AZUTOLSÓJEDIK

JASON FRY

Rian Johnson története alapján

SZUKITS

KÖNYVKIADÓ

ALAPÍTVA 1929
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

STAR WARS: THE LAST JEDI

by Jason Fry

Del Rey, an imprint of The Random House

Publishing Group, a division of Random House,

Inc., 2018

© & TM 2018 Lucasfilm Ltd.

All Rights Reserved.

Used Under Authorization.

Cover art copyright © 2018 by Lucasfilm Ltd.

Translation copyright © 2018 by Szukits Könyvkiadó

Fordította

OSZLÁNSZKY ZSOLT, SZENTE MIHÁLY

ISBN 978-963-497-468-0

Lektor: Barna Ildikó

Tördelés: KARAKTERTAX BT., Szvoboda Gabriella

Színre bontás, tipográfia: OMG Partner Bt.

Felelős kiadó: Szukits László és Szukits Gábor

―――

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.

Felelős vezető: Bördős János

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban….

Játszódik 34 évvel a Yavini Csata után

Miután az Első Rend végzetes csapást mért a békés Új

Köztársaságra, Snake Legfőbb Vezér harcba küldi kegyetlen
légióit, hogy az egész galaxist leigázza. Egyedül Leia Organa
tábornok, és az Ellenállás maroknyi harcosa hajlandó
szembeszállni rémuralmával. Leia biztos benne, hogy Luke
Skywalker Jedi-mester visszatér e sötét órán, hogy ismét
elhozza a remény lángját. Az Ellenállás azonban lelepleződik,
és ahogy az Első Rend seregei lassan sarokba szorítják őket,
a bátor hősök számára nem maradt más lehetőség, csak a
menekülés…
Prológus

Luke Skywalker, oldalán a feleségével, a Tatuin lassan lehűlő

homokján állt. A nyugati láthatárt még mindig
narancsvörösre festette a lemenő nap fénye, a keleti
horizonton azonban már jól látszódtak a csillagok. Luke
kíváncsian fürkészte őket, olyasvalamit keresve, amiről
tudta, hogy valójában már rég nincs ott.

– Mit gondolsz, mit láttál? – kérdezte Carnie. A nő szavaiból

aggodalom csendült ki, de Luke, ha jobban odafigyelt, a
fáradtságot is tisztán kihallotta.

– Egy csillagrombolót – mondta. – Legalábbis úgy gondoltam.

– Elhiszem – tette a férfi vállára a kezét Carnie. – Tudom,

hogy te bármikor fölismersz egy ilyet… még verőfényes
délben is. – Luke elmosolyodott, és az a réges-régi nap jutott
eszébe a Tosche Állomáson, amikor lélekszakadva rohant be
a kantinba, hogy szóljon a barátainak, két hajó áll orbitális
pályán a fejük fölött. Carnie nem hitt neki, még akkor sem,
amikor egy darabig Luke régi, elektromos távcsövével
figyelte őket. Egy legyintéssel elintézte a dolgot, és az
ikernapok perzselő forrósága elől már menekült is vissza az
épületbe. Fixer sem hitt neki, mi több, Biggs sem.

Pedig neki volt igaza. Ahogy Biggs Darklighterre gondolt, aki

elhagyta a Tatuint, és az otthonától nagyon-nagyon messze
lelte halálát, lassan lehervadt arcáról a mosoly. Biggs volt az
első barátja… az egyetlen igazi barátja. Igyekezett olyan
gyorsan eltávolítani magától az emléket, ahogy a nedvesség
párolog el a déli verőfényben.

– Kíváncsi lennék, mit akartak itt a birodalmiak – mondta

Luke az eget fürkészve.
A Mos Eisley-i garnizon készleteinek feltöltéséhez
semmiképp sem volt szükség egy csillagromboló méretű
hajóra. Különösen ma, amikor béke uralkodott a
világegyetemben. Ma már szinte hadihajókra sem volt
szükség.

– Bármi is volt, amit láttál, nekünk ahhoz semmi közünk

vonta meg a vállát Carnie. – Ugye?

– Hát persze – bólogatott Luke, de a tekintete közben végig a

láthatárt vizslatta. Az ilyesfajta óvatosság egy ideje már nem
volt szükséges két évtizede nem láttak már buckalakót ilyen
közel Anchorheadhez –, de a régi beidegződésektől nehéz
volt szabadulni. A buckalakókból nem maradt más, csak egy
maroknyi szikkadt csont a homokban. Luke maga sem tudta,
hogy ez miért szomorítja el.

– Ötödik éve gond nélkül és időben befizetjük a birodalmi

adót – magyarázta Carnie. – És már az idei vízadót is
megfizettük Jabbának. Senkinek sem tartozunk semmivel,
semmit sem tettünk, ami miatt bárki érdeklődésére számot
tarthatnánk.

– Tényleg nem csináltunk semmit – értett egyet Luke, bár

tudta, hogy manapság ez még nem garantálja az ember
biztonságát. Sokakkal – sokszor olyanokkal is, akik szintén
nem csináltak semmit – történtek csúf dolgok. Olyasfélék,
amiről aztán később senki sem volt hajlandó beszélni.

Vagy legalábbis senki olyan, akinek volt egy csöppnyi

sütnivalója. Arra a réges-régi napra gondolt, amit olyan
mélyre temetett, hogy kis híján már önmagával is sikerült
elhitetnie, valójában meg sem történt. A droidok és az a
holografikus üzenet, amiben egy csinos, fiatal nő

kért segítséget egy bizonyos Obi-van Kenobitól…

Carnie mindig azt mondogatta, hogy nem érdemes a múltat
bolygatni, de a sötétségbe bámuló

Luke újfent úgy találta, nem képes megfogadni a felesége

tanácsát. Aznap este, miközben Luke a nagybátyjával és a
nagynénjével vacsorázott, a kis asztro-droid megszökött.
Owen bácsi haragjától tartva Luke – a buckalakók jelentette
veszély ellenére – megkockáztatta, hogy még aznap este a
nyomába eredt. De aznap éjjel egyetlen taszken sem
támadta meg, és Luke gond nélkül megtalálta és visszavitte
a farmra a kis szökevényt. Mire hazaértek, már hajnalodott,
és az utolsó húsz méteren már tolnia kellett a terepsiklót,
hogy föl ne ébressze Owen bácsit és Beru nénit.

Luke nemegyszer elgondolkodott rajta, mi minden

történhetett volna másképp: megtámadhatták volna, akár
meg is halhatott volna… és akkor bizony sosem lesz belőle
ilyen talpraesett párafarmer. De szerencséje volt – azon az
éjszakán és a rá-következő napon is. A rohamosztagosok
nem sokkal azután bukkantak föl, hogy Luke visszajött a déli
dűnékre kirakott páracsapdáktól, amik már akkor is napi
szinten okoztak főfájást a nevelőszüleinek. És azóta nekem
meg Carnie-nak. Az őrmester már azelőtt a követeléseit
sorolta, mielőtt lekászálódott volna a harmathátújáról. Egy
csapat roncsvadász eladott maguknak két droidot. Hozzák
ide őket!

Azonnal!

Luke-nak szinte erőszakkal kellett kirángatnia a két droidot a

garázsból. A kis asztro-droid vadul sípolt és füttyözött, míg a
protokoll-droid egyfolytában arról magyarázott, hogy ő nem
tehet semmiről, és megadja magát. Több mint egy órán
keresztül kellett a tűző napon állniuk, miközben a
birodalmiak szétszedték és átkutatták a droidok memóriáját,
és Owen bácsi hiába kérte őket, még azt sem engedték meg,
hogy legalább Beru néni a ház árnyékába húzódhasson.
Ekkor bukkant föl az öreg Ben Kenobi kopott, csupa folt
köpenyében, egyenest a sivatag mélyéről. Olyan barátságos
mosollyal beszélgetett el a rohamosztagosokkal, mintha a
legrégibb, legkedvesebb cimborái lettek volna, és határozott
hangon elmagyarázta nekik, hogy Luke papírjaiban egy apró
elírás történt, és a fiú neve valójában nem Skywalker, hanem
Lars.

– Így van! – bólogatott Owen is, miközben a tekintete

összevillant a feleségéével. – Luke Lars.

Ben maradt még egy darabig, és arról beszélt a

rohamosztagosoknak, hogy szükségtelen bevinniük Owent
kihallgatásra – ezzel azonban már nem ért célt, és Luke
nagybátyját a droidokkal együtt bekísérték. Még ennyi év
után is tisztán emlékezett a kis asztro-droid kétségbeesett
sikolyára, ahogy eltűnt a csapatszállító gyomrában. Owen
bácsit három nap múlva engedték ki, és míg haza nem értek
Mos Eisley-ból, sápadtan hallgatott. Hetek teltek el, mire
Luke összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy
számíthatnak-e valamiféle kompenzációra a birodalmiaktól.
A nagybátyja csak dühösen legyintett, de a fiatalember jól
látta, hogy Owen reszket.

A fejük fölött egy hullócsillag suhant át az égbolton, és a

hirtelen mozgás zökkentette ki Luke-ot az elmélkedésből.

– Most mire gondolsz? – kérdezte Carnie aggódón.

– Arra, hogy megöregedtem – túrt már majdnem teljesen

szürke szakállába Luke.

– Nem te vagy az egyetlen – mosolyodott el kesernyésen

Carnie. – Nézd meg az én hajam!

Luke azonban továbbra is a sötétséget fürkészte. Ben

Kenobit soha többé nem látta, de volt egy szóbeszéd, amit
még a szabadszájú párafarmerek is csak félve mertek
terjeszteni… azt beszélték, hogy egy éjszaka birodalmi
vadászgépek repültek el a jundlandi sivatag fölött, és
felrobbantották a vén remete házát. Anchorheadben persze
csak legyintettek erre, Luke azonban már nem vette ennyire
félvállról a dolgot. Azok a rohamosztagosok valóban jártak a
farmjukon, és valóban elvitték a droidjaikat. Aztán néhány
héttel később Biggs családját is bekísérték, és a
Darklightereket soha senki nem látta többé. A farmjuk azóta
is ott áll üresen – legalábbis az a kevés, amit a buckalakók és
a javák meghagytak belőle.

A hetekből hónapok lettek, a hónapokból évek, majd végül

évtizedek. Kiderült, hogy Luke egészen jól ért a gépekhez, és
kiváló érzéke van hozzá, hogy a lehető legjobb üzleteket
kösse.

Mintha csak előre megérezte volna, hogy kinek, mikor, mit

kell mondani. Annyira, hogy egy idő

után az anchorheadi kocsmában már csak Szerencsés Luke-

nak nevezték a háta mögött. Carnie is látta ezt, úgyhogy
otthagyta Fixert, aki munka helyett egyfolytában csak a
száját jártatta, és hozzáment Luke-hoz. Egy darabig együtt
dolgoztak Owen bácsival és Beru nénivel, mielőtt
megörökölték volna tőlük a farmot, és továbbvitték volna a
családi vállalkozást. Gyermekük sohasem született – olyan
fájdalom volt ez, amit nagyon mélyre temettek magukban,
és igyekeztek úgy tenni, mintha ennyi év után már nem
nagyon zavarná őket –, de kettejükre is épp elég keményen
dolgoztak, és a párafarm adott annyit, amiből viszonylagos
jólétben élhettek.

Luke azonban időről időre még mindig álmodott arról a

lányról, akit csak a hologramon látott, és aki Obi-van Kenobit
kereste. Múlt héten is arra ébredt az egyik reggel, hogy
biztos benne, az asztro-mechanikai droid a garázsban várja,
és végre hajlandó végig lejátszani azt a bizonyos üzenetet.
Valamiért úgy érezte, fontos lenne végighallgatnia. Mintha
lett volna benne valami, amit kifejezetten neki szántak.
Miután a rohamosztagosok elkobozták a droidokat, Luke
biztosra vette, hogy sohasem fogja megtudni, ki is volt az a
titokzatos, fekete hajú nő… de tévedett.

Hetekig azzal volt tele a HoloHálózat, hogy Leia Organa

hercegnő a kivégzése előtt még nyilvánosan bocsánatot kért
az árulásáért, és a Birodalom iránti hűségre szólította föl a
polgárokat.

Érdekes módon a hírek sohasem közöltek felvételeket a

hercegnőről vagy a kivégzéséről, így Luke emlékezetében is
úgy maradt meg, ahogy abban a holo-üzenetben látta. És az
sohasem derült ki, miért próbált a hercegnő olyan
kétségbeesetten felkutatni egy vén tatuini remetét.

Mert bármi is volt a célja, azzal kudarcot vallott. Az Alderaan

– a Mon Calával és a Chandrilával egyetemben – mára nem
volt több aszteroidamezőnél. Az a harci állomás semmisítette
meg őket, ami egyszer és mindenkorra véget vetett a
szeparatisták jelentette veszélynek, csírájában fojtotta el a
felkelést, és végre békét hozott a galaxisba. Vagy legalábbis
megszüntetett mindenféle konfliktust. Csak most figyelt föl
rá, hogy Carnie a nevén szólítja – és már nem is először.

– Utálom, amikor így nézel – mondta a felesége.

– Hogy nézek?

– Tudod, mintha valami nem lenne rendben. Mintha

becsaptak volna, és az egész életed egy hatalmas tévedés
lenne. Mintha úgy gondolnád, hogy neked is el kellett volna
jutnod az akadémiára, mint a barátaidnak. Mintha te nem ide
tartoznál.
– Carnie…

– Mintha nem ide tartoznál, hozzám – mondta a nő

sebzetten, aztán szomorúan átkarolta magát, és hátat
fordított Luke-nak.

– Tudod, hogy nem így gondolom! – mondta a férfi, majd

Carnie vállára tette a kezét, és próbált nem tudomást venni
arról, hogy a felesége összerándult az érintésétől – Ez egy jó
élet, és ez az én életem. Az én helyem is itt van. És most
szerintem menjünk be, mert kezd hűvös lenni.

Carnie nem szólt semmit, és szótlanul tűrte, hogy a férje az

otthonuk bejáratát jelző boltíves kapu felé terelje. Luke egy
pillanatra megállt a küszöbön, és a válla fölött hátranézve
még egyszer a sötétségbe fúrta a tekintetét. A
csillagromboló azonban – már, ha valóban azt látott –

nem tért vissza. Egy hosszú pillanatig szótlanul fürkészte az

éjszakát, aztán ő is belépett a házba.

***

Luke Skywalker izzadtságban úszva ült föl az ágyában. A

mechanikus keze olyan halk zúgással tiltakozott, ami erősen
emlékeztetett az Ahch-To magas, szürke füvében élő rovarok
hangjára.

Miközben magára öltötte a gyapjúingét és vízhatlan

bőrkabátját, Luke próbálta lerázni magáról az álom hatását.
Aztán kinyitotta a kunyhója fémajtaját, és kilépett a bágyadt
hajnali fénybe.

Ameddig a szem ellátott, a végtelen, sötét óceán

gyöngyházfényben fürdött. Ez a rengeteg víz még mindig
lenyűgözte, és szinte biztosra vette, hogy neki, a Tatuin
szülöttének ez örök csoda marad. Az óceán, ami a széltől és
naptól ugyanúgy változtatta a színét és alakját, akár a
sivatag.

Tudta, hogy hamarosan a gondnokok is fölkelnek és

munkához látnak, úgy, ahogy már eónok óta tették.

Ők azért dolgoztak, mert ez volt a kötelességük, ő pedig

azért tette, mert így döntött. Annak idején, a Tatuinon
rühellte a ház körüli teendőket, itt és most azonban ezek
alkották a mindennapjai gerincét. Tejet kellett szerezzen,
halásznia kellett, és tegnap figyelt föl rá, hogy az egyik
lépcsőfok mozog, így azt is meg kell javítania. Komótosan
felsétált a hegyoldalon, és a tengerre néző füves meredély
szélén állt meg. Egy pillanatra megborzongott – a nyárnak
már majdnem vége volt, lassan kezdtek föltámadni a hűvös,
őszi szelek, és az álom sem hagyta nyugodni.

Te is tudod, hogy ez nem közönséges álom volt. Luke a

mechanikus kezével húzta szemébe a csuklyáját, és a hús-
vér baljával túrt a szakállába. Szívesen vitába szállt volna
önmagával, de tudta, nem lenne semmi értelme. Nagyon
úgy festett, hogy az Erő mutatott neki utat ebben az
álomban, és bármilyen hathatós védművekkel is vette körül
az elméjét, az valahogy mégis utat talált hozzá. Épp csak azt
nem tudta eldönteni, hogy mit is akar tőle az Erő. Vajon
miféle álom ez?

Ígéret, vagy figyelmeztetés? Esetleg mindkettő? A dolgok

lassan megváltoznak. Valami közeledik.

Első rész

Első fejezet

Leia Organa, egykor az Alderaan hercegnője, most az

Ellenállás tábornoka a D’Qar őserdejének mélyén, egy
tisztáson várakozott, körülötte tisztek és repülésirányítók
tucatjai.

Lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel álltak ott, de Leia

figyelmét a csöndes oldalpillantások és a kényelmetlen
feszengés sem kerülte el. Közeledett a háború, és ezt mind
jól tudták. Csak abban nem voltak biztosak, mély gyászában
ő vajon nem feledkezett-e meg róla. Leia számára már a
feltételezés is sértő volt, mert ha akadt valaki, aki több mint
eleget tudott a háborúról és a gyászról, az ő volt.

Régebb óta háborúzott és gyászolt, mint amióta a jelenlevők

nagyobb része egyáltalán a világon volt. Élete öt évtizede
alatt szinte nem is akadt más, ami olyan hűségesen kitartott
volna mellette, mint épp ez a két dolog. A háború és a gyász.
De sohasem hagyta, hogy bármelyik is a kötelessége útjába
álljon. A gyász órái után szinte örömmel üdvözölte a fehéren
izzó haragot, az egyetlen olyan dolgot, ami pillanatnyilag
képes volt betölteni a lelkében üvöltő ürességet.

Szíve szerint nem épp itt időzött volna, ezen a párás

dzsungelvilágon, sőt még csak nem is vett volna részt ezen a
ceremónián. Mégis, amikor Ackbar admirális, a mon calamari
veterán félrevonta, hogy megossza vele a híreket, szinte
személyes sértésnek tekintette, hogy megzavarták.

Han halott. A saját fiunk ölte meg. És neked épp most kell
valami érdektelen hírrel vagy elcsépelt frázissal
megzavarnod?! Ackbar azonban a dühös Leia Organánál
félelmetesebb ellenfelekkel is szembenézett már, és amikor
a vén harcos tapodtat sem hátrált, Leia végre megértette,
hogy valaki halálától legyen az mégoly fontos is – nem áll
meg az élet. Az Ellenállás olyan csekély erőforrásokkal
rendelkezett – pénzben, emberanyagban, és hajókban
egyaránt –, hogy a legkisebb győzelmet is hatalmas
diadalként élték meg. Hát még egy olyat, mint amit az Első
Rend szuper-fegyverének megsemmisítésével vívtak ki! Az
örömmámor azonban rövid életűnek bizonyult. Az Új
Köztársaság elbukott, és az Első Rend most minden
gyűlöletét az Ellenállásra zúdíthatta.

Egy ilyen kritikus pillanatban nagyobb szükségük volt egy

erős vezetőre és a maradék erőforrásaikra, mint valaha, és
Leia bármennyire is szerette volna, ha másképp állnak a
dolgok, jelen pillanatban ő volt az Ellenállás vezetője és
legfőbb erőforrása. Az ő ereje, vezetői képessége, és Leia
Organa legendája volt az, ami összetartotta ezt a törékeny,
vesztésre álló mozgalmat.

Nélküle az Ellenállás rövid idő alatt széthullana. Még az Első

Rend fegyvereire sem lenne hozzá szükség. Az emberei – és
ezek most már minden kétséget kizáróan az ő emberei
voltak – talán minden idők legnehezebb kihívásával kellett,
hogy szembenézzenek. Csakhogy ahhoz, hogy erősek
lehessenek, először őt kellett, hogy erősnek lássák. Hogy
elszánt és határozott legyen. És még csak nem is
gyaníthatták, hogy mennyire esendő, magányos és gyenge.
Mert ha csak megsejtik, az könnyen az Ellenállás végét
jelentheti.

Kegyetlen dolog volt, ami illett is ehhez a kegyetlen

világegyetemhez. Visszatért hát a leszállópályára, ahol
búcsút vett a múltja egy újabb darabjától, a Millennium
Falcon tól, ami újfent csak arra emlékeztette, mit és mennyit
is veszített. Lassú, kimért ünnepélyességgel olvasta föl azon
pilóták neveit, akik nem tértek vissza a legutóbbi bevetésről,
aztán a kíséretével erre az irtásra vonult, hogy belekezdjen a
ceremónia második részébe. Volt a kíséretében egy
aranyszínű

protokoll-droid is, ami mindenki másnál nyugtalanabbnak

tűnt – vagy csak kevésbé ügyesen tudta leplezni a
felindultságát. Leia bólintott, mire C–3PO jelzett egy ősöreg
kamera-droidnak.
A parányi, lebegő gépezet Leia nyomába szegődött, és hűen
megörökítette annak a tárgynak a képét, amit a hercegnő a
D’Qar egyik fájának gyökerei közé temetett el. Kézzel
faragott, elnagyolt baba volt, amit Han készített még az
Endoron, az utolsó csata előtti éjszakán. Leia a férfi vállára
hajtott fejjel figyelte, ahogy a fadarab lassan más formát ölt.
Elméletileg őt ábrázolta volna – a vakmerő hercegnőt lenge
öltözékben, kezében lándzsával –, Han azonban nem árulta
el, így ő

eljátszhatta, hogy fogalma sincs róla, mit ábrázol. A

kérdésre, hogy ez ugye valami evok, a férfi

dühösen félrelökte a szobrot, Leia azonban titokban eltette,

és akkor is ott lapult a zsebében, amikor a második
Halálcsillag megsemmisült. Amit itt és ennyi idő alatt meg
lehetett valósítani, csak igen távolról emlékeztetett egy
rendes temetésre. Nem is tudtak tisztességgel
megemlékezni róla, de… Han, a világcsavargó, a folyton
utazó valószínűleg nem is bánta volna.

Leia legelőször akkor találkozott vele, amikor megszöktették

az első Halálcsillagról. Úton a Yavin–4 felé volt egy kis ideje
szétnézni a Falcon pilótafülkéjében. Azt remélte, hogy ettől
talán jobban megérti, hogy lehet valaki egyszerre ennyire
elbűvölő és bosszantó. A Millennium Falcon pilótafülkéje egy
igazi szemétdomb volt: az egyik sarokban kopott
pilótaöltözék árválkodott, a fal mellett halomba hányt
repülési útmutatók porosodtak, és jókora dobozokban a hajó
ezernyi alkatrésze pihent, amiket ki tudja mikor és miért
szereltek ki belőle. Egyedül a pilótafülke mennyezetére
akasztott arany dobókockapár tükrözött valamit is Solo
egyéniségéből, de hogy igazából mit, azt Leia nem tudta
volna megmondani.

Lassan megfordult, megvárta, míg a kamera-droid pozícióba

állt, aztán az élettelen, fekete lencse-szemekbe nézett, és
beszélni kezdett:

– Han utálná ezt a szertartást – mondta azon a tiszta, erős

hangon, amit annak idején a Szenátusban is használt. – Neki
sohasem volt türelme a beszédekhez és a
megemlékezésekhez.

Ami nem is meglepő egy olyan embertől, aki minden ügyet

gyanakvással kezelt, a politikára pedig egyenesen allergiás
volt. – Látta, ahogy Ematt tábornok önkéntelenül is
elmosolyodik. Már ez is több a semminél. Persze Ematt
annak idején, még a felkelés napjaiban Han oldalán harcolt.

Csakúgy, mint Ackbar admirális és Nien Nunb. Mások – mint

Connix hadnagy és D’Acy parancsnok – azonban már csak
hírből ismerték Han Solót, Leia Organa tábornok férjét.

Akivel már hosszú évek óta nem is találkozott. Ennek

ellenére itt voltak, és osztoztak a számukra ismeretlen férfi
halála fölött érzett gyászában.

– Egyszer azt mondtam Hannak, nagyon fárasztó mindig azt

látni, hogy csak azután választja a megfelelő utat, és teszi,
amit helyes, amikor már minden más lehetőséget kipróbált –
folytatta. –

De akkor is… előbb vagy utóbb mégiscsak megtette, ami

helyes volt. Han gyűlölte a kegyetlenséget, az
igazságtalanságot, és azokat, akik mások fölött
zsarnokoskodtak. És ha úgy döntött, hogy szembeszáll velük,
akkor már senki és semmi nem tarthatta vissza. Sem
fiatalkorában a Korélián, sem a yavini csatában, sem az
Endoron vagy a Csillagpusztító Bázison.

A távolból felszerelést szállító terepsiklók zúgása hallatszott.

Leia úgy egyezett meg Ackbarral, hogy hajlandó beszédet
tartani, ha közben egy percre sem áll le a bázis kiürítése.
Mindketten tudták, az Első Rend valahogy felfedezte, hogy
az ellenállók a D’Qaron rejtőznek, ami azt jelentette, hogy
hamarosan jelentős erőket küldenek majd az elpusztításukra.

– Han szerette magát csirkefogónak nevezni – mosolyodott el

Leia az utolsó szóra. – De valójában nem volt az. Szerette a
szabadságot – elsősorban a sajátját, de mindenki másét is
tiszteletben tartotta. Mi több, időről időre hajlandó is volt
harcolni ezért a szabadságért, és ilyenkor a legkevésbé sem
érdekelték az esélyei. Mert ha egyszer mégis elkötelezte
magát egy ügy mellett, akkor az mellett tűzön-vízen át
kitartott.

Leia egy pillanatig attól tartott, hogy C–3PO, annak ellenére,

hogy a programja mindig az etikett szerinti legmegfelelőbb
viselkedést diktálta, egyszer csak valami személyes
anekdotával rukkol elő. Feltehetően a nemtörődöm és
hányaveti Solo kapitányról, aki nemegyszer megkeserítette
az aranyszínű droid életét. Mert 3PO remek barát volt, de a
diplomáciai érzéke igen sok kívánnivalót hagyott maga után.
Gyorsan folytatta hát, mielőtt a droid bármit is mondhatott
volna:

– Hant akkor sem érdekelték az esélyek, amikor ő és

Csubakka visszarepültek a Halálcsillagra, hogy megmentsék
a testvéremet, Luke-ot, és vele együtt tulajdonképp magát a
felkelést is. Akkor sem foglalkozott az esélyekkel, amikor
elfogadta a Szövetség felkérését, hogy ő vezesse az endori
pajzsgenerátor elleni támadást. Akkor sem számolgatta az
esélyeit, amikor a Kashyyyk felszabadításáért küzdött… és
akkor sem volt hajlandó az esélyeket mérlegelni, amikor
átrepült az Első Rend elhárító pajzsán, és megtámadta a
Csillagpusztító Bázist.

És akkor sem, amikor beleegyezett, hogy felkutatja a fiunkat,

és ha kell, erőnek erejével követeli vissza a sötétségtől. Ezt
is hozzáfűzhette volna… de nem tette. Leia mindenét az
Alderaannak, és később a Felkelésnek, az Új Köztársaságnak
és végül az Ellenállásnak adta. Vagy legalábbis majdnem
mindent. Mert voltak dolgok – és ez is közéjük tartozott –,
amiket megtartott magának.

Amik csak rá tartoztak. Csak az övéi voltak. Látta, ahogy

Ematt arckifejezése lassan

megváltozik, és rájött, hogy egyre szaporábban pislog, és

meg-megremegett az alsó ajka.

Kényszerítette magát, hogy egyenletesen lélegezzen, és a

sokéves gyakorlat segítségével végül sikerült megzaboláznia
a feltörni készülő pánikot. Egy teherszállító emelkedett a fák
fölé, és a szemek önkéntelenül is a hajó útját követték, míg
néhány pillanat alatt apró ponttá nem zsugorodott a
láthatáron.

Leia kétségbeesését harag váltotta föl. Mind tudták, milyen

kevés idejük van, és mi mindent kell ezalatt elvégezzenek,
és mégis… Ha úgy döntene, hogy napestig itt áll és beszél –
vagy amíg az Első Rend hajói meg nem érkeznek, és el nem
némítják –, senki sem mert volna szót emelni a szertartás
miatti késlekedés ellen. Félelmetes volt belegondolni, mivé is
vált az Ellenállás. Hogy minek nevezték az Új Köztársaság
politikusai, akik nemegyszer éles hangon kritizálták.

Azt állították, hogy Leia Organa személyi kultuszt épített

maga köré. Hogy már nem képes meglenni háború nélkül.
Hogy nem több egy elmúlt korból itt-ragadt őskövületnél. És
bár szinte mindenben tévedtek, mégis volt egy csöppnyi
igazság abban, amit mondtak. Mert valóban egyre
gyakrabban érezte, hogy az Ellenállás kezd az ő kis
magánhadseregévé válni, és bármennyire keményen küzdött
is ez ellen, tudta, hogy ez most nem az a hely és idő, amikor
meg kellene próbálja megcáfolni a kritikusait. Egyébként is, a
kritikusaim java halott. Az Első Rend gyilkolta meg őket.
– Önök közül sokan fejezték ki a részvétüket, amiért nagyon
hálás vagyok – mondta valamivel csöndesebben. – Most
azonban azt kell kérjem önöktől, hogy a figyelmünket inkább
mindannyiunk közös ügyére fordítsuk! – A tekintetükön látta,
hogy ők is úgy érzik, ideje lesz befejezni a szertartást. És
minél hamarabb tesz pontot a ceremónia végére, annál
hamarabb szabadul a részvétnyilvánításoktól, kérdésektől és
javaslatoktól. És akkor talán jut végre néhány perce arra is,
hogy egyedül maradhasson a fájdalmával. – Nehéz időket
élünk, és most mi sem tesszük bölcsen, ha az esélyeinket
latolgatjuk – mondta Leia. – Az Új Köztársaság vezetők nélkül
maradt, és az Első Rend már úton van, hogy szétzúzzon
mindent, ami valaha is fontos és kedves volt a számunkra.
Azt egyikünk sem tudná megmondani, mennyi esélyünk van
a győzelemre, de ez tulajdonképp nem is érdekel. Mert az
esélyek mit sem változtatnak azon, amit tennünk kell, és
tenni is fogunk!

Egy hosszú pillanatig hagyta, hadd mérlegeljék a szavait, és

csak aztán folytatta:

– Ismét harcba kell szálljunk. Azért, mert – Han Solóhoz

hasonlóan – mi is hiszünk az igazságban és a szabadságban,
és nem vagyunk hajlandóak egy olyan galaxisban élni, amit
a kegyetlenség vezérel! Harcolni fogunk az eszméinkért, a
bajtársainkért és saját magunkért! És harcolni fogunk a
galaxis minden olyan lakójáért, akik nem tudnak kiállni
önmagukért, és akiknek bajnokra van szüksége! – Kimérten
bólintott a körülötte állóknak, aztán a kamera-droidnak. –

Mind gyászolunk, mert mindannyiunknak megvan a maga

bánata. Mind vesztünk el olyanokat, akik közel állnak
hozzánk, és soha, de soha nem felejtjük el őket! Idővel talán
enyhül a fájdalom, és több méltósággal tudunk emlékezni
rájuk, de… pillanatnyilag kénytelenek vagyunk megőrizni a
fájdalmunkat a harc utánra. Mert a teendő, ami most ránk
vár, még a gyásznál is sokkal fontosabb!

Második fejezet

A Külső Gyűrű egy eldugott, dermesztően hideg planétáján

két testvér szorongott egy akkora helyen, ami egyiküknek is
épp csak, hogy elég volt. A Refnu dokkjait az Ellenállás hajói
foglalták el, egy részüket most ellenőrizték, másokat pedig
gömb formájú, fekete magno-töltetekkel szereltek föl. A
nyolc jókora Star-Fortress típusú bombázó hamarosan
elhagyja majd a dokkokat –

de csak miután droidok százai vizsgálták át mindegyiket a

lehető legaprólékosabban.

A Cobalt Hammer bombázó egyik gömb formájú

lövegtornyából kiváló kilátás nyílt a hangyaként szorgoskodó
droidokra, amelyek így, hang nélkül olyanok voltak, akár egy
mozgalmas pantomim szereplői. Talán ezért is tehetett úgy
Paige és Rose Tico – ha csak néhány perc erejéig is –, mintha
egyedül lennének az egész világegyetemben.

– Utálom, hogy nem együtt fogunk repülni! – nézett föl Rose

Paige-re. – Mi lesz, ha pont a legkritikusabb pillanatban
felejted el, hogyan kell használni az ágyút?

Paige erre jóízűen fölnevetett, és finoman megpaskolta a

fegyver elsütőszerkezetét.

– Nekem csak annyi dolgom van, hogy célra állítom,

meghúzom a ravaszt, aztán bumm… a

rosszfiúknak annyi! – Az ikerágyú lezárt tűzkioldója nem

reagált az érintésre, nem úgy a ráakasztott
könnycseppforma medál. Az, aminek a párja ott lógott Rose
nyakában. Az, ami mindkettőjük számára az otthonukat – az
Otomok-rendszert – jelképezte. – Egyébként is dolgod van –
vonta meg a vállát Paige. – Ha ez a tompítómező, amit
megalkottál, segít elrejtőzni az ellenséges hajók elől, az
komoly lépéselőnyhöz juttat bennünket az Első Renddel
szemben! Ha beválik, mindenhova téged hívnak majd, hogy
segíts fölszerelni a hajóikra!

– De ez a tompítómező csak annyit csinál, hogy elrejti a

hajtóművek jelét – pirult el Rose zavartan. – Nem olyan nagy
szám… ezzel bárki előrukkolhatott volna… Sőt lehet, hogy
jobban is megoldotta volna, mint én…

– Ne csináld már! Te is tudod, hogy ez nem igaz!

– Jó, lehet, hogy tényleg nem, de szívem szerint akkor is

inkább veled mennék…

– Itt leszel velem! – kocogtatta meg Paige a medaliont.

– Ez akkor sem ugyanaz – csóválta meg a fejét Rose.

– Tényleg nem, de ne aggódj, mire kettőt pislantasz, már

vissza is jöttünk! Amint a D’Qar evakuálása befejeződik,
találkozunk a Raddus fedélzetén!

– Hát jó – motyogta Rose sírós hangon, és úgy kapaszkodott

a saját medáljába, mint fuldokló az utolsó szalmaszálba.

– Ne aggódj már ennyire! – vonta össze a szemöldökét Paige.

– Meglátod, minden rendben lesz!

– Tudom, Pae-Pae – Rose zavarában a testvére gyerekkori

becenevét használta. – És azt is tudom, hogy te vagy az
ellenállás legjobb tüzére! – Paige erre már csak mosolyogva
legyintett.

Az első küldetésükön, amikor a Cobalt Hammer rel repültek,

Rose már alig várta, hogy belépjenek a hiper-űrbe. Abban a
pillanatban otthagyta a gépházat, és már rohant is Paige
ágyúállásába. Órákig kuporogtak szótlanul, és bámulták a
kint örvénylő kékesfehér fényeket.

Olyan érzés volt, mintha kivételesen semmiféle konfliktus

nem lenne a világegyetemben, és minden tökéletesen
szabályosan és rendezetten működne. Arról beszélgettek,
mit tennének, ha végre ismét béke köszöntene a galaxisra –
a bolygókról, amiket szívesen meglátogatnának, és az
otthonról, amit valami napos, kellemes klímájú bolygón
építenének maguknak. A Cobalt Hammer legénysége eleinte
kicsit furcsállta ezt a nagy összetartást, de hamar
megtanulták, hogy a Tico nővérek közt olyan erős kapocs
van, ami még az ikrek közt is párját ritkítja. Rose születése
óta néhány napnál többet sosem töltöttek távol egymástól –
sem az Otomok-rendszerbeli Hays Minoron, sem azóta, hogy
az Első Rend megszállta az otthonukat, ők pedig az Ellenállás
katonái lettek.

Azonban most mindez megváltozik. A Refnun nem volt

akkora dokk, ahol elfért volna a Ninka, így a fregatt –
ragyogó csillag a bolygó alkonyi égboltján – kénytelen volt
orbitális pályán várakozni. Rose a terv szerint a következő
transzporttal indul majd, aztán nem sokkal később miután
megfelelően föltankolták és fölfegyverezték őket – a
bombázókat is útnak indítják. Paige szokás szerint a D’Qarig
tartó egész utat a lövegtoronyban teszi majd meg, ami olyan
lesz, mintha ott lebegne a világegyetem kellős közepén.
Rose bármit megadott volna, hogy vele mehessen, de már
túl késő volt – beleegyezett, hogy a Ninka fedélzetén marad,
és megmutatja a technikusoknak, hogyan kell átalakítani a
hajó rendszereit, hogy aztán telepíthessék az általa kiötlött
csillapító mezőket.

– Végül is miért döntöttél úgy, hogy maradsz? – kérdezte

Paige, látván a testvére borús hangulatát.
– Szerettem volna egy új repülős-ruhát – vonta meg a vállát
Rose, aztán kényszeredetten összenevettek. Ilyenek voltak
hát a Tico nővérek – ugyanolyanok, és mégis végtelenül
különbözőek. Paige, aki minden körülmények között – még
akkor is, ha körülötte lézersugarak cikáztak, leállt a hajtómű,
sőt a létfenntartó rendszer is – képes volt megőrizni a
hidegvérét.

Akkor sem esett kétségbe, és pillanatok alatt élőállt valami

működőképes tervvel. Rose pedig nemegyszer azt érezte,
bármiféle genetikai sorsjátékon is vettek részt ők ketten,
azon a testvére volt az abszolút nyertes, míg ő majdnem
üres kézzel kellett, hogy távozzon a pénztártól. A harc
elborzasztotta, a kritikus helyzetek kétségbe ejtették, a
várakozástól pedig néha majd kiugrott a bőréből
türelmetlenségében. Ezért ő az Ellenállás hőse, én meg egy
egyszerű technikus.

Olyasmi volt ez, amit nagyon sokszor szeretett volna

elmondani Paige-nek, de a dolog valahogy mindig úgy vette
volna ki magát, mintha csak az irigység beszélne belőle.
Úgyhogy inkább bátorságról és kötelességről beszélgettek,
míg Rose azon nem kapta magát, hogy őszintén elmondja,
miért is vállalta ezt az új megbízatást.

– Azt hittem, hogy ezt várod tőlem. Azt hittem, büszke leszel
rám, hogy végre képes vagyok felelősséget vállalni
magamért.

– Én csak azt szeretném, hogy önmagad légy! – nézett rá

értetlenül Paige. – Attól még nem kell feltétlenül messze
lennünk egymástól, hacsak nem attól tartasz, hogy
különben… hogy esetleg úgy érzed, hogy az árnyékomban
élsz, és… – Azzal előrenyúlt, és levette a lőelemképzőre
akasztott medált. – Az, hogy egy darabig nem leszünk
egymás közelében, még nem jelenti azt, hogy bármi is
változna! – mondta eltökélten. – Egy a szülőföldünk, egy a
családunk, és testvérek vagyunk! Ezen semekkora távolság
nem változtathat!

Aztán összeölelkeztek. Mindketten tudták, hogy lassan ideje

indulni.

– Akkor majd az evakuálás után látjuk egymást – mondta

Rose, és legbelül azért fohászkodott, hogy az univerzum vak
erői valóra váltsák a kívánságát.

– Majd látjuk egymást, Rose – bólintott Paige. Mindig ezt

mondták bevetés előtt, mintha ezzel a szándékosan könnyed
búcsúval, mint valami jó szerencsét hozó bűbájjal, távol
tarthatták volna a bajt. Aztán Rose kimászott a gömb
formájú lövegtoronyból, ügyelve rá, hogy egyetlen gombot
vagy kapcsolót se állítson át véletlenül. Innen a bombázó
hasi oldalán futó hosszú folyosóra lépett, ahonnan egy
szervizlétrán jutott föl a híd felé vezető folyosóra. Útközben
elhaladt a magno-tölteteket rejtő súlyos rekeszek ezrei
mellett, melyek együtt annyi pusztító erőt képviseltek,
amivel akár egy kontinenst vagy ellenséges vezérhajót is
darabokra lehetett volna szaggatni.

A legtöbb magno-töltetet holo-filmfigurák vagy sebtében

fölfirkantott üzenetek díszítették. Ez utóbbiak közt akadt
biztató jelszó, vallásos idézet vagy durva káromkodás. Rose
tekintete gyorsan megkereste azt a rekeszt, amiben az ő
tölteteik voltak az ő üzenetükkel.

IGAZSÁGOT AZ OTOMOKNAK!

Aztán meghallotta az első útnak induló szállítóhajók

dübörgését, ami azt jelentette, hogy hamarosan az övé
következik. Átpréselte magát az egyik szervizajtón, még egy
pillanatra gyorsan visszafordult, és a nővére lövegtornyát
kereste a tekintetével. Paige épp az indulás előtti utolsó
ellenőrzést végezte, és az adatolvasó sápadt fényben
fürösztötte az arcát. Olvasás közben szórakozottan kisimított
egy fekete tincset a szeméből, és ez a gesztus – ez az
ismerős és önkéntelen mozdulat – jobban szíven ütötte Rose-
t, mint bármi, amiről beszéltek.

Kétségbeesetten kereste a tekintetével az ezüstös bőrű

Fossilt, az alakulat tagbaszakadt parancsnokát, hogy
elmondja neki, tévedés történt, esze ágában sincs itt
maradni, és azonnal vezényeljék át a Cobalt Hammer re,
hogy a testvére mellett lehessen. Mert hogy eszem ágában
sincs itt hagyni Paige-et! Ha pedig Fossil mégis nemet mond,
akkor szép csöndben visszalopakodik a Cobalt Hammer re,
elrejtőzik valamelyik raktérben, és elő sem dugja az orrát,
amíg be nem lépnek a hiper-űrbe, ahol már nem lehet
megszabadulni a potyautasoktól.

Aztán Paige odafordult, és ahogy észrevette Rose-t,

rámosolygott és integetni kezdett. Mintha minden rendben
lenne, és semmiféle veszély nem leselkedne rájuk. Ahogy a
szállítóhajója megérkezett, Rose erőnek erejével
kényszerítette magát, hogy visszaintsen, és útnak induljon.

Majd találkozunk, Paige.

Harmadik fejezet

A leszállópálya szélén álló Kadel Ko Connix már egy

pillanattal azelőtt tisztában volt az ellenség érkezésével,
hogy a bázis szirénái megszólaltak volna. Ahogy az Első
Rend ék alakú csatahajói kiléptek a hiper-űrből, tudta, hogy
meg vannak számlálva a perceik. Az összes sziréna és
vészjelző egyszerre kapcsolt be, és a szörnyű kakofónia egy
kicsit a D’Qar rovarjainak esti hangzavarára emlékeztette. A
mellette álló PZ–4CO csillogó fotóreceptorokkal figyelte az
eget, és a kék protokoll-droid kíváncsian nyújtogatta hosszú
nyakát.
– A beérkező információk szerint az ott három Resurgent
osztályú csillagromboló, és egy romboló méretű,
azonosítatlan osztályú vezérhajó. – A droid hangja, mint
mindig, most is higgadt és kellemes volt. – Az előzetes
becslések szerint a hossza hétezer-ötszáz méter.

Connix arcán megrándult egy ideg. Az Ellenállás egy ideje

már tudta, hogy az Első Rend hadihajókat épít a galaxis
peremén túli ismeretlen régióban, de ez volt az első alkalom,
hogy nem csupán az Organa tábornok feltételezéseiből és a
kevéske biztos információból összeállított fájlokból ismerték
őket. Amikkel hiába bombázta az Új Köztársaság szenátorait,
remélvén, hogy

komolyan veszik az Első Rend jelentette veszélyt. De nem, a

politikusok, mint mindig, most is csupán fantáziálásnak és
erős túlzásnak aposztrofálták a fenyegetést, és elintézték
egy legyintéssel.

Egy ilyen méretű vezérhajó?! Egy ekkora szörnyetegre

legsötétebb rémálmaikban sem gondoltak volna! Persze
ugyanez volt a helyzet a Csillagpusztító Bázissal is. Vajon mi
egyebet tartogat még Snoke a számunkra?

– Némileg zavaró a hajóra vonatkozó adatok csekély

mennyisége – jegyezte meg PZ–4CO.

– Engem manapság ennél sokkal több dolog zavar – húzta el

a száját Connix. – Például az, hogy néhány percen belül itt
csak bombatölcsérek lesznek. Hogy állunk az evakuálással?

PZ–4CO fotóreceptorai ismét fölragyogtak, ahogy

megpillantotta a közeledő Jonest, a repülésirányítók
vezetőjét.

– A föld alatti üzemanyag-tartalékok hatvan százalékával

már végeztünk – mondta a droid, amíg Jones odaért. – A
számítógép-hálózatunkról már minden fontos vagy
kompromittáló adatot töröltünk, a folyamatot azonban még
nem ellenőriztük. És a raktárak nagyobb része még kiürítés
alatt áll.

– A C-bunkerben még harminc raklapnyi rakéta van – mondta

Jones komoran.

Nagyszerű! Egy újabb átkozott tétel a listámon!

– Mennyi idő, míg sikerül ezeket is berakodni? – kérdezte

Connix, miközben a tekintetével a leszállópályán tüsténkedő
pilótákat és droidokat figyelte.

– Körülbelül kilencven perc kellene hozzá – mondta PZ–4CO.

– Kilencven? – kérdezte Connix hitetlenkedve. – Kilenc

percünk sincs!

Lassíts, és gondolkodj! A pánik nem oldja meg a

problémákat, csak újabbakat generál.

Sok egyéb mellett ezt is Organa tábornoktól tanulta.

– Egyelőre hagyjuk a rakétákat, és a maradék raktárakat is! –

keményedett meg Connix hangja.

– Az üzemanyag most mindennél fontosabb.

– Prindel szállásmester szerfölött ideges lesz, ha ezt

meghallja – jegyezte meg a droid.

– Majd megbeszéli Snoke Legfőbb Vezérrel, ha úgy gondolja –

vonta össze a szemöldökét a nő.

– Menj, és közöld vele, PZ! – A droid visszahúzta teleszkópos

nyakát, és Connix tudta, hogy úgysem fogja szó szerint
értelmezni a kapott utasítást csupán rádión fogja közölni
Prindellel az utasításokat. Morbid kíváncsisággal sandított föl
ismét az égre, és próbálta sorra venni, mit tehet még,
mielőtt az ellenség ideér. Tudta, hogy pillanatnyilag az
üzemanyag a képlet legkritikusabb eleme, mert az evakuálás
és menekülés során életet menthet. Az üzemanyag-tárolók
kiürítése azonban fájdalmasan lassú folyamatnak bizonyult.
Csakúgy, mint a számítógépek adatainak megsemmisítése.
Mert hiába mondják azt a legjobb technikusaik, hogy
mindent töröltek, az Első

Rend a galaxis legjobb kódtörőit tudhatta maga mellett, és

ezek még talán egy számítógép kiégetett memóriájából is
kihámoznak valamit. Valami olyat, ami halálos veszélybe
sodorhat bennünket, a szeretteinket és támogatóinkat szerte
a galaxisban. Vajon mit tenne most Organa tábornok?
Valószínűleg azt mondaná, hogy a tökéletes döntés az a fajta
luxus, amit az ember általában nem engedhet meg
magának, és jobbára kénytelen a sok rossz közül a
legkevésbé rosszat választani.

– Mondja meg a technikusoknak, hogy hagyják a számítógép-

állományt, és szálljanak föl a teherhajókra! – fordult Connix
Joneshoz. – Ahogy az ellenséget ismerem, itt hamarosan kő
kövön nem marad, és egy kiadós bombázás után nem lesz
számítógép, amiből bármilyen adatot is ki fognak tudni
nyerni. A legfontosabb most az üzemanyag, de azt akarom,
hogy a tankhajók és a még lent lévő gépek tíz percen belül
minden körülmények között fölszálljanak!

– De tíz perc alatt nem lehet az összes maradék

üzemanyagot kiszivattyúzni! – tiltakozott a droid.

– Tíz perc! – makacsolta meg magát Connix. – Utána

fölszállunk, és irány a hiper-űr! Úgy már az Első Rend
csahosai sem fognak tudni követni bennünket! És akkor
végre jut egy kis időnk megállni, és kigondolni, honnan
szerzünk újabb készleteket és üzemanyagot.
– Ez a döntés…

– Ez a döntés végleges – fojtotta el Connix csírájában a vitát.

– Közöld mindenkivel, hogy mi a feladata, PZ!

***

A Raddus, amit a felkelés egy rég halott admirálisáról

neveztek el, volt az Ellenállás

vezérhajója. A masszív MC–85-ös mon calamari csillagcirkáló

ezernyi átalakításon esett már át, és a három és fél
kilométeres óriást annyi energiapajzzsal és löveggel látták
el, hogy még a Birodalom időszakában – amikor Palpatine
császár a fél galaxist egyetlen óriási hadihajógyárrá
alakította – is fölvette volna a versenyt bármilyen
csatahajóval. Most azonban még a Raddus is eltörpült az
Első Rend óriási rombolója mellett, mely három
csillagromboló kíséretében közelítette meg a D’Qart.

Az Ellenállás vezérhajójának hídján parancsnokló Ackbar

admirális hitetlenkedve bámulta a hajóóriás holografikus
mását, és a mellette álló Leia, Poe Dameron, és C–3PO
ugyanilyen döbbentnek tűntek. Az Ellenállás másik három
hadihajója – az Anodyne, a Ninka és a Vigil – már orbitális
pályán álltak, és körülöttük ott rajzott a D’Qarról távozó
hajók java.

– Megtaláltak bennünket! – dörmögte Ackbar.

– Tudtuk, hogy előbb-utóbb ez is bekövetkezik majd – vonta

meg a vállát Poe, aki még mindig nem tudott betelni az
ellenség vezérhajójával. – Connix, sikerült már teljesen
kiüríteni a bázist?

– Hamarosan az utolsó transzport is útnak indul – érkezett a

nő válasza az éteren át – De még kellene néhány perc.
Poe Leiára sandított, de mielőtt bármit kérdezhetett volna, a
tábornok megelőzte.

– Innen látom, hogy van egy ötlete – sóhajtott föl Leia

fáradtan. – És már most biztosra veszem, hogy nem fog
tetszeni. – Poe máris válaszra nyitotta a száját – talán, hogy
védje magát, talán, hogy a terve részletezésébe kezdjen –,
Leia azonban csak a fejét rázta. – Mindegy. Menjen!

***

Armitage Hux tábornok, a Finalizer csillagromboló

parancsnoki hídjáról követte figyelemmel a D’Qar körül
kibontakozó eseményeket. Négy hajó állt orbitális pályán a
kékeszölden derengő

bolygó és annak aszteroidamezője között – egy hatalmas

mon calamari cirkáló, egy szögletes fregatt, egy teherszállító
hajó, és egy kisebb, ismeretlen osztályú, túlméretezett
hajtóművel fölszerelt egység. Hux már épp elég régóta
harcolt az ellenálló söpredékkel, hogy a legtöbb hajójukat
névről is ismerje. A mon calamari cirkálóról például tudta,
hogy az a Raddus, és ez szolgál az Ellenállás vezérhajójául.
Mi több, ezen van berendezve Leia Organa főhadiszállása is.

A másik termetesebb hajó egy Nebulon-C osztályú fregatt

volt, az a típus, amit az Új Köztársaság a Birodalommal kötött
fegyverszünet óta kezdett használni. A teherhajóról csak
annyit tudott megállapítani ebből a távolságból, hogy
rengeteg módosításon esett át, a negyedik –

legkisebb – hajóról pedig, hogy rendesen fel van

fegyverezve. De néhány perc múlva mindez úgysem számít
majd, mert mind a négyet megsemmisítik.

A Finalizer csillogó, fekete hajóhídja maga volt a hatékonyság

iskolapéldája: a közeledő
csillagrombolókat mintha egy hatalmas, parancsokból és
információkból álló pókháló kötötte volna össze, ami
hihetetlen precizitást és jelentős stratégiai előnyt biztosított.
Ő pedig itt ült a pókháló kellős közepén, mint a háború
feketébe öltözött, karcsú istene.

– Épp az evakuálás kellős közepén sikerül lecsapni rájuk,

uram! – mondta Peavey, a Finalizer kapitánya. – Egyetlen
csapással végezhetünk az egész Ellenállással!

Huxnak nehezére esett nem kimutatni a nemtetszését.

Edrison Peavey igazi veterán volt, a Birodalmi időkből
származó katona, aki annak idején még Hux apja mellett
szolgált. Ő és egy maroknyi birodalmi lojalista annak idején
az Első Rend kebelén keresett menedéket az Új Köztársaság
tisztogató halálbrigádjai elől. Ezek a nők és férfiak egykor
valóban jól szolgálták az ügyet, de azoknak az időknek már
vége. Az Első Rend végzett az Új Köztársaság vezetésével, és
ehhez nem is kellett több, mint a technológiai fölényük
egyetlen, dicső erődemonstrációja.

Igaz, a Csillagpusztító Bázist azóta elpusztították, de Hux

azzal vigasztalta magát, hogy ez mindössze időleges
visszaesés, semmi több. Nem katonai vereségről volt szó,
csupán árulásról és inkompetenciáról, amit azóta megfelelő
eszközökkel orvosoltak… többé-kevésbé. Azok többsége,
akik annak idején kudarcot vallottak és csalódást okoztak
Huxnak és Snoke Legfőbb Vezérnek, gyakorlatilag az utolsó
szálig a bázison lelték halálukat, azokat pedig, akik valahogy
mégis életben maradtak, hamarosan utoléri a méltó
büntetés. Bár most már ez sem sokat számított.

Az Új Köztársaság szenátusa megfogyatkozott és

döntésképtelenné vált, legfontosabb bolygói elhamvadtak,
katonai flottája megsemmisült, és az ellenálló söpredék,
amelynek volt mersze szembeszállni az Első Renddel,
hamarosan ugyanerre a sorsra jut majd. És mindez azért,
mert a győzelmük fölött érzett ostoba gőgjükben arra sem
figyeltek kellőképp, hogy ne vezessék el az ellenségeiket
legféltettebb búvóhelyükhöz! Nem volt nehéz követni a
nyomaikat, és amint az

Ellenállással is végeznek, már nem lesz senki a galaxisban,

aki szembeszállhatna az Első Rend uralmával! És akkor Hux
azt tesz majd, amit csak akar, és nem fog szűkölködni sem
katonákban, sem fegyverekben. Olyanokban, melyekhez
foghatókról az ilyen Peavey-félék legfeljebb csak
álmodozhattak. Hux tudta, hogy erre már nem kell sokáig
várnia. Peavey és az ő nemzedéke az Első Rendet a
Birodalom örökösének tekintette, és elfogultságukban nem
látták, hogy itt most nem egy előző rezsim új életre
keltéséről van csupán szó. Az Első Rend mindazt magáénak
vallotta, ami a Birodalomban erős és progresszív volt,
azonban számos olyan dologtól sikerült megszabadulnia, ami
gyengének és működésképtelennek bizonyult.

És lesz még néhány idejétmúlt relikvia, amiket hamarosan

félreteszünk – mérte végig hidegen Peavey-t. – De majd csak
később. Egyelőre még szükségünk van rájuk. Egyelőre még
megelégszünk azzal, amit képesek nyújtani.

– Tökéletes – mondta. – Az utasításaimat egyenesen Snoke

Legfőbb Vezértől kaptam, és ezek értelmében itt és most
végzünk az Ellenállással! Utasítsa Canady kapitányt, hogy a
rombolójával semmisítse meg az ellenség flottáját és
bázisát!

A parancsot azonnal továbbították Moden Canadynek, aki a

Mandator IV.-osztályú irdatlan romboló, a Fulminatrix
parancsnoka volt. Canady utasítására a hadihajó hasi oldalán
elhelyezkedő két gigantikus löveg lassan megmozdult, és az
alant derengő kékes-zöld bolygót vette célba.
Bascus, Canady taktikai tisztje elbűvölve figyelte az ágyúk
mozgását, amit a kapitány méla undorral konstatált. A
tisztjei java feleannyi idős, ha lehetett, mint ő, és sokuknak
ez volt az első

igazi, nem szimulált bevetése. És az, hogy a tapasztalat

hiányát fegyelmezetlenséggel és arroganciával próbálták
kompenzálni, a szemében csak még tovább degradálta őket.

– Miután átállították az ágyúkat, készüljenek az elfogó

vadászok indítására! – rendelkezett Canady.

– Hux tábornok egy szóval sem említette a vadászgépeket! –

tiltakozott Bascus. – Véleményem szerint…

– Nem érdekel a véleménye! – fojtotta belé a szót Canady. –

Azonnal készítsék fel a vadászgépeket az indulásra!

– Kapitány úr! – jelzett az egyik navigációs pult mellett álló

tiszt. – Egy X-szárnyú közeledik…

támadó sebességgel.

***

Az X-szárnyú hívójele Fekete Egyes volt, utalván a

narancssárga lángnyelv-mintákkal megfestett hajótest sötét
színére. Ez amolyan kényszermegoldás volt Poe részéről,
mert valamivel kénytelen volt eltüntetni a legutóbbi
bevetéskor szerzett sérülések nyomait. Goss Toowers, a
minden pilóta által rühellt főmérnök, a javítóbrigádok
mindenható ura átnézette Poe sérült X-szárnyúját, és némi
mérlegelés után választási lehetőséget kínált neki. Vagy vár
néhány hetet, míg helyrepofozzák a gépét, vagy
helyrehozzák, amennyire az idejük engedi, és közben azokkal
a speciális eszközökkel is fölszerelik, amikkel annak idején, a
Csillagpusztító Bázis elleni bevetéskor még nem
rendelkeztek. Poe a második lehetőség mellett tette le a
voksát, és az sem érdekelte, hogy Goss szomorú, bágyadt
tekintettel közölte vele, hogy egy lyukas kreditre sem
taksálja az esélyeit, és hogy szinte biztos, hogy a kísérleti
technika okozza majd a vesztét.

Poe már csak azért is elengedte a füle mellett ezt a

megjegyzést, mert tudta, hogy Goss a pilótáknál már csak az
elégedett pilótákat rühellte jobban. És ha tudta volna, hogy
milyen érzés ezzel az új, feljavított géppel repülni, csak még
jobban utálta volna Dameron Poe-t. Bár elnézve az
ellenséges hajók méreteit, ez a támadás még, sem tűnt
annyira jó ötletnek. A mély-űri csata még alakulatban,
repülésirányítók segítségével is embert próbáló feladat volt –
hát még így, egyedül.

Stressz, gyorsulási erő, a másodpercről másodpercre változó

helyzet, amihez azonnal alkalmazkodni kell… mindez
legalább annyira próbára tette az ember elméjét, mint
testét. És elég volt a figyelem egy pillanatnyi lankadása,
hogy bármilyen hiba végzetesnek bizonyuljon. Poe ábrázatán
mégis széles vigyor honolt, mert idekint legalább volt mit
tennie. A Raddus fedélzetén tehetetlennek érezte magát,
márpedig Poe Dameron mindennél jobban gyűlölte azt,
amikor nem volt mit tennie. Amikor mások kénye-kedvére
volt kiszolgáltatva. És bár nem szívesen ismerte volna be,
ebben a zavaros, kiszámíthatatlan galaxisban sokszor csak a
vadászgépe pilótafülkéjében érezte úgy, hogy a dolgoknak
van értelmük, és a saját sorsát ő irányítja. A droidoknak
kialakított aljzatban gubbasztó BB–8 azonban – már nem volt
ilyen derűlátó.

– Fel a fejjel, cimbora! – szólt hátra Poe. – Ugyan már! Ennél

nehezebb helyzetből is kivágtuk már magunkat! – A kis droid
azonban nem osztotta az optimizmusát. – Fel a fejjel! –
ismételte meg Poe, legalább annyira önmaga biztatására.
– Megjegyezném, ez esetben a droidjával értek egyet –
hallotta Organa tábornok hangját az éterben.

– Igazán köszönöm! – vigyorgott Poe. – Mindig jól jön a

bíztatás!

***

– Egyetlen egyszemélyes vadászgép? – kérdezte Hux

hitetlen, kedve. – Hát ez meg mi? – A híd szolgálattevői nem
feleltek, és Hux bármerre is nézett, csak kifejezéstelen
arcokat látott maga körül. – Hát… lőjék le! – Mielőtt a tüzérek
végrehajthatták volna az utasítását, az egyik kommunikációs
tiszt jelezte, hogy az X-szárnyúról hívják a Finalizer t.

– Figyelem, itt Poe Dameron parancsnok beszél, a

köztársasági flottából! Sürgős üzenetet hoztam Hugs
tábornoknak. – Hux érezte, hogy minden tekintet rá
szegeződik, és azonnal elvörösödött. Túlságosan is jól tudta,
hogy ki az a Poe Dameron – az az irritáló és szemtelen kis
senki, aki egy hajszálpontos lövéssel megsemmisítette a
Csillagpusztító Bázist. Hux magában megesküdött rá, hogy
ez az átkozott előbb-utóbb az Első Rend valamelyik
kínzókamrájában végzi majd, ahol személyesen gondoskodik
a szórakoztatásáról. Apró ízekre szedi majd, és ahol Kylo Ren
boszorkányos fortélyai kudarcot vallottak, ott majd célt ér az
ő techno-terrorja.

– Nyisson egy csatornát! – intett a kommunikációs tisztnek. –

Itt Hux tábornok beszél. A Köztársaság többé már nem
létezik, és a maguk kis Ellenállása sem több gyilkosok és
bűnözők szedett-vedett bandájánál! Mondja meg a
drágalátos hercegnőjének, hogy ezúttal nem alkudozunk!
Még a feltétel nélküli megadást sem fogadjuk el! – Az utolsó
mondatot olyan férfias arckifejezéssel tette hozzá, mely
reményei szerint egy napon a HoloHálózat minden adásában
szerepel majd. Legnagyobb bosszúságára azonban Dameron
nem reagált.

– Üdvözlöm – mondta némi hallgatás után az X-szárnyú

pilótája. – Fontos üzenetet hoztam Hugs tábornoknak.
Beszélhetnék vele?

– Én vagyok Hux! Magának és az átkozott bandájának vége!

Egyszer és mindenkorra eltűnnek a galaxis színpadáról! –
Újabb kínos csönd következett.

– Rendben… akkor megvárom, míg beszélhetek a

tábornokkal.

– Hát ez meg mi? – nézett Hux értetlenül a kommunikációs

tisztre. – Valami baj van a kapcsolattal? Nem hall bennünket?

– De igen, uram.

Aztán Peaveyhez fordult, aki szemlátomást elengedte a füle

mellett az ostoba párbeszédet, és sokkal inkább az X-szárnyú
és a csillagromboló közti, egyre fogyatkozó távolságot
méregette.

– Tényleg nincs ott ez a Hugs? Vékonydongájú, tésztaképű

fickó. Nincs ott? Csak azért, mert nem érek rá egész nap! –
tette hozzá Dameron türelmetlenül. – Ha esetleg időközben
mégis sikerülne előkaparni valahonnan, mondják meg neki,
hogy Leia Organa tábornok sürgős üzenetét hozom neki,
amiben szó van ennek a Hugsnak az édesanyjáról is…

– Azt hiszem, hogy eleget hallottunk, uram – jegyezte meg

Peavey csöndesen. – Szerintem csak szórakozik. – Hux egy
pillanatra vasvillaszemekkel meredt a Finalizer kapitányára,
de a mosolynak még csak a leghalványabb árnyékát sem
látta Peavey vagy a többi szolgálattevő arcán.
– Lőjék le! – csapott Hux dühösen a széke karfájára, és a
következő pillanatban turbólézer-lövegek tucatjai nyitottak
tüzet a közeledő X-szárnyúra.

***

Mikor a generátorok töltöttségjelzője a maximumra ért, Poe

diadalmasan felrikoltott, és a Fekete Egyes hirtelen
megtáltosodott. Mintha valami fölfoghatatlan erő hajtotta
volna előre, és a pilóta egy villanásig attól tartott, hogy nem
bírja ki a hirtelen nyomásváltozást, ami az ülésbe préselte.
Aztán működésbe léptek a csillapítómezők, és kitisztult a
látása. Váratlanul elérhető

távolságban volt a romboló, ami gyilkos lézersugarakkal

sorozta meg.

– Van ereje a kicsikének! – rikkantott Poe, ahogy sértetlenül

száguldott el a hadihajó orra előtt.

A Fulminatrix lövegeit arra tervezték, hogy hasonló méretű

csatahajókat zúzzon szét, így esélye sem volt a félelmetes
sebességgel cikázó X-szárnyú ellen. Az Első Rend tüzérei
tátott szájjal figyelték a Fekete Egyes t, melyhez hasonlóan
gyors járműről még csak nem is hallottak.

Poe az első fordulót arra használta föl, hogy fölmérje a hajó

új képességeit, és a reakcióidejét is

ehhez igazítsa. Amikor úgy érezte, hogy ember és gép most

már tökéletes szinkronban vannak, azonnal visszafordította
az X-szárnyút, és sorra robbantotta darabokra a romboló
felszíni lövegeit.

Ahogy egy újabb fordulóba kezdett, bekapcsolta a rádióját,

és az Ellenállás által használt általános hullámhosszra állt.
– Kiiktatom a lövegeit, úgyhogy indulhatnak a bombázók!

***

Canady kapitány komoran figyelte a Fulminarix parancsnoki

hídjáról az X-szárnyút, ami egyik lövegét a másik után
semmisítette meg. A következő pillanatban Hux
méretarányosan kicsinyített hologramja jelent meg előtte.

– Nem értem, hogy nem tudott még végezni ezzel az egy

szem hajóval! – fanyalgott az Első

Rend tábornoka. Canady épp elég hosszú karriert tudhatott

maga mögött, hogy tudja, erre nem felelhet szíve szerint,
ugyanakkor azt sem hagyhatta, hogy a saját legénysége
előtt leckéztesse meg egy ilyen vérszomjas, elkényeztetett,
tehetségtelen kölyök, aki minden körülmények között többre
becsüli a drámai gesztusokat a megfontolt stratégiánál.

– Ilyen közelről és ilyen sebesség mellett nem boldogulnak

vele a lőelemképzőink – mondta fagyosan. – Ki kellene
küldjük a vadászainkat.

Miközben Hux szemlátomást fontolóra vette a javaslatot,

Canady legszívesebben rárivallt volna, hogy mindezt már
legalább öt perce meg kellett volna, hogy tegyék.

– Sosem fogja tudni áttörni a hajó burkolatát! – jegyezte meg

a Goneril nevű tiszt kaján mosollyal, mire Canady szíve
szerint a gallérjánál fogva cibálta volna el a legközelebbi
légzsilipig, hogy kihajítsa.

– Az ágyúinkat támadja, nem a burkolatot! – reccsent rá

Gonerilre. Más körülmények között örömét lelte volna az
adjutánsa sértett és hitetlenkedő arckifejezésében – de nem
most. Nem ebben a szituációban, amikor nagyon is jól el
tudta képzelni, hogy mit tervez az X-szárnyú pilótája.
– Kapitány úr! – szólt oda a taktikai konzol mellett posztoló
Bascus sápadtan. – Az Ellenállás bombázói közelednek!

– Valahogy éreztem… – dörmögte Canady.

Negyedik fejezet

A Kobalt és a Kármin osztagok legénysége órákat töltött a

posztjain, arra várva, mikor kapják meg a Raddus tól az
indulási parancsot, az azonban egyre csak késett. Akkor sem
jött meg, amikor egyre nyugtalanítóbb hírek érkeztek a
teherszállítókról, sőt még akkor sem, amikor az Első Rend
TIE-vadászai lecsaptak az Ellenállás flottájára. És még akkor
sem, amikor a felderítők halálra váltan közölték, hogy egy
egész ellenséges armada közeledik. A nyolc állig
felfegyverzett bombázón egyre fogyott a legénység türelme
– mígnem végre megérkezett a rövid, határozott parancs:
indulás! A lövegtoronyba szíjazott Paige érezte a rántást,
ahogy a rögzítő hornyok kioldanak, és egy röpke pillanatig
ismét uralmába kerítette a jól ismert, hideglelős borzongás,
ahogy a Cobalt Hammer útra kelt, és úgy érezte, ő a semmi
közepén lebeg. Ha a lövegtorony valamiért hirtelen leválna a
hajótestről… Finch Darrow azonban remek pilóta volt, és
nagyon is értette a dolgát. A hajó baj nélkül siklott ki a
világegyetem örökké sötét vizeire. Paige megmarkolta a
nyakában lógó medált és felnyögött, ahogy a Cobalt
Hammer támadósebességre gyorsított.

– Fegyverek élesítve! – sistergett föl Finch hangja a

sisakrádiókban. – Spennie, Paige, nagyon figyeljetek! – Paige
azonnal körbeforgatta az ikerágyúkat, és elégedetten
bólintott. A fegyverrendszer kifogástalanul működött.

– Az ágyúk rendben! – hallotta az éterben Spennie hűvös,

magabiztos hangját. Paige tekintete a D’Qar zöld gömbjéről
a mellettük sikló bombázókra, és az őket biztosító A- és X-
szárnyúakra vándorolt. Még Rose speciális torzító-mezője
sem volt képes elrejteni a támadó bombázókat, így
kénytelenek voltak a kísérő vadászokra támaszkodni, míg el
nem érik a célt. Előttük három ragyogó fénypont jelezte az
Első Rend közeledő hadihajóit.

– Hol vannak az ellenséges vadászok? – kérdezte Spennie.

– Csak nem érzed magad magányosnak, Spen? – évődött Nix

Jerd, a Cobalt Hammer

tűzmestere.

– Sok a duma! – reccsent rájuk Finch. – Egy perc, és akkora

társaságot kapunk, hogy csak győzzétek üdvözölni őket!

Aztán egy új hang – Tallie Lintra, az alakulat parancsnoka – is

csatlakozott az eszmecseréhez.

– Bombázók, tartsák a zárt alakzatot! A kísérők csak így

tudnak elegendő védelmet biztosítani önöknek. A vadászok
is tartják az alakzatot, és nem kezdenek magánakciókba!
Értette, Starck?

– Így kell elrontani más mulatságát… igen, értettem! –

dünnyögte Stomeroni Starck, a Tallie kötelékében szolgáló
pilóták egyike.

– Rendben. Akkor ideje odacsapni, és nyerni egy kis időt a

flottának!

Paige lövegtornya messze nem volt akkora, hogy elfért volna

benne egy olyan holografikus térkép, mint amilyen a nagy
hajók hídján és taktikai elemzőiben mutatta a csatatér
legapróbb változásait is. Szerencsére nem is volt rá
szükségük – fejből tudta a harci kötelékek összetételét és
elhelyezkedését. Útban a D’Qar felé bőven volt ideje mindent
bemagolni. Az Első Rend hajói most már szabad szemmel is
látszottak, és Paige kényszerítette magát, hogy szabályosan
vegye a levegőt. A bombázók és a vadászok egyenesen az
ellenség felé tartottak, de egyelőre egyik fél sem nyitott még
tüzet. És ez az álságos, vihar előtti csönd mindennél jobban
idegesítette a fiatal nőt.

***

A Raddus fedélzetén Ackbar admirálisnak már

rendelkezésére állt egy olyan jókora holotérkép, amit Paige
Tico kénytelen volt az emlékezetével és fantáziájával pótolni.
Volt idő, amikor a mon calamari veterán egy intéssel
félretolta volna a csatatér fényből szőtt képmását, és inkább
a szemére, a tisztjei tudására, és a megérzéseire
támaszkodott volna, de az utóbbi években sokat romlott a
látása, és már nem mindenre reagált olyan gyorsan, mint
egykor. Nem szívesen ismerte be, ugyanakkor tagadni is
ostobaság lett volna – megöregedett. Egy békésebb
világegyetemben ez azt jelentette volna, eljött az ideje, hogy
visszavonuljon egy meleg vizű grottóba a Mon Calán, ahol a
leszármazottai gondoskodhatnak róla, és naphosszat
mesélheti a háborús történeteit azoknak, akik elég
udvariasak hozzá, hogy úgy tegyenek, mintha érdekelné
őket.

Csakhogy ez egy ellenséges világegyetem volt, tele

kihívásokkal és kellemetlen meglepetésekkel, így hát nem
akaszthatta szögre a fegyvereit. A bajtársainak még mindig
szüksége volt rá – még akkor is, ha a szeme és a reflexei már
nem voltak a régiek. Egyébként is, az önsajnálat az
embereknek való. Te még bőven ráérsz keseregni! Most
pedig szedd össze magad! Merev uszonnyal és éles fogakkal
előre!

A Csillagpusztító Bázis elleni támadás után az Ellenállás

minden nagyobb hajója azonnal a főhadiszállás felé vette az
irányt. Tudták, hogy az Első Rend ellentámadása sem várat
majd soká magára, és idejében meg akarták kezdeni a D’Qar
kiürítését. Most pedig itt voltak az evakuálás kellős közepén,
és a sort épp a Raddus zárta, készen rá, hogy módosított
energiapajzsaival fogjon föl minden támadást. A vadászok és
a bombázók a pajzs hatósugarán kívül mozogtak, és
pillanatok alatt támadósebességre gyorsítva az ellenséges
romboló – a legveszedelmesebb célpont – felé vették az
irányt. Amint az evakuálás befejeződik, azonnal vissza kell
hívják őket, és a flotta máris beléphet a hiper-űrbe. Ami –
egy kis szerencsével – már csak percek kérdése.

A nyolc bombázó – az utolsó nyolc, amivel az Ellenállás

rendelkezett – jelentette azt az ütőkártyát, ami óvatosságra
intette az ellenséget, és némi időt nyerhetett nekik. A
Csillagpusztító Bázis elleni támadás idején még nem álltak
bevetésre készen, így az Ellenállás vezetői kénytelenek
voltak kisebb hajókat harcba küldeni. A terv ugyan bevált, de
még így is csupán egy hajszálon múlt a győzelem. És Ackbar
már épp elég olyan ütközetben vett részt, ahol a siker
javarészt a szerencsén múlt, így ha módjában állt, szerette
megtámogatni az esélyeit. Persze az is igaz, hogy a galaxis
történelmében szép számmal akadtak olyan parancsnokok,
akik épp azért vesztettek ma, mert folyton a holnap miatt
aggódtak. A személyzetet és készleteket szállító hajók már
úton voltak, és ez pillanatnyilag fontosabb volt, mint a
bombázók tartalékolása. Ez volt a jelen, ami sokkal
fontosabb, mint egy lehetséges jövő, ami talán sohasem jön
el.

A kérdés már csak az, vajon mennyi időt is kell még

nyerjenek a transzportoknak. Ackbar előrenyúlt, és néhány
gombnyomással lekért egy sor adatot PZ–4CO adatbázisából.
Miközben gyors kalkulációkat végzett, szórakozottan
birizgálta az állából sarjadó csápokat. Bollie Prindel nyilván
sokkal hamarabb végzett volna az esélyek latolgatásával, a
hadtáposok vezetője azonban még mindig odalent volt, és a
készletek berakodását felügyelte. Közben fél füllel a fiatal
tisztek –

magában csak süvölvényeknek hívta őket – spekulációira is

figyelt, akik épp azt latolgatták, vajon miért nem küldte még
ki az Első Rend a vadászgépeit, és vajon mikor indítják meg a
bolygó elleni felszíni offenzívát. Jogos kérdések voltak ezek,
de Ackbar biztosra vette, hogy a süvölvények úgyis téves
válaszokkal állnak majd elő. Mint a fiatalok általában, a
stratégiát tartották szem előtt, és figyelmen kívül hagyták az
emberei tényezőt. A személyiséget. A stratégia mögötti
érzelmeket és vágyakat. Hux nem csupán győzni akart,
hanem az Első Rend hatalmát is demonstrálni kívánta.

Lehetőleg minél látványosabban, hogy azok a világok,

amelyeket még mindig nem győzött meg a Hosnian Prime
pusztulása, most úgy érezzék, többé már nincs választásuk.

Ackbar dühösen fújt egyet, ami az emberi fül számára

torokhangú gurgulázásnak tűnhetett.

Néhány szolgálattevő kíváncsian fordult felé, de az admirális

nem foglalkozott az értetlen pillantásokkal. Hux máris
vérszomjas és ravasz ellenfélnek számított, de egyelőre még
csak a kegyetlenség volt meg benne, a bölcsességet majd a
kor adja meg neki. Ha megéri, ő is megérti, hogy egy vezér
győzni akar, mert az a feladata. És nem foglalkozik holmi
színpadias gesztusokkal.

Végtére is történeteket költeni és pletykákat terjeszteni

mindig sokkal egyszerűbb, mint megnyerni egy csatát. És
lehet, hogy Hux egyelőre korlátolt fickó volt, ezt azonban jól
ellensúlyozta a katonai erőfölénye. Újabb adatok futottak be
a D’Qarról, és Ackbar elégedetten vette tudomásul, hogy
most ő lehet a jó hírek hozója.

– Az utolsó teherhajó is útnak indult!

Leia Organa szeme – túl kicsi ahhoz, hogy a legtöbb
fénytartományban jól láthasson vele –

azonnal feléje villant, és máris a kommunikációs pultnál volt.

– Poe, az evakuálás már majdnem befejeződött. Már csak

néhány percre van szükségünk, hogy minden hajó pozícióba
állhasson, aztán irány a hiper-űr!

Miközben beszélt, apró fényfoltok jelentek meg az Első Rend

hadihajói körül.

– Már csak egy nagyobb üteg maradt – felelte a pilóta –, de

időközben a könnyűlovasság is megérkezett! – A romboló
végül csak útnak indította a vadászait.

***

TIE-vadászok tucatjai rajzottak a romboló körül, de

mindössze háromnak sikerült ráakaszkodnia a Fekete Egyes
re, ahogy az végigszáguldott az ellenséges hadihajó háti
oldala fölött. A pilóta eddigi magabiztossága kezdett
megcsappanni, ahogy a többi vadász a közeledő, az X-
szárnyúnál sokkal lassúbb és sebezhetőbb bombázók
fogadására indult. Maradj a célon! –

emlékeztette magát. – Sokkal többet segítesz nekik, ha itt

maradsz, és megsemmisíted a romboló fegyvereit, mint ha
megpróbálnád egyesével levadászni a TIE-vadászokat! Még
egy perc, kiiktatja azt az ágyút, és akkor… Poe megpörgette
a gépét, a nyomában loholó ellenséges vadászok azonban
számítottak rá, és továbbra sem sikerült leráznia őket. A
lövéseik is mind kevesebbel és kevesebbel vétették el a célt,
aztán az egyik végül talált, mire azonnal vörös fények
gyúltak ki a vezérlőpulton.
– A francba! – szitkozódott a pilóta. – BB–8, azonnal csinálj
valamit, mert a fegyverrendszer nem reagál! Márpedig
azonnal ki kell iktassuk azt az utolsó löveget, különben
ropogósra süti a bombázóinkat! – A kis droid közben már
bőszen az X-szárnyú központi számítógépéről érkező

hibaüzeneteket szelektálta. Egyelőre nem sok újdonsággal

találkozott, azt pedig az Ellenállás bármelyik asztro-
mechanikai droidja meg tudta volna mondani, hogy a Fekete
Egyes öntelt, fennhéjázó gép, ami a legkisebb hibát is
felfújja. Például a sietős indulás miatt nem is egy, hanem
pontosan huszonnyolc hibaüzenetet küldött, jelezvén, nem
futtatták le a bevetés előtt kötelező

rendszerdiagnosztikát. És BB–8 hiába törölte őket végtelen

nyugalommal, egy milliszekundum múlva már ismét ott
virítottak a legsürgősebben orvosolandó teendők listájának
élén.

A kis droid erre azzal válaszolt, hogy erőszakkal elvette a

vadászgép központi számítógépétől a felülbírálati jogot, és
innentől kezdve ő döntötte el, mi is az, ami egy háborús
helyzetben igazán fontos, és mi az, ami nem. Amitől persze
csak újabb figyelmeztető- és hibaüzenetek garmadáját
zúdította rá a vadászgép. BB–8 lemondó elektronikus sóhajjal
állt neki a javításnak közben a központi számítógép egyik
fenyegető üzenetét a másik után hagyta figyelmen kívül –,
és a magnetométertől kezdve az ionimpulzus-követőig
mindent bevetett, hogy megtalálja és kijavítsa a hibákat.

Aztán a Fekete Egyes taktikát váltott, és a kis droid logikai

áramköreire próbált hatni. Például megemlítette, hogy a
lehetséges napkitörések tönkretehetik a giroszkópját.
Napkitörések –

méltatlankodott BB–8. – Most komolyan? Az Ellenállás asztro-

droidjai a Fekete Egyes t magas
kommunikációs faktorú adatcsatolóval felszerelt, problémás
gépezetnek tekintették, és BB–8 az adatbázisába egy igazán
kiváló szerves párhuzamot talált a vadászgép viselkedésére.
A Fekete Egyes egy beképzelt, fontoskodó seggfej volt. Poe
erről persze mit sem tudott, és BB–8 nem is lett volna
rátermett asztro-droid, ha a pilóta bármit is megsejt a hajó
és a droid közti súrlódásból.

Az X-szárnyú egyre szédítőbb orsóban száguldott lefelé, így

próbálván lerázni a nyomában loholó TIE-vadászokat, és
közben a lehető legközelebb maradni a célhoz, hogy amint a
fegyverrendszer ismét működni kezd, azonnal
megsemmisíthesse az utolsó löveget.

– Húzd föl, Tallie! – rikoltotta Poe, és mostanra már az A-

szárnyúban ülő nőnek is sikerült kiszúrnia a rátapadt
ellenséges gépeket.

– Jönnek! – morogta. – Mindjárt… – Aztán a TIE-vadászok már

ott is voltak, és úgy csaptak le rájuk, akár a vérebek a nyájra
még odahaza, a Pippip–3-on. Kaiden Scorbo kötelékének
egyik X-szárnyúját lézersugarak tépték darabokra, és a pilóta
halálsikolya egy pillanat alatt elhalt az éterben. Zanyo Arak
pilótái megkettőzött erővel viszonozták az ellenség
pergőtüzét, amihez a bombázók tüzérei is csatlakoztak,
cikázó lézersugarakkal töltve meg a világűr sötétjét.

– Túl sokan vannak! – üvöltötte Jaycris Tubbs

kétségbeesetten. – Nem tudom le… – Aztán mintha késsel
vágták volna el a szavait. Egy TIE-vadász vágódott be C’ai
Threnalli X- szárnyúja mögé, arra kényszerítve az abednedo
pilótát, hogy kiváljon az eddig zárt formációból, ezzel
védtelenül hagyva a Kobalt-kötelék balszárnyát. Tallie látta,
hogy Starck azonnal követi őt és az ellenséges gépet, és az
A-szárnyúja néhány pontos lövéssel lefűrészelte a TIE-vadász
egyik vezérsíkját. Az ellenséges gép megbillent, és
tehetetlenül sodródni kezdett, örökre eltűnve szem elől.
– Hát idekint nem fogjuk megélni a békés öregkort, Poe!–
sziszegte C’ai a sisakmikrofonjába. –

Nincs valami jó hír is?

– Egyelőre semmi – mondta Poe komoran. – De kitartás!

Hogy állsz a fegyverrendszerekkel, BB–8? Ki kellene iktatnom
azt az ágyút! – Azzal drasztikusan csökkenteni kezdte a
magasságát, és alig néhány méterrel a csillagromboló
felszíne fölött suhant. Az irányítópulton villogó vörös
vészfényeket egy az egyben figyelmen kívül hagyta – abban
viszont csak reménykedhetett, hogy az Első Rend pilótái nem
lesznek olyan őrültek, hogy ide is kövessék.

