Szikra! –

Újabb lézernyalábok villantak, és az egyik hajszál híján el is
találta őket. Mindjárt… Aztán a vadászgép nagyot rántott,
és abban a pillanatban vörös vészfényekkel telt meg a
pilótafülke. Szökött a levegő, és Szikra kétségbeesetten
csipogott… – Eltaláltak! – mondta Dex, és őt magát is
meglepte, milyen nyugodt a hangja. – A védőpajzsomnak
annyi. Tartom az alakzatot! Tartom az alakzatot! – A
műszerfalból dőlt a füst, és ahogy egy áramkör is zárlatos
lett, váratlanul szikrák kezdtek záporozni Dex arcába. A
kormány nem akart engedelmeskedni, és egyre nehezebb
volt levegőt vennie. Ismét szörnyű erő taszította meg a
hajót. Szikra sikolyát mintha késsel vágták volna el. Dex a
családjára gondolt. Az édesanyja mosolyára, a húga
örömteli nevetésére, az apja kackiás bajszára… Valakinek
hőssé kell válnia…

Valakinek… Láng lobbant, narancsvörös és

elképzelhetetlenül forró tűz ölelte körül, amit legalább
annyira hallott, mint érzett, aztán már semmit sem érzett.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Jason Fry
Szolgálati beosztás
– Tudod, hogy utálom, ha így szólítanak! – morogta Col.
Persze azonnal tudta, hogy megint hibázott – Puck Naeco
nem félt és nem kegyelmezett, akár egy T–65-ös
csillagvadászt vezetett, akár a Yavin negyedik holdján, a
massassi templom alatt berendezett támaszponton ütötte el
az időt. Puck szája szegletében mintha mosoly bujkált
volna, és mint a szimulációk során oly gyakran megesett,
Col hagyta, hogy az idősebb pilóta olyan helyzetbe hozza,
ahonnan már nem volt nagy kunszt bevinni a halálos döfést.
Két másik pilóta – John D. Branon és Theron Nett – jókedvű
pillantást váltottak.

– Mit mondtam neked a csaliról? – vonta föl a

szemöldökét Puck.

– Hogy nem kellene bekapnom – dünnyögte Col.

– És épp az előbb pont mit csináltál?

– Bekaptam a csalit. Esetleg nem beszélhetnénk valami

másról? És egyébként is, még csak nem is hasonlítunk
egymásra!

– Nekem nagyon is egyformának tűntök – dörmögte

Kelemah, a Mon Calamari-i technikus, miközben elkezdett
megfoltozni egy szivárgó oxigénvezetéket. – Bár ti,
emberek, számomra amúgy is mind ugyanolyanok vagytok.

– Ezzel most nem igazán segítesz, Kel! – mordult föl Col.

– És még a hangotok is megegyezik – vonta meg a vállát a

technikus, és csészealjnyi szemével barátságosan
kacsintott. – Teljesen egyforma! Lehet, hogy nem is két,
csupán egy emberről beszélünk?

– Na, itt megfogott, Ka… – kezdte Puck, de Col csak a

fejét rázta.

– Ne! – mondta olyan hangosan, hogy most már más

pilóták is megálltak, hogy élvezzék egy kicsit az ingyen
cirkuszt. – Komolyan mondom, Puck! Máskor se, de ma
különösen nem vagyok rá vevő! – Érdekes módon ez inkább
hatott, mint a korábbi fenyegetőzés. Puck biccentett, és a
békülés jeleként emelte föl a jobbját.

– Tulajdonképp mit mondott, amivel ennyire felhúzott,

Col? – kérdezte John D. – Bármennyire is sajnálom, de erről
pont lemaradtam.

– Én csak azt mondtam, hogy egy kétméteres célpontot

protontorpedóval még egy számítógép sem képes eltalálni.
– John D. és Puck csöndben összenéztek. – Most mi van?!
Ne mondjátok már, hogy ti nem pont ugyanezt gondoltátok,
miközben Dodonna megmutatta a tervrajzokat!

– Lehet – vonta meg a vállát John D. – De az a kölyök meg

nyilván úgy gondolta, hogy lehetséges. Egészen pontosan
mit is mondott?

Nyílt az ajtó, és kettes-hármas csoportokban pilóták

kezdtek besétálni. Col egyből kiszúrta Biggs Darklightert –
az újonc gondosan ápolt bajsza Puck másik kedvenc
célpontja volt. Aztán ott volt a komor, rekedt Elyhek Rue, a
tehetséges, öntörvényű Bren Quersey, és a hűvös, mindent
kielemző Wenton Chan. És mögöttük az, akit Col most a
legkevésbé akart látni: Wedge Antilles, a fiatal pilóta, akit –
Col erre a nyakát tette volna – kifejezetten azért küldtek a
Yavin–4-re, hogy mindig legyen valaki, akinek
legszívesebben elharapná a torkát.
 – Nézd, nem érdekes – mondta végül Col. – Felejtsük el!

– Most komolyan? – kérdezte Puck. – Hogy hátrálhat meg

hirtelen egy ekkora egó?

A caf-automatánál sorban álló Rue értetlenül hallgatta

őket.

– Ezek most miről beszélnek, Antilles? – kérdezte, aztán

ahogy észrevette Col zord pillantását, zavartan elhallgatott.
Col tudta, hogy már akkor elvörösödött, mikor a többiek
még el sem kezdtek nevetni.

– Nos, Col Takbright – veregette meg a vállát Puck –, ez

az oka, hogy téged világéletedben csak úgy fognak hívni,
hogy Kamu Wedge.

***

Nyugodtabb pillanataiban Col is tudta, hogy oka van

annak, hogy épp ezt a gúnynevet akasztották rá, és
nemcsak azért, mert a felületes szemlélők szerint külsőre
valamelyest hasonlítottak. Az eligazítás során Wedge
megelégedett néhány specifikus kérdéssel, míg Col szerette
volna tudni, hogy a parancsnokság vajon minden lehetséges
alternatívát kielemzett-e. Mikor a dolgok nem alakultak
valami fényesen a szimulátorban, Antilles azonnal
nekilátott a telemetriai adatok elemzésének, míg Col a
bútorokon vezette le a dühét. Még a sisakjuk is szinte
teljesen egymás ellentéte volt Wedge-é matt zöld, míg Colé
élénksárga csíkozású. Garven Dreis, a Vörös osztag
szomorú pillantású parancsnoka az ilyen dührohamok után
el szokott beszélgetni Collal.

Ahogyan korábban Merrick tábornok is, aki annyi

társukkal együtt a Scarifon adta az életét a felkelésért. És
persze az olyan veteránok, mint John D. és Puck, akik
megpróbálták józan belátásra bírni az indulatos
fiatalembert. Col maga is tudta, hogy ezért piszkálják
folyton. Hogy segítsenek neki megérteni, a túlzott önérzet
és a sértett hiúság csak nyűg – méghozzá a legveszélyesebb
fajta – egy pilóta számára. Col nagyon igyekezett olyanná
válni, mint azok a pilóták, akiket a képességeik miatt
tiszteltek a társaik – mint Chan és Antilles –, de mindig volt
valami, amitől a végén a fogát csikorgatva hevert a
priccsén, és órákon át csak a plafont bámulta.

A Birodalom mindennap újabb világokat kebelezett be és

fosztott ki, és bárkit kivégeztetett, aki szembe mert
szegülni az akaratával. Col borzadva figyelte, ahogy ez a
métely lassan az egész galaxist megfertőzte, és úgy érezte,
többé már nem bír odahaza megmaradni. Úgy érezte,
muszáj tennie valamit. Mikor elhagyta az Uguine-t, nem
volt nála több egy ruhákkal teli zsáknál és némi pénznél, de
tudta, hogy ennél többre nem is lesz szüksége. Csak az
elszántságára. Mert szilárdan eltökélte, hogy tesz valamit.
Nem hagyhatja, hogy a dolgok így menjenek tovább.

S mikor csöndben feküdt a priccsén, és keserűen bámulta

a mennyezetet, az járt az eszében, hogy talán nem is az a
baj, hogy Col Takbright túl dühös, hanem az, hogy az
olyanok, mint Wedge Antilles, nem eléggé azok.

***

A többi pilóta nevetett, Antilles azonban sértetten

fordított nekik hátat. Talán az bántja, hogy
összetévesztették a kötelék notórius bűnbakjával – gondolta
Col. Közben Rue is végigállta a caf-automata előtt kanyargó
sort.

– Sajnálom, Takbright – mondta csöndesen. – Nem

akartam gúnyolódni, csak… máshol járt az eszem. Ennyi.
 – Mindegy, felejtsd el! – legyintett Col. Ahogy a pillantása
találkozott John D.-ével, a másik pilóta intett a fejével, hogy
üljön le. Col nagy nehezen visszanyelte a mérgét, és szót
fogadott. A következő pillanatban Antilles huppant le
nyögve a mellette levő székre.

– Azt hiszem, itt az ideje, hogy egy kicsit rendezzük a

dolgokat – mondta. – Üdv, srácok, én vagyok az, Kamu Col!
– Col első reakciója a düh volt. Legszívesebben szájon vágta
volna Antillest, hogy mindenkinek megmutassa, vége a
mókának. De tudta, hogy hamarosan jön Vörös Vezér a
szolgálati beosztással, és ő dönti el, hogy ki vehet részt a
Halálcsillag elleni támadásban, és ki nem. És ha azt látja,
hogy Col épp összeveri az egyik legjobb pilótáját…

Nem volt nehéz kitalálni, hogy kit venne le legelsőnek a

listájáról. Márpedig Col ott akart lenni. Úgy érezte,
kiérdemelte, hogy ott lehessen a felkelés történetének
legfontosabb katonai akciójában. Tény, hogy nem volt ott a
Scarifon, de Dreis elismerően beszélt a legutóbbi
bevetéseken nyújtott teljesítményéről. Maga Col is úgy
érezte, kitett magáért, és ha sikerül megőriznie a
hidegvérét, és hozni a legjobb formáját, minden rendben
lesz.

– Takbright! Még mindig nem mondtad el, miről is

magyarázott az a kölyök!

Ez megint John D. volt. Col nem szívesen beszélt volna

erről, de még ez is jobb volt, mint az egyre hosszabbra
nyúló, kényelmetlen csönd. Vagy Puck bármelyik pimasz
tréfája.

– Azt mondta, hogy odahaza, régi T–16-osokon repkedve,

valami rágcsálóra vadászott.
 – Te csak ne szóld le a T–16-osokat! – fenyegette meg az
ujjával Biggs. – Én is ilyenen tanultam repülni! Ha egy
szöcskét képes vagy irányítani, akkor már egy X-szárnyúval
is elboldogulsz!

– Mielőtt Biggs belefog a galaxis nemes bokorugró

pilótáinak dicsőítésébe, szeretnék egy kicsit többet tudni
erről a rágcsálóról! – szólt közbe Puck.

– Valami… buckapatkányt emlegetett – ráncolta a

homlokát Col.

– Buckapatkány? – kapta föl a fejét Biggs. – Biztos vagy

benne, hogy ezt mondta?

– Csak nem gondolod, hogy képes lennék kitalálni egy

ilyen béna nevet?

– Ez… ezt akkor sem hiszem el! – Azzal Biggs felpattant,

és az ajtóban kis híján elsodorta a Zal Dinners és Ralo
Surrel társaságában érkező Dreist. A kötelékparancsnok
értetlenül nézett Biggs után – a pilóták általában befelé
igyekeztek, mikor megérkezett a parancsnokuk, nem kifelé
–, de végül annyiban hagyta a dolgot. A pilóták csikorogva
tolták hátra a széküket, ahogy felálltak, és mind feszülten
lesték a parancsnokukat. Ezek a férfiak és nők, akik pár
perce még egymás vérét szívták, egy pillanat alatt
vedlettek át hivatásos pilótává. Az idegességük azonban
ettől még mit sem csökkent, hisz ez volt az a perc, mikor
eldől, ki megy, és ki marad.

– Pihenj! – vezényelte Dreis. – A zabszem reakciót

tartalékolják a bevetésre!

A pilóták idegesen elmosolyodtak, de nem ült le senki.

 – Hát jó – bólintott a parancsnok. – Akkor amondó vagyok,
vágjunk is bele! Önök is tudják, hogy több pilótánk van,
mint vadászgépünk. Sőt a scarifi vérfürdő után az is
kérdéses, vajon lesz-e még Kék és Zöld osztag. A magam
részéről azok közül, akik ebben a helyiségben vannak,
bárkit gépre engednék, de erre sajnos nem lesz mód. – A
csönd mostanra már szinte tapintható volt. – Akkor nézzük
a névsort! – sóhajtott föl Dreis. – Én vezetek. Theron a
Vörös Tízes, és az övé a jobb szárny. Puck a Vörös
Tizenkettes. Balszárny.

Nett most sem mutatott semmi érzelmi reakciót, Puck

azonban megkönnyebbülten sóhajtott föl. Az első alkalom,
hogy Col idegesnek látta. Próbált Dreis fejével gondolkodni.
A Vörös osztag tizenkét X-szárnyúból állt, ami további négy,
egyenként háromfős alakulatra – mindegyikben egy
rajparancsok és két kísérő – tagolódott. Dreis általában
Nett-tel és Surrellel repült, most azonban más lesz a
helyzet.

– Ralo, Vörös Tizenegyes, ön vezeti a második rajt.

Branon és Binli, Vörös Négyes és hetes fogják biztosítani. –
Ebben sem volt semmi meglepő – John D. igazi veterán volt,
és Harb Binli is derekasan kivette a részét a scarifi
harcokból. – Harmadik raj – folytatta Dreis. Ahogy fogytak a
helyek, úgy vált mindenki feszültebbé. A harmadik és
negyedik osztag lesz az, ahol Dreisnek a legnehezebb
döntéseket kell meghoznia. – Zal, ön a Vörös Nyolcas.
Naytaan és Porkins biztosítják, mint Vörös Kilences és
Hatos. – Dinnes kurta biccentéssel nyugtázta a dolgot.

Már csak egy raj volt hátra, és a pilóták összevont

szemekkel méregették egymást.

– A negyedik rajt az új fiú, Luke Skywalker vezeti majd.

 Erre viszont senki sem számított. A pilóták értetlenül
néztek össze.

– A buckapatkányos srác? – kérdezte bizonytalanul Col,

mire Pucktól kapott is egy helytelenítő pillantást.

– Máris adtak neki becenevet? – mosolyodott el Dreis

halványan. – Skywalker lesz a Vörös Ötös, már amennyiben
a szimulációs pontszáma megfelelőnek bizonyul. És még
mielőtt valaki további megjegyzéseket tenne, szeretném
emlékeztetni önöket, hogy Skywalker nélkül Organa
hercegnőt kivégezték volna, mi pedig úgy mehetnénk
csatába a Halálcsillag ellen, hogy tudjuk, semmi esélyünk.
Már csak két hely maradt. Puck olyan pillantást vetett
Colra, hogy az legszívesebben ott helyben elásta volna
magát.

– Darklighter lesz Skywalker egyik kísérője, a Vörös

Hármas. Már ha addig sikerül előkeríteni Biggset… – Col
lehunyta a szemét, és azon fohászkodott, hogy az övé
lehessen az utolsó hely.

– Wedge, ön a Vörös Kettes – bólintott a parancsnok. – De

indulás előtt még beszéljen Kelemah-val, mert van egy pár
dolog, amit el kell magyaráznia önnek a géppel
kapcsolatban.

Col a falnak támasztotta a fejét, és komoran bámult maga

elé. Hiába visel pilótaruhát, akkor sem repülhet. Ahhoz,
hogy ölbe tett kézzel ücsörögjön, és várja, hogy a többiek
tegyék a dolgukat, tényleg nincs szükség se speciális
kiképzésre, se különleges öltözékre.

– A magam részéről nem vagyok egy nagy szónok – vonta

meg a vállát Dreis –, de azt hiszem, a helyzet, mégiscsak
megkívánja, hogy szóljak pár szót. Mind tudjuk, milyen
kemény küzdelem vár ránk, ahogyan azt is, hány kiváló
ember adta máris az életét – barátok, rokonok,
harcostársak –, hogy nekünk ma legalább egy hajszálnyi
esélyünk legyen.

Valaki tapsolni kezdett, de ahogy senki sem csatlakozott

hozzá, gyorsan abba is hagyta.

– Önök ugyanilyen bátrak – folytatta Dreis csöndesen. –

Erről alig néhány nappal ezelőtt volt már módom
megbizonyosodni. Azt is tudom, hogy a következő bő egy
órában megtesznek mindent, amit csak lehet. Odafönt csak
egymásra támaszkodhatunk, és amíg erre képesek
vagyunk, én bárki ellen ki mernék állni! Rendben! Akkor…
ennyi! A technikusok máris megkezdték a gépek
felkészítését. Tíz perc múlva felszállás, és aztán… odafönt
találkozunk!

Col akkor sem mozdult, mikor a többiek már majdnem

mind kisétáltak.

– Sajnálom, kölyök – állt meg mellette Puck. – Azt

mondom, ne csüggedj! Ha időközben helyre tudnak pofozni
még pár gépet, te is jöhetsz utánunk!

– A Vörös osztag tizenkét vadásza már megvan –

dörmögte Col. – Szóval még akkor is, ha valahonnan
kerítenek egy gépet, hogy szegény pancser repülhessen, én
akkor is a tartalékban leszek.

Puck már épp válaszolni akart, de a fiatal férfi

látványosan hátat fordított neki.

– Hagyj békén, Puck! Inkább indulj, mert még lekésed a

felszállást! – A helyiség most már teljesen elcsöndesedett,
és mikor Col legközelebb felnézett, már valóban egyedül
volt. A hideg kőnek támasztotta a homlokát, és
legszívesebben sírva fakadt volna dühében. Aztán
feldübörögtek a vadászgépek hajtóművei, és tudta, hogy
hamarosan megkezdik a felszállást. Itt hagytak. És nem is
maradt utánuk más, mint pár üres csésze és összegyűrt
papírtálca. Valakinek persze ezt is fel kell takarítani. Ha
Cor ezredes ilyen kuplerájt talál, soha az életben nem
enged többet gépre szállni!

Már, ha valaha is lesz még módja gépre szállni. Mert ha a

bajtársai nem járnak sikerrel, akkor nemsokára a Yavin–4 is
az Alderaan sorsára jut, és néhány órán belül nem lesz
belőle több hideg kőtörmeléknél. Akkor ugyan mi értelme
van feltakarítani? Mi értelme volna bárminek is?

Az lenne a legokosabb, ha leülne, és csöndben várná a

halált. Aztán olyan erővel ragadta torkon a harag, hogy
majd megfulladt tőle. Dühében felborogatta az asztalokat,
egy műanyag széket szétvert a falon, és már épp a sisakja
felé nyúlt, amikor észrevette, hogy két sisak maradt a
tartón. Az övé, és egy másik, kopott zöld. Nyílt az ajtó, és
Antilles rontott be. Aztán, ahogy megpillantotta a pusztítás
nyomait, lecövekelt a küszöbön.

– Gondolom, a sisakodért jöttél! – zihálta Col.

– Ha Kelemah nem kérdezi meg, hol van, talán eszembe

sem jut – magyarázta Wedge, miközben óvatosan átlépett
egy feldöntött asztalon. – Nem a legjobb előjel egy ilyen
csinnadratta előtt… – Antilles gondosan kerülte Col
pillantását, miközben a tartóhoz ment, és magához vette a
sisakját. Aztán az ajtóban mégiscsak megállt, és
visszafordult. – Sajnálom, hogy te nem jössz velünk –
mondta csöndesen. – Ezt komolyan így is gondolom. És hidd
el, nekem tényleg semmi közöm ahhoz az idióta
becenévhez!
 – Szerintem nem kell szabadkoznod – vonta meg a vállát
Col. – Te legalább lehetőséget kaptál, hogy harcolj a
Birodalom ellen, miközben én itt ücsöröghetek, és
legfeljebb várhatok! De azt azért szeretném, ha észben
tartanád, hogy most mindannyiunkért repülsz, úgyhogy ne
cseszd el a dolgot! – Antilles biccentett, és a tekintete
megkeményedett.

– Érted is repülök, Col. És mindenkiért, aki ma nem jöhet

velünk. Az egész galaxisért. Ebben a harcban mind
egymásért vagyunk – hacsak nem döntesz úgy, hogy
mindenkit eltaszítasz magadtól. – Col csöndben hallgatta
Antilles távolodó lépteit, míg csak bele nem olvadt a
felkelőbázis ezerféle háttérzajába. Aztán nagyot sóhajtott,
és nekilátott feltakarítani.

***

Mikor belépett az irányítóterembe, azonnal észrevette a

központi taktikai konzol mellett ácsorgó Leia hercegnőt és
Dodonna tábornokot. A felkelés vezetőin, a taktikai
tanácsadókon és a repülésirányítókon kívül azok a pilóták is
itt voltak, akik nem kaptak gépet, és kénytelenek voltak
innen követni figyelemmel a hamarosan kibontakozó
ütközetet. Col gúnyos grimaszokra számított, de Rue és
Chan szó nélkül neki is helyet szorítottak az egyik konzol
mellett.

– A Halálcsillag már belépett a Yavin-rendszerbe –

mondta Chan. – Valamivel kevesebb, mint tizennégy percen
belül lőtávolba ér.

– És mikor kezdjük meg a K–1-0-t? – kérdezte Col.

