A GÖRÖG ÖTTUSÁRÓL ÉS A JELENKOR TESTI NEVELÉSÉRŐL

Rudolf Kischnick gondolatai

A sport ma, széles értelemben véve, a legkülönbözőbb egoizmusok gyűjtőhelye.

Egészséges vagy karcsú akar lenni valaki, erős vagy kitartó, érmet szeretne
magának vagy csapatának... A háttérben nincs más, mint különleges formájú
egoizmus.
Ezt a személyes mozgatórugót kell tekintetbe venni, mert ez van a sportolás
alapjánál. A sport a modern emberi lét egyik megnyilvánulása, és akkor értjük meg
lénye szerint, ha ismerjük az erőket, melyek uralják. Kétségtelenül sokan mennek
azért a sportpályára, mert az intellektus megbénítja életerejüket, és nem jutnak
máshogyan önmaguk átéléséhez, mint hogy mozognak. Sokak számára ez
szükséges a létezéshez, de ezt a létezést a sport nem felemeli, hanem megrövidíti.
Kezünkbe vehetünk egy diszkoszt, és antik mintára gyakorolhatjuk a mozdulatot,
ameddig csak akarjuk, ez nem ment meg attól, hogy bizonyos üresség támadjon
bennünk.
Ez a veszély nem állt fenn az antik korban. Miért? Mert az ókori atléta bele tudott
bújni gyakorlatába. Mi kívül maradunk, a görög „benn" volt, egy volt a mozgással,
és engedte, hogy az áthassa őt. Amit ma nagy fáradsággal és belső erőfeszítéssel
szerzünk meg, az akkoriban magától ment. Ha a görög kezébe vett egy diszkoszt,
nem volt többé az az egyéniség, aki Athénben vagy Spártában lakott, hanem
valami nagyobbnak az ereje élt benne. Ez a nagyobb Apolló volt, a futás során
pedig Merkúr lényéből érezhetett valamit. A mozgásforma által, amelybe a
gyakorló ember helyezkedett, és amellyel azonosult, maga fölé emelkedett,
átfogóbb és nagyobb lett.
Ami a mai embert megakadályozza abban, hogy a görögöket utánozza: erős
szubjektivitása. Nem tud kilépni kicsi egójából, nem tudja átugrani ezt az árnyékot.
A ma emberének semmi sem nehezebb, mint átváltozni, azaz eggyé válni a világ
egy darabjával, ez túlmutat a pusztán személyes szűk keretein. Az Én-szerűnek
ezen a formáján nem jut túl. És ameddig ez a helyzet, nem férhet a mozgáshoz. Itt
pontos különbséget kell tennünk: a mozgás jelensége ugyanaz, de mi nem vagyunk
ugyanazok. Az egyik esetben feladjuk korlátolt személyiségünk nézőpontját, de
kiterjedésben nyerünk valamit, nagyobbak, erősebbek leszünk. A másik esetben
éppen azt gyakorlatoztatjuk a mozgás révén, ami lelkileg még inkább egyoldalúvá
tesz. Ha nem tudunk kijutni magunkból, akkor a rendszeres gyakorlatozással csak
azt erősítjük, amit valójában le kellene győznünk.
Ma az emberi fejlődés olyan pontjára értünk, mikor arról van szó, hogy ne álljunk
le önmagunknál, hanem jussunk túl önmagunkon. Természetesen sok nagyszerű
gyakorlat létezik, mely - különösen fiatalok számára - kedvező hatású, és
amelyekről egyáltalán nem lehet lemondani a nevelés során.
Hogyan lehet túljutni a szubjektív nézőponton? Ezt a kérdést kell először feltenni,
és a válasz így hangzik: a goetheanizmus által. Szükségünk van-e sportra,
pontosabban testgyakorlásra? Az nem kérdés, hogy bizonyos impulzusok,
melyekre szükségünk van, csak mozgásból születhetnek meg, de különbség van
mozgás és mozgás között. Ezt tudták a görögök, és ezért takarékosan bántak a
gyakorlatokkal. Nem volt számukra közömbös, mit csinálnak. Érezték még, hogy a
puszta fizikai folyamat mellet egy másik is lejátszódik. Goethe ezt érzéki-erkölcsi
hatásnak nevezte, és ha a sok gyakorlatot ebből a szempontból vizsgáljuk, és a
búzától elkülönítjük az ocsút, lehetővé válik, hogy a sportot felelősségteljes módon
igazi élethordozóvá tegyük.