BB–8 most már visított dühében, törölt hat újabb üzenetet,

melyekben a hajó központi számítógépe a szabálytalan
manőverre és a túlságosan is közeli felszínre figyelmeztette,
és még mélyebbre ásott az X-szárnyú kábelrengetegében.
Végül csak sikerült megtalálnia a probléma okát: egy
füstölgő kapcsolóaljzat volt az, az ionizációs kamra alatt. A
kicseréléséhez szerencsére nem kellett több néhány
másodpercnél csakhogy miközben ezzel bajlódott, újabb
kábelek gyulladtak ki, és a láncreakció most már
megállíthatatlan ütemben kebelezte be a hajó rendszereit.

***

A Fulminatrix hídján parancsnokló Canady kapitány az

odakint tomboló ütközet holografikus képmását
tanulmányozta. Halálos piruettben összekapaszkodó
hadihajók és vadászgépek táncoltak a szeme előtt, és mint
mindig, most is elkápráztatta a vektorok és szögek végtelen
egyszerűsége és eleganciája. A holo-térképen mindez
vértelen, matematikai kiszámíthatósággal működő rendszer
volt, csupa geometria és valószínűségszámítás. Persze
tisztában volt vele, hogy mindez csupán látszat. Mert odakint
valójában emberek haltak meg, méghozzá az ő parancsára.
Úgyhogy minél kevesebb időt kell odakint töltsenek, annál
nagyobb a valószínűsége, hogy a többségük életben marad.

– Az automata lövegek? – kérdezte hátra sem fordulva.

– Élesítve, uram – felelte azonnal Goneril.

– Akkor mire várunk még? Vegyék célba és semmisítsék meg

a lenti bázist!

A Fulminatrix megrázkódott a talpuk alatt, ahogy a hatalmas

turbólézer ütegek működésbe léptek. Ezekhez képest még az
egykori birodalmi flotta fegyverei is csupán gyerekjátéknak
tűntek, mert ezek az ütegek valóban képesek voltak minden
felszíni élet megsemmisítésére.

Egyetlen lövésükkel egész bolygókat védő energiapajzsokat

zúztak szét, és városnyi földdarabokat perzseltek füstölgő
salakká. Az orbitális megfigyelőegységek közvetítette
felvételeken lángoló felhők látszottak, alattuk pedig égő
őserdők, és egy kilométer mély, fekete kráter. Az ellenállók
d’qari bázisa megszűnt létezni. Goneril üdvözült mosollyal
itta magába a látványt, és szinte pislogni sem mert, nehogy
egyetlen másodpercet is elszalasszon.

***

A Raddus fedélzetén Ackbar halkan felsóhajtott, és egy

pillanatra lehunyta a szemét, ahogy az ellenséges romboló
tűz alá vette a lenti bázist. Az a hely eddig jól szolgálta az
Ellenállást, de a sorsa ezzel megpecsételődött. Most már
csak az számított, hogy a készleteik maradékát menekítő

teherhajók elérik-e a mon calamari cirkáló központi

hangárját. Már csak négy hajót kell bevárjanak… már csak
kettőt… már csak egyet…
– Az utolsó transzport is megérkezett – jelentette be végül. –
Befejeztük az evakuálást.

– Szép munka volt, Poe! – szólt Leia a fülhallgatójába. –

Sikerült feltartania őket, amíg kellett.

És most hozza vissza a vadászokat!

– Nem! – kiáltotta a pilóta. – El tudjuk kapni a rombolót,

tábornok! – Ackbar dühösen mordult föl. Tipikus Poe
Dameron reakció! És hiába volt a fiatalember tehetséges
pilóta és karizmatikus vezér, a forrófejűsége, és a parancsok
semmibevétele miatt talán sohasem juthat följebb a katonai
ranglétrán. És ostobaság ragadozónak hinne magát, amikor
valójában épp ő a zsákmány!

– Parancsot kapott, pilóta! – mondta Leia hidegen.

– De ez egy egész flottát képes elpusztítani! – hadarta Poe. –

Most sérült, úgyhogy nem hagyhatjuk menekülni!

– Ellenségtől elszakadni! – utasította Leia. – Ez parancs!

Vörös jelzőfény tudatta velük, hogy Poe Dameron kikapcsolta

a rádióját, és a holografikus térképen jól látszott, hogy apró,
fekete vadászgépe ismét rohamra indul az Első Rend
gigantikus rombolója ellen. A hídon szolgálatot teljesítők
lassan elcsöndesedtek, ahogy mind megérezték Leia Organa
hideg dühét. Aztán ahogy a tábornok ráébredt, hogy mind őt
figyelik, a protokoll-droidjára förmedt:

– Azonnal tüntesd el ezt az aggodalmaskodó kifejezést az

ábrázatodról, 3PO!

Végül legalább ez a parancsa teljesült.

***
Poe és Tallie ugyanabban a töredékmásodpercben
pillantották meg a TIE-vadászok második támadó hullámát.
Egy újabb X-szárnyú robbant izzó törmelékfelhővé, és az
ellenség össztüze cafatokra szaggatott egy bombázót. Mert
hiába védték meg a TIE-vadászoktól, a csillagrombolók
zárótüzével szemben tehetetlennek bizonyultak, és már
most látszott, hogy az ellenség egyik hajójukat a másik után
fogja ugyanezen a módon megsemmisíteni… És ők semmit
sem tehetnek ellene.

Hacsak nem tudják kiiktatni az ellenség parancsnoki hajóját.

– Gyerünk BB–8! – rikoltotta Poe. – Most vagy soha!

A kis droid kétségbeesés szülte találékonysággal iktatott ki

három újabb hibaüzenetet, aztán félig leeresztette az asztro-
mechanikusok számára kialakított lift-aljzatát, és
szabályosan bevette magát a sérült kábelek erdejébe. A
következő figyelmeztető üzenetet a saját rendszerei küldték,
de ezt is figyelmen kívül hagyta. Aztán a manipulátor-
karjaival kikapcsolta a mágneses rögzítőhornyokat, amik a
fejét és gömbforma testét egyben tartották, és úgy hajította
el a fejet, ahogy egy ember a kalapját dobja föl a fogasra. A
fej telibe találta a makacskodó aljzatot, és a becsapódáskor
ezernyi szikra vakította el a droid elsődleges fotóreceptorait.
Abban a pillanatban egy sor jelzőfény zöldre váltott, és Poe
elégedett vigyorral aktiválta a fegyverrendszereit, miközben
teljes támadósebességre gyorsított. A romboló utolsó háti
lövege felrobbant, miközben a Fekete Egyes diadalmasan
kilőtt. A következő pillanatban három TIE-vadász bukkant elő
a romboló mögül, és próbálták elvágni az útját – csak hogy
ezek is lángoló roncsokként végezzék.

– Ez az! – üvöltötte Poe. – Tiszta az út! Jöhetnek a bombázók!

– Már jövünk is! – kiáltotta Tallie elégedetten.

 ***

Canady méla undorral konstatálta, hogy Bascus még mindig

az ellenállók bázisának megsemmisítéséről készült
felvételeket tanulmányozza kéjes mosollyal. Most, mikor a
vadászokon kívül nem sok aktív védelmünk maradt, és az
ellenség útnak indította a bombázóit! A kapitány azonnal
visszavonta a TIE-vadászokat a romboló védelmére, és
utasította a tüzéreket, hogy töltsék föl és irányítsák az
ellenséges parancsnoki hajóra a turbólézer ütegeket. Ha ez
esetleg nem találkozik Hux színpadias erődemonstrációról
alkotott elképzeléseivel, hát annyi baj legyen! Nekem most
egy egész hajót kell megmentenem!

***

A Cobalt Hammer hasi lövegtornyainak egyikében ülő Paige

egyik sorozatot a másik után lőtte ki, és a gömbforma kabin
minden egyes alkalommal beleremegett. Aztán jöttek a
válaszlövések, a TIE-vadászok alig-alig célt tévesztő
lézersugarai, és a lány egyre idegesebben harapdálta a
nyelvét és a szája szélét. A lőállásban máris izzasztó hőség
uralkodott, és Paige legszívesebben egyfolytában a homlokát
meg a nyakát törölgette volna – de egyetlen pillanatra sem
merte levenni az ujját az ágyú elsütőbillentyűiről. Az MG–
100-as bombázók olyan gyorsan és kecsesen repültek, akár
egy lomha aszteroida, így az ellenség támadásaival szemben
csak a vadászgépekre és egymásra támaszkodhattak. A zárt
formációban haladó gépek tűzzónái így átfedésbe kerültek,
nagyobb védelmet jelentve az egymás mellett haladóknak.
De ahogy Fossil szokta mondogatni, a stratégia csak addig
működik, míg jól orrba nem vágják az embert.

Három bombázót máris megsemmisített az ellenség, arra

kényszerítve a Kobalt és Kármin-kötelékeket, hogy
változtassanak a pozíciójukon. És közben a TIE-vadászok
egyre csak támadták őket, összeakaszkodva az X- és A-
szárnyúakkal, amik a bombázók utolsó előtti védvonalát
jelentették. Nélkülük már csak a saját tüzéreikre és
lövegeikre támaszkodhatnak, és Paige nem ringatta magát
abban az illúzióban, hogy gyorsaságban felvehetik a
versenyt az Első Rend vadászaival.

A Kármin-kötelék egyik bombázójába egy sérült TIE-vadász

száguldott bele, és ahogy a detonációk láncreakciója
szétszaggatta a hatalmas hajót, a robbanás a mellette
haladó két másik géppel is végzett. C’ai Threnalli az
anyanyelvén káromkodott, aztán galaktikus közösre váltott,
és nyomatékosan emlékeztette Poe-t, hogy tovább már nem
tudják feltartóztatni az ellenséget.

– Igen, én is látom! – csikorogta Dameron, aki közben egy

TIE-vadásszal vívott élet-halál harcot. – Maradjatok a
bombázók közelében!

Paige folyamatos tűz alatt tartott egy mellettük elszáguldó

ellenséges vadászt, és ahogy az ágyúi olajozott mozdulattal
a tovasuhanó gép után fordultak, az egyik lövése leszakította
a TIE

bal vezérsíkját. Rose nyilván teljesen elveszettnek érezte

volna magát ebben az ütközetben, és nem győzte volna
hallgatni, ahogy Fossil megállás nélkül arra emlékezteti, egy
gépész nem lóghat folyton a testvére nyakán – főleg nem
egy csata kellős közepén. Paige-nek azonban most nem volt
több ideje azon tűnődni, vajon mit tenne most Rose, mert
feltűnt egy újabb TIE-vadász, és halálos, zöld
energianyalábokkal vette tűz alá a Cobalt Hammer t. És
közben a láthatáron, akár egy áthatolhatatlan sziklafal, ott
tornyosult a romboló.

– Már majdnem ott vagyunk! – kiáltotta Tallie. – A bombázók

kezdjék meg a célpont megközelítését! – Egy szinttel följebb
Nix Jerd ezekben a pillanatokban kezdte eligazítani a
bombákért felelős tüzéreket, akik aztán nekilátnak a halálos
szeretetcsomagok élesítésének, és az aktiváló hullámhossz
rögzítésének. Paige tisztában volt vele, hogy a Cobalt
Hammer több ezer magno-töltetet küld majd útjára, és már
alig várta, hogy biztonságos távolból figyelhesse az ígéretes
tűzijátékot.

Már, ha sikerül célba juttatni a bombákat. Égető, fehér fény

vakította el egy pillanatra, és a bombázó jobb oldalát
szörnyű erő kapta telibe. Aztán hosszú pillanatokig csak
fehér fényfoltok táncoltak a lány szeme előtt, és Paige nem
győzte a könnyeit törölgetni. Az ellenség vadászai ki is
használták ezt a néhány másodpercnyi megingást, és nem
egy lövésüket csak az egyre gyengülő

energiapajzsok térítették el. Paige dühösen összeszorította a

fogát, és próbált célra állni, úgy, hogy ismét átfedésbe
kerüljön a szomszédos bombázók tűzzónájával. Ebben a
pillanatban ébredt rá, hogy nincsenek szomszédos
bombázók. A Cobalt Hammer volt az utolsó.

– Automata lövegek célra álltak! – jelentette Bascus.

– Negyven másodperc a teljes töltöttségi szintig – tette hozzá

Goneril. Canady legszívesebben máris utasította volna a
taktikai tisztjét, hogy kezdje áttanulmányozni az Ellenállás
vezérhajójának tervrajzát, gyenge pontokat keresve, de
tudta, hogy előbb a bombázók jelentette veszéllyel kell
leszámoljanak. És aztán… a Fulminatrix lövegei pillanatok
alatt végeznek majd a mon calamari cirkálóval!
Összpontosíts! – korholta magát Canady. – Kezdesz úgy
gondolkodni, mint Hux és Bascus! Előbb a közvetlen veszélyt
kell elhárítani!

– Semmisítsék meg azt a bombázót!

***
Egy fekete X-szárnyú húzott el Paige lövegtornya alatt, olyan
közel, hogy a lány még a vadászgép hátuljában gubbasztó
kis asztro-droidot is látta.

– Miért nincsenek még nyitva a bombakamra zárófedelei? –

kiabálta Poe dühösen. – Cobalt Hammer, vétel! – Paige
riadtan konstatálta, hogy a pilótának igaza van, és a fedél
még mindig zárva volt. És hiába szólongatta Nixet és a
legénység többi tagját, senkitől sem kapott választ.

Mióta nem jártatja senki a száját az éterben? És Spennie

ágyúja miért nem működik? Végül a hevederek ellenére is
sikerült nagy nehezen addig fordulnia, hogy le tudott nézni,
és borzadva látta, hogy a bombázót szó szerint
kirobbantották alóla. Gyorsan kioldotta a rögzítő
hevedereket, kimászott a lőállásból, és elkezdett fölfelé
kúszni a keskeny létrán. Még félúton sem járt, amikor
megpillantotta Nix mozdulatlan alakját. A férfi a feje fölötti
futóhídon hevert, kezében a bombákat aktiváló
távirányítóval.

– Nix! – kiáltotta Paige. – Nix!

– Bombákat kioldani! – rikoltotta Poe a lány fülébe. – Most!

Paige összeszorította a fogát, és felmászott a függőfolyosóra.

Azt azonnal látta, hogy Nix már nem él, de abban a
pillanatban, ahogy lehajolt, hogy kivegye az élettelen ujjak
közül a távirányítót, újabb robbanás rázta meg a Cobalt
Hammer t. A lány megbillent, és hiába kapott a híd korlátja
után, átfordult rajta, és a mélybe zuhant. Szörnyű
csattanással ért földet tíz méterrel lejjebb, és egy hosszú
pillanatra elsötétült előtte a világ. Ahogy magához tért,
megpróbált fölkelni, de a lába nem engedelmeskedett. Sőt
már a fejét mozdítani is pokoli kínnal járt, de csak sikerült
addig tekergetnie a nyakát, míg meg nem pillantotta a
távirányítót. Ott volt, ahol hagyta.
A függőfolyosó peremén. Mindene fájt, és minden erejére
szüksége volt, hogy el ne ájuljon.

Aludni… elég lenne becsuknia a szemét, és azonnal

alhatna… Aztán a létrába kapaszkodva, fogcsikorgatva
föltápászkodott, és nekidőlt a falnak.

***

– Automata lövegek teljes töltöttségen – hajolt előre Bascus,

és a szemeiben mohó fény izzott.

– Tűz! – kiáltotta Canady.

***

Paige folyton azt leste, vajon elmozdult-e a távirányító a

folytonos rázkódástól, aztán nekifeszült a létrának, és
megrántotta. A távirányító átbillent a függőhíd peremén, és
a lány kimeredt szemmel bámulta az útját. Kinyújtotta a
kezét, és némán azért fohászkodott, hogy legyen ereje
elkapni a távirányítót. Mert ha elvéti… Az apró, fekete tárgy
majdnem átcsúszott az ujjai közt, de az utolsó pillanatban
csak sikerült rázárni a markát. Egy gomb-nyomás.

Egyetlenegy. Aztán kinyílt a fedél, és immáron semmi sem

állta útját a bombáknak. Paige reszkető

ujjakkal nyúlt be a repülős-zubbonya alá, és markolta meg a

nyakában lógó medált. A mágneses bombák fekete
jégesőként hulltak alá, egyenesen az Első Rend irdatlan
rombolójára. Akkor is az Otomok-medált szorította, amikor az
egész világegyetem eltűnt a tűztengerben.

***

Ahogy a gigantikus romboló darabokra szakadt, az Ellenállás

gépei azonnal elszakadtak az ellenségtől, és nyomukban egy
egész seregnyi TIE-vadásszal a Raddus után indultak. Poe
elégedetten felrikoltott, és csúcssebességgel indult a
vezérhajó után.

– Vár a hiper-űr! – kiáltotta, miközben lézersugarak nyúltak

utána a sértetlen csillagrombolók és TIE-vadászok ágyúiból.
Aztán Poe, mit sem törődve a BB–8 és a fedélzeti számítógép
figyelmeztetésével, teljes sebességgel száguldott be a
Raddus vadászgépeknek fenntartott hangárjába. Két
pillanattal később az Ellenállás vezérhajója belépett a hiper-
űrbe, és az Első

Rend gépeinek lövései már nem érhették utol.

***

A Finalizer hídján az üdvrivalgást döbbent csönd váltotta föl.

Hux alvajáróként kelt ki a parancsnoki székből, és kimeredt
szemmel bámulta azt a pontot, ahol egy másodperccel
korábban még az Ellenállás hadihajói voltak. Aztán lassan
oldalra pillantott, Canady megsemmisített rombolójának izzó
roncsai felé.

– Snoke Legfőbb Vezér hívja önt, uram! – jelentette az egyik

kommunikációs tiszt.

Hux próbálta összeszedni magát, de elképzelése sem volt,

vajon mennyire járt sikerrel.

– Kiváló – motyogta. – A kabinomban fogadom a hívást.

Azonban a következő pillanatban Snoke hatalmas, fenyegető
hologramja töltötte be a hidat, és halálos-kék szemei azonnal
Huxot keresték. – Legfőbb Vezér… – kezdte a tábornok, de
valami félelmetes, láthatatlan erő a híd

padlójának csapta.
– Hux tábornok! – mennydörögte Snoke. – Nagyot csalódtam
önben!

És Hux hiába küzdött, az a láthatatlan erő továbbra sem

engedte felkelni a padlóról.

– Nem menekülhetnek, uram! – nyöszörögte. – Most már a

világ végére is fogjuk tudni követni őket!

***

Finn Rey nevét kiáltva tért magához, és ahogy felült, azzal a

lendülettel be is verte a fejét. Egy pillanatig azt hitte, hogy
még mindig a Csillagpusztító Bázis melletti havas
rengetegben vannak.

Az utolsó emlékképe a hófödte táj volt, és Rey karcsú alakja,

ahogy szembeszáll a vérző arcú, vörös fénykardot lengető
Kylo Rennel. Az a fénykard őt is kis híján darabokra
szabdalta, és már az emléktől minden izma görcsbe rándult.
Tisztán emlékezett a hó hidegére, a saját égett húsa bűzére,
a lángokra, és arra, hogy hiába próbált mozdulni, a teste
nem engedelmeskedett.

És most itt volt a… Maga sem tudta, hol. Körülötte minden

fehér volt, de nem hó, hanem egy szoba falai és
mennyezete. Egy áttetsző kapszulában feküdt, és ahogy
lassan oldalra fordította a fejét, művészi összevisszaságban
felhalmozott ládákat látott. És Rey nem volt sehol. Finn
nyögve tolta félre a kapszula áttetsző fedelét, és lassan
felült. A karja sajgott, a törzse fájt, a fejéről már nem is
beszélve, és hűvös, kámforos illat lengte körül. Csak most
tudatosult benne, hogy átlátszó, testhezálló bakta-öltözéket
visel, amiből tucatnyi cső mered elő. Olyan régi darab volt,
hogy az Első Rend orvosai már nyilván rég kidobták volna, és
valami sokkal modernebbel gyógyítják szegény FN–2187-est.
Csakhogy most már nem egy azonosítószám volt, hanem
önálló lény, és a barátaiért és az álmaiért cserébe be kellett
érje egy ilyen régimódi darabbal. Ki gondolta volna, hogy
egy nap dezertálni fog, csak hogy egy lány kedvéért
visszatérjen a Csillagpusztító Bázisra?

Hogy megmentsem. És aztán a végén az lett belőle, hogy

Rey megmentette saját magát. Sőt miután Kylo Ren elkapott,
lehet, hogy még engem is… Finn megpróbált kikászálódni a
kapszulából, az izmai azonban teljesen elgyengültek a sok
fekvéstől, és a lába nem tartotta meg.

Mire sikerült nagy nehezen álló helyzetbe tornáznia magát,

az öltözék minden eresztékén dőlt a bakta, ami jókora
csillogó tócsába gyűlt a lába körül. A feje egyre jobban
sajgott, és még mindig nem volt képes tisztán gondolkodni.
Odabotorkált az ablakhoz, és egy darabig csak a kinti
kékesfehér derengést bámulta. A hiper-űrben vagyunk. Ami
azt jelenti, hogy ez a fehér szoba egy űrhajón található.
Elfordult az ablaktól, és a szemközti falban nyíló ajtóhoz
vonszolta magát.

Odakint futólépésben közeledő katonákat látott, de mielőtt

bármit is kérdezhetett volna tőlük, már el is tűntek a folyosó
kanyarulatában. Finn tétova léptekkel indult utánuk, és
közben megállás nélkül Rey nevét hajtogatta.

***

Abban a pillanatban, ahogy Poe dokkolt a Fekete Egyes sel, a

fedélzeti számítógép üzenetek százait zúdította BB–8-ra,
melyekben azonnali és szakszerű beavatkozást követelt, a
sérült rendszerei kijavítását, és természetesen a
legképzettebb technikusokat. A kis droid egyszerűbbnek
látta, ha vita helyett mind a százhat követelést feltölti a
Raddus karbantartási adatbázisába, és hagyja, hogy ezek
után hadd bajlódjon vele Goss Toowers és csapata. És titkon
remélte, a temperamentumos X-szárnyú javítási munkálatai
után esetleg egy rég esedékes memóriatörlés is belefér a
dologba. Végül feltárult a pilótafüle ablaka, és Poe
holtfáradtan csatolta le a sisakját.

– Szép munka volt, cimbora! – biccentett oda BB–8-nak, és

ahogy a pilóta elkezdett lemászni az odatolt létrán, a droid is
nekilátott kiügyeskedni magát az aljzatból. A vadászgép
fedélzeti számítógépe azonban még mindig nem végzett a
panaszáradattal, és egyre csak küldte az üzeneteit és
megjegyzéseit. Hogy a rásegítő hajtóművek veszélyesek, és
soha nem is lett volna szabad beépíteni őket. De mivel mégis
beépítették őket, remélte, BB–8 gondoskodott a vadászgép
csúcssebességéről készített felvételek archiválásáról. Amik
nyilván kortörténeti dokumentumok lesznek, mert ilyen
teljesítményre eddig még egyetlen T–70-eses X-szárnyú sem
volt képes.

És egyre csak mondta és mondta, míg BB–8-nak már az

áramkörei is belezsibbadtak. Bár azt meg kellett hagyni, a
dolog az ő logikai modulátorait is birizgálta, így gyorsan
rákeresett a kérdéses adatokra a cirkáló adatbázisában. És
mint kiderült, ebben tényleg a Fekete Egyes nek volt igaza.
Ilyen sebességet eddig egyetlen X-szárnyúból sem sikerült
kicsiholni. Aztán ahogy ezt a vadászgéppel is megosztotta,
máris rájött, hogy sikerült kiengednie a szellemet a
palackból.

Mert a fedélzeti számítógép most már azt akarta tudni, hogy

bármilyen más gép képes volt-e ez-idáig ilyen sebességre. Ez
már annyival több utánajárást és ellenőrző munkát igényelt
volna, hogy BB–8 el is döntötte, nem pazarolja ilyesmire az
energiáját. Okosabbnak látta hát biztosítani róla a Fekete
Egyes t, hogy ilyen sebességet korábban még soha senki
nem ért el. A többit pedig az X-szárnyú szerénységére bízta.
Aztán valami szokatlanra lett figyelmes, és kérdőn
füttyentett oda Poe-nak.
– Hogy micsoda? – szaladt föl a pilóta szemöldöke. – Finn
meztelenül mászkál, és folyik belőle valami? Besültek az
áramköreid, cimbora? – Aztán a szava is elakadt, ahogy ő is
megpillantotta a félig önkívületben botorkáló barátját, aki
valóban nem viselt mást, csak az áttetsző bakta-

öltözéket, amiből megállás nélkül szivárgott a színtelen

folyadék. – Barátom! – sietett oda az Első

Rend egykori rohamosztagosához. – Mi lenne, ha kerítenénk

neked valami ruhát? Biztos egy csomó kérdésed is van…

De úgy tűnt Finn-nek, aki még Poe-t is csak nehezen ismerte

fel, mindössze egy kérdése volt:

– Hol van Rey?

Második rész

Ötödik fejezet

Az ősi, szürke kövekből álló lépcső valahol a tenger partján

kezdődött, és olyan magasra futott, hogy Rey néha már
eltűnni látta a fekete kígyóként kanyargó utat a felhők közt.
A lány fogta a botját, vállára kanyarította a zsákját, és ahogy
egy pillanatra lehunyta a szemét, mintha még a ruhadarabok
közé csomagolt fénykard súlyát is érezte volna. Azét a
titokzatos, korokkal ezelőttről származó fegyverét, ami őt
szólította Maz Kanata kastélya alatt, és amit még erre az
apró, zöld szigetekkel pettyezett, viharos óceán-világra – BB–
8 térképén az Ahch-To név állt mellette – is magával hozott.
Rey egy darabig elidőzött a lépcsősor aljában – ez jelképezte
számára a Jakkutól idáig tartó, elképesztően hosszú út végét
–, aztán hátrapillantott a válla fölött.

A valamivel odébb álló Millennium Falcon jókora, szürke

szikladarabra emlékeztetett, és a leeresztett rámpa mellől
Csubakka és R2–D2 figyelték. Rey nagyot sóhajtott. Ideje
indulni. Végül is nem azért utazott több ezer fényévet, hogy
itt, a céltól alig egy lépésre torpanjon meg. Ismét a szélfútta
lépcsősort vette szemügyre, és szórakozottan kisimított egy
sötét tincset az arcából.

A Jakku után ez a világ egészen álomszerűnek tűnt – a

levegő sós volt és nyirkos, és bármerre is nézett, mindenhol
növényeket látott. Volt idő, amikor a zöld színnel legfeljebb
álmában találkozhatott, most pedig bármerre is tekintett,
mindenütt fű és moha tenyészett. Az óceán örökké átalakuló
színe azonban kifogott rajta. Hol szürkésfekete volt, hol
kékes-zöld, itt a napfény csillant meg rajta sárgásfehéren,
amott a hullámok vetettek tajtékos habtarajt…

Föntről, a Falcon pilótafülkéjéből nézve az egész lágyan

hullámzó felszínnek tűnt, de bármit is látott a szemével, azt
Rey zsigerei és agya nem voltak hajlandóak elfogadni. Most,
hogy itt állt a tenger partján, jött csak rá, hogy amit látott, az
csupán egy sokkal mélyebb, hatalmasabb és sötétebb
valaminek a legfelső rétege volt. Valami örökké mozgó,
örökké változó, örökkévaló entitásé.

Ami olyan volt, akár ez a sziget. A magasból ez is parányinak

tűnt, és csak most, hogy itt állt a partján, ébredt rá, hogy
amit lát, az a föld csontja, egy gigantikus hegyorom,
melynek csúcsa épp hogy a víz felszíne fölé ér. Innen a
Falcon már egész aprónak látszott, nem többnek jókora fehér
kavicsnál, ami mellett még mindig ott állt a vuki és a droid.
Csubakka biztatóan integetett, de amikor Rey megkérte,
hogy tartson vele, arra hivatkozva utasította el, hogy a
Falcon on több évre elegendő javítanivaló akad, aminek
legfőbb ideje nekilátni. R2–D2 pedig hiába ajánlkozott, hogy
elkíséri, az első meredek lépcsőfoknál lemondó elektronikus
sóhajjal torpant meg.
A sziget tele volt élettel: a fűcsomók közt rovarok
masíroztak, a feje fölött pedig jókora fehér madarak
vitorláztak a szél szárnyán. Ez utóbbiak kíváncsisággal
vegyes méltatlankodással fogadták a betolakodót, és
nemegyszer harciasan szökkentek a levegőbe, hogy ha kell,
erővel védjék meg az otthonukat. Az, ahogy repültek, Reyt
leginkább elhajított kődarabokra emlékeztette, amik azonban
néhány lábnyira a földtől valahogy mindig a levegőben
maradtak.

Megállt egy kicsit, hogy kifújja magát. Roncsvadászként

ugyan nem volt idegen számára a hosszan tartó fizikai
megterhelés, és nemegyszer csillagrombolókat mászott meg,
de ez a lépcsősor az ő állóképességet is próbára tette.
Kényszerítette magát, hogy továbbinduljon, és hogy csak a
lépcsőkre koncentráljon. Azzal, ami odafönt vár rá, majd ráér
foglalkozni, amikor odaér.

Persze ezt könnyebb volt elképzelni, mint megvalósítani.

Hiszen milyen kegyetlen kozmikus tréfa is lenne, ha Luke
Skywalker Jedi-mester – az ember, akit sokáig ő maga is
csupán legendának tartott – pár évvel ezelőtt összepakolt és
továbbállt volna. Az ösztönei azonban azt súgták, hogy ne
aggódjon. Valahogy úgy érezte, akit keres, itt van. Olyan volt
ez, mint amikor valaki a szeme sarkából pillant meg egy
tovatűnő alakot, vagy a lapockái közti bizsergő érzés
figyelmezteti, hogy lesnek rá. Egyszerűen érezte. És volt egy
olyan meglátása, hogy tulajdonképp maga az Erő vezette
erre az eldugott planétára, és azon belül is erre a kopár
szigetre. Erre a nyakát tette volna. És az egész eddigi élete
mindazok a hosszú, kemény, magányos évek a Jakku forró
porában – csak arra szolgált, hogy erre a pillanatra készítse
föl.

A lépcsősor mellett fal, mögötte újabb sziklák emelkedtek,

köztük pedig kúp alakú, szabályos kőtömbökből rakott
kunyhók, keleti oldalukon keskeny ajtónyílással. Mind ősinek
tűnt, de az is látszott rajtuk, hogy valaki rendszeresen
gondjukat viseli. Néhány háznak már ajtaja sem volt, és
látszott, hogy nem lakja őket senki, míg másokon viharvert
faajtó szürkéllett, egyet pedig rozsdás, kopott, vörös
csíkokkal telefestett fémajtó zárt el. Rey egy darabig az
épületeket méregette, de volt egy olyan érzése, hogy nem
ez az útja végállomása. Továbbindult fölfelé a füves
hegyoldalon, és a lépcsősor végül két hegycsúcs között, egy
sziklanyeregben állapodott meg. Ennek peremén, egy
óceánra néző kőtömbön, csuklyás köpenybe burkolózott alak
állt.

Egy darabig csak a tengert bámulta, aztán mintha

megérezte volna Rey jelenlétét, lassan megfordult. A csuklya
alól elővillanó, szürke szakállal keretezett arcot ezernyi ránc
barázdálta, és olyan viharvert és nap-cserzett volt, ami azt
sugallta, hogy hosszú éveket töltött igen mostoha helyeken.
A szemei azonban… a szemei fiatalok, erősek és ragyogó-
kékek voltak. Ahogy Rey bizonytalan léptekkel közeledett,
Luke Skywalker hátratolta a csuklyáját. A bal keze hús és vér
volt, a jobb csupa fém és drót. Az arckifejezése
kifürkészhetetlennek, a tekintete feszültnek tűnt, a lány
azonban nem tudta volna megmondani, hogy a Jedi-mester
haragos, vagy inkább nyugtalan.

Anélkül, hogy megszakította volna a szemkontaktust, Rey

félretette a botját, majd a zsákjába nyúlt, és előhúzta a
fénykardot. Aztán meghajolt, és – mint egy felajánlást – Luke
felé nyújtotta.

Ellentmondásos érzések ültek ki a férfi arcára, majd néhány

hosszú pillanat után egy tétova lépést tett Rey felé. Lassan
előrenyúlt, és elvette a lány kezéből a kardot. Rey elhátrált,
és még levegőt venni sem mert, ahogy Luke körbeforgatta a
kezében az ősi fegyvert. Egymásba fonódott a tekintetük, és
Rey megacélozta az akaratát, hogy állni tudja Luke
Skywalker pillantását… Aztán a Jedi-mester egy hanyag
mozdulattal lehajította a szikláról a kardot. Rey értetlenül
nézett az aláhulló fegyver után, és mire visszafordult, Luke
már félúton járt lefelé a lépcsősoron.

– Ööö… Skywalker mester? – kiáltott utána a lány, és amikor

Luke nem reagált, fürgén a nyomába eredt. Még épp időben
érkezett, hogy lássa és hallja, ahogy a Jedi eltűnik a
fémajtajú kunyhóban. A lány közelebb óvakodott és
bekopogott. – Skywalker mester… engem az Ellenállás és a
testvére, Leia küldött. Szükségünk van a segítségére, és azt
szeretnénk, hogy visszajöjjön!

Válasz azonban nem érkezett.

– Skywalker mester! – próbálkozott újra. – Ööö… Skywalker

mester? – S közben legszívesebben visított volna dühében.
Ez nem lehet! Nem lehet, hogy ez pont velem történik! Főleg
azok után, amin keresztülmentem, hogy eljuthassak ide! Úgy
érezte magát, mintha egy rémálomba csöppent volna, ahol
hiába beszél, nem jön ki hang a torkán. Várt egy kicsit, aztán
újra bezörgetett.

– Skywalker mester! Hall engem?

***

Végül a lépcsősor aljában talált a fénykardra néhány

túlságosan is kíváncsi madár társaságában, amelyek már
alaposan megnézték maguknak, vajon ehető-e ez a valami.
Gyorsan elhessegette őket, aztán elcsomagolta a fénykardot.
A fegyvernek szerencsére semmibaja nem esett, de Reynek
nem sok kedve volt még egyszer megpróbálni odaadni
Skywalkernek. Nem is értette a Jedi reakcióját. Talán nem
megfelelően csinált valamit? Talán megbántotta valamivel?
Esetleg figyelmen kívül hagyott valami titkos Jedi-rituálét,
amire senki sem hívta föl a figyelmét?

Elképzelése sem volt, így azt sem tudta, hogyan

köszörülhetné ki a csorbát. És elég volt egy pillantást vetnie
a végtelennek tűnő lépcsősorra, hogy ne is érezzen hozzá
sok kedvet. Morózusan kuporodott le az egyik sziklára,
ahonnan pont rálátott az egyik sekélyebb öbölre, melynek
mélyén valami jókora tárgy – túl szögletes ahhoz, hogy
természetes képződmény lehessen – pihent. Nem is kellett
hozzá sok idő, hogy rájöjjön, egy X-szárnyú rozsdásodó
maradványait látja.

Valószínűleg a Jedi-mester házának ajtaja is innen

származott. És vajon mi más még? A lány gyakorlott szeme
gyorsan fölmérte a roncsot, és úgy ítélte, hogy ebből már ő,
a tapasztalt roncsvadász sem tudna mit kihozni. A reaktor
talán még nem ment teljesen tönkre, de a kibocsátott
minimális hőből csak a környező tenger élővilágának lehetett
némi haszna. Sőt az sem lehetetlen, hogy akad még benne
néhány jól szigetelt kábel is, amivel lehetne valamit kezdeni,
de ezenfelül… semmi. Egy rakás használhatatlan ócskavas.

***

Persze, ha valaki nagyon nekigyürkőzne – akaratlanul is

elmosolyodott, ahogy maga elé képzelte Unkar Pluttot, aki a
vadászgép láttán valószínűleg szabályosan nyáladzani
kezdene –, talán helyrepofozhatná annyira, hogy el lehessen
adni. És egy hozzá nem értő vevőt talán még be is lehetne
csapni vele, de előbb-utóbb – és inkább előbb, mint utóbb –
úgyis kiderülne a turpisság.

Ennyi hibás alkatrésszel még Csubakka sem tudna mit

kezdeni. Aztán hirtelen fölcsillant a szeme. Ha Skywalker
mester nem akar vele beszélni, akkor majd úgy rendezi,
hogy valaki mással legyen kénytelen. Valaki olyannal, akire
nem lehet csak úgy rávágni az ajtót. Azzal megfordult, és a
Falcon felé vette az irányt.

***

Ez alkalommal legalább ingerült választ kapott a

dörömbölésére, és Luke Skywalker valami olyasmit kiabált ki,
hogy hagyja békén, és menjen innen. A következő
pillanatban félelmetes erő

tépte le a zsanérjairól az ajtót, és egy dühödten morgó vuki

nyomakodott be a kunyhóba. Rey a Falcon első tisztje után
óvakodott be, és Csubakka háta mögül pislogott Luke felé. A
férfi közben már átöltözött, és köpeny helyett most durva
háziszőttes ujjast és bőr lábszárvédőt viselt. Az arcára kiülő
döbbenet láttán Rey úgy érezte, abszolút megérte ez a
rengeteg erőfeszítés.

– Csubi? – kerekedett el Luke szeme. – Hát te meg mit

keresel itt?

Erre a vuki egy egész hosszú, dühös morgás-tirádát zúdított

rá.

– Azt mondja, hogy vissza kell jöjjön velünk – fordította Rey.

– Ennyit én is értettem! – morogta Luke ingerülten, majd

ismét minden figyelmét a vukinak szentelte. – Nem lenne
szabad itt lenned! Hogy találtál meg?

– Ez egy hosszú történet – magyarázta Rey, mintha Luke

kérdése neki szólt volna. – De ezt majd inkább a Falcon on
mesélnénk el.

– Várjunk csak! – dermedt meg Luke. – A Falcon on?

Rey látta a Jedi-mester szemében a felismerést, hogy valami

nagyon nincs rendjén.
– Csubi, hol van Han? – A vuki mérge egy pillanat alatt
elpárolgott, leejtette a vállait, és szánalmasan felnyögött.
Rey egy pillanatig habozott, majd előrelépett, hogy átvegye
Csubakkától a szót. Úgy volt vele, ez a legkevesebb, amit
megtehet a vukiért – ugyanakkor ez azt is jelentette, neki
kell közölnie a hírt, hogy Han Solo halott.

Hatodik fejezet

Ahogy a turbólift ajtaja bezárult, Hux tábornok megigazította

a mandzsettáját, bár tudta, hogy az uniformisa tökéletesen
áll. Próbált nem gondolni rá, mikor is fordult elő utoljára,
hogy Snoke Legfőbb Vezér maga elé rendelte a gigantikus
Supremacy n berendezett tróntermébe. A galaxis legelső
Mega-osztályú csillagrombolója az orra hegyétől a
hajtóművekig hatvan kilométer hosszú irdatlan repülő
lándzsahegyre emlékeztetett, Hux most mégsem érezte azt
az áhítatot, ami általában a hajónak már a gondolatára
elfogta. Igaz, a Supremacy egy egész hadiflotta erejével
rendelkezett, de meglehetős szűklátókörűségről tett volna
tanúbizonyságot mindössze ez alapján véleményt mondani
róla. A városnyi hadihajó egész gyárakkal volt fölszerelve, és
képes volt bármit előállítani, amire a gyalogságnak szüksége
lehetett. Akadtak ott gyártósorok, öntödék,
szerelőcsarnokok, sőt még laboratóriumok és edzőtermek is.
A Supremacy bármelyik csillagrendszer ipari teljesítményével
fölvette volna a versenyt, és az áruval és élelmiszerrel teli

raktárai lehetővé tették, hogy akár évekig önállóan

működjön, távol bármilyen lakott csillagrendszertől.

Hux megelégedett volna egy félelmetes erejű vezérhajóval is

– egy olyannal, ami illett volna az Első Rend tiszteletet
parancsoló hírnevéhez –, Snoke azonban fagyosan közölte
vele, ő jóval nagyobb szabású tervekben gondolkodik, mint a
néhány tucat csillagrendszer fölötti uralom. És ehhez
szüksége volt egy önellátó, mobil főhadiszállásra. Ha egy
planétát választana uralma székhelyéül, azzal nem lenne
több, mint bármelyik helyhez kötött rezsim vezetője.

Ezt a hibát követte el a Régi Köztársaság, a Birodalom, és a

háborúkat követő zavaros időkben a Külső Gyűrű számos
apró királysága is. Márpedig az Első Rend mindegyiküket
túlélte, sőt felemelkedése idején nem eggyel maga végzett.
Nem, a Legfőbb Vezér ennél sokkal messzebbre tekintett, és
nem csupán a Birodalom letűnt dicsőségét szándékozott
visszaállítani, de tervei szerint új magasságokba emeli majd
azt. Amíg azonban ez a nap eljön, a Supremacy lesz az Első

Rend folyton mozgásban levő fővárosa. Olyan stratégia volt

ez, amit részben maga Hux segített megvalósítani, mert ő is
tisztában volt a nem mobil fővárosokban és
főhadiszállásokban rejlő

veszéllyel.

Egy rendszer magja mindig saját gravitációs erővel

rendelkezik, és automatikusan mindent magához vonz: az
ipart, a mezőgazdaságot, a közigazgatást, a művészetet és a
szellemi életet egyaránt. A kultúrát, pénzt és hatalmat pedig
óhatatlanul követni fogja a bűnözés, ahogy a fényt az
árnyék, és valahol minden rendszer hanyatlása ezzel
kezdődik. A Hosnian Prime volt erre a legjobb példa – játszott
sötét mosoly Hux szája szegletében. Az Új Köztársaság
központjából mára nem maradt más, csak füstölgő romok, és
egy elhamvadt csillag, amit porból és hamuból álló
aszteroidamező vett körül. A Hosnian-rendszer még
évezredek múlva is az Első Rend technikai és morális
fölényének mementójaként szolgál majd. Okulásul
mindazoknak, akik abban a távoli jövőben már csak hírből
ismerik a Köztársaság gyengeségét és becstelenségét. Mert
abban a jövőben már nem lesz helye másnak, csak az
erőnek és fegyelemnek.
Olyan világ lesz ez – ebben biztos volt –, amiben Armitage
Huxra is hálatelt szívvel emlékeznek majd. Úgy fogják
számon tartani, mint az Első Rend seregeinek parancsnokát,
a technikai forradalom elindítóját… azt az embert, aki
megadta a kegyelemdöfést az Új Köztársaságnak. És
hamarosan az Ellenállásnak is. Amiért is meglesz a jutalmam
– mosolyodott el elégedetten Hux. –

Én leszek a Supremacy parancsnoka, és a hatalmammal csak

Snake-é vetekedhet majd. És egy napon talán… én leszek…
Hux Legfőbb Vezér. Ez olyan jól hangzott, hogy majdnem
hangosan is kimondta, az utolsó pillanatban azonban sikerült
visszafognia magát.

Snoke-nak mindenhol voltak kémei és lehallgatói – nagy

valószínűséggel a Supremacy parancsnoki hídjára vezető
turbóliftben is. Az ajtó halk szisszenéssel tárult föl, és Hux
egy olyan belső szentélybe lépett, ahol rajta kívül nem sokan
jártak még. Ő azonban mint az Első Rend főparancsnoka
abban a kiváltságban részesült, hogy személyesen
találkozhatott Snoke Legfőbb Vezérrel.

Mindannyiuk teljhatalmú ura a trónusán ült, melyet nyolc

vörös páncélzatú testőr védelmezett.

A fejük fölött az Első Rend címerével díszített lobogók

feszültek, talpuk alatt tükörsima, fekete padló csillogott. A
trónterem falai mellett az árnyékban droidok és azok a
szótlan, bíborköntösű

idegenek tüsténkedtek, akik a kezdetek kezdetétől az Első

Rend segítségére voltak. Ahogy Hux fél térdre ereszkedett a
trón előtt, Snoke ragyogó-kék szemei azonnal rászegeződtek.

– Én egy harci pörölyt adtam önnek, tábornok, ön pedig

diótörőnek használta – mondta fagyosan.
– Biztosíthatom, uram, hogy mindössze pillanatnyi
akadályoztatásról van szó – feszengett Hux.

– Semmi többről. – Snoke hátborzongató, rezzenéstelen

tekintettel méregette, és egyelőre nem válaszolt. A Legfőbb
Vezér csak igen távolról hasonlított arra a toronymagas,
impozáns alakra, akit az Első Rend minden tagja ismert a
holografikus üzenetekből, de még így is jóval magasabb volt
bármelyik embernél. Csupa roncs, aszimmetrikus arca
nyugtalanítón idegen volt, ösztövér teste szinte púposnak
tűnt, ennek ellenére elképesztő hatalom sugárzott belőle.
Olyasfajta rosszindulatú energia, ami mintha egyenesen a
testéből és személyiségéből fakadt volna, és alattomos
csápokkal furakodott volna be mindenki elméjébe. Hux
tisztában volt vele, hogy az Erő

létezik – ezt már személyesen is megtapasztalta –, de azt is

biztosra vette, hogy ezek a természetfölötti bűvésztrükkök
nem többek egy lassan feledésbe merülő kor szánalmas
visszhangjainál.

Csupa megbízhatatlan és kiszámíthatatlan hókuszpókusz,

melyek hosszú távon fabatkát sem

érnek a technológiai fölénnyel szemben. A Jedikkel

ellentétben Snoke nem parancsolt Erőt használó harcosok
légióinak, és arról sem volt tudomása, hogy az Első Rend
valamelyik titkos létesítményében különleges képességű
gyerekeket oktatnának. Csak Snoke volt, és undorító
teremtménye, Kylo Ren. És persze Luke Skywalker, akire
Snoke és Ren olyan kétségbeesett elszántsággal vadásztak,
ami számos sokkal fontosabb feladattól vonta el az Első
Rend erőforrásait.

– A mai kudarca után az ön biztosítékai nekem már nem

bizonyulnak elégségesnek, tábornok –
csikorogta Snoke. A fagyos, haragos hang hallatán Hux
gyomra görcsbe rándult, de kényszerítette magát, hogy
továbbra is egyenes háttal térdeljen a Legfőbb Vezér előtt.
Úgy volt vele, ha Snoke meg akarta volna öletni, már nem
élne. És nyilván nem pazarolt volna időt arra, hogy a
kivégzése előtt maga elé parancsolja. – Ön azt mondja, hogy
azután is képes követni az Ellenállás hajóit, hogy belépnek a
hiper-űrbe – mondta Snoke. – Azt hiszem, ez olyasmi, amire
még nem volt példa a galaxis történetében.

– Mert a galaxis történetében még egyetlen hadsereg sem

rendelkezett olyan technikai arzenállal, mint mi, uram! –
felelte Hux megkönnyebbülten. Talán van még remény, hogy
győzelemre fordítsa az eleve veszettnek tűnő helyzetet!

– Az ellenállók mostanra már akár a galaxis túlsó felén is

lehetnek – folytatta Snoke. –

Csillagrendszerek milliárdjai közül válogathatnak, engem

pedig nem tölt el különösebb örömmel az a kilátás, hogy az
egész világegyetemet ismét át kell fésüljük utánuk!

– Erre semmi szükség, uram. A nyomkövető rendszereink

több évezred adataival dolgozhatnak: rendelkezésünkre
állnak a birodalmi időkből a csapatmozgások eseménynaplói,
a Köztársaság bolygóvédelmi és biztonsági erőinek
feljegyzései, évszázadokra visszamenő csillagászati adatok,
magányos felderítők és kereskedelmi céheknek dolgozó
hivatásosok jelentései, a szeparatista hírszerzés
legtitkosabb…

– Nem tartok igényt a teljes felsorolásra – húzta résnyire a

szemét Snoke.

– Természetesen, uram – hajtott fejet azonnal Hux. – A

szenzoraink rögzítették a célpont legutolsó ismert haladási
vektorát, és a számítógépeink azonnal elemezni kezdik a
lehetséges célállomásokat. Más körülmények közt trilliónyi
potenciális lehetőség közül kellene választanunk, a
szuperszámítógépeink azonban ezt rövid idő alatt néhány
százra, majd alig egy tucatra, és végül egyetlen eshetőségre
redukálják.

– Akkor miért nem indulunk máris afelé az egyetlen

eshetőség felé? – kérdezte hűvösen Snoke.

– Keresztreferenciák segítségével feltétlenül ellenőriznünk

kell a számítások eredményét, uram

– magyarázta Hux. – Néhány percen belül azonban így is

készen állunk majd az indulásra.

Snoke a hallottakat mérlegelve komótosan hátradőlt a

trónján, a testőrei azonban továbbra is ugrásra készen
figyelték a tábornokot. A droidok és az idegenek pedig
zavartalanul folytatták a munkájukat.

– Tehát, ha jól értem – érintette össze az ujjai hegyét Snoke

–, erre az ősrégi problémára nem valamilyen ravasz
fortélyban, hanem a rendelkezésére álló erőfölényben talált
megoldást.

– Tartok tőle, hogy a nyers erőfölényt alulbecsülik, uram

mosolyodott el Hux. – Az Új Köztársaság flottája
megsemmisült, és az életben maradt szenátorok az egység
helyett mind a saját otthonukat és szülővilágukat próbálják
megóvni. A megosztottságuk sebezhetővé teszi őket, és
jelen pillanatban nincs erő a galaxisban, ami
szembeszállhatna velünk! – Aztán fölcsipogott a
kommunikátora, jelezvén, alfa prioritású üzenete érkezett. –
Engedelmével fogadnám a hívást –

mondta Hux, mire Snoke kegyesen bólintott. Ez volt az az

üzenet, amit a tábornok már jó ideje várt. – Megvannak az
ellenálló flotta koordinátái, uram!

– Akkor ne késlekedjünk tovább, tábornok! Azt már

elmagyarázta, hogyan működik a módszere, most már csak
arra vagyok kíváncsi, hogy valóban működik-e! Egyszer és
mindenkorra kényszerítse térdre Organa csürhéjét!

Ahogy Hux fölemelkedett a földről, nyílt a turbólift ajtaja, és

Ren sietett be a trónterembe. A sötét öltözéket viselő harcos
arcát most is fekete-ezüst maszk takarta, így nem látszottak
a finomabb reakciói. Hux önelégült vigyorát azonban semmi
sem palástolta.

– A tábornok új játékszere működni látszik – vetette oda

Snoke Rennek. – Az Ellenállás hamarosan a markunkban
lesz!

– Így igaz, uram – bólintott Hux, és beszállt a liftbe. Snoke

azért rendelte ide, hogy felelősségre vonja a kudarcáért, és
lám, úgy hagyja el a tróntermet, hogy büntetés helyett
elismerést kapott!

Hux tisztában volt vele, hogy Kylo Ren semmiféle eredményt

nem tud fölmutatni, amivel

elháríthatná magáról Snoke haragját, és ez elégedettséggel

töltötte el. Ahogy az is, hogy a Csillagpusztító Bázis
pusztulása óta látni is alig lehetett, és már az, hogy
egyáltalán élt és egy darabban volt, felért egy kisebb
orvostudományi csodával. Snoke éveken át óvta és
védelmezte a lassan megerősödő Első Rendet az ismert
világegyetem peremén túl, és faragott egy maroknyi
birodalmi menekültből olyan sereget, melynek segítségével
visszakövetelheti magának a galaxist.

Olyan tett volt ez, amiért örökre hálásak lesznek neki, de

Hux tudta, hogy a jövőben másfajta vezérre lesz szükségük.
Egy olyanra, aki az ipar és az innovációk terén is otthon van,
és rendelkezik annyi karizmával, hogy képes legyen kivívni a
birodalma polgárainak tiszteletét. És ezeknek a
követelményeknek sem Snoke, sem Ren nem feleltek meg.

***

Kylo Ren látványosan keresztülnézett Huxon, és nem is

foglalkozott vele, míg a feketébe öltözött tábornok el nem
hagyta a tróntermet. Snoke azonban – akinek a figyelmét
szintén nem kerülte el Hux kaján mosolya – tisztán érezte a
harcosban dúló haragot.

– Nyilván azon gondolkozol, miért tartok magam mellett egy

ilyen veszett korcsot – mondta, miután Hux távozott. – Nem
árt észben tartani, hogy megfelelő irányba terelve egy korcs
is jó szolgálatot tehet! – Ren mintha nem is figyelt volna rá. A
történtek után nem sok kedve volt Snoke bölcselkedéséhez.
– Hogy vannak a sebeid? – kérdezte Snoke, és meg sem
próbálta leplezni a rosszallását.

– Semmiség – rázta meg a fejét Ren. Ami csöppet sem volt

igaz – az arcát fölsebző

fénykardvágást ugyan ezernyi mikroöltéssel zárták össze, de

tudta, a nyomát élete végéig viselni fogja. És a gyomra, ahol
Csubakka lövése eltalálta… ha az Erő segítségével nem
sikerül legalább részben eltérítenie és elnyelnie, a vuki
végzett volna vele.

– A hatalmas Kylo Ren! – méregette a tanítványát Snoke. –

Amikor rád találtam, azt láttam benned, amire minden tanító
vágyik: nyers, zabolátlan erőt. És azon túl valami igazán
különlegeset – a vérvonaladban rejlő hatalmat. Belőled egy
új Vader születhetne… most viszont egyre inkább tartok tőle,
hogy tévesen ítéltelek meg, és rosszul választottam.
A maszkja mögül Ren gyűlölködve figyelte az aranyszín
khalat-köpenyt viselő ösztövér alakot.

– Mindent neked és a sötét oldalnak adtam, nagyuram –

torzította hátborzongatóvá Ren hangját a sisak. – Mindent.

– Vedd már le azt a nevetséges sisakot! – Snoke szavaiból

csak úgy csöpögött a megvetés. Kylo egy pillanatra
megdermedt, majd lassan fölnyúlt, lecsatolta a sisakját, és
fölfedte sebhelyes arcát.

Snoke fölemelkedett a trónjáról, és lassan, az egyik lábát

húzva Ren elé bicegett. Ott álltak egymással szemben,
mester és tanítványa, s a fiatalembernek nehezére esett
mozdulatlannak maradni, ahogy Snoke végighúzta az arcán
az egyik hosszú ujját. Végül az ujjhegy a szeméhez ért, a
fájdalom egy könnycseppjét morzsolva szét. – Igen –
dünnyögte Snoke –, ahogy gondoltam.

Túlságosan is sok van benned az apádból, ifjú Solo!

– Én megöltem Han Solót! – villant meg haragosan Ren

szeme. – Megöltem a saját… Mikor eljött a pillanat, a kardom
átjárta a szívét! Egy percig sem haboztam!

– Ez csak sértett önérzet volt, nem igazi erő – húzta el a

száját Snoke. – Nézd csak meg magad!

A tett mélyebben megsebzett, mint gondoltad, és annyira

kibillentett az egyensúlyodból, hogy még egy képzetlen
fegyverforgató is képes volt legyőzni. Egy lány, aki életében
akkor fogott először fénykardot a kezében! Kudarcot
vallottál.

Kylo Ren dühe fortyogó, emésztő haraggá fokozódott – olyan

kitörni készülő vulkánná, amit sokáig már nem lehetett
kordában tartani. Snoke azonban, aki a fiatalember
legapróbb rezdüléseit is figyelte, számított erre, és ahogy
Ren dühösen elvicsorított és feléje lendült, előrenyújtotta az
ujjait, melyekből kékesfehér villámok csaptak elő. A támadás
a földre sújtotta Rent, aki hosszú pillanatokig fájdalmas
görcsökben vergődött. A vörösbe öltözött gárdisták némán
figyelték, készen rá, hogy az első fenyegető mozdulatra
megrohanják. Aztán Snoke hanyagul intett, és a testőrök
keze lesiklott a fegyverek markolatáról.

– Skywalker él! – eresztette ki a hangját a Legfőbb Vezér. – A

Jedi-rend még mindig létezik! És amíg nem semmisítettük
meg, a remény is tovább él a galaxisban! – Snoke megvető
pillantással mérte végig Kylo Rent, mielőtt folytatta volna. –
Hittem benne, hogy te leszel az, aki pontot tesz a Jedik
történetének végére, de be kellett lássam, te nem Vader
vagy, csak egy maszkot viselő

kölyök! – Ren fájdalmasan sziszegve tápászkodott föl, és

mindent elkövetett, hogy megzabolázza a haragját. Ezért
nem figyelt föl a Snoke torz arcán átsuhanó elégedett
mosolyra.

Ahogy a turbólift ajtaja bezárult Ren mögött, pillantása a

kezében szorongatott sisakra tévedt.

S ez alkalommal már nem kellett visszafognia magát. A

harag, mint valami szabadjára eresztett őrjöngő fenevad
robbant ki belőle, és olyan erővel csapta újra, meg újra és
újra a falnak a sisakot, hogy az teljesen eltorzult. Végül nyílt
a lift ajtaja és két rettegő technikus lesett be rajta.

– Készítsék elő a hajómat! – vicsorgott rájuk Ren, majd

elviharzott mellettük.

Hetedik fejezet
A késő délutáni napfény egyre jobban megnyújtotta a
kőkunyhó árnyékát, és a partra futó hullámok egyre
álmosítóbban muzsikáltak. Luke Skywalker a kőkunyhó előtti
padon ült, és a morózus Csubakkával beszélgetett. Rey
néhány lépéssel odébb várakozott, és igyekezett nem
megzavarni a két régi barát gyászát. Az idő azonban mind
jobban szorította őket.

– Han Solo nekem is barátom volt – mondta végül. – Kylo Ren

elbukott, nincs már benne semmi jóság, viszont napról napra
egyre csak erősebb! – Luke arca megvonaglott a név
hallatán, és egy pillanatra nagyon öregnek és nagyon
elkeseredettnek tűnt. Mint aki egykor talán valóban hatalmas
volt, de a veszteségek és a gyász mára már minden erejétől
megfosztotta. A galaxisnak azonban szüksége volt erre az
emberre. Szüksége volt rá, hogy fölébe kerekedjen minden
bajának és balszerencséjének, ami erre a kietlen helyre
száműzte. Reyt azért küldték, hogy megtalálja –

és megtalálta. És most jön majd a küldetés nehezebb része:

megértetni vele, hogy milyen vékony is az a pengeél, amin
táncolunk. – Leia mutatott nekem néhány becslést az Első
Renddel kapcsolatban – mondta Rey. – Félelmetes erővel és
tartalékokkal rendelkeznek, és most, hogy a Köztársaság
megsemmisült, már nincs semmi, ami vagy aki
megállíthatná őket. Néhány héten belül minden jelentősebb
kereskedelmi útvonalat elfoglalnak, és aztán eltapossák az
Ellenállást, és vele együtt mindenkit, aki fontos nekem.
Úgyhogy azt kérdem, hajlandó nekünk segíteni? Bár
szerintem ebben a helyzetben ez a kérdés szinte felesleges
is. Segítenie kell nekünk! Szükségünk van a Jedi-rendre!
Szükségünk van Luke Skywalkerre!

– Nem – a férfi tekintete hideg volt és kemény, akár a jég.

– Tessék?
– Nincs szükségük Luke Skywalkerre.

– Egy szót sem hallott abból, amit mondtam?! – kérdezte Rey

dühösen. – Mindennél nagyobb szükségünk van önre!

– És mégis mit gondolsz, mit fogok tenni? – fonta karba a

kezét Luke. – Fogom a fénykardom, és szembeszállok az
egész Első Renddel? Ha most nem egyedül lennék, hanem
akadna még rajtam kívül néhány tucat Jedi… a régi idők
lovagjai… Szerinted együtt mire lennénk képesek?

Rey hitetlenkedve bámult a férfira. Most komolyan valami

filozófiai-stratégiai eszmefuttatásba akar belekezdeni? Hát
tényleg nem érti, hogy a Jedik mit jelentettek és jelentenek
még mindig a galaxis számára?

– Vissza tudnánk állítani a dolgok egyensúlyát… a rendet… –

Luke szánakozva hallgatta Rey dadogását, ahogy a lány
megpróbált valami épkézláb válasszal előállni.

– Mégis, mit gondoltál, mi fog történni? – kérdezte hűvösen. –

Vagy azt hitted, hogy nem tudom, hogy a barátaim
szenvednek? Vagy hogy puszta szeszélyből jöttem erre a
világvégi, eldugott helyre? – Rey most már nem elkeseredett,
hanem dühös volt. Nem az volt a baj, hogy Luke Skywalker
nem értette, hanem hogy nem érdekelte a dolog.

– Akkor mégis miért jött ide? – villant meg dühösen a lány

szeme.

Válasz helyett Luke föltápászkodott, és végtelen

szomorúsággal pillantott Csubakkára.

– Nagyon sajnálom, öreg barátom, de… nem megyek vissza

veletek. – A vuki nem válaszolt –
már cseppnyi harag sem maradt benne –, Rey azonban
azonnal talpra ugrott.

– Én viszont nem vagyok hajlandó ön nélkül távozni! –

figyelmeztette Luke-ot.

– Ahogy tetszik – vonta meg a vállát a Jedi-mester, majd

komótosan visszasétált a házába, és épp csak annyi időre
állt meg, hogy a helyére illessze az ajtót.

Rey dühösen vágta csípőre a kezét, és komoran bámult Luke

után. Hadd higgye csak, hogy föladom! Hamar rájön majd,
hogy mekkorát tévedett! Mert a Jakku két dologra nagyon
megtanította Reyt: Roncsokra vadászni… és türelmesen
várni.

***

Leia egyedül ült a Raddus taktikai eligazítójában, és az

odakint örvénylő kékesfehér fényeket bámulta. Az ellenség
váratlan megjelenése fölborította a terveiket, és a flotta
riasztóan kevés üzemanyagot tudott csak magával hozni. A
hercegnő tudta, ez hamarosan komoly gondokat okozhat.
Ackbart szemlátomást nem nyugtalanította ennyire a dolog –
ő abból indult ki, hogy a hiper-űrben úgyis nyomukat vesztik
az Első Rend csahosai, és néhány rövidebb ugrás után egy
olyan ponton térnek majd vissza a valós űrbe, amit annak
idején még a felkelők használtak randevúpontnak. Ott majd
megpihennek egy darabig, fölmérik és kielemzik a
helyzetüket, és új terveket kovácsolnak. Leia automatikusan
elkezdte sorra venni a legsürgősebb teendőket.

Legelőször is módot kell találjanak arra, hogy tudassák a

galaxis lakóival, az Új Köztársaság talán elbukott, az
Ellenállás azonban még mindig létezik, és továbbra is
elszántan küzd Snoke és az Első Rend ellen. Aztán a kódolt
csatornákon keresztül mihamarabb kapcsolatba kell lépjenek
az olyan megbízható pilótákkal, mint Snap Wexley és Jess
Pava, akiket Leia azért indított útnak, hogy fölkutassák az Új
Köztársaság életben maradt vezetőit. Amint ezzel is
megvannak, szövetségeseket kell találjanak a Külső
Gyűrűben, lehetőség szerint olyanokat, akik maguk is
szövetségeseket keresnek az Első Renddel szemben. És
végül meg kell próbálják összegyűjteni mindazokat az erőket,
amelyek a Hosnian Prime pusztulása után szóródtak szét a
galaxisban.

És ha ezzel is megvannak, legfőbb ideje lesz újra aktiválni C–

3PO droid kémhálózatát. Kimerítő

feladatok hosszú sora várt rájuk, és Leia pillanatnyilag

megnyugvással törődött bele, hogy egyelőre nem tehet
semmit. Sőt igazság szerint nem is nagyon akar. Úgy volt
vele, Ackbar és a hídon szolgálatot teljesítők egyelőre
nélküle is elboldogulnak. A megnyugvás azonban tényleg
csak pillanatnyi volt. A galaxist újra háború dúlta föl, és
tudta, abban a pillanatban, ahogy kilépnek a hiper-űrből,
ismét minden csillag és bolygó potenciális csatatérré válhat.

Az évek során már túl sokat vesztett – a családját, barátját,

bajtársait, szövetségeseit és számtalan ártatlant, és bele
sem mert gondolni, kiket fog még elveszíteni, mielőtt ennek
a háborúnak vége lesz. Olyan teher volt ez, amit egyre
nehezebben tudott magával cipelni, és a férje halála óta úgy
érezte, végleg maga alá temeti. Nincs olyan szeglete ennek
a világegyetemnek, ahová ne vinném magammal a
kísérteteimet. Persze a remény lángja még a legsötétebb
árán sem huny ki – de csak ha van, aki táplálja. Az édesanyja
mondogatta ezt annak idején. Az édesanyja, Breha Organa,
az Alderaan királynője. Az édesanyja, akit a Birodalom
gyilkolt meg, minden olyan emberrel együtt, akit valaha is
szeretett, és aki valaha is fontos volt a számára. Vajon az
anyám azt szeretné, hogy így emlékezzek rá? Hogy így
emlékezzek mindannyiukra? Hogy nem voltak többek a
Birodalom áldozatainál? Az Endor után Leia megtanulta,
hogyan nyissa meg az elméjét az Erő előtt, és hagyja, hogy
ez a titokzatos energiamező minden porcikáját átjárja.

Luke azt mondta neki, hogy bár nem volt tudatában, egész
életében ösztönösen is vonzotta az Erőt. És nemcsak akkor,
amikor a Felhővárosban megmentette őt, de a szenátus
ülésein és a Felkelők Szövetségének titkos tanácskozásain is.
Az Erő volt az, ami mindig segített neki kiigazodni másokon,
átlátni a hazugságok hálóján, megérezni a politikai széljárás
változásait. Ez volt az, ami minden szavát és tettét a
hatalom és autoritás aurájával vette körül – és ez volt az,
amitől egy idő után úgy érezte, hogy minden szava és tette
százakat gyűr maga alá, és lassan elviselhetetlen teherré
válik a számára. Szerette volna megtanítani a nővérének,
hogyan használja tudatosan az Erőt, és aztán hogy a
továbbiakban miképp él vele, az már csak rajta múlik.

Leia lehunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni arra,

mit is tanult Luke-tól. Nyisd meg az elméd, és az érzéseiddel
nyúlj ki mások felé. Annak idején Luke azt is elmagyarázta
neki, hogy az Erő magából az életből származik, és mint
ilyen, ugyanúgy képes növekedni és változni. Neki Obi-van
Kenobi és Yoda segítettek megérteni ezt az igazságot, és azt,
hogy az Erő olyan, akár egy ragyogó hullám, mely képes
elmosni minden határt és korlátot, és összefűzni minden
élőt, bárhol is legyenek a világegyetemben. Azt állította, ha
egy Jedi képes megnyitni a tudatát az Erő előtt, akkor nem
csupán magában és maga körül érzékeli ezeket az
energiákat, de – akár egy illatot –

szinte bármeddig képes követni is. Képes előre látni az élet

ösvényein rejlő lehetőséget, és ezernyi emberfölöttinek tűnő
dolgot művelni még. Azonban mindezek alapja az Erő
megértése volt – az Erőé, ami az életből fakadt, és melynek
a Jedik csupán időleges, apró fogaskerekei és hordozói
voltak. Az élőlények hozták létre az Erőt, de az nem
maradhatott örökre a részük.

Akár egy túlcsorduló pohárból, kifolyt belőlük és szétáradt az

egész univerzumban. Ott volt mindenben és mindenkiben,
körülöttük és rajtuk túl, egy bizonyos szinten túl feleslegessé
téve az

egyén fogalmát. Leia egyre lassabban vette a levegőt,

próbálta kívülről látni magát, ahogy minden kilégzéssel
elenged valamit a félelmeiből. Ahogy kellően lelassult a
légzése, és szabadjára eresztette az érzékszerveit, ami olyan
volt, mintha kilépett volna a testéből. Elhagyta a helyiséget,
majd az űrhajót, és most már ő is ott sodródott a hiper-
űrben. Érzékelte maga körül az Erőt, a benne örvénylő
vitalitással és ezernyi érzelemmel együtt. A menekülés fölött
érzett megkönnyebbülés keveredett a várható harc iránt
érzett izgalmával és félelmével. És volt ott még fehéren izzó
harag és bosszúvágy, amibe a barátai és szerettei elvesztése
fölött érzett kín vegyült.

Leia hagyta, hogy akár egy hullám, átcsapjon fölötte és

magával ragadja, aztán kinyúlt, és próbálta megkeresni azt
az egyvalakit, akire a leginkább kíváncsi volt. Luke annak
idején elmesélte neki, hogy ez volt a Jedi-tanításoknak azon
pontja, melyet nem volt hajlandó követendő

példának tekinteni. A Rend mindenfajta érzelmi

elkötelezettséget tiltott, mert szerintük az sebezhetővé és
kiszolgáltatottá tette volna őket, és véleményük szerint ez
egyenes út volt a sötét oldalhoz.

Hisz épp a tiltott, birtokvággyal és irigységgel kevert

szerelem volt az, ami annak idején az apjukat, Anakin
Skywalkert is a sötét oldal karjaiba taszította. Luke azonban
nem volt hajlandó egyetérteni Yodával és Obivannal a
tekintetben, hogy Anakinból eltűnt minden jóság. Váltig
állította, hogy épp az érzelmi elkötelezettség volt az, ami
Darth Vaderré változtatta – és talán épp ennek segítségével
lehet még megmenteni. És igaza is lett, mert épp az apa fia
iránti makacs szeretete volt az, ami az utolsó pillanatban
kimenekítette Anakin Skywalkert a sötétségből.

Luke-nak igaza lett – figyelmen kívül hagyta a mesterei

tanítását, és épp ezzel mentette meg a felkelést és az egész
galaxist. Leia tisztán érezte az Erőben Ackbart – a vén harcos
elméje erős volt és szilárd, akár egy kőtömb, és az
aggodalmai sem voltak többek a katonáiért és bajtársaiért
aggódó fegyverforgató félelmeinél. Érezte Connix
fáradtságát és bizonytalanságát is, és Fossil emésztő
gyászát, ami annyira fájdalmasnak bizonyult, hogy Leia nem
is mert közelebb óvakodni hozzá. És ott volt Finn, az Első
Rend dezertőre, akit mesterséges kómában tartottak a
gyorsabb gyógyulás érdekében. Most furcsamód mégis
magánál volt, és a személyiségét át- meg átjárta a zavar és
bizonytalanság. Mellette pedig ott találta Poe Dameront, tele
büszkeséggel és kétkedéssel. Túl sok büszkeséggel és
messze nem elég kétséggel – gondolta Leia, de úgy döntött,
ezzel egyelőre ráér foglalkozni. Aztán hagyta, hadd
sodródjon még messzebb, és már nemcsak a Raddus
legénységét érezte, hanem azoknak a világoknak a lakóit is,
melyek mellett elhaladtak.

Érzelmeket, reményeket, álmokat és félelmeket észlelt, de

egy-egy villanásnál tovább sehol sem időzött. Még messzebb
nyúlt ki, még távolabbra tekintett, és mind elszántabban
kutatott a testvére után, akinek mindennél fényesebben
kellene ragyognia az Erőben. Csakhogy Luke nem volt sehol.
Volt idő, amikor a galaxis másik oldaláról is képes volt
érzékelni a testvérét, akkor is, ha csupán halványan pislákoló
gyertyalángnak tűnt az Erőben. Azonban most már évek óta
ennyit sem érzett. Amikor a családjukat árulás szakította
szét, Luke bűntudata és szenvedése addig korbácsolta az
Erőt, míg az már folyton háborgó tengerre emlékeztetett.
Leia még akkor is érezte, hogy hol rejtőzik Luke, amikor ő
mindent elkövetett, hogy senki se bukkanhasson rá.

Azonban hagyta, hogy a saját haragja és szomorúsága

elszakítsa a kettőjük közötti kapcsot, és engedte, hogy Luke
járja a saját útját. Egy ideig én magam sem akartam tudni,
hogy hol van.

Aztán az Erőt korbácsoló szelek fuvallattá szelídültek, majd

suttogássá… és végül teljesen elhallgattak. Leia nem tudta,
hogy miért. Lehet, hogy Rey végül megtalálta Luke-ot, és
máris úton vannak visszafelé? Vagy… azért mert Luke
Skywalker többé már nem létezett? Még erősebben próbált
összpontosítani, és… Hirtelen szörnyű félelem – a közeledő
veszedelem előérzete –

rohanta meg, mely az egész Ellenállást fenyegette. Az

ablakon túl egyik pillanatról a másikra imbolygó pontokká
rövidültek az elmosódó fénycsíkok, és a hiper-űrt a valós
világűr sötétje váltotta föl. Leia nem értette. Hiszen még
nem lett volna szabad kilépniük a hiper-űrből. Elindult, hogy
utánanézzen.

***

Poe türelmesen megvárta, míg Finn letisztogatja magáról a

bakta nyálkás maradékát, majd az Ellenállás jelvényével
díszített egyenruhát nyomott a kezébe. És míg Finn
öltözködött, egyik kérdését a másik után válaszolta meg.
Csakhogy a válaszok újabb, egyre kényelmetlenebb
kérdésekhez vezettek.

– Szóval, fölrobbantottad a Csillagpusztító Bázist, Rey

legyőzte Kylo Rent, az Ellenállás pedig megszerezte a
térképet – sorolta Finn. – Tehát, végül is győztünk, nem igaz?
Akkor viszont miért

nem érzem ezt győzelemnek? – A körülöttük sertepertélő

BB–8 elkeseredetten csipogott föl, mintha a kis asztro-
mechanikai droid tiszta szívéből egyetértett volna vele.

– A Csillagpusztító Bázis megtámadása miatt föl kellett

fednünk magunkat – magyarázta Poe –, és onnantól már nem
került sok idejébe az Első Rendnek, hogy rábukkanjon a
főhadiszállásunkra.

Finn látta, hogy a barátja figyelme folyamatosan

elkalandozik.

– Nézd, Poe – próbálta a lehető legkíméletesebben

megfogalmazni a mondanivalóját –, igazán nagyra
értékelem, amit tesztek, de… én nem csatlakoztam
hozzátok. Én Rey miatt csöppentem ebbe az egészbe,
úgyhogy… nem a mi bázisunkat találták meg. Csak a
tiéteket. Nem szeretném, ha olyasvalakinek tartanál, aki
valójában nem vagyok.

– Ne aggódj, minden rendben lesz! – próbálta megnyugtatni

Poe. – Most már itt vagy velünk, ahová tartozol! – Finn csak
még kényelmetlenebbül érezte magát a barátja reakciójától.
Úgy tűnt, Poe még mindig nem értette, hogy ő nem azért
csatlakozott a Csillagpusztító Bázis elleni támadáshoz, hogy
az Ellenállásnak segítsen, hanem hogy megmentse Reyt.
Nemegyszer álmodott arról, hogy sikerült meggyőzni a lányt,
és együtt rejtőztek el a Külső Gyűrű valamelyik eldugott
világán, ahol az Első Rend sohasem bukkanhatott rájuk. És
ez még mindig jó tervnek tűnt. Mert az Első Rend addig nem
hagy föl az üldözésükkel, amíg el nem pusztítja az Ellenállást
– két menekültnek azonban talán lehet esélye megszökni
előlük, és csöndben meghúzni magukat valami félreeső
bolygón. Finn szórakozottan vakargatta az oldalát – jó érzés
volt megszabadulnia bakta-tartályból –, aztán egyszer csak
azon kapta magát, hogy Poe egy kabátot nyom a kezébe.

Az a régi pilótadzseki volt, amit annak idején még ő hozott el

a lezuhant TIE-vadászból a Jakkun, amikor azt gondolta, hogy
Poe maghalt. A kabát, amit Kylo Ren szabdalt szét, amikor
megverekedtek a Csillagpusztító Bázison. A kabát most egy
darabban volt, de látszott rajta, akárki is javította meg, nem
igazán értett a varráshoz.

– Tény, hogy nem vagyok szabó – mentegetőzött Poe –, meg

hát nem is jutott rá túl sok időm, mert ugye, tudod, épp a
flottát kellett megmentsem…

Finn ettől csak még rosszabbul érezte magát. Poe mindig

udvarias és figyelmes volt vele – még a nevét is tőle kapta –,
és ha egyszer rájön, hogy mennyire félreismerte a barátját…
Próbálta összeszedni a bátorságát, hogy tisztázza, hányadán
is állnak ő meg az Ellenállás, de mielőtt belekezdhetett
volna, egy aranyszínű protokoll-droid tűnt föl a folyosó végén
BB–8 társaságában.

– Dameron parancsnok, Leia hercegnő arra kéri, hogy

azonnal jelenjen meg a hídon! – mondta C–3PO. – Kérem, én
próbáltam annyira udvariasan átadni az üzenetet, amennyire
csak lehetett!

Nyolcadik fejezet

Poe mintha egész életében ismerte volna Leia Organát.

Annak idején a hercegnőből lett tábornok volt a szülei – Kes
Dameron és Shara Bey – mentora, akik mindketten az
Ellenállásban szolgáltak. Leia Organa folyamatosan
figyelemmel kísérte a kis Poe életét, és az is ő volt, aki
először javasolta, hogy próbálja ki magát pilótaként. Sőt az is
ő volt, aki azt javasolta, hogy az Ellenállás kedvéért hagyjam
ott a Köztársaságot. Úgyhogy Poe Dameron épp eléggé
ismerte Leia Organát ahhoz, hogy amikor megérkezett a
Raddus hídjára, lássa, mennyire dühös a hercegnő.

A haragos Leia Organa olyasfajta erő volt, amivel

mindenkinek számolnia kellett, és akit még Poe is
egészséges távolságtartással és tisztelettel kezelt. Persze…
ha nagyon akarnám, talán le tudnám beszélni arról, amire
készül. Elég régóta ismerjük már egymást, értjük, hogy a
másik hogy gondolkodik, és hát… tudja, hogy milyen vagyok.
Néha csinálok ostobaságokat, elkapkodok dolgokat… de
sokszor pont erre van szüksége! Hiszen amikor besorozott,
épp azt mondta, hogy az Ellenállásnak lételeme a gyorsaság,
meg hogy a legtöbben úgysem tudják megkülönböztetni az
ostobaságot a szenvedélyességtől. Poe sohasem felejtette el
ezeket a szavakat, és biztos volt benne, hogy Leia Organa
sem. Épp ezért volt annyira elképesztő, amikor a tábornok
pofonvágta.

– Le van fokozva! – csattant föl Leia, mit sem törődve a

körülötte állók elképedésével.

– De hát… miért? – tiltakozott Poe az arcát tapogatva. – Mert

sikerrel jártam? Hiszen kiiktattuk azt a rombolót!

– Igen, de milyen áron?! Néha a fejét is használhatná, Poe!

– A csata sűrűjében az embernek legfeljebb a parancsot

követni van ideje – vonta meg a vállát a férfi. – Gondolkodni
nem nagyon.

– Akkor legfőbb ideje, hogy megtanulja, nem lehet mindent

elrendezni azzal, hogy bepattan az

X-szárnyújába, és felrobbant mindenféle dolgokat! –

dühöngött Leia.
– Azok, akik ma az életüket adták az ügyünkért, igazi hősök
voltak! – morogta Poe, aki még mindig nem volt hajlandó
meghátrálni.

– Sokra mennek vele, miután meghaltak! – csattant föl a

tábornok.

Kényelmetlenül hosszú csönd telepedett a helyiségre, amit

végül Finn tört meg.

– Most, hogy itt vagyunk a mély-űrben, a semmi közepén…

Rey hogy fog megtalálni bennünket? – A flotta egy olyan
önkényesen megválasztott ponton lépett ki az hiper-űrből,
amit annak idején még a Felkelők Szövetsége használt
találkozási helyszínnek. Volt valami a fiatalember
kérdésében, ami szíven ütötte Leiát. Az egykori
rohamosztagos bátor és rátermett fegyverforgató volt, akadt
azonban a viselkedésében valami ártatlan, szinte gyermeki
is, amit ebben a háború tépázta galaxisban inkább
megbecsülni kellett volna, semmint kicsúfolni vagy
megbüntetni. Leia elmosolyodott, majd fölhúzta a ruhája
ujját, és fölmutatta a csuklójára szíjazott alkalmatosságot.

– Álcázott bináris jeladó! – kerekedett el Finn szeme.

– Így fog bennünket megtalálni – bólintott Leia.

– És mi mit fogunk tenni, amíg ideér? – kérdezte Finn.

– Keresünk egy alkalmas helyet az új bázisunknak.

– Egy olyan helyet, ahol van elég energia, hogy üzenetet

küldhessünk a Külső Gyűrűben szétszóródott
szövetségeseinknek – tette hozzá D’Acy parancsnok.

– És a legfontosabb, hogy közben ne fedezzenek föl

bennünket – bólintott Leia.
Mintha csak az épp kimondott reményeiket akarták volna
szétzúzni, felüvöltöttek a szirénák.

– Valami közeledik! – krákogta Ackbar admirális.

– Az nem lehet! – tiltakozott Poe, de elég volt egy gyors

pillantást vetnie a Raddus holografikus kijelzőjére, hogy
lássa, nagyon is lehetséges. Több mint két tucat
csillagromboló kíséretében egy gigantikus csatahajó lépett ki
a hiperűrből. Poe azon kevesek egyike volt, aki már legalább
hallomásból ismerte ezt a hajót. Az Ellenállás hírszerzői nem
sokkal a D’Qar kiürítése előtt hoztak róla először hírt, de a
pilóta bízott benne, hogy ez esetben tévednek, vagy
legalább erősen túloznak.

A valóság azonban sajnos minden képzeletet felülmúlt.

– Ez Snake hajója! – suttogta döbbenten. – Ez biztos csak

valami rossz tréfa! Mi lenne, ha gyorsan visszatérnénk a
hiper-űrbe, és elhúznánk a csíkot?!

– Már csak egy ugrásra elég üzemanyagunk maradt –

jelentette ki Connix síri hangon.

– Akkor meg mire várunk még?!

– Egy pillanat! – fojtotta beléjük a szót Leia. – Ezek követtek

bennünket a hiper-űrön keresztül?!

– Nem – rázta a fejét kétségbeesetten Poe. – Az lehetetlen!

– Tudom… és mégis megtették. – Ismét Finn volt az, aki

megtörte a döbbent csöndet.

– Szóval, ha visszatérünk a hiper-űrbe, megint csak

megtalálnak bennünket, viszont nem lesz lehetőségünk egy
újabb ugrásra – foglalta össze. – Röviden… csapdába estünk.
Ez volt az a mondat, ami végre fölrázta Poe-t.

– Szó sincs róla! – tiltakozott, aztán elszántan Leiához fordult.

– Engedélyt kérek, hogy bemászhassak az X-szárnyúmba, és
fölrobbanthassak mindenféle dolgokat!

– Menjen! – Poe furcsamód megkönnyebbült, ahogy kisietett

a hídról. Végre ismét visszatérhet a harchoz – az egyetlen
olyan dologhoz, amihez igazán értett. Leia most igazán
dühös volt rá, így Poe el is döntötte, hogy amint lesz egy kis
ideje, elgondolkodik azon, amit a tábornok mondott neki. De
egyelőre még nem. Egyelőre mindenféle dolgok vártak rá,
hogy felrobbantsa őket.

***

Tallie-t a szirénák vijjogása ébresztette, és máris tudta, hogy

baj van. A vadászpilóták megtanulták hogyan kell bárhol és
bármikor elaludni, mert nem tudhatták, mikor lesz
lehetőségük legközelebb pihenni. Tallie álma azonban most
felületes és zavaros volt, és egyfolytában az Ellenállás
bombázóin járt az esze, amiket meg kellett volna mentsen. A
bombázókat, amiket még csak nem is látott, és hallani is
csak az elevenen elhamvadó pilóták sikolyait hallotta. Ahogy
kábán körbenézett, a szomszéd priccsen Starckot pillantotta
meg, aki ugyanolyan értetlenül próbálta kidörgölni a
szeméből az álmot. Aztán az egyik fali konzol életre kelt, és a
sebtében befutó információk láttán mindkét pilótának égnek
állt a haja.

– De hát ez egy egész flotta! – hebegte Tallie.

– És ezek közül a hajók közül legalább kettőt a D’Qar fölött is

láttunk! – bólogatott Starck. –

Csakhogy ez lehetetlen! A hiper-űrön keresztül senki sem

képes követni a másikat!
Aztán újabb vörös fényfoltok jelentek meg a monitoron.