– Nem lesz kiürítés – rázta meg a fejét Quersey. – Ennyi

idő alatt esélyünk sem lenne rá. Most mind a pilóták
kezében vagyunk. – Bár én is odafönt lehetnék, hogy
segítsek nekik! Ezek a vadászgépek és pilóták jelentették a
felkelés utolsó védvonalát, és ahhoz, hogy győzhessenek a
bolygópusztítóval szemben, tudásnál és szerencsénél jóval
többre lesz szükségük. Minimum csodára. Kelemah a
taktikai monitor egyik kiírására mutatott, és megcsóválta a
fejét.

– Valami gond van, Kel? – kérdezte Chan.

– A Vörös Tizenkettes bal oldali stabilizátora

rendetlenkedik. Naeco tudja, mit kezdjen vele, de akkor
is… Bár mondjuk, jobban aggaszt a Vörös Kettes. A Scarif
után nem volt időnk rendesen helyrepofozni a gépet, és így
indulni csatába…

– Wedge elboldogul vele – próbálta megnyugtatni Chan.

– Tudta, hogy így nem lenne szabad felszállnia, de azt is,

hogy ha így nem, akkor sehogy.

– Sokat kockáztat – jegyezte meg Col, mire Quersey

szárazon felnevetett.

– Nézz már körül, cimbora! Melyikünk nem?

A hírközlő felsistergett, ahogy Arany Vezér bejelentette az

Y-szárnyúak támadását, miközben a Vörös osztag az
egyenlítő környékén csapott le a harci állomásra, hogy
elterelje róluk a figyelmet. Col próbálta összekapcsolni a
taktikai konzolon villogó fényfoltokat az éterben röpködő
üzenetekkel, és a bajtársaival, akik mostanra már az
életükért – mindannyiuk életéért – küzdöttek. Az X-
szárnyúak kettes-hármas csoportokban csaptak le, és
mindent megtettek, hogy magukra tereljék a figyelmet,
miközben az Arany osztag a hőkivezető felé száguldott.
 – A turbólézer ütegek nem képesek befogni őket! –
vigyorodott el Kelemah. – Az ilyen lövegeket nem vadászok,
hanem nagy-méretű hajók ellen tervezték. – Porkins
azonban, akinek gondjai adódtak a gépével, rácáfolt erre.
Az étert egy pillanatra elkínzott ordítás töltötte be, aztán a
következő pillanatban az őt jelölő vörös fényfolt felvillant és
kihunyt.

– Ég veled, Piggy! – mondta Rue komoran. – Bosszút

állunk érted!

Hamarosan újabb fényfoltok jelentek meg a monitoron.

– TIE-vadászok! – szisszent föl Rue. – Ha a birodalmiak

zavarják a szenzorokat, akkor ezek a rohadékok úgy
csapnak le a mieinkre, hogy azt se fogják tudni, mi kapta el
őket!

A taktikai monitorok Vörös és zöld fényfoltokkal és

vektorokkal teltek meg, és Col most már olyan erősen
markolta a konzol peremét, hogy belefehéredtek az ujjai. És
hiába mondogatta magának, hogy nyugalom, minden
rendben lesz. Zöld fényfolt – egy TIE–vadász – akaszkodott
John D.-re, és a veterán vörös jelzőfénye egy villanással
kihunyt. Következőnek Skywalker kapott felületes találatot,
mikor berepült a harc sűrűjébe. Egy villanás erejéig mind a
vörös, mind a zöld fényfolt eltűnt, mire Chan idegesen
hajolt a monitor fölé.

– Elvesztettük a kölyköt? – Aztán ismét ott volt a két pötty,

és Skywalker Biggset hívta. Aztán végül is nem ő, hanem
Vörös Kettes végzett a birodalmi vadásszal.

– Ez a harmadik TIE-vadász, amit Antilles leszedett –

biccentett Kelemah elismerőn. – Bárcsak lett volna időm
jobban kipofozni a gépét!
 – Figyeljetek! – intette őket csöndre Chan. – Az Arany
osztag most indítja a támadást!

Col egyre idegesebben figyelte az Y-szárnyúak

szenzoradatait, és csak a fejét csóválta.

– Abban az átkozott árokban nem lesz helyük

manőverezni! Kénytelenek lesznek csak és kizárólag a
frontális elhárítópajzsaikra támaszkodni! Az Y-szárnyúak
pilótái bekapcsolták a harci számítógépeiket, és a
távolságmérőn félelmetes sebességgel kezdtek el visszafelé
pörögni a számok.

– Az ágyúk… leálltak – mondta Arany Kettes

hitetlenkedve. A következő pillanatban TIE-vadászok
vágódtak be mögéjük az árokba, és Arany Kettes egyszer
csak megszűnt létezni. Pár szívdobbanás múlva Arany Vezér
is követte, és a magára maradt Arany Ötös figyelmeztette a
Vörös osztagot a rájuk is leselkedő veszélyre… A
Halálcsillag pedig már csak ötpercnyire volt attól, hogy
lőtávolba érjen. Colban csak most tudatosult, hogy már
vagy egy perce nem vett levegőt, és a tekintete olyan
kétségbeesetten tapadt a monitorra, mintha a puszta
akaratával életben tudná tartani a bajtársait.

– A többi Y-szárnyúval is végeztek – suttogta Chan. – És

Vörös Hetesnek és nyolcasnak is vége… – Dinnes és Binli
meghaltak. Col még tisztán emlékezett rá, milyen büszkék
voltak a scarifi csata után, és hogy ő bármit megadott
volna, hogy odafönt lehessen velük.

– Az Öreg következik, neki sikerülni fog! – bizonygatta

Rue. – Csak figyeljétek!

Col is bólogatott, de közben gombóc gyűlt a torkában.

Dreis igazi nagyágyú volt, egy élő legenda, aki még a
klónháborúban tanulta ki a légi harcászat minden fortélyát.
És ott volt vele Puck és Theron, hogy biztosítsák. Szinte
látta maga előtt, ahogy Puck kilövi a protontorpedót,
megsemmisíti a Halálcsillagot, a felkelés hőse lesz – és őt,
Colt választja szárnysegédjének. A Halálcsillag három perc
múlva lőtávolba ér. Dodonna utasította Dreist, hogy a
köteléke felét vigye magával, a másikat pedig hagyja
tartalékban, amennyiben szükség lenne egy újabb támadási
hullámra.

– De hát már nem marad idő egy harmadik támadásra! –

tiltakozott Col, de Chan csöndre intette. A Vörös Vezér
Skywalkert, Darklightert és Antillest hagyta tartalékban, és
utasította őket, hogy tartsák a pozíciójukat. Aztán a két
kísérőjével berepült az árokba. Rue kimeredt szemmel
figyelte az egy irányba száguldó három fényfoltot, és az
arca izzadságban fürdött. Quersey egyre idegesebben
topogott a kőpadlón, Chan pedig az alsó ajkát harapdálta.

Antilles már hat kilőtt TIE-vadásznál jár – jegyezte meg

szórakozottan Kelemah. – Ha én megjavítok valamit, akkor
az bizony kitart!

Col remegve figyelte, ahogy a három gép egyre közelebb

ér a villogó kereszttel jelölt hőkivezető nyíláshoz, és azt
kívánta, bár képesek lennének olyan gyorsan repülni, mint
a gondolat.

– Tartsátok szemmel a vadászgépeket! – utasította a

kísérőit Dreis. Aztán felcsipogott a harci számítógépe,
jelezve, hogy befogta a célt.

– Ez az, főnök! – suttogta Col kiszáradt szájjal. – Gyerünk!

– Sikoly harsant, és Vörös Tizenkettő egyszer csak semmivé
foszlott. Puck meghalt. Col értetlenül pislogott. Alig látta a
monitort.
 – Hagyd a fenébe, mögöttem vannak! – hadarta idegesen
Naytaan.

– Mindjárt ott leszek! – mondta higgadtan Dreis. – Még

egy kicsit…

– Nem bírom tovább! – válaszolta idegesen a kísérője,

majd hirtelen eltűnt az éterből.

– Megvan! – kiáltotta Dreis, mire minden tekintet a

taktikai képernyőkre szegeződött. De hiába várták a
láncreakciót, nem történt semmi. A remény pillanatok alatt
kihunyt a szemekben és szívekben. – Nem talált – jelentette
Dreis fáradtan, miközben a három TIE-vadász már
majdnem beérte. – Csak a felszínt súrolta. – Azonnal
utasította Skywalkert, hogy az osztagával kezdje meg a
támadást, aztán orral lefelé fordította sérült gépét, és
velőtrázó üvöltéssel egyenesen a Halálcsillag felszínébe
robbant.

Érzéketlen géphang közölte, hogy az ellenséges harci

bázis alig egy percen belül lőtávolba ér.

– Biggs, Wedge, zárkózzatok föl! – Skywalker hangja jóval

idősebbnek tűnt, mint azé a parasztgúnyás kölyöké, aki
holmi buckapatkányokról magyarázott Colnak. – Teljes
sebességgel! Hogy lerázzuk a vadászgépeiket! – A három X-
szárnyú hajmeresztő sebességgel próbált némi előnyre
szert tenni a birodalmi vadászokkal szemben, amik jól
tudták – pillanatokon belül a nyomukba erednek. Ilyen
sebesség mellett a legkisebb hiba is elegendő, hogy
valamelyik falnak ütközzenek, vagy… Aztán Vörös Kilences
is izzó roncsfelhővé robbant, és Vörös Tizenegyest egy
pillanat alatt körülfogták a zöld fényfoltok.

– Szóljanak Surellnek, hogy azonnal jöjjön ki! –

rimánkodott Col. – Egyedül semmi esélye, hogy…
 – Nem – rázta meg a fejét Chan holtsápadtan. – Nyerhet
nekik egy kis időt.

– Vadászgépek kilenc óránál! – jelentette Antilles.

Skywalker bekapcsolta a harci számítógépét, aztán valami
élénk fénnyel villant föl a taktikai konzolon, és Kelemah
elsápadt.

– Antillest eltalálták – motyogta. – Ha nem tűnik el onnan

azonnal, ugyanolyan veszélyes lehet a társaira, mint a
birodalmiakra nézve! – Col szinte látta, ahogy Wedge egyre
kétségbeesettebben küzd az akaratának ellenszegülő
géppel a szűk árokban.

– Sajnálom! – mondta Wedge keserűen, és a következő

pillanatban az egyik vörös fényfolt kivált az alakzatból. Két
másodpercre rá a Surrelt jelző vörös fénypötty is eltűnt a
monitorról. A Vörös osztagból most már csak Biggs és
Skywalker maradtak harcképesek.

– A TIE-vadászok gyorsítanak! – hördült föl Chan. – A

nyomukban vannak!

– Siess, Luke! – kiáltotta Biggs. – Menj! – Egy

tizedmásodperccel később már nem élt.

Harminc másodperc, és a Halálcsillag lőtávolba ér.

A monitoron egy vörös fényfolt – Wedge gépe – már vissza

is fordult a Yavin felé, és a nyomában csak úgy rajzottak a
TIE-vadászok.

– Mit csinál? – kérdezte Kelemah értetlenül. – Bekapcsolta

a tartalék hidraulikát! De így sem húzza egy percnél
tovább! Ha ez az őrült most visszamegy…
 Ne! – fohászkodott Col. – Ne dobd el az életed, Wedge!
Azok után, hogy életben maradt, mikor mindenki más
elhullott mellőle, nem szabad, hogy így végezze! De
gyanította, hogy fordított helyzetben ő is ezt tenné. Inkább
vesszen oda, mintsem azt gondolják róla, hogy gyáván
elfut!

Aztán mintha minden egyszerre történt volna. A

Halálcsillag lőtávolba ért. Skywalker kikapcsolta a harci
számítógépét, és azt mondta, hogy minden rendben van.
Majd egyszer csak ott termett a teherhajó, az, ami a Yavin–
4-re szállította a hercegnőt, és cafatokra lőtte Skywalker
üldözőit. Wedge pedig, látván, hogy rá itt már nem lesz
szükség, megfordította a gépét, és ismét távolodni kezdett
a harci állomástól. Luke kilőtte a torpedóit, és Col meg
mert volna rá esküdni, hogy még hallotta is, ahogy
megkönnyebbülten felsóhajt.

És aztán… Elszabadult a pokol.

Az irányítóteremben mindenki egyszerre kezdett kiabálni

és éljenezni, ahogy a Halálcsillag eltűnt a monitorokról, és
nem maradt más a helyén, csak néhány gyors ütemben
távolodó vörös fényfolt. És ott, ahol pillanatokkal korábban
még a Birodalom legnagyobb harci állomása lebegett, most
nem volt semmi.

– Célpont megsemmisítve – közölte a hírt az egyik

repülésirányító, de a szavait elnyelte az általános
hangzavar. Col és Rue egymás hátát veregették, Quersey és
Kelemah összeölelkeztek, Chan vidáman kurjongatott, és
mindenki nevetett és az emberek egymásnak gratuláltak a
győzelemhez.

Majd katonák és technikusok jöttek, ki a hangárból, ki az

őrposztjáról, mert tudni akarták, hogy igaz-e a hír. Mire a
tömeg kitódult, és leért a hangárba, az ütött-kopott fregatt
és a néhány megmaradt vadászgép már le is szállt. A
többség Skywalker X-szárnyúja köré gyűlt, Col azonban –
egy maroknyi pilótával egyetemben – Wedge gépéhez
sietett. Antilles lassan lemászott a létrán, levette sisakját,
és ahogy megfordult, végtelen szomorúság és kétségbeesés
volt a szemében.

– Egyszerűen nem tudtam mit tenni…

Col azonban egy csontrepesztő öleléssel fojtotta belé a

szót.

– Hat birodalmi vadászgépet szedtél le, csúcssebességgel

száguldottál végig azon az árkon, és úgy is sikerült egy
darabban tartanod a géped, hogy valójában szét kellett
volna esnie! És utána még vissza akartál menni harcolni, te
eszement! – kiabálta. – Megtettél mindent, amit csak
lehetett, és még többet is!

Aztán a többi életben maradt pilóta következett, és sorra

mind megölelték Antillest.

– Csak abban bízom, hogy ezt mások is úgy látják majd,

mint ti – mondta Wedge csöndes szomorúsággal.

– Ha mégsem, nyugodtan mondd nekik, hogy a Kamu

Wedge volt odafönt! – vigyorgott rá Col. – Megtiszteltetés
lenne, ha megint összekevernének veled… vagy
bármelyikőtökkel! És most irány ünnepelni!

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Pierce Brawn
A sivatag fia
Elég volt a TIE-vadászok szárnyas koponyára emlékeztető
sziluettjét magam elé képzelni, hogy ismét görcsbe
ránduljon a gyomrom. Fél füllel azt is hallottam, hogy
Dodonna tábornok eligazítása véget ért, de a félelem
továbbra is hideg, tüskés csomóként ült a gyomromban.
Ugyanezt éreztem, mielőtt kitört volna a lázadás Rand
Eclipticen. Ezt – és furcsa mód békét. Nomád voltam, aki
végül az egyik birodalmi akadémián kötött ki. Kadét
voltam, aztán a Rand Eclipticre kerültem. Felkelő lettem,
aki otthagyta a Birodalmat, és átállt a másik oldalra.
Mintha az életem tett volna egy jókora kört. Pedig most sok
milliárd kilométerre voltam a Tatuintól, a Tosche
Állomástól, és a családom párafarmjától. És mégis, mintha
megint hazataláltam volna. Láttam őt az eligazításon, a
kölyökképét, a pimasz mosolyát, amivel kihívott egy újabb
versenyre a Koldus-kanyonban. A parasztfiú, aki egy
buckapatkányt teljes sebesség mellett is képes volt elkapni.

Láttam, de még mindig nem hittem a szememnek. Ahogy

a tábornok kíséretében kisétált, utánaszóltam, de nem
hallotta. Azt ugyan már tudtam – Wedge mondta –, hogy a
hercegnőt valami csempész meg egy parasztfiú szöktették
meg, de a Birodalom területén több mezőgazdasági világ
volt, mint homokszem a Mon Calamari-i tengerparton. Az a
parasztgyerek bárhonnan jöhetett volna. De ki a csuda
gondolta volna, hogy… Mekkora esély volt rá, hogy épp egy
sivataglakó kölyök lesz az – az egyetlen olyan bokorugró,
aki rajtam kívül valaha is képes volt átszáguldani a Koldus-
kanyon Kőtűjén? Mikor megpillantottam, úgy éreztem, hogy
ez a sors keze. Hogy okkal kerültünk pont mi ketten pont
ide, és pont most. Legjobb barátok, akik most együtt
indulhatnak csatába.

Olyan volt, mint valami mese kölyökkorunkból – csakhogy

ennek mi voltunk a főszereplői. Ahogy átnyomakodtam a
pilóták, technikusok, repülésirányítók és droidok közt, még
a lábamat is felhorzsoltam. Aztán fájdalmasan sziszegve, fél
lábon ugrálva sikerült egyenesen Jek Porkinsnak
tántorodnom. Ő meg elvigyorodott, könyökhajlatába kapta
a fejem, és sonkányi mancsával máris megpróbálta lecibálni
a bajuszomat.

– Vigyázz már, hová lépsz, lézeragyú! – Porkins úgy

röhögött, mint egy hutt, de közben nagy nehezen csak
sikerült kiszabadulnom a szorításából. A felkelők veterán
pilótái – szó se róla, ők azért elég szabadon használták ezt a
kifejezést –, általában elég hamar befogadták az újoncokat.
Porkins viszont – aki a Bestinről származott, és igazi
nagymenőnek képzelte magát – szinte kötelességének
érezte, hogy még egy sorsdöntő ütközet előtt is rituális
kínzásnak vesse alá azt, aki nála később csatlakozott a
felkeléshez. – Remélem, a repülés jobban megy, mint a fél
lábon ugrándozás! – vigyorgott fültől fülig.

– Ez most kihívás akart lenni? – nevettem el magam.

– Szó sincs róla – bökött mellbe Porkins. – Te meg én nem

ugyanabba a súlycsoportba tartozunk, fiacskám!

Luke-ot már csak a hangárban értem utol, ahogy épp egy

X-szárnyút csodált ugyanazzal az áhítattal, mint amit pár
héttel ezelőtt láttam a szemében, mikor elváltunk a Tosche
Állomáson. Csakhogy azóta ő is felkelő lett, sőt az
egyenruhája alapján maga is pilóta.

– Luke!
 Megperdült, és ahogy felfogta végre, hogy ki áll vele
szemben, széles mosoly ült ki az arcára.

– Biggs?

– Hát ez nem igaz! – nevettem el magam. Azzal

belekaroltam, és csak úgy özönlöttek a kérdések. – Hogy
vagy? Hogy kerültél ide? Te is velünk jössz?

– Nem, de fönt találkozunk! És akkor majd mesélek! –

Megint mi ketten a világ ellen. Még mindig nem értettem,
hogy a pokolba került ide? De nemhogy megkérdezni nem
jutott időm, de még azt sem tudtam elmondani neki, hogy
mennyire örülök, hogy láthatom.

– Skywalker! – Graven Dreis lépett oda hozzánk, a Vörös

osztag parancsnoka, és az X-szárnyú felé intve
megkérdezte: – Boldogulsz ezzel a hajóval?

Láttam a bizonytalanságot Luke tekintetében, így gyorsan

magamhoz ragadtam a szót:

– Uram, Luke a legjobb pilóta, akivel valaha találkoztam!

Graven elvigyorodott. Tudta, hogy nem könnyen dicsérek

bárkit is.

– Hát sok sikert! – mondta.

– Köszönöm, igyekszem! – mosolygott rá Luke hálásan.

Graven a saját hajója felé indult, és mi is gyorsan

elbúcsúztunk.

– Be kell szállnom – mondtam. – Aztán, ha sikerül,

összejövünk. Majd dumálunk, jó?

– Naná! Te, Biggs, mondtam, hogy sikerülni fog!

 Tényleg mondta, és én egy percig sem kételkedtem
benne. Ő meg én… olyanok voltunk, mint valami
ellenállhatatlan, sivatagi ikercsillag. És most mindketten itt
voltunk, a galaxis talán legfontosabb ütközete idején. A
Tatuin két fia.

– Sikerült is, Luke! – feleltem. – Ez csak természetes!

Kezet ráztunk, aztán otthagytam, hogy ismerkedjen egy

kicsit a gépével.

– Ki ez a kölyök, Biggs? – szólt oda Wedge, aki már

felmászni készült a pilótafülkéjébe.

– Egy régi barátom. Ugyanott nőttünk föl. És mindig azt

mondogatta, hogy egy nap majd csatlakozik a felkeléshez.

– Én is örülnék pár földimnek! Kár, hogy nem harcol több

koréliai az oldalunkon – vigyorgott Wedge. – Akkor semmi
perc alatt a Coruscantig rugdosnánk a birodalmiak seggét!

– Így is azt fogjuk tenni – biccentettem. – Sok szerencsét

odafönt!

