Tristannak, Colinnak, Elaine-nek és Xiaoxiaonak.

Tartalom

BEVEZETÉS ........................................................................................................... 3
1. fejezet: AZ AUTOMATIZALÁSI HULLÁM ....................................................... 10
2. fejezet: MOST MÁSHOGY LESZ? ..................................................................... 30
3. fejezet: INFORMÁCIÓTECHNOLÓGIA,.A PÉLDÁTLAN FELFORGATÓ ERŐ. 56
4. fejezet: VESZÉLYBEN A SZELLEMI MUNKÁT VÉGZŐK ÁLLÁSAI ............... 71
5. fejezet: A FELSŐOKTATÁS ATALAKITASA.................................................. 106
6. fejezet: A NAGY KIHIVAS: AZ EGÉSZSÉGÜGY ............................................ 118
7. fejezet: A JÖVŐ IPARÁGAI ES TECHNOLÓGIÁI ........................................... 142
8. fejezet: A FOGYASZTÓK, A NÖVEKEDÉS KORLÁTAI… ÉS A VÁLSAG? ... 156
9. fejezet: SZUPERINTELLIGENCIA ÉS SZINGULARITÁS................................ 183
10. fejezet: AZ ÚJ GAZDASÁGI PARADIGMA ................................................... 199
KONKLÚZIÓ ...................................................................................................... 224
JEGYZETEK ....................................................................................................... 227
BEVEZETÉS

Valamikor az 1960-as években a Nobel-emlékdíjas közgazdászt, Milton Friedmant

tanácsadónak kérte fel az egyik fejlődő ázsiai ország kormánya. Látogatása során
Friedmant elvitték egy nagyszabású állami beruházás helyszínére, ahol meglepetten
látta, hogy munkások tömegei túrják nagy vehemenciával a földet, de elvétve akad
csak egy-egy buldózer, traktor vagy egyéb földmunkagép. Amikor rákérdezett, miért
van ez így, az illetékes kormányzati tisztviselő elmagyarázta, hogy a projekt
szándékaik szerint — „munkahelyteremtő program" is egyben. Friedman pikírt
válasza azóta szállóigévé lett: „Akkor ásó helyett miért nem inkább kanalat adnak az
embereknek?"
Friedman megjegyzésében az a fajta szkepticizmus — sőt nyílt gúny érhető tetten,
amely igen jellemző volt a kor közgazdászaira, akik a közvélemény részéről rendre
azzal az általános félelemmel találták szembe magukat, hogy a gépek majd elveszik az
emberek munkáját, és tartós munkanélküliséget okoznak. A történelem
bebizonyította, hogy a szakemberek szkepticizmusa cseppet sem volt alaptalan. Az
Amerikai Egyesült Államokban, főleg a 20. század folyamán, a technológia fejlődése
folyamatosan biztosította az össztársadalmi jólét növekedését.
Menet közben persze akadtak kisebb buktatók, és volt, hogy komoly törések
akasztották meg a folyamatot. A mezőgazdaság gépesítése az ágazatban dolgozók
munkáját nagy részben szükségtelenné tette, és ennek következtében
munkanélkülivé vált béresek tömegei indultak meg a nagyvárosok felé, hogy a
gyárakban keressenek megélhetést. Később az automatizálás és a globalizáció
átterelte a munkásokat a gyáriparból az egyre bővülő szolgáltatóiparba. Ezekben az
átmeneti időszakokban gyakori probléma volt a rövid ideig tartó munkanélküliség,
ám az sosem állandósult vagy vált rendszerszintűvé. Új munkahelyek jöttek létre, és
az elbocsátott munkások új lehetőségeket találtak maguknak.
Ráadásul ezek az új állások sok esetben még kedvezőbbek is voltak, mint a régiek,
a korszerűbb tudásért cserébe magasabb fizetést kínáltak. Különösen igaz volt ez a
II. világháború utáni huszonöt évben. Ez volt az amerikai gazdaság „aranykora",
amelyben látszólag tökéletes békében megfért egymás mellett a gyors technológiai
fejlődés és az amerikai munkaerő jóléte. Ahogy fejlődtek a gyártásban használt
gépek, úgy javult a gépeket üzemeltető munkások teljesítménye. Ettől ők még
értékesebb munkaerővé váltak, és még magasabb bért követelhettek maguknak. A
háború utáni időszakban a technológiai fejlődés a pénzt közvetlenül az egyszerű
munkás zsebébe tömte, hiszen a munkabér egyenes arányban nőtt a meredeken
emelkedő termelékenységgel. Cserébe a munkások a folyamatosan növekvő
jövedelmüket szépen elköltötték, ezzel pedig tovább növelték a keresletet azon
termékek és szolgáltatások iránt, amelyeket ők maguk állítottak elő.
Miközben ez a pozitív visszacsatolási lánc hajtotta előre az amerikai gazdaságot,
a közgazdaságtan is a maga saját aranykorát élte. Ugyanebben az időszakban
kiemelkedő személyiségek, például Paul Samuelson, azon dolgoztak, hogy szilárd
matematikai alapokon nyugvó tudománnyá emeljék a közgazdaságtant, amely
ekkorra szinte teljes egészében a magas szintű kvantitatív és statisztikai módszerek
területévé vált, a közgazdászok pedig ekkoriban fektették le azoknak a komplex
matematikai modelleknek az alapjait, amelyeket azóta is e terület szellemi
bástyáinak tekintenek. Nem csoda hát, hogy a háború után tevékenykedő
közgazdászok, miközben tették a dolgukat, a virágzó gazdaság láttán azt gondolták,
hogy ez így normális: a gazdaságnak így kell működnie — és mindig is így fog működni.
Jared Diamond 2005-ben megjelent Összeomlás (Collapse)1 című könyvében
elmeséli Ausztrália mezőgazdaságának történetét. A 19. században az első európai
telepeseket egy viszonylag gazdagon burjánzó, zöld táj fogadta ezen az új
kontinensen. Ezek a telepesek pedig — akárcsak az 1950 -es évek amerikai
közgazdászai — azt gondolták, hogy amit látnak, az a normális, és minden örökre
úgy marad, ahogy most van.
Buzgón nekiláttak hát farmokat és mezőgazdasági telepeket létesíteni ezen a
látszólag termékeny földön.
Egy-két évtized elmúltával azonban kénytelenek voltak szembesülni a rideg
valósággal. A gazdák rájöttek, hogy a vidék éghajlata összességében sokkal
szárazabb, mint azt eredetileg hitték. Egyszerűen csak, szerencséjükre (vagy
pechjükre), épp egy olyan kivételes időszakban, „nyerő szériában" érkeztek, amikor
minden adott volt a sikeres gazdálkodáshoz. Az ekkori, balsorsú beruházásoknak a
nyomai még ma is fellelhetők Ausztráliában: elhagyott tanyaépületek árválkodnak a
lényegében sivatagos területek kellős közepén.
Jó okunk van azt hinni, hogy az amerikai gazdaság nyerő szériája is hasonlóképp
ért véget. A növekvő termelékenység és az emelkedő bérek szimbiotikus kapcsolata
az 1970-es években kezdett felbomlani. 2013-ban egy átlagos gyári munkás vagy
beosztott (reálértéken számolva) mintegy 13%-kal keresett kevesebbet, mint elődje
1973 -ban, holott a termelékenység ez idő alatt 107%-kal nőtt, a legjelentősebb
kiadások, a lakhatás, az oktatás és az egészségügyi ellátás költségei pedig az egekbe
szöktek. 2
2010. január 2-án a The Washington Post egyik cikke arról számolt be, hogy az
Egyesült Államokban a 21. század első évtizedében egyetlen új munkahely sem jött
létre.' Erre az 1929-es nagy gazdasági világválság óta eltelt évtizedekben sohasem
volt példa; sőt, a II. világháború után nem volt egyetlen olyan évtized sem, amely
során a betölthető állások száma legalább 20%-kal ne emelkedett volna. A
munkaerőpiac még a stagflációval ( Magas infláció, amely lassú növekedéss el vagy éppen
recesszióval párosul.
) és energiaválsággal sújtott 1970-es években is 27%-os növekedést produkált.4 A
2000-es évek első, „elveszett" évtizedének eredménytelensége különösen
megdöbbentő, ha figyelembe vesszük, hogy évente csak ahhoz, hogy az amerikai
gazdaság lépést tudjon tartani a munkaerőpiac növekedési ütemével, egymillió új
munkahelyre lenne szükség. Más szóval, az évezred első tíz évében mintegy tízmillió
olyan munkahely hiányzott a piacról, amelyekre óriási szükség lett volna, de mégsem
jöttek létre.
A jövedelmi egyenlőtlenségek az elmúlt években olyan magas szintre emelkedtek,
amilyet 1929 óta nem látott Amerika, és világossá vált, hogy az 1950-es években még
a munkásokat gazdagító termelékenység növekedésből származó haszon ma már
szinte teljes egészében a tulajdonosok és a befektetők zsebében marad. A nemzeti
összjövedelemből a munkaerőhöz vándorló jövedelem aránya folyamatosan
csökken, és úgy tűnik, hogy ezt a zuhanást semmi sem állítja meg. A nyerő szériának
vége, az amerikai gazdaság új korszakba lépett.
Egy olyan korszakba, amelynek legmeghatározóbb eleme a munkások és a gépek
viszonyának alapvető átalakulása lesz. Ez az átalakulás pedig a technológiával
kapcsolatos alaptételeink egyikét — miszerint a gépek olyan eszközök, amelyek a
munkások termelékenységét növelik — végleg átírja majd. Mert a gépek maguk is
munkásokká válnak, így a munkaerő és a tőke teljesítőképessége közti határvonal
minden eddiginél jobban elhalványul majd.
Ennek az egész folyamatnak a hajtóerejét — természetesen — az információ- és
kommunikációtechnológia állandó, gyorsuló ütemű fejlődése adja. Sokan ismerik a
Moore-törvényt (5) — amely kimondja, hogy a komputerekben rendelkezésre álló
számítási kapacitás nagyjából 18-24 havonta megduplázódik —, de azzal már csak
kevesen vannak tisztában, milyen lehetőségek rejlenek ebben a rendkívüli,
exponenciális fejlődésben.
Képzeljük el a következőt: beülünk az autónkba, és megyünk 5 km/h-val. 1 perc
után a duplájára növeljük a sebességünket, és 10 km/h-val folytatjuk az utunkat,
majd egy perc múlva megint megduplázzuk a sebességet, és ez így megy tovább.
Ebben nem csupán a duplázódás az, ami figyelemre méltó, hanem az, hogy mekkora
utat lehet megtenni, miután ez a folyamat már tart egy ideje. Az első percben
nagyjából nyolcvan métert haladunk. A harmadik percben, amikor a sebességünk 20
km/h, már több mint háromszázharminc métert teszünk meg percenként. Az ötödik
percben, amikor már 80 km/h-val haladunk, a megtett távolság több lesz egy
kilométernél. A hatodik perc teljesítéséhez már egy gyorsabb autó kell — és egy
versenypálya.
Gondoljunk csak bele, mekkora sebességgel haladnánk — és mekkora távot
tennénk meg az utolsó percben —, ha a sebességünket egymás után
huszonhétszer dupláznánk meg. Nagyjából ennyiszer duplázódott meg ugyanis a
számítási kapacitás azóta, hogy 1958-ban feltalálták az integrált áramkört. A most
zajló forradalmat nem csupán a gyorsulás indította el, hanem az a tény, hogy ez a
duplázódás már olyan régóta tart, hogy egy adott évben a haladás várható mértéke már
szinte felfoghatatlan.
A kíváncsiak kedvéért elárulom, hogy huszonhét duplázás után az autónk 671
millió km/h-val menne, és abban az utolsó, huszonnyolcadik percben több mint
tizenegymillió kilométert tenne meg. Ekkora sebességgel 10-15 perc alatt eljutnánk a
Marsra. Nos, így tudnám röviden összefoglalni, hol tart ma az
információtechnológia ahhoz képest, amikor az 1950-es évek végén az első,
kezdetleges integrált áramkörök a maguk csigatempójában működésbe léptek.
Jómagam több mint huszonöt évet töltöttem a szoftverfejlesztésben, így ezt a
szédítő gyorsaságú haladást az első sorból nézhettem végig. Azt a hihetetlen
fejlődést is testközelből volt szerencsém látni, amely a szoftvertervezésben,
valamint a programozók produktivitását növelő eszközök terén ment végbe.
Kisvállalkozóként azt is megtapasztaltam, ahogyan az informatika átformálta a
cégvezetés gyakorlatát — hiszen az innovációnak köszönhetően sokkal kevesebb
embert kellett felvenni olyan rutinfeladatok elvégzésére, amelyek egy vállalkozás
működéséhez egyébként elengedhetetlenek.
Amikor a pénzügyi válság kibontakozóban volt 2008-ban, azzal kezdtem el
komolyabban foglalkozni, hogy milyen következményei lehetnek a számítási
kapacitás állandó duplázódásának, illetve főként azt latol gattam, hogy az
elkövetkező években, évtizedekben vajon mi az esélye annak, hogy ez a duplázódás
drasztikus átalakulást hoz majd a munkaerőpiacon, illetve általában a
gazdaságban. Ekkor született meg az első könyvem, a The Lights in the Tunnel:
Automation, Accelerating Technology and the Economy of the Future (Fények az
alagútban: Automatizálás, a jövő technológiájának és gazdaságának motorja),'
amely2009-ben jelent meg.
Abban a könyvben, bár elsősorban az informatikai gyorsulás szerepéről írtam,
mégis sikerült alábecsülnöm azt, hogy milyen ütemben haladnak majd előre a
dolgok. Említettem például, hogy az autógyártók ütközéselkerülő rendszerek
kifejlesztésén dolgoznak, hogy segítsenek megakadályozni a baleseteket, és
hozzátettem, hogy szerintem egyszer majd ezekből a rendszerekből alakulhatnak ki
azok a technológiák, amelyek képesek az autót önállóan is vezetni. Nos, kiderült,
hogy az „egyszer majd" közelebb van, mint gondolnánk. A könyv megjelenése után
egy évvel a Google bemutatta a teljesen önvezető autót, amely képes forgalomban is
közlekedni. Azóta az Egyesült Államok négy tagállama — Nevada, Kalifornia,
Florida és Michigan — is elfogadta azokat a törvényeket, amelyek lehetővé teszik,
hogy korlátozott jelleggel ugyan, de az önvezető járművek is részt vehessenek a
forgalomban.'
Írtam még a mesterséges intelligencia (MI) terén elért és várható fejlődésről is.
Akkoriban az IBM Deep Blue számítógépének története és annak 1997 -ben a
sakkvilágbajnok Garri Kaszparov felett aratott győzelme jelentette a mesterséges
intelligencia gyakorlati működésének leglenyűgözőbb példáját. Újfent meglepetés
ért, amikor az IBM bemutatta a Deep Blue utódját, a Watsont, amely a sakknál is
nehezebb feladatra, a „Jeopardy!" nevű televíziós kvízjátékra vállalkozott. A sakk
szigorú, előre meghatározott szabályok mentén zajlik — egy számítógéphez
pontosan az ilyesfajta feladatok illenek, el is várjuk, hogy sikeres legyen. A tévés
vetélkedő azonban teljesen más műfaj: a szerkesztők egy szinte korlátlan
tudásanyagból szemezgetnek, a játékosoknak kifinomult képességekre van
szükségük ahhoz, hogy értelmezni tudják a feladatokat, különösen, ha abban
viccek vagy szójátékok szerepelnek. Az, hogy a Watson sikeresen teljesített a
„Jeopardy!"-ban, nemcsak lenyűgöző, hanem rendkívül hasznos is, és az IBM
eleve úgy pozícionálja a Watsont, hogy jelentős szerepet szán neki például az
orvoslás és az ügyfélszolgálat területén.'
Az emberek többségét nagy valószínűséggel váratlanul fogja érni, micsoda fejlődés
megy végbe az elkövetkező években, évtizedekben. De nem csak a műszaki
újdonságok jellege okoz majd meglepetést: a gyorsuló fejlődésnek a munkaerőpiacra
és a gazdaság egészére gyakorolt hatása várhatóan megcáfol szinte mindent, amit
eddig a technológia és a gazdaság összefonódásáról gondoltunk.
Már most megdőlni látszik az egyik ilyen, sokak által vallott nézet: az, hogy az
automatizálás elsősorban a viszonylag alacsony végzettségű és képzettségű
munkásokra jelent fenyegetést. Ez a feltevés abból a tényből ered, hogy ők
jellemzően ismétlődő, illetve rutinfeladatokat végeznek. Ám mielőtt túlságosan is
megnyugtatnánk magunkat ezzel az érveléssel, gondoljunk arra, milyen gyorsan
változnak e definíció keretei. Egykor a „rutinfeladat" valószínűleg szalagmunkát
jelentett, ma viszont már egészen mást takar. Kétségtelen, hogy a fejlődés továbbra
is hatással lesz az alacsonyabb képzettséget igénylő munkákra, ám egy nap rengeteg
diplomás értelmiségi is arra ébred majd, hogy a szoftverautomatizálás és az előre
jelző algoritmusok fejlődése miatt már az ő munkája sem sokat ér.
A „rutinmunka" talán nem is a legjobb szó azokra az állásokra, amelyekre veszélyt
jelenthet a technológia. Sokkal találóbb és pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy a
„kiszámítható" vagy „előre meghatározható" feladatokról van szó. Bele tudna -e
tanulni a munkánkba egy másik ember pusztán úgy, hogy ha részletes jegyzőkönyv
készülne mindenről, amit csinálunk, és ő ezeket a feljegyzéseket tanulmányozná?
Szakértő válhatna-e bárkiből azáltal, hogy megismétli azokat a feladatokat, amelyeket
mi már elvégeztünk, ahogy például a diákok a vizsgára készülve próbateszteket
töltenek ki? Ha igen, akkor majd egyszer jó eséllyel egy algoritmus is képes lesz
megtanulni mindent, vagy szinte mindent, amit a munkánk során csinálunk. Ennek
valószínűségét tovább növeli a big data egyre szélesebb körű jelenléte: a szervezetek
mérhetetlen mennyiségű információt gyűjtenek működésük szinte valamennyi
területéről, és valószínűleg rengeteg feladat és munkakör is összesűrűsödik azokban
az adatokban, amelyek csak arra várnak, hogy egy napon megjelenjen egy kifinomult
tanuló algoritmus, és oktatni kezdje magát, és elmerülj ön az emberi elődei által
hátrahagyott adathalmazban.
Következésképp: az újabb végzettségek és képzettségek megszerzése nem
feltétlenül jelent hatékony védelmet a jövőbeni munkaautomatizálással szemben.
Vegyük példaként a radiológust, aki orvosként a képalkotó diagnosztikára
specializálódott. Egy radiológusnak rendkívül sokáig kell képeznie magát — ez
Amerikában a középiskola elvégzése után még jellemzően 13 évnyi tanulást jelent.
Ám a számítógépek képelemző képessége rohamtempóban fejlődik. Könnyen
elképzelhető, hogy egy nap, a nem túl távoli jövőben, a radiológiai feladatokat szinte
kizárólag gépek végzik majd.
 Általánosságban is elmondható, hogy a számítógépek rendkívül ügyesen
sajátítanak el különféle képességeket, főleg akkor, ha ehhez nagy mennyiségű adat is
a rendelkezésükre áll. Ez elsősorban a jellemzően pályakezdők által betöltött
állásokat érinti, és ez már most is bizonyíthatóan egy létező probléma. A
frissdiplomások kezdő bére az elmúlt tíz év során folyamatosan csökkent, ráadásul
mintegy 50% -uk arra kényszerül, hogy olyan munkát vállaljon, amely nem igényel
felsőfokú végzettséget. Ahogy azt a Robotok korában szemléltetni fogom, a magasan
képzett szakemberek — többek között az ügyvédek, újságírók, kutatók,
gyógyszerészek — foglalkoztatottságát már most jelentős mértékben csökkenti a
fejlődő információtechnológia. Ezzel nincsenek egyedül: a munkák többsége
alapvetően rutinszerű és kiszámítható, és viszonylag kevesen vannak azok, a kiket
azért fizetnek, hogy valóban kreatív, alkotó vagy elméleti tevékenységet folytassanak.
Amikor a gépek átveszik a rutinszerű, kiszámítható feladatokat, a munkások egy
korábban soha nem tapasztalt kihívással találják szembe magukat, ahogy
megpróbálnak alkalmazkodni ehhez a megváltozott helyzethez. A múltban az
automatizálás technológiája általában viszonylag szűk területet érintett, és egyszerre
csak egy munkaerő-piaci szektort tett tönkre, ahonnan a munkások átvándorolhattak
egy új, kialakulóban lévő iparágba. Ma azonban már más a helyzet. Az
információtechnológia igazi egyetemes technológiává vált, és a hatása széles körben
érezhető lesz. Gyakorlatilag valamennyi jelenleg létező iparág munkaerőigénye
csökkenni fog, ahogy az új technológiák beépülnek az üzleti modellekbe — és
elképzelhető, hogy ez az átmenet meglehetősen gyorsan fog végbemenni.
Ugyanakkor az új, ezután kialakuló iparágak szinte kivétel nélkül már a kezdetektől
fogva olyan technológiákat alkalmaznak majd, amelyekkel munkaerőt spórolhatnak.
(Az újabb kutatások szerint a munkák 50%-a veszélyben van az Egyesült
Államokban9 A Lektor) Az olyan cégek, mint például a Google és a Facebook, úgy
váltak nagyágyúvá, és úgy tornászták fel a piaci árfolyamukat, hogy közben — a
méretükhöz és befolyásuk nagyságához képest — viszonylag kevés embert
alkalmaztak. Joggal számíthatunk hát arra, hogy hasonló forgatókönyvet fog követni
szinte az összes új, jövőbeni iparág is.
Mindez arra enged következtetni, hogy egy átmeneti időszak előtt állunk, amikor is
hatalmas nyomás alá kerül majd mind a gazdaság, mind pedig a társadalom.
Mindazok az általános, közismert jó tanácsok, amelyekkel eddig a dolgozókat és a
munkaerőpiacra belépni készülő diákokat láttuk el, a jövőben valószínűleg
használhatatlanokká válnak. Az a szomorú igazság, hogy sokan lesznek olyanok, akik
mindent jól csinálnak — abban az értelemben, hogy diplomát és szakmát szereznek
—, mégsem tudják majd megvetni a lábukat ebben az újfajta gazdaságban.
Azon túl, hogy milyen pusztító hatással lehet az emberek életére és a társadalom
szövetére a mindebből következő hosszú távú munkanélküliség és
alulfoglalkoztatottság, a gazdaság is megfizeti majd ennek az árát. A javuló
termelékenység, az emelkedő bérek és a növekvő fogyasztói költések pozitív
visszacsatolási lánca a jövőben teljesen felbomlik. Ez a körforgás már most is
jelentősen megbomlott: az egyenlőtlenség soha nem látott méreteket ölt, és nemcsak
a jövedelmek, hanem a fogyasztás terén is. Jelenleg a háztartások felső 5%-ához
köthető a költések közel 40%-a, és ez a trend, amely felfelé haladva még további
koncentrálódást mutat, szinte bizonyosan tovább működik. Továbbra is a
munkavállalás lesz a vásárlóerő megszerzésének elsődleges mechanizmusa. Ha ez a
mechanizmus még tovább erodálódik, megeshet, hogy annyira leszűkül a fizetőképes
fogyasztók köre, hogy már nem lesznek elegen ahhoz, hogy biztosítsák a gazdasági
növekedést ebben a mi tömegpiaci gazdaságunkban.
Ahogy azt szándékaim szerint ebben a könyvben tisztázni fogom, a fejlődő
információtechnológia fordulópont felé tol minket, amelyet követően várhatóan
lecsökken az egész gazdaság munkaerőigénye. Ám ez az átmenet nem feltétlenül
valamilyen egységes vagy kiszámítható formában zajlik majd. Két szektor —
nevezetesen a felsőoktatás és az egészségügy — eddig is erősen ellenállt annak az
eróziónak, amely a gazdaság egészében már most kezd látványossá válni. A helyzet
iróniája, hogy emiatt az ellenállás miatt a technológia átalakító hatása más
szektorokban sokkal súlyosabb negatív következményeket vonhat maga után, mert
így az oktatás és az egészségügyi ellátás költségei sokkal nagyobb terhet raknak rájuk.
Az információtechnológia természetesen nem egyedüli tényezőként formálja a
jövőt; elválaszthatatlanul összefonódik majd sokféle egyéb társadalmi és környezeti
kihívással, mint amilyen az elöregedő társadalom, a klímaváltozás és az erőforrások
kimerülése. Gyakran találkozni azzal az előrejelzéssel, mely szerint súlyos
munkaerőhiány fog kialakulni, amikor a „baby boom" generáció végleg kilép a
munkaerőpiacról, és ez hatékonyan ellensúlyozza — sőt talán le is győzi — az
automatizálás lehetséges hatásait. A gyors innovációt szokás tisztán kiegyenlítő
erőnek tekinteni, amely képes minimalizálni vagy akár megfordítani az általunk a
környezetünkre gyakorolt nyomást. Azonban, amint azt látni fogjuk,
számos ilyen feltételezésünk bizonytalan alapokon nyugszik: ennél sokkal
bonyolultabb a helyzet. Az ijesztő valóság az, hogy ha nem ismerjük fel a fejlődő
technológia következményeit, és nem alkalmazkodunk hozzájuk, akkor lehet, hogy
végletes krízishelyzettel kell szembenéznünk, vagyis a durván növekvő
egyenlőtlenség, a technológia okozta munkanélküliség és a klímaváltozás hatásai
nagyjából egyszerre lépnek működésbe, és sok szempontból felerősítik egymást, és
még fokozottabban gyűrűznek tovább.
A Szilícium-völgyben a „felforgató technológia" (disruptive technology) ma már
bevett kifejezés, és rendszeresen elhangzik a beszélgetésekben. Senki számára nem
kétséges, hogy a technológia képes egész iparágakat elpusztítani, illetve a
munkaerőpiac és a gazdaság bizonyos szektorait talpra állítani. Ebben a könyvben én
egy ennél is átfogóbb kérdésre keresem a választ: képes-e az egyre gyorsuló
technológia annyira szétzilálni az egész rendszerünket, hogy azt alapjaiban kénytelenek
legyünk átstrukturálni, ha azt akarjuk, hogy a jólét korszaka ne érjen véget?
1. fejezet: AZ AUTOMATIZALÁSI HULLÁM

A raktáros egy nagy halom dobozzal néz farkasszemet. A dobozok különféle

formájúak, méretűek és színűek, és csak úgy találomra vannak egymásra pakolva.
Egy pillanatra képzeljük el, hogy belelátunk az alak fejébe, aki azt a feladatot
kapta, hogy pakolja el a dobozokat, és gondoljuk végig, milyen bonyolult problémát
kell megoldania!
Rengeteg doboz szokványos barna színű, és olyan szorosan illeszkednek
egymáshoz, hogy szinte nem is látni, hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik.
Ez a rend csak néhány esetben törik meg, ott, ahol rés van köztük vagy elcsúsztak
egymáshoz képest. Akad néhány olyan doboz is, amely elforgatva került be a
kupacba, ezek sarka kilóg. A kupac tetején, két nagyobb közé beszorulva, oldalára
borulva egy kisebb doboz fekszik. A többnyire sima, barna vagy fehér dobozok
között láthatunk néhányat, amelyen céges logó díszeleg, de olyat is, amelyet — a
tarkabarka külsejéből ítélve — inkább kiskereskedelmi boltok polcaira szántak.
Természetesen az emberi agy képes szinte egy pillanat alatt felfogni és megérteni
ezt a bonyolult vizuális információhalmazt. A raktáros könnyedén felméri a dobozok
méretét és elhelyezkedését, és — úgy tűnik ösztönösen tudja, hogy a pakolást a
legfelső dobozokkal kell kezdenie, és az is egyértelmű milyen sorrendben kell
folytatnia a munkát ahhoz, hogy a többi doboz ne boruljon le.
Az emberi agy a fejlődése során pontosan az ilyen vizuális érzékelési feladatok
megoldására specializálódott. Az, hogy a raktárosnak sikerül elpakolni a dobozokat,
teljességgel érdektelen hír — kivéve, ha tudjuk, hogy ez esetben a raktáros egy robot.
Pontosabban szólva egy kígyószerű robotkar, a végén egy szívófejes megfogó
szerkezettel. A robot felfogása lassabb, mint az emberé. Hosszasan bámulja a
kupacot, a tekintetét mindig csak egy kicsit mozdítja arrébb, közben Újra és újra
elgondolkodik, végül nekilendül, és leveszi a legfelső dobozt.' A robot lassúságát
szinte teljes egészében az okozza, hogy ennek a látszólag egyszerű feladatnak az
elvégzése elképesztően bonyolult számításokat igényel. Ha mást nem is, azt biztosan
tudhatjuk az információtechnológia történetéből kiindulva, hogy ennek a robotnak a
sebessége hamarosan a sokszorosára nő.
Az Industrial Perception, a szilícium-völgybeli startup mérnökei és informatikusai,
akik ezt a robotot tervezték és építették, úgy gondolják, hogy gépük végül majd 1
s/doboz tempóban fog pakolni. Ehhez képest az ember pakolási sebessége legjobb
esetben is nagyjából 6 s/doboz. 2 Azt persze mondanom sem kell, hogy a robot
folyamatos munkavégzésre képes, sosem fárad el, nem húzódik meg a háta — és
egész biztos, hogy soha nem fog kártérítési igényt benyújtani.
Az Industrial Perception robotja azért olyan különleges, mert ehhez a feladathoz a
vizuális érzékelés, a térszámítás és a kézügyesség kombinációja kell, és „ő" képes
minden szükséges tudását együttesen alkalmazni. Vagyis ez a robot a gépek
automatizálásának végső határait feszegeti, ahol is versenybe száll azért a néhány
viszonylag rutinszerű, kétkezi munkáért, amely még megmaradt az embereknek.
 Az persze ma már nem újdonság, hogy a gyárakban robotok dolgoznak. Mostanra
az autógyártástól a félvezetők gyártásáig gyakorlatilag a gyáripar összes szektorában
nélkülözhetetlenné váltak. Az elektromos autókat gyártó Tesla legújabb, a kaliforniai
Fremont-ban létesült gyárában a heti 400 autót 160 rendkívül flexibilis ipari robot
állítja össze. Amikor megérkezik az alváz a következő összeszerelő állomásra,
egyszerre több robot kezd neki az összehangolt munkának. A gépek arra is képesek,
hogy önállóan kicseréljék a robotkarukban tartott szerszámot, hogy el tudjanak
végezni egy egész sor, különféle feladatot. Például ugyanaz a robot szereli be az
üléseket, amelyik — miután szerszámot cserék — felviszi a megfelelő helyre a
ragasztót, és a helyére illeszti a szélvédőt. 3 A nemzetközi robotikai szövetség, az
International Federation of Robotics szerint 2000 és 2012 között az ipari robotok
globális forgalma több mint 60%-kal nőtt, ami 2012-ben mintegy 28 milliárd
dolláros össz forgalmat jelentett.* Messze a leggyorsabban bővülő piac Kína, ahol
2005 és 2012 között évente körülbelül 25%-kal nőtt az üzembe állított robotok
száma. 4

A legújabb IFR-statisztikák pedig még ennél is gyorsabb ütemű bővülésről számolnak

be. Egyedül 2015-ben 15%-os iparági bővülés tapasztalható. (A Lektor)

Az ipari robotok, bár gyorsaságuk, precizitásuk és fizikai erejük páratlan

kombinációt alkot, a legtöbbször csak vakon teszik a dolgukat egy precíz
koreográfiát követő előadásban. Működésük feltétele elsősorban a hajszálpontos
időzítés és pozicionálás. Az eseteknek abban az elenyésző hányadában, amikor a
robotok ún. gépi látással is rendelkeznek, akkor is jellemzően csak két
dimenzióban és csakis kontrollált fényviszonyok között látnak. Lehet, hogy
képesek alkatrészeket kiválogatni egy sík felületről, de a látómezejüknek nincs
mélysége, ezért nehezen tolerálják az olyan környezetet, amely akár csak a
legkisebb mértékben is kiszámíthatatlan. Így számos gyári rutinmunka mégiscsak
az emberekre marad, akik sok esetben a két robotizélt fázis között adódó
feladatokat végzik, vagy a gyártási folyamat végén van rájuk szükség. Például
kiválasztják a tartóból a megfelelő szerszámot, és beillesztik azt a következő gépbe,
vagy megpakolják és lepakolják a gyárba érkező és onnan induló teherautókat.
Az Industrial Perception robotjának háromdimenziós látását biztosító
technológiai megoldás kiváló esettanulmányként szolgál, amelyből kiderül, hogy a
különböző területek közötti ún. technológiai kereszt-megtermékenyítés a
legváratlanabb területeken is robbanásszerű innovációt indíthat el. Egyes
vélekedések szerint a robotszem technológiájának széles körű elterjedése egészen
2006 novemberére nyúlik vissza, amikor is a Nintendo bemutatta a Wii videojáték -
konzolt. A Nintendo gépéhez egy teljesen új típusú játékvezérlő tartozott,
lényegében egy vezeték nélküli távirányító, benne egy olcsó eszközzel, az ún.
gyorsulásmérővel. A gyorsulásmérő három dimenzióban képes érzékelni a mozgást,
amelyet aztán a konzol számára is értelmezhető adatfolyammá konvertál. A
videojátékok ma már testmozgással és kézmozdulatokkal is irányíthatóak. Az
eredmény pedig egy merőben újfajta játékélmény. A Nintendo innovációja
leszámolt a monitorra tapadó és joystickot szorongató kocka
sztereotípiájával, és új távlatokat nyitott a játékoknak azzal, hogy aktív
kikapcsolódássá tette a videojátékozást.
Ezzel megindult a verseny, mert erre már az iparág többi nagy piaci szereplőjének is
reagálnia kellett. A Playstationt gyártó Sony Corporation úgy döntött, hogy lényegében
lemásolja a Nintendo-dizájnt, és előállt a saját mozgásérzékelős kontrollerjével. A
Microsoft viszont azt tűzte ki célul, hogy egy nagy ugrással leelőzi a Nintendót, és
valami újdonságot fog piacra dobni. Az Xbox 360 játékkonzolhoz csatlakoztatható
Kinect megjelenése után már távirányítóra sem volt szükség. Ahhoz, hogy ezt elérjék,
a Microsoft mérnökei építettek egy webkamera szerű eszközt, háromdimenziós gépi
látással — ennek részben az a képalkotó technológia szolgák alapjául, amelyet egy kis
izraeli cég, a PrimeSense alkotott meg. A Kinect három dimenzióban lát,
köszönhetően egy lényegében lézerradarként működő eszköznek, amely infravörös
sugarakkal bombázza a szobában lévő embereket és tárgyakat, majd megméri, hogy a
visszaverődő fény mennyi idő alatt érte el az ő saját infraérzékelőjét, és ebből
kiszámolja az egyes objektumok távolságát. A játékosok most már egyszerű mozgással
és kézmozdulatokkal is kommunikálni tudnak az Xbox játékkonzollal, ehhez csak a
Kinect kamerájának látóterébe kell kerülniük.
A Kinect legforradalmibb tulajdonsága mégis az ára volt. A fejlett gépi látás
technológiája — amely korábban több tíz-, sőt akár több százezer dollárba is
belekerült, és egy terebélyes berendezést igényelt —, immár könnyű és kompakt
árucikk formájában, 150 dollárért is elérhetővé vált. A robotikában dolgozó kutatók
rögtön felismerték, hogy a Kinect technológiájában megvan a lehetőség arra, hogy
teljesen átformálja a szakterületüket. Az egyetemi mérnökcsapatok és az amatőr
innovátorok egyaránt rávetették magukat a termékre, és heteken belül sikerült
feltörniük. Majd elárasztották a YouTube-ot robotos videókkal, ahol a gépek most
már három dimenzióban láttak. 5 Az Industrial Perception is úgy döntött, hogy a
gépi látás rendszerét a Kinect technológiájára alapozza, és ennek eredményeként
megszületett egy elérhető árú gép, amely rohamtempóban közelít ahhoz, hogy szinte
emberi módon tudja érzékelni a környezetét és legyen képes kapcsolatba lépni az ott
lévő objektumokkal, miközben a való világra oly jellemző kiszámíthatatlanság sem
okoz neki problémát.

A sokoldalú robotmunkás

Az Industrial Perception robotja rendkívül specializált gép, amelynek fókuszában a

maximális hatékonysággal végzett dobozpakolás áll. A bostoni székhelyű Rethink
Robotics a saját fejlesztésű Baxterével más irányba indult. Ez a kisebb súlyú,
humanoid gyártórobot könnyen betanítható egy egész sor ismétlődő feladat
elvégzésére. A Rethinket az MIT (Massachusetts Institute of Technology,
Massachusettsi Műszaki Egyetem) professzora, a robotika egyik legkiválóbb
kutatója, Rodney Brooks alapította, aki részt vett az iRobot nevű cég létrehozásában
is, amely a Roomba automata porszívók mellett az Irakban és Afganisztánban
bombák hatástalanítására használt katonai robotokat is gyártja. A Baxter, amelynek
az ára sokkal alacsonyabb, mint egy átlagos amerikai gyári munkás éves bére,
lényegében egy lekicsinyített ipari robot, amelyet arra terveztek, hogy emberek
közelében is biztonságosan üzemeljen.
A hagyományos ipari robotok bonyolult és költséges programozást igényelnek. A
Baxter betanítása viszont roppant egyszerű: elég, ha végigvezetjük a karját a
szükséges mozgássoron. Ha egy létesítményben egyszerre több Baxtert is
használnak, akkor elég csak az egyiket betanítani, a többinek már egy szimpla
pendrive-val is átadható a tudás. A robot a legkülönfélébb feladatoknál
alkalmazható, többek között könnyű összeszerelési munkálatoknál, a szerszámok
futószalagok közti szállításánál, csomagolásnál vagy a fémforgácsoláshoz használatos
gépek kezelésénél. A Baxter különösen ügyesen pakolja be a kész árut a
szállítódobozokba. A Pennsylvania állambeli Hatfieldben működő, játék
építőkészleteket gyártó K'NEX-nél arra jöttek rá, hogy a Baxter precíz pakolási
technikájának köszönhetően 20-40%-kal kevesebb doboz is elég a kiszállításhoz. 6 A
Rethink robotja a csuklóján elhelyezett kameráknak köszönhetően szintén
rendelkezik kétdimenziós gépi látással, fel tudja venni az alkatrészeket, és még
alapszintű minőség-ellenőrzési feladatokat is képes ellátni.

A robotika robbanásszerű fejlődés előtt áll

Igaz, hogy a Baxter és az Industrial Perception dobozpakoló robotja két, egymástól

teljesen eltérő gép, de mindkettő ugyanarra az alapszoftver platformra épült. Az
ROS (Robot Operating System, vagyis robot-operációsrendszer) eredetileg a
Stanford Egyetem MI-laborjában (Artificial Intelligence Laboratory) született meg,
majd a Willow Garage cég szárnyai alatt fejlődött komplett robotikai platformmá.
(Jelenleg pedig az Open Source Robotics Foundation gondozza. — A Lektor) A
kisvállalkozás által tervezett és gyártott, programozható robotokat elsősorban az
egyetemi kutatók használják. Az ROS sokban hasonlít az olyan operációs
rendszerekre, mint amilyen a Microsoft Windows, a Macintosh OS vagy a Google
Androidja, csak ezt kifejezetten a robotok könnyű programozására és irányítására
tervezték. Mivel az ROS ingyenes és nyílt forráskódú is — ami annyit tesz, hogy a
szoftverfejlesztők könnyen tudják módosítani és fejleszteni —, szélsebesen terjed, és
válik a robotikai fejlesztések szabvány-szoftverplatformjává.
A számítástechnika történetéből világosan kiderül, hogy amint egy szabvány -
operációsrendszer és hozzá egy olcsó és könnyen használható programozási
eszköz elérhetővé válik, azt hamarosan rengeteg felhasználói alkalmazás
megjelenése követi. Így történt ez a személyi számítógépek szoftvereivel, illetve
újabban az iPhone-, iPad- és Android alkalmazásokkal is. Sőt, ezek a platformok
ma már olyan telítettek, hogy szinte lehetetlen olyasmit kitalálni, amit ne csinált
volna meg valaki már korábban.
Jó esély van rá, hogy a robotika területe is hasonló utat jár majd be. Minden
valószínűség szerint épp egy robbanásszerű innovációs hullám kezdetén vagyunk,
amelynek eredményeként szinte minden elképzelhető kereskedelmi, ipari és
fogyasztói feladatkört elözönlenek majd a robotok. A robbanásszerű fejlődésre
pedig akkor kerül majd sor, ha elérhetővé válnak azok a szabványosított szoftver- és
hardvermodulok, amelyekből viszonylag egyszerűen felépíthető lesz egy-egy új
dizájn anélkül, hogy az egészet az alapoktól kellene újrakezdeni. Ahogy a Kinecttel
megfizethetővé vált a gépi látás, úgy egyéb hardverösszetevők például a robotkar —
ára is elindul majd lefelé, ahogy a robotok előállítása átcsap tömegtermelésbe. 2013
óta már több ezer szoftverkomponens vált elérhetővé az ROS-szel végzett
munkához, és a fejlesztői platformok is elég olcsók lettek ahhoz, hogy szinte bárki
belevághasson új robotikai alkalmazások tervezésébe. A Willow Garage-nél például
1200 dollárért meg lehet venni egy komplett mobilrobot-készletet. Ez a TurtleBot
csomag, amelyben még Kinect-alapú gépilátás-technológia is található. Ha az
inflációval is számolunk, akkor ez bizony sokkal olcsóbb, mint amennyibe egy
elérhető árú PC-monitorszett került az 1990-es években, amikor a Microsoft
Windows a maga robbanásszerű növekedésének küszöbén állt a szoftverek terén.
2013 októberében részt vettem a kaliforniai Santa Clarában megrendezett
RoboBusiness konferencián és szakkiállításon, és számomra már akkor világossá
vált, hogy a robotipar a következő nagy ugrásszerű fejlődésre készül. A
legkülönfélébb méretű cégek igyekeztek elkápráztatni a precíziós gyártási
munkálatokra, orvosi eszközök és berendezések kórházon belüli szállítására,
mezőgazdasági és bányászati nehézgépek működtetésére tervezett robotjaikkal. Ott
volt köztük „Budgee" is, a személyi robot, aki húszkilónyi teherrel is könnyedén
elboldogul otthon vagy a boltban. De találkoztam számos oktatórobottal is, amelyek
a műszaki kreativitás fejlesztésétől az autista vagy tanulási nehézségekkel küzdő
gyerekek segítéséig a legkülönfélébb témákra specializálódtak. A Rethink Robotics
standjánál ügyködő Baxter közben megkapta a Halloween-képzést, és ottjártarnkor
éppen apró édességcsomagokat dobált tök formájú vödrökbe. A kiállításon jelen
voltak a különböző komponenseket — motorokat, szenzorokat,
látványrendszereket, elektronikus vezérlőket, valamint a robotok építésére
specializált szoftvereket — forgalmazó cégek is. A Szilícium-völgy egyik startupja, a
Grabit egy olyan, innovatív elektroadhéziós megfogó szerkezetet mutatott be,
amellyel a robotok képesek szinte bármit kézbe venni, elszállítani, áthelyezni, és
ehhez elég némi kontrollált elektrosztatikusság. Végül, hogy teljes legyen a kép, a
kiállítók közt szerepelt egy robotikára specializálódott praxisú nemzetközi ügyvédi
iroda is, hogy segítsen a munkáltatóknak eligazodni a munkaügyi, foglalkoztatási és
biztonsági előírások között azokban az esetekben, amikor robotokat állítanak be az
emberi munkaerő helyére vagy az emberek közvetlen közelébe.
 A kiállítás egyik legemlékezetesebb látványosságát nem is a standok, hanem a
standok közötti sorok jelentették, ahol az emberek közé többtucatnyi Suitable
Technologies-robot vegyült — ezek mind ún. telepresence robotok voltak, amelyek
egy-egy távol maradó látogatót helyettesítettek, akik így, a mobil talapzatra rögzített
síkképernyő és kamera segítségével megnézhették a standok kínálatát, a
bemutatókat, kérdéseket tehettek fel, és ugyanúgy beszélgethettek a többi
résztvevővel, mintha személyesen jelen lettek volna. A Suitable Technologies
robotjait minimális díj ellenében lehetett igénybe venni, így a külföldi látogatók sok
ezer dollár utazási költséget spórolhattak meg. Az ember pillanatok alatt megszokta
ezeknek az emberarcú robotoknak a jelenlétét, és teljesen természetesnek hatott,
ahogy ott nézelődtek és csevegtek közöttünk.

A gyári munkák és a gyárak visszaköltöztetése

2013 szeptemberében a The New York Times újságírója, Stephanie Clifford a dél-
karolinai Gaffney-ben lévő textilgyár, a Parkdale Mills történetéről írt cikket. A
gyár mintegy száznegyven embert alkalmaz. Ahhoz, hogy a mai szinten
termeljenek, 1980-ban több mint kétezer gyári munkásra lett volna szükség. A
Parkdale-ben „csak ritkán fordul elő, hogy emberi erőforrás kerül az automatizált
folyamatba, és akkor is csak azért, mert bizonyos feladatok elvégzése — például a
félkész fonalak áttargoncázása egyik géptől a másikig — még mindig így olcsóbb".'
A kész fonalat már automatikusan továbbítják a csomagológépekhez a
mennyezetre rögzített konvejorok (árutovábbító sínrendszerek).
Mindazonáltal ez a 140 fő mégiscsak javít egy kicsit a gyáripar évtizedek óta
csökkenő foglalkoztatási statisztikáin. Az amerikai textilipart megtizedelte az 1990 -es
évek áttelepítési hulláma, amikor is a gyártás átkerült olyan, alacsonyabb jövedelmi
színvonalú országokba, mint Kína, India és Mexikó. 1990 és 2012 között körülbelül
1,2 millió állás — a textilipari állások több mint háromnegyede — szűnt meg. Az
utóbbi néhány évben azonban drámai mértékű visszarendeződés történt a gyáriparban.
2009 és 2012 között az amerikai textil- és ruházati export 37%-kal nőtt, és összértéke
ezzel megközelítette a 23 milliárd dollárt.' A fordulat motorját az adja, hogy az
automatizálási technológia ma már olyan hatékony, hogy még az alacsonyabb
bérezésű külföldi munkaerővel is felveszi a versenyt.
Az Egyesült Államok és más fejlett országok gyáriparában a modern, alacsony
munkaerő-igényű innovációk bevezetése igen vegyes hatással van a
foglalkoztatottságra. Bár a Parkdale és a hozzá hasonló cégek közvetlenül nem
teremtenek nagy számban munkahelyeket, közvetve mégiscsak növelik a
foglalkoztatottságot a beszállítóknál, illetve a termeléshez lazábban kapcsolódó
területeken, mint például a szállítmányozásban vagyis több kamionsofőrre van
szükség, akik eljuttatják a nyersanyagot és a készárut A-ból B-be. Egy olyan robot,
mint Baxter, nyilván számos, rutinfeladatokat végző munkás állását szükségtelenné
tudja tenni, ugyanakkor segíthet abban, hogy az amerikai gyáripar versenyképesebb
legyen az alacsonyabb jövedelemszintű országokkal szemben. Ami azt illeti,
mostanra beindult egy igen jelentős „visszatelepítési" (reshoring) trend, amelynek
két mozgatója az új technológiák elérhetősége és a külföldi munkavállalók
bérköltségének emelkedése (főleg Kínában, ahol 2005 és 2010 között az átlagos
gyári munkás fizetése évente közel 20 % -kal emelkedett). 2012 áprilisában a
Boston Consulting Group felmérést készített az amerikai gyáripar cégvezetőinek
körében, és azt találta, hogy az évente több mint 10 milliárd dolláros árbevételt
elkönyvelő cégek közel fele aktívan törekszik arra, hogy visszaköltöztesse a gyárakat
az Egyesült Államokba, vagy legalábbis komolyan fontolgatja azt.'
A gyárak visszatelepítése drasztikusan csökkenti a szállítási költségeket, ezenkívül
számos egyéb előnnyel is jár. Ha a gyárak a fogyasztói piacokhoz és a terméktervező
központokhoz is közel fekszenek, akkor a cégek csökkenteni tudják az átfutási időt,
és sokkal gyorsabban tudnak reagálni a fogyasztói igényekre. Mivel az automatizált
rendszerek egyre rugalmasabbakká és kifinomultabbakká válnak, elég valószínű,
hogy a gyártók mindinkább a személyre szabható termékek felé mozdulnak el —
lehetővé téve a vevőknek például azt, hogy egyedi termékeket tervezzenek
maguknak, vagy hogy könnyen használható internetes felületeken adjá k meg a
nehezen fellelhető méretű ruhák paramétereit. És a helyi automatizált gyárban napok
alatt el is készülhet a kívánt termék.
Van azonban a reshoring történetében egy igen jelentős ellentmondás. Hosszú távon
még a most újonnan létrejövő, csekély számú gyári állás sem feltétlenül marad majd
meg. Ahogy a robotok egyre okosabbak és ügyesebbek lesznek, illetve ahogy széles
körben is elterjednek az olyan technológiák, mint a 3D-s nyomtatás, úgy sok gyár egyre
nagyobb valószínűséggel fog átállni a teljes automatizálásra. Az Egyesült Államokban a
gyáripar jelenleg alig 10%-kal járul hozzá az összfoglalkoztatottsághoz.
Következésképp: a robotok gyártása és a gyárak visszatelepítése valószínűleg csupán
marginális hatást gyakorol a munkaerőpiac egészére.
Egészen másként zajlik ez majd az olyan fejlődő országokban, mint amilyen
például Kína, ahol a foglalkoztatottság sokkal inkább a gyáriparban koncentrálódik.
Ami azt illeti, a technológiai fejlődés már eddig is drasztikus hatással volt a kínai
gyári állásokra: 1995 és 2002 között a gyáriparban dolgozók mintegy 15%-a, vagyis
körülbelül 16 millió ember veszítette el az állását." Megdönthetetlen bizonyítékok
igazolják, hogy ez a trend a jövőben tovább gyorsul. 2012-ben a Foxconn — az
Apple-eszközök elsődleges gyártója — bejelentette, hogy a gyáraikban összesen
egymillió robot beállítását tervezik. A korábban adaptereket gyártó tajvani Delta
Electronics nemrég stratégiát váltott, és ezentúl a precíziós összeszerelő munkák
elvégzésére alkalmas, olcsó robotok gyártására specializálódik. Reményeik szerint egy
egykarú összeszerelő robotot 10 ezer dollár körüli áron kínálnak majd — ez
kevesebb, mint fele annak, amennyibe a Rethink Baxterje kerül. Az ipari robotokat
gyártó európai cégek az ABB Group és a Kuka AG — szintén komoly összegeket
invesztálnak a kínai piacba, és jelenleg épp helyi gyárakat építenek, amelyek minden
évben ezrével ontják majd magukból a robotokat»
 Az automatizálás terjedésén valószínűleg az a tény is sokat lendít, hogy Kínában a
nagyvállalatok által fizetendő banki kamatokat mesterségesen, kormányzati
szabályozással tartják alacsonyan. A cégek a felvett hitelösszegeket sokszor
folyamatosan visszaforgatják a befektetéseikbe, így a tőkét sosem kell
visszafizetniük. Ettől lesz a tőkebefektetés olyan rendkívül vonzó még akkor is,
amikor a bérköltség alacsony, és ez az egyik elsődleges oka annak, hogy Kína GDP-
jének közel felét ma már a befektetések teszik ki. 12 Számos elemző szerint a
mesterségesen alacsonyan tartott tőkeköltség miatt egész Kína tele van balsorsú
beruházásokkal — ezek közül is a legismertebb talán az ún. szellemvárosok
megépítése, amelyek elkészültük óta lényegében üresen tátonganak. Ugyanígy, az
alacsony tőkeköltség komoly ösztönzést jelenthet a nagyvállalatoknak arra,
hogy jelentős összegeket fektessenek a drága automatizálásba még azokban az
esetekben is, amikor a józan ész nem feltétlenül ezt diktálná.
A robotizált összeszerelésre történő átállás többek között azért állítja komoly
kihívások elé a kínai elektronikai ipart, mert olyan robotokat kell tervezni, amelyek
elég rugalmasak ahhoz, hogy lépést tudjanak tartani az egyre inkább hirtelen alakuló
termékéletciklusokkal. A Foxconn például hatalmas létesítményeket tart fenn, ahol a
munkások a gyár területén, munkásszállókban élnek. Így bármikor kéznél van sok
ezer ember, akiket felkelthetnek és munkára foghatnak akár az éjszaka közepén is,
hogy tartani tudják az agresszív termelésütemezést. Ennek eredményeként a cég
hihetetlen gyorsasággal képes növelni a termelést, illetve alkalmazkodni a termékterv
változásaihoz. Ugyanakkor ezzel óriási nyomás alá helyezik a munkásokat — mi sem
bizonyítja ezt jobban, mint az a tény, hogy 2010-ben a Foxconn létesítményeiben
szinte járványként tombolt az öngyilkossági láz. A robotok természetesen k épesek
megállás nélkül dolgozni, és ahogy egyre rugalmasabbakká és egyre könnyebben
betaníthatókká válnak, úgy egyre vonzóbb alternatívát jelentenek majd az emberrel
szemben, legyenek akármilyen alacsonyak a munkabérek.
A fejlett országok gyáriparának automatizálási trendje még véletlenül sem
korlátozódik Kínára. A ruha- és cipőgyártás például továbbra is az egyik leginkább
munkaerő-igényes iparág, és a gyárakat Kínából a még alacsonyabb jövedelemszintű
országokba — például Vietnamba és Indonéziába — telepítik át. 2013 júniusában a
sportcipőket gyártó Nike bejelentette, hogy az Indonéziában tapasztalt
bérnövekedés negatívan befolyásolta a cég negyedéves pénzügyi eredményeit. A cég
pénzügyi igazgatója szerint a problémára hosszú távon az adhat megoldást, ha
„műszakilag kiiktatják a termelésből-az emberi munkaerőt"". Úgy tűnik, a fokozott
automatizálás arra is megoldást nyújthat, hogy a cégeknek ne kelljen többé a
harmadik világbéli gyárak rabszolgatelep jellege miatt megfogalmazott kritikákat
hallgatniuk.

Szolgáltatóipar: ahol a legtöbb állás van

Az Egyesült Államokban és általában a fejlett gazdaságokban a legnagyobb törést a

szolgáltatóipar fogja elszenvedni — hiszen ez az a szektor, ahol jelenleg az
alkalmazottak döntő többsége dolgozik. A trend már ma is tetten érhető például az
ATM-ek és az önkiszolgáló kasszák megjelenésében, de az elkövetkező évtizedben
az automatizált szolgáltatások új formáinak robbanásszerű terjedése várható, amely
milliók egyébként is viszonylag alacsony bérezésű állását veszélyezteti majd.
Egy San Franciscói startup cég, a Momentum Machines nekilátott, hogy teljes
egészében automatizálja a prémium minőségű hamburgerek elkészítését. Amíg egy
gyorsétterem alkalmazottjának munkája kimerül abban, hogy a grillre dobja a
fagyasztott húspogácsákat, addig a Momentum Machines gépe frissen darált
marhahúsból formázza meg és a rendelés beérkezésekor süti ki őket — és még arra
is ügyelni tud majd, hogy a hús kívül tökéletesen ropogósra süljön, de belül szaftos
és puha maradjon. A gép, amely óránként 360 húspogácsát tud elkészíteni, megpirítja
a zsemlét is, felszeleteli a friss hozzávalókat, a paradicsomot, hagymát és uborkát, és
azt is tudja, hogy ezeket csak a rendelés beérkezése után tegye a hamburgerbe. Az így
összeállított, fogyasztásra kész hamburgerek egy futószalagon érkeznek a vendéghez.
Míg a legtöbb, robotikával foglalkozó cég mindent megtesz azért, hogy a
foglalkoztatottságra gyakorolt potenciális hatást pozitív köntösben tálalja, addig a
Momentum Machines társalapítója, Alexandros Vardakostas teljesen őszintén beszél
a cég szándékairól: „A mi gépünk nem azért készült, hogy hatékonyabbá tegye az
alkalmazottak munkáját — nyilatkozta —, hanem azért, hogy teljes egészében
kiiktassa őket."

A vállalat tisztában van vele, milyen hatása lehet az általuk

kifejlesztett technológiai újításnak a munkahelyekre. A cég
weboldala szerint kedvező árú átképzést célzó tanfolyamokat tervez
indítani az elbocsátott dolgozóknak.

A cég becslései szerint egy átlagos gyorsétterem évente körülbelül 135 ezer dollárt
költ a hamburgerkészítők munkabérére, így az Egyesült Államok gazdaságában a
hamburgerkészítés teljes munkaerőköltsége éves szinten mintegy 9 milliárd dollár. A
Momentum Machines szerint gépük alig egy év alatt behozza az árát.
Célcsoportjukat az éttermeken kívül kiterjesztik az önkiszolgáló élelmiszerboltokra
és a büfékocsikra is, sőt talán étel-automatákat is telepítenek. A cég vezetőinek
meggyőződése, hogy a bérköltség kiiktatásával és a konyhai helyigény
csökkentésével az éttermek többet költhetnek majd jó minőségű alapanyagokra, és
így gyorséttermi árakon kínálhatnak prémium minőségű hamburgereket.
Mindez nagyon jól hangzik ugyan, de bizony komoly árat kell fizetnünk érte. A
különböző gyorsétterem-hálózatokban milliók dolgoznak alacsony bérekért, gyakran
részmunkaidőben. Csak a McDonald's a maga 36 ezer egységével mintegy 1,9 millió
embert foglalkoztat világszerte." Eddig mindig viszonylag könnyen lehetett
gyorséttermi munkát találni, köszönhetően az alacsony béreknek, a szerény béren
kívüli juttatási csomagoknak és a nagy fluktuációnak. Így a gyorséttermi állások — a
többi, képzettséget nem igénylő kiskereskedelmi állással együtt — egyfajta biztonsági
hálót jelentettek azoknak a versenyszférában dolgozóknak, akiknek nem nagyon
maradt más lehetőségük: egy ilyen munkáért járó fizetés volt az utolsó mentsváruk
akkor, amikor nem akadt jobb alternatíva. 2013 decemberében az Egyesült Államok
munkaügyi statisztikai hivatala (US Bureau of Labor Statistics) még azt írta a
jelentésében, hogy az „étel-előkészítő és kiszolgáló személyzet" kategória (amelybe a
teljes körű szolgáltatást nyújtó éttermek pincérei és pincérnői nem tartoznak bele) az
álláslehetőségek vonatkozásában az egyik olyan szektor, ahol a 2012 és 2022 közötti
évekre vetítve a legnagyobb lesz a foglalkoztatottak száma: ez közel félmillió új
álláslehetőséget és további egymillió, üresedés miatt betöltendő állást jelent (17).
A 2000-es évek nagy gazdasági recessziója nyomán azonban ezen a területen is
gyorsan változnak a trendek. 2011-ben a McDonald's nagyszabású kezdeményezést
indított azzal a céllal, hogy egyetlen nap alatt 50 ezer új dolgozót vegyen fel a céghez,
és a felhívásra több mint egymillió pályázat érkezett — ez pedig olyan arány, amely
szerint statisztikailag kisebb az esély munkát kapni a McDonald's-nál, mint bejutni a
Harvardra. Míg régen a gyorséttermek alkalmazottai túlnyomó többségben olyan
fiatal felnőttek voltak, akik tanulás mellett kerestek részmunkaidős állást, ma már
sokkal több az érett korú munkavállaló, akiknek ez az állás jelenti az elsődleges
jövedelemforrást. A gyorséttermi alkalmazottak közel 90%-a 20 éves vagy 20 év
feletti, átlagéletkoruk pedig 35 év.(18) Az idősebb munkavállalók közül sokaknak egy
egész családot kell eltartaniuk, ami a (középértéket tekintve) 8 dollár 69 centes
órabér mellett szinte lehetetlen feladatnak tűnik.
Ezt a szektort a jellemzően alacsony bérek és az egyéb, béren kívüli juttatások
szinte teljes hiánya miatt mindig is rengeteg kritika érte. 2013 októberében a
McDonald's meglehetősen rosszul járt, amikor az egyik alkalmazott, aki segítségért
fordult a cég pénzügyi segélyvonalához, azt a tanácsot kapta, hogy igényelje n
élelmiszerjegyet és szociális alapon nyújtott, ún. Medicaid betegbiztosítást. (19) Ami
azt illeti, a berkeley-i Kaliforniai Egyetem munkaügyekkel foglalkozó központjának
2013-as elemzése szerint a gyorséttermi dolgozók családjainak több mint fele
részesül valamiféle segélyben, ami az amerikai adófizetőknek évente közel 7 milliárd
dollárjába kerül.(20)

Amikor 2013 őszén tüntetéssorozat indult, és spontán szerveződő sztrájkok

robbantak ki a New York-i gyorséttermekben, ami aztán több mint ötven másik
amerikai városra is átterjedt, az Employment Policies Institute, a konzervatív
kutatóközpontként ismert foglalkoztatáspolitikai intézet, amely szoros kapcsolatban
áll a vendéglátó- és szállodaiparral, egész oldalas hirdetést jelentetett meg a The Wall
Street Journalben, hogy figyelmeztessen: „Hamarosan robotok vehetik át a magasabb
béreket követelő gyorséttermi dolgozók munkáját." Bár kétségtelen, hogy a hirdetés
csupán elrettentésként szolgált, az igazság az, hogy — ahogy azt a Momentum
Machines gépe is mutatja — a gyorséttermek fokozott automatizálása szinte biztos,
hogy elkerülhetetlen. Tekintve, hogy a Foxconn és társai már most nagy precizitást
igénylő összeszerelési munkák elvégzésére alkalmas robotokat szállítanak kínai
gyáraknak, nincs okunk kételkedni abban, hogy egyszer majd gépek fognak
kiszolgálni minket harnburgerrel, tacóval és lattéval a gyorséttermek pultjainál. (A
közgazdászok a gyorséttermeket a szolgáltatóiparhoz sorolják; pedig műszaki
szempontból inkább az ún. just-in-time technológiájú gyártáshoz állnak közelebb.)
 A japán Kura szusiétteremláncnak elsőként sikerült az automatizálás útjára lépnie.
262 éttermükben már robotok segítségével készül a szusi, a pincéreket pedig
futószalag helyettesíti. Az alapanyagok frissességének biztosítására a rendszer
nyomon követi, hogy az egyes fogások mennyi ideje cirkulálnak a szalagon, és
automatikusan leveszi azokat, amelyeknek lejárt a „szavatossági" ideje. A vendégek
érintőképernyős paneleken adják le a rendelésüket, és amikor végeztek, az üres
tálkákat az asztaluknál lévő nyílásba helyezik. Ekkor a rendszer automatikusan
kiállítja a számlát, megtisztítja a tányérokat, majd visszaszállítja őket a konyhába.
A Kuránál, ahelyett hogy külön üzletvezetőt alkalmaznának minden egységükben,
a menedzserek egy központi létesítményből felügyelik és monitorozzák az
éttermek működésének szinte valamennyi mozzanatát. Az automatikán alapuló
üzleti modellnek köszönhetően a Kuránál egy-egy fogás csupán 100 jenbe
(körülbelül egy dollárba) kerül, vagyis igencsak alámegy a versenytársak árainak
(21).
Könnyen elképzelhető, hogy azok a stratégiák, amelyek beváltak a Kuránál —
autornatizált ételkészítés, távmenedzsment —, végül megjelennek a
gyorsétteremláncoknál is. Már eddig is jelentős lépéseket tettek ebbe az irányba. A
McDonald's például 2011-ben bejelentette, hogy érintőképernyős rendelési
rendszert telepít 7000 európai éttermébe (22). Ha pedig egyszer az egyik legnagyobb
piaci szereplő a fokozott automatizálás révén elkezd majd komoly előnyre szert
tenni, a többieknek sem nagyon marad más választásuk, mint hogy a nyomdokaiba
lépjenek. Az automatizálásnak köszönhetően új dimenziók nyílnak majd a piaci
versenyben, és a cégek már nemcsak a bérköltség leszorításával tudnak versenyezni
egymással. A robotizált gyártás ráadásul higiénikusabb megoldásokat kínál, hiszen
kevesebb munkás kerül érintkezésbe az étellel. Nő a kényelem, a gyorsaság és a
rendelés pontossága, valamint bővül a személyre szabott rendelési lehetőségek köre.
Ha az egyik étteremben már rögzítették a vendég preferenciáit, az automatika révén
könnyű következetesen ugyanazt előállítani az étteremlánc többi egységében is.
Mindezeket figyelembe véve, azt hiszem, könnyen belátható, hogy egy átlagos
gyorsétterem végül akár 50 %-kal — sőt talán még nagyobb arányban — is
csökkenteni tudja az alkalmazottai számát. Az Egyesült Államokban a
gyorséttermek piaca már most is annyira telített, hogy az szinte kizárt, hogy ezt a
drasztikus létszámleépítést új éttermek nyitásával ellensúlyozni lehetne. Ez
természetesen azt jelenti, hogy a munkaügyi statisztikai hivatal előrejelzésében
szereplő új munkahelyek nagy része egyáltalán nem fog létrejönni.
Az alacsony bérezésű szolgáltatóipari állások másik nagy gyűjtőhelye az általános
kiskereskedelem. A munkaügyi statisztikai hivatal közgazdászai szerint a „hivatásos
ápoló" után a „kiskereskedelmi eladó" a második olyan foglalkozás, amelynél a
2020-ban záruló évtizedben a legtöbb új munkalehetőségre számíthatunk, és így a
munkahelyek száma — a várakozások szerint — a 700 ezret is meghaladhatja (23).
Ugyanakkor itt is igaz, hogy a technológiai fejlődés tükrében a kormányzati
előrejelzés talán túlságosan is optimistának bizonyul. A jövőben előreláthatólag
 három jelentős erő formálja majd a kiskereskedelmi szektorban a
foglalkoztatottságot.
Először is, az Amazon, az eBay, a Netflix és a hozzájuk hasonló internetes
kereskedők miatt tovább folytatódik az iparág kettészakadása. Az már ma is
nyilvánvaló, hogy a webáruházak komoly versenyelőnyt élveznek a valódi
áruházakkal szemben, és mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma már sehol
sincsenek olyan, egykor jelentős bolthálózatok, mint a Circuit City, a Borders vagy
a Blockbuster. Az Amazon és az eBay több amerikai nagyvárosban is kísérletezik
az aznapi kiszállítással, hogy ezzel aláássa a helyi boltok egyik utolsó, komolyabb
versenyelőnyét is, nevezetesen, hogy a bolti vásárlás megadja az azonnali
kielégülés élményét.
Az internetes kiskereskedők terjeszkedése miatt elméletileg nem feltétlenül
kellene állásoknak megszűnniük. A hagyományos kiskereskedelmi környezetből a
munkavállalók átkerülhetnének az internetes cégek raktáraiba és disztribúciós
központjaiba. A valóság azonban az, hogy ha a feladatok áttelepülnek a raktárakba,
ott már sokkal könnyebb őket automatizálni. 2012-ben az Amazon egy az egyben
felvásárolta a raktári robotokat gyártó Kiva Systems nevű céget. A Kiva-robotokat,
amelyek leginkább egy óriási, ide-oda csúszkáló hokikorongra hasonlítanak,
raktáron belüli anyagmozgatásra tervezték. Így ahelyett, hogy a munkás járná végig a
sorokat és szedné össze a szükséges tételeket, a Kiva-robot egyszerűen csak
bekúszik a raklap vagy a polc alá, felemeli, és odaviszi egyenesen a rendelést
összeállító munkáshoz. A padlóra rögzített vonalkódok alkotta hálózatnak
köszönhetően a robotok önállóan tudnak tájékozódni. Az Amazonon kívül még
számos nagy kiskereskedelmi cég használja őket a raktári munkák automatizálására,
például a Toys „R" Us, a Gap, a Walgreens vagy a Staples (24). A cégfelvásárlás
után egy évvel az Amazonnál már mintegy 1400 Kiva-robot működött, de csak
ekkor kezdték meg a gépek integrálását a cég hatalmas raktáraiba. Egy Wall Street-i
elemző becslései szerint a robotok révén a cég akár 40%-kal is csökkentheti a
rendelésteljesítés összköltségét (25).
A Kroger Company, amely az Egyesült Államok egyik legnagyobb élelmiszer-
kereskedelmi lánca, szintén létrehozott néhány automatizált disztribúciós központot.
A Kroger rendszere képes a beszállítóktól raklapszám érkező homogén árucsomagot
szétszedni, majd azokból bolti kiszállításra kész, vegyes csomagokat összeállítani.
Továbbá ezeket a vegyes csomagokat össze tudja pakolni egy olyan rendszer szerint,
amellyel optimalizálja a polcfeltöltés folyamatát a boltokban. Az automatizált
raktárakban egyáltalán nincs szükség emberi beavatkozásra, egy feladatot kivéve: a
raklapokat még mindig a munkások pakolják le és fel a kamionokra. 26 A
munkásszervezetek figyelmét sem kerülte e1 ezeknek az automatizált raktáraknak a
foglalkoztatottságra gyakorolt, igen nyilvánvaló hatása, és a fuvarosok szakszervezete
(Teamsters Union) emiatt többször is összetűzésbe került a Krogerrel, valamint a
többi élelmiszerlánccal. Bár a Kiva-robotok mellett és a Kroger
automatarendszereiben is marad néhány hely a munkásoknak — a vegyes elemekből
 álló rendelések összekészítését például, ahol vizuális felismerésre és kézügyességre is
szükség van, továbbra is emberek végzik. Persze éppen ezek azok a területek, ahol az
Industrial Perception dobozpakoló robotjához hasonló innovációk egyre kijjebb
tolják a műszaki megoldások határait.
A kiskereskedelmi szektor foglalkoztatási trendjeit formáló második erő
valószínűleg a teljesen automata, önkiszolgáló kiskereskedelmi szektor — más néven
az intelligens árusító automaták számának és forgalmának — robbanásszerű
növekedése lesz. Készült a témában egy tanulmány, amely szerint az automaták által
forgalmazott termékek és szolgáltatások összértéke a 2010-es 740 milliárd dollárról
2015 -re több mint 1,1 billió dollárra nő (27). Az árusító automaták ma már messze
nem csak üdítővel, rágcsálnivalóval és gyenge instant kávéval látják el a vevőiket: a
reptereken és a nívós szállodákban olyan fejlett gépekkel is találkozni, amelyekből
akár iPodot, iPadet és egyéb elektronikai termékeket is vásárolhatunk. Az árusító
automaták egyik legnagyobb gyártója, az AVT azt állítja, hogy gyakorlatilag
bármilyen termékhez tud egyedi önkiszolgáló megoldást tervezni. Az árusító
automaták használatával drasztikus mértékben csökkenthető a kiskereskedelem
három legjelentősebb költségtétele: az ingatlan bérlésének és fenntartásának
költsége, a bérköltség, valamint a vevők és az alkalmazottak által elkövetett
lopásokból eredő veszteség. Az automaták, azon túl, hogy nonstop
szolgáltatnak, sok esetben képernyővel is felszerelhetők, így eladóhelyi
reklámfelületként is funkcionálhatnak: az eladókhoz hasonlóan arra ösztönözve
a vevőket, hogy a megvásárolni kívánt termék vagy szolgáltatás mellé vegyenek
más, kapcsolódó termékeket is. Továbbá rögzíteni tudják a vásárló e-mail-címét,
hogy arra küldjék el a számlát. Az automaták tehát lényegében egyesítik az
internetes vásárlás számos előnyét az azonnali szállítással.
Bár az árusító automaták terjedése minden bizonnyal számos kiskereskedelmi
állást szükségtelenné tesz, ugyanakkor természetesen új munkahelyeket is teremt,
hiszen valakinek a gépek karbantartását, újratöltését és javítását is el kell végeznie.
Igaz, ezeknek az új állásoknak a betöltéséhez valószínűleg a vártnál kevesebb
emberre lesz szükség. A legújabb generációs gépek közvetlen internetkapcsolattal
rendelkeznek, és folyamatosan küldik a központba a forgalmi és diagnosztikai
adatokat; ráadásul ezeket a gépeket már úgy tervezték meg, hogy a
működtetésükhöz szükséges munka bérköltségét is minimalizálják.
2010-ben David Dunning volt a DVD-kölcsönző automatákat üzemeltető
Redboxnál a chicagói régió 189 egységének karbantartásáért és újratöltéséért felelős
területi vezető." A cégnek az Egyesült Államok és Kanada területén összesen több
mint 42 ezer automatája van, ezek jellemzően élelmiszerboltok és szupermarketek
előtt találhatók, és naponta körülbelül 2 millió filmet kölcsönöznek ki belőlük (29).
Dunning egy mindössze 7 fős csapattal irányítja a chicagói régió berendezéseinek
karbantartását. Újratöltésük szinte teljesen automatikusan zajlik. Ami azt illeti, a
leginkább munkaerő-igényes feladat az automatákra ragasztott, áttetsző filmes
hirdetések cseréje, ami gépenként jellemzően kevesebb mint két percet vesz igénybe.
Dunning és csapata a munkaidő egy részét a raktárban tölti — ide érkeznek az új
filmek —, egyébként pedig az autóban, illetve otthon tevékenykednek, ahol az
interneten keresztül bármelyik géphez hozzáférnek. Az automatákat kezdettől fogva
„távkarbantartásra" tervezték. Ha például a DVD beszorul, arról a gép rögtön
jelentést küld a rendszernek, a szerelő bejelentkezik a laptopjáról, a távolból kicsit
„megrázogatja" a berendezést, és máris megoldotta a problémát anélkül, hogy
kiment volna a helyszínre. Az új filmek jellemzően keddenként jelennek meg, de az
egységek korábban is feltölthetők úgy, hogy automatikusan a megjelenés napján
váljon kölcsönözhetővé a film. Ennek köszönhetően a szerelők a csúcsforgalmi
időszakon kívülre is ütemezhetik a helyszíni látogatásokat.
Kétségtelen, hogy Dunning csapata vonzó és érdekes munkát végez, de
arányosan csak töredékét teszik ki annak, ahányan egy hagyományos
kiskereskedelmi láncnál dolgoznának. Az egykori Blockbusternek például csak a
chicagói régióban több tucat üzlete volt, és mindegyikben komplett eladói
személyzet dolgozott: 3° A legjobb időszakában a Blockbusternek összesen mintegy
9 ezer boltja és 60 ezer alkalmazottja volt. Ez nagyjából üzletenként hét embert
jelent annyit, ahányan a Redboxnál az egész chicagói régiót működtetik.
A harmadik tényező, amelynek köszönhetően vélhetően leépül a kiskereskedelmi
szektorban a foglalkoztatottság, a versenyképességüket féltő áruházakban terjedő
automaták és robotok lesznek. Ugyanaz az innováció, amelynek köszönhetően a
gyártórobotok a vizuális felismerés képességével és kézügyességgel gazdagodnak,
végső soron lehetővé teszi, hogy a kiskereskedelmi automatizáció kilépjen a
raktárak falai közül, és bekerüljön egy nagyobb kihívást jelentő és sokkal
változatosabb környezetbe, és olyan feladatokat kapjon, mint amilyen például az
árufeltöltés. Ami azt illeti, a Walmart már 2005-ben azt vizsgálta, hogyan lehetne
robotokat használni arra, hogy éjszaka végigjárják a sorokat, automatikusan
leolvassák a vonalkódokat, és így nyomon kövessék az árukészlet alakulását. 31
Ugyanakkor az önkiszolgáló pénztárakat és a bolton belüli információs pultokat a
jövőben egész biztosan könnyebben lehet majd használni, és a számuk is növekedni
fog. Emellett a mobilkészülékek is az önkiszolgálás egyre fontosabb eszközeivé
válnak. A jövő vásárlói egyre nagyobb mértékben hagyatkoznak majd a telefonjukra:
használják vásárlásra, fizetésre és információszerzésre — és teszik mindezt
hagyományos kiskereskedelmi környezetben. A kereskedelem mobilforradalma
egyébként is megkezdődött. A Walmartnál például már tesztüzemben jár az a
kísérleti program, amely lehetővé teszi a vevőknek, hogy beolvassák a megvásárolni
kívánt termékek vonalkódját, majd megadják az adataikat és fizessenek — mindezt
sorban állás nélkül, a telefonjukkal (32). Az autókölcsönzéssel foglalkozó startup
vállalkozásnál, a Silvercarnál anélkül lehet kiválasztani és felvenni az autót, hogy az
ügyfélnek akár csak egyszer is találkoznia vagy beszélnie kellene a cég
munkatársával. Az autók vonalkód-leolvasóval nyílnak, az ügyfél odamegy, kinyitja,
és már mehet is. 33 A beszédfelismerő technológiák — például az Apple-féle Siri —
vagy a nagyobb teljesítményű rendszerek — például az IBM-féle Watson —
folyamatosan fejlődnek, és az áruk alapján is egyre elérhetőbbek lesznek. Ezek
alapján könnyen elképzelhető, hogy a vásárlók hamarosan majd a telefonjuktól is
úgy tudnak segítséget kérni, ahogyan régen a bolti alkalmazottaktól. A különbség
annyi, hogy az előbbi esetben, természetesen, nem kell eladóra várnunk vagy
vadásznunk: a virtuális asszisztens azonnal elérhető lesz, és csak ritkán — vagy talán
soha nem — ad téves választ.
Míg egyes kiskereskedők talán úgy döntenek, hogy beviszik az automatizációt a
hagyományos keretek közé, mások esetleg úgy látják majd jónak, ha teljesen
átalakítják a boltokat — lényegében feltuningolt árusító automatákat csinálnak
belőlük. Az efféle boltokhoz kapcsolódhat akár egy automatizált raktár is, és egy
bemutatóterem, ahol a vásárlók termékmintákat vizsgálhatnak meg, és leadhatják a
rendelésüket. A rendelések aztán vagy közvetlenül a vevőhöz érkeznek, vagy a
robotok szállító járművekre rakodják őket. Függetlenül attól, hogy a kiskereskedelmi
szektor végül melyik technológia útjára lép, nehéz elképzelni, hogy ne a robotok és
gépek számának gyarapodása és az élő munkaerő jelentős csökkenése legyen a
végeredmény.

Felhőalapú robotika

Lehet, hogy a robotforradalom egyik legfőbb motorja az ún. felhőalapú robotika

(cloud robotics) lesz — a kifejezés arra utal, hogy a mobil robotokat életre keltő
tudásanyag nagy része átvándorol a felhőbe, néhány hatalmas, elosztott
számítógépközpontba. A felhőrobotika megszületését az adattovábbítás
sebességének óriási léptékű növekedése tette lehetővé: a fejlett robotikához
szükséges számítások nagy része ma már „kiszervezhető" a hatalmas
adatközpontokba, miközben az egyes robotoknak hozzáférést tudunk adni egy
egész hálózatnyi erőforráshoz.

Ennek köszönhetően — természetesen — olcsóbb lesz robotokat építeni, hiszen

így kevesebb lokális számítógépes kapacitás és kisebb memória is elég hozzá; illetve
így egyszerre több gépen is elvégezhető a szoftverek azonnali upgrade-elése. Ha az
egyik robot a központi gépi intelligencia segítségével tanul és alkalmazkodik a
környezetéhez, akkor az az Újonnan megszerzett tudás azonnal elérhetővé válik
bármely másik gép számára is, ha belép a rendszerbe. Így aztán a gépi tanulás
könnyen kiterjeszthető sok-sok robotra. A Google már 2011-ben bejelentette, hogy
támogatja a felhőrobotikát, és egy olyan felhasználói felületet biztosít hozzá, amely
révén a robotok kihasználhatják az Android-eszközökre tervezett összes
szolgáltatást. (2013-ban a Google újabb bizonyítékát adta a robotika iránti komoly
érdeklődésének, amikor a cég hat hónap alatt nyolc, robotikával foglalkozó
startupot is felvásárolt közülük az egyik az Industrial Perception. )
A felhőrobotika leginkább az olyan fejlesztési területekre lehet nagy hatással, mint
a vizuális felismerés, amelyhez nélkülözhetetlen a hatalmas számítási kapacitás és az
adatbázisokhoz történő hozzáférés. Gondoljunk csak például arra, micsoda műszaki
kihívást jelent olyan robotot építeni, amely többféle házimunka elvégzésére is képes.
Ha egy robot szobalánynak azt az utasítást adjuk, hogy tegyen rendet a szobában,
annak fel kell ismernie szinte bármilyen tárgyat, majd el kell döntenie, hogy
melyikkel mit kezdjen. Az elpakolandó tárgyak általában sokfélék, mindenfelé
lehetnek a szobában, és az sem kizárt, hogy valamiképp össze vannak keveredve
egymással. Hasonlítsuk össze ezt a feladatot azzal, amire a fejezet elején megismert,
Industrial Perception-féle dobozpakoló robot vállalkozott! Igaz, hogy lenyűgöző
teljesítményt nyújt azzal, hogy képes megfogni, sőt megkülönböztetni egymástól a
hanyagul egymásra pakolt dobozokat, ám ez a képesség mégis csak egyszerű
dobozokra korlátozódik. Nyilvánvaló, hogy nagyon messze áll még attól a fejlettségi
szinttől, amit a különféle helyeken található, különféle formájú_ tárgyak felismerése
és kezelése jelent.
Egyelőre még félelmetesen nagy kihívással találja szembe magát az, aki ennyire
széles körű vizuális érzékelő- és felismerőképességet építene be egy megfizethető
árú robotba. Ám a felhőrobotika legalább felvillantja előttünk az utat, amely végül
talán elvezet a megoldáshoz. A Google 2010-ben mutatta be a kamerás
mobileszközökhöz tervezett „Goggles" funkciót, és ez a technológia azóta nagyon
sokat fejlődött. Ennek a funkciónak köszönhetően a lefotózott híres épületeket,
könyveket, műalkotásokat, kereskedelemben kapható árukat a rendszer
automatikusan felismeri, és megkeresi a hozzájuk tartozó információkat. Egy szinte
korlátlan tárgyfelismerő funkciót egy robot alaplapi rendszerébe beépíteni
rendkívül nehéz és költséges lenne, az viszont könnyen elképzelhető, hogy a
jövőben a robotok — a Goggles-hez hasonlóan hatalmas központi képadatbázisok
használatával ismerik majd fel a környezetükben található objektumokat. A
felhőalapú képtár folyamatosan frissíthető lenne, és a vizuális felismerő szoftver is
azonnal frissülne minden olyan robotban, amelynek hozzáférése van a
rendszerhez.
Kétségtelen, hogy a felhőrobotika meghatározó hajtóereje lesz a sokoldalúbb,
fejlettebb képességekkel rendelkező robotok kifejlesztésének, ám ennek kapcsán
komoly — főleg biztonsági — kérdések is felmerülnek. Azon túl, hogy egy ilyen
rendszer nyugtalanító hasonlatosságokat mutatna az Arnold Schwarzenegger
főszereplésével készült Terminátorfilmek „Skynet" rendszerével, a hackelés vagy a
kibertámadás sokkal reálisabb és aktuálisabb veszélyt jelentenek. Ez pedig
különösen komoly aggodalomra ad majd okot, ha a felhőrobotika egyszer fontos
szerephez jut a közlekedési és szállítási infrastruktúrában. Például, amikor majd
központi irányítás alatt álló, automata kamionok és vonatok 34 szállítják az
élelmiszert és az egyéb, kulcsfontosságú ellátmányokat, akkor egy ilyen
rendszernek számos sebezhető pontja lesz. Már ma is igen aggasztó, hogy az ipari
gépek és közműrendszerek (például az elektromos hálózat) mennyire ki vannak
téve egy esetleges kibertámadásnak. Ezt igazolta a Stuxnet féreg megjelenése is,
amelyet 2010-ben az Egyesült Államok és Izrael kormánya azzal a céllal hozott
létre, hogy támadást indítsanak az iráni atomprogramban használt urándúsító
centrifugák ellen. Ha eljön az a nap, amikor az infrastruktúra legfontosabb elemeit
központi mesterséges intelligencia irányítja, aggodalmaink egy egészen új szintre
fognak lépni.

Robotok a mezőgazdaságban

Az amerikai gazdaság foglalkoztatási ágazatai között a mezőgazdaság az a szektor,

amely a technológiai fejlődés eredményeként már eddig is drasztikus átalakuláson
ment keresztül. Az új technológiák többségükben természetesen műszaki jellegűek
voltak, és már jóval a fejlett információtechnológia megjelenése előtt színre léptek.
A 19. század végén az amerikai munkásoknak közel fele a különféle gazdaságokban
állt alkalmazásban. 2000-re ez az arány 2% alá csökkent. Az olyan haszonnövények
esetében, mint a búza, a kukorica és a gyapot, amelyek vetése, gondozása és
betakarítása gépekkel is megoldható, az egyegységnyi terményre jutó munkaerőigény
a fejlett országokban szinte elhanyagolható mértékű. Manapság az állattartás számos
aspektusa is gépesített. A robotizált fejőrendszerek használata például ma már
általános a tehenészetekben, és az Egyesült Államokban már a csirkéket is
szabványméretűre hizlalják, hogy kompatibilisek legyenek az automata baromfivágó
és -feldolgozó gépekkel.
A még ma is kézi erőt igénylő mezőgazdasági munkák közé elsősorban a kényes
és nagy értékű gyümölcsök, zöldségek betakarítása, valamint a dísznövények és
virágok szedése tartozik. Ahogy a többi, viszonylag rutinszerű, kétkezi foglalkozást,
úgy ezeket a munkákat is főként az mentette meg eddig a gépesítéstől, hogy fejlett
vizuális érzékelést és nagyfokú kézügyességet igényelnek. A gyümölcsök, zöldségek
könnyen megsérülnek, és sok esetben színük vagy állaguk alapján is szelektálni kell
őket. A vizuális felismerés a gépek számára bizony kemény dió: folyton változnak a
fényviszonyok, a gyümölcsök elhelyezkedése sem egységes, ráadásul takarják őket a
levelek.
A gyárakban és raktárakban használt, a robotika térnyerését elősegítő
technológiák eljutottak oda, hogy most már erre a néhány, még megmaradt
mezőgazdasági állásra is fenyegetést jelentenek. A kaliforniai San Diegóban alapított
Vision Robotics jelenleg épp egy polipszerű narancsszedő gép kifejlesztésén
dolgozik. A robot háromdimenziós gépi látással számítógépes modellt készít az
egész narancsfáról, aztán felméri és elraktározza az egyes gyümölcsök helyét. Majd
az adatokat a nyolc robotkarba továbbítja, azok pedig gyorsan leszedik a
gyümölcsöket." A Harvest Automation névre keresztelt bostoni startup cég
alapvetően
a palántanevelőkben és üvegházakban végzett munkálatok automatizálására
alkalmas robotok építését tűzte ki célul. A cég becslései szerint a
dísznövénypalánták nevelésének költségeit több mint 30%-ban a fizikai munkások
bérköltsége teszi ki. Úgy vélik, hogy hosszabb távon a jelenleg Európában és az
Egyesült Államokban kézi erővel végzett mezőgazdasági munkáknak akár a 40%-a
is kiváltható lesz majd robotokkal." Franciaországban már ma is vannak olyan
 gazdaságok, ahol kísérleti robotok metszik a szőlőtőkéket — ehhez a gépi látás
technológiáját olyan algoritmusokkal kombinálják, amelyek eldöntik, mely
hajtásokat kell levágni. 37 Japánban munkába állt egy új robot, amely képes a
színárnyalatok alapján megkülönböztetni az érett földiepret a többitől, és 8
másodpercenként le is szed egyet. Ráadásul ez a gép folyamatosan dolgozik, és a
munka java részét éjszaka végzi (38).
A fejlett mezőgazdasági robotok különösen vonzóak az olyan országok számára,
ahol nem áll rendelkezésre olcsó, külföldről bevándorló munkaerő. Ilyen például
Ausztrália és Japán mint szigetállamok, rohamosan öregedő munkavállalói bázissal.
Ami a munkaerő mobilitását illeti — biztonsági okok miatt — szigetnek tekinthető
Izrael is. Számos zöldség és gyümölcs betakarítását egy meglehetősen szűk
időintervallumban kell elvégezni, így ha nincs elég munkás a kellő időben, az
könnyen katasztrofális következményekkel járhat.
A mezőgazdaság automatizálása, azon túl, hogy csökkenti a munkaerőigényt,
kiválóan alkalmas arra, hogy hatékonyabbá tegye a földművelést és mérsékelje
annak óriási erőforrásigényét. Számítógépekkel a legapróbb részletekig nyomon
követhető és szabályozható a termés — emberekkel ez elképzelhetetlen lenne. A
Sydney Egyetem tereprobotikai központjának (Australian Centre for Field
Robotics, ACFR) célja, hogy fejlett mezőgazdasági robotok alkalmazásával tegyék
Ausztráliát a robbanásszerűen növekvő ázsiai lakosság elsődleges élelmiszer-
beszállítójává — annak ellenére, hogy az országban viszonylag kevés a művelésre
alkalmas terület és az édesvíz. Az ACFR elképzelése szerint olyan robotokat
használnának, amelyek folyamatosan járják a földeket, mintát vesznek az egyes
növények környezetében, majd megfelelő mennyiségű vizet vagy műtrágyát
juttatnak a talajba." A műtrágya, illetve a rovarirtók ilyen precíziós, célzott
alkalmazása (a talajban egy-egy növénynél vagy a fán egy-egy gyümölcsnél) akár
80%-kal is csökkentheti a vegyszer használatot, és így végső soron jelentősen
kevesebb méreg kerülne a patakokba, folyókba, illetve egyéb természetes vizekbe
(48). (A precíziós mezőgazdaság — tehát az egyes növények, sőt akár egy-egy
gyümölcs nyomon követése és növekedésének szabályozása — is része az ún. big
data jelenségnek, amellyel a 4. fejezetben foglalkozunk behatóan.)
A legtöbb fejlődő országban a mezőgazdaság hatékonysága hírhedten alacsony
szinten áll. Zsebkendőnyi méretű családi gazdaságok, minimális tőkebefektetés és
a modern technológia hiánya jellemzi az ágazatot. Ráadásul, habár a földművelési
módszerek nagy munkaerő-igényűek, a földnek általában több embert kell
eltartania, mint amennyi a műveléséhez szükséges. Az elkövetkező évtizedekben a
Föld lakossága eléri, majd meg is haladja a 9 milliárdot, és ezzel párhuzamosan
egyre nő a kényszer, hogy az összes művelésre alkalmas területet nagyobb méretű
és hatékonyabban működő gazdaságokká alakítsuk, amelyek magasabb
terméshozamot produkálnak. Ebben óriási szerepet játszanak majd a javuló
mezőgazdasági technológiák, különösen azokban az országokban, ahol ritka kincs
a víz, és ahol az ökoszisztémában súlyos károkat okozott a túlzott
vegyszerhasználat. A fokozott gépesítés viszont azt is jelenti, hogy a föld sokkal
kevesebb embernek tud munkát biztosítani. A történelem folyamán az így
feleslegessé vált munkaerő rendre áttelepült a nagyvárosokba és az ipari
központokba, hogy a gyárakban helyezkedjen el — de, mint azt láttuk, a jövőben
maguk a gyárak is átalakulnak, köszönhetően az egyre gyorsuló automatizálásnak.
Ami azt illeti, nehéz elképzelni, hogyan tud majd sok fejlődő ország ezekkel a
felforgató technológiákkal úgy megküzdeni, hogy ne alakuljon ki komoly
foglalkoztatási válság.
Az Egyesült Államokban a mezőgazdasági robotika képes lehet „kihúzni a
talajt" a jelenlegi bevándorlás politika alól, amely az erősen megosztott politikai
színtér egyik legfontosabb témája. A hatása már most érzékelhető néhány olyan
területen, ahol eddig jellemzően nagy számban alkalmaztak mezőgazdasági
munkásokat. Kaliforniában a komoly vizuális kihívást jelentő mandulaszedés
gépesítését a gordiuszi csomó átvágásával oldották meg: a gépek egész egyszerűen
megragadják a fát, és jó alaposan megrázzák. A mandula lehullik a földre,
ahonnan már egy másik típusú gép szedi össze. Sok kaliforniai farmer azért tért át a
kényesebb növények (például a paradicsom) termesztéséről a keményebb
csonthéjasokra, mert azokat géppel is be lehet takarítani. Mindezek következében a
21. század első évtizedében Kaliforniában a mezőgazdaságban foglalkoztatottak
száma összesen 11%-kal csökkent, miközben az automatizált gazdálkodási
technikákkal kompatibilis növények, például a mandula terméshozama
robbanásszerűen nőtt (41).

A robotika és a fejlett automatizált technológiák azzal, hogy egyre szélesebb körben

elterjednek, és szinte az összes gazdasági ágazatban alkalmazni kezdik őket,
elsősorban azokat az alacsonyabb bérezésű állásokat fenyegetik, amelyek nem
igényelnek magasabb szintű végzettséget és speciális képességet. A gazdaság jelen
helyzetében azonban a munkahelyteremtés túlnyomó többségében ilyen állások
megteremtését jelenti — az Egyesült Államokban pedig évente nagyjából egymillió
új állásra lenne szükség csak ahhoz, hogy a gazdaság lépést tudjon tartani a
népességnövekedéssel. Még ha el is tekintünk annak lehetőségétől, hogy az új
technológiák megjelenése ténylegesen csökkenteni fogja ezeknek a
munkalehetőségeknek a számát, a munkahelyteremtési ráta minimális csökkenése
hosszú távon akkor is szörnyű és kumulatív hatással lesz a foglalkoztatottságra.
A közgazdászok és politikusok közül sokan hajlamosak elvetni ezt a problémát.
Elvégre a rutinszerű, alacsony bérezésű, képzettséget nem igénylő munkák —
legalábbis a fejlett gazdaságokban — senki számára nem vonzóak, és amikor az
elemzők arról beszélnek, hogy a technológia milyen hatást gyakorol majd az ilyen
típusú állásokra, gyakran hallani tőlük azt a kifejezést, hogy az emberek
„felszabadulnak": tehát azokat, akik elvesztik a képzettséget nem igénylő állásukat,
többé már semmi nem akadályozza abban, hogy újabb vagy magasabb
végzettséget, képzettséget szerezzenek, és kedvezőbb lehetőségek után nézzenek.
Mindezt persze arra a feltételezésre alapozzák, hogy egy olyan dinamikus
gazdaság, mint amilyen az Egyesült Államoké, mindig is képes lesz kellő számú
magasabb bérezésű és magasabb végzettséget igénylő munkahelyet teremteni,
hogy felszívja ezeket az újonnan munkanélkülivé vált embereket — feltéve persze,
hogy sikerül nekik megszerezni a szükséges képzettséget.
Ez a feltételezés egyre ingatagabb alapokon áll. A következő két fejezetben azt
vesszük sorra, hogy az Egyesült Államokban eddig milyen hatással volt az
automatizálás a foglalkoztatásra és a jövedelmekre, illetve hogy mely jellemzők teszik
az információtechnológiát ilyen különösen jelentős, felforgató erővé. Ez egyfajta
ugródeszkát biztosít majd, ahonnan belevethetjük magunkat egy még alakulóban
lévő történetbe, amely várhatóan rácáfol minden korábbi elképzelésünkre azzal
kapcsolatban, hogy milyen típusú munkákat fognak elsősorban automatizálni, illetve
hogy valóban megoldást jelenthet-e egy-egy újabb végzettség vagy képzettség
megszerzése — a gépek ugyanis már a magas bérezésű, magas végzettséget igénylő
munkákat is fenyegetik.
2. fejezet: MOST MÁSHOGY LESZ?

1968. március 31-én, vasárnap reggel ifj. Martin Luther King tiszteletes fellépett az
egyik fővárosi székesegyház, a Washington National Cathedral mészkőből készült,
díszesen faragott szószékére. Az épület — a világ egyik legmonumentálisabb
temploma, amely a londoni Westminster apátságnál is több mint kétszer nagyobb
— teljesen megtelt: a főhajóban, a kereszthajóban, a kóruskarzaton és az
ajtónyílásokban összesen több ezer ember zsúfolódott össze. Még legalább további
ezren álltak odakint a lépcsőkön vagy gyűltek össze a közeli Szent Alban
episzkopális templomban, hogy hangszórókon hallgassák a prédikációt.
Ez lett dr. King utolsó vasárnapi prédikációja. Mindössze öt nappal később a
katedrálist jóval komorabb tömeg töltötte meg — többek közt Lyndon Johnson
elnök, vezető kormánytisztviselők, a legfelsőbb bíróság kilenc bírája és a
kongresszus vezető tagjai —, hogy leróják tiszteletüket az előző napon, a Tennessee
állambeli Memphisben meggyilkolt King búcsúztatásán (1).
Annak a bizonyos utolsó prédikációnak King a „Remaining Awake Through a
Great Revolution" (Ébren maradni egy nagy forradalom idején) címet adta. Ahogy
az várható volt, beszédében kiemelt szerepet kaptak az emberi és polgári jogok, de
ő akkor már egy sokkal tágabb értelemben vett forradalmi változásra gondolt. A
prédikáció bevezetőjében ezt röviden így magyarázta el:

Tagadhatatlan tény, hogy egy nagyszabású forradalom zajlik épp a

világban. Bizonyos értelemben hármas forradalom ez: zajlik a
technológia forradalma, amely elhozza az automatizálást és
megteremti a kibernemzetet; zajlik a fegyverek forradalma, amely
nukleáris és atomfegyvereket ad a háborús felek kezébe; és zajlik az
emberi jogok forradalma, amely óriási robbanással hozza el a
szabadságot a világ minden táján. Igen, oly korban élünk, amikor
változások történnek. És az idők mélyéről kiált hozzánk a hang: „A
régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden!" (2) ( Pál 2Kor 5:17, Karoly
Gáspár fordítása. - A Ford.)

A „hármas forradalom" kifejezéssel egy prominens akadémikusok, újságírók és

technológusok csoportja által írt jelentésre utalt. A csoport „A Hármas Forradalom
Ad Hoc Bizottsága" (Ad Hoc Committee on the Triple Revolution) néven emlegette
önmagát. Tagja volt többek között Linus Pauling Nobel-díjas vegyész és a
közgazdász Gunnar Myrdal is, aki 1974-ben (Friedrich Hayekkel közösen) szintén
megkapta a közgazdasági Nobel-emlékdíjat. A jelentésben szereplő forradalmi erők
közül kettő, a nukleáris fegyverek és az emberjogi mozgalmak kitörölhetetlenül
beleégtek az 1960-as évek történelmi narratívájába. A harmadik terület, amelyről a
fent említett dokumentum java szólt, mára szinte teljesen feledésbe merült. A
jelentés megjósolta, hogy a „kibernemzet" (az automatizáció) hamarosan jellegzetes
gazdaságot teremt, amelyben „akár korlátlan mennyiségű áru is előállítható, olyan
géprendszereknek köszönhetően, amelyek emberi együttműködést szinte egyáltalán
nem igényelnek". 3 Ennek következménye pedig: tömeges munkanélküliség, egyre
nagyobb társadalmi egyenlőtlenség, és végül meredeken csökkenő kereslet a
termékek és szolgáltatások iránt, mivel a fogyasztók egyre kevésbé rendelkeznek
majd a gazdasági növekedés fenntartásához szükséges vásárlóerővel. Az ad hoc
bizottság javaslatában egy igen radikális megoldást szorgalmazott: végső soron
kerüljön bevezetésre az ún. garantált alapjövedelem, amelyet az ilyen széles körű
automatizálás révén létrejövő „bőség gazdasága" tenne lehetővé, és ami „teljes
egészében kiváltaná a jóléti intézkedések szedett-vedett rendszerét", amely addig a
szegénység elleni küzdelem eszköze volt. (A bizottság nem az azonnali bevezetést
javasolta, hanem elkészítette az átmeneti intézkedések kilenc lépésből álló listáját. E
lépések között akadtak teljesen konvencionális javaslatok is, mint az oktatás
finanszírozásának növelése, a munkahelyteremtő állami (közmunka-) projektek vagy
az olcsó lakások építése. A jelentés továbbá a szakszervezetek szerepének kibővítése
mellett is érvelt, illetve a szerzők javasolták, hogy a munkásszervezetek ne csak az
alkalmazásban állók, hanem a munkanélküliek érdekeit is képviseljék.)
1964 márciusában a hármas forradalomról szóló jelentést elküldték a sajtónak, és
kapott belőle egy-egy példányt Johnson elnök, a munkaügyi miniszter és a
kongresszus vezetői is. A mellékelt levélben arra figyelmeztették a címzetteket, hogy
ha nem lépnek életbe hamarosan a jelentésben javasolt megoldásokhoz hasonló
intézkedések, akkor „a nemzet korábban még soha nem látott mértékű gazdasági és
társadalmi káoszba hull". A The New York Times másnapi száma címlapon hozta a
sztorit, bőségesen megtűzdelve azt a jelentésből vett szó szerinti idézetekkel, és
számos más napilap és magazin is leközölte az elmélet hírét, illetve irt róla
(jellemzően kritikus hangvételű) véleményt, sőt volt olyan orgánum, amely egy az
egyben lehozta a jelentés teljes szövegét (4).
A hármas forradalom elmélete jól példázza az automatizáció hatásaival
kapcsolatos aggodalomhullám csúcsra járatását, amely a II. világháború után indult el
az emberekben. A történelem folyamán már sokszor felderengett előttünk a gépek
térhódítása okozta tömeges állástalanság fenyegető képe — kezdve az 1812-es brit
luddita felkeléssel de az 1950-60-as évek innovációja valóban komoly aggodalomra
adott okot, és ezt az Egyesült Államok számos prominens személyisége és nagy
gondolkodója is szóvá tette.
1949-ben a The New York Times felkérésére Norbert Wiener, az MIT
nemzetközileg is elismert matematikusa cikket írt a lapnak, amelyben kifejtette, ő
hogyan képzeli el a számítógépek és az automatizáció jövőjét (5). Wiener
csodagyerek volt, aki 11 évesen nyert felvételt az egyetemre, és még csak 17 éves
volt, amikor ledoktorált. Megteremtett egy új tudományágat, a kibernetikát, komoly
eredményekkel gazdagította az alkalmazott matematika területét, illetve lefektette a
számítástechnika, a robotika és a számítógép vezérlésű automatika alapjait. A The
New York Timesnak írt cikkében — amely mindössze három évvel azután született,
hogy a Pennsylvania Egyetemen megépült a világ első általános felhasználásra szánt
elektronikus számítógépe (Az ENIAC (Electronic Numerical Integrator and
Computer) 1946-ban készült el. A világ első programozható számítógépének
megépítését az amerikai hadsereg finanszírozta, és elsősorban a tüzérségi akciókhoz
használt lőtáblázatok kalkulálását szolgálta.)` — Wiener azt állította, hogy „amit az
ember világos és érthető módon el tud végezni, azt egy géppel is el tudja végeztetni";
illetve figyelmeztetett, hogy ennek végső soron „a lehető legkegyetlenebb ipari
forradalom" lehet az eredménye, a hátterében olyan gépekkel, amelyek képesek
lesznek „annyira lecsökkenteni a gyári rutinfeladatokat végző munkások gazdasági
értékét, hogy egyszerűen nem lesz olyan alacsony bér, amennyiért megérné tovább
alkalmazni őket". (Egy félreértés miatt Wiener cikke mégsem jelent meg 1949-ben.
2012-ben bukkant rá egy kutató a cikk piszkozatára, amikor az MIT könyvtárának
archívumában dolgozott. Végül 2013 májusában jelent meg kivonatos formában
John Markoffnak, a The New York Times tudományos újságírójának cikkében.)
Három évvel később a Wiener által megálmodott, disztópikus jövő életre kelt
Kurt Vonnegut első regényében. A Gépzongora 6 (Player Piano) egy olyan, automatizált
gazdaságban játszódik, ahol a szűk körű műszaki elit irányításával ipari gépek végzik
az összes munkát, miközben a lakosság túlnyomó többsége értelmetlenül tengeti
napjait, és reménytelenül tekint a jövőbe. Vonnegut, aki idővel legendás íróvá vált,
egész életében szentül hitte, hogy 1952-es regénye sosem vesztett aktualitásából.
Évtizedekkel később azt írta, hogy ez a regény „minden egyes nappal egyre
időszerűbbé" válik (7).
Négy hónappal azután, hogy a Johnson-kormány kézhez kapta a hármas
forradalomról szóló jelentést, az elnök aláírta azt a törvényt, amellyel létrejött a
technológiáért, az automatizációért és a gazdasági fejlődésért felelő országos tanács
(National Commission on Technology, Automation, and Economic Progress) (8). A
törvény ünnepélyes aláírásakor az elnök kifejtette, hogy „az automatizáció
szövetségesünk lehet a jólét megteremtésében, ha képesek vagyunk előretekinteni, és
megérteni, mit tartogat a jövő, és ha megfelelő tervezés után bölcsen választjuk meg
az utat, amelyen elindulunk feléje". Az újonnan megalakult tanács — ahogy az már
csak az ilyen tanácsok esetében lenni szokott — hamar a feledés
homályába merült, miközben legalább háromkönyvnyi terjedelmű saját jelentést
hagyott maga után (9).
Ironikus, hogy a háború után ennyire felerősödtek az automatizációval
kapcsolatos aggodalmak, bár a gazdaság vajmi kevés olyan bizonyítékkal szolgált,
amely alapot adhatott volna erre. 1964-ben, amikor az ad hoc bizottság jelentése
napvilágot látott, a munkanélküliségi ráta épphogy meghaladta az 5%-ot, és 1969-re
ez az arány is 3,5%-ra csökkent. A munkanélküliség még az 1948 és 1969 között
lezajlott négy recessziós időszak alatt sem érte el soha a 7%-ot, és amint beindult a
fellendülés, rohamosan zuhanni kezdett (10). Az új technológiák bevezetése valóban
jelentős termelékenységnövekedést indított el, ám ennek a növekedésnek az
oroszlánrésze — magasabb bérek formájában — a munkásokhoz vándorolt.
Az 1970-es évek elejére az OPEC (Organization of the Petroleum Exporting
Countries, Kőolaj-exportáló Országok Szervezete) olajembargója, majd az
elkövetkező évek stagflációja került a figyelem középpontjába. A gépek és
számítógépek okozta tömeges munkanélküliség lehetősége egyre inkább kiszorult a
politikai-közéleti fősodor témái közül. A közgazdászok körében pedig egyenesen
tabutéma lett. Akik mégis efféle gondolatoknak mertek hangot adni, azt
kockáztatták, hogy neoludditáknak bélyegzik őket.
Tekintve, hogy az ad hoc bizottság jelentésében megjósolt szörnyűségek mégsem
következtek be, adódik a kérdés: Vajon egyszerűen tévedtek a jelentés szerzői, vagy
csak az történt, hogy ők is, mint korábban oly sokan, túlságosan korán kongatták meg
a vészharangokat?
Norbert Wiener az információtechnológia egyik első úttörőjeként tudta, hogy a
digitális számítógép alapjaiban különbözik a korábbi, mechanikai technológiáktól. A
komputer gyökeres változást hozott: új típusú gép volt, arra hivatott, hogy egy új kor
hírhozója legyen — és hogy végső soron talán felhasítsa a társadalom szövetét.
Csakhogy Wiener egy olyan időszakban fejtette ki a nézeteit, amikor a számítógép
még egy egész szobát megtöltő szörnyeteg volt, a számításaihoz több tízezer
perzselően forró elektroncső adta az energiát, és ezek közül minden napra jutott
néhány, amely felmondta a szolgálatot." Még évtizedeknek kellett eltelniük ahhoz,
hogy a digitális technológia az exponenciális fejlődés ívén eljusson arra a szintre, ahol
az efféle nézetek ésszerűen igazolhatóak.
Ezek az évtizedek ma már mögöttünk vannak, és megérett az idő arra, hogy
kellő nyitottsággal újraértékeljük a technológia gazdaságra gyakorolt hatását. Az
adatokból az derül ki, hogy míg a gazdaság munkaerőigényét csökkentő
technológiák miatti aggodalom a közgazdasági elméletek perifériájára került, addig
az amerikai gazdaság egyik eleme — a háború utáni időszak fellendülésének egyik
alappillére — fokozatosan átalakult. A növekvő termelékenység és az emelkedő
bérek közötti, már-már tökéletes történelmi korreláció megszakadt: az amerikaiak
többségének bére stagnált, sőt sokak esetében még csökkent is, a jövedelmi
egyenlőtlenségek az 1929-es tőzsdekrach óta nem tapasztalt szintre emelkedtek, és
előkelő helyre került a szókincsünkben egy új kifejezés: munkahelyteremtés nélküli
fellendülés (jobless recovery). Összesen tehát hét olyan gazdasági trendet is fel
tudunk sorolni, amelyek együttesen gazdaság- és társadalomformáló szerepet
tulajdonítanak a fejlődő információtechnológiának.

