Ablakok a lelki világra

A Krisna-völgyi mûvészeti
stúdió egyik „oszlopos”
tagját, Tar§l§k¢¦ dev¦ d§s¦t
faggattuk a múltról.

– Milyen volt a kezdet?

– Ez egy izgalmas, és egyáltalán nem könnyû kérdés. Talán addig lehetne visszanyúlni a múltba, amikor még
semmit sem sejtettünk az egészbõl. Én érettségi után – ennek idén múlt tíz éve – aktívan is csatlakoztam a
budapesti K¥¢£a-templomhoz. Az idõm legnagyobb részében már akkor is mûvészettel foglalkoztam, ami, így
utólag visszatekintve, a bemelegítés lehetett. Majdani férjem, akit a pesti és nyíregyházi „kisképzõ” jó
kapcsolatai miatt már régebbrõl ismertem, a debreceni templomban próbálgatta szárnyait. Egy nap megkértek,
hogy készítsek egy szobrot az Úr ¼e¢áról, amit az újonnan „megtalált” farm leendõ oltára alatt akartak
elhelyezni, hogy tartsa fenn a templomot és vigyázzon rá. Örömmel meg is csináltam, de akkor még nem
gondoltam, hogy ez az alapkõletétel fordulatot hoz majd kis életünkbe, s egyben egy virágzó stúdió kezdetét
jelenti majd.
– Ma már annyi minden látható itt; hét év kemény munkája. Mi volt az elsõ mû, amit elkészítettetek?
– Próbaképpen, hogy egyáltalán nekivágjunk-e a nagy feladatnak, lelki tanítónk és vezetõnk kérte, hogy
csináljunk egy másfél négyzetméteres dombormûvet szépen megfestve, kerettel. Ki is választott egy festményt,
ami a fuvolázó K¥¢£át ábrázolta, körben fõ inkarnációival. Nagy izgalommal láttunk neki a munkának, most
már nevetségesen hangzik, de úgy, hogy egy fõiskolai
diáktól magtanultuk a gipszkeverés fortélyait. Õ mutatta és tanította meg a szilikon-gumi használatát, és úgy
általában az öntõnegatív készítésének bevált módszereit.
– Ez még Budapesten történt?
– Igen, egy akkora szobában, amiben még a dombormû is alig fért el. Ácsoltunk egy hatalmas, erõs falapot,
hogy elbírja az agyag súlyát, az egészet feltámasztottuk a radiátorra meg az asztalra a szemközti falnál, és alatta
bujkáltunk át, ha a másik oldalán akartunk dolgozni. Valahogy megbirkóztunk a negatív elkészítésével is, aztán
egy napon azon vettük észre magunkat, hogy a „kis újszülöttünkkel” és némi személyes holmival felpakolva ott
zsúfolódunk egy furgonban, úton a Farm felé, ami akkor még csak egy szántóból, egy legelõbõl, egy öreg
juhakolból és egy maroknyi lelkes fiatalból állt.
– Hol tudtátok folytatni a munkát?
– A faluban, Somogyvámoson vett az egyház pár házat. Mi is egy ilyen szálláson kaptunk egy szobát a mûhely
számára. Az elsõ telünket itt töltöttük. Aztán ahogy a templomépület egyes szárnyai tetõ alá kerültek,
behúzódtunk az épületbe, mûvészekbõl álló csapatunk pedig, mely ekkor 5-6 fõt számlált, felköltözhetett az
addig templomnak használt kis cölöpházba. Nádfalait fóliával szigeteltük, a tetõt megerõsítettük. Így néha
napközben is ki tudtunk menni az építkezésre, sétálgattunk a szentélyrész beton-alapjain, próbáltuk elképzelni
dimenzióit és megálmodni a festményeket, a díszeket és az egész színvilágát.
– Ha ma belép valaki a templomszobába, az elsõ benyomása az, hogy egy mesevilágba érkezett. Honnan
jött az inspiráció a színek ily bátor használatára?
– Kezembe került néhány, miniatúrát ábrázoló indiai képeslap. Grafikus lévén, életemben ekkor csodálkoztam rá
elõször a színekre. És õszintén szólva, amikor az elsõ festményt kíváncsiságból feltámasztottuk a frissen döngölt
templom falára, mindenki visszahõkölt a döbbenettõl. Már egy éve nem láttunk mást, csak betont, vályogot,
szalmát, szürkeséget. Idõ kellett hozzá, hogy újra megszokjuk a színeket.
– Ha már a bátorságról beszélünk, mi volt eddig a legmerészebb vállalkozásotok?
– Már alig volt egy év a templom tervezett megnyitójáig, amikor Indiából visszamondták a fõoltár kupolás
baldachinjának elkészítését. Csak egy tervrajzunk volt róla, meg pár fénykép a londoni templomunk oltáráról,
ami hasonló, de sokkal szebb mívû volt. Férjemmel – akivel eddigre összehozott sors – fellelkesedtünk a
gondolatra, hogy csináljuk meg mi, saját magunk. Lelki vezetõnket már nehezebb volt meggyõzni errõl. De
végül verbuváltunk még pár mûvészt az országból, és azt hiszem, akkor egy év alatt tényleg csoda történt…
– Akkor ez a teljesítmény felülmúlta mindenki képzeletét, de most már szinte hétköznapivá vált az
erõtöket meghaladó feladatok vállalása. Gondolok a most készülõ életnagyságú elefántra.
– Igen, szeretjük a kihívásokat, és hatalmas földterületeink csábítanak is minket állandóan. Szerencsére jó
kapcsolataink vannak külsõ cégekkel és tapasztalt szobrászokkal, akik tanácsaikkal segítenek bennünket, és
biztatnak, ha valahol megakadunk. Így minden évben tudunk új meglepetésekkel szolgálni az ide látogatóknak.
– Visszakanyarodva a múlthoz – bocsásd meg a kérdésemet –, de volt kudarcélményetek is?
– Ó, persze, rengeteg… Sokszor fel is idézzük õket, és jókat nevetünk rajtuk. Egyszer például kitaláltam, hogy
ne költsünk annyit szilikon-gumira az öntõformákhoz, használjunk inkább viaszt. Kicsiben jól mûködött, de
nagyban az eredmény az lett, hogy az egész egy négyzetméteres dombormûrészlet – egyhónapi munkánk – a
szemünk láttára perzselõdött szét a forró, átlátszó viasz alatt. Csak egyetlen dolgot nem vettünk figyelembe: a
viasz hõmérsékletét… Aztán volt reggelre szétfagyott agyagszobrunk, torzra sikeredett viaszfejünk, egy sor
törött és összeragadt formánk, szaladtunk már túlhevült és épp kigyulladni készülõ poliészter gyantával… s ki
tudja még hány bukás…
– Úgy látszik, az úttörõmunka nálatok is nehéz és kalandos volt, de meglett a jutalom, sok év nélkülözés
után saját helyetek, igazi stúdiótok van.
– Igen, úgy öt éve egy kedves szponzorunk építtetett nekünk egy tágas és napfényes stúdiót, s most már az
eddigi tapasztalatainkkal, összegyûjtött tudásunkkal és a mai modern eszközökkel – mint amilyen a 3D program
is – nagyon hatékonyan tud dolgozni a kis csapatunk. Az igazi, indiai stílusú nagytemplom például, ami terveink
szerint 15-20 év múlva készül el, már elõre átgondolt, jól megtervezett lesz.
– De azért a kutatásoknak és kísérletezéseknek, azt hiszem, sosem lesz vége…