– Neked is, Biggs! – mondta, és kezet ráztunk. Ahogy

beültem a pilótafülkébe, máris nekiláttam a felszállás előtti
rutinnak, és mindent ellenőriztem – kezdve az asztro-
droidommal. A technikusok közben minden gépről
lekapcsolták a töltőkábeleket, és félrehúzták a fémlétrákat.
Én pedig boldog voltam. Mert minden gyermekkori
versengésünk, és a barátságunk Luke-kal ehhez a
pillanathoz vezetett. Erre készített föl bennünket. Aztán a
magasba emelkedtek a gépek, és elhúztunk az ősöreg
templom és a dzsungel fölött. A megfigyelőposztok
őrszemei kar-lengetve búcsúztak tőlünk, és már csak fehér
gomolygás látszott, ahogy magunk mögött hagytuk a
felhőtakarót.
 Azon túl pedig már az űr sötétje, és a hatalmasra püffedt
vörös óriás, a Yavin fogadott bennünket. A szívem egyre
hevesebben próbált kitörni a mellkasomból, miközben a
gyomrom mintha pont ugyanerre készült volna, de egyelőre
csak a torkomig jutott. Most áldottam csak az eszemet,
hogy tegnap este kihagytam azt a nagy pohár italt, amivel
Porkins kínálgatott. A kötelékünk megkerülte a Yavint, és
először pillantottuk meg az ellenséget. Sápadt-szürke gömb
volt, akár egy halott hold lassan sodródó teteme, de mi
tudtuk, hogy ezt emberkéz építette. Ha nem láttam volna a
saját szememmel, azt mondtam volna, hogy ilyesmi nem
lehetséges. A vadászgépeink olyanok voltak mellette, akár a
bantha körül keringő vérlegyek. Az örömöt, amit a
hangárban éreztem, pillanatok alatt félelem váltotta föl.
Úgy voltam vele, hogy amíg csak én félek, az kezelhető.

Kordában tartható. Kénytelen vagyok uralkodni rajta.

Száműzni valahová nagyon mélyre, és elfeledkezni róla,
mint valami csúf, sötét titokról. De itt volt Luke is, és az,
hogy láttam és beszéltem vele, ezernyi elfeledettnek hitt
emléket hozott a felszínre. A családomról, a barátaimról, az
otthonomról, és úgy éreztem, most már sokkal több
vesztenivalóm van, mint alig egy nappal – vagy néhány
órával – ezelőtt.

– Jelentkezést kérek – jött Graven hangja a kötelék

hullámhosszán.

– Vörös Tízes készenlétben.

– Vörös Hetes készenlétben.

– Vörös Hármas készenlétben – mondtam. Luke volt a

Vörös Ötös, és ahogy meghallottam a hangját, ismét
engedett a hideg, tüskés rettegés. Mert lehet, hogy nem
homok van a szárnyaink alatt, de ez akkor is olyan lesz,
mint odahaza, a Koldus-kanyonban. Ott sem hitte el senki,
hogy boldogulni fogunk, de mi megmutattuk nekik!

– Támadóállásba felkészülni! – Miközben a vezérsíkjaink

szétnyíltak, idegesen figyeltem a Halálcsillagot. Akár az
egér az oroszlán barlangját. De hol az oroszlán? Ellenséges
vadászoknak még mindig nyomát sem láttuk. Lehet, hogy
tényleg ennyire arrogánsak? A gépem hirtelen vadul
rángatni kezdett, és a vezérlőkarok megpróbálták kitépni
magukat a kezemből.

– Mágneses mezőn haladunk keresztül – hallottam Vörös

Vezért az éterben. – Kicsit rázós lesz, úgyhogy kettőzzék
meg az elülső pajzsok teljesítményét!

– Odanézzetek, mekkora! – mormolta Wedge döbbenten,

és az ő hangjából is ugyanazt a félelmet hallottam ki, amit
én is éreztem. És minél közelebb értünk a harci állomáshoz,
annál többen éreztek ugyanígy. Úgy söpört végig a
köteléken, mint valami ragályos kórság. Amazok ott, a
Halálcsillagon azok az emberek, akik megsemmisítették az
Alderaant. Jobbra mi sem számíthattunk, de… ha most
megfordulunk és elmenekülünk, ugyan hány bolygóra vár
még ugyanez a sors?

– Hagyd abba a fecsegést, Vörös Kettes! – mordult föl

Graven. – Gyorsuljatok támadó sebességre! – A
vadászgépek halálos sáskarajként zúdultak a birodalmi
bázisra. Csupa szürke fém, tornyokból és antennákból álló
hegyvidék, ágaskodó turbólézer ütegek, és a szuper-lézert
rejtő irdatlan kráter. Olyan volt, mint valami mechanikus
rémálom.

– Vörös Vezér itt Arany Vezér! Megközelítjük a célpontot!

– Készenlétben vagyunk – közölte Graven. – Megpróbálom

magunkra terelni a figyelmüket!
 Azzal máris meredek szögben zúdult lefelé, a felszín
irányába. Én egy dugóhúzóval követtem, szédítő
sebességgel kerülgetve a rám záporozó zöld
lézersugarakat. A tornyok azonban túl lassúak voltak, és
egyszerűen nem tudtak időben ránk fordulni.

– Huszonhárom fokos szögben tüzelnek! – jelezte valaki. –

Maradjatok alacsonyan!

Luke, Wedge és én egész mélyen repültünk,

kommunikációs és lövegtornyok közt.

– Itt Vörös Ötös! – közölte Luke, miközben kivált az

alakzatból. – Berepülök!

Egy turbólézer üteget vett célba, és kegyetlenül

megszórta a terepet.

– Luke, gyere ki! – üvöltöttem kétségbeesetten, és épp az

utolsó pillanatban, mielőtt a felszínbe csapódott volna,
valóban sikerült felrántania a gépét. – Megvagy?

– Csak alám pörköltek! – Megkönnyebbülten sóhajtottam

föl, ahogy ismét fölzárkózott hozzánk.

Aztán megint a nyakunkba szakadt az ég, és mintha

egyszerre tucatnyi turbólézer üteg okádta volna ránk a
halált. Graven, aki sohasem jött ki a sodrából, azonnal
beazonosította a veszély forrását.

– Vigyázzatok! A jobb oldali elhárító torony tűz alá vett

bennünket!

– Vettem! – felelte Luke, aki alig várta, hogy ismét

bizonyíthasson. Kettőnk közül mindig-is ő volt a vérmesebb,
és Beru nénikéje folyton azt mondogatta, hogy egy nap még
valamelyik kanyon falán végzi, mint egy kormos paca. Az
igazat megvallva, sokszor én is így éreztem vele
kapcsolatban, de… még soha nem láttam senkit, akinek
ennyire a vérében lett volna a repülés – és annyira
szerencsés lett volna –, mint Luke. Beálltam mellé, hogy
támogassam a torony elleni támadás során, közben a radart
néztem, ki van még a közelben, hogy segíthessen.

– Bevágok! Fedezz, Porkins!

– Fedezlek, Vörös Hármas! – Még soha nem örültem

ennyire Piggynek. Luke és én szinte a felszínt súrolva
repültünk a lövegtorony felé, ami máris megszorongatta a
Vörös osztagot. Egyik lövés a másik után mart a torony
oldalába, pillanatok alatt lebontva az elhárító pajzsát, aztán
már csak a robbanást láttuk, aminek mi szerencsére csak a
szeléből kaptunk. Pont olyan volt, mint annak idején
buckapatkányra vadászni! Már épp elégedetten
elvigyorodtam volna, mikor Porkins szólt a rádióba. És
nagyon idegesnek tűnt.

– Van egy kis bökkenő! – nyögött föl, és ahogy felnéztem,

láttam, hogy csúnya kereszttűzbe kerül.

– Mi az?

– Most már semmi! – felelte, aztán a zöld lézersugarak

felhasították a gépe gyomrát, és az X-szárnyú felrobbant.
És hiába meresztettem a szemem, nem láttam, hogy
katapultált volna. Porkins meghalt. A gondolat szinte még
el sem jutott a tudatomig, mikor az Egyes Bázis már hívott
is bennünket.

– Figyelem! Új birodalmi jelzéseket vettünk! Vadászgépek

közelednek felétek!

– Az én monitoromon nem látszik semmi! – felelte Luke.

Én is hiába tekergettem a nyakam, nem volt ott semmi,
csak a csillagos űr.

– Nézz ki magad elé! – mondta Vörös Vezér. – Itt vannak!

– Vigyázz! Egy már a sarkadban van!

Szembántó fényvillanás, és az egyik felkelő vadászgép

máris darabjaira hullt.

– Biggs, rád mászott egy! – üvöltötte Luke. – Vigyázz! –

Abban a pillanatban őrült fordulóba kezdtem, és közben
vadul szlalomoztam, hogy megpróbáljam megzavarni a TIE-
vadász lőelemképzőjét. És hiába kapkodtam a fejem, még
mindig nem láttam a mögöttem száguldó halált.

– Nem látom! Hol van? – kiabáltam, és följebb húztam a

gépemet, hogy legyen helyem manőverezni. Lézersugarak
suhantak el alattam, és egy pillanatra meghűlt bennem a
vér. Ez tényleg egy hajszálon múlt! Ismerős rettegés
ragadott torkon, és már annyira szorítottam a kormányt,
hogy fajtak az ujjaim. A birodalmi pilóta nagyon jó volt.
Halálosan jó. – Rám tapadt! – üvöltöttem föl. – Nem tudom
lerázni!

– Odamegyek! – kiáltotta Luke. Megpörgettem a gépet, és

leadtam egy lövést. A TIE-vadász most már csak rám
figyelt, és csak akkor eszmélt rá, hogy két tűz közé került,
mikor Luke egy torony takarásából bevágódott mögéje, és
néhány pontos lövéssel szabályosan kettéfűrészelte.

– Szép lövés volt! Kösz, Luke!

– Szívesen, de bőven jut még neked is, cimbora!

Ismét a felszín felé száguldottam, lövegtornyokra

vadászva, amik bajt okozhattak volna az Arany osztagnak.
Közben Luke egy újabb birodalmi vadásszal végzett, ami
megpróbált rátapadni. A szétszóródó törmelék kis híján a
barátom gépét is eltalálta, és dühösen szisszentem föl. A
lövegtornyok helyett Luke mellett kellett volna maradnom,
hogy biztosítsam!

– Nem tudom lerázni! – kiáltotta, ahogy egy újabb TIE

akaszkodott rá. Már épp azon voltam, hogy alulról
próbálom meg kiiktatni a birodalmit, de Wedge megelőzött.
Szemből jött, egy forgószél sebességével, és néhány
hajszálpontos lövéssel atomjaira robbantotta a TIE-vadászt.
Magasságos galaxis, ez az ember tényleg nagyon tud
repülni!

– Nem sérültél meg, Luke? – kérdeztem.

– Csak pár karcolás. De most már tényleg maradjunk

együtt! Semmi önálló akció!

– Vettem! – És némi döbbenettel vegyes elégedettséggel

vettem tudomásul, hogy valóban kezdett úgy viselkedni,
ahogy egy háromfős alakulat parancsnokától elvárta az
ember. Aminek már legfőbb ideje is volt, mert, ha az előbb
Wedge nincs a közelben, nagyon nagy bajban lettünk volna.
Ami részben az én hibám volt. Ha nem próbálom meg
kiiktatni azokat a tornyokat, és Luke mellett maradok, az a
birodalmi soha nem kerülhetett volna a hátába. De ez nem
fordulhat elő még egyszer!

– Vörös Vezér, itt Arany Vezér! Megkezdjük a támadást!

– Vettem, Arany Vezér! Támadóállásba! – Most viszont

mégiscsak jól jött, hogy az előbb kiiktattam azokat a
tornyokat, mert az Arany osztagot semmi sem akadályozta,
miközben rárepültek a célra. Az Y-szárnyúak lassabb és
régebbi típusú gépek voltak, mint a mi T–65-öseink, és az
ellenséges támadásokkal szemben is kevésbé védettek.
Luke, Wedge és jómagam három TIE-vadásszal
akaszkodtunk össze, miközben próbáltuk őket távol tartani
a hőkivezető árkától.

Lézersugarak cikáztak körülöttem, aztán fölrántottam a

gépem, és egy pontos lövéssel lefűrészeltem az egyik
ellenséges vadász bal vezérsíkját. Az megbillent, és ahogy
az alakzatban mellette repülő társának ütközött, Luke
lövései mindkettővel végeztek. A harmadik TIE-vadász az Y-
szárnyúak után vetette magát, de mielőtt elérhette volna az
árkot, Wedge a magasból csapott le rá, és egyetlen lövéssel
elintézte. De miközben mi az ellenséget próbáltuk
lefoglalni, kiderült, hogy épp hogy ők foglaltak le
bennünket, módot biztosítva három TIE-vadásznak, hogy az
Y-szárnyúak nyomába eredhessenek.

– Megvannak! – jelentette valaki. – Három a kettő-tízen!

– Távol kell tartanunk őket az Y-szárnyúaktól! – mondta

Wedge. De erre már nem volt módunk. Újabb TIE-vadászok
bukkantak föl, és elvágták az utunkat. Már kommunikálni
sem volt időnk, és úgy repültünk Luke-kal párban, mint
annak idején a Koldus-kanyonban. Tökéletes összhangban,
kegyetlen, hideg precizitással. Az egyikünk volt a csali, és
míg magára vonta a támadó figyelmét, addig a másik rövid
úton végzett a TIE-vadásszal. De hiába lőttük ki egyik
ellenséges gépet a másik után, az a három TIE-vadász az
egész Arany osztagot fölmorzsolta.

– Arany Ötös a Vörös Vezérnek! Két gépünket kilőtték!

Hátulról támadtak…

– Fiúk, itt a Vörös Vezér! Gyülekező a hat-egyes pontnál! –

Mostanra a kötelék fele odaveszett, és már csak hat Vörös
vadász maradt. A többiekkel a tornyok és az ellenséges
vadászok végeztek.
 – Luke, Vörös Kettes és hármas! Várjatok, amíg jelzést
nem adok a támadásra! – mondta Graven, miközben két
kísérőjével berepült az árokba. Mi azon a ponton
maradtunk, ahol sikerült lyukat ütni a lövegtornyok
védőhálójában, és az eget fürkésztük, TIE-vadászok után
kutatva. Alig bírtam kipislogni a szememből az izzadságot.
Tudtam, hogy a Halálcsillag hamarosan lőtávolba ér, és
akkor… Egyre jobban szorított bennünket az idő.

– Zavaros a vétel! – jelentette Graven egyik kísérője. –

Vörös Ötös, te látod őket?

– Nem látok semmit! – felelte Luke, de nyomban

hozzátette. – Nulla-harmincötnél jönnek!

– Már látom! – A három TIE-vadász – a nyakamat tettem

volna rá, hogy ugyanaz a három – olyan messze ereszkedett
az árokba, hogy akkor sem értük volna utol őket, ha
azonnal a nyomukba eredünk. Az egyik nagyobb volt a
másik kettőnél, és úgy festett, mint valami csúf, páncélos
rovar. Egy pillanat alatt eltűntek az árokban, mi pedig nem
tehettünk mást, mint figyeltük őket.

Szívem szerint utánuk indultam volna, de nem tehettem.

– Még egy kicsit tartsátok fel őket! – hallottuk Vörös

Vezért a rádióban. – Mindjárt odaérek…

Aztán valami felvillant, és az egyik kísérő vadász hirtelen

eltűnt. Néhány másodperccel később a másik is
megsemmisült, és Graven most már védelem nélkül,
egyedül repült tovább. Úgy tűnt azonban, a kísérői nem
hiába adták az életüket, sikerült elég időt nyerniük a
számára.

– Megvan! – kiáltotta, aztán már ki is emelte gépét az

árokból. A protontorpedók elképesztő sebességgel
száguldottak a hőelvezető felé.

– Talált?

– Nem… nem talált. Csak a felszínt súrolta – mondta

Garven letörten. A különleges formájú TIE-vadász pedig,
ami Vörös Vezér kísérőivel is végzett, már a nyomában is
volt, és kegyetlenül megszórta zöld lézersugarakkal.

– Vörös Vezér, fölötted vagyunk! – hadarta Luke. – Válts

irányt nulla egész nulla öt felé! Fedezünk!

– Maradjatok! – parancsolta Graven. – Csak az egyik

hajtóművem ment ki. – Wedge és Luke döbbenten
hallgattak, és a félelem ismét jeges karmokkal mart belém.
Graven tudta, hogy meg fog halni. És azt is, ha szól, hogy
siessünk a segítségére, mi is eljátsszuk az esélyünket. –
Készüljetek fel a támadásra! – mondta komor elszántsággal,
és szinte abban a pillanatban újabb találatot kapott. Egy
pillanatig még a magasban tudta tartani a gépet, aztán vad
üvöltéssel, orral előre a Halálcsillag felszínébe robbant.
Magunkra maradtunk. A kötelékeink megsemmisültek, a
harminc vadászunkból fél tucatnyi sem maradt, és a harci
állomás mostanra már majdnem lőtávolba ért. Még egy
perc, aztán célba veszi és megsemmisíti a Yavin–4-et.
Ugyanúgy, ahogy az Alderaannal tette. Mi maradtunk a
felkelés utolsó, halovány reménysugara.

– Biggs, Wedge, zárkózzatok fel! – rendelkezett Luke, és

több erő és tekintély volt a hangjában, mint amit valaha is
hallottam tőle. A mai napig csak barátok voltunk, egyenlő
felek, még akkor is, ha a véletlen szeszélye időlegesen a
parancsnokommá tette. Én voltam az idősebb, tehetősebb
családból származtam, és a lányoknál is mindig több
sikerem volt. Mikor megpillantottam a hangárban, úgy
gondoltam, majd én segítek neki eligazodni a felkelők közt.
De nagyon úgy tűnt, hogy már nem volt szüksége a
támogatásomra. Többé már nem az általam ismert kölyök
volt a Tatuinról. A helyzet és a felelősség férfivá tette, és
olyan csendes magabiztosság áradt a szavaiból, ami az én
megtépázott idegeimet is megnyugtatta.

– Teljes sebességgel! – mondta. – Hogy lerázzuk a

vadászgépeiket!

– Rendben, főnök! – felelte Wedge.

– Teljes sebesség mellett fel tudod kapni a gépet? –

kérdeztem bizonytalanul.

– Otthon is kijöttem a Koldus-kanyonból!

Elvigyorodtam, aztán teljes sebességgel beszáguldottam

az árokba. A hajóm vadul rázkódott, ahogy minden
eresztékében egyre hevesebben tiltakozott a túlterhelés
ellen.

– Lemaradunk annyira, hogy fedezni tudjunk – javasoltam.

Még tisztán emlékeztünk rá, milyen könnyedén
semmisítették meg a birodalmiak az Arany osztagot és
Graven raját. Több időt kell adnunk Luke-nak, mint ami
nekik jutott!

– A tornyot látom, de a szellőzőnyílást nem – közölte

Wedge idegesen. – Eltalálja a komputer?

Zöld lézersugarak nyúltak utánunk.

– Figyelem! – kiáltotta Luke. – Gyorsítsatok teljes

sebességre!

– Mi lesz az őrtoronnyal?
 – Törődj a vadászgépekkel! A torony az én gondom!

Úgy suhantunk végig az árkon, mint a buckapatkányok,

amiknek tüzet fogott a farka, és egyre kétségbeesettebben
himbáltuk a gépeket, hogy megzavarjuk a nyomunkban
száguldó TIE-vadászokat. Már az is felért egy kisebb
csodával, hogy eddig nem ütköztünk egymásnak, vagy
valamelyik oldalfalnak, de tudtuk, a szerencsénk már nem
tarthat ki sokáig. Vetettem egy gyors pillantást a taktikai
konzolra, és már ez is elég volt, hogy kis híján a falba
rohanjak.

– Vadászgépek! – kiáltotta Wedge. – Nulla egész háromra!

Pont mögöttünk voltak, és tökéletes szinkronban repültek

velünk. Egy lézersugár a széttárt szárnyaim közt cikázott,
egy pedig Wedge hajóját találta el. Az X-szárnyú azonnal
megbillent, és kevés híján az enyémbe szaladt.
Bedöntöttem a gépemet, hogy elkerüljem az ütközést, így
viszont azt kockáztattam, hogy a közelebbi fal fogja
leborotválni valamelyik vezérsíkomat. Ha nem sikerül
nagyon gyorsan stabilizálnia a hajóját, Wedge ugyanúgy
elintézhet bennünket, mint a sarkunkban loholó
birodalmiak!

– Eltaláltak, lassítanom kell! – jelentette Wedge.

– Szállj ki, Wedge! Ha lemaradsz, úgysem segíthetsz!

– Sajnálom! – válaszolta a koréliai, aztán kiemelte a gépét

az árokból, és már csak ketten maradtunk Luke-kal. Csak ő
meg én – és a birodalmiak. A szenzoraim mostanra már
szinte teljesen használhatatlanok voltak a rengeteg
interferenciától, így kénytelen voltam a szememre
támaszkodni. Úgy tűnt, a TIE-vadászok nemcsak tartani
tudták a sebességet, de még fokozni is. És akkor egy
pillanat alatt utolérnek, és közvetlen közelről végezhetnek
velünk.

– Siess, Luke! – sürgettem. – Nem tudom visszatartani

őket! – Tudtam, ha felhúzom a gépet, és elhagyom az árkot,
engem sem vesznek üldözőbe. Miért is tennék? Akkor már
csak egy vadászt kell elintézniük, és egyszer és
mindenkorra vérbe fojtják a felkelést. Minden tartalék
energiát a hátsó pajzsokba irányítottam, hátha ezzel is
nyerek pár értékes másodpercet. Csakhogy a pajzsok és a
hajtóművek együtt nem sokáig bírták a terhelést, és máris
éreztem, hogy lassulni kezdek. Még egy pillanat, és
lehagynak, utolérik Luke-ot, és akkor… Mit tegyek?!
Hirtelen megmagyarázhatatlan boldogság töltött el.
Éreztem, hogy oka és értelme van a létezésemnek, és a
késztetés mindennél erősebb volt. Úgy döntöttem,
megmentem a barátomat.