Tudatában kell lennünk annak a ténynek, hogy, tisztán emberi szempontból
nézve, még kezdetleges formában sem alakult ki egy valódi mozgáskultúra képe.
Ez csak akkor jöhet létre, ha a görögök szellem által átitatott testiségének mintájára
az ember új képességre tesz majd szert. Rudolf Steinertől tudjuk, hogy a görög
gimnasztika és az ehhez kapcsolódó művészetek csak azért jöhettek létre, mert
akkoriban az ember még valós kapcsolatban állt az étertest erőivel. Erezte még,
hogy a testet egy erőlény hatja át, mely soha nincs nyugalomban, amelynek lénye a
változás - és ami láthatóvá téve a művészetben nyilvánult meg. A görög
természeténél fogva művész volt, mert lényének felépítése ezt kívánta. E szerint
kellett alakítania környezetét, meghatározott formákban kellett kifejlesztenie a
gimnasztikát és az orkesztikát, mert ezek voltak az eszközök, melyekkel a legjobb
értelemben véve serkentőleg lehetett hatni az étertestre.
A mai ember annyira tömör és merev lett fizikumában, hogy nem észleli többé
éteri természetét. De erre szükség is volt, mert csak ezáltal tudott erős szemé-
lyiségre szert tenni. Most mégis meg kell történnie a fordulatnak. A személyes
nézőponton túl kell jutni, és ehelyett olyasmit találni, ami túlmutat a személyesen.
Ez az új, alapjában véve, valami ismert. Amire törekedni kell: az új kapcsolat az
éterihez. A goetheanizmus a modern út, hogy az éteri erőket újból aktívvá tegyük, a
lelki folyamatok objektívvá tétele által. Ez a sport esetében azt jelenti, hogy a
mozgás által nem csak a személyiségünket éljük ki, hanem érzékennyé válunk az
egyes mozgások minőségére. A lelki a belső tapintás érzékszervévé válik. Amilyen
mértékben sikerül ez valakinek, abban a mértékben kezdődik el valami más,
méghozzá egy benső mozgás, amely az étertest saját mozgásának, dinamikájának
tudatossá válására vezethető vissza.
Ha a lelkit ezen a módon magasabb észlelőszervvé tesszük, akkor egyidejűleg
elérkezünk ahhoz a ponthoz, ahol elkezdhetjük vizsgálni, milyen hatása van ennek
vagy annak a gyakorlatnak, és milyen hatással vannak az ember magasabb
lénytagjaira. Ebben a tekintetben az, ami a sporttal és a neveléssel összefügg, még
szinte tabula rasa. Könnyű belátni, hogy ezen a területen még a materialista
látásmód az uralkodó, ha olykor idealista köntösben is.
Az, hogy a görögök mennyire másként jártak el, világossá válhat, ha azt
tekintjük, ami koncepcióként a gyakorlatok alapján áll, amelyek a nagy
játékokon, mindenekelőtt Olympiában kerültek bemutatásra. A veszély,
amely a jelenlegi embert fenyegeti, éppen abban áll, hogy a test a maga
kívánságaival magához ragadja az akaratot, és felkelti az alacsonyabb
ösztönöket. Akkoriban a testek mások, szellemmel jobban áthatottak
voltak, és ami szellemként áthatotta őket, azt kívánták a görögök
láthatóvá tenni. Monumentális, nagyszerű alakokban vált az akkori idők
embere számára láthatóvá az, ami erőt hordozó princípiumként az egyedi
lénytagokban megnyilvánult. A pentatlonban, az öttusában történt ez a
legtisztább módon. Az akkori embernek nem mondták azt, hogy: a
valódi ember öt tagból áll, fizikai test, étertest, asztráltest, érzőiélek,
értelmi lélek, hanem így szóltak: fussatok, ugorjatok, birkózzatok,
vessetek diszkoszt, lándzsát. Ebben az öt gyakorlatban kifejeződik
valami, ami félreérthetetlenül az ember ötös tagozódására utal.
A fizikai test dinamikája legteljesebben a futás során mutatkozik meg. A testünket
felépítő erők morális természetűek. Végtagjaink felépítését a legmagasabb
értelemben morális gesztusként érzékelhetjük. Ez a morál jelentkezik, amikor a
kisgyerek megpróbál felállni, még erősebben jelentkezik a járás során, legjobban a
futás során tapasztalható. Tiszta jelenségként szemlélve a futás tartalmaz egy
darabot a világ moráljából. Ezért nem lehet csodálkozni azon, hogy a gyerek az
első hét év során, tehát egy olyan időszakban, amikor még egészen szorosan
kapcsolódik a morális princípiumhoz, semmit sem tesz szívesebben a futko-sásnál.