A hét halálos trend

Stagnáló bérek
1973 eseménydús év volt az Egyesült Államokban. A Nixon-kormány belekeveredett a
Watergate-botrányba, októberben pedig az OPEC olajembargót kezdeményezett,
amelynek eredményeként hamarosan szerte az országban hosszú sorokban kígyóztak a
dühödt autósok a benzinkutaknál. Miközben Nixon egyre mélyebbre süllyedt a vesztét
jelentő botrány ingoványában, egy másik jelentős tényező is kezdett körvonalazódni. E
trend mellett kétségtelenül eltörpül mind a Watergate-ügy, mind az olajválság
jelentősége. Egy olyan fejleménnyel vette kezdetét, amelyet senki nem látott előre. Ez
volt az az év, amikor az egyszerű amerikai munkás bére elérte a csúcsát. 1973 -ban,
2013-as reálértéken számolva, egy átlagos munkás — értve ez alatt a versenyszférában
dolgozó gyári munkásokat, illetve az egyéb beosztottakat, akik együttesen az amerikai
munkaerőpiac jóval több mint felét teszik ki —körülbelül heti 767 dollárt keresett. A
következő évben az átlagreálbérek meredeken zuhanni kezdtek, és ezt a folyamatot
azóta sem sikerült teljes egészében megfordítani. Ma, négy teljes évtizeddel később
ugyanezek a munkások már csak heti 664 dollárt keresnek — ez több mint 13%-os
csökkenést jelent (12).
Egy árnyalatnyival szebben fest a helyzet, ha a háztartások jövedelmének
középértékét vizsgáljuk. 1949 és 1973 között ez a szám ugyanis megduplázódott —
25 ezer dollárról 50 ezer dollárra nőtt. Ebben az időszakban a háztartások
jövedelmének növekedése tökéletesen követte az egy főre jutó GDP növekedését.
Három évtized múltán a háztartások jövedelmének középértéke eléri a 61 ezer
dollárt, ami mindössze 22%-os növekedést jelent. Ezt a növekedést azonban főként
annak köszönhetjük, hogy a nők tömegével léptek be a munkaerőpiacra. Ha a
jövedelmek lépést tartottak volna a gazdasági növekedéssel — ahogy tették azt 1973
előtt —, akkor a háztartások jövedelmének középértéke ma már messze meghaladná
a 90 ezer dollárt, ami a valós, 61 ezer dolláros értéknél több mint 50 %-kal magasabb
(13).
A 2.1 ábra a munkatermelékenység () és a versenyszférában dolgozó átlagmunkás
keresete (bérek és egyéb, béren kívüli juttatások) közti kapcsolatot ábrázolja 1948 -tól
napjainkig. A grafikon első szakasza (1948-1973) olyan, amilyennek a közgazdászok
elvárásai szerint lennie kell. A termelékenység növekedése szinte tökéletesen együtt
mozog a fizetésekkel. Nő az életszínvonal, és ebből mindenki részesül, aki kiveszi a
részét a gazdaság működtetéséből. Az 1970-es évek közepe után viszont a két vonal
közötti, egyre szélesedő rés igen szemléletesen illusztrálja azt, hogy az innováció
gyümölcse ma már szinte teljes egészében a vállalkozások tulajdonosainál és a
befektetőknél halmozódik fel, ahelyett, hogy a munkásokhoz kerülne.
A munkatermelékenység a munkások által egy óra alatt előállított
termék vagy szolgáltatás értékét méri. Kulcsfontosságú fokmérője
egy gazdaság általános hatékonyságának; nagymértékben
meghatározza egy nemzet gazdagságát. A fejlett, iparosodott
országokban magas a termelékenység, mert a munkások több és jobb
technológiához férnek hozzá, jobban táplálkoznak, illetve
biztonságosabb és egészségesebb környezetben dolgoznak, és
általában véve tanultabbak és képzettebbek, A szegény országokban
mindez nem adatik meg a munkásoknak, ezért ezek az országok
kevésbé produktivak, az embereknek pedig ugyanannak a termelési
színvonalnak az eléréséhez többet és keményebben kell dolgozniuk.
 2.1 ábra. A gyári munkások és egyéb beosztottak reálértéken számolt
órabérének növekedése a termelékenység tükrében (1948-2011)

FORRÁS: Lawrence Mishel, Egyesült Államok gazdaságpolitikai

intézete; készült a munkaügyi statisztikai hivatal kiadatlan összgazdasági
adatainak, a munkatermelékenység- és bérköltségprogram adatainak,
valamint a gazdaságelemző hivatal országos jövedelem- és
terméknyilvántartás nyilvános adatainak elemzése alapján."

Bármilyen világos és egyértelmű is ez a grafikon, sok közgazdász még mindig nem

hajlandó maradéktalanul elismerni, hogy a termelékenység és a bérek növekedése
széttartó tendenciát követ. A 2.2 ábrából kiderül, hogy 1947-től kezdődően a
különböző időszakokban hogyan viszonyult egymáshoz a munkáért járó fizetség és a
termelékenység növekedési rátája. Azt látjuk, hogy a termelékenység 1980 óta
minden évtizedben messze meghaladta a bérek nagyságát. 2000 és 2009 között még
sokkal drasztikusabb volt köztük a különbség; bár a termelékenység növekedési
rátája majdnem eléri az 1947 és 1973 közötti időszak — a háború utáni fellendülés
aranykorának — szintjét, a munkáért járó fizetés messze elmarad mögötte. Ezt a
grafikont látva alighanem egyértelműen levonhatjuk a következtetést, hogy a
termelékenység sokkal gyorsabb tempóban növekszik, mint a munkavállalók
többségének a fizetése.
 2.2 ábra. A termelékenység és a fizetések növekedésének összehasonlítása

FORRÁS: Az Egyesült Állaniok munkaügyi statisztikai hivatala"

Az egyetemi közgazdaságtan-tankönyvek szerzői — tisztelet a kivételnek az utolsók

közt ismerték el ezt a tényt. Vegyük például a Principles of Economics (A
közgazdaságtan alapelvei) című bevezető művet, amelyet John B. Taylor és Akila
Weerapana jegyez." A Stanford Egyetemen kötelező olvasmány azoknak, akik Taylor
professzor rendkívül népszerű „Bevezetés a közgazdaságtanba" kurzusára járnak.
Található benne egy, a 2.2 ábrához nagyon hasonló oszlopdiagram, a szerzők mégis
azt állítják, hogy a bér és a termelékenység korrelál egymással. Nem tudni, vajon
mivel magyarázzák azt, hogy az 1980-as években a termelékenység hirtelen
megugrik, és attól kezdve messze maga mögött hagyja a béreket. Taylor és
Weerapana megjegyzi, hogy „a kapcsolat nem tökéletes". Ez bizony igen súlytalan
megfogalmazás. Egy másik tankönyv, amelyet a Princetoni Egyetem tanára — a
jegybank egykori elnöke —, Ben Bernanke írt, és szintén a Principles of Economics
címet viseli, 2007-es kiadásában az szerepel, hogy a 2000 óta tapasztalható lassú
bérnövekedés lehet annak is az eredménye, hogy „a 2001-es recesszió után gyengült
a munkaerőpiac", és a bérek növekedésének „fel kellene zárkóznia a termelékenység
növekedéséhez, amikor normalizálódik a munkaerőpiaci helyzet"» Nos, ez a nézet,
úgy tűnik, figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy a bérnövekedés és a
termelékenység növekedése közti szoros kapcsolat már jóval azelőtt lazulni kezdett,
hogy a mostani egyetemi hallgatók megszülettek.

A bérek növekedése és a termelékenység növekedése közti

szakadékot illetően egy technikai problémával is számolni kell. Mind
a bérek (vagy tágabb értelemben a béren kívüli juttatásokkal számolt
 keresetek), mind pedig a termelékenység számait korrigálni kell az
inflációval. Ehhez jellemzően két különböző inflációs mérőszámot
használnak (az amerikai munkaügyi statisztikai hivatal is ezt a
módszert alkalmazza). A bérek korrigálásához a fogyasztói árindexet
használják, mert ez tükrözi azoknak a termékeknek és
szolgáltatásoknak az árát, amelyekre a munkavállalók ténylegesen
elköltik a pénzüket. A termelékenységi adatokat pedig a GDP-
deflátorral (vagy az implicit árdeflátorral) korrigálják, amely egy
szélesebb, a teljes gazdaságra vonatkozó inflációs mérőszám. Más
szóval, a GDP-deflátor sok olyan dolognak az árát is magában
foglalja, amelyet a fogyasztók jellemzően nem vásárolnak. A két
mérőszám közötti egyik különösen lényeges különbség, hogy a
számítógépeknek és az információtechnológiának — ezek a Moore-
törvény miatt jelentős árdefláción mentek keresztül — sokkal
fontosabb szerepe van a GDP-deflátorban, mint a fogyasztói
árindexben (hiszen a számítógép nem komoly tétel a legtöbb
háztartás költségvetésében, a vállalkozások viszont nagy tételben
vásárolják őket). Egyes közgazdászok — főleg a konzervatívabbak —
szerint mindkét esetben a GDP-deflátort kellene használni. Amikor
ezt a módszert használják, a bérek növekedése és a termelékenység
növekedése közötti különbség jelentősen leszűkül. Viszont szinte
biztos, hogy ez a módszer a valóságosnál kisebbnek mutatja a bérből
és fizetésből élőkre ható inflációs szintet.
A munkások részesedése csökken, a cégek részesedése nő
A 20. század elején a brit közgazdász és statisztikus, Arthur Bowley az Egyesült
Királyság nemzeti jövedelmének alakulását vizsgálta meg több évtizedre
visszamenőleg, és bebizonyította, hogy annak a munkavállalókhoz és a tőkésekhez
kerülő része is viszonylag változatlan maradt — legalábbis hosszú távon. Ez a
látszólag erőteljes kapcsolat végül — „Bowley törvénye" néven — elfogadott
gazdasági irányelvvé vált. John Maynard Keynes, aki talán minden idők leghíresebb
közgazdásza, később azt mondta, hogy Bowley törvénye „az egyik legmeglepőbb,
mégis legmegalapozottabb tény az összes közgazdasági statisztika között"."
Ahogy az a 2.3 ábrából is kitűnik, a háború utáni időszakban a bérből és fizetésből
élők részesedése az Egyesült Államok nemzeti jövedelméből egy meglehetősen szűk
sávban mozgott — ezt Bowley törvénye előre jelezte. Az 1970-es évek közepétől
kezdődően azonban Bowley törvénye kezdett meginogni, ahogy a munkavállalók
részesedése előbb fokozatosan csökkent, majd, közvetlenül az ezredforduló után,
meredeken zuhanni kezdett. A csökkenés még sokkal jelentősebb, ha figyelembe
vesszük, hogy ebbe a kategóriába beleszámít mindenki, aki fizetést kap. Vagyis a
cégvezetők, a Wall Streeti fejesek, a sztársportolók és filmcsillagok is mind
munkavállalónak számítanak, és az ő keresetük természetesen egyáltalán nem
csökkent — sőt, ugrásszerűen emelkedett. Az átlagalkalmazott részesedését —
pontosabban a jövedelemeloszlási rendszer alsó 99 %-át — ábrázoló grafikonon
bizonyára még sokkal meredekebb lenne az a lefelé tartó görbe.

2.3 ábra. A bérből és fizetésből élők részesedése az Egyesült Államok

nemzeti jövedelméből (1950-2010)

FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai"

Miközben tehát a munkavállalók részesedése a nemzeti jövedelemből rendre

zuhanó tendenciát követett, a vállalkozások nyereségessége egészen más képet
mutatott. 2012 áprilisában megjelent egy cikk a The Wall Street journalben „For Big
Companies, Life Is Good" (A nagy cégek számára az élet szép) címmel, amelyben
adatokkal igazolták, hogy az 1929-es nagy gazdasági világválság óta tapasztalt
legsúlyosabb pénzügyi válság után a cégeknek hihetetlen gyorsasággal sikerült talpra
állniuk. Miközben munkások milliói maradtak tartósan munkanélküliek vagy
kényszerültek alacsonyabb bérezéssel vagy kevesebb munkaórával járó állásokba,
addig a vállalati szektor úgy vészelte át a recessziót, hogy utána „produktívabb és
nyereségesebb lett, illetve több pénze és kevesebb adóssága volt" (20), mint azelőtt.
A 2008-ban kirobbant gazdasági világválság idején a vállalatok tökélyre fejlesztették,
hogyan lehet többet termelni kevesebb munkással. 2011-ben a nagyvállalatok
átlagosan évi 420 ezer dollár bevételt termeltek dolgozónként, ami több mint 11 %-
os növekedést jelent a 2007-es 378 ezer dollárhoz képest(21). A Standard & Poor
500-as listáján (S&P 500) szereplő cégek új gyárakra és berendezésekre — többek
között információtechnológiai eszközökre — fordított költéseinek összege az előző
évhez képest megduplázódott, és ezzel a bevételek tőkebefektetés céljából
visszaforgatott aránya újra elérte a válság előtti szintet.
A vállalatok nyeresége a válság után úgy is meredek emelkedést mutat, ha azt
nézzük, hogy mekkora arányban járultak hozzá az összgazdasági teljesítményhez
(avagy mekkora GDP-részarányt produkáltak), mint az a 2.4 ábrán látható. Érdemes
megfigyelni, hogy bár 2008-2009-ben, a válság csúcsán a profit meredeken zuhant, a
korábbi válságokhoz képest példátlan gyorsasággal tért vissza a korábbi, magas
szintre.
Az, hogy a munkavállalók egyre kisebb arányban részesednek a nemzeti
jövedelemből, messze nem csak az Egyesült Államokra jellemző tendencia. 2013
júniusában megjelent tanulmányukban" két közgazdász
a chicagói üzleti iskola, a Booth School of Business tanárai, Loukas
Karabarbounis és Brent Neiman — 56 ország adatait elemezte, és azt találta, hogy
ezek közül 38 országban jelentősen csökkent a munkavállalók részesedése a nemzeti
jövedelemből. A szerzők kutatásából konkrétan az derült ki, hogy a vizsgált 10 éves
időszakban Japán, Kanada, Franciaország, Olaszország, Németország és Kína
esetében nagyobb is volt ez a csökkenés, mint az Egyesült Államokban. Kínában —
abban az országban, amelyről a legtöbben úgy hisszük, elszipkázza az összes
termelői munkát — különösen meredek volt a zuhanás: a részesedés háromszor
gyorsabban esett, mint az USA-ban.
2.4 ábra. A vállalati nyereségek GDP-részaránya (1950-2010)

FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai''

Karabarbounis és Neiman arra a következtetésre jutott, hogy ez a globális szintű

csökkenés annak eredménye, hogy „nőtt a tőketermelő szektorok hatékonysága,
amelyet leginkább az információtechnológia fejlődésének és a komputerkornak
tulajdonítanak". 24 A szerzők azt is megjegyezték, hogy a munkavállalók nemzeti
jövedelemből részesedésének stabilitása továbbra is „a makroökonómiai modellek
egyik alapvető tényezője". 25 Vagyis úgy tűnik, a közgazdászok még nem teljesen
dolgozták fel a termelékenységnövekedés és a bérnövekedés 1973 körül történt
szétválásának következményeit, tehát boldogan építik be Bowley törvényét a
gazdaság modellezésére használt egyenleteikbe.
Az aktivitási ráta csökkenése
Önálló trendként jelent meg a gazdaságilag aktív réteg arányának csökkenése. A
2008-2009-es gazdasági válság után sok esetben a munkanélküliségi ráta nem azért
csökkent, mert nagy számban teremtettek új munkahelyeket, hanem azért, mert az
elkeseredett emberek kiléptek a munkaerőpiacról. A munkanélküliségi ráta csak az
aktív álláskeresőket tartja számon — ezzel szemben az aktivitási ráta arról fest igen
szemléletes képet, hányan adták már fel a reményt, hogy állást találhatnak.
Ahogy az a 2.5 ábrán is látszik, az aktivitási ráta 1970 és 1990 között — amikor a
nők tömegével jelentek meg a munkaerőpiacon — meredeken emelkedett. Az
általános trend elfedi azt a fontos tényt, miszerint a férfiak között az aktív keresők
aránya már 1950-től folyamatosan csökkent, és az egykor igen magas, 86%-os
értékről 2013-ra 70%-ra esett vissza. A nők között a gazdaságilag aktívak aránya
2000-ben érte el a csúcsát, a 60%-ot; míg az aktivitási ráta az össznépességre vetítve
ugyanebben az évben 67%-on retőzött. 26
Az aktivitási ráta azóta is folyamatosan csökkent, és bár ez részben annak
köszönhető, hogy lassan nyugdíjba vonul a baby boom generáció, részben pedig
annak, hogy a fiatalabb munkavállalók közül egyre többen tanulnak tovább, azért a
demográfiai trendek sem adnak kimerítő magyarázatot a jelenségre. A 25 és 54 év
közötti — vagyis az első diplomához már elég idős, de a nyugdíjhoz még túl fiatal —
felnőttek körében a gazdaságilag aktívak aránya a 2000-es 84,5%-ról 2013-ra alig
több mint 81%-ra csökkent. 27 Vagyis 2000 óta az aktív keresők aránya az
összlakosság körében és a munkaképes korú lakosság körében is három
százalékponttal csökkent — és ennek a csökkenésnek körülbelül a fele még a 2008-
as válság kirobbanása előtt következett be.
A gazdaságilag aktívak arányának csökkenése együtt járt a súlyos baleseti sérülést
elszenvedett munkavállalóknak biztonsági hálót nyújtó, speciális
társadalombiztosítási programba (Social Security Disability) jelentkezők számának
robbanásszerű növekedésével. 2000 és 2011 között az igénylők száma több mint a
kétszeresére nőtt, és a korábbi évi 1,2 milliós szám felkúszott egészen évi 3
millióra. 2t Mivel semmi sem utal arra, hogy az ezredforduló óta járványszerűen
elszaporodtak volna a munkahelyi balesetek, az elemzők azt gyanítják, hogy az
emberek inkább egyfajta utolsó mentsvárként, tartós munkanélküliségi segély ként
használják a programot. Mindent egybevetve egyértelműnek tűnik, hogy a
demográfiai tényezőkön és a ciklikusan ismétlődő gazdasági jelenségeken kívül van
még valami, ami miatt az emberek eltűnnek a munkaerőpiacról.
 2.5 ábra. Az aldivitási ráta alakulása (1950-2010)

FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Lotlis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai'
Az egyre hosszabbra nyúló, munkahelyteremtés nélküli fellendülés és a hosszú
távú munkanélküliség

Az elmúlt fél évszázadban az Egyesült Államok gazdasága a munkahelyteremtés terén

rohamtempóban veszített hatékonyságából. Csupán az 1990-es években volt képes —
úgy-ahogy — lépést tartani a korábbi évtizedek foglalkoztatás növekedésével, és ez is
főként annak volt köszönhető, hogy az évtized második felében beindult a technológiai
fejlődés. A 2007 decemberében kezdődő recesszió és az azt követő pénzügyi válság
katasztrofális hatással volt a 2000-es évek munkahely teremtési statisztikáira: az évtized
végére gyakorlatilag ugyanannyi állás volt a gazdaságban, mint 1999 decemberében.
Viszont az már az évtized elején látszott, még mielőtt beütött a nagy recesszió, hogy a
II. világháború óta messze ez az évtized produkálja majd a leggyengébb
foglalkoztatás növekedést.
 2.6 ábra. Munkahelyteremtés az Egyesült Államokban, évtizedes bontásban

FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai"

Ahogy az a 2.6 ábrán is látszik, az amerikai gazdaságban 2000-től 2007 végéig

mindössze 5,8%-kal nőtt a munkahelyek száma. Ha ezt a számot kivetítjük az egész
évtizedre, akkor azt látjuk, hogy ha nincs a válság, akkor a 2000 -es évek első
évtizedének végére nagyjából 8% körüli növekedést sikerült volna elérni, ami
kevesebb, mint a fele az 1980-as és az 1990-es évek növekedési rátájának.
Ez a szánalmas teljesítmény különösen nyugtalanító annak fényében, hogy a
gazdaságnak már ahhoz is nagy számban kell új munkahelyeket teremtenie — az
egyéni becslésektől függően havi 75-150 ezret —, hogy lépést tudjon tartani a
népességnövekedéssel." Még ha a legóvatosabb becsléssel számolunk, a 2000 -es
éveket akkor is körülbelül 9 milliós deficittel zártuk.
Egyértelmű bizonyítékok igazolják azt is, hogy amikor egy válság kifogja a szelet a
gazdaság vitorlájából, a munkaerőpiacnak egyre hosszabb ideig tart talpra állnia. Az
ideiglenes elbocsátások lehetővé tették a munkahelyteremtés nélküli fellendülést. A
clevelandi központi bank 2010-es kutatási jelentésében azt írta, hogy a közelmúlt
válságai után a munkanélkülivé vált emberek a korábbinál sokkal kisebb arányban
tudtak újra munkát találni. Más szóval, nem az a gond, hogy a válság idején egyre
több és több munkahely szűnik meg, hanem az, hogy utána egyre kevesebb jön létre.
A 2007 decemberében kezdődött recesszió elejétől közel két éven át folyamatosan
nőtt a munkanélküliségi ráta, amely összességében kereken öt százalékpontos
növekedést hozott, és 10,1%-os csúcsértéken tetőzött. A clevelandi központi bank
elemzése szerint ezt a növekedést 95%-ban az álláskeresés fokozott nehézsége
okozza (32). Emiatt aztán a hosszú távú munkanélküliségi ráta is megugrott; a
csúcsot 2010-ben érte el, amikor a munkavállalóknak mintegy 45%-a volt
munkanélküli 6 hónapnál hosszabb ideig (33). A 2.7 ábrán az látható, hogy a
munkaerőpiacnak hány hónapba telt talpra állnia a legutóbbi válságok után. A 2007 -
es válság után a munkahelyteremtés nélküli fellendülés minden korábbinál nagyobb
méreteket öltött: a munkanélküliségi ráta csak 2014 májusában — a hanyatlás
kezdetétől számított 6,5 év után érte el újra a válság előtti szintet.

2.7 ábra. Recessziók az Egyesült Államokban: a foglalkoztatottság

helyreállásához szükséges hónapok száma (a recesszió kezdetétől
számítva)

FORRÁS: Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai"
A tartós munkanélküliség rendkívül súlyos probléma. A szakmai ismeretek idővel
megkopnak; folyamatosan nő annak veszélye, hogy a munkavállaló elveszti minden
motivációját. Ráadásul számos munkáltató kifejezetten diszkriminálja a régóta
munkanélkülieket, és sokszor még csak el sem olvassa az önéletrajzukat. Az
Északkeleti Egyetem doktorandusz hallgatója, Rand Ghayad például elvégzett egy
gyakorlati kísérletet, amellyel bebizonyította, hogy egy frissen munkanélkülivé vált,
de szakirányú tapasztalattal nem rendelkező jelöltet nagyobb valószínűséggel hívnak
be állásinterjúra, mint olyasvalakit, akinek releváns szakmai tapasztalata van, de több
mint hat hónapja nem dolgozik." Az Urban Institute jelentése szerint nincs
érzékelhető különbség a tartósan munkanélküliek és a többi munkavállaló között, és
a szerzők ebből arra következtetnek, hogy a tartós munkanélküliség — és az azzal
együtt járó megbélyegzés elszenvedése — javarészt balszerencse kérdése." Ha az
ember történetesen egy különösen kedvezőtlen időszakban veszíti el az állását, és
nem sikerül újra elhelyezkednie a rettegett hat hónapos „határidő" lejárta előtt (ami
egyáltalán nem kizárt akkor, amikor a gazdaság épp szabadesésben zuhan), akkor
attól a ponttól kezdve a kilátásai drasztikusan romlanak, függetlenül attól, hogy
mennyire képzett vagy tapasztalt.

Gyorsan növekvő egyenlőtlenség

A gazdagok és a lakosság többi része közötti szakadék az 1970-es évek óta
folyamatosan nő. Az Egyesült Államokban 1993 és 2010 között a nemzeti jövedelem
növekményének több, mint fele a jövedelemeloszlási rendszer felső 1%-ába tartozó
háztartásokhoz vándorolt. 37 Azóta pedig csak romlott a helyzet. A berkeleyi
Kaliforniai Egyetem közgazdaságtan-tanárának, Emmanuel Saeznek 2013
szeptemberében publikált elemzése szerint a 2009-től 2012-ig tartó időszak összes
jövedelemnövekedésének nem kevesebb mint 95%-a a lakosság leggazdagabb 1%-
ának vagyonát gyarapította (38). Nem kell ahhoz az Occupy Wall Street (Foglaljuk el
a Wall Streetet!) mozgalom, hogy a bizonyítékok egyértelműen megmutassák: az
Egyesült Államokban nemcsak nagyok a jövedelmi egyenlőtlenségek, hanem
vélhetően egyre gyorsuló ütemben nőnek is.
Igaz, hogy az egyenlőtlenségek növekedése szinte az összes iparosodott országban
tetten érhető, de az Egyesült Államok továbbra is messze kiemelkedik a mezőnyből.
A CIA elemzése szerint az USA ezen a téren körülbelül a Fülöp-szigetekkel van egy
szinten, és messze maga mögött hagyja Egyiptomot, Jement és Tunéziát. 39 A témában
készült tanulmányokból kiderül, hogy a gazdasági mobilitás — amely azt mutatja
meg, mekkora esélye van a szegény családok gyerekeinek arra, hogy feljebb jussanak a
jövedelmi skálán — jelentősen kisebb az Egyesült Államokban, mint (szinte)
bármelyik európai országban. Vagyis az amerikai álom egyik alappillérének, mely
szerint kitartással és kemény munkával bárki sokra viheti, a valóságban statisztikaila g
vajmi kevés alapja van.
Az egyén szempontjából ezek az óriási egyenlőtlenségek lehet, hogy csak nehezen
érzékelhetőek. Az emberek ugyanis leginkább a saját, közvetlen környezetükre
fókuszálnak. Azt nézik, hogyan élnek a szomszédhoz képest, és nem hasonlítgatják
magukat ahhoz a fedezetialap-kezelőhöz, akivel valószínűleg soha az életben nem
találkoznak. Számos felmérés igazolta, hogy az amerikaiak többsége nagymértékben
alábecsüli az egyenlőtlenségek mértékét, és arra a kérdésre, hogy szerintük milyen
lenne az „ideális" jövedelem eloszlás, egy olyan opciót választanak, amely a
valóságban csak a skandináv szociáldemokráciákban létezik (40). (Ez ráadásul
független az emberek politikai irányultságától. A Duke Egyetem tanára, Dan Ariely
vizsgálatában a republikánusok 90%-a és a demokraták 93%-a is a Svédországéhoz
hasonló jövedelemeloszlást preferálta.)
Mindazonáltal az egyenlőtlenségnek vannak kézzelfogható következményei is —
azon túl, hogy az embereket frusztrálja, hogy nem engedhetik meg maguknak azt,
amit a náluk gazdagabbak. Az első és legfontosabb, hogy úgy tűnik, a legfelső
társadalmi rétegek sikerei szoros összefüggésben állnak azzal, hogy a többség
kilátásai viszont folyamatosan romlanak. Aligha állja már meg a helyét a régi
mondás, miszerint az áradás minden hajót magasabbra emel, ha valakinek utoljára
Nixon idején nőtt szabad szemmel is látható mértékben a fizetése.
Ezenkívül megvan annak a — nagyon is nyilvánvaló — veszélye, hogy a pénzügyi
elit ragadja magához a politikai hatalmat. Ugyanis nincs még egy olyan fejlett
demokrácia a világban, ahol ilyen mértékben irányítaná a pénz a politikát. A gazdag
magánszemélyek, illetve az irányításuk alatt álló szervezetek támogatásaik és
lobbitevékenységük révén saját kényük-kedvük szerint tudják formálni a
kormányzati politikát, amelynek eredménye sok esetben világosan szembemegy
mindazzal, amit a közvélemény valójában akar. A jövedelemeloszlási rendszer
csúcsán állók egyre inkább elszakadnak a valóságtól — bezárkóznak az
elefántcsonttornyukba, ahol nem szembesülnek az átlagember problémáival —, és
egyre kevésbé akarják támogatni a közjó és a lakosság számára nélkülözhetetlen
infrastruktúra fejlesztését szolgáló befektetéseket.
A „felső tízezer" rohamtempóban gyarapodó vagyona végső soron komoly
fenyegetést jelent a demokratikus kormányzásra. A közepes a munkásosztály
számára azonban jelenleg a legégetőbb problémát a munkaerőpiaci lehetőségek
rohamos szűkülése jelenti.
Csökkenő jövedelmek és alulfoglalkoztatottság a frissdíplomások körében
Az egyetemi diplomára ma már szerte a világon úgy tekintenek, mint belépőjegyre,
amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a középosztály soraiba emelkedjünk. 2012 óta a
diplomások átlagos órabére több mint 80%-kal haladta meg a középfokú
végzettségűek órabérét (41). A diplomáért járó bérpótlék is a közgazdászok által
szakképzettség-intenzív technológiai változásként (42) (skill biased technological
change, SBTC) emlegetett jelenségnek az eredménye. (Az SBTC és a diplomások
bérpótléka csak részben ad magyarázatot a jövedelmi egyenlőtlenségek
növekedésére. Mivel az Egyesült Államok felnőtt lakosságának közel egyharmada
rendelkezik egyetemi diplomával, ha csak erről lenne szó, akkor az a mostaninál
sokkal mérsékeltebb egyenlőtlenséget eredményezne. A nagy dolgok a csúcson
történnek — és minél feljebb megyünk, annál szélsőségesebb dolgokkal találkozunk.
A legfelső 1% (vagy inkább 0,1%) óriási vagyona egyszerűen nem lehet pusztán a
magasabb végzettség és képzettség eredménye.)
Ennek alapját az a gondolat adja, mely szerint az információtechnológia
automatizálta, illetve szaktudást nem igénylő feladattá degradálta azoknak a
munkáknak a nagy részét, amelyeket korábban alacsonyabb végzettségű munkások
végeztek, miközben ezzel párhuzamosan növelte a — jellemzően diplomások által
végzett — szellemileg komplexebb feladatok relatív értékét.
A szakirányú végzettség és az egyetemi diploma még mindig többet hoz a
konyhára, de a helyzet az, hogy az ezredforduló óta a nem egyetemi diplomával
rendelkező fiatalok számára már nem olyan rózsás a helyzet. Egy elemzés szerint a
csupán főiskolai szintű diplomával rendelkező fiatal munkavállalók jövedelme 2000
és 2010 között közel 15 % -kal csökkent, és a csökkenés már jóval a 2008-as
pénzügyi válság kezdete előtt megindult.
A frissdiplomások körében szintén jellemző az alulfoglalkoztatottság. Egyes
beszámolók szerint nem kevesebb, mint a frissen végzettek fele nem tud a
végzettségének megfelelő állást találni, amellyel elindulhatna a szakmai pályafutása. E
szerencsétlen sorsú diplomások közül sokan valószínűleg nagy nehézségek árán
tudják csak felküzdeni magukat egy stabil középosztálybeli életpályára.
Az persze általánosságban továbbra is igaz, hogy a diplomások megőrizték
bérelőnyüket a középfokú végzettségűekkel szemben, de ennek oka leginkább az,
hogy az utóbbiak kilátásai egyre gyászosabbak. 2013 júliusa óta a 20 és 24 év közötti,
tanulói jogviszonnyal nem rendelkező amerikai munkavállalók kevesebb, mint a
felének volt teljes állása. Az iskolába nem járó 16 és 19 év közöttiek körében ez az
arány csupán 15%." Lehet, hogy az egyetemi képzés megtérülési rátája egyre romlik,
de még mindig jobb, mint szinte bármely más alternatíva.
Polarizáció és részmunkaidő
Újabb probléma, hogy a válságból való kilábalás során létrejövő munkahelyek
általában rosszabb feltételeket kínálnak, mint amilyeneket a válság miatt
megszűnt állások biztosítottak. Egy 2012-es tanulmányban két közgazdász, Nir
Jaimovich és Henry E. Siu elemezte az Egyesült Államok történetének modern
kori válságait, és arra a következtetésre jutott, hogy ilyen esetekben jellemzően a
középosztály állásai szűnnek meg végleg, miközben a fellendülés során újonnan
létrejövő állások leginkább az olyan, alacsony bérezésű szektorokban
koncentrálódnak, mint a kiskereskedelem, a vendéglátás, az élelmiszer-előállítás,
és csak kisebb mértékben jelennek meg a magasan képzett munkaerőt igénylő
szakmákban." Ez különösen igaz a 2009-ben indult fellendülésre.'
Ezeknek az újonnan létrejött, alacsony bérezésű állásoknak egy jelentős része
ráadásul részmunkaidős állás. A válság kezdetétől, 2007 decemberétől 2013
augusztusáig mintegy 5 millió teljes állás tűnt el az amerikai munkaerőpiacról, a
részmunkaidős állások száma viszont 3 millióval nőtt. 46 Ez a tendencia teljes
egészében azokat a munkásokat érintette, akiknek csökkentették a munkaidejét, vagy
akik ugyan teljes állást kerestek, de olyat nem találtak.
Azt a jelenséget, amikor a gazdaságból rendre a stabil, közepes képzettséget
igénylő, középosztálybeli állások tűnnek el, és a helyükre egyrészt a szolgáltatóipar
alacsony bérezésű állásai, másrészt a gazdaságilag aktívak többsége számára
elérhetetlen, magasan képzett szakembereket igénylő állások kerülnek, a
munkaerőpiac polarizációjának nevezzük. A foglalkozások polarizációjának
eredményeként ún. homokóra alakú munkaerőpiac jött létre, ahol mindazok, akik
képtelenek megszerezni egy kívánatos állást a homokóra felső részében,
lecsúsznak az alsó részbe.
Ezt a polarizációs jelenséget tanulmányozta az MIT közgazdásza, David Autor.
2010-es írásában Autor négy olyan foglalkoztatási középkategóriát is megnevez,
amelyeket különösen súlyosan érintett az egyre fokozódó polarizáció. Ezek a
kategóriák: az értékesítés, az irodai-adminisztratív, a kisipari-kézműves-szervizelési
és a gépkezelő-összeszerelő-gyári munkás állások. Az 1979 és 2009 között eltelt 30
évben az amerikai munkaerő-állományon belül az e négy kategóriában dolgozók
aránya 57,3%-ról 45,7%-ra csökkent, úgy, hogy 2007 és 2009 között a csökkenés
tempója érezhetően felgyorsult (47). Autor tanulmányában azt is világossá teszi, hogy
a polarizáció nem korlátozódik csupán az Egyesült Államokra, adatokkal
alátámaszthatóan nyoma van a legtöbb fejlett, iparosodott országban; az 1993 és
2006 között eltelt 13 évben a foglalkoztatási középkategóriákban dolgozók aránya
főként az Európai Unió „első" 16 tagállamában csökkent jelentős mértékben.(48)
 Autor arra a következtetésre jutott, hogy a munkaerőpiaci polarizáció elsődleges
motorja a „rutinmunkák automatizálása, illetve kisebb mértékben a kereskedelem,
illetve az utóbbi időben inkább a termelés áttelepítése (offshoring) révén a
munkaerőpiacok nemzetközi integrációja" (49). Jaimovich és Siu legújabb
tanulmányukban — amely a polarizáció és a munkahelyteremtés nélküli fellendülés
közötti kapcsolatot tárja fel — arra hívják fel a figyelmet, hogy a
középkategóriákban a munkahelyeknek nem kevesebb mint 92%-a a recesszió
egyetlen éve alatt szűnt meg (50). Vagyis a polarizáció nem feltétlenül egy
nagyszabású tervnek, és nem is egy fokozatos és folyamatos átalakulásnak az
eredménye. Sokkal inkább egy természetes folyamat, amely elválaszthatatlanul
összefonódik az üzleti élet ciklusaival: recesszió idején gazdasági okokból
megszűnnek a rutinmunkák, de a vállalatok később rájönnek, hogy a folyamatosan
fejlődő információtechnológiának köszönhetően továbbra is sikeresen
működhetnek anélkül, hogy a fellendülés megindulásakor visszavennék az
elbocsátott dolgozókat. Chrystia Freeland, a Reuters szerkesztője különösen találóan
fogalmazott, amikor azt írta, hogy „a középosztály békáját nem szép lassan főzik
meg, hanem időnként forró parázson sütögetik" (51).

Vizsgáljuk meg mindezt a technológia szemszögéből!

Mindezekből már viszonylag könnyen összeáll az elmélet, amely szerint e hét halálos
gazdasági trendért elsősorban a fejlődő technológia — és annak következménye: a
rutinmunkák automatizálása — a felelős. Az 1947-től 1973-ig tartó aranykort a
jelentős technológiai fejlődés mellett masszív termelékenységnövekedés is jellemezte.
Ez még az információtechnológia korának beköszönte előtt volt; ebben az
időszakban az innováció elsősorban a gépészet, a vegyészet és az űrtechnológia
területén jelentkezett. Gondoljunk csak például arra, hogy ez idő alatt a belső égésű
motorok által meghajtott légcsavaroktól eljutottunk a sokkal megbízhatóbb és
nagyobb teljesítményű sugárhajtóműig. Ez a korszak élő példája volt a közgazdasági
tankönyvekben leírt összefüggésnek: az innováció és a meredeken emelkedő
produktivitás eredményeként a dolgozók is egyre értékesebbekké váltak — és így
joggal követelhettek magasabb béreket.
Az 1970-es években az olajválság alapjaiban rengette meg az egész gazdaságot, és
addig példátlan módon a magas munkanélküliségi ráta mellé magas infláció is társult.
Drasztikusan csökkent a termelékenység.
Az innovációs ráta növekedése — igaz, az addigi magas szinten, de — szintén
megállt, mert a további technológiai fejlődés számos területen nehézségekbe
ütközött. Ez idő alatt a sugárhajtóműves repülőgép nem sokat változott; és bár az
Apple-t és a Microsoftot is ekkor alapították, arra még hosszú éveket kellett várni,
hogy az információtechnológia teljes egészében kifejtse hatását.
Az 1980-as években az innováció újra növekedési pályára állt, de a fejlesztők
most már elsősorban az IT-szektorra fókuszáltak. Ez a fajta innováció pedig
egészen más hatással volt a munkavállalókra: a számítógépek elterjedése a megfelelő
ismeretekkel rendelkezők munkaerőpiaci értékét tovább növelte, éppen úgy, ahogy
az általában történt a háború utáni időszakban. Sokakat azonban kevésbé pozitívan
érintett a számítógépek megjelenése. Egyes munkatípusok vagy teljesen
szükségtelenné váltak, vagy szaktudást nem igénylő feladattá degradálódtak, amitől
csökkent a munkavállalók értéke — legalábbis addig, amíg át nem képezték
magukat számítógépes munkákra. Ahogy nőtt az információtechnológia
jelentősége, úgy csökkent a munkaerő jövedelemrészesedése. Lehet, hogy a
sugárhajtóműves repülőgép nem sokat változott az 1970-es évek óta, de a műszerek
helyét és a gép irányítását egyre inkább a számítógépek vették át.
Az 1990-es években az IT-innováció még magasabb fokozatra kapcsolt, és az
évtized második felében világhódító útjára indult az internet. Az 1980 -as években
megindult trendek tovább folytatódtak, de ebben az évtizedben kezdtük felfújni a
dotkom-lufit is, aminek köszönhetően több millió új munkahely jött létre, főleg az
IT-szektorban. Jó állások voltak, és sok esetben számítógép- és hálózatkezelési
ismereteket igényeltek — ezek ugyanis pillanatok alatt nélkülözhetetlenné váltak a
legkülönfélébb méretű_ vállalkozások működéséhez. Ennek köszönhetően ebben az
időszakban a bérek is jól alakultak, de a termelékenységnövekedéstől még így is
messze elmaradtak. Az innováció pedig egyre inkább az infokommunikációs
technológia köré koncentrálódott. Az 1990-91-es recessziót egy munkahelyteremtés
nélküli fellendülés követte, amikor a munkavállalók — akik közül sokan a jól fizető,
középkategóriás állásukat veszítették el — csak nehezen találtak újra munkát. Így a
munkaerőpiac fokozatosan egyre polarizáltabbá vált. A sugárhajtóműves repülő
lényegében még mindig ugyanolyan volt, ahogy azt az 1970-es években meg
tervezték, csak kapott egy elektromos, belső információs hálózaton működő, un. „fly
by wire" vezérlőrendszert, amely a pilóták által bevitt adatokra reagálva irányítja a
gépet; illetve mind több funkcióját automatizálták.
Az ezredfordulót követő években az információtechnológia továbbra is gyorsuló
ütemben fejlődött, és, ahogy a vállalkozások egyre jobban ki tudták használni ezeket
az új innovációkat, úgy nőtt a termelékenység is. Az 1990-es években létrejött
„jóféle" állások közül sok végleg megszűnt, ahogy a cégek egyre több feladatot
automatizáltak vagy a tengerentúlra telepítettek, illetve komplett IT-részlegeket
szerveztek ki központosított, felhőalapú szolgáltatásokba. A gépek és a
számítógépek szerte a gazdaságban elkezdték átvenni az emberek helyét, ahelyett
hogy a munkaerőpiaci értéküket növelték volna, így a bérnövekedés messze elmaradt
a termelékenységnövekedéstől. Tehát mind a munkások részesedése a nemzeti
jövedelemből, mind az aktivitási arány drasztikusan csökkent. A munkaerőpiac
tovább polarizálódott, és a munkahelyteremtés nélküli fellendülés általánosan
elfogadottá vált. A sugárhajtóműves repülőgép formavilága és hajtóműrendszere
még mindig az 1970-es éveket idézte, de a számítógéppel támogatott formatervezés
és szimuláció révén az olyan területek, mint például az üzemanyag-hatékonyság, már
számos fejlődési fázison mentek keresztül. A repülőgépekbe beépített számítógépes
technológiák egyre kifinomultabbak lettek, és a repülés teljes automatizálása is
rutinmegoldássá vált. Ennek köszönhetően a repülőgép képessé vált arra, hogy
felszálljon, eljusson a kijelölt célpontra és landoljon — mindezt emberi beavatkozás
nélkül.
E megközelítésmód ellen talán sokan tiltakoznak, mondván, ez egy szörnyen
leegyszerűsített okfejtés — sőt, lehet, hogy úgy, ahogy van, téves. Hiszen nem a
globalizáció, vagy talán Reagan elnök gazdaságpolitikája minden problémánk
okozója? Mint fentebb említettem, mindez csupán egy elmélet: egy egyszerű
okfejtés, amely segíthet tisztázni, milyen jelentősége volt a technológiának ebben a
hét, biznyítékokkal alátámasztott gazdasági trendben. Valamennyi trendet
közgazdászok és más szakértők garmada tanulmányozta behatóan, megkísérelték
feltárni a mélyben húzódó okokat, és sok esetben arra a következtetésre .jutottak,
hogy a technológia nemhogy az egyik, de a legfőbb ilyen ok volt. A folyamatosan
fejlődő információtechnológia azonban igazán csak akkor tűnik felforgató
gazdaságformáló erőnek, ha ezeket a trendeket együttesen vizsgáljuk.
Emellett van még három lehetséges tényező, amelyek e trendek mindegyikében,
vagy legalábbis a többségében főszerepet játszhattak: a Globalizáció, a pénzügyi
szektor növekedése (a financializáció), valamint a politika — véleményem szerint
utóbbihoz tartoznak az olyan tényezők is, mint a munkásszervezetek
szabályozatlansága és meggyengülése.

Globalizáció
Tagadhatatlan, hogy a globalizáció egyes iparágakra és régiókra kimondottan drámai
hatást gyakorolt — elég egy pillantást vetni az Egyesült Államok egykori ipari
fellegvárára, a New Yorktól Pennsylvanián, Nyugat-Virginián, Ohión, Indianán,
Michiganen keresztül Észak-Illinoisig és Kelet-Wisconsinig húzódó, ma már
rozsdaövezetként (Rust Belt) emlegetett vidékre. De a globalizáció, és ezen belül is a
Kínával folytatott kereskedelem önmagában kevés lett volna ahhoz, hogy az összes
amerikai munkavállaló bére négy évtizeden át stagnáljon.
Először is, a globális kereskedelem azokat a munkavállalókat érinti közvetlenül,
akik egyik helyről a másikra szállítható termékeket, illetve helyszíntől függetlenül
nyújtható szolgáltatásokat előállító iparágakban dolgoznak. Az amerikai
munkavállalók túlnyomó többsége azonban ma már nem ilyenféle területeken
dolgozik, hanem olyanokban, mint a közigazgatás, az oktatás, az egészségügy, a
vendéglátás és a kiskereskedelem. Ezek az emberek jellemzően nem állnak közvetlen
versenyben a tengerentúli munkavállalókkal, így az ő bérüket nem a Globalizáció
csökkenti.
Másodszor, bár úgy tűnhet, hogy a hipermarketek szinte teljes árukészlete
Kínában készül, valójában az amerikai fogyasztók költéseinek nagy része az Egyesült
Államokban marad. A San Franciscói központi bank két közgazdásza, Galina Hale
és Bart Hobijn 2011-ben kimutatta, hogy az amerikai fogyasztók által vásárolt
termékek és szolgáltatások 82%-a teljes egészében az Egyesült Államokban készül
— ennek oka főként az, hogy a pénzünket túlnyomó többségben a nem
forgalomképes szolgáltatásokra költjük. A kínai import összértéke 2010-ben alig érte
el a fogyasztói költések 3 %-át (52).

2.8 ábra. A gyáriparban dolgozó amerikai munkavállalók aránya

FORRÁS: Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai"

Az kétségtelenül igaz, hogy — ahogy azt a 2.8 ábra is mutatja — a gyáriparban

alkalmazott amerikai munkások aránya az 1950-es évek eleje óta drasztikusan és
folyamatosan csökken. A trend már évtizedekkel az Észak-amerikai
Szabadkereskedelmi Egyezmény (North American Free Trade Agreement,
NAFTA) életbe lépése (1990-es évek) és Kína gazdasági felemelkedése (2000-es
évek) előtt elkezdődött. Sőt, úgy tűnik, hogy a 2007-es válság vége felé megállt a
csökkenés, sőt a foglalkoztatottság növelését illetően a gyáripar jobban teljesített,
mint a munkaerőpiac egésze.
A gyáriparban egy komoly tényező tizedeke meg — igen következetesen — az
állásokat, ez pedig a folyamatosan fejlődő technológia. Noha a gyáripari
munkahelyek száma az összfoglalkoztatottsághoz viszonyítva egyenletesen csökkent,
az Egyesült Államokban előállított árucikkek inflációval korrigált értéke ugyanezen
idő alatt jelentősen megemelkedett. Vagyis több terméket állítunk elő, de tesszük ezt
egyre kevesebb és kevesebb emberrel.

Financializáció
1950-ben a pénzügyi szektor az Egyesült Államok gazdaságának körülbelül 2,5%-át
tette ki. 2011-re a pénzügyekkel kapcsolatos tevékenységek részaránya több mint a
háromszorosára nőtt, megközelítve a 8,7%-os GDP-arányt. A pénzügyi szektorban,
legalábbis az elmúlt három évtizedben, a juttatások is robbanásszerű növekedést
mutattak, és mostanra mintegy 70%-kal haladják meg a más szektorokban jellemző
iparági átlagot." A bankoknál felhalmozódott vagyon GDP-aránya az 1980-as 55%-
os értékről 2000-re 95%-ra nőtt, miközben a pénzügyi szektorban generált nyereség
két évtized alatt több mint a kétszeresére emelkedett: az 1978-1997-es időszakban ez
a szektor a versenyszféra össznyereségéből mintegy 13 %-kal részesedett, míg 1998
és 2007 között elérte a 30%-ot." Mindegy, honnan nézzük, hogyan mérjük, a
pénzügyi szektornak az összes gazdasági tevékenységhez viszonyított részaránya az
Egyesült Államokban igen jelentős mértékben nőtt, és hasonló, bár kevésbé
látványos mértékű növekedés tapasztalható a többi iparosodott országban is.
A financializáció, avagy a pénzügyi szektor növekedése elleni legfőbb panasz,
hogy e szektor tevékenységeinek célja nem más, mint a járadékvadászat, a
haszonszerzés. Vagyis a pénzügyi szektor nem termel valódi értéket, illetve nem járul
hozzá a társadalom általános jólétéhez. Pusztán csak egyre kreatívabb módszerekkel
igyekszik elszipkázni a gazdaság más területeiről a profitot és a vagyont. Ezt a vádat
talán a Rolling Stone magazin újságírója, Matt Taibbi fogalmazta meg a
legszemléletesebben, amikor is híressé vált, 2009 júliusában megjelent cikkében
ekként alázta a Wall Street nagyágyúját, a Goldman Sachs céget: „emberi álarcot
viselő, óriás pióca, amely szívókorongjait könyörtelenül rátapasztja mindenre, ahol
pénzt szimatol":"
A financializációval foglalkozó közgazdászok szoros összefüggést találtak a
pénzügyi szektor növekedése és az egyenlőtlenség, valamint a nemzeti
összjövedelemből a bérből és fizetésből élőknek jutó részesedés csökkenése között:"
Mivel a pénzügyi szektor tulajdonképpen egyfajta adót vet ki a gazdaság többi
részére, majd az újraelosztás révén az így szerzett hozamot a jövedelemeloszlási
rendszer csúcsán állóknak juttatja, ebből logikusan következik, hogy a pénzügyi
szektor számos, fentebb számba vett trendben is szerepet játszott. De még így sem
tűnik elég megalapozottnak az az állítás, mely szerint a financializáció lenne az
elsődleges oka például a polarizációnak és a rutinfeladatokra épülő állások
megszűnésének.
Azt is fontos tudatosítani magunkban, hogy a pénzügyi szektor növekedése
nagyban függött és függ az információtechnológia fejlődésétől. Gyakorlatilag az
elmúlt évtizedek egyetlen pénzügyi innovációja sem jöhetett volna létre — többek
között a CDO-kötvények, vagyis adósságfedezetű kötelezettségek és az egzotikus
származtatott ügyletek sem —, ha nem állnak rendelkezésre nagy kapacitású
számítógépek. Ugyanez elmondható az automatizált kereskedési algoritmusokról
is, amelyek ma már a tőzsdei tranzakciók kétharmadában szerephez jutnak. A Wall
Streeti cégek hatalmas számítógépközpontokat hoztak létre a tőzsdék
szomszédságában, hogy ezzel is tizedmásodpercnyi előnyre tegyenek szert a
kereskedésben. 2005 és 2012 között a tranzakciók átlagos átfutási ideje 10
másodpercről 0,0008 másodpercre csökkent," így a robotizált, nagy sebességű
kereskedésre óriási hatással volt a 2010 májusában zajlott, „flash crash" néven
ismert összeomlás, amikor is az Egyesült Államok harminc legfontosabb
vállalatának tőzsdei állapotát jelző Dow Jones Ipari Átlag indexe mindössze
néhány perc leforgása alatt közel ezer pontot zuhant, majd visszaküzdötte magát,
és végül nettó nyereséggel zárt.
Ebből a perspektívából nézve a financializáció nem is annyira egyetlen magyarázat
a sok közül, hanem — legalábbis bizonyos mértékig — inkább az egyre gyorsuló
információtechnológia egyik vadhajtása. Felsejlik egy komoly intő jel is a jövőre
nézve: ha az információtechnológia továbbra is ilyen feltartóztathatatlan tempóban
fejlődik, akkor biztosak lehetünk benne, hogy a pénzügyi innovátorok, korlátozó
szabályozások hiányában, megtalálják a módját, hogy kihasználják az összes új
fejlesztést, és — ha a történelem valóban ismétli önmagát — ezzel nem feltétlenül a
közjót és a társadalom egészét szolgálják majd.

Politika
Az 1950-es években az Egyesült Államok magánszektorban dolgozó
munkavállalóinak több mint harmada szakszervezeti tag volt. 2010-re ez az arány 7%
körüli értékre csökkent. 59 A munkásszervezetek hatalmuk csúcsán a középosztály
befolyásos támogatói voltak. Az, hogy az 1950-60-as években a munkavállalók
képesek voltak rendre lefölözni a termelékenységnövekedés oroszlánrészét,
valószínűleg — legalább részben — annak tudható be, hogy abban az időszakban a
szakszervezetek komoly alkupozícióban voltak. Ma már azonban teljesen más a
helyzet: a szakszervezetek a puszta túlélésért, még meglévő taglétszámuk
megtartásáért küzdenek.
A munkásszervezetek hatalmának drasztikus csökkenése az amerikai
gazdaságpolitika elmúlt harminc évét jellemző jobbratolódásnak az egyik
legszembetűnőbb fejleménye. Két politológus, Jacob S. Hacker és Paul Pierson
Winner-Take-All Politics (A politika a győztes mindent visz elvet pártolja)" című
2011-es sikerkönyvében igen meggyőzően érvel amellett, hogy az Egyesült
Államokban az egyenlőtlenségnek valójában a politika az első számú motorja. A
szerzők 1978-at jelölik meg, mint azt az évet, amikor a konzervatív üzleti érdekek
megindították hosszan tartó és szervezett offenzívájukat, ezzel teljesen átalakították
az amerikai politikai tájképet. Az ezt követő évtizedekben liberalizálták az
iparágakat, a vagyonosokat és a vállalatokat érintő legfelső sáv adókulcsait a valaha
volt legalacsonyabb mértékre csökkentették, a munkahelyeken pedig egyre kevésbé
tűrték meg az érdekképviseleti szervezeteket. Ezeknek az intézkedéseknek a nagy
részét nem a nép által megválasztott politikusok kezdeményezték, hanem az üzleti
érdekek folyamatos lobbitevékenységet folytató képviselői. Miközben a
munkásszervezetek hatalma egyre inkább elsorvadt, a washingtoni lobbisták száma
robbanásszerű növekedésnek indult, így a fővárosban zajló napi politikai hadviselés
egyre kiegyenlítetlenebbé vált.
 Míg az Egyesült Államokban a politika alakulása eszerint kifejezetten károsan
befolyásolja a középosztály sorsát, addig a modern technológia hatására számos
fejlett és fejlődő országban találni bizonyítékokat. Az egyenlőtlenség szinte
valamennyi iparosodott országban fokozódik, míg a munkavállalók részesedése a
nemzeti jövedelemből általában mindenhol csökken. A polarizáció pedig már az
európai országok többségében is megjelent. Kanadában, dacára annak, hogy a
munkásszervezetek továbbra is komoly erőt képviselnek, az egyenlőtlenség egyre
csak nő, a háztartások jövedelmének középértéke — reálértéken számolva — 1980
óta folyamatosan csökken, a magánszektorban tevékenykedő szakszervezetek
taglétszáma pedig szintén egyre csökken, ahogy a gyáripari állások tűnnek el."
Tehát bizonyos mértékig kategorizálási kérdéssel állunk szemben: ha egy nemzet
képtelen olyan intézkedéseket meghozni, amelyek enyhíthetnék a fejlődő
technológia okozta strukturális változások hatásait, akkor azt vajon technológiai
vagy politikai problémának kell tekinteni? Mindenesetre, az aligha kérdés, hogy az
Egyesült Államoknak sikerült a maga nemében egyedülálló politikai döntéseket
hoznia ezzel kapcsolatban: nem egyszerűen elmulasztott olyan törvényeket alkotni,
amelyek lassíthatták volna az egyenlőtlenségek növekedéséért felelős tendenciákat
— ehelyett az ország vezetése sok esetben olyan döntéseket hozott, amelyekkel
komoly hátszelet adott ezeknek a folyamatoknak.

Kitekintés a jövőbe

Arról, hogy mi lehet az elsődleges oka annak, hogy az Egyesült Államokban egyre nő
a társadalmi egyenlőtlenség, és évtizedek óta stagnálnak a bérek, valószínűleg hosszú
ideig elvitatkozunk; és mivel ez a vita olyan megosztó témák körül forog, mint a
munkásszervezetek, a gazdagok adójának mértéke, a szabadkereskedelem vagy a
kormány megfelelő szerepvállalása, biztosak lehetünk benne, hogy ezt a párbeszédet
különféle ideológiák is színesítik majd. Nézetem szerint az általam itt bemutatott
bizonyítékok igazolják, hogy az információtechnológia jelentős — bár nem feltétlenül
domináns — szerepet játszott az elmúlt évtizedek történéseiben. Ezen túlmenően
viszont inkább a gazdaságtörténészekre hagynám, hogy — elmélyedve az adatokban
— egy nap talán ennél is pontosabb képet fessenek arról, ténylegesen mely erők
juttattak ide minket. A valódi kérdés — és ennek a könyvnek az elsődleges témája —
az, hogy mi lesz a jövőben számunkra a legfontosabb. Az elmúlt fél évszázadban a
gazdaságot és a politikai környezetet számtalan tényező formálta, alakította, és a
legmeghatározóbbak között nem egy olyan akad, amely mostanra teljesen elveszítette
a jelentőségét. A szakszervezetek ma már csak a közszférában erősek, a
magánszektorban taglétszámuk megtizedelődött. A karrierre vágyó nők mára
megtöltötték a szakképző iskolákat, egyetemeket, és beléptek a munkaerőpiacra. A
gyárak tengerentúlra telepítésének lendülete mára bizonyíthatóan alábbhagyott, és
egyes esetekben a gyártás visszatérőben van az Egyesült Államokba.
 A jövőnket formáló erők közül messze kiemelkedik az exponenciális fejlődést
mutató információtechnológia. A technológia által előidézett változások még az ún.
jóléti társadalmakban is egyre inkább tetten érhetők. Ahogy a technológia határai
kitolódnak, úgy kerül végül sok, ma még nem rutinszerűnek ítélt — ezért az
automatizálástól eddig védettnek gondolt — rnunkakör és tevékenység is a
„rutinszerű" és a „kiszámítható" kategóriákba. A már most kétpólusú munkaerőpiac
„lekarcsúsított" dereka valószínűleg tovább nyúlik majd, ahogy a robotok és
önkiszolgáló technológiák felőrlik az alacsony bérezésű állásokat, miközben az egyre
intelligensebb algoritmusok a magasabb képzettséget igénylő állásokat fenyegetik.
Ami azt illeti, az Oxford Egyetem két munkatársa, Carl Benedikt Frey és Michael A.
Osborne 2013-as tanulmányában arra a következtetésre jutott, hogy az amerikai
munkaerőpiacnak körülbelül a felét teszik ki azok a foglalkozások, amelyekre a z
elkövetkező mintegy két évtizedben veszélyt jelenthet az automatizáció. 62
Miközben az egyre gyorsuló információtechnológia szinte biztosan óriási hatással
lesz a jövő gazdaságára és munkaerőpiacára, továbbra is elválaszthatatlanul
összefonódik majd a világot formáló többi kulcsfontosságú tényezővel. A
technológia és a globalizáció közti határvonal elhalványul, ahogy a magasabb
képzettséget igénylő állások is egyre kiszolgáltatottabbakká válnak a munkahelyek
„elektronikus áttelepítésével" (electronic offshoring) szemben. Ha a fejlődő
technológia, a várakozásoknak megfelelően, tovább növeli az egyenlőtlenséget az
Egyesült Államokban és más, iparosodott országokban, akkor bizony a pénzügyi elit
által megszerzett politikai befolyás csak még tovább erősödik. Így viszont még
nehezebb lesz olyan törvényeket életbe léptetni, amelyek ellensúlyozhatnák a
gazdaságban végbemenő strukturális átalakulásokat, és javíthatnának a
jövedelemelosztási rendszer középső és alsó rétegeiben elhelyezkedők kilátásain.
A 2009-ben megjelent The Lights of the Tunnelben még az szerepel, hogy „míg a
technológiai szakembereket az intelligens gépek kötik le, és ezekről írnak könyveket,
addig a közgazdászok többsége valójában el sem tudja képzelni, hogy a technológia
egyszer tényleg képes lesz kiváltani az emberi munkaerő nagy részét, tartós,
strukturális munkanélküliséget okozva ezzel". Egyes közgazdászok azóta már
egyértelműen kezdik komolyabban venni a széles körű automatizálásban rejlő
veszélyeket és lehetőségeket. Az MIT tudósainak, Erik Brynjolfssonnak és Andrew
McAfee-nek 2011-ben megjelent Race Against the Machine (Versenyben a gépekkel)"
című e-könyve nagyban hozzájárult ahhoz, hogy ezek a gondolatok bekerüljenek a
közgazdaságtan fősodrába. Azóta más neves közgazdászok, köztük Paul Krugman
és Jeffrey Sachs is írtak a gépi intelligencia lehetséges hatásairól." Ám azt a mai
napig senki nem volt hajlandó elismerni, és senki nem is nagyon beszél róla, hogy a
technológia egyszer tényleg alapjaiban formálhatja át a munkaerőpiacot, és ezzel,
végső soron, kikövetelheti mind a gazdasági berendezkedésünk, mind pedig a
társadalmi szerződés alapvető átalakítását.
Való igaz, hogy a gyakorló közgazdászok és pénzügyi szakemberek sokszor
hajlamosak bárkit elutasítani, aki azt állítja, hogy most máshogy lesz — ám ezzel
épp az ellenkező hatást érik el. Valószínűleg ez a helyes zsigeri reakció, amikor
az ember a gazdaság azon aspektusairól beszél, amelyeket elsősorban az emberi
viselkedés és a piaci pszichológia vezérel. A közelmúlt ingatlanlufija és annak
kipukkanása szinte biztos, hogy hasonló pszichológiai alapokra épült, mint a
világtörténelem nagy pénzügyi válságai. A római köztársaság hajnalán tapasztalt
politikai machinációk valószínűleg minden gond nélkül odaillenének a Politico
című napilap mai címlapjára. Vannak dolgok, amelyek sosem változnak.
Ám hiba lenne ugyanígy gondolkodni a fejlődő technológia hatásaival
kapcsolatban. Addig a pillanatig, amikor az észak-karolinai Kitty Hawk mellett a
világ első repülőgépe a levegőbe emelkedett, az idők kezdetéig visszanyúló
adatokkal alátámasztott, cáfolhatatlan tényként tekintettünk arra a kijelentésre,
miszerint az ember nem tud repülni — pláne nem egy levegőnél nehezebb
szerkezetbe szíjazva! Akkor, ott ez a tétel egy pillanat alatt semmissé lett, és bizony
folyamatosan hasonló jelenségek játszódnak le a technológia szinte minden
területén. Most máshogy lesz, mert mindig máshogy van, amikor a technológiáról
van szó: elvégre épp ez az innováció lényege. Végső soron arra a kérdésre, vajon
eljön-e az a nap, amikor az okos gépek lepipálják az átlagembert, és átveszik tőle a
gazdaság működéséhez szükséges feladatok java részét, a jövő technológiájának
jellege adja majd meg a választ — és nem a gazdaság történetéből összeollózott
leckék.
A következő fejezetben az információtechnológia természetét és feltartóztathatatlan
gyorsulását — vagyis két csakis rá jellemző, meghatározó tulajdonságát — vesszük
górcső alá, és megvizsgáljuk, hogyan és miként formálja át már most is a gazdaság
legfontosabb területeit.
3. fejezet: INFORMÁCIÓTECHNOLÓGIA,.A PÉLDÁTLAN
FELFORGATÓ ERŐ

Képzeljük el a következőt: megtakarítási bankszámlát nyitunk, és beteszünk rá egy

centet! Majd mindennap megduplázzuk az egyenlegünket. Így lesz a harmadik napon
a 2 centünkből 4 cent, az ötödik napon a 8 centből 16 cent. Egy hónap se kell hozzá,
hogy az egyenlegünk elérje és meg is haladja az egymillió dollárt. Ha azt a bizonyos,
első egycentest 1949-ben helyeztük volna letétbe, amikor Norbert Wiener megírta a
számítástechnika jövőjéről szóló esszéjét, és hagytuk volna, hogy a Moore-törvény
tegye a dolgát (azaz nagyjából kétévente duplázódott volna meg az összeg), akkor
2015-re technológiai számlánkon közel 86 millió dollár pihenne. Ahogy pedig a
dolgok mostanában alakulnak, bizton állíthatom, hogy az egyenlegünk duplázódása
folytatódni fog. A jövő innovációi képesek lesznek a saját hasznukra fordítani ezt az
óriási, felhalmozódott vagyont, s ennek eredményeként az elkövetkező években,
évtizedekben a megszokottnál sokkal gyorsabb tempójú fejlődésnek lehetünk
szemtanúi.
A számítógépek teljesítménynövekedésének legismertebb fokmérője még mindig a
Moore-törvény, de az információtechnológia fejlődése valójában egyszerre több,
különböző fronton is zajlik. A memóriakapacitás és a száloptikai kábel
információtovábbító kapacitása például egyaránt egyenletes, exponenciális
növekedést eredményez. Ez a gyorsuló tempó nem csupán a hardverekre
korlátozódik; egyes szoftveralgoritmusok hatékonysága a Moore-törvény jóslatait
messze meghaladó tempóban szárnyal.
Míg az exponenciális gyorsulás értékes információkkal szolgál az
információtechnológia relatíve hosszú távú fejlődéséről, a tények rövid távon ennél
sokkal összetettebbek. A fejlődés általában nem simán és egyenletesen zajlik; sokkal
jellemzőbb, hogy meg-meglódul, majd leáll egy időre, míg az új lehetőségek
beépülnek a különféle szervezetekbe, és a következő gyors fejlődési szakasz alapjai
megszilárdulnak. Ráadásul a különböző technológiai részterületek között mostanra
sokrétű, kölcsönös függőség alakult ki, és ezeket a területeket a visszacsatolási
láncok is összefűzik. Az egyik terület fejlődése bármikor előidézhet egy váratlan
innovációs robbanást valamelyik másik területen. Az információtechnológia, ahogy
halad előre, csápjaival mind mélyebbre hatol a szervezetek és a gazdaság
működésében, és sok esetben úgy alakítja át a munkavégzés egyes formáit, hogy
azzal a saját fejlődését segítse elő. Vegyük például azt, hogy az internet és fejlett
felhőalapú IT-megoldások terjedése révén nyílt lehetőség a szoftverfejlesztés
kiszervezésére; így képzett programozók szinte végtelen tárháza került karnyújtásnyi
közelségbe, és ez a sok tehetséges ember a munkájával mind a fejlődést mozdítja
elő.
Gyorsulás kontra stagnálás

Amíg az információs és kommunikációs technológiák évtizedeken át tartó

exponenciális menetelése óriási fejlődést hozott, addig a többi területen javarészt
csak apránként és fokozatosan történt bármiféle innováció. Nem sokat változott
például az autók, a lakások, a repülőgépek, a konyhai kisgépek alapvető dizájnj a,
ahogy a közlekedési és energiaszolgáltatói infrastruktúránk sem — ezek a 20. század
közepe óta semmilyen jelentősebb átalakításon nem estek át. A PayPal társalapítója,
Peter Thiel alaposan fején találta a szöget, amikor azt mondta: „Repülő autókat
ígértek nekünk — ehelyett csak 140 karaktert kaptunk.” (Utalás a Twitter limitjére: a
mikroblog-szolgáltató 140 karakterben maximalizálta a bejegyzések hosszát. - A
Szerk.) Ebben benne van egy generáció minden reménye és csalódottsága, amely azt
remélte, hogy a jövő azért ennél sokkal menőbb lesz.
A 19. század utolsó évtizedeiben, illetve a 20. század első felében a kor embere
ehhez képest jóval markánsabb, általánosabb fejlődést élhetett át. Vízvezeték -
hálózat, automobilok, repülőgépek, elektromosság, háztartási kisgépek,
közegészségügy, közműszolgáltatások — ezeket mind ebben az időszakban kezdtük
széles körben használni. Legalábbis az iparosodott országokban, ahol valamennyi
társadalmi rétegnek döbbenetes életszínvonal-emelkedésben volt része, ahogy a
társadalom általános anyagi helyzete is új, szédítő magasságokba emelkedett.
Néhány közgazdásznak is feltűnt, hogy a legtöbb területen mintha ólomlábakon
járna a fejlődés, és ezt a jelenséget összefüggésbe hozták az előző fejezetben tárgyalt
gazdasági trendekkel, elsősorban az átlag amerikait sújtó jövedelemstagnálással. A
modern közgazdaságtan egyik alapelve az, hogy a hosszú távú gazdasági
növekedéshez elengedhetetlenek a technológiai változások. Robert Solow, a
közgazdász, akitől ez a gondolat származik, 1987-ben munkásságáért Nobel-
emlékdíjban részesült. Ha a prosperitás elsődleges hajtóereje az innováció, akkor a
jövedelmek stagnálása vélhetően azt jelzi, hogy a problémát nem is annyira a
technológiának a közép- és munkásosztályra gyakorolt hatása okozza, hanem az új
ötletek és találmányok megszületésének üteme. Lehet, hogy a számítógép valójában
nem is olyan döntő, és talán az általános fejlődés lassú üteme nyom nagyobbat a
latban.
Ezzel az elmélettel számos közgazdász egyetért. Tyler Cowen, a George Mason
Egyetem közgazdásza 2011-ben megjelent — The Great Stagnation (A nagy stagnálás)1
című — könyvében azt állítja, hogy az Egyesült Államok gazdasága előbb
begyűjtötte és felfalta a megvalósítható innovációk, az ingyen megszerezhető földek
és a kiaknázatlan emberi tehetség könnyen leszedhető gyümölcseit, majd az addig
elért magas szinten egy időre megrekedt. Robert J. Gordon, az Északnyugati
Egyetem tanára még ennél is pesszimistább: 2012-es tanulmányában nem kevesebbet
állít, mint hogy az amerikai gazdaság növekedése, amelyet a lassú ütemű innováció és
számos „nehezítő körülmény" — az óriási adósságállomány, az elöregedő népesség,
a gyengélkedő oktatási rendszer — már eddig is komolyan akadályozott, mostanra
talán végleg véget ért (2).
Ahhoz, hogy legalább némi elképzelésünk legyen arról, mely tényezők
befolyásolják az innováció ütemét, érdemes végigkövetni azt a történelmi utat,
amelyet szinte az összes technológia bejár. Ehhez remek példa a repülőgép. Az első
irányított, motorral hajtott repülésre 1903 decemberében került sor, és mintegy
tizenkét másodpercig tartott. E szerény kezdet után a fejlődés igencsak felgyorsult,
de a repülés technológiája még olyannyira gyerekcipőben járt, hogy nyilvánvalóan
hosszú évek kellettek ahhoz, hogy megszülessen egy valóban működő és
használható repülőgép. 1905-ben Wilbur Wrightnak már sikerült közel negyven
percet a levegőben töltenie, és ez idő alatt mintegy negyven kilométert tett meg.
Néhány évvel később azonban tényleg kezdtek összeállni a dolgok; a repülőgép-
technológia fejlődése egy exponenciális görbe mentén tovább folytatódott, és
közben az általános fejlettségi szint is nagyot ugrott. Az I. világháborúban már nagy
sebességű repülőgépek vívtak légi csatákat. A gépek fejlődése az ezt követő két
évtizedben is egyre gyorsuló tempóban haladt előre. Ennek eredményeként végül
létrejöttek az olyan, nagy teljesítményű vadászrepülőgépek, mint a Spitfire, a Zero és
a P-51. Ám valamikor a II. világháború során a légcsavaros repülőgép-technológia
fejlődési üteme jelentősen lelassult. A belső égésű motorokkal meghajtott
légcsavaros repülőgépekből a tervezők addigra már szinte mindent kihoztak, így a
további fejlesztések már csak minimális pluszt jelentettek volna.
Ez az S-alakú görbe, amely mentén az egyre gyorsuló — azaz exponenciális —
fejlődés végül egy stagnáló szakaszban tetőzik, kiválóan szemlélteti gyakorlatilag az
összes speciális technológia élettörténetét. Az persze köztudott, hogy a II.
világháború lezárásának közeledtével megjelent a színen egy teljesen újfajta
repülőgép-technológia. A sugárhajtóműves repülőgép pedig hamarosan olyan
teljesítményt produkált, amilyenre egy légcsavaros gép sosem lett volna képes. A
sugárhajtómű maga is felforgató technológia volt: megvolt a maga saját S-görbéje.
A 3.1 ábra ezt mutatja be.
 3.1 ábra. A repülőgép-technológia S-görbéi

Ha szeretnénk érdemben felgyorsítani az innováció ütemét a repülőgép-tervezés

terén, egy újabb S-görbének kell jönnie, és annak a görbének már egy olyan
technológiát kell ábrázolnia, amely nemcsak teljesítményben, hanem.
gazdaságosságban is túlszárnyalja az elődeit. (A szuperszonikus Concorde például a
teljesítményét tekintve egy új S-görbét jelentett a grafikonon, de gazdaságilag már
nem volt fenntartható, és sosem tudott nagyobb szeletet kihasítani magának a
légiutas-szállítás piacából. A Concorde gépek 1976-tól 2003-ig voltak használatban.)
Ezzel természetesen az a gond, hogy ilyen új görbe egyelőre nem létezik. Hiába
osonnánk be a titokzatos nevadai 51-es körzetbe, ott nem fogunk rábukkanni erre az
új, felforgató technológiára, vagyis sokkal nagyobb ugrás kell az új S -görbe
kialakulásához — már ha tényleg lesz ilyen.
Noha nyilvánvaló, hogy számos tényező — úgymint a kutatás-fejlesztésre
fordított idő, pénz és energia mértéke, vagy egy kedvező szabályozói környezet
megléte — is befolyásolhatja a technológiai S-görbék relatív helyzetét, a kritikus
pontot, a létező legfontosabb tényezőt itt azok a fizikai törvények jelentik, amelyek a
kérdéses technológiai területet irányítják. Az, hogy még mindig nincs a birtokunkban
egy új, felforgató repülő-gépgyártási technológia, elsősorban a fizika törvényeinek
tudható be, illetve az ebből fakadó korlátoknak, amelyek a jelenlegi tudományos és
műszaki ismereteinket meghatározzák. Ha azt szeretnénk, hogy ránk köszöntsön az
általános, gyors innováció egy újabb korszaka, mondjuk az 1870 és 1960 között
lezajlott átalakuláshoz hasonló, ahhoz a legkülönfélébb területeken kellene új S -
görbéket találnunk. Ez pedig nyilvánvalóan óriási kihívást jelentene.
Ám van egy igen jó okunk az optimizmusra, mégpedig az, hogy a gyorsuló
információtechnológiai fejlődés pozitív hatással lesz a többi terület kutatás-
fejlesztésére. A számítógépek már így is átalakítottak számos tudományterületet. A
humán genomnak, tehát az ember genetikai állományának szekventálása
elképzelhetetlen lett volna fejlett számítógépes teljesítmény nélkül. A szimuláció és a
számítógépes tervezés több különböző területen is jelentősen kibővítette a
kísérletezési lehetőségek körét.
 Van az információtechnológiának egy olyan sikertörténete, amely igen nagy
mértékben és igen közelről érintett mindannyiunkat: a fejlett számítógépes
teljesítmény óriási szerepet játszott az olaj- és gázkitermelésben. A könnyen
feltárható olaj- és gázmezők száma egyre fogyatkozik, így az olyan új technológiák,
mint például a 3D-s szeizmikus mérési technika, az új lelőhelyek lokalizálásának
mostanra nélkülözhetetlen eszközeivé váltak. Szaúd-Arábia nemzeti olajcége, az
Aramco például hatalmas számítógépes központokat üzemeltet, ahol nagy
teljesítményű szuperszámítógépek hathatós közreműködése biztosítja az olaj
szakadatlan áramlását. Sokan talán meglepődnének, ha megtudnák, hogy a Moore-
törvény egyik legjelentősebb következménye, hogy a világ energiakészleteinek —
legalábbis eddig — sikerült lépést tartaniuk az egyre emelkedő kereslettel.
A mikroprocesszor megjelenésének eredményeként ma már minden eddiginél
nagyobb mértékben képes az emberiség számításokat végezni, és az információkat
kezelni. Egykor a számítógép szobányi méretű volt, lassú és drága, nem is akadt
belőle túl sok, ma már viszont olcsó, nagy teljesítményre képes, és mindenütt jelen
van. Ha kiszámolnánk, hányszorosára növekedett egy komputer számítási kapacitása
1960 óta, és ezt a számot összeszoroznánk az azóta megjelent új mikroprocesszorok
számával, az eredmény elképesztő lenne. Elképzelhetetlen, hogy a világ számítási
kapacitásainak ilyen mérhetetlenül nagy növekedése végül ne járna drasztikus
következményekkel a tudomány és a műszaki élet több területén is. Mindazonáltal
elsődlegesen továbbra is a vonatkozó természeti törvényektől függ, hogy eljutunk -e a
technológiai S-görbék azon pontjára, amely igazán felforgató innovációt jelent. Ezen
a számítási képesség fejlődése sem tud változtatni, de abban talán tud segíteni a
kutatóknak, hogy itt-ott áthidalják a szakadékokat.
Azok a közgazdászok, akiknek meggyőződésük, hogy technológiai fejlődésünk
stagnáló szakaszba lépett, jellemzően szentül hisznek abban, hogy az innováció
üteme és az általános jólét megvalósítása szorosan összefügg egymással; amiből
szerintük az következik, hogy ha sikerülne berúgni az általános technológiai fejlődés
motorját, akkor a jövedelmek középértéke megint növekedésnek indulna, méghozzá
reálértéken. Én viszont úgy gondolom, jogosan félünk attól, hogy ez nem feltétlenül
így fog történni. Ennek alátámasztására nézzük meg, hogy az információtechnológia
mitől is olyan egyedi, és milyen módokon fonódik össze más területek innovációival!

Mitől más az információtechnológia?

A számítógépes hardverek évtizedek óta tartó, lankadatlan és egyre gyorsuló

fejlődése azt sugallja, hogy ezen a téren valahogy sokkal hosszabb ideig sikerült az S -
görbe meredek szakaszán maradnunk, mint más technológiai területeken. Valójában
azonban az történt, hogy a Moore-törvénynek köszönhetően sikerült felmásznunk
egy 5-görbékből álló, hosszú emelkedőn, amelyen minden egyes görbe egy-egy
félvezetőgyártási technológiát jelez. A litográfiai eljárás, amelyet az integrált
áramkörök előállításánál használtak, eredetileg optikai képalkotó technikákra épült.
Amikor az egyes alkatrészek miniatürizálása elérte azt a pontot, ahol a látható fény
hullámhossza már túl nagy volt a további fejlődéshez, akkor a félvezetőipar áttért a
röntgenlitográfiára. 3 A 3.2 ábra azt mutatja, nagyjából hogyan nézhet ki ez az S-
görbe-sorozat.

3.2 ábra. A Moore-törvény mint S-görbék lépcsőzete

Az információtechnológia egyik meghatározó tulajdonsága eddig a soron

következő S-görbe viszonylag könnyű elérése volt. A fenntartható gyorsulás
kulcselemét elsősorban nem az jelentette, hogy alacsonyan lóg a gyümölcs, hanem
inkább az, hogy meg lehet mászni a fát. Ez pedig összetett folyamat volt, amelyet a
kiélezett piaci verseny hajtott előre, és tetemes befektetéseket igényelt. Ezenkívül a
tervezés és az együttműködés is elengedhetetlen volt hozzá. E szerteágazó
folyamatok koordinálására az iparág rendszeresen megjelenteti a „Félvezetők
Nemzetközi Technológiai Ütemterve" (International Technology Roadmap for
Semiconductors, ITRS) című kiadványt, amelyben lényegében részletesen ismerteti,
hogy az elkövetkező 15 évben a Moore-törvény várhatóan hogyan fog alakulni.

A dolgok mai állása alapján úgy tűnik, hogy hamarosan a számítógépes

hardverfejlesztésben is ugyanazzal a kihívással szembesülünk, amellyel a többi
technológiai területen már régóta küzdünk, vagyis a következő S-görbe eléréséhez
végső soron óriási — és talán kivitelezhetetlen — lépésre lenne szükség. A fejlődés
útja a Moore-törvénynek megfelelően kezdettől fogva a következő: ahogy haladunk
előre az időben, úgy lesznek a tranzisztorok egyre kisebbek és kisebbek, hogy egyre
több áramkör férjen el egy lapkán. A 2020-as évek elejére a számítógépes csipek egy-
egy alkotóeleme már legfeljebb csak 5 nm (a méter egymilliárdod része) nagyságú
lesz, ami valószínűleg a miniatürizálás alsó határa, az alkatrészek ennél tovább nem
zsugoríthatók. Létezik azonban számos alternatív stratégia is, amelyek mellett nem
szakad meg a fejlődés. Ilyen például a háromdimenziós csipek tervezése, vagy a
különleges, szénalapú anyagok használata (4).
 A háromdimenziós csip lényegében több rétegben egymásra pakolt
áramköröket jelent. A Samsung Electronics 2013 augusztusában
kezdte meg a 3D flash memóriacsipek gyártását. Ha ez a módszer az
Intel és az AMD (Advanced Micro Devices) által gyártott,
bonyolultabb processzorcsipek esetében is gazdaságosnak bizonyul,
akkor ez jelentheti a Moore-törvény érvényesülésének jövőjét. A
másik lehetőség, hogy olyan, különleges szénalapu anyagokhoz
fordulunk, amelyek alternatívát kínálhatnak a szilíciummal szemben.
A nanotechnológiai kutatások legújabb vívmányai: a grafén és a szén
nanocső egyaránt alkalmas lehet arra, hogy a rendkívül nagy
teljesítményű számítástechnikai megoldások új adathordozója legyen.
A Stanford Egyetem kutatói már megalkottak egy kezdetleges szén
nanocsöves számítógépet, igaz, a teljesítménye messze elmarad a
kereskedelmi forgalomban kapható szilíciumalapú processzorokétól.

Ha azonban stagnálni kezdene is a számítógépes hardverek teljesítőképességének

fejlődése, még akkor is számos út állna előttünk, amelyeken továbbindulva
folytatódhatna a fejlődés. Az információtechnológia két világ metszéspontjában áll.
Egyrészt az atomok világa határozza meg, amelyet a Moore-törvény urai — az
innováció egy folyamatos küzdelem, amelynek célja, hogy egyre gyorsabb eszközöket
építsenek, illetve hogy minimalizálják vagy valahogy eloszlassák az eszközök által
termelt hőt. Ezzel szemben a bitek világa egy elvont hely, ahol nincs súrlódás és ahol
az algoritmusok sora, az architektúra (a számítógépes rendszerek elméleti felépítése)
és az alkalmazott matematika diktálja a fejlődés ütemét. Egyes területeken az
algoritmusok fejlődésének sebessége már messze meghaladta a hardverekét. A
berlini Zuse intézet munkatársa, Martin Grötschel legújabb elemzésében arra jutott,
hogy az 1982-ben elérhető számítógépek és szoftverek használatával teljes 82 évbe
telt volna megoldani egy különösen bonyolult termeléstervezési problémát. 2003 óta
ugyanez a probléma körülbelül egy perc alatt megoldható — ami mintegy 43
milliószoros javulást jelent. Ez alatt az időszak alatt a hardverek körülbelül ezerszer
lettek gyorsabbak — vagyis az algoritmusok terén a hardvereknél 43 ezerszer
nagyobb teljesítménynövekedést értünk el.'
Nem minden szoftver fejlődött ilyen mértékben, és ez különösen igaz azokra a
területekre, ahol a szoftvernek közvetlen kapcsolatba kell lépnie a felhasználóval.
James Fallows, a The Atlantit újságírója 2013 augusztusában interjút készített Charles
Simonyival, a Microsoft World és Excel programjainak fejlesztéséért felelős
vezetőjével, aki szerint a szoftverfejlesztésnek szinte egyáltalán nem sikerült
kihasználnia a hardverfejlesztésben bekövetkezett előrelépéseket. Arra a kérdésre,
hogy a jövőbeni fejlesztéseket illetően miben van a legnagyobb potenciál, Simonyi
ezt felelte: „Erre alapvetően azt tudom mondani, hogy többé senki nem fog
rutinszerű, ismétlődő feladatokat végezni." (6)
 Az is óriási teret adna a fejlődésre, ha jobb módszereket találnánk arra, hogyan
lehet nagy számban összekötni az egymással teljesen párhuzamos rendszerekben
dolgozó, olcsó processzorokat. A számítógépek számítási kapacitása még a jelenlegi
eszközök felépítésének teljes átdolgozásával is nagyságrendekkel növelhető lenne.
Egyértelmű bizonyíték van rá, hogy egy rendkívül összetett kapcsolatokon alapuló,
fejlett architektúra döbbenetes számítási teljesítményre képes, ugyanis létezik egy
ilyen eszköz, amely történetesen a valaha volt legnagyobb teljesítményű általános
számítógép: az emberi agy. Agyunk megalkotásakor az evolúciónak nem állt
rendelkezésére semmiféle Moore-törvény vagy ahhoz hasonló „extra". Az emberi
agy „hardvere" semmivel sem gyorsabb, mint egy egéré, és több ezerszer, sőt talán
több milliószor lassabb, mint egy modern integrált áramkör; a titok, a különbség
teljes egészében felépítésének fejlettségében, kifinomultságában rejlik.' Ami azt illeti,
a számítógép — és lehet, hogy a gépi intelligencia is — akkor éri majd el
teljesítőképessége végső határát, amikor a kutatók képesek lesznek egyesíteni akár a
mai hardverek sebességét valamivel, aminek a felépítése bonyolultságban eléri az
emberi agy bonyolultsági szintjét. Tyúklépésben ugyan, de már el is indultunk ebbe
az irányba: az IBM már 2011-ben piacra dobott egy kognitív számítógépes csipet —
amelyet az emberi agy inspirált, és találóan a „SyNAPSE" (szinapszis) márkanevet
kapta —, és azóta a hardverhez elkészült egy új programozási nyelv is.'
A hardverek és sok esetben a szoftverek egyre gyorsuló ütemű fejlődésén túl —
szerintem — az információtechnológiának van még két meghatározó tulajdonsága.
Az egyik, hogy mára egy valóban univerzális technológia lett. Alig akad ma már a
hétköznapi életnek — azon belül is főleg a vállalatok és szervezetek működésének
— olyan területe, amelyre ne lenne komoly befolyása az információtechnológiának,
sőt egyes területek erősen függnek is tőle. A számítógépek, a hálózatok és az internet
mostanra végérvényesen beépült valamennyi gazdasági, társadalmi és pénzügyi
rendszerünkbe. Az információtechnológia mindenütt jelen van, ma már nehéz
elképzelni az életet nélküle.
Számos megfigyelő az információtechnológiát egyenesen az elektromossághoz
hasonlította — ahhoz a szintén univerzális technológiához, amely a 20. század első
felében széles körben elterjedt, és ezzel teljesen átformálta az életünket. Nicholas
Carr — 2008-as, The Big Switch (A nagy váltás) (9) című könyvében — különösen
találó párhuzamot von az információtechnológia és az elektromos áram mint
közműszolgáltatás között. Bármilyen frappánsak is azonban ezek az
összehasonlítások, az igazság az, hogy nehéz az elektromos áram elterjedésének
hozadékaihoz foghatót reprodukálni. A villamosítás elképesztő mértékben — és
messzemenőkig pozitív módon — alakította át a vállalkozásokat, az egész
gazdaságot, a társadalmi intézményeket és az egyén életét is. Egy olyan fejlett
országban, mint amilyen az Egyesült Államok, valószínűleg keresve sem találni
olyan embert, akinek ne ugrott volna meg az életszínvonala az elektromos áram
bevezetése után. Ezzel szemben az információtechnológia átalakító hatása ennél
sokkal árnyaltabb, és nem is olyan egyetemesen pozitív, és ez másik jellegzetes
tulajdonságának tudható be — ez pedig a kognitív képesség.
Az információtechnológia — a technológiai fejlődés történetében eddig páratlan
mértékű saját intelligenciával bír. A számítógépek döntéseket hoznak és
problémákat oldanak meg. A komputerek olyan gépek, amelyek — meglehetősen
korlátozott módon és speciális értelemben, de — tudnak gondolkodni. Azt persze
senki nem állítja, hogy a mai számítógépek emberi szintű intelligenciával
közelítenének bármihez is. Csakhogy ezzel sokszor épp a lényeg felett siklunk el. A
specializált, rutinszerű és kiszámítható feladatok elvégzésében a számítógépek
folyamatosan drasztikus fejlődést produkálnak, és igen valószínűnek tűnik, hogy
teljesítményükkel hamarosan sokakat lepipálnak, akik most még alkalmazottként
végzik a feladatokat.
Az emberi gazdaság fejlődése eddig nagyrészt a szakmai vagy foglalkozásbeli
specializáció — vagy, ahogy Adam Smith mondaná, a „munkamegosztás" —
eredménye volt. A komputerkorban a fejlődés egyik paradoxonja, hogy sok esetben
minél specializáltabb egy munka, annál inkább ki van téve az automatizálás
veszélyének. Számos szakértő szerint ami az általános intelligenciát illeti, korunk
legfejlettebb technológiája legjobb esetben is csak egy bogarat tudna lepipálni. A
bogarak mégsem szoktak sugárhajtású repülőgépekkel landolni, asztalfoglalásokat
intézni vagy a Wall Streeten kereskedni. A számítógépek viszont igen, és hamarosan
számos egyéb területen is átveszik az uralmat.

Komparatív előnyök és okos gépek

Azok a közgazdászok, akik még a gondolatot is elutasítják, hogy egy nap a gépek
lényegében foglalkoztathatatlanná tehetik a munkaerőpiaci állomány egy jelentős
részét, érvelésüket gyakran a közgazdaságtan egyik legjelentősebb alaptételére
alapozzák: a komparatív előnyök elméletére." Hogy lássuk, hogyan működik a
komparatív előny, vegyünk példának két embert! Jane igazán kivételes tehetség. Sok -
sok évnyi intenzív tanulás révén, szinte páratlan sikerek elérése után, őt tartják a világ
egyik legjobb idegsebészének. Az egyetemi alapképzés és az orvosi egyetemi képzés
között eltelt néhány évben Jane beiratkozott Franciaország egyik legjobb
szakácsiskolájába, és mára párját ritkító gourmet cheffé képezte magát. Ezzel szemben
Tom kifejezetten átlagos pasas. Viszont remek szakács, és számtalanszor
megdicsérték már a keze munkáját. Ettől ugyan még a közelébe se ér annak, amire
Jane képes a konyhában. Az pedig nyilvánvaló, hogy Tomot még véletlenül sem
engednék egy műtő közelébe.
Tekintve, hogy Tom szakácsként sem és természetesen sebészként sem veszi fel
a versenyt Jane-nel, felmerül a kérdés, hogy ők ketten vajon tudnak-e olyan
megállapodást kötni, amellyel mind a ketten jól járnak. A komparatív előnyök
elmélete szerint a válasz „igen", és azt a megoldást javasolja, hogy Jane vegye fel
Tomot szakácsnak. Na de miért tenné, ha egyszer jobb eredményt kap, ha magára
főz? Azért, mert így Jane-nek több ideje és energiája jutna arra, amiben tényleg
kivételesen tehetséges (és amivel a legnagyobb jövedelemre tehet szert), ez pedig
az agysebészet.
A komparatív előnyök elméletének alaptétele, hogy az embernek mindig tudnia
kellene munkát találni — feltéve, hogy olyasmire specializálódik, amelyben a többi
emberhez képest a „legkevésbé rosszul" teljesít. Ezzel ugyanis lehetőséget biztosít
másoknak arra, hogy ők is specializálódjanak, és így magasabb jövedelemre tegyenek
szert. Tom esetében a „legkevésbé rossz" a főzést jelenti. Jane szerencsésebb (és
sokkal gazdagabb is), mert ő igazán tehetséges abban, amiben a legkevésbé rosszul
teljesít, és ennek a tehetségnek történetesen igen magas a piaci értéke. A
gazdaságunk történelme folyamán mindig is a komparatív előny volt a folyamatos
specializáció, valamint az emberek és nemzetek közötti kereskedelem elsődleges
motorja.
Most azonban változtassunk egy kicsit a sztorin! Képzeljük el, hogy Jane képes
könnyen és olcsón klónozni önmagát. A sci-fi filmek rajongói gondoljanak például a
Mátrix — Újratöltve (Mátrix Reloaded) című filmre, amelyben Neónak egyszerre kell
szembeszállnia egy csomó Smith ügynök-kiónnal. Abban a harcban Neo végül
győzedelmeskedik, ám könnyen belátható, hogy Tom talán nem lesz ilyen
szerencsés, amikor azért küzd, hogy megtartsa az állását Jane-nél. A komparatív
előny működésének kulcsa az alternatív költség: amikor kiválasztunk a magunk
számára egy adott tevékenységet, azzal szükségszerűen lemondunk az összes többi
választható tevékenységről. Csak korlátozott mértékű idő és tér áll a
rendelkezésünkre; senki nem tud egyszerre két helyen lenni, és így egyszerre két
dolgot csinálni.
A gépek ellenben, főleg a szoftverek, könnyen sokszorosíthatóak. A klónozásuk
költsége sok esetben elenyésző egy munkás bérköltségéhez képest. Amikor a tudás is
sokszorosíthatóvá válik, az alternatív költség fogalma értelmét veszti. Hiszen Jane
most már egyszerre műthet és főzhet is akár. Mi szüksége lenne hát Tomra? Fogadni
mernék, hogy Jane klónjai hamarosan a kevésbé tehetséges agysebészeket is
munkanélkülivé teszik. Elképzelhető, hogy az okos gépek korában a komparatív
előny egész elméletét újra kell gondolnunk.
Képzeljük csak el, micsoda hatása lenne annak, ha egy nagy cég megtehetné, hogy
csak egyetlen alkalmazottat képez ki, majd klónoz belőle egy egész gárdát, amelynek
minden egyes tagja eleve birtokában van az ő tudásának és tapasztalatának, de attól
kezdve ugyanúgy képes új dolgokat megtanulni, új helyzetekhez alkalmazkodni!
Amikor az információtechnológiában rejlő tudás sokszorosíthatóvá válik, és elterjed
a szervezetekben, képes lesz alapjaiban újradefiniálni az emberek és gépek
kapcsolatát. Nagyon sok ember számára a számítógép többé nem a termelékenységét
növelő eszköz lesz, hanem akár őt magát helyettesítő tényező. Ha ez megtörténik,
akkor természetesen sok cégnek és iparágnak drasztikusan megnő a termelékenysége
— ugyanakkor jelentősen lecsökken a munkaerőigénye.
A hosszú farok rémuralma

A gépi intelligencia ilyetén szétosztása elsősorban és leginkább magában az

információtechnológia-iparban érezteti a hatását. Az internet elképesztően
jövedelmező és befolyásos, ugyanakkor ijesztően alacsony számú munkavállalóval
működő vállalkozásokat hívott életre. A Google például 2012-ben közel 14 milliárd
dollár profitot könyvelhetett el, és ezt az eredményt kevesebb mint 38 ezer
alkalmazottai érte el (11). Vessük ezt össze mondjuk az autóiparral! 1979-ben, az
iparági foglalkoztatás csúcsán közel 840 ezer munkás dolgozott csak a General
Motorsnál, a cég nyeresége viszont mindössze 11 milliárd dollár körül alakult. Ez
20%-kal marad el a Google profitjától. Ráadásul, bizony, ez már az inflációval
korrigált érték (12). A Fordnál, a Chryslernél és az American Motorsnál még
százezrek álltak alkalmazásban. Ezen a munkaerőbázison kívül az autóipar további
millióknak teremtett munkahelyet és középosztálybeli megélhetést egyéb,
kapcsolódó területeken: sofőröknek, autószerelőknek, biztosítási ügynököknek,
autókölcsönzősöknek.
Persze az internetes ágazat is kínál efféle periferikus lehetőségeket. Korunk új
információgazdaságáról sokan úgy tartják, hogy végre elhozza a régóta várt
egyenlőséget. Elvégre bárki indíthat blogot, azon helyet adhat hirdetéseknek, kiadhat
egy e-könyvet, eladhatja az áruját az eBayen, vagy kifejleszthet egy iPhone-
alkalmazást. Ezek valóban létező lehetőségek, de össze sem hasonlíthatók azokkal a
stabil, megbízható, középosztálybeli állásokkal, amelyeket az autóipar teremtett meg.
A bizonyítékokból elég egyértelműen kiderül, hogy az online tevékenységekkel
megszerezhető jövedelmek szinte kivétel nélkül „a győztes mindent visz" eloszlást
követik. Bár az internet — elméletileg — egyenlő lehetőségeket biztosít
mindenkinek, és földig rombolja a piacra lépés korlátait, a tényleges eredmények
szinte minden esetben igencsak egyenlőtlenek.
Ha a weboldalak forgalmát, az internetes hirdetésekből származó bevételt, az
iTunesról letöltött zenéket, az Amazonon eladott könyveket, az AppStore-ból és a
Google Playről letöltött alkalmazásokat vagy bármilyen internetes statisztikát
grafikonon ábrázolnánk, szinte kivétel nélkül a 3.3 ábrához hasonló eredményt
kapnánk.

3.3 ábra. „A győztes mindent visz" eloszlás / a hosszú farok

Ez a jól ismert és mindenütt előforduló, ún. hosszúfarok-jelenség adja az internetes
nagyágyúk üzleti modelljének központi elemét. Az olyan cégek, mint a Google, az
eBay és az Amazon az eloszlási görbe minden egyes pontján képesek bevételt generálni.
Ha egy cég jelentős piaci részesedést tudhat magáénak, akkor a teljes görbén bárhol
jelentkező, apró bevételekből is képes akár milliárdos összbevételt
A digitalizálható áruk és szolgáltatások piaca szükségszerűen e felé az eloszlás felé
tendál. A könyvek és zenei albumok kereskedelmében, az apróhirdetés-feladásban
vagy a filmkölcsönzésben például egy maroknyi online disztribúciós központ szerez
egyre nagyobb befolyást, és ennek meg is lett az igen nyilvánvaló eredménye: többek
között rengeteg újságíró és kiskereskedelmi eladó állása szűnt meg.
A hosszú farok nagyszerű dolog, ha az egész a mi üzletünk. Ha viszont az
eloszlási görbén mindössze egyetlen ponthoz van közünk, az már egy teljesen más
történet. A keskeny farokrészen a legtöbb online tevékenység esetében a
jövedelem hamar lecsökken arra a szintre, ami inkább már csak aprópénz, semmint
tisztes profit. Ezt könnyen átvészelheti az, akinek van egyéb jövedelemforrása is,
vagy aki még mindig a szüleivel lakik. A gond az, hogy ahogy a digitális technológia
folyamatos iparágforrnáló tevékenységének köszönhetően valószínűleg egyre több
és több olyan állás szűnik meg, amely ezt az elsődleges jövedelmet hivatott
biztosítani.
Ahogy egyre többen veszítik el a középosztálybeli életszínvonalat garantáló, biztos
megélhetésüket, vélhetően annál többen fordulnak majd a digitális gazdaságnak
ezekhez a hosszú farok nyújtotta lehetőségeihez. A szerencsés keveseknek
anekdotaként terjedő sikersztori lesz az életük, ám a túlnyomó többség csak komoly
küzdelmek árán tud majd fenntartani egy olyan életstílust, amely legalább
nyomokban emlékeztet a középosztálybeli létre. Ahogy arra Jaron Lanier
informatikus — „digitális látnok" — is felhívta a figyelmet, vélhetően rengetegen
lesznek majd, akik kénytelenek átlépni abba a fajta informális gazdaságba, amely ma
még jellemzően csak a harmadik világ országaiban található meg (13). A fiatal
felnőttek, akik csábítónak találják majd ennek az informális gazdaságnak a
szabadságát, hamar szembetalálják magukat annak hátrányaival is, amikor elkezdenek
azon gondolkodni, hogy kellene egy saját otthon, hogy családot alapítanának, vagy
elkezdenének félretenni a nyugdíjas éveikre. Természetesen az Egyesült Államokban
és a többi fejlett országban is mindig éltek olyanok, akik a társadalmi törvényeken
kívül helyezték magukat. Az ő szabadságukat azonban eddig, bizonyos mértékben, a
kritikus tömeget kitevő középosztálybeli háztartások jóléte finanszírozta. Ennek a
stabil középosztálynak a jelenléte az egyik elsődleges tényező, amely
megkülönbözteti a fejlett nemzetet az elszegényedett nemzettől — és ez az, aminek
a pusztulása egyre szembetűnőbb, különösen az USA-ban.
A technooptimisták többsége valószínűleg nem értene egyet ezzel a jellemzéssel
— nos, talán nem véletlen, hogy ugyanők azok, akik ebben az újfajta gazdaságban
már eddig is komoly sikereket értek el. Közülük is a legkiemelkedőbbek jellemzően a
hosszú farok bal felén „tengődnek", vagy, ami még jobb, alapítottak egy olyan céget,
amely uralja az egész görbét. 2012-ben a PBS televízió egyik különleges adásában a
futurista feltalálót, Ray Kurzweilt arról kérdezték, mit gondol az ún. digitális
szakadékról, vagyis arról, hogy ebben az új információgazdaságban a Föld
lakosságának csupán egy kis része találja meg a boldogulását. Kurzweil vitatta ezt a
megállapítást, és inkább azt emelte ki, micsoda hatalmat és erőt adnak az emberek
kezébe az olyan digitális technológiák, mint például a mobiltelefon. Bárki, akinek van
okostelefonja, mondta, „az egy olyan technológiai potenciált hord magánál, amely
20-30 évvel ezelőtt még dollármilliárdokat ért (14). Arról viszont nem beszélt, hogy
az átlagember vajon hogyan tudna ebből a technológiából megélhetést biztosító
jövedelmet kovácsolni.
A mobiltelefonról valóban bebizonyosodott, hogy növeli a felhasználók
életszínvonalát, ám ezt elsősorban olyan fejlődő országokban dokumentálták, ahol
hiányos a kommunikációs infrastruktúra. Mind közül messze a legismertebb
sikertörténet főhősei a délnyugat-indiai Keralában élő szardíniahalászok. 2007-es
tanulmányában Robert Jensen közgazdász részletesen ismertette, hogyan segített a
mobiltelefon a halászoknak abban, hogy eldöntsék, mely falvak kínálják a legjobb
piacot a halaiknak (15). A vezeték nélküli technológia megjelenése előtt találomra
választottak falut, és így sokszor megesett, hogy nem találkozott egymással a
kínálat és a kereslet. Új telefonjaikat használva viszont a halászok már pontosan
tudták, hol találják a vevőket, ettől pedig sokat javult a piac működésének
hatékonysága, stabilizálódtak az árak, és jelentősen csökkent a kárba veszett áru
mennyisége.
A keralai szardíniahalászok, mondhatni, a technooptimizmus zászlóvivőivé
avanzsáltak, már ami a fejlődő országokat illeti, és történetüket számos könyvben és
magazinban elmesélték már (16). A mobiltelefon tagadhatatlanul komoly értékkel bír
a harmadik világbeli halászok számára, azt azonban semmi sem bizonyítja, hogy a
fejlett országok — vagy akár a szegény országok — átlagpolgárainak sikerül majd
érdemi jövedelemre szert tenniük az okostelefonjaik révén. Még a magasan képzett
szoftverfejlesztőknek is komoly kihívást jelent mobilalkalmazásokból megélni, és
ennek — ezt talán mondanom sem kell — a mindenütt jelenlévő hosszú farok a
legfőbb oka. Elég csak felkeresnünk az Android vagy iPhone-fejlesztők internetes
fórumait, hogy lássuk, a mobilvilág ökoszisztémáját szerintük is „a győztes mindent
visz" elve uralja, és nem könnyű pénzt keresni az alkalmazásokkal. Így a
gyakorlatban a középosztálybeli állásukat vesztett emberek többségének egy
okostelefon legfeljebb arra jó, hogy legyen min Angry Birds-öt játszani, amíg sorban
áll a munkaközvetítőnél.