A fegyverzetből és pajzsokból minden energiát a

hajtóművekbe irányítottam, és ahogy az X-szárnyúm
megugrott, élő pajzsként emelkedtem Luke és a
birodalmiak közé. A TIE-vadászok azonban még nagyobb
sebességet voltak képesek kicsikarni a hajtóműveikből, és a
következő pillanatban már hallottam is a taktikai
számítógép éles, figyelmeztető sípolását, ahogy azt észlelte,
hogy valaki célba vette és befogta a gépemet. A nyugalmam
abban a pillanatban semmivé foszlott, és nem maradt már
más, csak a rettegés.

– Siess Luke! – kiáltottam ismét. – Menj! – Nem akartam

így végezni. Nem akartam így elmenni ebből az életből.
Nem akartam így itt hagyni Luke-ot. Annyi dolgom lett
volna még! Elintézni a Halálcsillagot, aztán felszabadítani a
Coruscantot, a Tatuint, és egyáltalán minden más bolygót a
világegyetemben! Luke és én… együtt megállíthatatlanok
lennénk! Iszonyodva figyeltem, ahogy egy zöld lézersugár
telibe találta a hajtóművemet. A műszerfalam szikrát
hányva robbant föl, és máris jött az újabb sorozat. Az utolsó
pillanatban azonban, mielőtt a gépem darabjaira hullott
volna, és mielőtt az űr végtelen sötétje lett volna a
temetőm, még egyszer éreztem a Tatuin száraz, forró
szelét. Hallottam, ahogy az édesanyám ebédelni hív, és…

Tudtam, hogy Luke nem fogja elhibázni. Elmúlt a félelem.

Már nem maradt más, csak a béke.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Greg Bucka
Szárnyak nélkül
Nera Kase egy üres ládán ült, amiben korábban
protontorpedókat tartottak, annak az egykori massassi
templomnak a mélyén, amit a felkelők a Yavin–4-en
főhadiszállásukká alakítottak át. A csizmatalpa nyolc
centire volt a padlótól. Miközben szórakozottan lóbálta a
lábát, és a semmibe bámult, várta, hogy ismét rátörjön a
szomorúság. Vallásos családban nőtt föl – a hit olyasmi volt,
amit a szüleitől kapott ajándékba –, és az egész
rokonságával együtt a phirmist hagyományoknak
megfelelően tisztelte az Erőt. A hajójuk volt számukra a
menedék és a templom, és nem volt más otthonuk, csak ez,
és a végtelen űr. Egyik üzleti út a másik után, árufuvarozás
a Magvilágok, a Középső és Külső Gyűrű planétái közt… Ez
volt az élete. Ebbe született bele. Az élete első felét a
hajójukon élte le, és úgy gondolta, hogy egy napon majd a
sírja is az lesz.

Aztán a szüleit megölték, a hajójukat pedig elkobozták. A

Birodalomnak mindössze hét perc kellett hozzá, hogy
megsemmisítse Nera Kase egész addigi életét. És ez a hét
perc elég is volt, hogy örökre ellenségükké tegyék.
Egyetlen imára sem tudott már visszaemlékezni, de nem is
bánta. Úgy volt vele, hogy a pillanat súlyát nem lenne bölcs
dolog egy álságos, nem őszinte fohásszal elbagatellizálni.
Apró termetű nő volt, huszonhét éves, az a fajta vékony-
csontú, bájos teremtés, akit az újoncok általában jóval
fiatalabbnak ítélték a valós koránál. Olyannak, aki nem
igazán érdekes, és még kevésbé fontos. Az, ahogy általában
öltözködött, tulajdonképpen joggal erősítette az
emberekben ezt a képet. Cseppet sem nőies kezeslábasát a
legnagyobb jóindulattal is csak mocskosnak lehetett
nevezni, és a szerszámokkal teleaggatott övét már nem is a
derekára csatolva, hanem hónaljig húzva viselte. Hétéves
volt, mikor a saját kárán kellett megtanulnia, hogy a hosszú
fürtök mekkora hátrányt jelenthetnek egy szűk
szervizalagútban, így azóta sem növesztette vissza a haját.
Az elmúlt hetekben viszont még erre sem tudott
odafigyelni, és ezek a kiütköző, rövid sörték sem igazán
javítottak az összhatáson. Leborotválni a fejét?

Hiszen még enni és aludni is alig volt ideje! A külseje

ellenére is szép számmal akadtak – még a legfelsőbb
katonai vezetésben is –, akik szilárdan meg voltak róla
győződve, hogy Nera Kase az Egyes Bázis személyzetének
egyik legfontosabb tagja. Sőt két olyan is volt – Mon
Mothma és Bail Organa –, akik szentül hitték, hogy Nera az
egész Szövetség egyik kulcsfigurája. Mert lehet, hogy ők
voltak a Felkelés szíve és lelke, de Nera volt az, aki
mozgásban tartotta a testet.

Kase lassan odébb csúszott a ládán, aztán elfintorodott.

Várakozás. Mindig csak a várakozás. Még szorosabban
ölelte magához az adattábláját, bár egyelőre nem nézett
bele. Tudta, hamarosan úgyis muszáj lesz, úgyhogy amíg
csak lehetett, igyekezett elodázni a dolgot. A hangár nem
volt igazán üres – ugyanúgy, ahogy a kipakolt
ruhásszekrény sem az. Abban is mindig akad egy rakás
vállfa, no meg a ruhák emléke. Itt is volt egy sor
rakodógép, lebegő raklap, üres ládák – az egyiken épp ő ült
–, a padlón egymást keresztező üzemanyagtöltő csövek, a
falak mellett halomba rakott energiacellák,
szerelőkészletek, és készenléti üzemmódba kapcsolt
droidok, amik a gépek elektronikus álmát álmodták. A
droidoktól eltekintve azonban valóban egyedül volt.

Az indítóhangár hatvanhét fős személyzete az utolsó

szálig a hírközlőkre tapadva hallgatta az irányítóközpont
híreit. Ahogy az utolsó vadászgép is útnak indult, már
rohantak is, mert tudni akarták, hogy állnak a dolgok
odafönt. Hogy mi vár rájuk. Minden vadászt útnak
indítottak, amit csak lehetett. Jelen körülmények közt
amúgy sem igazán lett volna értelme bármit is idelent
tartani. Harminc gépet küldtek föl – huszonkét T–65B X-
szárnyút, és nyolc Koensayr BTL–A4 Y-szárnyút – a galaxis
történetének legnagyobb és legpusztítóbb fegyvere ellen.
Harminc gép egy olyan harci állomás ellen, ami akár egy
egész bolygót is képes volt megsemmisíteni.

Harminc gép a Birodalom ellen, ami, ha nem állítják meg,

minden olyan bolygót, ami nem engedelmeskedik a
parancsainak, ami tiltakozik az igazságtalanság,
zsarnokság és kizsákmányolás ellen, az Alderaan sorsára
juttat. És nem volt egy olyan ember a bázison, nem akadt
egy sem a harcba repülő pilóták közt, aki ne tudta volna,
miféle sors is ez. Nem volt olyan, aki ne lett volna vele
tisztában, mi forog itt és most kockán. Ha ma nem sikerül
megálljt parancsolni a Birodalomnak, akkor a Yavin–4 is
csak egy lesz a megsemmisített égitestek sorából.

Ma valami – így vagy úgy – véget ér. Mindössze hét

vadászgép maradt a hangárban: öt X-szárnyú, amik közül
kettőt a scarifi csata után kénytelenek voltak szétszedni
pótalkatrésznek, és három másik, amiket nem sikerült
időben annyira helyrehozni, hogy engedjék fölszállni.
Ugyanez volt a gond a magányosan árválkodó Y-szárnyúval
is, aminek a helyrepofozásához még legalább harminchat
óra kellett volna. Az U-szárnyú már teljesen más lapra
tartozott. Bár ez tökéletes állapotban volt, és nyilván
hasznát is vették volna a közelgő ütközetben, ehhez
egyszerűen nem találtak megfelelő legénységet.

A közelgő ütközetben… Felsisteregtek a plafonra szerelt

hangszórók, és a hangárt az irányítóközpont telemetriai
adatai, és a lassan kibontakozó ütközet hangzavara töltötte
be.

– Jelentkezést kérek! – Ez Vörös Vezér volt. Vörös Egyes.

Graven Dreis, 21 082 órányi aktív repülés, négyszeres ász,
huszonnégy igazolt győzelem. Az adatok automatikusan
bukkantak föl Kase tudatalattijából. Graven. Komoly,
őszinte, precíz. Az egyik legkonokabb ember, akivel Kase
valaha is találkozott. Hivatásos. Professzionális. Miután
először találkoztak, Nera majd egy hónapig szerelmes volt
a férfiba. Elsősorban azért, mert nem csupán szóba állni
volt hajlandó vele, de meg is hallgatta. Sőt arra is rászánta
az időt, hogy megpróbálja megismerni az igazi Nera Kase-t.

Hajlandó volt bemocskolni a kezét, és beállni a szerelők

közé. És nem érezte méltóságán alulinak, mint oly sok
pilóta. Fülig olajosan adogatta Kase-nek a szerszámokat, és
ahogy végeztek, csöndesen elmosolyodott, biccentett, és
már ment is. És ahogy közben végighúzta a vadászgép
oldalán a kezét – lassan, finoman, ahogy az ember a
szerelmét érinti meg… Kase kiszáradt szájjal figyelte, és
biztosra vette, hogy a férfiban nem is tudatosult a
mozdulat.

– Támadóállásba felkészülni! – A nő lelki szeme előtt

megjelenő X-szárnyúak vezérsíkjai szitakötőszárnyként
nyíltak szét. A pilóták egyszerre nyúltak a kapcsolótábla
felé, és egyszerre hajtották végre a manővert. Az impulzus
egyszerre száguldott végig a megfelelő áramkörökön, és
utasította a szárnyak aktuátorait és a hidraulikát, a
motivátor-csatornába áramló kenőfolyadékot…

És a vadászok jellegzetes szárnyai, amiről a nevüket is

kapták, szétnyíltak. A Scarif után akadt némi probléma a
Vörös Hetes hidraulikájával, Kase még jól emlékezett rá,
mikor a pilóta – Elyhek Rue, 3804 repült óra, ász, hat
igazolt győzelem – letette a gépet, és jelentette a
problémát. Rue jó pilóta volt. Nem egy nagymenő, de
igazán tehetséges. Durván bánt a keze alá adott gépekkel,
nem volt olyan összecsapás, amiből egyetlen karcolás
nélkül jött volna vissza. Kase már nem is számolta, hány
órát töltött az embereivel Rue gépének javításával és
újrakalibrálásával. Hogy amikor a pilóta ismét fölszáll,
lehetőség szerint minden hibátlanul működjön. Hallotta,
ahogy átvágtak a Halálcsillag mágneses mezején, aztán a
Vörös Kettes a rádiócsendet megszegve tett egy
megjegyzést az űrállomás méreteire. A Vörös Kettes Wedge
Antilles volt. 1598 repült óra, ász, kilenc igazolt győzelem.
Vörös Vezér persze azonnal rendre is utasította. Kase, aki
maga is emberekkel dolgozott, értette, hogy ennek nem
maga a rendreutasítás volt a lényege – Graven azonnal élt a
lehetőséggel, hogy a pilóta, sőt minden pilóta figyelmét
ismét a feladatra irányítsa.

Kase nem igazán tudta, hogy mit is gondoljon Vörös

Kettesről. Az életkora félrevezető volt – annak ellenére,
hogy milyen fiatal, máris az egyik legtapasztaltabb
pilótának számított a kötelékben. Antilles eredetileg
birodalmi pilóta volt, TIE-vadászon repült, katonai
akadémiára járt… Hogy mindezek előtt mit csinált, azt Kase
nem tudta. Azt viszont igen, hogy Vörös Kettes azon
kevesek közé tartozott a bázison, akik már A-szárnyúval is
repültek. Syndulla tábornok személyesen kezeskedett érte,
és bárki, aki már szolgált mellette, azt mondta, hogy a
fiatalember egy igazi zseni, ha vadászgépekről van szó. És
bármikor beszélt Kase-szel, mindig udvarias volt,
asszonyomnak nevezte, és a legutolsó szerelővel is
tisztelettudóan viselkedett. Annak ellenére is, hogy csupán
egy hajszál választotta el attól, hogy kétszeres ász legyen.
Kase majdnem sajnálta azokat a birodalmi pilótákat, akik
ma Wedge Antillesszel kell, hogy összemérjék a
képességeiket.
 Udvarias és csöndes. Bár néha épp az ilyenekre kell a
leginkább odafigyelni. Az egyetlen, akiről valóban nem
tudta, hogy mit is gondoljon, az új fiú, Luke Skywalker volt.
Vörös Ötös. Luke Skywalker. Ismeretlen pilóta. A scarifi
ütközet előtt a Vörös Ötös Pedrin Gaul volt. 952 repült óra,
egy igazolt győzelem. Suta, igyekvő férfi, nem több
kadétnál, aki a Scarifon esett el, a pajzsgenerátor elleni
támadás során. Mint oly sokan rajta kívül. Mint hozzá
hasonlóan oly sokan, akik ma fognak meghalni. Talán épp
most. Leugrott a ládáról, és ahogy a csizmatalpa a padlóra
ért, a csattanás végigvisszhangzott a hangáron. Itt már
nincs szükség rá. Akár ő is felsétálhat az irányítóközpontba.
A szomorúság hűséges kutyaként sompolygott mögötte.
Tudta, hogy hamarosan az ő ideje is eljön.

***

A pilóták ismerték az igazságot. Olyan férfiak és nők

voltak ők, akik a legkíméletlenebb szimulációk segítségével
csiszolták közel tökéletesre a képességeiket. Ezek során a
legapróbb figyelemelterelődés, a legparányibb hiba is
végzetes volt. A programok az életet szimulálták, és egy
légi összecsapásban vagy csillagközi ütközetben az első
hiba általában az utolsó is volt – sokszor a bajtársak
számára is. A pilóták minden alkalommal az életüket
kockáztatták, és az ezzel megváltott dicsőség igen drága és
roppant rövid életű volt. Mert a repülés olyan terhet rótt
testre, elmére egyaránt, amit a legzordabb, legviharvertebb
gyalogsági veterán sem igazán érthetett.

A folyamatos stressz, az állandó készültség, a másodperc

töredéke alatt meghozott döntések, a gyorsítás, lassítás,
természetes és mesterséges gravitáció váltakozása… Mikor
egy ütközet után feltárult a pilótafülke, minden verejték,
adrenalin és félelem bűzét árasztotta. Re-cirkulált levegő,
túlhevült fém alkatrészek jellegzetes szaga… mindez egy
apró dobozba zárva. A gyalogosok három dimenzióban
gondolkodtak, a pilóták viszont… ugyan mi értelme lett
volna a világűrben olyasmiről beszélni, hogy fönt és lent,
jobbra és balra? Egy olyan csatatéren, ahol nem léteznek
irányok, és ami pillanatról pillanatra változik? Ehhez
egyszerre ezernyi részletet kellett folyamatosan fejben
tartani, az egész csatatér térképét, felépítését, vektorokat,
egységek mozgását, sebességet, gyorsulást, és mindenre
egyetlen tizedmásodperc alatt kellett reagálni.

Már ha volt rá legalább ennyi idő. A pilótának tökéletesen

tisztában kellett lennie a gépe képességeivel. A saját
képességeivel. A bajtársaiéval. Az ellenségeiével. A pilóta
és a gépe egyetlen, szerves egységet kellett, hogy alkosson.
Az alakulatok nem egyénekből álltak, hanem egyetlen
sokfejű, együtt cselekvő organizmusként kellett, hogy
fellépjenek. Ezt sokan értették, de csak a pilóták – egyedül
a pilóták – ismerték az igazságot. Azt, hogy ők tényleg
sohasem repültek egyedül. Mert bármikor is szálltak föl,
egy kicsit mindig magukkal vitték a szerelőiket, a
repülésirányítóikat, a gépeik alkatrészeit tervező
mérnököket… mindenkit, akinek talán nem voltak szárnyai,
mint nekik, de aki a szívét-lelkét is beleadta, hogy a gép és
a pilóta élve, egy darabban juthasson föl – és ugyanígy is
jöjjön vissza. Az Egyes Bázison minden vadászgépért egy
öt- vagy hatfős szerelő-karbantartó csapat felelt, a gép és a
pilóta igényeitől függően. Ami logisztikailag azt jelentette,
hogy minden ilyen csapat dupla, sőt nemegyszer tripla
műszakban dolgozott.

Ott volt például az, amelyik Arany Kettes Y-szárnyúját

tartotta karban. Az Arany Kettes Dex Tiree volt, 3237 repült
órával, ász volt, öt igazolt győzelemmel. Csakhogy ugyanez
a szerelőalakulat gondoskodott Vörös Kilences – Nozzo
Naytaan, 1060 repült óra, három igazolt győzelem –
gépéről. És persze Vörös Tizenketteséről is, aki Puck Naeco
volt, a kétszeres ász, 5879 repült órával és tizenegy igazolt
győzelemmel. Az ilyen alakulatok nem csupán a gépeket
ismerték, hanem a pilótákat is, és ez mindkét irányba intim
ismeretséget feltételezett. Hajó, pilóta és a személyzet egy
egységet alkotott. És mikor odaveszett egy gép, vagy
meghalt egy pilóta, csak a szerelők maradtak. – És a gyász.
– Nera Kase ezt még sokkal nehezebben élte meg, mert
minden pilóta, minden vadászgép és minden szerelőcsapat
az ő felelőssége volt. Az asztro-droidok, a rakodógépek, az
üzemanyag-ellátás… mind az ő felelőssége volt. Ezek mind
az ő szerelői, gépei és pilótái voltak.

Nera Kase, a Vadászgép Nagyfőnök. Minden harcban

elesett pilóta emlékét örökre magával cipelte – ahogy a
felelősséget is. A szerelők szomorúságát is. A saját
gyászával egyetemben. Az ő kötelessége volt tartani
bennük a lelket, a lelkükre beszélni, megértetni velük, hogy
az önvád és a kétkedés csak még több pilóta életébe kerül
majd. Hogy értelmetlen újra meg újra feltenni a kérdést,
mit kellett volna másképp tenniük. Hogy tehettek-e volna
többet. Hogy kellett-e volna többet tenniük. És ami a
legrosszabb, mikor egyfolytában azon rágódtak, vajon mit
rontottak el.

Egy nem megfelelően meghúzott csavar, egy rosszul

visszaillesztett áramkör, egy elnézett visszacsatoló-kábel…
valami – bármi –, ami megmenthette volna a pilóta életét,
így azonban a vesztét okozta. Nera Kase csak a múlt héten
tizenkilenc pilótát és tizenöt hajót vesztett. Az egész a Kék
osztag eszement edaui támadásával kezdődött, amit Draven
tábornok rendelt el. Hét X-szárnyú és két Y-szárnyú. Kettő
sohasem tért vissza. És alig harminchat órával később a
felkelők megütköztek a birodalmiakkal a Scarif fölött. A
Kék Kötelék két vadásza sohasem jutott át a bolygót védő
energiapajzson. Két másikkal a tengerpart fölött végeztek.
Az egyikük Antoc Merrick tábornok volt, és ez esetben az
sem számított, hogy négyszeres ász, huszonnégy igazolt
győzelme volt, és 22 542 órát repült. Tizenegy másik
géppel végeztek TIE-vadászok, a légelhárítás, vagy minden
pilóta legnagyobb ellensége – a balszerencse. Tizenöt hajó,
tizenkilenc pilóta – és a személyzet.

Egyetlen hét alatt. Nera Kase emberei közül mindenki

vesztett már el valakit. Olyan szerelőcsapat is volt, amelyik
több pilótáját gyászolta. Ő viszont mindannyiukat.

***

Az irányítóközpontban olyan csend volt, mint egy

halottasházban. Kase halk léptekkel besétált, és az egyik
sarokba húzódott, ahonnan szemmel tudta tartani a taktikai
monitorokat. Három szerelőcsapatából már itt voltak a
vezetők – Benis, Ohley és Wuz –, és amint észrevették,
néma biccentéssel üdvözölték. Rajtuk kívül senki más nem
figyelt föl rá. Mindenki lélegzet-visszafojtva hallgatta a
pilóták üzeneteit, és a központi taktikai konzol mellől maga
Dodonna tábornok és Leia Organa hercegnő követték
figyelemmel az eseményeket. Kase az adattáblájára
pillantott.

Ha a gépek, pilóták és a szerelőbrigádok voltak az élete

középpontja, akkor ez a kézi számítógép volt ennek a
középpontnak a középpontjában. Ezen tartott minden
lényeges információt, kimutatást, rakományjegyzéket
lőszerről, alkatrészekről, energiacellákról, a személyzet
teljes munkabeosztását, és megjegyzéseket arról, hogy
kinek mi a specialitása, erőssége és gyenge pontja.

Az Y-szárnyú hajtóművei nem működnek maximális

hatékonysággal? Akkor erre Darton Baileyt kell ráállítani, ő
percek alatt gatyába rázza! Az U-szárnyún beragadt a
lézer-sorozatvető? Adjon valaki Benisnek egy hidraulikus
kulcsot, és ha mégsem sikerülne elsőre helyrepofozni,
hagyni kell, hogy addig csépelje a kulcs boldogabbik
végével a makrancos fegyvert, amíg az meg nem adja
magát, és ismét működni nem kezd! Mi több, még egy
mérettáblázata is volt, repülős ruhákról és sisakokról, arra
az esetre, ha valami elveszne vagy elkeveredne. A pilótáit
ugyanígy ismerte. Kase lélegzet-visszafojtva figyelte az
odakint dúló csatát. A Vörös és Arany osztag mindent
megtett, hogy mihamarabb meggyengítse a Halálcsillag
védelmét. A nő szeme a monitoron mozgó ikonokra és
vektorokra tapadt. Neki ezek mind gépek és pilóták voltak.

