Alan Dean Foster

A FORGATÓKÖNY VET LAWRENCE KASDAN,

J. J. ABRAMS És MICHAEL ARNDT ÍRTA

A GEORGE LUCAS ÁLTAL MEGALKOTOTT KARAKTEREK
ALAPJÁN

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: THE FORCE AWAKENS by Alan Dean Foster

Del Rey, an imprint of Random House

a division of Penguin Random House LLC, 2016

© & TM 2016 Lucasfilm Ltd.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2016 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2016 by Szukits Könyvkiadó

Fordította: OSZLÁ NSZKY ZSOLT , SZENT E MIHÁ LY

ISBN 978-963-497-353-9

Lektor: Barna Ildikó, Juhász Ferenc

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: EzDesign Kft.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

TARTALOM
Első fejezet

Második fejezet

Harmadik fejezet

Negyedik fejezet

Ötödik fejezet

Hatodik fejezet

Hetedik fejezet

Nyolcadik fejezet

Kilencedik fejezet

Tizedik fejezet

Tizenegyedik fejezet

Tizenkettedik fejezet

Tizenharmadik fejezet

Tizennegyedik fejezet

Tizenötödik fejezet

Tizenhatodik fejezet

Tizenhetedik fejezet

Tizennyolcadik fejezet

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…

Napra éj jő, Éjre nap.

Sötétségre fény, míg ismét

Csak sötétség marad.

Összevegyül, keveredik

Ezer gondot ád.

Bár különbséget

Azt mondják

Csak egy Jedi szeme lát.

Whill Krónika, 7:477

Luke Skywalker eltűnt. Távollétében a Birodalom hamvaiból

megszületett a baljós ELSŐ

REND, ami nem nyugszik, míg Skywalkert, az utolsó Jedit el

nem pusztítják. Leia Organa tábornok a KÖZTÁRSASÁG
támogatásával egy bátor ELLENÁLLÁST vezet.
Kétségbeesetten

keresi testvérét, Luke-ot, hogy segítségével visszaállítsák a

békét és az igazságot a galaxisban. Leia legvakmerőbb
pilótáját titkos bevetésre küldte a Jakkura, ahol egy régi
szövetséges olyan nyomra bukkant, ami elvezethet Luke-
hoz…

Első fejezet

Mikor igazán szüksége lett volna rá, a testvére nem volt

sehol. És nem volt senki, akire úgy támaszkodhatott volna,
mint őrá. Főleg most, mikor az Új Köztársaság a teljes

megsemmisülés szakadékának szélén tántorgott. A

Birodalom bukása után azt gondolták, hogy minden
egyszerű lesz. Hogy minden könnyen megy majd. Hogy az
emberek megértik, időre és türelemre van szükség, hogy
visszaszerezzék és újjáépítsék mindazt, amit a Birodalom
elvett tőlük. A városokat, a hírközlést, a kereskedelmet. És
ezzel nem is lett volna gond. A problémát a kevésbé
kézzelfogható dolgok jelentették. Mint például a szabadság.
A szólás szabadsága, vagy épp a vitához vagy tiltakozáshoz
való jog.

A nő nagyot sóhajtott. A Felkelés egykori vezetői sajnos

csúnyán alábecsülték, hogy a Birodalom mennyire
beleégette az emberekbe a vak engedelmességet, és hogy
milyen sokan

voltak, akik jobban szerették, ha megmondták nekik, hogy

mit is gondoljanak és tegyenek.

Hiszen sokkal egyszerűbb parancsokat követni, mint saját

elhatározásra jutni. Úgyhogy mindenki vitatkozott és
veszekedett, és petíciókat nyújtott be – amíg már túl késő
lett.

Miközben föl-alá sétált a tárgyalóteremben, egy villanásra

megpillantotta a saját képmását a tükörfényesre csiszolt
asztallapon. Fáradtnak tűnt. Néha azt kívánta, bár
közembernek született volna, és nem egy galaktikus királyi
család sarjának.

Erről óhatatlanul eszébe jutott az Alderaan, ami oly sok éve

nem létezett már. S erről –

legalábbis részben – a saját apja tehetett. Olyan örökség

volt ez, ami élete végéig elkíséri majd, és sohasem
szabadulhat meg tőle. Nem hagyhatta, hogy valaha
megismétlődjön ez a szörnyűség. Ez is az ő felelőssége volt;
olyan teher, ami – sokszor úgy érezte – maga alá temeti.
Persze könnyebb lett volna, ha nem egyedül kell cipelnie. Ha
a testvére is ott van mellette, hogy megossza vele a
felelősséget. Már ha nem halt meg időközben. De nem…
Arról tudna. Akárhol is volt, akármi is történt vele, ha már
nem élne, o arról biztosan tudna. Érezte volna. És aztán
annyi év után nyomra bukkant. Nem volt sok – alig több
bizonytalan szóbeszédnél –, de az elmúlt években összesen
nem akadt ennyi. Ha tehette volna, egyedül indul el ezen a
nyomon, hiszen ki más lenne alkalmasabb egy testvér
felkutatására egy másik testvérnél?

Amikor fölvetette az ötletet, az Ellenállás többi vezetője

olyan hangosan tiltakozott, hogy azt talán még egy fél
galaxissal odébb is hallották. Úgyhogy végül kénytelen volt
elállni a tervétől, és belemenni, hogy valaki más induljon
útnak. Egy fiatal pilótát ajánlottak a figyelmébe. A férfi
eddigi eredményei kiemelkedőnek bizonyultak, és tény,
hogy egy magányos felderítő kevésbé vonja magára a
figyelmet, mint egy utazó hercegnő.

– Az elemzések tükrében nem lesz olyan nehéz őt

megtalálni! – próbálták megnyugtatni a

munkatársai. – Elvégre csupán véges számú lakható világ

van ebben a galaxisban, azokon pedig véges számú
búvóhely.

– Egy hétköznapi ember számára talán – mondta a

hercegnő. – De mi nem egy hétköznapi

embert próbálunk felkutatni. Hanem Luke Skywalkert. – Ez

újabb parázs vitát robbantott ki.

Főleg azok ellenkeztek hevesen, akik váltig azt

bizonygatták, hogy a feladatra kiválasztott pilóta túl fiatal,
túl tapasztalatlan még. Aztán végül csak sikerült
konszenzusra jutniuk.
Megállt egy pillanatra, és ismét szemügyre vette a
tükörképét. Rég volt már, mikor nem az ő

akarata diadalmaskodott egy ilyen vitás kérdésben.

Halvány, mindent tudó mosolyra görbült

a szája. Az efféle vitás kérdésekben sokszor megtévesztette

az ellenfeleit csöndes, visszahúzódó természetével. És mire
rájöttek, hogy a törékeny nő álcája mögött hajlíthatatlan
vasakarat rejtőzik… A mosoly lassan lehervadt az arcáról.
Nincs már idő gunyoros vitákra és végtelen bizottsági
megbeszélésekre. A kegyetlen Első Rend mind messzebbre
nyújtotta vaskesztyűs markát, azzal fenyegetve, hogy
szétzúzza a még mindig gyenge lábakon álló Új
Köztársaságot.

Hol van Luke, mikor a leginkább szükségem lenne rá?

A Finalizer csillagromboló vadonatúj volt, és hatalmas. Azon

távoli csillagközi gyárak egyikében készült, amit az Új Rend
tartott a kezében. Egy olyan helyen, amit még nem fertőzött
meg az Új Köztársaság nevű betegség. Az elkötelezett és
végletekig hű munkások egy minden eddiginél erősebb,
hatalmasabb és technikailag fejlettebb űrhajót építettek.
Olyat, amilyet eddig még nem látott ez a galaxis.
Resurgent-osztályú csillagromboló egyik dokkjából négy,
mára már avíttnak számító csapatszállító emelkedett ki.
Annak ellenére azonban, hogy náluk már sokkal modernebb
gépek is léteztek, a csapatszállítók hibátlanul működtek, és
tökéletes hatékonysággal végezték a feladatukat.

Az alant derengő, Jakku nevű bolygó lakóinak fogalmuk sem

volt róla, hogy hamarosan négy szakasz elit rohamosztagos
érkezik a világukra. A négy páncélozott csapatszállítón
összesen nyolcvan fehér-páncélos rohamosztagos várta,
hogy földet érjenek, és közben elcsépelt bölcsességekkel és
fárasztó ostobaságokkal traktálták egymást. Az utastérben
percről percre nőtt a feszültség, és az ugratások egyre
durvábbak és kegyetlenebbek lettek.

Bajtársak voltak, időtlen idők óta ismerték már egymást, és

már alig várták, hogy bebizonyíthassák, ezen az apró
bolygón semmi nem akadhat, ami megállhatna velük

szemben. Aztán a szakaszparancsnokok utasítására

ellenőrizték a fegyvereiket, majd a páncéljaik következtek,
aztán a mellettük várakozó két bajtárs fegyverzete – és az
egész kör még egyszer. A lángszórósok felcsatolták a háti
tartályaikat, és gyorsan ellenőrizték, működik-e az őrláng.
Ahogy beléptek a légkörbe, az eddigi csöndet hirtelen
statikus zörej és recsegés-ropogás váltotta fel. Valamelyik
rohamosztagos olyan durva megjegyzést tett, hogy azt már
a szakaszparancsnoka sem hagyta szó nélkül. Aztán mind
elcsöndesedtek, és innentől kezdve egyedül a hajtóművek
zúgása és a levegő sustorgása szűrődött be az utastérbe.

– Leszállásra felkészülni! – közölte velük egy jellegtelen gépi

hang. A páncélos testek megfeszültek, fekete kesztyűbe
bújtatott kezek szorultak meg a karabélyokon, és minden
szem a jármű fedélzeti nyílására szegeződött. Végül a
csapatszállító hangos zökkenéssel földet ért, és a
leszállórámpa lassan nyílni kezdett.

Kisebb települések is akadtak a Jakkun, primitívebbek,

elmaradottabbak, de akárki is vágott át Tuanulon, vagy csak
repült el fölötte, nem gyanította, hogy itt valamiféle titok
rejtőzik. És ha esetleg mégis gyanította volna… A galaxis
tele van titkokkal, és nyilván mindenki úgy vélte, e
tekintetben a Jakku sem lóg ki a sorból. Ez a titok azonban…

Akár a sivatagbolygó legtöbb települése, ez is békés hely

volt, és bár a felületes szemlélő
úgy gondolhatta volna, hogy a pusztaságokból mindenfajta
élet hiányzik, azért akadt itt

növény is, állat is bőséggel. Már ha az ember tudta, hogy

hol keresse. A házakra kiakasztott apró szélcsengők
időnként ugyanolyan hátborzongató hangot adtak ki, mint a
sivatagban lakó láthatatlan lények. A kietlen pusztán átvágó
gömbforma teremtmény azonban sehogyan se illett ebbe az
üres, és mégis élettel teli világba. Tulajdonképpen olyan
volt, mint két egymásra pakolt gömb – egy nagyobb meg
egy kisebb –, és a narancssárga és kék csíkokkal tagolt,
piszkosszürke fémfelszínen a BB–8-as azonosító látszott.

A droid igencsak iparkodott, és a maga gépi módján nagyon,

de nagyon ideges volt. Ott, ahol az emberi szem legfeljebb
üres éjszakai égboltot láthatott, az ő sokkal fejlettebb
optikai szenzorai egy jókora mozgó fényfoltot fedeztek fel.
És mikor ebből négy újabb fényfolt vált ki és indult a felszín
felé, a droid idegesen felcsipogott. Úgy volt vele, lehet, hogy
ez semmiféle jelentőséggel nem bír, de ha mégis…
Merthogy a négy fényfolt nem szabálytalan pályán
közelítette meg a bolygófelszínt, mint valami
aszteroidazápor. Az ő gépi agya pillanatok alatt felfedezte az
előre kiszámított, egymáshoz igazított pontos
pályagörbéket, és a fokozatosan csökkenő sebességet. És
amikor földet érnek…

Túl közel lesznek. Egymáshoz is, Tuanulhoz is, és ez már

nem lehet véletlen. Egyetlen fényfolt nyugtalanságra
adhatott volna okot, négy láttán azonban már joggal
költözött rettegés az áramköreibe. BB–8 hangos sivítással és
szirénázással pördült meg – a gömb formájú teste miatt ez
nem is jelentett különösebb erőfeszítést –, és
csúcssebességgel kezdett a település felé száguldani.
Azelőtt kell odaérnie, hogy az a négy fényfolt földet érne!
Persze küldhetne rádióüzenetet, de tartott tőle, hogy épp
azok fognák el az üzenetét, akik miatt azt elküldené.
Azonkívül, hogy a tuanuliak a galaxis mindenféle utazójának
és számkivetettjének otthont adtak, használt gépek és
droidok javításából éltek.

Ezeket a helyrepofozott, feljavított eszközöket aztán a

nagyobb városoknak adták el.

Miközben a droid az utcán járó embereket és idegeneket

kerülgette, amazok nyugtalanul kapták föl a fejüket, aztán
értetlenül vonták meg a vállukat, mellső végtagjukat vagy
csápjukat. Ugyan ki tudhatná, mi ütött ebbe a droidba?
Igazából nem is a szét- vagy összeszerelés különböző
fokozataiban várakozó droidok akadályozták BB–8-at – a kis
droid játszi könnyedséggel szlalomozott át közöttük –,
hanem a blogginok. A szemtelen, madárforma lények jókora
csapatokban tanyáztak az utcákon, és féltékenyen őrizték a
saját territóriumukat. Ahogy a droid megközelítette őket,
méltatlankodó kárálással estek neki, és vadul összevissza
csipkedték. BB–8 könnyedén áttörhetett volna köztük, de a
háziasított blogginok a helybéliek egyik kedvenc
csemegéjének számítottak, így nem lett volna szerencsés,
ha útközben négyet-ötöt is eltapos.

Úgy döntött hát, inkább lassít egy kicsit, és tesz némi

kerülőt, és így végül baleset nélkül sikerült átvergődnie az
utcákon. És nagyon bízott benne, hogy minél beljebb ér a
faluba, annál kevesebb ilyen ehető dolog akad az útjába.
Főleg most, hogy a célja már szinte karnyújtásnyira volt
tőle. Az épület, amit keresett – az őskori és a hipermodern
sajátos egyvelege – ugyanúgy festett, ahogy a legtöbb
tuanuli ház. Ennek ellenére tökéletesen betöltötte a
feladatát, és bár kívülről alig tűnt többnek, mint egy félig
földbe süllyesztett kunyhó, odabent olyan eszközök és
gépek is akadtak, amik több mint elviselhetővé tették az
itteni létet.
Bár fáradt volt, Poe Dameron próbálta nem mutatni. Úgy
érezte, tartozik ennyivel a

házigazdájának. És amúgy-is… a hírnév kötelez. Hosszú és

veszélyes utat tett meg, hogy most itt lehessen, és mindezt
az Ellenállás, és azon belül is Organa tábornok kérésére.
Most pedig, hogy végre itt volt, az olyan apró
kellemetlenségek, mint a fáradtság, nem tehetik tönkre ezt
a pillanatot! Sötét hajjal keretezett arcában olyan mély tüzű,
büszke pillantású szemek ültek, ami miatt sokan
arrogánsnak tartották. Pedig csupán arról volt szó, hogy
bízott a képességeiben és a szakértelmében. És a vágya,
hogy teljesítse a feladatát, időnként mindent lebíró
türelmetlenséggel párosult. Kopott, vörös és homokszín
repülős uniformisa, amit azóta használt, hogy az Ellenállás
tagja lett, nem egy ehhez hasonló küldetést látott már.

Ámbár… egy ennyire lepusztult helyen talán még sohasem

járt. Ezért nem is értette Poe, hogy mi a csodát keres a
házigazdája Tuanulban. Lor San Tekka még mindig elég
erősnek látszott ahhoz, hogy akár puszta kézzel is birokra
keljen egy gundarkkal, a viselkedése azonban egy hivatásos
Békéltetőé volt. Az ember azonnal megnyugodott a
társaságában – már

ha nem viseltetett kifejezetten ellenséges érzésekkel a

házikó gazdájával szemben. Bár nem sok időt töltöttek egy
légtérben, a fiatalember úgy gondolta, sikerült viszonylag jól
felmérnie a vendéglátóját. Tekka közelebb hajolt, egy apró
bőrerszényt helyezett Poe nyitott tenyerébe, majd rázárta a
pilóta ujjait.

– Én legfeljebb ennyit tehetek – mondta szomorkás

mosollyal. – Bár azt szeretném, ha többet segíthetnék!
Főleg, hogy tudom, annyi mindent kellene még tenni! De…
ez majd segít
elkezdeni jó irányba terelni a dolgokat. – Ahogy az idős férfi
visszahúzta a kezét, Poe ujjai megszorultak az apró
bőriszákon. Csak a mérete kicsi, a fontossága…

– Azt beszélik, ez a térkép beszerezhetetlen – jegyezte meg

Poe. – Megkérdezhetem, hogy

ön hogyan jutott hozzá?

Az idős férfi azonban csak mosolygott, és szemlátomást

esze ágában sem volt kifecsegni a

titkait. Lassan Poe is elvigyorodott, és egyetértően

biccentett.

– Tudja, hogy kölyökkorom óta hallgatom a kalandjairól szóló

történeteket? Igazán nagy megtiszteltetés a számomra,
hogy személyesen is találkozhattunk! És nagyon hálásak
vagyunk a segítségéért!

– Túl messze jutottam, és túl sokat láttam már, hogy

semmibe vegyem azt a fenyegetést, ami, ha nem teszünk
valamit ellene, sötétségbe taszítja a galaxist! – Tekka egy
öregember lassú, jelentőségteljes mozdulatával vonta meg
a vállát. – Muszáj tenni valamit, és nem számít, hogy mibe
kerül, és milyen veszélyekkel jár! A Jedik nélkül nincs
egyensúly az Erőben, és végül mindent elnyel a sötét oldal.

Bár Poe tudott egyet-mást ezekről a dolgokról, ahhoz épp

elég tapasztalt és eszes volt, hogy meg se próbáljon
filozófiai mélységű vitába bonyolódni Lor San Tekkával.
Lassan

szedelőzködni kezdett.

– A tábornok már nagyon várja ezt a térképet! – emelte meg

a kezét Poe.
– Tábornok! – mondta Tekka, majd lassan, tűnődve
elmosolyodott. – Nekem ő még mindig

királyi felség.

– Igen, de gyűlöli, ha hercegnőnek nevezik – vonta meg a

vállát a pilóta. – Szemtől szemben már senki sem szólítja
így. – Ebben a pillanatban egy fülsiketítően sivalkodó és
füttyöző, gömbforma droid robbant be az épületbe, és épp
csak le tudott fékezni, és ezzel elkerülni, hogy a két embert
ledöntse a lábáról. Amazok ketten összenéztek, aztán már

rohantak is kifelé. Poe villámgyorsan lekapta az övétől a

távcsövét, és a következő pillanatban már ő is látta a négy
közeledő fényfoltot. – Nem akarok szemtelennek tűnni, de
szerintem el kellene bújjon, uram!

Tekkának nem volt szüksége távcsőre, hogy azonosítsa a

leereszkedő csapatszállítókat.

– Nem! Magának kell elindulnia! – Annak ellenére, hogy

tökéletesen tisztában volt a küldetése fontosságával, Poe
képtelen volt rászánni magát, hogy egyedül hagyja az idős
férfit.

Mert nemcsak tisztelte Lor San Tekkát, de kedvelte is.

Hogyan hagyhatna itt egy ilyen embert a vész torkában?

– Uram, ha nem bánja…

– De bánom, Poe Dameron! – vágott közbe az idős férfi, és a

hangja és a pillantása hirtelen megkeményedett. – Eddig a
küldetéséről beszélt, és úgy gondolom, itt az ideje, hogy
teljesítse! Ahhoz képest, ami most a galaxisban történik,
maga és én alig vagyunk többek porszemeknél!
– Már megbocsásson, uram – makacsolta meg magát Poe –,
de vannak olyan porszemek, amelyek fontosabbak a
többinél!

– Hízelgés helyett inkább őrizzen meg a jó emlékezetében!

És most menjen! Nekem még gondoskodnom kell a falu
védelméről! – Poe egy hosszú pillanatig a tovasiető Lor San
Tekka után bámult, aztán megperdült, és a falu átellenben
lévő vége felé iramodott. BB–8 egy darabig próbálta tartani
vele a lépést, de a hangosan siránkozó kis droid mind
jobban lemaradt. Útközben felfegyverzett falusiak tucatjai
jöttek velük szembe – csupa komor tekintetű ember és
idegen –, és a pilótának elképzelése sem volt, honnan
kerítettek ezek a látszólag békés helyiek hirtelen ennyi
fegyvert. A hajóját a falu határában, egy sziklakiszögellés
alá rejtette el. A felületes szemlélődő talán nem vette volna
észre az X-szárnyút, de egy körültekintőbb felderítőcsapat
már gond nélkül megtalálta volna. Úgyhogy Poe is tisztában
volt vele, hogy mihamarabb el kell tűnnie a környékről. Még
mielőtt a rohamosztagosok ideérnek.

Villámgyorsan fölmászott a pilótafülkébe, miközben BB–8 a

másodpilóta pozícióját foglalta

el. Néhány gyors gombnyomás, és életre kelt a hajó

navigációs rendszere. Közben a láthatáron már föltűntek a
fehér-páncélos katonák, és néhány pillanat múlva már össze
is csaptak a falusiakkal. A helyiek megpróbálták bátorsággal
kiegyenlíteni a rohamosztagosok

szakértelmét és felszereltségét, de a küzdelem így is alig

egy perc alatt eldőlt. Látván az ellenállás kilátástalanságát,
egyik falusi a másik után adta meg magát. A csatazajtól
megvadult háziállatok riadt bőgéssel próbáltak meg kitörni a
karámjaikból, és félelmük tébolyult őrjöngéssé fokozódott,
miközben a lángszórósok elkezdték fölégetni a házakat. Poe
ugyan nem sok értelmét látta a dolognak, de tisztában volt
vele, hogy az Első Rend vezetői a félelmet és rettegést is
ugyanolyan eszköznek tekintik, mint a diplomáciát vagy a
stratégiát.

– Megyünk már, BB–8! – mordult föl dühösen a kis droid

elektromos sirámát hallva. –

Megyünk már!

Beindította a hajtóműveket, és az X-szárnyú már lassan ki is

csúszott a szikla takarásából, amikor… Lézersugarak
villantak, és a hajótest megremegett. Poe nem tudta,
honnan kerültek

elő a rohamosztagosok. Valószínű volt, hogy aki a falu elleni

offenzívát megtervezte, nem csupán frontális támadásra
épített. Lehet, hogy ez a kettő is egy nagyobb egységhez
tartozott, akiket azért küldtek, hogy hátba támadják a
falusiakat. Ha telibe kapják a pilótafülkét, neki

annyi! Poe azonban úgy döntött, nem hagy nekik rá időt. Az

X-szárnyú alsó ágyúival vette célba őket, és néhány jól
irányzott lövéssel mindkettőt szénné égette. Aztán valami
hátborzongató, fejhangú sivításra lett figyelmes. A hang
akkor sem halkult el, mikor a hajó kicsúszott a szikla
takarásából. Egyre erősödő remegés futott végig újra meg
újra az X-szárnyú törzsén, és Poe villámgyorsan leállította a
hajtóműveket. Felnyitotta a pilótafülke ablakát, és ahogy
kimászott hátra, már látta, hogy mi is a baj. A két
rohamosztagos talán nem járt el különösebben taktikusan,
de annyi eszük volt, hogy a hajtóműveket vegyék célba. BB–

8 is kimászott mögötte. Egyikük sem szólt semmit, de nem

is volt rá szükség. Ember és droid egyaránt tisztában voltak
vele, hogy most igazán nagy bajban vannak.
A faluban még mindig folytak a harcok. A kemény mag nem
volt hajlandó megadni magát,

mert nyilván sejtették, hogy mi vár rájuk. Az egyik

rohamosztagos mellkasát lézersugár égette át, és ahogy a
mellette küzdő társa odaugrott, látta, hogy az összeégett,
megfeketedett páncélból csak úgy dől a füst. A sebesült
kétségbeesetten kapott a társa keze után, és egy pillanatig
majdnem összeért a sisakjuk. Aztán a sebesült görcsösen
megvonaglott, vért köhögött föl, és végül elernyedt. A társa
még mindig döbbenten szorongatta a kezét. Hiszen együtt
képezték ki őket, együtt ettek, számtalan apró, közös
történet kötötte össze őket… És…

most a halál. Az élet-halál harc a legkevésbé sem hasonlított

arra, amit eddig a szimulációkban tapasztalt. Mintha valami
rémálomban bolyongana, úgy vágott át a lángokban

álló falun, és iszonyodva próbálta letörölni magáról a

páncéljára tapadt vércseppeket. A szimulációkban sosem
volt vér. A tűz egyik épületről a másikra terjedt. Az
ablakokból csak úgy dőlt a sűrű, zsíros füst, és egyik
robbanás a másik után rázta meg az utcákat. Ahogy
befordult a következő sarkon, a rohamosztagos mozgásra
lett figyelmes, és automatikusan célra tartotta a karabélyát.
Az egyik ház árnyékából egy nő bukkant elő, és ahogy
megpillantotta a fehér vértet viselő katonát, megdermedt. A
rohamosztagos tudta, hogy sosem fogja elfelejteni a nő
arckifejezését: úgy nézett ki, mint aki megértette, hogy bár
még mozog és lélegzik, de valójában már halott.

Egy hosszú pillanatig így álltak – ragadozó és préda –,

egymásba fonódó tekintettel, mozdulatlanul. Aztán a katona
lassan leeresztette a karabélyát. A nő továbbra sem mert
moccanni, és döbbent, rezzenéstelen pillantással figyelte a
rohamosztagost. Hangos szisszenés hallatszott, és a katona
önkéntelenül is a hang felé fordult. Mintha a hirtelen
mozdulat rántotta volna vissza a nőt a valóságba,
megperdült és futásnak eredt. A sziszegő

hangot egy újonnan érkezett impozáns komp hajtóművei

adták ki. Akár egy hatalmas, méltóságteljes ragadozó
madár, úgy szállt le a falu mellett, és a rámpa tetején
csupán egyetlen alak tűnt föl. Magas, sötét, köpenybe
burkolózó férfi volt, aki arcát zárt fémmaszk mögé rejtette.
Mintha a legkevésbé sem zavarta volna a körülötte örvénylő
ütközet, és a pillantása azonnal Lor San Tekkát kereste. A
rohamosztagos döbbenten bámulta az újonnan érkezett,
feketébe öltözött harcost, és észre sem vette, ahogy a
szakaszparancsnoka odalép melléje.

– Vissza a sorba! – reccsent rá a tiszt. – Még nincs vége az

ütközetnek!

A feketébe öltözött harcos közben lesietett a rámpán, és a

rohamosztagos bele sem mert gondolni, hogy vajon mit
jelezhet az érkezése. Nem tudta, de nem is kellett vele
foglalkoznia.

A tudatlanság egy rohamosztagos számára nem csupán

áldás – egyben a szolgálati szabályzat

része.

Poe azonnal látta, hogy ezzel az X-szárnyúval nem megy

sehová. Persze, ha sikerülne beszereznie a szükséges
pótalkatrészeket, és esetleg meg tudna alkudni egy műhely
tulajdonosával… de nem… erre most esélye sem lesz.
Azonnal elővette a Tekkától kapott bőrerszényt, és előhúzott
belőle egy apró tárgyat. Magához intette BB–8-at, fölnyitott
egy apró tárolót az oldalán, és abban helyezte el Lor San
Tekka ajándékát. A kis droid halk füttyel biztosította, hogy a
tárgy nála biztonságban lesz.
– És most tűnés!– parancsolt rá Poe BB–8-ra. – Menj, és meg
se állj! Mindegy merre, csak

minél messzebb ettől a helytől! – S mivel a droid egy

pillanatig habozni látszott, a pilóta megveregette az oldalát,
és megpróbálta megnyugtatni. – Annyi rohamosztagost
intézek el, amennyit csak lehet, aztán én is jövök! És most
menj! És ne aggódj, velem minden rendben

lesz! Akárhová is mész, én meg foglak találni.

BB–8 továbbra sem mozdult, de mivel nem kapott több

utasítást, végül nagy kelletlen megfordult, és nekiindult a
sivatagnak. Csak egyszer nézett vissza az X-szárnyú mellett
várakozó férfira, aztán halk elektronikus sóhajjal folytatta az
útját. Hiába, egy droid legfeljebb tiltakozhat a kapott
parancs ellen, de nem írhatja felül azt.

A magas, csuklyás alak, akinek láttán olyan iszonyú félelem

költözött a katona szívébe, Lor San Tekka felé indult. Az
útjából katona és foglyul ejtett helyi egyaránt kitért. Ahogy
Tekka megpillantotta, lassan megdermedt, és rezignáltan
eresztette le a kezeit. Tudta, hogy ki jött el érte, ahogy azt
is, semmi értelme megpróbálni elfutni előle. A maszkos férfi
azzal a fajta csöndes tűnődéssel mérte végig lassan, tetőtől
talpig a falu elöljáróját, amivel az ember a múlt korok
relikviáit veszi szemügyre. A légzőkészülékkel ellátott fekete
maszk teljesen elrejtette a harcos arcát, de Tekka így is
tudta, kivel áll szemben. Régről ismerte – még azelőttről,
hogy Kylo Ren magára öltötte volna ezt a maszkot.

De abból az emberből már csak ez a maszk maradt.

– A híres szerencsevadász! – mondta Ren, mint aki már rég

számított erre a találkozásra. –
Végre te is megvagy! Milyen érzés? – A maszk eltorzította a
hangját, és valami halk, hátborzongató mellékzöngét
csempészett a szavaiba.

– Ahogy elnézem, veled valami sokkal rosszabb történt –

nézett egyenesen a maszkos arcba

Tekka. A szavainak azonban semmiféle szemmel látható

hatása nem volt. Se gúny, se harag nem sugárzott a
maszkosból – legfeljebb némi türelmetlenség.

– Tudod, miért jöttem.

– Én azt tudom, hogy honnan jöttél – mondta Lor San Tekka

olyan nyugodtan, mintha épp

meditálni készülne egy napsütötte hegycsúcson. – Egy olyan

korból, amikor még nem Kylo Rennek hívtak.

– Csak óvatosan! – mordult föl a maszkos. – A térképet

akarom! Azt, ami elvezet Skywalkerhez. Tudom, hogy a
birtokodban van, és most át fogod adni az Első Rendnek!

Poe, aki az ellenkező irányból lopakodott be a faluba, egy

lángoló épület mögött húzta meg magát. Innen szinte
mindent hallott, de kilesni csak egy-egy pillanatra mert a
fedezék mögül.

Tekkát, aki háttal állt neki, tisztán látta, a vele szemben álló
ismeretlen, maszkos alak azonban félig takarásban volt.

– Te nem tartozol közéjük – mondta az idős férfi nyugodt,

félelem nélküli hangon. – Az Első Rend a sötétségből
született. Te nem.

– Hogy válhat egy beszélgetés ilyen hamar ilyen

érdektelenné? – horkant föl a maszkos, és
hosszú karjával színpadiasan a körülöttük lángoló falu felé
intett. – Szerinted feltétlenül szükséges, hogy egy egyszerű
csere tragédiába torkoljon? – Akár tinta a vízbe, úgy vegyült
a színtiszta kegyetlenség a szavaiba. – Hát nem hoztál már
így is épp elég bajt ezekre az emberekre?

– Én már rég megbékéltem a sorsommal – mondta az idős

férfi. – És a tragédia az, ami veled történt, és nem az, ami
velem fog.

– Elég az üres fecsegésből! – hajolt közelebb Ren

fenyegetőn, és előrenyújtotta a kezét. – A térképet,
vénember!

Poe szinte biztosra vette, hogy mi következik.

– Nem! – suttogta maga elé. – Nem, nem, nem… – Aztán

fölpattant – az sem érdekelte már, ha a rohamosztagosok
észreveszik –, és futólépésben indult a páros felé.

– Megpróbálhatod megtagadni az igazságot, és elfelejteni a

családodat – mondta Tekka dacosan –, de úgyis hiába!

Kylo Ren fenyegetően húzta ki magát, és ahogy az ész

átadta helyét a haragnak, mintha növekedésnek indult
volna az alakja. Leakasztotta övétől a fénykardját, és ahogy
aktiválta, három energianyaláb bukkant elő a markolatból –
a vörösen izzó penge, és két rövidebb, keresztvas gyanánt.

– Milyen igaz! – bólintott. Aztán meglendítette a fegyvert, és

halálra sújtotta Lor San Tekkát.

Második fejezet

Poe látta, ahogy a fénykard felemelkedik és lesújt. Mintha

még az idő is lelassult volna, s miközben fölemelte a
sugárvetőjét, és tüzet nyitott, hallotta a saját üvöltését.
Elkéstem! Túl lassú voltam, és elkéstem! Kylo Ren keze az
utolsó pillanatban emelkedett föl, és egyetlen mozdulatával
eltérítette a lézersugarakat. A fekete maszkkal fedett arc
lassan a pilóta felé fordult, és Poe hirtelen azt érezte, hogy
megbénulnak az izmai. A szíve még vert, a tüdeje pumpált,
de az izmai már nem engedelmeskedtek az akaratának. Két
rohamosztagos azonnal

megragadta, és Ren elé vonszolta. Ha nem tartják a karjánál

fogva, Poe menthetetlenül orra bukik. Ennek ellenére
megpróbált magabiztosan viselkedni.

– Na? Mi lesz?! – kérdezte maró gúnnyal a pilóta. Lor San

Tekka gyilkosa kikapcsolta és az övére csatolta a
fénykardját, majd a fogolyhoz fordult.

– Az öltözéked alapján úgy tűnik, hogy az Ellenállás pilótája

vagy – bólintott, majd intett az őröknek. – Alaposan kutassák
át! – Az egyik rohamosztagos kézi szkennerrel ellenőrizte
Poe-t, míg a másik páncélkesztyűs kézzel tapogatta végig
durván a pilóta testét.

– Semmi – rázta meg végül a fejét.

– Szép munka volt! – vigyorgott Poe a katonára, aki az előbb

motozta meg. – Ügyes kezed

van!

A rohamosztagos egy pillanatra megfeledkezett magáról, és

dühösen kirúgta Poe alól a lábát.

– Én sem találtam semmit, uram! – emelte meg a másik

rohamosztagos a szkennert. – A

gyomrában és a beleiben is mindössze félig emésztett

ételmaradványokra bukkantam.
Megsemmisítsük, uram? – Kylo Ren nem hagyta, hogy a
csalódottsága bármilyen formában

érzékelhető legyen. Ilyen bizonytalan időkben az efféle

akadályok mindennaposnak

számítottak. Azonban biztos volt benne, hogy hamarosan

ennek az ügynek is a végére jut.

– Nem! – intett. – Nem akarom, hogy bántódása essék!

A két katona csalódottan rángatta föl a földről a pilótát. Ren

a lehetőségeket latolgatva, tűnődve figyelte őket. Aztán úgy
döntött, majd később foglalkozik az ellenállóval. Jelenleg
fontosabb dolgok követelték maguknak a figyelmét. Az
alakulat parancsnoka, egy

ezüstpáncélos, fekete köpenyes nő sietett oda hozzá.

– Mik a parancsai, uram? – Kylo Ren úgy ítélte meg, máris túl
soká időzött ezen a neve-nincs helyen, és a ráfordított idő
nem hozta meg a kívánt eredményt. És az efféle dolgok
mindig felbosszantották.

– A foglyokat öljék meg, Phasma százados, a falut pedig

kutassák át! Minden épületet, minden raktárt, minden
lehetséges búvóhelyet! Aztán az egészet rombolják a földig,
és ha még ekkor sem találnak semmit, szkennerekkel
álljanak neki a kutatásnak! Ön is tudja, hogy mit keresünk!

A nő bólintott, majd megfordult, és a házfalak mellé állított

foglyok felé intett.

– Célra tarts! – adta ki a parancsot. A felemelkedő fegyverek

láttán szinte mindenki
másként reagált – ki térdre hullt, ki sírva könyörgött az
életéért, és olyan is akadt, aki az utolsó pillanatig dacosan
nézett farkasszemet a rohamosztagosokkal. – Tűz!

Az Első Rend katonai szabályzata értelmében az ilyesfajta

eljárás nem mészárlásnak, hanem jogos büntetésnek
számított. Az ellenség rejtegetéséért és segítéséért mindig
mindenhol a legsúlyosabb büntetést kellett kiszabni. És az,
hogy öt embert végeztek ki, vagy ötezret, semmit sem
számított – csak az elrettentés volt a fontos. Az egész egy
percig sem tartott. Miután végeztek, a katonák azonnal
nekiláttak átfésülni a még érintetlen épületeket.

Egyedül egy vérrel összefröcskölt páncélzatú rohamosztagos

állt még mindig bénán az egyik

ház falának támaszkodva, és úgy bámulta a halomban

heverő holtakat, mint aki nem hisz a szemének.

– Láttam, hogy te nem lőttél! – veregette meg a vállát az

egyik bajtársa. – Valami baj van a karabélyoddal?

A másik zavartan bólintott, de egy szót sem szólt.

– Miután hazamegyünk, add oda a technikusoknak! –

javasolta a másik katona. –

Meglátod, egy perc alatt helyrepofozzák.

– Rendben… persze, úgy lesz. – Aztán a másik is

csatlakozott a kutató alakulatokhoz, és a

katona ott maradt egyedül. És ekkor… súlyos pillantást

érzett magán. Ahogy fölnézett, látta, hogy a kompja felé
tartó Kylo Ren tekintete egy villanásig elidőzik rajta. Tudta,
hogy mozdulnia kellene, de egyszerűen képtelen volt.
Mintha gyökeret eresztettek volna a lábai. A rohamosztagos
úgy érezte, a magas, feketébe öltözött alak egyenesen a
lelkébe lát. Tudja!

Biztosan tudja! És akkor… nekem végem! – Kylo Ren

azonban már nem foglalkozott vele. A hajója felé menet
csupán egyszer állt meg. Egy sugárvető hevert előtte a
földön – az, amelyikkel a pilóta kis híján lelőtte. Ren
kinyújtotta a kezét, az akarata erejével emelte föl a
fegyvert, majd olyan erővel vágta az egyik ház falának,
hogy a fegyver menten darabokra tört.

A rohamosztagosok az X-szárnyút is megtalálták a falu

határában, és azon tanakodtak, mitévők legyenek vele.

– Csak a szokásos lázadó szemét! – morogta a pilótafülkét,

átkutató őrmester. – Nincs itt

semmi!

Miután eltávolodott a hajótól, a katonái aktiválták a

magukkal hozott nehézfegyvereket, és néhány jól irányzott
lövéssel felrobbantották a sziklakiszögellést, ami alatt az X-
szárnyú állt.

A kövek szörnyű dübörgéssel szakadtak le, és pillanatok

alatt maguk alá temették a hajót. A felrobbanó X-szárnyú
detonációjának hangja mérföldekre elhallatszott. Olyan
messzire, hogy a csúcssebességgel iparkodó, gömbforma
BB–8 is meghallotta. Érzékeny audioszenzorai segítségével
pillanatok alatt eldöntötte, hogy nem egy épület
pusztulásának volt fültanúja. Ha képes lett volna rá, még
gyorsabban halad. A népszerű elképzelésekkel ellentétben a
sivatagvilágok sem lakatlanok. Főleg éjszaka nem azok,
mikor a sötétben olyan dolgok bújnak elő a vackukról,
amelyek örömest darabokra szednének egy droidot, csak
hogy lássák, mitől is mozog. BB–8 próbált nem megtorpanni
minden üvöltés, mordulás, vagy vonítás hallatán, és a
félelem mechanikus megfelelője csak még gyorsabb és még
óvatosabb mozgásra sarkallta. A

hozzá hasonló droidokat nem ilyen utakra tervezték, és

most bármit megadott volna azért, ha a saját géptársai
között lehetne. Bár, ha minden kötél szakad, akár egy
emberrel is beérte volna.

Miután megérkeztek a csillagrombolóra, a rohamosztagosok

eltávolították Poe bilincsét.

Nyilván úgy voltak vele, hogy innen már úgysem fog tudni
megszökni. A katonák úgy viselkedtek, mint bármilyen más
katona, és alig várták már, hogy kibújhassanak a
páncéljaikból, egyenek, igyanak, és végre lepihenhessenek.
Előtte azonban gondoskodniuk kellett a fogolyról, amit ha
nem is a legfinomabban, de megtettek. Sőt ha figyelembe
veszik, hogy kit próbált a Jakkun lelőni, az ellenálló
tulajdonképpen még szerencsésnek is érezhette magát,
hogy a foglyul ejtői nem tépik darabokra. Poe azonban azzal
is tisztában volt, hogy a szerencse milyen forgandó, és félő
volt, hogy az övé sem tart ki örökké. A dokkban
felsorakozott katonák nevetve tréfálkoztak, és örömmel
konstatálták, hogy a többségük egy karcolás nélkül vészelte
át az offenzívát. Nem is törődtek a véres páncélú,
lemaradozó bajtársukkal, aki, miután megbizonyosodott
róla, hogy senki sem figyeli, visszabotorkált az egyik
csapatszállítóba, levette a sisakját, és vadul öklendezni
kezdett. Minden pórusából csak úgy áradt az iszonyat, és
végtelenül hálás volt, hogy ebben a percben senki sem látja.
Aztán rájött, hogy tévedett. Ahogy szédelegve megfordult,
Phasma századossal találta szemben magát. Vajon mindent
látott? És vajon mennyit tud? Mint kiderült, túl sokat is.

– FN–2187! – mondta a nő, alig leplezett undorral a

hangjában – Jelentették, hogy problémája akadt a
fegyverével a bevetés során. Fogja a karabélyát, és vigye le
a technikusokhoz átvizsgálásra!

– Igenis, százados!

Sikerült reszketés és dadogás nélkül válaszolnia. Úgy tűnt, a

túlélőösztöne most is hibátlanul működött.

– És ki adott engedélyt arra, hogy levegye a sisakját,

katona?

– Sajnálom, százados! – nyelt nagyot FN–2187.

– Miután leadta a fegyverét, jelentkezik nálam! – mondta

Phasma hidegen. A fiatal rohamosztagos tudta, hogy a
legrosszabb még csak most következik.

Az a hely volt, ahová a gépek jöttek meghalni. Hegyekben

állt itt a fém, az olvadt műanyag, a törött kerámia, és a
száz- és ezerféle megnevezhetetlen és meghatározhatatlan
fajtájú és halmazállapotú hulladék. Ezekre a puszta földekre
senki sem merészkedett szívesen, és ha a muszáj mégis
rákényszerítette, igyekezett a látogatását a lehető
legrövidebbre fogni. Mert a halál itt is ezernyi formában
lesett az óvatlanokra – kivel vérmérgezés végzett, kivel
fulladás, és olyanok is voltak, akik egyszerűen csak
eltűntek, és sosem kerültek elő többé egy darabban. Mégis
akadtak néhányan,.akik nap nap után visszajártak ide, de
számukra a kockázat ugyanúgy hozzátartozott az élethez,
mint a víz vagy a levegő. Az egyikük hatalmasra nőtt, szürke
rongyokba burkolózó rovarként tapadt egy sötét, fémfalú
szurdok oldalára, és épp egy konzolt szerelt le lassú,
gazdaságos mozdulatokkal. Zöld lencséjű, könnyű

védőszemüveget viselt, arcmaszkot, védőkesztyűket. A

hátáról jókora zsák lógott, mellette egy hosszú,
multifunkciós bot billegett, amitől annak ellenére sem volt
hajlandó megválni, hogy a szűk helyeken inkább csak
akadályozta. Minden kiszerelt aljzatot és a konzol darabjait a
zsákjába tette, majd mikor az megtelt, szorosan lezárta, és
óvatos, kimért mozdulatokkal mászott még mélyebbre.
Mikor végül leért a fémszurdok porlepte aljára, magához
vett egy másik, korábban már leeresztett zsákot, és a kettős
teher súlya alatt meggörnyedve indult a

roncsok közt derengő napfény távoli foltja felé.

Miután kibukkant az üregből, a homlokára tolta a

védőszemüvegét, és elkezdte leporolni magát. A lány már
majdnem húszéves volt, sötét hajjal és még sötétebb
szemekkel, és annyi

vitalitás volt benne, amit még ez a pokolbéli hely sem tudott

kiölni belőle. A felületes szemlélő azt gondolhatta volna,
hogy puha, akár az olvadt viasz. Ennél nagyobbat nem is
tévedhetett volna. Abból, amit itt sikerült összeszednie, ma
is jóllakik. Lecsatolta az övéről a kulacsát, benedvesített egy
darab rongyot, és letörölte vele az arcát. Aztán felhajtotta a
maradék vizet. Kizárt, hogy máris elfogyott! – merengett,
majd addig lötyögtette a kulacsot, míg sikerült az utolsó
néhány makacs cseppet is kicsalogatnia belőle.

Aztán ismét az övére csatolta, a két zsákot egy jókora sima

fémlapra helyezte, és lecsúsztatta őket a legközelebbi
homokdűnén. Egy pillanatra a feje fölött tornyosuló gigászi
csillagromboló roncsára tévedt a tekintete. Nap mint nap itt
járt el mellette, de az még így, ennyi idő után is lenyűgözte.
Régi típusú hadihajó volt, túl nagy hozzá, hogy szétbontsák,
úgyhogy inkább itt hagyták az enyészetre bízva. És ezen a
sivatagos klímán beletelhet akár ezer évbe is, míg lassan
megeszi a rozsda. Addig azonban bőséggel ellátja majd
zsákmánnyal Reyt és a hozzá hasonló roncsvadászokat. A
lány egy másik jókora lapos fémdarabot használt
csúszkának, és azzal jutott le a zsákjai után a homokdomb
aljába. Sokéves gyakorlat segítette, hogy kikerülje az itt is,
ott is felbukkanó, homokból előmeredő roncsdarabokat, és
ahogy leért, föltápászkodott és leporolta magát. Por-szürke
öltözékét úgy tervezték, hogy minél jobban óvja az erős
napfénytől, és a lehető legtöbb nedvességet segítsen
megőrizni. Olcsó, könnyen javítható és csúf darab volt –
legalább annyira, mint a közelben parkoló viharvert, ősöreg
robogó. A járművön a legtöbbet talán a kettős hajtómű érte,
de a lánynak erre is csak azért volt szüksége, mert hol az
egyik, hol a másik döglött be. Extra sebességet vagy
manőverezőkészséget nem nyert általuk, de legalább nem
ragadt ott a sivatag kellős közepén.

Miután fölpakolta a robogóra a zsákjait, ő is fölmászott a

nyeregbe, és beindította a hajtóműveket. Egy pillanatig úgy
tűnt, hogy ma lesz a napja, hogy egyik sem indul el, aztán
előbb az egyik, majd nagy keservesen a másik is életre kelt.

Végtelen hosszúra nyúló idegességgel teli percek, és köztük

némi pánik – merengett. – Ez az életem. A homokdűnék közt
kanyargó úton jó darabig még roncsokat kellett kerülgessen.

Akadt itt kiszuperált űrhajó, végzetes találatot kapott

vadászgép, civil szállítójármű, ami bőven túlélte a
szavatosságát, és nem egy szemétdombra hajított birodalmi
hajó is. Senki sem járt ide. Senki sem akarta megírni ennek
a helynek a krónikáját. Ebben a korban senki sem
engedhette meg magának, hogy az elmúlás fölött
lamentáljon – különösen nem a gépeké fölött. A robogó
navigációs rendszere figyelmeztette, hogy akadály van
előttük. Rey jól ismerte a helyet, és tudta, hol lehet átvágni
a roncson. Kockázatos volt, de ha nem vállalja, helyette
tehet egy hosszú és veszedelmes kitérőt. A magasba emelte
a gépet, és ahogy átsuhant a roncsok közötti szűk
szurdokon, élvezettel szívta be a száraz, de valamivel
hűvösebb levegőt. És a túloldalon már látszott a Niima
állomás.

Niima, a galaxis közepe! A hely, ahol kultúrák százai adnak

egymásnak találkát, és helyiek milliárdjai járnak a nap
minden órájában szórakozni, művelődni, vagy épp üzleti
ügyeik után!

A Niima állomás valójában igazi szemétdomb volt, amit csak

a legnagyobb jóindulattal lehetett városnak nevezni. Olyan
hely, ahol senki sem tesz föl kérdéseket, és mindenki csak a
saját dolgával törődik. És bár igaz, hogy valóban sokfajta
kultúra keveredett itt, de ez

általában csak annyit jelentett, hogy ha valaki holtan esett

össze az utcán, akkor ugyanannyi esélye volt rá, hogy
tisztes temetést kap – már ha valaki állja a költségeket –,
mint hogy egyszerűen elcipelik, és beleszuszakolják a testét
egy protein-recirkulátorba. Akik pedig nem óhajtottak erre a
sorsra jutni, azok dönthettek úgy, hogy egyszerűen
kisétálnak a sivatagba.

Az minden elhunytról pillanatok alatt gondoskodott. Rey úgy

volt vele, hogy amíg képes dolgozni, biztosan nem ez a sors
vár rá. Bár ezzel mások is így voltak, és lám, mégis hogy
végezték…

Leparkolt a robogójával, majd a vállára vette a két zsákot,

és a közeli, jókora műhely felé indult. Sokan látták, hogy
milyen nehezen boldogul a terhével, de senki sem ajánlotta
föl a segítségét. Niimában az olyan jelentéktelen apróságok,
mint a nem vagy az életkor, nem sokat számítottak.
Besétált az oldalt nyitott, kifeszített ponyvákkal leárnyékolt
épületbe, az egyik munkapad mellé telepedett, majd
kipakolta a zsákok tartalmát, és nekiállt megtisztogatni a
zsákmányát. Az elmúlt évek alatt megtanulta, hogy a
hulladék-üzletben nagyon is sokat számít, hogy néz ki az
eladásra kínált áru. Egy kis víz, majd némi gépzsír és egy kis
fényezés csodákat tett. A körülötte ülő többi roncsvadász –
emberek és idegenek – ugyanezzel foglalatoskodtak. Azok,
akik ismerték egymást, híreket cseréltek, elhangzott néhány
pletyka és disznó vicc, és szőrmentén azt is próbálták
megtudni a másiktól, hol bukkant erre vagy arra a darabra.

És ha lehetőség adódott, attól sem riadtak vissza, hogy

lopjanak, úgyhogy Rey nyitva tartotta a szemét. Mozgás
vonta magára a figyelmét, és egy hajó leeresztett rámpáján
egy kifakult vörös köpenyt viselő nőt pillantott meg. Az
asszony ujjhegyeit és szemhéját türkizszínű festék emelte
ki, ami mindenki számára elárulta, hogy melyik klánhoz
tartozik.

Az utcát fürkésző nő mellett egy hasonló öltözéket és

színeket viselő kisfiú jelent meg. A nő

magához ölelte a gyereket, majd finoman a hajába túrt. Rey

észre sem vette, hogy a roncsdarabokat tisztogató kefével
önkéntelenül is ugyanezt a mozdulatot utánozza. Aztán
megjelent Unkar Plutt segédje, aki torokhangon
ráripakodott, hogy bámészkodás helyett inkább a munkával
foglalkozzon. Rey vetett még egy pillantást az asszonyra és
a fiára, aztán nagyot sóhajtott, és ismét a munkára
összpontosított. Miután hamarabb végzett, mint ahogy

számolta, összepakolta a holmiját, és az átvevőpulthoz

sétált. A nevezetes bútordarab egy kiszuperált homokjáró
alkatrészeiből készült, amit félig már megevett a rozsda. És
az épület vászonponyváival ellentétben ennek szilárd
fémplafonja volt.

A Niima állomáson minden csereüzlet legproblémásabb

része a fizetség volt, tekintve, hogy
az áruért kapott étel minősége erősen hullámzott. A pult
túloldalán ülő nagydarab, hájas alak humanoid volt, bár
távolról sem ember, és látszott rajta, hogy ez a probléma őt
a legkevésbé sem érinti. A crolute tagbaszakadt,
hájhurkákba gyűrődő testű lény volt, jókora széles orral és
szőrtelen koponyával. A feje szinte egybenőtt a törzsével, a
nyaka pedig alig tűnt többnek széles, hússzínű csuklyánál.
Laza, fekete nadrágot és súlyos csizmát viselt, hosszú ujjú,
porszín inge pedig, annak ellenére, hogy akkora volt, akár
egy homokbárka vitorlája, így is alig tudta eltakarni puffadt
felsőtestét. A nyakára és vállára lelógó láncon tucatnyi
elszíneződött fémkorongot hordott. A lány nem igazán
kedvelte Unkar Pluttot, és mindig igyekezett a lehető
legrövidebbre fogni ezeket a tárgyalásokat. Főleg hogy a
crolute szemlátomást kéjes örömmel húzta el a
megbeszéléseiket, és minden eladásra kínált roncsdarabot
úgy vizsgált és méregetett, hogy a lány végül mindig úgy
érezte, csoda, ha egyáltalán kap értük valamit.

– Nem is rossz, Rey! – dünnyögte. – Bár távolról sem

figyelemre méltó. Úgyhogy ma csak

egy negyed fejadagot kapsz. – A lány nem adta meg neki

azt az elégtételt, hogy csalódottnak láthassa. Fogta az
áruért kapott két dobozt – az egyikben szürkésbarna por
volt, a másikban egy vékony, zöld tömb –, és szó nélkül
elindult kifelé. – Jó kislány! – szólt utána Plutt. Rey ügyelt rá,
hogy ne üljön ki az arcára az undor. Ennek ellenére végig
magán érezte a crolute kéjes pillantását.

A Jakku sópusztáiban mindenkinek szüksége volt valami

menedékre, és mivel igen kevés természetes búvóhely
akadt, az, aki nem akart elpusztulni, kénytelen volt építeni
magának egyet. Rey robogója, akár egy apró, bosszantó
bogár gubbasztott a végtelen sópuszta kellős közepén. A
lány otthagyta, ahol leparkolt vele, és esze ágában sem volt
lezárni a gépet. Nem sokan jártak errefelé, és még azoknak
sem támadt gusztusuk erre a vén, rozoga robogóra, akik
csak véletlenül tévedtek erre. A lány vállára kanyarította a
zsákját, majd a saját maga kialakította bejáraton át mászott
be a kiszuperált birodalmi lépegető gyomrába, amit az
otthonának nevezett. Miután a konyhapultra tette a
magával hozott két dobozt, egy rozsdás szöggel újabb
vonást rótt az egyik falra. Megint eltelt egy nap. Hogy
hányadik volt, azt már rég nem számolta, és a falakon
ezrével sorakoztak a vonások. A rideg, rozsdás fémfalú
helyiséget csupa házi készítésű, egyedi tárgy tette
otthonosabbá. Itt egy narancsszín, repülős kezeslábasból
készített baba, ott egy szárított, lepréselt sivatagi
virágkoszorú, és a sarokba húzott hálózsákon egy igazi
párna, ami egy egész napi keresetébe került. Tudta, hogy
mindez nem sok, de ezek nélkül valóban lakhatatlan lett
volna. ez a hely.

A zöld húspaszta-tömb már sisteregve sült a serpenyőben,

aztán kinyitotta a másik dobozt

is, adott egy félkulacsnyi vizet a barnásszürke porhoz, és

tűnődve figyelte, ahogy a massza pillanatok alatt
megszilárdul a levegőn. Tudta, hogy nem kenyér, az íze
azonban mégis majdnem ugyanolyan. Aztán tányérra tette a
húst, felszelte a kenyeret, és úgy látott neki, mint aki már
hetek óta nem evett. Az utóbbi időben mintha mindig ilyen
éhes lett volna.

Miután eltüntette a húst, a kenyérhéjjal törölte tisztára a

tányért. Aztán odasétált az egyik szellőzőnyíláshoz, és
Niima irányába bámult. A sötétkék égboltra, mint valami
éles, fényes kréta, egy leszálló hajó hajtóművei rajzoltak
nyomokat. Lassan az egyik fal mellett álló ládához sétált, és
kivett belőle egy sisakot. Állítólag valaha a felkelők pilótái
használtak ilyeneket. Egy darabig csak nézegette, aztán
óvatosan a fejére tette. Kisétált, és nagyot szippantott a
hűs, kora-esti levegőből.

Ez az este is csak olyan lesz, mint az összes többi. Lemegy a

hold, feljönnek a csillagok, és nem történik semmi. Aztán
holnap megint feljön a nap, megint dolgozni kell, aztán enni
és aludni. És megint nem történik semmi. Aztán újabb nap
jön, majd megint újabb és újabb. És mind ugyanolyan lesz,
mint az összes többi. Próbált valami másra gondolni,
valamire, ami új és változatos – valamire, ami lelki
kapaszkodó lehet –, de nem talált semmit. Nem volt semmi,
amire vágyhatott, vagy amiről álmodozhatott volna. A
Jakkun sohasem változnak a dolgok. Néha persze hallott
pletykákat – mint például ma is – a többi roncsvadásztól.

Állítólag új hatalom van születőben, valami elszánt és

kíméletlen, ami Új Rendnek nevezi magát. Ennél többet
azonban senki sem tudott róla, így Rey sem törődött vele
különösebben.

Bármi is ez az Új Rend, bármit is jelképez, biztos, hogy

sohasem teszi be a lábát erre a világra! A Jakku már csak
ilyen. Senki sem akar idejönni. Hirtelen zajra lett figyelmes.

Gyorsan lekapta a sisakját, és félrebillentett fejjel

hallgatózott. Ez nem a pergő homok zaja, és nem is a lassan
elsorvadó elektromos rendszerek zúgása. Hisztérikus,
mechanikus sípolást

hallott, szervók zúgását, aztán már rohant is vissza a

lépegető gyomrába, hogy magához vegye a botját.
Fegyverrel a kézben kapaszkodott föl a legközelebbi dűne
tetejére, és innen már látta, mi is adja ki ezeket a
kétségbeesett hangokat. Egy apró, gömbforma droid esett
valami helyi növény szárából font háló csapdájába.
Minél jobban próbált szabadulni, annál jobban
belegabalyodott, és mivel nem rendelkezett

végtagokkal, esélye sem volt, hogy kiszabadítsa magát.

Néhány lépéssel odébb egy jókora négylábú, fém fejvédőt
viselő lugga szörny hátáról egy teedo figyelte az apró droid
mind kétségbeesettebb vergődését. Rey kihúzta magát,
megmarkolta a botot, aztán nagyot kiáltott.

– Tal’ama pargual! – Mind BB–8, mind a teedo azonnal feléje

fordultak. – Pargual!

Zatana toppan-oboa!

A teedo megmarkolta a kantárszárat, aztán hátraszegte

csúf, gyíkforma fejét, és felrikoltott.

A hangjából tisztán érződött a harag és kihívás. Közben a kis

droid ide-oda kapkodta apró gömbfejét, és a foto-
receptoraival egyszerre próbálta befogni az embert, és az
őshonos teedót.

Régi, íratlan törvények szabályozták a bennszülöttek és a

telepesek közti viselkedést, amire a teedo most, hogy
csupán egyetlen embernősténnyel került szembe,
könnyedén fittyet hányt.

Dühösen forgatta a szemeit, és a szitkai csak úgy

záporoztak Reyre. Főleg miután a lány előhúzta a kését,
lesétált a dűne aljába, és elkezdte elvagdosni a háló szálait.

– Namago! – kiabált vissza a lány. – Ta bana contoqual! – A

teedo, látva, hogy a zsákmánya mindjárt kicsúszik a
kezéből, újabb szitokáradatot zúdított a lányra, amit Rey
szemrebbenés nélkül eleresztett a füle mellett. – Noma. Ano
tamata, zatana – intett a lény felé Rey a késével, majd
megvetőn köpött egyet. Amit erre a teedo válaszolt, az a
galaxis bármilyen nyelvén halálos sértésnek számított
volna. Aztán megrántotta a kantárszárat, és fémpáncélú
hátasán az ellenkező irányba ügetett el. Ahogy a rongyokba
öltözött bennszülött odébbállt, BB–8 is előmerészkedett a
háló roncsai alól. Aztán, ahogy a teedo végleg eltűnt szem
elől, dühös és vakmerő elektronikus sértéseket küldött
utána.

– Csönd legyen! – csitította a droidot Rey. – Ne cukkold! Ha

kellőképp felbőszítik, még egy teedo is lehet veszélyes!

BB–8 azonnal elhallgatott. Aztán néhány másodperc múlva

halk, kérdő hangsúllyal

csipogott valamit.

– Mondom, csak egy teedo! – veregette meg a droid oldalát

a lány. – Helyi. Úgy, mint én.

Csak ez most nem volt valami udvarias. Ha tehette volna,

simán szétszed pótalkatrésznek. –

Aztán leguggolt, és tüzetesen szemügyre vette a kis droidot.

– Nézd csak… elgörbült az antennád! Mondd csak, honnan
jöttél? – A droid bizonytalanul csippantott néhányat, mire
Rey csak a fejét rázta. – – Ne haragudj, fogalmam sincs,
hogy ez mit jelent.

Néhány újabb halk, ravasz fütty következett, mire a lány

elmosolyodott.

– Titkolózunk? Tudod, mit? Tartsd csak meg nyugodtan a

titkaidat! – Aztán felállt, és kelet felé intett. – A Niima
állomás abban az irányban van. Útközben kerüld el a Kelvin-
hágót, és jobban teszed, ha a Süllyedő Földekre sem
merészkedsz be, különben neked annyi. Ha ezt észben
tartod, nem lesz semmi baj. És minél közelebb érsz
Niimához, annál kisebb a valószínűsége, hogy megint
belefutsz egy teedóba. – Aztán megfordult, és nekiállt
visszamászni a dűne tetéjére. A droid hisztérikus sikolyára
azonban megtorpant. – Te csak ne kövess engem! – mondta
a lány szigorú hangon. – Nem jöhetsz velem! Nincs
szükségem társaságra! Megértetted?!

A droid kétségbeesett mechanikus hadarására aztán

végképp kezdett kijönni a béketűrésből.

– Nem! – csattant föl. – És ne is kuncsorogj! Nem vagyok a

barátod! Nincs szükségem barátokra! Ez itt a Jakku! Itt csak
túlélőket találsz, barátokat nem! – Azzal dühösen, jókora
léptekkel vágott neki ismét az útnak. A droid azonban
mintha meg se hallotta volna, kétségbeesetten eredt a lány
nyomába, és közben megállás nélkül sipítozott. Rey most
már tényleg dühös volt. Nem szerette a droidokat. Sőt
tulajdonképpen semmilyen gépet sem szeretett. A
mechanikus dolgokat csupán annyira becsülte, amennyi
ételt kaphatott értük.

Aztán… mégiscsak megesett a szíve ezen az apró, suta

droidon. Elég veszélytelennek tűnt, és szemlátomást még
fegyvere sem volt. Márpedig ez itt a sivatagban nagy
hátrány. Mert hiába

bizonygatta a droidnak, hogy minden rendben lesz, arra

azért nem vett volna mérget, hogy a teedo idővel nem jön
vissza. – Na, jó! – intett oda a droidnak, ami azonnal ott
termett mellette. – De reggel tényleg menned kell! – BB–8
rögtön egyetértően csipogott. – Jó, persze, szívesen. – A
droid újabb elektromos litániába kezdett, mire a lány az
övére csatolt apró fordítóegységre pillantott, és elnevette
magát. – Igen, tényleg sok homok van errefelé. A sivatag
már csak ilyen… Üdv minálunk, BB–8! Engem Reynek
hívnak.
Aztán a droid újabb fütty-üzenetei hallatán már csak a fejét
csóválta.

– Ugye nem akarsz egész éjszaka beszélgetni? Csak mert én

ember vagyok, és az emberek

éjszaka alszanak! És jobban teszed, ha te is pihensz egy

kicsit, mert holnap reggel távozol.

Méghozzá szép csöndben!

A kis droid ezt egyetlen csöndes, lemondó füttyel vette

tudomásul.

Harmadik fejezet

A börtöncellának nem voltak rácsai, de nem is volt rájuk

szükség. Hiszen ha a fogolynak sikerülne is valahogy áttörni
az őt fogva tartó energiamezőt, akkor se lenne hová bújnia
egy csillagrombolón. A foglyul ejtői ettől függetlenül semmit
sem bíztak a véletlenre, és úgy megbilincselték, hogy Poe
szinte csak a fejét tudta mozgatni. A pilóta esze azonban
folyton csak azon járt, hogy elbukott a küldetésén, és a
szökésnek egyelőre még csak a gondolatával sem
foglalkozott. Már az sem érdekelte, hogy időről időre
megverték. Az Első Rend kínvallatói kíméletlen precizitással
és elképesztő szakértelemmel vették kezelésbe mind újabb
és újabb testrészeit, és tökéletesen tisztában voltak vele,
hogyan kell úgy fájdalmat okozni, hogy az ne járjon
maradandó sérülésekkel. Poe mindent megtett, hogy kizárja
a tudatából a fájdalmat, és egyetlen kérdésükre sem volt
hajlandó válaszolni. A. kínvallatók azonban csak
előkészítették a látogatója számára. A férfi ezúttal is tetőtől
talpig feketét viselt, és az arcát most is maszk mögé
rejtette.
Poe dühösen rángatta a bilincseit, de képtelen volt
szabadulni. Aztán mikor látta, hogy minden hiába, lehunyta
a szemét, és úgy fordította félre a fejét, mint akit nem
érdekel, hogy mi vár rá. Azt ugyan nem látta, hogy a
maszkos milyen arcot vág, de tisztán érezte a szavaiból sütő
gúnyt.

– Fogalmam sem volt, hogy az Ellenállás legjobb pilótáját

ejtettük foglyul! – mondta. – Az, amit a faluban tettél,
gyerekes ostobaság volt, és egyben hiábavaló is. Mindig is
úgy éreztem, a bosszú nem több kamaszos dacnál és
hiúságnál. Akkor sem tudtad volna megmenteni Tekkát, ha
sokkal gyorsabb és felkészültebb vagy. Kényelmesen ülsz?