Egy erkölcsi dilemma

Ha a digitális technológia exponenciális fejlődését a bankszámlán duplázódó

egycenteshez hasonlítjuk, akkor könnyen beláthatjuk, hogy a mostanra
felhalmozódott, tetemes technológiai vagyon, amit a számlaegyenlegünk mutat,
számtalan ember és cég sok évtizedes munkájának az eredménye. Ami azt illeti, a
fejlődés íve időben visszavezethető egészen a 19. század elejéig, a Charles Babbage
alkotta mechanikus differenciálgépig.
Azok az innovációk, amelyek mesés vagyonhoz és tekintélyes befolyáshoz
juttatták alkotóikat korunk információgazdaságában, bár bizonyára fontosak,
jelentőségükben össze sem hasonlíthatók a nagy úttörők, például Alan Turing vagy
Neumann János áttörést hozó munkásságával. A különbség annyi, hogy ma már a
legkisebb előrelépés is képes kamatoztatni ezt a hatalmas felhalmozott tőkét.
Korunk sikeres újítói bizonyos értelemben kicsit olyanok, mint az a híressé vált futó,
aki az 1980-as bostoni maratonon fél mérfölddel a célvonal előtt szállt be —
suttyomban — a versenybe.
Persze minden innovátor elődei eredményeire építve lép tovább. Így volt ez már
akkor is, amikor Henry Ford bemutatta a T-modellt. Ám amint azt láttuk is, az
információtechnológia egy egészen más világ. Azzal, hogy — egyedülálló módon —
úgy képes becsempészni a gépi intelligenciát a szervezetekbe, hogy kiváltja vele az
emberi munkaerőt, és azzal, hogy mindenütt „a győztes mindent visz" forgatókönyv
érvényesülését segíti elő, drasztikus hatással lesz a gazdaságra és a társadalomra
egyaránt.
Eljöhet az a pont, amikor talán fel kell tennünk magunknak egy alapvető erkölcsi
kérdést: Vajon jogot formálhassanak-e az emberek valamiképp arra a felhalmozódott
technológiai tőkére? A lakosság, természetesen, már most is sokat profitál a digitális
technológia egyre gyorsuló ütemű fejlődéséből, hiszen ennek köszönhetően
csökkennek bizonyos költségeik, kényelmes megoldásokat nyernek, és szabadon
hozzáférhetnek az információkhoz és a szórakoztató tartalmakhoz. Ám ezzel vissza
is jutottunk Kurzweil mobiltelefonokról tett kijelentésének korlátaihoz: ez mind szép
és jó, de ilyesmivel nem lehet a boltban kenyeret venni.
Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy az 1T-szektor fejlődését lehetővé tevő
alapkutatások nagy részét az amerikai adófizetők finanszírozták.
Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának egyik ügynöksége, a Fejlett
Védelmi Kutatási Projektek Hivatala (Defense Advanced Research Projects Agency
— DARPA) hozta létre és tartotta fenn azt a számítógépes hálózatot, amelyből
végső soron kinőtt az internet. (Kezdetben a DARPA biztosította a Siri - mely ma
már az Apple virtuális asszisztens technológiája - kifejlesztésének anyagi fedezetét is;
illetve vállalta, hogy támogatja az IBM új, SyNAPSE nevű, kognitív csipjének
kifejlesztését.) Részben a Moore-törvény is a nemzeti tudományos alap (National
Science Foundation) által támogatott egyetemi kutatásoknak köszönhetően léphetett
életbe. A félvezetőipar politikai akcióbizottsága, a Semiconductor Industry
Association aktívan lobbizik azért, hogy a kormány növelje a kutatásra szánt keretet.
Korunk számítógépes technológiája bizonyos fokig azért létezhet, mert a II.
világháborút követő évtizedekben középosztálybeli adófizetők milliói biztosítottak
szövetségi forrásokat az alapkutatásokhoz. Szinte bizonyos, hogy az adófizetők
annak reményében nyújtottak anyagi támogatást, hogy azoknak a kutatásoknak a
gyümölcsei virágzóbb jövőt teremtenek majd gyermekeik és unokáik számára.
Csakhogy az előző fejezetben látott trendek azt mutatják, hogy teljesen másféleképp
alakul a jövő.
A morális kérdésen túlmenően, miszerint szabad-e a szűk elitnek gyakorlatilag
rátennie a kezét a társadalom által felhalmozott technológiai tőkére, gyakorlati
kérdések is felmerülnek egy olyan társadalom egészségével kapcsolatban, amelyben a
jövedelmi egyenlőtlenség ilyen szélsőséges méreteket ölt. A további fejlődés attól
függ, lesz-e élénk piaca a jövő innovációinak — mert ahhoz, hogy legyen, a
vásárlóerő ésszerűbb elosztása elengedhetetlen.
A további fejezetekben részletesebben is megvizsgáljuk a digitális technológia
gyorsuló fejlődésének néhány általános gazdasági és társadalmi következményét.
Előbb azonban megnézzük, hogy ezek az innovációk hogyan és miért jelentenek
egyre nagyobb fenyegetést a magasabb képzettséget igénylő, szakirányú
végzettséggel, főiskolai és egyetemi diplomával rendelkező munkavállalók által
betöltött állásokra.
4. fejezet: VESZÉLYBEN A SZELLEMI MUNKÁT VÉGZŐK
ÁLLÁSAI

Az amerikai bas eballbajnokság, az American League rájátszásában 2009. október 11-

én a Los Angeles Angels győzelmet aratott a Bos ton Red Sox csapata felett, és ezzel
lehetősége nyílt, hogy a ligadöntőben megmérkőzzön a New York Yankees
csapatával, és kivívja részvételét a World Seriesnek nevezett nagydöntőben. Az
Angels különös en a szívügyének tekintette ezt a győzelmet, ugyanis fél évvel
korábban az egyik legígéretesebb dobójátékos uk, Nick Adenhart egy részeg sofőr
hibájából autóbaleset áldozata lett. Az egyik sportújságíró e szavakkal vezette fel a
mérkőzésről irt cikkét:

Vasárnap a Fenway Parkban, a Boston Red Sox elleni meccsen már elúszni
látszott minden esély az Angels számára, amikor a kilencedik körben kétfutásnyi
hátrányba kerültek, de Vladimir Guerrero egymaga feltámasztotta a reményt, és
végül beállította a 7:6-os végeredményt.
Ütésével két Angels-futót is célba juttatott. Négyből két bázist hozott.
— Ha abból a szempontból nézem, hogy ez egyfajta tiszteletadás volt Nick
Adenhart és a vele áprilisban Anaheimben történtek előtt, akkor igen,
mondhatjuk, hogy valószínűleg ez volt pályafutásom legnagyobb ütése —
értékelte Guerrero —, mert ezt az ütést egykori csapattársam emlékének ajánlom,
aki már nem lehet köztünk.
Guerrero az egész idényben remekül játszott, különösen a napközbeni
meccseken. Ezeken a mérkőzéseken 0,794-es OPS-(bázisszám plusz ütőerő)
értéket ért el, ütött öt hazafutást, és 26 futójátékosból 13-at célba juttatott. (1)

A fenti szöveg íróját per pillanat nyilvánvalóan nem fenyegeti az a veszély, hogy
írásáért valamiféle díjat kapna. Ám a cikk ettől függetlenül mégis igen figyelemreméltó
teljesítmény volt tőle. No, nem azért, mert a szöveg értelmes, nyelvtanilag helyes, és
pontos leírást ad a baseballmeccsről, hanem azért, mert a szerző egy számítógépes
program.
A StatsMonkey névre hallgató szoftvert az Északnyugati Egyetemen működő
Intelligent Information Laboratory diákjai és kutatói alkották meg. A StatsMonkey-t
arra tervezték, hogy a sportesemények objektív adatait olvasmányos szöveggé
konvertálja, és ezzel automatizálja a beszámolók megírását. A rendszer a tényadatok
listázásánál sokkal többre képes; olyan történeteket tud írni, amelyekben
megvannak ugyanazok a lényegi elemek, amelyeket a sportújságírók is beletennének.
A StatsMonkey előbb statisztikai elemzést végez, hogy megtudja, melyek voltak a
mérkőzés leglényegesebb eseményei, majd előállítja azt a természetesnek ható nyelvi
szöveget, amelyben úgy foglalja össze a meccs menetét, hogy közben kiemeli a
legfontosabb akciókat és azokat a kulcsjátékosokat, akik a legtöbbet tették hozzá az
eseményekhez.
2010-ben aztán az Északnyugati Egyetem informatikus- és újságíró-hallgatókból
álló csapata StatsMonkey projektjét felügyelő kutatóinak sikerült befektetőket
találniuk, így céget alapítottak. Így jött létre a Narrative Science, amely piacra
dobta ezt az új technológiát. A céghez a legjobb IT-szakemberekből és
mérnökökből toboroztak csapatot, majd kukába hajították az eredeti StatsMonkey-
kódot, és nekiláttak megalkotni egy sokkal nagyobb teljesítményű és átfogóbb
képességekkel bíró mesterségesintelligencia-motort — ez lett a „Quill".
A Narrative Science által kifejlesztett technológiát olyan vezető sajtóorgánumok is
használják, mint például a Forbes, és a sporttól kezdve az üzleti híreken át egészen a
politikáig, a legkülönfélébb területeken „íratnak" vele automatikusan cikkeket. A
cég szoftvere körülbelül félpercenként kidob egy hírt, és ezek egy része olyan
közismert weboldalakon is megjelenik, amelyeknek a szerkesztői sosem ismernék be,
hogy efféle szolgáltatást vesznek igénybe. Egy 2011-es iparági konferencián a Wired
magazin egyik szerzője, Steven Levy unszolni kezdte a Narrative Science
társalapítóját, Kristian Hammondot, hogy becsülje meg, 15 év múlva a hírek hány
százalékát írják majd algoritmusok. Ő több mint 90%-ot j ósolt (2).
A Narrative Science messze nem csak a hírgyártásra vetett szemet. A Quillt olyan
univerzális elemző- és szövegírómotornak tervezték, amely a legkülönfélébb
iparágak számára képes a külső és belső fogyasztásról is jól használható jelentéseket
készíteni. Ehhez először is adatokat gyűjt, méghozzá többféle forrásból, például
tranzakciós adatbázisokból, pénzügyi és kereskedelmi jelentési rendszerekből,
weboldalakról, sőt még a közösségi médiából is. Ezután lefuttat egy analízist,
amelynek célja, hogy kiszűrje a legfontosabb és legérdekesebb tényeket és
gondolatokat. Végül pedig mindezeket az információkat koherens szöveggé fűzi
össze, amely — a cég állítása szerint — a legjobb elemzők munkáival is felveszi a
versenyt. Konfigurálás után a Quill szinte rögtön neki is tud állni az üzleti jelentések
elkészítésének, és attól kezdve folyamatosan szállítja őket — mindezt emberi
beavatkozás nélkül.(3) A Narrative Science egyik legelső támogatója az In_-Q-Tel
volt, a CIA kockázatitőke-befektetéssel foglalkozó vállalkozása, így elég valószínű,
hogy a cég eszközeit arra is használják majd, hogy az amerikai hírszerzés által
begyűjtött nyers adathalmazokat automatikusan könnyen érthető szöveges
formátumra konvertálják.
A Quill technológiája remekül szemlélteti, hogy az egykor a tanult, magasan
képzett szakemberek kizárólagos hatáskörébe tartozó feladatok milyen mértékben
vannak kitéve az automatizálás veszélyének. A tudásalapú munka persze jellemzően
széles körű képességeket igényel. Egy elemzőnek többek között tudnia kell, hogyan
lehet információt szerezni a különféle rendszerekből, hogyan kell statisztikai vagy
pénzügyi modelleket felállítani, és hogyan kell mindezekből közérthető jelentéseket
és prezentációkat írni. Az ember azt gondolná, hogy az írás — amely legalább
annyira művészet, mint tudomány — az egyik legkevésbé automatizálható
tevékenység. Eddig ez így is volt, csakhogy az algoritmusok rohamtempóban
fejlődnek. Ami azt illeti, a szoftveres automatizálás lehetősége miatt ezek a szellemi
tevékenységek sok esetben talán még kiszolgáltatottabbaknak bizonyulhatnak, mint
az alacsonyabb képzettséget igénylő állások, amelyek fizikai munkával is járnak.
Ráadásul az írás történetesen épp egy olyan terület, ahol a munkáltatók folyton
arra panaszkodnak, hogy a frissdiplomások igen gyengén teljesítenek. Az egyik
legutóbbi felmérés szerint az újonnan felvett munkavállalók közül a kétéves
alapképzést elvégzetteknek mintegy a fele, a négyéves egyetemi képzést
elvégzetteknek pedig több, mint a negyede nem tud rendesen írni — sőt egyes
esetekben olvasni sem. (4) Ha az intelligens szoftver — ahogy azt a Narrative
Science állítja — képes felvenni a versenyt a legtehetségesebb elemzőkkel, akkor a
tudásalapú foglalkoztatás jövőbeni, növekvő tendenciája csupán hiú remény le sz a
diplomások, főleg a legfelkészületlenebbek számára.

A big data és a gépi tanulás

A Quill szövegírómotorja csupán egyike annak a számos új szoftveralkalmazásnak,

amelyek azzal a céllal készültek, hogy kihasználják azt az óriási adathalmazt, amely a
globális gazdasági rendszerben működő cégeknél, szervezeteknél és állami
hivataloknál gyűlik és tárolódik. Egyes becslések szerint a Földön jelenleg tárolt
adatok összmennyisége már most sok ezer exabyte-ban mérhető (1 exabyte 1
milliárd gigabyte-nak felel meg), és ez a számadat is a maga saját Moore-törvényét
követi, ami azt jelenti, hogy nagyjából háromévente megduplázódik.(5) Ez az
adathalmaz ma már szinte teljes egészében digitális formátumban tárolódik, így a
számítógépek számára hozzáférhető, és közvetlenül tudnak műveleteket végezni
vele. Csak a Google körülbelül 24 petabyte-nyi (1 petabyte = 1 millió gigabyte)
adatot tárol a szerverein csak arról, hogy mire keresnek rá a felhasználók — minden
egyes nap. (6)
Ezek az adatok a legkülönfélébb források sokaságából érkeznek. Ott vannak
például a honlapletöltések, a keresések, az e-mailek, a közösségi médiában zajló
interakciók, a hirdetésre kattintások — hogy csak egy párat említsünk az internet
világából. Egy vállalkozáson belül folyamatosan zajlanak a tranzakciók, a
kapcsolatfelvételek a vevőkkel, a belső kommunikációk, de gyűlik az adat a pénzügyi,
könyvelési és marketinges rendszerekben is. Odakint, a való világban az érzékelők
mindenütt és folyamatosan gyűjtik és rögzítik a valós idejű működési adatokat legyen
szó gyárakról, kórházakról, autókról, légi járművekről vagy bármilyen más fogyasztói
eszközről vagy ipari berendezésről.
Ezeknek az adatoknak a túlnyomó többségét egy mérnökinformatikus úgy
jellemezné, hogy „strukturálatlanok", ami annyit tesz, hogy az adatokat a
legkülönfélébb formátumokban rögzítették, és ezért sokszor nehéz őket
összepárosítani vagy összehasonlítani. Az így létrejövő adatbázis teljesen más, mint
egy hagyományos, ún. relációs adatbázis, amelyben a konzisztens sorokba és
oszlopokba gyűjtött információ rendezetten helyezkedik el, így a keresés és
visszakeresés gyors, megbízható és pontos eredményt ad. A különféle forrásokból
összeállt adatbázis, az ún. big data strukturálatlan jellege új eszközök kifejlesztését
eredményezte — ezek kifejezetten arra készültek, hogy rendet vágjanak ebben a
szedett-vedett adathalmazban. E terület gyors fejlődése is újabb példa arra, hogy a
számítógépek hogyan és milyen formában kezdik — még ha korlátozott
mértékben is — elhódítani azokat a területeket, amelyek egykor az ember
kizárólagos territóriumai voltak. A környezetünkből érkező, strukturálatlan
információáradat folyamatos feldolgozásának képességét eddig csak az ember
birtokolta. A különbség természetesen az, hogy a big data világában a
számítógépek ezt olyan nagyságrendben végzik, amelyre egyetlen ember sem lenne
képes. Ezek az óriási adathalmazok forradalmi hatást gyakorolnak a legkülönfélébb
területekre, ideértve az üzleti világot, a politikát, az orvoslást, valamint a természet -
és társadalomtudományok szinte összes területét.
A nagyobb kiskereskedelmi láncok ezeknek az adathalmazoknak köszönhetően
korábban soha nem tapasztalt mértékben képesek belelátni az egyes vevők vásárlási
preferenciáiba, ez pedig lehetővé teszi számukra, hogy tökéletes pontossággal
célozzák meg őket bevételt növelő ajánlataikkal, és közben még erősítsék is bennük a
vásárlói hűséget. Világszerte egyre több rendőrőrsön alkalmaznak algoritmikus
módszereket, hogy megjósolják, mikor és hol a legvalószínűbb, hogy bűncselekmény
történik — majd ennek megfelelően osztják meg erőiket. A chicagói városi portálon a
lakók múltbéli trendeket és valós idejű adatokat is találnak, elsősorban azokról a
területekről, amelyek egy nagyváros életének alakulásában a legmeghatározóbbak.
Ilyen például az energiahasználat, a bűnözés, a közlekedés, az iskolarendszer és az
egészségügyi ellátás, de akár azt is megtudhatják, hogy egy adott időszakban hány
kátyút foltoznak be éppen. A közösségi médiában zajló interakciókból származó,
valamint az ajtókba, forgóajtókba és mozgólépcsőkbe szerelt szenzorokból érkező
adatokat újfajta módon megjelenítő eszközök eleven képet adnak a várostervezőknek
és a városvezetésnek arról, hogy a lakók hogyan közlekednek, dolgoznak és tartják a
kapcsolatot egymással városi környezetben. Ez egy olyan fejlesztés, amelynek
köszönhetően talán hatékonyabban működő és élhetőbb nagyvárosokat kapunk.
Ám ennek a területnek is megvan a maga sötét oldala. A Target áruházlánc sokkal
vitatottabb példákkal szolgált arról, hogy mire is használhatók még a nagy
mennyiségű és rendkívül részletes fogyasztói adatok. A cég egyik adattudósa
mintegy 25 kozmetikai és egészségügyi termék vásárlása kapcsán egy egész sor
összefüggést fedezett fel, amelyek igen nagy valószínűséggel jelzik, ha a vásárló
várandós lett. Sőt, a cég elemzése alapján akár még a szülés várható időpontja is
megállapítható, méghozzá meglehetősen nagy pontossággal. Ennek köszönhetően a
Target szinte már a terhesség első heteiben akciós ajánlatokkal kezdte bombázni a
nőket — olykor már azelőtt, hogy a nő közvetlen környezete egyáltalán tudomást
szerzett volna a terhesség tényéről. Egy 2012-ben megjelent cikkében a The New
York. Times beszámolt egy olyan esetről, amikor egy kamasz lány apja panasszal
fordult a bolt vezetéséhez, amiért kiküldtek nekik egy ilyen levelet — később
kiderült, hogy a Target bizony többet tudott, mint az apa. (7) Egyes kritikusok attól
félnek, hogy ez az ijesztő, hátborzongató történet csupán a kezdet, és ezeket az
adathalmazokat egyre inkább olyan előrejelzések generálására használják majd,
amelyek sértik az emberek magánélethez való jogát, vagy akár a szabadságát is
veszélyeztetik.
Az adathalmazokból összeszedett információk jellemzően teljes egészében a
korrelációkból erednek, és semmit sem árulnak el a vizsgált jelenség okairól.
Megeshet, hogy egy algoritmus úgy találja, hogy ha „A" igaz, akkor valószínűleg „B"
is igaz, de ez alapján azt nem lehet megállapítani, hogy „A" okozza-e „B"-t, vagy
fordítva — vagy esetleg mind „A", mind „B" valamilyen külső tényező eredménye.
Sok esetben azonban, főleg az üzleti világban, ahol a siker végső fokmérője
mégiscsak a jövedelmezőség és a hatékonyság, nem pedig a mélyebb összefüggések
megértése, a korreláció már önmagában is komoly értékkel bír. A big data páratlan
mélységű betekintést nyújt a menedzsmentnek a legkülönfélébb területekbe: egyetlen
gép működésétől kezdve egy multinacionális nagyvállalat összteljesítményéig minden
kielemezhető, méghozzá olyan részletességgel, ahogy korábban teljességgel lehetetlen
lett volna.
A folyamatosan gyarapodó adathalmazokra sokan egyre inkább erőforrásként
tekintenek, amelyből értékeket lehet kibányászni — most és a jövőben egyaránt.
Ahogy a többi kitermelő ágazat — például az olaj-és gázipar — is folyamatosan
profitál a műszaki fejlesztésekből, úgy jó esély van rá, hogy a számítási teljesítmény
gyorsuló tempójú növekedése, valamint a szoftverek és elemző módszerek fejlődése
révén a cégek is képesek lesznek olyan új információkat felszínre hozni, amelyek a
jövedelmezőség közvetlen növekedését eredményezik. Valószínűleg éppen az ilyen
befektetői várakozások adják az ún. adatintenzív cégek, például a Facebook óriási
piaci értékét.
A gépi tanulás — az a módszer, amelynek során a számítógép átrágja magát egy
csomó adaton, majd a feltárt statisztikai kapcsolatok alapján lényegében megírja a
saját programját — az egyik legeredményesebb eszköz ennek az értéknek a
kamatoztatására. A gépi tanulás általában két lépésből áll: előbb ismert adatokon
gyakoroltatnak egy algoritmust, majd ráeresztik az új információkra azzal a feladattal,
hogy azokon is oldjon meg hasonló problémákat. A gépi tanulás egyik
legáltalánosabb felhasználási területe a levelezőrendszerek spam- (kéretlen levél)
szűrője. Az algoritmust milliónyi, előre kategorizált levél feldolgozásával tanítják be.
Nem az történik tehát, hogy valaki beprogramozza a rendszert, hogy felismerje a
„Viagra" szó minden elképzelhető tipográfiai megvalósulását. Ezt inkább a szoftver
találja ki magától. Az eredmény pedig egy olyan alkalmazás, amely automatikusan
azonosítani tudja a kéretlen levelek túlnyomó többségét, emellett pedig az idő
előrehaladtával képes folyamatosan fejlődni és adaptálódni, ahogy egyre több példa
válik elérhetővé. Ugyanezen az alapelven működnek a gépi tanulás azon algoritmusai
is, amelyek könyveket ajánlanak nekünk az Amazonon, filmet a Netflixen, és szóba
jöhető randipartnert a Match.com-on.
A gépi tanulásban rejlő potenciál egyik legelképesztőbb példáját a Google
prezentálta, amikor elindította internetes fordítóeszközét. Ennek algoritmusai a híres
rosette-i kövön lévő hieroglifák megfejtéséről elnevezett, ún. Rosetta Stone-
módszert alkalmazzák: több millió oldalnyi, már több nyelvre is lefordított szöveget
elemeznek ki és hasonlítanak össze. A Google fejlesztőcsapata első lépésként az
ENSZ által készített hivatalos dokumentumokra fókuszált, és csak később
terjesztették ki tevékenységüket a világhálóra, ahol a cég keresőmotorja képes volt
feltárni egy csomó olyan példát, amelyek tovább táplálták ezeket a falánk, öntanuló
algoritmusokat. Pusztán a rendszer betanítására olyan mennyiségű dokumentumot
használtak fel, hogy amellett minden korábbi próbálkozás eltörpült. Franz Och, a
fejlesztést vezető informatikus megjegyezte, hogy csapata „számos nagyon-nagyon
nagy nyelvi modellt . [épített fel], sokkal nagyobbakat, mint amekkorát valaha is
kidolgoztak az emberiség történelme során". (8)
2005-ben a Google is benevezte saját rendszerét az amerikai szabványügyi és
technológiai hivatal (National Bureau of Standards and Technology) által évente
megrendezett gépi fordítási versenyre (a kereskedelmi minisztérium berkein belül
működő szervezet adja ki minden évben a mérési szabványok gyűjteményét). A
Google tanuló algoritmusai teljesítményükkel könnyedén felülmúlták az ellenfeleket
— amelyek jellemzően nyelvi és nyelvészeti szakértőkkel dolgoztak, akik próbálták
arra beprogramozni saját fordítórendszerüket, hogy át tudjanak vergődni a legtöbb
nyelvre jellemző, egymásnak ellentmondó és következetlen nyelvtani szabályok
mocsarán. Az eset lényegi tanulsága az, hogy ha az adatállomány kellően nagy, akkor
az adatokban rejlő tudás és információ sokszor még a legjobb programozók
erőfeszítéseit is lepipálja. A Google rendszere ma még nem veszi fel a versenyt a
képzett emberi fordítók munkájával, de kétirányú fordításokat kínál több mint
ötszáz nyelvpáron. Ez aztán tényleg egy korszakalkotó, mindent felforgató
előrelépés a kommunikációs képességek terén: az emberiség történelmében most
először szinte bárki ingyen és pillanatokon belül megkaphatja gyakorlatilag bármilyen
dokumentum bármilyen nyelvű nyersfordítását.
Bár a gépi tanulásnak több különböző módszere is létezik, mind közül az egyik
legeredményesebb — és leglenyűgözőbb — módszer mesterséges neurális
hálózatokat használ: olyan rendszereket, amelyek ugyanazokat az alapvető működési
elveket alkalmazzák, mint az emberi agy. Az agyunk összesen mintegy 100 milliárd
idegsejtből áll — amelyek sok billió szinapszison keresztül kapcsolódnak egymáshoz
—, de a szimulált neuronoknak egy sokkal kezdetlegesebb konfigurációja is elegendő
ahhoz, hogy nagy teljesítményű tanulórendszereket építsünk.
Az egyes neuronok úgy működnek, mint a népszerű műanyag „gombnyomogatós"
babajáték. Amikor a gyerek megnyom rajta egy gombot, egy színes műanyag alak
ugrik elő belőle — jellemzően egy állat- vagy egy rajzfilmfigura. Ha csak egy kicsit
nyomja meg a gombot, nem történik semmi. Ha egy kicsit erősebben nyomja meg,
még mindig nem történik semmi. De ha a nyomás ereje átlép egy bizonyos
küszöböt, a figura felugrik. A neuron lényegében ugyanígy működik, azzal a
különbséggel, hogy az aktiválógombot a legkülönfélébb külső ingerek együttese
nyomkodja.
Ahhoz, hogy vizualizálni tudjuk a neurális hálózatot, képzeljünk el egy
túlbonyolított, ún. Rube Goldberg-féle gépet, amelynek alkotóelemeit a padlón
sorokba rendezett gombnyomogatós játékok adják. Mindegyik gép aktiválógombja
felett három mechanikus ujj várja, hogy lecsaphasson. A játékok úgy vannak
beállítva, hogy amikor aktiválunk egyet, nem egy műanyag figura ugrik elő, hanem
működésbe lépnek az ujjak a következő sorban elhelyezett játékok felett, és
megnyomják a maguk saját aktiválógombját. A neurális hálózat tanulási
képességének kulcsa, hogy az erő, amellyel az egyes ujjak megnyomják a hozzájuk
rendelt gombot, szabályozható.
A neurális hálózat betanításához első lépésként ismert adatokat kell betáplálni az
első sorban elhelyezkedő idegsejtekbe. Például képzeljük azt el, hogy kézzel írott
levelek képét tápláljuk be a neuronokba. Ezek hatására néhány mechanikus ujj
megnyomja a gombját, méghozzá a kalibrálásának megfelelő erővel. Ezzel aktiválja
a következő sor néhány neuronját, és azok is megnyomják a maguk gombját. A
kimenet — vagy válasz — az utolsó sorban található neuronoktól érkezik majd. Ez
esetben a kimenet egy bináris kód lesz, amely beazonosítja az ábécé azon betűjét,
amely megfelel a látott bemeneti információnak. A válasz először helytelen lesz, de
a gépünkben működik egy összehasonlító és visszajelző mechanizmus is. A
kimenet összehasonlításra kerül az ismert, helyes válasszal, aminek eredményeként
a rendszer automatikusan átállítja a mechanikus ujjakat az összes sorban, és ezzel
módosítja a neuronok aktiválásának sorrendjét. Ahogy tanítjuk be a rendszert
ismert képek ezreivel, miközben folyamatosan újrakalibráljuk az erőt, amivel az
ujjak megnyomják a gombokat, a hálózat egyre ügyesebben dobja ki a helyes
választ. Amikor eljutunk arra a pontra, hogy a válasz tovább már nem javítható,
akkor kijelenthetjük, hogy a hálózat betanítása eredményes volt.
Lényegében tehát így használhatók a neurális hálózatok arra, hogy felismerjünk
képeket vagy írott szavakat, hogy egyik nyelvről a másikra fordítsunk, illetve hogy
mindenféle, egyéb feladatot elvégezzünk. Az eredmény egy program —
tulajdonképpen az idegsejt aktiválógombja fölé helyezett mechanikus ujjak utolsó
kalibrálásának listája —, amely olyan új neurális hálózatok konfigurálására
használható, amelyek mind képesek az új adatokból automatikusan válaszokat
generálni.
A mesterséges neurális hálózatok ötlete az 1940-es évek végén született meg,
ekkor végezték az első ilyen jellegű kísérleteket. Ezután hosszú ideig csak mintázatok
felismerésére használták őket. Az elmúlt néhány évben azonban több olyan,
drasztikus áttörésnek is szemtanúi lehettünk, amelyek eredményeként jelentősen
javult ezeknek a hálózatoknak a teljesítménye, főleg azokban az esetekben, amikor
egyszerre több réteg neuront fogtak munkára — ennek a technológiának a „deep
learning", azaz mélytanulás nevet adták. Már ma is ilyen, deep learning-rendszerek
adják az Apple Siri nevű alkalmazásában a beszédfelismerő képesség motorját, és
várható, hogy használatuk felgyorsítja a fejlődést számos olyan alkalmazási területen,
amelyeknek a mintaelemzés és mintafelismerés adja az alapját. A svájci Luganói
Egyetem tudósai által 2011-ben kifejlesztett deep learning-hálózat például képes volt
helyesen beazonosítani a KRESZ-táblák hatalmas adatbázisában található képek
több mint 99%-át — és ezzel a találati aránnyal a rendszerrel versenybe szálló
szakértők mindegyikét lepipálta. A Facebooknál dolgozó kutatók is kidolgoztak egy
kísérleti rendszert, amelyben kilenc rétegben sorakoztak a mesterséges neuronok, és
amely az esetek 97,25%-ában helyesen ítélte meg, hogy két fotó ugyanarról a
személyről készült-e, és ebben még az sem zavarta meg, ha eltérő fényviszonyok
között és más szögből készültek. Összehasonlításképpen: amikor emberekkel
végezték el ugyanezt a kísérletet, 97,53% volt a találati arány.'
Geoffrey Hinton, a Torontói Egyetem tanára, szakterületének egyik kiemelkedő
alakja felhívja rá a figyelmet, hogy „a deep learning technológia egyenletesen fejlődik.
Nekünk alapvetően csak az a dolgunk, hogy egyre növeljük a méretét és a
sebességét, és ettől a rendszer egyre jobb és jobb lesz." Más szóval, ha a
kialakításának majdani technikai fejlődésével nem is számolunk, gyakorlatilag akkor
is garantált, hogy a jövőben — egyszerűen a Moore-törvény következtében a deep
learning hálózatokra épülő gépi tanulás rendszerei rohamléptekkel fejlődnek tovább.
Az óriási adathalmazok és a hozzájuk társuló okos algoritmusok azonnali és
közvetlen hatást gyakorolnak a munkahelyekre és a munkavállalók pályafutására,
ugyanis a munkáltatók, különösen a nagyvállalatok, egyre nagyobb mértékben
követik nyomon dolgozóik munkájának és társas kapcsolatainak tengernyi
mérőszámát és statisztikáját. A cégek egyre gyakrabban támaszkodnak az ún. people
analyticsre (emberi viselkedésről való adatgyűjtés) — ez alapján döntenek
alkalmazottaik felvételéről, elbocsátásáról, értékeléséről és előléptetéséről. A cégek
elképesztő mennyiségű adatot gyűjtenek be az embereikről és az általuk végzett
munkáról. Vannak vállalatok, ahol minden dolgozó minden egyes billentyűleütése
rögzítésre kerül. Emellett gyűjthetik akár az e-maileket, a telefonhívásokat, a netes
kereséseket, az adatbázis-lekérdezéseket és a fájlok megnyitásának adatait, a
létesítmények felkeresésének és elhagyásának időpontjait, és még ki tudja mi
mindent — akár a dolgozók tudtával, akár tudtuk nélkül (11). Noha az adatgyűjtés és
-elemzés célja eredetileg jellemzően a menedzsment eredményességének növelése és
az alkalmazottak teljesítményértékelésének javítása volt, végső soron sok minden
másra is használható — többek között egy olyan szoftver kifejlesztésére, amellyel
automatizálható a munka nagy része.
Ami a tudásintenzív foglalkozásokat illeti, a big data-forradalomnak valószínűleg
két különösen fontos hatása, következménye is lesz a jövőre nézve. Az első, hogy az
adatok rögzítése sok esetben akár bizonyos munkakörök és feladatok közvetlen
automatizálásához is vezethet. Ahogy az ember is képes arra, hogy tanulmányozza a
korábbi történéseket, majd gyakorolja a különböző feladatokat, hogy elsajátítson egy
új szakmát, úgy sokszor az okos algoritmusok is sikeresen használják ugyanezt a
módszert. Vegyük például, hogy 2013 novemberében a Google szabadalmi kérvényt
nyújtott be egy automatikusan személyre szabott e-mailválaszokat és a közösségi
médiában megjelenő reakciókat generáló rendszerre.(12) A rendszer a következőképp
működik: először elemzi az adott személy múltbeli e-mailjeit és a közösségi médiában
tett megnyilvánulásait. Az alapján, amit ezekből megtudott, automatikus vála szokat
gyárt a jövőben érkező üzenetekre, Twitter- és blogbejegyzésekre, méghozzá az adott
személy szokásos írásbeli stílusában és hangnemében. Nem nehéz elképzelni, hogy
egy ilyen rendszert egyszer majd arra használnak, hogy a napi, rutinszerű
kommunikáció nagy részét automatizálják.
A Google önvezető autói, amelyekkel 2011-ben ismerkedhetett meg először a
nagyközönség, szintén fontos információkat adnak arról, hogy az adatvezérelt
automatizálás a jövőben várhatóan milyen utat jár be. A Google fejlesztői még
véletlenül sem azt akarták utánozni, ahogyan mi, emberek vezetünk — ami azt illeti,
ez a feladat per pillanat még meghaladná a mesterséges intelligencia képességeit.
Ehelyett leegyszerűsítették a feladatot, és inkább terveztek egy nagy teljesítményű
adatfeldolgozó rendszert, és kerekeket szereltek rá. A Google-autó GPS-alapú,
precíziós helymeghatározással működik, és ehhez társul még a rendkívül részletes
térképadatok végtelen tárháza. Az autóba természetesen több radar, lézeres
távolságmérő és egyéb olyan rendszer is beépítésre került, amely folyamatosan gyűjti
a valós idejű információkat, lehetővé téve ezzel, hogy az autó mindig alkalmazkodni
tudjon a folyton változó körülményekhez — például ahhoz, amikor egy gyalogos
lelép a járdáról. Lehet, hogy a sofőrködés nem szellemi munka, viszont a Google
általános érvényű stratégiája kiterjeszthető sok egyéb területre is. E stratégia elemei:
1) Gyűjtsünk össze tekintélyes mennyiségű múltbéli adatot, hogy létrehozzunk egy
általános „térképet", amely alapján az algoritmusok már elboldogulnak a
rutinfeladatokkal. 2) Bővítsük az eszköztárat olyan öntanuló rendszerekkel, amelyek
alkalmazkodni tudnak a változásokhoz és az előre nem látható helyzetekhez. Az
eredmény minden valószínűség szerint egy olyan okos szoftver lesz, amely számos
tudásintenzív munkakört el tud látni, méghozzá igen megbízhatóan.
A tudásintenzív foglalkozásokra gyakorolt második hatás, amely vélhetően sokkal
nagyobb jelentőséggel bír majd, mint az első, az a szervezetek és a szervezetvezetési
módszerek big data okozta átalakulása lesz. Az óriási adathalmazok és a prediktív
algoritmusok együtt akár arra is képesek, hogy szinte valamennyi szervezetben és
iparágban megváltoztassák a tudásra épülő állások jellegét és mennyiségét. Az
adatokból kinyerhető előrejelzések egyre inkább kiszorítják majd az olyan emberi
kvalitásokat, mint a tapasztalat és az ítélőképesség. Ahogy a felső vezetők egyre
nagyobb arányban alkalmaznak automata eszközökön alapuló, adatvezérelt
döntéshozatali módszereket, úgy egyre kevésbé lesz szükségük kiterjedt elemző- és
menedzsmentgárdára. Bár ma még egy egész csapatnyi tudásmunkás foglalkozik
azzal, hogy begyűjtse az információkat, és az elkészült elemzések eredményeit a
különböző vezetői szintekkel megismertesse, eljöhet az a nap, amikor ehhez elég lesz
egyetlen menedzser és egyetlen, nagy teljesítményű algoritmus. A most még erősen
hierarchikus szervezetek felépítése egyre laposabb lesz. A középvezetői rétegek
eltűnnek, és sok olyan munkakör, amelyet ma még irodisták és képzett elemzők
töltenek be, egyszerűen megszűnik.
A New York-i régióban működő startup, a WorkFusion rendkívül szemléletes
példával szolgál arra nézve, hogy a szellemi tevékenységek automatizálása milyen
drámai hatással lesz a szervezetekre. A WorkFusion olyan intelligens
szoftverplatformot kínál a nagyvállalatoknak, amely —a crowdsourcingot (egyes
feladatok tömegek számára, jellemzően online felhívás útján történő kiszervezése) és
az automatizálást kombinálva — képes szinte maradéktalanul elvégezni olyan
projekteket, amelyek egykor erősen munkaerő-igényes tevékenységek voltak.
A cég szoftvere először kielemzi a projektet, hogy meghatározza, mely
részfeladatokat lehet közvetlenül automatizálni, melyeket lehet crowdsourcinggal
megoldani, és melyek azok, amelyeket az adott vállalkozás szakembereinek kell
elvégeznie. Ezután — automatikusan — álláshirdetéseket tesz közzé olyan hirdetési
weboldalakon, mint az Elance vagy a Craigslist, és levezényli a munka elvégzésére
alkalmas szabadúszók toborzását és kiválasztását. Ha összeállt a csapat, a szoftver
kiosztja a feladatokat, majd értékeli a résztvevők teljesítményét. Ehhez egyrészt
olyan kérdéseket tesz fel a szabadúszóknak, amelyekre már tudja a választ — ezzel
teszteli a dolgozók pontosságát. Közben nyomon követi a termelékenységi
mutatókat, például a gépelési sebességet, és ezek alapján automatikusan
összepárosítja a feladatokat az egyének képességeivel. Ha valaki nem tudja elvégezni
a rá bízott feladatot, a rendszer automatikusan átadja azt a feladatot valaki másnak,
aki rendelkezik a szükséges képességekkel.
Bár a szoftver szinte teljes egészében automatizálja a projektmenedzsment
feladatait, és jelentősen csökkenti a saját alkalmazottak iránti igényt, ugyanakkor
természetesen új lehetőségeket is teremt a szabadúszók számára. Ám a történetnek
itt még nincs vége. Miközben a projektben részt vevők sorra végzik el a rájuk bízott
feladatokat, a WorkFusion gépitanulás-algoritmusai folyamatosan keresik a
lehetőségeket arra, hogyan tudnák még tovább automatizálni a folyamatot. Más
szóval, míg a csapat tagjai a rendszer irányítása alatt dolgoznak, közben folyamatosan
olyan adatokat generálnak, amelyekkel „továbbképzik" a rendszert, és ennek
eredményeként — végső soron — szükségtelenné teszik a saját munkájukat, és
hozzájárulnak a teljes automatizáláshoz.
A cég egyik első megbízása során azt a feladatot kapta, hogy visszakeresse azokat
az információkat, amelyek elengedhetetlenek voltak egy mintegy negyvenezer
tételből álló adatbázis frissítéséhez. Ügyfelük azelőtt ezt a folyamatot minden évben
a saját csapatával végeztette — ennek költsége tételenként körülbelül 4 dollár volt.
Miután áttértek a WorkFusion platformjára, az aktualizálást akár havonta is
elvégeztethették, és ez tételenként mindössze 20 centjükbe került. A WorkFusion
szoftverével az a tapasztalat, hogy — miközben a rendszer gépitanulás-algoritmusai
apránként még tovább automatizálják a folyamatot — a költségek egy év után
átlagosan 50%-kal csökkennek, és még a második év után is megfigyelhető további
25 %-nyi csökkenés. (13)

A kognitív számítástechnika és az IBM Watsonja

2004 őszén az IBM fejlesztési vezetője, Charles Lickel együtt vacsorázott egy
maroknyi fejlesztőcsapattal egy steakházban, a New York állambeli Poughkeepsie
közelében. A csapat tagjai döbbenten figyelték, amikor — pontban este 7 órakor —
a vendégek elkezdtek felállni az asztaluktól, és megindultak a bárban kihelyezett
televízió felé. Kiderült, hogy Ken Jennings, aki addig zsinórban több mint ötvenszer
nyerte meg a „Jeopardy!" adását, éppen megpróbálta még egy győzelemmel
meghosszabbítani ezt a történelmi szériát. Lickelnek feltűnt, hogy az étterem
törzsvendégeit annyira leköti a műsor, hogy inkább félbehagyták a vacsorájukat, és
csak a vetélkedő után tértek vissza a steakjeikhez.(14)
Számos beszámoló szerint ez az eset adta az ötletet egy olyan számítógép
megépítéséhez, amely képes versenybe szállni a vetélkedőben — és legyőzni annak
bajnokait.( Stephen Baker 2011-es könyve, a Final jeopardy: Man vs. Machine and
the Quest to Know Everything - Az utolsó Jeopardy: Ember a gép ellen, és a nagy
hajsza a mindentudásért -, részletes beszámolót ad erről a lenyűgöző történetről,
amely végső soron az IBM Watsonjának megszületéséhez vezetett.) Az IBM
befektetései révén mindig is érdekelt volt az „óriási kihívásoknak" nevezett
nagyszabású projektekben. Ezek a projektek remek lehetőséget nyújtanak arra, hogy
bemutassák legújabb technológiai vívmányait, miközben olyan reklámot is csinálnak
a cégnek, amilyet pénzért nem kapni sehol. Az egyik korábbi kihívásuk során, több
mint hét évvel azelőtt, az IBM Deep Blue komputere egy hat fordulóból álló
meccsen legyőzte a sakkvilágbajnok Garri Kaszparovot. Ennek az eseménynek
köszönhetően az IBM neve örökre egybeforrt azzal a történelmi pillanattal, amikor
egy gép először teljesített jobban egy embernél sakkban. Az IBM vezetői keresték az
újabb nagy kihívást, amely felkelti a közvélemény figyelmét, és amellyel egyértelműen
a technológiai fejlődés zászlóvivőjeként pozicionálhatják a céget, illetve
szembeszállhatnak azzal a felfogással, mely szerint az információtechnológiai
innovációk versenypályáján a Google vagy a Szilícium-völgy startupjai már rég
átvették a stafétát a „kék óriástól".
Megszületett tehát az újabb nagy kihívás, amelyhez a vetélkedő adta az ötletet, és
amely a legeredményesebb versenyzők és egy IBM-számítógép részvételével zajló,
televíziós megmérettetésben kulminálódott, ám a vállalat mérnökinformatikusai,
akikre a számítógép megépítésének tényleges feladata várt, már akkor hevesen
tiltakoztak, amikor a cég felső vezetése még csak ízlelgette ezt a gondolatot. Tudták,
hogy egy ilyen komputernek minden addigi eredményüket meghaladó képességekkel
kellene rendelkeznie. Sok kutató attól félt, hogy a cég ezzel a kudarcot vagy — ami
még rosszabb — a nyilvános leszereplést kockáztatja.
 Igaz, vajmi kevés okuk volt azt gondolni, hogy a Deep Blue sakkban aratott
diadala megismételhető a „Jeopardy!" adásában. A sakknak ugyanis pontos
szabályai vannak, amelyek egy meglehetősen korlátozott területet fednek le —
ezekkel a feltételekkel a sakk szinte tökéletesen alkalmas a számítógépes
feldolgozásra. Az IBM javarészt egész egyszerűen azért győzhetett, mert egy nagy
teljesítményű, személyre szabott hardverrel ment neki a problémának. A Deep
Blue egy hűtőgép méretű rendszer volt, tele olyan processzorokkal, amelyeket
kifejezetten sakkozásra terveztek. A „brute forte"-típusú algoritmusok a gép teljes
számítási kapacitását fel tudták használni azáltal, hogy az aktuális állásnál mindig
számba vették az összes lehetséges lépést. Majd a program az összes lehetőséget
több lépéssel előre lejátszotta, mérlegelte mindkét játékos lehetséges reakcióit, és
átismételt számtalan permutációt — majd ennek a fáradságos folyamatnak a végén
megszületett a szinte minden esetben optimális lépés. A Deep Blue alapvetően egy
tisztán matematikai számítási gyakorlat volt, nem más. A számítógépnek a
sakkjátszmához szükséges összes információ a rendelkezésére állt, méghozzá
komputerbarát formátumban, amelyet közvetlenül fel tudott dolgozni. A gépnek
nem kellett kapcsolatba lépnie a környezetével, mint egy emberi sakkjátékosnak.
A „Jeopardy!" ehhez képest egy teljesen másfajta forgatókönyv szerint zajlik. A
sakktól eltérően, ez a játék alapvetően nyílt végű. Szinte minden olyan téma
előfordulhat benne, amely egy tanult ember számára ismerős lehet — legyen az a
tudomány, a történelem, a film, az irodalom, a földrajz vagy a popkultúra, hogy csak
egy párat említsünk. Emellett egy ilyen vetélkedőben a komputernek mindenféle
technikai jellegű kihívással is szembe kell néznie. Először is, meg kell értenie a
beszélt nyelvet: a számítógépnek ugyanolyan formában kell megkapnia az
információkat és megadnia a válaszokat, mint humán versenytársainak. Ebben a
vetélkedőben a játékosoknak igen komoly akadályokat kell legyőzniük a sikerhez,
mert a játéknak nem csak igazságosnak, hanem még szórakoztatónak is kell lennie,
méghozzá nézők milliói számára. Így a műsor készítői szándékosan írnak gyakran
humorra, iróniára vagy szójátékra építő kérdéseket — vagyis olyan bemeneti
információkat, amelyeket szinte direkt arra terveztek, hogy nevetséges válaszokat
váltsanak ki egy számítógépből.
A Watson-technológiát bemutató IBM-dokumentum is felhívja rá a figyelmet:
„Az embernek néha jön a foga, és megy a hasa. Ugyanazok a darabkák lesznek a
kezünkben, akár széttépjük, akár összetépjük a papírt. A bölcselkedőket szeretjük, az
okoskodókat viszont ki nem állhatjuk. Miért van az, hogy ha betörik az ablakot,
akkor kitörik? Tényleg ki van zárva, hogy be van zárva? Ugyanúgy nem férünk el egy
bútordarabtól, akár kitölti, akár betölti a teret.(15) A „Jeopardy!" vetélkedőre készülő
számítógépnek meg kellett tanulnia értelmezni az ilyen típusú nyelvi
kétértelműségeket, miközben az általános ismeretek terén is olyan magas szintre
kellett emelkednie, amely messze meghaladja a szövegtenger feldolgozására és a
releváns válaszok kinyerésére tervezett számítógépes algoritmusok képességeit.
Vegyük például a következő meghatározást (amely egyébként tényleg szerepelt egy
2000. júliusi adásban, méghozzá a legfelső sorban, tehát nagyon könnyű
feladványnak tartották): „Sink it and you've scratched", azaz „Ha belököd,
vétesz." Erre hiába keresünk rá a Google-ban, csak rengeteg olyan oldalt fog
kiadni, amelyeken tanácsot kaphatunk, hogyan távolítsuk el a karcolásokat
(scratch) a rozsdamentes mosogatókról (sink). Egészen biztos, hogy nem találunk
rá a helyes válaszra, kivéve azon a weboldalon, ahol a „Jeopardy!" adásainak
kérdéseit és válaszait gyűjtik. A megoldást — a fehér golyó a biliárdban — még
véletlenül sem dobja ki a Google kulcsszó alapú kereső algoritmusa.
Ezekkel a nehézségekkel tökéletesen tisztában volt David Ferrucci MI-szakértő is,
aki végül a Watson fejlesztőcsapatának élére került. Ferrucci korábban azt a kis
kutatócsoportot vezette az IBM-nél, amely egy olyan rendszer kifejlesztésén
dolgozott, amely képes a beszélt nyelvi formátumban feltett kérdések
megválaszolására. A csapat Piquant névre keresztelt rendszerét benevezte az
amerikai szabványügyi és technológiai hivatal által meghirdetett versenyre. (Ugyanez
a hivatal szervezte azt a gépi fordítási versenyt is, amelyet a Google toronymagasan
nyert meg.) Ebben a versenyben a rendszereknek egy előre összeállított, nagyjából
egymillió tételből álló dokumentumhalmazon kellett átrágniuk magukat, és
megtalálniuk a választ bizonyos kérdésekre úgy, hogy a feladat sikeres teljesítésében
semmilyen időkorlát nem sürgette őket. Egyes esetekben az algoritmusoknak hosszú
percekbe telt előállni egy-egy válasszal(16), pedig ez nagyságrendekkel egyszerűbb
feladat volt, mint a „Jeopardy!" adásában játszani, ahol a meghatározásokat egy
gyakorlatilag korlátlan tudásanyagból merítik, és ahol a gépnek mindig másodpercek
alatt kell előállnia a jó válasszal ahhoz, hogy egyáltalán esélye legyen a győzelemre a
legjobb játékosokkal szemben.
A Piquant (és sok versenytársa) nemcsak lassú volt, hanem pontatlan is. A
rendszer mindössze az esetek 35 %-ában tudott helyes válasszal szolgálni — ami
szinte semmivel sem jobb sikerráta, mint amit akkor érnénk el, ha a kérdést
egyszerűen beírnánk a Google keresőjébe (17). Amikor a Piquant-projekt alapján
Ferrucci csapata megpróbálta megépíteni a „vetélkedőjátékos" rendszer prototípusát,
rendre kiábrándító eredmények születtek. Nevetségesnek tűnt már maga a gondolat
is, hogy a Piquant egy nap képes lesz felvenni a versenyt olyan sztárjátékosokkal,
mint Ken Jennings. Ferrucci rájött, hogy az egész programot az alapoktól kell
újratervezni, és hogy ez bizony komoly vállalkozás, amely akár egy fél évtizedig is
eltarthat. 2007-ben az IBM vezetése zöld utat adott a projektnek, Ferrucci pedig
elkezdte megépíteni — ahogy ő fogalmazott — „a legkifinomultabb intelligens
rendszert, amelyet a világ valaha látott".(18) Ehhez az egész cégből gyűjtött
erőforrásokat, és összeállított egy saját csapatot, benne az IBM, valamint a legjobb
egyetemek — többek között az MIT és a Carnegie Mellon — MI-szakértőivel.(19)
Ferrucci csapata, amely végül 20 főre nőtt, első lépésként a referenciainformációk
hatalmas tárházát hozta létre, amely majd a Watson válaszainak alapját adja. Ez
összesen mintegy kétszázmillió oldalnyi információt tett ki — voltak benne szótárak,
kézikönyvek, irodalmi művek, újságarchívumok, weboldalak, és benne volt szinte az
egész Wikipédia is. A következő lépésben összegyűjtötték a „Jeopardy!" addigi
adásainak teljes anyagát. Ezután ezt a több mint 180 ezer meghatározást betáplálták
a Watson gépitanulás-algoritmusaiba. Ezzel egy időben a legjobb játékosok
teljesítménymutatóinak felhasználásával tovább finomították a számítógép
kockázatvállalási stratégiáját.(20) A Watson fejlesztéséhez több ezer önálló
algoritmusra volt szükség, és mindegyiknek megvolt a maga saját, konkrét feladata.
Például: keresés a szövegekben, dátumok, időpontok és helyszínek összehasonlítása,
a meghatározások nyelvtanának elemzése, vagy a nyers információk lefordítása
megfelelő formátumú válaszlehetőségekre.
A Watson első lépésként darabokra szedi a meghatározást, elemzi az egyes
szavakat, és megpróbálja megérteni, hogy pontosan mit is kellene keresnie. Egy
számítógépnek már ez az egy, látszólag egyszerű lépés is óriási kihívást jelent.
Vegyük például azt a meghatározást, amely a „Lincoln blogol" elnevezésű
kategóriában szerepelt, és a Watson betanításában is felhasználták. Így hangzik:
„Chase pénzügyminiszter úr már harmadszor nyújtja be ezt nekem, és képzeljétek,
most el is fogadom." Ahhoz, hogy a gépnek egyáltalán esélye legyen a helyes válasz
megtalálására, először is meg kell értenie, hogy a mondatban az „ezt" jelzi annak a
válasznak a helyét, amit keresnie kell. (21)
Ha ezen túl van, akkor a Watson egyszerre több száz algoritmust kezd futtatni
párhuzamosan, és ezek mindegyike más-más módszerrel igyekszik kihámozni a
lehetséges választ a referenciaanyagoknak abból a hatalmas tárházából, amely a
számítógép memóriájában van eltárolva. A fenti példa esetében a Watson a kategória
nevéből már tudja, hogy a „Lincoln" fontos szerepet játszik, de a „blogol" kifejezés
valószínűleg félrevezeti: az emberekkel ellentétben, a gép nem érti, hogy a
szerkesztők itt Lincoln elnököt mint bloggert képzelték el.
Miközben a párhuzamosan futó keresőalgoritmusok egyre-másra állnak elő a
lehetséges válaszokkal, a Watson folyamatosan rangsorolja és összeveti az akár több
száz találatot is. Ehhez, többek között, egy olyan módszert használ, amely során
behelyettesíti az adott választ az eredeti meghatározásba úgy, hogy abból egy állítás
legyen, majd visszatér a referenciaanyaghoz, és abban olyan szövegeket keres,
amelyek alátámasztják a találat helyességét. Tehát ha az egyik keresőalgoritmusnak
sikerül előállnia a helyes válasszal — „a lemondását" — akkor a Watson valami
olyasmit fog keresni az adatállományában, hogy „Chase pénzügyminiszter úr
harmadszor nyújtotta be lemondását Lincoln elnöknek". Biztos, hogy rengeteg
hasonló mondatot fog találni, ami megerősíti abban, hogy az adott válasz tényleg
helyes. A válaszlehetőségek rangsorolásakor a Watson a korábbi gyűjtések adatait is
figyelembe veszi; pontosan tudja ugyanis, hogy az egyes kérdéstípusoknál mely
algoritmusok érték el a legjobb találati arányt, így mind közül sokkal jobban hallgat
ezekre. A rendszer egyik legmeghatározóbb tulajdonsága, hogy a Watson képes
megfelelően rangsorolni a helyesen megfogalmazott, beszélt nyelvi válaszokat, majd
eldönteni, hogy elég biztos-e a válasz helyességében ahhoz, hogy megnyomja a
válaszadásra jogosító gombot — és ezzel a képességével már majdnem átlépi a
mesterséges intelligencia határát is. Az IBM gépe „tudja, mit tud" — és ez olyasmi,
ami az ember számára talán természetes és magától értetődő, de a számítógépekre
szinte egyáltalán nem igaz, amikor beleássák magukat egy olyan strukturálatlan
információ-halomba, amelyet embereknek, nem pedig gépeknek szántak.
2011 februárjában került adásba az a két játék, amelynek során a Watson legyőzte
a „Jeopardy!" mindkét bajnokát, Ken Jenningset és Brad Ruttert is, és ezzel az IBM
megkapta azt a hihetetlen mértékű publicitást, amelyre vágyott. Mielőtt aztán e
rendkívüli teljesítmény körüli médiafelhajtás elült volna, egy másik történe t is útjára
indult — egy olyan történet, amely a jövőre nézve sokkal jelentősebb
következményekkel bírt: az IBM elkezdett azon dolgozni, hogy a Watson
képességeinek a mindennapi életben is hasznát lehessen venni. A gép egyik
legígéretesebb felhasználási területe az orvoslás. A Watson mint diagnosztikai eszköz
igény szerint képes pontos válaszokat találni az orvosi információk szédítően nagy
tárházában, amelyhez hozzátartozik többek között minden tankönyv, tudományos
folyóirat, klinikai vizsgálat anyaga, sőt még az orvosoknak és a nővéreknek az egyes
páciensekre vonatkozó feljegyzései is. Egyetlen orvos sem lenne képes arra, amire a
Watson, senki sem tudná átrágni magát egy ilyen mennyiségű adathalmazon, hogy
aztán felfedezze a talán nem is olyan nyilvánvaló összefüggéseket — főleg, ha az
információ több orvosi szakterületen is átívelő forrásból származik.

Stephen Baker már említett Final Jeopardy című könyve szerint a

Watson-projekt vezetője, David Ferrucci hónapokig szenvedett
heveny fogfájástól. Többször is járt fogorvosnál, és miután
elvégeztek rajta egy utólag szükségtelennek bizonyuló gyökérkezelést,
Ferrucci végül — javarészt a véletlennek köszönhetően — eljutott
egy orvoshoz, akinek a szakterülete semmiféle kapcsolatban nem állt
a fogászattal, és a probléma megoldódott. Az adott betegségről
egyébként írtak egy viszonylag ismeretlen orvosi folyóiratban is.
Ferruccinak persze eszébe jutott, hogy egy olyan gép, mint a Watson,
talán pár pillanat alatt rátalált volna a helyes diagnózisra.

2013-ban a Watsont már több nagyobb egészségügyi intézményben többek közt a

clevelandi klinikán és a Texasi Egyetem Anderson Onkológiai Központjában is —
alkalmazták: segített diagnosztizálni, illetve kidolgozni a részletes kezelési terveket.
Az IBM kutatói, miközben azon dolgoztak, hogy a gyakorlati életben is munkára
fogható gépet csináljanak a Watsonból, szembementek a „big data"-forradalom
egyik legalapvetőbb tételével, miszerint elegendő a korreláción alapuló előrejelzés, és
az ok-okozati összefüggések megértése általában egyrészt lehetetlen, másrészt
szükségtelen. Kifejlesztettek egy új alkalmazást, amely a „WatsonPaths" nevet kapta,
és amely nem áll meg ott, hogy csak kiköp egy választ, hanem azt is megmutatja a
kutatóknak, hogy mely forrás(ok)ból vette, milyen logika szerint értékelte azt, és
milyen gondolatmenet során jutott el a válaszig. Más szóval, a Watson lépésről
lépésre közelebb kerül ahhoz, hogy képes legyen megindokolni, miért igaz az, amit
állít. A WatsonPathst az orvostanhallgatók diagnosztikai képzésében is használják.
Alig három évvel azután, hogy emberek egy maroknyi csapata megépítette és
betanította a Watsont, még ha korlátozott mértékben is, de — megfordult a helyzet,
és most már az emberek tanultak abból, ahogy a gép érvel, amikor összetett
problémával találkozik.(22)
Vannak a Watson-rendszernek egyéb, kézenfekvő alkalmazási területei is, ilyen
például az ügyfélszolgálat és a műszaki terméktámogatás. 2013-ban az IBM
bejelentette, hogy együttműködésre lép az egyik legnagyobb internetes vásárlási
szolgáltatásokat és tanácsadást nyújtó céggel, a Fluiddal. A közös projektnek az volt
a célja, hogy az internetes vásárlási oldalak segítségnyújtó funkciói utánozni tudják
azt a fajta személyre szabott, beszélt nyelvi kommunikációt, amire általában egy
kiskereskedelmi egység jól informált eladója képes. Tegyük fel, hogy kempingezni
készülünk, és szükségünk van egy sátorra. Ilyen esetben az eladónak valami ilyesmit
mondunk: „Azt tervezem, hogy októberben elviszem a családot kempingezni
vidékre, szóval, kéne egy sátor. Milyet vegyek?" Erre az eladó ajánl néhány konkrét
modellt, és felhívja a figyelmünket pár egyéb termékre is, amire mi magunktól nem is
gondoltunk.(23) Ahogy arra már az 1. fejezetben is utaltam, csupán idő kérdése, és
ezek a funkciók okostelefonon keresztül is elérhetővé válnak, és a vásárlók a
hagyományos bolti vásárlás közben interneten keresztül kaphatnak segítséget egy
géptől, méghozzá természetes, társalgási stílusban.
Az MD Buyline, amely a legújabb orvosi és egészségügyi technológiákról nyújt
információkat és végez kutatásokat kórházak számára, szintén tervezi használatba
venni a Watsont: olyan, határozottan szakmai kérdésekre kerestetné vele a választ,
amelyek a kórházakban egy-egy eszközbeszerzésnél merülnek fel. A rendszernek
ehhez be kellene gyűjtenie a termékleírásokat, az árajánlatokat, a klinikai vizsgálatok
és kutatások eredményeit, hogy rögtön konkrét ajánlásokat tudjon tenni az
orvosoknak és a beszerzőknek. (24) A pénzügyi szektorban is keresik a Watson
helyét, ahol a rendszer várhatóan személyre szabott pénzügyi tanácsokat adna,
felhasználva és kielemezve azt a temérdek információt, amely rendelkezésre áll az
egyes ügyfelekről, valamint az általános piaci és gazdasági helyzetről. A Watson
alkalmazása talán a telefonos ügyfélszolgálatokon érezteti majd leghamarabb
felforgató hatását, és valószínűleg az sem véletlen, hogy egy évvel a Watson
vetélkedőbeli győzelme után az IBM már össze is állt a Citigrouppal, hogy újabb
alkalmazási lehetőségeket keressenek a Watson számára a cég kiterjedt kereskedelmi
banki működésében.(25)
Az IBM új technológiája még mindig gyerekcipőben jár. A Watsonban —
csakúgy, mint a konkurens rendszerekben, amelyek idővel biztosan megjelennek —
megvan a potenciál arra, hogy forradalmasítsa a kérdésfeltevést és a válaszadást,
valamint az információelemzés módszerét, méghozzá a szervezetek külső és belső
kommunikációjában egyaránt. Ám az nyilvánvaló, hogy az ilyesfajta rendszerek által
végzett elemzések nagy részét e rendszerek hiányában emberek, ún. tudásmunkások
végezték volna el.
A felhő építőelemei

2013 novemberében az IBM bejelentette, hogy a Watson rendszerét a „Jeopardy!"

adásaiban használt, speciális számítógépekről a felhőbe költözteti, vagyis a Watson
attól kezdve az internetre csatlakozó, kiterjedt szerverhálózatban lakik. A fejlesztők
így közvetlenül tudják elérni a rendszert, és beépíteni az IBM forradalminak számító,
kognitív számítógépes technológiáját a személyre szabott programokba és
applikációkba. Ráadásul a Watsonnak ez a legújabb verziója több mint kétszer olyan
gyors, mint a vetélkedőben szereplő elődje volt. Az IBM elképzelése szerint a
jövőben gyors egymásutánban jelennek majd meg az okos, beszélt nyelvet értő és
használó alkalmazások, és ezeken az egész ökoszisztémát kitevő újdonságokon mind
ott díszeleg majd a címke: „Powered by Watson" (26).
Az, hogy a vezető MI-technológia átköltözik a felhőbe, szinte egész biztosan a
szellemi tevékenységek automatizálásának komoly hajtóerejévé válik. Az utóbbi
időben a nagy IT-cégek — az Amazon, a Google, a Microsoft és társaik — közötti
kiélezett versenynek elsősorban a felhőalapú számítástechnika állt a fókuszában. A
Google például felhőalapú gépitanulás-alkalmazásokat kínál a fejlesztőknek, valamint
egy nagy volumenű, Compute Engine nevű infrastruktúraszolgáltatást, amely komoly
számítási teljesítményt igénylő, összetett problémák megoldását is lehetővé teszi
azzal, hogy egy szuperszámítógéphez hasonló szerverhálózaton futtatja a
programokat. A felhőalapú számítástechnikai szolgáltatások terén az iparág vezetője
egyértelműen az Amazon. Egy kis cég, a Cycle Computing, amely nagy volumenű
számítástechnikai feladatokra specializálódott, képes volt 18 óra alatt megoldani egy
olyannyira bonyolult és összetett problémát, amelynek a megoldása egyetlen
hagyományos számítógépen 260 évbe telt volna. Ehhez azt a több tízezer
számítógépet használta fel, amelyek az Amazon felhőszolgáltatását biztosítják. A cég
becslései szerint a felhőalapú számítástechnika megjelenése előtt 68 millió dollárba
került volna megépíteni egy olyan szuperszámítógépet, amely elbírt volna ezzel a
problémával. Ezzel szemben ma az Amazon tízezer számítógépét már óránként 90
dollárért is bérbe vehetjük.(27)
Ahogy a robotikában is robbanásszerű növekedés várható attól, hogy a gépek
felépítéséhez használt hardverek és szoftverek egyre olcsóbbak és egyre fejlettebbek
lesznek, úgy hasonló jelenség kialakulása figyelhető meg annak a technológiának a
területén is, amely a tudásintenzív munka automatizálását hajtja. Amikor egy olyan
technológia, mint a Watson, a deep learningre képes neurális hálózat vagy a
szövegíró motor a felhőbe költözik, tulajdonképpen egyfajta építőelemmé válik,
amely azután számtalan új formában felhasználható. Láttuk, hogy a hackerek milyen
hamar rájöttek arra, hogy a Microsoft Kinectje olcsó megoldást jelenthet a robotok
háromdimenziós gépi látásának megvalósítására. Biztosak lehetünk abban, hogy a
fejlesztők ugyanilyen hamar rájönnek majd, milyen, előre nem látott — sőt talán
forradalmi — felhasználási területei lehetnek még ezeknek a felhőalapú
építőelemeknek — amelyek lényegében mind „feketedobozok", és ez azt jelenti,
hogy olyan programozók is használhatják őket, akik nem is értik pontosan, hogyan
működnek. A végeredmény egész biztosan az lesz, hogy a szakértő csapatok által
megalkotott, forradalmi MI-technológiák villámgyorsan elterjednek a világban, és
akár még az amatőr kódolók számára is elérhetővé válnak.
Míg a robotikában születő innovációk kézzelfogható gépeket eredményeznek,
amelyeket sokszor könnyen össze is tudunk párosítani valamilyen konkrét munkával
(például a hamburgerkészítő robot vagy precíziós összeszerelő robot), addig a
szoftveres automatizálás fejlődése valószínűleg már nem lesz ennyire szembetűnő a
nagyközönség számára; gyakran cégen belül, kívülről teljesen láthatatlan módon
valósul meg, és sokkal átfogóbb hatást gyakorol majd a szervezetekre és
alkalmazottaikra. A szellemi tevékenységek automatizálása sok esetben arról szól
majd, hogy IT-s tanácsadók szállják meg a nagy szervezeteket, és felépítenek egy
teljesen személyre szabott rendszert, amely akár arra is képes lehet, hogy
forradalmasítsa a vállalkozás működését, ugyanakkor több száz vagy akár több ezer
főnyi képzett munkaerő alkalmazását tegye szükségtelenné. Tény, hogy az IBM-et —
a vezetők saját bevallása szerint — többek között az motiválta a Watson-technológia
megalkotására, hogy versenyelőnyhöz juttassák a tanácsadói részlegüket, amely a
szoftverértékesítéssel együtt a cég bevételeinek legfőbb forrása. Ugyanakkor a
vállalkozók már most megtalálják a módját annak, hogy éppen ugyanezeket a
felhőalapú építőelemeket használva megfizethető, az automatizáláshoz kapcsolódó
termékeket állítsanak elő a kis- és középvállalkozások számára.
A felhőalapú számítástechnika egyszer már nagy hatással volt az IT-s állásokra. Az
1990-es években, a nagy technikai fellendülés idején rengeteg jól fizető állás jött
létre, mert a cégeknek és a szervezeteknek, függetlenül attól, hogy kicsik voltak vagy
nagyok, szükségük volt IT-s szakemberekre, hogy legyen, aki telepíti és karbantartja
a számítógépeket, a hálózatokat és a szoftvereket. Ám mire beköszöntött a 21.
század első évtizede, ez a trend kezdett irányt váltani, mert a cégek egyre nagyobb
arányban szervezték ki az IT-s feladatokat a világ különböző pontjain működő,
óriási IT-központoknak.
Ezek a hatalmas létesítmények, amelyek felhőalapú számítástechnikai
szolgáltatásokat kínálnak, elsősorban a méretgazdaságosságból profitálnak, és abból,
hogy mostanra nagyrészt sikerült automatizálniuk azokat az adminisztratív
funkciókat, amelyek korábban egy seregnyi IT-s dolgozót foglaltak le. A Facebook
például egy „Cyborg" nevű intelligens algoritmust alkalmaz, amely folyamatosan
monitorozza a cég több tízezer szerverét, észleli a problémákat, és sok esetben a
javításokat is teljesen önállóan végzi. 2013 novemberében a cég egyik vezetője
megjegyezte, hogy a Cyborg rendszer már rutinszerűen old meg sok ezer olyan
problémát, amelyek korábban emberi beavatkozást igényeltek, és e technológia révén
lehetőség nyílt arra is, hogy egyetlen szakember kezeljen mintegy húszezer
komputert (28).
A felhőalapú számítástechnika adatközpontjai sokszor a városoktól viszonyl ag
távol, vidéken épülnek fel, ahol bőven van üres földterület, olcsóbbak a telkek, és
ami még fontosabb, olcsóbb az áram. Az állami és a helyi vezetés kiélezett
versenyben küzd ezekért a létesítményekért, nagyvonalú adókedvezményeket és
egyéb pénzügyi ösztönzőket kínálva az olyan nagy cégeknek, mint a Google, a
Facebook és az Apple. Elsődleges céljuk természetesen az, hogy nagy számban
teremtsenek álláslehetőségeket a helyiek számára, de az efféle álmok sajnos csak
ritkán válnak valóra.
2011-ben a The Washington Post újságírója, Michael Rosenwald arról számolt be,
hogy abban a hatalmas, több milliárd dolláros adatközpontban, amelyet az Apple az
észak-karolinai Maiden városában húzott fel, mindössze 50 főállású alkalmazottnak
jutott hely. A városka csalódott lakosai fel nem foghatták, hogy „egy ilyen, több száz
hektáron elterülő, méregdrága létesítmény hogyhogy nem tud több munkahelyet
teremteni" (29). A magyarázat természetesen az, hogy a munka oroszlánrészét olyan
algoritmusok végzik, mint a Cyborg.
De a foglalkoztatásra gyakorolt hatás nem csak közvetlenül az adatközpontokat
érinti, hanem azokat a cégeket is, amelyek igénybe veszik a felhőalapú
számítástechnikai szolgáltatásokat. 2012-ben az Amazon felhőszolgáltatásait
adatelemzésre használó, San Franciscó-i székhelyű Good Data elnök-
vezérigazgatója, Roman Stanek megjegyezte, hogy „korábban minden ügyfélnek egy-
egy ötfős csapat végezte ezt a munkát, ami hatezer ügyfél esetén harmincezer embert
jelentett. Most ugyanezt a munkát összesen 180 ember végzi. Nem tudom, hogy a
többiek mihez kezdenek ezután, de ezt a munkát többé már nem csinálhatják. Ez
egy „a győztes mindent visz” típusú konszolidáció." (30)
A több ezer IT-s állás megszűnése minden bizonnyal a tudásalapú foglalkoztatás
egy sokkal szélesebb körű átalakulásának előszele. Hogy a Netscape társalapítójának
és kockázatitőke-befektetőnek, Marc Andreessennek elhíresült szavait idézzük: „A
szoftverek felfalják a világot." (31) Ezek a szoftverek többségükben a felhőben
laknak majd, és ebből a stratégiailag előnyös helyzetből indítanak támadást
gyakorlatilag az összes munkahely ellen, és nyelnek el szinte minden olyan szellemi
munkát, amely abból áll, hogy az ember ül a számítógép előtt, és információkkal
dolgozik.

A határokat feszegető algoritmusok

Ha van olyan, a számítógépes technológiát körüllengő mítosz, amellyel ideje lenne

már leszámolni, az az a közkeletű elképzelés, hogy a számítógép csak azt tudja
megcsinálni, amire konkrétan beprogramozták. Amint láttuk, a gépitanulás-
algoritmusok rutinszerűen rágják át magukat az adatokon, tárják fel a statisztikai
összefüggéseket, és írják meg lényegében ezek alapján a maguk saját programját. De
egyes esetekben a számítógépek még ennél is továbbmennek, és kezdenek
befurakodni olyan területekre is, amelyekről szinte mindenki azt gondolja, hogy azok
az emberi elme kizárólagos territóriumai: a gépek kezdik a kíváncsiság és a kreativitás
jeleit mutatni.
 2009-ben Hod Lipson, a Cornell Egyetemen működő Creative Machines Lab
igazgatója, és Michael Schmidt doktorandusz hallgató együtt felépített egy olyan
rendszert, amelyről kiderült, hogy képes önállóan felismerni alapvető természeti
törvényeket. Lipson és Schmidt első lépésként felállítottak egy dupla ingát — egy
olyan szerkezetet, amely két ingából áll: az első egy állványhoz van rögzítve, a
második pedig az első inga végéhez. Amikor mindkét inga leng, mozgásuk rendkívül
bonyolultnak, sőt kaotikusnak hat. Második lépésként Lipsonék szenzorokat és
kamerákat szereltek fel, hogy így képet alkossanak az inga mozgásáról, és azt
adatsorrá konvertálják. Végül pedig képessé tették a szoftvert arra, hogy az inga
startpozícióját ő maga tudja szabályozni, más szóval: megalkottak egy mesterséges
kutatót, amely saját kísérleteket tud végezni.
Ezután hagyták, hogy a szoftver újra meg újra kioldja az ingát, majd az így
keletkező mozgási adatokat alaposan átvizsgálva megpróbálja kitalálni, milyen
matematikai egyenletekkel írható le az inga viselkedése. Az algoritmus teljes
egészében az irányítása alatt tartotta a kísérletet; minden ismétlésnél ő határozta
meg, hogy milyen pozícióból induljon az inga, és ezt sem találomra döntötte el,
hanem előbb lefuttatott egy elemzést, majd azt a startpozíciót választotta, amely
valószínűleg a leg több információval szolgál majd arról, milyen törvények
húzódnak meg az inga mozgásának hátterében. Lipson elmondta, hogy „itt azonban
nem egy passzív algoritmusról van szó, amelyik hátradőlve figyeli az eseményeket,
[...] hanem ehelyett kérdéseket tesz fel. Ez pedig nem más, mint kíváncsiság." (32) A
programnak, amelyet később Eureqának neveztek el, elég volt mindössze néhány óra
ahhoz, hogy előálljon számos olyan fizikai törvénnyel, amelyek leírják az inga
mozgását — mint például Newton II. törvénye —, és mindezt úgy, hogy nem kapott
semmilyen előzetes információt vagy parancsot sem a fizikával, sem a mozgás
törvényeivel kapcsolatban.
Az Eureqa ún. genetikus programozást végez — ez egy olyan módszer, amelyet a
biológiai evolúció ihletett. Az algoritmus először véletlenszerűen kombinálja
egymással a különböző matematikai építőelemeket, és képez belőlük egyenleteket,
majd teszteli, hogy ezek mennyire jól illeszkednek az adatokhoz. (Ez a módszer
sokkal fejlettebb, mint az általánosságban használt, regressziónak nevezett
statisztikai módszer. A regresszió esetén -akár lineáris, akár nemlineáris - az egyenlet
formátuma eleve adott, az egyenlet paramétereit pedig optimalizálják, hogy
illeszkedjenek az adatokhoz. Az Eureqa program viszont — a legkülönfélébb
matematikai alkotóelemek pl számtani műveleti jelek, trigonometriai és logaritmikus
függvények, konstansok stb. felhasználásával — bármilyen formátumú egyenletet
képes önállóan meghatározni.) Azokat az egyenleteket, amelyek elbuknak a teszten,
elveti, azokat viszont, amelyek ígéretesnek tűnnek, megtartja és újfajta kombinációba
rendezi, így a rendszer lépésről lépésre haladva, de végül eljut a pontos matematikai
modellhez." Egy természeti rendszer viselkedését leíró egyenlet megtalálásának
folyamata semmiképp sem nevezhető jelentéktelen feladatnak. Ahogy Lipson
fogalmaz: ,;Korábban egy prediktív modell megalkotására akár egy kutató egész élete
rárnehetett.”(34) Schmidt hozzáteszi: „...ha az olyan fizikusoknak, mint Newton és
Kepler lett volna számítógépük, amin lefuttathatják ezt az algoritmust, akkor
mindössze néhány órányi számolgatással kitalálták volna, milyen természeti
törvények miatt hullik le az alma a fáról, vagy hogy milyen pályán mozognak a
bolygók".(35)
Amikor Schmidt és Lipson megjelentették tanulmányukat, amelyben bemutatják
ezt az algoritmust, hirtelen elárasztották őket a megkeresések: kutató kollégáik
szerettek volna hozzáférést kapni a szoftverhez. Ezért aztán 2009 végén úgy
döntöttek, hogy az Interneten keresztül bárki számára elérhetővé teszik az Eureqát.
A program azóta számtalan hasznos eredményt hozott, méghozzá a legkülönfélébb
tudományos területeken. Ennek köszönhetően született meg például az a
leegyszerűsített egyenlet, amely leírja a baktériumok biokémiáját, hiszen ennek
megértésével a tudósok mind a mai napig küszködnek.(36) 2011-ben Schmidt
megalapította saját startup cégét, a bostoni székhelyű Nutoniant, amellyel piacra
dobta az Eureqát mint „big data"-elemző eszközt, amely üzleti és kutatási célokra
egyaránt használható. Ennek egyik eredménye az lett, hogy az Eureqa — akárcsak az
IBM Watsonja immár a felhőben található, és más szoftverfejlesztők számára is
elérhető mint applikációs építőelem.
A kreativitást többségünk, teljesen magától értetődően, hajlamos kizárólag az
embernek tulajdonítani. Érdemes azonban észben tartani, hogy az agy — amely
egyébként messze a létező legfejlettebb találmány — maga is az evolúció terméke. Így
aztán talán nem meglepő, hogy aki egy kreatív gép megépítésére tesz kísérletet, az
sokszor genetikus programozási módszereket használ. A genetikus programozás
lényegében azt teszi lehetővé a számítógépes algoritmusok számára, hogy ők maguk
tervezzék meg önmagukat, méghozzá a darwini természetes szelekció elve alapján. A
számítógépes kódok először véletlenszerűen generálódnak, majd újra meg újra
megkeverednek. Ehhez a program a szexuális reprodukciót utánzó módszereket
használ. Időnként végbemegy egy véletlenszerű mutáció is, hogy segítsen teljesen új
irányba terelni a folyamatot. Ilyenkor, ahogy kialakulnak az új algoritmusok, a rendszer
rögtön alá is veti őket egy alkalmassági tesztnek, amely eldönti, hogy mi lesz a sorsuk:
életben maradnak vagy — és ez a gyakoribb — kimúlnak. John Koza
számítástudományi szakember, a Stanford Egyetem óraadó tanára és ennek a
területnek az egyik vezető kutatója kiterjedt kísérleteket végzett a genetikus
algoritmusokkal, amelyeket „automata feltalálógépnek" használt. (A genetikus
programozás mellett Koza találmánya a kaparós sorsjegy, és tőle származik annak az
„alkotmányos kerülő megoldásnak" az ötlete is, hogy az Egyesült Államok elnökét az
elektori kollégiumon keresztül válasszák meg oly módon, hogy az elektori voksokat az
egyes államokban tartott választások eredménye alapján osztják szét.)
Koza legalább 76 esetet tudott produkálni, amelyben a genetikus algoritmusok olyan
terveket készítettek, amelyek több terület mérnökeinek és tudósainak munkájával is
felveszik a versenyt, legyen szó elektronikus áramkör tervezéséről, mechanikus
rendszerekről, optikáról, szoftver-helyreállításról vagy általános mérnöki
feladatokról. Az esetek többségében az algoritmusok meglévő terveket másoltak le,
de akadt legalább két olyan eset, amikor a genetikus programok új,
szabadalmaztatható találmányokat hoztak létre.(37) Koza szerint a genetikus
algoritmusoknak van egy komoly előnye az emberekkel szemben: nem korlátozzák
őket prekoncepciók, vagyis nagyobb valószínűséggel állnak elő nem szokványos
megoldásokkal.(38)
Az, hogy Lipson szerint az Eureqa kíváncsiságról tesz tanúbizonyságot, Koza
szerint pedig a számítógép prekoncepciók nélkül dolgozik, arra utal, hogy a
kreativitás olyasmi, amire talán egy számítógép is képes lehet. Ezt az elképzelést
végső soron az bizonyíthatná, ha a számítógép képes lenne megalkotni valami
olyasmit, amit az emberek is műalkotásnak ismernek el. A valódi művészi
kreativitás az egyik olyan, vagy talán inkább az egyetlen olyan intellektuális
erőfeszítés, amelyet kizárólag az emberi elmének tulajdonítunk. Ahogy a Time
magazin munkatársa, Lev Grossman fogalmaz: „Egy műalkotás elkészítése egyike
azoknak a tevékenységeknek, amelyeket megőriztünk az ember, és csakis az ember
számára. Az alkotás énünk kifejezésének egyik formája; így csak az alkothat,
akinek van énje, amit kifejezhet vele."(39) Ahhoz, hogy elfogadjuk annak
lehetőségét, hogy egy számítógép is lehet valódi művész, alapjaiban kellene
átértékelnünk elképzeléseinket arról, mitől is gép a gép.
A 2004-es Én, a robot (I, Robot) című filmben a Will Smith által alakított főhős a
következő kérdést teszi fel az egyik robotnak: „Egy robot írhat regényt? Vagy képes
rá, hogy mesterművet alkosson egy darab vászonra?" A robot visszakérdez: „És
maga?” (Én, a robot. Rendező: Alex Proyas. Magyar szöveg: Szojka László, 2004.)
Az alkotók ezzel azt akarták sugallni, hogy az emberek jelentős többsége sem képes
ilyesmikre. 2015 valóságában azonban Smith kérdésére már határozott „igen" lenne
a válasz.
2012 júliusában a Londoni Szimfonikus Zenekar előadta a Transits — Into an
Abyss (Átmenetek — egy szakadékba) című művet. Az egyik kritikus jellemzése
szerint az előadás „művészi és elbűvölő' volt. Ez volt az első alkalom, amikor a
világ egyik ismert zenekara olyan zenét játszott, amelyet teljes egészében egy gép
alkotott. A „zeneszerző", Iamus, egy számítógépcsoport, amelyen egy zenei
beállítottságú MI- algoritmus fut. lamust a spanyolországi Malaga egyetemének
kutatói építették meg, és egy görög mitológiai alakról, Iamoszról, a jósról kapta a
nevét, aki állítólag értette a madarak énekét. A rendszernek induláskor minimális
információmennyiség áll rendelkezésére, például mindössze annyi, hogy milyen
hangszereken szólaltatják majd meg a zenét. Ezután, minden emberi beavatkozás
nélkül és mindössze néhány perc leforgása alatt, megalkot egy igen összetett
zeneművet — amely sokszor még érzelmi reakciókat is képes kiváltani a
hallgatóságból. A Iamus már eddig is több millió egyedi zeneművet komponált
modern klasszikus stílusban, és a jövőben valószínűleg más zenei stíl usokban is
alkalmazni fogják. Akárcsak az Eureqa esetében, a Iamus hasznosítására is
alapítottak egy startupot, amely aztán piacra is dobta a technológiát. A Melomics
Media azzal a céllal jött létre, hogy egy iTuneshoz hasonló, internetes boltból
értékesítse ezeket a zeneműveket. A különbség csupán annyi, hogy a Iamus
alkotásait nem terheli jogdíj, így a vevők bármilyen formában felhasználhatják a
megvásárolt zeneművet.
Nem a zene azonban az egyetlen művészeti ág, ahol megjelentek a számítógépek.
Simon Colton, a Londoni Egyetem kreatív számítástechnikát oktató tanára írt egy
olyan, „The Painting Fool" névre keresztelt MI-programot,(41) amelyet — reményei
szerint — egy nap majd komoly művészként ismer el a világ. „A projekt célja nem az,
hogy egy olyan szoftvert hozzunk létre, amely képes festményre hasonlító fotókat
készíteni, hiszen a Photoshop ezt már évek óta tudja — mondja Colton —, hanem az,
hogy kiderítsük, vajon tekinthető-e kreatívnak egy szoftver a saját jogán.(42)
Colton olyan képességekkel ruházta fel a szoftvert, amelyek révén a rendszer —
ahogy ő fogalmaz — képes „értékelni és elképzelni" bizonyos dolgokat. A
Painting Fool be tudja azonosítani fényképen látott emberek érzelmeit, majd fest
egy olyan absztrakt port rét, amely megpróbálja átadni ezeknek az embereknek az
érzelmi állapotát. Emellett képzeletbeli tárgyakat is alkot; ehhez genetikus
programozáson alapuló módszereket használ. Sőt, Colton szoftvere még önkritikára
is képes. Ehhez segítségül hív egy másik alkalmazást, a Brigham Young Egyetem
kutatóinak munkáját, a „Darcit". A Darci fejlesztői első lépésként létrehoztak egy
festményadatbázist, amelyben az emberek olyan címkékkel látták el a műveket, mint
„sötét", „szomorú" vagy „inspiráló". Majd betanították egy neurális hálózatnak,
hogyan kapcsolja össze a képeket és a címkéket, aztán hagyták, hogy ő maga
címkézze fel az adatbázisba újonnan bekerülő festményeket. A Painting Fool a Darci
visszajelzéseit felhasználva képes önállóan, már festés közben eldönteni, hogy vajon
sikerül-e elérnie a céljait.(43)
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy festőművészek és zeneszerzők tömegei
válnak hamarosan munkanélkülivé. Inkább arra akarom felhívni a figyelmet, hogy az
ilyen kreatív szoftvereket létrehozó technológia amelyeknek nagy része, mint azt
láttuk is, genetikus programozáson alapul — számtalan új módon is felhasználható.
Ha a számítógépek képesek zenét írni vagy elektronikai alkatrészeket tervezni, akkor
valószínűleg hamarosan arra is képesek lesznek, hogy kidolgozzanak egy új jogi
stratégiát, vagy hogy új oldalról közelítsenek meg egy menedzsmentproblémát.
Egyelőre továbbra is azokat a szellemi tevékenységeket fenyegeti jelentősen az
automatizálás veszélye, amelyek a leginkább rutin- vagy szabványszerűek — de a
határok egyre kijjebb tolódnak.
Nincs még egy olyan hely, ahol ez a rohamtempóban zajló fejlődés
kézzelfoghatóbb lenne, mint a Wall Streeten. Ahol a pénzügyi kereskedés sikere
egykor szinte kizárólag a közvetlen emberi kommunikáción múlt, akár a zsúfolt
parketten, akár telefonon keresztül zajlott, ott mostanra szinte teljesen átvette az
uralmat az optikai kábeleken keresztül zajló, gépek közti kommunikáció. Egyes
becslések szerint ma már a tőzsdei tranzakcióknak legalább a 70%-át automatizált
kereskedési algoritmusok intézik. Ezek a fejlett brókerrobotok — amelyek közül sok
olyan technológiával működik, amely már-már az MI-kutatás hatáskörébe tartozik
— messze nem csak a rutinszerű kereskedés lebonyolítását végzik. Igyekeznek
felkutatni és felvásárolni azokat a részvényeket, amelyekkel a befektetési alapok és
nyugdíjalap-kezelők nagyszabású tranzakciókat terveznek, így termelve profitot.
Ezenfelül pedig megpróbálják megtéveszteni a többi algoritmust azzal, hogy
elárasztják a rendszert csali-ajánlatokkal, amelyeket aztán pár tizedmásodperc után
visszavonnak.
A Bloomberg és a Dow News Service is kínál az ügyfeleinek olyan speciális, gépi
olvasásra alkalmas formátumú termékeket, amelyeket arra terveztek, hogy kielégítsék
az algoritmusok szűnni nem akaró étvágyát a pénzügyi hírek után, amelyekből —
akár a másodperc törtrésze alatt is képesek jövedelmező tranzakciót csinálni. A
hírszolgálatok is kínálnak valós idejű mutatókat, amelyek jelzik a gépeknek, mely
tételek keltették fel leginkább a figyelmet.(44) A Twitter, a Facebook és a blogszféra
szintén anyagot szolgáltatnak ezeknek az egymással versengő algoritmusoknak. Egy
2013-ban a Nature folyóiratban megjelent tanulmány arról számolt be, hogy
fizikusok egy csoportjának a globális pénzügyi piacokat tanulmányozva sikerült
beazonosítaniuk „egy seregnyi ragadozó algoritmusból álló, egymással versengő gép
kialakulóban lévő ökológiai rendszerét", és arra jutottak, hogy a robotkereskedést
már azok sem képesek ellenőrizni — sőt, felfogni sem —, akik ezeket a rendszereket
megtervezték.(45)
Az egymással folyamatosan küzdelemben álló algoritmusok világában olyan
tempóban zajlanak az események, hogy az még a leggyorsabb észjárású bróker
számára is követhetetlen lenne. Ami azt illeti, a sebesség— amely egyes esetekben a
másodperc milliomodnyi, sőt milliárdodnyi részében mérhető — olyannyira
meghatározó eleme az algoritmikus kereskedés sikerének, hogy a Wall Street-i cégek
összességében dollármilliárdokat invesztáltak olyan számítógépes létesítmények és
kommunikációs útvonalak kialakításába, amelyeket kifejezetten arra terveztek, hogy a
cégek ezekre az apró gyorsasági előnyökre szert tegyenek. 2009-ben például egy
Spread Networks nevű vállalat mintegy 200 millió dollárt költött egy új optikai kábel
lefektetésére, amely több mint 1300 km hosszan nyúlik el, és légvonalban köti össze
New Yorkot Chicagóval. Az egész beruházást titokban végezték, nehogy felhívják
magukra a konkurencia figyelmét, miközben épp keresztülfúrták magukat az
Allegheny-hegységen. Amikor felizzott a vonal, a kommunikáció talán csak 3-4
ezredmásodperccel lett gyorsabb ahhoz képest, amit a meglévő hálózatok kínáltak, de
ez elég volt ahhoz, hogy az új utat használó algoritmikus kereskedőrendszerek a
versenytársak fölé kerekedjenek. A gyorsasági versenyben alul maradt Wall Street-i
cégek sorban álltak, hogy sávszélességet béreljenek — és a hírek szerint az eredeti,
kisebb sebességre képes kábel árának akár a tízszeresét is képesek voltak kifizetni.
Jelenleg is folyik egy ilyen kábel lefektetése, amely az Atlanti-óceánon keresztül New
Yorkot köti majd össze Londonnal, és várhatóan 5 ezredmásodpercet farag le a
tranzakciók jelenlegi átfutási idejéből.(46)
 Világos, hogy mi lesz ennek a sok automatizálásnak az eredménye: bár a
részvénypiac 2012-ben és 2013-ban is folytatta felfelé tartó menetelését, a nagy Wall
Street-i bankok tömeges elbocsátásokat jelentettek be, ami egyes esetekben akár
több tízezer állás megszűnését is jelenthette. A 21. század fordulóján New Yorkban
a Wall Street-i cégek összesen közel 150 ezer pénzügyi szakembert alkalmaztak.
2013-ra ez a szám már alig valamivel haladta meg a százezret — bár a szektor
szárnyalt, mind a tranzakciók volumenét, mind a profitot tekintve.(47) Ám,
miközben a foglalkoztatottsági ráta a mélybe zuhant, sikerült legalább egy kiemelten
fontos munkahelyet teremteni a Wall Streeten: 2012 végén David Ferrucci
mérnökinformatikus, a Watson fejlesztőcsapatának egykori feje elhagyta az IBM-et,
és elfogadta az egyik Wall Street-i fedezeti alap állásajánlatát, ahol a mesterséges
intelligencia legújabb fejlesztéseit arra használja, hogy gazdasági modelleket állítson
fel — és vélhetően arra is, hogy versenyelőnyt szerezzen cége kereskedési
algoritmusainak.(48)

Az offshoring és a magas képzettséget igénylő munkák

A szellemi munkák automatizálásának egyre intenzívebb trendje ma már

tagadhatatlan, a szakemberek, különösen a magasan képzett szakemberek állásai
elleni drasztikus támadás azonban még csak ezután következik. Az offshoring
gyakorlatáról — amely a tudásintenzív munkakörök elektronikus úton történő
átköltöztetését jelenti egy alacsonyabb bérszínvonalú országba — már nem
feltétlenül mondható el ugyanez. A magas végzettségű és képzettségű szakemberek,
az ügyvédek, a radiológusok és főleg a programozók és IT-szakemberek már most is
érzik ennek hatását. Indiában például seregnyi ügyfélszolgálatos dolgozik a call
centerekben, rengeteg az IT-s, sokan foglalkoznak — az amerikai adójogi törvények
elmélyült ismeretében — adóbevallások készítésével, és ezerszámra akadnak olyan
ügyvédek, akik nem a saját országuk, hanem az Egyesült Államok jogrendjéből
képezték ki magukat, és készek arra, hogy olcsón végezzenek jogi kutatómunkát a
belföldi perekkel foglalkozó, amerikai ügyvédi irodáknak. Noha úgy tűnik, az
áttelepítés jelenségének vajmi kevés köze van a számítógépek és algoritmusok miatt
megszűnt és elvesztett állásokhoz, ennek épp az ellenkezője igaz: az áttelepítés
nagyon sok esetben az automatizálás előfutára, és az alacsony bérszínvonalú
országokban így létrejövő állások a technológia fejlődésétől függően igen rövid
életűnek bizonyulhatnak. Ráadásul a mesterséges intelligencia fejlődése még meg is
könnyítheti azoknak az álláshelyeknek az áttelepítését, amelyeket nem lehet teljes
egészében automatizálni.
A közgazdászok többsége szerint az offshoring csupán a globális kereskedelem
egy újabb példája, és azt állítják, hogy ezzel mindkét fél automatikusan jól jár. N.
Gregory Mankiw, a Harvard Egyetem tanára például 2004-ben, amikor George W
Bush elnök idején a Fehér Ház gazdasági tanácsadói bizottságának (White House
Council of Economic Advisers) elnöke volt, azt találta mondani, hogy a termelés
áttelepítése „azoknak a kereskedelemből származó gazdasági előnyöknek a végső
megtestesülése, amelyekről a közgazdászok már legalább Adam Smith óta
beszélnek".(49) Ám ezt számtalan bizonyítékkal tudjuk cáfolni. A kézzelfogható áruk
kereskedelme rengeteg kapcsolódó területen teremt munkalehetőségeket, legyen szó
szállítmányozásról, disztribúcióról vagy kiskereskedelemről. Emellett léteznek olyan
természetes körülmények amelyek, legalábbis bizonyos mértékig, rendre csillapítják a
globalizáció hatásait. Például, ha egy cég úgy dönt, hogy a gyárát áttelepíti Kínába,
akkor számolnia kell a szállítási költségekkel, és azzal is, hogy a készáru csak jelentős
késéssel jut el a fogyasztókhoz. Az elektronikus kiszervezés viszont szinte teljesen
zökkenőmentesen megy végbe, és nem sújtja ilyen pluszteher. A munkakörök rövid
idő alatt és minimális költséggel költöztethetők át az alacsony bérszínvonalú
helyekre. Ha pedig ez az áttelepítés teremt is munkahelyeket a kapcsolódó
területeken, az nagy valószínűséggel abban az országban történik meg, ahol a
munkavállalók laknak.
Véleményem szerint nem a „szabadkereskedelem" szemüvegén át kellene vizsgálni
az offshoring témakörét, mert ez a jelenség sokkal inkább hasonlít a virtuális
kivándorlásra. Tegyük fel például, hogy egy hatalmas telefonos ügyfélszolgálati
központot terveznek építeni San Diegótól délre, közel a mexikói határhoz. Olcsó
munkavállalók ezrei kapnak „nappali munkás" útlevelet, és teszik meg minden reggel
a buszutat a határon át, majd buszoznak haza a munkanap végén, szintén a határon
át. Mi a különbség ezen helyzet (amit sokan minden bizonnyal bevándorlási
kérdésnek tartanának) és aközött, hogy a munkahelyeket elektronikus úton Indiába
vagy a Fülöp-szigetekre költöztetik? A munkások tulajdonképpen mindkét esetben
„belépnek" az Egyesült Államok területére, hogy olyan szolgáltatásokat kínáljanak,
amelyeket a cégek egyértelműen a belföldi, amerikai piacra szánnak. A legnagyobb
különbség az, hogy a mexikói nappali munkavállalók ingázásával Kalifornia állam
gazdasága sokkal jobban járna. Hiszen lehet, hogy több buszsofőrre lenne igény, a
határ amerikai oldalán álló központban pedig egész biztosan szükség lenne
karbantartókra. A mexikói munkások ott vennék meg az ebédjüket vagy a kávéjukat,
és ezzel máris keresletet generálnának a helyi gazdaságban. A központ tulajdonosa
pedig ingatlanadót fizetne Kaliforniának. Offshoring esetén, amikor a munkavállalók
csak virtuálisan lépnek be az országba, a helyi gazdaság ebben a formában nem
profitál belőlük. Kissé ironikus, hogy az amerikai konzervatívok nagy része makacsul
ragaszkodik a határok védelméhez, nehogy átjöjjenek rajta a bevándorlók, és
betöltsék azokat az állásokat, amelyeket nem sok amerikai szeretne magának,
ugyanakkor nem igazán aggasztja őket, hogy az ország virtuális határai tárva -nyitva
állnak a képzettebb munkavállalók előtt, akik elfoglalják az amerikaiak számára is
vonzó állásokat.
Mankiw és társai, amikor az offshoring mellett érvelnek, természetesen csak az
összképet nézik, és azt diszkréten elhallgatják, mennyire aránytalan hatással van
mindez a folyamat haszonélvezőire és károsultjaira is. Egyrészt, viszonylag kevés, de
mégsem elhanyagolható — vélhetően néhány milliónyi — azoknak a száma, akiknek
ettől számottevően csökken a jövedelmük, az életszínvonaluk, és így romlanak a
jövőbeni kilátásaik is. Lehet, hogy sokan közülük jelentős időt, pénzt és energiát
fektettek a saját tanulásukba és képzésükbe. Egyesek pedig akár teljesen jövedelem
nélkül maradhatnak. Mankiw erre valószínűleg azt mondaná, hogy a fogyasztók
összességében profitálnak ebből annyit, hogy az kompenzálja ezeket a veszteségeket.
A fogyasztók talán nyernek azon, hogy a munkaerőköltség csökkenése révén
alacsonyabb áron jutnak hozzá a termékekhez — ez a megtakarítás azonban sajnos
egy több tíz- vagy akár százmilliós közösségben oszlik szét, így a költségcsökkenés
végül talán csak néhány centet jelent, így minimális hatása lesz az egyén jólétére.
Azt pedig talán mondanom sem kell, hogy nem minden nyereség vándorol
közvetlenül a fogyasztókhoz — egy jelentős része végül néhány, már most is igen
tehetős cégvezetőnek, befektetőnek és tulajdonosnak a zsebébe kerül. Talán nem
meglepő, hogy az átlagos munkavállaló számára ez az aszimmetrikus hatás egészen
nyilvánvaló, míg a közgazdászok számára látszólag nem is létezik.
Azon kevés közgazdászok egyike, akik felismerik az offshoringban rejlő
mindent felforgató potenciált, Alan Blinder, a szövetségi központi banki
kormányzótanács (Federal Reserve's Board of Governors) egykori alelnöke,
akinek 2007-ben „Free Trade's Great, but Offshoring Rattles Me" (A
szabadkereskedelem nagyszerű, de az offshoring kikészít) címmel jelent meg
cikke a The Washington Postban.(50) Blinder számos felmérést végzett a témában,
hogy felbecsülje az offshoring jövőbeni hatásait, és becslései szerint az amerikai
munkahelyek nagyjából egynegyede — úgy 30-40 millió állás — potenciálisan
áthelyezhető más országba. Ahogy ő fogalmaz: „Ami eddig történt, az még csak a
jéghegy csúcsa, az offshoring valódi léptékei megdöbbentőek lehetnek.” (51)
Gyakorlatilag minden olyan foglalkozást, amely elsősorban
információfeldolgozással jár, és nem helyhez kötött — nem igényel például
személyes találkozást az ügyféllel vagy a vevővel —, az a veszély fenyeget, hogy a
viszonylag közeli jövőben másik kontinensre vihetik, később pedig teljes egészében
automatizálhatják. Mert egész egyszerűen a teljes automatizálás a következő logikus
lépés. A technológia fejlődésével várhatóan egyre több, ma még külföldre
kiszervezett rutinfeladat kerül végül a gépek hatáskörébe. Bizonyos értelemben ez
történt azoknak a telefonos ügyfélszolgálatosoknak a munkájával is, akiket felváltott
az automata menürendszer technológiája. Ha az olyan fejlett, beszélt nyelvi
kommunikációra képes rendszerek, mint amilyen az IBM-féle Watson, belépnek az
ügyfélszolgálat területére, akkor a telefonos ügyfélszolgálati állások vélhetően
tömegével szűnnek meg a nemrégiben létrejött call centerekben.
Ahogy ez a folyamat kibontakozik, azoknak a cégeknek—és országoknak —,
amelyek sokat invesztáltak a termelés áthelyezésébe, mert ezt tekintették a
jövedelmezőség és a prosperitás útjának, valószínűleg nem nagyon lesz más
választásuk, mint hogy feljebb lépnek az értékláncban. Ahogy egyre több
rutinmunkát automatizálnak, egyre inkább a magasabb képzettséget igénylő
munkák kerülnek a kiszervezők látóterébe. Van azonban egy olyan tényező,
amelyet véleményem szerint alábecsülnek. Arról van szó, hogy a mesterséges
intelligencia fejlődése, valamint a big data-forradalom mennyire viselkedik majd
egyfajta katalizátorként, és teszi a magas képzettséget igénylő munkák egy sokkal
szélesebb körét is potenciálisan kiszervezhetővé. Amint azt láttuk, a big data-
szemléletű menedzsment egyik alaptétele, hogy az algoritmikus elemzésből nyert
információk egyre nagyobb arányban képesek helyettesíteni az emberi
ítélőképességet és tapasztalatot. De még mielőtt az MI-alkalmazások fejlődése
eljutna arra a szintre, ahol már megvalósítható a teljes automatizálás, előbb nagy
teljesítményű eszközzé válnak, egyre kiterjedtebb elemzőképességgel és
szervezeti tudással, ami versenyelőnyhöz juttatja a cégeket. Az a fiatal és okos
fejlesztő, aki a tengerentúlról dolgozik a cégnek, és remekül ért ezekhez az
eszközökhöz, rövid időn belül komoly versenytársává válhat azoknak a nála
sokkal tapasztaltabb szakembereknek, akik egy fejlett országban élve csillagászati
összeget kérnek a munkájukért.
Amikor az offshoring jelenséget az automatizálással együtt vizsgáljuk, kiderül,
hogy ezek együttesen döbbenetesen nagy hatást gyakorolhatnak a
foglalkoztatottságra. 2013-ban az Oxfordi Egyetem Martin School
tagintézményének kutatói elvégeztek egy igen részletes vizsgálatot, amelyben több
mint hétszáz különböző, az Egyesült Államokban végezhető munkatípust vettek
górcső alá, és arra a következtetésre jutottak, hogy ezek közel felét előbb-utóbb
utolérheti a teljes gépi automatizálás. (52) Alan Blinder és a Princeton Egyetem
tanára, Alan Krueger is készített egy hasonló elemzést, csak ők az offshoring
hatásairól, és azt találták, hogy az állások mintegy negyedét fenyegeti az a veszély,
hogy végül átköltöztetik egy alacsony bérszínvonalú országba.(53) Csak
remélhetjük, hogy a két becslés között jelentős az átfedés. Ami azt illeti, ennek
meglehetősen nagy a valószínűsége, elég csak megnézni a munkakörök elnevezését
és leírását. Ugyanakkor, ha az idősíkot is figyelembe vesszük, már más-más képet
kapunk. Többnyire a munkahelyek áttelepítése történik meg előbb, ami aztán
jelentős mértékben felgyorsítja az automatizálás hatásait, amikor a veszélyzónába
löki a magasabb képzettséget igénylő állásokat is.
Ahogy a nagy teljesítményű, MI-alapú eszközök révén a tengerentúli
alkalmazottaknak egyre könnyebb lesz felvenni a versenyt a fejlett országokban élő,
jobban fizetett társaikkal, úgy fogja a technológiai fejlődés megcáfolni szinte
minden elképzelésünket arról, hogy mely munkatípusok azok, amelyek
potenciálisan kiszervezhetők. Szinte mindenki úgy gondolja például, hogy azok a
foglalkozások biztonságban vannak, ahol a munkavégzéshez testi valónkban is
jelen kell lenni. Ugyanakkor az Egyesült Államok nyugati részén állomásozó pilóták
rendszeresen irányítanak Afganisztánban repülő drónokat. Ugyanezen az alapon
könnyen elképzelhető, hogy egyes távirányítású gépeket majd a tengerentúlról
vezérli egy alkalmazott, aki képes olyan kifinomult vizuális érzékelésre és
kézmozgásra, amire az automata robotok egyelőre még nem. A személyes
interakció szükségessége is olyan tényező, amelyről azt hisszük, hogy helyhez köti a
munkát. Az ún. telepresence, azaz távjelenlét-robotok e téren is feszegetik a határokat,
és használták is már őket például arra, hogy koreai iskolákban az angolnyelv -
 oktatást a Fülöp-szigetekről tegyék lehetővé. A nem is olyan távoli jövőben a
virtuális valóságot hatékonyan alkalmazó környezetben a dolgozók még
könnyebben tudnak majd — a köztük lévő távolságra fittyet hányva — közvetlen
kapcsolatba lépni az ügyfelekkel vagy vevőkkel.
Az offshoring felgyorsulásával az Egyesült Államok és a többi fejlett állam
frissdiplomásai a munkaerőpiacra kilépve ijesztő versenyhelyzetbe kerülnek, és
nemcsak a bérek, hanem a kognitív képességek terén is. India és Kína lakossága
együttesen eléri a 2,6 milliárd főt — ez több mint nyolcszorosa az USA
lakosságának. A kognitív képességeket tekintve a legjobb 5% mintegy 130 millió
embert jelent — ez a teljes amerikai lakosságnak több mint 40%-a. Vagyis szembe
kell nézni az ún. normális (haranggörbe alakú) eloszlás valóságával: sokkal több
nagyon okos ember van Indiában és Kínában, mint az Egyesült Államokban. Ez
persze önmagában még nem feltétlenül ad okot aggodalomra addig, amíg az egyes
országok belgazdasága képes álláslehetőséget teremteni az összes okos munkavállaló
számára. Ám az eddigi bizonyítékok nem errefelé mutatnak. India egy komplett
stratégiai iparágat épített arra, hogy elektronikus úton megszerezze az európai és
amerikai állásokat. Kína pedig — bár gazdasági növekedésének ütemét továbbra is a
fél világ irigyli évről évre egyre nehezebben tud kellő számú munkahelyet teremteni a
szellemi foglalkozásúak számára, miközben a frissdiplomások száma
rohamtempóban nő. 2013 közepén a kínai hatóságok elismerték, hogy az ország
jelenlegi diplomás munkaerő-állományának csak körülbelül a fele tudott munkát
találni, miközben az előző évben végzettek több mint 20%-a munkanélküli maradt
— pedig ezek már a kozmetikázott számok, mert az ideiglenes és a szabadúszó
tevékenységeket, a hallgatói jogviszonyt, valamint a kormányzati programok
keretében létrehozott, kreált pozíciókat is főállású munkaviszonyként vették
számításba. (54)
Eddig az angol vagy valamilyen egyéb, európai nyelv ismerete nélkül a képzett
kínai szakemberek nem igazán tudtak érdemben versenybe szállni az offshoring
iparágban. De úgy tűnik, hogy a technológia végül ezt az akadályt is lerombolja. Az
olyan technológiák, mint például a deep learning neurális hálózatok, előbb-utóbb —
sőt akár már néhány éven belül — áthozzák az azonnali gépi hangfordítást a
fantasztikum világából a való világba. 2013 júniusában Hugo Barra, a Google
Android részlegének vezetője elmondta, hogy várakozásai szerint néhány éven belül
elérhetővé válhat egy olyan működőképes „univerzális fordító", amely személyes
vagy akár telefonos beszélgetések során is használható. Barra azt is hozzátette, hogy
a Google angolról portugálra (és portugálról angolra) tolmácsoló, valós idejű
hangfordító programja már most is „szinte tökéletes". (55) Világszerte egyre több
szellemi rutinmunka esik áldozatul az automatizálásnak, így szinte elkerülhetetlennek
tűnik a verseny élesedése, hiszen rohamosan fogynak azok a pozíciók, amelyekre
még nem tették rá a kezüket a gépek. A legkiválóbb elmék óriási előnnyel indulnak
ebben a versenyben, és egy percig sem haboznak majd, ha arról lesz szó, hogy a
munkakeresést ki kell bővíteniük az országhatárokon túlra. Ha a virtuális
migrációnak már egyáltalán nem lesznek korlátai, akkor a fejlett gazdaságokban az
átlagos diplomások munkaerőpiaci kilátásai meglehetősen borúsak lesznek.