– Ehhez képest a TIE-vadászok, amiket épp most indítottak

útnak, nagyon is valóságosak! –

morogta Tallie, és közben már a csizmáját húzta. Az ujjai

félálomban is tették a dolgukat – felvette a kezeslábasát,
majd a sisakját kezdte keresni. Starcknak egyelőre csak az
egyik lábbelijét sikerült fölhúznia, és a másikat fél lábon
ugrálva próbálta fölerőltetni.

– Ezen a koreográfián azért még dolgoznod kell! – szólt hátra

a válla fölött Tallie, aztán már kint is volt a folyosón, és a
kötelékparancsnokát hívta. – Mi ez, főnök? – kiabált a
kommunikátorába, miközben a kétségbeesetten rohangáló
technikusokat és BB-egységeket kerülgette a hangárban.

– Majd elmondom! – hadarta Poe. – Már úton vagyok!

A Raddus fedélzete többször is megrázkódott Tallie lába

alatt, míg elért az A-szárnyújáig. A sullusti technikus épp
lecsatolta az üzemanyag-vezetékeket, és már tolta is oda a
létrát. Starck mérgesen pörölt az asztro-droidjával, hogy
foglalja már el a helyét a pilótafülke mögött, és a
technikusokkal, hogy csatolják már le végre az üzemanyag-
tömlőket. A Raddus ismét megrázkódott.

Tallie villámgyorsan fölkúszott a pilótafülkébe vezető létrán,

és gyorsan ellenőrizte a rendszereket. Az A-szárnyú rendben
volt, és bár eleinte makacskodott egy kicsit, egy perc sem
kellett hozzá, hogy máris indulásra készen álljon. Közben a
technikusok a Fekete Egyes előkészítésével is végeztek, és a
szurokszínű X-szárnyú már csak Poe Dameronra várt. Tallie
látta, hogy a kötelékparancsnokuk a kis asztro-droidja
kíséretében épp akkor tűnt föl a hangárba vezető folyosó
végén. Aztán az A-szárnyú taktikai monitorján hirtelen vörös
vészjelzés villant föl.
Miféle rakéta fogott be minket?! Egy hangárban?! Biztos
valami rendszerhiba… Tallie már nyúlt volna, hogy eltüntesse
a téves üzenetet, de mielőtt elérhette volna az
irányítópultot, hirtelen szembántóan éles fény lobbant, és az
egész világ tűzbe borult.

***

Az Első Rend csapásmérő alakulatának rakétái telibe találták

a Vigil tatját, és a következő

pillanatban a hadihajó izzó törmelékfelhővé robbant. A TIE-

vadászok már nem is foglalkoztak vele, és a következő
támadásukkal a Raddus ra csaptak le.

– Torpedó! – kiabálta az egyik repülésirányító. – Telibe

találták a vadászgépek indítófedélzetét!

Leia megpróbált nem belegondolni, hányan haltak meg most

odalent, ahogy abba sem, vajon Poe Dameron túlélte-e a
támadást.

– Teljes sebességgel előre! – A hercegnőnek még a hídon

uralkodó hangzavart is sikerült túlkiabálnia. – Ha lehagyjuk a
csillagrombolókat, előbb-utóbb a vadászokat is visszahívják.

– Teljes sebességgel előre! – ismételte meg Ackbar. –

Kettőzzék meg a hátsó pajzsokat!

A Raddus volt az utóvéd, a pajzs, ami az Ellenállást védte az

üldözőitől. Időről időre ideges tekintetek villantak Leia felé,
de az Ellenállás vezetője most valami teljesen mással volt
elfoglalva.

Ismerős jelenlétet érzett az Erőben. Olyat, amit bárki másnál

jobban ismert. Ami valaha ragyogó volt, de idővel fekete lett,
akár maga az űr, tele makacs követelőzéssel és haraggal.
Tudta, hogy Ben Solo, a fia az. Leia próbálta elfojtani a
feltörni készülő emlékeket, de tudta, hogy ebben a
küzdelemben vesztésre áll. Ben, aki akkor még meg sem
született, máris kapcsolatot keresett az édesanyjával az Erőn
keresztül. Olyan volt, akár a ragyogó gyertyaláng, amit
azonban sötétség pettyezett. Luke biztosította őket, hogy ez
így normális – minél ragyogóbb a fény, annál mélyebb az azt
körülvevő sötétség, és Leia remélte, hogy igaza van.

Látta maga előtt az újszülött fiát – apró, kerek, vörös arcú

kisördög volt, bársonyosan puha, fekete hajjal. Látta maga
előtt a fiát, aki egyfolytában Hant követte, és mindig
magával cipelte annak szerencsehozó dobókockáit. Azokat,
amik korábban a Falcon pilótafülkéjének plafonjáról lógtak,
és amikkel annak idején Han elnyerte a Millennium Falcon t.
Ben, a kiskölyök, aki pont olyan akart lenni, mint az apja, és
mindenkinek azt mondogatta, hogy egy napon ő lesz a
galaxis legjobb pilótája. Látta maga előtt a már majdnem
felnőtt fiát, a mindig csöndes, mindig visszahúzódó, mindig
magányos Bent. A fiát, akiben csak úgy forrt az indulat, és
bármerre járt, poharak törtek össze, és polcok szakadtak le a
közelében. Ben, a fia. Akit Luke tévedése és Snoke
kegyetlensége rabolt el tőle és Hantól. Akiből Kylo Ren lett,
az Első Rend bajnoka – és az apja

gyilkosa. Ben vezette azt a támadó alakulatot, ami

felrobbantotta a Raddus hangárját, és megölte a pilótáikat.

És most eljön, hogy velem is végezzen.

***

Kylo Ren bedöntötte vadászgépét – egy éjfekete TIE Silencer

t –, és ahogy eltávolodott a felrobbantott hangártól, az őt
biztosító vadászok azonnal követték. Az Ellenállás flottája
most már aligha érdemelte ki ezt a nevet. A TIE-vadászok
első támadási hulláma máris három hajóra – a mon calamari
nehézcirkálóra és két kisebb járműre apasztotta az
ellenséges sereget.

A kisebb hajók nem számítottak, azokkal egy pillanat alatt

végezhettek. A cirkáló azonban már keményebb diónak
bizonyult, és a módosított pajzsai egyelőre tökéletes
védelmet biztosítottak a nyomában loholó vadászgépek és
csillagrombolók támadásaival szemben. Kivéve, ha sikerül
elég közel jutni, és megtalálni a hajó gyenge pontjait.

– A parancsnoki hidat célozzák! – utasította Kylo a kísérőit.

Tudta, hogy az anyja is ott lesz.

Leia Organa nem az a fajta vezér volt, aki egy ilyen

helyzetben a saját biztonságát mindenkiénél fontosabbnak
tekintette, és másokra hagyta a döntést. Egy rég
elfeledettnek hitt emlék kúszott elő Kylo Ren tudata
mélyéről: a szülei, akik nem tudták, hogy a zárt ajtó ellenére
is tisztán hallja őket, épp róla beszéltek. A benne fortyogó
szüntelen haragról. Úgy, mintha nem is a fiuk lenne, hanem
valamiféle szörnyeteg. Ekkor ébredt rá, hogy a szülei félnek
tőle. Ekkor döntötték el, hogy megszabadulnak tőle, és
elküldik Luke bácsikájához – akinek az árulása még
szörnyűbb sebet ejtett rajta. Pontosabban Ben Solón.
Csakhogy Ben Solo többé már nem létezett – az ostoba
gyermekkori álmokat és szánalmasan gyenge személyiséget
Kylo Ren egyszerűen szétzúzta. Azok a napok, amikor még
hallgatott Han Solo és Leia Orgona csalárd ideáira, már rég
elmúltak.

Az Új Köztársaság többé már nem létezett, és hamarosan az

Ellenállás is erre a sorsra jut majd. És akkor nem lesz több
olyan ügy, amiért az anyám harcolhatna! A nehézcirkáló
hídja most már lőtávolon belül volt, és Kylo Ren élesítette a
torpedóit. Érezte az anyja jelenlétét az Erőben.
Érezte az elszántságát, aggodalmát és a szomorúságát.
Joggal aggódsz, anyám, csakhogy ezzel most már egy kicsit
elkéstél! Ren hüvelykujja a kioldógomb fölött egyensúlyozott,
az érzékei azonban továbbra is a hídra tapadtak. Tisztán
érezte az anyja higgadt összpontosítása körül örvénylő
pánikot, a cirkáló navigátorainak és repülésirányítóinak
kétségbeesését… De hiába kereste az anyjában a halál előtti
rettegést vagy megbánást, nem érzett mást benne, csak
aggódást.

És még csak nem is magáért, hanem a fiáért aggódott. És

nem haragudott rá. Csak arra kérte magában, szavak nélkül,
hogy jöjjön vissza hozzá. Kylo Ren a kioldógombra helyezte
az ujját… de nem nyomta le. Nem tudta megtenni. Nem
tudta megölni az anyját. A következő pillanatban a kísérői
tüzet nyitottak.

***

Tucatnyi robbanás rázta meg a Raddus hídját, és a

nyomáskülönbség a másodperc egy töredéke alatt hatalmas
darabokat szakított ki a cirkáló törzséből. Merevítőelemek,
kábelcsonkok és széttépett testek röpködtek mindenfelé,
aztán ahogy a vákuum kiszippantotta őket a hajótestből,
száguldásuk méltóságteljes lebegéssé lassult. A felrobbanó
torpedók szuper-forró plazmával árasztották el a hidat, ami
aztán mindent elhamvasztott, amivel csak érintkezett. A
robbanás láttán Kylo Ren összerándult. Ha készült volna rá,
akár meg is állíthatta volna a torpedókat – az akarata
erejével ránthatta volna vissza őket –, de ő maga is
meglepődött. És most már nem érezte az anyja jelenlétét az
Erőben.

– Az Ellenállás hajói pillanatokon belül lőtávolon kívül érnek –

szólalt meg Hux a rádióban. –
Már nem fogjuk tudni önöket biztosítani, úgyhogy térjenek
vissza a flottához!

– Nem! – csattant föl Ren, majd olyan elszántsággal

fordította vissza a hajóját a Raddus felé, mint aki eldöntötte,
hogy egyszer és mindenkorra kitörli a létezésből. A mon
calamari hajó lövészei azonban folyamatos tűz alatt tartották
őt és a kötelékét, és a balján repülő vadászgép hirtelen
felrobbant.

– Ez Snoke parancsa – tette hozzá Hux. – Az ellenség

egyébként sem húzhatja már sokáig.

Ebben a tempóban pillanatok alatt elfogy az üzemanyaguk.

Hux olyan lassan és nyugodtan beszélt, mintha egy

kisgyereknek magyarázna, és Ren azonnal eldöntötte, ezért
a szemtelen arroganciáért egyszer még elégtételt vesz. A
Raddus lövegei egy

újabb TIE-vadászt semmisítettek meg. Kylo Ren dühösen

szorította össze a fogait – aztán megfordította a hajóját, és
megkezdte a visszavonulást.

***

Leia Organa súlytalanul lebegett. A hirtelen lehűlő levegő

vízcseppek formájában ütközött ki a bőrén, és érezte, ahogy
a tüdejéből lassan az utolsó korty oxigén is kipréselődik.
Ameddig a szem ellátott, mindenfelé roncsdarabok és
holttestek lebegtek. Látta, hogy az Első Rend TIE-vadászai
eltűnnek a távolban, és velük együtt a fia is, aki örökre
elveszett a számára. Visszatér a mesteréhez, aki azon az
irdatlan hadihajón vár rá, és mást sem akar, mint az utolsó
szálig kiirtani az ellenállókat. Tudta, hogy hamarosan elveszti
az eszméletét, és akkor pillanatokon belül mindennek vége
lesz. Végre megszabadul minden keserűségtől, fájdalomtól
és felelősségtől, és akkor békére lel. Lassan pulzáló fényfolt
vonta magára a figyelmét – a karkötőbe épített jeladó volt,
az, ami alapján Rey megtalálhatta volna őket. Leia kinyúlt, és
finoman ráfogott a karkötőre.

Nem… Még nem adhatja fel! Még mindig vannak, akik rá

támaszkodnak és tőle függenek. És ha most föladom, akkor
az Első Rend győz. Egyre kevesebb volt körülötte a levegő,
és egyre lassabban forogtak a gondolatai. Lehunyta a
szemét, és megpróbált összpontosítani. Érezd magad körül
az Erőt! Leia minden érzékével kifelé koncentrált. A csata és
a pusztítás nyomai vették körül, de itt is, ott is akadt még
valami az életből. Egy-egy pislákoló gyertyaláng, ami
gyorsan ellobbant – de addig is fogódzót lehetett benne
találni. Olyanok voltak együtt, akár egy egyre
bizonytalanabb kötélhágcsó, ami visszavezetett egészen a
cirkálóig. Leia ebbe kapaszkodott bele, és iszonyú
erőfeszítéssel kezdett visszafelé mászni. Olyan volt, mintha
visszafelé lebegne a világűrben, és közben egyik érzékszerve
a másik után hagyta cserben. Már nem hajtotta más, csak az
akaratereje, és ez volt az, ami végül segített neki besiklani
az összetört ablakokon, és elvergődni a legközelebbi
zsilipkapuig. Ahogy a külső kapuszárnyak bezárultak, a másik
oldalon jelzőfények gyúltak, és fölfoghatatlan távolságból
beszédfoszlányok jutottak el hozzá. A tüdeje most már
lángolt, minden sejtje oxigénért rimánkodott, és már nem
érzett mást az Erőben, csak félelmet.

Tisztában volt vele, hogy ott vannak körülötte, hogy most

már ismét tud levegőt venni, hogy megmentették, és hogy
ezek után minden rendben lesz. Ez volt az a pillanat, amikor
a teste és az elméje úgy döntött, többé már nem harcolnak,
és elnyelte a sötétség.

Harmadik rész

Kilencedik fejezet
A Jedi-mester hajnaltájt lépett ki a kunyhójából – lassan itt
volt az ősz, és a reggelek csípős hideggel köszöntöttek a
szigetre –, és az első, akivel szembetalálta magát, az ajtó
előtt a botjára támaszkodó Rey volt.

– Jó reggelt! – köszöntötte a lány. Válasz helyett Luke vállára

kanyarította a zsákját, és elindult fölfelé a lépcsősoron. Rey
nem is számított rá, hogy a Jedi már az első nap
barátságosan viselkedne, így szó nélkül követte az Ahch-To
egyik legmagasabb csúcsa felé, ami mögül lassan
előbukkant a bolygó második napja is. – Szóval ez az a hely,
ahol a Jedik legelőször megtelepedtek? – kérdezte a lány. –
És mikor volt ez?

– Menj el! – felelte Luke hátra sem nézve.

Végre csak megszólalt! – mosolyodott el Rey, és úgy döntött,

ezt haladásnak tekinti. A lépcsősor egy idő után ereszkedni
kezdett, és levezetett egészen a fűrészfogas tengerpartig. A
fejük fölött méltatlankodó rikoltozással halászmadarak
keringtek, és a sós tengerszag szinte marta Rey orrát.

Lent a parton jókora, gyíkforma tengeri lények sütkéreztek.

Luke megállt egy pillanatra, lecsatolta az övéről a kulacsát,
és az egyik ilyen lomha lény tőgyéhez kuporodott. Néhány
gyors mozdulattal zöld tejet fejt a kulacsába, miközben a
gyíklény halk, elégedett hangon morgott.

– Most azt játsszuk, hogy úgy tesz, mintha nem is venne

tudomást rólam, miközben titokban mindenféle
bölcsességeket tanít nekem? – kérdezte Rey.

– Nem. – Ennek ellenére a lány másnap reggel is ott várta az

ajtóban.

– Még soha az életben nem láttam ennyi vizet – jegyezte

meg.
– Nem érdekel – vonta meg a vállát Luke, és máris elindult
fölfelé a lépcsősoron. Rey azonban ezt is apró győzelemként
könyvelte el. Hiszen már nem kellett órákat várnia, hogy a
Jedi megszólaljon. Ha ilyen ütemben haladunk, lehet, hogy
néhány hónapon belül már beszélgetni is fogunk!

A sziget déli csücskébe tartottak, ahol mintha egy hatalmas

bárd hasította volna ketté a szárazföldet. A szűk szorosban
tajtékhabos víz örvénylett, és az egyik kőtömbnek támasztva
hosszú, keresztrúddal ellátott cölöp állt. Luke megragadta, és
akár egy rúdugró, ennek segítségével lendült át a szemközti
sziklákra.

– Csak óvatosan! – kiáltott után Rey. Luke könnyedén,

szemlátomást minden erőfeszítés nélkül ért át a túlpartra, és
egy féllépésnyi párkányon egyensúlyozva állt meg. A
sziklafalhoz lapult, majd megragadta a cölöpöt, és ahogy egy
kicsit megemelte, látszott, hogy a vége ki van hegyezve.
Aztán csak várt és várt, teljesen mozdulatlanul, visszafojtott
lélegzettel… Majd egyszer csak lecsapott, és amikor
visszahúzta a cölöpöt, a hegyes végén egy méteres
hosszúságú, felnyársalt hal tekergett. – Ezt az Erő
segítségével csinálta? – kiáltott át Rey.

– Nem. – Mire visszaértek a kőkunyhókhoz, eleredt az eső.

Luke a fejébe húzta a csuklyáját, és mit sem törődött a
vállára vetett jókora halból szivárgó vérrel. Rey most is
néhány lépéssel mögötte haladt, olyan távol, hogy ne tűnjön
tolakodónak, de azért elég közel, hogy meghallja, ha a Jedi
bármit is mondana. De nem mondott. Az éjszaka nagyobb
részében tovább esett az apró szemű, hideg eső, de amikor
Luke másnap reggel kinyitotta az ajtót, Rey még mindig ott
volt.

Bőrig ázva és átfázva, de ott volt. A Jedi-mester tétovázott

egy pillanatig, aztán köszönés nélkül elsétált a lány mellett,
és ismét elindult fölfelé a reggeli párába burkolózó lépcsőn.
Rey dideregve követte, aztán valahol félúton beszélni
kezdett. Eleinte csak azért, hogy elterelje a saját figyelmét
arról, mennyire fázik, aztán, hogy ne csak a madarak
vijjogását, a tenger zúgását és a saját lépteik koppanását
kelljen hallgatnia. A saját életéről mesélt – a jakkui
roncsvadász éveiről, BB–8

érkezéséről, arról, hogy milyen érzés volt a Falcon nal

repülni, először megpillantani Takodana zöld lankáit, eljutni a
Csillagpusztító Bázisra, és egy ősi térképet követve
Csubakka társaságában útra kelni. A történetet Luke hátának
mesélte. Úgy volt vele, ha sikerül elég részletesen és szívhez
szólóan előadnia, talán képes lesz ráébreszteni a Jedit,
mennyire fontos is a küldetésük, és akkor talán Luke
Skywalker sem fogja többé betolakodónak tekinteni.
És ha mégsem… annak is megvan a maga szépsége, ha
valakinek sikerül fölbosszantania egy Jedit. Aztán valahol az
egyik mondat közepén elhallgatott. Valami szólította – halk,
édes hang volt, alig több bizonytalan suttogásnál a ködben
–, mire Rey megfordult, tett néhány lépést a legközelebbi
sziklaperem felé, és közben félrebillent fejjel hallgatózott.
Erre már Luke is megállt, és kíváncsian figyelte, mit művel a
lány. A hatalmas uneti-fában egykor csak úgy buzgott az
élet, de mára ebből nem maradt semmi. A kéregben jókora
nyílás tátongott, amit a kor és az időjárás csak még tovább
szélesített, és nem volt már több egykori dicsősége korhadt,
moha-lepte mementójánál. Odabent száraz, langyos
félhomály fogadta Reyt, és a nyíláson beszüremlő fény
egyenesen a benti polcokon sorakozó könyvekre esett.
Nagyon régi könyvek voltak – annyira, hogy Rey nem is mert
volna hozzájuk érni. De még úgy is, hogy alig néhány
lépésnyire állt tőlük, mintha halványan derengtek volna, és
szinte érezte a körülöttük vibráló energiát.

Szinte hipnotizálták, és úgy érezte, a könyvek őt szólítják.

Azonban a fénykarddal ellentétben, ami a Takodanán hívta
magához, ebben a hívásban nem volt semmi fenyegető.
Inkább régi ígéretnek tűnt, amit most hajlandóak voltak
valóra váltani. Lassan, bizonytalanul előrenyújtotta a kezét,
nem tudván, vajon szabad-e megérintenie őket.

– Ki vagy te? – kérdezte a lány háta mögött álló Luke. Reyt

annyira elbűvölték a könyvek, hogy szinte az sem tudatosult
benne, a Jedi-mester végre megszólította őt.

– Én… ismerem ezt a helyet. Mintha… már jártam volna itt.

Luke megkerülte a lányt, és a könyvespolc elé állt.

– Ezt a helyet ezer meg ezer generációval ezelőtt hozták

létre – mutatott körbe Luke. – Azért, hogy ezeket itt őrizzék.
Ezek a kötetek tartalmazzák az eredeti Jedi-tanításokat. Ez
itt az Aionomica, az a Rammahgon, és az összes többinek is
ilyen misztikus hangzású neve van.

Ezekben vannak leírva az Erővel kapcsolatos legősibb

hiedelmek és megfigyelések. Annak idején ők, akik mindezt
lejegyezték voltak az elsők… és most velem együtt ők az
utolsó Jedik.

A tekintete Reyét fürkészte, és az elmúlt napok

közömbösségének tükrében ez a váratlan, nagy figyelem
nyugtalanítóan hatott.

– Ismered ezt a helyet – folytatta Luke. – Már láttad ezeket a

könyveket. Sőt már ezen a

szigeten is jártál.

– Csupán álmomban – ingatta a fejét a lány.

– Ki vagy te valójában? – ismételte meg a kérdést a Jedi-

mester.

– Hát nem figyelt rám? Már az egész életem történetét

elmondtam!

– Nem… tényleg nem igazán figyeltem. – Reynek minden

önuralmára szüksége volt, hogy dühében ne kezdjen el
kiabálni a nagy Luke Skywalkerrel.

– Mint már említettem – igyekezett türelmet erőltetni

magára –, az Ellenállás küldött.

– De miért pont téged? – fonta karba a kezeit Luke. – Mi

olyan különleges benned? Valami uralkodócsaládból
származol? Jedik voltak a felmenőid közt? – A lányra egyik
sem volt igaz, és nem kellett hozzá sok idő, hogy Luke
értelmezni tudja a hallgatása valódi okát. – Egy árvát
küldtek! – sóhajtott lemondón. – Az összes reménybeli
tanítvány közül, akik bármit megadnának, hogy köveket
mozgassanak az akaratukkal, és a mellüket döngethessék,
hogy ők az új kiválasztottak, pont egy árvát kellett
küldjenek?! – Egy hosszú pillanatig komoran méregette a
lányt, és nagyon úgy festett, megint magára ölti a hallgatás
köpenyét. – Honnan származol? –

kérdezte végül.

– Sehonnan – mondta Rey halkan, és nem volt kedve

felidézni a roncsvadászattal eltöltött végtelen napokat.

– Mindenki származik valahonnan.

– Én a Jakkuról.

– Az tényleg nem sokkal több a semminél – bólintott Luke. –

És miért vagy itt, Rey, aki sehonnan sem származol?

– Már mondtam… az Ellenállás küldött. Szükségünk van a

segítségére. Az Első Rend…

Luke tekintetéből azonban kezdett eltűnni az érdeklődés.

– Fiatal vagy, előtted vannak még az életed csatái, és vár

rád egy egész univerzum, hogy felfedezd a csodáit – sorolta
csöndesen. – Miért jöttél hát, hogy előráncigálj innen? Te is
láthatod, mivé lettem. Öreg csontok, megkopott legenda…
Hagyj engem csöndben elmúlni, Rey, aki sehonnan sem
származik! Járd inkább a saját utadat!

– De nekem ez az utam!

– Tényleg? És akkor mit keresel itt? – Nem volt hova rejtőzni

Luke Skywalker pillantása elől.
Rey nagyot sóhajtott, és lesütött szemmel kezdett beszélni.

– Van bennem valami, ami mindig is a részem volt, de

most… fölébredt. És most félek, mert nem tudom, hogy ez
micsoda, ahogy azt sem, mit is kezdjek vele. Segítségre van
szükségem!

– Neked tanítóra van szükséged, én pedig nem taníthatlak.

– De miért nem? Láttam, hogyan tölti a napjait… abba

bőven beleférne egy tanítvány!

– Én nem fogom a Jedik még egy nemzedékét felkészíteni –

rázta meg a fejét Luke. – Tudod, miért jöttem erre a
szigetre? Meghalni. És előtte fölégetni ezt a könyvtárat,
hogy a Jedi-rend velem együtt múljon el ebből a világból.
Mert ha van, amit biztosan tudok, az az… legfőbb ideje,
hogy mindez véget érjen!

– De miért? – kérdezte Rey döbbenten.

– Úgysem értenéd meg – legyintett Luke szomorúan.

– Akkor tanítson, hogy megérthessem! Leia azért küldött

ide, mert még mindig bízik önben!

Mert reménykedik! Ha tévedett, legalább azt hadd tudja,

hogy miért. Ennyi magyarázattal mindannyiunknak tartozik!
– Túl sok volt ez a lánynak egyszerre. Luke Skywalker
egyszer csak megérezte Rey és a könyvek közti kapcsolatot,
úgy döntött, előbújik a csigaházából. Többé már nem nézett
át rajta… És most egy pillanat alatt ismét semminek
tekintette. És nem csupán őt utasította el, de Leiát is, és
vele együtt mindazokat, akiknek olyan kétségbeesetten
szüksége lett volna a segítségére. A lány magában azért
fohászkodott, hogy Luke mondjon valamit, a Jedi-mester
azonban némán méregette, aztán megfordult és elsétált.
Azért, hogy visszatérjen az eddig oly féltékenyen őrzött
magányához.

Tizedik fejezet

Finn egyedül gubbasztott a Raddus egyik félreeső

folyosóján, és a kezében tartott jeladót bámulta. Miután
becipelték a zsilipkamrából, az egészségügyiek és felcser-
droidok kétségbeesetten próbálták újraéleszteni az
Ellenállás vezetőjét, és ekkor történt, hogy a nő

elerőtlenedett ujjai közül kicsúszott a karkötőbe foglalt

jeladó. Finn biztosra vette, hogy rajta kívül senki sem vette
észre, ahogy azt sem, hogy ő volt az, aki zsebre vágta.
Organa tábornok most a műtőben volt, ő pedig itt kuporgott
egy ládán, és a lehetőségeit mérlegelte. Rey még mindig
távol volt, és amikor majd visszatér, ennek az eszköznek a
jelét fogja követni. Finn talpra kecmergett. Tudta, hogy mit
kell tegyen, bár biztosra vette, hogy sem Poe, sem a többi
ellenálló nem fogják megérteni.

És ő is csak abban bízhatott, hogy nem fogja egy életen át

bánni, amit tenni készült.

***

Rose Tico a Raddus egy másik folyosóján ücsörgött, és nem

volt vele más, csak a gyásza.

Könnyáztatta arcát időről időre a kezeslábasába törölte, és

kétségbeesetten kapaszkodott a nyakában lógó Otomok-
medálba. A D’Qarig tartó utat a Ninka fedélzetén tette meg,
ahol arra oktatta a technikusokat, hogyan tudják minél
gyorsabban és praktikusabban telepíteni a hajó energiajeleit
leplező tompítómezőt. Ami, ha hibátlanul működött, még
egy bombázó ionhajtóműveit is képes volt elrejteni. Miután
a Ninká n végzett, engedélyt kapott, hogy átszálljon a
Raddus ra, ahol a testvére is szolgált. Csakhogy ezek után
már nem sok időt tölthetett Paige társaságában – Rose
borzadva figyelte, ahogy a Ninka és a Cobalt Hammer az
Első Rend irdatlan rombolójára okádja halálos terhét, és a
gigantikus hajóval együtt, annak halotti máglyáján hamvadt
el.

Paige mindig azt mondogatta, hogy Rose és ő akkor is

kötődnek egymáshoz és a szülővilágukhoz, ha nem
tartózkodnak egyazon helyen. Csakhogy Paige többé nem
létezett, és ez a kapocs örökre megszűnt. Most, azok után,
hogy néhány napnál többet sohasem töltöttek távol
egymástól, egy kisebb örökkévalóságig tartó magány várt
Rose-ra, és nem tudta, hogyan fogja ezt túlélni.

Vagy hogy egyáltalán túl akarja-e élni.

A Raddus technikusai nem tudták, mit kezdjenek a lánnyal,

és pillanatnyilag túl sok dolguk akadt, semhogy épp most
próbálják meg kitalálni. Úgyhogy végül adtak neki egy
kezeslábast, és olyan feladatot bíztak rá, amivel egy droid is
elboldogult volna: az alsóbb szintek ajtóit és kábeleit kellett
ellenőrizze. Más körülmények közt Rose ezt sértésnek
tekintette volna. Végül is egész mostanáig gépészként
dolgozott egy bombázón. És tudta, Paige amúgy sem hagyta
volna, hogy ilyen feladatot bízzanak rá. Amikor csatlakoztak
az Ellenálláshoz, a testvére kerek perec kijelentette, csak
úgy hajlandó bármelyik bombázón szolgálni, ha nem
választják el őket egymástól.

Csakhogy az Ellenállásnak már nem volt több bombázója,

Paige pedig meghalt. És végül igazi áldásnak bizonyult ez a
végtelenül unalmas és monoton munka, mert lehetővé tette
számára, hogy az ideje javát egyedül tölthesse. Egyszer
összefutott Fossillel, aki szintén nem találta a helyét – egy
katonatiszt, akinek már nincs alakulata –, de a martigrade
folyamatos kesergését már Rose sem viselte el. Végül már
olyan volt, akár egy alvajáró, aki mintha egyedül kószált
volna egy kísértethajón. Mindaddig, amíg a Raddus t meg
nem támadták. Rose tisztán érezte a szupernehéz cirkáló
testén végighullámzó detonációkat, melyeket egy sor újabb
robbanás követett.

Egy perc sem kellett hozzá, hogy elinduljanak a pletykák,

amik az idő múlásával egyre csak vadabbak és vadabbak
lettek. Már arról beszéltek, hogy Organa tábornok meghalt,
és az Ellenállás épp a megadás feltételeiről tárgyal az Első
Renddel. Főleg miután – állítólag – kiderült, hogy az ellenség
egy másik olyan fegyverrel is rendelkezik, mint amivel
gyakorlatilag lefejezték az Új Köztársaságot. Aztán a
következő szolgálata már úgy kezdődött, hogy egy
elektromos ösztökét nyomtak a kezébe, és parancsba adták,
sokkoljon le bárkit, aki megpróbál elkötni egy mentőkabint.

Rose tökéletesen egyetértett ezzel a paranccsal. A testvére

azért halt meg, hogy megmentse a Raddus t és az Ellenállás
flottáját, és bárki, aki ezek után megpróbált volna elszökni,
az ő

szemében Paige emlékét gyalázta volna meg. Rose hallotta,

hogy valaki közeledik a folyosón, és ahogy kilesett a sarok
mögül, egy magas, jókötésű, sötét bőrű fiatalembert
pillantott meg, vállán egy vászontarisznyával. Amaz annyira
elmerült a saját gondolataiban, hogy észre sem vette a
lányt.

Rose macskaléptekkel követte, és közben jól megnézte

magának a férfit. Jóképűnek találta, és az összhatást az sem
tudta elrontani, hogy egy olyan kabátot viselt, amit
valószínűleg a világ

legügyetlenebb droidjai férceltek össze.

– Hát te meg mit keresel itt? – szólította meg végül a férfit.
A férfi alig néhány méterre volt tőle, és a hirtelen hang
annyira megijesztette, hogy kis híján beverte a fejét az
egyik mentőkabin fedélzeti nyílásába.

– Ööö… üdv! – hebegte, és mintha próbált volna még

valamit mondani, de Rose egy szavát sem értette. Aztán
rájött, hogy ő az.

– Te vagy Finn! – ragyogott föl Rose szeme. – A Finn!

– A Finn? – nézett rá a férfi értetlenül. Rose szégyenkezve

sütötte le a szemét.

Hát ezt nem a legjobban kezdtem…

– Elnézést, egy kicsit elragadtattam magam – próbálta

összeszedni a gondolatait, de a szeme továbbra is élénken
csillogott. – Tudod, az Ellenállás hőseivel beszélgetni sosem
tartozott az erősségeim közé… – Ez az! Mondjál még
ilyeneket! Van róla fogalmad, ez hogy hangzott? – Úgy
értem… a beszélgetés sosem tartozott az erősségeim közé –
motyogta. – Egyébként… Rose vagyok.

– Szerintem próbálj meg lélegezni – javasolta Finn. – Az

ilyenkor szokott segíteni. Egyébként nem vagyok hős.
Viszont nagyon jót beszélgettünk, Rose. És… az Erő legyen
veled!

– Ó… – Rose ennél többet hirtelen nem is tudott kinyögni. –

Veled is! – Megértette, hogy egy hősnek ezernyi dolga akad,
és nem ér rá egy olyan lánnyal beszélgetni, mint ő. A
Raddus on mindenkinek ezernyi dolga akadt. Kivéve neki.
Vajon mit nem mondanak el neki a többiek? Mi az, amiről
mindenki tudott, csak ő nem? Szabotőrök vannak a
fedélzeten? Szivárog a reaktor? Rose megfordult, és már
indult volna is tovább, de aztán úgy döntött, hogy egy ilyen
találkozást mégsem hagyhat ennyiben. Mert annak ellenére,
hogy nem ismerte Finnt, talán mégis akad valami, amiben
segíthet neki. Főleg, hogy úgy festett, Finnre most igencsak
ráfér némi segítség.

– Jó, rendben, lehet, hogy te másként gondolod, de

szerintem akkor is hős vagy! – sietett vissza, és azt látta,
hogy Finn épp az egyik mentőkabin ajtaján töri föl a
plombát. – Elhagytad az Első Rendet, és az, amit a
Csillagpusztító Bázison tettél… ööö…

– Nézd… én… tulajdonképpen…

– Mikor először hallottunk rólad, a testvérem, Paige azt

mondta, hogy te egy igazi hős vagy –

folytatta Rose, bár most már valamivel kisebb elánnal. –

Olyan ember, aki mindig meg tudja különböztetni a jót a
rossztól, és ha beüt a vész, sohasem menekül el.

– Ööö… hát igen…

– Tudod, hogy csak ma reggel három embert kellett

lesokkolnom, mert megpróbáltak mentőkabint lopni? –
kérdezte Rose.

– Hát, hogy ez milyen dolog! – forgatta a szemeit Finn.

– Ugye?

– Szóval… tényleg nagyon örültem a találkozásnak –

mosolyodott el Finn szélesen –, de most már vissza kell
térjek ahhoz, amit elkezdtem.

– Ha már itt tartunk, tulajdonképpen mit csinálsz te itt? –

fonta karba a kezeit Rose.
– Én… ellenőrzöm a… ellenőrzök dolgokat a… tudod, amiket
ellenőrizni kell.

Rose tekintete a padlón heverő szürke vászonzsákra

vándorolt.

Hát kislány, nagyon úgy fest, hogy te vagy az idiótaság

történetének legnagyobb idiótája!

– Te a mentőkabinokat ellenőrzöd? – kérdezte csendesen.

– De ez szigorúan csak rutinellenőrzés – biztosította sietve

Finn.

– És ehhez feltétlenül be is kell másznod egybe? A

poggyászoddal együtt?

– Jó, nézd, arról van szó… – kezdte Finn, de tovább nem

jutott, mert Rose eddigre már begyakorolt mozdulattal
nyomta az oldalába az elektromos ösztökét, és kiütötte.

***

A hívás aközben futott be, hogy Poe Vober Danddal tárgyalt

arról, hogyan lehetne a legjobban fölhasználni a megmaradt
vadászgépeket a Raddus védelmére. Poe tudta, más
körülmények között pillanatok alatt megállapodásra jutottak
volna, de a kettőjük közti feszültség most csak sokkal
jobban kiéleződött. Füstölögve szálltak be a turbóliftbe, nem
is foglalkoztak a dühösen füttyöző BB–8-al, és amikor
megérkeztek a Raddus sebtében felállított új parancsnoki
hídján tartandó eligazításra, igyekeztek minél nagyobb
távolságot tartani egymástól.

Poe C’ai Threnalli mellé telepedett, és gyorsan

odabiccentett D’Acynek és Connixnak, akik a robbanás
idején szintén nem tartózkodtak a hídon. Aztán D’Acy fölállt,
megköszörülte a torkát, és

az izgatott pusmogás lassan elhalt.

– Leia Organa tábornok eszméletlen, de él, és föl fog épülni

– kezdte. – Sajnos egyelőre ennél több jó hírrel nem
szolgálhatok. Ackbar admirális és a vezérkar java
odaveszett. Sőt tulajdonképpen a hídon történteket a
tábornokon kívül senki sem élte túl.

Ezzel Poe is tisztában volt, mégis úgy érezte, mintha ököllel

vágták volna gyomorszájon.

– Magasságos tervezőm! – sopánkodott C–3PO.

– Ha most itt lenne, a hercegnő biztos azt mondaná, hogy

hagyjuk a gyászt a harc utánra –

folytatta D’Acy. – Épp ezért tett jó előre javaslatot, hogy baj

esetén ki vegye át a posztját. Valaki, akiben teljes
bizodalma van. – Poe villámgyorsan számba vette a
lehetséges jelölteket – a rangsorban a következő
egyértelműen Ackbar lett volna, de a vén harcos is
odaveszett a robbanásban.

Szóval akkor… Neeem… az nem lehet!

De aztán arra gondolt, hogy már miért is ne lehetne. Persze

elég formabontó volna ilyen magas pozícióba tenni egy
vadászpilótát, de Leia mindig is többre tartotta a
személyiséget és vezetőkészséget a katonai hierarchiánál.
Poe Dameron egy pillanatig biztos volt benne, hogy D’Acy
egyenesen őrá néz, de aztán mégsem az ő neve, hanem
Amilyn Holdo admirálisé hangzott el. Poe maga sem tudta
eldönteni, megkönnyebbülést vagy csalódást érez.
– Köszönöm, parancsnok! – bólintott a rózsaszín hajú és
öltözetű Holdo. – Kénytelenek leszünk szembenézni a
tényekkel: három hajónk és négyszáz harcosunk maradt. Mi
vagyunk az utolsó ellenállók, de mégsem vagyunk egyedül!
Mert a galaxis minden sarkában élnek elnyomottak és
megfélemlítettek, akik számára mi jelentjük a reményt!

Poe csak fél füllel hallgatta, és közben a többi tiszt

reakcióját figyelte. Az volt az érzése, hogy ugyanolyan
döbbentek és szkeptikusak, mint ő.

– Mi vagyunk a szikra, mely ismét föllobbantja majd a

Köztársaság lángját! – folytatta Holdo. –

És ennek a szikrának, az Ellenállás szikrájának mindent át

kell vészelnie! Ez a mi feladatunk! És most mindenki a
helyére, és az Erő legyen velünk!

– Ez Holdo admirális? – kérdezte Poe C’ait. – A Chyron-öv

csatájából?

Az abednedo pilóta csak a vállát vonogatta, és az

anyanyelvén motyogott valamit.

– Hát szó se róla, nem erre számítottam! – dünnyögte Poe.

Aztán ahogy a tömeg lassan szétoszlott, odasétált az

admirálishoz. Nem sokat tudott a nőről, és az a kevés is elég
sajátságos képet festett Holdóról. Formabontó és
excentrikus, ugyanakkor Leia Organa egyik legrégibb
harcostársa és bizalmasa. És ha akadt Leiának igazi barátja,
akkor az Holdo volt. És ez épp elégnek tűnt ahhoz, hogy Poe
megpróbálja fölajánlani neki a segítségét.

– Admirális! – lépett oda a nőhöz. – Dameron parancsnok

vagyok. – Holdo nem fogadta el a kinyújtott kezet, helyette
hideg pillantással mérte végig tetőtől talpig a férfit. – Az
üzemanyag-fogyasztásunk jelenlegi ütemét alapul véve már
nem sokáig fogjuk tudni lehagyni azokat a csillagrombolókat
– kezdte Poe.

– Igazán kedves öntől, hogy emlékeztet rá – mondta fanyar

mosollyal Holdo.

– Márpedig ezen muszáj lesz változtatni, mielőtt keresünk

egy új bázist! Szóval, mi a tervünk?

– A mi tervünk? Nézzük csak… ön először is nem

parancsnok, hanem százados. Legjobb tudomásom szerint
Organa tábornok lefokozta a bombázók elvesztése miatt.

Poe egy pillanatig szóhoz sem jutott, aztán méltatlankodva

tárta szét a karjait.

– Parancsnok vagy százados, nem mindegy?! Én csak azt

akarom tudni, hogy mit fogunk csinálni.

– Tudni akarja? – A nő hangja hűvösből hirtelen fagyosba

váltott. – Ismerem a fajtáját, Poe Dameron! Maga is csak
olyan pilóta, aki az agya helyett a lézerágyúival
gondolkodik! Impulzív és veszélyes, márpedig most erre van
a legkevésbé szükségünk! Tudni akarja, hogy mit fogunk
csinálni? Én kiadom a parancsot és maga végrehajtja!

Azzal megfordult, és faképnél hagyta a döbbent pilótát.

Tizenegyedik fejezet

Csubakka, háta mögött a Millennium Falcon némán

gubbasztó árnyékával, egy jókora tábortűz előtt kuporgott,
és épp vacsorát készített. Tüzet rakni nagyobb kihívásnak
bizonyult, mint gondolta – a szigeten kevés fa volt, a
csenevész, szélfútta cserjék pedig nem égtek valami jól. A
fák hiányának egyetlen igazi haszna az volt, hogy így
nevetségesen könnyűnek bizonyult elkapni az apró, kövér,
szőrös helyi madarakat, amiket Luke porgnak nevezett.

Csubakka, akinek már a könyökén jött ki az űrhajós fejadag,

örült a változatosságnak, és azt a madarat, amelyiket
legelőször megfogott, meg is kopasztotta, és nyársra húzta.
Mostanra már egészen szépen átsült, és Csubi a száját
nyalogatta a gondolatra, milyen remek lesz a továbbiakban
is ilyen könnyen jóízű vacsorához jutnia. A sziget csak úgy
hemzsegett ezektől a porgoktól, amik szemlátomást
cseppet sem tartottak a kétlábú idegenektől.

Már épp nekilátott volna a vacsorának, amikor megakadt a

szeme valamin. A tűz túloldalán egy zamatosnak látszó,
kövér porg állt, és üveges tekintettel bámulta a lassan piruló
fajtársát.

Csubakka nem értette, miért érzi magát hirtelen olyan

kényelmetlenül, mintha valami különösen helytelen dolgot
készült volna tenni azzal, hogy megvacsorázik. És hiába
korgott a gyomra, elég volt a tűz túloldalán ácsorgó porgra –
sőt most már egy egész porg-családra – pillantania, hogy
teljesen elmenjen az étvágya. Dühösen felmordult, mire a
kis szőrös madarak riadtan rebbentek szét. De annak
ellenére, hogy eltűntek a sötétben, Csubi továbbra is magán
érezte a tekintetüket, és nem számított mennyire éhes, úgy
döntött, hagyja a csudába a porg-lakomát.

És ez a kis közjáték annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem

is figyelt föl rá, amint a háta mögött egy sötétbe öltözött
alak csöndben föllopakodik a Falcon ra.

***

Luke szellemként suhant végig a teherhajó folyosóin, és úgy

is érezte magát, mint valami hazajáró lélek. Léptei
koppanása a hajó folyosóin hátborzongatóan ismerősnek
tűnt. Csakúgy, mint a hajóból áradó szag – az üzemanyagé
és hűtőfolyadéké, amihez mintha mindig keveredett volna
egy kis égett aroma is, annak függvényében, hogy éppen
akkor mi ment tönkre. Azóta, hogy Rey megemlítette, hogy
a Falcon nal repült, Luke másra sem tudott gondolni, mint
Han Solo hajójára, ami úgy gubbasztott odalent a
tengerparton, akár egy nagy gránit-szürke béka.

Számára a Millennium Falcon minden tekintetben különleges

jelentőséggel bírt. Ez a hajó volt az, amely évtizedekkel
korábban elvitte őt, a tapasztalatlan parasztfiút a Tatuinról.
E nélkül a hajó nélkül sohasem csöppent volna egy
galaktikus háború kellős közepébe. E nélkül a hajó nélkül ki
tudja, mi lett volna mára Luke Skywalkerből. Belépett a
pilótafülkébe, és megállt a pilóta széke mellett, ami a
legközelebb volt ahhoz, amit Han Solo az otthonának
nevezhetett. Az ablakon beszüremlő holdfényben
megcsillantak a plafonról láncon csüngő dobókockák. Luke
óvatosan levette, és megforgatta őket az ujjai közt. Aztán
továbbindult, és meg sem állt az utastérig.

131

Az ő elméjében ezt a helyet is a múlt visszhangjai töltötték

meg. Most is ott volt a holosakk asztal, a falon pedig a
kopott sisak, amit élete legelső fénykardgyakorlatához
használt. Akkor is ez volt rajta, amikor Ben Kenobi
elmagyarázta neki, hogyan terjesztheti ki az érzékeit, és
hogyan indulhat el egy tágabb világegyetembe vezető úton.

Fáradtan telepedett le a játékasztal mellé, és ismét emlékek

rohanták meg. Efölé görnyedt, miután Darth Vader gyilkos
csapása végzett Bennel, aki az életét adta, hogy ők
elmenekülhessenek.
Azzal a Ben Kenobival, aki az utolsó kapocs volt közte és a
régi, tatuini élete közt. Nélküle gyökértelennek és
elveszettnek érezte magát.

Az egyik sarokból bizonytalan, ismerős csipogás hallatszott.

– Artu? – derült föl Luke, és a következő pillanatban a kis

kék-fehér asztrodroid bújt elő az árnyékokból.

Aztán egy olyan elektronikus tirádát zúdított a Jedire, hogy

Luke csak a fejét kapkodta.

– Igen – mondta végül. – Nem… én… igen, ez igaz.

A droidok mellett eltöltött hosszú évek alatt elég sokat

fölszedett az általuk használt bináris kódnyelvből, de Artu
vádló kifejezéseinek egy részével még így is nehezen
boldogult.

Aztán R2–D2 mondott még valamit, amitől Luke mérgesen

vonta össze a szemöldökét.

– Vigyázz a szádra! – mordult a kis droidra. – Ez egy szent

sziget!

Artu azonban ezt is elintézte egy lemondó füttyel.

– Bárcsak meg tudnám értetni veled, öreg barátom! –

sóhajtott föl Luke. – Nem megyek vissza veletek. És ezen
semmi sem változtathat.

Finoman R2–D2 kupolás fejére tette a kezét, amire a kis

robot egy hologrammal válaszolt.

132

Luke lélegzete még ennyi év után is elakadt az üzenet láttán

– az az üzenet volt, amiben a testvére, a hófehérbe öltözött
alderaani hercegnő kérte Obi-van Kenobi segítségét.

– Ez azért elég olcsó trükk volt – csóválta meg a fejét, amire

Artu csak egy kaján füttyel válaszolt.

Aztán a hologram szertefoszlott, és ismét csak ketten voltak

a Falcon utasterében. A kis droid csöndben figyelte, hogy
régi gazdája csak ül, és bámul maga elé.

Aztán Luke szótlanul föltápászkodott, és lesétált a rámpán.

***

Rey arra ébredt, hogy Luke Skywalker áll a ház előtti kőpad
mellett, és őt nézi. A lány, aki már egészen hozzászokott a
Jedi-mester napi rutinjához, nem tudta mire vélni ezt a korai
látogatást.

– Holnap hajnalban – mondta Luke, aki a sápadt

holdfényben valóban úgy festett, mint egy kísértet. – Holnap
hajnalban kezdünk. Megtanítalak, hogyan légy Jedi, és arra
is, hogy miért kell ennek az egésznek véget érnie.

Negyedik rész

Tizenkettedik fejezet

Finn már kezdett hozzászokni, hogy mindig úgy ébred,

fogalma sincs, épp hol tartózkodik. Ez alkalommal a hátán
feküdt, és a világ valamilyen ismeretlen oknál fogva forgott
körülötte. Ahogy megpróbálta fölemelni a fejét, éles
fájdalom hasított a halántékába, de azt így is látta, hogy
Rose megy előtte, és valami hevenyészett kézikocsin húzza
őt, végig a Raddus folyosóin.

– Ez most valami vicc? – kérdezte nehezen forgó nyelvvel. –

Nem bírok mozogni! Mi történt? –
Aztán lassan elkezdtek visszaszivárogni az emlékek. – Te…
lesokkoltál engem? Te lesokkoltál engem! Magasságos
galaxis! Ez a nő megőrült! Segítség! – Rose olyan pillantást
vetett rá, ami azt ígérte, ha tovább óbégat, ismét megrázó
élményben lesz része.

– A fogdába viszlek, ahova az árulók valók!

– Én nem vagyok áruló!

– Akkor dezertőr.

– Az se! – tiltakozott a fiatalember.

A lány megállt, letámasztotta a kézikocsit, és egész közel

hajolt Finnhez.

– A testvérem aközben halt meg, hogy a flottát védelmezte

– sziszegte. – Hallottam, hogy mit tettél a Csillagpusztító
Bázison. Mindenki hallott róla. Te voltál az Ellenállás hőse!
Olyan, mint a testvérem! És most egyszerűen dezertálnál?!

– Sajnálom, de én csak… Mindenki azt hiszi, hogy

csatlakoztam az Ellenálláshoz, pedig csak azért mentem,
hogy segítsek egy barátomnak… – Már azelőtt tudta, hogy
ez rossz ötlet volt, hogy pontot tett volna a mondat végére.
Rose szinte tapintható csalódottsága és ellenszenve hirtelen
haragba csapott át, és Finn érezte, hacsak nem tudja
villámgyorsan kivágni magát, a lány megint lesokkolja. –
Nem tudom, mennyire követed az eseményeket, de ennek a
flottának vége! –

hadarta. – Ha a barátom visszajön, és csatlakozik ehhez a

vert hajóhadhoz, ő is meghal! És ezt nem engedhetem!
Úgyhogy fogom a jeladót, és olyan helyre viszem, ahol nem
érheti baj! Sem őt, sem engem!
– Micsoda önző szemétláda vagy! – csattant föl Rose. – Egy
igazi áruló!

– Nézd… ha meg tudom menteni Reyt úgy, hogy közben az

Ellenállásnak is segítek, én leszek a legboldogabb! De tartok
tőle, hogy az Ellenálláson már senki sem fog tudni segíteni!

– Sok a szöveg! – húzta el a száját Rose, és a sokkolóért

nyúlt.

– Nem fogunk tudni megszökni az Első Rend hajói elől! –

tiltakozott Finn.

– Dehogynem! Belépünk a hiper-űrbe, és eltűnünk az orruk

elől!

– Nem fog menni. Ezek a hiper-űrön keresztül is képesek

követni bennünket.

– Az kizárt! – rázta meg a fejét a lány.

Nem tudja… de honnan is tudná? – gondolta Finn. – Mióta

elkezdődött a műsor, ez a lány elő

sem dugta az orrát a legalsó szintekről. Még szép, hogy nem

tudja, mi folyik a hídon!

– Harminc másodpercre rá, ahogy kilépünk a hiper-űrből,

már az Első Rend hajói is ott lesznek

– vonta meg a vállát Finn. – Úgyhogy semmi haszna nem

lenne, és közben csak feleslegesen használnánk el egy
csomó üzemanyagot, amiből egyébként sincs sok.

– Ezek akkor tényleg képesek bennünket a hiper-űrön

keresztül követni? – ingatta a fejét a lány hitetlenkedve.
– Látom, csak kezded felfogni! – sziszegte Finn. – Te… mit
csináltál velem?! Nem érzem a fogaimat!

– Aktív nyomkövetés – motyogta Rose.

– Az meg mi a bánat? – próbálta a nyelvével kitapogatni a

fogait Finn, de még mindig nem érzett semmit.

– A hiper-űrön keresztüli nyomkövetés vadonatúj technikai

eljárás, de az alapelgondolás valószínűleg ugyanaz, mint az
aktív nyomkövetés esetén – dünnyögte maga elé Rose. –
Elméleti szinten elég sokat foglalkoztam a témával, és meg
merném kockáztatni, hogy az interferencia elkerülése végett
egyetlen hajóról követik a flotta mozgását. Csakhogy a
hiper-űrön keresztüli nyomkövetéshez elképesztő
számítógépparkra van szükség. Az egész flottájukat ennek
kell alárendeljék, ami egyszerre lélegzetelállító és eszement
vállalkozás. Ami nem is működhetne, kivéve…

– Kivéve mi? – vonta föl a szemöldökét Finn.

– Kivéve, ha egy statikus hiperűr-mezőgenerátort

használnak! – vágta rá Rose. – Szerintem így csinálják!

– Mármint hogy mit? – De Rose mintha már el is feledkezett

volna a foglyáról.

– Ahelyett, hogy még több számítógépet adnánk a

rendszerhez, újabb és újabb feldolgozóciklusokat bízunk a
nagy-teljesítményű gépekre! – magyarázott lelkesen. – És
ezt úgy csináljuk, hogy a számítógépeket egy hiperűr-
mezőgenerátorral vesszük körül. Ezzel több
milliárdszorosára lehet növelni a feldolgozás ütemét…
kivéve, ha nem olvad le a rendszer, vagy a mezőgenerátor
nem katapultálja át magát az űrhajó burkolatán. Ez egyelőre
elméleti szinten működik csak, de ha van ebben a
világegyetemben valami, ami képes lehet gyakorlatban is
megvalósítani, az az Első Rend!

– Jó, értem. Szóval megcsinálták! És hogyan lehet

megoldani, hogy ne működjön? – Rose hitetlenkedve nézett
rá, és már épp válaszra nyitotta volna a száját, de
meggondolta magát. –

Most fogod azt mondani, hogy valószínűleg sehogy –

grimaszolt Finn. – Ismerem ezt a valószínűleg nem
pillantást!

– Hát… valószínűleg nem fogunk tudni eljutni a nyomkövető

rendszerig – bólintott Rose. – Egy ilyen alfa prioritású
műveletet valószínűleg amúgy is a parancsnoki hídról
irányítanak.

– Nem – rázta meg a fejét Finn. – Már úgy értem, igen, de

minden alfa prioritású eljárásban…

– Nyilván minden ilyen eljárásban van pár biztonsági szelep!

– csillant föl a lány szeme. –

Például energiatúlterhelődés vagy vírustámadás esetére. –

Finn elismerően biccentett, de már ettől az apró mozdulattól
megfájdult a fogsora. Mi a fenével sokkolt ez engem?

– De ki tudja, hogy hol találjuk a rendszerben ezeket a

biztonsági szelepeket? – kérdezte Rose.

– Hát például egy olyan fickó, aki a rendszerkarbantartóknál

dolgozott! – kocogtatta meg a saját mellkasát Finn. – Ha be
tudnánk jutni…

– Akkor én le tudnám állítani a rendszert – szaladt fülig Rose

szája.
– Ez akár működhet is! – derült föl a fiatalember arca. –
Szerintem ezt azonnal valami megbízható illetékes elé kell
tárjuk!

– Álljunk csak meg egy pillanatra! – tiltakozott Rose. – Mióta

vagyunk mi ketten ilyen nagy barátságban?

– Ez nem barátság kérdése! – tiltakozott Finn. – Meg tudnánk

menteni a flottát!

– Te áruló vagy, én meg karbantartó – ingatta a fejét Rose. –

Benyújtok egy kérvényt… egyszer majd talán elbírálják…
pár év múlva talán válaszolnak is rá…

– Poe! – kiáltotta Finn, de ahogy megpróbált fölülni, Rose

máris a sokkolóért nyúlt.

– Nem ugrálunk! – mondta fenyegetőn.

– Hát nem érted?! Poe Dameron! Neki elmondhatjuk ezt a

tervet!

– Poe Dameron? Az az ember biztosan nem fog szóba állni

velünk!

– Velem igen – mosolyodott el Finn magabiztosan. – Hát nem

te mondtad, hogy én vagyok az Ellenállás hőse? – A lány
arckifejezése láttán megértette, hogy többet nem lesz
célszerű ezzel az érvvel előhozakodnia. – Könyörgöm, szólj
neki! – hadarta Finn. – Ha nem hajlandó foglalkozni velünk,
még mindig lesokkolhatsz, és bedughatsz a fogdába!

– Pontosan így is lesz – biztosította Rose olyan hangon, ami

szemernyi kétséget sem hagyott afelől, hogy így is gondolja.
– Nem is értem, hogy miért bízom benned!
– Nyilván, mert olyan jóképű vagyok – vonta meg a vállát
Finn. – Ez egyszerre átok és áldás.

***

– Na, most ezt magyarázzátok el még egyszer, lassabban és

érthetően! – morogta Poe. Rose és Finn Organa tábornok
kabinjában beszélt a pilótával, amit az Ellenállók ideiglenes
gyengélkedővé alakítottak át. Leia mozdulatlanul feküdt az
ágyán, körülötte gépek és hófehér burkolatú MD–15-

ös orvos-droidok. És persze ott volt a fémkezét tördelő C–

3PO és a kétségbeesetten köröző BB–8

is. Rose csöndben hallgatta, ahogy Finn ismét elkezdi

fölvázolni a tervüket, amivel kapcsolatban egyre inkább
kezdett úgy érezni, hogy akár működhet is. Bármit megadott
volna érte, ha Paige most látja, hogy az ő kis testvére, a
félénk technikus az Ellenállás leghíresebb pilótájával
beszélget. A galaktikus hőssel, akivel Paige annyira szeretett
volna találkozni.

És Finnt is biztosan szívesen megismerte volna, és úgysem

hinné el, hogy lesokkoltam, és…

Mert tény, hogy Finn jóképű volt, és talán épp ezért is fájt
annyira, hogy kiderült róla, hogy gyáva dezertőr. És ez a
furcsa vonzalom Poe és Finn között… Meg ahogy erről a
Reyről beszél…

Igazán különleges lány lehet, ha valaki még a dezertálást is

hajlandó kockáztatni érte! Aztán eszébe jutott, hogy Finnt az
Első Rend nevelte föl, akik még csak nevet sem adtak neki,
csak azonosítószámot. Nyilván azokat tekintette a
legigazibb barátainak, akik először fogadták a bizalmukba –
és ők nyilván nem voltak túl sokan.
– Az ellenség a parancsnoki csillagrombolóról követi nyomon
a mozgásunkat – magyarázta Finn.

– Akkor azt kell felrobbantanunk! – biccentett Poe. Rose

legszívesebben a fejét fogta volna.

Vadászpilóták! Ez is csak a lézerágyúival tud gondolkodni!

– Imádom, ahogy gondolkozol – fintorgott Finn –, de ha még

netalán sikerülne is ártanunk neki, legfeljebb áttelepítenék a
rendszert egy másikra. – Rose Leia íróasztalához lépett, és
néhány gombnyomással aktiválta a beépített holo-vetítőt. A
levegőben az óriás csillagromboló háromdimenziós képmása
jelent meg, amit Poe épp az érkezésük előtt tanulmányozott.

– Ugyanakkor… – kezdte Rose.

– Hát igen – bólintott Finn. – Ugyanakkor, ha sikerülne

följutnunk a csillagrombolóra, és kiiktatnunk a nyomkövető
rendszert anélkül, hogy észrevennék…

– Akkor nyernénk egy egész ellenőrzőciklust – vágott közbe

Rose. – Az körülbelül hat perc lenne. Épp elég egy hiper-
űrugráshoz!

– És akkor elmenekülhetnénk – szólt közbe lelkesen C–3PO. –

Zseniális!

Finn rögtön elkezdte számba venni a terv elemeit.

– Először is föl kell jussunk a csillagrombolóra. Aztán ki kell

kapcsoljuk a nyomkövető

rendszert. És mielőtt észbe kapnának, már el is tűnünk az

orruk elől!
Poe és Rose csillogó szemmel hallgatták, BB–8 azonban
szkeptikusan füttyözött.

– Neked nem osztottunk lapot! – mordult rá Poe, aztán a

lányhoz fordult. – Te mit gondolsz?

– Úgy nézem, valahol félúton feledésbe merült, hogy ez

eredetileg az én ötletem volt –

biggyesztette le az ajkát Rose. – De ha Finn eljuttat a

nyomkövetőrendszerhez, akkor ki fogom tudni kapcsolni.
Szóval, akár még működhet is a terv.

Poe egy darabig szótlanul méregette a furcsa párost.

– Tulajdonképp ti ketten hogy találkoztatok? – kérdezte

végül.

– Ez egy szerencsés véletlen volt – vonta meg a vállát Rose.

– Szóval a jó szerencse hozott össze benneteket?

– Hogy mennyire jó, az majd még elválik…

– Ezzel megmenthetnénk a flottát és Reyt is! – vágott közbe

Finn. – Muszáj, hogy megpróbáljuk! – Rey, Rey, Rey! –
füstölgött magában Rose. – Legszívesebben minden férfit
lesokkolnék!

– Úgy látom, hogy itt megint én leszek kénytelen a józan ész

hangján megszólalni – jegyezte meg C–3PO –, de szeretnék
rámutatni, hogy Holdo admirális ehhez sosem fog
hozzájárulni. Sőt azt hiszem, épp ez a fajta esztelen
vakmerőség az, amivel őt a legjobban ki lehet hozni a
sodrából.
– Látod, 3PO, épp ezért nem kell neki tudni róla! –
vigyorodott el Poe.

– Én nem pont így értettem… – próbált tiltakozni az

aranyszínű droid, de mintha senki sem figyelt volna rá.

– Rendben, ti ketten kapcsoljátok ki a nyomkövetőt, én

pedig gondoskodom róla, hogy a megfelelő pillanatban
belépjünk a hiper-űrbe! – biccentett Poe. – Már csak az a
kérdés, hogyan juttok föl Snoke csillagrombolójára…

– Mi lenne, ha lopnánk egy hajót az Első Rendtől? – vetette

föl Rose.

– És honnan szerzünk azonosító kódokat? – húzta el a száját

Finn.

Tipikus ünneprontó! – pufogott magában a lány.

– Jó, akkor majd lopunk azonosító kódokat is! – próbálkozott,

de Finn csak a fejét rázta.

– Ezek bio-hexakódoltak, és óránként változtatják őket –

magyarázta Finn. – Ezeket nem lehet hamisítani, és ellopni
sem érdemes őket, mert csak egy óráig érvényesek. A
biztonsági rendszerük pedig olyan jól védett, hogy azon
senki sem jut át!

Poe és Rose reménykedve néztek rá, és igazuk is lett –

Finnnek végül csak eszébe jutott valaki, aki talán mégiscsak
kihúzhatja őket a csávából.

***

Több mint ezeréves élete során Maz Kanata hatvanhét

különböző alkalommal sérült meg, melyek közül huszonkét
esetben akár meg is halhatott volna. A sebei gyógyításához
több liternyi baktát és több méternyi kötszert kellett
elhasználjon, több mint egy tucatnyi orvos-droidot
fogyasztott már el, számos alkalommal hetekig mindenféle
segítség nélkül kínlódott a sebeivel, és csak a szívósságának
és az Erőnek köszönhette, hogy eddig mindent túlélt.

Többször is előfordult már, hogy valami sorsdöntő

konfliktust vagy súlyos balszerencsét nem látott előre, a
jelenlegi kis összezördülést azonban igen, és épp ezért nem
is aggasztotta különösebben a dolog. A galaktikus
polgárháborúhoz képest ez például alig volt több parázs
veszekedésnél, mely során a sértett felek némi vérrel
próbálták lemosni a becsületükön esett foltot.

Maz Kanata tudta, hogy pár hét alatt ez a nézeteltérés is

rendeződik majd, és azok, akik most nagy elánnal próbáltak
végezni egymással, hamarosan együtt isznak a kocsmában,
büszkén mutogatják a sebhelyeiket, és a kevésbé
szerencsés cimboráik egészségére ürítik poharaikat.

Addig azonban, amíg ez a nap fölvirrad, bölcsebbnek látta

nem lelövetni magát. Idejében rántotta el a fejét, egy
lézersugár azonban így is csak hajszállal vétette el. Aztán ő
is leadott néhány lövést, csak hogy jelezze, mennyire
neheztel, és közben a szemeit óvó lencsék egyikét egy
gombnyomással holografikus jeladóvá alakította. Ahogy
fogadta a beérkező hívást, négy kéken derengő alak
bukkant föl a látómezejében. Az egyikük Finn volt, a
fiatalember, az Első Rend dezertőre, aki már a Takodanán
fölkeltette a figyelmét, még mielőtt az egykori bajtársai
próbáltak végezni vele. Maz Kanata kíváncsi volt rá, mi is
volt az, ami annak idején fölkeltette az érdeklődését a
fiatalember iránt, ahogyan arra is, időközben mi lett belőle.
Vajon mostanra megtanult már türelmes lenni?
Maz erősen kételkedett ebben. Végtére is Finn csupán
ember volt, és az embereknek több száz évig kellene élniük,
hogy a türelmet ne erénynek, hanem szokásnak tekintsék. A
kéken derengő

alakok közt ott volt Poe Dameron is, aki mintha Leia Organa
egyik háborús toborzóplakátjáról lépett volna le. Nem rossz
ember, de egypárszor neki is meg kell égetnie magát ahhoz,
hogy igazán kiforrott és érdekes személyiséggé váljon. Ami
Organa tábornok protokoll-droidját illette, az aranyszínű
gépember sohasem kapott lehetőséget rá, hogy kedve
szerint használhassa a képességeit. És így hiába ismert több
mint hatmillió közlési formát, sohasem tudta a megfelelő

pillanatban a megfelelő kifejezést használni. Azonban a

többiekkel ellentétben az ő szavatossága nem jár le egy
életidő alatt, és ha elég óvatos, és elél még néhány milliárd
processzorciklusig anélkül, hogy törölnék a memóriáját,
egészen érdekes beszélgetőtárssá nőheti ki magát.

A hologramon feltűnt negyedik alakot – egy szürke

kezeslábast viselő fiatal nőt – azonban nem ismerte.
Mindössze szomorúságot és zavart érzett, ha rá
összpontosított, ugyanakkor… volt benne valami keménység
és elszántság is, ami miatt Maz úgy döntött, megjegyzi
magának. Egy nap talán még érdemes lesz elbeszélgetni
vele is. Majd egyszer, amikor a galaxis épp nem siet, és a
lakói épp nem próbálják megölni egymást. Addig pedig
inkább csak azzal foglalkozik, amit ez a négyes fogat
szeretett volna megtudni tőle. Olyasmire voltak kíváncsiak,
amit más körülmények között örömmel elmondott volna
nekik, ha másért nem, hogy lássa, mihez kezdenek az
ölükbe hullott lehetőséggel. Gyakorlatilag megoldotta volna
helyettük a problémát. Most azonban úgy volt vele, hogy ők
is kénytelenek lesznek némi kezdeményezőkészségről
tanúbizonyságot tenni, és nem csak a kapott tanácsra
támaszkodni.

– Hogy tudnék-e segíteni? – kérdezte Maz. – Hát persze hogy

tudnék. De hogy fogok is? Hát…

pillanatnyilag kicsit zsúfolt a napi programom… – A Maz

Kanata körül cikázó lézersugarak láttán Finn összerándult.
Az efféle dolgok mindig is jobban idegesítették, mint a többi
rohamosztagost –

de talán épp ezért nem is szolgált már közöttük.

– Mi folyik ott, Maz? – kérdezte a fiatalember.

– Néhány céh és szakszervezet szólalkozott össze… de nem

is untatnálak benneteket a részletekkel – legyintett Maz. –
Nektek viszont szerencsétek van, mert pont ismerek egy
fickót, aki segíthet átjutni a biztonsági rendszeren.
Elsőrangú kódtörő, katona, szabadságharcos és remek
pilóta. Költő és párbajhős… és a második legjobb csempész,
akivel valaha is találkoztam.

– Ó! – mondta C–3PO. – Olyan, mintha az illető mindenhez

értene!

– Pontosan olyan – bólintott Maz, és egy pillanatra a szóban

forgó férfira gondolt. A maga részéről valóban kedvelte az
illetőt, annak ellenére, hogy tökéletesen tisztában volt a
hibáival és hiányosságaival. Ahogy azzal is, hogy egy napon
a figyelmetlensége – vagy a félelmetes egója –

okozza majd a vesztét. De az efféle dolgok mindennaposnak

számítottak az emberek közt, és Maz már rég megtanulta,
hogy a galaxis legtöbb lakóját érdemes olyannak elfogadni,
amilyen. A pillanatnyi merengéséből egy újabb feléje villanó
lézersugár rántotta vissza. – Ezenfelül szimpatizál az
Ellenállással! – tette hozzá. – Canto Bightban találjátok, a
Cantonicán.

– A Cantonicán? – visszhangozta Poe. – De vajon szóba áll-e

majd velünk?

Hát a kezeteket ne fogjam?! Ez a Poe is olyan, hogy ha nem

a vadászgépe pilótafülkéjében ül, máris elveszettnek érzi
magát. Ami nagy kár, mert kifejezetten tetszik az álla
vonala.

Villámgyorsan fölmérte a csata állását, és úgy ítélte meg,

hamarosan lerohanják az állásaikat.

Amit véleménye szerint nem kellene, hogy megvárjon.

– Sajnálom, kedveskéim – dünnyögte –, de ennél többet

most nem tehetek értetek. Ha föl akartok jutni arra a
csillagrombolóra, akkor ő a ti emberetek. Általában a
ruhájára varrt piros plom-virág mintáról lehet fölismerni. –
Azzal megszakította a hívást, bekapcsolta a háti-rakétáját,
és a levegőbe emelkedett. Szívesen ott lett volna, amikor az
ismerősei találkoznak a kódfejtővel, hogy lássa, miként
alakulnak a dolgok, de aztán elhessegette a gondolatot. Azt,
hogy mi lesz, a legkevésbé sem befolyásolja a spekuláció,
mert már rég megtanulta, hogy ebben a galaxisban mindent
– győzelmet és vereséget, sikert és bukást – egyaránt az Erő
határoz meg.

Bár ettől függetlenül magában azért sok szerencsét kívánt

nekik. Az sohasem árthat.

Tizenharmadik fejezet

A hajnali ködbe burkolózó Ahch-To szigetei fölött lassan

bontogatni kezdte szárnyait a reggel.
Rey, aki bízott benne, hogy Luke állja a szavát, és
hamarosan elkezdi tanítani, kivételesen nem a Jedi-mester
kunyhója előtti kőpadon aludt, hanem egy szomszédos
épületben. Bár meg kellett állapítania, hogy az itteni kőpad
semmivel sem volt puhább, mint a Skywalker mester háza
előtt lévő. Ahogy az első napsugarak érintésére ébredezni
kezdett, álmosan felült – aztán hirtelen megdermedt. Egy
pillanatig úgy érezte, mintha rajta kívül lenne még valaki a
kunyhóban – egy magas, sápadt, szótlan alak, aki körül egy
fekete gömbforma gép keringett, néha meg-megérintve az
arcát. És ilyenkor Rey a saját arcán is érezte a hideg
érintést, mintha az a valami kíméletlenül próbálná
összehúzni az izmokat az állkapcsa fölött. Az az alak ott vele
szemben Kylo Ren volt.

Azt a sebhelyet ő hasította az arcára, amikor

megverekedtek a Csillagpusztító Bázis melletti havas
erdőben. Ahogy Rey ismét érezte az orvos-droid érintését,
amint újabb öltéssel próbálta összehúzni a sebszéleket,
felkiáltott ijedtében, aztán előrántotta a sugárvetőjét és
tüzet nyitott.

Látta, ahogy Kylo Ren összerándul a feléje cikázó lézersugár

láttán… a lövés azonban nem találta el. Rey reszkető kézzel
eresztette le a pisztolyt, és a jelenés mögött a falban
füstölgő

lyukat bámulta. A sápadt, fenyegető alaknak azonban

nyoma sem volt. Rey ugyan csak egy pillanatig látta, de így
is fölismerte – az a sötétbe öltözött harcos volt, aki fogságba
ejtette a Takodanán, aki kis híján végzett vele és Finnel a
Csillagpusztító Bázison… És ő volt az, aki megölte Han
Solót.

Rey kétségbeesetten szorította a sugárvető markolatát, de

bármennyire is figyelt, az ellenségnek nyoma sem volt. Csak
a szél zúgását és a sziklákról alázúduló, halakra vadászó
porgok rikoltását hallotta. Aztán váratlanul ismét ott volt
Kylo Ren, és a lány most biztosra vette, hogy a férfi is látja
őt. A feketébe öltözött harcos előrenyújtotta a kezét, és
fenyegetőn nézett Rey

szemébe.

– Elhozod nekem Luke Skywalkert! – parancsolta, csakhogy

a Csillagpusztító Bázissal ellentétben Rey most nem érezte
az elméjébe mélyedő ujjakat, sem a parancs mögötti erőt. A
teste és az akarata – nem úgy, mint annak idején a
Takodanán – most az övé maradt. Kylo Ren szavai csak
szavak voltak, nem többek. A lány mosolya láttán Ren
meglepetten eresztette le a kezét.

– A helyedben nem erőltetném – csóválta meg a fejét Rey. –

A végén még megpattan egy ér az agyadban.

– Csak engem látsz, vagy a környezetemet is? – kérdezte a

férfi némi hallgatás után, és egy pillanatra olyan volt, akár
egy tudományos problémát megvitató diák, aki a lányt ez
esetben nem ellenségének, hanem kísérleti partnerének
tekintette.

– Megfizetsz minden gazságodért! – sziszegte Rey, a férfi

azonban elengedte a füle mellett a fenyegetőzést.

– Én csak téged látlak, a környezetedet nem – tűnődött Ren.

– Úgyhogy ez semmiképp sem lehet hologram. – Ez volt az a
perc, amikor Luke előbújt a kunyhójából, és jólesően
nyújtózott egyet. Rey riadtan kapta oda a fejét. Vajon ha
Kylo Ren őt látja, akkor az azt jelenti, hogy Luke-ot is fogja
látni? Hogy valamilyen titokzatos módon tudni fogja, hol kell
keresse? Talán akaratán kívül valami kaput nyitott meg,
amit már nem fog tudni többé bezárni? Ahogy egy pillanatra
visszanézett a válla fölött, megint megpillantotta Rent. És
lehet, hogy a férfi a környezetét nem látta, de Rey reakcióját
annál inkább. És pillanatok alatt azt is megértette, hogy
kinek szól ez a reakció.

– Luke az? – Ren szemében szörnyű ragadozó-éhség csillant.

– Hát ez meg mi? – kérdezte Luke, és ahogy Rey követte a

Jedi-mester pillantását, látta, hogy az a kunyhó falán
tátongó lyukat vizslatja. Még egy gyors pillantás hátrafelé,
de Kylo Ren már nem volt sehol. Jöttek helyette azonban
mások. Fél tucat idegen bukkant elő a környező

kunyhókból, és méltatlankodó csiripeléssel állták körül a

falban tátongó lyukat. Rey ösztönösen is tudta, hogy ezek a
lények ránézve nem jelentenek veszélyt. Széles, lapos arcú
kreatúrák voltak háromujjú lábbal, fehér és sárgásbarna
köpönyegben. A lányt leginkább a jakkui anchoritákra
emlékeztették, akik egy ehhez hasonló eldugott, kietlen
zugot választottak szakrális megtisztulásuk színhelyéül. A
hosszúra nyúló csönd figyelmeztette, hogy Luke – és az
idegenek –

még mindig a válaszára várnak. Rey először ösztönösen

szerette volna elmondani nekik az igazat, mielőtt ez a bizarr
jelenés valódi veszéllyé válhatna, de valami azt súgta, hogy
hiba lenne. A kapcsolata Luke Skywalkerrel épp csak most
kezdett megváltozni, és még mindig igen törékeny lábakon
állt.

Elég egyetlen rossz lépés, és már az első leckéről is

lemondhat. De tudta, hogy akkor is mindenképpen
valamiféle magyarázattal kell, hogy szolgáljon.

– Én csak… a sugárvetőmet tisztogattam – hebegte –, és

véletlenül elsült…
Luke-ot ez szemlátomást nem győzte meg, az idegenek
azonban már ennyivel is beérték. Nagy mérgesen lepakolták
a magukkal cipelt kosarakat, és nekiálltak kijavítani a
károkat. A Jedi-mester a fölfelé kanyargó lépcsősor felé
intett, mielőtt azonban elindulhatott volna fölfelé, az egyik
idegen Luke-hoz fordult.

– Csuu-csigga csupa?

– Kruupi – felelte Luke, amire azonban csak egy kétkedő

pillantást kapott válaszul. Rey, aki szemlátomást nem tett jó
benyomást az idegenekre, szótlanul követte Luke-ot fölfelé
a szélfútta hegyoldalban, míg csak hallótávolságon kívül
nem értek.

– Hát ezek meg kik voltak? – kérdezte a lány csöndesen.

– Gondnokok – mondta Luke. – Őshonos szigetlakók. Ők

tartják karban a Jedik épületeit, mióta azok megépültek.

– És mit mondott nekik rólam?

– Hogy az unokahúgom vagy – mosolyodott el Luke

halványan.

– Nem hiszem, hogy beloptam volna magam a szívükbe.

– Nem is értem, miért gondolod ezt… – Még magasabbra

másztak, egészen egy olyan kőszálig, ahonnan szinte az
egész szigetet be lehetett látni. Rey még mindig
megborzongott, ha Kylo Ren lidérces képmására gondolt.
Hogy fordulhat elő ez egy olyan helyen, amiről bárki azt
hihetné, hogy Luke Skywalker szentélye? Még mindig tisztán
élt benne a Kylo Rennel való első

találkozásának emléke, és az is, ahogyan a feketébe öltözött

harcos a Csillagpusztító Bázison
megkínozta. Amikor mindent elkövetett, hogy kitépje a lány
elméjéből annak a bolygónak a koordinátáit, ahol Luke
Skywalker rejtőzött. Olyan emlékeket hozott a felszínre,
amiket Rey soha többé nem akart látni, és még kevésbé
megosztani valami idegennel. Például azt, hogy miért is
ragadt a Jakkun.

Kétségbeesetten próbálta elhitetni magával, hogy ha elég

türelmesen vár, a szülei egy napon visszajönnek érte. Hogy
csak a szükség kényszerítette őket arra, hogy otthagyják.
Ren látta a lány rettegését, aki egész életében tudta, elég a
legapróbb hiba, hogy ő se legyen több egy maroknyi
porladó csontnál a Jakku homokjában. És feltehetően az
álmát is látta erről a végtelen óceánról és benne a szigetről.
A szigetről, ahol most is tartózkodott. Kylo Ren olyan
dolgokat látott, melyekhez semmi köze sem volt, de
miközben a lány elméjében kutakodott, valami megváltozott
benne. Olyan volt ez, mint valami gigantikus mérleg két
serpenyője, és nagyon úgy festett, semmit sem vehetett el
anélkül, hogy ne adott volna érte valamit cserébe.

Miközben a lány emlékei közt kutakodott, akaratlanul is

leengedte a saját pajzsait, és Rey megtapasztalta a férfi
emésztő haragját, a gyűlöletét, és a vágyát, hogy
megszégyenítse és eltapossa azokat, akik ártottak neki. És
érezte a szomorúságát, a magányosságát és a félelmét is,
hogy sohasem lesz olyan erős, mint Darth Vader – a jelenés,
aki ott kísértett az álmaiban.

És mire Kylo Ren visszavonult – vagy inkább kimenekült Rey

elméjéből, már hagyott magából valamit a lányban, és ő is
egy részt önmagából, a sötét harcosban. Ez hosszú távon
olyan szokatlan előnyökkel járt, amikre Rey nem is
számított. Bár egyelőre nem kapott megfelelő
képzést, ösztönösen mégis képes volt használni a
képességei egy részét – valahogy úgy, ahogy annak idején
Kylo Ren tanulta. Mintha a férfi egy olyan ajtót nyitott volna
meg a lány elméjében és lelkében, amit többé már nem
lehetett bezárni. És épp ez jelentette most Rey legnagyobb
problémáját.

Félt tőle, hogy mi minden szivároghat át még azon az ajtón.

Ren azt mondta neki, hogy tanítani akarja. Hogy tanítani
fogja. Szinte könyörgött neki – ő pedig visszautasította. Úgy,
ahogy egészen ma reggelig Luke is visszautasította őt. A
lány azért utazta be a fél világegyetemet, hogy felkutassa
Luke Skywalkert, és rávegye, segítsen a barátainak, az
Ellenállásnak, és a galaxis minden lakójának. És titkon
remélte, hogy neki is fog tudni.

***

Rose-t egyszerre bosszantotta és szórakoztatta, amikor Poe

körömszakadtáig ragaszkodott hozzá, hogy még egyszer,
lépésről lépésre átismételjék a tervet a hangár melletti
egyik eligazítóban.

– Tudod, akár velünk is jöhetnél – vetette föl a lány, és a Poe

arcára kiülő kifejezés mindennél ékesebben bizonyította,
hogy a pilóta legszívesebben pontosan ezt tenné. Annyira,
hogy szinte fizikai fájdalmat okozott neki nemet mondani.

– Valakinek akkor is itt kell maradnia, hogy rajta tartsa a

szemét a dolgokon – magyarázta nem túl meggyőzően. –
Meg Organa tábornokon is.

– Azt 3PO is meg tudja tenni – mondta Finn.

– Jó, akkor fogalmazzunk úgy, hogy valaki rajta kell tartsa a

szemét Holdón.
Finn tűnődve vakarta meg az állát, és ahogy a mozdulat
közben visszacsúszott a kabátujja, megvillant a csuklójára
csatolt jeladó, aminek Reynél volt a párja.

– Azt jobb, ha itt hagyod, cimbora – nyúlt érte Poe, mire Finn
ösztönösen hátralépett.

Rose látta a fiatalember arcára kiülő, egymásnak

ellentmondó érzéseket. Mert Finn eredeti célja az lett volna,
hogy a jeladót minél messzebb vigye az Ellenállástól – és
most épp azt kérték tőle, hogy hagyja épp itt, ahol a
legsúlyosabb a baj.

– A tábornok azt kérte a barátodtól, hogy kutassa föl és

hozza vissza Luke Skywalkert – mondta Poe. – Márpedig
abból nem sok haszna lesz az Ellenállásnak, ha a barátod
nem ide, hanem Canto Bightba kalauzolja Skywalkert. – A
válasz Finn arcára volt írva, és Rose meg kellett, hogy
állapítsa, a renegát rohamosztagos csapnivaló
szerencsejátékos lenne.

– Add oda Poe-nak! – szólt rá Finnre. – Meg akarod menteni

Reyt? Akkor mentsd meg a flottát!

Végül is ez mindannyiunk közös célja, nem igaz? – Poe

szemében csak most csillant meg a felismerés. Most értette
meg, mire is készült Finn eredetileg.

– Én csak… azt szeretném, hogy biztonságban legyen –

motyogta Finn boldogtalanul.

– Hidd el, cimbora, én is – biccentett Poe. – De ez most

túlmutat Reyn… sőt túlmutat mindannyiunkon. Ez most az
egész galaxisról szól. Úgyhogy add szépen oda nekem azt a
jeladót!

Ígérem, egy percre sem veszem le róla a szememet!

Rose egy pillanatig attól tartott, Finn tovább makacskodik,
de aztán mindannyiuk legnagyobb megkönnyebbülésére a
fiatalember lecsatolta a csuklójáról, és odanyújtotta Poe-nak
a jeladót.

– Látod? – kérdezte Rose. – Nem is volt olyan nehéz.

Finn tekintetéből azonban épp az ellenkezőjét vélte

kiolvasni.