Arany Vezér. Jon „Dutch” Vander. Négyszeres ász,

huszonkét igazolt győzelem, 19 997 repült óra. Akivel épp
beszélt, az Arany Ötös volt. Davish „Pops” Krail, 7603
repült óra, ász, hét igazolt győzelemmel. Az egyenlítői árok
felé száguldottak. A többi vadászgép mindent megtett, hogy
elterelje róluk a figyelmet, időt és lehetőséget biztosítva a
támadáshoz. Aztán Arany Hetes – Gazdo Woolcob, négy
győzelem és 4816 repült óra – egyszer csak eltűnt a
monitorról. Elhárító tűz – gondolta Kase, és elszorult a
szíve. Fogta az adattábláját, és a pilóta neve mellé tett egy
gyors megjegyzést: elhárító tűz. A Vörös osztag a felszíni
lövegeket támadta, és próbálta megtisztítani az utat az
Arany osztag számára. Vörös Hármas – Biggs Darklighter,
háromszoros ász, tizenhat igazolt győzelem, 5874 repült
óra – épp rárepült valakire, miközben Vörös Hatos – Jek
„Tono” Porkins, dupla ász, tizennégy igazolt győzelem, 10
499 repült órával a háta mögött – épp azt kezdte
magyarázni, hogy…

– Van egy kis bökkenő!

– Mi az? – kiabálta Vörös Kettes.

 – Most már semmi! – Kase a félhomály ellenére is látta,
hogy Wuz elsápad. A Vörös Hatos az ő egyik gépe volt.
Porkins csak nemrégiben érkezett az Egyes Bázisra, hogy
átvegye Wes Janson – 9869 repült óra, ász, nyolc igazolt
győzelem – helyét. Már Janson is jelezte, hogy valami nincs
rendben az X-szárnyú elektronikájával, különös tekintettel
az asztro-droid és a vadászgép szenzorai közötti
interfészre. Wuz és csapata milliméterről milliméterre
átnézték a gépet, és letették a nagy-esküt, hogy minden
rendben van.

– Mi a baj? – kiáltotta Vörös Kettes.

– Mondom, hogy most már semmi! – Aztán csak egy apró

villanás látszott a monitoron, ahogy Porkins gépe eltűnt.
Utolsó ordítását azonban még így is hallották. Wuz
megsemmisülten nézett Kase-re. A nő fogta az adattábláját,
és a Vörös Hatos mellé is tett egy megjegyzést: műszaki
hiba?

Mikor felnézett, Wuz már nem volt a teremben. Aztán a

Birodalom a saját vadászgépeit is harcba küldte.

***

A Halálcsillag elleni támadás tizenhét és fél percig

tartott. Kase szótlanul pipálta ki a neveket az adattábláján,
és mindegyik mellé tett egy-egy megjegyzést. Ahol nem volt
biztos a halál okában, oda kérdőjelet biggyesztett.
Igyekezett a munkájára összpontosítani, hogy elterelje a
figyelmét. Ezek itt most csak rideg adatok. Az adatok
mögötti embereket és gépeket majd holnap siratja meg. Ha
lesz még holnap.

TIE. – Elhárító tűz. – TIE. – TIE. – TIE. – Elhárító tűz?

 TIE. – TIE. – Elhárító tűz. – TIE? – TIE. – TIE. – Elhárító
tűz.

TIE. – TIE. – TIE. – TIE. – TIE. – TIE. – TIE. – TIE. – TIE.

– Vörös Vezér, fölötted vagyunk – mondta Vörös Ötös. –

Válts irányt, nulla egész nulla öt. Fedezünk! – Kase egy
pillanatra fölnézett.

– Maradjatok! – rendelkezett Vörös Vezér. – Csak az egyik

hajtóművem ment ki. Készüljetek fel a támadásra! – Graven
Dreis. Kase-nek sohasem volt mersze elmondani neki,
miként is érez iránta. Nem mondott és nem is tett semmit.
Mert ő mindig ilyen professzionális volt. Ahogyan a férfi is.
Graven ordítása az egész termet betöltötte. – TIE.

***

Négy hajó maradt. Összesen négy. Arany Hármas – Evaan

Verlaine, 3637 repült óra, négy igazolt győzelem –, Vörös
Kettes, Vörös Hármas és Ötös. Arany Hármas megpróbálta
más oldalról megközelíteni a célterületet, de az Y-szárnyúja
messze nem volt elég gyors hozzá. Tette hát, amit tehetett –
próbált életben maradni, és lehetőség szerint minél több
célpontot kiiktatni.

Aztán Vörös Kettes kapott találatot, és Kase már készült

az újabb adat felvitelére, mikor Vörös Ötös arra utasította a
sérült gépet, hogy vonuljon vissza. A szomorúság szinte
sütött Wedge Antilles hangjából, de tette, amire utasították.
Kase-t meglepte kissé, hogy a TIE-vadászok futni hagyták a
felkelő gépét, és engedték, hogy Wedge Arany Hármas
segítségére siessen.

A Halálcsillag lőtávolon belül ért. Kase ismét az

adatolvasójára pillantott. Vörös Hármas is eltűnt a
monitorról. Vörös Hármas. Biggs Darklighter – TIE. A Vörös
Ötös valahogy még mindig egy darabban volt. Korábban
kapott már egy találatot, és bár akkor az asztro-droidja
időlegesen áthidalta a problémát, egyértelmű volt, hogy a
toldozott-foltozott rész már nem tart ki sokáig. Kase szinte
látta maga előtt, ahogy a fiatalember próbálja irányítása
alatt tartani az X-szárnyút. Még abban sem volt biztos, hogy
ez a Luke Skywalker valaha is repült ilyen – vagy legalább
ehhez hasonló – gépen. Vajon sérült bal oldali
stabilizátorral hogyan fogja tudni megfelelő szögben tartani
a vadászt, hogy kilője a protontorpedóit, aztán
kiemelkedjen az árokból, és lerázza az üldözőit?

– Kikapcsolt a komputer – mondta valaki. – Luke, te

kapcsoltad ki? Mi a baj?

Kase idegesen rándult össze. A Vörös Ötös gépét Benis és

az emberei nézték át. Ha a támadás most valami ostoba
technikai malőr miatt hiúsul meg…

– Semmi – felelte a Vörös Ötös. – Nincs semmi baj! –

Mikor Kase bejött, az irányítóközpontban olyan csönd volt,
mint egy halottasházban, és azóta ez a csönd csak tovább
sűrűsödött. Senki sem mert mozdulni, mintha egyetlen
hirtelen mozdulat vagy éles hang is megzavarhatná
Skywalkert a célzásban. Az étert sztatikus zörej töltötte be,
aztán Skywalker elkínzott kiáltása:

– Kilőtték Artut! – Az asztrodroidja. Kase az adattáblájára

pillantott. Vörös Ötös – Skywalker.

Most már tényleg semmi értelmét nem látta az ilyen

adatgyűjtésnek. Egyértelmű volt, hogy vesztettek, és a
Halálcsillag pár percen belül ízzé-porrá zúzza ezt a holdat.
És vele együtt a dzsungelt, a templomot, hajókat és
pilótákat, nyilvántartásokkal teli adattáblákat, mindent és
mindenkit. Az egész felkelés megszűnik létezni. A
Birodalom azonban… a Birodalom tovább létezik majd.
Hirtelen egy harsány hang töltötte be az étert:

– Gyerünk, öcsi! Célozd meg, aztán pucoljunk! – Kase

látta a taktikai konzolon megjelenő kiírást. Torpedók kilőve.
Senki még csak levegőt sem mert venni. Aztán a
Halálcsillag minden képernyőről és konzolról eltűnt. A
taktikai monitoron, ahol eddig csak HARCI ÁLLOMÁS
feliratként szerepelt, most egyik pillanatról a másikra az is
eltűnt. Eltűnt! Valaki mondott valamit, de senki sem értette,
mert mindenki egyszerre kezdett elbeszélni és rikoltozni,
nevetni, üvölteni, sírni, énekelni, kiabálni, ölelkezni, fel-le
ugrálni örömében. Egy pillanat alatt átszakadtak a gátak,
és mind próbáltak megszabadulni az eddig felgyülemlett
feszültségtől. Kase látta, hogy a hercegnő az üvegezett
mennyezet felé pillant, mond valamit, és futásnak ered.
Dodonna tábornok azonnal követte, és aztán már csak úgy
özönlöttek az emberek az indítóhangár felé.

Benis és Ohley az ajtóban várták be Kase-t.

– Menjenek csak! – biccentett az apró termetű nő. – Majd

utolérem önöket.

Amazok máris futólépésben eredtek a többiek nyomába.

Kase egyedül maradt. Egy darabig mozdulatlanul állt a
küszöbön, és görcsösen magához szorította az adattábláját.
Aztán kikapcsolta, és óvatosan a legközelebbi konzolra
helyezte. Tett egy bizonytalan lépést, aztán még egyet… és
összecsuklott. A kezébe temette az arcát, és sírva fakadt. A
bánat végül csak utolérte.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Alexander Freed
Tartalékterv
Hamarosan – egy nap sem kell hozzá – a Yavin negyedik
holdja fölött ütközetet vívnak. ütött-kopott X-szárnyúak
kelnek útra a hold dzsungeléből, és ahogy elhagyják a
légkört, a burkolatukra tapadt, megfagyott levegő
jégkristályokká porlad. Egyik kötelék a másik után száguld
majd a közeledő űrállomás felé, melyet egy gonosz
öregember rémálmaiban látott rettentő fegyverrel szereltek
föl. Az X-szárnyúak pilótái – csupa fiatal, becsvágyó, jószívű
fiatal, akik máris kénytelenek voltak vért ontani –, meg
fogják kísérelni, hogy elérjék a harci állomás gyenge
pontját, és felrobbantsák a reaktormagját. Még akkor is, ha
a sebtében összeállított támadási terv számos sebből
vérzett, és félő volt, sokan nem térnek majd vissza erről a
küldetésről.

Egyik vadászgép a másik után vész majd oda, a harci

állomás megközelíti a holdat, és ahogy működésbe hozza
pusztító lövegét, minden életet felperzsel a felszínen. A
felkelők főhadiszállásának otthont adó ősi templomot is. A
templomban rejtőző felkelőket is. Minden élőt. Mon
Mothma nem ilyen jövőt képzelt, de sajnos e percben ezt
tűnt a legvalószínűbbnek.

– Felülbírálhatnám a döntését – mondta, miközben egy

páncélkazettába pakolta az asztalán halomban álló
adatolvasókat és adatkristályokat. Mindegyiken
életbevágóan fontos információk sorakoztak: lehallgatások
átiratai, kódolt biztonsági frekvenciák, titkos búvóhelyek
koordinátái, lopott birodalmi dokumentumok. Húsz
esztendő munkája, ami elfér egy nagyobbacska dobozban.
 – És mégis mi okból? Még ha jól mennek is a dolgok,
akkor sem tud segíteni rajtunk. Ki kell ürítenünk az egész
bázist – kocogtatta meg a nő irodájának ajtófélfáját Jan
Dodonna. – És ha nem mennek jól… – Kelletlenül húzta el a
száját, mielőtt folytatta volna:

– Akkor már nem csupán a felkelés vezetője lesz, hanem…

ön lesz az egyetlen, aki megmarad közülünk. – Mon arca
meg sem rándult – még a szenátusi évei során megtanulta
magára ölteni azt a fajta szenvtelen arcot, amiről semmiféle
érzelmet nem lehetett leolvasni. Azonban mikor lezárta a
kazettát, a mozdulat egy kicsit túl hevesre sikeredett. A
csattanás egy darabig még ott visszhangzott a szobában.

– Amint a hercegnő megérkezik, azt akarom, hogy a bázis

minden droidja azokat a tervrajzokat elemezze, amiket
magával hoz! – jelentette ki. – Ha követik, ami szinte biztos,
akkor nem sok időnk lesz, mielőtt a birodalmiak is
ideérnek. – Közben azon morfondírozott, vajon erről most
beszél először, vagy már parancsba is adta. Három napja
szemhunyásnyit sem aludt, és a szándék és valóság közti
határ egyre inkább elmosódni látszott. Átnyomakodott Jan
mellett, aki azonnal a nyomába szegődött, le az ősrégi
lépcsőkön, egyenesen a hangárszintre, és ki a dzsungel
fölött szemerkélő esőbe. Menet közben Cianne is
csatlakozott hozzájuk, vállán a Mon holmijával teletömött
táskákkal.

– Ruha és fegyver – magyarázta. – Pár emlékkel

egyetemben.

Cianne már akkor is Mon Mothma szolgálatában állt,

mikor a felkelés vezetője még csak szenátor volt, és nem
vetült rá az árulás árnyéka. Mióta a nő elmenekült a
Birodalomból, és hivatalosan is a felkelés élére állt, szinte
egy percre sem tágított mellőle. Valószínűleg a mai napi
teendők közé már az evakuációt is felvette – futott át Mon
agyán.

– Beszéltem a kommunikációs csapattal – folytatta

Cianne, miközben kisétáltak a nedves betonrámpára. –
Kilencven percenként hívjuk majd az Egyes Bázist új
hírekért.

– Kockázatos – csóválta meg a fejét Jan. – A birodalmiak

feltehetően megpróbálják zavarni a frekvenciánkat, vagy
ami még rosszabb, ennek segítségével igyekeznek majd
megtalálni bennünket. Úgyhogy nem célszerű folyamatos
kapcsolatban maradni.

Aztán ahogy odaértek Mon Mothma kopott, szürke

páncélzatú hajójához, Jan is elhallgatott.

– Tegye, amit kell, parancsnok! – mondta halkan a nő.

Dodonna gyors mozdulattal tisztelgett. Az ujjai közt
vízcseppek szivárogtak át. Mon nem emlékezett rá, hogy
korábban valaha is látta volna tisztelegni a férfit. Olyan
volt, mintha örökre búcsút intettek volna egymásnak.

– Kérem, adja át az üdvözletem a hercegnőnek, mikor

megérkezik!– mondta Mon. Legszívesebben hozzátette
volna, hogy a részvétét is. Jól ismerte Bail Organát, Leia
apját, és máris hiányzott neki. De tudta, a gyászt most egy
darabig kénytelen lesz elzárni a lelke egy csöndes, sötét
zugába. Szorosan magához ölelte a kazettát, és felsietett a
hajó rámpáján. Cianne követte, és azonnal le is zárta a
fedélzeti nyílást. A pilóta kurta biccentéssel üdvözölte őket,
és máris beizzította a hajtóműveket. A hajó a magasba
emelkedett, magára hagyva a felkelőket, hogy Mon
Mothma nélkül vívják meg reménytelennek tűnő harcukat
az ellenséggel. Vajon Jan megértette, mit is jelent a tegye,
amit kell? Hozzá hasonlóan Dodonna is egyszerre volt
idealista és gyakorlatias, úgyhogy nagyon is valószínű, hogy
megértette. És ettől Mon Mothma úgy érezte, menten
megszakad a szíve.

***

Hamarosan – egy nap sem kell hozzá – a Yavin–4

megsemmisítése megroppantja majd a galaxis felkelőinek
gerincét. Mon megpróbál kapcsolatba lépni a megmaradt
ellenálló sejtekkel, és megkísérel valamiféle egységes
stratégiát kidolgozni, de félő, hogy a hamarosan beköszöntő
káoszban erre nem sok esélye lesz. A hajója
csillagrendszerről csillagrendszerre jár majd, mindig egy
lépéssel az üldözői előtt, ő közben álló nap kódolt
üzenetekre vadászik az éterben, és bénultan figyeli, ahogy
két évtized munkája pillanatok alatt semmivé foszlik.

A szétszóródott felkelők civilek közt keresnek majd

menedéket, de szinte biztosra vette, hogy sehol sem várják
majd őket tárt karokkal. Az Alderaan – egy békés,
köztiszteletben álló világ, milliárdok otthona – pusztulása a
Birodalom legtöbb polgárát óva inti majd, hogy bármiféle
sorsközösséget érezzen vagy vállaljon a felkelőkkel. Mert
más dolog az embernek a saját életét kockára tenni, és
megint más az egész szülővilágát veszélybe sodorni.
Rohamosztagosok fogják vérbe fojtani azt, ami a felkelésből
maradt, és üldözik a túlélőket, ha kell, a legmagasabb
hegyek csúcsáig, a legviharosabb tengerek mélyére, és a
legelhagyatottabb aszteroidamezők szívébe.

Egy napon a Birodalom katonái Mon Mothmát és Cianne-t

is meglelik majd, ahogy a hajójukkal egy fekete lyuk
sugárövében rejtőznek. A hajó hajtóművei addigra már rég
felmondják a szolgálatot, és üzemanyaguk sem marad egy
csepp sem. Energia nélkül az érzékelőik sem működnek,
nem is látják hát a feléjük közeledő TIE-vadászokat. Egy
évtizeden belül a felkelésnek még az emlékét is kitörlik a
történelem lapjairól, és a galaxis lakóinak emlékezetéből.
És annak is eljön majd a napja, mikor maguk a Birodalom
cenzorai is elfelejtik, hogy valaha is létezett olyan, hogy
felkelés.

***

– Négy, legfeljebb öt olyan biztonságos rejtekhely van

elérhető távolságon belül, ahol meghúzhatnánk magunkat.
És két lakható bolygó, amik nem szerepelnek a birodalmi
hajózási térképeken, bár ezeken gyakorlatilag semmiféle
infrastruktúra nem található. A mozgó csapatok még nem
tudták újrarendezni soraikat, így rájuk nem számíthatunk…
– Mon egyre messzebbről hallotta Cianne hangját, és
pillanatnyilag csak a székén végighullámzó vibrálásra volt
képes figyelni.

A hiper-űrben jártak, az ablakokon túl csupán végtelen

kék örvénylés látszott. A tényekkel sajnos ő maga is
tisztában volt, és bár nem minden részletet tartott fejben,
ha volt valaki, aki tökéletesen ismerte a felkelés erősségeit
és gyengéit, az ő volt. Úgy számolta, hogy a hercegnő most
már bármelyik percben megérkezhet a Yavin–4-re.

– Nem akarok valami félreeső bolygón vagy eldugott

zugban bujkálni! – rázta meg a fejét. – Sem a mély-űrben.
Ha sikerül is életben maradnunk, teljes elszigeteltségben
nem sok hasznára lennénk a felkelésnek. – Cianne a
szenátor biztonságát tekintette a legfontosabbnak, azonban
azzal is tisztában volt, mi az a pont, amin túl már nem
érdemes Mon Mothmával vitatkozni.

– Rendben – adta be végül a derekát. – Esetleg

megpróbálhatunk kapcsolatba lépni a szárazföldi
csapatokkal a Külső Gyűrűben. Némileg kockázatos lesz,
de… kezdetnek megteszi.

Igen. Kezdetnek megteszi. Mert ez az is lesz. Egy új

kezdet. A kimerültség lassan maga alá gyűrte a szenátort,
de még félálomban sem engedte ki a kezei közül a
fémkazettát. Húsz év munkája. Még ma is tisztán
emlékezett a napra, mikor először találkozott Bail
Organával és a többiekkel. Szinte még gyerek volt, és mint
ilyen, megingathatatlanul hitt a saját képességeiben és
tapasztalatában. Úgy képzelte, elég lesz néhány hónap,
hogy megbuktassák a Birodalmat.

Ki gondolt volna akkoriban évtizedekre?

– Nem akarom, hogy a Külső Gyűrűbe menjünk! –

dünnyögte álomittasan, aztán valamivel hangosabban
megismételte. Olyan hangosan, hogy a pilóta is hallja, és
akkor se vegye a peremvidék felé az irányt, ha ő elaludna,
és Cianne esetleg erre utasítaná. – A Coruscantra megyünk
– tette hozzá halkan. A galaxis és a Birodalom szívébe. A
pilóta halk szitkot morzsolt el a fogai közt, Cianne pedig
máris lázasan törte a fejét, hogy próbálja értelemmel
felruházni a döntést.

– A szenátus – mondta végül. – Még akkor is, ha

feloszlatták, az egykori szenátoroknak maradt némi
hatalmuk és befolyásuk. És főleg az Alderaannal történtek
után várható, hogy egy emberként állnak ki ön mellett.

– Meglehet – bólintott Mon, de semmi egyebet nem tett

hozzá. Mert bár megtanult ügyesen hazudni, soha nem
tette szívesen.

***
 Egy másik lehetséges jövőben a felkelés nem csupán
túlélte az Alderaan és a Yavin–4 pusztulását, de még
erősebb is lett általa. Ahogy a Birodalom szörnyű tettei
nyilvánosságra kerültek, Mon Mothma és a feloszlatott
szenátus utolsó, kétségbeesett erőfeszítéseinek hála, már
az Egyes Bázis megsemmisítése sem volt képes kioltani a
felkelés lángját. Az elszigetelt elégedetlenkedő csoportok
összefogtak, az engedetlenségből lázadás, abból pedig az
egész galaxison végigsöprő forradalom lett. Olyan, amihez
fogható még soha nem volt.Olyan, ami egyszerre ezer
világon robbant ki.