Ezt az életszakaszt az jellemzi, hogy itt áll a legszorosabb kapcsolatban a
testiséggel a gyermek. Az, ami szellemiségként a háttérben működik, még egészen
a testre irányul. Itt, akárcsak a görögöknél, szellemivel egészen áthatott testről van
szó. És ha a gyermeket vizsgáljuk, különösen, ha az életszakasz közepén, csak
csodálkozhatunk rajta, milyen gyakran és milyen sokat fut. Életének egyeden
másik korszakában sem fut az ember annyit, mint ekkor. Ha meggondoljuk, hogy
az akaratot még egy személyfeletti erő tartja meg és hordozza, amelyet legtisztább
formájában csakis moralitásként jellemezhetünk, akkor elképzelhetjük, micsoda
rejtett erőkkel van dolgunk a futás során.
Másként áll a helyzet a következő életszakaszban, hét és tizennégy év között. Itt
nem a futás, hanem az ugrás az, ami különösen fontos a gyerek számára. Ha-
sonlóan, mint a futásnál, itt is mondhatjuk azt, hogy semelyik korszakban sem
ugrál annyit a gyerek, mint ilyenkor. Az ebben a korban lévő gyerekek egyszerűen
ugrálni akarnak, és ehhez minden adódó lehetőséget kihasználnak. Általában nem
nagyon figyelünk az ilyen dolgokra, de ha egyszer tudatosan megfigyeljük,
meglepődünk, mennyire igaz ez az állítás.
Miért támad ekkora kedve a gyereknek a második korszakban az ugráláshoz?
Mert ez által fejezi ki étertestének természetét. Az étertest dinamikájának ter-
mészete ugyanis az összehúzódásban és a kiterjedésben áll. Ez az elem, amit
mindenhol felfedezhetünk a növényvilágban, az embernél az ugrásban nyilvánul
meg. Ez nem más, mint egy spontán összehúzódás, amit azonnal kiterjedés követ.
Az ugrás során az ember átéli az éteri erőlény dinamikus oldalát. így ugrás az is, ha
a csíra áttöri a mag falát, és ugyanekkor felfelé „lendül". Goethe metamorfózis-
tanában megmutatta, hogy ez a princípium a növényvilágban egészen a virágport
tartó tokig megfigyelhető. Az ugrás dinamikus princípiumként a növekedési
folyamatokhoz tartozik, és nem csoda, hogy egy olyan életkorban, mint a hetedik
életév, ahol a növekedés különösen fontos szerepet játszik, az ugrás olyan közel áll
a gyerekhez. Azt is meg kell gondolnunk, hogy ebben az időben a gyerek
rendelkezésére állnak a fogváltáskor felszabadult éteri erők. Lelke még együtt tud
lendülni az éteri folyamatokkal. A gyereknek az egész általános iskolai időszak
alatt szüksége van olyan ösztönzésekre, amelyek az étertestre hatnak, és azt erőssé
teszik. Ha környezetében sok ilyen ösztönzőt talál, akkor szívesen és gyakran
szökdécsel, ugrál, ha nem ez a helyzet, ha le kell mondania ezekről az ösztönzé-
sekről, akkor kedvetlen lesz, lusta és kényelmes. Az ember étertestének
erőtermészete folytán ugrik, és minél többször teszi ezt, annál jobban áthatja a
testet éteriséggel.
A fizikai test dinamikáját legteljesebb emberi megjelenésében futás közben
élhetjük át, az étertestét az ugrás során, az asználtestét a birkózásnál. Ez is
megfelel egy életszakasznak, a pubertás utáninak. A harmadik korszakban olyan
nagy a gyerek kedve a verekedéshez, birkózáshoz, mint addig soha. Erre van most
szüksége, és meg lehet figyelni, hogy a fiatalok mindig, amikor csak lehetséges,
vagy amikor nem is lehetséges, szeretnék magukat ilyen módon kitombolni.
Ami ebben megnyilvánul, az jogos követelés. Az érzelmi élet erői szabaddá váltak.