***

Ahogy még magasabbra másztak, Rey már azt is látta, hogy

a lépcsősor a hegycsúcs közelében, egy barlangban tűnik el.
Odabent a félhomályban kopott, mozaiklapokkal díszített
padló és megfeketedett falak fogadták őket. Azonban nem
ez volt az útjuk végcélja – Luke a barlang túloldalán lévő
sziklakiszögelléshez vezette a lányt, ahonnan pazar kilátás
nyílt az egész szigetre és a láthatárig nyújtózó óceánra.
Luke egy hosszú percig szótlanul forgatott az ujjai közt egy
nádszálat, és Rey már azon tűnődött, vajon a Jedi-mester
nem azon mereng-e, reménybeli tanítványának nincs-e
esetleg tériszonya. De nem volt. Rey már egészen kiskölyök
korában csillagrombolók roncsait mászta meg, és nem
engedhette meg magának azt a luxust, hogy tériszonya
legyen.

– Szóval? – nézett kérdőn a Jedire.

– Szóval. – Rey próbálta leplezni az ingerültségét – Luke azt

állította, hogy ma kezdi el a tanítását, és ehhez képest ez a
reggel pont ugyanolyan volt, mint az összes korábbi.

– Jó, akkor én kezdem – fonta karba a kezeit a lány. –

Tennünk kell róla, hogy a Jedik visszatérjenek, mert Kylo Ren
hatalma, amit a sötét oldaltól kap, napról napra egyre csak
nő! A Jedik nélkül esélyünk sem lehet ellene!
Rey nyakát tette volna rá, hogy Luke most fölkel, kisétál a
barlangból, ő pedig elfelejtheti a kiképzést. Ehelyett
azonban a Jedi-mester csak kíváncsian méregette.

– Mit tudsz az Erőről? – kérdezte végül.

– Ez egy olyan hatalom, amivel a Jedik rendelkeznek. Ezzel

lehet mások gondolatait befolyásolni és… dolgokat
lebegtetni. – Egy hosszú percig olyan csend volt, hogy a
halászmadarak távoli rikoltásait is tisztán lehetett hallani.

– Hát ez igazán lenyűgöző! – húzta el a száját Luke. – Ebben

a mondatban egyetlen valós állítás sem szerepelt! Kezdjük
akkor a dolgokat a legelején! Ülj ide!

Rey keresztbe-vetett lábbal telepedett le a sziklára, és

kérdőn pillantott a Jedire.

– Az Erő nem olyasmi, amit az ember birtokol – kezdte Luke.

– Az Erő nem tárgyak emelgetéséről szól. Olyasfajta energia
ez, ami ott van a dolgok és az élőlények között, és
egyszerre feszültség és egyensúly, ami összetartja az
univerzumot.

– Rendben, de… mégis mi ez?

– Hunyd le a szemed! – utasította Luke. – Lélegezz

egyenletesen… és most nyúlj előre!

Rey engedelmeskedett és lassan, bizonytalanul kinyújtotta a

jobbját. Aztán nem történt semmi.

Mi ebben a meglepő? Végül is mire számítottam? A kérdés

inkább az, mit akar ezzel elérni? Ez is valami próba?
Odahaza a Jakkun a teedók olyan remetéket tiszteltek
félistenként, akik egész nap mozdulatlanul álltak egy
sziklacsúcson, kitéve a nap gyilkos sugarainak. Rey nagyon
remélte, hogy a Jedivé válás nem követel majd efféle
mutatványokat – de úgy tűnt, tévedett. Aztán hirtelen furcsa
bizsergést érzett a kinyújtott kezén.

– Mintha éreznék valamit! – mondta Luke-nak.

– Érzed?

– Igen… igen!

– Ez az Erő.

– Tényleg? – mosolyodott el Rey önelégülten. Arra gondolt,

ha ilyen hamar sikerült megéreznie az Erőt, mégiscsak van
benne tehetség. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna,
hirtelen éles fájdalom hasított a jobbjába. Abban a
pillanatban kinyitotta a szemét, és látta, hogy Luke csapott
a kezére a nádpálcával. Ugyanazzal, amivel az előbb
megcsiklandozta a tenyerét. – Szóval…

mikor azt mondta, hogy nyúljak előre, azt nem úgy értette,
hogy a kezemmel?

– Nem.

– Jó… akkor megpróbálom még egyszer. – Ismét lehunyta a

szemét, és érezte, ahogy Luke erős, durva ujjai közé fogja a
kezét, és tenyérrel lefelé a sziklához nyomja.

– Lélegezz! Csak lélegezz! És most… nyúlj ki az érzéseiddel!

Mit látsz?

A lány lelki szemei előtt megjelenő kép megnyugtatóan

ismerős volt: a szigetet látta

madártávlatból – vagy úgy, mint annak idején álmában, a

Jakkun – hamarosan azonban ennél már sokkal, de sokkal
többet érzékelt. A képek élénkek voltak, szinte víziószerűek,
de később nem tudta volna megmondani, valóban látta
őket, testen kívüli élménynek volt a részese, vagy csupán a
képzelete játszott vele. Az első, amit megérzett, az élet volt.
Érezte a saját létezését, a gondnokokét, akik épp a ház
falában ütött lyukat próbálták eltüntetni… de akadt még ott
élet, sokkal, de sokkal több is. Érezte a virágban, a
fűszálakban és a bokrokban lüktető vitalitást, a feje fölött
keringő madarakban és az óceánban úszkáló halakban
vibráló életet, a szemnek láthatatlan parányok tömegeiről
már nem is beszélve. Annyi információ zúdult rá egy pillanat
alatt, hogy úgy érezte, menten belefullad. Aztán azt is meg
kellett, hogy értse, ez nem lehetséges – mert ő maga is
részese volt ennek a nagy egységnek. Csakhogy ahol élet
volt, ott romlásnak és elmúlásnak is lennie kellett.

Érezte a halott hús lassú bomlását, a növények rothadását,

a talajba süllyedő csontok hideg simaságát, és a mélyben
lapuló, egymásra rétegződött korok visszhangjait. Egy
pillanatra visszahőkölt, de szinte azonnal tudatosult benne,
hogy nincs mitől tartania. Az életből halál lesz, abból pedig
új élet sarjad, így téve teljessé az örök körforgást. Érezte a
napok melegét, és nem csupán a bőrén vagy a kőből
visszasugározva, hanem a levegőben, a vízben és a földben
is. És érezte a hideget is, ami ott lapult a kőben, a víz
feneketlen mélységeiben és a növények gyökerei közt.

Érezte a békét, a születést és növekedést ugyanúgy, mint az

elmúlást és a halál zűrzavarát.

Mindezt alig néhány pillanatba sűrítve. És ilyen pillanatokból

millió és milliárd várt még rá, egy olyan végtelen ciklus
részei, ami eónokkal az ő születése előtt kezdődött, és jóval
azután is tartani fog, mikor ő már nem lesz. Egy olyan
ciklus, melynek léptékét emberi elme föl nem foghatta,
melyhez képest a csillagok is csupán elhanyagolható
porszemek voltak. Rey nem merte kinyitni a szemét, mert
félt, hogy nem tud parancsolni a könnyeinek, mégis
mindennél jobban szerette volna az új szemeivel látni a
világot, és elmondani Luke-nak mindazt, amit megélt és
tapasztalt.

És az, hogy erre az emberi szó nem volt igazán alkalmas,

most mindennél jobban dühítette.

– Most már érzed külön-külön a létezőket – mondta Luke. –

És mi van mindezek között?

– Egyensúly – mosolyodott el lassan Rey. – Egyfajta

energia… egyfajta Erő.

– És benned?

– És bennem is. Ugyanaz az Erő. – Egyszerre szeretett volna

sírni és nevetni, most, hogy úgy érezte, átlátta és felfogta a
világegyetem legősibb, legféltettebb titkát. És épp ezért
nem értette, hogy amikor végre ki merte nyitni a szemét,
miért látta Luke-ot még mindig ugyanannak a szürke-
szakállú, nap-cserzett bőrű, megfáradt férfinak.

– Ez az első lecke – mondta a Jedi. – Az Erő nem valami

kisajátítható hatalom, amit csak a Jedik birtokolhatnak. Nem
valakié, sőt még azt sem mondhatnám, hogy mindenkié. Ez
ennél sokkal több. Épp ezért lenne végtelen nagyképűség
kijelenteni, hogy a Jedik elmúlásával a fény is kihuny az
univerzumban. Az Erő előttünk is itt volt… és utánunk is itt
lesz. Érted ezt?

Rey nagyon is értette, de már csak fél füllel figyelt Luke-ra.

Mert az újonnan fölfedezett érzékszerveihez valami ismerős
sziréndalként szólt.
– Van itt valami – mondta halkan. – Pont itt… ezen a
szigeten. Nagyon erős fény… ami szinte elvakít.

– A Jedik első temploma – bólintott Luke. – Olyan, akár egy

világítótorony az Erőben. – Rey kíváncsi lett volna rá,
hogyan találtak rá a Jedik erre a helyre annyi évezreddel
ezelőtt. Talán az Erő suttogását követték, végig a csillagok
közti ösvényeken, míg egy nap el nem jutottak ide.

– De van itt valami más is – tette hozzá alig hallhatón. –

Valami a mélyben, a sziget alatt. Egy hely… egy sötét hely. –
A lelki szemei előtt tisztán kirajzolódott a hideg, csöndes
tengerfenék, melyben, akár egy fűrészfogakkal teli száj,
sziklafalú üreg tátongott, ami…

– Egyensúly – magyarázta Luke, alig érezhető feszültséggel

a hangjában. – Különösen erős fény, különösen mély
sötétség.

– Milyen hideg… és engem szólít…

Megremegett alattuk a szikla, és a kövek repedéseiből por

kezdett szivárogni.

– Ne engedj neki! – mondta Luke szigorúan. – Küzdj ellene!

Rey egyre távolabbról hallotta, ahogy a Jedi-mester a nevén

szólítja, és hamarosan már minden érzékszervét a víz
dübörgése töltötte be. Látta magát egyedül állni a sziklás
tengerparton, és az a mélybe vezető, sziklafogakkal teli
üreg már ott tátongott előtte, és egyre csak hívta és
csalogatta… Aztán vízgejzír lövellt az égre, az egész világ
mintha darabokra hullott volna… A

következő pillanatban már ismét ott ült a sziklán, és fájó

arcát tapogatta. Luke pofonjától még mindig égett az arca,
és úgy érezte, mintha a Jedi feneketlen mélységből húzta
volna vissza. A bőre tetőtől talpig vizes volt, és a nyelvén a
tenger sós ízét érezte.

– Az a hely olyan dolgokat mutathat nekem… – kapkodott

Rey levegő után –, olyan dolgokat…

és segíthet! Megpróbálta, és…

– Egyenesen belevetetted magad a sötétségbe – mondta

Luke komoran. – Abban a pillanatban, ahogy fölkínált neked
valamit, te máris hajlandó lettél volna elfogadni. Úgy, hogy
bele sem gondoltál, vajon mit akar majd érte cserébe.

Azzal föltápászkodott, és lerázta magáról Rey reszkető

kezét. De volt ott még valami, amit a lány látott… illetve
annak a valaminek a hiánya…

– Mindent láttam – suttogta Rey. – A szigetet, az óceánt… az

egész univerzumot. Azt hittem, a szívem fölrobban, ahogy
meghallottam a csillagok dalát, de… magát nem láttam!
Sem a fényben, sem a sötétségben. Mintha teljesen
elzárkózott volna az Erő elől.

Luke sápadt, elkínzott arccal nézett vissza rá.

– Eddig csak egyszer láttam ehhez fogható erőt és

képességet – mondta a Jedi csöndesen. –

Ben Solóban. Akkor nem féltem tőle eléggé. Ezt a hibát

azonban nem követem el még egyszer.

Rey nem állta tovább a pillantását, és lesütött szemmel,

leszegett fejjel hallgatta, ahogy Luke Skywalker maga
mögött hagyja az ősi templomot.

Tizennegyedik fejezet
Miközben Holdo tábornok föl-alá masírozott a Raddus hídján,
Poe csak az alkalmat leste, hogy valami mondvacsinált
okkal elszabadulhasson, és lemehessen a hangárba, ahol
Rose és Finn épp most készültek útra kelni. Mostanra – már
amennyire adott körülmények között ez lehetséges volt

– minden szükséges előkészületet megtettek. Poenak az

egész hajón voltak barátai, akik között olyanok is szép
számmal akadtak, akik osztoztak az új parancsnok iránti
gyanakvásában.

Ezek a bajtársak segítenek majd neki eltüntetni Finn és Rose

nyomait. Egy könnyű

teherszállító kompot elindítani nem volt nagy kunszt, és aki

egy kicsit is járatos volt a repülésirányításban, az a komp
nyomait is pillanatok alatt képes volt eltüntetni. Ilyen
zűrzavaros időkben úgyis elintézték az egészet egy
legyintéssel, hibás indítószerkezetről beszéltek, és ha
egyáltalán írt róla valaki jelentést, az egészet valami hamis
riasztás számlájára írta. Poe idegesen állt egyik lábáról a
másikra, és sokért nem adta volna, ha ő is ott lehet azon a
kompon, és a barátaival tarthat.

Már csak azért is sokkal nyugodtabb lett volna, mert úgy

legalább egyvalaki akadt volna a fedélzeten, aki ért is a
repüléshez. No, nem mintha olyan ördöngös feladat lett
volna elkormányozni egy kompot – ennyit még C–3PO-ból is
kinézett –, de tudta, Finn igazi antitalentum, ha repülésről
van szó. Úgyhogy pillanatnyilag csak Rose-ban bízhatott.
Gyerünk már! Ideje lesz indulni, mielőtt a nőstény rankor
kitalálja, hogy szemlét tart! És bár készült rá, amikor
megszólaltak a figyelmeztető szignálok, és a konzolján
kigyulladt néhány piros jelzőfény, Poe majd kiugrott a
bőréből idegességében.
– Hát ez meg mi? – nézett föl a parancsnoki székben ülő
Holdo.

– Semmi, admirális – vonta meg a vállát Connix. – Csak

valami kósza űrszemét.

Holdo elégedettnek tűnt a válasszal, Connix és Poe pedig

egy pillanatig cinkosan összenéztek.

A komp biztonságban útra kelt.

– Először a kisebb hajók fognak kifogyni az üzemanyagból –

jegyezte meg Holdo. – Hamarosan el kell kezdjük a
kiürítésüket, és a legénység áttelepítését a vezérhajóra. Az
evakuálást az egészségügyi fregattal kezdjük. – Poe lopva
végighordozta a tekintetét a parancsnoki hídon.

Nem Connix volt az egyetlen, akinek kétségei voltak

Holdóval kapcsolatban, és bármerre is nézett, merev
tekinteteket, ellenséges fej- és testtartást látott. Egy
parancsnok feladatához az is hozzátartozott, hogy az ilyen
apróságokat észrevegye, Holdo azonban a legnyilvánvalóbb
dolgokat sem tudta vagy akarta meglátni. És ez egyre
jobban bőszítette a pilótát. Leia annak ellenére ütőképes
sereget tudott kovácsolni az ellenállókból, hogy az Új
Köztársaság bürokratái minden lehetséges fórumon gáncsot
vetettek neki, hogy sokáig senki sem vette komolyan az
Első

Rend jelentette fenyegetést, és hogy igen limitált

emberanyaggal, felszereléssel és pénzügyi lehetőségekkel
kellett gazdálkodjon. És most Holdo – valaki, akiben Leia
Organa feltétel nélkül

megbízott – pillanatok alatt hosszú évek keserves munkáját

fogja tönkretenni.
– Szóval kiürítjük az Anodyne- t – morogta Poe. – Csak azt
nem értem, hogy ez min változtat, admirális! Mi lesz, ha
már nem marad hajó, amit kiüríthetnénk?

– Úgy gondolom, maga jobban örülne valami vakmerő

tervnek – emelte rá hideg tekintetét a nő. – Amiben nyilván
komoly szerepet kapna a harc, lenne benne némi rombolás,
vérontás, meg pár hős, akik az utolsó pillanatban
megmentik a világot! Felteszem, ez inkább kedvére való
lenne.

– Én csak azt szeretném tudni, hogy mi a terv – fintorgott

Poe. – Szerintem mind ezt szeretnénk tudni.

– És amikor itt lesz az ideje, meg is fogják tudni – bólintott

Holdo. – De csak a miheztartás végett: ebben a tervben
nem lesz helye idióta hősködésnek vagy esztelen
vakmerőségnek!

Legalábbis amíg én vagyok az Ellenállás parancsnoka! – Ez

már Poe-nak is sok volt.

– Tönkre fogja tenni mindazt, amit Organa tábornok

felépített! – fakadt ki dühösen.

– Ha a hercegnőt szeretné szolgálni, akkor beoszthatom

mellé ágytálazni – felelte Holdo fagyosan. – Ha viszont az
Ellenállást, akkor vita helyett inkább kövesse az
utasításaimat! Mert valakinek muszáj lesz megmentenie ezt
a flottát a hőseitől! – Azzal visszafordult a parancsnoki szék
karfájába épített monitorhoz, és már nem törődött Poe-val.
A pilóta kétségbeesetten nézett végig a többi
szolgálattevőn, de mintha mindenki kerülte volna a
tekintetét.

***
Rose és Finn kompja a sivár, sivatagos Cantonica fölött tört
ki a hiper-űrből. A bolygó olyan volt, akár egy hatalmas
sárga szem, közepén egy nyugtalanítóan kék tenger-
pupillával.

– Szóval ez valami menő hely? – kérdezte Finn. – Nekem

nem tűnik menőnek, csak… sárgának.

– A sárga részek nem számítanak, mert a sivatagban senki

sem lakik – magyarázta Rose, aki jobban örült volna, ha az
ismeretterjesztés helyett inkább a leszállásra
koncentrálhatna. – A lakott települések a tenger partján
fekszenek.

– Te ismered ezt a Canto Bight nevű várost?

– Csak történeteket hallottam róla – vonta meg a vállát a

lány. – Állítólag szörnyű hely, ahol a galaxis
legválogatottabb söpredéke szokott megfordulni. – Paige
erre persze valószínűleg azt mondta volna, hogy Rose nem
tudja elengedni magát, ugyanakkor irigyli, hogy mások
képesek jól szórakozni, de… az ötlet, hogy egyesek drága
ruhákban vagyonokat költenek szerencsejáték-asztaloknál,
miközben máshol porig ég a galaxis, vérlázítónak tűnt a
számára.

– Miért nem lehet legalább egyszer, hogy akit keresünk, az

valami kellemes helyen rejtőzik? –

méltatlankodott Finn. – A flottának már alig maradt

üzemanyaga, erre mi egy ilyen pöcegödörben keresünk egy
gazfickót egymillió másik között! Tűt a szénakazalban?!

– Mindjárt beindítom a leszállási szubrutint – kezdte Rose

kicsatolni magát a székből. – Ne nyúlj semmihez!
– Jó, akkor nem nyúlok semmihez! – nézett utána Finn
sértett önérzettel. De mielőtt a lány kitehette volna a lábát
a pilótafülkéből, máris sikerült megpiszkálnia egy olyan kart,
aminek szerinte semmi köze nem volt a járműirányításhoz,
mégis vadul megdobta a kompot. Aztán gyorsan újra
megpaskolta azt a bizonyos kart, mire a jármű visszaállt az
eredeti haladási irányba.

– Véletlenül hozzáérhettem valamihez – szólt hátra Finn

nagy ártatlanul.

– Ha gyakorlod még egy kicsit, biztos, hogy mindkettőnket

sikerül majd elintézned! – füstölgött Rose. – Legalább azt
hadd tanítsam meg, hogyan kell leszállni!

– De én nem vagyok pilóta! – tiltakozott Finn.

– Akkor is itt a legfőbb ideje, hogy megtanuld az alapokat!

Egyébként tudtad, hogy Poe kis gömbforma droidja a
mosdóban kuksol? – Finn hitetlenkedve nyitott be a
mellékhelyiségbe, ahol BB–8 olyan vidám füttyözéssel
fogadta, mintha Poe tudott volna róla, hogy velük tart.

– Hol vagy már?! – szólt ki Rose a pilótafülkéből, mire Finn,

nyomában a kis droiddal, nagy kelletlenül visszaballagott.
Rose azonnal mutogatni kezdte, mi mire való az
irányítópulton.

– Vezérlőkarok, hajtóművek, fúvókák, ezzel növeled a

sebességet…

– Muszáj mindennek ilyen komplikáltnak lenni? – fanyalgott

Finn.

– Szerintem nem bonyolultabb, mint egy átlagos

mentőkabin – nézett rá merőn Rose. – Egy olyannal pedig
ugye te is elboldogulnál…
– Ez fájt! – dörmögte Finn, és érezte, hogy elpirul.

– Rendben – legyintett Rose –, vegyük át még egyszer!

Irányítókarok, hajtóművek, fúvókák…

– Ezeket már ismerem! – bólintott Finn. – Most mutasd meg

a többit is!

***

Szirénák vijjogása és a menekülők kiabálása töltötte be az

Anodyne folyosóit. Poe két felcsernek segített egy
mozgatható bakta-tartályt tolni, amiben egy súlyos sebesült
lebegett. Már majdnem elérték a fregatt hangárját, de félő
volt, hogy mégsem érnek oda időben. Az Anodyne már így is
az utolsó erőtartalékait emésztette föl, és lassan leszakadt a
flottától. És mindenki tisztában volt vele, hogy amint ez
bekövetkezik – amint már nem tudja tartani az iramot a
többi hajóval, és kikerül a Raddus pajzsának védelméből –,
akkor vége. Poe visszafordult, és kétségbeesett integetéssel
próbálta gyorsabb tempóra ösztönözni a felcsereket és
sebesülteket.

Aztán a hajótest megrázkódott, és a Poe mögötti folyosó egy

pillanat alatt a lángok martalékává vált.

Visszafelé már nem mehettek, és az is látszott, ezt a tüzet

képtelenség lesz eloltani. Poe próbált gyorsabban haladni
anélkül, hogy felborítaná a tartályt. A hangárban, egy
teherhajó rámpája előtt már várta őket C’ai Threnalli. A
legtöbb vadászpilótához hasonlóan most őt is az
egészségügyi fregatt evakuálásához osztották be. Az
Anodyne egyre vadabbul dobálta magát a rázúduló
össztűzben, és mind érezték, a pajzsok már nem tarthatnak
ki sokáig.

***
A Supremacy hídján parancsnokló Hux tábornok elégedetten
figyelte a holografikus hadszínteret. Az osztott kivetítő egyik
fele az Első Rend hadihajóit mutatta, a másik pedig a
Raddus t és a mellette sikló két kisebb hajót.

– A vezérhajójuk még mindig lőtávolon kívül van, az

egészségügyi fregattjuk azonban lassan kifogy az
üzemanyagból. Pillanatok alatt beérjük – jelentette Peavey
kapitány.

– Íme, a vég kezdete! – bólintott Hux. – Végezzenek vele! –

Ahogy a parancs elhangzott, a Supremacy orrütegei azonnal
tüzet nyitottak. Az Anodyne már így is meggyengült pajzsai
még egyszer fölizzottak, aztán végleg kihunytak. A
következő sorozat pedig szabályosan kettévágta a fregattot,
ami pillanatok alatt szuper-forró gázokra és izzó
fémcseppekre robbant szét.

– Célpont megsemmisítve – jelentette Yago kapitány.

– Rendben – bólintott Peavey, és volt ebben a gesztusban

valami bocsánatkérő.

A Supremacy eredetileg Yago hajója volt, amíg Hux úgy nem

döntött, hogy erre költözik át a Finalizer ről. És mivel volt
benne annyi realitásérzék, hogy tudja, egy ekkora hajó
irányításával egyedül nem boldogul, Peaveyt is magával
hozta – és azzal a lendülettel Yago kapitány nyakára is
ültette. Yago pedig – aki ugyanúgy a birodalmi hadiflottában
kezdte a pályafutását, mint Peavey –

ha fogcsikorgatva is, de tűrte. A két kapitány közötti

érintkezés ezek után a kölcsönös udvariasságra és hűvös
távolságtartásra redukálódott, a feladataikat azonban
mindketten hibátlanul teljesítették. Ez a birodalmi kiképzés
és a több évtizedes szolgálat eredménye volt, amit Hux apja
– bármilyen őrült is volt – még megértett, a fia azonban már
semmibe sem nézett.

Yago ugyanúgy elviselte Huxot, ahogyan Peavey is, mert

tisztában voltak vele, hogy a tábornok napjai meg vannak
számlálva. A szerencsecsillaga addig ragyog fenn, míg
végez az Ellenállással, pedig aztán jön csak a feladat
neheze. Egy egész igába hajtott galaxist kell az Első
Rendnek kordában tartania. És ehhez nem grandiózus
hadműveletekre, hanem logikára és kiváló
szervezőkészségre volt szükség. Mindketten tudták, hogy
olyan próba lesz ez, amin az ifjabbik Hux pillanatok alatt
elvérzik. Mert hiába számított az ifjú tábornok újítónak és
látnoknak, ezekre a tulajdonságokra a galaxis
pacifikálásához nem sok szükség volt. Peavey háta mögött
összekulcsolt kézzel állt a hatalmas panorámaablak előtt, és
az Ellenállás menekülő flottáját figyelte. Ha bármi reális
esélyt látott volna rá, hogy az ellenség erősítést kap,
azonnal utánuk küldte volna a vadászait. Azonban mivel
erősítésnek nyoma sem volt, úgy döntött, nem teszi ki
felesleges veszélynek a pilótáit. Azon tűnődött, hogy
Huxnak egy dologban mégis csak igaza volt: ez a vég
kezdete. Ő nyilván úgy gondolta, az Ellenállásé. Peavey
azonban tudta, hogy legalább annyira Huxé is.

***

Messze a Supremacy parancsnoki hídja alatt, az egyik

gigantikus hangár kellős közepén Phasma százados állt. Bár
a hangár akkora volt, hogy nem egy hadihajó elfért volna
benne, ez csak egyike volt a lélegzetelállító méretű
vezérhajó raktereinek. Phasma lassan végighordozta a
tekintetét a falak mellett sorakozó TIE-vadászokon és
kompokon, a lépegetőkön, a feketébe öltözött pilóták és
fehér-páncélos rohamosztagosok légióin, és elégedetten
bólintott. Készen
álltak.

Ha az Ellenállás végső kétségbeesésében úgy dönt, hogy

valahol megveti a lábát, és egy utolsó, mindent eldöntő
összecsapásban vív meg az Első Renddel, akkor Phasma
seregei egyszer és mindenkorra végeznek velük. De biztosra
vette, hogy ennyi bátorság nem szorult beléjük. A galaxis
legtöbb lakója puhány volt, akik biztonságos helyen nőttek
föl és élték az életüket, mit sem tudva róla, milyen is
valójában a világegyetem. A százados azonban minden volt,
csak puhány nem, és mire megtanult járni, már azzal is
tisztában volt, hogy a biztonság csupán hamis illúzió. Mert
az élet csupán a harcról és a túlélésről szól, semmi másról.

– Készüljenek, parancsnok! – bólintott oda krómsisakos

fejével a mellette álló szárnysegédjének. – Úgy hullanak a
hajóik, mint a legyek, úgyhogy hamarosan a mi időnk is
eljön!

Poe teherhajója nem sokkal azelőtt hagyta el az Anodyne-t,

hogy az Első Rend vezérhajója darabjaira robbantotta az
orvosi fregattot. Az Anodyne lángjai egy pillanatig
kétségbeesett arcokat világítottak meg. Volt, aki a saját
lábán jött, másokat úgy kellett támogatni vagy hordágyon
hozni, de itt voltak mind, szótlan, komor harcosok, az
Ellenállás katonái, csupa bátor fegyverforgató.

Akik most felnézni sem mertek. Zavartan bámulták a

csizmájuk orrát, itt egy szájszél, ott egy arcizom rándult
meg… Nincs már bennük remény, mert Holdo nem ad nekik
rá okot! És Poe tartott tőle, hogy nem csupán az Anodyne,
de az Ellenállás lelke is odaveszett a lángok közt.

Tizenötödik fejezet

Rey komótosan sétált le az eső-áztatta lépcsőfokokon, de

azért minden egyes lépés előtt megnézte, hova teszi a
lábát. A sors csúf iróniája lett volna, ha mindazok után, amit
átélt, és amit tennie kellett, hogy eljuthasson erre a helyre,
most épp egy nyálkás lépcsőfokon törné ki a nyakát.
Csubakkát a Falcon pilótafülkéjében találta – a vuki épp a
fregatt hipertéri jeladójával birkózott.

– Még mindig nem sikerült elérned az Ellenállást? – kérdezte

a lány, a vuki azonban csak a fejét rázta. – Na, mindegy,
azért csak próbálgasd! És ha sikerül, tudd meg, hol
vannak… és hogy mi van Finnel! – Csubakka halk,
torokhangú morgással jelezte, hogy így lesz, Rey pedig
lesétált a hajó rámpáján, és ismét élvezettel fordította az
arcát a záporesőbe.

Egy pillanatig eltűnődött rajta, vajon mit keres a rámpa

aljában az a több tucatnyi porg, és arra is kíváncsi lett
volna, vajon Csubi minek vitt néhányat még a pilótafülkébe
is magával. Biztosra vette, hogy előbb-utóbb mind a vuki
gyomrában vagy a Falcon élelmiszerraktárában végzik majd,
és bár furcsának és némileg kegyetlennek érezte, hogy
valaki holnap levágja azokat, amiket ma háziállatként tart,
Rey már megtanulta, hogy ez egy hatalmas világegyetem,
ahol minden fajnak megvan a joga, hogy a saját szokásai
szerint éljen.

A lány a Falcon alatt hevert, onnan nézte a szüntelen

patakzó esőt. Néha kinyújtotta a kezét, és elgyönyörködött
az ujjain végigguruló vízcseppekben. A Jakkun nem akadt a
víznél értékesebb anyag, harcoltak érte, kereskedtek vele,
életet és halált jelentett… itt pedig annyi volt belőle, hogy
hagyhatták szabadon elfolyni. Tudta, hogy a gondnokok
jókora hordókba kigyűjtik az esővizet, a sziklák
repedéseiben tenyésző növények pedig mohón isszák föl, de
még így is annyi volt belőle, hogy… Érezte, hogy valaki áll
mögötte, és ahogy felült és megfordult, a jókedve azonnal
elillant. Kylo Ren állt tőle néhány lépésre, és őt figyelte.
– Gyilkos! – sziszegte Rey, ahogy találkozott a pillantásuk.
Ren lassan közelebb sétált, de a lány most már nem hátrált
meg. – Te valójában nem vagy itt! – jelentette ki. – Nem
érinthetsz meg, úgyhogy biztonságban vagyok!

– Ahhoz képest, hogy biztonságban vagy, ideérzem a

félelmedet – vonta meg a vállát Ren. A férfi sápadt arcából
hatalmas, sötét szemek fürkészték Reyt, és a lány biztosra
vette, a férfi figyelmét az arcán és a kezén végigcsorgó
vízcseppek sem kerülik el.

– Elkéstél! – mondta Rey dacosan. – Már megtaláltam

Skywalkert! Úgyhogy vesztettél!

– És hogy boldogulsz vele? – kérdezte Kylo Ren gonosz kis

mosollyal. – Elmondta már neked, mi történt azon az
éjszakán, amikor leromboltam a templomát? Elmesélte már,
hogy miért tettem?

– Már mindent tudok, amit tudnom kell rólad! – szegte föl az

állát a lány.

– Igazán? Nos… talán igen. Akkor is így néztél rám, amikor

legutóbb találkoztunk, és szörnyetegnek neveztél. – Alig két
méterre állt Reytől, és a lány azon tűnődött, vajon mi
történne,

ha ebben a formájukban érintenék meg egymást. Vajon

belelátnának egymás elméjébe? Vajon kénytelen lenne
ismét elviselni Ren gondolatait? Vajon van rá mód, hogy egy
galaxisnyi távolságból érintsék meg egymást?

– Tényleg szörnyeteg vagy! – bólintott Rey, aki tudta,

sohasem fogja elfelejteni, amit Ren a Takodanán művelt
vele. Most azonban nem látott sem gyűlöletet, sem
cinizmust a férfi tekintetében, csak fájdalmat és vívódást.
– Igen – mondta végül Kylo Ren csöndesen –, az vagyok. –
Aztán már nem volt sehol. Rey egy darabig az esőtől
korbácsolt óceánt bámulta, és maga sem tudta, mire vélje
ezeket a különös jelenéseket. Aztán egy másik, ismerős
jelenlétet érzett meg, és ahogy megfordult, látta, hogy Luke
már ott áll a lépcsősor aljában, és őt várja.

***

A Supremacy fémszívének kellős közepén Kylo Ren állt

mozdulatlanul, és azt a pontot nézte, ahol az előbb még Rey
volt. Valami furcsát érzett, és ahogy lepillantott, esővizet
látott a kezein.

Egy darabig értetlenül bámult, aztán ökölbe szorította a

kezét, mintha ezzel maga elől is elrejthetné a valóságot.

Tizenhatodik fejezet

Finn abban a pillanatban beleszeretett Canto Bightba, ahogy

megpillantotta. Hitetlenkedve bámulta a tengeröbölben
ringatózó karcsú jachtokat és a parton nyújtózó duracél és
füstüveg épületóriásokat, melyek hotelek tucatjainak adtak
otthont. A város olyan volt, akár egy ragyogó, ékszeres
szelence, tele kivilágított sugárutakkal, hófehér járólapos
utcákkal, meleg fényű

lámpákkal teli zegzugos sikátorokkal, és a felhőkarcolók

tövében megbúvó régimódi épületekkel.

Rose nem merte megkockáztatni, hogy a kikötőben

szálljanak le, mert tartott tőle, hogy esetleg valaki fölismeri
az Ellenállás hajóját, úgyhogy inkább alacsonyan repültek,
és a tenger felől közelítették meg a várost. Alattuk, a
tengerparti sétányokon párok andalogtak a napnyugtában
gyönyörködve, és gyerekek rohantak a szelíden tovagördülő
hullámok után vagy épp elől.
Finnt annyira lenyűgözte a látvány, hogy most sem remekelt
a navigációban, és a hajó végül orral előre, jókora
zökkenéssel ért földet. BB–8 méltatlankodó visítással
szánkázott végig a pilótafülkén, és Rose-t és Finnt is csak a
biztonsági hevedereik rántották vissza. Méghozzá olyan
erővel, hogy a lány biztosra vette, a szíjak helyén még
napok múlva is csúnya véraláfutásai lesznek.

– Most meg mi a baj? – vonogatta a vállát Finn. – Végül is

egy darabban hoztam le a gépet, nem? – BB–8 tett néhány
csípős elektronikus megjegyzést, és Rose is csak a fejét
rázta.

– Én még mindig azt gondolom, hogy nem jó ötlet a városon

kívül hagyni a hajót – dünnyögte Finn.

– Én meg azt gondolom, hogy sokkal rosszabb ötlet lenne

bevinni a kikötőbe, ahol van ellenőrzés, papírokat és
azonosítókat kérnek… és ha a kikötőben tetted volna le úgy
a hajót, mint itt kint a parton, most nem egy kráter mélyén
csücsülnénk, hanem egy börtönben!

– De…

– Semmi de! És most indulás! Feladatunk van! – A homokos

partról viszonylag hamar eljutottak a városba vezető egyik
sétányra, és onnan már el sem lehetett téveszteni a
kaszinók hívogató fényeit. A fákkal szegélyezett út a város
legnagyobb szerencsejáték-barlangjai és versenypályái előtt
haladt el. Annyi látnivaló akadt itt, hogy Finn azt sem tudta,
hol áll a feje. Bármerre is nézett, mindenhol lélegzetelállító,
színpompás látványosságok fogadták. Hol egy illatos
virágokból álló kert, hol fantasztikus kinézetű hologramok,
amik mindenféle egzotikus gyönyörűségek ígéretével
próbálták becsalogatni valamelyik épületbe. A fiatalembert
annyira lenyűgözte az ezernyi új impulzus, hogy majdnem
két luxus terepsikló elé sétált. Masszív, áramvonalas városi
masinák voltak, lenyűgöző erejű hajtóművel, és olyan hús-
vér pilótákkal, akik nem átallottak kihajolni a gépből, csak
hogy vázoljanak néhány anatómiailag nehézkesen
kivitelezhető ötletet az ostoba turistának, akit kis híján
elcsaptak. Rose csak az öklét rázta utánuk, és ő is
megeresztett néhány olyan káromkodást, melyek hallatán
Finn fülig pirult, BB–8

pedig elismerően füttyentett.

– Hogyhogy ezek nem droid-pilótákat alkalmaznak? –

morogta Finn.

– Olyat bármelyik turista megengedhet magának –

magyarázta Rose. – Akit itt tényleg fölvet a pénz, az hús-vér
szolgákat fogad!

– Erre… nem is gondoltam – szabadkozott Finn, miközben a

Canto Kaszinó díszesen megvilágított bejáratához sétáltak.
A kapu közelében tucatnyi méregdrága sikló parkolt,
melyeket halványan derengő energiamező óvott a
tolvajoktól.

– Ez nem csupán egy kaszinó, hanem hotel,

bevásárlóközpont és étterem is! – böngészte álmélkodva az
ajtó melletti kiírást. – Egész pontosan huszonkét étterem.
Hogy az ördögbe fogjuk egy ekkora helyen megtalálni ezt a
mester-kódtörőt?

– Lehet, hogy ő fog megtalálni bennünket – szaporázta meg

a lépteit Rose, ahogy néhány libériás inas épp kinyitotta a
kaput. – Mást sem kell tegyen, mint megkeresi a két
legcsóróbb öltözetű, legágrólszakadtabb kinézetű
vendéget… – Nem is kellett tovább magyarázza, Finn máris
megértette, mire akar kilyukadni. Merthogy odabent olyan
emberekből és idegenekből álló vendégsereg fogadta őket,
melyhez foghatóval még sehol sem találkozhattak. Akadt itt
apró chadra-fan ugyanúgy, mint hosszú karú dor namethi,
ember éppúgy, mint neimoidi, mégis volt bennük valami
közös: mindegyikük öltözéke makulátlan. Hímzett
köpenyeket, aranysújtásos csadorokat és elegáns öltönyöket
ugyanúgy lehetett itt látni, mint napselyem mellényeket,
ékköves diadémokat, és pókháló vékonyságú anyagból
készült fátylakat. És az ékszerek… Nem akadt fül, boka, ujj
vagy csukló, szárny, uszony vagy csáp, amit ne ékesített
volna csillogó, drágaköves, nemesfémből készült valami. A
gazdagság ilyen hivalkodó közszemlére tétele olyan
fojtogató volt, hogy Finn egészen zavarba jött tőle. Hát még
amikor fölfigyelt rá, hogy szinte mindenki őket – az olajos
kezeslábast meg a darabokból összefércelt kabátot viselő
madárijesztőt

– nézi! Finn legszívesebben a föld alá süllyedt volna, Rose

azonban karon fogta, és ellenállást nem tűrőn kezdte maga
után húzni.

Legnagyobb meglepetésükre a kaszinó személyzete

ugyanolyan szívélyes udvariassággal fogadta őket, mint
azokat a vendégeket, akik egy kisebb hold árát aggatták
magukra. A Külső

Gyűrűn használt egyik dialektusban köszöntötték őket, és

azt sem tették szóvá, hogy egy droidot is magukkal hoztak.

– Fantasztikus ez a hely! – lelkendezett Finn megújult

optimizmussal.

– Nem igazán – dünnyögte Rose.

– Te most ugye csak tréfálsz?! Dehogynem! Nézz csak körül!

Látod?
Körülöttük a világegyetem legpompásabb nyerőgépei
csillogtak, kattogtak és zakatoltak, és annyi fajta
szerencsejáték akadt itt, hogy a legfinnyásabbak igényeit is
kielégítette. Az egyik asztalnál savareen whistet, egy
másiknál kuari zinbiddlet játszottak, és volt ott rulett is, ahol
a golyót apró, csillogó bogarak helyettesítették. A kapatos
vagy egyszerűen csak elkényelmesedett vendégek nagy
számára való tekintettel számos fekete-arany nyerőgépet
lebegtetőrendszerrel szereltek föl, hogy szó szerint a játékos
orra elé lebegjenek, akinek csak a zsetonokat kellett
bedobálni.

És bármerre is néztek, minden asztalon halmokban állt a

pénz. A pult mögött tucatnyi zöld egyenruhás csapos és
mixer dolgozott megállás nélkül, százszámra keverték a
koktélokat, kit vigasztaltak, kinek gratuláltak, és közben
végeláthatatlan sorokban küldték a forgótálcával fölszerelt
felszolgáló-droidokat.

– Mihamarabb keressük meg azt a kódtörőt, és tűnjünk

innen! – sziszegte Rose.

Miközben a tömeget fürkészték, egy alacsony, sötét szemű

idegen tántorgott oda BB–8-hoz, és heves csuklások
közepette zsetont dobott a kis droid egyik diagnosztikai
aljzatába. BB–8

méltatlankodva kezdett sipákolni, mire a részeg vendég

megkapaszkodott benne, hogy föl ne bukjon, és egy újabb
maroknyi zsetont halászott elő a nadrágzsebéből.

– Bár Rey is láthatná mindezt! – mondta Finn, miközben

átnyomakodtak a tömegen. Minden játékasztalnál megálltak
egy pillanatra, és vörös plom-virágot kerestek a vendégek
öltözékén.
Mikor egyet sem találtak, már indultak is a következő
asztalhoz.

– Muszáj ennyire sietnünk? – füstölgött Finn, aztán ahogy

Rose mérgesen fölmászott az egyik asztalra, hátha onnan
jobban lát, azonnal elkapta a lány ruhájának ujját. – Hát te
meg mit művelsz?! – Rose akciója sokak figyelmét
fölkeltette, és néhány feketébe öltözött idegen, akikről
messze lerítt, hogy biztonsági őrök, már el is indult feléjük.

– Úgy nézem, te már el is feledkeztél a feladatunkról! –

mondta dühösen a lány. – Persze, ha abbahagynád a
nyáladzást, és nem egyfolytában Reyn járna az eszed, akkor
talán már meg is találtuk volna, akit keresünk!

– Nem is nyáladzok! – tiltakozott Finn.

– Bokáig jársz a nyálban, barátocskám! Ami meg a kis

barátnődet illeti, biztos, hogy egyfolytában rá gondolsz! Érte
még dezertálni is hajlandó lettél volna… amit mellesleg nem
értek, mert egy ember sohasem lehet fontosabb egy
ügynél! – Finn közben három joviálisan mosolygó suertont
vett szemügyre, de vörös plom-virágot náluk sem látott.

– Én egy olyan hadseregben nőttem föl, aminek mindössze

egy célja volt – mondta csöndesen a fiatalember. – Úgyhogy
nagyon is tudom, milyen egy ügyért harcolni. Aztán
életemben először találkoztam valakivel, aki törődött velem,
és akivel végre én is törődhettem. És akkor rájöttem, hogy
akár egyetlen ember is fontosabb lehet bármilyen ügynél
vagy eszménél.

Újabb csípős megjegyzésre számított, de Rose mintha

megenyhült volna.

– És amikor visszajön, akkor olyan lesz, mint a régi

történetek Jedi-lovagjai? – kérdezte bizonytalanul, miközben
lekászálódott az asztalról. – Tudod, barna köpeny, meg ilyen
kis patkányfarokba fogott haj…

– Rey mint Jedi-lovag? – csóválta meg a fejét hitetlenkedve

Finn. – Nem hiszem!

Aztán azt próbálta fölmérni, vajon hol viselhet egy xildec

vörös plomvirágot a kitines páncélján, de nem sikerült
rájönnie.

– Akkor is más lesz – makacsolta meg magát Rose. – Idővel

mindenki megváltozik.

– Az kizárt! – makacsolta meg magát Finn. – Rey marad,

amilyen volt.

Rose ezt a kijelentést meglehetősen szkeptikusan fogadta,

aztán ismét karon ragadta Finnt, és visszarángatta a
forgatag közepébe.

– Meglátod, ő is, te is megtaláljátok a magatok útját!

– Hálás köszönet a bölcsességedért, Rose mester! –

fintorgott a fiatalember.

– Bármikor, ifjú tanítvány! – legyintett nagyvonalún a lány.

– Amikor ismét találkozom vele, Rey ugyanolyan lesz, mint

volt! Tudom!

A lány erre azonban már nem reagált.

***

BB–8 még mindig a pöttöm, részeg idegennel birkózott,

akinek sikerült elnyernie vagy tíz zsetonját. A kis droid
biztatóan csipogott, elégedetten villogtatta a diagnosztikai
fényeit, aztán lemondó elektronikus sóhajjal biztosította
együttérzéséről a vesztest. Rose közben talált egy félig
nyitott bárt, ahonnan egy jókora erkélyre sétáltak ki. A
hátuk mögött a kackiás bajszú, zöld-fehér libériás mixer épp
egy hatalmas tálcát pakolt meg színpompás koktélokkal. Itt
is feltűnést keltettek az ágrólszakadt kinézetükkel, azonban
Rose már nem törődött a gúnyos oldalpillantásokkal.

– Azt hiszem, mostanra már az egész kaszinót átfésültük

morogta Finn. – Hol lehet ez az alak?

Gondolod, hogy esetleg egy másik ilyen műintézményben…

Váratlanul fülsiketítő robaj hangzott föl, és a bárpulton

minden pohár összekoccant.

– Ez vajon az, amire gondolok? – csillant föl Rose szeme,

azzal már ott is termett a balkon korlátjánál.

– Hé, mi folyik odalent? – rohant oda Finn. Alattuk, a

hatalmas, ovális versenypályán tucatnyi, a szivárvány
minden színében csillogó, testhezálló öltözetű zsoké tűnt föl,
hosszú fülű, hosszú lábú nyurga lényeken lovagolva. – Hát
ezek meg mik? – kérdezte Finn, aki elképedve figyelte a
csupa-fül-csupaláb lények száguldását. Még neki is, aki nem
sokat konyított a repüléshez, olyannak tűntek, mint a
csillagvadászok hús-vér megfelelői.

– Fathierek – suttogta Rose elbűvölve. – Gyerekkorunkban

ezek voltak a testvérem kedvenc állatai… bár igazából
élőben egyszer sem láttunk ilyet. De ezek… gyönyörűek!

– Ez az egész hely gyönyörű! – bólogatott Finn. – Nem is

értem, hogy miért utálsz itt lenni.

– Hát akkor nézz csak körül jobban! – javasolta Rose. Finn az

egyik rögzített elektromos távcsőhöz lépett, és lassan
körbeforgatta. Ezen keresztül már tisztán látta a zsokék
elektromos ostorait is, amikkel még nagyobb erőfeszítésre
sarkallták a hátasaikat. – Én és a testvérem egy szegény
bányászvilágon születtünk – magyarázta Rose, és
megszorította a kezeslábasa alatt viselt medált. – Az Első
Rend minden használható ércet kibányászott a bolygónkon,
aztán fegyvereket gyártott belőle, amit legelőször a mi
világunkon próbált ki. Elvették tőlünk minden értékeset és
használhatót… és végül, amikor már nem maradt más, az
életünket is.

Ahogy Finn fölnézett, látta, hogy Rose szabályosan reszket a

dühtől.

– Mégis mit gondolsz?! Mivel foglalkoznak ezek a gazdag

kaszinójárók?! – mutatott végig a

balkonon tolongó, jókedvűen cseverésző és nevetgélő

vendégeken. – Jelenleg egyetlen olyan üzletág van a
galaxisban, ami ennyire jövedelmező!

– A háború – suttogta Finn.

– Ezeknek a vendégeknek a java közvetlenül vagy közvetve,

de fegyverrel kereskedik – folytatta Rose. – Sokan közülük
talán épp az Első Rendnek adják el. És elég erre gondolnom,
és máris késztetést érzek, hogy beverjek pár orrot! – Finn
nem tudta, hogy mit mondhatna, és míg a megfelelő szavak
után keresgélt, BB–8 gurult oda hozzájuk izgatott
füttyözéssel.

– Vörös plom-virág? – ragadt át Rose-ra is a droid

izgatottsága. – Hol?

Tizenhetedik fejezet

Rey egy sziklatömb előtt állt, és gyakorolt. A Jakkun egy

napig sem hanyagolhatta el a botvívást – azon a helyen
mindig akadt, aki egy kulacs vízért is szívesen átvágta volna
a torkát, és a lánynak már fiatalon meg kellett tanulnia
megvédenie magát a sivatagi rablóktól és a többi
roncsvadásztól. Azóta azonban, hogy megérkezett erre a
szigetre, elhanyagolta a gyakorlást, amit most már szívből
bánt. Azonban az, hogy némileg berozsdásodott, most
lehetőséget biztosított a számára, hogy levezesse a
csalódottságát, és némileg kitisztítsa a gondolatait. És itt
most nem voltak titokzatos Jedi-tanítók és kísérteties
jelenések, hogy eltereljék a figyelmét, csak ő, a kő és a bot.

Rey percnyi pihenőt sem engedélyezett magának addig,

amíg teljesen leizzadt, és az izomláztól sajogni kezdtek a
vállai. Akkor megpihent egy kicsit, és miközben a botjára
támaszkodva szemezett a köréje gyűlt kíváncsian pislogó
porgokkal, a pillantása Luke fénykardjára tévedt.

Mi lenne, ha tennék vele egy próbát? Végül is miért ne? A

zsákból előhúzott ősi fegyver egészen másként állt a
kezében, és bár a markolat súlyos volt, hiányzott belőle a
bot forgatásakor keletkező nyomaték. Ennek ellenére volt
egy olyan érzése, hogy a kard- és a botvívás alapvetően
mégsem különböznek olyan sokban. Idővel azonban kezdett
olyan érzése lenni, mintha a fénykard életre kelt volna a
kezében. Mintha lett volna benne valami, ami segített
fókuszálni az Erőt, és szinte vezette Rey kezét. Láthatatlan
energiák sűrűsödtek meg körülötte, és a kard zúgása egyre
erősebb visszhangot vert a lelkében. Már nem érezte a
bőrén végigcsorgó izzadságot, sem a tagjait béklyózó
fáradtságot. Nem volt már más, csak ő és a kard, amivel
szinte egybeforrt.

Támadás és hárítás, pördülés és újabb támadás, és egyre

inkább úgy érezte, a kard nem egy fegyver a kezében,
hanem a teste meghosszabbítása.
– Lenyűgöző! – szólalt meg a háta mögött Luke. Ez a hang
zökkentette ki Reyt a transzból, és ahogy megfordult,
megtántorodott egy pillanatra, és nem sikerült idejében
visszahúznia a kardot.

A méter hosszú energianyaláb immáron nem a levegőt

hasította, hanem a kőtömböt – amin korábban a botvívást
gyakorolta –, és játszi könnyedséggel vágta ketté. A súlyos
sziklatömb megbillent, majd néhány porgot is magával
rántva a mélybe zuhant. Rey azonnal kikapcsolta a kardot,
és a sziklameredély szélére kuporodott. Az aláhulló kőtömb
letarolta a fél hegyoldalt, magával sodorta a gondnokok
egyik kézikocsiját, aztán hangos csobbanással hullt az
óceánba. A hegyoldalban sürgölődő gondnokok bosszús
cserregéssel bámultak fölfelé, és Rey egy pillanatra
legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében.

***

A napok lassan már a nyugati láthatár mögé buktak, amikor

Rey és Luke ismét beléptek a Jedi Templomba.

– Szóval? – állt meg Rey a kopott mozaikpadló egyik

végében.

– Szóval…

– Nem, Skywalker mester, ezúttal maga kezdi! – rázta meg a

fejét a lány.

– Hát jó – sóhajtott Luke. – Megmutattam neked, nem kell

Jedinek lenned ahhoz, hogy képes légy használni az Erőt.
Szóval… mi szükséged van a Jedi-rendre? – Rey gyanakodva
méregette a férfit. Ez biztos csak valami újabb próba.
Számtalan történetet hallott arról, mire is volt képes Luke
Skywalker az Erő segítségével, és azt is látta, hogy mit tud
Kylo Ren. És… bár magának sem szívesen vallotta be, de
őbenne is ott növekedett ez a hatalom, ami egyszerre
töltötte el félelemmel és izgatott várakozással. De abban ő
is biztos volt, hogy egyetlen ember – bármilyen erőknek is
parancsol – nem fogja tudni térdre kényszeríteni az egész
Első Rendet.

– Hogy szembeszálljon a sötétség erőivel – mondta végül

Rey. – Annak idején, ezer meg ezer nemzedéken keresztül a
Jedik voltak a béke őrei és a fény védelmezői a galaxisban.
És már az alapján, ahogy nézel, ki merem jelenteni, hogy
megint valami ostobaságot mondtam…

Luke mosolyogva tanulmányozta a padlót díszítő mozaikot,

és Rey eltűnődött rajta, ezt vajon kik és mikor készíthették.

– A több ezer nemzedékkel kapcsolatban igazad volt –

bólintott Luke. – Azt azonban jobb, ha tudod, miután az
írmagjukat is kipusztították, a Jediket is romantikus
legendákba öltöztették. De ha minden mítoszt és legendát
lehántasz róluk, szigorúan csak a tényeket nézed, és
végigköveted a Jedik történetét a Sithek felbukkanásától
egészen a Köztársaság bukásáig, akkor láthatod, hogy az
örökségük nem több öntelt képmutatásnál és tévedések
sorozatánál.

– Ez nem igaz! – tiltakozott a lány, és döbbenten bámult

Luke-ra. Ha ő volt a Rendjéből az utolsó, akkor a galaxis
védelmezőjének kellett volna lennie, a béke őrzőjének, és
nem olyasvalakinek, akiben ennyi kétség lakozik. A
világegyetemben így is túl sokan akadtak, akik szerették
volna lejáratni a Jediket, úgyhogy neki tényleg nem kellett
volna beállnia ebbe a sorba.

Ez már a legkevésbé sem tűnt próbának.

– A Jedikról mindennél többet elmond, hogy a hatalmuk

csúcsán engedték, hogy egy Sith kormányozza a
Köztársaságot, majd Birodalmat kovácsoljon belőle, őket
pedig az utolsó szálig kiirtsa – folytatta Luke. – Sőt ha már
itt tartunk, a Darth Vader néven ismert szörnyeteg
kiképzéséért és megszületéséért is egy Jedi-mester volt
felelős.

A lány egyre kevésbé értette ezt az egészet. Már az is épp

elég nyugtalanító volt, hogy Luke megtagadta a Jedik
örökségét, de az, hogy a saját örökségét is semmibe vette,
egyenesen riasztónak tűnt. Rey nem először gondolkodott
már el azon, vajon az önkéntes száműzetés és a magány
nem bomlasztotta-e meg Luke Skywalker elméjét. De elég
volt a nap-cserzett bőrű, szakállas Jedi kék szemeibe nézni,
hogy lássa, nincs ott semmiféle őrület – csak szomorúság.

– Luke Skywalker vagyok, az élő legenda – mondta a férfi

halkan. – Sok éven át egyensúly volt az Erőben. Én nem
vettem magam mellé tanítványt, és a sötétség sem vált
erősebbé. De aztán megszületett Ben, az unokaöcsém, és
benne sűrűn és erősen buzgott a Skywalker-vér. Én pedig
voltam olyan önhitt, hogy azt gondoltam, képes leszek
tanítani. Hogy át tudom adni neki a tudásomat, és akkor
nem én leszek az utolsó Jedi.

A tekintete a távolba révedt, egy másik helyre, egy másik

időbe. Akkor is így nézett, amikor ő

és Rey először találkoztak azon a hegytetőn, és a lány

kényelmetlenül gondolt bele, talán épp az ő

érkezése volt az, ami rákényszerítette Luke-ot, hogy ismét

fölszakítsa a régi sebeket, és szembenézzen azokkal az
okokkal, melyek annak idején rábírták a családja és a
barátai elhagyására.

– Han… ő ellene volt – mondta Luke. – Leia azonban rám

bízta a fia életét. Bent és még vagy egy tucatnyi padavant
magam mellé vettem, és elkezdtem őket tanítani. És mire
ráébredtem, hogy nem vagyok méltó ellenfele az
unokaöcsémben növekvő sötétségnek, már túl késő volt.

– Mi történt? – kérdezte Rey csöndesen.

***

Ben Solo – már nem kisfiú, de nem is férfi – meglepetten és

ijedten felnéz. A nagybátyja, Luke éjnek évadján bejött a
kamrájába, és most felette áll. Fegyvert ugyan nem lát nála,
de a mestere arcát gond felhőzi, és az Erő veszélyt jelezve
háborog. Ben felemeli a kezét, de nem a nagybátyja, hanem
a mennyezet felé nyújtja. Rákényszeríti az akaratát a
kövekre, és azok lezúdulnak, egyenesen Luke-ra. Hogy
összezúzzák és eltemessék…

***

– Nyilván úgy gondolta, hogy meghaltam – mondta Luke. –

Mire sikerült kiverekednem magam a kősírból, a templom
már lángokban állt, ő pedig a tanítványaim egy részét
magával vitte, más részét lemészárolta. Leia Snoke-ot
hibáztatta, én azonban tudtam, hogy mindez az én hibám.

Mert én hibáztam. Ez az én bukásom volt. Luke Skywalker

Jedi-mester voltam, élő legenda…

úgyhogy mindezt előre kellett volna látnom, és meg kellett

volna tudnom akadályozni.

– A galaxisnak akkor is szüksége van legendákra! – mondta

Rey teljes meggyőződéssel. –

Nekem pedig egy mentorra, aki utat mutat. És nem ön

hagyta cserben Kylo Rent, hanem ő hagyta cserben magát!
Én nem fogom. – Luke egy darabig némán mérlegelte a
hallottakat, és mikor ismét megszólalt, a hangja rekedt volt
a keserűségtől.

– Nem is tudom, ki a veszélyesebb: a tanítvány, aki a

vesztemre tör, vagy az, aki olyanná akar válni, mint én. –
Egy darabig csak a szél zúgását és a madarak vijjogását
lehetett hallani, aztán furcsa érzés telepedett a lányra.
Valami közeledik. Kisietett a sziklapárkányra, ahol meditálni
szoktak, és ahonnan egészen a horizont pereméig el
lehetett látni. És hat régimódi, fából ácsolt hajót pillantott
meg, melyek a sziget felé tartottak. Rey megdermedt. Úgy
tűnt, megtalálták őket.

– Egy vad törzs harcosai – állt meg mögötte Luke –, akik

minden hónapban átvitorláznak a szomszédos szigetről,
hogy kifosszák a gondnokok faluját.

A lány izmai megfeszültek, és ugrásra készen mérlegelte a

helyzetet. A hajók valamivel északabbra fognak kikötni, nem
messze attól a ponttól, ahol a gondnokok faluja állt. Ha
azonnal indulnak, talán még azelőtt odaérnek, hogy a
vitorlások partot érnének.

– Gyerünk! – kiáltotta. – Meg kell állítsuk őket!

A Jedi-mester azonban tapodtat sem mozdult, mire Rey is

megtorpant.

– Mi… mire várunk?

– Tudod, mit tenne ebben a helyzetben egy igazi Jedi? –

kérdezte Luke olyan komótosan, mintha semmi sem
sürgetné őket. – Semmit.

– Micsoda? Ez ugye nem valami újabb próba? De hát ki

fogják őket fosztani! Segítenünk kell nekik!
– Ha erővel szállsz szembe velük, visszavonulnak, csak hogy
jövő hónapban még többen jöjjenek. És akkor már nemcsak
fosztogatni, de öldökölni is fognak. Te itt leszel jövő
hónapban, hogy segíts nekik? És utána? – Rey kétségbeesés
szülte dühvel figyelte a percről percre közelebb érő hajókat,
és a lelki szemeivel máris tüzet és halált látott. – Érzed a
benned gyülemlő haragot? –

kérdezte Luke csöndesen. – Az ősi Jedi-kódexek arra

tanítanak, hogy ne is foglalkozz vele, és csak akkor
cselekedj, amikor az egyensúly fenntartása ezt megköveteli.
Még akkor is, ha emiatt mások megsérülhetnek. – Ó
igazán?! Akkor a pokolba a régi Jedi-kódexekkel! Azzal
megperdült, és futásnak eredt. – Rey! – kiáltott utána Luke.
– Várj! – De Rey már épp elég ideig várt.

***

A mester-kódtörő pont úgy nézett ki, ahogy Finn elképzelte:

jóképű, fiatal ember férfi volt, a hajában egyetlen hófehér
tinccsel, és vékony, ápolt, gondosan nyírt bajusszal.
Makulátlanul tiszta gyapjúöltönyt viselt, széles, divatos
bőrövet, platinagyűrűt, és a vállára omló köpenyen egy
vörös virágot formázó brosst. Az egyik játékasztalnál állt,
szájtáti nézősereg gyűrűjében. A jobbjában két kockát
rázott, a baljával pedig egy magas, vörös hajú nő derekát
ölelte át. A nő vagyont érő, csupa csipke ruhakölteményben
pompázott, és valamilyen ügyes fortéllyal úgy rendezte a
frizuráját, hogy a geometriai formákra nyírt tincsek
szabályosan lebegtek. A kódtörő a nőre kacsintott, aztán
elgurította a kockákat, és elégedett vigyorral söpörte be a
tömeg áhítattal teli moraját.

Az idő mintha lelassult volna, miközben Finn, nyomában

Rose-zal és BB–8-cal, utat tört a páros felé. A fiatalember a
zsigereiben érezte, hogy most már minden rendben lesz.
Megtalálták, akire szükségük van, időben vissza fognak érni,
hogy megmentsék a flottát, és végül az Ellenállás győz
majd. Aztán egyszer csak egy savanyú ábrázatú abednedo
állta el az útját, és rájuk mutatott.

– Igen, ezek azok az alakok. – Mielőtt Finn tiltakozhatott

volna, vagy egyáltalán megkérdezhette volna, hogy miről is
van szó, két rendőr bukkant elő a tömegből. Valamit
magyaráztak, de hogy szemetelésről vagy tilosban való
parkolásról beszéltek, a fiatalember már nem figyelte. A
figyelmét túlságosan is lekötötte a rendőrök kezében lévő
elektromos ösztöke.

Nem hiszem el, hogy ez mindig velem történik! – futott át az

agyán a gondolat alig egy tizedmásodperccel azelőtt, hogy
az áramütéstől sötétbe borult volna a világ.

***

Rey úgy érezte, bárhogy is igyekszik, a lépcsősornak

sohasem lesz vége. Az utolsó néhány-száz métert már a
hegyoldalban tette meg őrült bakugrásokkal, és közben a
zsák mélyéről Luke fénykardját is előhúzta. Elszáguldott az
ősöreg, kiszáradt fa mellett, ahol Luke a Jedi-kódexeket
őrizte, és a lába pillanatok alatt rátalált a gondnokok
falujába vezető ösvényre. Innen már a parti fényeket és az
alkonyi félhomályban világító fehér vitorlákat is látta.
Elkéstem! – hasított a lányba a felismerés, és a haraggal
kevert kétségbeesés még nagyobb erőfeszítésre sarkallta.

Luke azt mondta, hogy ezek a fosztogatók minden

hónapban eljönnek, ami azt jelentette, hogy ő már
számtalan alkalommal látta, ahogy kikötnek, és feldúlják a
gondnokok faluját. Vajon hány

éjszaka állt már azon a szirten, figyelte a lenti eseményeket

– és nem tett semmit? Nem értette, hogy lehet erre bárki is
képes, és megfogadta, hogy ezeknek a rablóportyáknak itt
és most véget vet. Tudta, hogy ez alig több, mint csepp a
tengerben – ugyan ki emlékszik majd egy megmentett
falura, amikor az Első Rend egy egész csillagrendszert
pusztított el? –, de Rey úgy gondolta, ha már az egész
galaxisnak nem szolgáltathat igazságot, legalább ennek a
falunak próbál.

Aktiválta a fénykardot, és az ősi Jedi-fegyver

megnyugtatóan zümmögött föl a kezében. Ahogy még
közelebb ért, már a kiáltozást is hallotta. Átszökkent egy
kerítésen, vicsorogva emelte a feje fölé a fénykardot…
Aztán megtorpant. Terített asztalokat látott, sült halból és
fűszeres hínárkenyérből álló szerény vacsorát, a poharakban
gyöngyöző, alkoholos italokat, középütt pedig, az asztaloktól
körülvett tánctéren helyieket és idegeneket, akik
összekapaszkodva, jókedvűen ropták. Az idegenek
ugyanabba a fajba tartoztak, mint a gondnokok, és a
helybéliektől csak a színes gyapjúköpenyeik és sapkáik
különböztették meg őket. Rey mészárlásra számított, és
ehelyett egy mulatság kellős közepébe csöppent. Úgy állt
ott vicsorogva, dühösen villogó tekintettel, kéken izzó
fénykarddal a kezében, akár a háború istennője, a táncolók
azonban ahelyett, hogy riadtan elszaladtak volna előle,
kiáltozva, integetve invitálták maguk közé.

Rey kényszeredetten visszaintett, mire a mulatozók csak

még buzgóbban hívogatták. Most, ahogy az adrenalin
kezdett kiürülni a szervezetéből, érezte, hogy szúr az oldala,
és nagyon szédül. A mulatozók képe összefolyt a szeme
előtt, de még így is látta, hogy az egyik lócán Csubakka
trónol, és egy jókora fakupával a kezében bőszen magyaráz
valamit R2–D2-nek. Ahogy észrevették, ők is jókedvűen
üdvözölték a lányt.
– Ez most komoly?! – zihálta Rey. Még akkor is a hold-sütötte
óceánt bámulta, amikor Luke Skywalker végre leért a
hegyről, és odaballagott hozzá. – Fosztogatók? – kérdezte a
lány dühösen.

– Maga szerint ez vicces volt?

Luke, becsületére legyen mondva, legalább megpróbált úgy

tenni, mintha zavarban lenne.

– Sajnálom, de nem gondoltam, hogy… szóval olyan hirtelen

elrohantál, és… – A zenészek közben egy új nótába kezdtek,
egy idegen, szívbemarkoló dallamba, amiről a lánynak
akaratlanul is a végtelen, üres óceán jutott az eszébe. Aztán
Luke a kezét nyújtotta, és táncolni hívta.

– Én még soha az életben nem táncoltam – vallotta be Rey

szégyenkezve.

– Egy bonthiai kalózcsapat ellen sem harcoltál soha egyedül

– mosolyodott el Luke. – De mindig van egy első alkalom.

– Csak ez sokkal félelmetesebb, mint kalózokkal verekedni…

Luke időjárástól és munkától megkérgesedett tenyerébe

fogta a lány kezét, aztán lassan, ügyelve a lépésekre és a
zene ritmusára, vezetni kezdte, mindaddig, amíg Rey is rá
nem érzett a tánc lényegére. Luke jó táncosnak bizonyult,
és hamarosan már Rey sem érezte magát kívülállónak a
táncmulatságon.

– Komolyan azt hittem, hogy bajban vannak – mondta egy

idő után a lány. – Én csak… segíteni akartam nekik!

– Épp erről beszélek – bólintott Luke. – Az Ellenállásnak ilyen

fiatal, életerős, bátor emberekre van szüksége, nem olyan
megkeseredett vénségekre, mint én, akik az idők
végezetéig a régi hibáikon rágódnak. Érted már, hogy miért
nem térhetek vissza veletek?

– Én csak azt értem, hogy a barátaim halálos veszélyben

vannak, és segítségre van szükségük –

engedte el a lány a férfi kezét. – És tudja, mit mondok? Luke

Skywalker legendája, amit maga annyira gyűlöl… én hittem
benne! De most már látom, hogy hiba volt.

Azzal hátat fordított a férfinak, és eltűnt a sötétben.

Tizennyolcadik fejezet

Az Ellenállás összes katonája, technikusa és droidja hallott

már arról, hogy Poe Dameronnak nem erős oldala a
várakozás. Amikor egy X-szárnyúban ült, tudta, kik az
ellenségei, kik a barátai, kik a semlegesek, és hogy mit tud
elérni egy-két rácsapással. Tudta, mennyi kárt tud okozni,
mennyi sérülést visel el, és ezeknek megfelelően hozott
döntéseket. És ha valami elromlott, BB–8

rendszerint helyrehozta. Ebből hirtelen semmi sem volt igaz.

Az Ellenállás legtöbb vadászgépe –

köztük a Fekete Egyes – űrporrá vált, és a kevés megmaradt

géppel nekimenni harminc csillagrombolónak öngyilkosság
lett volna, még Poe-nak és a hozzá hasonlóan tapasztalt
pilótáknak is.

De a tetejébe még BB–8 is eltűnt. Pár órás keresgélés után

Poe rájött, hogy a droidja elkísérte Rose-t és Finnt a kettejük
sietve kitalált küldetésére. Nem hibáztatta ezért a droidját.
A legszívesebben ő maga is ezt tette volna. Ami Holdót
illette, Poe a kettejük összecsapása óta kerülte a
nehézcirkáló ideiglenes hídját – senkinek sem lett volna jó,
ha elveszíti a türelmét, és a végén bezárják a saját
hálókabinjába. Így aztán folyamatosan körözött az étkező, a
kórház és a készenléti helyiség körül, beszélt a pilótákkal, és
megpróbálta jobb kedvre deríteni őket.

De nem ment, és ezt ő ugyanolyan jól tudta, mint ők. A

cirkáló alsó szintjeit most már őrizni kellett, mert gyakran
futottak be jelentések arról, hogy demoralizált katonák és
hajózók megpróbáltak elmenekülni a mentőkabinokkal. Poe
megértette a kétségbeesésüket. Az Ellenállás két
megmaradt hajójának mindössze arra futotta az erejéből,
hogy az Első Rend ágyúinak lőtávolságán kívül maradjanak,
de nem szökhettek el az üldözők elől. Csakis egyvalami
változott: az üzemanyag mennyisége, ami percről percre
csökkent. Meddig tart még ki a készlet? Hat órát?

Hetet, ha szerencséjük van? És ilyen körülmények között mit

számít az a plusz óra?

Poe megnézte a kommunikátorát, hátha nem vett észre egy

Finntől és Rose-tól érkezett üzenetet abban a néhány
percben, ami azóta telt el, hogy utoljára megnézte.
Semmi…

Megpróbálta elképzelni, hogy ez csak azért van így, mert a

társai éppen most érték el a nyomkövető vezérlőjét, és
mindjárt megmentik a megsemmisülés felé hajózó
Ellenállást – és nem azért, mert meghaltak, vagy mert
bilincsbe verve kuporognak egy vallatócella mélyén. Mialatt
ide-oda bolyongott a Raddus fedélzetein, a Holdóval
kapcsolatos problémája miatt emésztette magát.

Hiába voltak szövetségesek, nem szívesen repült volna úgy,

hogy az admirális a kísérője. De mi van, ha a nő nem is
szövetséges? Mi van, ha valójában ellenség? Ezt azért Poe
nehezen tudta volna elhinni, de hát Holdo indítékai nem is
számítottak. A tettei, pontosabban a tetteinek hiánya oda
vezetett, hogy az ellenállók tehetetlenül és kétségbeesetten
sodródtak csupán, méghozzá egy olyan időpontban, amikor
a legnagyobb szükségük lett volna a reményre.

Poe rájött, hogy bolyongás közben véletlenül visszatért a

tiszti szintre, pontosan ahhoz a kabinhoz, amelyben Leia
feküdt. Összeszedte magát, megnyomta a nyitógombot, és
belépett a rögtönzött gyengélkedőbe. Az ágy végénél álló
orvos-droidok éppen csak egy pillantást vetettek rá, aztán
tovább dolgoztak. Poe odabiccentett C–3PO-nak, és az
Ellenállás vezetője fölé hajolt. A fehérre sápadt hercegnő
mozdulatlanul feküdt, a szemét lehunyva. Poe nem először
döbbent meg azon, hogy Leia mennyire kicsi – egy apró
termetű, törékeny asszony. Sok teremtménynek ez volt az
első benyomása, amikor először találkozott vele, de ez
gyorsan elpárolgott, amikor Leia valamiért vitába szállt
velük. Az elszántsága, a szenvedélye, a puszta akaratereje
keményen cáfolta a méretét, és számos látogató utóbb úgy
emlékezett rá, hogy sokkal nagyobb, mint amekkora a
valóságban volt.

– Hogy van a tábornok, 3PO? – kérdezte halkan Poe, és

szeretett volna kisimítani egy kósza hajtincset Leia
homlokából, de nem mert ilyen bensőséges dologra
vetemedni.

– Az alapvető életfunkciói stabilak, Dameron százados –

jelentette a protokoll-droid. – A legtöbb elszenvedett
traumát a robbanás lökéshulláma okozta. Bár nincs orvosi
programom, természetesen sokkal alkalmasabb vagyok a
bioadatok értelmezésére, mint azok, akik nem rendelkeznek
tapasztalatokkal ezen a területen. Ennélfogva… – C–3PO
tovább locsogott testen belüli gázképződésről,
oxigénhiányról, és sugárzásról, de Poe nem sokáig hallotta a
szóáradatot, mert a gondolatai elkalandoztak. Leiát nézte,
és azt próbálta sugallni neki, hogy térjen magához, hogy
jöjjön vissza azokhoz, akiknek oly nagy szükségük van rá. –
Úgy veszem észre, Dameron százados, hogy nem figyel rám
– jegyezte meg kissé sértődötten 3PO.

– Bocsánat, mit is mondtál utoljára?

– Akkor megismétlem, százados: nem az én feladatom

kimondani, de mi lenne, ha egy kicsit jobban bízna Holdo
admirálisban? A hercegnő bizonyosan bízott benne.

– Megfontolás tárgyává teszem a javaslatodat, 3PO – felelte

Poe. Az igaz volt, hogy Leia Organa bizalmát nem
egykönnyen lehetett kivívni, és a barátsága még ennél is
ritkább ajándék volt.

Viszont mindenki követ el hibákat – még a tábornok is. És

azt minden vadászpilóta tudta, hogy akár egyetlen hiba is
végzetes lehet, főleg ha rossz pillanatban következik be.

Tizenkilencedik fejezet

Rose nem adta fel. Abban a pillanatban, amikor kiszúrta a

Canto Bighti rendőrség szürke és kék egyenruháját viselő
őrt a börtön félhomályában, a rácsnál termett, és azt
ordította, hogy őt és Finnt azonnal ki kell engedniük, vagy
legalábbis lehetővé kell tenniük számukra, hogy ügyvédet
szerezzenek.

– Ez egy óriási tévedés! – állította kitartóan, mialatt az őr

továbbment, és az izzórúdja fényét a szomszédos cellákban
fekvő rabokra irányította. – Nem csináltunk semmit!

– Belevágódtak a kompjukkal egy nyilvános partszakaszba –

vágott vissza az őr anélkül, hogy Rose-ra nézett volna.

– Ó, nagyon sajnálom… És mi történt, összetörtük a

homokot? A homokot nem lehet összetörni!
Az őr zavartalanul folytatta útját.

– Hé, ne… ne már! – mondta Rose, amikor az őr befordult a

sarkon, és eltűnt a szeme elől.

Nekidőlt a rácsnak, majd lejjebb csúszott. Most, hogy az őr

elment, Finn beékelte magát a cella sarkába, és piszkálni
kezdte a zárat, közben igyekezett feleleveníteni magában
azokat a technikákat, amiket az Első Rend kiképzői
tanítottak neki. Rose körbe-körbe járkált, és újra meg újra
körülnézett. Amennyire meg tudta állapítani, a cellában lévő
többi rab vagy aludt, vagy részeg volt, vagy halott. Innen
nem kaphattak segítséget, és ő úgy látta, hogy Finn sem
igazán boldogult a szerkezettel, bár egyelőre kitartott. Finn
feszegetni kezdte a zárat, mire valami sípolt.

Rose meglepetten nézett oda, és már-már feltámadt benne

a remény, ám azt látta, hogy egy fedőlap siklik a zár elé, és
teljesen eltakarja. Finn a falnak dőlt, és csalódottan fújt
egyet.

– Ez a valami, ami kudarcba fulladt, ez volt a tervünk –

mondta letörten. – Ha nincs tolvaj, aki bejuttat minket abba
a csatahajóba, nincs tovább. A flottánk kifut az időből.
Végünk van. Ami azt jelenti, hogy Reynek is vége. – Rey,
Rey, Rey, mindig ez a Rey. Rose lépett egyet Finn felé, azzal
a szándékkal, hogy most tényleg lecsapja. Mi csinálhatnak
vele, ha megteszi? Börtönbe küldik?

– Miért bízzak én benned? – kérdezte.

– Olyan az arcom, mint egy csecsemőé – emlékeztette őt

Finn.

– Te egy önző áruló vagy! – Finn felnézett.

– Mert meg akarom menteni a barátomat? Te is ugyanezt
tennéd a helyemben.

– Én nem – állította Rose.

– Tényleg? Ha lett volna rá lehetőséged, nem próbáltad

volna megmenteni a testvéredet?

Ez már sok volt. Rose elfordult, tett két lépés, és

megtaszította a férfit. Finn a dühkitöréstől annyira
meglepődött, hogy elhallgatott. Annyira döbbenten – és
sebzetten – nézett, hogy Rose végül azt tapasztalta, hogy a
haragja alábbhagy, és a helyét a fáradtság undok érzése
foglalja el.

Tudta, hogy vége. Hogy itt fognak kuporogni ebben a

cellában, mialatt az Ellenállás elhal, és azután akármi
történik velük, már nem számít különösebben.

– Na, én meg tudom csinálni – mondta ekkor valaki.

– Tessék? – kérdezte Rose inkább bosszúsan, semmint

kíváncsian. Az egyik fogolytársuk felült a priccsén, és
álmosan pislogva nézett le rájuk. Elhanyagolt és megviselt
volt, a kócos hajától kezdve borostás képén át egészen
mocskos, gyűrött nadrágjáig. A férfi lustán számba vette a
holmiját – egy pár széttaposott bakancsot, és egy
szakadozott sapkát –, aztán vakarózni kezdett, és olyan
helyekre is benyúlt, ahová nem illett volna mások előtt.

– Bocsánat – mondta szenvtelenül és hanyagul –, de

végighallgattam az unalmas locsogásotokat, mert voltatok
szívesek hangosan beszélni, mialatt én aludni próbáltam.
Kódtörő?

Tolvaj? Én meg tudom csinálni. – Felmutatta a hüvelykujját,

és hozzátette: – Mehetünk!
– Nézd, nem zsebmetszésről van szó – közölte vele Finn.

– Áh, hát persze – válaszolta az idegen vérszomjasan

vicsorogva. – Ne hagyd, barátom, hogy a csomagolás
megtévesszen. Az Első Rend kódjai és én régóta meghitt
viszonyban vagyunk. Ha a fizetség megfelelő, én be tudlak
juttatni titeket még a jó öreg Snoke hálókamrájába is.

– Abból nem kérünk, köszönjük – dörmögte Finn, de Rose

ezalatt máris biztosította a beszélő

rongyhalmot, hogy alighanem meg tudnak állapodni. A

tolvaj – ha tényleg az volt – csak a vállát vonogatta. –
Emellett, ha tényleg olyan jó vagy, mit keresel itt? –
érdeklődött Finn.

A tolvaj lenyúlt, és felmarkolta a sapkáját, a fejére húzta, és

tett néhány bizonytalan mozdulatot annak érdekében, hogy
egyenesre igazítsa. A sapka elején díszelgő fémlapocskán a

„Ne csatlakozz!” felirat szerepelt.

– Testvér, ez az egyetlen hely a városban, ahol alhatok úgy,

hogy nem kell aggódnom a

rendőrök miatt – mondta aztán, és beleerőltette a lábát a

bakancsába. Miután DJ végzett – Rose eldöntötte, hogy így
fogja nevezni magában a fickót –, a másnaposak, illetve a
részegek rogyadozó lépteivel odaimbolygott a rácshoz.
Nagyokat pislogva szemügyre vette a zárat, míg Finn
részben derűsen, részben kíváncsian figyelte. – Hatukga –
szitkozódott DJ, majd odanyúlt, csinált valamit, aztán megint
csinált valamit, és rácsapott a zárra. Az ajtó nesztelenül
félresiklott, és a férfi kisétált a cellából. Rose és Finn tátogva
nézte utána. Felvisított a riadójelzés. Rose és Finn
döbbenten néztek össze, de a következő pillanatban már
átpréselték magukat az ajtón, és futásnak eredtek.
 ***

A droid-lét legrosszabb oldala néha nagyon hasznosnak

bizonyult: a droidokra senki sem figyelt. Miután minden
ceremónia nélkül kihajították a kaszinóból, BB–8 végignézte,
hogy egy rendőrségi sikló elviszi Finnt és Rose-t. Őt nem
háborgatta senki, de nem állt hatalmában közbeavatkozni.
Canto Bight térképének vizsgálata egyetlen logikus úti célt
adott: a helyi börtönt.

Így aztán BB–8 arrafelé vette az irányt. Felszíni járműveket

és átalakított robogókat kerülgetve gurult, és csak csekély
mértékben zavarták a bensőjében csörömpölő zsetonok.

Mire a börtön közelébe ért, Rose és Finn ügyét

megvizsgálták, és kiadtak egy határozatot, amelynek
értelmében fogva kell tartani őket az azonosításig, majd az
azt követő ítéletig. BB–8

aktivált egy kódtörő szubrutint, ami nemegyszer bizonyult

már hasznosnak ahhoz, hogy kihúzza Poe-t a szorult
helyzetekből, és kutatni kezdett Canto Bight bírósági
anyagai között. Pár pillanattal később aggodalmasan
füttyentett: mire a normál procedúrák lemennek, annak
esélye, hogy Rose és Finn megmentik az Ellenállás flottáját,
a kevésről a nullára csökken.

Hát ennyit arról, hogy a kézikönyvek szerint intézze a

dolgokat…

Mialatt átgurult a börtön előtti siklóparkolón, aktiválta az

elsődleges fotóreceptora képtároló memóriáját, és
kiszámolta, hogy mennyi érmét gyűjtött össze, mialatt
nyerőgépnek álcázta magát. Az összeg csalódást okozott –
miközben több tucatnyi kiváló minőségű olajfürdőt vehetett
volna magának, aligha volt elég arra, hogy
megvesztegessen egy rendőrt, és rávegye, hogy kiengedjen
két rabot. Igen, az adat csalódást okozott neki, de nem érte
váratlanul. A jelek arra vallottak, hogy közvetlenebb
megközelítésre lesz szükség – és BB–8 néhány pillanatnyi
töprengés után rájött a megoldásra. Az elemző-feldolgozó
rendszere több tízezer szubrutint tartalmazott, kezdve
azokkal, amelyeket naponta használt (például az
arcfelismerés és a kockázatbecslés), egészen azokig,
amelyeket még sosem aktivált (bár nem volt lehetetlen,
hogy egyszer még szüksége lesz arra, hogy képes legyen
utánozni a Zohakka XVII tengeri élőlényeinek párcsalogató
kiáltásait).

Egyik szubrutinja sem nyújtott tökéletes biztonságot arra

nézve, hogy mi fog történni, miután bemegy a börtönbe –
egy élőerő elleni taktikai rendszer, a hozzá tartozó
fegyvertoldalékokkal éppen megfelelt volna, de az asztro-
droidokat nem szokták felszerelni ilyesmivel. Ugyanakkor a
Poe mellett töltött évek során BB–8 megtanult egyet s mást.
Az emberek és más organikusok veszedelmesen hajlamosak
voltak sokféle módon hibázni. Néha nem hallottak vagy
láttak meg fontos dolgokat, nem vették figyelembe azokat
az adatokat, amelyek nem tetszettek nekik, és elfelejtettek
dolgokat, amelyekre nagyon is emlékezniük kellett volna.
Minden magára valamit is adó droid azonnal kezelte volna
ezeket a hibákat egy gyors diagnosztikai ellenőrzéssel, és
egy memória-töredezettségmentesítéssel. Ám az
organikusokat kárpótolta mindezért – legalábbis, egy
bizonyos mértékig – az a képességük, amelynek révén apró
töredékek és több szubrutin egyszerre történő
alkalmazásával meg tudták oldani a problémákat – ők ezt
rögtönzésnek nevezték.