– Nem igazán – biggyesztette le a száját Poe megvetően. – A

szállásom is hagy némi kívánnivalót maga után.

– Ezt sajnálattal hallom. De a tetteid és a hírneved alapján

kénytelenek voltunk bizonyos óvintézkedéseket tenni. –
Közelebb sétált, és a fogoly fölé hajolt. – Bár ezekre most
már nincs szükség. Mindketten ugyanazt a dolgot akartuk az
öregembertől, és lehet, hogy veled szemben
segítőkészebbnek bizonyult.

– Vagy lehet, hogy át kellene gondolnod a vendéglátásról

alkotott elképzeléseidet! –

mondta Poe flegmán. – Mert egy halottból semmit sem fogsz

tudni kiszedni!

– Ha úgy tetszik, ragaszkodj csak ehhez az elcsépelt

igazsághoz! – húzta ki magát Kylo Ren.

– Hát nem szánalmas? Mindketten egy kísértetet hajszolunk.

– Aztán a hangja hirtelen sűrű

lett és sötét, akár a szurok. – Hova rejtetted?

– Mit hova rejtettem? – nézett Poe nagy ártatlanul.

– Hagyjuk a játszadozást! Az én időm ennél sokkal

értékesebb! Úgy hiszem, ha mellőzzük

ezeket a gyerekes kitérőket, sokkal hamarabb és sokkal

kevesebb kínlódással végzünk.

– Az Ellenállás nem fél magától! – szegte föl a fejét Poe.

– Az Ellenállás nincs itt – mondta Ren. – Csak egy Poe

Dameron nevű pilóta – és én.

Azzal kinyújtotta a kezét, és megérintette a fogoly arcát. És

Poe felüvöltött.

– Mondd el, amit tudni akarok! – mormolta Ren. – Mondd el!

Hux tábornok már várt rá. Amint arra számítani lehetett, a

vallatás nem tartott soká, és a rangidős tiszt
szükségtelennek ítélte, hogy megkérdezze, Ren vajon
sikerrel járt-e. Mert az eddigi tapasztalatok azt bizonyították,
lehet a fogoly bármilyen elszánt, lehet az akarata bármilyen
erős, Ren előbb-utóbb megtöri.

– Nincs nála – mondta a feketébe öltözött harcos. – A pilóta

a Skywalkerhez vezető

térképet egy droidban rejtette el. Egy közönséges BB–8-

asban.

– Ez nagyban megkönnyíti a dolgunkat! – mondta Hux, és az

arca csak úgy ragyogott az elégedettségtől.

– A térkép a droidban van, a droid pedig Jakkun – tette hozzá

Ren. – És egyetlen bolygó is végtelen számú lehetséges
búvóhelyet kínálhat.
– Valóban – bólogatott Hux –, de a Jakku primitív világ. És
egy egyszerű droid a programjának megfelelően az
emberek és a saját fajtája társaságát fogja keresni. Olyan
hely pedig, ahol droidok és emberek gyűlnek össze, nincs
sok ezen a bolygón. Sőt némi szerencsével lehet, hogy nem
is nekünk kell begyűjteni.

A Niima állomás még egy droid mércéjével mérve is

unalmas hely volt. BB–8 igyekezett minden zugot, minden
utcát és minden járókelőt jól a memóriájába vésni, és amit
látott, cseppet sem nyugtatta meg. Miután megérkeztek,
Rey lesegítette a robogóról, majd a nyakába vette a
hulladékkal megpakolt zsákjait, és odabiccentett a kis
droidnak.

– Van egy Horvins nevű kereskedő a hármas dokkban –

magyarázta a lány. – Ne hagyd, hogy megtévesszen a
külseje, mert a szíve aranyból van! Ha okosan tárgyalsz
vele, lehet, hogy még téged is elvisz, ahová csak menni
szeretnél! Szóval… csak ügyesen! – Néhány lépésnél többet
nem tehetett, és a kétségbeesetten sipákoló kis droid máris
ott keringett körülötte. –

Ó, igazán? – vonta föl a szemöldökét mosolyogva a lány. –

Hogy nem mehetsz? Azt hittem, hogy valami különleges
helyre kell eljutnod!

Az ideges, és méltatlankodó csipogás hallatán leguggolt, és

megveregette a kis droid oldalát.

– Ne izgulj, előbb-utóbb előkerül! Már az, akire vársz. Csak

egy kicsit türelmesnek kell lenned. Hidd el, én mindent
tudok a várakozásról! – A droid kérdőn füttyentett. – A
családomra. De tudom, hogy egy nap úgyis visszajönnek. –
És mosolyogni próbált, de ez alkalommal nem sikerült. BB–8
egész halkan pittyegett, mire a lány dühösen meg. rázta a
fejét. – Nem! Dehogy sírok! – Azzal megfordult, és ez
alkalommal már vissza sem nézett. Bár nem is volt rá
szükség, mert BB–8 ezúttal nem a nyomába szegődött,
hanem közvetlenül mellette haladt. – Mondtam már, hogy
nem sírok! – mondta dühösen a lány. – Attól, hogy víz folyik
az ember szeméből, az még nem jelenti azt, hogy sír! Nézd
csak meg az adatbázisodban!

Biztos csak egy kis por ment a szemembe. Más se akad itt,
csak por!

De a szeme továbbra is csak könnyezett, és már nem

próbálta meggyőzni a kis droidot. De egy nap minden
megváltozik majd! Ezt szokta mondogatni magának. De
aztán a valóság, ami ugyanolyan éles és kíméletlen volt,
mint a sivatagi szél, mindig kijózanította. Persze van rá
esély. Körülbelül annyi, mint arra, hogy egy nap Unkar Plutt
is megfürdik. Beállt a sorba, kipakolta a zsákjait, és
türelmesen várt, míg a kereskedő végigjátszotta a szokásos
előadását.

A crolute szokásához híven nagy műgonddal forgatta át a

törött alkatrészeket, a pillantása azonban egyre többször
időzött el a Rey mögött várakozó kis droidon.

– Ezek az emelőegységek… negyed fejadagot adok ezért a

kettőért.

– Micsoda?! – csattant föl Rey. – Múlt héten darabjáért adtál

fél fejadagot! És azt mondtad, hogy szükséged lenne még
ilyenekre!

– Időközben meggondoltam magam – ahogy Plutt megvonta

a vállát, a hájhurkák szabályos

táncba kezdtek a bőrén, majd méla undorral mutatta oda az

egyik alkatrészt a lánynak. –
Egyébként is, ebből hiányzik a membrán, én pedig nem
szeretek hibás darabokért fizetni! –

Mielőtt azonban a lány ismét tiltakozhatott volna, gyorsan

témát váltott. – A droid?

– Mi van vele?

– A tied?– mosolyodott el Plutt nyájasan, ami csak még

visszataszítóbbá tette zsíros tésztaképét. – Úgy tűnik, egész
jó állapotban van! Szívesen megvenném!

BB–8 azonnal heves tiltakozásba kezdett, Rey azonban nem

foglalkozott vele.

– Hallgatlak! – fonta össze a karját.

– Mondom, szívesen megvenném! – Plutt már szabályosan

nyáladzott nagy izgalmában.

– De miből gondolod, hogy el akarom adni? – próbált

közömbösnek tűnni Rey. – Bármikor

jól jöhet egy droid a ház körül.

– Egy ilyen? – fintorgott Plutt. – Ennek még

manipulátorkarjai sincsenek!

– És mi van, ha élvezem a társaságát? De… pusztán

kíváncsiságból kérdem… Mégis, mennyit adnál érte?

– Hatvan fejadagot – vágta rá azonnal a kereskedő. Rey arca

megrándult. Hatvan fejadag!

Az nagyon-nagyon sokáig elég lenne. És akkor közben már

nem a napi betevő falatért kellene gürcölnie. Jutna ideje
pénzt keresni, sőt félretenni is. Vagy egyszerűen csak
pihenhetne! És esetleg lenne módja… A szabadidő szót
kereste, de az már rég kikopott szótárából. BB–8, aki az első
perctől fogva figyelemmel kísérte a beszélgetést,
hisztérikusan tiltakozott.

– Csönd legyen! – szólt rá a lány, majd miután a droid

továbbra sem volt hajlandó elhallgatni, megnyomott néhány
gombot a droid egyik paneljén, és BB–8, akár egy kiszúrt
hólyag, azonnal leeresztett. A mesterséges intelligenciának
nyoma sem volt már, és bonyolult program és személyiség
nélkül a gép most már csupán gép volt, semmi több.
Mindazonáltal

olyan gép, amit igencsak sokra taksáltak. Viszont Rey úgy

volt vele, mielőtt rábólintana az alkura, talán érdemes lesz
megpróbálni följebb srófolni az árat.

– Száz fejadagot akarok érte! – Plutt nem szokott hozzá,

hogy alkudozzanak vele, és a széles mosoly egy pillanat
alatt eltűnt az arcáról. Legalábbis ettől a lánytól nem
számított rá.

No, mindegy, nem baj! Most csak egyedül az számított,

hogy megkaparinthassa a droidot.

Lassan ismét elmosolyodott. – Mindig is tetszett a

szemtelenséged, Rey!

– Hogyne, persze, tudom, milyen csodálatos vagyok! –

mondta a lány kifejezéstelen hangon. – Szóval akkor
megállapodtunk?

– Hogy tudnék ellenállni a bűbájos egyéniségednek? –

mondta Plutt mézesmázosan. –

Akkor hát… legyen száz fejadag! Mindjárt neki is állok

összeszedni! – Rey egyszerűen nem hitt a fülének. Plutt
hajlandó volt majdnem kétszer annyit fizetni, mint amiről
eredetileg szó volt! Ő csak azért próbálta feljebb tornázni az
árat, hogy lássa, milyen képet vág hozzá a

dagadt kereskedő, de legvadabb álmában sem gondolta,

hogy az szemrebbenés nélkül rábólint.

Száz teljes fejadag! Kibogozta a zsákját, és máris elkezdte

bepakolni a pultra tett csomagokat. Sőt olyan izgalomba
jött, hogy még Plutt-tal is hajlandó volt egy kicsit
beszélgetni.

– És mihez kezdesz a droiddal? Egészen gyors, de ahogy te

is mondtad, nincsenek manipulátor–végtagjai.

– Ó, nem nekem lesz! – dünnyögte Plutt, miközben kis

halmokba rendezte a pulton az étellel teli dobozokat. –
Valakinek pont egy ilyen droidra van szüksége, és hogy mit
akar kezdeni vele, az már az ő dolga. A bölcs kereskedő nem
kíváncsiskodik. De ha mégis az orromra kötnék, majd
elmesélem. Addig is szeretném úgy gondolni, hogy ezen az
üzleten mind a ketten szépen keresünk. Mert végül is az
ilyen a jó üzlet, nem igaz?!

Rey szórakozottan bólogatott, és közben kettesével-

hármasával pakolta a zsákjába a dobozokat.

– Jó kislány! – Unkar Plutt hangja csak úgy csöpögött az

álságos jókedvtől. És volt benne

még valami, ami kísértetiesen emlékeztetett a diadalra. A

lánynak rettentő erőfeszítésébe került visszarakni a pultra a
dobozokat.

– Azt hiszem, a droid mégsem eladó. – Félő volt, hogy Plutt

felrobban. Egy pillanat alatt elvörösödött, és olyan hangon
kezdett magából kikelve ordibálni, hogy a közelben
mindenki
rájuk figyelt. Ismerték, és mindenki tudta róla, hogy milyen
hirtelen haragú, de… ez még tőle is szokatlan volt.

– Na, ide figyelj, drágaságom! – mennydörögte. – Ezt az

alkut már megkötöttük!

– Közben meggondoltam magam – mosolyodott el komoran

a lány. Azzal lenyúlt, és ismét

aktiválta BB–8-at. A kis droid zavart füttyel nézett körbe,

ami fölért néhány emberi pislogással.

– Meggondoltad… Azt hiszed, kibabrálhatsz velem? Mégis,

mit képzelsz, ki vagy te?!

– Független vállalkozó vagyok – húzta ki magát a lány

büszkén. – Roncsvadász, aki senkinek sem tartozik
elszámolással, és akinek egy kreditnyi adóssága sincs!

– Te… te senkiházi! Nincs neked semmid!

– Azt épp most beszéltük meg, hogy ki vagyok – mondta a

lány hidegen –, és hogy a büszkeségemen és a
szabadságomon kívül mivel rendelkezem, ahhoz semmi
közöd! – A munkapadok mellett egyetértő mormogás kelt. A
szabadúszó roncsvadászok mind ugyanígy éreztek, de
egyikükben sem volt annyi mersz, hogy ezt Plutt képébe
vágja.

– Ahogy mondtam… a droid nem eladó! – Azzal Rey

megfordult, és kimasírozott az épületből. Plutt
fogcsikorgatva figyelte, ahogy a droid és a lány eltűnnek.
Ahogy kezdett lecsillapodni, már a logikus gondolkodás is
jobban ment. Ez a kis közjáték majdnem romba döntötte a
terveit! Pedig nem szokott ő ennyire kijönni a sodrából!
Persze az üzletelés során nemegyszer fölemelte a hangját,
ha kellett kiabált, és a pultot csapkodta, de az mind csak
színjáték volt, semmi személyes. Olyankor mindig a haszon
lebegett a szeme előtt. Az, hogy most ezzel a csinos, fiatal
nővel kellett üzletet kötnie, némileg változtatott a dolgon –
de olyan sokat azért mégsem. Fogta a kommunikátorát,
majd a pult előtt toporgó roncsvadászra

csapta a tolóablakot, és beütött egy hívókódot.

– Van egy munkám a számotokra… – dünnyögte halkan.

A gúzsba kötött Poe ugyan még mindig élt, de tudta,

számára hamarosan elérkezik az út vége. És hiába próbálta
azzal nyugtatni magát, hogy ami történt, az nem az ő hibája
volt, legszívesebben üvöltött volna dühében és
elkeseredésében. Hiába mondogatta magának, hogy

egy hétköznapi embernek esélye sincs a Kylo Ren-félék

képességeivel szemben, és hogy nem

kell szégyellnie, hogy ő is megtört, ebben semmi vigaszt

sem lelt. Már az sem érdekelte, hogy mit tesznek majd vele.
Nincs több titka, amit kiszedhetnének belőle, és mivel
egyszerű pilóta volt, nem az Ellenállás valamelyik magas
rangú tisztje, ezért hadititkokat sem ismerhetett.

Egyszerűen már nem bírt értékkel a számukra. És innentől

kezdve leírható. Nyílt a fogda ajtaja, és egy rohamosztagos
lépett be.

Most már hamarosan vége – gondolta Poe. – És akkor nincs

több kínzás.

– A foglyot Kylo Ren nagyúrhoz kísérem – közölte a

rohamosztagos a cella őrével. Poe értetlenül pislogott. Mit
akarhatnak még tőle? Már mindent kiszedtek belőle, és nem
hagytak mást, csak egy üres, összetört héjat. Egyszerűen
nem értette. Azonban úgy tűnt, hogy az őr sem érti.
– Nekem nem szóltak – csóválta meg a fejét. – Miért akarja
Ren nagyúr a cellán kívül kihallgatni a foglyot?

– Miért nem kérdezed meg tőle te magad? – mondta a

rohamosztagos fenyegetően.

– Nem így értettem! – tiltakozott az őr azonnal, és máris

nekiállt eloldozni a pilótát.

A rohamosztagos a szabályzati előírásnak megfelelően Poe

mögött haladt, folyamatosan rászegezett fegyverrel. Más
körülmények között a pilóta legalább eljátszott volna a
szökés gondolatával, de most ehhez is túl fáradt és gyenge
volt. És megtámadni egy kiválóan képzett rohamosztagost
még akkor is kétesélyes lett volna, ha csúcsformában van.

– Itt befordulunk! – szólt rá a katona, majd úgy

megtaszította a fegyvere csövével, hogy Poe majd,
felbukott. Keskeny, gyengén kivilágított szervizfolyosóra
értek, ahol rajtuk kívül senki sem tartózkodott. Szokatlan
hely a kivégzéshez – futott át Poe agyán a gondolat. – De
legalább nem csinálnak belőle nagy ügyet. – Most nagyon
figyelj rám! – hajolt közelebb a rohamosztagos. – Ha
mindenben együttműködsz, akkor kiviszlek innen!

A szavak csak lassan jutottak el Poe elkínzott tudatáig.

– Ha… micsoda?! Ki vagy te?

A rohamosztagos, aki időközben már letakarította a

páncéljáról a vérfoltokat, levette a sisakját.

– Maradj csöndben, és nagyon figyelj! Megpróbállak

megszöktetni! El tudsz vezetni egy TIE-vadászt?

– Mi folyik itt? – nézett Poe értetlenül a sötét bőrű

fiatalemberre. – Te az Ellenállásnak dolgozol?
– Megőrültél? – mutatott körbe a katona. – Itt még a
szimpatizánsok sem húznák sokáig!

Elég, ha a gyanú árnyéka vetül az emberre, és a pszi-

technikusok máris ízekre szedik az agyát.

Nem… én csak megpróbállak kivinni innen! – Aztán

idegesen nézett körbe, vajon nem

hallgatja-e ki őket valaki. – Szóval elboldogulsz egy…

Poe-nak, aki már felhagyott minden reménnyel, kellett egy

kis idő, míg megtalálta a hangját.

– Elvezetek én bármit… De miért segítesz nekem?

– Mert így tartom helyesnek – vágta rá azonnal a

rohamosztagos.

– Ugyan már, cimbora! – ingatta a fejét Poe. – Ennél kicsit

több őszinteséget!

– Szükségem van egy pilótára – mondta a katona pillanatnyi

habozás után.

– Látod, ez így már mindjárt hihetőbb! – bólintott Poe

fáradtan. – Akkor most már van pilótád.

– Igen? – kérdezte óvatosan FN–2187.

– Igen – bólintott Poe. – Elvezetek én neked bármit, ha

kiviszel innen!

De magában azért még mindig nem hitte igazán a dolgot.

Hiszen már halálra ítélték. Nincs

rá szükségük. Akkor most mi ez az egész? Valami különösen

kegyetlen pszichológiai teszt?
Azonban… volt valami ebben a katonában… a hangjában és
a viselkedésében, amitől az ember

úgy érezte, hogy… bízhat benne.

– Gyerünk! – tette vissza a sisakját a rohamosztagos. – És

igyekezz elkeseredettnek tűnni!

Az optimizmus nem illik egy halálra ítélt fogolyhoz! – Poe

jókedve azonnal elpárolgott, és nem esett nehezére
kétségbeesettnek tűnni. Senki sem állította meg, senki sem
tett föl kérdéseket. De miért is tették volna.? Az Első Rend
csillagrombolójáról megszökni gyakorlatilag egyenlő volt a
lehetetlennel. És úgy tűnt, most éppen az lesz a
segítségükre, hogy senki sem hiszi, hogy egy ilyen
hadihajóról meg lehet szökni. Ez ugyanolyan
elképzelhetetlen volt, mint hogy egy rohamosztagos
dezertáljon. Aztán föltűnt néhány tiszt, és Poe gyomra ismét
görcsbe rándult. Lehajtotta a fejét, került minden
szemkontaktust, és igyekezett minél nyomorultabbnak
látszani. FN–2187 finoman megbökte a karabélya

csövével.

– Nyugalom! – dörmögte a katona.

– Igyekszem! – súgta vissza Poe. A tisztek csupán egy futó

pillantásra méltatták őket, aztán máris továbbhaladtak.

– Viselkedj minél idegesebben! – mondta a katona. – Mint

akit épp kivégezni visznek!

Poe nagyot nyelt. Pontosan így is érezte magát. A

vadászgép, amit kinéztek maguknak, a Különleges Alakulat
egy TIE-vadásza volt. És Poe, a született pilóta akaratlanul is
csodálattal adózott a gép halálos szépségének. Egyetlen őr,
egyetlen technikus vagy szerelő sem volt a közelben, és a
vadászgép csapóajtaja is nyitva állt. Mintha csak velük
incselkedett volna hívogatón. Erőnek erejével kellett
kényszerítse magát, hogy ne eredjen futásnak. És ha nem
működik? És ha automata kamerák figyelik? Most először
érezte úgy, hogy talán mégis megszökhet. Bár hogy hogyan
jutnak át az energiapajzsokon, és a masszív hangárajtón,
azt még ő sem tudta. Haladjunk lépésenként! Először
jussunk föl a hajóra, és derítsük ki, működik-e egyáltalán!
Egy javító-droid bukkant föl, és mintha egyenesen feléjük
tartott volna. Ők ketten ugyanolyan tempóban sétáltak
tovább, de Poe szinte érezte a

rohamosztagosból áradó, egyre növekvő feszültséget. A

droid olyan közel haladt el mellettük, hogy az optikai
szenzoraival könnyedén azonosíthatta őket. Mi van, ha
megállítja őket? Mi

van, ha kérdéseket akar föltenni? A droidot azonban

máshová szólította a programja.

Negyedik fejezet

A vadászgép belseje makulátlanul tiszta volt. A technikusok

és a droidok tökéletes munkát

végeztek, és egy porszem sem akadt a pilóta ülésén vagy a

tüzér lőállásában. Poe kibújt vérfoltos kabátjából, és a
pilótaülésbe telepedett. Az irányítópult egy része ismerős
volt a számára, más eszközökről azonban csak bizonytalan
elképzelésekkel rendelkezett. Viszont jól tudta, hogy ez egy
hipermodern gép, amit magasan fejlett számítógép vezérel,
és ami képes a másodperc töredéke alatt kompenzálni az
emberi tényező jelentette apró tévedéseket és hibákat. De
ettől persze még neki, az emberi tényezőnek kell elvezetnie
a gépet. A tüzér ülésére telepedő rohamosztagos levette a
sisakját, és tétován nézett körül. Poe megpróbált a lehető
legmagabiztosabbnak tűnni, és néhány gombnyomással
elkezdte bemelegíteni a

vadászgép hajtóműveit.

– Mindig ki akartam egy ilyet próbálni! – mondta a pilóta

élénken. – Tudsz lőni?

– Bármilyen kézifegyverrel – bólintott a rohamosztagos.

– Ez se sokban különbözik a sugárvetőktől! – kopogtatta

meg Poe a vezérlőpultot. –

Ugyanazon az elven működik, csak jóval nagyobbat szól. A

bal oldali kapcsolótáblával keresgélhetsz a fegyverek közt, a
jobb oldalival pedig a fegyver irányzékán állíthatsz. De van
automata célkövető rendszer is, úgyhogy nem kell izgulnod!

A rohamosztagos előrehajolt, és próbálta követni Poe

villámgyors instrukcióit. Csakhogy jobb és bal oldalon
nemcsak egy-egy kapcsolótábla akadt, és fogalma sem volt,
hogy a többség mire is való.

– Ez nagyon bonyolult! – rázta meg a fejét. – Ha

elmagyaráznád még egyszer… – Poe-nak

azonban nem sok kedve volt gyorstalpalót tartani. Épp egy

csillagrombolóról készültek megszökni, és esze ágában sem
volt ilyesmivel tölteni a mind vészesebben fogyó idejét. Mert
most már bármelyik pillanatban feltűnhet valakinek, hogy a
Különleges Alakulat egyik vadászgépe épp indulni készül.

– Ne aggódj, menet közben majd belejössz! – Az ujjai

villámgyorsan cikáztak az irányítópult kapcsolói fölött, és a
TIE-vadász lassan felemelkedett a hangár padlójáról. A
rögzítő kábelek hálója azonban továbbra is visszahúzta, és a
hatos hangár technikusai egyre értetlenebbül bámulták a
küszködő vadászgépet.

– Uram! – fordult a szolgálattevő repülésirányítóhoz az egyik

technikus. – Az egyik vadászgép engedély nélküli
felszállásra készül! – A tiszt azonnal a hangárra nyíló
ablakhoz lépett, és most már ő is látta a kábelekkel birkózó
vadászt. Itt most vagy valami fatális tévedés történt, vagy…

– Azonnal kapcsolja nekem azt a gépet! És értesítse a

biztonságiakat! – A bizonytalanság pillanatok alatt pánikká
fokozódott, és a rémhírek vészes sebességgel száguldottak
végig a csillagrombolón. Olyan protokollok léptek életbe,
amikre egy békés planéta közelében senki sem számított.
Pihenőidejüket töltő katonákat és pilótákat hívtak be
azonnal, és egyre több helyen hangzott föl a riadó.
Ellentmondásos parancsok keringtek a Finalizer en, és épp
ezért a katonák többsége nem is zavartatta magát
különösebben. Úgy voltak vele, hogy nyilván

megint valami értelmetlen hadgyakorlatról van szó. A

biztonságiak azonban, akik időközben leértek a hatos
hangárba, már másként gondolták. A TIE-vadász a szemük
előtt szakította el a kábeleit, és egyértelmű volt, hogy
pillanatok alatt kiszabadul. A szakaszparancsnok utasítására
azonnal elkezdték összeszerelni a magukkal hozott
lövegeket, de kellett hozzá még néhány másodperc, míg az
energiatelepek feltöltődnek.

– Azt hiszem – mondta Poe idegesen, aki tisztán látta a

harcra kész rohamosztagosokat –,

itt lenne az ideje tüzet nyitni! – Nem vagyok benne biztos…

– Aztán felsivítottak a TIE-vadász lézerágyúi, és a hangár
pillanatok alatt háborús övezetté vált. Biztonsági kamerák,
feltöltésre váró vadászgépek és üzemanyagtartályok
robbantak föl – aztán a rohamosztagosok sem kerülhették el
a végzetüket. Füstölgő, szétroncsolt testüket szörnyű erő
vágta a hangár falának, és néhány másodperc múlva már az
egész hely lángokban állt. A következő

pillanatban bekapcsoltak a szirénák, és működésbe léptek

az automata tűzoltó-készülékek.

Aztán végül az utolsó rögzítő kábel is elpattant, és Poe

kiemelte a hajót a hangárból. FN–2187

továbbra is folyamatos tűz alatt tartotta a helyet, darabokra

szaggatva a halomba rakott konténereket, és
megsemmisítve a szemközti irányítóközpontot. Abban a
pillanatban

megszűnt a hangárt óvó energiapajzs, és a TIE-vadász

nyomában pillanatok alatt kihűlő

roncsdarabok, és megfeketedett, szétroncsolt holttestek

lebegtek ki a világűrbe. Poe minden múló másodperccel
egyre jobban érezte a hajót. És bár észre sem vette, széles
vigyor ült ki az arcára. Két órával ezelőtt még a halálra
készült, és most nemcsak hogy él, de a világegyetem egyik
legjobb gépét vezeti! És egy dologban már most biztos volt:
erre a csillagrombolóra élve nem viszik vissza!

– Van erő a kicsikében! – bólogatott elismerőn. Hiába, az

elsőrangú technológia nem ismer

politikai

határokat!

Mielőtt
kereket

oldanánk,

okosabb

lenne

kiiktatni

fegyverrendszereiket! – jelentette ki, azzal megfordította a

vadászgépet, és támadósebességre gyorsított.

– Nem kéne inkább eltűnnünk?! – kiabálta a rohamosztagos.

– Ne aggódj, mindjárt az is meglesz! – mondta Poe

elszántan. – És, ha meglátsz egy ágyút,

adj neki!

Poe egyre inkább úgy érezte, hogy nem egy hajóban ül,
hanem a hajó tulajdonképpen az akaratának egyfajta
kivetülése. A teste meghosszabbítása volt. A része. És
ahogy elkezdtek rájuk záporozni a lézersugarak, részben az
ösztöneire, részben a hajó fedélzeti számítógépére
támaszkodva olyan manővereket produkált, amikre eddig
még egyetlen vadászgéppel sem volt

képes. Löveg- és kommunikációs tornyok közt cikázott,

aztán a csillagromboló hasa alá vitte be a TIE-vadászt, es
elégedetten konstatálta, hogy a rohamosztagos mindent
lángba borít mögöttük. Az, hogy a lehető legváratlanabb
helyeken csaptak le, és a legkiszámíthatatlanabb
célpontokat semmisítették meg, teljesen összezavarta az
ellenséget. Jókora, rögzített lövegek fordultak utánuk, de a
számítógépek lőelemképzői nem tudták fölvenni a versenyt,
az apró, félelmetesen gyors vadászgéppel.

– Célpont, nekem három óránál! – intett Poe.

– Látom! – kiáltotta a rohamosztagos, majd ismét tüzet

nyitott. A lézersugarak apró darabokra robbantották a
lövegtornyot, és Poe elégedett vigyorral szlalomozott át a
lebegő

roncsdarabok közt. – Láttad?! – rikoltotta lelkesen a

rohamosztagos.

– Mondtam, hogy menni fog ez! – vigyorgott Poe, majd még

közelebb vitte a vadászgépet a

csillagrombolóhoz. – Egyébként mi a neved, cimbora?

– FN–2187.

– FN… micsoda?

– Mondom… ez a nevem. – A rohamosztagos hangjában

annyi szomorúság és vágyódás volt, ami még Poe fülét is
megütötte. Volt valami ebben a katonában, ami arra
sarkallta, hogy több legyen, mint néhány betű és szám.
Valami, ami megkülönböztette ezer meg ezer bajtársától. Az
a szikra, amit a legtöbb civilizáció egyéniségnek hívott.

– Hát, cimbora, így csak nem szólíthatlak! FN, mi? Mit

szólnál a Finnhez?

A rohamosztagos egy hosszú pillanatig a név hangzását

ízlelgette, aztán félszegen elmosolyodott.

– Finn… ez tetszik. És te…

– Én Poe vagyok. Poe Dameron. – Azzal a pilóta ismét
megfordította a vadászgépet, és úgy

rontott a csillagrombolónak, ahogy egy vérszívó bogár mar

egy banthába. De ennek a bogárnak félelmetes erejű volt a
marása. A Finalizer parancsnoki hídján álló Hux tábornok
Mitaka hadnagy válla fölött követte figyelemmel az elkötött
TIE-vadász útját – és egyszerűen nem hitt a szemének. Mert
a fogoly nem csupán megszökött, hanem bejutott egy
hangárba, fellopakodott egy menetkész vadászgépre –
méghozzá a Különleges Alakulat egy gépére –, és

kiverekedte magát a csillagrombolóról. Ha a külső- és

biztonsági kamerák felvételei nem bizonyították volna, hogy
mindez valóban megtörtént, a tábornok azt gondolta volna,
hogy ez képtelenség. Finom remegés futott végig a
hajótesten, és bár Mitaka hangja továbbra is nyugodt
maradt, Hux látta, hogy a hadnagy elsápad.

– Kiiktatta az egyik fő orrütegünket, uram, és még most sem

menekül, hanem… újra támad.

Hux egyszerűen nem értette. Taktikailag semmiféle logikát

nem talált benne. A foglyok megszökni szoktak a börtönből,
nem pedig fegyvert ragadni, és megtámadni a börtönőrt.
Ilyet az tesz, aki meg akar halni. És azok tükrében, amit a
szökött fogolyról tudott, a pilóta igencsak életben akart
maradni. Mi fordíthatta ki ennyire önmagából? Vagy… az is
elképzelhető, hogy a pszi-technikusok téves profilt rajzoltak
róla. Úgy tűnt, csúnyán alulbecsülték az Ellenállás pilótáját.
Azt hitték, egy roncs, aki a fizikai és lelki összeomlás szélén
egyensúlyozik. – Hát nem.

– Aktiválják a hasi ütegeket! – parancsolta Hux.

– Hasi ütegek aktiválva! – A tábornok tudta, hogy bármilyen

kivételes pilótával is van dolguk, előbb-utóbb belefut egy
lézersugárba. Addig azonban, amíg a csillagromboló
közvetlen közelében marad, a külső érzékelők egy része
számára láthatatlan. Valószínűleg az ellenálló is erre számít,
és ezért nem próbál mihamarabb eltávolodni, és belépni a
hiper-űrbe.

Hux bízott benne, hogy a pilóta továbbra is ragaszkodik

majd ehhez a stratégiájához – mert ez kiszámíthatóvá teszi,
nekik pedig időt hagy, hogy mobilizálják az elfogó
vadászokat.

– A pilóta az, ugye? – Kylo Ren lépett be a hídra. Hux

képtelen volt bepillantani a zárt maszk mögé, így kénytelen
volt a feketébe öltözött harcos hangszínének változásából
következtetni. És ebből a hangból most csak úgy sütött az
elégedetlenség.

– Igen, és segítsége is van – Hux nem szívesen ismerte be,

de nem volt választása. – A saját embereink egyike. Épp
most futtatjuk le a keresőprogramokat, és megpróbáljuk

megállapítani, ki is az.

– Az FN–2187-es rohamosztagos – mondta Ren színtelen

hangon. A tábornok

megborzongott. Mindig elképesztette, ahogy a maszkos

harcos bármilyen stratégiai elemzőnél vagy számítógépnél
gyorsabban talált megoldást egy problémára. Igaz, ő a
valóság olyan aspektusaihoz is hozzáférhetett, amihez
mások nem. Szívesen megkérdezte volna tőle, hogy honnan
tudja, de biztosra vette, hogy Ren úgysem árulná el. És ez a
fajta titkolózás és közömbösség bármilyen nyílt
arroganciánál sértőbb volt.

– Hasi ütegek aktiválva – jelentette a hadnagy.

– Tűz!

A csillagromboló sorozatai egyre közelebb és közelebb értek

a menekülő TIE-vadászhoz.

Poe folyamatosan változtatta a repülési irányt, és fittyet

hányva a számítógép minden figyelmeztetésére, a lehető
legkiszámíthatatlanabb manőverekbe kezdett. Mert a

kiszámíthatóság a számítógépek sajátja, és tudta, csak így

csaphatja be az automata lövegeket.

Legalábbis ideig-óráig. Aztán a folyamatos zárótűz

megsemmisíti a mögöttük örvénylő

roncsokat, és akkor már nem lesz semmi, ami fedezéket

nyújthatna nekik, és mielőtt ez bekövetkezhetne, ideje lesz
eltűnni a környékről is! Szinte biztosra vette, hogy a
csillagromboló minden tüzére arra vár, hogy eltávolodjanak
a hadihajótól, és megpróbáljanak belépni a hiper-űrbe. Végül
is ez lett volna a logikus lépés. Épp ezért arra nyilván
egyikük sem számított, hogy a foglyuk épp oda tart,
ahonnan elindult – a Jakkura. Miközben csúcssebességgel
száguldottak a sivatagbolygó felé, Finn feltápászkodott, és
megmarkolta a pilóta vállát.

– Mit csinálsz?! Hová megyünk? – Újabb nagy erejű,

koherens fénysugarak cikáztak el mellettük. Látszott, hogy
nem kell már sok idő, hogy a csillagromboló minden erejét
és dühét a menekülő hajóra zúdíthassa.

– Megyünk vissza a Jakkura! – közölte Poe. A rohamosztagos

még mindig értetlenül bámulta a villámgyorsan közeledő
sárgásbarna glóbuszt. Poe egy kicsit megsajnálta. Igaza van,
amit most tesznek, az fittyet hány bármiféle tanult harci
stratégiára. De néha kicsit őrültnek kell lenni, hogy az
ember elkerülhesse a kiszámíthatóságot.
– A Jakkura?! – rázta a fejét értetlenül Finn. – Nem, nem,
nem! Poe, ki kell jussunk a rendszerből! – A következő
sorozat – a pilóta minden ügyessége ellenére – kis híján
telibe kapta őket. – Azt hiszem, értem – bólogatott a katona
reménykedve. – Belépünk a légkörbe,

aztán a bolygó túloldalán ki, és irány a hiper-űr! Ugye?

Ugye?!

Poe nem is bajlódott vele, hogy megrázza a fejét – a

pillantását egyetlen másodperce sem

vette le a navigációs számítógép konzoljáról.

– Az Első Rend előtt kell megtaláljam a droidomat!

– Micsoda?! – kerekedett el Finn szeme. – A droidodat? Mi

köze van a droidodnak a menekülésünkhöz?

– Semmi. Ez az egész nem a menekülésről szól.

– Te most ugye csak ugratsz? – roskadt le a székbe Finn. –

Ennyire fontos droid nem létezik!

– Ez egy BB-egység. Narancssárga és fehér, egyedi darab,

és felbecsülhetetlen az értéke.

– Nem érdekel, hogy milyen a színe! – kiabálta magából

kikelve Finn. – Az se érdekel, ha láthatatlanná tud válni!
Ennyire fontos droid nem létezik!

– Sajnálom, cimbora – dünnyögte Poe –, de létezik.

– Szerinted! – dühöngött Finn. – Majd én megmondom

neked, mi az igazán fontos, cimbora! Olyan messze futni az
Első Rendtől, amennyire csak lehet! Ez az igazán fontos!
Megmentettem az életedet, Poe! Tartozol nekem! Értsd
meg, ha visszamegyünk a Jakkura, meghalunk!

– Ez a droid mindkettőnknél fontosabb! – A pilóta

megingathatatlannak tűnt. – Sajnálom,

Finn, de itt most a mi életünknél magasabb érdekeket kell

szem előtt tartsunk. Olyan erők feszülnek itt egymásnak…
te ezt nem érted… És tényleg sajnálom, hogy most már te is
nyakig ülsz a pácban!

– Nem érdekel, milyen fontos ez a droid, és a küldetésed

sem érdekel – dühöngött a rohamosztagos. – Ha a Jakkura
megyünk, meghalunk! – Poe nem tudott vitába szállni Finn
logikájával, úgyhogy egyszerűen semmibe vette azt.
Ugyanúgy nem érdekelték a

következmények, ahogy korábban a faluban sem, amikor

megpróbálta megmenteni Lor San Tekka életét. Igaz, az sem
sült el valami jól, de… tudta, nincs választása. Esküt tett, és
nem állt szándékában megszegni. Ha már ő is kénytelen
kockára tenni az életét, Finn legalább annyit megérdemel,
hogy tudja, miért rohannak a majdnem biztos halálba.

– A droidomnál van a Luke Skywalkerhez vezető térkép.

Hosszú pillanatokba telt, mire a katona megemésztette a

hallottakat – aztán szabályosan szürkére sápadt.

– Ugye csak viccelsz?! Skywalker?! Nem lett volna szabad,

hogy megszöktesselek! – Egy lézersugár ebben a
pillanatban találta el a vadászgépet. Szikrák záporoztak a
nyakukba, és mintha a hajó minden eresztékéből sűrű, maró
füst dőlt volna. Vészfények villogtak, és a TIE-vadász, akár
egy megbokrosodott hátas, kitépte magát Poe kezei közül.
Egyik konzol fényei a másik után hunytak ki, és már alig
láttak a fülkét betöltő füsttől.
– Minden fegyverrendszer kiment! Te hogy boldogulsz? –
kiáltotta Finn. Ahogy nem kapott

választ, megpróbált előremászni a pilótaüléshez, és

megdermedt. Poe nem mozdult. A szemei

csukva, az arcából dőlt a vér.

– Nem! – suttogta Finn, majd hirtelen rátalált a hangjára. –

Neeem! Poe! – Az ájult pilóta azonban nem reagált. Sőt a
füsttől Finn már abban sem lehetett biztos, hogy az ellenálló
egyáltalán él-e. Közben berobbantak az atmoszférába, és a
Jakku poros felszíne rémisztő

sebességgel száguldott feléjük. Még ha át is tudná venni

Poe helyét, akkor sem biztos, hogy egy darabban le tudná
vinni a gépet. Viszont megtalálta a kapcsolót, amivel az
ülését katapultálhatja. Mivel az elektronikus rendszerek
egymás után mondtak csődöt, kénytelen volt manuálisan
aktiválni. A kar olajozottan csúszott hátra, és a következő
pillanatban úgy érezte, mintha valami fölfoghatatlan erő
próbálná darabokra tépni a testét. Már azt sem tudta, merre
van a fönt és a lent, és a világ fehér felhőkké, kék éggé és
sárga homokdűnékké mosódott össze. Aztán a következő
pillanatban minden elsötétült.

A Finalizer parancsnoki hídján Hux tábornok egyik taktikai

konzoltól a másikig sétált. Bár

a szolgálattevő tisztek szemében nyugodtnak tűnt, akik

közelebbről is ismerték, látták rajta, hogy milyen ideges.

– Eltaláltuk őket, uram! – közölte vele az egyik tüzértiszt.

Hux arckifejezése mit sem változott, de legbelül
megkönnyebbült egy kissé. Villámgyorsan áttanulmányozta
a
monitoron sorjázó adatokat, de nem volt megelégedve a
kilencvenkilenc százalékos

bizonyossággal.

– És megsemmisült a hajójuk? – A tüzértiszt ismét átfutotta

az adatokat, majd kelletlenül

elhúzta a száját.

– Úgy tűnik, csak megsérült, uram.

– És ha csak megpróbálnak bennünket félrevezetni?

– Nem tudom – rázta meg a fejét a tiszt. – A szenzorok

adatai alapján több elem is leszakadt a hajóról, és nem
leszállópályán közelítette meg a bolygót. Én inkább azt
mondanám, hogy lezuhant. – Egy pillanatra elhallgatott,
majd óvatosan folytatta. – És azt is megkockáztatnám,
uram, hogy egyetlen épeszű pilóta sem vállalkozna ilyen
manőverre, csak

hogy megtévessze az üldözőit.

– Értem – bólintott a tábornok. – Akkor, ha az ön

feltételezéséből indulunk ki, a becsapódás vektorát
figyelembe véve hol keressük a szökevényeket?

– A rendelkezésünkre álló adatok és térképek alapján azt

mondanám, hogy a Goazon-sivatagban, uram. Azonban a
domborzati viszonyok sajnos lehetetlenné teszik, hogy
pontosan kiszámoljuk, hol is fog becsapódni.

Valószínűleg a droidjáért akart visszamenni a pilóta –

tűnődött Hux. – Ez az egyetlen logikus magyarázat.
Máskülönben már rég megpróbáltak volna belépni a hiper-
űrbe. De most már nem számít.
– Küldjön egy kutatóalakulatot a helyszínre! – utasította a
tisztet –, és a roncsokon kívül azok több négyzetkilométeres
területét is vizsgálják át! Ez esetben nem elégszem meg
feltételezésekkel! Csak akkor fogadom el, hogy a fogoly és
az áruló meghaltak, ha elégséges biológiai bizonyítékkal
szolgálnak! – A hangjába egy pillanatra olyan él lopózott,
amitől a tüzértiszt önkéntelenül is megborzongott. –
Elégséges biológiai bizonyíték – dünnyögte maga elé Hux. –
De jobban örülnék holttesteknek!

Finn úgy érezte, hogy a menekülésük és földet érésük

összesen nem tett ki annyi időt, mint ami ahhoz kellett,
hogy kikászálódjon a katapultülésből. A különféle kapcsok,
szíjak és hevederek a lehető legrafináltabb módon próbálták
megmenteni az életét, és a legkevésbé sem volt mindegy,
hogy milyen sorrendben próbálja kikapcsolni őket. Mintha
úgy tervezték volna őket, hogy az után se engedjék el azt,
aki marasztaló karjaikba került, miután teljesítették a
feladatukat. Végül csak sikerült kihámoznia magát a
biztonsági hevederek pókhálójából, és lassan, tántorogva
vette szemügyre a környéket. És a legkevésbé sem örül
annak, amit látott. Igaz, életben volt, de ha ezen a vidéken
nem talál hamarosan lakott települést, akár már most
megáshatja a saját sírját. Amíg a szem ellátott, homokdűnék
nyújtóztak minden irányba, és a maga módján a tiszta,
felhőtlen ég és a néma táj ugyanolyan kíméletlennek tűnt,
mint az űr jeges hidege. Finn, mióta csak az eszét tudta,
optimálisan berendezett, mesterséges környezetben élt. Egy
űrhajón vagy egy helyőrségi barakkban

minden karnyújtásnyira volt, és bármire is volt szüksége –

vízre, élelemre, szállásra vagy kikapcsolódásra –, az azonnal
a rendelkezésére állt. Némileg ironikusnak tűnt, hogy valaki,
aki a határtalan űrhöz szokott, ennyire félelmetesnek találja
a feje fölötti nyitott égboltot. Egy pillanatra szinte azt várta,
hogy rohamosztagosokkal teli leszállóhajók tűnnek föl a
horizonton, de csak néhány komótosan vitorlázó dögevő
madarat látott.

Ott keringtek fölötte, de nem jöttek közelebb. Legalábbis

egyelőre… Aztán a kelet felé sorjázó dűnék mögött
füstcsíkra lett figyelmes. Ha szél van, hamarabb észreveszi,
de bízott benne, hogy még így sem késő. Mert hacsak nem
egy tábortűz füstjét látja, akkor… Nehezen

tűnt hihetőnek, hogy valaki páncél nélkül is életben

maradjon a lezuhant hajó roncsai közt.

Főleg, ha nem katapultált. Igaz, az is ugyanilyen

elképzelhetetlen volt, hogy valaki megszökhet az Első Rend
egy csillagrombolójáról, márpedig ők ketten épp ezt tették.
Persze, ha a volt bajtársai megtalálják, akkor egyiküket sem
fogja érdekelni, hogy mennyire volt hihetetlen a szókésük,
és egyszerűen agyonlövik. Tétova léptekkel próbálta
megmászni a legközelebbi dűnét, és ahogy fölért, elkiáltotta
magát.

– Poe! Hallasz?! Mondj valamit! Poe! – A füst a TIE-vadász

roncsából gomolygott elő. A Különleges Erők vadászgépe
olyan masszív építésű volt, hogy még a kényszerleszállás
sem tudta darabokra törni. Ahhoz azonban épp elég
alkatrész szakadt le róla, és tört össze benne, hogy ezzel
soha senki ne repülhessen még egyszer. Finn óvatosan
vágott át a még mindig vörösen izzó, deformálódott
fémdarabok közt, és kétszer is körüljárta a pilótafülke
roncsát, míg sikerült egy olyan hasadékot találnia,
aminkeresztül be tudott mászni. Volt ott valami…

ami úgy nézett ki, mint egy kar. A katona, mit sem törődve a
füsttel és lángokkal, azonnal utánanyúlt, és két kézzel
ragadta meg. Aztán kiderült, hogy nem egy kéz volt, csupán
Poe kabátja. Finn dühösen félrehajította, és megpróbált még
mélyebbre mászni a roncs gyomrába.

Aztán a haldokló gép megrázkódott, és magasra csaptak a

lángok.

– Poe! – Érezte, ahogy a gép megremeg a lába alatt, és

lassan süllyedni kezd. Finn már bokáig állt a homokban…
aztán már térdig, ahogy az éhes sivatag mind gyorsabban
próbálta a mélybe rántani a roncsokat. Ahogy nagy nehezen
kipréselte magát a gépből, látta, hogy a körülötte örvénylő
futóhomok már félig elnyelte a szárnyakat. Egyértelmű volt,
hogy a hajónak már csak percei maradtak. Finn
kétségbeesetten hátrált, és próbált felkúszni a szomszédos
dűne tetejére.

– POE! – Végül a homok elképzelhetetlen mélységbe húzta le

a gépet, és vele együtt mindenkit, aki még a fedélzeten
volt. Két perc sem telt bele, és már csak a homok
fodrozódása jelezte, hogy valami mozog a felszín alatt. És
életnek már semmi nyoma sem látszott. Hirtelen
megremegett a talaj, és a dűne homokot, port, füstöt és
lángokat okádva rázkódott meg. Valószínűleg működésbe
lépett az önmegsemmisítő rendszer, és odalent már

csak egy füstölgő kráter és szilikonná kristályosodott homok

feketéllett. A gépnek és szerencsétlenül járt pilótájának hűlt
helye volt. Finn kétségbeesetten keringett a kráter körül, és
újra meg újra csak ugyanazok a gondolatok zakatoltak a
fejében. Megszökött! Életben maradt! Túlélte a
kényszerleszállást! És mégis.. itt a sivatag közepén mindez
egy fikarcnyit sem számított. Nagy levegőt vett, aztán
tudva, hogy senki sem hallhatja, kétségbeesetten
felüvöltött.

– MOST MIT CSINÁLJAK?!

Ötödik fejezet

Elképzelhetetlennek tűnt, hogy lehet még ennél is

melegebb, de a sivatagbolygó

bebizonyította, hogy téved. Egyébként is, ez a

lehetetlenségek napja volt, így Finn már meg sem lepődött,
hogy a hőmérséklet továbbra is egyre csak emelkedik.
Bármerre is nézett, csak homokot látott. Homokdűnék,
homokdombok – és itt-ott némi üres sópuszta. Aztán egy.
szer

csak egy gyorsan mozgó folt tűnt föl a nyugati láthatáron,

és torokhangú morajlással száguldott feléje.

Egy jármű! Mekkora esély van rá, hogy itt, a semmi közepén
egy járművel találkozik? Hát még arra, hogy az egyenesen
feléje tart? Lekapta magáról Poe dzsekijét, és azt lengetve
kezdett torka szakadtából üvölteni.

– Hé! Ide! Itt vagyok! – Eljutott arra a pontra, hogy már az

sem érdekelte, hogy kié az a jármű. Ha a volt bajtársai
jöttek el érte, legalább egy pohár vizet kap, mielőtt kivégzik.
A legközelebbi homokdűne mögül egy kopott terepsikló
bukkant elő, amin négy vagy öt rossz arcú gazfickó ült.
Ahogy elszáguldottak mellette, több maréknyi szemetet
vágtak hozzá, és harsányan kiröhögték. Aztán már el is
tűntek a következő dűnesor mögött.

– Köszönöm! – suttogta Finn cserepesre száradt ajkakkal. –

Igazán köszönöm!

Aztán valami olyasmit tett hozzá, amiért bármelyik tisztjétől

minimum egy hét sötétzárkát

kapott volna. De hol vannak már az Első Rend tisztjei?

Egyébként is, ha valaha ismét beléjük botlik, a sötétzárkától
kell a legkevésbé tartania. Egyre inkább kezdte úgy érezni,
hogy eltévedt. És nemcsak azért, mert utat tévesztett a
sivatagban, hanem mert… a puszta túlélés ösztönén kívül
nem volt semmi, ami továbbhajtsa. Már nem volt miért
továbbmennie. Nem

volt célja. És azt is megtanulta, hogy katonai kiképzés ide

vagy oda, egy homokdűnén fölkapaszkodni az egyik
legkeményebb feladat volt, amivel valaha is találkozott. Két
lépés előre – egy lépés hátra. Haladt, de a homok még a
katapult ülésnél is vendégmarasztalóbbnak bizonyult. Finn
azonban összeszorított fogakkal kapaszkodott fölfelé, és
ahogy fölért… A dűnéken túl egy települést pillantott meg.
Hogy miféle, és kik élnek ott, a legkevésbé sem érdekelte.
Mert a település árnyékot jelentett, élelmet és vizet, és ha
különösen szerencsés, talán még a terepsikló utasait is
megtalálja, akik szemrebbenés nélkül cserbenhagyták a
sivatagban. Miután iszik valamit, és pihen is egy kicsit,
szívesen elbeszélget velük! Lassan elindult lefelé a dűne
másik oldalán. Most már legalább volt célja.

A hologram egy tetőtől talpig fehér páncélba öltözött

katonát mutatott. Mellette ott villogtak a szolgálati
eredményei, amiket Hux tábornok gondosan
tanulmányozott. Mikor valaki egy pszichológiai profilt
elemez, a szélsőségekre ugyanúgy oda kell figyeljen, mint a
legkisebb, legapróbbnak tűnő eltérésekre. Megrögzött
szokások, kedvenc idézetek és szófordulatok, vagy akár egy
sajátos gesztus is árulkodó lehet. Hiszen ki tudja, hogy
melyikben rejlik a magyarázat az adott személy
viselkedésére? De bármennyit is

tanulmányozta az FN–2187-es rohamosztagos profilját,

semmi olyat nem talált, ami azt vetítette volna előre, hogy
az illető egy napon megvadul, kiszabadít egy foglyot, és
elrabol egy
TIE-vadászt. Hiszen ha legalább valamiféle mentális
kiegyensúlyozatlanságra, vagy az Ellenállással való
szimpátiára utaló jelet találtak volna! Azonban amit
keresnek, az valószínűleg nem egy ennyire szembeötlő
dolog lesz.

De bármilyen figyelmesen is olvasta a szolgálati fájlt, semmi

olyat nem talált, ami arra utalt volna, hogy FN–2187 egy
napon áruló lesz. A katona semmiben sem különbözött a

bajtársaitól, és egyetlen olyan kiemelkedő tulajdonsággal

sem rendelkezett, ami bármilyen módon a többiek fölé
emelte volna. Sőt FN–2187 maga volt a megtestesült átlag.
Olyan hétköznapi volt, hogy ha nem a saját szemével látja a
róla készült felvételeket, el sem hiszi, hogy ez a katona mire
volt képes. És ezt fölöttébb nyugtalanítónak érezte. Mert ha
egy ilyen átlagos rohamosztagos efféle dolgokra vetemedik,
akkor az olyasféle genetikai vagy kiképzésbeli problémát
sejtet, ami másoknál is előfordulhat.

Senki sem tudhatja meg, hogy mit tett! A pszi-technikusok

máris kezelésbe vették azokat, akikkel FN–2187 az elmúlt
évek során kapcsolatba került – bajtársakat, ismerősöket, és
azokat, akikkel egy szakaszban szolgált. Fontos volt, hogy
az egész incidenst jelentéktelennek tüntessék föl, a
haláleseteket balesetnek, és mindent megtegyenek, hogy
csírájában fojtsák el ezt az individualizmus jelentette
fertőzést. Mert azt Hux már rég megtanulta, hogy épp az
egyéniség az, amire egy hatékonyan együttműködő katonai
alakulatnak a legkevésbé van szüksége.

– Semmi említésre méltó – csóválta meg a fejét a mellette

álló, krómszínű páncélos Phasma százados. – FN–2187 az én
alakulatomba volt beosztva, és miután megkapta az
alapkiképzést, a képességeinek megfelelően osztottuk be
újrakondicionálásra. – Hux még mindig a szolgálati lapot
bámulta. Úgy tűnt, ennek a rohamosztagosnak egyetlen
kiemelkedő

képessége a végtelen átlagosságából fakadó

jelentéktelensége volt.

– Nyoma sincs a normálistól eltérő viselkedésnek. Se egy

káromkodás, se tiszteletlen viselkedés az elöljárójával
szemben… Ez a katona gyakorlatilag láthatatlan volt.

– Ez volt eddig az első igazi függelemsértése – biccentett a

százados.

– Hiába keresik a hibát a kiképzési metódusaikban –

jegyezte meg Kylo Ren, aki észrevétlenül sétált mögéjük. –
Ez egyáltalán nem segít abban, hogy megtaláljuk a droidot.

S bár a maszkja most is eltakarta az arcát, a viselkedéséből

tisztán éreződött az alig visszafojtott düh.

– Pedig ez fontos dolog! – nézett rá szúrós szemmel a

tábornok.

A hangból, amit a maszkos harcossal szemben megütött,

egyértelmű volt, hogy Hux nem szívlelheti Rent. Mi több, az
érzés kölcsönös volt, és ezt egyikük sem rejtette véka alá.

– Számomra nem. – Tipikus Ren! – gondolta Hux. – Arrogáns,

önimádó, és a legkevésbé sem érdekli mások baja! –
Vezérünk szigorúan meghagyta, hogy a Skywalkerhez
vezető

térkép semmilyen körülmények között nem kerülhet az

Ellenállás kezébe! Ha módunkban áll, el kell fogjuk a
droidot! Ha nincs rá lehetőségünk, meg kell semmisítsük! –
Ren megállt egy pillanatra, majd maró gúnnyal folytatta. –
Ez egy igen egyszerű utasítás, tábornok. Az ember azt
gondolná, hogy erre még a maga katonái is képesek! – Hux
lassan megfordult, hogy szembenézzen vele. Tisztelte Kylo
Rent és a képességeit, de nem félt tőle. Az ember nem úgy
lesz tábornok az Első Rend soraiban, hogy fél.

– Nem tűröm, hogy megkérdőjelezze a módszereinket!

– És mégis, milyen módszerekről beszélünk, tábornok?

Azokról, amelyek lehetővé teszik, hogy egyetlen
rohamosztagos megszöktesse a legértékesebb foglyunkat,
feltűnés nélkül elkísérje az egyik hangárunkig, és a
segítségére legyen, hogy elkössön egy vadászgépet?!

Ugyan miféle módszerek készítenek föl egy rohamosztagost

ilyen kiválóan? Bár azért azt örömmel látom, hogy legalább
egyes rohamosztagosok jól képzettek – még akkor is, ha
csak

az árulásban. Ilyenkor gondolkodom el rajta, hogy a legfőbb

vezérnek talán mégis bölcsebb lenne klónokból toborozni a
sereget!

– Az embereim kiváló kiképzést kapnak! – mondta Hux,

akinek nem kevés erőfeszítésébe

került megőrizni a higgadtságnak legalább a látszatát. –

Születésüktől kezdve arra neveljük őket, hogy hűségesek
legyenek egymáshoz, a tisztjeikhez és a Rendhez! Egyetlen
kirívó eset nem adhat okot rá, hogy megkérdőjelezzük a
módszerekbe és a rendszerbe vetett hitünket!

– Akkor feltételezem, az sem jelent majd problémát, hogy

megszerezzék a térképet! –

mondta Ren gúnyosan.

– Megint ez a térkép! Amennyire én tudom, lehet, hogy nem
is létezik!

– A legkevésbé sem érdekel, hogy mit hisz vagy gondol,

tábornok – A maszkos alak hangjából olyan indulat sütött,
hogy Phasma százados önkéntelenül is hátralépett. – És ön
is jobban tenné, ha megtartaná saját magának! Sőt talán
akkor járna el a legbölcsebben, ha nem is gondolkodna
efféle gondokról! – Hux azonban állta a sarat.

– Az én kötelességem, hogy hírekkel, katonai erővel és az

anyagi fedezet biztosításával harcoljak az Első Rendért. Erre
tettem le az esküt. És ez az az eskü, amit be is fogok tartani.

Ebben azonban nincs szó arról, hogy egyesek pillanatnyi

szeszélyének megfelelően járjak el, függetlenül attól, hogy
az illető mennyire magas rangú vagy befolyásos személy!
Úgyhogy csak óvatosan Ren, nehogy a személyes céljai
ellentmondásba kerüljenek a legfőbb vezér parancsával! –
Úgy tűnt, Kylo Ren egyszerűen elengedte a füle mellett a
tábornok szavait.

Mintha semmi olyan nem hangzott volna el, amire bármi

miatt is figyelnie kellett volna.

– Mire jutottak a felderítői? – kérdezte. – Azon a környéken,

ahol a TIE-vadász lezuhant, a Niima állomáson kívül
egyetlen jelentősebb település sincs. Felteszem, a pilóta
szándékosan választotta épp ezt a helyet, és azt is
valószínűleg tartom, a droid, ha még mindig működőképes,
szintén ezen a helyen próbál elbújni.

Hux örömmel vette a hirtelen témaváltást, és ő is valamivel

barátságosabb hangon válaszolt.

– Egyetértek – biccentett. – A felderítőink megtalálták az

áruló hátrahagyott páncélját a sivatagban. És a még
fellelhető nyomok alapján ők is azt valószínűsítették, hogy
Niimába ment, ahová máris utánaküldtem egy szakaszt.

– Nagyszerű! Örömmel látom, hogy végre a kezébe vette a

dolgok irányítását, tábornok! Így

most már van rá némi esély, hogy tényleg megkerítik azt a

droidot, lehetőleg sértetlenül! –

Azzal Ren sarkon fordult, és meg sem várva Hux válaszát,

kisétált a helyiségből. És ha érezte is a feléje áradó
gyűlöletet, nem adta tanújelét.

A Jakku napja kíméletlenül égette Finn bőrét, az utolsó

csepp folyadékot is kipréselte a testéből, és kegyetlenül
megkínozta… de nem győzte le. Ugyan mi egy kis
napszúrás valakinek, aki megszökött az Első Rendtől, és
nemcsak egy hajót kötött el, hanem a

legértékesebb foglyukat is elhozta? Az agya ezt mondatta

vele. A zsigerei azonban egyre hangosabban tiltakoztak, és
a teste lassan már az erőtartalékainak végén járt. Mire
sikerült betántorognia a Niima állomásra, már alig állt a
lábán. Mindenfelé ősrégi űrhajóroncsok tornyosultak – egy
elmúlt, talán jobb kor ereklyéi, amelyek egy olyan
időszakból maradtak itt, mikor a fajok még épp csak
fölfedezték az űrnek ezt a szegletét. Kereskedők és utcai
árusok lesték minden mozdulatát, és próbálták fölmérni,
vajon mi hasznot húzhatnának belőle.

Finn szemlátomást semmi értékeset nem hozott magával –

leszámítva belső szerveit –, és a

külseje alapján azokra se sokan tartottak volna igény. Pár

csavargó ujjal mutogatott feléje, és harsányan
összeröhögtek. Mások, akik hozzá hasonlóan szenvedtek a
hőségtől, megelégedtek
azzal, hogy szánakozón odabiccentettek neki. Ennél többet
azonban senkitől sem várhatott.

Errefelé semmibe se nézték a gyengéket. Az itatónál,-amit

megcélzott, éppen valami nagy, súlyos és négylábú ivott.
Finn odabotorkált, letérdelt, és maga is inni kezdett. A lény
gyanakodva szegte föl a fejét, de aztán nyilván arra a
következtetésre jutott, hogy az idegen nem ehető, így nem
is foglalkozott vele többet.

Finn nagyot kortyolt a vízből. Az érzés csodálatos volt, az íze

azonban gyomorforgató.

Először legszívesebben kiköpte volna, a zsigerei azonban

fölülírták az agya utasítását, és mégiscsak inni kezdett. A
lény – mint később kiderült, happabore volt a neve – néha
még mindig feléje sandított, de úgy tűnt, megelégszik
ennyivel. S a maga részéről valószínűleg ugyanolyan
undorítónak találta az embert, mint az őt.

Ahogy Rey letérdelt BB–8 mellé, a kis droid vad füttyözésbe

kezdett.

– Nyugalom! Ha így folytatod, egy perc alatt lemeríted az

energiacelláidat! – mosolygott a lány, és megveregette a
droid fejét. – De azért csak légy hálás, hogy nem adtalak el!

Azt persze nem tette hozzá, hogy alig néhány perccel

ezelőtt ezt még ő is nagyon másként

gondolta.

– Rendben, most már eleget hálálkodtál! – mondta, mikor

már kezdett elege lenni a droid

hisztérikus füttykoncertjéből. – Meg kellene próbálnod egy

kicsit lassabban beszélni! Mert így nem igazán értelek! És
ha nem mondod meg, hogy kire is vársz, akkor én sem
fogok tudni segíteni neked megkeresni! – A droid egy
pillanatra elhallgatott, mintha csak azt mérlegelné, mennyit
is mondhat el. Aztán mikor ismét csipogni kezdett, az
óvatossága szinte tapintható volt.

– Hogy megbízhatsz-e bennem? – Rey hirtelen dühbe gurult.

– Tudod mit? Nem is érdekel! Ha el akarod mondani,
elmondod, ha meg nem, úgy is jó! Nincs nekem időm az
ilyen

játszadozásra! – A droid közelebb gurult, és finoman a lány

lábának dőlt. Aztán halkan, szinte bocsánatkérőn
dünnyögött valamit a maga nyelvén. – Jó, rendben, értem
én! A gazdádra vársz. Hogy is hívják? Poe… Sose hallottam
ezt a nevet errefelé… Mégis, miféle szerzet? –

BB–8 néhányszor megpördült a saját tengelye körül, aztán

végeérhetetlen elektronikus tirádába kezdett. Rey pedig,
annak ellenére, hogy épp az előbb mondta, hogy nem
érdekli a dolog, azon kapta magát, hogy egyre jobban figyel
a kis droidra.

– Igen, tudom, hogy mi volt az a Felkelés. Igen, az

Ellenállásról is hallottam. – Aztán, hogy a droid tovább
folytatta, Rey elkomorodott. – Az Első Rend… Na, ők tényleg
félelmetesek!

Állítólag innen nem messze még egy falut is megtámadtak.

– BB–8 ismét izgatott csipogással válaszolt, és a lány egy
pillanatig úgy érezte, nem értette jól.

– Micsoda? Te ott voltál? – Mielőtt azonban tovább

faggathatta volna a droidot, valaki elállta előle a napfényt.
Plutt két fogdmegje volt, két tetőtől-talpig porszínű
rongyokba bugyolált izomhegy.
– Plutt akarja droid! – dörmögte az egyik. – Mi elvisz droid.
Nő nem ellenkez!

– A droid az enyém! – rázta meg a fejét Rey. – És nem eladó!

Ezt Pluttnak is megmondtam.

– Igen –bólogatott a másik. – Plutt tud. Te nem elad. De mi

elvisz…

A társa már nyúlt volna BB–8-ért, hogy egy jókora zsákba

gyömöszölje a droidot, és mikor

Rey megpróbálta megakadályozni, a cimborája hátulról

kapta el a lány kezét.

Finn nem tudta, hogy a happabore egyszerűen csak elunta,

hogy egy kétlábúval kell osztozzon az itatón, vagy
hirtelenjében túlságosan is megkedvelte, de akármi is
vezérelte a lényt, a hirtelen mozdulat, amivel fellökte a
katonát, teljesen kiszámíthatatlan volt. Miközben fintorogva,
a ruháját porolva próbált feltápászkodni, hirtelen két
nagydarab, sivatagi álcaruhába öltözött férfi vonta magára
a figyelmét, akik egy fiatal nőt próbáltak megragadni.