Aztán a Birodalom háborús gépezete is mozgásba lendült.

Minden olyan világot megsemmisítettek, ami dacolni mert a
császár akaratával. A bolygórombolót nem csupán
elrettentésre használták, hanem a totális terror
eszközeként. A császár és holdudvara minden képzeletet
felülmúlón kegyetlennek bizonyult. Egyik világ a másik
után égett porrá és robbant darabokra. A Mon Cala
feneketlen óceánjai felforrtak, a Menthusa töviserdői
hamuvá égtek. Denon ősi városai mindörökre eltűntek a
föld színéről. Tíz, száz, ezer világ égett porrá, és lassan az
egész világegyetem lángokban állt. A Birodalom azonban
bármilyen árat hajlandó volt megfizetni a fennmaradásáért.

Végül Mon Mothma is feladta. Azt még képes volt

feldolgozni, hogy fiatalokat kellett öngyilkos küldetésekre
küldenie, de hogy egész világokat pusztítottak el miatta, és
az ügy miatt, amiben hitt… nem, ez már neki is sok volt.
Sajnos – vagy szerencsére – Mon Mothma nem látta előre a
jövőt. Egykor ismert olyanokat, akik képesek voltak rá, de
mára már egy sem élt közülük.

***
 – Nincs hír a bázisról, szenátor – mondta Cianne,
miközben ételt pakolt egy tálcára. Párolt babot, kenyeret,
és egy csésze gőzölgő cafot, amiről Mon meg sem merte
kérdezni, vajon honnan szerezhette. – Kilencven percen
belül azért ismét megpróbálunk kapcsolatba lépni velük –
vonta meg a vállát Cianne. – Lehet, hogy minden rendben
van, egyszerűen csak Harge közkatona még mindig nem
sajátította el a hírközlő berendezések használatát.

– Harge? – vonta föl a szemöldökét Mon. – Mi van

Lentrával?

– A Scarifra ment – magyarázta Cianne, és épp csak azt

nem tette hozzá, hogy nem jött vissza.

A szenátor gyomra már az étel gondolatától kavarogni

kezdett. Komótosan uzsonnázni, miközben mások talán épp
ezekben a percekben vívják a maguk élet-halál harcát? Az ő
testén egyetlen sebhely, egyetlen forradás sem
éktelenkedett. Senki sem mondhatta volna, hogy valaha is
szenvedett a felkelésért, pedig csak arról volt szó, hogy a
sebek, amiket kapott, nem véreztek. Bár a maguk módján
épp olyan fájdalmasak – sőt alkalomadtán ugyanolyan
halálosak – lehettek.

Tudta, hogy ennie kell, de így is nehezére esett legyűrni

az ételt.

– Nem szégyen a gyász – mondta Mon halkan. – És talán

most lenne itt az ideje megejteni, mert félek, jó darabig
nem lesz rá módunk. – Cianne fáradtan kocogtatta meg a
bal halántékát.

– Biomechanikus szabályozó implantátum. Ezek tartják

kordában a stressz közben felszabaduló hormonokat.
Amúgy pedig… a legtöbben… az emberek, akiket ismerek,
jobbára a Yavin–4-en vannak. És úgy gondolom, talán kicsit
korai lenne még elsiratni őket.

Talán már nem – mondta volna szíve szerint a szenátor,

mégsem tette. Felesleges is lett volna, Cianne ugyanúgy
tisztában volt a tényekkel, mint ő. Ennek ellenére jólesett
hallania, hogy a kísérője még remél. Ez valahogy Bailre
emlékeztette. Félálomban szinte látta maga előtt a férfit,
akitől most szívesen megkérdezte volna, hogy milyen is
volt… Fájdalmas volt, mikor az Alderaan megsemmisült?
Tudta, hogy mi történik? Gondolja, hogy veszíteni fogunk?
Végül nagy nehezen sikerült legyűrnie az étel felét, és
többszöri erélyes felszólításra Cianne-t is sikerült rávennie,
hogy egyen valamit. A kísérője jóval nagyobb elánnal állt
neki a maradéknak.

– Meg kellett volna várnunk a hercegnőt! – mondta Mon

komoran. – Őt is ki kellett volna menekítenünk.

– Szerintem nem jött volna – rázta meg a fejét Cianne. –

És ha bevárjuk, lehet, hogy nekünk sem maradt volna már
időnk kijutni.

– Tartozom az apjának – ingatta a fejét a szenátor.

– Organa szenátor tartozik önnek. Ahogyan a hercegnő is.

És most törleszti az adósságát.

Mon már korábban is hallotta ezeket az érveket. Ezekkel

mindent sikerül egyszerű, logikus elemekké redukálni. Így
már majdnem megbocsátható volt milliók halála, vagy egy
bolygó elpusztítása. Majdnem. Mon Mothma ennek ellenére
azt kívánta, bár lett volna idejük bevárni és kimenekíteni
Leia hercegnőt. A lány még olyan fiatal volt, tele reménnyel
és álmokkal… Már így is épp elég vén, gonosz és ravasz
politikus gubbaszt a maga szőtte hálóban, és próbálja
kedve szerint formálni a galaxis sorsát. Miért ne érdemelné
meg az életet egy fiatalabb és idealistább is?!

***

Egy másik lehetséges jövőben Mon Mothma hófehér

ruhában sétált végig a császári palota fekete járólapokkal
borított folyosóin, nyomában fél tucat vörös páncélos
testőrrel. Ellenállhatott volna, bánthatták volna, de erre
feltehetően semmi szükség nem volt. Végtére is nem
fogolyként érkezett, hanem saját szabad akaratából. A
császár a tróntermében fogadta. Nem azért, hogy
megkínozza és kivallassa – bár számos olyan szóbeszéd
járta, hogy egyes kínvallatásokon személyesen is részt vett
–, hanem, hogy éreztethesse vele a győzelmét.

– Mothma szenátor! – mosolygott rá a ráncosra aszott

öregember. – Úgy örülök, hogy végre ismét találkozunk! – A
nő pedig tudta, hogy örökkön örökké a gonosz,
megkeseredett vénember foglya marad. A Felkelők
Szövetsége, melyet holtak csontjaira épített, megszűnt
létezni. Az Alderaan pusztulása, a yavini csatavesztés, és
az, hogy a vezetője is letette a fegyvert, olyan súlyos
csapásokat mért a felkelésre, melyből az soha többé nem
volt képes magához térni.

Nem is volt szükség többé a Halálcsillag szörnyű erejére.

Voltak ugyan tisztogató akciók, de más bolygókat már nem
kellett megsemmisíteni. De miért is kellett volna, ha
egyszer a császár már mindent megszerzett, amire csak
vágyott? A megaláztatás lett Mon Mothma osztályrésze.
Utasították, hogy nyilvánosság előtt ismerje be bűneit, és
fordítson hátat az ügynek, melyre az életét tette föl. Ő
pedig megtette. Ahhoz elég jól ismerte a császárt, hogy
tudja, amíg hasznot remélhet, nem fogja kivégeztetni. Ha
megöletné, csak mártírt csinálna belőle, így viszont
bármikor véres kardként mutathatta föl. Ha kellett,
fenyegetésként, ha kellett, a Birodalom megbocsátó
hatalmának élő bizonyítékaként. Idővel persze
megfeledkeztek róla. Idővel mindenkiről megfeledkeznek. A
hibáiról és az arroganciájáról is. Sőt még arról is, hogy
miféle szerepe volt az események láncolatában, mely végül
az Alderaan megsemmisítéséhez vezetett.

Ekkor akár újra elkezdhetett volna konspirálni, de

mégsem tette. Hisz mi jogon is tette volna? Mi jogosította
volna föl, hogy újfent megpróbáljon életre hívni egy
felkelést, ha már egyet elárult és cserben hagyott? Ebben a
lehetséges jövőben sötétség vette körül, és csak abban
bízhatott, hogy egyszer talán majd lesz valaki, aki megleli a
válaszokat, amiket neki nem sikerült.

***

Az adattáblát a térdei közé szorított fémkazettára tette,

írás üzemmódba kapcsolta, és bőszen munkához látott. Be
kell fejeznie a beszédét, mielőtt megérkeznének a
Coruscantra. De nem is az idő sürgetése volt az elsődleges
ok, hanem mert… Hanem, mert gyónni akart. Hogy
beszámoljon cselekedeteiről, a jóról, amit tett, és az ezernyi
szörnyűségről, ami ebből született. Nem ez volt a legjobban
sikerült beszéde, és tisztában volt vele, hogy már nem is
nagyon lesz ideje finomítani rajta. Vagy lehetősége odaadni
valakinek átolvasásra. Cianne volt az egyetlen, aki szóba
jöhetett volna, de Mon nem akarta, hogy legrégibb
munkatársa idejekorán megtudja az igazságot.

Belesett a pilótafülkébe, ahol Cianne és a pilóta a

műszerfal fölött görnyedtek. Amikor látta, hogy egyikük
sem figyel rá, csöndben kinyitotta a fémkazettát, és a
tartalmát az ülés alatti apró tárolóba tette. Majd, miután ő
már nem lesz… majd akkor bukkannak rá a Felkelők
Szövetségének titkaira. És az, hogy akkor hogyan
döntenek, és miképp használják föl… az már legyen az
utókor gondja. Leia hercegnőhöz hasonlóan ők is épp elég
fiatalok, hogy maguk dönthessenek a jövőjükről. Arról,
miféle felkelésben is szeretnének részt venni. Mon már
eljátszotta a jogát, hogy helyettük döntsön. Az újak, a
fiatalok… ők talán ügyesebbek és bölcsebbek lesznek majd.

Hacsak nem… – Nem! Nincs már idő álmodozni! Hisz én

magam mondtam Jannak, hogy tegye, amit kell! És ez rám
ugyanúgy vonatkozik. Volt még némi ideje, hogy
meggondolja magát, és megpróbáljon valami más
megoldást találni, de… nem fűzött hozzá vérmes
reményeket. Aztán nevetésre kapta föl a fejét, és Cianne
viharzott be az utastérbe.

– Most kaptunk hírt az Egyes Bázisról!– kiabálta lelkesen,

és a szemeiben könnyek csillogtak.

– És? – kérdezte Mon bizonytalanul.

– Elpusztították a Halálcsillagot! Győztünk!

***

A közeli jövőben Mon Mothma és a felkelés életben

maradt vezetői ismét találkoznak majd, és elképesztő
győzelmüket követően ezer meg ezer üzenettel bombázzák
a galaxis lakóit. Olyanokat, akik már belefáradtak a
konfliktusba. Akiket már teljesen kivéreztetett a Birodalom.
Olyan világokon élőket, ahol eddig még csak nem is
hallottak a demokráciáról. Mon Mothma nem akart beszélni
a tartaléktervéről, soha, senkinek. Újra meg újra
összecsapnak majd a Birodalommal, míg az erőegyensúly
lassacskán a felkelők felé tolódik el. A császár harci
állomásának pusztulása csak tovább szítja a háború
lángjait, de ezeket Mon Mothma mindig biztonságos
távolságból fogja figyelni. Egy ősi templom romjai közül,
egy jég- és hóborította világ fagyott kérge alól, miközben
egyetlen biccentéssel, egyetlen tollvonással, egyetlen
ujjmozdulattal seregeket küld háborúba, és fiatalokat a
halálba. Ha a szükség és a stratégiai előny ezt kívánja.
Tudta, hogy egy napon eljön még a győzelem, bár a
második Halálcsillagról szóló hírek miatt úgy tűnt, erre
még éveket kell várni. De Mon Mothma ismét hitt abban,
hogy győzhetnek.

Ahogy megfordult a hajója, hogy hazaröpítse, a hamvaiból

feltámadt remény rettentő súllyal nehezedett rá,
elhomályosítva a látását, kiszorítva a tüdejéből a levegőt.
Annyi erő azért még maradt benne, hogy törölje a
megadásra felszólító üzenetet. Arra azonban, amiről szó
volt benne… a béke végtelen egyszerűségére továbbra is
vágyott. Újabb sebet kapott, és bár ez sem vérzett, tudta,
ez soha nem fog tökéletesen behegedni. Egy ember hitét
szétzúzni, elorozni tőle a reményt… ez volt a Birodalom
legiszonyúbb fegyvere. Olyan, ami még a Halálcsillagnál is
szörnyűbb pusztításra volt képes. Sírni szeretett volna, de
nem tehette. A felkelés vezetője nem sírhat.

Majd talán egyszer. Évek múlva. Amikor véget ér a

háború.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Charles Saule
A trükk
– Ha engem kérdezel, ami az Alderaannal történt, egy
ideje már várható volt – mondta Lando Calrissian. – Aki
ilyen sokáig ilyen magasan hordja az orrát, az előbb-utóbb
ezt kapja.

– Szóval te is bedőlsz a pletykáknak? – vonta föl a

szemöldökét Jaff. – Tényleg elhiszed, hogy a birodalmiak
egy egész bolygót megsemmisítettek?

– Az biztos, hogy az Alderaanból nem maradt több egy

rakás aszteroidánál, és az ilyen alapos munka a
birodalmiakra vall. Már ha érted, hogy értem. – Lando az
asztal túloldalán ülő verosi arcát tanulmányozta – illetve azt
a rakat húsos bőrredőt, amit Jaff Basan arcnak nevezett.
Jaff még a furcsa lényekkel teli galaxisban is furcsa
szerzetnek számított, és nem igazán lehetett bármiféle
érzelmi reakciót leolvasni az ábrázatáról. Persze ezt annak
is be lehetett tudni, hogy Basan sem ma jött le a falvédőről,
és ez a rakás gyűrött bőrredő – a semleges mosoly verosi
megfelelője – a játék kezdete óta szinte meg sem moccant.
Egy alacsony asztalnál ültek, előttük ital, körülöttük
lélegzet-visszafojtva figyelő nézők, unatkozó gazdagok a
galaxis minden szegletéből.

Ahogy futótűzként terjedt a híre kettejük játszmájának, a

kaszinó szinte teljesen kiürült, és mindenki köréjük
sereglett. Egy igazi klikklak játszma Lando Calrissian és
Jaff Basan között!

Ezt mindenkinek látnia kell! A klikklak egy nagytestű

rovarról – egész pontosan annak hangjáról – kapta a nevét,
ami azon a bolygón volt őshonos, ahonnan maga a játék is
származott. Klik és klak. Ilyesfajta hangokkal felelgettek
egymásnak a rovarok mérföldekről. Gyakorlatilag maga a
játék is ebből állt – kérdésekből és válaszokból. Mindkét
játékos kapott egy lapot egy szokványos szabakk-pakliból,
aztán egy darabig csak… beszélgettek. Bármiről, amire
csak kedvük szottyant.

Egy avatatlan szemlélő nem is értette, mi ebben a vérre

menő küzdelem. Hiszen olyan egyszerűnek és
barátságosnak tűnt. Pedig ez a játék minden volt, épp csak
egyszerű és barátságos nem.

Miután az előre meghatározott idő lejárt, mindkét játékos

megnyomott egy gombot az asztalon, annak függvényében,
hogy úgy ítélték, a saját lapjuk magasabb vagy alacsonyabb
értékű, mint az ellenfélé. Ennyi. Ez volt a játék lényege. Az
győzött, akinek igaza volt, míg a másik vesztett. Ha
mindkét játékos helyesen becsülte föl az ellenfelét – vagy
mindketten tévedtek –, a játszma döntetlen volt, a ház
azonban így is levette a tétből a maga tíz százalékát. Ez volt
a lehető legkellemetlenebb kimenetel a játékosok számára,
hiszen veszíteni emelt fővel is lehet, de mi felemelő van
abban, ha nem az ügyesebb ellenfél söpri be a tétet, hanem
a kaszinó?

Az Alderaan pusztulása szörnyű volt, de, hogy a ház

nyerjen… az már igazi tragédia lenne! A klikklak igazi
trükkje a beszélgetésben rejlett. Azalatt a tíz-egynéhány
perc alatt, amíg a két játékos csevegett, meg kellett
próbálniuk kiismerni a másik gondolkodását, és ugyanakkor
tévútra vezetni a sajátjukkal kapcsolatban. Lando imádta
ezt a játékot. Ha a szerencsejáték valaha is művészi
magasságokba emelkedhetett – és ő meg volt róla
győződve, hogy igen –, akkor erre épp a klikklak volt a
tökéletes példa. Jaff kemény ellenfélnek bizonyult. Lando
nem sokat tudott a verosi fiziológiáról, ami máris komoly
előnyt biztosított a másiknak. Az ember épp elég gyakori faj
volt, hogy ne jelentsen gondot kiismerni a testbeszédüket,
Lando azonban igen keményen dolgozott, hogy lefaragjon
ebből a hátrányából, és mihamarabb kiismerje a verosi apró
antennáinak rezdüléseit, és megértse, mit jelenthet a
vastag okuláris membrán egy-egy lusta rebbenése.

– Ezt hogy érted, barátom?– kérdezte Jaff.

– A ti világotok dolgaiba talán nem avatkozott bele a

Birodalom? – vonta föl a szemöldökét Lando.

– A Birodalom mindenki dolgába beleavatkozik. – A verosi

horkanását akár kuncogásként is lehetett értelmezni.

– Az enyémbe nem – rázta meg a fejét Lando. – Én minden

körülmények közt semleges maradok. Ez a specialitásom.

– Én meg azt hittem, hogy kártyán veszíteni…–

kedélyeskedett Jaff. A nézők lélegzet-visszafojtva várták,
Lando vajon hogy reagál erre, a sötét bőrű férfi azonban
tudta, hogy az efféle inzultusok ugyanúgy a játék részei, kár
lenne hát megsértődni rajtuk. Ahogy végighordozta a
tekintetét a majd húsz különböző világról származó
vendégseregen, minden arcon ugyanazt az éhes, feszült
kifejezést látta. Tudták, két mesteri játékos viadalának
szemtanúi, és igyekeztek minden pillanatot kiélvezni.
Lando vigyorogva nyugtázta a szurkálódást, mire a nézők is
úgy érezték, engedélyt kaptak, hogy nevethessenek. Ő
maga is velük nevetett, és közben úgy tett, mintha csak a
nézőknek játszana, és nem figyelné Jaff reakcióját. Pedig
minden idegszálával arra összpontosított, lát-e bármiféle
változást. Egy villanás erejéig mintha zöld pír kúszott volna
föl a verosi nyakán.

Ugyanolyan, mint amit a Birodalom említésekor látott.

Jaff Basan a Verosról származott, ami egykor elképesztően
gazdag világnak számított. Technikai értelemben véve még
ma is gazdag volt, azzal az apró különbséggel, hogy a
vagyon és hatalom fölött most már a Birodalom, és nem a
bolygót kormányzó családszövetség rendelkezett. A
családoké, melyek közül az egyiket történetesen Basannak
hívták. A hatalomátvétel évtizedekkel ezelőtt történt, és Jaff
még mindig nagyon gazdagnak számított, hisz
máskülönben be sem engedték volna ebbe a kaszinóba, de
akkor is…

Ez szemlátomást még mindig fájó pont volt az életében.

És az efféle ösztönös reakciókat, a kopoltyúszerű
nyakredők körül szétterjedő pírt még egy profi
szerencsejátékos sem volt képes befolyásolni. A klikklak
egyik bosszantó jellemzője az volt, hogy a magas értékű lap
nem volt feltétlenül jó, ahogy az alacsony értékű sem rossz.
Lando egy közepes értékű lapot kapott, ami ez esetben még
kevésbé segítette. De nem is volt rá szüksége. Akik jól
ismerték a játékot, tudták, hogy a klikklak valójában nem
szerencsejáték. Az, hogy milyen értékű lapot osztottak neki,
gyakorlatilag elhanyagolható jelentőségű volt. Egyedül az
számított, a rendelkezésére álló rövid idő alatt sikerül-e
minél pontosabban kiismerni az ellenfelet. Ha igen, volt
esélye a győzelemre.

Ha nem, vesztett. Márpedig Lando győzni szokott. A

vérében volt. És már most, ennyi idő után is sikerült
kapaszkodót találnia az ellenfele viselkedésében. A
halovány, zöldes pír, ami a bosszúság velejárója volt. Lando
igyekezett minél több olyan jelzőt beleszőni a
beszélgetésbe, mint magas, gazdag és értékes, hogy lássa a
verosi önkéntelen reakcióját. Hadd higgye, hogy az
ellenfele magas értékű lapot kapott! Jaff egyre
bosszúsabbnak tűnt, amiből Lando arra következtetett,
hogy feltehetően neki is magas értékű lapot osztottak, és
most bajban van, mert nem tudja eldönteni, vajon
magasabb-e ez az érték, mint amivel az ellenfele
rendelkezik.

– Azt hiszem, már eleget csevegtünk – intett Lando az

asztalba épített gomb felé, amit egy apró paraván takart a
másik játékos elől. Jaff udvariasan bólintott, és már nyúlt is
a saját gombja felé.

Lando nagyon ügyelt rá, hogy se egy villanásnyi mosoly,

se a felgyorsuló légzése ne árulhassa el, és még a szemeit
is lesütötte, hogy a pupillája tágulása-szűkülése se
adhasson támpontot az ellenfelének. Odabent azonban már
szélesen vigyorgott. A pénzből, amit pillanatokon belül
elnyer a verositól, végre módja lesz kifizetni a legégetőbb
tartozásait, kicsit helyrepofozni a hajóját, és egy darabig
ismét kiélvezni a galaxis nyújtotta élvezeteket. Az ujját a
gombra helyezte, de még nem nyomta meg. Nyújtotta a
percet, és igyekezett a végletekig kiélvezni a győzelmét.