BB–8 szerette azt hinni, hogy egy kicsit ő is ért ehhez. A

börtönbe legalább könnyen bejutott.
Tanulmányozott egy térképet, odament a személyzeti
bejáróhoz, és egyszerűen elgurult néhány tiszt mellett, akik
a Nojonz bandáról pletykáltak, illetve a fathier-versenyeken
való fogadásokhoz adtak egymásnak kétes értékű tippeket.
És mint mindig, ezúttal sem figyelt fel senki egy droidra.

A rögtönzés pillanata akkor jött el BB–8 számára, amikor a

főfolyosó bejáratához ért. Meg kellett várnia, hogy egy, a
műszakját éppen megkezdő őr belépjen, mit sem törődve a
mellette beguruló droiddal. Amint az új jövevény
letelepedett az asztalhoz, hogy szabakkozzon a másik két
társával, BB–8 akcióba lendült. Az idegentest-kivető
egysége lehetővé tette számára, hogy nagy sebességgel
kilője a hasában tárolt érméket, és védekezésre
kényszerítsen egy emberi lényt.

Az elektro-rúdja energiaszintjét fel tudta erősíteni annyira,

hogy megbéníthatott vele egy

átlagos termetű organikus teremtményt, míg a

folyékonykábel-vetője lehetővé tette számára, hogy
megkötözze az őröket, így azok ne tudják üldözőbe venni.
BB–8 éppen befejezte a munkát, és kicsit elégedett volt
magával, amikor megszólalt a börtön belső
riasztórendszere. A következő

pillanatban befordult a sarkon egy ócska ruházatot viselő

ember férfi – akire ráfért volna egy alapos fürdés –, és
majdnem átesett az asztro-droidon. BB–8 veszélybecslő
mátrixa elegendő adat hiányában nem tudta kategorizálni
az idegent. De a megjelenéséből ítélve aligha őr volt.

– Ezt te csináltad? – kérdezte a férfi az eszméletlen és

gúzsba kötött őrökre mutatva. Mielőtt a droid válaszolhatott
volna, újabb őr rontott a folyosóra, a kezében sugárvetővel.
BB–8 érméket zúdított rá, amivel rákényszerítette, hogy a
karjával takarja az arcát. A rosszul öltözött férfi a helyzetet
kihasználva leütötte az őrt, aki elterült a padlón, és többé
nem mozdult. Az idegen azonnal leguggolt, és elkezdte
felszedni az érméket, közben rávigyorgott BB–8-ra, és
odaszólt neki:

– Szóval, mi a történeted, kis dagi?

Huszadik fejezet

Rose a társa mögött rohant a folyosón, és örült, hogy a

riadójelzés miatt legalább senki sem hallhatja a lépteik
dobogását. Tőlük jobbra és balra mocskos emberek és
idegen teremtmények préselték magukat a cellájuk
rácsához, és ordítottak, hogy engedjék ki őket, biztató
szavakat kiabáltak, vagy egyszerűen csak élvezték, hogy
valami megtöri a fogság egyhangúságát. Rose ilyen
körülmények között is kiáltásokat hallott hátulról. Finn
hirtelen megtorpant előtte, és ő

majdnem nekiszaladt a férfi széles hátának. Mielőtt

tiltakozhatott volna, meglátta, hogy izzórudak lengedeznek
előttük a félhomályban. Csapdába estek. Rose
kétségbeesetten körülnézett, és meglátott egy rácsot a
padlóban. Orrfacsaró bűz szállt fel belőle.

– Finn! Segíts! – Finn a fogát csikorgatva emelte a rácsot. A

fém hangosan csikorgott, de a rács kiszabadult. Rose
lemászott a rozoga létrán a sötétségbe, aztán Finn is
belepréselte magát a szűkös aknába. – Húzd vissza a rácsot!
– kiabált fel neki Rose.

– Nem megy… nem tudom visszatenni a helyére – felelte

Finn az erőlködés miatt elfúló hangon.

– Túl nehéz.
– Akkor hagyd! – vágta rá Rose, és érezte, hogy a létra
rázkódni kezd, amikor a férfi megindult utána. Egy kőfalú
csatornában találták magukat, ami túl alacsony volt ahhoz,
hogy Finn kiegyenesedjen benne. Szerencsére csak a
padozat közepén csordogált némi éktelenül büdös
szennyvíz.

– Merre? – kérdezte Rose, mialatt jobbra-balra forgatta a

fejét, és próbált nem öklendezni. –

Huh, arrafelé még erősebb a bűz. Erre menjünk.

Alig egy lépést tudott megtenni, amikor Finn elkapta a

karját, és rászólt:

– Arrafelé lejt!

– És?

– És mi van, ha a tengerben végződik?

– Akkor a tengerben végződik.

– De mi van, ha a tenger kellős közepén végződik? Meddig

tudod visszatartani a lélegzetedet?

– Ha arra megyünk, akkor sem vehetünk levegőt –

tiltakozott Rose. – Máskülönben a bűz megöl minket.

– Arrafelé legalább van levegő.

– Nagyon rossz levegő. – Ingerülten nézték egymást. Aztán

a fejük felett csizmatalp csattant a rácson. – Erre megyünk –
mondta Finn, és jobbra mutatott.
– Erre megyünk – mondta ugyanebben a pillanatban Rose,
és balra mutatott.

– Mi lenne, ha vongavingával döntenénk el? – vetette fel

Finn. Ennél idiótább ötletet Rose még sosem hallott. De ő
sem tudott jobbat kitalálni. A kezét a levegőbe lökve,
sandán nézett a társára, míg Finn feltartotta a mutatóujját,
aztán balra mutatott vele.

– Vonga-vinga csinga-csakk, most én mit is válasszak –

mondták együtt a mondókát, és Finn a kezét forgatva hol
jobbra, hol balra mutatott. – Fényes csillag, mutasd meg,
melyik úton ballagjak. – A végén az ujja jobbra szegeződött,
a még büdösebb levegő irányába. Finn vigyorgott, és
elindult. Rose morgott, de követte a férfit.

– Ki gondolta volna, hogy megtanítják a vongavingát a

rohamosztagosoknak – dohogott aztán

Rose. Finn visszanézett, és dühítően sunyin vigyorgott.

– És azt is megtanították – válaszolta elégedetten –, hogy

mindig azzal a választással kezdjük, amit nem akarunk.

– Csaló! – recsegte Rose, de közben viszonozta a mosolyt. A

csatorna körülbelül egy kilométeren át vezetett kissé lefelé,
és csak helyenként világította meg egy-egy gyenge fényű

lámpa. A bűz egyre rosszabb lett, míg végül Rose azt hitte,
mindjárt hányni kezd, ráadásul a szeme is könnybe lábadt.
És amikor már kezdett aggódni amiatt, hogy az alagútnak
nincs vége, rátaláltak egy másik létrára. Egy sötét halomból
emelkedett ki, amelynek eredetét Rose ki tudta találni, és
egyáltalán nem örült ennek. – Csak utánad – mondta, és
undorodva elfordult. Az járt a fejében, hogy ezt az élményt
még Paige is kihagyta volna, pedig ő szerette az összes
állatot és növényt a tookától kezdve egészen a
nyálkapenészig. Finn rántott egyet a vállán, és nekivágott a
létrának.

Mászás közben jóval kevesebb figyelmet szentelt annak,

hogy hová rakja a lábát, mint Rose. Ő

maga sokkal óvatosabban mászott, közben keservesen

fintorgott, de végül megérkezett egy halvány fényben úszó,
tágas terembe.

– Hát ez elképesztően büdös volt – állapította meg Finn, és a

létra legfelső fokához dörzsölte a csizmája oldalát. Aztán
töprengve körülnézett, és hozzátette: – Mi ez az hely?

Egy tégla- és kőfalakkal határolt magas csarnokfélében

álltak, amelyet egyik oldalon fakapuk szegélyeztek, és a
padlót sok helyen szalma borította. Rose megint fintorgott –
idefent is erős szagok szállongtak. Hirtelen egy szürke,
masszív fej jelent meg a mellettük lévő kapu felett. A fejből
kétoldalt szárny formájú fül meredt ki, a mélyen ülő
szempárból aggodalmas tekintet sugárzott.

Finn ijedtében lépett egyet, megcsúszott és hanyatt esett.

Felnyögött, de Rose nem törődött vele. Az állat egy fathier
volt. A többi kapu felett is megjelent egy-egy hatalmas fej.
Némelyik fathier bőrét fakó sebek tarkították. Rose lassan
mozogva, hogy ne ijessze meg a teremtményt, átnézett a
legközelebbi kapu felett. A fathier megszagolta őt, és
morgott valamit. Maga az állat nem volt büdös – a szaga a
fű és a verejték szagára emlékeztette Rose-t, de némi
fűszerillat is vegyült bele. Az állás szinte akkora volt, mint
maga a fathier – a szerencsétlen nem tudott sem lefeküdni,
sem megfordulni benne. Ráadásul egy ilyen gazdagság
kellős közepén – mérgelődött magában Rose. A fathier
mögött felült egy kisfiú, és a falnál lévő fészkéhez iszkolt.
Onnan nézte Rose-t, és rémülten tapogatózott egy, a falba
épített vörös nyomógomb felé.

– Ne, ne, ne! – hadarta Finn.

– Az Ellenálláshoz tartozunk – mondta gyorsan Rose. A

rongyos sapkát viselő fiú kétkedve nézett rájuk. Rose a
gyűrűjéhez kapott, amit Fossil adott neki a testvére
emlékére. Megnyomta a rejtett gombot az oldalán, és
odamutatta a fiúnak az egykori Felkelők Szövetségének
címerét. A fathier panaszosan nyöszörgött. Rose
visszatartotta a lélegzetét. A fiú töprengve tanulmányozta a
címert. Aztán felnézett, és lassan, bátortalanul
elmosolyodott.

***

Amikor a rendőrök a kezükben fegyvert szorongatva

benyomultak az istállóba, két dolog történt majdnem
egyszerre. Először félrecsúszott egy hatalmas ajtó, az
állások sorával pontosan szemben. Aztán az összes állás
kapuja kinyílt, és a fathierek a szerencsétlen rendőröket a
padlóra söpörve átvágtak a csarnokon, és átrohantak a
versenypályára nyíló ajtón. Mialatt a rendőrök
feltápászkodtak, és a menekülő teremtmények után
bámultak, az istállóban lakó fiú vigyorgott, és eloldalazott a
vezérlőpaneltől, amivel az imént kinyitotta a kapukat, majd
boldogan nézte a Szövetség címerével díszített gyűrűt, amit
immár ő viselt az ujján.

Rose és Finn az élen haladó fathieren ültek. A fiú az imént a

közös nyelvet erősen törve elmagyarázta nekik, hogy ez a
teremtmény a csorda mátriárkája. Rose elszántan
kapaszkodott, és a fogát csikorgatta, mert Finn közvetlen
közelről beleordított a fülébe, amikor a hátasuk rákapcsolt,
és vad ugrásokkal száguldott előre. Rose tudatában volt
annak, hogy szélesen vigyorog. Eléggé ideges lett, amikor a
fiú sietősen felnyergelte a mátriárkát, és – lelkesen
mosolyogva – mutogatott nekik, hogy fel kéne mászniuk. De
Finn még nála is nyugtalanabb volt.

Akárhogy érezték is magukat, a mátriárka elfogadta őket,

még Finnt is, holott ő plusz terhet jelentett neki. Az oldalai
szelíden remegtek, a fülét újra és újra meglobogtatta, és
Rose valahogy tudta, hogy a teremtmény száguldani akar.
Körös-körül a pálya üres volt, de a lámpák mindenütt égtek,
és fényárba borították a környéket. Rose szeretett volna
felállni a nyeregben, hogy jobban

egyensúlyozhasson, de mert Finn a hátához tapadt, és

szorosan ölelte a derekát, nem tudta megtenni.

Így csak kapaszkodott az állat nyakába, ahogy tudott. Rose

érezte, hogy az állat hatalmas tüdeje ritmikusan dolgozik
alatta, és hogy az izmok és a lábak tökéletes szinkronban
mozognak.

Olyan volt, mintha egy eleven gépezeten ülne – egy olyan

gépen, amit rendkívüli pontossággal építettek meg, hogy a
lehető leggyorsabb legyen. Félt, de megmámorosodott a
sebességtől – és fájt neki, hogy Paige nem élheti át ezt. Ez
nem ábrándozás, és nem egy mese, amit magunknak
találtunk ki a toronyban, hogy egy pillanatra
megfeledkezhessünk a háborúról. Pae-Pae, ez a valóság…
egy fathieren lovagolok! A fathier vágta közben váltakozva
felcsapta és lehajtotta a fejét, és a menetszél hátrafújta a
fülét. Rose érezte, hogy a vér hatalmas nyomással tódul át
az állat erein ott, ahol a karja nekinyomódott az óriás kecses
nyakának.

– Ne élvezd már ennyire! – harsogta Finn a fülébe.

Rendőrsiklók jelentek meg a pálya felett. A fegyvereik
forogva próbálták befogni a mátriárkát, és a mögötte rohanó
csordát. De aztán a vezérnőstény horkantott egyet, és
mélyen leeresztette a fejét, mintha készült volna valamire.

– Ó… kapaszkodj! – kiabálta Rose, amikor rájött, hogy a

hátasuk mit tervez. Előrebukott, nekinyomta a fejét a fathier
nyakának, közben a teremtmény a pályaszéli gyepet
feldúlva vágtatott, és egyszerűen beleugrott a kaszinó egyik
bárjának hatalmas ablakába. Üvegszilánkok és székek
repkedtek mindenfelé. Rose rémült sikolyokat hallott, és
érezte, hogy Finn arca a háta közepének préselődik.
Pillanatokkal később felnézett, és a kaszinót látta maga
körül. A játékosok ijedten ordítozva összevissza rohangáltak,
és átugrottak az asztalok felett. Pincér-droidok álltak
dermedten, és hol erre, hol arra lendítették a tálcájukat,
hogy a menekülő állatok ne verjék ki azokat a kezükből.
Rendészek kiabáltak, és próbáltak talpon maradni a
vendégek áradatában.

Csillogó ruhát viselő, idős hölgyeknek sikerült felmászniuk a

pazaak-asztalokra, míg az elegáns egyenruhát viselő osztók
az asztalok alatt kerestek menedéket. Szerencsekockák,
kártyalapok, érmék, erszények, monoklik, poharak,
evőeszközök, szendvicsek és poháralátétek repültek a tér
minden irányába. Ó igen, a látvány dicsőséges volt. Rose
ujjongani akart, valahányszor meglátott egy fejvesztve
iszkoló fegyverkereskedőt. A fathierek berontottak az
előcsarnokba.

Egy inas bénultan állt, pontosan a mátriárka előtt. Az állat

elrobogott mellette, és beletaszította egy díszhalas
medencébe – a víz egyből kavarogni kezdett, ami arra utalt,
hogy alighanem ragadozó díszhalak éltek benne. Az
automata ajtó engedelmesen kinyílt, a mátriárka a levegőbe
szökkent, a patája szélével szétzúzta egy fényűző sikló
motorháztetőjét, aztán teljes sebességgel vágtatott a
sugárúton. Rose úgy érezte, nem is egy állat hátán ül,
hanem repül. Dőlt róla a verejték, és zihálva lélegzett, mert
komoly erőt kellett kifejtenie ahhoz, hogy a nyeregben
maradjon.

A lába már kegyetlenül görcsölt, de nem törődött vele. A

hátuk mögött a csorda követte a vezérét, hosszan elnyúló
alakzatot teremtve. A mátriárka valahogyan tovább
gyorsított, és a hajmeresztő sebesség miatt egyfajta levegő-
és hangalagút alakult ki Rose körül. Asztalok és székek
repültek szerteszét, amikor a csorda megsemmisítette egy
caf-ház teraszát, megszabadítva az éjszakai műszak néhány
álmos dolgozóját az italától. Rose szirénák visítását hallotta
a távolból, továbbá rémült szemtanúk kiáltásait jóval
közelebbről, szétzúzódó ablakok csörömpölését, és siklókat
behorpasztó paták döngését. Rose most már hangosan
kacagott. Ő és Paige hányszor képzeltek maguknak
izgalmas kalandokat, amelyeknek során fathiereket
szabadítottak ki úgy, hogy győzelemre vezették őket, és
végignézték, hogy a földbe döngölik kegyetlen gazdáikat.

De sosem álmodoztak ilyen örömteli pusztításról. Rose

megveregette a mátriárka nyakát, mire az állat hegyezni
kezdte a fülét, és tovább vágtatott az óváros
bevásárlóközpontjai között. Ő

legalább annyira élvezi, hogy lerombolja ezt a szörnyű

helyet, mint én! A teremtmény hirtelen oldalra lendült,
befordult egy mellékutcába, aztán felszökkent egy alacsony
épület tetőjére. Rose felnyögött, amikor a fathier átugrott
egy másik tetőre, nyilván azért, hogy megkeresse a
városból kivezető útvonalat. Közvetlenül előttük egy
üvegtető világított az éjszakában.

– Ne, ne, ne! – sikította Rose, amikor a teremtmény a fény

felé vette az irányt. Aztán előredőlve nekinyomta az arcát a
meleg bőrnek, amikor az üvegtető szétrobbant alattuk, és
lezuhantak. A fathier még időben behajlította a lábait, és
ügyesen érkezett le, de még így is akkora zökkenéssel, hogy
minden levegő kiszorult Rose tüdejéből. Finn ordított
valamit, és Rose szeretett volna rászólni, hogy hagyja abba,
de egy hangot sem tudott kiadni. Izzasztó hőség borult
rájuk, és a levegő tele volt gőzzel – Rose rájött, hogy egy
szaunában vannak.

– Ó, szent homok! – rikoltotta egy hosszú karú masszőr. Egy

apró termetű, piros bőrű

teremtmény a törölközőjét markolászta, és egyetlen szemét

kidüllesztve bámult, mialatt a mátriárka ismét mozgásba
lendült. Az egyik masszázspadon faszén színű idegen
teremtmény feküdt, aki rémülten felhördült, amikor a csorda
gyújtóssá taposta a helyiség bútorait, aztán az
üvegtáblákon átgázolva kirobbant az utcára.

– Igeeeen! – visította Rose, ám örömteli kiáltása a félelem

nyöszörgésébe fordult, mert hirtelen rendőrsiklók
kanyarodtak föléjük, és fényszórók irányultak rájuk. A
mátriárka berontott egy keskeny utcába. Fényfüzérek
nyúltak és szakadtak szét, és Rose összehúzta magát, mert
szörnyen közelinek látta kétoldalt a kőfalakat, és szentül
hitte, hogy mindjárt szétzúzódik a térde.

Rövidesen felfedezte, hogy az utca végét fal zárja le. Megint

felsikoltott félelmében, de azt is megérezte, hogy az állat
izmai megfeszülnek. A következő pillanatban a gyomra
lódult egyet, amikor a hátasa a levegőbe szökkent, aztán
átsuhantak az óváros fala felett, és kavicsos homoksávra
érkeztek.

Másodpercek leforgása alatt a többi teremtmény is

felbukkant mögöttük – hörögtek és fújtattak, de kitartóan
követték a parton vágtázó vezérüket. A közvetlen
közelükben holdfény csillogott a tenger felszínén. Rose
meglátta a komp sötét körvonalait – a gép még most is ott
állt, a homokba szántott sáv végén. Nem volt messze, úgy
tűnt, gond nélkül elérik. Aztán a siklók pusztító össztüzet
adtak le, és a komp szilánkokra robbant.

– Jaj, ne már! – kiáltotta elkeseredetten Finn. Sugárvetők

visítottak körülöttük, kék fénygyűrűk csapódtak a csorda
oldalába, és az egyik fathier felbukott, majd kábultan,
magatehetetlenül feküdt. A mátriárka fehér habot fújva
horkantott egyet. Egyenesen előttük a part felfelé ívelt,
egészen egy sziklateraszig. A mátriárka nagy lendülettel
vágtatott felfelé, aztán már egy, a tenger fölé nyúló
peremen száguldottak. A rendőrség járművei mostanra
felzárkóztak a csorda mellé, és szinte folyamatosan lőtték.
Egymás után több fathier is lefordult a peremről, és
lezuhant a partra.

– Ez egy céllövölde! – harsogta Finn. – Ki kell jutnunk innen!

Rose megrángatta a mátriárka nyakát, hogy figyelmeztesse

a teremtményt a veszélyre, noha tudta, hogy csakis előre
mehetnek, ráadásul a perem egyre keskenyebb lett.
Pillanatokkal később beértek egy széles mezőre, a sivatag
egyik zöldellő oázisába. A ropogó és susogó, meglepően
magas fű felért egészen az állat oldaláig. Rose nagy
lendülettel jobbra dőlt, hogy abba az irányba fordítsa a
hátasukat. A mátriárka felkapta a fejét, és hangos bőgéssel
üzent valamit a társainak, aztán engedelmeskedett, és
arrafelé vágtatott, amerre Rose irányította. A csorda
ugyanakkor tartotta az előző irányt.

– Beválik? – kérdezte Finn. Rose a rendőrsiklókat figyelte,

amelyek a többi teremtményről a mátriárkára irányították a
fényszóróikat.
– Elengedik a csordát! – kiabálta. – Most már csak az kell,
hogy…

– Szikla! – ordította Finn. A mátriárka a földet és füvet

feltúrva fékezett és megállt. Rose és Finn átrepültek a feje
felett, és az édes illatú fűbe zuhantak. Gurultak néhányat,
aminek a végén Rose a hasán fekve állapodott meg, a szikla
peremétől alig karnyújtásnyira. Odébb kúszott, kinézett, és
azt látta, hogy egy legalább száz méteres szakadék szélén
fekszik, míg odalent a tenger hullámzik szelíden.

– Tudsz úszni? – kérdezte Finn.

– Holtan semmiképpen – közölte Rose. – Csapdába estünk. –

A mátriárka zihálva állt a magas fűben. A rendőrsiklók
feléjük tartottak, a fényszórók a mezőt pásztázták.

– Hát, azért megérte feldúlni azt a várost – jelentette ki Finn,

és kissé meggörnyedt. – Ez legalább fájt nekik. – Rose
meglepetten nézett a társára. Ez ugyanaz a Finn, aki
élvezetét lelte abban, hogy mulatókban és szerencsejáték-
asztalok között sétálgat? A mátriárka továbbra is erősen
lihegett. Rose kinyitotta a heveder csatjait, és lelökte a
nyerget az állat hátáról.

– Köszönjük – mondta halkan a teremtménynek, aztán

benyúlt a kezeslábasába, hogy megtapogassa a medálját.
Ezek még annál is gyönyörűbbek, mint amilyennek mondtad
őket, Pae-Pae.

A mátriárka ránézett, és vagy vonakodott elhagyni őket,

vagy túl fáradt volt ahhoz, hogy elmenjen. Rose szelíden
rácsapott az oldalára, mire a fathier elfordult, és előbb
lépésben, majd ügetésben tartott a csordája felé. Odafent a
siklók reflektorai egy darabig követték a teremtményt, aztán
szempillantás alatt ismét Rose-ra és Finnre szegeződtek.
Rose a távolodó mátriárka után nézett, és mosolyogva
megjegyezte:

– Most már én is azt mondom, hogy megérte. – Sóhajtott

egyet, és egy helyben állva várta,

hogy a rendőrök leszálljanak, és visszavigyék őket a

börtönbe. Hirtelen egy másfajta hang ütötte meg a fülét:
gondosan behangolt ionhajtóművek zúgása. Rose
megfordult, és döbbenetében tátogva nézte a luxusjachtot,
ami egy sziklahasadékból emelkedett ki, majd pontosan
előttünk lebegett. Az oldalán kinyílt egy zsilip, és egy sárga-
fehér asztro-droid füttyözött nekik.

– BB–8, te vezeted azt a gépet? – kiabálta Finn. A válasz

vádló hangsúlyú fütyülés volt. – Nem, vissza akartunk menni
érted! – kiáltotta Finn. – Gyere, vegyél fel minket!

És ekkor BB–8 mögött megjelent DJ.

– Ó, szükségetek van egy fuvarra? – kérdezte. – Mondjátok

ki a varázsszót!

– Szépen kérünk? – válaszolta Finn rövid töprengés után. De

Rose nagyon jól tudta, hogy D]

mit akar hallani.

– Fizetünk! – kiabálta elkomorodva.

Ötödik rész

Huszonegyedik fejezet

Rey magányosan vágott át a sziget csúcsán elterülő réten,

amit a telihold fénye világított meg.
Végigjáratta a tekintetét a Jedi-szentélyen, ami a kanyargó
kőlépcső tetején úgy meredt fel, mint valami fakó tüske.
Gyanította, hogy most látja utoljára. Hogy ez az utolsó
alkalom, amikor végigmegy ezen a füves nyergen. Most
csodálja meg utoljára az ősi épületeket, a régi mesterek
remekműveit. A gondolatok nyomán szomorú lett, de azt is
érezte, hogy elsősorban azért van rossz kedve, mert nem
találta meg a szigeten azt, amit keresett. Például egy
tanítót… vagy egy okot a reményre. Egyikre sem bukkant
rá, és most el kellett magyaráznia az egészet Organa
tábornoknak.

Leia oly sokat vesztett, és ő arra készült, hogy tovább növeli

a terheit. Azzal, hogy elmondja neki… mit is, egészen
pontosan? Hogy a bátyja beleveszett a keserűségbe és az
önvádba? Hogy miután segített az Erőnek megtalálni az
egyensúlyt, elvágta magát tőle, és konokul nem felelt a
hívásaira? Hogy Luke Skywalker nem akart mást, csak
meghalni egy elfeledett bolygó névtelen óceánja közepén
álló sziklatömbön, mialatt körülötte lángba borul a galaxis?
Mindenesetre Rey nem ezt akarta. És elhatározta, hogy az
egyetlen dolgot fogja csinálni, amit tehet: az igazságot
mondja el Leiának. Aztán pedig harcolni fog. Még ha csak
egyetlen napi reményt tud adni a galaxisnak – vagy egy
órányit, vagy akár csak egyetlen percnyit –, harcolni fog.
Rey látta maga alatta Falcon szürke, kerek testét. Előkotorta
zsákjából a kommunikátorát, és beleszólt:

– Csubi, készülj fel az indulásra! Elmegyünk innen.

Mialatt megszakította a kapcsolatot, ismerős jelenlétet

érzett, és mintha a háta mögött hirtelen lehűlt volna a
levegő. Megborzongott, és az alkarján felmeredtek a
szőrszálak.
– Ezt most inkább kihagynám – mondta anélkül, hogy
megfordult volna.

– Hát igen, én is – felelte Kylo.

Rey összeszedte a bátorságát, és megfordult azzal a

szándékkal, nem hagyja, hogy az ellensége fölébe
kerekedjen. Ezúttal rákényszeríti őt, hogy elmondja neki, mit
művelt.

– Miért gyűlölted az apádat? – kérdezte, de rögtön azután

meglepetten felnyögött. Kylo félmeztelenül állt a
kamrájában. A seb, amit a kettejük párbaja alatt kapott,
végigfutott az arcán, és lekígyózott a nyakán, illetve a
vállán. Rey felvonta a szemöldökét, de Kylo nem zavartatta
magát, és a látszat szerint a kérdés is hidegen hagyta.

– Mert egy gyenge akaratú bolond volt – felelte a férfi. Rey

rákényszerítette magát, hogy belenézzen a szemébe – abba
a dühöt és sóvárgást sugárzó szempárba.

– Nem hiszek neked – válaszolta határozottan. – Te most…

mondd csak, nem vennél fel valamit? – Kylo elengedte a füle
mellett a kérést, és Rey rákényszerítette magát, hogy a
lényegre összpontosítson. – Tehát, miért gyűlölted az
apádat? Őszinte választ várok!

– Megteszem, ha őszinte kérdést teszel fel – felelte Kylo, és

Rey szeretett volna ráordítani. A férfi nem a tanítója volt.

– Miért gyűlölted Han Solót?

– Nem… – felelte Kylo elutasítóan, szinte unottan. De Rey

nem hagyta, hogy csak így kitérjen a

kérdés elől.
– Volt egy apád, aki szeretett téged. Fontos voltál neki.

– Nem gyűlöltem – mondta váratlanul Kylo.

– Akkor miért? – csattant fel Rey.

– Mit miért? Mit miért? Mondd ki!

– Miért ölted meg? Nem tudom megérteni.

– Tényleg nem? – kérdezte Kylo, és a kíváncsisága valódinak

tűnt, és dühítő volt. – Téged a szüleid eldobtak, mint a
hulladékot.

– Ez nem igaz! – vágta rá Rey, és gyűlölte a tényt, hogy még

ő maga is úgy érezte, hogy szinte könyörögve mondta ezt. A
kettejük közötti titokzatos kapcsolat révén bepillantást nyert
a férfi hatalmába, és ez lehetővé tette számára, hogy
felszabadítsa a magáét. De a kapocs azt is lehetővé tette,
hogy Kylo Ren szabadon turkálhasson az ő emlékei és
érzései között. De nem létezett, hogy a szüleihez fűződő
dolgait az Erő mutatta meg Kylónak. Vagy mégis?

– De igen – állította a férfi. – De neked még manapság is

hiányoznak. Ez a legnagyobb gyengeséged. Őket keresed
mindenkiben – Han Solóban is, és most Skywalkerben.

Határozottan beszélt, mint aki teljesen biztos abban, amit

mond.

– Elmondta neked, mi történt azon az éjszakán? – kérdezte.

– Igen! – felelte Rey, holott biztosra vette, hogy Kylo megérzi

a hazugságot.

– Nem – mondta Kylo.

***
Ben Solo – már nem kisfiú, de nem is férfi – meglepetten és
ijedten felnéz. A nagybátyja, Luke éjnek évadján bejött a
kamrájába, és most felette áll. A Jedi-mester arca eltorzul –
és a fénykardja zöld fénye világítja meg. Az Erő haragtól
fortyog. Luke arcán egy pillanatra megjelennek a bánat jelei,
de Ben látja, hogy a nagybátyja már túl messzire ment
ahhoz, hogy visszaforduljon. Nem fog meghátrálni, sem
tétovázni – hanem lesújt, és kettévágja az unokaöccsét. Ben
elkeseredetten oldalra nyújtja a kezét, de nem Luke
irányába, hanem a saját kardja felé. Az Erővel a kezébe
rántja a markolatot, és a következő pillanatban a kék penge
megállítja a lefelé száguldó zöldet.

Az egymásnak feszülő pengék sisteregnek és szikráznak. De

Ben tudja, hogy ez a haladék csak rövid ideig tart, nem
sokáig állhat ellen a mestere hatalmának, ami sokkal
nagyobb, mint az övé.

Más megoldás híján a mennyezet felé nyújtja a bal kezét, és

az Erőt használva könyörög a köveknek, hogy hallgassák
meg a kérését, és zuhanjanak Luke fejére. Hogy mentsék
meg őt.

***

– Érzékelte bennem a hatalmat, ahogyan a tiédet is érzi

mondta Kylo. – És félt tőle.

– Hazudsz! – felelte Rey, de minden meggyőződés nélkül.

Érezte, hogy Kylo igazat mond, vagy legalábbis, nem
próbálja félrevezetni őt. És ő maga nem érzékelte Luke
bűntudatát? Mi van, ha a mester nem azért vonult önkéntes
száműzetésbe, amit a tanítványa tett vele, hanem azért,
amit ő

tett a tanítvánnyal?
– De hagyd a múltat! – folytatta Kylo. – Semmisítsd meg, ha
az kell! Ez az egyetlen módja annak, hogy az legyél, amire
születtél. – Kylo Ren azzal eltűnt. Rey magára maradt az
éjszakában.

Egyedül volt, és tudta, hogy van még egy dolog, amit meg
kell tennie. Csak aztán hagyhatja el Skywalker mester
menedékét mindörökre. A száját keményen összepréselve
nekivágott a fennsíknak, pont az ellenkező irányba, mint
amerre a Falcon várta.

Luke a szentély előtt állt, holdfényben fürdőzve. Messze

alatta a hullámok szüntelenül koptatták a sziget széleit,
fáradhatatlanul dolgoztak azon, hogy felmorzsolják és
visszasüllyesszék a sziklákat oda, ahonnan valaha
kiemelkedtek. Az égen a megváltoztathatatlan pályájukat
járó csillagok hideg fénypontoknak tűntek. Luke leült, és az
ízületei csikorogva tiltakoztak, mialatt a megfelelő pozícióba
húzta mindkét lábát. Letette a tenyerét a sziklaperemre,
ahol oly sok Jedi meditált az évezredek folyamán, és
lehunyta a szemét. Lélegezz. Csak lélegezz.

A szél – a sziget állandó társa – a fülébe dúdolt. Halk

suttogás volt csupán, az őszi szelek halk beszéde, nem a téli
fergeteg jajongása, sem a nyári vihar bömbölése. Luke
hallotta a felette röpködő éjszakai madarak rikoltásait, és a
fűben lapuló rovarok ritmikus ciripelését. A háta mögött, az
ősi templomban az ősrégi kút vize hullámozni és táncolni
kezdett. A mester most már sokkal többet hallott, mint
távolabbi zajokat. Hallotta a partra kifutó hullámoktól sodort
homok és a kavicsok surrogását. Hallotta a földben élő
férgek neszezését, amint a vakon mozgó

teremtmények az alagútjaikat építgették, és új élettel

töltötték fel a talajt. Hallotta az évszak utolsó porg-fiókáinak
mormolását, amint a tojásaikban forgolódtak, az anyjuk
szívdobogásától kísérve.

Hallotta, hogy a világ visszaárad belé, és betölti minden

érzékszervét.

***

A Raddus fedélzetén egy MD–15 orvos-droid felemelte fehér

fejét. A páciens szívverése hirtelen felgyorsult, és a
monitorok mind erősebb agyi aktivitást jeleztek. A droid a
betegére szegezte a fotóreceptorát. Mozdulatlanul feküdt a
priccsen, de a szeme mozgott a szemhéjai alatt.

– Luke… – suttogta halkan Leia. A hangok lármává

erősödtek, aztán fülsértő dörgés hallatszott, amit zavaros
képek szédítő rohama követett.

Keresd meg a középpontodat! Keresd meg az egyensúlyt!

Luke-nak az az érzése támadt, hogy a teste lángol. Tudta,

hogy valójában nem ez történik.

Elfogadta az érzést, de nem adta meg magát neki, majd

rákényszerítette, hogy elmúljon. Cserébe kellemes meleg
áradt szét benne, azt érezte, hogy tartozik valahová, és
érezte, hogy a részévé vált egy végtelen hálózatnak, amely
a megfelelő helyen tartja őt és minden mást.

Az Erő…

Az Erőnek ez az aspektusa – a Jedik az élő Erőnek nevezték

– örök volt, és újra meg újra megújult. De a Jedik egy másik
aspektusról is beszéltek: a kozmikus Erőről, aminek egyfajta
tudata van, szándéka és akarata. Egy akarat, ami
elcsendesedett, elaludt a Sithek pusztulása után, és csupán
egyszer ébredt fel Luke száműzetése alatt. Egy akarat,
aminek Luke végül még egyszer hajlandó volt alávetni
magát. Immár sokkal magabiztosabban kiterjesztette az
érzékeit, és a tudata könnyedén végigsiklott a sziget
milliónyi élőlényén. Azonnal megtalálta Reyt – a lány szinte
jelzőfényként világított az Erőben, olyan hevesen ragyogott,
hogy úgy tűnt, őrá hangolódik minden, ami körülveszi. És
Luke egy másik, ismerős jelenlétet is érzékelt. Messze volt,
fájóan messze. De egy olyan jelentéktelen valami, mint a
távolság, nem tompíthatta azt a jelenlétet a tudatában.

Luke kinyitotta a szemét, és halkan megszólalt:

– Leia…

***

Rey egy hosszú kőpárkányon állt, ami a füves lejtő végéből

nyúlt ki, és egy alacsonyan elterülő, lapos sziklaplatónál ért
véget. Az utóbbi közepén jókora lyuk tátongott, a
pereméhez tapadó vöröses moha szürkének látszott a
holdfényben. Óvatosan közelítette meg a helyet, amit a
látomásában látott – abban, amelyik próbált megmutatni
neki valamit. Luke figyelmeztette, hogy ha elfogadja az
ajánlatot, azzal talán engedni fog a sötét oldal csábításának,
de talán csak azért mondta ezt, mert félt azoktól az
igazságoktól, amelyek esetleg napvilágra kerülhettek. Rey
belenézett a nyílásba. Akármilyen fényes volt is a hold, a
fénye nem ért le a kürtő aljáig, nem mutatta meg neki, hogy
mi van odalent. A lyuk bugyborékolt és sziszegett, mintha
beszélt volna hozzá.

Megállt a peremnél, lehajolt, hogy megvizsgálja a mohát, és

megcsúszott. Megcsúszott, vagy valami berántotta. Nem
tudta, hogy sikoltott-e, vagy adott-e ki bármilyen hangot.
Vízbe zuhant, olyan hidegbe, hogy úgy érezte, millió apró
penge hatol a bőrébe. A felszínre küzdötte magát, és
hevesen zihálva kimászott egy csúszós, lapos kőre. Most
már látta, hogy egy barlangban van –

egy hosszú, keskeny alagútban, amit a tenger vájt a

sziklába, létrehozva egy titkos helyet a sziget alatt,
amelynek létezését csakis a nyílás árulta el ott, ahol a
függőleges kürtő elérte a felszínt.

Dagálykor az egészet víz árasztotta el, de most, apály idején

szabadon átjárta a levegő.

A tenger lekoptatta és lecsiszolta az üreg falait, annyira,

hogy a kő felszíne sötét tükörnek látszott. Repedezett volt,
de teljesen sima. Rey látta rajta a saját tükörképét, ami
százszor vagy ezerszer megismétlődött a rengeteg kisebb-
nagyobb felületen, mígnem Reyk egész sorát teremtették
meg, ami előtte kezdődött, és a távolba vezetett. Rey a
tükörbe nézett, és rádöbbent, hogy az visszanéz rá. Az Erő
megremegett, amivel azt jelezte neki, hogy közeleg valami.
Hallotta, hogy lassan és szaggatottan lélegzik. Aztán a
légzése felgyorsult, amikor rájött, hogy a kő

belsejében van, a tükörvilágban. Több tucatnyi, ha ugyan

nem több száz Rey állt előtte, hosszú sort alkotva.

Lassan oldalra fordította a fejét, és a többi Rey egymás után

utánozta a mozdulatot, míg végül

valamennyien az oldalfalra meredtek. Rey tudta, hogy még

mélyebbre kell mennie – hogy ez a kőbe zárt világ csak
látszólag végtelen. A tükörképek sora vezetett valahová, és
ő érezte, hogy ha van bátorsága elmenni oda, rátalál egy
titkos helyre, ami megmutatja neki azt, amiért jött – és amit
annyira félt megismerni. Azt mondta magának, hogy
kövesse a sorban álló alakokat, váljon eggyé velük, és ne
törődjön a hanggal, ami azt suttogta a tudatában, hogy
csapdába esett, és soha többé nem hagyhatja el ezt a sötét
helyet. Így aztán követte a Rey-k sorát, minden idegszálával
arra kényszerítette a szürreális sort, hogy véget érjen, és ez
hamarosan meg is történt. Végül már csak egyetlen Rey
maradt, aki hevesen zihált, és egy nagy, kerek kőtükörre
meredt.

– Hadd lássam a szüleimet – mondta halkan, könyörgő

hangsúllyal. – Kérlek.

Kinyújtotta a kezét, és a tükör mintha hullámzott és

kivilágosodott volna. Rey két sötét alakot látott a felszín
alatt. Mialatt a szíve vadul dübörgött, az alakok
egybeolvadtak előtte.

Megérintette a követ, és az ujjai összeértek más ujjakkal. Az

a lány nézett vissza rá, aki az alagút bejáratánál állt. Saját
maga. Rey leeresztette a kezét, és a tükörképe ugyanígy
tett. És ekkor zokogni kezdett.

Oly sok éjszakát töltött a Jakku sivatagában, árvaként, egy

rég elfeledett háború félig eltemetett roncsaként. Minden
éjszaka húzott egy rovátkát a fémlemezekre, mígnem több
ezer rovátka vette körül. Szóltak érvek amellett, hogy
kövesse nyomon az idő múlását, de az már rég nem volt
fontos a számára. A rovátkák sorai valami mássá váltak, de
hogy mivé, azt nem tudta.

Talán bizonyítékul szolgáltak arra, hogy nem hagyja el

magát, és hiszi, hogy van értelme az életének. Vagy talán
egyfajta szertartás volt, hogy visszaszorítsa a magányt, ami
mindig emésztette, mindig koptatta benne a reményt, és azt
suttogta neki, hogy ő is úgy fogja végezni, mint mindenki
más a Jakkun – egy üres és céltalan héj lesz belőle. Azokon
az éjszakákon iszonyatosan magányos volt.

De egyszer sem annyira, mint ezekben a pillanatokban,

mialatt a saját tükörképét bámulta a sziget alatt rejtőző
hideg és sötét barlangban. Amikor a könnyei végül
elapadtak, felemelte a fejét. Tudta, hogy kivel kell beszélnie
a barlangról, arról, hogy mit keresett, és mit talált –

valakivel, aki tudja, hogy a magány és veszteség apránként

rombolja le az embert, míg végül semmi sem marad belőle.

***

Luke félt attól, hogy Rey elment – hogy a felébresztett

Erőérzékelése vakká tette a körülötte lévő jóval világibb
dolgokra –, és azt fogja látni, hogy a Falcon már távozott, és
magával vitte a lányt.

– Rey, igazad volt! – kiáltotta, mialatt a zuhogó esővel és

magasban cikázó villámokkal nem törődve átvágott a
mezőn. – Veled megyek! Rey!

Régen történt, hogy elvágta magát az Erőtől, és most úgy

érezte, hogy valósággal tombol körülötte. Tudta, hogy
Reynek igaza van. A lánynak valóban szüksége volt rá. És
Leiának is, és az Ellenállásnak is, és mindenkinek, akinek
remény kellett. A saját bánata és bűntudata miatt
mindeddig nem látta ezt, nem látott semmit, csak
sötétséget és kétségbeesést. Mialatt megpróbálta megóvni
a galaxist a kudarcától, elzárta magát mindentől – többek
között a jövőbe vetett reménytől is.

Most már biztosra vette, hogy az Erő küldte Reyt. A lány

üzenetet hozott, amit ő mostanáig nem akart meghallani.
De Rey nem csupán az Erő hírvivője volt. Ha így gondolt
volna rá, azzal lebecsülte volna. Rey egyben egy okos, fiatal
lány is volt, akit mélyen áthatott az Erő, aki az ő

segítségére szorult – és aki hitt benne, még ha nem is adott

rá okot. Luke odaért az épületekhez, és megkönnyebbülten
látta, hogy Han Solo teherhajója még ott áll, a hosszú,
kanyargós lépcső

alján. És fény szökött ki annak a kunyhónak a keskeny

ablakán, amelyet Rey kisajátított magának.

Luke jobb kedvre derülve megszaporázta a lépteit, és alig

várta, hogy amennyire lehet, behozza az elvesztett időt.

***

Abban a pillanatban, amikor Rey odaért a kunyhóhoz,

megérezte a férfit az Erőben. A kettejük közötti kapcsolat
durva és erőteljes volt, azokra az esetekre emlékeztette,
amikor véletlenül megfogott egy árammal teli vezetéket egy
csillaghajó roncsában. Lehunyta a szemét, és amikor
kinyitotta, megpillantotta Kylo Rent – pontosan ott, ahol ő
maga szokott ülni a kőpadon. Az a

benyomása támadt, hogy ha odanyúlna, meg tudná érinteni

a férfi kezét, az arcát, és a haját.

Különös módon megkönnyebbülést érzett most, amikor

ismét találkozott vele. Kylo közömbös arccal, de figyelmesen
végighallgatta, mialatt Rey elmesélte neki, hogyan került be
a barlangba és a kőbe, és hogy az utazása nem hozott
eredményt, csak annyit tudott meg, hogy milyen magányos.

– Nem vagy egyedül – állította Kylo, és Rey hitt neki.

– Es te sem. Még nem késő… – Rey óvatosan a férfi felé

nyújtotta a kezét, félig-meddig arra számítva, hogy az ujjaik
áthatolnak egymáson, és azon tűnődött, hogy talán az
Erőben érezni fog valamit. Ám az ujjaik valóban
megérintették egymást. Rey megmarkolta a férfi kezét. A
kapcsolat megrázta, mintha áramütés érte volna, és látta,
hogy Kylo is ugyanezt éli át.
Ebben a pillanatban Luke Skywalker belépett a kunyhóba –
és azzal szembesült, hogy Rey és Kylo egymás kezét
szorongatva, egymás szemébe merednek.

– Állj! – kiáltotta, és előrelökte a kezét. Egy szörnyű erejű

energiahullám szétvetette az épületet, kövek repültek
mindenfelé. Rey rájött, hogy a semmit markolja, és
döbbenten meredt Luke-ra. Aztán felállt, és a mester
szemébe nézve megkérdezte:

– Tényleg igaz? Igaz, hogy meg akarta ölni őt?

– Hagyd el a szigetet! – felelte Luke a fogát csikorgatva. –

Azonnal!

Azzal sarkon fordult, és elment – pontosan úgy, mint azon a

napon, amelyen Rey megérkezett ide a fénykarddal, ami
szólította őt. Azon a napon csak nézte a mestert,
összezavarodva és sebzetten. De az már régen történt.

– Nem! – mondta elszántan. – Válaszoljon nekem! Mondja el

az igazságot! Állj!

Luke továbbment, így aztán Rey felkapta a botját, tett

három lépést, majd meglendítette a botot, és tarkón vágta
vele a mestert, aki elesett, és elterült a földön. Luke a
hátára fordult, és meglepetten bámulta a fiatal lányt, aki a
fogait kivillantva vicsorgott felette.

– Maga csinálta? – kiabálta Rey. – Maga teremtette Kylo

Rent?

Luke feltápászkodott, és Rey azonnal látta, hogy semmi sem

változott. A mester egyszerűen hátat fordított neki, és
némaságba burkolózva folytatta útját. Megint felé sújtott a
bottal, de Luke villámgyors mozdulattal kinyújtotta a kezét,
mire egy majdnem méteres hosszúságú fémrúd leszakadt az
egyik kunyhó tetejéről, és a markába röppent. Mielőtt Rey
pislanthatott volna, a mester megállította a következő
csapását. A kemény ütés miatt hátratántorodott, és
fájdalom nyilallt az alkarjába. Rey ismét rávetette magát
Luke-ra, és a botját szélsebesen pörgetve újra és újra
lesújtott. A fegyvere tökéletesen simult a kezébe, úgy
érezte, a testéhez tartozik. Egyre magabiztosabb lett, és
vérszomjasan mosolygott, amikor látta, hogy Luke arca
döbbenetet tükröz.

De ez csupán egy-két pillanatig tartott. A mester sorra

hárította a támadásait, majd kitépte a lány kezéből a
fegyvert. A bot elrepült, és csörömpölve gurult a köveken, ő
pedig ott állt, teljesen védtelenül. Rey elevennek és
éhesnek érezte maga körül az Erőt. Megoldást keresett, és
mire átgondolhatta volna a helyzetet, megérezte a kezében
a fénykard markolatát. Aktiválta a fegyvert, mire Luke
hátrálni kezdett, de közben hanyatt esett, és a földön fekve
nézett fel a lányra és az energiapengére, amely halk
sistergés kíséretében azonnal elpárologtatta a ráhulló
esőcseppeket.

Pár pillanatig mozdulatlanul és némán meredtek egymásra,

aztán Rey kikapcsolta a kardot.

– Mondja el az igazságot! – kérte immár jóval higgadtabban.

***

Luke Skywalker az ágyon fekvő unokaöccsét, Ben Solót nézi

– már nem kisfiú, de még nem férfi. Bejött Ben kamrájába
éjnek évadján, és most ott áll felette. A szemét lehunyva
tartja. Az Erő

veszélytől fortyog. Az aggodalom árnyéka suhan át a mester

arcán, mialatt kinyújtja a kezét, megidézi az Erőt, és behatol
az alvó Ben elméjébe. A fiú nem mozdul, az arcán nem
látszik semmiféle érzés. És Luke továbbra sem nyitja ki a
szemét. De így is lát: tüzet és romokat és holtak üveges
szemét. És hall is: sikolyokat, fénykardok sistergését,
robbanások dörgését.

Sötétség árad ebből a fekete hajú, karcsú fiúból, hogy

mindent beborítson – és a borzalmak zűrzavara társul
hozzá. Luke hirtelen visszarántja a kezét, mintha tűzbe nyúlt
volna. Ben körül az Erőt mindig is átszőtték a sötétség erei,
de amit most tapasztalt, az messze túlszárnyalta mindazt,
amit olyannyira félt megtalálni. Luke leakasztja az övéről a
kardját, és aktiválja. A tekintetéből mérhetetlen szomorúság
árad. De ekkor lenéz Benre, és elbizonytalanodik. Nem
képes lesújtani a húga fiára, különösen nem most, amikor
alszik. És Luke ebben a pillanatban

rádöbben, hogy máris elkésett – már cserben hagyta a

tanítványát. Mert Ben szeme nyitva van –

a fiú rémült, de éber, és a félelem nem bénítja meg. Máris

tekintélyes hatalommal bír, és a tudása egyre gyarapodik.
És ő is Skywalker. – Tudja, hogy mi jár Luke fejében. – Tudja,
hogy Luke mit látott. – Tudja, hogy ez mit jelent. – Ben
villámgyors mozdulattal oldalra nyúl, és a kezébe rántja a
kardot, amit ő készített. Egy ütemmel később gyilkos
csapást mér a mesterére. Luke megállítja a teste felé tartó
kardot a sajátjával. Az egymásnak feszülő pengék
sisteregnek és szikráznak.

Aztán Ben felfelé nyúl a bal kezével, és az Erőt használva a

mestere fejére omlasztja a mennyezetet.

***

Rey megérintette Luke karját.

– Azért hagyta cserben, mert azt hitte, hogy ő már
választott – mondta részben elszántan, részben szelíden. –
De ez még nem történt meg. Még ma sem. Még most is
vívódik magával. Még el lehet fordítani a sötét oldaltól. És
akkor győzhetünk.

Luke a lányra nézett. A tekintete üres volt, és Rey hirtelen

öregnek látta a mestert – egy megtört, idős férfinak, akit
ismét magába szippant a vihar, amiről azt hitte, hogy már
kimenekült belőle. Ugyanakkor a hangja erősen és elszántan
zengett.

– Ez nem úgy fog alakulni, ahogyan gondolod –

figyelmeztette Luke a lányt.

– De igen. Az előbb, amikor a kezünk összeért, láttam a

jövőjét. Láttam… olyan biztosan, ahogy most magát. Ha
elmegyek hozzá, Ben Solo visszatér a világos oldalra.

– Rey, ne csináld ezt! – kérte Luke. Rey válasz gyanánt ismét

a mester felé tartotta a kardmarkolatot – egy utolsó
hívásnak szánta. Azonnal tudta, hogy Luke nem fogadja el.

– Akkor ő az utolsó reményünk – mondta, azzal megfordult,

és lassú léptekkel elsétált.

Huszonkettedik fejezet

Amikor eljött az ideje annak, hogy evakuálják a személyzet

utolsó tagjait is az üzemanyagát vesztett Ninká ról, Poe-t
valamilyen hiba miatt nem vezényelték szolgálatba. A
fedélzeti tiszt csak a vállát vonogatta, majd megmutatta az
adattábláját. Poe megkereste a nevét, és döbbenten látta a
mellette szereplő feliratot: „szolgálatra alkalmatlan”. Hiába
dühöngött, kénytelen volt a Raddus fedélzetén maradni,
mialatt C’ai Threnalli felemelte a teherhajóját, és lassan
kivezette a hangárból – ez az egyetlen gép is elegendő volt
ahhoz, hogy elhozzák a Ninká ról a megfogyatkozott
személyzetet. Aztán a vezérlő monitorait bámulva
végignézte, hogy a teherhajó elszakad a kis méretű korvett-
től, és elindul a Raddus felé. Röviddel ezután a Ninká n leállt
minden meghajtás.

Az orra felemelkedett, aztán a hajó mind jobban lemaradt,

és hamarosan darabokra tépték az Első Rend flottája felől
érkező turbólézer-nyalábok. Az Ellenállás flottája sosem volt
olyan nagy, hogy joggal lehessen használni rá a „flotta”
szót, de mostanra teljesen megsemmisült. Egyetlen hajó
maradt, a Raddus. Az Első Rend egyetlen csillagrombolója is
kemény ellenfél lett volna a mon calamari cirkálónak, de
legalább harminc repült mögötte. Nem beszélve Snoke
gigászi vezérhajójáról. És minden más is, amit az Első Rend
titokban megépített az utóbbi évek során, mialatt az Új
Köztársaság szenátorai jelentéktelen ostobaságokon
vitatkoztak.

Amikor C’ai teherhajója visszatért, Poe elhagyta a vezérlőt,

hogy ha mást nem is tehet, legalább üdvözölje a Ninka
személyzetének tagjait a Raddus on. De még ő maga is
üresnek hallotta a szavait, mialatt köszöntötte a
technikusokat és a katonákat, akik legtöbbje még csak fel
sem nézett. Görnyedt tartásban, leverten vonszolták át
magukat a hangáron. Pontosan úgy néztek ki, mint akik
vereséget szenvedtek. Poe ingerülten járkált a Raddus
folyosóin, ideges katonák és hajózók mellett haladt el. A
nehézcirkáló belsejében erős félhomály uralkodott, számos
területét csupán vészlámpák világították meg. Így akartak
takarékoskodni az üzemanyaggal. Poe egyetértett volna
ezzel az intézkedéssel, ha tudta volna, hogy mire
tartogatják az üzemanyagot.

Elérte a tartalék hidat, ahol D’Acy parancsnok a zsilip előtt

várt rá.
– Az admirális kitiltotta önt a hídról – közölte komoran. – Ne
csináljon jelenetet!

Poe rájött, hogy ezek szerint nem tévedésből nem került

szolgálatba.

– Engedjen! – morogta, és elnyomakodott D’Acy mellett,

majd berobogott a hídra. D’Acy utána sietett, hogy elkapja,
de ő egyenesen Holdo felé rohant. Az útjába eső tisztek
egyike sem merte

feltartóztatni. Holdo higgadtan nézett rá, és csak annyit

mondott:

– Á, a nagymenő pilóta…

– Ezt fejezze be! – csattant fel Poe, és olyan közel állt meg
az admirálishoz, hogy az orruk majdnem összeért. – Már
csak az üzemanyag gőze hajt minket, és a személyzet tudja
ezt, de maga nem mond nekik semmit. Ha tartogat valamit
a kézelőjében, akkor most kell kitennie az asztalra.

Ebben a percben. Mondja, hogy nem csupán menekülünk,

amíg meg nem halunk. Mondja, hogy van tervünk. Hogy van
még remény. Kérem!

Mialatt beszélt, azt latolgatta magában, hogy az admirális

pofon vágja-e, vagy ráparancsol a katonákra, hogy
rángassák ki őt a hídról, vagy egyszerűen csak nem vesz
tudomást róla. Ám Holdo alaposan meglepte őt, mert olyan
szavakkal válaszolt, amiket ő is jól ismert.

– Amikor Leia alatt szolgáltam, azt mondta, hogy a remény

olyan, mint a nap – mondta az admirális. – Ha csak akkor
hiszünk benne, amikor látjuk…
– … nem éljük túl az éjszakát – fejezte be Poe a mondatot.
Egy darabig csendben fürkészték egymást – ha csak
átmenetileg is, de egyesítette őket az elvesztett asszony
iránti tiszteletük.

– Százados, maga összetéveszti a vakmerőséget a

bátorsággal – jelentette ki aztán Holdo. –

Tartsa magát az utasításaimhoz! – Poe mondani akart

valamit, de bele sem kezdett, mert az egyik monitoron
meglátta egy teherszállító adatait. A szemét kimeresztve
bámulta, és miután rájött, hogy mit lát, nem akarta elhinni.
Aztán Holdo felé pördült.

– Feltölti üzemanyaggal a tehergépeket… az összeset! –

fakadt ki, és a bensőjében ismét felizzott a harag. –
Elhagyjuk a hajót! Ez minden? A teherhajóknak nincs sem
pajzsuk, sem fegyverzetük! Ha elhagyjuk a cirkálót, nem
lesz semmi esélyünk!

– Százados… – szólt közbe Holdo, de Poe már nem tudott

leállni.

– Ezzel megsemmisíti az Ellenállást! Maga nem csupán

gyáva, hanem áruló!

Holdo utálkozó arccal elfordult.

– Távolítsák el ezt az embert a hídról! – parancsolta

fennhangon, és katonák elindultak, hogy végrehajtsák az
utasítást.

***

Rose-nak egyvalamit el kellett ismernie: DJ kiváló hajót

lopott. A Libertine hossza az orrból kiálló
lebegtetőmoduloktól a kérkedőn felmeredő hátsó
függőleges vezérsíkig majdnem elérte a hatvan métert. A
burkolata tükörsimán, hófehéren csillogott. A közepében
lévő szalonkabint a legmodernebb holo-vetítővel szerelték
fel. A hálókabinokat ízlésesen rendezték be és dekorálták,
és a pilótafülkébe egyszerű, de elegáns lépcsőn lehetett
feljutni. Valaki nagyon fog ordítani a Cantonicán, amikor
rájön, hogy megfosztották ettől a szépségtől – gondolta
elégedetten Rose.

Mielőtt elhagyták Canto Bight börtönét, BB–8 kihozta Rose

és Finn személyes holmijait az intézmény raktárából. A droid
aztán elkísérte DJ-t a város űrkikötőjébe, hogy segítsen neki
járművet szerezni. Mialatt a Libertine gyorsan távolodott a
sivatagbolygótól, az atmoszferikus repülésről űrrepülésre
való váltást a csúcsminőségű tompítóknak és lökésgátló
mezőknek köszönhetően az utasai szinte észre sem vették.
Ezekben a percekben BB–8 csodálattal és derűsen mesélte
el Rose-nak, hogy DJ hogyan csúszott át az űrkikötő
őrségén, és hogy csupán egy számítógéptüskét, illetve egy
kódtörő modult használva alig két perc alatt bejutott a jacht
belsejébe, illetve beindította a hajtóműveket. Rose
megjegyezte magának, hogy később beszélnie kell Poeval,
amennyiben valóban sikerül megmenteniük az Ellenállás
flottáját, és még életben maradnak a végére.

A pilóta asztro-droidjával már korábban is megesett, hogy

nem teljesített egy-egy parancsot, hamis azonosítót
használt, és végrehajtott egy-két kisebb támadást élőlények
ellen, de most a tetejébe jól érzékelhetően élvezetét lelte a
lopásban. És ha már a lopás szóba jött, hol van DJ?

Rose kiszállt a pilótaülésből, fintorogva kiegyengette sajgó

lábát és hátát, és miután elhagyta a fülkét, azzal
szembesült, hogy elhanyagolt megmentőjük a szalon
tárolóiban kotorászik, és halkan hümmögve szemlél egy
nyilván roppant értékes gyémánt nyakláncot. Rose
haragosan ráncolta a homlokát. A férfi máris ellopott egy
hajót – miért dúlja szét a belsejét, mint egy otomok
kikötőpatkány, akinek egy lépéssel a biztonsági droidok
előtt kell járnia? DJ meghallotta Rose mérges horkantását,
felkapta a fejét, és vidám pillantást vetett a lányra. Aztán
odamutatta neki a nyakláncot, és a fejét oldalra billentve,
pimaszul vigyorgott. Rose csak megrázta a fejét, és
visszatért a pilótafülkébe, ahol Finn a hipertér örvénylő
fényalagútját bámulta.

– Négy parszek van hátra – közölte Finn. – Ez a gép nagyon

durván hasít! A fickó őrült jó tolvaj,

ha ilyen hajója van. – Rose szánakozva nézett a férfira, és

odaszólt neki:

– Akkor most mondd ki még egyszer, ezúttal lassabban!

– Azt mondom, a fickó nagyon jó tolvaj, ha… ő, értem. Ezt is

úgy lopta.

Pár pillanattal később Finn – továbbra is szégyenkezve –

elmormolt valami kifogást, és kimenekült a pilótafülkéből.
Rose uralkodott magán, hogy ne nevesse ki a társát, és Finn
megmenthesse a méltósága utolsó foszlányait. De amint a
férfi eltűnt, szélesen mosolygott, és a száját harapdálta,
hogy csendben maradjon. A Hays Minoron, gyerekkorukban
Paige egy időre a megszállottja lett annak a jelenségnek,
hogy számos világon a madárfélék kitartóan követték azt a
teremtményt, amit akkor láttak meg, amikor kibújtak a
tojásból – megesett például, hogy egy lelkes convor-csirke
üldözött körbe-körbe egy ugyancsak összezavarodott tooka-
macskát.

Rose eltűnődött azon, hogy a titokzatos Rey talán ugyanígy

érez, amiért ez a jóindulatú mamlasz mindenhová követni
akarja, és közben semmit sem ért az egész galaxisból. És
csak remélni tudta, hogy az a nő, ha mást nem is, Finn
feltétel nélküli, őszinte rajongását mindenképpen
méltányolja. Ugyanakkor Rose nem tudta, mit gondoljon
arról, hogy egy férfi, akit az Első Rend kiképzett
rohamosztagosnak, annyira ártatlan, hogy azt hiszi, egy
lelkiismeretlen tolvaj valóban birtokolhat egy ilyen csodás
jachtot. Ezt valahogy egyszerre érezte jó és rossz dolognak.

Egyfelől talán sajnálatra méltóan naiv férfiak viselték azokat

a koponyaszerű, szörnyű

sisakokat – elveszett fiúk, akik még annyit sem kaptak az

élettől, hogy saját nevük legyen.

Másfelől ilyen elveszett fiúk szolgáltak azokban a

csapatokban, amelyek megsemmisítették Rose
szülőbolygóját, és még számos másik világot. Mennyi
szenvedést fognak még okozni a galaxis lakóinak? Hány
várost rombolnak még le, hány teremtménytől veszik el a
szeretteiket? Rose nem hallott másik rohamosztagosról, aki
kiszabadult az agymosás bilincséből, és nem volt hajlandó
parancsra gyilkolni. Talán Finn volt az egyetlen.
Mindenesetre, ha ez a helyzet, akkor Paige azt mondaná,
hogy hagyjam békén egy kicsit a fickót. Hallotta, hogy Finn
dübörgő léptekkel mászkál a szalonban – ha valaha
próbálták is lopakodásra tanítani, nem figyelt oda –, és
végighúzta az ujját a műszerfal egyik alig látható
illesztésén. Te is hamar megkedvelnéd őt, Pae-Pae. Azt
mondanád rá, hogy jó szíve van. Rose a gondolat nyomán
elmosolyogott. És igazad lenne.

***

Finn kissé megszédült, mialatt végignézte, hogy DJ

módszeresen átkutatja a yacht tárolórekeszeit. A tolvaj
olyan megviseltnek és álmatagnak látszott, hogy kisebb
csodának tűnt, hogy talpon maradt. De gyors, könnyed
mozdulatokkal nyitotta a zárakat és hatástalanította a
biztonsági berendezéseket, amik java részét Finn még csak
nem is látta. Egy alkalommal elővett a dzsekijéből egy
számítógéptüskét, vagy valami titokzatos készüléket, amit
Finn nem ismert fel.

Pár pillanattal később a rekesz nyitva volt, és DJ szabadon

fosztogathatott tovább. BB–8-ra nem tett ilyen mély
benyomást a műsor, vagy talán irigy volt. Finnhez hasonlóan
ő is DJ-t figyelte, de közben néha aggodalmasan csipogott.

– A droidod jó emberismerő – jegyezte meg hanyagul DJ,

azzal egy műszerfalhoz lépett, és a behatoláselhárító
rendszereken kezdett dolgozni.

– Ezt miért mondtad? – kérdezte Finn.

DJ válasz helyett ferde mosolyt villantott a volt

rohamosztagosra.

– Nem kedvel engem – mondta aztán, azzal elővett egy

kisebbfajta csillogó konzervdobozt az egyik zsebéből, és
megkérdezte: – Icindric kaviár?

Finn nem tudta, hogy mi az, és csak a fejét rázta, majd

megkérdezte:

– Szóval, te csak úgy ellopod azt, amire szükséged van?

– Azt, amit akarok. Ne sérts meg! És most nézzük, hogy kitől

emeltem el ezt a gyönyörűséges járgányt. – A holo-vetítő
felett megjelent egy háromdimenziós kép. DJ vetett rá egy
pillantást, majd szélsebesen gépelt, és a holo-mezőben
diagramok és adatsorok váltogatták egymást, gyors
egymásutánban.
– Hát, úgy tűnik, hogy legalább a rosszfiúktól lopsz, és a
jókat segíted – dörmögte Finn.

DJ ugyanolyan pillantást vetett Finnre, mint egy perccel

korábban Rose a pilótafülkében.

– Segítek a… nem létezik, hogy te ennyire… nézd… – kezdte

DJ, de abbahagyta, hogy rendezze a gondolatait, aztán
ismét megszólalt: – Az Ellenállás? Az Első Rend? Ezek
ugyanolyan gépezetek.

És ennek a gépnek a neve: húsdaráló. Segítesz egy

húsdarálónak azzal, ha beleugrasz? Bizonyos értelemben
igen, de ez szerintem csak szómágia. Figyelj ide… Rosszfiúk,
rendes fiúk, ezek

mesterségesen teremtett szavak, amik arra jók, hogy

mindenkit harcba szólítsanak velük. Hogy mozgásban
tartsák a pénzt. Ez az, amit én ellopok a… aha! – DJ
vigyorogva nézett a műszerfalra, és megnyomott egy
gombot. A holo-vetítő felett megjelent egy TIE-vadász
tervrajza, aztán egy felderítő lépegetőé, majd egy TIE-
bombázóé és egy TIE-elfogóvadászé. – Ez a fickó
fegyverkereskedő – közölte DJ. – Abból vette ezt a
szépséget, hogy harci gépeket adott el rosszfiúknak.

Ám a következő tervrajz egy T–70-es X-szárnyúé volt.

– És a jóknak is – tette hozzá DJ, és kacsintott egyet. Finn

álla leesett – és DJ látta, hogy a férfi arcán a tanácstalanság
jeleit a csalódásé veszik át. – Finn, hadd tanítsak meg neked
egy nagyon fontos dolgot! – mondta ekkor. – Az egész
egyetlen gépezet, barátom. Élj szabadon! Ne csatlakozz! –
Azzal megkopogtatta a sapkáján díszelgő jelvényt, amin ez
a felirat szerepelt.
– Finn, gyere fel ide! – Rose kiabált, és a hangja alapján az
ügy sürgősnek tűnt. Finn felrohant a rövid lépcsőn, mit sem
sejtve arról, hogy DJ mindvégig őt fürkészi.

– Van kapcsolat a flottával – hadarta Rose. – Poe adásban

van! – Finn az adóvevő felé hajolt.

– Finn! Holdo teherhajókba küldi a személyzetet – közölte

sietve Poe. – Elhagyjuk a hajót. Hol vagytok?

– Ezért kellettek nekik a zavaróim – mondta halkan Rose, és

a nyakában függő medálért nyúlt.

– Hogy álcázzák a teherhajókat. – Finn keresni kezdte a

Libertine pozícióját jelző modult, de nem találta meg a
képernyők, kiírók és műszerek zűrzavarában.

– Nagyon közel vagyunk – mondta végül.

– Megtaláltátok a nagymenő kódtörőt? – Rose és Finn

összenéztek, és az utóbbi válaszolt:

– Találtunk… egy kódtörőt. De ígérem, hogy le tudom állítani

a nyomkövetőt. Csak nyerj nekünk egy kis időt!

– Rendben – felelte Poe. – Siessetek!

Poe megszakította az adást. Finn meg tudta állapítani, hogy

Rose ugyanarra gondol, mint ő

maga – és egyikük sem meri feltenni a kérdést. Végül Rose

volt az, aki nagy nehezen kibökte:

– Mennyire bízhatunk meg ebben a fickóban?

– Van más választásunk? – kérdezett vissza letörten Finn.

***
Poe a derékszíjára akasztotta az adóvevőjét, és végignézett
Connixon, C’ai Threnallin, illetve még öt pilótán, akik a
hangár melletti raktárban várakoztak.

– Most van némi esélyünk – mondta halkan. A többiek közül

páran bizonytalannak tűntek. Poe ezért nem is hibáztatta
őket, tekintetbe véve, hogy mit kért tőlük. De C’ai bólintott,
és a tekintetéből acélos elszántság sugárzott. Poe
valamennyiüket ismerte – máskülönben nem hívta volna ide
őket. Azt kívánta, bárcsak itt lennének azok a pilóták, akiket
még jobban ismert, azok, akikkel oly sokszor repült együtt,
és akikre gondolkodás nélkül rábízhatta az életét: Snap
Wexley például, vagy Jess Pava. De Snap és Jess messze
jártak, és a többiek java része meghalt.

De hát minden pilóta szeretett volna csatába menni egy

álcázott, sebezhetetlen vadászgéppel, aminek olyan erős a
fegyverzete, hogy képes feltépni egy bolygó köpenyét is.
Mivel ez nem történhetett meg, a pilóták azzal harcoltak,
amit a kiszolgáló személyzet adott nekik, a társaikra
támaszkodtak, próbálták elkapni a legjobb szöget, aztán
tüzeltek. És remélték, hogy ennyi elég lesz.

– Beszámolunk az admirálisnak Rose és Finn küldetéséről, és

arról, hogy időt kell adnunk nekik

– mondta Poe. – És reménykedünk, hogy elfogadja ezt.

– És ha nem? – kérdezte az egyik pilóta.

– Akkor vége a tárgyalásnak – vágta rá Connix.

– Megtesszük, amit meg kell tennünk – jelentette ki Poe. –

De senki sem halhat meg! Ha lőnünk kell, kábítótöltetekkel
lövünk. Éppen elegen akarják megsemmisíteni az Ellenállást
– mi megpróbáljuk megmenteni.
 ***

Luke Skywalker lassú léptekkel vágott át a csillagfényben

úszó réten. A fű vizes volt a legutóbbi zápor miatt. A mester
köpenye is elázott, és gyanította, hogy hamarosan sáros is
lesz.

Tudta, hogy a gondnokoknak ez nem fog tetszeni. Azért

voltak itt, hogy segítsenek neki, ahogyan évszázadokon át
segítették a Jediket már abban a régmúltban is, amelynek
történetei azóta

legendává változtak. De néha elégedetlen pillantásokat

vetettek rá, és csettintgettek a nyelvükkel, amikor úgy
gondolták, hogy gondatlan volt, vagy rosszul teljesített egy
feladatot.

Ezen nem lehetett segíteni – egy átázott mezőnél több

kellett ahhoz, hogy véget vessen egy Jedi-szertartásnak,
aminek az ideje végre elérkezett. És egyébként is, a
gondnokok más, sokkal fontosabb dolgok miatt is
mérgelődhettek volna. Luke aktiválta a fáklyáját, és a
sziszegve táncoló láng fényénél körülnézett. Pontosan előtte
állt az ősi Jedi-írásokat rejtő öreg uneti.

Luke lelökte magáról a köpenyét, maga elé nyújtotta a

fáklyát, de megingott, és az elszántsága apadni kezdett.
Hogy miért, azt nem tudta biztosan. Úgy sejtette, hogy
azért, mert oly sok éven át járta a galaxist R2–D2
társaságában, és minden mást feláldozva, megszállottan
kereste a múlt tanításait, valamint egy jelenkori célt. Nem
tudta elfelejteni, hogy amikor tűzhalálra ítéli a könyvtárat,
mindent elpusztít vele, amit az endori csata óta tett. A
hiúság, a büszkeség, már megint… ám ez volt az, ami időről
időre megakadályozta abban, hogy megtegye ezt az utolsó
lépést. Mi több, amikor Rey megérkezett a szigetre, ő épp
túl volt egy sikertelen kísérleten, és a mezőn állva próbált
összekaparni magában elegendő akaratot ahhoz, hogy
ismét megpróbálja.

De Rey elment. És Luke megfogadta, hogy ezúttal nem

hátrál meg. Felnézett a fára, és ebben a pillanatban
megérezte, hogy van valaki mögötte. Megfordult, és egy
derengő fényalakot pillantott meg, aki egy másik korból
származott – abból, amit éppen készült mindörökre eltörölni.

– Yoda mester! – suttogta Luke, és akármilyen állapotban

volt is, a mestere láttán öröm áradt szét benne. Sok év telt
el azóta, hogy utoljára látta a nagy Jedi-tanító
manifesztációját, és Yoda szinte e-világinak tűnt. Majdnem
pontosan olyannak látta, mint annak idején a Tatuinon, a
rövid felkészülés alatt, amit félbeszakított, hogy
szembenézzen Darth Vaderrel. Az apró termetű mester
ráncos és görnyedt volt, de a szeméből eleven és átható
tekintet sugárzott, aminek hatására Luke-nak az a
benyomása támadt, hogy Yoda egyenesen az elméjébe lát,
és kifürkészi a legtitkosabb gondolatait.

– Ifjú Skywalker… – mondta Yoda. Luke ebben a pillanatban

rájött, hogy a régi tanítója csakis egy ok miatt jelent meg,
és az öröme alábbhagyott.

– Véget vetek ennek az egésznek – közölte a fényalakkal. – A

földig perzselem az egészet. Ne próbálj megállítani! – Yoda
nem felelt, csak derűsen és nyugodtan nézte őt. Luke az égő
fáklyát feltartva elindult a fa felé, majd tőle karnyújtásnyira
megállt. Már csak annyi kellett, hogy előrenyújtsa a karját,
és meggyújtsa a fát – és néhány perccel később a Jedi-rend
alapjául szolgáló írások hamuvá égnek. Az idő egy kör. A
kezdet a vég is egyben. Ám ahogy már sokszor megtörtént,
Luke nem tudta rávenni magát, hogy odatartsa a fáklyát.
Yoda felnézett az égre, és feltartotta hosszú, göcsörtös
mutatóujját. Vakító villám csapott ki a feketeségből, és pár
pillanatra fényárba borította a szigetet. Luke-ot elvakította a
ragyogás. Kétségbeesetten pislogott, és amikor a látása
kitisztult, azzal szembesült, hogy a fa lángol. Sietve eloltotta
a fáklyát, és körülnézett, hogy mivel tudná megfékezni a
gyorsan terjedő lángokat. A háta mögött Yoda felnevetett,
és megszólalt:

– Én vetek véget az egésznek. Ó, Skywalker… mennyire

hiányoztál.

Luke összeszedte magát, hogy berohanjon a fába, és

kimentse a könyveket, de már nem lehetett – az egész
lángolt, és az üreg izzó pokollá változott. Leeresztette a
vállát, szinte összegörnyedt, majd megfordult, és Yodát
bámulta, aki békésen állt ott, egy parányi sziget csúcsán,
egy elfeledett bolygón, a galaxis egyik névtelen
szektorában.

– Eljött hát az ideje annak, hogy a Jedi-rend megszűnjön

létezni – mondta Luke.

– Nem mi döntjük el, hol van a helyünk ebben a történetben.

De legfőbb ideje, hogy elfordítsd a tekintetedet egy halom
ósdi, poros könyvről. – Dacára annak, amit tenni akart,
dacára annak, amin oly régóta töprengett, Luke sértve
érezte magát.

– Azok szent Jedi-írások! – kiáltotta.

– Olvastad őket? Nem voltak letehetetlenek. Igen, sok

bölcsességet tartalmaztak, de semmi olyant, aminek Rey
már ne lenne birtokában. – Yoda a fejét csóválta, és Luke
hirtelen megint padavannak érezte magát, mint sok évvel
ezelőtt, a Dagobah mocsarában. A mestere csalódott volt, ő
pedig tanácstalan. – Skywalker… – folytatta Yoda –, még
most is a láthatárt kémleled. Nem vagy itt soha! Nem látod,
hogy mi van az orrod előtt!

A mester előrelendítette görbe botját, és Luke homlokára

koppintott vele.

– Gyenge voltam, és tudatlan – mondta rekedtes hangon

Luke.

– Igen, Ben Solót elvesztetted – felelte Yoda szelíden, de

határozottan. – De Reyt nem szabad elveszítened.

– Nem tudom megadni neki azt, amire szüksége van.

– Már megint nem figyelsz a szavamra, ugye? – vágott

vissza Yoda. – Add tovább a tudásodat! A bölcsességedet, a
tapasztalataidat, igen. De a gyengeséget is. És a kudarcot.
Főleg a kudarcot!

Mert a legjobb tanár… a kudarc. – A mester letelepedett

Luke mellé, és hozzátette: – Luke… a tanítványaink
túlszárnyalnak minket. Ez az a teher, amit minden
mesternek cipelnie kell.

Luke a tűzbe bámult, mialatt a lángnyelvek a távoli csillagok

felé szökelltek. Csendesen ült öreg mestere mellett, a
tűzvész pedig tovább dühöngött, és elemésztette az ősi
múltat.

Huszonharmadik fejezet

A Millennium Falcon fedélzetén, a közös kabinban Rey

becsukta az egyik priccs alatti tárolórekeszt, és vett egy
mély lélegzetet. Az utazás alatt folytatott hosszas viták
során sem jutott el más következtetéshez. Az Erő
megmutatta neki, mit tegyen – most már rajta múlt, hogy
valóban megtegye. Csubakka a mentőkabinok rekeszében
várta, az egyik egyszemélyes kapszula előtt guggolt.

R2–D2 a közelben állt, a félgömb alakú fején fények

pislákoltak. Rey elolvasta a kabin oldalán díszelgő feliratot,
amit sablonnal festettek oda:

149-40 típusú mentőkabin

Millennium Falcon

És alatta elég csúnya kézírással a következő szerepelt:

Han Solo tulajdona.

Kérem, szolgáltassa vissza!

Rey elmosolyodott, és azt kívánta, bárcsak megkérdezhetné

Hantól, hogy ez bejött-e valaha.

Talán igen. és ha igen, akkor az nagy szerencse lehetett. És

Rey nem akart jobban belegondolni abba, hogy a kapszula
egészében véve úgy néz ki, mint egy koporsó. Csubakka
segített neki beszállni. A keze gyengédnek bizonyult, dacára
a vuki hatalmas erejének – vagy talán éppen azért.

Csubakka aztán bizonytalanul nézett a lányra azzal a

meghökkentően kék szemével.

– Amint elindultam, ugorj lőtávolságon kívülre, és maradj

ott, amíg nem szólok! – kérte Rey. A vuki morgott, de Reyt
nem lehetett lebeszélni arról, amire készült. – Ha hamarabb
találkozol Finnel, mint én, mondd meg neki… – kezdte, mire
Csubakka vakkantott egyet. – Aha… tökéletes.

Ezt mondd neki! – folytatta Rey. Bemászott a kabinba,

eligazította a kardmarkolatot az oldalán, odamutatta
feltartott hüvelykujját a droidnak és a vukinak, majd
összefonta a karját a mellkasán, mialatt Csubakka bezárta a
zsilipet.

***

Rose előre tudta, hogy az Első Rend flottája várni fogja őket,
de így is összeszorult a torka, amikor a Libertine kitört a
hipertérből, és ő meglátta az ellenséges hajókat jelképező
jeleket a szenzorképernyő szélén.

– Ez már megint kinek a remek ötlete volt? – dohogott Finn.

– Ne rám nézz, ember! – tiltakozott DJ, aki az imént belépett

a pilótafülkébe. – Én csak elvállaltam egy munkát. Melyik
rombolóba akartok bejutni?

A szenzorok mérési adatai alapján a számítógép megalkotta

a hatalmas vezérhajó tervrajzát.

Rose ezt tanulmányozta, bár továbbra is alig tudta felfogni a

gigászi csatahajó méreteit. Az építéséhez annyi pénz kellett,
hogy alighanem egész szektorok szegényedtek el miatta,
ráadásul sosem hallott még akkora hajógyárról,
amekkorában meg lehetett építeni ezt az óriást.

A fényábrát nézve azon tűnődött, hogy a Hays Minor

romjaiból került-e valami abba a hatalmas testbe, és hogy a
szülőbolygója ásványait talán beépítették egy, a
turbólézereket és a reaktort összekötő tápvezetékbe. És
hogy az Első Rend más feldúlt és kifosztott világok
roncsaiból építette a hajót. És ha az Első Rend meg tudta
építeni ezt, akkor mit építhetett még titokban?

– Szerinted, melyiket akarjuk? – förmedt rá DJ-re. – Csináld!

Meg tudod csinálni, igaz?
DJ mocskos körmeit tanulmányozva dörmögte:

– Aha, menni fog. Srácok, meg tudom csinálni. De előtte

még beszélnünk kell az áráról.

– Miután végzünk, az Ellenállás mindent megad neked, amit

csak akarsz.

– Mit szólnátok némi foglalóhoz? – vetette fel DJ, és lapos

pillantásokkal fürkészte a lányt.

– Viccelsz? – mordult fel Finn. – Nézz már ránk!

DJ megtette, és Rose észrevette, hogy a medálja az, ami

felkeltette a férfi érdeklődését.

– Az ott haysiai fém? – kérdezte DJ. – Az pont jó lesz.

Rose ösztönösen a medáljára tette a kezét, hogy elrejtse a

tolvaj sóvár tekintete elől.

– Nem! – mondta ingerülten Finn. – A szavunkat adtunk.

Megkapod a pénzedet. Ennyinek elégnek kell lennie.

– Srácok, én tényleg szeretnék segíteni – állította a kezét

széttárva DJ. – De ha nincs semmi, nem csinálok semmit. –
Finn érvelni kezdett, de Rose tudta, hogy a társa akármit
mond, nem lesz elég – és nem volt semmi más
értéktárgyuk. Csalódottan sóhajtott egyet, kirángatta a
nyakából a medált, és odadobta DJ-nek.

– Tessék! És most láss munkához! – parancsolt rá

határozottan.

– Na, most már tudok segíteni – felelte DJ. Mialatt rázárta az

ujjait a medálra, a szeme olyan mohón csillant, hogy Rose
majdnem rávetette magát. De inkább kiviharzott a
pilótafülkéből, mit sem törődve Finn aggodalmas
pillantásával. Pár pillanatig csend volt a fülkében, aztán DJ
elővette titokzatos eszközeit, és rácsatlakoztatta őket a
műszerfalra. – Álcázzuk magunkat a megközelítés alatt –
mondta halkan. – Nem jelenünk meg a képernyőiken. Most
pedig rést nyitunk a pajzsukon, és becsusszanunk… Lássuk
csak…

– Mi van már? – kérdezte türelmetlenül Finn.

– Kész vagyunk – válaszolta DJ. Mialatt a jacht közeledett az

Első Rend flottája felé, a kezdetben apró pontnak tűnő
ellenséges hajók felismerhető alakot öltöttek, és a részleteik
tökéletesen kirajzolódtak. DJ gyorsított, és amikor Finn
meglepetten nézett rá, csak a vállát vonogatta. – Álcázva
repülünk – dünnyögte. – Ha beválik, senki sem lát meg
minket, életben maradunk, és elintézzük, amit kell. Ha nem
jön be… talán észre sem fogjuk venni, hogy mi történik
velünk…

DJ elvigyorodott, hirtelen szétrántotta a két kezét, mintha

felrobbant volna közte valami. Finn haragosan meredt rá,
továbbra is dühös volt a medál miatt. Valami azt súgta neki,
hogy DJ

stratégiája rossz ötlet, de nem tudta megmondani, hogy hol

a hiba – és nem volt kedve az élete utolsó egy-két percét
azzal tölteni, hogy egy erkölcstelen tolvajjal vitatkozik. A
Supremacy oldala úgy meredt fel előttük, mint egy óriási fal.
Egyre nagyobbnak és nagyobbnak látszott, mígnem
betöltötte az összes ablakot. Finn azt latolgatta, hogy mit
fog tapasztalni, ha a turbólézerek tüzet nyitnak rájuk. Látni
fogja a nyalábokat, és érezni fogja, hogy a Libertine
széthullik körülöttük?
Vagy ő és Rose egyszerűen csak megszűnnek létezni – az
egyik pillanatban még itt lesznek, a következőben már
sehol? Rájött, hogy visszatartja a lélegzetét, és
rákényszerítette magát, hogy rendesen lélegezzen. A hajó
végeérhetetlennek tűnő hasát tanulmányozta, mialatt
besiklottak alá, és ezzel sötét árnyék borult rájuk. Annak
idején szolgált Snoke vezérhajóján, de kívülről még sosem
látta – teljesen zárt csapatszállítóval jött ide, és azzal is
távozott.