Már indult volna, hogy megpróbáljon a nő segítségére lenni,

aztán elképedve torpant meg. A méret- és súlykülönbség
ellenére úgy tűnt, a lánynak nincs szüksége segítségre.
Megragadta az egyik támadója karját, megrántotta, majd
egy gyors csípődobással a földre vitte. Aztán, ahogy a másik
megpróbálta csontropogtató medveölelésbe kapni,
villámgyors ütésekkel és rúgásokkal vitte le a fickót a földre.
Majd előkerült a hosszú, vasalt bot is, és néhány kegyetlen,
jól irányzott csapással eszméletlenre verte a támadóit.
Mögötte egy kopott zsákból épp most kászálódott ki egy
apró, BB-szériájú, gömbforma droid. Szürke és narancsszínű
volt, és… Finn-nek földbe gyökerezett a lába. Mert mi van
akkor – bár kicsi a valószínűsége –, ha ez Poe droidja? A lány
segített kimászni a kis droidnak a zsákból, és biztatón
megpaskolta az oldalát. A droid méltatlankodó füttyözéssel
gurult odébb – és ebben a pillanatban vette észre Finnt. A
droid olyan elektromos sikolyt hallatott, mintha valaki épp
most rántotta volna ki a racionalitás-vezérlőjét, és hirtelen a
lány is fenyegetőn kezdte méregetni a katonát.

– Hé, mi a gond? – nézett rájuk Finn értetlenül. – Én csak

segíteni akartam! De úgy látom, nincs rám szükség…

A lány fölemelte a botját, és feléje lódult. Az ex-

rohamosztagos az utolsó pillanatban hajolt el az ütés elől,
aztán megperdült, és futásnak eredt. Fogalma sem volt,
hogy mi baja van a lánynak, de úgy döntött, nem várja meg,
hogy kiderüljön. Ő tényleg csak segíteni akart, aztán a droid
meglátta… és most egy felbőszült nő elől menekült. Ki érti
ezt? Futtában elsodort egy utcai árust, és fölbukott egy
másikban. Azonnal fölpattant, befordult a következő
sarkon… és egy akkora ütést kapott a bottal, hogy azonnal
kiszaladt alóla a lába. Ahogy felnézett, látta, hogy a por-
szürke ruhát viselő lány újabb ütésre emeli a botot.

– Hová ilyen sietősen, tolvaj?

– Micsoda? – hebegte Finn. Mielőtt azonban választ

kaphatott volna, BB–8 gurult oda hozzá, és egy apró,
teleszkópos aljzat végén ülő elektromos ösztökével támadt
rá. Az áramütés inkább ijesztő volt, mint fájdalmas, és Finn
azonnal felült. – Hé, mi a… aúú… Mit akartok?!

– Ne ugrálj, mert megjárod! – reccsent rá a lány, és a bot

végével bökte mellbe Finnt. – A droid azt mondja, hogy
loptad a kabátot!

– Nézd – nyögött föl Finn –, nem akarok verekedni! Így is épp

elég vacak napom volt.
Úgyhogy hálás lennék, ha nem gyanúsítgatnál mindenféle…
aúú! Hagyd abba!

A kis droid felbőszült darázsként keringett körülötte, hol itt,

hol ott csapva le az elektromos ösztökével.

– Ha nem loptad, hogy került hozzád? – vonta össze a

szemöldökét Rey. – A droid szerint

ez a dzseki a gazdájáé.

Finn nagyot nyelt. A fenébe is, úgy tűnik, mégiscsak igaza

lesz, és ez Poe droidja! Lehet, hogy célszerűbb lenne szép
frázisokba csomagolni a történteket, de túlságosan
elgyötört volt az udvariaskodáshoz. Fáradtan nézett föl
előbb a lányra, majd a droidra, és lassan megcsóválta a
fejét.

– A gazdája meghalt – mondta egyszerűen. Azok ketten

csöndben várták, hogy folytassa, úgyhogy Finn nagyot
sóhajtott, és próbálta dióhéjban összefoglalni a történteket.
– Poe Dameronnak hívták,– és az Első Rend katonái fogták
el. Segítettem neki megszökni.

Elloptunk egy TIE-vadászt, és azzal jutottunk el a sivatagig.

Én szerettem volna, ha mihamarabb elhagyjuk ezt a
rendszert, de ő ragaszkodott hozzá, hogy visszajöjjön ezért
a kis BB–8-ért. Menekülés közben lelőttek minket, úgyhogy
kényszerleszállást kellett

végrehajtanunk, és… nekem sikerült katapultálnom, Poe-nak

nem. A testét a hajóronccsal együtt futóhomok nyelte el, és
hiába próbáltam, nem tudtam kiszabadítani. Én is majdnem
otthagytam a fogam, és.. Sajnálom.

BB- 8 lassan többször körbefordult, és úgy nyöszörgött a

maga elektronikus hangján, mint
egy megvert kutya.

– Micsoda? Te megszöktél az Első Rend fogságából? – Rey

önkéntelenül is közelebb hajolt.

– És elloptál egy TIE-vadászt?

– Poe vezette! – emelte föl védekezőn a kezét Finn. – Én

csak a fegyvereket kezeltem.

– Akkor te… az Ellenállásnak dolgozol? – vonta föl a

szemöldökét a lány. A volt rohamosztagos pillantása ismét a
botra tévedt, és azonnal rábólintott.

– Hát… igen – mondta, majd lassan föltápászkodott, és

leporolta magát. – Igen, tényleg az

Ellenállásnak dolgozom!

– Errefelé csak bűnözők és roncsvadászok élnek – nézett rá

valamivel elismerőbben Rey. –

Még sosem találkoztam az Ellenállás katonájával.

– Hát… most találkoztál – dünnyögte Finn zavartan.

– Lehet, hogy kiváló tüzér vagy, de a közelharcot még

gyakorolnod kell – mosolyodott el halványan Rey.

– Egy… kicsit kijöttem a gyakorlatból.

– BB–8 valami olyasmit magyarázott nekem, hogy egy titkos

küldetésen vesz részt – bökött

a fejével a droid felé a lány. – És hogy mihamarabb el kell

jutnia az Ellenállás – legközelebbi bázisára.
– Hát… igen – dünnyögte Finn, akinek legalább halvány
elképzelése volt arról, hogy mi is

hajtja a kis droidot. – Amennyire engem tájékoztattak egy

olyan térkép van nála, ami…

elvezethet Luke Skywalkerhez.

– Micsoda?! – nézett rá hitetlenkedve Rey. – Luke

Skywalkerhez? De hát ő csak egy legenda!

Hatodik fejezet

Finn hitetlenkedve bámult a lányra.

Most komolyan beszél? Lehet, hogy ez egy isten háta

mögötti bolygó, de akkor is…

– Most… komolyan? – A katona összesen ennyit tudott

kinyögni. Aztán mielőtt bármit hozzátehetett volna, a droid
veszett füttyözésbe kezdett.
– Mi az ott? – Finn is a Rey által mutatott irányba pillantott,
és látta, hogy a két nagydarab fogdmeg, akiket nem is olyan
rég a lány tanított móresre, két fehér-páncélos

rohamosztagossal beszél. És épp feléjük mutogatnak

bőszen. Abban a pillanatban megragadta

Rey karját, és bevonszolta a házak és sátrak közt kanyargó

szűk útvesztőbe.

– Hé! – kiáltotta dühösen a lány. – Mégis mit gondolsz? Mi a

fenét csinálsz?

– Te is gyere! – utasította Finn a droidot, aki a lánnyal

ellentétben ellenkezés nélkül követte őket. Néhány
pillanatig úgy tűnt, minden rendben lesz, aztán záporozni
kezdtek rájuk a lézersugarak. A koherens energianyalábok
házak oldalába és szemétkupacokba égettek lyukakat, az
egyik fénysugár pedig egy arra kószáló balszerencsés
droidot talált telibe, amiből rögvest dőlni kezdett a füst. Finn
egyre erősebben szorította a lány karját, és most már
veszett tempót diktált.

– Engedj el! – kiabálta Rey.

– Sietnünk kell – morogta Finn. – Tudom, hogy ezek… – Az

utolsó pillanatban kapott észbe, és gyorsan átfogalmazta a
mondanivalóját. – Minket az Ellenállásnál kiképeztek a
rohamosztagosok taktikája ellen. Az a kettő nem fog
megadásra felszólítani bennünket.

Egyszerűen lelőnek, csak hogy megspórolják a vallatást és a

papírmunkát.

– És anélkül nem tudunk elmenekülni előlük, hogy ne

rángatnád a karomat?! – húzta ki a
lány nagy nehezen Finn szorításából a kezét. – Ne arra!
Balra! Gyere utánam! – Egy újabb lézersugár hibázta el őket
nem sokkal. Mostanra már az egész piacon kitört a pánik.

Standokat borítottak fel – nem egy már égett is közülük –, és

aki csak tehette, megpróbált fedezékbe húzódni. A rengeteg
felborogatott kosár és bála azonban csak lassította a
rohamosztagosokat, de meg nem állította őket. Rey egy
jókora sátorba rohant be, ahol gépalkatrészek, ládákba
rakott fémhulladék és kibelezett munkagépek hevertek
mindenfelé.

Miután lekuporodtak egy jókora láda mögé,

villámlószemekkel fordult a férfihoz. – Ezek mindkettőnkre
lőnek! Engem miért akarnak megölni? Én nem csináltam
semmit! – Finn nagyon is tisztában volt vele, hogy miért
lőttek a lányra, de úgy döntött, nem most jött el az ideje,
hogy felvilágosítsa.

– Miután a társaságomban láttak, te is fölkerültél a

listájukra.

– Igazán nagyon köszönöm! – préselte össze az ajkait

dühösen Rey. – Mégis, miféle lista ez?

– Olyan, ami miatt legközelebb majd meggondolod, hogy kit

hajkurászol végig egy bottal a

kezedben a városon!

Egy pillanatra kilesett a láda mögül és a hangok alapján

próbálta megbecsülni, merre

járhatnak az üldözőik.

– Árulnak itt valahol fegyvert? – Katonaként szinte

meztelennek érezte magát egy jó sugárvető nélkül. És bár
azt a saját bőrén tapasztalta, hogy a lány ügyesen bánik a
bottal, ezzel azonban semmire sem mennek két állig
felfegyverzett rohamosztagos ellen. BB–8 halkan
felcsipogott, majd hirtelen mindkét antennáját kieresztette.
Finn abban a pillanatban elhallgatott, és Reyt is csöndre
intette.

– Mi az? – súgta végül a lány. – Mit hallasz? – BB–8 egyre

idegesebbnek tűnt. Behúzta az

antennáit, majd megpördült a saját tengelye körül, és a

sátor átellenben lévő kijárata felé indult. Finn azonnal
utánavetette magát, és a karjánál fogva Reyt is magával
cipelte. – Hé!

Azt mondtam, engedd el a karomat!

A következő pillanatban rubinvörös lézersugarak szaggatták

szét a sátrat, aztán valami félelmetes sebességgel zúgott el
fölöttük, és a légnyomás sátrat, kosarat, ládát és embert
egyaránt a földre döntött. Két TIE-vadász volt az. Rey vadul
szitkozódva, port öklendezve pattant föl, és hitetlenkedve
bámult a villámgyors fordulóba kezdő vadászgépek után. Az
élete eddig is tele volt veszéllyel, de ugyan mi egy
vérmérgezés vagy egy óriás húsevő sivatagi rovar egy TIE-
vadászhoz képest? És egyébként is, miért küldenek egyetlen
ellenálló után két vadászgépet?! Ki a csuda ez a Finn
tulajdonképpen? És hova tűnt? A fiatal férfi egy
szeméthalom mögött hevert eszméletlenül. Rey a
dzsekijénél fogva ragadta meg, és fordította a hátára. A
francba! Ahhoz túl nehéz, hogy elcipelje! Most mégis
hogyan térítse magához.? Az összes orvosi ismerete a
ficamok és horzsolások kezelésében merült ki, de azt még ő
is tudta, hogy ezzel most nem sokra megy. Szerencsére Finn
pillanatok múlva visszanyerte az eszméletét, és zavartan
pislogva, a fejét tapogatva ült föl.
– Jól vagy? – kérdezte a lányt. Ez volt az első reakciója, és
Reytől még soha senki nem kérdezett ilyet.

– Igen – dünnyögte zavartan, közben a tekintete hol Finnre,

hol a vadászgépekre vándorolt.

– És te?

– Hát… én is. Azt hiszem. – A lány fölsegítette, aztán

biccentett.

– Most te gyere utánam! – intett Rey, és örömmel vette

tudomásul, hogy Finn viszonylag

hamar képes volt fölzárkózni mögéje.

A Niima állomásán most már a teljes zűrzavar uralkodott el.

Egyik épület a másik után robbant föl, egész utcák álltak
lángokban, és sikoltozó árusok, illetve szerelők próbáltak
egérutat nyerni a pusztítás elől. Rey a kikötőnek csúfolt
jókora üres térség felé vezette a kis csapatot, miközben a
fejük fölött újabb és újabb köröket írtak le a vadászgépek.

– Nincs itt valami búvóhely? – zihálta Finn.

– Itt semmi sem olyan erős, hogy kibírja a TIE-vadászok

tüzét!

– De ezeket nem tudjuk lefutni! – Remek! – gondolta Finn

dühösen. – Így kell ezt csinálni!

Mondogasd csak a nyilvánvaló dolgokat, hátha azzal is

megerősíted az önbizalmát!

– Mit szólnál ahhoz a siklóhoz? – intett a lány egy közelben

parkoló négyhajtóműves jármű

felé.
– Én tüzér vagyok, nem pilóta! – rázta a fejét Finn.

– Majd én elvezetem! – ígérte a lány.

– Te?! – De Finn még jól emlékezett a verésre, és egyébként

is, nem ez volt a legalkalmasabb pillanat, hogy vitát
nyissanak. Meg amúgy is, mi bajuk lehet? Ó, hát legfeljebb
nem az Első Rend vadászgépei lőnek le bennünket, hanem
nekirepülünk egy sziklának, és meghalunk! És ahhoz, hogy
elérjék a siklót, jókora nyílt terepen kell átvágjanak.

– Mi lenne, ha inkább azt vinnénk el? – intett Finn egy

közelben várakozó, porfogó hálóval letakart, ütött-kopott
teherhajó felé. Rey nem is méltatta többre a hajót egy
pillantásnál.

– Az egy roncs! Nekünk olyan kell, ami fel is tud szállni, és

nem esik szét a levegőben! – A két TIE-vadász
dobhártyaszaggató robajjal száguldott el a fejük fölött, de
nem rájuk nyitottak tüzet, hanem a siklóra. Az apró jármű
izzó fémdarabokká robbant szét, és húszméteres körben
mindent letarolt maga körül. Finn és Rey azonnal az arcuk
elé kapták a kezüket, de még így is érezték a szörnyű hőt.
És a siklóból nem maradt semmi. Most már tényleg
fontolóra kellett vegyék a kopott teherhajót. Fölrohantak a
rámpán, és a fiatalember egy pillanatra megtorpant a
légzsilip falára fölcsavarozott névtábla előtt.

– Ez… lyom – próbálta kisilabizálni az elmosódott írásjeleket.

– Ez meg miféle név?

– Kit érdekel?! – csattant föl Rey. – Fő, hogy föl tudjunk vele
szállni!

És – meg sem várva, hogy a társai fölérjenek – már zárta is

a rámpát. Legnagyobb megdöbbenésükre a rámpa és az
összes ajtó csöndben, olajozottan nyílt és záródott. A jármű
felépítése teljesen egyértelmű volt, így pillanatok alatt
megtalálták a pilótafülkét. Rey a holmiját az egyik székbe
lökte, majd az irányítópult mögé ült, és megpróbálta
beizzítani a hajtóműveket. És meglepő módon ezek is,
akárcsak az ajtók vagy a rámpa, azonnal és hibátlanul
reagáltak.

– Az ágyúállás lent van! – kiáltott oda Finn-nek.

– Vezettél már valaha űrhajót? – kiáltott vissza Finn,

miközben rohamtempóban mászott lefelé a lőálláshoz
vezető létrán.

– Légi robogót már igen! – kiabált vissza a lány. – Szerintem

ez a vén teknő se sokkal bonyolultabb!

– És ha nem fogsz tudni fölszállni?

– Szívesebben sétálnál a sivatagban?! – Finn, akinek erre

már nem volt válasza, végre leért, és elkezdte beszíjazni
magát a tüzér ülésébe. Ami olyan ócska volt, hogy a
súlyától azonnal elkezdett balra dőlni. A taktikai rendszerek
pedig… Ilyen elavultakkal még az életben nem találkozott!
Menni fog ez! – biztatta magát. – Meglátod, menni fog!

Végül is a TIE-vadászt elvezetni ezerszer bonyolultabb

feladat volt. Rey villámgyorsan elvégezte a felszállás előtti
ellenőrzőrutint, és elégedetten hallgatta a hajó gyomrából
felszűrődő dübörgést. Aztán az energiaadagoló karja után
nyúlt, és magában csak azért fohászkodott, hogy a jókora
üzemanyag-lökettől föl ne robbanjanak a hajtóművek. A
teherhajó a levegőbe emelkedett, de mint egy megvadult
hátas, úgy dobálta magát az avatatlan pilóta kezei közt. Rey
az utolsó pillanatban hozta egyenesbe a gépet – és azzal a
mozdulattal sikerült Niima büszke főkapuját is földig
rombolnia. Odalent, a kikötő mellett álló egyik épületből
Unkar Plutt totyogott elő, és ahogy megpillantotta a
távolodó teherhajót, az ég felé emelte az öklét, és
felüvöltött.

– Hééé! Az az enyééém!

A furcsa nevű űrhajó meglepően jól reagált a lány

utasításaira, és Rey egyre

magabiztosabban tartotta kézben a járművet. A két TIE-

vadász azonban – amik eddig a várost bombázták –
pillanatok múlva a nyomukba szegődött. Rey fölrántotta a
gépet, és ahogy a gyorsulási erő az ülésbe préselte, szinte
ráfagyott az arcára a mámoros mosoly. Az ágyúval kínlódó
Finn kétségbeesetten kiabált neki valamit, de belső hírközlő
híján csak a hangja jutott el a lányhoz, a szavai értelme
nem. Aztán nagy nehezen mégis csak sikerült kihámoznia a
hangzavarból, hogy mit is akar a férfi:

– Maradj lent! Ez az egyetlen esélyünk! A felsőbb

légrétegekben utolérnek bennünket, és akkor sose jutunk ki
az űrbe! És húzd már föl a pajzsokat!

– Az a konzol az irányítópult másik felén van! – kiabálta

vissza Rey. – Nem olyan könnyű

ám másodpilóta nélkül!

– Próbálnál meg csak ezen a széken ülni! – morogta az orra

alatt Finn, aki még mindig a makacskodó ágyúval
küszködött. Rey kénytelen volt egy pillanatra robotpilótára
kapcsolni, majd fölpattant az ülésből és a navigátor előtti
konzolhoz ugrott, hogy aktiválja a pajzsgenerátort. Tudta,
hogy ezzel nagy kockázatot vállal, mert egy robotpilóta
mindig kiszámítható, logikus pályán repül, és a TIE-vadászok
lőelemképzőinek néhány másodperc is

elég, hogy célra álljanak.

– BB–8! Kapaszkodj! – Azonban a figyelmeztetés már
elkésett, és ahogy megpörgette a teherhajót, a kis droid úgy
száguldott át a pilótafülkén, akár egy szürke és
narancssárga lövedék. A lány félresöpört néhány fura,
hosszú, sárgásbarna színű szőrszálat az irányítópultról, majd
ismét egyenesbe hozta a gépet. – Mindenki készüljön! –
rikoltotta Rey.

– Zuhanórepülés következik!

Félelmetes sebességgel közelítettek a földfelszín felé, és

Rey valóban csak az utolsó utáni pillanatban rántotta föl a
hajót, szabályosan leborotválva két dűne tetejét. A két TIE-
vadász nem váltott időben irányt, és így elszáguldottak
felettük. Eközben azonban még kegyetlenül megszórták
őket, és a pillanatokkal korábban felvont pajzsok nélkül a
hajóból legfeljebb füstölgő roncs maradt volna. A pajzsok
azonban gond nélkül kitartottak. Keményebb, mint
amilyennek látszik! – gondolta Rey elismerően. – Jó kis hajó
ez! Aztán tovább gyorsított, és átszlalomozott két dűnesor
között. Egyre inkább az volt az érzése, hogy az eredeti tulaj
több dolgot is komolyan átalakított a hajón, és ezeknek egy
része még csak nem is volt legális.

Amiért is most végtelenül hálás volt az ismeretlennek. A

hátsó pajzsok ugyan megállították a következő sorozatot, de
a hajó ismét vadul megvonaglott. Az irányítás egy pillanatra
kicsúszott Rey kezéből, és csak utolsó pillanatban sikerült
bedöntenie a gépet, mielőtt beleszáguldottak volna egy
homokkő monolitba.

– Jól jönne egy kis fedezettűz! – kiabált hátra a lány

torkaszakadtából. – Mondjuk még ebben az életben! – Aztán
többször is megpörgette a gépet, és a pilótafülkét a faltól
falig pattanó BB–8 kétségbeesett sikolyai töltötték be.
– Dolgozom rajta! – üvöltött vissza Finn. S valóban, a
következő pillanatban életre keltek az ágyúk, de a primitív
célzórendszer képtelen volt befogni a villámgyorsan mozgó
TIE-vadászokat. Újabb robbanás rázta meg a hajót, és
mindketten érezték, hogy a pajzsok nélkül ismét végük lett
volna. Finn dühösen szorította össze a száját, és folyamatos
tűz alatt tartotta az üldözőiket – amelyek játszi
könnyedséggel kerülték el a lövéseit.

– Fedezék kell! – kiabált hátra. – Gyorsan!

– Rajta vagyok! – Rey ugyan nem sokat tudott a csillagközi

hajózásról, és egy vadászgépet sem tudott volna elvezetni,
a Jakku kiszáradt, porlepte felszínét azonban úgy ismerte,
mint a tenyerét. Niima állomásának közelében minden
kanyont, minden kiszáradt vízmosást és dűnét ezerszer
bejárt már, és most a helyismeretére építve próbált szert
tenni némi előnyre.

Olyan közel próbált maradni a felszínhez, hogy Finn néha

már úgy érezte, a következő

pillanatban egy kiálló szikladarab fogja leborotválni az

ágyújukat, de a lánynak még így sem sikerült annyival
maguk mögé parancsolni az üldözőiket, hogy legyen helye
és ideje fölhúzni a hajót, és a magasból lecsapni rájuk. Még
egy kicsit! Csak még egy kicsit tarts ki, hajó! A kedvenc
roncstemetője felé tartottak – oda, ahol a halott űrhajók
pihentek. Oda kövessék őket a TIE-vadászok! Olyan mélyre
vitte le a teherhajót, hogy szabályos porvihart kavart, de az
üldözőiket még így sem sikerült leráznia. Azonban az egyik
félig elvakult vadászpilóta egy tizedmásodperc erejéig
keresztezte Finn egyik lézersugarát. A TIE-vadász
megperdült, az egyik vezérsíkja leszakadt, majd füstöt
okádva zuhant a mélybe.
– Megvan! – üvöltötte Finn boldogan. – Elkaptam az egyiket!

– Szép lövés! – kiabált vissza Rey. Finn azt már nem tette
hozzá, hogy a találatnak több köze volt a szerencséhez és a
véletlenhez, mint az ő tüzéri szaktudásához. Hamarosan
már a hajótemető fölött száguldottak, ahol tucatnyi
roncsvadász máris a lezuhant TIE-vadász fölött marakodott.
Az, hogy a pilóta életben maradt-e, egyiküket sem
érdekelte.

A nyomukban száguldó vadászgép minden manőverüket

hibátlanul utánozta, és kisebb

mérete miatt olyan helyeken is elfért, ahol a fémszurdokok

falán a teherhajó már szikrát hányt. A TIE-vadász következő
sorozata tisztán telibe kapta őket, és egyik rendszer a másik
után sült ki. A teherhajó ágyúja is beakadt, és Finn képtelen
volt kimozdítani az adott pozícióból. Így legfeljebb előre
nyithattak volna tüzet. Vészjelzők villogtak, és az egész
hajót betöltötte a szirénák üvöltése. Úgy tűnt, nemcsak az
ágyúállás ment tönkre.

– Beragadt az ágyú! – kiabálta Finn kétségbeesetten. –

Próbáld már meg lerázni ezt az alakot!

Újabb találatok rengették meg a hajót, és Rey tudta, hogy

még a módosított pajzsaik sem tarthatnak ki örökké. A TIE-
vadász lassan lecsipegeti róluk, és akkor nekik végük. A
roncstemető leghatalmasabb hajója, egy óriás
csillagromboló felé tartott, ami fémhegyként tornyosult a táj
fölé. Még mélyebbre vitte a teherhajót, és a csillagromboló
páncélján tátongó nyílások egyikén keresztül repült be a
roncsba. Ha abban bízott, hogy ezzel a manőverrel le tudja
rázni az üldözőjüket, hát tévedett. A TIE-vadász kullancsként
tapadt rájuk, másodpercről másodpercre csökkentve a két
hajó közti távolságot. Finn iszonyodva figyelte a tőle alig
néhány méterre elsuhanó fémfalakat.

Időről időre szikrák záporoztak mindenfelé, ahogy a

teherhajó valamelyik kiálló alkatrésze súrolta a roncsot. Finn
már rég eltévedt volna, de Rey tudta, hogy merre járnak.
Annak idején a hajón szolgálatot teljesítők sem ismerhették
úgy a csillagrombolót, mint ő. Évek óta nap mint nap bejárta
ezeket a folyosókat – volt, amelyiket gyalogszerrel, volt
amelyiket mászófelszereléssel.

– Készülj! – sikoltotta.

– Rendben! – üvöltött vissza Finn, bár fogalma sem volt,

hogy mire kellene készen álljon.

Ezt most tökéletesen kell időzítsük! – gondolta Rey. Mert ha

Finn nem reagál időben, akkor

az egész manőver nem ér semmit. És akkor olyan biztos,

hogy lelövik őket, mint az, hogy Unkar Plutt alulfizeti a
munkásait. Végül a szűk alagút végén csak feltűnt a fény,
de mielőtt átszáguldhattak volna a nyíláson, a TIE-vadász
még egyszer csúnyán megszórta őket. A teherhajó
megremegett, egy pillanatra kitért az eddigi pályájáról, és
Rey érezte, hogy a roncs egyik merev tartóeleme valamit
leszakít a hajótestről. Reynek arra! sem maradt ideje, hogy
ellenőrizze, mit is vesztettek el, mert a következő
pillanatban a teherhajó, mintha csak a csillagromboló
okádta volna ki magából, kiszáguldott a napfényre. Abban a
pillanatban a lány már meg is pörgette a lopott hajót, és
szembefordította a csillagromboló páncélján tátongó
hasadékkal.

Finn abban a pillanatban ösztönösen reagált. Az ujjai

rászorultak az elsütőbillentyűkre, és a fémfalú alagútból
előbukkanó vadászgép halálos zárótűzbe ért. A TIE-vadász
azonnal felrobbant, és a darabjai lángolva hulltak a mélybe.
Rey diadalmas mosollyal emelte a magasba a teherhajót,
mind följebb és följebb, míg csak el nem maradtak
mögöttük a felhők, és körül nem fogta őket a világűr
bársonyos sötétsége. Aztán robotpilótára kapcsolta a
teherhajót, és azonnal elkezdte kicsatolni a biztonsági
hevedereket.

– Minden rendben? – kuporodott BB–8 mellé, aki az előbbi,

veszett menekülés közben csúnyán összevissza ütötte
magát. A kis droid néhány halk, méltatlankodó füttyel
intézte el a kérdést.

Finn-nel a pilótafülkébe vezető folyosón futott össze. A férfi

szeme még mindig vadul csillogott az adrenalintól, és
szélesen mosolygott.

– Ezt nevezem én repülésnek! – bólogatott bőszen a katona.

– Köszönöm – mosolygott rá Rey. – Gyerekkorom óta

mindenféle taligán repültem már. És

ha már itt tartunk, szép lövés volt!

– De azért szólhattál volna!

– Már nem volt rá idő – legyintett a lány. – De ettől

függetlenül tényleg remek lövés volt!

Aztán egy pillanatra mindketten zavartan hallgattak el. Most

tudatosult csak bennük, hogy

milyen közel is állnak egymáshoz. A pillanatot BB–8

mentette meg, aki méltóságteljesen kettőjük közé gördült.

– Meglátod, most már minden rendben lesz! – simogatta

meg Rey a droid gömbfejét. – A
barátunk itt az Ellenállásnak dolgozik, és ő majd hazavisz.
Úgy értem… hazaviszünk. Mert most már nem hagylak
magadra! Főleg azok után nem, hogy tudom, mennyit érnél
Pluttnak.

– Aztán a droid mérges csipogását hallva elnevette magát. –

Csak viccelek! Tízszer annyiért sem adnálak el! És az
mindennél többet ért, hogy letörölhettem annak a
felfuvalkodott hólyagnak a képéről a vigyort! – Miután
többé-kevésbé sikerült megnyugtatnia a droidot, ismét a
férfihoz fordult.

– Még a nevedet sem tudom.

– FN–2… úgy értem, Finn. Finn-nek hívnak. És téged?

– A nevem Rey – mondta a lány, és ahogy elmosolyodott,

mintha éveket fiatalodott volna.

Finn azon kapta magát, hogy tetszik neki ez a mosoly.

Meleg, barátságos gesztus volt, olyan, amiben el tudott
volna veszni. További beszélgetésre azonban már nem
maradt idejük.

Ezúttal maga a hajó zavarta meg őket. Az egyik padlóelem

egyszerűen fogta magát, és

kirobbant a helyéről. Az alatta tátongó üregből gőz tört föl,

és egy pillanat alatt elárasztotta a hajót. Rey azonnal az
üreg szélére kuporodott, és a kavargó gőzzel mit sem
törődve belesett az aknába. Finn tartott tőle, hogy a gőz
mérgező, és csak azzal tudta nyugtatni magát, hogy ha
valóban mérgező lenne, ők valószínűleg már nem élnének. –
Nem tudom – csóválta meg a fejét a lány. – Remélem, hogy
nem a motivátor ment tönkre! Az ilyen típusú régebbi
hajóknál rendszeresen alkalmazták ezt a technikai
megoldást.
Azzal az akna szélére ült, lelógatta a lábát, majd elkezdett
lemászni.

– Te… le akarsz menni? – kérdezte Finn értetlenül. – De hát

azt se tudjuk, mi a probléma!

– Ha nem mászom le, nem is fogjuk tudni! – hunyorított a

lány. – Hacsak nincs valami jobb ötleted!

– Én csak a dolgok felrobbantásában vagyok jó! – rázta meg

a fejét Finn. – A javításukban

nem.

– Amíg odalent vagyok, ne nyúlj semmihez! – mondta Rey. –

És ha üvöltözést meg káromkodást hallasz, ne aggódj!

– És mikor kezdhetek aggódni?

– Mikor már csak az üvöltözést hallod, a káromkodást nem.

Azzal a lány elengedte az akna szélét, és karcsú alakja

eltűnt a gőzben.

Hetedik fejezet

A Finalizer csillagromboló panorámaablakán túl mintha ott

ragyogott volna az egész univerzum.

Távoli

napok,

gyöngyházfényű,

kavargó

csillagködök,
üstökösök

és

aszteroidamezők… csupa titok, talány és kihívás. Ez a

látvány mindig elképesztő hatást gyakorolt a szemlélőre, és
épp emiatt tették ide ezt a panorámaablakot. Annak
ellenére, hogy a külső szenzorok épp elégséges adatot
szolgáltattak volna a navigátoroknak. Kylo Ren a háta
mögött összekulcsolt kézzel csöndben tanulmányozta a
világűrt. Képzése során számos meditációs technikát
elsajátított, és akár órákig képes volt egy helyben állva
elmélkedni. Most azonban kezdte elveszíteni a türelmét. A
csöndben közeledő Mitaka hadnagy egyre

nyugtalanabbul méregette a magas, köpenyes férfit, aki

szótlanul figyelte a csillagokat. A hadnagynak a legkevésbé
sem fűlött a foga, hogy jelentést tegyen Rennek, de ez
esetben nem volt választása. Nem először fordult elő, hogy
rossz hírt kellett közöljön egy felettesével, de…

Kylo Ren más volt. Mitaka nem is tudta biztosan elhelyezni a

parancsnoki hierarchiában, de most, hogy rossz hírt kell
közöljön vele, bárhol szívesebben tartózkodott volna a
galaxisban, mint Kylo Rennel egy légtérben. A köpenyes
alak nem fordult meg, de a hadnagy így is biztos volt benne,
hogy tisztában van az ottlétével. Biztos, hogy figyelte őt, és
ehhez még csak szemekre sem volt szüksége.

– Jelenteni jött, vagy ön is csak a kilátásban szeretne

gyönyörködni?

– Uram?

– Most nézze ezt meg, hadnagy! – intett Ren kesztyűs

kezével a panorámaablak felé. –
Mennyi szépség és mennyi zűrzavar! Sokszor úgy érzem,
tulajdonképpen mi magunk is épp ilyenek vagyunk! És épp
ez az Első Rend kötelessége – hogy csak a szépséget és a
civilizációt tartsa meg, a zűrzavart pedig kigyomlálja a
galaxisból! Hogy visszavezessen bennünket a civilizációba,
a stabilitás és jólét útjára. Egy olyan világba, amit annak
idején a Birodalom egyszer már megteremtett! Csak aztán
jöttek a felkelők, és anarchiába taszították a galaxist!

És ez az úgynevezett Köztársaság ezt örökölte tőlük! Épp

ezért fognak úgy tekinteni ránk az eljövendő korok
történetírói, mint azokra, akik ismét törvényt adtak a galaxis
lakóinak kezébe! – Mitaka szívesen közölte volna vele, hogy
annak idején a Régi Köztársaságnak is megvoltak a maga
törvényei, amiket az Új Köztársaság is újfent bevezetett, de
bölcsebb volt annál, mintsem hogy politikai vitába
keveredjen Kylo Rennel. Épp elég lesz közölnie vele a rossz
hírt.

– Uram… Minden erőfeszítésünk ellenére sem sikerült

elfognunk a BB–8-as azonosítójelű

droidot a Jakkun.

Erre már Ren is megfordult. Mitaka jobban örült volna, ha

nem teszi. Így közvetlen közelről kellett a hideg,
kifejezéstelen fémmaszkba bámulnia.

– Ne mondja, hogy megsemmisítették, hadnagy!

– Nem, uram – nyelt nagyot Mitaka. – Bár ezzel kapcsolatban

sajnos nincsenek tökéletesen

biztos információink. A felszíni alakulatok szerint…

– Nem érdekelnek a felszíni alakulatok! Mit mond a légi

felderítés?
– A felszíni csapatokat két TIE-vadász kísérte, uram,
azonban időközben mindkettővel megszakadt a kapcsolat.
Feltételezhető, hogy előre nem látható nehézségekbe
ütköztek.

– Maga olyan ügyesen forgatja a szavakat, mint egy

szenátor! – mondta Ren lágyan. –

Folytassa, hadnagy!

– A felszíni alakulatok beszámolója arra enged

következtetni, hogy a droid egy YT-osztályú, lopott koréliai
teherhajóval menekült el.

– A droid lopta el a teherhajót?– kérdezte Ren halkan.

– Nem, uram – nyelt ismét nagyot Mitaka, es most már

egyre jobban izzadt is. – A jelentések szerint… segítséget
kapott. Az egyik rohamosztagos beszámolója szerint, bár
csak rövid ideig voltak vizuális kapcsolatban, de… úgy tűnik,
hogy az FN–2187-es rohamosztagos…

Kylo Ren leakasztotta az övéről a fénykardját, és a

következő pillanatban előbukkant a markolatból a hármas,
vörösen izzó penge. Mitaka halálra váltan hunyta le a
szemét, és várta a végzetes csapást. Ren azonban a
panorámaablak előtti konzolnak esett neki, és hosszú,
gyilkos csapásokkal olvasztotta fémsalakká és izzó
roncsdarabokká a terminált. Mitaka szűkölve figyelte a
feketébe öltözött alak tombolását. Végül Ren leeresztette és
kikapcsolta a kardot. Az, hogy a hadnagyot nem ölte meg,
talán csak a véletlen műve volt. Mikor ismét megszólalt, a
hangja ugyanolyan nyugodt és hűvös volt, mint mindig,
Mitaka azonban már tudta, hogy mindez csupán látszat.

– Még valami? – kérdezte Ren. Mitaka átadta a rossz hírt, és

még mindig életben volt. De
tudta, hogy tovább már az ő szerencséje sem tarthat ki.

– Uram, a droidot és az árulót… még valaki kísérte. A

jelentések szerint egy helybéli lány. –

Ren keze lecsapott, és egész közel rántotta magához a

hadnagyot. Kylo Ren hangja még sosem tűnt ennyire
félelmetesnek.

– Miféle lány?!

Finn a nyitott akna pereme mellett térdelt, és próbált

belesni. A folyamatosan szivárgó gőztől alig látott valamit,
hallani pedig még annyit sem. A feje már majd, széthasadt a
szirénák vijjogásától, a hajóval birkózó Rey pedig még
mindig odalent volt. Őt így nem kérheti meg, hogy kapcsolja
ki a vészjelzést, a droidban pedig nem volt bizodalma. A kis
BB–8-as nyilván sok mindenhez értett, de az ilyen régi hajók
rendszereinek kezelése nyilván nem tartozott ezek közé.
Főleg úgy, hogy ezt a modellt kívül-belül többször is
átalakították, ami egyben azt is jelenthette, hogy a hajó tele
volt mindenféle csapdákkal és csúf meglepetésekkel. Ha
olyasmihez nyúlnak, amihez nem kellene, lehet, hogy épp
maguk, teszik

tönkre a járművet, vagy bénítják meg a rendszereket.

Esetleg föl is robbantják őket. És az is elképzelhető, hogy
valami olyan ősrégi programot aktiválnak, ami még ennél is
komiszabb dolgot művel. Márpedig ő nem azért szökött meg
az Első Rendtől, hogy most egy ócska bárkán robbantsa föl
saját magát.

– A motivátor az – bukkant elő Rey feje a füsttel kevert

gőzből. – Kérem a Harris-kulcsot!

– Azzal a szemközti fal mellé tett szerelőkészlet felé intett.

Finn azonnal odahúzta a ládát, és elkezdte átnézni a
tartalmát. Rohamosztagosként a szerelés alapjaira is
kiképezték, így legalább a legtöbb eszköz nevével és
funkciójával tisztában volt.

– Mennyire rossz a helyzet? – kérdezte, miközben magában

megállás nélkül átkozta a hajót

és egykori gazdáját, akinek a rendről csak igen halvány

elképzelései lehettek.

– Ha életben akarunk maradni, ezt mihamarabb helyre kell

pofozzuk!

Az aknából még mindig dőlt a torokkaparó pára, és a hajó is

egyre furább zajokat adott ki.

– Ha nem tűnünk el innen nagyon gyorsan, ezek le fognak

minket vadászni! – mondta Finn kétségbeesetten. – És minél
tovább maradunk ebben a rendszerben, erre annál nagyobb

az esély! És nem fogunk tudni lehagyni egy csillagrombolót!

– A droid halkan csipogott egy sort, mire Rey összevonta a
szemöldökét.

– BB–8 tudni szeretné, hogy hová megyünk – mondta

halkan. – Finn, hol van ez az ellenálló bázis, ahova minket
viszel? – Aztán, ahogy ismét dőlni kezdett a füst, csak
visszamászott az aknába, és Finn magára maradt a droiddal.
A katona tudta, hogy csak ideig-

óráig tudja elodázni a választ, de előbb-utóbb színt kell

valljon. És akkor jön az újabb verés.

Muszáj lesz kitaláljon valami hihető úti célt! Valamit, ami a

lehető legmesszebb juttatja az Első Rend közeléből. BB–8
kitartóan figyelte, és bár a droidnak nem voltak
arckifejezései, Finn úgy érezte, mintha gyanakodva
hunyorogna.

– Rendben… nézd – ült le a kis droid mellé. – Muszáj lesz

mondanunk valamit Reynek.

A droid néhány kurta füttyel intézte el a választ.

– Hát én ezt nem értem! – csóválta meg a fejét Finn. – És ha

úgy gondolod, hogy nem vagyok igazi ellenálló… hát sajnos
igazad van. Sőt szinte semmit sem tudok az Ellenállásról.

Az a kevés is, amit eddig hallottam róluk, csak propaganda

volt. De… én tisztességes ember vagyok! Olyan, aki tudja,
hogy mi a kötelessége, és aki próbál segíteni másoknak!
Ebbe a pácba is így kerültem. – Egy pillanatra elhallgatott,
majd nagyot sóhajtott, és még közelebb hajolt a droidhoz. –
Én csak… – súgta –, én csak minél messzebb szeretnék jutni
az Első

Rendtől! Az sem érdekel, hogy hová megyek, csak minél

messzebb kerüljek tőlük! És ha elárulod, hogy hol van az
Ellenállás bázisa, ahova mennünk kell, ígérem, hogy minden
erőmmel azon leszek, hogy segítsek neked eljutni oda!
Megegyeztünk? – BB–8 egész halkan

csipogott kettőt-hármat, mire Finn úgy érezte, elsüllyed

szégyenében. Itt könyörög egy droidnak! – Droid… kérlek!

Mielőtt BB–8 bármit reagálhatott volna, ismét Rey nyújtotta

ki a kezét az aknából.

– Pilex-húzót kérek! Gyorsan! – Aztán ahogy Finn ismét

nekiállt feltúrni a szerszámos ládát, a lány is elődugta a
fejét. – Szóval? – nézett kérdőn Finnre. –- Hol az a bázis?
– Mi lenne, ha… te mondanád el neki, BB–8? – nézett a
katona esdeklőn a droidra. A droid

azonban meg se nyikkant. Finnt már a kétségbeesés

kerülgette, mikor a droid végre dünnyögött valamit halkan,
a maga érthetetlen, elektronikus nyelvén.

– Az Ileenium-rendszer? – vonta föl a szemöldökét Rey.

– Az! – vágta rá Finn megkönnyebbülten. – Pontosan! – Az

Ileenium-rendszerben! Ha legalább tudná, hogy az hol van!
– De mi lenne, ha most csevegés helyett inkább a hajóra
koncentrálnánk?

– Mondtam már, dolgozom rajta! – dünnyögte Rey, majd

ismét visszabújt az aknába.

Ahogy eltűnt, Finn nagyot fújt, majd hálásan a droidra

vigyorgott. – Rögzítőtapaszt! Gyorsan!

– nyújtotta ki ismét a kezét Rey. – Ha sikerül összetákolnom

ezt a rakás ócskavasat, akkor elviszlek benneteket a
Ponemah Terminálhoz. Onnan majd találtok egy másik
fuvart.

– És veled mi lesz? – kérdezte Finn, miközben lenyújtotta

neki a nagy tekercs tapaszt. – Te nem jössz velünk? Csak
azért kérdezem, mert egypáran téged is láttak a
társaságunkban, és…

szóval szerintem most már téged is keresnek! És ha nem az

Első Rend gyűjt be, akkor elkap

valami fejvadász, és ugyanott tartasz. Úgyhogy… szerintem

jobban tennéd, ha mellettünk maradnál! Majd a… majd az
Ellenállás téged is megvéd!
– Nem – rázta meg a fejét a lány. – Nekem vissza kell
mennem a Jakkura.

– Vissza a… Jakkura? – nézett rá Finn értetlenül. Ki a csuda

akar visszamenni arra a szemétdombra? Hiszen nincs ott
semmi, csak homok, meg kő, meg még több homok!

– Tapaszt kértem! – mondta Rey türelmetlenül. – Nem ezt a

fajtát!

Finn-nek harmadik nekifutásra sikerült is megtalálnia a kért

gurigát.

– Ez az?

A lány egyszerűen kikapta a kezéből, majd lemászott, hogy

rögzítse a reményei szerint megjavított alkatrészeket.

– Te vagy a pilóta! – szólt utána Finn. – És most már hajód is

van! Akárhová elmehetsz!

Úgyhogy nem értem, miért akarsz pont a Jakkura

visszamenni! Talán ott él a családod? Vagy

a… barátod?

A torokkaparó gőzök lassan szertefoszlottak és az agylágyító

szirénaszó is elhallgatott. Rey kimászott, visszahúzta az
akna fedelét, és megcsóválta a fejét.

– Semmi közöd hozzá!

De mielőtt Finn bármit válaszolhatott volna, egy pillanatra

kihunytak a fények, és megrázkódott a hajótest.

– Nem tetszik ez nekem! – nyögött föl Finn. A következő

pillanatban már mindhárman a pilótafülke felé igyekeztek
ahol is üres képernyők, és kikapcsolt konzolok fogadták
őket. És ahhoz nem kellett képzett pilótának lenni, hogy
valaki tudja, energia és működőképes rendszerek nélkül ez
itt az út végét jelenti.

– Megint a motivátor? – nézett Finn idegesen a lányra. –

Vajon megint az ment tönkre?

– Azt megjavítottam! – rázta meg a fejét Rey. – Ez itt valami

más! – A pilótaszékbe roskadt, és kétségbeesetten
nyomogatta a főbb rendszerek kapcsolóit. – Ezt nem értem!
Olyan mintha… mintha valaki ránk állt volna, és
távirányítással valahogy kikapcsolta volna minden
rendszerünket! Beleértve a létfenntartó rendszert is! Így
igazán nem nehéz valakit engedelmességre bírni! – A
pilótafülke ablakán túl csak a végtelen űr látszott. Aztán egy
irdatlan árnyék úszott föléjük, és a hatalmas hajó oldalán,
akár egy éhes száj, az egyik dokk ajtaja tárult föl. A gigászi
jármű mellett a teherhajó olyan aprónak tűnt, akár egy
mentőkapszula. A lopott hajó rendszerei továbbra sem
működtek, és ők hárman tehetetlenül

figyelték, ahogy lassan, de megállíthatatlanul sodródnak a

hatalmas hajó felé.

– Ez biztos, hogy az Első Rend hajója! – remegett meg Finn

szája széle. – Elkaptak bennünket!

BB–8 dühösen füttyentett néhányat, de Rey nem bajlódott

azzal, hogy lefordítsa Finn számára. A volt rohamosztagos
most már tudta, hogy sosem fog eljutni az Ileenium-
rendszerbe. Hamarosan foglyok lesznek, és az Első Rendtől
egyetlen áruló sem számíthat kegyelemre. Pedig milyen
közel volt ahhoz, hogy sikerüljön megszöknie! És most
mindaz,

amit tett, amit megpróbált, amire vágyott… mindez

semmivé válik majd! Poe Dameron meghalt. Hamarosan ő
és Rey is követik, aztán a volt bajtársai kiszedik BB–8-ból a
térképet, törlik a memóriáját, eltávolítják a kis droid
mesterséges intelligenciáját, és aztán… a legnagyobb
valószínűség szerint beolvasztják. Szeretett volna
bocsánatot kérni tőlük, amiért ilyen bajba keverte őket, de
sosem boldogult igazán jól a szavakkal. De ha újra
megtehette volna, újra csak kiszabadítja és megszökteti
Poe-t. Mert így érezte helyénvalónak, és mindig is ez az
érzés volt az, ami leginkább megkülönböztette őt a volt
bajtársaitól. És legalább ezt az érzést nem vehetik el tőle!

– Most mi legyen? – remegett meg Rey hangja. – Biztosan

van valami, amit tehetünk!

– Például meghalhatunk – mondta Finn csüggedten.

– Ezt akkor sem hiszem el! Kell, hogy legyen valami kiút
innen!

– Persze – mordult föl a katona. – Ha működnének a

hajtóműveink, megpróbálhatnánk elmenekülni! Ha lennének
fegyvereink, megpróbálhatnánk harcolni! De nincs se

hajtóművünk, se fegyverünk! Még kézifegyvereink

sincsenek, hogy legalább megpróbáljuk megvédeni
magunkat! Ámbár… – Hirtelen elhallgatott, majd fölpattant
a navigátor székéből.

– Mit is mondtál ezekről a gőzökről? Hogy akár mérgezőek is

lehetnek?

– Igen – mondta a lány bizonytalanul –, de sikerült

elállítanom a szivárgást, és így nem elegyednek az együtt
már mérgező gázok.

– És ha szétszednénk a csöveket? – kérdezte Finn

reménykedve. – Akkor eláraszthatnánk
mérgező gázzal a hajót?

A következő percben már ismét az akna fedelét húzták félre,

és mindketten vegyvédelmi maszkot vettek. Az ezekhez
tartozó speciális öltözékkel nem bajlódtak – úgy voltak vele,
hogy a gáz ellen a maszk is elég lesz. Együttes erővel
sikerült leereszteniük BB–8-at az aknába, majd mikor már
mindhárman lent voltak, Finn fojtott káromkodásokkal
fűszerezve nagy nehezen visszahúzta a fedőlapot.

– A gázzal el fogjuk tudni kapni a rohamosztagosokat? –

kérdezte Rey bizonytalanul, miközben nagy keservesen
elkezdte szétszedni az alkatrészeket, amik javításával
korábban majd egy órát bajlódott.

– A szabvány sisakszűrők könnyedén megbirkóznak a

füsttel, de a mérgező gázokkal már nem – magyarázta Finn.
– Ahhoz speciális szűrő kell, és olyat általában nem
hordanak maguknál a katonák. És ez csak egy vén
teherhajó. Itt nyilván nem számítanak ilyen problémára.

– Ti ott az Ellenállásnál tényleg sok mindent tudtok! –

biccentett Rey elismerően.

– Tudod, mit szoktak mondani… Ismerd meg az ellenséged!

– mosolygott Finn

kényszeredetten. Hirtelen visszatért a hajó belső világítása,

majd fojtott beszédhangot és léptek zaját hallották. –
Jönnek! – suttogta Finn. – Siess már!

– Sietek én! – sziszegte a lány. – Neked fogalmad sincs, hogy

mennyi időbe került helyrehozni ezt a szelepet! Igyekeztem
úgy megjavítani, hogy kitartson egy darabig! Ezt nem lehet
csak úgy szétszedni egy perc alatt! Lehet, hogy úgy néz ki…
– Aztán valaki megszólalt a fejük felett.
– Csubi… hazaértünk! – Aztán nyílt az akna fedele, Finn és
Rey azonnal megadóan tartották fel a kezüket. A föléjük
hajló alakok azonban nem rohamosztagosok voltak. A férfi,
aki valószínűleg az előbb beszélt – és akinél egy nehéz
sugárvető volt –, se sisakot, se arcvédő

maszkot nem viselt, így tisztán látszott rajta a düh. Az

arcára mély árkokat véstek az évek, a tapasztalat és
mindaz, amit látott, bár szíve szerint valószínűleg kihagyott
volna az életéből. A szeme mogyoróbarna volt, a haja őszbe
csavarodó, és annak ellenére, hogy már nem volt
fiatalember, a sugárpisztolyt tartó keze a legkevésbé sem
remegett. Rey ismerte ezt a fajtát.

Olyan, aki előbb lő, csak aztán kérdez. És sokszor csak ezek
után gondolkodik.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte a sugárpisztolyos férfi. –

Hol a pilóta?

– Én… én vagyok a pilóta – nyelt nagyot Rey. Ki ez a fickó?

És hol vannak a rohamosztagosok?

– Te? – kérdezte a férfi hitetlenkedve.

– Csak mi vagyunk itt! – bólintott a lány idegesen. – Mi

ketten, meg a droid.

Egy másik alak tornyosult az akna fölé, és őt aztán már

senki sem keverte volna össze az Első Rend bármelyik
rohamosztagosával. Hatalmas, szőrrel borított, medveforma
húshegy volt, és széles, agyarakkal teli szájából valami
furcsa, félig nyögésre, félig morgásra hasonlító kérdés tört
föl.

– Igazat mondok! – szegte föl a fejét Rey. – Csak mi vagyunk

a hajón!
– Te érted, amit ez az izé mond? – kerekedett el Finn szeme.

– Ez az izé pedig ért téged, úgyhogy vigyázz a szádra

fiacskám! – intett fenyegetőn a sugárpisztolyával a férfi. –
Legfőbb ideje lesz kimásznotok! Na, gyertek szépen! És
semmi trükk! Szemmel tartunk titeket!

A figyelme javát azonban Rey kötötte le. Halvány mosoly

bujkált a szája szegletében, és ettől valahogy megváltozott
az arca. Csibészesnek tűnt, szinte játékosnak. De csak
szinte. A pisztolyt azonban mindvégig rájuk szegezte.
Miután kimásztak a folyosó padlója alatti üregből, Finn a
szőrös óriást is szemügyre vette. Aki olyan hatalmas volt,
hogy egyszerre nem is volt képes befogni a pillantásával.

– Hol találtátok a hajót? – vonta össze a szemöldökét a

sugárpisztolyos férfi.

– Hát itt – mondta Rey, aki nem látta okát, hogy hazudjon. –
Úgy értem, lent a bolygón.

Egész pontosan a Niima állomás mellett. – Ennek hallatán a

sugárpisztolyosnak szó szerint leesett az álla.

– Micsoda?! A Jakkun? Azon a szeméttelepen?! – A férfi

először nézett toronymagas kísérőjére. – Mondtam neked,
hogy még egyszer ellenőriznünk kellett volna a nyugati
féltekét! Szerencse, hogy a közelben voltunk, mikor
bekapcsolt a hajó vészjeladója! – Aztán villámló szemekkel
fordult ismét Reyhez, aki nem sokat értett az előbbi dühödt
kirohanásból.

– Kitől szereztétek? – tudakolta dühösen. – Ducaintól?

– Egy Unkar Plutt nevű roncskereskedőtől loptuk – vonta

meg a vállát a lány.
– Kitől? – nézett rá értetlenül a férfi.

– Hallottam ezt-azt – tárta szét a két kezét Rey. – Azt

beszélték, hogy a hajó eredetileg nem Plutté volt. Hogy ő is
úgy lopta az Irving fiúktól, azok meg Ducaintól.

– Az a gazember pedig tőlem! – A férfi egyszerre tűnt

dühösnek és elégedettnek. Rey most

már biztosra vette, hogy ez az alak sohasem volt

rohamosztagos. Sőt tulajdonképpen olyasfélének tűnt, mint
ő maga. Egy kicsit üzletember, egy kicsit csaló, egy kicsit
kalandor. És mivel jóval idősebb volt nála, valószínűleg
mindegyikbe jobban bele is kóstolt. Hogy mit akar majd
tőlük, azt Rey még nem tudta, viszont külön jó pont volt,
hogy a sugárvetősnek fogalma sincs róla, kicsoda is Unkar
Plutt. Ha nincsenek ilyen ismerősei, akkor talán nem az a
fajta, aki szemrebbenés nélkül eladja őket és BB–8-at a
legközelebbi rabszolgapiacon. Vagy értesíti a hollétük felől
az Első Rendet. A férfi közelebb lépett, de már nem szegezte
rájuk a pisztolyát. – Hát amikor következőleg találkoztok
ezzel a Pluttal, mondjátok meg neki, hogy az Ezeréves
Sólyom most már Han Solónál van, és nála is marad! – Azzal
a tokjába csúsztatta a sugárvetőt, és nagydarab kísérőjével
a sarkában bemasírozott a pilótafülkébe. És közben úgy
mosolygott, mint aki egy rég nem látott, kedves ismerőst
üdvözöl. De nem ez volt az, amitől Finn és Rey szeme
kikerekedett. Hanem a neve.

Han Solo. A Birodalom elleni felkelés legendás alakja!

Kereskedő, csempész, kalóz, csaló, és a galaxis egyik
leghíresebb pilótája! Nehéz volt elhinni, hogy most előttük
van hús-vér valójában. Han Solo, az élő történelem. Rey és
Finn idegesen néztek össze.
– Most mi legyen? – kérdezte Finn halkan, és a fejével a
pilótafülke felé intett. – Ezek… itt hagytak minket!

– Megvárhatjuk, míg visszajönnek! – súgta oda a lány.

– Jó ötlet! – bólogatott Finn. – Szépen leülünk, és megvárjuk

őket.

Aztán anélkül, hogy összebeszéltek volna, mindketten Solo

után rohantak.

Nyolcadik fejezet

A foglyul ejtőiket – már ha egyáltalán így lehetett őket

nevezni – a pilótafülke előtti folyosón érték utol. Finn
megpróbált átnyomakodni a szőrös húshegy mellett, de az
felmordult, és elállta az útját. Közben Rey ügyesen elsiklott
a másik oldalán, és belépett a pilótafülkébe.

– Ez az Ezeréves Sólyom? Én… nem is gondoltam, mikor

elkötöttük! – És közben le sem tudta venni a szemét a
pilótáról. Végül is nem mindennap fordul elő, hogy az ember
a galaxis egy élő legendájával találkozik! Főleg, hogy ez a
férfi volt Rey életének első legendás alakja.

Bár legendához képest meglehetősen kócosnak bizonyult. A

folyosón posztoló cimborájáról már nem is szólva. – Maga
Han Solo! – hebegte Rey.

A férfi fanyarul elmosolyodott, majd bólintott.

– Valamikor az voltam. – Finn elképedve bámulta Solót. Itt áll

előtte a régmúlt legendás alakja – bár volt egy olyan érzése,
ha szemtől szemben nevezné a régmúlt időkből valónak,
Han Solo azért csak elővenné a sugárpisztolyát. Vagy csak
csettintene, és a szőrös hústorony cimborája letépné a
pimaszkodó fejét. Hogy is hívták? Valami Csibi… Csabu…
Csubi! Ez az!

Csubakka, a vuki. És Han Solo. Az a Han Solo. Vagy egy igen

ügyes szélhámos pár, akik más

hírnevét próbálják meglovagolni. Bár úgy emlékezett rá,

hogy Han Solónak se kellett a szomszédba mennie egy kis
hazugságért. Úgyhogy ezek akár ők is lehetnek.

– Maga Han Solo? – kérdezte bizonytalanul. – A felkelők

tábornoka?

– Dehogyis! – torkolta le Rey, aki csillogó szemmel bámulta

a fura párost. – Ő Han Solo, a csempész!

– Micsoda? – kérdezte Finn megütközve. – De hát nem

háborús hős volt? Aki a Birodalom

ellen harcolt!

A vuki helyeslőn morgott, de azt nem tudták eldönteni, hogy

melyiküknek adott igazat.

Még az is lehet, hogy mindkettőjüknek. Rey most már

teljesen más szemmel nézte a hajót.

Így már érthető a rengeteg átalakítás és módosítás! No meg

a kiváló manőverezőkészség és a sebesség.

– Az Ezeréves Sólyom! – ragyogott föl Rey szeme. – Ez az a

hajó, ami tizennégy parszekkel nyerte meg a Kessel
Futamot!

– Tizenkét parszek alatt – vetette oda Han, majd

szeretetteljes mosollyal simogatta meg a pilótafülke egyik
vezérlőpaneljét. Volt valami a tekintetében… talán régi
barátságok, rég elfeledettnek hitt kalandok, egzotikus
helyek, amik emlékei most váratlanul megrohanták.

Aztán hirtelen megdermedt. – Hé! – bökött az egyik

vezérlőpanelre. – Ki a fene telepített egy kompresszort a
hajtómű indítószerkezetére?!

– Unkar Plutt – grimaszolt Rey. – Egyik-másik alkatrészt én

szállítottam hozzá… De én mondtam neki, hogy nem lesz jó
ötlet!

– Azt meghiszem! – morgott Han. – Csak egy félkegyelmű

telepít kompresszort egy ilyen

rendszerre!

– Én mondtam neki! – bólogatott a lány. – Mert túl nagy

terhet ró a hiper-hajtómű

energiaszabályzóira.

– … túl nagy terhet ró a hiper-hajtómű energiaszabályzóira –

visszhangozta Han Solo, aztán hirtelen elhallgatott, és
gyanakodva mérte végig Reyt. Ki ez a csitri, aki ennyit tud a
hiper-hajtóművekről? Aztán megvonta a vállát. Végül is
mindegy! Bőven akad egyéb dolga is, mint

hogy ezen törje a fejét. – Csubi! Tedd őket egy

mentőkabinba, és küldd vissza őket szépen a Jakkura! Vagy
ahova menni szeretnének.

– Ne! – kiáltotta Rey azonnal. – Nekünk… szükségünk van a

segítségére!

– Az én segítségemre? – szaladt föl Han Solo szemöldöke.

– Ennek a kis droidnak mihamarabb el kell jutnia az
Ellenálláshoz! – intett Rey BB–8 felé.

– Egy térképet őriz, amin Luke Skywalker jelenlegi

tartózkodási helye van feltüntetve!

A furcsa, álmodozó kifejezés ismét visszalopakodott a

Sólyom gazdájának arcára. Egy pillanat alatt lefoszlott róla a
kemény űrcsavargó álcája, és a pillantása mintha messze, a
Jakku-rendszer határain túlra vándorolt volna.

– Ha maga az a Han Solo, akkor biztosan ismerte! –

kockáztatta meg Finn.

– Igen – mondta Han meglepően lágyan. – Valamikor

ismertem Luke-ot.

– Akkor biztosan…

Hangos, fémes döndülésre kapták föl a fejüket, és Han Solo

hirtelen ismét visszavedlett üzletemberré.

– Hát ezt nem hiszem el! – kiabálta dühösen, miközben a

Sólyom légzsilipje felé iramodott. – Ezek az átkozott
rathtarok szétszedik a hajót! – Finn és Rey egy szót sem
értettek az egészből, de ösztönösen Solo után indultak.

– Egy pillanat! – kiáltott utána Finn, akinek volt sejtése róla,

hogy miféle lényektől is beszél Solo. – Mik szedik szét a
hajót?

– Rathtarok – morogta Han, de egy pillanatra sem lassított.

– Miket szállít maga a hajóján?!

– Mondom… rathtarokat. – Solo egy fali konzol előtt állt

meg, immáron a hatalmas cirkáló
fedélzetén, és azonnal lehívta a hajó tervrajzát. A szenzorok
keresőfényei úgy kúsztak végig a tervrajzon, ahogy egy
parazita járja végig a gazdatestet. Úgy tűnt, Han Solo nincs
valami jókedvében. Főleg hogy a távolsági szenzorok
azonosítatlan idegen hajók közeledését jelezték.

– Nem tűnik valami boldognak! – dünnyögte Finn. – Ismeri

őket?

– Úgy is mondhatjuk – húzta el a száját Han. – Ez a Guaviai

Halálbanda. – Aztán a vukira

pillantott, és megvonta a vállát. – Gondolom a Nantoontól

követtek bennünket. Pedig az ember azt hinné, hogy a
hiper-űrben bárkit le tud rázni! De nem, ezeket nem!
Ezeknek muszáj kitartónak lenniük! Ezeknek muszáj mindig
a nyomunkban loholni! De gyűlölöm ezt!

– Mit gyűlöl? – kérdezte Finn.

– Azt, mikor valaki meg akar ölni, és meg is talál! – fintorgott

Han Solo. Aztán a vukival a nyomában kisietett a köríves
folyosóra, és Finn meg Rey ismét magukra maradtak.

– Mik azok a rathtarok? – kérdezte Rey, aki ismét Solo

nyomába szegődött.

A csempész és vuki cimborája ismét átkeltek a Sólyom ra,

ami nyilván már jobb napokat is

látott. Itt a festék pattogzott le a falakról, ott egy jókora

halom felismerhetetlen rendeltetésű

holmi árválkodott egy kupacban, és az egész valahogy olyan

szomorú hangulatot árasztott.
– Most komolyan? – torpant meg Han. – Tudományos
magyarázatot szeretnél? Hát jó!

Nagyok, veszélyesek és csúnyák! Ezek a rathtarok!

– De miért akar ilyet bárki is venni? – Igaza van, tényleg,

miért? – tűnődött Han, miközben céltudatosan sietett előre.
– Hogy ennek a lánynak mennyi kérdése van!

– Az embereknek fura hobbijaik vannak – magyarázta menet

közben. – Szeretnek

mindenféle dolgokat gyűjteni. Van, aki régi pénzérméket,

van, aki borospalackokat, és van, aki híres holo-sztárok
személyes holmijait. És úgy néz ki, hogy minél gazdagabb
valaki, annál nagyobb dolgokat szeret gyűjteni. Sőt olyanok
is vannak, akik életformákat szeretnek gyűjteni! A
gazdagabbak még élő formában, a szegényebbek – őket
hívják tudósoknak –

megelégszenek a döglöttekkel is.

– Én azt hiszem, hogy tudnék egy jó hasonlatot a

rathtarokra – zárkózott fel melléjük Finn.

– Rey, hallottál már valaha a trilliai mészárlásról?

– Nem.

– Addig jó! – És ennyiben is hagyta a dolgot.

– Szóval akkor most maga ilyen rathtarokat szállít valami

gyűjtőnek? – kérdezte Rey türelmetlenül.

– Ühüm – hümmögte Solo. – Hármat is. Mennek szépen

Prana király állatkertjébe. Mert a
királyok már csak ilyenek. Szeretnek kérkedni azzal, amijük
van. Ez a Prana egyfolytában a Mol’leaj-rendszer régensével
verseng. A régensnek nincs rathtarja az állatkertjében. Bár
szerintem egyetlen épeszű embernek sincs. Úgyhogy
megalkudtam a királlyal, és

begyűjtöttem neki három dögöt. És olyan szép pénzt ígért

érte, hogy erről valahogy nincs kedvem lemondani a Guaviai
Halálbanda miatt!

– Hármat? – borzadt el Finn. – Hogy sikerült hármat fölhozni

a hajóra?

– Mondhatnám azt, hogy én meg Csubi fogtuk a kedvenc

eledelüket, egy bot végére kötöttük, és azzal csalogattuk be
őket, de ez hazugság lenne. Fogalmazzunk inkább úgy, hogy
korábban valamivel több főt számlált a legénységem. – A
mögöttük talpaló Csubakka dühösen felmordult, de Solo úgy
tett, mint aki nem is hallotta. Aztán a csempész hirtelen
megtorpant, és egy rejtett kapcsolóval fölnyitotta a padló
egyik burkolóelemét. – Ti most szépen lemásztok, és elő
sem jöttök, amíg nem szólok! És nem javaslom, hogy

elmászkáljatok! Ez a hajó elég nagy, hogy el lehessen rajta

tévedni, és akad rajta ez-az, amivel nem szívesen
találkoznátok! És eszetekbe se jusson még egyszer elkötni a
Sólymot!

– Mi lesz BB–8-cal? – kérdezte Rey.