Váratlanul kiáltás harsant, és Lando gyomra görcsbe

rándult a hideg, elektronikusan modulált hang hallatán. Aki
már járt a Birodalom területén, ismerte ezt a hangot.

– Kezeket föl! Aki megmoccan, azzal végzünk! Ez volt az

első és egyetlen figyelmeztetés!

Birodalmi rohamosztagosok nyomultak be a kaszinóba –

öt közkatona, egy narancsszín vállborítást viselő altiszt, és
egy fekete uniformist viselő tiszt. Talán egy hadnagy, de
egyrészt nem látszott jól a rangjelzése, másrészt Lando
soha nem is igazán bajlódott vele, hogy megtanulja őket. Az
ő túlélői kézikönyvében az állt, hogy a Birodalmat tisztelni
és elkerülni egy és ugyanaz.

A feketébe öltözött tiszt merev arccal mérte végig a

kaszinó közönségét, a szeme azonban szinte szikrázott a
dühtől. Mintha személyes sértésnek tekintette volna, hogy
itt vannak, s hogy emiatt neki is itt kell lennie.

– Ez az illegális szerencsejáték-létesítmény megsértette a

szerencsejátékra vonatkozó birodalmi törvény hét-öt-
kilences paragrafusának nyolcas bekezdésében foglaltakat!
– mondta hideg, szigorú hangon. – Azonnal hagyják el az
épületet! A ház kreditalapját és tartalékait azonnali
hatállyal lefoglaljuk! – A vendégek heves tiltakozásba
kezdtek, tekintve, hogy a többségnél csak be nem váltott
játékzsetonok voltak, a nyereményüket pedig épp most
söpörte be a Birodalom.

A leghangosabban Lando protestált, aki az elmúlt estéken

szép csöndben tucatnyi kisebb helyen kopasztotta meg a
gyanútlan balekokat, csak hogy ma este több ezer kreditet
tehessen föl a klikklak játszmára. És most mindez egy
pillanat alatt semmivé foszlott. Elpárolgott. Kész. Vége.

A tömeg soraiból egy nagy darab, drága köntöst és

csillogó gyűrűket viselő, nyájasan mosolygó alak lépett elő,
és indult a hadnagy felé. Kétszerencsés Freidal volt, a
kaszinó tulajdonosa, és mint ilyennek, neki volt itt a legtöbb
vesztenivalója.

– Valami gond adódott, hadnagy úr? – kérdezte

udvariasan. – Ez egy teljesen legálisan működő intézmény,
és ezek a tisztes polgárok csupán azért jöttek, hogy egy
kicsit mulassanak ma este. Biztosíthatom, nem történt
semmiféle törvényszegés!

– De! – csikorogta a tiszt. – Csakhogy ennek most már

vége!

Freidal mosolya egy pillanatra mintha megfakult volna,

de azonnal össze is szedte magát. Ne csináld! –
fohászkodott Lando. – Hát nem látod, cimbora? A
birodalmiak csak kifogást keresnek, hogy a képedbe
mászhassanak! Freidal azonban szemlátomást nem volt
vele tisztában – vagy úgy ítélte, hogy az üzlete és a hírneve
megéri a kockázatot. Ne mondja senki, hogy Kétszerencsés
Freidal nem képes távol tartani a birodalmiakat az illegális
kaszinójától! Közelebb hajolt a tiszthez, és halkan mondott
neki valamit. Lando ugyan nem hallotta, de nagyon is el
tudta képzelni, hogy miről lehet szó. Ugyan már, barátom,
hát nem állapodtunk meg? Erre a hónapra már kifizettem a
védelmi pénzt, úgyhogy nem is értem, mi a fenét keresnek
most itt maguk?!

Azt viszont jól látta, hogy a tiszt arckifejezése még

hidegebbé és tartózkodóbbá válik, mire a rohamosztagosok
még erősebben markolták a karabélyaikat. És a nyakát rá
merte volna tenni, hogy tudja, most mi következik. Volt egy
sugárvetője az övére csatolva, a derekán, a köpeny
takarásában. Kis kaliberű fegyver volt, de a semminél akkor
is több. És szükség esetén elintézheti vele a hadnagyot. Sőt
ha elég gyors, ügyes és szerencsés, a rohamosztagosok
őrmesterét is, és esetleg még egy katonát. Ha elég közel
tud jutni hozzájuk, és sikerül olyan helyet eltalálnia, amit
kevésbé óv a páncél. És akkorra már mások is fegyvert
rántanak, és kezdődhet a tánc!

Ezeknek az ostoba birodalmiaknak fogalmuk sem lehetett

róla, mibe is másztak bele azzal, hogy eljöttek bezárni a
kaszinót. És mire megérthetnék, már az utolsó emberig
végeztek is velük. Csak hát valakinek le kell adnia az első
lövést. Valakinek el kell játszania a hőst. Lando Calrissian
imádta a hősöket. Ők úgy érezték, a galaxis tartozik nekik
valamivel. Hogy a valóság azért van, hogy legyen minek
megszegni a szabályait, s ha mégsem, legyen, ami mindig
az ő kedvük szerint alakul. A hősök őszintén hittek benne,
hogy a dolgok végül mindig jóra fordulnak.
 Az ilyenekkel szeretett leginkább kártyázni. Mert ahogy
romlottak az esélyeik, úgy lovalták bele magukat mind
jobban és jobban a játszmába. A hősök pancserek voltak.
Lando lassan az asztalra fektette a kezeit. Az üres kezeit. A
hadnagy kurtán biccentett, mire két lézersugár villant, és a
kaszinó tulajdonosa, törzsén két jókora füstölgő lyukkal,
holtan esett össze. A tiszt lassan végighordozta fagyos
tekintetét a vendégseregen, aztán az ajtó felé intett.

– Kotródjanak! – sziszegte gyűlölködve. Lando pillantása a

helyiség túlsó felében álló széfre vándorolt, amiben Freidal
a még ki nem fizetett nyereményeket tartotta. Abban a
csinos kis alkalmatosságban több millió kredit lapult,
amiből egy jelentősebb összeg néhány perccel ezelőtt még
Lando Calrissian tulajdonát képezte. Lehunyta a szemét,
nagyot sóhajtott…

Aztán a többiekkel együtt ő is elkotródott.

***

Egy újabb bár, a város másik végében, egy jóval kevésbé

puccos környéken. Olyan hely, ahová – nagyon remélte –
soha többé nem kell visszatérnie. Olyan, ahol olyasféle
alakoknak kínáltak munkát, akik különleges képességekkel
vagy egyedi adottságokkal rendelkeztek, erkölcsi
aggályokkal viszont nem. A munka hirtelen nagyon fontossá
vált Lando számára, hogy valahogy kompenzálja a
veszteségét. Mielőtt még nagyobb bajba kerül. Ennyit a
reményről! – fintorgott, miközben belépett a mulatóba.
Azonnal megcsapta a hely kiöntött italokból és halott
álmokból álló aromája. Miközben a pulthoz sétált, úgy
érezte, minden szempár rá szegeződik. Talán valóban így is
volt, tekintve, hogy a törzsvendégek legalább felének
kisebb-nagyobb összeggel – vagy épp az életével – tartozott.
Bár egyesek ezt inkább vérben, mint pénzben szerették
volna kiegyenlíteni.

Amint odaért a bárpulthoz, lassan megfordult, és szélesen

elmosolyodott.

– Üdv mindenkinek! – biccentett. – Rég nem láttuk

egymást! Mit szólnátok, ha a következő kört én állnám? – A
csapos – egy túl sok szemmel rendelkező humanoid – Lando
vállára csapott.

– Mindenkit meghívsz egy italra? És hogy akarod

kifizetni, Calrissian?

– Írd a többihez, Okkul! – intett nagyvonalúan a férfi.

– Miféle többihez?! – A csapos hangja olyan metszően éles

volt, hogy azzal akár duracélt is lehetett volna vágni. – Ha
komolyan azt hiszed, hogy van még hiteled ebben a bárban,
hát…

Lando egy kreditkártyát húzott elő a zsebéből és olyan

színpadiasan tette le a pultra, hogy csak az nem látta,
akinek épp csukva volt a szeme.

– Ez talán majd segít egy kicsit – mondta csöndesen. –

Ezzel megadom mindazt, amivel neked tartozom, és még
marad annyi, hogy mindenkit meghívják egy körre. – Okkul
elégedetten hümmögve tette el a kártyát, és úgy nézett
végig a vendégeken, hogy mindenki érezze, amíg Calrissian
idebent van, addig az ő védelme alatt áll. Az ellenséges
légkör is enyhült valamelyest. A többség általában nem
lőtte le azt, aki épp italt fizetett neki. Általában. Lando a
bár hátsó traktusa felé indult, egy olyan asztalhoz, ami
mellett egy adatolvasót böngésző férfi ült. Ahogy odaért,
amaz felnézett, és megemelte a poharát.
 – Szép gesztus volt! – dörmögte Lobot. – Akkor ez azt
jelenti, hogy nyertél?

Lando felhajtotta az italát – valami szinte

fogyaszthatatlan helyi konyak volt, de hát mit is remélhet
egy ilyen helyen egy magafajta ínyenc –, aztán úgy tette le
az üres poharat, hogy a csapos is jól lássa, és hozzon neki
még egyet.

– Sajnos arra kell, hogy kérjelek, a következő pár italomat

te fizesd, Lo! – dünnyögte. – Ugyanis az előbb adtam oda az
utolsó fillérjeimet Okkulnak. Lando Calrissiant hivatalosan
megkopasztották. – Lobot szája megvetőn gördült lefelé.

– Mondtam én neked, hogy ez a klikklak-játszma nem jó

ötlet! Túl nehéz. Túl rövid idő alatt kell kiismerni az
ellenfelet, és…

– A játszmát megnyertem – vonta meg a vállát Lando. –

Azután bejött egy szakasz birodalmi, agyonlőtték Freidalt,
és lenyúlták a kaszinó pénzét. Úgyhogy technikailag nem
veszítettem, épp csak a nyereségemmel együtt minden
pénzemet elkobozták. De legalább a bőrömet sikerült
megmentenem. De mit is mondhatnék, ez életem története
dióhéjban. – Lobot felvonta a szemöldökét, és a borotvált
fejbőrére erősített adatfeldolgozó egység kijelzői vadul
villogtak.

– Ez ugye csak valami rossz vicc? – kérdezte szárazon. –

Freidal mindig időben fizetett a birodalmiaknak. Ez nála
elvi kérdés volt. Épp ezért ő működtette a legtisztább
illegális kaszinót a városban. És ezért is tudta becsábítani a
nagyhalakat. A kicsikről már nem is szólva. – Azzal ismét
belekortyolt a poharába. Lobot vízen kívül nem sok mindent
fogyasztott – főleg olyasmit nem, ami elködösíthetné a
tudatát. Ahhoz túlságosan is tartott attól, hogy ez
lehetőséget biztosítana a birodalmi gyártmányú
implantátumának, hogy egyszer és mindenkorra átvegye az
irányítást az elméje fölött. Az adatfeldolgozó egység igazán
jól jött az esélyek latolgatásánál, vagy ha szerencsejátékról
volt szó, de mint mindennek, ennek is megvolt az ára. Ismét
Landóra emelte a poharát.

– Mint például téged. – Calrissian elengedte a füle mellett

a megjegyzést, és gyorsan belekortyolt a második pohár
konyakjába. A csapos kérdőn nézett rá, hátha lesz még új
rendelés, esetleg egy kis borravaló, de Landótól egyelőre
csak egy udvarias mosolyt kapott.

– A birodalmiak nagyon be voltak sózva – folytatta, amint

Okkul eloldalgott. – A tisztjük pedig szabályosan tajtékzott.
Nemcsak egy csapat rohamosztagos volt, meg valami
altiszt, hanem egy… azt hiszem hadnagy is jött velük. Én
nem tudom, hogy mi történt, de…

– Én viszont igen – mondta Lobot halkan. – Próbálják

ismét megszilárdítani a hatalmukat, és visszaszerezni egy
keveset az elvesztett magabiztosságukból és
büszkeségükből.

– Büszkeség? – visszhangozta Lando értetlenül. – Te meg

miről beszélsz?

Lobot válasz helyett odaszólt a csaposnak:

– Okkul, megtennéd, hogy még egyszer lejátszod azt a

felvételt?

A csapos barátságosan biccentett, majd csatornát váltott

a jókora holo-vetítőn.

– Én már vagy tízszer láttam, de még mindig nem tudtam

ráunni!– dörmögte. A kép kicsit szemcsés és életlen volt,
amit mintha egy csillaghajó perspektívájából vettek volna
föl.

– Mi ez? – kérdezte Lando.

– A felkelők nemrégiben szivárogtatták ki a Sötét-

Hálózatra – magyarázta Lobot. – Azóta minden csatornán ez
megy.

– Megint valami propagandaanyag? Néha lazíthatnának is

egy kicsit! Mert minél többet és hangosabban
magyaráznak, a népeket annál kevésbé érdekli, hogy miről
is jártatják a szájukat. Egyszerű pszichológia. Ezt bárki
összerakhatta, ha…

– Csak figyelj! – mondta Lobot, tekintetét mereven a

képernyőre szegezve. A felvételen felkelők vadászgépei – X-
szárnyúak, és egy sor olyan modell, amiket már rég be
kellett volna olvasztani ócskavasnak – csatáztak egy akkora
űrállomás felett, amihez foghatóról Lando még csak nem is
hallott. Akkora volt, mint egy kisebb hold, és halálos
tűzfüggönnyel vette magát körbe.

– Ez meg mi? – kérdezte Lando döbbenten.

– Halálcsillagnak nevezik – felelte Lobot. – Egy

bolygópusztító, már ha hinni lehet a pletykáknak. És
állítólag ez robbantotta föl az Alderaant.

A felvételen egyik X-szárnyú a másik után esett áldozatul

a TIE-vadászok folyamatos rohamainak. A többség ezt hősi
halálnak nevezte volna, de Lando Calrissian már elég
régóta járta az élet iskoláját ahhoz, hogy tudja, ocsmány
dolog így végezni.

– És miért tették közzé ezt a felvételt? – kérdezte egy idő

után, mikor ismét érzett magában annyi erőt, hogy
belekortyoljon a konyakba. – Sajnálatot akarnak ébreszteni
a nézőkben? És tulajdonképp honnan lehet tudni, hogy
valódi a felvétel? Egyik oldalnak sem kell a szomszédba
mennie egy-egy manipulált felvételért… – Aztán hirtelen
elhallgatott. A felvételen egy nagyon ismerős űrhajó
bukkant föl – egy koréliai YT–1300-as könnyű fregatt. Kicsit
ütött-kopottnak tűnt, de neki akkor is megdobbant tőle a
szíve. Gyönyörű volt. És egykor az övé. Már nem
kételkedett a felvétel valódiságában. – Az… az ott az én
hajóm… volt – nyögött föl. – Az a Millennium Falcon!

Elkerekedett szemmel figyelte, ahogy a Falcon berepül a

képbe, és üldözőbe vesz három módosított TIE-vadászt.
Amazok egy X-szárnyút hajszoltak egy árokban – de már
nem sokáig. A teherhajó ágyúi kettővel végeztek, a
harmadik pedig sérülten perdült ki az árokból.
Pillanatokkal később a hajó – az ő hajója – is követte, és
Lando – akárcsak a többi vendég – úgy hajolt előre, mintha
önkéntelenül is azt várták volna, hogy most mindjárt
történik valami. Valami nagy. Valami páratlan. Valami…

– Nem tudnád visszajátszani? – kérdezte Lando, de a

csapos csak a fejét ingatta.

– Ugyan már, Calrissian, most jön a legjobb rész!

– Csak pár másodpercnyit! – kérte Lando, és a leg-

bizalomgerjesztőbb mosolyát villantotta föl.

Azt, ami pénzt, védelmet, barátságot, gyönyört vagy épp

sírig tartó, hűséges szerelmet ígért, helyzettől és
személytől függően. A Calrissian Speciált. A csapos csak a
fejét csóválta, de végül hajlandó volt visszatekerni a
felvételt.

– Állj! – mondta hirtelen Lando. – Ott!

 A Millennium Falcon ismét jött, látott és győzött – majd
újfent távozott.

– Újra!– intett Lando, és Okkul már nem is tiltakozott.

Lando tulajdonképp már elsőre biztos volt a dolgában, de
még kétszer kellett megnéznie a felvételt, hogy kizárhasson
bármiféle tévedést. Az, ahogyan a hajó repült, amilyen
taktika szerint támadott… mindezt már korábban is látta.

Rajta kívül csak egyvalaki volt képes így repülni a

Falconnal.

– Azt a hajót Han Solo vezette! – jelentette ki

ellenmondást nem tűrően.

– Úgy fest – biccentett Lobot.

– De hát az lehetetlen! – tiltakozott Lando. A felvétel

hatalmas robbanással ért véget, amit a kocsma
közönségének lelkes üdvrivalgása kísért. Amiért is, ha a
birodalmiak tudomására jut, mindenkire halálbüntetés vár.
Lando azonban ezzel már nem foglalkozott. Őt leginkább az
érdekelte volna, hogy mi a bánatot keres Han Solo a
felkelők oldalán. Mert itt most nem holmi kisstílű stikliről
volt szó, mint mondjuk csempészni egy csöppet. Az ellen
neki sem lehetett volna kifogása.

De ez… Han megtámadott egy birodalmi harci állomást.

És ennek nem volt semmi, de semmi értelme. Lando
rengeteg embert ismert szerte a galaxisban, de őt igen
kevesen ismerték úgy igazán. Az ilyeneket egy kezén meg
tudta volna számolni. Lobot, és még egy pár címeres alak.

Meg Han Solo. Aki azt mondta volna, hogy ez kölcsönös.

Plusz, hogy ők ketten nagyon egy kaptafára készültek.
Főleg, ha az erkölcsről volt szó. És erre most fogja magát,
és megtámadja a Halálcsillagot. Persze Lando is hajlandó
volt időnként kisegíteni a barátait. Ennek volt értelme. Sőt
néha még olyanokat is, akik nem voltak a barátai, de
fizettek érte, vagy hosszú távú befektetést jelentettek. Mert
ugye soha nem lehetett tudni, hogy kire mikor szorul rá az
ember, és milyen szívességet mikor lehet bevasalni. De ez…
ez maga volt a színtiszta holdkóros téboly!

Mintha az ember akkor duplázta volna meg a tétet egy

szabakk-partiban, mikor tudta, hogy a másiknál ott az őrült
sor. Vagy olyan, mint felrugdosni egy alvó rankort. Vagy
siklóernyő nélkül leugrani egy szakadékba, és zuhanás
közben jókedvűen nevetve lefejelni minden kiálló sziklát,
csak a biztonság kedvéért. Merthogy a felkelés veszett ügy
volt. A felkelők pedig hősök, márpedig Landónak megvolt a
véleménye a hősökről. Főleg, hogy ez esetben a Birodalom
osztotta a lapot, és azt minden valamirevaló játékos tudta,
hogy végül mindig a bank nyer. És erre mit kell látnia?

Hogy ott az ő imádott Millennium Falconja a galaxis

történetének legőrültebb támadásában, annak is a kellős
közepén! Lando, ha nem játszotta volna el, most föltette
volna rá minden pénzét, hogy Han Solo időközben nem
avanzsált hőssé, és a felkelők ideológiai blablájára is
érzéketlen maradt. Pedig amit csinált, az akkor is hősies
volt. És ez egyre jobban nyugtalanította Calrissiant.

A csapos közben újraindította a felvételt, és a maroknyi

lázadó ismét megkezdte kétségbeesett támadását a
Halálcsillag ellen. Lando próbálta megérteni ezt az egészet,
de nem boldogult. Mit keresett Han ebben az egész őrült
ügyben? Aztán megcsóválta a fejét, és köszöntésre emelte a
poharát.

– A legnagyobb csempész emlékére, akit valaha is

ismertem! – kiáltotta, mire páran tessék-lássék éljeneztek.
Aztán a képernyőre bökött, ahol Han ismét megmentette a
felkelés irháját. – Lobot, barátom, megtennéd, hogy
gondolkodás nélkül agyonlősz, ha én valaha is ilyesmire
vetemednék?

– Számíthatsz rám – biccentett a kopaszra borotvált férfi.

Lando újra meg újra végignézte a Halálcsillag pusztulását,
és közben a szerencsejátékosok, bűvészek, ügyeskedők és
szélhámosok legfontosabb szabályán járt az esze: ha nem
látod a trükköt, akkor te vagy a balek. Ami azt jelenti:
vesztes vagy. És most ő, a galaxis egyik leghíresebb
szerencsejátékosa itt ül, és miközben újra meg újra
végignézi a felvételt, még mindig nem érti, hogy mi az, ami
elkerülte a figyelmét.

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 E. K. Johnston
(E. K. Johnston és Ashley Eckstein
története alapján)
Bármely nap alatt
Miara Larte nagy levegőt vett, és immáron sokadszor
gondolkodott el rajta, hogy tulajdonképp mennyire szereti a
friss levegőt. Azt, amit a hajókétól eltérően nem re-
cirkuláltak ezerszer meg ezerszer. Még akkor is így érzett,
ha a szíve mindig is az égbolt és a világűr felé húzta.
Repülni A-szárnyún tanult, mielőtt előbb X-szárnyúra, majd
végül egy cirkálóra került volna. És bár imádott odafönt
lenni, a hajók mesterséges, újraforgatott, fertőtlenítővel
telepumpált levegője sohasem érhetett föl egy zöldellő világ
friss leheletével. Még így, annyi küzdelem és szörnyűség
után is elég volt néhány mély lélegzet, hogy megnyugtassa
az idegeit.