A héjazatot fürkészve igyekezett kitalálni, hogy mi rejtőzik

odabent. Tudta, hogy közvetlenül felettük öntödék és
gyártósorok vannak, valamint az újoncok kiképzőközpontja.
És több millió eleven teremtmény – a Supremacy inkább egy
mozgó főváros volt, mint hajó. Finn rádöbbent, hogy
bűntudata támadt. Réges-régen tudott valamit, amit az
ellenállók nem: hogy a Supremacy ott bujkál valahol az
Ismeretlen Régiókban. Ahogyan tudott számos más dologról
is, amiket az Első Rend szolgálatában töltött évek alatt
látott. Tudta, hogy kár lenne önmagát hibáztatnia –

mióta megérkezett a D’Qarra, egyszer sem volt ideje egy

alapos beszámolóra. Arra is alig volt ideje, hogy beszéljen
Organa tábornoknak és a tisztjeinek a Csillagpusztító
Bázisról, aztán máris útnak indult Hannal és Csubakkával a
Falcon fedélzetén. Aztán pedig… hát, nem volt folytatás.

Egy bakta-öltözetben tért magához, egy hajó raktárában,

amelyet üldöztek.

Ennek ellenére rossznak érezte, hogy ő volt az egyetlen a

Raddus on, aki nem lepődött meg, amikor az óriási
csatahajó kitört a hipertérből. És ha a dolgok máshogy
alakultak volna, eszébe jutott volna figyelmeztetni az
ellenállókat arra, hogy az Első Rend mi mindent állított
hadrendbe?
Finn szeretett arra gondolni, hogy megtette volna, de
sejtette, hogy ez nem igaz. Be kellett vallania, hogy
valószínűleg ragaszkodott volna ahhoz, hogy elkísérje a Jedi
keresésére induló Reyt, vagy megpróbálta volna meggyőzni
arról, hogy menjen vele a Külső Gyűrűbe.

A műszerfalon villogni kezdett egy jelzőfény, és Finn a

szenzorképernyőre nézve vadászok szimbólumait pillantotta
meg – de azonnal meg tudta állapítani, hogy a gépek nem
feléjük tartanak. Aztán az űrt fürkészte, hátha szabad
szemmel is meglátja a gépeket, közben azon töprengett,
hogy mi lehet a feladatuk. Csak hárman voltak – ha az Első
Rend átfogó támadást

indított volna az Ellenállás flottája ellen, kiürítették volna a

hangárokat.

– El akarnak fogni valakit – jegyezte meg Finn.

– Szerencsére nem minket – felelte DJ. – Mindjárt ott

leszünk, barátom. És nézz csak oda… az a mi helyünk. – DJ
előre és felfelé mutatott, és odavezette a jachtot egy, a
Supremacy hasán elterülő

fekete folthoz. Finn nem látta tisztán, hogy mi az –

valamilyen kapu vagy hőkivezető akna lehetett

–, mindenesetre egyre nagyobbnak tűnt, mígnem a Libertine

lassan belesiklott, és elnyelte a sötétség.

***

A három TIE-vadász zárt alakzatban repült, a pilóták a

tűzkioldó felett tartották a hüvelykujjukat. A flottához
vezényelt pilóták kivétel nélkül bosszút akartak állni a
Csillagpusztító megsemmisüléséért. Különösen miután a
jelentésekből kiderült, hogy a katasztrófa azért történhetett
meg, mert a vadászosztagok képtelenek voltak megállítani
a jelentős számbeli hátrányban lévő támadókat. Ám hiába
reménykedtek egy mindent elsöprő ellentámadásban, az
még váratott magára, helyette itt volt ez a furcsa üldözés,
amelynek során a pilóták zöme csak várt és figyelt.

A dolgok ígéretesen indultak az elkeseredett közelharccal a

bombázók ellen, amelyek megsemmisítették a Fulminatrix
ot (az erről szóló jelentéseket senki sem óhajtotta elolvasni),
valamint az ellenséges vezérhajó elleni támadással. Ám a
flotta azóta, több mint tizenkét órája csak követte az
ellenséges flotta maradékát, és a pilóták ennek az időnek
minden percét első fokú riadókészültségben töltötték. A
feszültség és a tétlenség mindenkit kifárasztott. A
váltásokat törölték, nehogy az ellenállók – a kémeik állítólag
jelen voltak minden droid-szervizben és szemetesben – pont
a váltás alatt indítsanak villámgyors támadást. A pilóták,
akiknek a priccsükön kellett volna aludniuk, a készenléti
termekben dülöngéltek a pocsék caftól túlpörögve, és
részben remélték, részben féltek attól, hogy bármelyik
pillanatban megkaphatják az indulási parancsot.

A végül felhangzó riadójelzés néhányuknak

megkönnyebbülést hozott, de rögtön zavarba jöttek

– nagyszabású támadásról továbbra sem volt szó, csupán

egy rendellenes szenzorkapcsolatot kellett megvizsgálniuk.
Ennyi volt az egész. A két flotta között kitört a hipertérből
egyetlen magányos hajó, és rögtön ugrott is, de előtte még
kidobott valamit, ami most az Első Rend flottája felé repült.
Az adatok szerint még vadászgépnek is túl kicsi volt, így hát
adódott a kérdés: mi lehet az?

A logikus következtetés úgy hangzott, hogy egy bomba, de

még száz ekkora bomba is legfeljebb kisebb sérülést
okozhatott a Snoke vezérhajójának. És ettől az egész rém
kínossá vált –

egy ilyen akcióból nem lehetett jól kijönni. Tehát, mi az

ismeretlen tárgy? A pilóták akkor lettek végképp
tanácstalanok, amikor kiderült, hogy egy mentőkapszula
tart a flotta felé, és egyetlen élőlény van benne. Mialatt az
egyik hangár felé kísérték, ugyanaz járt a fejükben: ki az az
őrült, aki úgy hagyja el a hajóját, hogy fejest ugrik egy csata
kellős közepébe?

***

Kylo Ren tudta, hogy ki van a kabinban, még mielőtt kinyílt

volna annak apró zárófedele. A lány jelenlétét izzó
jelzőfénynek érzékelte az Erőben, már abban a pillanatban,
amikor az apja ócska teherhajója valahogy kivonszolta
magát a hipertérből anélkül, hogy szétesett volna. A háta
mögött a rohamosztagosok ugrásra készen vártak, de ő
csak mosolygott, amikor meglátta a szűkös kabinba
bezsúfolódott lányt. Aztán, amikor meglátta a nagybátyja
kardját, a mosolya lehervadt.

– Azt magamhoz veszem – jelentette ki –, engem illet.

Rey erős kísértést érzett, hogy azt felelje erre, hogy akkor
menjen oda és vegye el, ahogyan Finn tette nemrégiben –
és emlékeztesse a férfit, hogy térdre kényszerítette és
lefegyverezte a Csillagpusztító Bázison. Hogy annak a
párbajnak a jelét mindörökre viselni fogja, és csak azért él,
mert ő úgy döntött, hogy nem sújt le rá. De nem ezért jött,
és ezt mindketten tudták. Ettől függetlenül pár pillanatra
megmarkolta a fénykardot, hogy emlékeztesse a fekete
alakot: kettejük közül ő hozta mozgásba ezt az
eseményláncot.
– Hát akkor elég furcsa, hogy engem szólított a kastélyban –
mondta Rey a régi fegyvert tanulmányozva, majd felnézett
Kylóra, és hozzátette: –, nem pedig téged.

Kylo halvány mosolyra húzta a száját, aztán a katonák felé

biccentve válaszolt:

– Nem vagy abban a helyzetben, hogy diktálhass. – Rey a

férfi felé tartotta a kardot, mintha arra biztatta volna, hogy
rajta, csak próbálja elvenni. A rohamosztagosok feszengve
mozgolódtak.

Kylo a homlokát ráncolta, aztán bizonytalanul előrenyújtotta

a kezét, és az ujjai alig érzékelhetően megremegtek. Végül
gyors mozdulattal kirántotta a fegyvert Rey markából, és
intett egy tisztnek, aki a kezében bilincset tartva elindult a
lány felé.

– Arra semmi szükség – mondta Rey.

– De igen – felelte Kylo, amikor már a hatalmas vezérhajó

mélye felé terelte a foglyát. –

Találkozónk van valakivel. – Rey sebesebben szedte a lábát,

hogy ne maradjon le a hosszú léptekkel haladó férfitól. A
hátuk mögött a kísérő rohamosztagosok páncélja hangosan
csörömpölt. Rey érezte, hogy a katonák idegesek, mert
olyan helyzetbe kerültek, amire nem készítették fel őket a
kiképzés során. Ezt az idegességet némi félelem árnyalta –
de nem tőle féltek, hanem a kiszámíthatatlan Kylótól. Rey
ezért nem is hibáztatta őket. Kylo belső

nyugtalansága miatt az Erő szinte forrt és örvénylett

körülötte. A katonák ezt persze nem érzékelhették úgy, mint
ő, de valamit ők is éreztek – elvégre része voltak az életnek
és az Erőnek, ami valamilyen szinten befolyást gyakorolt
rájuk.
Kylo megállt a magányos turbóliftnél, és elküldte az őröket.
Az ajtó bezárult, és Rey kettesben maradt a férfival, aki
továbbra is mélyen a gondolataiba merülve nézte a kezében
tartott fénykardot.

– Snoke-hoz megyünk? – kérdezte Rey. – Nem muszáj ezt

tenned.

– Ezt teszem.

– Érzem, hogy mind hevesebben vívódsz magaddal, mióta

megölted Hant – mondta Rey halkan.

– Az érzéseid előbb-utóbb széttépnek.

– Ezért jöttél? Hogy a belső konfliktusaimról beszélj? –

Megint előkerült a szokásos taktika –

hárítás, védekezés és gúny. Mintha Kylo lett volna a mester,

Rey pedig a tanítvány, akit újabb és újabb kérdésekkel
kellett kibillenteni a lelki egyensúlyából, illetve féken tartani.
De a dolgok megváltoztak. Rey már nem az a fiatal nő volt,
akit Kylo elrabolt a Takodanán, vagy akivel összecsapott a
Csillagpusztító Bázison. Már nem…

– Nem – felelte Rey. – Nézz rám… Ben.

Az eredeti neve hallatán Kylo odafordult, és most

tanácstalannak látszott.

– Amikor megérintettük egymást, láttam a jövődet –

folytatta Rey. – Csak a körvonalait, de azokat határozottan
és tisztán. Nem fogsz behódolni Snoke-nak. Át fogsz állni…
És én segítek neked. Láttam. Ez a sorsod. – Az Erőben
különös hullámok és fodrozódások támadtak, míg Kylo Ren
arca egymás után több érzést tükrözött. Haragot.
Megdöbbenést. Fájdalmat. Magányt.
Sóvárgást. Sajnálatot. Aztán a férfi Rey szemébe nézve
válaszolt:

– Tévedsz. Amikor megérintettük egymást, én is láttam

valamit. Nem a jövődet, hanem a múltadat. És mindazok
miatt, amit láttam, tudom, hogy amikor eljön a pillanat, te
leszel az, aki átáll. Mellém fogsz állni. Rey, láttam, hogy kik
voltak a szüleid. – Rey a férfi szemébe nézett, és nem látott
benne semmit, ami hazugságra utalt volna. És ebben a
pillanatban rájött valami szörnyűségre: Kylo nem csupán
saját maga miatt vívódott, hanem őmiatta is. A kabin ajtaja
halk sziszegéssel kinyílt, és Kylo bevezette Reyt a
trónterembe, ahol az Első Rend Legfőbb Vezére a trónján
ülve várta őket. Vörös páncélt és sisakot viselő testőrök
álltak a trónemelvény mindkét oldalán, a kezükben szúró- és
vágófegyverekkel. Az aranyszín ruhát viselő Snoke kissé
görnyedten ült, teljesen nyugodtan, abban a tudatban, hogy
itt, a szentélyében nem eshet baja.

Ám a szeméből átható tekintet sugárzott. Rey igyekezett

nem belenézni abba az ijesztő

szempárba, de újra és újra megtette. A vonzása hasonlított

ahhoz, amit az Ahch-To tengerpartján, a fekete nyílásnál
érzett – titkokat suttogott, amiket neki tartogatott, amelyek
csakis az övéi voltak. Ősi, titkos tudásról mesélt, ami
megsemmisíti a gyengéket, de felemeli az erőseket.

Azokat, akik méltók rá. Snoke mohón vigyorgott, és Rey

azon kapta magát, hogy nem tud másfelé nézni, mígnem a
Legfőbb Vezér Kylóra fordította a tekintetét.

– Szép munka, jó és hűséges tanítványom – mondta mély

hangon. – Most már ismét hiszek benned. – Aztán ismét
Reyre nézett, és hozzátette: – Az ifjú Rey. Légy üdvözölve!

Huszonnegyedik fejezet
A Raddus hangára tele volt teherhajókkal – Poe harmincat
számolt össze. Ennyi elegendő volt

ahhoz, hogy evakuálják az összes ellenállót, akik túlélték a

d’qari kiürítést. Hajózók rohangáltak körülöttük, hogy
felkészítsék őket a repülésre, közben vetettek egy-egy
pillantást a csarnok oldalán álló pilótákra, akik Poe Dameron
vezetésével odamentek Holdo admirálishoz, átadtak neki
egy sürgős üzenetet.

– Szóval egy volt rohamosztagos és egy valaki mit is csinál?

– kérdezte Holdo.

– Próbálnak megmenteni minket. Ez nyújtja a legtöbb esélyt.

Időt kell adnia Finnek és Rosenak, amennyit csak lehet. –
Mialatt Holdo feldolgozta azt, amit hallott – egy eltűnt komp,
egy találkozó egy távoli kaszinóvilágon, egy kétes hírű
kódtörő, a hipertéri követés jellege, a megszakító kapcsoló
helye –, Poe az admirális mellett elnézve a tiszteket
tanulmányozta.

Némelyiket ismerte – például D’Acyt –, míg mások

ismeretlenek voltak a számára. A Ninka személyzetéhez
tartoztak, és csak nemrég érkeztek a Raddus ra. De akár
ismerte őket, akár nem, az arckifejezésük ugyanazt üzente
neki: ők Holdo mellett állnak. Ez volt az admirális döntése.

– Nem a megfelelő személyekre bízta az Ellenállás

megmentését, és valamennyiünket veszélybe sodort –
jelentette ki ingerülten Holdo. – Erre most nincs időm. – A
tisztjeihez fordult, és hozzátette: – Ki kell ürítenünk a
cirkálót. Mindenkit küldjenek a teherhajókba!

Mialatt a gépek zsilipjei hangos sziszegéssel kinyíltak, Poe

és C’ai összenéztek.
– Féltem, hogy ezt fogja mondani – jegyezte meg Poe, és
elővette a sugárvetőjét.

Megkönnyebbülten hallotta, hogy más pilóták is előkapják a

fegyverüket. – Holdo admirális, felmentem önt a
parancsnoki tisztség alól annak érdekében, hogy ez a hajó,
a személyzete és az Ellenállás fennmaradjon – mondta, és
remélte, hogy nem remeg a hangja. A Holdo mögött álló
tisztek döbbenten és haragosan néztek rá, de az admirális
csak végignézett rajta, mintha felmérte volna, hogy kivel áll
szemben. Poe megfeszítette az izmait abban a tudatban,
hogy a dolog kétféleképpen folytatódhat.

Aztán Holdo feltartotta mindkét kezét, és pár pillanattal

később a tisztjei is utánozták.

– Remélem, Dameron, tudja mit csinál – mondta halkan az

admirális. Más körülmények között Poe elmagyarázta volna,
hogy nagyon is tudja – még egyszer megpróbálta volna
megértetni Holdóval, hogy szem elől tévesztette Leia
látomását, és hogyan találhat rá újra. De most ki kellett
használnia azt a kevés időt, ami maradt – hogy amennyire
lehet, javítsa Rose és Finn esélyeit.

– A hídra megyek – közölte Caival –, ha megmozdulnak,

kábítsátok el őket!

***

A keskeny alagútféleség, amit DJ kiválasztott, történetesen

egy mosodába vezetett. Finnek épp elég gúnyolódásban volt
része rohamosztagos újoncként – a kiképzők rendszerint
droidoknak való munkával büntették azokat, akik nem
tudtak végrehajtani egy-egy feladatot –, de még ő sem látta
belülről az Első Rend mosodáit. Mi több, a helyiségben
egyetlen élőlény sem dolgozott, csak néhány önvezérlő
droid, amik szorgalmasan vasaltak. A többkarú gépezetek
szüntelenül dolgoztak: az egyik karjukkal kiemeltek egy
frissen mosott egyenruhát egy tárolóból, egy másikkal
elhúztak felette egy szenzort, amivel azonosították a szövet
típusát, egy harmadikkal egy, a karjukkal egybeépített
gőzvasalót mozgatták. Finn megkönnyebbülten látta, hogy a
droidok nem törődnek azzal – talán észre vették –, hogy
három ember és egy asztro-droid bukkant elő a párás
szellőzőcsőből, ami összekötötte a mosodát azzal a
hőkivezető aknával, amelyben a Libertine rejtőzött.

Akkor sem tiltakoztak, amikor ugyanezek az emberek

felvettek egy-egy tökéletesre vasalt egyenruhát, majd
csillogóan tiszta csizmát, derékszíjat és sapkát választottak
maguknak. A helyiségben egyetlen tükör sem akadt, de Finn
eleget látta az Első Rend egyenruháit, hogy tudja, ő és a
társai hogyan néznek ki megfelelően: a zubbony egyenes és
ránctalan, a nadrág kissé szétterül a magas szárú csizma
felett, a sapka ellenzője nem túl alacsonyan, és nem túl
magasan mered előre. Az egyetlen egyenruha, ami elég
kicsi volt ahhoz, hogy megfeleljen Rosenak, egy őrnagy
kékeszöld szerelése volt, de ez vállalhatónak tűnt. Ami
pedig DJ-t illette… az egyenruhája teljesen rendben volt, de
maga a férfi úgy nézett ki, mint aki most mászott vissza a
szolgálati helyére egy, a Nar Shaddaán töltött háromnapos
eltávozásról. Finn aggodalmasan pislogott, de ezen nem
lehetett segíteni. Szerencsére, az Első Rendben a hierarchia
mindennél fontosabb volt –

a gondolkodás nélküli engedelmességet jutalmazták, és az

önálló gondolkodást büntették.

– Ez tényleg beválik? – kérdezte Rose, és a hangsúlyozással

elárulta, hogy ő maga nem nagyon bízik a trükkben.

– Természetesen – felelte Finn tettetett vidámsággal, amiről

tudta, hogy nem fogja
megtéveszteni vele a lányt. – Csak a fehérbe öltözött
fickókkal vigyázz!

– A rohamosztagosokkal? – kérdezte Rose, mialatt

megigazította haját, hogy a sapka megfelelően álljon a
fején.

– Nem, a fehér-zubbonyosokkal – válaszolta Finn. – Azok az

Első Rend Biztonsági Hivatalának tisztjei. Ők gondoskodnak
arról, hogy a katonák lojálisak legyenek. Az a dolguk, hogy
gyanakodjanak. Mindenki más a rangjelzésedet fogja nézni,
nem az arcodat.

DJ kétkedve nézett Finnre, és Rose is így tett. BB–8

nyugtalanul füttyözött.

– Fel az állat, szét a vállat, húzd ki magad, ne légy hanyag! –

szavalta Finn.

Rose és DJ csodálkozva néztek össze.

– Így tanították nekünk, hogyan járjunk – magyarázta Finn,

aztán sóhajtott egyet. – Hagyjuk, emberek! Nem lesz semmi
baj. Az egyetlen probléma, hogy nincsenek működő
kódhengereink.

Rose a Finn zubbonyát díszítő ezüst kapszulákat fürkészte.

– Ezek nem működnek? – kérdezte aztán.

– Attól tartok, nem. Ezek most üres állapotban vannak.

Valószínűleg a gazdája elfelejtette levenni őket, és törölték
az adataikat. – Rose ekkor DJ-re nézett, aki a körmeit
tisztogatta, de egyelőre nem ért el szemmel látható
javulást.
– Nem tudod újraprogramozni a hengereket? Elvégre te
kódtörő vagy.

– Egy mosodában? – kérdezett vissza DJ. – Nem megy. Ez

kemény kód, barátaim. Fehér környezet kell ahhoz, hogy
beizzítsuk. Ha máshol babrálod meg, megszólalnak a
riasztók. Sok-sok riasztó. – Rose mérgesen nézett az
elhanyagolt tolvajra, aki feltartotta a kezét, és hozzátette: –
A feladat az volt, hogy bejuttassalak ide titeket. És az
megtörtént.

– És hogy kikapcsold a nyomkövetőt – emlékeztette Finn.

– És az is. De ez? A munka a kettő között? Nem az én

asztalom, barátaim!

– Egyáltalán, el tudunk jutni a nyomkövetőhöz? – kérdezte

Rose.

– Persze – állította Finn. – Csak ki kell kerülnünk a főbb

ellenőrző pontokat, ennyi az egész.

– És hány olyan van?

– Lássuk csak… – dörmögte Finn, és az emlékezetében

kotorászott. – Három? Nem, négy. Vagy talán… nézzétek,
van néhány. Minden rendben lesz.

– Állandóan ezt mondod – jegyezte meg halkan Rose.

***

A mosoda a Supremacy alsó szintjeinek egyikén volt, a

hatalmas hadihajó tatjának közelében.

Mialatt a nyomkövető távoli vezérlője felé tartottak, az első

pár perc során senkivel sem találkoztak – csupán egy
magányos egér-droiddal, ami kíváncsian méregette BB–8-at,
aztán vidáman csiripelt valamit. Finn a droidjuk kormos és
koszos burkolatára nézve megszólalt:

– Neked sem ártana egy egyenruha… hmm… – Megállt egy

technikusállomás előtt, egy liftállomás közelében, és
felkapott egy fekete, szögletes szemeteskukát. BB–8
gúnyosan sípolt.

– Viccelsz, ugye? – kérdezte Rose. A felvonókabin

csengetett.

– Minden rendben lesz – mondta Finn, mire a lány a szemét

forgatta. A kabin csendesen emelkedett, és amikor kinyílt az
ajtaja, az utasai egy jókora termet pillantottak meg, ami tele
volt vezérlőpultokkal és tisztekkel. Rose abbahagyta a
sapkája babrálását, és a szemét tágra nyitva, ijedten
bámult.

– Én nem erre szerződtem, ember – mormolta DJ.

– Előre nézzetek! – parancsolt rájuk Finn. – Hé! Lélegezz! –

Odanyúlt, és megigazította Rose sapkáját, amit a lány
valahogyan hátratolt, aztán ráborította BB–8-ra a kukát. –
Rendben, vágjunk bele! – mondta végül, azzal kihúzta
magát, és kilépett a kabinból. Rose ijedt pillantást váltott DJ-
vel, majd követték a társukat, míg BB–8 kicsivel mögöttük
gurult. Rose biztosra vette, hogy legfeljebb pár lépést
fognak megtenni a hatalmas teremben, aztán megszólalnak
a riasztók, és rohamosztagosok rontanak rájuk. De ahogyan
Finn jósolta, a tisztek jószerével rájuk sem pillantottak, és az
a néhány, aki megtette, mintha gyűlölte volna a
szemkontaktust. Rose meg volt győződve arról, hogy az,
ahogyan ő az Első Rend tisztjét játssza, az egyik
legpocsékabb alakítás a beszivárgás történetében. Túl
lassan lépked? Túl gyorsan? Túlságosan csoszog? És nem
mert DJ-re nézni, hát még a mellette guruló kukára. De
Finn… Finn úgy festett, mint a tisztek mintaképe.

Úgy vágott át a termen, mintha az övé lett volna.

Gyakorlatilag sugárzott belőle a gőgös önbizalom.

Viszont a férfi ebben a környezetben nőtt fel. Ez volt az a

világ, amelyhez régebben tartozott,

és amihez képes az Ellenállás minden bizonnyal

zűrzavarosnak hatott. Rose arra gondolt, hogy Finnt talán
nem is a Rey iránti megszállottsága késztette arra, hogy
elmeneküljön – talán az ismeretlen környezetből akart
megszökni, amiben magányos volt, és amibe nem tudott
beilleszkedni.

Rose megrémült ettől az új Finntől, aki fürgén és

magabiztosan lépkedett. Mintha azt a tisztet látta volna,
akivé Finn válhatott volna, ha az Első Rendnél marad – a
háborús gépezet egyik gondosan megtervezett
fogaskerekét, amit a gyilkos munka elvégzésére terveztek.
Sietve kisöpörte a fejéből a gondolatot. Finn elutasította azt
a jövőt, és vele eldobta az egész múltját.

Már nem FN–2187 volt, többé nem. Hanem Finn – az ő

barátja.

– Őrnagy? – kérdezte valaki hangosan, határozottan, és

túlontúl közelről. – Jóváhagyná ezt a navigációs feladatot? –
Őrnagy… őrnagy! Ez te vagy, te ostoba! – figyelmeztette
magát Rose. Egy hadnagy állt mellette, a kezében
adattáblával. Rose nyugalmat erőltetett magára. Gyorsan
átfutotta tekintetével a képernyőn szereplő sorokat,
elmormolta, hogy „rendben, mehet”, és kimérten bólintott
egyet – és mindezt annyi idő alatt, amennyit egy főtiszt
szokott fordítani egy alárendeltjére, aki jelentéktelen
ügyekkel háborgatja. Folytatták útjukat, és hamarosan
maguk mögött hagyták a hadnagyot. De vajon még most is
őket nézi? És mi a helyzet azokkal az egér-droidokkal? Rose
lehetségesnek tartotta, hogy csak képzelődik, de akkor is az
a benyomása támadt, hogy az apró gépezetek a termen
átsikló, önjáró kukát figyelik.

– Ez nem fog menni – dörmögte halkan DJ. Rose most már

biztosra vette, hogy nemcsak a képzelete játszik vele.

– Mindjárt ott vagyunk – felelte Finn. És Rose ekkor

meglátta: hosszú orrú férfi, aki mindenre gyanakodva néz,
és roppant szigorú arcot vág. Egy férfi, aki fehér zubbonyt
visel. És az Első Rend egyik asztro-droidja gurult mellette.
Rose tudta, hogy ezek a droidok a spektrum összes
tartományában látnak. A férfi az Első Rend Biztonsági
Hivatalának tisztje volt. És egyenesen őket nézte.

A felvonóállomásnál hat rohamosztagos állt. A testtartásuk

arra utalt, hogy nem őrszolgálatban vannak, hanem várnak
valakire vagy valamire. Finn elnyúlt az egyik mellett, és
megnyomta a lift hívógombját. A biztonsági tiszt továbbra is
őket figyelte. És most elindult feléjük. Nem sietett, de
határozott léptekkel haladt. A BB-egység mögötte gurult.
Rose sikítani akart. Hol van már az az átkozott felvonó?
Bekerítették őket a létező legfejlettebb hadihajóban, és az
idióta lift nem jön.

Végre-valahára megérkezett a kabin. Rose, Finn és DJ

besiettek, majd a rohamosztagosok követték őket, és
felsorakoztak az oldalfalak előtt. Rose megfordult, és azt
látta, hogy a biztonsági tiszt alig pár méterre van tőlük.
Most már sietett, és a szemét résnyire vonva nézte őket.
Rose a gombokat nyomkodta, és az akaratával próbálta
kényszeríteni az ajtót, hogy gyorsabban csukódjon be. Pár
pillanattal azelőtt, hogy a tiszt odaért volna, az ajtó
bezárult. Rose emlékeztette magát, hogy maradjon
mozdulatlan – egy őrnagy nem lélegzik fel
megkönnyebbülten, nem üti össze az öklét a tiszttársaival,
és nem vereget meg egy felfordított kukát. Ezt még egy
rohamosztagos is furcsának találta volna. Azt viszont nem
tudta megállni, hogy ne vessen egy pillantást Finnre – és azt
látta, hogy az egyik rohamosztagos a fejét félrebillentve
figyeli a férfit.

DJ lassan a sugárvetője felé csúsztatta a kezét. Mit csináltak

rosszul? És négyük közül miért pont Finn vonta magára a
figyelmet?

– Valami gond van, katona? – kérdezte Finn ridegen, de Rose

némi félelmet is kihallott a hangjából.

– FN–2187? – kérdezett vissza a katona a jellegzetes

monoton géphangon. Finn nagyot nézett.

Rose a tolvajra pillantott, és azzal szembesült, hogy DJ

falfehérre sápadt ijedtében. – Nem emlékszel rám? –
folytatta a rohamosztagos. – 926, a sorozótáborból. Nyolcas
csoport. De én emlékszem rád! – DJ most már a
sugárvetőjén tartotta a kezét, és lassan, feltűnés nélkül
felfelé húzta. A többi rohamosztagos a beszélgetést figyelte.

– 926, kérem, ne… – felelte Finn.

– Sajnálom, 2187 – válaszolta a katona. Rose tudta, hogy

reménytelen. Még ha DJ-nek sikerül is leterítenie az egyiket,
még öt marad. Egyébként is, a kabint sugárálló lemezekkel
burkolták –

egy-két ide-oda pattogó töltet mindenkit megölt volna. Rose

rátette a kezét DJ karjára, hogy megállítsa. – Tudom, nem
szabad kapcsolatot kezdeményezni a tisztekkel, de nézz
csak magadra!
– mondta a rohamosztagos. – Senki sem hitte volna, hogy
egyszer százados leszel. Hajrá, nyolcas csoport! – Ekkor
előrelendítette a kezét, és barátságosan rácsapott egyet
Finn alfelére. Az ajtó nyílni kezdett. Finn mereven bólintott,
és azt dörmögte:

– Nyolcas csoport… – A rohamosztagosok az egyik irányba

indultak, ők négyen a másikba, és azonnal megálltak, amint
befordultak a sarkon. Finn megkönnyebbülten zihált, és halk
sípolás hallatszott a kuka alól. Ami Rose-t illeti, azt hitte,
mindjárt hányni kezd.

– Gyerünk – nyögte elgyötörten –, menjünk már ahhoz a

nyomkövetőhöz… gyorsan!

– Ott van, a következő sarkon túl – ígérte Finn. – Minden

rendben lesz!

***

A Raddus ideiglenes hídján csak néhány tiszt tartózkodott.

És egyikük sem volt felkészülve arra, hogy Poe, Connix és
még néhány pilóta fegyverrel a kézben hirtelen berontanak
a zsilipen. A tisztek döbbenten tátogtak, de C–3PO felnézett,
és úgy szólalt meg, mintha minden rendben volna.

– Á, Dameron százados! Holdo admirális keresi önt.

– Már beszéltünk – felelte Poe, és biccentett a társainak. –

Vigyétek le őket a hangárba!

A pilóták kiterelték a tiszteket a hídról. C–3PO értetlenül

nézett utánuk, míg Poe a műszereket és a képernyőket
tanulmányozta úgy, hogy közben arra az egyszerűségre
vágyott, amit egy botkormány és egy tűzkioldó adhatott. Pár
másodperces ideges kutatás után megtalálta azt, amit
keresett. Leállította a hangárban álló teherhajókat, aztán
elégedetten nézte a jelenetet a monitoron: a lámpák sorban
kialudtak, míg végül Holdóra és a kísérőire sűrű félhomály
borult. De Poe tudta, hogy mindez mit sem ér, ha Finn és
Poe nem kapcsolják ki a nyomkövetőt, ami miatt a Raddus
nem menekülhet el az Első Rend flottája elől.

***

Amikor Finn befordult a sarkon, teljesen biztos volt abban,

hogy valahol elkövetett egy hibát, és eltévedt a Supremacy
folyosóin ahelyett, hogy a nyomkövető vezérlőjéhez vezette
volna a társait. De nem, közvetlenül előttük a járat egy
ijesztő külsejű ajtónál ért véget. A páncélüveg ablakokon
benézve konzolok sorát látta, valamint lenyűgöző méretű
áramkör-megszakítókat, amelyek megfeleltek egy nagy
teljesítményű gépezet igényeinek.

– Ez az – bökte ki Finn, és nem tudta eldönteni, hogy

ugrassa-e vagy sem Rose-t az örökös aggódása miatt. Végül
úgy döntött, hogy békén hagyja a lányt – minek súlyosbítani
a helyzetet, ha nem muszáj? DJ szemügyre vette az ajtó
nyitópaneljét, majd azt morogta:

– Egy percet kérek.

– Mi lenne, ha addig kitalálnánk, hogyan jutunk vissza a

flottához? – vetette fel Rose.

Finn elgondolkodott, majd magabiztosan felelt:

– Tudom, hol vannak a legközelebbi mentőkabinok.

– Fogadni mertem volna – dünnyögte Rose. Finn a szemét

forgatta. DJ elővette Rose medálját a köpenye alól, és
belenyomta a vezérlőpanelbe.
– Haysiai fém – mondta félhangosan. – A legjobb vezető. –
Pár pillanattal később odadobta a medált a lánynak. Rose
megpróbálta elrejteni a megdöbbenését. Félt attól, hogy
mindjárt kicsordulnak a könnyei, és arra nem volt idő – sem
semmi másra.

– Szívesen – morogta DJ. A kuka alól fojtott hangok jöttek –

és Finn hirtelen ráeszmélt, hogy Poe hangját hallja. Aztán
BB–8 kidugta az egyik karját a szemetes alól, és odadobott
egy kommunikátort Finnek.

– Poe, mindjárt ott vagyunk – hadarta Finn a készülékbe. –

Készüljetek fel a hiper-ugrásra!

– Igen, rajta vagyok – felelte a távolból Poe. – Csak

siessetek!

– Működni fog? – kérdezte Rose, majd bizakodva hozzátette:

– Igen, úgy tűnik, menni fog.

– Mindjárt kész – mondta DJ.

***

Poe sietve begépelte a koordinátákat a Raddus navigációs

számítógépébe. Az úti cél nem számított különösebben.
Csak annyi kellett, hogy elég közel legyenek egy világhoz,
ahonnan üzemanyagot szerezhetnek, illetve felvehetik a
kapcsolatot a szövetségeseikkel. És mire az Első

Rend felderítői rájuk találnának, ők már messze járnak

onnan… C–3PO most már meredten bámulta Poe-t, és
odaszólt neki:

– Uram, szinte félek megkérdezni, de…

– Kiváló ösztönökre vall, 3PO. Tartsd meg őket! – Ebben a
pillanatban Poe a szeme sarkából meglátta, hogy a
hangárban mozog valami, és gyorsan a monitor felé fordult.
Sűrű gőz özönlött ki egy tömlőből, és kábítótöltetek villódzó
gyűrűi röpködtek benne. Holdo cselekedett – Poe látta őt

a harc kellős közepén, amint a hozzá hű ellenállókat

irányítja.

– Zárd be a ajtót! – kiáltott oda a híd bejáratánál álló

társának. A pilóta megtette, és gyorsan felülírta a zár
vezérlését, nehogy kintről ki lehessen nyitni. Poe ezek után
nem tehetett mást, mint hogy vár. C–3PO a maga
jellegzetes, csoszogó lépteivel a kijárat felé tartott. Poe
hitetlenkedve nézte a protokoll-droidot, majd utánaszólt: –
3PO, ne menj az ajtó közelébe!

C–3PO megfordult, és méltatlankodva kijelentette:

– A vezérlőprogramom tiltja, hogy részt vegyek egy

zendülésben, uram! Ez helytelen viselkedés! – Szikrák
kezdtek röpködni a fémlemez illesztéseinél, ami azt
jelentette, hogy valakik a másik oldalon nekiláttak szétvágni
az ajtót. C–3PO végrehajtott egy sietős hátraarcot, és
elindult a másik irányba olyan gyorsan, ahogyan a
szervomotorjai lehetővé tették. Poe összenézett a többi
pilótával, aztán nyugtalanul nézett a szikraesőket okádó
ajtóra. Végül a szájához emelte az adóvevőt, és belekiabált:

– Finn? Finn!

***

– Most vagy soha – mondta Finn a tolvajnak.

– Most – felelte DJ álmatag elégedettséggel, és tett egy

lépést hátra. Az ajtó kinyílt. Rose és Finn berontottak, DJ és
BB–8 követték őket. Rose a megszakítókat fürkészte, és
igyekezett nyomon követni a tápvezetékek útját. Három kar,
öt másodperc. Könnyű feladat. Ebben a pillanatban tőlük
jobbra és balra szisszent valami. Kinyílt két ajtó, és a nagy
irányítóközpontban látott BB egység gurult eléjük, aztán
vészjóslóan méregette őket fekete elektronikus szemével.

Egy ütemmel később tucatnyi rohamosztagos rontott be a

terembe, a fegyverét máris lövésre készen tartva. Mögöttük
az a biztonsági tiszt lépdelt, akit az irányítóban láttak.

Finn dermedten és elképedten bámulta a

rohamosztagosokat, akik gyorsan bekerítették őket.

Túl sokan voltak, még csak nem is gondolhatott arra, hogy

tűzharcba keveredik velük. Aztán új hang ütötte meg a fülét,
pontosabban egy rémisztően ismerő hang. Páncélcsizmás
lábak lassú, kimért dobbanásai… Phasma százados vonult
be a vezérlőbe, a sugárkarabélyát két kézre fogva,
rézsútosan tartotta maga előtt.

– FN 2187… – mondta nyugodtan, és vészjóslóan

barátságosan –, örülök, hogy ismét találkozunk.

***

Poe továbbra is azt próbálta feldolgozni, amit az imént

hallott az adóvevőn keresztül, vagyis, hogy elfogták a
barátait, amikor az izzó keretű ajtó hirtelen berobbant. A
sugárvetőjéért nyúlt, és a fegyvert a nyílásra szegezve
várta, hogy mi történik. A ritkuló füstből Leia Organa
botorkált ki.

Kórházi ruhát viselt, nehezen járt, és az arcán komor

kifejezés honolt. Poe megkönnyebbülten fújt egyet, és
leeresztette a fegyvert. Mielőtt bármit mondhatott volna –
hogy milyen boldog, hogy láthatja a hercegnőt, és milyen
pocsékul ment nélküle minden – Leia felemelte a saját
sugárvetőjét, és beleküldött Poe-ba egy kábító töltetet.

Huszonötödik fejezet

A jövőről szóló látomások értelmezése mindig is veszélyes

játéknak számított. Ezt alaposan az agyukba vésték
mindazok, akik a múltban képesek voltak érzékelni és
használni az Erőt – akár a Jedik, akár a Sithek, vagy a
kevésbé híres szekták és Rendek tagjai. Akik nem ezt tették,
úgy haltak meg, hogy keservesen bánták az óvatlanságukat.
Snoke réges-régen megtanulta ezt a leckét, amikor még
fiatal volt, és a galaxis másképpen nézett ki. Manapság az
lepte meg, hogy hány látomás bizonyult tévesnek, és hogy
mennyi mindent nem lehetett előre látni. Például ki hitte
volna, hogy ez a Rey nevű lány ennyire karcsú és törékeny
megjelenésű. Szinte elveszett a trónteremben, eltörpült a
környezetéhez képest, és azokhoz az egész galaxist
megrázó eseményekhez képest, amelyeknek akarata
ellenére az egyik forgáspontja lett. De Snoke tudta, hogy a
látszat gyakran csal – néha végzetesen. Kylo Ren majdnem
meghalt, mert alábecsülte Reyt.

Snoke sokkal okosabb volt. Értelmes teremtmények egész

seregével végzett már, és szép számmal akadtak közöttük
olyanok, akik alábecsülték őt. Snoke tudta magáról, hogy ő
is véletlenül vált forgásponttá, mert elég távol állt attól,
amit Palpatine megtépázott Birodalmában

eszményi vezetőnek gondoltak. Az admirálisok és

tábornokok, akik túlélték a Birodalom széthullását, és az Új
Köztársaság haragját, úgy képzelték el, hogy valaki más
fogja vezetni őket: a könyörtelen és álnok Gallius Rax, a
kötelességtudó és óvatos Rae Sloane, a nagy politikai
mágus Ormes Apolin, vagy akár egy tébolyult, de becsvágyó
katonai építész, mint Brendol Hux.
Ezek a lehetséges vezetők vagy beálltak valaki mögé, vagy
félreállították őket, vagy meghaltak, míg végül csak
Armitage Hux maradt, egy őrült apa őrült fia. És ő is csak
hangszóró volt, egy eszelős kontár, aki a folytonos
zagyválásával csak azokat tudta meggyőzni, akik vakon
imádták a haragos és bolond bizonyosságot. Snoke tudta,
hogy a történelemkönyvekbe ugyan máshogy fog bekerülni,
de az Első Rend fejlődése inkább rögtönzések mentén
zajlott, mint egy mesterterv szerint. Ez megint csak egy
olyan elem volt, amit a látomások nem mutattak meg.

Palpatine összeállította a tartaléktervet, hogy egy időben

megsemmisítse a Birodalmát, és biztosítsa annak
újjászületését. Könyörtelenül megritkította a sorokat, és
újjáépítette azokból, akik életben maradtak. Ez a folyamat
az Ismeretlen Régiókban zajlott le, amit titokban derítettek
fel a birodalmi egységek, és rakták tele hajógyárakkal,
laboratóriumokkal és raktárakkal. Ez a rendkívüli munka
évtizedek alatt készült el, és csak a kiválasztottak tudhattak
róla.

Ám a birodalmi menekültek katonai védelmi rendszerei nem

voltak elégségesek az Ismeretlen Régiók borzalmai ellen.
Sötétben tapogatóztak idegen csillagok között, és
veszedelmesen közel kerültek a megsemmisüléshez. Nem a
katonai erő volt az, ami megmentette őket. Hanem a tudás

– Snoke tudása. Ami ironikus módon Palpatine-tól és az ő

titkaiból származott.

Palpatine valódi kiléte – hogy ő Darth Sidious, egy Sith

mester – még a tartaléktervnél is nagyobb titok volt. És az
Ismeretlen Régiók felderítése egyszerre szolgálta a
Birodalom urának mindkét célját. Sidious tudta, hogy az
Erővel kapcsolatos ismeretek azokból a rég elhagyott,
legendává vált csillagrendszerekből eredtek, és hogy a
galaxisnak azon a vidékén nagy igazságok várják, hogy újra
felfedezzék őket. Igazságok, amiket Snoke megismert,
megtanult, és a saját céljainak szolgálatába állított.
Egyetlen akadály állt már csak az útjában: Skywalker.

Aki elég bölcs volt ahhoz, hogy ne építse újjá a Jedi-rendet,

elutasította, mint elaggott, önmagát megörökítő, folyton
vitázó társaságot, amivé a haláltusája közben vált. Ehelyett
az utolsó Jedi igyekezett megismerni a hite eredetét és a
mögötte rejtőző, nagyobb igazságokat. Az apjához
hasonlóan Skywalker is a Kozmikus Erő kedvenc eszköze
lett. Ennélfogva létfontosságú volt szemmel tartani őt. És
amint veszélyt jelentett Snoke terveire, még fontosabbá
vált, hogy eltűnjön a színről. Így aztán Snoke hatalmas
tudására hagyatkozva lépéseket tett, hogy összezavarja
Skywalker útját, behálózza a családját, és a megfelelő
csatornába terelje Ben Solo hatalmát, hogy biztosítsa
Skywalker pusztulását, illetve a saját diadalát.

És most végre következett a Végjáték, amit ő előre látott.

Snoke intett, és Rey bilincse a padlóra hullott. Aprócska

demonstrációnak szánta, és örömmel látta, hogy a lányt
nem képesztette el vele.

– Jöjj közelebb, gyermekem! – mondta hangosan. A lány

ellenállt neki, mire az Erővel nyúlt felé.

Elégedetten állapította meg, hogy Reyben nagy hatalom

rejtőzik, még a vártnál is sokkal nagyobb. Mélyen átjárta az
Erő, ráadásul megvolt benne az a fajta kemény akarat, ami
alkalmassá tette arra, hogy parancsoljon. Megfelelő eszköz
lett volna Snoke számára – ha még szüksége lett volna
efféle durva eszközökre. – Oly sok hatalom – mormolta
Snoke a teremben keringő energiákat ízlelgetve –, a
sötétség felemelkedik, és megütközik a világossággal.
Figyelmeztettem az én ifjú tanítványomat, hogy mialatt
mind nagyobb hatalomra tesz szert, a világos oldalon is
felbukkan valaki, aki egyenlő lesz vele. – Egy másik, hanyag
intésére Anakin Skywalker fénykardja kiszakadt Kylo
markából, elrepült Rey mellett, és az ő kezében csattant.

Gyengéden ide-oda forgatta a fegyvert, és csodálattal

adózott részben az elkészítéséhez szükséges tudásnak,
részben a benne rejtőző hatalomnak. Snoke számára a
markolat puszta formája elárulta, hogy Jedik egész sora áll a
készítője mögött, valaha nagy nevek, amelyek ma már nem
jelentenek semmit.

– Korábban azt hittem, hogy Skywalker az – tette hozzá –, de

tévedtem. – Letette a kardot maga mellé, a trón
kartámaszára, és Reyre szegezte a tekintetét. – Azt
mondtam: közelebb!

A lány ismét ellenállt neki, de Snoke ezúttal nemcsak a

védekező képességét akarta próbára tenni. Az Erőt
használva lassan, centiről centire maga felé húzta Reyt.

***

Mialatt a Holdóhoz hű katonák és Poe zendülői a

felszereléssel teli ládák mögött kerestek

menedéket, terjedni kezdett a hír, hogy Organa tábornok

magához tért, és készen áll, hogy átvegye a
parancsnokságot. De kinek az oldalán? Ez már kevésbé volt
világos, és ahhoz a fura helyzethez vezetett, hogy a
hangárban küzdő felek kábítótöltetekkel lőtték egymást,
közben megpróbálták megérteni, hogy ki mit kiabál, és mi
hangzik el az adóvevőkben. A lövöldözésnek egyszeriben
vége lett, amikor kinyílt a hangár ajtaja, és maga a tábornok
állt ott, a háta mögött C–3PO-val, illetve néhány katonával
és pilótával – és egyikük a vállán tartotta Poe ernyedt testét.
Pár pillanatig mindenki hallgatott, aztán Leia csendesen
megszólalt:

– Csak az imént álltam talpra… ha ez mindenkinek megfelel,

szeretnék így maradni. – Lassú léptekkel bement a hangár
közepére, a két fél közé, majd csípőre tette a kezét, és
hangosan megkérdezte: – Most pedig… hol van Holdo
admirális? – Holdo kilépett egy ládarakás mögül, és a két nő
néhány másodpercig némán fürkészte egymást. – Amilyn…

– Leia… – Összeölelkeztek, aztán mindkét fél katonái és

pilótái egyesével-kettesével felálltak, és elrakták a
fegyverüket.

– Szóval leszállunk a bolygóra – mondta Leia, miután

kibontakoztak egymás karjából. Ellépett Holdo elől, és
D’Acyvel kezdett tárgyalni valamiről. Holdo kijelölte, hogy
melyik ládákat rakják be először a gépekbe. A hozzá hű
ellenállók és a zendülők váltottak egymással néhány félénk
és szégyenkező pillantást, és rádöbbentek, hogy vége az
ügynek. Elkezdték cipelni a ládákat, és az ellentétek
pillanatok alatt eltűntek. Holdo gyorsan megvizsgálta az
eszméletlen Poe-t, és intett két katonának, hogy vigyék fel
őt az egyik teherhajóra. Aztán Leiához lépett, és
megjegyezte:

– A nagy bajkeverő… kedvelem őt.

– Én is – felelte Leia mosolyogva –, és most szállj be a

hajódba!

Holdo a szemöldökét felvonva nézett a tábornokra, és

kijelentette:

– Ahhoz, hogy a teherhajók megszökhessenek, valakinek itt

kell maradnia, hogy vezesse a cirkálót. – Leia azzal a
tekintettel Válaszolt, amit Holdo oly jól ismert. Látta már az
Alderaanon, fiatalkorukban, a közös útkereső expedíciók
során, aztán a Coruscanton, a törvényhozó gyakornoki
üléseken, és a különböző tanácstermekben, mialatt az Új
Köztársaság szenátusa egyik bolygóról a másikra költözött.
Leia érveket gyűjtögetett magában, és kisebb szónoklatra
készült.

Holdo nem kételkedett abban, hogy hatásos lesz. De a

beszédek ideje lejárt.

– Attól tartok, hercegnő, hogy én vagyok a magasabb rangú

– mondta szelíden, de határozottan. – És egy admirálisnak a
hajójával együtt kell győznie vagy pusztulnia.

Leia nem kezdett vitatkozni, csak lehorgasztotta a fejét.

– Annyi veszteség ért már minket – mondta halkan. – Nem

bírom már sokáig.

– De igen – állította Holdo, mire Leia meglepetten nézett fel.

– Nekem is te tanítottad meg, hogyan csináljam. – Leia csak
nézte a barátnőjét, és majdnem elmosolyodott. Más
körülmények között nevetett volna – azzal a hangos, erős
nevetéssel, amit oly ritkán lehetett hallani a diplomáciai
csúcstalálkozók soha véget nem érő sorában, a szenátusi
viták alatt, és a katonai stratégiai tanácskozások alatt. De
hát Amilyn mindig ilyen hatást gyakorolt Leiára – mondott
valamit, ami elsőre furcsának vagy tévesnek tűnt, de aztán
kiderült, hogy színigaz és tökéletes.

Leia tudta, hogy hiányozni fog neki. Amilyn Holdo nagyon

fog hiányozni.

– Az Erő legyen… – kezdte, ám meghallotta, hogy barátnője

ugyanezeket a szavakat mondja.
Mindketten elhallgattak, és a másikat várták. – Mondd ki te –
biztatta Leia az admirálist –, én már elégszer mondtam.

– Az Erő legyen veled – felelte Holdo mosolyogva.

Leia finoman rátette a kezét a barátnője karjára, és együtt

nézték végig, hogy az első teherhajó nehézkesen
felemelkedik a hangár padlójáról, és elindul az űr felé.

***

Rey próbált ellenállni, próbált parancsolni a lábának, hogy

maradjon a padlón, de reménytelennek tűnt. Egyre közelebb
és közelebb siklott a Legfőbb Vezérhez. Ahogyan a
Takodanán, amikor Kylo Rennel került szembe, most is azt
érezte, hogy valami megszállja a testét és az elméjét. Az
érzés miatt a rosszullét kerülgette – felfordult a gyomra,
mintha Snoke befolyása testi betegség lett volna, amit
kiűzhetett volna magából.

– Alábecsülöd Skywalkert – figyelmeztette a vézna alakot –,

és Ben Solót is. És engem is. Ez okozza majd a bukásodat. –
Snoke derűsen és vérszomjasan mosolygott. Kevés dolog
szórakoztatta annyira, mint egy olyan ellenfél, aki
összetéveszt egy morzsányi tudást a teljes képpel. A
bukásuk sok örömöt okozott neki, feltéve, hogy a vég
pillanataiban rádöbbentek,

mennyire ostobák voltak. Ismét szemügyre vette Reyt, aki

továbbra is hiábavalóan küzdött az akarata ellen, és úgy
döntött, eljött a perc, hogy megtanítsa a lánynak az utolsó,
a végső leckét.

– Valóban? – kérdezte aggodalmat színlelve. – Felfedeztél

valamit? A tanítványom gyenge pontját? Ezért jöttél ide? – A
lány arca iszonyatot tükrözött, aminek láttán Snoke
felnevetett – és azon is, hogy Rey próbálta palástolni az
érzéseit. A lány semmit sem rejthetett el előle – ilyen
gyenge védelemmel felvértezve semmiképpen. Még a
gondolatai, még a legmélyebb félelmei és titkai sem voltak
biztonságban előtte. – Ifjú bolond – mondta Snoke. – Én
kötöttem össze az elméteket. Én kavartam fel Ren
nyugtalan lelkét. Tudtam, hogy nem elég erős ahhoz, hogy
elrejtse előled, te pedig nem voltál elég okos ahhoz, hogy
ellenállj a csalinak.

Kylo Ren még most is térdelt, az arcán mindeddig

tökéletesen szenvtelen kifejezés honolt.

Most viszont meglepetten felnézett, és a mestere szemébe

fúrta a tekintetét. Snoke nem törődött vele, ahogyan nem
törődött a fájdalom és a tanácstalanság hullámaival sem,
amelyek az Erőben áradtak a tanítványából. Ám arra
felfigyelt, hogy Rey arcán megjelentek a félelem jelei. A lány
sokkot kapott attól, hogy megtudta a Kylóval való
összeköttetésével kapcsolatos igazságot, és az még azt a
gyenge védelmét is lerombolta. Snoke még közelebb húzta
magához, mígnem az arcukat alig néhány centiméter
választotta el. Aztán a lányt maga előtt lebegtetve Kylón
töprengett.

Még apró gyermek volt, amikor ő már felfedezte a benne

rejlő óriási lehetőségeket – azt a lappangó hatalmat, amit a
Skywalker vérvonal tagjainál lehetetlen volt nem felismerni.
És azt is tudta, hogyan használja ki azt, hogy a fiú
tehetségtelennek és magányosnak érzi magát, és hogy az
anyja milyen elkeseredetten próbálja féken tartani a
gyermekében rejlő sötétséget. És valóban, Ben Solo
tökéletesen játszotta el azt a szerepet, amit Snoke elképzelt
neki. A képességei és a veszély, amit képviselt, arra
csábította Skywalkert, hogy megpróbálja feltámasztani a
Jedi-rendet.
Kylo aztán megsemmisített mindent, amit Skywalker
felépített, mire a kudarcot vallott Jedi-mester önkéntes
száműzetésbe vonult, és eltűnt a színről pont akkor, amikor
a játszma a kritikus fázishoz érkezett. De hogy a jövőben a
fiúnak milyen szerep jutna, az egyelőre nem volt világos.

Kylo Rennek nevezte magát, de mint oly sok más dolog

körülötte, ez is inkább a vágyain alapult, semmint a
valóságon. A lelke mélyén megmaradt Ben Solónak. Sosem
tanult meg ellenállni a gyenge és szánalmas világos
oldalnak, és nem volt elég ereje ahhoz, hogy kimetssze
magából azt az érzelmi szálat, ami legendás nagyapja
bukását okozta. És ez volt a legdurvább kudarca: nem tudta
vagy nem akarta arra használni a hatalmát, hogy befolyást
gyakoroljon a saját sorsára.

Snoke valaha a tökéletes tanítványt látta Kylóban – a sötét

és a világos oldal közös teremtményét, aki rendelkezik az
Erő mindkét aspektusának hatalmával. De talán tévedett.
Kylo talán az aspektusok gyengeségeinek összessége volt –
hibás edény, amit sosem lehet megtölteni.

Snoke kisöpörte a fejéből a gondolatot. Lesz még idő Kylo

sorsáról elmélkedni, miután az Ellenállás és az utolsó Jedi
megsemmisül. És most mindkét cél elérhető közelségbe
került. Snoke ismét Reyre fordította a figyelmét, aki
továbbra is küzdött az ellen, amit nem győzhetett le.

Bizonyos mértékig sajnálta a lányt, akinek a hatalma

felkeltette az érdeklődését. De az ő szerepe itt és most
véget ért. Még tennie kellett egy utolsó szolgálatot, de eljött
a perc, hogy eltűnjön a színről.

– Most pedig elárulod nekem, hol van Skywalker – mondta

Snoke. – Aztán pedig elpusztítalak a legkegyetlenebb
csapással.
Látta a rémületet a lány szemében – amit a konok ellenállás
követett.

– Nem! – préselte ki magából Rey.

– De igen! – válaszolta gőgösen Snoke. Felemelte a kezét, és

áthajította a lányt a termen, majd a levegőben tartotta, és
elkezdte átkutatni a gondolatait, az emlékeit, hogy rátaláljon
arra, amire szüksége volt. Rey halántékán rángatózott és
lüktetett a bőr, ez volt az egyetlen látható jele az elméjébe
való erőszakos betolakodásnak. – Adj át nekem mindent! –
parancsolta Snoke. Kettejük között maga a levegő is vibrált
és hullámzott, mialatt Snoke megidézte az Erőt, és
fegyvernek használta. Rey vonaglott kínjában, sikoltott, és
menekülni akart, de az számára már nem létezett.

Kylo érzékelte Rey fájdalmát és rémületét. Erős morajlásnak

érezte az Erőben, ami minden mást eltakart – még Snoke
sötét jelenlétét is. De nem lépett közbe. Csak lehajtotta a
fejét, és várta a mestere parancsát.

***

Poe előbb csak lassan ébredezett, aztán hirtelen teljesen

magához tért. Kinyitotta a szemét, ülő

helyzetbe lökte magát, és elfogta a rémület, mialatt zavaros

és homályos emléktöredékek zúdultak a tudatába.
Veszélyben vagyunk! Ugorjatok fénysebességre! Mentsük
meg a Raddust!

Tartsátok a hidat! Először csak egyenruhás hátakat látott –

katonák, technikusok, pilóták és droidok álltak előtte. Aztán
mellettük elnézve meglátta egy U–55 teherszállító ablakait.
És az ablakokon túl a mély-űrt – és a Raddus gyorsan
zsugorodó testét.
– Nem… – nyögte Poe, és talpra küzdötte magát. Többen
felé fordultak, és aggódva, sajnálkozva, vagy éppen
dühösen néztek rá. Valaki a nevét mondta. Felismerte a
hangot: Organa tábornoké volt. És hirtelen mindenre
emlékezett. Emlékezett rá, hogy mennyire megkönnyebbült,
amikor meglátta a hídra lépő hercegnőt, akit Holdóhoz hű
katonák kísértek, hogy látta a felemelkedő fegyvert, de egy
pillanatra még a koncentrikus kék köröket is, amelyek a
semmibe küldték őt.

– Poe! – mondta ismét Leia. – Nézze!

Poe körülnézett, és meglátta Leiát – a gép másik oldalán állt,

C–3PO és néhány tiszt mellett.

Integetett neki, hogy menjen oda hozzá. Rákényszerítette a

lábát, hogy működjön – az izmai még bizseregtek és
görcsöltek a kábítótöltet utóhatásaitól. A tisztek helyet
csináltak neki, és Leia megfogta a kezét, bár azt nem tudta
eldönteni, hogy a hercegnő vigasztalni akarja-e, vagy
bocsánatkérésnek szánja a gesztust, vagy aggódik amiatt,
hogy ő esetleg nem tud állva maradni.

Kinézett az ablakon, és egy sötét sávokkal teli fehér bolygót

pillantott meg.

– Mi ez? – kérdezte meglepetten. – Errefelé nincsenek

rendszerek.

– Feltérképezettek valóban nincsenek – felelte Leia. – De

akad néhány titkos világ a mély-

űrben. A felkelés idején búvóhelynek használtuk őket.

– A Crait ásványbolygó – tette hozzá D’Acy az alattuk fénylő

gömböt tanulmányozva.
– Van odalent egy lázadó bázis? – kérdezte Poe.

– Elhagyatott, de erős a páncélvédelme – magyarázta D’Acy.

– És elég energia van ahhoz, hogy vészjelzést küldjünk a
Külső Gyűrűben lévő szövetségeseinknek.

– Az Első Rend flottája a cirkálónkat követi – fűzte hozzá

Leia. – Nem veszik észre a kisebb hajókat.

Poe ekkor megértette. A teherhajók kicsik voltak – a

hoszszuk nem haladta meg a húsz métert

– és viszonylag kevés energiát bocsátottak ki. Az Ellenállás

technikusai korábban lázasan dolgoztak, hogy felszereljék a
zavarőkat, amelyek még tovább csökkentették a
kibocsátást. És mivel az ellenségeik beérték azzal, hogy
távolról üldözték a Raddus t, a szenzoraik valószínűleg nem
észlelték a nehézcirkálóról távozó, kis méretű egységeket.

– Leereszkedünk a felszínre, és elrejtőzünk, amíg elhaladnak

mellettünk – mondta elképedten Poe. – Igen, ez beválhat.

De azonnal rádöbbent valami másra is: csak akkor válhat be

a trükk, ha az Első Rend felderítőtisztjei továbbra is minden
figyelmüket a Raddus ra irányítják. A teherhajók
megszökhettek, de a nehézcirkáló semmiképpen. És az sem,
aki a fedélzetén maradt.

Poe gyanította, vagy inkább tudta, hogy ki az illető.

– Miért nem mondta el nekem? – kérdezte panaszosan

Leiától.

A tábornok gyengéden nézett rá, majd megfogta a kezét,

finoman levette róla a jeladót, és felcsatolta a saját
csuklójára.
278

– Minél kevesebben tudták, annál jobb volt – felelte aztán.

– A fény védelme fontosabb volt neki, mint az, hogy hősnek

tűnjön.

Poe ezen töprengve kinézett az ablakon, és a pusztulásra

ítélt, egyre kisebbnek látszó Raddus t bámulta.

***

A nehézcirkáló ideiglenes hídján Holdo magányosan állt a

konzolok között, és végigment az ellenőrző listán, ami
réges-régen belevésődött az emlékezetébe. A Raddus
összes vezérlőrendszerét átirányították a hídra. Bármelyik
löveggel tüzelhetett volna. A védőpajzs megfelelően
működött, és néhány egyszerű paranccsal további
energiákat irányíthatott a hátsókra. Holdo nem táplált
illúziókat annak kapcsán, hogy képes lenne ugyanolyan
pontosan lőni az ellenséget, mint egy tüzér, aki valamelyik
lövegtoronyban irányítja a fegyverét, sem pedig, hogy a
Raddus védőpajzsai sokáig bírnák az Első Rend flottájának
teljes össztüzét, amennyiben a

hadihajók közelebb tudnának jönni. De nem is ez volt a

célja. Nem akart mást, mint sértetlennek megőrizni a hajót,
ameddig csak lehetséges – már csak azért is, mert így még
fenyegetést jelentett az üldözői számára. Ezzel elérhette,
hogy az ellenségei a Raddus ra figyeljenek, ne pedig a Crait
felé tartó teherhajókra.

Biztosra vette, hogy miután a katonák biztonságos helyre

kerülnek, Leia tudni fogja, mit kell tennie – mindig is tudta.
Hívja a szövetségeseiket, keres egy új műveleti bázist, és
csendesen dolgozik majd, hogy az Új Köztársaság
bolygóvédelmi csapatait és honi flottáit ütőképes sereggé
kovácsolja, ami eredményesen szállhat szembe Snoke-kal és
az ő tábornokaival. Leia megszervez egy új felkelést… A
munka persze nem lesz sem gyors, sem könnyű. Türelmet
és erőt követel, hogy a résztvevők elviseljék az Első Rend
markában vergődők szenvedését, és bölcsességet, hogy
tudják: mikor, hol és hogyan harcoljanak. De Holdo azt is
tudta, hogy a vezető szerepre nincs alkalmasabb személy az
ő régi barátnőjénél – aki tud egyet s mást arról, hogy a
szedett-vedett lázadó csoportok mit képesek elérni.
Tisztában volt azzal, hogy ő maga ezt már nem fogja
megérni, és ez elszomorította. Részben azért, mert szeretett
élni, részben pedig mert tudta, hogy Leiának jól jönne a
támogatása a következő hónapok és évek során. De a
szülőbolygójának, a Gatalentának a hite megtanította arra,
hogy akik elérik az üdvözülést, nem egyedül érkeznek oda

– magukkal viszik mindazok szeretetét, akik elkísérték őket

az úton. Mindig is vigaszt merített ebből a gondolatból, most
pedig különösen, amikor oly magányosan állt a hídon.

– Jó utat, felkelők – mondta halkan Amilyn Holdo.

***

Phasma százados határozott léptekkel vonult a Supremacy

folyosóin, a háta mögött a rohamosztagos egységgel, amely
minden oldalról körülzárta Finnt és Rose-t. DJ a katonák
mellett ballagott, és szemmel láthatóan kínosan érezte
magát. A rövid utazás egy óriási hangárban ért véget,
amelyben előkészületek folytak. Technikusok töltötték a TIE-
vadászokat, alakzatban álló gyalogosok várták a
menetparancsot. Felderítő lépegetők sorakoztak náluk jóval
nagyobb, négylábú harci gépek előtt. És középen egy teljes
rohamosztagos ezred állt díszalakzatban.
Az ezred előtt egy férfi várakozott, akit Finn jól ismert,
túlságosan is jól: Armitage Hux.

Phasma odavezette a foglyokat a fakó bőrű, vörös hajú

tábornokhoz, aki szemmel láthatóan fortyogott dühében.
Rose vetett egy pillantást Finnre, aki rákényszerítette magát
arra, hogy kifejezéstelen arcot vágjon. Tudta Phasmáról,
hogy brutális és kegyetlen – annak idején azt hallotta róla,
hogy istennőként imádták egy elmaradott, barbár világon,
mielőtt az Első Rend megtalálta –, ám egyben fegyelmezett
és gyakorlatias is. Másrészről viszont Hux őrült volt –

irracionálisan gondolkodott és viselkedett, és állandóan

dühöngött valami miatt. Hux végignézett Finnen, és
visszakézből arcon vágta. Finn az izmait megfeszítve várta a
következő pofont, de úgy tűnt, Hux megelégedett ennyivel –
vagy talán jobban megfájdult a keze, mint várta.

– Szép munka, Phasma – mondta végül ingerülten. – Nem

mondhatnám, hogy helyeslem a módszereit, de az
eredményeit nem vitatom. – A tábornok aztán DJ-re
pillantott, aki úgy nézett ki, mint aki nagyon szeretne
valahol máshol lenni.

A Libertine átsiklott a hangár mágneses mezőjén, a

leszállótalpai kibújtak a hasából, majd a gép halkan zúgva
leereszkedett a padlóra, és elcsendesedett. Hux parancsára
néhány katona fekete ládákkal megrakott lebegőraklapot
kezdett tolni a hajó felé.

– A hajója és a fizetsége, ahogyan megállapodtunk – szólt

oda Phasma a tolvajnak. Rose olyan gyorsan mozdult, hogy
Finn összerezzent. De túl sok rohamosztagos állt közte és DJ
között.

Elkapták a lányt, és bár vadul kapálózott, nagy erővel

lefogták.
– Te hazug kígyó! – ordította Rose.

– Elcsíptek minket – felelte DJ. – Alkut kötöttem.

– Várj csak – szólt közbe Finn és elborzadva nézett. – Miféle

alkut kötöttél?

Rose olyan szitkokat kiabált DJ felé, hogy azok hallatán egy

otomok dokkmunkás is elvörösödött volna. DJ hallgatott pár
pillanatig, aztán a vállát vonogatva felelt:

– Jól van, na. Sajnálom, de tényleg az vagyok, akinek

mondtam magam.

Huszonhatodik fejezet

A droidokkal senki sem törődött. Az organikus lények észre

sem vették őket. BB–8 a létezése

minden egyes napján bizonyítékokat kapott arra, hogy ez a

nézet nem csupán feltevés, hanem igazolt elmélet, és talán
még kozmikus törvénynek is elmenne. Amikor a
rohamosztagosok berontottak a nyomkövető vezérlőjébe,
BB–8 megdermedt, és várta, hogy valaki megkérdezze, hogy
Finn, Rose, és DJ miért visznek magukkal egy felborított
kukát. És gyanította, hogy miután elhárul a szabotázs
veszélye, egy balszerencsés rohamosztagos parancsot kap,
hogy vigye el a szemetest a takarítóegységekhez, hogy
aztán visszakerülhessen a helyére, ami az erre a célra
készült, fárasztóan hosszú dokumentumban szerepel. Mivel
nem látott más megoldást, úgy döntött, hogy annyi katonát
fog sokkolni, amennyit csak bír, teljes intenzitással, mielőtt
egy sugárnyaláb vagy egy iontöltet véget vet a hiábavaló
ellenállásnak. De semmi sem történt. A rohamosztagosok
megbilincselték Finnt és Rose-t, és elvezették őket. DJ
utánuk ment, és a vezérlő kiürült.
BB–8 először arra gondolt, hogy folytatja a barátai
küldetését, leállítja a nyomkövetőt, és értesíti Poe-t, hogy
menekítsék a hipertérbe a flotta maradékát. Így aztán
lelökte magáról az álcaként szolgáló kukát, és rácsatlakozott
az Első Rend hálózatára. Sikerült lefagyasztania a biztonsági
protokollokat, amelyek átkapcsolták volna a nyomkövető
rendszert más állomásokra, ha átálltak volna a megszakítók.
De ez a diadal rövid életűnek bizonyult. A megszakítókat
manuálisan kellett átváltani – ha egy energialöket iktatta
volna ki őket, akkor az egész vezérlő

leállt volna – és más állomások vették volna át a feladatát.

BB–8 csalódott csipogást hallatott. A barátai nélkül semmit
sem tehetett. Nem kevés erőfeszítésébe telt, hogy
visszavegye magára a kukát – organikus barátai pár pillanat
alatt elintézték volna –, de végül sikerült, és elindult a
katonák után.

Aztán behúzódott egy mellékfolyosóba, és a kuka

szellőzőrésein kinézve figyelte, hogy mi történik körülötte,
közben elemezte magában a lehetséges lépéseket. Az
összes számításának az lett az eredménye, hogy rendkívül
kevés az esélye a sikerre. BB–8 – továbbra is észrevétlen
maradt, de nem tudott cselekedni – csak állt, és halkan
nyöszörgött magának.

***

A hangár belsejében egy parancsnok odament Huxhoz, és

jelentett:

– Uram, ellenőriztük a tolvajjal kapcsolatos információt.

Lefuttattunk egy szenzoros felderítést, és annyi bizonyos,
hogy nemrégiben harminc kisebb teherhajó hagyta el a
cirkálót. – A tábornok DJ-re nézett. Noha igyekezett
szenvtelen képet vágni, látszott rajta, hogy meglepődött.
– Igazat mondott nekünk – mondta aztán –, hát már sosem
fogyunk ki a csodákból? – Azzal ismét a parancsnokhoz
fordult, és megkérdezte: – Az ágyúink készen állnak?

– Valamennyi feltöltve és célon, uram.

Rose arra gondolt, hogy Holdo terve akár be is válhatott

volna: a zavarók lecsökkentették a hajtóművek
energiakibocsátását annyira, hogy a szenzorok ne észleljék
a kis hajókat, különösen ekkora távolságból, ráadásul az
Első Rend tisztjei alighanem torkig voltak már azzal, hogy
órák óta követtek egyetlen célpontot, ugyanazon a pályán.
De most ezek az emberek tudták, hogy hová nézzenek és
mit keressenek. És a teherhajók lassan repültek,
nehézkesen manővereztek, fegyvertelenek voltak, és csak
kezdetleges, gyenge pajzsok védték őket. Rose tudta, hogy
ez mészárlás lesz. Finn alighanem ugyanerre a
következtetésre jutott.

– Ne! – kiáltotta elborzadva.

– Sajnálom, srácok – dörmögte DJ. Hux diadalmasan

odaszólt a parancsnoknak:

– Nyissanak tüzet!

– Neee! – ordította Rose, és Hux felé lódult. Ám a

rohamosztagosok most már külön figyeltek rá, és azonnal
cselekedtek. Minden jel arra vallott, hogy az Ellenállást
hamarosan megsemmisítik

– és ezt Rose, illetve Finn sehogyan sem akadályozhatták

meg.

***
A Poe-t és Leiát szállító gép megrázkódott, és turbólézer-
nyalábok villantak el mellette. Az egyik teherhajó hatalmas
tűzlabdává robbant. Leia iszonyodva nézett ki az ablakon,
aztán a fejét elfordítva a Crait felszínét tanulmányozta. Csak
pár másodperc kellett neki ahhoz, hogy elvégezze a
számításokat. Túl lassan repültek. És nagyon sok teherhajó
tartott a bolygó felé. Az ellenségeik rájöttek, mi történik. Az
összes ellenálló látta a robbanásokat, és elszörnyedést
tükröző

arckifejezésükből ítélve ők is ugyanarra a következtetésre

jutottak. Poe a tábornokra pillantott, és kétségbeesetten
vágyott arra, hogy csináljon valamit – bármit. Meglepetten
látta, hogy Leia

higgadtan áll, és az arcán is nyugodt kifejezés honol. A

pánik nem menthette meg őket, és semmi más sem.
Akármilyen érzések tomboltak Leiában, senkinek nem
mutatta meg őket. Poe rákényszerítette magát, hogy
kövesse a hercegnő példáját.

***

A Raddus fedélzetén az iszonyattól szinte kábult Holdo csak

végignézni tudta egy teherhajó pusztulását. Az előtte álló
konzol felett megjelent egy hologram.

– Admirális, tűz alá vettek minket! – jelentette egy pilóta

rémülettől rekedtes hangon. – Mit tegyünk?
Visszaforduljunk?

– Ne! Már túl messze vannak. Teljes sebességgel a bolygó

felé! Teljes sebesség!

A következő pillanatban a holo-kép szétesett és eltűnt.

Holdo látni vélte, hogy a pilóta az utolsó pillanatban még
maga elé kapta a karját, hogy védje az arcát. Az admirális
sírni akart, de ellenállt a késztetésnek. Tennie kellett
valamit. De mit? A Raddus sehogyan sem védhette a
teherhajókat –

rég elhagyták a pajzsok védőburkát. Holdo tehetetlenül

nézett végig a műszereken, és megoldást keresett, valamit,
ami mindeddig elkerülte a figyelmét. Semmit sem talált.
Aztán észrevette, hogy a navigációs számítógép
kezelőfelületén villog egy jelzőfény. Odalépett a pulthoz,
hogy leállítsa a jelzést – csak elterelte a figyelmét, mialatt
gondolkodni próbált – de hirtelen megdermedt.

Valaki koordinátákat táplált a rendszerbe, és kiszámított egy

ugrást. A navigációs számítógép azt kérdezte, hogy törölje-e
az adatokat. Holdo rájött, hogy ez Dameron műve – a pilóta
betört a hídra, hogy végrehajtsa a tervét, amit a társaival
együtt főzött ki, és amiről ő maga helyesen feltételezte,
hogy túl vakmerő és elkeseredett ahhoz, hogy
sikerülhessen. A képernyőre kérte a koordinátákat. A cirkáló
változatlan sebességgel repült azóta, hogy begépelték az
adatokat.

Ennek eredményeként a Poe által kiszámított ugrás

belépőpontja immár jóval a Raddus mögött volt, az Első
Rend flottáján túl. Holdo a képernyőre meredve próbálta
kitalálni, hogy mi az, amit nem vett észre, és végül arra
jutott, hogy a bensőjében ébredező, gyenge remény talán
nem egészen megalapozatlan.

***

Rey érzékelte a fejében Snoke-ot. A Legfőbb Vezér tudata

egy eleven, éhes lény volt, ami szüntelenül kutatta és
válogatta azt, amihez nem volt semmi köze, sem joga.
Snoke nyilván Kylónak is megtanította ezt a képességet. De
sokkal tapasztaltabb volt, mint a tanítványa. Rey képtelen
volt kiűzni őt a fejéből, a puszta jelenléte teljesen lekötötte
minden energiáját és, figyelmét. És ezúttal nem érzékelte,
hogy a behatoló nyitva hagyta előtte a saját elméjét. Snoke
jelenléte egy üres, hideg és sötét veremnek érződött.
Emléktöredékek villantak át az agyán, mialatt a Legfőbb
Vezér sorra megvizsgálta és félretaszította őket.
Felidéződött benne egy pillanat, amikor a Jakku sivatagában,
magányosan állt az alkonyatban. Aztán álmából ébredt egy
hideg szigeten, amit szürke tenger ölelt körül. Kábán
imbolygott a Maz vára alatti folyosón.

Előrenyújtott egy fénykardot, és némán, csak a tekintetével

könyörgött. Érzékelte, hogy Snoke érdeklődése felerősödik
ennél az utolsó képnél. A Legfőbb Vezér ezt kereste:
Skywalker szigetét, és a bolygót. Azt akarta kideríteni,
hogyan hívják azt a világot, és hogyan lehet eljutni oda. Rey
megpróbálta kikapcsolni az elméjét, kizárni, kikergetni
belőle Snoke-ot. Semmire sem ment.

Snoke megtalálta azt, amit keresett, elvette, és ő most már

semmit sem ért a számára. Rey a trónterem padlóján találta
magát. Vonaglott kínjában, és gyűlölet izzott benne. Snoke
csak nevetett rajta.

– Nocsak, nocsak – mondta aztán elégedetten. – Nem hittem

volna, hogy Skywalker ennyire bölcs. Tőlünk megkapja azt a
halált, amire olyannyira vágyik. Miután végzünk a
lázadókkal, elrepülünk ahhoz a bolygóhoz, és
megsemmisítjük az egész szigetet.

Rey felemelte a kezét, és Luke fénykardja felé nyújtotta, ami

Snoke mellett hevert a trón kartámaszán. Akarta, hogy a
markában legyen – és a markolat tökéletes ívet leírva repült
a keze felé. Snoke mosolyogva figyelte a lány vergődését.
Az, hogy odarántotta magához a fegyvert, jelentéktelen
trükk volt – egy kezdő tanítvány is megcsinálta, az Erő
mesterének szinte méltóságon aluli volt. Mindazonáltal
csodálattal adózott Rey kitartásának – vereséget
szenvedett, de nem adta fel.

Ám az efféle büszkeség büntetést érdemelt. Snoke

elcsavarta az ujjait, és megváltoztatta a markolat
röppályáját, így a fegyver Rey tarkójának csapódott, majd
szűk ívet leírva visszarepült a kartámaszra.

– Micsoda makacsság – mondta Snoke, és élvezettel

kóstolgatta a lányban feltámadó gyűlöletet. Tényleg kár volt
érte. Rey hatalmát a gyűlölet és a félelem erősítette fel,
ennélfogva hatékony fegyverré tette őt. Egy másik korban
kiváló tanítvány lett volna. – És most nézz oda! –

recsegte Snoke, azzal megidézte az Erőt, és átvonszolta

Reyt a termen. A trónterem vörös függönyei szétnyíltak.
Ablakok sorakoztak mögöttük, és az egyiknél jókora, kerek
berendezés állt, aminek a közepét nagy méretű, vastag
lencse foglalta el. Rey belenézett, és meglátta az Ellenállás
flottáját, amiből mostanra egyetlen hadihajó, és két tucat
kisebbfajta teherhajó maradt.

Az Első Rend ágyúi sorban megsemmisítették az apró

egységeket.

– Az egész Ellenállás ott van, azokon a teherhajókon –

közölte Snoke. – Hamarosan mindegyik elpusztul.
Számodra… minden elveszett. – Rey elfordult az ablaktól, és
vadul vicsorgott, míg a szeme valósággal izzott. Ó, igen –
állapított meg magában Snoke. – Micsoda hatalom. Tényleg
kár érte. – És még mindig ott van a remény forró parazsa –
mondta gúnyosan.

Rey előrelökte a kezét, és Snoke érzékelte, hogy az Erő

megmozdul körülötte. A lány ezúttal nem Skywalker
fegyverét akarta, hanem Kylo Renét. Ezzel a váratlan
húzással meglepte a tanítványt. A fénykardja kiröppent a
derékszíjából, átsüvített a termen, és Rey kezébe érkezett –
a testőrök pedig megfeszítették az izmaikat, hogy szükség
esetén azonnal ugorhassanak. A lány aktiválta a fegyvert,
és kardot magasra feltartva rohamra indult. A testőrök felé
rontottak, de Snoke a kezét feltartva megállította őket, és
nevetve nézte Reyt, akinek az arca az energiapenge táncoló
fényében fürdött.

– Egy igazi Jedi szelleme lakik benned – mondta Snoke, és az

Erőt használva áthajította Reyt a termen. A lány nagyot
esett, és hangosan felnyögött. A fegyver kifordult a kezéből,
Kylo lábához gurult, és ott pörgött, amíg le nem lassult. – És
emiatt meg kell halnod – tette hozzá Snoke, és Kylóra
szegezte kobaltkék szemét. A tanítványa szinte meg sem
moccant azóta, hogy idehozta Reyt, de az érzések
szeszélyesen kavarogtak benne, és forrni kezdtek, amikor
Snoke elárulta, hogy ő teremtette meg a kettejüket
összekötő kapcsolatot. Vagy legalábbis az előző
pillanatokban még forrtak. Aztán a vihar hirtelen
lecsendesedett, a helyét nyugalom és összeszedettség
vette át. Snoke meglepődött ezen, de örült neki. A mesterre
és a tanítványára még sok munka várt, és Kylo – a világos
és a sötét oldal örökké vívódó keveréke – végre, végül
megtalálta magát.

– Méltó tanítványom, sötétség gyermeke, Vader nagyúr

dicső örököse – mondta fennhangon Snoke abban a
tudatban, hogy Kylo mennyire sóvárog az efféle dicséretre. –
Ahol az imént konfliktus volt, ott most elszántságot
érzékelek. Ahol gyengeség volt, erőt. Fejezd be a
felkészülésedet, és teljesítsd be a sorsodat! – Kylo felállt. Az
egyik kezével a fénykardját markolta, a másikat a háta
mögött tartotta, és lassú léptekkel odament a
magatehetetlenül fekvő Reyhez.
Snoke az Erőt használva felemelte a lányt úgy, hogy a
padlón térdelt, és mindkét keze a háta mögött volt. A
Legfőbb Vezér ekkor a tanítványát fürkészte. Érzékelte, hogy
ismét kezd visszacsúszni abba az érzelgős állapotába, a
gyengeségbe, ami oly sokáig hátráltatta a fejlődésben. De
Kylo arca szenvtelenséget tükrözött, a szeméből határozott
tekintet sugárzott.

– Ben! – kiáltotta elkeseredetten Rey. Amikor már a

kardjával elérhette a lányt, Kylo megállt.

– Tudom, mit kell tennem – mondta színtelen hangon. Snoke

felnevetett. Nagy kockázatot vállalt azzal, hogy összekötötte
az elméjüket, és sokáig mérlegelt, mielőtt megtette. De
jobban működött, mint remélte. Rávette vele a lányt, hogy
felfedje Skywalker hollétét, egyben rákényszerítette Kylót,
hogy szembeszálljon a gyengeségeivel. Es Rey
meggyilkolásával ki fogja metszeni magából a hibás, tétova,
gyenge önmagát… Rey szeme most már nem izzott. Éppen
ellenkezőleg, a lány könyörögve nézett az előtte álló fekete
alakra. De Kylo még csak nem is pillantott rá. Snoke
érzékelte, hogy a tanítványa arra összpontosítja a figyelmét,
amit meg kellett tennie.

– Azt hiszed, Kylo Ren átáll, szánalmas gyermek? – kérdezte

Snoke. – Engem nem lehet elárulni. Engem nem lehet
legyőzni. Belelátok az elméjébe. Látom az összes célját és
szándékát!

A Legfőbb Vezér lehunyta a szemét. A drámát az Erőben

lehetett a legjobban élvezni, nem pedig azokon a silány
ingereken keresztül, amiket a hétköznapi érzékszervek
közvetítettek.

– Igen! – mondta fennhangon. – Látom, hogy Kylo elfordítja a

fénykardot a csapáshoz. És most, ostoba gyermek, aktiválja
a fegyvert, és lesújt az igazi ellenségére.

Ez volt az utolsó mondat, amit a Legfőbb Vezér valaha

kimondott.

***

Kylo valóban elfordította a kardja markolatát, hogy az

egyenesen Rey mellkasára szegeződjön.