– A droid velem marad! Ha fontos számotokra, majd észben

tartjátok, hogy jól

viselkedjetek! Mert azért még mindig nem vagyok benne

biztos, hogy az igazat mondjátok nekem!
Finn megborzongott. Mert egy dolog becsapni egy fiatal
lányt, és megint más dolog Han Solo szemébe hazudni. Azok
alapján, amit róla hallott, ez a kedélyesen mosolygó, tréfás
kedvű

férfi bármikor szemrebbenés nélkül kihajítja a légzsilipen, ha

csak megsejti is, hogy köze volt az Első Rendhez. Nagyon
kell vigyáznom rá, hogy mit mondok, és hogy fogalmazok!
Még akkor is, ha ő már nem rohamosztagos. FN–2187
meghalt. Ő most már Finn, és ezt az

Ellenállás legjobb pilótája, Poe Dameron is tanúsíthatná, ha

még élne.

– És míg mi odalent leszünk, maga mihez kezd? – kérdezte

Rey, miközben lefelé mászott a

fedélközben.

– Először is megszabadulok az üldözőinktől – mosolyodott el

Solo halványan. – Aztán visszakapjátok a droidotokat, és
felőlem oda mentek, ahová csak akartok! Egyébként nagyon

jól bánok a droidokkal!

– A rathtarok… – kérdezte Finn bizonytalanul. – Azokat hol

tartja?

A fedélközbe nyíló egyik vastag, dúracélból készült,

többrétegű biztonsági ajtó hirtelen megremegett. Valahogy
úgy, mintha egy soktonnás faltörő kos száguldott volna neki
belülről.

Aztán a biztonsági ajtóba vágott törhetetlen ablak másik

oldalán hatalmas, narancssárgán csillogó, nyálkás gömb
jelent meg. Valamiféle szemnek tűnt, de Finn nem akarta
elképzelni, mekkora lehet az, aminek ekkora szeme van.
– Hát például itt van az egyik – intett Han könnyedén a
biztonsági ajtó felé, amit újra megrázott a lény szörnyű
lendülete. –– Ezek a rathtarok… hát, nem valami okosak. Az
ember

azt gondolná, hogy ennyi idő alatt már rájöttek, hogy nem
tudják áttörni a biztonsági ajtót, de ezek azóta
próbálkoznak, hogy Csubival bedugtuk őket ide! És nem úgy
tűnik, mintha kezdenének belefáradni.

– Lehet, hogy csak éhesek – vetette föl Finn.

– És szeretnéd megetetni őket? – vonta föl az egyik

szemöldökét Solo. Finn nagyot nyelt,

de mielőtt megpróbálhatta volna kivágni magát, a koréliai

elmosolyodott, és legyintett. – Ne aggódj, csak vicceltem!
Egyébként is, azt hiszem, téged nem ennének meg.
Darabokra tépnének, az biztos, és lehet, hogy péppé is
taposnának. De nem valószínű, hogy megennének! És most
lefelé! És maradjatok csöndben!

– De elboldogul majd ezzel a bűnbandával? – próbálta Rey

húzni az időt. – Ez a Guaviai Halálbanda elnevezés nem
hangzik valami bizalomgerjesztőn! És egy egész bandával
nem fog

tudni elbánni egyedül! De még egy vukival együtt sem!

– Velük is azt fogom tenni, mint mindenki mással – vonta

meg a vállát Han. – Lyukat beszélek a hasukba. – Csubakka
méltatlankodva mordult fel, mire Solo elfintorodott, és
megrázta a fejét. – Ez annyira nem tisztességes! Na,
mindegy, gyere! – A vuki dühösen karba fonta a kezét, és
rövid, torokhangú ugató morgást hallatott. – Hát persze! –
bólogatott Solo bőszen. – Hiszen az mindig bejön! – Aztán
lezárták a fedélköz ajtaját, és egymással vitatkozva
elindultak a légzsilip felé. Rey és Finn magukra maradtak. Az
ex-katona gyanakodva méregette a többrétegű biztonsági
ajtót, de úgy tűnt, bármi is lapul a túloldalon, egyelőre
elunta a hasztalan erőfitogtatást.

– És most mi legyen?– dünnyögte maga elé.

– Követjük a kapott utasításokat – mondta Rey. – Végül is ő

Han Solo… csak tudja, mit csinál!

Miközben a légzsilip felé ballagtak, Han Solo is pont ezen

gondolkodott. Úgy volt vele, hogy tulajdonképpen egész
kulturált viselkedés a guaviaiak részéről, hogy a légzsilipet
használják, és nem próbálnak utat robbantani maguknak.

– Csak lazán és nyugodtan! – mondogatta magának. – Már

százszor is végigcsináltad ezt, és eddig még mindenkinél
bejött! Még a huttoknál is! Úgyhogy csak nyugalom, mert
blöffölni csak hidegvérrel lehet, és aztán, amikor leülepszik
a por, szépen besöpröd a nyereményt! Azonban sosem
jutottak el a légzsilipig. Mert mire odaértek volna, a
Halálbanda tagjai már felsorakoztak a folyosón. Összesen
hatan voltak – öt sisakos, vörös egyenruhás humanoid, és
egy elegáns öltönyt viselő ember férfi. Han azonnal
fölismerte Bala-Tiket, és máris megkeseredett a szája íze.
Sosem szívelhette ezt a magabiztos, tapasztalt és arrogáns
fickót. Akiből jelen pillanatban csak úgy sütött a harag.

– Bízd csak rám! – súgta oda Han a társának. Csubakka

valami olyasmit válaszolt, amit társaságban egyetlen
jóérzésű vuki sem mondott volna ki hangosan.

– Halott ember vagy, Han Solo! – mondta a bandavezér. Hát

ez nem valami biztató nyitás!

– gondolta Han. Nem mintha jobbra számított volna. A

bandavezér szemlátomást úgy döntött, hogy átugorja az
ilyenkor szokásos udvariaskodást, és rögtön a lényegre tér.

– Bala-Tik! – mosolyodott el Solo szélesen. – Isten hozott a

fedélzeten! Mindig örül a szívem, ha régi barátokkal futok
össze! Csak nincs valami gond?

– De, van. Az a gond, hogy kölcsönkértél tőlünk ötvenezer

kreditet, és most sehol a pénz!

Finn a lezárt csapóajtóhoz szorította a fülét, és próbálta

nyomon követni a fent zajló beszélgetést.

– Hallom, hogy beszélnek – súgta oda Reynek –, de nem

nagyon értem, miről. De legalább

nem lövöldöznek… egyelőre.

– Ha ilyen gyorsan megtalálták Solót és Csubakkát, az azt

jelenti, hogy valószínűleg egész jó detektorjaik vannak –
tűnődött a lány félhangosan. – Előbb-utóbb valószínűleg az
is eszükbe jut majd, hogy kicsit jobban szétnézzenek a
hajón, és akkor… minket is megtalálnak.

Én viszont nem fogom megvárni, hogy lejöjjenek ide,

nyakon csípjenek, aztán eladjanak rabszolgának! Szerintem
át kellene mennünk a Sólyom ra!

– Han szigorúan meghagyta, hogy maradjunk itt! – rázta

meg a fejét Finn.

– Han Solo jelenleg a Guaviai Halálbandával tárgyal – nézett

rá szigorúan Rey. – És nem

lennék meglepve, ha az udvarias csevegésből pillanatok

alatt vérfürdő lenne! Ha pedig idáig fajulnak a dolgok, akkor
Han Solónak annyi! Azt viszont nem akarom, hogy nekem is
annyi
legyen! Jössz már?!

– Itt vagyok mögötted! – biccentett Finn, majd leszedték az

egyik falról a szervizjárat burkolólemezét, és bemásztak a
mögötte nyíló szűk alagútba.

Han még mindig mosolygott, és közben igyekezett

kiválasztani az előre begyakorolt válaszok közül az
alkalomhoz leginkább illőt.

– Pont, ahogy mondod, barátom! Ötvenezer kredit! Ami igen

bölcs befektetés volt, és jó nagy profitot hoz majd neked!
Hiszen közismert, hogy az összes üzleti vállalkozásom
nyereséggel zárul!

– Nem – rázta meg a fejét a bandavezér.

– Dehogynem! – mondta Solo olyan hangon, mint akit épp

most gyanúsítottak

apagyilkossággal. – Egyetlen vállalkozásomon sem

vesztettem pénzt!

– Dehogynem! – Bala-Tiknek a szeme sem rebbent.

– Hé!– méltatlankodott Solo. – Eddig még mindenki

megkapta tőlem a pénzét! Még akkor

is, ha én ráfizettem!

– Nem. – Hideg és kíméletlen. Pont annyira, mint egy

Guaviai Halálbanda vezére.

– Hát el tudod ezt hinni, Csubi? – nézett Han egész

őszintének tűnő szomorúsággal a társára. – Puszta
szívjóságból, és mert tisztelem ezt a férfit, fölkínáltam neki
az év üzleti vállalkozását, és mit kapok érte cserébe?! Csak
gúnyt és megvetést! – A pillantása ismét visszavándorolt
Bala-Tikre. – Az embernek legalább egy kis tisztelet jólesne,
de azt ugyan várhatja! Tudod, nem lett volna muszáj pont
hozzád fordulnom ezzel az ajánlattal! Bárkihez mehettem
volna, és tudom, hogy kapva kaptak volna rajta! De nem…
Én neked kínáltam föl a

lehetőséget! És ez érte a hála?! Mi a gond, Bala-Tik? Nem

kell a nyereség?!

– Az ötvenezer kreditemet akarom! – mondta a bandavezér

türelmetlenül.

– Értem én! – forgatta a szemét Han Solo. – Ha tényleg ezt

akarod…

– És a Kanjiklub is kéri vissza az ötvenezer kreditjét!

– Micsoda? – kerekedett el Han szeme.

– A Kanjiklub – mondta Bala-Tik hűvösen. – Akiktől szintén

kölcsönvettél ötvenezer kreditet.

– Ez hazugság! – Solo próbálta megőrizni a hidegvérét, de

Csubi látta, hogy a koréliai elsápadt. – Ki mondta ezt neked?

– Maga a Kanjiklub.

– Ugyan már! – próbált Solo némi sértődöttséget

csempészni a hangjába. – Csak nem bízol

azokban a nyomorultakban?!

Finn és Rey csöndben kúsztak előre a szervizalagútban, ami

pont az alatt a folyosó alatt futott, amin Solo a
Halálbandával tárgyalt.
– Fegyver van náluk! – súgta Rey. A fejük fölött Han Solo
ismét egy árnyalattal sápadtabban folytatta.

– Ugyan már, Bala… mióta is ismerjük mi egymást?

– A kérdés inkább az, hogy meddig fogjuk még ismerni

egymást – mondta a bandavezér, akinek láthatóan kezdett
elege lenni a szócséplésből. – Hacsak nem adod vissza
sürgősen a pénzünket, tartok tőle, hogy már nem sokáig.

– A rathtarok itt vannak a hajón! – vágta rá Han azonnal. –

Tudom, hogy egy kicsit sokáig

tartott, míg befogtuk őket…

– Nagyon-nagyon sokáig.

– … de most már le fogom szállítani mindhármat Prana

királynak, aki repesve várja őket!

És azonnal fizet is értük! Csak még egy kicsit legyetek

türelemmel! És akkor azonnal megkapjátok a pénzeteket,
plusz a kialkudott kamatot!

– Mondod te! – mordult föl Bala-Tik türelmetlenül. – Akkor is

ezt mondtad, mikor kölcsönkérted a pénzt! Sőt akkor is,
mikor legutóbb üzenetet váltottunk! Aztán jó sokáig

eltűntél, és eszed ágában sem volt reagálni a további

hívásainkra!

– Hát mert épp a rathtarokat fogtam be! – méltatlankodott

Solo. – Az igazán kemény munka!

– Mondod te! Én viszont azt mondom, hogy elfogyott a

türelmem, és fogalmam sincs, hogy
mit tettél a pénzemmel! De tulajdonképpen a legrosszabbtól
tartok.

– Most viszont, hogy már tudod az igazságot – erőltetett

ismét mosolyt az arcára Han –, végre megnyugodhatsz! Te is
itt vagy, sőt a rathtarok is itt vannak… De ugye azt te sem
gondoltad, hogy olcsó az ilyen dögök begyűjtése?! Mert nem
az! Ebbe fektettem a pénzedet,

és ha van még egy csöppnyi türelmed, most végre

megkaphatjuk érte a jól megérdemelt jutalmunkat! Az se
zavar, ha velem jössz Prana királyhoz!

– Hogy veled menjünk? – vonta össze a szemöldökét a

bandavezér. – Hogy megpróbálj megint lerázni minket a
hiper-űrben? És aztán egyedül gyűjtsd be a jutalmat, és
megint eltűnj? Nem… én többé már nem bízom benned Han
Solo! Egyikünk se bízik már benned!

Úgyhogy én is, és a Kanjiklub is a pénzünket akarjuk!

– Mondtam már – ismételgette Han dühösen –, hogy sose

kötöttem alkut a Kanjiklubbal!

– Ezt majd inkább személyesen neki magyarázd el –

biccentett Bala-Tik a légzsilip felé. Egy újabb csoport tűnt föl
a folyosó végén, és Han Solo arcából most már tényleg
kifutott minden vér. Ezeken ugyan nem egyenruha volt,
hanem száz helyről összeszedett szedett-vedett páncél, de
ugyanúgy állig fel voltak fegyverezve, mint a Halálbanda
tagjai. A vezérük, egy hosszú hajú, komor arcú ember, akit
legalább hat világon köröztek, lassan előresétált, és csípőre
tett kézzel mérte végig Han Solót.

– Á! Tasu Leech! De örülök, hogy látlak! – Han tudta, hogy

Tasu Leech sosem tanulta meg
rendesen a galaktikus közöst, így azon sem lepődött meg,
mikor a másik bandavezér a saját anyanyelvén válaszolt –
amit szerencsére Solo is értett.

– Most véged, te szemét! – vicsorított el Leech, és lassan

előhúzta a sugárvetőjét. Csubakka fenyegetőn felmordult,
de Han csöndre intette.

– Ne most, Csubi! Ezzel nem segítesz! – Azzal nagy levegőt

vett, és ismét mosolyt erőltetett az arcára. – Uraim! Nagyon
örülök, hogy ilyen szépen összejöttünk! És csak azt
mondhatom,

mindenki őrizze meg a hidegvérét, mert az utolsó fillérig

mindent kifizetek! Az áru megvan, a vásárló türelmetlenül
vár… Már csak le kell szállítanom a rathtarokat! Most
őszintén, előfordult már, hogy valamelyikőtöket ne fizettem
volna ki?

– Kétszer –- morogta Tasu Leech, és kibiztosította a

pisztolyát.

– Kétszer?! – csodálkozott Han, aki persze tudta, hogy

Leechnek igaza van, de esze ágában

sem volt beismerni.

– Ez már lejárt lemez, Solo! – fonta karba kezeit BalaTik. –

Túl sokszor hallottuk ezeket a kifogásaidat! Sőt azt hiszem,
nincs olyan ember ebben a galaxisban, aki ne ismerné az
elcsépelt érveidet! Már azelőtt tudom, hogy mit fogsz
mondani, hogy egyáltalán kinyitnád a szádat! Megöregedtél
Han Solo! Megöregedtél, és kikoptál a játszmából! Ez a
galaxis már nem kíváncsi a régi stiklijeidre!

– A szenilis vén hülyék általában tudják, hogy mikor illik

visszavonulni! – tette hozzá Leech, majd célba vette Solót. –
Aki pedig mégsem… annak segítünk!

– Várj! – mondta hirtelen Bala-Tik, majd néhány lépést

közelebb ment a koréliaihoz és a vukihoz. – Mi ez itt? – S
azzal a Csubakka háta mögött megbújó BB–8-ra mutatott. –
Nem egy ilyen BB–8-ast keres égre-földre az Első Rend? Meg
két szökevényt! Csak nem rólatok van szó?

– Az Első Rend? – kérdezte Han Solo kifejezéstelen arccal. –

Erről nem hallottam.

A folyosó alatt futó szervizalagútban Reynek sikerült

megtalálnia az egyik olyan fém merevítő elemet, ami még
az ő pehelysúlyát sem bírta el, és éles reccsenéssel tört
ketté. A hangra odafönt mindenki megdermedt.

– Mégiscsak van itt még valaki! – biccentett Bala-Tik. – Hajót

átkutatni!

Tasu Leech helyettese, Razoo Oin-Fee, és egy másik kanji

bűnöző máris elkezdte lecsatolni

a szkennerét, hogy végigjárják a folyosót, és belessenek

minden alkóvba és beugróba.

– Ha ezek megtalálnak, nekünk annyi! – suttogta Rey

idegesen, miközben megpróbált mélyebbre húzódni az
árnyékok közé.

– Az biztos! – morogta Finn dühösen.

– Lehetnél egy kicsit optimistább!

– Miért is? Nincs fegyverünk, és egy kivénhedt űrkalóz

hazugságain múlik az életünk, akit
épp két bűnbanda akar kicsinálni! Bocsánat, hogy nem
tudok optimistább lenni!

– Sok a szöveg! – legyintett a lány. – Inkább mozogjunk!

Bala-Tik, aki egy perccel ezelőtt még szíves-örömest pokolra

küldte volna Han Solót, most

úgy döntött, várhat még egy kicsit a kivégzés. Végül is a

csempész meg a vuki úgysem szökhetnek el, és ha ez a BB–
8 az a BB–8…

– Ha okos leszel, és együttműködsz velünk, Solo, talán

mégis sikerülhet valami

megállapodásra jutnunk! – mondta valamivel

barátságosabban. Han most, hogy kapott egy kis haladékot
– ha csak öt percnyit is –, máris azon törte a fejét, hogy
fordíthatná a helyzetet a saját javára.

– Mit akarsz tudni, Bala? Mondtam már, hogy fogalmam

sincs, mit akarhat ez az Első Rend

egy BB-típusú droidtól!

– Akkor igyekszem a lehető legegyszerűbben

megfogalmazni a kérdést! – bólintott a bandavezér. –
Honnan szereztétek a droidot?

– Évekkel ezelőtt vettem – mondta Solo, és a szeme se

rebbent.

– Nem igazán erre a válaszra számítottam – mosolyodott el

Bala-Tik hidegen. – Tudod, Solo, mi ketten már elég régóta
ismerjük egymást. És egyébként is közismert, hogy
mennyire utálod a droidokat!
– Ki mondta, hogy ezt nem utálom? Nézd csak meg, milyen
gyáva! Hogy próbál bebújni Csubi mögé!

– Tényleg nem nehéz megriasztani egy droidot – biccentett

Bala-Tik. – Főleg, ha az Első

Rend keresi!

A négykézláb mászó Rey hirtelen megtorpant, és Finn

beleütközött.

– Most mi van? – kérdezte az ex-katona. – Kérlek, mondd,

hogy pár sugárvetőt találtál, és

azért álltál meg!

– Szerintem valami jobbat találtam! – kocogtatta meg a lány

halkan a fal egyik elemét. –

Ha nem tévedek, ez itt egy energiaszabályzó biztosítéka. Ha

sikerülne manuálisan felülírnom a programozását, azzal
beindíthatnánk a vészhelyzeti protokollt, ami lezárja a
többrétegű

biztonsági ajtókat. És akkor mindenkit foglyul ejthetnénk!

– Hant és Csubakkát is?

– Igen, de… Az ajtók több részre tagolják a folyosót, és ahol

ők állnak… szóval úgy nézem, ott biztonságban lennének.
Aztán majd azt is kitaláljuk, hogyan szabadítsuk ki őket! De
először segíts leszedni ezt a panelt!

A fiatalember dünnyögött valamit az orra alatt arról, hogy

ugyan, miért is ne, hiszen mi vesztenivalójuk van, de aztán
csak segített. A panel alól valóban egy energiaszabályzó
biztosítéka bukkant elő. Megfelelő eszközökkel nyilván
könnyebb lett volna hozzáférni, de azért így sem volt
kivitelezhetetlen.

A fejük felett Bala-Tik lassan elunta a macska-egér játékot.

– Elég a süketelésből! Elvisszük a droidot, és ha nem akarod,

hogy itt helyben agyonlőjünk, most rögtön ideadod a
pénzünket is!

– Nem most kellene azt mondanod, Solo, hogy csak a

holttestemen keresztül?! – tette hozzá Razoo Oin-Fec, és
gonoszul elvigyorodott. Mindkét banda tagjai elégedetten
nevettek, és Han Solo is csatlakozott hozzájuk, bár jóval
kisebb lelkesedéssel. Lehet, hogy Bala-Tik figyelmét egy
darabig még le tudná kötni, de a kanjik hírhedten pocsék
hallgatóság voltak. Ő

pedig már amúgy is kezdett kifogyni az ötletekből. Hirtelen

elhalványultak a fények, és a nevetés a kalózok torkára
forrt. Fém alkatrészek csúsztak a helyükre, és a hajó úgy
zúgott, mintha ezer meg ezer megvadult mechanikus rovar
szabadult volna el rajta egyszerre.

Csubakka kétségbeesetten nyögött fel, és most az egyszer

Han Solónak sem volt kedve vigyorogni.

– Rossz előérzetem van, Csubi!

– Ó-ó! – mondta Rey döbbenten.

– Mi történt?

– Azt hiszem… nem a megfelelő módon irányítottam át az

energiát – motyogta Rey sápadtan. – Nem bezártam,
hanem… szóval… kinyitottam mindent.

– És nem tudnád visszacsinálni?

– Hát nem – rázta a fejét a lány. – Szándékosan lezártam a
rendszert, hogy senki más ne

férhessen hozzá egy külső panelről. És hogy ne tudják

kinyitni az ajtót. Csakhogy most becsukni nem fogják tudni.

Hirtelen szörnyű dübörgés rázta meg a hajótestet. Úgy tűnt,

a rathtarok is megtalálták a kifelé vezető utat.

Kilencedik fejezet

– Most már elég! – vicsorított el Bala-Tik, és intett az

embereinek. – Új terv! Öljétek meg őket, és vegyétek el a
droidot! – Felemelkedtek a sugárvetők, és Han tudta, hogy
Csubival sehová sem fognak tudni elbújni a folyosón.
Nagyot nyelt, és lehunyta a szemét. Így pont nem látta a
Guaviai Halálbanda mögött felbukkanó gigantikus lényt. A
teremtmény olyan hatalmas volt, hogy alig tudta bepréselni
magát a folyosóba. Ennek ellenére meglepő

fürgeséggel csapott le a kalózokra, és kettőt azonnal

hosszú, izmos csápjaiba kapott. Csontok roppantak, üvöltés
harsant, aztán a világ zűrzavaros, lézersugaraktól szabdalt
csatatérré változott. Mindenki mindenkire lőtt, kivéve azok,
akiket a csápok megragadtak – mert nekik egy pillanat alatt
végük volt. A folyosó átellenben levő végén egy másik
rathtar épp ebben a pillanatban gázolta le a Kanjiklub
tagjait. Csubakka az égre emelte a karjait, és dühösen
elbődült.

– Igen, igazad van! – kiabálta Han, és futásnak eredt. – Na,

tűnjünk innen! – A két bűnbanda árgus szemeinek
kereszttüzében esélyük sem lett volna elillanni, de a
kalózoknak

egyelőre fontosabb dolguk is akadt, semmint hogy velük

foglalkozzanak. Az egyik célt tévesztett lézersugár átégette
a szervizalagút falát, nem sokkal kerülve el Rey fejét.

– Hát ezt megcsináltuk! – kiabálta Finn dühösen. A fejük

fölött Han és Csubi egy guaviaiba ütköztek. A vörös
egyenruhás férfi egyfolytában hátrafelé tekingetett, és
ahogy megfordult, Han Solo öklébe futott. Egy pillanatig a
sarkán billegett, de mielőtt visszanyerhette volna az
egyensúlyát, a vuki megragadta, és teljes erejéből a folyosó
végén feltűnő rathtarhoz vágta.

– Kitérő manőver! – kiáltotta Han, és se Csubi, se BB–8 nem

álltak le vele vitatkozni.

Egy folyosóval odébb Razoo Oin-Fee is kénytelen volt irányt

változtatni. Egy pillanattal korábban még két guaviai bűnöző
társaságában iparkodott eltűnni a zsilipkapu közeléből, de
aztán a két vörös egyenruhásnak hirtelen már csak hűlt
helye volt. Úgy döntött hát, okosabb lesz egy oldalsó járattal
próbálkoznia – ahol is balszerencséjére egy rathtarba futott.
Leadott rá néhány lövést, de a lézersugarak alig-alig tettek
valami kárt a hatalmas, amorf lényben.

Ez egy nagy hajó! valahová csak el lehet bújni ezek elől a

dögök elől! Másfelől, ha nem sikerül valahogy
megszabadulni ezektől a lényektől, sosem jut vissza egy
darabban a hajójukra. Elképesztő volt látni, hogy ezek az
irdatlan, ostoba ragadozók milyen ügyesen dolgoztak együtt
csapatban. És hogy a méretükhöz képest milyen
szemkápráztatóan gyorsak

voltak. Semminek nem lenne szabad ilyen gyorsnak lenni,

ami ekkora! Hacsak nem talál valami kerülőutat, és jut
vissza a saját hajójukra, csak idő kérdése, hogy őt is
fölfalják!

Kétségbe-esetten eredt futásnak, és egyedül az vigasztalta,

hogy nagy valószínűséggel az áruló Han Solónak is
befellegzett.

Finn óvatosan kiemelte a helyéről a szellőzőrácsot, és

kilesett a folyosóra. Semmi. Se Kanjiklub-harcosok, se
vörösbe öltözött guaviaiak, és ami a legfontosabb, hogy
sehol egy rathtar. Kimászott, majd Reynek is segített.

– A Sólyom erre van!

– Biztos vagy benne? – habozott a lány.

– Nem! De itt sem maradhatunk, ahol bármikor

lecsaphatnak ránk ezek az űrkalózok!

Finn örömmel látta, milyen könnyedén képes lépést tartani

vele a lány. Reyt úgy megedzette a roncsvadászok élete,
hogy bármelyik rohamosztagossal fölvette volna a versenyt.

– Hogy néznek ki ezek a rathtarok? – kérdezte a lány. Ahogy

befordultak a következő

folyosóra, lézersugarak villantak, és most már a saját

szemükkel láthatták, hogyan is festenek a kérdéses lények.
Az, ami elébük került, hatalmas volt. Amorf, akár egy
amőba, és a testéből

– aminek javát mintha a gumiszerű csápjai és agyarakkal

teli pofája tette volna ki – jókora, fényérzékeny,
narancssárga szemek pislogtak mindenfelé.

– Na, így néznek ki! – mutatott előre Finn, majd megperdült,

és futásnak eredt az ellenkező irányba. Az egyik beugróból
hirtelen hosszú, ruganyos csáp vágódott elő, derékon
ragadta az ex-rohamosztagost, és villámgyorsan behúzta a
sötétbe.

– FINN! – A lány azonnal a rathtar után vetette magát.

A kétségbeesetten üvöltő Finn hiába kapálózott – keze-lába
úgy járt, akár a cséphadaró –,

olyan volt, mintha egy acél sodronykötelet próbálna meg

letépni magáról. Úgy tűnt, a gumiszerűen rugalmas csáp
gyakorlatilag sebezhetetlen. Ezzel valószínűleg akkor se
tudna mit kezdeni, ha sugárvető lenne nála.

– Finn! – Rey pillanatok alatt elvesztette szem elől a lényt,

és vele együtt a férfit is. Hogy a csodába mozoghat ilyen
gyorsan valami, ami ilyen nagy?! És most kezdett csak
belegondolni, ha netalán mégis utolérné a rathtart, akkor
sem tudna segíteni a társán.

Legfeljebb annyit érne el, hogy őt is magával hurcolja a lény.

Aztán futtában az egyik ajtón lógó felirat vonta magára a
figyelmét: TARTALÉK IRÁNYÍTÓTEREM. Futott még néhány
lépést, aztán hirtelen megtorpant. Visszasietett, és
kinyitotta az ajtót. A szemközti fal monitorjaihoz lépett, és
néhány gombnyomással a raktér és a zsilipkamra körüli
összes biztonsági kamerát ellenőrizte. Üres raktér… üres
folyosók… az Ezeréves Sólyom… ott voltak a kalózok hajói…
És az egyik folyosón a Finnt magával hurcoló teremtmény is.
A lány szinte a képernyőhöz tapadt, és a keze remegve állt
meg az egyik kapcsolótábla fölött. Tudta, csak egy dobása
lesz, így tökéletesen kell időzítsen. A rathtar egy pillanatra
megállt a legközelebbi elágazásnál, és belesett. Aztán,
ahogy a lény előrelopakodott, és a csápjaiba tekert Finnt
maga után vonszolta, Rey lecsapott az egyik zölden izzó
kapcsolóra. A fény vörösre váltott, és a biztonsági ajtó
záródni kezdett. A rathtar azonnal reagált, de Finnt már nem
tudta maga után rántani. Mi több, a biztonsági ajtó az egyik
csápját is lemetszette. Bár folyosók választották el a lénytől,
a hajón végighullámzó üvöltéstől még Rey is
megborzongott. Azt azonban örömmel
látta, hogy a lemetélt csáppal együtt Finn is az ajtó innenső
oldalán maradt, és most nyögve, sziszegve próbált
föltápászkodni. Mire Rey odaért, félig már sikerült is neki.

– Tipikus! – morogta a volt katona. – Nem téged kapott el,

hanem engem! De szerencsére a

megfelelő pillanatban bezárult az egyik biztonsági ajtó..

– Igen, tényleg szerencsére – hagyta rá a lány. – Mit is

mondtál, merre van a Sólyom?

Finn egy pillanatig úgy érezte, mintha a lány elhallgatna

előle valamit, aztán bizonytalanul jobb kéz felé intett.

– Azt hiszem… arra.

Néhány folyosóval odébb Bala-Tik épp a bandája életben

maradt tagjaival tárgyalt. Három

embere maradt… aztán hirtelen, mintha csak a semmiből

csapott volna le, megjelent egy csáp, és máris eggyel
kevesebben voltak. Tudta, ha sürgősen nem tűnnek el erről
az elátkozott hajóról, mind itt vesznek. Csak azt tudnám,
hogy ez a nyavalyás, semmirekellő Solo hogyan tudott
hármat is begyűjteni ezekből a szörnyekből?! Mert most,
hogy a saját szemével is látta őket, úgy érezte, hogy
egyetlen rathtart foglyul ejteni is közel lehetetlen feladat!
Persze, ahogy a koréliait ismerte, lehet, hogy egyszerűen
lyukat beszélt a hasukba, vagy valahogy meghipnotizálta
őket. A raktérbe vezető főfolyosó másik végén Han Solo,
Csubakka és BB–8

szótlanul kuporgott egy rakás láda mögött. Nem elég, hogy

rájuk szabadult a három bestia, még az életben maradt
űrkalózok is itt lihegtek a nyakukban! Mintha eldöntötték
volna, hogy ha már veszniük kell, akkor a koréliai és a
cimborái se maradhassanak életben! Ezek a fickók tényleg
keményen megdolgoznak a pénzükért! – gondolta Han,
miközben Csubival együtt viszonozták az űrkalózok lövéseit.

– Na, ebből elég! – morogta Solo. – Nem maradhatunk itt

tovább! Csubi, fedezz! Majd én

kinyitom ezt az ajtót! – A vuki gyilkos pergőtűzzel árasztotta

el a folyosót, miközben Han a Sólyom felé iramodott. BB–8
azonnal a nyomába eredt, gondosan ügyelve rá, hogy a férfi
mindig közte és a lézersugarak közt legyen. Han felrohant a
Sólyom rámpáján, beszáguldott a pilótafülkébe, és azonnal
nekilátott fölkészíteni a hajót az indulásra. Hosszú idő óta
először érezte valóban otthon magát. – Csubi! – kapcsolta
be a külső hangszórókat. – Szedd a lábad!

A vuki mély torokhangon bődült el, leadott még néhány

lövést, majd felpattant, és a teherhajó felé rohant. Az egyik
guaviai bandatag abban a pillanatban lőtte hátba, ahogy a
vuki belépett volna a hangárba. Han cifrát káromkodott,
majd a kis droidot hátrahagyva visszarohant a
másodpilótájáért. A guaviait egyetlen jól irányzott lövéssel
terítette le, aztán megpróbálta talpra rángatni a vukit.

– Kelj már föl, te szőrzsák! – üvöltötte, miközben pontos

lövésekkel próbálta távol tartani a többi űrkalózt. Csakhogy
Csubakkát fölemelni olyan volt, mintha egy hegyet próbált
volna megmozdítani. Egy hatalmas, szőrös hegyet. De
ugyanúgy nem hagyta volna hátra, ahogy a hajójukat sem.
Ha a banditák csak velük foglalkoznak, esélyük sem lett
volna a szökésre, de hirtelen csápok kúsztak elő a sötétből,
és a kalózoknak sokkal égetőbb problémájuk akadt.

Komoly erőfeszítésébe került eltámogatni a sérült vukit a

Sólyom ig, és abban a pillanatban, ahogy megpróbálta
fölvonszolni a rámpán, ismerős hangot hallott.
– Han! – Az egyik szervizfolyosóról Rey és Finn rohantak ki.
Han már nem is számított rá,

hogy ezt a kettőt még viszontlátja valaha. – Finn, te húzd

vissza a rámpát, és lásd el a vukit! –

intézkedett Rey, miután felszáguldott a hajóra, és elkezdte

becsatolni magát a navigátor székébe. Az ex-rohamosztagos
majd, összeroskadt a vuki súlya alatt, miközben fölcibálta a
rámpán.

– És azt mégis hogy csináljam? – kiabált a lány után Finn, de

választ nem kapott. Csubakka kétségbeesetten morgott és
dörmögött, amiből Finn persze egy szót sem értett. Ha ez
rám esik, menten szörnyethalok! Aztán nagy nehezen
mégiscsak sikerült elvergődniük a gyengélkedőnek
kinevezett rekeszig. Lefektette a vukit, és elkezdte föltúrni
az

elsősegélyládákat. Rohamosztagosként őt is kiképezték rá,

hogy a csatatéren el tudja látni a

sérüléseket, úgyhogy ez legalább olyasmi volt, amihez ő is

értett. Azt azonban csak remélni tudta, hogy a vuki vállsebe
nem jelent több kihívást, mint egy emberé. A pilótafülkében
Han egyik rendszert a másik után ellenőrizte. A zölden izzó
kapcsolók láttán elégedetten bólintott, aztán szúrós
szemeket meresztett Reyre.

– Az utastér hátul van!

– Unkar Plutt – az a fickó, akié a legutoljára volt a Sólyom –

egy extra üzemanyagpumpát is beépíttetett! – magyarázta
a lány, miközben az ujjai a kapcsolótábla fölött táncoltak. –

Először azt kellene bekapcsolni, máskülönben nem megyünk

sehová!
– Utálom azt a fickót! – morogta Han. – Még sose láttam, de
máris utálom!

– Én láttam is, és kettőnk helyett is utálom! – bólogatott Rey.

– Egyébként pedig szerintem neked is jól jön egy
másodpilóta.

– Van másodpilótám! – mondta Solo dühösen. – Ott van

hátul! Épp most kötözi be a cimborád!

– Ez csak egy hússeb – szűrődött be Finn hangja kintről. –

Bírd még ki egy kicsit!

– Rendben! – füstölgött Solo. – Pillanatnyilag te vagy a

másodpilóta! – Beindította az üzemanyagpumpát, állított
egy kicsit a kompresszoron, aztán komor mosoly ült ki az
arcára.

– És most kapaszkodj! Mert mindjárt belépünk a hiper-űrbe!

– Innen? – kerekedett el Rey szeme. – A hangárból? Meg

lehet ezt csinálni?

– Majd akkor kérdezd, ha már sikerült! – Abban Solo sem

volt biztos, hogy álló helyzetből, egy nagyobb hajó
gravitációs tere ellenére is meg tudja-e csinálni az ugrást.
Aztán súlyos döndülés zökkentette ki a gondolatmenetéből,
ahogy egy irdatlan test landolt a pilótafülke tetején. A
rathtar eltátotta a pofáját, és görbe agyaraival a fülke
ablakába mart. Solót nem különösebben izgatta a dolog – a
pilótafülke ablakát olyan anyagból készítették, aminek egy
kisebb meteor se árthatott volna –, de a csápok és agyarak
láttán Rey felsikoltott. Aztán, ahogy a szörnyeteg mind
hevesebben próbálta átrágni magát az ablakon, már Han is
úgy gondolta, nem pont most kellene kideríteni, vajon egy
rathtar képes lehet-e rá. – Hát nem pont így képzeltem a
mai napot! – dünnyögte az orra alatt. – Pajzsokat föl, aztán
hadd szóljon!

– Pajzsok fönt! – intézkedett Rey azonnal, aztán elismerőn

biccentett. – Egész izmos pajzsok vannak ezen a hajón!

– Muszáj – mondta Solo, de közben már a navigációs

számítógép adatait ellenőrizte. – Akár

hiszed, akár nem, akadnak egy páran, akik nem

különösebben kedvelnek.

– Ó, ezt nehezen tudom elképzelni! – dünnyögte Rey. Solo

megelégedett egy fenyegető

pillantással, aztán a figyelmét már az odakint gyülekező

kalózok kötötték le. Egyik sortűz a másik után söpört végig a
teherhajón, és bár a pajzsok kitartottak, a vén bárka még
így is újra meg újra megrázkódott. Aztán úgy tűnt, hogy
minden kész az induláshoz. És akkor nincs más

hátra, mint előre!

– Kapaszkodni ott hátul! – bődült el Solo. – Indulunk! – Finn-

nek közben már sikerült ellátnia Csubakka vállsebét, és
pillanatnyilag épp egy jókora adag fájdalomcsillapítót diktált
a vukiba.

– Minden rendben! – kiáltotta, bár a mai nap eseményei

után biztos volt benne, hogy

semmi se lesz rendben.

– Gyerünk, szívem! – simogatta meg Solo a Sólyom

irányítópultját. – Most ne hagyj cserben!
Előretolta a hiper-hajtómű irányítókarját… és nem történt
semmi.

– Micsoda?!

– Kompresszor! – mondta Rey higgadtan. Ha szemmel ölni

lehetett volna, a lány biztosan

holtan fordul le a székből. Aztán Han ismét állított a

kompresszoron, és másodszor is előretolta a hiper-hajtómű
irányítókarját. Félelmetes erők szabadultak föl, ahogy a
Sólyom hajtóművei életre keltek. A hangáron végigsöprő
energiahullám ládákat borított föl, kalózokat hamvasztott el,
és szabályos hullámokba gyűrte a mögöttük lévő falat.
Olvadt fém-, műanyag-

, és kerámiacseppek záporoztak szerteszét, majd egyre

nagyobb és nagyobb darabok szakadtak ki a hangár
padlójából. Aztán a következő pillanatban a Sólyom teret
váltott, és a pilótafülke ablakába kapaszkodó rathtar
atomjaira bomlott szét.

A jókora hajó egy másik pontján, messze a hangártól,

ahonnan a Sólyom olyan rendhagyó módon indult útra, egy
lezárt bizton-sági ajtó mögött Bala-Tik kuporgott. Az
embereit lemészárolták, és a pénzének is bottal ütheti a
nyomát, de tudta, hogy van még egy ütőkártyája. A
kommunikátorával sikerült elérnie a hajójába épített mély-
űri jeladót, és azonnal nekilátott megfogalmazni egy
üzenetet. Ha ő, vagy Leech nem is tudták elcsípni Solót,
másnak talán sikerül. És neki mint informátornak és
nyomravezetőnek még mindig szép summa üti majd a
markát.

– A nevem Bala-Tik – kezdte az üzenetet. – Köztiszteletben

álló guaviai kereskedő vagyok.
Ezúton tudatom mindenkivel, aki hallja, hogy minden
valószínűség szerint a Han Solo nevű

koréliai csempész birtokában van az Első Rend által keresett

droid. Solo az Ezeréves Sólymon tartózkodik, úti célja
ismeretlen. Ezúton nyilvánítom ki igényemet a
nyomravezetőnek járó jutalomra! – Azzal bontotta a
kapcsolatot. Megtette azt, ami lehetett, az üzenet már kint
van a galaxisban. És amíg nem jön valaki, hogy kihozza
innen, vagy nem sikerül valami fortélyos módon meglépnie,
addig kénytelen lesz ezen az elátkozott hajón gubbasztani,
ahol nincs más, csak ő – és a kiéhezett rathtarok.

Tizedik fejezet

Az üzenet kódolt csatornán érkezett az Ellenállás d’qari

bázisára. A kódolatlan üzenetek mindig egyenesen a
célterminálra futottak be, és bárki hozzájuk férhetett, de
mikor olyasmi jött, amit egyvalaki, vagy egy szűk kör
láthatott, akkor az egy bizonyos helyre jött. Néha a fizikai
elszigeteltség ugyanolyan hatékony védelmet biztosít, mint
a legrafináltabb biztonsági rendszerek. Ahogy a konzolja
életre kelt, Brance hadnagy máris tudta, hogy valami igazán
fontos érkezett. Alig néhány másodperc kellett csak hozzá,
hogy a rendszer ellenőrizze, vannak-e kémprogramok és
nyomkövetők kapcsolva a beérkezett adatokhoz, aztán a

kapcsolótábla jelzőfényei vörösről előbb sárgára, majd

zöldre váltottak. Minden rendben.

Brance letöltötte az üzenetet az adattáblájára, és ahogy

átfutotta, elkerekedett a szeme.

Azonnal otthagyta a posztját, és ahogy végigsietett az ajtó

mögött nyíló folyosón, a tekintetével folyamatosan az
üzenet címzettjét kereste. A föld-mélyei folyosók egy része
patyolattiszta volt, rendesen kivilágítva, rendszeresen
takarítva, másokon látszott a sietős munka, és a sebtében
felhúzott falelemek mögött már itt is, ott is utat találtak a
fák makacsul kutató gyökerei. A maga módján a felettük
terpeszkedő erdő is az álcájuk része volt, és mint ilyen,
aktívan segítette az Ellenállás munkáját. Brance végül csak
megtalálta a tábornokot.

Épp Snap Wexley kapitánnyal beszélgetett, és mint mindig,

a kíséretében most is ott volt az aranyszínű protokoll-
droidja. Leia Organa egyszerű, szürkéskék kezeslábast
viselt, fekete mellényt, csizmát és ezüstcsatos övet. Az
öltözékén semmi sem jelezte a rangját, és feltűzött, őszülő
hajával és félig feltűrt ingujjaival úgy nézett ki, mint valami
technikus. Azonban az uniformis és a kitüntetések hiánya
ellenére sem akadt itt senki, aki ne annak tartotta volna az
alacsony, törékeny nőt, aki volt: hercegnőnek és
tábornoknak. Ahogy feltűnt a hadnagy, mindhárman
elhallgattak, Brance gyorsan átadta az üzenetet tartalmazó
adattáblát, és csöndben várt. Ha a tábornok azt akarta
volna, hogy az üzenet titokban maradjon, azt rögtön
mindegyikük tudtára adta volna. Sőt valószínű azonnal
megkéri a kapitányt, hogy távozzon.

– A jakkui telepnek vége, tábornok – mondta Brance, miután

Leia átfutotta az üzenetet. –

Az Első Rend rohamosztagosai semmisítették meg. És… Lor

San Tekka is meghalt. – Leia továbbra is az üzenet
részleteivel foglalkozott. Ott volt minden összegyűjthető
adat – a támadás ideje, a támadásban részt vett ellenséges
katonák és a halottak becsült száma, a használt fegyverek
paraméterei… Csupa olyasmi, amit majd a hadászati
szakértők gondjaira bíznak, hogy a legapróbb részletekig
kielemezzék őket. A legfontosabb azonban nem szerepelt az
adatok közt.
– Ha ők jutnak el először Luke-hoz, esélyünk sincs! – mondta
a nő halkan, majd fáradtan

pillantott a hadnagyra. – Még valami? Olyasmi, ami nem

szerepel az üzenetben? Mi hír Poe

Dameronról?

– Megtalálták az X-szárnyúja roncsait – mondta a hadnagy. –

A nyomok alapján arra lehet

következtetni, hogy még felszállás előtt semmisítették meg,

nagy teljesítményű fegyverekkel.

Márpedig ilyenekhez a helyieknek nem volt hozzáférésük. –

Brance arca elkomorodott, ahogy

folytatta. – Nincs nyoma túlélőknek. Tartok tőle, hogy

elvesztettük Poe-t! – Leia szomorúan hunyta le a szemét. Ha
továbbra is ilyen tempóban vesztik el a jó és megbízható
embereket,

akkor az Ellenállásnak esélye sem lesz az Első Renddel

szemben! Úgy kellett kényszerítenie magát, hogy
továbbolvassa a, jelentést.

– Ebben – mondta egy idő után – nem említik BB–8-at.

– A droid roncsai sem kerültek elő – bólintott a hadnagy. – A

jakkui ügynökeink szerint feltehetően az X-szárnyúval együtt
pusztult.

– Soha nem becsülje alá egy droid képességeit, hadnagy! –

csóválta meg a fejét Leia, és egy pillanatra az aranyszínű
droid felé nézett. – Vannak köztük olyanok, akik a saját
szakterületük specialistái, és olyanok is, akik igazi túlélők.
Szerintem BB–8 is ilyen, és amíg nem kerülnek elő a roncsai,
addig még van remény! Vagy ön máris feladna minden
reményt,

hadnagy?

– A legkevésbé sem, asszonyom! – Organa tábornok az

aranyszínű droidhoz fordult, amelynek – Brance már nem
egyszer eltűnődött rajta, mi lehet az oka – a bal karja kopott
vörös volt.

– Te is hallottad a jakkui híreket, 3–PO. Keresd meg nekem

BB–8-at!

– Azonnal, tábornok! – hajlongott a protokoll-droid. –

Azonnal! Máris… a nyomkövető

rendszer… Micsoda balszerencse!

Korr Sella, Leia Organa személyi titkára és futára – a

rangjelzése alapján maga is parancsnok – a folyosóról nyíló
szobák egyikében várakozott. A fiatal nő súlyos kontyba
rendezve hordta a haját, és sötétzöld uniformisa jóval
tiszteletet parancsolóbbnak tűnt a tábornok egyszerű
kezeslábasánál. Leia – szokása szerint – most sem vesződött
a felesleges udvariaskodással.

– Azonnal el kell menjen a szenátusba! – mondta. – És

közölje velük, ragaszkodom hozzá,

hogy végre megtegyék a szükséges lépéseket az Első

Renddel szemben! Minél tovább halogatják a dolgot, az
ellenség csak annál jobban megerősödik! Ha most sem
tesznek semmit, a Rend hamarosan olyan erővé válik, amit
már nem fognak tudni megzabolázni! És

nem számít, hogy mit gondolnak, ezek tények!

– Már megbocsásson, tábornok, de… gondolja, hogy a
szenátorok hallgatnak majd rám?

– Nem tudom – mondta Leia, és idegességében az ajkát

harapdálta. – Volt idő, amikor engem még hajlandóak voltak
meghallgatni, de… az már régen volt. És közben persze a
szenátus összetétele is megváltozott. Azok egy része, akik
mindig hajlandóak voltak segíteni, már visszavonult a
közéleti szerepléstől, azok pedig, aki a helyükre léptek…
Nos… nekik megvannak a saját céljaik. – Komor mosoly
játszott a tábornok ajkán. – De nem minden szenátor
gondolja úgy, hogy megőrültem. És ha mégis… nem
érdekel, mit gondolnak rólam,

amíg tenni is hajlandóak valamit!

– Mindent megteszek, hogy meghallgassák az Ellenállás

szavát! – ígérte Korr Sella. – De nem értem, miért nem
személyesen ön járul a szenátus elé, tábornok? Az ilyen
horderejű

ügyek mindig hitelesebbek, ha nemcsak egy hírvivő útján

tudósítanak róla!

– Lehet, hogy valóban meghallgatnának – mondta Leia, és

lassan kifakult a mosolya. –

Talán még azt is megengednék, hogy megtartsam a

beszédemet. De soha nem hagyhatnám el élve a Hosnian-
rendszert. Valószínűleg tragikus balesetet szenvednék, vagy
valami tébolyult radikális végezne velem. Esetleg olyasmit
ennék, amitől végzetes szervi elégtelenség lépne föl nálam.
És az sem kizárt, hogy felkeresne valaki, aki kevésbé
kifinomult eszközökkel hozná a

tudtomra, hogy semmi keresnivalóm a mai politika

porondján! Nem, Sella, jobb, ha ön megy!
Bízom önben, és tudom, hogy minden képességét latba
fogja vetni a cél érdekében!

A küldött hálás mosollyal nyugtázta a beléje vetett bizalmat.

C–3PO az egyik ritkán használt tárgyalóterem legtávolabbi,

félhomályos zugában állt, és idegesen motyogott maga elé.

– Soha nem volt még ekkora szükségem rád, R2! – Az apró,

masszív droid, akihez beszélt,

vele szemben gubbasztott, és csak halványan pislogó

készenléti fényei jelezték, hogy nemcsak egy darab
fényesre suvikszolt ócskavas. – Hogyan követhettem el ilyen
hibát?! – sopánkodott 3-PO. – Mielőtt útjára bocsátottuk
volna BB–8-at, az én feladatom volt az utolsó ellenőrző

protokollok lefuttatása. Amit a lehető legalaposabb és

legkiválóbb módon el is végeztem!

Kivéve azt az apróságot… – Ha egy droid képes lett volna

jajongani, C–3PO most megtette volna. – Kivéve, hogy
elfelejtettem aktiválni a nagy hatótávolságú nyomkövetőjét!
De miért is tettem volna? Hiszen joggal feltételezhettem,
hogy végig a mellett a pilóta mellett lesz majd, és így nem
is lesz szükség a nyomkövetőre! Magasságos programozóm,
megérdemelném, hogy töröljék a memóriámat! Most mondd
meg, R2, mit tegyek? Bárcsak felébrednél már végre! Értsd
meg, szükségem van rád! – De csak a szabályos
időközönként felhangzó halk pittyegés jelezte, hogy a kis
droid még mindig működik. – Te vajon mit tanácsolnál?
Nyilván emlékeztetnél rá, hogy általános riasztást is
küldhetnénk az Ellenállásban tevékenykedő

minden droidnak, remélve, hogy valamelyikük előbb-utóbb

csak belefut BB–8-ba, vagy veszi
az azonosító jelét. Ó… ez nem is rossz ötlet! Azt hiszem,
pontosan ezt is fogom tenni!

A két droidkar – a vörös és az aranyszínű – az ég felé lendült

örömében.

– R2, te egy zseni vagy! – Azzal kisietett a tárgyalóból, és

egy nagyon csöndes kis droidot hagyott maga után.

A csillagrombolókból álló flotta egy hófehér bolygó körül

lebegett. A fagyott világot – a hőmérséklet általában a
csontrepesztő hidegnél kezdődött, és onnan ment lefelé –
hosszú és szívós munkával formálta a saját képére az Első
Rend. A hegyeket alagutak fúrták át, a gleccsereket
széthasították, a völgyeit feltöltötték, mígnem már távolról
sem emlékeztetett régi önmagára. S azok, akik
átalakították, új nevet is adtak neki: Csillagpusztító Bázis. Az
egyik hegy kivájt szívében volt a hatalmas gyűlésterem,
ahol a Rend vezérkara szokott találkozni. Jelenleg azonban
mindössze hárman tartózkodtak itt: Hux tábornok, Kylo Ren,
és velük szemben, pontosan a csarnok középpontjában, egy
emelvény tetején Snoke legfőbb vezér holografikus
képmása trónolt. A magas, ösztövér alak humanoid volt, de
nem ember.

Sötét kámzsáját most nem húzta az arcába, felfedte ősöreg,

szinte áttetszővé sápadt arcát.

Volt valami a vonásaiban, amitől a külseje nyugtalanítóan

aszimmetrikusnak tűnt. Talán a törött, rosszul összeforrt
orrcsontja, talán a bal szeme, ami láthatóan lejjebb
helyezkedett el, mint a jobb. És az arcot és homlokot, mint a
szertefutó pókfonalak, régi sebhelyek csúfították el. A
köpenyes, sötét alak még ülve is a másik kettő fölébe
tornyosult. Az arcán kívül –
melyből bozontos, szürke szemöldökök alól hideg, kobaltkék
szemekkel méregette a világot –

csupán hosszú, szürke ujjai bukkantak elő időnként a ruha

redői alól.

– A droid hamarosan az Ellenállás kezébe kerül – mondta

Snoke mély, parancsoláshoz szokott hangon. – És akkor az
ellenég tudomására jut, hol is rejtőzik Luke Skywalker. Ha ő

visszatér, a Jedi-rend is újjáéled!

Ren csöndben ült, és sem a hangja, sem a testtartása nem

árulta el, mire is gondol. Hux

mélyen lehajtotta a fejét, és közelebb lépett az

emelvényhez.

– Legfőbb vezér! Én teljes felelősséget vállalok a…

– A bocsánatkérése stratégiai szempontból a legkevésbé

sem produktív, tábornok! –

szakította félbe Snoke. – Ami volt, már nem érdekes. Csak

az számít, ami lesz!

A tábornok, aki szemlátomást épp most menekült meg a

büntetéstől, megkönnyebbülten sóhajtott föl.

– Ha megengedi, legfőbb vezér, volna egy javaslatom! A

fegyver… már készen áll! És azt hiszem, eljött az ideje, hogy
használjuk is!

– Ki ellen?

– A Köztársaság ellen, természetesen! Vagy az ellen a

frakciójuk ellen, amelyik épp így nevezi magát. Pusztuljon az
egész politikai vezetésük! És a pusztítást követő káoszban
az Ellenállásnak nem lesz más választása, mint hogy
nyomozni kezdjen az ügyben. Minden erejét kénytelen lesz
erre fordítani, és akkor…

– Végre felfedik a kilétüket! – bólintott Snoke elégedetten. –

Kiváló ötlet! Magam is úgy vélem, elérkezett a tettek ideje!
Menjen, tábornok, és tegye meg a szükséges
előkészületeket!

– Igenis, legfőbb vezér! – hajolt meg Hux, majd megfordult,

és elégedett mosollyal az arcán masírozott ki a teremből.
Snoke és Ren csöndben figyelték. Aztán amikor Snoke ismét
megszólalt, a hangjából már hiányzott a tábornokkal
szemben használt parancsoló él. Olyan

nyugodt és barátságos, mint egy büszke nagybácsi.

– Még sohasem volt ilyen ígéretes tanítványom – előtted.

– A tanításod az, ami erőssé tesz, legfőbb vezér! – húzta ki

magát Ren.

– Ennél azért többről van szó – rázta meg a fejét Snoke. – Az

is számít, hogy honnan jöttél.

A származásod. Az, hogy miből gyúrtak. Mert benned

ugyanúgy megvan a fény, mint a sötétség. És hidd el, a
legremekebb művész sem képes silány anyagból alkotni
mesterművet.

Valami erősre van szüksége, valami törhetetlenre, amivel

dolgozhat. Nekem itt vagy te! – Egy hosszú pillanatra
elhallgatott, és amikor ismét megszólalt, a hangjába
szomorúság vegyült. –

Figyeltem a Galaktikus Birodalom felemelkedését és

bukását, Kylo Ren! A szűk-látókörűek úgy beszéltek az
igazság, a szabad akarat és az egyéniség diadaláról, mintha
ezek kézzelfogható dolgok lennének, nem csupán szubjektív
fogalmak! Még a történészek is mind

tévesen ítélik meg a múlt eseményeit! Mert nem a hibás

stratégia, és még csak nem is az arrogancia volt az, ami
idővel a Birodalom pusztulásához vezetett. Hogy mi volt
mégis a bukás oka… azt te is jól tudod.

– A szentimentalizmus – bólintott Ren.

– Igen. Milyen egyszerű dolog, és mégis micsoda pusztító

erővel bír! Micsoda tévedése ez

az emberi ítélőképességnek! Ami akár egy példás életet is

képes egy pillanat alatt romba dönteni! Ha a kritikus
pillanatban Vader nagyúr nem enged az érzelmeinek, és
teszi a kötelességét – és végez a saját fiával –, akkor a
Birodalom még ma is áll! És nem fenyegetne bennünket
Skywalker visszatérésének réme!

– Engem sohasem szennyezhet be a fény! – jelentette ki

Ren. – A tőled kapott tudás felkészített rá, hogy bármiféle
ostoba csábításnak ellenálljak!

– Lenyűgöző a magabiztosságod, Kylo Ren, de ne hagyd,

hogy elvakítson a magabiztosság!

Senki sem ismeri a saját képességei határát addig, míg

igazán próbára nem tétetik, és a te életedben eddig erre
még nem került sor. Ámbár…talán hamarosan ennek is eljön
az ideje.

Valami fölébredt az Erőben. Te is érezted?

– Igen – mondta Ren.

– Vihar közeleg, és te ott leszel a szemében, Kylo Ren! Mert
téged nemcsak Vaderhez fűz a

vér köteléke, hanem Skywalkerhez is. Leia…

– Nem kell aggódnod! – A legfőbb vezér szavai ellenére Ren

magabiztossága töretlen volt. –

Együtt elpusztítjuk az Ellenállást; és az utolsó Jedit!

– Talán – tűnődött Snoke. – Tudomásunkra jutott, hogy a

keresett droid az Ezeréves Sólymon van, az apád, Han Solo
kezében. És talán épp ez lesz az a próba, melyhez
hasonlóval még te, a Ren lovagok mestere sem néztél soha
szembe!

– Nem számít!– mondta a feketébe öltözött harcos,

gondosan megválogatva a szavait. – Ő

már semmit sem jelent a számomra! Egyedül hozzád köt a

hűség! Senki sem állhat az utunkba!

– Meglátjuk – bólintott Snoke. – Majd meglátjuk! – Elbocsátó

szavak voltak ezek, és Kylo

Ren, aki máris a rábízott új feladattal volt elfoglalva,

szótlanul hagyta el a termet. Mikor bezárult az ajtó, olyan
torz mosoly virágzott ki Snoke ajkán, ami csak a
holografikus képmásával együtt foszlott semmivé.

Fogalmam sincs, most mihez kezdjek! Miközben

végigbotorkált a két dűnesor közt kanyargó porlepte
ösvényen, a kába pilóta kétségbeesetten próbált
visszaemlékezni rá, ki is ő, és hogyan is került erre a kietlen
helyre. Pokolian fájt a feje, és nemcsak attól, hogy
gondolkodni próbált. Ahogy megtapogatta a homlokát,
akkora duzzanatot talált rajta, mint egy kisebb ponnelx-
tojás. Keményen beüthette a fejét, és agyrázkódása van. De
hogyan történhetett ez?

Aztán, ahogy az ilyen tudatkiesések esetében lenni szokott,

az emlékek egy felbőszült bantha sebességével rohanták
meg. Elfogták. Kivallatták. Aztán ellopott egy hajót, és ott
volt… ott volt még… Hirtelen egy név bukkant föl a
tudatalattijából.

– Finn… Finn? Finn! – Lassan eszébe jutottak a szökése

részletei is, amiben a renegát rohamosztagos volt a
segítségére. Mikor lezuhantak, Finn katapultált, ő azonban
elvesztette az eszméletét, és a lopott TIE-vadász
csúcssebességgel száguldott a sivatagos bolygó felé.

Jakku… igen, így hívták a helyet. A Jakkun volt. Méghozzá

egyedül. Bármi is történt Finnnel, biztosan nem volt a
közelben, különben meghallotta volna a kiabálását.
Katapultált. Poe tudta, hogy a katona mostanra bárhol lehet.
Már ha túlélte a földet érést. Poe. Igen… így hívták. Poe
Dameron. Ez a neve. És pilóta volt. Az Ellenállás
vadászpilótája. De milyen vadászpilóta az, akinek még egy
rendes repülős dzsekije sincs?

Valószínűleg az is odaveszett a TIE-vadásszal együtt. Poe

emlékezett a becsapódásra. A szörnyű csikorgásra, a pokoli
rántásra… Akkor tért magához. Aztán… valami kigyulladt. Ő

megpróbált kimászni, de a kabátja beakadt egy

eldeformálódott, kiálló fémdarabba, így kénytelen volt
hátrahagyni. Futott. Négykézláb mászott. Néha arra tért
magához, hogy kúszik.

Sötét volt, de lehet, hogy csak ő vesztette el az eszméletét.

Megint a Jakkun volt. Életben volt.
És egyedül. Fogalma sincs, Finn vajon megúszta-e. És BB–
8… Hol van BB–8? Az a kis pléhkaszni tud vigyázni magára!

Ha valahogy sikerülne elhagynia a Jakkut, és elvergődnie az

Ellenálláshoz, biztosan megtalálná a módját, hogy
mihamarabb visszajöhessen, és megkereshesse a droidot.
Csak egy

hajóra lenne szüksége. Egyszer már lopott egyet. Talán újra

megpróbálhatná. Előbb azonban

találnia kellene egy hajót. És mindenekelőtt vizet.

Az idő múlása azonban megoldást nem, csak még több

napsütést és hőséget hozott. Az égen

egyetlen felhő sem látszott, ami alapján tájékozódhatott

volna. Úgyhogy végül továbbra is többé-kevésbé egyenes
vonalban haladt, mert úgy volt vele, egyik irány épp olyan
jó, mint a másik. Az út – a megnevezés némileg nagyképűen
hatott, tekintve, hogy egy alig látható ösvényről volt szó –
magas dűnék közt tekergett, de… legalább szilárd talaj volt
a lába alatt.

Okosabb a talaj közelében maradni! – emlékeztette magát. –

A mélyedésekben tovább megül a nedvesség, és itt-ott akár
még egy korty víz is akadhat. Azonban egy csepp vizet sem
talált. Helyette épp, hogy őt találta meg valaki. A közeledő
sikló hangja félreismerhetetlen volt. Poe tétován megfordult,
és a kezével próbálta beárnyékolni a szemét. Apró, sötét folt
tűnt föl a dűnék közt, és ahogy közelebb ért, már látszott,
miféle alkotmány is az. Elöl lapos, hátul púpos csúf
alkalmatosság volt, de abban a percben Poe a galaxis
legáramvonalasabb vadászgépeinél is szebbnek látta.
Széttárta a karjait, és torka szakadtából kiabálva integetni
kezdett. Először úgy tűnt, a sikló fikarcnyit sem lassít, és
egyszerűen átszáguld rajta. Aztán hajszálnyit kitért jobbra,
és folyamatosan fékezett. Aztán ahogy sivítva, homokfelhőt
kavarva megállt, Poe már azt is látta, hogy a siklóban egy
neki legfeljebb a derekáig érő alak ül. Egy blarina. Széles,
lapos arc, rövid, lapos orr, csillogó fényvédő lencsék, és
annyi apró, ragyogó fog, hogy az embernek a szeme is
belekáprázik!

– Nincs idekint egy kicsit meleg a magányos sétákhoz,

cimbora? – vigyorgott a blarina.

– Ha rajtam múlna, nem is mászkálnék egyedül idekint! –

nyögött föl Poe.

– Honnan jöttél? – kérdezte az idegen. – Vagy csak egy gyors

egészségügyi sétára ugrottál

ki?

– Eltévedtem – mondta a pilóta, aki úgy volt vele, hogy ezzel

még csak nem is állított valótlant. – Beütöttem a fejem, és
azóta idekint bolyongok.

– Szóval eltévedtél! – szisszent fel halkan a blarina. – És hol

a robogód?

– Ha tudnám, nem gyalog bolyonganék, nem igaz?

– Naka Iit vagyok! – biccentett a másik. – Roncsvadász. És

amilyen egy roncs vagy, lehet,

hogy téged is kifosztalak!

Poe megdermedt. Nem volt nála fegyver, és amilyen
állapotban volt, valószínűleg még egy

blarinával sem bírna el. Az idegen faja nem volt valami erős,
de azt tartották róluk, hogy nagyon-nagyon gyorsak. Ez meg
itt – legalábbis úgy tűnt – még a szavakhoz is konyított
valamit. Annyi baj legyen! Azokhoz ő is ért valamicskét.

– Azt hallottam, hogy a blarina igazán vendégszerető nép! –

dünnyögte.

– Ezt hallottad volna? – vigyorgott továbbra is szélesen az

idegen. – Hát tudod… lehet, hogy más blarinák talán
valóban azok, de a magam nevében nem beszélhetek.

– Felesleges rám pazarolnod az idődet! – legyintett Poe

lemondón. – Nincs nálam semmi,

amit el lehetne venni.

Naka függőleges pupillájú, aranyszín szemei egy darabig

rezzenéstelenül méregették, aztán lassan lehervadt az
arcáról a mosoly.

– Akkor meg, ha nincs semmid, mi a fenét keresel egyedül a

sivatag közepén?!

Poe egyre jobban szédült. Melege volt, az ajkai máris

cserepesre száradtak, minden tagja sajgott, és annyira fájt a
feje, hogy úgy érezte, menten felrobban az agya. Itt volt
egyedül, minden felszerelés nélkül a sivatag közepén, és
pechére épp egy kapzsi blarina kellett, hogy rátaláljon!
Valószínűleg a napszúrás és az elkeseredés beszélt belőle,
mert hirtelen azon kapta magát, hogy megered a nyelve, és
olyan dolgokat mond el ennek a kis átokfajzatnak, amit
máskülönben hétpecsétes titokként őrzött.
– Az Ellenállásnak dolgozom. Néhány órája még az Első
Rend foglya voltam, de sikerült megszöknöm. Elloptam egy
TIE-vadászt, aztán… kényszerleszállás, és… itt kötöttem ki. –

Naka egy hosszú pillanatig az ember arcát fürkészte, aztán

ezer redőbe gyűrődött az ábrázata, és kirobbant belőle a
röhögés.