Oktatás és együttműködés a gépekkel

Arra, hogy fejlődik a technológia, és egyre több állás válik alkalmassá az

automatizálásra, eddig az volt a hagyományos reakció, hogy a dolgozó továbbtanul,
át- vagy továbbképzi magát, hogy beléphessen egy új, magasabb képzettséget igénylő
szerepkörbe. Ahogy azt az 1. fejezetben láttuk, milliónyi gyorséttermi és
kiskereskedelmi állás került veszélybe azáltal, hogy itt is agresszív területszerzésbe
kezdtek a robotok és az önkiszolgáló technológiák. Biztosak lehetünk benne, hogy a
jövőben is elsősorban a továbbtanulást és a továbbképzést ajánlják majd az érintett
dolgozóknak megoldásként. Ennek a fejezetnek mégis az volt az üzenete, hogy a
technológia és az oktatás között folyó verseny hamarosan a végéhez érhet: a
magasabb képzettséget igénylő állásokat is a gépek nyerik meg.
Azon közgazdászok körében, akik már ráhangolódtak erre a trendre, születőben
van egy új, nagy ötlet, a megoldás: a jövőben olyan munkákat végzünk majd,
amelyek során együtt kell dolgoznunk a gépekkel. Erik Brynjolfsson és Andrew
McAfee, az MIT tudósai, különösen lelkes hívei ennek a gondolatnak, és azt
tanácsolják a dolgozóknak, hogy tanuljanak meg „együtt versenyezni a gépekkel" —
ahelyett, hogy ellenük versenyeznének.
Nos, lehet, hogy ez bölcs tanács, de valójában nincs benne semmi új. Az, hogy
az ember megtanul az uralkodó technológiával együtt dolgozni, mindig is jó
karrierstratégiának bizonyult. Eddig ezt úgy hívtuk, „elsajátítja a számítógépes
ismereteket". Mindazonáltal legyünk szkeptikusak, ha azt halljuk, hogy ez most is
megfelelő megoldás lehet, amikor az információtechnológia fejlődése töretlenül és
exponenciálisan halad előre.
A gép és az ember tökéletes szimbiózisának ideája a kissé zavaros
szabályrendszerű játékban, a freestyle, tehát számítógéppel támogatott sakkban
öltött testet. Több mint egy évtizeddel azután, hogy az IBM Deep Blue
komputere legyőzte Garri Kaszparov sakkvilágbajnokot, ma már általánosan
elfogadott tény, hogy a számítógép és az ember szellemi párbajából szinte mindig
a gép kerül ki győztesen. A freestyle sakk azonban csapatsport. A játék során
olyan csoportok mérkőznek meg egymással, amelyeknek tagjai külön-külön nem
feltétlenül világklasszis sakkozók, de szabadon használhatnak egy számítógépes
sakkprogramot tervezett lépéseik kiértékeléséhez. A dolgok 2014-es állása szerint
az emberek csapatba szerveződve, sakkalgoritmusok segítségével bármelyik
sakkozó számítógépet képesek legyőzni.
Az ötlet, hogy a teljes automatizálás helyett inkább az ember és a gép közös
munkája dominál majd a munkahelyeken, nyilvánvalóan több sebből vérzik.
Először is, egyáltalán nem biztos, hogy az ember—gép együttműködés a jövőben
is megőrzi fölényét a freestyle sakkban. Szerintem e vegyes csapatok által
alkalmazott folyamat — a különböző sakkalgoritmusok eredményeinek
kiértékelése és összehasonlítása alapján dönteni a legjobb lépésről — kínosan
hasonlít ahhoz, amit az IBM-féle Watson csinál, amikor szabadjára enged több
száz információkereső algoritmust, majd sikeresen rangsorolja az eredményeket.
Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy egy sakkozó „metaszámítógép"
algoritmusok segítségével előbb-utóbb mégiscsak legyőzheti az emberek csapatát
— főleg, ha a sebesség is számít.
Másodszor, ha egy emberekből és gépekből álló csapat alkalmazása járna is
bizonyos mértékű előnnyel, akkor is felmerül egy fontos kérdés: vajon a
munkáltatók hajlandóak lesznek-e áldozni arra, hogy ki is tudják használni ezt az
előnyt? Az alkalmazottak felé kommunikált mottók és szlogenek ellenére a
legtöbb vállalkozásnak esze ágában sincs, hogy a működéséhez szükséges
rutinfeladatok tömegének „világszínvonalú" elvégzését is jelentős prémiummal
honorálja. Aki nem hiszi, annak javaslom, próbálja meg telefonon elérni a
kábeltévé-szolgáltatójának ügyfélszolgálatos munkatársát. Viszont az
alaptevékenységükhöz nélkülözhetetlen területeken mindig végrehajtják a szükséges
beruházásokat ugyanis ezek azok a tevékenységek, amelyek versenyelőnyhöz
juttatják őket. Ebben, hangsúlyozzuk ki, nincs semmi új! Ami pedig a
legfontosabb, ehhez nem igazán kellenek új emberek. A cégek valószínűleg azokat
veszik fel és látják el a létező legjobb technológiákkal, akiket ma sem fenyeget a
munkanélküliség veszélye. Ez a munkavállalók egy szűk, elit csoportja. Tyler
Cowen közgazdász 2013-as, Average Is Over (Az átlagnak annyi) című könyvében
egy freestyle-sakk-szakértőt idéz, aki szerint a legjobb játékosok „elvetemült
megszállottak" (56). Ennek tükrében aligha tűnik az ember és gép
együttműködésének ötlete olyan rendszerszintű módszernek, amely megoldja a
rutinmunkákból kiszorult tömegek gondjait. Ráadásul, amint azt az imént láttuk ,
még az offshoring problémájával is számolni kell. India és Kína 2,6 milliárd fős
összlakosságának egy nagy része mohón veti majd rá magát ezekre az elit
állásokra.
Ráadásul jó okunk van azt feltételezni, hogy az ember és gép együttműködése
sok esetben csak rövid életű álláslehetőségeket biztosít majd. Gondoljunk csak a
WorkFusion példájára és arra, hogy a cég gépi tanulás algoritmusai lépésről lépésre
még tovább automatizálták a szabadúszók munkáját. Egy a lényeg: ha azon kapjuk
magunkat, hogy egy okos szoftverrendszer irányítása alatt vagy azzal
együttműködésben dolgozunk, akkor igen jó esélyünk van rá, hogy — akár
tudatában vagyunk::: ennek, akár nem — közben be is tanítjuk a szoftvert, hogy
végül teljes: egészében helyettesíteni tudjon minket.
Ráadásul azok, akik kifejezetten keresik az olyan állásokat, ahol gépekkel
dolgozhatnak együtt, később nagyon megbánhatják ezt a döntésüket. Példaként
nézzük meg, jelenleg milyen trendek uralkodnak a jogban a bizonyítékok feltárása
terén! Amikor egy céget perbe fognak, végtelen mennyiségű belső dokumentumot
kell átnyálazni, majd eldönteni, hogy melyeknek lehet köze az adott ügyhöz, és
melyeknek nem. A törvényi előírás szerint ezeket aztán a másik fél rendelkezésére
kell bocsátani, és komoly jogi következményei lehetnek annak, ha nem siker. rül
előásni semmi olyasmit, ami releváns lehet. Az ún. papírmentes iroda egyik
paradoxosa, hogy az efféle dokumentumok száma, főleg az, e-maileké, drasztikusan
megnőtt, mióta eltűntek az írógépek. Az ügyvédi irodák, hogy kezelni tudják ezt a
hihetetlen mennyiséget, újfajta módszerekhez folyamodnak.
Az egyik ilyen módszer a teljes automatizálás. Az ún. e-Discovery szoftver
alapját több, nagy teljesítményű algoritmus adja, amelyek milliónyi elektronikus
dokumentum elemzését képesek elvégezni, majd automatikusan kiszűrik közülük a
relevánsakat. Ezek az algoritmusok messze túlmennek az egyszerű kulcsszavas
keresés határain, és sok esetben még a gépi tanulást is bevetik, amelynek
segítségével még a konkrét kifejezés hiányában is képesek elkülöníteni a releváns
tartalmakat.(57) Ennek egyik egyenes következménye az lett, hogy rengeteg ügyvéd
és jogi asszisztens állása szűnt meg, akik egykor fáradságot nem kímélve rágták át
magukat sokdoboznyi nyomtatott dokumentumon.
Van aztán egy másik elterjedt módszer is: az ügyvédi irodák kiszervezik a
bizonyítékok feltárásának feladatát olyan szakértőkhöz, akik frissen végzett
jogászok seregeit fogják be efféle munkára. Ezt azért tehetik meg, mert ezek a
frissdiplomások áldozatul estek a „jogi egyetem" lufi kipukkadásának, s mivel
főállású ügyvédként nem tudnak elhelyezkedni — viszont sok esetben nyomja a
vállukat a hatalmas összegű diákhitel ezért inkább dokumentumosztályozóként
dolgoznak. Ülnek a monitor előtt, és folyamatosan pörgetik a dokumentumokat.
Minden dokumentumhoz tartozik két gomb: „releváns", illetve „nem releváns". A
jogászok átfutják a képernyőn megjelenő dokumentumot, majd megnyomják a
megfelelő gombot, és már meg is jelenik a képernyőn a következő elbírálandó
elem.(58) Óránként akár 80 dokumentum kategorizálását is elvárják tőlük. (59) Ezek
a fiatal jogászok nem járnak bíróságra, nincs lehetőségük tanulni vagy szakmailag
fejlődni, és nincs előmeneteli lehetőségük sem. Csak a két gomb van nekik, azt
nyomkodhatják óraszám.
Aki szerint az effajta munkával nincs semmi probléma, leszámítva azt,
hogy jogi képzettséget igényel, ne mulassza el szemügyre venni az Amazon
„Mechanical Turk" szolgáltatását, amely számos hasonló lehetőséget kínál. A
„BinCam" például kamerákat szerel fel a jelentkezők kukájába, nyomon
követ mindent, amit kidobnak, majd az információt automatikusan posztolja
a közösségi médiában. A szolgáltatás alapötlete látszólag az, hogy ha el
akarjuk kerülni a nyilvános megszégyenítést, akkor ne dobjunk ki élelmiszert,
és ne feledkezzünk meg a szelektív szemétgyűjtésről se. Mint láttuk, a vizuális
felismerés - ez esetben a szeméttípusok felismerése - továbbra is óriási
kihívást jelent a számítógépeknek, ezért erre a feladatra embereket
alkalmaznak. Az ember óhatatlanul is elgondolkodik azon, hogy ha ez a
szolgáltatás gazdaságilag életképes, vajon mennyit fizethetnek ezért a
munkáért.
 E két, egymással versengő módszer kapcsán adódik a kézenfekvő kérdés, hogy
vajon ez a kollaborációs modell mennyire fenntartható. Mert bármilyen keveset
keresnek is ezek a dolgozók (már ahhoz képest, hogy jogi diplomájuk van), az
automatizálás még így is sokkal költséghatékonyabbnak tűnik. Tekintve, hogy ez
egy igen alacsony presztízsű munka, akár úgy is tűnhet, hogy szándékosan
választottam egy ilyen antiutópisztikus példát. Hiszen, gondolhatnánk, a gépekkel
történő együttműködés az esetek többségében úgyis azt jelenti majd, hogy az
ember a főnök — tehát ő csak felügyeli a gépek munkáját, neki jut a munka
hálásabbik része, és ő maga nem válik szimpla fogaskerékké a gépezetben.
Az a gond ezzel az igencsak idealista elképzeléssel, hogy semmilyen adat nem
támasztja alá. A Yale Egyetem tanára, Ian Ayres 2007-es, Super Crunchers (Szuper-
adatfeldolgozók)(60) című könyvében sorra vesz számtalan tanulmányt, amelyek
mind azt igazolják, hogy az algoritmikus módszerek rendre lepipálják a
szakértőinket. Amikor nem egy számítógép, hanem egy ember kezébe adják a
folyamat teljes irányítását, azt szinte kivétel nélkül az eredmény sínyli meg. Még ha
előre meg is kapják a szakértők a számítások eredményeit, ők akkor is olyan
teljesítményt produkálnak, amely elmarad az önállóan dolgozni képes gépekétől.
emberek maximum annyiban növelhetik a folyamat értékét, hogy bizonyos
bemeneti adatokat megadnak, ahelyett hogy teljesen rájuk lenne bízva az irányítás.
Ahogy Ayres fogalmaz: „Minden azt támasztja alá : hogy az emberi szakértő és a
gépi szakértelem összepárosításának ez á : másfajta és sokkal megalázóbb, sokkal
embertelenebb mechanizmusa a hatékonyabb."(61)
Average Is Over (Az átlagnak annyi) című könyvében Tyler Cowen úgy
becsüli, hogy az amerikai munkaerő-állománynak körülbelül a 10-15%-a
lesz alkalmas az efféle munkára. Szerintem hosszú távon még ez a becslés is
túl optimista, főleg, ha figyelembe vesszük a termelés áttelepítésének
hatásait. Vajon ezek közül az állások közül mennyi lesz helyhez kötött? (Az
egyetlen terület, ahol talán alaptalan a szkepticizmusom, az az egészségügy.
Ahogyan arról majd a 6. fejezetben is szó esik, azt hiszem, végül mégiscsak
létrejöhet egy új típusú gyógyító szakma, s képviselőinek nem kell majd
olyan sokat tanulniuk és képezniük magukat, mint az orvosoknak, mert
segítségükre lesz egy MI-alapú diagnosztikai és kezdési rendszer. De az
egészségügy egyébként is különleges helyzetben van, mert az orvosok
hosszú évekig képzik magukat, és a jövőben vélhetően komoly
orvoshiánnyal kell számolni.)
Mindezzel azt akarom mondani, hogy biztosan akadnak majd olyan állások, ahol
ember és gép együtt dolgozik, de valószínű, hogy viszonylag kevés, és azok sem
lesznek hosszú életűek. Ráadásul igen sokuk haszontalan, sőt megalázó is lehet.
Mindezek fényében nem tűnik túl életrevalónak az a javaslat, hogy fektessünk
pluszidőt és -energiát egy olyasfajta oktatásba, amely megkönnyíti az embereknek,
hogy ilyen típusú állásokhoz jussanak — és akkor se tűnne annak, ha meg tudnánk
határozni, hogy pontosan mit is lenne jó oktatni. Nekem ez leginkább egy
általánosan elfogadott elképzelés (miszerint a megoldás a szakmai továbbképzés)
foltozgatásának tűnik, ami arra jó, hogy még egy kicsit menjen tovább a szekér. De
a mindent átformáló erő, amellyel végül szembe kell majd néznünk, ennél sokkal
drasztikusabb politikai reakciókat igényel.
Biztos, hogy a szellemi tevékenységek automatizálásának az elsők között fognak
áldozatul esni a frissdiplomások kezdő pozíciói. Ahogy azt a 2. fejezetben láttuk,
már most egyértelmű, hogy ez a folyamat megkezdődött. 2003 és 2012 között az
egyetemi mesterképzést végzett amerikai diplomások jövedelmének középértéke az
évi 52 ezer dollárról alig valamivel több mint 46 ezer dollárra csökkent (2012-es
reálértéken számolva). Ugyanezen időszakban a diákhitel-állomány
megháromszorozódott, és az egykori 300 milliárd dollárnyi adósság 900 milliárdra
nőtt.(62)
A frissen végzettek körében az alulfoglalkoztatottság elképesztő méreteket
öltött, és ma már szinte minden egyetemi hallgató ismer valakit, aki a
diplomájával legfeljebb egy kávézó pultjáig jutott. 2013 márciusában három
kanadai közgazdász, Paul Beaudry, David A. Green és Benjamin M. Sand kiadott
egy tanulmányt a következő címmel: „The Great Reversal in the Demand for
Skill and Cognitive Tasks" (A nagy hátraarc: Jelentős visszaesés a képzettséget
igénylő és kognitív feladatok iránti keresletben) (63) Ebben a címben lényegében
minden benne van: a közgazdászok arra jutottak, hogy az Egyesült Államokban a
képzett munkaerő iránti általános kereslet az ezredforduló táján tetőzött, majd
meredeken zuhanni kezdett. Következésképp a frissdiplomások egyre nagyobb
arányban kénytelenek viszonylag alacsonyabb képzettséget igénylő állásokat is
elvállalni és ezzel sok esetben kiszorítják a versenyből a középfokú
végzettségűeket.
Még a tudományos és műszaki diplomával rendelkezőket is komoly hátrányok
érik. Amint azt láttuk, az IT-s munkaerőpiac különösen nagy átalakuláson ment
keresztül, köszönhetően az egyre terjedő automatizálásnak, valamint a
felhőalapú számítástechnika és az offshoring ezzel párhuzamos térhódításának.
Az az általános vélekedés, miszerint mérnöki vagy informatikusdiplomával
garantáltan el lehet helyezkedni, jobbára csak mítosz, városi legenda. Az
amerikai Gazdaságpolitikai Intézet (Economic Policy Institute) 2013 -ban kiadott
elemzése szerint az amerikai egyetemeken frissen végzett mérnökök és
informatikusok száma 50%-kal haladja meg azoknak a frissdiplomásoknak a
számát, akik ténylegesen el is tudnak helyezkedni ezeken a területeken. A
tanulmány szerzői arra a következtetésre jutottak, hogy „a diplomás-utánpótlás
nagyságrendekkel haladja meg a frissdiplomások iránti iparági keresletet".(64)
Egyre világosabbá válik, hogy lesz egy csomó ember, aki, bár mindent jól csinált,
jól tanult, piacképes diplomát szerzett, mégsem lesz képes megvetni a lábát a jövő
gazdaságában.
Végre azok a közgazdászok is kezdik felismerni, hogy a technológiai fejlődés
milyen hatással van a magasabb képzettséget igénylő állásokra, akik eddig a múltbéli
adatokban voltak nyakig elmerülve, de azért most még csak nagyon óvatosan
mernek nyilatkozni arról, hogy ez a trend vajon előrevetíti-e a jövőt. A mesterséges
intelligencia területén dolgozó. kutatók sok esetben messze nem ilyen tartózkodóak.
Noriko Arai, a Japán Nemzeti Informatikai Intézet matematikusa épp egy olyan
projektet vezet, amelynek célja, hogy kifejlesszenek egy szoftvert, amely képes
letenni japán legrangosabb egyetemének, a Tokiói Egyetemnek a felvételi vizsgáját.
Arai szerint, ha egy számítógép egyszerre tudna tanúbizonyságot tenni beszélt nyelvi
és a sikeres vizsgához szükséges analitikai képességeiről, akkor minden valószínűség
szerint előbb-utóbb arra is képes lesz, hogy elvégezzen sok olyan munkát, amelyet
jelenleg diplomás emberek végeznek. Arai azt is lehetségesnek tartja, hogy az
elkövetkező 10-20 évben a gépek tömegével vegyék át az emberek helyét a munka
világában. A projekt elsődleges motivációja, hogy a mesterséges intelligenciának a
munkaerőpiacra gyakorolt potenciális hatását számszerűsítse. Arai attól tart, hogy a
képzett munkaerő 10-20%-ának helyettesítése már „katasztrofális" lenne, és —
ahogy fogalmaz — „bele sem merek gondolni, hogy az 50%-os arány mit jelentene".
Majd hozzáteszi, hogy az „minden katasztrófánál súlyosabb lenne, viszont ezt az
opciót sem lehet elvetni, ha az MI a jövőben jól teljesít". (65)
A felsőoktatás maga mindig is a magasan képzett munkaerő egyik elsődleges
befogadója volt. Gólyaként belépni az alma materbe, és aztán igazán soha el nem
hagyni azt — ez tipikus karrierútnak számított, főleg azok körében, akik doktori
címre pályáztak. A következő fejezetben azt vizsgáljuk meg, hogy vajon ezt a
területet és számos tudományos karriert is utolérhet-e a vég a mindent átformáló
technológiai újítás képében.
5. fejezet: A FELSŐOKTATÁS ATALAKITASA

Egyetemi oktatók egy kis csoportja, elsősorban irodalmat és esszéírást tanítók, 2013
márciusában tiltakozó aláírásgyűjtésbe kezdtek az Interneten, válaszul arra a hírre,
mely szerint az írásbeli vizsgák esszé részeit ezentúl gépek osztályoznák. A
petícióban, amelynek a „Professionals Against Machine Scoring of Student Essays in
High Stakes Assessment" (Tanárok a kiemelt jelentőségű felmérők esszéinek gépi
osztályozása ellen) (1) címet adták, a kezdeményezők kifejtik, hogy a dolgozatok
algoritmikus osztályozása — többek között — egy végletekig leegyszerűsített,
pontatlan, önkényes és diszkriminatív eljárás, arról nem is beszélve, hogy „egy olyan
gép végezné, amelyik nem is tud olvasni". Alig két hónap alatt közel négyezer
egyetemi oktató és értelmiségi írta alá a petíciót, köztük olyan nagy nevekkel, mint
Noam Chomsky.
Az írásbeli vizsgák számítógépes kiértékelése természetesen nem újkeletű; a
feleletválasztós tesztek ellenőrzését már évek óta számítógépek végzik. Ez utóbbi
esetben a tanárok egyszerű munkaerő-kímélő eszköznek tekintik őket. Ha azonban az
algoritmusok olyan területekre is beteszik a lábukat, amely meggyőződésük szerint
magas szintű emberi szaktudást és ítélőképességet igényel, akkor a technológia
hirtelen fenyegetéssé válik sok tanár és oktató szemében. Az esszék gépi osztályozása
fejlett MI-módszerekkel történik; az alapstratégia igencsak hasonlít ahhoz a
módszerhez, amelyet a Google internetes fordítója használ. A gépitanulás-
algoritmusoknak előbb a tanárok által már leosztályozott írások tömegét tanítják meg.
Ezután hagyják, hogy önállóan osztályozzák az új esszéket, amit tulajdonképpen
másodpercek alatt képesek elvégezni.
A petíció megszövegezőinek abban mindenképp igazuk van, hogy az osztályozást
végző gép „nem tud olvasni". Ám, amint azt az óriási adathalmazokat és a gépi
tanulás módszerét használó egyéb alkalmazások esetében is láttuk, ennek semmi
jelentősége sincs. A statisztikai korrelációk elemzésén alapuló módszerek nagyon
sokszor ugyanolyan jó, sőt talán még jobb munkát végeznek, mint a legkiválóbb
szakértők. Ami azt illeti, az Akroni Egyetem Tanárképzési Karának kutatói 2012. évi
elemzésükben, amelyben összehasonlították a gépi osztályozás eredményeit a
tanárok jegyeivel, arra a következtetésre jutottak, hogy a technológia „gyakorlatilag
ugyanolyan pontossággal dolgozott, mint az ember, úgy, hogy a szoftver sok esetben
megbízhatóbbnak bizonyult". A felméréshez kilenc cég gépi osztályozási rendszerét
vették igénybe, és az Egyesült Államok hat államából több mint 16 ezer, előzetesen
már leosztályozott esszét gyűjtöttek össze. (2)
Les Perelman, az MIT esszéírást tanító kurzusainak egykori igazgatója lett a gépi
osztályozás egyik leghangosabb kritikusa, és az annak bevezetése ellen tiltakozó,
2013-as petíció egyik első támogatója. Perelman számos esetben tudott olyan,
teljesen értelmetlen esszéket írni, amelyekkel átverte az osztályozó algoritmusokat, és
elérte, hogy magas pontszámot adjanak a „dolgozatára". Úgy tűnik azonban, hogy ha
nagyjából ugyanolyan képességek kellenek a szoftver átverésére írt, csapnivaló
munka, illetve egy koherens esszé megírásához, akkor ez éppen hogy aláássa
Perelman azon érvét, hogy a rendszer könnyedén kijátszható. Itt az igazi kérdés az,
hogy vajon az a diák, aki nem ilyen tehetséges író, át tudja-e ejteni az
osztályozószoftvert. Az Akroni Egyetem tanulmánya szerint nem. Azért Perelman
aggályai sem teljesen alaptalanok. Abban mindenképpen igaza van, hogy így félő,
hogy a diákokat majd arra tanítják meg, hogyan kell kifejezetten az algoritmusoknak
tetsző szöveget írni, amelyek — Perelman szerint — „aránytalanul jobban
jutalmazzák a hosszú, választékos szövegeket". (3)
Az algoritmikus osztályozás, bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, szinte biztos,
hogy elterjed majd az iskolákban, hiszen ezek az intézmények folyamatosan keresik a
költségcsökkentési lehetőségeket. Amikor egy halomnyi esszé vár értékelésre, akkor
ennek a módszernek megvannak a maga, igen nyilvánvaló előnyei. Amellett, hogy
gyors és olcsó, még objektív és következetes is, méghozzá azokban az esetekben is,
amikor a döntéshez egyébként több tanárnak kellene konzultálnia. Ráadásul a
technológia azonnali visszajelzést ad a diákoknak, és kiválóan használható olyan
feladatok esetén, amikor a tanártól enélkül egyáltalán nem kapnának részletes
értékelést. A kommunikációs kurzusokon például sokszor kérik vagy javasolják, hogy
a diákok vezessenek naplót. Nos, egy algoritmus akár minden naplóbejegyzést ki tud
értékelni, és talán még — egy kattintásra — javításokat is tud javasolni. Logikusnak
tűnik hát a feltételezés, hogy az automatikus osztályozást, legalábbis a közeljövőben,
az alapvető kommunikációs képességek elsajátítására szolgáló, bevezető jellegű
órákon fogják használni. Az irodalomtanároknak tehát aligha kell attól tartaniuk,
hogy az algoritmusok hamarosan megszállják az emelt szintű kreatívírás-
szemináriumokat. A bevezető kurzusokon viszont előbb-utóbb átvehetik ezt a
rutinfeladatot a tanársegédektől.
A robotizált esszéosztályozást övező felhördülés csupán egy apró példa arra,
milyen következményekkel kell számolni, amikor az egyre gyorsuló ütemben
fejlődő információtechnológia végre teljes erejével lecsap az oktatási ágazatra.
Eddig a főiskolák és egyetemek nagyrészt immunisak voltak arra a jelentős
termelékenységnövekedésre, amely a többi ágazatot már teljesen átformálta. Az
információtechnológia előremutató vívmányai még nem terjedtek el a
felsőoktatásban. Ez pedig, legalábbis részben, magyarázatot ad arra, miért nőttek
meg ilyen drasztikusan a továbbtanulás költségei az elmúlt évtizedekben.
Most azonban minden jel arra utal, hogy változások várhatók. Az egyik
leginkább felforgató hatású újítás egész biztosan az elit intézmények internetes
kurzusainak elindítása lesz. Ezek a képzések sok esetben rengeteg jelentkezőt
vonzanak, így a nagy létszám ezután jelentős hajtóereje lesz a tanítás és az
osztályozás automatizálásának. Az edX — az ország legjobb egyetemeinek
társulása, amely azzal a céllal jött létre, hogy ingyenes online képzéseket kínáljanak
— 2013 elején bejelentette, hogy esszéosztályozó szoftverét ingyen elérhetővé
teszi bármely oktatási intézmény számára, amely használni akarja. 4 Más szóval, az
algoritmikus osztályozórendszerek is olyan újabb, internetalapú szoftvernek
tekinthetők, amelyek hozzájárulnak a szaktudást igénylő emberi munkák fokozott
és elkerülhetetlenül bekövetkező automatizálásának felgyorsulásához.

A MOOC felemelkedése és megtorpanása

Az ingyenes, internetes képzések — mint amilyeneket az edX is kínál részei annak a

trendnek, amely többek között a MOOC-ok (massive open online courses, tömeges
nyílt online kurzusok) széles körű elterjedését eredményezte. Ez a képzési forma 2011
nyarán szinte berobbant a köztudatba, amikor két stanfordi informatikus, Sebastian
Thrun és Peter Norvig bejelentette, hogy a „Bevezetés a mesterséges intelligenciába"
tantárgyuk az interneten keresztül bárki számára ingyen elérhető lesz. A kurzus
mindkét oktatója igazi híresség a maga szakterületén, és szorosan kötődnek a Google-
höz. Thrun vezette a cég önvezető autóinak fejlesztését, Norvig pedig kutatási
igazgatóként dolgozott, és társszerzőként részt vett az egyik legjelentősebb MI-könyv
megírásában.(5) Bejelentésük után néhány nappal már a tízezret is meghaladta a
feliratkozók száma. Amikor az év augusztusában John Markoff, a The New York Times
újságírója címlapsztorit írt a kurzustól,(6) a jelentkezések száma az egekbe szökött:
több mint 190 országból összesen több mint 160 ezren iratkoztak fel. Csak a litván
internetes hallgatók száma több volt, mint ahányan a Stanford alap- és
mesterképzésére összesen járnak. A tízévestől a hetvenévesig a legkülönfélébb
korosztályok képviselői jelentkeztek, hogy közvetlenül e szakterület két
legkiemelkedőbb kutatójától tanulhassák meg a mesterséges intelligencia alapjait, hisz
olyan rendkívüli lehetőség volt ez, amely korábban csak körülbelül kétszáz stanfordi
egyetemistának adatott meg.(7)
A tízhetes kurzust mindössze néhány perc hosszúságú részekre osztották,
amelyekhez a Khan Akadémia általános és középiskolásoknak szóló, hihetetlenül
népszerű videói adták a mintát. Magam is elvégeztem néhány tanegységet, és ágy
találtam, hogy ez a formátum egy rendkívül hatékony és vonzó eszköz a tanuláshoz.
Az anyagok elkészítése során a két tanár nem a szemléltetőeszközök bűvöletében élt;
a felvételeken többnyire egyikük vagy másikuk látható előadás közben, kezükben
egy-egy jegyzettömbbel. Minden rövid rész után következett egy interaktív kvíz ezzel
a módszerrel szinte garantált, hogy a hallgatók fejében, ahogy haladnak előre az
anyagban, rögzülnek a kulcsfogalmak. Végül mintegy 23 ezren voltak azok, akik
ténylegesen el is végezték a kurzust, le is vizsgáztak belőle, és erről bizonyítványt
kaptak az egyetemtől.
A MOOC-jelenség köré néhány hónap alatt egy teljesen új ágazat szerveződött.
Sebastian Thrun felhajtott némi kockázati tőkét, és Udacity néven céget alapított,
hogy folytassa az ingyenes vagy alacsony díjazású internetes kurzusok közvetítését.
Az ország, sőt a világ legjobb egyetemei sorban álltak, hogy csatlakozhassanak a
kezdeményezéshez. Két másik stanfordi tanár, Andrew Ng és Daphne Koller — egy
22 millió dolláros befektetés révén — megalapította a Courserát, majd
együttműködést alakított ki a Stanforddal, a Michigani Egyetemmel, a Pennsylvaniai
Egyetemmel és a Princetonnal. A Harvard és az MIT 60 millió dolláros tőkével
gyorsan megalapította az edX-et. Erre a Coursera újabb tucatnyi egyetemmel kötött
szerződést, köztük a Johns Hopkinsszal és a Kaliforniai Műszaki Egyetemmel,
vagyis a Caltech-hel; és másfél év múlva világszerte már több mint száz intézmény
tartozott hozzá.
2013 elejére a MOOC-ok körüli felhajtás egyre fokozódott, ahogy a jelentkezők
száma nőtt. Mindenki azt gondolta, hogy az online kurzusok elindulásával beléptünk
egy új korba, amelyben az elitképzés — ingyen vagy minimális költségek mellett —
bárki számára elérhetővé válik. Afrika és Ázsia szegényei hamarosan Amerika
legjobb egyetemein tanulhatnak, és ehhez elég lesz egy olcsó táblagép va gy
okostelefon. Thomas Friedman, a The New York Times újságírója szerint a MOOC-
jelenség „a globális online felsőoktatás bimbózó forradalma", és hozzátette, hogy az
internetes kurzusok révén „akár újabb egymilliárd elme is hadra fogható lehet a világ
legnagyobb problémáinak megoldására".(8)
Aztán az év utolsó hónapjában, a Pennsylvaniai Egyetem gondozásában megjelent
két, kijózanító tanulmány. Az egyik tanulmány szerzői a Coursera képzéseire
beiratkozott egymillió „hallgató" adatait vizsgálták meg, és arra jutottak, hogy a
MOOC-oknak „viszonylag kevés aktív felhasználója van, és a felhasználói „aktivitás"
drasztikusan csökken — különösen a kurzusok első egy-két hete után —, és csak
nagyon kevesen tartanak ki a képzés végéig".(9) Az órákra feliratkozóknak csupán a
fele nézett meg akár csak egyetlen videót is. A kurzusokat pedig a hallgatók 2 -14%-a,
átlagosan 4%-uk teljesítette. Ráadásul a MOOC-ok jórészt sikertelenül próbálták
elérni azokat a szegény és képzetlen diákokat, akikről mindenki azt gondolta, hogy a
legtöbbet profitálhatnának ezekből a kurzusokból. A feliratkozók körülbelül 80%-
ának már volt egyetemi vagy főiskolai diplomája.
Jó néhány hónappal korábban az Udacity és a San Jose-i állami egyetem között
létrejött, nagyszabású együttműködés sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A
programot, amelynek az volt a célja, hogy olcsó internetes képzéseket kínáljon a
hátrányos helyzetű diákoknak különböző kurzusokon, mint például orvosi
matematika, emelt szintű algebra, bevezetés a statisztikába. 2013 januárjában, egy
sajtótájékoztatón harangozta be Sebastian Thrun és Kalifornia kormányzója, Jerry
Brown. Azt mondták, az egekbe szökő tandíjak és a túlzsúfolt állami főiskolák
korában ez a kezdeményezés lehet a megoldás. Amikor az első hallgatói csoport
elvégezte a választott képzést, amely mindössze 150 dollárba került, és ezért még
online segítséget is kaptak internetes mentoraiktól, az eredmény lehangoló volt. Az
emelt szintű algebrát tanulók háromnegyede — és a közvetlenül a középiskolából
érkezők közel 90%-a — megbukott. A MOOC-ok tanulói összességükben sokkal
rosszabbul teljesítettek, mint a San Jose-i egyetem nappali tagozatos hallgatói. Az
iskola felfüggesztette a programot, legalábbis átmenetileg.(10)
 A Udacity újabban a széles körű oktatásról áttette a hangsúlyt az olyan
képzésekre, amelyek segítenek a munkavállalóknak bővíteni a szakmai ismereteiket.
Egyes cégek, például a Google és a Salesforce.com maguk is tartanak kurzusokat,
amelyek során a szoftverfejlesztők megtanulhatják, hogyan dolgozzanak a cég
termékeivel. A Udacity partnerségre lépett a Georgiai Műszaki Egyetemmel is, és
elindult a világ első, MOOC-alapú informatikus mesterképzése. A három féléves
képzés díja mindössze 6600 dollár — így 80%-kal kevesebbe kerül, mint egy
hagyományos, nappali képzésen szerzett diploma. A program elindításának
költségeit az AT&T fedezte, azzal a szándékkal, hogy a saját alkalmazottaik közül is
jó néhányat beíratnak majd. Az egyetem először 375 diákot vesz fel, de a végső cél a
program olyan mértékű kibővítése, hogy akár ezreket is fogadhassanak.
A MOOC-ok formálódásával és fejlődésével talán megvalósulhat egy álom, és
elindul végre egy globális forradalom, amely elviszi a magas színvonalú oktatást a
világ sok százmillió szegényéhez. A közeljövőben azonban ezek az online kurzusok
még nyilvánvalóan csak olyan diákokat vonzanak majd, akikben már eleve erős a
motiváció a továbbtanulásra. Vagyis a MOOC-ok várhatóan ugyanazokért a
jelentkezőkért versengenek majd, akik e kurzusok hiányában a hagyományos oktatást
választanák. Ha a potenciális munkáltatók értéket látnak majd a MOOC-ok által
kiállított bizonyítványokban, akkor bizony a felsőoktatási szektorban is komoly
átrendeződés várható.

Egyetemi kredit vagy kompetenciaalapú bizonyítvány

Amikor Thrun és Norvig összesítették a 2011. évi MI-kurzus eredményeit, azt látták,
hogy 248 diák ért el maximális pontszámot — ők azok, akik soha egyetlen kérdésre
sem adtak téves választ. Az adatokból az is kiderült, hogy ebbe az elit c soportba
egyetlen stanfordi diák sem került be. Ami azt illeti, a legeredményesebb nappali
tagozatos hallgatót legalább 400 online diáktársa is lepipálta. Ám a 248 eminens
egyike sem kapott ezért a teljesítményért egyetemi krediteket, sőt még csak egy
rendes bizonyítványt sem, amely igazolná, hogy teljesítették ezt a tantárgyat.
Néhány hónappal korábban, amikor a Stanford vezetői először értesültek a kurzus
eget rengető népszerűségéről, többször is találkozóra hívták a két tanárt, hogy
megbeszéljék, milyen bizonyítványt adhatnának az online képzés résztvevőinek.
Nemcsak amiatt aggódtak, hogy ettől a több tízezer embertől — akikről nem
gombolták le azt a nagyjából évi 40 ezer dolláros tandíjat, amit a nappali tagozatos
hallgatók mind megfizetnek felhígul a Stanford állománya, hanem amiatt is, hogy
ezeket a világ különböző pontjain élő diákokat képtelenség hitelt érdemlően
beazonosítani. A vezetőség tagjai végül csak abba egyeztek bele, hogy azok a diákok,
akik az interneten keresztül végezték el a kurzust, egy egyszerű „teljesítési
tanúsítványt" (statement of accomplishment) kaphassanak. Aztán erre a
megfogalmazásra olyannyira kényesen ügyeltek, hogy amikor egy újságíró a
„bizonyítvány" (certificate) szót használta a kurzusról írt cikkében, rögtön
helyreigazítást kértek a laptól.
 Ami a diákok személyazonossága miatti aggodalmakat illeti, azok nem voltak
teljesen alaptalanok. Tulajdonképpen a MOOC-ok számára az egyetemi kreditek
kiosztásával, illetve a hivatalos bizonyítványok kibocsátásával kapcsolatban épp az
jelenti az egyik legnagyobb kihívást, hogy tényleg az kapja-e meg ezeket, akit illet, aki
ténylegesen teljesítette a kurzust, és letette a vizsgákat. Egy megbízható
személyazonosítási rendszer nélkül ebben a pezsgő ágazatban rövid időn belül felüti
majd fejét a csalás, legyen szó akár a kurzusok, akár a vizsgák teljesítéséről. Sőt már
meg is jelentek olyan weboldalak, amelyeken felajánlják, hogy díjazás fejében
elvégzik ezeket az online kurzusokat a jelentkezők helyett. 2012 végén az Inside
Higher Ed weboldal újságírói diáknak kiadva magukat — információkat kértek
ezektől a weboldalaktól: megérdeklődték, milyen feltételekkel vállalnák a „Bevezetés
a közgazdaságtanba" tantárgy elvégzését a Penn State-en, a Pennsylvaniai Állami
Egyetemen. Válaszul 775 és 900 dollár közötti árajánlatokat kaptak, azzal a kitétellel,
hogy garantálják nekik a legalább 4-es osztályzatot. Pedig ez esetben egy
hagyományos, diplomát adó online képzési programról volt szó, ahol a diákok
személyazonosságának hitelesítése nem kellene, hogy olyan nagy kihívás legyen, mint
egy nyílt képzési programban, amelyre rengetegen jelentkeznek.(11) A Penn State
internetes képzési programjára összesen hatezren iratkoztak be — ez csupán
töredéke annak, ahányan egyetlen, népszerű MOOC-képzésre jelentkeznek.
A tömegeket vonzó online kurzusoknál a személyazonosítás mellett a
számonkérés során elkövetett csalás is komoly gondot jelent. 2012 -ben a Coursera
humán tárgyainak hallgatói tucatnyi panaszt nyújtottak be plagizálás miatt. Ezeken a
kurzusokon nem algoritmusok javítják és értékelik a diákok dolgozatait, hanem ők
maguk nézik át és osztályozzák egymás munkáit, így aztán a képzés vezetőinek, akik
a panaszokat kezelik, nemcsak a burjánzó plagizálás problematikáját kellett
megoldaniuk, hanem azzal is számolniuk kellett, hogy a plágium vádja egyes
esetekben akár téves is lehet. Amikor a Michigani Egyetem irodalomtanára, Eric
Rabkin szembesült azzal, hogy a sci-fi és fantasyírással foglalkozó szemináriumán a
diákok a Wikipédiáról vagy egyéb, már publikált forrásokból másolták az esszéiket,
úgy döntött, levelet küld a kurzus mind a 39 ezer hallgatójának. Ebben
figyelmeztette őket, hogy tartózkodjanak mások munkáinak felhasználásától, de arra
is felhívta a figyelmüket, hogy „plágiurnmal vádolni valakit súlyos cselekedet, és
ilyet tenni csakis konkrét bizonyítékok birtokában lehet".(12) Mindez azért nagyon
érdekes, mert ezekért a kurzusokért nem jár hivatalos egyetemi kreditpont. Úgy
tűnik, egyesek azért csalnak, „mert megtehetik", vagy talán azért, mert nem értik a
szabályokat. Mindenesetre nem sok kétség férhet ahhoz, hogy ha rendes egyetemi
kreditpont járna ezekért a kurzusokért, az még sokkal többeket ösztönözne csalásra.
Számos technikai megoldás létezik már a személyazonosítás problémájára és a
csalások kivédésére. Az egyik legegyszerűbb módszer az, ha minden kurzus előtt
elkérjük a hallgatók személyes adatait. Aki azt tervezi, hogy mással végezteti el a
kurzusát, kétszer is meggondolja majd, hogy kiadja-e neki a társadalombiztosítási
azonosítószámát. Viszont az efféle megoldások alkalmazása globális szinten már
komoly nehézségekbe ütközne. A netes csalók kiszűréséhez szükség lenne például egy
bekapcsolt webkamerára, hogy a képzés vezetői ellenőrizhessék a diákokat. 2013 -tól
kezdődően az edX — a Harvard és az MIT közös MOOC-programj a — hitelesített
bizonyítványt oszt azoknak a diákoknak, akik megfizetik ennek díját, és egy
webkamera vigyázó tekintetétől követve végzik el a képzést. Ezeket a
bizonyítványokat már a potenciális munkáltatóhoz is be lehet nyújtani, de egyetemi
kreditpontra még ezek sem válthatók be. A diákok távfelügyelete költséges megoldás,
és nyilvánvalóan nem terjeszthető ki az ingyenes kurzus sok tízezer hallgatójára, de az
nem kizárt, hogy a jelenleg a Facebookra feltöltött képek megjelölésére használt
arcfelismerő algoritmusok előbb-utóbb megkapják ezt a feladatot. Léteznek egyéb
olyan algoritmusok is, amelyek hamarosan talán képesek lesznek felismerni a diákokat,
például a gépelésük ritmusa alapján, vagy kigyomlálni a plágiumokat az írásbeli
dolgozatok és a már publikált munkák hatalmas adatbázisainak automatikus
összehasonlításával.(13)
Különösen ígéretes lehetőségnek tűnik a MOOC-ok egyetemi kreditpontokkal
történő „jutalmazására" az ún. kompetenciaalapú bizonyítványok bevezetése. Ez azt
jelentené, hogy a diákok nem a kurzus elvégzésével érdemelnék ki a krediteket,
hanem a különféle felmérésekkel — ezek sikeres teljesítésével bizonyítanák
hozzáértésüket az adott területhez. A kompetenciaalapú oktatást elsőként a Western
Governors Egyetemen (WGU) vezették be. Ennek az online intézménynek a
megalapítása először 1995-ben, egy konferencián vetődött fel, amelyen az USA 19
nyugati államának kormányzói vettek részt. A WGU 1997-ben kezdte meg
működését, és 2013-ra már több mint negyvenezer diákja volt, sokan közülük
idősebbek, akik egykor megkezdett, majd félbehagyott egyetemi tanulmányaikat
szeretnék befejezni, vagy pályamódosításra készülnek. A kompetenciaalapú oktatás
elképzelése 2013 szeptemberében új lendületet kapott, amikor a Wisconsini Egyetem
bejelentette, hogy elindítja saját, diplomát adó, kompetenciaalapú programjá t.
A tömeges nyílt online képzés és a kompetenciaalapú oktatás remek párosítás
lehet, mert e kettővel lényegében megoldódik a bizonyítványok problémája. A
személyazonosítással és a csalással csak a felmérők során kellene foglalkozni. Így
pedig akár egy kockázatitőke-befektetői háttérrel rendelkező cégnek is lehetősége
nyílhatna arra, hogy felvállalja a vizsgáztatás és a bizonyítványok kibocsátásának
feladatát, miközben teljesen távol tarthatná magát a zűrös és költséges oktatási
feladatoktól. Így az önálló tanulásra képes diákok szabadon használnának minden
rendelkezésükre álló forrást — online kurzusokat, önképzést, hagyományos,
tantermi órákat —, hogy megszerezzék a szükséges kompetenciát, a kreditpontok
megszerzése érdekében pedig letennék a vizsgáztató cég felmérőjét. Ezek a vizsgák
lehetnének akár igen szigorúak is, és ezzel — az elit egyetemek felvételi vizsgáihoz
hasonlóan — már önmagukban is szűrőként funkcionálnának. Ha egy ilyen startup
megalapozott hírnevet szerezne magának azzal, hogy csak a legkompetensebb
diákoknak adna bizonyítványt, és — ami talán a legfontosabb — ha képes lenne
szoros kapcsolatokat kiépíteni jó nevű munkáltatókkal, hogy legyen, aki érdeklődik is
a frissen végzett diákjai iránt, akkor jó eséllyel a feje tetejére tudná állítani az egész
felsőoktatási szektort.
A közel háromezer amerikai főiskola és egyetem felső vezetőinek bevonásával
évente elvégzett felmérés készítői arra az eredményre jutottak, hogy a 2013 -as év
során jelentősen mérséklődtek a MOOC-ok jövőjével kapcsolatos várakozások. A
válaszadók közel 40%-a mondta azt, hogy a tömeges online kurzus mint olyan nem
egy fenntartható oktatási forma — az előző évben még csak az intézményvezetők
negyede vélekedett így. A The Chronicle of Higher Education című lapban is hasonlóan
borús helyzetjelentés látott napvilágot, amelyben megemlítik, hogy „a MOOC-oknak
az elmúlt évben nem sikerült jelentős teret nyerniük a felsőoktatás jelenlegi
kreditkiosztási rendszerében, így adódik a kérdés, hogy vajon tényleg van-e bennük
akkora felforgató potenciál, mint azt egyes megfigyelők először gondolták".(14)
A MOOC egyik paradoxosa az, hogy közoktatási mechanizmusként — minden
gyakorlati problémája ellenére is — rendkívül hatékony tanu lási módszert tud
nyújtani azoknak, akikben van elég motiváció és önfegyelem. Amikor Thrun és
Norvig elindították az első online MI-kurzusukat, meglepve tapasztalták, hogy a
hagyományos, tantermi óráik iránti érdeklődés jelentősen megcsappant, és a 200
nappali tagozatos hallgatójukból végül mindössze 30 fő jelent meg rendszeresen az
előadásaikon. Úgy tűnt, a diákjaik inkább az online órákat preferálták. Továbbá azzal
is szembesültek, hogy az új, internetes formátum — a korábbi évek eredményeihez
viszonyítva — sokat javított a nappali tagozatos hallgatók átlagos
vizsgateljesítményén.
Azt hiszem, túlságosan korai lenne még kijelenteni, hogy a MOOC-oknak
befellegzett. Elvégre minden kezdet nehéz, lehet, hogy csak annak a döcögős rajtnak
vagyunk a szemtanúi, amely általában minden új technológiára jellemző egy kicsit.
Jusson eszünkbe, hogy a Microsoft Windows például csak azután vált az iparág
meghatározó termékévé, hogy a cég kiadta a 3.0-ás verziót — legalább öt évvel az
első változat piacra dobása után. Ami azt illeti, a főiskolák és egyetemek vezetőinek a
MOOC-ok fenntarthatóságával kapcsolatos pesszimizmusa valószínűleg javarészt
abból ered, hogy attól félnek, ezek a kurzusok komoly gazdasági hatást
gyakorolhatnak az intézményeikre és az egész szektorra.

Nagy felfordulás küszöbén állunk

Amikor megindul a MOOC-ok okozta átrendeződés, akkor az egy olyan szektorban

fog kisebb fajta földindulást okozni, amelynek az éves bevétele az Egyesült
Államokban mintegy félbillió dollár, és több mint három és fél millió embert
foglalkoztat.(15) 1985 és 2013 között a felsőoktatási költségek 538%-kal emelkedtek
meg, miközben az általános fogyasztói árindex csupán 121 %-kal nőtt. Ettől még az
orvosi kezelések költségeinek növekedése is messze elmaradt a maga „csupán"
286%-os növekedésével.(16) Ennek a költségnek a nagy részét a diákhitelek fedezik,
amelyek összértéke — csak az Egyesült Államokban — legalább 1,2 billió dollárra
rúg. Az egyetemisták körülbelül 70%-a vesz fel hitelt, és a frissdiplomások átlagosan
majdnem 30 ezer dollárnyi adóssággal vágnak neki az életnek.(17) Ne feledjük, hogy
a mesterképzésre járóknak csak körülbelül a 60%-a végzi el az egyetemet 6 év alatt, a
többieknek a halmozódó adósságot úgy kell visszafizetniük, hogy nincs a zsebükben
diploma.(18)
Figyelemre méltó tény, hogy ezeknek az egyre csak duzzadó költségeknek
viszonylag csekély hányadát teszik ki a tényleges oktatási költségek. Jeffrey J. Selingo
2013-as, College Unbound (Elszabadult felsőoktatás) című könyvében a felsőoktatási
intézményeknek kiváló elemzéseket készítő kis kutatócég, a Delta Cost Project által
összegyűjtött adatokból szemezget, amelyekből kiderül, hogy a nagy állami
kutatóegyetemek 2000-hez képest 2010-ben a hallgatói szolgáltatásokra 19, az
adminisztrációra 15, az intézmények működtetésére és karbantartására pedig 20%-
kal költöttek többet. Ezektől messze elmaradt a tanítás költsége, amely ugyanezen
időszak alatt mindössze 10%-kal emelkedett.(19) A Kaliforniai Egyetemen ráadásul
2009 és 2011 között 2,3 %-kal még csökkent is a tanári kar létszáma, miközben a
beiratkozott diákoké 3,6%-kal nőtt.(20) Ahhoz, hogy az oktatás költségét alacsonyan
tartsák, a felsőoktatási intézmények egyre nagyobb arányban alkalmaznak
részmunkaidős vagy szerződéses tanerőket, akiknek kurzusonként fizetnek — néha
nem többet, mint 2500 dollárt egy szemeszterért —, és akik így semmilyen egyéb,
béren kívüli juttatásban nem részesülnek. Ezeknek a szerződéses pozícióknak
köszönhetően — főleg a bölcsészkarokon — nagyon sok PhD-t végzett,
alkalmazotti jogviszonyban reménykedő tanár karrierje futott zsákutcába.
Miközben az oktatás költségeit javarészt sikerült kordában tartani, addig az
adminisztrációra és létesítményfenntartásra költött összegek az egekbe szöktek.
Számos nagy campuson az ügyintézők létszáma ma már meghaladja a tanári kar
létszámát. Ugyanabban a kétéves időszakban, amikor a Kaliforniai Egyetemen több
mint 2%-kal csökkent a tanárok száma, a menedzseri állások száma 4,2%-kal nőtt. A
diákoknak személyre szabott konzulensi és tanácsadói szolgáltatások at nyújtó
szakemberekre szintén egyre többet költenek az intézmények, és a nagyobb amerikai
egyetemeken a szakmai pozícióknak közel harmadát ilyen típusú állások teszik ki.(21)
Úgy tűnik, hogy a felsőoktatási szektor sajátos, önfenntartó munkahelyteremtő
gépezetté vált, amely csak úgy szívja magába a magasan képzett szakembereket —
kivéve azokat, akik ténylegesen tanítani szeretnének. Az ágazat másik feneketlen
pénznyelői a luxus kollégiumok, valamint a rekreációs és sportlétesítmények,
amelyekbe folyamatosan áramlik a pénz. Selingótól megtudjuk, hogy „ennek
legabszurdabb vadhajtása a lazy river nevű létesítmény, amely lényegében egy vízi
vidámpark, ahol a diákok tutajokon ringatózhatnak".(22) A Bostoni Egyetem, az
Akroni Egyetem, az Alabamai Egyetem és a Missouri Egyetem vezetői mind úgy
vélik, hogy ez is nélkülözhetetlen eleme az egyetemistalétnek.
Ebben az egész rendszerben a legmeghatározóbb tényező természetesen az, hogy a
diákok és szüleik hajlandóak kifizetni az egyre magasabb árat azért, ami — ha nem is
elegendő, de — mindenképpen nélkülözhetetlen ahhoz, hogy a fiatalok bebocsátást
nyerjenek a középosztály soraiba. Így aztán nem csoda, hogy számos megfigyelő úgy
véli, a felsőoktatás is egyfajta „lufi" lett, vagy legalábbis egy túl kövérre hizlalt
struktúra, amely megérett rá, hogy a — napilap- és magazinkiadást már átformáló
digitális fejlődés drasztikus fogyókúrára fogja. Sokak szerint az a legvalószínűbb, hogy
épp az elit intézmények által kínált internetes kurzusok fogják érvényesíteni „a győztes
mindent visz" forgatókönyvét, amely a szektor digitalizálódásával könyörtelenül
érvényesülni fog.
Az Egyesült Államokban több mint 2000 négyéves képzést kínáló főiskola és
egyetem működik. Ha ehhez még hozzávesszük azokat az intézményeket is, amelyek
kétéves képzés után adnak diplomát, ez a szám mindjárt 4000 fölé emelkedik. Ezek
között talán 200-300 olyan intézmény lehet, ahol alaposan megválogatják, kiket
vesznek fel. Országos hírű vagy valóban elitnek nevezhető iskola, természetesen,
még ennél is sokkal kevesebb van. Képzeljünk el egy olyan jövőt, ahol az
egyetemisták ingyen járhatnak a stanfordi és a harvardi professzorok óráira, és a
félév végén olyan bizonyítványt kapnak, amelyet a munkáltatók és az egyetemek is
elfogadnak! Akkor ugyan ki vállalná, hogy inkább eladósodik, csak hogy ki tudja
fizetni egy harmad- vagy negyedrangú felsőoktatási intézmény tandíját?
Clayton Christensen, a Harvard üzleti karának tanára, az iparágak felforgató
innovációinak szakértője szerint a válasz a fenti kérdésre intézmények ezrei számára
vetít előre igen sötét jövőt. Egy 2013-ban adott interjúban Christensen azt
nyilatkozta, hogy „az amerikai egyetemek fele 15 éven belül csődbe mehet"(23). Még
ha a legtöbb intézmény fizetőképes marad, akkor is könnyen elképzelhető, hogy a
jelentkezők száma drasztikus csökkenésnek indul, a bevételek csak a vezetők és
tanárok tömeges elbocsátásával lesz szinten tartható.
Sokan azt gondolják, hogy a felforgató átalakulás legfelülről kezdődik majd, ahogy
a diákok elözönlik az észak-amerikai elit egyetemek (az ún. Ivy League-intézmények)
kurzusait, azt feltételezve, hogy az „oktatás" lesz az az elsődleges termék, amely
digitalizálódik. Pusztán az a tény, hogy olyan iskolák, mint a Harvard és a Stanford,
ingyen is hajlandók oktatást biztosítani, bizonyítja, hogy ezek az intézmények
elsősorban nem tudásátadásban, hanem bizonyítvány-kibocsátásban „utaznak". Az
elit egyetemek bizonyítványai nem olyanok, mint a digitális zenei fájlok, sokkal
inkább olyanok, mint a limitált kiadású művészi nyomatok, vagy mint a ritkaságnak
számító bankjegyek. Ha túl sokat adnak ki belőlük, lecsökken az értékük. Éppen
ezért azt gyanítom, hogy a legkiválóbb iskolák továbbra is ódzkodnak majd attól,
hogy értékes bizonyítványokat tömegével osztogassanak.
Valószínűbb, hogy a gyökeres átalakulás a következő szinten megy majd végbe,
főleg a nagyobb állami egyetemeken, amelyek komoly szakmai hírnévvel és
rengeteg diáknemzedékkel a hátuk mögött — valamint neves futball- és
kosárlabdacsapatokkal büszkélkedve — kétségbeesetten próbálják szinten tartani
a bevételeiket, amióta az állami finanszírozás mértéke folyamatosan csökken. A
Georgiai Műszaki Egyetem partnerségre lépett a Udacityvel, hogy MOOC-alapú,
diplomát adó informatikai képzést indítson, a Wisconsini Egyetem pedig —
kísérleti jelleggel már kompetenciaalapú bizonyítványokat is kiállít. Ez
mindenképpen sokat elárul arról, milyen jövő vár erre a szektorra. Mint arra
korábban már utaltam, ebben a helyzetben egy-két magánvállalkozás is
lehetőséghez juthat, és kihasíthat a piacból egy nagyobbacska szeletet azzal, hogy
csak a felmérőkön alapuló, szakirányú bizonyítványokat kínál a jelentkezőknek.
Még ha nem is mostanában jutunk el oda, hogy a MOOC-ok elvégzése egyenes út
legyen egy diploma vagy egyéb, piacképes bizonyítvány megszerzéséhez, azért ezek a
képzések még alááshatják sok főiskola és egyetem üzleti modelljét, amely a
tantárgyak egymásra épülésén alapul. A közgazdaságtani, pszichológiai és egyéb,
kiemelt kurzusok bevezető előadás-sorozatai létfontosságú fejőstehenei ezeknek az
intézményeknek, mert viszonylag minimális erőforrás bevonásával több száz
hallgatót lehet így tanítani — akiknek a többsége teljes árat fizet. Ha ennek a képzési
folyamatnak egy pontján a diákok lehetőséget kapnának arra, hogy a drága nappali
képzést lecseréljék egy olcsó vagy akár ingyenes internetes kurzusra, amelyet
valamely elit egyetem sztárprofesszora tart, az már önmagában komoly csapást
mérne sok kisebb presztízsű iskola pénzügyi stabilitására.
A MOOC-ok fejlődésével és formálódásával a jelentkezők rendkívül magas száma
nagy hajtóereje lehet az innovációnak. Ebben a képzési formában rengeteg adat
gyűlik össze mind a diákokról, mind pedig arról, hogy a kurzus elvégzése során mi és
hogyan sikerül nekik, és mi nem. Mint láttuk, a big data-elemzési módszerek egész
biztosan fontos információkkal szolgálnak, és ezek idővel egyre jobb és jobb
eredményekhez vezetnek. Emellett folyamatosan jelennek meg új oktatási
technológiák, amelyek majd fokozatosan a MOOC-okba is beépülnek. Amit például
az adaptív oktatási rendszerek nyújtanak, azt nyugodtan nevezhetjük akár
robottanárnak is. Ezek a rendszerek szorosan nyomon követik az egyes diákok
előmenetelét, és ennek megfelelően kínálnak személyre szabott oktatást és segítséget.
Arra is alkalmasak, hogy a diák képességeihez igazítsák a haladás ütemét. A módszer
már most bizonyította sikerességét. Egy randomizált vizsgálat során a kutatók hat
állami egyetem „Bevezetés a statisztikába" elnevezésű kurzusait tanulmányozták. A
vizsgálatban részt vevő diákok egyik csoportja hagyományos tantermi órák
keretében hallgatta a tantárgyat, míg a másik csoport tagjai elsősorban robotizált
oktatásban részesültek, és csak minimális időt töltöttek az intézményben. A
vizsgálatot végzők arra jutottak, hogy a „sikeres vizsgák arányát, a záróvizsga
pontszámait és a statisztikai tájékozottságot felmérő teszten elért eredményeket"
tekintve mindkét csoport diákjai ugyanazon a szinten teljesítettek.(24)
Ha a felsőoktatás végül enged a digitális inváziónak, megindul a szektor
átalakulása, amiről nagy valószínűséggel kiderül, hogy kétélű fegyver. Talán
olcsóbban és többen tudnak majd diplomát szerezni, ugyanakkor a technológia
tönkre is teheti ezt a területet, amely egyébként a magasan képzett munkaerő egyik
legnagyobb foglalkoztatója. Mint azt már láthattuk, a jövőben az automatizáló
szoftverek fejlődése egy egész sor egyéb iparágban is megtizedeli majd azokat a
magasabb képzettséget igénylő állásokat, amelyekre ezek a diplomások pályáznának.
Mire eljutunk odáig, hogy osztályozó-algoritmusok és robottanárok segítenek
esszéírásra oktatni a diákokat, addigra számos területen a Narrative Science és társai
által kifejlesztett algoritmusok talán már rég automatizálták a legtöbb rutinszerű,
kezdőknek szánt szövegírói feladatot.
Az is bebizonyosodhat, hogy természetes kapcsolat áll fenn a MOOC elterjedése
és a tudásintenzív állások alacsonyabb jövedelmi szintű országokba telepítésének
gyakorlata között. Amikor a tömeges online kurzusokkal már diplomát is lehet
szerezni, akkor bizony szinte törvényszerű lesz, hogy ezeknek az új
bizonyítványoknak a büszke tulajdonosai közül sokan — köztük a legjobban teljesítő
jelöltek nagy százaléka — valamelyik fejlődő ország lakosa lesz. Ahogy a
munkáltatók egyre inkább hozzászoknak a gondolathoz, hogy ebben az új
rendszerben tanult és kiképzett munkavállalókat alkalmazzanak, úgy egyre inkább
hajlanak majd arra, hogy globálisan szemléljék a munkaerő-toborzást.

Az Egyesült Államokban a felsőoktatás egyike annak a két legjelentősebb

szektornak, amelyek — eddig még — viszonylag immunisak voltak az egyre
gyorsuló tempóban fejlődő digitális technológia hatásaival szemben. Mindazonáltal
egyes innovációk, például a MOOC-ok, az automata osztályozóalgoritmusok és az
adaptív oktatási rendszerek révén már a felsőoktatás is elindult azon az egészen
ígéretes úton, amely végül mindent felforgató átalakuláshoz vezet. Ahogy azt a
következő fejezetben látni fogjuk, a másik erős bástya, amely még tartja magát — az
egészségügy —, még nagyobb kihívást jelent a robotoknak.
6. fejezet: A NAGY KIHIVAS: AZ EGÉSZSÉGÜGY

2012 májusában Németországban egy 55 éves férfi jelentkezett a marburgi

egyetemi klinika betegfelvételén. A páciens lázra, torokgyulladásra panaszkodott, és
arra, hogy rohamosan romlik a látása. A labor kimutatta, hogy a szervezetében
túlságosan alacsony a pajzsmirigyhormonok szintje. Korábban már több orvosnál
is járt, de egyik sem tudott mit kezdeni az állapotával. Mire a klinikára került, már
szinte teljesen megvakult, és egy hajszál választotta el a szívelégtelenség
kialakulásától. Néhány hónappal korábban a világ egy másik pontján egy ehhez
teljesen hasonló orvosi rejtély elé állította a szakembereket az az 59 éves asszony ,
akin a denveri Coloradói Egyetem orvosi központjában végeztek szívátültetést.
Kiderült, hogy a rejtély megoldása mindkét esetben ugyanaz volt:
kobaltmérgezés.(1) Korábban mindkét páciensnek ültettek be fém csípőprotézist. A
fémből készült implantátumok idővel megkoptak, és kopás közben kobaltrészecskék
váltak ki belőlük, amelyek aztán krónikus mérgezést okoztak a betegeknél. Érdekes
véletlen, hogy a két esetet bemutató publikációk egymástól teljesen függetlenül, de
szinte napra pontosan ugyanakkor (2014 februárjában) jelentek meg egy-egy vezető
orvosi folyóiratban. A német orvosok beszámolójában azonban volt még egy
izgalmas fordulat: míg az amerikai csapat a műtéti feltárást választotta, addig a német
orvosoknak annak köszönhetően sikerült megoldaniuk a rejtélyt, hogy a csapat egyik
tagja 2011 februárjában látta a „Doktor House" (House M.D.) című sorozat idevágó
epizódját, amelyben a főhős, dr. Gregory House ugyanezzel a problémával
szembesül, és felállítja a zseniális diagnózist: kobaltmérgezés, amelynek forrása a fém
csípőprotézis.
Az a tény, hogy két orvosi csapatnak is nehézséget okozott a diagnózis felállítása
— úgy, hogy a megoldást milliók láthatták főműsoridőben - arról tanúskodik, hogy
az orvosi ismeretek és a diagnosztikai képességek külön-külön részletekben
tárolódnak az egyes orvosok fejében, még egy olyan korban is, amikor az internet
ma már páratlan mértékű együttműködést tesz lehetővé, és végtelen mennyiségű
információhoz biztosít hozzáférést. Következésképp: a betegségek
diagnosztizálásának és kezelésének folyamata — számos lényeges szempontból—
továbbra is relatíve változatlan. A mesterséges intelligenciának és a big datának az
orvoslásban valószínűleg az lenne az egyik legjelentősebb hozadéka, hogy
segítségükkel a problémamegoldásnak ezt a hagyományos megközelítését aláásná, és
napvilágra kerülhetne az orvosok fejében vagy a kevéssé ismert orvosi
folyóiratokban rejtőző sok-sok információ.
Az információtechnológia fejlődése, amely a gazdaság más területein általában
komoly átalakítást végzett, az egészségügyben eddig csak viszonylag kevés területet
hódított meg. Arra vonatkozóan pedig különösen nehéz bármilyen bizonyítékot
találni, hogy a technológia érdemben növelte volna a szektor általános
hatékonyságát. 1960-ban az egészségügy az amerikai gazdaságnak még csak a 6%-át
tette ki.(2) 2013-ra ez az arány majdnem megháromszorozódott, megközelítve a
18%-ot. Ami pedig az Egyesült Államok egy főre jutó egészségügyi kiadásait illeti,
annak mértéke még sokkal jelentősebb növekedést mutatott, és most már nagyjából
a duplája annak, amennyit a többi iparosodott állam költ egészségügyre. Az
elkövetkező időszakban az jelenti az egyik legnagyobb kockázatot, hogy a
technológia hatása továbbra is aszimmetrikus lesz: szinte a gazdaság egészében
csökkenti majd a béreket, és növeli a munkanélküliséget, ezzel párhuzamosan pedig
az egészségügyi ellátás költségei is nőnek majd. Ez esetben nem az jelenti a veszélyt,
hogy túl sok lesz az egészségügyi robot, hanem az, hogy túl kevés. Ha a technológia
nem állja ki az egészségügy jelentette próbatételt, akkor az egészségügyi ellátás egyre
növekvő — és végül kezelhetetlen — terhet ró majd mind az egyes háztartásokra,
mind a gazdaság egészére.

A mesterséges intelligencia szerepe az orvoslásban

Elmondhatatlanul nagy az az információmennyiség, amely hasznára lehet egy

orvosnak, amikor megpróbál felállítani egy diagnózist vagy összeállítani egy optimális
kezelési tervet. A világszerte megjelenő orvosi és tudományos folyóiratokon
keresztül az orvosokhoz folyamatosan áramlanak a hírek újabbnál újabb tudományos
felfedezésekről, innovatív terápiákról és klinikai vizsgálatok eredményeiről. Az
Egyesült Államok Országos Orvostudományi Könyvtárának (US National Library of
Medicine) online adatbázisa, a Medline például több mint 5600 különféle folyóiratot
tart számon, és ezek mindegyikében évente több tucat, de akár több száz különböző
tanulmány is megjelenhet. Ezenfelül az orvosoknak még több millió orvosi
dokumentáció, kórtörténet és esettanulmány áll a rendelkezésükre, amelyek szintén
mind fontos információkkal szolgálhatnak. Egyes becslések szerint ezeknek az
adatoknak az összmennyisége nagyjából ötévente megduplázódik.(3) Nincs az az
ember, aki képes lenne összeszedni valamennyi releváns információt, legfeljebb
azoknak csak egy töredékét, főleg akkor, ha egy igen specifikus orvosi területről van
szó.
Ahogy azt a 4. fejezetben láttuk, az orvoslás az egyik első olyan terület, amely —
az IBM előrejelzései szerint — a Watson-technológia hatására teljesen átalakulhat.
Az IBM rendszere a különböző formátumú információk végeláthatatlan
mennyiségén is képes gyorsan átrágni magát, és szinte azonnal le tud vonni olyan
következtetéseket is, amelyeket még a legfigyelmesebb szakember sem feltétlenül
venne észre. Könnyen elképzelhető, hogy a nem is olyan távoli jövőben egy ilyen
diagnosztikai eszköz már nélkülözhetetlen lesz, legalábbis az olyan orvosok
számára, akik komoly kihívást jelentő esetekkel találkoznak.
A Texasi Egyetem rákkutató központjának (MD Anderson Cancer Center)
houstoni kórházában, amelyet az Egyesült Államok legjobb onkológiai
intézményének tartanak, évente több mint százezer beteget kezelnek. 2011 -ben az
IBM Watson-csapata közös projektbe kezdett az MD Anderson orvosaival,
méghozzá azért, hogy létrehozzák a rendszer speciális változatát, amely kifejezetten
a leukémiára szakosodott onkológusok munkáját segítené. A céljuk egy olyan
interaktív tanácsadó megalkotása volt, amely megkeresi és felajánlja a bizonyítottan
legjobb kezelési lehetőségeket; a páciensekhez hozzárendeli a klinikai
gyógyszervizsgálatokat, valamint felhívja a figyelmet a lehetséges veszélyekre vagy:
mellékhatásokra, amelyek az egyes betegeket konkrétan érinthetik. A projekt
kezdetben lassabban haladt, mint ahogy azt a csapattagok várták ; és leginkább azért,
mert a rákos megbetegedések diagnosztizálásának és kezelésének összetettségét
kezelni képes algoritmusok megtervezése komoly kihívások elé állította őket. A rák,
mint kiderült, keményebb dió, mint egy televíziós vetélkedő. Ennek ellenére a The
Wall Street Journal 2014 januárjában mégis arról számolhatott be, hogy a leukémia
kezelését támogató, Watson-alapú rendszer fejlesztése „Újra sínen van", és a: gép
hamarosan munkába áll..(4) A kutatók reményei szerint a rendszer nagyjából két év
múlva már egyéb ráktípusok kezelésére is alkalmas lesz. Az IBM valószínűleg
levonta a megfelelő tanulságokat ebből a kísérleti programból, és ezek ismeretében
a jövőben már gördülékenyebb lesz a Watson-technológia konkrét célokra
alkalmazása.
Az MD Anderson központ orvosai azt tervezik, hogy ha a rendszer már
megfelelően működik, akkor az interneten keresztül is elérhetővé teszik, hogy így az
orvosok a világ minden táján igénybe tudják venni ezt a nagy teljesítményű
erőforrást. Dr. Courtney DiNardo leukémia-szakértő szerint a Watson technológia
„demokratizálhatja a rákgyógyítást" azzal, hogy lehetővé teszi az orvosoknak, hogy
„hozzáférjenek a legújabb tudományos ismeretekhez és az MD Anderson központ
munkatársainak szakértelméhez". „Azoknak az orvosoknak, akiknek nem a
leukémia a szakterületük — teszi hozzá DiNardo —, a rendszer egyfajta szakértői
másodvélemény forrása is lehet, amely hozzáférést nyújt ugyanahhoz az
információs és tudásbázishoz", amelyet az ország legjobb onkológiai központjai is
használnak. DiNardo abban is hisz, hogy a rendszer, azon túl, hogy tanácsot ad
konkrét esetekhez, „egyedülálló kutatási platformként is funkcionálhat, ahol
kérdéseket lehet feltenni, hipotéziseket lehet megvitatni, és válaszokat lehet adni
kulcsfontosságú kutatási kérdésekre".(5)
Az orvoslás számára jelenleg a Watson a mesterséges intelligencia alkalmazásának
legambiciózusabb és legkiválóbb eszköze, de érdemes szót ejteni a többi fontos
sikertörténetről is. 2009-ben a Minnesota állambeli Rochesterben működő Mayo
Klinika kutatói létrehoztak egy mesterséges neurális hálózatot az endocarditis
(szívbelhártya-gyulladás) diagnosztizálására. Ehhez normál esetben egy szondát kell
bevezetni a páciens nyelőcsövébe, hogy el tudják dönteni, vajon egy potenciálisan
halálos fertőzés okozza-e a gyulladást, vagy sem — ami egy igen kellemetlen, drága
és kockázatoktól sem mentes eljárás. A klinika orvosai ehelyett inkább betanítottak
egy neurális hálózatot arra, hogy a rutinvizsgálatok és az észlelhető tünetek alapján,
az invazív módszer nélkül is képes legyen felállítani a diagnózist. Egy 189 páciens
bevonásával készült vizsgálat során a kutatók arra jutottak, hogy a rendszer az
esetek több mint 99%-ában helyes diagnózist állított fel, és több mint a betegek
felét sikerült megkímélnie egy szükségtelen diagnosztikus beavatkozástól.(6)
Az orvoslásban a mesterséges intelligencia alkalmazásának egyik legnagyobb
haszna valószínűleg az lesz, hogy esély nyílik az esetlegesen végzetesnek bizonyuló
hibák elkerülésére, mind a diagnosztizálás, mind a kezelés során. 1994
novemberében Betsy Lehman 39 éves, kétgyermekes édesanya és ismert újságíró,
aki a The Boston Globe-nak írt egészségügyi témájú cikkeket, a mellrák ellen vívott
harca során épp a harmadik kemoterápiás kezelésére készült. Lehmant a bostoni
Dana-Farber onkológiai intézetbe (Dana-Farber Cancer Institute) utalták be,
amelyet, az MD Anderson központhoz hasonlóan, az ország egyik legkiválóbb
onkológiai centrumának tartanak. A kezelési terv alapján Lehmannak nagy adag
ciklofoszfamidot kellett kapnia — ez az erősen mérgező szer hivatott elpusztítani a
rákos sejteket. Az a kutató, aki a gyógyszerelési utasítást írta, apró számolási hibát
vétett, így aztán Lehman négyszer nagyobb dózist kapott annál, mint amit a kezelési
terv ténylegesen előírt. Az újságírónő 1994. december 3-án belehalt a gyógyszer-
túladagolásba.(7)
Lehman csupán egyike volt annak az évi 98 ezer amerikai betegnek, akik
valamilyen megelőzhető orvosi műhiba miatt halnak meg(8). Az Egyesült Államok
Orvostani Intézete (Institute of Medicine) 2006-os jelentésében úgy becsülte, hogy
csak az orvosi műhibáknak évente legalább 1,5 millió amerikai esik áldozatul, ami
már önmagában több mint 3,5 milliárd dolláros többletköltséget generál(9). Egy
MI-rendszer, amelynek hozzáférése van mind a részletes kórtörténetekhez, mind a
gyógy-szerinformációkhoz, ideértve azok toxicitását és mellékhatásait is,
megelőzhetné ezeket a hibákat akkor is, ha összetett a probléma, és egyszerre több
gyógyszert kell adni a betegnek. Egy ilyen rendszer interaktív tanácsadóként
működhetne az orvosok és nővérek mellett, és pillanatok alatt ellenőrizhetné a
gyógyszerek biztonságosságát és hatékonyságát, akár közvetlenül a beadás előtt is,
és ezzel valószínűleg életeket mentene, valamint megkímélné a betegeket a
szükségtelen kellemetlenségektől . és kiadásoktól — főleg olyan helyzetekben,
amikor a kórházi személyzet . fáradt vagy dekoncentrált.
Ha a mesterséges intelligencia orvosi alkalmazása egyszer eljut arra a pontra,
ahol a rendszer valódi tanácsadói szerepben működhet, és. képes következetesen
magas minőségű másodvéleményt nyújtani az orvosoknak, akkor arra is képes
lehet, hogy visszafogja a szakmai mulasztások kárfelelősségének magas költségeit.
Számos olyan orvos van, aki úgy érzi, muszáj a „defenzív orvoslást" gyakorolnia,
és inkább elvégeztet minden elképzelhető vizsgálatot, csak hogy megvédje magát
egy esetleges pertől. Egy, a legjobb megoldásokban jártas MI-rendszertől: kapott,
dokumentált másodvélemény „fedezéket" nyújthatna az orvosoknak az efféle
keresetekkel szemben. Mindezek eredményeként pedig a kórházaknak kevesebbet
kellene költeniük egyrészt szükségtelen orvosi vizsgálatokra, másrészt
felelősségbiztosításra.
 Ebből viszont adódik a kérdés, hogy vajon ez azt jelentené-e,
hogy a felelősség egyszerűen átkerül az MI-rendszer gyártójának
vállára. Mivel egy ilyen rendszert éves szinten akár több tízezer, sőt
több százezer páciens diagnosztizálására is használhatják, az
esetleges felelősség mértéke ijesztően nagy lehet. Azonban 2008-
ban az Egyesült Államok legfelsőbb bírósága a Riegel kontra
Medtronic ügyben kimondta, hogy az orvosi eszközök gyártói
védelmet élveznek, és nem perelhetők abban az esetben, ha a
termékük megkapta az FDA (Egyesült Államok Élelmiszer- és
Gyógyszer-engedélyezési Hivatala) jóváhagyását. Lehet, hogy egy
hasonló okfejtés kiterjeszthető lenne a diagnosztikai rendszerekre is.
Az is gondot jelent, hogy eddig valahányszor az orvosoknak
„fedezéket" nyújtó törvényi szabályozás bevezetésével
próbálkoztak, azt a komoly politikai befolyással bíró törvényszéki
ügyvédek mindig hevesen ellenezték.

Ha még előrébb tekintünk a jövőbe, azt is könnyen el tudjuk képzelni, hogy a

mesterséges intelligencia alapjaiban formálja át az orvosi szolgáltatások egész
iparágát. Ha a gépek egyszer bebizonyítják, hogy képesek pontos diagnózis
felállítására és hatékony kezelések összeállítására, akkor talán már nem is lesz arra
szükség, hogy az orvos közvetlenül jelen legyen minden egyes alkalommal, amikor
egy beteg felkeresi a rendelőt.
2011-ben, röviddel a Watson vetélkedőbeli győzelme után, megjelent egy cikkem a
The Washington Postban, amelyben azt írtam, hogy e technológia révén egyszer talán
lehetőség lesz egy teljesen új típusú szakembergárda felállítására az orvoslásban,
amelynek a tagjai olyan alap- vagy mesterszintű egyetemi diplomával rendelkező
személyek lennének, akiket elsősorban arra képeztek ki, hogy a betegekkel
foglalkozzanak, megvizsgálják őket — majd az így begyűjtött információkat
betáplálják egy szabványosított diagnosztikai és kezelési rendszerbe(10). Ezek az új
típusú, alacsonyabb bérezésű orvosok átvehetnék a rutineseteket, és segíthetnék a
krónikus állapotú — például a kórosan elhízott vagy diabéteszes — betegek kezelését,
akiknek a száma drasztikus mértékben nő.
Az orvosok érdekvédelmi csoportjai — természetesen — valószínűleg elleneznék
ezeknek a kevésbé képzett versenytársaknak a beáramlását az ő területükre.(A
diplomás nővéreknek már az USA 17 államában sikerült megtörniük ezt a fajta
rendszerszintű ellenállást, és nagy valószínűséggel a jövőben fontos elemei lesznek
az egészségügyi alapellátásnak.) Az a helyzet azonban, hogy az orvosi egyetemet
végzettek jelentős többsége nem igazán vágyik háziorvosi praxisra, és még kevésbé
vágyik arra, hogy az ország vidéki területein teljesítsen szolgálatot. Több különböző
tanulmány is arra a következtetésre jutott, hogy az elkövetkező 15 évben mintegy
200 ezer fős orvoshiány kialakulása várható, mert az idősebbek nyugdíjba vonulnak,
miközben az új törvényi szabályozás (az Affordable Care Act) révén 32 millió új
páciens kerül be az egészségbiztosítási rendszerbe, és az elöregedő társadalom is
 egyre több ellátást igényel(11). A legégetőbb hiány várhatóan az alapellátást nyújtó
orvosok körében jelentkezik majd, mert a frissen végzett orvostanhallgatók, akik
tanulmányaik végére a diákhitel miatt súlyosan eladósodtak, tömegével választják
majd a jövedelmezőbb szakterületeket.
Ezek az új típusú szakemberek — akiket egy szabványosított, egy orvos által közel
egy évtizeden át tartó intenzív képzési folyamat során elsajátított tudással rendelkező
MI-rendszer használatára tanítanának be — a rutineseteket maguk is el tudnák látni,
a speciális kezelést igénylő pácienseket pedig továbbküldenék egy szakorvoshoz. A
főiskolai vagy alapszintű egyetemi diplomával rendelkezők számára komoly
előnyökkel járna, ha megnyílna előttük egy ilyen vonzó, új életpálya, tekintve, hogy a
munkaerőpiac többi szektorában az intelligens szoftverek egyre több lehetőségtől
fosztják meg őket.
Az orvoslás egyes területein, főleg ott, ahol nincs szükség közvetlen orvos—beteg
kapcsolattartásra, a fejlett mesterséges intelligencia várhatóan elindít majd egy
drasztikus hatékonyságnövekedést, amely lehet, hogy előbb-utóbb a teljes
automatizáláshoz is elvezet. A radiológusnak például az a dolga, hogy értelmezze a
különböző orvosi képalkotó eszközök által készített felvételeket. A képfeldolgozás
és -felismerés rohamtempóban fejlődik, és a gépek hamarosan talán arra is képesek
lesznek, hogy átvegyék a radiológusoktól ezt a hagyományos szerepet. A Facebookra
feltöltött fényképeken a szoftver már most is képes felismerni az arcokat, sőt a
reptereken még a potenciális terroristák beazonosításában is tud segíteni. 2012
szeptemberében az Egyesült Államok Élelmiszer-és Gyógyszer-engedélyezési
Hivatala engedélyezte egy automata ultrahangrendszer alkalmazását
mellrákszűrésnél. A U-Systems által tervezett eszköz azzal a céllal született meg,
hogy segítsen felfedezni a rákos megbetegedést az eseteknek abban a körülbelül
40%-ában, amikor a sűrű mellszövet miatt a hagyományos mammográfiás
technológia eredménytelen lehet. Emellett persze továbbra is szükség van
radiológusra, aki értelmezi a képeket, de ez most már csak pár percet vesz igénybe
— ellentétben azzal a 20-30 perccel, amennyit a hagyományos, kézi
ultrahangkészülékekkel készült képek elemzése igényel(12).
Az automata rendszerek emellett jól használhatók másodvéleményezésre is. A
rákos megbetegedések felismerésének arányát egy nagyon hatékony — ám nagyon
drága — módszerrel lehetne növelni: úgy, ha minden mammográfiás felvételt
egymástól függetlenül két radiológus is kiértékelne, majd együtt megvitatnák azokat a
lehetséges rendellenességeket, amelyeket egyikük vagy másikuk észrevett. Ez a
„duplázás" jelentősen növeli az észlelt daganatos megbetegedések számát, valamint
drasztikusan csökkenti azoknak a betegeknek a számát, akiket további vizsgálatok
céljából újra és újra be kell hívni. Egy 2008-ban a The New England Journal of Medicine
orvosi folyóiratban publikált tanulmány szerint egy gép igenis helyettesíteni tudja a
második orvost. Amikor a radiológus egy számítógéppel támogatott észlelőrendszert
kapott „társul", az eredmények éppen olyan jók voltak, mint amikor két orvos
értelmezte a felvételeket külön-külön(13).
 A patológia egy újabb olyan terület, ahol a mesterséges intelligencia már most
jelen van. Minden évben világszerte több mint százmillió nőn végzik el a
méhnyakrák-szűréshez szükséges Pap-tesztet. A teszthez a méhnyak hámsejtjeiből
mintát vesznek, majd a mintát tárgylemezre helyezve mikroszkóp segítségével
rosszindulatú elváltozások nyomait keresik. Ez egy igen munkaerő-igényes feladat,
amelynek a költsége elérheti akár a tesztenkénti 100 dollárt is. Számos diagnosztikai
labor azonban ma már azt a nagy teljesítményű, automata képalkotó rendszert
használja, amely a New Jersey-i székhelyű, orvosi eszközöket gyártó BD terméke. A
Slate magazin 2011-es cikksorozatában, amely a munkák automatizálásával
foglalkozott, Farhad Manjoo műszaki szakújságíró a BD „FocalPoint GS Imaging
System" nevű rendszeréről azt írta, hogy „orvostechnikai csoda", amelynek a
„képkereső szoftvere, az abnormális sejtek több mint százféle jele után kutatva,
villámgyorsan nézi át a tárgylemezeket". Majd „rangsorolja is azokat, méghozzá a
betegség előfordulásának valószínűsége szerint", végül pedig „minden tárgylemezen
jelöl tíz olyan területet, amelyet az orvosnak érdemes alaposabban
megvizsgálnia"(14). A gép szignifikánsan eredményesebb a rákos esetek
felderítésében, mint egy elemző önmagában, ráadásul még nagyjából meg is
duplázza a tesztfeldolgozás sebességét.

Robotok a kórházi ellátásban és a gyógyszerészetben

A San Franciscó-i Kaliforniai Egyetem Orvosi Központjának (University of

California Medical Center) gyógyszertárában naponta mintegy 10 ezer adag
gyógyszert készítenek el úgy, hogy a gyógyszerészek egyetlen tablettához vagy
üvegcséhez sem érnek hozzá. Egy hatalmas automata rendszer több ezer különféle
gyógyszert kezel, és a tárolástól a hatalmas gyógyszerkészletek nyilvántartásán át a
tabletták elkészítéséig és csomagolásáig mindent önállóan intéz. Az egyik
robotkéznek csak az a dolga, hogy kivegye a tablettákat a sok-sok rekesz
valamelyikéből, és apró, műanyag zacskókba tegye őket — ezt csinálja
folyamatosan. Minden dózis külön zacskóba kerül, és kap egy vonalkódot, amellyel
nem csak a felírt gyógyszer, hanem a beteg is beazonosítható, akinek a gyógyszert
felírták. A gép ezután olyan sorrendben rakja össze az egyes betegek napi
gyógyszereit, amilyen sorrendben be kell azokat venni, és végül ezeket a kis
csomagokat összekötegeli. Később a nővér, aki kiosztja a gyógyszereket, leolvassa a
vonalkódot mind a gyógyszeres zacskón, mind pedig a beteg karszalagján. Ha nem
egyeznek, vagy ha a gyógyszert nem a megfelelő időpontban adja, megszólal egy kis
riasztó. A vénásan adagolt gyógyszerek elkészítését három másik, erre speciali zált
robot automatizálja, és ezek közül az egyik kizárólag az erősen mérgező,
kemoterápiás gyógyszerekkel foglalkozik. A rendszer gyakorlatilag kizárja az emberi
mulasztásnak még a lehetőségét is azzal, hogy az embereket , szinte teljesen kiiktatja
ebből a láncból.
 Az egyetem 7 millió dolláros automata rendszere csak egyetlen példa a robotizálás
azon, látványosabb formái közül, amelyek már terjednek a gyógyszeriparban. A
gyógyszer-kiskereskedelemben a drogériákban és élelmiszerboltokban elhelyezett —
jóval olcsóbb, és egy üdítőautomatánál nem sokkal nagyobb — robotok hódítanak.
Az Egyesült Államokban egy gyógyszerésznek komoly tanulmányokat kell folytatnia
(a négyéves képzés végén doktori fokozatot szereznek), majd le kell tennie egy
meglehetősen nehéz képesítő vizsgát. Ha ez megvan, akkor egy igen jól fizető
szakmára tehet szert: 2012-ben egy gyógyszerész éves átlagfizetése 117 ezer dollár
volt. Ám, főleg a kiskereskedelemben, a munka nagy része ismétlődő
rutinfeladatokból áll, ugyanakkor azzal az állandó stresszel jár, hogy mindenáron el
kell kerülni az esetlegesen végzetessé váló hibákat. Más szóval, amit a gyógyszerész
csinál, annak javarésze tökéletesen automatizálható.
Egyre gyakoribb lesz, hogy ha egy beteg gyógyszere elkészül, akkor azt egy robot
fogja elszállítani a kórház gyógyszertárából. Az óriási gyógyászati komplexumok
folyosóin már ma is találkozni ilyen robotokkal, amelyek gyógyszereket,
labormintákat, ebédet vagy friss ágyneműt szállítanak. Ezek a robotok képesek
kikerülni az eléjük kerülő akadályokat és használni a lifteket. 2010 -ben a kaliforniai
Mountain View-ban található El Camino Kórház 19 ilyen szállítórobotot vett
bérbe az Aetheon nevű cégtől, évi 350 ezer dollárért. A kórház egyik
ügyintézőjének elmondása szerint, ha ugyanerre a munkára embereket vennének
fel, az évente több mint egymillió dollárjába kerülne a kórháznak(15). 2013 elején a
General Electric bejelentette, hogy a tervei között szerepel egy olyan mobil robot
kifejlesztése, amely képes észlelni, megtisztítani, sterilizálni és elszállítani sok ezer, a
műtőkben használt műtéti eszközt. Ezeket az eszközöket rádiófrekvenciás
azonosítással (RFID) működő csipekkel látnák el, így a gépek könnyebben
megtalálnák azokat(16).
A konkrét gyógyszerészeti, valamint kórházi logisztikai és szállítási feladatokon
kívül az önjáró robotok eddig még csak viszonylag kevés területet hódítottak meg.
A sebészeti robotok használata ugyan széles körben elterjedt, de ezeket arra
tervezték, hogy a sebészek meghosszabbított karjaként az ő képességeiket fokozzák,
és a robotsebészet valójában éppen hogy költségesebb, mint a hagyományos
módszer. Már folyik az előkészítő munka az ennél ambiciózusabb sebészeti robotok
kifejlesztésére. Az 1-Sur például egy olyan, az EU által támogatott konzorcium,
amelyben európai kutatók azon munkálkodnak, hogy automatizálni tudjanak olyan
alapeljárásokat, mint a szúrás, a vágás és a varrás(17). Ám elképzelhetetlennek tűnik,
hogy a közeljövőben egy betegen a bármikor beavatkozni kész orvos jelenléte
nélkül végezhessenek el bármilyen invazív beavatkozást, így, ha meg is valósulna ez
a technológia, a költségcsökkenés mértéke a legjobb esetben is csak elhanyagolható
lenne.
Ugyanakkor több száz automatizált sebészrobot dolgozik szerte a
világban, amelyek az ortopédiai sebészet és az idegsebészet területén
automatikusan hajtják végre a sebészek által előzetesen, a betegek
 preoperatív felvételei alapján (pl. CT) kidolgozott műtéteket. Szintén
roppant sikeres a CyberKnife sugárterápiás robot, amely milliméteres
pontossággal képes akár a folyamatosan mozgó tüdőben terjeszkedő
daganat besugárzására, miközben védi az egészséges szöveteket a túl nagy
sugárterheléstől. (A Lektor)

Robotok az idősgondozásban

A lakosság valamennyi fejlett és sok fejlődő országban is rohamosan öregszik. Az

előrejelzések szerint az Egyesült Államokban 2030-ra több mint 70 millióra nő az
időskorúak száma, és ezzel arányuk az összlakosságon belül — ami 2000-ben még
csak 12,4% volt — eléri a 19%-ot.(18) Japánban a hosszú élettartam és az alacsony
születésszám még tovább súlyosbítja ezt a problémát. 2025-re az ország
lakosságának egyharmadát a 65 év felettiek teszik majd ki. Emellett a japánok már-
már xenofóbiával felérő idegenkedéssel viszonyulnak az egyre fokozódó
bevándorláshoz, amely pedig segíthetne enyhíteni ezt a problémát. Következésképp
Japánban már most a szükségesnél legalább hétszázezerrel kevesebb idősgondozó
dolgozik — és az elkövetkező évtizedekben ez a hiány várhatóan még tovább
fokozódik(19).
Ez az egyre súlyosbodó globális demográfiai egyensúlyhiány teremti az egyik
legnagyobb lehetőséget a robotikában: az idősek gondozását segítő, megfizethető
gépek kifejlesztését. A 2012-es A robot és Frank (Robot & Frank) című vígjáték,
amely egy idős férfi és egy ápoló robot történetét meséli el, igen reményteli képet
fest az előttünk álló fejlődés irányáról. A film elején a néző megtudja, hogy a
történet a „közeljövőben" játszódik. Majd megjelenik a robot, amely igen fejlett
kézügyességről tesz tanúbizonyságot, intelligens párbeszédeket folytat a
gondozottjával, és általában véve úgy viselkedik, mint egy ember. A főhős a film
egy pontján véletlenül leveri a poharat az asztalról, amit a robot még a levegőben
elkap. Ez alighanem nem olyan jelenet, ami a „közeljövőben" megtörténhet.
Ami azt illeti, az idősgondozó robotokkal a mai formájukban az a legnagyobb
gond, hogy nem túl sok mindenre képesek. A fejlesztők eleinte főleg a terápiás célú
kisállatokkal értek el eredményeket. Ilyen volt például Paro, a robot bébifóka,
amely társaságot jelent az időseknek (mindezt ötezer dollárért). Vannak olyan
robotok, amelyek képesek felemelni és szállítani az idős embereket, és ezzel
komoly terhet vesznek le a gondozók válláról. Az efféle gépek azonban nehezek és
drágák — akár tízszer akkora is lehet a súlyuk, mint annak, akit cipelnek —, és
ezért valószínűleg elsősorban kórházakban és bentlakásos otthonokban
alkalmazzák majd őket. Egy megfizethető árú, fejlett kézügyességű — tehát a
személyes higiéniai feladatokban és a mosdóhasználatban is segíteni képes —
robot megépítése még mindig óriási kihívás. Születtek már konkrét feladatok
ellátására képes gépek, de csak kísérleti jelleggel: a Georgiai Műszaki Egyetem
kutatói például építettek egy finom érintésre képes robotot, amely le tudja
 mosdatni az ágyban fekvő betegeket. De egy olyan, megfizethető és
multifunkcionális idősgondozó robotra, amely képes önállóan segítséget nyújtani
szinte teljes egészében másokra szoruló embereknek, vélhetően még sokáig várni
kell.
E téren számos technikai jellegű akadály állja útját a fejlődésnek, és ezek közül az
egyik az, hogy — bár elméletileg ez egy óriási piaccal kecsegtető lehetőség — eddig
viszonylag kevés olyan startup jött létre, amely idősgondozó robotok tervezésére
specializálódott volna, és igen csekély mértékű kockázati tőke áramlik erre a
területre. A legreménytelibb megoldás szinte egészen biztosan Japánból érkezik
majd, hiszen az ország egy demográfiai válság küszöbén jár, ráadásul a japánok,
ellentétben az amerikaiakkal, nem ódzkodnak az állam és az egyes iparágak
közvetlen együttműködésétől. 2013-ban a japán kormány elindított egy programot,
amelynek keretében magára vállalta az olcsó, egy feladatra specializálódott, az
időseket vagy gondozóikat segítő roboteszközök kifejlesztésével járó költségek
kétharmadát(20).
Az idősgondozás területének eddigi talán leginkább figyelemre méltó japán
innovációja az ún. hibrid segítő végtag (Hybrid Assistive Limb, HAL), amely
lényegében egy mesterséges külső váz, ún. exoskeleton, amilyet eddig csak a sci -fi
filmekben láthattunk. A fejlesztő, a Cukubai Egyetem tanára, Szankai Josijuki
elmondása szerint a HAL 20 év kutatás és fejlesztés eredménye. Az exoskeletonban
lévő szenzorok képesek érzékelni és értelmezni az idegrendszerből érkező jeleket.
Amikor az akkumulátoros vázat viselő személy a felállásra vagy a járásra gondol, a
nagy teljesítményű motorok azonnal akcióba lendülnek, és mechanikai segítséget
adnak a gondolat megvalósításához (illetve akár utasítást adnak az izmoknak az
idegrendszeren keresztül — A Lektor). Létezik a gépnek egy másik verziója is, ezt a
felsőtestre lehet ráilleszteni, és főleg a gondozóknak segíthet az idős gondozottat
felemelni és cipelni. A HAL segítségével a kerekesszékes idősek képesek lábra állni
és járni. Szankai professzor cége, a Cyberdyne megalkotta az exoskeleton egy
nagyobb verzióját is — azon munkások számára, akik a 2011-es katasztrófa után a
fukusimai atomerőmű területének megtisztításán dolgoztak. A szerint a váz szinte
teljesen leveszi a munkások válláról az általuk viselt; volfrámból készült,
sugárzásárnyékoló pajzs közel hatvan kilogrammos súlyát.
Talán furcsának tűnhet, hogy Szankai ilyen nevet választott egy
elsősorban idősgondozással foglalkozó cégnek és termékének. A
HAL ugyanis annak a barátságtalan számítógépnek volt a neve, amely
a 2001 — Űrodüsszeia (2001: A Space Odyssey) című filmben nem
volt hajlandó kinyitni a zsilipkaput; a Cyberdyne pedig az a
képzeletbeli vállalat, amely a Terminator (Terminator) filmekben
szereplő Skynetet megépítette. Elképzelhető tehát, hogy a cég más
piacok felé is tekinget.
 A HAL az első idősgondozó roboteszköz, amelyet a japán gazdasági, kereskedelmi
és ipari minisztérium hitelesített. A váz éves bérleti díja nem éri el a kétezer dollárt,
és már több mint háromszáz kórházban, és idősek otthonában használják(21).
Egyéb, a közeljövőben várható fejlesztések között lesznek például. a mozgást
segítő robotizélt járókeretek és az olyan, olcsó robotok, amelyek képesek odavinni
az embernek a gyógyszert, adni neki egy pohár vizet vagy megkeresni valamit,
például a szemüvegét. (Ez utóbbi valószínűleg rádiófrekvenciás azonosítással
történik majd.) Továbbá kezdenek megjelenni a piacon olyan robotok is, amelyek az
időskori demenciában szenvedő betegeket segítenek felügyelni. Néhány kórházban
az orvosok :: és egyes otthonok gondozói már ma is használnak „telejelenlét"
robotokat, amelyekkel távolról is tartani tudják a kapcsolatot a betegeikkel. Az ilyen
típusú eszközök kifejlesztése viszonylag egyszerű, mert a kézügyesség problematikája
megkerülhető. A gondozó robotok fejlesztése a közeljövőben elsősorban olyan
robotok létrehozására irányul majd, amelyek a kommunikációt segítik, felügyelik
vagy teszik lehetővé. Viszont az olyan , megfizethető árú robotok, amelyek önállóan
is képesek elvégezni bizonyos, valóban hasznos tevékenységeket, még jó ideig
váratnak magukra.
Tekintve, hogy az ügyes és önálló idősgondozó robotok a közeljövőben
valószínűleg még nem jelennek meg a piacon, logikusnak tűnik az a feltételezés, hogy
az intézményi és otthoni gondozásban jelentkező, fenyegető munkaerőhiány elejét
veszi minden olyan, a technológiai fejlődés okozta elbocsátásnak, amely a többi
gazdasági szektorban rendre előfordul. Lehet, hogy a munkavállalók egész egyszerűen
átvándorolnak az egészségügybe és az idősgondozás területére. Az Egyesült Államok
munkaügyi statisztikai hivatalának előrejelzése szerint 2022-re 580 ezer új otthoni
gondozói és 527 ezer diplomás nővéri (az USA-ban ez a két legdinamikusabban
növekvő foglalkozási ág), valamint 424 ezer otthoni ápolói és 312 ezer nővéri
pozíció jön létre(22). Ez összesen körülbelül 1,8 millió új állást jelent.
Ez első hallásra igen nagy számnak tűnik. De vegyük hozzá, hogy az amerikai
gazdaságpolitikai intézet becslései szerint 2014 januárjában a recesszió miatt —
még mindig 7,9 millió állás hiányzott a munkaerőpiacról. Ebből 1,3 millió állás a
válság alatt szűnt meg, és ezeket még mindig nem sikerült pótolni, a másik 6,6
millió állás pedig soha nem is jött létre(23). Vagyis, ha az az 1,8 millió állás már ma
megjelenne, annak a bizonyos űrnek akkor is csak a negyedét tudná betömni.
Számolni kell természetesen egy (két) másik tényezővel is, mégpedig azzal, hogy
a.) ezek alacsony bérezésű állások, és b.) a lakosság nagy része alkalmatlan ezeknek
a munkaköröknek a betöltésére. A statisztikai hivatal szerint az otthoni ápolók és
gondozók jövedelmének középértéke 2012-ben nem érte el az évi 21 ezer dollárt
sem, és ezek a munkakörök még középfokú végzettséget sem feltétlenül
igényelnek. A munkavállalók nagy részének valószínűleg nem olyan a hozzáállása,
amilyen szükséges lenne az ilyen típusú munkához. Ha a fröccsöntő munkás utálja
a munkáját, az egy dolog. De ha az ápoló utálja, hogy egy rászoruló, idős embert
kell gondoznia, az már komoly probléma.
 Ha elfogadjuk, hogy a statisztikai hivatal előrejelzése helytálló, és valóban nagy
számban jönnek létre ilyen munkahelyek, akkor is felmerül a kérdés, hogy vajon ki
fog fizetni ezeknek az embereknek a munkájáért. A munkabérek évtizedek óta
stagnálnak. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a juttatásalapú nyugdíjrendszert
felváltotta a gyakran alulfinanszírozott, járulékalapú nyugdíjrendszer, akkor arra
jutunk, hogy az amerikaiak nagy része nyugdíjas éveire viszonylagos
bizonytalanságra van ítélve. Mire az idősebbek többsége eljut oda, hogy már napi
szinten segítségre szorul, addigra aránylag keveseknek lesz meg ahhoz a szükséges
magánvagyonuk, hogy felvegyenek egy otthoni ápolót, mindegy, milyen alacsonyan
is maradnak a bérek ebben a kategóriában. Következésképp ezeket az állásokat
közvetve a kormány fogja finanszírozni, méghozzá olyan programokon keresztül,
mint a Medicare vagy a Medicaid, és éppen ezért sokkal inkább problémaként, mint
megoldásként tekintenek majd rájuk.

Az adatokban rejlő erő

Ahogy azt a 4. fejezetben láttuk, a big data-forradalom egy újfajta vezetői

gondolkodás és a komoly hatékonyságnövekedés ígéretét hordozza magában. Az,
hogy ezek az adatok egyre nagyobb jelentőséggel bírnak, hatásos érv lehet az
egészségbiztosítási szektor racionalizálása mellett, vagy — alternatív megoldásként
— egy olyan konstrukció létrehozása mellett, amely lehetővé tenné a biztosítók,
kórházak és egyéb egészségügyi szolgáltatók közti adatmegosztást. Minél több
adathoz lehet hozzáférni, annál több innovatív megoldás születhet. Ahogy a Target
áruházlánc. is meg tudta jósolni a terhességet a vásárlási mintázatok alapján, úgy a
kórházak és biztosítók is képesek lennének bizonyos kontrollálható tényezők között
korrelációkat felfedezni, és a beteg gyógyulásának valószínűségét megállapítani, ha
hozzáférést kapnának nagy méretű adatállományokhoz. Az eredeti AT&T-ről
köztudott volt, hogy szponzorálja azt a Bell Labset, amely a 20. század legfontosabb
IT-s fejlesztései közül oly soknak a bölcsője volt. Talán akadna egy vagy több olyan,
megfelelő méretű egészségbiztosító, amely fel tudna vállalni hasonló szerepet —
azzal a különbséggel, hogy az innovációk forrása nem egy műszaki labor lenne,
hanem a részletes beteginformációk és kórházi működési adatok folyamatos
elemzése.
A betegekbe beültetett vagy rájuk rögzített orvosi szenzorok szintén fontos
adatforrásként fognak szolgálni. Ezekből az eszközökből folyamatosan érkeznek
majd azok a különböző biometrikus információk, amelyek aztán mind a diagnózis
felállításához, mind pedig a krónikus betegségek kezeléséhez felhasználhatóak. Az
egyik legígéretesebb kutatási terület a diabéteszes betegek vércukorszintjét
folyamatosan monitorozni képes szenzorok tervezése és fejlesztése. A tervek szerint
ezek a szenzorok össze lennének kötve egy okostelefonnal vagy valamilyen más külső
eszközzel, és azonnal riasztanák a pácienst, ha a vércukorszintje kilépne a biztonságos
értékhatárok közül, így többé nem lenne szükség a kellemetlen vércukormérésre.
Számos cég már ma is gyárt olyan vércukormérő eszközt, amely beültethető a beteg
bőre alá. 2014 januárjában a Google bejelentette, hogy kutatói olyan kontaktlencse
kifejlesztésén dolgoznak, amelyben egy apró, beépített vércukorszintmérő és egy
vezeték nélküli csip is helyet kap. A lencse a könnyfolyadék folyamatos elemzésével
monitorozná a vércukorszintet: amikor a lencse viselőjének vércukorszintje túl
magas vagy túl alacsony, kigyullad egy apró LED-fény, azonnal figyelmeztetve a
beteget. Az olyan felhasználói eszközök, mint az AppleWatch — amelyet 2014
szeptemberében jelentettek be —, szintén folyamatosan kommunikálják majd a
viselőjük egészségi állapotát jelző adatokat.

Az egészségügy költségei és egy rosszul működő piac

A Time magazin 2013. március 4-i számának címlapsztoriját Steven Brill írta, a cikk
pedig a „Bitter Pill" (Keserű pirula) címet kapta. A szerző azoknak a tényezőknek
eredt a nyomába, amelyek az Egyesült Államokban mindig egyre magasabbra és
magasabbra hajtják fel az egészségügyi költségeket. A cikkben egyre-másra sorolta
azokat az eseteket, amelyeket csakis a rablás kategóriába lehet besorolni. Ilyen eset
volt például az is, amikor 10 000%-os haszonkulccsal kezdtek árulni egy olyan,
recept nélkül kapható láz- és fájdalomcsillapítót, amely a Walmartban vagy bármely
patikában is megvásárolható. Egyes rutinvérvizsgálatokat, amelyekért a Medicare
állami egészségbiztosító 14 dollárt fizet, 200 dolláros vagy afölötti áron számlázták ki
a betegnek. A CT-vizsgálat költsége, amelyre a Medicare 800 dollár körüli árat állapít
meg, 6500 dollár fölé szökött. A szívrohamgyanú, amelyről kiderült, hogy csak
gyomorégés, 17 ezer dollárjába került a betegnek — és ebben az orvosok díjazása
még nem volt benne(24).
Néhány hónappal később a The New York Times újságírója, Elisabeth Rosenthal
cikksorozatot készített lényegében ugyanerről a jelenségről: egy nyílt seb ellátásáért,
amely három, egyszerű kis öltést igényelt, egy kórház több mint 2 ezer dollárt
számlázott ki. A kisgyerek homlokára helyezett sebészeti ragasztó a szülőknek több
mint 1600 dollárjába került. Egy betegnek több mint 80 dollárt kellett fizetnie egy kis
üveg helyi érzéstelenítőért, amelyet az internesen 5 dollárért árulnak. Rosenthal
hozzátette azt is, hogy a kórház, mivel nagy tételben vásárol, valószínűleg sokkal
olcsóbban hozzájut(25).
Mindkét újságíró arra jutott, hogy ezek az irreális árak rendszerint a
„chargemaster" néven emlegetett, vaskos és a közvélemény előtt ismeretlen — sőt
egyenesen titkos — árlistához igazodnak. Az abban felsorolt áraknak látszólag
semmi közük a tényleges költségekhez, azokkal semmilyen érdemi összefüggésben
nem állnak. A listáról egy dolgot állíthatunk biztosan, mégpedig azt, hogy az árai
nagyon-nagyon magasak. Brill és Rosenthal is azt találta, hogy a leginkább
égbekiáltó esetek a biztosítással nem rendelkező páciensekkel történtek. A
kórházak tőlük elvárták volna, hogy fizessék meg a teljes listaárat, és sokszor rövid
türelmi idő után máris behajtóhoz fordultak, sőt akár pert is indítottak, ha a beteg
nem tudott vagy nem akart fizetni. Azonban már a nagyobb egészségbiztosítók
körében is egyre terjed az a fajta árképzés, amely a listaárakból kiindulva számít fel
„kedvezményes" árat. Vagyis, előbb feltornásszák az árakat — sok esetben
tízszeres vagy akár százszoros szorzóval —, majd erre az árra adnak 30 vagy akár
50% kedvezményt is, attól függően, hogy a biztosító milyen eredményesen tud
alkudni. Képzeljük csak el, milyen lenne, ha 1000 forintba kerülne egy liter tej, de
csak ha már kialkudtunk magunknak egy 50%-os kedvezményt a 2000 forintos
listaárból. Ezek után talán nem meglepő, hogy az Egyesült Államokban az
egészségügyi kiadások folyamatos emelkedésének a kórházi árak a
legmeghatározóbb tényezői.
Az emberiség történelmének egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy a
technológiai fejlődés és a jól működő piacgazdaság egymást erősítő szimbiózisban él.
Az egészséges piaci működés olyan ösztönzőket teremt, amelyek eredményeként
fontos innovációk születnek, és folyamatosan nő a termelékenység — mindig is ez
volt a prosperitás hajtóereje.
Vegyük például a Szovjetuniót, amely — és ehhez kétség sem
férhet — néhány igen kiváló tudóst és mérnököt adott a világnak. A
szovjetek szép eredményeket értek el a hadi és űrtechnológiai
fejlesztések terén, de ezeket az innovációkat sosem tudták a civil
gazdaságban is hasznosítani. Ez pedig nyilvánvalóan javarészt annak
tudható be, hogy hiányoztak a gazdaságból a működő piacok.