De mialatt így tett, Luke fegyvere is lassan elfordult a

kartámaszon úgy, hogy nem vette észre sem a Legfőbb
Vezér, sem a testőrei. Amikor Kylo bal kezének ujjai
megrebbentek a háta mögött, Luke kardjából kipattant a kék
energiapenge, és felnyársalta Snoke-ot. Aztán, Kylo kezének
apró mozdulata nyomán a penge vízszintesen elfordulva
kettévágta a Legfőbb Vezér testét, majd Rey kezébe
röppent, míg Kylo aktiválta a saját kardját. Kylo és Rey egy
pillanatra összenéztek. A vörös páncélos testőrök félelmetes
külsejű, különleges vágófegyvereiket suhogtatva mozgásba
lendültek. A gazdájukat már nem menthették meg, de
legalább bosszút állhattak a haláláért.

Kylo és Rey egyszerre fordítottak hátat egymásnak, hogy

fogadják a támadókat.

Huszonhetedik fejezet

Egy vakító fényű tűzgömb elemésztett még egy teherhajót.

Leia ezúttal összerezzent, és lehunyta a szemét. Oly sokan
vesztek oda – teremtmények, akiket ő toborzott vagy
vonzott az Ellenálláshoz. Mellette harcoltak, veszélybe
küldte őket, és nem tudta megmenteni őket.

Meghaltak, egy pillanat alatt eltűntek az életből, és ő

semmit sem tehetett. Mialatt csukva tartotta a szemét,
megérezte, hogy a gépe megremeg, hallotta, hogy a
körülötte állók felhördülnek, és tudta, hogy megint
megsemmisült egy hajó. A teherhajók több mint fele
elpusztult – és a többi sem érte még el a bolygó légkörét.
Leia megpróbálta elképzelni, hogy csoda történik – Luke
megérkezik egy flottányi Jedi hadihajóval, amiket felfedezett
valahol, vagy visszatér az Inferno osztag egy Starhawkokból
álló csapásmérő különítménnyel. Ám semmi sem bukkant fel
a környező űrben.

Poe képtelen volt tétlenül ácsorogni, és a pilótafülkéhez

rohant. Mire odaért, az Első Rend tüzérei megsemmisítettek
még három teherhajót.

– Adja rá a teljes tolóerőt! – kiabálta a pilótának.

– Már megtörtént, uram! – felelte a nő. Poe felismerte a

sisakot viselő alakot: Pamich Nerro Goode vezette a gépet. A
D’Qaron még vadászirányítóként szolgált, bár megszerezte
a pilótajogosítványt is. Teherhajókkal és kompokkal repült,
de Poe felfigyelt a nőnek arra a tulajdonságára, hogy forró
helyzetben is higgadt maradt, és úgy gondolta, hogy kiváló
vadászpilóta lenne. Mellette pedig… igen, az Cova Nell volt,
aki máris vadászgépekkel röpködött.

Rátermett és tapasztalt pilóták vezették a gépet, ami döntő

fontosságú volt minden küldetésnél.

De nem számított, amikor a lehetetlent kellett volna

megvalósítaniuk.

***

A pénzét számolgató DJ látványa volt az, amitől Finn

teljesen kiborult. A tolvaj megkapta a kreditjeit és a hajóját
is, de mégis maradt, és átnézte a ládákat, amelyeket a
katonák a Libertine közelében hagytak. Természetesen
készpénzben kapta meg a jutalmát – peggatban, aureiben,
és zemidben, amit az Első Rend rabolt össze a megszállt
világokon. DJ elég tapasztalt volt már ahhoz, hogy tudja,
hogy egy elektronikus egyenleg csupán pixelek önkényesen
kialakított sorozata, és néhány gombnyomással még egy
számla is eltüntethető. Finnek ez már túl sok volt.

Végül is a tolvajnak elég lett volna eladnia a jachtot, már

annak az árából is kényelmesen megélt volna élete végéig.

– Te gyilkos rohadék! – ordította, és küzdeni kezdett, hogy

kivergődjön a rohamosztagosok markából. DJ felkapta a
fejét, és meglepetten nézett Finnre.

– Ó, nyugalom, nagyfiú – válaszolta. – Ma ők lőnek szét

téged, holnap te lövöd szét őket. Ez csak üzlet.

– Tévedsz! – vágta rá Finn.

– Lehetséges – felelte DJ. Finn ekkor észbe kapott: DJ túl

későn fog rájönni, hogy mekkorát tévedett. Igen, sokan
játszottak kettős játékot a háborúban – fegyverkereskedők,
befektetők és olyan bűnözők, mint DJ, akiket a pénz és a
nyomorúság úgy vonzott, mint a mynockokat egy
energiafoszlány a mély-űrben. De ez nem jelentette azt,
hogy ők okozták a háborút. Nem holmi gyakorlat volt, ami
félrement, aztán már senki sem ellenőrizhette. Hanem egy
fegyveres konfliktus azok között, akik hittek a
szabadságban, annak minden zűrzavarával és
bizonytalanságával együtt, és azok között, akik a rendet
imádták, és annak megteremtése és fenntartása érdekében
még a tömeggyilkosságot is elfogadható árnak tartották. És
mindenki belekeveredett, mindenki érintett volt, akár
akarta, akár nem. Nem léteztek nézők és semlegesek,

és amikor valaki szembekerült a gonosz kormányzattal, nem

számított, hogy ki ő, és mit tett.
Egyesek azt színlelték, hogy a kormányzat nem is létezik,
vagy próbálták megindokolni a túlkapásait, vagy a
vagyonukra és az összeköttetéseikre támaszkodva
elszigetelték magukat tőle, vagy elmenekültek és elrejtőztek
előle, vagy remélték, hogy valamilyen szeszélyes okból
másokat fog összezúzni, és nem őket.

Mindezeket könnyű volt megtenni. Sokkal nehezebb volt

harcba szállni – a gyilkos rezsim látóterébe kerülni, és a
rosszindulatának tárgyává válni. De Finn úgy érezte, ez az
egyetlen helyes lépés. Azok, akik más utat választottak, azt
remélték, hogy a szörnyeteg, amiről nem vettek tudomást,
utolsónak fogja felfalni őket. Finn úgy döntött, hogy harcol.
Beletelt egy időbe, mire megértette, hogy a menekülés nem
lehet válasz, de végül rájött. Kezdetben azért harcolt, hogy
megmentse Reyt, de Poe-nak igaza volt – ez a dolog
nemcsak egy emberről szólt, vagy kettőről, vagy
kétmilliárdról. Így aztán Poe-ért is harcolt. És Organa
tábornokért. És Rose-ért, aki elvesztette a testvérét, a
szüleit és a bolygóját, és azzal reagált minderre, hogy még
keményebben harcolt.

Nem aratott győzelmet – ez finoman szólva bosszantó

részlet volt. De harcolt. És Finn most, a végén úgy érezte,
azt a tényt, hogy harcba szállt és vesztett, nem cserélné el
azért, hogy DJ

lehessen. Még akkor sem, ha az Első Rend úgy megtöltene

neki egy fényűző jachtot pénzzel, hogy széthasadna.
 ***

Hux fagyos tekintettel nézte a katonák markában rángatózó

Finnt. FN–2187 árulása nem csupán rávilágított arra, hogy
akadnak még hibák a kiképzőprogramban, hanem miatta
hosszabbra nyúlt Skywalker felkutatása, ráadásul a volt
rohamosztagos létfontosságú információkat adott az
ellenállóknak, ami a Csillagpusztító Bázis megsemmisülését
eredményezte. Hux semmit sem szeretett volna jobban, mint
bedugni a férfit egy vallatócellába néhány évtizedre. Ám azt
is tudta, hogy FN–2187 árulása hamarosan nem lesz fontos.
Szemügyre vette a dezertőr mellett álló fiatal nőt, aki szintén
arra vesztegette az idejét és erejét, hogy a katonákkal
küzdött. Fogalma sem volt, hogy ki az illető, de a lopott
egyenruha alól kikandikáló medált ismerősnek találta.

Hux közelebb lépett a lányhoz, és látta, hogy igaza van.

– Az Otomok-rendszer? – kérdezte, közben megmarkolta a

lány állát, és maga felé fordította az arcát. – Ez felidéz
bennem bizonyos emlékeket. Maguk, élősködő férgek talán
időről időre megharapnak minket, de mindig mi győzünk. –
Élvezetét lelte a lány haragjában, legalábbis addig, amíg a
fogoly hirtelen, hatalmas erővel megharapta a kezét. Hux
felkiáltott, miközben a rohamosztagosok elvonszolták tőle a
köpködő és acsargó lányt. Szemügyre vette a kezén vöröslő,
félhold alakú sávot, amelyen apró lyukak sorakoztak. Nem
volt kétsége afelől, hogy megfertőződött, tekintetbe véve
azokat a mocskos szokásokat, és a tudatos tenyésztés teljes
hiányát, ami azt a sötét csillagrendszert jellemezte. Hux
rövid időre visszatért az ötletéhez, hogy mindkettőt leküldi a
börtönszintre egy alaposabb kihallgatásra. De nem, az első
gondolata volt a helyes. Az áruló és a lázadó férgek nem
voltak méltóak a figyelmére. Máris túl sok idejét pazarolta
rájuk – egy hozzá hasonló vezérnek sokkal fontosabb
dolgokkal kellett foglalkoznia.
Ráadásul a keze még most is fájt.

– Mindkettőt végezzék ki! – parancsolta, és kivonult a

hangárból.

***

Snoke testőrei néma csendben közeledtek Kylo és Rey felé. A

sisakjuk takarta az arcukat, így nem lehetett megállapítani,
hogy milyen érzések dolgoznak bennük. Rey meghallotta a
fegyverek zúgását, és rájött, hogy az éleket ultrahangos
generátorok erősítik. És észlelt valami mást is nem hangot,
hanem egyfajta vibrációt, ami a fogaiban és a homlokában
jelentkezett. A Jakkun már találkozott ezzel az érzéssel, és
pár pillanat alatt rájött, hogy mi okozza: erős mágneses
mezők, amiket valószínűleg a testőrök páncélzata generál.
És gyanította, hogy ha a közelségük ilyen hatást gyakorol rá,
akkor a páncélokba zárt teremtmények alighanem durva
kínokat élnek át.

Pár pillanattal később a testőrök a fegyverüket csapásra

emelve támadásba lendültek. Rey odébb mozdult, és
felrántotta a fénykardját, hogy fogadja a feje felé süvítő
vágófegyvert. Arra számított, hogy a kardja kettévágja a
testőr fegyverét, de csak megállította, ráadásul az ütéstől
erős fájdalom nyilallt a karjába és a vállába. Rey
hátratántorodott, és kitért a másik őr

szegmentált korbácsa elől. Hallotta, hogy Kylo fénykardja

hangosan sistereg és pattog mögötte, és hallotta a férfi
hangos nyögéseit is. Az első támadója a térdét vette célba,
mire őt félresöpörte a fegyvert, aztán rögtön felfelé, az őr
arca felé vágott. A pengéje súrolta a sisakot, mire a testőr
odébb szökkent, és megállt pár pillanatra, mintha
elgondolkodott volna azon, hogy kivel is áll szemben.
Rey a fogait kivillantva rávigyorgott, és gyorsan félreugrott,
mert megérezte, hogy egy másik őr erőteljes rúgást indít a
feje felé. Aztán megint hátrált, és egyenesen nekiment Kylo
hátának.

Erőteljes mozdulatokkal lengette a fénykardját, hárított és

ellencsapásokat osztogatott, és ide–

oda fordulva küzdött a különböző irányokból támadó, vörös

páncélos alakokkal. Egyre nehezebben bírta az őrült tempót,
és érezte, hogy a szíve vadul kalapál. Az egyik őr kétpengés
harci botot suhogtatva rontott rá, mire ő lecsapott a fegyver
közepére, és majdnem hasra esett, amikor az ellenfele
hirtelen szétrántotta a fegyverét, hogy aztán mindkét
kezében egy-egy hosszú pengét tartva, egyszerre lesújtson
rá. Rey hárította a kettős csapást, majd odébb mozdult, hogy
a másik lábára terhelje a testsúlyát, és villámgyorsan
félresöpört egy, a hasa felé lökődő, hangosan zümmögő
alabárdot. Nem látta a támadást – de az Erő figyelmeztette
rá. Terjeszd ki az érzékeidet!

Egy őrülten gyors csapássorozattal elűzte az alabárdos

testőrt. Fellélegzett, megnyitotta az elméjét az Erőnek, és
hirtelen mindent érzékelt, ami a teremben történt. Érezte a
testőrök rideg elszántságát. A gazdájuk árulás áldozata lett,
és a megtorlás eszközének tekintették magukat. És Rey
érzékelte az Erő örökké változó hálózatát, ami minden
oldalról körülvette őt. Hallotta a páncél csörömpölését,
amikor Kylo végzett az egyik ellenfelével, aki a padlóra
zuhant. A következő pillanatban egyszerre ketten rontottak
rá, az egyik a korbáccsal, a másik egy gonosz külsejű
fejszével. A korbács ráfonódott a pengéjére, a szegmensei
villóztak és szikráztak, de sikerült kiszabadítani a fegyverét,
és félreütötte a fejszét. Rey ekkor kinyújtotta a bal kezét, és
az Erővel taszította el magától az egyik támadóját, közben
azon kapta magát, hogy a másik irányba perdül.
Tőle nem messze a fejsze a padlóba csapódott, és a gazdája
mindkét karja ott volt előtte, teljesen kinyújtva. Gondolkodás
nélkül lesújtott, és pengéje könnyedén áthatolt a karokon. A
következő pillanatban észrevette, hogy a kezében érzett
vibráció megszűnt, nyilván azért, mert megszakadtak az
ellenfele páncéljának mágneses tekercsei, és a mező
megszűnt létezni. Mialatt a fejszés alak a padlóra roskadt, a
többiek távolabbra hátráltak. Rey vetett egy pillantást Kylo
felé, és azt látta, hogy a férfi az Erővel magához rántja a
korbácsos testőrt, és egy kegyetlen csapással kettévágja.
Ekkor az alabárdos őr támadásba lendült, és bár a pengéje
elhúzott Rey mellett, a következő pillanatban a fegyvere
vörös nyelével sújtott le, és eltalálta a lány kezét. Rey
felnyögött, félreugrott, és megmozgatta az ujjait, amelyek
egy pillanat alatt szinte érzéketlenre zsibbadtak.

Megpróbálta kiszámítani a támadói mozdulatait, az Erőre

bízta magát, hogy figyelmeztesse, melyikük mit fog csinálni.
De valahogy mindenütt ott voltak, forrónak és vakítóan
ragyogónak érezte a jelenlétüket. Éppen csak sikerült
elhajolnia egy, az arcát célzó csapás elől. A fegyver olyan
közel húzott el, hogy az ózon szaga megcsapta az orrát.
Mindez túl sok volt, még akkor is, ha az Erő segített neki.
Kezdett fáradni, és a megérzései, benyomásai mintha lefelé
húzták volna

– életet és halált érzékelt, világosság és sötétség áradt felé

minden irányból. Túl sok volt, sokkal nagyobb kihívással
került szembe, mint amire az eddigi tapasztalatai
felkészíthették.

Oly nagy a kihívás… Rey rájött, hogy igaza volt – de

mindeddig rosszul közelítette meg a problémát. Nem
irányíthatta az Erőt, hogy legyőzzön három elit harcost, akik
a fénykardnak ellenálló páncélt viselnek. De átadhatta
magát az Erőnek, hogy az irányítsa őt, és az eszközévé
váljon. Az egyik testőr rárontott, az elektro-korbácsa hangos
sistergéssel, tág ívet leírva repült felé. Rey a szemével nem
követte a fegyver mozgását, de a fénykardja megállította, és
mialatt a támadó hátratántorodott, a kard a másik irányba
villant, és félresöpörte a másik testőr mindkét lesújtó
pengéjét. Az alabárdos testőr is támadásba lendült, és Rey
hasa felé döfött. A fénykard félrelökte a fegyvert, és egy
ütemmel később átmetszette az alak torkát. Kettő maradt. A
kék energiapenge olyan gyorsan forgott, hogy szinte
egybefüggő falnak látszott, és a testőrök riadtan hátráltak
előle. Rey hirtelen megérezte, hogy egyikük
elbizonytalanodik, mire villámgyorsan felé szökkent.

A korbács csak a levegőt szelte, aztán kifordult az alak

kezéből, amikor a kard betalált a páncélja egyik résébe. Rey
most már zihált az erőfeszítésektől. A két pengét forgató
testőr felé

szökkent. Kitért előle, ám a támadója gyorsabbnak bizonyult,

mint gondolta – hirtelen mögötte termett, és a fegyverei a
torkát keresték. A markolat valahogy megfordult a kezében,
mire gyorsan hátrafelé döfött, egyenesen a támadója
hasába. A testőr nekidőlt a hátának, mire lerázta magáról,
aztán az alak a páncélja csörömpölése közepette elterült a
padlón. Rey ekkor különös hangot hallott, és erős félelmet
érzékelt az Erőben. Kylo megölt egy másik testőrt, ám az
utolsó elkapta hátulról, és most minden pillanatban közelebb
erőltette a fegyverét a torkához. A fekete kardmarkolat pár
méterrel odébb hevert. Kylo az egyik kezével az ellensége
fegyverét markolta, a másikkal támaszt keresett, hogy
nagyobb erőt fejthessen ki.

– Ben! – kiáltotta Rey, és áthajította Luke fénykardját a

termen. Kylo feltartotta a balját, és a fegyver a markába
röppent. Lenézett az ősi markolatra, amit oly sokáig keresett,
és a szeme megvillant. A következő pillanatban aktiválta, és
alig egy másodperccel később máris kikapcsolta.

A mögötte álló őr összeroskadt, vörös sisakján fekete peremű

lyuk füstölgött. Rey és Kylo lélegzet után kapkodva álltak.
Végignéztek a holttesteken, aztán egymásra pillantottak. Rey
érezte, hogy bizonytalan, de egyre erősebb öröm árad szét
benne. Snoke tróntermének padlója vibrált, a falakon
sugárnyalábok fénye villogott. Rey a nagyítólencséhez
sietett, és döbbenten bámulta az apró fénypontokat,
amelyek az Ellenállás flottáját képviselték. Annyira kevés
maradt…

– A flotta! – kiáltotta. – Add ki a parancsot, hogy szüntessék

be a tüzelést! Még van idő, hogy megmentsük a flotta
maradékát! – Kylo azonban némán és mozdulatlanul állt, a
kezében Luke fénykardjával. A mestere holttestét nézte. Az
Első Rend lobogói nagy lánggal égtek felettük.

– Ben? – mondta Rey.

– Az a régi nevem.

– Tessék?

Kylo szeme most már nem tükrözött sem haragot, sem

félelmet, csakis szilárd határozottságot.

– Ideje, hogy a régi dolgok elpusztuljanak – mondta aztán a

férfi. – Rey, szeretném, ha csatlakoznál hozzám. Snoke,
Skywalker, a Sithek, a Jedik… hadd tűnjenek el. Együtt
uralkodhatnánk, és rendet teremthetnénk a galaxisban. -Rey
hitetlenkedve és elborzadva nézett rá.

– Ne csináld ezt, Ben – felelte halkan. – Kérlek, ne ezt az utat

válaszd!
Kylo átlépett Snoke teteme felett.

– Továbbra is görcsösen kapaszkodsz a régi dolgokba –

válaszolta. – Engedd el őket!

Rey felé lépkedett, az aktív fénykardot maga mellett tartotta,

pengével lefelé. De a mozdulatai nem hordoztak semmiféle
fenyegetést. És Rey emiatt valahogy jobban félt, mint
valaha.

– Akarod tudni az igazságot a szüleidről? – kérdezte Ben. –

Vagy mindig is tudtad, csak eltitkoltad… még magad elől is?
Gyerünk, szabadulj meg tőle! Ismered az igazságot. Mondd
ki!

Rey próbált erőt találni magában, hogy tagadjon, hogy

eltaszítsa magától a férfit. De Kylo Rennek igaza volt.
Valóban ismerte az igazságot, ami ugyanaz volt, mint az ő
legnagyobb félelme.

Az, ami oly régóta kísértette. Az igazság, ami elől nem

szökhetett el.

– Senkik voltak – felelte halkan.

– Alávaló roncskereskedők voltak, akik eladtak téged, hogy

legyen pénzük italra – tette hozzá Kylo. – A szegények
temetőjében fekszenek, a Jakku sivatagában.

Reynek pislognia kellett, mert könnyek árasztották el a

szemét. Keményen küzdött, hogy féken tartsa az érzéseit.
Attól félt, hogy ha szabadjára engedi őket, akkor összezúzzák
és elsöprik. Kylo most már alig egy lépésre volt tőle, és a
szemébe fúrta a tekintetét.

– Neked nincs helyed ebben a történetben – mondta

határozottan. – A semmiből jössz. Egy senki vagy. – Egy
pillanatra elhallgatott, majd már-már gyengéden hozzátette:
– De számomra nem. Állj mellém! Kérlek. – Kikapcsolta a
nagybátyja fénykardját, és Rey felé nyújtotta a kezét.

Huszonnyolcadik fejezet

Mialatt Hux elhagyta a hangárt – titokban megrázta a kezét,

amelyet Rose megharapott –, a rohamosztagosok
letérdeltették Finnt és Rose-t. Phasma lenézett rájuk, és Rose
rájött, hogy látja a saját, torz és apró tükörképét az Első
Rend századosának króm sisakja felületén.

– A sugárvető túl jó nekik – jelentette ki Phasma. – Hadd

szenvedjenek!

Rose ekkor Finnre nézett, és furcsa gondolat villant át az

agyán: legalább mellette halok meg.

Igen, az ismeretségük első óráiban meg akarta fojtani a

férfit, ami nem a legjobb kezdete egy

kapcsolatnak. De együtt harcoltak Canto Bightban és az Első

Rend szívében. Harcoltak az Ellenállásért, Finn kezdeti
vonakodása ellenére. És harcoltak egymásért. És valahol az
események őrült forgatagában Rose elkezdett bízni a
férfiban. Mi több, Finn fontossá vált a számára.

– Amikor szólok – rendelkezett Phasma, és a katonák

idegesen megmoccantak.

Finn tudja vajon, hogy Phasma mit tartogat a számunkra?

Rose a társára nézett, és az arckifejezése láttán azt kívánta,

bárcsak ne tette volna.

***
A Raddus fedélzetén Holdo sietve ellenőrizte, hogy a
nehézcirkáló navigációs számítógépe nem iktatta-e ki azokat
a felülíró utasításokat, amiket az imént programozott be.
Közelségi riadójelzések villogtak a műszerfalon, de nem
törődött velük. Az Első Rend vezérhajója tovább lőtte a Crait
felé menekülő teherhajókat. Holdo emlékeztette magát, hogy
csakis egy módon segíthet a társainak – ha az ellenség túl
korán gyanút fog, megtörténhet, hogy semmire sem megy
az elkeseredett lépéssel. Egyelőre várnia kellett, nem
tehetett mást.

***

Peavey kapitány a Supremacy hídján állva figyelte az

Ellenállás teherhajóit, amelyek közül megint megsemmisült
egy.

– A tüzérei kiváló munkát végeznek, kapitány – szólt oda

Yagónak emelt hangon, hogy a személyzet is hallja a szavait.
– Dicséretben részesítem őket.

Yago kimért biccentéssel fogadta ezt, de a tekintetén azért

látszott, hogy örül az elismerésnek.

A mon calamari hajó kapitánya nyilván abban reménykedett,

hogy ebből a távolságból nem fogják felfedezni a menekülő
egységeket – a trükk talán bejött volna, ha Hux – hogy éppen
ő! –

nem adja ki az utasítást, hogy figyeljék a hajtómű-

kibocsátásokat a cirkáló közelében. Amint a felderítők
elemezték a kibocsátásokat, egy viszonylag egyszerű
letapogatással felfedezték a szökevényeket, és egyenként
bemérték őket. Ám a tüzérek így is lenyűgöző teljesítményt
nyújtottak.
Yago tisztjei alaposan kiképezték őket, és Peavey
gondoskodni akart arról, hogy megkapják a megfelelő
elismerést. Tekintetbe véve az előttük álló munkát, nem
ártott jobb hangulatba hozni a személyzetet és a tisztikart.

– Mit művel az a nehézcirkáló? – kérdezte Yago, és

gyanakodva nézte a holo-mezőt.

Peavey is odapillantott, hogy megtudja, mit vett észre a

másik kapitány.

– Megfordul – felelte Yago, és kiadta a parancsot: –

Ellenőrizzék a hajtómű-kibocsátását, és figyeljék a gamma-
sugárzás szintjét! – Peavey bólintott. Számított rá, hogy az
ellenséges kapitány vagy a hipertérbe ugrik, hogy maga
után csalja őket, vagy öngyilkos támadásra indul, hogy időt
nyerjen a teherhajóknak. Úgy tűnt, az első megoldást
választotta, bár tudnia kellett, hogy ezzel a taktikával már
nem arathat sikert. Mielőtt Peavey beszélhetett volna
Yagóval, Hux tábornok beviharzott a hídra, és eléggé
feldúltnak tűnt.

– Uram, az Ellenállás cirkálója hiper-ugrásra készül – jelentett

az egyik felderítőtiszt a süllyesztett vezérlőből. Peavey
megfordult, kérdőn nézett Huxra, és remélte, a forrófejű
tábornok nem csinál semmi elhamarkodott ostobaságot. Ez
egyszer, valóban nem tette.

– Az a hajó üres – jelentette ki megvetően. – Csak próbálja

magára vonja a figyelmünket.

Szánalmas. Lőjék tovább azokat a teherhajókat! – Peavey

kissé meglepve pillantott Yagóra –

ügyesen persze, hogy Hux ne vegye észre –, mire Yago

éppen csak egy kicsit feljebb húzta a szemöldökét. És a
mások számára láthatatlan üzenetváltás után mindketten
mozdulatlanná merevedve, közönyös arccal figyelték a
messzeségben repülő ellenséges hajókat.

***

Poe tehetetlenül nézte végig, hogy megint megsemmisül egy

teherhajó. Csupán hat maradt –

hat fegyvertelen és védtelen hajó az Első Rend és a

galaktikus uralom között. Megpróbált kitalálni valamit,
amivel befolyást gyakorolhat a sorsukra, de nem jutott
eszébe semmi. Connix a szenzorképernyőt fürkészve
megszólalt:

– A cirkálónk indítja a hiper-hajtóművét! Holdo elmenekül!

– Nem, nem menekül – mondta Poe. Holdo is tudta, hogy

sehová sem menekülhet. Ráadásul Poe nemrégiben járt a
hídon. A navigációs számítógép nem tartalmazott hiper-
útvonalat – amíg ő

maga nem táplált be egyet. Poe rájött, hogy Holdo mire

készül.

***

A mon calamari cirkáló gyors fordulót hajtott végre, mígnem

az orra egyenesen az üldözői felé fordult. Peavey azt várta,
hogy a Raddus mindjárt eltűnik, és nem marad más a
helyén, csak az a jellegzetes, hamar elenyésző tértorzulás,
és egy löketnyi Cronau-sugárzás, az ugrások örökös
kísérőjelensége. Megpróbálta kitalálni, hogy mi lehet a
cirkáló úti célja. Nem mintha sokat számított volna. Peavey
biztosra vette, hogy a hajónak nem lesz elég üzemanyaga
még egy ugráshoz.
Mindez azt jelentette, hogy miután a flotta végez a maradék
teherhajókkal, nyugodtan, kényelmesen megkeresheti a
szökevény nehézcirkálót. Ám a Raddus nem ugrott. Peavey
kíváncsian előrehajolt, és a szeme sarkából látta, hogy Yago
és a többi tiszt ugyanígy tesz – és valamennyien elborzadva
néztek előre. Tudták, hogy az Ellenállás kapitánya mit tervez.

– Te jó isten – suttogta Peavey.

– Lőjék szét azt a cirkálót! – üvöltötte éles hangon Hux.

***

A romokban heverő trónterem közepén álló Rey lenézett Kylo

kesztyűs kezére. Előrenyújtotta a sajátját, és mielőtt Kylo
észbe kaphatott volna, kirántotta Luke fénykardját a férfi
derékszíjából. A fegyver felé röppent – és hirtelen megállt,
mintha belefagyott volna a levegőbe. Kylo is felrántotta a
kezét, és az Erővel tartotta a markolatot. A fegyver kettejük
között lebegett. Rey a szemét tágra nyitva nézte, és minden
akaratával próbálta rákényszeríteni, hogy repüljön tovább, a
kezébe. De Kylo ugyanilyen elszántan húzta az ellenkező
irányba. A fénykard mind hevesebben rázkódott és táncolt.
Aztán egymás szemébe néztek, és folytatták a néma
összecsapást.

Rey érezte, hogy az Erő úgy háborog körülötte, mint a tenger

az Ahch-Tón. A láthatatlan energiák mintha feldühödtek
volna attól, hogy ők ketten manipulálták őket. És Rey érezte,
hogy a fegyver szívében rejtőző kyber-kristály egyre
erősebben vibrál, harmóniát keres ott, ahol csak
disszonancia van. A kettejük akarata közé szorult kristály
szinte sikoltott az Erőben, és Rey a csontjaiban érezte a
jajongását. Ő és Kylo most már verejtékeztek az
erőfeszítésektől, de egyikük sem adta fel. Végül a kristály
széthasadt, a belőle kiszabaduló energia kettétépte a
markolatot, és vakító, fehér fénnyel árasztotta el a
tróntermet.

***

Finn gyors léptek döngését hallotta, és ebben a pillanatban

tudta, hogy Phasma milyen parancsot adott ki. Valamennyi
rohamosztagos zászlóaljban volt néhány katona, akiket
hóhérszolgálatra osztottak be. Külön kivégzőosztag nem
létezett, hanem a parancsnokok találomra váltogatták ezt a
beosztást, és minden rohamosztagos sorra kerülhetett. A
hóhérok névtelenek maradtak – a páncéljuk nem sugározta
az azonosítójukat. A feltétlen engedelmesség az Első Rend
összes katonájának kötelessége volt, és az elöljárók
gondoskodtak arról, hogy azt mindenkire rákényszerítsék.

A sorok szétváltak, és előléptek a végrehajtók, akik külön

nekik fenntartott páncélt viseltek: a sisakot fekete sáv
díszítette, a vállpáncéljuk is fekete volt, és a mellvértjükön
fekete jelzés hirdette a beosztásukat. Sugárvető helyett
lézerbárdot hordoztak. Megnyomták a kapcsolót, és a
fegyver nyeléből négy pár sugárzó ugrott ki. Az egymással
szembeni sugárzók között ragyogó, kék energiaívek
táncoltak, amelyek szinte mindent el tudtak vágni. Az
energiaszálak búgva sisteregtek – Finn ezt a hangot mindig is
furcsának és nyugtalanítónak találta. Valahányszor
beosztották hóhérnak, forrón remélte, hogy a szolgálata úgy
ér véget, hogy senkit sem kell kivégeznie. Egy pillanatig arra
gondolt, hogy talán a mai napra beosztott katonák is
ugyanígy éreznek.

– Végezzenek velük! – parancsolta Phasma. A bárdok hangja

elvékonyodott és halkult kissé, amikor a rohamosztagosok
felemelték a fegyverüket. De mielőtt lesújtottak volna, a
világ felrobbant körülöttük.

***
Normál esetben, ha nagy méretű tárgy lebegett volna a
Raddus valós-téri pozíciója és a hipertéri belépőpontja
között, a biztonsági rendszer közbeavatkozott volna, és
leállította volna a hiper-hajtóművet. Ám a rendszer nem
üzemelt, a felülíró parancsok aktívak voltak, és a közelségi
riasztással senki sem törődött. Amikor a nehézcirkáló
beleszántott a Supremacy szárny formájú, óriási testébe, az
ütés legalább három nagyságrenddel nagyobb volt
mindennél, amivel a Raddus

inerciális tompítói még megbirkóztak volna. A védőmezők

azonnal eltűntek, ám az elülső pajzsok még egy pillanatig
kitartottak, mielőtt az ütközés felfoghatatlan ereje izzó
plazmaoszloppá változtatta a Raddus t. Ugyanakkor a cirkáló
addigra már majdnem fénysebességgel haladt, és a
plazmaoszlop forróbb volt még egy csillagnál is, és erős
mágnesességet generált.

Ez a plazma átszáguldott a hipertérbe a nullás

kvantummező-generátor által nyitott alagúton, ami a
megnyílása után rögtön össze is omlott. A plazmaoszlop
szempillantásnál is kevesebb ideig létezett, de ennyi idő is
elég volt ahhoz, hogy az orrától a tatjáig felhasítsa a
Supremacy törzsét, szétszaggassa a gigászi hajó mögött
alakzatban repülő csillagrombolókat, és a csapásmérő

különítmény mögött több ezer kilométerrel eltűnjön a

semmiben.

***

Poe a hat megmaradt teherhajó egyikének ablakából látta,

hogy a Raddus hosszú fénycsíkká alakul, ami átvillan az Első
Rend vezérhajóján, aztán izzó ösvényt hagyva maga mögött
átszáguld az egész flottán. A katonák és a hajózók éljeneztek
és összeölelkeztek, de Poe és Leia csendesen, komoran
bámulták a távoli maradványokat – Holdo áldozata hatalmas
súllyal nyomasztotta mindkettőjüket. Az óriási hadihajó
kettészakadt, de folytatta útját az eredeti pályáján – a
Raddus olyan gyorsan száguldott át rajta, hogy ami
megmaradt belőle, az alig vesztett a sebességéből. A
teherhajók immár háborítatlanul repülhettek a bolygó felé.

***

Finn felnyitotta a szemét. Először az tudatosult benne, hogy

a hátán fekve siklik a fedélzeten, aztán pedig az, hogy Rose
küszködve vonszolja őt valahová. Miután teljesen magához
tért, talpra küzdötte magát a lány mellett, és körülnézett. A
hangárban zűrzavar uralkodott – sűrű füst hömpölygött,
halott vagy eszméletlen rohamosztagosok hevertek
mindenfelé, szirénák üvöltöttek.

BB–8 feléjük dőlve, aggodalmasan fütyült és sípolt, de Finn

semmit sem értett belőle.

Megpróbálta kitalálni, hogy mi történt. Az imént még a

padlón hasalt, arra várva, hogy lecsapják a fejét, és remélte,
hogy nem igazak azok a régi mesék, amelyek szerint a
levágott fejek még nézelődtek és beszélni próbáltak. Aztán a
hangár megrázkódott, de akkora erővel, hogy az összes
rohamosztagos eldőlt. És őrült dübörgés töltött be mindent.

– Finn! Gyere! – A lány megrángatta Finn kezét, és egy

sértetlennek tűnő könnyű komp felé húzta őt. Finn jónak
ítélte az ötletet – még sosem hallott olyanról, hogy egy
kettészakadt hajón való utazás jól végződött volna. Újabb
robbanás rázta meg a hangárt. BB–8 gyakorlatilag elrepült,
míg ők ketten gyorsan hasra vágták magukat. Finn meglátta,
hogy valahol előttük megcsillan egy fényes valami, és
elcsüggedt. Pár pillanattal később Phasma bontakozott ki a
füstből, a háta mögött vagy húsz rohamosztagossal. A
katonák legyező alakzatban szétterültek, és miután teljesen
elállták a komphoz vezető utat, felemelték a fegyverüket.
Ez nem tisztességes – kesergett magában Finn. A következő
pillanatban hirtelen keményen megtaszította egy forró
hullám, ami valósággal szétszórta a rohamosztagosokat,
ezzel egyidőben vakító fények villogtak, és fülsértő lárma
hallatszott. Finn döbbenten körülnézett, és meglátott egy
kétlábú felderítő lépegetőt, ami meg-megrándulva küzdött,
hogy megszabaduljon a rögzítőkábeleitől. A gépezet leadott
egy sorozatot, aztán előrelódult, és leszakadt róla a kabinja
páncélburkolata – és ekkor kiderült, hogy BB–8 áll a
kormánya mögött. A lépegető csattogó léptekkel megindult
előre, és ismét tüzet nyitott a rohamosztagosokra. A
robbanások jobbra-balra repítették a fehér-páncélos
alakokat.

– Az az őrült droid! – kiabálta Rose. – Adott nekünk egy

lehetőséget! Gyerünk!

Finn elképedve bámulta a lépegetőt – tényleg BB–8 vezeti?

Aztán lebukott egy sorozat elől, és a lánnyal együtt egy
törmelékhalom mögött keresett menedéket. Phasma a
sugárkarabélyát maga elé szegezve közeledett, míg a
katonái szélsebesen dolgoztak, hogy felállítsanak egy
sorozatlövő

nehézfegyvert. Rose leadott rá néhány lövést, de a

sugárnyalábok messze elkerülték a célt, a százados pedig
felgyorsított. Az egyik hóhérbárd a fedezékük közelében
hevert a padlón.

Finn felkapta, és Phasma feje felé sújtott vele. A nő

észrevette, hogy mi történik, és felrántotta a
sugárkarabélyát, hogy azzal hárítsa a csapást. A bárd
kettévágta a fegyvert. Finn vadul vigyorgott, amikor a volt
parancsnoka elhajította az immár hasznavehetetlen
sugárvetőt. De mielőtt kihasználhatta volna az előnyt,
Phasma letépett egy acélrudat a derékszíjáról, csapott vele
egyet, és máris egy majdnem két méter hosszú, mindkét
végén hegyben végződő lándzsaféleséget tartott a kezében.

– Mindig is csak egy hiba voltál a rendszerben, semmi más –

hörögte gyűlölettől rekedtes hangon.

– Játsszuk le, krómfejű! – kiabálta Finn, és hatalmas erővel

lesújtott. Phasma hárított, és gyors döfést indított felé,
amivel hátrálásra kényszerítette Finnt. A százados mögött a
felderítő lépegető

apránként szétlőtte a hangárt, és a rohamosztagosok

fejvesztve menekültek a gyilkos energiazápor elől. Phasma
kegyetlen sorozatot indított, villámgyors döfésekkel és
csapásokkal támadta Finn fejét, mellkasát és lábát. Finn a
bárd nyelével hárított, és kereste a lehetőséget, hogy
visszavágjon. De nem látott rést, amit kihasználhatott volna
– Phasma gyorsabb és erősebb volt nála. Csak arra futotta az
erejéből, hogy kettejük között tartotta a bárdot, mialatt a
százados csapásokat záporoztatott rá minden irányból, és
folyamatosan szorította hátrafelé.

A padlón fekvő katonákat kerülgetve lépkedett, és rájött,

hogy a nő egy akna felé tereli –

alighanem egy felvonó volt ott, amivel a mélyebb szintekről

szállították fel ide a nehéz felszerelést. A nyílás körül lángok
táncoltak. Finn próbált oldalra kitérni, de Phasma elé ugrott,
és megint csak annyit tudott csinálni, hogy az utolsó
pillanatban felkapta a bárdot, és megállította a lándzsát,
mielőtt az széthasította volna a koponyáját. Ám a fegyvere
megremegett, és kettétört.

– Mindig is engedetlen voltál – recsegte Phasma, és

felemelte a lándzsáját. – Nem is tudtad, mi az a tisztelet. Az
érzéseid gyengévé tesznek! – Finn megpróbálta elkapni a
lándzsát, de Phasma megtaszította, és hátrafelé
beletántorgott a Supremacy mélyéből feltörő, forró szélbe.

***

A krómpáncélos tiszt gyilkos céltudatossággal nyomult Finn

felé, mit sem törődve a lépegetővel és a többi veszéllyel.
Rose leadott rá néhány lövést, de nem sokra ment vele –
nem volt gyakorlott lövész, és a legkisebb hiba is azt
eredményezhette, hogy az ellensége helyett Finnt találja el.
Ráadásul Rose tudta, hogy ha a rohamosztagosok kilövik BB–
8 lépegetőjét, mindennek vége. Már az is csoda volt, hogy a
hadihajó eddig egyben maradt, és nem sokáig kísérthették a
szerencséjüket. Ki kellett jutniuk innen, és ehhez a komp
kínálta a legtöbb esélyt – vagy az egyetlent.

Rose folyamatosan lőtte a rohamosztagosokat – kihasználva,

hogy azok elsősorban BB–8-ra figyelnek –, és többet sikerült
leterítenie. Aztán leadott egy lövést a parancsnokukra, de a
tiszt éppen félreugrott Finn csapása elől, így a lehetőség
elveszett. Látta, hogy a krómpáncélos alak egy lángoló
nyílás felé tereli a társát. Odakiáltott neki, hogy vigyázzon,
de semmit sem tehetett.

Elborzadva nézte végig, hogy a tiszt végül beletaszítja Finnt

abba az izzó pokolba.

Ám néhány pillanattal később a férfi egy teherliften állva

kiemelkedett a nyílásból, és törött bárdjával iszonyú erejű
csapást mért az ellenfelére. Az ütés a padlóra söpörte
Phasmát, és egy tenyérnyi darabot kitépett a sisakjából. A
lyukat nézve Rose világoskék szemet és fakó bőrt látott.

– Mindig is csőcselék voltál – recsegte gyűlölködve a tiszt.

– Lázadó csőcselék – válaszolta higgadtan Finn, és a

következő pillanatban a volt parancsnoka alatt leszakadt a
padló. Phasma lezuhant, és eltűnt a mélyben tomboló lángok
között. A hangár megrázkódott, és vészjósló remegések
vágtattak végig rajta. BB–8 odamanőverezett a lépegetővel
Rose-hoz, aki gyorsan felkapaszkodott a gépre.

– Hé, kell egy fuvar? – kiáltott oda Finnek, és imádkozott

magában, hogy férfi meghallja a kérdést. Szerencsére,
meghallotta. Finn is felmászott a lépegetőre, amit BB–8
máris elindított.

Körös-körül lángok törtek ki a különféle nyílásokból.

***

– El kell tűnnünk innen, méghozzá azonnal! – kiabálta Finn,

mialatt leugrottak a lépegetőről, és a denevérszárnyú komp
rámpája felé futottak.

– Dolgozom rajta! – válaszolta Rose.

– El tudod vezetni ezt?

– Minden rendben lesz! – Finn riadtan pislogott. – Miért,

szeretnél inkább itt maradni? –

kiáltotta Rose. A hangár hevesen megremegett. Egy, a

mennyezeten futó daru leszakadt, és tőlük nem messze
belevágódott a fedélzetbe.

– Minden rendben lesz – jelentette ki sietve Finn.

– Ez a beszéd! – Rose a pilótafülkébe rohant, és

megkönnyebbülten látta, hogy a műszerfal teljesen sértetlen
– és még jobban megkönnyebbült, amikor a komp összes
rendszere azonnal beindult. A D’Qaron korántsem lepődött
volna meg, ha azzal szembesül, hogy a gépből kiloptak
egy halom alkatrészt, és lefejtették az üzemanyagát. Maga
felé húzta a kormányt, és a komp egy rándulással
felszökkent. Aztán megremegett, mert az egyik vezérsík
súrolta a hangár falát. Finn a szemére csapta a kezét, hogy
ne kelljen látnia semmit.

– Ezzel nem segítesz! – sikoltotta Rose. – Most már kézben

tartom!

– Akkor tűnjünk innen! – felelte Finn. Rose előrelökte a

tolóerő-szabályzót, és a komp a minden irányból felcsapó
lángok között repült a kijárat felé. Finoman megremegett,
amikor áthaladt a légkörzáró energiamezőn, de a rezgések
azonnal meg is szűntek. Rose leengedte a gép orrát, és
egyre gyorsulva távolodtak a pusztulásra ítélt hadihajótól. A
hangár zűrzavara és lármája után a pilótafülke csendje
valahogy nyomasztó volt. Vagy fél percig mindhárman
hallgattak – nem hallatszott más, csak Rose és Finn
szaggatott lélegzése.

– Szóval… hová megyünk? – kérdezte végül Rose.

Finn a Crait fehér gömbje felé mutatva halkan válaszolt:

– Oda, ahová tartozunk.

Huszonkilencedik fejezet

A Supremacy nek azok a fedélzetei és rekeszei, amelyek a

hiper-sebességre ugró Raddus útjába estek, immár nem
léteztek mintha egy óriási szike kimetszette volna őket a
hajó testéből. Másutt a hajózók és katonák túlélése azon
múlt, hogy melyik létfenntartó rendszer állt le, és melyik
maradt működésben, ami teljesen véletlenszerűen ment
végbe A gigászi hajó maradványait mentőkabinok felhői
vették körül, és az összes rádiócsatornán csakis
kétségbeesett segélykéréseket lehetett hallani. A Raddus a
középvonaltól balra csapódott be, így a parancsnoki híd és a
trónterem többé-kevésbé sértetlen maradt, ami kapóra jött
Huxnak. Mialatt a központi vezérlőben is eluralkodott a
zűrzavar, ahhoz a turbólifthez sietett, ami összekötötte a
termet a Legfőbb Vezér szentélyével. De röviddel azután,
hogy a kabin elindult vele felfelé, rádöbbent, hogy talán nem
sikerül bejutnia a trónterembe, sőt még az is megtörténhet,
hogy a felvonó megáll vele valahol, és többé nem mozdul.
Ijedten nézett körül, és hirtelen félni kezdett attól, hogy ilyen
gyalázatos és alantas végre ítélte magát – az Első Rend
katonai hatalmának legfőbb építésze egy liftbe szorulva tölti
életének utolsó pillanatait. Ám a kabin zökkenőmentesen
ereszkedett vele, semmi sem utalt arra, hogy bármi baj
várná odalent. Aztán kinyílt azt ajtó, és ez az illúziója
szertefoszlott.

A trónterem valóságos mészárszékké vált. Snoke navigátorai

elmenekültek, félelmetes testőrei meghaltak, és maga a
Legfőbb Vezér is a trónja előtt hevert. Tőle nem messze Kylo
Ren feküdt, szintén teljesen mozdulatlanul. Hux egyetlen
pillantással felmérte, hogy Snoke halott. De Ren mellkasa
mozgott, vagyis ő csak eszméletlen volt. A tábornok néhány
másodpercig döbbenten állt a Legfőbb Vezér holtteste felett.
Próbálta felfogni, hogy mi történt, és kiszámítani, hogy még
mi fog történni. Az Első Rend vezérhajója – egyben mozgó
fővárosa, legnagyobb hajógyára, legjobb kutató-fejlesztő
létesítménye, és még oly sok minden – pusztulásra ítéltetett.
Ám az Ellenállás is csupán néhány kisebb hajóra apadt,
amelyek csapdába estek egy elmaradott, sivár világon. És az
Új Köztársaság nem került közelebb a feltámadáshoz. A jelek
arra mutattak, hogy a Supremacy megsemmisülése
meglepően csekély hatást fog gyakorolni a galaktikus
erőegyensúlyra. De egy dolog biztos volt: az Első Rendnek új
Legfőbb Vezérre van szüksége. Snoke meghalt. Ren nem.
Hux csendesen és óvatosan odament Renhez, és lenézett
rá.A jobbjával lassan a sugárvetője felé nyúlt. Kylo
megmozdult, és kinyitotta a szemét. Hux odébb mozdította a
kezét, és vakarni kezdte az oldalát, illetve lépett egyet hátra.
Kylo felnézett rá, mire gyorsan aggodalmas arcot vágott.

– Mi történt itt? – kérdezte Hux.

Kylónak kellett pár pillanat, hogy összeszedje magát, aztán

megszólalt:

– A lány megölte Snoke-ot.

A trónterem hirtelen lódult egyet velük. Hux tudta, hogy ez

mit jelent: az inerciális tompítók és a
gyorsuláskompenzátorok bonyolult rendszere kezdi
felmondani a szolgálatot. Sietniük kellett.

De Kylo még nem tért magához teljesen. Imbolyogva állt, és

hitetlenkedve bámulta a vezérhajó megtépázott testét,
valamint a mögötte sorakozó csillagrombolók roncsait. Hux
az egyik zárt zsiliphez sietett, és elolvasta a mellette lévő
képernyőn szereplő szöveget.

– Mi történt? – kérdezte Kylo a tábornok arcán megjelenő

kifejezés láttán.

– Snoke mentőkompja eltűnt – felelte Hux. Kylo hamar rájött:

Rey tért magához elsőnek. A lány nyilván látta, hogy ő
teljesen kiszolgáltatott, mégis életben hagyta. Ez valamiért
fontos volt neki…

Mindenesetre ostoba, érzelgős döntés volt. És Rey ezzel

végzetes hibát követett el.

– Tudjuk, hová megy – csattant fel Kylo. – Vigye le a seregét

az Ellenállás bázisához! Zárjuk le ezt a dolgot! – A tábornok
megvetően nézett rá.

– Zárjuk le? – kérdezte kihívó hangon. – Át akarja venni a

parancsnokságot a hadseregem felett? Nincs vezetőnk. A
Legfőbb Vezér halott. – Kylo erre nem mondott semmit. A
hőzöngő

retorika Hux stílusához tartozott. Gyakran a tettek sokkal

hatékonyabban közvetítették az üzeneteket.

Kylo felemelte a kezét, megidézte az Erőt, és elszorította

vele Hux torkát.

– A Legfőbb Vezér halott – mondta fennhangon. Hux nem

kapott levegőt, és a látása kezdett elhomályosulni. Térdre
roskadt Kylo előtt, és félelmében tágra nyitotta a szemét.

– Eljen a Legfőbb Vezér – hörögte nagy nehezen.

Kylo egy könnyed, szinte megvető intéssel elengedte, és

máris hátat fordított neki.

***

Az Első Rend mentőkompja a Crait felszínéről visszaverődő

erős fényben fürdött. A pilótafülkéje egyszerű és funkcionális
volt. Rey eltávolodott a géppel a kettészakadt Supremacy
roncsaitól, és távolról szemlélte az ellenséges flottát, illetve
a lenti bolygót. Tudta, hogy ha nem csinál ostobaságot, a
szenzoros ellenintézkedések jóvoltából nem fogják felfedezni
a Millennium Falcon megérkezéséig. És remélte, hogy aztán
ő és Csubakka tudnak majd segíteni a barátaiknak.

Végighúzta az ujját a csuklóján viselt jeladón, amivel

kapcsolatban Leia azt ígérte, hogy hazavezeti őt. De miféle
otthon lesz az? Nem látta, hogy hány teherhajó szökött meg,
de azt tudta, hogy nagyon kevés. És valószínűnek tűnt, hogy
az Első Rend parancsnokai az eddigi túlélőkkel is végezni
akarnak. Es Kylo Ren ezen parancsnokok közé tartozott.
Máshogy is történhetett volna…

Rey nemrégiben, a fénykard robbanását követően ott állt az

eszméletlen Kylo felett, és nagyon tisztán látta, hogy mit
kellene tenni. Annyira könnyű lett volna elvenni a férfi
fénykardját, aktiválni, és lesújtani vele. Hány életet lehetett
volna megmenteni? Mennyi sötétséget lehetett volna
feltartóztatni? Rey ott állt a trónteremben, és elképzelte
magát, amint megteszi – és azonnal tudta, hogy nem fogja
megtenni. Luke tévesen hitte, hogy Ben Solo jövője egyszer s
mindenkorra eldőlt.

Ő maga viszont abban tévedett, hogy azt hitte, a választás

könnyű lesz Kylo Ren számára. Hogy ugyanolyan egyszerű
meggyilkolni Snoke-ot, és ellenállni a sötétség vonzásának.
De Rey most már belátta, hogy a jövő lehetőségek egész
sorozatából áll, amelyeket folyamatosan formálnak még a
jelentéktelennek tűnő események és döntések is. Nehéz lett
volna megváltoztathatónak látni azt az jövőt, ami uralta
valaki reményeit és félelmeit, holott valójában az csak egy
volt a sok közül. És gyakran megesett, hogy még az Erő sem
segített megtalálni a helyes utat a kanyargós és elágazó
ösvényeken. Az Erő megmutathatta a jövőt, annyi bizonyos –
de melyiket? Azt, amelyik mintegy magától valóra válik?
Vagy azt, amit valaki valóra válthat akár akarattal, akár
véletlenül?

Még akkor is, ha az illető szeretné elkerülni azt a jövőt?

Rey azt már megtanulta, hogy az Erő nem az eszköze,

hanem éppen fordítva. Ahogyan Kylo is az Erő eszköze,
bárhogy szeretné is rákényszeríteni az akaratát. Rey érezte,
hogy a férfi ezt még meg fogja tanulni egy napon – az
Erőnek még voltak tervei vele. És ez azt jelentette, hogy neki
nem áll jogában elvenni Kylo életét, akármilyen jövőt látott
is. Elhatározta, hogy várni fog, bármennyire nehezére esik is,
amíg az Első Rend hajói leereszkednek a Craitre. Várni fog,
és a jövő úgy fog kibontakozni, ahogyan az Erő akarja. Mert
mindig így történt. Mindig ez volt az igazság. A különbség
csak annyi volt, hogy ő most már megértette és elfogadta.

Hatodik rész

Harmincadik fejezet

A bolygókra való leszállások alatt Leia Organa mindig furcsán

érezte magát. Gyanította, hogy

az űrutazás és a légköri repülés közötti átmenet okoz gondot

a számára. Egy, az űrből aprónak látszó gömb néhány perc
leforgása alatt egész, teljesen valós környezetté változott, és
nem mindig volt könnyű felfogni, hogy a kettő ugyanaz. De
Leia ezúttal megkönnyebbült, amikor elérték a Crait
légkörének legfelső rétegét. Az Első Rend turbólézerei végre
nem érhették el a hat megmaradt teherhajót. Ám azt is
tudta, hogy ez az állapot nem sokáig áll fenn. Otthagyta a
bal oldali ablaknál álló Poe-t, és a pilótafülke felé tartott,
közben barátságos biccentésekkel viszonozta a fáradt
katonák, pilóták és technikusok főhajtásait és tisztelgéseit.
Goode-ot és Nellt teljesen kimerítette az utazás, amelynek
során tehetetlenek voltak, és csak a szerencsének
köszönhették, hogy életben maradtak. Leia tudta, hogy nagy
árat fognak még fizetni. Goode és Nell hamarosan nem
megkönnyebbüléssel emlékeznek majd erre a repülésre,
hanem bűntudattal, mert nekik sikerült az, ami másoknak
nem. És Leia azzal is tisztában volt, hogy ez a bűntudat
életük végéig kísérteni fogja őket. Végül kisöpörte a fejéből a
gondolatot, mert a harc még korántsem ért véget.

Ellenőrizte, hogy Goode és Nell megkapták a koordinátákat,

amelyeket Holdo küldött el valamennyi teherhajónak, vállon
veregette őket, biztató szavakat mondott neki, és otthagyta
őket

– egy U–55-ös repülő tégla vezetése éppen elég kemény

munka volt még úgy is, hogy a parancsnokuk nem lihegett a
pilóták nyakába. Poe továbbra is az ablaknál állt, és lefelé
nézett.

Immár az ionoszféra alatt jártak, és láthatták a nagyobb

felszíni jellemzőket: a vörös foltokat és a vékony, kék
sávokkal teli, hatalmas fehér síkságokat, valamint a néhány
hegyvonulatot.

– Nincs téli felszerelésünk – jegyezte meg Poe, amikor Leia

odaért hozzá.

– Nem is lesz rá szükség – felelte a hercegnő. – Az ott nem

hó, hanem só. – Poe biccentett, és töprengve nézte a
bolygót. Nem ő volt az első, akit a Crait sós alföldjei
megtévesztettek.

– Maga már járt itt, igaz? – mondta aztán.

– Igen, még fiatalkoromban – felelte bólogatva Leia. – Ez még

a hiper-hajtás feltalálása előtt volt. – Ezzel legalább kicsikart
a pilótából egy mosolyt, és egy elutasító legyintést. Leia
felidézte magában azt a több évtizeddel ezelőtti pillanatot,
amikor is először látta meg ezt a magányos bolygót. Akkor
még tizenéves volt, a birodalmi szenátus törvényhozó
gyakornoki programjának résztvevője, valamint ifjú
hercegnő, aki arra készült, hogy az Alderaan
hagyományainak megfelelően egyszer majd a bolygó
uralkodója lesz. Véletlenül talált rá bizonyos titokzatos
adatokra, amelyek meggyőzték arról, hogy történik valami a
Craiten, és vakmerő módon magára vállalta, hogy utánanéz
a dolognak – és a felkelők táborát találta meg. Azt, amelyiket
a saját apja hozott létre, ráadásul az Alderaan pénzéből, amit
az anyja bocsátott a felkelők rendelkezésére, természetesen
a legnagyobb titokban.

– Valaha bánya működött odalent – mesélte Poe-nak. – Aztán

a bányászok magasabb béreket követeltek, ami elvitte az
amúgy is csekély hasznot, míg végül bezárták az egészet. De
előtte még a vállalat épített egy óvóhelyet, ami a
munkásokat védte a kristályviharoktól. Az óvóhely bejáratát
különleges, óriási kapu zárta le. Ez volt az, amire apám
felfigyelt, mialatt azon dolgozott, hogy összehozza a
felkelést. A technikusai megerősítették a kaput egy pajzzsal
is, ami védte az orbitális bombázás ellen, bár a munka zöme
addigra már kész volt.

Poe most már valóban odafigyelt rá – a szüleitől hallott

háborús történeteken nőtt fel, és az Új Köztársaság ifjú
pilótájaként nyilván égett a vágytól, hogy igazi akciókban
vegyen részt. De Leia gyanította, hogy a férfi ma már nem
így érez.

– Tehát van itt egy felkelő bázis? – kérdezte reménykedve.

– Nincs – válaszolta Leia. – A Szövetség akkor még nem

létezett. De idővel létrejött. A birodalmiak megváltoztatták a
járőr-útvonalakat, és az apám aggódott amiatt, hogy
felfigyelnek a környék megnövekedett forgalmára. Aztán a
yavini csata után fontolóra vettük, hogy a Craitre helyezzük
át az elsődleges támaszpontot. És valóban felderítettük,
illetve készleteket hoztunk ide.

De aztán bonyodalmak keletkeztek.

Poe kíváncsian felvonta a szemöldökét, de Leia nem szolgált

részletekkel.

– A Birodalommal kötött béke után a koordináták a

személyes anyagaimba kerültek – folytatta a hercegnő. –
Azokba a fájlokba, amiket a biztonság kedvéért magamnál
tartottam vészhelyzet esetére. – Poe erre bólintott egyet. A
Szövetség katonai titkainak többsége az Új Köztársasághoz
került, rögtön annak megalapítása után, és életbe vágóan
fontosnak bizonyultak a Birodalom maradványai ellen vívott
rövid, de kegyetlen háború során. Ám Leia, Ackbar és más
felkelő

vezetők visszatartottak pár dolgot, afféle óvintézkedés

gyanánt. A titkos fájljaik titkos hipertéri útvonalak adatait
tartalmazták, valamint menedékvilágok, rejtekhelyek,
fegyverraktárak és

hasonlók koordinátáit. Ezek nélkül az Ellenállás röviddel a

megszületése után megszűnt volna létezni.

– Hát, gondolom, ez vészhelyzetnek minősül – dörmögte Poe.

– Igen, annak – erősítette meg komoran Leia, és elővette a

kommunikátorát. – Most pedig reménykedjünk, hogy a kapu
nyitókódjai még érvényesek. Máskülönben előtte fogunk
ácsorogni, amikor az ellenség megérkezik.

***

Szerencsére a nyitókódok még érvényesek voltak, és a

hatalmas kaput mozgató gépezetek is működtek. A
teherhajók átrepültek egy gerinc felett, és Poe futóárkokat
fedezett fel egy lenti síkságon. Egy sziklás hegyhez vezettek,
amelynek oldalán óriási kapu sötétlett. A gépek alacsonyra
ereszkedtek, egyenesen berepültek a kapu alatti résen, majd
a földre ereszkedtek.

Mialatt az utolsó katona is elhagyta a hatodik gép rámpáját,

megszólaltak a riasztók. Leia a bejárathoz sietett, és azt
látta, amitől annyira félt: fekete pontok lebegtek a magasban
– hajók ereszkedtek a felszín felé. Holdo az utolsó,
önfeláldozó tettével kemény ütést vitt be az Első

Rendnek, alaposan megingatta, és ezzel lehetőséget

teremtett, hogy a társai elérhessék a bolygót. Ám a haladék
csakis átmeneti lehetett.

– Jönnek – szólt bele Leia az adóvevőjébe. – Zárják be a

kaput.

***

Poe továbbította Leia parancsát: egyszerűen beleordította a

félhomályos üregbe. Az Ellenállás menekültjei száz dolgot
csináltak egyszerre: felszerelésekkel teli ládákat hordtak ki a
teherhajókból, konzolokat kapcsoltak be, sugárkarabélyokat
és védősisakokat osztottak szét.

– Eresszétek le a pajzskaput, és húzódjatok fedezékbe! –

harsogta Poe. Ekkor különös csilingelés ütötte meg a fülét,
valamint észrevette, hogy apró fénypontok világítanak a
bánya sötét hátsó részében, illetve a hajók közötti
árnyékokban. A szemét résnyire vonva figyelt, és megfordult
a fejében a gondolat, hogy talán vizionál. De nem, nem a
képzelete játszott vele.

Valóban állatok álltak ott, legalább kéttucatnyi. Kicsik voltak,

legfeljebb a térdéig értek egy embernek. A fejükből hosszú,
hegyes fül meredt fel, és a pofájukat lekonyuló bajusz
keretezte. A testük érdekes módon csillogott a hajókból
kiszökő fényekben, és Poe rádöbbent, hogy a lények testét
szőr helyett kristályszálak borítják. Amikor megmozdultak, ez
a bunda adott olyan hangot, ami a távoli Pamarthe
szélharangjainak csilingelésére emlékeztette őt. De akármik
voltak is a teremtmények, nem jelentettek veszélyt. Nem
viselkedtek ellenségesen, csak annyi látszott rajtuk, hogy
zavarba jöttek, mert a menedékük hirtelen megtelt különös,
két lábon járó betolakodókkal. És még csak nem is féltek a
jövevényektől – az első másodpercekben még bizonytalanul
vártak, de aztán kíváncsian szaglászták az Ellenállás
katonáit. Poe fellélegzett. A galaxis tele volt
meglepetésekkel. Úgy gondolta, hogy egy napon talán
alaposabban is megismerkedik ezekkel az érdekes állatokkal.

De majd egy másik napon, nem ezen. A roppant méretű

kapu lassan ereszkedett lefelé. Poe drukkolt magában, hogy
ne akadjon be, és ne fogyjon el az energia, mielőtt teljesen
bezárul.

***

– Poe! – kiáltotta váratlanul Leia. Poe a harcosokat kerülgetve

átvágott az üreg középső részén, mígnem megérkezett a
hercegnő mellé, aki közvetlenül a kapu előtt várta. A talpa
alatt só ropogott, és valami mind erősebben marta az orrát.
Odakint denevérszárnyú hajó száguldott a síkság felett,
egyenesen a bázis felé. Hat TIE-vadász repült mögötte. Poe
nem tudta megállapítani, hogy az utóbbiak kísérők vagy
üldözők, de a kinti katonák felfedezhettek valamit, amit ő
nem, mert tüzet nyitottak. Poe arra számított, hogy a komp
elkanyarodik, de aztán látta, hogy a pilóta elkeseredetten
tartja az irányt. Figyelmeztetéseket harsogva menekült a
kaputól, és fedezékbe ugrott.

Pillanatokkal később a komp besuhant a nyíláson. A

függőleges vezérsíkja beleütközött a kapuba, és fülsértő
reccsenéssel leszakadt. A megcsonkított gép leérkezett, és
bukdácsolva siklott tovább a menekülő katonák után,
mígnem lelassult, félfordulatot tett, és végre megállt. A
következő másodpercben a kapu hangos dörrenés
kíséretében bezárult. Leia felkapott egy fegyvert, és
sugárnyalábokkal árasztotta el a komp orrát. Poe és néhány
katona is követte a tábornok példáját, és azonnal szétlőtték a
pilótafülke ablakait. Valaki kétségbeesetten kiabált, aztán
négy kéz jelent meg az elülső ablakban – mintha az odabent
tartózkodók azt akarták volna

jelezni, hogy megadják magukat.

– Ne lőjetek! Mi vagyunk azok! – ordította valaki, és Poe

döbbenten ismerte fel Finn hangját.

Gyorsan ráparancsolt a többiekre, hogy fejezzék be a

lövöldözést, és miután ez megtörtént, Finn kidugta a fejét, és
egy ütemmel később Rose is megjelent mellette.

– Finn! – ordította boldogan Poe. – Hát éltek! Hol van a

droidom? – A rámpa leereszkedett, és BB–8 vidáman
füttyözve robogott a gazdája felé. – Barátom! – kurjantott
Poe, és boldogan megveregette a droid fejét, illetve
erőlködött, hogy megértse BB–8 őrült iramú beszédét. –

Tényleg? – szólt közbe aztán. – Hát ez nagyon érdekes.

Figyelj csak, most van egy kis dolgunk, de később feltétlenül
el kell mesélned!

Finn továbbra is idegesnek és zaklatottnak tűnt. Rose a

szemét tágra nyitva körülnézett, az arca megdöbbenést és
csüggedést tükrözött. Hat teherhajó, és körülbelül száz fő.

– Ennyi maradt összesen? – kérdezte a társától.

De Finn nem mondhatott semmit, ami vigaszt nyújtott volna.

És mások sem.

– Te meg tudod különböztetni egy hidro-feszítő egyik végét a

másiktól – szólt oda Poe a lánynak. – Ami azt jelenti, hogy
mostantól te vagy a technikusrészleg vezetője. Gyere
utánam…

szükségünk van rád.

 ***

Leia jól emlékezett még a bázis vezérlőterméhez vezető

útvonalra, de nem volt felkészülve az ottani állapotokra. Az
évek során a levegőben keringő só rozsdásra mart szinte
mindent, továbbá az erős szagok arra utaltak, hogy a
rókaszerű teremtmények ide is beköltöztek. A legfontosabb
rendszerek szerencsére erős védelmet kaptak annak idején.
A technikusok feltörtek egy-két kódot, beépítettek egy-két
kerülővezetéket, kerítettek néhány akkumulátort, és a
kulcsfontosságú modulok sorban feléledtek. Poe fújt egyet,
és biccentett Finnek, illetve Leiának.

– Rendben van – mondta azoknak az ellenállóknak, akik

immár technikusként szolgáltak. – A pajzsok működnek,
úgyhogy az űrből nem lőhetnek szét minket. Küldjetek
segélykérő üzenetet a Külső Gyűrűbe!

– Használják a személyi kódomat! – tette hozzá Leia. – Ez a

bázis harminc éven át elhagyatott volt… rejtekhelynek
szántuk, nem erődnek. Az Ellenállás összes szövetségese
számára eljött a pillanat: most vagy soha.

Rose érkezett a vezérlőbe. Az arckifejezése és a mozgása

kimerültségről árulkodott. Jószerével alig állt a lábán. De hát
ez mindenkire igaz volt.

– Na, mit találtunk? – kérdezte Poe, bár a lány tekintete

láttán tudta, hogy nem lesz elragadtatva a választól.

– Rozsdás rakétákat és ágyúkat, és pár félig kibelezett

sítalpas siklót – válaszolta letörten Rose.

Poe bólogatott. Erre nem mondhatott semmit – ha létezett

volna a bázison néhány rejtett vadászgép vagy turbólézer-
löveg, Leia tudott volna róla. Finn rosszkedvűen fintorgott, és
Poe tudta, mi jár a barátja fejében: a sok küszködéssel csak
annyit értek el, hogy nem az űrben fognak meghalni, hanem
egy sötét lyukban. Végső soron mindannyian erre gondoltak
ezekben a percekben.

– Imádkozzunk, hogy az a nagymenő kapu kitartson addig,

amíg megérkezik a segítség –

mondta halkan Poe. Mintegy válasz gyanánt erős, zengő

dörrenés hallatszott. A terem falai megremegtek, és a
mennyezetről vörös por szitált. Két másodperccel később
újabb dörrenés vágott végig az üregeken. Es Finn tudta, hogy
nincs az az akadály, ami sokáig feltartóztatja az Első Rendet.
A vezetői képesek lennének széthasítani a bolygót annak
érdekében, hogy elkapják az utolsó ellenállókat.

Harmincegyedik fejezet

A külső kamerák egy része szerencsére átvészelte a hosszú

tétlenséget, és a vezérlőben ülők most láthatták, hogy mi
történik odakint, a sós síkságon. Finn folyamatosan nézte a
monitorokat, és jelentette, hogy mit tapasztal. Leia elment,
hogy rögzítse a segélykérő üzenetet, amelyet a Külső
Gyűrűbe akartak küldeni. Távollétében a katonák egyre
feszültebbek lettek, míg végül nem tudtak uralkodni
magukon, és tisztán látszottak rajtuk a kétségbeesés jelei.
Poe és Rose legalább azzal töltötték az idegtépő perceket,
hogy kerestek valamit, bármit, ami megváltoztatja a

helyzetüket. Abból indultak ki, hogy a tábornok kérése talán

eljut a címzettekhez, de ha a szövetségesek csupán egy
kiégett lyukat találnak a bázis helyén, és túlélőt egyet sem,
azzal már senki nem megy semmire. Poe utasította a
droidokat, hogy kerítsék elő a bánya térképeit, és elküldte a
technikusokat, hogy bírják működésre valahogy az elaggott
légvédelmi lövegeket. Rose ezalatt mindent megvizsgált,
amit talán megjavíthattak és bevethettek, a robogóktól
kezdve a sítalpas siklókig.
Finn a maga részéről a kintről érkező képsorokat
tanulmányozva igyekezett kitalálni, hogy az ellenség mit fog
hozzájuk vágni a felszíni csatában. Csaknem biztosra vette,
hogy a leszállóegységek nehéz lépegetőket fognak letenni –
AT–AT-ket és talán AT–M6-osokat. Attól függően, hogy az
ellenség milyennek ítéli a bázis védelmét, számíthattak AT–
ST-kre is, valamint robogós egységekre és támogató
gyalogos szakaszokra. És mindehhez TIE-vadászok biztosítják
a légi fedezetet.

Egyvalami viszont nem értett: tizenkét hatalmas teherhajó

ereszkedett a felszín felé, tökéletesen szabályos alakzatban.
Ez nem illeszkedett az általa ismert eljárásokba… És
hamarosan meglátta, hogy a gépek egy óriási hengert
hoznak. Két perccel később földet ért, és egy ütemmel
később Finn érezte, hogy a talaj megremeg a talpa alatt. Az
egyik kamerával ráközelített a hengerre, és a fejét csóválva
bámulta.

– Az ott egy faltörő ágyú – jelentette komoran. – A

Halálcsillag technológiája kicsiben. Úgy fogja széthasítani azt
a kaput, mint egy tojáshéjat.

Ezek szerint ez volt az a fegyver, ami mindannyiuk

pusztulását fogja okozni… BB–8 odagurult hozzájuk, és
hangosan sípolt. A nyomában C–3PO közeledett a maga
csoszogó lépteivel. Mindenki a droidok felé fordult, és
reménykedve várt. Finn a gépezetek mögé pillantva
kristályrókák villogó szemét látta. Az állatok túltették
magukat a félelmeiken, és kíváncsian köröztek az ellenállók
körül, bár továbbra is könnyen megijedtek.

– BB–8 elemezte a bánya térképeit – közölte C–3PO –, és úgy

tűnik, a kapu az egyetlen be- és kijárat. – Újabb becsapódás
rázta meg a vezérlőt annak jeleként, hogy az Első Rend
katonái tovább próbálgatják, mire képes a kapu. Finn csupa
elkeseredett alakot látott maga körül – a hír még Poe-t is
lesújtotta. Ő maga azonban a fejét rázta. Nem azért tett meg
akkora utat, hogy hagyja győzni az Első Rendet. És tudta,
hogy a többiek is így vannak ezzel a dologgal. Csak
emlékeztetni kellett őket.

– Vannak szövetségeseink – mondta fennhangon. –

Teremtmények, akik hisznek Leiában. Meg fogják kapni az
üzenetünket. És eljönnek, hogy segítsenek. De időt kell
nyernünk.

– Mihez? – kérdezte csüggedten egy pilóta.

– Hogy ideérjenek – felelte Finn. – Reynek idő kell, hogy

elhozza Skywalkert, Organa tábornoknak, hogy kitaláljon egy
tervet, az Első Rendnek, hogy hibázzon, és idő kell, hogy
csoda történjen. Mi mit fogunk csinálni? Tétlenül üldögélünk,
és nem harcolunk? El kell intéznünk azt az ágyút!

Poe bólintott, és rámosolygott Finnre. Rose pedig szélesen

vigyorgott, és megjegyezte:

– Kimondtad a varázsszót.

– Mit? Azt, hogy harc?

A lány megrázta a fejét, és a férfira mosolygott – igazi

szeretetteljes és gyengéd mosollyal.

– Azt, hogy mi – felelte, és megtörölte nedvesen csillogó

szemét.

– Kapjuk össze magunkat! – tette hozzá hangosan Poe. –

Gyerünk, vágjunk bele!

***

A siklóhangár szerelőcsarnokká változott. Rose és más,

újonnan kinevezett technikusok utasították az asztro-
droidokat, hogy ellenőrizzék a gépeket, és osztályozzák őket:
bevetésre alkalmas, javításra szorul, csak az alkatrészei
hasznosíthatóak. Az első kategóriába egyetlen sikló sem
került be, de némi leleményességgel és gyors
kontárkodással sikerült üzembe helyezniük tizenhárom
gépet. És mindezt úgy, hogy a pajzskapu folyamatosan
döngött a találatoktól, illetve jelentések érkeztek arról, hogy
az ellenség vontató lépegetőket tett le a felszínre, amelyek
jelenleg egy óriási ostromágyút vonszolnak a sós síkságon a
bánya felé.

A sítalpas siklók valaha civil gépként kezdték pályafutásukat,

az akkoriban felkapott aszteroida-szlalomversenyekhez
használták őket. A sikló a túlméretezett hajtómű közepén
kapott helyet, és tartókarok nyúltak ki belőle jobbra és balra.
A bal oldali végére került a giroszkópikus pilótafülke, a jobb
oldalira a műszereket és vezérlőegységeket tartalmazó
gondola. A hajtómű

aljából nyúlt le a sítalpban végződő stabilizátorláb, ami

egyensúlyban tartotta a járművet. A gépek lába jelenleg egy,
a padlóba épített sínhez volt rögzítve, ami a hangár végébe
épített kivetőhöz vezetett. A szlalomversenyek iránti őrület
egy idő után elmúlt, és a legtöbb sikló a galaxis
roncstelepeire került. De néhány fennmaradt, és új életet
kezdett felderítőjárműként az aszteroidatelepeken.

A Craiten élő felkelők annak idején járőrözésre használták

őket. Ikercsöves lézerágyút építettek a műszergondolákba,
rögzítették a pilótafülkét, valamint páncéllemezekkel
erősítették meg a vékony és gyenge burkolatot. Rose
tisztelettel adózott a régi idők technikusainak –

zseniális munkát végeztek. Csakhogy a sítalpas siklókat

csempészek és kalózok elleni kisebb összecsapásokra
szánták. Egyetlen épeszű teremtmény sem gondolhatta,
hogy képesek lesznek legyőzni vagy elkergetni az Első Rend
hadseregének előőrsét. Poe elment, hogy segítsen Ematt
tábornoknak harcképes állapotba hozni a Crait külső védelmi
vonalát. Rose a hangárban várta a férfit, és igyekezett
kitalálni, hogyan mondja el neki a fenntartásait. Aztán éppen
csak eldadogta az első mondatait, amikor Poe a kezét
feltartva közbeszólt:

– Tudom, tudom! Ez az egész olyan, mint egy múzeum. De

ebből ki kell kihoznunk, amit lehet.

Egyébként tizenhárom madár sokkal több annál, mint amire

számítottam. Remek munka!

– Huh, de legalább szólj a pilótáidnak, hogy gondosan

válogassák meg, hogy mire lőnek! –

javasolta Rose, mialatt a kenőolajat törölgette a kezéről. – A

tápvezetékek elég ócskák, és meggyulladhatnak, ha túl
sokat tüzelnek a lövegek.

– Ez is remek ötlet – helyeselt Poe. – De mi lenne, ha te

magad mondanád el nekik? Mivel te is velünk jössz.

– Hogy én? – kérdezte elképedten Rose. – Karbantartó

vagyok, nem pilóta!

– Mikor húztál meg utoljára egy csatlakozót? – érdeklődött

Poe.

– Kábé egy perce.

– Jó, rendben, de nem ez a lényeg. Letettél egy kompot úgy,

hogy hat TIE-vadász kergetett, és egy átkozottul nagy kapu
rácsukódott a fejedre, igaz?

– Becsapódtam a komppal, ezt akartad mondani.

– Egy bölcs ember egyszer azt mondta nekem, hogy ha a
saját lábadon sétálsz el a gépedtől, akkor az jó leszállás volt
– válaszolta Poe. – Amúgy meg: ki fog vigyázni Finnre?

Rose látta, hogy Finn egy fejhallgatóval szerencsétlenkedik.

Amikor észrevette, hogy a lány és Poe őt figyelik, összefonta
a karját a mellkasán, és odaszólt Rose-nak:

– Mi van? Én tudom a legjobban, hogy az ellenség mivel fog

támadni. És én vagyok az egyetlen, aki látta már azt az
óriási ágyút.

– Ez nem olyan lesz, mint elvezetni egy kompot. Mellesleg az

sem ment valami fényesen.

– Amit te megcsinálsz, azt én is. Nem lehet olyan nehéz…

Mielőtt Rose visszavághatott volna, Poe közbeavatkozott.

– Érted már? Ezért van szükségünk rád. – Rose tovább

tiltakozott, de Poe lecsendesítette. Leia lépett be a hangárba,
a háta mögött C–3PO-val.

– Valaha a Vörös Osztag harcolt ezekkel a siklókkal a

birodalmi felderítők ellen – mondta a tábornok. – És én is
repültem az egyikkel egy küldetés alatt. Poe szerint ettől
szakértő lettem.

Néhány pilóta és technikus elmosolyodott, bár a fiatalabbak

döbbenten pislogtak. Leia látta, hogyan reagáltak, és
nehezen állta meg, hogy ne forgassa a szemét.

– A sítalp a stabilitást szolgálja – folytatta fennhangon. –

Biztosítja, hogy a hajtómű előretolja a gépet ahelyett, hogy
felemelné. Nagy segítséget jelent. Ha a levegőbe
emelkednek, könnyű
célpontokká válnak. – Végignézett a hallgatóságán, és
miután úgy ítélte meg, hogy mindenki felfogta az eddig
elhangzottakat, tovább beszélt: – Az Első Rend nehéz
lépegetőket rakott le. TIE-vadászok adják a légi fedezetet. A
lépegetők roppant erősek, arra tervezték őket, hogy
kiiktassák a tüzérséget és a felszíni védelmi rendszereket.
Önök nem tudják szétlőni azokat a szörnyetegeket, úgyhogy
meg se próbálják! De kimanőverezhetik őket. A TIE-vadászok
képviselik az igazi veszélyt. Ez egy újabb ok arra, hogy a
felszínen maradjanak.

A pilóták bólogattak, bár néhányan kétkedve méregették a

siklókat.

– Az első számú célpontunk az a hatalmas ágyú – mondta

Leia. – Az egyetlen fegyver, ami képes betörni a kaput, ezért
meg kell akadályoznunk, hogy lőtávolságon belülre juttassák.
Lépegetők vontatják, zömök, ronda, soklábú gépezetek. Ha
azokat kilőjük, az ágyú megáll. Ha szétlőjük a
vontatósodronyokat, az ágyú megáll. – A pilóták most már
jobban figyeltek. – Elküldtük az üzenetünket – közölte Leia. –
Nem tudom, hogy ki fog válaszolni, és mikor. De azt tudom,
hogy

nem vagyunk egyedül ebben a harcban. És minden perc,

amit nyerünk magunknak, növeli az esélyeinket. Kérdés? –
Egy sem volt. Poe a hercegnő mellett állva végignézett a
pilótáin. Amikor Leia biccentett neki, tett egy lépést előre, és
megszólalt:

– Nos, kértem egy tucat álcázórendszerrel felszerelt T–85-ös

X-szárnyút, de egyelőre nem érkeztek meg. Alighanem a
vámnál tartóztatják fel őket.

Nien Nunb felnevetett, de csakis ő. A többiek dermedten

bámulták Poe-t.
– Viszont épp most hallottátok, hogy a Vörös Osztag repült a
madarainkkal – folytatta fennhangon. – Kölyökkoromban
sokat hallottam azokról a férfiakról és nőkről, és arról
álmodoztam, hogy egyszer talán én is repülhetek úgy, mint
ők. Annak idején senki sem hitte, hogy van esélyük. És
tudjátok, mit csináltak? Elintéztek egy-két Halálcsillagot.

Rose elmosolyodott, és néhány pilóta is követte a példáját.

– Sok szerencsét kívánok! – tette hozzá Leia. – És az Erő

legyen önökkel!

A pilóták mozgásba lendültek. Felvették a sisakjukat,

ellenőrizték a kommunikációs egységüket, és kesztyűt
húztak. A technikusok és az asztro-droidok ezalatt sorban
beindították a siklókat. A hajtóművek kezdetben halk
mormolása éles visítássá változott. Poe bemászott az elöl
álló gép nyitott fülkéjébe. A második Finné lett, a harmadikat
Rose kapta. Rose meghúzta a sisakja állszíját, ellenőrizte,
hogy az adóvevője veszi az osztagsávot, és szemügyre vette
a műszereit. Minden rendszer zöld volt – legalábbis most.

– Minden rendben, Finn? – kérdezte. Finn feléje fordult, és

odamutatta neki feltartott hüvelykujját. – Tudod, az
adóvevőd is működik – emlékeztette a lány.

Finn megint a hüvelykujját mutatta. Rose erre már csak

legyintett.

– Indulás! – adta ki a vezényszót Poe. – Kövessetek!

A gépe előresiklott a sín mentén, beért a hangár végében

lévő kivetőbe, és eltűnt mindenki szeme elől. Ám a
következő pillanatban a pilóták meghallották Poe boldog,
diadalmas ordítását.
Rose, aki ismerte már a pilótákat, elmosolyodott – ha mást
nem is érnek el, Poe legalább repül még egyet, vagyis azt
csinálja, amit mindig is legjobban szeretett. Rose tudta, hogy
Paige is örülne és ujjongana most, ha itt lenne velük.
Megsimogatta a medálját, és szomorúan mosolygott.

Ha itt vagy valahol, Pae-Pae, jól jönne egy kis segítség.

Finn gépe is besiklott a kivetőbe. Rose siklója is előrelódult,

egy pillanatra megakadt, aztán sokkal simábban haladt
előre. Pár másodpercre sötétség borult Rose-ra, aztán a
hajtómű

feldübörgött mellette, és azt érezte, hogy iszonyatos

gyorsulással megindul előre.

Hát, jöhet a nagy semmi…

Harminckettedik fejezet

Ematt tábornok kilépett a lövészárkokba nyíló ajtón, és a

fehér síkságról visszaverődő, erős fény miatt hunyorogva
szétnézett. Sharp őrmester lépkedett mögötte, a sisakját
babrálva. Az árok fala sötétvörös volt, de helyenként fehér
foltok tarkították. A védővonal fölé vaskos lövegtornyok
magasodtak. Poe határozottan állította, hogy a fegyvereik
működőképesek. Ematt úgy döntött, hogy majd akkor hiszi
el, ha látja – a külsejük alapján valószínűbbnek vélte, hogy az
első lövéstől vagy felrobbannak, vagy lángra kapnak. Az
árokban sugárkarabélyokat osztottak mindenkinek, akiről
úgy ítélték meg, hogy veszélyesebb lesz az ellenségre, mint
a saját társaira.

A siklók és a lövegek után ez az árok volt a védelem utolsó

vonala. Ematt remélte, hogy az ellenség nem jut el idáig, de
közben biztosan tudta, hogy el fog jutni. Ám azt mindannyian
megfogadták, hogy az Első Rend nagy árat fog fizetni
minden egyes méterért és milliméterért.

Ematt kimászott az árokból, felegyenesedett a síkságon, és a

szeméhez emelte a távcsövét.

Mialatt ő a láthatárt fürkészte, a háta mögött Sharp

felcsippentett néhány fehér szemcsét. A szájába vette a sót,
de rögtön kiköpte. Ematt leeresztette a távcsövet, és
beleszólt a csuklóján viselt adóvevőbe:

– Felszíni egységek közelednek!