– Itt helyben összevizelem a zinzemet, ha nem te vagy a

legelvetemültebb hazudozó, akivel

húszévnyi roncsvadászat és fosztogatás alatt

összefutottam! – A blarina a térdét csapkodta, miközben a
másik kezével pár könnycseppet törölt ki a szeméből. – Na,
gyere, cimbora, szállj be! Annyi valóban igaz, hogy a
népünk tiszteli az őrülteket, és… akár bolond vagy, akár
hazug, tetszel nekem! – Visszabiggyesztette az orrára a
védőszemüvegét, és ismét szélesen elmosolyodott. –
Szerintem maguk a szellemek vezéreltek az utamba, hogy
segíts elűzni az unalmamat! Gyere, mássz be!

– Hát ebben az esetben – dörmögte Poe, miközben nagy

nehezen bepréselte magát a blarinák méretére tervezett
anyósülésre –, akár egy kis vízzel is megkínálhatnál! – Naka
egy karcsú nyakú, fém szopókával ellátott kulacsot nyomott
a kezébe. – Köszönöm! – sóhajtott föl Poe, miután majdnem
az egész kulacsot kiitta. – Tudod… minél hamarabb el kell
tűnjek a Jakkuról!

– Naná! – vigyorgott Naka. – Ez a hely nem bolondoknak

való! A Niima állomás itt van ugyan a közelben, de oda nem
viszlek el. A helyi dolgok javát egy Plutt nevű, zsíragyú
dagadék irányítja, akivel a múltban már meggyűlt a bajom
egy párszor. És a mai nap olyan szép, hogy nincs kedvem
azzal elrontani, hogy megint összerúgnom vele a port!
Most, hogy már ivott, és fuvart is kapott, Poe is valamivel
jobban érezte magát.

– Úgy nézem, szeretsz szép szabatosan fogalmazni!

– Minden blarina erről híres! – húzta ki magát Naka büszkén.

– A szülővilágomon egyszer

még egy szép-beszéd versenyen is elindultam, és ötödik

lettem! Nálunk ez az egyik legnagyobb dicsőség!

– És mi a másik? – vonta föl a szemöldökét Poe.

– Galaxis-szerte elismert hazudozók vagyunk – vigyorgott a

blarina. – Tudod mit? Elviszlek egy közeli telepre, ahol van
egy Ohn Gos nevű blarina kereskedő! Nem árt tudnod, hogy
neki az a legnagyobb baja, hogy vajból van a szíve, és
hajlandó mindenféle alakok sirámait meghallgatni! És majd
én szépen bemutatlak neki… onnantól viszont már rajtad
múlik, hogyan tovább! – Egyik karmos mancsával finoman a
kormányszerkezetre nehezedett, amitől

a sikló gyorsulni kezdett. Poe kábán, saját gondolataiba

merülve figyelte a tájat – mígnem az egyik dűne hirtelen
felrobbant. Naka dühösen felszisszent, és még tovább
növelte a

sebességet.

– Ez meg mi a csuda volt?– kérdezte Poe döbbenten,

miközben a gyorsulás a sikló ülésébe

préselte.

– Nézd meg magad! – morogta Naka komoran. Egy jóval

nagyobb sikló jelent meg
mögöttük, aztán villant valami, és tőlük jobb kézre újabb
dűne oldalába robbant kráter. –

Strus-klán! – fintorgott a blarina. – Az a fajta söpredék, ami

nem ért semmihez, és mindent mástól akar elvenni!

A siklót megdobta egy újabb majdnem-találat, es Poe feje

ismét zúgni kezdett.

– Kirabolnak, akit csak érnek! – sziszegte Naka.

– Szerencsére mind csupa kétbalkezes lövész!

– Idióta! Mit nyernek vele, ha felrobbantják a siklót? Nem

lesz mit kiraboljanak! A hajtóműveket próbálják tönkretenni,
hogy ne tudjunk elmenekülni!

– Kezdenek felzárkózni! – kiáltotta Poe. – Nem megy

gyorsabban ez a taliga?

– Én roncsvadász vagyok, nem fogatversenyző! –

méltatlankodott Naka. – Egyébként is, minek nekem
gyorsaság a sivatagban?!

– Add át a kormányt! – mondta Poe váratlanul. – Hadd

vezessek én!

– Neked teljesen kiszívta az agyadat a nap?! – csapta félre

Naka a pilóta kezét. – Mi a fenéért engedném, hogy…

– Mert én vagyok a legjobb pilóta, akivel valaha találkoztál!

– morogta Poe, miközben a vadul ficánkoló terepsikló
akkorát rántott, hogy attól kis híján elharapta a nyelvét.
Naka egy pillanatig habozott, aztán vadul szitkozódva
engedte át a kormányt az eszement idegennek.
Végül is mit számít már, ha a Strus-klán siklója pillanatok
múlva úgyis beéri őket? Poe azonnal balra fordította a
gépet, és lassítani kezdett.

– Máris? – fröcsögte Naka gúnyosan. – Ennyi telt tőled?! Erre

én is igazán képes lettem volna!

– Csak jelzem, hogy megadjuk magunkat – mondta Poe

higgadtan, miközben a sikló műszerfalát tanulmányozta.

– A fenébe! – nyöszörögte a blarina. – Most majd mehetek

Ohnhoz kölcsönt kunyerálni! –

A másik sikló már majdnem utolérte őket. A rablók

időközben beszüntették a tüzelést, nehogy megsérüljön a
zsákmány. Poe tovább lassított, és már szinte látta a
brigantik elégedett ábrázatát. Aztán egyszer csak felfelé
fordította a sikló orrát, és a jármű egy félelmetes
energialökettől szinte kilőtt. A lökéshullám egy fél dűnét a
rablók siklójára omlasztott, és a jármű minden nyílásán át
csak úgy dőlt befelé a homok. És míg a hajtóművek akár
egy porviharral szemben is védve voltak, a jármű
irányítórendszere már nem volt ilyen jól szigetelt. Miközben
Poe átszáguldott a legközelebbi dűnesor fölött, a rablók
járműve szörnyű

csikorgással adta meg magát, és egy perc múlva már csak a

siklóból dőlő füstöt lehetett látni.

Naka kattogó-sziszegő hangot hallatott, ami a fajtájánál

valószínűleg az elégedettség jele lehetett.

– Mily, csodás nap is ez a mai! – veregette meg egyik apró,

karmos mancsával Poe vállát. –

Egy tébolyult mentett meg! – Aztán vidáman a láthatár

egyik pontja felé intett. – Az úti célunk arrafelé van! És
valahogy hirtelen úgy érzem, nem is olyan rossz ötlet, hogy
te vezess!

Hm… és mondd csak, te tényleg az Ellenállásnak dolgozol?

– Igen – mondta Poe szórakozottan. A TIE-vadászhoz képest

a terepsiklóval repülni igazán

gyerekjáték volt.

– Hát… akkor tényleg őrült vagy!

– Mi az Ellenállásnál jobb szeretjük a bátor szót – villant meg

Poe szeme.

– Én nem látok sok különbséget – vonta meg a vállát Naka

Iit, aztán elmosolyodott. – De

ettől még tartozom neked, elmebeteg barátom! Azon túl is,

hogy félholtan felszedtelek a sivatag kellős közepén. –
Úgyhogy szavamat adom, hogy beszélek Ohn Gosszal, és
így vagy úgy, de kijuttatunk a Jakkuról!

– Igazán hálás vagyok! – mondta a pilóta egyszerűen.

– Hála? – legyintett Naka. – Ugyan mit kezdjek egy

elmebeteg hálájával?

De azért nagyon elégedetten mosolygott és sziszegett.

Annak ellenére, hogy sikerült elmenekülniük, az Ezeréves

Sólymon még mindig feszült volt a légkör. Főleg miután
kiderült, hogy Unkar Plutt csupán jelképes összeget fordított
a hajó karbantartására. A kövér kereskedő valószínűleg azt
tervezte, hogy majd csak akkor hozatja rendbe a teherhajót,
ha vevőt is talál rá, és az áthidaló megoldás gyanánt
beépített pótalkatrészek és a törődés hiánya most kezdett
igazán megmutatkozni. Hol ez, hol az mondta be az
unalmast – viszont legalább a szirénák tökéletesen
működtek. Finn igyekezett

kizárni a tudatából a rettentő hangzavart, miközben

Csubakka sebét próbálta összevarrni.

Amit persze cseppet sem könnyített meg, hogy a vuki,

ahányszor csak fájdalom hasított a vállába, Finnre
vicsorgott. Sőt egyszer még torkon is ragadta. A volt
rohamosztagosnak eddig még mindig sikerült lecsillapítania
a vukit, bár tudta, hogy a nyaka még jó darabig sajogni fog.

A pilótafülkében sem volt különb a helyzet. Mire Hannak és

Reynek sikerült megoldania az

egyik problémát, máris előállt egy újabb. A lány épp egy

kijelzőre mutogatott, ami olyan magas értéken állt, hogy az
csak rosszat jelenthetett.

– Kezdenek túlhevülni a rendszerek! – hadarta Rey.

– Mező-instabilitás – vágta rá Solo azonnal.

– Igen… az lesz! – A lány egy pillanatig úgy érezte, hogy a

koréliai csak vizsgáztatja, de aztán arra az álláspontra
helyezkedett, hogy valószínűleg mégsem. Mert ha a hiper-
hajtómű

felrobban, nekik végük. – Át kellene számolni a jelenlegi

releváns paramétereket! – vetette föl a lány.

– Átszámolni?! – Ettől még Solónak is elakadt egy pillanatra

a szava. – Na, idefigyelj…

Az egyik kijelző hirtelen vörösre váltott.

– Energiatúltöltődés!

– Ki tudom küszöbölni! – kiabálta Rey, és máris nekiesett az

ellenőrzőpanelnek.

– Ha a mező-instabilitás átlépi a kritikus határt, már nem

fogjuk tudni egyben tartani ezt a halom ócskavasat! –
vicsorított el Solo.

– Nincs automata fluxusmoduláló-rendszer?! – nézett rá

kétségbeesetten a lány. – Vagy

csak nem kapcsolt még be? Ha nem akar beindulni,

próbáljon meg átirányítani a tartalék energiából egy
keveset!

– Tartalék energia… rajta vagyok! – A következő pillanatban

dobhártyaszaggató üvöltés hallatszott.

– Mindjárt jövök! – pattant föl Han, és azonnal kiszáguldott a

pilótafülkéből. – Addig is, csak ügyesen!

Rey egy darabig nem is tudott mit kezdeni a hirtelen

rászakadt elismeréssel.

A társalgóban Finn-nek lassan csak sikerült ellátnia

Csubakka vállsebét. Ahhoz képest, hogy a vuki milyen nagy
és erős volt, meglepően pocsék páciensnek bizonyult.
Ahogy ismét Finn képébe üvöltött, és elmarta a fiatalember
nyakát, az ex-rohamosztagos úgy érezte, most már elérte a
tűrőképessége határát.

– Engedj már el! – hörögte. – Ha nem hagyod, nem fogom

tudni rendesen összevarrni a sebet! Valaki segítsen már
ezzel a nagyra nőtt szőrgolyóval! – A vuki újra elbődült
fájdalmában, és alig néhány pillanat múlva az igen komor
Han Solo jelent meg a társalgóba vezető folyosón.
– Ha bántod, velem gyűlik meg a bajod! – reccsent Finnre.

– Bántom?! – kiabált dühösen a félig a szőr- és izomhegy alá

temetett Finn. – Én?! Mikor ő

már vagy hatszor majdnem megfojtott?! – Aztán, ahogy egy

erős kéz ragadta meg a gallérjánál, megadón vonta meg a
vállát. – Amivel nyilván nincs is semmi baj… – Han valami
igen csúnyát morgott az orra alatt, váltott egy gyors
pillantást a sebesült barátjával, aztán már rohant is vissza a
pilótafülkébe.

Ahol ismét olyan értékek fogadták, hogy égnek állt a haja.

– Ha a hiper-hajtómű felrobban, három különböző

rendszerből szedik össze a

maradványainkat! – szitkozódott ingerülten. A következő

pillanatban elhallgattak a szirénák, és Rey elégedett
mosollyal ült vissza a navigátor székébe.

– Mit… ezt hogy csináltad? – nézett rá Solo értetlenül.

– Megkerültem az automata fluxusszabályozó rendszerét, és

manuálisan újrakalibráltam –

biccentett a lány a konzol felé. – A mező stabilizálódott, és a

hőmérséklet is kezd visszatérni a normál tartományba. –
Azzal nagyot sóhajtott, és lassan hátradőlt. – Még valami?

– Hm! – dünnyögte Han Solo, aztán megkönnyebbülten

elnevette magát. – Én most járok

egy kicsit, te meg figyeld a rendszereket, és ha valami

megint fel akarna robbanni, csak sikíts!
Csubakka még mindig elkeseredetten nyöszörgött, de már
messze nem olyan vadul, mint korábban. Úgy tűnt, a Finn
által beadott fájdalomcsillapítók lassan kezdtek hatni. Han
gyorsan-ellenőrizte, hogy állnak, aztán a vuki elégedetlen
morgása hallatán sértetten horkant föl.

– Ne mondj már ilyeneket! Igenis nagyon jól csináltad!

Amikor így vaktában lövöldöznek az emberek, előfordul az
ilyesmi! Nem lehet egyszerre mindenkit szemmel tartani!

Guaviaiak, Kanjiklub-bérencek, rathtarok… mondom

rathtarok! Volt ott minden! Azon

csodálkozom, hogy egyáltalán bármelyikünk is élve

megúszta! És ne nyafogj, teljesen rendbe fogsz jönni! –
Aztán Finnhez fordult, aki BB–8-cal együtt diszkréten
félrehúzódott. Han érezte, bármennyire nehezére esik is a
dolog, csak muszáj lesz kimondania. – Szép munka…

és… köszönöm!

– Szívesen – motyogta Finn, aztán Csubakkának is

odabiccentett. – Köszönöm, hogy nem

törted el a nyakam!

A vuki morgott valamit, ami akár bocsánatkérés is lehetett.

A volt katona a holo-sakkasztal mellé telepedett, és egy
óvatlan mozdulattal sikerült is aktiválnia. A háromdimenziós
figurák azonnal egymás torkának estek. Finn idegesen
próbálta kikapcsolni a gépet, de hiába nyomkodta a
kapcsolótábla billentyűit, csak nem boldogult vele. Solo
csöndben

elmosolyodott. Fura egy fickó! – gondolta. – Szemrebbenés

nélkül ellátja egy dühöngő vuki sebét, de egy sakkasztallal
nem boldogul. A lány meg elsőrangú pilóta! Kik lehetnek
ezek valójában?!

– Szóval ti… menekültek vagytok? – kérdezte végül.

– A térkép miatt van – sóhajtott Finn szomorúan, és BB–8

felé intett. – Az Első Rend mindenáron meg akarja szerezni,
és mindenkit megölnek, aki az útjukba áll. – Közben Rey is
kiballagott a pilótafülkéből.

– A hajó rendszerei stabilan működnek – mondta. – Mindent

kétszer ellenőriztem, mielőtt

robotpilótára kapcsoltam. – Aztán Finn és a kis droid felé

bökött a fejével. – Ők ketten az Ellenállásnak dolgoznak, én
meg velük együtt menekültem, úgyhogy… azt hiszem, az
Első

Rend szemében most már én is ellenálló vagyok. –

Ellenállók? – vonta föl a szemöldökét Solo némi tisztelettel –
és nem kevés szkepticizmussal. A fiatal férfi egészen jól
állta a sarat, amikor a cirkálón elszabadultak az indulatok,
de ez csak annyit bizonyított, hogy ügyes túlélő.

Ettől még nem harcos. De persze ennyiből még nem lehet

messzemenő következtetéseket levonni. Talán ha jobban
megismerné őket…

– Na, lássuk, mi van nálad! – intette magához BB–8-at. A kis

droid engedelmesen közelebb

gurult, bekapcsolta a vetítőjét, és a következő pillanatban

egy hatalmas, részletes csillagtérkép töltötte be az
utasteret. Egész csillagrendszerek örvénylettek a szemük
előtt, és a látvány olyan lélegzetelállító volt, hogy még a
félig kába Csubakka is felült, és elképedve bámulta a
hologramot. Han, aki nem osztozott az útitársai áhítatában,
fintorogva vett szemügyre néhány csillaghalmazt. Egyik
ujjával egy közismert csillagködre bökött. Mint a térképen
minden más, ez is tisztán látszott, de furcsamód csak egy
része volt megjelenítve. –

Jó, de nem elég pontos – mondta, majd megcsóválta a fejét.

– A hiányosságok alapján meg lehet mondani, hogy ez csak
egy részlete a térképnek. Egyébként meg… mióta Luke
eltűnt, egyfolytában mindenki őt keresi.

– De miért… miért tűnt el? – kérdezte Rey halkan, miközben

a tekintetét továbbra is a térképre szegezte.

Han makacsul összeszorította a száját, és egy darabig úgy

tűnt, nem is fog válaszolni. Aztán lassan, akadozva mégis
beszélni kezdett.

– A Jedik egy új nemzedékét kezdte el kinevelni. Ő maradt

egyedül, így az egész feladat terhe az ő vállán nyugodott.
És egészen jól boldogult, amíg… az egyik tanítvány ellene
fordult, és mindent tönkretett. Minden, amiért Luke olyan
sokáig dolgozott, pillanatok alatt semmivé vált. És úgy
érezte, erről ő tehet. Úgyhogy… hátat fordított mindennek
és mindenkinek, és…

elment.

– És nem tudja, mi történt vele ezek után? – kérdezte Finn.

– Mindenféle szóbeszéd keringett róla – vonta meg a vállát

Solo. – Tények híján az emberek úgyis mindig pletykákat
gyártanak, és azt hiszik, amit hinni szeretnének. Azok, akik
a legjobban ismerték… szóval, ők úgy gondolták, hogy azért
ment el, hogy megkeresse az első

Jedi Templomot. – Rey egy darabig csak hallgatott, és

igyekezett minden információt elraktározni. Aztán amikor
már nem bírta tovább, úgy érezte, muszáj lesz
megkérdeznie.

– A Jedik… valóban léteztek?

– Ezen én is sokat töprengtem – mosolyodott el Solo

féloldalasan. – Annyi mindent hordtak már össze róluk. Jó
meg rossz, világosság és sötétség, varázserő és

bűvészmutatványok… meg a titokzatos Erő, ami ezt az

egészet összetartja… Tudom, tiszta őrület, de… mindez igaz.
A Jedik, az Erő… minden. – Aztán lassan megcsóválta a
fejét, és úgy nézett körül, mint aki furcsa álomból ébred. –
Épp annyira, mint az, hogy az Első Rend mindannyiunkat
megölne ezért a térképért! – Figyelmeztető sípolás jelezte,
hogy hamarosan

kilépnek a hiper-űrből. Csubakka megpróbált feltápászkodni,

de Han finoman a karjára tette a kezét, és csak a fejét
csóválta. – Te most csak pihenj! – mondta, és a tekintete
egy pillanatra Finnre tévedt. – És ha a barátunk már ennyit
dolgozott, hogy ellássa a sebedet, talán nem kellene
tönkretenned a munkáját! – Aztán a pilótafülke felé menet
odabiccentett Reynek. –

Megérkeztünk.

Tizenegyedik fejezet

Ha léteztek a Takodanánál szebb világok a galaxisban, Han

még nem látta őket. A buja növényzettel borított
szárazföldek között kisebb tengerek és tavak füzérei
tündököltek a napfényben, amikor az Ezeréves Sólyom kitört
a hiper-űrből. A gépet Han vezette, Rey a másodpilóta
helyén ült, mögöttük helyezkedett el Finn és BB–8, így a
fülke eléggé zsúfolt lett. Finn részben izgatott várakozással,
részben bizonytalanul fürkészte az idegen világot, mialatt a
felhőtakarók lassan szétnyíltak előttük.

– Mit keresünk itt? – kérdezte.

– Segítséget akartál, és itt megkaphatod – felelte Han. –

Meglátogatjuk egy régi barátomat.

– Miközben beszélt, észrevette, hogy Rey meredten bámul

kifelé az ablakon. Látszott rajta, hogy a sírás határán áll.

– Hé, jól vagy? – kérdezte Han.

– Nem tudtam, hogy létezik ennyi zöld az egész galaxisban –

felelte elámulva a lány. Han

pár pillanatig még Reyt figyelte, aztán mélyrepülésbe vitte a

Sólymot, és a jól ismert helyszín felé vette az irányt. Végül
kiértek a felhők közül, és meglátták a zöld erdőt, ami
minden irányban mintha a végtelenbe nyúlt volna. Han
légköri sebességre lassította a hajóját, és az utasai más
tereptárgyakat is megpillantottak: szelíd dombokat, folyókat
és tavakat, amelyek úgy csillogtak, mintha ezüstfóliával
lettek volna bevonva. Hamarosan megláttak egy magas
kőkastélyt is. Finn elképzelni sem tudta, hogy miféle kezek –
vagy más fogószervek –

építették. A rohamosztagosok kiképzési anyagai között nem

szerepeltek az építészeti tanulmányok. A kastélyféleség
egyik oldalán egy hosszúkás édesvizű tó terült el. Finnt
azonban jobban érdekelte a másik oldalán lévő
leszállópálya, amelyen kisebbfajta teherhajók sorakoztak.

A Sólyom hoz hasonlóan a gépek nagy többsége

megviseltnek és agyonhasználtnak tűnt, de az is látszott
rajuk, hogy a gazdáik gondosan karbantartják őket. A
kiszállás után Rey és BB–8
megcsodálták az erdőt, a tavat és a kastélyt. Csubakka
kissé bicegett, de máskülönben ügyet sem vetett a sebeire.
És nem törődött a festői látvánnyal sem, inkább a Sólyom
hasát kezdte vizsgálgatni. Han még a fedélzeten maradva
felnyitott egy tárolórekeszt, és kotorászni kezdett a
tartalmában. Hamarosan kiemelt két sugárvetőt, és
óvatosan félretette mindkettőt. Ebben a pillanatban
felbukkant mögötte Finn, és megszólította:

– Solo, nem igazán tudom, hogy mibe sétálunk itt bele.

Örülnék pár részletnek.

Han félig a férfi felé fordult, és halk hangon megkérdezte

tőle:

– Solónak neveztél?

– Bocsánat, Han… Solo úr. Nézze, nem viccből kérek

információkat. Én elég nagymenő

vagyok az Ellenállásnál. A hátamon a célkereszt. Tudnom

kell, hogy vannak-e itt kémek vagy az Első Rend
szimpatizánsai. Mert sokan keresnek engem, és nem akarok
meglepetéseket.

– Meglepetések… – visszhangozta Han a szót –, aha, igazad

van. Nem számít hová mész, nem számít, mibe futsz bele, a
galaxis mindig tele van meglepetésekkel. – Hirtelen komoly

arcot vágott, és tovább beszélt: – Jól figyelj, nagymenő,

mert van egy másik problémád. Egy jó nagy problémád.
Sokkal komolyabb, mint az, hogy belefutsz az Első Rend
szimpatizánsaiba. A lényeg: a nők mindig rájönnek az
igazságra. – Átnyújtotta az egyik sugárvetőt. Finn átvette a
fegyvert, megforgatta a kezében, és alaposan szemügyre
vette. – Mindig – tette hozzá Han a nyomaték kedvéért.
Han felállt, elnyomakodott a fiatal férfi mellett, és a kijárat
felé indult. Finn bűntudattól gyötörve nézett utána. De
semmit sem tehetett. Egyelőre semmit. Odakint Rey nem
győzött

csodálkozni a környezeten.

– Nem hiszem el, hogy ez a hely valóban létezik – áradozott

a lány, amikor Han odaért hozzá. – Még az illata sem tűnik
igazinak. – Han megértően bólintott, és az erdőn
körbemutatva válaszolt:

– Ez a sok zöldség mind oxigént pumpál ki magából. Ha

valaki sokáig szívja egy hajó recirkulált levegőjét, akkor ez
nagy változás a számára. – A lány felé nyújtotta az egyik
sugárvetőt. – Erre szükséged lehet.

Rey lepillantott a fegyverre, majd a kapitányra nézve felelt:

– Kerültem már egyszer-kétszer szorult helyzetbe. Tudok

vigyázni magamra.

– Tudom, hogy képes vagy rá, éppen ezért adom neked –

válaszolt Han, és a lány felé lökte

a fegyvert. – Vedd el!

Rey a sugárvetőt bámulta, ami úgy vonzotta a tekintetét,

mint valami új és ismeretlen gépezet, majd átvette, és
óvatosan meglóbálta.

– Nehéz – állapította meg halkan. Han a homlokát ráncolva

nézett a lányra. Lehet, hogy rosszul ítélte meg?

– Tudod, hogyan kell lőni vele?

– Persze – válaszolta Rey. – Az ember céloz, és meghúzza a
ravaszt.

– Ezzel a modellel egy kicsit többet kell csinálni – közölte

Han. – Kicsivel több erőfeszítést kíván, de az eredmény is
jobb. Sokat kell még tanulnod. Mi a neved?

– Rey – felelte a lány, azzal felemelte a fegyvert, rászegezte

egy képzeletbeli célpontra, közben gondosan ügyelt, hogy
ne fordítsa Han vagy valaki más felé.

– Rey – ismételte Han. – Szóval, Rey, azon gondolkodom,

hogy talán bővíteném a személyzetemet.

Rey felmosolygott rá.

– Azok alapján, amiket korábban mondott – felelte –, az

utolsó munkájánál a személyzete

nem járt valami jól.

Han elengedte a füle mellett a célzást.

– Kellene egy nagyobb személyzet egy nagyobb munkához,

amit egy nagyobb hajóval végeznénk – válaszolta, és a hajó
alját vizsgáltató Csubakka felé mutatott. – Nem a Sólyom ról
van szó, hanem egy másik gépről. Kéne egy másodpilóta.
Valaki, aki nekem dolgozik. Valaki, aki képes elviselni Csubit
és engem, és elég okos ahhoz, hogy ne legyen láb alatt.
Valaki, aki méltányolja a Sólymot és a rejtett képességeit.

– Maga munkát ajánl nekem? – kérdezte meglepetten Rey.

Han szemrebbenés nélkül állta

a lány tekintetét.
– Nem tudnék rögtön fizetni, és nem leszek kedves hozzád,
és…

– Maga munkát ajánl nekem – szólt közbe Rey részben

boldogan, részben megrökönyödve.

– Még csak gondolkodom róla – javította ki Han.

– Hát, ha megteszi… igazán hízelgő – válaszolta Rey, majd

rövid töprengés után folytatta: –

De nem lehet. Ott kell lennem valahol.

– A Jakkun – dörmögte Han. Rey bólintott, és hozzátette:

– Máris túl sok időt voltam távol. – Han rátette kezét a lány
vállára.

– Ha meggondolod magad, szólj! – kérte, azzal a hajó felé

fordulva felkiáltott: – Csubi!

Nézd át, amennyire tudod! Némi szerencsével nem sokat

leszünk itt! – Ismét az előtte álló lányra nézett, és
megjegyezte: – Túl sokat mosolyogsz, Rey. – Rey
engedelmesen biccentett.

– Majd dolgozom rajta – felelte szélesen mosolyogva.

Amint Han meggyőződött arról, hogy szükség esetén

gyorsan távozhatnak a Sólyom mal, elindultak a közeli
kastély felé. Csubakka a hajónál maradt, hogy elvégezzen
néhány kisebb javítást, míg a többiek tovább gyönyörködtek
az erdő, valamint a fák között fel-felbukkanó állatok
látványában. Ezek a teremtmények kivétel nélkül kis
termetűek és ártalmatlanok voltak. A lenyűgöző építmény
közelébe érve Finn azon kapta magát, hogy képtelen
megbecsülni a korát.
– Szóval, miért is vagyunk itt? – kérdezte, mialatt nekivágtak
egy széles lépcsősornak.

– Hogy szerezzünk a droidnak egy tiszta hajót. Azt hiszed, a

puszta szerencsén múlt, hogy

Csubi és én megtaláltuk a Sólymot? Ha mi megláttuk a

radaron, akkor az Első Rend sem lehet messze –
magyarázott Han, és rámutatott a körülöttük magasodó
falakra. A

mellvédekről különféle kultúrákat és törzseket jelképező

zászlók lógtak, némelyik sokkal kopottabb és rongyosabb
volt a többinél. – A galaxis tele van itatókkal, de egyik sem
olyan, mint ez a hely. Egy öreg csempészé, akit úgy
neveznek: Maz Kanata. El akarod juttatni BB–8-at az
Ellenálláshoz? Akkor Mazzal kell beszélned. – Han ekkor
szelíd, de határozott mozdulattal kivette a sugárvetőt Rey
kezéből, és belenyomta a lány derékszíján függő tokba. –

Ez nem az a hely, ahol fegyverrel a kézben sétálgatunk. Az

első benyomás mindig fontos –

mondta, majd újabb oktatásba kezdett: – A legfontosabb,

hogy kerüljétek a feltűnést, és ne bukkanjatok fel a
radarokon! Maz kissé kényes ízlésű. A beszédet bízzátok
rám! És akármit csináltok, ne nagyon nézelődjetek.

– Miért?– kérdezte szinte egyszerre Rey és Finn.

– Nem jó ötlet – válaszolta Han.

Az ajtó kinyílt. Egy rövid folyóson végigsietve beléptek egy

jókora terembe, amelyben emberek, humanoidok és idegen
teremtmények ettek, ittak, szerencsejátékot játszottak,
terveket szőttek, tárgyaltak, vitatkoztak, és néha
megpróbálták kivágni egymás máját. Vagy az azzal
egyenértékű szervét. Han könyökölve, lökdösődve és
hízelegve átvágott a tömegen, a többiek pedig követték,
mígnem megtorpant valamiért. Az előtte álló alak, amit Finn
és a többiek pillanatnyilag nem láthattak tisztán, alacsony
volt. Nagyon alacsony, és a bőre alapján nagyon öreg is. Az
apró termetű humanoid hirtelen megfordult, mintha
megérzett volna

valamit. Egyszerű, szürke sapkát viselt, aszott bőre

sárgásbarna színben játszott. A szemére óriási, domború
lencsék borultak. Az orra apró volt, a szája kicsi és keskeny.
Egyszerű és praktikus öltözetet viselt: bő szabású, sötét
nadrágot, kézzel varrt csizmát, valamint kékeszöld inget és
sötétszürke mellényt. Az ing ujját felgyűrte a könyökéig, így
látni lehetett, hogy a bőre az alkarján is ráncos és sárga. A
derekát körülölelő bőrszíjat ezüstös anyagból készült csat
fogta össze. Az egyszerű ruházat ellenére a csuklóján vagy
tucatnyi karkötőt viselt. Amint megpillantotta Hant, a
méreteit cáfoló hangon kiáltott fel:

– Haaan Sooolooo!

A teremben tartózkodó vendégek azonnal abbahagyták azt,

amit éppen csináltak, és a jövevények felé fordultak.

– Maz… – mondta fáradtan Han.

– Kerüljük a feltűnést – mormolta Finn, és megcsóválta a

fejét. – Tökéletes.

– Hogy megy a bolt? – kérdezte Han az apró teremtménytől.

– Rosszul! – csattant fel Maz. – Köszönhetően egy

gazembernek, aki húsz éve nem adja meg a tartozását. El
tudsz képzelni efféle szörnyűséget?

– Most talán menni fog – bökte ki Han.

Finn arra máris rájött, hogy akárki ez a Maz Kanata, egyenlő
félként beszél Han Solóval, és legalább annyira cinikus is,
mint a híres pilóta. Maz felnézett a nála sokkal magasabb
férfira, és megkérdezte:

– És hol van az én barátom?

– Csubi a Sólymot javítgatja – közölte Han.

– Az egy olyan édes vuki… – felelte bólogatva Maz, majd

váratlanul odaszólt Finn-nek és Reynek: – Nagyon sajnálom!

– Mit? – kérdezte aggodalmasan Rey.

– Azt, hogy ez az alak belerángatott titeket valamibe –

válaszolta Maz. – Gyertek! Üljünk le! Szeretném hallani,
hogy ezúttal mit akarsz tőlem – tette hozzá Hanra pillantva.

A jövevények Maz nyomában elhagyták a termet. Útközben

a vendégek, akik mellett elhaladtak, éppen csak egy futó
pillantásra méltatták őket. Ám akadtak néhányan, akik
sokáig néztek a kis csapat után. Ezek közé tartozott egy
Grummgar nevű dowutin, és egy vézna teremtés, akit
Bazine Netalnak neveztek. Tagbaszakadt társával
ellentétben Bazine ember volt. Szürke és fekete mintás
elegáns ruhát viselt, illetve fekete bőrsapkát. Az övén
veszedelmes külsejű hosszú tőr függött. A száját, a
szemöldökét és ujjvégeit egyaránt feketére festette. Netal
és a kísérője addig figyelték Hant és a többieket, amíg el
nem tűntek a szemük elől. A következő pillanatban Netal
máris félrevonult, és a szájához emelte az adó-vevőjét. A
berendezés alkalmas volt arra, hogy a bolygó központi
kommunikációs hálózatán keresztül kódolt üzenetet küldjön
vele a galaxis bármely pontjára.

– Igen, itt Bazine Netal – mondta a készülékbe. – Láttam

őket.
Ez a hely teljesen elszigetelt volt. Nem kellett megjelölni
semmivel, nem kellett felszerelni figyelmeztető
hangjelzésekkel, sem védelmi eszközökkel. A hajó összes
utasa tudta, hogy mi ez a hely, hogy kié, és hogy mit
tartalmaz. Senkinek eszébe sem jutott, hogy belépjen ebbe
a

szentélybe. Ha valaki megtette volna, csak szörnyű fájdalom

vagy valami még rosszabb várt volna rá. A helyiségben sűrű
félhomály uralkodott. De még jobb fényviszonyok mellett
sem akadt volna sok látnivaló. A bejáratot vörös fénnyel
világító konzolok fogták közre. Középen egy egyszerű holo-
asztal állt, előtte egyetlen ülés. Ezen felül a kamrában nem
sok bútor akadt. Annak a személynek, akihez a helyiség
tartozott, nem volt szüksége azokra a megszokott
tárgyakra, amiket az értelmes lények olyannyira kedveltek.
Beérte azzal, amit eddig elért, és a tudattal, hogy mi vár
még rá. Az a falfülke, amely előtt Kylo Ren térdelt, még
sötétebb volt, mint a helyiség több része. Ren akarta, hogy
így legyen, mert ez felelt meg a szoba rendeltetésének.
Ezen a helyen halkan szokott beszélni, és más hangnemben,
mint amit akkor alkalmazott, amikor másokkal beszélt. Itt
nem adott ki parancsokat, mert nem voltak szánalmas
alárendeltek, akiket irányítania kellett. Biztosan tudta, hogy
az, akinek a szavait szánta, meg fog érteni mindent,
akárhogyan szól is hozzá. Itt és most nem kellett
megfélemlítenie senkit. Kylo Ren beszélt, közben a
tekintetét maga elé szegezte, a padlóra.

– Bocsáss meg nekem! Megint érzem. Szólít a fény. A

legfőbb vezér is érzi. Mutasd meg nekem a sötétség
hatalmát, és semmi sem fog az utunkba állni. – Ren lassan
felemelte a fejét, és az előtte nyugvó tárgyra szegezte a
tekintetét. – Mutasd meg nekem, nagyapa, és én befejezem
azt, amit elkezdtél.
Kissé reszketve felállt, és lassú léptekkel átment a
magánlakosztálya egy másik részébe. Az, akihez beszélt,
nem válaszolt. Nem helyeselt, és nem is vitatkozott. Ren
imádatának tárgya csak hallgatott – egy kísérteties, eltorzult
maszk, ami valaha egy harcosé volt. Egy legendás és
rettegett alaké. És akármennyire összeégett és eltorzult is,
mindenki, aki csak egyszer is látta a gazdáját, felismerte
volna benne Darth Vader maszkját.

Jóllehet a mesterséges táplálékon felnőtt Finn is jó étvággyal

rendelkezett, az övé semmi volt Rey étvágyához képest. A
férfi csak csodálkozni tudott azon, hogy a fiatal lány mennyi
ennivalót képes magába tömni. Mintha még soha életében
nem evett volna rendes ételt. És a

látszat szerint az sem érdekelte, hogy mit eszik. Felkapott

és a szájába gyűrt mindent, ami a keze ügyébe esett. Han is
gyorsan evett, de ő jóval válogatósabbnak bizonyult. Finn is
igyekezett tartani a lépést, de azért megnézte, hogy mit
vesz a kezébe.

– Egy térkép, ami elvezet az első Jedi Templomhoz! –

ámuldozott Maz, mialatt ide-oda mászkált a konyhában. –
Magához Skywalkerhez! Sosem adtam fel a reményt, hogy
egyszer

előkerül.

– Hát ezt örömmel hallom, mert kérnék tőled egy

szívességet – válaszolta Han. A Maz úgy

nézett rá, mintha máris ismerte volna a folytatást.

– Kölcsönre van szükséged – mondta. – Igen, hallottam a

rathtarokról. Prana király nem lesz boldog. – Elhallgatott, és
Reyre pillantva megkérdezte: – Milyen az étel?
– Felséges – bökte ki két rágás között Rey.

– El kell juttatnod ezt a droidot az Ellenálláshoz – mondta

Han.

– Nekem?– kérdezte éles hangon Maz.

– … és a kölcsön is jól hangzik…

– Azt látom, hogy bajban vagy – felelte Maz. – Segítek

neked, hogy elkerülhesd Snoke vadászosztagait, de az
utazás az Ellenálláshoz… nem nekem való, és ezt te is
tudod.

– Leia nem akar látni – közölte szomorúan Han.

– Ki hibáztatná ezért? – fakadt ki Maz. – De ez a harc

nemcsak rólad és arról a derék asszonyról szól. Menj haza,
Han!

– Miféle harc? – kérdezett közbe Rey.

– Az egyetlen igazi harc. Az, amit a sötét oldal ellen vívunk.

Az évszázadok alatt láttam, hogy a gonosz sokféle formát
ölt. A Sithek. A Birodalom. Manapság pedig az Első Rend. Az
árnyékuk rávetül az egész galaxisra. Szembe kell szállnunk
velük. Harcolnunk kell ellenük.

Mindannyiunknak.

– Ez őrültség! – horkant fel Finn. – Nézz csak körül! Állítom,

hogy felismertek minket, és fogadni merek, hogy az Első
Rend úton van ide. – Elakadt a hangja, mert Maz igazított
valamit a szemüvegén, amitől a szeme óriásinak látszott. –
Most mi van? – kérdezte méltatlankodva Finn. Maz válasz
helyett felhasalt az asztalra, és közelebb mászott a férfihoz,
hogy onnan nézze. Finn első ízben azóta, hogy beléptek a
kastélyba, kezdett igazán ideges lenni. – Solo, most mit
csinál? – kérdezte a kapitányra pillantva.

– Fogalmam sincs – felelte Han a vállát vonogatva –, de

semmit jót. Maz végül megszólalt:

– Több mint ezer éve élek, fiam. Sokszor láttam ugyanezt a

szemet különböző

teremtményeknél.

Megint

állított

valamit

szemüvegén,

és

Finn

nagy

megkönnyebbülésére a szeme visszazsugorodott az eredeti

méretére. – Most egy olyan ember

szemét látom, aki menekülni akar – mondta Maz komoran.

– Maga semmit sem tud rólam – tiltakozott Finn. – Nem

tudja, honnan jövök. Hogy miket
láttam. Nem ismeri az Első Rendet úgy, mint én. Azok
lemészárolnak minket. Mindenkinek

menekülnie kell.

Maz eltöprengett, majd a főterem felé mutatva válaszolt:

– Nagy fej, vörös ing, fényes fegyver. Élénkvörös sisak, nagy

fültokokkal. A Peremvidék felé indulnak. Elvisznek, ha
dolgozol nekik. Menj! – Finn nehézkesen felállt a székéről.
Minden olyan gyorsan történt. Túl gyorsan. Egyáltalán nem
számított arra, hogy teljesítik a kérését.

Lassan odanyúlt a derékszíjához, előhúzta a Hantól kapott

sugárvetőt, és visszaadta a tulajdonosának.

– Örülök, hogy megismertem magát. Tényleg.

– Tartsd meg! – morogta Han anélkül, hogy felnézett volna.

Finn tétovázott, de már nem tudott mit mondani. A
felesleges szavakkal csak az időt pazarolta volna. Sarkon
fordult, és elindult. Rey részben összezavarodott a
fordulattól, részben pedig fájt neki. Bánatosan nézett a férfi
után. Nagy dolgokat csináltak végig együtt, és Finn váratlan
távozása nagyon lesújtotta őt.

Jóllehet a gondolatai vadul kavarogtak, Finn-nek sikerült

uralkodnia magán, mialatt odament ahhoz az asztalhoz,
amit Maz mutatott neki. A csapatban egyetlen ember sem
volt,

leszámítva talán a vörös sisakot viselő kapitányt. És mégis

nyíltan, minden előítélettől mentesen nézték őt. Még a
féllábú, gyűrött képű gabdorin első tiszt is udvariasan várta,
hogy előadja a jövetele célját. Miután Finn már eljutott idáig,
habozás nélkül megszólította a kapitányt:
– Azt mondták, hogy önök keresnek valakit, aki hajlandó
dolgozni. Én hajlandó vagyok, ha elvisznek a Peremvidék
valamelyik civilizált világára. – A gabdorin első tiszt
válaszolt, de Finn egy szavát sem értette. A kapitány pedig
hallgatott. – Nem tudom, hogy mi mondott, de áll az alku –
felelte, és elmosolyodott azt remélve, hogy az arckifejezését
nem találják sem túlságosan sóvárnak, sem ellenségesnek.
A beszélgetést Rey érkezése szakította félbe. A lányt az
idegesen sípoló és füttyöző BB–8 követte. Rey egyszerre
tűnt dühösnek és zavarodottnak.

– Te meg mit művelsz? – kérdezte éles hangon. Finn ismét

rámosolygott az idegen lényekből álló személyzet
parancsnokára.

– Adjon egy percet! Vagy azzal egyenértékű időt – kérte tőle,

azzal elhúzta Reyt az asztaltól, mire a teremtmények
összedugták a fejüket, és halkan tárgyaltak valamit.

– Hallottad, hogy mit mondott Maz – suttogta Rey. – Te is

része vagy ennek a harcnak.

Mindketten benne vagyunk. – Pár pillanatig némán fürkészte

a férfi arcát, majd hozzátette: –

Bizonyára érzel valami…

– Nem az vagyok, akinek gondolsz – válaszolta keserűen

Finn. – Nem vagyok különleges.

Semmilyen értelemben.

Rey lassan megcsóválta a fejét, és egy szót sem értett

abból, amit hallott.

– Finn, te miről beszélsz? Figyeltelek téged. Láttalak szorult

helyzetben, és…
– Nem vagyok hős – szólt közbe Finn, és a torka
összeszorult, amikor végre kibökte az igazságot. – Nem
vagyok az Ellenállás katonája. Rohamosztagos vagyok. –
Ezzel elhallgattatta a lányt, ugyanolyan hatékonyan, mintha
az arcába sújtott volna a sugárvetőjével. – Mint az összes
hozzám hasonlót, elszakítottak a családomtól, amit nem is
ismertem – folytatta gyorsan. – Arra neveltek, arra képeztek
ki, hogy egyetlen dolgot tegyek. Hogy megöljem az
ellenségeimet. – Hirtelen megérezte, hogy egy ismeretlen
érzés ébredezik a bensőjében. – De az első csatában
meghoztam a döntést. Nem akarok ölni az Első Rendért.
Ezért megszöktem.

És történetesen összeakadtam veled. Te megkérdezted,

hogy az Ellenálláshoz tartozom-e, és úgy néztél rám, mint
még soha senki. Így aztán kimondtam az első dolgot, ami
eszembe jutott, amiről azt hittem, hogy tetszeni fog neked.
Szégyelltem azt, ami voltam. De végeztem az Első Renddel.
Soha többé nem megyek vissza. – Hirtelen azon kapta
magát, hogy nyelni is alig tud, hát még beszélni, de azért
valahogy kimondta: – Rey, gyere velem.

– Nem lehet – válaszolta a fejét rázva a lány.

– Vigyázz magadra, kérlek! – mondta búcsú gyanánt Finn,

azzal megfordult, és visszatért az idegen lények asztalához.
A vörös sisakot viselő kapitány felnézett rá. Finn bólintott
egyet, és remélte, hogy a gesztus valóban univerzális,
ahogyan azt tanították neki. – Részemről indulhatunk –
közölte kissé idegesen. – Akkor, amikor maguknak megfelel.
– Az első tiszt válaszolt neki, mire ő megint bólintott, és
annyit dörmögött. – Biztos úgy van…

A hajózók felálltak, és elindultak a kijárat felé. Finn is velük

tartott, közben Rey gyötrődve nézett rá, de aztán hátat
fordított neki, mit sem törődve BB–8 aggodalmas
füttyözésével. Finn szeretett volna mondani még valamit, de
rájött, hogy teljesen feleslegesen tenné.

Mindenkinek jobb lesz így – biztatta magát gondolatban. –

Gyors és tiszta elválás. Semmi jelenet, semmi ordítozás.
Elindult a hajózók után, majd a kijáratnál megállt, hogy még
egyszer visszanézzen. Rey még ekkor is távolodott tőle, és a
hátát mutatta felé. Jól van ez így

– ismételte magában Finn. De nem ezt érezte.

Reyt annyira lefoglalta Finn váratlan és meglepő vallomása,

hogy észre sem vette azt a megtermett alakot és annak
fegyveres kísérőit, akik a tömegen átnyomakodva tartottak
felé.

Csak akkor látta meg őket, amikor egy vaskos kar felé nyúlt,
és egy jókora kéz vállon ragadta.

A következő pillanatban BB–8 is meglátta, hogy mi történik,

és riadtan sípolt.

– Szia, Rey! – Rey felismerte a hangot, még mielőtt meglátta

volna az arcot. Unkar Plutt. A visszataszító arcot nem
lehetett eltéveszteni. Rey vetett egy gyors pillantást Plutt
kísérőire, aztán ismét felé fordult, és döbbenten
megkérdezte:

– Hogyan találtál meg? – Plutt mosolygott, ami nem sokat

javított a külsején.

– A hajó, amit elloptál – felelte –, az Ezeréves Sólyom. Amíg

egy hajó a hipertérben van, nemigen lehet követni. De ha
kijön onnan, és különösen, ha leszáll valahol, akkor már
megvannak a módszerek. Némelyik elég drága, de az
értékes vagyontárgyak esetében gyakran
megéri. Főleg a Sólyom esetében. Azt történetesen egy
rejtett birodalmi jeladóval szereltük fel. Régi technika, de
még most is jól működik. Ahogyan azt az én itteni
jelenlétem is tanúsítja. Nem kellett sok ahhoz, hogy
működésre bírjuk a szükséges reléket.

Rey ijedten vette észre, hogy a teremben senki sem figyel

rájuk. Ezen a helyen mindenki a

maga dolgával törődött, de ő azt kívánta, bárcsak

közbeavatkozna valaki. Tekeregni kezdett Plutt markában, és
dacosan megszólalt:

– Az… ajánlom… hogy… engedj… el. Most… – Plutt azonban

még közelebb húzta őt

magához, így Rey megállapíthatta magában, hogy a fickó

leheletének szaga illik az ábrázatához.

– Én pedig azt javaslom, hogy szép csendesen gyere velem!

– válaszolta Plutt. –

Máskülönben itt kezdjük el, és akkor kicsit elszórakoztatjuk

ezt a galaktikus söpredéket. –

Olyan közel dugta a képét a lány arcához, hogy az orruk

majdnem összeért, és fojtott hangon hozzátette: – Te és az
az idegesítő droidod megfizettek azért, amit műveltetek.

Ebből a közelségből Plutt jól láthatta Rey arcát, de a kezét

nem. Rey villámgyors mozdulattal előhúzta a sugárvetőjét,
és a férfi álla alá nyomta. Plutt testőrei közelebb léptek, de
a gazdájuk intett nekik, hogy maradjanak ott, ahol vannak.

– Egyre erősebb bennem a vágy – suttogta Rey –, hogy

hozzáadjak még egy lyukat az arcodhoz.
Plutt csikorgó nevetést hallatott, aztán szempillantás alatt
elkapta a fegyvert, és kicsavarta Rey markából. Rey
döbbenten tátogott. Biztosan tudta, hogy meghúzta az
elsütőbillentyűt, de a fegyver valamiért nem adott le lövést.
Plutt együttérzést színlelve megcsóválta a fejét, és
felmutatta a fegyvert.

– Nézd csak, előbb ki kell biztosítani – mondta, azzal a szinte

rejtett kapcsolóhoz tette az egyik ujját. – Tessék,
megmutatom, hogyan kell. Egy apró pöccintés, és… – Ebben
a pillanatban a sugárvető eltűnt Plutt kezéből – egy sokkal
nagyobb kéz tépte ki onnan. Plutt meghökkenve felnézett,
egyenesen egy vuki csalókán nyugodtnak tűnő arcába.

– Arrrrr … – Nem éppen ékesszóló kifejezés – gondolta

megkönnyebbülten Rey –, de a célnak mindenképpen
megfelel. Pluttot azonban nem volt könnyű megijeszteni.
Észrevette Csubakka vállán a kötést, elindított felé egy
erőtlen ütést, aztán távolabbra hátrált, és támadóállásba
ugrott.

– Egy fél vuki miatt nem nagyon kell aggódni – mondta

ingerülten –, nem sokat ér! – Azzal ismét ütött, ezúttal jóval
erősebben. Csubakka elkapta a feje felé tartó kart,
megcsavarta, egy mozdulattal letépte, és áthajította a
terem másik végébe. Plutt lenézett a csonkra, felordított
kínjában, mire a kísérői rémülten elmenekültek a közeléből.
A kar egy asztalra zuhant, amelyen négykarú, hosszú orrú
culisettók kártyáztak. Az egyikük felmordult, megfogta és
félrehajította a véres végtagot, majd máris folytatták a
játékot. A közelben egy apró GA–97

droid kíváncsian odafordult, hogy megvizsgálja a letépett

kart. Jóllehet az imént még Reyre és a mellette várakozó
gömbölyű droidra összpontosított, a figyelme most
elterelődött. A vizuális azonosítója elindított egy kicsi, de
rendkívül fontos programot, aminek a vége az lett, hogy a
GA–97-es útnak indított egy rádiójelet, ami ide-oda
pattogott a relék között, kódolódott és dekódolódott, megint
kódvédelem alá került, végül kiszáguldott a mély-űrbe.

Ahol hamarosan befogták, dekódolták, értelmezték,

elolvasták, és egy elektronikus

örömkiáltás okozója lett.

C–3PO-nak csak nagyon ritkán kellett sietnie. Most éppen

kellett volna, de a

vezérlőprogramja miatt nem haladhatott olyan gyorsan,

mint akarta. Menet közben azon sajnálkozott magában,
hogy nem képes olyan gyorsan menni, mint beszélni. De
végül megtalálta Organa tábornokot, aki éppen csendesen
tárgyalt valamiről egy taktikai szakértővel. A droid nem
törődött azzal, hogy nyilvánvalóan fontos beszélgetést
folytatnak, minden udvariaskodás nélkül közbeszólt:

– Hercegnő… akarom mondani: tábornok! – Az ismerős hang

hallatán Leia megfordult, és

intett a szakértőnek, hogy távozhat. – Nem szívesen

kérkedek – folytatta ekkor C–3PO –, mint azt ön is tudja,
felszereltek egy szerénységprogrammal a legutóbbi
felújításom alkalmával, bár azt fel nem foghatom, miért
gondolta bárki, hogy szükségem van egy ilyenre, de
pillanatnyilag rá kell szánnom egy pillanatot arra, hogy a
saját dicséretemet zengjem.

– 3PO! – fakadt ki a tábornok, és meg sem próbálta eltitkolni

az ingerültségét. – Erre senkinek sincs ideje!

– Pedig ez pontosan az intelligencia jele, tábornok – állította

konokul a droid. – Azt hiszem, megtaláltam BB–8-at! Éppen
most kaptam a jelet a mi rendkívül szétszórt, de éber
hálózatunktól. BB–8 jelenleg a Takodanán van, Maz Kanata
kastélyában. – Leia izgatottan felnyögött.

– Maz… tudtam, hogy sikerülni fog, 3PO! Szép munka!

Megérdemelsz egy extra olajfürdőt!

– Sarkon fordult, a szakértővel a nyomában elindult, közben

halkan megjegyezte: – Ez mindent megváltoztat… – A jó hír
hozója magára maradt, és legfeljebb saját magának
beszélhetett. Ez szokás szerint nem gátolta abban, hogy
megtegye.

– Na végre! Rég esedékes volt némi elismerés – jelentette

ki, majd elhallgatott, mert ellenőrzött valami belső dolgot,
aztán ismét megszólalt: – Jaj, tervezőm! Azt hiszem, a
szerénység-programom meghibásodott.

Tizenkettedik fejezet

– El tudod juttatni a droidot Leiához? – Továbbra is az

asztalnál ültek, és Han szinte észre sem vette a zsúfolt
terem másik oldaláról hallatszó lármát. Amikor Rey és
Csubakka visszatértek, és nem számoltak be neki a
történtekről, úgy döntött, hogy nem feszegeti a témát.
Pillanatnyilag sokkal jobban érdekelte, hogy beszéljen
Mazzal, és végre

megszabaduljon a droidtól, ami máris sok gondot okozott

neki. – Tudom, hogy ez mennyire

fontos – mondta végül.

Mazban nem buzgott a segíteni akarás, mialatt válaszolt:

– Ha annyira fontos, csináld azt, amit mondtam! Vidd el te

magad! Akár akar téged látni, akár nem, amikor először
eljöttél hozzám, a legfontosabb döntésedet, ami a
legfontosabb kapcsolatodra vonatkozott, még nem hoztad
meg. – Megcsóválta a fejét, és folytatta: –

Megmondom őszintén, hogy meglepődtem. Te mindig is

értettél ahhoz, hogy előrenézz. Hát most ideje, hogy
visszanézz. Nézd meg, hogy miket és kiket hagytál magad
mögött.

Reyt kifárasztotta a sok beszélgetés és vita. Ráadásul az

előbb végighallgatta Finn vallomását, aztán a férfi elment,
és mindez így együtt arra késztette, hogy feltegye magának
a kérdést: mit keres ő itt? Elveszettnek és magányosnak
érezte magát. Nagyjából úgy –

gondolta –, mint a Jakkun. Magány… magány… a szó ott

visszhangzott a fejében, mialatt az asztalnál ült. A magánya
súlya miatt egyre tompábbnak hallotta Han és Maz Kanata
hangját,

mígnem teljes csendesség vette körül, mintha az űr egy

távoli zugában lebegett volna. Aztán jött valami, lopakodva
és megfoghatatlanul, hogy betöltse az ürességet. Egy érzés,
amivel még sosem találkozott, de valahogy ismerősnek
tűnt. Ellenállhatatlan erővel vonzotta valami, és lassan
feltápászkodott. Han és Maz annyira belemerültek a
beszélgetésbe, hogy észre sem vették őt, mialatt
eltávolodott az asztaltól, és egy távoli folyosó felé tartott –
de BB–8 a nyomába szegődött. Rátalált egy lefelé vezető
kőlépcsőre. BB–8 érzékelte a nyugtalanságát, és
megkérdezte tőle, hogy mi a baj.

– Nem tudom. Csak… körülnézek – felelte Rey, és elindult

lefelé, a droid pedig követte. A

lépcső egy felszín alatti elhagyatott folyosóra vezetett. Rey

feltette magának a kérdést, hogy mit keres itt. Miután nem
tudott rátalálni a válaszra, folytatta útját. A folyosó nem
lehetett hosszú, de annak tűnt. A végénél volt egy ajtó, ami
mintha vibrált volna. BB–8 idegesen csipogott, de Rey nem
törődött vele, lassú léptekkel továbbment. Meglátta a
kilincset, és felé nyújtotta a kezét, de mielőtt megfoghatta
volna, az ajtó magától kinyílt. A kamrában még sűrűbb volt
a félhomály, mint a folyosón. A kő boltívek között és a
falfülkékben egymásra rakott ládák álltak. A falakra szerelt
polcokon lévő csomagokat vastag porréteg borította. A
padlón egy szakállas férfit ábrázoló mellszobor állt,
közvetlenül mellette egy ezüstös színű

fémből készített ősrégi pajzs. A gyűjtemény java részét

ponyvák és szövetek takarták. A tárgyak elrendezésében
nem lehetett, felfedezni semmiféle rendszert. Értékesnek
látszó tárgyak hevertek egy halomban egyszerű, fonott
kosarakkal és ismeretlen növények

kötegeivel. Rey ugyan kíváncsi lett volna a rendeltetésükre

és az eredetükre, de egyikkel sem törődött. Egy asztal felé
tartott, amin egyszerű faláda állt. Nem volt rajta semmi
különleges, nem látszott sem értékesnek, sem fontosnak.
Ám az összes tárgy közül éppen ez vonzotta őt.

A háta mögött várakozó BB–8 egy csippannást sem

hallatott. A láda nem volt bezárva. Rey óvatosan kinyitotta.
Ebben a pillanatban lassú ritmusú, furcsa légzés hangja
töltötte be a kamrát. Rey megfordult, és egy lenyűgöző
folyosót látott, amelynek építészeti stílusa a Birodalom korát
idézte. A szemét erőltetve nézett, és a távolban meglátta a
híres Felhőváros egy részletét. Két alak harcolt a távolban,
nagyon-nagyon messze. Valahol valaki az ő nevét suttogta.

– Hahó! – kiáltotta részben az irracionális látványtól

elképedten, részben reménykedve, de nem kapott választ.
Aztán egy fiú jelent meg a folyosó végén. Elindult Rey felé,
ám a világ fordult egyet, mire Rey megtántorodott és
elzuhant. A falra esett rá, ami hirtelen padlóvá változott.
Nem is padlóvá, hanem száraz fűvel borított talajjá. Valahol
a közelben egy fénykard vágott bele a földbe. Hogy egy
elhibázott csapás volt-e, vagy csak erőfitogtató mozdulat,
azt nem tudta megállapítani. Aztán egy kéz felfelé rántotta.
A nappal éjszakává változott, az égen viharfelhők
gyülekeztek felette, és csontig ható hideg vette körül. Az
egyik pillanatban még állt, aztán már ült, lentről nézett
felfelé, és meglátott valakit, egy harcost, akire lesújtott a
fénykard. A harcos felüvöltött, és összeroskadt. Rey ezek
után rájött, hogy csatatér veszi körül. A szája elé kapta a
kezét, felállt és körbefordult. Mialatt fordult, azon kapta
magát, hogy hét magas, sötét alak áll vele szemben.
Köpenyt és fegyvert viseltek, és vészjóslónak tűntek. Rey
reszketve botladozott hátrafelé, míg végül megakadt a lába,
és hanyatt esett. Ekkor tűz fénye vetült rá, ami egy távoli,
lángoló templomból származott. A hét alak eltűnt előle.
Különös hangot hallott, és amikor felé fordult, meglepetten
látta, hogy tőle nem messze egy kék és ezüst színű R2-es
egység áll. Aztán egy új alak jelent meg. Térdre roskadt, és a
droid felé nyújtotta műkezét – fémből, plasztikból és egyéb
anyagokból állt, amiket Rey nem ismert. Pislogott egyet,
mire az alak és a droid nyomtalanul eltűntek. A következő
másodpercben kopár, havas erdőt látott maga körül.
Ismeretlen erdei állatok hangját hallotta, és most már
biztosra vette, hogy megőrült. Amint feltápászkodott,
meglátta a leheletét. És valahonnan csatazaj szállt felé:
fegyverek dörgése, sugárnyalábok visítása, és sebesültek
ordításai. A háta mögül egy másik hangot hallott. Azt a
hangot.

– Maradj itt! Visszajövök érted. – Rey megpördült, és

kétségbeesetten fürkészte a karcsú fák közötti sötét
sávokat.
– Hol vagy? – kiáltott, és futni kezdett a fák felé.

– Visszajövök, szívem. Ígérem.

– Itt vagyok! Pontosan itt! Te hol vagy? – Nem kapott

választ. Ismét elindult előre, de hirtelen megtorpant, mert
az egyik fa mögül egy alak lépett elé. Rey felsikoltott, és
megint sikoltott, és hanyatt esett, keményen rázökkent az
alfelére, és… és a föld alatti folyosón találta magát. A hideg
kövezeten ült, és úgy zihált, mintha elfutott volna az
otthonától a Niima állomásig.

– Hát itt vagy… – A hang hallatán összerezzent. De csak Maz

Kanatát látta, aki a folyosó közepén állt.

– Mi… mi volt ez? – dadogta Rey, és tovább lihegett.

Maz a nyitott ajtóra pillantott, majd visszanézett rá, és

kijelentette:

– Az szólított téged. – Rey talpra vergődött, és kissé

imbolyogva állt. A rémálomba illő

iménti képsorok úgy megrázták, mint még soha semmi. BB–

8 kigurult a kamrából, és megállt

mellette.

– Nem… nem lett volna szabad bemennem oda – mormolta.

Rádöbbent, hogy az előbb alighanem magánterületre
tévedt, sietve mentegetőzni kezdett: – Nagyon sajnálom…

– Hallgass ide! – szólt közbe Maz. – Tudom, hogy ez jelent

valamit. Valami nagyon különlegeset.

– Vissza kell mennem – felelte Rey a fejét rázva, és remélte,

hogy ezekkel a mozdulatokkal sikerült eltüntetni
emlékezetéből a felkavaró élményt.

– Igen, Han beszélt erről – válaszolta Maz, és közelebb

lépett. Immár gyengéden beszélt, a hangjában nyoma sem
volt annak a gúnyos felhangnak, amit egészen mostanáig
használt. –

Akármire vársz, vagy akárkire vársz, nem fog visszatérni

hozzád. És ezt te is tudod… látom a szemedben. De van
valaki, aki még visszatérhet. A te segítségeddel.

Rey megérezte, hogy könnyek csorognak az arcán. Elege

volt az egészből. Ez már túl sok volt neki.

– Nem – felelte kurtán.

– Az a fénykard Luke-é volt. Előtte pedig az apjáé. Az

szólított téged. Az a kapcsolat, amit keresel, nem mögötted
van. Hanem előtted. Én nem vagyok Jedi, de ismerem az
Erőt. Áthatja

és körülveszi az összes élőlényt. Hunyd le a szemed! Érezd

az Erőt! A fényt. Mindig ott van.

Az majd mutatja az utat. Fogd a fénykardot! Vidd magaddal!

Rey letörölte a könnyeit, és valamivel erősebb hangon felelt:

– Soha többé nem érek hozzá! Nem akarok részt venni

semmiben! – Minden további nélkül futásnak eredt,
egyenesen a lépcső felé. BB–8 megindult utána, és
könnyedén tartotta az iramot. Maz pár pillanatig némán
nézett utánuk, majd sóhajtott egyet. Átadhatod másoknak a
tudásodat – bölcselkedett magában –, megtaníthatod
másoknak a tapasztalataidat. Még az Erőről is
magyarázhatsz másoknak. De a türelem… azt mindenkinek
magának kell megismernie.
A díszszemle lenyűgöző volt. Azok, akik részt vettek rajta,
sosem felejthették el – és pontosan ezért rendezték.
Legalább ezer rohamosztagos állt a sorokba rendezett TIE-
vadászok és másfajta harci gépezetek előtt. Körülöttük
magasodtak a Csillagpusztító Bázis központi épületei. A
hóval borított környező hegyek még az építményeknél is
magasabbra nyúltak, és egyfelől védték a bázis központi
részét, másfelől elzárták a környező világtól. Hux tábornok a
dicsőséges pillanattól megmámorosodva állt az
emelvényen. Mögötte a főtisztek sorakoztak fel, még
hátrébb az Első Rend jelképével díszített óriási vörös és
fekete lobogó lengett. A leleményesen elrejtett erősítők
jóvoltából a tábornok hangja végigmennydörgött az egész
tér felett.

– A mai nap a vég napja! Véget ér egy, a korrupciótól

megbénított kormányzati rendszer.

Véget ér egy törvénytelen rezsim, ami csak zűrzavart

okozott! Ebben a pillanatban, egy távoli rendszerben az Új
Köztársaság él és zihál, tántorogva halad valahová.
Elszegényedett, gyenge, és képtelen bármilyen módon
támogatni a polgárait, akiket állítólag szolgál. Ezzel egy
időben tétlenül tűri, hogy számos rendszer elsorvadjon és
elpusztuljon, segítség nélkül, törődés nélkül, remény nélkül.
A saját dekadenciájától fuldokló Új Köztársaság nem törődik
velük, mit sem tudva arról, hogy ezek az utolsó percei. –
Erőteljes mozdulattal lefelé mutatott, és tovább beszélt: – Ez
a harci gépezet, amit önök építettek –, aminek az életüket
és a

munkájukat szentelték, és amelyen most állunk, elsöpri a

hitvány szenátust és annak gyáva tagjait. Elsöpri imádott
flottájukat. Mire ennek a napnak vége lesz, a több száz
megmaradt rendszer meghajlik az Első Rend akarata előtt.
És mi úgy fogunk emlékezni rá, mint a Köztársaság utolsó
napjára!

Hux elfordult, és ünnepélyesen megadta a jelet, miközben a

katonák is szembefordultak a

hegyes-havas tájjal. Mozdulatlanná dermedtek és vártak.

Mélyen a hegy gyomrában a mérnökök és a technikusok
elvégezték az utolsó feladatokat, amelyek az új fegyverrel
való tüzeléshez kellettek. Létrejött az utolsó kapcsolat is. A
felszínen teljes csend borult a térre.

Aztán a messzeségben egy lehetetlenül erős fényű tűzgömb

száguldott fel az égre. A távolság ellenére olyan vakítóan
ragyogott, hogy még a sisakot viselő rohamosztagosok egy
része is eltakarta a szemét. Pillanatokkal később eget-földet
megrázó dübörgés hallatszott, ami a légkör hatalmas
oszlopának elmozdulását kísérte.