Érzésviharok rohanják meg, ostromolják a fiatalt, méghozzá úgy, hogy kettéosztott
lénynek éli meg magát. A testből vágyak, indulatok törnek föl, és le akarják őt
gyűrni. Emellett egészséges erő-érzést lehet tapasztalni, amely eleinte a testiben
jelenik meg, erős akar lenni az ember, nem hagyja, hogy legyőzzék. Később ez az
erő átalakul, és a gondolkodás terén jelenik meg, hogy a gondolatokat eszmékké
tegye. A lélek érzi saját dualitását. Erők érkeznek fentről, erők érkeznek lentről.
Állandó harc folyik az emberben. Folyton harcolnia kell emberségéért,
személyiségéért, mert ami alulról jön, annak igazából semmi köze nincs hozzá - le
kell győznie, különben függőségbe kerül vele szemben.
Nem szabad hagynia, hogy az akadályozó erők a földre fektessék, végső soron ez
a motívum áll a birkózás mögött. Itt valójában az asztráltesten végzett munkáról
van szó. Éppen a harmadik hét éves életszakaszban történhet meg, hogy az embert
túl köny-nyen kerítik hatalmukba érzései. Mit lehet kezdeni ezzel a ténnyel?
Gyakorolni kell, hogy az ember felül tudjon maradni, meg tudja őrizni hidegvérét,
rá tudjon tekintem magára. A birkózás nem csak az erő, ügyesség, kitartás iskolája,
hanem végső soron egy kiváló erénynek, a higgadtságnak a kifejlődéséhez vezet.
Éppen ezzel a lelki tulajdonsággal rendelkeztek nagymértékben a görögök, aminek
egyik magyarázata minden bizonnyal a birkózás és az ezzel kapcsolatos
gyakorlatok fejlettsége. Ma sincs a birkózásnál jobb eszközünk a feltörő érzelmi
állapotok kiegyenlítésére, és ezt a fiatal ösztönszerűen érzi. Birkózik barátaival,
hogy semlegesítse az erőket, amik fölött még nem tud uralkodni.
A diszkoszvetés esetében nem az a helyzet, hogy csak ki kell mennünk az utcára,
hogy meglássuk: megfelel egy bizonyos életszakasznak. A huszonegy és huszon-
nyolc év közötti fiatal a legritkább esetben megy ki valahová egy diszkosszal és
kezdi el dobálni. Ennek ellenére helyes azt mondani, hogy a diszkoszvetés
esetében olyan erőkről van szó, amelyek összefüggenek az érzelmi lélekkel. Ha
megfigyeljük, hogy mi lép fel a lélek erre az életkorszakra jellemző
sajátosságaként, akkor egy gesztusra bukkanunk, amit a hajítás szóval lehetne leír-
ni. A negyedik hét évet felölelő életszakasz lendületes a leginkább. Nem csak a
mozgásban, a beszédben is, a mondatok felépítésében, a gondolkodásban is van va-
lami lendületesség, ami ki szeretné élni magát. Minden tettet a lendület visz, de ezt
helyes irányba kell terelni. Látni, hogy a görögök tudtak valamit az ember lény-
tagjairól, mert az érzőlélekről csak akkor tudunk meg valamit, ha bensőleg eljutunk
ahhoz a gesztushoz, ami a diszkoszvetés mozdulatának alapja. A kerek tárgy, a
diszkosz nem jelent mást, mint az érzések összességét, és ha az ember tisztán dobja
a levegőbe, bizonyítja, hogy bánni tud ezek minőségeivel.
A birkózáshoz mérve ez jelentős fejlődés. Ott még az alacsonyabb érzésbeli
erőkkel kellett megbirkózni. Itt egy fokkal magasabban áll az ember. A lelki élet
impulzivitását olyan útra kell terelni, ahogy a tisztán és erőteljesen repülő diszkosz
megmutatja.
Minden testi gyakorlatnál arról van szó, hogy az akarat cselekvésbe megy át, de
ezzel még nem mondtunk sokat, mert az aktív akarat lehet tudatos és tudattalan. A
görög öttusa szemléletes példa erre. A futás, mint mélyen emberi megnyilvánulás,
ősösztönből ered, az ugrás is, de itt a személyes részvétel már számít valamennyit.
Figyelni kell az elrugaszkodás pillanatára és a biztos érkezésre. A birkózás egy
további fokozat, mert ott még jobban résen kell lenni. A diszkoszvetésnél
megjelenik az önkontroll: megfigyeljük a repülő korongot, és láthatjuk, jól vagy
rosszul dobtuk-e. Itt magunkra vagyunk utalva. Nincs ellenfél, mint a birkózásnál,
aki cselekvésre kényszerít minket, sokkal inkább önmagunkból cselekszünk.