– Vettem – válaszolta Poe. – Úton vagyunk.

***

A pajzskapu felső részén zárófedelek nyíltak fel, és a réseken

siklók suhantak ki. Félig siklórepülésben, félig meghajtással
ereszkedtek, és Rose keményen harcolt, hogy egyenesben

tartsa a gépét. Forgott a gyomra, mialatt végignézett a

tájon, a lenti védővonaltól kezdve egészen a távoli, sötét
pontokig, amelyek nem lehettek mások, mint az Első Rend
felszíni egységei. Aztán oldalra nézett, és azt látta, hogy Finn
jókat vigyorog. A férfit nyilván elvarázsolta az, hogy a
levegőben száguld, és nem gondolt bele, hogy a leérkezés
milyen lesz.

– Hé, tökfej! – kiabált bele Rose a mikrofonjába. – Engedd le

a sítalpat!

Finn meghökkenve körülnézett, és keresni kezdte a

kapcsolót. Pontosan akkor, amikor már úgy tűnt, mindjárt
belevágódik a talajba, megtalálta, és kieresztette a
stabilizátorlábat. Alig egy pillanattal azelőtt bukkant ki a
gépe aljából, hogy belecsapódott volna a sóval lepett földbe.
Amikor Rose is leért, akkora ütést kapott, hogy minden
levegő kirobbant a tüdejéből, és egy pillanatig biztosra vette,
hogy a siklója mindjárt szétszakad. De a gép a levegőbe
pattant, és ő

azon kapta magát, hogy hajmeresztő iramban száguld Finn

mellett, a síkság felett repülő raj tagjaként.

A sítalpak felhasították a sót és a talaj felső rétegét, amit a

légörvények felfelé repítették, így minden egység vörös
farkat kapott, ami úgy nyúlt el mögötte, akár egy hosszú,
hullámzó lobogó.

Poe lába alatt kiszakadt egy burkolatdarab, mire gyorsan

felkapta a lábát.

– Mi a pokol? – hördült fel meglepetten. – Nem tetszenek a

rozsdás vödrök és nem tetszenek az esélyeink. Egyelőre nem
megyünk a közelükbe. Megvárjuk, hogy kihúzzák előre az
ágyút!

Rose látta a távolban az Első Rend lépegetőit, de az

ostromágyút nem. Benyúlt a kezeslábasa alá, elővette az
Otomok-medált, és ráakasztotta a műszerfal egyik karjára.

– Felszíni egységek, nyissatok tüzet! – parancsolta Poe. Az

árokban és a lövegtornyokban várakozó ellenállók
meghallották az utasítást, és engedelmeskedtek. Vörös
sugárnyalábok villantak az Első Rend gépei felé. Némelyik
eltalálta a lépegetőket, de nem okoztak látható károkat. Poe
a helyzetet elemezte magában – és egyik következtetése
sem tetszett neki. A támadó sereg java részben nehéz harci
lépegetőből állt. Valamennyi óriás egy-egy nagy
teljesítményű

turbólézert hordozott a hátán, míg az elülső lábaikat

megerősítették, hogy elviseljék a visszarúgáskor elszabaduló
energiákat. A páncélzatuk rendkívül erős volt, a sítalpas
siklók fegyverei legfeljebb karcolásokat ejthettek a
burkolatukon. A lépegetők fölött TIE-vadászok köröztek. És
felettük egyetlen magányos parancsnoki komp lebegett –
kétségkívül onnan irányította valaki a támadást.

A siklók lövegei elég erősek voltak ahhoz, hogy

megsemmisítsenek egy TIE-vadászt, vagy a kompot, de Poe
tudta, hogy az Ellenállás gépeit szilánkokra lőnék, ha feljebb
merészkednének, és megütköznének a vadászgépekkel. Az
ostromágyú sokkal sebezhetőbb volt – vagy legalábbis Poe
forrón remélte, hogy valóban így van. Ám az ellenségeik –
igen bölcsen – egyelőre a lépegetők mögött tartották. Ahhoz,
hogy valaki a közelébe férkőzzön, át kellett verekednie
magát a lépegetőkön és a vadászgépeken – ami maga lett
volna az öngyilkosság. Poe tudta, hogy még arra is sor
kerülhet. De nem akarta a halálba küldeni a pilótáit, amíg
lesz más választása. Mindeddig csak próbálgatták az Első
Rend vonalát, de igyekezett sértetlennek megőrizni az
osztagot, és remélte, hogy az ellenség hibát követ el – vagy
történik valami, ami átírja az esélyeket.

A parancsnoki komppal kapcsolatban Poe-nak igaza volt. A

fedélzetén tartózkodott Kylo, Hux, és még néhány magas
rangú tiszt. Ezekben a pillanatokban valamennyien a
csatamezőt és a képernyőkön feltűnő szenzoradatokat
figyelték. Kylo jobban szerette volna egyedül vezetni a
támadást. Látta Huxon, hogy még ezt a viszonylag egyszerű
akciót is a saját tekintélye erősítésére akarja felhasználni.
Döntő fontosságú volt, hogy Ren a közelében tartsa a
becsvágyó tábornokot.

Hux, mialatt egyre feljebb jutott a ranglétrán, számos

riválisától szabadult meg – köztük a saját apjától –, és Kylo
nem óhajtott csatlakozni hozzájuk. Amíg Hux mellette állt,
nem kellett attól tartania, hogy baleset éri a parancsnoki
kompot – és így lehetősége volt emlékeztetni a tábornokot és
más tiszteket arra, hogy ki a főnök.

– Tizenhárom könnyű gép közeledik – jelentette Hux. –

Megálljunk, amíg elintézzük őket?

– Ne! – válaszolta Kylo. – Folytatjuk az előrenyomulást.

Minden, ami az Ellenállásból maradt, ott van, abban a
bányában. Most végleg leszámolunk velük.

***

A támadók parancsnoka cselekedett. Mialatt a siklók még

messze jártak a lépegetőktől, kiadta a parancsot a TIE-
vadászoknak, hogy adják fel a sereg feletti védő pozíciót, és
vegyék fel a harcot a siklókkal. Sugárnyalábok és
robbanások forgatták fel a Crait felszínét. A levegőbe repülő
vörös

felhők a vérre emlékeztették Poe-t, amit eléggé

nyugtalanítónak talált, aztán az egyik sikló felrobbant, és
lángoló roncsai hosszan felszántották a talajt.

– Vadászok! – kiáltotta Poe. – Térjetek ki!

A siklók szétszóródtak, és a TIE-vadászok üldözőbe vették

őket. Gépek cikáztak mindenfelé a síkságon, mögöttük vörös
földfátylak táncoltak a levegőben. Poe szűk fordulóba vitte a
siklóját, amelynek a szerkezeti elemei hangosan recsegtek,
de kitartottak. Aztán célba vette az egyik vadászgépet, ami
éppen lecsapott egy siklóra. Rájött, hogy túl alacsonyan van
a lövéshez, mire a hasa felé rántotta a botkormányt, és a
gép felszökkent a felszínről.

Még most is túl alacsony. Gyerünk, kicsim, még feljebb! A

sikló ismét felpattant, ezúttal magasabbra, mint az imént, és
Poe nagy erővel lenyomta a tűzkioldót. A lézerágyújából
nyalábok villantak előre. A TIE kettészakadt, az oldalsó
paneljei két külön irányba repültek el. Poe diadalittasan
ordított, de nem sokáig, mert ki kellett térnie egy másik
vadászgép elől. Ez túl magasan repült, ahol nem érhette el a
lövegeivel.

– Ezzel tűzerővel nem vehetjük fel a harcot! – figyelmeztette

a parancsnokát C’ai Threnalli az anyanyelvén.

– Addig kell kitartanunk, amíg előrehúzzák az ágyút – felelte

Poe. Egy pilóta felordított, amikor a siklóját sugárnyalábok
tépték darabokra, míg a TIE, amelyik megsemmisítette,
felhúzott a magasba. A távoli lövegtornyok követték, és
pillanatokkal később szétlőtték, ám a többi vadászgép úgy
reagált, hogy megfordultak, és lecsaptak a lövészárokban
harcoló, szinte védtelen katonákra.

***

Finn összerezzent, amikor a mellette repülő siklót találat

érte. Az erős fényben hunyorogva nézett előre, és próbálta
megtalálni az ostromágyút a lépegetők feltornyosuló alakjai
között.

Sugárnyalábok csapódtak a földbe a közvetlen közelében, és

jobbra-balra rángatta a gépét abban a reményben, hogy
összezavarja a vadászpilótákat. Sorban elvesztették a
siklókat – miért nem mennek már neki annak az ágyúnak?
Egy újabb gép borult lángba, és a pilótája kiáltása erős
sistergésbe veszett.

Ez nem mehet így sokáig – gondolta Finn, aztán tágra

nyitotta a szemét, és felordított:

– Rose! Mögötted! – Három TIE-vadász üldözte Rose-t, és

gyakorlatilag folyamatosan lőtték.
Mielőtt Finn megfordulhatott volna, hogy segítsen, az első
TIE felrobbant. Egy ütemmel később a második izzó
tűzgolyóvá változott. Két másodperccel később a harmadik is
megsemmisült.

***

Rose a magasból záporozó törmeléket kerülgetve felnézett,

hogy megkeresse a megmentőjét.

Aztán döbbenten bámulta a felette elhúzó megviselt

teherhajót. Semmivel sem volt jobb formában, mint a
sítalpas siklók, de valahogy úgy manőverezett, mint egy X-
szárnyú. Ő maga nem ismerte a hajót, de a jelekből ítélve
Finn igen, mert diadalittas ordítást hallatott.

***

A Millennium Falcon pilótafülkéjében ülő Csubakka látta a TIE

megsemmisülését, és vuki csatakiáltást harsogott, amit a
műszerfalon üldögélő porg is utánzott a maga módján.
Ezalatt az alsó toronyban Rey hol ide, hol oda fordult, és
folyamatosan lőtte a vadászgépeket. Eltalált még egyet, és a
fogait kivillantva vigyorgott, akár egy boldog ragadozó. Az
Első Rend pilótái a felszín közelében lévő prédára
összpontosítottak, és teljesen megfeledkeztek arról, hogy az
égen más vadászok is röpködhetnek.

– Ó, ez tetszik! – kurjantotta Rey, és megint megsemmisített

egy TIE-vadászt. Nemrégen, a lopott mentőkomp fedélzetén
egyre csalódottabban várakozott, közben végignézte, hogy
az Első

Rend csillagrombolói körülzárják a bolygót, és a

leszállóegységek elindulnak lefelé a lépegetőkkel, valamint
egy titokzatos, jókora hengerrel, amit ő nem ismert. Remélte,
hogy Finn és Organa tábornok odalent vannak, és nem
haltak meg valamelyik megsemmisített teherhajóban.

Szörnyen megviselte a gondolat, hogy talán máris halottak,

vagy most fognak meghalni, mialatt ő tehetetlenül várja a
Falcon t. Mire a teherhajó kitört a hipertérből, már-már
pánikba esett –aztán meg felbosszantotta Csubakkát, aki
ingerülten hörgött neki, mialatt átsietett a zsilipen. A vuki
elfordította a Falcon t, közben az oldalára döntötte, így Rey
tökéletes pozícióba került ahhoz, hogy célba vegye egy
géppár egyik tagját. Rászánt egy pillanatot, hogy csodálattal

adózzon Csubakka tudásának, aztán átadta magát az

Erőnek, és hagyta, hogy az irányítsa a tetteit. Pillanatokkal
azután, hogy a két TIE lángba borult, felfedezett vagy fél
tucatnyi közeledő

vadászgépet. Hosszú füzért képezve repültek a Falcon

mögött, és egymással versengve lőtték a tatját.

– Csubi! – harsogta Rey a mikrofonba. – Hagyjuk itt a

csatateret! Csaljuk el a vadászokat a siklóktól! – Csubakka
azonnal gyorsított, és kifordult oldalra. A TIE-vadászok füzére
úgy követte, ahogyan a papírsárkányt a farka. Lefelé nézve
Rey kristályszőrű állatokat látott, amint a sós síkságon
vágtatnak, és éberen figyelik a felettük cikázó furcsa
madarakat. A Falcon előtt vörös sebre emlékeztető hasadék
tátongott a fennsíkon. Csubakka egyenesen belevitte a
gépet, és Rey döbbenten bámulta a kristályokkal teli
sziklafalat – ha kinyújtotta volna a karját, megérinthette
volna.

Nem messze mögöttük két pilóta rosszul mérte fel egymás

szándékát, mialatt biztonságos utat kerestek a gyorsan
szűkülő szurdokban. A két TIE összeütközött, és a
robbanások rengeteg követ és kristályt téptek le a falakról,
amik aztán összevissza pattogtak a zárt térben. Egy
szikladarab bezúzta az egyik üldöző elülső ablakát, mire a
gép a falnak rohant. Rey pedig valahányszor csak tehette,
gyilkos tűzzel árasztotta el a többi TIE-vadászt.

***

Poe a siklója pilótafülkéjéből álmélkodva figyelte, hogy az

összes TIE a Falcon nyomába ered, és hamarosan
valamennyi eltűnik az északi hegyvonulat takarásában.

– Mindet elcsalta… az összes vadászgépet! – mondta

elképedten.

– Ó, nagyon utálják azt a teherhajót – tette hozzá izgatottan

Finn.

– Ott van! – kiabálta Rose. Poe meglátta, hogy a lány mit

szúrt ki: két vontató a lépegetők vonala elé húzta az
ostromágyút. A vontatók rengeteg lábon mozgó, hatalmas
rovarokra emlékeztették Poe-t. Vastag sodronyok kötötték
össze őket az ágyúval, amit lebegtetőrendszerek tartottak
valamivel a felszín felett. A vadászok távoztával az
ellenséges parancsnokok alighanem úgy döntöttek, hogy
fokozzák a nyomást. A lépegetők folyamatosan lőtték az
Ellenállás menedékét, és a detonációk miatt az árokban
lapuló katonák szétszóródtak.

– Az egyetlen esélyünk, ha beletalálunk egyenesen a csőbe –

jelentette Finn, mialatt a hat megmaradt sikló az ágyú felé
száguldott.

***

A parancsnoki kompban Kylo egyre dühösebb lett. Az apja

ütött-kopott teherhajójának láttán felszökött benne a harag,
és ordítva utasította a tüzéreket, hogy szedjék le azt az
átkozott gépet.
Hux azonnal ráküldte a vadászokat, és ezzel megfosztotta a
sereget a légi fedezettől, így a tüzéreknek kellett elintézniük
az ostromágyú felé tartó, fürge siklókat. Kylo úgy vélte, hogy
a siklók nem képesek túl nagy kárt tenni a roppant lövegben,
aminek a kezelői már megindították a tüzelési folyamatot.
De hát nem olyan régen még azt hitte, hogy a Csillagpusztító
Bázis sebezhetetlen – és az anyja férgei törmelékgyűrűvé
változtatták azt az óriási csúcsfegyvert.

– Minden fegyvernek: semmisítsétek meg a siklókat! –

parancsolta fennhangon.

– Összpontosítsák a tüzet a siklókra! – rikácsolta Hux.

Kylo a tábornok felé fordult, és pár pillanatig undorodva és

megvetően nézett rá.

***

– Vigyázzatok! – kiáltotta Poe, amikor a lépegetők a távoli

védővonal helyett a siklókat vették tűz alá. A becsapódó
lövedékek magasra felverték a sóval vegyes, vörös földet
körülötte. Úgy érezte, a gépe magától is szétesik hamarosan,
még akkor is, ha nem kap találatot.

– Ez aztán ágyú – mondta döbbenten Rose. – Tényleg óriási!

Poe csak egyetérteni tudott. A cső formájú ostromágyú

hossza elérte a kétszáz métert, a belseje sárga fénnyel
világított. Poe irányt vágott, és leadott egy sorozatot az
egyik vontatósodronyra, és remélte, hogy láthatja, amint
szétszakad. A lépegetők tetején lévő lövegek tűz alá vették,
ezért kénytelen volt elkanyarodni. Ám azonnal visszatért, a
tűzfüggönnyel mit sem törődve, és csalódottan bámulta a
sodronyt – a lövedékek éppen csak egy kicsit megpörkölték.
Az ágyú mélye egyre erősebb fénnyel izzott, és a roppant
csőből füst szállt fel. Poe alig hitt a szemének, amikor azt
látta, hogy az ágyú előtt megolvad a só, és a mind nagyobb
folt szabályosan hullámzik, akár egy tó vize. Még ebből a
távolságból is érezte a lövegből áradó forróságot. Az egyik
lépegető megsemmisített még egy siklót. Poe látta, hogy
Nien Nunb azonnal odébb viszi a

gépét, hogy betöltse az alakzatban keletkezett lyukat, és

csodálattal adózott a veterán lázadó hatékony manőverének.

De ez sem volt elég ahhoz, hogy a végeredmény

megváltozzon. Poe tudta, hogy semmit sem tehetnek.
Kudarcot vallottak. Már csak négy-ötszáz méterre járt az
ágyútól, de nem engedett a kísértésnek. Tudta, hogy a
siklója, de még ő maga is megsülne, ha közelebb
merészkedne.

– Szakadjatok el a lövegtől! – parancsolta határozottan.

– Micsoda? – csattant fel hitetlenkedve Finn.

– Töltődik az ágyú! Ez innentől öngyilkos támadás. Minden

egységnek: váltsatok irányt!

– Nem! Mindjárt ott leszek!

– Visszavonulás! Ez parancs!

Három másik pilóta követte az elkanyarodó Poe-t, de Finn

tovább száguldott az ágyú felé.

– Finn, már késő! – kiabálta Rose. – Ne csináld!

– Nem hagyom, hogy győzzenek! – válaszolta haragosan

Finn.

– Ne! – sikított Rose. – Finn, figyelj rám!

***
Rose látta, hogy Finn lekapja a fejéről, és félrehajítja a
kommunikációs egységet. Alig ötven méter választotta el a
lövegtől, és nyílegyenesen repült a csőszáj felé – ám a gépe
máris füstölgött és a burkolata kezdett eltorzulni. És
közvetlenül előtte maga a levegő is égett az ostromágyú
célmegjelölő sugarának irtózatos forróságától. Nem! –
gondolta Rose a fogait csikorgatva. Túl nagy utat tettek meg
együtt ahhoz, hogy most tétlenül végignézze, hogy Finn
eldobja az életét.

Durva fordulóba vitte a gépét, és Finn után száguldott. A

medálja széles ívben lengedezett a műszerfalon.
Megragadta, a nyakába akasztotta, és a következő
másodpercben a siklója nekivágódott Finn gépének, szinte
karnyújtásnyira az ágyúcső torkolatától. Rose még annyit
látott, hogy Finn siklója balra lódulva elszáll, aztán
észrevette, hogy a saját gépe szétesik a levegőben.
Pillanatokkal később már csak a fehér-vörös felszínt látta,
egyre közelebbről, majd ráborult a sötétség.

***

Hangok… Rose nem tudta megállapítani, hogy a

feketeségből jönnek-e, de azt tudta, hogy valamiért
fontosak. Fontosak, és valahogy kapcsolatban vannak vele.
Megpróbált összpontosítani, de nagyon fájt a feje. Mi több,
mindene fájt. Nem akart mást, csak aludni, hátha akkor
megszűnik a fájdalom, és a hangok is elhalkulnak. Aztán
ismét megszólalt a hang, és ő rájött, hogy valaki a nevén
szólítja őt. Finn mondogatta a nevét. Zihálva, kapkodva és
rettegve. Rose nagy nehezen kinyitotta a szemét. A
siklójában ült, az eltorzult pilótafülkében, pontosabban annak
roncsában.

Vörös sávokkal és foltokkal teli feldúlt síkság terült el

körülötte. Finn sántítva futott felé. És a férfi mögött örvénylő
füstoszlop sötétlett. Megpróbált válaszolni neki, hogy
tudassa vele, hol van, és hogy nincs semmi baja. Csak éppen
nem tudott megszólalni. És csaknem biztosra vette, hogy
nem úszta meg komoly sérülés nélkül. Kinyitotta a szemét,
és Finn arcát látta közvetlen közelről.

– Miért állítottál meg? – hadarta idegesen a férfi. Rose

minden erejét összeszedte, hogy meg tudjon szólalni. Ez
most fontos volt. Meg kellett értetnie Finnel.

– Megmentettelek, tökfej – suttogta halkan. – Így fogunk

győzni. Nem úgy, hogy harcolunk az ellen, amit gyűlölünk.
Hanem, hogy megmentjük azt, amit szeretünk.

Az ostromágyú tüzet nyitott, és mintha egy apró,

mesterséges nap gyúlt volna fényre a környéken. Vastag
energianyaláb villant a pajzskapu felé. Iszonyatos dübörgés
hallatszott, és forró szélroham söpört végig a síkságon.
Mialatt a pajzskapuban egyre szélesebb nyílás tátongott,
Rose felemelte a fejét, és szájon csókolta Finnt – arra az
esetre, ha nem hallotta volna őt, vagy nem fogta volna fel,
hogy mit mondott. A nagy mamlasznak jó szíve volt. De
nagyon értett ahhoz, hogy lemaradjon a lényegről.

Harmincharmadik fejezet

Kylo a csatatér felett lebegő parancsnoki komp hídjáról

szenvtelenül figyelt, mialatt az ostromágyú elsötétedett. Az
Ellenállás túlélőit védelmező hatalmas kapu közepén jókora
lyuk tátongott. Hux tábornok részben álmélkodva, részben
örömmel nézte a rombolás nyomait. Tudta, hogy ez a jövő – a
még élő ellenállók, és az Új Köztársaság megmaradt hívei
futni fognak az Első

Rend elől, míg végül nem menekülhetnek tovább, és akkor

sötét lyukakban fognak meglapulni, elfeledett világokon. De
persze nem sokáig, mert az ő gépei sorban kiássák, a
katonái pedig kivonszolják őket a búvóhelyükről. A munka
persze lassú lesz, de unalmas semmiképpen. Mert ő

élvezni fogja az összes ütközetet, megadást és kivégzést. A

betegség évtizedeken át gyengítette a galaxist, de ő
megállította a fertőzést. És most eljött az idő, hogy kivágja a
testből az elhalt szöveteket. Érezte, hogy Ren is osztozik az
elégedettségben annak láttán, hogy a cél, amelyért oly sokat
küzdöttek, végre elérhető közelségbe került.

– Hux tábornok, előrenyomulás! – parancsolta Kylo Ren. –

Nincs kegyelem senkinek. Nem ejtünk foglyokat.

***

A bányában az ellenállók elfordultak a ragyogás és a

forróság forrásától, és kezükkel takarták az arcukat
mindaddig, amíg az erős rázkódásnak vége lett. Leia
leeresztette a kezét, és azt látta, hogy napfény árad be a
felhasított kapun. Különös szépséget kölcsönzött a
félhomályos üregnek, mintha az szempillantás alatt ősrégi
szentéllyé alakult volna. A kommunikációs konzolnál ülő

Connix felnézett, és jelentett:

– Továbbra sem érkezett válasz.

– A segélykérő üzenetünket több helyen is venniük kellett –

mondta komoran D’Acy. – De senki sem válaszol. Hallottak
minket, de senki sem jön. – Leia pár pillanatra elcsüggedt.
De nyomban összeszedte magát, és ösztönösen felidézte
magában az emlékeit arról a több száz beszédről, amiket
több száz elkeseredett csatában tartott. Szavakat keresett,
hogy erőt és bátorságot adjon ezeknek a derék harcosoknak,
hogy kitartsanak még egy darabig. Semmi sem jutott
eszébe. És nem akarta hamis reményekkel áltatni ezeket a
férfiakat és nőket. Sokkal jobbat érdemeltek.
– Az utolsó pillanatig harcoltunk – mondta végül –, de a
galaxis lakói elvesztették a reményt.

Kihunyt a szikra. – Dermesztő csend telepedett a bányára.

Ám néhány másodperccel később ezt a csendet lassú,
céltudatos léptek törték meg – a hátsó járatok felől
közeledett valaki. Hamarosan Luke Skywalker lépett be a
sziklacsarnokba. A Jedik hagyományos öltözetét viselte, a
vállán fekete köpeny lengett. Felemelte mindkét kezét, és
hátratolta a fejét borító csuklyát. Sötét szakálla éppen csak
kezdett őszülni, és kék szeme fényesen csillogott, mialatt
sorban végignézett az Ellenállás katonáin. Leia hitetlenkedve
nézte a testvérét. Biztosra vette, hogy álmodik, amiért dühös
lett magára. Éppen most, ezekben az utolsó percekben az
elméje megzavarodott, és látomásokkal szédíti. De nem…
mindenki más is oda nézett, ahová ő, és az arcok
megdöbbenést és ámulatot tükrözték.

– Luke! – mondta Leia.

– Luke gazda! – szólalt meg C–3PO örömteli hangon, mire

egykori gazdája biccentett neki, és rámosolygott. Ez végre
meggyőzte Leiát – a droidok nem vizionálnak. C–3PO nyilván
nem talált az adatbankjában megfelelő útmutatást arra
nézve, hogyan üdvözölje rég eltűnt gazdáját, aki valahogyan
átvarázsolta magát a fél galaxison – a protokoll-droid ez
egyszer csendben maradt.

Csak a fotóreceptoraival követte Luke-ot, aki átvágott az

üregen, és megállt a húga előtt.

– Tudom, mit fogsz mondani – mormolta Leia. – Máshogy

hordom a hajamat.

– Így is szép – felelte Luke, aztán a mosoly eltűnt az arcáról. –

Leia… sajnálom.
– Tudom. Tudom, hogy sajnálod. De örülök, hogy itt vagy,
ahol minden véget ér.

– Eljöttem, hogy szembenézzek vele, Leia – válaszolta Luke

komoran és szomorúan. – De nem tudom megmenteni. – Leia
tudta, hogy nem olyan régen ez a mondat még a szívéig
hatolt volna.

De most már nem érzett mást, csak valami tompán sajgó

fájdalmat.

– Tudom – mondta halkan. – Oly sokáig éltettem magamban

a reményt, de most már tudom. Az én fiam örökre eltűnt. –
Luke tekintete megértést és szeretet fejezett ki, de valami
mást is. Leia érezte, hogy ez a valami a tudás – egy
hatalmas, mély, és különös tudás, ami egyben vigasztaló is.

Megváltoztatta a testvérét – teljesen átformálta –, de az a

Luke, akit ő fiatalkorában ismert, az a Luke is megmaradt
valahol, annak a szívében, amivé változott.

– Soha, senki nem tűnik el örökre – felelte halkan Luke, azzal

előrehajolt, homlokon csókolta Leiát, és megfogta a kezét. És
mialatt a kezük összeért, Leia hirtelen megértett valamit.
Mosoly játszott a szája sarkában, és a szeme sejtelmesen
csillogott, mintha kettejüknek lett volna egy közös titkuk. A
testvérek pár pillanatig így álltak. Aztán Luke elengedte Leia
kezét. Rákacsintott C–3PO-ra, és ugyanazokkal a nyugodt,
céltudatos léptekkel kiment az ajtóban tátongó lyukon.

Leia kinyitotta a kezét, és mosolyogva nézte Han Solo

kockáit, amelyek aranyló színnel csillogva

nyugodtak a tenyerén.

***
Finn gyorsan összetákolt a roncsokból egy szánszerűséget,
és rákötözte Rose-t. Nem volt ideje feldolgozni azt, amit a
lányt mondott neki, mielőtt megcsókolta, sem aggódni Rose
sérülései miatt. Minden idegszálával arra összpontosított,
hogy minél hamarabb biztonságos helyre juttassa a lányt.
Szerencsére emlékezett még a kiképzésen tanultakra –
pontosabban elég alaposan beleverték –, így a keze most
szinte automatikusan dolgozott. Eszébe jutott, hogy ezt
ironikus módon Phasmának köszönheti… A bázis kapuján
immár hatalmas nyílás tátongott. Finn még egyszer
meggyőződött arról, hogy Rose nem fog leesni a szánról,
majd a szerkezetet és a lányt maga után húzva a távoli
védvonal felé sietett. Folyton visszanézett az óriási
lépegetőkre, attól tartva, hogy valamelyik hirtelen felé
fordítja azt az ocsmány fémfejét, és tüzet nyit. Ám a
gépezetek folytatták útjukat a bázis felé, és semmi sem utalt
arra, hogy a bennük tartózkodók egyáltalán felfedezték őt.
Pillanatokon belül rájött, hogy miért. Mi ketten nem
számítunk nekik.

Mert biztosak abban, hogy győzni fognak. A legnagyobb

problémája sokkal egyszerűbb és hétköznapibb volt – át
kellett kelnie a síkságon. Számtalan kráter nyílt a felszínen –
vörös mélyedések, amelyek java része még most is
füstölgött. Körös-körül a sóréteg tömbökre és lemezekre
robbant szét, amelyek újra meg újra megakasztották a szánt.
A kéreg másutt sértetlen maradt, de veszedelmesen síkos
volt. A szél felerősödött, és a levegőben szállongó
sószemcsék kellemetlenül marták Finn arcát.

Lassú kocogással haladt előre – remélte, hogy ez az iram

nem fárasztja ki túl hamar, és nem okoz Rose-nak túl nagy
fájdalmat –, és próbált nem gondolni arra, hogy mi lesz,
amikor végre megérkezik a bázisra. Valószínűnek tűnt, hogy
azok az orvos-droidok, amelyek a környéken vannak, és
képesek megfelelően kezelni Rose-t, az Első Rendhez
tartoznak. És akkor ő csak annyit érne el, hogy Rose jó
állapotba kerülne a kivégzésük napjára. De akkor mihez
kezdjen?

Hagyja meghalni a lányt? Ezenfelül Rey még odakint volt

valahol. És Finn úgy érezte, hogy amíg Rey él, addig nem
adhatja fel a reményt. Hitt ebben, és erről a hitéről nem volt
hajlandó lemondani.

Most már közelebb jártak a védővonalhoz, a hegyoldal előtt

húzódó vörös csíkhoz. Finn hirtelen meghallotta Rose
hangját.

– … húzol engem – motyogta mögötte a lány.

– Tessék? – kérdezte, és megfordult. Amúgy is meg akart

állni, hogy meggyőződjön arról, hogy csak annyi kínt okoz
Rosenak, amennyit muszáj. Rose kábán nézett fel rá.

– Amikor találkoztunk, én húztalak téged – mondta halkan, és

mosolygott –, most pedig te húzol engem. – Finn bólintott,
viszonozta a mosolyt, aztán ismét megindult a védvonal felé.

– Nagy utat tettünk meg, nem igaz? – kérdezte lihegve.

Hamarosan elérte az árkot, beleugrott, és amilyen óvatosan
csak tudta, beemelte a szánt is. Rose oldalra fordította a
fejét, és megszólalt:

– Ki az ott?

Finn odanézett, és egy köpenyes férfit pillantott meg. A

lépegetők felé tartott, és egészében véve úgy viselkedett,
mintha ez a síkság lenne a galaxis legjobb helye egy
kellemes sétához.

***
Hux hitetlenkedve bámulta a magányos alakot, aki teljes
nyugalommal sétált, holott a vele szemben álló gépek
akkora tűzerőt képviseltek, amekkorával percek alatt porig
rombolhattak egy közepes méretű várost. Vak az a férfi, vagy
teljesen elment az esze? Valamelyik ellenálló ilyen látványos
körülmények között akar öngyilkosságot elkövetni? A
tábornok Renre pillantott, és akármit akart mondani, a torkán
akadt a szó. Mert az új Legfőbb Vezér úgy nézett lefelé,
mintha kísértetet látott volna.

– Állj! – mondta Kylo. A parancsát gyorsan továbbították, és a

lépegetők fenséges sora engedelmesen megállt. Alig
négyszáz méterre voltak a bezúzott kaputól és a mögötte
lapuló katonáktól. A férfi is megállt, felnézett az égre, és Hux
hirtelen azt érezte, hogy felmerednek a nyakán a szőrszálak.
Valahogy tudta, hogy az idegen nem a kompot nézi, hanem
egyvalakit, aki a hajó parancsnoki hídján áll. Hux ismét Renre
pillantott, és rémületet, leplezetlen rémületet olvasott le az
arcáról. A félelem gyenge pontot jelentett – és lehetőséget.

– Legfőbb Vezér? – szólalt meg Hux egy alázatos alárendelt

hangján. – Folytassuk az előrenyomulást?

– Azt akarom, hogy minden ágyú vegye tűz alá azt az

embert! – felelte Ren, majd kiáltva hozzátette: – Gyerünk,
csinálják! – Először csak az egyik lépegető nyitott tüzet, és
mialatt a lángok körülölelték a síkságon álló magányos
alakot, a többi is bekapcsolódott. Ren a szemét tágra nyitva
bámulta a lenti tűzvihart, Hux pedig fél szemmel őt figyelte,
és gyors számításokat végzett magában. Az apja annak
idején elmondta neki, hogy a Jedik úgy tartották meg a
hatalmukat, hogy magukhoz vették az Erő-érzékeny
gyermekeket, és harcosokká képezték őket.

Aztán beleegyeztek, hogy ők irányítsák a Köztársaság

klónseregeit, de Palpatine kancellár ellen fordultak, és
megpróbálták átvenni a hatalmat az egész Köztársaság
felett. A klónok – ironikus módon egy másik Rend katonái,
akiket szintén egész életükben harcra neveltek –

megakadályozták az árulást, amikor a tábornokaik ellen

fordították a fegyvereiket.

Brendol Hux azt állította, hogy a Jedik megérdemelték a

sorsukat, ám a módszereikből sokat lehetett tanulni.
Ahogyan a köztársasági klónkatonák kiképzési módszereiből
is. Az idősebb Hux alkalmazta mindkét Rend eljárásait, hogy
megteremtsen egy hadsereget, amelynek katonáit azonnal
képezni kezdték, amint kikerültek a bölcsőből – egy sereget,
ami a Birodalom idején jött létre, de az Első Rend és a
fiatalabb Hux alatt fejlődött a lehető legmagasabb szintre.
Így aztán bizonyos értelemben az Első Rend
rohamosztagosai a Jedik hagyatékához tartoztak. Hux a
gondolat nyomán elmosolyodott. Ha így állt a helyzet, akkor
az a varázslók végső hagyatéka volt.

Az Első Rend erősödött és kibontakozott Snoke misztikus

zagyvaságai ellenére, de ez azért történt így, mert Snoke
elzárkózott a külvilágtól, és közvetítőkön keresztül
kormányzott. Ren aligha volt ennyire bölcs. Az érzései
rabszolgájaként képtelen lett volna rá. Ezért nem felelt meg
Legfőbb Vezérnek. Veszélybe sodort mindent, amit Hux és a
műszaki szakértői megteremtettek.

Hux ezt semmiképpen sem hagyhatta. És úgy számította,

hogy minél több tévképzet gyötri Rent, annál könnyebb lesz
félreállítani és eltüntetni a színről.

***

Mialatt a Falcon ismét a csatamező felé száguldott, Rey

felkapaszkodott a létrán a lövegtoronyból, és csatlakozott
Csubakkához a pilótafülkében. A félelemtől görcsbe rándult a
gyomra, amikor meglátta a pajzskapun keletkezett nyílást, és
azt, hogy az Első Rend harci gépeit alig néhány száz méter
választja el tőle. Aztán az összes lépegető lőni kezdett, és
egyetlen pontra koncentrálták a tüzet. Rey és Csubakka
értetlenül összenéztek.

– Jobb lenne, ha elkerülnénk őket – javasolta Rey. A vuki

egyetértve hörgött és bólogatott.

***

A feldúlt síkságon álló férfit nem lehetett látni, csak egy

hatalmas tűz- és füstoszlopot, amit az Első Rend ágyúiból
folyamatosan áradó energia táplált. Kylo Ren a komp elülső
ablakán át figyelte az elképesztő látványt. Mindkét kezét
ökölbe szorította, a szemében könnyek csillogtak.

– Még! – kiáltotta. Hux nyugtalanul nézett rá.

– Most már biztosan… – kezdte, de Kylo ordítva közbevágott:

– Még! – A tüzelés folytatódott, és az energiaözön vörösre és

sárgára festette a fehér sót a találati zóna körül.

– Elég! – szólalt meg aztán Hux. – Elég! – Az Első Rend

magas rangú tisztjei bizonytalanul néztek egymásra. Kylo
nem mondott semmit, csak az ülésébe roskadt. Pár
másodperc múlva valaki továbbította a parancsot, és a
tüzelésnek vége szakadt. A komp alatt és előtt a tűzoszlop
tovább örvénylett. Hux megvetően nézett a Legfőbb Vezérre,
és odaszólt neki: – Ha most továbbmegyünk, lezárhatjuk ezt
az ügyet.

– Uram… – mondta tétován a komp pilótája.

Kylo lassan emelte fel a tekintetét, mintha már nem akart

volna odanézni. Mintha az, ami odalent történt, nem lett
volna valós, ha ő nem vesz róla tudomást. De az ilyesmi csak
a régi mítoszokban működött, azokban a történetekben,
amiket gyerekeknek szoktak mesélni. Végül az utolsó
lángnyelvek is ellobbantak. Luke Skywalker továbbra is ott
állt, és a kompot nézte. Még csak a köpenye sem pörkölődött
meg. Megvetően mosolyogva lesöpört a válláról egy nem
létező

porszemet. Kylo felállt, és a nagybátyjára szegezte a

tekintetét.

– Vigyenek le a felszínre! – utasította a komp parancsnokát. –

És az egységeink ne mozduljanak, amíg nem szólok!

– Legfőbb Vezér, ne hagyja, hogy eltereljék a figyelmét! –

kérte aggodalmasan Hux. – A célunk az, hogy felszámoljuk
az Ellenállást. A bányában tehetetlenek, de minden
elvesztegetett perc… –

Kylo megidézte az Erőt, megragadta vele Huxot, és

nekivágta a kabin hátsó falának. Elég erővel ahhoz, hogy
elhallgattassa, vagy talán megölje. Hogy mi lesz az
eredmény, nem igazán érdekelte.

– Igenis, uram! Azonnal, uram! – hadarta sietve a komp

parancsnoka.

Harmincnegyedik fejezet

Finn a karjában Rose-zal berontott a bányába, és ordítva kért

segítséget. Katonák siettek hozzá, óvatosan átvették tőle a
lányt, és ráfektették egy már előkészített lebegő hordágyra.
Finn végignézte, hogy a katonák elviszik Rose-t, aztán
fáradtan lehorgasztotta a fejét. Tőle nem messze
kristályrókák szőrzete csilingelt a sűrű félhomályban.
Kinézett a kapun tátongó nyíláson a síkságra, ahol egyetlen
ember állt szemben az Első Rend rettentő erejű csapásmérő
különítményével.

Látta, amikor megérkezett a Millennium Falcon, és abból,

amit Rey küldetéséről tudott, rájött, hogy ki az a férfi – egy
legenda, ami épp akkor kelt életre, amikor az Ellenállásnak a
legnagyobb szüksége volt rá.

– Az ott…?– kérdezte Poe-tól.

– Azt hiszem… aha – felelte Poe.

Poe tudta, hogy Luke Skywalker nem egy mitikus alak,

hanem hús-vér ember. A saját anyja, Shara Bey kísérte el
annak idején Luke kompját a második Halálcsillagtól, és
annak pusztulása után vele ment egy küldetésre is. De hát
Poe a Yavin 4-en nőtt fel, annak az uneti-fának az
árnyékában játszott, amit az anyja magától Skywalkertől
kapott, és amiről azt mondta, hogy a csemete eredetileg a
coruscanti Jedi Templomból származott. És Poe a Yavin
törmelékgyűrűjében fejlesztette a pilótatudását, a
Halálcsillag torz és kiégett maradványait kerülgetve.

Ettől függetlenül, mire ő fiatal felnőtt lett, Skywalker

nyomtalanul eltűnt, állítólag a Jedik ősi titkait kereste idegen
csillagok között. Poe sejtette, hogy az, ami most a Crait
síkságán történik, a galaxis egyik letűnt korszakához
tartozik. Egy olyan korhoz, aminek vége szakadt, és talán
már soha többé nem is tér vissza.

***

A parancsnoki komp leszállt, felhajtotta a vezérsíkjait, és a

hajtóművei elhallgattak. Pár pillanatig csendesen és
mozdulatlanul állt Luke előtt, mint valami nagy, fekete
ragadozó, ami őt figyeli. Aztán a hidraulikák sziszegésétől
kísérve leereszkedett a rámpa, és Kylo Ren kilépett a sós
síkságra. Luke nem érzékelte az unokaöccse jelenlétét,
amikor az Ahch-To szigetén kettesben találta őt Reyjel. A
fiatal férfi most szinte izzott az Erőben, és csak úgy
sugárzott belőle a hatalom.

Luke annak idején a csaknem korlátlan lehetőségeket

érzékelte Kylóban, de most már rendkívüli veszélyforrásnak
érezte. Azt a hatalmat érzések táplálták, amelyek oly erősek
voltak, hogy csaknem megfertőzték az Erőt Kylo körül. Harag
áradt belőle, és a gonoszsággal határos könyörtelenség – a
vágy, hogy mindent átalakítson és megsemmisítsen maga
körül. Ám Luke azt is érzékelte, hogy nem ezek az
unokaöccse legerősebb érzései. Kylo haragjánál még
erősebb volt a fájdalma és a félelme. Ez a kettő csordultig
töltötte, és félő volt, hogy elemésztik őt.

Ben Solo annak idején mindentől elszakadt, ami régebben

volt, még a nevét is megváltoztatta.

De Luke most érezte, hogy Kylo Ren csupán egy héj, ami azt
a törékeny fiút veszi körül, akit valaha ő maga oly keményen
próbált elérni és megszólítani. Akkor még azt gondolta, ő
fogja megjavítani azt, amit eltört Kylóban. Később saját
magát hibáztatta a sérülésekért. Mostanra ráeszmélt, hogy
mindkét gondolat téves volt. Akármi tört el Kylóban, a
megjavítása meghaladt a képességeit. Ezalatt Kylo is
figyelmesen tanulmányozta Luke-ot. Aztán indulattól recsegő
hangon megszólalt:

– Öreg ember… azért jöttél, hogy elmondd: megbocsátottál?

Hogy megmentsd a lelkemet, mint az apám?

– Nem. – Kylo hamarosan rájött, hogy ennél bővebb választ

nem fog kapni, és előrántotta a kardját. A vörös penge
sistergett és hangos pattogással hamvasztotta el a
levegőben szállongó sópelyheket. Luke lassú, megfontolt
mozdulattal nyúlt a kardjáért, és a markolatból kék
energianyaláb tört elő. Mindketten támadóállást vettek fel,
és kölcsönösen a másik arcát és szemét fürkészték.

***

Poe a távcsövén át figyelte a fekete alakok összecsapását. A

nap a horizont felett járt, ezért Kylo és Luke árnyéka
hosszúra nyúlt a síkságon.

– Az ott Kylo Ren – szólt oda Poe a közelében álló Finnek. –

Luke egyedül száll szembe vele.

– Segítenünk kell neki! – kiáltotta izgatottan Finn. – Gyerünk!

– Poe-nak mosolyognia kellett –

ez ugyanaz a Finn, aki nemrég még azt állította, hogy nem

azért jött, hogy csatlakozzon egy másik hadsereghez? És
nem is olyan régen még ő maga is hasonlóan reagált volna –
keresett volna valamit, amivel száguldozhat és mindent
szétlőhet, ami az útjába kerül. De megtanulta, hogy
sokféleképpen lehet harcolni, és aki más módot választ, nem
kevésbé bátor. Poe pár pillanatig némán figyelte a fekete
komp előtt álló alakokat, majd odaszólt a katonáknak:

– Ez nem egy boldog családi találkozó. Skywalker jó okkal

csinálja ezt. Feltartóztatja őket, hogy mi megszökhessünk.

– Megszökni? – bökte ki elképedten Finn. – Egyetlen ember

egy hadsereg ellen! Segítenünk kell neki! Harcolnunk kell! –
Leia is megjelent mellettük, a háta mögött szokás szerint C–
3PO

imbolygott. A hercegnő jelentőségteljes pillantást váltott

Poe-val, aki határozottan kijelentette:

– Nem. Mi vagyunk a szikra, ami fellobbanthatja a tüzet, ami

majd elemészti az Első Rendet.
Luke azért van odakint, hogy mi életben maradjunk. Lennie
kell másik kijáratnak. A pokolba is, ő

hogy jutott be?

– Uram, elképzelhető, hogy léteznek természetes,

feltérképezetlen nyílások – közölte C–3PO. –

De az üreg mögött olyan labirintus van, hogy egy kijárat

megtalálásának esélye tizenötezer-négyszáz-huszonnyolc… –
Mialatt a droid ismertette ezt a gyászos hírt, Poe
testtartásának és arckifejezésnek elemzéséből arra
következtetett, hogy a pilóta figyelmesen hallgatja őt. Ez
nagy megkönnyebbülés volt a számára, mert tapasztalatai
szerint az organikusok többsége csapnivaló hallgatóságnak
bizonyult. De Poe hirtelen feltartotta a kezét, és megszólalt:

– Csendet. Csend legyen! Hallgass!

– … az egyhez – fejezte be a mondatot C–3PO, mert úgy

érezte, határtalan felelőtlenség lenne a részéről, ha nem
közölné egy ilyen fontos számítás végeredményét.
Ugyanakkor megint csak Poe arckifejezését elemezve
megsejtette, hogy miért intette le a pilóta. A szó szoros
értelmében nem kellett hallgatóznia, még akkor sem, amikor
a hangsugárzója aktív volt. Egyszerűen átszervezte a
szenzoros ingereket a feltételezett fontossági sorrendnek
megfelelően. Amit könnyűszerrel meg is tett. – Ó – mondta
aztán –, az audioszenzoraim nem észlelik a…

– Pontosan! – vágott közbe Poe. Tett néhány lépést az üreg

hátsó része felé, és az ottani járatok torkolatát figyelte.
Csend uralkodott arrafelé, kísérteties csend. Finn észbe
kapott, és megszólalt:

– Hol vannak azok a kristályizék? – C–3PO előbb emlékeztetni

akarta Dameron századost, hogy a teremtményeket
vulptexnek nevezik, de aztán úgy ítélte meg, hogy ennek az
információnak nincs jelentősége a jelenlegi helyzetben.
Dameron százados tovább hallgatózott, ám C–3PO

szenzorai nem észlelték a vulptexek bundájának jellegzetes

csilingelését. Bár ez nem volt teljesen igaz. Mert észlelt egy
halk hangot, ami egyetlen vulptex közeledésére utalt. És az
állat valóban megjelent tőlük nem messze, a szeme meg-
megcsillant a sötétségben.

A vulptex végignézett az előtte sorakozó embereken, aztán

megfordult, és halk csilingeléstől kísérve beügetett az egyik
alagútba. C–3PO fontosnak érezte ezt a mozzanatot, főleg
mert úgy tűnt, a teremtmények Dameron százados
érdeklődését is felkeltették, bár ez kétségkívül furcsa volt.
Ugyanakkor C–3PO rég letett arról, hogy megpróbálja
megérteni az emberek viselkedését. A pilóta felé fordult,
hogy tájékoztassa a lény távozásáról, ám Poe magától is
észrevette.

– Gyertek utánam! – mondta fennhangon Poe, és a róka után

sietett. A többiek kivétel nélkül Leia felé fordultak, aki
biccentett egyet, és megkérdezte:

– Miért engem néznek? Kövessék!

***

A bánya feletti hegyet évezredeken át formálták a sós

gleccserek. Lecsiszoltak róla minden földet és puhább
kőzetet, míg csak a hosszúkás, meredek oldalú
sziklavonulatok maradtak meg, amiket keskeny szurdokok
választottak el egymástól. A Falcon lassan repült az egyik
gerinc felett, és a belsejében R2–D2 rácsatlakozott a
fedélzeti számítógépre, hogy közvetlen hozzáférése legyen a
teherhajó szenzoraihoz. Az asztro-droid panaszosan
sípolgatott.
– A jeladó közvetlenül alattuk van – mondta Rey. – Itt kell
lenniük valahol. Keress életjeleket!

A droid nyugtázta a parancsot, és utasította a számítógépet,

hogy váltsa át a szenzorokat

fókuszáló üzemmódba, aztán emberi testek

energiakibocsátását keresve tovább szondázta a lenti
sziklákat. A Falcon mogorván válaszolt, és belekezdett egy
panaszáradatba a silány minőségű

szenzorantennáról, és hogy annak tányérja több mint három

évtizede ferdén áll, mert Csubakka sosem volt hajlandó
megjavítani, mert mindig más hibákat tartott fontosabbnak.

Amikor a számítógép megjegyezte, hogy szinte egy bantha

hátsó felét sem képes érzékelni déli verőfény mellett, R2–D2
kis híján elektronikus sikolyt hallatott. A Falcon mindig is
szeszélyes és kötekedő volt, a három droid-agya szüntelenül
veszekedett egymással, hacsak a körülmények nem
kényszerítették őket együttműködésre. Ettől függetlenül R2–
D2 általában jól kijött a hajóval.

Mert például az egyik agy ki nem állhatta C–3PO-t, a másik

imádta a szerelmi pletykákat és a trágár vicceket, és R2–D2
mindkettővel bőven szolgálhatott. Az asztro-droid finoman
azt javasolta, hogy a Falcon hajtson végre egy letapogatást,
amelynek térbeli középpontja az a jeladó, amelyet Rey visel
a csuklóján. A hajó előbb vonakodott, de aztán
engedelmeskedett.

R2–D2 pillanatokkal később éles hangon füttyentett, hogy

magára vonja Rey figyelmét – a szenzorok több tucat
életjelet észleltek. Rey lenézett a hegyoldalra, és
gondolatban összepárosította azt, amit a felderítő képernyő
mutatott, azzal, amit látott.
– Csubi! – mondta aztán lefelé mutatva. – Ott!

Messze alattuk kristályrókák rohantak ki egy hasadékból.

***

Az Ellenállás katonái a rókát követve haladtak az

útvesztőben. Poe aggódott amiatt, hogy megijesztették a
teremtményt, és az most csupán elrejtőzik, de úgy tűnt, az
állat megértette, hogy miért követik, sőt valahányszor
lemaradtak, megállt és megvárta őket. Rose hordágyon
utazott, a csoport végén, és a nyugtatóknak, illetve a
fájdalomcsillapítóknak köszönhetően mélyen aludt. Finn
mellette lépkedett, és időről időre aggodalmasan fürkészte
az arcát. A sort BB–8 és C–

3PO zárták. Az utóbbi folyton felhívta a hallótávolságon belül

tartózkodók figyelmét a barlangrendszer ezernyi
veszélyforrására. A protokoll-droid omlásokról mesélt,
áradásokról, súlyos sérüléseket okozó zuhanásokról, halálos
zuhanásokról, kristálybetegségről, oxigénhiányról és
éhhalálról, mígnem a csapat beért egy tágas természetes
üregbe, ami tele volt kisebb-nagyobb kristálytűvel és
oszloppal. A róka megállt egy kőtömb tetején, és
visszanézett. Pár pillanatig mozdulatlanul tanulmányozta az
embereket, aztán leugrott a szikláról. Odaügetett az
omláshoz, ami teljesen betöltötte az üreg másik végét. Végül
belepréselte magát egy legfeljebb harminc centiméter széles
résbe, és eltűnt.

– Jaj, ne – mormolta Poe a keskeny kijáratot bámulva. Fényt

látott, de egyikük sem fért át azon a nyíláson.

***

Rey lesietett a Falcon rámpáján, és leereszkedett egy

kristálytűkkel és sós kőtömbökkel teli partfalon. Hirtelen egy
róka surrant el mellette – a bundája kellemesen csilingelt –,
majd kőtömbről kőtömbre ugrálva felvágtatott a gerincre.
Rey körülnézett, hogy kiderítse, honnan érkezett az állat, és
talált egy szűk hasadékot egy leomlott fal aljában. Hátrált
néhány lépést, alaposan szemügyre vette a kisebb-nagyobb
sziklákat, majd elmosolyodott, és halkan megszólalt:

– Tárgyak emelgetése…

Harmincötödik fejezet

Kylo és Luke egymás szemébe néztek, a fénykardjaik

kettejük között izzottak és búgtak.

Mindketten folyamatosan és módszeresen változtatták a

testtartásukat, hogy igazodjanak a másikéhoz. Hamuhoz
hasonló finom sópelyhek szállingóztak körülöttük.

– Cserben hagytalak, Ben – mondta Luke. – Sajnálom.

– Azt elhiszem, hogy sajnálod – felelte Kylo. – Az Ellenállás

elpusztult. A háborúnak vége. És amikor végzek veled, az
utolsó Jedit fogom megölni.

Várta, hogy mit mond erre a volt mestere, és felkészült egy

villámgyors csapásra. De Luke csak felvonta a szemöldökét,
és nyugodtan, szinte derűsen válaszolt:

– Ez valami elképesztő. Minden szó, amit most mondtál,

tévedés. A felkelés újjászületik ezen a napon. A háború még
csak most kezdődik. És nem én vagyok az utolsó Jedi.

***

Finom remegéssel kezdődött. Por szitált a mennyezetről, és

apró kőszilánkok kopogtak a padlón. Poe alig mert
reménykedni, de intett a katonáknak, hogy távolodjanak el
az omlástól, ami a bányába zárta őket. De igaz volt – a kövek
mozogtak, először csak egyenként, aztán egyszerre több is.
Finn az eszméletlen lány kezét szorongatva figyelt, mialatt a
sziklahalom felső részénél napfény hatolt be az üregbe. Leia
mosolyogva nézte a levegőbe emelkedő kőtömböket,
amelyek között alagút látszott. C–3PO nyugtalanul toporgott,
miközben a katonák elsiettek mellette, és berohantak a
feltáruló nyílásba. Finn kilépett a járatból, és azt látta, hogy
Rey áll vele szemben, míg körös-körül kisebb-nagyobb kövek
lebegnek a levegőben. A lány lehunyta a szemét, de
mosolygott, és az arcán derűs kifejezés honolt. Aztán
kinyitotta a szemét, mire a kövek szétrepültek, és valamivel
odébb a földre hullottak. A katonák döbbenten bámulták
Reyt, míg Finn a nevét kiáltotta, és odarohant hozzá. Egy
pillanatig attól félt, hogy Rosenak igaza van –

hogy ez a Rey, aki képes egész hegyoldalakat mozgatni,

teljesen megváltozott, és már nyoma sincs benne annak a
fiatal lánynak, akit ő a fél galaxison át követett. És Rey
valóban megváltozott. De a régi nem tűnt el. És ez a Rey volt
az, aki Finn karjába ugrott, zokogott és nevetett egyszerre,
és szorosan ölelte őt.

***

– Rey – mondta Kylo, és úgy ejtette ki a nevet, mintha

mérget köpött volna ki. – A te kiválasztottad. Akit helyettem
választottál. Ő hajlandó a régi utakat járni, amiknek el
kellene tűnniük. Nincs több mester. Meg fogom ölni Reyt,
téged, és mindent elpusztítok, ami a Jedikhez kötődik. Ezt
tudnod kell! – Luke a volt tanítványa szemébe nézett, és azt
látta, hogy tele van haraggal és fájdalommal. És ekkor
kikapcsolta a fénykardját. Teljesen nyugodtnak látszott, mint
aki elfogadja a sorsát, akármi várjon rá.

– Nem – felelte –, ha most végzel velem, mindig veled leszek.

Mint az apád.
Kylo vad ordítással felemelte a fénykardját, és védtelen
ellenfele felé rohant. A kellő

pillanatban lesújtott Luke fejére. Az energiapenge nem

ütközött ellenállásba, csak áthaladt a Jedi-mesteren. Mintha
egy szellemen haladt volna át…

***

Az Ahch-Tón a napok már a horizont felett izzottak. A Jedi-

szentélynek otthont adó hegycsúcs aranyló fényben fürdött.
Luke Skywalker a tenger fölé nyúló párkány felett lebegett,
több tucatnyi kaviccsal körülvéve. A szeme csukva volt, a
lábát maga alá húzta, mintha szilárd felületen ült volna. Az
arcizmai meg-megfeszültek, a nyakán kidagadtak az erek és
az inak.

Könnyek csorogtak az arcán, mialatt az Erőbe árasztotta

minden akaratát, energiáját, a puszta esszenciáját. A háta
mögött a hegycsúcs folyamatosan remegett, közben
porfelhők váltak ki belőle, és kisebb kőlavinák futottak le az
oldalain.

***

Kylo megtántorodott, de visszanyerte az egyensúlyát, és

ismét odavágott. A pengéje ezúttal is átszelte Luke testét, de
a mester csak szomorúan mosolygott az unokaöccsére.

– Találkozunk még, kölyök – mondta halkan. Egy pillanattal

később eltűnt, és Kylo magányosan állt a megtépázott
síkságon. Hirtelen a bányára nézett, a gigászi kapura, amibe
az Első Rend ostromágyúja jókora nyílást robbantott.

– Neeem! – üvöltötte éles hangon. – Neeem!

***
Luke kinyitotta a szemét, lezökkent a párkányra, és a
kavicsok halk kopogással lehullottak körülötte. Hanyatt dőlve
elterült a meleg kövön, és szaggatottan lélegzett. Az
ikernapok elérték a láthatárt, és lassan tovább süllyedtek.
Luke érezte maga körül a szigetet elborító és behálózó
életet, az Erő vad áramlatait és fodrozódásait. Az energiákat
a levegőben röpködő madarak és rovarok adták, a hullámok
alatt úszó halak és ízeltlábúak, de még a talajhoz tapadó
moha és fű is.

Minden élőlény táplálta az Erőt, de az nem tárolódott

bennük. Az energiák kiszöktek a törékeny testekből,
szétterültek, mígnem mindent körülvették és áthatottak.
Luke hallotta a szél jajongását és a madarak visongását.
Hallotta a saját akadozó lélegzetvételének gyengülő
hangjait, és a szíve ritmikus dobbanásait. És meghallott egy
ismerős hangot. Talán valós volt, talán csak az
emlékezetéből tört elő. – Indulj, Luke!

Luke megtette, és a teste eltűnt, elhagyta a párkányt. Azon a

helyen, ahol az imént volt, az Erő

hullámzott és reszketett. De egy pillanattal később az enyhe

zavarok belevesztek más, erősebb áramlatokba, és az Erő
továbbra is olyan volt, mint mindig: fénylő, óriási és örök.

***

Rey térdre roskadt. Maga elé, a földre szegezte a tekintetét,

de nem azt látta. A Millennium Falcon rámpáján felsiető
katonák megtorpantak, és tanácstalanul nézték a fiatal nőt,
aki megmentette őket. De Organa tábornok azonnal
odasietett hozzá, és a kezét nyújtotta felé. Rey megfogta,
úgy kapaszkodott bele, mintha megvakult volna, és csak
tátogott, de hangot nem tudott kiadni. Aztán a hercegnő
gyengéden talpra állította.
– Mennünk kell – mondta Leia szomorúsággal és szeretettel
teli hangon.

***

Kylo beviharzott a kapu nyílásán. Rohamosztagosok

követték, a fegyverüket lövésre készen tartva. De senkit sem
láttak, akire lőhettek volna – a sziklacsarnokban nem volt
más, csak néhány megviselt teherhajó és eldobált fegyverek,
illetve felszerelések. Kylo dühében szinte őrjöngve berohant
az irányítóközpontba. Ezt is üresen találta. Ingerülten
vicsorogva, lassú léptekkel körüljárta, és a rohamosztagosok
sietve okot kerestek arra, hogy máshol legyenek. Aztán
meglátott valamit a padlón. Letérdelt, és kesztyűs kezével
óvatosan felvette a két aranykockát, amiket rövid lánc kötött
össze. Mialatt Kylo a tenyerén fekvő kockákat nézte,
megérzett valamit –

egy rezgést az Erőben, egy ismerős kapcsolat előfutárát. A

következő pillanatban Reyt látta maga előtt.

A lány nyugodtan, rezzenéstelenül állta a tekintetét. A

szeméből eltűnt az a gyűlölet, ami nemrég még ott volt. De
az együttérzés és a szánalom is. Rey szinte azonnal
megszakította a kapcsolatot, és Kylo magányosan állt a
félhomályos helyiségben. Néhány pillanattal később az apja
kockái lassan áttetszővé váltak, és végül teljesen eltűntek.

***

A Falcon a levegőbe emelkedett, majd – mialatt a

lökéshullámok felborzolták a közeli sziklán álló kristályrókák
bundáját – egy elegáns fordulóval felfelé vette az irányt.
Néhány perccel később a megviselt teherhajó kiért a bolygó
légköréből. Mielőtt az orbitális pályákon repülő
csillagrombolók fedélzetén bárki kiadhatott volna egy
parancsot, a Falcon egy villanással a hipertérbe ugrott.

Leia meglepetten fedezte fel, hogy az elaggott gép

belsejében nagy szemű, duci madárfélék hemzsegnek.
Mindenütt jelen voltak: a kábelkötegek között üldögéltek,
átjárókból kandikáltak ki, mi több, mintha a területüket
védték volna, rávisítottak azokra a katonákra, aki nem
átallottak volna letelepedni a játékasztalhoz.

– Hess innen! – szólt rá Leia az egyikre, de közben kikerülte,

mialatt belépett a pilótafülkébe. –

Ez a kivénhedt ócskavas mikor lett madárkalitka? – Csubakka

a másodpilóta ülésében ült, szőrös keze a méreteit cáfoló
ügyességgel és könnyedséggel táncolt a műszerek és
kapcsolók felett. A vuki jókedvűen vakkantott, és intett
Leiának, hogy foglalja el a pilóta ülését. – Han ülését.

Leia lépett egyet az ülés felé, de megállt. Csak a kezét tette

rá a háttámlára.

– Csubi… – kezdte halkan, de elakadt, és kellett neki pár

pillanat, hogy úrrá legyen az érzésein.

– Luke… feláldozta értünk az életét. Hogy időt nyerjen

nekünk. Hogy megmentsen minket.

Csubakka keze egyre lassult a kapcsolók és karok felett,

végül megállt. A vuki panaszos nyöszörgést hallatott. Aztán
az ölébe ejtette a kezét, és előregörnyedt annyira, hogy a
feje majdnem elérte a műszerfalat. Leia rátette a kezét
Csubakka vállára, kinézett az ablakon, és emlékezett.

Csubakka pontosan ezen a helyen ült akkor is, amikor ő első

ízben belépett a Falcon pilótafülkéjébe. Emlékezett még a
rohanásra, a zűrzavarra, a Halálcsillagról való menekülés
során vívott elkeseredett harcra. És amikor Han és Luke
kilőtték az utolsó TIE-vadászt, a nem remélt megmenekülés
örömétől megmámorosodva a meglepett vuki karjába
vetette magát.

Ő és Csubakka sok-sok órán át ültek egymás mellett a

Hothtól a Bespinig tartó gyötrelmesen lassú utazás alatt, mit
sem tudva arról, hogy a Felkelők Szövetsége létezik-e még.
Aztán megint, amikor visszatértek a Felhővároshoz, hogy
megmentsék Luke-ot. És most, oly sok év elteltével ismét itt
voltak. Oly sok év, és oly sok veszteség…

– Ennyien maradtunk – mondta halkan Leia –, de találunk

megoldást.

Ráeszmélt, hogy könnyek gyülekeznek a szeme sarkában, és

miután hiába próbálta megállítani őket, haragudott magára.
De semmit sem ért vele. Csak állt, némán és mozdulatlanul,
és könnyek csorogtak az arcán. Csubakka felnézett rá, aztán
felállt, és Leia felé nyúlt, aki szerette volna azt mondani neki,
hogy semmi baja, de nem tudott megszólalni. A vuki átölelte,
és magához húzta.

Leia beletemette az arcát a puha, meleg szőrbe,

kétségbeesetten kapaszkodott Csubakkába, és megadta
magát a bánatnak, ami csordultig töltötte a lelkét. Sírt Luke
miatt, és Han és Ben miatt.

Sírt mindenki miatt, akit elvesztettek. Csubakka hallgatott,

és csak tartotta őt, gyengéden és szeretetteljesen. Sokáig
álltak így, míg végül Leia összeszedte magát, kibontakozott a
vaskos karok közül, és lépett egyet hátra. Addig nézte a
hipertér fényörvényét, míg ismét lassan és ritmikusan
lélegzett, és érezte, hogy képes azt nyújtani a Falcon
rakterében várakozó embereknek, amit várnak tőle. Hogy
képes az lenni, akinek lennie kell. A tábornok átment a
raktérbe, ami tele volt az Ellenállás harcosaival és pilótáival.
C–3PO a közelmúltban átélt megrázkódtatásokról mesélt R2–
D2-nek, míg BB–8 figyelt és együttérzőn kattogott. A Reyjel
beszélgető Poe a hercegnőre nézett, aztán mosolygott,
amikor a vuki átölelte a vállát, és magához rántotta.

A raktér másik oldalán Rose feküdt a Falcon tartalék

priccsén. Egy diagnosztikai modul ellenőrizte az életjeleit,
míg Finn a priccs alatti, kacatokkal teli rekeszben
kotorászott.

Akkumulátorokat, szerszámokat és régi könyveket tologatott

ide-oda, míg végül kihúzott egy takarót, és gyengéden
ráterítette a mélyen alvó Rose-ra. Rey ekkor Leia felé fordult,
és megmutatta neki azt, amit a kezében tartott: Luke
kettészakadt fénykardját.

– Luke Skywalker meghalt – mondta Rey. – Éreztem. De nem

volt benne szomorúság vagy fájdalom. Csak békesség. És
céltudatosság.

– Én is éreztem – felelte Leia. A fivére egyesült az Erővel.

Ahogyan ő fog, majd egyszer. Mint mindenki más. De az Erő
megmaradt. Mindenütt jelen volt körülöttük, összekötötte és
felemelte őket. És ahol az Erő jelen volt, ott Luke egy része
is. Soha, senki nem tűnik el örökre.

Rey végignézett a sebesült és holtfáradt katonákon, és

halkan megszólalt:

– Kylo erősebb, mint valaha. Van egy hatalmas hadserege, és

vaskézzel kormányozza a galaxist.

Hogyan fogjuk feltámasztani a felkelést?

Leia rátette a kezét Rey kezére, és mosolyogva válaszolt:

– Mindenünk megvan, ami kell.

 ***

Az Ahch-To névtelen szigetén a lanaik minden egyes napon

lenyírták a mohát, és visszavágták az uneti bokrokat,
amelyek folyton próbálták visszahódítani a kőlépcsőket.
Felsöpörték a közös teret a kunyhók körül, és elvégezték a
szükséges javításokat. Ha lakott éppen kívülálló a szigeten,
akkor a lanaik megfőzték az ebédjét és a vacsoráját,
kimosták a ruháját, aztán a maradék idejüket az
elmélkedésnek szentelték. Alcida-Auka sok-sok éven át
felügyelte ezeket a feladatokat, attól a naptól kezdve, hogy
az anyja átruházta rá a gondnoki címet, és az ezzel járó
felelősséget.

Ahogyan egy napon ő maga is át fogja adni a címet a

legidősebb lányának. Ha létezett is rendszer a kívülállók
eljövetelében, a lanaik sosem ismerték fel. Hosszú
időszakokon át egyetlen egy sem érkezett, míg néha, rövid
ideig kisebb csoportok laktak a szigeten. Néhányan kedvesek
voltak, ugyanazzal az odaadással viszonyultak a lanaikhoz,
mint ők hozzájuk. Akadtak közöttük őrültek is – a lanaik
titkos énekeinek egy része tűzről és pusztításról szólt, ami
miatt el kellett hagyniuk az otthonaikat, amíg a dolgok vissza
nem tértek a rendes kerékvágásba. De a legtöbb kívülálló
nem hagyott bennük mélyebb nyomokat, java részben
magukkal és a tanulmányaikkal foglalkoztak. A legutóbbi
kívülálló kíváncsi természetű volt. Tárgyakat hozott magával,
amelyeket a lanaik ősi énekeinek tanúsága szerint valamikor
a múltban elvittek a szigetről. És ez az idegen ahelyett, hogy
elkülönült volna, megtanulta a lanaik nyelvét és szokásait, és
minden hónapban megjelent a Visszatérés Ünnepén.
Ragaszkodott hozzá, hogy ő végezze el a házimunkát, ő

szerezzen magának ennivalót, és a lanaikkal együtt végezte

a javításokat.
Alcida-Auka végül elfogadta, hogy ezek valamiért fontosak
ennek az embernek, és megbékélt vele. Onnantól kezdve a
kívülálló kevés gondot okozott – amit nem lehetett
elmondani pusztító hajlamokkal teli, durva tanítványáról,
akiről egyszer azt mondta, hogy az unokaöccse. De most
már elmentek. A tanítvány az égi hajójával távozott, két
társával együtt. A mester egyszerűen eltűnt. Csak a
köpenyét találták meg a tenger fölé nyúló párkányon. Talán
leugrott a mélybe, és a hullámoknak adta a testét. Vagy
talán megadta magát, és árnyékká válva beleolvadt a fénybe
és a

sötétségbe, amelyből minden teremtődött. A lanaik énekei

megemlékeztek arról, hogy mindkét utat többen is
választották már. Akármi volt is az igazság, az ember eltűnt,
és Alcida-Auka többé nem tartozott érte felelősséggel. De
még sok munkát kellett elvégezni.

Az egyik kunyhót fel kellett építeni, egy leszakadt rudat

vissza kellett erősíteni az egyik tetőre.

Helyre kellett hozni néhány lépcsőfokot, és le kellett

takarítani a folyton terjeszkedő mohát. És a rutinfeladatokat
is el kellett látni. Közeledett a tél, amelyet a lanaiknak és az
esetleges új vendégeknek azon a sózott halon, szárított
kelpen és thalaszirén-tejen élve kellett kihúzniuk, amit a
meleg napokon gyűjtöttek be, amikor is minden zöldellt és
növekedett.

Alcida-Auka ellenőrizte, hogy az egyik lánya kimosta a

kívülálló köpenyét, és betette a raktárkunyhóba, a gyapjú
öltözettel, a zsákkal és a csizmával együtt. Utasította egy
másik lányát, hogy vigye az ember fegyverét, csillagtájolóját
és más eszközeit a raktárba, és helyezze el a nemzedékek
óta gyarapodó tárgyak között. Alcida-Auka ellenőrizte a
lányai munkáját, és azt látta, hogy mindent úgy végeztek el,
ahogyan kellett. Összehúzta a ruháját, hogy védje magát a
széltől, ami egyre hidegebb lett, és havazásról dalolt neki. És
a lanaik feladata volt, hogy elsöpörjék a havat a kunyhók
környékéről és a lépcsőkről. Alcida-Auka nem tudta, hogy
érkezik-e új kívülálló az ő idejében, vagy a lányáéban, vagy
majd csak egy még meg sem született gondnok idejében fog
megtörténni. De azt biztosan tudta, hogy amikor megérkezik,
mindent rendben fog találni.

Mert a lanaik mindig teljesítik a kötelességüket.

***

Egy forró sivatagvilágon három gyermek ült egy mocskos

raktárban. Temiri nem kedvelte Onihót – a nála idősebb fiú
sosem dolgozott, amikor Bargwill Tomder máshol járt, emiatt
Temirinek és más gyerekeknek keményebben kellett
hajtaniuk, hogy elvégezzék a munkát. Ha nem végezték el,
Bargwill ordított és ütött, de még az is megesett, hogy az
ostorával odavágott valakinek.

A mindig mogorva istállómester valósággal őrjöngött, mióta

a fathierek megszöktek. Temiri gyanította, hogy Bargwill nem
hitte el, hogy idegen betolakodók engedték ki az állatokat,
és okozták az összes bajt. De Arashell Sar szerette Oniho
történeteit, és hívta Temirit, hogy menjen el vele, és
hallgassák meg Oniho legújabb meséjét. És Temiri szinte
mindent megtett volna, ha az azzal járt, hogy Arashell
mellett ülhetett. Szerencsére Oniho valóban jó történetet
mondott, közben babákkal is játszottak, amiket a gyerekek
szalmából, fadarabokból és drótokból készítettek.

Oniho komolyan vette a dolgot nemcsak babákkal adta elő a

mesét, hanem játék lépegetőkkel és csillaghajókkal is. Temiri
nem igazán tudta követni az egészet, mert túl sok volt a
fordulat, de a csúcspont igazán izgalmas volt. A végére
egyetlen ember maradt, egy fegyverrel, amit Oniho
fénykardnak nevezett, és ez az ember egy egész
hadsereggel szállt szembe. Mielőtt Temiri megtudhatta
volna, hogy mi történt a hőssel – a Luke Skywalker nevű Jedi-
mesterrel – az ajtó valósággal berobbant, és Bargwill
torkaszakadtából ordított cloddogra nyelven. Mialatt
dühödten szitkozódott és átkozódott, nyál fröcsögött a
gyerekekre abból a barlangszerű szájából.

Oniho máris menekült. Temiri igyekezett úgy mozogni, hogy

a testével védje Arashellt, és remélte, hogy a lány
észreveszi, mit tesz érte – és a lovagiasságáért cserébe
majdnem kapott egy erős rúgást az alfelébe. Mellesleg
Arashell nem szorult a segítségére – fürgén elsurrant az
istállómester mellett, és kirohant az ajtón. Bargwill tovább
káromkodott, Temiri pedig felkapta a seprűjét, és gyorsan
lengetni kezdte. A fathierek éppen versenyeztek, de Temiri
tudta, hogy hamarosan visszahozzák őket, és akkor
valamennyit le kell mosni, és meg kell etetni. Sokat kell még
dolgozniuk, mielőtt lefekhetnek aludni – és Oniho talán túl
fáradt lesz ahhoz, hogy befejezze a történetet, és elmondja,
mi történt a Jedi-mesterrel, aki egyedül szállt szembe egy
egész hadsereggel.

Az istálló ajtaja nyitva volt, és ezernyi csillag ragyogott a

Cantonica fekete égboltján, a versenypálya felett. Temiri
tovább söpört, de az az érzése támadt, hogy a csillagok őt
szólítják.

Egyre lassabban mozgott, végül megállt. Lenézett az ujján

lévő gyűrűre, amit attól a fiatal nőtől kapott, az ajándékra,
amit mostanáig sikerült elrejtenie Bargwill elől. A felkelők
jelképét nézve azon tűnődött, hogy mi történhetett a
lánnyal. Talán most is új kalandokat él át valahol messze, a
csillagok között. Olyanokat, amilyeneket Temiri ígért
állandóan Arashellnek. Temiri a csillagokat fürkészte, és
lassan, ösztönösen elforgatta a seprűt, mígnem úgy szegezte
előre, mintha egy fénykardot tartott volna a kezében.
Köszönetnyilvánítás

Ez a könyv azért létezik, mert Rian Johnson írt egy

csodálatos történetet, és volt olyan nagylelkű, hagyta, hogy
ott kontárkodjak körülötte. Az, hogy rendesen kifejezzem a
köszönetemet, annyi szót igényelne, hogy az már kitenne
egy novellát. Köszönöm Ram Bergmannek, hogy segített,
hogy az a sok vonat pontosan közlekedjen. És persze mindez
nem jött volna létre George Lucas és Kathleen Kennedy
nélkül. Carrie Fisher sokat tanított nekem és minden Star
Wars rajongónak az életről, a szeretetről és a veszteségről.
Az emlékének ajánlom ezt a könyvet.

Rettentően hálás vagyok a mindig kedves, türelmes és jó

humorú Elizabeth Schaefernek, a szerkesztőmnek, a Del Rey
munkatársának, akinek ezúton is ígérem, hogy elviszem a
Tonga Room ba, amint kinyit. Erich Schoeneweiss kedves
barát és fáradhatatlan bajnok volt, míg Tom Hoeler
megérdemli az összes Star Wars-rajongó háláját az okos
észrevételeiért, a barátságosságáért és angyali türelméért.
És szívből köszönöm Alex Davisnek, Nancy Deliának, Scott
Bielnek, Scott Shannonnak, Keith Claytonnak, Julie Leungnak,
David Moench-nek és Shelly Shapirónak.

A Lucasfilm munkatársainak sokat köszönhetek, kezdve

Michael Siglainnel, amiért hitt bennem, és kimeríthetetlen
humorral kezelte az ezernyi problémát. Köszönöm Jennifer
Heddle-nek, hogy irányban tartott, és megkímélt rengeteg
apró bosszúságtól, valamint Pablo Hidalgónak és Leland
Chee-nek a történetmesélésről és a háttéranyagról szóló
tanításokat, valamint a baráti hozzáállást. Köszönet jár Matt
Martinnak, James Waugh-nak, James Erskinnek, Sammy
Hollandnak, Phil Szostaknak, Brett Rectornak, Caitlin
Kennedynek, Rayne Robertsnek, Kiri Hartnak, Dan
Brooksnak, Andi Gutierreznek, Justin Bolgernek, Dennis
VonGalle-nak, Dana Jenningsnek, Chris Argyropoulosnak és
Anina Walasnek.

A könyv sok-sok Star Wars szerzőnek köszönhetően

gazdagabb és mélyebb. Köszönöm Elizabeth Weinnek,
Michael Kogge-nak, Alan Dean Fosternek, Claudia Graynek,
Delilah S.

Dawsonnak, Cavan Scottnak, Greg Ruckának, Chuck

Wendignek, Cecil Castellucinak, John Jackson Millernek, Rae
Carsonnak, Saladin Ahmednek, Mira Grantnek, E. K.
Johnstonnak, Gary D. Schmidtnek és Alexander Freednek. És
szerencsésnek tartottam magam, amiért Dave Filoni és Brian
Daley műveire építkezhettem.

Egyetlen író sem jutna messzire több tonnányi kedvesség,

segítség és bátorítás nélkül. Hálás vagyok Dan Wallace-nak,
Craig R. Carey-nek, Ryder Windhamnek, Frank Parisinek,
James Lucenónak, Karen-Ann Liechtensteinnek, Rob
Valoisnak, J. W. Rinzlernek, Joanne Chan Taylornak, Carole
Roedernek, Sue Rostoninak, Kristen Hidalgónak, Delia
Greeve-nek, Scott Chernoffnak, Jonathan Wilkinsnek, Rachel
Barrynek, Steve Sansweetnek, Nancy Schwartznak, Brian
Larsennek, Tricia Barrnek, B. J. Priesternek, Jay Shah-nak,
Chris Reiffnek, Chris Trevasnak, Jeff Carlisle-nek, Simon
Beecroftnak, Sadie Smith-nek, Karen Millernek, James
Floydnak, Bryan Youngnak, Cole Hortonnak, Sterling
Hersheynek, Kemp Remillardnak, Mary Ann Zissimosnak,
Meg Roth-nak, Amy Nathansonnak, Tom Hutchensnek, Pete
Schaynek, Allan Carscadonnak, Jim és Sarah Jonesnak,
valamint Martha és Robert Bernsteinnek.

Végül köszönetet mondok minden percért Emilynek,

Joshuának, továbbá anyámnak és apámnak. Amikor
köszönetnyilvánítást írok, mindig rettegek, hogy kifelejtek
valakit; szerencsésnek mondhatom magam, ha csak tucatnyi
ember hagyok ki. Ha te ezek közé tartozol, szólj, hogy mikor
kéred a sört és hallgatod meg alázatos bocsánatkérésemet.
Színes fotók a mozifilm legjobb jeleneteiből

Luke Skywalker Jedi mester

éveken át rejtőzött a távoli

Ahch-To bolygón, és amikor az

ifjú roncsvadász, Rey a segítségét

kéri, visszautasítja, mert úgy

hiszi, hogy a galaxis jobb hely

nélküle.

Az Első rend az egész galaxis meghódítására tör, és egyedül

az Ellenál ás szál szembe vele.

Amikor a sötétség serege támadásba lendül, Poe Dameron

és BB-8 azonnal X-szárnyúra szál nak, hogy megmentsék az
Ellenál ás flottáját.
Mindig is Leila Organa tábornok

vezette az Ellenállást az Első Rend

elleni küzdelemben. Egy

megsemmisítő támadás után

azonban Holdo admirális kénytelen

átvenni a parancsnokságot. És bár

Leila és Holdo gyermekkoruk óta jó

barátnők, mindketten másfajta

vezetői stílust képviselnek.

Az új vezetőjük miatt aggódó Poe parancsnok Fint, az egykori

rohamosztagost és Rose Tico technikust küldi arra a titkos
küldetésre, amely végül Canto Bright gyönyörű ám
veszedelmes városába vezeti őket. Itt találkoznak a DJ
nevezetű, magasan képzett mesterkódtörővel, aki
segítségükre lehet útjuk során.

Rey elhagyja az Ach-To

bolygót, hogy felkutassa az

Első Rendet, és szembenézzen

Kylo Rennel, és megmentse

az El enál ást. Eközben Rose

és Fynn ugyanazon a Mega-

osztályú csil agrombolón

kötnek ki, ahol ők is

összecsapnak az Első rend

katonáival.
Luke végül beleegyezik, hogy megtanítja Reynek, hogyan
használja az Erőt, de a Kylo Renhez fűződő furcsa viszonya
miatt a lány a Luke-kal és a Jedikkel kapcsolatos
látomásaiban is kételkedni kezd.
A végső ütközetre a Crait bolygón kerül sor, ahol az ősi
sópusztában az Első R AT-M6-os lépegetői csapnak össze az
Ellenál ás siklóival.

Rey elképesztő képességről tesz tanúbizonyságot, amikor

megmenti az El enállás életben maradt harcosait. És annak
el enére, hogy az Első Rend hatalma tovább nő, az Ellenál
ást most már egy hatalmas Jedi segíti, aki egy új, jobb jövő
ígéretét hordozza magában
Fülszöveg

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban….

A Rian Johnson rendezőtől kapott információk segítségével a

Star Wars: Az utolsó Jedik című

regényében Jason Fry kibővítette a filmben látható történetet

olyan jelenetekkel, amelyek alternatív forgatókönyv-
változatokból származnak, illetve kiegészítette a történetet a
filmből kimaradt egyéb elemekkel.

A Birodalom hamvaiból új veszélyforrás emelkedik ki: a

könyörtelen Első Rend. Szerencsére új hősök is felbukkannak,
akik fegyvert ragadnak, és akár az életüket is hajlandóak
kockáztatni a galaxis lakóinak szabadságáért. Rey, az Erő-
érzékeny árva; Finn, az egykori rohamosztagos; és Poe
Dameron, a bátor X-szárnyú pilóta és még sokan mások
összegyűlnek, hogy Leia Organa tábornok és az Ellenállás
oldalán küzdhessenek. Ám az Első Rend parancsnokának,
Snoke legfőbb vezérnek, és az ő végrehajtójának, Kylo
Rennek óriási hadsereg és pusztító tűzerő áll a
rendelkezésére és a fény bajnokaira talán a teljes
megsemmisülés vár. Egyetlen reményük maradt csupán: az
eltűnt legenda, Luke Skywalker Jedi mester…

A Star Wars: Az utolsó Jedik ott kezdődik, ahol a Star Wars:

Az ébredő Erő véget ért. A fény és a sötétség küzdelme újra
a tetőfokára hág, és eddig ismeretlen területekre is kiterjed.
Document Outline
Prológus
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet
Tizenharmadik fejezet
Tizennegyedik fejezet
Tizenötödik fejezet
Tizenhatodik fejezet
Tizenhetedik fejezet
Tizennyolcadik fejezet
Tizenkilencedik fejezet
Huszadik fejezet
Huszonegyedik fejezet
Huszonkettedik fejezet
Huszonharmadik fejezet
Huszonnegyedik fejezet
Huszonötödik fejezet
Huszonhatodik fejezet
Huszonhetedik fejezet
Huszonnyolcadik fejezet
Huszonkilencedik fejezet
Harmincadik fejezet
Harmincegyedik fejezet
Harminckettedik fejezet
Harmincharmadik fejezet
Harmincnegyedik fejezet
Harmincötödik fejezet
Köszönetnyilvánítás
Színes fotók a mozifilm legjobb jeleneteiből