Aztán a talaj is megremegett, amitől mindenki

megtántorodott, és többen el is zuhantak. A

levegőben röpködő állatok megrémültek, és ész nélkül

menekültek. A kvintesszenciának nevezett sötét energiát
óriási kollektorok gyűjtötték össze a bolygó másik oldalán,
majd a bolygó középpontjába terelték. Aztán részben a
fagyott világ erős mágneses mezője, részben pedig a
fegyverrendszer saját zárómezői tartották az olvadt
fémmagban. Az energia egyre csak halmozódott, mígnem
valami olyasmivé alakult, amihez fogható nem létezett a
galaxisnak ebben a zugában – legalábbis semmi, ami
természetes eredetű volt. A rendszer fontos részét képezte
egy óriási üres henger, ami a felszínről indulva áthatolt a
bolygó kérgén, illetve a köpenyén, és behatolt a magba.
Amikor a mérnökök elsütötték a fegyvert, a zárómező egy
bizonyos területen szétvált, és az összegyűjtött
kvintesszencia hihetetlen erővel és sebességgel
átszáguldott a hengeren, ami irányt adott neki, közben
átalakult egy másik állapotba, amit úgy neveztek:
fantomenergia. A hatalmas, izzó gömbbe sűrűsödött

fantomenergia tökéletesen egyenes pályán mozgott, rést

ütött magába a hipertérbe, és csak száguldott tovább, amíg
elhagyta a galaxist… – … vagy amíg találkozott valamivel,
ami elég nagy tömegű volt ahhoz, hogy megállítsa.

Rey testben és lélekben egyaránt kimerülve lelassított, és

végül megállt. A meneküléssel nem oldhatott meg semmi.
Emellett nem volt hová futnia, önmaga elől pedig végképp
nem futhatott el. Ismerős elektronikus csipogást hallott,
mire megfordult. BB–8 egyre lassítva közeledett felé, közben
kérdő hangsúllyal füttyözött. Rey túl kimerült volt ahhoz,
hogy a droid aggodalmaival foglalkozzon.

– Nem – jelentette ki –, vissza kell menned! – Az újabb

csipogások hallatán csak megrázta

a fejét, és hozzátette: – Azt hittem elég erős vagyok. Vagy

szívós. De nem vagyok az.

Az izzó energiagömb gyorsabban repült, mint bármi, amit

mesterséges eszközök hajtottak,

és a tér-idő felhasított részén átszáguldva fényárba borította

az eget Köztársaságváros felett.

Leia küldötte, Korr Sella is azok között volt, akik értetlenül

bámulták a megmagyarázhatatlan jelenséget. A lövedék
energiával töltötte fel maga körül a felkavart teret, ami
fényesen izzott a nyomában. Úgy nézett ki, mintha egy apró
nap jelent volna meg hirtelen a semmiből, és nyílegyenesen
repült a bolygó felé. Akkora erővel csapódott be, hogy
átütötte a kérget és a köpenyt. A döbbent tudósok az első
pillanatokban azt hitték, hogy egy aszteroida találta el a

bolygót. A valóság rosszabb volt, sokkal rosszabb. A

fantomenergia olyan erős volt, hogy mialatt szétoszlott a
magban, megakasztotta az elysium szabad áramlását. A
gravitonok, amelyek normális esetben szabadon és
ártalmatlanul haladtak át a bolygón, hirtelen akadályba
ütköztek. Az ennek eredményeként fellépő gravitonáradat
pillanatok alatt annyi hőt termelt, hogy a mag
meggyulladt…

És a bolygó azzá alakult, amit a csillagászok úgy neveztek:

zseb-nova. A robbanás miatt kifelé terjedő, iszonyatos
hőhullám elérte a Hosnian-rendszer többi világát is. Minden
élőlényt elpusztított, lángra lobbantotta az összes
települést, építményt, telepet és állomást, és a Köztársaság
flottájának több száz hajóját is. A detonáció egy izzó, gömb
formájú anyaghalmazt hagyott maga mögött. A Köztársaság
otthona bináris rendszerré változott. Egy

olyan rendszerré, amelyből teljesen hiányzott az élet.

Az Ellenállás bázisán még senki sem élt át ennyire lármás

riadót. Az összes figyelmeztető

villogó és lámpa működésbe lépett, minden sziréna és

csengő megszólalt. Rövid időre a zűrzavar lett az úr, de
aztán az ellenőrző és elemző rendszerek előálltak a
magyarázattal. Egy olyan magyarázattal, amit senki sem
tudott elhinni. A szolgálati helyén tartózkodó Brance
hadnagy elnézett arra, ahol Leia állt C–3PO-val, és alig tudta
szavakba önteni azt, amit a műszerei közöltek vele.

– Tábornok, a köztársasági parancsnokság… az egész

Hosnian-rendszer… megsemmisült –
dadogta, és hitetlenkedve meredt a képernyőire. Döbbent
csend telepedett az

irányítóközpontra. Némelyik katasztrófa túl nagy arányú volt

ahhoz, hogy valaki azonnal reagáljon rá. Mindenki tudta,
hogy ez a tragédia nem lehet természetes eredetű. Túl
gyorsan történt. És ez azt jelentette…

– Ez hogyan lehetséges? – kérdezte C–3PO. Az optikai

rendszere lehetővé tette számára, hogy távolról is leolvassa
a műszereket. – Nincsenek adatok, sem feljegyzések,
amelyek egy ilyen erejű fegyver létezésére utalnának. –
Jobbra nézett, és miután látta, hogy Leia meginog, ijedten
megkérdezte tőle: – Tábornok, jól van?

Leia nekitámaszkodott a mellette lévő kezelőpultnak.

– Óriási zavar az Erőben… halál és szenvedés… rengeteg

halál, rengeteg szenvedés –

suttogta, majd kihúzta magát, és az arcán részben elszánt,

részben komor kifejezéssel odament Statura tábornokhoz. A
vékony testalkatú, magas férfi ugyan tekintélyes harci
tapasztalatokkal rendelkezett, de a hír ugyanúgy megrázta,
mint mindenki mást.

– Tábornok, meg kell találnunk ezt az új fegyvert – jelentette

ki határozottan Leia. – Minél hamarabb, még mielőtt újra
bevetik.

– Haladéktalanul útnak indítok egy felderítő egységet –

felelte komoran bólogatva Statura.

Leia kurta biccentéssel nyugtázta a választ, és ekkor Wexley

százados odakiáltott neki:
– Tábornok, készen állunk. Már csak önre várunk. – Leia
tudta, hogy ez egy rendkívüli stratégiai tanácskozás lesz.
Olyan veszéllyel kellett szembenézniük, amihez hasonlóval
még senki sem találkozott. Rászánt egy pillanatot, hogy a
követére gondoljon, Sellára, aki a Köztársaság főbolygóján
tartózkodott, amikor az megsemmisült. És egy másikat
azokra, akik

a véleményüktől és a politikai nézeteiktől függetlenül

odavesztek. Előbb az Alderaan, most pedig a Hosnian-
rendszer. Leia tudta, hogy már egyetlen bolygó halála is
iszonyatos terheket

rak a túlélőkre. És ő most már két bolygó pusztulását is

megérte. Nem hagyhatta, hogy még egyszer megtörténjen.

A vendégek kitódultak a kastélyból, és az égre fordították a

tekintetüket. Fényfolt mozgott odafent, egy új csillag, ami
elég fényes volt ahhoz, hogy nappal is látható legyen.
Többen izgatottak találgatták a jelenség okát. Valaki
felvetette, hogy egy csillag novává változott, de az érintett
űrszektorban csak fehér törpék akadtak. Megbízható
magyarázattal senki sem tudott előállni, ennek
eredményeként egyre több vendégen uralkodott el a
bizonytalanság és a félelem. Csubakka elővett egy
távcsövet, és átadta Hannak. Han aktiválta a készüléket, és
az égen ragyogó fény felé fordította. A távcső
automatikusan felvette a kapcsolatot az Ezeréves Sólyom
sokkal erősebb navigációs rendszerével, ami valós idejű
adatokkal látta el a vizsgált rendszerről. A készülék lencséin
statisztikák, értékek és egyéb információk jelentek meg, és
segítettek képet alkotni arról, hogy mi történik a
világegyetem kiválasztott zugában. Mielőtt Han hangot
adhatott volna a véleményének, valaki, aki a háta mögött
állt, igazolta a legrosszabb félelmeit.
– Az a Köztársaság volt… az Első Rend csinálta – mondta
Finn, majd idegesen körülnézett,

és megkérdezte: – Rey hol van? – Han azonnal

megfeledkezett a fényfoltról.

– Azt hittem, veled van. – Ekkor egy ismerős hang harsant a

közelükben. Mindketten odafordultak, és látták, hogy Maz
közeledik feléjük.

– Ti hárman gyertek velem! – kiabált nekik. – Van itt valami,

amit látnotok kell. – Maz arra a folyosóra vezette a
vendégeit, amelyen nemrégiben járt. Nem számított rá,
hogy ilyen hamar visszatér ide, ám a körülmények
megváltoztak. A járat végére érve belökte az ajtót, és
belépett a kincsekkel teli, sötét kamrába. Odament az
asztalon lévő ládához, és megszólalt: – Erre szükséged lesz.
– Egy fénykard markolatát emelte ki a ládából. Finn
bizonytalanul fürkészte, de Han még a gyenge fényben is
azonnal felismerte Luke Skywalker fénykardját.

– Ezt meg honnan szerezted? – mordult fel.

– Hosszú történet. Majd máskor elmesélem – felelte Maz,

azzal mindenkit meglepve nem

Hannak vagy Csubakkának adta a fegyvert, hanem Finn-

nek. – A barátod nagy veszélyben van. Fogd meg ezt, és
keresd meg Reyt!

Finn meglepetten bámulta a fegyvert, ami meglepően jól

simult a tenyerébe. Könnyebb volt

a sugárvetőnél. De vajon méltó ő egy ilyen ajándékra? Ezt

csak az idő és a körülmények dönthették el…
Valami erős és súlyos tárgy csapódott a kastélyba. A falak
megremegtek, a mennyezetről por szitált.

– Azok az átkozottak… – mondta Maz –, itt vannak!

BB–8 a termetéhez képest rendkívül konoknak bizonyult.

Rey letérdelt mellé, és tovább érvelt:

– Nem, azt nem lehet. Vissza kell menned. Te fontos vagy.

Sokkal fontosabb, mint én.

Segíteni fognak, hogy végrehajtsd a küldetésedet. Sokkal

többet tehetnek érted, mint én.

Sajnálom. – Folytatta volna, de a felülről hallatszó dübörgés

elnyomta a szavait, és BB–8

tiltakozását is. Az Első Rend harci gépei repültek odafenn, és

a kastély felé ereszkedtek. A kastély felé, ahol Rey barátai
tartózkodtak… Rey hanyatt-homlok rohant a fák között, és
egy

alacsony dombra érve megtorpant. A szemét tágra nyitva

bámult, és csak remélni tudta, hogy barátainak sikerült
kimenekülniük az építményből, mielőtt megkezdődött a
támadás. A lecsapó TIE-vadászok módszeresen rombolták
porrá a kőfalakat, míg más gépek a

kétségbeesetten menekülő csempészeket és kereskedőket

vették tűz alá. A teremtmények menedéket keresve
rohantak, de nem jutottak messzire, mert hamarosan
rohamosztagosok tartóztatták fel őket, akiket valahol a
környéken tettek le a felszínre. Rey elfordult, hogy a másik
irányba fusson, ám éppen idejében torpant meg, mert tőle
nem messze egy komp ereszkedett a talajra. A zsilipje
nyílásában megjelent Kylo Ren, aki azonnal indult, hogy
bekapcsolódjon az összecsapásba. A döbbent Rey csak a
szemével követte a fekete alakot.

Látta már ez a férfit… egy látomásban. Egy rémálomban… A

mellette álló fa hirtelen felrobbant. Lángnyelvek csaptak
felé, szilánkok záporoztak rá. Az egyik rohamosztagos szúrta
ki, és nyomban tüzet nyitott rá. Rey fedezékbe ugrott,
előrántotta a sugárvetőjét, célzott és meghúzta az
elsütőbillentyűt. Nem történt semmi, és már éppen kezdett
volna pánikba esni,

amikor eszébe jutott, hogy elfelejtette kibiztosítani a

fegyvert. Amint elfordította az apró kart, a sugárvető
tökéletesen üzembiztosnak és pontosnak bizonyult. Két
gyors lövéssel leszedett vele két fehér páncélos katonát,
mire a többi megállt és fedezékbe ugrott. Rey magához
hívta BB–8-at, és miután a droid szempillantás alatt mellette
termett, az erdő mélye felé vette az irányt, hogy minél
gyorsabban eltávolodjon a csatatértől.

– Gyerünk, ne állj meg, és ne kerüli a szemük elé! – biztatta

a droidot. – Menj csak, én feltartom őket! – BB–8 rekedtes
csipogással válaszolt, mire Rey hozzátette: – Igen, én is
remélem.

A rohamosztagosok kibukkantak a fedezéknek használt fák

és sziklák mögül, és folytatták a

keresést, de most már sokkal óvatosabban mozogtak, mint

az előbb. Az egyikük észrevette a

romok között járkáló Rent, és odarohant hozzá.

– Uram, még most is keressük Solót – jelentette –, és a

keresett droidot látták, amint nyugat felé tartott egy fiatal
lánnyal. – Ren erre nem mondott semmi, csak elnézett a
mondott irányba.
Tizenharmadik fejezet

Miután az ismeretlen erdő összezárult körülötte, Rey

megugrott minden hangtól, és éles pillantásokkal fürkészte
a szélben mozgó ágakat, valamint a lehulló faleveleket.
Szorosan markolta a sugárvetőjét, és csak nehezen állta
meg, hogy ne kezdjen el lövöldözni, valahányszor azt hitte,
hogy az üldözői mozognak körülötte a bokrok között.
Hirtelen megérezte, hogy van valami előtte, mire lelassított,
és előreszegezte a sugárvetőjét.

Pillanatokkal később egy alak lépett ki az egyik fa mögül. A

rémálomba illő teremtmény olyan fénykardot tartott a
kezében, amilyenről Rey még sosem hallott és sosem
olvasott. Az energiapengéje vörös fénnyel izzott, mint
valami formába kényszerített lángnyelv, és a markolat felső
végénél két rövidebb nyaláb nyúlt ki belőle, a főpengére
merőlegesen. Rey tüzet nyitott, és újra meg újra leadott egy
lövést. Ám a lövedékei sorban lesiklottak a fénykard
pengéjéről. Olyan, mint egy játék – gondolta elhűlve Rey,
miközben tovább lövöldözött. – Az idegen játszik velem.
Aztán az idegennek alighanem elege lett.

Felemelte a kezét, és Rey felé nyújtotta, mire ő felhördült,

mert észrevette, hogy az ujjai mozdulatlanná dermednek,
mintha ráfagytak volna a sugárvetőre. Próbált elfordulni,
hogy elmeneküljön, de a lába sem engedelmeskedett. Csak
állt a fák között, és mélyeket lélegzett, mialatt az alak
odament hozzá. A maszkos férfi kartávolságban megállt, és
néhány másodpercig némán tanulmányozta Reyt a maszkja
mögül. Amikor végül megszólalt, a hangja

arról tanúskodott, hogy le van nyűgözve, és hogy

meglepődött valamin.

– Meg akarsz ölni… pedig semmit sem tudsz rólam.

Rey rájött, hogy a szája és a nyelve működik, és dacosan
válaszolt:

– Miért ne akarnálak megölni? Ismerem az Első Rendet!

– Én sok mindent tudnék mesélni róla. De ez most

lényegtelen. A közönséges

tudatlanságot könnyű orvosolni – felelte az idegen, közben

lassan körüljárta a

mozgásképtelen lányt. Rey próbálta követni őt a szemével,

de a fejét nem tudta elfordítani. –

Annyira félsz – mormolta –, pedig nekem kellene félnem. Te

lőttél először. Úgy beszélsz az Első Rendről, mintha az
valami barbár horda volna. És mégis én voltam az, akinek
védekeznem kellett veled szemben.

Miután visszaért a lány elé, még közelebb lépett hozzá, és a

szemét, illetve az arcát fürkészte. Aztán felemelte a
fénykardját, és olyan közel tartotta Reyhez, hogy a penge
vörös fényben fürdette a bőrét.

– Valami… – mormolta a férfi meglepetten –, van itt valami…

ki vagy te?

Miután kivergődtek a törmelékhalmok közül, és kiértek az

épületből, Han és a többiek a ledőlt kőfalakat fedezéknek
használva körülnéztek. Maz odaszólt Finn-nek:

– Menj! Keresd meg a lányt és a droidot! – Finn visszanézett

az épületre, és közölte:

– Elvesztettem a sugárvetőmet. Kellene egy fegyver. – Maz a

termetéhez képes meglepő
erővel megragadta a férfi jobb csuklóját, felrántotta, és
miután Finn a kezében tartott

fénykardra nézett, válaszolt neki:

– Tessék, van fegyvered! – Finn lebámult az apró

teremtményre, aztán a kardmarkolatot fürkészte. Maz
tényleg azt várja tőle, hogy ezzel az ősrégi díszfegyverrel
harcoljon? Tudott bánni a sugárvetőkkel és a karabélyokkal,
de fénykardot még sosem fogott a kezébe. Még csak
olyanokat sem ismert, akik valaha megtették. Viszont ha
Maz Kanata ennyire megbízik benne… Aktiválta a
fénykardot, és megcsodálta a halálosan veszedelmes, kék
fénynyalábot. Az energiapenge kiváló célpontot csinált
belőle azon rohamosztagosok számára, akik ekkor nyitottak
tüzet rájuk.

Han és Csubakka fedezékbe ugrottak, és viszonozták a

tüzet. Azt a katonát, aki hátulról tartott feléjük, csak Finn
vette észre. Rohamra indult, és a fénykard egyetlen
csapásával végzett a támadóval, aztán rögtön egy másikkal
is. Egy harmadik egy közelharc-fegyverrel ugrott felé, és ők
ketten elkeseredett harcba kezdtek. Finnt ugyan nem
képezték ki a fénykard forgatására, de erős volt, bátor és
leleményes. Ezen jellemvonásainak köszönhetően a
különleges fegyver félelmetes harcost csinált belőle.

Ren kikapcsolta és az övére akasztotta a fénykardját, majd

töprengve nézte mozgásképtelen

foglyát. Lassan felemelte a kezét, és megérintette a lány

arcát. A nyomás, amit alkalmazott, nem fizikai nyomás volt.
A lány nem akart a szemébe nézni. Elfordította a tekintetét,
küszködve próbált ellenállni, és jószerével lélegezni sem
mert. Ha csak egy kezét vagy egy lábát meg tudta volna
mozdítani… de a teste nem engedelmeskedett az
akaratának. Ren meglepődött attől, amire rátalált, és
leeresztette a kezét. Beszüntette a mentális támadást, mire
a lány megkönnyebbülten lihegett.

– Ezek szerint igaz? – kérdezte Ren. – Nincs benned semmi

különleges? Csak egy jakkui roncsvadász vagy? – Ezt meg
honnan tudja? – hüledezett magában a lány, és döbbenten
pislogott. Ezt egészen biztosan nem gondolta az előbb!
Megpróbálta kiüríteni az elméjét, mélyre elzárni az emlékeit,
de Ren ismét támadásba lendült. A lány kétségbeesetten
védekezett, a fájdalomtól könnyek csorogtak az arcán. Ren
benyomult az elméjébe, a gondolatai közé, és az áldozata
semmit – semmit! – sem titkolhatott el előle. Nem állhatott
ellen. De egyre csak próbálkozott és próbálkozott… –
Hmmm – hümmögött halkan Ren. –

Találkoztál az árulóval, aki engem szolgált. Egy apró

bosszúság, ami nagyobbra nőtt, mint amennyit
megérdemelt volna. És te több mint elviselhetőnek tartod
őt… – Távolabbra húzódott és már-már derűsen folytatta: –
Sőt fontos neked! De tudnod kell: csak arra jó, hogy lekösse
a figyelmedet, és emiatt gyenge pontot jelent. – Hirtelen
közelebb dugta az arcát a lányéhoz, mígnem az orruk szinte
összeért, és felmordult. – Láttad! Láttad a térképet! Ott van
az elmédben… – A lány nagy nehezen nyelt egyet,
miközben azon erőlködött, hogy távolabbra

húzódjon, és valahogy kirekessze támadóját a fejéből.

Sikoltani akart, de Ren még azt sem engedte meg neki.

Finn egy megtermett, erős és fürge ellenféllel került

szembe. Rádöbbent, hogy a harc hamar véget ért volna, ha
a rohamosztagos nem tartott volna a fénykardtól. Ez
azonban nem
gátolta meg abban, hogy a földre sújtsa Finnt, aztán
felemelte a fegyverét a végzetes csapáshoz – ám ebben a
pillanatban találatot kapott, és hanyatt esett. Finn

megkönnyebbülten gurult egyet, és amikor felemelte a

fejét, azt látta, hogy Han rohan feléje

Csubakkával a nyomában. Az idős férfi lenyúlt, és

meglepően erős mozdulattal talpra segítette Finnt.

– Jól vagy, nagymenő? – kérdezte komoran.

– Igen, jól… köszönöm – hadarta Finn, és óhatatlanul

vigyorogni kezdett. Ebben a pillanatban vagy tucatnyi
rohamosztagos bukkant fel a közelükben, egy
törmelékdomb tetején. Tökéletes összhangban felsorakoztak
egymás mellett, és lövésre emelték a sugárvetőjüket. Han is
felrántotta a fegyverét, de elbizonytalanodott. Azonnal látta,
hogy az esélyeik csapnivalóan rosszak.

– Dobják el a fegyvert! – harsogta a parancsnokuk. –

Azonnal!

Tíznél is több sugárvető szegeződött rájuk, így nem maradt

más választásuk, mint hogy engedelmeskednek. Az egyik
katona odament a kardmarkolathoz és felvette. Han

kétségbeesetten törte a fejét, hogy mitévő legyen, amikor a

hátuk mögött megjelent egy másik osztag is.

– Ebből hogyan fogunk kimászni? Túl sokan vannak – súgta

oda Csubakkának. Miután a vuki hallgatott, hozzátette: –
Van ötleted? – Csubakka ekkor rövid választ morgott, amire
Han gunyorosan vicsorogva felelt: – Nagyon vicces.

– Rakják a kezüket a tarkójukra! –– rendelkezett a

rohamosztagosok parancsnoka, és egy,
a közelben álló teherhajó felé intett. – Induljanak! Ha
bármivel próbálkoznak, szétlövöm a térdüket!

Nem próbálkoztak semmivel. Han tudta, hogy van olyan

pillanat, amikor vállalni kell a veszélyt, és van olyan, amikor
várni kell a lehetőséget. Arra viszont nem számított, hogy az
utóbbi szinte azonnal eljön. Még soha életében nem örült
ennyire egy X-szárnyú rajnak. Az ismerős formájú gépek
alacsonyan közeledtek, más harci egységek kíséretében.

Átszáguldottak a tó és az erdő felett, közben szétlőtték az

Első Rend hajóit, amelyeknek pilótái már biztonságban
érezték magukat, és a leszálláshoz készülődtek. Csubakka
meglepett hörgést hallatott, amikor meglátta a váratlanul
felbukkanó vadászgépeket.

– Az Ellenállás! – kiabálta Han, és feltámadt benne a

remény. Egy fekete festésű X-szárnyú különösen alacsonyra
ereszkedett, gyakorlatilag a fák csúcsának magasságából
támadott.

Halálosan pontos sorozataival TIE-vadászokat, támogató

gépeket és egész rohamosztagos-rajokat semmisített meg.
Akárki vezette a gépet, úgy tudott lőni, hogy egyetlen
energianyalábot sem vesztegetett el. A foglyok fedezékbe
ugrottak, és egy sorozat elsöpörte a körülöttük álló
katonákat, akik kézifegyverekkel viszonozták a tüzet. Mire a
füst és a felvert por elsodródott, mind a hárman felálltak, és
Han, illetve Csubakka megkeresték a fegyverüket. Finn
tétován nyúlt az egyik rohamosztagos elejtett sugárvetője
felé. Aztán rászánt egy percet arra, hogy megkeresse a
fénykardot. Ezek után felfelé nézett, és a tekintetével
követte a fekete festésű X-szárnyút, ami lehetetlenül szűk
ívben megfordult, és visszatért egy újabb rácsapáshoz.

– Ez aztán a pilóta! – kiáltotta lelkesen.

– Aha, az – helyeselt Han, és intett a fiatal férfinak. – Mi
lenne, ha fedezékből csodálnád a manővereit, mielőtt te is
kapsz egy csodás találatot?

A közeli robbanások hallatán Ren beszüntette a szondázást,

de nem vette el a kezét Rey

arcától, mialatt az immár romokban heverő kastély felé

fordult. A lány állva maradt, moccanni sem tudott, csak üres
tekintettel nézett a messzeségbe. A fák közül maroknyi
rohamosztagos bukkant elő.

– Uram! – kiáltott a parancsnokuk, és idegesen jelentette: –

Az Ellenállás vadászgépei! –

Ren elgondolkodott. Noha hivatalosan nem ő parancsolt a

harctéren, egyetlen tiszt sem merte volna megmásítani a
döntéseit.

– Vonják ki az egységeket! – felelte határozottan. –

Megszereztük azt, amire szükségünk van.

A parancsnok tisztelgett, egy-pillanatig meredten állva

nézett, amikor Ren gyors intésére a lány a földre roskadt,
aztán sietve továbbította a parancsot, nehogy a fekete alak
észrevegye, hogy valami olyasmi érdekelte, amihez semmi
köze. Nem óhajtott az eszméletlen lány sorsára jutni.

A fekete festésű X-szárnyú még egyszer lecsapott, és

megsemmisített egy, a felszínen álló

TIE-vadászt. A csapatszállítóik felé tartó rohamosztagosok

könnyű célpontot jelentettek a kastély életben maradt
vendégeinek. Két katonát, akik a feldühödött védők elől
menekültek, Finn terített le egy, a földről felkapott
sugárvetővel. Mialatt további célpontokat keresve
körülnézett, felfigyelt egy magányos harcosra, aki az imént
lépett ki az erdőből. Már majdnem másfelé nézett, amikor
felismerte az alakot, akit a fekete köpenyt viselő tisztféleség
a karjában cipelt. Néhány pillanattal később a fekete alak
felvitte a terhét egy egyedi tervezésű

komp rámpáján.

– Reeey! – ordította Finn, és futásnak eredt. Nem törődött

sem a visszavonuló

rohamosztagosok lövéseivel, sem a robbanásokkal, amelyek

magasra felverték a földet körülötte. Minden erejét beleadva
rohant a komp felé, de aztán csak tehetetlenül nézte, amint
a levegőbe emelkedik, és elindul a felhők felé. Noha tudta,
hogy semmit sem ér el vele, a tekintetével követte a gépet,
mialatt az egyre magasabbra emelkedve mind kisebbnek
tűnt, míg végül eltűnt a szeme elől. – Nem, nem, nem,
nem… Rey! Rey! – kiabálta kétségbeesetten

Finn.

Az Első Rend épen maradt hajói sorban felemelkedtek, és

elindultak a komp után, hogy hátulról fedezzék. Az
élőlények szeménél sokkal hatékonyabb optikai rendszerrel
felszerelt BB–8 sokáig nézett a távolodó egységek után,
amik csak akkor tűntek el előle, amikor elérték az űr
határát. A droid ekkor mozdulatlanul állva várt, és
alighanem a helyzetet elemezte magában. Finn kidörzsölte
szeméből a könnyeit, es erősen zihálva odasietett Hanhoz.

– Elvitte Reyt! – préselte ki magából nagy nehezen. – Elvitte!

Maguk is látták? Elhurcolták Reyt!

Han a kezét előrelendítve félrelökte Finnt, és ráförmedt:

– Ne állj az utamba!
Finn megtántorodott, és megtorpant, aztán értetlenül nézett
a távolodó Han után. Túl döbbent volt ahhoz, hogy kitalálja,
mit mondjon. Hamarosan meglátta Mazt, aki tőle nem
messze éppen BB–8-hoz beszélt.

– Igen, ez igaz. Rey most már náluk van – mondta

fennhangon Maz. – De nem adjuk fel a

reményt. – Lenézett a szomorúan füttyöző droidra, és

rászólt: – Menj! Mutasd meg a tieidnek

azt, ami nálad van. Szükségük van rád!

Finn odaballagott hozzájuk, aztán ő és Maz együtt nézték a

droidot, amint az elgurult tőlük.

– Úgy tűnik, vár rám egy alapos rendrakás, nem igaz? –

dörmögte Maz, aztán felnézett a férfira, és elégedetten
mosolyogva kijelentette: – Ó… hú-ha… most már valami
mást látok.

– Mit? – kérdezte Finn.

– Egy harcos szemét.

Han várt, amíg az Ellenállás csapatszállítója teljesen

megállapodott, és csak akkor indult el a zsilip felé. A
tekintetét a nyílásra szegezte, és csak annyi ideig nézett
másfelé, amíg biccentett a mellette guruló BB–8-nak. A
droid jelenléte igazolta a gyanúját. Meglepődött volna, ha
bármelyikük rosszul sejtette volna azt, hogy ki fog kiszállni
elsőnek a gépből. Nem kellett meglepődnie. Férj és feleség
évek óta most találkoztak első ízben. Füst és izzó szemcsék
röpködtek körülöttük, és vagy fél percig mindketten
hallgattak. Aztán még valaki kilépett a zsilipből. C–3PO
lebotorkált a rámpán, és a Han mellett várakozó droid elé
sietett.
– BB–8! Gyere ide! – parancsolta. – Azért jöttem, hogy
lefordítsam azt, ami… – A protokoll-droidnak kellett néhány
másodperc, hogy a gömbölyű droid mellett álló férfi arcát
összevesse a memóriájában tárolt képekkel. Az ábrázatot a
múló idő megváltoztatta, ezért kellett némi feldolgozás és
elemzés, de aztán 3PO rájött, hogy kit lát.

– Ó! Han Solo! Én vagyok az, C–3PO! Bizonyára a vörös

karom miatt nem ismer fel, uram!

– hadarta a droid, majd a zsilip előtt álló asszonyhoz fordult.

– Nézze csak, ki van itt! Han Solo! Hát nem… ő, bocsánat,
herc… ööö… tábornok. Elnézést. Gyere, BB–8! Ki kell
találnunk, hogyan szedjük ki belőled az adatokat. – A két
droid elvonult. Csubakka úgy tett, mint aki egy közeli fát
tanulmányoz, ami valahogy sértetlenül vészelte át a
nemrégiben lezajlott csatát.

A kínos csendet végül Han törte meg.

– Más a hajad… – mondta félszegen. Leia lejjebb eresztette

a tekintetét, és megállapította:

– Ugyanaz a dzseki.

– Nem, ez új! – tiltakozott Han. Csubakka nem bírta tovább

türtőztetni magát.

Előrerontott, és magához ölelte Leiát, aki gyakorlatilag

eltűnt a szőrös óriás vaskos karjában.

Csubi aztán elengedte a tábornokot, és morgott néhány

szót, amelyek sokkal mélyebb érzéseket közvetítettek, mint
azt egy, a vukik nyelvét nem ismerő kívülálló gondolta
volna, és besietett a csapatszállítóba. Férj és feleség végre
kettesben maradtak, és szintén összeölelkeztek.
– Láttam őt, Leia – suttogta Han –, itt volt.

Ennek hallatán Leia lehunyta a szemét. És mindketten

hagyták, hogy ismét rájuk

telepedjen a csend.

A D’Qar felszínét dús és zöld erdők borították, amelyek tele

voltak különleges formájú, óriási fákkal. Az Ellenállás pilótái
gondosan ügyeltek, hogy leszállás közben ne tegyenek kárt
ezekben a ritkaságokban. A hangárokat és egyéb
építményeket füves dombokkal álcázták. Az

Ellenállás technikusai a támaszpont minden pontján jelen

voltak: sérült gépeket javítottak, kábeleket fektettek,
takarítottak és építettek. Az egyik-csapatnak különösen
nehéz feladat

jutott. Az Ezeréves Sólymot kellett helyrehozniuk, ami egy

nagy, csúnya kacsának tűnt a karcsú X-szárnyúk között.

Finn meglátott egy ismerős alakot, aki egy nemrég leszállt

X-szárnyú pilótafülkéjében ült.

Megindult, de akárhogyan sietett is, nem vehette fel a

versenyt BB–8-cal. A maximális sebességgel guruló droid
majdnem fellökte őt, amikor elsuhant mellette, aztán tovább
száguldott a fekete festésű vadászgép felé. A pilóta már
felnyitotta a fülketetőt. Levette a sisakját, és egy
technikussal beszélgetve leereszkedett a gép oldalához
támasztott létrán. Poe Dameron…

Finn most már nem csodálkozott azon, hogy ő és társai

annyira elképedtek a férfi tudásán a Maz kastélya elleni
támadás során. Senki sem vonhatta kétségbe, hogy ő az
Ellenállás legjobb pilótája. Ugyanakkor hogy hogyan került
ide, az teljes rejtély volt. Finn csak bámulta őt, és alig hitt a
szemének. Poe letérdelt BB–8 mellé, beszélt vele, aztán
bólogatott. Végül felkapta a fejét, és jobbra nézett. Amikor
meglátta Finnt, az ő arcán is megjelentek a csodálkozás
jelei.

Elmosolyodva felállt, és intett a volt rohamosztagosnak, aki

ismét elindult felé. Amikor találkoztak, néhány másodpercig
csak nézték egymást. Túlságosan felkavarta őket az, hogy a
másik életben van. Finn csak a fejét csóválta, majd nagy
nehezen megszólalt:

– Poe… Poe Dameron. Az Ellenállás legkiválóbb pilótája. Ezt

én magam tanúsíthatom, miután láttam őt akció közben. A
pokolba, hát vele együtt voltam akcióban!

– Finn! – kiáltotta szélesen vigyorogva Poe. – A legbátrabb

rohamosztagos a… ööö, pontosabban volt rohamosztagos. –
Megölelték egymást, aztán mindketten tettek egy fél lépést
hátra.

– Hát élsz! – állapította meg boldogan Finn.

– Ahogyan te is – válaszolta elégedetten Poe. Finn

figyelmesen fürkészte a pilóta arcát.

– Úgy látom, egy darabban vagy – mondta aztán. – Alig

tudom elhinni. Azt hittem, hogy meghaltál. Hogy ott
pusztultál abban a TIE-vadászban, amit elloptunk. Én
katapultáltam.

Amikor megtaláltam a roncsot, kerestelek. De csak a

dzsekidet tudtam kirángatni a hajóból, mielőtt elnyelte a
homok. Mi történt veled?

– Nem haltam meg, csak egy rövid időre elvesztettem az

eszméletemet – magyarázta Poe. –
Sokáig maradtam a gépben, mert látni akartam, hogy
kijutottál-e. Túl későn vettem ki a vadászt a zuhanásból, és a
földet érés kicsit keményre sikerült. A becsapódás
pillanatában kirepültem. Éjszaka tértem magamhoz. Nem
találtalak téged, sem a hajót, sem semmit.

Elindultam, hogy megkeresselek, de rossz irányba. Aztán

felszedett egy vándorkereskedő. –

Elvigyorodott, és hozzátette: – Majd később elmesélem. –

Ekkor panaszos csipogást hallott, mire megfordult, lenézett,
és ismét megszólalt: – BB–8 azt mondta, hogy te mentetted
meg.

– Nemcsak én – felelte Finn a droidot fürkészve, aztán

elmosolyodott, és kacsintott egyet.

– Majd később elmesélem.

– Akárhogyan történt is, te fejezted be a küldetésemet –

jelentette ki Poe, és körbemutatott. – BB–8 itt van, ahová
jönnie kellett. És megmentetted a dzsekimet.

– Ó, bocsánat… tessék… – mentegetőzött Finn, és elkezdte

lehámozni magáról a dzsekit.

– Nem, nem, csak vicceltem. Tartsd meg! Jól áll neked –

felelte ismét vigyorogva Poe, és feltartotta a karját. – Én
kaptam egy újat. Ez meg nekem áll jól. – Hirtelen
elkomorodott. –

Jó ember vagy, Finn. Az Ellenállásnak szüksége van rád és a

hozzád hasonlókra. Hogy

segítsetek…
– Poe… nekem pedig a te segítségedre van szükségem –
válaszolta Finn.

– Amit csak akarsz – felelte a vállát megvonva a pilóta.

– Beszélnem kell Organa tábornokkal – mondta Finn. – El

tudod ezt intézni?

A természetes növénytakaró alatt rejtőző parancsnoki

központot fegyveresek őrizték minden egyes szinten. Poe-t
azonban mindenki felismerte, így gond nélkül haladhatott a
komplexum mélye felé a barátjával együtt. Amikor
megérkeztek a tárgyalóterembe,

megtalálták Leiát, aki éppen az Ellenállás néhány

főtisztjével beszélgetett. Finn a kiképzésen tanultaknak
köszönhetően felismerte Statura és Ackbar tábornokokat.
Mindannyian

odanéztek, amikor a két fiatal férfi belépett. Poe habozás

nélkül odasietett Leiához, és megszólította:

– Organa tábornok, bocsánatát kérem, amiért zavarom, de…

– a társára mutatott – ő Finn,

és beszélnie kell önnel.

Leia elnézést kérve elfordult a tisztektől.

– Nekem pedig beszélnem kell vele – mondta, és kezet

fogott Finn-nel. Finn a tábornok arcát fürkészte, és arra
gondolt, hogy az a barna szempár mennyi mindent látott
már. Talán túl sokat is. – Hihetetlenül bátor dolog volt, amit
maga véghezvitt – folytatta a tábornok. –

Szinte még nem is hallottunk olyanról, hogy valaki elhagyta

az Első Rendet. Ráadásul a veszélyekkel nem törődve
megmentette egy társunk életét, ami azt jelenti, hogy ön…

A jelekből ítélve Organa tábornok mindent tudott Finn

tetteiről. Nem mintha ez számított

volna, legalábbis most nem. Egyébként is, Finn kezdett

immunissá válni azokkal a dicséretekkel szemben, amikről
úgy gondolta, hogy nem érdemelte meg őket. Viszont úgy
érezte, hogy minden másodperc értékes, máskülönben
sosem mert volna közbeszólni, amikor

egy olyan valaki beszélt hozzá, mint Organa tábornok.

– Köszönöm, asszonyom, de azért vagyok itt, hogy egy

barátomról beszéljek, aki a takodanai összecsapás alatt
fogságba esett.

– Igen, Han beszélt nekem a lányról – felelte bólogatva a

tábornok. – Nagyon sajnálom.

Finn ezen megint meglepődött, de mielőtt tovább

magyarázhatott volna, Poe beavatkozott.

Elvileg nem sokat tehetett Finnért, viszont az Ellenállás

igényei felülmúlták mindenki egyéni problémáit.

– Finn ismeri azt a fegyvert, ami megsemmisítette a

Hosnian-rendszert – közölte a pilóta.

– Dolgozott azon a bolygón, amelyen felépítették. – Leia

szempillantás alatt izgatott lett, és megkérdezte:

– Dolgozott magán a fegyveren is?

– Nem – felelte Finn. – Rohamosztagos voltam, nem mérnök

vagy tudós. De kaptam műszaki kiképzést, és annak során
mindenkit tájékoztattak a bázis rendeltetéséről. Nem tudom
elmagyarázni, hogyan működik a fegyver, mert nem értem
a tudományos hátteret. De

tudom, hogy hol van. Vagy inkább, hogy honnan irányítják.

– Azt nincs értelme eltitkolni az őrszemélyzet elől – tette

hozzá derűsen Poe. – Mivel a rohamosztagosok sosem
dezertálnak.

– Mindenért hálásak vagyunk, amit elmond nekünk –

válaszolta Leia – A Hosnian-rendszer megsemmisüléséig
még csak azt sem tudtuk, hogy létezik ilyen fegyver.

– Egy olyan bolygón van, ami az Első Rend legfőbb

bázisaként szolgál – mondta Finn. –

Biztos vagyok abban, hogy oda vitték a barátomat. Oda kell

jutnom, méghozzá a lehető

leggyorsabban.

– Megpróbálok segíteni – ígérte Leia –, erre a szavamat

adom. Bizonyára megérti, hogy most elsősorban azzal kell
foglalkoznunk, ami a Hosnian-rendszerben történt. De ha a
két cél történetesen egybeesik… – elhallgatott pár
pillanatra, és Finn-nek az a benyomása támadt, hogy a
tábornok pontosan tudja, milyen az, amikor valaki sürgősen
meg akar találni valakit. –

… akkor mindent megteszünk annak érdekében, hogy

megtaláljuk a barátját – fejezte be a mondatot Leia. A
közelben várakozó tisztekre mutatott, és hozzátette: –
Pillanatnyilag arra kérem, hogy mindent mondjon el Ackbar
tábornoknak. Mindent, amire emlékszik az Első

Rend bázisáról, egészen a jelentéktelennek tűnő, apró

részletekig. – Megint elhallgatott, néhány pillanatra a
gondolataiba merült, majd határozottan folytatta: – A lány…
mit tud elmondani róla, ami segíthet abban, hogy
megtaláljuk. Mi? a neve?

– Rey – felelte Finn, és küzdenie kellett, hogy elrejtse az

érzéseit. Ekkor erős, nem emberi hang zendült mögötte.
Megfordult, és azon kapta magát, hogy Ackbar tábornok
hatalmas sötét szemébe bámul.

– Jöjjön velem, fiatalember! – kérte a tábornok. – Szeretnék

hallani mindent, amit el tud

mondani, és számos kérdésem van, amire választ remélek.

Csubakka a kórházrészleg egyik szenzorokkal teli

vizsgálóágyán ült, mialatt Dr. Kalonia a sebesült vállát
kezelte. A sötét hajú, kedves tekintetű orvos sokkal
ügyesebben és gyakorlottabban intézte a dolgot, mint Finn,
és a készülék, amit alkalmazott, úgy végezte a munkáját,
hogy a vuki semmit sem érzett. Amikor a tompa fájdalom is
elmúlt, Csubi hálásan

morgott az orvosnak.

– Nagyon szívesen – felelte a doktor. Csubakka végignézett

magán. A sebe szinte nyomtalanul eltűnt, és ennek láttán
elégedetten hörgött egyet. – Ez nagyon ijesztőnek hangzik –
állapította meg Kalonia, és tovább dolgozott. Aztán a betege
szelíd mordulásai hallatán hozzátette: – Igen, nagyon bátor
vagy.

Tizennegyedik fejezet

A kutatáshoz kellett némi idő, de BB–8 végül megtalálta azt,

amit keresett. Vagy inkább, akit keresett. Vagy talán
mindkettőt, mivel az intelligens droidokra személyként és
tárgyként is szoktak hivatkozni. BB–8 végiggurult a sötét,
poros raktáron, mígnem odaért az R2-es egységhez.
Köszönést csipogott neki, ami túl gyors és bonyolult volt
ahhoz, hogy egy ember követhesse. A mozdulatlan R2-es
nem válaszolt. BB–8 ismét megpróbálta, ezúttal egy másik

droid-nyelvet alkalmazva. Most is kudarcot vallott, mire

előrelendült, és meglökte a másik droidot. Az R2-es még
erre sem reagált. A sikertelen kapcsolatfelvételt figyelő C–
3PO kilépett az árnyékok közül, és megszólalt:

– Attól tartok, csak az idődet vesztegeted. Erősen kétséges,

hogy a térkép hiányzó darabját R2 tárolja az adatai között. –
BB–8 feltett egy kérdést, amire C–3PO azonnal válaszolt:

– Energiatakarékos üzemmódba kapcsolta magát. Azóta

ilyen, mióta Luke gazda elment.

Ekkor egy új hang hallatszott, egy ember hangja:

– BB–8! – A gömbölyű droid ha vonakodva is, de a felé

közeledő tiszt felé fordult, mire a

férfi hozzátette: – A tábornoknak szüksége van rád. – BB–8

udvarias búcsút füttyözött C–

3PO-nak, vetett még egy pillantást a néma R2-D2-re, és a

tiszt nyomában kigurult a raktárból.

C–3PO várt még egy kicsit, majd régi barátjához hajolt.

– Ó, próbálj egy kicsit vidámabb lenni, R2! Ez a kényszerű

mozdulatlanság nem tesz jót neked. Ha nem használod a
kognitív áramköreidet, még a végén elromlanak. – A
barátságos

biztatással sem ért el többet, mint az imént BB–8 a

parancsoló faggatással. Az R2-es egység ugyanolyan
maradt, amilyen volt: mozdulatlan és néma.

A fő tárgyalóteremben C–3PO a gömbölyű droid mellett

dolgozott, míg Han és több tiszt a

közelből figyelték őket. A protokoll-droid utasításainak

megfelelően BB–8 engedelmesen kinyitott egy rekeszt az
oldalán.

– Á, köszönöm. Ez lesz az. – C–3PO benyúlt a rekeszbe, és

kivett belőle egy apró készüléket, amit beillesztett a terem
közepét elfoglaló holo-asztalba. A következő pillanatban egy
csillagokkal, ködökkel és egyéb látványos csillagközi
jelenségekkel teli, háromdimenziós térkép forgott lassan az
asztal felett. Leia figyelmesen tanulmányozta az
alakzatokat, de nem sikerült megtalálnia azt, ami keresett.
Az arcán meglátszottak a csalódás jelei. C–3PO maga is
elégedetlen volt, de nem arra programozták, hogy ezt meg
is mutassa. Inkább csak mérsékelt szomorúságot kifejezve
kezdett magyarázni: – Tábornok, noha elvégeztem már az
előzetes elemzést, tájékoztatom, hogy csak akkor vonhatom
le a végső következtetéseket, miután összevetem ezen
térkép adatait azzal, amit a saját adatbázisunkban tárolunk.
Pillanat… kész.

Végeztem. Sajnálatos módon azt kell mondanom, hogy ez a

térkép nem tartalmaz elegendő

információt ahhoz, hogy megfeleltessük bármelyik

rendszerét a saját feljegyzéseinknek.

– Én megmondtam – dörmögte a fejét csóválva Han. Leia

nem vett róla tudomást.

– Milyen ostoba voltam – mormolta halkan –, hogy azt

hittem, egyszerű lesz megtalálni és
visszahozni Luke-ot.

– Leia… – mondta Han, és elindult a tábornok felé.

– Ezt ne csináld! – szólt rá éles hangon Leia.

– Mit? – kérdezte Han, és megtorpant.

– Ne akarj kedves lenni hozzám! – felelte a tábornok, azzal

sarkon fordult és elsietett. Han ugyan értetlenül nézett, de
elindult utána. Könnyen utolérte, de Leia nem állt meg, és
még csak nem is nézett a férjére.

– Figyelj… azért jöttem, hogy segítsek – mondta halkan Han.

Leia továbbment, és mereven előreszegezte a tekintetét.

– Az mikor jelentett segítséget? – kérdezte keserűen. – És ne

gyere nekem a

Halálcsillaggal!

Han csalódottan a felesége elé lépett, hogy elállja az útját.

Amikor ismét megszólalt, már-már könyörögve beszélt, már
amennyire Han Solo képes volt könyörögni.

– Megállnál egy percre, és meghallgatnál végre? Kérlek! – A

hangnemben beállt változás ugyanúgy nem lágyította meg
Leiát, mint bármi más. Türelmetlenül nézte a férjét, és
megszólalt:

– Jól van, Han. Hallgatlak.

– Nem akartam idejönni – magyarázta Han. – Tudom, hogy

valahányszor rám nézel, ő jut

eszedbe. Így aztán inkább kerültelek. – Leia a fejét ingatva

válaszolt:
– Tényleg ezt hiszed? Hogy nem akarok emlékezni rá, hogy
el akarom felejteni? Nem, én vissza akarom kapni őt!

Han nem igazán tudta, hogy mit mondhatna erre, de végül

csak megszólalt:

– Ő elment, Leia. Mindig is vonzotta a sötét oldal. Nem

állíthattuk meg, akármivel próbálkoztunk volna. – Az utolsó
szavait alig bírta kipréselni magából, de sikerült: – Túl sok
volt benne Vaderből.

– Ezért akartam, hogy Luke tanítsa – válaszolta Leia. – Nem

lett volna szabad elküldeni.

Akkor veszítettem el őt. Akkor veszítettelek el

mindkettőtöket. – Han lehorgasztotta a fejét.

– Mindkettőnknek alkut kellett kötnünk a magunk módján –

felelte halkan. – Én

visszatértem az egyetlen dologhoz, amihez valaha is

értettem.

– Mindketten ezt csináltuk – ismerte el Leia. Han felemelte a

fejét, és a felesége szemébe nézve halkan, de határozottan
kijelentette: – Mindörökre elvesztettük a fiunkat.

Leia beleharapott az alsó ajkába. Nem volt hajlandó

engedni.

– Nem – válaszolta fojtott hangon –, Snoke tette.

– Snoke? – kérdezte Han, és kissé elhúzódott. Leia bólintott,

és folytatta:

– Tudta, hogy a gyermekünket áthatja az Erő. Hogy egyaránt

megvan benne a jóra és a rosszra való képesség.
– Ezt te kezdettől fogva tudtad? Miért nem mondtad el
nekem?

– Számos okból – válaszolta mélyet sóhajtva Leia. – Azt

reméltem, hogy tévedek, hogy ez a

dolog nem igaz. Reméltem, hogy képes leszek megingatni

őt, képes leszek elfordítani a sötét

oldaltól anélkül, hogy téged is bevonnálak. – Bánatosan

mosolygott, és hozzátette: – Han, csodálatos tulajdonságaid
vannak, de a türelem és a megértés sosem tartozott
közéjük. Attól féltem, hogy a reakcióiddal csak még
messzebbre hajszolod őt. Azt hittem, meg tudom óvni Snoke
befolyásától, és téged is attól, ami történik… most már
nyilvánvaló, hogy tévedtem.

Már sosem tudjuk meg, hogy mi lett volna, ha téged is

bevonlak. – Han alig hitt a fülének.

– Szóval, most már Snoke felügyel a fiunkra – állapította

meg komoran.

– Állandóan – felelte fojtott hangon Leia. – Kezdetben, még

mielőtt rájöttem volna, hogy mi történik, a háttérből
manipulált mindent, és a sötét oldal felé csábította a
fiúnkat. –

Elhallgatott néhány pillanatra, majd folytatta: – De semmi

sem lehetetlen, Han. Még most sem, annyi idő elteltével.
Van egy olyan érzésem, hogy ha valaki megmentheti őt,
akkor az te vagy.

Han szeretett volna gúnyosan felnevetni. De tudta, hogy ha

megteszi, akkor Leia soha többé nem áll szóba vele.
– Hogy én? Kizárt – mormolta halkan. – Ha Luke minden
tapasztalata és tudása ellenére

sem tudott kapcsolatot teremteni vele, akkor hogyan tudnék

én? – Leia lassan bólogatott, és megfontoltan válaszolt:

– Luke Jedi- mester. De te az apja vagy. Még van benne fény.

Tudom.

Rey egy körülbelül negyvenöt fokban megdöntött kemény

lapon feküdt, a bokájára és a csuklójára bilincsek szorultak.
Lassan tért magához. Először azt hitte, hogy egyedül van,
ami nem csoda, mert a kamrában tartózkodó férfi nem
mozdult, nem adott ki hangot, néha még a

lélegzetét is visszafojtotta. Rey aztán észrevette a

nyugtalanítóan hallgatag fekete alakot, és meghökkent
ugyan, de körülnézett, hogy felmérje a környezetét. Még
soha nem járt efféle helyen, minden vonásában elütött
azoktól a helyszínektől, ahol korábban megfordult. Az utolsó
dolog, amire emlékezett, az a Takodana erdejében lezajlott
ütközet volt. A csatazaj… és az, hogy elküldi BB–8-at. Aztán
eszébe jutott a gondolatszondázás is. A fájdalom. Az
erőfeszítései, hogy kirekessze tudatából a kínt, és az a
megvető könnyedség, amellyel a férfi félresöpörte az ő
mentális gátjait. A fájdalomból még most is megmaradt
valami, ott izzott a szeme mögött. Az erdő eltűnt. Akárcsak
Maz kastélya. Mivel nem álltak a rendelkezésére hivatkozási
pontok, nem maradt más választása, mint hogy
megkérdezze:

– Hol vagyok?

– Valóban ennyire fontos az, hogy helyileg hol vagy? –

kérdezte meglepően szelíden Kylo
Ren. A hangja nem éppen együttérzően szólt, de nem is
olyan ellenségesen, mint az erdőben.

– Az én vendégem vagy. – A maszkos alak intett egyet.

Kattanások hallatszottak, és Rey döbbenten vette észre,
hogy a bilincsek kinyílnak a karján. Igyekezett eltitkolni a
megrökönyödését, miközben felváltva megdörzsölgette
mindkét csuklóját. Nem akarta

megmutatni a férfinak, hogy mennyire fél tőle. Ismét

körülnézett, és immár meggyőződött arról, hogy kettesben
vannak.

– Hol vannak a többiek? – kérdezte. – Azok, akik mellettem

harcoltak?

– Az árulókra, a gyilkosokra és a tolvajokra gondolsz, akiket

a barátaidnak nevezel? –

kérdezett vissza megvetően a férfi. – Csak gondolj bele:

könnyedén mondhatnám neked, hogy

mind meghaltak, hogy életüket vesztették a csatában. De

jobban szeretnék őszinte lenni

hozzád a kezdet kezdetétől fogva. Nyilván

megkönnyebbüléssel hallod, hogy ami a jelenlegi
állapotukat illeti… arról fogalmam sincs. – Rey töprengve
bámulta a férfit. Jóllehet pillanatnyilag nyugodtnak látta,
nem tudott megszabadulni attól az érzéstől, hogy egyetlen
rossz szavával, egyetlen nem kielégítő válaszával
feldühítheti. Nagyon vigyázz ezzel az illetővel! – intette
magát gondolatban. Az alak úgy nézett rá, mintha hangosan
beszélt volna.

Ezek után feltámadt benne a gyanú, hogy a fickó megint az

elméjében turkál.
– Még most is meg akarsz ölni – mormolta a férfi.

Reyből előtört az igazi önmaga, és akármennyire is próbált

uralkodni magán, éles hangon

kijelentette:

– Ez történik, ha valakire egy maszkot viselő idegen

vadászik! – A következő pillanatban már megbánta a
merészségét, de a férfi nem úgy reagált, ahogyan várta. Szó
nélkül felemelte a kezét, majd kicsatolta és levette a
maszkját. Rey csak bámulta őt, és hallgatott. Önmagában
véve a hosszúkás arcon nem volt semmi figyelemre méltó.
Szinte jellegtelennek lehetett volna nevezni. Csakhogy a
sötét szempárból átható, éles tekintet sugárzott. Ha az nem
lett volna, a férfi simán elment volna valakinek, akivel Rey a
Niima állomás poros utcáin találkozott. De az a tekintet ott
volt. És az is, ami mögötte rejtőzött.

– Tehát igaz? – kérdezte végül a férfi. – Egy egyszerű

roncsvadász vagy? – Rey nem válaszolt, mire a férfi talán
megérezte a zavarodottságát, és témát váltott: – Mesélj
nekem a droidról!

– Egy szelénhajtású, termális hiper-szenzoros vindikátorral

felszerelt BB egység, belső

önvezérlő giroszkópos meghajtórendszerrel és optikával,

ami…

– A droid műszaki adatai ismerem – vágott közbe a férfi. –

Nem érdekelnek. Engem az érdekel, ami a memóriájában
van. Egy transz-galaktikus navigációs térkép részlete. A
többi nálunk van, a Birodalom archívumaiból szereztük. Már
csak az utolsó darabra van szükségünk. Valahogyan rá
tudtad venni a droidot, hogy megmutassa neked. Neked.
Egy egyszerű, magányos roncsvadásznak. Hogy is van ez? –
Rey elfordította a tekintetét. Hát ezt meg hogyan tudta meg
az idegen? Ugyanazzal a módszerrel, amivel sok másról is
tudomást szerzett? – Tudom, hogy láttad a térképet –
ismételte a férfi. – Nekem pedig szükségem van rá.
Pillanatnyilag csak arra van szükségem. – Várt egy kicsit, és
miután Rey konokul hallgatott, szinte sóhajtva hozzátette: –
Tudod, én mindig megszerzem azt, amit akarok.

– Hát akkor nekem nem kell mondanom semmit – vágott

vissza Rey, és dacosan

összepréselte az ajkait.

– Ez igaz – ismerte el a férfi, és a fejét lemondóan csóválva

felegyenesedett. – Ezt szerettem volna elkerülni. Akármit
hiszel rólam, egyáltalán nem lelem benne örömömet.

Olyan óvatosan fogom csinálni, amennyire csak

lehetséges… de elveszem azt, amire szükségem van. – Rey
tudta, hogy az ellenállás nemcsak felesleges volna, de
alighanem olyan kellemetlenségeket eredményezne, amiket
elképzelni sem óhajtott. Ezért mozdulatlan

maradt, és a teste mellett tartotta a karját, mialatt a férfi az

arcához emelte a kezét. És ismét megérintett őt, ahogyan a
Takodana erdejében tette. Aztán tétovázott, mintha egy
olyan valamit talált volna, amire nem számított. Rey
erőlködött, hogy ellenálljon a szondázásnak, de a támadója
mind mélyebbre hatolt, és könnyűszerrel hárította az ő
gyenge próbálkozásait, amik arra irányultak, hogy kint
tartsák a betolakodót. Miközben a férfi tovább vizsgáltatta
az elméjét, halkan beszélt tovább: – Annyira magányos
voltál… annyira féltél távozni… – Egy

pillanatra elmosolyodott. – Éjszakánként, amikor nem tudsz

elaludni, egy óceánról ábrándozol… látom… látom a
szigetet.
Könnyek csorogtak Rey arcán, mialatt tovább erőlködött,
hogy ellenálljon a férfinak. Egyre jobban kétségbeesett, és
ütni próbált. De ahogyan a Takodanán történt, a teste
ezúttal sem engedelmeskedett az akaratának.

– És Han Solo – folytatta könyörtelenül Ren. – Olyan ő neked,

mintha az apád lenne. Ez az

érzésed zsákutca. Szabadulj meg tőle! Biztosan állíthatom,

hogy Solo csalódást fog okozni neked.

Reyből egyszerre szakadt ki minden felgyülemlett rémülete

és haragja.

– Takarodj… ki… a… fejemből! – csikorogta valami ősi

gyűlölettel. A férfi azonban csak még közelebb hajolt hozzá,
és tovább erősítette azt az érzését, hogy teljesen
tehetetlen.

– Rey… – felelte higgadtan –, látom a térképet. Ott van. És

meg fogom szerezni. Hidd el! –

Rey elképzelni sem tudta, honnan merített erőt ahhoz, hogy

ellenálljon, de az előbbinél jóval elszántabban válaszolt:

– Nem adok neked semmit.

– Azt majd meglátjuk – mormolta a legteljesebb

nyugalommal a férfi. Azzal Rey szemébe

fúrta a tekintetét, és a szemét résnyire húzva

összpontosított. Rey állta a tekintetét anélkül, hogy
megpróbált volna másfelé nézni. Pedig másfelé kellett volna
néznie. Azt lett volna az észszerű és logikus dolog. Ehelyett
a szemét kimeresztve meredt a férfi szemébe, és mindent
megtett azért, hogy ne pislogjon, és arcizma se rezdüljön. Á,
van itt valami – állapította meg magában Ren –, valami
érdekesség. Nem a térkép. Ahhoz még egy másodperc
kellett. Ám ez a valami is kétségkívül ért annyit, hogy
megvizsgálja. Felé irányította a tudatát, próbálta
azonosítani, elemezni… Ám ekkor olyan akadályba ütközött,
ami azonnal megállította. És ő, Kylo Ren lett az, aki pislogott
egyet. Ennek nem volt semmi értelme. Még nagyobb erővel
támadott, ám az anyagtalan szonda hirtelen szétfoszlott.
Rey arca eddig félelemről tanúskodott, de most hirtelen a
meglepődés jelei jelentek meg rajta, amikor felfedezte
önmagát a férfi tudatában. A felfedezéstől megdöbbent, de
azon kapta magát, hogy ellenállhatatlan erővel vonzza
valami, ami…

– Te… – suttogta rekedtes hangon –, te félsz. Attól félsz,

hogy soha nem leszel olyan erős, mint… Darth Vader!

Ren olyan gyorsan rántotta el a kezét, mintha a lány bőre

hirtelen forróvá vált volna. Aztán döbbenten és
zavarodottan hátrébb tántorgott. Rey a tekintetével követte.
A szeme ugyanolyan volt, de valami megváltozott – az, ami
mögötte rejtőzött. A tekintete, de még a tartása is más lett.
Ren megmozdult, hogy távozzon, ám előtte még
lendületesen intett egyet a lány felé, és a bilincsek ismét
rázárultak a fogoly csuklójára és bokájára. Aztán felvette a
maszkját, és kisietett a kamrából. A folyosóra érve azon
kapta magát, hogy hevesen zihál. Ez már önmagába véve
nyugtalanító volt. Nem tudta, hogy mi játszódott le az előbb
a cellában, és emiatt azt sem tudta, hogyan haladjon
tovább.

A további önmarcangolástól egy rohamosztagos mentette

meg, aki befordult egy sarkon, és

egyenesen feléje tartott. Ren gyorsan összeszedte magát,

és vett néhány mély lélegzetet. A katona pontosan előtte
megállt, és megszólította. Jól érzékelhetően félt.
– Uram, a legfőbb vezér beszélni óhajt önnel! – Ren
biccentett, és elindult a megfelelő

irányba, a rohamosztagos pedig a nyomába szegődött. A

katona nem észlelt semmi gyanús jelet, amikor a magas
alak, akit kísért, menet közben visszanézett abba az
irányba, ahonnan érkezett.

Rey a cella mélyén megpróbált lehiggadni, hogy szabadon

gondolkodhasson. Tudta, hogy az

előbb valami fontos dolog történt. Valami, aminek még

rendkívüli következményei lesznek.
Hogy mifélék, arról egyelőre fogalma sem volt. Ugyanakkor
még ebben a mostani helyzetében

is felbátorodott, noha ennek okát sem sejtette. De

egyvalamit biztosan tudott: ezen a helyen bőven lesz ideje
arra, hogy a történtekről elmélkedjen…

A d’qari bázis fő tárgyalótermében az Ellenállás vezetői

stratégiai tanácskozást tartottak.

Leia, Poe, C–3PO, Han, valamint a főtisztek, köztük Statura

és Ackbar, egy háromdimenziós

térkép körül gyűltek össze. A térkép egy elszigetelt, fagyos

bolygót ábrázolt, amit mostanáig még a kisebbfajta
kereskedőhajók sem kerestek fel. Finn is részt vett a
megbeszélésen, amit pontosan azért tartottak, hogy a
vezetők hallhassák a bolygóról szóló információit.

– Snap Wexley százados felderítőegységének adatai

alátámasztják mindazt, amit Finn mondott nekünk –
jelentette be Poe.

– Egy újfajta hipertéri fegyvert építettek a bolygó belsejébe

– közölte Wexley a tisztikarral.

– Valamit, ami képes csillagközi távolságokra tüzelni valós

időben. – Hitetlenkedő arcot vágva hozzátette: – Én aztán
alaposan elmélyedtem a műszaki tudományokban, de
elképzelni

sem tudom, hogy ez hogyan lehetséges. – Ezúttal Finn

szólalt meg:

– Én sem tudok mindent, de azoktól a társaimtól, akik a

bázison szolgáltak, azt hallottam, hogy nem abban működik,
amit mi normális hipertérnek nevezünk. A kontinuum résén
keresztül tüzel, amit ő maga csinál. Ezt úgy nevezték: szub-
hipertér. Ezért szelhette át azt a távolságot pár másodperc
alatt a bázis és a Hosnian-rendszer között. Az ehhez kellő
energia mennyisége… – elhallgatott pár pillanatra, majd
halkabban folytatta: – Nos, mindannyian sejthetjük, hogy
mennyi energia kellett hozzá. Csak azt tudom, hogy az első
számot rengeteg nulla követi.

Wexley megfontoltan bólogatva megszólalt:

– Nem tudjuk, hogyan jellemezzünk egy ilyen léptékű

fegyvert. A tudósaink előjöttek néhány ötlettel, amelyek a
gyors túlmelegedésre és az emiatt a bolygómagban
bekövetkező

robbanásra vonatkoznak, de az ezt működtető és kezelő

gépezetet egyelőre elképzelni sem tudjuk… – Az egyik
idősebb tiszt elborzadva kimondta:

– Egy újabb Halálcsillag!

– Bárcsak ez lenne a helyzet, Ematt őrnagy! – felelte

komoran Poe. – De a Finntől hallottakat elemezve, és az
adatokat összepárosítva mindazzal, amit mi magunk
gyűjtöttünk, ez az, amivel szembenézünk… – intett egyet
egy közeli konzol felé, és a fagyott világ mellett megjelent a
Halálcsillag képe. – Ez volt a Halálcsillag – folytatta a pilóta.
Megint igazított a képen, és a második gömb aprócska
golyóvá zsugorodott, mígnem eltörpült a bolygó mellett.

– Íme, ez az, amit Finn szerint úgy neveznek: Csillagpusztító

Bázis.

Leia megrendülten nézte a hátborzongató képet. Ha a

támadásban nem halt volna meg több
tízmillió teremtmény, az összevetés nevetséges lett volna.
Ismét átvillantak az elméjén az Alderaan pusztulásának
képei, de sietve félresöpörte őket.

– Hogyan tudnak energiával ellátni egy ekkora fegyvert? –

kérdezte. Poe és Ackbar tábornok Finnre nézett. A férfi
tétovázott. Nem volt tudós, sem gépész, de még csak
technikus sem. Igen, hallott néhány, a témára vonatkozó
beszélgetést, de mert nem értett hozzá, vonakodott
megszólalni. – Finn, beszéljen, kérem! – biztatta Leia.

– Nem tudom – felelte Finn a tábornokra pillantva –, hogy mi

igaz mindabból, amit meséltek nekem, vagy amit véletlenül
hallottam itt–ott.