– Tényleg ez a legalkalmasabb pillanat erre? – kérdezte

Jessamyn, akinek a szeme ugyan véreres volt, de a nyelve
mégsem forgott nehézkesen, és nem is dőlt belőle az
italszag. A parancsnokhelyettese mindig és minden
körülmények közt profin viselkedett.

– Valamit tenniük kell – morogta az egyik új tüzér, valami

Hester vagy Heattens. Csak nemrégiben került át Miara
alakulatába, így a nőnek még nem volt ideje megtanulni a
nevét. Hozzá hasonlóan a tüzér is alderaani volt, és a
Halálcsillag támadása idején ő sem tartózkodott a
szülővilágukon, viszont Miarával ellentétben akkor talán
még nem is harcolt a felkelők oldalán.

Mögöttük katonák sorakoztak, százak és százak, hosszú,

szabályos alakzatban. Miara és alderaani harcosai
kitüntetett helyen – az első sorban – álltak, bár ez egyben
azt is jelentette, hogy nekik kellett a legtovább várniuk, míg
a helyiség megtelt. Ismerte már annyira az embereit, hogy
tudja, hamarosan elunják magukat, és valaki engedély
nélkül is elkezdi jártatni a száját.

– Ez akkor is annyira… – dünnyögte Jessamyn, aztán

ahogy Miara megérintette a kezét, elhallgatott.

– Tudom – mondta a parancsnok. – De akkor sem

mondhat senki semmit. Ahhoz túl sokat vesztettünk. És ez
emlékeztet bennünket, hogy mégsem vesztettünk el
mindent.

Jessamyn hallgatott, és Miara azon tűnődött, vajon a

megfelelő dolgot mondta-e. Kapitányként tudta, hogy igen,
de akkor is… Ő maga nem az Alderaanon született, és
tudta, hogy azok, akik igen, nem mindig vették jó néven,
hogy azt a világot tekintette a sajátjának. Ez már akkor is
így volt, mikor az Alderaan még létezett, és most, a
pusztulása után sokkal inkább olyan lehetett, mintha sót
dörzsölt volna a friss sebbe. A parancsnokhelyettese
azonban csak kimérten bólintott, és ismét kihúzta magát.
Innentől kezdve mindenki hallgatott, de Miara érezte a
körülötte örvénylő feszültséget. Aztán végre megtelt a
Yavin–4 felszíne alatti jókora barlang, sőt szinte kicsinek
bizonyult. Néha még Miara is hajlamos volt megfeledkezni
róla, milyen hatalmas is a felkelés.

Az elmúlt hetek szörnyű veszteségei ellenére is tömegek

gyűltek itt össze, és ahogy ott állt az Alderaani Gárda
maradéka körében… – …alig egy maroknyian maradtunk…
– Mielőtt ismét erőt vehetett volna rajta a keserűség,
megrázta a fejét, és próbálta kisöpörni magából. Az ujjai
remegését ökölbe szorított kézzel próbálta leplezni, és
talán arra sem figyeltek föl sokan, hogy folyton egyik
lábáról a másikra helyezi a súlypontját. Ő is sokat vesztett
az elmúlt hetekben, de most akkor sem állhatott meg
gyászolni. A felkelés fürge volt és fáradhatatlan, egyik
küldetést a másik után hajtotta végre, de… néha nem ártott
megállni egy pillanatra. Mint például most.

Nem először fordult elő, hogy elvesztettek egy bolygót, de

ilyen módon még soha. Az hogy elvesztették, nem is fedte
teljesen a valóságot. Nem adta vissza igazán azt, ami az
Alderaannal történt. Ha akart, bármikor elmehetett a
Raadára. Megnézhette magának a magasból, vagy akár le
is szállhatott, bejárhatta halott mezőit, és felkereshette azt
a barlangot, ahol annak idején Neera egy kábítótöltettel
megmentette az életét. Annak ellenére, hogy nem sok
minden akadt a Raadán, amiért érdemes lett volna
felkeresni, maga a bolygó akkor is megmaradt.

Az Alderaan azonban teljesen megsemmisült. Nem

maradt utána más, csak hideg kőtörmelék, és egy maroknyi
túlélő, szétszóródva a galaxisban. Lopva hordozta végig a
tekintetét a vigyázzállásba merevedett katonákon. Az
emberein. Ez egykor azt jelentette volna, hogy egy helyen
élnek, egyfajta munkát végeznek… de mióta pilótaként
szolgált, megtanulta, hogy ez egy olyan csoportot takar,
melynek tagjait sokszor bármilyen szakmai vagy vérségi
köteléknél erősebb kapocs fogja egybe. Olyan embereket
jelentett, akik bármilyen feltételek közt, bármilyen esélyek
mellett vagy ellenére is hajlandóak voltak végrehajtani a
küldetést.

Az emberei jól festettek – csupa ropogós, élére vasalt

uniformis, csillogó sisak, és annak ellenére, hogy sokan
szemhunyásnyit sem aludtak, mind egyenes háttal,
felszegett fejjel álltak. Az itteni kolónia bárkit befogadott,
aki a Birodalom által felprédált világok valamelyikéről
érkezett. A Festről, a Raadáról, a Jedháról… és most az
Alderaanról.

Talán tényleg nem maradtunk többen egy maroknyinál,

de amíg élünk, az emlékezetünkben a világ és lakói
megmaradnak. Antilles, aki összefogott bennünket. Organa,
aki otthont adott. Aki feladatot bízott ránk. Aki célt és
értelmet adott a létünknek.

Organa, aki most a testet öltött reményként állt előttük.

Minden szempár Leiára szegeződött. Az apró, törékeny,
fiatal nő makulátlan fehér ruhát viselt, ami szinte ragyogni
látszott a barlang szürke kőfalai közt. Egyszerre
emlékeztette az embereket az édesanyja szelíd
kedvességére, és az apja ünnepélyes udvariasságára, és
úgy vették körül, akár a napot a körülötte keringő
égitestek.

Mégis más volt, mint a szülei. Miara is hallotta a

szóbeszédet. A jéghercegnő, aki hideg, távolságtartó,
elérhetetlen. Ő azonban semmi kivetnivalót nem talált
ebben. A felkelés annyit követelt a fiatal nőtől, hogy neki
magának szinte semmije sem maradt. Elvesztette a
családját, a barátait, a népét és a szülővilágát. Ha ő így
dolgozza föl a bánatát, azért senkinek sincs joga neheztelni.

Miara belegondolni sem mert, milyen érzés lehet most

Leiának kiállni mindannyiuk elé úgy, hogy ne lássák rajta a
fájdalmát. Később nyilván szabadjára ereszti majd, de most
még nem teheti. A kapitány számára az otthon mindig is az
a hely volt, amit Kaeden épített. A nővére a Raadán szinte a
puszta akaraterejével etette és ruházta őket. Aztán az
Alderaanon, már az első menekülttáborban minden sokkal
könnyebb lett. A nővére nem is sokáig bírta a tétlenséget,
és hamarosan már egy alderaani egészségügyi programban
dolgozott, valamelyik csillogó nagyvárosban. Aztán egy
kórházfregattra került, és innentől kezdve a két testvér
még ritkábban látta egymást.

De Kaeden legalább életben maradt. Miara útja a

csillagokig sokkal rövidebb és direktebb volt. Az A-szárnyú
pilóták – amikor az akkor tizennégy éves lány először
beszélt velük, a Raada evakuálásakor – lélegzetelállító
történeteket meséltek neki. Mire megérkeztek, a lány már
biztos volt benne, hogy ő repülni fog. De már nem
menekültként, hanem a saját gépén. A felkelésnek égetően
nagy szüksége volt pilótákra, úgyhogy minden jelentkezőt
örömmel fogadtak. Miara a saját ügyességének és a remek
tanárainak köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán.
Vad, turbulens idők voltak ezek, a felkelés első napjai,
mielőtt az ellenálló sejtek lassan egymásra találtak volna. A
kapitányi kinevezését maga Organa szenátor javasolta, és
Breha királynőtől vehette át néhány pilótatársával együtt.
Akkor látta először közelről a hercegnőt.

Leia tízéves lehetett, tele magasztos dühvel, amitől az

apja és anyja sajátos keverékének tűnt. Egyszerre szenátor
és királynő. Miara tisztában volt vele, hogy túl fiatal még a
kapitányi kinevezéshez, de megértette az okot, amikor
megkapta az első titkos küldetését: a csatolt Fulcrum-
szimbólumot nem lehetett eltéveszteni. Személyesen kellett
elmondania Kaedennek, gondosan megválogatott
szavakkal, nehogy túl értékes titkot ígérjen.

A scarifi ütközet és a Halálcsillag elleni támadás után

még több pilótára lesz szükségük, hogy feltöltsék a
soraikat. Ami talán nem is lesz olyan rettentően nehéz,
tekintve, hogy az Alderaan megsemmisítésével a Birodalom
végre levette az eddig viselt álarcát, és kimutatta a foga
fehérjét. Többé már a látszatra sem ügyeltek, és ez
sokaknak nem tetszett. Sokakat megriasztott. És egyre
több birodalmi dezertőr akart átállni a felkelőkhöz, hogy
tegyen ez ellen valamit.

Rejtett hangszórókból ünnepélyes dallam csendült föl,

ismét visszarántva Miarát a jelenbe. Alderaani muzsika
volt, egy újabb apróság, amit a Birodalomnak nem sikerült
megsemmisítenie. Tudta, hogy ezzel vét a szabályzat ellen,
de Miara finoman megszorította Jessamyn kezét. Ha Solót
és Skywalkert zavarta is az ezernyi rájuk szegeződő
szempár, miközben elhaladtak a katonák sorfala előtt, nem
adták jelét. Sőt még a vuki is elég jól viselte magát. A
koréliait most látta először, bár természetesen hallott róla,
hogy mit tett a felkelők győzelme érdekében, Skywalkert
viszont beszélni is hallotta a Halálcsillag elleni támadást
megelőző eligazításon.

Valahogy öregnek érezte magát emellett a fiatalember

mellett, és egy pillanatra ismét az a kislány jutott az
eszébe, aki bombákat rakott össze az otthonául szolgáló
holdon, és remegve várta a napot, mikor majd ő is kiveheti
a részét egy olyan háborúból, amit akkor még sem felfogni,
sem megérteni nem tudott igazán. Akkor még. Aztán a
felkelők felnyitották a szemét.

Tanították, felkészítették, harcost faragtak belőle, és

minden eszközt megkapott tőlük, hogy életben
maradhasson. Hogy túlélhesse ezt a háborút. Ebből, amit
tudott, át is adott a legénységének, a többi pilótának, és
azoknak az idealistáknak, akikkel olyan titkos küldetéseken
találkozott, melyekről nem volt szabad beszélnie. Az a
kislány magányos volt. Idővel már az alapanyagokból is
kifogyott, és nem tudott több bombát építeni. De ma már
nem volt az.

Amazok hárman felsétáltak a barlang végében emelt

pódiumra, a hercegnő és a felkelők megmaradt vezérei elé
járultak. A katonák egy emberként fordultak utánuk, és
néma áhítattal figyelték, ahogy a hercegnő érdemrendet
akaszt a hősök nyakába. Miara a nyakát tette volna rá, hogy
Solo Leiára kacsintott, vagy mondott neki valamit, mert jól
látta, ahogy a hercegnő arca egy pillanatra megrándul, de
végül csak sikerült megőriznie a méltóságát. Aztán támadt
egy kis zavar, ahogy a katonák közt egy apró asztro-droid
tört utat magának, és cövekelt le Leia protokoll-droidja
mellett. Ahogy a pódiumon álló trió megfordult, Miara jól
látta, hogy Solo is, Skywalker is szélesen mosolyognak – és
a maga módján valószínűleg a vuki is pont ezt tette.

Ahogy összenézett a helyettesével, Jessamyn szemében

könnyeket látott. Elpusztult az Alderaan. Elpusztult a
Halálcsillag. Milliók haltak meg. Vesztettek. Győztek.
Egyszerre gyászoltak és ünnepeltek. A jó és rossz dolgok
ismét egyensúlyba kerültek, bár soha ki nem olthatták
egymást.

Aztán Leia elmosolyodott, amitől sugárzóan szép lett az

arca, és a kapitány, aki már épp elég politikust látott
mosolyogni, tudta, hogy ez most egy ritka, őszinte gesztus.
Nagyot nyelt, és ismét gombócot érzett a torkában. A
Raada elpusztult. Az Alderaan megsemmisült. Ő azonban,
akárcsak a nővére, élt. Sok embere odaveszett, de sokan
életben maradtak. Sok hajójuk elpusztult, de sok
megmaradt. Hamarosan új küldetésre indulnak. Miara
Larte lehunyta a szemét, és ismét mélyet szippantott a
friss, buja, zöld illatú levegőből. Jó volt élni, meggyászolni a
holtakat, megünnepelni a győzelmet, megtapsolni a
hősöket. Hosszú éjszakának néznek elébe, de aztán ismét
beköszönt a reggel… És bárhol köszönt rá ez a reggel,
bármely nap alatt, ő akkor is felkelő lesz.
Fordította: Oszlánszky Zsolt
 Tom Angleberger
A Whill-krónikások
Végre elérkezett az idő… Hallottam már a történet
minden változatát, megtekintettem minden
holokront, és minden relikviát áttanulmányoztam.
Egy élet munkája készített föl erre a nemes feladatra,
és az Erő legyen velem, mikor papírra vetem a Whill
Krónikát…

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…

De azért ugye nincs ez annyira messze?

Te meg mi a bánattól hadoválsz?

Messzi-messzi? Nem lenne elég csak annyit írni, hogy

messzi? Minek legyen messzi-messzi?

Uh…

Úgy értem, mindaz, amiről írni fogunk, az réges-régen

történt, egy messzi galaxisban.

Szerencsére a Krónika többi részét én fogom írni, és

nem te, és ez úgy fog hangzani, hogy réges-régen, egy
messzi-messzi galaxisban… Javában dúl a
polgárháború…

Dúl? Ilyen erővel fúlt is írhattál volna. Mire fel ez a nagy

színpadiasság?

Te jó ég, akkor mégis hogy kezdjük? Egy

polgárháborús csütörtök délután volt?
 Nem, ez így valóban elég ostobán hangzana… de azért a
dúl sem az igazi. Olyan dagályosan régies. Lehetne kicsit
modernebb!

De ez még csak az első mondat, haver! Ha minden

szóba belekötsz, sose jutunk el az űrcsatákig!

Jó, rendben! Akkor maradjon dúl… persze frappánsabban

is meg lehetne oldani, de mindegy…

Titkos támaszpontjukról a felkelők először hajtottak

végre sikeres támadást a gonosz Galaktikus
Birodalom ellen…

Ácsi! A Birodalom és a lázadók?

Hát… igen.

Máris? És mi a helyzet a Köztársasággal?

Mi lenne?

Csak úgy elmismásolod a Köztársaság-témát? És mi lesz a

következő, amit csak úgy kihagysz? A klónháború?

Nos… szóval…

És Anakin meg Padme?

Arra gondoltam, hogy őket egyelőre pár sejtelmes

utalással elintézhetnénk.

Sejtelmes utalás? És Darth Maul? Őt is elintézed egy

ilyen sejtelmes utalással?

Szóval… ebben egyelőre nem vagyok biztos,

tekintve, hogy őt gyakorlatilag meg sem akartam
említeni.
 Nem akartad… nem akartad megemlíteni Darth Mault?
Darth Mault?!

Nem…

És mi jön még? Következőleg majd azzal állsz elő, hogy

Rex kapitányról, Ahsokáról, Ventressről, Cad Bane-ről,
Savage Opressről, Jar-Jarról és a mandaloriakról sem
akartál említést tenni?!

De… később még mindig visszatérhetünk rájuk, és

az ő történetüket is elmesélhetjük.

És az időrendiség? A nem megfelelő kronológiai sorrend

mindenkit teljesen összezavar!

Szerintem azért csak kibogozzák a dolgot.

Ja, persze! No de… mi lenne, ha számoznánk a részeket?

Csak a könnyebb áttekinthetőség és követhetőség végett.
Mondjuk, kezdődhetne úgy, hogy… mondjuk… Réges-régen,
egy messzi galaxisban, negyedik epizód.

Ez azért eléggé…

Tudom már! És ha IV. epizódnak neveznénk? Az sokkal

menőbb! És minden epizódnak lehetne saját címe! Például
VII. epizód, a Kék Aratás!

Ez azért elég vadul hangzik, de ha megígérem, hogy

IV. epizódnak nevezzük, és minden epizódnak
kitalálunk valami frappáns címet, akkor végre
lapozhatunk?

Ja, persze, csapjunk a lovak közé! És akkor most jön a

király rész: Jyn Erso, Orson Krennic, K–2SO…
 Az ütközet során hírszerzőik megkaparintották a
Birodalom csodafegyverének titkos terveit. A
Halálcsillag nevű harci űrállomás egy egész bolygó
elpusztítására képes.

Hát ez meg most mi? És mi van Ersóval? És K–2SO-val?

Úgy terveztem, hogy R2-D2-vel és C–3PO-val

kezdem.

Mi ez a hutt-agyúság?! Hogy hagyhatnád ki K–2SO-t, aki

Minden Idők Legkirályibb Droidja? Már hogy a bánatba
kezdhetnél egy protokoll-droiddal? Úgy értem, R2 tényleg
nagyon zsír, de ha már valóban ki akarsz hagyni valakit, hát
hagyd ki C–3PO-t! Mást se csinál, csak rinyál!

Nem hagyhatom ki, mert az Endoron nagyon fontos

szerepe van.

Az Endoron? Te most azokat a plüssmackókat is bele

akarod pakolni a krónikába?

Azok nem plüssmackók, hanem vakmerő evok

harcosok! A saját vad bolygójuk csúcsragadozói!

Először is, nem is egy bolygón élnek, csak egy holdon,

másodszor pedig…

Ne fárassz már! Úgysem ebben az epizódban

szerepelnek majd!

Tulajdonképp mi lesz ebben a részben, ha mindenkit

kihagysz?

Ha engednéd, hogy belevágjak, te is tudnád, hogy

Leia hercegnő benne lesz.
 Á, Leia… őt nagyon csipázom!

Leia hercegnő, nyomában a Birodalom ügynökeivel,

hazafelé száguld csillaghajóján…

Száguld? Mégis mit fognak gondolni a nézők? Hogy ez

megint valami halálos versenyről szóló film?

Magasságos Jabba! Te most szándékosan kötsz bele

minden szavamba?!

Ó, ez csupán konstruktív kritika. Már egy kis konstruktív

kritikát sem vagy képes elviselni? Mert ha nem, akkor talán
mégsem te vagy a legalkalmasabb erre a krónikási
feladatra.

Mert szerinted te annyival jobban csinálnád?

Őszintén? Igen.

Akkor miért nem mész és írsz egy saját krónikát, és

hagysz nekem békét?

Jó, rendben, tudod mit? Úgy is lesz! Már van is egy remek
ötletem, hogyan ünnepelhetné meg Csubakka családja az
Élet Napját!

Remek! Már mehetsz is! Na, mármost… hol is

tartottam?

Ott, hogy száguld…

Igen. Leia hercegnő, nyomában a Birodalom

ügynökeivel, hazafelé száguld csillaghajóján. Nála
vannak a tervek, amelyek megmenthetik népét, és így
újra felvirradhat a galaxisban a szabadság…

Fordította: Oszlánszky Zsolt

 Fülszöveg
NEGYVEN ÉV, NEGYVEN TÖRTÉNET.

1977. május 25-én a világ megismerte Hant, Luke-ot,

Leiát, egy droid-párost, egy öreg varázslót, egy feketébe
öltözött gonosztevőt, és egy lehetőségekkel teli galaxist. A
Star Wars negyven éven át páratlan kulturális jelenség
maradt, rajongók és alkotók generációit inspirálta és
befolyásolta. A gazdag történetmesélés tüzét egyetlen film
lobbantotta fel, részben azért, mert a Star Wars galaxis
elevennek érződik. Furcsa és csodálatos szereplők jelennek
meg a mozivásznon, és elgondolkodtatnak minket… De
vajon mi lehet az ő saját történetük?

43 író adta a vízióit ahhoz, hogy újra elmeséljük az

eredeti Csillagok háborúja filmet. A negyven novella
mindegyike újra bemutatja a film valamelyik jelenetét úgy,
ahogyan azt egy-egy mellékszereplő látta. A Bizonyos
szemszögből kiváló és sikeres szerzők és a Star Wars
irodalom elismert mesélőinek írásait tartalmazza:

Gary Whitta áthidalja a rést a Zsivány Egyes és az

Egy új remény között, Antilles kapitány szemszögéből.

Beru néni megtalálja a hangját Meg Cabot

bensőséges karakter-tanulmányában.

Nnedi Okorafor méltóságot és mélységet ad a

legkülönösebb szereplőnek: a hulladékzúzóban élő
szörnynek.

Pablo Hidalgo borzongató bepillantást nyújt Tarkin

nagymoff elméjébe.
 Wil Wheaton elevenbe vágó mesét szőtt a Yavinon
hátrahagyott felkelőkről.

És még harmincöt derűs, szívszaggató és

megdöbbentő novella.

Tapasztaljuk
meg a Csillagok háborúja történetét egy sor egészen új
szemszögből!