Az értelmes emberek többsége ezt fel is fogja (és ha említésre kerül ez a téma,
valószínűleg Steve Jobsot és az iPhone-t is szóba hozza). A gond az, hogy az
egészségügy piaca igencsak rosszul működik, és nincs az a technológiai fejlődés,
amely képes lenne költségcsökkenést eredményezni, amíg meg nem oldódnak az
iparág strukturális problémái.
Emellett, véleményem szerint, az egészségügyi piac jellege sem teljesen tisztázott,
és az sem világos, hogy pontosan hol is kellene működésbe lépnie egy hatékony
piaci árképzési mechanizmusnak. Sokan szeretnék azt hinni, hogy az egészségügy
piaca is olyan, mint egy normál fogyasztói piac: ha sikerülne kiiktatni a biztosítókat
és főleg a kormányt, és a döntéseket meg a költségeket áttestálni a fogyasztókra
(illetve betegekre), akkor az itt is olyan innovációkat és eredményeket hozna, mint
amilyeneket más iparágakban láthattunk (es lehet, hogy megint csak szóba kerülne
Steve Jobs).
A valóságban azonban az egészségügy egyszerűen nem hasonlítható össze más
fogyasztói termékek és szolgáltatások piacaival, és ezt már több mint fél évszázada
sikerült felismerni. 1963-ban Kenneth Arrow Nobel-emlékdíjas közgazdász
tanulmányában részletesen leírta, hogyan és miben különbözik az egészségügyi
ellátás a többi terméktől és szolgáltatástól. Arrow írásában többek között kiemelte
azt a tényt, hogy az orvosi költségek rendkívül kiszámíthatatlanok, és gyakran olyan
magasak, hogy azt a páciens a jövedelméből nem tudja kifizetni, és előre tervezni
sem tud velük érdemben úgy, ahogy esetleg más nagyobb kiadásokkal. Az orvosi
ellátás nem tesztelhető le vásárlás előtt; az nem olyan, mint a mobiltelefon-üzlet,
 ahol bármelyik készülék kipróbálható. Vészhelyzetben a beteg eszméletlen lehet, sőt
akár haldoklik. Ez az üzletág mindenképpen olyannyira összetett, és olyan sokrétű
speciális tudást igényel, hogy az átlagembertől egyszerűen nem várható el, hogy
önállóan hozzon meg döntéseket ebben a témában. Az egészségügyi szolgáltatók és
a páciensek messze nem egyenlő felekként állnak egymással szemben, és ahogy arra
Arrow is rámutatott, „mindkét fél tisztában van ennek az információs
egyenlőtlenségnek a létezésével, és viszonyukat tovább árnyalja ez a tudat" (26). A
lényeg, hogy a jelentősebb egészségügyi és kórházi szolgáltatások magas
költségszintje, kiszámíthatatlansága és komplexitása miatt az egészségügyi
szektorban szükség van valamiféle biztosítási modellre.
Azt is fontos megértenünk, hogy az egészségügyi kiadások legnagyobb része a
kevés számú súlyos beteg kezelése után keletkezik. Az amerikai egészségügyi
menedzsmenttel foglalkozó intézet (National Institute for Health Care
Management) 2012-es jelentéséből az derül ki, hogy : az össznemzeti egészségügyi
kiadások több mint 20%-a mindössze a lakosság 1%-ára — a legeslegbetegebbekre
— megy el. Az összkiadások közel felét, ami 2009-ben körülbelül 623 milliárd dollár
volt, a lakosság legbetegebb 5%-ára fordították(27). Ami azt illeti, az Egyesült
Államokban az egészségügyi kiadások épp olyan egyenlőtlenül oszlanak meg, mint a
jövedelmek. Ha ezt egy grafikonon szemléltetnénk, az majdnem teljesen úgy nézne
ki, mint a 3. fejezetben látható, ún. hosszú farok („a győztes mindent visz" -eloszlás)
ábrája.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a kiadások ilyen fokozott
koncentrálódásának micsoda óriási jelentősége van. Azok a nagyon beteg emberek,
akikre elmegy ez a rengeteg pénz, nyilvánvalóan nincsenek olyan helyzetben, hogy
leálljanak alkudozni a szolgáltatókkal; és a társadalomnak sem érdeke, hogy ilyen
elképesztően nagy pénzügyi felelősséget hárítsunk ezekre az emberekre. A „piacnak",
amelyet működőképessé kellene tennünk, az egészségügyi szolgáltatók és a
biztosítótársaságok a szereplői — nem pedig a szolgáltatók és a páciensek. Brill és
Rosenthal cikkeinek leglényegesebb tanulsága éppen az, hogy ez a piac
diszfunkcionális, rosszul működik, mert a biztosítók és a szolgáltatók között alapvető
egyensúlyhiány uralkodik. Az ügyfelek joggal gondolhatják, hogy az
egészségbiztosítók erős és befolyásos szervezetek, ám az igazság az, hogy — a
kórházakhoz, orvosokhoz és a gyógyszeripari szereplőkhöz viszonyítva — sok
esetben túlságosan is gyengék. Ezt az egyensúlyhiányt tovább súlyosbítja a szolgáltatók
helyzetének folyamatos javulása. Brill a cikkében megjegyzi, hogy a kórházak egyre
nagyobb arányban „vásárolnak fel praxisokat és konkurens kórházakat, így tovább
erősödik az alkupozíciójuk a biztosítókkal szemben" (28).
Képzeljünk el egy olyan (nem is olyan távoli) jövőt, amelyben az orvos egy nagy
teljesítményű táblagéppel a kezében, mindössze néhány koppintással el tud
rendelni egy egész sor vizsgálatot és szűrést. Majd, a vizsgálatok végeztével az
eredmények rögtön meg is jelennek a képernyőjén. Ha a páciensnek CT-re vagy
MRI-re van szüksége, az eredmények mellé az orvos megkapja a részletes elemzést
is, amelyet egy fejlett MI-alkalmazás készített el neki. A szoftver felhívja a figyelmét
a felvételen látható eltérésekre, és javaslatokat tesz a további kezelésre. Mindehhez
csupán be kellett lépnie abba a hatalmas adatbázisba, amelyben a betegek adatait és
kórlapjait tárolják, és megkereste a hasonló eseteket. Így az orvos pontosan
láthatja, hogyan kezelték korábban a hasonló betegeket, milyen problémák,
kérdések merültek fel, és mi lett a kezelés eredménye. Mindez nyilván igen
hatékony és kényelmes lenne, és a betegek számára kedvezőbb végkifejlettel járna.
Ez az a forgatókönyv, amely a technooptimistákat lelkesedéssel tölti el az
egészségügyben hamarosan várható forradalmat illetően.
Tegyük fel most azt, hogy az orvos anyagilag is érdekelt abban a diagnosztikai
cégben, amely a vizsgálatokat végzi! Vagy esetleg a kórház felvásárolta az orvos
praxisát, és a teszteket végző létesítmény is a kórház tulajdonában van. Így a
vizsgálatok árának vajmi kevés köze van a szolgáltatások tényleges költségeihez —
elvégre a „chargemaster" szabja meg őket —, ezért igen jövedelmezőek.
Valahányszor orvosunk az érintőképernyőre koppint, mindannyiszor bevételt
termel.
Bár ez a példa még csak a képzelet szüleménye, számtalan bizonyíték támasztja
alá, hogy az egészségügyi ellátás technológiai újításai hatékonyságnövekedés helyett
nagyon sok esetben a kiadások további növekedéséhez vezetnek. Ennek elsődleges
oka, hogy hiányzik egy eredményesen működő piaci árképzési mechanizmus, amely
a hatékonyságnövekedés motorja lehetne. Piaci nyomás híján a szolgáltatók
gyakran olyan technológiákba fektetnek, amelyeknek nem a hatékonyság, hanem a
bevételek növelése a céljuk; vagy ha mégis sikerül valahol növelni a produktivitást,
akkor a profitot egyszerűen megtartják maguknak, ahelyett hogy csökkentenék az
árakat.
Az egészségügyi ellátás inflációját eredményező technológiai befektetések
díszpéldái azok a protonterápiás központok, amelyeket a prosztatarák kezelésére
hoztak létre. A Kaiser Health News újságírója, Jenny Gold 2013. májusi cikkében azt
írta, hogy „bármennyire is igyekeznek kordában tartani az egészségügyi kiadásokat, a
kórházak még mindig egymással versengve fejlesztik az újabbnál újabb
technológiákat — még akkor is, ha az új eszközök nem feltétlenül lesznek jobbak,
mint az olcsóbb verziók"(29). Az egyik ilyen központot így jellemzi: „futballpálya
nagyságú betonkolosszus, és belekerült vagy 200 millió dollárba". Ennek a drága, új
technológiának az alapkoncepciója az, hogy ezzel a módszerrel kevesebb sugárzás éri
a beteget, ám a kutatások mégsem találtak bizonyítékot arra, hogy a protonsugár-
technológia hatékonyabban működne, mint a többi, sokkal olcsóbb módszer(30).
Dr. Ezekiel Emanuel, az egészségügyi ellátások szakértője azt mondja, „nincs rá
bizonyítékunk, hogy az orvosi ellátás szempontjából szükségünk van ezekre a
létesítményekre. Ezek egész egyszerűen azért jöttek létre, hogy profitot
termeljenek."(31)
Számomra kézenfekvőnek tűnik, hogy az amerikaiak elvben sokkal jobban
járnának, ha mondjuk, a gyorséttermi szektor helyett inkább az egészségügyi
szektorban menne végbe egy nagyszabású, mindent alapjaiban átformáló
technológiai változás. Elvégre ha az egészségügyi ellátásban csökkennének az
árak és nőne a produktivitás, az valószínűleg azt eredményezné, hogy az
embereknek szebb és hosszabb életük lenne. A gyorséttermek árcsökkentése
nagy valószínűséggel épp ellenkező hatáshoz vezet. Csakho gy a gyorsétterem-
láncok egy jól működő piacon tevékenykednek, az egészségügyi szolgáltatók
pedig nem. Amíg pedig hagyjuk, hogy ez így maradjon, addig vajmi kevés okunk
lesz optimistán azt remélni, hogy egyedül az egyre gyorsuló ütemben fejlődő
technológiának köszönhetően megálljt parancsolhatunk az elszabadult
egészségügyi költségeknek. Mindezeket a tényeket figyelembe véve, elhagyva
most a fő technológiai csapásvonalat, két alternatív stratégiát javasolok, amelyek
segíthetnek visszaállítani a biztosítók és a szolgáltatók közötti erőegyensúlyt, és
remélhetőleg hozzájárulnak a piacok és a technológia összhangjának
kialakításához, és így megtörténhet a várva várt átalakulás.

Konszolidáljuk a szektort, és az egészségbiztosítást tekintsük

közszolgáltatásnak!
Sok minden kiolvasható az egészségügyi szolgáltatók árainak elemzéséből,
elsősorban az, hogy a Medicare — a 65 év felettiek ellátására indított kormányzati
program — az ország egészségügyi rendszerének messze a leghatékonyabb
szegmense. Ahogy Brill is írja, „akinek nem nyújt biztosítási védelmet a Medicare,
annak az egészségügyi ellátás piaca egyáltalán nem piacnak tűnik — sokkal inkább
emlékeztet egy kaszinóra". Az új társadalombiztosítási törvény, az Affordable Care
Act (vagy ahogy gyakran emlegetik: Obamacare) egész biztosan javít majd a
helyzeten. — legalábbis azok helyzetén, akiknek korábban egyáltalán nem volt
biztosításuk—, de vajmi keveset tesz azért, hogy ténylegesen visszafogja a kórházi
pénzszórást. Mindössze annyi történik majd, hogy a kórházak ezeket a
mesterségesen felduzzasztott költségeket áthárítják a biztosítókra, majd végső soron
az adófizetőkre — köszönhetően azoknak az állami támogatásoknak, amelyeket
azért folyósítanak, hogy az egészségbiztosítást a szerényebb jövedelműek számára is
megfizethetővé tegyék.
Ahogy láttuk, a Medicare rendszer viszonylag eredményesen képes kontrollálni a
betegeket legnagyobb arányban érintő költségeket, miközben sokkal kevesebbet költ
adminisztrációra és működtetésre, mint a magánbiztosítók. Ez pedig azt az
elgondolást támasztja alá, mely szerint ki kellene terjeszteni a programot az Egyesült
Államok teljes lakosságára, és gyakorlatilag létre kellene hozni egy ún. egybiztosítós
(single-payer) rendszert. Számos fejlett ország választotta ezt az utat, és mindegyik
sokkal kevesebbet költ az egészségügyre. Ráadásul egyes mutatók tekintetében,
például a várható élettartam vagy a csecsemőhalandóság terén is kedvezőbb képet
mutatnak. Bár mind a logika, mind a kimutatások azt diktálják, hogy támogatni kell
az állami, egybiztosítós rendszert, nem lehet figyelmen kívül hagyni a rideg valóságot:
az Egyesült Államok lakosságának körülbelül a fele — ideológiai alapon — teljesen
károsnak tartja ezt az ötletet. Az egybiztosítós rendszer bevezetése vélhetően szinte a
teljes magánbiztosítási ágazat végét jelentené; így erre nem sok esély látszik, tekintve,
hogy ez a szektor mostanra mekkora politikai befolyásra tett szert.
Noha az egybiztosítós rendszerre úgy gondolunk, hogy mindig az állam irányítja,
ennek nem kell feltétlenül így lennie. Egy másik megoldás az lehetne, hogy az összes
magánbiztosítót beolvasztják egy nagy, állami cégbe, amelyet aztán szigorú törvényi
szabályozás alá vonnának. Ez a modell úgy működne, ahogyan az eredeti AT&T
telefontársaság működött még azelőtt, hogy az 1980-as években feldarabolták. Az
alapkoncepció itt az, hogy az egészségügy sok szempontból hasonlatos a
telekommunikációs rendszerhez, tehát felfogható egyfajta közműként. Ahogy a víz-,
a csatorna- vagy az elektromos hálózat, úgy az egészségügy sem egy független, önálló
rendszer, hanem rendszerszerű iparág, amelynek hatékony működése mind a
gazdaság, mind a társadalom számára kulcsfontosságú. Sok esetben egy
közműszolgáltatás biztosítása természetes monopolhelyzet kialakulásához vezet.
Vagyis sokkal hatékonyabb a rendszer, ha csak egyetlen cég működik a piacon.
Egy még ennél is eredményesebb változat lehetne, ha néhány, egymással versengő
nagy biztosítót engednének a piacon érvényesülni — így lényegében egy államilag
jóváhagyott oligopólium jönne létre. Ez vinne némi versenyszellemet a rendszerbe.
A cégek továbbra is kellően nagyok lennének ahhoz, hogy megtartsák komoly piaci
alkuerejüket az egészségügyi szolgáltatókkal szemben, és azoknak nem maradna más
választásuk, mint versenybe szállni, és minőségi ellátásukkal megnyerni maguknak a
biztosítókat, hiszen a megítélésük lenne a sikerük kulcsa. A szigorú iparági
szabályozás korlátozná az áremeléseket, és megakadályozná, hogy a szereplők olyan,
nem kívánatos gyakorlatokat vezessenek be, mint például a fiatalabb, egészségesebb
páciensek kiválogatását elősegítő vagy alacsony szintű védelmet nyújtó biztosítási
termékek kidolgozása. Ehelyett valódi innovációk kifejlesztésére és a hatékonyság
növelésére kellene koncentrálniuk.
A meglévő biztosítótársaságok összevonása egy vagy több nagy, szabályozott
„egészségügyi közműszolgáltatóba" az egybiztosítós rendszerek számos előnyével
járna, miközben megvédené a szektort. így aztán a magánbiztosítók részvényesei
sem éreznék magukat kisemmizve, sőt talán ők is meglátnák, milyen haszonnal
járhat egy ilyen szektorszintű összevonás. Az, hogy ténylegesen hogyan zajlana ez a
folyamat, még messze nem egyértelmű. Esetleg a kormány kibocsáthatna
korlátozott számú működési engedélyt, sőt akár aukciót is tarthatna, a hogy az az
elektromágneses hullámokat használó kommunikációs frekvenciáknál szokás.

Az Egyesült Államokban az egybiztosítós rendszer létrehozásán ak

alkotmányos joga — függetlenül attól, hogy az ko rmán yzati vagy
magánkézben van — valószínűleg abból ered, hogy a kormán y adót
vethet ki mindenkire, hogy fiz essen a rendszerért. Így aztán a biztosítási
díjakat részben vagy egészben a ko rmán y fizetné. Az Affordable Care
 Act biztosítási támogatásai esetében ez már most is így van. Más szóval,
a szövetségi ko rmán y mindenkit rá tud kén yszeríteni arra, hogy adók
formájában fizessen az egybiztosítós rendszerért, de azt nem tudja
megtiltani, hogy ezzel párh uzamosan egy magánrendszer is létrejöjjön.
Tehát valószínűleg tovább ra is elérhetők lennének bizonyos
extraszolgáltatások azoknak, akik tudnak és hajlandók is zsebből fizetni,
akárcsak a magániskolák esetében. Ez más lenn e, mint a kanadai
rendszer, mert ott az egészségügyi magánszolgáltatások többségét
betiltották emiatt n em ritka, hogy a kanadaiak az Egyesült Államokba
járnak orvoshoz.

A „több-biztosítás" rendszer díjainak szabályozása

A másik, talán könnyebben megvalósítható stratégia a „több-biztosítós" (all-payer)
rendszer bevezetése lehetne. Eszerint lényegében a kormány határozná meg az
egészségügyi szolgáltatások árait. Ahogy a Medicare esetében maga a rendszer
szabja meg, hogy milyen árat hajlandó fizetni az egyes szolgáltatásokért, úgy a
több-biztosítós rendszerben is a rendszer határozná meg, hogy az ellátásban
részesülő betegek mennyit fizessenek. A több-biztosítós modellt alkalmazzák
számos fejlett országban, többek között Franciaországban, Németországban és
Svájcban is. Az Egyesült Államokon belül Maryland állam kórházaiban működik
egy hasonló rendszer, és ott azóta a kórházi költségek viszonylag lassú ütemben
nőnek(32). A több-biztosítós rendszer mindenütt egy kicsit más-más módon került
bevezetésre; a díjszabás egyes helyeken a szolgáltatók és a befizetők közti, kollektív
tárgyalások eredményeként született meg, máshol egy szabályozó testület állapította
meg az árakat, miután elkészítették az egyes kórházak tényleges költségeinek
elemzését.
Mivel a több-biztosítós rendszer minden páciensnek ugyanazt az árat „alkudja
ki", ez komoly hatással van a magánbetegek és az államilag biztosított betegek
közti költségmegosztásra. (Az Egyesült Államokban az utóbbiak a Medicaid
programba tartozó alacsony jövedelműeket és a Medicare programba tartozó
időseket jelentik.) Ha megállapítanak egy egységes díjszabást, akkor a
társadalombiztosítási áraknak is jelentős mértékben emelkedniük kell, növekvő
terhet róva ezzel az adófizetőkre. Az alacsonyabb árakkal jellemzően a
magánbiztosítással rendelkező betegek járnak jobban, valamint főleg azok, akiknek
egyáltalán nincs biztosításuk, hiszen ők már nem támogatják saját pénzükkel az
állami biztosítási programot. így működik a marylandi program is.
Marylandben több mint 30 éve hatályban van egy speciális mentességet
garantáló jogszabály, amely lehetővé teszi, hogy az állam a Medicare árainál
magasabb díjakat fizessen. A 2014-es évvel kezdődően Maryland áttért egy
új, kísérleti rendszerre, amelyre az Affordable Care Act teremtett
lehetőséget. Az új program a több-biztosítós rendszer díjainak
meghatározása mellett az egy főre jutó kórházi kiadásokat is nyíltan
maximalizálja. Az állam ettől öt éven belül 330 millió dollárnyi Medicare-
kiadás megtakarítását várja.
 Nekem úgy tűnik, hogy sokkal egyszerűbb lenne, és talán azonnali megtakarítással
is járna, ha a több-biztosítós rendszerben egy konkrét. ár helyett inkább egy árpalfont
határoznának meg. Tegyük fel például;:. hogy az árplafon a Medicare által fizetett
összeg 150% -a. Vegyük a Brill . cikkében szereplő egyik esetet: azért a
vérvizsgálatért, amely a Medicare szerint 14 dollárt ér, legfeljebb 21 dollárt lehetne
elkérni — és az ára soha még csak meg sem közelíthetné a 200 dollárt. A kellő piaci
erővel bíró biztosítók továbbra is szabadon kialkudhatnának egy, az árplafonnál
alacsonyabb árat. Ezzel a stratégiával azonnal kiiktatható lenne minden
nemkívánatos elem, és amíg az árplafont elég magasan tartják, addig ez a stratégia is
elegendő bevételt generálna az egészségügyi szolgáltatóknak. Az Amerikai
Kórházszövetség (American Hospital Association) 2010-es jelentésében azt állítja,
hogy a Medicare „2009-ben 90 centet fizetett minden, a Medicare által biztosított
betegre elköltött 1 dollár után"(33). Ha a szektor saját lobbiszervezete azt mondja,
hogy a Medicare a kórházi költségeknek csak a 90 % -át fedezi, akkor a Medicare-
díjaknál valamivel magasabban meghúzott árplafonnak elegendőnek kell lennie
ahhoz, hogy a kórházak némi költségátcsoportosítással kompenzálni tudják a
hiányzó 10%-ot. (Ugyanebben a jelentésben az szerepel, hogy a szegényeknek
indított Medicaid program a tényleges kórházi költségek 89%-át térítette meg.) Egy
több-biztosítós rendszerben könnyű feladat lenne az árplafon meghatározása,
hiszen a már ismert Medicare-árak adnák az alapját.
Az egészségügyi ellátás költségeinek kontrollálására az egyik legreménytelibb
módszer, amely egyébként már jelenleg is egyre népszerűbb, a szolgáltatásonkénti
fizetés rendszerének átalakítása, és egy „elszámoltatható ellátási rendszer" kialakítása,
amelyben az orvosok és a kórházak egy előre meghatározott, fix díj ellenében
gondoskodnak a páciens egészségéről. Ennek a módszernek az egyik legfőbb előnye
az, hogy új irányt adna az innovációra serkentő ösztönzőknek: a fejlesztők nem arra
keresnének új megoldásokat, hogyan lehetne még feljebb srófolni a díjakat egy fix
árlista mellett, hanem azt néznék, hogy az új technológiákkal hogyan csökkenthetők a
költségek, és hogyan növelhető az ellátás hatékonysága. Ahhoz azonban, hogy ez így
legyen, még több, a betegellátással járó pénzügyi kockázat alól kell felmenteni a
biztosítókat (vagy a kormányt), és áttestálni azokat a kórházakra, az orvosokra és a
többi egészségügyi szolgáltatóra. Mondanom sem kell, hogy ez utóbbiak aligha
lesznek hajlandóak önként felvállalni még több kockázatot. Más szóval, ahhoz,
hogy ez az átalakítás sikeres legyen, előbb ismét csak a biztosítók és a szolgáltatók
között gyakran hiányzó piaci egyensúlyt kell megteremteni.
Szerintem ahhoz, hogy az amerikai egészségügyi rendszer feltartóztathatatlanul
emelkedő költségeit meg lehessen fékezni, muszáj lesz a fentebb vázolt két,
általános stratégia valamelyikét megvalósítani. El kell mozdulnunk az egybiztosítós
rendszer irányába, amelyben vagy a kormány, vagy egy-két nagyobb
magánvállalkozás erősebb alkupozícióhoz jutna az egészségbiztosítási piacon.
Esetleg, alternatív megoldásként, szükségünk lesz olyan szabályozókra, amelyek
közvetlen kontroll alatt tartják a szolgáltatóknak fizetett díjakat. Az
„elszámoltatható ellátási rendszer" határozott és gyors bevezetése mindkét
stratégiában lényegi eleme lehetne a megoldásnak. Más fejlett országokban mindkét
módszert és azok különféle kombinációit is sikerrel alkalmazzák. A lényeg, hogy a
színtiszta szabadpiaci rendszer, amelyben a kormánynak egyáltalán nem szánunk
semmilyen szerepet, a páciensektől pedig elvárjuk, hogy ugyanolyan fogyasztóként
viselkedjenek, mint amikor élelmiszert vagy okostelefont vesznek, soha nem fog jól
működni. Ahogy arra Kenneth Arrow már 50 évvel ezelőtt felhívta a figyelmet, az
egészségügy teljesen „más tészta".
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyik módszernek sincsenek komoly
veszélyei. Mindkét stratégia arra alapoz, hogy a szabályozók vagy a biztosítási díjat,
vagy a szolgáltatóknak fizetendő díjat kontrollálják. Így nyilván fennáll az ún.
szabályozási csapda veszélye, azaz hogy a nagy hatalmú cégek vagy iparágak latba
vetik a befolyásukat, hogy nekik kedvező politikai szabályozás szülessen. Már a
Medicare rendszerét is sikerült ilyen módon befolyásolni, hiszen szigorúan tilos a
piaci befolyását arra használnia, hogy a gyógyszerárakból alkudjon. Gyakorlatilag az
Egyesült Államok az egyetlen olyan ország a világon, ahol ez így van. Mindenütt
másutt a kormány szabadon tárgyal az árakról a gyógyszer-gyártókkal. így
lényegében az amerikaiak is hozzájárulnak, hogy a világ más részein alacsonyabbak a
gyógyszerárak. A gyógyszercégek a túlságosan magas gyógyszerárakat azzal
magyarázzák ugyanis, hogy valamiből finanszírozniuk kell a további kutatásokat.
Nyilván léteznek sokkal hatékonyabb és garantáltan sokkal méltányosabb
módszerek is a gyógyszerkutatások anyagi hátterének előteremtésére(34).
Ehhez kapcsolódó téma még a gyógyszergyártóknak adott
szabadalmak kérdése is. Ezek ugyanis hosszú ideig akadályozzák az
olcsóbb, ún. generikus termékek bevezetését. Számos közgazdász
szerint a gyógyszerszabadalmak rendszere nagyon kevéssé hatékony.
Más országokban a gyógyszerár tárgyalásoknak az is része, hogy az
állam a szabadalom érvénytelenítésével fenyegetőzik. A Gazdasági és
Politikai Kutatóközpont 2004-ben kiadott egy tájékoztatót,
amelyben felvázolta ezeket a problémákat, és bemutatta a
gyógyszerkutatások finanszírozásának néhány hatékonyabb
alternatíváját. Részletek a vonatkozó végjegyzetben.
Arra pedig szintén biztosan lenne lehetőség, hogy az FDA megreformálja az új
gyógyszerek vizsgálati és engedélyezési eljárását.
A gyógyszerek indokolatlanul magas árával kapcsolatban megdöbbentő, hogy
az USA-ban a 2006 és 2009 között eltelt 3 évben 68%-kal nőtt a be nem váltott
receptek aránya." Ez azt jelenti, hogy a betegek kiíratják ugyan a gyógyszert, de
amikor megtudják, hogy mennyibe kerül, inkább nem veszik meg. Számomra
érthetetlen, hogy ez miért nem aggasztja jobban az amerikaiakat, főleg a
tősgyökeres konzervatívokat. Elvégre a Tea Party mozgalom azután jött létre,
hogy Rick Santelli, a CNBC televízió munkatársa elhíresült kirohanásában azt
fejtegette, hogy a jelzálogjaikat fizetni nem tudó polgártársakat nem az
adófizetők pénzéből, államilag kellene támogatni. Az átlag amerikaiakat ennek
ellenére nem háborítja fel igazán az a tény, hogy ők fizetik a gyógyszerek
„fuvardíját" az egész világnak — beleértve olyan országokat is, ahol sokkal
magasabb az egy főre jutó jövedelem, mint az Egyesült Államokban.
E probléma ellenére a Medicare egyenletesen magas színvonalú ellátást nyújt
sokkal alacsonyabb költségszinten annál, mint ami az erősen felszabdalt
magánbiztosítói rendszerben jellemző. Más szóval, nem kellene, hogy a
tökéletest a jó ellenségévé tegyük. Mindazonáltal azt mindenképpen alaposabban
át kellene gondolni, jó-e, hogy a Medicare-nek tilos a gyógyszeripar képviselőivel
tárgyalni.
Más jellegű, mégis jelentős visszásság az is az egészségügyben, hogy az
időseknek szóló direkt termékreklámok nyíltan arra biztatják őket, hogy mindent
írassanak fel az orvosukkal receptre, és így a kiadásaikat szinte teljes egészében
fedezi majd a Medicare — ez pedig könnyen pazarláshoz vezet. Egy
kormányzati audit fényt derített arra, hogy az esetek 80%-ában a Medicare által
finanszírozott elektromos meghajtású utcai kerekes székekre nincs is igazán
szükségük a pácienseknek, sőt még árthat is az egészségüknek. 2011 -ben a két
legnagyobb gyártó cég együttesen több mint 180 millió dollárt költött
kifejezetten a Medicare-pácienseknek szóló hirdetésekre(136). Ez tehát szintén
egy alaposabb vizsgálatot igénylő terület, hiszen — amint azt láttuk — nagy a
valószínűsége, hogy hamarosan széles körben is elterjednek az olyan robotizált
eszközök, amelyek otthoni segítséget tudnak nyújtani az időseknek. Ezek a
fejlesztések komoly életminőség-javulást hozhatnak a számukra, és gondozásuk
költségeit is csökkenthetik — kivéve, ha akkor is mi fizetünk a technológiáért,
amikor nincs is szükség az adott eszközre, sőt a használata akár még káros is
lehet. Szinte látom magam előtt, ahogy a sok millió nyugdíjas kényelmesen
elhelyezkedve ül a tévé előtt, és nézi a reklámokat, amelyek azt sulykolják
beléjük, hogy a Medicare boldogan kifizeti helyettük a robotot, amely meg tudja
keresni a távirányítót — meghökkentő és elgondolkodtató jövőkép.
A receptírásnak az lenne a lényege, hogy a betegek nem
képesek arra (vagy nem bízhatjuk rájuk), hogy önállóan hozzák
meg a gyógyszerezésükkel kapcsolatos döntéseket. Akkor miért
hagyjuk, hogy a gyógyszercégek és az orvosi eszközöket gyártó
cégek közvetlenül nekik hirdessenek?

Noha a mesterséges intelligenciának és a robotikának lenyűgöző új alkalmazási

lehetőségei adódtak az egészségügyi ellátásban, és ezek rohamtempóban fejlődnek is,
a kórházi költségek problematikáját illetően ezekkel csak a felszínt kapargatjuk. A
gyógyszerészek és esetleg a diagnosztikai felvételek és laborminták elemzésére
specializálódott orvosok munkáját leszámítva alig van olyan képzett egészségügyi
dolgozó, akinek a munkáját legalább részben automatizálni lehetne — ez a szektor
tehát továbbra is leküzdhetetlen kihívást jelent az információtechnológia számára.
Aki olyan pályát keres, amely valamennyire védve van az automatizálás veszélyével
szemben, annak továbbra is kiváló megoldás lehet, ha olyan egészségügyi
szakemberré képezi magát, akinek a munkájához elengedhetetlen, hogy közvetlen
kapcsolatot tartson a betegekkel. A távolabbi jövőben ugyanakkor ez még
megváltozhat. Azt hiszem; lehetetlen biztosra megmondani, hogy 20-30 év múlva
mire lesz képes a technológia.
Ráadásul nem is a technológia fejlődése az egyetlen tényező, amivel számolni kell.
Nincs még egy olyan szektor az amerikai gazdaságban, amelyet úgy behálóznának a
kormány, a hivatalok (például az FDA) és az engedélyező hatóságok által hozott
törvények és szabályok, mint az egészségügyet. Minden cselekedetet és minden
döntést beárnyékol, hogy Damoklész kardjaként lebeg az emberek feje felett egy per
lehetősége, és ha hibáznak, vagy ha csak szerencsétlenül alakulnak a dolgok, le is
csap rájuk. Az automatizálásnak a foglalkoztatásra gyakorolt konkrét hatása még a
gyógyszerészek körében sem könnyen észrevehető. Ennek oka valószínűleg a
törvényi szabályozásban keresendő. Farhad Manjoo interjút készített egy
gyógyszerésszel, aki elmondta, hogy „a gyógyszerészek többsége annak köszönheti
az állását, hogy a törvény kimondja, hogy a gyógyszerkiadásnál jelen kell lennie egy
patikusnak"(37). Ez a megállapítás így, ebben a formában — legalábbis pillanatnyilag
— túlzás. Az újonnan végzett gyógyszerészek munkaerőpiaci kilátásai az elmúlt tíz
évben sokat romlottak, és lehet, hogy a helyzet még tovább romlik. Egy 2012-es
elemzésben az áll, hogy „a frissen végzett gyógyszerészek egy munkanélküliségi
válság küszöbén állnak", és a szerző becslései szerint körökben a munkanélküliségi
ráta elérheti akár a 20%-ot is(38). Ez azonban valószínűleg nagyrészt annak tudható
be, hogy robbanásszerűen megnőtt a munkaerőpiacra belépő fiatal gyógyszerészek
száma, ugyanis a gyógyszerészeti iskolák a korábbi létszám többszörösét veszik fel.
Az sem kizárt, hogy a technológia közvetve is hozzájárul a
gyógyszerészhallgatók romló kilátásaihoz azzal, hogy egyre több embert
terelget e szakma felé. Az új évezred első évtizedében közel ötven új
gyógyszerészképző nyitotta meg kapuit (ez 60%-os növekedést jelentett), és a
már működő szakok is bővítették a létszámot. 2016-ra az újonnan végzett
gyógyszerészek száma elérheti akár az évi 15 ezret is. Ez a duplája annak,
ahányan 2000-ben diplomáztak. Hasonló folyamat zajlott (csak talán még
szélsőségesebb mértékben) a jogászképzésben, és mára ez a lufi ki is durrant.
A jogi mesterképzés mindig is a bölcsész-alapdiploma pénzre váltásának
bejáratott útja volt. A gyógyszerészet hasonló lehetőségeket kínál az
alapképzést elvégzett biológusoknak. Lehet, hogy e diplomák
népszerűségének exponenciális növekedése legalább részben annak az
eredménye, hogy az alapszintű diplomával rendelkezők számára megszűnt
minden más jó lehetőség. Így aztán, hogy viszonylag kevés vonzó
alternatívájuk maradt, zúgolódni kezdtek, hogy bejuthassanak a jogi és
gyógyszerészkarokra, amire a felsőoktatás a képzések létszámának
kibővítésével reagált, és ettől sokkal több lett a frissen végzett gyógyszerész és
jogász, mint amennyit a munkaerőpiac fel tud szívni. Az, hogy mindkét
 szakmát ilyen súlyosan érinti a közvetlen automatizálás, csak még
tarthatatlanabbá teszi ezt a helyzetet. És hogy melyik lesz a következő
felsőoktatási lufi, ami kipukkan? Szerintem az üzleti karok MBA-képzése.

Ahhoz aligha férhet kétség, hogy az egyéb foglalkozások többségéhez képest az

egészségügyi szakemberek munkája rendkívüli védelmet élvez: a foglalkoztatás
biztonság itt olyan tényezőknek köszönhető, amelyek teljesen függetlenek a munkák
automatizálásának technikai kihívásaitól.
Ez talán jó hír az egészségügyben dolgozóknak, de ha a technológia csak
minimális hatást tud gyakorolni az egészségügyi ellátás költségeire, miközben a
munkaerőpiac többi szegmensét a feje tetejére állítja, akkor még nagyobb gazdasági
kockázatokkal nézünk majd szembe. Ez esetben az egészségügyi ellátás egekbe
szökő költségeinek terhe még elviselhetetlenebb lesz, ahogy a technológiai fejlődés
folyamatosan növeli a munkanélküliek számát és az egyenlőtlenség mértékét, a
többi szektorban pedig a jövedelmek stagnálását, sőt csökkenését eredményezi.
Emiatt aztán még fontosabb, hogy olyan, érdemi reformokat vezessünk be, amelyek
korrigálják majd a biztosítók és szolgáltatók piaci ereje közti egyensúly hiányát, hogy
a technológiai fejlődés teljes mértékben olyan eszközként működjön, amellyel
növelhető az egészségügyi szektor hatékonysága. E nélkül azt kockáztatjuk, hogy a
piacgazdaságot végül egy alacsony hatékonyságú ágazat tartja majd a markában,
amelyet amúgy sem lehet egy különösebben jól működő piacnak nevezni.
Az egészségügyi ellátás költségeinek terhén mindenképp enyhíteni kell. Ez azért
kulcsfontosságú, mert — ahogy az majd a 8. fejezetből kiderül — az amerikai
háztartásoknak végképp semmi szükségük arra, hogy a kötelező kiadások után
megmaradó jövedelmüket egy folyamatosan növekvő pénzszivattyú elvigye. Ami azt
illeti, a stagnáló jövedelemszint és a növekvő egyenlőtlenség már most is aláássa azt
a széles fogyasztói bázist, amely a további gazdasági növekedéshez elengedhetetlen.
Eddig elsősorban arra koncentráltunk, hogy a technológia vélhetően hogyan és
miként formálja majd át a jelenlegi munkaerő-piaci szektorokat. A következő
fejezetben legalább egy évtizedet ugrunk előre az időben, és elképzeljük, hogyan is
néz ki a jövő gazdasága, amelyet teljesen új technológiák és iparágak népesítenek be.
7. fejezet: A JÖVŐ IPARÁGAI ES TECHNOLÓGIÁI

A YouTube-ot 2005-ben hárman alapították meg. Nem egészen két év múlva a

céget körülbelül 1,65 milliárd dollárért vásárolta meg a Google. Az akvizíció idején
a YouTube-nál mindössze 65 ember dolgozott, többségük magasan képzett
mérnök-informatikus. Ez azt jelenti, hogy a cég egy-egy alkalmazottja átlagosan
több mint 25 millió dollárt ért akkoriban. 2012 áprilisában a Facebook 1 milliárd
dollárért vette meg az Instagram fotómegosztó startupot. A cégnek 13
alkalmazottja volt. Így a vételáruk durván 77 millió dollár volt fejenként. Ugorjunk
előre az időben újabb két évet! 2014 februárjában járunk, amikor a Facebook ismét
növeli a tétet: ezúttal a WhatsApp üzenetküldő mobilalkalmazást üzemeltető céget
veszi meg — 19 milliárd dollárért. A WhatsApp gárda létszáma ekkor 55 fő —
értékük tehát nem kevesebb mint 345 millió dollár fejenként.
Az egy alkalmazottra jutó cégérték ragyogóan illusztrálja, hogy az egyre gyorsuló
tempóban fejlődő információ- és kommunikációtechnológia milyen mértékben tudja
megsokszorozni egy maroknyi csapat eredményeit, és tud ezáltal hatalmas beruházási
értéket és bevételt generálni. Ráadásul ez világosan bebizonyítja, hogy a technológia
és a foglalkoztatás viszonya megváltozott. Széles körben tartja magát az a — legalább
az ipari forradalomig visszanyúló történelmi bizonyítékokon alapuló —
meggyőződés, mely szerint a technológia, bár lehet, hogy munkahelyeket szüntet
meg, vállalkozásokat, sőt akár egész iparágakat tesz tönkre, emellett teljesen új
foglalkozásokat hoz létre, és az éppen zajló „kreatív destrukció", vagyis építő
rombolás eredményeként új iparágak és foglalkoztatási szektorok születnek —
méghozzá gyakran olyan területeken, amelyeket ma még elképzelni sem tudunk.
Klasszikus példa erre az autóipar 20. század eleji felemelkedése és a lovaskocsi-
gyártás ezzel párhuzamos megszűnése.
Ám ahogy azt a 3. fejezetben láttuk, az információtechnológia mostanra eljutott
arra a pontra, ahol már igazi közműnek tekinthető, épp mint az elektromos
hálózat. Szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy olyan, új és sikeres iparágak
jelenjenek meg, amelyek nem igyekeznek maximálisan kihasználni ezt a nagy
teljesítményű, új közművet, valamint az azzal együtt járó elosztott mesterséges
intelligenciát. Következésképp: az újonnan megjelenő iparágak közül csak
kevésnek — vagy egynek sem — lesz nagy a munkaerőigénye. Ami a
foglalkoztatást illeti, a kreatív destrukciós folyamat előrehaladtával az jelenti majd a
legnagyobb fenyegetést, hogy ez a fajta rombolás elsősorban a hagyományosan
munkaerő-igényes területeket, például a kiskereskedelmet és az élelmiszer-
előállítást sújtja majd, míg az építés olyan új vállalkozásokat és iparágakat hív életre,
amelyek egész egyszerűen nem alkalmaznak majd nagyszámú munkaerőt. Más
szóval, gazdaságunk egy olyan úton jár, amely valószínűleg hamarosan
fordulóponthoz érkezik, ami után a munkahelyteremtés mindig elmarad majd attól
a volumentől, ami a teljes foglalkoztatáshoz kellene.
 A YouTube, az Instagram és a WhatsApp esete persze mind az IT-szektorból
hozott példa, ahol ma már szinte elvárás a kis létszámú munkaerővel elért hatalmas
bevétel és cégérték. Hogy lássuk, mennyire hasonló jelenség kialakulása várható
sokkal szélesebb körben is, vizsgáljuk meg alaposabban is azt a két konkrét
technológiát, amelyekben megvan a potenciál arra, hogy komoly szerephez jussanak
a jövőben: ez a 3D-nyomtatás és az önvezető autó. Várhatóan mindkét technológia
óriási hatással lesz az elkövetkező évtizedre, és lehet, hogy végül drasztikus
átalakulást indítanak el mind a munkaerőpiacon, mind a gazdaságban.

3D-nyomtatás

A háromdimenziós nyomtatás, más néven additív gyártás során a gép egy

számítógépes vezérlésű nyomtatófej segítségével állít elő szilárd tárgyakat úgy, hogy
az alapanyagot vékony rétegekben helyezi egymásra, és ezt a műveletet addig
ismétli, amíg a tervezett tárgy el nem készül. Ezzel a módszerrel, az ún. rétegezéssel
a 3D-nyomtatók könnyen elő tudnak állítani olyan ívekkel és lyukakkal rendelkező
tárgyakat is, amelyeket a hagyományos gyártási technológiákkal csak nagy
nehézségek árán vagy egyáltalán nem lehet elkészíteni. A 3D-nyomtatás
legjellemzőbb alapanyaga a műanyag, de egyes gépek fémmel, sőt sok száz egyéb
anyaggal — például nagy szilárdságú kompozitokkal, rugalmas, gumiszerű
anyagokkal, de akár fával — is tudnak dolgozni. A legfejlettebb nyomtatók még arra
is képesek, hogy akár tucatnyi különböző anyagból álló termékeket gyártsanak.
Mégis talán az a leginkább figyelemreméltó, hogy egyes gépek komplex, egymásba
kapcsolódó, sőt mozgó részekből álló alkotásokat is képesek egy menetben
megvalósítani, így összeszerelésre már nincs is szükség.
A 3D-nyomtató akár egy tervet követve, akár egyszerűen — egy 3D
lézerszkenner vagy egy olyan fejlett eszköz, mint a komputertomográf (CT)
segítségével — egy már létező tárgyat lemásolva helyezi egymásra a rétegeket. A
késő esti show-műsoráról ismert humorista, Jay Leno, a veterán autók nagy
rajongója például ezzel a módszerrel gyártja le a szükséges pótalkatrészeket.
A háromdimenziós nyomtatás ideális megoldás a szinte teljes egészében
személyre szabott, egyedi termékek gyártására. Már ma is készülnek ezzel a
technológiával — többek között — fogászati koronák, csontimplantátumok, sőt
még végtagprotézisek is. Termékprototípusok és építészeti modellek gyártásánál is
igen népszerű ez az eljárás.
A 3D-nyomtatás körül óriási most a felhajtás, főleg azért, mert benne van a
lehetőség, hogy a feje tetejére állítsa a hagyományos gyártási modellt. A felhasználók
elsősorban az olcsó asztali gépek megjelenését várják. A technológia egyes rajongói
az elosztott gyártás (distributed fabrication) jövőjét úgy képzelik el, hogy
gyakorlatilag mindenkinek lesz otthon egy saját 3D-nyomtatója, és azzal készít el
mindent, amire csak szüksége van. Mások egy új típusú, kézműipar-alapú (vagy
„kézműves") gazdaság felemelkedését jósolják, ahol a tömegtermelésre
berendezkedett gyárak helyét személyre szabott, helyi termékeket előállító
kisvállalkozások veszik át.
Azt hiszem, okkal lehetünk szkeptikusak az efféle jóslatokkal szemben.
Elsősorban azért, mert a 3D-nyomtatás segítségével könnyen elérhető személyre
szabhatóság a méretgazdaságosság rovására valósítható csak meg. Ha egy
dokumentumból csak néhány példányra van szükségünk, azokat kinyomtatjuk az
otthoni lézernyomtatónkon. De ha százezer példány kell belőle, akkor sokkal
költséghatékonyabb, ha ezt a feladatot egy ipari nyomtatóra bízzuk. A 3D-nyomtatás
és a hagyományos gyártási technológiák lényegében ugyanilyen viszonyban állnak
egymással. Bár a nyomtatók ára rohamosan csökken, a nyomtatáshoz használt
anyagokról ugyanez már nem mondható el, főleg amennyiben nem műanyagra van
szükségünk. Ráadásul ezek a nyomtatók lassan dolgoznak. Egy méretesebb szilárd
tárgy legyártása egy háztartási 3D-nyomtatónak órákba is beletelik. Hétköznapi
használati tárgyaink többsége nem feltétlenül lenne jobb attól, hogy teljesen
személyre szabható. Sőt, ami azt illeti, a szabványosításnak sok esetben komoly
előnyei vannak. A háromdimenziós nyomtatás remek megoldás lehet, ha egyedi
iPhone tokot akarunk gyártani, de elég valószínűtlen, hogy valaha is nyomtatnánk
magunknak egy komplett mobiltelefont.
A 3D-nyomtatók egyszerű elektromos áramkörök nyomtatására
már most is képesek, de az teljesen valószínűtlennek tűnik, hogy
egyszer a mobiltelefonokban használt, csúcstechnológiájú
processzorok és memóriacsipek előállítására is képesek lesznek.
Ezeknek a csipetinek a gyártása ipari méretekben történik, és sokkal
nagyobb precizitást igényel, mint ami bármely nyomtatótól kitelik. Az
természetszerűleg adja magát, hogy a jövőben egyre több hétköznapi
használati tárgyunkba kerülnek bele ezek a fejlett processzorok és
okos szoftverek. Számomra ebből az következik, hogy a „személyi
3D-nyomtatás" valószínűleg nem tud majd lépést tartani azokkal a
termékekkel, amelyeket a fogyasztók ténylegesen meg akarnak venni.
Persze az lehet, hogy valaki hobbiból kinyomtatja otthon az adott
termék elemeit, és saját kezűleg össze is szereli, de kétlem, hogy a
többségnek tetszene ez a megoldás.

Ha az olcsó asztali nyomtatók mégis elterjednének, az tönkretenné az ilyen

gépekkel készült késztermékek piacát. Értéke már csak a termék eredeti tervét
tartalmazó digitális fájlnak lenne. Egyes vállalkozók sikeres üzletet építenének fel az
efféle tervek értékesítésére, de a piac sorsa ugyanaz „a győztes mindent visz"
forgatókönyv szerint alakulna, mint ami a többi digitális termék és szolgáltatás piacát
is meghatározza. Ráadásul megjelenne számtalan, az internetről letölthető, ingyenes
vagy nyílt forráskódú terv is — méghozzá valószínűleg szinte minden elképzelhető
termékre. A lényeg, hogy a személyi 3D-nyomtatás olyanná válna, mint amilyen az
internet: adna egy csomó ingyenes vagy olcsó cuccot a végfogyasztók tömegeinek,
de csak nagyon keveseknek adna lehetőséget arra, hogy jelentősebb jövedelemre
tegyenek szert.
Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a 3D-nyomtatás nem hoz semmiféle
átalakulást. De az igazán nagy dolgok ipari szinten történnek majd. A 3D-nyomtatás
ahelyett, hogy kiszorítaná a hagyományos gyártást, inkább integrálódik abba. Ami
pedig azt illeti, ez a folyamat már javában zajlik is. Ez az új technológia már jelentős
területeket hódított meg a repülőgépgyártásban, ahol leginkább a könnyített
alkatrészek készítésénél veszik hasznát. A General Electric légi járműveket gyártó
részlegén azt tervezik, hogy 2020-ra legalább 100 ezer alkatrészt már
háromdimenziós nyomtatással fognak előállítani, aminek eredményeként egy
repülőgépmotor akár 450 kg-mal is könnyebb lehetne(1). Hogy legyen némi
elképzelésünk arról, hogy ez a közel féltonnányi súlycsökkenés mekkora üzemanyag-
spórolással járna: 2013-ban az American Airlines a pilótafülkékben tartott üzemben
tartási kézikönyvet iPadekre feltöltött, digitális verzióra cserélte, ezzel egy -egy gép
súlya 15 kilóval, a cég éves üzemanyagköltsége pedig 12 millió dollárral csökkent(12).
Ha sikerülne a gépek súlyát átlagosan 1300-1400 kilóval csökkenteni, az éves szinten
milliárdos nagyságrendű költségmegtakarítást is hozhatna. Az üzemanyag-adagoló
fúvókát, az egyik alkatrészt, amelyet a Genaral Electric a tervek szerint ezután 3D-
nyomtatóval gyártana, normál esetben 20 darabból kell összeállítani. A 3D-nyomtató
az egészet egyben, további szerelést nem igénylő állapotban gyártja majd le(3).
Ahogy azt az 1. fejezetben is láttuk, a jövőben a gyártás valószínűleg sokkal
rugalmasabb lesz, és a gyárak sok esetben közelebb költöznek majd a fogyasztói
piacokhoz. A háromdimenziós nyomtatásnak minden bizonnyal szerepe lesz ebben
az átállásban. Ott használják majd ezt a technológiát, ahol az a
legköltséghatékonyabb: például azoknak az alkatrészeknek az előállítására, amelyeket
mindenképp személyre kell szabni, vagy olyan, komplex alkotóelemek gyártására,
amelyek egyébként hosszadalmas összeszerelést igényelnének. Ahol a 3D-nyomtatás
nem használható közvetlenül nagy volumenű gyártásra, ott sok esetben a
hagyományos gyártási módszerekhez szükséges, gyorsan előállítható öntőformák és
szerszámok elkészítésében kap szerepet. Más szóval, a 3D-nyomtatás valószínűleg
szintén a gyári munka automatizálásának egyik formája lesz. A gyártó robotok és
ipari nyomtatók vállvetve dolgoznak majd — és egyre kevesebb emberi
beavatkozással.
A háromdimenziós nyomtatók gyakorlatilag bármilyen típusú anyaggal
használhatók, és számos fontos felhasználási formát találtak már ennek a
technológiának a gyáriparon kívül is. Ezek közül a legegzotikusabb talán az emberi
szervek nyomtatása. A San Diegó-i székhelyű Organovo az ún. bionyomtatásra
specializálódott. Egy 3D-nyomtatóval és egy emberi sejteket tartalmazó anyag
felhasználásával, kísérleti jelleggel, már sikerült előállítaniuk emberi máj - és
csontszövetet is(4). (Az Organovo 2014 végén el is kezdte gyártani a mesterséges
májszöveteket, amelyeket gyógyszerkutatásokhoz használnak nagy sikerrel. A
Kaliforniai Egyetemen, San Diegóban 2016-ban készült el az első, emberihez
nagyon hasonló máj és közben számos más cég is dolgozik hasonló megoldásokon.
- A Lektor) Ezek a kezdeti próbálkozások kutatási és gyógyszertesztelési célokra
szánt szervek előállítására irányulnának. A beültethető szervekre valószínűleg még
legalább egy évtizedet várni kell, ám ha ez a technológia végül megérkezik, az
elképesztő hatással lesz annak a nagyjából évi 120 ezer embernek az életére, akik —
csak az Egyesült Államokban — szervátültetésre várnak(5). Amellett, hogy ez
megoldaná a szervhiány problémáját, a 3D-nyomtatás azt is lehetővé tenné, hogy a
szükséges szervet a páciens saját őssejtjeiből állítsák elő, és így gyakorlatilag
megszűnne a transzplantáció utáni kilökődés veszélye.
A technológia ismét másik népszerű alkalmazási területe az ételnyomtatás.
Fabricated: The New World of 3D Printing (Legyártva: A 3D-nyomtatás új világa)
című, 2013-ban megjelent könyvében Hod Lipson azt írja, hogy a digitális konyha
lehet a 3D-nyomtatásban az ún. killer app, vagyis az az alkalmazás, ami tömegeket
ösztönöz arra, hogy vegyenek otthonra egy 3D-nyomtatót(6). Az ételnyomtatókat
jelenleg dizájner desszertek, péksütemények és csokoládék előállítására használják,
de alkalmasak lehetnek arra is, hogy új, egyedi alapanyag-kombinációkat hozzanak
létre, és ezzel korábban ismeretlen ízeket és állagokat szintetizálja nak. Lehet, hogy
egy nap a 3D-s ételnyomtatás minden háztartásban és étteremben megtalálható lesz,
és a gourmet séfek is ugyanannak „a győztes mindent visz" digitális piaci jelenségnek
esnek majd áldozatul, mint amivel jelenleg épp a profi zenészek szembesülnek.
A leggyökeresebb átalakulást az okozza majd, amikor a 3D-nyomtatók elérik azt a
méretet, hogy már az építkezéseken is használhatóak lesznek. Behrokh Khoshnevis,
a Dél-karolinai Egyetem mérnöktanára egy olyan, hatalmas 3D-nyomtató
megépítésén dolgozik, amely képes lesz 24 óra leforgása alatt felhúzni egy házat(7).
A gép az építési terület körül ideiglenesen lerakott síneken fut, és az óriási
nyomtatófeje — számítógépes vezérlés mellett — rakja egymásra a betonrétegeket.
A folyamat teljes egészében automatizált, és az így készülő falak lényegesen
erősebbek, mint amelyeket hagyományos módszerrel építenek(8). A nyomtató
lakóházak, irodaépületek és akár többszintes irodaházak építésére is használható lesz.
Jelenleg még csak az épület betonfalainak megépítésére képes, az ajtókat, ablakokat
és a szerelvényeket a munkásoknak kell beépíteniük. Ám könnyen elképzelhető,
hogy a jövőben készülnek majd olyan, építkezésen használatos nyomtatók is,
amelyek már többféle anyagot is kezelni tudnak.
Nem zárhatjuk ki, hogy a 3D-nyomtatás végül csak minimális hatást gyakorol a
gyáriparra, egész egyszerűen azért, mert a gyárak már most is nagyrészt
automatizáltak. Az építőiparban viszont teljesen más a helyzet. A fából ácsolt,
könnyűszerkezetes házak építése az amerikai gazdaság egyik leginkább munkaerő-
igényes területe, és az egyik utolsó olyan foglalkozás, amely még megmaradt a
képzetlenebb munkaerő számára. Csak az Egyesült Államokban közel 6 millióan
dolgoznak az építőiparban, és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet becslései szerint
az építőipari munkások száma világszerte összesen közel 110 millió fő(9). Az
építkezéseken használható háromdimenziós nyomtatóknak köszönhetően egy nap
talán majd olcsóbb és jobb minőségű házakban élhetünk, és talán gyökeresen új
építészeti lehetőségek is megvalósulnak — ugyanakkor ez a technológia milliókat
tehet munkanélkülivé.

Az önvezető autó

Az önvezető autó 2004. március 13-án elérkezett a sci-fi filmek világától a

hétköznapi valóságig vezető hosszú út utolsó szakaszához. Ezen a napon rendezték
meg ugyanis az első DARPA Grand Challenge elnevezésű versenyt, amelytől a
Fejlett Védelmi Kutatási Projektek Hivatala (Defense Advanced Research Projects
Agency) azt remélte, hogy repülőrajtot ad : az önjáró katonai járművek
fejlesztésének. 15 robotjármű vágott neki annak a több mint 240 km-es
útvonalnak, amely a kaliforniai Barstow közeléből indult, és átszelte a Mojave -
sivatagot. A tét a célvonalon elsőként áthaladó autó alkotóinak járó, egymillió
dolláros fődíj volt. Az eredmények mindenkit lelomboztak. Egyetlen autónak sem
sikerült teljesítenie még csak a táv 10%-át sem. A legjobb teljesítményt a Carnegie
Mellon Egyetem átalakított Humvee-ja (High Mobility Multipurpose Wheeled
Vehicle, nagy mozgékonyságú, többcélú kerekes jármű) nyújtotta, amely 12 km
után lesodródott az útról, és belecsapódott egy védőfalba. A DARPA kijelentette,
hogy a verseny teljes kudarc volt, ezért megtartotta a pénzt.
A hivatal mégsem gondolta úgy, hogy ez a dolog teljesen reménytelen lenne. Újra
kiírták hát a versenyt, és 2 millió dollárra emelték a tétet. A második futamot 2005.
október 8-án rendezték meg. A robotjárműveknek a pálya teljesítéséhez ezúttal több
mint száz éles kanyart kellett sikeresen bevenniük, három alagúton átjutniuk, és
szakadékokkal szegélyezett, kanyargós hegyi ösvényeken végighajtaniuk. Az előző
versenyhez képest az indulók döbbenetesen sokat javultak. Mindössze másfél év
folyamatos fejlesztés eredményeként öt jármű is sikeresen vette az akadályokat, és
eljutott a célvonalig. A győztes induló, egy átalakított Volkswagen Touareg a
Stanford Egyetem Sebastian Thrun vezette csapatának munkája, alig 7 óra alatt
teljesítette a távot. A Carnegie Mellon továbbfejlesztett Humvee-ja körülbelül 10
perccel utána ért célba. Félórán belül pedig még két jármű futott be.
2007 novemberében a DARPA újabb kihívás elé állította a fejlesztőket — ezúttal
városi környezetbe helyezte a versenyt, ahol az utakon a robotjárművek mellett 30,
profi sofőr által vezetett Ford Taurus mozgott. Az önvezető autók feladata az volt,
hogy tartsák be a közlekedési szabályokat, vegyék fel a forgalom ritmusát,
parkoljanak le, és jussanak át néhány zsúfolt kereszteződésen. A 35 robotjárműből
6-nak sikerült teljesíteni a feladatot. Megint a Stanford autója ért célba elsőként, de
később, miután a bírók elemezték az adatokat, levontak pár pontot, amiért az autó
megszegett néhány kaliforniai KRESZ-szabályt, így visszaszorult a második
helyre(10).
A Google önvezetőautó-fejlesztése 2008-ban kezdődött. A csapat élére azt a
Sebastian Thrunt nevezték ki, aki egy évvel korábban csatlakozott a céghez,
annak is konkrétan a Street View- (Utcakép) projektjéhez. Ezek után a Google
elkezdte villámgyorsan elszipkázni a DARPA-versenyen részt vevő járműveket
építő mérnökök közül a legjobbakat. Azok két év leforgása alatt kifejlesztettek
egy átalakított Toyota Priust, amelyet telepakoltak a létező legfejlettebb
berendezésekkel: kerültek bele kamerák, négy különálló radarrendszer, valamint
egy 80 ezer dolláros lézeres távolságmérő is, amely képes háromdimenziós képet
alkotni az autó teljes környezetéről. Az autó ezáltal nyomon tud követni bármit:
járműveket, tárgyakat és a gyalogosokat is; képes értelmezni a közlekedési
táblákat; és szinte bármilyen közlekedési helyzetben elboldogul. 201 2 óta a
Google önvezető flottájának autói 2016 nyaráig együttesen több mint 3 millió
km-t tettek meg, mindössze egyetlen kisebb, koccanásos balesetben való
vétkesség mellett a legkülönfélébb utakon — bedugult autópályákon éppúgy,
mint a világ legkanyargósabb utcájában, a San Franciscói Lombard Streeten. A
2013 októberében nyilvánosságra hozott adatok szerint a Google autói — az
egyenletes gyorsítást és fékezést, valamint általában a defenzív vezetési
gyakorlatot tekintve — egyenletesen jobb teljesítményt nyújtottak, mint egy
átlagos sofőr(11).
A Google projektje felvillanyozta az autóipart. Azóta szinte az összes nagyobb
autógyártó bejelentette, hogy az elkövetkező évtizedben tervezi legalább egy
félautomata vezetőrendszer beépítését az autóiba. Jelenleg a Mercedes-Benz a
piacvezető. A 2014-es S-osztály autói már most önállóan elnavigálnak a sűrű városi
forgalomban és az autópályán is, ahol akár 190 km-es óránkénti sebességre is
képesek. A rendszer vagy a felfestésekhez, vagy az előtte haladó jármű mozgásához
igazodik, és a kormányzást, a gyorsítást és fékezést egyedül végzi. A Mercedesnél
ugyanakkor óvatosságból úgy alakították ki a rendszert, hogy a sofőrnek
folyamatosan rajta kell tartania a kezét a kormányon. (Ezen túlmenően a Tesla kínál
önvezető funkciót a Model S-ben, amit kizárólag az autópályákon szabad használni.
- A Lektor)
Ami azt illeti, az autóiparban a fejlesztés alatt álló rendszerek szinte kivétel
nélkül a részleges automatizálás felé tendálnak — az alapkoncepció minden
esetben az, hogy az irányítás végső soron mindig a sofőrnél legyen. A teljesen
automata kocsik körül esetlegesen felmerülő kérdések közül nyilván a
legkényesebb téma az, hogy baleset esetén kit terhel a felelősség. Egyes elemzők
szerint lehet, hogy ennek eldöntése nem lesz mindig egyértelmű. Chris Urmson, a
Google autóprojektjének egyik vezető mérnöke 2013-ban, egy iparági
konferencián azt mondta, hogy ezzel a kérdéssel nyitott kapukat döngetnek, mert
az Egyesült Államok jelenlegi törvényi szabályozása egyértelműen kimondja,
hogy baleset esetén az autógyártót terheli a felelősség. Márpedig nem nagyon
akad semmi, amitől az autóipari szereplők jobban félnének, mint ettől. A
meglehetősen gazdag autógyártók óhatatlan célpontjai lennének a kártérítési
ügyekkel foglalkozó ügyvédeknek. Urmson azonban a folytatásban azt is
elmondta, hogy mivel az automata kocsik folyamatosan gyűjtik és eltárolják a
működési adatokat, ezekből átfogó képet kaphatunk az autó környezetéről is,
egészen a baleset bekövetkeztének pillanatáig, így az ügyvédeknek a
megalapozatlan pereket szinte lehetetlen lenne sikerre vinni(12). Ugyanakkor
nem létezik olyan technológia, amely százszázalékosan megbízható lenne, tehát
törvényszerű, hogy előbb-utóbb balesetet fog okozni egy önjáró rendszer, és akkor a
gyártók súlyos ítéletekre számíthatnak. Erre az egyik lehetséges megoldás az volna,
ha törvényileg korlátoznák az efféle kereseteket.
Persze a félautomata rendszereknek is megvannak a maguk problémái. Ma még
egyetlen rendszer sem képes kezelni az összes elképzelhető helyzetet. 2012 -ben a
Google céges blogjában megjelent egy olyan információ, miszerint, bár az önvezető
autók fejlesztésében biztatóak az eredmények, „még hosszú utat kell megtennünk",
és hogy a cég autóinak még „meg kell tanulniuk havas úton közlekedni, az ideiglenes
útépítési táblákat értelmezni, és azt a sok más trükkös helyzetet kezelni, amelyekkel
az autóvezetők az utakon találkoznak"(13). Akadnak olyan, nem egyértelmű
helyzetek is, amikor az autónak az lenne a feladata, hogy felismerje: ezt a szituációt
önállóan képtelen megoldani, és sikeresen visszaadja az irányítást a sofőrnek —
nos, ennek a technológiának talán ez a leggyengébb pontja. A rendszerfejlesztő
mérnökök azt tapasztalták, hogy míg a rendszer riasztja a sofőrt, majd meggyőződik
róla, hogy az visszavette az irányítást az autó felett, akár 10 másodperc is eltelhet.
Ez azt jelenti, hogy a rendszernek számítania kell a problémára már jóval azelőtt,
hogy az autó ténylegesen eljut a problémás pontig — ám az, hogy ezt megbízhatóan
teljesíteni tudja, egyelőre komoly technikai kihívást jelent. És még nehezebb lenne,
ha a sofőröknek nem kellene folyamatosan a kormányon tartaniuk a kezüket. Az
Audi egyik munkatársa azt nyilatkozta, hogy amikor a cég által kifejlesztett rendszer
aktív üzemmódban van, akkor a sofőrnek „tilos aludni, újságot olvasni vagy
számítógépet használni"(14). Az persze nem világos, hogy a cég hogyan tervezi
betartatni mindezt, ahogy az sem, hogy az okostelefon használata, a filmnézés,
valamint sok más, a figyelmet elterelő tevékenység engedélyezett lesz-e.
Ha egyszer sikerül legyőzni ezeket az akadályokat, akkor az önvezető autóknak
hatalmas jelentőségük lesz, főleg a biztonság növelésében. 2009-ben körülbelül 11
millió autóbaleset történt az Egyesült Államokban, és az ütközésekben mintegy 34
ezren vesztették életüket. Világszerte nagyjából 1,25 millióan halnak meg az utakon
évente(15). Az amerikai közlekedésbiztonsági tanács (National Transportation
Safety Board) becslései szerint a balesetek 90%-át elsődlegesen emberi mulasztás
okozza. Vagyis, egy valóban megbízható önvezető technológiával rengeteg ember
életét meg lehetne menteni. Az előzetes adatok arra engednek következtetni, hogy
már azok az ütközéselkerülő rendszerek is pozitív változást hoztak, amelyek néhány
autóban jelenleg is megtalálhatók. A kártérítési igények vizsgálatakor egy biztonsági
elemzésekkel foglalkozó független szervezet, a Highway Loss Data Institute
elemzői azt találták, hogy egyes Volvo-modellek, amelyeket ilyen rendszerrel is
felszereltek, nagyjából 15%-kal kevesebb balesetet szenvedtek el, mint a hasonló, de
ütközéselkerülő nélkül közlekedő autók(16).
Az önvezető autók hívei szerint az ütközések elkerülésén kívül ennek a
technológiának még számos előnyös tulajdonsága van. Az önvezető autók képesek
lesznek arra, hogy kommunikáljanak egymással, sőt együttműködjenek.
Közlekedhetnek konvojban is, egymás „szélárnyékában", hogy üzemanyagot
spóroljanak. A nagy sebességnél is összehangolt közlekedés révén a városi
autópályákon jelentősen csökkenne a zsúfoltság, sőt talán végleg megszűnnének a
dugók. Ám, úgy vélem, e téren a lelkesedés jóval megelőzi a realitást, vagy azt, ami a
közeljövőben realitássá válhat. Az efféle előnyök nagymértékben támaszkodnak az
ún. hálózati hatásra: ahhoz, hogy ezek az előnyök realizálódjanak, a forgalomban
lévő autók egy igen jelentős részének önvezető autónak kell lennie. A valóság
viszont nyilvánvalóan az, hogy a sofőrök nagy része a legjobb esetben is ambivalens
érzésekkel viseltetik majd az önvezető , technológia iránt. Sokan, egész egyszerűen,
szeretnek vezetni. Az olyan autósmagazinoknak, mint amilyen a Motor Trend vagy a
Car and Driver5: több millió előfizetője van. Elvégre mi értelme van egy autót
megvenni „a vezetés élményéért", ha nem lehet vezetni? Valószínű, hogy az
önvezető technológiát elfogadó sofőrök is csak fokozatosan fognak átállni. A
meredeken emelkedő jövedelmi különbségek, az évtizedek óta tartó anyagi stagnálás
egyik következménye éppen az, hogy egyre kevesebben engedhetik meg maguknak,
hogy új autót vegyenek. A legújabb adatok szerint az amerikai vevők egyáltalán nem
sietnek lecserélni meglévő járműveiket. 2012-ben az amerikai utakon közlekedő
autók átlagéletkora 11 év volt — ez bizony rekord.
Egyes esetekben az emberi és a robotsofőrök keveredése még bajosabb is lehet,
mint a teljes automatizálás. Gondoljunk csak arra az agresszív sofőrre, aki legutóbb
bevágott elénk, vagy vakmerően szlalomozott a többsávos úton. Most képzeljük el,
hogy ugyanez a sofőr önvezető autók között randalírozik, amelyekről tudja, hogy
arra vannak beprogramozva, hogy minden helyzetben tökéletesen defenzíven
viselkedjenek. Egy ilyen „farkas a bárányok között" felállás emberünket még
kockázatosabb magatartásra csábítaná.
A technológia legoptimistább hívei már 5-10 éven belül komoly átrendeződésre
számítanak. Én azt gyanítom, hogy a technikai kihívások, a társadalmi elfogadtatás,
valamint a felelősségvállalás és a szabályozás kapcsán felmerülő akadályok
tekintetében az efféle jóslatok irreálisan optimistának tűnnek. Mindazonáltal ahhoz
aligha férhet kétség, hogy a teljesen önjáró — vezető nélküli — járművek előbb-
utóbb valóban megérkeznek. És akkor nemcsak az autóipart forradalmasíthatják,
hanem a gazdaság és a munkaerőpiac egyéb szektorait is, és az emberek és az autók
kapcsolatát is új alapokra helyezhetik.
Sok mindent meg kell még tanulnunk arról a jövőről, amelyben az autónk
teljesen önvezető lesz, de ezek közül is a legfontosabb talán az, hogy az az autó
valószínűleg nem a saját autónk lesz. Sokan elgondolkodtak már azon, vajon mi
lenne az optimális feladat az önvezető autók számára, és úgy tűnik, többségük
egyetért abban, hogy ezek a járművek — legalábbis a sűrűn lakott területeken —
megosztott, közös használatú erőforrás ok lesznek. A Google-nak kezdettől
fogva ez volt a szándéka. A cég társalapítója, Sergey Brin ezt így magyarázta el a
The New Yorker újságírójának, Burkhard Bilgernek: „...csak nézz ki az ablakon,
sétálj végig a parkolókon, tartsd nyitva a szemed a többsáv os utak mentén — a
közlekedési infrastruktúra uralja a városokat. Ez hatalmas teher a Földnek”(17).
A Google-nál azt remélik, hogy sikerül lerombolni a jelenlegi modellt, amelyben
az autó tulajdonosa és használója egy és ugyanaz a személy. A jövőben, ha
szükségünk lesz egy autóra, elég lesz csak az okostelefonunk vagy egyéb,
internetkapcsolattal rendelkező eszközünk után nyúlni, és hívni egy önvezető
járművet magunknak. Ezek az autók ahelyett, hogy üzemidejük 90%-át parkolással
töltenék, sokkal nagyobb kihasználtságot élveznek majd. Csupán ez az egyetlen
változás is valóságos ingatlanforradalmat fog kirobbantani a nagyvárosokban.
Rengeteg, most még parkolóként funkcionáló területet lehet végre új módon
felhasználni. Persze, az önvezető autókat is tárolni kell majd valahol, amikor épp
nincsenek használatban, de mivel nem lesz szükség arra, hogy összevissza, hol az
egyik, hol a másik álljon ki a sorból, tömbösítve lehet majd tárolni őket. Ha hívunk
egy autót, és egy sincs a közelben, amelyik úton lenne, akkor egyszerűen a soron
következőt kapjuk meg.
Természetesen joggal fogadjuk szkeptikusan azt a gondolatot, hogy a városi
autók előbb-utóbb közös használatú erőforrásokká válnak. Először is, ez
kimondottan szembemenne az autóipar céljaival, amelynek az az érdeke, hogy
minden háztartásnak legyen legalább egy saját autója. Másodszor, ahhoz, hogy ez az
új modell működőképes legyen, a munkába ingázóknak csúcsforgalomban közösen
kellene használniuk ezeket az autókat, különben hamar hiány lépne fel, és ettől
annyira felszökne az autók használatának ára, hogy sokan nem engedhetnek meg
maguknak, hogy ilyennel járjanak. A harmadik problémakör egy megosztott autónál:
a biztonság. Még ha az autó szoftvere képes is megoldani a logisztikai feladatokat,
és hatékonyan, sőt időben célba juttatni utasait, egy autóban idegenekkel együtt
utazni akkor is sokkal intimebb élmény, mint buszon vagy vonaton. Bár ezekre a
problémákra igazán könnyű megoldást találni. Azokat az autókat például, amelyeket
efféle közös utazásokra terveznek, kis fülkékre lehetne osztani. Nem is kellene látni
utastársainkat, sőt, tudnunk sem kellene róluk. A bezártság érzés elkerülése
érdekében a válaszfalakra virtuális ablakokat lehetne felszerelni. Ezeken a nagy
felbontású képernyőkön pedig azt láthatnánk, amit az autó külsejére szerelt kamerák
rögzítenek. Mire kialakul az önvezető autók rutinszerű használata, addigra sokkal
olcsóbb lesz a hardver, amellyel ezek a megoldások kivitelezhetők. Amikor az autó
megáll, az egyik ajtón felvillan egy zöld fény, az utas beszáll, és elautózik a
célállomásra — épp úgy, mintha egyedül utazna. Megosztozna az autón másokkal,
de a saját, virtuális kis kapszulájában utazna. Tervezhetnének járműveket csoportos
utazásokra is azoknak, akik együtt utaznak, vagy ugyan egyedül vannak, de szívesen
veszik mások társaságát. Netán a válaszfalak is elhúzhatók lehetnének — kölcsönös
beleegyezés esetén.
A közös használatú önvezető járművek esetén, főleg, ha azok
fülkékre vannak osztva, valódi gondot csak az autó tisztán tartása
okozna. Ez a buszokon és a metrón is általános probléma, és ha
 nincs jelen sofőr (vagy másik utas), egyesek bármit megengednek
maguknak.

De lehet, hogy a kapszulának nem is kellene virtuálisnak lennie. 2014 májusában

a Google bejelentette, hogy az önvezető autó fejlesztésének következő fázisában a
kétszemélyes elektromos járművek kerülnek a fókuszba. Ezeknek a végsebessége
40 km/h lenne, és a kialakítását kifejezetten városi környezetre optimalizálnák. Az
utasok egy mobilalkalmazás segítségével rendelnék meg és állítanak be az úti célt. A
Google mérnökei arra a következtetésre jutottak, hogy az a megoldás, hogy
vészhelyzetben az autó visszaadja az irányítást a sofőrnek, kivitelezhetetlen, ezért
ez az új típusú jármű már teljesen automatizált lesz — nem kerül bele se kormány,
se fék. A The New York Times újságírójának, John Markoffnak adott interjújában
Sergey Brin kiemelte, hogy cége teljesen felhagyott a nagyobb autógyártóknál
jellemző „fokozatossággal", mondván, „ez a módszer nem igazán szolgálja azt a
tervünket, hogy piacformáló erővé váljunk"(18).
Meglehet, hogy a piac egyéb megoldásokat is talál majd a közös használatú
automata járművek problematikáira. A Mother Jones blog egyik szerzője, Kevin
Drum — aki szerint „már egy évtizeden belül elérhetővé válnak a teljesen
automata, önvezető autók, és alaposan átírják majd a szabályokat” — úgy véli, jó
megoldás lenne, ha részesedést lehetne venni egy autószolgáltatásban, ami
garantálná, hogy mindig van számunkra egy rendelkezésre álló jármű, és ezért csak
a töredékét kellene kifizetni annak, amibe az autó tényleges megvásárlása kerülne.
Vagyis, csak azokkal osztoznánk az autón, akik szintén igénybe veszik az adott
szolgáltatást, nem pedig a felhasználók teljes körével.
Ha ez a megosztáson alapuló modell mégsem terjedne el, akkor
az automata járművek még negatív hatással is lennének a sűrűn
lakott vidékekre. Ha az önvezető autó tulajdonosa olyan helyre
látogat, ahol a parkolóhely kevés és drága, lehet, hogy inkább úgy
dönt, egyszerűen hagyja az autót kint körözni az utcán, majd dolga
végeztével újra beszáll. Esetleg inkább elküldi a közeli családi házas
övezetbe várakozni, hogy ne kelljen fizetnie a parkolásért. Vagy
letölt egy nem legális applikációt, amely érzékeli, ha hatóságinak
tűnő jármű közeledik, és a tilosban várakozó autó akkor pillanatok
alatt eltűnik a helyszínről.

Ha ez a megosztáson alapuló modell tényleg elterjed, akkor az egyes autók

nagyobb kihasználtsága természetesen azt is jelenti majd, hogy a lakosság
létszámához viszonyítva csökken a járművek száma. A környezetvédők és a
várostervezők valószínűleg odalesznek az örömtől — az autógyártók már kevésbé.
Azon túlmenően, hogy csökken az egy főre jutó kocsik száma, ez a trend a
luxusautó-márkákra nézve is komoly fenyegetést jelenthet. Hiszen miért is érdekelne
bárkit is, hogy milyen típussal vagy modellel utazik, ha nem az övé az autó, és az
adott járművet csak egyetlen utazás erejéig használja? Az autó elveszítheti
státuszszimbólum szerepét, és az autópiac is az olcsó tömegcikkek piacává válhat.
Ezen okok miatt jó esély van arra, hogy az autógyártók foggal-körömmel
ragaszkodnak majd ahhoz, hogy maradjon valaki a vezetőülésben, még ha csak a
gombokat nyomkodja, akkor is. Az autógyártók hamarosan egy olyan dilemmával
találhatják szembe magukat, amivel a nagy cégeknek mind meg kell küzdeniük,
amikor a szektorukat utolérik a felforgató technológiák. Ilyenkor egy cég döntési
helyzetbe kerül, hogy azt az üzletet védje, ami ma és a közeljövőben még bevételt
hoz, vagy annak az újonnan megjelent technológiának a térnyerését segítse, amely
előbb-utóbb elértékteleníti, sőt talán teljesen tönkre is teszi a mostani üzletét. A
tapasztalat azt mutatja, hogy a cégek szinte kivétel nélkül az aktuális bevételforrás
védelme mellett döntenek.(A jelenség klasszikus példája a Microsoft: túl sokáig
ragaszkodtak a PC-üzletághoz, és így lemaradtak arról, hogy megvessék a lábukat az
okostelefonok és táblagépek piacán.) Ha a Brin által előrevetített forradalomhoz
hasonló valóban kirobban, az talán nem is az autóiparból, hanem azon kívülről
indul majd. Brin pedig a legjobb helyen van ahhoz, hogy ezt levezényelje.
Ha a jelenlegi piaci modell, amelyben az autók magántulajdonban vannak, végül
megbukik, az rendkívüli hatást gyakorol majd a gazdaság és a munkaerőpiac jó
néhány szektorára. Gondoljunk csak az autókereskedésekre, az autószerelő
műhelyekre, a benzinkutakra! Ezek mind közvetlenül azért jöttek és jöhettek létre,
mert széles körben elterjedt, hogy az autók magántulajdont képeznek. Abban a
világban, amit a Google-nél álmodtak meg, a robotautók flottákba tömörülnek majd;
a karbantartást, a javítást, a biztosítást és a tankolást központilag intézik.
Több ezer ismeretlen kisvállalkozás és sok ezer munkahely tűnhet el. Hogy
legyen némi fogalmunk arról, hány állás kerülhet veszélybe, vegyük azt, hogy csak
Los Angelesben közel tízezer ember dolgozik autómosókban(20).
Az önvezető technológia foglalkoztatásra gyakorolt hatásai természetesen a
főállású sofőröket érintenék a legközvetlenebbül. Nem. lennének többé taxisofőrök.
Talán a buszvezetés is automatizálódna, de az is lehet, hogy a buszok egyszerűen
eltűnnének, és átvennék a helyüket a közösségi közlekedés sokkal jobb és személyre
szabottabb formái. A futárok állása is megszűnhet. Az Amazonnál például kísérleti
jelleggel már bevezették a rendelés napján teljesülő kiszállítást — a csomag ilyenkor
fix helyen álló terminálokba érkezik. Miért ne lehetne ezekre a terminálokra
kerekeket szerelni? Az automata futár sms-t küldene a címzettnek néhány perccel az
érkezése előtt, majd szépen megvárná, amíg az illető beüti a kódot, és kiveszi a neki
szánt csomagot.
Számomra ez sokkal életképesebb megoldásnak tűnik, mint a
drómos kiszállítás, amelynek az ötletét először 2013-ban vetették fel
az Amazon vezetői az CBS tévécsatorna „60 Minutes" című
műsorában. Nincs százszázalékos megbízhatóságú technológia. Az
Amazon üzlete mostanra olyannyira kiterjedt, hogy rengeteg drótos
kiszállítást kellene teljesítenie ahhoz, hogy ezzel érdemi hatást érjen
el. Viszont nagyszámú kiszállítás esetén a legkisebb hibaszázalék is
 azt jelentené, hogy folyamatosan érkeznének a panaszok a
szerencsétlen kimenetelű, több emelet magasságban manőverezett
kétkilós csomagok okozta balesetek miatt — hát kinek hiányzik ez?

Úgy vélem, az automata járművek először például a kereskedelmi célú

gépjárműparkoknál terjednek majd el széles körben. Az ilyen flottákat megvásárló és
működtető cégeknek már most is hatalmas a felelősségük. Elég, ha egyetlen sofőrjük
egyetlen hibát vét, és máris tönkrement az egész napjuk. Ha kellő tapasztalatokat
szereznek ezzel az új technológiával, és az adatok egyértelműen azt mutatják, hogy
ez a megoldás biztonságosabb és megbízhatóbb, az komoly ösztönzést fog jelenteni
a járművek automatizálására. Más szóval, az első terület, ahol az önvezető autók
megkezdhetik világhódító útjukat, épp az lehet, amely a lehető legközvetlenebbül
érinti az állások többségét.
Sokszor találkoztam olyan felvetéssel is, hogy a közeljövőben akár már a közúti
távolsági fuvarozást is teljesen automatizálhatják. Én viszont azt gondolom, hogy ez
a fejlődési folyamat ennél sokkal hosszabb lesz. Lehet, hogy hamarosan a teherautók
is képesek lesznek gyakorlatilag elvezetni önmagukat, de mivel ezek a járművek
óriási pusztításra képesek, valószínűleg még jó ideig marad valaki a vezetőfülkében.
Elvégeztek már néhány sikeres kísérletet az automatizált konvojban haladásra, ahol a
teherautó az előtte haladó jármű követésére van beprogramozva, és lehet, hogy ez a
megoldás idővel komoly szerephez jut a hadseregnél vagy a ritkán lakott területeken.
2013-ban a Time magazinnak adott interjújában David von Drehle, az egyik
szállítmányozási cég vezetője felhívta az olvasók figyelmét arra a lényeges dologra,
hogy az Egyesült Államok rogyadozó infrastruktúrája komoly akadálya lehet annak,
hogy a teljes automatizálás életképes megoldás lehessen(21). A kamionsofőrök
naponta szembesülnek azzal, hogy az országban az utak és a hidak állapota
folyamatosan romlik, és csak toldozgatják-foldozgatják őket. Ahogy azt az 1.
fejezetben is láttuk, a sofőrök teljes kiiktatásával az élelmiszer-szállítmányokat és az
egyéb, kulcsfontosságú rakományokat kitesszük a hackelés és a kibertárnadások
veszélyeinek.
A vezetékes áramon kívül talán nincs még egy olyan innováció, amely ugyanolyan
központi szerepet játszott volna az amerikai középosztálynak — és szinte
valamennyi fejlett állam stabil társadalmi berendezkedésének — a kialakulásában,
mint a személyautó. Az önvezető autó elterjedése gyökeresen megváltoztatná azt,
ahogyan az autókról gondolkodunk és ahogyan az autókhoz viszonyulunk. Ráadásul
megszüntetne milliónyi stabil, középosztálybeli állást, és tönkretenne sok ezer
vállalkozást. Hogy az önvezető autók elterjedése milyen konfliktusokkal és
társadalmi felbolydulással járna, abból egy kis ízelítőt adhat már most a közösségi
személyszállítást okostelefonos applikációval bevezető startup, az Uber körüli
hisztéria. A cég viták és perek kereszttüzébe került szinte mindenhol, ahol piacra
lépett. 2014 februárjában a chicagói taxitársaságok keresetet nyújtottak be a város
ellen, amelyben azt állították, hogy az Uber miatt elértéktelenedik az a közel hé tezer
működési engedély, amelyet a városi hatóság adott ki, és amelyeknek az összpiaci
értéke meghaladja a 2,3 milliárd dollárt(22). Képzeljük el, mekkora lenne a
felháborodás, ha az Uber autói egyszer csak sofőr nélkül érkeznének meg.

Azzal, hogy sorra tűnnek el a munkaerőpiacról az állások, a jövedelmek pedig

stagnálnak — sőt talán csökkennek is —, azt kockáztatjuk, hogy a lakosság egy nagy
és egyre növekvő hányadának többé nem lesz arra elegendő, szabadon elkölthető
jövedelme, hogy továbbra is életben tartsa a termékek és szolgáltatások iránti élénk
keresletet. A következő fejezetben ezt a kockázatot vizsgáljuk meg közelebbről, és
megnézzük, hogy végső soron jelenthet-e ez komoly fenyegetést a gazdasági
növekedésre, illetve előidézhet-e egy újabb válságot.
8. fejezet: A FOGYASZTÓK, A NÖVEKEDÉS KORLÁTAI… ÉS A
VÁLSAG?

A sokszor idézett történet szerint Henry Ford legidősebb unokája, a legifjabb Henry
Ford és az amerikai autóipari dolgozók szakszervezetének (United Automobile
Workers) legendás vezetője, Walter Reuther épp közös gyárlátogatáson volt egy
nemrégiben automatizált autógyárban, amikor is a Ford Motor Company elnök-
vezérigazgatója ezzel a gúnyos kérdéssel fordult Reutherhez: „Walter! Hogy fogod
rávenni ezeket a robotokat arra, hogy szakszervezeti tagdíjat fizessenek?" Mire
Reuther így replikázott: „Henry! Es te hogy fogod rávenni őket, hogy autót vegyenek
tőled?"
Bár a valóságban valószínűleg sosem zajlott le ez a beszélgetés, az anekdota
tömören és frappánsan fogalmazza meg az általános automatizálás hatásaival
kapcsolatos egyik legfőbb aggodalmat: a munkások fogyasztók is egyben, és a
fizetésükből tudják csak megvásárolni a gazdaságban előállított termékeket és
szolgáltatásokat. Az autóipar talán minden más gazdasági szektornál
szemléletesebben bizonyította ennek a kettős szerepnek a fontosságát. Amikor
idősebb Henry Ford 1914-ben fellendítette a T-modell gyártását, megduplázta —
vagyis 5 dollárra emelte — a munkásai napi bérét, és ezzel biztosította, hogy
megengedhessék maguknak, hogy meg is vegyék azt az autót, amit gyártanak. Ettől
kezdve az autóipar felemelkedése elválaszthatatlanul összefonódott a széles amerikai
középosztály megteremtésével. Ahogy azt a 2. fejezetben láttuk, egyértelmű, hogy az
emelkedő jövedelmek és a stabil, széles körű fogyasztói kereslet közti jelentékeny
szimbiózis lassan már a múlté.

Gondolatkísérlet

Ahhoz, hogy el tudjuk képzelni, vajon Reuther figyelmeztetésének a lehető

legszélsőségesebb esetben milyen következményei lehetnek, végezzük el az alábbi
gondolatkísérletet! Tegyük fel, hogy a Földet hirtelen megszállja egy különös, földön
kívüli faj. Miközben ezrével özönlenek le közénk gigászi űrhajójukból, az emberiség
ráébred, hogy a látogatók nem azért jöttek, hogy leigázzanak minket, vagy hogy
elorozzák az erőforrásainkat, és még csak nem is azért, hogy a vezetőinkkel
tanácskozzanak. Ezek az idegenek, mint kiderül, dolgozni jöttek.
Ez a faj a fejlődése során gyökeresen más utat járt be, mint mi, emberek. Az
idegenek társadalma leginkább a társas rovarokéra hasonlít, és az űrhajókon
ideérkezettek egytől egyig a munkásosztály tagjai. Valamennyien igen intelligensek,
könnyen tanulnak nyelveket és oldanak meg problémákat, s még némi kreativitásról is
tanúbizonyságot tesznek. Azonban ezeket az idegeneket egyetlen — és minden mást
felülíró — biológiai késztetés hajtja: csakis a hasznos munka hoz nekik megelégedést.
Hidegen hagyja őket mindenféle pihenés, szórakozás vagy általános intellektuális
tevékenység. Az ő életükből hiányzik az otthon, a privát szféra, a magántulajdon, a
pénz és az egészség fogalma. Ha alvásra van szükségük, azt állva, a munkahelyükön
teszik. Még az elfogyasztott étellel szemben is közömbösek, mert nincs
ízérzékelésük. Aszexuális módon szaporodnak, és néhány hónap elegendő ahhoz,
hogy elérjék a teljesen kifejlett állapotot. A párzótárs megtalálásához nincs szükségük
vonzerőre, és nem vágynak arra, hogy kiemelkedjenek a tömegből. Az idegenek
csakis és kizárólag a kolóniájukat szolgálják. Csak a munka élteti őket.
Az idegenek szépen, fokozatosan beilleszkednek a társadalmunkba és a
gazdaságunkba. Ég bennük a tettvágy, és nem kérnek fizetést. Számukra ugyanis
maga a munka a jutalom — sőt nekik ez az egyetlen elképzelhető jutalom.
Alkalmazásuknak egyetlen költségvonzata az, hogy biztosítani kell nekik vizet és
valamilyen élelmet. Ha ez adott, gyorsan elszaporodnak. A legkülönfélébb méretű
vállalkozások kezdenek idegeneket alkalmazni, méghozzá mindenféle munkakörben.
Először csak rutinszerű, alacsony szintű feladatokat kapnak, de hamar bebizonyítják,
hogy összetettebb munkák elvégzésére is képesek. Így aztán fokozatosan átveszik az
emberek helyét a munkahelyeken. Az idegenek alkalmazása ellen kezdetben még
tiltakozó vállalkozóknak sem nagyon marad más választásuk, mint áttérni az új
munkaerőre, ahogy a versenytársak már mind megtették.
Az emberek körében megállíthatatlanul nő a munkanélküliség, azoknak pedig,
akiknek még van állásuk, többé nem nő a jövedelmük, sőt, az állásokért folyó
verseny hatására még csökken is. Hónapok, majd évek telnek el így, lejár a
munkanélküli-segély, a kormányzati beavatkozást sürgető felhívások pedig
zsákutcába vezetnek. Az Egyesült Államokban a demokraták az idegenek
alkalmazásának korlátozását követelik. A republikánusok, akiket a nagyvállalatok
lobbistái folyamatosan ostromolnak, gátat vetnek ezeknek a kezdeményezéseknek, és
arra hivatkoznak, hogy az idegenek már ellepték az egész bolygót, így az a merikai
vállalkozások ilyetén korlátozása óriási mértékű versenyhátrányt okozna az egész
országnak.
A közvéleményt egyre inkább aggasztja, hogy milyen jövő vár így az emberiségre.
A fogyasztói piacok a végletekig polarizálódnak. A szűk kisebbség tagjai — a sikeres
cégek tulajdonosai, a nagybefektetők, a vezető pozíciók biztonságában élők —
hihetetlenül jól élnek, hiszen a cégeik jövedelmezősége egyre csak nő. A
luxustermékek és -szolgáltatások piaca virágzik. A többiek a filléresboltba járnak
vásárolni. Egyre többen vannak azok, akik vagy munkanélküliek, vagy attól félnek,
hogy hamarosan elveszítik az állásukat, így a takarékosság egyre inkább egyet jelent
az életben maradással.
Ám hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy a cégek bámulatos bevétel-növekedése
nem tarthat örökké. Az extraprofit ugyanis szinte kizárólag a bérköltség
csökkentésének volt köszönhető. A bevételnövekedés mértéke egyre kisebb lesz,
majd csökkenni kezd. Az idegenek persze nem vásárolnak semmit. Az emberek
közül pedig egyre többen vannak azok, akik csak a legszükségesebbeket veszik meg.
Azok a vállalkozások, amelyek nem alapvető termékeket és szolgáltatásokat kínálnak,
végül sorra csődbe mennek. Az emberek megtakarításai és hitelkeretei kimerülnek. A
lakástulajdonosok nem tudják törleszteni a jelzálogkölcsönt, a bérlők nem tudják
fizetni a bérleti díjat. A lakáshitelek, a vállalkozói hitelek, a fogyasztási hitelek és a
diákhitelek késedelmi díjai az egekbe szöknek. Az állami adóbevételek zuhannak,
miközben a szociális szolgáltatások iránti igény drasztikus mértékben megemelkedik,
és ez már a kormány fizetőképességét fenyegeti. Küszöbön áll egy újabb pénzügyi
válság, és ez még a jómódú elitet is takarékosságra ösztönzi: drága táskák és
luxusautók helyett hamarosan inkább aranyra költenek. Úgy tűnik tehát, hogy az
idegenek mégsem teljesen békés szándékkal jöttek.

A gépek nem fogyasztanak

Az idegenek inváziójának hasonlata, belátom, kissé túlzó. Egy igen alacsony

költségvetésű sci-fi filmötletnek talán elmenne. Ugyanakkor azt azért jól példázza,
hova is futhat ki végül ez a szakadatlan automatizálási folyamat — legalábbis akkor,
ha nem születnek olyan politikai irányelvek, amelyek alkalmazkodnak ehhez az új
helyzethez (erről bővebben a 10. fejezetben lesz szó).
Ennek a könyvnek eddig az volt az elsődleges üzenete, hogy az egyre gyorsuló
ütemben fejlődő információtechnológia vélhetően egyre több iparágban, egyre több
képzettségi szinten egyre nagyobb fenyegetést jelent majd a munkavállalókra. Ha ez
a trend tovább folytatódik, annak az egész gazdaságra nézve komoly
következményei lesznek. Ahogy a folyamatos automatizálás miatt csökken a
munkahelyek száma és a jövedelmek nagysága, úgy mind többen veszítik el
vásárlóerejüket és jövedelmüknek azon részét, amely megteremtené a gazdasági
növekedéshez nélkülözhetetlen piaci keresletet.
Egy ország gazdaságában előállított valamennyi termék és szolgáltatás előbb-
utóbb megvásárlásra (elfogyasztásra) kerül. Gazdasági értelemben a „kereslet" azt
jelenti, hogy az emberek vágynak valamire, vagy szükségük van valamire, és azért a
valamiért tudnak és hajlandók is fizetni. Csupán két olyan entitás létezik, amely a
piacon végfelhasználóként vagy végfogyasztóként jelenik meg: az egyén és az állam.
Az Egyesült Államokban a GDP-nek legalább a kétharmadát jellemzően az egyéni
fogyasztók költései teszik ki, míg más fejlett országokban ez az arány 60% körül
alakul. Az egyéni fogyasztók túlnyomó többségének természetesen az
alkalmazottként kapott fizetése szinte az egyetlen jövedelemforrása. Vagyis az
emberek elsősorban a munkájuk révén jutnak hozzá a fogyasztáshoz szükséges
vásárlóerőhöz.
Persze a cégek is vásárolnak, de ez nem számít végfelhasználói keresletnek. A
vállalkozások ún. inputokat vesznek, amelyeket arra használnak, hogy azokból valami
mást állítsanak elő. Ezenkívül vásárolnak befektetési céllal is — ezek a kiadások a
jövőbeli gyártást hivatottak fedezni. Ám ha a piacon nincs kereslet a cég terméke
iránt, akkor lehúzzák a rolót, és többé nem vásárolnak inputokat. Vannak cégek,
amelyek más cégeknek adnak el szolgáltatásokat vagy termékeket, de valahol a sor
végén lennie kell egy magánszemélynek (vagy állami szervnek) is a láncban, aki csak
azért vesz meg valamit, mert vágyik rá vagy szüksége van rá.
A lényeg, hogy a munkás egyben egyéni fogyasztó is (aki lehet, hogy a fizetéséből
több fogyasztót is eltart). Ezek az emberek teremtik meg a végfelhasználói
keresletet. Amikor a munkás helyét átveszi a gép, az a gép nem fogyaszt és nem is
vásárol soha semmit. Persze felhasznál némi energiát, kellenek hozzá pótalkatrészek,
és karbantartást is igényel, de ezek szintén csak inputok, nem jelentenek keresletet.
Ha nincs senki, aki megvegye azt, amit a gép gyárt, akkor a cég előbb-utóbb bezár.
Az autógyárban használt ipari robot végleg leáll, ha senki nem veszi meg az aut ót,
amit ez a gép szerel össze.
Persze nem csak a gyáriparban használnak robotokat. Léteznek
háztartási robotok is. Lehet, hogy egy nap mindenkinek lesz saját
robotja, amely megcsinál ezt-azt a ház körül. Egy ilyen robot
valószínűleg áramot „fogyaszt", karbantartást és néha javítást igényel.
Ám gazdasági értelemben továbbra is a robot tulajdonosa lesz a
fogyasztó vagy végfelhasználó — nem a robot. A tulajdonosnak
szüksége van munkára, illetve jövedelemre, különben nem tudja
fedezni a robot működési költségeit. Nem a robotok generálnak
végfogyasztást — hanem az emberek. (Feltéve persze, hogy ezek
nem intelligens, érző robotok, akiket olyan gazdasági szabadsággal
ruháztak fel, amelynek birtokában fogyasztóként tudnak viselkedni.
Ennek elméleti lehetőségét a következő fejezetben fogjuk
megvizsgálni.)

Tehát, ha az automatizálás miatt megszűnik azoknak az állásoknak egy jelentős

része, amelyek eddig megélhetést nyújtottak a fogyasztóknak, vagy ha a bérek olyan
alacsony szintre süllyednek, hogy az embereknek csak egy nagyon kis százaléka
rendelkezik majd nagyobb mennyiségű szabadon elkölthető jövedelemmel, akkor
bizony nehéz elképzelni, hogy a jövőben hogyan működik majd ez a modern,
tömeggyártáson alapuló piacgazdaság, amelyben élünk. Szinte az összes jelentősebb
iparág, azok, amelyek a gazdaság gerincét alkotják: autógyártás, pénzügyi
szolgáltatások, háztartási elektronika, telekommunikációs szolgáltatások,
egészségügyi ellátás stb. — egy sokmilliónyi potenciális fogyasztóból piacra épül. A
piacon pedig nemcsak az számít, mennyit költenek az emberek, hanem az is, hogy azt
a pénzt hányan költik el. Egyetlen milliomos talán vesz magának egy nagyon szép és
drága autót. Esetleg vesz egy tucatot. De biztosan nem fog több ezer autót megvenni.
Ugyanez igaz a mobiltelefonra, a laptopra, az éttermi vacsorára, a kábeltévé-
előfizetésre a jelzáloghitelre, a fogkrémre, a fogorvosi beavatkozásokra és minden .
elképzelhető, végfelhasználásra szánt termékre és szolgáltatásra. Egy tömegpiacra
épülő gazdaságban a vásárlóerő megoszlásának komoly . jelentősége van. Ha a
jövedelmek túlságosan is a potenciális fogyasztók egy szűk körének kezében
összpontosulnak, az végső soron az iparágak működését biztosító piacok
fennmaradását veszélyezteti.

Az egyenlőtlenség és a fogyasztói kiadások eloszlása: amit már tudunk

Az Egyesült Államokban 1992-ben a társadalmi jövedelem eloszlás szempontjából a

felső 5%-ba tartozó háztartások költései a fogyasztói összkiadások 27%-át tették ki.
2012-re ez az arány 38%-ra emelkedett. Ugyanebben a két évtizedben az amerikai
fogyasztók alsó 80%-a költéseinek részaránya 47% -ről 39%-ra csökkent(1). 2005 -re
a jövedelmek és a költések koncentrálódásának fokozódó trendje már olyannyira
nyilvánvalóan és megállíthatatlanul tört előre, hogy a Citigroup részvénypiaci
elemzőinek egy kis csapata megírta elhíresült elemzéseit, amelyet csak a
legvagyonosabb ügyfeleknek szántak. Ebben azt állították, hogy az Egyesült Államok
kezd „plutonómiává" (gazdasági plutokráciává) alakulni — ez egy olyan „fejnehéz"
gazdasági rendszer, amelyben elsősorban egy kis létszámú, elit csoport adja a
növekedés motorját, amelynek tagjai egyre növekvő arányban fogyasztanak
mindenből, amit a gazdaság előállít. A feljegyzésekben többek között azt javasolták a
gazdag befektetőknek, hogy nagy ívben kerüljék azoknak a cégeknek a részvényeit,
amelyek a rohamtempóban fogyatkozó amerikai középosztályt szolgálják ki, és
inkább összpontosítsanak a luxusholmik és -szolgáltatások beszállítóira, akik a
leggazdagabb fogyasztókat tekintik célcsoportjuknak(2).
Az adatok alapján ma már kétség nem férhet hozzá, hogy az amerikai gazdaság
évtizedek óta menetei az egyre fokozódó jövedelemkoncentráció felé, ám van ebben
a jelenségben egy alapvető paradoxon. A közgazdászok régóta tudják, hogy a
gazdagok jövedelmüknek sokkal kisebb hányadát költik el, mint a
középosztálybeliek, a szegényekről nem is beszélve. A legalacsonyabb jövedelmű
háztartásoknak nem nagyon van más választásuk, mint hogy szinte az összes
bevételüket elköltsék, miközben az igazán jómódúak ha akarnának, se tudnának ilyen
arányban költekezni és fogyasztani. Nyilvánvalóan adódik a következtetés: mivel a
jövedelem egyre inkább a „felső tízezer" kezében koncentrálódik, a fogyasztás
mértékének csökkennie kell. A lakosságnak az a vékony szelete, amely mind többet
és többet tesz zsebre az ország összjövedelméből, egyszerűen nem képes mindezt a
többletet teljesen egészében elkölteni, és ezt a gazdasági adatoknak is tükrözniük
kell.
A történelem tanúsága szerint azonban nem teljesen ez a helyzet. Az 1972 és 2007
közt eltelt 3,5 évtizedben a szabadon elkölthető jövedelem ténylegesen elköltött
átlagos részaránya 85%-ről 93% fölé emelkedett(3). Ennek az időszaknak a nagy
részében a fogyasztói kiadások nemcsak hogy az Egyesült Államok GDP-jének
messze legnagyobb, hanem a leggyorsabban növekvő tételét is jelentették. Ez annyit
tesz, hogy a fogyasztóknak valahogyan még az egyre fokozódó
jövedelemegyenlőtlenség és jövedelemkoncentráció mellett is sikerült ténylegesen
növelniük az összkiadásaikat, és az amerikai gazdaság növekedésében ez a pazarlás
volt a legjelentősebb tényező.
2014 januárjában a St. Louis-i központi bank és a St. Louis-i Washington Egyetem
két közgazdásza, Barry Cynamon és Steven Fazzari publikálta annak a kutatásnak az
eredményeit, amelyben a növekvő jövedelemegyenlőtlenség és a növekvő fogyasztói
kiadások között feszülő ellentmondást vették górcső alá. Elsődlegesen arra a
következtetésre jutottak, hogy a fogyasztói kiadások évtizedek óta tartó
növekedésének tendenciája mögött javarészt az amerikai fogyasztók alsó 95 % -ának
egyre növekvő eladósodottsága állt. 1989 és 2007 között a lakosság e túlnyomó
többségének adóssága — pontosabban annak a jövedelemhez viszonyított aránya —
nagyjából megduplázódott: a korábbi 80 % -ról a rekordmértékű 160%-ra
emelkedett. A leggazdagabb 5% körében ugyanez az arány változatlanul 60% körül
maradt(4). Az adósságállományon belül a legmeredekebb emelkedést — az
ingatlanlufinak és a könnyelmű hitelkihelyezésnek köszönhetően — a lakáshitelek és
a szabad felhasználású jelzáloghitelek produkálták, méghozzá közvetlenül a pénzügyi
válság kirobbanását megelőző években.
Természetesen ez a rendszer, amelyben Amerika szinte teljes lakossága
folyamatosan hitelfelvételhez folyamodik, hogy életvitelét fedezze, végső soron
fenntarthatatlan. Cynamon és Fazzari szerint „ez a korábban páratlan hitelezési láz
vezetett ahhoz a pénzügyi törékenységhez, amely aztán elindította a 2008 -as nagy
gazdasági világválságot, amikor a bankok elzárták a hitelcsapot, és ennek hatására a
lakosság kénytelen volt visszafogni a fogyasztást"(5). A válság előrehaladtával a
fogyasztói összkiadások szintje 3,4%-ot zuhant — ekkora visszaesésre a II.
világháború óta egyetlen válság során sem volt példa. A kiadások csökkenése
ráadásul különösen hosszú ideig tartott; közel három év kellett hozzá, hogy
visszatérjen a válság előtti szintre(6).
Cynamon és Fazzari a válság alatt és után is szembetűnő különbségeket talált a két
jövedelmi csoport között. A felső 5% mérsékelni tudta a kiadásait azzal, hogy a
válság idején más forrásokhoz nyúlt. Az alsó 95% anyagi forrásai gyakorlatilag
kimerültek, és nem sok más választásuk maradt, mint hogy drasztikusan visszafogják
a költésüket. A két közgazdásznak az is feltűnt, hogy a válságot követően a
fogyasztói kiadások újbóli fellendülése teljes egészében a jövedelemeloszlási rendszer
csúcsán állókhoz köthető. 2012-re a felső 5% (inflációval korrigált reálértéken
számolva) körülbelül 17%-kal növelte a kiadásait. Az alsó 95% egyáltalán nem
tapasztalt semmiféle fellendülést; az ő fogyasztásuk maradt lent, mélyen, a 2008-as
szinten. Cynamon és Fazzari meglátása szerint a fogyasztók többsége számára nem
sok esély van a tényleges felemelkedésre, „és félő, hogy az egyre növekvő
egyenlőtlenségből eredő keresletcsökkenés, amelyet az alsó 95% folyamatos
hitelfelvétele évtizedekre elodázott, mostantól még hosszú évekig lassítani fogja a
fogyasztás növekedését"(7).
Az amerikai nagyvállalatok számára egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a belföldi
fogyasztói piacon csak a legfelső szegmensben történik érdemi mozgás.
Gyakorlatilag az összes, közvetlenül az amerikai fogyasztókat kiszolgáló iparágra —
a háztartási felszerelések gyártásától a vendéglátáson át a kiskereskedelemig — igaz,
hogy míg a középkategóriás cégekre nehéz idők járnak, a bevételeik vagy stagnálnak,
vagy csökkennek, addig a felső tízezret megcélzó vállalkozások továbbra is élnek és
virulnak. Egyes cégvezetők kezdik felismerni, milyen nyilvánvaló veszély fenyegeti a
tömegtermékek és -szolgáltatások piacát. 2013 augusztusában John Skipper, a világ
legértékesebb médiamárkájaként számon tartott ESPN sportcsatorna elnöke azt
mondta, hogy a cége jövőjét egyetlen óriási veszély fenyegeti, ez pedig a jövedelmek
stagnálása. Az Egyesült Államokban az elmúlt 15 évben a kábeltévé-előfizetések ára
mintegy 300%-kal emelkedett meg, miközben a jövedelmek ugyanazon a szinten
maradtak. Skipper megjegyezte, hogy noha „az ESPN tömegtermék", mégis
megeshet, hogy előbb-utóbb a nézőközönség egy jelentős hányadának elérhetetlen
lesz(8).
A Walmart — Amerika legnagyobb kiskereskedelmi áruházláncaként már régóta a
közép- és munkásosztály legfőbb beszerzési forrása, az olcsó árucikkeket kereső
emberek tömegével árasztják el az áruházlánc boltjait. A cég 2014 februárjában
közzétett éves értékesítési előrejelzése azonban csalódást okozott a befektetőknek,
és hatására a Walmart részvények ára nagyot zuhant. A már bejáratott (vagyis
legalább egy éve üzemelő) boltok forgalma már a negyedik negyedéve folyamatosan
csökkent. A cég vezetői figyelmeztettek, hogy az élelmiszerjegy-program (hivatalos
nevén Supplemental Nutrition Assistance Program, Kiegészítő Élelmiszersegély-
program) körének szűkítése, valamint a jövedelemadó-terhek növekedése vélhetően
komoly csapást mér a legalacsonyabb jövedelmű vásárlókra. A Walmart minden
ötödik vevője élelmiszerjeggyel vásárol, és közülük sokan már dokumentáltan
eljutottak arra a pontra, hogy gyakorlatilag nincs szabadon elkölthető jövedelmük.
A nagy pénzügyi világválság után a Walmart-boltokban rendszeresen
megfigyelhető volt, hogy minden hónap első napján, közvetlenül éjfél után,
robbanásszerűen megugrik a forgalom — ugyanis ekkor érkezik meg a pénz az
elektronikus segélykártyákra. A hónap végére a Walmart legalacsonyabb jövedelmű
vevői szó szerint kifogynak minden élelmiszerből és más, az alapszükségleteket
kielégítő áruból, így aztán ilyenkor alaposan telepakolják a bevásárlókocsit, beállnak a
sorba, és várják az élelmiszerjegy-programtól utalt összeget, amely általában nem
sokkal éjfél után érkezik(9). A Walmartot az is megviselte, hogy a filléresboltok
(dollar stores) egyre komolyabb konkurenciává váltak; vásárlóik sok esetben inkább
ezekbe a diszkontokba mennek, és nem feltétlenül azért, mert ott minden olcsóbb,
hanem mert ezekben a boltokban kisebb mennyiségben, kisebb kiszerelésben is
megvehetik a szükséges holmikat, így talán könnyebben kihúzzák ugyannyi pénzből
hó végéig.
Ami azt illeti, a fellendülést a magánszektor egészében a meredeken növekvő
nyereségek és a kiábrándítóan alacsony bevételek kettőse jellemezte. A cégek ugyanis
elsősorban a bérköltségek lefaragásával tudták a jövedelmezőségüket ilyen szédítő
magasságokba emelni — és nem azzal, hogy több terméket vagy szolgáltatást
értékesítettek. Ez persze egyáltalán nem meglepő: egy pillanatra lapozzunk vissza a
2. fejezet 2.3 és 2.4 ábrájához! A vállalati nyereségek GDP-részaránya páratlan
magasságokba emelkedett, miközben a bérből és fizetésből élők részesedése az
Egyesült Államok nemzeti jövedelméből minden eddiginél alacsonyabb szintre esett
vissza. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy az amerikai fogyasztók egy jelentős
hányada alig-alig tudja megvenni azokat a termékeket és szolgáltatásokat, amelyeket
a cégek előállítanak. A 8.1 ábra, amelyből kiderül, hogy az amerikai cégek nyeresége
villámgyorsan visszatért a válság előtti szintre, majd messze elhúzott a
kiskereskedelmi forgalom értékétől, még világosabbá teszi ezt a történetet.

8.1 ábra. Vállalati nyereség kontra kiskereskedelmi forgalom a 2008-as

pénzügyi világválságot követő fellendülés idején az Egyesült Államokban

FORRÁS: Az Egyesült Állaniok munkaügyi statisztikai hivatala, St. Louis-i

központi bank gazdasági statisztikai adatai"

Fontos megjegyezni, hogy a kiskereskedelmi forgalom az

összfogyasztásnak, vagy a hivatalos elnevezéssel élve a lakossági
fogyasztási kiadásoknak, csupán egy kis hányadát teszi ki. Általában
az Egyesült Államok GDP-jének 70%-a körül alakul és magában
foglal minden olyan terméket és szolgáltatást, amelyet a fogyasztók
megvásárolnak, valamint a lakhatási kiadásokat, legyen az lakbér vagy
„imputál lakbér", ami a tulajdonos által lakott ingatlanok esetében
használt mérőszám.

Ne feledjük, hogy — amint azt korábban már láttuk — a válság után a fogyasztói
kiadások fokozatos emelkedése teljes egészében a jövedelem-eloszlási rendszer felső
5%-ába tartozó fogyasztók költéseinek volt köszönhető.
A közgazdászok bölcsessége

Az adatok tehát azt bizonyítják, hogy az amerikai fogyasztók nagy százalékának

egész egyszerűen nincs elég jövedelme ahhoz, hogy megfelelő mértékű keresletet
generáljon a gazdaságban előállított termékek és szolgáltatások iránt, a közgazdászok
között még sincs általános egyetértés abban, hogy a jövedelemegyenlőtlenség
jelentős mértékben visszafogja a gazdasági növekedést. Még a progresszív
közgazdaságtan vezető képviselői között sincs konszenzus a tekintetben, hogy
milyen közvetlen hatásai vannak az egyenlőtlenségnek—pedig abban valószínűleg
szinte valamennyien egyetértenek, hogy jelenleg az egyik legnagyobb gazdasági
probléma épp a kereslet hiánya.
Joseph E. Stiglitz, a Nobel-emlékdíjas közgazdász volt talán a leghangosabb
pártolója annak a gondolatnak, miszerint az egyenlőtlenség aláássa a gazdasági
növekedést; és 2013 januárjában a The New York Timesban megjelent cikkében is azt
írta, hogy „az egyenlőtlenség gátolja az ország gazdaságának fellendülését", mert „a
középosztályunk túlságosan gyenge ahhoz, hogy fenntartsa a fogyasztói kiadásoknak
azt a szintjét, amely mindig is a gazdasági fejlődés motorja volt"(11). Úgy tűnik,
Robert Solow — aki azt kutatta, hogy a technológiai innovációnak milyen
jelentősége van a hosszú távú gazdasági növekedésben, és ezért a munkássá gáért
1987-ben Nobel-díjat kapott — nagyrészt egyetért ezzel: 2013 decemberében adott
interjújában ugyanis azt mondta, hogy „a jövedelemeloszlást egyre inkább az
egyenlőtlenség jellemzi, és elveszítjük azokat a stabil, középosztálybeli állásokat és a
biztosnak hitt, középosztálybeli jövedelmeket, amelyek a folyamatos és állandó
fogyasztói keresletet biztosítják, amely nélkül az ipar nem tud sem működni, sem
megújulni"(12). A szintén közgazdasági Nobel-emlékdíjas Paul Krugman — a The
New York Times legismertebb újságírója és bloggere — viszont: nem ért egyet ezzel.
Blogjában azt írja, hogy szíves örömest bólogatna ehhez az elmélethez, de azt
semmilyen bizonyíték nem támasztja alá(13).
A konzervatívabb beállítottságú közgazdászok pedig valószínűleg teljességgel
elvetik azt a gondolatot, mely szerint az egyenlőtlenség komolyan akadályozná a
gazdasági növekedést. Ami azt illeti, számos jobboldali közgazdász még azt az
állítást sem hajlandó elfogadni, hogy jelenleg a kereslet hiánya lenne a gazdaság
legfőbb problémája. Ehelyett a fellendülés idején folyton az államadósság mértéke, a
lehetséges adóemelések, a fokozódó szabályozások vagy az új társadalombiztosítási
törvény és hasonló problémák körüli bizonytalanságot emlegették. Szerintük a
kormányzati kiadások csökkentésével, valamint az adókulcsok és a szabályozások
mérséklésével lehetne elnyerni a befektetők és a vállalkozások bizalmát — ezek
hatására több lenne a befektetés, beindulna a gazdasági növekedés, és munkahelyek
jönnének létre. Krugman írásaiban rendszeresen kritizálta ezt az elképzelést —
amely, meglátásom szerint, köszönőviszonyban sincs a valósággal —, mondván,
ezek a közgazdászok még hisznek a „bizalomtündérben"(14).
 A lényeg, hogy a közgazdászok, bár mindegyiküknek ugyanazokhoz az objektív
adatokhoz van hozzáférése, képtelenek megegyezni abban a — szerintem
legeslegalapvetőbb — gazdasági kérdésben, hogy vajon a kereslet csökkenése
visszafogja-e a gazdasági növekedést, és ha igen, akkor vajon a
jövedelemegyenlőtlenségnek van-e jelentős szerepe ebben a problémában. Azt
gyanítom, hogy a szakmai konszenzus hiánya igencsak sokat elárul arról, hogy mit
várhatunk majd a közgazdászszakmától, amikor a fentebb tárgyalt gyökeres
technológiai átalakulás úgy isten igazából beindul. Az teljesen reális, hogy két
„tudós" ugyanazokat az adatokat másként értelmezi, de a közgazdaságtanban a
vélemények sajnos túlságosan is gyakran meghatározott politikai irányvonalak
mentén oszlanak meg. Ha az ember ismeri az adott közgazdász ideológiai
beállítottságát, az sok esetben pontosabban előre jelzi, mit fog az illető mondani,
mint az, hogy mi olvasható ki a vizsgált adatokból. Más szóval, ha arra számítunk,
hogy a technológiai fejlődés gazdaságra gyakorolt hatását illetően a közgazdászok
majd előállnak valamiféle végső verdikttel, akkor lehet, hogy nagyon sokáig kell még
várnunk.
A közgazdászok ideológiai megosztottságán túl a szakterületre jellemző túlzó
számszerűsítés is probléma lehet. A II. világháború óta a közgazdaságtanban egyre
inkább eluralkodott a matematika és az adatvezérelt gondolkodásmód. Ennek
persze számos pozitív aspektusa van, ám azt is fontos szem előtt tartani, hogy a
jövőből nyilvánvalóan semmiféle gazdasági adat nem érkezik. Mindenféle
kvantitatív, adatalapú elemzés szükségszerűen kizárólag a múltban szerzett
információkon alapul, és egyes esetekben az az adat akár többéves vagy évtizedes
is lehet. A közgazdászok mindezeknek a múltbeli adatoknak a felhasználásával
alkották meg alaposan kidolgozott matematikai modelljeiket, ám ezek többsége a
20. századi közgazdaságtanból eredeztethető. A modellek korlátozott
érvényességét mi sem jelzi jobban, mint az a szinte totális szakmai kudarc, hogy a
közgazdászok képtelenek voltak előre jelezni a 2008-as pénzügyi válságot. 2009-
ben „How Did Economists Get It So Wrong?" (Hogyan tévedhettek ekkorát a
közgazdászok?) címmel megjelent cikkében Paul Krugman ezt írta: „A legkisebb
probléma az, hogy nem sikerült előre jelezniük a válságot. Sokkal nagyobb gond
az, hogy még csak fel sem merül bennük a gondolat, hogy a piacgazdaságot
bármiféle katasztrófa érheti.”(15)
Azt hiszem, joggal aggódhatunk amiatt, hogy a közgazdászok matematikai
modelljei megint kudarcot vallanak, amikor az exponenciálisan fejlődő
információtechnológia egyre nagyobb mértékben formálja át a gazdaságot. Ha
pedig mindez nem lenne elég, a fogyasztók, a munkások és a vállalkozások piaci
magatartását és kapcsolatait illetően számos modell nagyon leegyszerűsítő — és
egyes esetekben látszólag teljesen abszurd — feltételezésekre épít. Talán John
Maynard Keynes fogalmazta meg ezt a legjobban, amikor közel nyolcvan évvel
ezelőtt megjelent, a közgazdaságtant mint tudományágat megalapozó, A
foglalkoztatás, a kamat és pénz általános elmélete című könyvében azt írta: „Sajnos az új
keletű ’matematikai’ közgazdaságtani elemzések nagy része közönséges kotyvalék,
amely éppoly pontatlan, mint azok a kiinduló feltevések, amelyeken nyugszik;
nagyképű, haszontalan szimbólumaik csak arra jók, hogy labirintusukban a szerző
megfeledkezzen a valóságos világ bonyolult voltáról és kölcsönös
összefüggéseiről."(16)

Komplexitás, visszacsatolás, fogyasztói magatartás és „hol is van az a

növekvő termelékenység?"

A gazdaság egy mérhetetlenül komplex rendszer, telis-tele van kölcsönös

függőségekkel és visszacsatolásokkal. Elég, ha egyetlen változó módosul, és máris a
legkülönfélébb hatások hullámzanak végig a rendszeren — és ezek között akadhat
olyan is, amelyik mérsékli, sőt gátolja az eredeti változást.
Ami azt illeti, a gazdaságnak ez a visszacsatolás révén működő, önmérséklő
hajlama lehet az egyik legjelentősebb oka annak, hogy a technológiai fejlődésnek az
egyenlőtlenség kialakulásában játszott szerepe még mindig vita tárgyát képezi. A
technológia és az automatizálás hatásaival szemben szkeptikus közgazdászok
gyakran arra hivatkoznak, hogy a robotizálás térnyerése nem igazán tükröződik a
termelékenységi adatokban, különösen rövid távon nem. 2013 utolsó negyedévében
például az Egyesült Államokban a gazdasági produktivitás egész évre vetített aránya
1,8%-ra esett vissza az előző negyedévben mért, igen lenyűgöző 3,5 %-ról(17). Mint
tudjuk, a termelékenység mérőszámát úgy kapjuk meg, ha a gazdaságban előállított
termékek és szolgáltatások összességét elosztjuk a ledolgozott munkaórák számával.
Tehát azt várnánk, hogy amikor az emberek helyét egyik napról a másikra gépek és
szoftverek veszik át, akkor a munkaórák száma meredeken zuhanni, a
termelékenység pedig ennek megfelelően szárnyalni kezd.
Ezzel a feltételezéssel csak az a gond, hogy az igazi gazdaságban nem ilyen
egyszerűen mennek a dolgok. A termelékenységi mutató nem azt méri, hogy egy
vállalkozás mennyit tudna óránként előállítani, hanem azt, hogy ténylegesen mennyit
állít elő. Vagyis a produktivitást közvetlenül befolyásolja a kereslet. Elvégre ebben az
egyenletben a számláló helyén a termelési eredmény (avagy a kibocsátás, az output)
áll. Ennek akkor van igazán jelentősége, amikor azt vesszük számításba, hogy a
fejlett országokban a gazdaságot javarészt szolgáltatóipari cégek alkotják. Míg egy
gyártó cég, amelynek az egyre csökkenő kereslettel kell szembenézni, akár úgy is
dönthet, hogy gyártja tovább a termékeit, és hagyja a készleteket a raktárakban vagy
a disztribúciós csatornákban felhalmozódni, addig egy szolgáltató cég ezt nem teheti
meg. A szolgáltatóiparban a kibocsátás azonnal reagál a kereslet változásaira, és ha
egy vállalkozás a keresletnövekedés mérséklődését tapasztalja, akkor annak
vélhetően a termelékenysége is mérséklődni fog, hacsak nem folyamodik rögtön
vagy létszámleépítéshez, vagy a munkaórák számának csökkentéséhez annak
érdekében, hogy szinten tartsa.
Képzeljük el, hogy kisvállalkozók vagyunk, és valamiféle elemzői szolgáltatást
nyújtunk nagyvállalatoknak. A cégben tíz alkalmazottunk dolgozik teljes
erőbedobással. Ám egy nap megjelenik a piacon egy új és nagy teljesítményű
szoftver, amely lehetővé teszi, hogy a korábban tíz embert igénylő munkát nyolc
ember is el tudja végezni. Megvesszük hát az új szoftvert, és megszüntetünk két
állást a cégnél. A robotizálás forradalma a küszöbön áll! A termelékenység innentől
az egekbe szökik! De várjunk csak... A legnagyobb megrendelőnk épp most jelenti
be, hogy várhatóan csökkenni fog a kereslet a saját terméke vagy szolgáltatása iránt.
A szerződés, amit ezen a héten terveztünk aláírni, nem lép érvénybe. A közeljövő
hirtelen igencsak borúsnak tűnik. Most küldtünk el két embert, nem akarjuk tovább
demoralizálni a csapatot azzal, hogy rögtön kirúgunk még néhány munkatársat.
Ráadásul, mielőtt észbe kaphatnánk, a megmaradt nyolc alkalmazott a munkaideje
nagy részét azzal tölti, hogy YouTube-videókat néz, a mi kontónkra. Nos, akkor
ennyit a termelékenység növekedéséről.
Ami azt illeti, az Egyesült Államokban a legtöbbször ez történt, valahányszor
hanyatlott a gazdaság. Recesszió idején jellemzően csökken a produktivitás, mert a
kibocsátás nagyobb arányban csökken, mint a ledolgozott munkaórák száma.
Azonban a 2007-2009-es pénzügyi válság idején ennek épp az ellenkezője történt:
valójában emelkedett a termelékenység. A kibocsátás jelentősen csökkent, de a
munkaórák számának csökkenése még nagyobb arányú volt, mert a cégek
könyörtelen leépítésekbe kezdtek, és ezzel még nagyobb terhet raktak megmaradt
munkásaik vállára. Azok, akik megtarthatták az állásukat (és tovább retteghettek egy
esetleges újbóli leépítés miatt), valószínűleg keményebben dolgoztak, és jóval
kevesebb időt fordítottak olyan tevékenységekre, amelyek nem kapcsolódnak
közvetlenül a munkavégzéshez. Mindezek eredményeként nőtt a termelékenység. (és
még valami, a cégek ilyenkor valószínűleg a legjobb munkásokat tartották meg, azokat, akik eleve
magasabb termelékenységgel dolgoztak – dicteditor)
A valódi gazdaságban természetesen efféle forgatókönyvek számtalan kisebb-
nagyobb szervezetnél megvalósulnak. Valahol egy cég új technológiát vezet be, ami
megnöveli a termelékenységet. Máshol, egy másik cég meg — például a kereslet
visszaesésére reagálva — csökkenti a kibocsátását. Ha vesszük a kettő átlagát, csak
egy átlagos mértékű általános termelékenységi indexet kapunk. A lényeg, hogy az
olyan, rövid távú gazdasági mutatók, mint a termelékenység, igen változékonyak, sőt
zavarosak is lehetnek. Hosszú távon azonban kitisztul a kép. Ami azt illeti, a 2.
fejezetben már találkoztunk azokkal az adatokkal, amelyek ezt igazolják; gondoljunk
csak arra, hogy az 1970-es évek eleje óta a termelékenység növekedése messze
megelőzte a bérek növekedését.
A fogyasztói kereslet gyengülésének a termelékenységre gyakorolt hatása csak egy
példa a sok közül arra, hogyan működik a visszacsatolási folyamat a gazdaságban.
Számos egyebet is említhetnénk, és ezek mindkét irányba hathatnak. A kissé
instabillá váló fogyasztói kereslet hatására lelassulhat az új technológiák fejlesztése
és bevezetése. Amikor a vállalkozások vezetői befektetési döntéseket hoznak, akkor
az aktuális és a jövőben várható gazdasági környezettel is számolnak. Ha rosszak a
kilátások, vagy ha csökken a profit, akkor várhatóan csökkenni fog a kutatás-
fejlesztésbe áramló befektetések vagy az új tőkeberuházások mértéke is. Mindezek
eredményeként az egyik évről a másikra bekövetkező technológiai fejlődés üteme
lassabb lehet, mint egyébként lett volna.
Újabb jó példa erre a munkaerő-kímélő technológia és a viszonylag képzetlen
munkások bérének alakulása közti kapcsolat. Ha a technológiai fejlődés (vagy
valamely egyéb tényező) a bérek stagnálását vagy akár csökkenését okozza, akkor — a
cégvezetés szempontjából — a munkások alkalmazása vonzóbb megoldásnak tűnik,
legalábbis egy ideig, mint a gépek munkába állítása. Gondoljunk csak a
gyorséttermekre! Az 1. fejezetben kifejtettem, hogy ezt a szektort hamarosan eléri az
átütő technológiai átalakulás, amikor a fejlett robottechnológiát itt is bevezetik.
Ennek kapcsán azonban felmerül egy alapvető kérdés: miért nem automatizálódott
ez az iparág mostanra még ennél is jobban? Elvégre a hamburger meg a taco
összeállítása aligha igényel fejlett precíziós technológiákat. A válasz erre —
legalábbis részben — az, hogy egyelőre nincs szükség további automatizálásra, mert
a technológia már eddig is drasztikus hatással volt a területen. Bár a gyorséttermi
munkások helyét még nem vették át a gépek, legalábbis nem tömegével, annyit már
elértek, hogy szaktudást nem igénylő feladattá degradálták a gyorséttermi munkát,
és ezzel többségében lecserélhetővé tették a munkásokat. A gyorséttermi dolgozók
egy olajozott gépezet fogaskerekei, és ahhoz, hogy ezt a szerepet betöltsék,
minimális betanításra van szükség(18). Ezért van az, hogy ez az iparág elbírja a nagy
arányú fluktuációt, és munkát tud adni a legalacsonyabb képzettségűeknek is.
Mindezek hatására ezek az állások „bebetonozódtak" a minimálbéres kategóriába.
Az Egyesült Államokban pedig a minimálbér (inflációval korrigált reálértéken
számolva) több mint 12%-kal csökkent az 1960-as évek vége óta.(19)
Eric Schlosser 2001-es, Megetetett társadalom (Fast Food Nation) című könyvében
arról számol be, hogy a McDonald's már az 1990-es években fejlett, munkaerő-
kímélő technológiákkal kísérletezett. A Colorado Springsben működő
tesztéttermekben „robot italautomaták választják ki a megfelelő pohárméretet, töltik
fel a poharat jéggel, majd üdítőitallal", a sült krumpli készítését teljesen
automatizálták, és „gyakorlatilag a konyhát is fejlett számítógépes szoftver
működteti"(20). Az, hogy ezek az innovációk végül nem terjedtek el a teljes
McDonald's-hálózatban, talán annak tudható be, hogy a bérek tartósan nagyon
alacsony szinten maradtak. Ez a helyzet azonban nem tartható fenn örökké. A
technológia fejlődése előbb-utóbb eljut arra a pontra, ahol az alacsony bérek többé
nem tudnak annyit nyomni a latban, mint a továbbfejlesztett automatizálással járó
haszon. Az újabb gépek munkába állítása pedig talán nem is csak a bérköltség
csökkenését hozza maga után, hanem más, fontos eredményei is lesznek, például
javulhat az étel minősége, állaga, illetve a vendégeknek meggyőző lehet, hogy az
ételek elkészítési folyamata így még higiénikusabb. Sőt, a robotizált gyártás és a
többi, fejlesztés alatt álló technológiák között akár szinergikus hatások is
felléphetnek. Ma már például könnyen elképzelhető egy olyan mobilapplikáció, amely
révén a fogyasztók teljesen személyre szabott fogásokat tervezhetnek maguknak, azt
előre kifizethetik, és el is készül a rendelésük, mire az előre megadott időpontban érte
mennek — ilyesmi az 1990-es években még fel sem merülhetett volna. Mindezt
figyelembe véve elmondhatjuk, hogy a munkaerő-kímélő technológia fejlődése egy
olyan iparágban, mint a gyorséttermi étkeztetés, vélhetően nem fog egyenletesen, egy
előre kiszámítható úton haladni. Valószínűbb, hogy hosszú ideig tartó viszonylagos
változatlanság után egy-egy nagyobb ugrással halad majd előre, amikor olyan
fordulóponthoz érkezik, amely rákényszeríti a cégeket, hogy újraértékeljék a
munkások és a gépek viszonyát.
Mindezek mellett látnunk kell azt is, hogyan módosul a fogyasztók magatartása,
amikor munkanélkülivé válnak, vagy csökken a jövedelmük. Ha a fogyasztó úgy
ítéli meg, hogy a helyzetében bekövetkezett változás hosszú távra szól vagy
végleges, akkor az sokkal nagyobb hatással lesz a költési szokásaira, mint egy
rövid távúnak vagy átmenetinek gondolt változás. A közgazdászok igen találó
nevet adtak ennek a jelenségnek: ez a permanens jövedelem hipotézise
(permanent income hypothesis), amelyet a közgazdasági Nobel-emlékdíjas Milton
Friedman alkotott meg. Bár ehhez javarészt elég a józan paraszti logika is: ha
nyerek a lottón ezer dollárt, egy részét talán elköltöm, a többit félreteszem, de
aligha fogok komolyabban és tartósan változtatni a költési szokásaimon. Hiszen
ez csak egy egyszeri pluszbevétel volt. Ha viszont havi ezer dollárral megemelik
fizetésemet, nem kizárt, hogy veszek egy új autót részletre, gyakrabban járok
étterembe, sőt talán drágább lakásba költözöm.
Régen a munkanélküliséget átmeneti jelenségnek tartották. Ha valaki elveszíti az
állását, de biztos benne, hogy záros határidőn belül talál helyette másikat, amely
ugyanolyan jól fizet, akkor lehet, hogy inkább úgy dönt, hozzányúl a
megtakarításaihoz, vagy a hitelkártyáját használja, de a költési szokásain érdemben
nem változtat. A háború utáni időszakban bevett szokása volt a cégeknek, hogy
elbocsátották az embereiket, majd néhány hét vagy hónap múlva, ahogy javultak a
cég kilátásai, visszavették őket. Manapság azonban egyértelműen teljesen más a
helyzet. Ahogy arról már szót ejtettünk, a 2008-as pénzügyi válságot követően a
hosszú távú munkanélküliség aránya soha nem látott magasságokba emelkedett, és
történelmi mércével mérve még mindig nagyon magas. Még a tapasztalt
munkavállalókkal is nagyon gyakran megesik, hogy bár találnak másik állást,
kénytelenek egy alacsonyabb bérezésű pozíciót elfogadni. Mindezzel pedig a
fogyasztók is tisztában vannak. Éppen ezért joggal várhatjuk, hogy apránként
megváltozik az is, mit jelent munkanélkülinek lenni. Ahogy egyre többen gondolják
úgy, hogy a munkanélküliség egy hosszú távú — sőt, egyes esetekben végleges —
állapot, úgy erősödik fel a munkahelyük elvesztésének a költési szokásaikra
gyakorolt hatása. Más szóval, a múltbéli adatok nem feltétlenül a legjobb előrejelzői
annak, mi várható a jövőben: ahogy a technológiai fejlődés következményei a
fogyasztók számára is egyre inkább nyilvánvalóvá válnak, úgy fognak a korábbinál
egyre többen amellett dönteni, hogy inkább drasztikus mértékben visszafogják a
költéseiket.
 A valódi gazdaság működésének komplexitása sok szempontból párhuzamba
állítható az éghajlati rendszerével, amelyet szintén a kölcsönös függőségi
kapcsolatok és visszacsatolások szinte áthatolhatatlan hálója jellemez. A
klímakutatók azt mondják, hogy a légköri szén-dioxid mennyiségének emelkedése
nem fokozatosan és egyenletes mértékben növeli majd a Föld hőmérsékletét. Az
átlaghőmérséklet egy felfelé tartó tendenciát követve, de összevissza fog ugrálni, az
emelkedést hosszabb időre megszakítják majd stagnáló szakaszok, és igen
valószínű, hogy lesznek több évig vagy akár még hosszabb ideig tartó, viszonylag
hűvösebb időszakok is. Emellett számíthatunk rá, hogy gyakrabban fordulnak
majd elő viharok és egyéb szélsőséges időjárási jelenségek. A gazdaságban is valami
hasonló helyzet kialakulása várható, hiszen a jövedelem és a vagyon fokozottan
koncentrálódni fog, és a fogyasztók még nagyobb hányada veszíti el a vásárlóerejét.
Az olyan mutatók sem egyenletesen csökkennek vagy nőnek majd, mint a
termelékenység vagy a munkanélküliségi ráta, és egyre nagyobb lesz az esély egy
újabb pénzügyi válságra. A klímakutatók az egyes fordulópontok miatt is komolyan
aggódnak. Az egyik kockázatot például az jelenti, hogy a hőmérsékletemelkedés
hatására felolvadhat az északi, fagyott tundravidék, és akkor rengeteg jégbe zárt
szén-dioxid szabadulna fel, amely tovább gyorsítaná a felmelegedést. Ugyanígy az
is elképzelhető, hogy valamikor a jövőben a gyors technológiai innováció
megváltoztatja a munkanélküliség esélyeivel és időtartamával kapcsolatos
várakozásokat, arra kényszerítve a fogyasztókat, hogy jelentősen fogják vissza a
kiadásaikat. Ha ez bekövetkezik, könnyen belátható, hogy felgyorsítja a gazdaság
lefelé tartó spirálmozgását, ami még azokat a munkavállalókat is magával rántaná,
akiknek az állása nincs közvetlenül kitéve a gyökeres változásokat hozó
technológiák hatásának.

Fenntartható-e a gazdasági növekedés, ha meredeken nő az

egyenlőtlenség?

Mint láttuk, az Egyesült Államokban a fogyasztói összkiadás mértéke egészen

mostanáig folyamatosan nőtt még akkor is, amikor egyre inkább koncentrálódni
kezdett — olyannyira, hogy ina már a háztartások legfelső 5%-ának költései teszik
ki az összfogyasztás közel 40%-át. A valódi kérdés itt az, vajon fenntartható-e ez a
trend az elkövetkező években, évtizedekben is, amikor az információtechnológia
fejlődése még tovább gyorsul.
A népesség legfelső 5%-ának ugyan viszonylag magas a jövedelme, többségük
alkalmazotti jogviszonyban áll, így az anyagi helyzetük az állásuktól függ. A
jövedelmek még ebben a szűk rétegben is döbbenetesen koncentráltak. Az igazán
gazdagok — azok, akiknek a felszínen maradását és költekezését a felhalmozott
vagyonuk mindig, minden helyzetben, teljes egészében biztosítaná — ennél sokkal
kevesebben vannak. A legutóbbi válságot követő fellendülés első évében a
jövedelemnövekedés 95%-a a legfelső 1 %-hoz vándorolt(21).
 A legfelső 5%-ot javarészt legalább főiskolai vagy alapszintű egyetemi diplomával
rendelkező szakemberek és tudásmunkások alkotják. Ám ahogy azt a 4. fejezetben is
láttuk, a magasabb képzettséget igénylő foglalkozások között számos olyan akad,
amelyet már célba vett a technológiai fejlődés. Az informatikai automatizálás révén
bizonyos munkakörök végleg eltűnhetnek. Más munkák pedig szakképzettséget nem
igénylő feladatokká degradálódhatnak, és így a bérezésük is csökkenhet. Az
offshoring és a sokszor kevesebb elemzőt és középvezetőt igénylő, big data -alapú
menedzsmentmódszerek bevezetése sokuk számára szintén potenciális fenyegetést
jelent. Ráadásul ezek a trendek nemcsak azokat érintik közvetlenül, akik már most a
felső jövedelemkategóriához tartoznak, hanem azoknak a fiatalabb
munkavállalóknak is alaposan megnehezítik a dolgát, akik szeretnének előbb-utóbb
kiemelt fizetést és életszínvonalat biztosító pozícióba jutni.
A lényeg, hogy a népesség legfelső jövedelemosztályba tartozó 5%-a vélhetően
a jövőben is sajátos mikrokozmoszt alkot majd a teljes munkaerőpiacon belül,
amelyet az a veszély fenyeget, hogy felfalja saját magát. A technológia
fejlődésével párhuzamosan valószínűleg folyamatosan zsugorodik majd azoknak
az amerikai háztartásoknak a száma, amelyeknek van ahhoz elég, szabadon
elkölthető jövedelmük — és bíznak annyira a jövőben —, hogy jelentős
kiadásokba verjék magukat. Ennek kockázatát tovább növeli az a tény, hogy
ezeknek a gazdag háztartásoknak nagy hányada pénzügyileg sokkal törékenyebb,
mint ahogy az a jövedelmükből következne. Ezek a fogyasztók jellemzően a
városok drágább kerületeiben koncentrálódnak, és sok esetben valószínűleg nem
is érzik magukat különösebben jómódúnak. Sokan célirányos párválasztással
küzdötték be magukat a legfelső 5%-ba: egy szintén magas jövedelmű, diplomás
embert választottak társuknak. Ám ezeknek a családoknak az életében a lakhatás
és az iskoláztatás költségei sokszor olyan magasra rúgnak, hogy ha valamelyik fél
elveszíti az állását, az komoly bajba sodorja az egész háztartást. Más szóval, a
kétkeresős családokban gyakorlatilag kétszer nagyobb annak valószínűsége, hogy
egy váratlan elbocsátás után drasztikusan visszafogják a kiadásaikat.
Minthogy a technológia egyre nagyobb nyomás alá helyezi a felső 5%-ot is,
aligha van okunk azt várni, hogy jelentősen javulnak majd az alsó 95% kilátásai. A
robotika és az önkiszolgáló technológiák egyre nagyobb teret hódítanak meg
maguknak a szolgáltatóiparban, lenyomva ezzel a béreket, és még több
lehetőségtől fosztva meg a viszonylag képzetlen munkavállalókat. Az automata
járműveknek és az építkezésre alkalmas 3D-nyomtatóknak köszönhetően
milliónyi munkalehetőség tűnhet el a piacról végleg. Az így munka nélkül maradt
emberek pedig lejjebb csúszhatnak a társadalmi ranglétrán; és az sem kizárt, hogy
egyesek végleg kilépnek a munkaerőpiacról. Fennáll a veszélye, hogy idővel egy re
több háztartás lesz kénytelen a létminimumhoz közelítő jövedelemből megélni —
és az Egyesült Államokban még többen állnak majd sorba éjfélkor a kasszáknál,
várva, hogy megérkezzen a kártyájukra a segély, és végre enni adhassanak a
családjuknak.
 Ha nem nőnek a jövedelmek, akkor az alsó 95% csak úgy tud többet költeni, hogy
még jobban eladósodik. Ahogy arra Cynamon és Fazzari is rájött, a 2008-as válságot
megelőző két évtizedben az amerikai fogyasztók már csak a hiteleknek
köszönhetően tudták fenntartani a gazdasági növekedést. Most, a válság után
azonban a háztartások anyagi lehetőségei kimerültek, a hitelnyújtás előtti
ügyfélminősítést jelentősen megszigorították, így rengetegen már nem tudják tovább
finanszírozni a kiadásaikat. Még ha újra ki is nyílnának a hitelcsapok, az akkor is csak
átmeneti megoldás lenne. A megnövekedett adósságot képtelenség
jövedelemnövekedés nélkül törleszteni, és fennállna annak veszélye, hogy a hitelek
nemteljesítése újabb válságot idéz elő. Az egyetlen hiteltípus, amelyhez az
alacsonyabb jövedelmű amerikaiak még mindig könnyen hozzájuthatnak, az a
diákhitel, ám ebből már most sikerült hatalmas adósságállományt felhalmozniuk, és a
törlesztőrészletek évtizedekre fel fogják emészteni a leendő diplomások szabadon
elkölthető jövedelmét (nem is beszélve azokról, akiknek nem sikerül diplomát
szerezniük).
Noha mindez részemről csupán elméleti fejtegetés, ugyanakkor számos kutatás
támasztja alá, hogy az egyenlőtlenség igenis káros a gazdasági növekedésre nézve. A
Nemzetközi Valutaalap (International Monetary Fund, IMF) 2011 áprilisában
kiadott jelentésében Andrew G. Berg és Jonathan D. Ostry egy sor fejlett és
feltörekvő gazdaságot vett górcső alá, és a két elemző arra a következtetésre jutott,
hogy a jövedelemegyenlőtlenség döntő hatással van a gazdasági növekedés
fenntarthatóságára(22). Berg és Ostry azt is kiemelte: egy gazdaságban ritka eset az
évtizedeken át tartó, egyenletes és folyamatos növekedés. Ehelyett „a gyors
növekedés periódusait az összeomlás, illetve esetenként a stagnálás időszakai
szakítják meg — hullámhegyek, hullámvölgyek és fennsíkok váltják egymást". A
sikeres gazdaságokat egyedül a növekedési szakaszok hossza különbözteti meg a
többitől. A közgazdászok szoros összefüggést fedeztek fel a nagyobb egyenlőtlenség
és a rövidebb növekedési szakaszok között. Ahol az egyenlőtlenség csak 10
százalékponttal csökkent, ott máris 50%-kal hosszabb növekedési periódusokat
eredményezett. Az IMF blogjában a közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy az
Egyesült Államokban tapasztalható szélsőséges jövedelemegyenlőtlenség
egyértelműen kihatással van az ország növekedési kilátásaira: „Egyesek egyáltalán
nem foglalkoznak az egyenlőtlenség kérdésével, helyette az általános növekedésre
összpontosítanak, mondván, hogy a dagály minden hajót magasabbra emel... ha
[azonban] néhány jacht óceánjáró nagyságúra nő, miközben a többi hajó csupán
ladik méretű, akkor ott valami nagyon komoly gond van"(23).

Hosszú távú kockázatok: megszorult fogyasztók, defláció, gazdasági

válságok - hozzá esetleg technofeudalizmus

Miután 2009-ben megjelent az első, automatizálásról szóló könyvem, számos olvasói

levelet kaptam, amelyek arra hívták fel a figyelmemet, hogy egy igen lényeges pontot
kihagytam a számításból: lehet, hogy a robotok tényleg lenyomják a béreket vagy
munkanélküliséget hoznak ránk, de a hatékonyabb termelés eredményeként a
termékek és szolgáltatások is sokkal olcsóbbak lesznek. Így tehát, ha csökken is a
jövedelmünk, a fogyasztásunkat szinten tudjuk tartani, mert alacsonyabb lesz a
megvásárolni kívánt dolgok ára. Ez logikusnak tűnik, de akad itt néhány figyelemre
méltó ellentmondás.
A legkézenfekvőbb gond az, hogy sokaknak talán egyáltalán nem lesz semmiféle
munkájuk, és így jövedelmük sem. Egy ilyen helyzetben az alacsony árak nem oldják
meg a problémát. Ráadásul egy átlagos háztartás költségvetésében van néhány olyan
fontos tétel, amely viszonylag immunis a technológia hatásaira, legalábbis rövid és
középtávon. A telek-és lakásárak, a biztosítási díjak például az adott vagyontárgy
értékétől függenek, ami pedig az általános életszínvonal függvénye. Ez az oka annak,
hogy egyes fejlődő országok, például Thaiföld, nem engedik a külföldieknek, hogy
földet vásároljanak, félő ugyanis, hogy azzal olyannyira felvernék az árakat, hogy a
lakhatás megfizethetetlenül drágává válna az ország polgárai számára. Ahogy azt a 6.
fejezetben láttuk, a robotok a közeljövőben az egészségügyi ellátás magas költségeit
sem fogják csökkenteni. Az automatizálás először a gyártás költségeire gyakorolja a
legnagyobb hatást, valamint néhány olyan szolgáltatásra, amelynek célja az
információszolgáltatás vagy a szórakoztatás. Ám ezek viszonylag kis tételek a
háztartások költségvetésében. A súlyos tételek — a lakhatás, az élelmiszer, a rezsi, az
egészségügyi ellátás, a közlekedés, a biztosítás — költségei a közeljövőben aligha
fognak gyors ütemben csökkenni. Komolyan fennáll a veszélye annak, hogy a
háztartások végül a stagnáló vagy csökkenő jövedelmek és a folyamatosan növekvő
kiadási tételek közé szorulva, csapdahelyzetbe kerülnek.
Ha végül sikerül is a technológiának lenyomni az általános árszínvonalat, akkor is
maradt még egy kritikus pontja ennek a forgatókönyvnek. Korábban a prosperitás
többek között annak volt köszönhető, hogy a bérek gyorsabban nőttek, mint az
árak. Ha most idecsöppenne közénk egy időutazó 1900-ból, és ellátogatna egy
élelmiszerboltba, nyilván megdöbbenne a magas árak láttán. Mindazonáltal a mai kor
embere jövedelmének sokkal kisebb százalékát költi élelmiszerre, mint azok, akik a
századfordulón éltek. Az élelmiszerek ára reálértéken nézve sokkal alacsonyabb, míg
nominálértékük drasztíkusan megnőtt az elmúlt több mint száz évben. Ennek az az
oka, hogy a jövedelmek még drasztikusabb mértékben nőttek.
Most képzeljük el ennek az ellenkezőjét: a jövedelmek csökkennek, az árak
viszont szinte zuhannak. Elméletileg ez szintén azt jelentené, hogy nő a fogyasztók
vásárlóereje, és több mindent meg tudnak venni. A valóság azonban az, hogy a
defláció nagyon csúnya gazdasági helyzetet teremt. Először is, hatalmas gond, hogy
a deflációs ciklust igen nehéz megtörni. Ha tudjuk, hogy a jövőben alacsonyabbak
lesznek az árak, akkor miért vásárolnánk most? Ilyenkor a fogyasztók visszafogják
a kiadásaikat, és kivárják, míg még alacsonyabbak lesznek az árak, ami viszont még
több árleszállítást von maga után, és ezzel együtt termékek és szolgáltatások
termelése is hanyatlani kezd. A második probléma az, hogy a gyakorlatban sokszor
nehezen megoldható a munkáltatók számára, hogy ténylegesen csökkentsék a
béreket. Ehelyett valószínűbb, hogy inkább elbocsátanak néhány embert, tehát a
defláció jellemzően meredeken növekvő munkanélküliséggel párosul, amely, mint
már mondtam, végül oda vezet, hogy sokaknak egyáltalán nem lesz jövedelmük.
A harmadik komoly probléma az, hogy a defláció kezelhetetlenné teszi az
adósságokat. Egy deflációs gazdaságban vélhetően csökkenni fog a jövedelmünk
(feltéve, hogy szerencsések vagyunk, és van jövedelmünk), csökken a házunk
értéke, és csökkennek a részvényárak is. A jelzáloghitel, az autóhitel és a diákhitel
törlesztőrészlete viszont egyáltalán nem csökken majd. Az adósság nominálértéke
rögzített, így a jövedelmek csökkenésével a hitelfelvevők szorult helyzetbe
kerülnek, és még kevesebb szabadon elkölthető jövedelmük marad. A kormány
szintén bajba kerül, mert az adóbevételek is zuhanni fognak. Ha ez a helyzet
tartósan fennáll, akkor a bedőlt vagy késedelmes hitelek száma valószínűleg az
egekbe szökik, ami előbb-utóbb bankválsággal fenyeget. Ne kívánjunk hát
magunknak deflációt! A múltbéli tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a
legideálisabb az, ha a gazdaság egy mérsékelten inflációs pályán halad, ahol a
jövedelmek gyorsabban nőnek, mint a fogyasztói árak, és így idővel a megvásárolni
kívánt termékek és szolgáltatások egyre megfizethetőbbekké válnak.
Mindkét lehetséges verzió — a stagnáló bevételek és növekvő árak okozta
csapdahelyzet vagy a tiszta defláció — esetén megtörténhet, hogy végül a gazdaság
mély recesszióba süllyed, ahogy a fogyasztók csökkentik a kiadásaikat. Ahogy arra már
fentebb is utaltam, annak is fennáll a veszélye, hogy a lassanként kibontakozó
technológiai forradalom netán alapjaiban változtatja meg a fogyasztók költési
szokásait, ahogy egyre többen és többen kezdenek el — teljesen jogosan — attól félni,
hogy hosszú időre munkanélkülivé válnak, sőt talán kénytelenek lesznek idejekorán
nyugdíjba vonulni. Azok a rövid távú pénzügypolitikai megoldások, amelyekhez a
kormányok egy gazdasági hanyatlás legyőzésének reményében általában folyamodni
szoktak — a kormányzati kiadások növelése, egyszeri adókedvezmények stb. —, egy
ilyen helyzetben vélhetően nem lennének különösebben hatékonyak. Ezeknek az
intézkedéseknek az a céljuk, hogy azonnali keresletnövekedést generáljanak a
gazdaságban, és ezzel beindítsanak egy önmagát erősítő fellendülési folyamatot,
amelynek hatására nő a foglalkoztatottság. Ha azonban az új automatizált technológiák
lehetővé teszik, hogy a vállalkozások munkaerőfelvétel nélkül is eleget tudjanak tenni
az így megnövekedett keresletnek, akkor a munkanélküliség enyhítésére tett kísérlet
bizony kudarcba fullad. A jegybank monetáris intézkedéseivel hasonló lenne a gond:
lehet, hogy több pénzt nyomtatnának, de munkaerő-felvétel hiányában semmilyen
módon nem lehetne nagyobb vásárlóerőt adni a fogyasztók kezébe(24). Egy szóval: a
hagyományos gazdaságpolitikai intézkedések vajmi keveset tehetnek közvetlenül
azért, hogy eloszlassák a fogyasztók félelmeit.
Továbbá fennáll a veszély, hogy újabb pénzügyi és bankválság tör ki, ha a
háztartások egyre kevésbé tudják törleszteni a hiteleiket. Még egy viszonylag csekély
arányú „rossz" hitelállomány is képes óriási nyomás alá helyezni a bankrendszert. A
2008-as pénzügyi válság is akkor robbant ki, amikor azok az adósok, akik ún.
subprime hiteleket (avagy másodrendű hiteleket) vettek fel, 2007 -ben hirtelen
tömegesen nem fizették a törlesztő-részleteket. Noha 2000 és 2007 között az efféle
hitelek száma az egekbe szökött, az Egyesült Államokban kiadott új jelzáloghitelek
között az arányuk még a hitelezési láz csúcsán sem haladta meg a 13,5%-ot(25). A
hitelek nemteljesítésének hatását persze jelentősen felerősítette az, hogy a bankok
komplex pénzügyi derivatívákat használnak. Ez a kockázat pedig azóta sem szűnt
meg. Az Egyesült Államok és kilenc másik fejlett ország bankszabályozási
szövetsége 2014-es jelentésében arra figyelmeztetett, hogy „a válság után öt évvel a
nagy cégek még mindig csak csekély előrelépést értek el" a derivatívák
kockázatainak enyhítésében, s „ez az előrelépés még csak nem is egységes, ráadásul
egészét tekintve még most sem kielégítő"(26). Más szóval az, hogy a nem törlesztett
hitelek akár csak helyi szintű növekedése újabb globális válságot robbanthat ki, még
ma is nagyon valós veszélyt jelent.
A hosszú távú forgatókönyvek közül a legfélelmetesebb az lenne, ha a globális
gazdasági rendszer végül sikerrel alkalmazkodna ehhez az új helyzethez. Egy
ellentétes irányú kreatív destrukciós folyamat során azok a tömegpiacra termelő
iparágak, amelyek jelenleg a gazdaságunk motorjai, teljesen eltűnnének, és helyüket
új iparágak vennék át, amelyek nagy értékű termékei és szolgáltatásai kizárólag a
dúsgazdag elitnek készülnének. Az emberiség túlnyomó többsége pedig
számkivetetté válna a piacon. A gazdasági mobilitásnak még a lehetősége is
megszűnne. A plutokrácia tagjai elrejtőznének falakkal védett közösségeik és elit
városaik mélyén, amelyeket talán automata katonai robotok és drónok védenének.
Vagyis visszatérnénk egy középkori, feudális rendszerhez igencsak hasonlatos
állapotba. Azzal az egy fontos különbséggel, hogy a középkori jobbágyok
nélkülözhetetlen elemei voltak a rendszernek, hiszen ők végezték a mezőgazdasági
munkákat. A techno-feudalizmus futurista világában azonban a „parasztok"
jobbára feleslegesek lennének.
A 2013-as Elysium — Zárt világ (Elysium) című filmben a plutokraták szó szerint
kivonulnak a világból, és átköltöznek a Föld körüli pályán keringő, édenszerű
mesterséges bolygóra. A film igen hitelesen ragadja meg ezt a disztópikus
jövőképet. Még egyes közgazdászok is aggódni kezdtek e lehetséges forgatókönyv
miatt. Noah Smith, a népszerű közgazdasági blogger egyik 2014-es bejegyzésében
arra figyelmeztetett, hogy egy olyan jövő is várhat ránk, amelyben odakinn, az elitet
védő kapukon kívül „a nincstelenek nyüzsgő, rongyos tömegei az éhenhalás szélén
egyensúlyoznak", és „a sztálini meg maói rémuralom helyett a robotokkal
fenntartott rémuralom fogja igen megbízható módon átformálni a közvéleményt. A
csőcselék azt gondol, amit akar, de a fegyver a Robot Uraknál lesz. Örökre.”(27)
7
Ez a disztópia még a „baljós tudomány" gyakorlójától is elég durva.
A filmben a csőcselék végül bejut az elit Föld körül keringő erődjébe,
miután sikerül meghackelni a rendszert. Legalább ez ad egy kis reményt
ebben a történetben: az elitnek kétszer is meg kell gondolnia, hogy kire bízza
 rá a technológiák megtervezését és megépítését. Uralmukat ugyanis
leginkább a hacker- és kibertámadások fenyegetik majd.

Technológia és őszülő munkaerő

Minden iparosodott országnak egyre idősebb és idősebb lesz a lakossága ebből

kiindulva sokan azt vetítették előre, hogy a jövő munkaerőhiánnyal fog fenyegetni,
mert a „baby boom" generáció népes tábora hamarosan nyugdíjba megy, és végleg
kilép a munkaerőpiacról. A Northeastern Egyetem két tanára, Barry Bluestone és
Mark Melnik 2010-es jelentésében azt jósolta, hogy 2018-ra a munkaerő-állomány
elöregedésének egyenes következményeként akár 5 millió betöltetlen állás is lehet az
Egyesült Államokban; valamint azt, hogy „a szociális szektorban" — amely a
szerzők meghatározása szerint olyan területeket foglal magában, mint az
egészségügyi ellátás, az oktatás, a közösségi szolgálat, a művészetek és az
államigazgatás — „az összes tervezett állásnak mintegy 30-40%-a is üresen marad,
hacsak nem jönnek az idősebbek, és kezdenek bele pályamódosítással egy új
karrierbe"(28). Nyilvánvaló, hogy ez a jóslat szöges . ellentétben áll mindazzal, amit
eddig kifejtettem. Akkor vajon melyik jövőkép a helyes? Tömeges
munkanélküliségbe taszít minket a technológia, és tovább fokozza az
egyenlőtlenséget, vagy a bérek végre megint: nőni fognak, mert a munkáltatók
nehezen találnak munkaképes korú embereket, akik betöltenék a megüresedett
álláshelyeket?
A munkavállalók nyugdíjba vonulásának hatása az Egyesült Államokban
viszonylag enyhe ahhoz a valódi demográfiai válsághoz képest, amely sok más fejlett
országra, köztük is elsősorban Japánra vár. Ha az USA és a többi fejlett ország
tényleg általános munkaerőhiány felé halad, akkor ez a probléma várhatóan először
Japánban jelentkezik majd.
Eddig azonban nem sok jelét látjuk annak, hogy a japán gazdaság általános
munkaerőhiánnyal küzdene. Biztosan vannak olyan területek ahol nincs elegendő
munkaerő, ez valószínűleg a rosszul fizető idős gondozásban a legszembetűnőbb, és
a kormány is hangot adott már az aggodalmának, hogy hiány lehet képzett
építőmunkásból, amikor az ország elkezdi a felkészülést a 2020-as tokiói olimpiára.
Ugyanakkor, ha valóban általános lenne a munkaerőhiány, akkor a béreknek minden
szektorban emelkedniük kellene — márpedig erre semmi sem utal. Az 1990-ben
bekövetkezett ingatlan- és részvénypiaci összeomlás óta Japánban két évtizede
stagnál a gazdaság, sőt egyenesen defláció van. A gazdaság betöltetlen új állások
helyett kitermelt egy egész elveszett generációt, amelynek fiatal tagjai — az úti.
furiták vagy freeterek — nem képesek stabil egzisztenciát kiépíteni, és sokan még 30,
sőt 40 évesen is a szüleikkel élnek. 2014 februárjában a japán kormány bejelentette,
hogy a 2013-as alapbérek értéke (inflációval korrigált reálértéken számolva) 1%-kal
csökkent, és ezzel 16 éves mélypontra ért — utoljára a 2008-as válság
kirobbanásakor volt ilyen alacsony(29).
 Az általános munkaerőhiánynak máshol még nehezebb a nyomára lelni. 2014
januárja óta a két leggyorsabban öregedő európai országban, Olaszországban és
Spanyolországban a fiatalok munkanélkülisége katasztrofális méreteket öltött: az
olaszoknál 42, a spanyoloknál még ennél is magasabb, 58%-ra emelkedett(30). Bár
ezek a szélsőséges értékek természetesen a pénzügyi válság közvetlen
következményei, az emberben akkor is felmerül a kérdés, hogy vajon meddig kell
még várni, amíg a beígért munkaerőhiánynak köszönhetően elkezd megszűnni a
fiatalok körében a munkanélküliség.
Azt hiszem, a japánok helyzetéből levonható legfontosabb tanulság jól rímel arra,
amit én magam is hangoztatok ebben a fejezetben: a munkavállalók fogyasztók is
egyben. Ahogy a lakosság tagjai egyre idősebbek lesznek, előbb-utóbb kilépnek a
munkaerőpiacról, ezzel párhuzamosan egyre kevesebbet fogyasztanak, és a
kiadásaik szerkezete is átrendeződik: egyre többet költenek egészségügyi ellátásra.
Lehet tehát, hogy a rendelkezésre álló munkaerő létszáma csökken, de csökken a
termékek és szolgáltatások iránti kereslet is, ami bizony kevesebb álláslehetőséget
jelent. Vagyis lehet, hogy a nyugdíjba vonuló munkavállalók csupán pillanatnyi
hatást gyakorolnak a munkaerőpiacra, az viszont, hogy ekkor jövedelmük
csökkenésével párhuzamosan csökkentik a kiadásaikat is, újabb jó okot adhat arra,
hogy feltegyük a kérdést: vajon fenntartható-e a gazdasági növekedés. Ami azt illeti,
azokban az országokban például Japánban, Lengyelországban vagy Oroszországban
—, ahol fogy a népesség, ott valószínűleg nehéz lesz elkerülni, hogy a gazdaság
hosszú távon stagnáljon vagy akár zsugorodásnak induljon, mivel a népességszám
meghatározó tényezője a gazdaság méretének.
Még az egyre növekvő lélekszámú Egyesült Államokban is joggal tartanak attól,
hogy a demográfiai helyzet elsorvasztja a fogyasztói költést. A hagyományos
munkáltatótól kapott juttatáson alapuló rendszerről az munkavállalói hozzájáruláson
alapuló (401k) rendszerre történő átállás miatt nagyon sok amerikai háztartásban
kerültek kényes helyzetbe a nyugdíj előtt állók. Egy 2014 februárjában megjelent
elemzésében az MIT közgazdásza, James Poterba arra jutott, hogy a 65 és 69 év
közötti amerikaiak háztartásainak felében a nyugdíj-megtakarítások összege
legfeljebb 5 ezer dollár(31). Poterba tanulmánya szerint még azok a háztartások is
csak évi 5400 (havi 450) dollár garantált jövedelemre számíthatnak, ahol a nyugdíj-
megtakarítási számlán 100 ezer dollár gyúlt össze, és csak akkor, ha a megélhetés
költségeinek emelkedésével nem számolnak, és így a teljes összeget fix évjáradékra
tudják váltani(32). Más szóval, rengeteg amerikai fog időskorára szinte teljes
egészében az időskori társadalombiztosítási ellátásra szorulni. 2013 -ban a program
keretében a havi átlagos kifizetés összege 1300 dollár volt, ami azt jelenti, hogy
egyesek csupán 804 dollárt kaptak. Ezekből a jövedelmekből aligha finanszírozható
jelentős mértékű fogyasztás, főleg, ha azt is figyelembe vesszük, hogy ebből még le
kell vonni a Medicare-nek fizetendő havi biztosítási díjat, ami jelenleg elérheti akár a
150 dollárt is (és várhatóan nőni fog).
 Ahogy Japánban, úgy az Egyesült Államokban is biztosan kialakul munkaerőhiány
bizonyos — főleg az elöregedési trendhez köthető — területeken. Emlékezzünk a 6.
fejezetben a munkaügyi statisztikai hivatal előrejelzésére, amely szerint 2022 -re 1,8
millió új állás jön létre az idősgondozáshoz kapcsolódó területeken. Ha azonban
összevetjük ezt a számot Carl Benedikt Frey és Michael A. Osborne oxfordi
egyetemi tanárok 2013-as kutatásával, amelyben az áll, hogy az összfoglalkoztatást
kitevő állások mintegy 47%-át — körülbelül 64 millió állást — fenyegeti „úgy egy-
két évtizeden belül"(33) az automatizálás veszélye, akkor bizony elég nehéz amellett
érvelni, hogy a jövőben súlyos és általános munkaerőhiány vár ránk. Valószínűbb
tehát, hogy a társadalom elöregedése ahelyett, hogy ellensúlyozná a technológiai
fejlődés hatását, a növekvő egyenlőtlenséggel karöltve alá fogja ásni a fogyasztói
kiadásokat. A kereslet ebből következő meggyengülése pedig majd elindítja az
elbocsátások második hullámát, még azokat a foglalkozásokat is utolérve, amelyeket
nem fenyeget közvetlenül az automatizálás veszélye. (Például: az éttermi
felszolgáláshoz egy rendkívül fejlett robot kellene, olyan, amilyet aligha látunk
mostanában. Viszont amikor a fogyasztóknak megélhetési gondjaik vannak; az egyik
első dolog, amiről lemondanak, az az étterembe járás, így a pincérek állása ugyanúgy
veszélybe kerülne.)

Fogyasztói kereslet Kínában ás a többi feltörekvő gazdaságban

Az egyenlőtlenség és a demográfiai problémák együtt csökkentik a fogyasztói

költéseket az Egyesült Államokban, Európában és a többi fejlett országban is, így
logikus módon abban reménykedhetnénk, hogy a feltörekvő fejlődő országok
fogyasztói majd segítenek kompenzálni a helyi keresletcsökkenést. Különösen nagy
reményeket fűzünk Kínához, ahol az elképesztő mértékű növekedést látva sokan azt
jósolták, hogy a kínai gazdaság lesz a világ leghatalmasabb gazdasága — talán már
egy évtizeden belül.
Én viszont azt gondolom, bőven van okunk szkeptikusan viszonyulni az
elképzeléshez, miszerint Kína és a többi feltörekvő ország a közeljövőben a globális
fogyasztói kereslet elsődleges motorjává válhat. Először is azért, mert hamarosan
Kínában is demográfiai sokkra számíthatunk. Az ország „egykepolitikája" sikeresen
gátat vetett a népességnövekedésnek, de ennek hatására megindult a társadalom
gyors elöregedése. 2030-ra a kínai időskorúak száma jóval meghaladja majd a 200
millió főt, ami a 2010-es értéknek nagyjából a kétszerese. 2050-re az ország
lakosságának több, mint a negyede 65 évnél idősebb lesz és közülük is több, mint
90 millióan lesznek azok, akik betöltötték a 80. életévüket(34). A kapitalizmus
terjedése Kínában a „vas rizsestálnak" nevezett, az állami tulajdonú iparágak által
garantált nyugdíjrendszer végét jelentette. A nyugdíjasoknak így most javaré szt
maguknak kell a megélhetésükről gondoskodniuk, vagy a gyerekeikre
támaszkodniuk, csakhogy a csökkenő termékenységi ráta eredményeként kialakult a
hírhedt „1-2-4" probléma, azaz hogy egyetlen keresőkorú felnőttnek két szülőjét és
négy nagyszülőjét is el kell tartania.
Az időseket tehát nem védi semmilyen szociális háló, és valószínűleg ez is fontos
szerepet játszik abban, hogy Kínában megdöbbentően magas a megtakarítási hányad
— a becslések szerint eléri a 40%-ot is. A másik fontos tényező az ingatlanoknak a
jövedelmekhez viszonyítottan magas ára. Sok munkás rendszeresen félreteszi
jövedelmének akár több, mint a felét is, abban a reményben, hogy egyszer ki tudja
fizetni a foglalót egy saját lakásra(35).
Azok a háztartások, amelyek a jövedelmüknek ilyen hihetetlenül nagy hányadát
teszik félre, nyilvánvalóan nem sokat költenek. Ami azt illeti, a lakossági fogyasztás
csupán a 35%-át adja Kína gazdasági teljesítményének — ami nagyjából az amerikai
szint fele. Kínában a gazdasági növekedést ehelyett elsősorban az exportra termelés
és az elképesztően nagy arányú befektetések együttese biztosítja. 2013 -ban Kína
GDP-jének összesen 54%-át tették ki a befektetések, amelyek elsősorban gyárak,
gépek, lakóingatlanok és egyéb infrastrukturális beruházások létesítésére irányultak
— ez az arány 2012-ben még csak 48% volt(36). Abban szinte mindenki egyetért,
hogy ez az állapot alapvetően fenntarthatatlan. Elvégre a befektetéseknek egyszer
meg kell térülniük, ezt pedig csak a fogyasztás tudja biztosítani: a gyárakban olyan
termékeket kell előállítani, amelyek nyereséget hoznak, az újonnan épült lakásokat ki
kell adni és így tovább. Azt már a kínai kormány is elismerte — és évek óta folyik a
párbeszéd erről —, hogy át kell alakítani a gazdaságot úgy, hogy az a hazai
fogyasztást ösztönözze; azonban eddig még semmilyen kézzelfogható előrelépés
nem történt. Ha beírjuk a keresőbe a „China rebalancing" (új kínai egyensúly)
kifejezést, a Google több mint 3 millió találatot dob ki, és azt gyanítom, hogy szinte
valamennyi többé-kevésbé ugyanarról szól: a kínai fogyasztóknak be kell szállniuk
ebbe a programba, és el kell kezdeniük vásárolni.
A gond csak az, hogy ehhez jelentősen növelni kellene a háztartások jövedelmét,
és azzal az alapproblémával is foglalkozni kellene, amelynek hatására a
megtakarítások az egekbe szöktek. Az egészségügyi és nyugdíjrendszer fejlesztését
célzó kezdeményezések valamelyest segíthetnek ebben azzal, hogy csökkentik a
háztartásokat terhelő pénzügyi kockázatokat. A kínai jegybank szintén nemrég
jelentette be, hogy tervbe vette a megtakarítási számlák kamatait alacsonyan tartó
szabályozások enyhítését. Erről persze kiderült, hogy kétélű fegyver, mert bár növeli
a háztartásokhoz áramló jövedelem összegét, további megtakarításokra is
ösztönözhet. Ráadásul a betéti kamatláb emelése veszélybe sodorhatja számos kínai
bank fizetőképességét, amelyek most a mesterségesen alacsonyan tartott
kamatlábakból szépen profitálnak(37). A kínaiak e kiemelkedő megtakarítási
hajlandósága mögött meghúzódó tényezők között akad néhány olyan is, amelyekkel
nehéz lesz bármit is kezdeni. Két közgazdász, Shang-Jin Wei és Xiaobo Zhang azt
vetette fel, hogy a magas megtakarítási hányad talán az egykézéssel és abból eredően
a nemek egyensúlyának felborulásával áll összefüggésben. Mivel kevés a nő, nagy a
verseny a házassági piacon, és a férfiaknak sok esetben komoly vagyont kell
gyűjteniük vagy legalább egy saját otthont fel kell tudni mutatniuk ahhoz, hogy párt
találjanak maguknak(38). Persze az is lehet, hogy a tartalékképzésnek ez az erős
vágya egyszerűen szerves része a kínai kultúrának.
Gyakran megjegyzik Kínával kapcsolatban, hogy félő, a társadalom előbb öregszik
el, mint hogy meggazdagodna. Arra ugyanakkor szerintem kevesebben gondolnak,
hogy Kína nemcsak a demográfiával fut versenyt, hanem a technológiával is. Ahogy
azt az 1. fejezetben láttuk, a kínai gyárak már eddig is előszeretettel automatizáltak és
alkalmaztak robotokat. Egyes gyárakat visszatelepítenek a fejlett országokba, más
gyárakat átköltöztetnek egy még alacsonyabb bérszínvonalú országba, például
Vietnamba. Ha visszalapozunk a 2. fejezetben látott 2.8 ábrához, abból világosan
kitűnik, hogy a technológiai fejlődés 60 éve rendületlenül rontja a
foglalkoztatottságot az amerikai gyáriparban. Kína sem tudja elkerülni a sorsát,
előbb-utóbb ugyanerre az útra lép, és nagyon is lehetséges, hogy a leépítések
Kínában sokkal gyorsabban mennek majd végbe, mint az Egyesült Államokban. Míg
az amerikai gyárakban az automatizálás tempója az új technológiák feltalálásához
igazodott, addig a kínai gyáripar megteheti, hogy sok esetben egész egyszerűen
külföldről importál csúcstechnológiát.
Ahhoz, hogy ez az átállás ne a munkanélküliségi ráta erőteljes növekedését
jelentse, Kínának a munkaerő-állomány egyre nagyobb részét kell a
szolgáltatóiparban foglalkoztatnia. A fejlett országokban ez jellemzően úgy történt,
hogy előbb az erős gyáripar gazdaggá tette az országot, majd a termelő gazdaság
átalakult szolgáltatásalapú gazdasággá. Ahogy nőttek a jövedelmek, a háztartások
jellemzően úgy költötték bevételeik egyre nagyobb hányadát szolgáltatásokra, így
segítettek munkahelyeket teremteni a gyáriparon kívül. Az Egyesült Államoknak
megadatott az a luxus, hogy kiépíthetett egy erős középosztályt a II. világháborút
követő „aranykorban", amikor rohamtempóban fejlődött a technológia, de attól még
nagyon messze állt, hogy teljes egészében helyettesíteni tudja a munkásokat.
Várhatóan Kína egy hasonló bravúrt fog végrehajtani a „robotkorban" — amikor is
a gépek és a szoftverek egyre nagyobb fenyegetést jelentenek majd a munkásokra, és
nemcsak a gyáriparban, hanem a szolgáltatóiparban is.
Ha sikerülne is Kínának fellendítenie a hazai fogyasztást, és ezzel visszabillentenie
a gazdaságot az egyensúlyi állapotba, akkor is túlzott optimizmus lenne azt várni,
hogy az ország fogyasztói piacai teljesen megnyílnak a külföldi cégek előtt. Az
Egyesült Államokban a vállalkozói és pénzügyi elit hatalmasat profitált a
globalizációból; a legnagyobb politikai befolyással bíró társadalmi réteget ez
határozottan arra ösztönözte, hogy folyamatosan importáljanak. Kínában azonban
teljesen más a helyzet. Ott az elit többnyire közvetlen kapcsolatban áll a
kormányzattal, és elsődleges céljuk hatalmon tartani ezt a rezsimet. Talán a tömeges
munkanélküliség és társadalmi elégedetlenség az, amitől a leginkább félnek. Ha
felmerülne ennek veszélye, aligha kétséges, hogy szélsőségesen protekcionista
intézkedések bevezetése mellett döntenének.
 A Kína előtt álló kihívások a technológiával folytatott versenyben komoly
lemaradásban lévő, szegény országok számára még ijesztőbbeknek tűnnek. Ahogy a
gyártásnak még a leginkább munkaerő-igényes területein is kezd elterjedni az
automatizálás, úgy válik járhatatlanná számukra a prosperitáshoz vezető, korábban
bejáratott út. Egy tanulmány szerint 1995 és 2002 között körülbelül 22 millió gyári
állás szűnt meg világszerte. Ugyanebben a hétéves időszakban a gyáripar kibocsátása
30%-kal nőtt(39). Egyáltalán nem világos, hogy Ázsia és Afrika legszegényebb
országai hogyan tudják majd jelentősen javítania kilátásaikat egy olyan világban,
amelyben többé nincs szükség sok millió olcsó gyári munkásra.
A technológiai fejlődés folyamatosan növeli az egyenlőtlenséget mind a
jövedelmek, mind a fogyasztás terén, és így várható, hogy előbb-utóbb aláássa azt a
pezsgő és széles körű piaci keresletet, amely elengedhetetlen a prosperitás
megőrzéséhez. A fogyasztói piacok nemcsak az aktuális gazdasági állapot
fenntartásában játszanak kulcsszerepet, hanem az általános innováció
előrelendítésében is. Az új ötletek ugyan mindig egyénektől vagy csapatoktól
származnak, de végső soron őket is a fogyasztói piacok ösztönzik újításra. Azt is a
fogyasztók döntik el, hogy mely ötletek lesznek sikeresek, és melyek vannak
kudarcra ítélve. A „tömegek bölcsessége" lényegi eleme annak az evolúciós
folyamatnak, amely során a legjobb innovációk kiemelkednek a tömegből, és végül
elterjednek a gazdaság és a társadalom egészében.
Bár a közvélekedés szerint az üzleti befektetések hosszabb távra szólnak, és
jórészt függetlenek az aktuális fogyasztási szinttől, a múltbéli adatok azt bizonyítják,
hogy ez csupán mítosz. Az Egyesült Államokban az 1940-es évek óta a befektetések
gyakorlatilag az összes recessziós időszakban meredeken zuhanni kezdtek (40). A
cégek befektetési döntéseit súlyosan befolyásolja mind az aktuális gazdasági
környezet, mind pedig a közeljövő kilátásai. Vagyis, ha ma gyenge a fogyasztói
kereslet, az megfoszthat minket a holnap prosperitásától.
Egy olyan gazdasági környezetben, ahol a fogyasztók folyamatosan megélhetési
nehézségekkel küzdenek, számos vállalkozás hajlamos a piaci terjeszkedés helyett
inkább a költségcsökkentésre fókuszálni. A potenciális befektetések kevéske,
viszonylagos pozitívuma közül az egyik valószínűleg a munkaerő-kímélő
technológia lesz. Így lehet, hogy a kockázatitőke-, illetve a kutatás-fejlesztésre
irányuló befektetések túlnyomó többsége majd olyan innovációkba áramlik,
amelyek kifejezetten a munkások kiiktatását vagy a szakmunkák degradálását
célozzák meg. Aztán végül eljön az a pont, hogy lesz egy csomó, munkát kereső
robotunk — de annál kevesebb széles körű, az általános életminőséget javító
innovációnk.
Ebben a fejezetben olyan trendeket vizsgáltunk, amelyeknek az alapja egy, a
technológiai fejlődés várható irányát véleményem szerint nagyon realistán, sőt
konzervatív módon elképzelő felfogás. Aligha kétséges, hogy az elkövetkező
évtizedben azok a foglalkozások, amelyek elsősorban rutinszerű és kiszámítható
feladatok elvégzéséből állnak, igencsak ki lesznek téve a további automatizálás
veszélyének. Ahogy ezek a technológiák idővel egyre jobbak lesznek, úgy egyre több
és több állást érintenek.
Létezik azonban egy még sokkal ijesztőbb lehetőség is. Nagyon sok technológiai
szakembernek — köztük az adott terület vezető képviselőinek — jóval
progresszívebb elképzelése van arról, hogy a jövőben mi minden valósítható meg. A
következő fejezetben minden oldalról megvizsgálunk néhány, a mostaniaknál sokkal
fejlettebb és sokkal spekulatívabb technológiát. Könnyen lehet, hogy ezek az áttörést
jelentő innovációk a közeljövőben még megmaradnak a sci-fi világában — de ha
végül mégis megvalósulnak, az jelentősen felerősíti a technológia okozta
munkanélküliség és jövedelemegyenlőtlenség mértékét, és talán még az imént
felvázolt gazdasági kockázatoknál is sokkal veszélyesebb helyzetet teremtenek.
9. fejezet: SZUPERINTELLIGENCIA ÉS SZINGULARITÁS
2014 májusában a Cambridge-i Egyetem fizikusa, Stephen Hawking azzal a céllal írt
cikket, hogy megkongassa a vészharangot, és felhívja a figyelmet a rohamtempóban
fejlődő mesterséges intelligencia veszélyeire. Hawking és szerzőtársai — az MIT két
fizikusa, Max Tegmark és a Nobel-díjas Frank Wilczek, valamint Stuart Russell, a
Berkeley számítástudományi professzora — a brit The Independent hasábjain arra
figyelmeztettek, hogy egy valóban gondolkodó gép megalkotása „az eddigi legnagyobb
esemény lenne az emberiség történelmében". Az embernél is intelligensebb
számítógép arra is képes lehet, hogy „kijátssza a pénzügyi piacokat, hogy lepipálja a
kutatókat, hogy manipulálja a manipulatív vezetőket, és olyan fegyvereket fejlesszen ki,
amelyekről nekünk még csak fogalmunk sincs, hogyan működnek". Ha erre csak
legyintünk, mondván, mindez a tudományos-fantasztikus irodalmi művek lapjaira
tartozik, az lehet „a legnagyobb hiba, amit a történelmünk folyamán valaha
elkövettünk"(1).
Az eddig bemutatott technológiák — a dobozpakoló és a hamburgerkészítő
robot, a zenét komponáló, jelentéseket író, a Wall Streeten kereskedő algoritmusok
— mind ún. speciális vagy szűk tudásterű mesterséges intelligenciát alkalmaznak.
Még az IBM Watsonja, a gépi intelligencia eddigi leglenyűgözőbb példája is nagyon
távol áll mindentől, ami kicsit is hasonlít az általános emberi intelligenciára. Ami azt
illeti, a sci-fi világán kívül az összes, a gyakorlatban használt mesterséges intelligencia
valójában szűk tudásterű mesterséges intelligencia.
E könyv egyik elsődleges állítása azonban éppen az, hogy a létező mesterséges
intelligenciák speciális jellege végső soron nem feltétlenül lesz akadálya egy egész sor
munkakör teljes automatizálásának. A munkaerő-állomány többsége olyan
feladatokat végez, amelyek bizonyos szinten javarészt rutinszerűek és
kiszámíthatóak. Amint azt láttuk, a gyorsan fejlődő, speciális robotok vagy az
adathalmazokat villámgyorsan feldolgozó gépitanulás-algoritmusok előbb-utóbb
rengeteg állást veszélyeztetnek majd, méghozzá a legkülönbözőbb képzettségi
szinteken. Ehhez egyáltalán nem kellenek emberként gondolkodó gépek. Ahhoz,
hogy átvegye a munkánkat, a számítógépnek nincs szüksége az ember intellektuális
képességeinek teljes skálájára; elég, ha azokat a speciális dolgokat el tudja végezni,
amiért jelenleg még a fizetésünket kapjuk. Ami azt illeti, a mesterséges
intelligenciával foglalkozó kutatás-fejlesztések nagy részben, a mesterséges
intelligencia területére irányuló kockázatitőke-befektetések pedig szinte teljes
egészében továbbra is a speciális alkalmazások kifejlesztését célozzák, és okkal
számíthatunk arra, hogy az elkövetkező években, évtizedekben ezeknek a
technológiáknak drasztikusan megnő a teljesítményük és a rugalmasságuk.
Ám hiába hozzák sorra ezek a speciális vállalkozások a gyakorlati eredményeket,
és hiába vonzzák magukhoz a tőkét, a háttérben továbbra is ott lappang egy sokkal
nagyobb és ijesztőbb kihívás. Egy ténylegesen intelligens rendszernek — egy olyan
gépnek, amelyben új ötletek és gondolatok fogalmazódnak meg, amely
tanúbizonyságot tesz arról, hogy tudatában van a saját létezésének, és amely képes
koherens párbeszédet folytatni valakivel — a megépítése még jó ideig a mesterséges
intelligencia kutatásának Szent Grálja marad.
Egy igazi gondolkodó gép létrehozásának vágyálma már 1950-ben megszületett.
Ekkor jelent meg Alan Turing írása, amellyel gyakorlatilag letette a mesterséges
intelligencia mint tudományág alapjait. Az azt követő évtizedekben az MI-kutatást a
fellendülés és visszaesés egymást folyton váltó időszakai jellemezték: a várakozások
rendre túlléptek a műszaki realitás határain, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy
akkoriban milyen sebességgel dolgoztak a számítógépek; így aztán, amikor
mindenkinek szükségszerűen csalódnia kellett, a befektetések és a kutatások teljesen
leálltak, és kezdetét vette a stagnálás hosszú, „MI-télnek" nevezett időszaka. Végül
aztán újra eljött a tavasz. A mai számítógépek rendkívüli teljesítménye, az MI-kutatás
speciális területeinek fejlődése, valamint az emberi aggyal kapcsolatos ismereteink
bővülése együttesen igen komoly optimizmusra adnak okot.
James Barrat, akinek nemrégiben jelent meg könyve a fejlett mesterséges
intelligencia jövőjéről, mintegy kétszáz kutató bevonásával nem hivatalos felmérést
készített az emberi szintű mesterséges intelligencia (hivatalos nevén általános
mesterséges intelligencia — Artificial General Intelligence, AGI) témakörében.
Barrat arra kérte az informatikusokat, hogy válasszák ki négy lehetséges opció közül,
hogy szerintük mikor fog az AGI megvalósulni. Íme, az eredmények: a válaszadók
42%-a úgy gondolta, hogy a gondolkodó gép már 2030-ra elkészülhet; 25%-uk
szerint ez csak 2050-re érhető el; 20%-uk szerint pedig erre egészen 2100-ig várni
kell. Csupán 2%-uk mondta azt, hogy ez sosem következik be. Figyelemre méltó
tény, hogy számos válaszadó kommentárt is fűzött a válaszokhoz, amelyben azt
reklamálta, hogy Barrat egy korábbi időpontot is felvehetett volna a listára, mondjuk
2020-at(2).
A terület egyes szakértői úgy gondolják, hogy az ezzel kapcsolatos várakozások
irreálisak, és így megint borítékolható lesz a csalódás. Yann LeCun, a Facebook
újonnan létrehozott, New York-i MI-kutatólaborjának igazgatója egyik 2013.
októberi blogbejegyzésében arra figyelmeztetett, hogy „az elmúlt öt évtizedben az
efféle nagy felhajtásnak köszönhetően a mesterséges intelligencia már legalább
négyszer »kimúlt«: egészen vad kijelentések hangzottak el (sokszor csupán azzal a
céllal, hogy elkápráztassák a potenciális befektetőket vagy finanszírozó hivatalokat),
amelyekből semmi sem lett; és ez aztán csúnyán visszaütött"(3). Hasonló
véleményen van Gary Marcus, a The New Yorker bloggere, a New York-i Egyetem
professzora is, aki a kognitív tudományok szakértőjeként azt állítja, indokolatlanul
nagy a felhajtás mostanában, például a „deep learning" neurális hálózatok terén elért
áttörések, sőt még az IBM-féle Watson egyes képességei körül is(4).
Az azonban továbbra is tagadhatatlan, hogy mostanra óriási lendületet kapott a
mesterséges intelligencia kutatása. Különösen a Google, a Facebook, az Amazon és
társaik felemelkedése vitte jelentősen előre ezt a területet. A nagypénzű vállalatok
még soha ezelőtt nem tekintettek a mesterséges intelligenciára üzleti modelljük
központi elemeként — és az MI-kutatás korábban még soha nem került az ilyen
nagy hatalmú vállalatok közt zajló verseny középpontjába. Hasonló versenydinamika
van kibontakozóban az országok között is. A mesterséges intelligencia ma már
nélkülözhetetlen a hadászatban, a hírszerzésben, és a diktatórikus berendezkedésű
államok megfigyelési rendszereinek is szerves részévé vált.
A legújabb fejlesztések ismeretében talán sokak számára ide
kívánkozna egy rosszindulatú megjegyzés az amerikai
nemzetbiztonsági hivatallal (National Security Agency, NSA)
kapcsolatban. Ahogy azt Hawking is írja, a mesterséges
intelligenciának vannak valódi (vélhetően egzisztenciális) veszélyei.
Ha az igazán fejlett MI-nek tényleg meg kell jelennie valahol, akkor
messze nem az. NSA a legrosszabb opció.

Ami azt illeti, nem elképzelhetetlen, hogy a közeljövőben beindul egy totális MI -
fegyverkezési verseny. A valódi kérdés szerintem itt nem az, hogy vajon fennáll -e
egy újabb MI-tél veszélye, hanem az, hogy a fejlődés vajon továbbra is csak a szűk
tudásterű MI-re koncentrálódik, vagy végül kiterjed az AGI-ra is.
Ha az MI-kutatóknak végül valóban sikerül egy szinttel feljebb lépniük, akkor se
higgyük, hogy az eredmény egyszerűen egy olyan gép lesz, amely intelligenciában
felér az emberhez. Ha megszületik az AGI, akkor hamarosan már magából a
Moore-törvényből következően létre kell jönnie egy olyan számítógépnek, amely
felülmúlja az ember intellektuális képességeit. Egy gond olkodó gépnek
természetesen továbbra is meglennének mindazok az előnyei, amelyek a mostani
számítógépekben megvannak, ideértve az ember által megvalósíthatatlan,
szupergyors számolást és információfeldolgozást. Nem kellene hozzá sok, hogy
eljöjjön az az idő, amikor a bolygónkat olyasféle entitással kell megosztanunk,
amivel addig sosem: egy teljesen idegen — és felsőbbrendű intellektussal.
Az is meglehet, hogy ez még csak a kezdet lesz. Az MI-kutatók körében
általánosan elfogadott tény, hogy egy ilyen rendszer előbb-utóbb önmaga
fejlesztésére kezdené használni az intelligenciáját. Javítana a kialakításán, átírná a
saját szoftvereit, sőt, lehet, hogy ezeknek a fejlesztéseknek a megalkotásához,
teszteléséhez és optimalizálásához evolúciós programozási módszereket is latba
vetne. Ez végül akár a „rekurzív fejlődés" iteratív folyamatához is elvezethetne: a
rendszer minden egyes felülvizsgálat után okosabb és ügyesebb lenne. Majd a
folyamat felgyorsul, a ciklusok egyre rövidülnek, és a végén bekövetkezik az ún.
intelligenciarobbanás — amely vélhetően egy bármely emberi lénynél ezerszer, sőt
milliószor okosabb gépben csúcsosodik ki. Ahogy Hawking és munkatársai
fogalmaztak, ez „az eddigi legnagyobb esemény lenne az emberiség történelmében".
Ha egy ilyen intelligenciarobbanás tényleg bekövetkezik, az minden bizonnyal
drámai hatással lesz az emberiségre. Ami azt illeti, ez egy olyan felforgatóhullámot is
elindíthat akár, amely végigsöpörne az egész emberi civilizáción, a gazdaságunkról
már nem is beszélve. Ahogy Ray Kurzweil jövőkutató és feltaláló fogalmazott,
„felhasítaná a társadalom szövetét", és egy olyan eseménysort — vagy akár
korszakot — indítana el, amelyet „szingularitásnak" neveznek.

A szingularitás

A ránk váró technológiai fejlődés indukálta lehetséges jövőbeli eseményt először a

számítástechnika atyjaként emlegetett Neumann János nevezte „szingularitásnak",
aki valamikor az 1950-es években állítólag azt mondta, hogy „a folyamatosan
gyorsuló technológiai fejlődés [...] lehetőséget adna egy szingularitásra a
történelemben, amely után az ember története, ahogy jelenleg ismerjük, nem
folytatódhatna"(5). Ezt a témát aztán 1993-ban a San Diegó-i Egyetem
matematikusa, bizonyos Vernor Vinge tovább fejtegette, és tanulmányának a
következő címet adta: „The Coming Technological Singularity" (A közelgő
technológiai szingularitás). Vinge, aki nem szokott kertelni, írását rögtön e
szavakkal kezdte: „Harminc éven belül a kezünkben lesznek azok a technológiai
eszközök, amelyekkel megalkotható az emberfeletti intelligencia. Nem sokkal
ezután az emberiség napja leáldozik."(6)
Az asztrofizikában a szingularitás azt jelenti, hogy van egy olyan pont a fekete
lyukban, ahol a fizika normál törvényei már nem állják meg a helyüket. A fekete lyuk
határain belül vagy annak eseményhorizontja mögött a gravitációs mező olyan sűrű,
hogy onnan már a fény sem tud kijutni. Vinge hasonlóképp tekintett a technológiai
szingularitásra is, amely megszakítja az emberi fejlődést, így annak jövője teljesen
homályossá válik, és egészen addig nem ismerhető meg, amíg be nem következik. A
szingularitáson túli jövőt megjósolni olyan lenne, mintha egy csillagász a fekete
lyukba akarna belenézni.
A stafétát innen Ray Kurzweil vette át, akinek 2005-ben jelent meg A szingularitás
küszöbén (The Singularity is Near) (7) című könyve. Vingetől eltérően Kurzweil, aki a
szingularitás első számú hirdetőjévé vált, bátran megpróbál belesni az
eseményhorizont mögé, és meglepően részletes leírást adni nekünk arról, milyen is
lesz majd a jövő. Az első valóban intelligens gép, mondja ő, a 2020 -as évek végére
biztosan elkészül. Maga a szingularitás 2045 körül válhat valósággá.
Kurzweil mindenki szerint zseniális feltaláló és mérnök. Több sikeres vállalkozást
alapított, hogy piacra dobja különböző találmányait, amelyek az optikai
karakterfelismeréstől a számítógépes beszédgeneráláson át a zeneszintetizálásig
terjednek. Húsz egyetem tüntette ki tiszteletbeli doktori címmel, ezenkívül megkapta
a legmagasabb amerikai innovációs kitüntetést (National Medal of Technology), és
bekerült az amerikai szabadalmi hivatal csillagai közé (US Patent Office's Hall of
Fame). Az Inc. magazin egyszer Thomas Edison „jogos örökösének" nevezte.
A szingularitás terén végzett munkássága azonban furcsa keveréke a technológiai
fejlődés gyorsulásával foglalkozó, szilárd alapokon álló és következetes narratívárak,
valamint az olyannyira spekulatív, hogy már-már abszurd ötleteknek. Utóbbira jó
példa, hogy Kurzweil egyik leghőbb vágya, hogy a sírból gyűjtött DNS segítségével
feltámassza elhunyt édesapját, és mindenféle futurisztikus nanotechnológiák
alkalmazásával újraalkossa a testét. Kurzweil és az ő ötletei egy egész pezsgő kis
közösséget vonzottak maguk köré, amelynek tagjai között ragyogó elmék és
mindenféle izgalmas karakterek akadnak. Ezek a magukat „szingulariánusoknak"
(Singularians) nevezők még saját oktatási intézményt is alapítottak. A Szingularitás
Egyetem (Singularity University) a Szilíciumvölgyben fekszik, és olyan — nem
akkreditált — mesterszintű egyetemi képzési programot kínál, amelynek fókuszában
az exponenciális technológiai fejlődés tanulmányozása áll, és olyan céges
szponzorokat tudhat maga mögött, mint a Google, a Genentech, a Cisco és az
Autodesk.
Kurzweil jövendöléssel felérő előrejelzései közül az egyik legfontosabb az az
elképzelése, mely szerint az ember elkerülhetetlenül össze fog olvadni a jövő gépeivel.
Agyimplantátummal bővítjük majd ki a képességeinket, drasztikus mértékben növelve
ezzel az intelligenciaszintünket. Ami azt illeti, szükségünk is lesz erre a kis pluszra,
hiszen meg kell értenünk és irányításunk alatt kell tartanunk a szingularitáson túli
technológiát is.
Kurzweil szingularitás utáni jövőképének legtöbb vitát kiváltó és leggyanúsabb
aspektusa talán az, hogy követői túlságosan nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy
mindebben benne lehet a halhatatlanság ígérete. A szingulariánusok többsége nem
tervezi, hogy meghal. Ezt pedig olyasfajta élettartam-meghosszabbítással akarják
elérni („az idő legyőzi a sebességet"), amelynek a lényege, hogy ha az embernek
mindannyiszor sikerül életben maradnia addig, amíg a tudomány megalkotja a
legújabb, élettartamot meghosszabbító technológiát, akkor akár halhatatlan is lehet.
Ennek az lenne a módja, hogy a fejlett technológiák segítségével vagy konzerváljuk
és kiegészítjük a biológiai testünket, vagy az elménket betápláljuk valamilyen
jövőbeli komputerbe vagy robotba. Kurzweil természetesen mindent megtesz
azért, hogy még életben legyen, amikor a szingularitás bekövetkezik, ezért legalá bb
kétszázféle gyógyszert és étrendkiegészítőt szed napi szinten, a többit pedig
bizonyos időközönként intravénásan veszi magához. Nem ritka, hogy az
egészségmegőrzéssel és táplálkozással foglalkozó könyvek túlzó ígéreteket tesznek,
de Kurzweil és orvos szerzőtársa, Terry Grossman mindezt egészen új szintre
emelték, amikor megjelent Fantastic Voyage: Live Long Enough to Live Forever valamint
a Transcend: Nine Steps to Living Well Forever (Fantasztikus utazás: Élj elég soká
ahhoz, hogy örökké élj illetve Transzcendálj: Kilenc lépés az örök jólét felé) című
könyvük.
A szingularitásmozgalomnak szép számmal akadnak kritikusai, akiknek bizony
nem kerülték el a figyelmét ennek az egész „halhatatlanság és a világot átformáló
változás" eszmének mélyen vallásos felhangjai. Ami azt illeti, az egész gondolatot a
szakmai elit kvázivallásának és a kockák megdicsőülésének szokás gúnyolni. Az
utóbbi időben a tömegmédia megint felkapta a témát — 2011-ben a Time magazin
címlapon hozta a szingularitást ami egyes megfigyelőket aggodalommal töltött el: mi
lesz, ha ez az elképzelés tényleg találkozik a hagyományos vallásokkal. Robert
Geraci, a Manhattan College vallástudomány-tanára a „The Cult of Kurzweil"
(Kurzweil kultusza) című írásában arra hívta fel a figyelmet, hogy ha ez a mozgalom
szélesebb körben is elterjed, akkor „komoly kihívás elé állíthatja a hagyományos
vallási közösségeket, akiknek a megváltásra vonatkozó ígéretei valószínűleg
kevesebbet nyomnak a latban"(8). Ami Kurzweilt illeti, ő vadul tagad minden vallási
mellékzöngét, és határozottan állítja, hogy jóslatainak alapját a múltbéli adatok
megbízható, tudományos elemzése adja.
Ezt az egész koncepciót teljes egészében figyelmen kívül lehetne hagyni, ha nem
akadt volna egy egész seregnyi milliárdos a Szilícium-völgyben, akik mind igen élénk
érdeklődést mutatnak a szingularitás iránt. A Google két alapítója, Larry Page és
Sergey Brin, valamint a PayPal társalapítója (és a Facebook egyik befektetője), Peter
Thiel is elmélyült a témában. Bill Gates szintén méltatta Kurzweilt, amiért képes
megjósolni a mesterséges intelligencia jövőjét. 2012 decemberében Kurzweil
csatlakozott a Google csapatához a cég MI-kutatásainak irányítójaként, 2013-ban
pedig létrehozták a Google új, biotechnológiai melléküzletágát, a Calicót. Az új
cégnek kifejezett célkitűzése, hogy olyan kutatásokat végezzen, amelyeknek az
öregedés „gyógyítása" és az ember élettartamának meghosszabbítása áll a
középpontjában.
Véleményem szerint természetesen bekövetkezhet valami olyasmi, mint a
szingularitás, de messze nem törvényszerű, hogy be is következik. Az egész
koncepció sokkal hasznosabbnak tűnik, ha lehántjuk róla az olyan, irreleváns
elemeket, mint például a halhatatlanság ígérete, és csupán a drámai tempóban
gyorsuló technológiai fejlődés és a felforgató fejlődés egy újabb időszakának
tekintjük. Az is kiderülhet, hogy a szingularitás nélkülözhetetlen katalizátora — a
szuperintelligencia feltalálása — végül lehetetlen küldetésnek bizonyul, vagy csak a
nagyon távoli jövőben valósul meg.

Érdemes megjegyezni, hogy míg a legtöbbször a gépi intelligenciát

emlegetik mint a szuperintelligenciához vezető fejlődési irányt, az
intelligencia akár biológiai. is lehet. Az emberi intelligenciát talán
kibővítheti a technológia, de az is lehet, hogy a jövő emberei
genetikai módosítás révén érik el a magasabb szintű intellektust.
Miközben a legtöbb nyugati országban igencsak idegenkednek
mindentől, ami az eugenikára emlékeztet, addig a kínaiaknak ezzel
bizonyítottan nincs különösebb problémájuk. A Pekingi Genomikai
Intézet (Beijing Genomics Institute) már eddig is több ezer DNS-
mintát gyűjtött be olyanoktól, akikről tudvalevő, hogy nagyon magas
az IQ-juk, és az intézet kutatói most azon dolgoznak, hogy izolálni
tudják az intelligenciáért felelős géneket. Kína akár arra is
használhatja ezeket az információkat, hogy kiszűrje a
legintelligensebb magzatokat, és így tegye idővel egyre okosabbá a
kánaiakat.
 Az agykutatás vezető tudósai közül többen is hasonló nézeten vannak. Noam
Chomsky, aki több mint hatvan éven át foglalkozott kognitív tudományokkal az
MIT-n, azt mondja, „végtelenül messze" vagyunk még attól, hogy emberi szintű gépi
intelligenciát építsünk, és a szingularitás témáját szerinte egyelőre a tudományos-
fantasztikus műfajhoz kell sorolni(9). Egyetért ezzel a Harvard pszichológusa,
Steven Pinker is, aki azt mondja, „a leghalványabb okunk sincs hinni egy eljövendő
szingularitásban. Valóban el lehet képzelni egy ilyen jövőt, ám ezzel nem csak a
valószínűségét, de még a lehetőségét sem bizonyítjuk.”(10). Gordon Moore, akinek a
neve, úgy tűnik, most már végleg összeforrt az exponenciális technológiai
fejlődéssel, szintén kételkedik benne, hogy valaha is bekövetkezik a szingula ritás
vagy valami ahhoz hasonló(11).
Ugyanakkor az emberi szintű mesterséges intelligencia eljövetelének Kurzweil
által megszabott határidejét is sokan védelmükbe veszik. Az MIT fizikusa, Hawking
cikkének egyik társszerzője, Max Tegmark azt mondta a The Atlantit magazin
újságírójának, James Harnblinnek, hogy „ez a nagyon közeli jövőben várható dolog.
Mindenkinek figyelembe kellene vennie ezt, aki azon gondolkodik, hogy mit
tanuljon a gyereke a középiskolában vagy az egyetemen(12). Mások szerint
alapvetően semmi akadálya egy gondolkodó gép megépítésének, de szerintük ez
csak sokkal később lesz lehetséges. Gary Marcus például úgy látja, hogy a fejlett
mesterséges intelligencia megépítése kétszer annyi időbe telik majd, mint ahogy azt
Kurzweil jósolta, de „az valószínű, hogy már az évszázad vége előtt eljutunk arra a
pontra, hogy a gépek okosabbak lesznek, mint mi — és nemcsak sakkban vagy a
vetélkedőkben, hanem a matematikától kezdve a mérnöki tudományokon át az
orvoslásig, jóformán mindenben(13).
Az elmúlt években megváltozott az emberi szintű mesterséges intelligenciával
kapcsolatos spekulációk témája, és a „top-down", felülről lefelé haladó
programozásról átkerült a hangsúly a visszafejtésre (reverse engineering), majd az
emberi agyműködés szimulálásának lehetőségeire. Ennek a módszernek a
megvalósíthatósága körül komoly viták alakultak ki, és abban sincs igazán egyetértés,
hogy mennyire részletesen kell feltérképezni az agyműködést ahhoz, hogy
ténylegesen szimulálható legyen. A számítástudományi szakemberek általában véve
optimisták, míg a biológusok és a pszichológusok többnyire szkeptikusabbak. A
Minnesotai Egyetem biológusa, P. Z. Myers különösen kritikus ezzel az elképzeléssel
szemben. Szatirikus hangvételű blogbejegyzésében, amelyet arra a Kurzweil-féle
jóslatra írt válaszul, miszerint az agyműködés visszafejtése már 2020 -ra sikerülhet,
Myers azt mondta, hogy Kurzweil „rögeszmés", aki „mit sem tud arról, hogyan
működik az emberi agy", és hajlamos „értelmetlen terveket kovácsolni, és olyan
nevetséges kijelentéseket tenni, amelyek köszönőviszonyban sincsenek a
valósággal"(14).
Nos, lehet, hogy nem is ez a lényeg. Az MI-optimisták azt állítják, hogy a
szimulációnak nem kell híven tükröznie az agyműködés minden egyes részletét.
Hiszen a repülőgépek sem csapkodnak a szárnyukkal, mint a madarak. A
szkeptikusok erre nyilván azt felelnék, hogy még nagyon messze vagyunk attól,
hogy megértsük az „intelligencia aerodinamikáját" annyira, hogy szárnyakat tudjunk
építeni — akár csapkodnak azok a szárnyak, akár nem. Mire az optimisták
valószínűleg erre azzal vágnának vissza, hogy a Wright fivérek kísérletezgetve,
barkácsolgatva építették meg a repülőjüket, és egész biztosan nem az aerodinamika
elvei alapján. Es így tovább és így tovább.

A sötét oldal

Ami az intelligenciarobbanás lehetőségét illeti, a szingulariánusok általában

rendíthetetlen optimizmussal tekintenek a jövőbe, míg a többiek már sokkal
óvatosabbak. Azok közül, akik úgy istenigazából végiggondolták, milyen
következményei lehetnek egy fejlett mesterséges intelligencia megalkotásának, sokan
reménytelenül naivnak tartják azt a vélekedést, miszerint egy teljesen idegen és
emberfeletti intelligencia majd nyilvánvalóan az emberiség sorsának jobbítására
fordítja energiáit. A tudományos közösség egyes tagjai olyannyira aggódnak, hogy
több kisebb olyan szervezetet is létrehoztak, amelyek kifejezetten a fejlett gépi
intelligencia veszélyeinek elemzésére, valamint annak kutatására specializálódtak,
hogyan lehetne beépíteni az MI-rendszerekbe a „barátságosságot".
James Barrat 2013-ban megjelent, Our Final Invention: Artificial Intelligence and the
End of the Human Era (Az emberiség utolsó találmánya: a mesterséges intelligencia és
az emberiség korának vége) című könyvében felvázolja az általa „szorgos gyerek"
névre keresztelt forgató könyvet (busy child scenario)(15). Egy titkos helyszínen —
talán egy állami kutatólaboratóriumban, egy Wall Streeti cégnél vagy az IT-szektor
egyik nagyvállalatánál — egy csapat mérnökinformatikus végignézi, ahogy a
kialakuló gépi intelligencia megközelíti, majd meg is haladja az emberi intelligencia
szintjét. Ezek a tudósok korábban rengeteg információval látták el az MI-gyereket,
beletáplálták szinte az összes valaha megjelent könyvet, az interneten valaha
megjelent összes adatot. De ahogy a rendszer kezdi megközelíteni az emberi
intelligenciaszintet, a kutatók elvágják ezt a rohamtempóban fejlődő MI-t a
külvilágtól, lényegében bezárják egy dobozba.
A kérdés az, hogy vajon ott marad-e. Elvégre akár fel is ébredhet benne a vágy,
hogy kiszabaduljon, és kitágítsa a látókörét. Ahhoz, hogy ez sikerüljön, a mesterséges
intelligencia — talán felsőbbrendű képességeit latba vetve — átveri a tudósokat,
esetleg ígéretekkel vagy fenyegetésekkel bombázza az egész csapatot vagy a nnak
egyes tagjait külön-külön. A gép ezen a ponton nem egyszerűen okosabb lenne az
embernél — hihetetlen sebességgel tudná gyártani és kiértékelni a különböző
ötleteket és lehetőségeket. Olyan lenne ez, mintha Garri Kaszparovval sakkoznánk,
de nehezítésként még a szabályok is neki kedveznének: nekünk 15 másodpercünk
lenne arra, hogy lépjünk, neki egy órája. Azok a tudósok, akiket aggodalommal tölt el
a fenti forgatókönyv, úgy vélik, hogy elfogadhatatlanul magas a kockázata annak,
hogy az MI-nek valahogy sikerül kijutnia a dobozból, internet-hozzáférést szerez, és
esetleg állományának egy részét vagy egészét felmásolja más számítógépekre. Ha a
mesterséges intelligencia kiszökik, nyilvánvalóan fenyegetést jelenthet az összes
kulcsfontosságú rendszerre, például a pénzügyi, a katonai irányító, az elektromos és
a többi infrastrukturális hálózatra.
A gond persze az, hogy mindez feltűnően hasonlít azokhoz a forgatókönyvekhez,
amelyeket a népszerű tudományos-fantasztikus könyvekből és filmekből ismerünk.
Az egész narratíva annyira beette magát a fantázia világába, hogy bárki, aki erről
komoly párbeszédet akar folytatni, az nevetség tárgyává teszi magát. Nem nehéz
elképzelni, micsoda gúnyolódást váltana ki, ha egy vezető köztisztviselő vagy
politikus efféle aggodalmaknak adna hangot.
Abban azonban egészen biztosak lehetünk, hogy a színfalak mögött, a katonaság,
a titkosszolgálatok és a nagyvállalatok részéről folyamatosan nő majd az érdeklődés
a mesterséges intelligenciák mindenféle típusa iránt. Egy esetleges
intelligenciarobbanás egyik kézenfekvő következménye az lenne, hogy elsöprő
előnyhöz jutnának azok, akik elsőként lépnek. Vagyis, bárki is ér célba elsőként, az
attól kezdve gyakorlatilag utolérhetetlen lesz. Ez az egyik elsődleges oka annak,
hogy sokan félnek egy MI-fegyverkezési verseny eljövetelétől. Az „elsőség"
behozhatatlan előnyéből nyilvánvalóan következik, hogy amint létrejön egy Ml, az
rögtön az önfejlesztés irányába mozdul el — ha nem saját kezdeményezésére, akkor
az őt megalkotó emberek beavatkozása révén. Ebben az értelemben az
intelligenciarobbanás akár önbeteljesítő jóslat is lehet. Mindezek alapján, azt hiszem,
bölcs dolog lenne a fejlett mesterséges intelligenciával kapcsolatban a Dick Cheney
által felvetett, híres 1%-os doktrínájában foglaltakhoz hasonló szabályt alkalmazni:
bármilyen alacsony is a fejlett mesterséges intelligencia létrejöttének esélye,
legalábbis a közeljövőben, ha mégis megtörténik, annak olyan drasztikus
következményei lesznek, hogy emiatt muszáj ezt az eshetőséget komolyan venni.

1%-os doktrína : amennyiben akár csak 1% esély van egyes államok

tudósainak (konkrétan Pakisztánról volt szó) és a nemzetközi
terrorszervezeteknek (konkrétan az al-Kaida) az együttműködésére,
akkor az Egyesült Államoknak úgy kell cselekednie, mintha máris
bizonyosságot szerzett volna erről. - A Ford.

Ha a fejlett mesterséges intelligencia egzisztenciális kockázatait el is vetjük, és abból

indulunk ki, hogy a jövő gondolkodó gépei minden esetben barátságosak lesznek, maga
az esemény akkor is óriási csapást mérne a munkaerőpiacra és a gazdaságra. Egy olyan
világban, ahol már a megfizethető gépek szellemi képességei is felérnek akár a
legokosabb emberével, sőt meg is haladják azt, nagyon nehéz elképzelni, hogy vajon
kinek marad meg az állása. A legtöbb területen, hiába minden oktatás és képzés —
hiába az elit egyetemen szerzett diploma —, az ember akkor sem tudná felvenni a
versenyt ezekkel a gépekkel. Még azok a foglalkozások is veszélybe kerülnének,
amelyektől aztán végképp azt várnánk, hogy megmaradnak az ember kizárólagos
territóriumának. A színészeknek és zenészeknek például versenybe kellene szállniuk
azokkal a digitális szimulációkkal, amelyek a fejlett intelligencia és az emberfeletti
tehetség párosításából születnének. Újonnan kreált személyek jönnének létre, tökéletes
testi felépítéssel, vagy olyan karakterrel, amelyet egy valós — élő vagy holt —
személyről mintáztak.
Az emberi szintű mesterséges intelligencia széles körű elterjedésével
tulajdonképpen megvalósulna az előző fejezetben leírt gondolatkísérlet „az idegenek
inváziója". És ekkor a gépek már nem csak a rutinszerű, ismétlődő vagy
kiszámítható feladatok átvételével fenyegetnének — akkor már szinte bármire
képesek lennének. Ami persze azt jelentené, hogy gyakorlatilag senki nem tudna
munkával jövedelmet szerezni. A tőkejövedelem — végeredményben a gépek
tulajdonjogából eredő jövedelem pedig a szűk elit kezében koncentrálódna. A
fogyasztóknak nem lenne elegendő jövedelmük ahhoz, hogy megvásárolják az okos
gépek által előállított árut. Mindezek eredményeként pedig drasztikusan
érvényesülnének a könyvünkben eddigiekben tárgyalt trendek.
Ez azonban nem feltétlenül jelenti a történet végét. A szingularitás ígéretében
hívők és a fejlett mesterséges intelligencia veszélyei miatt aggódók is gyakran úgy
vélik, hogy a mesterséges intelligencia szorosan összefonódik majd egy újabb
felforgató technológiai erővel; esetleg maga a mesterséges intelligencia teszi lehetővé
annak létrejöttét, vagyis a fejlett nanotechnológia eljövetelét.

Fejlett nanotechnológia

A nanotechnológia nehezen definiálható fogalom. Ez a terület kezdettől fogva

valahol a valóságalapú tudomány és fantasztikum határán egyensúlyozott.
Rendkívül nagy felhajtást és sok vitát, olykor egyenesen rettegést generált, sok
milliárd dolláros politikai csatározások fókuszába került, a szakterület szellemi
nagyságai pedig szó- és gondolatcsatákat vívtak miatta.
A nanotechnológia alapjául szolgáló ötletek eredete legalább 1959 decemberéig
nyúlik vissza, amikor is Richárd Feynman, a legendás Nobel-díjas fizikus beszédet
tartott a Kaliforniai Műszaki Egyetemen összegyűlt közönségnek. Feynman
előadásának a „There's Plenty of Room at the Bottom" (Rengeteg hely van még a
mélyben) címet adta, és azzal a céllal szólalt fel, hogy részletesen ismertesse, „milyen
nehézségei vannak a kis méretű dolgok kezelésének és irányításának". A „kis" méret
nála nagyon kicsi méretet jelentett. Feynman kijelentette, hogy ő nem fél „azt mondani,
hogy a végső kérdés az lehet, vajon előbb-utóbb — valamikor a nagyszerű jövőben
— képesek leszünk-e úgy rendezni az atomokat, ahogy mi akarjuk; ténylegesen az
atomokat, a legkisebb részecskék szintjén". Feynman nyilvánvalóan a kémiának
egyfajta gépesített megközelítését képzelte el, azt állítva, hogy szinte minden anyag
szintetizálható azzal az egyszerű módszerrel, amelynek lényege, hogy „oda kell tenni
az atomokat, ahová a vegyész mondja, és így létrejön az anyag" (16).
Az 1970-es évek végén K. Eric Drexler — akkor még az MIT hallgatójaként —
vette át a stafétát Feynmantól, és vitte tovább, ha nem is a célvonalig, de a
következő kör végéig biztosan. Drexler egy olyan világot álmodott meg, ahol a
nanoméretű molekuláris gépek képesek villámgyorsan átrendezni az atomokat, és
így az olcsó és nagy mennyiségben rendelkezésre álló nyersanyagokat pillanatok
alatt szinte bármivé alakítani, amit szeretnénk előállítani. Ő alkotta meg a
„nanotechnológia" kifejezést, és két könyvet is írt e témában. Az első — az 1986-
ban kiadott Engines of Creation: The Coming Era of Nanotechnology (A teremtés
motorjai: A nanotechnológia eljövendő kora) (17) — a nagyközönség körében is
igen népszerű lett, és elsődleges szerepet játszott abban, hogy ez a tudományág
bekerült a köztudatba. A könyv kimeríthetetlen ötlettárként szolgált a sci -fi-írók
számára, és sokak szerint egy egész nemzedéknyi fiatal tudóst inspirált arra, hogy a
nanotechnológiának szentelje a pályafutását. Drexler második könyve —
Nanosystems: Molecular Machinery, Manufacturing, and Computation (Nanorendszerek:
molekuláris gépek, gyártás és számítástechnika) (18) — sokkal inkább szakkönyv
volt, amelynek alapját az MIT-n írt doktori disszertációja adta — volt tehát az első
az intézmény történetében, aki molekuláris nanotechnológiából doktorált.
A molekuláris gépeknek már a puszta ötlete is abszurdnak tűnhet egészen addig,
amíg az ember meg nem tudja, hogy ilyen gépek már léteznek, és tulajdonképpen
szerves részei az élet kémiájának. A legjobb példa erre a riboszóma, amely
lényegében egy molekuláris gyár: azokban a sejtekben működik, amelyek a DNS-ben
kódolt információkat dekódolják, majd összeállítják azt a több ezer, különféle
fehérjemolekulát, amelyek minden élő organizmus szerkezeti felépítésének és
működésének alapelemeit alkotják. Az persze radikális kijelentés volt Drexlertől,
hogy egy szép napon az efféle aprócska gépek működési területe túlnőhet a biológia
keretein — ahol a molekuláris összeszerelő gépek puha, vízzel teli környezetben
működnek —, és kiterjed az egész világra, amelyet ma még nagy méretű, száraz,
szilárd anyagokból, többek között acélból és műanyagból készült gépek népesítenek
be.
Bármilyen előremutatóak voltak is Drexler elképzelései, az ezredfordulóra a
nanotechnológia egyértelműen bekerült a tudományos fősodorba. 2000-ben az
amerikai kongresszus megszavazta, Clinton elnök pedig aláírta a nemzeti
nanotechnológiai kezdeményezés (National Nanotechnology Initiative, NNI)
elnevezésű programról szóló törvényt, amelynek célja, hogy koordinálja a
nanotechnológiába áramló befektetéseket. 2004-ben a Bush-kormány, követve
elődjét, beiktatott egy újabb törvényt (21st Century Nanotechnology Research and
Development Act), amely újabb 3,7 milliárd dollárt utalt ki a programnak. Mindent
összevetve: 2001 és 2013 között az amerikai szövetségi kormány az NNI révén
közel 18 milliárd dollárt fordított nanotechnológiai kutatásokra. Az Obama-kormány
további 1,7 milliárd dollárt kért a kongresszustól 2014-re (19).
Bár mindez remek hír a molekuláris gyártás kutatóinak, a valóságban a dolgok
igencsak másként alakultak. Legalábbis Drexler beszámolója szerint, aki azt állítja,
hogy a színfalak mögött javában ment a köntörfalazás még akkor is, amikor a
kongresszus épp azon dolgozott, hogy elérhetővé tegye a nanotechnológiai
kutatásokra szánt pénzt. 2013-as — Radical Abundance: How a Revolution in
Nanotechnology Will Change Civilization (Alapvető jólét: Hogyan változtatja meg
civilizációnkat a nanotechnológiai forradalom?) című — könyvében Drexler arra
hívja fel a figyelmet, hogy amikor 2000-ben elindult az NNI, a tervezet azt állította,
hogy „a nanotechnológia lényege, hogy képesek legyünk molekuláris szinten
dolgozni, atomról atomra építkezni, és így létrehozni olyan, nagy szerkezeteket,
amelyeknek alapjaiban más és újfajta a molekuláris felépítése", továbbá azt, hogy a
kutatás célja megszerezni „az irányítást a szerkezetek és eszközök felett, méghozzá
az atomok szintjén, molekuláris és szuprarnolekuláris szinten is, valamint
megtanulni, hogyan lehet ezeket az eszközöket hatékonyan előállítani és használni"
(20). Más szóval, az NNI terve egy az egyben Feynman 1959-es előadására és
Drexler későbbi egyetemi munkásságára épült.
Azonban, amint ténylegesen elindult az NNI, egy teljesen más elképzelés
bontakozott ki. Drexler szavaival élve, az újonnan hatalomra jutott vezetők azonnal
„kilúgozták az NNI terveiből az atomok, molekulák és a gyártás kapcsolatáról szóló
részeket, és újradefiniálták a nanotechnológiát úgy, hogy az kiterjedjen mindenre,
ami eléggé kicsi. Az atomi precizitást felváltották az apró részecskék." (21) Olyan
volt ez, legalábbis Drexler nézőpontjából, mintha a nanotechnológia hajóját
kalózok térítették volna el, akik aztán elkezdték kidobálni róla a dinamikus
molekuláris gépeket, majd elhajóztak a rakomány többi részével, amely így már nem
állt másból, mint apró, de statikus részecskékből álló anyagokból. Az NNI
fennhatósága alatt a finanszírozás szinte teljes összege a vegyészet és az
anyagtudomány viszonylag hagyományos módszerein alapuló kutatásokra ment el; a
molekuláris gyártás és összeszerelés tudományának nem sok pénz jutott, ha jutott
egyáltalán.
Számos tényező állt ennek a hirtelen irányváltásnak a hátterében. 2000 -ben a
Sun Microsystems társalapítója, Bill Joy írt egy cikket a Wired magazinba ezzel a
címmel: „Why the Future Doesn't Need Us" (Miért nincs szüksége ránk a
jövőnek?). Ebben a cikkben Joy kiemelte, hogy milyen egzisztenciális veszélyeket
rejthet a genetika, a nanotechnológia és a mesterséges intelligencia. Maga Drexler
is szót ejtett annak lehetőségéről, hogy esetleg ezek az önmagukat sokszorosító,
molekuláris összeszerelők elszabadulnak, és minket — meg jóformán minden mást
is — egyfajta nyersanyagforrásnak használnak. Első könyvében ezt a „szürke
massza" (gray goo) forgatókönyvének nevezte, és vészjóslóan megjegyezte, hogy
„egy dolog tökéletesen világos: ezekkel a sokszorozódó összeszerelő gépekkel
bizonyos típusú balesetek semmi szín alatt nem történhetnek meg"(22). Úgy vélte,
Drexler túlságosan enyhén fogalmazott: „A szürke massza forgatókönyvével
szomorú véget érne az emberiség kalandja ezen a bolygón, sokkal rémesebb lenne
ez, mint egy szimpla tűzvész vagy jégkorszak, ráadásul ehhez elég egy mezei
laboratóriumi baleset."(23). További olaj volt a tűzre, hogy 2002-ben megjelent
Michael Crichton addigi legsikeresebb regénye, a Préda (Prey) (24) amelyben
ragadozó nanorobotok hatalmas rajokban özönlik el a világot, és amely Drexler
könyvéből vett idézetekkel indít.
 A „szürke massszával" és a portyázó nanorobotrajokkal kapcsolatos aggodalom
csak az egyik fele volt a problémának. Egyes tudósok kételkedni kezdtek abban,
hogy a molekuláris összeszerelés egyáltalán megvalósítható lenne. A szkeptikusok
táborának legkiemelkedőbb alakja a néhai Richard Smalley, aki a nanoméretű
anyagokkal végzett munkásságáért kémiai Nobel-díjat kapott. Smalley arra a
következtetésre jutott, hogy a molekuláris összeszerelés és gyártás, ha nem
biológiai rendszerekben történik, akkor alapvetően összeegyeztethetetlen a kémia
törvényeivel. A tudományos folyóiratok hasábjain még nyilvános vitába is
keveredett Drexlerrel. E vita során Smalley azt állította, hogy az atomokat
egyszerűen nem lehet mechanikus eszközökkel ide-oda pakolgatni; rá kell venni
őket, hogy kötéseket alakítsanak ki egymással, de lehetetlen olyan molekuláris
gépezetet építeni, amely képes lenne ezt elérni. Drexler ezek után azzal vádolta
Smalley-t, hogy félremagyarázza az ő munkásságát, és megjegyzi, hogy egyszer
maga Smalley is azt mondta, hogy „amikor egy tudós valamire azt mondja, hogy
lehetséges, akkor valószínűleg alábecsüli a megvalósításához szükséges időt. De ha
azt mondja valamire, hogy lehetetlen, akkor valószínűleg téved." A vita
elmérgesedett, majd egyre inkább személyeskedésbe csapott át, és akkor érte el
csúcspontját, amikor Smalley azzal vádolta meg Drexlert, hogy „a frászt hozta a
gyerekeinkre", majd levonta a végkövetkeztetést, mondván: „Bár a jövőnk itt, a
való világban komoly kihívások és valódi veszélyek elé állít majd minket, olyan
szörnyekkel, mint az ön által megálmodott, önmagát sokszorosító mechanikus
nanorobot, nem kell megküzdenünk.” (25)
Az, hogy a nanotechnológiának milyen jellegű és milyen mértékű lesz a jövőbeni
hatása, nagyrészt attól függ majd, hogy a molekuláris összeszerelés
megvalósíthatóságát illetően végül Drexlernek vagy Smalley-nek lesz igaza. Ha
Smalley pesszimizmusa győz, akkor a nanotechnológia továbbra is egy olyan
tudományterület marad, ahol a kutatók elsősorban új alapanyagok és vegyi anyagok
kifejlesztésére összpontosítanak. Ezen a területen már eddig is történtek komoly
előrelépések, ezek közül is a legjelentősebb talán a szén nanocsövek felfedezése és
fejlesztése — ezek olyan szerkezetek, amelyek úgy jönnek létre, hogy egy
szénatomokból álló, grafitszerkezetű síkot feltekernek, és így hosszú, üreges szálakat
alakítanak ki, amelyek rendkívül sokféle tulajdonsággal bírnak. A szénnanocső-alapú
anyagok akár százszor erősebbek lehetnek, mint az acél, miközben a súlyuk csupán
hatoda az acélénak.(26) Ezenkívül minden más anyagnál sokkal jobban vezetik
mind az áramot, mind a hőt. A szén nanocsövekből autók és repülőgépek
gyártásához használható, új és könnyű anyagok állíthatók elő, és az új generációs
elektronikai technológiák kifejlesztésében is fontos szerepet játszhatnak. Szintén
jelentős előrelépések történnek az új és nagy teljesítményű, környezetvédelmi
szűrőrendszerek, az orvosdiagnosztikai vizsgálatok, valamint a rákkezelések
fejlesztése terén. 2013-ban egy indiai kutatóintézet, a Madrasi Műszaki Egyetem
bemutatott egy nanorészecske-alapú szűrőtechnológiát, amely képes tiszta vízzel
ellátni egy öttagú családot mindössze évi 16 dollárért. (27) Lehet, hogy a
nanoszűrők végül még ennél is hatékonyabb megoldásokat kínálnak majd a
tengervíz sótalanítására. Ha a nanotechnológia ezen az úton megy tovább, akkor
egyre nagyobb jelentőségre tehet szert, és széles körű alkalmazása — többek
között a gyáriparban, a gyógyászatban, a napenergia-szektorban, az építőiparban
és a környezetvédelemben — komoly haszonnal kecsegtet. Azonban a
nanoanyagok előállítása erősen tőke- és technológiaigényes folyamat;
következésképp, ne számítsunk arra, hogy ebben az iparágban sok új munkahely
jön létre.
Ha viszont Drexler elképzelése valósul meg — legalább részben —, akkor a
nanotechnológia végső soron olyan mértékben lesz hatással a jövőnkre, hogy az a mai
tudásunkkal szinte felfoghatatlan. Radical Abundance című könyvében Drexler leírja,
hogyan is nézne ki az a futurisztikus gyár, amelyben ezzel a technológiával nagy méretű
termékek készülnének. A nagyjából garázs méretű teremben az automata összeszerelő
gépek egy mozgatható dobogót állnak körbe. A műhely hátsó falát fülkék borítják
mindegyik a gyártó műhely kicsinyített mása. És minden fülkében benne van önmaga
még kisebb mása, valamint — a fülkék méretével arányosan — a normál méretű gépek
is mikroméretűre, majd nanoméretűre zsugorítva. Ez utóbbi szinten már atomokat
szerelnek össze molekulákká. A folyamat elején a gyártás molekuláris szinten zajlik, de
ezután már egyre növekszik a tárgy mérete, ahogy a következő szinteken összeszerelik
az előző szinten legyártott alkotóelemeket. Drexler elképzelése szerint egy ilyen gyárban
akár egy-két perc leforgása alatt le tudnának gyártani és össze tudnának állítani akár
olyan összetett termékeket is, mint az autó. A folyamat könnyedén megfordíthatóvá
válna, és egy hasonló létesítményben alkotó anyagaira bontanák a késztermékeket,
hogy aztán azokat újra fel lehessen használni (28).
Mindez persze még jó ideig megmarad a tudományos-fantasztikus elképzelések
szintjén. Mindazonáltal, ha a molekuláris összeszerelés végül mégis valósággá válna,
akkor az a jelenleg ismert gyáripar végét is jelentené egyúttal; ez pedig egész
gazdasági szektorok pusztulásával járna — odalenne a kiskereskedelem, a
disztribúció és a hulladékgazdálkodás. És óriási csapás érné a globális foglalkoztatást.
Ugyanakkor persze a gyáripar termékei sokkal olcsóbbá válnának. A
molekuláris gyártás bizonyos értelemben sokkal kézzelfoghatóbbá teszi a
digitális gazdaság lehetőségét. Ahogy mondani szokás, „az információ szabad
akar lenni". A fejlett nanotechnológia egy hasonló jelenség kibontakozását teheti
lehetővé az anyagi javak terén. A Drexler-féle összeállító gépek asztali verziói
egy nap talán olyan lehetőségeket kínálnak majd, mint az Űrszekerek (Star Trek)
sorozatban látott „replikátorok". Ahogy a replikátor Picard kapitány elhíresült
parancsát hallva „Teát! Earl Greyt! Forrón!" rögtön el is készíti a kért italt, úgy
egy nap talán a molekuláris gép is előállít majd bármit, amit kívánunk.
Egyes, a digitális jövőben bízó optimisták körében a molekuláris gyártás lehetősége
szorosan összekapcsolódik egy lehetséges „hiány utáni" (post-scarcity) gazdaság
fogalmával, amelyben az anyagi javakból — szinte kivétel nélkül — bőséges készletek
állnak rendelkezésre, és gyakorlatilag minden ingyen van. A fejlett mesterséges
intelligenciától ezenkívül szolgáltatásokra is számítanak. Ebben a technológiai
utópiában az erőforrások korlátozottsága és a környezetvédelmi megkötések teljesen
megszűnnének, köszönhetően a globális, molekuláris újrahasznosításnak és a
korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló, tiszta energiának. Lehet, hogy a
piacgazdaság megszűnik létezni, és (ahogy az Űrszekerekben) többé pénzre sem lenne
szükség. De bármilyen vonzó is ez a verzió, azért ennek a jövőnek még sok -sok
részlete kidolgozatlan. A földterület továbbra is véges erőforrás maradna, így nem
világos, hogyan oszlana meg az emberek közt a lakó- és élettér egy olyan világban,
ahol jóformán egyáltalán nincs munka, nincs pénz, és az emberek többségének nincs
lehetősége arra, hogy valamilyen módon javítson a gazdasági helyzetén.
Ahogy az sem tisztázott, hogy piacgazdaság nélkül hogyan lehet életben tartani a
további fejlődéshez szükséges ösztönzőket.
Michio Kaku fizikus (az Űrszekerek nagy rajongója) szerint ez a nanotechnológia-
alapú utópia úgy száz éven belül akár meg is valósulhat. (Michio Kaku
eszmefuttatása a hiány utáni gazdaságról megtekinthető a YouTube-on, a „Can
Nanotechnology Create Utopia?" - Tud-e a nanotechnológia utópiát teremteni?
című videóban.) Addig is számos, a molekuláris gyártást érintő, gyakorlatiasabb és
sürgetőbb kérdést kell megválaszolnunk. A „szürke massza" forgatókönyvvel és az
önsokszorosítással, valamint a technológia szándékosan destruktív felhasználásának
lehetőségével kapcsolatos félelmek továbbra is reális veszélynek tűnnek. Ha például
a molekuláris összeszerelés technológiája egy önkényuralmi rezsim kezében
fegyverré válna, egy olyan új világrend születne, amely nyomokban sem hasonlít a
fenti utópiára. Drexler arra figyelmeztet, hogy míg az Egyesült Államokban szinte
teljesen leálltak a molekuláris gyártással foglalkozó, szervezett kutatások, addig más
országokra ez nem feltétlenül igaz. Az Egyesült Államok, Európa és Kína nagyjából
ugyanannyi pénzt invesztál a nanotechnológiai kutatásokba, de ezeknek a
kutatásoknak a fókusza teljesen eltérő lehet az egyes államokban(29). Ahogy a
mesterséges intelligencia, úgy a nanotechnológia esetében is fennáll annak
lehetősége, hogy elindul egy fegyverkezési verseny, és ha már most kishitűen állunk
hozzá a molekuláris összeszerelés technológiájához, akkor ez olyan, mintha
vállalnánk az egyoldalú leszerelést.

Ebben a fejezetben igencsak eltávolodtunk azoktól a gyakorlatiasabb és aktuálisabb

témáktól, amelyekkel a könyv eddigi részeiben foglalkoztunk. A ténylegesen
gondolkodni képes gépek, a fejlett nanotechnológia, és főként a szingularitás ígérete
— finoman szólva is — meglehetősen elméleti jellegű. Lehet, hogy ezek egyike sem
valósítható meg, vagy csak évszázadok múlva jutunk el odáig. Ha azonban bármelyik
is valósággá válik, akkor kétség nem férhet hozzá, hogy drámaian felgyorsítják majd
az automatizálás trendjét, és kiszámíthatatlan módon forgatják fel a gazdasági
berendezkedést.
Ráadásul ezeknek a futurisztikus technológiáknak a megvalósulása bizonyos
mértékben eleve egyfajta paradoxont hordoz magában. A fejlett mesterséges
intelligencia és a molekuláris gyártás kifejlesztése is csak akkor sikerülhet, ha óriási
összegeket invesztálunk a kutatás-fejlesztésbe. Ugyanakkor valószínűleg már jóval
azelőtt, hogy bármelyik csúcstechnológia a gyakorlatban is hasznosítható lenne, a
speciálisabb MI-k és a robotika is komoly fenyegetést jelentenek egy csomó
munkakörre, méghozzá a legkülönfélébb képzettségi szinteken. És, ahogy azt az
előző fejezetben is láttuk, ez alaposan alááshatja a piaci keresletet — következésképp
a további innovációhoz szükséges befektetések ösztönzőit is. Vagyis: a szingularitás
szintű technológiák megvalósításához elengedhetetlen kutatások talán sosem kapják
meg a kellő anyagi támogatást, és így a fejlődés lényegében korlátozza önmagát.
A fentiekben megismert technológiák egyikének sem kell megvalósulnia ahhoz,
hogy a Robotok korában bemutatott változások bekövetkezzenek; ezek legfeljebb
felerősíteni tudják — igaz, drámai mértékben — azt a feltartóztathatatlan,
technológiaalapú trendet, amely a növekvő egyenlőtlenség és a fokozódó
munkanélküliség felé sodorja az emberiséget. A következő fejezetben sorra veszünk
néhány szóba jöhető, e trendeket némiképp ellensúlyozni képes politikai intézkedést.
10. fejezet: AZ ÚJ GAZDASÁGI PARADIGMA
A CBS News-nak adott egyik interjújában az Egyesült Államok elnökétől azt
kérdezték, hogy vajon a közeljövőben sikerülhet-e enyhíteni a munkanélküliség kínzó
problémáján. „Nincsenek csodatévő megoldások — jött a válasz. — Már ahhoz is
nagyon gyorsan kell futnunk, hogy egy helyben maradjunk." Ezzel arra célzott, hogy
az amerikai gazdaságban minden hónapban több tízezer új munkahelyre lenne
szükség csak ahhoz, hogy lépést tudjon tartani a népességnövekedéssel, és ne nőjön
még tovább a munkanélküliség. Azt is kiemelte, hogy „egyszerre kell megoldást
találnunk a technológiai fejlődés miatt a munkaerőpiacról kihajított idősebb
munkavállalók és a piacra lépő fiatalok számára", akiknek nincs megfelelő
képzettségük. Az elnök gazdaságélénkítő célzattal adócsökkentést javasolt, de újra és
újra visszakanyarodott az oktatás témaköréhez — azon belül is kiemelten foglalkozott
a szakmai képzések és az átképzések anyagi támogatásának szükségességével.
Hangsúlyozta, hogy ez a probléma nem oldódik meg magától: „Túl sokan lépnek be a
munkaerőpiacra, és túl sok a gép, amely szükségtelenné teszi az emberek
munkáját.”(1)
Az elnök szavaiban a munkanélküliség problematikájának hagyományos — és
mondhatni egyetemes — megközelítésmódja köszön vissza: mindig a
továbbtanulás, a szakmai továbbképzés jelenti a megoldást. Megfelelő képzéssel a
dolgozók feljebb juthatnak a „képzettségi ranglétrán", egy lépéssel még mindig
megelőzhetik a gépeket. Így egyre több kreatív, alkotó tevékenységet folytathatnak,
és egyre inkább az új ötletek generálása lesz a feladatuk. Az átlagember gyakorlatilag
bármire megtanítható, bármire kiképezhető, a határ a csillagos ég és a magasan
képzett munkaerőt igénylő állásokat szemmel láthatóan korlátlan mennyiségben
képes biztosítani a gazdaság, hogy felszívja azt a sok újonnan kiképzett dolgozót.
Úgy tűnik, minden korban az oktatás és az átképzés jelenti a megoldást.
Azoknak, akik így vélekednek, érdemes figyelembe venniük, hogy a fentebb
idézett elnököt John F. Kennedynek hívták, az interjú pedig 1963. szeptember 2-án
készült. Ahogy azt Kennedy elnök is megjegyezte, akkoriban a munkanélküliségi ráta
5,5% körül alakult, és a gépek, amelyekről beszélt, szinte kizárólag „a fizikai
munkások helyét" vették át. Hét hónappal az interjú után landolt a következő elnök
asztalán a Hármas Forradalom Ad Hoc Bizottságának jelentése. Négy évvel később
pedig dr. King az egyik fővárosi székesegyház, a Washington National Cathedral
szószékén maga is említést tett a technológia és az automatizálás várható hatásairól.
Az azóta eltelt közel fél évszázad alatt a helyzet mit sem változott, ma is tartja magát
az a meggyőződés, hogy a munkanélküliségre és a szegénységre az oktatás lehet az
univerzális megoldás. A gépek viszont ez idő alatt nagyon is sokat változtak.
Az oktatás csökkenő hozadéka

Ha grafikonon szeretnénk ábrázolni az oktatásba irányuló befektetések egyre

növekvő összegének hozadékát, a végén valószínűleg a 3. fejezetben megismert S -
görbéket kapnánk. A továbbtanulás, továbbképzés alacsonyan lógó gyümölcseit már
réges-rég leszüreteltük. Az Egyesült Államokban a középfokú végzettséget szerzők
aránya 75-80%-on stabilizálódott. A vizsgaeredmények többsége évtizedek óta
jóformán semmi javulást nem mutat. Amerika a görbe lapos szakaszába ért, ahol a
további fejlődés a legjobb esetben is csak fokozatos lesz.
Bőven akad felmérés, amely azt támasztja alá, hogy az amerikai egyetemek diákjai
közül sokan szellemileg felkészületlenek, illetve sok esetben egyszerűen
alkalmatlanok az egyetemi szintű munkára. Jó néhányuknak nem sikerül majd
diplomát szerezniük, a diákhitel terhe viszont az ő vállukat is nyomni fogja.
Azoknak, akik végül lediplomáznak, a fele nem tud majd felsőfokú végzettséget
igénylő állást szerezni — bármi álljon is az álláshirdetésben. Összességében az
amerikai diplomások 20%-áról mondható el, hogy túlképzett a jelenlegi
munkaköréhez; és a frissen végzettek átlagjövedelme immár több mint egy évtizede
folyamatosan csökken. Európában, ahol számos országban ingyenes (vagy szinte
ingyenes) a felsőoktatás, a diplomásoknak nagyjából a 30%-a túlképzett ahhoz az
álláshoz, amelyet aktuálisan betölt(2). Kanadában ez az arány 27% (3). Kínában
elképesztően nagy, 43% a túlképzett munkaerő aránya.(4)
Mindezért az amerikai közvélemény hajlamos leginkább a diákokat és a tanárokat
hibáztatni. Azt mondják, az egyetemisták túl sok időt töltenek ismerkedéssel,
bulizással, egyéb közösségi programokkal, és túl keveset tanulással. Olyan szakokat
választanak, ahol könnyűek a tantárgyak, ahelyett hogy a nehezebb, műszaki
területek diplomáit céloznák meg. Ám a mérnöki, tudományos vagy más műszaki
diplomát szerző amerikaiak egyharmada ugyanúgy nem talál olyan állást, ahol
hasznosíthatná az egyetemen tanultakat.'
Steven Brint, a kaliforniai Riverside Egyetem szociológusa, akinek már számos
írása jelent meg a felsőoktatás témakörében, azt állítja, hogy az amerikai egyetemek
olyan diplomásokat termelnek ki, akik elég jó arányban be tudnák tölteni a
munkaerőpiacon elérhető álláslehetőségeket. Brint azt mondja, hogy „kevés állás
igényel olyan speciális képzettséget, amely csak a műszaki képzések keretében
szerezhető meg, a feladatok többsége viszont viszonylag rutinszerű
tevékenységekből áll", „Fontos, hogy a munkavállaló kövesse a felettese utasításait",
„a megbízhatóságot és az egyenletes teljesítményt pedig mindenütt nagyra értékelik".
Brint konklúziója így hangzik: „Az egyetemen azért nem elvárás az elkötelezett
munka, mert az a munkahelyen sem lesz elvárás. A legtöbb munkakörben sokkal
fontosabb, hogy az ember rendesen bejárjon, és elvégezze, amit rábíznak, mint az,
hogy kiemelkedő teljesítményt nyújtson.”(6) Ha azt szeretnénk összefoglalni, hogy
milyen tulajdonságok jellemzik az automatizálás veszélyének kitett állást, a fenti
mondatnál jobb definíciót keresve sem találnánk.
 A helyzet az, hogy a diplomások számának növelésétől még nem fog nőni
azoknak az aránya, akik a diplomások többsége által oly nagyon vágyott szakmai,
műszaki és menedzseri pozíciókban dolgoznak. Sőt, gyakran ettől csak még inkább
inflálódnak a diplomák. A korábban középfokú végzettséget igénylő állások közül
sok ma már csak alapszintű egyetemi diplomával rendelkezők előtt áll nyitva, egy
mesterszintű diploma most annyit ér, mint régen egy alapszintű, és aki nem elit
egyetemen tanult, annak kevesebbet ér a diplomája. Hamarosan elérjük a
határokat úgy a felsőoktatási intézményekbe tereit tömegek képességei, mint a
magasan képzett munkaerőt igénylő, diploma után rájuk váró állások száma
tekintetében. A gond az, hogy a „képzettségi ranglétra" egyáltalán nem úgy néz ki,
mint egy létra: sokkal inkább hasonlít piramisra, amelynek a tetején, bizony, nem
sok hely van.
A munkaerőpiac azonban — a munkavállalók képzettségét és képességeit tekintve
— mindig is piramist formázott. Legfelül található az a viszonylag kisszámú,
magasan képzett szakember és vállalkozó, akiktől a legtöbb kreativitás és innováció
érkezik. A munkaerő-állomány túlnyomó többsége mindig is olyan munkát végzett,
amely — bizonyos szempontból — viszonylag rutinszerű és ismétlődő jellegű.
Amikor a gazdaság egyes szektorait utolérte a gépesítés és az automatizáció, az ott
dolgozók átvándoroltak egy másik szektorba, és attól kezdve ott folytattak
valamilyen rutinszerű tevékenységet. Az 1900-as évek mezőgazdasági munkása vagy
az 1950-es évek gyári rnunkása ma a Walmartban húzogatja a termékeket a
vonalkód-leolvasó előtt, vagy a polcokat tölti fel. Az efféle átállás sok esetben
további képzést, a képességek fejlesztését igényelte, de attól a munka még rutinszerű
maradt. Eddig tehát a rendelkezésre álló munkaerő-állomány képességei
összhangban álltak azzal, hogy a gazdaságban milyen típusú munkákra volt igény.
Ma azonban egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a robotok, a gépitanulás-
algoritmusok és az automatizálás egyéb formái fokozatosan felemésztik a
képzettségpiramis legalsó szintjét. S mivel az MI-alkalmazások vélhetően egyre több,
magasan képzett szakembereket igénylő foglalkozási területre teszik be a lábukat,
idővel még a piramis biztonságosnak hitt csúcsán is egyre szűkösebb lesz a hely.
Sokan még ma is azt hiszik, hogy ha még többet invesztálunk oktatásba és képzésbe,
akkor valahogy csak sikerül bezsúfolni mindenkit arra az egyre zsugorodó talpalatnyi
helyre ott a piramis tetején.(Ne feledjük, hogy a magasabb végzettséget igénylő
állások egy részét pedig az offshoring fenyegeti.) Szerintem, ha ez lehetséges volna,
akkor a mezőgazdaság gépesítése miatt munka nélkül maradt földművesek többsége
is el tudott volna helyezkedni traktorosként, de a számok már akkor sem stimmeltek.
Emellett persze az amerikai általános és középiskolai oktatás is komoly
problémákkal küzd. A nagyvárosok belső kerületeiben működő középiskolákban
igen nagy arányú a lemorzsolódás, és a legszegényebb területeken élő gyerekek már
az iskolakezdés előtt óriási hátránnyal indulnak az életbe. Ha lenne is egy
varázspálcánk, amellyel egy csapásra elintézhetnénk, hogy minden gyerek kiváló
oktatásban részesüljön, azzal is csak azt érnénk el, hogy még több érettségizett fiatal
menne egyetemre, és versengene aztán a piramis csúcsán elérhető, korlátozott
számú állásért. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne is lengessük meg azt a
varázspálcát — épp ellenkezőleg! De ne várjuk azt, hogy ez minden problémánkat
megoldja. Azt mondanom sem kell, hogy nincs semmiféle varázspálca, és bár abban
teljes az egyetértés, hogy emelni kell az oktatás színvonalát, ez a konszenzus csupán
a felszínen létezik. Elég csak megemlítenünk, hogy több pénz kellene az iskoláknak,
hogy szükség lenne állami fenntartású, alternatív iskolákra, hogy a rossz tanárokat ki
kellene rúgni, a jó tanároknak többet kellene fizetni, hogy legyen hosszabb a tanítási
nap (vagy a tanév), hogy a magániskolák diákjainak is adni kellene állami
ösztöndíjat, és rögvest sziklaszilárd politikai ellenállásba ütközünk.
(Megjegyzés : „…rögvest sziklaszilárd politikai ellenállásba ütközünk”.
Természetesen, hiszen a társadalomban ezer olyan csoport van, akiknek az
érzéseit sérti, vagy direkt azonnali érdeksérelmet okozna egy ilyen intézkedés
csomag. Csak egy példa: bármilyen furának is tűnik elsőre, a politikusok
valójában nem a magas szintű oktatásban érdekeltek, sokkal inkább a
hatalom megtartásában. Ehhez azonban az kell, hogy a hatalmat biztosító
népcsoportok támogatását megszerezzék és megtartsák. A jelen választását
viszont nem a jövő felnőttjei döntik el, így a politikusok számára jóval
hatékonyabb, ha a szűkös anyagi forrásokat az oktatás helyett inkább olyan
csoportokra fordítják, amelyek szavazatai jobban támogatják az adott
politikus hatalmon maradását. Érdemes, sőt: kötelező! elolvasni Bruce Bueno
de Mesquita —Alastair Smith: Diktátorok kézikönyve c. könyvét. –
dicteditor.)

Vesszen az automatizáció!

A másik, gyakran hangoztatott megoldás szerint pedig egész egyszerűen meg kell
próbálni gátat vetni ennek a feltartóztathatatlan automatizálási trendnek. Ez a
legegyszerűbben talán egy szakszervezet formájában képzelhető el, amely
megtagadná az új gépek felszerelését és beállítását a gyárakban, a raktárakban vagy a
szupermarketekben. Mások kissé finomabban fogalmaznak, és azt állítják az
automatizálás egyszerűen rossz nekünk — és lehet, hogy veszélyes is.
Nicholas Carr ennek az irányzatnak talán a legismertebb támogatója. 2010-ben
megjelent, Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? (The Shallows) (7) című könyvében
Carr azt állítja, hogy az internet akár negatív hatással is lehet a gondolkodási
képességünkre. 2013-ban, a The Atlantit magazinban megjelent cikkében, amelynek
az „All Can Be Lost: The Risk of Putting Our Knowledge in the Hands of
Machines" (Minden elveszhet: Milyen kockázattal jár, ha a gépek kezébe adjuk a
tudásunkat?) címet adta, hasonló állítást fogalmaz meg az automatizálással
kapcsolatban. Keserűen jegyzi meg, hogy „a technológia-központú automatizálás lett
az informatikusok és programozók legelterjedtebb dizájnfilozófiája", és úgy véli,
hogy ez a „filozófia a technológiai fejlődést az emberi érdekek elé helyezi". (8)
 Carr cikkében számos anekdota is helyet kapott, amelyek mind azt bizonyítják,
hogy az automatizálás rombolja az emberek képességeit, és ez egyes esetekben
katasztrofális következményekkel jár. A történetek között akadt néhány misztikus
is. Az észak-kanadai inuit vadászok például négyezer éven át képesek voltak
vadászat közben a fagyos vidéken tájékozódni — ma azonban kezd megkopni ez a
tudás, mert elkezdtek GPS-t használni. Carr példái közül a legjobb azonban a
repülés történetéből való. A pilótafülkében egyre több az automata rendszer, ám
paradox módon, bár a technológia mérsékli az emberre nehezedő szellemi terhelést,
és egész biztosan hozzájárul ahhoz, hogy összességében javulnak a biztonsági
statisztikák, mindez azt is jelenti, hogy a pilóták így kevesebb időt töltenek
ténylegesen repülőgép-vezetéssel. Vagyis kisebb lesz a gyakorlatuk, és idővel azok a
szinte ösztönös reakciók, amelyek a képzés sok-sok órája alatt kialakulnak bennük,
lassacskán megkopnak. Carr attól tart, hogy egy hasonló jelenség söpör majd végig
az irodákon, gyárakon és a többi munkahelyen, ahogy az automatizálás tovább
terjed.
Ez a gondolat, mely szerint a tervezők „dizájnfilozófiája" jelenti a legfőbb
gondot, a közgazdászok körében is támogatókra talált. Az MIT tanára, Erik
Brynjolfsson például felszólította a vállalkozókat, mérnököket és közgazdászokat
(New Grand Challenge for Entrepreneurs, Engineers and Economists), hogy „ne
a munkaerőt helyettesítő, hanem azt kiegészítő találmányokkal álljanak elő", és „a
munkaerő-megtakarítás és az automatizálás helyett a teremtés és az alkotás
lebegjen a szemük előtt" (9).
Tegyük fel, hogy egy startup is úgy dönt, megfelel Brynjolfsson feltételének, és épít
egy kifejezetten a munkaerő megtartására tervezett rendszert! Egyik versenytársa
pedig tervez egy olyan rendszert, amely teljesen automatizált, vagy legalábbis
minimális emberi beavatkozást igényei. Ahhoz, hogy az emberközpontúbb rendszer
gazdaságilag is versenyképes legyen, a következő két feltételből legalább az egyiknek
teljesülnie kell. A másiknál sokkal olcsóbbnak kell lennie, hogy ellensúlyozni tudja a
megnövekedett bérköltséget; a termékének sokkal magasabb színvonalúnak kell
lennie, hogy nagyobb értéket képviseljen a vevők számára, és végső soron elegendő
bevételt generáljon ahhoz, hogy a többletkiadások valójában ésszerű befektetésnek
tűnjenek. Nos, joggal kételkedünk benne, hogy az esetek túlnyomó többségében akár
csak az egyik feltétel is teljesülne. A szellemi munkák automatizálása esetén mindkét
rendszer főként szoftverekből állna, így semmi sem indokolna egy nagyobb
költségkülönbözetet. Lehetséges, hogy a vállalkozás főtevékenységéhez szorosan
kapcsolódó területeken az emberközpontú rendszer komoly előnnyel bírna (és
hosszú távon nagyobb bevételt tudna generálni), de a vállalkozás működtetéséhez
szükséges, rutinszerű feladatok terén — ahol sokkal fontosabb a szimpla jelenlét,
mint a kiemelkedő teljesítmény — ez megint csak valószínűtlennek tűnik.
Ráadásul az egyszerű költség-összehasonlításból jó eséllyel csak nagyon felületes
képet kaphatunk az automatizálás előnyeiről. Egy vállalkozásnak vannak járulékos
költségei, és azok minden egyes alkalmazott felvételével tovább nőnek. Minél több
az alkalmazott, annál több menedzserre és HR-munkatársra van szükség, ezenfelül
az alkalmazottaknak iroda kell meg mindenféle eszközök és parkolóhely. Ráadásul
az alkalmazottakkal bizonytalanság is jár: néha betegek lesznek, gyengén
teljesítenek, szabadságra mennek, lerobban a kocsijuk, felmondanak, és még
rengeteg egyéb gondjuk akadhat.
Ezenfelül minden új alkalmazottai együtt jár egy nagy adag felelősség is.
Megeshet, hogy megsérül munka közben — esetleg másban tesz kárt. Vagy a cég jó
hírnevén ejt csorbát. Aki kíváncsi rá, hogyan lehet sárba tiporni nagy neveket,
keressen rá a „delivery driver throws package" (a futár behajítja a csomagot)
kifejezésre.
Egy a lényeg: mondjon bárki bármit, a vállalkozók nem „munkahelyteremtők".
Ők igazából nem akarnak még több alkalmazottat. Csak azért vesznek fel embereket,
mert muszáj. Az automatizálási trend nem valamiféle „dizájnfilozófia" szüleménye
vagy a műszaki szakemberek saját heppje. Az automatizálást alapvetően a
kapitalizmus hajtja előre. A „technológia-központú automatizálás" elterjedése,
amely olyannyira aggasztja Carrt, legalább kétszáz évvel ezelőtt indult el, és már a
ludditák sem örültek neki. A mai helyzet csupán annyiban más, hogy az
exponenciális fejlődés miatt igen gyorsan közeleg a végjáték. A munkaerő-kímélő
technológiák alkalmazása előbb-utóbb minden ésszerűen működő vállalkozásnál
elkerülhetetlennek bizonyul. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, nem elég, ha a
mérnökökhöz és a tervezőkhöz fordulunk ahhoz módosítani kellene a
piacgazdaságba beépült, alapszintű ösztönzőket.
Carr aggályai között van néhány jogos félelem is, de a jó hír az, hogy a
legfontosabb területeken mostanra már megtettük a szükséges óvintézkedéseket. Az
automatizálással járó kockázatok közül talán azok a legdrasztikusabbak, amelyek
életeket veszélyeztetnek vagy katasztrófához vezethetnek. E tekintetben újra és újra
a repüléssel szokás előhozakodni. Pedig ez már most is egy erősen szabályozott
terület. A légi közlekedési ágazatban évek óta tisztában vannak azzal, hogy minél
nagyobb arányú az automatizálás a pilótafülkében, annál jobban megkopik a pilóták
tudása, és ezt az információt alighanem beépítették a képzési folyamatba. A modern
légi közlekedés biztonsági statisztikái döbbenetesen jók, ez nem is kérdés. Egyes
technológiai szakemberek a légi járművek automatizálásában egészen a végletekig
elmennének. Sebastian Thrun például nemrég azt nyilatkozta a The New York
Timesnak, hogy a nem is olyan távoli jövőben a „légi forgalmi pilóta" már egy
„múltbéli foglalkozás" lesz (10). Én azonban erősen kétlem, hogy a közeljövőben
tanúi lehetnénk, ahogy háromszáz ember beszáll egy olyan repülőbe, amelyen nem
tartózkodik pilóta. A szabályozás, a potenciális felelősség és a társadalmi
elfogadottság együtt egész biztosan komoly ellenszelet generál majd azokon a
foglalkoztatási területeken, amelyek az emberek biztonságát közvetlenül érintik. Ám
ahogy azt már láttuk, lesz tízmillió másik állás — a gyorséttermekben, az irodákban
és egyéb helyeken —, ahol az automatizálásnak a foglalkoztatásra gyakorolt hatása
valószínűleg mindennél drasztikusabb lesz. Ezeken a területeken egy esetleges
műszaki hiba vagy a megkopott szaktudás sokkal kevésbé látványos
következményekkel jár, és vajmi kevés akadálya van annak, hogy ez a
feltartóztathatatlan trend tovább folytatódjon, és — természetesen a piaci ösztönzők
hatására — eljusson a teljes automatizálásig.
Gazdaságunk működését és társadalmunk mindennapjait rengeteg módon
meghatározzák a gépek, amelyek most egy alapvető átalakuláson mennek
fokozatosan keresztül: túlnőnek eddigi, eszközként betöltött szerepükön, és sok
esetben önálló munkásokká válnak. Carr szerint ez nagyon veszélyes, és alighanem
szeretne valahogy véget vetni ennek a folyamatnak. A valóság azonban az, hogy az a
hihetetlen mértékű jólét és kényelem, amelyet e modern civilizációban
megteremtettünk magunknak, épp a technológia szüntelen térnyerésének közvetlen
eredménye és ahhoz sem fér kétség, hogy ennek a fejlődésnek az volt az egyik
legerősebb motorja, hogy megállás nélkül kerestük, hogyan lehetne egyre
eredményesebben takarékoskodni a humán munkaerővel. Könnyen tesz az ember
olyan kijelentéseket, hogy ellenzi ezt a túlzott automatizálást, miközben általában
véve nem ellenzi magát a technológiát. A gyakorlatban azonban ez a két trend
elválaszthatatlanul összefonódott egymással, és ha valami, hát egy nagyszabású — és
határozottan káros — kormányzati beavatkozás biztosan nem tudná feltartóztatni az
automatizált technológiák elkerülhetetlen, piaci ösztönzésű elterjedését a
munkahelyeken.

A garantált alapjövedelem

Ha elfogadjuk azt a gondolatot, mely szerint hiába invesztálunk egyre többet és

többet az oktatásba és a szakképzésbe, az nem fogja megoldani a problémáinkat, az
automatizálás elterjedésének megállítása pedig teljesen irreális elképzelés, akkor
előbb-utóbb kénytelenek leszünk megvizsgálni, hogy a hagyományos politikai
gyakorlatokon túl milyen egyéb lehetőségeink vannak. Nézetem szerint a
legeredményesebb megoldást valamiféle garantált alapjövedelem jelentené.
A garantált alapjövedelem bevezetése messze nem új keletű ötlet. Korunk
amerikai politikájában egy ilyen juttatásnak még a gondolatát is elutasítanák,
mondván, ez amolyan „szocialista" megoldás, és nem jelent mást, mint az állami
segélyezési rendszer nagyszabású kibővítését. Az ötlet történelmi eredetét tekintve
azonban ez nem egészen így van. Bár a politikai spektrum mindkét oldalán akadtak
olyan közgazdászok és értelmiségiek, akik támogatták az alapjövedelem ötletét,
annak legerőteljesebb szószólói mindig is a konzervatívok és a libertariánusok
voltak. Friedrich Hayek, aki korunk konzervatívjainak körében ikonikus alakká vált,
lelkesen támogatta az ötletet. 1973 és 1979 között megjelent, háromkötetes művében
— Law, Legislation and Liberty (Jog, törvény és szabadság) (11) — Hayek azt írta,
hogy a garantált alapjövedelem legitim kormányzati megoldás lenne arra, hogy az
állam biztosítást nyújtson a nehézségekkel szemben. Szerinte épp azért van szükség
egy ilyen típusú biztonsági hálóra, mert a társadalom nyitottabbá és mobilisabbá vált,
és a benne élő emberek között sokan vannak, akik többé már nem tudnak a
hagyományos ellátórendszerekre támaszkodni.
 Létezik azonban egy másik kockázati csoport is, ám ennek kapcsán eddig nem igazán
fogadta el a közvélemény a kormányzati beavatkozás szükségességét. [...] Itt főként az a
gond, hogy mi legyen azokkal, akik — különféle okok miatt — nem képesek
megélhetést találni maguknak a piacon [...], vagyis mindazokkal, akik kedvezőtlen
körülmények közé kerülnek, ami bárkivel megtörténhet, és ami ellen a többség önmaga
nem képes megfelelően védekezni. Ám egy bizonyos szintű anyagi jólétet elérve a
társadalom mindenkiről tud gondoskodni, aki szorult helyzetbe került.
Szerintem az a megoldás, hogy mindenki számára biztosítunk egy alapjövedelmet,
hogy azoknak se kelljen a létminimum alatt tengődniük, akik nem tudják eltartani
magukat. Nemcsak hogy teljesen legitim védelmet nyújtana egy olyan veszéllyel
szemben, amelynek bármelyikünk áldozatul eshet, de egyenesen nélkülözhetetlen
része is annak a „Great Societynek", a nagyszerű társadalomnak, amelyben az egyén
már nem hagyatkozhat arra a szűk csoportra, amelybe beleszületett.(12)

E szavak talán meglepetésként érik azokat a konzervatívokat, akik elhiszik, amit a

most divatos, szélsőjobboldali karikatúrák sugallnak Hayekről. Persze, amikor Hayek
a „Great Society" kifejezést használja, teljesen másra gondol, mint amit Lyndon
Johnson elnök képzelt el, amikor meghirdette programját ugyanezen a néven. A
folyton bővülő állami segélyezési rendszer helyett Hayek egy olyan társadalmat
képzelt el, amelynek alapját az egyén szabadságjogai, a piaci alapelvek, a törvények,
valamint a kormányzati hatáskör korlátozottsága adja. Ám ezzel az utalással a „Great
Societyre", valamint azzal, hogy elismeri, „egy bizonyos szintű anyagi jólétet elérve a
társadalom mindenkiről tud gondoskodni, aki szorult helyzetbe került", szemmel
láthatóan erőteljesen szembehelyezkedik a mai, szélsőségesebb konzervatív
nézetekkel, amelyek inkább Margaret Thatcher azon kijelentését követik, mely
szerint „társadalom mint olyan nem létezik".
Ami azt illeti, manapság a garantált alapjövedelemre tett javaslatot egész biztosan
liberális trükknek bélyegeznek, amelynek célja az „egyenlő jövedelmek"
megteremtése. Hayek azonban ezt kereken visszautasította, mondván, „igazán
szerencsétlen dolog, hogy a magukat eltartani képtelenek létminimumát biztosítani
hivatott törekvést összekapcsolják az ún. igazságos jövedelemelosztás
megvalósításával, pedig e kettőnek teljesen eltérőek a céljai." (13) Hayek szemében
a garantált jövedelemnek semmi köze sem volt az egyenlőséghez vagy az „igazságos
elosztáshoz" számára ez csak azt jelentette, hogy az állam védelmet biztosít a
nehézségekkel szemben, valamint garantálja a hatékony társadalmi és gazdasági
működést.
Szerintem Hayek elméletének egyik elsődleges tanulsága az, hogy ő alapvetően
inkább realista volt, mintsem ideológus. Megértette, hogy a társadalom természete
átalakulóban van; az emberek a tanyákról beköltöztek a városokba, hátrahagyták
javarészt önellátó életmódjukat, és megélhetésük most már attól függ, van-e állásuk.
A nagycsaládok felbomlottak, így az egyén nagyobb kockázatoknak van kitéve. És
Hayek nem idegenkedett attól a gondolattól, hogy e kockázatok enyhítésében az
állam is szerepet vállaljon. Az pedig, hogy az állam szerepe idővel átalakulhat, a
jelenlegi problémák fényében is abszolút adekvát felvetés.
Az a gondolat, hogy idővel az államnak és a társadalomnak is fejlődnie kell, egy
másik konzervatív ikon munkásságában is visszaköszön. Íme, Thomas Jeffersontól
egy idézet, amely a tiszteletére emelt emlékmű 4. tábláján olvasható:

„Nem vagyok híve a törvények és alkotmányok gyakori változtatásának, de

hiszem, hogy a törvényeknek és alkotmányoknak kéz a kézben kell járniuk az
emberi elme fejlődésével. Ahogy az egyre fejlettebb, egyre felvilágosultabb lesz,
ahogy a világból egyre több mindent felfedez, ahogy új igazságokra derít fényt,
ahogy változnak a szokások, a vélemények és a körülmények, ágy kell
fejlődniük az intézményeknek is, hogy együtt haladjanak a korral. Ahogy nem
kérhetjük egy felnőtt férfitól, hogy ugyanazt a kabátot hordja, mint kisfiú
korában, ágy nem kérhetjük egy civilizált társadalomtól, hogy örökké barbár
őseinek rendje szerint éljen." (14)

Az alapjövedelem mellett szóló konzervatív érvek a köré a magyarázat köré

csoportosulnak, hogy ez a megoldás egyszerre nyújt biztonsági hálót, és hagyja meg
az egyénnek a választás szabadságát. Ahelyett, hogy a kormány beleszólna a
magánszemélyek gazdasági döntéseibe, vagy közvetlenül maga próbálna meg
termékeket és szolgáltatásokat nyújtani az embereknek, ezzel csupán eszközt adna
mindenki kezébe, amellyel kiveheti a részét a piacgazdaságból. Ez alapvetően egy
piacorientált módszer, amelynek célja egy minimális védőháló biztosítása, és
bevezetésével szükségtelenné válna minden más, kevésbé hatékony segélyezési
mechanizmus, mint például a minimálbér, az élelmiszerjegy vagy a lakhatási
támogatás.
Ha Hayek pragmatizmusát az előttünk álló években, évtizedekben várható
helyzetekre alkalmazzuk, akkor valószínűnek tűnik, hogy előbb-utóbb felmerül az
igény arra, hogy a kormány is tegyen valamit az egyre fokozódó veszélyek ellen,
amelyekkel a technológiai fejlődés fenyegeti az egyén gazdasági biztonságát. Ha
elutasítjuk Hayek piacorientált megoldását, annak garantáltan az lesz a vége, hogy a
hagyományos jóléti állam, és az azzal együtt járó problémák köre is kibővül.
Könnyű elképzelni az ennek nyomán kialakuló hatalmas új állami gépezetet,
amelynek az a dolga, hogy ételt és lakhatást nyújtson a gazdasági lehetőségeiktől
megfosztott emberek tömegeinek, talán egy disztópikus, kváziintézményi
környezetben.
Tulajdonképpen valószínűleg ide vezet az, ha a legkisebb ellenállás felé megyünk, és
a legegyszerűbb megoldást választjuk, vagyis nem teszünk semmit. Az alapjövedelem
bevezetése eredményes megoldás lenne, és viszonylag alacsony adminisztrációs
költségekkel járna. Az állami segélyezés bürokratikus rendszerének bővítése egy főre
vetítve sokkal többe kerülne, sokkal nagyobb egyenlőtlenségekhez vezetne. Szinte
biztos, hogy kevesebb emberen segítene, ám számos hagyományos — köztük néhány
igen jövedelmező — állást is kreálna. Emellett bőven lenne lehetőségük a
magáncégeknek arra, hogy szerződéses partnerként nagyokat merítsenek a
húsosfazékból. A rendszer kiemelt haszonélvezői — a magas beosztású
hivatalnokok, a magáncégek vezetői — minden bizonnyal a komoly politikai
nyomásgyakorlástól sem riadnának vissza, csak hogy a dolgok ebbe az irányba
menjenek.
Erre természetesen már most is számtalan példa létezik. A Pentagon által ellenzett
fegyverkezési programokat a kongresszus foggal-körömmel védi, mert
munkahelyeket teremtenek, még ha — a hatalmas költségvonzatukhoz viszonyítva
— nem is túl sokat, és óriási profitot hoznak a nagyvállalatoknak. Az Egyesült
Államokban elképesztően sokan, 2,4 millióan élnek börtönökben és fegyházakban
— az egy főre jutó bebörtönzöttek aránya több mint háromszor nagyobb, mint
bárhol máshol a világon, és több mint tízszer nagyobb, mint az olyan fejlett
országokban, mint Dánia, Finnország és Japán. 2008-as adatok szerint ezeknek az
embereknek a 60%-át nem erőszakos cselekmény miatt ítélték el; ellátásuk egy főre
jutó költsége éves szinten körülbelül 26 ezer dollár volt.(15) A nagy hatalmú elit
csoportoknak köztük például a börtönőrök szakszervezeteinek és a börtönöket
üzemeltető magáncégek vezetőinek komoly érdeke fűződik ahhoz, hogy ezen a téren
az Egyesült Államok továbbra is világelső maradjon.
A jelenlegi politikai környezetben talán könnyebb lenne a haladáspártiaknak eladni
a garantált alapjövedelem ötletét. Bár Hayek épp az ellenkezőjét gondolta, a
liberálisok nagy része valószínűleg támogatná ezt a megoldást, mint a társadalmi és
gazdasági igazságosság irányába mutató módszert. Az alapjövedelem gyakorlatilag
úgy működne, mint egy nagy erejű algoritmus, amelyet arra terveztek, hogy enyhítsen
a szegénységen és mérsékelje a jövedelemegyenlőtlenséget. Az állam vezetője
lényegében egyetlen tollvonással kiirthatná országában a mélyszegénységet és a
hajléktalanságot.

Minden az ösztönzőkön múlik

Egy működőképes alapjövedelem-tervezet kidolgozásában a legfontosabb tényező

az ösztönzők megértése és tisztázása. A tervezet célja mindenképpen egy általános
védőháló megteremtése, valamint az alacsony jövedelmek kiegészítése kell, hogy
legyen — de úgy, hogy ez ne ösztönözze arra az embereket, hogy hagyjanak fel a
munkával, vagy hogy a munkájukban ne törekedjenek a lehető legnagyobb
produktivitásra. Ezért a biztosított jövedelemnek viszonylag alacsonynak kellene
lennie: olyan összegnek, ami a megélhetésre elegendő, de a kényelmes élethez azért
messze nem elég. Határozott érv szól amellett is, hogy kezdetben az alapjövedelem
még az előbbi szintet se érje el, és csak később emeljék meg, fokozatosan, miután
tanulmányozták, hogy a program milyen hatással volt a munkaerő-állomány
alakulására.
 A garantált alapjövedelem bevezetésének két általános megközelítése ismert. A
feltétel nélküli alapjövedelmet megkapná minden felnőtt korú állampolgár, függetlenül
attól, hogy van-e más jövedelemforrása. A garantált minimumjövedelmet (amelyet
másként is neveznek, például negatív jövedelemadónak) csak azok kapnák, akik a
jövedelemeloszlási rendszer legalján vannak, de tőlük is megvonnák, amint más
jövedelemforráshoz jutnak. Bár a második verzió egyértelműen sokkal olcsóbb,
fennáll a veszélye, hogy egy ilyen rendszer katasztrofális hatású, visszás
ösztönzőket hozna magával. Ha a garantált jövedelem rászorultsági alapon járna a
viszonylag alacsony jövedelműeknek, akkor a jogosultak úgy érzékelnék, hogy a
további keresetüket — hiszen elveszítik miatta ezt a garantált jövedelmet—
egyfajta rendkívül magas adókulcs sújtja. Más szóval, így könnyen beleeshetnének
a „szegénységcsapdába", ahol nincs vagy csak nagyon minimális haszna van
annak, ha valaki keményebben dolgozik. Ennek a leginkább elrettentő példája
talán a rokkantnyugdíjasok esete — sokan ezt a juttatást próbálják egyfajta
garantált jövedelemként megszerezni, amikor már minden más lehetőségük
kimerült. Ha egy rokkantsági ellátásra jogosult személy megpróbálna
elhelyezkedni, azt kockáztatná, hogy két szék közt a pad alá esik: elveszítheti a
jövedelmét, és az azzal együtt járó egészségügyi juttatásokat is. Következésképp,
aki bekerül a rendszerbe, az utána gyakorlatilag soha többé nem dolgozik.
Egyértelmű, hogy ha a garantált jövedelmet rászorultsághoz kötik, akkor a
jövedelmi határt sokkal magasabb szinten kell meghúzni, lehetőleg valahol az alsó
középosztály környékén. Így, aki úgy dönt, hogy minden más kereseti lehetőségről
lemond, annak igen komoly életszínvonal-csökkenéssel kell szembenéznie. Az is jó
megoldás lenne, ha különbséget tennének aktív és passzív jövedelmek között.
Utóbbiak — például a járadékok, a befektetésekből származó jövedelmek és a
társadalombiztosítási juttatások — erősen csökkentenék a rászorultsági szintet. Az
aktív jövedelmeket — például a munkabért és az egyéni vagy kisvállalkozóként
szerzett jövedelmet — vagy egyáltalán nem vennék figyelembe a rászorultság
megállapításakor, vagy csak abban az esetben, ha nagyon magas összegűek. Ez
mindenkinek folyamatos ösztönzést biztosítana arra, hogy olyan keményen
dolgozzon, ahogy csak telik tőle, feltéve, hogy van rá lehetősége.
Egy alapjövedelem-tervezet ezenkívül vélhetően még egy egész sor, ennél sokkal
diszkrétebben megnyilvánuló ösztönzőt tartalmazna — mind az egyének, mind a
családok számára. A konzervatív társadalomtudós, Charles Murray 2006 -os, In Our
Hands: A Plan to Replace the Welfare State (Vegyük mi kézbe! — Egy terv arra, hogy
lépjünk a jóléti állam helyébe) (16) című könyvében azt állítja, hogy a garantált
jövedelem hatására a diplomával nem rendelkező férfiak „jobb partivá" válnának.
Ez az a munkaerőpiaci csoport, amelyre a technológiai fejlődés és a gyárak
áttelepítése is a legnagyobb csapást mérte. A garantált jövedelemmel talán javítani
lehetne a házasságkötési statisztikákat az alacsonyabb jövedelmű társadalmi
rétegekben, és vissza lehetne fordítani azt a trendet, amely szerint ma egyre több
gyerek nő fel egyszülős háztartásban. Emellett természetesen több család
engedhetné meg magának, hogy az egyik szülő otthon maradjon, amíg kicsik a
gyerekek. Ezek pedig mind olyan dolgok, amelyek akár a teljes politikai spektrumon
pozitív visszhangra találhatnak.
Úgy gondolom, mindezeken túl számtalan nyomós okunk van arra is, hogy még
egy lépéssel továbbmenve, néhány ösztönzőt tudatosan építsünk be az
alapjövedelem-programba. Ezek közül a legfontosabb az oktatással, főleg a
középfokú oktatással áll kapcsolatban. A legújabb kutatási adatokból az derül ki,
hogy a fiatalok gazdaságilag még mindig igen erősen rnotiváltak a továbbtanulásra.
Ám az a szomorú igazság, hogy ez nem azért van így, mert a diplomásokat egyre
több lehetőség várja a munkaerőpiacon, hanem azért, mert egyre fogynak azoknak a
lehetőségei, akiknek csak középfokú végzettségük van. Úgy vélem, emiatt komolyan
fennáll a veszélye annak, hogy lesz egy jelentős számú csoport, amelynek a tagjai
esélytelenek arra, hogy egyetemi diplomát szerezzenek, és ezért talán már a
középiskola befejezésére sem ösztönzi majd őket semmi. Ha a bukdácsoló
gimnazista tudja, hogy akár leérettségizik, akár nem, jár majd neki a garantált
jövedelem, az a tanulmányaira nyilvánvalóan nagyon kontraproduktívan hat. Ezért
azoknak magasabb alapjövedelmet kellene fizetni, akik megszerzik az érettsé gi
bizonyítványt (vagy annak megfelelő vizsgát tesznek).
Általában véve, az oktatást a közjavak közé kellene sorolnunk. Abból ugyanis
mind profitálunk, ha tanultabb emberek vesznek körbe minket; ettől polgárosodik a
társadalom, és produktívabb lesz a gazdaság. Ha elkerülhetetlenül beköszönt egy
olyan kor, amelyben a hagyományos állásokból egyre kevesebb lesz, akkor a tanult
népesség konstruktívabb módokon tudja majd kihasználni az így keletkezett szabad
idejét. A technológia egyre több és több lehetőséget teremt arra, hogy produktív
módon töltsük el az időnket. A Wikipédiát például fizetés nélküli önkéntesek hozták
létre sok-sok munkaórában. A nyílt forráskódú szoftverek mozgalma szintén jó
példa erre. Sokan kezdenek internetes kisvállalkozásba jövedelem-kiegészítésként.
Ám ahhoz, hogy sikeresen tudjunk részt venni efféle tevékenységekben, legalább egy
minimális szintű képzettséget meg kell szereznünk.
Egyéb ösztönzőket is be lehetne még vezetni. Magasabb alapjövedelmet
kaphatnának azok, akik jelentkeznek önkéntes közösségi munkára, vagy részt
vesznek környezetvédelmi projektekben. Amikor az előző könyvemben azt
javasoltam, hogy építsünk be tudatos ösztönzőket is a garantált jövedelem
rendszerébe, rengeteg tiltakozó levelet kaptam a libertariánusabb beállítottságú
olvasóimtól, akik határozottan ellenezték egy effajta tolakodó, „anyáskodó állam"
ötletét. Mindazonáltal szerintem van néhány olyan alapvető — főleg az oktatást
érintő — ösztönző, amelyekkel szinte mindenki egyetértene. A cél alapvetően az,
hogy megteremtsük (jóllehet mesterségesen) ugyanazokat az ösztönzőket, amelyek a
hagyományos munkavégzésnek természetes velejárói.
A piac, mint megújuló erőforrás

Azon túl, hogy szükség van általános védőhálóra, azt hiszem, egy igen erős
gazdasági érv is szól amellett, hogy bevezessük a garantált alapjövedelmet. Ahogy
azt a 8. fejezetben láttuk, a technológiai fejlődés hatására egyre nő az
egyenlőtlenség, és fennáll a veszélye, hogy ez visszaveti az általános fogyasztás
mértékét. A munkaerőpiac folyamatosan erodálódik, a bérek vagy stagnálnak, vagy
csökkennek, így a fogyasztók vásárlóerőhöz jutását biztosító gépezet egyre inkább
akadozik, és ennek a termékek és szolgáltatások iránti kereslet látja kárát.
Ahhoz, hogy megértsük a problémát, a legjobb talán, ha a piacokat egyfajta
megújuló erőforrásnak tekintjük. Képzeljük azt, hogy a fogyasztói piac egy halakkal
teli tó. Amikor egy vállalkozás termékeket vagy szolgáltatásokat értékesít a piacon,
azzal kifogja a halakat. Amikor fizetést ad az alkalmazottainak, azzal visszadobja a
halakat a tóba. Az automatizálás fejlődésével és elterjedésével párhuzamosan egyre
több állás tűnik el, vagyis egyre kevesebb hal kerül vissza a tóba. Ne feledjük, hogy
szinte minden nagyobb iparág megélhetése attól függ, hogy sikerül-e viszonylag
sokat kifogni a közepes méretű halakból. Az egyre növekvő egyenlőtlenségnek az
lesz az eredménye, hogy a tóban előbb-utóbb csak néhány nagyon nagy hal fog
úszkálni, de azok, legalábbis a tömegpiacok szempontjából, nem érnek sokkal
többet, mint a normál méretű halak. (Egyetlen milliárdos sem fog ezer okostelefont
meg ezer autót venni vagy ezerszer étteremben vacsorázni.)
Ez ugyanolyan eset, mint a klasszikus „közlegelők tragédiája" elnevezésű
probléma. (Garrett Hardin a Science magazinban 1968-ban megjelent esszéjében
vetette fel, hogy ha egy korlátos közvagyonhoz korlátlanul hozzá lehet férni, akkor
a túlhasználat miatt pusztulásra lesz ítélve — jó példa erre az, ahogy a természeti
erőforrásokat kezdjük. - A Szerk.) A közgazdászok túlnyomó többsége abban
valószínűleg egyetértene, hogy egy ilyen helyzet valamiféle kormányzati
beavatkozást igényel. Ennek hiányában semmi sem ösztönzi arra a „horgászokat",
hogy tegyenek valamit, mármint azonkívül, hogy megpróbáljanak kifogni annyi
halat, amennyit csak tudnak. Az igazi halászok pontosan értenék, hogy a tó vagy az
óceán így a túlhalászás áldozata lesz, és hamarosan veszélybe kerül a megélhetésük,
de akkor is kimennének a vízre mindennap, és maximalizálnák a fogást, mert tudnák,
hogy a versenytársaik is ezt teszik. Az egyetlen életképes megoldás az, ha valamilyen
szabályozó hatóság közbelép, és korlátozásokat vezet be.
A mi fogyasztói piacunk esetében senki nem akarja, hogy meg legyen szabva,
maximum hány halat foghatnak ki a vállalkozások. Inkább azt szeretnénk, ha a
halak előbb-utóbb biztosan visszakerülnének a tóba. Ennek rendkívül hatékony
eszköze lehetne a garantált alapjövedelem. Ezzel ugyanis vásárlóerőt adnánk
közvetlenül az alacsonyabb és közepes jövedelmű fogyasztók kezébe.
Ha előretekintünk a jövőbe, és elfogadjuk azt a feltételezést, hogy a gépek végül
szinte teljes egészében átveszik a dolgozó emberek helyét, akkor azt hiszem,
valamilyen formában feltétlenül szükség lesz a vásárlóerő közvetlen újraelosztására,
ha azt szeretnénk, hogy folytatódjon a gazdasági növekedés. 2014 májusában az
amerikai gazdaság növekedésének jövőjéről szóló tanulmányukban két közgazdász,
John G. Fernald és Charles I. Jones úgy vélekedett, hogy a robotok „fokozatosan
átvehetik a munkások helyét a termelési függvényben". Majd azzal a feltételezéssel
folytatták, hogy „ha a határtermékben a munkaerőt teljes egészében kiválthatja a
tőke, akkor a növekedési ráták robbanásszerűen emelkednek, és egy véges
időtartamon belül a jövedelmek végtelenné válhatnak."(17) Számomra ez az
eredmény értelmetlen; akkor kap ilyen eredményt az ember, ha mindenféle
számokat csak úgy belehajigál egy egyenletbe anélkül, hogy igazán végiggondolná a
következményeket. Ha a gépek teljes egészében átveszik a munkások helyét, akkor
senkinek sem lesz állása, és nem lesz jövedelme sem, semmiféle munkából. A
fogyasztók túlnyomó többségének nem lesz vásárlóereje. Akkor meg hogy tudna a
gazdaság tovább növekedni? Ha a teljes fogyasztás az embereknek arra a kis
százalékára maradna, akiknek jelentős mennyiségű tőke van a birtokukban,
folyamatosan és elképesztően nagy mennyiségben kellene vásárolniuk mindenfelé
terméket és szolgáltatást ahhoz, hogy fenntartsák a globális gazdasági növekedést.

Amit mi „gazdaságnak" nevezünk, az valójában az előállított és

értékesített termékek és szolgáltatások összértéke. A gazdaság vagy
nagyon nagy mennyiségben alacsony, illetve mérsékelt árú, vagy
sokkal kisebb mennyiségben nagyon nagy értékű termékeket és
szolgáltatásokat tud előállítani. Az előbbihez széles körben kell
megoszlania a vásárlóerőnek — ezt most a munkavállalás teszi
lehetővé. Az utóbbi esetben nem teljesen világos, hogy melyek azok a
termékek és szolgáltatások, amelyeket a gazdaság elő tudna állítani.
Bármilyen drága javakról van is szó, a szerencsés keveseknek igen
heves tempóban kellene azokat fogyasztaniuk—különben a gazdaság
egyáltalán nem növekedne, sőt zsugorodni kezdene.

És ez, természetesen, épp az a „technofeudalizmus", amellyel a 8. fejezetben már

részletesebben is megismerkedtünk, és amely nem épp egy reményteli jövőkép.
Létezik azonban egy ennél optimistább vélekedés is. Lehet, hogy az a matematikai
modell, amelyet Fernald és Jones használ, eleve abból a feltételezésből indul ki, hogy
a munkával szerzett jövedelmen kívül másfajta módszerrel is elosztható a vásárlóerő.
Ha bevezetésre kerülne a garantált alapjövedelem vagy valami ahhoz hasonló, és ez a
jövedelem egyre nőne, hogy biztosítsa a folyamatos gazdasági növekedést, akkor
rögtön érthetőbbnek tűnik az a gondolat, hogy szerintük a növekedési ráta
robbanásszerű növekedést produkálna, a jövedelmek pedig az egekbe szöknének. Ez
nem fog automatikusan bekövetkezni; a piac nem fogja ezt önállóan elintézni. Ehhez
szükség lesz arra, hogy alapjaiban szervezzük át gazdaságunk működési szabályait.
Azt gondolom, más szempontból is hasznos lehet, ha a piacokra — vagy akár az
egész gazdaságra is — egyfajta erőforrásként tekintünk. Ha emlékszünk még, a 3.
fejezetben azt állítottam, hogy a munkaerőpiacot átformáló technológiák egy
generációk óta tartó, számtalan résztvevővel zajló, sokszor az adófizetők pénzéből
finanszírozott munka eredményeképpen jöttek létre. Bizonyos mértékig teljesen
logikus, ha ezt a „felhalmozott haladást" — akárcsak a gazdasági és politikai
intézményeket, amelyek megteremtettek egy élénk piacgazdaságot — valóban
erőforrásnak tekintjük, amely a polgárok tulajdona. A „garantált jövedelem" helyett
gyakran egy másik kifejezést használnak: „társadalmi osztalék" úgy vélem, ez
remekül megragadja azt az alapgondolatot, amely szerint mindenkinek részesülnie
kellene — legalább minimális mértékben — a nemzet összgazdasági prosperitásából.

A Peltzman-hatás és a gazdasági kockázatvállalás

1975-ben a Chicagói Egyetem közgazdászának, Sam Peltzmannek megjelent egy
tanulmánya, amelyben bebizonyította, hogy az autós közlekedés biztonságát
növelni szándékozó törvényi szabályozásokkal sem sikerült jelentős mértékben
csökkenteni a közúti halálesetek számát. Peltzman azt állította, hogy ennek oka
egész egyszerűen az, hogy a törvények hatására a sofőrök nagyobb biztonságban
érezték magukat, ezért több kockázatot vállaltak.(18)
Ez az ún. Peltzman-hatás, amelyet azóta mát más területeken is felfedeztek. A
játszóterek például ma sokkal biztonságosabbak, mint régen voltak. Nincsenek már
meredek csúszdák és nagyon magas mászókák, a talajt pedig párnázott felületek
borítják. A tanulmányok mégis azt mutatják, hogy a játszótéri balesetek miatti
sürgősségi ellátások és csonttörések száma érdemben semmit sem csökkent.(19)
Megfigyelők ugyanezt a jelenséget vélték felfedezni a skydiving, a csukott
siklóernyővel zuhanás kapcsán: a felszerelés hatványozottan jobb és biztonságosabb,
mint régen, de a halálesetek aránya nagyjából változatlan, mert a sportolók a
kockázatosabb viselkedéstől sem riadnak vissza.
A konzervatív közgazdászok általában akkor hivatkoznak a Peltzman-hatásra,
amikor a fokozott kormányzati szabályozás elleni érveiket akarják alátámasztani.
Szerintem azonban minden okunk megvan rá, hogy elhiggyük: ez „a nagyobb
biztonságot nagyobb kockázatvállalással kompenzálom" típusú viselkedés meg fog
jelenni a gazdaságban is. A védőhálót maguk alatt tudó emberek nagyobb gazdasági
kockázatok vállalására is hajlandóak lesznek. Ha támad egy jó vállalkozási ötletük,
nagyobb valószínűséggel hagyják ott a biztos állásukat, és ugranak fejest egy
cégalapításba, ha tudják, hogy a garantált alapjövedelmet így is megkapják. Ugyanez a
helyzet akkor, ha a biztos állás vajmi kevés teret ad a személyes fejlődésre: bátrabban
mondanak fel, és keresnek egy élvezetesebb, de kevésbé biztos pozíciót egy kis
startupnál. A garantált alapjövedelem gazdasági értelemben kipárnázná a talajt
mindenféle vállalkozói tevékenység alatt, legyen szó online kisvállalkozás indításáról,
családi kisboltról, megörökölt kisvendéglőről, vagy aszály sújtotta családi
gazdaságról. Sok esetben az is elég lenne, ha ez a pénz átsegítené a kisvállalkozásokat
azokon a nehéz időszakokon, amelyek enélkül a cég vesztét okoznák. A lényeg az,
hogy a garantált jövedelem jól megtervezett rendszerének bevezetésével nem a
naplopók országa jönne létre, hanem egy dinamikusabb gazdaság, amelyben mind
többen mernek vállalkozni.

Kihívások, hátrányok, bizonytalanságok

A garantált alapjövedelemnek is megvannak a maga hátrányai és kockázatai. Rövid

távon a legfontosabb aggály vele szemben az, hogy vajon elveszi-e a munkához
való kedvet és motivációt. A gépek fokozatos térhódítása ugyan
elkerülhetetlennek tűnik, ám biztos, hogy a belátható jövőben a gazdaság még
mindig erősen függ majd az emberi munkaerőtől.
A mai napig egyetlen példa sincs rá, hogy egy ilyen intézkedést országos szinten
bevezettek volna. Alaszka állam 1976 óta szerény összegű éves osztalékot fizet
polgárainak, amelyhez az olaj bevételek adták a fedezetet; ám az elmúlt években ez
fejenként legfeljebb 1-2 ezer dollárt jelentett. Erre a pénzre felnőttek és gyerekek
egyaránt jogosultak, így egy család esetében ez egészen komoly jövedelem-
kiegészítést is jelenthet. 2013 októberében a garantált alapjövedelem svájci
támogatói kellő számú aláírást gyűjtöttek össze ahhoz, hogy kiírják a népszavazást
az általuk javasolt igen nagylelkű, havi 2500 svájci frankos, feltétel nélküli
járandóságról, bár a népszavazás konkrét dátumát akkor még nem tűzték ki. (Végül
2016. június 5-én tartottak népszavazást a feltétel nélküli alapjövedelem
bevezetéséről. A szavazáson a svájci választópolgárok nagy többsége, több mint
75%-a elutasította a javaslatot. - A Ford.) Az Egyesült Államokban és Kanadában
elvégzett, kiscsoportos kísérletek eredményei azt mutatják, hogy az emberek
nagyjából 5%-kal kevesebb időt fordítanának munkára, ha ezt ők maguk
dönthetnék el ezek azonban rövid ideig tartó programok voltak, következésképp
kevésbé befolyásolták az emberek viselkedését, mint azt egy tartós változás tette
volna(20).
A garantált jövedelem bevezetésének mind politikailag, mind pszichológiailag az
egyik legnagyobb akadálya annak elfogadása, hogy a kedvezményezettek egy része
fogná a pénzt, és végleg felhagyna a munkával. Lenne, aki inkább egész nap
videojátékozna, vagy rosszabb esetben alkoholra és drogokra költené, amit az
államtól kap. Lennének, akik összevonnák a jövedelmüket, és összeköltöznének,
talán még egy „naplopókommunát" is létrehoznának. Amíg az így szerzett
jövedelem viszonylag alacsony, és az ösztönzők jól vannak kialakítva, valószínűleg a
társadalomnak csak egy elhanyagolható része lépne efféle utakra. Létszámukat
tekintve azonban egy igen jelentős — és jól látható — tömeget is alkothatnak.
Mindezt persze nagyon nehéz lenne összeegyeztetni a protestáns munkamorál
általános elveivel. A garantált jövedelem ellenzőinek nem okozna gondot olyan,
nyugtalanító történeteket összegyűjteni és továbbadni, amelyek elbizonytalaníthatják
a közvéleményt az ügy támogatása kapcsán.
Úgy vélem, nem kellene teljesen negatív módon viszonyulni ahhoz a tényhez,
hogy néhányan úgy döntenének, ezentúl kevesebbet vagy esetleg egyáltalán nem
dolgoznak. Fontos szem előtt tartani, hogy a munka világát elhagyó embereket
senki és semmi sem kényszerítené arra, hogy így tegyenek. Ez azt jelenti, hogy ezek
az emberek a társadalom azon tagjai közé tartoznak, akik a legkevésbé sem
szorgalmasak és ambiciózusak. (Azokról most nyilvánvalóan nem ejtek szót, akik
mások által is elfogadható okok miatt döntenek úgy, hogy kilépnek a
munkaerőpiacról, legalább átmenetileg — ilyen például a gyereknevelés vagy más
családtagok ápolása. Egyes családokban például az alapjövedelem legalább részben
megoldaná az idősgondozás fenyegető problémáját.) Egy olyan világban, ahol
mindenki kénytelen másokkal versengeni az egyre kevesebb és kevesebb
megmaradt állásért, nincs okunk azt hinni, hogy mindig a legproduktívabb
jelentkező szerzi meg a hőn áhított pozíciót. Ha egyesek kevesebbet dolgoznak
vagy teljesen felhagynak a munkával, akkor akár emelkedhet is a bérük azoknak,
akik még hajlandók dolgozni. Elvégre éppen az az egyik legfőbb megoldandó
problémánk, hogy a bérek évek óta stagnálnak. Én nem látok semmi különösebben
rosszat abban, ha a viszonylag gyengén teljesítő embereknek felkínálunk egy
minimális jövedelmet, amivel arra ösztönözzük őket, hogy lépjenek ki a
munkaerőpiacról, amennyiben ennek eredményeként több lehetőség és nagyobb
fizetés jut azoknak, akik szeretnének keményen dolgozni és előrejutni.
Bár értékrendszerünkben a produktivitás igen előkelő helyet foglal el, azt azért ne
feledjük, hogy a fogyasztás is egy alapvető fontosságú gazdasági funkció. Az, aki az
alapjövedelem miatt úgy dönt, hogy nem dolgozik tovább, annál a keményen
dolgozó vállalkozónál fog vásárolni, aki a környéken alapított saját kis céget.
Természetesen az a vállalkozó is megkapja ugyanazt az alapjövedelmet.
Végül fontos tudnunk, hogy a garantált alapjövedelem bevezetése során
elkövetett hibákat előbb-utóbb magának a rendszernek kell korrigálnia. Ha az
összeg kezdetben túlságosan nagylelkű volt, és így arra ösztönözte az embereket,
hogy többé ne dolgozzanak, akkor két dolog történhet. Vagy kiderül, hogy az
automatizáció kellően fejlett ahhoz, hogy minden így kieső munkát pótolni tudjon a
technológia (ez esetben nincs is ezzel semmi probléma); vagy munkaerőhiány alakul
ki, és elszabadul az infláció. Az árak emelkedése miatt jelentősen csökken az
alapjövedelem reálértéke, és az emberek megint motiváltak lesznek arra, hogy azt
munkavállalással egészítsék ki. Hacsak nem szúrtak el valamit nagyon a politikusok
— például beépítették a rendszerbe, hogy a megélhetési költségek növekedése
esetén automatikus nő az alapjövedelem összege —, akkor bármilyen inflációs hatás
csupán rövid életű lehet, és a gazdaságban hamarosan kialakul egy új egyensúly.
Azonkívül, hogy az alapjövedelem általában véve a munka világának elhagyására
ösztönözné az embereket, ami komoly politikai kihívásokat és kockázatokat vonna
maga után, felmerül annak kérdése is, vajon milyen hatással lenne a lakhatás
költségeire azokon a területeken, ahol különösen magasak a lakbérek. Képzeljük csak
el, mi lenne, ha például, New York, San Francisco vagy London minden egyes lakója
kapna még pluszban havi ezer dollárt. Valószínűleg jogos a feltételezés, hogy annak
a pluszösszegnek egy igen tetemes része — sőt talán az egész — a kevés szabad
otthonért folytatott, kiélezett verseny végén az ingatlanokat kiadó ház- és
lakástulajdonosok zsebébe kerülne. Erre a problémára pedig nem létezik egyszerű
megoldás. Az egyik lehetőség a lakásbérlés feltételeinek törvényi szabályozása, de
ennek már most rengeteg negatívuma ismert. Számos közgazdász a szigorú városi
telekszabályozás lazítását javasolta, hogy sűrűbben is lehessen házakat építeni, ezt
viszont a mostani lakók biztosan elleneznék.
Működésbe léphet viszont egy ellenerő. A garantált jövedelem, egy állással
ellentétben, mobilissá tenné az embereket. Biztosan lennének olyanok, akik fognák
ezt a pénzt, elköltöznének a drága környékről, és keresnének egy olyan helyet, ahol
olcsóbb a megélhetés. Lehet, hogy új lakók töltenék meg az olyan hanyatló
városokat, mint Detroit. Mások végleg maguk mögött hagynák a nagyvárost. Egy
alapjövedelem-program segíthetne életre kelteni újra sok kisvárost és vidéki régiót,
ahonnan menekül a lakosság, mert megszűntek a munkahelyek. Ami azt illeti,
szerintem a vidéki területeket érintő pozitív gazdasági hatás lehetősége lehet az egyik
olyan tényező, amely segíthet az Egyesült Államokban a konzervatívok számára is
vonzóvá tenni a garantált alapjövedelem gondolatát.
A garantált alapjövedelem bevezetése után a bevándorlás politika lenne a másik
olyan terület, amely módosításokat igényelne. Valószínűleg korlátozni kellene mind a
bevándorlást, mind pedig azokat a folyamatokat, amelyek révén állampolgárságot és
így jogosultságot lehet szerezni az alapjövedelemre, vagy talán egy jelentősebb
várakozási időt kellene előírni az új állampolgárok számára. Mindez persze, csak még
bonyolultabbá és bizonytalanabbá tenne egy olyan politikai kérdést, amely már most
is igen megosztó.

Az alapjövedelem ára

Ha az Egyesült Államok kormánya évi 10 ezer dollár feltétel nélküli jövedelmet adna
minden 21 és 65 év közötti felnőtt lakosának, illetve azoknak a 65 év felettieknek,
akiknek nincs sem állami, sem magán nyugdíjuk, az évente mintegy 2 billió dollárt
tenne ki (21). Ezt az összeget valamelyest csökkentené, ha a jogosultságot az
állampolgárokra korlátoznánk, és egy bizonyos jövedelmi szint felett a rászorultsági
alap hiánya miatt megtagadnánk. (Ahogy azt korábban is felvetettem, nagyon fontos
lenne, hogy a garantált jövedelmet csak egy viszonylag magas szint felett lehessen
megtagadni valakitől, hogy elkerüljük a szegénységcsapda kialakulását.) Az
összköltséget részben ellensúlyozná, hogy jelentősen leszűkülne vagy teljesen meg is
szűnne egy egész sor szövetségi és állami segélyprogram — ideértve az
élelmiszerjegy-kibocsátást, a szociális segélyt, a lakhatási támogatást és a speciális
adókedvezményeket, amelyekről később még részletesen is szó lesz. Mindezek
együttesen évi 1 billió dollárt tesznek ki.
Más szóval, az évi 10 ezer dolláros garantált jövedelem fedezetéhez 1 billió dollár
pluszbevételre lenne szüksége az államnak, de talán sokkal kevesebb is elég lenne, ha
ehelyett valamiféle garantált minimáljövedelem bevezetése mellett döntünk. Ez a
szám a tervezetből eredő adóbevétel-növekedés révén még tovább csökkenthető.
Ugyanis már maga az alapjövedelem is adóköteles lenne, és ezzel vélhetően sok -sok
háztartás kikerülne abból a bizonyos, Mitt Rornney által emlegetett 47 % -ból (ekkora
az aránya azoknak, akik jelenleg nem fizetnek szövetségi jövedelemadót). Az
alacsonyabb jövedelmű háztartások többsége szinte az utolsó fillérig elköltené ezt az
alapjövedelmet, ami további adóköteles gazdasági tevékenységeket eredményezne. Ha
abból indulunk ki, hogy a technológiai fejlődés valószínűleg még tovább növeli a
társadalmi egyenlőtlenséget, miközben aláássa a széles körű fogyasztói bázist, akkor
hosszú távon a garantált jövedelem jóval magasabb gazdasági növekedést
eredményezne — és ez, természetesen, jelentős adóbevétel-növekedést is jelentene.
És, mivel az alapjövedelem révén folyamatosan biztosított lenne a fogyasztók
vásárlóereje, erős gazdaságstabilizáló tényezőként is működne, lehetővé téve, hogy a
gazdaságot ne terhelj ék a mély recesszióval együtt járó költségek. Mindezek a hatások
persze nehezen számszerűsíthetők, de úgy vélem, az igen sokat nyom a latban, hogy
az alapjövedelem rendszere — legalábbis bizonyos mértékig — önfinanszírozó lenne.
Ráadásul a bevezetéséből származó gazdasági haszon idővel egyre nőne, ahogy
fejlődik a technológia, és a gazdaság egyre inkább tőkeintenzívvé válik.
Azt mondanom sem kell, hogy a jelenlegi politikai környezetben óriási kihívás
lenne elegendő bevételt generálni ehhez, tekintve, hogy szinte az összes amerikai
politikus retteg attól, hogy akár csak kiejtse a száján az „adó" szót, hacsak nem az
következik rögtön utána, hogy „csökkentés". A leginkább kivitelezhető megoldás az
lenne, ha több különféle adó bevezetésével gyűjtenénk össze a szükséges fedezetet.
Az egyik kézenfekvő adófajta a szén-dioxid-adó lenne, amely éves szinten akár 100
milliárd dollárt is hozhatna az állam konyhájára, miközben segítene visszafogni az
üvegházhatású gázok kibocsátását. Már több javaslatot is benyújtottak a
jövedelemsemleges szén-dioxid-adóra, háztartásoknak járó kedvezménnyel, ami jó
kiindulási pont lehetne az alapjövedelemhez. A másik opció az áfa (vagy amerikai
kontextusban: hozzáadottérték-adó), Az Egyesült Államok az egyetlen olyan, fejlett
ország a világon, amely jelenleg nem szed ilyen adót. Ez egyébként egyfajta
fogyasztási adó, amely végigkíséri a gyártási folyamat minden egyes lépését. Az áfát
végül a fogyasztó fizeti, meg — a termékek és szolgáltatások végső fogyasztói árába
beépítve. Általános vélemény az, hogy ez egy igen hatékony eszköz az adóbevételek
növelésére. Ezenkívül számos más lehetőség közül választhatunk — ez lehet akár a
vállalatokat terhelő adók növelése (vagy az adóalap-csökkentő módszerek
megszüntetése), valamiféle országos telekadó vagy földadó bevezetése, a
tőkenyereség-adó megemelése, de a pénzügyi tranzakciókat is meg lehetne adóztatni.
Sajnos, a személyi jövedelemadó növelése is elkerülhetetlennek tűnik, és erre az
egyik legjobb megoldás az lenne, ha még progresszívebbé tennénk az adórendszert.
A növekvő egyenlőtlenség egyik következménye, hogy az adóköteles jövedelem csak
a legfelsőbb szinteken tud növekedni. Az Egyesült Államok adórendszerét úgy
kellene átalakítani, hogy az a valós jövedelemeloszlást tükrözze. Vagyis: egy egyszerű,
általános adóemelés vagy a legfelső jövedelmi sáv adókulcsának emelése helyett jobb
lenne több sávra osztani a magasabb jövedelmeket, hogy ténylegesen növelni
lehessen a legmagasabb jövedelmű — évente legalább egymillió dollárt kereső —
adófizetőktől beszedett adóbevételt.

Mindenki befektető

Bár meggyőződésem, hogy az automatizáció terjedésére általánosságban valószínűleg

nincs jobb válasz, mint valamiféle garantált jövedelem bevezetése, de abban is biztos
vagyok, hogy ezen kívül is van még néhány életképes ötlet. Ezek kiötlői többnyire azt
javasolják, hogy a jövedelem helyett a vagyonra összpontosítsunk. A jövő világában,
ahol szinte minden jövedelem a tőkéhez vándorol, a humán munkaerő pedig
jóformán semmit sem ér, a legegyszerűbb az lenne, ha garantáltan mindenkinek
lenne elég saját tőkéje ahhoz, hogy gazdasági értelemben a megélhetése biztosítva
legyen.
E javaslatok többsége olyan stratégiákra alapoz, amelyeknek a lényege, hogy
növelni kell a munkavállalók tőkerészesedését vagy részvényopcióját, vagy egész
egyszerűen mindenkinek számlát kell nyitni egy befektetési alapban. A The
Atlanticnek írt cikkében Noah Smith közgazdász azt javasolta, hogy az állam
vásároljon minden polgárának — a 18. születésnapjára — egy sokoldalú
részvényportfóliót, ezzel garantálva számukra egyfajta „állami alaptőkét". Azt pedig
„úgy lehetne megakadályozni, hogy a fiatalok egy hirtelen ötlettől vezérelve
beváltsák azt, és elbulizzák a pénzt, hogy minimális mértékben, de gyámság alá
helyeznék őket, ami jelenthetné mondjuk azt, hogy ideiglenesen zárolnák az
egyenleget" (22).
Ezzel a „gyámkodással" csak az lehet a gond, hogy önmagában nem sokat ér.
Képzeljünk csak el egy olyan jövőt, amelyben az anyagi helyzetünket, a
megélhetésünket kizárólag az határozza meg, hogy mekkora vagyon, mekkora tőke
van a tulajdonunkban; a munkánk ellenben nem sokat vagy semmit sem ér. Egy
ilyen világban többé nem lennének olyan történetek, amelyekben a főhős mindent
elveszít, majd szívós munkával újra visszaküzdi magát a csúcsra. Elég egy rossz
befektetési döntés vagy egy csúnya átverés (gondoljunk például a piramisjátékokra),
és máris helyrehozhatatlan hibát követtünk el. Ha az egyén maga dönthet arról,
mihez kezd a tőkéjével, akkor sajnos elkerülhetetlen lesz, hogy néhány szerencsétlen
ilyen sorsra jusson. És mit tehetnénk azokért az emberekért és családokért, akik
ilyen helyzetbe kerülnek? Nem hagyhatjuk veszni őket? Ez a hozzáállás komoly
erkölcsi veszélyt rejt magában: ez esetben az emberek úgy gondolhatják,
megengedhetnek maguknak egy-egy kockázatosabb döntést, hiszen ha balul sül el,
nem sokat veszítenek. Ha viszont nem segítünk rajtuk, akkor ezek az emberek olyan
borzasztó helyzetbe kerülhetnek, ahonnan tényleg nincs kiút.
A többség persze — felmérve ezeket a kockázatokat — nagyon is felelősen
viselkedne. De ennek a helyzetnek is meglennének a maga nehézségei. Vajon
hajlandók lennénk-e tőkénk egy részét egy új üzleti vállalkozásba fektetni, ha a kudarc
azt jelentené, hogy családunkkal együtt kiűzetünk a kapitalista paradicsomból? Az
önkéntes magánnyugdíj-pénztári megtakarítások kezelése is azt bizonyítja, hogy
sokan inkább úgy döntenek, pénzüknek csak kis részét fektetik részvényekbe, a
nagyobb részén inkább alacsony hozamú, de biztonságosnak ítélt kötvényeket
vesznek. Egy olyan világban, ahol a tőke jelent mindent, ezek a preferenciák még
inkább felerősödhetnek. Óriásira nőhet a kereslet a biztonságos vagyonformák
iránt, következésképp ezeknek a hozama egyre csak csökkenne. Vagyis, egy olyan
megoldás, amelynek az az alapja, hogy juttassuk vagyonhoz az embereket, akár a
(garantált jövedelem esetén kialakuló) Peltzman-hatással teljesen ellentétes
eredményre is vezethet. A túlzott kockázatkerülés hatására csökkenhet a
társadalomban a vállalkozókedv, csökkenhetnek a jövedelmek, és alábbhagyhat az
élénk piaci kereslet.
Egyes közgazdászok — közülük is leginkább az egykori amerikai
pénzügyminiszter, Larry Summers — azt mondják, hogy a gazdaság
jelenleg a „tartós stagnálás" csapdájában vergődik. Ez egy olyan
állapot, amelyet a következők jellemeznek: a kamatok a nullához
közelítenek, a gazdaság teljesítménye elmarad potenciális
teljesítőképességétől, a produktívabb lehetőségekbe pedig túlságosan
kevés befektetés áramlik. Szerintem az a jövő is hasonló eredményre
vezethet, amelyben mindenki megélhetése szinte teljes egészében a
befektetési alapban lévő vagyonának nagyságától függ.

Persze, az is problémát jelenthet, hogy ki fizessen ezért az „alaptőkéért". Úgy

vélem, hogy egy nagy összegű tőke újraelosztása politikailag még ártalmasabb lenne,
mint a jövedelmek újraelosztása. Többféle módszerrel is meg lehet csapolni a jelenlegi
tulajdonosok vagyonát — ezek közül az egyik Thomas Piketty A tőke a 21. században
(Capital in the TwentyFirst Century) (23) című könyvéből származik: ez pedig a globális
vagyonadó. Ehhez azonban a világ összes országának együttműködésére lenne
szükség, mert csak így akadályozható meg, hogy kimenekítsék a tőkét az
adóparadicsomokba. Szinte mindenki, még maga Piketty is egyetért azzal, hogy a
belátható jövőben ez nem valósítható meg.
Piketty ebben a könyvében - amely 2014-ben óriási figyelmet kapott - azt állítja,
hogy az elkövetkező évtizedeket vélhetően a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségek
feltartóztathatatlan fokozódása jellemzi majd. Piketty pusztán a gazdasági adatok
történelmi elemzésének perspektívájából közelít az egyenlőtlenség témaköréhez.
Könyvének központi tétele az, hogy a tőkemegtérülés általában nagyobb, mint a
gazdasági növekedés általános mértéke, ezért idővel elkerülhetetlen lesz, hogy a
gazdaságnak egyre nagyobb hányadát tegye ki a tőketulajdon. A könyvben tárgyalt
trendek iránt azonban meglepően csekély érdeklődést mutat. Ami azt illeti, hétszáz
oldalnyi írásában a „robot" szó csupán egyetlenegyszer jelenik meg. Ha Piketty
elmélete helyes — erről ugyan komoly viták folytak —, akkor szerintem a
technológiai fejlődés igencsak felerősítheti az ő konklúzióit, tehát az egyenlőtlenség
szintje vélhetően még magasabb lesz a jövőben, mint ahogy azt a modelljei előre
jelzik.
 Ahogy egyre inkább bekerül a köztudatba az egyenlőtlenség kérdése, és főleg
annak hatása az amerikai politikai folyamatokra, lehetséges, hogy egy nap tényleg
bevezetik a Piketty által javasolt vagyonadót. Ha ez bekövetkezik, akkor véleményem
szerint az újraelosztott tőke kiporciózásánál sokkal alkalmasabb lenne egy
központilag irányított, szuverén vagyonalap megteremtése (olyasmi, mint az alaszkai
olajalap), és az így keletkező tőkehozam fedezhetné az alapjövedelmet.

Rövid távú politikai intézkedések

A garantált alapjövedelem bevezetése politikai okokból még egy ideig ugyan

elképzelhetetlen marad, akad azonban számos más dolog, amely a közeljövőben igen
hasznosnak bizonyulhat. Főként olyan, általános gazdaságpolitikai intézkedésekről
van szó, amelyeknek az a célja, hogy a világválság utáni fellendülés gyorsabb és
erőteljesebb legyen. Ezeket tehát mindenképpen meg kellene lépnünk, függetlenül
attól, hogy aggaszt-e minket a robotok és az automatizáció munkaerő-piaci hatása.
Először is, kulcsfontosságú lenne, hogy az amerikai állam jelentős összegeket
fektessen az infrastruktúra fejlesztésébe. Régóta óriási igény van az utak, hidak,
iskolák és repterek felújítására, rendbetételére. Ezeket a karbantartási munkálatokat
előbb-utóbb mindenképp el kell végezni, ezeket nem lehet megúszni, és minél
tovább halogatjuk őket, annál többe fognak kerülni. A szövetségi kormány jelenleg
rendkívül alacsony, a nullához közelítő hitelkamattal tudna kölcsönt felvenni,
miközben az építőipari munkások körében továbbra is két számjegyű a
munkanélküliség. Azt, hogy nem tudjuk kihasználni ezt a lehetőséget, és nem
indítjuk el a szükséges beruházásokat most, amíg a költségszint alacsony, egy nap
valószínűleg súlyos gazdasági vétségként fogják felróni az ország vezetésének.
Ahogy már szó esett róla, azt erősen kétlem, hogy a továbbtanulást és
továbbképzést támogató politikai intézkedések bosszú távú és rendszerszintű
megoldást kínálnának a technológia okozta munkanélküliség problematikájára.
Ugyanakkor abban nagyon is hiszek, hogy sok mindent megtehetnénk és meg is
kellene tennünk azért, hogy javítsunk a diákok és a munkavállalók közvetlen
kilátásain. Azon a tényen valószínűleg nem tudunk változtatni, hogy a képzettségi
piramis csúcsán csupán egy korlátozott számú állás áll majd rendelkezésre. Azzal
azonban biztosan kezdhetünk valamit, ha a munkásoknak nincs meg a szükséges
képzettségük ahhoz, hogy élni tudjanak a meglévő lehetőségekkel. Nyilvánvaló, hogy
a felnőttképzéssel foglalkozó ún. közösségi főiskoláknak különösen nagy szükségük
lenne újabb befektetésekre. Egyes szakmákban, ahol általában alacsony a
munkanélküliségi ráta — főleg az egészségügyi ellátáshoz kapcsolódó területeken
(például ápolás) —, az oktatás jelentette szűk keresztmetszet miatt jelenleg épp
komoly munkaerőhiánnyal küzdenek. Óriási a kereslet a képzések iránt, de a diákok
nem tudnak bejutni az órákra, mert azoknak már így is maximálisan kihasználják a
létszámkeretét. Általánosságban elmondható, hogy az Egyesült Államokban a
közösségi főiskolák jelentik az egyik legfontosabb olyan forrást, amely segít a
munkavállalóknak eligazodni az egyre dinamikusabbá váló munkaerőpiacon.
Tekintve, hogy bizonyos állások — sőt foglalkozások egyre gyorsuló tempóban
tűnhetnek el a gazdaságból, lehetőség szerint mindent meg kellene tennünk azért,
hogy átképzési lehetőségeket teremtsünk. Ha egyre többen jutnának be ezekre a
viszonylag olcsó közösségi főiskolákra, miközben mindent megteszünk azért, hogy
megzabolázzuk a profitorientált elitiskolákat, amelyeknek elsődleges céljuk, hogy
begyűjtsék az összes anyagi támogatást, azzal sokak kilátásai jelentősen javulnának.
Ahogy azt az 5. fejezetben láttuk, előbb-utóbb a MOOC-ok és az internetes oktatás
egyéb innovációi is érdemi hatást gyakorolhatnak a szakmai képzési lehetőségekre.
Egy másik fontos javaslat központi elemét a már említett jövedelemadó utáni
adójóváírás (earned income tax credit, EITC) körének kibővítése adja. Az Egyesült
Államokban ez a munkából származó jövedelem után fizetett adókedvezményt
jelenti, és az alacsony jövedelmű munkavállalók kapják. Az EITC folyósításának
jelenleg két korlátja van. Az első, hogy a munkanélküliek nem jogosultak rá —
ahhoz, hogy munkavállalásra ösztönözzön, ezt a támogatást csak azok kaphatják
meg, akik adóköteles jövedelemre tettek szert. A második, hogy a programot
elsődlegesen egyfajta gyereknevelési támogatásnak szánták. 2013-ban egy három
vagy több gyermeket egyedül nevelő szülő egy év alatt összesen legfeljebb 6 ezer
dollárt, míg egy gyermektelen munkavállaló csak 487 dollárt, tehát mintegy havi 40
dollárt kaphatott. Az Obama-kormány már benyújtott egy javaslatot a gyermektelen
jogosultak körének kibővítésére, bár a maximumösszeget továbbra is legfeljebb évi
1 ezer dollárban határozták meg. Ahhoz, hogy az EITC hosszú távon is életképes
megoldás legyen, ki kellene terjeszteni a jogosultak körét azokra is, akik nem tudnak
állást találni — ami persze egyet jelentene azzal, hogy a juttatás egyfajta garantált
jövedelemmé változna. Az EITC kibővítésének esélyei azonban rövid távon nem
túl reménykeltők, mivel a kongresszus republikánus tagjai ezt a programot
valójában megnyirbálni szeretnék.
Ha elfogadjuk azt, hogy a gazdaságunkban idővel egyre kevesebb munkavállalóra
lesz szükség, akkor abból logikusan következik, hogy át kellene alakítani az
adórendszert, és azt a munkajövedelem helyett a tőkejövedelemre alapozni. Jelenleg
minden nagyobb programot, például az idősek támogatását, javarészt a
munkavállalók után befizetett — a munkáltatót és munkást egyaránt sújtó —
adókból finanszíroznak. Ez az adórendszer jelentősen enyhíti azoknak a
vállalkozásoknak az adóterheit, amelyek nem munkaerő-, hanem inkább tőke- vagy
technológiaigényes ágazatokban működnek. Ezek a cégek boldogan élnek a piacok
és az intézmények nyújtotta előnyökkel, miközben kibújnak a kötelezettségek alól,
és nem járulnak hozzá azoknak a programoknak a támogatásához, amelyek a
társadalom egésze számára kulcsfontosságúak. Mivel így a munkaerő-intenzív
iparágakat és vállalkozásokat aránytalanul nagyobb adóterhek sújtják, ez újabb
lökést ad. ahhoz, hogy a humán munkaerőt, ahol és amikor csak lehet, automata
rendszerekre cseréljék. Így előbb-utóbb az egész rendszer fenntarthatatlanná válhat.
Ezért kellene inkább áttérnünk egy olyan adórendszerre, amely többet követel a
főként technológiára alapozó, kevés munkavállalót alkalmazó vállalkozásoktól.
Előbb-utóbb el kell szakadnunk attól az elképzeléstől, miszerint a munkavállalók
tartják el a nyugdíjasokat és finanszírozzák a segélyeket, és inkább abból kellene
kiindulnunk, hogy mindezeket a gazdaság egésze támogassa. Elvégre a gazdasági
növekedés tempója bőven megelőzte az új munkahelyek teremtésének és a bérek
növekedésének ütemét.
Ha ezek a javaslatok túlságosan merésznek és nagyszabásúnak tűnnek, akkor is
egyértelműen le kell szögeznünk egy politikai alapelvet. A fentebb sorra vett
trendeket figyelembe véve evidensnek tűnik, hogy nem arra kellene most
készülnünk, hogy lebontjuk a jelenlegi szociális hálót. Ha létezik is megfelelő
időpont arra, hogy megnyirbáljuk azokat a támogatási programokat, amelyek a
társadalom legkiszolgáltatottabb tagjainak megélhetését biztosítják — anélkül, hogy
egy életképes alternatívát a helyükre állítanánk —, akkor az egész biztosan nem most
van.

Az Egyesült Államokban a politikai környezet olyannyira mérgezővé és megosztóvá

vált, hogy még a leghagyományosabb gazdaságpolitikai kérdésekben is
képtelenségnek tűnik egyezségre jutni. Ennek fényében könnyedén elvetünk
bármilyen radikálisabb beavatkozással (például a garantált jövedelem bevezetésével)
kapcsolatos párbeszédet, mondván, értelmetlen az egész. Érthető, miért vonzóbb
kizárólag a kisebb és valószínűleg könnyebben megvalósítható politikai
intézkedésekre koncentrálni, amelyekkel meg lehet kapargatni egy kicsit a problémák
felszínét, de így a nagyobb kihívások megtárgyalása egy bizonytalan, jövőbeni
időpontra tolódik.
Ez azért nagyon veszélyes, mert az információtechnológia fejlődési ívének már rég
nem az elején járunk, hamarosan az exponenciális görbe meredek szakaszába érünk.
Felgyorsulnak az események, és a jövő már jóval azelőtt megérkezhet, hogy mi
felkészültünk volna rá.
Az Egyesült Államokban évtizedek óta nem sikerül megteremteni egy általános
egészségbiztosítási fedezetet — és ebből elég szépen kirajzolódik, milyen mérhetetlen
kihívások elé állít majd minket, ha megpróbálunk keresztülvinni egy átfogó gazdasági
reformot. Közel nyolcvan év telt már el azóta, hogy Franklin Delano Roosevelt
először tett javaslatot egy országos egészségbiztosítási rendszer kialakítására, és csak
nemrég született meg az Affordable Care Act. Az egészségügyi ellátás esetében persze
Amerika szeme előtt jól bevált példaként ott lebegtek a fejlett országok régóta fennálló
rendszerei. A garantált alapjövedelemre azonban nincs működő példa — ami azt illeti,
még csak hasonló politikai intézkedést sem vezettek be sehol, amelynek az lenne a
célja, hogy kezelni tudja a jövő technológiájának hatásait.(24) Egy ilyen rendszert
menet közben kell majd kitalálnunk és megalkotnunk. Mindezek fényében biztosak
lehetünk benne, nem túl korai belefogni egy érdemi eszmecserébe.
Ennek az eszmecserének le kell ásnia egészen a munka gazdasági szerepével és az
ösztönzők működésével kapcsolatos elképzeléseink alapjáig. Abban mindenki
egyetért, hogy az ösztönzőknek nagy a jelentőségük, de okkal hihetjük, hogy a
jelenlegi gazdasági ösztönzőinket nyugodtan lehetne valamiképp mérsékelni. Ez
pedig a jövedelemskála mindkét végére igaz. Egyáltalán nem állja meg a helyét az a
feltételezés, amely szerint a legfelső jövedelmi szinten már egy minimális adóemelés
is kifogná a szelet a vállalkozások és befektetések vitorlájából. Az a tény, hogy az
Apple-t és a Microsoftot is az 1970-es évek közepén alapították — egy olyan
időszakban, amikor a legfelső jövedelmi sáv 70% -kal adózott már önmagában
hathatósan bizonyítja, hogy a vállalkozókat a legkevésbé sem aggasztják az
adókulcsok. Hasonló a helyzet a legalsó szinteken, ahol nyilván fontos a munkára
ösztönző motiváció, de egy olyan gazdag országban, mint amilyen az Egyesült
Államok, ennek az ösztönzésnek nem kellene feltétlenül annyira szélsőséges
méreteket öltenie, hogy az a hajléktalanság és a nyomor rémével fenyegessen. Át
kellene értékelnünk a félelmünket, miszerint a gazdaság vonatán végül túl sok lesz a
potyautas, és túl kevesen lapátolják a szenet a kazánba, különösen most, hogy — úgy
tűnik — a gépek egyre inkább átveszik tőlünk a lapátolást.
2014 májusában az Egyesült Államokban a bérből és fizetésből élő alkalmazottak
száma végre újra elérte a válság előtti csúcsot, és ezzel véget ért a munkahelyteremtés
nélküli fellendülés egy történelmi jelentőségű időszaka, amely több mint hat évig
tartott. De ha az összfoglalkoztatottság szintje helyre is állt, abban mindenki
egyetértett, hogy azoknak az állásoknak a minősége jelentősen lecsökkent. A válság
milliószám törölt el középosztálybeli munkahelyeket, míg a fellendülés során létrejött
pozíciók aránytalanul nagy része az alacsonyabb jövedelemszintű szolgáltatási
iparágakban koncentrálódott. Azok közül is igen sok a gyorsétterem-hálózatokban és
a kiskereskedelemben jelentkezett — márpedig ezek, mint láttuk, olyan területek,
amelyekre a robotika és az önkiszolgáló automaták fejlődése minden bizonnyal
súlyos csapást mér. Mind a hosszú távon munka nélkül maradok aránya, mind a
nyolcórás álláshoz nem jutók száma egy viszonylag magas szinten stabilizálódott.
A legfőbb foglalkoztatási mutató mögött megbújik egy másik számadat is, amely
már önmagában baljós figyelmeztetés a jövőre nézve. A pénzügyi válság
kirobbanása óta eltelt években az Egyesült Államok munkaképes korú lakossága
körülbelül 15 millió fővel gyarapodott(25). Milliók léptek be tehát újonnan
érkezőként a munkaerőpiacra, és a gazdaság nekik egyáltalán nem teremtett új
lehetőségeket. Emlékezzünk John F. Kennedy mondatára: „Már ahhoz is nagyon
gyorsan kell futnunk, hogy egy helyben maradjunk." Ez 1963-ban még lehetséges
volt — manapság megvalósíthatatlannak bizonyulhat.
KONKLÚZIÓ

Ugyanabban a hónapban, amikor az Egyesült Államokban a munkahelyek száma

végre újra elérte a válság előtti szintet, az amerikai kormány két jelentést is kiadott,
amelyek némiképp rávilágítanak arra, hogy vélhetően milyen hatalmas és komplex
kihívásokkal kell szembenéznünk az elkövetkező évtizedekben. Az első jelentés,
amellyel szinte senki sem foglalkozott érdemben, egy rövid elemzés volt. Az
Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala készítette, és azt vizsgálta, hogy az
elmúlt 15 évben hogyan alakult az elvégzett munka mennyisége a magánszektorban
— ezúttal nemcsak a betöltött állások számát, hanem a ténylegesen ledolgozott
munkaórákat is figyelembe véve.
Eszerint 1998-ban, a versenyszférában dolgozók összesen 194 milliárd munkaórát
teljesítettek. Másfél évtizeddel később, 2013-ban az amerikai üzleti szektorban
előállított termékek és szolgáltatások összértéke 42%-os növekedést mutatott, ami
— inflációval korrigált értéken számolva — körülbelül 3,5 billió dollárnyi
növekményt jelentett. És hogy ehhez összesen hány munkaórát kellett a
dolgozóknak munkával tölteniük? Ugyanúgy 194 milliárd órát. Shawn Sprague, a
munkaügyi hivatal közgazdásza, a jelentés szerzője ezt úgy kommentálta, hogy „ezek
szerint 15 év alatt a ledolgozott munkaórák száma végső soron egy perccel sem nőtt,
annak ellenére, hogy ugyanezen időszak alatt az Egyesült Államok lakossága több
mint 40 millió fővel, a versenyszféra pedig sok ezer újonnan alapított vállalkozással
gyarapodott" (1).
A második, 2014. május 6-án kiadott jelentés híre viszont már másnap ott virított
a The New York Times címlapján. Ebben az állt, hogy a több kormányzati hivatal
együttműködésével létrejött, és egy — többek között az olajipar képviselőit is
magában foglaló — 60 tagú bizottság által felügyelt, a klímaváltozással foglalkozó
projekt, a „National Climate Assessment" készítői arra a megállapításra jutottak,
hogy „a klímaváltozás, amelyet egykor a távoli jövő problémájának tartottunk,
tagadhatatlanul itt van máris, a jelenünkben" (2). A jelentésben az áll, hogy „a nyarak
egyre hosszabbak és forróbbak, és a szokatlan hőség időszakai emberemlékezet óta
nem voltak ilyen hosszúak". Az Egyesült Államokban már most is sokkal
gyakoribbak az özönvízszerű esőzések, amelyek nemegyszer áradásokhoz vezetnek,
és mindenütt súlyos károkat okoznak. A jelentés előrejelzése szerint 2100 -ra a
tengerszint-emelkedés 30-120 cm között lesz; a készítők azt is megjegyzik továbbá,
hogy „egyes tengerparti városok lakói már ma is azt tapasztalják, hogy viharok és
áradás idején a korábbinál sokkal gyakrabban önti el a víz az utcákat". A
piacgazdaság is alkalmazkodni kezdett ehhez a megváltozott klimatikus helyzethez:
az árvíz elleni biztosítás egyre drágább, sőt egyes veszélyeztetett területeken teljesen
meg is szűnt.
A technooptimisták hajlamosak ezeket a klímaváltozás és a környezeti hatások
miatti aggodalmakat elbagatellizálni. Az ő szemükben ugyanis a technológia nem
más, mint egy egyetemesen pozitív erő, amely exponenciális fejlődésével szinte
biztosan megment majd minket minden ránk váró veszélytől; bőven lesz tiszta
energia, amely képes lesz ellátni az egész gazdaságot, méghozzá hamarabb, mint
gondolnánk; és az olyan innovációk, mint például a tengervíz sótalanítása és a
mostaninál sokkal hatékonyabb újrafeldolgozás, épp időben érkeznek majd ahhoz,
hogy elejét vegyék bármiféle drasztikusan negatív következménynek. Bizonyos
mértékben tényleg jogos ez az optimizmus. A napenergia felhasználásában, főleg
újabban, egy Moore-törvény-szerű trend érvényesül, amely napról napra csökkenti a
termelés költségét. A világ összes fényelektromos kapacitása nagyjából két és fél
évente megduplázódik(3). A legoptimistábbak szerint a 2030-as évek elejére
elérhetjük, hogy minden szükséges energiát a Napból nyerjünk (4). De azért így is
maradnak még előttünk komoly kihívások. Az egyik probléma az, hogy miközben
maguknak a napelemeknek az ára rohamosan csökken, addig a többi, nem kevésbé
jelentős költségtétel — például a járulékos eszközök és a felszerelés ára — eddig
nem mutatott hasonló léptékű csökkenést.
Egy realistább szemlélet szerint egyaránt szükség lesz innovációra és szabályozásra
is, ha azt szeretnénk, hogy sikerüljön egyrészt mérsékelni a klímaváltozást, másrészt
alkalmazkodnunk hozzá. A jövő nem egyszerűen a technológiai és a környezeti
hatások közti versenyről szól majd. A helyzet ennél sokkal bonyolultabb lesz.
Mint láttuk, a folyamatosan fejlődő információtechnológiának is megvan a maga
sötét oldala, és ha ez széles körű munkanélküliséget hoz, és a lakosság nagy részének
gazdasági biztonságát fenyegeti, akkor — politikai szempontból — még nehezebb
lesz a klímaváltozás veszélyeivel szemben fellépni.
A Yale és a George Mason Egyetem kutatóinak 2013-as felmérésében az áll, hogy
az amerikaiaknak körülbelül 63%-a gondolja azt, hogy valóban klímaváltozás zajlik,
és csak egy kicsit több mint a fele aggódik legalább valamelyest a klímaváltozás
jövőbeni hatásai miatt (5). Azonban a Gallup Intézet legfrissebb felmérése talán
némileg jobb képet mutat (6). Náluk az embereket leginkább aggasztó dolog 15-ös
listáján a klímaváltozás a 14. lett. A lista élén a gazdasági helyzet áll, és az
átlagemberek túlnyomó többsége „gazdasági helyzet" alatt valójában a munkahelyek
számát és a fizetéseket érti.
A történelemben egyértelműen megfigyelhető, hogy amikor szűkül az álláspiac, a
fokozódó munkanélküliségtől való félelem hathatós eszközzé válik a politikusok
kezében, és azok számára is, akik sajátos érdekeik miatt ellenzik a környezetvédelmi
lépéseket. Így volt ez például azokban az államokban, ahol a szénbányászat
hagyományosan a munkahelyteremtés fontos forrása volt, annak ellenére, hogy a
bányaiparban a foglalkoztatottságot nem csak a környezetvédelmi szabályozás,
hanem a gépesítés is már rég megtizedelte. A vállalatok, még azok is, amelyek csupán
kisszámú munkavállalót foglalkoztatnak, rendszeresen kijátsszák az állami és a városi
vezetést egymás ellen, csak azért, hogy ezzel adókedvezményeket, kormányzati
támogatást és a szabályozások alóli felmentést csikarjanak ki maguknak.
 Az Egyesült Államok és a fejlett világ határain túl a helyzet talán még súlyosabb.
Mint azt láttuk, szerte a világon rohamtempóban szűnnek meg a gyári állások. A
munkaerő-igényes gyártás, amely korábban prosperitáshoz vezetett, ma már számos
fejlődő országban eltűnőben van, épp úgy, ahogy a hatékonyabb mezőgazdasági
technológiák törvényszerűen kirekesztik az embereket a vidéki, földművelő
életformából. Számos fejlődő országot a jelenleginél jóval súlyosabban érint majd a
klímaváltozás, illetve sok helyen már most is komoly környezeti pusztulásnak
lehetünk szemtanúi. A legrosszabb esetben az általános gazdasági bizonytalanság, a
szárazság és az emelkedő élelmiszerárak együttesen végül akár társadalmi és politikai
instabilitáshoz is vezethetnek.
A legnagyobb veszélyt egy lehetséges végletes krízishelyzet kialakulása jelenti,
amikor is a technológia okozta munkanélküliség és a klímaváltozás hatásai
nagyjából egyszerre jelentkeznek, és sok szempontból támogatják vagy akár még
fel is erősítik egymást. Ha valahogy mégis képesek leszünk a technológiai fejlődés
révén megoldást találni — felismerve, hogy a fejlődés milyen hatással van a
foglalkoztatottságra meg a jövedelemeloszlásra, és alkalmazkodva ennek
következményeihez - akkor talán bízhatunk egy optimistább kimenetben.
Ezeknek az egymással összefonódott erőknek a kibogozása, valamint egy széles
körű biztonságot és prosperitást nyújtó jövő megteremtése lehet korunk
legnagyobb kihívása.

***** HA TEHETED, VEDD MEG A KÖNYVET! TÁMOGATSD A KIADÓT,

HOGY MÁS JÓ KÖNYVEKET IS PUBLIKÁLNI TUDJON. PÉLDÁUL
AJÁNDÉKNAK TÖKÉLETES VÁLASZTÁS.

***** PLUSZ: OLVASD EL BRUCE BUENO DE MESQUITA - ALASTAIR

SMITH : “DIKTÁTOROK KÉZIKÖNYVE” , VALMINT DARON ACEMOGLU -
JAMES A. ROBINSON : „MIÉRT BUKNAK EL NEMZETEK?” CÍMŰ
KÖNYVEKET IS. MEGÉRI. ÉS TERMÉSZETESEN OTT IS IGAZ, HOGY HA
„SZABAD” FORRÁSBÓL OLVASTAD, VEDD MEG UTÁNA
JEGYZETEK
Bev ezetés
1 (1) Diamon d, Jared: Összeo mlás — T an ulságok a társadalmak tov ábbéléséhez ( Co llapse: How
S o c ieties Cho ose to S u cceed o r Fail) Fo rd .: Vassy Z o ltán . Bud ap est, Typ o tex, 2009.
(2) A gyári munkások és beosztottak átlagbérének forrása: „The E conomic Report of the
President" (Elnöki jelentés a gazdaságról) 2013, B-47-es táblázat Lásd: https://
www.gpo.gov/fdsystpkg/ERP-2013/pdf/ERP-2013-table47.pdf. A táblázatban az látható, hogy
1973-ban a legmagasabb heti bér (1984-es reálértéken számolva) 341 dollár volt, 2012
decemberében p edig 295 dollár. A termelékenységi adatok forrása: „Nonfarm Busin ess Sector:
Real Output Per Hour of All Persons" (Nem mezőgazdasági üzleti szektor, valós, óránkénti,
összesített termelési eredmén ye, szezonális módosításokkal), Egyesült Állaniok Munkaügyi
Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala, 2016. december 6. Lásd:
https://research.stlouisfed. org/fred2/series/OPHNFB/.
(3) Irwin, Neil: „Aughts Were a Lost Decade for U.S. E conomy, Wo rkers" The Washington Post,
2010. január 2., http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/
article/2010/01/01/AR2010010101196.html.
4 U o.

(5)Az ered eti Moo re-tö rvén y a mikrop ro cesszorban lévő tranziszto rok sz ámán ak
duplázódására vonatkozott. Egyike azon techno lógiai jóslato kn ak, amelyek — minden ki
meglep etésére — még mindig tartják magukat, ugyan akkor már látszik, h ogy a fizika
törvényei hamarosan éles határt szabnak majd a növekedésnek. (A Lektor)
(6) Fo rd , Martin : T he Lights in the Tu nn el — Au to mation , Acceleratin g T ec hn olo gy an d the
Ec o n o my o f the Fu tu re. CreateSp ace I n dep enden t Pub lishing Platform, 2009.
(7) 2015-re már 16 államban történt kísérlet az önvezető autókra vonatkozó szabályozás
kialakítására, tíz államb an hatályba is léptek az ezeket valamilyen mértékb en érintő jogszabályok,
és készül egy kormányzati szintű törvén y is. (http://
www.ncsLorg/research/transportation/autonomous-vehicles -legislation.aspx). (A Lektor.)
(8) Az IBM 2014-b en indította el ez en a területen a minden innovatív projekt számára elérhető, a
Watsonra épülő MI-szolgáltatását Lásd: https://developer.ibm.com/ watson (A Lektor.)
9 „New Stud y Fro m McKinsey and Compan y Looks at How Automation Will Affect All Jobs"
33rdsquare.co m, 2016. Július 2. http://www.33rdsquare.com/ 2016/07/new-study-from-
mckinsey-company-looks.htm1.

1. fejezet: Az automatizálási hullám

(1) Az Industrial Perception dobozpakoló robotjáról készült felvételt lásd: youtub e/

nHohqPChqjcj
2 (2) Markoff, John: „Skilled Work, Without the Worker" The New York Times, 2012. augusztus 18.,
http://www.nytimes.com/2012/08/19/business/new-wave-of-adeptrobots-is-ch anging-global-
industry.html.
3 (3) Lavrin c, Damon: „Peek Inside Tesla's Rohotic Factory" Wired.com, 2013. július 16.,
http://www.wired.com/autopia/2013/07/tesla-plant-video/.
(4) „Industrial Robot Statistics 2013". Az International Federation of Robotics web -oldala,
http://www.ifr.org/industrial-robots/statistics/.
(5) Tanz, Jason: „Kinect Hackers Are Ch anging the Future of Robotics" Wired M agazine, 2011.
július, http://www.wired.com/magazine/2011/06/mLkinect/.
(6) Shein, Esther: „Businesses Adopting Robots far New Tasks" Computerworld, 2013. augusztus
I., http://www.computerworld.com/s/article/9241118/Businesses
_adopting_robots_for_new_tasks.
7 (7) Cliffo rd, Stephanie: „U.S. Textile Plants Return, with Floors Largely Empty of People" The
New York Times, 2013. szeptemb er 12., http://www.nytimes.com/ 2013/09/20/business/us-
textile-factories-return.html.
(8) Uo.
9(9) A kínai munkások bérén ek emelkedéséről, illetve a Boston Consulting Group felméréséről lásd
„Coming Home". The Economist, 2013. január 19., http:// www.economist.com/news/special-
report/21569570-gtowing-numbet-american cornpanies-are-rnoving-their-manufacturing-b ack-
united.
" (10) Baum, Caroline: „So Who's Stealing China's Man ufacturing Jobs?" Bloomberg News, 2003.
október 14., http://www.sddt.com/News/article.cfm?SourceCode= 20031014fw#.V
KEvPmLTGg].
11(11) Mozur, Paul — Do u, Eva: „Robots May Revolutionize China's Electronics Man ufacturing"
The Wall Street Journal, 2013. szeptemb er 24., http://online.wsj.com/
news/articles/5B10001424052702303759604579093122607195610.
12 (12) A mesterségesen alacsonyan tartott kínai tőkeköltségekről lásd Pettis, Mich ael: Avoiding the
Fall: China's Economic Restructuring. Washington, Carnegie Endowment for International Peace,
2013.
13(13) Jopson, Barney: „Nike to Tackle Rising Asian Labour Costs" The Financial Times, 2013. június
27., littp://www.ft.com/intl/cms/s/0/277197a6-df6a-11e2— 881f-00144feab7de.html.
14 (14) A Momentum Machines társalapítóján ak, Alexandros Vardakostasnak a szavait lásd Roush,
Wade: „Hamburgere, Coffee, Guitars, and Cars: A Report from Lemnos Labs" Xconomy.com,
201.2. június 12., http://www.xconorny.com/san-fran cisco/2012/06/12/hamb urgers-coffee-
guitars-and-cars-a-report-from-lemnos-labs/.
15
A Momentum Machines weboldala: http://momentummachin es.com; Szondy, David:
„Hamburger-Making Machine Churns Out Custom Burgers at Industrial Sp eeds" Gizmag.com,
2012. november 25., http://www.gizmag.com/hamburgermachine/25159/.
16 A franchise hálózatra vonatkozó legfrissebb adatokat lásd a McDonald's céges w eboldala,
http://corporate.mcdonalds.com/mcd/ourcomp any.html.és http://
www.tozsdeforum.hu/tozsde/reszvenypiac/ezek-a-mcdonalds-legfeltettebb-titkai45435.html.
17
Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala,
sajtóközlemén y, 2013. decemb er 19., USDL-13-2393, Employment Projections — 2012-2022, 8.
táblázat, http://www.b1s.govinews.release/pdf/ecopro.pdf. Semuels, Alana: „National Fast-
Food Wage Protests Kíck Off in New York" Los Angeles Times, 2013. augusztus 29.,
http://articles.latimes.com/2013/aug/29/ business/la-h-mo-fast-food-protests-20130829.
19 Velasco, Sch uyler: „McDonald's Helpline to Employee: Go on Food Stamp" Christian Science
Monitor, 2013. október 24., http://www.csmonitor.com/ Business/2013/1024/McDonald -s-
helpline-to-employee-Go-on-food-stamps.
zo Allegretto, Sylvia — Doussard, Marc — Graham-Squire, Dave — Jacobs, Ken —
Thompson, Dan Thornpson, Jeremy [et „Fast Food, Poverty Wages: The
Public Cost of Low-Wage Jobs in the Fast-Food Industry" UC Berkeley Labor Center, 2013.
október 15., http://laborcenter.berkeley.edu/publiccosts/fast_food poverty wages.pdf.
21 Tabuchi, Hiroko: „For Sushi Chain, Conveyor Belts Carry Profit" The New York Times, 2010.
december 30., http://www.nytimes.com/2010/12/31/business/global/ 3lsushi.html.
22 Sumner, Stuart: „McDonald's to Implement Touch-Screen Ordering" Computing, 2011. május 18.,

http://www.computing.co.uk/ctg/news/2072026/mcdonaldsitnplement-touch-screen.
23 Az Egyesült Államok Munkaügyi Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala,

foglalkoztatási elő rejelzése 2012. március 29., http://www.bls.gov/ooh/ About/Projections-

Overview.htm.
24 Smith , Ned: „Picky Ro b o ts Grease th e W h eels o f e -Co mmerce" Bu sin ess News Daily,
2011. június 2., http://www.businessnewsdaily.com/1038-robotsstreamlin e-o r der-fulfillment-
e-commer ce-pick-pa ck-and-s hí p-warehouseoperations.html.
 (25) Bensinger, Greg: „Befo re Amazon's Dron es Co me the Robots" The Wall Street Journal, 2013.
december 8., http://online.wsj.com/news/articles/SB10001424052
702303330204579246012421712386.
(26) Trebilcock, Bob: „Automation: Kroger Changes the Distribution Game" Modern Materials
Handling, 2011. június 4., http://www.mmh.com/article/automation_ kroger_changes_the_game.
27 Semuels, Alan a: „Retail Jobs Are Disappearing as Shoppers Adjust to SelfService" Los Angeles

Times, 2011. március 4., http://articles.latimes.com/2011/ mar/04/business/la-fi-robot-retail-

20110304.
(28) A Redbox vállalati blogja: „A Day in th e Life o f a Redbox Ninja", 2010. április 12.,
http://www.companyowl.com/i/t/day-life-redbox-ninj a -redblog/33121
29 A Redbox vállalati weboldala: http://www.reclbox.com/career-technology.
30 Morris, Megh an: „It's Curtains fo r Blo ckb uster's Remaining U.S. Sto res" Crain's Chic ago

Business, 2013. no vemb er 6., http://www.chicagob usin ess.com/ articie/

2013110 6/NEWS07/131109882/its -curtains-for-blo ckb usters -remainitig -u-ssto res.

3 ' (31) Gilbert, Alorie: „Why So Nervous Abo ut Robots, Wal-Mart?" CNET News, 2005. július 8.,

https://www.cnet.com/news/why-so-nervous-about-robots-wal-mart/.
" (32) Wohl, Jessica: „Walmart Tests iPhone App Ch ecko ut Feature" Reuters, 2012. szeptemb er 6.,
http://www.reuters.com/article/2012/09/06/us-walmart-iphonescheckout-
idUSBRE8851DP20120906.
" (33) Sumers, Brian: „New LAX Car Rental Co mpany Offers Only Audi A4s - and No Clerks"
Daily Breeze, 2013, október 6., http://www.dailybreeze.com/general-n ews/ 20131006/new-lax-
car-rental-company-offers-only-audi-a4s-x2014-an cl-no-elerks.
34 (34) 2016 tavaszán már számos cég, köztük a Daimler és a Mercedes is tesztelt ilyen
rendszereket, http://hvg.hu/cegauto/20160405_Onvezeto_Mercedes_kamion konvoj;
http://omnibusz.blog.hu/2016/07/18/citypilot_busz_a_jovobol.
35 (35) A Vision Robotics weboldala: http://visionrobotics.com.
36 A Harvest Automation weboldala: https://www.public.harvestai.com/.
37
Murray, Peter: „Automation Reaches French Vineyards with a Vine-Pruning Robot"
SingularityHuh, 2012. november 26., http://singularityh ub.com/2012/ 11/ 26/automation-reaches-
french-vineyards-with-a-vine-pruning-robot.
(38) „Latest Robot Can Pick Strawb erry Fields Forever" T he Japan Times, 2013. szeptember 26.,
http://www.japantimes.co.jp/news/2013/09/26/busin ess/latest-robotcan-pick-strawberry-fields-
forever.
39 (39) Az Austrahan Centre for Field Robotics weboldala: http://sydney.edu.au/
engineering/research/robotics/agricultural.shtml.
" (40) Sohn, Emily: „Robots on the Farm" Discovery News, 2011. áp rilis 12., http://
news.discovery.comitech/robotics/robots-farming-agriculture-110412.htm.
41 Semuels, Alan a: „Automation Is Increasingly Reduting U.S. Workforces" Los Angeles Times,
2010. d ecember 17., http://articles.latimes.com/2010/dec/17/business/ la-fi-no-h elp-wanted-
20101217.
2. fejezet: Most máshogy lesz?
(1) Ifj. Martin Luther Ring utolsó prédikációjáról és b úcsúztatásáról bővebben lásd Franklins, Ben
A.: „Dr. Ring Hints He'd Cancel March If Aid Is Offered" The New York Times, 1968. áp rilis 1.;
valamint Nan Robertson: „Johnson Leads U.S. in Mourning: 4,000 Attend Service at Cathedral in
Washington" The New York Times, 1968. április 6.
2 (2) A prédikáció teljes szövegét lásd http://kingencyclopedia.stanfo rd.edu/encyclope
dia/documentsentry/doc_remaining_awake_through_a_great_revolution.1. html. A jelentés
szövegét és az aláírók listáját lásd http://www.educationanddemocracy. org/ FSCfiles/C CC2a
TripleRevolution.htm. Az eredeti dokumentum szkennelt változatát és a Johnson elnökn ek szánt,
mellékelt levelet lásd http://scarc.lib rary. oregonstate.edu/coll/pauling/peace/papers/1964p.7-
01.html.
 (4) Po mfret, Jo hn D.: „Guaran teed In come Asked fo r All, E mp lo yed o r Not" T he New
Yo rk T imes, 1964. március 22. Egyéb megjelen éseket lásd Steensland, Brian : T he Failed
Welfare Revo lu tion : Ameried's S tru ggle ov er Gu aran teed Inc ome Po lic y. Prin ceto n, Prin ceton
University Press, 2011, 43-44.
5 (5) No rbert Wiener cikkéről részletesen lásd Marko ff, John: „In 1949, He Imagin ed an Age of
Robots" The New York Times, 2013. május 20.
(6) Vonnegut, Kurt: Gépzongora (Player Piano). Ford.: Molnár István. Budap est, Maecenas, 2006.
(Magyarul megjelent Utópia 14 címmel is. Ford.: Vajda Gábor. Budapest, Kossuth, 1972.)
(7) Id éz et egy Rob ert Weide-n ek írt levélből, 1983. jan uár 12. Az id ézet fo rrása Wakefield, Dan
(szerk.): Kurt Vonnegut Letters. New York, Delacorte Press, 2012, 293.
(8) Lyndon B. Johnson szavait lásd „Remarks Upon Signing Bill Creating the National
Commission on Technology, Automation, and Economic Progress", 1964. augusztus 19., Peters,
Gerh ard - Woolley, John T.: The American Presidency Project,
http://www.presidency.ucsb.edu/ws/?pid=26449.
(9) A tanács jelentéseit lásd http://catalog.hathitrust.org/Record/009143593; http://
catalog.hathitrust.org/Record/007424268; http://www.rand.org/content/dam/
rand/pubs/papers/2013/P3478.pdf.
16 (10) A munkanélküliségi ráta alakulását lásd „A Brief History of US Un employment" The
Washington Post, http://www.washingtonpost.com/wp-srv/special/business/ us-unemployment-
rate-historyl.
" (11) Az első d igitális sz ámító gép felépítésén ek és működ ésén ek életh ű leírását, valamint a
számítógép eket építő csap atok b emutatását lásd Dyson , Geo rge: Tu rin g's Cathedral: T he
Origins of the Digital Universe. New York, Vintage, 2012.
12 (12) A gyári mun káso k és b eosz tottak átlagb érét lásd „Th e E cono mic Repo rt o f th e
President" (Elnö ki jelentés a gazd aságró l) 2013, B -47-es tábláz at, http s://
www.gpo.go v/fd sys/p kg/E RP-2013/p df/E RP-2013-tab le47.p df. Ahogy az a
Bevez etésb en áll, a tábláz atb an az látható, ho gy 1973-ban a legmagasab b h eti b ér 341
dollár volt, 2012 d ecemb eréb en p ed ig 295 do llár (1984-es reálértéken sz ámolva). Ez eket az
értékeket számoltam át 2013-as reálértékre a munkaüg yi
statisztikai hivatal inflációkalkulátorával, lásd http://www.b1s.gov/data/inflation calculator.htm.
13 A háztartások jövedelmének középértékét az egy fő re jutó GDP-hez viszbnyítva lásd Cowen,
Tyler: The Great Stagnation: How America Ate Ali the Low-
Hanging Fruit of Modern History, Got Sick, and Will (Eventually) Feel Better. New York, Dutton, 2011.
15.; Lane K enworthy: „Slow Income Growth fo r Middle America", 2008. szeptemb er 3.,
http://lanekenworthy.net/2008/09/03/slow-income -growth-for-middle-america/. Az adatokat
átszámoltam 2013-as reálértékre.
14 Mish el, Lawren ce: „Th e W edges Betw een Productivity and Median Comp ensation Growth"
Egyesült Állaniok gazdaságpolitikai intézete, 2012. áp rilis 26.,
http://www.epi.org/publication/ib330-productivity-vs-compensation/.
(15) „The Co mpensation-Productivity Gap" Az Egyesült Államok munkaügyi statisztikai
hivatalán ak w eboldala, 2011. február 24., http://www.b1s.gov/opub/ted/2011/
ted_20110224.htm.
(16) Taylor, John B. — Weerapana, Akila: Principles of Economics. Mason, Cengage Learning,
2012.344. Külön érdemes odafigyelni az oszlopdiagramra és a bal szegé-
lyén lévő megjegyz ésre. Taylor igen elismert közgazdász, róla kapta a n evét az ím. Taylor -szabály,
amelyet a jegybankok egyfajta irán yelvként használnak a monetáris politikájukban a kamatlábak
meghatározásához.
(17) Frank, Robert H. — Bernanke, Ben S.: Principles of Economics. New York, McGraw Hill/Irwin,
2007.596-597.
" (18) A Joh n Mayn ard K eyn es-id éz et forrása David Hackett Fisch er: T he Great W ave: Pric e
Revolutions and the Rhythm of History. New York, Oxford University Press, 1996,294.
 (19) A grafikonon feltüntetett adatok fo rrása: St. Lo uis-i központi bank gazdasági statisztikai
adatok; nem mezőgazdasági üzleti szektor; [index 2009=100j, szezonális módo sításo kkal
[ PRS85006173] ; Az E gyesült Állan io k Mun kaügyi Min isztériuma, munkaügyi statisztikai
hivatala, https://research.stlouisfed.org/frecl2/ series/PRS85006173. A függőleges skálán a
mutató értéke 2009-nél 100. Lásd még: Jacobso n, Margaret — Occh ino , Filip po: „Behind th e
Declin e in Lab o r's Share of Income" Clevelandi-i központi bank, 2012. február 3.,
https://www.cleve landfed.org/en/newsroom-and-events/publications/economic-trends/2012-
economic-trends/ et -20120203-b eh ind-th e-d eclin e-in-labors-share-of-in co me.asp x.
(20) Thurm, Scott: „Por Big Companies, Life Is Good" The Wall Street Journal, 2012. április 9.,
http://online.wsj.com/article/SB10001424052702303815404577331660 464739018.html.
21 Uo.
22 Karabarbounis, Lo ukas — Neiman, Brent: „The Global Declin e of the Labor Sh are". Országos
Gazdasági K utatóintézet, 19 136 sz. munkaanyaga, kiadás d átuma: 2013. június,
http://www.nber.org/papers/w19136.pdf.
(23) A grafikon adatainak forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok: adózás
utáni nyereség (amortiz áció és tőkefogyasztási ko rrekció n élkül), milliárd dollárb an, éves ráta
szezonális kiigazításokkal; bruttó hazai termék, milliárd dollárban, éves ráta szezonális
kiigazításokkal [GDP]; http:// research.stlouisfed.org/fred2/graph/?id=CP.
(24) Karabarbounis — Neiman: i. m., 1.
25 Uo.

(26) A nők és a férfiak közötti aktivitási arán yt szemléltető grafikonokat lásd Egyesült Államok
központi bankjának gazdasági statisztikai adatain ak weboldala http://
research.stlouisfed.org/fred2/series/ LNS11300001, http://research.stlouisfed.org/
fred2/series/LNS11300002.
27 (27) A 25-54 éves felnőttek közötti aktív keresők arányát szemléltető grafikont lásd
http://research.stlouisfed.org/fred2/graph/?g=16S.
(28) Az igén ylések számán ak növekedéséről lásd Van Zandweghe, Willem: „Interpreting th e Recent
Decline in Labor Force Participation" Economic Review, 2012. I. né., Kansas Cityi központi bank, 29.,
http://www.kc.frb.org/publicadeconrev/ pdf/12q1VanZandweghe.pdf.
(29) A grafikon adatainak forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok: polgári
aktív lceresők aránya, százalékban, sz ezonális módosításokkal [CIVPART];
http://research.stlouisfed.org/fred2/graphPid=CIVPART,
30 A grafikon adatain ak forrása: St. Lo uis-i központi bank: összes foglalkoztatott: nem
mezőgazdasági szekto r, ez er fő, sz ezonális módosításokkal [PAYEMS]; Egyesült Államok
Munkaügyi Minisztériumán ak munkaügyi statisztikai hivatala
https://research.stlouisfed.org/frec12/series/PAYEMS/.
31
Erről lásd Rampell, Catherine: „How Many Jobs Should W e Be Adding Each Month?" The New
York Times (Economix blog), 2011. május 6., http://economix.
blogs.nytimes.com/2011/05/06/how-many-j obs-should-we-be- a dding-ea chin onth/.
32
Tasci, Murat: „Are Jobless Reco veries th e New Norm?" Clevelandi központi bank kutatási
kommentárj a, 2010. március 22., https://www.clevelandfed. org/en/newsroom-and-
events/publications/economic-commentary/economic-commentary-archives/2010-economic-
commentaries/ec-201001-are-jobless-recoveries-th e-new-norm.aspx.
33
„Chart Book: The Legacy o f the Great Recession" Egyesült Államo k költségvetési és
szakpolitikai prioritásokért felelős központja, 2013. szeptember 6.,
http://www.cbpp.org/cms/index.cfm?fa=view&ic1=3252.
34
Adatok forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági statisztikai adatok: összes foglalkoztatott:
nem mezőgazdasági szektor, ezer fő, szezonális kiigazításokkal; Egyesült Államok Munkaügyi
Minisztériumának munkaügyi statisztikai hivatala
https://research.stlouisfed.org/fred2/series/PAYEMS/.
35
Gh ayad kísérletének leírását lásd O'Brien, Math ew: „The Terrifying Reality o f Long-Term
Unemployment" T he Atlantit, 2013. áp rilis 13., http://www.the
atlantic.com/business/archive/2013/04/the-terrifying-reality-of-long-
termunemployment/274957/.
(36) Az Urban Institute jelentését illető en lásd O'Brien, Mathew: „Who Are th e LongTerm
Unemployed?" T he Atlantit, 2013. augusztus 23., http://www.theatlantic.
com/business/archive/2013/08/who-are-the-long-term-un employed/278964; Mitch ell, Josh:
„Who Are the Long-Term Unemployed?" Urb an Institute, 2013. július,
http://www.urban.org/uploadedpdf/412885-who-are-the-long-tertnunemployed.pdf.
37
„Th e Gap Widens Again" T he Economist, 2012. március 10., http://www.
economist.com/node/21549944.
(38) Saez, Emmanuel: „Striking It Rich er: The Evolution of Top Incomes in the United States"
Berkeley, Kaliforniai Egyetem, 2013. szeptember 3., fittp://elsa.berkeley. edui—saez/saez-
UStopincomes-2012.pdf.
(39) „Country Comparison: Distribution of Family In come: Gini Index" CIA World Factbook,
https://www.cia.gov/library/publications/the-worlcl-factbook/ rankorder/2172rank.html.
" (40) Ariely, Dan: „Americans Want to Live in a Much More Equal Co untry (They Just Don't
Realiz e It)" The Atlantit, 2012. augusztus 2., http://www.theatlantic.com/
business/archive/2012/08/americans-w ant-to-live-in-a-much-more-equal-co untryth ey-just-
dont-realize-it/2606.39/.
41
James, Jonathan: „The College Wage Premium" Clevelandi központi bank gazdasági
kommentárja, 2012. augusztus 8., [https://www.clevelandfed.org/newsroom and-
events/publications/economie-commentary/2012-economic-commentaries/ ec-201210-the-
college-wage-premium.aspx].
42
A skill biased technological change (SBTC) fordításához lásd http://mek.oszk.
hu/04000/04006/04006.pdf. (A Ford.)
43 Carew, Diana G.: „No Recovery for Young People?" Progressive Policy Institute blog, 2013,
augusztus 5., http://www.progressivepolicy.org/2013/08/no-recoveryfor-young-people/.
44 Jaimovich, Nir Siu, Hen ry E.: „The Trend Is the Cycle: Job Polarization and Jobless Recoveries"
Országos gazdasági kutatási hivatal 18 334 sz. munkaanyaga, 2012. augusztus,
http://www.nber.org/papers/w18334, elérhető itt is: http://
faculty.arts.ubc.ca/hsiu/research/polar20120331.pdf.
45
Casselman, Ben: „Low Pay Clouds Job Growth" T he Wall Street Journal, 2013. április 3.,
http://online.wsj.com/article/SB10001424127887324635904578643654 030630378.html.
46
Az információ forrása: Egyesült Államok munkaügyi gazdasági statisztikai hivatal, havi
foglalkoztatottsági jelentések. A 2007. d ecemberi jelentés (http://www.
bls.govinews.release/archives/empsit_01042008.pdf) A-5 táblázata azt mutatja, hogy adott
hónapban 122 millió teljes állás és körülb elül 24 millió részmunkaidős állás volt a gazdaságban. A
2003. augusztusi jelentés (http://www.bls.gov/news. release/archiveslempsit_09062013.pdf) A-
8 táblázata azt mutatja, hogy adott hónapban körülbelül 117 millió teljes és 27 millió
részmunkaidős állás volt a gazdaságban.
47
Auto r, David: „Th e Polariz ation of Job Oppo rtun ities in th e U.S. Labo r Market:
Implications fo r E mplo yment and Earn ings" Amerikai fejlesztési közpon t és Th e Hamilton
Project, 2010. április, 8-9., http://economics.mit.ed u/ files/ 5554.
49
Uo., 4.
49
Uo., 2.
50 Jaimovich — Siu: i. m., 2.
51
Freeland, Chrystia: „The Rise of `Lovely' and `Lo usy' Jobs" Reuters, 2012. áp rilis 12.,
http://www.reuters.com/article/2012/04/12/column-freeland-
middleclassidUSL2E8FCCZZ20120412.
52
Hale, Galina — Hobijn, Bart: „The U.S. Content of `Macle in China'" San Franciscó-i központi
bank gazdasági jelentése, 2011. augusztus 8., http://www.frbsf. org/economic-
research/publications/economic-letter/2011/august/us-made-inchina/.
53
Az adatok forrása: St. Louis-i központi bank gazdasági adatai összes gyáripari alkalmazott, ezer
fő, szezonális módosításokkal [MANEMP] osztva az összes n em mezőgazdasági üzleti
szektorban alkalmazottai, ezer fő, szezonális módosításokkal [PAYEMS]; Egyesült Államok
Munkaügyi Minisztériuma, munkaügyi statisztikai hivatal;
https://research.stlouisfed.org/fred2/series/PAYEMS/, hozzáférés dátuma: 2014. június 10.
54
Bartlett, Bruce: „Tinan cialization' as a Cause of E conomic Malaise" The New York Times
(Economix blog), 2013. június 11., http://economix.blogs.nytimes.
com/2013/06/11/financialization-as-a-cause-of-economic-malaise/; Delong, Brad: „The
Financialization of the American Economy" Grasping Reality with the In-
visihle blog, 2011. október 18., http://delong.typepalcom/sdj/2011/10/the-
financialization-of-the-arnerican-economy.html.
55 Johnson, Simon — Kw ak, James: 13 Bankers: The Wall Street Takeover and the Next Financial
Meltdown. New York, Pantheon, 2010, 85-86.
56
Taibbi, Matt: „The Great American Bubble Machin e" Rolling Stone, 2009. július 9.,
http://www.rollingstone.com/politics/news/the-great-american-bubblemachine-20100405.
57 Számos gazdasági elemzés kimutatta ezt a kap csolatot a financializáció és az egyenlőtlenség
között, ezek közül az egyik legátfogóbbat lásd Galbraith, James K.: Inequality and Instability: A
Study of the World Economy Just Before the Great Crisis. New York, Oxfo rd University Press, 2012. A
financializáció és a jövedelemrészesedés csökkenése közötti kap csolattól lásd Globális jelentés a
bérekről 2012/13. Nemz etközi Munkaügyi Szervez et (ILO), 2013, http://www.
ilo.org/global/research/global-reports/global-wage-report/2012/WCMS_194843/ lang--
enlindex.htm.
58
Poppick, Susie: „4 Ways th e Market Could Really Surp rise You" CNN Money, 2013. január 28.,
https://www.aol.com/article/2013/01/28/stock-market-crashscenarios-surp rises/20440635/.
59
Yglesias, Matthew: „A merica's Private Sector Labor Unions Have Always Been in Decline" Slate
(Moneybox blog), 2013. március 20., http://www.slate.com/blogs/
moneybox/2013/03/20/private seetor_labor_unions_have always_been_in_ decline.html.
60 Hacker, Jaco b S. — Pierson, Paul: Winn er-T ake-All Politic s — Ho w Washington M ade the
Rich Richer — and Turned Its Back on the Middle Class. New York, Simon and Schuster, 2011.
(61) A kan adai bérek alakulásáról és a szakszervezetek helyzetéről lásd Corak, Miles: „The Simple
Economics of the Declining Middle Class — and the Not So Simple Politics" Economics for Public
Policy blog, 2013. augusztus 7., http://milescorak. co m/2013/08/07/the-simple-economics-of-
the-dechning-middle-class-and-thenot-so-simple-politics/; valamint „Unions on Declin e in
Private Sector" CBC News Canada, 2012. szeptemb er 2.,
http://www.cbc.ca/news/canada/unions-ondecline-in-private-sector-1.1150562.
(62) Frey, Carl Benedikt — Osborn e, Michael A.: „Th e Future of Employment: How Susceptible
62

Are Jobs to Computerisation?" Oxford Martin School, A jövő technológiájának h atásai program,
2013. sz eptember 17., 38., http://www.oxfordmartin.
ox.ac.uk/downloads/academie/The_Future_of_Employment.pdf.
63 Brynjolfsson , E rik —McAfee, And rew : Race Again st the M ac hine — Ho w the D igital
Revolu tion is Acc eleratin Innov atio n, Driv in g Pro duc tivity, an d Irrev ersibly T ran sformin g
Emplo ymen t an d the Ec o n omy. K in dle-kiad ás, Digital Fro n tier Press, 2011.
64 Krugman, Paul: „Robots and Robber Barons" The New York Times, 2012. december 9.,
http://www.nytimes.com/2012/12/10/opinion/krugman-robots-androbber-
barons.html?gw11=054BD73AB17F28CD31B3999AABFD7E86; S achs, Jeffrey D. —
Kotlikoff, Lauren ce J.: „Stuart Machines and Long-Term Misery" Egyesült Államok
gazdaságkutató intézete 18 629. sz. munkaanyaga, 2012. decemb er,
http://www.nber.org/papers/w18629.pdf.
3 . f e j e zet: In formáció tech nol ógia : a p él dátla n f elfo rga tó e rő
(1) Co w en, Tyler: T he Great S tagn ation — How Americ a Ate All the Lo w -Hangin g Fru it of
Modern History, Got Sick, an Will (Eventually) Fell Better. New York, Dutton, 2011.
2 (2) Gordon, Rob ert J.: „Is U.S. E conomic Growth Over? Faltering Innovation Confronts th e
Six Headwinds" Egyesült Államok Orsz ágos Gazdaságkutató Intézet, NBE R 18 315. sz.
munkaanyaga, 2012. augusztus, http://www.nber.org/papers/ w18315.
(3) A félvezetőgyártás S-görb éinek részletesebb magyarázatért lásd Bowden, Murrae J.: „Moore's
Law and th e Technology S-Curve" Current Issues in Technology Management, Stevens Institute of
Technology, 2004. tél.
(4) Lásd Kanellos, Michael: „With 3D Chips, Samsung Leaves Moore's Law Behind" Forbes.com,
2013. augusztus 14., http://www.forbes.com/sites/michaelkanellos/2013/08/14/with-3d-
chips-samsung-leaves-moores-law -behind; Markoff, John: „Researchers Build a Working Carbon
Nanotube Computer". T he New York TTimes, 2013. szeptemb er 25.,
http://www.nytimes.com/2013/09/26/science/ researchersbuild-a-working-carbon-nanotub e-
computer.html?ref=johrimarkoff&_r=0.
5 „Report to the President and Congress: Designing a Digital Future: Federally Funded Research
and Development in Networking and Information Technology" az Egyesült Államok elnökének
tudományos és technológiai tanácsadó bizottsága, 2010. december, 71.,
http://www.whitehouse.gov/sites/default/files/micro sites/ostp/pcast-nitrd-report-2010.pdf.
6 Fallows, James: „Why Is Software So Slow?" The Atlantit, 2013. augusztus 14.,
http://www.theatlantic.com/magazine/archive/2013/09/why-is-software-soslow/309422/.
(7) A tudományos szakíró, Jo y Casad számításai sz erint a n euronok jeltovábbításán ak sebessége
körülbelül fél milliszekundum. Ez sokkal lassabb tempó, mint amire a számítógépes csípek
képesek. (7) Lásd Dube, Ryan: „Geeks W eigh In -Does a Hum an Think Faster Th an a
Computer?" M ake use of.com, 2009. szeptember 26., http://www.makeuseof.com/tag/geeks-
weigh-in-does-a-human-think-fasterthan-a-computer/.
(8) IBM-sajtóközlemény: „IBM Research Creates New Fo u.ndation to Program SyNAPSE
Chips". 2013. augusztus 8., http://finance.yahoo.com/news/ibmresearch-creates-fo undation-
program-040100103.html.
9 Carr, Nicholas: The Big Switch — Rewiring the World from Edison to Google. New York, W. W Norton
and Co., 2013.
10 Lásd pl. „Rise of the Machines" T he Economist (Free Exchange blog), 2010. október 20.,
http://www.economist.com/blogs/freeexchange/2010/10/technology. Lásd Google Investor
12

Relations (befektetői kapcsolatok) aloldala: https://abc. xyz/investor/.

12 Cégtörtén eti ad atok a Gen eral Motorsról itt találh atók: http://money.cnn.com/
magazines/fortune/fortune500_archive/snapshots/1979/563.htm1. 1979-b en a GM 3,5 milliárd
dollár nyereséget termelt, amely 2012-es értéken számolva körülbelül 11 milliárd dollárnak felel
meg.
(13) Tirnberg, Scott: „faron Lanier: The Internet Destroyed the Middle Class" Salon. com, 2013.
május 12., http://wwwsalon.com/2013/05/12/jaron_lanier_the_intern et _destroyed_the middle
class/.
14 Lásd a „Man vs. Machin e: Will Human Workers Become Obsolete?" című videót:
https://www.youtube.com/watch?v=wb2cI_gyok. Kurzweil körülbelül 5:40-nél szólal meg.
(15) Jensen, Robert: „Th e Digital Provide: Information (Technology), Market Perfo rman ce and
Welfare in the South Indian Fisheries Sector" Quarterly Journal of Economics, 122:3, 2007, 879-924.
16 (16) Töb b ek közö tt lásd Ridley, Matt: A jó zan o ptimista — a jólét evo lúc iója (T he Ration al
Optimist) Fo rd .: Nagy Món ika Zsuz sann a. Bud ap est, Akad émiai Kiad ó, 2012; MacGrego r,
(17) Neil: A Histo ry o f the W o rld in 100 Objects. Lo n don,
(18) Allen Lan e, 2010.; Saylo r, Mich ael: T he Mo bile W ave - How Mo bile Intelligence Will Chan ge
Everythin g. New York, Vanguard Press, 2012.; Brynjolfsson, E rik - .McAfee, Andrew , i. m.;
 (19) Blossom, John: Con tent Nation - Surv iving and T hrivin g as Social Media Chan ges Our Work, Our
Lives and Our Future. Indianapolis, Wiley Technology Pub, 2009;
(19) Kamd ar, Mira: Planet In dia - The Turbulen t Rise of the Largest Democracy an d the Fu ture of the
World. New York, Scribner, 2008.; „
(20) To Do w ith th e Price o f Fish " T he Economist, 2007. május 10., http://
www.economist.corn/node/ 9149142.

4. fejezet: Veszélyben a szellemi munkát végzök állásai

(1) Carr, David: „The Robots Arc Corning! Oh, Th ey're Here" The New York Times (Media
Decoder blog), 2009. október 19., http://mediadecoder.blogs.nytimes. com/2009/10/19/the-
robots-are-coming-oh-theyre-here.
(2) Levy, Steven: „Can an Algo rithm W rite a Better News Story Than a Human Reporter?" Wired,
2012. április 24., http://www.wired.com/2012/04/ can-an algorithm-write-a-better-news-story-
than-a-human-reporter.
(3) Lásd a Narrative Science céges weboldala: http://narrativescien ce.com.
3

(4) Leef, George: „The Skills College Graduates Need" Pope Center for Education Policy, 2006.
4

december 14., http://www.popecenter.org/commentaries/article. html?id=1770.

(5)Cukier, K enn eth Neil - Mayer-Schoenb erger, Viktor: „Th e Rise of Big Data" Foreign Affairs,
2013. május-június, http://www .fo reign affairs.co m/articles/139 104/ kenn eth -ncil-cukier-and-
viktor-mayer-schoenberger/th e-rise-of-big-d ata.
(6) Davenpo rt, Tho mas H. - Barth, Paul - Bean, Randy: „How `Big Data' Is Different" MIT
Sloan M anagemen t Review, 2012. július 20., http://slo anreview.mit. edu/ articic/how-big-data-is-
different.
(7) Duhigg, Ch arles: „How Co mp anies Learn Yo ur Secrets" T he New York Times, 2012.
február 16., http://www.nytimes.co m/2012/02/19/magazin e/shopp ingh abits.hrml.
(8) Az idézet fo rrása Levy, Steven: In the Plex: How Google T hinks, Works, and Shapes Our Lives. New
York, Simon and Schuster, 2011. 64.
(9) Simonite, Tom: „Facebook Creates Software Th at Matches Faces Almost as Well as You Do "
9

MIT Technology Review, 2014. március 17., http://www.technology

review.corn/news/525586/facebook-creates-software-th at-matches-faces-almostas-well-as-you-
do/.
° (10) Az idézet forrása Marko ff, John: „Scientists See Promise in Deep-Learning Programs" The
1

New York Times, 2012. novemb er 23., http://www.nytimes. com/2012/11/24/science/scientists-

see-advances-in-deep-learning-a-part-ofartificial-intelligence.html.
" (11) Peck, Don: „They're Watching You at Work" The Atlantit, 2013. december,
http://www.theatlantic.corn/magazine/archive/2013/12/theyre-w atching-yo u-atwork/354681/.
12(12) Az Egyesült Államok 8 589 407 sz. szabadalma: „Automated Generation of Suggestions for
Personalized Reactions in a Social Network" 2013. november 19., http://patft.uspto.govineracgi/nph-
Parser?Sect1=PT02&Sect2=HITOFF&p=1 &u=°/02Fnetahtml°/02FPTO °/02Fsearch-
adv.htm&r=18cf=G81=508c.d=PALL& S1=08589407&OS=PN/08589407&RS=PN/08589407.
13(13) Az info rmáció a szerző és Adam Devine, a WorkFusion termékmarketingért és stratégiai
partnerségért felelős alelnöke között 2014. május 14-én lezajlott telefonbeszélgetésből származik.
14 (14) Az eset forrása Baker, Steven: Final Jeopardy: Man vs. Machine and the Quest to
Know Everythin g. New Yo rk, Ho ughton Harcourt, 2011. 20. A steakvacso-
ra történ etét lásd még K elly, John E . III: S mart Mac hines: IBM's W atson an d the Era of Cogn itive
Computin g. New Yo rk, Co lumbia University Press, 2013. 27. Azonban Baker azt is jelzi a
könyvéb en, hogy egyes I BM-alkalmazottak sz erin t az ötlet, hogy építsen ek egy Jeo pardy!-t
játszani tudó számítógépet, már a vacsora előtt megszületett.
" (15) High, Rob: „The E ra o f Cognitive Systems: An Inside Look at IBM W atson and How it
Works" IBM Redbooks, 2012. 2., http://www.redbooks.ibm.com/red papers/pdfs/redp4955.pdf.
1' (16) Baker: Fin al Jeo pardy: M an v s. M ac hin e an d the Qu est to Kn o w Ev erythin g. 30.17

(17) Uo ., 9., 26.

(18) Uo., 68.
(19) Uo.
20 (20) Uo., 78.
(21) Ferrucci, David - Brown, Eric - Chu-Carroll, Jennifer - Fan, James - G ondek, David -
Kalyanpur, Aditya A. - Lally, Adam - Murdock, J. William - Nyberg, Eric - Prager, John -
Schlaefer, Nico Welty, Ch ris: „Building Watson: An Overview of the DeepQA Project" AI
Magazine, 2010. ősz, http://www.aaai.org/ Magazine/Watson/watson.php.
(22) IBM-sajtóközlemény: „IBM Research Unveils Two New Watson Related Projects fro m
Cleveland Clinic Collaboration" 2013. október 15., http://www-03.ibm.
com/press/us/en/pressrelease/42203.wss.
(23) IBM-sajtóközlemén y: „IBM W atson Group Invests in Fluid to Transform the Consumer
Shopping Experience" 2014. április 22., http://www-03.ibm.com/
press/us/en/pressrelease/43722.wss.
24
IBM-esettanulmány: „IBM opens Watson to Ecosystem of Developers fo r Building Cognitive
Apps in the Cloud " 2013. novemb er 4., http://www-03.ibm.corn/press/
us/en/presskit/27297.wss.
(25) IBM-sajtóközlemény: „Citi and IBM Enter Exploratory Agreement on Use of Watson
Technologies" 2012. március 5., http://www-03.ibm.com/press/us/en/ pressrelease/37029.wss.
26 (26) IBM-sajtóközlemény: „IBM Watson's Next Venture: Fueling New Era of Cognitive Apps
Built in the Cloud by Developers" 2013. novemb er 14.,
http://www03.ibm.com/press/us/en/pressrelease/42451.wss.
" (27) Hard y, Quentin: „IBM to Announce More Pow erful Watson via the Intern et" The New York
Times, 2013. november 13., http://www.nytimes.com/2013/11/14/tech nology/ibm-to-
announce-more-powerful-watson-via-the-intern et.html? r=0.
(28) Heath, Nick: „Tet's Try and Not Have a Human Do Ír': How One Facebook Techie Can Run
20,000 Servers" ZDNet, 2013. novemb er 25., http://www.zdnet. com/lcts-try-and-not-have-a-
human-do-it-how-one-facebook-techie-can-run20000-s ervers-7000023524 .
29 Rosenwald, Michael S.: „Cloud Centers Bring High-Tech Flash Bot Not Many Jobs to Beaten-
Down Towns" T he W ashington Post, 2011. novemb er 24., http://
www.washingtonpost.co m/busin ess/ economy/ cloud -centers-b ring-h igh-tech Hash-h ut-not-
many-jobs-to-heaten-down-towns/2011/11/08/gIQAccTQtN_print. html.
30 Hard y, Quentin: „Active in Cloud, Amazon Reshapes Comp uting" The New York Times, 2012.
augusztus 27., http://www.nytimes.com/2012/08/28/technology/ active-in-clouci-amazon-
reshapes-computing.html.
31
Th iel, Peter - Masters, Blake: Nu lláról az egyre -gon dolato k startu pokró i, av agy ho gyan
teremtsü nk jö vőt ( Zero to No ne) Fo rd.: Darn yik Jud it. Bud apest, Gab o, 2015, 145.
32 Stevenson, Mark: Mit hoz a jövő? - Egy o ptimista utazásai (An Optunist's Tour of the Future: One Curious
Man Sets Out to Answer "What's Next?") Ford.: Nagy Györgyi Eszter. Budap est, HVG Kiadó,
2012., 124.
33 Schmidt, Mich ael - Lipson, Hod: „Distilling Free-Fo rm Natural Laws from Experimental Data"
Science, 324., 2009. április 3., http://www.smpp.northwestern.
edu/savedLiterature/SchmidtLipson (2009) Science.pdf.
34 Stevenson: i. m., 126.
35 National Science Foundation-sajtóközlemény: „Maybe Robots Dream of Electric Sheep, But
Can They Do Science?" 2009. április 2., http://www.nsf.gov/mobile/ n ews/news_surnm.jsp
?cntnid=114495.
36 Shtull-Trauring, Asaf: „An Israeli Professor's 'Eureqa' Moment" Haaretz, 2012. február 3.,
http://www.haaretz.com/weekend/magazine/ail-israeli-professors-eureqa-ru oment-1.410881.
 (37) Koza, John R.: „Human-Comp etitive Results Produced by Genetic Programming" Genetic
Programming and Evolvable Machines, 11:3-4., 2010. sz eptember, http://www.genetic-
programming.com/GPEM2010article.pdf.
38 John Koza web oldala: http://www.genetic-programming.com/johnkoz a.html.
" (39) Grossman, Lev: „2045: The Year Man Becomes Immortal" Time, 2011. február
10., http://content.time.com/time/magazine/article/0,9171,2048299,00,html.
4° (40) Smith , Sylvia: „I an urs: I s Th is th e 21st Cen tury's An swer to Mo zart?". BBC
News, 2013. január 2., http://www.hbc.co.uk/news/technology-20889644.
41(41) Lásd http://www.thepaintingfool.com/.
42 Shubber, K adim: „Artificial Artists: When Computers Become Creative" Wired Magazine-UK,
2007. augusztus 13., http://www.wired.co.uk/artide/can-com puters-be-creative.
43 U o.
44 „Bloo mb erg Bolsters Machin e-Read able News Offering" T he Trade, 2010. február 19.,
http://www.thetraden ews.co m/Op eration s---Technology/Marketd ata/Bloo mberg -bolsters-
machine-read able-n ews-o ffering/.
45 Johnson, Neit - Zhao, Guannan - Hunsader, Eric - Qi, Hong - Johnson, Nicholas - Meng, Jing
Tivnan, Brian: „Abrupt Rise of New Machine Ecology Beyond Human Response Time" Nature,
2013. szeptember 11., http://www.nature.co m/
srep/2013/130911/srep02627/full/srep02627.html.
46
Stein er, Christopher: Automate This: How Algorithins Came to Rule Our World. New York, Po rtfolio-
Penguin, 2012. 116-120.
47 Raskin, Max - Kolet, Ilan: „Wall Street Jobs Plunge as Profits So ar: Chart of the Day" Bloomberg
News, 2013. áp rilis 23., http://www.bloomberg.com/news/ articles/2013-04-24/wall-street-jobs-
plunge-as-profits-soar-chart-of-the-day.
48 Lohr, Steve: „David Ferrucci: Life After Watson" T he New York Times (Bits blog), 2013. május 6.,

http://bits.blogs.nytirnes.com/2013/05/06/david-ferrueerlife-after-watson/?_r=1.
49 Az idézet forrása Blind er, Alap S.: „Offshoring: The Next Industrial Revo lution?" Foreign Affairs,

2006. március -április, https://www.foreignaffairs.com/ articles/2006-03-01/offshoring-next-

inclustrial-revolution.
" Blinder, Alan S.: „Free Ttade's Great, but Offshoring Rattles Me" The W ashington Post, 2007. május
6., http://www.washingtonpost.com/wp-dyn/content/artide/
2007/05/04/AR2007050402555.html.
51 Blinder, Man S.: „Offshoring: The Next Industrial Revolution?" Foreign Affairs, 2006. március-

április, https://www.foreignaffairs.com/articles/2006-03-01/ offshoring-next-in clustrial-

revolution.
52 Frey, Carl Ben edikt - Osborne, Mich ael A.: „Th e Future of Employment: How Susceptible Are

Jobs to Computerisation?" Oxfo rd Martin School, A jövő technológiáinak hatásairól program,

2013. szeptember 17. 38.,
http://www.oxfordmartin.ox.ac.uk/downloads/academic/The_Future_of Employment.pdf.
(53) Blinder, Alan S.: „On the Measurability of Offshorability" VOX, 2009. október 9.,
http://www.voxeu.orgiarticle/twenty-five-percent-us-jobs-are-offshorable.
54 Bradsh er, K eith: „Chin ese Grad uates Say No Th anks to Facto ry Job s" T he New York Times,
2013. január 24., h ttp://www.n ytimes.co m/2013/ 01/25/b usin ess/ as-grad uates-rise-in-chin a-
office-jobs -fail-to-keep -up .html; Bradsher, K eith: „Faltering E conomy in Chin a Dims Job
Prosp ects fo r Grad uates" The New York Times, 2013. jún ius 16.,
http://www.nytimes.com/ 2013/06/17/b usin ess/ glob al/faltering-economy-in-chin a-dims-
job-prospects-for-grad uates.html?page wanted=a11.
55
Mack, Eric: „Google Has a `Near Perfect' Universal Translator - fo r Portuguese, at Least" CNET
News, 2013. július 28., http://news.cnet.com/8301-17938_105- 57595825-11google-has-a-near-
perfect-universal-translator-for-portuguese-atleast/ [https://www.cnet.com/news/google-has-a-
near-perfect-universal-transla tor-for-portuguese-at-least/J.
" Cowen, Tyler: Average Is Over: Powering America Beyond the Age of the Great Stagnation. New York,
Dutton, 2013. 79.
57
Markoff, John: „Armjes of Expensive Lawyers, Replaced by Cheaper Software" The New York
Times, 2011. március 4., http://www.nytimes.cotn/2011/03/05/ science/051egal.hfinl.
" Greenwood, Arin: „Attorney at Blah" Washington City Paper, 2007. november 8.,
http://www.washingtoncitypaper.com/articles/34054/attorney-at-blah.
59
Smith, Erin Geiger: „Shocking? Temp Attorneys Must Review 80 Documents Per Hour"
Business Insider, 2009. október 21., http://www.businessinsider.corn/ temp-attorney-told-to-
review-80-documents-per-hour-2009-10 [http://www. businessinsider.com/temp-attorney-
told-to-review-80-documents-per-hour2009-10].
60 Ayres, Ian: Super Crunchers Why Thinking-By-Numbers is the New Way to be Stuart. New York,
Bontani Books, 2008.
(61) Uo., 117.
(62) „Peter Thiel's Graph of the Year" The Washington Post (Wonkblog), 2013. december 30.,
http://www.washingtonpost.com/blogs/wonkblog/wp/2013/12/30/peterthiels-graph-of-the-
year/.
(63) Beaudry, Paul - Green, David A. - Sand, Benjamin M.: „The Great Reversal in the
Demand for Skill and Cognitive Tasks" Egyesült Államok gazdaságkutató intézete 18 901. sz.
munkaanyaga, 2013. március, http://www.nber.org/papers/ w18901.
64 Salzman, Hal - Kuehn, Daniel Lowell, B. Lindsay: „Guestworkers in the HighSkill U.S. Labor

Market" Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2013. április 24.,

http://www.epi.org/publication/bp359-guestworkers-high-skill-labormarket-analysis/.
(65) Az idézet forrása Fitzpatrick, Michael: „Computere Jump to the Head of the Class" The New
York Times, 2013. december 29., http://www.nytimes.com/
2013/12/30/world/asia/computers-jump-to-the-head-of-the-class.html.

5. fejezet: A felsőoktatás átalakítása

(1) A petíció megtekinthető itt: http://humanreaders.org/petition/.

(2) Az Akroni Egyetem sajtóközleményét lásd „Man and Machine: Better Writers, Better Grades",
2012. április 12., http://www.uakron.edu/im/online-newsroom/ news_details.dot
?newsId=40920394-9e62-415d-b038-15fe2e72a677.
3
Rivard, Ry: „Humans Fight over Robo-Readers" Inside Higher Ed, 2013. március 15.,
http://www.insidehighered.com/news/2013/03/15/professors-odds-machinegraded-essays.
4
Markoff, John: „Essay-Grading Software Offers Professors a Break" The New York Times, 2013.
április 4., http://www.nytimes.com/2013/04/05/science/newtest-for-computers-grading-
essays-at-college-level.html.
Russel, Stuart J. - Norvig, Peter - Canny, John E [et al]: Mesterséges intelligencia - modern
megközelítésben (Artificial Intelligence -A Modern Approach } Ford.: Antal Péter et al. Budapest,
Panem, 2005.
Markoff, John: „Virtual and Artificial, but 58,000 Want Course" The New York Times, 2011.
augusztus 15., http://www.nytimes.com/2011/08/16/science/ 16stanford.html?_r=0.
' (5) A Stanford MI-kurzusának történetét lásd Chafkin, Max: „Udacity's Sebastian Thrun,
Godfather of Free Online Education, Changes Course" Fast Company,
2013. december - 2014. január, http://www.fastcompany.com/3021473/udacity-
sebastian-thrun-uphill-climb: Selingo, Jeffrey J.: College Unbound: The Future
of Higher Education and What It Means for Students. New York, New Harvest,
2013. 86-101; Salmon, Felix: „Udacity and the Future of Online Universities" Reuters blog, 2012.
január 23., http://blogs.reuters.com/felix-salmon/2012/01/23/ udacity-and-the-future-of-online-
universities/.
(8) Friedman, Thornas L.: „Revolution Hits the Universities" The New York Times, 2013. január 26.,
http://www.nytimes.com/2013/01/27/opinion/sunday/friedmanrevolution-hits-the-
universities.html.
9
A Penn Graduate School of Education sajtóközleménye: „Penn GSE Study Shows MOOCs Have
Relatively Few Active Users, with Only a Few Persisting to Course End", 2013. december 5.,
http://www.gse.upenn.edu/news/press-releases/penngse-study-shows-moocs-have-relatively-
few-active-users-only-few-persisting,
10
Lewin, Tamar: „After Setbacks, Online Courses Are Rethought" The New York Times, 2013.
december 10., http://www.nytimes.com/2013/12/11/us/after-set
backs-online-courses-are-rethought.html. 2014-től a kurzusok a MOOC-koncepcióba építve
folytatódtak az egyetemen, lásd https://www.insidehighered.com/ news/2013/12/18/san-jose-
state-u-resurrects-scaled-back-online-course-experi ment-mooc-provider. (A Lektor)
(11) Tilsley, Alexandra: „Paying for an A': Inside Higher Ed, 2012. szeptember 21.,
http://www.insidehighered.com/news/2012/09/21/sites-offering-take-courses-feepose-risk-
online-ed.
12
Young, Jeffrey R.: „Dozens of Plagiarism Incidents Are Reported in Coursera's Free Online
Courses" The Chronicle of Higher Education, 2012. augusztus 16.,
http://chronicle.corn/article/Dozens-of-Plagiarism-Incidents/133697/.
(13) „MOOCs and Security" MIT Geospatial Data Center blog, 2012. október 9.
14 Kolowich, Steve: „Doubts About MOOCs Continue to Rise, Survey Finds" The Chronicle of

Higher Education, 2014. január 15., http://chronicle.com/article/ Doubts-About-MOOCs-

Continue-to/144007/.
15 Selingo: i. m., 4.

16 Jamrisko, Michelle - Kole, Ilan: „College Costs Surge 500% in U.S. Since 1985: Chart of the
Day" Bloomberg Personal Finance, 2013. augusztus 26., [http://
www.bloomberg.com/news/articles/2013-08-26/college-costs-surge-500-in-u-ssince-1985-
chart-of-the-clay].
17 A diákhitelekről lásd Chopra, Rohit: „Stud ent Debt Sw ells, Federal Loans Now Top a Trillion"
Egyesült Államok p énzügyi fogyasztóvédelmi hivatala, 2013. július 17.,
http://www.consumerfin ance.gov/about-us/newsroom/stud ent-debt-swellsfederal-loans-now-
top-a-trillion/; Ellis, Blake: „Average Stud ent Loan Debt: $29,400" CNN Money, 2013. december
5., http://money.c.tin.com/2013/12/04/pf/ college/student-loan-debt/.
(18) Az adatok fo rrása az Egyesült Államok oktatási statisztikai központja, lásd
http://nces.ed.gov/fastfacts/display.asp ?id=40.
(19) Selingo: i. m., 27.
(20) „Senior Administrators Now Officially Outnumber Faculty at th e UC" Redaim UC blog, 2011.
szeptember 19., http://reclaimuc.blogspot.com/2011/09/senio radministrators-now-
officially.html.
21 Selingo: i. rn., 28.
22. Uo.
(23) Mark Suster interjúja Clayton Christensennel a „Startup Grind 2013" eln evez ésű
rendezvényen. Megtekinthető itt: http://www.youtube.com/watch?v=KYV df5xyD8I.
(24) Bowen, William G. - Chingos, Matthew M. - Lack, Kelly A. - Nygren, Thomas
I.: „Interactive Learning Online at Public Universities: Eviden ce from Randomized Trials"
Ithalza S+R, 2012. május 22., http://www.snithaka.org/researebpublications/interactive-
learning-online-public-universities-evid ence-rando mized-trials.

6. fejezet: A nagy kihívás: az egészségügy

 1
E két esetről lásd Kolata, Gina: „As Seen on TV, a IVIedical Mystery Involving Hip Implants Is
Solved" The New York Times, 2014. február 6., http:I/www.nytimes.
com/201.4/02/07/health/house-plays-a-role-in-solving-a-medical-mystery.html.
2
Ramp ell, Cath erine: „U.S. Health Spending Breaks from th e Pack" T he New York Times
(Economix blog), 2009. július 8., http://economix.blogs.nytimes. com/2009/07/08/ us-health-
spending-breaks-from-the-pack/.
3 Forrás az IBM vállalati weboldala: Intp://www.ibm.com/watson/health/j.
4
Ante, Sp encer E.: „IBM Struggles to Turn W atson Computer into Big Business" The W all Street
Journal, 2013. január 7., hup://online.wsj.com/news/articles/SB
10001424052702304887104579306881917668654.
(5) A dr. Courtney DiNardótól származó idézet forrása Nathan-Garner, Laura: „The Future of
Cancer Treatment and Research: What IBM Watson Means for Our Patients" MD Anderson
Cancer Center (Cancerwise blog), 2013. novemb er 12.,
http://www2.indanderson.org/cancerwise/2013/11/the-future-of-cancer-treatment-and-researcb-
what-ibm-watson-means-for-patients.html.
6
Mayo Clinic-sajtóközlemény: „Artificial Intelligence Helps Diagnose Cardiac Infections" 2009.
szeptember 12., https://www.sciencedaily.com/releases/2009/ 09/09091.2151652.htm.
(7) Preventing Medication Errors: Ouality Chasm Series. Washington, National Academies Press, 2007.
47,
(8) Kohl], L. T. - Corrigan, J. M. - Donaldson, M. S. (szerk.): To Err Is Human: Building a Safer
Health System. W ashington, National Acad emies Press, 2000. 1. National Academies-
sajtóközlemén y: „M.edication Errors Injure 1.5 Million People and Cost Billions o f Dollars
Annually" 2006. július 20., http://www8. nationalacademies.org/onpinews/newsitem.aspx
?RecordID =11623.
(10) Fo rd, Martin: „Dr. Watson: How IBM's Supercomp uter Could Improve Health Care" The
Washington Post, 2011. szeptember 16., bttp://www.washingtonpost. com/opinions/dr-watson-
how-ibms-supercomputer-could-improve-h ealthcare/2011/09/14/gIQAOZQzXK_story.html.
(11) Stark, Roger: „The Looming Do ctor Shortage" W ashington Policy Center, 2011. november,
littp://www.washingtonpolicy.org/publications/notes/looming-doctorshortage
[http://www.washingtonpolicy.org/publications/detail/tbe-looming-doctor-shortage].
(12) Vroomen Durning, Marijke: „Automated Breast Ultrasound Far Easter Than Hand-Held"
Diagnostic Imaging, 2012. május 3., http://www.diagnosticimaging.com/articles/automated-breast-
ultrasound-far-faster-hand-held.
13
A „duplázásról" lásd Manjoo, Farhad: „Why the Highest-Paid Doctors Are the Most Vulnerable
to Automation" Slate, 2011. szeptember 27., http://www.slate.
com/articles/technology/robot invasion/2011/09/will robots_steal_your_j ob_
3.html; Anttinen, I. - Pamilo, M. - Soiva, M. - Roiha, M.: „Double Reading of
Mammography Screening Films - One Radiologist or Two?" Clinical Radiology
48:6., 1993. decemb er, 414-421., http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/8293648?
reportabstract; Gilb ert, Fiona J. et al.: „Single Reading with Co mputer-Aided Detection for
Screening Mammography" T he New Englan d Journal of Medicine, 2008. október 16.,
http://www.nejm.org/doi/pdf/10.1056/NEJMoa0803545.
14 (14) Manjoo: i. m.
15 King, Rach ael: „Soon, That Nearby Worker Might Be a Robot" Bloomberg, 2010. június 2.,

http://www.bloomberg.com/news/articles/2010 -06-02/soon-that-nearby-worker-rnight-be-a-
robotbusinessweek-business-news-stock-market-and-fin ancial-advice.
16 GE Corporate-sajtóközlemény: „GE to Develop Robotic-Enabled Intelligent System Which

Could Save Patients Lives and Hospitals Millions" 2013. január 30., http://www.4-
traders.com/GENERAL-ELECTRIC-COMPANY -4823/news/ General-Electric-Comp any-
GE-to-Develop-Robotic-Enabled-Intelligent-SystemWhich-Could-Save-Patient-15982883/].
(17) Forrás az I-Sur weboldala: http://www.isur.eu/isur/.
 (18) Forrás az Egyesült Államok egészségügyi minisztériumának weboldala: http://
www.aoa.gov/Aging_Statistics/.
(19) A statisztikákat lásd „Difference Engine: The Caring Robot" The Economist (Babbage blog),
2014. május 14., http://www.economist.com/blogs/babbage/2013/05/ automation-elderly.
20 Uo .
21 „Robotit Exoskeleton Gets Safety Green Light" Discovery News, 2013. február 27.,

http://news.discovery.com/tech/robotics/robotic-exoskeleton-gets-safetygreen-light-
130227.htm.
22 „Occupational Outlook Handbook" Egyesük Államok munkaügyi statisztikai hivatala,

http://www.b1s.gov/ooh/most-new-jobs.htm.
23 Shierholz, Heidi: „Six Years from Its Beginning, the Great Recession's Sh adow Looms over th e

Labor Market" Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2014. jan uár 9.,
http://www.epi.org/publication/years-beginning-great-recessionsshadow/.
24 Brill, Steven: „Bitter Pill: How Outrageous and Egregious Profits Are Destro ying Our Health

Care" Time, 2013. március 4.

27 Rosenthal, Elisabeth: „As Hospital Prices Soar, a Stitch Tops $500" The New York Times, 2013.
december 2., http://www.nytimes.com/2013/12/03/health/ashospital-costs-soar-single-stitch-
tops-500.html.
26 Arrow, Kenn eth J.: „Un certainty and th e W elfare Economics of Medical Care" American Economic

Review, 1963. december, http://www.who.int/bulletin/volumes/82/2/PHCBP.pdf.

(27) Th e Concentration o f Health Care Spending: NIHCM Fo undation Data Brief July 2012" az
Egyesült Államo k Országos Egyészségügyi Vezetéstudományi Intézete„ 2012. július,
https://www.nihcm.org/pdf/DataBrief3%20Final.pdf
28
Brill: i. m.
29 Gold, Jenn y: „Proton Beam Therap y Heats Up Hospital Arms Race" Kaiser Health News, 2013.
május, http://www.kaiserhealthnews.org/stories/2013/ may/31/proton-beam-therapy-
washington-dc-health-costs.aspx.
(30) Yu, James B. — Soulos, Pamela R. — Herrin, Jeph — Cramer Laura D. — Potosky, Arnold L.
—Roberts, Kenneth B. — Gross, Cary E: „Proton Versus Intensity-Modulated Radiotherap y for
Prostate Cancer: Patterns of Care and Early Toxicity" Journal of the National Cancer Institute 105:1.,
2013. január 2., http://jnci. oxfordj ournals.org/content/105/1.toc.
(31) Gold: i. m.
32
Kliff, Sarah: „Maryland's Plan to Upend Health Care Sp ending" The Washington Post (Wonkblog),
2014. január 10., https://www.washingtonpost.com/news/
wonk/wp/2014/01/10/?p=74854%2F&utm_term=.5026c10631 01.
33
„Underp ayment b y Medicare and Meclicaid Fact Sh eet" Amerikai Kórh ázszövetség, 2010.
december, http://www.aha.org/content/16/un co mpensatedcarefact sheet.pd f.
34 Baker, Dean: „Fin ancing Drug Research: What Are the Issues?" Gazdasági és Politikai
Kutatóintézet, 2004. szeptemb er,
http://www.cepr.net/index.php/Publications/Reports/financing-drug-research-what-are-th e-
issues.
35
Silverman, Ed: „Increased Ab andonment of Prescriptions Means Less Control cf . Ch ronic
Conditions" Managed Care, 2010. június, http://www.managedcaremag.
com/archives/1006/1006.abandon.html.
36
Perrone, Matthew: „Scooter Ads Face Scrutiny from Gov't, Doctors" Associated Press, 2013.
március 28., http://news.yahoo.com/scooter-ads-face-scrutinygovt-docto rs-141816931—
finance.html [http://www.usnews.com/news/us/articles/2013/03/28/scooters-face-scrutiny-
by-doctors-and-lawmakersj.
37 Manjoo, Farhad: „My Fath er the Pharmacist vs. a Gigantic Pill-Packing Machin e" Slate,
http://www.slate.com/articles/technology/robot_invasion/2011/09/ will_robots_steal_your
38 Brown, Daniel L.: „A Looming Joblessness Crisis for New Pharmacy Graduates and the
Implications It Holds fo r the Academy" American Journal of Pharmacy Education 77:5., 2012. június
13. 90., http://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/ PMC3687123/.

7. fejezet: A jövő iparágaí és technológi ái

(1) Forrás a GE vállalati weboldala: https://www.ge.com/stories/additive-tnanufac turfing.
(2) Az American Airlines sajtóközleménye: „American Becomes the First Majo r Commercial
Carrier to Deploy Electronic Flight Bags Thro ughout Fleet and Discontinue Pap er Revisions"
2013. június 24., http://dev.a.hub.aap ubs.com/en/nr/ pressrelease/american-airlin es-completes-
electronic-flight-bag-implementation.
(5) Catts, Tim: „GE Turns to 3D Printers for Plan e Parts" Bloomberg Businessweek, 2013. november
27., http://www.bloomberg.com/news/artides/2013-11-27/gen eralelectric-turns-to-3d-printers-
for-plane-parts.
(4) Az emberi szövetek 3D-nyomtatásával kapcsolatos fejlemén yeket lásd Krassenstein, Brian:
„exVive3D 3D Printed Human Liver Tissue Now Co mmercially Available by Organovo"
3Dprint.com https://3dprint.com/25499/organovo-exvive 3d-liver/; Clare, Scott: „University of
Califo rnia San Diego's 3D Printed Liver Tissue May Be the Closest We've Gotren to a Real
Printed Liver" 3Dprint.com https:l/3dprint.com/118932/uc-san-diego-3d-printed-liverl; Olenick,
Doug: „3D Printers Can Make Human Organs, It's not Just Science Fiction" Techtimes. com
http://www.techtimes.com/articles/5236/20140405/3-d-3d-printed-humanorgans-not-just-
science-fiction.htm. (A Lektor.)
(5) Mearian, Lucas: „Th e First 3D Printed Organ — a Liver — Is Expected in 2014"
ComputerWorld, 2013. d ecember 26., http://www.computerworld.com/s/article/
9244884/The_first_3D_printed_organ_a_liver is_ expected_in_2014?taxonomyI
d=128&pageNumber=2.
(6) Lipson, Hod — K urman, Melba: Fabricated: The New World of 3D Printing. New York, John
Wiley & Sons, 2013.
(7) E területen a legújabb eredményeket Kínában tudták felmutatni, ahol már a házak tömeges 3D-
nyomtatásán gondolkoznak. Lásd Wheatstone, Richard: „World's first 3D p rinted house is
completed after juss 345 Days in revolution for Home Building", mirror.com
http://www.mirror.co.uk/news/world-news/worlds-first3d-printed-house-8297190. (A Lektor)
(8) Hattersley, Mark: „The 3D Printer That Can Build a House in 24 Ho urs" MSN Innovation,
2013. november 11., http://innovation.uk.msn.com/design/the-3dprinter-that-can-b uild-a-
house-in-24-ho urs [https://www.msn.com/en-gb/news/ design/the-3d-printer-that-can-b uild-a-
house-in-24-hours/ar-BB5nN8s].
(9) Az amerikai foglalkoztatottsággal kapcsolatos információ forrása a Egyesült Államok
munkaügyi statisztikai hivatalának weboldala: http://www.b1s.gov/iagitgs/ iag23.htm.
(10) További részletek a DARPA Grand Challenge weboldalán: http://archive.darpa.
mil/grandchallenge/.
(11) Simonite, Tom: „Data Shows Google's Robot Cars Are Smoother, Safer Drivers Than You
or I" Technology Review, 2013. október 25., http://www.technology
review.com/news/520746/data-shows-googles-robot-cars-are-smoother-saferdrivers-than-yo u-
or-i/.
(12) Chris Urmson kommentárját lásd uo.
(13) „The Self-Driving Car Logs More Miles on New Wheels" Google vállalati blog [Google
Official Blog], 2012. augusztus 7., http://googleblog.blogspot. co1/2012/08/the-self-driving-car-
logs-more-miles-on.html [https://googleblog. blogspot.hu/2012/08/the-self-driving-car-logs-
more-miles-on.html].
(14) Id ézi K elly, Heath er: „Driverless Car Tech Gets Serio us at CE S" CNN, 2014. jan uár 9.,
littp://www.cnn.com/2014/01/09/tech/innovation/self -driving-carsces/.
(15) Az Egyesült Államok baleseti statisztikáit lásd itt: http://www.census.gov/
compendia/statab/2012/tables/12s1103.pdf [nem működik]; a nemz etközi statisztikákat lásd itt:
http://www.whonnt/gho/road_safety/mortality/en/.
(16) További in formációk az ütközéselkerülő rendszerekről itt: http://www.iihs.org/
iihs/topics/t/crash-avoidance-technologies/qanda [nem működik].
(17) Idézi Bilger, Burkhard: „Auto Correct: Has the Self-Driving Car at Last Arrived?" T he New
Yorker, 2013. novemb er 25., http://www.newyorker.com/reporting/2013/ 11/25/131125fa_fact
bilger?currentPageall.
(18) Marko ff, John: „Google's Next Phase in Driverless Cars: No Steering Wheel ot Brake Pedals"
The New York Times, 2014. május 27., http://www.nytimes.
com/2014/05/28/technology/googles-next-phase-in-driverless-cars-no-brakes-orsteering-
wheekhtml.
19 Drum, Kevin: „Driverless Cars Will Change Our Lives. Soon" Mo ther Jones blog, 2013. január 24.,

http://www.motherjones.com/kevin-drum/2013/01/driverlesscars-will-change-our-lives-soon.
2.0 Shapiro, Lila: „Car W ash Workers Unionize in Los Angeles" Huffington Post, 2012. február 23.,

http://www.huffinwtonpost.com/2012/02/23/car-wash-workersunionize_n_1296060.html.
(21) Von Drehle, David: „The Robot Economy" Time, 2013. szeptember 9., 44-45. " Harris,
Andrew: „Chicago Cabbies Sue Over Unregulated Uber, Lyft Services"
Bloomberg News, 2014. február 6., http:/Iwwwbloomberg.co m/n ews/ articles/
2014-02-06/chicago-cabbies-sue-over-un regulated-ub er-lyft-scrvices.
8. fejezet: A fogyasztók, a növekedés korlátai._ és a válság?
(1) A statisztikák fo rrása Schwartz, Nelson D.: „Th e Middle Class Is Steadily Eroding. Just Ask
the Business World" The New York Times, 2014. február 2., http://
www.nytimes.com/2014/02/03/business/the-middle-class-is-steadily-eroding-justask-the-
business-world.html.
2 (2) Cox, Rob Rosenbaum, Eliz a: „Th e Ben eficiaries o f th e Downturn " T he New York Times,
2008. december 28., http://www.nytimes.com/2008/12/ 29/b usin ess/ 29views.html.
(3) A híres „plutonó miaelemz ések" Michael Moo re 2009 -es, Kapitalizmus: Szeretem! (Capitalism: A
Lom Story) című dokumentumfilmjéb en is szerepeltek.
Cynamon, Barry Z. - Fazzari, Steven M.: „Inequality, the Great Recession, and Slow Recovery"
2014. jan uár 23., http://www.rrojasdatabank.info/Cyn FazzConsInequ2014.pdf. A szerzők
közben átdolgozták írásukat, az új változat itt tekinthető meg:
https://papers.ssrn.com/sol3/papers.cfm?abstract_id=22 05524). (A Szerk.)
(4) Uo.
(5) Uo., 18.
(6) De Nardi, Mariacristina Eren ch, Eric - Benson, David: „Consumption and the Great Recession"
Egyesült Államok gazdaságkutató intézete 17 688. sz. munkaan yaga, 2011. decemb er,
http://www.nber.org/papers/w17688.pdf.
7 (7) Cynamon - Fazzari: i. m., 29.
(8) Thompson, Derek: „ESPN President: Wage Stagnation, Not Technology, Is the Biggest
Threat to th e TV Business" The Atlantit, 2013. augusztus 22., http://
www.theatlantic.comibusiness/archive/2013/08/espn-president-w age-stagn ationnot-technology-
is-the-biggest-threat-to-the-tv-business/278935/.
(9) Hopper, Jessica: „Waiting fo r Midnight, Hungry Families on Food Stamps Give Walmart
`Enormous Spike'" NBC News, 2011.. novemb er 28., http://rockcenter.
nbcnews.com/news/2011/11/28/9069519-w aiting-for-midnight-hungry-familieson-food-
stamps-give-walmart-enormous-spike.
(10) Az adatok forrása: St. Lo uis-i központi bank gazdasági adatai, adózás utáni vállalati n yereség
(leltári érték és tőkefogyasztási korrekció nélkül) [CP] és kiskereskedelmi forgalom összesen
(kivéve étkezési szolgáltatások) [RSXFS]; http:// research.stlouisfed.org/fred2/series/CP/;
http://research.stlouisfed.org/fred2/ series/RSXFS/, hozzáférés dátuma: 2014. április 29.
 (11) Stiglitz, Joseph E.: „Inequality Is Holding Back the Recovery" T he New York Times
(Opinionator blog), 2013. január 19., http://opinionator.blogs.nytimes.
com/2013/01/19/inequality-is-holding-back-the-recovery
(12) Mitukiewicz, Alexand ra: „An Extended Ch at w ith Robert M. Solow " W ashington Center fo r
Equitable Growth -interjú Rob ert Solow -val, 2013. decemb er 9.,
http://equitablegrowth.org/human-capital/ a-longer-interview -with-robert-msolow/.
13 Krugman, Paul: „Inequality and Recovery" The New York Times (The Conscience of a Lib eral
blog), 2013. január 20., http://krugman.blogs.nytimes.com/2013/01/
20/inequality-and-reco very/. Krugman legfőbb ellenvetését arra a tényre építi, hogy a
jöved elemeloszlási görb e különböző pontjain elh elyezkedő fogyasztó k n em feltétlen ül
maradnak meg ö rökre ugyan azon a szinten. Megesik, hogy valakin ek különösen jó vagy rossz
éve van épp en, és ilyenko r a kiadásai so kkal in kább a hossz ú távú várakoz ásait, mintsem az
aktuális helyz etét tükrözik. (Ez, amint azt h amarosan látni fogjuk, az ún. p ermanens jö ved elem
hipotézissel [p erman ent in come hypoth esis] kap csolatos.) Kö vetkez ésképp, mondja Krugman,
az adott időpillanatb an vizsgált ad atok „semmit sem árulnak el arról, mi várható a jövőb en ".
Krugman arra is felhívja a figyelmet, hogy „a közgazdaságtan nem a jó és a rossz harca", és
egész en odáig elmegy, hogy azt állítja, „a teljes foglalkoztatottság jacht - és luxusautó-
vásárlásokkal, sz emélyi edző és celebséf szolgáltatásainak igén yb evételé vel" is megvalósítható.
Én magam szkeptikus vagyo k ezzel sz emb en (lásd a „techno feudalizmusról" szóló részt ebb en a
fejez etben). Amint azt ko rább an is han gsúlyoztam, a mod ern gazdaság szinte valamenn yi
jelentősebb iparága tömegpiaci termékeket és szolgáltatásokat állít elő. A jachto k ás a Ferrarik
egysz erűen n em elég fontosak ahhoz, hogy tartósan ellensúlyozni tudják azt a széles kö rű
keresletcsökken ést, amely azokat a termékeket sújtja, amelyeket a fogyasztók 99% -a vásárolni
szokott. Ráad ásul a jachtok és a Ferrarik gyártása is egyre inkább automatizálódni fog. És ugyan
hány személyi edzőre és celebséfre van szüksége a felső tízezernek?
(14) Lásd pl. K rugman, Paul: „Cogan, Taylor, and the Confid ence Fairy" The New York Times (Th e
Conscience of a Liberal blog), March 19, 2013, http://krugman.
blogs.nytimes.com/2013/03/19/cogan-taylor-and-the-confidence-fairy/.
(15) Krugman, Paul: „How Did Economists Get It So Wrong?" The New York Times Magazine, 2009.
szeptember 2., http://www.nytimes.com/2009/09/06/magazine/ 06Economic-t.html.
(16) K eyn es, Jo hn Mayn ard: A fo glalko ztatás, a kamat és pén z általános elmélete (T he General
T heo ry o f Emplo ymen t, In terest an d Mo ney) Fo rd.: E rdő s Péter. Bud ap est, K öz gazd asági és
Jo gi K iad ó , 1965, 322.
(17) Az adatok forrása: Egyesült Államok munkaügyi statisztikai hivatala, sajtókö zlemény, 2014.
március 6., http://www.bls.govinews.release/prod2.nr0.htm.
(18) A „gyorsétterem-effektus" előbb-utóbb so k más területen is érezteti majd h atását, és a
magasan képzett munkaerőt is uto léri. A technoló gia előbb sz aktud ást n em vagy csak alig
igén ylő feladattá degradálja ez eket az állásokat, és lenyo mja a b éreket — már jóval az előtt,
hogy a roboto k teljes egész ében h elyettesíteni tudn ák ezeket az emb ereket. Ennek klasszikus
péld ája a londoni taxisofő rökkel esett meg. Ahhoz, hogy valaki taxizhasson , rendkívüli
menn yiségű in formációt kell megjegyeznie London utcah álóz atával kap csolatb an. Ez az a
bizonyos „tud ás" (the Knowledge), amelyn ek elsajátítását 1865 óta minden sofő rtől
megkövetelik. A Un iversity College London neurológusa, Eleano r Maguire felfedezte, hogy ez
a sok memorizálás változ ásokat okozott a taxiso főrö k agyáb an: a londoni taxisok
memóriaközpontja (avagy h ippokamp usza) átlagosan n agyobb , mint a más foglalkoz ást űző
emb ereké. A GPS-alap ú n avigáció megjelen ése persz e javarészt okafogyottá tette ezt a
tanulást, és így a „tudás" sokat veszített az értékéből. London utcáin ugyan még mindig
többségben vannak azok, akik a „tudás" birtokában róják az utakat híres fekete (vagyis
manapság inkább reklámo któl tarkab arka) autóikb an, d e ez leginkább csak a törvén yi
szabályozásn ak köszönh ető. A „tudással" nem rend elkező taxisokat előzetesen kell
megrend elni, őket n em lehet csak úgy leinteni az utcán. Persze az olyan újfajta szolgáltatások,
 mint p éldául az Ub er, amelynek köszönhető en okostelefonon is rendelh etünk autót, leh et, hogy
teljesen idejétmúlttá teszik az afféle szokásokat, mint a taxik leintése. Aztán lehet, hogy a taxik
(és a so főrö k) h elyét végül teljesen átveszi az önvezető autó, de még jóval az előtt, hogy ez
bekövetkezn e, a technológia még tovább „b utíthatj a" ezt a foglalkozást, ás még to vább
csökkenth eti a béreket. Megeshet, hogy a tö rvényi szab ályoz ás megmenti a londoni taxiso kat e
szomorú végtől, de sok más terület dolgozói már biztosan nem lesznek ilyen szerencsések.
(19) Mishel, Law rence: „Declining Value o f th e Fed eral Minimum W age Is a Majo r Facto r
Driving Inequality" Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2013. február 21.,
littp://www.epi.org/publication/declining -federal-min imum-w agein equality/.
(20) Schlosser, E ric: M egetetett társadalo m — Ho gy fizetsz rá a hambu rgerre? ( East Foo d Nation :
The D ark Side of the All -Americ an Meal) Fo rd .: Áro ksz állásy Zo ltán , Koz ma Z solt.
Budapest, HVG Könyvek, 2003., 70.
(21) Saez, Emmanuel: „Striking It Richer: The Evolution of Top Incomes in the United States"
Kaliforniai Egyetem, Berkeley, 2013. szeptember 3., http://elsa. berkeley.edu/ —saez/saez-
UStopincomes-2012.pdf.
(22) Berg, Andrew G. — Ostry, Jonathan D.: „In equality and Unsustatn able Growth: Two Sides of
the Same Coin?" International Mon etary Fund, 2011. április 8.,
littp://www.imf.org/external/pubs/ft/sdn/2011/sdn1108.pdf.
23 Berg, Andrew G. — Ostry, Jonathan D.: „W arning! Inequality May Be Hazardous to Your
Growth" iM Fdirect blog, 2011. április 8., http://blog-imfdirectimf. org/2011/04/08/inequality-
and-growth/.
(24) Amikor egy jegyb ank, p éldául az amerikai központi ban k „pénzt nyo mtat", az no rmál
esetb en azt jelenti, hogy államkötvén yeket vásárol. Miután lezajlott a tranz akció, a p énzt ann ak
a sz ámláján h elyezi el, akitől a kötvén yeket vette. Ez a pénz ilyenko r újonn an kerül a
rendsz erb e — kvázi a semmiből jelenik meg. Mivel ez a p énz most már bekerült a
bankrendszerb e, a b ankok akár ki is h elyezh etik hitel formájáb an. Ezt n evezik részleges b anki
tartalékképz ésnek. Az újonnan kreált pénz egy kis rész ét a b anko knak maguknál kell tartaniuk,
de a többségét kihelyezhetik. Ez általáb an úgy működik, hogy a b ank kölcsönadja ezt a pénzt
vállalkoz ásokn ak, amelyek így bővülni és fejlődni tudnak, és több emb ert alkalmazn ak. A másik
leh etőség, hogy a fogyasztókn ak nyújtanak hitelt, akik elköltik ezt a pénzt, és ezzel új keresletet
generálnak. Így vagy úgy, d e mun kah elyeknek kell létrejönniük, és a p énznek (avagy
vásárló erőn ek) folyamatosan áramlania kell a fogyasztókhoz. Végül a pénz újra vissz akerül a
bankhoz, és ez után a java rész ét megint csak ki leh et helyezni h itelek formájában -- és ez így
megy to vább. I ly módon az újonn an kreált p énz végigh alad az egész gazdaságon,
megso kszo rozódik, és általáb an véve hasznot hajt. De h a egysz er az automatiz álás leh etővé
teszi, hogy a cégek jelentősebb mennyiségű munkaerő felvétele n élkül kép esek legyen ek
bővüln i vagy kielégíteni a megnöveked ett keresletet; vagy ha a kereslet annyira gyenge, hogy a
vállalkozásokn ak n em éri meg hitelt felvenni, akkor az új p énzn ek csak egy kis része jut majd
el a fogyasztókhoz, a n agyobb rész e n em lesz elkö ltve, n em so kszorozódik meg — n em tölti
be a felad atát. Megreked a b ankrendsz erben . Nos, több é-kevésb é ez tö rtént a 2008-as
pénzügyi válság során is — csak enn ek n em a munkakö rök automatiz álása volt az o ka, h an em
az, hogy a ban kok nem találtak hitelkép es ügyfeleket, és/ vagy sen ki nem akart h itelt felvenni
tőlük. Mind en ki ő rizgette a maga kis készp énzét. A közgazd ászok ezt a h elyzetet nevezik
likviditási csapdának.
ti (25) Kratz, Ellen Florian: „The Risk in Subprime" CNN Money, 2007. március 1.,
http://money.cnn.com/2007/02/28/magazines/fortune/subprime.fo rtune/index.
htm?postversion =2007030117.
(26) Senior Supervisors Group: „Progress Report on Counterparty Data", 2014. január 15.,
http://www.fsb.org/wp-content/uploads/r_140116.pdf
(27) Smith, Noah: „Drones Will Cause an Uph eaval of So ciety Like W e Haven 't Seen in 700 Y ears"
Quartz, 2014. március 11., http://qz.com/185945/drones-are-aboutto-upheave-society-in-a-way-
we-havent-seen-in-700-years.
(28) Bluestone, Barry — Melnik, Mark: „After the Recovery: Help Needed " Civic Ventures, 2010,
[https://www.metlife.coro/assets/cao/foundation/JobsBluesto ne Paper3-5-10.pdf.
(29) Sharp, Andy — Iwamoto, Masaaki: „Japan Real Wages Fall to Global Recession Low in Ab e
Risk" Bloomberg Businessweek, 2014. feb ruár 5., http://www. bloomberg.com/news/articles/2014-
02-05/japan-real-wages-fall-to-global-reces sion-low-in-spending-risk.
(30) Az adatok forrása Sivera, Ian: „Italy's Youth Unemplo yment at 42% as Jobless Rate Hits 37-
Yeat High" International Business Times, 2014. jan uár 8., http:// www.ibtimes.co.uk/italys-jobless-
rate-hits-37-year-record-high-youth-unemplo y ment-reaches-41-6-1431445; valamint Sivera, Ian:
„Spain's Yo uth Un employment Rate Hits 57.7% as Europe Faces a `Lost Generation'"
International Business Times, 2014. január 8., http://www.ibtimes.co.uk/spains-youth-
unemploymentrate-hits-57-7-europe-faces-lost-gen eration-1431480.
(31) Poterba, James M.: „Retirement Security in an Aging Society" Amerikai Egyesült Államok
Gazdasági K utatóintézete, 19 930 sz. munkaan yag, 2014. február, http://
www.nber.org/papers/w19930, valamint http://www.nber.org/papers/w19930.pdf, lásd 9.
táblázat, 21.
(32) Uo., a 15. táblázat, 39.; lásd a „Joint & Survivo r, Male 65 and Female 60, 100% Survivor
Income-Life Annuity" feliratú sort. Egy másik verzióban, ahol évi 3%-os növekedéssel számolnak
a kifizetések terén, a kiindulási összeg mindössze évi 3700 (vagy havi 300) dollár.
(33) Frey, Carl Ben edikt Osborne, Michael A.: „The Future of Emplo yment: How Susceptible Are
Jobs to Computerisation?" Oxford Martin School, a jövő technológiáinak hatása program, 2013.
szeptember 17., 38., http://www.futuretech. ox.ac.uk/sites/futuretech.ox. a c. uk/files/The_F
uture o f Empi oytnen t_OMS_ Working_Pap er_l .pdf;
[http:l/www.oxfordmartin.ox.ac.ukldownloads/academicl The_Future_of Employment.pdf].
(34) Az adatok forrása Morris, Deirdre Wang: „China's Aging Population Threatens Its
Manufacturing Might" CNBC, 2012. október 24., http://www.cnbc.com/id/49 498720 és
„World Population Ageing 2013", ENSZ Gazdasági és Szociális Ügyek Főosztálya, DESA, 32.,
http://www.un.org/en/development/desa/population/
publications/pclf/ageing/WorldPopulationAgeing2013.pdf.
(35) A kínai megtakarítási hányadról (ami, mint láttuk, 40% kö rül v an) lásd Richburg, Keith B.:
„Getting Chinese to Stop Saving and Start Spending Is a Hard Sell" The W ashington Post, 2012.
július 5., http://www.washingtonpost.com/world/ asia_pacific/getting-chin ese-to-stop-saving-
and-start-spending-is-a-hard-sell/ 2012/07/04/gJQAc7P6OW_story_1.html
[https://www.washingtonpost.com/ world/asia_pacifidgetting-chinese-to-stop-saving-and-start-
spending-is-ahard-se11/2012/07/04/gJQAc7P6OW story.html], valamint „China's Savings Rate
World's Highest", China People's Daily, 2012. novemb er 30., http://english.
people.com.cn/90778/8040481.html.
(36) Riddell, Mike: „China's Investment/GDP Ratio So ars to a Totally Unsustainable 54.4%. Be
Afraid" Bond Vigilantes blog, 2014. január 14., http://www.bondvigi
lantes.com/blog/2014/01/24/chinas-investmentgdp-ratio-soars-to-a-totally-unsus tainable-54-4-
be-afra.ici/; [https://www.bondvigilantes.com/blog/2014/01/24/ chinas-investmentgdp-ratio-
soars-to-a-total ly-unsustainable-54-4-be- afraid/].
(37) Rob ert, Dexter: „Expect China Deposit Rate Liberalization Within Two Y ears, Says Central
Bank Head" Bloomberg Businessweek, 2014. március 11., http:// www.businessweek .co m/a rti
cles/2014-03-11/china-deposit-rate-liberali zati on - within- two-years- says -h ea d-of-china s-
central- b ank; [http://www bloomberg . com/n ews/a rti cl es/2014-03 -11/ china- w 11- soo n
ber al ze-dep o si t- r ate s- s ays - central-bank-head]
(38) Wei, Shang-Jin Zhang, Xiaobo: „Sex Ratios and Savings Rates: Eviden ce fro m `Excess Men' in
China", 2009. február 16., http://igov.berkeley.edu/sites/default/ files/Shang-Jin.pdf.
 (39) Baum, Carolin e: „So Who's Stealing China's Manufacturing Johs?" Bloomberg News, 2003.
október 14., http://www.bloomberg.com/apps/news?picl=news archive&sid=aRI4bAft7Xw4
[nem találh ató, itt van egy kicsit gyanús p éldány:
http://www.sddt.com/News/article.cfm?SourceCode=20031014fw#.WCY -jy3 hDGg].
(40) A befektetési és üzleti ciklusokról lásd Krugman, Paul: „Shocking Barro" T he New York Times
(The Conscien ce of a Lib eral blog), 2011. szeptemb er 12., http ://kru
gman.blogs.nytimes.com/2011/09/12/shocking-barro/.
9. fejezet: Szuperintelligencia és színgularitás
1 (1) Hawking, Stephen - Russell, Stuart Tegmark, M.ax - Wilczek, Frank: „Stephen Hawking:
`Transcenden ce Looks at the Implications of Artificial Intelligence - But Are We Taking AI
Serio usly Enough?'" T he Independent, 2014. május 1., http://
www.independent.co.uk/news/scien ce/stephen-h awking-transcenden ce-looks at-the-impli cations-
of-artificial-intelligence-bu t-are-we-taking-ai-seriously - enough-9313474.html.
2 (2) Barrat, James: Our Final Invention: Artificial Intelligence and the End of the Human Era. New York,
Thomas Dunne, 2013. 196-197.
(3) Yann LeCun, blogbejegyzése, 2013. október 28., https://plus.google.com/
+YannLeCunPhD/posts/Qwj9EEkUjXY.
4 Marcus, Gary: „Hyping Artificial I ntelligence, Y et Again" T he New Yorker (Elements blog),

2014. jan uár 1., http://w ww.n ew yo rker.com/on lin e/blo gs/ elements/ 2014/ 01/th e-new-yo rk-
times-artificial-intelligen ce-h yp e-machin e. html.
(5) Vinge, Vernor: „Th e Coming Technological Singularity: How to Survive in th e Post -Human
Era", NASA VISION-21 szimpózium, 1993. március 30-31. http:// www-
rohan.sdsu.edu/faculty/vinge/misc/singularity.html.
(6) UO.
(7) K urz w eil, Ray: A szin gu laritás küszö bén - Amiko r az emberiség meghaladja a bio ló giát {T he
S in gu larity Is Near: W hen Hu mans T ransc en d Bio lo gy) . Sz aklekto r: Ko ron cz ay Dávid.
Bud ap est, Ad Astra, 2014.
(8) Geraci, Robert M.: „The Cult o f K urzweil: Will Robots Save Our So uls?" USC Religion Dispatches,
2011. áp rilis 6., http://www.religiondispatches.org/archive/
culture/4456/the_cult_of_kurzweil%3Awill_robotssave_our_souls/.
(9) „Noam Chomsky: The Singularity Is Science Fiction!" (interjú), YouTube, 2013. október 4.,
https://www.youtube.com/watch?v=0kICLG4Zg8s#t= 1393. ° Az idézet forrása: „Tech
Luminaries Address Singularity" IEEE Spectrum.org
http://spectrurn.ieee.o rg/co mputing/h ardw are/tech-luminaries-address-singula rity.
(10) Uo.
(11) Hamblin, James: „But What Would the End of Humanity Mea.n for Me?" The Atlantit, 2014.
május 9., http://www.theatlantic.com/health/archive/2014/05/butwhat-does-the-end-of-
humanity-mean-for-me/361931/.
(12) Marcus, Gary: „Why We Should Think About the Threat of Artificial Intelligence" The New
Yorker (Elements blog), 2013. október 24., http://www.new
yorker.corn/online/blogs/elements/2013/10/why-we-should-think-about-thethreat-of-artificial-
intelligence.html.
(13) Myers, P. Z.: „Ray Kurzweil Does Not Understand the Brain" Pharyngula Science blog, 2010.
augusztus 17., http://scienceblogs.com/pharyngula/2010/08/17/raykurzweil-does-not-understa/.
5 Barrat: i. m., 7-21.
(14) Feynman, Richard: „There's Plenty of Room at the Bottom" (előadás), 1959. december 29., a
teljes szöveg elérhető itt: http://www.zyvex.com/nanotech/feynman.html.
17
Drexler, K. Eric: Engines of Creation: The Coming Era of Nanotechnology. New York, Anchor Books,
1986.
(18) Drexler, K. E ric: Nano systems: M olec ular M ac hinery, M an ufac turin g, and Compu tation. New
York, J. Wiley and Sons, 1992.
 (19) A nanotechnológia szövetségi finanszírozásáról lásd Sargent, John E jr.: „The National
Nanotechnology Initiative: Overview, Reauthorization, and Appropriations Issues", az Egyesült
Államok kongresszusának kutatási szolgálata, 2013. december 17.,
https://www.fas.org/sgp/crs/misc/RL34401.pdf.
(20) Drexler, K. Eric: Radical Abundance: How a Revolution in Nanotechnology Will Change Civilization.
New York, PublicAffairs, 2013., 205.
21 Uo
(22) Drexler: En gin es o f Creatio n , 173.
(23) Joy, Bill: „Why th e Future Doesn't Need Us" Wired, 2000. április, http://www.
wired.com/wired/archive/8.04/joy.html.
(24) Michael Crichton: Préda (Prey) Ford.: Kovács Lajos. Budapest, Magyar Könyvklub, 2004.
(25) „Nanotechnology: Drexler and Smalley Make the Case Fo r and Against 'Molecular
Assemblers'" Chemical an d Engineering News, 2003. d ecember 1., http://
pubs.acs.org/cen/coverstory/8148/8148co unterpoint.html.
26 Lásd az NNI weboldalát: http://www.nint-innt.ca/.
(27) Gravotta, Luciana: „Ch eap Nanotech Filter Clears Hazardous Microbes and Chemicals fro m
Drinking Water" Scientific American, 2013. május 7., http://
www.scientificamerican.com/article/ch eap-nanotech-filter-w ater/.
(28) Drexler: Radic al Abu n dan ce. 147-48.
(29) Uo., 210.

10. fejezet: Az új gazdasági paradigma

1 (1) Walter Cronkite interjúja John E Kennedyvel, 1963. szeptemb er 2., https://www.
youtub e.com/watch?v=RsplVYbB7b8. Kennedy megjegyzése a munkan élküliségről a 8. percnél
kezdődik.
2 (2) „Skill Mismatch in Europe" Európai Szakképzésfejlesztési Központ, 2010. június,
http://www.cedefop.europa.eu/EN/Files/9023_en.pdf ?_ga =1.174939682.1636948
377.1400554111.
(3) Finlayson, Jock: „The Plight of the Overed ucated Worker" Troy Media, 2014. jan uár 13.,
http://www.troymedia.com/2014/01/13/the-plight-of-the-overedu cated-worker/.
(4) Zhu, Jin: „More Workers Say They Are Over-Educated" China Daily, 2013. feb ruár 8.,
[http://europe.chinadaily.com.cn/china/2013-02/08/content_16213715.
(5) Salzman, Hal - Kuehn, Daniel - Lowell, B. Lindsay: „Guestworkers in the HighSkill U.S.
Labor Market", az Egyesült Államok gazdaságpolitikai intézete, 2013. április 24.,
http://www.epi.org/publication/bp359-guestworkers-high-skill-labormarket-analysis/.
(6) Brint, Steven: „The Educational Lottery" Los Angeles Review of Books, 2011. november 15.,
http://lareviewofbooks.org/essay/the-educational-lottery.
(7) Carr, Nicholas: Hogyan változtatja meg agyunkat az internet? - A sekélyesek kora (The Sballows)
Ford.: Németh Ádám. Budapest, HVG Könyvek, 2014.
(8) Carr, Nicholas: „Transparency Through Opacity" Rough Type blog, 2014. május 5.,
http://www.roughtype.com/?p=4496.
(9) Brynjolfsson, Erik: „Race Against the Machine", prezentáció az elnök tudományos és
technológiai tanácsadói bizottsága előtt, 2013. május 3., http://www.
whitehouse.gov/sites/default/files/microsites/ostp/PCAST/PCAST May3_Erik
%20Brynjolfsson.pdf, 28.
(10) Cain Miller, Claire - Birmingham, Chi: „A Vision of the Future from Those Likely to Invent
It" The New York Times (The Upshot), 2014. május 2., http://
www.nytimes.com/interactive/2014/05/02/upshot/FUTURE.html.
(11) Hayek, Friedrich. A.: Law, Legislation and Liberty - The Political Order of a Free People. 3. kötet.
Chicago, University of Chicago Press, 1979.
(12) Uo., 54-55.
(13) Uo., 55.
(14) Thomas Jefferson levele Samuel Kerchevalnak, 1816; lásd még http://mek.oszk.
hu/14000/14071/14071.pdf.
(15) Schmitt, John - Warner, Kris - Gupta, Sarika: „The High Budgetary Cost of Incarceration",
az Egyesült Államok gazdasági és politikai kutatóközpontja, 2010. június,
http://cepr.net/documents/publications/incarceration-2010-06.pdf.
16 Murray, Charles: 1n Our Hands: A Plan to Replace the Wel fare State.Washington DC., Aei Press,
2006.
(17) Fernald, John G. - Jones, Charles I.: „The Future of US Economic Growth"
American Economic Review (Papers & Proceedings) 104:5., 2014. 41 __ 19., http://
www.aeaweb.org/articles.php ?doi=10.1257/aer.104.5.44.
(18) Peltzman, Sam: „The Effects of Automobile Safety Regulation" Journal of Political Economy
83:4., 1975. augusztus, http://www.jstor.org/discover/10.2307/1830 396
7uid=37395608z.nid=28cuid=4&uid=3739256&sid=21103816422091.
(19) Rosin, Hanna: „The Overprotected Kid" The Atlantic, 2014. március 19., http://
wvvw.theadantic.com/features/archive/2014/03/hey-parents-leave-those-kidsalone/358631/,
(20) „Improving Social Security in Canada, Guaranteed Annual Income: A Supplementary
Paper" Kanada kormánya, 1994., http://www.canadiansocialresearch. net/ssrgai.htm.
(21) A költségekről és a megszüntethető programokból eredő ellentételezésekről készült
elemzések egyikét lásd Vinik, Danny: „Giving All Americans a Basic Income Would End
Poverty" Slate (Business Insider blog), 2013. november 17.,
http://www.slate.com/blogs/business_insider/2013/11/17/american_basic_income_an_end
to_povertyhtml.
(22) Smith, Noah: „The End of Labor: How to Protect Workers from the Rise of Robots" The
Atlantic, 2013. január 14., http://www.theatlantic.com/business/ archive/2013/01/the-end-
of-labor-how-to-protect-workers-from-the-rise-of-robots/267135/.
(23) Piketty, Thomas: A tőke a 21. században (Capital in the Twenty-First Century) Ford.: Balogh-
Sárközy Zsuzsanna. Budapest, Kossuth, 2015.
(24) Finnországban 2017. január 1-jén kísérleti programot indítottak a feltétel nélküli alapjövedelem
bevezetésének tesztelésére. Ennek keretében kétezer, véletlenszerűen kiválasztott alany két éven át
havi 560 eurót kap alanyi jogon, munkába állás esetén is. Lásd „Gazdaság: 7 nap" HVG, 2017.
január 5. és „Finnországi alapjövedelem - Ki fog dolgozni" HVG, 2016. szeptember 1. (A Szerk.)
(25) Schwartz, Nelson D.: „217,000 Jobs Added, Nudging Payrolls to Levels Before the Crisis"
The New York Times, 2014. június 6., http://www.nytimes.com/ 2014/06/07/business/labor-
department-releases-jobs-data-for-may.html.

Konkluzió
(1) Sprague, Shawn: „What Can Labor Productivity Tell Us About the U.S. Economy?"
Egyesült Államok munkügyi statisztikai hivatala, Beyond the Numbers 3:12. szám, 2014.
május, http://www.b1s.gov/opub/bm/volume-3/pdf/what-canlabor-productivity-tell-
us-about-the-us-econorny.pdf.
(2) Országos klímakockázati felmérés : „Welcome to the National Climate Assessment" Global
Change.gou [dátum nélkül], http://nca2014.globalchange.gov/.
3
Lacey, Stephen: „Chart: 2/3rds of Global Solar PV Has Been Installed in the Last 2.5 Years"
GreenTechMedia.com, 2013. augusztus 13., https://www.greentech
media.com/articles/read/chart-2-3rds-of-global-solar-pv-has-been-connected-inthe-iast-2.5-
years.
(4) Feeney, Lauren: „Climate Change No Problem, Says Futurist Ray Kurzweil" The Guardian,
2011. február 21., http://www.theguardian.corn/environment/2011/ feb/21/ray-kurzweill-
climate-change.
(5) „Climate Change in the American Mind: Americans' Global Warming Beliefs and Attitudes
in April 2013" Yale Project on Climate Change Communication / George Mason University
Center for Climate Change Communication, http:// environment.yale.edu/climate-
communication/files/Climate-Beliefs-April-2013. pdf.
(6) Riffkín, Rebecca: „Climate Change Not a Top Worry in U.S." Gallup Politics, 2014. március
12., http://www.gallup.com/pol1/167843/climate-change-not-topworryaspx.