– Akármennyit tud, az nagyságrendekkel több annál, mint

amennyit mi tudunk –

biztosította Leia. – Mondja el, és a technikusaink majd

mérlegelik a hallottakat. – Finn vett egy mély lélegzetet, és
a bázis képére mutatva belekezdett:

– Ahogyan azt már tudják, egy ideig ott teljesítettem

szolgálatot, több helyszínen is. Az egyik a bolygó átellenes
pontján volt ahhoz képest, ahol a lövedékek kitörnek.

– Azt állítja – szólt közbe hitetlenkedve Statura –, hogy a

fegyverrendszer a bolygó mindkét oldalát beteríti?

Finn a tábornokra nézve válaszolt:

– Nem csupán jelen van mindkét oldalon, hanem

gyakorlatilag átfut a bolygómagon. – A vetítőasztal körül
állók elképedten felmorajlottak. – Amennyire megértettem –
folytatta Finn
–, különleges és óriási kollektorokkal befogják egy nap
energiáját, majd azt felhasználva sötét energiát gyűjtenek
és küldenek be a bolygó magjában lévő tárolóegységbe. Az
energiát aztán ott tárolják, mígnem a fegyver készen áll a
tüzelésre.

– Lehetetlen – állította Ackbar. – Jóllehet tudjuk, hogy több

sötét energia van az univerzumban, mint bármi más, és
hogy mindenütt létezik körülöttünk, annyira diffúz, hogy

szinte észlelni is alig lehet. Hát még koncentrálni.

Finn ugyan kínosan érezte magát attól, hogy egy ilyen

magas rangú és tapasztalt tiszttel vitatkozik, mint Ackbar,
de határozottan válaszolt:

– Lehetséges, és meg is csinálják. – Statura legalább

hajlandó volt hinni neki.

– Ha a gépészeti részt meg tudták oldani – mondta

elgondolkodva –, akkor gyakorlatilag végtelen
energiaforrásra tettek szert. – Finn bólogatott, és tovább
beszélt:

– Hux tábornok azt mondta nekünk, hogy ez a valaha

megépített legerősebb fegyver. Azt mondta, hogy a fél
galaxist el lehet érni vele. – A tisztek ismét felmorajlottak. –
És valós időben. Mert valahogy áttör a galaxison. – Megrázta
a fejét, ami már kezdett megfájdulni attól, hogy
olyasvalamit próbált elmagyarázni, amit ő maga sem értett.

Han Solo viszont eleget értett meg. Azt mindenképpen,

hogy mit kell tenni.

– Jól van, szóval ez a valami lehetetlen és jó nagy – mondta

fennhangon. – Hogyan robbantsuk fel? – Hirtelen mindenki
őrá nézett, mire hozzátette: – Engem nem érdekel, hogy
mekkora. Mindig van egy mód arra, hogy megsemmisítsünk
valamit. – Miután a dolog tudományos oldalát így lezárta,
várta a javaslatokat. Egy darabig mindenki hallgatott. A
csendet végül Wexley törte meg:

– Meg kell várnunk, amíg a műszaki személyzet lefuttatja a

részletes elemzéseket. Aztán, amikor ez megvan…

– Nincs időnk elemzésekre és tudományos elméletekre –

vágott közbe Leia. – Hannak igaza van. Cselekednünk kell,
és most rögtön. – Han meglepetten nézte a feleségét, de
aztán

gyorsan elrejtette az érzéseit. – Ez a döntő pillanat –

folytatta Leia. – Minden veszélybe került, amiért valaha
harcoltunk. Nem várhatunk elméletekre. Szükségünk van
valamire, bármire, hogy visszavághassunk. – Kihúzta magát,
és hozzátette: – Meg kell semmisítenünk

azt a fegyvert, mielőtt még egyszer bevetik.

Nem meglepő módon a tudományos végzettséggel is

rendelkező Statura állt elő egy javaslattal.

– Nem tudom bebizonyítani – mondta megfontoltan –, de

ahhoz, hogy kordában tartsunk

ennyi energiát, egy új, minden eddiginél fejlettebb

zárómező kell. – Finn felé biccentett, és folytatta: – A
barátunk ennyit meg tudott erősíteni. A kérdés az, hogy
miféle mező az?

– Úgy hallottam, hogy a bolygó saját mágneses mezője is a

része – felelte Finn. – Meg valami más is.

– Igen, igen – dörmögte elgondolkodva Statura. – Egy bolygó

mágneses tere, akármilyen erős is, nem képes megfékezni
annyi energiát, amennyit láttunk. Ezenfelül, ahogyan Finn
mondta, van ott valami más is. Szerintem egyfajta oszcilláló
mező. Ha kellő gyorsasággal oszcillál, kevesebb energiát
igényel, mintha állandó lenne.

– Én erről semmit sem tudok – vallotta be Finn, azzal

belehajolt a hologramba, és nagyított a térkép egyik
részletén, mígnem láthatóvá vált egy masszív, hatszögletű
építmény. – De itt van az oszcilláló mező vezérlőrendszere.

– Kiváló, Finn úr! – vágta rá elégedetten Statura, majd

végignézett a társain. – De ha megbénítjuk ezt, azzal még
nem biztos, hogy megsemmisítjük a fegyvert. Valószínűleg
csak használhatatlanná tesszük annyi időre, amíg
megjavítják a vezérlőrendszert.

– Valószínűleg csak egyszer tudjuk megszórni – vélekedett

Poe. – Az Első Rend igyekszik

eltitkolni a bázis helyét. Amint rájönnek, hogy tudjuk, hol

van, mindent be fognak vetni a védelmére, hajókat, önjáró
állomásokat, hosszú hatótávolságú detektorokat. Lehet,
hogy soha többé nem fogunk a közelébe jutni. – Leia
egyetértőn bólogatott.

– Akkor az első támadásunknak sikerülni kell – mondta, és

Staturára nézve megkérdezte: –

Mit javasol, tábornok?

– Abból kiindulva, hogy az én sietve megalkotott elméletem

helytálló, a fegyver akkor a legsebezhetőbb, amikor teljesen
fel van töltve – válaszolta Statura, és megint végignézett a
többieken. – Amennyiben valahogyan megsemmisítjük az
oszcillátort, a felhalmozott energia
nem a tervezett tűzvonal mentén fog elszabadulni, hanem
minden irányban. Ha ez nem is semmisíti meg teljesen a
bázist, a fegyvert hosszú időre megbénítja.

Ekkor Ematt őrnagy szólalt meg:

– Talán szétveti az egész bolygót. – Mialatt a megbeszélés

folytatódott, egy tiszt érkezett, és átnyújtott Leiának egy
tenyérnyi elektronikus adattáblát. A tábornok figyelmesen

tanulmányozta, mialatt körülötte tovább zajlott a vita.

– Ezek egyike sem lehetséges – jelentette ki letörten Ackbar

tábornok. – Mialatt a bolygó

jelenleg gyengén védettnek tűnik, amint elindítjuk felé a

flottánkat, az Első Rend rájön, hogy megtudtuk a bázis
helyzetét. Azonnal mozgósítani fognak mindent, hogy
megvédjék. A flottájuk túl nagy ahhoz, hogy áttörjünk rajta.
Ezenfelül Poe elmélete ellenére fogadni merek, hogy a
bolygót valamilyen pajzs védi. Az nyilvánvaló, hogy bőven
vagy hozzá energiájuk.

Miután elhallgatott, Finnre nézett, akinek a válasza nem sok

reményre adott okot:

– Igen, van ott egy ilyen pajzs.

– A helyzet rosszabb már nem is lehetne – mormolta C–3PO.

Leia a kezét feltartva figyelmet kért, majd felmutatta az

adattáblát, és megszólalt:

– Az itteni adatok szerint nincs időnk arra, hogy

tanulmányozzuk a helyzetet. A felderítőink észlelték, hogy
óriási mennyiségű sötét energia áradt a Finn által megjelölt
világ felé. Ez csak egyvalamit jelenthet. – A nyomaték
kedvéért rövid szünetet tartott, majd folytatta: – Feltöltik a
fegyvert. És azt hiszem, mindnyájan sejtjük, hogy mi lesz a
következő célpont.

– Tévedtem – mondta halkan C–3PO, és lehorgasztotta

aranyszínű fejét. – Lehet rosszabb.

– Poe az aggodalmat és csüggedést tükröző arcok láttán

kinyújtotta a kezét, és rámutatott a zárómező vezérlését
rejtő építményre.

– Lehet, hogy aktiválják a pajzsot, de ha valahogyan

átjutunk rajta, lecsaphatunk az oszcillátorra, és
rázúdíthatjuk mindenünket, amink csak van.

– Tetszik ez a fickó – dörmögte Han, és elvigyorodott. Ackbar

továbbra is borúlátó maradt.

– Minden terv értelmetlen mindaddig, amíg a pajzs

működőképes – jelentette ki. – Egy jobbfajta bolygóvédelmi
rendszeren nem lehet csak úgy átjutni, és biztosak lehetünk
abban, hogy most egy ilyennel állunk szemben.

Hant azonban nem egykönnyen lehetett elbátortalanítani.

– Jól van, akkor először kikapcsoljuk a pajzsokat – mondta,

és Finnre pillantott. – Kölyök, te ott dolgoztál. Mit tudsz
mondani erről? – Finn elgondolkodott, majd hirtelen tágra
nyitotta a szemét, és lelkesen közölte:

– Meg tudom oldani! Ki tudom kapcsolni a pajzsot! Tudom,

hogy hol vannak a

kezelőegységek. – Hirtelen rádöbbent valamire, és a jókedve

alábbhagyott. – De ehhez persze ott kell lennem. A bolygón,
a bázison belül.
– Majd én odaviszlek – jelentette ki magabiztosan Han. Leia
a férjére nézett, és valami olyant látott, ami már hosszú-
hosszú ideje hiányzott az életéből: a vagány, kérkedő Han
Solót.

– Hogyan, Han? – kérdezte keserűen.

Han szélesen vigyorogva nézte őt – és Leia rájött, hogy ez is

nagyon hiányzik neki.

– Ha elmondanám, nem tetszene. – Poe fellelkesülve átvette

a szót.

– Jól van, akkor hatástalanítjuk a pajzsokat, szétlőjük az

oszcillátort, és megsemmisítjük az óriás ágyút. Még ha
átlövi is a fél galaxist, és túl nagy nekünk ahhoz, hogy
közvetlenül elpusztítsuk, gondoskodunk róla, hogy
darabokra szaggassa saját magát. Ez úgy hangzik, mint egy
terv. Rajta, vágjunk bele!

Tizenötödik fejezet

A Csillagpusztító Bázis hatalmas, sötét gyűléstermében csak

ketten beszélgettek – egy magas és bizonytalan alak, illetve
egy óriási, magabiztos és tekintélyt parancsoló –, de
valahogy mégis betöltötték az egész helyiséget. Snoke, a
legfőbb vezér hangjából részben kíváncsiság, részben
csalódottság érződött, amikor megkérdezte:

– Ez a roncsvadász lány… ellenállt neked?

– Igen, uram, ezt tette. Egy roncsvadász a jelentéktelen

Jakkuról. Teljesen képzetlen, de áthatja az Erő. Jobban,
mintsem sejtené – válaszolta Ren. Ezúttal nem viselte a
maszkját, és úgy tűnt, a megszokott önbizalmával beszél.
Senki más nem vette volna észre, hogy valami megváltozott
benne. De Snoke természetesen észrevette.
– Megkedvelted őt – mondta színtelen hangon a legfőbb
vezér.

– Nem… soha! Megkedvelni? A Rend ellenségét?

– Érzékelem a problémát – jelentette ki Snoke. – Nem az ő

ereje miatt vallottál kudarcot.

Hanem a saját gyengeséged miatt. – A rendreutasítás fájt

ugyan Rennek, de nem mutatta ki.

– Hol a droid? – kérdezte aztán Snoke.

Mielőtt Ren válaszolhatott volna, a háta mögött éles hangon

megszólalt Hux tábornok:

– Ren úgy gondolja, hogy a droid már nem értékes a

számunkra. – A bejáratban álló tábornok megindult, és
megállt Ren mellett, majd folytatta: – Ren azt gondolja, hogy
csak a lányra van szükségünk. Hogy tőle megtudhatunk
mindent. Ennek eredményeként, noha nem

tudhatjuk biztosan, valószínűnek tűnik, hogy a droid az

ellenségeink kezébe került. – Snoke ugyan láthatóan
haragos lett, de változatlan hangon kérdezte:

– Megtaláltuk már az Ellenállás legfőbb bázisát?

Hux szemmel láthatóan örült annak, hogy ő hozza a jó hírt.

– Sikerült követnünk a felderítő egységüket az Ileenium

rendszerig – közölte elégedetten.

– Jelenleg a körzetben tartózkodó felderítőink azon

dolgoznak, hogy meghatározzák a bázis pontos helyzetét.

– Arra nincs szükségünk – jelentette ki ridegen Snoke. –

Töltsék fel a fegyvert!
Semmisítsék meg a rendszert!

Hux minden nyugalma és önuralma ellenére meglepődött.

– A rendszert? – kérdezte. – Legfőbb vezér, a legfrissebb

adatok szerint legalább kettő, de valószínűleg három lakott
bolygó kering az Ileeniumban. Nem volna egyszerűbb, ha
csak a bázist semmisítenénk meg, és elfoglalnánk a lakott
bolygókat? Néhány órán belül

meglesznek a koordináták, és akkor…

– Nem várhatunk – vágott közbe Snoke. – Még néhány órát

sem. Az pont elég ahhoz, hogy

egy hajó megszökjön az információkkal, amelyek alapján

megtalálhatják Skywalkert. Minél több időt adunk nekik,
annál nagyobb lesz az esélyük arra, hogy megtalálják
Skywalkert, és rávegyék, hogy térjen vissza, és szálljon
szembe velünk. Azt akarom, hogy amint feltöltődött a

fegyver, semmisítsék meg az egész Ileenium-rendszert.

Ren a bátorságát összeszedve lépett egyet előre, és

megszólalt:

– Ne…, legfőbb vezér! Megszerzem a térképet a lánytól, és

azzal lezárjuk az ügyet. Csak az útmutatásodra van
szükségem.

– Azt ígérted, hogy amikor eljön a perce annak, hogy

megsemmisítsük az Ellenállást, nem

fogsz csalódást okozni – vágott vissza Snoke, és Ren fölé

hajolt. – Lehetséges, hogy máris másolatokat készítettek a
térképről, és szétküldték azokat az Ellenállás kisebb
állomásaira. Ki tudhatja? De azok, akik a leginkább tisztában
vannak a jelentőségével, a központi bázisukon gyűltek
össze. Ha elpusztítjuk azt, elpusztítjuk őket, és legalább egy
kicsit bízhatunk abban, hogy eltöröltük a Skywalkerhez
vezető utat. Még ha szétküldték is a térkép másolatait, a
vezérkaruk megsemmisítésével időt nyerünk, mert a túlélők
el fognak gondolkodni azon, hogy érdemes-e szembeszállni
velünk. – Snoke hátradőlt, és hozzátette: – Már csak ezért a
célért is elrendelném a rendszer megsemmisítését, még ha
nem is tudnánk biztosan, hogy ezzel elpusztítjuk azt az
átkozott térképet. – Huxhoz fordult, és kiadta a parancsot: –

Tábornok, töltse fel a fegyvert! Ugyanazzal a

hatékonysággal, aminek már tanúbizonyságát adta.

– Igenis, legfőbb vezér! – vágta rá Hux a dicsérettől

fellelkesülve, azzal megfordult, és kisietett a csarnokból.
Snoke ekkor az előtte álló fekete alakra irányította minden
figyelmét.

– Kylo Ren… – mondta megfontoltan –, úgy tűnik, esedékes

egy kis emlékeztető. Tehát meg fogom mutatni neked a
sötét oldalt. Hozd el hozzám a lányt!

Az Ellenállás támaszpontján zajló őrült sürgés-forgástól kissé

elkülönülve Han Solo, Csubakka és Finn az utolsó
ellenőrzéseket végezték az Ezeréves Sólymon. Han
utasításokat osztogatott, a vuki és Finn pedig sietve
dolgoztak.

– Csubi, nézd meg a horizontális feltöltőt! – mondta Han, és

miután a vuki hörgött egyet,

ingerülten felelt: – Nem érdekel, hogy mit mutat a monitor!

A szemünket semmi sem pótolhatja. Ezt te is tudod. Finn,
azokkal a hengerekkel vigyázz! Robbanótöltetek vannak
bennük! – Finn megtorpant, és tátogva nézte a rakományát.
– Tényleg? – kérdezte meglepetten. – És miért nem szóltak?

– Nem akartuk, hogy ideges legyél – felelte Han. – Miután

bevitted azokat a gépbe, menj és beszélj azokkal a
technikusokkal, akik ott állnak amellett az X-szárnyú mellett.
Kérdezd meg tőlük, tudnak-e adni nekünk egy tartalék
hőszabályzót. – Han ekkor meghallott egy jól ismert hangot,
ami mindig is rá tudta venni, hogy fejezze be azt, amit
éppen csinál. Megfordult, és azt látta, hogy Leia közeledik
felé.

– Nem számít, hogy mennyit veszekedtünk – mondta Leia –,

mindig is utáltam végignézni,

hogy elmész.

– Ezért mentem el – válaszolta vigyorogva Han. – Hogy

hiányozzak neked.

Leia hosszú-hosszú idő óta első ízben jókedvűen felnevetett.

– Hát ezt külön köszönöm – mondta aztán.

– Azért nem volt rossz, nem igaz? – kérdezte elrévedve Han.

– Tudom, sokat vitatkoztunk…

– Gyengéden mosolygott, és hozzátette: – Talán azért, mert

mind a ketten félénk,

visszahúzódó személyiségek vagyunk. Na persze, ha azt

csináltad volna, amit mondtam…

– Te pedig azt, amire kértelek – vágott vissza Leia továbbra

is mosolyogva.

– Azért… voltak jó dolgaink is.

– Nagyon jók – helyeselt bólogatva Leia.

– Bizonyos dolgok sosem változnak.

– Hát nem – erősítette meg Leia, és lefelé nézve pár

pillanatra elmerült az emlékeiben, majd ismét felnézett a
férjére. – Még most is megőrjítesz.

– Jó értelemben őrült, vagy úgy, hogy eszelős leszel?

– Valószínűleg egy kicsit mindkettő – vallotta be Leia.

Han a felesége vállára tette a kezét, és harminc év tűnt el

egy pillanat alatt.

– Leia, van valami, amit már régóta szeretnék elmondani –

mondta halkan.

Leia a könnyeivel küszködve felelt:

– Majd elmondod, amikor visszatértél.

Han tiltakozni akart, de visszafogta magát. Túl sokat

vitatkoztak az elmúlt évek során.

Tudatában volt annak, hogy ezúttal talán nem jön vissza, és

nem akart úgy elmenni, hogy megint veszekedett egyet
Leiával. Inkább magához húzta, átölelte, és ez sokkal jobb
volt minden vitánál, sőt beszélgetésnél. Néhány pillanatig
így álltak, egymás karjában, néma csendben, amit végül
Leia tört meg.

– Ha találkozol a fiunkkal – suttogta –, hozd haza! – Han

bólintott, és nem válaszolt. Ha az elmúlt harminc évben
mást nem is tanult meg, azt igen, hogy mikor hallgasson.

Rey nem tudta, hogy mi történt vele. Bilincsbe verve feküdt

a rézsútos lapon, és a Kylo Rennel való találkozásán
töprengett. Először jött a fájdalom és a félelem, amit már a
Takodana erdejében megtapasztalt. Az érzések egyre
erősödtek azzal párhuzamosan, hogy a férfi mind mélyebbre
tolakodott az elméjébe, ő pedig harcolt ellene. Aztán…
valahogyan ellenállt. Sőt nemcsak ellenállt, hanem
megfordította a helyzetet, és ő került bele Ren tudatába. Ha
csak egy pillanatig is, de ott volt. Tisztán emlékezett a férfi
megdöbbenésére, a félelmére, majd a megfutamodására.
Ren elhúzódott tőle, kimenekült az elméjéből, méghozzá

azzal a gyorsasággal, ami… nem, nem rémületről

árulkodott, hanem valami másról. Talán balsejtelemről. Rey
nem tudta, hogy mit csinált, de összezavarta és kiborította
vele a fekete alakot. A férfi elment, kétségkívül azért, hogy
elgondolkodjon a történteken, és eldöntse, hogyan haladjon
tovább. Ez azt jelentette, hogy előbb-utóbb vissza fog térni.
Rey pedig mindenre kész volt annak érdekében, hogy ezt
elkerülje. Ha ki tudta űzni a támadóját az elméjéből, még
mire lehet képes? Mit tudna csinálni valaki mással? Egy
olyan

teremtménnyel, aki nem ismeri az Erő útjait? Például azzal

az őrrel, aki a cellája ajtajában ácsorog?

– Hé, maga! – Az őr Rey felé fordult. Teljesen közönyösnek

tűnt, alighanem unatkozott.

Rey gondosan tanulmányozta a katonát, aztán határozottan

megszólította – és nemcsak a hangjával. – Nyissa ki a
bilincseimet! Aztán menjen ki a cellából, hagyja nyitva az
ajtót, és menjen a szálláshelyére! – Az őr csendesen figyelte
őt, és nem úgy nézett ki, mint aki megijedt. Rey érezte,
hogy az önbizalma meginog, és mocorogni kezdett, majd
megismételte

azt előbbieket, a legparancsolóbb hangján: – Nyissa ki a

bilincseimet! Aztán menjen ki a cellából, hagyja nyitva az
ajtót, és menjen a szálláshelyére! És senkinek ne beszéljen
erről a találkozásról! – A rohamosztagos a kezében tartott
sugárkarabélyt megemelve elindult befelé.

Rey érezte, hogy a szívverése felgyorsul. Mit fog tenni az őr?

Megöli őt, kiszabadítja vagy csak kiröhögi? Az őr végül
megállt előtte, lenézett rá, és színtelen hangon megszólalt:

– Kinyitom a bilincseit. Kimegyek a cellából, nyitva hagyom

az ajtót, és elmegyek a szálláshelyemre. Senkinek nem
beszélek erről a találkozásról. – Miután befejezte a
mondatot, gépies mozdulatokkal kinyitotta a bilincseket.
Egy pillanatig csak állt és bámulta Reyt, aztán a kijárat felé
fordult, és minden további nélkül elindult.

Rey döbbenten feküdt, és nem igazán tudta, hogy mit kéne

csinálnia. Kiszabadult. Aztán rájött, hogy nem, egyelőre csak
a cellából szabadult ki. De első lépésnek éppen megfelelt.
Az őr ezekben a pillanatokban ért oda az ajtóhoz, és Rey
gyorsan utánaszólt:

– És tegye le a fegyverét!

– Leteszem a fegyveremet – közölte a rohamosztagos

ugyanazon a színtelen, különös hangon. Azzal félig
guggolásba ereszkedve lerakta a sugárvetőjét a padlóra,
majd kilépett a folyosóra, balra fordult, és néma csendben
távozott. Rey néhány másodpercig mozdulatlanul

bámulta a nyitott ajtót. Végül úgy döntött, hogy ez nemcsak

valami ócska vicc, és az őr nem várja odakint, a cella előtt.
Leugrott a padlóra, felkapta a sugárvetőt, és kisurrant a
folyosóra.

Finn azon tűnődött, hogy normális esetben a hipertéri

utazásban van valami megnyugtató.
A hipertérben senki sem harcolhatott, és ritkán tartogatott
meglepetéseket. A hipertéri utazás lehetővé tette, hogy az
ember elgondolkodjon, vagy beszélgessen a bajtársaival,
vagy ellenőrizze a fegyverét és a felszerelését. Ezúttal nem
így történt. Ez az ugrás másmilyennek bizonyult. Az
idegeskedésbe és a töprengésbe belefáradva elhagyta a
közös kabint, és előrement a pilótafülkébe, ahol Han és
Csubakka az üléseikből figyelték a műszereket.

– Azt még meg sem kérdeztem – mondta Finn a pilótának –,

hogyan fogunk bejutni?

Han tekintetét a műszerfalon tartva belekezdett a

magyarázatba:

– A bolygóvédő pajzsokat tömeges támadások elhárítására

tervezik. Egyetlen kisebb hajó átcsúszhat rajtuk. Az
nyilvánvalóan öngyilkosság lenne. – Finn elgondolkodva
bólogatott, majd megszólalt:

– Jól van, sikerült felbátorítania. Tételezzük fel, hogy ez az

optimista becslése téves, és fel vannak készülve egyetlen
hajó észlelésére és megsemmisítésére. Azt hogyan fogjuk

elkerülni?

– A pajzsokat nem lehet állandóan fenntartani – válaszolta

Han. – Túl sok energia kellene

hozzá. És mellesleg nincs is rá szükség. Nem folyamatosan

működnek, hanem egy előre meghatározott ritmusban
oszcillálnak. Ezzel megállítanak mindent, ami valós téri

sebességgel közlekedik. Elméletileg egy hajó bedughatja az

orrát, amikor a pajzs éppen nem működik. Csakhogy egy fél
másodperccel később a pajzs ismét kialakul, és… hát az
nem jó érzés azoknak, aki azon a hajón tartózkodnak.
– Jól van, ezt értem – közölte Finn. – És ezzel visszatértünk
az első kérdéshez. Tehát hogyan jutunk be? Anélkül, hogy az
oszcilláló pajzs kettévágna minket?

– Könnyedén – felelte Han, és úgy mondta ki a szót, mintha

valóban ez lett volna a

legkönnyebb dolog a világon. – Fénysebességgel repülünk át

rajta. – Finn nem hitt a fülének, és pár pillanatig tátogott,
majd kifakadt:

– Fénysebességgel akar repülni egészen a felszínig? Ilyent

még senki sem csinált!

Legalábbis én nem hallottam róla! – Csubakka mordult

egyet, és még azok is, akik nem ismerték a vuki nyelvet,
érthették a megjegyzés lényegét. Han elégedetten
mosolygott, és kijelentette:

– Közeledünk a rendszerhez. A helyedben én leülnék. Csubi,

készülj! – Finn rázuhant egy

ülésre, sietve bekötötte magát, és azt kívánta, hogy bárcsak

hatalmas, puha párnák vennék körül. Csubakka hörögve
jelentett valamit, Han pedig a műszereit tanulmányozta. A
vuki aztán az előtte lévő kezelőkarokra tette a kezét. – És…
– mormolta Han az egyik monitoron

villogó számokat figyelve, majd felcsattant: – Most!

Han és a Csubakka szélvész-gyorsan dolgoztak: karokat

rángattak, kapcsolókat állítottak át, és főleg elszántan
húzták a kormányt, hogy rákényszerítsék a hajót egy olyan
manőverre, amire a tervezői sosem gondoltak. És ekkor már
a pajzson belül jártak. Egyre lassulva bár, de így is szédítő
sebességgel közeledtek a havas felszín felé. Egyenesen egy
erdő felé tartottak, amelyben ugyan nem éltek akkora
óriások, mint a D’Qaron, de így is szép számmal akadtak

benne hatalmas fák. Csubakka még a vészjelzők visítását is

túlharsogva hörgött.

– Jól van, húzom! – kiáltotta Han, mialatt az ellenszegülő

kormánnyal küzdött. A Sólyom a következő pillanatban
bevágódott a fák közé, és bár továbbra is száguldott, végre
kijött a zuhanásból. A következő pillanatban az ég felé
lendült, ami szintén nem kívánatos esemény

volt. – Ha magasabban repülünk, észrevesznek minket! –

kiabálta Han. Természetesen, ha az

Első Rend katonái figyelték a bázisuk közvetlen környékét,

akkor óhatatlanul felfigyeltek a közeledő Sólyom ra. Finn és
a társai csak abban reménykedhettek, hogy a felderítő
műszerek az űrt és az égboltot kémlelik, és nem a felszínt.
Han és Csubakka tovább küzdöttek a géppel, míg végül
sikerült egyenesbe hozniuk. Megint a fák között
száguldottak, és egyszerűen kettétörték vagy kidöntötték
azokat, amelyek az útjukba estek. Végül kitörtek az erdőből,
levágódtak egy hóval borított, viszonylag sík sávra, majd
néhány száz méteren át a talajon csúsztak, míg elfogyott a
lendületük, és egy szakadék szélére érve megálltak. A
környékre ismét teljes csend telepedett.

Ren keményen küzdött, hogy visszanyerje az önuralmát. A

felkészítése alatt rengeteg időt fordított arra, hogy
megtanulja, hogyan éljen és cselekedjen minden érzelemtől
mentesen.

Pillanatnyilag minden tudását és akaraterejét össze kellett

szednie ahhoz, hogy nyugodt maradjon. A lány nem csupán
ellenállt neki, de még az egyik legféltettebb titkát is
megismerte. Ezekben a percekben nem érezte magát
erősnek és hatalmasnak. Éppen

ellenkezőleg, gyengének és jelentéktelennek érezte magát.

Hirtelen észrevette, hogy tőle nem messze egy hadnagy vár
az engedélyére, és gyorsan intett neki.

– Egyelőre nem találtuk meg a lányt, uram – jelentette a

tiszt. – Az egész bázisnak kiadtuk a figyelmeztetést és
riasztottuk a teljes személyzetet.

– Rendben – felelte Ren, de közben gondolatban máshol járt.

Aztán a tisztre pillantott, és megkérdezte: – Az őr?

– Még most is tart a kihallgatása, uram. Nem emlékszik arra,

ami történt. Az egyik pillanatban még a szolgálati helyén
állt, és minden rendben volt. A következőben a

szálláshelyén találta magát, amint éppen levette a

páncélzatát. Az első vizsgálatok szerint igazat mond. – A
hadnagy elbizonytalanodott, és hozzátette: – Amennyiben
hatékonyabb módszereket kíván alkalmazni, módomban
áll…

– Nem, nem! – szólt közbe Ren. – Csak kérdezzék ki! Csak…

kérdezzék. Talán eszébe jut valami. – Hirtelen elkomorodott,
és tovább beszélt: – A lány… itt van valahol. Nem tud
elmenekülni. Amikor megtalálják, hozzák… – elakadt a
hangja, és nem fejezte be a mondatot, mert már valami
egészen másra figyelt. A tiszt türelmesen várt. Várta a
további kérdéseket, a további utasításokat, és az engedélyt
a távozásra. De Kylo Ren csak bámult maga elé, mintha
látott volna valamit, amit rajta kívül senki más nem
láthatott, és tovább hallgatott.

A szakadék szélén álló Ezeréves Sólyom belsejében mély

mordulás hallatszott.
– Ó, tényleg? – csattant fel Han Solo. – Próbáld csak meg!

A pilótafülke mögötti folyosószakaszon szikrák pattogtak a

falból. Csubakka néhány rövid hördüléssel közölte a
véleményét a hajó kapitányáról, majd felállt, és elindult
hátra, hogy megoldja a-problémát. Finn kettesben maradt a
rosszkedvű Han Solóval.

– Jobban kellett volna mennie – dörmögte Han a még

működő képernyőket és műszereket

fürkészve. Megcsóválta a fejét, majd előrehajolt, és

közelebbről is szemügyre vett egy jelzőlámpát. – Nem lett
volna szabad ennyire durvának lennie. Még majdnem annál
is rosszabb volt.

Finn rájött, hogy Han a megérkezésük módja miatt emészti

magát, és megpróbálta

vigasztalni.

– Hé, éppen most hajtotta végre a lehetetlent! Nem hiszem,

hogy ez valaha sikerült már valakinek. Tudja, én nem
vagyok pilóta, de sok pilótát ismerek. És sosem hallottam
tőlük, hogy valaki megpróbálkozott azzal, amit maga az
előbb megcsinált. Nagy volt! – Miután elhallgatott,
körbemutatott az épen maradt pilótafülkén, majd az ablakon
keresztül az égre mutatott, végül saját magára. – Lent
vagyunk, élünk és egy darabban vagyunk. Nem értem.

Mit akar még? – Han feltápászkodott, és mialatt elindult,

hogy segítsen Csubakkának, morcosan morogta:

– Régebben nem lett volna ennyire durva.

Finn nem tudta, hogy mit feleljen, ezért – igen bölcsen –

nem mondott semmit.
A d’qari parancsnoki központban tartózkodók halkan
beszélgettek egymással. A tisztek szinte suttogtak, mintha
mindenki egy hírre várt volna. Sejteni lehetett, hogy amikor
megjön

– ha megjön –, akkor mindenki visszatér a normális

hangerőhöz. De jelenleg senki sem merte kimondani azt,
amire gondolt. Vagy amitől félt. A megerősítés egy sor
hipertéri relén keresztül érkezett. Egészen rövid volt,
mindössze egy kódsor, egy matematikai képlet, amit az
ellenség nehezen csípett volna el. A feszültségnek Statura
tábornok vetett véget, amikor felnézett a műszerfaláról,
rámosolygott Leiára, és odaszólt neki:

– A Sólyom célba ért, tábornok.

Leia a férfi mellé lépett, és lenézett a képernyőkre. Nem

sokat közöltek, de éppen eleget.

– Bárcsak több információnk volna… Bárcsak tudnánk… –

kezdte Leia, de elhallgatott. A

Sólyom hiába hatolt át a bolygóvédelmi pajzson, ez a hősies

tett mit sem ért volna, ha felfedezték volna a hajót. Leia
tudta, hogy nem fog hallani Han felől egészen addig, amíg ő
és a társai végre nem hajtják a feladatukat. – Mondja, hogy
ki fogják kapcsolni a pajzsokat! –

kérte Staturától.

– Ki fogják kapcsolni a pajzsokat – jelentette ki eltökélten a

férfi.

– Ez nem hangzott túl meggyőzően – jegyezte meg Leia.

– Manapság már csak így mennek a dolgaink, tábornok –

felelte mosolyogva Statura. –
Semmit sem vehetünk biztosra. – Leia bólintott, és odaszólt
egy repülésirányítónak:

– Indítsák az X-szárnyúkat!

– Értettem, tábornok! – felelte a tiszt, aki a Sólyom mal

kapcsolatos hír jóvoltából megőrizte a lelkesedését. A
mellette ülő kezelő továbbította a részletes parancsokat –
Minden vadászgép szálljon fel! – rendelkezett a tiszt.

– Kék osztag, indulás! Vörös osztag, indulás! – tette hozzá a

kezelő. Az Ellenállás pilótái felszállásra készen várakoztak,
így a rajok pillanatok alatt a levegőbe emelkedtek. A droidok
kiszámították, és újra meg újra kiszámították az Első Rend
bázisához vezető útvonalak adatait, folyamatosan
csökkentve a lehetőségeket, hogy a parancsnokok
kiválaszthassák a legsikeresebbnek ígérkező pályákat, míg a
pilóták mindent megtettek, hogy visszafogják magukat, és a
támadásra tartalékolják az energiájukat. A köteléket egy
jellegzetes, fekete festésű X-szárnyú vezette. Poe a
műszereket figyelte, míg BB–8 intézte azokat a dolgokat,
amiket ajánlatos volt egy intelligens gépezetre hagyni.
Egyre gyorsulva tartottak felfelé, szédítő sebességgel
hagyták maguk mögött a D’Qar felszínét.

– Minden egységnek, itt a Fekete Vezér – jelentkezett be Poe

az általános sávon. – A magasság megerősítve. Távolság
megerősítve. Étkezési koordináták megerősítve. – Elfordított
néhány kapcsolót, és a gépe hiper-hajtóműve felkészült,
hogy eltorzítsa a teret és az-időt. – A jelzésemre váltsatok
fénysebességet!

Miután meggyőződött róla, hogy minden készen áll,

megadta a jelet. A bolygó felett száguldó vadászok egy-egy
rövid életű fénysávot felvillantva sorban eltűntek a valós
térből.
Ren a saját szemével akarta látni. Mialatt végigment a
folyosón, amelynek falait hol természetes sziklák alkották,
hol fémszerkezetek, hol pedig panelek, az érzései vadul
kavarogtak. A jelenlegi mentális állapota ellentmondásban
állt mindennel, amit a felkészítés alatt tanult, de nem tudta
türtőztetni magát. Rosszul reagált a korábban történtekre,
és ez a legfőbb vezér ítéletében is megmutatkozott. És hogy
lehetőleg még pocsékabbul érezze magát, Hux, az aljas
talpnyaló valahogy értett hozzá, hogy mindig a lehető
legrosszabb pillanatban bukkanjon fel. Ren a fogát
csikorgatta, és haragudott magára. Mi sem jelezte jobban a
jelenlegi gyengeségét, hogy irigységet érzett egy olyan
jelentéktelen senki iránt, mint Hux. Holott ezzel csak az
erejét és az idejét pazarolta. Hux nem volt méltó ennyi
figyelemre.

Másrészről viszont a lány… Belépett a cellába, és ahogyan

várta, elhagyatottan találta. A közepén ott állt a rézsútosan
megdöntött pad. A bilincsek nyitva voltak, és mintha
gúnyosan csillogtak volna a mennyezetről áradó vörös
fényben. Ren nem bírta tovább, előrántotta a fénykardját,
aktiválta, aztán egy sor őrült csapással és lendítéssel
módszeresen rommá vagdalta a helyiséget. Odakint a
folyosón két rohamosztagos közeledett a cella felé. Amikor

benéztek az ajtón, és meglátták a szerteszét repülő,

vörösen izzó fémdarabokat, sietve visszavonultak az első
keresztfolyosóig, és a sarkon befordulva elfutottak.

Tizenhatodik fejezet

A vastag hórétegnek és a sűrű erdőnek köszönhetően a

járőröző droid nem látta meg őket,

és az a hőtorzító, amit Csubakka cipelt egy táskában,

elrejtette a hőjeleiket. Finn időről időre
– egy sokkal primitívebb, de szintén hatékony módszert
alkalmazva – egy letört faággal elsöpörte a lábnyomaikat.
Ahol csak lehetett, a sziklás felületeken haladtak, hogy
minél kevesebb nyomot hagyjanak hátra. A vuki egy, a
vállára vetett zsákban hordozta a robbanótölteteket,
amelyek a méreteik ellenére óriási pusztításra voltak
képesek. Finn megszaporázta a lépteit, és miután
felzárkózott Han mellé, előremutatott és megszólalt:

– Ott, a gerinc alatt van egy vízelvezető alagút. Ott

bejuthatunk.

– Biztos vagy benne, hogy nem védi zárómező? – kérdezte

Han. – Az egyszerű pajzsokon könnyen átjutunk, de…

– Nincs ott semmi – szólt közbe a fejét rázva Finn. – Ha lenne

zárómező, a csatorna nem

tudná betölteni a rendeltetését. – Han hirtelen sanda

pillantást vetett rá.

– Azt mondtad, itt dolgoztál. Sosem meséltél attól, hogy mi

a szakterületed.

– Takarító voltam – felelte Finn, és gyorsan másfelé nézett.

– Takarító? – kérdezte elképedten Han. – Honnan tudod,

hogyan kell hatástalanítani a pajzsokat? – Rámutatott
Csubakka zsákjára, és tovább beszélt: – Elég anyagunk van,
hogy elvégezzük a munkát, de tudnunk kell, hogy hová
tegyük le. Csak egy esélyünk van a sikerre.

Ha nem sikerül leállítani a pajzsokat, akár csomagolhatunk

is, és jelentkezhetünk az Első

Rendnél állampolgárnak. – Lefojtotta a hangját, és

hozzátette: – Á, és mindenki meghal, aki a D’Qat-
rendszerben tartózkodik.

– Nem tudom, hogyan lehet kikapcsolni a pajzsokat –

vallotta be Finn. – Rey miatt jöttem

ide.

Han lassan, csalódottan körbefordult, és megkérdezte:

– Van még valami, ami felett átsiklottál? Valami, amit

elfelejtettél megemlíteni? –

Csubakka is morgott valamit, Han pedig ismét a volt

rohamosztagosra nézett. – A többiek számítanak ránk! Az
egész galaxis számít ránk.

– Figyeljen, Solo – felelte Finn –, majd kitaláljuk. Itt vagyunk,

nem igaz?

– Igen. És hogyan akarod megoldani?

– Majd használjuk az Erőt!– válaszolta Finn, és bátorítóan

mosolygott.

– Megint az Erő… mindig az Erő – dohogott a szemét

forgatva Han, és visszanézett a reménykedő Finnre. – Nincs
időm elmagyarázni, kölyök, de az Erő nem így működik. –

Felnézett, és megkérdezte: – Hol van a járőr-droid? – Csu–

bakka morgott neki valamit, mire meglepetten felcsattant: –
Ó, tényleg? Te fázol?

Vörös sávok szegélyezték a szellőzőrácsot, ami a padlót

helyettesítve végignyúlt a folyosó teljes hosszán. Rey
nesztelenül surrant végig a járaton, mindkét kezével
szorosan markolva az
őrtől zsákmányolt sugárvetőt. Hogy kifújja magát, bebújt
egy falfülkébe, ami legalább egy kicsit eltakarta volna, ha
valaki közeledett volna a folyosón. Jóllehet kijutott a
cellából, kezdetben fogalma sem volt arról, hogy hová
menjen. De aztán, miután egy kicsit körülnézett, felfedezett
valamit, ami megoldást jelenthetett. Egy kő- és fémfal
mellett hosszú járda vezetett el. Letérni sehol sem lehetett
róla, viszont a másik végén… A másik végén egy nagy,
nyitott hangár terült el. És ebben a hangárban TIE-vadászok
álltak. Reyt csak a korlát nélküli keskeny járda választotta el
a gépektől, viszont a végénél néhány rohamosztagos
beszélgetett.

Egyelőre egyik sem nézett feléje. Hátát a falnak vetve,

lassan araszolt előre, és hamarosan kiért a folyosóból a
járdára. Óvatosan átnézett az utóbbi pereme felett, és óriási
mélységet látott. A feketeségbe nyúló falat panelek
borították. A fenti lámpák fénye csak egy darabig ért le, ami
azon túl volt, sötét árnyékba veszett.

Rey elképzelni sem tudta, hogyan juthatna el a hangárba

úgy, hogy a járda végénél ácsorgó

katonák ne vegyék észre. Maga a járda teljesen sík és

nyitott volt, nem nyújtott semmiféle fedezéket. Rey tudta,
hogy nem mehet vissza. Gyanította, hogy ez az egyetlen
esélye arra, hogy elhagyja a bolygót. És függetlenül attól,
hogy korábban mit sikerült elérnie, biztosra vette, hogy Kylo
Ren nem hagyná, hogy még egyszer manipulálja. A döntést
mások hozták meg helyette. Szapora lábdobogást hallott, és
gyorsan megfordulva visszanézett abba az irányba, amerről
jött. Rohamosztagosok közeledtek felé, méghozzá élénk
iramban. És az apró falfülke nem rejthette el előlük. Rey
kiugrott a fedezékéből, kiszaladt a járda pereméig, és
gyorsan leereszkedett a szegély alá. Éppen időben, mert
amint a padlószint alá ért, a rohamosztagosok kibukkantak
a folyosóból. Mialatt elszántan kapaszkodott, az jutott
eszébe, hogy amit most csinál, az majdnem olyan, mint
amikor elhagyatott hajóroncsok belső falain

mászkált a Jakkun. Annyi különbséggel, hogy ott sokkal

melegebb volt, itt pedig a körülötte mozgó alakok tüzet
nyitottak volna rá, ha észrevették volna.

Persze, azt is tudta, hogy ha elengedné azt, amibe éppen

kapaszkodik, vagy véletlenül lecsúszna róla a keze, az
minden gondját megoldaná. Gyorsan és mindörökre. Hány
katona lehet az osztagban? – töprengett, mialatt átvonultak
felette. És mert más dolga úgysem akadt, tanulmányozni
kezdte a közvetlen környezetét. Meglátott valamit, ami arra
utalt, hogy talán másik út is van, és nem kell áttörni a
hangár őrein. Oldalazva mászott néhány métert, mígnem
megérkezett egy szervizpanelhez. Nem kellett hozzá se
kulcs, sem kód, egy kar lehúzásával ki tudta nyitni. Noha a
panel mögötti keskeny járatban is a fal tartóelemein kellett
másznia, a gerendák és rudak jobb kapaszkodót
biztosítottak, mint ezek a kinti rudak és fogantyúk. Rey úgy
számolta, hogy ha nem téved el, és nem zuhan le, képes
lesz bejutni a TIE-vadászok hangárja alá úgy, hogy a fenti
őrök nem veszik észre. És remélte, hogy ott majd talál egy
feljárót, amin kimászhat, és megpróbálhat ellopni egy
vadászgépet. Egyik szoros helyzet a másik után – dohogott
magában. De először is az őrök mögé kellett jutnia.

Bekúszott a szűkös járatba, behúzta a lábát is, és a panel

bezárult mögötte. Alig tett meg néhány métert, amikor egy
apró szerelő-droiddal találkozott. Visszafojtotta a lélegzetét,
de a gép nem törődött vele, csak az előre beprogramozott
feladatával foglalkozott. Még szerencse –

gondolta Rey megkönnyebbülten, miután a gépezet

továbbhaladt, és ő is folytatta útját –, hogy nem az összes
droid olyan okos, mint BB–8.

A várakozó rohamosztagos alighanem arra számított, hogy

egy üres szállítórekeszt fog megpillantani. Ehelyett, amikor
kinyílt a kapu, két emberrel és egy vukival találta szemben

magát, akik nem óhajtottak társalogni vele. A katona ezt

megérezve gyorsan észbe kapott, és a fegyveréért nyúlt.
Han azonban a tapasztalatainak és az állandó gyakorlásnak
köszönhetően még gyorsabban reagált, és egyetlen lövéssel
leterítette a rohamosztagost. Mialatt Csubakka elvonszolta a
tetemet, hogy eltüntesse, Han és Finn óvatosan átnéztek a
közeli

keresztfolyosónál a sarkon túlra.

– Minél kevesebb időt töltünk ezen a helyen – mormolta Han

–, annál több szerencsénk lesz. Mi több, minél kevesebbet
időzünk itt, annál több szerencsénk lesz.

– Igen, tudom – felelte Finn, közben egy gyors pillantással

ellenőrizte a raktár előtti folyosószakaszt, és jobbra intett. –
Van némi elképzelésem erről. – Elindult, és Han, illetve
Csubakka követték. Finn vezetésével rövid idő alatt nagy
távolságot tettek meg a bázis belsejében. Finn aztán
meglátott egy feléjük tartó alakot, és tágra nyitotta a
szemét. A közeledő tiszt páncélját tükröző bevonat borította,
a válláról pedig vörös szegélyes fekete köpeny lógott.

– Itt jön a megoldás – suttogta Finn. Han is megnézte

magának az alakot, majd Finnre pillantva megkérdezte:

– Ismered ezt az alakot?

– Aha, már találkoztam vele – közölte Finn, és az arcizmai

megfeszültek.
Han érzékelte a volt rohamosztagos érzéseit, és bólogatva
dörmögte:

– Egy régi barát, mi?

– Valami ilyesmi – válaszolta Finn, és az arca továbbra is

merev maradt. – Akármennyire

szeretnék is végezni vele, élve kell nekünk. – Matatni

kezdett a sugárvetőjével, és hozzátette:

– Nem ismerem ezt a típust. Hogy kell kábítóra állítani?

– Van nálunk valami más – felelte vigyorogva Han –, ami

mindig kábítóra van állítva.

A folyosó távolabbi szakaszán felbukkant egy

rohamosztagos raj, és a három betolakodó nyugtalan lett.
Ám a katonák nem követték a különleges páncélt viselő
tisztet, hanem bevonultak egy keresztfolyosóba. A tiszt
alighanem a gondolataiba merült, és csak akkor vette észre
az oldalról nekirontó szőrös izomhegyet, amikor már késő
volt. Csubakka mindkét vaskos karjával magához szorította
a tisztet, és bevonszolta egy keskeny oldalfolyosóba, ahol a
társai várták. A fogoly pár pillanatig küzdött, hogy
kiszabaduljon, aztán rájött, hogy egyenesen egy sugárvető
csövébe néz. Finn rezzenéstelen tekintettel figyelte a tisztet,
és minden önuralmára szüksége volt, hogy
mozdulatlanságra kényszerítse a mutatóujját, amit a

elsütőbillentyűn tartott.

– Phasma százados, emlékszik rám? – kérdezte, és kissé

megmozgatta a fegyverét. – Itt van

a sugárvetőm, még most is meg akarja vizsgálni?

– Igen, emlékszem magára – felelte a százados, aki a hangja
alapján nő volt. – FN–2187.

– Már nem!– vágta rá Finn, es megrázta a fejét. – A nevem:

Finn. Igazi név, egy igazi személyiségnek. És most már én
mondom meg, hogy mi lesz!

– Csak egy rövid látogatásra jöttünk – szólt közbe a volt

rohamosztagos mögött álló Han. –

Finn gyorsan körbevezet minket. Ez a túra igazán

szórakoztató, de még nem láttuk a bolygóvédő pajzs
vezérlőjét. – Szélesen, kedvesen mosolygott, és hozzáfűzte:
– És mi nagyon szeretnénk látni a bolygóvédő pajzs
vezérlőjét.

– Most! – mordult fel fenyegető hangon Finn.

– Miért mutatnék meg maguknak bármit? – kérdezte gúnyos

megvetéssel Phasma. A

mögötte álló Csubakka vérfagyasztó mordulást hallatott, és

még nagyobb erővel szorította a nőt, aki erre nyögött egyet.

– Mert ha nem teszi meg – válaszolta Han –, előbb-utóbb

úgyis megtaláljuk. De maga ezt

már nem fogja tudni, mert addigra halott lesz. – A

másodpilótája felé biccentett, és közölte: –

Csubi nem szereti azokat, akik veszélyt jelentenek a

barátaira. – Phasmának sikerült kissé megrázni a fejét, és
kijelentette:

– Az Első Rend páncélját még egy vuki sem képes

összezúzni! – Válasz gyanánt Csubakka
még jobban megszorította a századost, aki megint
felnyögött, és kissé hörögve vett levegőt.

– Nos, van egy mód arra, hogy ezt ellenőrizzük – jegyezte

meg a vállát megvonva Han.

– Vagy pedig – szólt közbe Finn, és nekinyomta a fegyver

csövét a nő sisakjának –

egyszerűen lelövöm magát. Jól tudja, hogy milyen kiképzést

kaptam. Pontosan tudom, hová

kell céloznom ahhoz, hogy egy lövéssel kinyírjam. Különösen

ebből a távolságból.

– Mit keresnek itt? – kérdezte Phasma. – Maguk az Ellenállás

katonái? Vagy függetlenek?

– Később talán választ adunk a kérdésére – felelte Finn,

azzal lépett egyet hátra, és mialatt Csubakka lefegyverezte
a századost, intett egyet a sugárvetőjével. – Jelenleg maga
az idegenvezetőnk. Indulás! – A folyosón haladva sikerült
elkerülniük azt a néhány technikust és rohamosztagost,
akikkel találkoztak, úgy, hogy időben behúzódtak egy-egy
falfülkébe vagy a kisebb keresztjáratokba. A vezérlő előtt
azonban őr állt. De Finn csak kilépett a folyosó közepére,
határozott léptekkel közeledett a rohamosztagos felé,
közben integetett, és vidáman megszólalt:

– Hahó, üdvözletem! Mikor telik le a szolgálat, cimbora?

– Még egy darabig… – kezdte a rohamosztagos, de

elhallgatott, és gyanakodva felcsattant: –

Miért nincs rajtad páncél? És egyáltalán, mit keresel te

ebben a szektorban? – Emelni kezdte a sugárvetőjét, és
kiabálva folytatta:– Tedd a kezed oda, ahol… – A vuki a jobb
mancsának egyetlen ütésével a padlóra küldte a
rohamosztagost. Han intett a fegyverével, és odaszólt az
előtte álló nőnek:

– Mit is mondott az előbb az Első Rend páncéljáról és a

vukikról?

A százados nem válaszolt. A vezérlő nem volt nagy. Mivel

minden automatikusan

működött, nem kellett technikusoknak felügyelniük a

rendszert. A számítógépek saját magukat ellenőrizték. Ha
bármilyen probléma adódott, a gépek értesítették a
parancsnoki központot. Amennyiben onnan nem tudták
távvezérléssel elintézni az ügyet, átküldtek egykét
technikust, akik megjavították azt, ami elromlott. A
bolygóvédő pajzsok viszonylag egyszerű eszközök voltak,
ritkán fordult elő, hogy meghibásodtak, hát még az, hogy a
rendszer teljesen leállt. Ugyanakkor Han és a társai éppen
arra készültek, hogy teljes leállást idézzenek elő. Phasma a
fő vezérlőpult előtt ült, és néhány másodpercig nem
mozdult. Ami történt vele, abból semmit sem értett. Viszont
a mellkasa és a válla még most is kegyetlenül fájt a vuki
ölelése miatt, és ő nem óhajtott merőben feleslegesen
ellenállni ezeknek az őrülteknek. Biztosra vette, hogy a
betolakodók, akik ezekben a pillanatokban is őrá szegezték
a fegyverüket, hamarosan úgyis találkoznak a végzettel.
Hirtelen megérezte, hogy kemény tárgy nyomódik a sisakja
oldalának.

– Gyerünk, csinálja! – parancsolta Finn. A nyomaték

kedvéért Csubakka is elhörgött néhány fenyegető szót.
Phasma ha vonakodva is, de munkához látott. Hamarosan

hangjelzések hallatszottak, és felgyúlt egy sor ellenőrző

lámpa. Az egyik képernyőn megjelent egy felirat, amit
mindenki jól láthatott: „Pajzsrendszer leállítása
megkezdődött”. Finn közelebb hajolt Hanhoz, és
aggodalmasan mormolta: – Solo, ha ez beválik, és ha jól
emlékszem arra, amit maga mondott a pajzsokról, nem lesz
sok időnk arra, hogy megtaláljuk

Reyt.

– Ne aggódj, kölyök! – válaszolta Han anélkül, hogy akárcsak

egy milliméterrel

elmozdította volna a fegyverét, amit folyamatosan a

századosra szegezett. – Nem megyünk el a lány nélkül.

A rohamosztagos százados hirtelen hátradőlt, és

kijelentette:

– Egyedül nem tudom megcsinálni. Két biztonsági kód kell

ahhoz, hogy hozzáférjek a teljes

rendszerhez, és leállítsam.

– A fél életemet hazugok és tolvajok között töltöttem.

Tudom, hogy valaki mikor mond igazat, és mikor nem –
felelte Han, azzal nekinyomta a fegyvere csövét Phasma
sisakjának, és fojtott hangon hozzátette: – Egy füllel hogyan
hallana? – Felvillant még néhány jelzőfény.

Amikor Phasma befejezte, a képernyőn egy második üzenet

jelent meg: „Pajzsok

kikapcsolva”.

– Nem lehetnek annyira ostobák, hogy azt higgyék, könnyű

lesz – mondta ekkor a százados. – A katonáim hamarosan
megrohamozzák ezt a szektort, és megölik magukat.
Akármit terveznek, nem fog sikerülni.

– Ezzel nem értek egyet – válaszolta tétovázás nélkül Finn. –

Nekem régebben azt mondták, hogy a seregből nem lehet
megszökni, és tessék, itt vagyok. Azt mondták, hogy a
kiképzés miatt senki sem képes a Rend ellen fordulni, és
tessék, itt vagyok. Azt mondták, meg fogok halni a Jakkun,
és tessék, itt vagyok. És itt van maga is. – Hanra pillantott,
és megkérdezte tőle: – Mit csináljunk vele?

– Van itt egy szemétledobó? Vagy egy szemétzúzó? –

kérdezett vissza rövid töprengés után

Han. – Azokról tudom, hogyan működnek. – Amikor Finn

kérdőn nézett rá, megvonta a vállát, és hozzátette: –
Fogalmazzunk úgy, hogy személyesen tapasztaltam meg. –
Finn elvigyorodott, és bólogatva felelt:

– Igen, van a közelben egy szemétzúzó.

A parancsnoki központ egyik műszerfalán megjelenő

figyelmeztető jelzés újdonságot

jelentett a pultnál ülő kezelőnek. Noha legjobb tudomása

szerint ez a lámpa még sosem gyúlt fel, pontosan tudta,
hogy mi a jelentősége. Gyorsan ellenőrizte, hogy nincs
rendszerhiba, és nem is tesztelik a rendszert, aztán
jelentette a jelenlevő tiszteknek, hogy mi történt.

– A fő bolygóvédelmi pajzs kikapcsolt. Nem innen állítottuk

le. – Az ügyeletes tiszt, aki történetesen Huxszal
beszélgetett, résnyire vonta a szemét, és megkérdezte:

– Tábornok, ezt ön rendelte el? Én biztosan nem, és a

beosztottaim sem. – Hux a villogó lámpára pillantott.
– Nem, én sem – közölte, és odaszólt a kezelőnek: – Mi az
oka? Belső hiba?

– Az innen nem látszik, uram – felelte a kezelő. Hux pár

pillanatra elgondolkodott, majd kiadta a parancsot:

– Küldjenek át egy szerelőcsapatot a pajzsvezérlőbe! Lehet,

hogy csak valami egyszerű

probléma, például egy rossz relé, vagy pedig…

– Vagy pedig, uram? – kérdezte az ügyeletes tiszt, de a

tábornok nem válaszolt.

Egy másik rendszerben, egy másik bolygón lévő

irányítóközpontban többen lelkesen

éljeneztek, aztán a vezető technikus kiabálva jelentette:

– Tábornok! A pajzsok nem működnek!

– Ó, tervezőm! – fohászkodott C–3PO, és a konzol felé

hajolva megerősítette: – Igen, nem

működnek!

– Igaza volt – ismerte el Leia félig Statura felé fordulva. –

Küldje be őket!

– Adják ki Poe-nak a támadási parancsot! – rendelkezett

Ackbar a kommunikációs pultnál

ülő őrmesterre nézve. – Minden rendelkezésre álló hajó

támadjon, tétovázás nélkül! Poe tudja, hogy valószínűleg
nem lesz második lehetősége.

– Fekete Vezér – mondta az őrmester a szája előtt lebegő

mikrofonba. – Térjenek vissza a
valós térbe! Kezdjék meg a támadást! Haladéktalanul
kezdjék meg a támadást!

Poe végre megkapta a várva várt parancsot. Egy darabig

nem tudhatta biztosan, hogy megérkezik-e, de azért vagy
tízszer végigment gondolatban a támadási terven. Az
időzítés döntő fontosságú volt. Hatalmas ívet leíró pályán
repültek a Csillagpusztító Bázis felé, részben azért, hogy
kikerüljék a hosszú hatótávolságú szenzorokat, részben
pedig, hogy késleltessék az érkezést, és a hiper-űrből való
kitörést. De most áttervezhették az útvonalat, hogy
egyenesen a célpont felé tartsanak.

– Vettem, bázis – válaszolta, és mialatt máris gépelni

kezdett a navigációs számítógépen, a taktikai sávon kiadta
a parancsot a többieknek: – Vörös osztag, Kék osztag,
kövessenek! –

Megnyomott még egy gombot, amivel átküldte valamennyi

kísérőjének a módosított

adatokat.

– Vettük, Fekete Vezér – felelte Wexley, aztán az X-

szárnyúak egyszerre fordulva felvették az új irányt.

A Csillagpusztító Bázis parancsnoki központjában egyre

feszültebb lett a hangulat. Hux nem volt hajlandó járkálni,
mert puszta erőpocsékolásnak tartotta.

– A szerelőcsapat még nem érkezett meg a pajzsvezérlőhöz?

– kérdezte fojtott hangon.

– Most értek oda, uram – jelentette az ügyeletes tiszt, aki a

rádióforgalmat figyelve ellenőrizte a helyzetet. Elhallgatott,
és különös kifejezés jelent meg az arcán, miközben Huxra
nézve megszólalt: – Uram, a vezetőjük jelenti, hogy az ajtó
be van zárva.

– Ki zárta be? És hogyan? – kérdezte meglepetten Hux.

– Azt nem tudja, uram – felelte a tiszt, aztán megint az adó-

vevőt hallgatta, majd közölte: –

Úgy néz ki, mintha behegesztették volna. Valószínűleg

sugárvetővel csinálták. Átküldjünk egy

vágókészletet? – Hux megrázta a fejét.

– Mondja meg nekik, hogy robbantsák be az ajtót! – mondta

határozottan.

– Tessék, uram? – kérdezte a tiszt, és bizonytalanul pislogott,

mintha nem lett volna biztos abban, hogy jól értette a
parancsot.

– Robbantsák be azt az átkozott ajtót! – kiabálta Hux. –

Mondja meg nekik, hogy törjenek

be oda!

– Igenis, uram – hadarta a tiszt, és továbbította az utasítást.

Pár másodperccel később a szerelők vezetője jelentett
valamit. Az ügyeletes tiszt nyelt egyet, és tétovázott.

– Mi van? – förmedt rá Hux.

– Uram, az osztag vezetője jelenti, hogy a pajzsvezérlő

rendszer sérüléseket szenvedett.

– Milyeneket? – kérdezte egyre ingerültebben Hux. Ezúttal

hosszabb szünet következett, mialatt az ügyeletes tiszt
egyre inkább úgy érezte, hogy sokkal szívesebben lenne
bárhol máshol, mint ezen a helyen.
– Megsemmisült, tábornok – közölte végül. – A szerelőosztag
vezetője szerint a vezérlő

önműködő-képessége legalább kilencven százalékkal

csökkent. Szétlőtték az egészet, uram, alighanem
sugárvetővel.

Hux sosem érte volna el a jelenlegi rangját és pozícióját, ha

megtárgyalta volna másokkal a problémás helyzeteket.

– Adják át ide a vezérlést! – rendelkezett rövid gondolkodás

után. – Ahol nincs tartalék, ott építsenek ki kerülő
vezetékeket, és mindent irányítsanak ide!

– Értettem, uram – felelte a tiszt, majd gyorsan gépelt

valamit az egyik kezelőpulton, és hozzátette: – Kell hozzá
néhány perc, utam. – Hux egyre türelmetlenebbül várt, majd
felcsattant:

– A pajzsok?

– Egyelőre nem üzemelnek, uram – felelte az ügyeletes tiszt,

és tovább dolgozott.

– Miért nem?

– Le kell zárni az ottani konzolokat, hogy ne lehessen

felülírni az itt kiadott parancsokat, uram.

– Siessenek! A Rend nevében, Siessenek!

– Igenis, uram. Hamarosan kész leszünk, uram. – Hux tudta,

hogy nem tehet többet. A további dühöngéssel csak
idegessé tette volna az ügyeletes tisztet, és mindenki mást
a parancsnoki központban. Miközben az emberei őrült
gyorsasággal dolgoztak tovább, nehezen
tudta elviselni a csendet. Főleg mert attól tartott, hogy ez
csupán afféle vihar előtti csend.

A félig a hóba fúródott Ezeréves Sólyom mellé két TIE-

vadász és egy csapatszállító ereszkedett le. Hogy a hajó
leszállása nem ment zökkenő nélkül, az az első pillanatban
látszott. A felderítők óvatosan kutatták át a hajót. Nem
lehetett tudni, hogy a látszólag ártalmatlan teherhajó
fedélzetén nem rejtőzik-e valahol bomba, hogy az
gondoskodjon a hívatlan látogatókról. Az egyik őrmester
végül bejelentette:

– A hajó tiszta, uram. Senki sincs a fedélzetén. Nem

találtunk csapdákat. – Alig fejezte be a

mondatot, amikor egy magas, köpenyes alak jelent meg

mellette. Meglepődött, de gyorsan félreugrott, vigyázzba
vágta magát, és felcsattant: – Uram! – Kylo Ren az altiszttel
nem törődve benyomult a hajóba. A szemét ide-oda
villantva figyelt, és keresett valamit… hogy mit, azt nem
tudta biztosan. Valamit, ami beszél hozzá. Talán valami
felismerhetőt. Az üres pilótafülkében nem talált semmit, de
egyelőre nem távozott, hanem letelepedett a pilóta ülésére.
Valami… A töprengésből mennydörgő robaj rántotta ki.
Kinézett az elülső ablakon, és azt látta, hogy X-szárnyúak
közelednek zuhanórepülésben a belső zárómező oszcillátora
felé.

Kiugrott az ülésből, és mire kirohant a gépből, az Ellenállás

gépei már tűz alá vették a hatalmas épületet.

A parancsnoki központban a tisztek és a kezelők elborzadva

nézték, hogy egyik tűzcsapás a

másik után zúdul a hatszögletű épületre. Tudatában vannak

annak, hogy mit kockáztatnak?
– tette fel magának a kérdést Hux. Zordon képpel figyelte a
támadást hol a képernyőket fürkészve, hol pedig az ablakon
kinézve, és biztosra vette, hogy igen, a támadók pontosan
tudják, hogy mit csinálnak – és a következmények nem
érdeklik őket. Megfordult, és odaszólt az egyik hadnagynak:

– Riasszák a vadászgépeket! Küldjék fel mindet! Nem

érdekel, hogy mennyit veszítünk el.

Mire vége lesz ennek, egyetlen X-szárnyút sem akarok látni

a levegőben!

– Igenis, tábornok! – felelte a tiszt.

– És küldjenek fel önvezérlő rakétákat! – A tiszt tétovázott,

és megszólalt:

– Uram, a légköri harcokban a rakéták nehezen tesznek

különbséget a saját és az ellenséges gépek között.

Huxnak a szeme sem rebbent.

– Nincs időnk a járulékos veszteségekkel foglalkozni –

válaszolta ridegen. – Adja ki a parancsot!

– Igenis, uram!

– Mindjárt lőtávolságban vagyunk! – jelentette be Poe.

Meredek zuhanórepülésbe vitte a gépét, és tudta, hogy ez a
támadás nem végződhet kudarccal. Az egész Ellenállás
sorsa függött tőle és azoktól, akik követték. Nem érhették
be azzal, hogy megrongálják vagy ideiglenesen megbénítják
az Első Rend iszonyatos fegyverét, hanem teljesen meg
kellett semmisíteniük.