Javítanunk kell a cselekvést, megkérdezni magunkat, mit csináltam rosszul, mi
lehetne jobb. De a diszkoszvetésnél az ember még bizonyos mértékig belealszik a
mozgásba, ez a lendület élményével függ össze. A körbeforgó tárgy figyelmeztet
bennünket rá, hogy ne kerüljünk ki magunkból.
Ez a veszély a gerelyhajításnál már nem áll fenn. Itt már messzemenően
gyakorolható az, amit a mozgás irányításának nevezhetünk. Épp itt kell különösen
nagy pontosságra szert tennünk, hogy a gerelynek a megfelelő lökést adjuk.
Tényleg úgy van, hogy a gyakorlathoz valamennyire tudományosan kell hoz-
záállnunk. Gyakorolunk, megnézzük, hogy így jó-e vagy másként, állandóan
finomítjuk a technikát. Itt olyan területhez értünk, ami szorosan kapcsolódik a
gondolkodáshoz, és bizonyos mértékig jogos azt mondani, hogy úgy kell bánnunk
a gerellyel, mint a gondolatokkal. Ha pl. kijelölök egy pontot, amit el kell találnom
a gerellyel, akkor az ugyanaz, mint ha a gondolatomat irányítom valamire, csak az
egyik odakinn, a másik benn játszódik le. A céldobásnak ugyanaz a szerepe, mint
az analitikus gondolkodásmódnak: összefüggéseiből kiragadunk egy elemet és
megpróbáljuk eltalálni.A görög öttusában a fizikai testtől az értelmi lélekig
mindenhez tartozik gyakorlat. Nem egyszerűen csak mozgatták végtagjaikat,
hanem ezt úgy tették, hogy a megfelelő mozgás során a lénytagok lelki-szellemi
erői is mozgásba lendülhettek. A mozgáson keresztül az ember a szellemért is tett
valamit. Minél jobban elsajátította egy görög ezeket a gyakorlatokat, annál inkább
érzékelte az ember képét ötszörös felosztásában.
Akkoriban nem állt fenn a veszély, hogy a mozgás elválik a művészitől, mert
amit csak csinált az ember, azt titkos mérték szerint tette, ami mára elveszett, és
abban a formában nem lehet újra létrehozni. Az olimpiai játékok mesterséges életre
keltése tehát eleve bukásra volt ítélve. Ha valaki olyasmit keres, ami az akkoriban
gyakoroltakhoz hasonlítható, akkor nem a fizikai területen, hanem a lelki-
szellemiben kell keresnie. Egy szellemi mozgáskultúra alapján az emberi gondolati
élet kivirágozhatott, és kifejlődhettek a gondolkodás törvényei.
A mai gyakorlatozásnak oda kell vezetnie, hogy a benső fáradozások, erőfeszítés
eredményeként az jön létre, amit magasabb embernek nevezhetünk. Ezt reális
erőlényként lehet majd tapasztalni a bensőben. Valójában ebből a - testiséget mind
jobban átható -lényből származik a megújulás impulzusa, amit a sportban
öntudatlanul keres az ember. Csak ezen az úton találhatjuk meg az élet egészére
kedvező módon ható mozgásformákat.

Barta Tamás fordításának felhasználásával

Rudolf Kischnick cikkét (in: Erziehungskunst, Stuttgart, Bund der Freien
Waldorfschulen, 1962. okt.) rövidített, átszerkesztett formában adtuk közre. Rudolf
Steiner ún. mellékgyakorlatai - melyek mindhárom írás szellemi hátterét alkotják -
megtalálhatók az alábbi munkákban:
Rudolf Steiner: Anweisungen für eine esoterische Schulung, R S. Verlag, Dornach,
1987, p. 15-21. Rudolf Steiner - Marie Steiner von Sivers: Sprachgestaltung und
Dramatische Kunst, R S. Verlag, Dornach, 1981.
Massimo Scaligero: A meditáció gyakorlati kézikönyve, Biczó Iván kiadása,
1991, p. 132. Georg Kühlewind: Normálistól az egészségesig, Török Sándor
Waldorf-pedagógiai Alapítvány, Budapest, 1991, p. 176.
 Florin Lowndres: A szívcsakra felélesztése, Scherák Mari fordítása,
kézirat, beszerezhető az Antropozófi-ai Társaságnál.

18