Az automata fegyverrendszerek, nyomkövetők és vezérlők

hasznos és szükséges eszközök voltak, de amikor eljött a
perc, az ilyen mindent vagy semmit összecsapások a
hajókon és a pilótákon múltak, és azon, hogy mennyire jók.
– A közepét lőjétek annyiszor, ahányszor csak lehet –
rendelkezett Poe –, és annyi rácsapással, amennyit végre
tudtok hajtani! Gyerünk, intézzük el! – Azzal tüzet nyitott az
X-szárnyú minden fegyveréből, és észrevette, hogy Snap is
pusztító össztüzet ad le. Nien Nunb, a Lázadók
Szövetségének veteránja is ott repült mögötte, és ő is
hosszú sorozatokkal támadta a célpontot. Poe csendesen
megesküdött magának, hogy mire végeznek, az
oszcillátornak otthont adó épületből nem marad más, csak

egy szürke folt a havas tájon.

A parancsnoki központból távcső vagy más műszerek nélkül

is jól lehetett látni, hogy mi

történik a bázis egy másik, rendkívül fontos részén. Az

oszcillátor épületének tetejéből tűzfelhők robbantak ki. A
felvisító vészjelzők és a szaporán villogó jelzőlámpák
megerősítették, hogy a támadók hová összpontosítják a
tüzet. A bázis egész területén megszólaltak a riadószirénák,
és a teljes személyzet mozgásba lendült, hogy válaszoljon a
fentről érkező támadásra. A hangárokban és a nyitott
űrkikötőkben fekete kezeslábast viselő

pilóták rohantak a TIE-vadászokhoz, miközben a távolban az

Ellenállás X-szárnyúi szűk ívben fordulóztak a következő
rohamhoz. A zűrzavar közepén az egyik tiszt az adó-
vevőjébe kiabálva osztogatta a parancsokat:

– Jelentkezzenek a hajójuknál! Minden pilóta a hajójához,

most azonnal! Minden

vadászgép azonnal szálljon fel!

Belülről megvilágított, szürke fémfalak magasodtak a három
betolakodó fölé, mialatt végigfutottak az egyik folyosón,
mígnem egy robbanásbiztos szakaszolóajtó állta útjukat. Az
ajtók az oszcillátor elleni támadás miatt záródtak be, de Finn
számított erre. Miközben Csubakka kiemelt néhány
kisebbfajta robbanótöltetet a zsákjából, Finn elmagyarázta,
hogy mostantól kezdve mire számíthatnak:

– A töltetekkel felrobbantjuk az ajtót. A cellák ezen a

folyosón vannak, valamivel távolabb.

Én bemegyek és magamra vonom a figyelmet, de ezt a

részleget néha erősen őrzik, attól függően, hogy kit tartanak
fogva. Valószínűleg tűzfedezetre lesz szükségem. – Han
figyelmesen fürkészte a volt rohamosztagost, és
megkérdezte:

– Biztos, hogy készen állsz erre a dologra?

– Nem – vallotta be Finn –, de ez az egész játszma az én

ügyem, úgyhogy nekem kell lebonyolítanom. Megkeresem
Reyt – tette hozzá olyan magabiztosan, hogy Han már-már
kezdett hinni a sikerben. – Van ott egy gyalogoshíd, amin át
kell kelni – folytatta Finn. – A rohamosztagosok a sarkunkban
lesznek, úgyhogy arra is le kell rakni pár töltetet, hogy
felrobbanthassuk, miután átmentünk rajta. Ezzel ugyan nem
állítjuk meg őket, de

kénytelenek lesznek kerülni, és azzal időt nyerünk. Van

arrafelé egy folyosó, amin keresztül eljuthatunk a
főhangárba… azt hiszem. – Egy pillanatra összeszorította a
fogait, majd kibökte:

– Remélem, a lány még életben van. – Han észrevette, hogy

tőlük nem messze mozog valami.
Pontosabban, valaki. Elmosolyodott, és az irányt mutatva
megszólalt:

– Valami azt súgja, hogy életben van. – És valóban, Rey a fal

egyik belső járatában mászott egyenesen feléjük. Finn
döbbenten tátogott, és nem mert hinni a szemének.
Csubakka megkönnyebbülten felmordult, megörült annak,
hogy nem kell robbantaniuk ebben a zárt térben. Amikor
Rey meglátta őket, először felrántotta a sugárvetőjét, és
kellett neki néhány pillanat, hogy felismerje a három alakot.
És amikor ez megtörtént, ugyanúgy meglepődött, mint az
előbb a két férfi és a vuki. Odarohant Finnhez, és a karjába
vetette magát. Nem ölelhették egymást akkora erővel és
annyi ideig, mint szerették volna. Hamarosan szétváltak, de
csak azért, hogy egymás szemébe nézhessenek.

– Jól vagy? – kérdezte megkönnyebbülten Finn. – Mi történt?

Bántottak?

– Semmi gond – biztosította a lány –, mit kerestek ti itt?

– Eljöttünk érted – felelte Finn, és derűsen mosolygott. Rey

szeretett volna mondani valamit, ami méltó az érzéseihez,
és ahhoz a veszélyhez, amit Finnék vállaltak, de semmi sem

jutott eszébe. Csubakka viszont meg tudott szólalni, és

miután dörmögött valamit, Reynek könnyek szöktek a
szemébe. Finn már tudta róla, hogy milyen kemény és
elszánt, ezért kíváncsi lett, hogy Csubakka mit mondhatott,
ami ilyen reakciót váltott ki a lányból.

– Mit morgott? – kérdezte értetlenül. Rey szipogott,

megtörölte az arcát, és közölte:

– Azt, hogy a te ötleted volt. – Finn erre nem tudott mit

felelni, ráadásul a lány úgy nézett rá, hogy teljesen
ledermedt. Igazán kedves és megindító – dohogott magában
Han, mialatt a boldog találkozást figyelte. Bárcsak
megfeledkezhetett volna arról, hogy beragadtak egy
ellenséges világon, az Első Rend bázisának mélyén, és
rohamosztagosok portyáznak

körülöttük, akik hajlamosak tüzet nyitni rájuk, amint

megpillantják őket.

– Majd később ünnepelünk – mondta nekik végül –, én

hozom a tortát. De most tűnjünk el

innen!

Tizenhetedik fejezet

A bázis különböző pontjairól seregnyi TIE-vadász emelkedett

a levegőbe, hogy

megütközzön az X-szárnyú rajokkal. A pontosan és

részletesen megtervezett támadás pillanatok alatt
zűrzavaros közelharccá alakult. Az Ellenállás pilótái
kénytelenek voltak sorban kiválni az alakzatukból, hogy
felvegyék a harcot a támadóikkal. Az előző percekben a
Csillagpusztító Bázis felett csak a betolakodók hajtóművei
dübörögtek, de most már vad összevisszaságban röpködő
sugárnyalábok és robbanófelhők villantak fel mindenfelé.
Poe majdnem összeütközött egy oldalról közeledő TIE-
vadásszal, miközben kitartóan követett és

tűz alá vett egy másikat.

– Fedezzétek egymást! – utasította a társait. – Sokan

vannak, de ez csak azt jelenti, hogy sok célpontunk van. Ne
hagyjátok, hogy az átkozottak megijesszenek titeket!

– Kék Hármas, rád ragadt az egyik – közölte nyugtalanul

Snap. – Húzz fel, hadd lássuk tisztán!
– Vettem – felelte a Kék Hármas pilóta. Jess Pava a hasához
rántotta a kormányt, éles szögben felhúzta a gépét, mire a
hibátlan időzítéssel étkező Poe leadott több sorozatot, és
lángoló ronccsá változtatta a támadó TIE-vadászt.

– Jövök neked eggyel! – kiáltotta Jess, miközben fordulózott,

hogy ismét harcba szálljon. –

Hogyne, jössz nekem egy újabb rácsapással! – felelte Poe. –

Figyelem mindenki, maradjatok

közel egymáshoz! És gyertek utánam!

Noha a TIE-vadászok minden oldalról körülvették és lőtték

őket, a maroknyi X-szárnyú ismét lezúdult a magasból, és
újabb csapást mért az oszcillátor épületére. A sorozatok
nyomán tűzoszlopok törtek ki a tetőből, de miközben a
gépek felhúztak és távolodtak, Poe látta, hogy az épület
még egyben van. Sőt a helyzet ennél is rosszabb volt:
távolról nézve szinte sértetlennek tűnt.

– Még be sem horpasztottuk – állapította meg Poe, és a

kommunikációs rendszer

közvetítette a keserű szavakat a többieknek. – Miből

csinálták ezt az izét? – A műszerfalán villogni kezdett egy
jelzőfény, és amikor lenézett a főmonitorra, nyugtalanul
felszisszent.

Önálló célkereső rendszerrel felszerelt rakéták röpködtek a

levegőben. Több száz rakéta, amiket a talajba és a hóba
rejtett ütegek lőttek ki. Felfelé tartottak, egyenesen az X-
szárnyúak felé, amiknek így kevés helyük maradt a
manőverezésre – vagy a menekülésre. – Társaságot

kaptunk, jó nagyot! – kiabálta Poe, és nem folytathatta,

mert kitérő manőverbe kellett kezdenie. Hátulról
sugárnyalábok érkeztek, szemből a rakéták, és éppen csak
sikerült kimenekülnie közülük. Néhány társa már nem volt
ennyire szerencsés. Az Ellenállás pilótái sorban azon kapták
magukat, hogy több rakéta támad rájuk. Egyik X-szárnyú a
másik után zuhant le vagy semmisült meg a levegőben, de
ugyanerre a sorsra jutott számos TIE-vadász is, amelyek
hirtelenjében nem találtak maguknak üres helyet a kitérő
manőverekhez.

A magasan a bolygó felett repülő felderítő droidoknak

köszönhetően az Ellenállás d’qari támaszpontjának
parancsnoki központjában tartózkodók valós időben
követhették a távolban

zajló eseményeket.

– Erre nem voltunk felkészülve – mormolta halkan Statura

tábornok. – Meg fogják semmisíteni a gépeinket.

Az épület oldalában kinyílt egy külső ajtó, és négy alak

rohant ki a hóra. Az őrült lárma hallatán azonnal felnéztek,
és megtorpantak. Egyikük sem értett a légköri harchoz, de
erre nem is volt szükség. A rengeteg TIE-vadász és rakéta
láttán bárki megjósolhatta volna, hogy mi lesz a csata
végeredménye. És még a legoptimistább szemlélők sem
bízhattak volna abban, hogy nem az fog történik, ami most
elkerülhetetlennek tűnt. Han az arcán komor kifejezéssel
fordult Finn felé. De a hangja ugyanolyan volt, mint mindig,
ami arról tanúskodott, hogy mindenre kész. Csubakka felé
intett, és megszólalt:

– A barátomnak van egy zsákja, tele robbanóanyaggal, amit

nem használtunk fel odabent.

Nem volna illő visszacipeltetni vele az egészet a Sólyom ig.

– A vuki egyetértve morgott, mire Han megkérdezte: – Hol
tudnánk a leghasznosabban felhasználni?
– Az oszcillátor a legjobb célpont – felelte Finn. – De nem
tudunk bejutni az épületbe.

– Én tudok egy megoldást. – Mindenki Rey felé fordult, és

Csubakka tette fel a kérdést, amit fel kellett tenni. –
Ismerem az itteni falakat – magyarázta a lány, mialatt
felettük tovább tombolt az őrült légi csata. – Ugyanolyan
gépek és tartószerkezetek vannak bennük, mint azokban a
csillagrombolókban, amikben évek óta mászkálok. Menjünk
oda egy olyan

állomáshoz, ami összeköttetésben van az oszcillátorral, és

bejuttatlak titeket.

– Bejuttat minket… – dörmögte Han, és rámosolygott Reyre.

– Ha meg tudod csinálni, mi

elintézzük a többit.

Gyorsan körülnéztek, és felfedeztek egy parkolót, amiben

felszíni járművek álltak. Rövid tanakodás után egy külön álló
hórobogót választottak ki. Finn kapott műszaki kiképzést,
Rey pedig a tapasztalatainak köszönhetően értett a
gépekhez, ezért másodpercek alatt

beindították. Mialatt Han és Csubakka a legközelebbi épület

felé vették az irányt, Finn és Rey felszálltak a robogóra.
Éppen idejében, mert a területet őrző rohamosztagos
meglátta őket, amint útnak indultak. Leadott egy sorozatot,
és mivel elvétette a gyorsan távolodó gépet, aktiválta az
adó-vevőjét, és jelentett:

– Elloptak egy robogót a huszonnyolcas körzetből!

– Ellopták? – kérdezte hitetlenkedve az ügyeletes.

– Igen, uram. Engedély nélküli távozás. – A tiszt rövid ideig
hallgatott, majd közölte:

– Rendben, követjük. Haladéktalanul küldünk egy támogató

egységet!

Rey átvitte a gépet egy hóbucka felett, és kétségbeesetten

küzdött, hogy kézben tartsa a számára ismeretlen járművet.
Apró állatok szaladtak szét előttük, mialatt az oszcillátor
épülete felé tartottak. A hatszögletű építmény baljóslatúan
tornyosult föléjük. Néha kirobbant belőle egy-egy tűzfelhő,
amikor valamelyik X-szárnyúnak sikerült elszakadnia annyi
időre az ellenségtől, hogy leadjon egy-egy sorozatot a fő
célpontra. Finn észrevette, hogy a rácsapások száma egyre
csökken. És felettük az ég egyre sötétebb lett azzal
párhuzamosan, hogy a sötét energia mind sűrűbben
áramlott a bolygó másik oldalán lévő

kollektorokba, és az anyagtalan, óriási fátyol felfogta a nap

fényét.

– Milyen hideg a hó! – ámuldozott Rey, és bevitte a robogót

egy kisebb erdősávba, ami tele volt furcsa alakú, vékony
fával. – Ez a bolygó a Jakku tökéletes ellentéte!

– Próbálnál meg itt élni! – felelte Finn. – Itt csak két évszak
van: a tél és a rettenetes tél!

Dörrenés hallatszott, és a robogó megbillent. Találatot

kaptak! Rey a műszerfalhoz nyúlt, szélvész-gyorsan
állítgatta a kapcsolókat, és sikerült elérnie, hogy
megtartották a sebességüket. A következő töltet nem sokkal
hibázta el őket. Finn visszanézett, és azt látta, hogy egy
másik hórobogó tart feléjük. Néhány pillantással azt is
felmérte, hogy ha ennél is közelebb kerül hozzájuk, akkor a
vezetője a következő sorozatával végezhet velük. Tenniük
kellett valamit, méghozzá gyorsan. Rey értett a vezetéshez,
ő pedig értett a…

– Cseréljünk helyet! – kiáltotta Finn. Nem egykönnyen

boldogultak, mert Reynek közben

is kormányoznia kellett, de végül sikerült, és Finn olyan

helyzetbe került, hogy pontosan tüzelhetett. Rey ide-oda
kanyargott a fák között, közben Finn küszködve próbálta
elkapni az üldözőjüket. Az átkozott tudja, hogy mit csinál! –
dühöngött magában. Aztán eszébe jutott, hogy talán
ugyanabban a században, netán ugyanabban a szakaszban
szolgált a pilótával.

Igyekezett kisöpörni a fejéből a gondolatot, miközben

célzott, és leadott egy újabb lövést.

Ezúttal a töltet célba talált, és a rohamosztagos kirepült a

gépből. Hogy meghalt-e vagy sem, azt Finn nem tudta
megállapítani, mindenesetre a másik gép belevágódott egy
fába, és darabokra robbant. – Elkaptam! –, kiáltotta Finn.
Miután a menetirányba fordult, felnézett az égre. Ezúttal
nem a hatszögletű épület feletti légteret figyelte, hanem a
messzeséget. Lila árnyalatú foltok izzottak a távolban, és
egyre kevésbé áttetsző energiafolyam áradt a kollektorok
irányába. Finn ekkor Rey felé hajolt, és odaszólt neki: –
Feltöltik a fegyvert!

Kifutunk az időből!

– Mindjárt odaérünk! – kiabált Rey, de aztán rájött, hogy

hajszálnyi esélyük van arra, hogy megállítsák az Első
Rendet, akármire készül is.

Han és Csubakka egy mélyedésbe húzódva vártak, és onnan

nézték a teherkapu felé közeledő három rohamosztagost. Ez
a bejárat kisebb volt azoknál, amiket eddig láttak, ezért Han
abban reménykedett, hogy gyengébben őrzik. Amint a kapu
nyílni kezdett, Csubakka azonnal lelőtte a középső katonát.
A másik kettő meglepődött ugyan, de viszonozták a tüzet.

Han azonban egy-egy jól irányzott lövéssel leterítette őket.

Riasztók szólaltak meg, a visításukat még a közelben dúló
légi harc mennydörgése mellett is hallani lehetett. A nyitott
kapun belül egy újabb rohamosztagos bukkant fel, de amint
meglátta, hogy mi történt, azonnal fedezékbe ugrott,
aktiválta az adó-vevőjét, és leadta a jelentést: – Támadás az
oszcillátor hatos kapujánál! Három rohamosztagost lelőttek!
Küldjenek erősítést!

Rey egy kisebbfajta fekete épület mellett állította meg a

hórobogót. Finn nem látott rajta semmi különlegest. Viszont
emlékeztette magát, hogy ha kiszereli az elsütőbillentyűt
egy sugárvetőből, maga az alkatrész nem látszik fontosnak,
viszont a hiányától a fegyver hasznavehetetlen lesz. Rey
kinyitott egy szervizpanelt, szemügyre vette a belsejét, és
munkához látott. Fürge ujjaival káprázatos gyorsasággal
szedte szét az alkatrészek csatlakozásait.

– Egész életemben ezt csináltam. De mostanáig sosem

gondolkodtam el rajta. Csak ezt csináltam, minden egyes
napon, hogy életben maradjak. Ugyanolyan rutin, mint a
lélegzés –

mormolta közben, és hogy bebizonyítsa magának, mennyire

ismeri ezeket az egységeket, becsukta a szemét, és tovább
dolgozott. Amikor ismét kinyitotta a szemét, elégedetten
látta, hogy egyetlen csatolást sem hagyott ki. – Szép kis
darabok – jegyezte meg szórakozottan. –

Legalább három adagot kapnék értük.

– Micsoda? – kérdezte Finn, aki mostanáig a légi harcot

figyelte, valamint a távoli, láthatatlan kollektorokba özönlő
energiaoszlopot, és az égboltot, ami egyre sötétebb lett.

– Nem érdekes – felelte Rey –, csak hangsúlyoznám, hogy

egy apró alkatrész is fontos lehet. Mint például ez – tette
hozzá, azzal a bal kezével megrántott valamit, és
felmutatott egy rövid, színes kábeldarabot.

Han immár az épületben járva megkönnyebbülten

felsóhajtott, amikor az a szervizpanel, amit mindeddig
figyeltek, végre elmozdult, és láthatóvá vált a mögötte
rejtőző keskeny és elhagyatott folyosó. Az egyetlen
megmaradt rohamosztagos nyomtalanul eltűnt. Nyilván
látta, hogy az ellenség fölényben van, ezért igen bölcsen
elbújt valahol, hogy megvárja az erősítést.

Miután a nyíláshoz rohantak, és beléptek a járatba,

Csubakka izgatottan hörgött egyet.

– Hát igen –- dörmögte Han –, nem tréfált. – Gyorsan

körülnéztek, és úgy látták, hogy nem

les rájuk senki, sem élőlény, sem pedig droid. Han ugyan
hálás volt ezért, de tudta, hogy a környék nem sokáig
marad ilyen békés. Csubakka levette válláról a zsákját, és
elosztották a robbanótölteteket. – Rakjunk egyet minden
tartóoszlopra, amit csak találunk – javasolta Han. Csubakka
azonban aggodalmasan morgott, mire ő átgondolta a
dolgot. – Igazad van.

Jobb ötlet. – Rámutatott az épület egyik ő tartóelemére, ami

tőlük nem messze állt. – Nincs annyi anyagunk, hogy egynél
többet leromboljunk. Csak remélni tudom, hogy ennyi is
elég lesz. Rakjunk mindent arra az egy oszlopra. Tiéd a felső
része, enyém az alsó. Itt találkozunk.

Ekkor teljesen véletlenül összeakadt a tekintetük és így is

maradtak. Mindketten rájöttek, hogy talán most látják
egymást utoljára. Nem mondtak semmit, arra nem volt
szükség. A közösen töltött évek során egyikük sem locsogott
feleslegesen, ha el kellett végezni egy munkát. Mindketten
tudták, hogy mi a dolguk, és csinálták. Ez azonban nem
akadályozta meg

Hant abban, hogy miután elindult, visszanézzen egy

pillanatra. És ekkor azt látta, hogy Csubakka őt figyeli. Két
külön faj, de ugyanaz az erkölcs, és ugyanazok a gondolatok
–

tűnődött magában Han.

– Menj! – kiáltotta felfelé mutatva. – Intézzük el, mielőtt

zűrös lesz a helyzet! – Csubakka engedelmeskedett, és
ezúttal nem nézett vissza. Han még néhány pillanatig
figyelte a társát, aztán ő is megfordult, és futásnak eredt.
Sokféle gondolat hemzsegett a fejében, ám azt is tudta,
hogy ha valaki robbanótölteteket helyez el, jobban teszi, ha
a feladatára összpontosít.

Minden más várhat, amíg elvégzi a munkát. Lerakott és

élesített egy töltetet, aztán elindult a következő szint felé.

Mialatt Han a robbanóanyag elhelyezésére koncentrált, Kylo

Ren minden idegszálával arra

összpontosított, hogy megtalálja az egyelőre ismeretlen

betolakodókat. A hatszögletű

építmény főkapujához közeledve csupán egyetlen

pillantásra méltatta az ott várakozó rohamosztagosokat,
akik a közeledésére reagálva vigyázzba vágták magukat.
Aztán egy vállalkozó szellemű katona a parancsot meg sem
várva megnyomta a kapu nyitógombját. Ren
egy intésére a rohamosztagosok felzárkóztak mögé, és
követték. A kisebbfajta csapat teljesen

jelentéktelennek tűnt az épület kísérteties, félhomályos

belső terében. Körös-körül a különféle gépezetek halkan
zúgva dolgoztak, hogy a bolygómagban tartsák a
kollektorok felől érkező, irtózatos mennyiségű energiát. Ren
megállt, és lassan végigjáratta a szemét a környezetén. A
rohamosztagosok nem tudták ugyan, hogy mit csinál, de így
is csodálattal figyelték. Rövid gondolkodás után a felső
szintek felé mutatott, és megszólalt:

– Itt vannak. Keressék meg őket! Odafent! – A katonák

azonnal elrohantak a legközelebbi

lépcső felé. Amint eltűntek a szeme elől, Ren lassan

megfordult, és lefelé indult. A rohamosztagosok a
fegyverüket lövésre készen tartva, a kiképzésen tanultaknak
megfelelően

hajtották végre a keresést, és előrenyomulás közben

kölcsönösen fedezték egymást. A sötét zugoknál különösen
óvatosan mozogtak, és gondosan megvizsgálták
valamennyit. Csubakka egy rövid folyosóba húzódva várta,
hogy eltávolodjanak tőle, és amint eltűntek a közeléből,
előjött a rejtekhelyéről, és lerakott egy újabb töltetet.
Odalent Han élesített egy töltetet, és éppen készült feljebb
kapaszkodni, amikor egy hang hallatán megtorpant. A
folyamatosan működő komplexum tele volt ismeretlen
neszekkel, de ez valami másnak tűnt. Han nem akart
kockáztatni. Gyorsan besurrant egy széles tartógerenda
mögé, és várta, hogy a hang megismétlődjön, vagy…

Kinézett a fedezéke széle mellett, és egy csapásra

elkomorodott. Az egyik korlátnál egy alak állt, és lefelé
nézett, az épület mélye felé… és Han ismerte ezt az alakot.
Ő az – mondta magának Ren, egyre erősebb bizonyossággal
–, ő van itt. Felfelé nézett, és az egyik fő

tartóoszlopra összpontosított. Lassan elindult felé, és

összeszedte magát, hogy felkészüljön arra, ami történni fog.
De nem történt semmi. Senki sem rejtőzött az oszlop
mögött. Han egy keskeny falfülkéből figyelte a köpenyes
alakot. A szája megrebbent, és hangtalanul kimondott egy
szót. Vagy talán egy nevet.

Ren továbbhaladt, és rálépett a hídra, ami az épület

közepén lévő mély akna felett ívelt át.

Ott megállt, és tétovázva, bizonytalanul körülnézett, majd

folytatta útját. Lépteinek koppanásai – a hang, amire Han
felfigyelt az imént – lassan elhalkultak. Han kiosont a
rejtekhelyéről, és visszanézett abba az irányba, amerről jött.
Gyanította, hogy ha most távozik, és menet közben sikerül
uralkodnia a gondolatain és az érzésein, akkor jó esélye van
arra, hogy kijut az épületből. Ha pedig szerencséje lesz, a
kijárat környékén sem veszi észre senki.

És odakint, ha minden a sebtében összehozott terv szerint

megy, Finn és Rey várják őt valamilyen járművel. Ezek után
lesz esélyük arra, hogy visszajussanak a Sólyom hoz, mielőtt
a bolygó pokollá változik. Esély arra, hogy később még
létrejöjjön a találkozó, egy másik világon. Ekkor egy arc
jelent meg a lelki szemei előtt, amit ugyan a kor
megöregített, de megőrizte a szépségét, és az oly ismerős
ajkak szavakat formázták. Azokat a szavakat, amelyek ott
lebegtek a gondolatai között. És ekkor hallani vélte a kérést.
Egy kérést, amiről tudta, hogy sosem lesz nyugta tőle, amíg
nem teljesíti. Han meghozta a döntést. Ahelyett, hogy
hátrált volna, elindult előre. Ahelyett, hogy elmenekült
volna, vállalta a kihívást.
Igazából nem volt választásod – mondta magának, mialatt
rálépett a hídra. És ekkor felkiáltott:

– Ben! – A hangja megsokszorozódva visszhangzott a

fémfalú aknában. A híd másik végén

a magas alak megfordult, és tett néhány lépést visszafelé.

– Han Solo… – mondta Kylo Ren, és meredten bámulta az

idős férfit. – Régóta vártam ezt a

percet.

– Vedd le azt a maszkot! – felelte Han szelíden, de

határozottan. – Nincs rá szükséged.

Most nincs, amikor előttem állsz.

– Mit gondolsz, mit fogsz látni, ha leveszem? – Han lépett

néhányat előre, és megadta a választ:

– A fiam arcát.

– A fiad már nem létezik. Gyenge volt és ostoba, mint az

apja – felelte Ren részben szánakozva, részben haragosan. –
Ezért megsemmisítettem. De egy ilyen jelentéktelen kérést
könnyen teljesíthetek. – Azzal felemelte a kezét, és lassú
mozdulattal levette a maszkját. Han első ízben látta a fiát,
mióta felnőtt férfi lett belőle, és a látvány megrázta.
Mindketten annyira csak egymásra figyeltek. Annyira
lefoglalta őket a találkozás, hogy nem figyeltek fel arra a két
jövevényre, akik ebben a pillanatban bukkantak fel az egyik
felső szint korlátjánál.

Finn és Rey besurrantak az épületbe, hogy megkeressék a

társaikat, és azon kapták magukat, hogy a különös páros
találkozását nézik és hallgatják.
– Ezt csak Snoke hiteti el veled – felelte Han. Nem
könyörgött, csupán kimondott egy tényt. – De nem igaz. A
fiam még életben van. Itt áll előttem. – A szóváltás egy
újabb nézőt vonzott: a felső szintek egyikén Csubakka is a
korláthoz lépett, és mozdulatlanná dermedve figyelt.

– Nem! – csattant fel Ren, és a szeme felparázslott. – A

legfőbb vezér bölcs! Tudja, hogy ki vagyok, és hogy ki leszek
egyszer. Tudja, hogy te, Han Solo, mi vagy valójában. Nem
tábornok, és nem hős. Csak egy jelentéktelen tolvaj és
csempész.

– Hát ebben történetesen igaza van – ismerte el Han, és egy

pillanatra elmosolyodott. A hangjuk hallatán újabb nézők
érkeztek. A rohamosztagosok ugyanúgy megigézve
figyeltek, mint Finn, Rey és Csubakka. Egyelőre nem
avatkoztak közbe, nyilván azért, mert féltek Ren

haragjától, és inkább tétlenül várták a parancsát. Han

elindult, lassú léptekkel tartott a fia felé. A mozdulataiban
nyoma sem volt bizonytalanságnak, és a hangjában sem,
amikor ismét

megszólalt: – Snoke felhasznál téged. Csak a hatalmadra, a

képességeidre van szüksége.

Amikor mindent megkap tőled, össze fog zúzni. Elhajít.

Tudod, hogy igazam van. Ha csak fele olyan okos volnál,
mint amilyen vagy, akkor is tudnád, hogy igazam van. Mert
Snoke-kal szemben én semmit sem nyerhetek a
képességeiddel.

Ren tétovázott, majd kijelentette:

– Már késő.
– Nem, nem késő – felelte Han, és elmosolyodva lépdelt
tovább. – Az igazsághoz sosem késő. Gyere velem! Gyere
haza! – Várt néhány pillanatot, majd a rosszindulat vagy a
trükközés legcsekélyebb szándéka nélkül kimondott egy
mondatot. Olyan volt, mint egy tőr: –

Nagyon hiányzol anyádnak. – A fiatal férfi arckifejezése

furcsa érzést tükrözött. Egy rég elfeledett érzést. Aztán
mintha könnyek csillogtak volna a szemében.

– Úgy érzem, szétszakadok – vallotta be halkan. – Meg…

meg akarok szabadulni ettől a fájdalomtól. – Han tett még
egy lépést, majd megállt és várt. Egy döntésnek kellett
megszületnie, és ezúttal ő nem hozhatta meg. – Tudom,
hogy mit kell tennem, de azt nem, hogy van-e elég erőm
hozzá – folytatta Ren, és most ő közeledett Hanhoz. –
Segítenél?

– Igen – válaszolta Han. – Mindenben segítek.

Ren az apjától karnyújtásnyira megállt, a kezébe vette a

fénykardját, lenézett rá, majd Han

felé nyújtotta. Egy örökkévalóságnak tűnő pillanatig nem

történt semmi. Han ismét mosolygott, és a fegyverért nyúlt.
És ekkor Ren aktiválta a kardot – a vörös energiapenge
behatolt Han mellkasába, és kitört a hátából.

– Köszönöm – mormolta Ren, és hallani vélte, hogy a felette

lévő sötétség gúnyosan megismétli a szót. Finn és Rey
egyszerre hördültek fel.

– Solo… Solo! – kiáltotta Finn, és a baljával átölelte a lányt. –

Rey…

– Ne… – suttogta Rey. – Ne, ne, ne…

Han hitetlenkedve nézte a teremtményt, aki valaha a fia
volt. Már nem látott rajta semmit, csak a tekintetéből átadó
sötétséget. Egy gondolatok és érzések nélküli idegen állt
előtte.

Aztán Han térde megbicsaklott, és az energiapenge

megmozdult a testében. Ren kikapcsolta a fegyvert. Han
még egy pillanatig a híd szélén állt. Emlékek száguldottak át
az elméjén: világok és korszakok, barátok és ellenségek,
győzelmek és kudarcok emlékei. Szavak, amiket szeretett
volna kimondani még, és más szavak, amiket kimondott
már, de megbánta őket. Hirtelen minden eltűnt, elillant egy
szempillantás alatt, az a nő is, akit már soha többé nem
tarthatott a karjában. Han lefordult a hídról, zuhant pár
pillanatig, és beleveszett az akna mélyét betöltő

fénybe.

Egy másik, távoli világon egy asszony zavart érzett az

Erőben, ami úgy hatolt belé, mint egy anyagtalan tőr.
Beleroskadt egy székbe, lehajtotta a fejét, és zokogni
kezdett.

Kylo Ren a saját tettétől megdöbbenve térdre roskadt.

Mindeddig azt hitte, hogy ha megteszi azt, amit az előbb
megtett, erősebb lesz tőle. De most gyengének érezte
magát. Nem hallotta meg a feldühödött vuki bömbölését,
azt viszont megérezte, amikor a sugárnyaláb az oldalába
csapódott, és hanyatt döntötte. Az ellenséges tűz azok közé
a dolgok közé tartozott, amelyek láttán a rohamosztagosok
azonnal reagáltak anélkül, hogy parancsra vártak volna. A
különböző szinteken álló katonák tűz alá vették Csubakkát.
A vuki visszalőtt, közben behátrált egy folyosóra, és futás
közben megnyomta a detonátorok távvezérlőjén a gombot.
Először egy töltet robbant be, aztán kettő, majd négy, végül
a többi. Az erőteljes detonációk megrázták az építmény
belsejét. A függőjárdák leszakadtak, és belezuhantak az
aknába. A falak mind hevesebben remegtek, a másodlagos
tartóelemek sorban meggörbültek és

eltörték.

Az őrült dübörgés és zűrzavar közepette Kylo Ren talpra állt,

és felfelé nézett. A tekintete összeakadt Finnével és
Reyével, akik fentről figyelték őt. A felismeréssel járó
sokkhatás segített Rennek abban, hogy összeszedje magát.
Felegyenesedett, és határozott léptekkel elindult a még ép
híd vége felé. A felfelé vezető lépcső felé tartott. Azok a
rohamosztagosok, akik nem Csubakkát üldözték,
megértették, hogy mit akar a vezérük, és tűz alá vették az
alattuk lévő betolakodókat. Rey a fájdalomtól fél-őrülten
viszonozta a tüzet. Talán a halála pillanatáig ott maradt
volna, ha Finn nem tagadja derékon, hogy elvonszolja
onnan.

Magasan a felszín felett, a lezúduló sötét energia

függönyének árnyékában Poe Dameron észrevett valamit.
Robbanás történt az oszcillátor épületének tetején. Az
erőssége és a tűzfelhő alakja arról árulkodott, hogy nem egy
X-szárnyú találata okozta, hanem az

építményen belül robbant fel valami. Poe fordulózott egyet,

és meglepetten fedezte fel, hogy belelát az épület
belsejébe. Nyílás tátongott a tetőn. Elég kicsi volt, de talán
adott neki egy esélyt. Tekintetbe véve, hogyan állt a
helyzet, valószínűleg az utolsó esélyt.

– Minden egységnek, itt a Fekete Vezér – mondta sietve Poe.

– A cél megsérült. Ismétlem,
a cél megsérült. Van rajta egy lyuk. Gyerünk fiúk, itt a
lehetőség! Csapjatok le rá, és adjatok bele mindent! – A TIE-
vadászoktól és szeszélyesen cikázó rakétáktól körülvett X-
szárnyúak néhány gyors manőverrel kiváltak a harcból, és
sorban a hatszögletű épület felé száguldottak.

Néhány lövés célt tévesztett, és ezek a töltetek a vaskos

oldalfalakba csapódtak úgy, hogy nem okoztak kárt. Ám a
többi célba talált. Mialatt Poe és a bajtársai felhúzták a
gépüket, és elkanyarodtak, robbanássorozatok rázták meg a
hatalmas építményt. A falak roskadozni kezdtek, lassan
befelé dőltek, közben óriási lángok törtek fel a mélyből, a
felszín alatt rejtőző, láthatatlan termekből. Poe diadalittasan
felkiáltott, ráadta a teljes tolóerőt, felhúzta a gépe orrát, és
az atmoszféra határa felé vette az irányt. BB–8 ezalatt
izgatottan füttyözött és sípolt.

– Minden egységnek: szép munka volt! – dicsérte Poe a

társait. – Tábornok, a cél megsemmisült!

Pár pillanat múlva meghallotta Leia válaszát – és nem azt az

üzenetet kapta, amire számított.

– Rendben… és most haladéktalanul vonuljanak vissza!

Valószínű, hogy a bolygó instabillá

válik. Tűnjenek el onnan!

Poe megrázta a fejét, és tétovázás nélkül felelt:

– Tábornok, ha visszavonulunk, itt hagyjuk a barátainkat!

Leia alighanem ezt a választ várta, és készen állt a

sajátjával:

– Poe, a bázison tartózkodókon kívül csak az ön csapata

maradt meg az Ellenállásnak.
Nincs más, aki harcolhatna. Ha ott maradnak, hogy
megkeressék a társainkat, mindenkit el fogunk veszíteni.

– Táborok, minden tiszteletem fenntartása mellett – mondta

Poe a legteljesebb

nyugalommal –, nem hagyjuk itt a barátainkat. Fiúk, ki van

velem? – Arra számított, hogy csak pár másodperc múlva
kap választ. Tévedett. Snap azonnal megszólalt:

– Mind veled vagyunk, Poe. Te is tudod.

Nien Nunb egyetértő kurjantást hallatott, majd a többiek is

sorban jelentkeztek.

– Akkor gyerünk, keressük meg őket! – parancsolta Poe, és

elégedetten mosolygott.

Tizennyolcadik fejezet

A Csillagpusztító Bázis folyosóin és termeiben, irodáiban,

műhelyeiben, hangáraiban és vezérlőiben őrült zűrzavar
uralkodott. A kezelők csüggedten és tanácstalanul néztek
össze, mialatt a műszereik azt jelezték, hogy a
létfontosságú rendszerek sorban leállnak.

– Az alacsonyrendű cellák túlhevülnek – jelentette a

parancsnoki központban az egyik technikus. – A
karbantartók nem tudják megközelíteni a helyszínt. Teljes
leállás várható. –

Amikor megfordult és felnézett Huxra, a tábornok valami

olyat fedezett fel a szemében, amit még soha, egyetlen
kezelő szemében sem látott. – Az oszcillátor kihagy, uram –
tette hozzá a férfi. – Elveszítjük a zárómezőt.
– Az oszcillátor találatot kapott – jelentette-egy tiszt kissé
remegő hangon. – Kárfelmérés indul. Megpróbáljuk
működésben tartani az energiaszolgáltatást.

Hux csendesen figyelt, közben lassan hátrált a kijárat felé.

Tudta, hogy semmi értelme mást tenni. És azt is tudta, hogy
ha a szerelőknek nem sikerül stabilizálni a zárómező
oszcillációját, akkor hamarosan mindennek vége.

– Gyerünk, tovább – mondta halkan Finn. Utat keresett a

hóban, az árnyékok és a fák között, az egyre sötétebb
erdőben, és végül lelassított. Hová is futnak? Mostanra ő és
Rey egyaránt kifulladtak. Amikor a lányra nézett, tudta,
hogy ő is eljutott ehhez a felismeréshez.

Mindkettejüknek jólesett, hogy végre megálltak. Az erdő

még ebben a mesterséges

sötétségben, a sötét energia függönyének árnyékában is…

tisztának érződött. Legalábbis addig, amíg velük szemben
fel nem bukkant egy magányos alak.

– Megálljatok! – szólt oda nekik. Mindhárman mozdulatlanná

dermedtek. Finn és Rey némán figyelték a tőlük körülbelül
tíz méterre álló Kylo Rent. Ren ekkor a fénykardjáért nyúlt,
mire Rey előkapta a sugárvetőjét, lépett egyet előre, es
célzott. Mielőtt lőhetett volna, Ren felemelte a kezét, és
megállította a lányt. Rey ellenállt, és a haragja hihetetlen
erőt adott neki. De nem tudott lőni. Ren is kínlódott, részben
a lány frissiben felfedezett képességei miatt, részben pedig
a seb miatt, amit a vuki lövedéke égetett az oldalába. A
fogait csikorgatva oldalra lendítette a karját, és a sugárvető
kiszakadt Rey kezéből. Ren vett egy mély lélegzetet, ismét
intett, és ezúttal Rey repült el, majd nekivágódott egy közeli
fának, lecsúszott róla, és mély kábulatba zuhanva elterült a
havon.
– Rey… Rey! – kiáltott Finn, és elindult a lány felé, ám
meghallotta a fénykard sistergését, és gyorsan megfordult.
A sötétségben a vörös fénnyel izzó energiapenge igéző
látványt nyújtott. Finn nem juthatott el Rey sugárvetőjéhez,
és más megoldás híján az egyetlen eszközhöz folyamodott,
ami még megmaradt neki: elővette és aktiválta Luke
Skywalker fénykardját. Ez valamilyen oknál fogva
megtorpanásra késztette Rent. Néhány másodpercig
meredten bámulta a kéken ragyogó pengét, majd
megszólalt:

– Az a fegyver… az enyém. – Finn szinte hörögve válaszolt:

– Akkor gyere, és vedd el!

Ren kihúzta magát, és még arra sem méltatta az ellenfelét,

hogy az Erővel támadjon.

– Meg foglak ölni érte – válaszolta, és a kardját csapásra

emelve támadásba lendült. Finn

félt ugyan, de felemelte a fegyverét, hogy védekezzen. Ren

rávetette magát, lesújtott – és Finn hárított a csapást.
Szikrák pattogtak mindenfelé, és megvilágították a havat,
illetve a környező

növényzetet. Ren kissé visszahúzódott, végigmérte az

ellenfelét, aki meglepően elszántnak bizonyult, aztán
bosszúszomjasan ismét előrelódult. Finn újra és újra hárított.
Egy alkalommal a vörös penge lesiklott a sajátja mellett, és
ártalmatlanul vágódott a hóba.

Ellentámadást indított, de nem ment vele semmire. Minél

tovább tartott az összecsapás, Ren annál erősebbnek tűnt.
Mintha élvezetét lelte volna a kihívásban. Vagy talán erőt
merített belőle. Legalábbis Finn ezt érezte, mialatt
védekezett és oda-odavágott, míg végül egy gyors döfése
végén a pengéje hegye súrolta az ellenfele karját. Ren ismét
hátralépett, és ismét jól megnézte az előtte álló férfit.
Amikor megint felé lendült, immár olyan céltudatossággal
mozgott, ami az előbb hiányzott belőle.

Az imént még arra számított, hogy egy csapással kivégzi az

ellenségét, ehhez képest komoly ellenállásba ütközött. De
most már kellően belevetette magát a harcba. Eljött a
pillanat, hogy véget vessen a játéknak. Könyörtelen
csapásokat osztogatva nyomult előre, egy olyan valamitől
hajtva, amit Finn még csak nem is érzékelt, ellenállni pedig
végképp nem tudott neki. Ám a volt rohamosztagos tovább
küzdött, amíg Ren bevitt neki egy csapást, amivel megvágta
a mellkasát, és kirepítette kezéből a fénykardját. A markolat
legalább hat métert repült, és a hóba hullott.

Az összecsapás véget ért. Ren kikapcsolta a fegyverét, és a

másik kard felé nyújtotta a karját. A markolat megmozdult,
és rezegni kezdett az Erő szólításától. Ren még jobban
kinyújtotta a kezét, összpontosított, mire a kard az ujjai felé
röppent. És túlrepült a kezén.

Ren hátrahőkölt, megpördült, és azt látta, hogy a fegyver a

lány markába érkezik. Rey egy fa mellett állt, és látszott
rajta, mennyire megdöbbent attól, hogy sikerült
megszereznie a kardot az ellenfele elől. A szemét tágra
nyitva bámulta a markolatot.

– Te vagy az… – mormolta Ren. Reyt nyugtalanították ezek a

szavak. Immár sokadszorra érezte azt, hogy a férfi többet
tud róla, mint ő maga. De nem maradt ideje arra, hogy
tovább töprengjen, és nem is akart gondolkodni, mivel
irtózatos harag tombolt benne. Mindkét kezével
megmarkolta a kardot, aktiválta, és rohamra indult. Ren a
saját kardját fellendítve fogadta. Gyengeségre számított, de
roppant erővel találkozott. A lány nem tudott vívni, ám
olyan dühvel támadott, amilyennel Ren még nem
találkozott. Amikor a pengék keresztezték

egymást, az elszabaduló energiák fényárba borították

kettejük körül az erdőt.

A bázison mindenütt zűrzavar uralkodott. Az épületek nem

csupán összeroskadtak, hanem

beleomlottak a talajban keletkező óriási lyukakba és

hasadékokba. Egy fiatal hadnagy az egyik irányítóközpont
ablakából figyelte a pusztulást, és hirtelen futásnak eredt
abban a reményben, hogy az építmény mélyén biztonságos
menedéket talál. Egy idősebb százados azonban elé-lépett,
feltartóztatta, és ráförmedt:

– Hadnagy, azonnal térjen vissza a szolgálati helyére! – A

hadnagy tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a jelenlegi
helyzetben a rang már semmit sem jelent, és csak annyi
időre állt meg, hogy válaszoljon:

– Nézzen ki, uram! Itt nem fogjuk túlélni! Még Hux is

elmenekült! – Azzal kikerülte a

döbbent tisztet, aki ezúttal nem próbálta megállítani. A

gyűlésterem sűrű félhomályában Hux mereven állt Snoke
óriási képmása előtt. Akármilyen keményen próbálkozott is,
egyre nehezebben tudta fenntartani a nyugalom és az
összeszedettség látszatát.

– Legfőbb vezér, az oszcillátor nem működik. Megkezdődött

az összeomlás – jelentette, és

a fejét lehorgasztva hozzátette: – Semmit sem tehetünk. –

Snoke dühös volt, de ő sem tehetett már semmit. Az a sok
gondos tervezés, az a sok cél, amiből most már semmi sem
lesz…
– Azonnal hagyja el a Csillagpusztítót, és Kylo Rennel együtt
jöjjön el hozzám!

Haladéktalanul távozzanak! – válaszolta, és komoran

megjegyezte: – Úgy tűnik, Rennek igaza van a lánnyal
kapcsolatban.

Egy távoli megfigyelő számára úgy tűnt volna, hogy kisebb

robbanássorozat következett be

az erdő mélyén. A fénykardok gyors egymásutánban, újra és

újra összecsattantak. Noha Ren

nagyobb és erősebb volt Reynél, ebben a küzdelemben a

testi erőnek nem sok szerep jutott.

Amit Rey a súly területén vesztett, azt ádáz vadsággal

pótolta. Egy darabig sikerült hátrálásra kényszeríteni az
ellenfelét, de a férfi összeszedte magát, és megfordította a
helyzetet. Harc közben ide-oda mozogtak. Ren először
előnyt szerzett, de a feldühödött Rey visszaverte.

Távoli morajlás hallatszott, mintha egy kontinens sóhajtott

volna fel. Rey mögött az erdő egy óriási darabja egyszerűen
lesüllyedt. Hirtelen egy szakadék peremén találta magát, és
a mélyből felcsapó portól elvakulva tántorgott. Ren csapásra
emelve tartotta kardját, de ahelyett, hogy lesújtott volna,
megszólalt:

– Most rögtön megölhetnélek. De van más megoldás is.

Rey köhögött és zihált, és gyűlölködve nézett fel a fölébe

tornyosuló alakra.

– Szörnyeteg vagy!– hörögte dühösen.

– Nem. Neked viszont szükséged van egy tanárra – felelte
higgadtan Ren. – Én

megmutathatom neked az Erő útjait! – Rey megcsóválta a

fejét. Az Erő? Hát arról szól az egész? – gondolta, és
ahelyett, hogy mozdult volna, hogy védje magát, lehunyta a
szemét. Ren meglepődött ettől, és tétovázott. Így telt el
néhány másodperc, közben Rey érzékelte, hogy valami
megváltozik körülötte és benne is. Aztán kinyitotta a
szemét, támadásba lendült, megújult erővel, és oly módon,
amiről nem is tudta, hogy képes rá. Egyik csapást a másik
után mérte Renre, és folyamatos hátrálásra kényszerítette.
Az összeütköző energiapengék mintha még fényesebben
ragyogtak volna, mint az előbb. Aztán… Ren elesett.
Szempillantás

alatt ismét talpon volt, de így is elkésett ahhoz, hogy

tökéletesen háríthassa Rey következő

csapását. Sikerült megállítania, de az ütéstől a markolat

kiszakadt a kezéből, és elrepült. A fegyverétől megfosztva
felemelte a jobbját, és az Erővel hárította a tovább záporozó
csapásokat, ám az egyik áttört a védelmén. A penge súrolta
a fejét és a mellkasát, és miután elzuhant, megérezte, hogy
pokoli fájdalom hasít az arcába. Erőtlen mozdulattal a
fénykardja felé nyújtotta kezét, és megpróbálta az Erővel
magához rántani. Rey látta, hogy csak egyetlen, lefelé
irányuló csapás kell. Egy gyors, utolsó csapás, és megölheti
a férfit. Ebben a pillanatban észrevette, hogy egy komp
leszállófényei jelennek meg a távolban. A gép közvetlenül a
fák csúcsa felett repült, és egyenesen felé tartott. Azonnal
meg kellett hoznia a döntést. Öld meg

– suttogta egy hang a fejében. Azonosíthatatlan volt, amorf

és goromba.
A bosszú hangja. Olyan könnyű lenne – mondta magának
Rey. – Olyan gyorsan menne…

Visszarettent tőle. A sötét oldaltól. A világ megrázkódott

körülötte, és a talaj kezdett széthasadni alatta. Elfordult a
sebesült alaktól, és a mozdulatlan Finn felé iramodott. A
háta mögött mély hasadék nyílt, ami elválasztotta őt Rentől,
Hux tábornoktól, és a vele érkező

rohamosztagosoktól. Hux a Ren derékszíjába épített apró

nyomjelzőt használva találta meg Kylo Rent. Szívesen
megölte volna Reyt es Finnt, csakhogy a legfőbb vezér
máshogy rendelkezett, es az mindennél fontosabb volt. És
most már nem maradt ideje arra, hogy elfogassa őket. A két
áruló úgyis meg fog halni – mondta magának, mialatt
követte a Rent cipelő rohamosztagosokat a közelben
várakozó komp felé. Amint a fedélzetre lépett, a gép a
levegőbe emelkedett. A pilótái és az utasai azonnal el
akartak menekülni a haldokló bolygóról.

Rey letérdelt Finn mellé. A hátára fordította a férfit, és a

fénykard ütötte seb láttán elborzadt. Az energiapenge
kiégette a nyílást, így az nem vérzett. Rey a mélységét nem
tudta megállapítani, sem azt, hogy a kard elérte-e
valamelyik létfontosságú belső szervet. Átölelte a
mozdulatlan testet, és sírni kezdett. Rosszabb halálnemek is
vannak – mondta magának, mialatt a talaj ismét remegett,
és körülötte a fák egymás után kidőltek. Nem… meghalni
csak egyféleképpen lehet – javította ki magát keserűen.
Pillanatokkal később észrevette, hogy egyre erősebb
derengés veszi körül kettejüket. A szeméhez emelte a kezét,
és felnézett a fák felett ragyogó foltra. Kellett néhány
pillanat, mire rájött, hogy egyenesen egy hajó

keresőreflektorába bámul. És még néhány, mire felismerte a

hajót.
Az Ezeréves Sólyom közeledett felé. Aztán a pilóta a hajó
állapotához és a talaj mozgásához képest meglepően
zökkenőmentesen letette a gépet. Rey boldogan belevetette
volna magát Csubakka karjába, csakhogy a vuki azonnal
lehajolt, és felkapta az eszméletlen Finnt. Rey szívesen ott
maradt volna a kabinban, ahol Csubakka lefektette egy
priccsre a volt rohamosztagost, ám tudta, hogy a Sólyom
jobban repül, ha ül valaki a másodpilóta ülésében.

Egy-két perccel később már a széthulló bolygó légkörének

határán túl száguldottak. Gond nélkül végrehajtották a
hiper-ugrást, bár így nem láthatták a végső kataklizmát –
ami tökéletesen megfelelt nekik. Néhány másodperccel
azután, hogy elmenekültek, a

Csillagpusztító Bázis rendszere bináris rendszerré (kettős-

csillaggá) változott.

Poe észrevette, hogy a Sólyom elhagyta a Csillagpusztító

Bázist, és azonnal kiadta a parancsot a visszavonulásra.
Mire az öreg teherhajó leszállt a D’Qaron a támaszpont
egyik üres parkolóhelyére a megmaradt X-szárnyúak közé, ő
már ott várta. Még mielőtt a rámpa alsó vége leért volna,
Csubakka az eszméletlen Finn-nel a karjában kiszaladt a
gépből.

Pillanatokkal később átadta Finnt a közelben várakozó

orvosoknak, akik elindultak vele a kórház felé.

A vuki mögött érkező kimerült Rey azon kapta magát, hogy

lelkesen éljenző tömeg üdvözli.

Leia Organa az első sorban állt, két droidtól közrefogva. Rey

felismerte BB–8-at, de az aranyszínű ptotokoll-droiddal még
nem találkozott. Az ösztönei parancsára Leia felé vette az
irányt. Leia a tábornoki rangját félretéve a két kezébe fogta
a fiatal lány arcát. Jóllehet Han és a sok bátor pilóta halála
miatt összetört a szíve, boldog volt, mert az Ellenállás
megmenekült.

A körülöttük lármázó sokasággal nem törődve a két nő

szégyenkezés vagy tétovázás nélkül összeölelkezett. Aztán
a könnyeiket törölgetve elindultak befelé. Több óra telt el
úgy, hogy a

kórházból nem érkezett hír. Amikor Dr. Kalonia végre kijött a

műtőből, Rey a mosolya láttán majdnem elájult. Az orvos
szavai pedig megerősítették benne a reményt.

– A barátja rendbe jön.

– Köszönöm – préselte ki magából Rey, és csak ennyit tudott

mondani.

– Nem sok olyan sebet láttam, amit fénykarddal ejtettek –

folytatta Kalonia. – Annyira a régi idők fegyvere. Manapság
sugárvetőkkel harcolunk, nagyobb távolságból. – Megvonta
a vállát, és tovább beszélt: – De azt hiszem, ez nem számít.
A halál az halál, függetlenül attól, hogy milyen típusú
fegyver okozza. – Ismét elmosolyodott, és hozzátette: – De a
barátjával minden rendben lesz.

Az Ellenállás bázisának mélyén, egy viszonylag elszigetelt

és csendes teremben kisebb csapat gyűlt össze. Leia is
megjelent, akárcsak Poe, C–3PO, BB–8, és maroknyi tiszt. A
falak mentén és a sarkokban gépezetek és berendezések
sorakoztak, amelyeket fontosnak tartottak, de ritkán
használtak. Poe sosem félt megszólalni a főtisztek
jelenlétében, és most is ő kezdte:

– Kylo Ren azt mondta, hogy az a részlet, amit BB–8 tárol, az

utolsó darabja annak a térképnek, ami elvezethet minket
Skywalkerhez. Eddig rendben, de hol a többi?
– Az Első Rendnek megvan – felelte Rey a pilóta felé
fordulva. – A régi birodalmi archívumokból szerezték.

– A birodalmi archívumokból? – kérdezte Poe, és

meglepetten bámult a lányra.

– Igen, ez teljesen logikus – jelentette ki bólogatva Statura

tábornok. – Annak idején a birodalmiak felkutatták a Jedi
Templomokat. A Jedi-szentélyek megsemmisítése során
óriási

mennyiségű fontos és kevésbé fontos információra tettek

szert. – A megbeszélés résztvevői annyira a beszélgetésre
és a lehetséges következményekre összpontosítottak, hogy
senki sem vette észre, hogy az egyik sarokban álló R2-es
egység egyik lámpája felfénylik. És azt sem vették észre,
hogy a droid elforgatja félgömb formájú fejét, és rájuk
szegezi a foto-receptorát.

– Az Első Rend még létezik – mondta Leia –, és mi továbbra

is háborúban állunk vele. Ez a

háború addig nem fog véget érni, amíg az Első Rend vagy az
Ellenállás meg nem semmisül. A

következő alkalommal, Luke nélkül, nem lesz esélyünk. – A

komor kijelentést követő csendet olyan izgatott csipogás és
fütyülés törte meg, amit a komor közönség már jó ideje nem
hallott. Ezt a bizonyos csipogást és fütyülést pedig évek óta.
Senki sem volt annyira meglepve, mint C–3PO, amikor R2-
D2 kigurult a helyéről, hogy csatlakozzon a társasághoz.

– R2! Mi… mi ez? Nem láttalak működni… – dadogta a

protokoll-droid, amire R2-D2

valóságos visítássorozattal válaszolt. – Lassíts le! – kérte

aggodalmasan C3-PO. – Túlterheled a processzoromat! – Leia
izgatottan közelebb lépett. A teremben tartózkodók közül ő
volt a legszemélyesebb kapcsolatban az apró droiddal.

– Mit mond? – kérdezte halkan.

– R2 úgy véli – közölte C–3PO –, hogy ha a keresett

információ a birodalmi

archívumokban volt, akkor talán rögzítette magának azokat

az adatokat. Jelenleg éppen keresi őket.

Rey döbbenten bámulta az asztro-droidot, és megkérdezte:

– Nála van a térkép többi része?

– Igen, állítja, hogy ez lehetséges – közölte C–3PO. – Sosem

hallottam még ilyen energikusan beszélni. – R2-D2 hosszú
fütyülést hallatott, és kivetítette egy hatalmas csillagtérkép
háromdimenziós képét. Mindenki felfigyelt arra, hogy a
térkép egy jókora darabja hiányzik. A kék fénnyel derengő
ábrák láttán BB–8 izgatottan csipogni kezdett.

– Jól van, cimbora, várj egy kicsit! – mondta Poe. – Nálam

van. – A pilóta a gömbölyű droid mellé sietett, és elővette a
zsebéből azt a nagyon régi, kicsi adathordozót, amit Lor San
Tekkától kapott. Beillesztette a droid megfelelő aljzatába, és
hátralépett. Egy pillanatig semmi sem történt. Aztán BB–8
ívelő oldalán életre kelt egy lencse, és egy csillagmező
térképe jelent meg a levegőben. A droid a megfelelő
méretűre zsugorította az ábrát, és beleillesztette az R2-es
térképén sötétlő üres helyre. A két külön darab tökéletesen
összeolvadt, és a térkép immár teljessé vált.

– Ó, csillagaim! – kiáltott fel 3PO, és a hangja alapján

ugyanúgy meg volt döbbenve, mint a körülötte állók. – Ez
az!
Leia kissé megingott, és ennek most nem volt semmi köze
az Erőhöz, annál több egy mély,

őszinte érzéshez.

– Luke… – suttogta megrendülten a tábornok.

– A térkép – mondta Rey, és a tekintetét ide-oda mozgatta a

galaxis egy-tekintélyes részének háromdimenziós
ábrázolásán. – Ez az egész térkép!

– R2! R2, sikerült! – jelentette ki C–3PO olyan hangon,

amelyen egy büszke rokon dicséri

valamelyik családtagját. – Megcsináltad! – A teremben

tartózkodó emberek és más

teremtmények éljeneztek, összeölelkeztek, és hátba

veregették egymást. Rey és Poe is lelkesen megölelték
egymást, aztán észbe kaptak, zavarba jöttek, és
kibontakoztak a másik karjából.

– Ööö, szia… – motyogta a pilóta – … Poe vagyok. – Rey

bólogatott, szemügyre vette a férfi arcát, és tetszett neki.

– Hallottam már rólad – válaszolta. – Szóval, te vagy Poe.

Poe Dameron, a vadászpilóta. Én pedig Rey vagyok.

– Tudom – felelte Poe, és kissé megnyugodva elmosolyodott.

– Örülök, hogy végre találkozhattam veled.

A lelkes ünneplés közepette kevesen vették észre, hogy a

protokoll-droid az immár csendes

asztro-droid fölé hajol, és halkan közli vele:

– Drága barátom, annyira hiányoztál…

A kórház intenzív részlegének egyik őrzőjében Finn
mesterséges kómában feküdt. Az egészsége és az élete
még most is hajszálon függött. Dr. Kalonia kedvezően, sőt
bizakodva nyilatkozott az állapotáról, de semmit sem
lehetett biztosra venni addig, amíg Finn nem állt talpra. A
„minden rendben lesz” kifejezés mást jelentett egy
orvosnak és mást egy betegnek.

Rey a férfi mellett ült, és aggodalmasan pillantott az órára.

Indulnia kellett. Finn fölé hajolt, amennyire a műszerek
engedték, gyengéden homlokon csókolta, és suttogva, de
határozottan

beszélt hozzá:

– Hamarosan viszontlátjuk egymást. Hiszem, hogy így lesz.

Köszönöm, barátom.

A hosszú tétlenség után jól láthatóan felélénkült, frissen

megtisztított R2-D2 ment fel elsőnek az Ezeréves Sólyom
rámpáján. Csubakka szokásához híven az utolsó ellenőrzést
végezte a hajó külső egységein. Ez máskor két fő munkája
volt, de ragaszkodott hozzá, hogy egyedül csinálja. Leia a
rámpa aljánál állt, bizonytalannak tűnt, és látszott rajta,
hogy nem érzi jól magát. Tétova mozdulatokkal babrálta Rey
dzsekijének az elejét. Micsoda ostobaság –

feddte meg magát gondolatban. – Nem méltó sem a

rangodhoz, sem a helyzethez. – De jónak és természetesnek
érezte, hogy ezt teszi, és tovább csinálta.

– Büszke vagyok arra, amire készülsz – mondta a lánynak.

– De fél is – válaszolta végtelenül komolyan Rey. – Fél

elküldeni… emlékezteti valamire.

Leia kihúzta magát, és kijelentette:

– Te nem fogsz arra a sorsra jutni, mint a fiam.

– Tudom, hogy helyesen cselekszünk. Ennek így kell lennie.

És így is lesz.

– Én is tudom – felelte Leia, és biztatóan mosolygott. – Az

Erő legyen veled!

A tábornok végignézte, hogy Rey besiet a hajóba, és a

rámpa felemelkedik mögötte. Aztán

csatlakozott Poe-hoz, BB–8-hoz, illetve C–3PO-hoz, és

közösen vonultak távolabb, ahol már

biztonságban voltak. Rey a pilótafülkébe érve a másodpilóta

ülése felé lépett, ám egy hatalmas, szőrös alak útját állta.

– Csubi, a Sólyom jobban repül, ha ketten vezetik, ezt te is

tudod – mondta halkan. – Már ültem azon a helyen. Készen
állok, hogy újra megtegyem. – A vuki hörgött egyet, majd
megfordult és letelepedett. A másodpilóta ülésére.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezte Rey a könnyeivel

küszködve. Csubakka felmordult, és hogy a lány biztosan
értse, balra mutatott. A pilóta helye felé. Rey leült, és
kényelmesen elhelyezkedett. Tudta, hogy képes erre. És ha
Csubakka úgy érzi, hogy képes rá, akkor ki ő, hogy vitába
szálljon vele? Miközben tétovázott, Csubakka feléje nyúlt, és
összeborzolta a haját. Rey vigyorogva úgy tett, mintha
megpróbálná elütni a hatalmas mancsot. A vukinak talán
fogalma sem volt arról, hogy ez az ártatlan, családias
gesztus milyen sokat jelentett neki. A hátuk mögött álló R2-
D2 boldogan füttyözött. Rey ismét az orr irányába fordult,
végignézett a műszerfalon, és megnyugtatta magát, hogy
mindenről tudja, hogy hol van.
Tapasztalatból tudta, hogy a Sólyom sokat kibír. És szentül
megfogadta magának, hogy jól fogja csinálni. Előrenyúlt, és
ráfonta az ujjait a kormányra. Csubakka ugyanígy tett, és
helyeselve morgott. Az Ezeréves Sólyom a levegőbe
emelkedett.

A bolygót óriási óceán borította, amiből fekete kőzetből

formálódott magas szigetek nyúltak ki. Valaha vulkánok
voltak, az oldalaikat a szelek és az esők rég lekoptatták. A
köves lejtőkön alacsony növények éltek, az eleven takaró
zöld hullámokban nyújtózott a magasból a kék tenger felé. A
nyugodt víz felett széles szárnyú fehér teremtmények
repültek. A köröző

madarak egyszerre visítottak fel és rebbentek szét, amikor

egy náluk sokkal nagyobb és lármásabb valami tartott a
felszín felé. A Sólyom az egyik nagyobb sziget irányába
fordult, és egyre lassítva ereszkedett tovább. A sziget
középső hegyének lábánál egy lapos, széles terület épp elég
helyet adott ahhoz, hogy a hajó leszállhasson a víz mellé.
Egy darabig ott állt.

Hamarosan kisebbfajta szárazföldi állatok bukkantak elő a

sziklák közül, és kíváncsian

figyelték a különös jövevényt. Aztán leereszkedett a rámpa,

és megjelentek a hajó utasai. A vuki és a droid megálltak a
Sólyom mellett, onnan néztek Rey után, aki a régi botjával a
hátán nekivágott a növényzettel borított meredek
emelkedőnek. A lány időről időre megállt, hogy kifújja
magát, és hogy visszanézzen. Csubakka mindannyiszor
integetett neki, és RD-D2

hordó formájú testét megrázva lelkesen fütyült. Rey

rövidesen rátalált egy kőlépcsőre, amelynek éleit csizmák és
bakancsok talpai koptatták gömbölyűre. A lépcső meredek
volt, a levegő párás, és Rey kezdett fáradni. De eszébe sem
jutott, hogy megálljon. Végül felért egy kisebbfajta sík
területre. Néhány szerény kőépületet látott, amelyek
minden vonásukban réginek és kezdetlegesnek tűntek.
Üresek voltak, csak a sötét sarkokban motoszkáltak apró
állatok. Rey továbbment, majd egy újabb meredek
emelkedő tetejére érve megtorpant.

Tőle úgy tíz méterre, egy szakadék szélénél csuklyás

köpenyt viselő alak állt. Csak a hátát látta, de azonnal tudta,
hogy ki az. Mozdulatlanná dermedt, és egy hangot sem
tudott kipréselni magából. Vagy a tekintete késztette rá,
vagy valami ismeretlen dolog, mindenesetre az alak végül
felé fordult, és lassú mozdulattal lehúzta fejéről a kopott
csuklyát. Luke Skywalker állt ott. A haja és a szakálla
jócskán megőszült már, az arca megviselt volt. Nem szólalt
meg, és a lány is hallgatott. Reynek eszébe jutott, hogy
miért is jött. Belenyúlt a zsákjába, és előhúzta Skywalker
fénykardját. Megtett néhány lépést, és a férfi felé nyújtotta
a fegyvert. Egy ajánlat. Egy kérés. A galaxis egyetlen
reménye. Skywalker nem mozdult, és Rey a lélegzetét
visszafojtva várta, hogy most mi következik.
Document Outline
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet