Joyce Carol Oates: Unholy Loves

The Vanguard Press. Inc.,

New York 1979

Hungarian translation: Prekop Gabrlella, 1983

Európa Könyvkiadó Budapest
 Joyce Carol Oates

Áldatlan szerelmek

A maszk egykor hű, józan és magasrendű érzelmek

rögzített kifejezése, csodálatos visszhangja. A levegővel
érintkező élőlényeknek felhámot kell növeszteniük, de a
felhámnak nem szabad felróni, hogy nem a szív. Mégis
vannak filozófusok, akik haragszanak a képzetekre, amiért
nem tárgyak, s a szavakra, amiért nem érzelmek; a
képzetek és a szavak olyanok, akár a kagyló – nem kevésbé
szerves részei a természetnek, mint az anyag, amelyet
magukba zárnak, sőt, feltűnőbbek a szemnek, könnyebb
őket megfigyelni. Azt persze nem állítom, hogy az anyag a
látszat kedvéért létezik, az arc a maszkért, a szenvedélyek
a költészetért és az erényért.
A természetben semmi sem valami más kedvéért
keletkezik. Minden kijelentés, minden termék egyformán
része a lét körforgásának.
Santayana: Angliai monológok
 BYRNE-ÉKNÉL

Szeptember 11.
Késői óra, zavarodottságtól vibráló óra, idegenek hangja
és nevetése, és valami történik Albert St. Dennisszel.
Valami történik Albert St. Dennisszel, méghozzá –
mindig ettől rettegett – nyilvánosan, idegenek előtt. A
világnak egy vad és szeles, valószerűtlen peremén, amely
az ő számára egészen új.
– Valami történik – mormolja egy öreg hang.
Mindenki őt bámulja. A szavait lesik. Hirtelen úgy érzi,
egy egész kontinens a hallgatósága. Falánk idegenek; az
emlékezetükbe vésik, anekdotákat raktároznak el róla,
amelyeket a halála után majd elmesélhetnek. Történetek a
nagy öreg költőről. Történetek a költő utolsó napjairól. A
költő utolsó szavai. Volt benne bölcsesség, amelyet
továbbadhatott a fiataloknak? Volt benne látnoki
nyugalom, tekintély? Egy Blake rejtélyes üzenete, egy
Whitman nyakatekert eksztázisa, egy Yeats finoman
hangolt, kesernyés, gyönyörű szép megnyilatkozásai?… De
ő csak Albert St. Dennis. Ő csak Albert St. Dennis a
gyenge, reszkető, meggyalázott testben.
Mereven, egyenesen tartja magát, mint mindig. Ez a
nyilvánosság előtti testtartása. Testtartás az idegenek
előtt, akiket a „rajongóinak” neveznek. Viseli a
kabalagyűrűjét – évtizedekkel ezelőtt, a kairói bazárban
vette Maria Huxley társaságában, akit valóban szeretett,
ahogyan sok más nőt is, csakhogy Maria, hiába vádolta
meg vele Harriet, sőt hiába bátorította alattomosan
Aldous, nem talált rá időt, hogy viszontszeresse; a nagy
régi gránát sötéten vöröslik a feltűnő ezüstfoglalatban,
barnás-cseresznyeszín-vérfolt-vörösen, most már csúnyán
összekarcolva; viseli az új zöld mellényét (a múlt héten
vette a King’s Roadon egy „férfi-butikban”), a mellényen
vad, tengerkék hímzés, merész és rikító, mint a pávatoll,
olyan, mintha Beardsley dobta volna el jókedvében, és bár
titokzatos módon bepiszkolódott, St. Dennis véleménye
szerint még most is nagyon szép. Természetesen
Harrietnek nem tetszene, ő azt mondaná, utolérte az
„öregkori gyerekesség”, mint némelyik barátjukat. (Mint
például Gravest. De hát a pletyka talán túloz…) Harriet
azonban nem tud róla. Sok minden van mostanában,
amiről Harriet nem tud, valószínűleg még St. Dennis
holléte is rejtély a számára. (Harminc – vagy negyven? –
évvel ezelőtt St. Dennis meglepően kellemes estét töltött el
Carl Jung társaságában, akinek az elméleteit mindig
eléggé valószínűtlennek tartotta. Azon az estén hosszasan
beszélgettek a halottakról, a szeretett halottakról, és Jung
azt mondta – úgy látszott, egészen komolyan –, hogy a
halottak az élőkre vannak utalva, csak tőlük kaphatnak
információkat – ugyanis csak azt tudják, amit életükben
megtanultak; haláluk után a világ folytatódik, a tudás
halmozódik; a tudás, amelyre szükségük van a számukra
elrendelt üdvösséghez. De vajon komolyan beszélt Jung?
És mit lehet ebből az egészből kihámozni? Talán St. Dennis
szkepticizmusa akadályozza meg Harrietet abban, hogy
kapcsolatot teremtsen vele.)
A világnak ezen a tájékán idegenek lesik mohón minden
szavát, és helyeslően bólogatnak. Mennyi arc! Mennyi
szem! St. Dennis azon töpreng, hogy vajon keresztre lehet-
e feszíteni valakit közönséges figyelemmel. Bugyborékolva
nevet. Közvetlen, vidám öregúr, egy cseppet sem
nagyképű. Letörli a nyálat a szájáról, és hirtelen rádöbben,
hogy ezt az Egyesült Államokban töltött évet nem éli túl.
Még egy pohárral?
Byrne-ék nappalijának falai a füsttől és a távolságtól
rózsaszínűek. Lassan beleolvadnak az éjszakába, a
szélfútta előhegységbe, itt, New Yeat állam északi
részében. St. Dennis tudja, hol van; megmondták, neki.
Nagyon kedvesek voltak, nagyon előzékenyek. Talán
csakugyan szívesek az amerikaiak; neki mindenesetre
nagyon sokat segítettek. Szállás; lakás- kapu- és
irodakulcs; társadalombiztosítás; telefon; lista a
szolgáltatásokról: mosoda, cipész, patika, a woodslee-i
élelmiszer-áruház, sőt a woodslee-i italkereskedés – és
persze információözön az egyetemről, a részletes térképet
is beleértve. Odahaza Londonban, a régi lakásban, a kissé
remegő mutatóujj nyomon követte az utat nyugatra: mégse
járja, hogy eltévedjen, ide-oda kóboroljon, és belevesszen
az Újvilág hatalmas pusztaságaiba. És arra sem szabad
gondolni, figyelmeztette önmagát, hogy mekkora az észak-
amerikai kontinens, mert megrendül az elme,
megterhelődik az agy, és felriadnak a zavarodottság és
kétségbeesés szellemei. Ismert angolokat, nála
évtizedekkel fiatalabbakat, akik az Egyesült Államokban
tett egy-egy látogatásról visszatérve a kontinens
leírhatatlan iszonyatáról beszéltek: az iszonyatról, amelyet
nagyságának ismerete ébreszt az emberben; mérete,
amelyet semmiféle térkép nem képes megfelelően
szemléltetni. Csak akkor érti meg, ha ott van, és elutazik a
nyugati partra, mondták St. Dennisnek. (De ő nem fog
elutazni a nyugati partra. Köszöni szépen, nem. És valami
rendkívül ostoba nő itt, ma este, azt mondta neki, látnia
kell Hawaiit, ha már az Államokban van…)
Az első látogatása?
És hogy tetszik?
És milyen volt a repülőút?
Most, hogy elmúlt hetvenéves, joga van hozzá, hogy
félresöpörje az ilyen lényegtelen, szúnyogcsípéshez
hasonló kérdéseket. Tudja, miről akar beszélni, és arról fog
beszélni. A költészetről. A költészet fegyelméről. Az
áldozatról. A szolgálatról. A zarándokútról. Csak néhány
intelligens arcra van szüksége maga körül, az intelligens
arcok mindig serkentően hatnak rá, főleg ha fiatalok és
szépek is, és Byrne-ék ellátták egy kis körre való ilyen
arccal, ő tehát beszélni fog, beszélni fog. Mert rászorult,
szégyentelenül eladta magát egy felsőoktatási
intézménynek, New Yeattól mintegy kétszázötven
mérföldre északra; most itt van, elvárják tőle, hogy
produkálja magát, akár egy majom, táncoló medve vagy
fecsegő papagáj; tudja, hogy ebben perverz örömét leli
majd, máris perverz örömét leli benne; nyíltan és őszintén
véleményt mondhat bármiről, főleg a költészetről; az
emberek kíváncsian bámulják, feszült figyelemmel
hallgatják; ezek az éles szemű, ártatlanul kegyetlen arcú,
anekdotákat gyűjtő idegenek. Albert St. Dennis. Ó, igen. A
nagy költő. A nagy angol költő. Szegényke, úgy látszik, egy
kicsit máris a fejébe szállt, túl sokat ivott az év legelső
partyján, amit az ő tiszteletére adtak; igen, először is,
szegény kis öreg két órát késett, és mindenki már a
legrosszabbra gondolt, igen, és tényleg majdnem
bekövetkezett a legrosszabb; hál’ istennek nem halt meg a
lakásán, hiszen csak most érkezett, micsoda botrány lett
volna az egyetem számára! De megjött taxin, eléggé
becsípve, és még csak bocsánatot sem kért a házigazdától
és háziasszonytól, hanem azon nyomban tirádába fogott a
költészetről, Eliotról, Audenről és Yeatsről, meg valami
Bridgesről és valami MacNeice nevezetű emberről, és egy
régi barátjáról, Stevie Smithről, akiről még senki sem
hallott, közben Marilyn Byrne komikus igyekezettel hiába
próbált beterelni bennünket az ebédlőbe – szegény,
udvarias Mrs. Byrne, a dékán felesége –, és ő csak ült,
mozdíthatatlanul, a nagy költő személyesen („Auden halála
óta – írta a TLS – vitathatatlanul a legkitűnőbb élő angol
költő”), és fecsegett, mintha otthon volna; vadul, idegesen
gesztikulált (idős kora ellenére egyik cigarettáról a
másikra gyújtott), és Marilyn bársonyhuzatú kanapéjára
hamuzott; szegény, bogaras, aszott kis öregember, a
szeme világos, vizenyős, üres, kék – a tekintete soha nem
állapodik meg senkin. A nappali falai leomlottak, és mi
közelebb nyomultunk hozzá; mi, a csupa láb idegenek
összefolyó tömege; mi, akik robusztusak, egészségesek és
csodálatosan fiatalok vagyunk; észrevesszük, hogy a nagy
ember szavai összemosódnak, hogy a bőre olyan, mint a
kelt tészta, és hamarosan holtsápadttá válik a sok
alkoholtól; bármit mond – és mit számít, hogy értelmetlen
zagyvaság vagy nyáltól frecsegő őrültség –, mi
meghallgatjuk és megtapsoljuk, hiszen ez a szerepünk a
komédiában, nem? és ez az ő szerepe, nem?
Beszél: az emberek közül egyedül a költő teremti meg
önmagát. Yeats tudta. Művészetének megfeszített
munkájával. Művészetének kegyetlen, szívszorító
zarándokútjavai. Kockáztatja a kétségbeesést és őrületet,
és az élet ünnepségéből való kizáratást, csak azért, hogy
megteremthesse saját lelkét! Az emberek közül egyedül…
Talán átmehetnénk az ebédlőbe? Vacsorázni? Mindjárt
tálalják…
Még egy whiskyt, mondja élesen St. Dennis. Legyen
szíves.
A vaskos, jeges pohár hamarosan remegni kezd a
kezében. Nem mondhatnak neki nemet, minden
szeszélyének eleget kell tenniük. Elég döbbenetes
összegért adta el magát – legalábbis szerény
életszínvonalához képest –, és úgy játssza a komédiást,
ahogy ő akarja, Auden, Frost vagy akár Oscar Wilde
modorában; igen, vissza Wilde-hoz, miért is ne? Vagy az
idős Isak Dinesen stílusában, akivel egyszer,
szerencsétlenségére, együtt vacsorázott; az est soha nem
akart véget érni, miközben a hiú öregasszony rikácsoló
monológját hallgatta. Most ő a soros.
Vitatkozik valakivel. Védi Yeatset, éppen Yeatset. Amikor
izgatottan megtörli a száját, hosszú, fonálszerű valami
tapad az ujjához; úgy képzeli, újonnan talált rajongói
igyekszenek még közelebb férkőzni hozzá, hogy
megbámulják és memorizálják. Egyik szemére vak, egyre
süketebb, csupa keserűség, amiért a test elárulja a lelket:
miért is ne lehetne bármit megbocsátani ennek a
Yeatsnek? Azzal az álszent, nagyszájú Pounddal
ellentétben ő művész volt. Művész! Senkihez sem
hasonlítható!
Valaki ellenvetést tesz, St. Dennis félbeszakítja. (Ki ez a
rekedt hangú, izzadó bolond a kordzakóban, vajon
bemutatták őket egymásnak, vajon St. Dennis kollégája
lesz, tényleg elvárják tőle, St. Dennistől, hogy
mindenkinek, ennek az egész hordára való embernek a
nevét megjegyezze?) Gyűrűs kezével hirtelen mozdulatot
tesz, egyszerűen felemeli máris sivító hangját, és szavalni
kezd: A lélek ifjúsága, nem a testé / Sugárzik át az
arcokon; igyekszik utánozni, sőt kedvesen és ügyesen
parodizálni is Yeats éneklő felolvasóhangját.
Valaki a fasizmust emlegeti. A szokásos. Az ellenfél
szemtelen és pocakos, kétségtelenül az amerikai irodalom
„professzora”, provokálja St. Dennist, feltehetően
udvariasnak szánt, de valójában tűrhetetlen modorban. Az
ostoba! Az idióta! St. Dennis izgatottan rázza a lábát. Régi
szokása. Harriet majd megszidja érte. Izgatott; sovány
nyakát előrenyújtja; a cigarettájáról lepereg a hamu. Sokat
ivott, bolondot csinál magából, nincs benne szégyenérzet.
Még a kiejtése is lenyűgözi ezeket a barbárokat, mégis
vitatkoznia kell – győznie kell.
Tehát félbeszakítja és elhallgattatja az ellenfelét. Sárba
tiporja.
Igen, Mr. St. Dennis, mondja az alak, de… Vadul
szavalva a sárba tiporja:
 … Míves éneked,
Költő, mívesről szerezd.
Ki ma felnő, megtagadd
Az elfajzott sarjakat.
Szivük, agyuk emléktelen:
Szennyes ágyak szülte szenny!…[1]

Persze hogy ez sértés – sértésnek szánta. De vajon van

ezekben az emberekben annyi intelligencia, hogy felfogják,
hogy megértsék?
Valaki, ott balra, mormol valamit az „ír költészetről”, de
St. Dennis nem hallja meg. Diadalittasan kiáltja: –
Szennyes ágyak szülte szenny. Szenny! Értik? Mi?
Már alig lát valamit. Valaki újabb poharat nyújt feléje
hosszú, reszkető alagúton át. Távoli, távoli. Vajon hány óra
lehet, és ő hol van? Távol az otthonától? Ujjai mohón
kulcsolódnak a pohárra. Emlékszik: bölcsességével és
szenvedélyével fölébe kerekedett ennek a bandzsítva
bámuló hordának, sárba tiporta pocakos, vigyori,
vízköpőfejű ellenfelét, aki pirul és sértődött, mert
vereséget szenvedett, de „mosolyog”, mint minden
amerikai… azt akarja, hogy szeretetre méltónak tartsák.
Akárkik is, amerikaiak, idegenek, házigazdák, lassan
szétlapulnak és kétdimenzióssá válnak. Akár a tapéta. Az
estélyi ruhájuk színe furcsa módon megfakult. St. Dennis
saját keze is eltávolodott, és a körme – hogyan, piszkos?
szurokfekete piszok ragadt a bal hüvelykujja körme alá? –
túl messze van, nem tud mit csinálni vele. Folt a fehér
kézelőjén? Folt a szép mellényén is? Rajongói
kényelmetlenül fészkelődnek zsenialitása ragyogásában,
nem szoktak hozzá, hogy szemtől szembe találkozzanak a
zsenialitással. Arcukon a fény megtörik, ellaposodik.
Nyugodtabban kell beszélnie. Hadd jussanak szóhoz
mások is, még a nők is. Különben Harriet megszidja.
Engednie kell, hogy „beszélgetés” alakuljon ki.
Elképzelések „adásvétele”. Azt a látszatot kell keltenie,
hogy figyel, sőt hatással van rá, amit hall… Ó, igen. Maga
remekül érvel.
Ez az ital vízzel van hígítva? (A stewardess a Pan
American gépén gálád trükkhöz folyamodott: italt öntött
egy pohárba, aztán kiöntötte, és a poharat szódavízzel és
jéggel töltötte meg. Hallotta, hogy néha ezt csinálják a
ravasz dögök. Gyanakodott, de bizonyítani nem tudta.
Rúzsos mosoly, tipikusan amerikai, mindenáron a
kedvében akar járni. Álszentek. Egy ismerőse mondta,
hogy ezzel a módszerrel akarják kordában tartani a
felelőtlenül ivókat. Felelőtlen! Ó, Albert St. Dennis!… És
olyan csinos volt, olyan könnyedén, minden erőfeszítés
nélkül, kegyetlenül csinos.)
Ez az ital is vízzel van hígítva?
Valami történik. Történt. Talán ostobaságot csinált,
amikor elfogadta ezt az állást Észak-Amerikában; talán
megharagította az isteneket. Fiatalabb korában szinte hitt
abban, hogy soha nem szabad elmennie Angliából… És
Harriet táplálta benne ezt a homályos, babonás
bolondságot… az a sok locsogás, hogy szüksége van a
hazájára, az angol földre, Antaeus meg ilyesmi. Talán van
benne valami, már valóban nem teljesen önmaga. Az a
lázas költői tevékenység másfél évvel ezelőtt,
Rottingdeanben… az érzés, hogy birtokolják és
kihasználják, brutálisan kihasználják, majd elhagyják… hát
ez a titkos értelme Yeats híres „Léda és a hattyú”-jának!…
Talán ez a titkos értelme minden művészetnek:
erőszakosan kihasználni a testet, bármilyen testet, majd
cserbenhagyni. De ő túlélte Rottingdeant. Akármi is
történt vele, folytatódott, még most is folytatódik; a
„lefordíthatatlan beszéd”, amellyel a költőnek szembe kell
néznie, maga az élet. (De mit fog szólni Harriet a ma esti
viselkedéséhez? Goromba volt, tűrhetetlenül modortalan.
Gyalázat! És hogy tisztelik, hogy csodálják. Majdnem úgy,
mint valami szent ereklyét.)… Az őrület Rottingdeanben,
az utazásai végeérhetetlen meglepetése, a bomba, amely
az égből hullott alá azon a napon, azon a délután,
évtizedekkel ezelőtt Paddingtonban – nem érdemelte meg,
hogy megmeneküljön, mégis megmenekült: ezek a
rejtélyek most is vele vannak, még itt, az Újvilágban is.
Csupa ünnepségből áll majd ez az év, ígérték neki.
Összejövetelek, ünnepélyek, rítusok a költészet
tiszteletére. Az ő tiszteletére. (De ő éjszakánként arról
álmodik, hogy újraírja a költeményeit: könyvről könyvre,
egyik kötetet a másik után. Türelmesen. Ravaszul. Újraírja
önmaga könyvét, és nemcsak Albert St. Dennis történetét
változtatja meg, hanem a történelmi eseményeket is.
Álmodik; akarata ellenére álmodik. Még most is, amikor
ébren van és barátságosan nevet, még most is arról
álmodik, hogy újraírja a világot.) Kellemesen részeg.
Tulajdonképpen egészen boldog. Kavarognak benne a
rejtélyek, az iszonyatukat már megszokta, már képes
együtt élni velük, ahogyan az ember reumás ízületekkel,
szüntelenül sajgó térddel, évek óta romló látással is képes
élni – az ember gyakorlatilag bármit elvisel. Még azt is,
hogy ezek az ostoba emberek kigúnyolják… Vajon
köszörülje meg hangosan a torkát, parancsolja meg nekik,
hogy hallgassanak, és beszéljen nekik az élet szent
rejtélyeiről, nemcsak az alkotás kínjáról akkor
augusztusban, Rottingdeanben, amikor olyan közel járt a
halálhoz, hanem a túlélés halálos kínjáról is a londoni
bombázások alatt, és a szerelem halálos kínjáról, amikor
kiderült, hogy terméketlen (vagy ő, vagy Harriet volt a
hibás: túlságosan óvták egymást, túlságosan gyávák
voltak, és nem mertek a probléma végére járni), és a
korábbi, homályosabb, meglehetősen komikus, szomorú,
kamaszkori kínokról, amelyek mintha már egy más
személyhez kapcsolódnának, egy gyermekhez, aki az 1912-
es furcsa ruhákat viseli?…
Isten őrizz. Csak félreértenék. Mohón lesnék a szavát, de
félreértenék, és végül elítélnék. („Milyen gyönyörű
költemények, és milyen komisz ember! Imposztor! Hogyan
csaphatott be valamennyiünket?”)
Csakugyan vizezett az ital? A hatása silány. Vár, várja,
hogy valami csodálatos történjék. De csak a tapéta remeg
meg, veszíti el a színét és lapul szét. Mintha egy
megfordított teleszkópon át nézné. Leveszi a szemüvegét,
és megdörzsöli a szemét. Eszébe jut, milyen nagy hatással
volt rá ez a ház néhány órával ezelőtt. Hangosan
felkiáltott: Ez a saját háza? Ez? (Inkább meglepetésében,
nem irigységből mondta, bár lehet, hogy egy kicsit
neheztelt, mert emlékezett a nyomorúságos lakásokra,
amelyeket Harriettel béreltek, meg eszébe jutott az örökké
nyirkos, csúnya, sötét garzon, amelyben most lakik
Londonban.) Milyen pompás bútorok! Az a hatalmas
kandalló! Tükrök, zongora, szőnyegek, csillogó felületek –
politúrozottak, ragyogóak, vakítóak –, világos sáfrányszínű
függönyök, meleg, rózsás árnyalatú selyemtapéták. Amikor
belépett Byrne-ék kis palotájába, olyasfajta indulatot
érzett, amely a tiszta utálathoz hasonlított. Nemcsak azért,
mert nem volt ekkora eleganciához szokva, és nem is
azért, mert egy kicsit bosszantotta, hanem mert érezte,
hogy ehhez a pompához nem ér majd fel. Mintha Anglia, az
angolok mostani állapotukban – megalázottak,
elszegényedettek, a jövőtől rettegők – ekkora jóléthez nem
lennének képesek felérni.
Ennek ellenére eljátszotta a szerepét, és még most is
játssza. Mert ő végül is angol. Angol. Ami annyit jelent,
hogy jó szándékú, nyájas vendéglátói szemében számtalan
olyan dolgot megtestesít, amelyről azt hiszik, hogy
csodálatra, tiszteletre, sőt irigylésre méltó. Angol költő: és
ez a két szó a műveltek számára máris Miltont, Chaucert,
Keatset, Pope-ot és Shakespeare-t idézi, persze! – hogyan
is felejthetné el az ember akár egy pillanatra is
Shakespeare-t?… és Jane Austent és Dickenst és… és azt,
aki a Tom Jones-t írta, meg azt a férfit… vagy nőt?… aki a
Malom a folyón-t írta. És persze másokat. Nagyon sok más
nevet említhetne. Például Kiplinget. A Brit Birodalom.
(Amely felett sohasem nyugszik le a nap – legalábbis ezzel
dicsekedtek.) Anglia és az angolok, a Tower, a Temze és a
kúriák, kastélyok, romos székesegyházak, temetők és
Stratford-on-Avon, a Yeatshire-puding és a pennyk, fontok
és shillingek, a Big Ben, a Hyde Park, a királynő, Pickwick
úr, és a fűtetlen házak, a pompás uzsonnák, a parlament és
a szakszervezetek, a munkanélküli-segély és a Piccadilly
Circus, amelyről mindig kiderül, hogy egyáltalán nem is
cirkusz, hanem közönséges tér, nagyon forgalmas és
nagyon piszkos tér egy meglepően forgalmas és piszkos
város szívében. Ó, igen. Anglia. Angol. Költő. Híres?
(Valaki azt mondta nekik, hogy ő híres, nemcsak
Angliában, hanem világszerte. És úgy látszik, elhitték.
Tehát el kell játszania a szerepét.)
A kézfogás megpróbáltatásai. Nagyon örülök, hogy
megismerhettem. És magát is. Igen. Nagyon örülök. A
kínszenvedés, hogy megértse őket – miért motyognak ezek
az emberek, tiszteletből, vagy csak azért, mert rosszul
nevelték őket? A mosolygás gyötrelme. Az embernek
udvariasnak kell lennie, legalábbis eleinte. Oliver Byrne
elég rendes fickónak látszik. A felesége egészen bájos,
annak ellenére, hogy szinte nyomasztó, mennyire igyekszik
a kedvében járni. De olyan sok a vendég. Mindenkit észben
kell tartania? Minden elmotyogott nevet? Ezeknek az
idegeneknek a nevét, akik úgy járulnak elébe, mintha
valami idős előkelőség előtt rónák le a tiszteletüket;
elmondják, mennyire csodálják a munkáját, még
erősködnek is (mintha megéreznék udvarias
hitetlenkedését). Idegenek, idegenek. És a feleségek. A
dékán és a felesége. Házaspárok. Jómódúak, jóvágásúak és
bizakodók. És szinte mindenkinek olyan feltűnően jó fogai
vannak. (Az ő fogai… mennyit szenvedett miattuk
évtizedeken át… mennyi bosszúság és megaláztatás okozói
voltak az állkapcsában elrohadó szürkészöld fogak! – ha
ezek az emberek látták volna a fogait, mielőtt valamennyit
kihúzták, és szép, de rettentően kényelmetlen műfogsorral
helyettesítették, hogy szánták volna, együttérző csendben
hogy elfordultak volna tőle!)
De természetesen nem tudják, nem jöhetnek rá,
tiszteletük meghatóan gyerekes. És csak a gyerekek ilyen
szókimondóak, gondolja bosszankodva St. Dennis, csak
azok hízelkednek ilyen kezdetlegesen; az egyik nő ragyogó
szemmel azt mondta neki, hogy botrány, amiért nem kapta
meg tavaly a Nobel-díjat, holott – mindenki – mindenki –
tudja, hogy megérdemelte volna. Igen? Valóban? Milyen
kedves, hogy ezt mondja. És tovább rázta a kezüket. Talán
meglepte őket, milyen erőteljes az öregember
kézszorítása. Milyen jókedvű és szellemes. Milyen bohém
az öltözködése. Nyilván remekül összebarátkoznak majd
vele. Bár úgy gondolta, körülbelül egy órát marad Byrne-
ék-nél, aztán valami kifogással elmegy, mégis azon kapta
magát, hogy élvezi a partyt, élvezi az ártalmatlan, bár elég
ostoba tömjénezést és a dékán kitűnő whiskyjét.
Végül is ezek az amerikaiak annyira szeretnék kimutatni
az iránta érzett tiszteletüket. Egy nemzet művelt,
önkifejezésre képes és jómódú tagjai – egy nemzeté, amely
éppen hogy csak megtűri a komoly művészeteket, és
őszintén megveti a költészetet –, milyen megható, ahogy
most buzgón igyekszenek őt elkülöníteni és leróni előtte
tiszteletüket. Természetesen ő csak egy ember, és sokkal
könnyebb és sokkal élvezetesebb egyetlen ember előtt
tisztelegni, díjakat adni neki, egyik díjat a másik után, mint
komolyan venni a tanítását tágabb értelemben, és arra is
figyelni, amit mások csinálnak az ő területén. Igen, az ő
számára világos az indíték. És tulajdonképpen megérti ezt
az álláspontot. Mert Albert St. Dennis híres. „Híres” az
irodalom keskeny üvegház-világában – akármi legyen is az
irodalom, akárminek képzelik is az emberek. Bennünk nem
lehet meg az ő érzékenységük, mormolják, mi gyakorlatias,
pragmatikus, felelőtlen polgárok vagyunk, mi csak súroljuk
az élet felszínét, de azt nagyon ügyesen csináljuk, nem
fürkészünk, nem kukkantunk a sarokba, soha nem leszünk
öngyilkosok, nem esünk kétségbe, nem ismerjük az
eksztázist, mindezt nektek hagyjuk; és most, hogy a
történelemnek olyan korszakát éljük, amikor nem
csinálunk belőletek istent, és nem faljuk fel a szíveteket, és
még csak nem is üldözünk benneteket, most, hogy mindez
megváltozott, már egészen barátságosak vagyunk, nem
fenyegetünk titeket… Hallja, Mr. St. Dennis?
Akarja, hogy ne forduljanak meg a fejében ilyen
gondolatok. Megveti a szkepticizmust, a cinizmust. Végül
is ezek a jó és nagylelkű emberek felajánlották neki a
Költészet Kiváló Professzora címet. És nagyon keveset
követelnek az idejéből; nem osztották be hivatalos
óraadásra, az egész tanévben mindössze kétszer kell
előadást vagy felolvasást tartania, és csak hetenként
kétszer kell bemennie az egyetemre. Ő tehát hálás. És
igenis kedveli őket. De valami történt, miközben múltak az
órák, és egyik ital követte a másikat, meg ezek a furcsa,
étvágygerjesztőnek szánt, de ehetetlen dolgok: gomba,
valami máj félével töltve, kicsi, kövér kolbászkák
szalonnába göngyölve, díszes fogpiszkálóval átszúrva… és
saját, izgatott hangja, a buzgó, leplezetlenül bámész arcok,
amelyek körülveszik, és a meglepő tény, hogy a szobában ő
a legidősebb ember, talán egész Woodslee-ben, talán egész
New York államban, és hogy nagyon távol van a chelsea-i
otthonától…
Vacsora? Ennivaló?
Nem volna ideje?…
Még egy pohárral?
Mr. St. Dennis éppen azt mondta…
Csendet, csendet!
Hány óra van?
Pislog, és látja, hogy továbbra is várakozó tekintettel
bámulják, akár a gyerekek. Talán gyerekek is?… Az ő
gyerekei?
Legközelebb hozzá, tulajdonképpen a földön, a lábánál,
nagyon különös fiatalember ül. St. Dennis nem képes
egészen hinni benne; biztosan költő: hivalkodó, ifjú rivális?
A neve? Nem emlékszik rá. Archaikus hangzású. Hellén.
Hősies. A fiatalember nagyon fiatal és nagyon szőke. Talán
húsz-egynéhány éves lehet. A világosszőke haja elbűvölően
kócos; platinaszőke barna csíkokkal, mintha egyenetlenül
szívta volna ki a nap. Feltűnő jelenség. Hosszú, egyenes,
római orra van, határozott álla, elég telt, érzéki ajka,
megdöbbentő szeme. A szeme olyan barna, hogy már-már
vörösbe játszik; vérvörös, akár St. Dennis gránátgyűrűje.
Klasszikus profil. Hibátlan. Merész. Szép. És milyen
hátborzongatóan magabiztos… Az elmúlt órában az italát
kortyolgatta, és hűvösen nézett fel St. Dennis felhevült
arcába, mintha nem volna rettentően lenyűgözve az
öregember locsogásától. Kecsesen ül, könnyedén, egyik
karjával átfogja felhúzott térdét, az állát előreszegezi. Ő is
hallgatja, figyelmesen hallgatja. De nem kritikátlanul. St.
Dennis azon töpreng, vajon modortalanság-e a
fiatalembertől, hogy ott ül a földön, mint egy kisfiú, és így
teljességgel indokolatlanul valami intim kapcsolatot
feltételez kettejük között. És különben is, helyes az, hogy
egy fiatalember a földre üljön a dékán nappalijában egy
ilyen különleges estén? Vagy csak furcsa amerikai szokás?
A fiú túlságosan magabiztos, nem lehet diák, ahhoz viszont
túl arrogáns és könnyed, túl nyíltan ragyogó, hogy a
tantestülethez tartozzék. Őzbarna, valószínűleg szarvasbőr
öltönyt visel, a nyakánál kigombolt zöld selyeminggel, az
ujján több gyűrű, az órája színarany karkötő, fekete
számlappal, amelyen St. Dennis nem tudja a számokat
megkülönböztetni. Időről időre St. Dennis lába,
szenvedélyes szavainak hatására, akaratlanul is
megrándul, és majdnem megérinti a fiatalember térdét. De
a fiatalember nem húzódik hátra, nem rezzen össze;
rendkívül elégedett, talán egy kicsit megvető is, térdét a
melléhez ölelve ül, egyik kezében poharat tart, és
nyugodtan szemléli St. Dennist. Ügyefogyott, jó szándékú
vén hülye. Hadd játssza az agyát.
Vele szemben, néhány méterrel odébb, egy fiatal nő
gyönyörű, fiatal unokatestvérére emlékezteti St. Dennist,
aki persze már nem fiatal, és már nem is él. Agnes két
évvel volt fiatalabb nála. Akár ez a nő, karcsú volt és
fekete hajú, fekete szemű, talán kicsit túlzottan komoly,
túlzottan feszült. Mindig félt attól, hogy Agnes
öngyilkosságot követ el. Talán hirtelen – mondjuk egy
hétvégén – megöli magát. Persze ostobaság volt. És persze
soha senkinek nem beszélt erről, főleg nem Ágnesnek. És
mégis meghalt, harminckét éves korában meghalt egy
bombatámadás alatt Londonban. Szegény lány! Annyira
szeretett volna élni, szenvedélyesen szeretni… és nem
sikerült neki. A szerelem meghiúsult, a szerelmek
meghiúsultak, keserű és csalódott volt már húsz-
egynéhány évesen… Igen, ennek a fiatal nőnek is olyan
sápadt, sugárzó bőre van, mint Ágnesnek, visszafojtott
idegességtől vibrál, már-már haragos. De Agnes sokkal
szebb volt. Ennek a nőnek – a neve Brigit, Briget valami…
St. Dennisnek úgy rémlik férjezett… és talán művész? vagy
író? –, ennek a nőnek őszül a szép fekete haja, és a vékony,
ritka szemöldöke túl élesen ível felfelé, mintha a megfelelő
pillanatra várna, hogy félbeszakítsa, hogy tiltakozzon.
Amikor korábban bemutatták, St. Dennisnek még tetszett;
amikor apró kezét a magáéba szorította, észrevette, milyen
hideg és nyirkos; aha, ideges, éppen olyan ideges, mint ő!
De most már nem is látszik idegesnek. Van valami
bosszantó a sötét, csillogó pillantásában. Miért zárja össze
olyan feszesen a száját? olyan finomkodva? Ö is megmérte,
és ő is könnyűnek találta. Ostoba öreg madárijesztő, vén
majom! A nő ritkán mosolyog, akkor is erőltetetten; mély,
torkából feltörő nevetése is csak udvariasság. Túl sokat
ivott volna? Hol a férje? Nem emlékszik rá, hogy
bemutatták volna a férjének. Enni?
Ja, igen: enni.
 Mrs. Byrne és egy fehér ruhás fiatal nő tányérokat
osztogatnak. Vigyázzon, meleg!… A fiatal nő sötét bőrű, a
szemöldöke sűrű, bizonyára cseléd. St. Dennist váratlanul
érte, hogy amerikai házigazdáinak cselédje van, váratlanul
érte, hogy elismerik, hogy cselédjük van. Étel. Tányérok.
Evőeszköz. Damasztszalvéták. Igen, igen, igen. Hogyne.
Nincs étvágya, de a háziasszony kedvéért mímelnie kell az
evést. Vigyázzon, Mr. St. Dennis, ez a tányér meleg…
Minden rendben? Ide állítom ezt a zsúrasztalkát, úgy
kényelmesebb lesz. Nos? Így már jó? Mrs. Byrne jó
szándékúan mosolyog, kivillan az ínye és erős, fehér
fogsora, csodálatosan amerikai; a reklámokban vannak
ilyen nők. Elfelejtette a keresztnevét. A kézfogása azonban
erőteljes és kellemes; citromszappan illata van. Őszintén
örült, hogy megismerhette őt. Albert St. Dennis! Micsoda
megtiszteltetés! Egy évig Woodslee vendége lesz, micsoda
megtiszteltetés Woodslee és valamennyiünk számára! Á,
igen, a neve Marilyn. A dékán felesége. Nyílt, kedves,
szívélyes, segítőkész és anyáskodó, bár harminc évvel
fiatalabb nála, és mintha ugyanakkor a lánya volna, a
szeme könnyes lett, amikor találkoztak a repülőtéri
busznál, Champlainben. St. Dennis ma este egy kicsit
haszontalan volt, ugye, nem vett tudomást félénk
kéréséről, hogy mindenki menjen az ebédlőbe, nem volt
hajlandó mozdulni, így aztán a többiek is maradtak, és
Mrs. Byrne kénytelen volt a nappaliban felszolgálni a
vacsorát, haszontalan Albert St. Dennis, akiről azt
mondták: Korunk egyik páratlan költői tehetsége…
És mégis; haszontalan. Szeszélyes. A szemüvege felett az
egyik kérdezőre pillant, mintha nem értené meg a férfi
szavait. Igen? Igen? Beszéljen világosabban! – Kérdés
Eliot-ról. Olyan banális, olyan előre látható. Olyan
bosszantó.
– Tom Eliot!… – mondja St. Dennis. Csak a fejét akarta
megrázni, de az egész teste rázkódik, mintha undorodna. –
Ő is elvetette saját munkásságát, tudja. Félresöpörte. És
nagyon jól tette. Kamaszos zúgolódás, semmi több, és
mégis, maguk amerikaiak mindig olyan fene komolyan
vették.
A zsúrasztal inog. Senki nem szól, és St. Dennis most
veszi észre, hogy a tányérján vizes vér kezd szivárogni a
vaskos bélszínszeletből. Már nem vegetáriánus – az orvosa
évekkel ezelőtt azt mondta, hogy ostobaság –, St. Dennis
most mégis undorodva szemléli a húst. Lehetséges, hogy
ezek az emberek elvárják tőle, hogy megegye, amit ők
esznek?… Egyáltalában elvárják, hogy egyen, amíg ők
szájtátva bámulják? Az a kordzakós marha újabb témát vet
fel, fáradhatatlan, most a kísérleti költészetről kérdezi, a
szélsőséges modernizmusról, Eliotról, Poundról, Yeatsről
és Joyce-ról: nincs vége már rég az ő korszakuknak, nincs
magának a szónak is többé-kevésbé vége? Nincs halálra
ítélve az elektronika korában a gondosan kidolgozott
művészet? Nem élünk mi egy egészen új világban, most,
hogy közeledünk a huszonegyedik század születéséhez?
Minden olyan gyorsan történik, semmivel sem lehet
azonosulni, semmit nem lehet értelmezni, erre még a
művészek is képtelenek. És ha ez így van…
St. Dennis nézi. A férfit Lewisnak hívják. Kötekedően
mosolyog St. Dennisre, szünetet sem tartva eszi a
marhahúst, ügyesen bánik a késsel, villával. Fantasztikus,
figyeli meg St. Dennis, mint kapja egyik kezéből a másikba
a kést meg a villát; egy pillanatra sem hagyja abba a
rágást, és nem lankad erőszakos figyelme sem. Közel ülő,
rágcsálóéra emlékeztető szürke szemét állhatatosan
szegezi St. Dennis-re; várja a válaszát. De mit mondhatna
St. Dennis? Csakugyan halálra van ítélve a mestersége, ő
maga is kihalóban van, és úgy hozták Észak-Amerikába,
mint egy veszélyeztetett faj utolsó életben maradt (és idős)
tagját?… Silány dolog egy öregember. És Harriet, ha látná,
nagyon megszidná.
Aztán a fekete hajú fiatal nő kezd beszélni. A hangja
mély, hűvös és rekedt, egyáltalán nem hasonlít Agnes lágy,
lányos hangjához. Nyersen mondja: – Mr. St. Dennis, ne
higgye, hogy komolyan kell vennie Lewis megjegyzéseit.
Mindnyájan tudjuk, hogy akármi jut is az eszébe, azonnal
kimondja. Néha ragyogó, máskor meg szar ötletei vannak.
És a kettő között nagyon nehéz különbséget tenni.
Mindenki nevet. Néhányan meglepődnek a nő szavain;
St. Dennis mélyen meg van botránkozva. Hogy mondhatott
ilyet! Ez a törékeny csontú, csinos, fiatal nő! Alig tudja
elhinni, hogy jól hallotta, hogy valóban ilyen közönséges
kifejezést használt társaságban, pirulás nélkül, habozás
nélkül. A jóképű, fiatal szőke férfi magában mulatva,
helyeslően morog valamit. Lewis arca sötétvörös, de nem
válaszol.
Mrs. Byrne ismét megkérdezi, hogy St. Dennis meg
tudja-e enni a vacsoráját.
– Úristen – suttogja St. Dennis –, hagyjon békén.
Könyörgök.
Mrs. Byrne nem hallja meg. – Mr. St. Dennis? – kérdezi.
– Hagyjon békén – mondja St. Dennis, a szavai
összefolynak, a szeme nedves. Aztán felemeli a hangját: –
Nagyon kedves, Mrs. Byrne. Köszönöm, minden rendben
van. Egészen kitűnően boldogulok magam is.
***
És beleszerethet a szenvedélyes és megalázó
várakozással töltött napok után? Nem szerethet bele,
egyszerűen azért nem, mert St. Dennis túl öreg.
Nem egyszerűen öreg, hanem öregemberes. Ahogy
kukucskál a szemüvege felett… az ajka petyhüdt, nedves,
és a fogsora olyan nyilvánvalóan és olyan fájdalmasan nem
a sajátja: porcelánfehér, túl tökéletes. Soha senki nem
csinálna ilyen fogsort Észak-Amerikában, gondolja Brigit.
Szeretni akarta – bele akart szeretni –, de nem sikerült.
Hiába ivott olyan sokat. Hiába van olyan fogékony és
kétségbeesett lelkiállapotban. Azért a hangja gyönyörű.
Papírvékony, finoman modulált; a BBC-bemondók hangja
és azé az egyetlen hangfelvételé, amelyet Brigit ismert:
Albert St. Dennis részleteket olvas fel a Hekaté-ből és a
Szerelmi hangok-ból. Talán ha félig lehunyja a szemét,
fokozatosan kicsúszik a lába alól a talaj, és beleszeret a
hangjába?…
Beszélgetés. „Komoly társalgás.” A költészet, a
művészetek, a technológia Amerikája, a civilizáció jövője, a
költő elveszett tekintélye, a humán tudományok
elszigeteltsége általában, a szomorú tény, hogy a fiatalkori
öngyilkosságok száma az elmúlt évtizedben közel ezer
százalékkal nőtt – úgy látszik, ezt St. Dennis képtelen
felfogni, bár elismétlik neki. (Hogy közülünk, többiek közül
már senki sincs megdöbbenve, az rossz jel, gondolja Brigit.
De hát minket olyan sokféle statisztikai adattal
bombáznak, amelyeknek az a célja, hogy
megdöbbentsenek.)
St. Dennis arca finom csontú, remegő. A bőre puha, a
szeme alatt lágyan redőzött, elszíntelenedett a kortól és
fáradtságtól. A szeme fehérje megsárgult. Vízkék szeme
áttetsző, mintha vak volna; amikor a pillantásuk találkozik,
Brigitet kényelmetlen érzés fogja el. Mi van, ha máris
tudja, mi van, ha kitalálja, milyen sóvárgást érez? milyen
naiv, félig-meddig haragos vágyat, hogy szerethesse?
Brigit Stott harmincnyolc éves, Albert St. Dennis
majdnem hetvenegy, de ez nem lenne akadály. Furcsább
kapcsolatok is születtek már. Néhányról tudott, sok másról
hallott. St. Dennis özvegy és magányos. Ő nemrég vált el,
és nagyon magányos. És van valami annak a szempárnak a
kísérteties feneketlenségében. Ha elképzeli, hogy az ágyba
süpped vele! Hogy St. Dennis átöleli! A haja ritka, de
kócos, kedvesen kócos és egészen fehér. Tökéletesen
fehér. Színtelen. Van benne valami kényesen tiszta,
csontszáraz, halandóságon túli. (A halandóság az az ő
hajába keveredő sok csúnya ősz hajszál, gondolja Brigit. A
drótszerű, merev ősz hajszálak elütnek a többitől, elütnek
attól, amit a saját igazi hajának tart.)
Képzeletben már rég szerette, elszoruló szívvel, elaléló,
lányos ostobasággal, amelyet évtizedekkel ezelőtt kinőtt,
de most felélesztett, mintha próbára akarná tenni saját
józan eszét. De ugyan mit is kezdhetne itt, Byrne-ék szép
nappalijában ezzel a csont és bőr angollal, ezzel a pókhasú
vén bagollyal, akinek rojtosodik a nadrághajtókája, piszkos
és repedezett a körme, rosszul van megborotválva,
zsémbesen, motyogva beszél, és majdnem süket, vagy
legalábbis annak tetteti magát?… Mit kezdjen a petyhüdt
nyakkal, a remegő kézzel, a mély ráncokkal az arcán, a
homloka felett meredeken kiugró koponyával, a ritka fehér
haj alól gonoszul kivillanó májfoltokkal?… A csalódás! A
döbbenet! Mert tudja – és újra nagyot kortyol a pohárból –,
hogy az életében semmi nem fog megváltozni. Egy újabb
áldatlan szerelemben reménykedett vagy talán ez áldott
lett volna? –, de hiába. Nem történik semmi, a világon
semmi.
Brigit Stott hetek óta készült erre a vacsorára. El kell
jönnie, első helyen szerepel a vendégek listáján, Albert St.
Dennis el lesz ragadtatva, ha megismerheti, mondta
Marilyn Byrne. Szégyelli beismerni, de Brigit azóta szinte
semmi másra nem gondolt. Kapkodva készült az
előadásaira (idén három kurzust fog tartani, az egyik az
amerikai irodalom óriási részét felöleli, heti három
előadásban), napközben készült, hogy az esti órákat
gondolkodással, tűnődéssel, álmodozással tölthesse, és egy
pohár italt kortyolgatva újraolvashassa St. Dennis
könyveit. Oliver Byrne meglepődött, amikor megtudta,
hogy St. Dennis szinte minden műve megvan neki, és ez
bosszantotta Brigitet. Meg is mondta Oliver Byrne-nek,
hogy St. Dennis versei, útinaplói, esszéi és regénye
(egyetlen regénye – kusza, majdnem olvashatatlan,
túlméretezett prózavers, merő fin de siécle enerváltság –
egy görög szigeten játszódik) nagyon fontosak a számára,
igazán fontosak, ő nem mímeli a lelkesedést, mint
mindenki más. Azt nem mondta meg Oliver-nek, milyen
borzasztóan hálás, amiért őt is meghívták, és Marilynnel
szembeni szokásos hűvös viselkedéséből sem engedett;
tulajdonképpen kedveli Marilynt, mondogatta gyakran,
csak éppen a semmitmondó fecsegése az őrületbe kergeti.
Bizonyára van jelentősége annak, hogy Byrne-ék estélye
szeptember 11-re, egy szombati napra esik, és Brigit
március 11-én, egy szombati napon ment férjhez. Annak
persze már jó pár éve. És a házassága nem úgy sikerült,
ahogy várta. De Brigit Stott intelligenciája és
környezetében híres szkepticizmusa ellenére is babonás,
és a dátumok nagyon fontosak a számára. Amint bizonyos
színek (barack, világoskék, krémszín), bizonyos illatok (az
orgonáé, a pirítósé, a kikötők és tengerpartok nehéz
halszaga, a nyersbőr és a frissen fűrészelt fa illata), a zene
(agyában nevetséges, ócska slágerfoszlányokat raktároz
fiatal lány korából, és amikor biztonságban van, egyedül,
ezeket énekli, bár szégyelli gyengeségét), valamint
bizonyos ruhák, városok, nevek és számok is. Hóbortos,
ezért hiszi, hogy a babonái egy jóindulatú, szervezett
világegyetemre mutatnak; akaratos, ezért szeretne hinni a
végzetben, de nem a sorsban. A baljós színezetű
véletleneket – egyik szeretője új, divatos blézerben jelenik
meg, amely pontosan ugyanolyan, mint amilyet a férje
viselt a bíróságon; vagy az anyja telefonál, és panaszos,
vádló hangon bejelenti, hogy Brigit egyik nagynénje
„megboldogult”, alig egy órával azután, hogy Brigit
rosszakat gondolt róla – félresöpri, és azt mondja rájuk:
népi ostobaság, banális vidéki metafizika.
De babonás, és ezen nem tud segíteni. Az igazság az,
hogy északias nyugalma, kissé nemtörődöm öltözködése
ellenére és annak ellenére, hogy úgy tesz, mintha egy
cseppet sem érdekelné, milyen benyomást kelt
társaságban, nagyon szeretne, szinte kétségbeesetten
szeretne társasági sikereket aratni. Írt két regényt,
számtalan esszét, és némi hírnevet szerzett magának;
kétségtelenül sikeres tanár, bár visszariad az oktatással
kapcsolatos vitáktól, és idegesen elhárítja a dicséretet:
mert ha az ember valamely számára fontos dologról beszél,
nem veszíti-e el egyúttal? – és bár mások szemében
irigylésre méltó ember, az igazság mégis az, hogy a
woodslee-i összejövetelek jelentik számára az egyetlen
vigaszt, az egyetlen reményt. Senki nem sejti, mennyire
magányos. Nem; több ez, mint magány: dühöngő, mardosó
kétségbeesés, szinte filozófiai kétségbeesés, mintha a
hosszúra nyúlt válóper és bizonyos érzelmek visszájára
fordulása („szerelem”, „gyengédség”, „szeretet”) lehetővé
tette volna a számára, hogy belelásson ennek a
világegyetemnek a legmélyébe, és azt kifejezetten
embertelennek találja. Camus különös kisregényét, a
Közöny-t pszichopata hőse elragadtatott szavaival fejezte
be „a világ gyengéd közönyé”-ről, amelyet testvérinek,
megnyugtatónak érez, de amikor Brigit bámult bele az
emberi szférán kívüli üres, fénytelen, jellegtelen
szakadékba, semmi gyengédet nem talált benne, és főleg
semmi testvérit vagy megnyugtatót. Eltűnődik, vajon
Camus, amikor az összetört kocsijába zárva meghalt, és
vére mámoros sietséggel szabadult ki fogságából,
megváltoztatta-e a véleményét, vajon rádöbbent-e, hogy
talán mégis van valami rosszakaratú a közönyben?
Házasság. A szerelem elmúlása. Szétköltözés. Kibékülés.
Szétköltözés. Válás. A válás bizonyos előre nem látható
következményei. Woodslee-ben senki nem sejti, milyen
rettenetesen kimerült Brigit. Időről időre, irgalmatlan
logikával úgy érezte, az volna a legjobb, ha ő vagy a férje
meghalna, egyszerűen nem létezne többé. Milyen
megtisztító, milyen felemelő érzés lenne… Amikor a
„szerelem” kifordult önmagából, és majdnem infantilisan
intenzív, engesztelhetetlen,,gyűlölet”-hez hasonló érzés
lett belőle,
Brigit, akár egy katasztrófa döbbent szemlélője, néha
eltűnődött, vajon meg fog-e bolondulni. Már az is elég,
bőven elég volt, hogy Stanley olyan szenvedélyesen
gonosszá vált, de aztán szembe kellett néznie a saját
gonoszságával, amely néha azzal fenyegetett, hogy még
Stanleyét is felülmúlja. És gyakran kínozta a gondolat,
hogy ő tette olyanná Stanleyt, amilyen lett. Az biztos, hogy
a házasságuk első éveiben nem volt ilyen igazságtalan,
ilyen labilis, ilyen aljas.
Érzelmek vihara, amely életre kelt, és többé nem lehet
kordában tartani. Igaz, hogy Stanley mintha
állhatatosabban gyűlölné Brigitet, mint Brigit Stanleyt, de
ez talán az ő emberi hiányosságainak a következménye, az
ő hírhedt vérszegénységéé, „frigiditásáé”, amelyet Stanley,
amint a kapcsolatuk egyre rosszabbá vált, gyakran
emlegetett keserű, megbántott hangon, négyszemközt és
nyilvánosan is. Az, hogy Stanley most talán vadabbul
gyűlöli Brigitet, mint Brigit őt, talán Stanley javára írható:
Stanley szerint minden bizonnyal igen. Én heves, mély
érzésű férfi vagyok, állítaná Stanley, bár ilyen ostobaságot
sohasem mondott volna évekkel ezelőtt.
De vannak partyk. És mindig lesznek. A woodslee-i
egyetemen élénk a társasági élet – némi rosszindulattal azt
is mondhatnánk, már-már kétségbeesetten élénk – az
elszigeteltsége és a hosszú, sötét, kegyetlen telek miatt.
Társasági élet nélkül az ember itt egyszerűen halálra
fagyna. Barátok nélkül (vagy látszólagos barátok nélkül) az
ember egyszerűen elpusztulna. Byrne-ék partyját majd
követi egy másik, talán Seideléknél, aztán egy újabb,
megint és megint egy újabb – mélyen belenyúlnak a télbe,
és ez melegíti fel Brigitet, ez tartja őt életben. (Ebben az
évben ő is rendezni fog egyet. Most, hogy túl van a
váláson.) Miért is kellene meghalni, ha a következő
hétvégén lesz egy party? Olyankor annyi minden
történhet! Az együttlét szétoszlatja a sötét, komor,
örömtelen gondolatokat. Talán ez a természetes
állapotunk, talán a sok frázis az egyedüllétről, sőt talán a
gondolkodás puszta jelensége is természetellenes.
Szeretné félrevonni St. Dennist, és egészen őszintén
beszélni vele. Ez a fecsegés a költészetről, művészetről,
civilizációról nagyon hatásos, de mi van az emberi
érzésekkel, a kétségbeeséssel, a lélek ürességével? Képes
lenne-e rábeszélni Brigitet, hogy akarjon élni? Ha akarna,
ez az aranynyelvű, vidáman részeg, pocakos orákulum
bármire rá tudná beszélni. Ha kettesben lennének,
megfoghatná a kezét, vagy talán ő fogná meg Brigit kezét,
és megvigasztalhatná. Ha abbahagyná a szócséplést régi,
halott riválisokról, ha nem rázná tovább a lábát, Brigit
talán idézhetne neki Emily Dickinson egy verséből, amely
már hetek óta üldözi: Az ólom-óra ez, / Ha túlélt,
emlegetett, / Mint fagysérültnek hóra gondolás – / Elébb
fagy, kábulat, majd megadás…[2]
(Vissza kell utasítania a következő italt. De talán nem is
kínálják meg többször.)
(Vigyáznia kell, hogy ne mondjon semmi bántót.
„Közönségeset.” Tavaly ősszel Lewis és Faye Seidel
partyján ártatlanul megvető megjegyzést tett az anglikán
vallásra, Vivian Hochberg füle hallatára – akinek a
nagyapja Bostonban volt püspök, vagy most is az –, nyilván
nagyon megsértette a hűvös Mrs. Hochberget, aki végül is
az angol tanszék vezetőjének a felesége. És egyszer egy
zsúfolt helyen – az egyetemi színház előcsarnokában – azt
mondta az egyetem rektorára, hogy quidnunc[3] csak mert
szerette ezt a szót, szerette és használni akarta. De mert
senki sem tudta, mit jelent, mindenütt terjesztették, és
egyik változatában a csúnya és értelmetlen queer[4] szó
lett belőle – azért értelmetlen, mert szegény Garrett
rektornak semmiféle szexuális kalandhoz nincs
képzelőereje. Egy nap még bajba kerülsz a nagy szád
miatt, kisasszony, mondták a szülei, és ez be is
következett.)
(Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy vidámnak
lássék.)
(Oliverre való tekintettel udvariasnak kell lennie Marilyn
Byrne-nel.)
(Valamikor az est folyamán a beszélgetést St. Dennis A
felfedezők című művére kell terelnie, mert kérdezni akar
róla valamit. Nem flörtölve és céltalanul, hanem őszinte
kíváncsiságból: személyes élménye volt mindez? És el kell
mondania neki, mert mulattatni fogja, hogy mi történt,
amikor először olvasta a Szerelmi hangok-at. Tizennyolc
évvel ezelőtt, amikor elsőéves volt a Smithen, az egyetemi
könyvtárban olvasta a verseskötetet; elpirult, hangosan
felszisszent megdöbbenésében, és hitetlenkedve nevetni
kezdett. Még soha nem olvasott ilyen verset, nem tudta,
hogy egy vers ilyesmit kimondhat, megtehet. A szeretők
közösülő, meredt szerveinek könyörtelen felsorolása
valami régi kupiéra, rémült lelkük hangjai pedig kísérő
gyászénekre emlékeztettek. A szellemes, precíz, őszinte és
vulgáris, igen: buján és komikusan vulgáris, sőt obszcén
Szerelmi hangok megdöbbentette és sértette Brigitet
(lánykorában puritán volt, és még ma is hajlik rá);
emlékszik, hogy megvetette a költőt akkor a verseiért, és
szeretett volna találkozni vele, hogy ezt meg is mondja
neki.)
És most együtt vannak, és St. Dennis furcsa
pillantásokat vet rá. Megosztja a figyelmét közte és Alexis
Kessler között; a lompos, nyegle Kessler, a zenei tanszék
korosodó Wunderkind-je úgy terül el a híres ember
lábainál, mint egy háremhölgy. A beszélgetés most élénk –
a faji viszonyok Amerikában, Angliában; a dél-afrikai
helyzet; az ENSZ botrányos ostobasága –, és mintha St.
Dennis is felhagyott volna a folytonos csipkelődéssel.
 Furcsa módon Brigit egy órát késett. Valamilyen oknál
fogva öt órakor elaludt, és nem ébredt fel hétig; akkor még
zuhanyoznia kellett, hajat mosnia és felöltöznie, össze
kellett szednie magát, hogy valahogy kinézzen, és
kétségbeesetten igyekezett, hogy normális arccal
jelenhessék meg. Dühöngött, gyűlölte és átkozta magát,
kizavarta a macskát a hálószobából, és azon tűnődött, hogy
a kómához hasonló alvás vajon milyen új betegség tünete,
vagy egyszerűen a szellemi tunyaság jele. Semmit nem
tartott fontosnak a mai partyt kivéve, és kis híján
elmulasztotta. Ez volna mégis az első lépés az
öngyilkosság felé?… Bár tudja, hogy túlságosan gyáva
ahhoz, hogy öngyilkosságot kövessen el, talán a
tudatalattija kifog rajta, megtréfálja, balesetet rendez, és
egy nap olyan könnyedén éri utol a halál, az
elgondolhatatlan, ahogyan a levél csúszik át az ajtórésen,
vagy ahogyan a jégkockák potyognak a műanyag
jégtartóba. Az öngyilkosok dühös emberek, mondta
egyszer Stanley, amikor komor elégedettséggel olvasta,
hogy egy régi osztálytársa és riválisa öngyilkos lett –
felakasztotta magát. Bizonyára dühösek, ha képesek ártani
maguknak.
Brigit egy órát késett. De St. Dennis két órát késett.
Megérkezett ingó lábakon, motyogva, és nem éppen
őszintén bocsánatot kért azon a BBC-bemondóra
emlékeztető hangján. Á, hát ez a nagy ember!… Rosszul
borotvált, borostás áll, amely egy pillanatig régóta halott
nagyapjára emlékeztette Brigitet; áporodott szájszag,
vizenyős, bandzsító szempár a vastag lencse mögött;
elképesztően nevetséges, pávakék mellény.
Mind aggódtak miatta. Amikor Brigit megérkezett,
azonnal rájött, hogy senkinek nem hiányzott, senkinek még
csak eszébe sem jutott; komoly képpel valamennyien
Albert St. Dennisről vitatkoztak. Marilyn Byrne telefonálni
akart neki. De Oliver ezt meggondolatlanságnak vélte,
mert St. Dennis híres volt szeszélyes természetéről, és ha
azt hitte, hogy a magánéletét háborgatják, néha dühbe
gurult. Lewis Seidel azt hajtogatta a bronxi kiejtésével,
hogy neki igazán nem gond kocsival elmenni a város másik
felébe St. Dennishez, de előbb szeretné felhívni az öreget,
mondják meg a számát (ami titkos, de Byrne-éknek
megvan). Tulajdonképpen, folytatta Lewis, előre
megbeszélhettük volna, hogy valaki elmegy érte.
Valószínűleg kicsit szórakozott, mint a legtöbb költő az ő
korában, és elfelejt dolgokat. De Olivert, a
bölcsészettudományi kar dékánját, bosszantotta a
feltételezés, komolytalannak tartotta, bár Lewis, aki fel-
alájárkált és a kocsikulcsait csörgette, aligha tréfált.
(Oliver Byrne és Lewis Seidel néhány évvel ezelőtt
összeveszett egy „ideológiai” kérdésen; a vitát úgy
állították be Brigitnek, mintha oktatásfilozófiájuk mély,
szenvedélyes különbözőségén alapulna. Mostanában már
ritkán veszekedtek nyilvánosan, és a vita tárgya némileg
rejtélyes maradt.)
Marilyn Byrne szeme könnyekkel telt meg. A háza olyan
szép, mindenütt virág, az előétel készen, csak be kell tenni
a sütőbe, minden vendég megérkezett, mindenki iszik, a
férje komolyan aggódik, az a rémes Lewis Seidel
erőszakoskodik vele, de Oliver udvarias, ahelyett, hogy
megmondaná neki a magáét… Szerencsére Faye Seidel
lebeszélte a férjét a tervéről. Aztán valaki azt mondta,
lehet, hogy Albert St. Dennis egyszerűen elfelejtette a
dátumot. Talán nem írta fel a naptárjába. Hát nem az a hír
járja, hogy kissé feledékeny? De nem, a partyról tud,
állította Gowan Vaughan-Jones az ő precíz, határozott
hangján. Tegnap átszaladt St. Dennishez a Hekaté első
kiadásával, hogy dedikáltassa, és St. Dennis egész
boldognak látszott, „szinte kisfiúsan boldognak”, amiért
vacsorát rendeznek a tiszteletére. Még valami olyasmit is
mondott, hogy hálája jeléül ajándékot vesz a
háziasszonynak. Minek örülne i bájos Mrs. Byrne, kérdezte
Gowant.
És akkor valaki azt mondta – igazság szerint Brigit, aki a
legrosszabbtól félt –, hogy valami történhetett vele. Végül
is egyedül van abban a lakásban. Talán megcsúszott a
fürdőkádban, vagy elesett és beleütötte valami kemény
tárgyba a fejét… Gladys Fetler hozzátette, hogy a szegény
öregúr nem látszott valami egészségesnek, amikor a minap
találkozott vele. Köhögött, a zsebkendőjébe köpött, és
mégis erősködött, hogy rá akar gyújtani. Lewis Seidel azt
mondta, oxfordi barátainak a barátaitól hallotta, hogy St.
Dennist nemrég többször is megoperálták
szürkehályoggal, és a felesége halála óta gyakran érik
balesetek. Ebből az következik, hogy valakinek telefonálnia
kell, és ő nagyon szívesen telefonál.
Akkor Warren Hochberg az ő lassú, főpapian nyugodt
modorában bejelentette, hogy mindnyájan túloznak. Egy
olyan kaliberű ember, mint St. Dennis, annyit késhet,
amennyit akar. Nem várhatják el, hogy saját
kényelmetlensége árán alkalmazkodjék az ő woodslee-i
szokásaikhoz. A felesége, Vivian, hozzátette, hogy közeli
barátaik a londoni egyetemről azt mondták, Albert St.
Dennis néha még a felolvasásokról is elkésik, és soha senki
nem veti a szemére. Nem szabad elfelejteni, hogy zseni.
– Igen, azt hiszem, zseni – mondta Warren Hochberg. –
Nemrég újraolvastam a könyveit, és azt hiszem, valóban
zseni, nagyobb Audennél, bár Eliotnál nem, és persze
Yeatsnél sem. – Mindezt jellegzetesen nehézkes
modorában jelentette be, hüvelyk- és mutatóujja közé
csípve alsó ajkát, szemét a földre szegezve. Brigit nézte, és
a látvány tűnődésre késztette. Az angol tanszék vezetője,
Hochberg, megfejthetetlen egyéniség volt, mindenki félt
tőle, vagy élvezte, hogy félhet tőle, de Brigit fonák módon
arra gondolt, hogy Hochberg tulajdonképpen kedves
ember. Bizonyos szempontból az. Tetszett néki, hogy
Hochberg, számos elismert tudományos munka szerzője, a
Tudományos Társaságok Tanácsának egyik volt elnöke, a
nyilvánosság előtt azt játssza, hogy lassú gondolkodású,
provinciális, jó szándékú fajankó.
– No, itt mi valamennyien zsenik vagyunk – mondta
Alexis Kessler. A hangja nyersen és gorombán csengett;
csak Hochbergnek akart ellentmondani. Byrne-ék vendégei
idegesen nevettek. Az ember sosem tudhatta, hogy Alexis
maró megjegyzései őszinték-e, vagy az öngúny mulatságos
megnyilatkozásai. Brigit ránézett; nem tetszett neki Alexis
öltözéke. Feltűnő őzbarna velúröltönyt viselt és zöld
selyeminget, amely a melle közepéig nyitva volt (az ing V
alakú kivágásából kivillanó göndör, sötét szőrzet még
szembetűnőbbé tette, milyen beteges árnyalatú a bőre);
most is viselte a gyűrűit, mint mindig, de legalább a nehéz
aranyláncot nem tette fel, ami a pletyka szerint színarany
volt és egy olaszországi csodálójától kapta ajándékba;
szájöblítőre emlékeztető kölnitől illatozott; a haja
megsötétedett a tövénél, nyilván elhanyagolta, nem
szőkítette ki. Brigit elszörnyedt, hogy Byrne-ék ilyen
nagyot tévedtek, és annyi ember közül éppen Kesslert
hívták meg, hogy megismerkedjék St. Dennisszel. Persze
nem hozza szóba Oliver előtt, de elképesztő tévedésnek
tartotta. Ő legalább író – bár saját megítélése szerint
kudarcot vallott, de azért mégiscsak író, aki némi hírnévre
tett szert –, míg Alexis Kessler, a muzsikus, az egykori
csodagyerek, már régen kiégett, régen lelepleződött, ma
már csak elkényeztetett gyermek, aki arról volt hírhedt
Woodslee-ben, hogy lenézi a kollégáit, és legendásan
féltékeny a sikerükre. Amikor Brigit meglátta Byrne-ék
nappalijában, elkedvetlenedett. A strici, gondolta. Utálta a
jóképű férfiakat.
Meg aztán kicsit kihozta a sodrából, hogy elaludt és
olyan tébolyultan kellett kapkodnia az elmúlt órában.
Milyen különös, milyen nagyon különös, hogy így elaludt,
és ennyire nehezére esett felébredni… Ezek az álomba
merülések zavaróan gyakorivá váltak. Képes volt rá, hogy
kitűnő órát tartson, az ötven percben arra is talált időt,
hogy ügyesen beszúrja az apró, okos, „mellékes”
megjegyzéseket, amint azt előre eltervezte; csodálatosan
élőnek, ébernek, legyőzhetetlennek érezte magát, de
amikor egyedül maradt a szobájában vagy otthon, ismét
elfogta az álmosság… Először meleg és jóleső érzés volt,
mintha frissen sülő kenyér illatát lélegezné be (ez is egyik
kedvenc illata volt), de aztán nagyon hamar maga alá
gyűrte. Hirtelen kimerültnek, halálosan kimerültnek érezte
magát, azonnal le kellett feküdnie, még arra sem tudott
időt szakítani, hogy levetkőzzék. Mintha zuhant volna
lefelé, mélyre, nagyon mélyre. Nem álmodott, vagy
legalábbis nem emlékezett rá, hogy álmodott volna. Úgy
sújtott le rá a kábulat, akár egy ütés, akár egy kardcsapás.
Teljesen üres és jellegtelen állapot volt, bár amikor
megpróbálta leírni, azt mondta rá, hogy zavaros. Egy
feneketlen óceán zavaros feneke, ahol névtelen, arctalan
testek gurulnak ide-oda, lágyan, tehetetlenül, némán, és
nagyon békésen. De nem annyira az elalvás rémisztette
meg, mint inkább az, hogy olyan nehezen ébredt fel.
Mindig álmatlanságban szenvedett – még büszke is volt az
álmatlanságára, mert úgy vélte, hogy valamely ősi
érzékenységnek a bizonyítéka.
Talán St. Dennis tarthatna nekik egy kis előadást az
alvásról? Van egy verse… Mi is a címe… Egy dermesztő
szonett, amelyben együvé került Platón, Adonisz kertje és
a második világháború halottjai. Brigit mostanában nagyon
sokat és mohón olvasott az alvásról és halálról, a lélekről
és tudatról, mintha érezné, hogy fogy az ideje. A tudat
mint jelenség, lenyűgözte. Könyveket olvasott
neurofiziológusoktól, újraolvasta a De Animá-t, még
Schopenhauert és Erich Neumannt is elővette, aki olyan
részletesen írt a tudat születéséről, az emberré válásról; a
gravitációhoz hasonló vonzódásról, amelyet az emberek az
alvás, a tudatalatti, az eredeti Uroborosz – minden
konfliktus megszűnése – iránt éreznek. Neumann végül
csak annyit ért el nála, hogy még patologikusan álmosabbá
tette, mint a többi szerző.
Így lett fél kilenc, aztán háromnegyed kilenc, aztán
kilenc, aztán kilenc óra húsz; Brigit Marilyn Byrne-t
vigasztaita, hallgatta saját banális, megnyugtató
hazugságait, érezte, hogy a száját mosolyra húzza. A
maszk, a felhám, a kötelező gesztus. Brigit nem nagyon
szívesen ismeri be, hogy irigyli Mrs. Byrne-t (irigyli tőle a
jóképű férjét, az életben elfoglalt biztonságos helyét;
milyen megnyugtató lehet, ha valakit nem hajt a kényszer,
hogy „alkosson”, egyszerűen csak él, fogyaszt, szobákat
festet, vacsorákat tervez, és visszapislogja a könnyeit,
amikor a díszvendég nem érkezik meg!), bár azt hajlandó
elismerni, hogy Marilyn nagyon sokat segített neki, és
igazán nagylelkű volt vele. Brigit katasztrofális
házasságának legrosszabb hónapjaiban Marilyn hetenként
többször is telefonált neki, meghívta a Városi Nőegylet
Klubjába ebédre, tanácsot kért tőle ruhákról, bútorokról és
egyéb ostobaságokról, meg hogy kit kivel hívhat meg
vacsorára (mint a dékán feleségének állandóan
szórakoztatnia kellett, és mert a dékán felesége volt,
némileg megkímélték vagy megfosztották a pletykálkodás
örömeitől, amelyben mindenki más élvezetét lelte);
meghívta Brigitet a Nemzetközi Amnesztia, a Woodslee-i
Környezetvédelmi Egylet és a Születésszabályozási
Bizottság üléseire. Brigit nem fogadta el a meghívásokat,
de hálás volt értük. Marilyn Byrne mentette meg Brigit
életét? Azért rossz érzés lenne, ha ezt kellene hinnie.
 Albert St. Dennisre várva. Aki bizonyára elindult
hazulról, és bizonyára útban van Byrne-ékhez, mert Oliver
végül megadta magát, és felhívta, de nem vették fel a
telefont. Várják a nagy embert, túl sokat isznak és
megmagyarázhatatlan nevetőrohamokat kapnak. Huszonöt
ember. Brigit a legtöbbjüket ismeri, néhányat – például
Lewis Seidelt – túlságosan jól is, ugyanis szomszédos a
szobájuk a bölcsészkar épületében, és mindig ugyanazokra
a partykra hívják meg őket. De van itt két új házaspár.
Fiatalok, ijesztően fiatalok. Brigit megismerkedett velük,
de azonnal összekeverte a nevüket, és az est hátralévő
részében már nem emlékezett rá, ki kicsoda, és ki kinek a
házastársa. Barry és Ernest. Carol és Sandra. Jaegerék és
Swansonék. Mindkét férfi tanársegéd a tanszéken, nemrég
nevezték ki őket, biztos olvasta az életrajzukat, bár
semmire nem emlékezett. Barry Swanson, Ernest Jaeger.
Vagy Barry Jaeger és Ernest Swanson? Mindkettő
szemüveges. Mindkettő egész jól öltözött – a magasabb
halszálkás öltönyt visel mellénnyel, Brigit férje szeretett
ilyen holmiban járni, amikor igazán pocsékul érezte magát;
azt hitte, és végül Brigit is hitte vele együtt, hogy minél
nyomorultabbul érzi magát az ember, annál feltűnőbb
eleganciával kell öltözködnie. De a legjobban az
nyomasztotta, hogy a két tanár olyan fiatal, sőt fiús… Az
egyik feleség, Carol, majd kicsattant az élettől, és volt
benne valami megfélemlítő; testhez simuló fehér ruhát
viselt; közepesen csinos lány, a nevetése fülsértően
hangos, valószínűleg olasz vagy görög származású; Brigit
irigyelhetné a jókedvét, a célratörését. De a másik
fiatalasszony, Sandra, megdöbbentően szép volt. A partyn,
sőt egész Woodslee-ben nem akadt párja. A vonásai
finomak, hűvösek, nyugodtak, a selymes szőke haját simán
viselte, kitűnő ízléssel az álla vonalában levágva, nagy
szürke szeme volt, és gyönyörű szája. Szép volt, és tudta,
hogy szép; Brigit akaratlanul rá-ránézett, mint néhányan a
többiek közül is – például Lewis, sőt Alexis Kessler is, aki
talán megérezte benne a riválist. Ha ő újra ilyen fiatal
lehetne, egy gyengéd, intelligens, tehetséges férjjel az
oldalán!… ha újra fiatal lehetne, és így nézne ki! Brigit
akaratlanul is irigyelte a fiatal nőt. Sőt mind a négy fiatalt
irigyelte.
A házas szeretők világa. Igyon még egy pohárral?…
Senki nem néz rá. A bár a nappali túlsó végében van; a
kockaköves teraszra vezető francia ablak nyitva áll, a
szeptemberi este kellemesen hűvös. Oliver Byrne
kényszeredetten nevet egy anekdotán, amelyet Lewis
Seidel mesél (az anekdota nem Albert St. Dennisről szól,
hanem egy korábbi év vendégprofesszoráról, Myron Tyne-
ról, a szobrászról, aki komoly problémákat okozott az
egyetemi vezetőségnek, és akit – a pletyka szerint –
egyszer megvertek a woodslee-i városi rendőrségen; Brigit
egy másik kollégája, Gladys Fetler, mély beszélgetésbe
merül valakinek a feleségével. Miss Fetler a tanszék egyik
rangidős, népszerű tanára, Shakespeare-tudós, akiről azt
beszélik – mindenki –, hogy „életre keltette” Shakespeare-
t; hatvanhárom éves kecses úrinő, kedves és fiatalos; az
első perctől fogva rendkívül barátságosan bánt Brigittel,
de Brigit tartózkodó volt, nem akart bizalmas kapcsolatot,
anyai kedvességet. Amikor találkoznak, Gladys mindig
szívélyes, de Brigit mindig félénk, ideges és bűntudatos.
Meg kellene engednie, hogy Miss Fetler barátkozzék
vele… De valahogy mindig ügyesen kitér előle, és később
szégyelli magát… Mindenki azt mondja, Gladys Fetler
nagyszerű ember. A diákok rajonganak érte, még most is
publikál (nemrégiben széljegyzete jelent meg Webster A
fehér ördög című színművének előadásáról a PMLA-ban),
vad, szokatlan hobbijai vannak: hegymászás, ornitológiai
túrák az Evergladesen és a sarkvidéken, kenukirándulások
a Fehér-hegyekben. A vallásáról nem nagyon beszél,
valami különös felekezet tagja: a Hetedik Napi Adventé
vagy a Keresztény Tudományé; olyan
megfellebbezhetetlenül jó ember.
Nem tudom elviselni a jó embereket, mondta egyszer
Brigit. Aztán eltűnődött, vajon visszamondták-e a
megjegyzést Miss Fetlernek.
Brigit beszélgetni kezdett Oliver Byrne-nel, de a
beszélgetés unalmas volt – az egyetemi vezetőségről, a
költségvetési huzavonákról, a parkolóhelyek elosztásáról
és a könyvtári előjogokról esett szó. Byrne végül
megkérdezte, hazamegy-e Norfolkba karácsonykor. (Ilyen
hamar? Máris karácsonyról kérdezik?) A bölcsészkar
fiatalos dékánjának mosolya sugárzó és elbűvölő volt;
mindig makulátlanul szabott öltönyben járt, és amikor
diszkréten elfordult, hogy megtörülje az orrát, fehér
vászon zsebkendőt használt – Oliver Byrne soha nem vett
volna a kezébe rikító rózsaszínű vagy sárga papír
zsebkendőt. Olyan a fellépése, mondta egyszer egy irigy
ellensége, mintha ő is a Kennedy-fészekaljból került volna
elő. Brigit kurtán válaszolta Olivernek, hogy semmi esetre
sem megy haza. Hozzátehette volna, hogy az az öt nap
tavaly decemberben éppen elég volt – hiszen
tulajdonképpen ő meg Oliver barátok. Brigitnek hízelgett,
hogy Oliver egy kicsit, félig-meddig tudatosan, vonzódik
hozzá, még igyekezett is, hogy a jóképű férfi jelenlétében
érezzen valamit, bármit, ha másért nem, hát azért, hogy
megnyugtassa magát: a férje vádaskodásai ellenére is
normális nő. Oliver ugyan gyakran kezdeményezett
„személyes jellegű” beszélgetéseket a kar tanáraival,
bátorító mosolya és kék szemének intelligensen üres
pillantása mögött mégis gyakran összekeverte az
embereket, és Brigit rájött, hogy már megfeledkezett arról
az estéről, amikor ő és Marilyn megvigasztalták.
Valószínűleg nagyon sok woodslee-i szerencsétlennek
nyújtanak vigaszt.
Valaki odalépett hozzájuk, a poharában csilingeltek a
jégkockák, és arról kezdtek beszélgetni, hogy milyen
csüggesztően kevés új hallgató iratkozott be az ősszel,
talán ha korábban nyilvánosságra hozzák az új
képzőművészeti tantervet, hogy munkaszemesztert
tartanak Dél-Amerikában, és hogy vendégprofesszort
várnak, a költőt, St. Dennist?…
Brigit úgy tett, mintha figyelne. Ugyanolyan jól értett a
színjátékhoz, mint bárki más, és a partykon nagy
gyakorlatra tett szert: tudta, hogy elég, ha megáll egy
élénken beszélgető csoport mellett, és annyit álmodozhat,
tűnődhet, amennyit csak akar… Milyen bosszantó, hogy
Oliver Norfolkról kérdezte. Az anyja, az apja és a húga,
Janet (aki tizenöt éve férjnél van, két gyermek anyja és
nagyon kiegyensúlyozott; Nézd meg Janetet, siránkozik az
anyja, az ő házassága sikerült, minden erőfeszítés nélkül),
és az a sok Stott, akinek nem akadt jobb dolga, mint
látogatóba menni hozzájuk és kérdezősködni Stanley felől.
Stanley felől, aki mindig „olyan udvarias” volt. „Igazi
úriembernek látszott.” Brigit vált el először a családban
azóta, hogy valakinek a dédnagybátyja 1923-ban beperelte
a feleségét hűtlen elhagyásért – a családi legenda szerint
az asszony Texasba szökött egy sötét bőrű, gyanúsan
vastag ajkú vándorfényképésszel, de El Pasóban meghalt
ételmérgezésben, még mielőtt a válást kimondták. A
norfolki Stottok felmérték Brigitet, de nem a harmincnyolc
éves egyetemi tanárt és regényírót látták benne, hanem
egyszerűen Brigitet, Hannalee nagyobbik lányát, a
„furcsát”, a „könyvmolyt” (persze Janet volt a „népszerű”,
a „csinos”), aki kierőszakolta, hogy északon járhasson
iskolába, néhány havi ismeretség után meggondolatlanul
hozzáment egy New Yorkihoz, írt két vagy három különös
könyvet – minek is lehetne nevezni őket? regénynek? vagy
költészetnek? –, aztán különvált a férjétől és válópert
indított ellene, nem éppen világos okokra hivatkozva – de
hát Brigit mindig is önfejű volt és nagyszájú, és nyilván
fogalma sincs róla, hogyan lehet boldoggá tenni egy férfit.
A házasságok világa, gondolja keserűen Brigit. Igen,
annak idején mindenki felszabadultnak nyilvánította
magát, és néhány évig „felszabadultak” is voltak. Még a
hetvenes évek közepén. Egy ideig jó érzés volt, és
furcsállották, hogy addig senki nem jött rá az ízére. Aztán,
néhány évvel később, már nem volt olyan nagyon jó érzés;
szép csendben ismét párok formálódtak, újabb párok,
újabb kombinációk, meglepetések. Az emberek sorra párt
szereztek. Egymásban kerestek menedéket.
Tulajdonképpen a legmeglepőbb kombinációk jöttek
létre… De Brigit nem akar még egyszer férjhez menni.
Még a gondolattól is irtózik. És a válása sem egészen
végleges még, maradt még valami nyoma a kapcsolatnak –
mintha a lelkének egy része egy idegenhez lenne kötve.
Mintha valaki, akinek sem a nevét, sem az arcát nem
ismeri, valaki, talán éppen ebben a szobában, titokban
bámulná, belenézne a fejébe és kilesné a gondolatait.
(Ahogyan ezzel egyszer Stanley eldicsekedett. Olvasok a
gondolataidban: akár a buborékok, úgy szállnak fel az
agyadban, mondta Stanley, Pope-tól plagizálva, ami még
ingerültebbé tette Brigitet.) Nem akar többé férjhez
menni, a hagyományos módon nem… Igen, de… talán
valamilyen más módon mégis?
Így aztán újra meg újra visszatértek a gondolatai Albert
St. Dennishez; izgatták a fényképei a könyvborítókon; nem
jóképű, de vonzó férfi, sőt nagyon vonzó. Mélyen ülő
szempár, a keskeny ajka nyugodt mosolyra húzva; nem is
annyira mosoly ez, mint inkább tulajdonság vagy gesztus.
Persze a fényképek már régiek, a legújabb is 1952-ben
készült, de talán… És különben is, Brigit soha nem
törődött a külső megjelenéssel…
Nem akar újra férjhez menni, mondta gyakran és
szenvedélyesen, és mégis, valamiféle kapcsolat egy olyan
emberrel, mint Albert St. Dennis…
Ez lehetne az ő egyik áldott szerelme. Voltak áldott
szerelmei és áldatlan szerelmei. Nagyon kevés az elsőből,
túl sok az utóbbiból. És aztán egészen
megmagyarázhatatlan módon egy áldott szerelem – amely
a férjéhez fűzte – áldatlanná vált. De Albert St. Dennis
bizonyos értelemben halhatatlan, és ő el tudja képzelni,
hogy a felesége lesz. Ismét megfiatalodna, vagy fiatalnak
látszana. Albert St. Dennis és az amerikai regényírónő,
Brigit Stott. Miért ne történhetne meg, amikor
mostanában, nap mint nap, olyan hihetetlen dolgok
történnek meg?…
Az ilyen kamaszos képzelgések miatt utálta meg magát
annyira Brigit az utóbbi pár hónapban. Okosabb ő ennél,
hogyne, sokkal okosabb, és mégis, a képzelete ilyen ostoba
reménykedések, szánalmas vágyakozások felé ragadja.
Természetesen nem arról van szó, hogy megzavarodik az
elméje. Brigit az őrültséget mindig trehányságnak és
magamutogatásnak tartotta, ami nagyon sok bajjal jár
mások számára. Ha az ember tekintettel van
embertársaira, akkor nem bolondul meg; Brigit szerint ez
ilyen egyszerű dolog: közönséges morális döntés kérdése.
Inkább attól fél, hogy elgyengül, sekélyes és szentimentális
lesz. Stanley kiirtott belőle néhány álmot, és tudja jól:
jobb, hogy megszabadult tőlük. De most új álmok
fenyegetik. Az nagyon rendjén való lenne, ha Brigit Stott a
karrierjéről álmodozna, befejezné a hosszú esszét Henry
Jamesről, amit tizennyolc hónappal ezelőtt elkezdett,
befejezné a regényét és jövő májusban átadná a kiadójának
(a regényt egy négy vagy öt évvel ezelőtti májusra ígérte);
minden szégyenkezés nélkül még arról is álmodozhatna,
hogy a sajtó majd jól fogadja és sok megértő ember
olvassa, és néhányan időt szakítanak rá, hogy írjanak neki
– ez volt első két regényének, amelyek olyan régen
jelentek meg, egyetlen örömteli következménye. (Azóta,
gondolja Brigit, az emberek, akiknek tetszettek a könyvei,
meghaltak, vagy már nem olvasnak.) Arról nem mer
álmodni, hogy a regényt széles körben elismerik, mert az
első jó fogadtatása (puritán, burkoltan önéletrajzi, lánykori
regény) és kisebb mértékben a másodiké (elemző, egyes
szám első személyben írott narráció egy tönkrement
házasságról) ijesztő módon a visszájára fordult, és hogy
miért, azt még most sem érti egészen. Arról azért
ábrándozhat, hogy a harmadik regény befejezése – most
már úgy gondol rá, hogy „rohadt”: az a „rohadt” regény –
talán véget vet ennek a boldogtalan időszaknak az
életében. Mindez csak képzelgés, de ha ostoba is, legalább
tiszteletre méltó.
Képzeletben visszatért Albert St. Dennis alakjához. És
míg ivott, a híres emberre várva, és már nem figyelt a
körülötte zajló ingerült beszélgetésre, és már azzal sem
törődött, hogy érdeklődést mutasson, a képzelőereje
lázasan energikussá vált: itt, ebben a szobában, a kis
csoport egyetemi tanár előtt őt, Brigit Stottot, végre
bemutatják Albert St. Dennisnek. Ahogy kezet fognak,
ahogy mosolyognak – meglepetten, örömmel, mintha
felismernék egymást, bár persze még sosem találkoztak –,
mindezt a többiek nagyon is észreveszik majd. Byrne-ék,
Hochbergék, Seidelék és Haasék, Tomlinsonék és
Housleyék, Gladys Fetler és Gowan Vaughan-Jones,
Ryersonék, Swansonék és Jaegerék és akárki van is még
jelen - ja, igen, Alexis Kessler –, mind tanúi lesznek a
jelenetnek. St. Dennis éppen olyan lesz, mint a fényképein:
gyönyörű, fehér hajú öregember, a pofacsontja finom,
nemes, a modora baráti és közvetlen, a nevetése
meglepően hirtelen; szellemes, energikus férfi, aki a
korához képest kitűnő kondícióban van – majdnem mint
Picasso, mondják majd az emberek; vagy Pablo Casals;
fiatalos, de nagyon is méltóságteljes, a pillantása
állhatatos, néha szigorú; az ostobákhoz nincs türelme, ez
az öregúr nem állhatja az ostobákat. Gyönyörűen van
öltözve, ahogyan a fényképein: óralánc, mellény, széles,
tarka nyakkendő, különös gyűrű – vajon antik, vajon
szentimentális vagy babonás jelentősége van? (Brigit majd
megtudja.) Jelentős ember. Zseni. Tulajdonképpen olyan,
akár egy szent. A számtalan díj és kitüntetés láthatólag
semmit nem jelent a számára, egyetlen zavart
kézmozdulattal félresöpri mindezt, mert most (amint majd
Brigitnek elárulja) életének legfontosabb költeményén
dolgozik – még A felfedezők-nél is nagyszerűbb cikluson –,
olyan művön, amelyet a költészet jövendő rajongói jobban
megbecsülnek majd, mint az Átokföldjé-t. (De mondhatja-e
ezt egyáltalán Brigitnek egy ilyen szerény és önmagát jól
ismerő ember, mint St. Dennis?… Talán nem.)
Mindenesetre St. Dennis a maga nemében szent.
Nagylelkű az idejével, a pénzével, a figyelmével. De a
felesége halála óta magányos. (Mikor is halt meg a
felesége? Brigit úgy gondolja, talán egy éve; valahol egy
halálozási rovatban látta meg a pár sort: Harriet Arnold St.
Dennis, hatvanöt éves, hosszú betegség után Londonban
elhunyt. A költő Albert St. Dennis felesége volt, maga is
költő, több kötete jelent meg a harmincas években…) Igen,
a felesége halála óta magányos. Nagyon magányos.
Amikor bemutatják Brigit Stottnak, megragadja a lány
arca, valami a lány arcában. Talán a szép fekete szeme.
Arckifejezésének rejtélyessége. Szívélyes üdvözletet hoz
közös angliai kiadójuk igazgatójától, és talán Brigit
szerkesztőjétől is. (Bár Brigit nem tudja biztosan, hogy az
a fiatalember, aki évekkel ezelőtt a regényeit
szerkesztette, ott van-e még annál a kiadónál. Angol kiadói
körökben mindenki gyakran változtatja a helyét, és Brigit
nemrégiben azt hallotta, hogy felmondtak neki.)… Talán
St. Dennis is várja, hogy megismerkedhessek vele,
nemcsak ő. Talán egy barátja odaadta neki Brigit egyik
regényét, talán éppen a felesége fedezte fel Brigit szelíd,
finom, hibátlan tehetségét, ő ragaszkodott hozzá, hogy St.
Dennis elolvassa a különlegesen szép, klasszikusan
visszafogott és mégis megható két regényt, a Más világok-
at és a Melódiák-at. Valószínűleg a Melódiák-at olvasta,
mert abból egy kicsivel több fogyott, mint a Más világok-
ból, amelyet tévesen silány sci-fi utánzatnak véltek, holott
a virginiai úri életről szólt. Igen, a Melódiák-at olvasta.
Talán megragadta Brigit fényképe a borítólapon, Brigit a
húszas évei végén, halovány ugyan, de szép,
tagadhatatlanul szép… És természetesen Byrne-ék
beszéltek róla St. Dennisnek. Woodslee egyik kimagasló
tehetsége.
– Nagy megtiszteltetés számomra, hogy
megismerhettem, Miss Stott – mondja majd lágyan. – Nagy
megtiszteltetés…
Mindenki figyel, mindenki hallja.
 A maga nemében sorsdöntő találkozás.
Albert St. Dennis és Brigit Stott.
A vacsoránál mellette ül majd, és ő senki mással nem
foglalkozik. El lesz bűvölve, el lesz ragadtatva tőle, és mert
kiváló ember és nagyon magabiztos, a nyilvánosság előtt is
vállalja, hogy érdekli egy nő. Az érzelmeit nem szégyelli.
Ha ilyen hirtelen törnének rájuk, kisebb emberek
megrémülnének és letagadnák, hogy érdeklődnek egy nő
iránt, de St. Dennis, a Szerelmi hangok, a Hekaté, Az eső
asszonyai és A felfedezők írója megbirkózik saját
szenvedélyével. Akár hosszú költeményei hősei, ő is saját
sorsának, saját végzetének kutatója, felfedezője, nem
próbál kitérni a nála sokkal fiatalabb nővel való szerelmi
viszony elől…
St. Dennis szerelmes lesz. Ma este.
Az elkövetkező napokban mindig a nyomában lesz, az
idős férfiak gátlásos, enyhén ironikus lovagiasságával.
Hogy is ne veszne meg a vén?[5] – idézi majd Yeatset.
Kétségbeesetten, nevetve idézi Yeatset: Mert a nőkért
bolondulok,/ Bolondulok a dombokért… Sötétben ifjú
vagyok én, / De bősz öregember a fényben… Mindről
elfeledkezem / Egy asszony kebelén… De nem, miért
szavalna neki Yeatset? Saját verseit írja majd. Talán egy
ciklust. Neki. Brigitnek. Szerelmemnek, Brigitnek. Az én
drága Brigitemnek. A feleségemnek.
És akkor felgyorsulnak az események: udvarol neki,
verseket ír hozzá, feleségül veszi, visszatérnek Angliába.
Odaadó pár lesznek. Mindenki el van képedve. Brigit Stott
félreteszi saját munkáját, és Albert St. Dennisnek szenteli
magát. Igyekszik minél kényelmesebbé tenni öregkorát.
Segít a kéziratait rendezni, gépel neki, korrektúrát javít,
tárgyal az ügynökökkel, szerkesztőkkel, újságírókkal és
professzorokkal, mindentől óvja, saját munkájáról egészen
megfeledkezik. Kivételes házasság. Mindenki felfigyel rá.
Mindenki irigyli. Vendégeket fogadnak a bájos chelsea-i
garzonlakásban, ő fáradhatatlan háziasszony, a híres
társasági estéket amerikaias temperamentummal, déli
kacérsággal, harciassággal élénkíti. London minden
irodalmára hozzájuk jár. Emberek New Yorkból Londonba
repülnek, csak azért, hogy elmehessenek hozzájuk.
Elkészül St. Dennis új költeménye, részletei már
magjelentek a TLS-ben és másutt, hamar elterjed, hogy St.
Dennis eddigi legnagyobb teljesítménye, a huszadik század
egyik nagyszerű eredménye. Mindenütt magasztalják.
Számtalan nyelvre lefordítják. St. Dennis felolvasásokat,
előadásokat, beszédeket tart. Újabb díjakat kap. Lovaggá
ütik (ha ugyan így mondják – Brigit becsípett, nem biztos
benne). Fiatal felesége természetesen mindenüvé elkíséri.
Az a hír járja, hogy ő segített neki megfogalmazni rövid, de
emlékezetes beszédét a Nobel-díj átvételekor. Milyen
meglepő, hogy lemondott ígéretes pályájáról, és St. Dennis
művészetének szolgálatában vállalta az ismeretlenséget…
És semmi kétség nem férhet hozzá: valóban szeretik
egymást. „Albert St. Dennis mögött ott áll Brigit Stott –
mondják majd az emberek. – Ő mentette meg az életét.
Nagyszerű nő…”
*
„Néha ragyogó – hallja Brigit saját részeg kijelentését
órákkal később –, máskor szar ötletei vannak…”
Későn veszi észre az öregember nemtetszését, de már
nem hagyhatja abba, és bár finoman megváltozik körülötte
a hangulat (másoknak sem tetszik, nemcsak St.
Dennisnek), be kell fejeznie a mondatot.
Lewis aligha haragszik meg. Sőt élvezi, ha nyilvánosan
támadják. Jó ürügy arra, hogy tizenöt perces előadást
tartson: lármás, zavaros szónoklatban a szakadékba
söpörjön minden „tudatosan kidolgozott”, „arisztokratikus”
művészetet, és egy diadalmas gerillavezér lelkesedésével
neveket is felsoroljon: Proust, Valéry, Nabokov és Mann,
és persze Virginia Woolf, Henry James, Joseph Conrad,
Yeats, Eliot, Pound, Auden, Lowell, Stevens, Faulkner és
Hemingway és… a modernizmus halott, sőt halott az
irodalomba vetett hit is, egészen halott, még a Finnegan
Wake is túl későn jött, hiszen Joyce – és Lewis – rádöbbent
a megmásíthatatlan igazságra, hogy az Ulysses kiadásával
véget ért az irodalom, sőt véget ért már az olyan epizódok,
mint A bolygó sziklák vagy A küklopsz megjelenésével, sőt
ezen epizódok koncepciójának megfogalmazódásával.
Nem, nincs értelme vitatkozni, semmi értelme! Az
irodalom halott. Kimerült. Ami most van, az valamiféle
átmenet – irodalom, vállvonogatás, kabaréba illő közhelyek
és grimaszok, gyermeteg anyag, de legalább őszinte,
hajlandó elismerni saját korlátait és fölöslegességét. Ő,
Lewis Seidel, valamikor modernista volt, anélkül, hogy
tudta volna, elitista, elszántan hűséges a Szóhoz, az
intellektushoz, és nem volt hajlandó elfogadni, amit a
fiatalok olyan lármásan hirdettek a hatvanas években,
hogy a Szó helyét elfoglalta a Hang vagy a Kép, a
hangtalan Kép, vagy a képtelen Hang, a puszta érzékelés;
az intellektus helyét elfoglalták az Ösztönök, és abban az
értelemben, ahogy mi ismerjük, a jövőben egyáltalán nem
lesz „művészet”, csak véletlen, improvizált élmények, az
érzékelés, a nyers érzékelés hordalékai…
Lewis szenvedélyesen beszélt. St. Dennis, szürke arccal,
egyik szemét félig lehunyva látszólag hallgatja; májfoltos
kezét az ölében összekulcsolva, jámboran ül. A többiek,
akik szinte valamennyien hallották már Lewis
eszmefuttatását, türelmesen várják, hogy befejezze.
Amikor befejezi, rendszerint Wittgensteint idézi, bár néha
Heideggert, németül. Faye Seidel, aki meghízott, amióta
Brigit utoljára látta, most is levert és bocsánatkérő, mint
mindig, igyekszik lecsillapítani a férjét; Brigit látja, hogyan
rángatózik a szegény asszony keze, meg akarja érinteni a
férje karját, szeretné kinyújtani a kezét és könnyedén
megérinteni a karját, de nem meri – azt beszélik, egyszer,
hasonló helyzetben egy partyn, Myron Tyne műtermében,
Lewis megütötte, amikor megpróbálta elhallgattatni.
Marilyn Byrne, háziasszonyhoz illően, St. Dennis fotelja
mögött sündörög, várja a megfelelő – a tökéletes –
pillanatot: amikor Lewis szünetet tart, hogy lélegzethez
jusson, le fog hajolni és St. Dennis fülébe suttogva, kérdez
tőle valamit – csak nem azt, hogy kér-e még bort? És
ennivalóval sem kínálhatja, hiszen St. Dennis csak
szétkente a tányérján Marilyn nagyszerű vacsoráját – talán
azt kérdezi tőle, hogy nem akarja-e kinyújtóztatni a lábát
és kisétálni vele a teraszra?… És némi zenére is van
kilátás, amely egészen megváltoztathatja a helyzetet.
(Brigitnek mondták korábban, hogy Alexist esetleg sikerül
rávenni, hogy eljátssza nekik egyik kompozícióját. Bár
Brigitnek nincs sok kedve meghallgatni egy Kessler-
extravaganzát, Marilyn kedvéért reméli, hogy játszani fog
és megmenti az estét.)
Szegény Albert St. Dennis! Mint akit csapdába ejtettek,
úgy ül az ingatag zsúrasztalka mögött; egészen
mindennapi öregember, kopott ruhás angol, a haja rosszul
van levágva, a túlméretezett szemüvege minduntalan az
orrára csúszik. Nem kísérte figyelemmel Lewis érvelését,
ahogyan a többiek sem, de neki talán más oka van rá:
olyan benyomást kelt, mintha elképesztették,
megsemmisítették volna.
Brigit reméli, hogy nem hitte el Lewis szavait…
Természetesen rettenetes csalódást okozott Brigitnek;
nem az az életmentő szerető, akit várt, csak egy
öregember, egy beteg öregember. Kétségtelenül zseni –
vagy valamikor az volt. És valószínűleg kellemesebb,
kedvesebb, mint amilyen ma este. (Korábban
hepciáskodott, erőszakoskodott, mindenkit túlkiabált,
fölöslegesen védelmezte Yeatset, úgy olvasta a szennyes
ágyak szülte szenny-et házigazdái és új kollégái fejére,
mintha valamennyi amerikaira mondana átkot.) Nem az a
szerető, akit Brigit lázas képzelőereje kitalált, de
szeretetre méltó, Brigitnek tetszik, és reméli, hogy barátok
lesznek. És most tényleg meg kell menteni Lewis-tól…
De Marilyn elszalasztja az alkalmat, és éppen a férje szúr
közbe egy megjegyzést, mintha komolyan venné Lewist,
így aztán folytatódik a vita. Gowan Vaughan-Jones is
beleszól, de Seidel könnyedén visszaveri; Alexis Kessler
motyog valamit, mintha homályosan helyeselne; a
gyönyörű fiatal nő, Sandra, akinek a vezetéknevét Brigit
elfelejtette, kerekre nyílt szemmel bámul Lewisra, karcsú
ujjait – hogy belenyilall a féltékenység Brigitbe! – a férje
csuklójára szorítja, mintha úgy érezné, a férjét fenyegetik,
és ő mégsem tud ellenállni az ellenfél lehengerlő,
szatírszerű vonzerejének.
Brigit azon kapja magát, hogy Alexis Kesslert figyeli.
Meg kell kérdeznie Olivert, mi a csudának hívta meg,
hiszen tavaly elterjedt, hogy a dékán azon manőverezik,
hogy valami apró botrány ürügyén megszabaduljon tőle:
szerelmi ügyek hallgatókkal, kábítószer, elmulasztott órák
és felháborító szemtelenség. (Kessler üres papírlapot adott
be az Egyetemi Előléptetési, Kinevezési és Státus
Bizottságnak, a papírra obszcén felkiáltójelet rajzolt piros
tintával, ahelyett, hogy kötelességtudóan ismertette volna
az előző évben folytatott tevékenységét és publikációit.)
Woodslee-ben természetesen mindenkiről terjednek
pletykák. Brigit gyanítja, hogy még róla is pletykálnak, de
mert olyan konvencionális életet él, bizonyára csupa
unalmas dolgot, míg Alexisről feltűnően vad hírek
keringenek. És semmit sem tesz, hogy elhallgattassa őket.
Ezek a hermafrodita arcvonások, az utálatos, szőkített haj,
még csak nem is jól szőkített. A szűk nadrágja, a kilátszó
mellszőrzete, a számtalan aranyosan csillogó gyűrű. A
lusta, megvető arckifejezése… Brigit iszik és bámulja. Ha
Alexis észreveszi is, ő nem bánja, ő is lehet modortalan.
Valóban nagyon jóképű férfi. Fiú-férfi. Még nem lehet
harminc. Wunderkind, csodagyerek. Egyike a nagyon
fiatalon debütálóknak (mint zongorista), és később
bizonyára a fejébe szállt a sok figyelem, csodálat, taps,
kényeztetés… Az első szerzeményeit nyilvánosan is
bemutatták, sőt lemezfelvételei készültek, mielőtt még
húszéves lett volna. Egész véletlenül Brigit látta egy
balettjét a Village egyik színházában – a barátaik
rábeszélték őket, hogy menjenek el, bár sem Stanley, sem
ő nem szerette az avantgarde művészetet. Brigitre nagy
hatással volt a balett, és nem is egészen negatív módon –
főleg azért, mert Kessler zenéje felháborítóan sokat
követelt a táncosoktól. (A balett a mai amerikai élet
valamiféle groteszk szatírája volt; Brigit jól emlékszik az
óriási papírmasé maszkokra, gipszfejekre és – vállakra, az
emeletes cipőkön imbolygó, részeg óriásokhoz hasonlító
emberekre, a sok csattogó hangra, füttyre, dobra, kürtre
és sziszegésre, meg a hirtelen, ijesztő elsötétedésekre. A
balett ellentmondásos volt. Legalábbis a New York Times
Művészet és Szabadidő divata szerint. Brigit arra már nem
emlékezett, hogy a produkció sikeres volt-e, vagy csúnyán
megbukott és néhány hét múlva levették a műsorról.)
Csodagyerek, beszélnek róla. Brigit még azt is hallotta,
hogy zseninek nevezik. Nincs kétsége afelől, hogy
tehetséges, de azt nem hajlandó elismerni, hogy zseni;
valaki, aki fiatalabb őnála, semmi esetre sem lehet zseni…
És Kessler, amikor Woodslee-be jött, hátat fordított a
világnak, és ez arra utal, hogy nem minden alakult jól a
karrierjében. Akár Brigit, talán ő is rejtőzködik. (De Brigit,
nem úgy, mint Alexis, csendesen él, majdnem apáca
módjára.)
 A többiek elhomályosulnak, kétdimenzióssá válnak. Még
Lewis hangja is elhalkul. Alexis Kessler, a kócos sárga
sörényével, inas testével, karcsú karjával és csuklójával…
az arckifejezése kicsit sértődött… még a karórája is
affektált, baljós vörös-fekete színben ragyog, és, úgy
látszik, sem mutatója, sem számlapja nincsen… Szűk
velúrnadrág, jó formájú csináltatott cipő, meztelen mell,
gyűrűk (Brigit hirtelen észreveszi, hogy az egyik topáz:
kicsit hasonlít az ő gyűrűjéhez, amely értékes,
szentimentális ékszer, leánykorához és egy barátsághoz
kapcsolódik, amely nagyon fontos volt a számára), a körme
gondosan manikűrözött. Piperkőc; sötét lelkű, ostoba,
ijesztő. Nem férfi és nem nő. Tisztán érzéki lény: ijesztő. A
teste mintha kizárná a személyiséget. A teste a
személyisége. Brigit bizonyos módon vonzódik hozzá.
Alexis időről időre Brigitre pillant, mintha megérezné az
érdeklődését. Egy pillanat múlva Marilyn le fog hajolni St.
Dennishez, és a jelenet megváltozik; megszabadulnak
Lewis túlfűtött hevességétől; megváltozik minden. Brigit
most már egész nyíltan bámulja Alexist. Igazából nem
tetszik neki – inkább bűvöletet érez, furcsa, személytelen
undort. Olyan pompás és mégis gyatra. Olyan jóképű
fiatalember és mégis férfiatlan. Gyermekded ártatlanságot
mímel, és mégis micsoda pletykák keringenek róla!…
Valaki New Yorkban, a Martha Graham társulat egyik
táncosa, öngyilkosságot követett el Alexis miatt néhány
évvel ezelőtt – vagy talán a színház egyik kiemelkedő
rendezője volt?… Természetesen egy férfi. Alexis
elmenekült, idegösszeroppanást kapott, eltűnt egy időre,
aztán megint előkerült – nem sokat változott, talán egy
kicsit csendesebb lett, kevésbé arcátlan. Brigit előtt egy
évvel jött Woodslee-be. Újra meg újra egymásba botlottak,
rengeteg partyn találkoztak, sokszor egymás mellé ültették
őket a vacsoránál. Végül is két művész. Egy sikertelen
regényíró meg egy zongorista-zeneszerző, aki talán nem
vallott kudarcot, még nem, de nem is sikeres. Brigit nézi,
és igyekszik visszaemlékezni rá, miért is utálja, talán
megsértette valamikor?… Utálja, mint lényt, mint
teremtményt, mint jelenséget: a szándékosan érzéki
viselkedését, azt, hogy az arrogáns, önmagát fontosnak
tartó művész szerepében tetszeleg; utálja a csinos arcát,
amely nem fejez ki érzelmeket, de megszokta, hogy
másokban érzelmeket ébreszt… Egykori önmagát látja
Alexisben, a petite és majdnem csinos Brigit Stottot
Norfolkból, a szertelenül gátlásos és hiú gimnazista lányt,
aki kétségbeesetten vágyik arra, hogy csodálják. Van
valami Alexisben, ami felébreszti benne a dacot,
erősebben, mint Lewis Seidel, erősebben, mint a saját
férje, amikor tébolyultan hűtlenséggel vádolta, és
fogadkozott, hogy majd ő gondoskodik róla, hogy
megbánja – nézi Alexist, és megmagyarázhatatlan indulat,
sértettség és bosszúság fogja el. Alexis úgy néz rá, mintha
nem is látná. Ő az, akit látnak: neki nincs szüksége rá,
hogy bárkit is lásson. Byrne-éknél senki sincs ma este, aki
kiérdemelné Alexis figyelmét, talán Albert St. Dennist
kivéve, akiről már nagyon hosszú ideje le nem veszi a
pillantását.
Brigit emlékszik rá, hogy már korábban, egy vagy két
másik partyn is figyelte Alexist. Mindig undort és
zavarodottságot érzett. Először is őt nem érdeklik a
fiatalabb férfiak, és egy kicsit mindig elcsodálkozott azon,
hogy egy nő egyáltalán vonzódhat egy nála fiatalabb
férfihoz – hiszen az majdnem olyan, mint a vérfertőzés
fivér és nővér közt. Meg aztán Alexis nem férfi; igazából
nem. Időnként hírbe hozták nőkkel is, még diáklányokkal is
az egyetemről, de Brigit erről nem vesz tudomást.
Kételkedik benne, hogy egy normális nő vonzalmat érezhet
Alexis Kessler iránt.
És ami a zenéjét illeti…
A zenéjéről igazán nem szabadna ítélkeznie, mert nem
tartja magát zeneértőnek. Alig képes követni Bartók zenei
logikáját, és hiába is próbálja megérteni az olyan radikális
és furcsa hangzású újdonságokat, mint a tizenkét tónusú
kompozíciók, az elektronikus szimfóniák, vagy John Cage
és követői kellemetlen csendjei. Nem szabadna ítélkeznie,
és mégsem képes ellenállni: Kessler zenéjét
antimuzikálisnak tartja. Mintha tárgyak potyognának le
egy polcról, mondta egyszer szellemesen, poharak,
tányérok, fazekak és lábosok… Eszébe jutott, hogy a
megjegyzés talán fülébe jutott Kesslernek, mégsem bánta
meg, hogy kimondta.
Amikor találkoznak, Alexis rendszerint bizonytalanul
üdvözli és többé nem vesz tudomást róla; de ma este
Brigitnek feltűnik az arcára kiülő gyűlölet. A szeme között
éles, ellenszenves vonás húzódik – jobb, ha ügyel magára,
gondolja Brigit, még megcsúnyul. Már jó ideje kínosan
érzik magukat egymás társaságában. Amikor Brigit az
angol tanszékre került, bemutatták az egész karnak a
rektor tanév eleji fogadásán. Véletlenül odasodródott egy
csoporthoz, a csoportban ott állt Alexis Kessler is. Nem
tudta, kicsoda – nem emlékezett a nevére –, de boldog volt,
több pohár kitűnő pezsgőt megivott, új életét
reményteljesnek érezte, és hamarosan élénk beszélgetésbe
merült Kesslerrel. Azon az estén csinos nőnek érezte
magát. (Már nem élt együtt Stanleyvel, de Stanley még
nem vált gyűlölködővé.) És persze Alexis rendkívül
elbűvölő tudott lenni, ha akart.
Együtt mentek oda a büféasztalhoz. Alexis odanyújtott
neki egy tányért. Brigit véletlenül észrevette a kezét,
piszkos volt, az ujjai között piszokcsíkok húzódtak. A
körme elég tiszta volt, még manikűrözött is, az öltözéke
divatos, és valószínűleg nagyon drága. De a keze mocskos
volt. Brigit gondolkodás nélkül kimondta: – Jaj, a keze…
tudja, hogy a keze piszkos? – Alexis hidegen rámosolygott,
és habozás nélkül rávágta: – Ha úgy gondolja, hölgyem,
hogy a kezem piszkos, látnia kéne a többi testrészemet. –
Tökéletesen nyugodt, gúnyos hangon beszélt.
A rohadék.
Amikor eszébe jut, Brigit most is megborzong az
utálattól.
Brigit megérinti Lewis karját. – Elég, elég – mondja, s a
hangja rekedtebb, mint máskor –, nem kell túlzásba vinni;
azzal feláll és nyújtózkodik, elég modortalanul; nem
érdekli, hogy ki mit gondol. Ez a vacsora mégsem
változtatja meg az életét; mit törődik vele, hogy ki mit
gondol felőle? – akár a díszvendég is.
***
Valamikor szép volt; most csak csinos. Valamikor
zseninek ígérkezett; most csak tehetséges. Mégis úgy
játssza el ezt a nehéz darabot Byrne-ék vendégeinek,
mintha ezen múlna a hírneve, mintha ezen múlna az élete –
az élete, mint művészé. Játszik, és ők hallgatják. Zene:
gyors, csattanó hangok, hirtelen, mély akkordok – a maga
módján diadal, amely talán megváltja őt.
És ma este itt van Albert St. Dennis.
Alexis Byrne-ék zongorájának billentyűi főlé hajolva
játszik; izzad. A szoba meleg, és ő melegen van öltözve.
Órák óta ideges. Nemcsak azért, mert hónapok múltán
végre találkozott St. Dennisszel, hanem a party miatt is:
retteg ezektől a woodslee-i estéktől, a szívélyes
összejövetelektől egyik vagy másik házaspár otthonában,
amikor hosszú órák telnek el semmitmondó fecsegessél,
amelyből ő hiába is próbálja kivenni a részét. Nagyon jól
tudja, hogy a kollégái titokban megbámulják, megérzi
udvarias utálatukat. Alexis tudja, hogy ezek közül az
emberek közül néhányan szívből gyűlölik – akár meg is
esküdne rá. Nemrégiben megpróbálták kirúgatni, és csak a
dékán emberséges beavatkozása mentette meg. Alexis úgy
véli, bár nem biztos benne, hogy az egyetem rektora,
Garrett, akarta eltávolítani… Miért? Nem tudja. Még most
sem tudja. Matt Ryerson, a zenei tanszék vezetője,
állítólagos barátja, nem magyarázta meg világosan
Alexisnek, hogyan keletkezett a csúnya helyzet. Alexis
gyanítja, hogy Garrett elhitte azokat a hazugságokat,
amelyeket Alexis egyes riválisai terjesztettek róla a zenei
tanszéken (Bannon, az öregedő piperkőc, aki zeneszerzést
tanít, különösképpen féltékeny Alexisre); vagy talán Gowan
Vaughan-Jonest vagy Warren Hochberget hallgatta meg,
akik soha nem tudták leplezni, mennyire utálják Alexist –
önjelölt buzigyűlölők, pedáns rohadékok, akik folyton
Woodslee „tudományos” színvonaláról beszélnek –, de
lehet, hogy Roger Haas fúrta meg, az egyetem jogásza,
vagy Brigit Stott, aki olyan modortalanul bámulta néhány
perccel ezelőtt – mintha annak a kurvának nem lenne
legalább olyan legendásan rossz híre, mint neki –; vagy
Lewis Seidel, aki megjátssza, hogy csodálattal adózik
Alexis munkájának („A minap lejátszottam a sinfoniettáját,
leporoltam a lemezt, és lejátszottam néhány hallgatónak,
akik beugrottak hozzám, és tényleg nagyon jó, Alexis, még
él, kár, hogy úgy feledésbe merült…”), megjátssza a
haverkodót; vagy talán az a groteszk tehén volt az, Mrs.
Garrett, a bifokális szemüvegével, a fürtöcskéivel és
huncutkáival, a kegyetlen, kemény, örömtelen nagymama-
mosolyával, aki olyan mohón hallgatja a tanárfeleségek
pletykáit. Egy félelmetes téli délután Ryerson
meglátogatta Alexist, és azt mondta, talán jó volna, ha
másik állás után nézne; nagy zavarban volt, és úgy látszott,
őszintén meg van döbbenve. Mintha valóban aggódna
Alexis pozíciója miatt. Arra azonban nem volt hajlandó,
hogy elárulja, ki tett panaszt Alexis ellen, ki vádolta meg,
ki akarja, hogy elmenjen Woodslee-ből és ki akarja, hogy
maradjon… Ryerson megrémült, amikor Alexis hisztériás
rohamot kapott, de nem adott magyarázatot. Bár az ügy
néhány hét múlva elsimult, Alexis nem szeretne még egy
ilyen időszakot elviselni: majdnem mindig részeg volt, és
olyan rosszul érezte magát, hogy nem tudott órát tartani;
és persze lehetséges, hogy az ellenségei megint lecsapnak
rá…
Mindez felkavaró és izgalmas. Furcsa módon erőt merít
belőle.
Az ellenségeinek játszik ma este? Ebben a pillanatban?
És Albert St. Dennisnek; végre.
A darab nehéz, egészen bonyolult; virtuóz mű; finoman
leplezett módon mutatós. Nem túl hosszú. Saját
szerzeménye; néhány évvel ezelőtt Aspenben készült,
lemezfelvétel még nincs belőle, de sok zongoraművész
ismerőse megcsodálta már: Cowellt idézi, a húszas évek
Cowelljét, és ívest. Egy szívdobbanásnyi pillanat, amelyet a
Thoreau-ból vett át: játékosan és hálásan. De a mű az övé,
egészen az övé és senki másé. Hangnyalábok, fülsértő,
csattogó kalapácsütések, aztán egy könnycseppnyi szünet,
egy pillanatnyi csend, majd tovább, tovább a csupa erő
utolsó részhez… Hallgatják. Kénytelenek meghallgatni.
Marilyn Byrne azt mondta, aznap reggel hangoltatta fel a
zongorát, mert remélte, hogy Alexis játszani fog; Oliver
Byrne néhány lépésnyire áll tőle és elmerülten figyeli
Alexis kezének hihetetlen mozgékonyságát. Valóban
csodálja Alexist, valóban pártfogolja, nemcsak mutatja?…
Az egyetemi tanácsnál megpróbálta kiharcolni, hogy több
pénzt juttassanak a művészeti tanszékeknek, azt akarta,
hogy az egyetem pótolja ki az állami támogatást, és hozzák
létre az Előadó-művészetek Woodslee-i Központját…
nyíltan beszél arról a reményéről, hogy Woodslee-t a
művészek, tudósok, tanárok és bölcsészek igazi
közösségévé teheti… Néhány évvel ezelőtt ő adta az állást
Alexisnek, más vezetők kívánsága és minden bizonnyal a
zenei tanszék legtöbb tagjának óhaja ellenére, és azóta is
támogatja, bár arról soha nem beszél, hogy az elmúlt télen
miért akarták eltávolítani Alexist. Senkinek semmit nem
mond el, barátságos modora ellenére is tartózkodó, talán
titkolózó is. Kopaszodik, de jóképű, mindig szépen
öltözködik, a tartásában van valami katonás, pedig a
kultúra szerelmese – állítólag maga is zongorázott, és
amatőr színész volt, mielőtt Woodslee-be került, sőt még
azt is pletykálják, hogy verseket írt. Byrne kitűnő szervező
és jó vezető, azon kevesek egyike Woodslee-ben, akikre
Alexis felnéz. De a felesége, az egy túlkoros
cserkészlány!… A bokája vastag, a mosolya túl komoly, és
Alexis iránti „érdeklődése” egy cseppet sem meggyőző…
Talán éppen Mrs. Byrne Alexis egyik ellensége; Alexist ez
egyáltalán nem lepné meg.
Alexis a múlt tavasszal Byrne segítségével került
kapcsolatba Albert St. Dennisszel; Byrne harcolta ki, hogy
kicsi, jelképes ösztöndíjat kapjon az Egyetemi Művészeti
Tanácstól, így egy szemeszteren át nem kellett tanítania.
Azért kapta az ösztöndíjat, hogy dalciklust komponáljon St.
Dennis Szerelmi hangok című verseire – ezekre a
harmincas években írott nagyszerű, dermesztő
szonettekre. Alexis néhány évvel korábban olvasta először
a verseket, és már akkor megdöbbentette, mennyire
hasonlítanak egy bizonyos fajta zenére – alattomosak,
szemérmesek, mégis melankolikusak, a szóhangok
hátborzongatóan muzikálisak, minduntalan a fülébe
csengenek; olyan zene, amilyet hallott néha a saját fejében
is, de még sohasem sikerült egészen hangjegyekbe
átültetnie. A szavak tulajdonképpen jelentéshordozóknak
álcázott, zseniálisan elrendezett hangkonstrukciók. Alexis
hangosan felolvasta a verseket. Zenekíséretet ír hozzá –
tennie kell valamit a szonettekkel –, saját műfajára kell
lefordítania őket, nehogy elvesszenek a számára. De
múltak az évek, más munkák közbeavatkoztak, az élete
elrongyolódott, széthullt, és közeljárt a halálhoz (bár erre
csak később döbbent rá: akkoriban transzban élt,
elkülönült saját cselekedeteitől és saját testi fájdalmától),
és a szonetteket átmenetileg elfelejtette. Aztán, az elmúlt
ősszel, véletlenül megint a kezébe került a kötet, és egy
hét sem telt el, amikor meghallotta, hogy Byrne
megpróbálja rávenni Albert St. Dennist: töltsön egy évet
Woodslee-ben – egyike ez azoknak a különös
véletleneknek, amelyek szabályos időközönként
bekövetkeznek Alexis életében. Alexis nem hisz a buta
babonában, ezek a dolgok valóban megtörténnek vele.
(Amint az „Alexis” és „Albert” név is hasonlít egymásra, és
a „St. Dennis”-ben és „Kessler”-ben is van néhány azonos
hang.) Alexis átszaladt Byrne irodájába, és izgatottan
beszélt neki a tervéről, hadd higgye Byrne, hogy a
dalciklust már megkezdte – hát nem csodálatos véletlen? –,
és hogy nagyon szeretné maga is írni St. Dennisnek,
rávenni, hogy eljöjjön, és természetesen hivatalosan is
engedélyt kér tőle a versek felhasználására, amit eddig
még nem tett meg. Úgy látszott, Byrne örül. Ő is úgy hitte,
hogy ez a véletlenek egybeesése.
Alexis sietősen összeállított egy csomagot St. Dennis
számára: egy kazettát néhány szerzeményével, néhány
fotókópiát művei kritikáiról, és egy fényképet, amely
körülbelül huszonhét éves korában készült. (Most
harminckettő, bár persze tízzel fiatalabbnak látszik.)
Hosszú, kézzel írott levelet is mellékelt, amelyben nyíltan
beszélt arról, hogy mennyire csodálja St. Dennis munkáját,
különösen a Szerelmi hangok-at, ezt a hallucinációról,
fájdalomról, elkeseredésről, eksztázisról és gyógyulásról
szóló ciklust. St. Dennis, írta Alexis, zseniális költő,
zseniális művész, de az élet zsenije is. Mert hányan tudják
azt, amit ő tud?… Hányan élték túl azt a katasztrófát,
amelyről tapasztalatból ír a szonettciklusában?… A levél
tizenöt oldal hosszú lett. Alexis késő éjszaka írta, majdnem
delíriumban, szemében könnyekkel, némán mozgó
ajkakkal. A versek olyan gyönyörűek, olyan erőteljesek,
követelik, hogy zenére fordítsák őket – át kell esniük a
metamorfózison, hogy Alexis művészetévé váljanak. Ez a
munka olyan nagyon sokat jelentene neki. Életének ebben
a szakaszában csakis ezen akar dolgozni. Ha St. Dennis
lenne olyan kedves, és engedélyt adna rá, egész életében
hálás lenne érte. Soha nem fogja elfelejteni St. Dennis
nagylelkűségét. És a dalciklus az ő ajándéka lesz St.
Dennisnek, egyik művész tisztelgése a másik előtt.
Az újjászületés periódusába lépek, gondolta Alexis.
Még sincs vége az életemnek. Gondolta akkor.
Gondolta akkor, múlt tavasszal, és gondolja most is,
amint a Vivacé-t játssza St. Dennisnek és a többieknek; a
haja az arcába hullik, az izzadság lecsurog az oldalán.
Hallgatják; magával ragadja őket a zene, az ő zenéje, ő.
Hogyan is állhatnának ellen? Tudja, hogy a darab kitűnő,
tudja, hogy olyan jól játszik, mint mindig. Akármilyen
ideges is. Alexis általában képes rá, hogy jól zongorázzon.
Végül is kicsi gyermekként kezdte. Napi egy-két óra, aztán
három, négy, öt… Ezzel a bizonyos hangszerrel való
megszállottsága csúcsán napi nyolc-tíz órát gyakorolt (bár
magában nem nevezte,,gyakorlás”-nak). A hatalom az
ujjaiban…! A zene öröme, a zenéé, függetlenül az
érzelmektől!… A művészet jelenléte számít, és nem a
mondanivaló, a téma vagy a másokra tett hatása. Rejtély.
Varázslat. Az egyetlen kétségbevonhatatlan jó. A
művészet, a zene soha kudarcot nem valló szépsége; nem
számít, ki alkotja, ki adja elő, nem számít, ki mit gondol
róla – hiába bámulják a hátát, mintha szeretnének
belelátni a koponyájába, a lelkébe, hiába gyanakvóak és
hiába helytelenítik az életét (bár semmit nem tudnak az
életéről, a „magán”életéről), sőt még a külső megjelenését
is. Soha kudarcot nem valló szépség: hangok zuhataga,
makacs, kristálytiszta hangnyalábok, szúrósak,
fájdalmasak, siklóak, kopácsolóak, folyékonyak, rebegőek,
komolyak, kataklizmásak… Hallgatja St. Dennis? Ülve
maradt a fotelban, nem állt fel, mint néhányan a többiek
közül, hogy a zongora köré gyűljenek. Persze öregember.
Úgy látszik, nem egészen egészséges. És elég részeg.
Alexis úgy hallja a saját zenéjét, mintha némileg
elkülönülne tőle; csoda, amely az ujjaiból fakad, általa
mégis érintetlen, megfertőzetlen. Tudja, hogy nem az az
ember, aki lenni szeretett volna. Valami baj van; ilyenkor,
amikor mélyen elmerül a zenében, ilyenkor tudja: valami
baj van. De mi?… Miért?… Hogyan?… Tudja, tudja. Nem
tudja kimondani. Szótalan hangok rohanják meg. A zene
belőle fakad, rajta áramlik át, őt használja fel, hogy utat
találjon a világba, és nem számít, hogy ő, Alexis Kessler –
jellemtelen, sikertelen, korosodó, elátkozott, gyűlölködő,
gyerekes, eladósodott, legfőképpen eladósodott –, nem
számít, hogy ő ki: csak a zene számít. Ez az ő diadala.
De a zene olyan gyorsan múlik!
Az este is olyan gyorsan elmúlt!
Amikor bemutatták St. Dennisnek, megszorította az
öregember kezét, sugárzóan, reménykedve rámosolygott,
de cserébe némileg értetlen félmosolyt kapott… „Ismerjük
egymást, leveleztünk” – mondta Alexis még mindig
mosolyogva. St. Dennis segélykérően Marilyn Byrne-re
pillantott, de Marilyn, aki idegesebb volt, mint máskor,
dadogva csak annyit mondott, hogy „zeneszerző tanár”,
nem említette, hogy Alexis a férje segítségével kereste
meg St. Dennist, és Alexis az a fiatalember, aki St. Dennis
szonettjeiből dalciklust komponál. Alexis kénytelen volt
maga megmagyarázni; úgy érezte, St. Dennis emlékszik a
tervre… úgy látszott, az öregember megértette, miről
beszél… Megismerte Alexist, az biztos. Az arcára
emlékezett. Ebben biztos volt.
Meglepően modortalanul bánt néhány másik vendéggel –
csipkelődött, gúnyolódott, mindenkit túlkiabált –, de
Alexisszel igazán elbűvölő volt, bár ritkán szólt hozzá. A
pillantása barátságos, sőt majdnem atyai volt. Felismerte
Alexist… Persze elég részegen érkezett meg Byrne-ékhez;
ez meglepte Alexist. Ő azt hallotta, hogy az öregúr
vegetáriánus és antialkoholista. Vagy egy másik jeles angol
költőről mondták? Nem számít, nem számít. Albert St.
Dennis eljött Woodslee-be, Alexis Kesslerhez, ma este itt
van, egy zseni van itt ma este, ebben a szobában, tőle nem
messze ül, és őt hallgatja; elmerül Alexis muzsikájában…
Mintha mozgolódnának. Talán baj van? Alexis nem
hallja; nem akarja hallani. A darabnak mindjárt vége. A
billentyűk fölé hajol, erős, tökéletes ujjai urai a helyzetnek.
Semmi baj nem történhetett. Még soha nem játszott
szebben. Alexistől a szeretkezés sem követel ilyen pompás
magabiztosságot, ilyen mély szeretetet, ilyen tiszteletet…
A szeretkezés csak technika, egyszerű szakértelem, a
legjobb esetben is csak valamiféle tehetség; míg a zene
létrehozásának lehetetlen a mélyére hatolni. Az egyik
szórakozás, a másik maga az élet.
Melege van, ki van pirulva és mámoros; mégis
tárgyilagos. Szépségében a zene személytelen.
Ragaszkodik saját mozgásához, megteremti önnön
formáját; keresztüláramlik rajta, felgyorsítja a
szívdobogását…
Mi baj van? Valami baj van?
A darabnak mindjárt vége…
De valami baj van; a szobában mozgolódnak, suttognak.
Alexis abbahagyja a játékot. Az ujjai megtorpannak.
Megfordul a zongoraszéken, kirázza a szeméből a haját, az
arca ég, meg van döbbenve – hogy meri bárki megzavarni
a játékát?
Hirtelen fuldokló hangot hall. St. Dennis az. Az
öregember már áll a nappali másik végében; úgy látszik,
valami baja van. Brigit Stott van mellette, karon fogja. –
Mr. St. Dennis! – kiáltja Brigit mély, hitetlen hangon. – Mi
baj van? Mi baj? – St. Dennis meginog, a térde megcsuklik,
a szegény nő már alig bírja tartani. St. Dennis hirtelen
előrehajol, és mindenki szeme láttára hányni kezd. Marilyn
Hyrne felkiált, a szavakat nem lehet érteni, Csak a
lemeztelenített dühöt és kétségbeesést – de a következő
pillanatban a szájára tapasztja a kezét. Senki nem hallotta
meg: mindenki Albert St. Dennisre bámul. Világos színű
folyadék ömlik a szájából, ráfröccsen a mellényére és
nadrágjára, bemocskolja Byrne-ék szép perzsaszőnyegét.
Fuldoklik, levegő után kap; görcsösen, tehetetlenül,
majdnem kétrét görnyedve okádik.
Istenem, istenem, gondolja Alexis, aki a kezét még a
billentyűkön nyugtatja, ez nem lehet igaz.
De igaz, valóban bekövetkezett, nem lehet meg nem
történtté tenni.
Byrne-ék partyja hirtelen ér véget.
Hétfőn – nem, már vasárnap – el fog terjedni, és
mindenki boldogan nevet Alexis Kessler megaláztatásán.
Szinte látja gúnyos vigyorgásukat, hallja elégedett
nevetésüket. Albert St. Dennis elhányta magát, miközben
Kessler zongoraszonátáját hallgatta! Igen! Igen, tényleg!
Igen. Byrne-ék vendégeinek szeme láttára. A Phoenix
Heights környékén Haasék fogják elmondani, és talán
maga Marilyn Byrne, fent az Old Armory Roadon
Hochbergék, a Valley Mills Drive mentén Housleyék, az
egyetem területén Gowan Vaughan-Jones, Brigit Stott és
Gladys Fetler, a villanegyedben pedig, az egyetem mellett,
a keleti oldalon, ahol a legtöbben laknak, Seidelék,
Tomlinsonék, Ryersonék és a többiek, a fiatal házaspárok,
akiknek a nevét Alexis elfelejtette szerdára már az egész
egyetemi közösség tudni fogja. Alexis megvonaglik
kétségbeesésében. Egy újabb Kessler-történet! Egy újabb
Kessler-vereség! Az ellenségei kárörvendezni fognak, a
riválisai kicifrázzák és továbbadják a történetet, még a
barátai is széltében-hosszában terjeszteni fogják a
városban. Amikor a múlt ősszel a rendőrség razziát tartott
egy lakásban, két emelettel Alexisé alatt, és több embert
letartóztattak kábítószerszívás miatt – a vádat később
ejtették –, Woodslee-ben elterjedt, hogy Alexis Kesslert
letartóztatták, hogy börtönben van egy csomó más
kábítószeressel, és hogy egész biztosan kirúgják Woodslee-
ből. A történet egyik-másik verziójában Alexist meztelenül
hurcolta el a rendőrség, csak az ékszereit viselte, más
verziókban pedig egészen eszméletlen volt, úgy kellett
cipelni. Néhányan azt mondták, olyan magas az óvadék
százezer dollár –, hogy számos rokonának és barátjának
kellett telefonálnia, mire összeszedte a pénzt. Azt is
mondták, hogy a bíró nem volt hajlandó szabadlábra
helyezni. Az ifjúság megrontója! Degenerált!… A
történetek bejárták az egyetemet, egyre őrületesebbé és
művészibbé váltak, hol ellentmondtak egymásnak, hol
kiegészítették egymást. Alexis kénytelen volt órákat
tartani, mint máskor, és találkozni kollégáival, akik nagy
érdeklődéssel nézegették, de soha nem tették szóvá a
botrányt. És ez így folytatódott… Cáfolni nem lehetett,
hiszen a történet titokban terjedt, és Alexis nem tudhatott
róla. Meg kellett várni, amíg a pletykaáradat elérkezik a
csúcspontjára, aztán magától apadni kezd, elhalványodik
és eltűnik, amíg egy újabb „Kessler”-botrány életre nem
kelti.
Mit számít, gondolja tompultan Alexis, hogy St. Dennis
olyan hevesen mentegetőzik?… Az öregember szabadkozik,
nagyon szabadkozik. Belekapaszkodik Alexis karjába.
Valósággal sír. (Ő is félti a saját jó hírét, döbben rá
hirtelen Alexis. És éppen St. Dennis!) Mire jó ez a nagy
megbánás? Már késő. A partynak lassan vége, már vége is,
a vendégek többsége elmenekült. Még csak éjfél van, és a
partynak vége.
– Én… én… én el sem tudom mondani, mennyire
szégyellem magam, Mr. Alexander – mondta St. Dennis,
Alexis felé hajolva, a fejét könyörögve és egyszersmind
agresszívan előrenyújtva. – Borzasztóan sajnálom… El sem
tudom képzelni, mi történt, mi ütött belém… ilyen hirtelen.
Semmi baj – motyogja Alexis.
Olyan nagyon élveztem a zenét – mondja lelkesen St.
Dennis. – Lehunyt szemmel ültem és hallgattam, egészen
belemerültem… el voltam bűvölve… Igaz, Mrs. Stott?
Maga is így volt vele, ugye? Olyan nagyon, nagyon kitűnő
volt… milyen remek kis koncert… El sem tudom képzelni,
mi történt velem – mondja, és lassan rázza a fejét. –
Remélem, megbocsát.
– Hogyne – mondja Alexis.
– …és Mrs. Byrne, a szőnyeg! Micsoda gyalázat*!
– Nem, nem – mondja azonnal Marilyn –, semmi baj,
igazán. Máris kitisztítottuk, látja? Semmi az egész.
Holnapra eltűnik a folt.
– Remélem elküldi a számlát, ha…
– Ugyan, Mr. St. Dennis, igazán semmi szükség rá, hogy
bocsánatot kérjen – mondja melegen Marilyn. – Csak ön
miatt aggódunk. Szeretnénk, ha boldog lenne nálunk. Igaz,
Oliver? Azt hiszem… talán a sok izgalom…
– Igen, az izgalom… az idegesség… az önök bolygójára
való megérkezés sokkja – mondja bizonytalanul St. Dennis,
és igyekszik mosolyogni. – Úgy értem, az önök
kontinensére… idegenek közé… vagyis… vagyis… szóval az
egésznek az idegensége; megszédített az… az új élet… az
új horizontok és kalandok izgalma… Túl sok volt az én
rozoga öreg szervezetem számára.
– Dehogy, Mr. St. Dennis, szó sincs róla, talán csak mert
késő van…
– Megbocsáthatatlanul viselkedtem – mondja St. Dennis,
és megérinti Alexis vállát. Aztán Brigit Stotthoz fordul, és
szomorúan mosolyog: – Vajon megbocsát-e nekem valaha
is ez a két fiatal…
Kinyújtja a kezét, és határozott mozdulattal megszorítja
Brigit kezét. Alexisbe egy pillanatra belenyilall a
féltékenység.
A Stott nőszemély meglepően csinos lett, mintha fonák
módon energiát merített volna St. Dennis szorultságából.
Woodslee-ben a vélemény élesen megoszlik Brigit Stott
bájainak megítélésében: sokan furcsa módon vonzónak
találják, sőt szinte szépnek, a maga bemocskolt,
megrontott módján, míg a többség szerint igen különös nő.
Azt beszélik, nimfomániás! Megkeseredett. Iszik. Azt is
beszélik, hogy a lakása iszonyúan mocskos, és öt vagy hat
macskát tart. Csúnya történetek keringenek arról is, hogy
viselkedett a házassága idején; meg hogy kegyetlenül
bánik a diákokkal és a barátaival; gyakran megfeledkezik
emberekről, egyszerűen kitörli őket az emlékezetéből.
Gonosz nő, hallotta Alexis. Rendkívül egocentrikus és
önző. Szeszélyes. Állítólag revolvert hord a táskájában,
vagy kést? Ma este fáradt karikák vannak a szeme körül,
és a divatjamúlt, sötét színű rúzsát majdnem egészen
leette; sebezhető és nagyon emberi. Semmi ijesztő nincs
benne. Őszülő haja kinyúlt; szigorú fekete ruháján több
nagy folt éktelenkedik – valószínűleg St. Dennis hányta le.
Valami olyasmit mond, hogy St. Dennis semmi bajt nem
okozott, nem szabad elkeserednie a világért sem. Mindenki
helyesel. De St. Dennis tovább szorongatja a kezét, és
bámul rá. Alexis hirtelen egész bosszús lesz.
Türelmetlen mozdulatot tesz, mintha el akarna menni,
mire St. Dennis azonnal feléje fordul és belekarol. – Magát,
elsősorban magát bántottam meg, fiam,
megbocsáthatatlanul, ugye… Mr. Alexander? Így hívják?
– Nem számít – mondja azonnal Alexis. De a hangja
nyers, fiatal és megbántott. Gyerekes siránkozást érez meg
benne és megijed.
Valaki megmondja St. Dennisnek Alexis nevét; St. Dennis
pislog és lassan bólint. Kell hogy jelentsen neki valamit a
név. Részeges vén bolond! Valaha kétségtelenül zseni volt,
de most roskatag műemlék, és még csak nem is érdekes
műemlék. Alexis szeretné faképnél hagyni ezeket az
unalmas embereket és elmenekülni, de St. Dennis a
karjába kapaszkodik… Elmulasztotta a lehetőséget a
drámai távozásra, akkor, amikor olyan durván és ostobán
félbeszakították a szonátáját. Akkor kellett volna felkelnie
a székről, és a felháborodás minden külső jele nélkül (az
érzelmi gyengeség megnyilatkozását azonnal kihasználnák
az ellenségei), egyszerűen el kellett volna mennie Byrne-ék
házából, bele az éjszakába. A lakása meglehetősen messze
van, de egy kemény, gyors, önbüntető séta jót tett volna
neki. Most már késő.
Mindenki felajánlja, hogy kocsival hazaviszi St. Dennist.
Lewis Seidel a legagresszívabb; a kezében csörgeti a
kocsikulcsait. Alexis észreveszi, hogy St. Dennis
érdeklődése Brigit Stott és iránta bosszantja Seidelt. – Mr.
St. Dennisnek már késő van, ő még nem szokta meg a mi
életformánkat – mondja Seidel. – Faye és én nagyon
boldogan hazavisszük, Mr. St. Dennis. Mehetünk?…
– Igen, azt hiszem… ha…
Oliver Byrne közbelép. – Úgy gondoltam, én viszem haza
Mr. St. Dennist. Magának kerülő, Lewis, nem?
– Kerülő? Milyen értelemben? – mondja Seidel, és
Oliverre mered. Egy darabig méregetik egymást. Alexisnek
eszébe jut egy pletyka, amit nemrégiben hallott: hogy
Seidel szeretné elérni, hogy Byrne-t leváltsák, mert ő akar
dékán lenni; állítólag a kar több befolyásos tanára azt
tervezi, hogy ezen az őszön „detronizálja” Byrne-t. Alexis
véleménye szerint a két férfi elég szívélyesen viselkedett
egymással az este, és persze a feleségek is – Faye mindig
„barátságos”, és Marilyn nem is lehet más –, de most egy
csapásra nyilvánvalóvá vált, hogy nincsenek jó viszonyban.
Seidelnek alig sikerül megőriznie jellegzetes gondtalan
modorát és tágra nyitott szemű, őszinte komolyságát,
Oliver Byrne pedig szokatlanul sápadt, és alig tud
uralkodni a hangján, ami, ha izgatott, egy kicsit mindig
megremeg. – Hiszen tudja jól, hogy Faye meg én
Strathmore-ban lakunk, és Mr. St. Dennis lakása a Phoenix
Boulevard-on van. Igaz? Úgyis arra mennénk haza –
mondja Seidel vidáman. – És ha tényleg kerülő volna, az
sem számítana, igaz? Mr. St. Dennis kényelme az első.
– Köszönöm – suttogja Mr. St. Dennis. – Azt hiszem…
– Még egészen korán van – mondja gyengén Byrne. De
veszített, a partynak vége, és ő veszített, még éjfél sincs,
és a partynak hirtelen vége szakadt. Marilyn kimerültnek
és csalódottnak látszik, a homloka és az orra csillog, a
mosolya nem meggyőző; egyenes, öntudatos tartása most
nevetségesen erőltetettnek hat. Szegény asszony! Alexis
sajnálja. Oliver Byrne, aki máskor olyan magabiztos, és
mindig ura a helyzetnek, most egészen gyerekes a
legyőzöttségében – a kezét dörzsöli és igyekszik újra
tanárosan mosolyogni. St. Dennis az ő érdeme, az ő
„húzása”. Mindenki szerint kitűnő munkát végez mint a
bölcsészkar dékánja – igazán kitűnő munkát –, és már
hónapok óta kapja a gratulációkat, amiért sikerült
meghívnia Albert St. Dennist. És most le kell mondania
róla Lewis Seidel kedvéért, és az öregember szürkés,
halottsápadt arca sem éppen biztató.
Ha szeretné itt tölteni az éjszakát, Mr. St. Dennis mondja
Byrne –, van vendégszobánk… sőt kettő is… és… úgy
értem, ha nem érzi jól magát… Igazán nem gond…
De a javaslat abszurd; senki nem figyel oda rá.
– Köszönöm ezt a szép, nagyon szép estét – mondja St.
Dennis gyenge hangon –, de most már csakugyan jó
éjszakát kell kívánnom. Elég… nem kell túlzásba vinni! –
ahogyan ez a gyönyörű fiatal nő mondta. Remélem,
megértik?
*
Alexis és Brigit Stott kisodródik St. Dennisszel, és őket is
begyömöszölik Seidel kocsijának hátsó ülésére; St. Dennis
nem hajlandó megválni tőlük. Alexis tiltakozik, ő gyalog is
hazamehet – tényleg szívesebben menne gyalog –, és Brigit
rekedt, alig hallható hangon azt mondja, hogy ő majd hív
egy taxit. De St. Dennis erősen belekapaszkodik a
karjukba, furcsa, ravaszkás, nagypapás modort ölt fel; úgy
viselkedik, mintha cinkosok lennének. – Hála Istennek,
friss levegő! Hála Istennek, szabadság! Az amerikai
vendégszeretet… csakugyan csodálatra méltó, igaz? –
mormolja. Hármasban benyomakodnak Seidelék
kocsijának hátsó ülésére, bár Alexis nagyon jól tudja, hogy
Lewis nem örül neki, valószínűleg még Brigitnek sem;
magának akarja St. Dennist.
Phoenix Heights, ahol Byrne-ék laknak, csak tizenöt perc
kocsival az egyetemi negyedtől, ahol St. Dennisnek egy
szép, régi épületben lakást béreltek; az autóút alatt Lewis
Seidel a visszapillantó tükörbe nézve megpróbál egykét
kérdést feltenni St. Dennisnek, de az öregember nem vesz
róla tudomást, barátságosan fecseg Alexisszel és Brigittel,
és továbbra is fogja a kezüket. Ki tudja, miért, Audenről
kezd beszélni, régi riválisáról, aki persze már nincs
versenyben; legendás volt, mennyire vágyakozott a Nobel-
díj után. Tudták? Hallották, mennyire szeretett volna
Nobel-díjat kapni szegény ember? Kifejezetten kínos volt,
mondja St. Dennis élvezettel.
 Alexis azt feleli, hogy ő nem tudta; valami olyasmit
motyog, hogy ő nagyon keveset tud a költőkről.
Brigit azt mondja, ő úgy hallotta, Auden kedves,
nagylelkű ember volt, bár persze nagyon sokat ivott…
St. Dennis nem vesz tudomást a megjegyzésről; az út
hátralévő részében Auden tagadhatatlan, de korlátolt
tehetségéről beszél, magánéletének ostobaságáról, és
hogy a szegény ember még csak a közelébe se jutott a
Nobel-díjnak – csak áltatta magát. Sajnos! És milyen sokan
áltatták még magukat St. Dennis kortársai közül! És
milyen sokan elhulltak az úton, igen, olyan szánalmas,
olyan ijesztő. Neveket sorol motyogva; szipog. Alexis a
legtöbb nevet nem is ismeri, Brigit Stottra pillant, aki őt
nézi. Ijedt mosoly? Cinkos mosoly? Szegény öreg St.
Dennis motyog, hangosan szipákol, látszólag fogalma sincs
róla, hogy hol van; a szeme félig lehunyva, a szája nyitva,
az ajka petyhüdt és nedves. Auden és az emberi vágyak
hívsága és ostobasága, litánia a halottakról, a szegény,
szánalmas, tehetetlen halottakról, megtelik velük a világ,
kisajátítanak minket, lakóhelyük a föld, a levegő és a
folyamok, Anyák és Apák, a Seregek; Yeats tudta, Auden
tudta, St. Dennis is tudja, szagolja, ízleli őket, hiszen A
felfedezők-ben írt az életbe való alámerülésről, amely
sajnos szükségképpen veszít energiájából, veszít szent,
büszke szépségéből és végül megszűnik… amint A
felfedezők hősei is megpihennek végül az Anyák
karjában… nem elég, hogy megírta… most mégis meg kell
élnie a valóságban? – Kedveseim, olyan jók voltak hozzám
– mondja megtört, könnyes hangon. – Nem érdemlem meg.
Maguk… maguk… maguk olyan fiatalok és szépek… a
szerelmük olyan tiszta… olyan… olyan ijesztő egy
öregember számára… A fiatalok egymás karjában: igen!
Igen! Ez az, ami igaz. Keserű vagyok? Keserűek vagyunk,
vén költők, amint a csontjainkat rázzuk? Azt hiszem…
igen… Azt hiszem, keserűek vagyunk, de nem csak azok…
nem csak azok… Ünnepeljük az alámerülést, ugye értik… a
szerelmet… a fiatal szeretőket… Nem vagyunk
féltékenyek. Nem. Kicsit talán irigyek. Az csak
természetes, igaz? És ezért én… Én… Én csak azt akarom,
hogy boldogok legyenek – mondja, és sírva fakad.
És akkor hihetetlen dolgot művel: összekulcsolja,
egymáshoz szorítja Alexis és Brigit kezét a térdén. És ők
nem tudnak ellenállni. Egymásra bámulnak az öregember
lekókadt feje felett, és teljesen elképedt pillantást
váltanak. Olyan pillanat ez, amelyre egész életükben
emlékezni fognak. – … Boldogok. Szeretők. A fiatalok. Az
örök fiatalok. Egymás karjában… És semmi keserűség.
Semmi. Csak ünneplés. Költészet és ünneplés, és…
*
Ez éjfél után húsz perccel történik. Egy óra után
huszonöt perccel Brigit Stott és Alexis Kessler valóban
szeretők lesznek. Bizonyos értelemben.
***
Seidelék hazaviszik St. Dennist; át a folyón, dél felé,
Woodslee kicsi belvárosába; az út kellemes is lehetne – az
égen félhold ragyog, a folyó sötét, nyugodt és gyönyörű;
Lewis lármásan beszívja a friss, hűvös levegőt, és kijelenti,
hogy olyan, akár a roborálószer vagy a selyemcukor (sokat
köhögött az este; a száraz, roncsoló köhögés megkínozta),
csak az a baj, hogy az öregember fecsegését nem tudja
félbeszakítani, hogy feltegyen neki néhány fontos kérdést.
St. Dennisre pillant a tükörben, és rosszkedvű lesz, amikor
észreveszi a könnycsíkokat az öregember arcán.
Hihetetlen. Részeg, szentimentális fecsegés. Talán értékes,
amit mond Lewis egyszer-egyszer fontos szavakat is hall,
például. „Auden”, „halál”, „művészet”, „sors”, „Nobel-díj”
–, de az egész érthetetlen motyogásba fullad és
rettenetesen kiábrándító
Lewis hónapok óta rendkívül eredeti kritikai művet
tervez: semmi esetre sem közönséges esszét, és még csak
nem is spekulatív, kísérleti metakritikát, amilyet a
régimódi struktúrákat és értékítéleteket megvető
fiatalabbak készítenek, hanem dialógust: saját és a régi
rend művész képviselőjének duettjét, amelyben a kétféle
hang heves küzdelmet vív egymással. A régi rend művésze
természetesen Albert St. Dennis. Lewis minden könyvét
elolvasta, még a korai, jelentéktelenebb munkáit és a
harmincas években írott, kínosan rossz propaganda-
prózaverseit is; mindig falánk olvasó volt, fáradhatatlan
igazságkereső. Fiatal korában, a Columbia egyetemen,
olyan sok időt töltött a könyvtárban, hogy a látása romlani
kezdett; olyan súlyosan kimerült, hogy már-már azt hitte,
megháborodik; apró, nyilalló fekete pontokat látott,
amelyek felduzzadtak, majd elhalványodtak, és
szeszélyesen vissza-visszatértek. A leghevesebb roham
akkor érte, amikor Marx munkáin rágta át magát.
Hangosan nyöszörögve, a fejét fogva rohant ki a könyvtári
olvasófülkéből az utcára… De már akkor is roppant
energikus, agresszív ember volt, aki nem állhatta a
gyengeséget, még a sajátját sem, így aztán kényszerítette
magát, hogy visszatérjen a könyvekhez, akár bírja a látása,
akár nem, akár fáj a feje, szédül vagy retteg az őrülettől,
akár nem, és végül saját megelégedésére megbirkózott
Marxszal és egyenként, könyvről könyvre, a modern
korszak valamennyi írójával. Később szükségessé vált,
hogy elhagyja korai, fiús lelkesedését a könyvek iránt,
mert a „tetszik” és az „élvezem” az irodalomhoz való
közelítés divatjamúlt módszerévé lett. Lewis megtanulta,
hogy együgyű lelkesedés helyett hogyan élheti át a tudós
kritikus sokkal komplexebb kielégülését, aki nemcsak
megérti anyagát, hanem arra is képes, hogy bizonyos
értelemben túltegye magát rajta.
Tehát olvasta St. Dennis minden könyvét, és majdnem
mindegyik megvan neki, mert a nyáron megrendelte őket
különböző könyvkereskedésektől, hogy felkészüljön St.
Dennis woodslee-i tartózkodására és a vele folytatandó
dialógusra. Nietzschei duett lesz, valóságos párbaj: a
„régi” és az „új” elszánt élethalálharcából talán
megszületik az időtlen igazság. Természetesen az esszé –
vagy talán könyv, széles margókkal és modern
tipográfiával – egészen eredeti lesz; lehet, hogy nem is a
költészetről, hanem a valóság érzékelésének módjairól fog
szólni. Vagyis az úgynevezett „valóság”-éról, mert Lewis
nagyon jól tudja, hogy a valóság nem létezik, legalábbis
nem úgy, ahogy az együgyű XIX. századi gondolkodók
(például Marx) hitték. Lewis műve igen provokatív,
elképesztő, feltűnően eredeti, döbbenetes, nehezen
emészthető, de zseniális hozzájárulás lesz az irodalmi
gondolkodáshoz… Nagyon provokatív, kihívó, hellyel-
közzel botrányos, máskor gyönyörűen világos munka…
túltesz még Seidel korábbi művein is… Nagyon provokatív,
eredeti elme; kritikus, aki tulajdonképpen maga is költő…
Amikor Lewis Seidel ragyogó, provokatív munkáit olvassa,
az ember minduntalan arra kényszerül, hogy tekintetbe
vegye ezt a különös, meglehetősen riasztó kijelentést: A
kritika talán a művészet legmagasabb formája.
Nyilvánvaló, hogy a Párbeszédek Lewis Seidel és a kitűnő
költő, Albert St. Dennis (akiről a borítón azt olvassuk,
„közeli, hűséges, szerető barát”) sorsdöntő
eszmecseréjéből nőtt ki, de jelen sorok írójának véleménye
szerint sokkal több ez, mint közönséges vita. Seidel
legutóbbi könyve, a rendkívül ellentmondásos Zsákutca
(1959), amely beható tanulmány a Henry James
regényeiben fellelhető filozófiai kérdésekről, bármilyen
ragyogó volt is, nem készített fel bennünket a Párbeszédek
megdöbbentő eredetiségére… Ez a mű a kritika új formája,
tekintélyromboló és kegyetlen: minden bizonnyal széles
körben utánozzák majd a fiatal kritikusok: minden
tekintetben mesteri alkotás.
De St. Dennis csak locsog. És egész este sikerült
elkerülnie Lewist, mintha az első pillanattól fogva
irracionális utálatot érezne iránta. (És milyen goromba volt
szegény Fayehez – teljességgel érthetetlen.)
Természetesen Lewisnak rengeteg ideje van. Több hónap.
St. Dennisre bizonyára nagy hatással lesz majd, amikor
kijózanodva rádöbben, hogy egész Woodslee-ben (az
egyetlen lehetséges kivétel Gowan Vaughan-Jones, aki egy
hatalmas tanulmányon dolgozik a huszadik századi
poétikáról, és egy fejezetben St. Dennisszel és epigonjaival
foglalkozik) ő, Lewis, az egyetlen ember, aki minden
könyvét olvasta, valamennyit, és biztos, hogy ő az egyetlen
Woodslee-ben, akinek meg is vannak St. Dennis könyvei.
Ez bizonyosan hatással lesz az öregemberre… Lewis már
megmondta Faye-nek, hogy minél hamarább meg kell
hívniuk St. Dennist vacsorára, akkor majd megmutatja
neki a könyveket, és megkéri, hogy dedikálja őket. A
következő nagyszabású partyt ők rendezik majd a
tiszteletére, méghozzá novemberben, az első nyilvános
felolvasását követően. (Hochbergék akarták rendezni, de
Lewis erről lebeszélte Warrent, mondván, hogy
Hochbergék háza – kilenc vagy tíz mérföldre a várostól
északra – túl messze van ahhoz, hogy St. Dennis az
egyetemen tartott felolvasása után rögtön odamenjen,
sokkal okosabb, ha ők, Seidelék a házigazdák, hiszen ők az
egyetemtől mindössze öt percre laknak…) Nagyon
valószínű, hogy Lewis és St. Dennis összebarátkoznak, és a
korkülönbség ellenére is bizalmas barátokká válnak.
(Lewis ötvenegy éves, de nem látszik többnek
negyvenötnél.) Seidelék otthona a Strathmore-on alig
három sarokra van St. Dennis lakásától, és mert az
öregúrnak nincs kocsija, és nem ismeri ki magát, nagyon
valószínű, hogy a télen Lewis viszi el majd kocsival a
vacsorákra; az öregúr talán New Yorkba is el akar menni,
találkozni a kiadóival, vagy Bostonba, majd ő, Lewis, viszi
el, s így találkozhat St. Dennis barátaival, és talán ő is
bemutathatja saját barátainak és ismerőseinek St. Dennist,
például egy volt tanítványának, egy gyönyörű lánynak, aki
most a Time-Life-nak dolgozik, az East Village-ben lakik, és
amikor Lewis a városban van, gyakran meghívja őt a
lakására, csodálatos, őrült, napokig tartó partykra… az
öreg St. Dennis csak tanulhat abból, ha ilyen emberekkel
kerül kapcsolatba. Lewis ott lesz mellette, megfigyeli az
öregember reakcióit, memorizálja a megjegyzéseit,
amelyek bizonyára elmésebbek és eredetibbek lesznek,
mint a ma estiek… Amikor letelik az év, és St. Dennis
visszatér Londonba, nagyon valószínű, hogy Lewis gyakori
vendég lesz a chelsea-i lakásban, és hogy St. Dennis
bemutatja majd a londoni irodalmi világnak. (Eddig
egyetlen könyvét sem adták ki Angliában, ami teljességgel
érthetetlen Lewis, New York-i kiadója és számos amerikai
rajongója számára.) Talán St. Dennis a következő
verseskötetét Lewis Seidelnek fogja dedikálni, „az
amerikai Szókratésznak” vagy „az amerikai Nietzsché-
nek”… Nem, egyszerűen így: „amerikai barátomnak”.
Vékony kis kötet lesz, a költő utolsó könyve, valószínűleg
posztumusz kiadás. Lewis Angliába repül a temetésére.
Lewis („ismerőseim között az egyetlen, aki nemcsak
megvette minden könyvemet, de el is olvasta őket”) talán
még az öregúr végrendeletében is szerepel majd. A New
York Times idézni fogja… talán a fényképe is megjelenik…
A Times Literary Supplement-ben… a Time-ban és a News-
Weeck-ben és… Egy fénykép a két férfiról (talán)
Woodslee-ben, a költő ott-tartózkodása idejéből. Talán
éppen Seidelék házában. St. Dennis és Seidel. (Kéznél kell
hogy legyen egy Polaroid azon a partyn, de nem szabad túl
feltűnően csinálni. Faye bedobhatná az ötletet. Amikor már
jó a hangulat. Spontán javaslat.) Aztán, a tisztesség
kedvéért némi idő múltán, megjelenik Lewis memoárja a
nagy öregről…
Lewis izgatottan néz a visszapillantó tükörbe, és
megkérdezi St. Dennistől, vajon az éjszakai levegő
felfrissítette-e egy kicsit, jobban érzi-e magát – de az
öregember nem hallja. Megismétli a kérdést, de az
öregember most sem hallja. Faye suttogva figyelmezteti,
hogy ne hajtson olyan gyorsan, nem vette észre, hogy
túllépte a megengedett sebességet? Lewis nem vesz róla
tudomást. Látja, hogy Brigit Stott és Alexis Kessler
szorosan St. Dennis mellett ülnek, a fejük az öregéhez
hajol; az opportunisták; tolakodó, kíméletlen szajha mind a
kettő… miért hívta meg őket Byrne? A Stott nőszemélyt
talán meg kellett hívni, hiszen az angol tanszéken dolgozik
és író, a tanszék egyetlen regényírója, de mire kellett
Kessler, ennek semmi értelme, a világon semmi.
Homoszexuális, rosszmájú és arrogáns, a maga felületes
módján kétségtelenül vonzó, de biztos, hogy Albert St.
Dennis számára nem megfelelő társaság. Lehet, hogy
Byrne-ék egyszerűen csak naivak?… Vagy Oliver hidegen
és ravaszul a rektorságra pályázik, és céljának elérésére
különös módon megválogatott embereket, eseményeket és
összekapcsolódó viszonyokat használ fel, amelyeknek
megértését Lewis még csak nem is remélheti?… Nem
titok, hogy Byrne Woodslee rektora akar lenni, Garrett
maga is tudja, és bár nyilvánosan úgy tesz, mintha
támogatná Byrne-t, azt mondják, magánemberként utálja.
(Byrne Swarthmore-ban volt ambiciózus fiatal dékán,
mielőtt Woodslee-be került – vagyis mielőtt Woodslee
megvesztegette – néhány évvel ezelőtt, amikor az egyetem
híre hét évtized alatt a legrosszabb volt; még Lewis is
kénytelen elismerni, hogy Byrne kitűnő munkát végzett,
alapítványi pénzt és ösztöndíjakat hajtott fel, építési
kölcsönöket szerzett az állam vezető szerveitől és ígéretet
még több pénzre; megvédte a kar álláspontját a
kinevezések ügyében; elérte, hogy érdemek szerint
emeljék a fizetéseket; kiharcolta, hogy a megélhetési
költségek növekedésének arányában évente fizetésemelést
adjanak; keresztes hadjáratba fogott egy új egyetemi
könyvtárért, és az előadóművészetek központjának
megteremtéséért… Eddig kitűnő munkát végzett; ezt még
Lewisnak is el kell ismernie. És valóban csodálatra méltó,
hogy sikerült meghívnia St. Dennist. (Köztudott, hogy a
Cornell és a texasi egyetem is sokat ígért St. Dennisnek,
de Woodslee nemcsak azzal nyerte meg, hogy sok pénzt
ajánlott, hanem azzal is, hogy a fiatal dékán értett a
rábeszéléshez: kétszer Londonba repült, hogy beszéljen St.
Dennisszel.) De az év csak most kezdődik, óriási
problémák vannak előttük, és Lewis meglehetősen
szkeptikus Byrne idealizmusát illetően’, és nem táplál
vérmes reményeket – amint azt számtalan kollégájának és
magának Garrett rektornak is megmondta – Byrne további
működésével kapcsolatban… Lehetséges, hogy Byrne
falóban kedveli Kesslert? És Brigit Stottot? Lewis nem
tudja elhinni; ez képtelenség.
Lewis már három éve ismeri Brigitet, sőt már korábban
is találkozott vele New Yorkban, körülbelül akkor, amikor
a második regénye megjelent és a házassága kezdett
tönkremenni. Először nagyon is tetszett neki. Olyan
fájdalmasan félénk volt, néha még a száját sem nyitotta ki,
úgy megriasztották a lármás partyk… igazán csinos nő
volt, bár Lewis ízlésének túl sovány… megkapóan
törékeny, sebezhető… nőies. A férje, Stanley Fifield,
nagydarab férfi volt, akár Lewis, napbarnított és bajuszos;
gyors, mozgékony és tréfás modorú; jó ruhákat viselt, és
nagyon óvta a feleségét. Lewis emlékszik egy New York-i
partyra egy hatalmas West Side-i lakásban: Fifield szinte a
testével takarta el a feleségét a közeledni akaró vendégek
elől; a nő egy sarokban állt, és idegesen kortyolgatta az
italát, a fekete haját akkor még kibontva viselte, sokkal
sűrűbb volt, mint most, és csillogott, nem csíkozták még
ősz szálak… Lewis emlékszik, hogy kicselezte Fifieldet,
széles, szívélyes mosollyal Brigithez lépett, kezet fogott
vele, és elmondta a rémült nőnek, hogy mindkét regényét
olvasta, nagyon-nagyon tetszettek neki, és az a véleménye,
hogy ő a legígéretesebb fiatal stiliszta… Ekkor Fifield
éppen abban a szívélyeskedő, mackós modorban szakította
félbe, amelyet Lewis maga is a tökéletességig fejlesztett.
Igen, Lewisnak akkoriban még tetszett Brigit. Kedvelte a
félénk, szemérmes, kifinomult nőket, bár vonzották –
ellenállhatatlanul vonzották – a magas, telt, extrovertált
lányok, amilyen sok volt Woodslee-ben; kiállt Brigit
mellett, hogy ő kapja meg az állást az egyetemen,
lebeszélte róla Warren Hochberget, hogy felvegyen egy
idősebb, sokkal konvencionálisabb regényírónőt, egy New
England-i regionalistát, akinek a férje valami lehetetlenül
bonyolult módon rokonságban állt Vivian Hochberggel.
(Abban az évben mindenképpen nőt kellett felvenni,
Gladys Fetler volt az egyetlen nő a tanszéken, és bár elérte
a professzori rangot és a majdnem legmagasabb fizetési
kategóriát, 1942-ben került Woodslee-be, és nő azóta sem
kapott állandó megbízást. A Nők Jogait Védelmező Állami
Bizottság nyomozást folytatott Woodslee-ben; és egy
szövetségi szervezet már azt tervezte, hogy nem nyújt
pénzügyi támogatást olyan egyetemeknek és
intézményeknek, amelyek nem hajlandók eleget tenni a
nők és faji kisebbségek alkalmazását előíró rendeleteknek.
„Felháborító szexizmus” – vádaskodott valaki.) Brigit
Stottot felvették, és a bizottság végre békén hagyta őket.
Valamelyik volt barátnője? – kérdezték a kollégák
kacsintva.
Szó sincs róla, mondta Lewis.
Ugyan már, Lewis! – nem mondom el a feleségemnek, és
a feleségem nem árulja el a maga feleségének. A nő neve
Brigit Stott; fiatal regényíró; maga kezességet vállal a
munkájáért, biztos benne, hogy jól kijön majd a
hallgatókkal, és…
Brigit és én csak barátok vagyunk. Régi, jó barátok.
Barátok?…
És tulajdonképpen nem is olyan nagyon fiatal, mondta
Lewis, parányi sajnálkozással.
És bár állította, hogy soha nem volt a szeretője, soha
nem aludtak együtt – Lewis azért használta ezt a
kifejezést, mert szívből utálta a modernebb zsargont,
amelyet a hallgatói, még a lányok is, könnyedén használtak
–, a kollégái Woodslee-ben mégis azt hitték, hogy van
valami köztük, megosztott élmény vagy titok, talán az,
hogy mindketten megvetik a kart és a tanárfeleségeket. A
maga Brigit Stottja egészen érdekes nő, mondták, és kicsit
kiemelték azt, hogy „a maga” Brigit Stottja. A barátnőjéről,
Brigit Stottról kiderült, hogy meglehetősen bogaras – bár a
hallgatók szokatlan lelkesedést tanúsítanak az előadásai
iránt. Magának elárulta, hogy őszintén mit gondol rólunk?
Lewis nehezen tudta megállni – sőt képtelen volt
megállni, hogy néha elejtse, igen, Brigit Stott gyakran a
bizalmába avatja, és igen, barátok voltak, egészen
bizalmas barátok, évekkel ezelőtt New Yorkban. De
csalódott Brigitben. Csalódott benne; Brigit viselkedése
nyugtalanította, sértette és zavarba ejtette.
Brigit tulajdonképpen elárulta.
Első pillanattól fogva igen kevés érdeklődést tanúsított
Lewis iránt, mintha nem lenne ideje a számára, mintha
nem venne tudomást róla, hogy milyen fontosak Lewis
elképzelései a prózairodalom művészetével kapcsolatban.
Nagyon sokat tanulhatna tőle, de Brigit ellenáll, pedig
közel sem olyan félénk, amilyennek Lewis képzelte. (Az
évek során Faye gyakran meghívta vacsorára, de mindig
visszautasította, bár a nagyobb partykra szóló
meghívásokat általában elfogadja.) Lewis nagyon szeret
beszélni, vitatkozni, szónokolni; a tanszék tanárai közül ő a
legnépszerűbb az alsóbb évfolyamokban, a hallgatók
körülveszik óra után, odaülnek hozzá a kantinban meg a
Folyópartban, az egyetem melletti sörözőben, és lelkesen
hallgatják eszmefuttatásait. Egyik-másik kollégája is igen
tisztelettudó; ma este Byrne-éknél a két fiatal
tanársegédet, Jacgert és Swansont, Ernest Jaegert és
Barry Swansont, egészen lenyűgözte a Borgesre, Barthes-
ra és Kafkára tett megjegyzéseivel… még a két feleség is
mély érdeklődéssel hallgatta okfejtését. Mrs. Garrett azt
állítja, hogy nagy csodálója, néha meghallgatja az amerikai
regényről szóló előadását, ül hátul, a kis félkör alakú
előadóteremben és jegyzetel, mint akármelyik diák,
pironkodik Lewis merész viccein – mert Lewis szókimondó,
szereti megbotránkoztatni hallgatóságát; ez a Seidel-
modor. Időről időre más tanárfeleségek is megjelennek az
előadásain. Még mostanában is előfordul, hogy valaki
megdicséri a Zsákutcá-t, és gyakran kap meghívást más
egyetemektől, hogy tartson előadást vagy vegyen részt egy
konferencián (valóban nagyon sikeres szónok, sikerül
megnevettetnie a hallgatóságát), és közel száz íróval,
kritikussal és tudóssal levelezik szerte a világon, még
Japánban, Új-Zélandban, Nigériában és Pakisztánban is
vannak barátai. A levelezése valóságos kincs lesz. Néha
úgy érzi, hogy mindenki komolyan veszi, Brigit Stottot
kivéve, akinek pedig még hálásabbnak kellene lennie, mint
másoknak, és még jobban kellene tisztelnie a munkáját. A
viselkedése elképeszti és dühíti Lewist, mert vajon nem
provokáció ez?… Nem tudja ez a nő, hogy neki mekkora
hatalma van?
(Mégis tart tőle, mert Woodslee-ben elterjedt, hogy
Brigit Stott nagyszabású kulcsregényen dolgozik,
amelyben egész Woodslee szerepel – az a hír járja, hogy
kegyetlen és epés szatíra lesz, amely könnyen karriereket
és életeket tehet tönkre, és talán számos rágalmazási pert
is provokál.)
Lewis néha kedveli, néha gyűlöli. Nem ő, hanem Brigit a
kiszámíthatatlan, az irányíthatatlan. Látszólag félénk, sőt
néha olyan, mintha meg sem tudna mukkanni, és mégis,
időnként fantasztikus dolgokat mond, főleg ha már ivott
egy-két pohárral. (Lewis kezdi azt hinni, hogy Brigit
valóban alkoholista; Faye elmondott neki egy-két csúnya
történetet, amelyet más feleségektől hallott Brigit
viselkedéséről.) Egyszer az egyetem ambiciózus, de
lehangolóan korlátolt rektorhelyettese, Clay Waller füle
hallatára – akit többé-kevésbé mindenki megvet – Brigit
kijelentette, hogy a „hatalom hiánya demoralizál”: a
kijelentés híres lett Woodslee-ben. Egyszer egy becsmérlő
megjegyzéssel kegyetlenül félbeszakította Gowan
Vaughan-Jones pedáns okfejtését (éppen az övét) a szonett
történetéről; Gladys Fetler nagy tiszteletben tartott
tudományos munkájáról pedig azt mondta, hogy „senki
sem olvassa”, pedig úgy látszik, őszintén kedveli dr.
Fetlert, és nem akarta megbántani – tulajdonképpen egyik
megjegyzését sem szánta sértésnek. Mintha akarata
ellenére szakadnának ki belőle ezek az odavetett
mondatok. Talán így hat az alkohol kényes
idegrendszerére?… Amit ma este mondott Lewis
elképzeléseivel kapcsolatban, az valóban majdnem
megbocsáthatatlan. Néha ragyogó, máskor meg szar. Igen;
ez csakugyan megbocsáthatatlan.
Vagy lehetséges, hogy ez a nő így akar vele
kacérkodni?…
Nem mintha Lewis megbántódott volna. Megszokta a
nyilvános támadásokat, és még a legdurvább támadást is
ügyesen a javára fordítja. Neki nem kell más, csak
hallgatóság. Boldogan ragadta meg az alkalmat és ügyesen
kivágta magát; mély benyomást tett St. Dennisre és a
többiekre széles körű, alapos és kérlelhetetlen tudásával,
gyors észjárásával; így aztán a dolog jól végződött.
Tulajdonképpen hálás volt Brigitnek, amiért visszavágásra
ingerelte. Bár úgy látta, hogy unatkozik: a gyűrűjét
csavargatta és nem volt hajlandó Lewisra nézni, holott
tudnia kellett, hogy tulajdonképpen neki beszél, és nagyon
fontos neki a véleménye. Folyton Kesslert bámulta, míg
végül Kessler, aki pedig mindig keresi a feltűnést, kezdte
kényelmetlenül érezni magát. Furcsa nő, közel sem olyan
nőies, amilyennek eleinte vélték; Lewis csalódott benne, és
kicsit haragudott rá.
Ha Brigit nem vigyáz magára, gondolja Lewis a
visszapillantó tükörbe nézve, el fogja üldözni Woodslee-
ből; a hatalmánál fogva képes rá, hogy nagyon
kényelmetlen helyzetbe hozzon embereket, sokan feladták
már és elmenekültek, ahelyett, hogy harcba szálltak volna
vele. Sikeresen megakadályozta, hogy a XIX. századi angol
irodalom egyik szakértőjét tanársegédből adjunktussá
léptessék elő, mert megharagudott rá valami miatt (a vita
olyan bonyolult volt, hogy már nem is emlékszik rá), a férfi
végül elment Woodslee-ből, és soha nem tudta meg –
legalábbis biztosan nem tudta meg –, ki akadályozta meg
többször is, hogy előléptessék; és éppen tavaly piszkált ki
egy fiatal tanárt, aki az amerikai irodalomra specializálta
magát, és várta, hogy kinevezzék, de akkor Lewis az
Előléptetési és Kinevezési Bizottság előtt igen meggyőző
előadást tartott arról, hogy az illető alkalmatlan az önálló
kutatómunkára. (Ernest Jaegert vették fel a helyére, és
Lewis úgy látja, őelőtte szép jövő áll.) A kar több más
befolyásos tanárával együtt pár évvel ezelőtt ő volt a
felelős azért, hogy az előző bölcsészkari dékán kénytelen
volt időnek előtte nyugdíjba menni – makacs, fantáziátlan
ember volt, gyenge irodalmi és történelmi ismeretekkel;
megátalkodottan bizalmatlan volt a „művészetekkel”
szemben, ráadásul megpróbálta Lewist személy szerint
tönkretenni. Lewis sajnos nem látta előre, hogy Oliver
Byrne lesz az új dékán, és hogy a maga módján ő is
alkalmatlannak bizonyul majd. Meg aztán az a
szerencsétlen, meglehetősen ostoba Adrian Hogan… Brigit
Stottot sem lenne nehéz elüldözni, ha kicsit
nekiveselkedne. A kurva! Olyan hűvösen elutasító, amikor
szegény Faye barátkozni próbál vele… Bár Lewis nem az
angol tanszék vezetője, majdnem olyan befolyásos, mint
Warren Hochberg, aki tiszteli őt és tart tőle, mert tudja,
milyen ügyes politikus lett belőle; végül is Lewis nyomta
be tanszékvezetőnek a hatvanas évek közepén egy zavaros
időszakban, amikor többször is úgy látszott, hogy az
érdeklődés hiánya miatt az egyetem kénytelen lesz
bezárni. Warren és Lewis barátok. Bizonyos értelemben.
Bizonyos értelemben barátok… Lewis és Vivian furcsa
módon barátok, vagyis azok voltak. Szintén bizonyos
értelemben. Nagyon speciális értelemben.
De hát azt is lehetne mondani, hogy a tanszéken
bizonyos értelemben mindenki mindenkinek a barátja.
Az éjszakai levegő magához térítette, mert Lewis is
többet ivott, mint amennyivel meg tudott volna birkózni
– Byrne-ék sznob összejövetelein idegességében mindig
túl sokat iszik. Most veszi észre, hogy túlhajtott a
háztömbön, ahol Alexis Kessler lakik – új felhőkarcoló a
Powhatan folyó partján –, de mert szabadulni akar
Kesslertől, és nem akarja, hogy St. Dennis meghívja
Kesslert a lakására, megáll a Strathmore és Linwood
sarkán, a ház előtt, ahol Brigit Stott lakik és mintha nem
tudná, hogy Alexis ide több mint egy mérföldre lakik,
megkérdezi, hogy ez megfelel-e Brigitnek és Alexisnek is?
Alexis gyorsan igent mond, Brigit is köszönetet mormol, és
St. Dennis tiltakozása ellenére – vajon mit lát bennük?
miféle természetellenes vonzalmat ébresztettek a vén
bolondban? – végre kiszállnak Lewis kocsijából, és ő mehet
tovább, hála Istennek.
Amikor befordul a Linwoodra, visszapillant; még látja
őket, a kapu előtt állnak, szoros közelségben, látszólag
komoly beszélgetésbe merülve… De mi beszélnivalója
lehet Brigitnek és Alexisnek? Eddig nem vette észre, hogy
nagyon odavannak egymásért.
Lewis leparkol St. Dennis háza előtt, a Phoenix
Boulevard-on; az öregnek közben sikerült valahogy
cigarettára gyújtania. Még most is fecseg, valami orosz
költőről, versfordításokról, talán a saját, oroszra fordított
verseiről vagy egy hajdani oroszországi utazásról, ami
nyilván szörnyű lehetett. Lewis és Faye kisegítik a hátsó
ülésről; a cigarettáját az ölébe ejti, aztán a csikk a lába
mellett lecsúszik a kocsi padlójára; Faye kénytelen nyögve
lehajolni, hogy felvegye. St. Dennis bocsánatot kér. Böfög,
megint bocsánatot kér. Az ujjai Faye arcához súrlódnak,
mintha vak volna.
– Maga ki? Milyen kedves! Kedves. Az amerikaiak olyan
kedvesek. Ennivaló és innivaló és kocsik és meleg és ágyak
és pénz és jó fogak és mosolyok… mosolyok… Maga ki? A
dékán? Remek ember. Kedves. Beszédes. Túl sok a beszéd.
Kedvesség. Pénz. Kocsik… Itt szállásoltak el? Van kulcsa?
Nem látok. Piszkos a szemüvegem. Jaj, nagyon köszönöm…
nem vettem észre ezt a nyavalyás lépcsőt.
Beterelik az előcsarnokba, a liftbe, fel az ötödik
emeletre, és elkísérik az 508-as számú lakáshoz. Az
ablakok a körútra néznek; szemközt látszik az egyetem
északkeleti csücske is.
A lakás sötét, Lewis villanyt gyújt. – Köszönöm… –
mondja St. Dennis méltósággal. – Nagyon kedves.
– Vigyázzon, a szőnyeg – mondja Lewis. – Meggyűrődött.
– Vigyázz, Lewis, el ne essen – kiáltja Faye.
– …Nagyon-nagyon kedvesek – motyogja St. Dennis. Már
egy másik cigarettát tart az ujjai közt, és vaksin forgatja a
fejét, mintha gyufát keresne. – Most már helyben vagyok,
boldogulok. Nem lesz semmi baj.
– Nem kellene bevinnünk a hálószobába? – kérdezi Faye
idegesen.
– Nem lesz semmi baj – mondja St. Dennis.
A lába hirtelen megcsuklik; a dívány felé támogatják; St.
Dennis lezökken és halkan nevetni kezd. Valahonnan
kerített egy doboz gyufát, a kezében tartja, aztán
felfordítva kihúzza, a gyufaszálak az ölébe, a díványra és a
padlóra potyognak. – Harriet – mondja halkan. – Alszik,
nem tudja meg. Igaz? Hallgatok, mint a sír! Amit az ember
nem tud, az nem fájhat. Pontosan. Cicero. „A
megszabadulás kegyelme…” Tudják, nem akarom
Harrietet zavarni, az a legjobb, ha itt alszom, itt a
díványon, semmi gond. Nagyon kedvesek.
– Így hagyjuk magára? – suttogja Faye. – Nem lenne
szabad.
– Persze hogy nem – mondja élesen Lewis. Rámered a
feleségére; órák óta most néz rá először. Faye látványa – a
szomorú, festett szőke haj, a ceruzával kihúzott szemöldök,
a finoman kipirosított arc, az ártalmatlan gyöngy fülbevaló
– valami oknál fogva bosszantja. Nem olyan ostoba,
amilyennek látszik, és mégis olyan ostobának látszik!
Pedig nem akárki: Lewis Seidel felesége. Lewis gyanítja,
hogy az emberek beszélnek a házasságukról, Faye-ről, és
kíváncsiak rá, miért vette el. Az esküvőjük óta legalább
tizenöt kilót hízott. Vajon azért, hogy őt bosszantsa? Hogy
megalázza a riválisai szemében? Persze jó anyja a három
fiúnak, jó háziasszony, jó szakácsnő, jó meny, jó
vendéglátó, talán nem olyan okos, mint Marilyn Byrne,
nem olyan magabiztos, mint Vivian Hochberg, de sokat
dolgozik, fáradhatatlan, és nagyon hűséges Lewishoz…
Lewis nem érti, mitől gurult dühbe, de elég, ha ránéz Faye
fáradt és kétségbeesett arcára, és a legszívesebben
ordítana. – Persze hogy nem hagyhatjuk így itt. Ne légy
már olyan iszonyúan ostoba. Ilyen állapotban még képes és
felgyújtja a házat. Ostoba liba. Menj az utamból.
– Semmi baj, a világon semmi – mondja St. Dennis
álmosan. – Már majdnem reggel van, ugye?
Templomharangok. Felébredek. Harrietnek aludni kell,
neki pihenni kell. Nem szabad zavarni. Mrs. Byrne? Maga
az?… Hol a cigarettám?
 – Jobb, ha lefekszik – mondja Lewis zavartan. – Nagyon
fáradt, Mr. St. Dennis, fárasztó napja volt… és estéje… a
sok izgalom, beszélgetés… Messze van az otthontól,
tudja… Igen, adja csak ide azt a dobozt. Köszönöm. Ilyen
későn már úgy sem akar rágyújtani, nagyon álmos, igen, az
isten szerelmére, Faye, húzd le a másik cipőjét, légy
szíves! Húzd már, ne állj ott olyan tehetetlenül, a fenébe
is! Hozz egy takarót, paplant vagy akármit a hálószobából.
Siess… Nem, Mr. St. Dennis, azt hiszem, ezt a doboz
gyufát magammal viszem… most nem is akar igazán
rágyújtani, ugye?… köhögött az este… igen, nagyon álmos,
igen, úgy van, ideteszem a szemüvegét az asztalra, nézze,
ide, a dívány mellé, ez az, remek, most már levettük a
cipőjét, egy kicsit meglazítom a nyakkendőjét, és… és kész
is, ennyi elég, kényelmesen fekszik? Igen? Ezek a régimódi
díványok kényelmesek és van elég hely rajtuk, ugye?…
Oké, itt egy takaró, szépen betakarjuk, itt biztonságban
lesz, mintha csak az ágyában volna, mintha otthon volna,
nincs miért aggódni, ugye?… Már alszik is, barátom. Már
alszik is! Remek!
Lewis gyorsan körülnéz a lakásban, bedugja a fejét a
hálószobába, a fürdőszobába és abba a kicsi, rendetlen
szobába, amit St. Dennis nyilván dolgozószobának használ.
A konyhába is benéz; meglepően nagy, nyomasztó
helyiség; a mosogató régimódi, a linóleum kopott.
Tulajdonképpen nem valami szép lakás. Az egyetlen
tisztességes szoba a nappali, de az is elég kicsi; és még itt
is portól szürke az ősrégi gipszléc a mennyezeten, és
kopott a szőnyeg. Kiábrándító hely. Lewis bosszús, és
elhatározza, hogy panaszt tesz: az egyetem bizonyára jobb
körülmények között is elhelyezhette volna kitűnő
vendégét. Miért itt szállásolta el Oliver Byrne?… A házat a
görögös jellegű építészet legérdekesebb példájának tartják
a környéken; az egyetem néhány évvel ezelőtt vette meg,
és bár Lewis mindig csodálta a homlokzatot, az oszlopokat,
faragásokat és a pompás, impozáns lépcsőt, soha nem
tetszett neki a kopott előcsarnok, amely csak mímelte az
eleganciát. Lehet, hogy másik lakást kell keresnie St.
Dennisnek… Ha St. Dennis valóban rosszul érzi magát itt,
elképzelhető, hogy talán szívesen lakna náluk; nagy házuk
van, abban a késő viktoriánus szörnyszülöttben, amelyet az
egész egyetem irigyel tőle, rengeteg a hely, belül nagyon
szépen rendbe hozták, meleg, barátságos és kellemes… És
ha St. Dennis hozzájuk költözne, Lewis természetesen nem
fogadna el tőle pénzt.
– Alszik – suttogja Faye.
– Eszméletlen – mondja Lewis.
A szemüvege nélkül az öregember még törékenyebbnek
látszik. A bőre nyirkos, nagyon sápadt, majdnem fehér.
Nehezen, szörcsögve és szuszogva lélegzik, az ajka
szétnyílik, mintha grimaszolna, előbukkan műfogsora, ami
túl fehér, túl egyenletes, és kicsit nagy is a keskeny állához
képest. Szegény ember! Lewis szánakozik. Valami
ösztönzés hatására megérinti az öregember homlokát,
mintha megáldaná, aztán az alvó ember fölé hajolva,
hátrasimít egy puha, lecsüngő fehér hajfürtöt. Szomorú.
Idősebbnek látszik a hetven événél. Akár nyolcvan is
lehetne. Lewis apja most hetvennyolc éves, kitűnő
kondícióban van a köszvény ét leszámítva. St. Dennis
idősebbnek látszik nála. A takaró egészen az álláig ér, be
van gyűrve a válla alá. Szuszogva alszik, letaglózta a
hirtelen jött, mély álom, az alámerülés, az alvás iszonyatos
szükségessége. Faye eloltja a lámpákat; Lewis még egy
pillanatig ott marad az alvó ember fölé hajolva. Elképesztő,
hogy ez itt Albert St. Dennis! Bár Lewis meg akarja
kérdőjelezni St. Dennis költészetének értékét, hiszen
érvelésének az a lényege, hogy a mi korunkban az ilyen
művészet, az ilyen tudatosan formált művészet már nem
érvényes, azt mindig elismerte, hogy St. Dennis költészete
a kimagasló szépség és erő költészete – nagyszerű életmű.
És ez az ember, ez az alvó, nagypapás figura, maga a
költő… Vagy az volt.
– Lewis? – suttogja Faye. – Valami baj van? Nem
kellene…
– Fogd be a szád – mondja Lewis.
És pislog, hogy a könnyei ki ne csorduljanak.
***
Fél kettőkor Hochbergék már alszanak három
hálószobás, koloniális stílusú házukban, kint az Old
Armory Roadon. Warrennek és Viviannek külön szobája
van. Vivian egy ideig még ébren fekszik, és arra az új,
fiatal nőre gondol – Sandra Jaegerre –, akit bemutatott
Lewis Seidelnek, meg Marilyn Byrne komikusan
kétségbeesett próbálkozására, hogy megmentse az estét,
és a vacsorára, amelyet néhány hét múlva ő ad Albert St.
Dennis tiszteletére. Ott lesznek Garrették… ha Garrett
rektor a városban lesz… és Haasék, akiket Warren
elviselhetőnek talál… és Gladys Fetler, akit mindenki
szeret… és valószínűleg Seidelék, Faye ellenére… és
Housleyék… bár talán Housleyék nem, mert Mina olyan
ideges mostanában… majdnem olyan, mintha valami
betegségből lábadozna… azt mondják, a lánya, az, amelyik
férjnél van, rákban haldoklik egy buffalói kórházban,
milyen szörnyű!… és ezért szegény Mina jelenléte olyan
nyomasztó lenne… Ki jöhet még szóba a tanszékről? Azt a
mocskos szájú Brigit Stottot nem hívja meg és a fiatalokat
sem, ez fontos esemény, talán Gowan Vaughan-Jones
eljöhet, bár olyan keveset beszél, alig eszik vagy iszik, csak
egyik emberről a másikra néz, ráncolja a homlokát és
bandzsít, biztos a munkájára gondol; Warren szerint a
maga területén az egyik legzseniálisabb tudós, és még
csak harmincöt éves… Talán mégis meghívja. És Lewis; őt
is beleszámolta? Lewis és Faye. Nem lehet elkerülni őket.
Woodslee kis város, össze vannak zárva, nem lehet
elkerülni őket, jobb, ha belenyugszik. Jó képet kell vágni
hozzá. Sőt örülni kell.
Elalszik; csinos nő, jó negyvenes, férjnél van, mióta is…
hány éve?… nem emlékszik, tizenhét, tizenkilenc, húsz.
Talán több is. Elalszik, miközben a vacsorára gondol. Maga
előtt látja az asztalt, a gyertyákat, a vizespoharakat, a
boroskelyheket, a virágdíszt, a porcelánt, az ezüstöt, a
damasztszalvétákat, és a… és… És…
Két órakor már majdnem mindenki alszik, Brigitet és
Alexist, Lewist, Oliver Byrne-t és Sandra Jaegert kivéve.
Brigit és Alexis Brigit ágyában fekszenek, a gyűrött,
nyirkos lepedőn, álmosan simogatják egymást a
szeretkezés után; megszédültek a csodától, ami
bekövetkezett, kicsit részegek, még nem tesznek fel
kérdéseket, még nem érzik magukat kényelmetlenül, még
nincsenek zavarban. Két óra harmincötkor már mindkettő
alszik. Oliver Byrne csendesen járkál a földszinten,
rakodik, leöblíti a tányérokat és a poharakat, majd beteszi
őket az automata mosogatóba. Marilyn odafönt van,
lefeküdt, majdnem összeesett, amikor az utolsó vendég is
elment. Oliver nyugtalan, nem tud aludni; tulajdonképpen
élvezi ezeket az időoázisokat egy-egy party izgalma után,
ilyenkor félig levetkőzve, papucsban szobáról szobára
járkál, és rendet csinál a házában. Az ő háza, az ő partyja.
Az ő vendégei. Letörli a cigarettahamut a zongoráról –
aggodalmasan megvizsgálja, nincs-e kiégetve, ugye nincs?
– közben megpróbál visszaemlékezni Alexis Kessler
darabjára. Nehéz, bonyolult zene, talán paródia?… Van
valami szemérmetlen Kesslerben, valami nyugtalanító.
Ryerson azt mondta, megbízhatatlan, nem vállalhatják a
felelősséget, hogy a hallgatói esetleg beleszeressenek;
Kessler észre sem veszi, mennyire vonzza a rajongást, a
tragikus félreértéseket. És az a mogorva, öntelt
arckifejezése… Oliver könnyedén végighúzza az ujjait a
zongora billentyűin. Kessler tagadhatatlanul tehetséges.
Hogy is volt az a darab? Bartókra emlékeztetett. Vagy
Ivesra. Vagy Erik Satie-re? Rejtélyes. Magával ragadó.
Oliver hiába is próbálná megérteni. Hosszú idővel ezelőtt
megtanulta a Clair de Lune-t, a Sonate Pathétique-et, a
Holdfény szonátá-t, meg egy-két könnyebb Chopint,
Lisztet, Rahmaninovot és Ravelt, de évek óta meg sem
próbált játszani, még gondolni sem mert rá, hogy
megpróbálhatná, annyira félt a megaláztatástól, amelyet
minden bizonnyal érezne; egy napon, amikor Ravel Jeux
d’Eau-ját gyakorolta, kattant valami az agyában… (Egyszer
hallotta Alexis Kesslertől: kicsit részeg volt, és hivalkodó
megvetéssel játszotta.) A zene különben sem elsődleges
érdeklődési köre, angol történelemből szerzett
tudományos fokozatot, az Erzsébet- és a Jakab-kor a
szakterülete; huszonnyolc évesen publikálta a
disszertációját, és attól fogva, hogy megkapta első
kinevezését a pennsylvaniai egyetemre, aktív közéleti
ember. Harmincegy éves korában dékánhelyettes lett,
harmincöt éves korában dékán, most negyvenkét éves és a
bölcsészkar dékánja itt, Woodslee-ben; mindenki szerint
nagyon szép jövő áll előtte… Hogy is volt Kessler darabja?
Oliver szívesen elkérné tőle a kottát, de tudja, hogy
Kessler csak mulatna rajta és gúnyolódna; Oliver
érdeklődését leereszkedésnek tartaná. Gyermekesen
gyanakvó… Oliver tudja, hogy Kessler megbízhatatlan,
mégis itt akarja tartani Woodslee-ben, pedig Kessler
komoly problémákat okozott a múlt évben; jó néhány
kollégája a zenei tanszéktől azt akarta, hogy rúgják ki, de
Oliver megvédte, és álláspontjából nem hajlandó engedni.
Soha nem hátrál meg. Ha a gyengeség legkisebb jelét
mutatná, azt azonnal kihasználnák az ellenségei.
Szobáról szobára jár, összegyűjti a hamutartókat,
poharakat és tányérokat. Nem módszeresen csinálja.
Milyen kellemes egyedül lenni, most, hogy nincs itt az a
sok ember; milyen csodálatos érzés, hogy elengedheti
magát, hogy nem kell társalognia és pózolnia, meg
idegeskednie egyik-másik vendége miatt, aki nem úgy
viselkedik, ahogy kell, és nem kell örökké szemmel
tartania a feleségét, hogy észrevegye rajta a… a szorongás
első jeleit. Hogy remeg-e a keze. Takarít a party után,
rendet csinál a házában. Nincs semmi baj. Nem akart
Albert St. Dennisre gondolni, a hamuszürke arcára, a
megtört hangjára, a szemébe gyűlő könnyekre, ahogy
dadogva bocsánatot kért… Nem akar Lewis Seidel
pökhendiségére gondolni. Ehelyett lelki szemei előtt
megmerevedett tablók sorozatában éli újra a partyt.
Vizuális emlékezőtehetsége olyan tökéletes, hogy ha
akarná, meg is számolhatná a vendégeit. A fejeket.
(Szokása megszámlálni a fejeket – partykon, az egyetemi
tanács ülésein, még üzletekben vagy az utcán is.) Az ő
partyja, az ő vendégei. Most megszámolja őket, az
embereket, akik ma este eljöttek az otthonába, és
segítettek, hogy a party sikerüljön: a hívei, a barátai, a
csodálói. Nagyon szereti őket. A New York állambeli
Woodslee egy napon még arról lesz híres, hogy a
művészetek központja, a művészek, tudósok, tanárok,
humanisták igaz közössége… A világnak ezen a részén,
talán az egész Egyesült Államokban is egyedülálló
közösség… itt találkoznak majd a világ legkülönbözőbb
részeiből származó tehetséges emberek. Nem lehetetlen
álom, igaz? Nem túl nagyravágyó.
Elöblít néhány poharat. A hüvelykujjával dörzsöli le a
rúzsfoltokat. Néhány hamutartót a mosogató alatti
szemétvödörbe ürít. Mennyi dohányos! Szerencsétlen
szokás. A gyűrött szalvétákat rendetlen halomba gyűjti.
Pfuj, a szalvéták, amelyekkel St. Dennis után takarítottak
fel… Ki kellene dobni őket. Gusztustalan, így nem lehet a
mosodába küldeni… Szegény Marilyn, milyen hisztériás
rohamot kapott a konyhában, miután az utolsó vendég is
elment. Viszontlátásra, viszontlátásra, viszontlátásra,
Gladys, viszontlátásra, Roger és Charlotte, úgy örülünk,
hogy eljöttek, nagyon örülünk, nagyon-nagyon örülünk. Ez
a szalvéta is a hányástól mocskos? A szemétbe vele.
Hajnali két órára lassan, ráérősen rendet csinált, már
amennyire lehetett. Természetesen sem a porszívót, sem
az automata mosogatógépet nem kapcsolhatta be. Két óra
harminckor már alszik, a felesége melletti ágyban; hirtelen
kimerült, elfogyott az ereje. Hiszen reggel fél kilenckor
kezdte a napot, órákkal korábban, egy egész élettel
korábban; rendkívüli megbeszélést kellett tartania, mert a
latin nyelvek tanszékén úrrá lett a káosz, a tanszékvezető
hevesen összetűzött néhány tanárral, többen erőszakkal,
sőt gyilkossággal fenyegetőztek, fél kilenckor tehát
rendkívüli megbeszélést tartott titokban, és utána mit
csinált?… a természettudományi kar dékánjával ebédelt…
Órák és órák. Álomba merülve hallja Alexis Kessler
zenéjét. Hallja, hogy a barátai hangosan beszélgetnek.
Együtt örülnek, együtt nevetnek, és ezt a csodát ő hívta
életre. Az ő vendégei, az ő csodatette. Állandósult csoda.
Barátai arca gyors egymásutánban megjelenik és eltűnik;
utoljára Lewis Seidel kedélyes, bosszantó mosolyát látja,
az egyik szemhéja, mint az gyakran előfordul, most is
rángatózik. Aztán valaki, akinek az arcát nem látja tisztán.
Homályos folt. A szeme helyén árnyék, a száj helyén
tátongó lyuk. Ki lehet?…
Idegen. Nem látja. Elveszítette.
Alszik.
 Három órakor már Lewis Seidel is alszik a felesége
mellett; időnként horkol. Éjszakánként nagyon izzad, ezért
nemcsak pizsamát, de trikót és alsónadrágot is visel. Úgy
fél hat körül valószínűleg felébred, csuromvizesen és
borzongva, kimegy a fürdőszobába, tiszta alsónadrágot és
trikót vesz. De most mélyen alszik. Egy ideig még lent
maradt a földszinten, bár Faye azt akarta, hogy feküdjön
le. De nem, még nem tudott volna elaludni, annyi minden
járt a fejében. Eszébe jutott – …De nem akart St. Dennisre
gondolni; lazítani akart. Kinyitott egy doboz sört, leült a
konyhaasztalhoz, és átlapozta a múlt vasárnapi New York
Times Magazine-t, amit egyébként már olvasott. St.
Dennistől hazafelé szándékosan a Linwood felé
kanyarodott, hogy lássa, ég-e még Brigitnél a lámpa…
égett, még fent volt… hirtelen arra gondolt, hogy hazaviszi
Faye-t, és azt mondja neki, még egyszer megnézi, mi van
St. Dennisszel… arra gondolt, hogy esetleg visszajön, és
becsönget Brigithez… meghívatja magát egy pohár italra…
Végül is barátok. Sok közös témájuk van. A tanszéken
harminc ember dolgozik, és talán csak hárommal vagy
néggyel lehet beszélgetni; és Brigit bizonyára magányos.
Töprengett, hogy benézzen-e hozzá; így Brigitnek alkalma
nyílna rá, hogy bocsánatot kérjen a modortalanságáért;
talán azt is elmondja majd neki, milyen sokszor
bosszankodik miatta, bár Brigit nyilván nem tehet róla,
hogy okos, szellemes és nem állhatja az ostobákat, hiszen
ezért is… ezért is kedvelte mindig… sőt ezért is intézte el,
hogy felvegyék Woodslee-be. Nahát, ezt nem is tudta?…
hogy ő intézte el? Esetleg elmondja neki, hogy mennyire
kedveli, és megkérdezi, Brigitnek mi a véleménye róla.
Késő lesz… sokat ittak… a party utáni vidám hangulat…
Brigit magányos élete… a válás okozta trauma… szüksége
van a szeretetre, az érintésre, a szexre…
Végül egy szót sem szólt Faye-nek, hanem bevitte a
kocsit a garázsba. Hirtelen fáradtság lepte meg, nem volt
kedve visszafordulni. Elég ennyi egy éjszakára. Sikeres
este volt, ő jól viselkedett, felhívta magára St. Dennis
figyelmét, hazavitte, valószínűleg hosszan tartó barátságot
kezdeményezett vele… elég ennyi egy éjszakára. Sört ivott,
lapozgatott a Times-ban, várt, amíg valóban elöntötte a
kimerültség, és akkor felment lefeküdni. (Valamilyen oknál
fogva újabban rémülettel töltötte el a gondolat, hogy ébren
kell feküdnie: túl élénken érzékelte saját szívdobogását és
a felesége szoros közelségét – apró nyögések, rándulások,
sóhajok.) Aztán az álom. Álom. Annyi mindenen kell
gondolkodnia; aludnia kell!… St. Dennis, Brigit, Byrne,
Alexis, Faye, Vivian és a többiek, a többiek, a hétfői órái,
két nagy, túlzsúfolt osztály, rajongó hallgatók, előadások,
amelyeket még nem szervezett meg, a vasárnap este
nyomasztó gondolata, Brigitet fel kell hívni a jövő héten…
ki kell harcolnia, hogy megértse őt, Lewist…
A kurva.
Hajnali háromkor Sandra Jaeger még ébren van. A
műbőr fotelban ül, amit két héttel ezelőtt, leszállított áron
vettek egy belvárosi üzletben, a kék flanel pongyolát viseli,
amelynek a gallérjára és selyemövére rózsabimbók vannak
hímezve; hosszú, karcsú, fehér bőrű, meztelen lábát maga
alá húzza. Túlságosan izgatott, nem tud aludni. Most
izgatottabb, mint a partyn volt. Majdnem erotikus érzés
hullámzik át rajta; már átélte azelőtt is, más partyk után,
és félig-meddig kellemesnek találja.
Ül a fekete műbőr fotelban, és a naplójában lapozgat.
Sötétpiros borítója van; főkönyvre emlékeztet. Napló;
benyomások összefüggéstelen sorozata, ötletszerű
bejegyzések Sandra Baird életéről, Sandra Baird Jaeger
életéről. Tizennyolc éves korában kezdte, amikor hat évvel
ezelőtt elsőéves volt a bostoni egyetemen.
Csak hat éve!… Sandra néha megrémül, amikor
rádöbben, hogy milyen messzire jutott.
Lapozgat, újraolvassa a friss bejegyzéseket – a kari
tanárfeleségek teájáról írt a múlt héten; izgatottan készült
rá, de rettenetesen csalódott, bár nem volt egészen
hiábavaló, mert ő és Carol Swanson együtt mentek el.
Felvesz egy golyóstollat a sok közül, amelyet Ernest szórt
szét a lakásban, és írni kezd Byrne-ék estélyéről. Arcáról a
festéket gondosan lemosta, fiatal, elszánt és tiszta,
meglehetősen türelmetlen. Mennyi mindent kell
feljegyezni! Mennyi mindent kell magáévá tenni és
megérteni.
Az erotikus izgalom nem múlik el. Nem is annyira fizikai,
mint inkább szellemi. A vágy, hogy leírja a benyomásait…
mindent elrendezzen, elemezzen, megvilágítson…
Időnként a szemközti falra bámul, a Woolworthből való,
hamisdiófa keretes olcsó Cézanne-nyomatra; néha azon
kapja magát, hogy a narancsszínű subaszőnyegre mered,
de nem látja; valóságos révületbe esett. A szeme tágra
nyílik, de nem lát; felhőtlen, mélység nélküli kék. A bőre
ragyog a kicsattanó egészségtől. Hallja saját pulzusát a
csendben; még órákig képtelen lesz elaludni; lefeküdni,
bebújni az ágyba Ernest mellé: lehetetlen.
Reméli, hogy Ernest nem ébred fel – néha előfordul –, és
nem szólítja. És nem jön ki érte.
Újraéli a partyt. Látja magát Byrne-ék nappalijában,
elbűvölő emberek között. És milyen nagyszerű, hajtogatták
ő, Ernest és Swansonék, hogy meghívták őket egy ilyen
fontos eseményre… az Albert St. Dennis tiszteletére
rendezett partyra. (Ernest a hét elején, kerülő úton
megtudta, hogy azt a fiatalembert, akivel egy szobában
dolgozik – Bradley Keough-ot –, nem hívták meg.) A dékán
érdeklődik a kar fiatal oktatói iránt, nyilván azért hívta
meg őket. Olyan szerencsések, hogy itt lehetnek Woodslee-
ben, hogy elmenekülhettek New Jerseyből, Trentonból,
arról a szörnyű, lehangoló helyről, amely kis híján
tönkretette Ernestet. Amikor a szerencséjükre gondol,
Sandra megremeg: olyan bizonytalan, olyan csodálatos. És
Swansonék, ha lehet, még náluk is jobban örülnek, hiszen
Barrynek nem is volt állása az előző évben, és Carol heti
ötven órát dolgozott adminisztrátor-gépírónőként
Scrantonban. Most minden megváltozott. Megváltozott az
életük. Megkezdődött az igazi életük.
Megint látja a gyönyörű fogadószobát, a ragyogó
bútorokat, a frissen vágott virágokat, a gyönyörű
szőnyeget. A zongorát. A teraszra vezető ajtókat
kinyitották, ragyogott a hold, minden csodálatos volt,
tökéletes. Mrs. Byrne olyan barátságosan beszélgetett
vele. Megkérdezte tőle és Caroltól, mi a benyomásuk
Woodslee-ről. És hogy találtak-e már lakást. Üzleteket
ajánlott nekik, egy élelmiszer áruházat az új sétány
közelében… Csinos nő. Negyven körül lehet. Kecses, bájos,
kedves. Drága ruhát viselt. Megengedte Sandrának és
Carolnak, hogy segítsenek neki, kínálják a vendégeket.
Byrne dékán is olyan kedves volt. Néha egy kicsit
szórakozott, olyankor a szeme ide-oda ugrált a szobában;
jóképű férfi, jó negyvenes lehet, kicsit kopaszodik, a szeme
szürke, gyakran mosolyog, jóindulatúan. Emlékezett
Ernest nevére. Sandra mély benyomást tett rá, amiért
könyvtárosi diplomája van. (Nem hivatalosan már meg is
beszélték, hogy Sandra négyórás állást kap a könyvtárban;
egy-két hét múlva lezárulnak a költségvetési viták, és a
könyvtár eldöntheti, hány félállású munkaerőt vehet fel, és
Sandra munkát kap. Ernest előző munkahelyén, a
nyomorúságos trentoni esti egyetemen szemeszterről
szemeszterre állást ígértek Sandrának, de valami mindig
közbejött.) Talán mint nő is tetszik Byrne-nek. Nézte őt, és
csak mosolygott, mosolygott. A szeme szürke. Sötétszürke.
Az övé kék, megdöbbentő világoskék…
Tudja, hogy csinos, persze hogy tudja. Évek óta mondják
neki. Nagyon sokan. A csinos, kék szemű Sandra Baird…
Nagyon kell vigyáznia a bőrére, a hajára, ügyelnie kell a
tartására, a ruháira. (Ma este a levendulaszínű ruhát
viselte a hosszú, simulós szoknyával; nagyszerűen illik
hozzá.) Csinos és intelligens, hogyne lenne tisztában vele,
mekkora szerencséje van. A dékán nézi őt és mosolyog, a
családjáról kérdezi, Ernest családjáról, benyomásaikról – a
woodslee-i épületek olyan nagyszerűek, ugye, főleg a
Mrandford-kápolna. Történelmi érték. 1851-ben építették.
Hyrne dékán kezet fog a vendégeivel, úgy mutatja be őket
Sandrának és Ernestnek, mintha egyenlőek volnának,
valamennyien egyenlőek volnának. Keveredik a
bútorfényező, a vágott virágok és parfüm illata. Még most
is szédül, ahogy eszébe jut.
Mi ez a hang? A pulzusa. A szívdobogása.
Ma éjjel képtelen volna aludni!
Tizennégy éves kora óta szenved álmatlanságban.
Először megrémisztette, a szüleit is aggasztotta, de most
már alig törődik vele, sőt kicsit büszke is rá. Ernest
aggódik miatta, Ernest nagyon szereti őt. De a maga
módján még Ernest is büszke rá, hogy ilyen érzékeny és
ilyen kifinomult a képzelőereje. (Mennyire más, mint Carol
Swanson! Egyszer négyesben vacsoráztak egy olcsó olasz
vendéglőben, az egyetem közelében, és Carol ostoba és
szentimentális megjegyzést tett egy férfira, akit
tolószékben toltak_oda egy közeli asztalhoz – Sandra már
nem emlékszik a pontos szavakra, de émelyítő volt és
kínos, még Barry is zavarba jött, és Sandra meg Ernest
megdöbbent pillantást váltottak egymással.) Ernest a füle
hallatára dicsekedett azzal, hogy az ő kényes kis felesége
éjszakánként három-négy óra alvással is beéri.
Az izgalom még nem múlt el; olyan gyorsan ír, ahogy
csak tud, egyik lap a másik után telik meg a naplójában. A
kézírása jól olvasható; nagy, lányosan hurkolt betűket ír,
az i-kre kiteszi a pontot. Ernest mindig megcsodálja: az ő
kézírása apró betűs, erősen dőlt, majdnem olvashatatlan.
Minden, amit te csinálsz, olyan gyönyörű, olyan szép,
mondja Ernest. (Kicsivel több, mint két éve házasok.)
Ernest szemében a szerelmes pillantása…
 Mások szemében a csodálat… a hirtelen érdeklődés… a
felmérés. Néha bizony az irigység. (Az egyik nő ma este a
partyn… középkorú, elég kövér, púderezett nő, kinek is a
felesége?… furcsa, fásult pillantással nézett Sandrára.
Nem éppen barátságosan.) De Sandra hozzászokott az
irigységhez és féltékenységhez, még a rosszindulathoz is.
A középiskolában egyik-másik barátnője mindenfélét
mondott róla a háta mögött, igyekeztek megbántani,
megpróbálták befeketíteni fiú barátai előtt, és mindezt
csak azért, mert irigyelték, hogy olyan csinos és népszerű.
Most, hogy férjhez ment, megváltozott a helyzet: a fiatal
nők már nem tekintik azonnal versenytársnak, de még
most is sok a rivalizálás, ami őt eléggé mulattatja. Amit
Ernest mondott, amikor hazajöttek, igaz: Ma este ő volt a
legszebb nő.
Megint látja magát a levendulaszínű ruhában, a haja
repül az arca körül, a nyakán vékony ezüstlánc. Mrs.
Jaeger, Ernest Jaeger felesége. Tiszta, hűvös, dallamos
hang, hosszú, kecses láb, divatos, hátul nyitott cipő. (A
legdrágább cipő, amit életében vásárolt – huszonkilenc
dollár kilencvennyolc centbe került.) Megint látja Albert
St. Dennist, amint bemutatják neki: meglepő, hogy sokkal
alacsonyabb, mint képzelte. Öreg, nagyon öreg ember. Az
arca ráncos, de a maga módján nagyon szép. Legalább
nyolcvan-nyolcvanöt éves. Olyan híres. Már nem is egészen
valódi. Nyilván egy kicsit süket. (Nem tudja elhinni, hogy
egyszer ő is ilyen öreg lesz – képtelenség. Annyi idősnek
sem tudja elképzelni magát, mint Mrs. Byrne.) Albert St.
Dennis kezet fog vele és motyog valamit, Sandra nem érti,
hogy mit. Azért nagyon aranyos, és vele egyáltalán nem
volt goromba… És dr. Hochberg, Ernest tanszékvezetője,
aki fémkeretes szemüveget visel, a szája furcsán lefelé
görbül, amikor mosolyog, és orrhangon beszél – kicsit
félszegen ugyan, de tulajdonképpen barátságosan
kérdezte, hogy ő meg Ernest berendezkedtek-e már a
lakásukban.
Dr. Hochbergnek kicsit fagyos a modora, de Sandra
eltökélte, hogy igenis kedves ember… (Mint az a félénk
szociológiatanár, aki alsóévesként tanította.) Az biztos,
hogy dr. Hochberg zseniális ember; Ernest azt mondta a
Drydenről szóló könyvéről, hogy a tudomány remekműve…
A legmeglepőbb Mrs. Hochberg érdeklődése volt Sandra
iránt. Mennyi mindent kérdezett: hogy akarnak-e gyereket,
hogy milyen Sandra szülővárosa, és mi a véleménye
Bostonról. Úgy ötvenéves lehet, a haja őszül, az arca
szigorú és szép, a modora kicsit gunyoros. A felső ajkán
van egy szemölcs, és Sandra azon tűnődik, miért nem
operáltatta le. Valamikor kifejezetten vonzó nő lehetett.
Látszik rajta, hogy el van ragadtatva Sandrától, és cseppet
sem féltékeny; megismerteti a többi vendéggel. Mennyi
ember!… A magas, fehér hajú és nagymamás dr. Fetler; a
holdarcú, hol komor, hol vigyorgó, éles eszű elég
szabadszájú dr. Seidel, amint Mrs. Hochbergre kacsintva
játékosan azt mondja, nagy kár, hogy Sandra férjnél van;
és dr. Vaughan-Jones, aki lazán, erőtlenül fog kezet, a foga
szürkészöld, kicsit dadog, a kora megállapíthatatlan –
egyébként Ernest őt is nagyon csodálja. És Brigit Stott, a
regényíró. Furcsa, szögletes arca, magas pofacsontja van,
a haja rendetlen, a fekete ruhája a térde alá ér, van benne
valami melankolikus, és az a halk, rekedt, alig hallható
hang – a szeme csillog, mintha kábítószerrel élne –, de elég
barátságos a maga furcsa, hűvös módján; rámosolygott
Sandrára, bár nem szólt hozzá egy szót sem. Bizonyára St.
Dennis barátja, amikor rosszul lett, ő segített neki. Annak
a bizarr fiatalembernek is valószínűleg barátja, akinek ki
van szőkítve a haja – a zongoristának, aki egyszer sem
pillantott Sandrára, Ernestre vagy Swansonékra. (–
Homoszexuális mondta később Carol –, ugye az?) A
vendégek közül Mrs. Housley volt a legbájosabb, a
Chaucer-tudós felesége, hatvan körül járhat, legalább
nyolcvan-nyolcvanöt kiló, és egy fejjel alacsonyabb
Sandránál – vacsora közben Woodslee-ről beszélgettek, a
szép, régi viktoriánus épületekről, amelyeket a lerombolás
veszélye fenyeget, a malmokról és gyárakról, amelyek
annyi problémát okoznak, főleg a folyó alsó szakasza
mentén, a népesedés csökkenéséről, a francia nyelvű
lakosság szegénységéről, a pénzügyi válságról, amely
minden évben bekövetkezik, amióta csak Mrs. Housley az
eszét tudja… Szenvedélyesen beszélt, és világosan
fogalmazott. Az a legrosszabb, mondta, hogy az egyetem
úgy tesz, mintha a város nem is létezne. Az egyetemen
dolgozók nagyon dölyfösen viselkednek, nem hajlandók
komolyan venni a várost, amelyben élnek és dolgoznak.
Sandra egyetértett vele. Figyelmesen hallgatta, nagyon
udvariasan. Bizonyára megtetszett neki, mert valami
olyasmit mondott, hogy Sandra menjen el hozzá egyszer
teára… Amikor a partynak vége lett, Sandra, Ernest és
Swansonék beültek Swansonék kocsijába, amely néhány
háznyira parkolt Byrne-éktől. Housleyék a kocsijuk mellett
álltak és hangosan beszélgettek; Sandra úgy gondolta,
talán meg kellene kérdezni, hogy nincs-e valami baj, mire
kiderült (Mrs. Housley egészen felizgatta magát), hogy
valaki feltörte Housleyék kocsiját az este, betörték az
egyik hátsó ablakot, kinyitották az ajtót és elloptak néhány
nem túl értékes holmit – egy esernyőt, mondta Mrs.
Housley, meg egy régi bőröndöt.
Szerencsére Swansonék kocsiját nem törték fel; csak
néhány könyv hevert a hátsó ülésen.
– Woodslee-ben egyszerűen nincs bűnözés – mondta
meglepetten Mrs. Housley.
Sandra abbahagyja az írást, felnéz: hallott valamit?
Valakit?
Nem. Csend van.
Csak egy kocsi kint, a Van Burenen, biztosan repedt a
kipufogódobja. Hány óra van?… Majdnem fél négy.
Még nincs kedve lefeküdni; még éber, izgatott, csupa
feszültség. Bárcsak megmagyarázhatná Ernestnek ezt a
furcsa, szenvedélyes vágyakozást, ezt az érzést, hogy a
dolgok szinte túlságosan is csodálatosak, túlságosan is
nagyszerűek ahhoz, hogy meg lehessen fogalmazni őket.
Például tudja, hogy ő nagyon szerencsés. Rámosolygott a
szerencse, amikor férjhez ment Ernest Jaegerhez. Az, hogy
Woodslee-be kerültek, hogy Ernestet kinevezték
tanársegédnek – szinte túlságosan is csodálatos, majdnem
irreális. Ernest sok harvardi évfolyamtársa még nem
kapott állást, még előkészítő iskolákban, kisebb
egyetemeken vagy középiskolában sem, és az ismerőseik
közül senkinek nincs olyan jó állása, mint Ernestnek.
Persze Ernest kiváló fiatalember. Több évig dolgozott a
doktori disszertációján, amely közel hétszáz oldal lett, az
észak-karolinai egyetem fogja kiadni; a professzorai
nagyon jó véleménnyel vannak róla, mindenki nagyon jó
véleménnyel van róla. Tapasztalt tanár – huszonkilenc éves
–, egyáltalán nem kezdő. Szorgalmas, lelkes, okos… Mégis,
vannak évfolyamtársai, akik majdnem olyan szorgalmasak,
majdnem olyan lelkesek és okosak, mint ő. Sandra
szánakozva gondol rájuk. Némelyik agglegény, azoknak
bizonyos szempontból könnyebb elviselni, hogy nincs
állásuk, más szempontból viszont nehezebb, mert egyedül
élnek; mások házasok, sőt gyerekeik is vannak. Amikor
Ernestnek felajánlották azt az oktatói állást a Hentoni
egyetem esti tagozatán, mindenki irigykedett, még egy
kicsit keserűek is voltak. Akkor még nem fejezte be a
doktori disszertációját, papírforma szerint nem volt olyan
képzett, mint egyik-másik barátja.
Sőt Ernest akkoriban veszítette el egy közeli barátját, aki
kétszázötven pályázatot töltött ki, eredmény nélkül; a
fiatalember kezdte azt hinni, hogy az ajánlólevelei
hamisak, hogy volt tanárai szövetkeztek ellene és tönkre
akarják tenni a karrierjét. Annyira megzavarodott, hogy
azt képzelte, évfolyamtársai – közöttük Ernest – ellopják a
leveleit az egyetem levélládájából, és a háta mögött
összeesküsznek ellene a professzoraival. A mosolya merev
lett, démoni. Ernest egy másik évfolyamtársa, egy
ragyogóan okos fiatal nő, aki a John’s Hopkinson szerzett
alapdiplomát, és akit Sandra elég jól ismert és szeretett,
még két év után is munka nélkül volt, pedig számtalan
egyetemi és főiskolai állást megpályázott… Sandra éppen a
minap hallotta, hogy öngyilkosságot kísérelt meg, és
kórházban van. Írjon a lánynak? Merjen? (Hiszen
bizonyára az is elkeserítette, hogy Ernest ilyen kitűnő
állást kapott.) És hallott más, még vadabb történeteket.
Némelyik olyan valószerűtlen, hogy nem is lehet más, csak
igaz. Egy házaspárt, mindkettő diplomás – a nő angol, a
férfi politikatudomány szakon végzett –, állítólag egy
masszázsszalonban láttak a Times Square környékén (de ki
láthatta őket, és ki vallotta be, hogy egy ilyen helyen látta
őket?), mindketten ott voltak állásban. Egy csinos, idősebb,
harmincöt körüli hallgatónő állítólag félbehagyta a doktori
disszertációját, és vállalta, hogy beköltözik egy hárembe –
Törökországban. Valami távoli, egzotikus helyen; ugyanis
nemrégiben egy angliai utazása során megismerkedett egy
nagyon vonzó, gazdag közép-keleti férfival, és a pletyka
szerint egészen könnyen hagyta magát „elcsábítani”. Egy
barátjukról pedig azt hallották egy volt barátnőjétől, hogy
börtönben van; letartóztatták, mert heroint árult
középiskolás diákoknak, vagy talán csak marihuánát, vagy
egy rendőrségi razzia folyamán kapták el egy
kommunában, Bostonban, és igazságtalanul megvádolták
azzal, hogy kábítószer van a birtokában, és méltánytalanul
bántak vele… Hihetetlen és legalább ilyen nyomasztó
történetek keringtek kisebb tolvajlásokról, prostitúcióról,
szerencsejátékról és elmebetegségről.
Sandra tűnődik: bánkódjak miattuk? Törődjek velük?
Most már túl sokan vagyunk.
Jobb, ha nem gondol a helyzetre. Jobb, ha mindezt
elfelejti. Végül is az életük most már teljesen megváltozott.
Már nem diploma előtt álló hallgatók, hanem felnőttek, és
igazi helyük van egy egyetemi közösségben. Ernest nem
gyakorló tanár, hanem angol szakos tanársegéd, és fix
fizetést kap; Sandra pedig szerepel a listán, azon a
csodálatos listán a többi tanárfeleség között. Néhány évvel
ezelőtt, a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején,
mindenki elképzelhetetlennek tartotta volna – főleg az
okos, fiatal értelmiségiek –, hogy ilyesmit egyszer még
ilyen nagyra becsüljenek, de most nem a hatvanas évek
végén és a hetvenes évek elején járunk.
A barátaink sem törődtek volna azzal, gondolja Sandra,
ha Ernestnek és nekem nem sikerül. Már nincs rá idő,
hogy egymással törődjünk.
Most már kicsit álmosabb, és azon kezd gondolkozni,
hogy partyt rendeznek. Ő és Ernest vendégeket hívnak.
Talán néhány hónap múlva. Csak néhány embert, mert
olyan kicsi a nappali… Vacsorára. Készíthetne valami
különlegeset, valami bonyolultat, talán Wellington-bélszínt;
biztos remekül főzne, csak meg kell próbálnia. És Ernest
segíthetne. A többi nő egészen el lenne képedve. És
amikor elmennek, szépeket mondanának róla. És a férjek,
a férjek is, amikor elmennek, szépeket mondanának róla és
Ernest-ről, és…
Egy kis vacsora azoknak, akik a legbarátságosabbak
voltak hozzá.
De… nem lesz korai? Nem tartják majd
elbizakodottságnak? Lehetséges.
Tavalyelőtt egy tanársegéd feleségéről az a pletyka
keringett, hogy a nő túl sokat akart, túl agresszív volt, és
elkövette azt a hibát, hogy túlságosan hamar hívott meg
professzorokat és professzorfeleségeket, és mi is történt
vele meg a férjével… mi is lett a sorsuk?… Még a hallgatók
is tudtak a dologról, és kinevették őket.
Sandra várni fog; óvatos lesz; figyel és vár.
 SEIDELÉKNÉL

November 5. Este 8 óra.

Ott ül a színpadon, parányi, akár egy gyermek, és a
ragyogó fényben olyan öregnek látszik, mintha már nem is
emberi, hanem mitológiai alak volna.
Sötétkék öltönyt visel mellénnyel – erre az alkalomra
vette –, kikeményített, fehér inget merev gallérral, a sötét
színű nyakkendője szorosan, hibátlanul van megkötve és a
mellényébe dugva; így ül mozdulatlanul Albert St. Dennis a
rövid lábával, nagyon sápadtan, és bámul az ismeretlen
nézőtér zsúfolt homályába. A bőre világít, a koponyája
fehéren csillog a vékony szálú, pihés haja alatt, a
szemüvegéről néha ezüstös villogással visszaverődik a
fény. Nézi a tömeget, és a tömeg nézi őt. Egyik feneketlen
mélység bámul a másikba. Mire is emlékeztet, ahogy ott
ül, olyan illedelmesen – bábura? A bőre sápadt, akár az
osztriga; fénytelen, mintha bepúderezték volna. A szája
egészen eltűnt. A keze, ami nagyon kicsinek látszik –
mozdulatlanul nyugszik az ölében tartott barna borítékon.
A lába is kicsi; a cipője új, ragyogóra kefélve. Előírásosan
és tartózkodóan öltözött, angolhoz vagy üzletemberhez,
vagy kisvárosi ügyvédhez illően. A gyomra bűntudatosan
kavarog – csak kis részét ette meg a vacsorájának, de talán
még az is hiba volt.
(Fél hat óta igyekvő, barátságos, akadékoskodó,
erőszakos emberek terelgetik, ki- és besegítik, ügyetlenül
ernyőt tartanak a feje fölé, hogy megóvják a hirtelen,
hideg esőtől, koktélokkal, előételekkel és különböző
fogásokkal traktálják egy hosszú és zűrzavaros vacsorán a
rektor házában, az asztalnál nagyon sokan ülnek,
többnyire idegenek – sajnos éppen Garrett rektor nem volt
ott, aznap reggel San Franciscóba repült, hogy részt
vegyen az egyetemi rektorok országos értekezletén.)
Türelmesen bámul a közönségre; arcok sora, egyik sor a
másik után. Mennyi ember!… Még a levegő is zsúfolt,
túlfűtött. A Brandford Hallban minden hely foglalt. Már
félórával ezelőtt megtelt, közölte vele Byrne dékán.
Hallgatók, tanárok, feleségek, városiak, talán még a közeli
városokból is jöttek; egyik sor a másik után, ameddig a
szem ellát. A sorok között és a terem végében állnak is.
Néhányan a sorok közötti folyosón ülnek. Kik ezek az
emberek, tűnődik St. Dennis, és titokban megrémül: mit
várnak tőle?… Milyen rengeteg idegen; mennyi buzgó,
csupa figyelem és furcsa módon tiszteletteljes idegen.
Azon gondolkodik, miféle fonák logika hajtotta ide ezeket
az embereket ma este, és ültette őt elébük, föléjük emelve,
mint valami kisebb, feszélyezett istent.
Szaporán pislog, szeme az első sorokat pásztázza.
Ismerős arcok? Hol?… A felesége? Nincs itt. Csak az első
négy sort látja.
Nyolc óra. Nyolc óra öt perc. Még mindig érkeznek;
minduntalan kinyílik hátul az ajtó. Egy vállig érő hajú
fiatalember közeledik a színpadhoz, és furcsán kicsavart
pózban állva lefényképezi St. Dennist. Elvakítja a felvillanó
fény.
Szorosan összekulcsolja a kezét. Nyirkos és hideg.
Igyekszik leplezni a remegését. Meg van rémülve, de majd
átesik valahogy a felolvasáson, ahogyan azelőtt is sokszor;
utána mindenki gratulál, party lesz vagy fogadás, később
Harriet meg ő feltűnés nélkül elmennek – ennyi az egész.
Éjfélkor a jutalom: egy konyak, néhány mentolos keksz,
aztán be az ágyba.
Hány óra addig?… Csak négy.
De Harriet nincs vele, már nincs vele. Egyedül kelt át a
nagy, viharos, szürke Atlanti-óceánon. Egyedül van. „A
költészet és »Az emberi szellem örök igenlése«.” Egyedül
van ezen az óriási kontinensen, és csak a szavak gyenge
gombolyaga tartja össze az életét.
Megigazítják a mikrofont; agresszív, köhögő hangok.
Elektromos zaj, amely addig erősödik, míg sivító
nyöszörgéssé válik, aztán csodálatos módon elhallgat. A
nézőtér elcsendesedik. Oliver Byrne áll a pódiumon, fél
tucat cédula között keresgélt. Lezserül, de kifogástalanul
van öltözve; a sportzakója valószínűleg valódi teveszőr; a
nyakkendője is szép, széles és csíkos, a mandzsettája
fehéren világít. St. Dennis még sosem látta Byrne dékánt
szemüvegben; finnyás, arisztokratikus benyomást kelt; a
cédulákat nézegeti, mintha teljesen egyedül volna; egy
cseppet sem feszélyezett.
Nyolc óra nyolc perc. Kezdődik a felolvasóest.
Sokszorosan felerősített hang tölti meg a nézőteret.
Komoly, könnyed, gyönyörűen modulált. A témája Albert
St. Dennis. „A legkiválóbb élő angol költő.” „Nagyszerű
művész és mester, a mi századunkban csak Yeats előzi
meg.” Milyen büszke a hang a témára, milyen burkoltan
diadalittas!… St. Dennis összekulcsolt kezére bámul, és
azon erőlködik, hogy lelke ne illanjon el a testéből, ma este
ne. Valótlan, mindez valótlan, még a lidércnyomás
megrendítő, pokoli valóságossága is hiányzik belőle, ami
akármilyen kellemetlen is, legalább az ember sajátja. A
hang, amely az ő kiválóságát kürtöli világgá, a zsúfolt
terem, a vakító fények, a megkülönböztethetetlen arcok
sorai, a végtelen hosszú fogadás, a jó szándékú emberek,
akik kérdezgetik: mik a „benyomásai” az Egyesült
Államokról, mi a „véleménye” a kormányról, amiről semmit
sem tud; és könyörgése ellenére újratöltik a borospoharát;
valótlan, az egész valótlan. Mégis szembe kell nézni vele.
Bele kell nyugodni.
1926 óta, amikor első verseskötete, a Harlekin saját
kiadásában megjelent Londonban, harminchét könyvet
publikált – számtalan nyelvre lefordították őket. Díjak,
jutalmak, kitüntetések, ösztöndíjak és címek. Tiszteletbeli
professzor angol és európai egyetemeken. Szerepelt (és
szerepel) a Nobel-díjra jelöltek listáján. Elsősorban
költőként szerzett hírnevet, de írt néhány kitűnő prózai
művet is: egy regényt, több kötet esszét, útleírást,
Önéletrajza első kötetét. 1955-ben Ralp Vaughan
Williamsszel együtt librettót írt. A verses színdarabot jól
fogadták a kritikusok és szerény kasszasikert is aratott
Londonban. Műfordítások; orosz, görög és cseh
verseskötetek szerkesztése; az Isteni Színjáték gyakran
dicsért fordítása; 1931-ben rövid, de kitűnő kritikai
biográfia Hopkinsról. És így tovább, és így tovább. St.
Dennis hosszú, teljes életet élt, nagyszerű életet. Mindez
irigylésre méltóan hangzik. És hihetetlenül.
 A kezére bámul, amellyel most a barna borítékot
babrálja. Költemények; ceruzával, kézzel írta őket. Elég
rendetlenül. Nehéz olvasni. Új versek – elég újak –, az
elmúlt év folyamán írta őket. De legalább valódiak. A
bepiszkolódott papírok valóságosak. Minden szó a sajátja.
A szavak fonala: stratégia; nem azért harcol, hogy életben
maradjon, hanem azért, hogy legyen miből fedeznie az
életben maradás költségeit. Ki fogja megérteni? Ki fogja
megérteni ebben a zsúfolt teremben? Szavak: törékenyek
és halandók. Szentek. „Albert St. Dennis” már nem
felismerhető, csak mint hang, száj, szavakból komponált
szellem…
Oliver Byrne témát változtat; most St. Dennis családjáról
beszél. A XVIII. században üvegfúvók voltak Yorkban;
később felhagytak mesterségükkel és kereskedők lettek,
kiskereskedők, fűszeresek. Abban az ágban, amelyből St.
Dennis származik, még egy-két jogász is akadt. St. Dennis
1906-ban született Ealingben. Magániskolába járt, majd az
oxfordi New College-ban görög-latin szakon végzett. 1936-
ban vette feleségül Harriet Arnoldot. 1934-1939-ben
társszerkesztője volt a Proteus című avantgarde
folyóiratnak. Tanított; egy biztosítási ügynökségen
dolgozott Londonban; egy évig orvostanhallgató volt;
bevonult a hadseregbe (a gyalogsághoz), 1943-ban
megsebesült. Járt Görögországban, Egyiptomban,
Jeruzsálemben, Perzsiában, Oroszországban,
Ausztráliában. A sokat vitatott „Levelek Rhodesiából”
1951-1952-ben jelentek meg a New Statesman-ben. Az
évek folyamán sok meghívást kapott az Egyesült
Államokba – ösztöndíjat is ajánlottak neki, kitüntette
többek között a Nemzeti Művészeti és Irodalmi Intézetbe
egészen mostanáig St. Dennis egyszer sem volt hajlandó
meglátogatni amerikai rajongóit. A woodslee-i egyetem
tehát nagyon is tisztában van a szerencséjével, és nagy
megtiszteltetésnek érzi, hogy Albert St. Dennis Woodslee-t
választotta első látogatása színhelyéül. Albert St. Dennis
számos modern klasszikus mű, így A felfedezők és a
Hekaté szerzője; az ő nevéhez fűződik ez a szívfájdító
kijelentés: „Minden művészet abszurditás.” Albert St.
Dennis ma este itt van velünk; itt van, és megtartja első
felolvasását Woodslee-ben „A költészet és »Az emberi
szellem örök igenlése«„ címmel.
A hang elhallgat, a közönség tapsol.
Idős, nagyothall, a lába rövid, a lélegzetvétele akadozik,
a látása homályos, kényelmetlenül melege van, hányinger
kínozza; úgy bámul a feneketlen terembe, mint egy
magányos manó – ki ez az ember, aki egy emberöltő alatt
ennyi mindent elért?… Az idegenek lelkesen tapsolnak. A
taps talpra állítja St. Dennist. Tudja, hogy szélhámos,
tudja, hogy kihasználja amerikai vendéglátói
hiszékenységét, de úgy tapsolnak, mintha kíváncsiak
lennének a költészetére, a bölcsességére („Minden
művészet abszurditás” vajon mit jelenthet ez? mit
jelenthetett valaha?), mintha őrá magára lennének
kíváncsiak. Így aztán, amikor Byrne dékán feléje fordul,
feláll, mosolyog; hullámokat vet körülötte a taps. Nem
tudja magáról, hogy kicsoda, az élete nagy részét
elfelejtette, és nincs kedve visszaidézni, de a dékán
dicsőítő bevezetője és a hallgatóság tapsa ráébreszti
kötelességére: a következő órában meg kell
személyesítenie „Albert St. Dennis”-t.
Egy Keats-idézettel kezdi: „Sose halott, ó föld,
költészeted.”[6]
Eleinte remeg a hangja. Aztán fokozatosan visszanyeri
törékeny erejét. Távolról hallja saját magát. Föld,
költészet, mesterség, munka, szerelem, kétségbeesés,
öröm, a művészet korlátai. Lapozgat a papírjai között.
Kiválaszt egy verset – kapcsolódik valamilyen módon a
Keats-idézethez? nem emlékszik pontosan a kapcsolatra,
bár biztos benne, hogy van; ja, igen, sose hal meg a föld
költészete. Az emberi szellem haláltalansága; az a pillanat,
amelyben a művészet és természet egybeolvad. Az
emberiség egyesülése a nyelvben. Igen.
Felolvassa az első versét: monológ egy kertben.
Vagyis egy őszi kertben. Barátai otthona
Rottingdeanben. Utalások Hardy kerti költeményeire –
megérti majd a hallgatósága? Hardy is gyászol, ő is túlélő,
mint St. Dennis; özvegy, mint St. Dennis. Rokonok a
veszteségben. Testvériség. Valaki meghalt – valaki mindig
meghal. Egyik a másik után: anya, apa, nagyszülők,
unokatestvérek, barátok, sok-sok barát, ellenségek is. A
napfény mind hatalmasabbá válik, kegyetlenül vakít, a
régi, rendetlen kertben nem maradnak árnyékok, minden
védtelen és megtört. Valaki meghalt. Feleség? Negyvenévi
házasság. Negyven év. (A fiatalok néma döbbenete: talán
egy kicsit kínosan érzik magukat.) Egy vers, amelyet újra
meg újra, számtalanszor átdolgozott. Gyötrelem; az
érzelem művészetté finomítása. Amint Auden beszélt az
ember és a neve elidegenüléséről, ugyanúgy elidegenül az
„én” jelenben és a múltban való munkálkodása: a tegnapi
diadalok ma kínos érzések. Ami tragikus volt, egyszerű
anekdotává vált. Bánat-e még az, ami zseniálisan formába
öntött bánattá válik?… De a költő ravaszsága nem ismer
határt… Lassan olvassa a verset, és megint megremeg a
hangja. (Nagyon szégyellte, amikor egyszer egy
felolvasáson Londonban sírva fakadt, pedig az még jóval a
felesége halála előtt volt. Soha nem tudta megérteni,
utólag, hogy saját költészete abban a bizonyos pillanatban
miért vált elviselhetetlenül fájdalmassá. Belemart; zokogó
kiáltást szakított ki belőle.) Az őszi napfény, a vakító arany
pára, a kiaszott föld, a szerelem és túlélés kockázata. Egy
öregember, aki egy főkönyvbe firkál. Titkolózó. Titkolózó
mint hatesztendős fiú, titkolózó mint hetvenéves
öregember. A jellem a sors; nem változik. Semmi sem
változik. Fogalmazza a fogalmazhatatlant, amíg fel nem
melegszik a hideg vére. Forgószél. Örvény. Az örökké
ingerkedő hangok. A művészet személytelensége, amikor
az ember egészen megadja magát neki; a tökéletesség
élvezetes magánya, a kifejezhetetlen öröm. Nem meri
remélni, hogy bárki megérti.
A kerti monológot úgy írta, mintha diktálták volna;
mintha valamely önmagán kívüli forrásból származott
volna. Talán Harriethez van valami köze – szegény
fájdalomtól gyötört szelleméhez? Testtelen. Ingerlő. Az
első verzió több mint száz sor lett, rettenetes súlyú szavak,
áradtak, zsúfolódtak egymásra a megdőlt, apró betűk, míg
végül belefájdultak az ujjai. Egyébként is köszvényes a
keze, az ízületek kissé dagadtak. A vers kipréselődött a
papírlapra, önmagát szülte meg, mint néhány másik vers is
az évek folyamán: keresztüláramlott rajta, lelket öntött
belé, használta a testét. Ilyenkor, mielőtt írni kezdett,
nagyon fázott, szinte didergett, és mégis, valami
személytelen eufória töltötte el. Megállt az idő. Nem volt
idő. De hát akkor hogyan törjön be újra a saját életébe,
hogyan követelje újra a saját lényét, hogyan ruházza fel
legendás színezettel a saját, személyes, közönséges
gyászát?…
Egy órányi lázas írás, aztán a kimerültség. Fel az
emeletre lepihenni; ideges, nyűgös este, nincs étvágya
vacsorázni; egyedül van a szobában, és a vers, az őrült
szóáradat provokálja; dolgozik egész éjszaka, újra és újra
átírja. Mintha meg fiatal volna. Mintha az élet még előtte
állna. Monológ. Gyász. Megtalálni a megfelelő szavakat, a
tökéletes ritmust… Olyan, mintha megpróbálna felidézni
egy verset, amelyet már megírt, befejezett… Egy hang,
amely nem az övé. Jobb, mint az övé. A szókincs
szándékosan zord, visszanyesett, semmi pompázatos,
semmi drámai, semmi „poétikus”: kíméletlenül
lemeztelenített. Memento mori. Lefordíthatatlan érzelem.
Mesterei, Dante, Shakespeare és Keats, itt már nem
segíthetik. Az élet élménye, hogy mint önmaga élt – és
most az ismeretlenségre vágyik, a békére…
Felolvasta a verset. Hirtelen vége lett. Ijedten, félénken
pillant fel, mint egy bizonytalan szerelmes.
A taps azonnal kitör, aztán elhal: mintha a hallgatósága,
bár mélyen meghatott, félne attól, hogy a gyászába
avatkozzék. De akkor ő pislant egyet, és sikerül zavartan
elmosolyodnia; ebből bátorságot merítenek, és megint
tapsolnak, hangosabban, mint emlékezete szerint bármely
más közönség a múltban, odahaza. Bámul az idegenek
soraira. Valóban mélyen meghatódtak. A vers valóban
jelent nekik valamit. És hálásak a saját érzelmeikért –
hálásak, amiért most megmutathatják, hogy vannak
érzelmeik…
Visszapislogja a könnyeket a szeméből, zavarban van,
hízeleg neki a siker, lapozgat a rendetlen papírcsomóban.
Ki tudja, miért, nem várta, hogy minden ilyen jól fog
menni, nem számított ilyen melegségre, ekkora
lelkesedésre, talán mégsem volt hiba, hogy eljött Észak-
Amerikába, talán fordulópont lesz ez az életében…
Végül is tehát mégiscsak ő „Albert St. Dennis”.
***
Úristen, gondolja Brigit, szeretlek. Alexist szereti, St.
Dennist szereti. A fiatalembert, aki karba tett kézzel ül
mellette, combját az övéhez nyomja, és kölnitől illatos: az
öregembert az emelvényen, aki úgy mered hallgatóságára,
mintha elképesztené a reakciójuk. A pletyka hamisnak
bizonyult, St. Dennis kitűnő egészségnek örvend, nem
részeg, a hangja erőtlen, de határozott, gyönyörűen
olvassa fel a verseit, és az egész termet mintha
elvarázsolták volna…
– Hál’ istennek minden jól megy – súgja Brigit Alexisnek.
A szeme megtelt könnyel, reméli, hogy nem csordul ki és
nem folyik végig az arcán; még valaki észrevenné!… Az
emberek úgyis elég kíváncsian néztek rá ma este.
– Igen – mondja Alexis. – Nem kellett volna aggódnod.
Hátul ülnek; éppen nyolc óra előtt érkeztek: a legtöbb
helyet már elfoglalták. Először jelennek meg kettesben
nyilvánosan Woodslee-ben, kivéve a néhány sétát a
folyóparton, meg amikor egy este egy belvárosi
szállodában vacsoráztak; az, hogy ma este egymás mellett
ülnek, akár a véletlen műve is lehetne, gondolja Brigit.
Senki nem látja, hogyan simulnak egymáshoz a sötétben,
comb a combhoz, térd a térdhez, senki nem látja, hogy
Alexis keresztbe font karja alatt titokban az ő kezét
szorítja; ülnek kéz a kézben, akár a gyerekek,
észrevétlenül. Mindketten elegánsak; Alexis világos,
aranyszínű, puha gyapjúzakót és fekete garbót visel, Brigit
kasmírkosztümöt, sötét szőrmegallérral; keskeny arca két
oldalán súlyosnak tetsző ezüst fülbevaló himbálódzik; ha
az emberek megnézik, valószínűleg azért teszik, mert még
sohasem látták, hogy fülbevalót viselt volna. És még
sohasem látták ilyen feltűnően jól öltözöttnek. Ez valóban
Brigit Stott?…
Alexis Kesslerrel?
Bizonyára véletlen.
Az elmúlt néhány napban az a hír járta, hogy a
felolvasást elhalasztják; St. Dennis hirtelen elutazott
Woodslee-ből, felbontotta a szerződését és hazarepült
Londonba; St. Dennis idegösszeomlást kapott, St. Dennis
szívrohamot kapott, megütötte a guta, influenzás lett és az
influenza a gyomrára ment, nagyon súlyos eset, most
egyébként is járvány van Woodslee-ben; St. Dennis
összeveszett a vezetőséggel, az idegei felmondták a
szolgálatot. Brigit telefonált Oliver Byrne-nek, hogy
megtudja, igazak-e a hírek; Byrne dühösen tiltakozott és
rágalmazással vádolta „az ellenségeit”. A néhány hét alatt
St. Dennisről különböző vélemények alakultak ki. Egyesek
megkedvelték a melegségéért, a kedvességéért, és mert
nagylelkű volt az idejével, mások megbántódtak, mert
tartózkodó volt, és kérdéseiket a saját goromba
kérdéseivel szakította felbe. Brigit egyik hallgatója, egy
Todd Andress nevű fiatalember, aki St. Dennis műveinek
nagy részét fejből tudta – nyilván fényképmemóriája van –,
gyakran meglátogatta St. Dennist az egyetemi szobájában
és a lakásán is; szüntelenül őt magasztalja, folyton St.
Dennis velős, aforizmaszerű kijelentéseit idézi éles,
izgatott hangon, és naplót vezet St. Dennisszel folytatott
beszélgetéseiről. Más hallgatók kényelmetlenül érzik
magukat az öregúrral, mert a kérdéseikre válasz helyett
gyakran csak annyit mormol, hogy igen, igen, komolyan
bólint, és a szemüvege kissé nagyító üvegén át rájuk
pislog. Azt mondják, valamennyiüket unja. Nem; csak
másutt járnak a gondolatai; el van foglalva a saját életével,
a saját munkájával. Talán honvágya van Anglia után?…
Vagy egyszerűen süket? Udvariasan bólint, és olyan
benyomást kelt, mintha hallaná is meg nem is, amit
mondanak neki. Az is előfordult, hogy türelmetlennek
mutatkozott és gyorsan véget vetett egy beszélgetésnek,
mondván, hogy másutt van dolga. Warren Hochberg
kijelentette, hogy rendkívül meg van elégedve St.
Dennisszel. A híresztelések, hogy az öreg iszik, sőt
valószínűleg alkoholista, teljességgel alaptalanok. A
pletyka, mely szerint Byrne-éknek az ő tiszteletére adott
partyját követően telefonált a repülőtérre Champlainbe, és
érdeklődött az Angliába induló járatok felől – egészen
nevetséges. Nagyon boldog Woodslee-ben. Nagyon boldog.
(Vivian Hochberg telefonált Brigitnek egyik reggel, még
októberben, és meghívta vacsorára aznap estére, mert,
mint mondta – Vivian Hochberg, mint mindenki tudja,
rendkívüli nő –, Albert St. Dennis, a vacsora díszvendége
külön megkérte, hogy Brigitet is hívja meg; Brigitet és azt
a fiatalembert, akinek olyan csodálatos szőke haja van, a
zongoristát, mi is a neve?… Brigit visszautasította a
meghívást, és Vivian nem igyekezett rábeszélni, sem
leplezni a hangjában megbúvó megkönnyebbülést; Brigit
és Vivian ismerik egymást annyira, amennyire akarják,
nincs szükségük alakoskodásra. Azért meglepő
telefonhívás volt, és Brigit egészen meghatódott, hogy St.
Dennis érdeklődik utána.) Warren hivatalosan elégedett a
Költészet Kiváló Professzorával, de Gowan Vaughan-Jones
kicsit meg van bántva, amiért St. Dennisnek nincs sok
ideje a számára – azt tervezte, hogy egész sorozat
hangszalagra vett interjút készít vele, amely kapcsolódna a
huszadik század poétikájáról szóló tanulmányához, és már
több jelentős folyóirat szerkesztőségével megbeszélte,
hogy az interjúkat közölni fogják. Az első beszélgetés
közepén St. Dennis hirtelen felállt – a kezében cigarettát
tartott, csúnyán köhögött –, és azt mondta: majdnem
elfelejtette, hogy egy régi barátjával ebédel, nagyon
sajnálja, de az interjút el kell halasztaniuk. (Gowan
széltében-hosszában meséli a történetet, gyászos arccal,
nedves kutyaszemmel és panaszos beletörődéssel fogadja
a részvétnyilvánításokat; fogalma sincs róla, hogy a háta
mögött a kollégái utánozzák, és szélsőséges, kicifrázott
variációkban ismétlik a történetet, és még Brigitnek is, aki
Vaughan-Jonest szánalmasnak, egyszersmind ijesztőnek
tartja (végül is gyakran publikáló tudós, a maga területén
szakértő), még Brigitnek is nevetnie kell, amikor a kollégái
Vaughan-Jones-paródiáit hallgatja.)
Lewis Seidelnek állítólag nagyobb szerencséje volt, mert
elvitte néhányszor ebédelni St. Dennist az egyetemi
klubba, és egy péntek délután még a Folyópartba is; az
öregúrnak hízelgett a fiatalok társasága, rengeteg pohár
sört megivott, amikor egyik rundot a másik után hozták a
zsúfolt asztalhoz; de Lewis panaszkodott, hogy St. Dennis
nem válaszol a kérdéseire, rossz szokása, hogy nincs
tekintettel a hallgatóságára, csak beszél, csak zümmög,
zümmög… a monológjai önmagukban érdekesek: St.
Dennis ilyenkor sokféle témát érint, beszél felületes
barátságáról Huxleyék-kal, gyerekkori érdeklődéséről az
asztronómia iránt, arról, hogy mennyire szereti Agatha
Christie és Dorothy Sayers detektívregényeit, hogy régi
hobbija az ornitológia, szívesen foglalkozna vele újra, itt,
Észak-Amerikában, ha a lába nem volna olyan bizonytalan
és a szeme olyan gyenge; beszél a Newton életrajz-
gyűjteményéről, nagyon bánja, hogy nem hozta magával
Woodslee-ba, elmondja, hogy mennyire szereti az
összerakós játékokat, a gombás, fokhagymás fehérmártást,
a karamellát, a csokoládémázas kekszet, a negyvenes évek
hollywoodi musicaljeit; elmondja, hogy mennyire utál
repülőn utazni és autózni; mennyire irigyli az amerikaiakat
a csatornázásuk, a fűtésük, a lakáskultúrájuk és a fizetésük
miatt; milyen hevesen gyűlöli a jóléti államot; kifejezi kissé
zavaros, és talán éppen ezért nem egészen komoly óhaját,
hogy jöjjön el „egy Sztálin vagy egy Hitler” és mentse meg
Angliát; elmondja, hogy szereti Thomas Hardy késői
költészetét (a versekből hosszasan idéz is); beszél egy régi
viszályról a baráti köréhez tartozó Krishnamurti-hívőkkel,
beszél régi viszályáról – tulajdonképpen szerelmi viszály ez
– a nominalistákkal; elárulja, mennyire elbűvöli a geológia,
a föld, az űr felfedezése; bejelenti, hogy A felfedezők
nemcsak a saját legjobb munkája, hanem a XX. század
legfontosabb költeménye, bár senki nem értette meg;
elmondja, hogy szándékában áll egy ötödik részt írni
hozzá, hogy kibővítse a költemény metaforikus alapját, és
az űrkutatás is belekerüljön – bárcsak fiatal lenne, bárcsak
egészen más ember lenne, akkor ő maga kutatná fel
„azoknak a végtelen helyeknek az örök csendjét”! Ezek a
monológok néha vidám, könnyed modorban hangzanak el,
az arcát ilyenkor fiús mosoly ragyogja be, de máskor
lassan, eltompultan, ridegen, zavarosan beszél, ilyenkor a
hallgatósága kényelmetlenül megborzong, és azt kívánja,
bár valahol másutt lenne, de azért ünnepélyesen bólogat,
és igyekszik emlékezetébe vésni a különös szavakat.
St. Dennisről azt beszélték, hogy korán kezdi a napot;
nem sokkal hat után kel, iszik egy pohár gyümölcslevet és
kávét, elszív egy cigarettát az íróasztalánál, aztán
kitartóan dolgozik délig – mindig ír: jegyzeteket,
esszévázlatokat, fordításokat, kritikákat, előszavakat, a
naplóját és természetesen verset – verset mindig: régi
vázlatokat dolgoz át, új verseket körvonalaz, még olyan
verseket is átír és újraképzel, amelyek már megjelentek
nyomtatásban. Ha nincs ebédmeghívása, egyszerű ebédet
készít és fogyaszt otthon, általában levest (gombalevest
vagy vegetáriánus zöldséglevest), sajtot (a leggyengébb
fajta cheddart) és kenyeret (rozs vagy búza), majd a
levelezésével folytatja a munkát; úgy érzi, minden levélre
válaszolnia kell, ez kötelessége. Rengeteg levelet kap,
többnyire szívességre kérik, például arra, hogy bíráljon el
verseket, és St. Dennis minden levélre udvariasan válaszol,
vagy legalábbis azt mondják. Lewis Seidel egyszer
megjegyezte, hogy önreklámozókra, hízelgőkre,
szélhámosokra, csupa idegenre pazarolja az energiáját;
okosabban tenné, ha titkárnőt fogadna, bár akkor
cselekedne igazán bölcsen, ha el se olvasná, hanem
eldobná a leveleket. St. Dennis azt válaszolta (a fáma
szerint – Brigit nem éppen első kézből hallotta a
történetet), hogy ebben az esetben soha nem jött volna a
woodslee-i egyetemre, és soha nem ismerkedett volna meg
Mr. Seidellel.
St. Dennis napi nyolc-tíz órát dolgozik a lakásán vagy az
egyetemi szobájában (ott tölti majdnem az egész kedd és
csütörtök délutánt); minden estére meghívásokkal
ostromolják, de – a jelek szerint őszinte szomorúsággal – a
legtöbbet kénytelen visszautasítani. Úriember, mondják a
háziasszonyok; tipikus angol sznob, mondják azok, akiknek
a meghívását visszautasította. Vivian telefonja után
Brigitnek eszébe jutott, hogy St. Dennis talán valóban
szeretne vele találkozni… írt neki néhány sort,
megkérdezte, elvihetné-e vacsorázni a barátjával, Alexis
Kesslerrel; St. Dennis azonnal és meleg hangon válaszolt;
ragaszkodott hozzá, hogy látogassák meg; el is mentek,
külön-külön érkeztek, lelkesen és izgatottan, de amint telt-
múlt a különös este, egyre bosszúsabbak lettek St. Dennis
viselkedése miatt – bár a furcsán összeválogatott vacsora
jó volt: füstölt lazac, kaviár, marinált gomba és margarinos
rozskenyér; a fehér rajnai bor pedig egészen kitűnő volt;
de St. Dennis túl sokat ivott, már akkor sem volt józan,
amikor Brigit és Alexis megérkezett; álmos, alig hallható
hangon mondta a monológjait, és Brigitet megrémisztette,
hogy úgy beszélt hozzájuk, mintha nagyon jól ismerné
őket, mintha régi, bizalmas barátai volnának, akik úgyis
tudják, miről beszél vagy mire céloz; röviden, mintha ők
nem is ők, Brigit Stott és Alexis Kessler, hanem másvalakik
volnának. Az est legvégére kicsit magához tért és
bocsánatot kért, amiért untatta őket; arra is rádöbbent,
hogy a vacsora nem volt teljes, valami hiányzott – persze, a
zöldség! –, a hűtőszekrény egyik rekeszében volt
sárgarépa, friss spenót és brokkoli, de még szokatlan volt
neki a hűtőszekrény, és nem vette észre, megbocsát neki
Brigit és Alexis? És megengedik, hogy jóvátegye a hibáját
és hamarosan megint eljönnek vacsorára? Brigit és Alexis
persze tiltakoztak, azt mondták, a vacsora kitűnő volt, a
beszélgetést is élvezték, semmi szükség rá, hogy Mr. St.
Dennis bocsánatot kérjen; minél hamarabb szeretnék
viszonozni a meghívást, elviszik valahová vacsorázni, vagy
ha neki kellemesebb, meghívják Brigit lakására, csak
néhány sarokra van ide… St. Dennis ezt csodálatos
ötletnek tartotta és azonnal elfogadta. Brigitek azt
javasolták, két hét múlva, szerdán találkozzanak, St.
Dennis lelkesen bólintott, de amikor eljött az este,
egyszerűen nem jelent meg, és sem Brigit, sem Alexis nem
merte felhívni telefonon. Brigitnek eszébe jutott, hogy St.
Dennis tulajdonképpen nem is hallotta a meghívás
részleteit, így aztán nem hibáztathatják, amiért nem jött el.
Megvacsoráztak, megitták a bort, szeretkeztek Brigit
ágyában, aztán órákig beszélgettek az öregkorról és a
szenilitásról; a ráktól, a test fokozatos eltorzulásától való
rettegésükről; beszélgettek a munkájukról, St. Dennis
nagyságáról, barátságokról, amelyek virágzottak és
elhaltak, régi szerelmekről; arról is beszéltek, hogy
mennyire szeretik St. Dennist, bár nem tudják pontosan,
hogy miért – azért, mert olyan híres, vagy mert tényleg
szeretetre méltó ember? egyáltalán lehet különbséget
tenni a kettő között? –, és arról, hogy vajon szenved St.
Dennis saját zavarodottsága miatt? Szerelmese karjában
Brigit olyan félelmekről beszélt, amelyeket más
körülmények között soha nem vallott volna be; elmondta
Alexisnek, hogy számára fájdalmasan nyilvánvalóvá vált
azon az estén, amelyet St. Dennisnél töltöttek, hogy milyen
keveset tehetnek az emberek egymásért – és legfőképpen
milyen keveset tehetnek egy ilyen idős emberért, aki már
leélte az életét, aki visszabújt az emlékek gubójába, és akit
hipnotizál a saját hangja. – Az emberek beszélnek, hogy
feloldják a magányukat, mások pedig úgy tesznek, mintha
hallgatnák őket, hogy feloldják a saját magányukat. Ugye
így van? Egyik a másik után pusztul bele a magányba,
megfulladnak a magánytól, és nem is tudják… Vagy
gondolod, hogy tudják?
Alexis álmosan mormogott valamit és Brigithez bújt.
Meleg volt a lélegzete, meleg volt az ölelése, az egyik lábát
Brigitére fektette, a pénisze megmozdult, megmerevedett,
aztán elernyedt; morgott valamit, úgy hallatszott, mintha
azt mondaná, igen, de Brigit nem volt biztos benne.
És most Brigit Alexis mellett ül és hallgatja St. Dennist,
aki lassan, vékony, gyönyörű hangon a szerelemről, a
házasságról, a halálról és a művészetről beszél. A szemét
még most is égetik a könnyek. „Minden művészet
abszurditás” – jelentette ki St. Dennis. Van benne valami,
ami szomorú manóra emlékeztet. Cseppet sem félemlíti
meg a roppant tömeg, úgy beszél hozzájuk, mintha kicsiny
csoport ismerőséhez intézne baráti, őszinte szavakat.
Milyen nagyszerű ember! Tökéletesen ura önmagának.
Brigit attól félt, hogy úgy jelenik majd meg, mint valami
tiszteletre méltó roncs, de nem: okos, egy kicsit még
teátrális is, és tagadhatatlanul zseniális. Apró termetű;
félénken áll az emelvényen, verseket olvas a veszteségről,
bánatról, a keserű kétségbeesésről; minden szótagjában
érződik a halandóság, a meztelen sebezhetőség: egy
özvegy, aki bevallja, hogy fél, mert már nem érez
kétségbeesést, egy ember az emberek között, aki
megkérdőjelezi saját emberségét. A versei olyan
kérlelhetetlenek, akár a hús nélküli csont. Talán annyira
fájdalmasak, hogy fájdalmukban nem lehet osztozni.
(Valószínűleg új versek – még kéziratban -, nyilván itt,
Woodslee-ben írta őket.) A költészet abszurditása: a
kockázatai, lehetőségei, szükségszerű vereségei.
Felfedezései. Alkalmankénti szépségei. (Brigit átmenetileg
elakadt a munkájában. Megtorpant, leállt, megrekedt;
talán soha többé nem tud elindulni. Azon tűnődik, vajon
nem azért szeretett-e bele Alexis Kesslerbe, mert
kétségbeejti a kudarc, hogy nem képes a regényét
folytatni, vajon nem ezért szeretett-e bele ilyen
magatehetetlenül?)
Brigit úgy simul a szerelmeséhez, mintha vigaszt várna
tőle, beszívja az illatát, kezébe szorítja az ujjait, és
hallgatja St. Dennist, aki a szenvedély haláláról beszél
nekik, az emberi szellem metamorfózisáról, még a
kétségbeesés határán túl is; és elmondja, hogy ha életben
akar maradni, a költő kénytelen megfosztani díszeitől
ifjúkori stílusát egy olyan egyszerűség kedvéért, amely
éppen olyan iszonyatosan kíméletlen és elkerülhetetlen,
mint maga a halál.
A költészet abszurditás, de pompás abszurditás; akár a
civilizáció, akár a szerelem, akár a nagy kaland: az emberi
élet. Kockázat, amit vállalni kell. Kockázat, amit újra és
újra, amíg élünk, vállalni kell.
Úristen, gondolja Brigit, szeretlek…
*
Alexist szereti.
Mintha kiszállt volna belőle a lélek, mintha a teste
súlypontja önmagán kívül helyezkedne el, legszívesebben
kibújna önmagából, és belevetné magát ebbe a férfiba,
ebbe az idegenbe. Örökké rá gondol.
Olyan közel van hozzá, akár a szívverése, akár a
szemhéja belseje, a szájpadlása. Amikor távol van tőle,
néha valósággal beleszédül, ha csak gondol rá és felidézi a
hangját, a szemét, a száját, a kezét, a testét, ahogyan
szeretkeznek – a hihetetlen valót, hogy van, hogy
egyáltalában létezik és szereti őt. Ilyenkor úgy érzi, hogy
szinte egész életükben ismerték egymást, és hogy
mindenkinek tudnia kell a szerelmükről, pedig Woodslee-
ben senki nem tudja, nem is sejti.
Diszkrétek voltak, ravaszul titkolózóak, féltékenyek arra,
hogy ismerik egymást.
Az óta a szeptemberi éjszaka óta Brigit úgy gondol Alexis
Kesslerre, mint élete középpontjára – nemcsak jelenlegi
életének, hanem élete egészének középpontjára. A múlt
jelentéktelenné vált. A házasságát – érzéseit Stanley iránt,
érzéseit egy-két másik férfi iránt – most sekélynek és
vérszegénynek látja, ezeknek az érzéseknek semmi közük
nem volt igazi énjéhez. Bizonyos értelemben a múlt érzéki
csalódás, tévedés. Soha nem ismert olyan embert, mint
Alexis.
És nem valószínű, hogy van még egy olyan ember, mint
ő, egy másik ember, aki egészen olyan lenne, mint ő. Úgy
áll képzelőerejének középpontjában, olyan erőteljesen,
mintha ő maga alkotta volna. Túl szenvedélyük kicsi,
szoros, intenzív világmindenségén, a világ többi része
áttetsző, nem egészen valódi. Alexis kérdezte őt egyszer-
kétszer Stanleyről, a házasságáról; igaz, hogy még nem
vált el?… És ő sietve azt válaszolja, hogy a házasság nem
számít, az a múlté, ő már nem képes hinni benne, nem
emlékszik a férjére sem, most nem, már nem, amikor vele
van, nem.
– De férjnél vagy, most, ebben a pillanatban is… –
mondja Alexis lassan, mintha töprengene.
– Nem. Nem igazán – suttogja Brigit.
Évekig senki nem közeledett hozzá. Senkit nem engedett
közel magához. Akadt volna férfi, még Stanley barátai is,
meg néhányan itt Woodslee-ben is, de ő nem engedte őket
magához, finnyás volt, szűzies, és eléggé utálatos –
undorodott, ha csak eszébe jutott egy férfi, undorodott a
szerelemtől, attól, hogy újra megérintsék. Ami Stanleyhez
fűzte, az végül is valamiféle szerelem volt; többet nem
akart belőle.
(Miért nem halsz meg – suttogta egyszer Stanley; feküdt
mellette, kimerültek és mozdulatlanok voltak a hőségben,
nyár derekán. – Öngyilkos típus vagy. Tudod, hogy mindig
is hajlamos voltál az öngyilkosságra. Megígérem, hogy az
ujjamat sem mozdítom, hogy megakadályozzalak.)
Most soha nem gondol a férjére. Csak Alexisre gondol.
Visszatért fiatal lánykora nyugtalansága, rádöbben, hogy
idegesítik a tükrök – retteg attól, hogy tükörbe nézzen, és
mégsem tud ellenállni, hiszen tudnia kell, hogy milyennek
látja a szerelmese. Már nem nagyon számít, hogy belülről
mit tud önmagáról; a lelke valóban elszállt a testéből.
– Szeretlek – mondja az egyikük.
– Szeretlek – mondja a másik.
Senki nem közeledett hozzá évek óta. Brigit és Alexis
mégis úgy álltak fel, mintha a nevükön szólították volna
őket, és anélkül, hogy tudták volna, hogyan történt,
egymás karjában találták magukat. Brigit mohón átölelte
Alexist, Alexis átölelte Brigitet, és nevettek a
meglepetéstől, amiért ilyen könnyű volt. Szeretőkké válni
kevésbé volt nehéz, mint társalogni… Utána Alexis azt
mondta neki: – Féltem volna hozzád nyúlni. – És ő azt
felelte: – Én féltem volna hozzád nyúlni – mintha nem is
kellett volna egymáshoz érniük, mintha egyiküknek sem
kellett volna megtennie az első lépést. Miután Lewis Seidel
kitette őket, felmentek Brigithez, sokat ittak, egy darabig
beszélgettek az életükről itt, Woodslee-ben,
elégedetlenségükről, bizonytalan, ingerlő reményeikről –
Brigit később rádöbbent, hogy nem sokáig beszélgettek –,
aztán valamilyen oknál fogva furcsán elmosolyodtak,
felálltak, és egyszerűen átölelték egymást.
Így kezdődött.
*
A következő hét végén elutaztak Woodslee-ből; miután
Brigit befejezte a tanítást péntek délután, kocsiba ültek és
átmentek Montrealba; a Sherbrooke Armsban szálltak
meg, nem messze a Mt. Royaltól. Órák hosszat sétáltak a
széles utcákon, egymást átölelve, felelőtlenül, boldogan.
Száz mérföldre voltak Woodslee-től, egy idegenekkel teli
városban, egy idegen ország nagyon idegen városában: a
montreali francia nem hasonlított ahhoz a francia
nyelvhez, amelyet Brigit tanult az egyetemen és
nehézkesen, nagyon kevés sikerrel már gyakorolt
Franciaországban. Brigit úgy érezte, hogy Alexis, aki
gyorsan és könnyedén beszélt franciául a pincérekkel és
eladókkal, egészen más ember itt Montrealban, mint
Woodslee-ben: kevésbé egocentrikus, kevésbé nagyképű. A
szálloda környékén és a Rue de la Montagne-on nagyon
sok férfit látott – némelyik nem olyan fiatal és egyik sem
olyan jóképű, mint Alexis -, akik éppen olyan színesen
öltöztek, mint ő; és itt Alexis nyers, rekedtes, boldog
kacagása sem volt olyan feltűnő. Brigit már nem rándult
össze, amikor Alexis elnevette magát, pedig korábban
gyakran előfordult, hanem azon kapta magát, hogy vele
nevet. Ő is mindig hangosan és szívből nevetett, mintha az
egész testével nevetne; bár az utóbbi időben ritkán fordult
elő.
Elfelejtette, mennyire szeret sétálni. Mennyire szeret
városokban sétálni. Nem számít, hol, nem számít, mit talál,
mit nézhet meg, hova kukkanthat be – a sétát élvezte, a
gyaloglásban lelte örömét. Woodslee-ben néha sétált a
folyóparton, vagy a botanikus kertben az egyetemtől
nyugatra, de nem szívesen sétált a lakóházak között,
akármilyen szépek voltak is, mert tudta, hogy előbb-utóbb
ismerőssel találkozik, az illető bizonyára azt hiszi,
kötelessége feszélyezett, céltalan társalgásba elegyednie
vele az egyetemről, az időjárásról vagy a helyi politikai
botrányokról; a belvárosban sem szeretett sétálni, mert az
utóbbi időben elég kopottá vált. Amikor eljött New
Yorkból, két-három barátján kívül ezek a hosszú séták
hiányoztak neki, a céltalan, magányos kóborlások, amikor
elrendezte a gondolatait és az új életét tervezgette: a
hibákat kitörölve mindent újrakezd, férj nélkül, szűziesen,
ártatlanul. Ezek a hosszú, gyaloglással töltött órák olyan
erősen kifejlesztették belső hangját, hogy végül úgy érezte,
csak ebben a hangban, ebben az állandó szóáradatban él,
és ha ez valaha elhallgat, ő is megszűnik.
Alexis is nagy örömét lelte a sétában, és meglepődött,
hogy Brigit, törékeny alkata ellenére, képes órákig
gyalogolni, és nem fárad el. (Brigit viszont Alexisről hitte,
hogy hamar elfárad, gyakran látta ásítozni partykon.)
Alexist, éppen úgy, mint Brigitet, nagyon érdekelték az
emberek: közelebb húzódtak, hogy kihallgassák a
beszélgetésüket és megfigyeljék a hangjukat. Alexist nem
érdekelte, mit mondanak, de Brigitet igen; Alexis az
intonációra, a szavak zenéjére fülelt. Néha egészen nyíltan
hallgatózott, és nem törődött vele, hogy észreveszik.
Viselkedése az agresszivitás és ártatlanság furcsa
keveréke volt; Brigit még soha nem találkozott hozzá
hasonló emberrel. A modorát, amelyet olyan bosszantónak
érzett a múltban, most egyszerűen elbűvölőnek találta.
Akár egy gyermek, kielégíthetetlenül kíváncsi volt. Egy
közönséges, üzletekkel teli utcában semmi unalmasat nem
talált; élvezettel bámulta a kirakatokat, függetlenül attól,
hogy a bolt mit árult. Szerette a feltűnő butikokat a
szörnyű föld alatti palotákban, amelyek alagútszerűen
húzódtak a város alatt, üzletekkel, éttermekkel és mozikkal
átlyuggatva. Szeretett könyvesboltokban és
hanglemezboltokban böngészni, akárcsak Brigit, és
imádott vásárolni – vett Brigitnek egy kétkötetes Mozart-
levelezést, meg Elliott Carter Variációk zenekarra című
lemezét; addig erőszakoskodott, míg Brigit megengedte,
hogy megvegye neki a pézsmagalléros kosztümöt;
magának is vett egy télikabátot, majdnem ugyanolyan
gallérral; a Rue de la Montagne-on vett egy pár kézzel
varrott bőrcsizmát, és megpróbálta rábeszélni Brigitet,
hogy vegyen magának ugyanabban az üzletben egy óriási
retikült; az ezüst fülbevalót is ő vette Brigitnek egy
alagsori ezüstművesnél a McGill egyetem közelében,
ugyanott vett magának még egy gyűrűt; azt akarta, hogy
Brigit vegyen magának egy pár cipőt, szokatlanul magas,
vastag talppal – nem tetszett neki, hogy Brigit csak
hagyományos cipőket visel –, és arra is rábeszélte, hogy
vegyen meg egy halványdrapp selyemblúzt negyvenöt
dollárért; Brigit hiába tiltakozott, hogy nem tudja
kihasználni, és nem is az ő stílusa. Rávette Brigitet, hogy
jelentkezzen be a szállodai szépségszalonban és vágassa le
a haját, nem látja, milyen előnytelen a hajviselete,
ahelyett, hogy egyenletesen keretezné a finom arcát? Nem
érdekli, hogy közel sem olyan csinos, amilyen lehetne? Azt
is ajánlotta, hogy festesse be a haját. A sötét hajban az
ezüst szálak csinosak, de a szürkék nem; fölösleges,
mondta, hogy Brigit évekkel idősebbnek lássék, mint
amennyi. Brigit kicsit vonakodva fogadta el az ajándékait,
megvette a blúzt, de a cipőt és a retikült nem,
beleegyezett, hogy a haját levágassa, de nem festette be.
Ragaszkodott hozzá, hogy a szállodai számla felét ő
fizesse, ami elég jelentős összeg volt. Végül odahaza
Woodslee-ben Alexisnek tőle kellett ötven dollárt
kölcsönkérnie október elsejéig.
Vasárnap a szállodai szobában lustálkodtak, a délelőtt
nagy részét ágyban töltötték, teát ittak croissant-nal,
elolvasták a lapokat. Elképesztő volt, milyen keveset
jelentettek nekik az újságok, fényképek politikusokról,
akiknek a nevét Brigit soha nem hallotta, öntudatos, dühös
pózokban; a postásszakszervezet elnöke, amint általános
sztrájkra szólít fel; a quebeciek követelése valami
„kétnyelvű törvény”-nyel kapcsolatban; egy progresszív
konzervatív képviselőjelölt beszéde; egy tartományi
egészségügyi miniszter körüli botrány; egy NDP-képviselő
vádaskodása, mely szerint Ottawában nem veszik elég
komolyan a higanymérgezést a québeci indiánok között.
Bizonyos szempontból zavaró volt, más szempontból
viszont megnyugtató, hogy a főcímek, a cikkek és a
fényképek olyan kevés kapcsolatban álltak azzal a világgal,
amelyet Brigit és Alexis ismert. – Kanadába kéne
költöznünk – mondta vidáman Alexis. – Itt semmi nem
jelent semmit; egyedül lehetnénk, önmagunk lehetnénk. Itt
nincs semmi fontos, amin gondolkodnunk kellene. Olyan,
mintha átléptünk volna a tükrön egy másik világba. Vagy
mintha Liliputban ébredtünk volna.
Több cikk foglalkozott a munkanélküliséggel és
inflációval; Brigit elolvasta őket, de nem tudta komolyan
venni, mert úgy érezte, New Yorkot kivéve még soha nem
járt ilyen feltűnően és hivalkodóan gazdag városban. A
felhőkarcolók, a szállodák, a drága éttermek, butikok és
éjszakai mulatók, a rengeteg ember, sokan turisták, mint
ők, akik céltalanul, boldogan sétálnak a dimbes-dombos
utcákon, a belváros felé… Brigit még a kanadai pénzt is
valótlannak érezte – kétdolláros bankjegyek, sáfrányszínű
bankók, ötvendollárosok, vicclapokat idéző rajzokkal…
– Nehéz komolyan venni – helyeselt Brigit. – Pedig
muszáj.
– Miért? – kérdezte Alexis.
Feküdtek a hatalmas, rendetlen ágyon, és beszélgettek.
Brigit és Alexis. Csak a kényelem kedvéért jelentkeztek be
Kessler néven; nagyszerű szobát kaptak a szálloda
tizenötödik emeletén, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a
város déli részére. Csókolóztak, simogatták egymást,
ásítoztak, beszélgettek, cigarettára gyújtottak, lustán
nyújtózkodtak, mosolyogtak, és rettentően boldogok
voltak. Alexis beszélt a dalciklusról, amelyet St. Dennis
verseire akar komponálni, egy dalt már befejezett, és
egészen elégedett vele, bár még habozik, hogy
megmutassa-e valakinek. Beszélt róla, hogy milyen
bizonytalan a helyzete Woodslee-ben. Megdöbbentette,
hogy akár egyetlen kollégája is akad, aki annyira gyűlöli,
hogy képes névtelen leveleket írni neki, késő éjszaka
névtelen telefonokkal zaklatni (néha előfordult), vagy
elképesztő pletykákat terjeszteni róla. A legrosszabb mégis
az, hogy néhányan azon mesterkednek, hogy eltávolítsák –
hát nem tudják, mennyire fontos neki az állása, nemcsak
anyagilag, hanem érzelmileg is?
– Érzelmileg? – kérdezte Brigit; nem értette.
– Igen. Természetesen. Szükségem van a munkára, a
felelősségre, kollégákra, ilyesmire – felelte Alexis. –
Nagyon szeretem a diákjaimat. Legalábbis a legtöbbet…
Miért nézel így rám?
– Nem hittem volna, hogy így érzel.
– De miért nem? Miért ne érezhetnék így?
Brigit megcsókolta, és megsimogatta a haját; el sem
tudta képzelni, mit válaszolhatna. Hitte, hogy igazat mond
– olyan egyszerűen, olyan nyíltan beszélt –, és mégsem
látszott egészen lehetségesnek: éppen Alexis Kessler mond
ilyeneket?
– Neked nem tetszik az az elképzelés a nagy
közösségről? – kérdezte Alexis. – Amiről Oliver szokott
szónokolni?… Persze igaz, hogy a legtöbb embert
Woodslee-ben ki nem állhatom, de az ötlet nagyszerű, és
én platóni módon hiszek a… hiszek valamifajta ideában…
Te nem? Elszakadtam a családomtól, a házasságban nem
hiszek, gyerekeket nem akarok, de úgy gondolom, van
valami nagyon valóságos az emberekben, akik osztoznak
bizonyos értékekben, bizonyos meggyőződésekben… A
művészet, a művészek közössége… Nem gondolod?
Brigitnek ez így még nem jutott eszébe, de úgy vélte,
Alexisnek igaza van. Amikor erőt vettek rajta azok az
ijesztő kimerültségi hullámok – bár most, most, hogy ő és
Alexis szerelmesek, majdnem egészen elmaradtak, hála
Istennek –, a tudat, hogy el kell mennie valahová, hogy
találkoznia kell kollégákkal vagy diákokkal, tehát muszáj
felkelnie és felöltöznie, ez a tudat élesztette fel, adott neki
energiát, akármilyen keveset is, hogy visszatérjen a
világba. És szerette a világot. Szidta, mint mindenki más,
de szerette; tudta, hogy ő kicsoda benne; még az is lehet,
hogy nemegyszer megmentette az életét, anélkül, hogy ő
sejtette volna.
De nem a világ és nem a közösség volt az, amelyben
Brigit és Alexis igazán jól érezte magát. A kollégáiknak
nem beszélhettek nyíltan az érzéseikről, mert mindent,
amit mondtak – főleg ha az kritikus, becsmérlő vagy
enyhén „érdekes” volt –, eltúlozva és eltorzítva
továbbadtak. Ha Brigit elárulta valakinek, hogy
átmenetileg kétségbe van esve a házassága vagy a
munkája miatt ( A munkád? – kérdezte meglepetten Alexis.
– Én azt hittem, neked könnyen megy az írás, legalábbis
olyan benyomást keltesz…), néhány napon belül mindenki
azt beszélte Woodslee-ben, hogy öngyilkos alkat, sőt
megkísérelte az öngyilkosságot; az emberek nemegyszer
odamentek hozzá az utcán, az élelmiszer-áruházban vagy
az egyetemi könyvtárban, arcukon higgadt, tartózkodó
vagy akár őszintén együttérző kifejezéssel; meg akarták
fogni a kezét, hogy megvigasztalják vagy bátorságot
öntsenek belé, vagy… vagy ki tudja, miért – Brigitnek
többnyire fogalma sem volt róla, hogy mit akarnak. (De én
mindig azt hallottam, hogy heves természetű vagy, nyersen
őszinte – mondta Alexis. – Sőt… néha még brutális is. Ilyen
benyomást keltesz.) És természetesen a kollégák hamar
rájöttek, hogy különbnek tartja magát náluk, és ez nem
tetszett nekik. (Mindkettőnket azért gyűlölnek, mert mi
többre tartjuk magunkat Woodslee-nél – nevetett Alexis,
aztán ásított. – De mit tehetünk, szerelmem? Ha egyszer
valóban különbek vagyunk.) Éppen ellenkezőleg,
tiltakozott Brigit, ő nagyon is tiszteli a kollégáit, főleg az
angol tanszéken – tudja, milyen kompromisszumot kötöttek
a középszerűséggel, szakmailag és a magánéletükben is.
Egyetlen ember sincs a tanszéken (talán két-három kivétel
ha akad az idősebbek között, no meg Stanislaus Chung),
aki ne volna kimondottan okos, sőt zseniális – vagy
legalábbis valamikor az volt; Brigit tudja, mert elolvasta a
könyveiket, tanulmányaikat, kritikáikat. Ismerni és
csodálni akarta a kollégáit. De úgy látszik, valami történt
velük. Valami nagyon szomorú dolog. A legtöbben félúton
megtorpantak. Abbahagyták az olvasást, abbahagyták a
gondolkodást, abbahagyták a rutinjellegű, egyetemi
feladatokon túlmutató írást. Természetesen vannak
kivételek: Gowan Vaughan-Jones vagy Lewis, a fiatalabbak
közül is egy-kettő. De általában véve a szakmai életük
elhanyagolt külvárosi kerthez hasonlít: egy ócska
ponyvadarab alatt eldobott gyerekgereblye, a lapulevelek
és kutyatej között régi cipő hever; tevékenységtől és
élettől nyüzsög minden, a tücskök szüntelen ugrándoznak,
de sehová sem tartanak. És a családi életük, azok az
agypusztító házasságok! A férfiak olyan nőket vettek el
(Brigit remélte, hogy nem szándékosan), akik kevésbé
intelligensek voltak náluk, nőket, akik nem osztoztak, nem
is tudtak volna osztozni intellektuális érdeklődésükben,
akik néha bágyadtan mosolyogva azt mondták: ja, az?… én
egy szót se értek abból, amit ő csinál, vagy Az? Nagy hűhó
semmiért; és akiknek a háztartásról, nyaralásról,
gyerekekről, frizurákról, receptekről, helyi botrányokról
folytatott társalgásától – azon való igyekezetében, hogy az
ásítást udvariasan elfojtsa – Brigitnek megfájdult az
állkapcsa. Szerette ezeket a nőket, némelyik igazán kitűnő
ember, mint Marilyn Byrne, Mina Housley és szegény Faye
Seidel… a társaságukat mégis képtelen volt elviselni, és
megérezte, hogy nekik sem tetszik az ő élete; helytelenítik.
– Magányos vagy – mondta Alexis nyersen. – Mint én.
– Ez lenne a baj? – kérdezte Brigit elbűvölten.
Beleszeretett Alexisbe, mert úgy vibrált, mert olyan vonzó,
féktelen és gyengéd volt: amikor először megcsókolta a
konyhában, félig felemelte a székről, fölébe hajolt, erősen
és mégis szinte testvériesen ragadta meg a vékony vállát,
olyan fizikai szeretettel, amelyet Brigit már nem is
feltételezett férfiakról. Brigit szeretett volna hangosan
tiltakozni: hogy mondhatják az emberek, hogy gúnyos
vagy, léha, arrogáns; közben az arcát a nyakába temette,
és belekapaszkodott a derekába, hogy mondhatják, amikor
te vagy a… a legszeretetreméltóbb ember, akivel valaha
találkoztam… A szexuális vonzereje, a szexuális agilitása
sokkal kevésbé lepte meg, mint az egyszerű, őszinte,
váratlan barátságossága.
Lustálkodtak a szállodai szobában, aztán együtt
zuhanyoztak, felöltöztek, és hosszú sétára indultak, fel a
hegyre, a Rue des Pins-en, és nagy kört leírva megint
vissza Sherbrooke-ba; megálltak a Ritz-Carltonnál, és bár
későn volt, megebédeltek, és ittak jó néhány pohárral;
egymás kezét szorongatva siettek vissza a szobájukba;
kipirulva, lélegzet után kapkodva, félve csókolóztak a
liftben. Mindez olyan új volt; Brigit úgy érezte, csak
kísérlet, csak átmenet, valószínűleg nagy fájdalomnak teszi
ki magát, de nem volt ideje, még arra sem maradt
lélegzetvételnyi ideje, hogy visszahúzódjon, eltűnődjön…
Alexis senkire sem emlékeztette. Egyetlen férfi
ismerősére sem, nemhogy más szerelmére.
És a megdöbbentő külseje, a gyönyörű arca.
A karcsú, arányos teste, a szerény, de erős váll- és
karizmai, kemény combja, karcsú, sápadt keze és lába.
(Ami nem volt piszkos. Hanem tiszta és majdnem olyan
puha, mint az övé.) Szinte mohón csókolta, dédelgette és
simogatta; nem tudta, hogy ekkora éhség lakozik benne.
Amikor Alexis azt mondta neki, hogy nagyon vonzó nő,
amikor kitartott állítása mellett, és majdnem nevetett
azon, hogy ő nem hisz neki, Brigit furcsa módon úgy
érezte, hogy becsapja, egy nap talán rájön az igazságra és
akkor majd nem szereti többé. És közben figyelte saját
magát, mint válik egyre hiúbbá… ruhákat vett, ügyelt rá,
hogyan készítse ki magát, hasznos kis kiegészítőket
vásárolt, hogy csinosabb és fiatalosabb legyen. – De amit
igazán szeretek benned – mondta Brigit nagyon komolyan,
Alexis mellett feküdt meztelenül a túlméretezett, királyi
ágyon –, hogy akármiről beszélhetek neked, te nem
ítélkezel.
– Persze hogy nem ítélkezem – mondta Alexis. –
Legalábbis téged nem ítéllek el, Brigit.
A bizalmas helyzet felbátorította Brigitet, beszélni
kezdett, eleinte habozva, az írásról, ami végül is az élete
középpontja, vagyis az volt, mielőtt megismerte Alexist. A
regénye. Az a rohadt regény. Évek óta kínlódik, és még
most is olyan messze van a befejezéstől… Két különböző
vázlaton dolgozik, a felhasználatlan jegyzetek fiókokat
töltenek meg; több száz ív papír, hajnali négykor papírra
vetett hirtelen ötletek, amelyeket reggel már nem tudott
volna elolvasni, és eszébe sem jutott, hogy megpróbálja; az
egész mindenféle mással együtt egy fiókba lökve; nagy,
szívet tépő rendetlenségben. Virginia Woolf azt írta a
naplójába, hogy a munkája, a szüntelen szellemi
tevékenység olyan a számára, mint keskeny palló a
szakadék felett; Brigit úgy érezte, tudja, mit jelent ez a
metafora. A munka diadal a csüggedés felett, de ha maga a
munka válik csüggedéssé, hogyan menekülhet az ember?…
Kétségbeesetten be akarja fejezni a regényét, mondta
Alexisnek. És mégsem tud írni. Könnyebb előadásokat
tervezni, újraolvasni az anyagot, amit már vagy egy
tucatszor olvasott; sokkal könnyebb meghívni a hallgatókat
a szobájába, hogy „megbeszéljék” a félévi dolgozatokat, és
az sem számít, ha a személyes ügyeikről beszélnek és
órákig feltartják; mesélnek a szüleikről, a legújabb
szerelmükről, más professzorokkal való
elégedetlenségükről. Még a vizsgadolgozatok javítása is
különös örömet okoz. Határozott, valódi, gyakorlatias
tevékenység, azonnali következményekkel jár, és végül is
része felelősségteljes hivatásának… A tanítás elkábít;
éppen úgy, mint az egyetemi életet jellemző nyüzsgés,
akadékoskodás, apróságok felduzzasztása.
De miért nem tudod befejezni a regényedet? – kérdezte
Alexis.
Fogalma sincs róla. Éppen a kétségbeesés áll az útjába,
idegessé, gyengévé teszi… A regénynek gyermekkora és
lánykora Norfolkját kellett volna felidéznie, az
emlékezőtehetség diadalának szánta, tisztelgésnek a múlt
előtt; nem élesen kritikus és elemző művet akart írni, mint
az első két regénye, hanem mélyreható, lassú, kevésbé
céltudatos, áradó és terjengős könyvet, mint maga az
élet… valami nemeset, valami teljes egészet. Ünnepet,
ahogy St. Dennis mondta.
Regény a gyermekkorról, mormolta Alexis.
Hát nem igazán a gyermekkorról. Annál sokkal többről.
Alexis mindkettőjüknek töltött. Tiszta whiskyt, erőset,
megnyugtatót.
Kis idő múltán Alexis azt mondta, neki semmiféle
érzelmei nincsenek a gyermekkorával kapcsolatban.
Véleménye szerint valószínűleg túl nagy fontosságot
tulajdonítanak a gyermekekben meglévő úgynevezett
érzékelő képességnek. Meg aztán olyan unalmas volt, hogy
folyton figyelték; hogy két felnőtt tartotta az uralma alatt,
akik elől természetesen el kellett rejtenie legfontosabb
gondolatait. A szülei konvencionális emberek voltak; az
apja igazgató a Prudential Life-nál, az anyja amatőr
zongorista, aki zenei csoportokat meg hasonlókat
szervezett. Ritkán gondolt rájuk, és ők is rég felhagytak
azzal, hogy miatta gyötrődjenek.
Életének jelenlegi szakaszában, mondta Alexis, a zene,
ami izgatja, inkább intellektuális, mint emocionális. A
Connecticut állambeli Waterburyhez fűződő gyermekkori
élményei semmit nem jelentenek a számára, mert nincs
közük a munkájához. Különben is, alkatánál fogva utálja a
nosztalgiát – mi a nosztalgia, ha nem a valóság
szentimentális megrágalmazása? – A zenének elege van az
érzelmekből, megfullad az érzelmekben – mondta.
– Nagyon pragmatikusan beszélsz – mondta lassan
Brigit.
– Semmi nem volnék, ha nem volnék pragmatikus.
– És mégis, mindenki azt hiszi… Olyan benyomást
keltesz…
– Nos? – kérdezte élesen Alexis.
De Brigit nem tudta kimondani. Hogy Alexis Kesslert
mindenki felelőtlennek, hanyagnak, lustának, romlottnak
tartja; olyasvalakinek, aki akarattal elpocsékolja a
tehetségét, energiáját, fiatalságát… Már nem tartotta
lehetségesnek, hogy bárki elhiszi ezt az ostobaságot. Brigit
nevetett, megitta a whiskyjét, és nem volt hajlandó
gondolkozni. Inkább a gyerekkoráról kérdezte. Ha nem a
gyerekkoráról, legalább a kamaszkoráról. Mesélj az első
lányról, akibe beleszerettél, könyörgött.
 – Lányról? – kérdezte nyugodtan Alexis.
Nem lány volt, hanem fiú, tizenhét-tizennyolc éves;
segédkarmester a New England-i konzervatóriumon;
csodagyerek; fakó bőrű, máris kopaszodó; beesett arcán
mindig aggályoskodó kifejezés ült, a mosolya
kataklizmaszerű az akkor tizenegy-tizenkét éves Alexis
ezekért a mosolyokért élt. Majdnem egy évig beteg volt a
szerelemtől, és bár mindez nagyon régen történt, ma is
tisztán emlékszik az elvakult rajongás megaláztatásaira és
eksztázisára; néha még most is álmodik a fiúval… Mi lett
vele? Egészen mindennapos karrier: karmester lett egy
középnyugati szimfonikus zenekarnál, Saint Louishan,
aztán Kansas Cityben, végül Alexis elvesztette szem elől;
már nem érdekelte. Ő, Alexis, lett az igazi csodagyerek, az
elkényeztetett kedvenc, a kis herceg. Az elkövetkező
években mindig úgy gondolta, hogy a fiatalember
valószínűleg vonzódott hozzá… de egyikük sem mert
közeledni a másikhoz.
– Ha most látnám, nem venném a fáradságot, hogy
átmenjek hozzá az utca túloldalára – mondta lassan Alexis.
Megborzongott. – Fantasztikus, hogy megváltozunk. Hogy
elhalványul a szenvedély…
Brigit első szerelme egy tizenöt év körüli fiú volt, akinek
az apja, akárcsak Brigite, a városi és megyei politikában
volt érdekelt; Brigit tizenkét éves volt, amikor
beleszeretett. A fiú középiskolába járt, Brigit pedig
hetedikbe. Nevetséges és fájdalmas volt, ahogy róla
álmodozott, utánaosont a városban, amikor a fiú, nem is
tudva Brigitről, egy csoport vele egykorú barátjával sétált.
Ronnie-nak hívták. Ronnie Brookernek. (A névnek még
most is van hatalma, megdobban tőle a szíve – egy
pillanatra.) Ő és a barátai elég csúfak, hangosak,
rettentően nagyszájúak, sőt obszcének voltak; disznó
szavakat kiabáltak a lányokra és egymásra, eszelősen
nevettek, de Brigit mindent megbocsátott – talán nem is
értette. Több mint egy évig szerette. A fiú mindig bordó
vászondzsekit viselt, a hátára aranyfonállal Norfolk Os volt
hímezve; Brigit imádta a dzsekit, mindig kereste a
gimnázium bejárata körül, szombatonként az utcán
kavargó tömegben meg a korcsolyapályán, és… Nevetett,
az arcát a kezébe temette. Ocsmány és mégis csodálatos
elvakultság. Soha nem felejtette el a fiút. Amikor
hazament, mindig megkereste a nevét a telefonkönyvben,
hogy nem költözött-e el – de nem változott a címe; egy
felsőbb osztályos lányt vett el, több gyermekük született,
akik azóta már valószínűleg felnőttek, és a fiúnak
valószínűleg fogalma sincs róla, hogy ki az a Brigit Stott.
Semmit nem tudott róla, semmit.
De a legfontosabb személy kislány korában, mondta
Brigit, nem fiú volt, hanem egy Louellen nevű lány. Az első
osztálytól a tizedikig, kilenc évig a legjobb barátnők voltak,
és most – olyan sok évvel később – Brigit néha álmodik
vele. Hosszú ideig pedig egyszerűen megfeledkezett róla.
Hét testvére között a legfiatalabb volt; az apja alkoholista,,
valamikor bányász, aki mindig munkanélküli-segélyből élt;
az anyja – Louellen szegény anyja – egy konzervgyárban
dolgozott. A hat fivére és nővére örökké bajba keveredett.
Louellen sovány volt, nagy szemű, és meglepően jó
humorú; és bár Brigit szülei semmit sem tudtak a bolti
lopásokról, a lányok közös kalandjairól – főleg a
Woolworthben és a Grantben –, megérezték valami
veszélyeset Louellenben, a család sem tetszett nekik a
szegénysége miatt, így aztán inkább arra bátorították
Brigitet, hogy ő hívja meg magához Louellent. Soha nem
engedték meg, hogy Brigit Louellennél aludjon. De a
lányok jobban összetartottak, mint a nővérek, nagyon
szerették egymást, rengeteg ajándékot vettek egymásnak –
pénztárcákat, kendőket, játékokat, olcsó karpereceket –, és
mindenki tudta, hogy elválaszthatatlanok. Egyszer
karácsonykor Brigit öt dollárt költött Louellenre, ami
rendkívüli összeg volt, egy pár prémbéléses kesztyűt vett
neki. Louellen viszont egy topázgyűrűt ajándékozott
Brigitnek, ami a nagyanyjáé volt. Topáz! A foglalat elég
olcsó volt, de a kő valódi. Amikor a szülei felfedezték, azt
akarták, hogy adja vissza, de Louellen nem volt hajlandó
visszavenni, és Brigit nem tudta, mit csináljon. Ide-oda
telefonálgattak. Volt nagy sírás-rívás. Stotték izgatottak
voltak, és kicsit sértődöttek, Louellen szülei pedig
dühösek. Végül megengedték Brigitnek, hogy megtartsa a
gyűrűt, de nem viselte, mert félt, hogy elveszíti; évekig az
anyja íróasztalfiókjában hevert, senki nem nyúlt hozzá,
valószínűleg most is ott van. – Néha úgy érzem – mondta
Brigit –, hogy azóta sem volt barátom, aki ennyit jelentett
nekem. Valami történt Louellen anyjával, amikor a tizedik
osztályba jártunk, és a család szétszakadt – Louellen
Baltimore-ba került egy férjezett nővéréhez –, egy ideig
leveleztünk, de soha többé nem láttam. Néha azt álmodom,
hogy megint Norfolkban vagyok, megint kislány vagyok, és
Louellen ott van valahol a közelben, és nagyon fontos
lenne, hogy megtaláljam, de nem találom. Az iskolában
vagyunk; a városban vagyunk; eltévedtünk. Nem tudom,
hol keressem. A nevén szólítom, de nem válaszol.
Álmomban sírva fakadok, nyüszítek – úgy nyüszítek, mint
egy állat –, elrémiszt a saját hangom, de, de semmi nem
történik, Louellen nem jön. Felébredek, és alig kapok
levegőt. A testem szinte rázkódik a zokogástól, a bánattól,
de nem tudom, miért, nem értem. Olyan izgalom fog el,
hogy néha több mint egy órába telik, mire újra elalszom –
mondta Brigit, és megtörölte a szemét.
– Csakugyan nem értem.
Alexis meghatódott. – Arra ébredsz, hogy sírsz?
– Borzasztó – mondta Brigit. Aztán elnevette magát, nem
akart panaszkodni. – De most már jó ideje nem fordult elő.
– Azt hiszem, évek óta nem sírtam – mondta lassan
Alexis. – Pedig ez biztosan nagy dolog… Sírni egy lány
miatt, akit ilyen régen nem láttál, sírni egy gyermekkori
barátért. Én azt sem tudom, mit jelent ez a szó: barát.
Barátság. Szerelmeseim természetesen voltak, sírtam is
miattuk. De ez nagyon régen volt, és azt hiszem, már akkor
is tudtam, milyen céltalan, hiábavaló és önző dolog a sírás.
Sírni a kicsi Alexisért, aki nem mindig kapja meg azt, amit
akar…
– Nagyon keményen beszélsz – mondta Brigit
nyugtalanul.
– Pedig nem vagyok kemény, egyáltalán nem – felelte
Alexis. Felült és a cigarettája után nyúlt. A jobb keze
harmadik ujján megcsillant az új ezüstgyűrű; olyan nagy
volt, hogy majdnem teljesen eltakarta az ujjpercét.
Izzadság- és kölniszaga volt. – Realista vagyok. Semleges.
Amint mondod, pragmatista… Sokkal idősebb vagyok
nálad, Brigit.
*
St. Dennis a mellényes sötét öltönyben; fehér haja
lágyan lebeg az arca körül, a hangja most már egy kicsit
gyengébb: gunyoros, többszörösen megcsavart verset
olvas fel a szerelemről; évtizedekkel ezelőtt írta; a helyszín
egy lerobbant üdülőszálló Southamptonhan. Zsémbes,
kegyetlen, csikorgó, szorongató. A szerelem nosztalgiája.
Vágyakozás a sötétség, a sötét helyek, a paradicsom után,
Schopenhauer a világegyetemről szőtt óriási álmának
mitikus középpontja után, ahol az álmodókat álmodják, és
ők is álmodnak – álmodniuk kell, különben semmivé
lesznek. A közönség gyorsan kapcsol és nevet a gúnyos
sorokon, Brigit velük nevet, bár a teste sírni akar, a teste
tiltakozik; szerelmes, és nem tudja elviselni a szerelem
csúfolását, most nem, most nem. És mégis, St. Dennis
szellemes és bölcs, és ő meg fogja tapsolni.
…A teste ellenszegül és felemelkedik és megfeszül. A
szíve őrülten dobog. Csüng rajta, belekapaszkodik. Nem
lehet, hogy ennyi idő után, ennyi év után ez vele történik;
nem is biztos benne, hogy akarja-e, hogy megtörténjék, és
mégis, valami ellenállhatatlanul húzza magával, nyitott
szája eltorzul, az állán nyál csurog le. Szereti; kapaszkodik
a hajába, a vállába, a hátába, az öklével üti, és az ökle
tehetetlenül kinyílik, az ujjak szétterülnek… Nem lehet,
hogy ez vele történik. (Stanley, aki szerette, aki folyton
hajtogatta, hogy szereti, aki vele együtt sírt, és zavarba
jött saját kegyetlenségétől, és nem értette önmagát: a
hirtelen dühkitöréseket, gúnyolódást, kétségbeesést;
Stanley, aki azt mondta rá, hogy merő görcs, hogy
szégyenlős, hogy képzeletben még szűzies, és még mindig
ellenáll neki – hát nem tudja, hogy ő, Stanley, mennyire
szereti, hogy csak azt akarja biztosan tudni, hogy Brigit is
szereti őt?) Alexisnek kitárulkozik, vele tehetetlen és nyers
és készséges; retteg attól, hogy Alexis csúnyának találja a
tátott szája, a kiforduló szeme miatt, de képtelen uralkodni
magán, nem akar uralkodni magán, Alexis pedig szorosan
magához öleli, mintha nem lenne tisztában a rémületével.
Érzi, hogy mindjárt elveszíti az uralmat önmaga fölött.
Pánikba esik és visszahúzódik, menekülni akar, nem bízik
benne. Nem ismeri. Valaki, egy férfi, egy idegen, szerető
vagy férj… valaki szerelmeskedik vele, és ő meg van
rémülve, mert nem ismeri, nem tudja, mi fog történni vele.
Agyának egy részével tudja, hogy ez abszurdum: ő már
levedlette érdeklődését a férfiak és a szerelem iránt, ő
többé nem hajlandó elviselni a szerelmeskedések
rohamait, nem veti alá magát egy másik ember ítéletének.
Nem érdekli, hogy kinek mi a véleménye róla, és nem is
akarja, hogy érdekelje. Harmincnyolc éves, férjnél volt,
évekig élt egy férfival, most egyedül él, és szívesebben él
egyedül, és kora reggel a legboldogabb, amikor egyedül
van, kinéz a hatodik emeleti lakása ablakán, és látja, amint
az ég kivilágosodik és nézi az első madarakat – főleg
verebeket és cinkéket –, amint a magokat csipegetik a
parányi erkélyen; végigsétál a lakáson, egyedül van,
örömét leli az egyedüllétben, kávét főz, gondolkozik, hogy
üljön-e le az íróasztalhoz, tűnődik, hogy talán, talán, talán
ma több szerencséje lesz a regényével – merje-e
megpróbálni? Egyedül van, élvezi a csendet, félig
felöltözve járkál, megeteti a macskát, és nem jön zavarba,
amiért beszél hozzá – hát nem ez a Brigit Stott az igazi
énje, aki független mások ítéletétől? Brigit Stott nem
olyan, amilyennek ő ismeri saját magát?
Agyának egy része még Alexis Kessler felkínált
szerelmét is gorombán visszautasítja: tudja, hogy mélyen
meg fogja sebezni, és nem akar új fájdalmat, most nem.
Agyának egy másik része viszont attól fél, hogy egy napon,
amikor egyedül van, történik majd vele valami: valahogy
túlzottan, erőszakosan boldog az egyedüllétben, a
hangsúlyozott függetlenségben; valamiben bűnös – miben?
–, és bűnhődni fog. Csodálatosan is kezdődhet egy nap,
mégis mindig fenyeget a veszély, hogy a délután közepe
felé erőt vesz rajta egy fáradtsági hullám, olyan hirtelen és
mély, hogy már-már ájuláshoz hasonlít. A nappali alvás
nem megnyugtat, hanem felkavar. Tudja, hogy bajt jelent,
vele van baj; retteg a nehéz, kábult alvástól, amikor úgy
süllyed az álomba, mint a sírba, és nem is nagyon bízik
benne, hogy felébred: az elalvás pillanatában néha úgy
érzi, hogy nem is érdekli. Gyors, múló, ingerlő, kegyetlen
álom. Olyan kegyetlen. Túl sokat iszol, mondaná az anyja;
nem szedsz túl sok tablettát? – kérdezné Stanley.
Öngyilkos alkat vagy. Mindig is az voltál. Halj meg, miért
nem halsz meg, megígérem, hogy nem akadályozom meg,
tudod, hogy bízhatsz bennem. Bízzál bennem. Tudod, hogy
bízhatsz bennem… Reggelenként jókedvűen ébredt, bár
igaz, hogy étvágytalanul; egyedül volt, bűntudatot,
szorongást és fonák boldogságot érzett; egész lényét
átitatta a meg nem érdemelt öröm, ha az erkélyen, a
madarak között megpillantott egy kardinális pintyet vagy
egy magtörő pintyet, sőt talán egy szajkót – a környéken
volt egy törött lábú szajkó, szegény, elátkozott madár: fél
lábon ugrált, és alig tudott repülni – de enni nem tudott,
ételre a nap nagy részében még csak gondolni sem tudott;
így aztán kávét ivott, cigarettázott, elment órát tartani,
vagy értekezletre; azokon a napokon, amikor nem tanított,
otthon maradt; valami furcsa, megmagyarázhatatlan
energia hajtotta, éber volt, figyelmes, és talán egy kicsit
ideges; reménykedett, hogy elkerülheti a hirtelen támadó
fáradtságot, amely arra a pillanatra emlékeztette, amikor a
tűzbe dobott papír összeomlik: a lap először fehér és teljes,
aztán megpörkölődik és megfeketedik; végül hirtelen és
jóvátehetetlenül úrrá lesznek rajta a lángok és
megsemmisül. Voltak napok, amikor csak este nyolc óra
körül éhezett meg. De még akkor is csak vonakodva,
homályos haraggal készített magának ennivalót, mintha
arra kényszerítenék, hogy olyasvalakinek főzzön, akit utál.
Gyakran rántottát csinált, türelmetlenül, a tojás odaégett
és a serpenyőhöz ragadt, ő pedig sírva fakadt mérgében.
Ha a fekete, selymes, hosszú szőrű macskája ilyenkor a
lábához dörgölőzött, elrúgta. A fene egye meg! A fene egye
meg! De hirtelen farkaséhség fogta el, leült a
konyhaasztalhoz, megette a tojást és két vagy három szelet
pirítóst; a keze valósággal reszketett, a szemébe könnyek
gyűltek, és miután huszonnégy órája semmit nem evett, tíz
perc alatt mindent felfalt; aztán úgy érezte, felfúvódott,
hányinger fogta el, undorodva felállt az asztaltól, és,
megint csak dühösen, odatámolygott a mosogatóhoz,
betette a tányérokat meg a serpenyőt, hadd ázzanak az
éjszaka; majdnem eldőlt a kimerültségtől, és már nem
akart mást, csak lefeküdni: nem számított semmi, csak az
alvás. A gyomra felfúvódott, megkeményedett, az agyából
kiürült a vér, lefeküdt és várta, hogy utolérje az álom,
erőszakosan és irgalmasan, akár egy kalapácsütés.
Ilyenkor úgy érezte, mintha nem volna teste, csak gyomra
– már csak a gombóccá gyűlt, nehéz étel emlékeztette
mindarra, ami létfontosságú volt, ami az élet volt. A neve,
a személyisége, a munkája, a sorsa – semmi nem számított.
De Alexis számított, Alexis számít; ezekről a különös
szokásokról nem mer beszélni neki, bár más szeszélyeit
bevallotta (amint Alexis is bevallotta saját elbűvölő
szeszélyeit: például, hogy milyen fanatikusan törekszik a
tökéletességre a munkájában). A szeptemberi éjszaka óta,
amikor szeretők lettek, Brigit úgy hiszi, megváltozott; a
változást illetően optimista, hiszi, hogy normálisabbá válik;
nem olyan ember, aki büszke a lehetetlen, önpusztító
magatartásra… Alexis fontos neki, nagyon fontos. Más
férfival szemben öntudatos lenne, de Alexis mellett
nincsen öntudat; néha úgy érzi, ő maga sincs többé: nincs
semmiféle énje. Szeretlek, mondja Alexis; szeretlek, ismétli
Brigit, és egymásba kapaszkodnak, vakon, mohón,
reménykedve, akár a gyerekek. Újra, újra, újra. Amikor
először szeretkeztek, Brigit nem tudta elhinni, hogy ez vele
történik; szeretett volna kétségbeesetten, derülten,
meghatottan elkülönülni, ahogyan néha a férjével: amikor
Stanleyvel volt, nem tudott a saját testében megmaradni,
nem tudta alárendelni magát neki, a kimerítő
tornagyakorlatainak, a felingerelt és energikus
akarásának; de Alexist csókolta, ölelte és szerette, abszurd
hálát érzett iránta, és bámulta a szépségét – hogy egy férfi
ilyen jóképű lehet és mégsem ostoba! –, nem tudott
egészen hinni benne, még akkor sem, amikor szerette, és a
gyönyörtől vonaglott a teste alatt. Nem. Igen. Nem.
Retteg, hogy elveszíti az uralmat önmaga felett; retteg,
hogy lemarad és nem változik meg. Ismerte az élvezetet
azelőtt is, mégsem pusztult bele, most mégis, minden
alkalommal úgy érzi, hogy meg kell állnia, nem szabad
folytatnia. A gyönyör széllökései hirtelen örvénnyé
erősödve magukkal rántják, a testét görcsök rázzák meg:
nem akarja elviselni, kétségbeesetten akarja, hogy
elviselje; kapaszkodik a szerelmesébe, hangosan felsír az
iránta érzett szerelemtől, az iránta érzett szerelem
őrületében.
Iszonyatos, gyermekes nyöszörgés – hallja, megtölti a
szobát, nem lehet letagadni.
*
Utána Alexis letörli, néha lecsókolja a könnyeket az
arcáról. De nem kérdezi meg, miért sír, és utána miért
olyan döbbent és olyan néma.
***
A woodslee-i egyetemet 1848-ban alapították; 1879 óta
van Phi Beta Kappa-klubja; magánkézen levő, mindennel
ellátott intézet; a keleti parton magas színvonalú
oktatásáról, bölcsészeti és képzőművészeti tanszékeiről,
akadémiai szigoráról híres, bár a színvonal az utóbbi
néhány évben némiképp süllyedt. A diákok, akiket nem
vettek fel a Harvardra, a Yale-re vagy Princetonba,
ugyanolyan rutinszerűen jelentkeznek a woodslee-i
egyetemre, mint a Cornell-re, a pennsylvaniai és a bostoni
egyetemre, sőt még New York állam egyetemeire is.
Körülbelül hatezer alsó évfolyamos, kétezer végzős és
elenyésző számú levelező hallgatója van. A többség New
York Citybe és a kertvárosokba való, bár sokan jönnek a
Közép-Nyugatról és Kaliforniából is; elég jelentős a külföldi
diákok száma. Az egyetem New York államban, a kis
Woodslee várostól nyugatra helyezkedik el, a Powhatan
folyó mellett, közel kétszáz hektár területen; kelet felől a
Champlain-tó, nyugat felől, szabálytalan vonalban, az
Adirondack-hegység határolja. A vidék dombos; sűrű,
áthatolhatatlan erdő borítja. Woodslee szép épületeiről és
a kemény telekről híres (a külső hőmérők a környéken
mínusz harminc fokig mérnek) és arról is, hogy a hangadó
oktatókat és öregdiákokat aszketikus céltudatosság
jellemzi, és hogy a diákok kínosan tudatában vannak saját
kiváltságosságuknak, és ezt a hatvanas évek
„demokratizáló” mozgalma alig-alig csökkentette. Drága
iskola; ezt nem is lehetne tagadni. Bár sok ösztöndíjasa
van (feketék, a „kulturális jogfosztottak”), része a gazdag
Amerikának, és ennek az Amerikának válik díszére.
Az egyetemi komplexum még azokban a látogatókban is
csodálatot ébreszt, akikben egyébként nem könnyű
csodálatot ébreszteni. Mindenkinek tetszik az egyöntetű
neoklasszicista építészet: a közeli, egykor gazdag
kíttyborói kőbányából származó, mészkőből és gránitból
emelt épületek; a sok kavicsos ösvény és kanyargó,
murvával felszórt, fákkal szegélyezett út; a kis
márványkápolna az olasz rózsaablakkal; az öreg
harangtorony; a régi adminisztrációs épület egy meredek
domb tetején; a Brandford Hall az oszlopsorral; az új
mészkő és üveg könyvtár, amely 1971-ben készült el, és
nagyon sokba, az építész eredeti költségvetésénél több
százezer dollárral többe került (és sok vita okozója volt); a
diákszövetség palotája, előtte a kis patakkal és vízeséssel;
a Kerr-színház a lendületes pilléreivel és feltűnő, pávakék
üvegfalaival; a kollégiumok, amelyek elegáns, régi
lakóházakra emlékeztetnek, legalábbis kívülről; a csupa
üveg és terrakotta ebédlőcsarnokok. A rektor új György
korabeli stílusú házának finom pompája a Fehér Házzal is
felvehetné a versenyt, ráadásul sokkal szebb környezetben
épült: az Adirondack-hegység lábánál, kék lucfenyők,
hatalmas tölgyek és szilfák között; rózsabokrokkal,
szobrokkal és díszfákkal ékes kertje nyitva áll a
nyilvánosság előtt. Még a végzős hallgatók kollégiumai is
egész szépek, a sportközpont és az egyetemi rendőrség
épülete mellett. Vannak bicikliutak, teniszpályák,
tavacskák, gránitpadok, meg egy emlékmű az 1777-es
„Powhatan csatájának”. A woodslee-i egyetem
hallgatójának lenni kiváltság, amely kiváltságot bármikor
el lehet veszíteni – olvashatják az elsőévesek a kis
tájékoztató könyvecskében.
Kultikus hely, gondolta kényelmetlenül Brigit Stott,
amikor először látta az egyetemet.
Az 1977-es népszámlálás adatai szerint Woodslce
városnak mintegy huszonháromezer lakosa volt; a lakosság
száma az előző népszámlálás óta több százzal csökkent.
 A környéken évek óta problémát okoz a
munkanélküliség; azóta, hogy a hatvanas évek végén az
egyik textilgyár kénytelen volt bezárni. A város kicsi és
jelentéktelen; a folyó mellett meglehetősen nagy park
húzódik, a közepén a függetlenségi harc emlékművével; az
új Amerikai Bank szép épület, bár elég kicsi; csak egy mozi
van, egy szálloda a belvárosban, meg néhány motel a város
szélén, a 9-es számú főútvonal mellett. Sok kis gyára van –
papírgyár, női és lányka kötöttáru, halcsomagoló és
cipőgyár. Van egy gimnáziuma. Kelet felé, az államközi
autópálya közelében van egy új bevásárlóközpont –
Powhatan Hills – a szokásos benzinkutakkal, autós
éttermekkel, motelokkal, és sok az eladó telek is,
„gyarmati” és „tanya típusú” házakkal.
Az egyetemi oktatók és adminisztratív dolgozók közül
nagyon kevesen laknak a keleti oldalon. A város legszebb
része az egyetemtől északra, a folyó túloldalán húzódik; a
neve Phoenix Heights. A telkek itt többnyire nagyok és
lejtősek, sok a fa, a gyalogutak nincsenek kikövezve; a
házak néha rejtve maradnak a hatalmas lucfenyők, skót
fenyők és terméskő kerítések mögött; az elkülönültség és
méltóság érzete leng körül mindent. Byrne-ék a Fairway
Drive-on laknak egy hatalmas ingatlan szomszédságában,
amely a nyugalmazott Conroy bíró, a woodslee-i egyetem
igazgató tanácsa fontos tagjának tulajdona. (A Conroy ház
kisebb kastély, 1881-ben építtette az egyik
malomtulajdonos György korabeli stílusban.) A Phoenix
Hills-i Country Club golfpályáján fantasztikus ház áll – egy
woodslee-i jogász tulajdona; Frank Lloyd Wright – vagy
egyik munkatársa – kifejezetten neki tervezte: számtalan
rétegesen felrakott mészkőtömbből áll, amelyet kékre
színezett üvegtáblák szakítanak meg. Első vasárnapi
kirándulásukon Sandra és Ernest Jaegernek nagyon
megtetszett ez a ház, de a későbbi autózások során Sandra
kezdte úgy érezni, hogy hiányzik belőle a környék többi
otthonának méltósága.
Keletre, közvetlenül az egyetem mellett terül el egy
másik kellemes, két-három szintes, többnyire téglából
épült házakból álló lakónegyed; az egyetemen dolgozók
többsége itt lakik. A környéken van néhány fantasztikus
viktoriánus ház, három vagy négy klasszicista épület, meg
egy nyolcszögletű ház a Colfax Avenue-n, amelynek első
emeletén veranda húzódik körbe; a ház dr. Trevoré a
képzőművészeti tanszékről – persze a környéken mindenki
Trevorék háza után sóvárog. A Linwood Avenue-n, néhány
háznyira attól az épülettől, ahol Brigit Stott lakik, van egy
gyönyörű Cape Cod-stílusú ház, Haasék tulajdona; a
sarkon túl, a Strathmore-on pedig talán csúnya, de
igencsak feltűnő viktoriánus épület áll; rengeteg keskeny
ablak, furcsa kiszögellés és láthatólag rothadásnak indult
csúcsos tető díszíti; apró verandájának az utcára néző
ablakát egészen elborítják a növények – mintha a levelek
az üveghez nőttek volna. A ház a bölcsészkar előző
dékánjának özvegyéé; az asszony minden tavasszal arról
beszél, hogy eladja a házat, aztán érthetetlen és dühítő
módon meggondolja magát; a ház azonban olyan nagy, és a
fűtés olyan sokba kerül (kiszámították), hogy már
valószínűleg nem sokáig bírja. A Strathmore másik végén
áll Seidelék háza, azt is irigyli mindenki. 1910-ben épült,
terpeszkedő, aszimmetrikus, grandiózus épület; a
viktoriánus és Tudor-stílus keveréke: sok kis ablak, torony,
csúcsív és csúcsos tető; a lépcsőházban színes üvegablak;
széles tölgyfa lépcső, magas mennyezet, nappal is kicsit
homályos földszinti szobák – német tündérmeséket idéz:
ilyen lehet egy gyermek lidérces álma egy házról. A
palakővel burkolt, túlméretezett hall mindig hideg, mégis
impozáns, akárcsak az innen felfelé vezető széles lépcső.
Faye Seidel faragott padot állított a bejárathoz, melléje
egy antik fogast homályos tükörrel meg egy esernyőtartót
– szarvasbőr borítású különlegesség, olcsón vették egy
vidéki árverésen. A ház meghitten elhanyagolt. A szobák
kisebbek, mint ahogy az ember a széles lépcső és
túlméretezett faliszekrények láttán feltételezné; Lewis
dolgozószobája – a bejárattól jobbra – majdhogynem
parányi. Telezsúfolják a könyvespolcok, rendetlen és
homályos, akár egy barlang, de kényelmes, mint egy
kuckó. Amikor Seidelék néhány évvel ezelőtt megvették a
házat hihetetlen, de ennek már tizenöt éve –, rendbe
hozatták a fürdőszobákat, és egészen átépítették a
konyhát. A vendégek kicsit meglepődnek, amikor a nappali
és ebédlő után belépnek a vidám és színes konyhába: a
bútor narancssárga és fehér, a földön csillogó linóleum, a
csempe a Dél-Nyugatot idézi, a tűzhely és a hűtőszekrény
olajzöld, a nagy csiszolatlan ciprusfa asztal hentespulthoz
hasonlít. Partyk idején Seidelék konyhája jóakaratot és
elszánt vidámságot sugároz; rendetlensége valahogy
megnyugtató, mintha ez is az ünnep része volna.
Részben a ház, részben Lewis csodálatos bőkezűsége az
oka, hogy Seidelék partyjai olyan sikeresek. Általában
ősszel és tavasszal rendeznek egy-egy ilyen partyt; néha
szilveszterkor is. Lewis kiszámította, hogy a földszinti
szobákra elosztva száz ember fér el a házban. Néhány
reggelig tartó mulatság valóságos legendává vált: sokan
még most is lelkesen emlegetik azt a hosszú ivászatot és
szédítő vitát Seideléknél, amikor John Berryman
felolvasóestet tartott Woodslee-ben, és Seideléknél szállt
meg; Lewis majdnem az egész egyetemet meghívta a
Berryman tiszteletére rendezett partyra. Mindenki
elismeri, hogy Lewis igen nagylelkű az inni-, Faye pedig az
ennivalóval, ami bőségesebb és változatosabb, mint
például Housleyéknál és Hochbergéknél, pedig nekik
sokkal több pénzük van, mint Faye-nek és Lewisnak.
*
Lewis imádja a vendégséget. Ilyenkor hangos, vidám és
eufóriás; még csak negyed tíz van, de vagy fél tucat
házaspár megérkezett már, mind a barátai, a barátai és
kollégái, akik hálásak, amiért meghívta őket az Albert St.
Dennis tiszteletére rendezett partyra. Az öregúr bármelyik
pillanatban itt lehet; Oliver Byrne hozza el kocsival.
Az ijesztő pletykák után – hogy St. Dennis betegeskedik,
iszik, összeveszett valakivel a vezetőségből, és folyton
azzal fenyegetőzik, hogy hazautazik – milyen csodálatos
meglepetés volt az öregúr ma esti felolvasása! Mindenkire
nagy hatást gyakorolt. Mindenki örül. Szól a csengő, Lewis
kisiet a hallba, de a fia, Harry már ajtót nyitott…ki az?…ja,
csak Gladys Fetler, az arca kipirult, az esőkabátjáról és
kalapjáról csurog a víz. – Csak nem gyalog jött idáig? –
kiabálja Lewis, valószínűleg csak azért, mert élvezi saját
hangosságát; megfogja Gladys hideg kezét, és bemutatja
neki a fiát, aki tizenhét éves, hosszú hajú és félénk; máris
pár centivel magasabb Lewisnál.
Kilenc óra húsz. Kilenc óra huszonöt. Az esőből ólmos
eső lett, az emberek sietve jönnek végig Seidelék
kocsifeljáróján, topognak a tornácon és a hallban, az
esernyőjüket rázzák, és hangosan, jókedvűen
magyarázzák, hogy ma éjjel nehéz lesz vezetni, pedig még
csak november első hete van… George és Mina Housley;
mindketten lihegnek. Joe és Mona Cuffe. Bannonék. Lewis
izgatottan vezeti be őket a nappaliba, és megkérdezi, mit
isznak. (Az ebédlő egyik sarkában, a boltív közelében
rendezték be a bárt.) Lewis boldog, hogy itt vannak,
mindenkinek örül. A barátai. A kollégái. Amikor elmegy
Brad Keough mellett, megszorítja a karját, megkérdezi,
hogy van, és hogy tetszett neki a felolvasás – kitűnő volt,
ugye? Lewis szürkésvörös haj a vidáman kunkorodik;
gyorsan, szélesen mosolyog; a mosolytól csupa ránc lesz a
pirospozsgás arca és kitágulnak az orrlyukai. Hány óra?
Még csak fél tíz lesz öt perc múlva. Hetek óta tervezi ezt a
partyt.
Máris melege van; leveszi a zakóját és odaadja Faye-nek,
hogy akassza fel; elég feltűnő, sötétkék inget visel valami
vastag, durva szövésű anyagból, krémszínű nyakkendővel;
a nadrágja vadonatúj. A bal kezében tartja a poharat és a
cigarettát, így a jobb keze szabad. Megszorítja valakinek a
karját, átfogja egy barátja vállát, bekapcsolódik egy
beszélgetésbe – valamennyien ismerik egymást –, kér
valaki még egy pohárral?, hozhat még jeget?, mit szólnak
St. Dennis-hez?, ugye milyen nagyszerű volt ma este az
öregfiú? Gowan Vaughan-Jones, akin furcsa, piszkoszöld
kordzakó lötyög, megkérdezi Lewistól, mi a véleménye St.
Dennis új verseiről, és Lewis nem tud elosonni, mert Matt
Ryerson útját állja az ajtóban, így kénytelen felsorolni az új
versek csodálatra méltó és elképesztő erényeit; mint már
azelőtt is elmondta Gowannak, neki St. Dennis szürke
fényű, gunyoros versei, az Autópálya-szonettek tetszenek a
legjobban, mert visszafogottak, kíméletlenek, kihívóan
világiasak: az angol költők csak akkor jók, jelenti ki
hangosan Lewis, amikor kigúnyolják roskadozó,
elszegényedett, nevetséges, pusztuló birodalmukat. Az új
versek persze meghatóak és bátrak, de nyilvánvaló, hogy
az öreg túl sokai vállalt. Gowan nem ért vele egyet?, nem?,
de azzal egyet kell értenie, hogy a gyász mint téma
veszélyes, és hogy St. Dennis – bár jellemző rá a nyelv
felett való uralom, és mesterien alkalmazza néhány bátor
kis fogását – egyszer-kétszer megingott és a
szentimentalizmus csapdájába esett… Szól a csengő. Lewis
bocsánatot kér, és áttolakszik a tömegen. De Harry már
kinyitotta az ajtót; Faye éppen Pete Springert üdvözli; Pete
egyedül van; Lewis odasiet, hogy kezet rázzon régi
barátjával; nem akarja, hogy Pete észrevegye a csalódását.
Pete tíz-tizenkét éve a barátja, Lewisszal egykorú kolléga,
nemrég vált el; a lehelete alkoholszagú., Mi a véleménye a
felolvasásról, kérdezi tőle Lewis. Pete zavarba jön,
megrázza a fejét, és azt mondja, nem tudott elmenni,
valami más dolga akadt… A feljárón két pár közeledik,
Lewis először meg sem ismeri őket, csak amikor a tornácra
érnek, akkor látja, hogy az újak azok, a fiatalok, Jaegerék
és Swansonék; üdvözli, majd betessékeli őket a házba,
érezzék otthon magukat, mondja, és megkérdi, hogy
könnyen idetaláltak-e; már előfordult, hogy valaki eltévedt.
Mindkét nő nagyon csinos. Olyan fiatalok, olyan
készségesen mosolyognak! A sötét hajú, akinek halvány
bajuszka sötétlik a szája felett és gyönyörű barna szeme
van, valami szépet mond Faye-nek és neki a házról, közben
igyekszik kibújni a kabátjából – telt mell, telt csípő, erős
parfümillat, testre simuló, bíborvörös, cikcakk mintás
ruha; a másik, a szőke, Sandra, akiről Vivian Hochberg
beszélt Lewisnak, sugárzóan rámosolyog, az alsó ajkát a
foga közé szorítja, a szeme egy vonalban van az övével.
Fantasztikus a ruhája. A kíséretében lévő férfiak – a férje
és Barry Swanson – Sandrára néznek, aztán Lewisra,
mintha zavarban lennének. Mit is mond? – valami olyasmit,
hogy St. Dennis késik egy kicsit? Nyilván megrohanták az
emberek a felolvasás után, a rajongók, az autogramkérők…
Aha, hát ezért? – mondja Lewis megkönnyebbülten.
Csodálkozott, hogy hol marad St. Dennis. Már fél tíz van.
Szóval ezért? Nagyon köszöni, mondja Sandrának, most
legalább tudja, hogy St. Dennis jól van; ez az ólmos eső,
ilyenkor nehéz vezetni… Mit iszik? Jöjjenek be a nappaliba.
Talán egyszerűbb lenne, ha ők mutatkoznának be a többi
vendégnek, de előbb tölt nekik; Sandra mit kér, miért nem
karol bele, majd ő átkíséri a tömegen… A lány valóban
gyönyörű. A platinaszőke haja, a mosolya, az ideges, kacér
modora és a ruhája – bőszárú nadrágot visel tunikával,
valami furcsa ezüstös, fémes és tapadó anyagból. A tunika
szorosan simul kicsi, kemény mellére, a hasára és
csípőjére; Lewis azon kapja magát, hogy a testére
vigyorog, nem is hallja a szavait, csak helyeslően bólogat.
Valaki beleütközik, és elejti a cigarettáját. Lehajol, hogy
felemelje; Warren Hochberg bocsánatot kér; Lewis nevet,
itallal kínálja, és megkérdezi, hol van Vivian, mert itt van,
ugye?
– Persze hogy itt van – mondja Warren. A mosolya
halvány, kimért, és mintha a szája lefelé görbülne. – Tudja,
hogy soha el nem mulasztaná egyetlen partyjukat sem.
Lewis megszabadul Warrentől, beugrik a kis vécébe a
lépcső alatt, aztán megint kimegy az előcsarnokba, ahol
újabb vendégek vetik le a kabátjukat. Brigit Stott és Alexis
Kessler is közöttük van. Lewis egy pillanatig, mielőtt
felharsogna szívélyes nevetése, csak bámul rájuk. Amikor
kezet ráz Kesslerrel, megérzi a másik gyűlölködését, és
észreveszi, hogy a fia, Harry is Kesslert bámulja – nyilván
soha nem látott még férfit, aki szőkíti a haját, rengeteg
gyűrűt visel és manikűrözteti a körmét. És parfümszaga
van, vagy kölni? Lewis szeretné megcsókolni Brigit hűvös
arcát, de tudja, hogy a lány megriadna, és akkor mindenki
zavarba jönne; így csak a kezét szorítja meg – ami azt illeti,
jó erősen –, és azt mondja, nagyon örül, hogy itt van,
valamilyen oknál fogva az volt az érzése, hogy nem jön el.
– Nem válaszoltam a meghívására? – kérdezi Brigit, és
tágra nyitja a szemét; olyankor szokása ez, amikor
hazudik.
Lewist megdöbbenti Brigit fellépése. Ő az, Brigit Stott,
régi barátja és kollégája – és mégsem Brigit, hanem egy
feltűnően vonzó fiatal nő, sokkal fiatalabb a koránál,
majdnem gyönyörű. A szeme sötét és titokzatos, a rúzsa
egyszerű, halvány rózsaszín, és az egész lényében van
valami arrogáns és sugárzó. Tehát szerelmes! És hogy ez
milyen nyilvánvaló! Lewis legszívesebben felröhögne
hitetlenségében, de túlságosan meghatott, meg egy kicsit
meghökkent is, hiszen az első pillanattól fogva volt valami
megértés közte és Stott között… Attól fogva, hogy Lewis
áthatolt a férje védelmi vonalain és megismerkedett vele
azon az emlékezetes partyn New Yorkban…
Brigit és Alexis. Szerelmesek, akik úgy tesznek (a
nyilvánosság előtt), mintha csak barátok volnának. Lewis
kísértést érez, hogy rájuk kacsintson és oldalba bökje őket.
Ő tudja. Előtte nem kell színlelni.
(Hogy micsoda pletykákat hallott Lewis! Hetek óta
keringenek a történetek az egyetemen, tekergőznek és
összefonódnak, közben egyre dúsabbá, egyre
botrányosabbá válnak. A Stott nőszemély és az a Kessler,
szemérmetlenül, egymást átölelve sétálnak a folyóparton;
Kessler, akit még soha nem láttak a bölcsészkaron,
kipirulva és rendetlenül lép ki Stott második emeleti
szobájából, a karjában egy csomó könyvvel; alibinek.
Mesélték, hogy egy sarasotai üdülőszállóban, ahová egy
hétvégére szöktek el, Stott Kessler arcába öntött egy
pohár italt, ebből olyan parázs veszekedés lett a szálló
elegáns koktélbárjában, hogy a szállodai detektíven kívül
rendőrt is hívtak. Egyszer a zenei tanszék egy fiatal tanára
elment Kesslerhez, a stúdiólakására, hogy visszakérjen
néhány kottát, amit Kessler kért kölcsön tőle (Kessler
hírhedt arról, hogy semmit nem ad vissza, főleg pénzt
nem), de amikor csengetett, senki nem nyitott ajtót; már
menni készült, amikor hallotta – biztos benne, hogy jól
hallotta –, hogy odabent egy nő dühösen kiabál:
kétségtelenül Brigit Stott volt az. Azt beszélték, hogy
kettesben hasist szívnak. Alexis gyakran repül New Yorkba
(egy rajongójától kölcsönkért hitelkártyával), beszerzi a
hasist, sőt kokaint is; a Stott nőszemély mostanában
mindig náthás, és az előadásain gyakran piros a szeme –
hát nem nyilvánvaló tünetek? Romlott, dekadens pár. Az
ilyen züllesztőleg hat a közösségre. És mit gondolhatnak a
könnyen befolyásolható hallgatók!… Lewis egy hétfő
reggel két különböző forrásból hallotta, hogy Brigit volt
férje – vagy még el sem váltak? – megpróbált betörni Brigit
lakásába a hét végén, amikor Kessler ott volt. Az egyik
változat szerint Brigit revolverrel az ajtóba lőtt, mire
Stanley Fifield elmenekült (azt beszélik, Brigit mindenhova
fegyverrel jár, a retiküljében tartja, bár még soha senki
nem látta; amikor Lewis egyszer benézett Brigit egyetemi
szobájába és Brigit nem volt ott, kihasználta az alkalmat és
gyorsan bepillantott a táskájába: kis csalódást érzett,
amikor csak egy elnyűtt műbőr tárcát, néhány összegyűrt
papír zsebkendőt, egy foghíjas fésűt, olcsó, filléres
áruházból való púderkompaktot, műanyag tokos rúzst és
némi aprópénzt talált benne); a másik változat szerint
Stanleynek sikerült leemelnie az ajtót, de akkor kihívták a
rendőrséget. Lewis azt is hallotta, hogy Brigit és Alexis
felmondanak Woodslee-ben, mert Görögországba akarnak
menni – vagy Észak-Afrikába, vagy Mexikóba? Hallotta (ezt
a feleségétől, aki viszont Vivian Hochbergtől hallotta a
minap a tanárfeleségek szövetségének ebédjén), hogy
Brigit és Alexis szégyentelenül üldözik Albert St. Dennist…
meglátogatják, meghívatják magukat, szívességeket
tesznek neki. Ez egy kicsit felizgatta Lewist, még azon is
eltűnődött, figyelmeztesse-e St. Dennist, hogy önző
okokból akarnak összebarátkozni vele…)
Betereli őket a nappaliba, az egyik kezével könnyedén
megérinti Kessler hátát, a másikkal Brigit könyökét
szorítja. Megkérdezi Brigittől, élvezte-e a felolvasást;
közben kíváncsian figyeli, úgy látja, Brigit arrogáns és
magabiztos lett; kétségtelenül a Kesslerrel való
viszonyának a következménye. Szeretők ezek ketten! Ők!
Italt kever Brigitnek; Kessler tölt magának, nem vesz
tudomást Lewis barátságos fecsegéséről, úgy fordul el,
mintha észre sem venné a házigazdáját – az effeminált
rohadék! Lewis az órájára pillant, de nem látja, mennyi az
idő, ideges, mert tudja, hogy túlságosan izgatott; tovább
beszél Brigithez, pedig érzi, hogy Brigit szeretne
elsodródni mellőle. St. Dennis néhány percet késik, mondja
Brigitnek. Tudja, hogy van itt egy riporter Albanyből a
Post-tól, interjút akar csinálni St. Dennisszel, és
fényképezni is fog? Ott van a sarokban Haasékkal, már
jelezte, hogy vele is nagyon szeretne találkozni, hallott a
regényeiről, és ha esetleg… Brigit mond valamit, de Lewis
nem érti, Brigitnek rossz szokása a motyogás, és ebben a
lármában lehetetlen hallani; Lewis lehajol hozzá, mire a kis
kurva nevetve elhúzódik tőle; ebben a pillanatban odalép
Faye a kék selyemruhában, idegesebb és kövérebb, mint
valaha, és megkéri, hogy menjen ki vele a hallba és
segítsen – szegény Leslie Cullendonnak segítségre van
szüksége.
Lewis iszik, és leteszi a poharat. Leslie Cullendon.
Leslie?… Nem emlékszik rá, hogy meghívta volna
Cullendonékat.
Kilenc óra negyven. A ház zsúfolt. Vendégek vannak a
dolgozószobájában, a hallban, még a lépcsőn is ülnek.
Rhoda Taylor, a feketék tantervrészlegétől –
nádszálvékony, nagyon fekete bőrű fiatal nő, a Vassaron
végzett – nevet valamin, amit Vivian Hochberg mondott
neki; amikor Lewis elsiet mellettük, mindkét nő feléje
fordul és szélesen elmosolyodik, mintha ő lett volna a
téma; Lewis integet és vigyorog, kérdő pillantást vet
Vivianre, de nincs idő, Barry Swanson és Todd Andress –
meghívta Toddot? meghívott volna egy hallgatót erre a
partyra? nem emlékszik –, Barry és Todd éppen felhozzák a
lépcsőn Leslie-t a tolószékben, miközben a csapott állú kis
Babs Cullendon esernyőt tart a férje fölé. – El ne ejtsetek!
El ne ejtsetek! – kiabálja részegen Leslie. – Vigyázat!
Óvatosan! Óvatosan!
Lewis segít; Leslie-t behozzák a házba; Babs az
esernyőjével véletlenül Lewis arcába bök.
– Nagyon meleg van itt – mondja Leslie –, inni akarok.
Merre van a bár? Vedd le rólam ezt a szaros kabátot, Babs,
az istenért. Melegem van. Mondom, hogy megfulladok.
Lewis motyog valamit a váratlanul sok vendégről,
bocsánatot kér a rossz levegőért, csakugyan meleg van –
rájön, hogy ő is izzad, az alsóneműje nedves, a homloka
csupa veríték. Hány óra lehet? Hol a pokolban van St.
Dennis?… Leslie türelmetlenül ellöki a feleségét, és
bekarikázik a nappaliba; sovány és hajlott hátú, az arca
nagyon sápadt, a haja göndör és kócos; kis híján
beleszalad Gladys Federbe, de Edie Ryerson idejében
figyelmezteti és félrehúzza Gladyst. Lewis és Faye
egymásra néznek, most először az est folyamán. Faye-nek
is melege van, a szeme üveges. Leslie Cullendon! Egy
haldokló! Már több mint egy éve haldoklik; tanársegéd a
tanszéken, a modern angol irodalom a szakterülete, James
Joyce-ról írt doktori disszertációt; még csak harmincnégy
éves, és hónapról hónapra, hétről hétre gyengül; de bátran
tanít tovább, és sohasem hiányzik egyetlen tanszéki vagy
bizottsági értekezletről – lehetséges, hogy Lewis
tévedésből neki is bedobott egy meghívót az egyetemi
postaládájába?
– Ebéd óta iszik – mondja Babs a nyöszörgő orrhangján. –
Jaj, dr. Seidel, nem tudom, mit csináljak, hát nézze meg,
borzasztó, egyszerűen borzalmas, senki nem törődik vele,
az úgynevezett barátaink rá se rántanak. Dr. Seidel, maga
tudja, hogy valamikor milyen jóban voltunk Cuffe-ékkal, és
most Mona folyton valami kifogással jön, egyszerűen látni
sem akarják Leslie-t, pedig valamikor olyan jóban voltunk,
olyan jó barátok voltunk… Itt vannak? Itt van Mona? Dr.
Seidel, mit csináljak? Nézze meg Leslie-t! Tölt magának!
Ebéd óta iszik, ételhez nem nyúlt, pedig magas
fehérjetartalmú diétán kellene lennie, mert nem tudják
pontosan, mi baja van – mondtam már? Ő elmondta? –,
olyan, mint a multiplex szklerózis, de nem az – a diagnózis
nem multiplex szklerózis –, a gerincvelőhöz meg az agyhoz
van valami köze, az agyi mozgásközpontokhoz – hadarja,
és belekapaszkodik Lewis csuklójába. – Dr. Seidel, nem
tudja elképzelni, milyen vele élni, fogalma sincs róla, amint
Leslie elmegy a bártól, majd töltök magamnak, ne
fáradjon. Dr. Seidel, olyan csodálatos, hogy meghívott
minket – mondja, és megtörli a szemét –, egyszerűen
fogalma sincs róla. Ha az egyetem nem tartaná itt és nem
hagyná, hogy tovább tanítson és a diákjaival
foglalkozzon!… Maga nem tudja, egyikük sem tudja; oda
nézzen, látja ezt? Látta? Szegény Leslie elindult Brad
Keough felé, és Brad úgy tett, mintha nem venné észre, és
kimenekült a konyhába, a rohadék! A saját szememmel
láttam! Nem csoda, ha Leslie olyan érzékeny és paranoiás
maguk miatt a tanszéken… A saját szememmel láttam…
Lewis köhögőrohamot kap. A kis Babs tölt magának;
Lewis is tölt magának egy pohár whiskyt, a jéggel már
nem is vacakol; kihasználja az alkalmat, burgonyapehellyel
és avokádómártással kínálja a barátait; ideges, feszült,
bármit megtenne, csak szabaduljon Babs Cullendontól,
ettől a nőtől, akit valamikor feltűnően csinosnak tartott, és
néhány évvel ezelőtt tíz vagy tizenöt percig csókolózott
vele – vagy egy másik feleséggel? – valakinek a partyján,
hajnalban. Egyik karját Matt Ryerson széles vállára teszi,
és szürkülő, kócos fejét lehajtva belefolyik a társalgásba:
Mina Housley a sípoló hangján a lakbérbefagyasztásról
beszél, a szociális juttatások csökkentéséről a megyében, a
rettenetes szegénységről a városban és a felhajtásról, hogy
meghosszabbítsák az autópályát, pusztán a turisták
kedvéért, pedig Woodslee-nek nem származna haszna a
turizmusból, ezt mindenki tudja, a politikusokat kivéve,
akik csak úgy tesznek, mintha nem tudnák, és ott van az a
szörnyű eset, amikor valaki éhen halt, illetve belehalt a
rosszul tápláltságba, az újságok is megírták – és sok család
ugyanolyan szegény, mint az a család, amelyik a hegy
lábánál élt, alig néhány mérföldre az egyetemtől, vagy
akár ettől a nappalitól –, Lewis köhög, megköszörüli a
torkát, és azt mondja, St. Dennis egy kicsit késik, nyilván
rengeteg autogramkérő rohanta meg a felolvasás után.
Bocsánatot kér; most már bármelyik pillanatban itt lehet…
Mina Housley Lewisra bámul a bifokális szemüvegén át.
Olyan arcot vág, mint aki nem érti, miről beszél Lewis;
még Matt Ryerson is elmosolyodik, Ted Bannon pedig a
füléhez emelt kézzel mondja: – Úristen, az ember a saját
gondolatait sem hallja!
– Milyen remek, hogy így együtt vagyunk! Nagyszerű
este! – kiabálja Lewis.
Elmenekül, vissza a bárhoz, ahol Pete Springer többé-
kevésbé magára vállalta a mixer szerepét, és megint
megtölti a poharát; nem emlékszik rá, hogy az előző
whiskyt megitta-e. Milyen meleg van! Mennyi ember!
Lewis szeme tehetetlenül vándorol emberről emberre,
arcról arcra. Kollégák. Barátok. Mindegyiket ismeri és
mindegyiket szereti. Mindegyiket ismeri és… Egy nő
görcsösen elneveti magát és hátralép; nekiütközik
Lewisnak, Lewis poharából kifröccsen az ital (de
szerencsére nem a nadrágjára, hanem a szőnyegre), Lewis
közben Pete Springer felé bólogat, aki keserű, monoton
hangon szidja az elvált feleségét. A közelében felerősödik
egy veszekedő hang; Stanislaus Chung az angol
tanszékről; máris részeg. Dr. Chung csipkelődő, rossz
természete legendás, és Lewis eltöpreng, vajon miért hívta
meg… ja, igen, azért hívta meg dr. Chungot, mert Chungék
egyszer meghívták vacsorára a múlt tavasszal. A feleség
apró termetű, csendes, majdnem betegesen félénk, így
aztán nem sok vizet zavar, de Chung kakaskodó és hangos,
és amikor részeg, siránkozni kezd – kiszámíthatatlan egy
alak. Most Matt Ryerson és a többiek mellett áll; zömök,
barna bőrű, apró férfi, szélesen vigyorog, rosszul szabott
kockás öltönyt visel, a teste furcsán aszimmetrikus, mintha
az egyik lába rövidebb volna a másiknál. Lewis tovább
bólogat Pete Springer felé; némán, de lelkesen.
Tulajdonképpen egész jól érzi magát. Imádja a partykat,
szüksége van rájuk… Imádja…
Úristen; a szeme sarkából megpillantja a tolószéket,
feléje közeledik.
Villámgyorsan az órájára pillant, de nem látja, mennyi az
idő, motyog valamit Pete-nek, megfordul és vakon átsiet az
ebédlőn, be a konyhába… Faye és Charlotte Haas éppen
egy nagy jénai tálat vesznek ki a sütőből. Olyan szag van,
mintha valami elégett, megpörkölődött volna. Lewis a
tűzhelybe épített órára néz, és szinte rosszul lesz, amikor
látja, hogy tíz perc múlva tíz óra.
Tíz perc múlva tíz óra.
A felolvasás valamivel kilenc előtt ért véget. St. Dennis
kilenc óra előtt olvasta fel utolsó versét. Majdnem egy
órával ezelőtt. Ez azt jelenti… mit is?… Faye nyaggatja, az
inge ujját rángatja. Már megint dohányzott? Hány pohárral
ivott? Pedig megígérte, hogy nem fordul elő még egyszer
az, ami legutóbb Hochbergéknél, amikor olyan sokat ivott,
hogy egész éjjel hányt, és hol van Mr. St. Dennis, nincs
még itt? Faye szemöldöke között éles ránc húzódik,
függőleges vonás, ami megbűvöli és undorítja Lewist…
Charlotte Haas egyik tenyerén a könyökét, a másikon az
állát nyugtatva, izgatottan hadarva mondja Lewisnak, hogy
éppen most mesélte el Faye-nek, milyen különös dolog
történt vele ma ma reggel – ugye péntek van? –, szóval ma
reggel. Nos, Lewis is tudja, hogy ő meg Roger hol laknak,
a Linwoodon, és hátul van egy sikátorféle, ott jár a
szemeteskocsi – a Strathmore mögött is van ilyen sikátor?
nincs? mindegy –, szóval egyedül volt otthon, mint máskor,
és tíz óra körül véletlenül észrevette, hogy két ember
közeledik a hátsó úton, nagyon lassan lépkedtek, lehajtott
fejjel – szedegettek valamit a földről –, ő meg csak nézte
őket, végül odaértek a hátsó kertjéhez, ahol csak
drótkerítés van, nem valami jó állapotban, egész
elrozsdásodott – hányszor kérte Rogert, hogy csináltasson
vörösfenyő kerítést, úgy tíz láb magasat –, és a kerítésen át
benéztek a hátsó udvarra, ő pedig egy hosszú, iszonyatos
pillanatig tudta, hogy valami történni fog: tudta.
Fürdőköpenyben, papucsban állt a konyhaablaknál,
rémülten és remegve, és azon töprengett, eljut-e idejében
a telefonig!… Az egyik férfinak kócos szőke haja volt, a
másiknak sötét, füstös arca, talán indián volt, talán a
DeWitt rezervátumból való, de mit keresett idelent
Woodslee-ben?… mit keresett itt ez a két férfi? Mindkettő
dzsekit és sapkát viselt. A szőkének kivörösödött arca, az
indiánnak pedig nagyon sötét bőre volt; bámultak az ő
hátsó kertjébe, nem beszélgettek, mégis olyan volt, mintha
valami kapcsolat lenne közöttük – érti, Lewis, hogy mire
gondol? –, mint egy filmbeli jelenet, tudja, ahol semmit
nem mondanak ki, és az embernek találgatnia kell… És ő
halálra rémült, egyszerűen halálra rémült, mert olvasta azt
a cikket az újságban arról a nemi erőszakról a minap, az
országút mellett, ahová a kirándulók járnak… Mindegy, a
pillanat elmúlt, hála Istennek, elmúlt. A férfiak
továbbmentek, és ő nézte őket, amíg eltűntek; egyik
ablaktól a másikig ment az emeleten, és soha életében
nem volt még így megrémülve, mi lesz, ha mégis úgy
döntenek, hogy átugorják a kerítést és betörnek a
házba?… Vászontáska volt náluk, nyilván a
szemetesvödröket dézsmálták, de nem volt szerencséjük,
mert csak jövő kedden viszik el a szemetet, még nem sokat
találhattak, amit érdemes lett volna elvinni. Micsoda
szörnyű tíz percet élt át Charlotte! Reméli, mondja, és
megérinti Lewis ingujját, és nagyon igyekszik mosolyogni,
reméli, hogy soha többé nem fordul elő vele ilyen rémisztő
eset. – Olyan volt, mintha egy pillanat alatt az egész
életem lepergett volna előttem – mondja sűrűn pislogva –,
és olyan érzés volt… jaj, nem is tudom, hogyan fejezzem ki
magam – maga tudná, Lewis, maga olyan világosan
fogalmaz, maga a szavak embere –, ekkor értettem meg,
hogy milyen bizonytalan és becses az életünk… az
otthonunk, a házasságunk… a családunk… és… és… úgy
tört rám, mint egy reveláció, mint egy látomás, olyan
erőteljes volt és olyan hatalmas: szeretnünk kell egymást,
amíg megvagyunk egymásnak. Azt hiszem, ez az. Tudom,
hogy sokat ittam, Lewis, és egy hete antibiotikumokat
szedek – kerülget az influenza –, nem tudom olyan jól
kifejezni a dolgokat, mint maga, de nagyon, nagyon mélyen
érzek – mondja Charlotte; továbbra is fogja a karját,
kapaszkodik az ingujjába, közben Lewis nyomorultul
bámul bele a szürkés arcába, és csak egyet szeretne:
megszabadulni tőle. – Nagyon mélyen átérzem az
igazságot, ami megvilágosodott előttem, és soha, soha nem
fogom elfelejteni… Olyan bizonytalan minden, tudja, az
otthonunk meg a házasságunk, meg az egyetem és jaj,
tudja, a könyvek, amiket maguk, férfiak írnak, az
értekezletek és a… a fizetések és… érti, amit mondok,
Lewis? Egyáltalán, ért engem? Szeretnünk kell egymást,
amíg megvagyunk egymásnak. Kell…
– Csengetnek! – kiált fel Lewis.
Kisiet a hátsó hallba, és majdnem beleütközik a Swanson
feleségbe, aki éppen a vendégeknek szánt vécéből lép ki;
Lewis megragadja a lány széles vállát, és egy kicsit
megrázza, egyszerűen csak azért, mert izgatott. A lány
kábán mosolyog; talán részeg? A fogán halvány rúzsfolt.
Nehéz, túlérett parfüm. Megkérdezi tőle, hogy jól érzi-e
magát, és a lány azt feleli, igen – lelkesen mondja, boldog,
széles mosollyal; helyes lány, egészséges, egyszerű,
gömbölyű testű; Lewis megkérdezi, hogy ő és Barry
ismernek-e mindenkit, reméli, hogy nem túl nagy a tömeg,
a lány azt válaszolja, nem, nem, szó sincs róla, még soha
életében nem volt ilyen csodálatos partyn.
– Maga drága! – kiáltja Lewis; és megszorítja a vállát. De
amikor a hallba ér, csalódik, mert Harry éppen Bradyék
kabátját segíti le. John és Frances Brady régi barátok,
nagyon finom, tapintatos, kulturált, szelíd emberek – John
matematikaprofesszor, Frances kitűnő amatőr csellista –,
de hát egyikük sem Albert St. Dennis. Amikor meglátja
őket, Lewis akaratlanul is hangosan felnyög, de akkora a
lárma, hogy senki nem hallja, még maga Lewis sem.
Előreugrik, arcon csókolja Francest, és kezet ráz Johnnal.
Milyen nagyszerű, hogy eljöttek, hogy vannak?…
Jaj, az idő! Ez a woodslee-i időjárás!
Bevezeti őket a nappaliba, aztán bocsánatot kér, és
visszarohan a bejárati ajtóhoz; néhány percig a tornácon
áll, bámul ki a jeges esőbe, és azon töpreng, hogy mit
csináljon. Megpillant egy fényszórót, de a kocsi
továbbmegy. Mi történt, hol van a díszvendég? Retteg
attól, hogy az órájára nézzen. Most már legalább tíz óra
van. A felolvasás kilenckor befejeződött, azóta elmúlt,
elszaladt egy óra, mit kellene csinálnia, mi lesz most?
Meglátja a poharat a kezében, egyetlen kortyra kiissza.
Lassú, égető érzés a torkában. Hirtelen köhögni kezd… A
fia kinéz az ajtón, megkérdezi, mi baj, nem érzi jól magát?
Lewis elhessenti. Szereti a fiút - hórihorgas, ügyetlen,
aranyos Harry -, Harry már tizenhét éves, akármilyen
hihetetlen is… és ő hálás, amiért a fiú szereti, ellentétben
a barátai fiaival, akik nem szeretik az apjukat; de most
nem akar rá gondolni. – Menj, segíts anyádnak a büfénél –
mondja mogorván.
Nemrégiben Lewisnak nyugtalanító élményben volt
része. A Folyópartban panaszkodott St. Dennis tartózkodó
magatartásáról – jó, az öregúrnak meg kell óvnia a
magányát, de miért ilyen feltűnően barátságtalan? A
legtöbb meghívást visszautasítja, a jelek szerint a
tanszéken sem érzi otthonosan magát, és egyelőre –
amennyire Lewis tudja – senkit nem hívott meg a lakására;
pedig sokan joggal elvárhatnák, hogy meghívja őket teára
vagy egy pohár sherryre… Azt pletykálják, sok időt tölt a
helyi könyvtárban – a helyi, és nem az egyetemi
könyvtárban. A csúf, vacak helyiségben, a krimik, a nőknek
való szerelmes regények és sci-fik között, ahol Flaubert
egyetlen művét – persze a Bovaryné-t – majdnem lelöki az
állványról Hedda Stange Fleuve tizenöt regényből álló
életműve (csupa ál-történelmi szerelmes regény), és ahol
egy karnál is rövidebb polcon egyszerű felirat díszeleg:
Költészet, rajta néhány vaskos „kincsestár” és
„legkedvesebb verseink”, de sehol egy Yeats vagy Eliot
vagy pláne Albert St. Dennis – ide jár Woodslee
vendégprofesszora, teázik az idős könyvtárossal,
elégedetten cseveg a kertészetről, az ornitológiáról, a
királynőről és angliai emlékeiről a húszas és harmincas
évekből. (A könyvtáros, Mrs. Willard, Manchesterben
született, és a férjével jött az Egyesült Államokba, 1938-
ban.) Az a hír járja, panaszkodott keserűen Lewis, hogy St.
Dennis órákat pocsékol el ott, már az egyetemi
kötelezettségei alól is kibújik; többször előfordult, hogy
egy hallgató felkereste a verseivel, és zárva találta az
ajtaját. Természetesen kitűnő ember, mondta Lewis, és
feltehetőleg zseni, de… de végül is csalódást okozott.
– De maguk olyan burzsoák – mondta egy fiatalember.
Lewis úgy meglepődött, hogy nem jutott szóhoz. A vád
természetesen abszurdum. A könyvtáros, az igen… Ha
valaki, hát ő „burzsoá”. Nevetséges dolog ilyesmivel
vádolni éppen Lewis Seidelt, hát nem olvasta a fiatalember
a Zsákutcá-t?
Úgy vélte, sikeresen ledorongolta a fiút, de az esetet
nem felejtette el. Olyan könnyedén, szinte szeretettel
csúszott ki a fiú száján: burzsoá. Maguk olyan burzsoák.
Lehetséges, hogy a hallgatók véleménye szerint Lewis
Seidel csak egy a sok közül, éppen olyan tanár, mint a
többi? Lehetséges, hogy nem veszik észre, hogy ő kivétel,
és távolról akár össze is tévesztik olyan közönséges
egyetemi tanárokkal, mint Warren Hochberg, George
Housley, Gowan Vaughan-Jones, az öreg Blaise Perrin és
Gladys Fetler? (Ő és Gladys Fetler a tanszék két
legnépszerűbb tanára, ami nagyon kínos Lewisnak.
Mindenki szereti Gladyst, de köztudott, hogy Shakespeare-
előadásai egy kiemelkedően jó középiskolai kurzus
színvonalának felelnek meg; a hallgatók cinikusan veszik
fel, mert biztosak benne, hogy viszonylag jó jegyet kapnak.
Lewis viszont sokat követel; az a híre, hogy szigorúan
osztályoz; tréfás megjegyzései nagy sikert aratnak a
hallgatók körében… A megjegyzést kegyetlennek és
igazságtalannak érezte.
Csakhogy az óta a délután óta a Folyópartban furcsa
ürességet és kiszámíthatóságot vél hallani a saját
szavaiban, jellegzetes kifejezéseiben, amit azelőtt soha
nem vett észre: amikor elutasítja a modernista művészetet
– a „komoly” művészetet –, amikor tréfásan abszurd
megjegyzéseket tesz, vagy amikor teljes szívvel az alig
ismertek mellé áll („Nate Fulmer a legnagyobb élő fekete
író”, „Geraldine McIvor a”legnagyobb élő költőnő”).
Szédítő paradoxonjai („a legnagyobb művészet nem is
művészet”) és még inkább botrányos értékítéletei („a
Drakula a legnagyobb regény az angol irodalomban”, „az
Elfújta a szél többet elmond nekünk az amerikai válságról,
mint Dos Passos és Farrell összes műve”), akármilyen
hihetetlen és ijesztő is, valóban burzsoá ízűek…
Hogy jutott idáig? Mindig mindent tagadott, gorombán
és élvezettel… az elfojthatatlan jókedve… a csodálatos,
alattomos szellemessége, és hogy soha nem félt attól, hogy
világosan megfogalmazza az álláspontját… a fiatalok, a
feketék és a nők véleményével szemben tanúsított
toleranciája… állandó hadakozása az egyetemi
vezetőséggel és mindennemű hivatali hatalommal…
könnyed, de intenzív viszonyai diáklányokkal… (bár igaz,
hogy az elmúlt években ritkábban fordult elő, nagyon
elfoglalta az írás), maró kritikái mások könyveiről… a
hírhedten magasra állított mércéje… a nagystílű gesztusai,
néha nyers beszéde, kétértelmű anekdotái hírességekről,
akiket személyesen ismert… tigrisszerű játékossága,
kiszámíthatatlansága: hogyan válhatott mindez
kiszámíthatóvá? Hallgatja magát, amint előad az
egyetemen; remegni kezd, verítékes lesz a homloka;
milyen ismerős, milyen áporodott ez a… ez a Seidel-modor:
mi az ördög történt? A tükör elegánsan öltözött, fiatalos,
középkorú férfit mutat; talán egy kicsit meghízott, de nem
jobban, mint a legtöbb barátja; az arcát jóságossá teszik a
nevetőráncok, kerekre nyitott világoskék szemében
megtévesztőén ártatlan, fiús pillantás, már nem jóképű, de
még egészen vonzó. Remek komédiás, nagy tréfamester.
Meghökkentő. Néha botrányos. Néha felháborító. De…
ötvenegy éves.
Már elsőévesként a Phi Beta Kappa-társaság tagja,
később díjakat kap; professzorai sűrűn dicsérik és
bátorítják. Woodrow Wilson-ösztöndíjat kap, hogy
megírhassa diplomamunkáját a Columbia egyetemen.
Kitűnő eredmények, nagy kilátások; már huszonévesen
egész sor cikket publikál, harmincéves kora előtt nevet
szerez magának, aztán elhelyezkedik a Brownon, de az
állás nem válik be; egy évet Angliában tölt, még több
cikket és kritikát ír, állást kap a jó nevű woodslee-i
egyetemen, megjelenik a nagy port felkavaró Zsákutca,
újabb cikkek és kritikák… Gyakran meghívják más
egyetemekre és nőklubokba, hogy tartson előadásokat – ez
azért biztosan jelent valamit… És számos beszélgetésük
során ő és St. Dennis mintha megtalálták volna az
összhangot, vagy úgy is lehetne fogalmazni, hogy a
barátságos disszonanciát; St. Dennis tudja, hogy ő olyan
ember, akit nagyon komolyan kell venni. (Még az a jampec
küllemű karrierista, Oliver Byrne is komolyan veszi Lewist;
ismeri és tiszteletben tartja Lewis álláspontját bizonyos
ideológiai és filozófiai kérdésekben, amelyekben nem
értenek egyet.) De…
Rémülten bámul az órájára, és látja, hogy tíz óra múlt öt
perccel.
Visszasiet a házba. Micsoda felfordulás! Nevetés, beszéd
zsivaja; Brad Keough játékosan és részegen dörömböl egy
asztalon, Gowan Vaughan-Jones Todd Andress-szel kiabál,
majdnem sír – mi a fenét mond? –, hatalmas füstfelhők…
arcok… zűrzavaros, lidérces karnevál. Lewis remegve
nyúlt egy pohár ital után, amit valaki a faragott padon
hagyott. Kevéske whisky, egy kocka jéggel. Kiissza. Faye
őt keresi – ismeri ezt a kétségbeesett, üveges pillantást.
Hogy gyűlölöm ezeket a partykat! – kiabálja majd holnap –,
hogy gyűlölöm a szörnyű barátaidat! Lewis beugrik előle a
dolgozószobába, de ott Leslie Cullendon szónokol egy
néma, riadt kis csoportnak – a Swanson feleségnek, a
Jaeger feleségnek és Babsnek –, önfeledt és boldog részeg;
valami érthetetlent ordít, olyan hangon, mintha egy
elkopott kötél nyikorogna; valahogy így hangzik: Bloom
veséje, imádkozz értünk! Bloom veséje, imádkozz értünk!
A bűn méze, imádkozz értünk! Szinbád a szélzenész és
Tinbád a Tintaméz és Dzsin-hád a Dzsingaléz! SZINBÁD A
SZÉLZENÉSZ…[7]
Háttal a többieknek ott áll Alexis Kessler, kezében
pohár, a szájában cigaretta; úgy cigarettázik, mint egy
gyerek: elmélyülten szopogatja. Nyugodtan nézegeti az
újságokat és képeslapokat Lewis íróasztalán, még Lewis
kvarc papírnehezékét is elmozdította. Lewis meredten
nézi. Lassan, azzal a nyugodt megvetéssel, ami annyira
dühíti Lewist, Alexis megfordul, és Lewis arcára emeli a
pillantását. Egy szót sem szól. Nem pirul el, nem hökken
meg, nem jön zavarba; csak viszonozza Lewis pillantását.
Lewis szeretne nekirontani, belevágni a lehetetlen arcába,
telefröcskölni vérrel az elegáns ruháját… Belemarkolni a
hajába és kitépni… Elindul Kessler felé, a keze remeg, és
halkan mondja, mert nem akarja, hogy bárki más
meghallja: – Szóval bassza a Stottot, mi? Nahát!… –
Kessler arca tökéletesen kifejezéstelen marad, cigarettázik
tovább és hangosan válaszol, olyan hangosan, hogy a
szobában a többiek is meghallják: – Jobban szeretné, ha
magát basznám, Lewis?
Lewis visszavonul.
 Végigsiet a folyosón, és lihegve megáll a konyhaajtónál.
Mi ez a zaj? Telefon? A csengő? Újabb köhögőroham vesz
erőt rajta, alig kap levegőt; egy pillanatra lehunyja a
szemét, és megpróbál emlékezni… mit is csinált, hová
készült? Segítenie kell Faye-nek a vacsorával. De először
fel kell mennie az emeletre átöltözni; az alsóneműje
csuromvíz. Egészen átizzadta. Aztán kiáll az ajtó elé, hogy
várja St. Dennist; de nem, hirtelen lehűlne, és az hiba
volna. Woodslee-ben influenzajárvány van. Izzad, borzong.
De ha átmegy a konyhán, Faye elkapja. De…
Az a rohadt Kessler; képtelenség.
Mit mondott?…
Képtelenség.
Lewis a vállába törli az arcát, visszatartja a lélegzetét, és
belöki a lengőajtót. A hőség mellbe vágja. Charlotte Haas
Faye egyik kötényét viseli, Mona Cuffe útban van az
ebédlőbe vezető ajtó felé; nehéz tálcát cipel. Lewis segít
neki, játssza a gáláns lovagot, flörtöl vele. Mona vihog.
Vagy nem is Mona. A fiatal feleségek az utóbbi években
kezdenek nagyon hasonlítani egymásra. Hol van Vivian?
Egész este kerülte. Vagy ő kerülte Viviant?… A tálcát
leteszi az asztalra, megint megtörli az arcát, igyekszik
levegőhöz jutni. Brigit Stott, aki éppen Roger Haasszal
beszélgetett, megfordul, meglátja Lewist, valami
mulatságosat és rosszmájút akar mondani neki, de
elhallgat, és hirtelen aggodalommal megkérdezi tőle, jól
érzi-e magát. – Úgy kipirult az arca…
– Csengettek? – kérdezi Lewis, tenyerét a füléhez
emelve.
 – Csengettek? Én semmit nem hallottam.
Rettentő mennyiségű étel; garmadában áll az ennivaló,
és sokan máris esznek. Csoportokban az asztal köré
gyűlnek, és szinte egészen elzárják az utat a szobák között.
Lármás, jókedvű, vidám csapat. Barátok. Kollégák.
Stanislaus Chung, arcán széles „amerikai” vigyorral, a
roston sült marhahússzeletek között válogat; megvizsgálja,
majd lerázza a villájáról azokat a darabkákat, amelyek nem
nyerik meg a tetszését, talán túl zsírosak vagy porcogósak;
szokatlanul jó hangulatban van ma este. Matt Ryerson az
ínyét mutogatva, harsogva nevet. Faye erőltetetten
mosolyog, mint mindig, ha ő a háziasszony; George
Housley bevonta egy beszélgetésbe, valami miatt nagyon
izgatott – talán az egyetem színvonalának süllyedése miatt.
Lewis gyorsan másfelé néz, nem akarja, hogy odahívják a
felesége mellé.
Ez végül is party, az ő partyja, és ő jól akarja érezni
magát… Gaylord Fraser a dráma tanszékről egy sarokban
áll, egy Rockwell Kent-litográfia mellett, és mohón fal. A
papírtányérján magasra tornyozódik az ennivaló, és Lewis
megrándul, amikor látja, hogy a krumplisaláta a padlóra
potyog… úgy látszik, Gaylord észre sem veszi. Ebben a
pillanatban Edie Ryerson kitárt karral Lewishoz vitorlázik,
mintha meg akarná ölelni. Lewis tudja, hogy ez csak
gesztus, mégis megriad. Edie megkérdezi, parancsol-e egy
tányérral a pompás vacsorából… Nem. Köszöni, nem. Majd
később eszik. Szól a csengő. Elment már a Post riportere?
Negyed tizenegy van. Reméli, Edie megbocsát, de ajtót kell
nyitnia, nincs veszíteni való idő…
 – Pocsékul néz ki, Lewis! – kiáltja vádlóan Edie. Lewis
fintorog; utat tör a hallba, és ott, mintha álmodna,
meglátja Oliver Byrne-t és St. Dennist. De nem – Oliver
Byrne és Marilyn az. Harry éppen Marilyn kabátját segíti
le. Lewis tántorogva előrelép; nem hisz a szemének. – Mi…
mi ez? – kiabálja. – Hol van?
Oliver Byrne csodálkozva fordul feléje.
– Hol az öregúr? Mi folyik itt? Itt van? Hol van?
A zsivaj hirtelen alábbhagy; Lewis hangja visítássá
élesedik.
– Hogy lehet, hogy St. Dennis nincs itt? Nem hozták el?
Oliver igyekszik megmagyarázni, hogy St. Dennis nagyon
elfáradt, nagyon-nagyon sajnálja, de nem tudott eljönni a
partyra, végül is már nem fiatal, és az egyórás felolvasás
nagyon kimerítette. – Marilynt és engem kért meg,
mondjuk meg, milyen rettentően sajnálja, hogy nem lehet
itt az ő tiszteletére rendezett estélyen – mondja Oliver –, és
mennyire bánja, hogy ehelyett haza kellett mennie…
– Haza! – kiáltja Lewis. – Hogyhogy haza? Hát otthon
van? Lefeküdt? Még csak tíz óra! Mi a fene folyik itt,
Oliver? Tudni akarom, hogy mi a fene folyik itt!
– Nahát, Lewis – mondja Marilyn halk, rémült hangon –,
mi baja? Miért olyan dühös?…
Lewis nem vesz róla tudomást. Marilyn meg akarja
érinteni a karját, de Lewis ellöki a kezét. – Ide hallgasson,
Byrne – mondja –, azt kérdeztem magától, mi folyik itt!
Hetek óta tervezzük ezt a partyt St. Dennis tiszteletére…
mindenki eljött, hogy találkozzon vele… mindenki… és nem
tűröm, hogy maga mindent tönkretegyen! Nem bizony!
Magam megyek el érte kocsival, és idehozom!
– Lewis – mondja Oliver –, nyugodjon meg. Nem
engedhetem, hogy…
– Nem engedheti! Mi az, hogy nem engedheti?! – ordítja
Lewis gúnyosan. Félig a többiekhez fordul, akik csendben
figyelnek; a válla felett Gladys Fetlerre kacsint, aki a
közelben áll; fehérlik a haja; meg van döbbenve. – Nagyon
jól tudom, mit tervez, Byrne, tudom én! Szándékosan
hazavitte az öregembert, ugye? Hogy tönkretegye a mai
estémet? Mert féltékeny… féltékeny és rosszindulatú és…
és meg van rémülve… Attól fél, hogy St. Dennis megkedvel
engem, igaz? Magának akarja megtartani, de nem fog
sikerülni – nem fog sikerülni –, mert én átlátok a maga
ügyetlen szarkeverésén, és elmegyek érte, idehozom, és…
A beszámolók az ezek után következő verekedésről
Lewis és Oliver között nagyon eltérőek. Sok vendég azt
állította, hogy Oliver megpróbálta elhallgattatni Lewist,
ezért akarta megfogni a karját, és amikor Lewis ellökte
Oliver kezét, véletlenül pofon vágta; Gladys Fetler biztos
benne, hogy véletlen volt. („Lewis jólelkű, gyengéd ember,
a világon senkit se bántana.”) Sandra Jaeger azonban, aki
a kiabálás hallatára a dolgozószoba ajtajához sietett, azt
állítja, hogy ő egész tisztán látta, hogy Lewis Seidel Byrne
dékán arcába vágott. Milyen gyorsan történt! És ő hogy
megrémült! Aztán vér fröccsent, olyan ijesztő volt a vér
Byrne ingén és szép selyem nyakkendőjén!… Charlotte
Haas, aki Lewis mögött jött be a konyhából, ámultan látta,
hogy Marilyn Byrne nekiesik az esernyőtartónak, mintha
ellökték volna; de nem biztos benne, hogy Lewis valóban
ellökte-e, vagy Marilyn csak megtántorodott. Gowan
Vaughan-Jones lassú, nyújtott hangon beszél az
incidensről; szemüvegét a homlokára tolja és megdörzsöli
a szemét, mintha nem tudná elhinni, amit a saját szemével
látott; az összekapást követő napokban rosszul aludt. Todd
Andress, aki izgulékony, csillogó szemű és nagyon fiatal,
azt állítja, hogy ő látta, amikor a bölcsészkar dékánja
megbökte Lewis Seidelt, még mielőtt a kiabálás egyáltalán
megkezdődött volna; de ezt senki más nem erősíti meg; a
nézők többsége maga sem tudja, hogy voltaképpen mi is
történt. Csak annyit tudnak, hogy valami történt Seidelék
St. Dennis tiszteletére adott pénteki partyján – de még
abban sem egészen biztosak, hogy St. Dennis ott volt-e
vagy sem. (A történetet egész héten mesélték; a
bölcsészkar után bejárta az egész egyetemet, és az egyik
verzió szerint a látogatóban lévő angol költő, St. Dennis
kezdeményezte az ökölharcot: kemény, inas, harcias
emberke, pedig hetvenöt éves! Fantasztikus figura!)
De akik ott voltak a partyn, mind hallották Lewis
kétségbeesett ordítását, és akik látták is, megdöbbentek
kivörösödött, könnyektől nedves arcától. – Ezt nem tehetik
velem! – kiabálta. – Ezt nem tehetik! Senki sem! Olyan
régóta várom… nem… ezt nem tűröm! Én ezt nem
hagyom!
*
Néhány perccel éjfél előtt Alexis Kessler Brigit Stott
ágyában fekszik; a macska az oldalához simul, fejét Alexis
hasára teszi; Alexis simogatja és közben hallgatja a fejében
lebegő aranyszínű, gyönyörű hangokat; a melódia olyan
különlegesen szép, hogy még nem tud egészen hinni
benne; újra és újra lejátssza, lassabban, kibontva, cifrázva.
St. Dennis-dal. Az ő dala. A ciklus harmadik darabja.
Az elmúlt húsz percben jutott eszébe, így, majdnem
készen.
Brigit a fürdőszobában zuhanyozik, a füstszagot mossa ki
a hajából; Alexis lusta, nincs kedve vesződni a fürdéssel;
Alexis álmos, részeg és nagyon elégedett; vakargatja a
macska fülét és nyakát. A dallam csak úgy magától
lejátszódik a fejében. Igen; így. Igen. Alexis lábujjai
megrándulnak a – ritmustól. Bágyadt és gyönyörű zene.
Dallam. Dal szoprán hangra, zongorakísérettel. Nagyon
egyszerű, majdnem aszketikus. A St. Dennis-vers bánata;
szigorú és tragikus, nincs benne önsajnálat. Fellobban a
szerelem a vérben, akár a fertőzés, dühöngve, mindent
elsöprőn… felforrósodik a vér, megzavarodik az elme… de
szükségszerűen el kell múlnia… feltámad, hanyatlik, majd
eltűnik… kérlelhetetlenül, akár egy természeti törvény,
amely felett az emberi óhajoknak nincs hatalma… Alexis
nyitott szemmel fekszik; nem lát semmit. A macska
kinyújtózik mellette. A fürdőszobában kinyílik és
becsukódik a zuhany ajtaja, Brigit kikiabál neki, de Alexis
úgy tesz, mintha nem hallaná; képzeletében a dallamot
hallgatja. Igen: így. Aztán lassul. (Vigyáznia kell; a dallam
kezd hasonlítani valamihez, Fauré egyik
zongoranégyesének fő témájához.)
Alexis nem gondol Seidelék estélyére; az őrült, lármás,
szánalmas emberekre. A nyomorék fiatalemberre a
tolószékben, aki jókora szeleteket falt a sült sonkából, és a
mustár lecsurgott a sorvadó lábszárára; a lányra a fémes,
ezüstös öltözékben, aki csilingelő, rémült hangon arról
panaszkodott, hogy az egyetem nem tartotta be ígéretét,
és nem kapott állást; nem gondol Lewis Seidelre, aki
kivörösödve ordít, mint egy elmebeteg, egy őrült, a saját
fiának kellett lefognia. A képek átvillannak Alexis agyán;
de nem válnak igazi gondolatokká. Brigit a vállára borulva
zokogott, amint kettesben maradtak; úgy felizgatta az
incidens, mintha Lewis őt támadta volna meg, nem pedig
Byrne-t, vagy mintha Lewis a férje volna, és ő volna érte
felelős. Miért izgatta fel magát ennyire? Miért borult ki?
Alexis megpróbálta tréfával elütni a dolgot. Brigit lehelete
gintől bűzlött. A festék elkenődött az arcán. (St. Dennis
felolvasása előtt Alexis és Brigit együtt zuhanyoztak, itt,
Brigit lakásában. Játszottak, mint a fiatal állatok,
csókolóztak, ölelkeztek, egymást szappanozták; Alexis
megmosta Brigit haját; ujjait a koponyájába mélyesztette.
Utána megtörülte Brigitet egy nagy fürdőlepedőben, egy
másik törülközőt a fejére tekert, és akármennyire
tiltakozott, közelről megvizsgálta az arcát… bekrémezte…
csipesszel kiszedte a szemöldökét, hogy jobban íveljen,
magasan a szeme fölé emelkedjék… közben félig-meddig
komolyan pirongatta, amiért nem törődik a külsejével, hát
nem tudja, hogy az arccsontozata, a szeme csodálatos,
hogy szép nő, aki felelősséggel tartozik önmagának? Brigit
zavarban volt, menekülni akart. Mindig olyan gátlásos!
Alexis ugratta, megcsókolta, kényszerítette, hogy
engedelmesen álldogáljon, amíg ő az arcán dolgozik. – Te
nem vagy csinos, te egyáltalán nem vagy konvencionálisan
csinos. Te vagy szép, vagy csúnya vagy. Engem nem
érdekel, ha csúnya vagy, szigorúan, intelligensen csúnya.
Maradj nyugton! Nem kell elpirulni!… De szép is lehetsz,
legalábbis egy ideig, ilyen csontozattal még legalább
tizenöt-húsz évig lehetsz szép is. Tulajdonképpen irigylésre
méltó vagy. Nem bánnám, ha én volnék te… Miért vagy
olyan gátlásos, Brigit? Azt képzeled, hogy az arcod és a
tested a te saját, külön tulajdonod? Már nem az!
Tovább krémezte az arcát, és zsíros testápolót kent apró,
kicsit lógó mellére, hasára, csípőjére és fenekére, a
combjára és lábára, még a lába fejére is, a kicsi, tökéletes
lábujjaira, amit meg kellett csókolnia; hiába tiltakozott
Brigit, levágta a lábujján a körmöt és belakkozta – a
gyógyszeres szekrényben talált egy régi, de még
használható körömlakkot, egész szép, áttetsző, gyöngyház-
rózsaszínű árnyalatút; ő készítette ki az arcát, gyengéden
felfelé masszírozva az arcbőrét; Brigit állt kipirulva és
leigázva, a szeme félig lehunyva, mintha éppen
szeretkeztek volna, és már nem maradt volna benne
energia, hogy tiltakozzon, vagy akár reagáljon. Testszínű
krémpúder, halvány rúzsfoltok az arccsontjára, nagyon
gyengéden és finoman beledörzsölve a bőrébe;
szemhéjfesték, szemhéjtus, tintafekete szempillafesték, a
szemöldökét kicsit kihúzta, szájrúzs… és akkor elbűvölve
látta, hogy egy gyönyörű nő képe bukkan elő a korábbi
csúnya és színtelen anyagból: jaj, mennyire tetszett neki!
Milyen igéző volt!)
Ujjait a macska bundájába mélyeszti: megint hallja a
dallamot, és vele mozdul, szinte vele emelkedik… kellemes
bágyadtságot érez, a teste kielégült, pihen. Az estélyt
majdnem elfelejtette, számára nincs jelentősége. (Brigit,
aki a fürdőszobából beszél hozzá, nyílván még most is
izgatott. Olyan kifejezéseket használ, hogy: „aggódik”,
„fel”, „meg van ijedve”. Alexis motyogva válaszol.) Újra
felmerül előtte néhány arc, aztán szétpukkan, mint a
buborék: a kemény arcú, csinos nő szemölccsel a felső
ajkán; a gyönyörű, fekete szemű olasz lány; a félénken,
gátlásosan mosolygó, farmernadrágos fiú – Seidel fia –, aki
a dolgozószobában odalépett hozzá, és megkérdezte, hogy
ugye ő a zenész, a zeneszerző. De az arcok eltűnnek, a kép
elhomályosodik és eltűnik. Alexist egyáltalán nem érdekli.
Megint látja St. Dennist az emelvényen; magányos alak.
(„A maga neve – Alexander?” „Alexis. Alexis Kessler.”,Jaj
istenem, persze! Igen. Már emlékszem – leveleztünk,
ugye? Olyan elbűvölő fényképet küldött magáról.”)
Formálódik a St. Dennisnek szóló dal Alexis fejében; a
legszebb dallam, amit valaha szerzett. Tudja, hogy jó.
Hirtelen felül. Teljesen éber; egy gondolat áthatolt a
bágyadtságán. Brigit hosszú szőrű, fekete macskája,
Minnie, figyelmesen bámul rá. A szeme sárga. Apró,
rózsaszínű nyelve egy kicsit kilóg a fekete orra alatt.
Nagyon szereti gazdája fiatal szerelmesét, semmit sem
szeret jobban, mint hozzádörgölőzni, az orrával döfködni,
rekedten, meg-megtörő hangon addig dorombolni, amíg
körmét a véknyába nem nyomja. De Alexis most alig veszi
észre. Azon gondolkozik, hogy el kell mennie, dolgoznia
kell, le kell jegyeznie a hangokat, és addig munkálkodni,
amíg tökéletesek lesznek.
 Brigit kijön a fürdőszobából; egy különös párbeszédről
mesél, amit Roger Haasszal folytatott, az egyetem
jogtanácsosával; a festék nélkül sápadt, fáradt és színtelen
az arca, a szigorúan kiszedett szemöldöke szinte
láthatatlan; az arcán panaszos kifejezés. Roger Haas
szerint, mondja Brigit, az egyik nagy folyóparti
papírmalom beperelt valakit a politikatudomány
tanszékről, mert egyik előadásán azt mondta, hogy a
Powhatan folyót beszennyezi a helyi ipar…
– Brigit. – mondja Alexis –, kölcsönadnál ötszáz dollárt?
Elmegyek Woodslee-ből néhány napra… egy hétre.
Zavartalanul akarok dolgozni.
Brigit úgy bámul rá, mintha nem értené. A köpenye félig
kinyílt, összehúzza, és csak bámul.
– Ötszáz dollárt – mondja Alexis kicsit türelmetlenül. –
Kiállítanál egy csekket, mielőtt elalszunk? Vagy van
készpénzed is?
 ALBERT ST. DENNISNÉL ÉS
HOUSLEYÉKNÁL

December 31. Este 7 óra.

– Nem megyek. Nem tudok beszélgetni azokkal a
szörnyű emberekkel.
– Ugyan, Sandra, az ég áldjon meg…
– Nem tudok.
Ágyban van; a takaró alatt kuporog. Az arca pár centire
van a faltól; mintha azt bámulná. Sok idő múlt el. Órák.
Napok. Valaki felkapcsolta a mennyezeti lámpát, amit
ritkán használnak, mert túlságosan erős a fénye; most ott
áll, és fölébe hajol, rángatja a takarót. Le akarja húzni róla,
le akarja mezteleníteni. Sandrat a hideg rázza.
– Sandra, az isten szerelmére, könyörgök. Segítened kell
nekem…
Hallja Ernest lélegzését. Liheg.
Mert Ernest kétségbe van esve, és semmit nem ért.
Sandra a falat nézi, de a falnak nincs felülete, nincsenek
repedések, minták, semmi, ami magára vonná a figyelmét.
Akár egy mélység nélkül való anyagba is bámulhatna. Hol
a vége, hol vannak a határai? A válla meggörbül, a karját
szorosan összefonja. A meztelen lába nagyon fázik, a
hidegtől sajognak a lábujjai. Amikor tegnap este lefeküdt,
a kinti hőmérő mínusz tizenöt fokot mutatott.
– Sandra, beteg vagy? Tényleg van valami bajod?
Akarod, hogy… Szeretnéd, ha… Tehetek valamit?
 Sandra már vacog.
Ernest áll az ágy mellett; magas, értetlen és
felháborodott. A hangja nem ismerős. Hallja benne a
méltatlankodást; a meglepődést, amiért Sandra
cserbenhagyta. Sandrának nincs megmosva a haja, nem
mosakodott, a szeme üveges az álomtól.
– Hívjak orvost?… – kérdezi Ernest alig hallhatóan.
Korábban is akart orvost hívni, amikor Sandra először
feküdt ágyba – november utolsó hetében, amikor a hírt
kapták; és néhány nappal ezelőtt megint, amikor
hazajöttek a háromnapos látogatásról Sandra családjánál,
Springfieldben. Nem mosakodott; a haja zsíros csomókban
tapadt össze, az arca és a szeme megdagadt. Az ő
gyönyörű felesége.
De Sandra tudja, hogy nem fog orvost hívni.
– Hadd segítsek neked, szívem. Jó? Kicsim?… Segítek
neked megfürödni, felveszed a hosszú ruhádat; nem kell
sokáig ott maradnunk a partyn, elég, ha ott vagyunk egy
órát, és az igazán nem sok, ugye?… Sandra?
Hochbergékhez sem mentünk el, dr. Federhez sem és…
Miért nem veszed fel az ezüst nadrágkosztümöt, az talán
kényelmesebb lenne… Hallasz engem, Sandra? Szívem?
Lehúzza a válláról a takarót. Sandra megpróbál
belekapaszkodni, de az ujjai merevek a hidegtől, és a
takaró kicsúszik a kezéből.
Sírva fakad.
Nem emlékszik rá, hogy ki ez az ember. Fiatal férj. Az ő
férje. Már majdnem két napja nem evett. Az ágy mintha
hullámzana, meg-megzökkenne. Mi lesz, ha leesik?… De
biztonságban van, mert valaki fogja, az arcát Sandra
hajába és vállába temeti. Egyik karjával szorosan átöleli.
Az ágy rázkódik a férfi zokogásától.
– Úristen, de szörnyű, mit tehetnék, úgy sajnálom,
annyira sajnálom – sírja a férfihang. – Mit tehetnék?…
Semmit sem tehetek.
Lefekszik Sandra mellé, magához öleli. Nagyon meleg,
nagyon zaklatott. Sandra felemeli a férfi kezét,
megcsókolja, az arcához szorítja… hirtelen úgy érzi, hogy
az idő kacsint és ásít, és hogy ők ketten súlytalanok és
belecsúsznak egy szakadékba, egy mélység nélkül való
falba, és talán így, egymás karjában, tehetetlenül,
mindörökké zuhanni fognak. Ernest zokogva mondja, hogy
szereti. Nem tudja, mit tehetne, mi mást tehetne. A
szünidő pokoli volt, mert túl sok idejük volt a
gondolkodásra, az idegeskedésre és arra, hogy újra meg
újra elmondják ugyanazt – bezárva ebbe a parányi lakásba,
ahol nincs más választásuk, beszélniük kell róla; aztán a
szüleiknél, ahol még csak nem is célozhattak rá és folyton
hazudniuk kellett: ő tudja, hogy Sandrának pokoli volt. De
egy hét múlva kezdődik az új szemeszter. Talán
megváltozik a helyzet. Talán ők is eltúlozzák a dolgot… és
néhány év múlva, amikor visszagondolnak rá,
mulatságosnak találják.
Sandra hallja a félelmet a hangjában. Fekszik, az
arcához szorítja Ernest meleg kezét és hirtelen nevetni
akar, de valamitől görcsbe rándul a torka, és érzi, hogy
nyugton kell maradnia. Mulatságos. Mulatságos! Miért is
ne tarthatnák mulatságosnak ezt a poklot, ha már egyszer
túl vannak rajta? Néhány nappal ezelőtt, amikor válasz jött
Ernest első leveleire (amelyekben más egyetemi állásokat
pályázott meg), amikor az első szabványlevél megérkezett,
ő filozofikus nyugalommal és csodálatra méltó
önfegyelemmel azt mondta, hogy talán az évszak miatt
olyan szélsőségesek az érzései; nem is igazán depressziós;
persze hogy összeszedi magát. Talán a december az oka…
befejeződik a ciklus… ilyenkor a leggyengébb az
életösztön; a nap is erőtlen: tompán izzó fehér korong…
délután sötét van, a reggeli fény is alkonyatinak látszik…
az egész világ megtelik hóval… Semmi köze az ő
helyzetükhöz; igaz; hiszen mindennek a csúnya, fagyos
időjárás az oka; a gravitációs erő a sötétség, a halál felé
húz; mindenki ugyanígy érez, az élet pulzusa egyre
lassúbb lesz, és végül olyan könnyen megadjuk
magunkat…
Néhány perc múlva Ernest zokogása alábbhagy. Neki
tulajdonképpen semmi baja, ő nem fog összeomlani.
Sandra fekszik a karjában, érzi házasságuk különös
súlytalanságát. Ők ketten nem anyagból valók; Sandra
elsodródhat az öleléséből, és Ernest is az övéből;
kicsúszhat szabadon, kötetlenül. Az ölelkezésük
kétségbeesett, és a könnyeik valódiak. Egymás iránt érzett
szerelmük valódi. De nincs elég hatalma ahhoz, hogy
megmentse őket: Sandrát akkor fogta el a halálos rémület,
amikor erre rádöbbent.
Cambridge-ben, évekkel ezelőtt, elmentek egy
filmfesztiválra, ahol először láttak Truffaut-filmet; a Lőj a
zongoristára mindkettőjüknek nagyon tetszett. Kéz a
kézben ültek a zsúfolt moziban, csókolóztak, megbökték
egymást, amikor valamit különösképpen élveztek. Most
szeptemberben megint látták a filmet; az egyetemen
vetítették, más Truffaut-filmekkel együtt. A legelső jelenet
– az első két vagy három perc – mindkettőjükben azt az
érzést keltette, hogy átlátszó, banális és lapos;
meglepetésükre és csalódásukra a film, amint folytatódott,
nem az a film volt, amiért valamikor rajongtak, hanem egy
másik, jelentéktelen, egyáltalán nem meggyőző munka.
Elveszítette a varázsát. Sandra nem akarta megmondani
Ernestnek. mennyire csalódott, de amikor a film felénél
Ernest megkérdezte, elmenjenek-e, ő azonnal felállt.
Kis idő elteltével megvitatták az érthetetlen esetet. A
film vallott kudarcot vagy ők? Lehet, hogy ők veszítették el
az érzelmi kulcsot egy műalkotáshoz?… Vagy nem is azért
szomorúak, mert nem tudnak valamit újra átélni, hanem
mélyen felzaklatja őket a lehetőség. hogy az eredeti
élmény talán hamis volt?…
A varázs minden élményről lekophat: a felismerés
rémülettel töltötte el őket.
***
Ezen a fagyos, szeles, egyre fogyatkozó napon, az év
utolsó napján, Brigit Stott a szilveszteri partyra készül, és
a halandóságra gondol.
Nem most foglalkoztatja először a halandóság. Gondolt
rá az elmúlt két hétben, az elmúlt hónapokban, az elmúlt
öt évben is. Halandóság, változékonyság, halál – tűnődik
Brigit –, van gondolat, amely méltóbb lehetne a
figyelmünkre? Bár éppen ezek a gondolatok ébresztik fel
bennünk a kéjes hiábavalóság érzetét.
Szerelmes, ezért gondol a halálra: romantikus reakció,
ösztönös impulzus. Élni szeretne, élni szeretne testének
minden porcikájában, úgy, ahogyan évek óta nem élt –
természetes hát, hogy eszébe jut a test pusztulása,
természetellenes, de elkerülhetetlen enyészete. De nem
tudja magát öregnek elképzelni. Vannak képei és modelljei
az idős korról – két nagymama, egy nagyapa, még St.
Dennis is, néha még Gladys Fetler is, amikor egész napos
tanítás után látja. De Brigit képtelen ebben a viszonylatban
gondolni önmagára. A halál évekig a férje arcát viselte –
látta álmában és ébredési vízióiban; a férje hétköznapi
külsejében járult elé, megjelenése egészen mindennapos
volt. (Bár több mint tíz évig élt Stanley Fifielddel, már nem
tudja biztosan, hogy, milyen, és az az érzése, hogy
valószínűleg ő is kísérteties, idegesítő jelenség Stanley
számára.) A kapcsolatuk olyan szoros, olyan görcsösen
intim volt, hogyne váltak volna vakká egymás iránt… Ha
nem fájna olyan nagyon, ha a sebek nem volnának még
most is olyan kínosan frissek, Brigit a házasságáról írna;
így nincs hozzá bátorsága. Nincs meg a kellő távolság. A
házasságát tönkretette az érzés, hogy Stanley nem ismeri
és nem is kívánja megismerni – őt nem. Beleszeretett egy
bizonyos fiatal nőbe, Brigitbe, és elvette; a maga módján
látta őt és nem akarta, hogy a képzelet szülte képet bármi
szétfoszlassa. Szenvedélyesen és ádázul harcolt érte,
mintha az életéért harcolna. Néha Brigit ellenében is.
Amikor Brigit szeretkezett vele – mindig sötétben –,
gyakran eszébe jutott, bár minden ösztöne tiltakozott a
gondolat ellen, hogy ő ilyenkor csak fizikai stimulus
Stanley számára; eszköz, amely életre hívja férfias vágyát,
„szerelmét”, hogy aztán elszántan, vadul és önkívületben
hatoljon Brigit Stott kísértettestébe, egy szellembe,
amelynek semmi köze az élő asszonyhoz. És amikor Brigit
nem tudta viszonozni szenvedélyét, gyilkosan gyűlölte érte
– amint az természetes is, minden férfi részéről
természetes lenne; tulajdonképpen nem is hibáztathatta
érte. Minden szerelem ilyen illúziókon alapszik? – tűnődött
Brigit. Csak akkor ismeri meg a test a gyönyört, amikor –
akárcsak a művészetben – a képzelőerő a világot az általa
óhajtott formába kényszeríti? Ha ez igaz, nem szabad
cinikus igazságnak tartani, csak igazságnak, amellyel
szembe kell nézni. De ő nem hitt benne igazán. (Képtelen
lett volna hinni benne.) Az én élményem, amit én élek át,
az egyedülálló, gondolta, senki élményéhez nincs köze, a
világ évszázadokkal ezelőtt összeomlott volna, ha az én
élményem mindenkié lett volna… Még most is hitt a
szerelemben; és hitte, hogy mások is hisznek a
szerelemben. Egy tönkrement házasság nem kérdőjelez
meg minden házasságot. Egy kiábrándító férj nem ítélet
minden férfi felett. Bántja, hogy Stanleyt minden ismerőse
közül ő ismeri a legkevésbé. Nehezen tudná leírni Stanley
külsejét, fizikai megjelenését, öltözködési stílusát,
hajviseletét, modorosságait, amelyek az előkelőkkel, a
jómódúakkal rokonították. Még az affektált szókincse, sőt
néha a hanghordozása is inkább álcázó stratégiának
látszott, mintsem kivételes személyisége kifejeződésének.
A közember, a magánember, a férj, a szerető, a férfi és az
ember a maga nyers, kifejezhetetlen szükségleteivel –
mind különbözött benne egymástól, és örökké
háborúskodott. Ennek a háborúnak ő volt az egyik kevésbé
fontos sebesültje.
De most Alexisre gondol, nem Stanleyre; Stanleyt több
mint egy éve nem látta, és azon kívül, hogy a barátai néha
beszámolnak a viselkedéséről (a legfrissebb tájékoztatást
éppen karácsony előtt kapta, egy New Yorkban élő
barátnője hívta fel telefonon, mindenféléről beszélt, aztán,
mintegy véletlenül, Brigit férjére terelte a szót, elmondta,
hogy Stanley még most is szidja Brigitet – már nem
rágalmazza olyan durván, mint a múltban, de továbbra is
nagy képzelőerővel és bántóan becsmérli), semmit nem
tud az életéről. Nem is akar tudni róla, felejteni szeretne.
Alexis uralja a gondolatait, és ha halálon, az elmúláson
töpreng, a gondolat úgy fonódik köréje, mintha valamilyen
módon kapcsolatban volna a szerelmesével… Élni akar,
szenvedélyesen élni akar. De úgy érzi, hogy csak Alexis
által képes élni; sőt csak Alexis ölelése által, amely
felébreszti benne a szenvedélyt. Általa s az ő szemével lát.
Általa hall. Ereiben, idegeiben és gerincvelejében az élet
mintha már nem az övé, hanem Alexisé volna. És ezért
Alexis akaratlanul is a halál hatalmával bír felette…
Ugyanakkor elveti a gondolatot, mert groteszkül
romantikus. Nem is hisz benne.
(Amikor a barátnője két héttel ezelőtt telefonált, Alexis
nála volt; éppen rendet csináltak a konyhában vacsora
után. Brigit elkövette azt a hibát, hogy fogadta a hívást,
majd Alexis füle hallatára élénken beszélgetett és
bizonyára Stanley nevét is említette, mert néhány perc
múlva Alexis odament hozzá, kivette a kezéből a kagylót és
csendesen letette. Brigit elképedt és megharagudott;
Alexis először nyugodt volt, aztán dühös, majd tombolt és
hisztériázott; az lett a vége, hogy üvöltözni kezdtek
egymással. Alexis nem akarta, hogy amíg ővele van,
másokkal beszélgessen – nem akarta, hogy akár annyira is
törődjék a férjével, hogy kérdezősködjön utána. Hát nem
érti Brigit, ordította, hogy ez rá nézve mekkora sértés?
Olyan érzéketlen, hogy nem érti?…)
Az, hogy Brigit Stott el tudja képzelni, hogy az élete
valaki mástól függjön, ráadásul éppen tőle, egyszerűen
abszurdum. Groteszk túlzás.
Még csak hét óra múlt tíz perccel. Reggel hat óta fent
van, Alexisre gondol, a ma esti partyra, és hogy az élete
milyen irányba sodródik. Alig emlékszik a szeptemberi
találkozásuk előtti időkre, most úgy érzi, hogy azok a
napok a találkozásukra való felkészüléssel teltek. Nem
tudja elképzelni ezt a telet nélküle. Még ezt a mai partyt –
St. Dennisnél – sem tudja elképzelni nélküle. Múlt
karácsonykor óriási baklövést követett el; elfogadta anyja
meghívását, hogy látogassa meg őket, és már két nappal
karácsony után visszatért Woodslee-be, öngyilkos
hangulatban. Eltekintve attól a rumlis, előre el nem
tervezett egy órától, amelyet egy cukrászdában töltött a
húgával és annak két kislányával, amikor kicsit
visszarettent ugyan a kislányok izgalmától, mégis jól
érezte magát – élvezte, hogy nagynéni, élvezte, hogy
fagylalttal etet egy egyéves gyermeket a cukrászdai
légkörben: kovácsoltvas-utánzat asztalok és székek,
mentacukros tapéta; újra felfedezte, hogy a köztük levő
nagy különbségek ellenére is őszintén szereti a húgát –, és
eltekintve az első éjszaka áldott, álomtalan nyugalmától
(Woodslee-ből kocsival ment le, megállás nélkül, egyedül),
ottléte gyötrelmes élmény volt, és komolyan eltöprengett
azon, vajon képes lesz-e még egyszer elszánni magát, hogy
hazamenjen Norfolkba. Nemcsak a szülei és a rokonok
önteltsége, saját életükkel való elégedettsége miatt,
nemcsak azért, mert helytelenítették férj nélküli állapotát,
és még csak nem is azért – bár ez fájt –, mert közömbösek
voltak az írói és egyetemi munkája iránt, hanem a
sértődöttségük miatt: az apja majdnem gorombán
utasította vissza, hogy Brigit anyagilag segítse szüleit. (Mr:
Stott, akinek ingatlanügynöksége volt egy norfolki
külvárosban, részben visszavonult, mert az előző évben
könnyebb infarktuson esett át. Fiatalabb korában
„belekóstolt” a helyi politikába, bár soha nem indult a
választásokon, és soha nem akart több lenni – nem volt
hozzá mersze, mondták a háta mögött a rokonok –, mint a
polgármester jobb keze, vagy valami megyei bizottság
elnöke. Amíg Brigit otthon élt, apja évszámra
panaszkodott, hogy nincs pénze, azóta nyilván felhagyott
azzal, hogy a pénzről beszéljen vagy egyáltalán gondoljon
rá; talán szégyenében vagy félelmében; mindenesetre
Brigit nagyon felbosszantotta, hogy éppen karácsony
napján, évekkel ezelőtt kifejlesztett vidám, jókedvű,
kislányos modorában, amellyel valamikor elbűvölte apját, a
pénzre terelte a szót. Rettentő hibát követett el: apja egész
nap sértődött volt… Egyedül a régi szobájában, Brigit
tehetetlenségében és haragjában sírva fakadt. Milyen
igazságtalan az apja, milyen nevetségesek a szülei!
Mindnyájan! Saját magát is beleértve! Nyílt veszekedésre
nem került sor, Brigit mégis hamarább eljött, és úgy
érezte, senki nem próbálta meg komolyan tartóztatni.)
Az előző karácsonykor, jobb belátása ellenére, szoros
kapcsolatba került egy woodslee-i hallgatóval, egy
tizenkilenc éves diáklánnyal, aki a jelek szerint
megoldhatatlan gondokkal küszködött – a szeretője, a
válófélben lévő szülei és a tanárok miatt, akik nem értették
meg. A lány egész csinos volt, élénk és intelligens, de volt
benne valami riasztóan infantilis, és miután Brigit
összebarátkozott vele – egy viharos, könnyes beszélgetés
után Brigit szobájában, az egyetemen –, a lány mindenben
ráhagyatkozott. Lapokat mutatott meg Brigitnek a
naplójából, hosszasan beszélt apokaliptikus álomvízióiról,
viharos viszonyáról egy erdőmérnök hallgatóval az egyik
közeli állami egyetemről, a szülei gyűlölködéséről és vele
szembeni paranoiás gyanakvásukról, saját
mértéktelenségéről a kábítószerekkel, az alkohollal, a
közönséges aszpirinnal és a Coca-Colával kapcsolatban.
Miután félév végén rossz jegyet kapott Brigittől, bölcsen
kimaradt Brigitnek az amerikai regényről tartott
kurzusáról, de továbbra is bejárt az irodájába, néha
naponta kétszer is, és olyan elesett, olyan gondterhelt,
olyan nyavalygós volt, hogy Brigitnek nem volt szíve
lerázni. Közvetlenül karácsony előtt a lány valamiféle
krízisen esett át – ő „lelki” krízisnek nevezte –, attól félt,
hogy öngyilkos lesz, ha a kollégiumban marad, így aztán
elment Brigithez, és Brigit megengedte neki, hogy
átmenetileg hozzá költözzön… Most, két évvel később
Brigit az incidenst egyszerűen nevetségesnek tartja, nem
tudja elhinni, hogy lehetett ilyen naiv. Hogy fordulhatott
elő, hogy Brigit Stottot valaki ilyen könnyedén
manipulálja! Brigitet, aki büszke volt cinizmusára! A lány,
akit Kimnek hívtak, és akinek a ruhatára egy piszkos
farmernadrágból és két piszkos kasmírpulóverből állt,
egyszerűen beköltözött hozzá, és tizennyolc napig ott
maradt. Dohányzott, egyik doboz kólát a másik után itta,
mezítláb mászkált, gügyögött a macskának, Brigit
díványán aludt, meztelenül egy pokróc alatt, és olyan
hangosan horkolt, hogy Brigit nem tudott tőle aludni,
fecsegett vagy magában beszélt, egyfolytában dúdolt,
könyörgött Brigitnek, hogy hadd „segítsen” neki a
regényírásban – talán gépelhetne, készíthetne leírásokat
vagy párbeszédeket írhatna –, biztos akad valami a
számára, a középiskolai angoltanárai mindig nagyon
dicsérték az „önkifejező képességét”. Brigit egyre több
időt töltött a bölcsészkari szobájában és az egyetemi
könyvtárban, néha céltalanul mászkált az egyetem
parkjában, otthontalanul és dühösen, amiért túljártak az
eszén, és bár számtalan módozatot elpróbált magában,
szégyenszemre képtelen volt megmondani a lánynak, hogy
költözzön el. Végül egyszerűen magától elment. Egy
délután. Brigit a könyvtárból érkezett haza, és a
dohányzóasztalon levelet talált: Kedves B., nem szívesen
hagyom itt éppen karácsony előtt, anélkül, hogy
személyesen elbúcsúznék, és mindent megköszönnék, de
valaki levisz kocsival egész Ft. Lauderdale-ig, és az illető
most rögtön indul. Milliószor köszönök mindent.
Szeretettel, Kim.
 A lány elment Woodslee-ből, és Brigit tudomása szerint
soha többé nem tért vissza. Január első hetében Brigit
megkapta a telefonszámlát, és döbbenten látta, hogy a
lány kétszáznegyven dollárt eltelefonált – Los Angelesbe,
Madison-ba, Baton Rouge-ba, New Yorkba. A történetben
van valami ijesztő, gondolta később Brigit, nemcsak a lány
nyugodt magabiztossága, nem is az önzése, hanem az,
ahogyan Brigit reagált – tűrte, hogy áldozatot csináljanak
belőle, úgy érezte, el kell viselnie, hogy visszaéljenek vele,
minden elegancia és méltóság nélkül. Előre tudta, hogy
később majd undorodni fog önmagától, és mégis, mielőtt
még a lány könyörögni kezdett volna, hogy nála lakhasson
– „néhány napig” –, már többé-kevésbé beleegyezett.
Mintha csak a félénksége nem engedte volna, hogy olyan
kegyetlenül viselkedjék, ahogyan a józan esze diktálta;
mintha aszerint cselekedett volna, ahogyan valaki más
vélekedik Brigit Stottról. Azért a karácsonyi ünnepek
kevésbé viselték meg, mint máskor, mert legalább a harag
tüze melegítette. Elment a partykra, vacsorákra,
fogadásokra és egy különösképpen lármás és részeg
szilveszteri bulira egy szociológiaprofesszorhoz, aki már
nincs is Woodslee-ben; de a társasági események közötti
szünetekben, amelyek azért fájdalmasak, mert az ember
kétszer olyan magányosnak érzi magát, legalább előtte
lebegett Kim képe – emlékezett a rettegésre, hogy otthon
várja a lakásban, az iszonyatra, amikor félig komolyan
hinni kezdte, hogy a lány soha nem megy el,
tulajdonképpen a saját lánya, és örökre az ő felelőssége.
(Amikor egy hallgató öngyilkos lett az elmúlt
márciusban, Brigit oktalan rémülettel hallgatta a hírt – az
volt az érzése, hogy a lány valamilyen módon Kim, és ő,
Brigit, a bűnös, amiért nem akadályozta meg az
öngyilkosságot. Később kiderült, hogy nem is ismerte a
lányt; Brigit először mégis pánikba esett.)
Tizenhat évvel ezelőtt…
*
Nem akar az öngyilkosságra gondolni, ma este nem.
Felgyújtja a lámpát a keskeny erkélyen, szorosan a hideg
ablaküveg elé áll, és bámul kifelé. Szinte kemény kérge
van a hidegnek: legalább mínusz tíz fok lehet. Kegyetlenül,
szemcsésen ragyog a hó. Gyönyörű. A fényben néhány
centis, egyenetlen hódombocskák látszanak az erkélyen és
a keskeny korláton. A madaraknak kiszórt magokat már
félig befedte a hó. (Korábban egy sereg éhes madár szállt
le Brigit erkélyére, és ő élvezettel figyelte a szorgalmas
nyüzsgést és meglepő színeket: kardinálispintyek, két
gerle, verebek, acélszürke pintyek és egy cinke, meg a
szajkó a törött és most már elsorvadt lábával. Az, hogy
nem vettek róla tudomást és nem törődtek a csodálatával,
még értékesebbé tette az élményt: úgy szálltak alá, akár a
kegyelem – a kéretlen, kiérdemeletlen, múlékony
kegyelem, amely felett senkinek nincsen hatalma.) A
korláton túl alaktalan fekete félárnyék. Súlytalanul
alálibegő hópelyhek; újra és mindig; egy nap, egy este és
egy éjszaka telik meg hóval; kemény szél fúj északkeletről,
a Champlain-tó felől, a jövőből. A hőmérséklet nemigen
emelkedett nulla fok fölé az elmúlt héten. A hosszú téli
vakációt Brigit minden évben még titokzatosabban
nyomasztónak érzi. Talán a kora miatt – jövő augusztusban
harminckilenc éves lesz –, talán mert túl sokszor élte át a
ciklust. Mégis, van valami megrendítő abban, hogy
mekkora hatalommal bír felette ez az évszak:
ismerősségében is a mélységes titokzatosság érzetét
hordozza. Még akkor is, amikor tompán ragyog a nap az
üres, kék égen, és a felhalmozódott hóbuckák szépsége
mindent felülmúl, még akkor is van valami erőtlen a
világban, és benne az ő helyzetében. Hiába tudja, hogy élő
szervezet, megkülönböztethető fizikai egység, amelyben
elég értelem van ahhoz, hogy megőrizze létét, sőt még
ahhoz is, hogy kitartson – mégis vonzódik ahhoz, ami a
jeges tájban és a sápadtan izzó téli napban nem emberi,
kihívóan nem emberi. Vágyódik valami után, vágyódik rá,
hogy megadhassa magát valaminek, annak a majdnem
tapintható gravitációs vonzásnak a sötétség, a némaság, az
alvás és a halál felé…
Még csak hét óra huszonöt. Csak kilenc órakor kezdődik
a party Albert St. Dennisnél, és nem tudja, hogy Alexis
eljön-e érte – ő ma este még egy partyra hivatalos
valakihez a dráma tanszékről. (Azt mondja, nem érdeklik
azok az emberek; untatják. De már többször
visszautasította a meghívásukat, és az a legegyszerűbb, ha
eltölt náluk egy órát, aztán elmegy a fontosabb, kisebb
partyra… Nem akarja megbántani őket, mondja, máris
annyi ellensége van Woodslee-ben.) Brigitet hívták
Housleyékhoz, és most már kicsit bánja, hogy
visszautasította a meghívást, hiszen most legalább lenne
mit csinálnia, eltölthetné ott az időt, mielőtt átsétál St.
Dennishez. Talán a legjobb lesz, ha gyalog megy, nem hív
taxit és nem várja meg Alexist; mindössze fél mérföld, és
úgyis utálatosan tunya életet élt, amióta december 15-én
abbahagyta a tanítást. Néhány lehangoló napot munkával
töltött; átnézte a végzős hallgatók félévi dolgozatát,
újraolvasta A galamb szárnyai-t, meg írt másfél oldalt a
regényéből, aztán eldobta és tovább olvasta a diákok
dolgozatait; számos meghívásnak tett eleget, vacsorázott
Haaséknál, részt vett egy kis ebéden, amit a szokatlanul
izgatott és fecsegő Marilyn Byrne adott a kar tanárnőinek,
elment egy céltalanul nagy estélyre Garrették-hoz
Alexisszel, háromnegyed óra múlva együtt el is jöttek; ott
volt Gladys Fetler szokásos puncspartyján, amit az angol
tanszék tanárainak és kiváltságos hallgatóinak adott, és
még valahová, volt legalább még egy party?… Igen: egy
kínos büfévacsora Cuffe-éknál. (Joc Cuffe tanársegéd, már
nem kifejezetten fiatal vagy ígéretes, és Brigit hallotta –
Lewis Seideltől, akinek talán nem lett volna szabad
elmondania, hiszen bizalmas információ –, hogy Cuffe-ot
nemcsak hogy nem léptetik elő idén, hanem valószínűleg
felbontják a szerződését; szokatlanul meggyőző hírek
keringtek arról, hogy „fentről” kényszerítik a tanszékeket
a költségvetés csökkentésére, még magasabb helyről, mint
Byrne dékán irodája. Brigit tudja, hogy a saját helyzete
egészen biztos, mégis belenyilallt a félelem. Cuffe-ék kicsit
erőszakoltan mosolyogtak és óvatosan viselkedtek;
szegény Mona Cuffe igyekezett komolyan és intelligensen
beszélgetni Hochbergékkel; Joe sokat ivott, és megbotlott
Gowan Vaughan-Jones lábában – Brigit mindezt észrevette,
nem tudta nem észrevenni, és az estét rettentően
nyomasztónak érezte.)
– Akkor maradj itthon – mondta Alexis. – Miért nem
dolgozol a regényeden?… Én dolgozom. Állandóan
dolgozom. A nagy részét eldobom, de legalább csinálom;
ebben is van némi öröm. Aztán elmegyek hazulról,
kiérdemeltem, hogy elmehessek… De te folyton eljársz
hazulról és folyton panaszkodsz; miért nem maradsz
itthon?
Brigitet bosszantotta ez a hang. Nem igaz, hogy folyton
eljár hazulról, még kevésbé, hogy folyton panaszkodik.
Kedvelte a woodslee-i embereket – tulajdonképpen
szerette őket -, és szüksége volt rájuk. Önmagával volt
elégedetlen, és a szerelmese támadását kegyetlennek,
érzéketlennek tartotta.
– Nem értesz meg – mondta dühösen. – Nem szeretsz.
Most fél nyolc van. Rádöbben, hogy Alexist várja;
majdnem egész nap csak várt.
– Rohadék – suttogja.
Emlékszik az első találkozásukra: a fiú mocskos kezére.
A csinos arca okozta döbbenetre, a túlságosan szőke haja
okozta döbbenetre. Amikor ezt az első találkozásukat
említette és beszélt neki a szóváltásukról – „Ha úgy
gondolja, hogy a kezem piszkos, látnia kéne a többi
testrészemet” –, Alexis állította, hogy tévedett, ő soha nem
mondott neki ilyet. Soha. Nevetett rajta, hogy talán piszkos
volt a keze, de ezt sem ismerte el; tagadott mindent. –
Valakivel összetévesztesz – mondta. Szétterpesztette az
ujjait, úgy mutatta, hogy nem piszkos, alaposan kezet
mosott, mielőtt eljött hozzá.
– Nagyon jól emlékszem rá – mondta Brigit mereven.
 – Nem, tévedsz, összetévesztesz egy másik férfival.
Alexist lehetetlen összetéveszteni egy másik férfival,
gondolja Brigit.
Tölt magának, a poharat odaviszi az erkélyajtóhoz, iszik
és bámulja a hópelyheket. Sokkal jobb ez a mai este, mint
a tavalyi szilveszter – összehasonlíthatatlanul jobb.
Rövidesen együtt lesz Alexisszel, valószínűleg sokat isznak,
későig maradnak, aztán együtt jönnek haza; tavaly
szilveszterkor pedig egészen egyedül volt. Akkor az
öngyilkosságra gondolt, nem mint lehetőségre, hanem
mint kiváltságra, amelyet nem érdemelt meg – önmagát
szidta, hangosan beszélt, belső monológja bolond módon a
felszínre tört, mintha az évnek ebben az unalmas, sötét
szakaszában az emberi gondolat legkisebb rezzenése is
megkövetelte volna, hogy kimondják. Az öngyilkosság
különben sem való neki: nincs benne elég fantázia. Azokról
a barátairól és ismerőseiről, akik öngyilkosságot követtek
el, Brigitnek az a véleménye, hogy tévesen mérték fel az
életük jelentőségét; ha nem lettek volna úgy
megbabonázva önmaguktól, talán még most is élhetnének.
És mintha az öngyilkosságot mostanában a fiatalabbak
választanák. Nemrég azt olvasta, hogy tíz-tizenegy éves
gyerekek is öngyilkosságot követnek el, talán a televízió,
talán mások példája adja nekik az ötletet. Brigitnek
házassága első éveiben volt egy barátnője, akinek a fia –
biztos, hogy nem volt több tizenhárom évesnél – főbe lőtte
magát az apja szolgálati revolverével, amelyet egy fiókban
tartottak belvárosi otthonukban, Connecticutban; Brigit
csak pár hete hallotta a hírt, és még nem lépett
kapcsolatba a barátnőjével, el sem tudta képzelni, mit
írhatna; nemcsak elodázta az írást, de még gondolni sem
akart arra, hogy mi álljon a levélben: úgy érezte, nincs mit
mondania. De az önelpusztítást még a legegyüttérzőbb
túlélő sem tekintheti intelligens lépésnek. Brigit eltűnődött
saját megfigyelésén: az intelligens emberek mostanában
egyre ritkábban számolnak az öngyilkosság lehetőségével.
Ami ilyen mindennapos, az nyilvánvalóan dédasié.
Háromnegyed nyolc. A pohara üres.
Kár, hogy nem fogadta el Housleyék meghívását. Készen
van, elmehetne; ideje volna elmenekülni a kis lakásból,
ahol néhány percen belül a házassága első napjaira fog
gondolni, tizenhat esztendővel ezelőttre; pedig ez tiltott
téma. Egyedül inni kellemetlen szokás. Nem szerez
örömet, nincs megkönnyebbülés. Sőt inkább aláássa az
önuralmát; így az, amit nagy hozzáértéssel elnyomott
önmagában, most kiszabadul és felküzdi magát a tudatába.
Housleyék partyja fél nyolckor kezdődött. Valószínűleg
rengeteg vendéget hívtak válogatás nélkül, és a
legkülönbözőbb emberek jelennek meg: republikánus
képviselők nejükkel, koros agglegények, akik Juvenalist
vagy Catullust fordítanak, és a már meglevő fordításokat
megvetik; egy házaspár, akinek a biológus fia talán éppen
most kapott Nobel-díjat, vezető beosztású tisztviselők,
akikre az ember soha nem gondol, a hallgatónők dékánja,
a főkönyvelő, az élelemellátási igazgató, a kereskedelmi és
pénzügyi tanszék dékánhelyettese. Brigit egyszer
találkozott Housleyéknál egy idős úrral, akinek hosszú
tanulmányát Melville-ről mindig is a tudomány és a finom,
aprólékos kritika mesterművének tartotta – ő is szeretett
volna egyszer ilyen munkát végezni; azt hitte, hogy
kevésbé felzaklató, mint az önálló alkotás, és feltehetően
értékesebb. Három évvel ezelőtt Housleyéknál ismerkedett
meg a New Hampshire-i költővel, Howard Flynn-nel, és
majdnem elkövette azt a hibát, hogy hazavitte a lakására
(később megtudta a barátnőjétől, Natalie Trevortól, aki
Manhattanben lakik, hogy milyen rendkívüli-szexuális
követelésekkel szokott előállni Flynn – és milyen
kiábrándító szerető); megismerkedett egy nagyszerű nővel,
egy táncosnővel, aki nem Woodslee-ben lakott, és éppen a
férjétől próbált szabadulni, aki olyan keserű, féltékeny és
értetlen volt, mint akkoriban Brigit férje; órákig
beszélgettek kettesben Housleyék nappalijának egyik
sarkában – meglehetősen harsány, részeg, vidám hangon,
gondolta később Brigit. De a lebilincselően érdekes
idegenek között ott vannak a megszokott emberek is –
Hochbergék, Seidelék, Gowan Vaughan-Jones, Gladys
Fetler, Perrin Blaise, talán még Leslie Cullendon is. És
Housleyék túl messze laknak – az egyetemtől délkeletre,
kint a Valley Mills Drive-on, félúton Kittyboroba. Messze
laknak, egyedül nem tudna elmenni.
Újra tölt magának.
Tizenhat évvel ezelőtt már két napja házasok voltak.
Nászútra indultak. New Yorkból Floridába mentek kocsival
a tengerparton; és eleinte egészen boldogok voltak. Biztos
benne, hogy boldogok voltak – boldognak kellett lenniük.
Egy huszonkét éves fiatal nő és egy huszonnyolc éves
fiatalember. Szerelmesek voltak egymásba, új házasok,
következésképpen boldogok. Az autóút második napján
azonban túl soká maradtak az országúton, mert Stanley a
floridai határon túl akarta tölteni az éjszakát. Brigit
vezetett másfél órát, aztán Stanley felváltotta, és
egyfolytában vezetett négy órát, mindig valamivel az
engedélyezett sebesség fölött. Még benzinért sem állt meg
szívesen. A Jacksonville-St. Augustine körzetben Brigitnek
hányingere lett; a levegő nedves, benzingőzös, émelyítően
büdös volt. Még sosem járt Floridában, és kicsit csalódott
volt, mert nem nagyon különbözött New Jersey északi
részétől. Stanley azonban jóval naplemente után, egész
késő este volt csak hajlandó megállni. (Apai nagyszülei
jómódú emberek voltak, saját házuk volt Palm Beachben;
Brigit és Stanley oda készültek; a ház állítólag gyönyörű –
fehér stukkó, saját tengerparttal –, a kéthetes nászútjuk
konvencionálisan idillikusnak ígérkezett, bár addigra a
házasság többé-kevésbé tönkrement.)
Nem tudtak megállni St. Augustine-nál a bűz miatt.
Stanley nem hozta szóba, és Brigit nem mert panaszkodni
(megérezte, hogy fiatal férje védekező állásponton van
Floridával kapcsolatban). Így Stanley továbbhajtott délnek
az államközi autópályán, át Crescent Beachen, Summer
Havenen, Marinelanden, Flagler Beachen és Ormond-by-
the-Sea-n; el akart jutni Daytona Beachbe. A benzingőzös
levegőt frissebb levegő váltotta fel. Csakhogy szemerkélt
az eső, és egész sötét lett, mire elérték Daytona Beachet –
Brigit úgy számította, hogy közel tíz órája úton vannak.
És akkor Stanley furcsán kezdett viselkedni. Egyik
motelt a másik után hagyta el, kicsit lassított, aztán
felgyorsított; mindig talált valami hibát. Brigit előrehajolt a
jobb oldali ülésen, igyekezett kivenni az esőben a
bizonytalan körvonalú neonfeliratokat. Szabad szobák.
Megtelt. A szeme vibrált, hányingere volt és fázott.
Annyira kimerült, hogy nem bízott a saját ítéletében.
Amikor Stanley lassított, igyekezett összpontosítani a
közeledő motelra, kétségbeesetten próbálta elolvasni, hogy
van-e üres szoba, és ki vannak-e írva az árak, Stanley
pedig azt mondta: – Ez? Itt? Hogy tetszik? –, és amikor
nem válaszolt azonnal, rálépett a gázpedálra és
továbbhajtott. Brigit dadogni kezdett. Az országút egyik
oldaláról a másikra nézett. Egyik motel a másik után,
neonfeliratok, szemerkélő eső, az ablaktörlő, a férje furcsa
türelmetlensége, a saját kimerültsége. Úgy érezte, napok
óta ülnek a kocsiban. Napok óta, vég nélkül utaznak egy
kocsiban, kettesben. Stanley a kormánynál alig tudja
leplezni a haragját; Brigit mellette; bámulja a nedves
országutat, és megpróbál rájönni, hogy mi a baj. Motelok,
kempingek, rózsaszínű, vörös, kék, arany és zöld
neonfeliratok, az ablakmosó surrogása, vakító eső. – Na és
ez? Nem, a másik oldalon, Brigit, az isten áldjon meg, hát
nem tudsz segíteni? Elég nehéz vezetni ebben a kurva
időben, mi lenne, ha legalább a feliratokat te olvasnád el?
Szabad szobák. Megtelt. Zárva. Nyitva. Árengedmény.
Megtelt. Több emeletes szállodák váltakoztak régi,
egyemeletes stukkózott motelokkal és villákkal. Aztán
sokáig elvadult, üres területen hajtottak. A kanyarban két
fiatal állt – egy fiú meg egy lány, gondolta Brigit –,
stoppoltak, nem sok reménnyel. Stanley nyolcvan
kilométeres sebességgel hajtott el mellettük.
Amikor Brigit felhívta a figyelmét egy motelra, Stanley
úgy tett, mintha nem vette volna észre idejében. Vagy ha
észrevette, azonnal rávágta, hogy nem felel meg –
túlságosan régi, valószínűleg túlságosan drága. Brigit
szemébe könnyek gyűltek. Fáradt volt, nagyon fáradt,
olyan messzire került otthonról; megbízott egy fiatal
férfiban, akivel többnyire mások társaságában találkozott,
partykon és éttermekben. Kedves volt, elbűvölő és
szellemes, és ő beleszeretett, hozzáment feleségül, és most
már késő: motelt keresnek Daytona Beachben
szilveszterkor, nagyon sötét van, esik az eső, hideg van és
minden olyan csúnya. Ő már nem is Brigit Stott, hanem
Mrs. Stanley Fifield. Pislogva igyekezett kivenni a
neonfeliratokat; elolvasni a motel nevét, és hogy milyen
osztályú, de sohasem volt elég gyors, és ha Stanley mégis
lassított, akkor Brigit habozott, mert biztos volt benne,
hogy Stanley valami hibát talál a motelban, amelyhez
közelednek. Stanley egyszer-kétszer kuncogott magában,
de nem magyarázta meg, hogy miért. Daytona Motel…
Maja Fogadó… Kalóztanya… Vörös Szőnyeg Szálló…
Napsugár Autósmotel… Parti Sétány Motel… Vitorla
Fogadó… Hullámlovas… Atlanti Szálloda… Suttogó
Hullám… Kincses Sziget… Vidám Üdülő… Hawaii Motel…
Autópihenő… Kikötői Autósmotel… Sirály Fogadó…
Rózsaszínű Pelikán… Naplemente Penzió… Stanley
áthajtott Daytona Beachen, túl a városhatáron, majd
hirtelen és vakmerően megfordult az országúton, és
elindult vissza. Már fél kilenc volt. Az eső csapkodta a
kövezetet. Brigit halkan sírni kezdett, úgy, hogy a férje ne
hallja. Újra a motelok, a vibráló neonok, Naplemente
Penzió… Rózsaszínű Pelikán… Sirály Fogadó… Kikötői
Autósmotel… – Itt. Ez az. Ez jó – mondta hirtelen Stanley,
és befordult az egyik több emeletes épület elé. – A fene
egye meg, ma már nem megyünk tovább.
Kiugrott a kocsiból, be sem csukta az ajtót maga után,
besietett az irodába, és egy perccel később visszatért a
kulccsal. Együtt indultak az esőben a lifthez, némán, a
kimerültségtől imbolyogva felmentek a hatodik emeletre,
ahonnan látni lehetett az óceánt; Brigit állt az ablaknál,
bután bámult az éjszakába, és megpróbálta eldönteni, mit
kell mondania vagy csinálnia. Stanley megnézte a
fürdőszobát, a beépített szekrényt, a fiókokat. Az egyik
lámpa nem égett. A szőnyeg pecsétes volt. Megkérdezte
tőle, mi a véleménye, megfelel a szoba? Ő azt felelte, a
kilátás valószínűleg szép lesz reggel. Meglepte, és kicsit
meg is félemlítette, hogy az óceán szinte közvetlenül a
hátsó ablakok alatt van; kinyitotta az erkélyre nyíló ajtót,
de erősen fújt a szél, bevágott az eső, és okosabbnak vélte,
ha becsukja. A tengeri levegő csodálatos volt. Olyan friss,
hogy szinte beleszédült. Brigit arra gondolt… Mi a
véleménye, kérdezte Stanley, megfelel, vagy túl kopott? A
műmárvány falak piszkosak voltak. A szőnyeg is. – Nézd a
takarót, kiégették, biztosan cigarettával. Azért jó lesz? –
Nem tudom – felelte bénán Brigit. – Azt hiszem… azt
hiszem, jó lesz.
– Helyes – mondta Stanley. – Mert nem tudok
továbbmenni. Ma már nem.
– A kilátás biztosan…
– Ma este nem ülök még egyszer kocsiba – mondta
Stanley.
 Járkált a szobában, kinyitotta a fürdőszobaajtót, megint
megnézte a szekrényt, bekapcsolta a televíziót. Kinyitotta
az erkélyajtót, de az óceán felől fújó szél túlságosan
viharos volt.
Brigit megborzongott és összefonta a karját. Stanley
ránézett.
Stanley fiatal volt, indulatos és jóképű. Az esőtől nedves
haja féloldalasan a homlokába hullott; az ajka némán
mozgott. Brigit még soha nem látta. Nem ismerte. A férfi
arca sápadt volt a kimerültségtől, a szeme véraláfutásos.
– Mi baj? – kérdezte. – Ugye nem tetszik a szoba?
– De igen – mondta Brigit. – Jó lesz.
– De nem tetszik. Csalódott vagy.
– Nem tudom, Stanley. Kérlek. Úgy látszik…
– Nem vagy túl lelkes.
– Fáradt vagyok…
– Én vagyok fáradt! Én vezettem azt a rohadt kocsit az
elmúlt négy órában!
– A szoba remek – mondta tompa hangon Brigit. – Mi
lenne, ha bejelentkeznél, én meg felhozhatnám a holmi egy
részét…
– Máshova akarsz menni, ugye?
– Nem. Jó lesz itt.
Összefonta a karját; érezte, hogy ez bosszantja Stanleyt.
Brigit nadrágot és vastag pulóvert viselt, de még így is
didergett; soha életében nem érezte magát ilyen
átfázottnak, kimerültnek és tehetetlennek. Sötét van,
szilveszter van, és ő itt ül egy motelszobában valahol
Daytona Beachben, ami fertőtlenítőktől bűzlik – közben
rájött, hogy mi az a szag –, és egy fiatalember olyan
ellenségesen bámul rá, mintha nem is ismerné. Tudta,
hogy hibát követett el, amikor idejött vele ebbe a szobába;
mélyen meg fogja bántani. Hallotta a saját nevetését.
– Komolyan jó! Remek – mondta nevetve. Aztán köhögni
kezdett. Egy darabig köhögött, tenyerét szájára szorítva,
mintha szégyellné magát. Mi olyan mulatságos? Stanley
utálkozva nézett rá.
– Hát – mondta lassan Stanley –, akkor itt akarsz
maradni? Megfelel a szoba?
– Igen.
– Akarod, hogy bejelentkezzek?
– Hogyne. Igen.
Stanley még mindig habozott. Rámutatott egy kiégett
részre az egyik takarón, közel a fejtámlához. Beleszagolt a
levegőbe, lehajolt, hogy benézzen az ágy alá.
Brigit elnevette magát a suta testtartása láttán.
– Igen – mondta Stanley elvörösödve. – Könnyű ott állni
és engem kritizálni. Érdekel is téged, ha a nászutunk
tönkremegy! Amióta átléptük a floridai határt, furcsán
viselkedsz, minden öt percben valami megjegyzést tettél az
időjárásra.
– Ezt nem hiszem – mondta Brigit. – Az biztos, hogy nem
minden öt percben…
– Mit vársz szilveszterkor, Brigit? December 31-én? Most
nincs nyár, tudod, Floridában lehűl az idő, és néha esik is,
úgy látszik, neked idealista elképzeléseid voltak az útról,
most hisztériás vagy, pedig még ki se csomagoltunk, és
nem is vacsoráztunk, én ki vagyok merülve, alig látok, és
nem megyek másik motelba, akármit gondolsz is erről a
helyről; egyetlen mérföldet se teszek meg azzal a kocsival!
– Igen – mondta Brigit halkan. – Tudom. Minden
rendben. Értem.
De Stanley csak beszélt tovább, erőszakosan, siránkozva,
vádaskodva. Brigit nem értette az érvelése logikáját.
Hírtelen leült az ágy szélére; az arca alsó fele
megmerevedett, ráfagyott az ostoba, vidám, lányos mosoly,
a fiatalasszony mosolya, és míg a férje fel-alá járkált a
szobában, kihúzta és belökte a fiókokat, kinyitotta és
becsukta a fürdőszoba és a szekrény ajtaját, és
hadonászott, Brigit rémülten próbálta felidézni a
házassága előtti hónapokat, igyekezett nyomon követni az
eseményeket, amelyek ide vezettek – mintha kényeskedő
iszonyattal holmi ellenfelek lépéseit igyekezne elemezni,
amelyek végül heves összecsapást idéztek elő –, de minden
próbálkozása hiábavalónak és minden emlékképe a
találkozásaikról elégtelennek bizonyult, mert
tulajdonképpen mindvégig világos volt, hogy egyáltalán
nem illenek össze: soha nem értette meg Stanley Fifield
homályos célzásait, és gyakran nem értett egyet világosan
megfogalmazott véleményével sem, de minden
bizonytalanságot többé-kevésbé félresöpört az, hogy ő
nyilvánvalóan „szerelmes lett” és – ami talán még
fontosabb – Stanley is „beleszeretett”. Összeházasodtak, és
most Stanley fel-alá járkál a motelszobában, és egyre
közeledik a pillanat, amikor megragadja Brigit vállát és
hevesen megrázza, mert dühíti a tehetetlen hallgatása,
aztán rádobja a foszladozó takaróra.
– Szeretsz? – kiabálja majd. – Igen? Érzel engem, Brigit?
Érzel engem?
*
A szerelmese rumtól, kölnitől és a hidegtől illatos; átöleli
és megkérdezi, mi baj, mi bántja? Megcsókolja a nedves
arcát. Szinte táncol benne az élet. Miért, miért ül így
egyedül a sötétben és miért iszik? Miért utálja olyan
nagyon önmagát?
– Azt hittem, nem jössz el – mondja Brigit alig
hallhatóan.
– Félreértettél – mondja Alexis.
Kitűnő hangulatban van, mert szilveszter van, és ideje,
hogy elinduljanak St. Dennis partyjára.
– Szinte élvezed – mondja könnyedén Alexis –, hogy
mindent félreértesz.
***
Talán az influenza bujkál benne, mondja együttérzően
Mina Housley Sandrának.
– Influenza?…
Idén különösen virulens baktérium támadta meg
Woodslee-t. Úgy látszik, minden télen másfajta influenzát
kapnak meg az emberek – néha torokfájással jár, máskor a
gyomorra megy, van úgy, hogy a beteg izzad, mindene fáj
és a hideg rázza. Mina is szörnyen beteg volt a múlt évben
– tizennyolc óra hosszat hányinger kínozta –, George-nak
pedig hasogató fejfájásai voltak (furcsa, szúró fájdalom az
egyik szemében, mindketten nagyon megijedtek, de
elmúlt, és többé nem tért vissza), és szegény Gladys
Fetler, aki soha nem gyengélkedik és negyven éve
egyetlen tanítási napot, egyetlen órát sem mulasztott,
éppen az idő tájt, nem is olyan régen, súlyosan
megbetegedett (vagy régebben volt? 68-ban vagy 69-ben,
gondolja Mina), legalább öt kilót fogyott, és Sandra
képzelheti, mennyire aggódott érte mindenki.
– Igen – mondja Sandra udvariasan –, képzelem.
– Az influenza egyik tünete egy olyan érzés – hogyan is
írjam le? –, tulajdonképpen Lewistól kellene megkérdezni,
ő olyan világosan fogalmaz – mondja Mina, meglepően
hideg kezét Sandra karjára teszi, és anyáskodó mosollyal
Lewis Seidel felé pillant (de Lewis nagyon elmerülten
beszélget egy középkorú férfival, akit Sandra nem ismer)
–, szinte hátborzongató érzés… elégedetlenség… és hogy a
dolgok nem egészen valóságosak. Olyan ijesztő! Igazán! Ez
a mi csodálatos, ismerős világunk… és Woodslee olyan
gyönyörű, ugye?… az egyetem, a vidék, a hegyek, a folyó,
az emberek… és persze az Adirondack-hegység – ez a mi
világunk eltorzul, megszürkül, minden színtelenné válik,
különös és szomorú lesz –, ez döbbentett meg a legjobban,
tisztán emlékszem, hogy minden olyan jelentéktelenné
vált.
– Jelentéktelenné – mondja lassan Sandra. Egy hosszú
pillanatig a háziasszony jóindulatú arcába bámul, aztán
halkan, hangsúlytalanul válaszolja: – Woodslee minden,
csak nem jelentéktelen.
– Hát ez az – mondja sugárzó arccal Mrs. Housley.
Egy darabig beszélgetnek még. Sandra iszik, mosolyog
és bólogat, időnként összehúzza a szemöldökét, és komoly
arcot vág, aztán megint mosolyog; végül Mina Housley
feláll, lesimítja a ruháját, és odaszól valakinek, egy
férfinak, akit Sandra nem ismer, most érkezett. Sokan
vannak, a vendégek furcsa módon mégis levertek. Talán
mindenki belefáradt az ünnepekbe – Ernest több partyról
is hallott, amelyekre őket nem hívták meg, például Cuffe-
éknál; és Carol Swanson célzott valami vendégségre
Tomlinsonéknál (bár az persze nem volt igazi party, és
Carol csak azért hozta szóba, hogy bosszantsa Sandrát).
Valakit odahívnak, hogy ismerkedjék meg a fiatal Mrs.
Jaegerrel. Kicsoda? Történelem tanszék? Sandra mosolyog
és üdvözli; igen, fantasztikus, hogy milyen hideg van,
legalább mínusz húsz fok.
Pocakos úr, az ötvenes évei derekán, a szeme
világoszöld, a modora udvarias és atyáskodó,
pipadohánytól bűzlik; szakterülete a XVII. századi Anglia.
Agglegény? Özvegy? Elvált? Sandra valamikor mindenre
kíváncsi lett volna, de most még az is nehezére esik, hogy
tekintetét az arcára függessze; a férfi lármás, rózsaszín
arcú, szószátyár és barátságos; nyilván kedves ember, de
Sandra képtelen érdeklődést színlelni. Talán ha Warren
Hochberg volna… Vagy Lewis Seidel… De Warren már egy
ideje George Housleyval beszélget, és Sandra úgy látja,
tartózkodóan viselkedik a fiatalabb tanárokkal; Lewis
Seidel pedig hosszadalmas, bonyolult anekdotát mesél,
amelyet időnként saját és hallgatói nevetése szakít félbe; a
történet róla és – lehetséges ez? – William Faulknerről
szól, egy partyn vettek részt New Yorkban, évekkel ezelőtt.
A történészprofesszor Housleyék nappaliját dicséri, és
Sandra helyesel; valóban nagyon kényelmes, nagyon szép.
A ház 1881-ben épült, mintha ezt mondta volna Mina. Igen,
Mina mondta – gyönyörű terméskő ház, kár, hogy az
istállókat le kellett bontani, de hát biztosan elkorhadtak a
gerendák. A házhoz huszonöt hektár föld tartozik.
Irigylésre méltó! Sandra helyesel, erőltetett lelkesedéssel.
– Csakugyan irigylésre méltó – mondja. Körülnéz,
mosolyog. (Ebben a pillanatban Ernest éppen feléje néz,
micsoda szerencse, látja, hogy mosolyog. Örülni fog.) A
terméskő kandalló, a vörösréz hasábtartók, a fahasábok a
tűzben – nyírfa? –, a gyönyörű kis karácsonyfa, zöld, vörös
és aranyalmákkal, pattogatott kukorica, régi, otthon
készült díszek, amilyeneket Sandra nagyanyja aggatott a
karácsonyfára. Nagyon kényelmes, nagyon szép szoba.
Valóban irigylésre méltó. Warren Hochberg és George
Housley mögött – akik jó ideje elmélyülten beszélgetnek –
kicsi pianínó áll, a tetején rengeteg bekeretezett fénykép,
régimódi, különös darab, nagyon bájos. Az egyik sarokban
állóóra, antik pamlag, kifakult, vörös bársonypárnával. A
padlón hatalmas háziszőttes szőnyeg. Damasztfüggönyök.
Az egyik első ablakban adventi koszorú lóg. Gyarmati
stílusú bútor. – Igen, nagyon szép – mondja Sandra halkan.
– Woodslee minden, csak nem jelentéktelen.
Partnere helyeslően mormog, mintha valóban hallotta
volna a szavait; mosolyog, pillantása átsiklik a zsúfolt
szobán, valakit keres, egy barátot. Miért olyan csendes ez
a party? Jó néhány ember összegyűlt, legalább huszonöten-
harmincan vannak. Sandra ismer néhány vendéget,
másokat viszont nem; azoknak a nevét, akikkel ma
találkozott először, elfelejtette – azét a férfiét is, aki
mellette áll. A férfi megkérdezi, hozhat-e neki még egy
pohár italt. Sandra nemet mond; köszöni, nem – és a férfi
elnézést kérve már-már távozik, amikor eszébe jut, hogy
udvariasan megkérdezze, hogy érzi magát Sandra és a
férje Woodslee-ben. És akkor Sandra kimondja a Tiltott
Mondatot: hogy ő és a férje nagyon szeretik az egyetemet
és rettenetesen boldogtalanok, amiért arra kényszerülnek,
hogy elmenjenek.
– El kell menniük?… Ó.
Egy pillanatig csend van. aztán a férfi együttérzően
mormog, de nem tesz fel kérdéseket. Sandra úgy érzi,
hogy a férfi hirtelen nagyon ideges lett, majdnem rémült,
mintha személy szerint őt vonták volna felelősségre, vagy
mintha valami nagyon csúnya nő varrta volna magát a
nyakába.
– Igen, el kell mennünk. Lejár a férjem szerződése
mondja élénken Sandra.
A férfi a padlóra bámul, aztán hosszú, kínos szünet után
ismét megkérdezi, hogy kér-e még egy pohárral. Nem? –
nos, ő viszont szívesen inna még egy pohárral, ha
megbocsát, nagyon élvezte a beszélgetést…
Amikor egyedül marad, Sandra a padlóra bámul.
Eltűnődik, vajon kínosan kellene-e éreznie magát vagy
nem.
 Feltétlenül beszélgetésbe kell elegyednie valakivel.
Muszáj. Ha Ernest észreveszi, hogy egyedül van ennyi
ember között… Csak pár méterrel odébb egész vidám kis
csoport gyűlt össze. Dr. Stanislaus Chung lármásan
szónokol az egyetemi színvonalról, talán a színvonal
süllyedéséről az elmúlt években?… Sandra dr. Chungra
bámul, nem tudja, mit gondoljon róla. Szögletes testű
ötvenes férfi, úgy százhatvan centi lehet; furcsán püffedt,
elhízott. Sandra emlékszik rá, hogy ugyanezt a kék és zöld
kockás öltönyt viselte Seidelék partyján; ugyanilyen rikító
kék pamut zoknit, ami igencsak feltűnő a nadrághajtókája
és a barna cipője között. Különös ember; Sandra és Ernest
sok pletykát hallott róla, egyik-másik olyan fantasztikus
volt, hogy el sem hitték: rendkívül fiatalon szerzett
diplomát Oxfordban; még huszonhét éves sem volt, amikor
kitűnő könyvet írt Spenserről, de azóta semmit, bár a
jegyzetei két irattartó szekrényt töltenek meg a Spenser
utáni korról (eljutott egészen Wordsworthig és Coleridge-
ig); egy kis vidéki városban – vagy inkább faluban –
született Kínában; gyerekkorában eljött hazulról, amerikai
baptista misszionáriusok fogadták be Szingapúrban, aztán
Angliába került, megnősült, Oxfordba járt egyetemre,
elvált, vagy valamely nem ismeretes módon „elvesztette”
angol feleségét, átjött az Egyesült Államokba és újra
megnősült, ezúttal egy amerikai születésű kínai nőt vett el,
akit (mint beszélik) rendszeresen megaláz a nyilvánosság
előtt, és terrorizál otthon, bár a szegény asszony (egy kis
csoport feleséggel ül a szoba másik felében, mosolyog és
hallgat) elég hétköznapian fest, de korához képest fiatalos.
Ernest mesélte, hogy egyszer késő délután éppen a
tanszéki titkárságon volt, amikor ő és a titkárnők kiabálást
hallottak a folyosón, kimentek, hogy megnézzék, mi
történt, és látták, hogy dr. Chung üldöz egy
könyvügynököt, és válogatott trágárságokat kiabál utána –
füstös arca majdnem bíborszínűvé vált a méregtől.
Csúnyán sántított, hadonászott, a szájából csurgott a nyál.
Ernest persze meg volt lepődve. A titkárnők is. – Rohadék!
Mocsok! Szaros dög! Sérteget? Engem? Kirúgatom!
Tönkreteszem!… – A szó szoros értelmében végigkergette
az ügynököt a folyosón – valóban így történt, Ernest
egyáltalán nem túlzott. (Később dr. Chung megmagyarázta
Ernestnek és a titkárnőknek, hogy a férfi „szemtelen” volt.
Azt mondta Chungnak, hogy a kiadó, amelyet képvisel,
számos nagyon fontos könyvet jelentetett meg az elmúlt
évben, mire dr. Chung felpattant és kijelentette, hogy
manapság egyetlen fontos könyv sem jelenik meg, ez
nevetséges hazugság, és különben is, őt nem érdeklik a
modern vagy élő írók, vagy nevezzék magukat akárminek,
a XVII. század után nincs irodalom, amellyel érdemes
lenne foglalkozni, ezt mindenki tudja, miért zaklatja őt az
ügynök, egyáltalán mi folyik itt, mi az, hogy „fontos
könyvek az ön szakterületén”, miféle idétlen sértés ez,
miféle aljas játékot űz vele ez az ember?… így aztán
kiutasította az irodájából, és megtiltotta neki, hogy még
egyszer betegye oda a lábát.)
Most nevet; a szeme résnyire keskenyedik. Szélesen
vigyorog; Sandra úgy véli, kissé tébolyultan. De hát a
tanszék egyik véglegesített tanára. Még akkor kapta az
állást, amikor Woodslee angol tanszéke közel sem volt
olyan tekintélyes, mint ma, amikor még nem voltak olyan
elismert tanárok, mint például Gowan Vaughan-Jones –
Chung tehát könnyen kapott státust, a fizetése azóta évről
évre emelkedik és egyetemi tanári rangja
megtámadhatatlan. A hallgatók nem szeretik, és riasztóan
sokan maradnak ki a kurzusairól, de ez egyáltalán nem
izgatja, sőt még jobban megveti őket meg a fiatalabb,
népszerűbb tanárokat, akik szerinte „divatmajmoló
bolondok”. De vajon mindenkit megvet-e, tűnődik Sandra.
Mi lenne, ha megpróbálna közeledni hozzá, és meleg
hangú, érdekes beszélgetést kezdeményezne vele? Az ő
szavazata is fontos az Egyetemi Előléptetési és Kinevezési
Bizottságban.
De Sandra nem mozdul.
Igen? Nem? Stanislaus Chung, vagy…
Rekedt nevetést hall a közelből: aha, Lewis Seidel. Dr.
Seidel, aki ragaszkodik hozzá, hogy Lewisnak szólítsa.
(„Lewis-nak szólítson, kislány, meg ne halljam azt, hogy
doktor, nem vagyok én orvos, maga se jön hozzám a
bajaival, hogy meggyógyítsam, nem igaz?”) Mackós,
barátságos. Nyílt. Őszinte. Semmi megjátszás. Joe Cuffe
egyszer azt mondta róla, hogy a legszámítóbb ember az
egyetemen a legkevésbé számító ember álarcában. De
vajon igazságos-e ez, tűnődik Sandra. A látszat az, hogy
nem túlozza el saját fontosságát. Szóba áll a fiatalabb
tanárokkal és feleségükkel… Sandra talán odamehetne
hozzá. Lewis? Hogy van, Lewis, ezen a fagyos, ocsmány
estén; igaz, hogy akkora hatalma van a tanszéken, csak
megjátssza, hogy ilyen vidám, gondtalan és nagyon,
nagyon fiatal?… Az egyik csúnyább pletyka Seidelről egy
Hogan nevű emberrel kapcsolatos. Az eset évekkel ezelőtt
történt, sok évvel ezelőtt, és Sandrának nem volt kedve
tovább érdeklődni, egész életében szándékosan nem
figyelt oda, amikor az emberek olyasmiről beszéltek, ami a
múltban esett meg, mert az egyetlen múlt, ami számított,
az ő múltja volt. De töredékekre emlékezett. Hogan;
Andrew vagy Adrian. Seidellel egykorú férfi; Scott
Fitzgeraldról írt könyvet, de a könyv nem aratott sikert.
Bár Hogan a Yale-en szerzett diplomát, nyilván hirtelen
elveszítette a bátorságát, vagy akármi is az, amit a tanárok
elveszíthetnek – az a bizonyos önámítás, ami működésbe
lép az előadótermekben és szemináriumokon –, és kezdett
meghátrálni a végzős hallgatók célzatos, agresszív
kérdései elől. Seidel biztatta őket, legalábbis a pletyka
szerint. Az ő diákjai voltak, ragaszkodtak hozzá és az ő
elképzeléseihez a húszas évek amerikai irodalmáról;
Hogannal kíméletlenek voltak, lesben álltak, nemcsak a
hetenkénti szemináriumon, hanem még a folyosón is;
kérdéseket tettek fel bizonyos értelmezésekről,
célozgattak a Fitzgerald-tanulmánya kritikáira, életrajzi és
tudományos kérdésekkel ostromolták, amelyekre nem
tudott válaszolni. Összetörve elment a rektorhoz, és
bevallotta, hogy képtelen ráncba szedni a hallgatókat,
egyszerűen nem tud úrrá lenni a helyzeten. (Még az alsó
évfolyamoknak tartandó óráit is elmulasztotta.) Elterjedt,
hogy nem újítják meg a szerződését, mondta. Már
mindenütt beszélik. És ennél kegyetlenebb pletykák is
keringenek… Végül egészen groteszk és ostoba dolgot
művelt: a kocsiját beállította a garázsba, begyújtotta a
motort és szénmonoxiddal megmérgezte magát.
 Vajon mennyire szabad komolyan venni a pletykákat,
tűnődik Sandra.
Novemberben tetszett Seidelnek, legalábbis néhány
percig. Úgy látszott, egész nyíltan csodálja. Megfogta a
karját, a kezét. Közel hajolt hozzá. Rákacsintott,
ránevetett, ugratta. Igaz, később látta flörtölni Carol
Swansonnal, és ez rosszul esett, de eleinte valóban úgy
tűnt, hogy ő tetszik neki, így talán elképzelhető, hogy…
A rohadék, gondolja Sandra. Öngyilkosságba kergetett
egy embert.
Vajon örülne, ha odamenne hozzá… ha felmosolyogna rá,
ahogyan a nők mosolyognak a férfiakra, fiatal nők
középkorú férfiakra, ravaszkodva, reménykedve,
kétségbeesetten? (Nem mindig kétségbeesetten. Mégis, ha
nem kétségbeesettek, miért mosolyognak így, miért jut
egyáltalán eszükbe, hogy így mosolyogjanak?) Vajon
gyanakodna Seidel? Végül is ő Ernest Jaeger felesége. És
Seidel biztosan tud róla, milyen helyzetben van a fiatal
tanár, Ernest Jaeger.
Sandra másfelé néz. Nem; valószínűleg oktalanság volna.
Rossz stratégia. Lewis azonnal átlátna rajta.
Az Előléptetési és Kinevezési Bizottság szinte minden
tagja itt van ma este, Gowan Vaughan-Jonest kivéve.
Ernest elmondta Sandrának, hogy Brad Keough-tól azt
hallotta (amikor még baráti viszonyban voltak), hogy
Vaughan-Jones, a bizottság legfiatalabb tagja,
tulajdonképpen nagyon kevés befolyással bír; egészen
elmerül a tudományos és kritikai munkájában, és az
egyetemi és tanszéki vezetés ügyét a többiekre bízza. És
talán nem is tudja mindig, hogy mi történik. Saját pozíciója
biztos, támadhatatlan; irigylésre méltó.
Az új felosztás, gondolja tompán Sandra. Az új harc.
Azok között, akiknek támadhatatlan pozíciójuk van, és
akiknek nincs. Az arisztokraták és a hontalanok között…
Különben is, Gowan Vaughan-Jonest nehéz lenne levenni
a lábáról. A jelek szerint nem érdeklik a nők; csakugyan
támadhatatlan.
Sandra látja, hogy Carol Swanson igyekszik Mrs.
Hochberg kegyeibe férkőzni. De milyen nyilvánvalóan
csinálja! Milyen nevetségesen! Carol kiöltözött az ünnep
tiszteletére, testhez álló piros kötött ruhát visel, a gallérján
műanyag magyal ágacskával. A rúzsa túl élénk; a
lakkcipője évekkel ezelőtt kiment a divatból; a kedvetlen,
csípős nyelvű és éles eszű Mrs. Hochberg biztosan átlát
rajta… Sandra kíváncsi, vajon miről beszélgetnek. Kíváncsi
rá, hogy Carol van-e olyan kétségbeesett vagy részeg, hogy
szóba hozza a Tiltott Témát a tanszékvezető felesége előtt.
És sikerrel járhat a próbálkozása? Lehet, hogy Hochbergék
megszánják Swansonékat? És ha Carol terhes…
Sandra kényszeríti magát, hogy másfelé nézzen. Az ilyen
gondolatok lealacsonyítóak, és ő nem hajlandó
lealacsonyodni; valószínűleg sokat ivott, és úgysem tehet
mást, csak ihat; itt vannak az ünnepek, a party
visszafogott, lagymatag, őszintén szólva unalmas, és
mindenkinek innia kell még, különben mi történik?… Látja
Brigit Stottot a kandalló közelében. Karcsú, finom csontú
nő; sötét haja kontyba tekerve; jól áll neki. Jaj, hogy irigyli
őt Sandra! Sikeres regény írónő, és az egyetemi állása
kikezdhetetlen. Most nincs férjnél; azt beszélik, gyönyörű
lakása van, tele könyvekkel és művészi tárgyakkal;
fajmacskákat tart (nem sziámiakat, hanem himalájiakat);
független, mindenki csodálja, ha különösképpen nem is
szeretik (de hát ki törődik vele, hogy szeretik-e, gondolja
undorodva Sandra, nem vagyunk a középiskolában),
tisztelik, talán félnek is tőle. Azt mondják, kis, gyöngyház
nyelű revolvert hord a retiküljében… Állítólag kíméletlen a
diákjaival, kurtán elbánik a hízelgőkkel, és nem barátságos
egyetlen férfival sem, aki az útjába kerül, és bókokat mond
neki… (Milyen pompás érzés volna, gondolja Sandra, ha
soha többé nem kellene bájosnak lennie!) Sandra már-már
feláll, hogy odamenjen Brigit Stotthoz, amikor a nő
megfordul, és Sandra látja, hogy nem is ő az.
Az ördögbe, gondolja Sandra. A fene egye meg.
Pedig fel kell állnia, el kell vegyülnie a vendégek között,
beszélgetnie kell valakivel, akárkivel, mindegy, kivel.
Ernest már néhány perce feléje pillantgat, és hamarosan
bosszúsan összehúzott szemöldökkel odajön hozzá.
„Szívem, miért ülsz itt egyedül? Kérsz még egy pohárral?
Nem szednéd össze magad egy kicsit, mosolyogj, olyan
szomorúnak és kimerültnek látszol…”
Feláll és lesimítja a szoknyáját. Egy pillanatig könnyűnek
érzi magát. Majdnem vidámnak – de akkor újra elfogja a
rosszullét. De hát csak az influenza, egyszerű és
ártalmatlan influenza – a betegeskedésében nincs semmi
természetfeletti. Amikor megfordul, többen is feléje
pillantanak. Míg a múltban ilyenkor azonnal elfogta a
titkolt büszkeség izgalma, most bonyolultabb érzés keríti
hatalmába – majdnem bosszúság. Persze hogy csinos a
hosszú, virágos ruhájában; frissen mosott haja szinte
ragyog keskeny arca körül; persze hogy ő a legszebb nő a
partyn, ahogy majd Ernest később mondani fogja. De ez
alig számít. És végül is, ez csak Housleyék partyja.
Közömbös, megközelíthetetlen idegenek pillantása vetődik
rá; felmérik; aztán másfelé néznek, céltalanul, máris
feledve őt… tulajdonképpen nincs rá mód, hogy megőrizze
a figyelmüket. Tetszik nekik, tetszik a keményen dolgozó
fiatal férje is. De mindez olyan keveset számít.
Elindul a kis csoportok között. Valaki élénken taglalja,
hogy milyen rosszul szervezett a hóeltakarítás, valaki
Alfred North Whiteheadről szónokol; valaki a keleti
tanszék egy tagjáról beszél, akit sikkasztással vádolnak
(egy ifjúsági utazási szervezet alapjának elsikkasztásával);
Faye Seidel egy incidensről mesél, amely a fia iskolájában
esett meg, Gladys Fetler egy mézborreceptet magyaráz,
egy idősebb úr, akit Sandra nem ismer, hevesen szidja a
champlaini repülőteret – de ami még rosszabb, mondja a
társa szenvedélyesen, az a Kennedy repülőtér New
Yorkban. Sandra feszélyezett; fájdalmasan feszélyezett.
Túl magas. Túl erősen parfümözte magát. A woodslee-iek
szemében ő nem Sandra Baird, hanem Ernest Jaeger
felesége, és mert bántja őket, hogy kénytelenek ilyen
kegyetlenül bánni ezzel a többre érdemes fiatalemberrel,
természetesen Sandrával szemben is kínosan érzik
magukat; szégyellik üdvözölni. Nem rúgok be, szeretné
kiabálni Sandra. Nem rúgok be, és nem foglak sértegetni
benneteket!
 Hát senki nem jön oda hozzá? Az biztos, hogy Barry
Swanson nem. Ott áll, kicsit hajlottan, mint mindig, és úgy
tesz, mintha érdekelné Mina Housley történetkéje;
mosolyog és kilátszik az ínye. Szegény Barry. A hajdani
barát. (Féltékeny Ernestre és Ernest barátságára Mr.
Atkinsszel, a könyvritkaságok tárának vezetőjével, és
eszelősen féltékeny Ernest pozíciójára a tanszéken
általában – bár hogy miért, azt Sandra nem tudja; a
Swanson házaspár viselkedése teljességgel irracionális.)
Brad Keough se szólítaná meg, a másik hajdani barát; úgy
látszik, máris részeg. Kár. Göndör hajú, rekedt hangú és
túlságosan is vidám az általanos hangulathoz képest; a
nevetésével magára vonja a figyelmet. Csak egy pillantást
vet Sandrára, aztán elfordul. (Egyszer, még októberben,
Sandra és Ernest meghívta Bradet és Swansonékat
vacsorára; hosszú, remek, mulatságos estét töltöttek
együtt: szabadon és tiszteletlenül találgatták, milyen lehet
bizonyos idősebb tanszéki tanárok magánélete, utánozták
őket és mindenfélét megjósoltak; pletykáltak
Hochbergékről – igaz, hogy Mrs. Hochberg sokat örökölt,
és igaz, hogy dr. Hochberg dékán akar lenni? –, Seidelék-
ről – igaz, hogy Lewisnak viszonya van az egyik
hallgatójával? vagy a feleségének az egyik kollégájával? és
volt viszonya Brigit Stott-tal is? –, és Gowan Vaughan-
Jonesról – igaz, hogy zseni? vagy egyszerűen csak különc,
máris középkorú, pedig még csak harmincöt éves? milyen
különös figura a rossz fogaival, a kelletlen vihogásával, a
gyűrött öltönyeiben! –, és szegény Leslie Cullendonról,
akinek az óráiról elmaradnak a hallgatók, mert nem tudják
elviselni az egyórás, összefüggéstelen monológokat, a
beteges hevességét, a kitartó haldoklását – ugye igaz, hogy
mindenki kerüli? –, Brad maga látta, hogy szegény drága
Gladys Fetler beiramodott egy folyosóra, hogy
elmeneküljön Leslie elől, és hallotta, amikor Lewis Seidel
megjegyezte – amilyen szívtelen és szellemes –, hogy
Leslie valamennyiük számára értékes, mint memento mori;
egy darabig a Brigit Stottról keringő mendemondákról is
beszélgettek, legendás nimfomániájáról – Carol Swanson
azt mondta, az a nő egyszerűen halálra rémiszti; a hideg
mosolya; a szeme, akár egy kígyóé, nem érti, hogy tetszhet
a férfiaknak; pedig tényleg csinos, mondta Barry, ő látta
nevetni és egyértelműen flörtölni Seidelék partyján azzal a
fiatal hallgatójával, Todd Andress-szel is, akiről mindenki
olyan jó véleménnyel van, de akiről neki, Barrynek, az a
véleménye, hogy ugyanolyan elkényeztetett kölyök, mint a
többi; lehetséges, hogy Brigit Stottnak vele van
viszonya?… de Brad kijelentette, hogy a pletyka szerint
Brigit Stott Alexis Kesslerrel jár, egyelőre legalábbis,
előzőleg pedig, amikor Oliver Byrne Woodslee-be került,
azt beszélték, hogy Stottnak vele volt viszonya, és az
emberek néha célozgattak Stottra és Seidelre is, mert
nyilván nagyon jó barátok… így töltötték el az estét,
harsányan nevetve. Aztán megérkeztek a levelek a dékáni
hivatalból Ernestnek, Barrynek, Bradnek és Joe Cuffe-nak
(valószínűleg másoknak is; nem tudják biztosan), és egész
sereg nyugtalanító mendemonda járta; az egyik idősebb
tanszéki tanár egyszer félrevonta Ernestet, és közölte vele,
hogy bizonyos barátai azt állítják, hogy Ernest és Sandra
megvetik Ernest kollégáit – folyton gúnyolják és
nevetségessé teszik őket. Ernestnek tehát, a saját
érdekében, tudnia kell ezekről a pletykákról, és hogy
megóvja helyzetét, talán bocsánatot kellene kérnie… vagy
megmagyaráznia… vagy tisztáznia… csinálnia kellene
valamit. De mit tehetek? – kérdezte Ernest
kétségbeesetten Sandrától.) így aztán Brad másfelé néz,
ha meglátja Sandrát, és Sandra is hűvösen elfordítja a
tekintetét.
Mona Cuffe óvatosan Sandrára mosolyog, de merev
testtartásával jelzi: nem akarja, hogy Sandra odamenjen
hozzá, Christopher Callinanhoz és Edie Ryersonhoz (a
síelésről beszélgetnek; Sandra hallotta, hogy Callinan, a
szikár, energikus agglegény, jó harmincas, óangol
szakértő, műlesikló, olimpiai bajnok volt), így Sandra csak
visszamosolyog, hirtelen zavarba esik, és átsiet a tölgyfa
burkolatú ív alatt az ebédlőbe, a bárhoz, mintha egyetlen
vágya volna egy pohár ital. Két napja alig eszik rendes
ételt, legfeljebb gyümölcssalátát meg túrót, amitől
hányingere van, és sok-sok pohár narancslevet iszik – a
narancsot figyelmes, készséges férje nyomja ki erős kézzel
–, a második pohárral, már a második pohárral készül
meginni, biztos mindenki őt nézi; Sandra vakon megy
előre, sokkal jobban bántja Mona Cufíe viselkedése, mint
várta volna. (Mona harmincéves, és nagyon sokat segített
Sandrának és Carolnak az őszi szemeszter első hetében: a
testvéries viselkedés mint szerep felvillanyozta, és leplezte
intellektuális hiányosságait.) Cuffe-ék különösen
elkeseredettek, mert Joe három éve van Woodslee-ben, és
a szerződés felbontását jelző levél, amit ő kapott, állítólag
ugyanolyan szókimondó és rideg volt, mint Ernesté és
Bradé, akik idén jöttek, és Brad Keough-é, akiről az a hír
járja, hogy bizonyos idősebb tanszéki tanárok „csalódtak”
benne – például Hochberg és Perrin, talán még Lewis
Seidel is; Sandra egymásnak ellentmondó történeteket
hallott és kicsit összezavarodott. (Mások azt mondják,
hogy dr. Fetler azért olyan nagystílű az előléptetési,
kinevezési és fizetésemelési kérdésekben, kollégáinak
azért látja csak a pozitív oldalát, és azért viselkedik ilyen
nagylelkűen és jóságosan már évtizedek óta, mert biztos
benne, hogy férfi kollégái elvégzik helyette a kellemetlen
feladatot, és a fiatal tanárokat szigorú mércével ítélik meg;
sőt Gladys Fetler tudja, hogy a bizottsági szavazásoknál őt
úgyis leszavazzák a többiek – talán éppen ezért nem mutat
elkeseredést a bizottság akciói láttán…) Cuffe-éknak két
kisgyerekük van. És új házuk a város keleti részében, Joe
az alsó évfolyamosok nagy létszámú kurzusaival robotol (a
saját kifejezése), amióta Woodslee-be került, így nem sok
ideje maradt az írásra; még arra sem futja az idejéből,
hogy átírja a doktori disszertációja egyes fejezeteit, és
önálló cikkekként megjelentesse őket. (A helyzet
megalázóan ironikus, ugyanis – Sandra ezt a kegyetlenül
kárörvendő Brad Keough-tól hallotta – Joe disszertációja az
„új avantgarde” alapjául szolgáló „radikális politikai
szemlélettel” foglalkozik: hogy hogyan veti el számos,
általa csodált mai író a pszichologizálás, a
történetmesélés, a lineáris expozíció burzsoá mintájá‘t; és
most Joe, aki arra kényszerül, hogy az anyagi biztonságért
harcoljon, kénytelen beismerni, hogy vagy az avantgarde
alapjául szolgáló szemlélet nem alkalmazható semmi
másra, csak az avantgarde-ra, vagy pedig ő képmutató – és
ezért van úgy elkeseredve.) Azt mondják, Joe Cuffe három
különböző alkalommal beszélt dr. Hochberggel, és látták
kijönni a dékán irodájából is (és ha ezt dr. Hochberg
megtudja – és kétség nem férhet hozzá, hogy megtudja
valakitől –, biztosan felrója majd neki). Abban az esetben
(elképzelhető, még senki nem tudja, Byme dékán sem), ha
az elbocsátottak közül egynek, sőt talán kettőnek is
meghosszabbítják a szerződését a jövő ősszel, az is Joe
ellen szól majd, hogy iszik… Az viszont, hogy Cuffe-éknak
két gyerekük van és házat vettek Woodslee-ben, mellettük
szól majd, gondolja Sandra. A tanszék valószínűleg
megszánja őket. Mona nem nagyon intelligens, de anya,
Carol és Sandra viszont nem, ők csak fiatal feleségek, a
férjük járulékai, még egy kicsit tartani is kell tőlük, mert
mind a ketten négyórás állásért folyamodtak – Carol mint
titkárnő. Sandra mint könyvtáros –, és ilyen állás nincs,
csökkentett munkaidejű állásra, újabb munkaerőre nincs
pénz… Másrészt, gondolja szédülve Sandra, miközben az
egyik oldalról beszélgetésfoszlányt hall a diákok
alkoholizmusáról, a másik oldalról egy félmondatot
valakiről – valami festőnőről? a neve Giorgione –, az a tény,
hogy Cuffe-éknak gyerekeik vannak és házat vettek, úgy is
értelmezhető, hogy nagyon biztosak voltak a dolgukban; el
tudja képzelni, hogy Vivian Hochberg valami metsző és
elutasító megjegyzést tesz Cuffe-ékra. Mégis, Joe régebben
van itt, mint Ernest, szeretetre méltó és intelligens,
nagydarab, kövérkés, csoszogva járó, és olyan
nyilvánvalóan ártalmatlan férfi; kitűnő ajánlólevelei vannak
Chicagóból, a londoni egyetemről, és… és Cuffe-ék már
nyilván beilleszkedtek, ők rendezhetnek valamit a
szünidőben… és csak a fontos embereket hívják meg…
Swansonék és Jaegerék ezt nem tehetik, még akkor se
tehetnék, ha Sandra elég jól lenne ahhoz, hogy
megkísérelje. (Persze Carol Swanson agresszív és
közönséges, nem is nagyon intelligens, lehet, hogy –
vesztére – megpróbál partyt adni, amelyre meghívja a
bizottság tagjait, és akkor majd mindenki rádöbben,
milyen modortalanok is Swansonék.).. Jaj; Sandra körül
forog a világ. Szeretne hangosan nevetni. Az emberek a
balján egész elmerülten vitatkoznak egy új Joseph
Campbell-könyvről, egy pár mögötte azt tervezi, hogy
elmennek Montrealba és megnézik a Kanadai Nemzeti
Balettet – ő pedig fiatal nő, aki egyszer, nem is túl régen,
mielőtt felvette a gyakorlatiasabb könyvtártudomány
szakot, bonyolult dolgozatokat írt olyan témákról, mint
Platón Menon-ja, Donne vallásos szonettjei és a Moby Dick
mögöttes tartalma – még önmaga, még Sandra, de az agya
már megtelik szeméttel, és érzi, hogy a csúf gondolatok
terhe alatt süllyed lefelé, most már azokat az első, bájosan
naiv vágyakat is, amelyek Woodslee-be érkezésekor
töltötték el, idealistának, tisztának és irigylésre méltónak
érzi. Soha többé nem lesz olyan ártatlan.
(Az volt az utolsó csepp, hogy hazudniuk kellett a
szülőknek. Most már tudja. Anélkül, hogy előre
megbeszélték volna – hogy előre meg kellett volna
beszélniük –, hogy mit mondanak majd Mr. és Mrs.
Bairdnek, ő is és Ernest is könnyen, találékonyan
hazudtak. Igen, Woodslee remek, igen, Ernest nagyon jól
kijön a kollégáival. Hát persze sokkal, sokkal jobb, mint az
az utálatos esti egyetem Trenton-ban… Mert Bairdék soha
nem értették volna meg. Ha egy férfit elbocsátanak az
állásából, és már néhány hónap múltán, akkor az biztosan
az ő hibája: mert ha jól végzi a dolgát, nem bocsátják el.)
A háznak ebben a részében a party lármásabb, ha nem is
vidámabb. Sandra észreveszi, hogy egy hatalmas
mahagóni bútor eltakarja – egy tálaló, biztosan antik, olyan
kiáltóan csúnya – meg egy kis, szoros, négy vagy öt férfiból
álló csoport, akik Byrne dékán érdemeiről vitatkoznak; itt
senki nem fogja megtalálni. Még most is szédül, de furcsa
módon úgy érzi, hogy ez nem számít. Nem érdekli, hogy
beteg-e vagy nem. Lelkesedés, betegség, közöny –
voltaképpen mit számít? (Carol Swanson boldog volna, ha
tudná, hogy Sandra összeroppan a feszültség súlya alatt.
Néhány „ártatlan” megjegyzés, mások füle hallatára feltett
kérdések Ernestnek „szegény Sandrá”-ról…)
Nem érdekli. Nem érdekli, hogy a férje kap-e másik
állást (a több mint kétszáz folyamodvány közül, amelyet ő
gépelt le helyette az elmúlt hetekben, egyre biztosan
pozitív választ kapnak), vagy csakugyan állás nélkül marad
huszonnyolc éves korára (amint volt évfolyamtársai is; egy
év munkanélküliség szörnyű hátrány a szakmai lapján és
aláássa az önbecsülést is), vagy csodálatos módon mégis
meghosszabbítják a szerződését Woodslee-ben… Nem
érdekli, nem tudja érdekelni. Kimerítette az a mélységes
bánat, amelyet elfojt magában.
Nevetséges, gondolja Sandra, dehogynem érdekel.
Egy kopaszodó, bordó blézeres fiatalember ügyesen és
gálánsan italt tölt neki.
Persze hogy érdekel. Nagyon is érdekel, mondja
magában Sandra.
 Valaki megjegyzi, hogy milyen döbbenetesen sok hó
esett az idén, pedig nyilván még csak most jön a java, a
január mindig kegyetlen. Sandra helyesel. Valaki – a
blézeres fiatalember – megjegyzi, hogy milyen jó a
hangulat Housleyék partyjain. Nem úgy, mint más
egyetemeken, igaz? Woodslee híresen barátságos hely.
Sandra hallja önmagát, amint helyesel.
Hangok úsznak körülötte, hol tisztán kivehetően, hol
összemosódva. Érzi, hogy a pohár pereme gyengéden a
fogának koccan. A torkába égető érzés hasít, egy pillanatig
még a nyelve is fáj. Köhög, fuldoklik. Aztán rendbejön…
Miről is gondolkozott, miről is beszélgettek ezek az
emberek? Fontos, hogy az agyát állandóan elfoglalja.
Mina nem akarja, hogy tudják, mondja halkan a
fiatalember, de Mina, vagyis Mina és George lánya
nagyon-nagyon beteg. A Roswell klinikán fekszik,
Buffaloban. Milyen bátor és nagylelkű gesztus
Housleyéktól, hogy megrendezték ezt a partyt és
megnyitották az otthonukat a barátaik előtt!
Nem részeg, és nem akar berúgni. Nem fog másokat
feszélyezni, és Ernestet sem hozza kínos helyzetbe.
(Egyszer, Cambridge-ben, mielőtt összeházasodtak,
Sandra becsípett, kellemesen kábult és bájosan ostoba
lett; Ernest végül a vállára emelve vitte ki valakinek a
lakásából – azóta is gyengéd, huncut emlékeik közé
sorolják az eseményt; pedig Sandra nem volt igazán
részeg, és nem is volt rá igazán szükség, hogy Ernest a
vállán vigye, az egész csak játék volt.)
…Semmi formaság, semmi megkülönböztetés, mondja a
fiatalember. Új tanárok, fiatal párok, akik senkit nem
ismernek… Housleyék… őszinte érdeklődés… mindenki
iránt. Woodslee-t áthatja a demokrácia szelleme, nem
gondolja, Sandra?
Egy Springer nevű férfi lép oda hozzájuk. Sandra csak
látásból ismeri; úgy hallotta, hogy nem éppen fontos
ember a tanszéken. Miközben megkérdezi Sandrától, mit
szól az időjáráshoz, csuklik. Hogy tetszik neki Woodslee?
Jól érzi-e magát a partyn? Motyog valamit Sandra hajáról,
meginog, vizenyősen mosolyog. Pontosan olyan magas,
mint ő, bizonytalan korú férfi, krumpliorra van, az arcát
megrepedt hajszálerek hálózzák be. Van benne valami
romlott és. lepusztult. Összeroppanóban van.
Összeroppant. Sandra úgy emlékszik, elvált – ő az, aki
folyton csalta a feleségét alsó évfolyamos diáklányokkal,
vagy az, akit elhagyott a felesége, New Yorkba szökött egy
kelet-indiai hallgatóval? Sandra nem biztos benne.
Springer. Pete. Mit is írt? Tanulmányt Sherwood
Andersonról… vagy Jack Londonról… Vagy… Talán költő,
valamikor ígéretes volt, de most a tanszék egyik
szerencsétlenje. Őt persze védi a magasabb rang és a
státus. Bár Sandra tudja ezt, és teljes szívéből haragszik
érte, és még egy kicsit gyűlöli is a férfit, valahogy sikerül
rámosolyognia; még el is pirul, amikor Springer ügyetlenül
úgy tesz, mintha flörtölne vele. Ha volna igazság az
egyetemi világban, egy ilyen embert, mint Pete Springer,
elbocsátanának, és egy olyan embert, mint Ernest Jaeger,
megtartanának, de nincs igazság, a helyzet eszelősen
igazságtalan; Sandrának bele kell nyugodnia és ma este
nem szabad erre gondolnia. Akármint is van, ő egész
csinos fiatal nő, igaz, nem is súlyos beteg, és biztosan
képes rá, hogy felvidítsa az estnek ezt a kis zugát, ahová
került…
Springer Oliver Byrne-ről beszél. Sandra először őszinte
érdeklődéssel hallgatja, aztán rájön, hogy ugyanaz a
történet, amelyet Ernesttől hallott legalább két héttel
ezelőtt, és Ernest figyelmeztette, hogy talán nem is igaz; a
dékán lemondással fenyegetőzött, amennyiben Garrett
rektor nem harcolja ki az igazgató tanácsnál, hogy ne
csökkentsék a költségvetést, és adják vissza a
megszüntetett státusokat. Úgy látszik, Springer biztos
benne, hogy a történet hiteles. Utánozza Byrne hangját, és
gesztikulál, mintha ott lett volna a vitán. Rendkívül
jelentőségteljesnek találja, hogy Byrne nincs itt ma este
Housleyék partyján; és tudják, hogy miért? Lehalkította a
hangját; Sandra és a blézeres fiatalember kénytelen
közelebb hajolni. – Mert e pillanatban Kaliforniában van,
és az egyik állami egyetemmel tárgyal – azt hiszem, a
Davisszel… igen, a Davisszel – arról, hogy elvállalja-e az
ottani rektori megbízatást. Hát ehhez mit szólnak? Hm? A
mi szőke hercegünk! Ő legalább a talpára esik.
Valaki meghallja a szavait, és odalép hozzájuk; eléggé
nyers hangon közli, hogy ő viszont azt hallotta, hogy
Byrne-t lemondásra szólította fel a vén keselyű – Garrett
dühöng, mert Byrne megjegyezte a vezetőségi ülésen,
hogy úgy látszik, az egyetemi vezetőség nem bír az
igazgató tanáccsal… És nem is igaz, hogy Byrne
Kaliforniában van. E pillanatban New Orleansban van, és a
Tulane-nel tárgyal. És nem a rektori, hanem egy újabb
dékáni állásról.
Springer hevesen rázza a fejét. Egész mérgesnek látszik.
Nem. Nem. Az a rohadék Garrett sosem merne ujjat húzni
Byrne-nel. Nem merne. Köztudott, hogy az igazgató tanács
elnöke azt szeretné, ha Byrne lenne az egyetem rektora –
és a karon a többség Byrne-t támogatná. Ezt mindenki
tudja.
De a blézeres fiatalember kénytelen ellentmondani.
Byrne mutatós figura, igen, kétségtelenül hatásos szónok,
és szerzett az intézménynek némi alapítványi pénzt, no és
persze megteremtette itt az előadó-művészetek központját,
amelyről a Time is írt – igen, mindez remek, kitűnő reklám
az egyetemnek, de ami a komoly munkát, az igazi
eredményeket illeti…
Baromság, kiabálja Springer.
– A menza bővítése nagy csalódást okozott, nem állt
arányban a növekedő költségekkel…
– Halló, halló! Hahó! Itt vagyunk… Nohát! Hogy
vagyunk? Boldog új évet!
Megfordulnak és megpillantják a tolószékben ülő Leslie
Cullendont, akit Barry Swanson tol feléjük. Lármás, vidám,
részeg, szinte robusztus benyomást kelt, a szeme csillog.
Kezet fog Springerrel, a blézeres fiatalemberrel és a másik
férfival, Sandrát a végére hagyja; erős, hideg ujjaiba
szorítja a kezét, és nedves, cuppanós csókot nyom rá.
Tréfa; az ünnepi hangulat túlcsordulása. Sandra
erőltetetten mosolyog a férfi lehajtott fejére. – A
legjobbkor! Egy perc veszíteni való idő sincs! Ki tölt
nekem? Whiskyt kérek meg egy kis vizet. Azért ne túl
sokat! Ne túl sokat! Szépségem, sajnos elfelejtettem a
nevét. Szegény Leslie feje ezekben a napokban olyan, mint
a rosta. Hogy hívják? Magának szeretnék külön boldog új
évet kívánni, maga hogyis-hívják!
Mindenki nevet. Sandra elpirul, megpróbálja
megmondani neki a nevét, de Cullendon azonnal
félbeszakítja; nem figyel rá.
– Nem tudok különbséget tenni! Se éjszaka, se nappal, se
máskor! Az a jó Babsben, hogy az egyik mellbimbója olyan
bíborbarna, és félreáll, ez aztán a különleges ismertetőjel,
nem is kell mondanom… nem is kell mondanom! Persze
csak ha az ember felveszi a szemüvegét. Meg ha
egyáltalán érdekli… Ugyan szívem, ne ficánkoljon, Leslie
csak vidámságot akar, ezt visította Minnie Mousie is,
amikor beléptem, fel-alá ugrált az ajtóban a jó öreg
Mousie, és azt mondta: Nahát, itt jön Leslie, a mi kedvenc
istencsapásunk, hozza nekünk a vidámságot… Nézze,
lehet, hogy nem tudom a nevét, de magát ismerem,
szimatolom, leánykám, és a halhatatlan Pope szavaival – az
is nyomorék volt –:

Magad mondtad teljes joggal nekem,

„A legtöbb nő jelleme jellegtelen.”
Túl lágy anyag; osztályozó jegye
Csak az: szőke, barna vagy fekete[8]

– És a kis disznó ezen a szeméremszőrzetet értette,

amint a lábjegyzetben írják.
 Sandra menekülni szeretne, de Leslie szorosan fogja a
kezét. A többiek nevetnek. Pete Springer tölt Leslie-nek, a
válla rázkódik a vidámságtól. Sandra igyekszik mosolyogni,
mert tudja, hogy azt kell tennie. Legalábbis ezt kell
megpróbálnia. Ő maga nem csípett be, és lemond arról,
hogy becsípjen; nincs rá idő, minden túl gyorsan történik,
és nincs idő.
Szerencsére a beszélgetés ismét visszakanyarodik Oliver
Byrne-hez.
A dékán, kiabálja rekedten Leslie, e pillanatban egy
magánszanatóriumban van Nassauban, ahol a feleségét
sokk-kezelésnek vetik alá… a feleségét! Azt a szegény,
szédült, tyúkeszű idiótát…
Sandra megdöbben, aztán rájön, hogy ez csak vicc, majd
elbizonytalanodik, hátha nem az? – azért sikerül idegesen
együtt nevetnie a többiekkel. Leslie beszél és beszél, csak
annyi szünetet tart, hogy nagyokat kortyoljon a
whiskyjéből. Sovány, karvalyszerű arca szinte kipirult ma
este, a szeme nagyon csillog. Azt mondják, haldoklik;
valami ritka neurológiai rendellenesség, hasonlít a
multiplex szklerózishoz, de nem egészen az. Mégis teli van
élettel. Megvadul az élettől. Mindenki kerüli
Cullendonékat; Babsről azt mondják, nagyon
megkeseredett – ő is itt van, fedezi fel Sandra, csak
néhány méterre tőlük; meredten figyeli a férje mozgékony
fejét és torzóját, de nem mozdul, hogy közelebb jöjjön.
Sandra rámosolyog, de a nő nem veszi észre.
Eszébe jut, hogy ő és Ernest összebarátkozhatnának
Cullendonékkal.
 Bárcsak erősebbnek érezné magát!…
Ernest nemrégiben mondta Sandrának, hogy őszintén
tetszett neki Leslie Cullendonnak még a betegsége előtt
készült könyve, amelyben Joyce művészetének különböző
aspektusairól ír. Ernest olvasta Cullendon cikkeit, mielőtt
még Woodslee-be került, mielőtt állásért folyamodott volna
Woodslee-be, tehát nem lenne képmutatás a részükről,
hanem egészen őszinte…
Ha…
Talán sikerül. Cullendonék és Jaegerék. Leslie és Babs,
Ernest és…
Barry Swansonra pillant, aki Leslie tolószéke mögött áll,
zavartan mosolyog, és nem akar Sandrára nézni. Ebben a
pillanatban rádöbben, hogy Leslie-re már igényt
támasztottak, hogy Barry és Carol is azt tervezik, hogy
összebarátkoznak velük. Úristen, milyen nyilvánvaló!
Úgy megdöbben, hogy kihúzza a kezét Leslie-éből.
Leslie észre sem veszi, élénken beszél valami
kirobbanófélben lévő kisebb botrányról a filozófia
tanszéken, a tanszékvezetővel kapcsolatban, aki állítólag
meghamisította a saját személyi kartonját. Mindenki
mohón hallgatja, Sandrát és Barryt kivéve, akik nagyon
idegesek egymás jelenlététől. Sandra elhatározza, hogy
kortyolgat a poharából és úgy viselkedik, mintha minden a
legnagyobb rendben volna. Meggyőződése, hogy Barry őt,
Sandra Jaegert, rövid, de mély barátságuk idején olyan
nőnek tartotta, akinek sajátos ragyogása van, tartása és
kifinomultsága, amely szomorú módon hiányzik a saját
feleségéből. Elfogta vágyakozó pillantásait, hallotta,
milyen lelkesen nevet az okos megjegyzésein. Kár, hogy
már nem barátok… Az utóbbi időben Barry még Ernestnél
is elbűvölőbbnek találta az ő ragyogó szellemességét, és
Sandra egészen csodálatosan érezte magát a
társaságában.
Most azonban semmit sem érez.
Megbánást talán. Szomorúságot.
Nem. Sem megbánást, sem szomorúságot. Semmit.
Semmiféle érzelmet, gondolja, és merészen az arcába
bámul. A férje versenytársa. Rivális. Nem érdemli meg a
gyűlöletét, ahogyan a hangos, közönséges, szerencsétlen
felesége sem – Sandra úgy képzeli, hallja a nevetését a
másik szobából… Barry zavartan áll Leslie Cullendon széke
mögött, Leslie fölé hajol és segít letörülni a whiskyt, ami a
nadrágjára fröccsent; mosolyog valami érthetetlen
anekdotán, amit Leslie mesél Marilyn Byrne-ről, egy városi
jógaoktatóról meg a képzőművészeti tanszék egy
keramikusáról; nem érdemli meg, hogy egy szemernyit is
törődjön vele.
*
Mina Housley emeleti fürdőszobájában sárga a tapéta,
sárga-fehér a csempe, a nagy fehér karikákon lógó
függöny ragyogó zöld – Sandrát valami tengerészettel
kapcsolatos dologra, valami hajószerűre emlékezteti;
kuncog az ötlet abszurditásán; kinyitja a csapot és hideg
vizet locsol az arcára, mintha fájdalmat akarna okozni
saját magának. Otthon kellett volna maradnia. Ma este
nem éppen csinos. Karikás a szeme, egész jól kivehetően.
Milyen gyorsan tönkremegy egy arc… Egészen halvány
ráncok a homlokán; az órák emléke, amikor öntudatlanul
összehúzta a szemöldökét, fintorgott, grimaszolt,
vitatkozott önmagával. Végül is, mi egy arc? Megvizsgálja
a sajátját, amelyben hirtelen kételkedni kezdett; most
ismeri fel igazán az emberi arc véletlenszerű, önkényes,
sőt félrevezető jellegét.
Ijedten nevet.
Bizonyára részeg.
Önmagára bámul. Sandra ilyen; Sandra olyan. Végül is
nem is olyan fontos. – Nagyon is érdekel – mondja, és
minden szótagot külön hangsúlyoz. Ernesthez beszél.
Ernest a térdére tett kézzel hajol föléje, az arca árnyékban
van. Talán könnyes a szeme – úgy látja vagy látni véli.
Szerelem. Férj. – Nagyon is érdekel. – Az ajka béna, a
szavai egymásba folynak. Mintha vatta tömné el a száját.
Mintha az egész koponyáját szorosan megtöltené belülről.
– Mondtam, hogy érdekel… nagyon is érdekel.
A folyosón, éppen a fürdőszoba ajtaja előtt, két ember
beszélget; a hangjuk rekedten, csikorogva harmonizál
Sandráéval. Szilveszter van, ünnepi este. A férfi részeg,
gyászos hangon arról panaszkodik, hogy a felesége
megbolondult karácsony napján, észrevette valaki? Senki
nem vette észre. A nő érdesen nevet, a torkát köszörüli. A
férfi azt mondja neki, hogy az ő férje sem volt ma kevésbé
elbűvölő, mint máskor… olyan mereven tartja magát, talán
fűzőt vagy sérvkötőt visel?
A nő az antibiotikumokról mond valamit, és hogy ittak
valamit Walleréknél, mielőtt idejöttek, hogy nem akar
elmúlni a férje torokgyulladása, és rossz a gyomra, alulról
és felülről is nyomás nehezedik rá… a férje azért tartja
magát mereven, mert halálra van rémülve. Ha állásokat
szüntetnek meg az egyetem valamennyi tanszékén, az ő
pozícióját is veszély fenyegeti, nem igaz?… elméletben
legalábbis…
A fenébe is, mondja a partnere, mi köze az elméletnek a
valósághoz?
Például azok a fiatalok a tanszéken…
Csak szenvedjenek, mint mi valamennyien, válaszolja
bosszúsan a férfi. Ti nők és a ti nagy lelketek! Cuffe
hiányozni fog nekem, mert néha szórakoztató, de a
felesége úristen, melyik is az, már belefáradtam ebbe az
alacsony, nagyszemű típusba, azt hittem, a nők egyre
magasabbak lesznek… Különben is, mindebből csak az
derül ki, hogy Byrne sem mindenható, és ezt én mindvégig
tudtam. Én…
Nagyon sok magas nő van, feleli az asszony, a fiatalok
között
Azt hiszi, kényszerítheti bármire is az igazgató tanácsot,
mert támogatja a kar, azt hiszi, megengedhet magának
bármit is, és hogy ő lesz Woodslee következő rektora…
Például a Jaeger feleség. Őt biztos észrevetted.
Ki? Ja, őt. Őt igen. Persze hogy észrevettem. Nem vagyok
vak.
És mi a véleményed?
Mit gondolsz, mi a véleményem? Nem vagyok vak. Most
biztos odavan a férje miatt.
Csak legyen! Hadd legyenek valamennyien! Engem is
kirúgtak a Brownról, tudod, a második évben, már
meséltem neked, hogy mi mindenen mentem keresztül.
Hadd kóstoljanak bele ezek a mindentudó seggfej kölykök
is. A világ nem óvoda!
Ne olyan hangosan, Lewis.
Miért, mivel tartozunk nekik? Örülnének, ha holtan
esnénk össze, ha elfoglalhatnák a helyünket. Micsoda
szellemességeket ereszt meg Cuffe, amikor részeg,
úristen, hiszen nem is viccel, és egy napon majd ellenünk
fordulnak, mérget szórnak az italunkba, pofozkodások
lesznek a liftben, gerillaháború…
A hangok távolodnak. Sandra döbbenten áll és bámul
sápadt tükörképére. A férfi a folyosón most rekedten
köhög, aztán tovább beszél valami másról, ugyanolyan
dühösen. Sandra résnyire nyitja az ajtót, hogy jobban
hallja. Lewis Seidel: az ő panaszos, részeg, dühös hangja.
– … a rohadt, hálátlan kis piszok, egy nulla, képmutató…
akár a többi… ki vitte el a vén denevért kocsival New
Yorkba, ha nem én, a fenébe is, mert féltem, hogy eltéved
a vonaton, és repülni nem hajlandó, azt mondja,
megálmodta, hogy ha megint repülőre ül, égő pokolban fog
meghalni. Igen! És persze hisz is benne! Az angolok mind
őrültek, mind őrültek. Mind. Hisznek a szellemekben, a
legócskább, ostoba okkult szemétben, ezért üldögél Mrs.
Hogyishívjákkal a könyvtárban, cumizza a teát, és
szerintem horoszkópokat olvas… és titokban mirajtunk
röhögnek. Micsoda hálátlanság! Elképesztő. Byrne
szégyentelenül üldözte, mint hallom, de hát tőle kapta az
állást, és az legalább érthető, hogy Byrne-éket meghívta
(az az istenverte tehén, Marilyn, Byrne helyében én már
rég kitekertem volna a nyakát), és meghívta Brigit Stottot
meg Kesslert… nahát, egy normális ember már abba is
beleborzong, ha rájuk néz, de beismerem, talán izgatja az
öregfiút, ha barátkozhat mindkettőjükkel – vagy legalábbis
Kesslerrel –, Kessler végül mindig megkapja, amit akar, és
az is igaz, hogy Brigit és Kessler… mik is?… sikertelen
roncsok, de valamikor tehetségesek voltak, és St. Dennis
talán elég ravasz ahhoz, hogy ezt tudja, egészen azért nem
szenilis. Ostoba, amiért bedőlt nekik. De megértem, és
meg is tudom bocsátani. De, Vivian, az ég szerelmére, te
elhiszed, hogy valóban meghívta Gowan Vaughan-Jonest a
partyjára?… ma estére?… az első és valószínűleg az utolsó
partyra, amit a vén zsugori rendez, meghívja Gowan
Vaughan-Jonest? Gowan Vaughan-Jonest, éppen őt?… St.
Dennis szilveszteri partyjára? Ma este! Ebben a
pillanatban! Gowan Vaughan-Jonest igen és engem nem!
– Lewis, igazán…
– És téged és Warrent sem hívott meg – folytatja
izgatottan Lewis. – Fantasztikus! Hihetetlen! Az összes
tanszéki tanár közül, mindenki közül – éppen Gowan
Vaughan-Jonest! Azt az embert, aki két évvel ezelőtt
rettentően odavolt, mert az egyik hallgató felírta a
férfivécében, hogy „G V-J szopós”, és a szegény hülye azt
hitte, ez arra vonatkozik, hogy… hallottad? – szóval
napokig odavolt, depressziós volt, majdnem öngyilkos lett,
aztán elmondta a dolgot Chris Callinannak, képzeld, azt
hitte, a sértés arra vonatkozik, hogy ő cukorkát szopogat,
gumicukrot, vagy mit tudom én, elmondta Chrisnek, hogy
egész héten köhögött, és köhögés elleni cukrot
szopogatott, és a diákok biztos észrevették, és viccelődtek
rajta, és most egész Woodslee ezzel van tele, és ő
nevetségessé vált, mit csináljon, mondjon fel, nem szokott
hozzá, hogy a diákjainak véleményük legyen róla, még
ahhoz se szokott hozzá, hogy egyáltalán gondolkozzon a
diákjai felől, hogy a hallgatók egyáltalán léteznek, tudod,
hogy egyáltalán élnek. Ő csak előad! Mert ő zseniális, teli
van az agya információval, ő csak előad, a hallgatók pedig
teleírják a jegyzetfüzetüket! Szegény Chris kénytelen volt
megvigasztalni, azt mondta, ez csak tréfa, a gyerekek is
szopogatnak cukrot meg mentát, így fejezték ki iránta az
együttérzésüket. Chris komolyan hitte, hogy talán ő
mentette meg Gowan életét, olyan depressziós volt a
szegény hülye. És ezt az embert – ezt a félembert! –
választja ki St. Dennis és elébem helyezi! Egész Woodslee
szeme láttára!
A nő valami vigasztalót mormol. Sandra most már látja is
őket a folyosón, és felismeri Vivian Hochberget a sötét
kontyáról, a földig érő, szürke és skarlátszínű ruhájáról.
Seidel pocakos a szűk, világoszöld nadrágban, fekete
magas nyakú pulóverben; beszéd közben hadonászik a
lapátkezével.
Belépnek Housleyék hálószobájába, de egy pillanattal
később kilépnek; Vivian hozza a kabátját meg egy
férfikabátot, feltehetőleg a férjéét. Egy darabig még
beszélgetnek a lépcső tetején, Seidel kivörösödve és
komolyan, Mrs. Hochberg sokkal élénkebben, mint
amilyennek Sandra valaha látta. Sandra fázik. Megbénult.
Eltűnődik a lehetőségen, hogy kilépjen-e a hallba, felhívja-
e magára a figyelmet, és megmondja nekik, hogy mindent
hallott – hogy utálja mindkettőjüket, és ha módja lenne rá,
tönkretenné őket. Eltűnődik a lehetőségen, hogy kilépjen-
e, egészen természetes, nem előre megfontolt módon, és
odasiessen hozzájuk, hogy jó éjszakát kívánjon Mrs.
Hochbergnek, mielőtt ő és Warren elmennek. Ha
egyáltalán szól hozzájuk, akkor használnia kell a hangját,
és nem emlékszik rá, hogy mostanában hallotta-e – az az
alattomos, kisbabás, bizonytalan hang egy perccel ezelőtt
nem igazán Sandra Jaeger hangja volt. És az arc… melyik
arc? Holtsápadt, vértelen, elvirágzott… Csak egy
elhasznált feleség… Nem; egyik arc sem ismerős. Ha
odaáll a férfi és a nő elé, össze kell szednie magát;
leleményesnek kell lennie.
***
Brigit órák óta iszik, de az agya meglepően tiszta.
Feltűnően tiszta. Amikor a saját hangját hallja, távolinak
érzi, mintha egy fején kívüli forrásból származna. A hang
tömör, már-már törékeny, és nagyon bölcs. Brigit sose
tartotta sokra a hírét itt, Woodslee-ben, amely szerint
szellemes és kegyetlen nő – de most úgy érzi, van benne
igazság. Ma este volt néhány igazán remek bemondása, és
St. Dennis vendégei – majdnem mindenki szívből nevettek,
és a jövő héten bizonyára mindenfelé terjeszteni fogják a
megjegyzéseit.
Mások is szellemesek. Alexis ma este egészen ihletett. És
az a kitörő, boldog nevetése! – olyan természetes. A szeme
résnyire keskenyedik, a gyönyörű száját nevetésre húzza,
ökölbe szorított kezével a térdét csapkodja. Elegáns;
lompos. Ma este egyszer-egyszer kicsit közönséges volt.
De mindenki nevetett; Brigit is nevetett; annyira szereti,
hogy már egészen a betege; nem tud ránézni, és nem tud
sokáig nem ránézni. Hálás, abszurd módon hálás, amikor
látja, hogy St. Dennis nehézkesen leül Alexis mellé, a
karját Alexis vállára teszi, és megkérdezi, hogy halad a
munkájával… olyan jó látni Alexis arcán a hitetlen,
gyerekes örömet.
Todd Andress egész okosan viselkedett ma este, hosszan
idézett St. Dennis korai költeményeiből, rettentő zavarba
hozva szegény öregembert, és azt is megérezte (Brigitnek
nem kellett rászólnia), mikor kell abbahagynia; hiszen ha
fel akar vágni bizarr memóriájával, idézhet Eliottól,
Sitwelltől vagy talán Audentől ostoba, zavaros sorokat, és
St. Dennis remekül fog mulatni. (Todd huszonhárom éves,
évek óta Brigit legjobb diákja és az angol tanszék
legtöbbre becsült kedvence – kábítószert fogyaszt
tizennégy éves kora óta, kizárták az egyetemről, majd
visszavették, megjárta Indiát és Japánt, verseket ír, de
senkinek nem mutatja meg őket, bizonyára zseni; az a fajta
zseni, aki nem marad életben. Ez volt róla Brigit
véleménye, örökké attól rettegett, hogy a halálhírét hallja;
mások is hasonlóképpen éreztek, és aggódtak miatta.
Mégis itt van, szemeszterről szemeszterre visszatér, és úgy
látszik, éppen olyan tisztán és szenvedélyesen szereti az
irodalmat, mint egyes tanárai fiatal korukban; néha
rosszmájú, néha őrült és mindenkit zavarba hoz, de
többnyire – például ma este – egészen kedves: és Brigit
imádja. Hosszú, boldog életet kíván neki. Életet kíván neki,
bár nem tudja pontosan elképzelni, milyen lesz ez az élet.)
És Lee Hawley, a szerencsétlen Lee Hawley, ő is egészen
szellemes ma este… bár Brigit nem volt hajlandó nevetni a
csúnya szóviccein. A nő abban a lepelben – Brigit nem
emlékszik a nevére –, aki olyan súlyosan és mozdulatlanul
ül St. Dennis kanapéjának egyik végében, az nem
szellemes, de hangosan nevet, amikor úgy gondolja, hogy
szellemes megjegyzést hallott. (Főleg Alexis és St. Dennis
humorára reagál.) Gowan Vaughan-Jones nincs elemében;
egy törött támlájú széken ül az ajtó mellett, és ahányszor
Brigit arra néz, látja, hogy még mindig ugyanazt a pohár
italt tartja a kezében. Ügyefogyott és lelkes;
tulajdonképpen még kamasz, aki középkorú férfinak
öltözött: rosszul szabott mellényes öltönyt visel kék
gyapjúszövetből. Szegény Gowan egész kimerültnek
látszik, a szürkésfehér bőre verejtékes, de reménykedve
mosolyog, és igyekszik bekapcsolódni az általános
nevetésbe. Időről időre Brigitre pillant, mintha
kapcsolatba akarna kerülni vele, mintha ők ketten
valamilyen módon összetartoznának, de Brigit éppen csak
rámosolyog, és azonnal másfelé néz.
Órák óta iszik. Már azelőtt elkezdte, hogy eljött erre a
partyra. De semmi hatással nincs rá. A világon semmi
hatással. (Ez különös; Brigit eltűnődik. Lehetséges vajon –
hogy is mondják –, hogy kifejlődött az ellenállása az
alkohol iránt?… vagy hozzászokott?!) A látása tiszta.
Mindent lát. A pormacskákat a kanapé, az asztal és St.
Dennis íróasztala alatt… a sarkokban libegő pókhálókat…
a pecséteket a szőnyegen és díszpárnákon… és hogy St.
Dennis bal zoknija belecsúszott a cipőjébe. Mindent lát és
mindent hall. Saját hangja bevitorlázik a hangok szoros
versenyébe és kitesz magáért – büszkén hallgatja saját
magát. A többi hang egyébként fátyolossá, bizonytalanná,
spiccessé válik. A nő a lepelben valakinek a felesége, és
Brigit utálja. Hol a férje?… ott, a sarokban, abban a furcsa
székben vagy miben, St. Dennis íróasztala mögött. Egy
ideje mozdulatlan. Biztosan eszméletlen. (Segédszerkesztő
St. Dennis kiadójánál, a hétvégére jött fel, és hozott
valamit, aminek St. Dennis összegyűjtött költeményeihez
van köze. Talán korrektúrát. Borítótervet. Brigit azt
kívánja, bár a bizalmába avatná St. Dennis a munkájával
kapcsolatban… de nem tette, nem is fogja, már attól is
zavarba jön, ha nagy néha kénytelen megemlíteni, hogy
„dolgozott”.)
Furcsa, gondolja Brigit, hogy Oliver és Marilyn nem
kaptak meghívást.
Jó, gondolja Brigit, hogy Warren és Vivian nincsenek itt.
Szerencsétlen dolog, hogy szegény Lewis Seidel
kimaradt. (Percekkel azután, hogy Brigit és Alexis
megérkezett, St. Dennis félrevonta őket, és megkérdezte,
hogy mi történt Mr. Vaughan-Jonesszal? – gondolta, talán
együtt jönnek hárman, hiszen olyan jó barátok. Aztán
megszólalt a csengő, megérkezett Gowan Vaughan-Jones,
és St. Dennis zavarából kiderült, hogy valahogy
összekeverte Lewist és Gowant, ő a nagydarab, vörös hajú
embert akarta meghívni, akinek a partyjára nem tudott
elmenni novemberben, és fél, hogy nagyon megsértette;
azt hitte, hogy Vaughan-Jonesnak hívják; állította, hogy a
„Seidel” nevet soha nem is hallotta. Szerencsére Gowan
olyan izgatott volt, hogy meg sem hallotta, mit beszél St.
Dennis és Brigit, így a kínos pillanat elmúlt. Kitűnő
anekdota lesz belőle, de abban a pillanatban Brigit eléggé
kínosan érezte magát. St. Dennis tényleg zavaros egy
kicsit ma este…)
És fontoskodó és öregasszonyos; úgy motyog a bajusza
alatt, mintha saját magát szidná. Vajon részeg? Máris?
Komikusan merev hófehér haj tincsei szerteszét állnak, kis
pocakján megfeszül a fényes sötét nadrágja, és a furcsa,
bíborvörös kötött kardigánban úgy fest, mint egy apró
bandita vagy arab utcakölyök. Újra meg újra elismétel
bizonyos kifejezéseket: „Nahát! Végre! Mennyire örülök!”
„Mivel kínálhatom meg?” „Ismerik egymást
valamennyien?” Mintha csak neki akarnának örömet
szerezni, mindenki sokat iszik.
Furcsa gyülekezet; ezt Brigit is elismeri. Nagy
megtiszteltetés, hogy itt lehet, tudja, hogy a woodslee-i
közösség nagy része valószínűleg irigyli. Mégis, furcsa egy
gyülekezet; vendégség, ahová csak idegeneket hívnak
meg. Talán az elkövetkező hónapokban ő és Alexis
másképpen vélekednek majd erről az estéről, de most
valóban nagyon különös.
Milyen furcsa St. Dennis!… Valahányszor Brigitre
pillant, az arca egészen felderül; szélesen és gyengéden
mosolyog. De a mosolya hamis – valaki másnak szól, nem
Brigitnek, és a mosolyt soha nem kíséri értelmes
megjegyzés. („Kényelmesen ül, kedvesem? Nem fázik?
Nem éhes?”) Már többször megkérdezte Alexist, hogy áll a
munkájával, és Alexis pirulva válaszolja, hogy nagyon jól.)
Alexis már négy dalt befejezett, és nagyon szeretné, ha St.
Dennis meghallgatná őket – valószínűleg saját
tanítványainak az előadásában; de túl szégyellős, ma este
nem akarja szóba hozni. Egy kicsi, de bájos darabon is
dolgozik, amely az egyik dalból, sarjadt ki: trió hegedűre,
fuvolára és hárfára, de ezt sem említi: akármilyen
hihetetlen, Alexis nagyon szerény, ha a munkájáról van
szó.)
St. Dennis félbeszakítja vendégeit, hogy megkérdezze,
kényelmesen elhelyezkedtek-e, kérnek-e még egy párnát,
nem akarják-e feltenni a lábukat, ne hozzon-e valakinek
egy meleg sálat. Némi időt a hősugárzó beállításával tölt
el; Todd Andress nagy nehezen átvonszolja a szobán és
alkalmasabb helyre, az egyik rosszul záródó ablak alá
állítja. Előfordul, hogy amikor éppen beszélnek hozzá,
feláll, és anélkül, hogy elnézést kérne, vagy egyáltalán
tisztában volna udvariatlanságával, kimegy a
konyhába___majd néhány perccel később egy tál sós
mogyoróval, egy tányér rákkal vagy hideg lazaccal tér
vissza, bár korán van még az evéshez, és senki sem éhes.
Néha hangosan felsóhajt. Egyik ujját a szájába dugva
megigazítja a műfogsorát. Gyorsabban iszik, mint bárki
más – fantasztikus az ő korában, gondolja Brigit –, és
hangosan nevet megjegyzéseken, amelyeket nem éppen
tréfának szántak. (Lee Hawleyról szeretettel mondja, hogy
„sziporkázó”.) A mondatok közepén hirtelen elhallgat, és
hosszú pillanatok telnek el – miközben mindenki
kényelmetlenül feszeng –, míg újra megszólal, egészen más
hangon, szórakozottan, eltűnődve: monologizál a borokról
(a legtöbb ízetlen); minden tudományág, főleg a
történelem ostobaságáról (Eadem, sed aliter); annak
szükségességéről, hogy az ember gondosan gyakorolja a
saját halálát („Honnan tudná az emberi állat, hogyan
haljon meg? Meg kell tanulnia.”); Isten elképesztő
szeszélyeiről („Gondolják, hogy az öreg Yeatsnek igaza
volt: Isten és a megsemmisülés valóban ugyanaz?”).
Brigit bámul, hallgatja, emlékezetébe vési a szavakat.
St. Dennis öreg; a mitológia része. Egy napon ő is öreg
lesz, akármilyen nehéz is ebbe belenyugodni. De tudja;
tudja. Ő és St. Dennis tudják. A többiek otrombák,
lármásak, túl sok bennük az élet. Ő tudja… St. Dennisből a
halandóság beszél.
Szennyes ruha, mosdatlan test, dohány és alkohol szaga
lengi körül… és még mi? Gyász? (Brigitet egy pillanatra
anyai nagyapjára emlékezteti, aki hirtelen halt meg,
amikor Brigit még egészen kislány volt. Az ócska ruhák, az
örökké mosdatlan test, a dacos gyász szaga. Kik ezek az
öregemberek?…) St. Dennis fogsora túl fehér. És túl nagy
a kicsi keskeny arcához. Fontoskodik, ide-oda csoszog a
papucsában, a borvörös kardigán felcsúszik a hasán; izgul,
hogy rosszul összeválogatott vendégei megismerkedjenek
egymással, sokat igyanak és egyenek. („Adhatok még
whiskyt? Még egy kis jeget? Még egy kemény tojást?
Lazacot? Kaviárt? Töltött rákot? Májpástétomot? Sós
süteményt?”) Túlságosan is kedves Lee Hawleyhoz, aki
valószínűleg a Folyópart sörözőben akaszkodott rá St.
Dennis-re, és biztosan meghívatta magát a partyra;
különben elképzelhetetlen, hogy egy olyan értelmes
ember, mint St. Dennis, meghívja Hawleyt az otthonába.
Kedves, nagyon kedves mindenkihez. Szegény; szegény,
magányos ember; Brigit szeme érzelgős könnyekkel telik
meg, a modern zenéről folytatott dühös vita közepén feláll
és kimegy St. Dennis után a konyhába, hogy megkérdezze,
segíthet-e neki… St. Dennis nem hallja meg, megrándul és
ijedten fordul hátra, aztán eléggé kimért hangon mondja,
hogy ő soha senkitől nem fogad el segítséget; a konyhában
elég egyszerre egy ember, ezt az anyja szokta mondani –
ugye bölcs mondás? –, sőt a házvezetőnőjét is elbocsátotta,
egy ilyen öreg, magányos embernek nincs szüksége
házvezetőnőre, ő remekül ellátja saját magát, és különben
is, nem olyan fontos ember; senki sem fontos. Brigit
igyekszik nem megbántódni. Mosolyog, bólint. Úgy tesz,
mintha egyetértene vele. De közben akaratlanul is
körülnéz a konyhában, és a látvány elég lehangoló. A
tűzhely odaégett, kifutott, avas ételtől mocskos, a
mosogató bűzlik, az asztalok zsúfoltak és piszkosak; a lába
alatt ragad a linóleum. Mindenütt edények, fazekak,
lábosok, rongyok, konzervdobozok, üvegek. Üvegek.
Valami szag, vajon mié? A szemété?
– Mr. St. Dennis, akarja, hogy… – Brigit azt szeremé
kérdezni: Akarja, hogy egy kis rendet csináljak itt? Mert
hirtelen fontosabbnak érzi, hogy szegény St. Dennis
konyhájában valami kis rendet teremtsen, mint hogy
visszamenjen a nappaliba élénken beszélgetni, és meginni
még egy pohárral; de St. Dennis nem hallja; Brigit túl
halkan, túl félénken szólal meg, és St. Dennis a bajusza
alatt motyog, miközben a zsúfolt hűtőszekrényben újabb
kínálnivaló után kutat. Hol lehet a marinált gomba,
motyogja. Valahol itt volt…
Brigit áll a hosszú estélyi ruhájában, és idegesen forgatja
az egyik karkötőt a csuklóján. Több karkötőt visel. És több
nyakláncot. Alexis akasztotta vidáman a nyakába a
láncokat, ő kapcsolta be a karkötőket, ő parfümözte be a
nyakát, vállát és karját. Gyönyörű vagy, mondta. Gyönyörű
nő vagy. Néha irigyellek; szeretnék te lenni. (A szobából
kirobbanó nevetés hallatszik – Alexis és Lee Hawley,
mindketten részegek.) Brigit kényelmetlenül figyeli St.
Dennist. Nincs semmi baja? Valóban nincs? Novemberi
diadala óta Brigit alig látta, bár tudja, hogy az egyetemről
többen is meghívták az otthonukba, főleg az igazgató
tanács tagjai, egyes vezetők és persze Byrne-ék. (Bár
lehet, hogy ez csak pletyka Byrne-ékről.) Brigit azon
töpreng, vajon jó hely-e Woodslee St. Dennis számára.
Mintha megváltozott volna, kevésbé magabiztos, mint
szeptemberben, még testileg is kisebb, mintha zsugorodott
volna néhány centit. És nagyon szórakozott. Most is úgy
motyog, mintha egyedül volna a konyhában, önmagát
szidja, amiért nem tudja, hová tett valamit… a fakanalat?
Brigit nem érti, mit mond. A szilveszteri party
megszervezése felizgatta és kimerítette, olyannyira, hogy
már alig veszi észre a vendégeit, és csak azt érzi
fontosnak, hogy kiszolgálja őket, és minél előbb
elmenjenek. Brigit nagyon jól ismeri ezt az idegfeszítő
állapotot.
– Mr. St. Dennis, talán én…
– Nem, nem, nem, nem, szó sem lehet róla – mondja
gyorsan St. Dennis.
Brigitnek eszébe jut egy baklövése egy barátnőjével
kapcsolatban, aki néhány évvel idősebb volt nála, egyedül
lakott Manhattanben, és nagyon magányos életet élt. Nem
ment férjhez; egy nőknek szóló képeslap sikeres
szerkesztője volt; úgy negyvenöt éves lehetett, amikor
Brigit megismerkedett vele. Az asszonynak szokásává vált,
hogy kora reggel felhívja Brigitet, csak azért, hogy
beszélgessenek – főleg irodalomról meg filmekről,
színházról, a New York-i művészeti életről. Brigitet
meghatotta a nő nyilvánvaló magányossága. Könnyen
megfeledkezünk arról, gondolta, milyen pokoli a
magányosok élete (ő akkor férjnél volt), így türelmes volt,
nem bánta, hogy a nő reggeli telefonhívásai hosszú
monológokká váltak. Csak egyszer járt a lakásán – a nő
hívta, mert napok óta beteg volt, és nem tudott bevásárolni
–, és Brigitet megdöbbentette a rendetlenség. Még
nagyobb rendetlenség volt, mint St. Dennis lakásában;
szinte arra lehetett következtetni belőle, hogy valami nincs
egészen rendben a nővel szellemileg. (Brigit emlékszik rá,
hogy a fürdőszobában a soha nem használt kádat három
méter magasságban gondosan egymásba illesztett üres
„Bambi” gyümölcsízű joghurtos dobozok töltötték meg; az
asszony nyilván valamilyen célból őrizte meg őket. A
lakásban, különböző stratégiai pontokon, műanyag
macskapiszok-tárolók voltak elhelyezve a három macska
számára, de jó ideje nem ürítették ki egyiket sem.) Brigit
megdöbbent, és felajánlotta, hogy kitakarít – mire a nő
mélyen megsértődött, és a párnájára dőlve olyan hevesen
kezdte szidni Brigitet, hogy kis híján kiesett az ágyából…
Többé nem hívta fel, a barátság megszakadt. A képeslap
sem jelentetett meg több novellát Brigittől.
– Brigit, kedvesem, miattam ne aggódjon – mondja
gyengéden St. Dennis. – Szilveszter van, miért nem
szórakozik a többi fiatallal?
– Legalább ezt a nehéz tálat hadd vigyem be.
St. Dennis közelsége rettenetesen zavarba hozza. Egy
pillanatra sem képes megfeledkezni róla, hogy kicsoda a
férfi, bár nyilvánvaló, hogy maga St. Dennis szeretné ezt a
legjobban elfelejteni – őt egyáltalán nem érdekli Albert St.
Dennis. Brigit együtt érez vele, nem akarja rákényszeríteni
saját mivoltát, és mégis… milyen kár! Kettesben van a
konyhában a híres költővel, St. Dennisszel, és egyetlen
komoly kérdést sem mer feltenni neki, még azt a témát
sem meri szóba hozni, amely az imént felkeltette
érdeklődését; azt, hogy hogyan kell meghalni, a halál
ismeretét, Istent és a megsemmisülést. Percek múlnak el.
Elveszíti a költőt. Bárcsak… Amikor a múltban a saját
rajongói beszélgettek vele, érezte, milyen ostobaság, hogy
úgy tesz, mintha bármit is tudna; csalónak tartotta
önmagát. De St. Dennis nem szélhámos. Igaz, hogy részeg,
hogy zaklatott, mégis egy olyan bölcsesség megtestesítője,
amely megrémíti és vigasztalja is Brigitet – valóban
rendkívüli ember. Brigitet meglepi, hogy valaki komolyan
beszél Istenről; nem ironikusan, nem ájtatosan és nem
metafizikusan. Szeretné Istenről kérdezni: van élménye
Istennel kapcsolatban? Mit ért azon, hogy Isten?
Lehetséges, hogy… hogy van valamiféle Isten, aki valóban
létezik?
 Megrázza a fejét, hogy kitisztuljon. Hirtelen úgy érzi,
nem áll biztosan a lábán.
St. Dennis kanállal gombát szed egy tányérra. Lassan
mozog; balesettől fél. Brigit mellette áll. Mit jelent az,
hogy meghalni… befejezni… bezárni a kört? Nagy néha,
bár mindig burkoltan, beszélt a feleségéről, a hosszú
házasságáról, a vég kiváltotta döbbenetről; az egyik
költeményében utalt rá, hogy idejében kell meghalni,
amikor a halál még esztétikusan lehetséges. Brigit
kérdezni akar, tudni akar. Majdnem éjfél van. Valaki
hahotázik a szobában. Brigit meg van győződve róla, hogy
ez a szerény öregember nagyon sokat tud, amivel
segíthetné az ő életét, és mégsem képes akár egyetlen
kérdést is feltenni neki. Saját házassága… szerelme Alexis
iránt… regényírói kudarca… különös, kielégületlen,
összekuszálódott élete; biztos tudna neki segíteni.
– … Kis baráti csoport… utálatosak a nagy összejövetelek
– mormolja St. Dennis. – … Olyan jó, hogy eljöttek,
kedvesem. Aranyos kislány! És a fiatal férje is elragadó.
Azt hiszem, maga nagyon, nagyon boldog…
– Én… én… igen, nagyon – mondja Brigit.
– Semmi nem olyan vigasztaló, mint az örömtől sugárzó
arcok gyűrűje – mondja homályosan St. Dennis. – … A
legkevesebb, amit egymásért tehetünk. Fárasztó, de
szükséges. Az ember tegyen ki magáért… Vallásos
kötelesség, tudja: nem társadalmi vagy politikai. De
tömeges összejövetelt, azt már nem! Az valóban szörnyű.
Utálatos. Az emberek egymás lábára lépnek… egymás
arcába fújják a füstöt… egymás feleségével szemeznek. Az
ember lelkét sérti… Ma este itt egészen meleg, meghitt
csoport gyűlt össze, ugye, kedves?
– Igen – mondja Brigit.
– Szilveszterkor nem szabad egyedül lenni – mondja
bizalmasan St. Dennis. – Az égitest arra készül, hogy
belevésse magát a sötétségbe, és ilyenkor a lelkünk
riasztóan érzékeny. Komolyan beszélek!… A felfedezők,
hiszen tudja, olyan örömmel indultak útnak… a
szenvedélyük végtelennek tűnt… a világegyetemnek nem
voltak határai, azt hitték, sosem merül ki, istenem, milyen
fiatalok voltak! mennyire nem gondolkodtak! Pedig az
anyák mindvégig vártak. Figyeltek, tudja, teljes
csendben… mindig csendben. A testnek nincs nyelve!… Az
Anyák, a Szövők, beérik” azzal, hogy minden felfedező
útnak előbb-utóbb ők vetnek véget, beérik azzal, hogy
végül átölelhetik a fiaikat. Amit megszőnek, azt végül
felfejtik. A felfedezéseket, magukat a felfedezőket.
Megszövik, aztán felfejtik! Az év bizonyos szakaszaiban
közel jutunk ahhoz, hogy ezt magunkban is megérezzük, és
ez is olyan időszak, igaz, kedves, maga is megérezte, úgy,
mint én, nem érzi akár most is?… Amit megszőttek, azt
most szétszaggatják, hogy újraszőhessék… csak persze
valaki más fogja újraszőni. Brigit megborzong. – Valaki
más?…
– A kockázat, tudja – mormolja St. Dennis. – A kockázat.
Csak új testben lehet elviselni. Különben… Nem, ez
lehetetlen. Megalkotjuk magunkat a lélek gyötrelmes
fáradozásával, de nem szabad tudnunk, hogy mikor
kezdődik az életünk munkája, hogy milyen nagyon-nagyon
nehéz és fájdalmas lesz és milyen kevéssé jelentős; hiszen
ha erre rádöbbenünk, az anyák azonnal megkaparintanak
bennünket, megfojtanak forró ölelésükben, igen! ez az!…
hiszen akkor sohasem ismerhetnénk meg egymást,
kedvesem.
Brigitre mosolyog. Brigit nem érti; bámul a ráncos,
kipirult arcba, a színtelen szembe, és elfogja a félelem,
hogy hiába is próbálja megérteni.
– Valamennyiünk számára szerencse, hogy együtt
vagyunk szilveszterkor – folytatja St. Dennis. Az arcán
különös fény ragyog foltokban, egyenetlenül. Az orrát és az
arcát megrepedt hajszálerek hálózzák be. Brigit látja, hogy
mosolyog… miért mosolyog? miért olyan gyengéd? Nem
ismeri őt, mégis olyan bizalmas hangon szól hozzá, olyan
jóságosan, ahogyan a saját apja és nagyapja soha; Brigit
attól fél, hogy sírva fakad. Persze amit mond, az
összefüggéstelen vagy értelmetlen. Valószínűleg a
nappaliban ülőkre céloz, akiknek semmi közük egymáshoz,
alig ismerik egymást, és biztos, hogy nem ismerik Albert
St. Dennist. És mégis, ünnepélyesen beszél. A szavai mély
értelműek. Brigit igyekszik megérteni. – …És mindig
együtt kell lennünk, ugye tudja. Elsősorban magának,
nekem és a férjének. Soha többé nem szabad elválnunk! Az
első pillanattól fogva… az első estétől… megéreztem,
hogy…
Maga is? Igen? Igen. Ez az anyák érintése, a sors
megérzése. A megkönnyebbülés, hogy belesüllyedhetünk
egy ölelésbe. Az ember küzd, de hát végül az a legjobb, ha
egyszerűen… De maga fiatal, gonosz dolog tőlem, hogy így
beszélek. Amíg csak lehetséges, a fiatalokat
tudatlanságban kell tartani!… Ezt Huxley mondta nekem.
Amikor azt hitték, hogy haldoklik. Nem is egyszer
megesett. Elillant a saját testéből, aztán visszatért, a
szemében szörnyű pillantás, soha többé nem volt egészen
ugyanolyan, és most én is… Egyetlen kötelesség maradt,
befejezni önmagunkat, mindent elrendezni. Nagyon fontos,
hogy idejében menjünk el. Mert tudja, a legtöbben későn
mennek el. Néhányan meg korán… Nietzsche mondta?
Igen. Kétségbe ejtette saját mélységes tudatlansága; hogy
éppen ő, ő túl későn halt meg! Sajnálom őt, mélységesen
szánom… De volt egy barátom, maradjon névtelen, aki
tudta, hogy eljött az ideje, tudta, és mégsem volt hajlandó
elmenni. Előbb a lábából szállt el az erő, aztán a karjából,
nem tudott uralkodni az anyagcseréje felett, és etetni
kellett, úristen!… és mégis makacskodott benne az élet
szikrája, kegyetlenül makacskodott, rosszul lettem, ha
láttam, jaj, micsoda önzés, micsoda gonoszság!… végül
tökéletes absztrakció lett belőle, megvakult, megsiketült,
és azt mondták, végül már szagolni és ízlelni sem tudott.
Képzelje csak! Az ember önnön lelkének iszonyatos
uralma… Milyen más volt, mint szegény Harriet… De
tudja, a verseim, amelyek mostanában születtek,
egyáltalán nem a halálról szólnak, hanem az életről: az
életről 1912-ben. Minden olyan világos, olyan élesen
világos! Kicsit zavarban vagyok, amiért annyi év után
Harriet rájött, és mások is… mit fognak gondolni? Nos,
gondoljanak, amit akarnak – mondja kuncogva. –
Ealingben történt. Akkor anyám anyjánál laktam. A kis
utca túloldalán állt az ikerház, a környékhez képest
tulajdonképpen nem is volt rossz, csak a házak olyan
sötétek voltak… Marconák hívták. Szemtelen kis
utcagyerek, korombeli, fekete szemű, fürtös, fekete hajú, a
hangja rekedt és gúnyos, kis vadmacska, hatéves, pár
kilóval könnyebb nálam, és mégis, sokkal, sokkal
erősebb… valóságos kis démon. Persze volt rá oka.
Kegyetlen egy környék volt. Megpróbáltam
összebarátkozni vele, de… Azt hiszem, végül belement
volna, de… jaj, olyan bűbájos volt, amikor a szellem
fellobbant benne! Még akkor is játszott, amikor
meggyötört. Amikor látta, hogy nem akarok rosszat,
megszánt; látta, hogy nem vagyok olyan, mint a többi. De a
fivérei nagyon erőszakosak voltak… Mégis, azt hiszem,
hogy… fokozatosan… Micsoda trágárságokat tudott
kiabálni, fantasztikus! Állt behajlított térddel, mintha
ugrani akarna, kis, göndör hajú állat, csak úgy pezsgett
benne az élet, olyan nagyon-nagyon más volt, mint én és
minden, amit ismertem. Fájdalmat okozott nekem, de nem
tudta. Nem tudhatta, milyen mélyen megsebzett, és azt
sem, hogy hetven év múltán is emlékezni fogok rá, ezen a
havas és jeges helyen, a világ peremén, és hálát adok a
sorsnak, amiért egyáltalán megőrzött, hogy most… hogy
most himnuszokat írhassak az ő dicsőítésére, az ő
csodálatos, elvesztett szépsége dicsőítésére. Talán még
bebizonyíthatom, hogy költő vagyok! – mondja szélesen
mosolyogva. Brigit megpróbál visszamosolyogni; nem
biztos benne, hogy St. Dennis komolyan beszél-e. – Minden
más szerelem, most már látom, otromba illúzió volt –
mondja lassan St. Dennis. – Borzasztó beismerni, de
őszintének kell lennem… Marco, drága kis Marcóm,
szegény, elvesztett, gonosz Marcóm, szegény barátom, hol
vagy?…
Sűrűn pislogva megragadja Brigit karját; Brigit úgy
meglepődik, hogy egy pillanatig nem képes reagálni.
– …Elvesztett, tönkretett, megcsalt gyermek – suttogja
St. Dennis.
– Ne izgassa fel magát, Mr. St. Dennis – mondja Brigit. –
Azt hiszem… Sok volt az izgalom, és… nem akar leülni?
– Az élet azon mesterkedik, hogy elválasszon bennünket
egymástól – mondja St. Dennis. – Mi mesterkedünk ezen. A
felfedezők eleinte energikus, tudatlan fiúk, a hús hordozói,
és bár eljutnak a világegyetem legtávolabbi részeibe, soha
nem jut eszükbe, hogy önmagukat fedezzék fel… Soha nem
jut eszükbe, hogy önmagukat szeressék…
A lába már-már összecsuklik alatta, így aztán Brigit
visszavezeti a nappaliba. St. Dennis egész súlyával
rátámaszkodik, és olyan nehezen lélegzik, hogy a többiek
meglepetten pillantanak fel. Vagy zokog?… Brigit
visszamegy a marinált gombával teli tálért.
Brigit remeg. Pedig nem részeg, ebben biztos.
Még egy pohárral?
A kicsi, rendetlen, elég csúnya nappaliban – halvány
drapp falak, bordó szőnyeg, nehéz, régimódi, stílustalan
bútor – vágni lehet a füstöt. Lee Hawley elfoglalta Brigit
helyét a kanapén, hangosan vitatkozik Alexisszel a kísérleti
színházról és zenéről. (Hawley, úgy látszik, mindenben a
kísérletit kedveli – Alexis viszont maradi, prűd,,
konzervatív, aki minden kísérletezést elutasít.) Todd
Andress törökülésben ül a szőnyegen, a haja borzas, a
szeme nedvesen csillog; igyekszik bekapcsolódni a
társalgásba, de sikertelenül. A New York-i nő – Brigitnek
eszébe jut, Edithnek vagy Ethelnek hívják – alig figyel a
férfiakra; lazacot meg szardellás sós kekszet eszik, és
egyik cigarettáról a másikra gyújt. A férje most is St.
Dennis íróasztala mögött szunyókál, egyik karja bénán
lelóg, a padlót éri; Gowan Vaughan-Jones a társaság
legszélén ül, mamlaszul és reménykedőn, félig telt
pohárral a kezében; fájdalmas látni, milyen mély
érdeklődéssel figyeli Alexist és Lee Hawleyt. (Brigitet
olyan kisfiúra emlékezteti, akit a többiek kizárnak a
játékból, mégis nyíltan csodálja társait, egyáltalán nem
haragszik, és nem is irigy.) St. Dennis beleroskad egy
foszladozó fotelba, a szemét félig lehunyja, bütykös kezét
összekulcsolja puha kis pocakján.
Brigit észrevétlenül újra tölt magának. St. Dennis szavai
felizgatták. Nem kíván a szavain gondolkozni – ma este
nem. Kár, kár. Olyan öreg. A keze reszketett az izgalomtól.
A hangja végül mámorossá vált. Annyi mindent
elmondhatna nekünk, gondolja Brigit, ha hajlandó lenne
rá. Annyi minden történhetne közöttünk. Valamennyiünk
között. Ma este. Most. Bárcsak…
(Homályosan emlékszik egy esetre még lány korából.
Megjelenik előtte egy kép, de szinte azonnal szétfoszlik:
egy tükör, egy piszkos tükör és benne az ő kísérteties
képmása. A padlás. Nyári délután. Hirtelen megszédült a
hőségtől vagy a félelemtől, és lehunyta a szemét, hogy ne
lássa… mit? A poros tükröt, kísérteties énjét, amely
kérdően nézett vissza rá?… De lehunyt szemmel is látta,
tovább. Egy arc, homályos, de kitartó, az övé, nem az övé,
ismerős és mégis ismeretlen. Brigit. Brigit. Rádöbbent,
hogy ő Brigit, hallgatnia kell a nevére, a sors akarata, hogy
ő Brigit, nem menekülhet el előle, bár fogalma sem volt
róla, hogy mindez mit jelent. Hogy ő egy bizonyos személy,
egy bizonyos emberi lény – mit jelent ez tulajdonképpen?
Tudja valaki? Megrémült, mert rádöbbent, hogy senki nem
tudja, még saját világa felnőttjei sem tudják. Nem
segíthetnek neki… Utána napokig foglalkoztatta a
felzaklató eset. Többé nem pillantott a poros tükörbe, de
képes volt rá, hogy lelki szemei előtt felidézze a képmást;
mindig, már gyermekkorában is feltűnően jó vizuális
képzelőereje volt. A képmás megbabonázta, kísértette,
szólongatta. Brigit volt, és mégis, világos, hogy nem Brigit
volt: hanem valami ismeretlen, valami érthetetlen. Egyszer
álmában előrelépett, hogy megérintse tükörképét, de az
kiszabadult a tükörből és incselkedve hátrált; ő pedig
követte; követte és nem riadt meg a föld furcsa
ruganyosságától a lába alatt, sem a körülötte feltámadó
viharos széltől; hangosan nyüszített saját merészségétől,
de nem tudott megállni – nem volt hol megálljon, nem volt
szilárd talaj, amelyen megállhatott volna. Hirtelen
rádöbbent, hogy az álom él: az álom élőlény. A világ, a
világegyetem élő volt; minden porcikájában élő, lélegző,
remegő, az élettől reszkető élőlény. És ő benne volt ebben
a lényben. A lény még nem vett tudomást róla, de ha nem
fordul vissza, észreveszi, és valami történni fog. Valami
borzasztó fog történni. A lény talán felébred; talán
észreveszi őt; és ő elpusztul. Így aztán megpróbált
visszafordulni. Derékban kicsavarodott a teste,
nyöszörgött, már nem akart mást, csak visszafordulni,
elmenekülni, felébredni… Felébredt; néhány óra múlva
elfelejtette az álmot. És közel harminc évig nem jutott
eszébe.)
*
Brigit az emberekre bámul. Ki?… És ő miért?… Ja, igen:
Alexis. A szerelmese. És St. Dennis bóbiskol a fotelban.
Szilveszter. Igen… Kiissza az italát, és kénytelen-kelletlen
beismeri, hogy ő és Alexis végül mégiscsak a legszörnyűbb
szilveszteri partyt fogták ki Woodslee-ben.
*
Brigit számára rosszul végződik; röviddel hajnali kettő
után.
A New York-i házaspár addigra már elment; egy
motelban szálltak meg a városon kívül, az autópálya
közelében. Gowan Vaughan-Jones is elment, miután
terjengősen megköszönte St. Dennisnek a „nagy
megtiszteltetést”, hogy meghívta az otthonába. Brigit
megszánta Gowant, és önmagát is megsajnálta, mert
kimaradt Alexis és Hawley beszélgetéséből, így közvetlenül
éjfél után, húsz percig beszélgetett Gowannal, és ismét
elkápráztatta – mint mindig – a fiatalember lelkesedése,
kiterjedt és mély tudása. Tudományos és kritikai
munkásságán kívül semmi nem érdekelte; azt mondta
Brigitnek, hogy Woodslee ideális hely a számára, mert
hosszú a tél, és akkor úgyis szívesebben marad otthon, és
kénytelen hónapokig egyhuzamban az íróasztalánál
dolgozni. Zavartan nevetve elmesélte, hogy decemberben
az influenza egy hétvégére leverte a lábáról (hangsúlyozta,
hogy csak a hétvégén volt beteg, hétfőn reggel kilenckor
már tanított), és azóta nem érzi bizonyos ételek ízét. Tudja,
hogy ez mindennapos eset influenza után, de ezúttal elég
hosszú ideig eltart… A fűszeres ételeket, mint például ezt a
mustáros krémet, ízleli, és gyakorlatilag a citromfélék
mentették meg az életét, de a többi rafináltabb étel, mint a
füstölt lazac, a rák és kaviár ízét egyáltalán nem érzi.
(Soha nem szerette igazán a kaviárt, mondta gyerekesen
nevetve.) Brigit némi aggodalommal felelte, hogy talán
menjen el orvoshoz. Gowan megint nevetett, zavartan,
levette a szemüvegét, megdörzsölte a szemét, és Brigit
látta, hogy egész vonzó fiatalember, a jelentéktelensége
ellenére; volt valami kellemes a nagy szájában, a
krumpliorrában és a színtelen, gyenge szemében. Az
egyetem területén Gowant bárki hóbortos, kudarcra ítélt
idősebb diáknak nézhette: a kabátja lötyög, kezében ócska
aktatáskát cipel, a bokacipője leffeg, mert nincs
becsatolva, valószínűleg ügyetlenül borotválkozik, az arcán
vagy az ádámcsutkáján gyakran látni ragtapaszt; lényéből
zűrzavar és nyomorúság sugárzik. Mégis, e pillanatban
valószínűleg Gowan Vaughan-Jones a tanszéken a
legtekintélyesebb kritikus; az biztos, hogy ő publikál a
leggyakrabban. Ártatlanul, csupa jóakaratból Brigit iránt
belefogott a modern poétikát taglaló új könyve
tartalmának ismertetésébe; a könyv legalább hétszáz oldal
lesz, mire megjelenik; gyorsan vázolta egy írását Hart
Crane-ről, amelyet az Esztétikai és Irodalomkritikai
Társaság februári ülésén fog felolvasni; ismertetett vagy
fél tucat könyvkritikát, amelyen még dolgozik vagy éppen
most fejezett be olyan lapok számára, mint a Times
Literary Supplement vagy a Partisan Review. Néhány hete
új téma foglalkoztatja: a futuristák hatása Charles Olson
költészetére… Egy napon, hamarosan, szeretne
hosszasabban beszélgetni Mr. St. Dennisszel a költőkről,
akik annak idején a Proteus-ban publikáltak… Aztán zavart
szünet következett, majd a munkájáról kérdezte Brigitet;
Woodslee-ben egy bizonyos pillanatban mindenki
félbehagyja a monológját, és érdeklődik a hallgatója
munkája felől. Brigit meglepetésében elpirult, és azt
mondta, dolgozik, igen, mint mindig, de nem egészen
elégedett az eredménnyel… talán ez lesz az az év, mondta,
és megpróbált könnyedén mosolyogni, amikor
belenyugszik, hogy kudarcot vallott; végül is nem
sikerülhet mindenkinek. Gowan bólintott. Tiszteletteljesen
mosolygott. Vagy azért, mert kínos volt számára, hogy
tudomásul vegye azt, amit Brigit mondott, vagy mert nem
hallotta (Lee Hawley éppen harsogva nevetett);
mindenesetre az volt a látszat, hogy gépiesen egyetért
vele; az utolsó öt percben ismét saját munkájáról beszélt,
aztán felállt, jó éjszakát kívánt, és meglepetten
konstatálta, hogy milyen késő van. Brigit kikísérte, mert
St. Dennis nem volt abban az állapotban, hogy felálljon,
Alexis és Lee Hawley pedig észre sem vették Gowant…
Pedig különös ember, furcsa módon vonzó! Milyen könnyű,
gondolta Brigit, legyinteni és azt mondani, hogy
tucatember, kész paródia. Valóban tucatember, és valóban
paródia; de él, lélegzik, jár-kel a világban, egész sikeres
tudós, és a karrierje csak most kezdődött. És nagyon
kedves. Udvarias, gyengéd, talán egy kicsit naiv; ártatlan
becsvágya ijesztő; és persze nagyon okos; de nagyon
kedves is. Brigit azon tűnődik, miért kelt benne olyan
rémületet. Fél kettő.
Todd Andress túl sok whiskyt ivott, túl sok kaviárt evett;
kivonszolja magát St. Dennis meglehetősen nyomasztó,
kamraszerű fürdőszobájába, és ott hosszasan hány. Brigit
a kanapé karfáján ül, Alexis mellett; szeretne elmenni. De
Alexis Lee Hawleyval beszélget. Egész este Lee Hawleyval
beszélgetett.
Alexis elég részeg.
Kecses, karcsú ifjú, szőke herceg, szépség. Brigit
tehetetlenül bámulja. Ő és Lee Hawley John Cage
munkáiról beszélgetnek. (A csend nem mély – mondja
Alexis. – Brutális.) Brigit szeretne beszélni, nagyon
szeretne bekapcsolódni. Végül is van saját véleménye, és
szereti hallgatni a saját hangját. De fáradt. Nagyon fáradt.
És úgy el vannak merülve egymásban… (Hány óra? Csak
fél kettő. Úgy érzi, sokkal később van.)
Az új esztendő.
St. Dennis – a szemüvegét maga elé tette az asztalra – a
közelben ül és úgy tesz, mintha figyelne. Olyan összeesett,
hogy a válla és a mellkasa szinte a pocakjára omlik. Az
arca pergamenszínű; fáradtnak látszik. Brigit rámosolyog,
de nem tud vele kapcsolatot teremteni. Szeretné
megköszönni neki a partyt, javasolni, hogy most már
mindnyájan menjenek haza, és engedjék őt aludni,
biztosan fáradt, biztosan kimerítette, hogy ennyi ennivalót
készített segítség nélkül?… St. Dennis feléje néz, de
mintha nem is látná. A maga módján egész elégedettnek
látszik.
Alexis félbeszakítja Lee Hawleyt. Lee Hawley
félbeszakítja Alexist, kezét a vállára teszi, hogy
megnyugtassa.
A két férfi nagyon ingerült. Miről vitatkoznak?… Alexis
ellenszenves, elnyújtott hangon beszél, ha iszik, nem
igyekszik elbűvölő lenni. Brigit nézi, azt akarja, hogy
hallgasson el, forduljon feléje, mosolyogjon, és mondja azt,
hogy ideje indulniuk. (Brigit úgy érzi, hogy ez bármelyik
pillanatban bekövetkezhet.) Az első együtt töltött
éjszakájukra gondol, emlékszik a gyengédségére, a
meglepő őszinteségére: nyilván nagyon felizgatta a jelenet
Byrne-éknél, miközben a szonátáját játszotta. Hogy a
munkájára ne figyeljenek oda, hogy gúnyt űzzenek
belőle!… Brigitnek erősködnie kellett, hogy senki nem
gúnyolta ki. Biztos, hogy senki nem gúnyolta ki.
Lee Hawley úgy negyvenéves múlhatott; testes, kopasz
férfi; sűrű, göndör, bronzszínű szakálla van és kicsi,
rózsaszínű szája. Amikor izgatott, az ajkát nyalogatja.
Harsogva, szívből nevet, rokonszenves és ugyanakkor
idegesítő, jó szándékú és mégis nyugtalanító. Nagyon
népszerű előadó a pszichológia tanszéken. Amikor néhány
évvel ezelőtt a kollégái megpróbálták elbocsáttatni,
tiltakozásul hallgatók százai tüntettek. Az egész államban
cikkek és fényképek jelentek meg az újságokban; a
pszichológiaórákat bojkottálták, még bombával is
fenyegetőztek.
Úgy látszik, amatőr zenész. És valami Akciópolitikai
Színház munkatársa is – a dráma tanszék nyomasztó
befolyását igyekszenek ellensúlyozni; köztudott, hogy a
dráma tanszék nevetségesen beteges egyénekből áll,
akikre nem lehet rábízni a woodslee-i színházi élet
felelősségét. Hawley hivatásos forradalmár, rajong a
költészetért, a zenéért, a fiatalokért, az életért, és nagyon
magabiztos. Ma este különös öltözéket visel: kopott
farmernadrágot, amely ráfeszül telt, izmos combjára,
fekete bőrmellényt és átlátszó, pettyes batisztinget.
Mindkét keze feje tetovált: a bal kezén kígyó, a jobb kezén
fehér farkas. A szeme kicsi, csecsemőszerű és ravasz.
Túlkiabálja Alexist, aztán hagyja, hogy Alexis érveljen,
közben boldogan nyalogatja a szája szélét.
Brigit rettentően szeretne elmenni.
Alexis nem vesz róla tudomást.
Lee Hawley Brigitre mosolyog és kacsint.
(Partykon találkozott már Lee Hawleyval, és utálta,
anélkül, hogy pontosan tudta volna, miért. A behízelgő,
alattomos, elbizakodott modora… a szokása, hogy mindig
megérintette, mindenkit megérintett… a hamis, agresszív
bizalmaskodása… mindig olyan benyomást keltett, hogy
pózol… megjátszotta a gyermekesen, őszintén jóakaratú
embert… Nekünk kettőnknek össze kell jönnünk, suttogta
Brigitnek, meg akarom ismerni a gondolatait. Ne
szégyellje magát! Maga nagyon tehetséges, tudja
mindenki, tudom én is, és jobban meg akarom ismerni!
De most Alexist akarja megismerni, és úgy látszik, Alexis
csak vele törődik. Brigit csak félig-meddig hallgatja őket;
egyre kényelmetlenebbül érzi magát. El kell mennie.
Elmegy. A party tulajdonképpen katasztrofálisan sikerült,
ezt nem lehet tagadni. Mégis, hogy eljöhetett hazulról, jó,
hogy bármilyen, akármilyen partyn részt vehetett, és nem
szilveszterezett otthon, nem foglalkoztatták fölösleges
gondolatok a férjéről. Bár itt lett volna Oliver és Marilyn!
És Lewis Seidel… És Gladys Fetler; Brigit hirtelen azt
kívánja, bár jobban ismerné dr. Fetlert. Az a nő olyan erős,
olyan kedves, olyan magabiztos, intelligens és csodálatra
méltó… Három vagy négy év múlva nyugalomba vonul, és
akkor vége – Brigitnek többé nem lesz alkalma rá, hogy
megismerje; még ebben az évben össze kell barátkoznia
vele. És talán összebarátkozhatna fiatalabb tanárokkal és
tanárfeleségekkel, akik valószínűleg magányosak itt, és
nyugtalankodnak a jövőjük miatt. Kell és meg is teszi.
Igen. – Amint vége a szünidőnek, rendez valamit…
meghívja a barátait… és azokat, akiknek tartozik egy-két
meghívással… és persze Albert St. Dennist… mindenki
szívesen eljön, ha tudja, hogy Albert St. Dennis is a
vendégek között lesz.
Igen, ő és Alexis partyt rendeznek.
Mondjuk, februárban.
Február közepén.
Ő és Alexis…
Alexis sötétzöld bársonyöltönyben, a nyakánál nyitott
drága selyemingben, amit még Montrealban vett; Alexis
hangja túl erős ebben a kicsi szobában. Haragszik
valamiért. Élénk, szeszélyes, duzzogó, játékos, veszélyes. A
bal kezével int, és majdnem lever egy cigarettásdobozt a
dohányzóasztalról; Brigit elkapja; úgy látszik, ez
felbosszantja Alexist.
 – Hagyj békén – motyogja.
Lee Hawley élvezettel nevet. Egy tányérról lazacot
csipeget; mindkét kezét használja. Megint Brigitre kacsint.
Brigit most már nagyon kényelmetlenül érzi magát.
Alig emlékszik rá, hogyan kezdődött az este. Elég sokat
ivott – nem olyan sokat, mint a többiek –, de világosan lát,
világosan gondolkodik. Egyáltalán nem részeg… Miről is
beszélt a konyhában St. Dennis, valamit a szerelemről és a
halálról, a költészetről meg egy Marco nevű kisfiúról 1912-
ben?… Nem emlékszik. Pontosan nem. Pedig felizgatta,
utána ivott is egy-két pohárral, de most más aggasztja,
szeretné elvinni Alexist a partyról, Lee Hawleytól, szeretné
biztonságban hazavinni… De amikor megszólal, Alexis nem
vesz róla tudomást; mintha nem is hallaná.
Megérinti a karját, és azt mondja: Alexis, nem gondolod,
hogy…
– Az isten szerelmére! – mondja Alexis. – Nem!
Brigit úgy gondolja, tréfál. Sikerül felnevetnie.
Szerencsére Albert St. Dennis nem veszi észre; elaludt.
Szerencsére Todd Andress még a fürdőszobában van.
Háromnegyed kettő.
Megint tölt magának, utoljára. A keze remeg. A két férfi
vagy rábámul, vagy nem vesz tudomást róla. Nem
hallgatnak rá. Alexis lázas, élénk, fáradhatatlan. Képes
egész éjjel inni, aztán alszik néhány órát, és másnap reggel
dolgozik; még fiatal. Van valami ijesztő a fiatalságában.
(Brigit kegyetlenül arra gondol, hogy meg fog változni
néhány év múlva: talán olyan formájú lesz, mint Lee
Hawley: húsz kilóval nehezebb. És akkor senki sem fogja
nagyon szeretni. Az biztos, hogy ő nem.) Hawley olyan
részeg, hogy már a részegségen túli űrben lebeg, ennek
következtében majdnem normálisnak látszik. Azt beszélik
róla, hogy alsó évfolyamosokat vont be kábítószeres
kísérletekbe… hogy szexuális kapcsolata volt mindkét
nembeli hallgatókkal… hogy amikor Garrett rektor
behívatta, hogy magyarázatot kérjen tőle, mozdulatlanul
ült, egy buddhista szutrát kántált, mint aki egyedül van, és
nem vett tudomást a felháborodott rektorról; egyetlen
kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, amelyet a
viselkedésével kapcsolatban tett fel neki. Az egyetemnek
sikerült elbocsátania két-három cimboráját, sőt az
egyiknek a karrierjét olyan tökéletesen tönkretették, hogy
(a pletyka szerint) Bombaybe menekült, és ott öngyilkos
lett. De Hawley a talpára esett. Dr. Hawley, akit annyira
szerettek a diákjai – aki olyan nagylelkű volt az
osztályzásban, hogy a meglehetősen nagy első évfolyam
nyolcvanöt százaléka a legjobb jegyet kapta nála –, dr.
Hawley mindig a talpára esett. Valahogy sikerült
megismerkednie Albert St. Denisszel, aki meghívta a mai
estére, és most nyilván el van bűvölve Alexis Kesslertől, és
Alexis el van bűvölve tőle, vagy legalábbis nagyon érdekli,
Brigit pedig kitölti magának a nagyon drága skót whisky
utolsó cseppjeit, és azon tűnődik, hogy most mi lesz, és
vajon meddig bírja még.
Nem vagyok féltékeny, gondolja.
Nem vagyok részeg, gondolja.
Alexis és Hawley hangosan nevetnek. Hawley keze
könnyedén nyugszik Alexis vállán, olyan könnyedén, hogy
Alexis talán észre sem veszi.
Brigit odamegy hozzájuk a hosszú ruhájában. Festői
skarlátvörös, citromsárga és fekete foltok; szintetikus
selyemszövet, amely jól illik karcsú alakjára; rengeteg
karkötő és nyaklánc; az arcán nem látszik sem feszültség,
sem kimerültség. Nincs felzaklatva. Hozzászokott a késői
lefekvéshez, az iváshoz, szerelmese akaratosságához. (Ha
összevesznek, holnap mindegyik kijelenti, nem tudja, hogy
mi váltotta ki a veszekedést: Alexis azt fogja mondani,
hogy „valami rájött”, mintha elveszítette volna az
eszméletét, és ezért kiabált és szidta Brigitet; Brigit pedig
azt fogja mondani, hogy „őrá is rájött valami”. Eszébe
jutnak a csúnya veszekedések Stanleyvel, amelyek végül a
tettlegességig fajultak, és persze mindig ő maradt alul. De
más kapcsolat, amennyire látja, nincs Stanley és Alexis
között. És nincs kapcsolat a korábbi Brigit és a mai Brigit
között sem.)
És akkor hirtelen látja, amint mozdul a karja, fordul a
csuklója: a whiskyt a két férfira önti.
Hawley az arcába kapja, és Alexisre is fröccsen belőle.
Az egyik kiabálva felugrik. A másik meglepetten ülve
marad.
Brigit még a kezében tartja a poharat; most a poharat is
eldobja; neki Alexis mellének. 1
Micsoda felfordulás! Valaki megragadja a karját. Fáj.
Brigit küzd, rúg, két férfi próbálja lefogni, két férfi kiabál
rá. Az egyiknek vörös az arca és fenyegető. Brigit látja
rajta, hogy szeretné megölni.
Brigit sikít, hogy eressze el.
A férfi üvölt, kurvának nevezi.
Felborul egy asztal. Egy lámpa. Könyvek. Poharak. A
marinált gombával teli tál. A földön sós sütemény, sós
mogyoró, cigarettacsikkek. Brigit arca ég. Valaki
megpofozta, és most nagyon dühös. Belerúg… belerúg a
lábába, a bokája fölött. A férfi fajdalmában felordít. A
másik férfi elképedten bámul, megpróbálja szétválasztani
Brigitet és Alexist, de Alexis könyöke kegyetlen erővel a
férfi gyomrába vágódik. Tántorogva odébb megy. Köhögni
kezd. A köhögés fuldoklássá erősödik, a fuldoklás egyre
görcsösebb lesz, a férfi a kezét a gyomrára szorítja, és
kétrét görnyedve hányni kezd. Brigit ellöki Alexist és az
ajtóhoz rohan. Brigit őrjöng, nem tűri, hogy Alexis tovább
sértegesse. Kirohan a folyosóra, a lépcsőhöz, felrántja a
nehéz ajtót, közben magában motyog és nyöszörög.
Ott hagyja; hazamegy.
Hirtelen nagyon fontos, hogy hazamehessen. Valami
borzasztó történt, de még rosszabb történhet, ha nem
kerül haza.
Nyöszörögve rohan le a lépcsőn. Fontos, hogy figyelje a
lábát, különben még leesik. (A nagyanyja jut eszébe
hirtelen, lezuhant a lépcsőn a pincébe; szegénynek több
helyen eltörött a lába, és többé sosem jött igazán rendbe;
Brigit az egészet elfelejtette, őt is elfelejtette, a nagyapját
is; mindent elfelejtett.) Valaki kiabál utána: Kurva! Picsa!
Hülye! Őrült! Nem mer visszanézni rá. Vörös az arca, meg
akarja ölni, jól ismeri, már sokszor menekült előle azelőtt
is.
– Megöllek! – kiabálja valaki.
Hirtelen az előcsarnokban találja magát, hirtelen kint
van az utcán, liheg, levegő után kapkod, egyedül van. Mi a
baj? A torka és a melle fáj. Fájdalmában liheg. A járda
jeges, az ég nagyon tiszta, és neki csak fél mérföldet kell
megtennie a lakásáig, egy saroknyit a Phoenix Boulevard-
on, néhány saroknyit keletre a Linwoodon, és máris
hazaér. De valami baj van. Sír, az arca nedves, a bőre fáj.
Hát persze, a hideg! A hideg levegő! Égeti a bőrét. Mint a
tűz, úgy hatol az orrába, a szájába, a torkába, a mellébe.
Mínusz húsz fok van, vagy még hidegebb?… Meg-
megcsúszva rohan a járdán, hangosan sír. Jég. A lába fázik.
A karja, a lába, a melle, az arca – olyan hideg van –, és
mögötte kiabál valaki, és ő csak el akar előle menekülni,
vakon befordul egy sikátorba… megcsúszik és majdnem
elesik… mi a baj? Az agyának egy része egészen tiszta,
mint mindig. Tudja, hogy kicsoda, és hogy veszélyben van
– ez egészen világos. De a lába megcsúszik a jégen, a foga
összekoccan, és képtelen uralkodni görcsös didergésén.
Néhány kocsi halad el, az utca egyébként kihalt, csak
Brigit és Alexis van ott. Alexis most utoléri, undorodik tőle,
valamit hozzávág, Brigit majdnem elesik. Alexis arca is
nedves a könnyektől. Kiabál, hogy vegye fel a kabátját –
emelje fel és vegye magára –, a járdára esett, és ő rálépett.
Az arca ott van fölötte, gúnyos és őrjöngő. Kurva! Picsa!
Majd ő megmutatja, majd ő megtanítja, hogy ne merészelje
mások előtt sértegetni! Összeakaszkodnak és Brigit
megpróbálja ellökni. Alexis lefogja, megrázza és az arcába
kiabál.
Egy kocsi megy el az utcán, lassít. Egy kocsi, emberekkel
teli. Kiabáló férfiak és nők, részegek és vidámak,
ordítanak; sörösdobozt vágnak Brigithez és Alexishez, a
doboz lármásan gurul melléjük a járdára, sör fröccsen ki
belőle; csak tréfa volt. Megnyomják a kocsi dudáját;
ünneplik az új évet. Alexis a kocsijához vonszolja Brigitet,
kinyitja az ajtaját és belöki. Majd meglátja, mit kap ezért!
Majd meglátja! Olyan dühös, hogy legszívesebben
megölné. Brigit olyan dühös – megfordul az ülésen, rugdal,
vonaglik –, olyan dühös, hogy legszívesebben megölné
Alexist; szeretne belekarmolni az arcába, püfölni, ütni.
Január elseje van, két óra tíz perc.

ÓLOM-ÓRA

Március 8. Délután 1 óra.

Ez a nap, amelyen Albert St. Dennis hetvenegy éves
korában meghalt, ugyanolyan téli nap, mint a többi.
Az eget mintha kifosztották volna. A földön halmokban
áll a hó. Amikor kisüt a nap, minden vakító lesz: az ég
üres, irgalmatlan kék, a föld szemkápráztató – fehér a
fehéren. Kis örvényekben kavarog a szél. Nincs évszak,
nincs kelet. Az emberek hunyorognak, kezüket az arcuk
elé emelik. Itt öröktől fogva tél van, mondják.
Három méter magasra tornyosulnak a hóbuckák. A
járdákon és az úttesten jégdombok. Feltérképezetlen
világ… Tél, kiáltják, örökös tél.
Senki nem emlékszik a földre.
 Nagyon sok kárt okozott a viharos idő ezen a télen; sok
hatalmas szilfát kettéhasított. Egy február végi vihar
megrázta és kitörte Housleyék régi lucfenyőjét, és
kidöntötte Byrne-ék két fehér nyírfáját. Szokatlanul
kemény tél van, mondogatják az emberek. Cikkek,
fényképek jelennek meg az újságokban. Sok a haláleset:
egy nyugalmazott filozófiaprofesszor; egy nő, aki a
diákrendelőben dolgozott; egy húszéves fiú Albanyből:
baleset áldozata lett síelés közben a Woodrich-hegyen.
Megszámlálhatatlan betegség.
Lewis Seidel egy tucat vagy még több papír zsebkendőt
hord a zsebeiben. Bár egészséges, néha hirtelen
köhögőrohamok lepik meg, amelyek elgyengítik és
feldühítik. És kínos érzéssel töltik el, mert nemcsak köhög,
hanem csúnya slejmcsomókat köp, és a csomók néha
rozsdaszínűek. Lehet, hogy ez vér, mi ez, miért történik ez
velem? – gondolja kétségbeesetten, rémülten és
szégyenkezve; beleköhög a papír zsebkendőbe, azonnal
összegyűri és visszadugja a zsebébe, nem hajlandó
megnézni.
Azt mondja, abbahagyta a dohányzást. Majdnem két
hónapja. Ezért remeg a keze, ezért akar inni már délben,
ezért olyan zavarosak az álmai. Elveszített valamit és
szeretné visszaszerezni.
Megérti?
Nem.
Igen, hogyne.
Köhög; hatalmas vállai rázkódnak az erőfeszítéstől.
Valami mérgező van benne, amit fel kell köhögnie!…
Rosszul vagy? – nyöszörög a nő. Az istenért, rosszul
vagy?
A 9-es számú út melletti Tamarack motelban félig
felöltözve, cipő nélkül, a szájához papír zsebkendőt
szorítva bemegy a fürdőszobába.
Visszhangzik a köhögése a csempés fürdőszobában.
Sandra Jaeger kombinéban fekszik az ágyon, hallgatja,
nem hallgatja, várakozó, mozdulatlan. Nagyon meg van
ijedve. Ha meghal… Nem, nincs is megrémülve; kiürült.
Neki elég, ha vár.
Itt a motelszobában, odahaza a lakásban: kiürült,
mozdulatlan. Vár.
Egyik hely vagy egy másik; egyik Sandra vagy egy másik.
A gépi csipkés, pezsgőszínű kombinéban, vagy a szokásos
farmernadrágban és pulóverben: nem sokat számít. Túléli.
A motelszoba alumínium keretes ablakai rosszul
záródnak. A szobában hideg van. Odahaza hideg a padló;
kénytelen a lábát maga alá húzva ülni.
Ez a tél, mondják az emberek, szokatlanul kemény.
Ha kiszaladna a szélbe, a szél belekapaszkodna, ide-oda
dobálná. Az ég úgy hánykolódik, akár a tenger, a finom
porhó vékony, sziszegő spirálban emelkedik felfelé, az
embernek óvnia kell az arcát; vigyáznia kell, nehogy a
csontja törjön. Porcelánfinom égbolt: könnyen szétreped.
Éjszaka üvölt a szél. Hatalmas hódűnék mindenütt. Alszik
a férje mellett; alvó alak mellette; egészen egyedül van. Ha
megérintené!… De Ernest nem érinti meg. Mélyen alszik,
kimerülten, egészen egyedül. Néha úgy suttognak, akár a
gyerekek. Hallottad ezt?… Nem. Mit?… Hallottad ezt, ezt a
hangot?
Amikor egyedül van, nem hajlandó magában beszélni. Az
már a téboly jele volna…
Néha szól a telefon. Ha felveszi, előfordul, hogy
meglepődik Ernest hangjától. (Ma késik, valószínűleg hat
után ér haza. Dolgozat. Diákértekezlet. Bizottsági ülés.
Könyvtár. Ugye megérti; ugye nincs nagyon egyedül; most
is olyan hideg a lakás; nem jött levél?…) Ha nem veszi fel a
telefont, akkor ülhet tovább maga alá húzott lábbal, és
biztonságban van.
Átlapozza a naplóját. Olyan kimerült, hogy nem tud bele
írni.
Egy féllábú szajkó ugrál a többi téli madár között; a
magokat szedegetik, amit Sandráék szomszédja szórt ki
nekik.
(Jaegeréknek nincs pénzük madáreledelre; tényleg
drága.) Sandra bámulja; a szajkó elbűvöli és undorítja.
Nagyobb a többi madárnál. Sokkal agresszívabb: nekik
ugrik, csipkedi, riogatja őket.
Egyszer kinyitotta az erkélyajtót, rákiabált a madarakra,
és elhessegette őket. A szajkó a szárnyával csapkodva
azonnal felrepült. A többi kisebb madár követte. De csak a
kopasz galagonyabokorra telepedtek le a közelben; ott
várták meg, míg visszamegy a lakásba.
Túlságosan fáradt vagyok, mondja Ernest, a szemét
dörzsölve. Nem hiszem, hogy…
 Igen, mondja Sandra. Rendben van, megértem.
Megérted?
Hogyne.
Ernest nehezen ébred fel reggelenként, hét órakor.
Hajnali háromig vagy négyig dolgozik; Sandra fogadkozik,
hogy ébren marad, amíg Ernest is ágyba bújik, de nem
sikerül, még a gyűlölet sem képes ébren tartani. Lewis
Seidelre gondol, Vivian Hochbergre gondol, Warren
Hochbergre, a többiekre. Ébren van, de a foga hirtelen,
élesen összecsikordul, és rádöbben, hogy aludt.
Még nem feküdt le Sandrával; valami mindig közbejön.
Harsogva nevet, sokat iszik, hosszú anekdotákat mesél a
találkozásairól híres emberekkel, vagy a fiai sikereiről
beszél. Sandra figyelmesen hallgatja. Végül is ő csinos,
fiatal nő, csinos fiatal arc, dr. Seidel igazán nem követel
sokat tőle, ha azt akarja, hogy erre a néhány percre tegye
boldoggá. Ez is szolgálat, mint bármi más; meg fogja
hálálni Sandrának. És igazán kedves férfi. Mind egész
kedvesek, ha az ember megismeri őket. (Amikor majd
megismer minket… belátja, hogy nem is vagyunk olyan
rosszak. Talán csak egy kicsit bogarasak.)
Mert mi a másik lehetőség, gondolja lustán Sandra,
miközben a csapból zubogó vizet hallgatja: a farmernadrág
meg a bolyhos, lila pulóver, a gomb nélküli angóra
kardigán: az a Sandra, aki a lakás tükreiben Sandrára
bámul és nem hajlandó elfogadni azt, amit lát?… Ha a
másik lehetőség az örökös várakozás, hogy megjöjjön a
postás (délelőtt tízkor kéne jönnie, de bizonyos napokon
majdnem tizenkettő van, mire megérkezik), nem vágyik rá
különösebben, hogy ott legyen és ne itt. Ott Mrs. Jaeger,
itt pedig Sandra: vezetékneve nincs. (Persze, így Lewis
kedves lesz Ernesthez; ezt nem is kell mondani. Szóba
hozni közönséges volna.) Itt nincs sok dolga, csak fekszik
és vár, megpróbál nem ásítani, igyekszik a vonásait
kellemessé és együtt-érzővé formálni. (Egy férfi elsősorban
olyan valakit akar, aki együtt érez vele, vagyis
meghallgatja.) Odahaza viszont várja a homályos
hálószoba sarkába felállított kártyaasztal, rajta Ernest régi
írógépe, a borítékhalom, az egyszerű fehér levélpapír, amit
azért választottak, mert tiszta és szerény. (Úgy vélik, hiba
volna a tanszéki levélpapírt használni.) Bár eddig közel
kétszázötven levelet gépelt le, még írnia kell néhányat, van
még néhány cím, amit még nem pipált ki: Tisztelt…!
Szeretnék érdeklődni, nincs-e állás számomra a
tanszéken… Oktatói vagy tanársegédi; több éves teljes
munkaidejű gyakorlatom van… A…-n doktoráltam. Két
cikkemet fogadták el közlésre a…-ban. Itt, Woodslee-ben, a
költségvetés csökkentése miatt kénytelenek… A
tanszékvezető, dr. Warren Hochberg szívesen ír
ajánlólevelet, amennyiben… Amennyiben érdekli önöket:..
Bizonyítványaim másolatával és egyéb ajánlólevelekkel
állok rendelkezésükre, amennyiben…
Rá nem jellemző hevességgel megkérdi dr. Seidelt, igaz-
e, hogy Barry Swanson felesége terhes; de dr. Seidel nem
tudja.
És azt mondják, Brad Keough sokat iszik mostanában a
Folyópartban, és néhány óráját is elmulasztotta. És Cuffe-
ék…
 Lehet, hogy dr. Seidel hazaküldi. Sandra majd hív
magának taxit. Nem tehetetlen ő. Néha órák hosszat
fekszik a kanapén mozdulatlanul, mert ahhoz is fáradt,
hogy megmozdítsa a fejét, máskor meg elfogja a
tevékenységi láz, kitakarítja a lakást, és közben teli
torokból énekel. Ilyenkor arra gondol, hogy az élet nem
más, mint a szavak kifejezésekbe, mondatokba és
bekezdésekbe való rendezése. Ha az ember képes erre,
akkor sérthetetlen.
Hogy suttogja-e, motyogja-e vagy énekli, az sem számít.
Leveleket gépel. Lehajol, és fölemeli a leveleket a
lépcsőházban a földről. Gyorsan feltépi a borítékokat; az
írásra pillant és azonnal elolvassa; tudja, melyik
sokszorosított válasz, és melyik nem. Sajnálattal közöljük…
A következő évben nincs üresedésünk… Nem
biztathatjuk…
Ásít, és hallgatja a vízcsobogást a szomszéd helyiségből.
A Tamarack motel egészen új, de a vízvezeték lármás; a
vastagnak látszó fenyőutánzatú falak tulajdonképpen
vékonyak. Sandra lusta, Sandra tehetetlen és rémült.
Lewis még nem nyúlt hozzá, tulajdonképpen nem. Néhány
csók. Nedves és kapkodó és valahogy szánalmas: egy
kamaszfiú csókjai. A férjének ő titkárnő, házvezetőnő,
szakácsnő és test, amely csendesen fekszik az övé mellett,
nem követelőzik, csak azt kívánja, hogy elhanyagolják;
ennek a férfinak, a „barátjának”, olyan, mint valami
fizikoterápiás kezelés, valaki, aki meghallgatja, talán
leánya helyett a leánya. (Úgy tudja, lánya nincs, három fia
van. És felesége, akit nem szeret.) Lewis, ő és Mrs.
Hochberg egyszer együtt ebédeltek az Arbor House-ban, a
belvárosban, „véletlen” találkozás volt, nevetséges és
erőltetett. Sandra túl sok bort ivott, Sandra bájos volt és
butácska. Jaj, hogy szerették! Rajongtak érte. Mrs.
Hochberg nercgalléros krémszínű kasmírkabátban volt, a
haját kontyba tekerve viselte, a szép, kemény homloka
összeráncolódott az élvezettől. Szigorúan mosolygott,
szigorúan érintette meg Sandra kezét. Lewis könyörgött
Viviannek, hogy ne gyújtson rá, mert az nem igazságos!
(Sandra kicsit eltűnődik, vajon ezek ketten, egyszer, sok-
sok téllel ezelőtt, itt Woodslee-ben, ebben a havas
Édenben, egymásba szerettek-e, és majdnem
összeházasodtak-e; kíváncsi, vajon egymásba
kapaszkodtak-e és sírtak, fogadkoztak és átkozták-e
egymást; és meg akartak-e halni, de nem haltak meg!…)
Finnyásan undorodva kicsit megborzong; a
középkorúakat nem szabad szerelmesnek elképzelni.
Senkit nem szabad szerelmesnek elképzelni.
A férje néha magához szorítja, és meleg arcát az övéhez
nyomja; nehezen lélegzik, Sandra érzi, milyen nyugtalan a
szemgolyója a lehunyt szemhéja mögött, szinte hallja,
amint gondolkodik. Nem Sandráról gondolkodik. A
sötétben azt suttogják, hogy szeretik egymást, mert az
emberek ilyesmiről suttognak a sötétben, a takarók alatt
összebújva, míg odakint hánykolódik az éjszaka, a vidám,
üvöltő, süvöltő káosz, ami legszívesebben rájuk döntené a
házat és a hó alá temetné őket; azt suttogják, hogy jóra
fordul minden, kell hogy hamarosan minden jóra forduljon.
Akár egy felnőtt gyermek egy partyn, Sandra belekortyol
az italba, amit a barátja magának töltött, felkel az ágyról,
lesimítja a takarót, megigazítja a párnákat; az ágyhoz alig
nyúltak, nem is kell majd áthúzni; ásít és kinyújtóztatja
kemény, karcsú testét, már-már hiszi is, hogy valaki
figyeli, és megjegyzi, milyen magabiztosan viselkedik.
Nincs megrémülve; sietség nélkül öltözködik. (Dr. Seidel
nyilván azt akarja, hogy elmenjen, ma már biztos nem
akarja látni. Legutóbb, ugyanebben a motelban, félig
részegen érkezett és itt is tovább ivott, idegesen beszélt a
fiairól, és hogy milyen problémái vannak Faye-jel; a
meghívásokról, amelyeket más egyetemektől kap és
visszautasít, mert megvan rá az oka; az írásairól,
amelyeket széles körben olvasnak, de nem értenek meg
igazán; a jövendő terveiről; mérgéről és utálkozásáról a
politikai helyzet miatt Woodslee-ben; sok ellenségéről
Woodslee-ben és másutt, akik figyelemmel kísérik a
pályafutását, és örülnének, ha történne vele valami…
Beszéd közben egyre izgatottabb lett, és végül elaludt.
Nagy, hordótestű, izzadó férfi; vörös haja őszül, az arca
jóképű, ráncos és tönkrement arc… Házasságtörés,
gondolta Sandra. Ez a házasságtörés. Ez.)
Kikiabál neki, hogy mennie kell, késő van, majdnem két
óra, hív egy taxit, sajnálja, nem maradhat tovább, mennie
kell.
A férfi valami érthetetlent kiabál vissza a csukott
fürdőszobaajtón át, Sandra tudja, hogy elengedi; azt
akarja, hogy elmenjen.
***
Most, hogy gyászol, tartózkodás nélkül közelednek
hozzá. Az A & P-ben egy középkorú nő, aki Brigit előtt állt
sorban a pénztárnál, gondolkodás nélkül megfordult, és
elmesélte Brigitnek, hogy a férje szerelmes egy lányba a
munkahelyén, egy Molly nevű fiatal gépírónőbe. Hosszú
beszélgetéseket folytat Mollyval a fürdőszobában, zárt ajtó
mögött; a nő rángatja a kilincset, és bekiabál: Ki van ott
bent veled, öreg!, mire a férje persze elhallgat, a nő
megint megrázza a kilincset: Hallom, hogy magadban
beszélsz, mondja, diliházba foglak záratni, te vén bolond! A
férje elbújik a fürdőszobában meg a garázsban, még arra
is képes, hogy a hétórai misére menjen el, csak
beszélgethessen a lánnyal, magában motyogva.
Negyvenhárom évi házasság után, mondja az asszony
Brigitnek, dühösen és meglepetten; és most mi lesz? Mi
lesz?
És Brigit fogorvosa a múlt szombaton letette a kezében
tartott műszert, megdörzsölte a szemét és miközben
ragacsos félelemszag áradt belőle, azt mondta, nem tudja
folytatni a vizsgálatot, mert – hogy őszinte legyen – nagyon
valószínű, hogy rákja van… Volt orvosnál, kérdezte
aggódva Brigit, de a férfi mintha meg sem hallotta volna;
mindkét kezével a szemét dörzsölte, és motyogva mondta,
hogy vérzik a végbele, napok óta nem tud aludni, és
reméli, Brigit megérti, hogy nem tudja folytatni a
vizsgálatot.
Oliver Byrne felhívta és megkérdezte, nem telefonált-e
neki Marilyn; Brigit mondta, hogy senki nem telefonált.
Oliver nem adott magyarázatot, szokatlanul kurtán beszélt,
Brigitet nagyon bántotta a hangja. Röviddel Oliver
telefonhívása után Brigit két volt hallgatója jött látogatóba,
két fiatalember, akik nagyon aggódtak egy barátjuk miatt
(Brigit őt is tanította), mert – nagyon bonyolult történet
volt – valahogy belekeveredett egy kábítószer-csempészési
ügybe Quebec egyik határállomásán. A két fiú komolyan
beszélt, időnként félbeszakították egymást, és bár Brigit
számára nem volt egészen világos, mit akarnak tőle,
másfél óra hosszat türelmesen hallgatta a történetet.
Eléggé kedvelte őket, rendesen dolgoztak a
szemináriumon. De nehezére esett, hogy világosan
emlékezzék rájuk. Szemeszter szemesztert követett,
hallgatók csoportjai váltották egymást, Brigit megtanulta a
nevüket, és gyorsan el is felejtette őket. Mindig oktalan
bűntudatot érzett, amikor volt hallgatókkal találkozott,
akik nagyon jól emlékeztek rá, de ő csak homályosan
emlékezett rájuk. Most mégis hallgatta a két fiút, hallgatta
saját magát, amint igyekszik tanácsot adni, amit a két fiú,
úgy látszik, komolyan vesz. Amikor elmentek, az egyik
megemlítette, hogy egy éjszaka „kísérletezett” a halállal –
a folyó mentén kiment a város határába, és több mint egy
óra hosszat feküdt a hóban. Szórakozott, gyerekes
mosollyal beszélt az incidensről, miközben ő meg a barátja
a dzsekijüket gombolták, és mert úgy érezte, hogy erre
nincs mit mondani, Brigit nem szólt semmit; nem tudta,
meglepődjék vagy bosszankodjék.
Bizonyára nagyon látszik rajta, hogy valami baja van,
gondolta Brigit.
A szenvedők rokon lelket látnak benne; megsebezték,
gyászol, közéjük tartozik. Idősödő nő, és bár kényszeríti
magát, hogy csinos ruhákat viseljen (amióta elveszítette
Alexist, nagyon szeretné elengedni magát), mégiscsak
idősödő, nem nélküli teremtés, a bőrét forradások borítják.
A szeme véres. Fáj a sírástól és az utcán kénytelen
napszemüveget viselni; amikor a nap nem süt, még akkor
is túl fehér a hó.
Minden fájdalmat okoz.
A tükörben egy nőt lát, egy csalót, aki nem változott meg
feltűnően. Partykra jár, megtartja az óráit, találkozik
emberekkel, rájuk mosolyog és beszélget velük, mint
mindig. Egy kicsit talán kimerült, egy kicsit tart az
emberektől, de mindenkire hatással van a tél, és Brigit
sem más, mint a többi.
Gyűlöli őt, természetesen. Azt kívánja, bár meghalna.
(Pillanatnyilag Nassauban van, mondta valaki Brigitnek,
egy barátjával vakációzik. Brigit nem reagált. Egy
barátjával? Kivel? Az biztos, hogy nem woodslee-i.
Valószínűleg New York-i.)
Hajtogatja magában, hogy hálás a magányért. Annyi a
munkája… az órák, a hallgatók, a levelezése, könyvek,
amelyeket el kell olvasni, vagy újra kell olvasni (hetek óta
olvassa, rendszertelenül, A galamb szárnyai-t; a néhány
könyv egyike, amelyhez mindig visszatér, ahogyan az
ember újra meg újra visszatér egy különleges, őrjítő
rejtélyhez, amelyre képtelen kielégítő magyarázatot találni
– bár amikor ezt a regényt olvassa, Henry James legszebb
munkáját, Brigit mindig azzal a zavaró érzéssel küzd, hogy
még James sem ért fel egészen a maga megfestette
tragikus vízióhoz: szegény Milly halála úgy
megrémisztette, hogy nem tudott mit kezdeni vele); és
írnia kell a saját regényét. A saját életét művészetté kell
formálnia… Tulajdonképpen megkönnyebbült, amikor
szakított vele. Nagyon megzavarta a munkáját; ő könnyen
dolgozott, így nem értette, miféle nehézségekkel kell
megküzdeni másoknak Önző, igen, az. Lompos,
megbízhatatlan, csaló, elkorcsosult, talán még bűnöző is…
Azt beszélik, Alexis Kessler nagyon sok embertől kért
kölcsön Woodslee-ben az évek során, és csak vonakodva
adta meg a pénzt.
– Kölcsönadnál?…
– Igen, hogyne. Hogyne. Mennyi?…
Megpróbál dolgozni. Megpróbál gátat vetni a
gondolatainak. A szerelmese beúszik a fejébe, ő belélegzi a
sajátos kölniillatát, testmelegét, és valami nem egészen
friss szagot, ízléstelen és nevetséges; az elbűvölő mosolya
mögé bújva gúnyosan nevet rajta. Csak egy arc. Egy arc és
egy test. Beleszeretett egy arcba és egy testbe: semmi
több.
A szeretőm, gondolja megvetően Brigit.
És a férje. Ő jelenik meg előtte hirtelen,
megmagyarázhatatlanul, leggyengébb pillanataiban. A
férje látta Alexis ölelésében, és napok óta figyeli, amikor
Brigit azt hiszi, hogy egyedül van. Belenéz a fejébe. A
gondolataiba. Frigid nő, jelenti ki. Önző és magánakvaló;
félhalott az állandó szüzességében. Nincs férfi, aki
megszeretheti, legfeljebb szánalomból; még csak nem is
nagyon csinos; amikor a férfiak másodszor is megnézik,
csalódnak. Az igazság az, hogy csúnya. Visszataszító… És
önző, igen. És magánakvaló. Mindig többet gondolt a
munkájára, mint a férjére; nem töltött elég időt azzal, hogy
gondoljon a férjére; ezért ment tönkre a házasságuk.
Milyen jellemző, hogy a pompás fiatal szeretője is
otthagyta, és ezt mindenki tudja!… mindenki beszéli!
Milyen jellemző, milyen igazságos!
Nem, mondja hirtelen Stanley, nem is az a csúnya
igazság, hogy frigid. Hanem éppen az ellenkezője. A
szexuális étvágya kielégíthetetlen. Telhetetlen és undorító;
talán egy kicsit tébolyult is. Az ő szerelmét éppen az a
félelem gátolta, hogy felébreszti Brigit szexuális éhségét;
mert amikor Brigit reagált, hevesen, kataklizmaszerűen
tette, és elég ijesztő volt. És utána hosszú órákra egészen
kivetkőzött önmagából: olyan furcsa, sápadt, kiürült és
kábult lett, mintha betegségből lábadozna… Minden férfi
megrémült volna tőle. Minden férfi menekült volna tőle.
Hát soha nem vette észre, mennyire undorítja? Biztos,
hogy a többi szeretőjében is undort keltett.
Nem voltak más szeretőim, mondja Brigit. Nem volt
senki… Nem volt senkim… Semmi…
Biztos, hogy valamennyiben undort keltett.
És valószínűleg kibeszélik. És meg is érdemli.
Nem volt senki. Semmi.
Szól a telefon, és ő hanyatt-homlok rohan, hogy felvegye.
Nagyon ideges. A kagyló majdnem kicsúszik az ujjai közül.
Igen? Tessék?
(Alexis telefonál, végre. Hallja az elnyújtott, kicsit
ironikus üdvözlését: Brigit, kedves?)
 Senki nem szól bele.
Igen? Halló!
Halló!
Egy gyerek hangja, alig hallani. Téves kapcsolás.
Odakint minden fájdalmat okoz. Fehér halmozódik
fehérre. Rétegződő, szemkápráztató fehérség.
Minden lélegzetvétel fájdalmas, de lélegezni kell.
A hó tetején finom rétegben jég képződött. Azt mondják,
néhány téli madár, kétségbeesett igyekezetében, hogy a
hideg elől meneküljön, a hóba ásta magát, és most
csapdába ejtette őket a jégréteg – jó néhány el fog
pusztulni, mert nem tudja kiszabadítani magát. Brigit a
madarakra gondol, elképzeli sötét, fullasztó rabságukat. És
majd tavasszal felfedezik a holttestüket, szerte a vidéken…
Rádöbben, hogy túl gyakran, túl hosszasan gondol a
madarakra.
Gyászol. Szörnyű veszteség érte, valakije meghalt. Az
idegenek, akik ránéznek, azonnal látják, hogy gyászol. A
férjét? Szerelmesét?
Homokhoz, darához hasonló hópelyhek csípik az arcát.
A hangok követik, megérzik, hogy sebezhető. Egy hang,
aztán egy másik és megint egy másik; tudják, hogy el van
gyengülve.
Másfél óráig kóborol céltalanul a könyvtárban az
állványok között, kezét végighúzza a könyvek gerincén;
néha megáll, leemel egy könyvet, kinyitja és elolvas
néhány sort. Mindig képtelenül babonás volt; meg van
győződve róla, hogy az, amit ilyenkor elolvas, fontos
hatással lehet az életére – megváltoztathatja az élete
irányát. (Amikor nagyon boldogtalan volt, mindig
könyvtárba ment; gyakran egy ismeretlen város
könyvtárába, ahol órákat töltött el így: akár egy vak,
végighúzta kezét a polcokon, a könyveken, találomra
kiválasztott egyet és kinyitotta. Egy különösen kellemetlen
jelenet után Stanleyvel egy kicsi fiókkönyvtárba menekült,
ahol véletlenül egy Mozartról szóló könyv került a kezébe;
annyira elmerült benne, hogy teljesen megfeledkezett a
veszekedésről, és amikor órák múlva felnézett, kábultan és
zavarodottan, alig tudta elhinni, hogy egy ilyen
jelentéktelen dolog, egy veszekedés a férjével, ennyire
felizgathatta. Abban a világban, amelyben Mozart élt,
komponált és meghalt – és milyen kegyetlenül halt meg –,
mit számítanak Fifieldék nézeteltérései?) De ma fél attól,
amit így elolvashat. Talán túlságosan is jelentőségteljes
lesz, vagy éppen hogy semmit nem jelent… Ahhoz, hogy
egyedül éljünk, állatnak vagy istennek kell lennünk,
mondja Arisztotelész; Isten minden dolog immanens, nem
pedig tranziens oka, mondja Spinoza. Minden, ami van,
Istenben van, s mindent Istenből kell felfogni.
Milyen lehangoló a kettősségnek ez a transzcendenciája,
gondolja Brigit. Ha ő és Alexis Istenben vannak, és nincs
bennük semmi, ami nem Isten, hogy lehet, hogy valaha is
szerették egymást? Mert egy ideig valóban szerették
egymást, gondolja keserűen… A bennük rejlő Isten az
erotikus vágy Istene volt, nem lehetett sem csillapítani,
sem letagadni.
Az utolsó veszekedésük: mindketten sápadtak,
remegnek, sértegetik egymást. Azt akarod, hogy olyan
legyek, mint egy férj, ordította Alexis. De én nem vagyok a
férjed, semmid sem vagyok!
Brigit levesz egy másik könyvet a polcról, és találomra
felüti. Mindegy, mi az, csak elnyomja szerelmese kínzó
hangját… És ekkor Karthágóba értem, ahol az áldatlan
szerelmek katlana töltötte be fülemet énekével. Szent
Ágoston Vallomásai. Azóta sem pillantott bele, hogy
másodéves volt a Smithen.
A könyvtár egy másik részében Albert St. Dennis
műveire bukkan. Másfél polc – egész szép gyűjtemény.
Úgy látja, néhány könyv első kiadás, régiek és rongyosak;
még egy puha fedelű is akad 1937-ből. Brigit arra gondol,
szólnia kell a ritkaságok kurátorának, hogy ezeket
katalogizálják újra. St. Dennis legtöbb művét a könyvtár
megnyugtató zöldjébe kötötték; úgy néznek ki, mint más
szerzők könyvei. (Mennyi könyv, gondolja kábultan Brigit.
Egyik polc a másik után, egyik sor a másik után, egyik
emelet a másik felett: egész tejútrendszer. A sajátjai is ott
vannak valahol, de nem akarja megkeresni őket. Egy
barátja, egy író, egyszer leemelte saját művét egy
közkönyvtár polcáról, belelapozott, és meglátta, hogy
valaki szinte mindén oldalt telefirkált piros tintával,
szemtelen kérdőjeleket rajzolt a margóra, egyes szavakat
kihúzott és mást írt be helyettük; az illetőre olyan
megrendítő hatással volt ez az élmény, hogy azóta nem
mer belepillantani a könyveibe, még azokba se, amelyek
barátai tulajdonában vannak.
Brigit kinyitja St. Dennis A felfedezők-jét. Szabatos,
törékeny sorok; egy sem ismerős. Olvas, elveszíti a fonalat;
újrakezdi. Mi életem története, mintája, mítosza? – kérdezi
a költő. Mi ez a hang, amely mindenüvé követ? Olvassa, és
hallja, amint az öregember hangja elnyomja ennek a
szenvedélyes fiatalembernek a hangját.
Mi ez a hang, amely mindenüvé követ…
Visszamegy a lakásba, és felfigyel rá, hogy milyen
erőteljes a csend; valahogy kapcsolatban van a téllel, a
hóval. A csend brutális: a világvége néma lesz. (Tudja,
hogy valaki más mondta neki ezt a szomorú igazságot, de
már nem emlékszik rá, hogy ki.)
– Van itt valaki? – kiáltja.
A hosszú szőrű, fekete macskája – selymes, lusta, sárga
szemű – felpillant rá, de nem valami nagy érdeklődéssel.
Elég öreg már, legalább hétéves.
Egyedül van, és a hangok zaklatják.
Még csak három óra van.
Maradhatott volna tovább a könyvtárban, hiba volt ilyen
hamar hazajönni.
Bemehetett volna a bölcsészkari szobájába. De ha
megszólal a telefon…
Szerencsére ma este meg van híva vacsorára; nem kell
még egy estét egyedül elviselnie. De a meghívás fél hétre
szól, és nem illik hat óra negyvennél vagy háromnegyed
hétnél előbb odamennie.
Órák.
Hangok.
 – Hagyjatok békén – suttogja Brigit.
***
A munkája izgatja és félelemmel tölti el. Nem tud
belefogni. Bele kell fognia… de amikor megteszi és
átolvassa, amit már megírt, a hangok gúnyossá és
türelmetlenné válnak. Ki vagy te, hogy mersz bármivel is
próbálkozni! Mit képzelsz, mit művelsz? Kézzel, lassan és
gondosan, már-már beteges gondossággal ír naplókba,
amelyeket egy papírkereskedésben vásárolt. A naplók
főkönyvhöz hasonlítanak. (Gyermekkorában valóban apja
főkönyvébe kezdett írni, az apja biztosan játszani adta oda
neki.) Sötét tintával, régimódi töltőtollal ír. Az írás
művelete szentség: idő kell hozzá, egy kicsit nehezen, egy
kicsit ügyetlenül kell mennie. A Más világok négy évig
készült, a Melódiák még tovább. Minden mondatot újra- és
újraírt; egész bekezdéseket, egész oldalakat átfogalmazott.
Újra és újra. Mostani regénye felmérhetetlen ideje készül:
már több mint háromszáz oldalt megírt, de a jegyzetek és
ötletek legalább ötszáz oldalra rúgnak. A szereplőket –
még a kisebb szereplőket, sőt azokat az alakokat is, akik
nem jelennek meg a regényben, csak utalnak rájuk –
gyötrelmes részletességgel jellemezte; leírta az
otthonukat, a családjukat, a származásukat, a lelki
életüket. Brigit belelapoz a jegyzeteibe és
elbátortalanodik. Elveszettnek érzi magát; reménytelen ez
az egész; soha nem lesz képes rá, hogy egy ilyen hatalmas
anyag felett úrrá legyen. De a szereplők élő emberek,
megkövetelik, hogy a saját hangjukon szólaljanak meg, és
ragaszkodnak a részletek őrült elburjánzásához, amelyek
az életüket alkotják: sokkal valódibbak, mint azok az
emberek, akiket Brigit Woodslee-ben lát. (Brigit már fiatal
lányként is felfigyelt arra a különös tényre, hogy míg az
„igazi” emberek gyakran sekélyesnek és nem éppen
szeretetre méltónak mutatkoznak, a magasabb rendű
„költött” személyekről mindig kiderül, hogy elképesztően
összetettek, legalább olyan kiismerhetetlenek és
bonyolultak, mint amilyennek Brigit hitte önmagát. Külső
önmaga personá-ja, Brigit Stott, aligha képviselte őt – sőt a
legjobb pillanataiban is érdektelen volt, puszta mutatvány,
hiszen a képzelete általában másutt járt; Brigit
feltételezte, hogy ez mindenkivel így van. A belső élet
gazdag, mély, különös és megmagyarázhatatlan, míg a
külső lét – a „társadalmi” lét – éppen csak annyira
komplex, amennyire kell. Brigit Stott-ra nem érdemes
fáradságot pazarolni: hiszen csak hordozó, csak eszköz,
körvonal.)
Első regénye írása némi örömet okozott neki, a
nehézségek ellenére is; a második regény gyötrelmes volt.
Nemcsak azért, mert a férje az első regény csekély sikere
után kezdett neheztelni és Brigit munkájáról jellegzetes,
tréfás hangon beszélt, amit ő elviselhetetlennek talált –
magát az írást, az írás műveletét, az érzelmek nyelvbe,
összefüggő szerkezetbe való átültetését érezte
gyötrelmesnek. (Alexis mondta neki egyszer, hogy amikor
jól megy a munka, a fejében hallja a dallamot, és
egyszerűen leírja; amikor nem megy jól, ki kell találnia.
Tulajdonképpen így van ezzel Brigit is.) A Melódiák nagyon
kevés örömöt okozott neki. Gyakran reménykedett, hogy
megbetegszik, bekövetkezik valami magánjellegű
katasztrófa – bármi, csak abbahagyhassa a munkát.
Stanley furcsa viselkedése – aki hol büszke volt a
munkájára mások jelenlétében, hol féltékenykedett,
amikor egyedül voltak – a maga módján katasztrófa volt, és
Brigit talán titokban kívánta is. (De a fizikai erőszakot nem
kívánta, ennyire nem volt különc.) Stanley néha pofon
ütötte a vita hevében, mert nem tudott uralkodni magán,
és az, hogy nem tud uralkodni magán, úgy elkeserítette,
hogy néha úgy látszott, valóban gyűlöli; kiabált és
alkudozott vele, könyörgött, hogy ne kergesse az őrületbe.
Ne kényszeríts arra, hogy megöljelek, könyörgött neki
egyszer részegen. (Brigit azon a hétvégén elmenekült a
lakásból egy barátnőjéhez, képzeletében újra meg újra
elismételte a férje szavait, amíg arra a következtetésre
jutott, hogy biztosan tréfált, hiszen intelligens és
szellemes, nem gondolhatta komolyan ezeket a
melodrámába illő fenyegetéseket.) Házassága legrosszabb
emléke mégsem egy pofon volt, hanem amikor Stanley
nyilvánosan, egy étteremben kezdett veszekedni vele.
Miközben mindenki őket bámulta, Stanley azzal vádolta
Brigitet, hogy nem szereti, hogy irigyli, amiért ő sokkal
többet keres nála, és több barátja van, mint neki; azzal
vádolta, hogy számtalan alkalommal volt hűtlen hozzá,
csak azért, mert gyűlöli, és bosszút, akart állni rajta. Brigit
szégyenében mozdulni sem tudott, olyan zavarba jött, hogy
még arra is képtelen volt, hogy felálljon az asztaltól.
Megbocsátotta neki, hogy megpofozta, hogy megütötte,
hogy néha ellökte, de soha nem bocsátotta meg neki ezt a
gyötrelmes és iszonyú tíz vagy tizenöt percet… És a
gúnyos, bizalmaskodó hangját: „Tényleg azt hiszed, van
valami mondanivalód, valami értékes mondanivalód; te
komolyan azt hiszed, hogy a munkád fontosabb, mint a
házasságunk… ki vagy te, hogy bármivel is próbálkozz? Ki
vagy te?”
Most dolgozni akar, és nem tud dolgozni.
Stanley elment; megmenekült Stanleytől, mégsem tud
dolgozni. Ez az igazi pokol; fájdalmasabb, mint bármely
házasság.
Évek munkája. Egy regény, aztán egy másik. Megjelent
nyomtatásban; a fényképe ott van a borítón: fiatal,
reménykedő idegen. A szüleinek ajánlotta, akik
feltehetőleg el sem olvasták. Brigitnek szóló leveleiben az
anyja Janet újszülött kisbabájáról írt, az unokatestvére
gyerekeiről, az apja bizottsági munkájáról a Rotary-
klubban, és hogy milyen szomorúak, amiért jó ideje nem
járt otthon. Anyja soha nem hozta szóba a munkáját, soha
nem kérdezte a tanári pályafutásáról. Vajon közömbös volt,
vagy talán valami különös félénkség tartotta vissza?…
Vagy így fejezték ki rosszallásukat mindennel
kapcsolatban, aminek jelentősége van az életében?…
(Miért kell ilyen szomorú dolgokról írni, kérdezte Janet,
miután elolvasta az első regényét, és szeretetteljes,
aggódó mosollyal nézett Brigitre.)
Persze lehet, hogy kínosan érezték magukat miatta. És
vele. A házassága felbomlott, ez az első válás a Stott
család történetében nemzedékek óta; gyereke nincs; az
állása, ugye, férfinak való és odafent van északon,
idegenek között. Valószínűleg az első perctől fogva tudták,
hogy a házassága kudarcra van ítélve. Brigit túl önző, túl
makacs, képtelen eljátszani a szerepet, amely bármely
férfiból férji szeretetet váltana ki; nincs elég józan esze,
mindig álmodozik, hagyja, hogy elragadja a fantáziája.
Nem csoda, suttogja Mrs. Stott, nem csoda, hogy minden
összeomlik körülötted, nem csoda, hogy még az a
gusztustalan fiatal szeretőd is elmenekült tőled, mit vársz,
hiszen olyan önző vagy, nem teszel meg mindent azért,
hogy szeressenek. Pedig az munka, lányom, nekem
elhiheted.
És minket próbálsz megvesztegetni. Pénzt ajánlasz,
ahelyett, hogy hazajönnél lakni, ahogy illik. Micsoda
pletykák keringenek rólad, most, hogy válófélben vagy…
És nekem kell küzdenem ellenük. Szembe kell néznem az
emberekkel. Még Stella nénéd is valami kegyetlen dolgot
mondott a minap. Valami mindig hiányzott belőled, Brigit…
Mi az?
Mi az?
Évek óta robotol: ír. Csapdába ejtette a munka, a rabja
lett, beleszeretett úgy, ahogyan férfiba soha nem tudott
volna beleszeretni – vajon ez bűn, gonoszság, amiért
egyszer bűnhődnie kell? A munkája az élete, a lelke, a
végzete; lehetséges, hogy ennek ellenére bűn? St. Dennis
azt mondta, nem szabad arra gondolni, hogy a munka
milyen gyötrelemmel jár, és mennyire nem lesz
jelentősége. Brigit nem akarja újra hallani St. Dennis
hangját, most nem; a bőre valami érzelemtől ég, amit
képtelen megérteni; dolgozni akar, és nem tud, dolgozni
akar, és nem tudja, hogy fogjon hozzá: sok-sok oldal,
hatalmas anyag, amit lelkiismeretesen, gondosan, démoni
szerelemmel papírra kell vetni – már a gondolata is
kimeríti, legyűri. Megbénult. Képes órákig ülni az
íróasztalnál, megír egy bekezdést, aztán újra és újra átírja,
minden egyes új változat után még jobban megfogy az
önbizalma, még jobban elbizonytalanodik; vajon azért
irtózik ettől a könyvtől, mert fél, hogy mások majd
értetlenül elvetik, vagy attól fél, hogy öntudatlanul
leleplezi magát, és soha többé nem lesz ura önmagának?…
Vagy lehet, hogy a félelme egyszerűen abból fakad, hogy
tudja: akármilyen gondosan, akármilyen keményen
dolgozik is, hogy szavakba öntse látomását, a nyomtatott
lapon és mások agyában, egyáltalán nem lesz olyan
hatásos, mint saját képzeletében?… Tehát annyi év
bénultsága nem más, mint gyávaság, ő gyáva, és
megérdemli, hogy az emberek suttogjanak róla, és a szülei
se ismerjék el többnek, csak a lányuknak, aki érthetetlen
módon csalódást okozott nekik, és nyilván továbbra is,
életük végéig csak csalódást fog okozni…
Az órára pillant, hirtelen nagyon szeretné tudni, hány
óra van.
Még csak negyed négy.
Az idő nagyon fontos. Már gyermekkorában is gyakran
bámulta az órát, megbűvölték a mutatók és a lehetőség,
hogyha nagyon figyel, talán megpillantja, amikor
megmozdulnak. Még most is fontosnak érzi, hogy ha a
nagymutató pontosan az órát vagy félórát mutatja, azonnal
cselekedjék, csinálnia kell valamit gyorsan, mielőtt
továbbmozdul. Ilyenkor furcsa türelmetlenség fogja el. Az
óra néha szövetségese, néha ellenfele, akár a naptár. A
napnak vannak bizonyos órái, és az évnek bizonyos napjai,
amelyek valamely oknál fogva rendkívül fontosak Brigit
számára; óvatos tisztelettel kell közelítenie hozzájuk,
különben katasztrófa fenyeget. Különben… Ösztönösen
nem akart részt venni egy évekkel ezelőtti vállalkozásban:
pénzt gyűjtöttek, hogy „kiadják” egy New York-i női börtön
lakóinak „alkotásait”; előre tudta, hogy a vállalkozás
kudarcot vall, és meg fogja bánni, hogy a nevét
felhasználták az ötlet reklámozására. (Bár azt nem
találhatta ki, hogy a közel háromezer dollár, amely az
adományokból összegyűlt, „elveszik”, és azt sem, hogy az
egyik nőt, aki részt vett a szerkesztésben, egy feltételesen
szabadlábra helyezett nőt brutálisan leszúr egy másik,
szintén feltételesen szabadlábra helyezett, és az egész
fiaskót szellemes cikkben írja meg egy országos képeslap.)
Csak azért egyezett bele mégis, hogy a nevét adja hozzá,
mert csak nagyon ostoba érvekkel tudta volna
visszautasítani: az időponttal, amikor a szervező felhívta,
és egy homályos figyelmeztető álommal éppen aznap
délután. Nemrég hosszan beszélgetett Todd Andress-szel a
„jövőjéről”, mert rosszul olvasott egy nevet a New York
Times-ban; egy tizennyolc éves manhattani fiú titokzatos
haláláról szóló hírben (valószínűleg kábítószer) az
Ambrose nevet Andressnek olvasta, és hirtelen nagyon
fontosnak érezte, hogy más dolgokról is beszéljen Andress-
szel, ne csak az irodalomról. Az aggodalma okát bölcsen
nem mondta el neki, Andress nem is nagyon értette a
dolgot, bár valószínűleg hízelgett neki Brigit érdeklődése.
(Todd Andress, mint minden hallgató, aki közeli
kapcsolatban van a tanáraival, hol feltétel nélkül rajong
értük, hol megvetően elutasítja őket; Brigit mindig
gyanította, hogy a fiatalember éleselméjűsége komplex,
homályos személyiségének csak egyik oldala, és nem tett
jó szolgálatot neki azzal, hogy mindig és kizárólag a „jó”
oldalára figyelt.) Bár az esetek többsége jelentéktelen volt
és el is felejtette, nagyon sokszor előfordult, hogy
homályos, babonás meggyőződés befolyásolta
cselekedeteit, annak ellenére, hogy közben elismerte,
milyen képtelenül viselkedik.
Alexisnek szokásává vált, hogy nevetségessé tegye;
fellengzősen elmagyarázta neki, hogy bizonyos
helyzetekben tanúsított túlzott érzékenysége azért is
felháborító, mert más dolgokban viszont teljességgel
érzéketlen. Olyan dühítően vak! Olyan akaratos! (Az egyik
dolog, ami Alexist a szerelmük első heteiben bosszantotta,
bár tűrte, amíg lehetett, az volt, hogy Brigit minden jel
szerint képtelen önmagát látni; látni a személyt, aki mások
szemében Brigit Stott, és megérteni, hogy ő ezért a képért
minden tekintetben felelős. Egyszer nagyon szép
gyapjújersey ruhát viselt, egy kitűnő New York-i üzlet
modelljét, és Alexist feldühítette, hogy a ruha egyik
gombja hiányzik – bár a hiányzó gomb csak dísz volt, nem
pedig funkcionális –, amit Brigit igyekezett
megmagyarázni neki: nem olyan fontos, hogy elveszett.
Elég csinos ruha önmagában is, nem?… Egy más
alkalommal, Garrett rektor karácsonyi fogadásán, Brigit
nyíltan kimutatta, mennyire nem érdekli az unalmas
beszélgetés Mrs. Garrett-tel (a különböző faburkolatokról
beszélt a régebbi woodslee-i házakban); Alexis véleménye
szerint Brigit kifejezetten modortalan volt. Alexis
rámutatott, és Brigit nem is szállt vitába vele, hogy ha
ennyire közömbös viselkedése következményei iránt, olyan
eseményeket idézhet elő a világban – az „igazi világban” –,
amelyek végső soron sokkal több fájdalmat okoznak neki,
mint valamely ostoba babona megszegésének homályos
következményei. Hogy lehet ilyen makacs, ilyen vak? Ilyen
megátalkodott?)
Pedig Alexis volt a megátalkodott.
De…
Nem. Nem hajlandó újabb vitába bonyolódni vele; a
szeretője kísértetével. Nem. Most nem.
Brigit a munkájára vágyik, csak a munkáját szereti. Nem
gyűlöli Alexist, nem kívánja, hogy meghaljon. Vagy
megtörjön. Vagy hogy ugyanolyan mélyen megbántsák,
mint őt. Semmit nem érez iránta. A teste semmit nem érez.
Nincs benne vágy, sem a vágy emléke.
A szenvedélynek nincs emlékezete.
A szeme véres, a fejét hirtelen nagyon nehéznek érzi.
Laza és bizonytalan; eltörhet, akár a porcelán. Egyébként
semmit nem érez… Diliházba foglak záratni, te vén bolond:
erősödik fel egy hang hirtelen gyűlölettel. Nem az övé, egy
idegené, nem hajlandó elismerni a magáénak. Mindig
együtt kell lennünk, jelenti ki a szerelmese, soha többé
nem szabad elválnunk. Nagyon fontos, hogy idejében
menjünk el. A legtöbben túl későn mennek el… Szerelmese
rekedt hangja idős és felismerhetetlen; megrémiszti,
zavarba hozza. Nem vesz róla tudomást, miféle követelése
lehet vele szemben. Nem a szerelmeséé. Egy öregember
hangja. Mindig együtt kell lennünk. Jaj, gondolja Brigit, és
akár a hányinger, úgy fogja el a rémület, meg fog halni,
tudja, hogy meg fog halni, belém kapaszkodna, hogy
mentsem meg…
Figyel, de most hallgatnak a hangok.
Csak a csend.
Három óra húsz.
…vagy állatnak, vagy Istennek. De ő egyik sem; ő
kimerült, legyűrte a fáradtság, dolgozni akar, de nem tud.
Papírhegy, a szavak hótól villogó átokföldje. Gyászol. Évek
múltak el. Már nem fiatal, már nem természetes, hogy
valaki megkívánja; már nem az az okos, ígéretes fiatai
lány, aki elmenekült Norfolkból. Nem számít, nem szabad,
hogy számítson, mások is öregszenek, miért ürült ki belőle
egészen a vágy és a harag, miért emlékszik olyan kevésre?
A teste sebes, megtört és üres; nem szabadna, hogy
számítson. Ez a kimerültség! Ez a fáradtság! Gyászol
valamit, de nem tudja, hogy mit. Vannak gondolatok,
amelyeket kétségbeesetten szeretne végiggondolni, de
talán jobb lenne, ha megadná magát a kimerültségnek,
talán le kellene feküdnie, még csak három óra húsz, még
órák vannak hátra, a töretlen magány órái, egy kis
emberöltő, egy sivatag. A szeme fáj. A hó villog az ablaka
előtt, minden olyan ragyogó. Olyan nehéz ez a küzdelem,
hogy önmaga maradjon…
Van tudat, gondolja álmosan Brigit, amely áthatja a
nyelvet, és valahogy a nyelv ad életet neki, és ez mindig
velünk van, sohasem szabadulunk tőle. A születéstől fogva
körülvesz bennünket… a szavak gubója… a nyelv élő
hálója. A világ átszivárog rajta. Nincs világ, csak az, amely
átszivárog rajta. Élő háló! És vannak narrátorok: néha az
egyik narrátor dominál, néha a másik. Mint a régimódi
regényekben, egy jelenlét irányít bennünket, amelyet
sohasem látunk; mindig kommentál, magyaráz, jósol,
irányít, ítélkezik. Ő nem tud harcba szállni a narrátorokkal,
nem tud versenyezni velük, néha tisztán kivehetően hallja
őket, és szeretné elszigetelni őket önmagától, de fáradt,
halálosan fáradt. Bódultan gondolja: meg kell ismernem,
miféle tudat ez, meg kell ismernem a nyelvét… És meg kell
teremtenem a magamét az övé ellenében…
Forog körülötte a világ a fáradtságtól.
Gázol a parti homokban. Váratlanul nekilódulnak a
hullámok, durván és hevesen. És a szél – milyen erős,
milyen hideg! Ő makacs, ott akar maradni, ahol van.
Nagyon makacs. De a szél megőrjítette a hullámokat,
vadul összecsapnak körülötte, mindjárt elveszíti az
egyensúlyát, mindjárt ledöntik a lábáról. Nem emlékszik
rá, miért van itt, mi értelme a vakmerőségének, de tudja,
hogy nagy veszélyben van; vissza kell vonulnia.
***
– Hol van Brigit Stott? Nem jön? Csak nincs valami baja?
– Még jöhet – mondja bosszúsan Oliver.
– De már elmúlt hét…
– Majdnem biztos vagyok benne, hogy eljön – mondja
Oliver. – Éppen ma reggel beszéltem vele.
Wallerék egy orosz vallástörténettel foglalkozó oxfordi
vendégprofesszor tiszteletére adják a vacsorát. Akár Albert
St. Dennis – akivel, úgy látszik, remekül elbeszélgetnek –,
a professzor is sötét színű mellényes öltönyt visel; úgy a
hatvanas évei végén vagy a hetvenes évei elején járhat;
magas férfi, a haja meglepően barna – kicsit merev szálú,
figyeli meg Oliver, mintha nem ez volna a természetes
színe. A professzor ma délután a Brandford Hallban tartott
diavetítéssel kísért előadást Észak-Oroszország vallásos
művészetéről. (Olivert bántotta, hogy olyan kevesen jöttek
el. Mennyi hely maradt üresen hátul!… Az orosz tanszék az
egész egyetemen hirdette az előadást, és a dékáni hivatal
jelentékeny anyagi támogatást nyújtott. Ennek ellenére
kevés tanár jelent meg, és néhányan, akiket meghívtak a
Cahill professzor tiszteletére adott partyra – mint Brigit
Stott is –, nem vették a fáradságot, hogy megjelenjenek.
Ami megbocsáthatatlan neveletlenség, gondolja Oliver.)
Oliver csak húsz percig hallgathatta az előadást, mert
megbeszélése volt másutt. A vologdai ikonok mégis mély
benyomást tettek rá, sőt meghatották. A XIV-XV.
századbeli művek Szüzeket, keresztre feszített
Krisztusokat, mártírokat, zsúfolt apokaliptikus jeleneteket
ábrázoltak feltűnő, rikító, vörös, narancssárga, kék, bronz-
és aranyszínekkel. Micsoda szenvedély van ebben a
művészetben, micsoda vad bizonyosság!… Némelyik
emberalak ábrázolása gyermekes, némelyiké meglepően
kifinomult volt, de valamennyi erőteljes. Egy festmény,
amely a vlagyimiri Szüzet szentek sűrűjében ábrázolta,
különösképp felkeltette Oliver kíváncsiságát – az anya és a
gyermek Jézus feje egész közel hajolt egymáshoz,
mindkettő sárgás-bronzarany színű; arckifejezésük
kiismerhetetlen, sőt titokzatos. Milyen rejtélyesek, milyen
gyönyörűek az ikonok, gondolta Oliver, és micsoda
hatalmuk van – megindítanak valakit, aki évszázadokkal
később nézi őket, a világnak egy olyan részén, amely
nagyon messze van Oroszország északi vidékétől…
Elfogad egy pohár italt, és belehallgat a beszélgetésbe,
amelyet Cahill professzor, Albert St. Dennis, Leonard
March, az orosz tanszék vezetője, és Lewis Seidel folytat;
ez utóbbi, mint kiderült, jóval többet tud Vologdáról, mint
az ember hitte volna. Oliver látszólag nyugodt; teveszőr
sportzakót visel, drapp-fehér csíkos nyakkendőt és új,
élesre vasalt nadrágot. A lángoló színű ikonokra gondol, a
sürgős megbeszélésre, amelyen ma este fél kilenckor kell
megjelennie, a feleségére, a holnap reggeli vitára a
könyvtári költségvetésről, a hétvégén esedékes
meghallgatásra a Cornellen ahol három vagy négy másik
jelölttel együtt a rektori tisztet pályázta meg, és Brigitre,
aki már negyvenöt perce késik. (Szemrehányást akar tenni
neki, amiért elmulasztott egy nagyon tartalmas és
tanulságos előadást ma délután. Elfelejtette? Nem
érdekli?… És szeretné szóba hozni a feleségét is, olyan
könnyedén és diszkréten, ahogy csak lehetséges: Marilyn
nem érezte jól magát az elmúlt hónapokban, és az utóbbi
hetekben szorongásának egyik megnyilvánulása az a
meggyőződése volt, hogy Olivernek és Brigitnek már évek
óta viszonya van. Azzal fenyegetőzött, hogy felhívja
Brigitet, és nyíltan megvádolja, bár Oliver úgy tudja,
egyelőre nem telefonált neki… Olivernek ez nagyon
kellemetlen, az a gyanúja, hogy Marilyn célzott erre a
„viszonyra” egyetemi barátok és ismerősök előtt is. Ma
este Lewis Seidel, amikor kezet fogott vele és a szokásos
hangos „helló”-jával üdvözölte, furcsán rákacsintott, és
Gloria Waller, a rektorhelyettes felesége egészen
természetesnek találta, hogy ő tudja, eljön-e Brigit ma este
vagy sem. És elhangzottak más, homályos megjegyzések
is…)
Koktélok, előételek, és Milton Conroy – a nyugalmazott
Conroy bíró –, aki szomszédi kérdéseket tesz fel neki a
fákat ért téli viharkárokkal kapcsolatban: talán
dolgoztathatnának ugyanazzal a céggel; több vállalkozótól
is kérnek majd költségvetést, és egyszerre végeztetik el a
munkát. Oliver helyesel. Kitűnő ötlet. Conroy bíró az
egyetem igazgató tanácsának tagja; hallgatólagosan Oliver
Byrne pártfogója, bár mindig szívélyesen viselkedik
Garrett rektorral; a felesége nélkül jött el (aki
rokonlátogatóba ment a floridai Naplesbe), és mert Oliver
is egyedül van, szokatlanul beszédes. Clay Waller odamegy
hozzájuk. Nehézkes, jó szándékú, lassú. Nem ellensége
Olivernek, nem is elég fontos ahhoz, hogy ellensége
lehessen. A vezetőségi üléseken Oliver elég keményen
megbírálta már, még nevetést is fakasztott a rovására, ma
este mégis egész barátságos, és a felesége is mindig
barátságosan viselkedik Marilynnel. Oliver hallja saját
magát, amint beszél. Helyeslően nevet. Roger és Charlotte
Haas lép a csoporthoz, itallal a kezükben, szélesen
mosolyogva, várják, hogy… mit várnak?… hogy legyen
valami okuk újabb mosolygásra? Mindenki jókedvű. Jól
sikerült party.
Vacsora. Bevonulnak az ebédlőbe; Oliver körülnéz,
mintha keresne valakit: nincs nő, akit a helyére kell
kísérnie? De a felesége nincs itt. Otthon van, már
valószínűleg nincs ugyan ágyban, de még nem érzi elég jól
magát, nem jöhetett el a partyra. („Rosszul leszek azoktól
az emberektől. Rosszul leszek tőlük és tőled is. A puszta
gondolattól felfordul a gyomrom, hogy még egy estét el
kell viselnem velük…”) Napokig nem öltözött föl, kábultan
feküdt az ágyban, enni nem volt hajlandó, csak herbateát
és gyümölcslevet ivott. Néha az ajtaját is bezárja előtte.
Karácsony táján szörnyű két hetük volt; Oliver időnként
arra gondolt, hogy a felesége talán megbolondult,
februárban egy ideig úgy látszott, javul az állapota, de a
múlt csütörtökön megint depresszióba süllyedt, először
nem állt szóba vele, aztán hűtlenséggel vádolta… nemcsak
itt, Woodslee-ben, Brigit Stott-tal, hanem másutt is, más
nőkkel, sőt lányokkal. Természetesen beteg, Oliver tudja, a
hosszú tél az oka, meg az ő dékáni pozíciójával járó
különleges pressziók. Megbocsát neki. Nem hibáztatja.
Arról szó sincs, hogy még szeretné; nem szereti, a vágy
legparányibb szikráját sem érzi iránta (vagy bármely más
nő iránt; szomorú, de beismeri) már vagy három-négy éve.
A jogi kar dékánja, akivel azelőtt kézilabdázott néha,
mielőtt mindkettőjüket elborította a munka, bevallotta
Olivernek, hogy már vagy nyolc éve, amióta dékán lett,
többé-kevésbé impotens; ez inkább lelki, érzelmi és nem
pusztán fizikai impotencia, mondta, képtelen rábírni
magát, hogy érdekelje a szexualitás, még arra sem képes,
hogy gondoljon rá, és ha az ember nem gondol rá, akkor
semmiféle nőt nem kíván meg, akármilyen csinos is. Mi a
véleménye Olivernek, ugye így van? Oliver egyetértett
vele.
Szépen terített asztal, szép ebédlő. Wallerék
konvencionálisak, de megbízhatóak; okosan ültették le a
vendégeiket, tudták, hogy Olivert és Lewis Seidelt szét kell
választani. Oliver elégedett, mert Charlotte Haas és a
körzet állami szenátorának középkorú felesége közé
ültették – a szenátor egyébként jogász, Phoenix
Heightsban laknak, tizenhárom éves lányuk Oliver és
Marilyn lányának a barátnője –, örül, amiért Cahill
professzorral szemben ül, nem messze Albert St.
Dennistől, aki ma este jó formában van, verseket szaval
Cahill professzornak – Puskin-fordításait, amelyeket
nyilván évekkel ezelőtt készített. St. Dennis jól
beilleszkedett Woodslee-ben. Olivert ez megnyugtatja. Az
öregúr természetesen érzékeny, és nyilvánvaló, hogy sokat
iszik, de általában véve úgy tűnik, a diákok szeretik, és
még az angol tanszék is – akik hírhedtek arról, hogy milyen
nehéz a kedvükben járni, és szinte patologikusan
ingerlékeny közösséget alkotnak –, még ők is elégedettek
vele. Ha Marilyn nem volna olyan labilis, Oliver
gyakrabban meghívná St. Dennist vacsorára, bánja, hogy
nem ismerkedett meg vele jobban. Az év olyan gyorsan
múlik!… Olyan gyorsan.
Brigit Stott jelenik meg, Clay Waller kíséri be. Azonnal
leül, látszik rajta, hogy zavarban van, a szemét lesütve
fogja meg a szalvétáját; Olivernek nem sikerül elkapnia a
pillantását. Örül, hogy láthatja. Valóban nagyon örül, talán
szóljon át neki az asztal másik végébe?… Lewis Seidel és
Roger Haas között ül, akik majdnem teljesen eltakarják
Oliver elől. Milyen sápadt, milyen furcsa!… Oliver
eltűnődik, hogy ez az ügy Alexisszel nem sebezte-e meg
nagyon; némi kis ellenérzéssel még az is felmerül benne,
nem kellene-e szóba hoznia a dolgot… Brigit talán szeretne
beszélni róla, talán senkije nincs, akivel beszélhetne.
Marilyn valamikor, a múltban, sajnálta. Az a nő biztos
nagyon magányos, mondogatta Marilyn, olyan
magányosnak látszik, olyan nagyon egyedül van; soha nem
fog beilleszkedni Woodslee-ben. (Mégsem tudta megállni,
hogy ne beszéljen Brigitről a háta mögött más nőkkel és
még Oliverrel is: továbbadta a sztorikat, feltételezéseket
és képtelen pletykákat Brigit magánéletéről.) Oliver nézi,
és eszébe jut a Szűz absztrakt arca az egyik festményen –
a bánat, a titokzatosság, a teljes idegenség kifejezése. Ezt
az embert soha nem lehet megismerni. Soha nem lehet
megismerni… Aztán Brigit felpillant; Seidel nyilván valami
vicceset mondott, mert Brigit grimaszt vág és hangosan
nevet; Oliver oktalan sértődöttséget érez.
Olivernek ma este alig van étvágya. Megszállottan
minduntalan az órájára néz – nehogy elfelejtse, hogy jóval
nyolc óra előtt bocsánatot kérjen és elmenjen, különben
még elkésik a megbeszélésről. Az utak jegesek, megint
havazik, és öt mérföldet kell megtennie vissza a városba.
Cahill professzor és St. Dennis egy cseh költőről
beszélgetnek, akiről Oliver még soha nem hallott,
megpróbál figyelni, de az agyában nyüzsögnek a
gondolatok – akár a muslincák, szúnyogok vagy legyek.
Képtelen koncentrálni. Szeretne figyelni, válaszolni,
tanulni; amikor rádöbben, hogy milyen régóta nem tanult
semmit, rossz érzés fogja el – milyen rég nem olvasott
végig egy jó könyvet, milyen rég nem vett részt intelligens
társalgásban. Amint túl lesz ezen a krízisen, változtat az
életén; gondoskodik róla, hogy legyen szabad ideje, amikor
azt tehet, amit akar. Ha sikerül megkapnia a rektori állást
a Cornellen (nem hivatalosan már közölték vele, hogy
megkapja), és Ithacába költözik, másképpen fogja majd fel
vezető szerepét, és jobban megóvja Marilynt az állandó
feszültségtől, amely annyira elgyengítette. Ha felajánlják
neki a rektori állást, és erre a woodslee-i igazgató tanács is
felajánlja neki az itteni rektorságot (nem hivatalosan már
hallotta, hogy jó esély van rá), akkor itt marad, de
másképpen fog viselkedni, másképpen fogja majd fel
felelősségeit. Még nem egészen világos, hogy ezt hogyan
érheti el, de biztos benne, hogy sikerülni fog. Amint
lezajlik a jelenlegi krízis… Szeptember óta a hatalom
Garrett rektor kezéből fokozatosan Oliver Byrne-ébe
csúszik át, és amikor elegendő hatalma lesz, véget ér a
krízis, dékáni pozíciója megerősödik, és Garrett kénytelen
lesz a tervezettnél néhány évvel korábban nyugdíjba
menni. És Woodslee rektorának lenni csodálatos és
irigylésre méltó pozíció: tulajdonképpen ez Oliver leghőbb
vágya.
(Biztos benne, hogy Marilyn nagyon boldog lesz, ha
felajánlják neki a rektori tisztséget. Mindig nagyon
ambiciózus volt vele kapcsolatban; osztozott megvetésében
Garrették és az idősebb woodslee-i vezetők iránt; hosszú
órákig beszélgettek az ő terveiről az egyetemmel
kapcsolatban, ha egyszer olyan helyzetbe kerül, hogy
végrehajtsa őket. Amint elmúlik a krízis, gondolja Oliver, a
felesége valószínűleg meggyógyul.)
Gloria Waller vastag, sós sonkája nem éppen
étvágygerjesztő. Sem a tejszínes krumpli, amiben túl sok a
petrezselyem. Feltűnés nélkül az órájára pillant, miközben
Mrs. Haasszal arról beszélget, micsoda gyalázat, hogy a
modern nyelvek tanszékének annyi nehézséggel kell
megküzdenie, nem tudnak új tanszékvezetőt választani,
mert a tanszék három frakcióra bomlott, és azok nem
állnak szóba egymással; Olivernek, a bölcsészkar
dékánjának kell a tanszékvezető teendőit ellátnia. Hát nem
gyalázat, hogy az emberek nem képesek megférni
egymással? Oliver egyetért, valóban gyalázat… És ahhoz
mit szól, hogy mennyit isznak a hallgatók? Roger
elképesztő dolgokat mesélt neki! A diákok részegen
jelennek meg az órákon; egy fiút ki kellett küldeni egy
előadásról, mert lapos üvegből ivott… Erről mi a
véleménye Olivernek mint dékánnak? Nem gondolja, hogy
ez azért egy kicsit csüggesztő?
Oliver azt feleli, hogy a problémát eltúlozzák, az órájára
pillant, és megkönnyebbülten látja, hogy mindjárt nyolc
óra.
Ideje, hogy elszakadjon a társaságtól. Elég kellemes este
volt, a vacsora elfogadható, a bor kicsit édesebb a
kelleténél, Charlotte Haas ijesztőbb, mint általában, de
éppen olyan jól érezte magát, mint várta, és azt is el kell
ismernie, hogy nagy könnyebbség, hogy egyedül van, a
felesége nélkül, és nem nyomasztja a kényelmetlen
felelősség, hogy szemmel kell tartania. (Ryersonéknál,
március elején, Marilyn közvetlenül a vacsora előtt eltűnt,
és Olivernek Edie Ryerson segítségével meg kellett
keresnie: az alagsorban találták meg, egy padon ült,
egyedül a sötétben, a mosogató- és szárítógép mellett.)
Sajnos annyi minden aggasztja, annyi dolga van, ülések,
emberek, telefonok, kérvények, levelezés; ez az este is úgy
elmúlt, mint egy álom, bár igaz, hogy az esze folyton
másutt járt, sajnos, de azért… azért örül, hogy meghallott
néhány foszlányt Cahill professzor és St. Dennis
beszélgetéséből… és ha nem sietne ilyen nagyon,
beszélgetne St. Denisszel, akivel december óta alig váltott
szót… és kár, hogy nem volt alkalma beszélni szegény
Brigittel (aki szokatlanul csendes volt a vacsora közben;
hallgatag és sápadt, meg egy kicsit nyúzott a fekete
ruhában, ami mintha nagy lett volna neki), és
hosszasabban kellett volna beszélgetnie Roger Haasszal,
mert nagy szüksége van a tanácsára egy küszöbönálló
perrel kapcsolatban, méghozzá gyorsan; és
figyelmesebben kellett volna viselkednie Conroy bíróval,
Gloria és Clay Wallerrel, sőt Lewis Seidellel is, akit nem is
annyira utál, mint inkább sajnál. (Oliver fontosnak tartja,
hogy a nyilvánosság előtt tüntetőleg jóakaratúan bánjék
Seidellel. Meg akarja mutatni az egész közösségnek, hogy
ő nagylelkű, jó szándékú, és meg tud bocsátani. Ő és
Seidel nem kedvelik egymást, tulajdonképpen már három
éve: egy délután, az egyetemi vezetőség ülésén váltak
ellenségekké, amikor egy Seidel vezette frakció lármásan
szembeszállt az új hivatalos levélpapír bevezetésével,
amelyet Oliver ajánlott – világoskék papír a szokásos
krémszínű helyett, sötétkék, nem pedig fekete fejléccel.
Oliver csak elkeseredett vita után győzedelmeskedett;
megdöbbentette Seidel viselkedése – addig csak az angol
tanszék agresszív tanáraként ismerte, akinek van némi
országos híre –, és most, az ülésen, szarkasztikus
megjegyzéseivel a levélpapír ügyében nevetségessé
próbálta tenni Olivert. Mégis Oliveré lett a győzelem, és
mert ezt mindenki tudja, vigyáznia kell, hogy feltűnő
jóakarattal viseltessék Seidel iránt – egyébként is ezzel
dühíti a legjobban.
Bár elmenne Woodslee-ből! Oliver csak nagyon nehezen
tudná elintézni, hogy felmondjanak neki, mert státusa van,
és mert úgy néz ki, hogy a kollégái az angol tanszéken
kedvelik… vagy félnek tőle; de ha Oliver rektor lesz,
nagyon is hatalmában áll majd, hogy olyan kellemetlenné
tegye az életet Woodslee-ben dr. Seidel számára, hogy…)
– Jó éjszakát, Byrne dékán! – kiabál utána vidáman
Seidel.
Amikor belebújik a kabátjába a hallban, Brigit siet oda
hozzá. Idegesen mosolyog, üdvözlésképpen vagy búcsúzóul
feléje nyújtja sovány kezét; Oliver megfogja, kicsit meglepi
Brigit hevessége. Ilyenkor acélrugóra hasonlít, a pupillája
természetellenesen elsötétedik. Néhány percig
beszélgetnek – Brigit kérdezősködik Oliver feleségéről,
Oliver azt feleli, jól van, remekül, szeretettel üdvözli
Brigitet, és sajnálja, amiért nem tudott eljönni a ma esti
partyra, a lányuk, Eunice csúnyán megfázott. Oliver az
óráiról kérdezi Brigitet, a munkájáról, és hogy hogy van
általában; Brigit éles hangon, idegesen nevet, és azt feleli,
hogy a dolgok nagyszerűen mennek – mostanában kevésbé
komplikált az élete, mint Oliver is valószínűleg tudja, így
jut ideje a fontos dolgokra.
Oliver képtelen megállni, hogy meg ne jegyezze: – Kár,
hogy elmulasztotta Cahill előadását.
 *
Az úton, vissza Woodslee-be, Brigitre, Marilynre és az
orosz ikonokra gondol, főleg a Szűz arcára; Seidel kihívó
búcsúztatására, és arra, hogy Garrett megint nincs a
városban a héten, Washingtonba ment. Valami miatt
kényelmetlenül érzi magát. Miért nézett rá Waller olyan
furcsán? Miért mondott St. Dennis csak néhány futó szót
neki? Megint havazik. Nagy, nedves, sziromhoz hasonló
hópelyhek; bekapcsolja az ablaktörlőt.
Brigitre gondol és arra, hogy talán elmegy Woodslee-ből.
A másnap reggelre megbeszélt ülésre gondol;
problémáira a modern nyelvek tanszékével és az egyik
dékánhelyettessel; a kellemetlen jelenetre néhány nappal
ezelőtt a történelem tanszék egyik tanárával, akinek az a
szokása, hogy kitűnő és jó osztályzatokat ad a
hallgatóinak, nem követel írásbeli munkát, csak szóbeli
vizsgát – s ráadásul azzal védekezett, hogy manapság
mindenki tudja, nemcsak Woodslee-ben, de mindenütt: a
tanárok nagyrészt azért kapják a fizetésüket, hogy a
diákjaik kedvében járjanak, mert akiről elterjed, hogy
nehéz ember, annak egyszerűen nincsenek hallgatói.
Hány óra lehet?…
Nem akar elkésni a megbeszélésről.
Oliver kora gyermekkorától érezte, hogy ha
megfelelőképpen közeledik hozzá, a világ
engedelmeskedni fog neki. Az ajtók kinyílnak, az emberek
előrelépnek, hogy üdvözöljék. Az összerakós játék minden
darabkája a kezében van; ő az úr. Még elég fiatal. Még
fiatal. Az ajtók kinyílnak, az emberek előrelépnek…
Marilyn vádaskodásaira gondol. De te nem szeretsz, nem
szeretkezel velem, nem nézel rám, nem létezem a
számodra… Furcsa, de eszébe jut a szemölcs Vivian
Hochberg felső ajkán. Vivian és Warren. Vivian és Lewis.
Régi történet. És valóban szerették egymást (vagy
legalábbis így hallotta Oliver, régen történt, mielőtt még
Woodslee-be került), már ott tartottak, hogy mind a ketten
beadják a válópert… de akkor valami elromlott… talán
elapadt valamelyikük szenvedélye… talán az egyikük férje
vagy a másikuk felesége idegösszeroppanással, bosszúval
vagy valami ilyesmivel fenyegetőzött… A részletek nem
számítanak, a történet nagyjából a megszokott,
boldogtalan történet, és Oliver néha szinte szánja Lewist,
de miért is szánná Lewist, aki olyan gonoszul nevetségessé
tette a kék (Égszínkék! Púderkék! Kombinékék!) levélpapír
miatt az egész egyetemi vezetőség előtt? Seidel egy
rohadék, egy bűnöző; ha Byrne rektor lesz, kényszeríteni
fogja, hogy távozzék Woodslee-ből…
Ki tudja, miért, eszébe jut egy teljességgel érthetetlen
anekdota, amit Gowan Vaughan-Jonesról meséltek neki,
valami cukorkaügyről… köhögés ellen?… de már akkor
sem értette, mi olyan mulatságos benne. Persze nevetett,
hiszen azt várták, hogy nevessen; társaságban mindig is
szolgálatkész, agilis és nagyon figyelmes volt. De vajon az
volt benne a poén, hogy Gowan Vaughan-Jones éretlen,
nem erre a világra való, a cukorka rabja, vagy mi?…
Rejtély. Hirtelen megint Cahillra gondol, és az élénk vörös,
bronz- és aranyszínekre, meg egy másik – egy újabb –
vacsorára, amire szombaton várják, micsoda borzalmas
komédia, mennyire gyűlöli ezt az egészet, micsoda
szélhámosság, miről is beszélgetett Brigittel, amikor
először találkoztak?… Hogy milyen nagyszerű ez a vidék,
hogy Olivernek milyen ambiciózus tervei vannak a
művészeti részleg bővítésére és… Volt még valami…
Brigit. Brigit Stott. Ha sikerül megkapnia a rektori állást
a Cornellen, elmegy Woodslee-ből, itthagyja Brigitet, és
talán soha többé nem látja…
Ha elmegy. És talán vele menne, ha elintézné, hogy
vegyék fel. Vagy… ha egész őszintén beszélne vele…
Talán…
Azonnal beszélnie kell vele, még ma este. Forduljon
vissza, menjen vissza Wallerékhez, vagy menjen be az
irodájába és onnan hívja fel?…
És akkor a kocsi megfarol. Oliver fékez; gyorsan, de
óvatosan. Nem szabad megcsúsznia. Nem szabad
belefordulnia az árokba. A kocsi tovább csúszkál, így fog
meghalni, ilyen hirtelen, ilyen ostobán, felkészületlenül…
De akkor fog a fék, megkapaszkodnak a gumik, a nehéz
kocsi a helyére kerül és megint minden rendben van.
Jézusom, mormolja Oliver. Egy pillanatig úgy érzi, elájul.
Az út hátralévő részében nem megy többel harmincnál, a
lábát állandóan a fék felett tartja. Mi a fenére gondolt, ami
így elterelte a figyelmét… Valami fontos dologra, nem?… A
ma esti ülésen ő fog elnökölni, ami néha fárasztó, de
ideális, mert nem kell más elnökök fecsegését és politikus
mellébeszélését hallgatnia. Mi a ma esti téma? A parkolás.
Már megint a parkolás. Oliver halálosan unja a témát, de
fontos, minden kérdés fontos, mert az apró politikai
nézeteltérések jelentős csatákká növekszenek,
szükségszerű győztesekkel és vesztesekkel. Parkolás és
parkolóhely-kiutalások; az örökös helyszűke. És a keserű
viszályok a részlegek és tanszékek között; a kar az egyik,
az adminisztratív vezetés a másik oldalon, és
akármennyire nem tetszik, az embernek tekintettel kell
lennie (egyre inkább; olyan erős a szakszervezetük) az
egyetemi gondnokokra, karbantartó csoportokra,
kertészekre. Oliver úgy véli, az utóbbi években
szenvedélyesebben vitatkoztak a parkolóhelyek
kiutalásáról, mint a fizetésekről; és az biztos, hogy jóval
szenvedélyesebben, mint a tanítási elvekről. A kar tanárai,
akárcsak a felelőtlen hallgatók, néha nemcsak
szabálytalanul és szemtelenül a nyilvánvalóan az
adminisztráció részére fenntartott helyeken parkoltak,
hanem nekihajtottak a kapuoszlopoknak és szándékosan
kidöntötték őket. A könyvtárhoz legközelebb eső
parkolóban néha ökölre mentek; az a legzsúfoltabb
parkoló. Az egyetemi rendőrség büntetőcéduláit
foszlányokra tépve, borítékban elküldték a dékáni
hivatalnak; egy nagy tiszteletben tartott
matematikaprofesszor egyszer odament a rektorhoz az
utcán, és a meglepett járókelők füle hallatára kiabálni
kezdett vele, amiért olyan távol, a sporttelep közelében
utaltak ki neki parkolóhelyet… Az utóbbi hetek
legkritikusabb kérdése a költségvetési megszorítások
iszonyatos problémáján kívül az, hogy néhány hektár
földet, amelyen erdőt akartak ültetni, fel kellene
aszfaltozni, hogy legyen több hely a parkolásra. Oliver
nagyon szereti a természetet; nála senki nem szeretheti
jobban a fákat. Mégis, gyakorlatiasnak kell lennie. Az
öregdiákok és a hallgatók szentimentális tiltakozása
ellenére is egészen világos, hogy a karnak több
parkolóhelyre van szüksége, még több és még több
parkolóhelyre… Miféle stratégiát alkalmazzon ma este?
Egyáltalán nem biztos benne, hány szavazatra számíthat,
és hányan fognak ellene szavazni. És persze valaki majd
követelni fogja, hogy legyen titkos szavazás; látszólag
spontán javaslat; ezt a módszert más alkalmakkor ő is
használta. Nem veheti zokon. De. Másrészt. Talán azzal
nyithatná meg a vitát, hogy azt mondja, mintegy
véletlenül… és ez majd valamelyik bizottsági tagot túlfűtött
válaszra ingerli… és akkor…
Minden baj nélkül megérkezik az ülésre; nyolc óra
huszonnyolc perckor harcra készen áll.
***
– Mennyi ember… mennyi ház… Ideje lefeküdni –
motyogja St. Dennis. – Hol az a nyavalyás kulcs?… Olyan
fáradt vagyok.
Lewis kiveszi St. Dennis kezéből a kulcsot, kinyitja az
ajtót és betámogatja az öregembert. Villanyt gyújt.
Úristen, micsoda rendetlenség! Mintha hetek óta nem
takarítottak volna. Könyvek, poharak, csészék; a
tányérokon összeszáradt ételmaradék; kések, villák,
kanalak, üvegek, törülközők, fehérnemű, papír
zsebkendők, összerakós játék darabkái, papírfecnik… A
földön, a kanapé mögött egy Dorothy Sayers-regény; egy
nagyon gyűrött fehér ing a dohányzóasztalon. Whitehead:
Ideológiák, egy elhasznált zacskós tea, száraz narancshéj,
kartonlapok St. Dennis ceruzával írott, apró betűs
macskakaparásával; egy New Statesman. Egy hamutartó,
csurig tele csikkekkel. Hideg van, és a lakás nyomasztó.
Lewis a kanapéhoz támogatja St. Dennist; St. Dennis
nehézkesen lezökken. A kanapé egyik végében lepedők és
összehajtogatott takaró: valószínűleg a kanapét használja
ágynak.
– … magának egy pohárral? Meg nekem is… Lewis
habozik. Haza kéne mennie. Ma egyébként sem érezte jól
magát, és Wallerék partyja nagyon elfárasztotta; meg az a
szerencsétlen eset délben, amire igyekszik nem gondolni.
Csakugyan nagyon fáradt.
– Fene hosszú ez a tél, mi? – kérdezi St. Dennis
kísérteties mosollyal.
Lewis összeszedi magát. A konyhában talál két
elfogadhatóan tiszta poharat, és a tűzhelyen megpillant
egy üveg skót whiskyt, félig tele; visszamegy a nappaliba
és leül St. Dennisszel szemben. Végre… négyszemközti,
bizalmas beszélgetés az öregúrral… és senki nem
szakíthatja félbe őket. Ezek szerint St. Dennis kedveli őt;
nagyra becsüli a munkáját.
– Gyufa? – mondja St. Dennis, és a zsebére üt.
– Nincs, sajnálom, néhány hónappal ezelőtt abbahagytam
a dohányzást – mondja bocsánatkérően Lewis. – Én… Ez itt
nem gyufa? Igen, tessék.
Az öregember a homlokát ráncolva elveszi tőle a dobozt,
és remegő kézzel, nagy nehezen rágyújt.
Lewis olyan sok mindent szeretne kérdezni St. Dennis-
től, hogy azt sem tudja, hol kezdje. Persze vigyáznia kell,
nehogy megbántsa. Hírhedten szeszélyes; kedves és
türelmes volt néhány fiatal költővel, akik odaadták neki a
munkájukat elolvasásra, másokkal viszont érthetetlenül
gorombán bánt. Azt mondják, idegeneknek gyakran
kézírással válaszol; nap mint nap órákat tölt a
levelezésével; de Lewis azt is hallotta, hogy egyszer
utasította a tanszéki titkárnőket, hogy dobják el az egész
heti összegyűlt postáját, mert még arra sem jutott ideje,
hogy a leveleket felbontsa.
– …igaz? – Mi? – Hó?
Lewis előrehajol, a kezét a füléhez emeli. – Bocsánat,
de…
St. Dennis legyint.
– Azt kérdezte, hogy havazik-e? – kérdezi zavartan Lewis
– Nem érdekes. Fáradt vagyok.
Leejti a cigarettáját; matat; megtalálja. Néhány szikra a
padlóra hull, aztán kialszik. Milyen fáradtnak látszik!… St.
Dennis egész este szokatlanul elbűvölő volt; de ahogy
Lewis visszahozta a városba kocsival, alig szólalt meg; az
ülés támlájának és az ajtónak dőlt, összeroskadva, mintha
aludna. A szemhéja fehér, a bőre olyan sápadt, mintha
rizsporozva lenne; aszott, akár egy múmia… Különös
öregember; idegen, Lewis egyáltalán nem ismeri és egy
kicsit tart tőle.
Pedig annyi mindent meg kellene kérdezni tőle! Kérdezni
kellene a halálról, szerelemről, hírnévről, öregkorról.
Költészetről. Életről.
 – …emberek. Egy kontinensre való. Fáradt vagyok.
– Tessék? – kérdezi Lewis, és megint a füléhez emeli a
kezét. – Nem hallottam…
St. Dennis már kiitta a whisky felét.
Lewis habozik, nem tudja, hogyan fogjon hozzá.
Kérdéseket szeretne feltenni kapcsolatáról Huxleyékkal,
Robert Gravesszel és Audennel; nem voltak politikai
ellentéteik? És hogy sikerült olyan hosszú ideig
barátságban maradnia Arthur Koestlerrel? Nehéz
elkezdeni. Talán könnyebb lenne, ha a jövő évi terveiről
kérdezné (azt beszélik, hogy a Berkeley szépen fizetett
állást kínál St. Dennisnek mint „bentlakó” költőnek), vagy
versei gyűjteményes kiadásáról (májusban jelenik meg),
vagy arról a tanulmányról, amely éppen most jelent meg a
Times Literary Supplement-ben (aljasul támadja St.
Dennist – a szegény öregember egész életművét semmibe
veszi). Vagy még könnyebb lenne, ha megkérdezné, hogy
érezte magát Wallerék vacsoráján… élvezte-e a
beszélgetést Cahill-lal… nem tartotta-e az egészet kicsit
erőszakoltnak, kicsit túlzottnak?… Wallerék azért
igyekeznek intellektuális estéket rendezni, mert Clay
Waller hírhedten tudatlan; mindössze
gazdaságszervezésből van diplomája, ami már tréfaszámba
megy az egyetemen…
St. Dennis modortalanul ásít.
Lewis rámered. Milyen furcsa, múmiaszerű
öregember!… Hogy képes Lewisból mégis ügyefogyott
kamaszt csinálni? Még a veríték is kiverte. És enyhe
hányingert érez.
 Miért képes rá mostanában mindenki, még Faye is, hogy
felidegesítse?
St. Dennis lassan, óvatosan emeli a szájához a poharat; a
keze még így is remeg.
– Azt hiszem, le kéne feküdnie – mondja habozva Lewis.
St. Dennis nem hallja, vagy nem vesz tudomást róla.
Lewisnak átvillan az agyán, hogy sokszor átélte már ezt a
pillanatot, sokszor, végtelenül sokszor ült már ebben a
nyomasztó szobában az öregemberrel; menekülnie kell.
Elviselhetetlen! Elviselhetetlen.
– … segítsek levetkőzni…? Lefekszik? – kérdezi.
– Még egy pohárral – mondja St. Dennis.
– Mr. St. Dennis, azt hiszem, nem…
– Albert. Albert.
– Albert. Nem kellene… Késő van, nem akar inkább…
– A fenébe is. Hol az üveg?… majd én.
Megpróbál felállni, de tehetetlenül visszaesik. A
szemüvege az orrára csúszik. Amikor Lewis föléje hajol,
bosszúsan elhúzódik, mintha undorodna tőle, és Lewis
karja felé sújt. Motyog valamit; Lewis nem érti.
(Azt mondta, zsidó?… Vagy csak azt, hogy zsibbad?)
– Azt hiszem, le kéne feküdnie – mondja idegesen Lewis.
– És ha már itt vagyok, talán…
– Itt. Itt és kész – mondja St. Dennis, és megveregeti a
kanapét. Nyilván a kanapén alszik. – Minek vacakolni.
– Mr. St. Dennis…
– Az isten áldja meg, menjen már el – mondja St. Dennis
éneklő hangon. – Hagyjon békén… Nagy, vörös arcok, akár
a cékla. Vagy a sütőtök. És mennyi. Arcok. Egy egész
kontinens. Egy bolygó. Hagyjon békén!
Lewisnak hirtelen kitisztul a feje a méregtől. Milyen
elviselhetetlen ez az egész, ez a cirkusz! Hallja a saját
gyáva szavait. Vadul gyűlöli St. Dennist, nem akar
kérdezni tőle semmit, a világon semmit, csak menekülni,
szabadulni; valahol mélyen a hóba temetkezni, és
befejezni, bevégezni ezt a komédiát. De közben hallja saját
könyörgését: könyörög St. Dennisnek, hogy legyen
belátással, figyeli saját magát, amint még azt is megkísérli,
hogy kivegye az égő cigarettát az öregember remegő
kezéből; üvölteni akar tehetetlenségében, mert St. Dennis
ellenáll, sőt úgy látszik, meg is haragszik.
– Nem. Menjen. Az édes Jézus nevére – kiáltja St. Dennis.
– Ez… maga… ez az egész… elviselhetetlen!
– De…
Lewis áll az öregember fölé hajolva; az ő keze is reszket.
Rosszul van a felháborodástól, ennek az egésznek az
igazságtalanságától… a kolosszális igazságtalanságtól…
Olyan feldúlt, hogy a fogát csikorgatja. Az izzadság
lecsurog a testén. Kibírhatatlan! Ez az egész kibírhatatlan!
Albert St. Dennis elfordítja az arcát, és elhúzódik tőle, tőle;
mindenki meg fogja tudni, kinevetik, kigúnyolják, és… Mit
számít, hogy Lewis felajánlotta a barátságát, hogy kedves
volt és segíteni akart?… mit számít, hogy itt van ebben a
mocskos lakásban?… mit számít az ő egész léte? Ő maga
sincs jól, nagyon megijedt a motelban ma délben, olyan
hevesen köhögött; mégis, nagy kerülőt tett, hogy
hazahozhassa St. Dennist, és csak jót akart, csak segíteni
akart… De mindez nem érdekli St. Dennist. Egyáltalán
nem.
– Könyörgök, hagyjon magamra. Könyörüljön rajtam és
menjen el. Menjen el – nyöszörgi St. Dennis.
Lewis hirtelen leteszi a poharát. Fogja a kabátját és
kimegy.
Bevágja maga mögött az ajtót. Bevágja az ajtót!…
Otthagyja St. Dennist; egyszerűen otthagyja… Gyorsan
végigmegy a folyosón, a lépcsőhöz; izgatott, nem akar a
liftre várni. Nahát, faképnél hagyta St. Dennist! A híres
Albert St. Dennist! Fogta a kabátját, az ajtóhoz masírozott
és kiment! Tudja, az öregember részeg volt, ostobaságokat
fecsegett, sértegette, így aztán Lewis egyszerűen…
És ha valami történik St. Dennisszel?…
Úgysem történik semmi. Az öreg biztosan minden este
ugyanennyit iszik, cigarettázik, fekszik azon a pecsétes
kanapén a papírok és ágynemű között; biztosan tudja, mit
csinál.
És végül is, ő akarta, hogy Lewis elmenjen.
Menjen el, suttogta. Könyörgök…
Lewis megremeg valami érzelemtől, amit nem ért; St.
Dennis furcsa, félig lehunyt szemére gondol, a
pergamenszerű bőrére, a kis szikraesőre, amely a
szőnyegre hullt és kialudt.
*
Megérdemelné az a rohadt Byrne, gondolja Lewis az
úton hazafelé. Ha valóban történne valami…
***
Egyetlen nagy epikus költő sem mesterségbeli tudása,
hanem ihletettsége és megszállottsága következtében
alkotta meg gyönyörű költeményeit… A költő valóban
légies, szárnyas és szent lény, s csak akkor alkothat, ha
előbb ihletetté vált, önkívületbe esett, és megszűnt józanul
gondolkodni.[9]
*
Hazugság, gondolja St. Dennis, mocskos, rohadt
hazugság.
Több ezer éve terjedő hazugság.
Platónt cáfolja, míg a zsúfolt járdán lépked; nem nézi,
merre megy. Nem öltözött elég melegen, és otthon
felejtette vagy elvesztette az esernyőjét. A térde gyenge, a
füle cseng, mi ez a hang?… belső monológja abbamarad,
mi ez a hang? Paddingtonban van, esik; az eső nagyon
hideg. Egy csapat egyenruhás iskolás lány ácsorog egy
újságüzlet előtt. Az egyik lánynak vállig érő haja van,
szarukeretes szemüveget visel, és véletlenül éppen abban
a pillanatban néz hátra a válla felett, amikor a bomba
becsapódik.
Eső. Köd. A fütyülő hang, a robbanás és a sikoltások.
Hőség, remegő hőhullámok. Honnan?… miből? St Dennis
hátratántorodik. Valami hátraperdíti, mintha nem volna
súlya; mintha egyáltalán nem volna anyaga.
Elesik, a lába kicsavarodva a teste alá szorul; felüvölt,
mert iszonyatos fájdalom hasít a bal térdébe.
 Téglák hullanak. Egy teherautó felborult a keskeny
utcában. Tűz van, mindenütt tűz van. St. Dennis körül
elnémult emberek fekszenek. Lángok a szemközti
épületben… lángoló emberek… hatalmas, rettenetes
tűzijáték… megnyílt a föld haragjában. Fel kell állnia!
Menekülnie kell! Haza kell mennie! Hol van Harriet… vele
van, vagy valahol másutt, megsérült, meghalt,
biztonságban van? Kiabál Harrietért. Megpróbál felállni,
de legyűri a fájdalom; valami baj van a fejével; és
mindenütt a lángok, elveszett minden, ami egyéni, a világ
lángokban omlott össze. Túl kell élnie: ezt a tudást vissza
kell vinnie magával.
Akár az öregedő Turner, aki órákig bámulta némán a
fényjátékát a vízen, St. Dennis is órákat töltött az életéből
azzal, hogy újra meg újra elsuttogott magának szavakat,
igéző, szent, jelentés nélküli, a jelentésen túli szavakat. És
most a szavak, a fény és a tűz összeolvadnak, eggyé
válnak, fellángolnak és körülölelik; ő nézi; most nem
retteg, nem is ijed meg nagyon.
 AZ EMLÉKSZOBÁBAN

Május 10. Dél.

– Nem egészen. Nem egészen – mondja vidáman Leslie
Cullendon.
– Persze hogy nem, én csak úgy értettem, hogy azt
hallottuk…
– Nyolc napig voltam az intenzív osztályon, de nem
egészen, nem e-gé-szen haltam meg; nem egészen. Még
nem.
– Kérem, Leslie. Nagyon jól tudja, hogy én… én csak arra
gondoltam…
– Elkaptam egy kis náthát Babstől, és másnap alig
tudtam levegőt venni, majdnem megfulladtam, ő kihívta a
mentőket, és kiderült, hogy tüdőgyulladás, bizony, egy jó
kis tüdőgyulladás, és tényleg nagyon úgy nézett ki, hogy
Leslie útban van felfelé… tudja, gyenge a szívem… vagy
nem tudja?… igen, elgyengült a sok betegségtől… és ez
alaposan megviselte, képzelheti, egy nyomorult
tüdőgyulladás, mindennek a tetejébe… nem is beszélve
arról a hóviharról vagy jégviharról, vagy mi a fene is volt
aznap… április utolsó hetében, de mi a fene is volt?…
jégvihar! Mindegy, szóval kijött a mentő, elszállította
szegény öreg Leslie-t, aki nyolc nappal később ébredt fel
kitűnő hangulatban; így hát minden rendben van.
Elhamarkodottan keltették halálhíremet… csak vágyálom
volt!
Gowan Vaughan-Jones megbotránkozva kuncog; Chris
Callinan meglepetten bámul Leslie-re; Brigit, aki elég
messze ül, és ezért úgy tehet, mintha nem hallotta volna,
gyorsan mond valamit Vivian Hochbergnek, aki ebben a
pillanatban senkivel sem beszélget – megkérdezi tőle, mit
terveznek Warrennel a nyárra. Vivian egy pillanatig úgy
néz Brigitre, mintha nem látná. Ma egészen csinos,
egyszerű, majdnem szigorú sötétbarna ruhát visel, egy kis
kámea brossal a gallérján – antik? –, sűrű, őszülő haja
kontyba van tekerve a tarkóján. Milyen szigorú, sötét
szempár! Bámul Brigitre, aztán megérti a kérdését,
azonnal elmosolyodik, és azt feleli, hogy Warrennek sok a
dolga a tanszéken, meg leköti az új pozíciója is, mint
megbízott dékán – bár csak az ősszel kapja meg a hivatalos
kinevezést –, így legfeljebb csak egy-két hétre mehetnek
el. – Valószínűleg hazalátogatunk a családomhoz Bar
Harborba – mondja Vivian. Megint mosolyog, őszintén
igyekszik, hogy kedves legyen Brigithez. – És magának mik
a tervei, Brigit?
Brigit azt feleli, hogy még nem tudja.
Közben elmúlt a Leslie Cullendon-veszély, Brigit
fellélegzik, és újra Gladys Fetlerhez fordul, aki a tanszék
régi napjait idézi fel Blaise Perrinnel és George
Housleyval; Brigit egészen meghatódik, amikor beszélgetni
és nevetni hallja hármukat. Az ebéd eddig elég merev és
kínos volt – Brigitnek még korai, ilyenkor nem tud
rendesen enni, és a koktél sem ízlett –, ezért örömmel
látja, hogy vannak, akik jól érzik magukat. Gladys Fetler
levendulaszínű kosztümöt visel, a gallérján
gyöngyvirággal, a haja frissen van mosva és berakva; a
színe nagyon finom ezüstfehér, kékbe játszó ezüstfehér,
igazán szép. Az arcvonásai határozottak, már-már
kemények, a fogsora szabálytalan és kicsit sárgás, a szeme
feltűnő zöldesszürke, szinte világít. Amikor Brigitre néz,
még ha barátságosan is, Brigit kényelmetlenül érzi magát.
(Nagyon kellemetlen, kínos félórát töltöttek együtt Brigit
szobájában néhány héttel ezelőtt, amikor Gladys Fetler
megkapta az egyetemi vezetőség levelét, amelyben azt
tanácsolták, hogy kérje korábban a nyugdíjaztatását. Brigit
dolgozatokat javított egy pénteki késő délután, amikor dr.
Fetler kopogás nélkül, sírva belépett, és megkérdezte
Brigittői, hogy ő tudja-e, hogy mi folyik itt, hogy Brigitnek
is része van-e benne? Persze Brigit semmiről sem tudott,
még pletykákat sem hallott; nagyon megdöbbent, és
leültette Gladyst… A szegény nő keserűen elpanaszolta,
hogyan bánt vele a tanszék. A végrehajtó bizottság is
becsapta, mondta, azt állították, hogy nem rajtuk múlt, és
nem segíthetnek rajta – hogy tud hazudni az az álszent
Hochberg! –, dermesztő, emberfeletti. És Brigit erről
semmit sem tudott? Ült a széken, zsebkendőt szorítva az
orrához; dühös volt és meg volt döbbenve; félóra hosszat
beszélt Brigitnek árulásról, ígéretekről, hazugságokról,
ellenségekről, machiavellianus politikai manőverekről;
hogy miként vették rá évekkel ezelőtt, hogy jobb belátása
ellenére támogassa Hochberget (a kollégái rábeszélték, és
igaz, nem lehetett tagadni, hogy az akkori tanszékvezető,
dr. Burstyn, súlyos érzelmi stressz hatása alatt állt, és
alkalmatlan volt rá, hogy tovább végezze adminisztrációs
kötelességeit), de később nagyon megbánta, egészen
belebetegedett a lelkiismeret-furdalásba, amiért dr.
Burstyn úgy végezte, ahogy végezte… ismerte Brigit azt a
szegény embert?… nem? Hát ez még Brigit ideje előtt volt,
és semmi értelme, hogy elmesélje, a fiatalabb tanárok
sosem képesek egészen megérteni a tanszéki
machinációkat, az emberek közötti bonyolult viszonyokat,
mert többnyire nemcsak azokról van szó, akik
pillanatnyilag is itt dolgoznak, hanem olyanokról is, akik
már nincsenek itt… néhányan már nem is élnek. Jaj, olyan
bonyolult volt, olyan szívfájdítóan bonyolult! Gladys csak
annyit tud, hogy őt elárulták a kollégái: azt akarják, hogy
korán menjen nyugdíjba, bár nagyon jól tudják, hogy a
munkája, a diákjaival való kapcsolata tartja életben, neki
ez maga az élet, maga az élet. – A munkám nélkül nem
maradok életben, Brigit – mondta vadul.
– Még a nyár is végeérhetetlennek tűnik majd… És az
ősszel, az ősszel… Negyven éve. Ez lesz az első alkalom,
hogy… Mihez kezdek majd, Brigit? – Brigit nem nagyon
tudta, hogy mit mondjon, igyekezett megvigasztalni, és
megígérte, hogy hétfőn beszél Warrennel, de kiderült,
hogy semmit sem tehet – amikor végre bejutott Warren
Hochberghez, Warren szinte egész idő alatt telefonált, az
adminisztrációs részlegen beszélt valakivel, és azt állította,
hogy ő „semmit nem tud” a Fetler-ügyről, csak azt, hogy
egy felsőbb bizottság hozta a határozatot, és „nem rajta
múlik”. Elég őszintének látszott. Egyszer-kétszer még
dadogott is, és a papírjait rendezgette az íróasztalon. –
Sajnos nem olyan meglepő – mondta Brigitnek –, idén az
egész egyetemen sok a korai nyugdíjazás. – De hát ez
gyalázat – válaszolta Brigit –, hogy egy olyan népszerű
professzort, mint Gladys, arra kényszerítenek, hogy
elmenjen. Kitűnő tanár, mindenki csodálja! Milyen kár! –
Igen, kár – mondta lassan Warren. Mint mindig, most is
úgy látszott, őszintén beszél.)
Gladys Fetler ma jobb hangulatban van. Először is, a
kollégái az ő tiszteletére rendezték ezt a búcsúebédet;
ugyanakkor felavatják az Albert St. Dennis Emlékszobát is.
Gladys tiszteletére alapítványt létesítenek, amely teljes
tandíjmentességet biztosít arra érdemes felső évfolyamos
angol szakosoknak; és Gladys rangja, mint nyugalmazott
egyetemi tanár, lehetővé teszi a számára, hogy használja a
könyvtárat és éljen a kutatási lehetőségekkel. És, mint
mondta, bármikor visszatérhet, amikor csak akar,
meglátogathatja a kollégáit, együtt ebédelhetnek, hiszen
végül is nem száműzték. (Különös módon soha nem célzott
hisztérikus kitörésére Brigit szobájában. Látszólag
ugyanolyan barátságos Brigittel, mint azelőtt, de a
mosolya valahogy merev, és van valami fülsértő a
hangjában, amit Brigit még soha nem hallott…)
Szinte pontosan délben ülnek ebédhez. Az első fogás
rákkoktél; négy eléggé ízetlen rák pudingos vagy
fagylaltos kehelyben, néhány jégkocka tetején. Korán van
még, gondolja Brigit, de ennie kell; részt kell vennie
minden szertartásban, bármi legyen is az… Valaki
megszólítja, és megkérdezi, mik a tervei a nyárra. Ő is
érdeklődik a kérdező nyári terveiről. Lejjebb az asztalnál
Leslie Cullendon azon tűnődik, hogy ő és Babs vajon
utazhatnak-e, ugyanis el akar menni Olaszországba,
mielőtt késő lesz, látni akarja Rómát, Firenzét és Velencét,
de Babs meg van ijedve, Babs gyáva; már kezdi azt hinni,
hogy a házassága tévedés volt. A hangja vidáman vitorlázik
föl-alá a szobában; lehetetlen elmenekülni előle. Brigit bal
oldalán Mina Housley Ernest Jaegerrel és Mona Cuffe-fal
az időjárásról beszélget: hát nem csodálatos a hosszú,
pusztító tél után! Nem akart vége szakadni. És Mr. St.
Dennis tragikus halála… Rettenetes, rettenetes év.
Felfoghatatlan. De… De az élet jó is meg rossz is; halál és
élet; és most itt vannak együtt, tavasz van, elég, ha
odaállnak az ablakba és a levegőbe szagolnak!… az
orgona… és milyen gyönyörű… milyen gyönyörű! (Mina
nagyon meghatott, és Brigit észreveszi, hogy Ernest Jaeger
elpirul.) Akármi is történt, elmúlt, vége. A jelenben kell
élnünk. És a jövőben. Nem igaz?… Mély bölcsesség, csak
keserű tapasztalatok után tanulja meg az ember.
– Igen, így van, Mrs. Housley – mondja Mona Cuffe a
vékony, fuvolázó hangján.
Brigit rápillant; lehet, hogy gúnyolódik? De úgy látszik,
őszintén beszél. Csinos nő, alig több fiatal lánynál, de
valahogy máris fonnyadt, és olyan üres a pillantása. Brigit
nem ismeri a részleteket, de tudja, hogy a férjének
problémái voltak az idén, és Joe Cuffe elmegy Woodslee-
ből… Igaz, hogy viszonylag jó állást kapott egy kis kansasi
egyetemen, állítólag dr. Perrin segítségével, ugyanis az
ottani tanszékvezető dr. Perrin tanítványa volt. Brigit kicsit
sajnálja, hogy nem barátkozott össze Joe-val és Monával.
És a többiekkel. Alig ismeri az újonnan jötteket.
Egy éjszaka sokáig fennmaradt Alexisszel, és azt
tervezgették, hogy rendeznek egy óriási partyt, amelyre
szinte mindenkit meghívnak, akit ismernek Woodslee-ben –
azokat, akiket nagyon szeretnek, és azokat, akiket nem
szeretnek különösebben, azokat, akiknek meghívással
tartoznak, és azokat, akiket csodálnak, és szeretnének
jobban megismerni –, végül már hatvanöt név szerepelt a
vendégek listáján. És mert sem Brigit, sem Alexis
lakásában nem fért volna el ennyi ember, kénytelenek
voltak fontolóra venni, hogy két, esetleg három, sőt négy
partyt kell rendezniük. Brigit több mint egy éve nem adott
vacsorát, bár az utolsó – egy fiatal költő tiszteletére, aki
felolvasóestet tartott az egyetemen – jól sikerült. (Igaz,
hogy valaki magával vitt egy kis márvány hamutartót, amit
nagyon szeretett – nászajándékba kapta –, az eset
felháborította, hetekig dühösen tépelődött, és megpróbált
rájönni – teljesen hiába –, hogy a barátai közül, az angol
tanszék tagjai közül ki lophatta meg.) Alexis kijelentette,
hogy ő imádja a partykat, és különösnek találta, hogy
tulajdonképpen évek óta nem hívott vendégeket, hanem
mindig ő ment másokhoz. Izgatottan beszélgettek a
partyról vagy partykról, neveket húztak ki a vendégek
listájáról, újabb neveket írtak hozzá, megbeszélték, mit
adnak enni, hány üveg whiskyre és ginre lesz szükség,
melyik hétvége lenne a legalkalmasabb… aztán valamin
vitatkozni kezdtek, valami lényegtelen apróságon… Alexis
ésszerűtlen volt, és a makacssága azzal a sajnálatos
hatással járt, hogy Brigit is ésszerűtlenebb lett, mint
máskor… így a tervet végül ejtették, aztán a kapcsolatuk
hirtelen tönkrement, és már szóba sem jöhetett, hogy
együtt hívjanak vendégeket.
Brigit mégis bánja, hogy legalább egyedül nem csinált
valamit. És most már késő. Byrne-ék elmennek, Cuffe-ék
elmennek, Swansonék elmennek, lehet, hogy mások is, St.
Dennis meghalt, és… Lewis Seidel súlyos beteg… és a
tanszéken rejtett gyűlölködések tenyésznek, amelyeket
Brigit nem egészen ért.
(Barry és Carol Swanson egymás mellett ülnek az asztal
túlsó végében; némán esznek és nem mosolyognak. Úgy
viselkednek, mintha egy szót sem hallanának az általános
beszélgetésből. Carol világoszöld ruhát visel; a harmadik-
negyedik hónapban lehet, és máris elnehezedett. Még az
arca is vaskosabb lett. Aranyos lány, gondolta Brigit annak
idején, szeptemberben Byrne-éknél, aztán Seideléknél is –
olyan élénk és irigylésre méltó. Akkoriban nagyon tetszett
neki. Egy kicsit még féltékeny is volt rá. A magas,
nagydarab, gyengéd férjén látszott, hogy milyen büszke
rá… Brigit megfogadta, hogy megismerkedik vele meg a
Jaeger feleséggel is, mindkettőjüket elviszi egyszer
ebédelni, és talán meghívja a két házaspárt vacsorára;
amikor az első évet töltötte Woodslee-ben, őt is sokan
meghívták, mert szerették volna, ha jól érzi magát, és
Brigit hálás volt a vendégszeretetükért. De nem jutott
hozzá. Minden hétvégéje foglalt volt, és persze Alexis,
mindig Alexis, aztán a katasztrófa St. Dennisszel, és Brigit
különben sem érezte valami jól magát ebben az évben, és
talán a fiatalok sem fogadták volna el a meghívását… talán
bántotta volna őket az érdeklődése, azok után, hogy az
egyetem olyan kegyetlenül bánt velük.)
Most, hogy nincs itt Lewis, aki elmondaná, Brigit nem
nagyon tudja, mi folyik körülötte. Tudja, hogy sok fiatal
tanárt „nem hosszabbítottak meg” erre az évre, és hogy
Oliver Byrne nagyon elégedetlen volt az igazgató
tanáccsal; most mégis egymásnak ellentmondó pletykák
keringenek arról, hogy felülvizsgálják a költségvetést, és
azt is beszélik, hogy bizonyos területnek, például az
atlétikának és a kommunikációs művészeteknek titokban
rengeteg pénzt juttattak. Bár egyelőre senki nem
erősítette meg, állítólag Ernest Jaegerrel hivatalosan
közölték, hogy mégis meghosszabbítják a szerződését,
annak ellenére, hogy szegény Gladys Fetlert nyugdíjazták
és a tanszéknek anyagi problémái vannak. Különös döntés.
Brigitnek hiányzik Lewis. Úgy hiszi, mindenkinek
hiányzik. A társaság nem teljes Lewis élénk fecsegése
nélkül, a saját dicsőítésére elmondott sztorijai nélkül; még
az is hiányzik, hogy mindig félbeszakított másokat. Ő
biztosan tudná, hogy Carol Swanson szándékosan esett-e
teherbe, vagy csak véletlen volt; azt is tudná, hogy az
egyetem megegyezett-e valamiben Ernest Jaegerrel, amit
majd csak a nyár folyamán hoznak nyilvánosságra, amikor
nem lesz itt senki, hogy vitába szálljon a döntéssel. Sajnos
Lewis egy hétre befeküdt a Burlington-kórházba
kivizsgálásra; és Brigit Gowan Vaughan-Jonestól hallotta,
akinek viszont az egyik tanszéki titkárnő mondta, hogy
valószínűleg tüdőtágulása van – nem bronchitise, ahogy
néhányan hitték, és nem is rákja, amitől mások tartottak.
Brigit reméli, hogy hamarosan felépül. Csakugyan hiányzik
neki, nem is kicsit; mert bár soha nem voltak barátok,
kedvelik egymást. Mindig azt hitte… tulajdonképpen
mindig azt hitte, hogy tetszik Lewisnak… bár lehet, hogy
téved… soha nem volt biztos benne… és mindig rettegett
attól, hogy sok nőhöz hasonlóan olyankor is azt képzelje,
hogy a férfiak érdeklődnek iránta, amikor erről szó sincs.
Azért szereti Lewist. Szegény ember, egész télen köhögött,
de St. Dennis balesete után különösen betegnek és nagyon
idegesnek látszott; egész kivetkőzött önmagából. (Brigit
egyszer meglátta a folyosón; egy tanterem előtt állt,
iszonyatos, görcsös köhögés rázta; a rettenetes erőfeszítés
bizonyára kimerítette.) Talán közelebb állt St. Dennishez,
mint bármelyikük gondolta…
– Gyalázat, szegény Lewis – mormolja Brigit.
Néhány székkel lejjebb Stanislaus Chung meghallja (ő és
Lewis régi riválisok: évekkel ezelőtt mindketten szerettek
volna megkaparintani egy kellemes sarokszobát, amelyet
két fiatalabb tanár részére jelöltek ki), és élesen azt
mondja, hogy saját magának köszönheti a bajt: folyton
dohányzott meg ivott, és hülyét csinált magából a
városban. Brigit elhatározza, hogy nem válaszol, hanem
úgy tesz, mintha meg sem hallotta volna. Lehet, hogy
másokat is megdöbbentett, felháborított vagy haragra
gerjesztett, de senki sem szól; dr. Chung megjegyzése a
levegőben marad. Valaki gyorsan és ügyesen másról kezd
beszélni, és a pillanat elmúlik.
Leslie Cullendon lármásan még egy koktélt követel –
„ezúttal nagyon-nagyon szárazat”. Gowan Vaughan-Jones
összeráncolt homlokkal a jegyzeteit olvassa, nemsokára
beszédet fog tartani. Warren Hochberg ül az asztalfőn, a
tartása merev, de az arckifejezése szórakozott, jobb keze
középső ujját fémkeretes szemüvege nyergére szorítja,
mintha attól félne, hogy leesik az orráról. A haját nemrég
vágatta le, világos, szürkészöld árnyalatú, új tavaszi
öltönye meglepően jól áll neki, bizonyára a felesége
választotta. A kis Mina Housley ül mellette. Csicsereg,
mint mindig; csodálkozik a meleg időn, a szép
szemináriumi emlékszobán, hogy milyen szerencsések
valamennyien – csak nézzék meg a diófa burkolatot, a
finom bőrszékeket, a szőnyeget. És St. Dennis portréját a
kandalló felett. Ugye mennyire hasonlít hozzá, pedig a
művész nem ismerte Mr. St. Dennist, és fényképek alapján
festette – ugye milyen hatásos?… milyen gyönyörű?
A festmény nem Albert St. Dennist ábrázolja, de mint
műalkotás szép, ezt Brigit elismeri. Kedvesen mosolygó
nagyapa; szeme csokoládébarna íriszén fehér fények
villódznak.
St. Dennis halála megdöbbentette és mélyen megrázta
Brigitet.
Milyen gonosz iróniája a sorsnak, ahogyan először
reagált a tűzre: röviddel éjfél után felébresztette a
szirénázás, de nem tudta, hol van tűz és nem is érdekelte.
Dehogy érdekelte. A szirénázás csak bosszantotta. Úristen,
motyogta, hagyjanak már békén. Túl sokat ivott
Walleréknél, és amikor hazaért, belezuhant az ágyába, le
sem vetkőzött rendesen.
Walleréknél nem érezte jól magát. Szeretett volna
komolyan beszélni Oliver Byrne-nel, de Oliver elkerülte, és
korán elsietett; St. Denisszel is akart beszélni, de St.
Dennis az est nagy részét Cahill professzorral töltötte, és
láthatólag jobban érezte magát az ő társaságában, mint
bárki máséban; még Lewis is kevesebbet flörtölt Brigittel,
mint máskor. Elhagyott nőnek látták; nyomoréknak,
mintha fizikailag deformálódott volna. Az a kegyetlen kis
nyomorult, Alexis Kessler, olyan mélyen beférkőzött az
életébe, hogy kegyetlenebbül megsebezte, mint a férje…
Szerencsére St. Dennis nem kérdezősködött utána. De
hát nyilván elege volt már Kesslerből.
Mielőtt elment Wallerékhez, Brigit elhatározta, hogy
kedves és udvarias lesz, tartózkodik az ironikus
megjegyzésektől, és legfőképpen tartózkodik a túlzott
ivástól, ami a Kessler-ügy óta kezdett komoly problémákat
okozni neki. De az este folyamán történt vele valami,
megszállott fatalizmus lett úrrá rajta: rádöbbent, hogy nem
számít, hogy iszik-e vagy sem, mert mindegy, hogy az
emberek tisztelik, felnéznek rá, szeretik vagy egyszerűen
csak szánják – nincs jelentősége… Körülfogta Wallerék
vendégeinek mormolása, a zsivaj hullámzott, emelkedett
és süllyedt körülötte, a csend hirtelen légzsákjaiba zuhant,
felemelkedett, bugyogott és áramlott, kérlelhetetlenül, tőle
függetlenül… és ő kábultan arra gondolt, hogy az életet
élni (akármilyen komolynak is látszik) teljességgel
ártalmatlan, egyszerű időtöltés, amelynek nincsenek
következményei…
Foglald el a helyedet a komédiában, ne légy túl hangos,
ne hívd fel magadra a figyelmet, és ne vedd magadat
túlságosan komolyan!…
Nézte Albert St. Dennist, aki mélyen elmerült a
beszélgetésbe Cahill professzorral. Ő tudja? Osztozik
ebben a bölcsességben? Emlékezett az öregember
összefüggéstelen, de meghatóan őszinte vallomására
szilveszterkor, a mocskos konyhában… emlékezett a
tekintetére és a szemében csillogó könnyekre…
Foglald el a helyedet a komédiában.
De milyen fájdalmas, milyen kimerítő az örök kényszer,
hogy mint személyiség jelenjék meg más emberek előtt –
szüntelen alkotófolyamat, amelyre saját makacs, keserű
természete sarkallja. Alexisszel önmaga volt, hitte, hogy
vele önmaga volt, nem alakoskodott, nem palástolt el
semmit, bár néha talán egy kicsit másnak mutatta
önmagát; nem beszélt neki a fáradtságrohamokról,
bizonyos problémákról Stanleyvel, vagy saját kétségeiről a
viszonyukkal kapcsolatban – Alexisnek nem hazudott, vele
egészen őszinte volt… és mégis kudarcot vallott.
És most megint. Megint elölről. Újra meg kell teremtenie
önmagát. Az erőfeszítés eszébe juttatta a Teremtést,
ahogyan azt egyes filozófusok elképzelték: Isten minden
percben, minden pillanatban újrateremti a világot: nincs
szükségszerű kapcsolat az egyik perc és a másik között
(emberi fogalmak szerint); a világegyetem nyers,
folyamatos, konokul lélektelen jelen, Isten álma, amelynek
semmi köze az emberhez, bár persze az embernek is el kell
foglalnia benne a helyét… Ha ez az akarat akár egy
másodpercre is megszakad, akkor az egész Teremtés
feledésbe merül: megszűnik az anyagi világ. Brigit
acélrugónak érezte magát, amelyet mind erősebben
visszafognak, mind kíméletlenebbül szorítanak: csupa
ideg, csupa akarat. A képzelete segítségével létre kell
hívnia és minden pillanatban újra ki kell találnia önmagát;
csak saját arcátlan, halálos akarata élteti. Brigitet soha
nem vetheti oda a többieknek, soha nem állhat előttük
némán, rémülten, magára hagyottan, a kudarctól
megalázottan.
Vajon a természete ilyen, ravasz, ilyen durván kíméletlen
saját lényének ritmusával szemben, vagy a többiektől
tanulta ezeket a gesztusokat? – megbűvölik egymást
szerepjátszók módjára, akik folyton azért harcolnak, hogy
felülmúlják önmagukat?… Nem tudta, nem is érdekelte.
Közéjük tartozik. Közülük való. Ivott, hallotta, hogy a
hangja akadozik, elfogadta Haasék ajánlatát, hogy
hazaviszik, és azonnal lefeküdt.
Amikor reggel megtudta, hol volt tűz, kinek a lakása
égett ki, és ki halt meg kórházban, a döbbenettől nem
jutott szóhoz.
– Albert St. Dennis halott? Halott? Ilyen hirtelen?… egy
éjszaka? Halott?
Utána napokig sírt. Még a gyászszertartásra sem ment
el, amelyet St. Dennis emlékére tartottak a kápolnában; el
akart bújni a többiek elől; a gyászuk, a döbbenetük, a
kétségbeesésük elől, amely a sajátját tükrözné. (Micsoda
tragédia, mondják majd, micsoda szörnyűség, szegény
öregember, szegény, magányos öregember… itt halt meg,
ilyen messze az otthonától… és ilyen rettenetes módon halt
meg…) Nem ment el hazulról, csak sírt, amíg egészen el
nem kábult; sokkal mélyebben érintette, mint várta –
azelőtt gyakran megfordult a fejében a cinikus gondolat,
hogy már senkinek a halála nem tudná igazán megindítani,
már nem. De tévedett.
Olyan jóvátehetetlen! Olyan durva, képtelen és ostoba!
Végül is valószínűleg egy égő cigaretta okozta: közönséges
baleset. A részegség következménye. Ellentétben áll az
ember igazi énjével, művészetének csodálatos
finomságával, zsenialitásával. Ellentétben áll mindazzal,
amit képviselt. A halál minden esetben ocsmány és
visszavonhatatlan, félbeszakadt beszélgetés, de ezt a
mostani halált rettenetesnek érezte. Fölösleges volt,
elviselhetetlen. Felháborító. Fájt.
Gyenge volt, beteg, és egy kicsit meghibbant attól, ami
történt. Megnyugtató lett volna belesüllyedni az őrületbe,
de ő túlságosan konvencionális volt ahhoz, hogy
megőrüljön; egyszerűen ízléstelennek tartotta volna.
Épelméjű volt, és kérlelhetetlen épelméjűségében azt
kérdezte magától, hogy miért kellett ennek az embernek
így meghalnia…, miért hal meg bárki bárhogyan… vajon a
halál a személyiséghez hasonul, a végzet része, vagy csak
ostoba baleset? – Nem tudom elhinni – mondta hangosan. –
Nem történhetett meg. Még nem. Nem így. Nem nyugszom
bele… Nem hagyhat el bennünket.
Addig sírt, amíg a feje lüktetni kezdett a ragyogó,
csillámló fájdalomtól, és megfájdult a szeme is, de még
akkor sem tudta elhinni, nem tudott belenyugodni: a maga
makacs, sajátos módján valamennyiük között St. Dennis
látszott a legagresszívabban élőnek. És mégis megszökött
tőle. Elillant előle. (A holttestet hazaküldték az angliai
rokonokhoz; még az a parányi vigasz sem maradt, hogy a
sírja itt van, Woodslee-ben… Nemsokára olyan lesz, mintha
soha nem is járt volna itt.)
*
Egy héttel a baleset után Brigit hajnalban felriadt, a
teste merő veríték volt. Valami megijesztette. Úgy
képzelte, szirénázást hallott, halvány, nem evilági
nyöszörgést… Valaki a nevén szólítja? Zavarodottan
fordult a szerelmese felé, kereste a karját, az ölelése álmos
melegét; a férjéhez fordult, aki most nem tagadhatja meg,
most nem, azok után, hogy annyit szenvedett. Segíts,
szoríts magadhoz, mormolta Brigit, és kinyújtotta a kezét,
aztán rádöbbent, hogy egyedül van; az ágynemű nedves és
nyirkos, a tapintása kellemetlen. – Megöltelek? – kiáltotta.
Felébredt; kalapáló szívvel felült; megpróbált rájönni,
hogy hol van.
Felgyújtotta az éjjeli lámpát: 4.20. Téli reggel. Azért már
március; kábultan emlékezett a hosszú télre, az állandó
havazásra, a tűzre, a veszteségre, a halálra. Az egészen
valódi volt, az a halál. De hiába is próbálna belenyugodni.
(Hosszú élete volt, mondták az emberek; elérte, hogy
elismerjék, sőt hírnevet szerzett; boldog volt, igaz?
Boldog? Itt Woodslee-ben, itt a világban – boldog?) A
vezetőség elrendelte, hogy a zászlókat eresszék félárbocra
az egyetem területén, a diákok a zászlókra pillantottak, és
azon tűnődtek vagy nem tűnődtek, hogy ki halt meg; kinek
a halála elég jelentős ahhoz, hogy ilyen nyilvános gesztus
emlékeztessen rá. Most már vége, a szertartás lezajlott,
Brigit mégis úgy érezte, hogy fáj a torka, mintha sírás
fojtogatná; csapdába esett, elgyengítette a bánat, és bár a
halál szertartásának vége van, ő még nem szabad. A
homlokán veríték – csepp gurult le. Remegett a
várakozástól, a félelemtől. Vége van; csakhogy semminek
sincs vége, semmi nem fejeződött be. Van valaki, akivel
beszélnie kell… valaki, akivel érintkezésbe kell lépnie.
Neki majd megmagyarázza, sír egy kicsit az ölelésében,
könyörög, hogy bocsásson meg neki… És akkor eszébe
jutott, hogy a nagyapjával álmodott, és az álomra riadt fel.
St. Dennis jelent meg előtte, éppen olyan volt, mint az
életben, kedvesen rámosolygott, kicsit dühítő szokásához
híven úgy, mintha nem igazán látná, ő kényszeredetten,
türelmetlenségét leplezve visszamosolygott rá, és amint
közeledett feléje – nyilván azért, hogy megcsókolja, vagy
megfogja a kezét –, St. Dennis átalakult a nagyapjává, és ő
visszarettent; olyan kétségbeesett erővel ugrott oldalra,
hogy a mozdulatra felébredt. Emlékezett; az emlékezéstől
zakatolt a szíve; a bőre égett.
És akkor megrohanták az emlékek a nagyszüleiről.
Előrebukva, az arcába hulló hajjal, félig lehunyt szemmel,
a szájához szorított ököllel ült az ágyban. Hangosan
motyogva tiltakozott. Nyögött, zokogott. Nem igazság,
nem igazság, ők is meghaltak, ők is egyedül maradtak
öregkorukra, magányosak voltak, és Brigit nem szerette
őket, sem ő, sem a húga nem szerette őket; Brigit anyja
szidta a lányokat és büntetéssel fenyegetőzött, de hiába,
nem szerették a nagyszüleiket; a látogatások az öreg
tanyán kínosak és gyötrelmesek voltak, de rosszabb,
sokkal rosszabb, groteszkül rosszabb volt, amikor az
otthonba kellett elmenni… A gyógyszerszag, az öreg,
petyhüdt, tehetetlen hús szaga, a befelé roskadt szájak,
tejfehérré vakult szemek. A nagyanyja halt meg elsőnek, és
mindenki azt mondta, hogy áldás ez. A koporsóban
törékenynek, babaszerűnek és nőiesnek látszott…
csinosnak… bájosnak. (Hát nem gyönyörű, milyen
gyönyörűen rendbe hozták, kiáltotta mindenki; nahát,
hiszen pontosan olyan, mint valamikor volt…) Áldás ez,
suttogták az emberek. Először csúnyán eltörte a lábát,
aztán a veséje, aztán… De a nagyapja: a nagyapja. Ő nem
halt meg. Nem. Nem volt hajlandó eljönni a tanyáról, pedig
alig tudott járni; nem állt szóba Brigit szüleivel, amikor
élelmet vittek neki, nem fogadott el tőlük pénzt; végül
valamennyiüket meggyűlölte. Szenilis, zsémbes, makacs,
magában mormogó és motyogó, köhögő vénember, aki
időnként (jaj, hogy fáj az emlék!… Brigit megrándul a
fájdalomtól) megjelent a városban – a városban –, mocskos
kezeslábasban és szalmakalapban, a sárgás szakállával
olyan volt, mint valami vén farmer; magában motyogva és
kuncogva végigsétált a főutcán, délben, amikor Brigit és
barátnői kijöttek az iskolából. Brigit megint látja, megint
hallja. Brigit! Brigit! Éles szeme volt annak a rettenetes
öregembernek. Hogy fél tőle, hogy gyűlöli… Ha átmegy a
másik oldalra, biztos nem veszi észre. Kábultan meginog,
nyilván egy kicsit részeg; biztos nem látja meg őt. (Néha
papírzacskóba dugva volt nála egy üveg whisky; leült a
parkban más mocskos férfiakkal, némelyik öreg, némelyik
fiatal, mind befelé forduló és magányos, álmodozók, de
mégis veszélyesek – bármikor odakiabálhatnak Brigitnek.
Nagyapja néha az egész délutánt a Canal Streeten töltötte
egy kocsmában, és alkonyatkor látták végigtámolyogni a
főutcán; gyakran rendetlen ruhában, rosszul begombolt
sliccel; és Brigit apja, a szégyentől és bosszúságtól
vörösen, kénytelen volt a járda mellett vezetni, és
könyörögni az öregembernek, hogy szálljon be: – Papa,
kérlek! Figyelj! Papa! Tudod, hogy úgyse tudsz kilenc
mérföldet gyalogolni…) Aztán szélütést kapott. Aztán még
egyet. Öreg volt, majdnem nyolcvanéves, de a szíve erős
volt, ő maga pedig zsémbes és makacs; nem nagyon akart
meghalni, talán mert megérezte, hogy ezt kívánja a család;
alaposan megküzdött, mondták kimerülten és kicsit
csodálóan, de végül ingerülten; alaposan megküzdött a
nagyapád. Ilyen emberek ma már nincsenek!…
Kívánsága ellenére kórházba került Norfolkban, és egy
nap a hét közepén, egy szerdai napon, augusztus 5-én,
hirtelen meghalt. Brigit emlékezett rá; neki másnap kellett
volna meglátogatnia a kórházban; a szülei szerették volna,
ha ő meg a húga korábban bemennek hozzá, de a lányok
féltek, Brigit még jelenetet is rendezett, nem akar menni,
nem akar menni, dühében sírt, amiért kényszerítik, hogy
meglátogassa azt az öregembert; Brigit, mondja majd, és
kinyújtja a kezét, hogy megérintse, talán megsimogassa a
haját (amit Brigit utált), Brigit, Brigit? Mindenki azt
mondta, hogy szereti őt, ne törődjön vele, hogy olyan
zsémbes; beteg, öreg, már nem önmaga, de szereti őt,
valamennyiüket szereti… És akkor hirtelen meghalt. Brigit
az iskolában volt. Hetedikbe járt, tizenkét éves volt.
Szociológiaóra. Vagy matek. Amikor meghalt, hánykor
is?… Nagyon fontos, hogy visszaemlékezzék a pontos
időpontra. Augusztus 5. volt, szerda; a kezét a szájához
szorította, és megfogadta, hogy nem látogatja meg a
kórházban, nem megy el, nem, senki nem kényszerítheti.
És akkor meghalt, és vége lett. Olyan hirtelen. Gyorsan.
Meghalt, halott volt, már nem kellett távol tartania magát
a kórháztól, már nem kellett dacosan kiabálnia az anyjával,
nem kellett kockáztatni, hogy pofon üssék. A nagyapja
meghalt, és neki nem kell többé szégyenkezni miatta.
Emlékezett és sírt a fájdalomtól, a jóvátehetetlen
veszteség érzésétől: távol maradt egy haldokló embertől,
aki a maga módján szerette; önző volt, gyáva és
megvetésre méltó… Most siratta meg; szája elé szorította a
kezét és rázkódott a zokogástól; ez nem igazság, nincs
igazság. Louellen máshová költözött, nem válaszolt egy
levelére, és ő nem írt újra, túl büszke volt, túl sértődött,
többé nem írt, még egy születésnapi üdvözletet sem
küldött, elveszítette Louellent, elveszítette
valamennyiüket, a nagyanyját, a nagyapját a piszkos
szakállával, rendetlen ruhájával és trágyafoltos
csizmájával, megtagadta őket, elveszítette őket, és
valahogy már akkor is tudta, amikor elveszítette őket (már
gyermekkorában is ijesztően jövőbe látó volt), hogy később
megbánja; de nem törődött vele. Ugyanígy van most a
szüleivel, a húgával, az unokatestvéreivel, a nagynénikkel
és nagybácsikkal, és Stanleyvel és Alexisszel. Hadd
menjenek, hadd haljanak meg, hadd vesszenek el. Ez az ő
hangja: tisztán hallotta.
Kimerülten felkelt, lezuhanyozott, kávét főzött és
megetette a macskát; a macska megérezte, hogy baj van,
és ijedten dörgölőzött a lábához. Járkált a lakásban,
idegesen, ingerülten, robbanásig feszülten, aztán leült az
íróasztalhoz és dolgozott egy darabig, eleinte tétován,
aztán komolyan. Fél hattól kilencig dolgozott; kézzel írt a
főkönyvbe. A fájás a szemében fokozatosan megszűnt.
Elfelejtette a kimerültségét, elfelejtett mindent – a
nagyszüleiről írt, a tanyájukról a dombok között, Norfolktól
délre –, teljesen megfeledkezett önmagáról.
Később, napközben, megint dolgozott, másnap is, a
következő napon is. Türelmetlenül tért haza a tanítás után,
hogy lássa, mit írt az előző éjszaka, és folytassa. Még soha
semmiben nem merült el ennyire; néha úgy meghatódott,
hogy a szeme könnyekkel telt meg. Felizgatta, kiürítette,
teljes figyelmet követelt, mégis élvezte, sőt nem is
emlékezett rá, mikor szerzett neki valami ekkora élvezetet.
Amikor megszólalt a telefon, nem szívesen vette fel.
(Bradyék meghívtak néhány embert villásreggelire jövő
vasárnapra, nincs kedve velük tartani? És április első
szombatján Tomlinsonék partyt rendeznek, ráér?…
Dadogva válaszolt, szórakozottan, kitérően. Nem biztos,
hogy el tud menni; nagyon belemerült a munkájába;
reméli, megértik.)
*
– Házasodjunk össze? – kérdezte Alexis. Brigit zavartan
nevetett.
– Te sohase vettél engem komolyan. Mindvégig férjnél
voltál. Mindvégig valakinek a felesége voltál.
St. Dennis halála miatt két héttel korábban jött meg
Nassauból, mint tervezte; gondolta, hogy Brigitet nagyon
megrázza az eset. Furcsa, de nem is telefonált, hogy feljön.
Egy este, tizenegy órakor, egyszerűen megjelent és
kopogott az ajtaján; nem is volt nagyon zavarban, mintha
nem két hónappal előbb váltak volna el haraggal; mintha
egészen természetes lett volna, hogy ilyen későn betoppan.
– Meglepettnek látszol – mondta. – És nem is örülsz. Már
nem látsz szívesen?
 – Dehogynem látlak szívesen – mondta Brigit, és csak
bámult rá. Először úgy látta, nem változott, azon kívül,
hogy gyönyörűen, erősen lebarnult. Aztán észrevette, hogy
lefogyott, és eltűnt a szokásos lendülete, magabiztos
fellépése. A nap csontfehérre szívta a haját, de sajnos
levágatta, így csak az inge gallérjáig ért; bizonyos
szempontból majdnem mindennapos jelenség lett. Jóképű
fiatalember, persze, de nem kivételes.
Bár azért jött, hogy megvigasztalja, végül Brigit
vigasztalta meg őt. St. Dennis halála Alexist is megrázta,
és nyugtalanította, hogy ennyire megdöbbent:
tulajdonképpen nem is ismerte St. Dennist, és az biztos,
hogy St. Dennis nem ismerte őt. Mégis, amikor elolvasta a
rövid cikket a New York Times-ban, borzasztóan
megrendült. Elment hazulról, nem mondta meg a
barátjának, hová megy, eltűnt egy napra és egy éjszakára,
és csak ivott, mint aki eltökélte, hogy betegre issza magát.
Soha többé nem láthatja az öregembert; azért a szörnyű
szilveszterért sem kért bocsánatot, és a dalciklust sem
fejezte be. (Amikor képzeletben újra meghallgatta a
dalokat, tudta, hogy nem jók. Ravaszkodók, erőltetettek,
mesterkéltek. Kegyetlen szó a „mesterkélt”, egyik tanára
mondta Alexisre a New England-i konzervatóriumban;
tizenöt éve hordozza a fejében. A dalok közül csak egyet
tartott félig-meddig elfogadhatónak, aztán hirtelen az is
kétségbeejtően hasonlítani kezdett Samuel Barber „Doveri
part”-jához. Nem, a dalok nem sikerültek és ő is kudarcot
vallott; valamennyit szét kell tépnie, és újrakezdeni. Elölről
kell kezdeni. A zene, amit alkot, méltó kell hogy legyen St.
Dennis költészetéhez; neki nem szabad beavatkoznia, nem
szabad felhívnia önmagára a figyelmet.) És azt is sajnálja,
ahogyan Brigittel bánt. Hiányzott neki. Magányos volt,
nem érezte jól magát, mindenkivel összeveszett, itt,
Woodslee-ben is bajban van – hallotta? –, nagyon, valóban
nagyon hiányzott neki.
– Senki sincs, akivel beszélhetnék – mondta.
Feküdtek egymás karjában, Alexis Brigit vállához
szorította az arcát, és zokogott. Utálja önmagát, néha úgy
erőt vesz rajta a halálvágy, hogy maga is megrémül; attól
fél, hogy talán megpróbál majd ártani magának, pedig nem
akar meghalni – nem akar meghalni, ugye Brigit megérti?
Brigit értette. Nagyon jól értette. De az ő szerelmük
reménytelen. Igaz? Igen. Nem szeretik egymást. Brigit egy
másik férfi felesége, és úgy látszik, képtelen elválni tőle.
Brigit hazudott; nem mondta el az igazságot. És ő is
hazudott. Nem hiszi, hogy képes lenne hűséges lenni
Brigithez. Alexis Kessler mint férj?… Nem, lehetetlen;
nevetséges. Együtt nevettek, sebzetten.
– Azért összeházasodhatnánk – mondta lassan Alexis. –
Valamit érzünk egymás iránt. Valamit érzünk… Őszintén
szólva nem hiszem, hogy képes lennék ennyit érezni bárki
más iránt. Már nem. Amikor fiatal voltam, amikor
tizenkilenc-húsz éves voltam… Nagyon sokat szenvedtem,
megéltem a szenvedésnek azokat a kifinomult fázisait,
amelyekről St. Dennis írt, de életben maradtam, túléltem
önmagamat, és most már nem vagyok rá képes, hogy
nagyon sokat érezzék. Kiszívja az erőt, és minden olyan
előre látható, nem? Szenvedély… féltékenység… az új
találkozás boldogsága… bűntudat… és hogy annyit kell
hazudni. Amikor az ember szerelmes, nem mondhatja meg
az igazat, mert megbántaná vele a szerelmesét, tehát
automatikusan, öntudatlanul hazudunk. Az elmúlt néhány
évben nagyon érzékeny lettem ezekre a hazugságokra,
utálom magamat, amiért hazudok, de nem tudom
abbahagyni. A barátom, Nassauban… Külön él a
feleségétől, tizenkét éve házasok, és én bizonyos
értelemben mindig a barátja voltam, egy homályos
harmadik a házasságukban (a felesége kifejezése; több
tucat levelet írt nekem a tizenkét év alatt), valaki, akiről
késő éjszaka beszélgetnek, amikor szükségét érzik, hogy
meggyötörjék egymást. Hazudik nekem a felesége iránti
érzéseiről, a felesége hazudik neki saját érzéseiről iránta,
azt mondja, nem fáj neki, nem bánja, én pedig
mindkettőjüknek hazudok… Úgy teszek, mintha sokkal
gyötrelmesebbnek érezném a helyzetet, mint amennyire
valóban érzem. Pedig nagyon keveset jelent nekem;
amikor St. Dennisről olvastam, minden kimozdult a
helyéből, a világ ellaposodott, elvesztette a térszerűségét,
és kiderült, hogy semmi sem fontos igazán. Otthagytam a
barátomat. Visszarepültem ide. Még arra sincs lelkierőm,
hogy felvegyem a telefont… De tudom, hogy te nem
szeretsz engem, Brigit, ezért nincs értelme, hogy bolondot
csináljak magamból, mint most is. Te túl intelligens vagy
ahhoz, hogy bárkihez újra férjhez menj. Igaz? Mi legfeljebb
barátok lehetünk.
– Hiszen az is nagyon sok – tiltakozott Brigit.
Alexis egy darabig szótlanul feküdt. A teste meleg volt;
mintha bele akart volna bújni Brigitbe, úgy szorította az
arcát a nyakához, a vállához. Az arca nedves volt.
Sértődött volt, gyerekes, nagyon megható. Brigit szerette,
bizonyos értelemben; nagyon szerette. Simogatta a haját
(amely nem volt nagyon jó állapotban, kiszáradt, és a vége
megtöredezett), vigasztalta, ahogyan egy gyermeket
vigasztalt volna, biztatta, hogy nyugodjék meg, aludjék.
Nem voltak szeretők. Valószínűleg soha többé nem lesznek
szeretők. Brigit nem érzett vágyat iránta, bár nagyon jól
emlékezett rá, hogy néhány hónappal ezelőtt vágyat érzett
iránta, sőt ez a vágy megsebezte, uralkodott rajta,
megalázta. De túlélte, a maga módján diadalmaskodott
fölötte… Házasodjanak össze, maradjanak barátok,
próbáljanak meg együtt élni?… vagy okosabb, józanabb
dolog lenne, ha egészen megszakítanák a kapcsolatukat?
Sejtették, hogy egész Woodslee tud róluk; valószínűleg azt
is megtudják, hogy Alexis visszajött, és ma este megint
együtt voltak. Egész Woodslee tud róluk, véleményt mond,
ítélkezik és jósol. Alexis szomorúan nevetett, célzott valami
problémára, amellyel éppen akkor küzdött, veszélyben
forgott az állása a zenei tanszéken, de Brigit nem faggatta,
mert úgy gondolta, végül úgyis elmondja. Egész Woodslee
figyeli őket, egész Woodslee tud róluk. Alexis és Brigit.
Brigit és Alexis. Talán az volna a legjobb, mondta Alexis,
ha mindketten elmennének.
– Ha innen elmennék, visszamennék Virginiába – mondta
Brigit.
De Alexis mintha meg sem hallotta volna. Álmosan arról
beszélt, hogy együtt mennek Rómába. Imádta Rómát:
huszonöt éves kora körül ott alkotta legjobb munkáit. Egy
balettet, egy oratóriumot, sok kisebb darabot, egy
szimfónia részletét. Együtt kell Rómába menniük… Azt
hiszi, van némi kilátás rá, hogy jövőre Guggenheim-
ösztöndíjat kapjon, vagy legalábbis megbízást egy újabb
balettra; vannak még néhányan, akik hisznek benne,
sajnos nem nagyon sokan, de vannak. Talán megszánják.
Bár újrakezdhetné a világ egy másik részében!… Úgy érzi,
kudarcot vallott, valószínűleg elapadt a tehetsége, de talán
Brigit segítségével… Hiányzott neki Brigit, nagyon
hiányzott neki. Nem lett volna szabad úgy kidobnia, ahogy
kidobta. Hát persze, igaza volt, tudja ő is, milyen rohadtul
viselkedett és… bocsánatot akart kérni… visszaadni
valamennyit a pénzéből, amivel tartozott neki… Brigit,
mondta, megbocsátasz nekem, figyelsz? Igen, mondta
Brigit, miért nem alszol, nagyon kimerültél. Alexisből
furcsa hang tört fel: lehetett sóhaj, lehetett nevetés is.
Igaz, hogy kimerült, több mint egy hete alig aludt. Mielőtt
Nassauba repült, nagyon csúnya helyzetbe keveredett itt,
Woodslee-ben, és még az is kimerítette, hogy
gondolkozzék rajta. Kíváncsi, hogy vajon Brigit hallotta-e.
Brigit azt mondta, nem, nem hallotta. Megsimogatta Alexis
haját, magához szorította. Nem tudok harcolni velük,
motyogta Alexis, gyűlölnek, letepertek… Byrne jövőre
elmegy, és nem lesz senki, aki megvédjen… Már nem
tudok úgy harcolni, mint régen… olyan könnyen
elfáradok… a névtelen telefonálók, obszcén fénykép a
postaládában az egyetemen, és olyan emberek, mint
Bannon, vigyorognak rajtam… rágalmaznak a diákjaim
előtt… nem tudok harcolni velük, mondta kimerülten, és
míg Brigit magához szorította, álomba szédült, és Brigit
örült, amiért visszajött hozzá, örült, mert nem szerette
jobban, mint ahogy szerette; és örült azért is, mert van
valaki, aki annyira megbízik benne, hogy elalszik a
karjában.
Álmában forgolódott és rángatózott. Ő is rosszakat
álmodik. Brigit boldog volt, hogy így fekhet vele, abszurd
módon boldog, hogy a karjában tarthatja, pedig tudta,
hogy reggel el fog menni, és ő is azt akarja majd, hogy
elmenjen; neki ott a munkája, és a figyelme, akár a
mágnes, a könyv felé fordul majd. (Egészen átírta a
regényt, eldobta az eredeti háromszáz oldalt, és ötven
évvel korábban, újra elkezdte: a könyv már nem a fiatal
lány tudatfolyama, aki Brigit korai életét élte, hanem a
szüleiről, a nagyszüleiről és egy dédnagyanyjáról szól.)
Mégis, csodálatos volt így a karjában tartani Alexist. Hogy
akármilyen kis vigaszt is nyújthatott neki. Hogy azt
mondhatta, igen, megértem, igen, igen, de most felejtsd el,
aludj szépen, már nem ismerek más vágyat kettőnkkel
kapcsolatban, csak azt, hogy így aludj velem, ilyen
békességben… Már semmit nem akarunk egymástól;
megnyugodtunk.
*
(Az elmúlt hetekben nemcsak a nagyszüleiről, a szüleiről,
a húgáról gondolkozott, és saját felfedezetlen
gyermekkoráról, hanem arról a másik világról is – álma
világáról, kísértet-alakjai, kísértet-énjei világáról, a teljes
titokzatosság birodalmáról, amelybe a tükrön át, a
küszöbön át vezet az út. Szinte teljesen vizuális emlékek
hasítanak belé hirtelen, olyan erővel, mintha képeslapokat
tartanának a szeme elé. Nem tudja nem látni őket. Nem
tud ellenállni. Van egy mocskos tükör. Van benne egy lény,
aki él. Közeledik hozzá, és a lény vagy kép kiszabadul a
tükörből, és hátrál, ő indul utána, követi, mintha
megbűvölte volna, pedig veszélyes, bár nem tudja
pontosan, hogy miért. Egészen egyedül van. Nincsenek
körülötte emberek, akik segítenék, vagy figyelmeztetnék,
vagy megszidnák. Gyermek; ugyanakkor felnőtt. Ő Brigit,
de valami fenyegeti… az a veszély fenyegeti, hogy elveszíti
Brigit-et, ha nem fordul vissza… Hirtelen életre kel
körülötte a világ. A világ, a világegyetem: gigantikus
élőlény. Ő benne lebeg, és nagy veszély fenyegeti, tudja,
hogy nagy veszély fenyegeti, vissza kell fordulnia, mielőtt a
lény tudomást szerez róla, mielőtt felébred. Most még nem
tud róla. De ha ő továbbmegy, előre… Nem szabad előbbre
mennie, most nem. Vissza kell fordulnia. De ezt még nem
tudhatja; túlságosan fiatal, túlságosan tudatlan. Vissza kell
fordulnia a saját életéhez, a saját munkájához. Ő Brigit, és
vállalnia kell a sorsát… így aztán visszafordul, kiszakítja
magát, és felébred. Fél attól a másik világtól, nem akar
még átmenni, nagyon jól tudja, hogy együtt létezik ezzel a
világgal, de még nem készült fel rá. Még nem.)
***
– Jó néhányszor éreztem már, mint süvít át a rettegés
szele égnek álló hajamon – mondja szellemesen Leslie
Cullendon, és Pete Springerre emeli a borospoharát, aki
nevet és mohón fal –, és mégis… egyelőre… nem
mondhatnám, hogy alulmaradtam, és nem is vagyok
kétségbeesve. És maguk?… Maguk, többiek?
A lejjebb és feljebb ülők kis, ideges mosollyal nyugtázzák
a kérdést, vagy eleresztik a fülük mellett; Brigit
érdeklődve bámul Leslie-re, nem tudja eldönteni, hogy
viselkedjék vele; hiszen végül is haldoklik, tehát fel van
oldozva bizonyos társadalmi szabályok alól, amelyek a
többieket megkötik. A felesége, Babs, a lehető
legmesszebb ül tőle, és bár nem sok sikerrel, megpróbál
Vivian Hochberggel beszélgetni (aki ma szokatlanul
hallgatag és szórakozott; gyakran körülnéz az asztalnál
ülőkön, mintha keresne valakit, aki nincs ott). Csak
hárman igyekeznek Leslie Cullendonnal foglalkozni: Pete
Springer, aki egy kicsit részeg, Chris Callinan, aki
mindenkihez kedves, és Gowan Vaughan-Jones, akit Leslie
vidámsága megdöbbent és egyszersmind kíváncsivá tesz.
Szerencsére Leslie sohasem kötött bele Brigitbe nyíltan;
bár hallotta, hogy a háta mögött néha gúnyolja – tréfásan,
nyugtatták meg, nem rosszindulatúan. (Leslie vidáman
vallja Robert Gravesszel: egy nő nem lehet alkotó művész;
egy nő vagy múzsa, vagy semmi.)
A fő fogás kakas borban; diákok szolgálják fel; kicsit
zavarban vannak. Talán Leslie lármás szóáradata miatt,
talán egyszerűen azért, mert ilyen sok tanár ül együtt;
Brigit kíváncsi rá, milyennek látják a tanszéket a
kívülállók. Úgy gondolja, jókedvű társaság benyomását
keltik: nagyon sokat mosolyognak, és elég sokat nevetnek
is. Gladys Fetler, George Housley és Blaise Perrin remekül
szórakoznak; a régi időkről beszélgetnek, a húsz, huszonöt
meg harminc évvel ezelőtti tanszékről. Néha elég egy név,
és máris kitör belőlük a nevetés. Emlékszel Dentonra?
akinek közös szobája volt az öreg Fairfaxszel? Emlékszel –
hogy is hívták –, ja, igen, Conrad Botnivickre, aki a
tanszéki szobájában váltott alsóneműt, és amikor elment,
szennyes gatyák meg zoknik maradtak a fiókjaiban?
Micsoda rettenetes ember volt! Azóta sem akadt hozzá
hasonló! Ernest Jaeger és Warren Hochberg egy új
könyvről beszélgetnek, tanulmány a Hudibras-ről, nemrég
jelent meg az Oxford University Press gondozásában;
mindketten úgy vélik, nem igazán helytálló, és bizonyos
kritikai következtetései tarthatatlanok. Vivian Hochberg
egy fantasztikus esetről mesél valakinek, amely a minap
esett meg Hoffmanéknál: jóval kilenc után, amikor
mindenki a vacsoránál ült, csengettek, az egyik Hoffman
gyerek kiment ajtót nyitni, mielőtt még Mrs. Hoffman
odaért volna, és ki áll a küszöbön, hát egy zilált alak, egy
idegen, ráadásul részeg, és azt kérte, hogy
telefonálhasson. Nem éppen bölcsen beengedték a házba,
bement Henry dolgozószobájába telefonálni, de ott olyan
furcsán viselkedett, hogy rögtön látták, hogy veszélyes;
nem akart telefonálni, tulajdonképpen Hoffmanék házát
akarta belülről látni. Henry meg két másik férfi kellett
hozzá, hogy kitegyék; azzal fenyegették, hogy rendőrt
hívnak, ha nem megy el. Persze majdnem oda lett az egész
este, mert attól fogva mindenki a betolakodóról beszélt.
Milyen szörnyű, elszánt ember!… nyilván nem egészen
épelméjű. Brigit és még néhányan élénken beszélgettek
arról, hogy valószínűleg megalakul a tanárok
szakszervezete Woodslee-ben, és ez egyszer s mindenkorra
megváltoztatja majd a kapcsolatot a tanárok és a diákok
között, és a tanárok hivatástudata is megváltozik – többé
semmi nem lesz ugyanaz, mondják érzéssel. Mégis meg
kell történnie; hiszen ez a következő lépés; még azok is,
akik elvi okokból ellenzik, mint Brigit, elismerik, hogy a
hivatás modernizálásában ez a következő, elkerülhetetlen
lépés. Jó is, hogy Byrne dékán lemondott, mondják. Egy
ilyen radikális lépéshez soha nem lett volna képes
alkalmazkodni… Igen, Brigit úgy gondolja, hogy mint
csoport, egységesek. Ismerik egymás vicceit, egymás
modorosságait. Ritkán fordul elő, hogy egy-egy burkolt
célzást nem értenek meg. A hallgatók szemében talán még
hasonlítanak is egymáshoz.
Az elmúlt hetekben, főleg St. Dennis halála óta, Brigit
azon gondolkozott, hogy az élet nagyon komoly dolog. De
talán mégsem komoly, talán csak olyan, mint egy
villásreggeli?… Kollégák – akik nem egészen barátok –
közös időtöltése; beszélgetések, amelyek nem vezetnek
sehová, csak langyosan szórakoztatóak; lehetőség közös
emberségük, a közösségben elfoglalt helyük bizonyítására.
Nincs benne semmi tragikus, semmi hősies. Soha nem
több, mint az élet, pusztán maga az élet: folytonos.
Némi meglepetést okoz, amikor az ember bebocsáttatást
nyer egy belsőbb körbe, és rájön, hogy a „belső” fogalma
roppant gyorsan változik. Az ember bekerül egy bizonyos
csoportba, és szinte azonnal felfedezi, hogy ez a csoport is
egy másik, egy még központibb, az egyének egy még
sokkal kívánatosabb gyülekezetének a perifériáján
helyezkedik el. Az ember sóváran bekukucskál az ablakon,
kapirgál vagy dörömböl az ajtón, és lehet, hogy végül,
csodával határos módon, behívják. Odabent azonnal
rádöbben, hogy még ez a csoport sem igazi, csak az
egyének konglomerátuma, akiket az a laza kötelék fűz
össze, hogy másokat kizártak, és őket is kizárta egy másik,
még tekintélyesebb csoport… egy igazi elit. Az embert
ismét elfogja a vágyakozás, hogy ez az elit is fogadja be;
egyetlen kívánsága, hogy észrevegyék, meghívják,
szeressék; a kollégák éppen annyira szeretnének
bebocsáttatást nyerni ebbe a különleges társaságba, mint
mi magunk; a külső körben nincs megnyugvás: pokoli
érzés, mintha megtagadták volna tőlünk a kegyelmet. És
akkor… és akkor… Megeshet, hogy ismét befogadnak
bennünket és meghívnak a legbelsőbb körbe, ahol szinte
azonnal kiderül, hogy még ez a kör is csak egy még
hatalmasabb, még áldottabb, mindenki által irigyelt
egyénekből álló kör peremén helyezkedik el. Újra és újra
és újra… (Vajon igaz – valaki mondta –, hogy St. Dennis
utolsó éveit megkeserítette a hiábavaló vágyakozás, hogy
megkapja a Nobel-díjat? Sóvárgását eltitkolta Brigit elől,
de Brigit úgy vélte, nagyon is lehetséges; nagyon úgy
hangzik, mint egy szomorú igazság.)
Körök körökben, gondolja Brigit; valamennyi olyan
ostoba, és valamennyi olyan fájdalmasan valódi.
A borban főtt kakas szétfőtt, inkább raguhoz hasonlít, de
Brigitnek ízlik. Míg eszik, megjön az étvágya. Mások a
kissé szikkadt péksüteményt, a kásás melegházi
paradicsomot, a lisztízű galuskát szidják, sőt azt is felróják,
hogy a terítő gyűrött, és helyenként megpörkölődött; de
Brigit látja, hogy ennek ellenére jó étvággyal esznek. Már
több üveg bor elfogyott, és még mindig rendelnek. Brigit
kényelmetlenül érzi magát, amikor az asztal felett
véletlenül Swansonékra pillant, vagy Leslie Cullendonra,
vagy St. Dennis arcképére (amely hasonlít ugyan hozzá,
csak túl jóságosnak és manószerűnek ábrázolja; semmit
nem mutat St. Dennis csípősségéből), de most már többé-
kevésbé élvezi az ebédet. Végül is lehet, hogy ez az utolsó
összejövetel, amelyen Woodslee-ben részt vesz, mert
elképzelhető, hogy ősszel nem tér vissza. Az ennivaló
kielégítő, tulajdonképpen egész jó. A kollégái jókedvűek és
szellemesek. Pete Springer egy nevetségesen émelyítő
O’Neill-tragédiából idéz, bár egyszer azt mondta valaki,
Springer is éppen olyan, mint egy O’Neill-tragédia
szereplője; Chris Callinan és Brad Keough szenvedélyesen
vitatkoznak a Barry Lyndon című filmről; Chrisnek jobban
tetszik a film, mint a regény, míg Brad konokul kitart a
regény mellett; pedig Chris státust kapott, Bradnek pedig
felmondtak, és Brigit úgy tudja, jövőre nincs is állása. A
szópárbajban mégis egyenlő ellenfelek; míg vitatkoznak,
egyenlőek, fivérek. Egész boldogok; Sandra Jaeger, a
gyönyörű Sandra, beleszól a beszélgetésbe, véleményt
mond. Elhallgatnak, feléje fordulnak, bámulatos, mekkora
figyelemmel. Milyen szép ez a lány az őszibarackszínű
ruhájában, az arca körül lebegő világosszőke hajával;
rugalmas, lelkes, csillogó szemű, szinte elfullad, annyira
szeretne tetszeni. Lágyan beszél, felemeli tökéletes állát;
mindkét férfi egy pillanatig némán bámul rá, és Brigit
önkéntelenül is arra gondol – de biztosan téved, biztosan
túl gyanakvó –, hogy Christ nemrégiben az Előléptetési és
Kinevezési Bizottság elnökévé választották, és ez nyilván
újfajta vonzerőt kölcsönzött neki a lány szemében – de
biztosan téved, Sandra olyan ártatlannak látszik,
semmiféle ravasz vonás nincs benne. Brigit talán csak
féltékeny. Tudja, hogy őrá soha többé nem néz így férfi;
soha többé. Életének ez a része véget ért.
Míg eszi a csirkét (valóban szétfőtt, mégis ízlik neki,
hónapok óta nem volt ilyen éhes), vitatkozik önmagával:
neki elege volt ebből fiatal korában; elege volt a férfiak
elragadtatott pillantásából, akaratlan csodálatából: csak
nyűg volna, ha sokkal tovább el kellene viselnie. Stanley
bámult így rá; vágyat érzett iránta, és a vágyát, nem pedig
Brigitet szerette, ezért szenvedtek mind a ketten, és
szenvednek még most is. Neki ebből igazán elege volt.
Sandra Jaeger nevetése magas, lányos, nem meggyőző.
Szeretné magára vonni a férfiak figyelmét, aztán nem tud
mit kezdeni a helyzettel; kipirul, sokat gesztikulál. (Az
asztal végében a férje, Ernest, másfelé néz; tovább
beszélget dr. Hochberggel.)
Újabb jó kedélyű panaszok: a diós pite túl édes. Ismét
megjelennek a diák pincérek, Gowan Vaughan-Jones feláll,
hogy rövid beszédet tartson, néhányan pipára és
cigarettára gyújtanak, Brigit keresztbe fonja a karját és
hallgatja; reménykedik, hogy nem fog nagyon meghatódni.
De nincs veszély. Gowan Vaughan-Jones Albert St.
Dennisről, a költőről beszél, bőségesen merít saját
kritikájából az Összegyűjtött versek-ről, amely a múlt
vasárnap jelent meg a New York Times Book Review
címoldalán: csodálatos kritika volt, utalások dzsungele,
majdnem áthatolhatatlan dicshimnusz a „huszadik század
egyetlen költőjéről, akit Yeats riválisának lehet nevezni”;
de Gowan nem is annyira a költő St. Dennisről beszél,
hanem inkább saját invenciójáról, egy elsőrangú, mesteri
„szatirikusról”; nem ejt szót St. Dennisről, az emberről –
arról az emberről, akit Brigit ismert. Így nem fenyeget a
veszély, hogy Brigit felizgatja magát. Gowan jól beszél,
tiszta, csengő hangon; nyilván az előadótermi hangján.
Bizonyára kitűnő előadó. A kordbársony zakó lötyög
keskeny vállán, de a vörös nyakkendője szép, és
egészségesebbnek látszik, mint amilyennek Brigit ősz óta
látta. Tulajdonképpen nagyszerű ember. Ijesztő ember.
(Gowan többféle elismerésben részesült a tavasszal:
Guggenheim-ösztöndíjat kapott, jövőre Angliába utazhat,
hogy befejezze a tanulmányát; állást ajánlottak neki a
londoni egyetemen, az amerikai irodalom tanszékén; és –
szokatlan nagylelkűség –, állítólag Woodslee-ben is
hasonló ajánlatot kapott.) Végül St. Dennis egyik verséből
idéz csapongó, rejtélyes sorokat a „halhatatlanságról”;
kisfiúsan elpirul és leül; nyilván nagyon elégedett saját
produkciójával; és amint a közönség halkan tapsol, Brigit
hirtelen megérti, hogy ez az az ember, aki St. Dennis
életéből és halálából a legtöbb hasznot húzza majd.
Most Warren Hochberg áll fel és dr. Federről beszél,
sokéves szolgálatáról a tanszéken és az egyetemen.
Ügyetlen, vagy legalábbis annak látszó szónok, az arca
alsó része mintha különvált volna a felsőtől; Brigit
észreveszi, hogy közben foszlányokra tépdes valamit a
kezében – valószínűleg az egyik papírszalvétát. Dr. Fetler a
kávéscsészéjét bámulja. Nagydarab nő; a profilja kerek,
szép vonalú; Brigitnek az az érzése, hogy tulajdonképpen
nem nő és nem is férfi, hanem egyszerűen egy egyéniség,
egy nagyszerű jelenség. Nélküle nem lesz teljes a tanszék.
Tisztességtelen, ami vele történik, gondolja Brigit
kétségbeesetten, és bár mindenki tudja, semmit nem
tesznek ellene; dr. Fetler mától fogva nem tagja a
tanszéknek. Úgy látja, a kollégák megindultan hallgatják
dr. Hochberget, aki felsorolja dr. Fetler számtalan érdemét
– George Housley a szemét törölgeti, talán mert
hatvanéves, és sejti, hogy legközelebb rá kerül a sor;
Ernest Jaeger egyik kezét a szájához szorítja és a terítőre
bámul; még Leslie Cullendon is, aki a felesége diós
pitéjének a maradékát eszi, felpillant néha, bólint és
komolyan összeráncolja a homlokát. Bár dr. Hochberg
tapasztalatlan szónok, a szavai szépek és hatásosak, és
amikor dr. Fetler feláll, hogy köszönetet mondjon és
átvegye a tanszék ajándékát (borjúbőr aktatáska, arany
monogrammal), egészen meg van hatva; elfogadja a
szokásos ölelést, és hagyja, hogy dr. Hochberg arcon
csókolja, mire mindenki tapsolni kezd. Érzelemgazdag
pillanat; a tanév tökéletes befejezése.
De még nincs egészen vége. Mielőtt az első ember
felállna, Leslie Cullendon megkopogtatja a vizespoharát;
figyelmet kér. Komikus erőfeszítést tesz, hogy felálljon a
tolószékből. – Egy pillanat, egy pillanat, barátaim! – kiáltja.
Egy furcsa pillanatig Brigit úgy képzeli, a fiatalember válla
és karja megizmosodott; hát nem sovány, csupa csont és
bőr volt eddig?… Az arca beesett, a csípője és a combja
elsorvadt, de a válla mintha… Nem, ez illúzió: csak a
tweedzakó gyűrődött meg a vállán. Mindenki Leslie-re néz
és zavartan mosolyog. Leslie vigyorog, felemeli a
vizespoharát, túlhevült homlokához szorítja, és zavarosan,
izgatottan beszélni kezd: pohárköszöntőt mond. –
Barátaim, egy pillanat, várjatok! Gyönyörű nap van ma,
ugye? Vége a télnek! Vége! Barátaim! Mindeneknek
zálogául itt vagyok, hogy… igaz? Olyan beszédet kell
tartani, amely bennünket ünnepel. Nem mindig őket. St.
Dennis elment, és hamar elfeledtük… és az a hír járja,
hogy az ősszel egy másik St. Dennis érkezik!… egy másik
nagy ember!… de addig mi, csak mi vagyunk itt, és mi nem
érdemlünk tapsot? Azt hiszem, igen, Istenemre, Krisztusra
és a keresztre!… hagyj békén, Babs, törődj a magad
dolgával! Barátaim, várjatok. Várjatok. Hová mentek, miért
akarjátok, hogy ilyen gyorsan vége legyen az ebédnek?
Csak fél kettő van, nincs késő, biztos, hogy van időnk, van
időnk. Barátaim, kollégáim, fivéreim és nővéreim, várjatok,
várjatok, ne siessünk befejezni az életünket… hová
mentek? Pohárköszöntőt mondok. Egy végső köszöntőt.
Pohárköszöntőt ránk. Pete, igen, te a barátom vagy, és
Chris és Warren és Gladys és George és Brigit, és
hogyishívnak, te, meg Joe, igen és Brad és Gowan, és mi is
a neve, úristen, várjatok, az agyam olyan, mint egy rosta,
Vaughan-Jones, ugye, te is a barátom vagy, a szobánk
szomszédos, igaz?… és dr. Perrin és… ööö… csúnya, önző
alakok! Mindig eloldalognak! Meg fogják bánni! Én… én…
én… pohárköszöntőt mondok… köszöntőt magunkra…
ragaszkodom hozzá, hogy… Magunkra. Értitek? Ránk.
Senki másra. Csak ránk. Magunkra!
De az ebédnek vége. Bár Leslie hangja visítássá
erősödik, eleresztik a fülük mellett; felkelnek az asztaltól,
és a szemináriumi teremből kiszállingóznak a hallba. Leslie
ott marad, a tolószékből kiabál utánuk; Babs megpróbálja
elhallgattatni; Brigit nem tudja pontosan kivenni, mit
mond, leginkább azt az egy szót hallja, hogy Magunkra.
***
A jávorfa fiókos szekrény felső fiókjában, különböző
ruhaneműk – harisnyák, fejkendők, kesztyűk, egy pár
vastag gyapjúzokni – alatt, félig elrejtve hever Sandra
Jaeger naplója; most már közel kétszáz oldalt töltenek meg
a feljegyzések. Sandra mindennap, néha naponta kétszer is
megnézi, és úgy látja, senki nem nyúlt hozzá.
Ma este érzi, hogy valami vonzza a naplóhoz. Először azt
hiszi, írni fog bele, sietve feljegyez néhány benyomást arról
a végeérhetetlen ebédről az öregasszony tiszteletére, talán
beszámol röviden az utána következő kínos epizódról is a
parkolóban – amikor Jaegerék véletlenül kihallgatták
Swansonék veszekedését, és nem sikerült eltűnniük,
mielőtt lelepleződtek. Sandra végül úgy gondolja, hogy
már nem is érdekli a napló. (Az utolsó bejegyzés
háromhetes, és nagyon rövid: telefonáltak a szülőknek, és
diadalmasan közölték velük, hogy Ernest Woodslee-ben
maradhat.) Átlapozza a naplót és elcsodálkozik, majdnem
megrémül, hogy milyen kevésre emlékszik. Az évekkel
ezelőtti felkiáltójeles bejegyzések, a kislányos kézírás, volt
barátok, osztálytársak és tanárok neve, tél, nyár, tavasz,
ősz, új ruhák, könyvek, mozik, éttermek, nyaralások,
rokonok, tanulmányi eredmények, Ma nagyon szomorú
vagyok, szobatársak, bálok, Remekül éreztem magam, apa
és anya, otthon, az első este Ernesttel, Ernest Jaeger,
Boston, eljegyzés, esküvő, Trenton, hitel, az állás
Woodslee-ben, költözés Woodslee-be, a bérelt lakás, a
tanárfeleségek ebédje, az első party szeptemberben.
(Byrne-ék olyan melegszívű, csodálatos emberek, kiált fel a
kézírás, egész este olyan barátságosak voltak…)
És így tovább. Bele a télbe, a tavaszba.
Sandra egy darabig nézegeti a naplót, aztán átmegy a
nappaliba, ahol a férje dolgozik. Ernest felnéz rá, pislog.
Nagyon fáradt: a tanszéki ebéd után egész délután
dolgozott, és vacsora után is folytatta; megszámlálhatatlan
feljegyzést másol át kartonokra. Farmernadrágban,
trikóban és papucsban van. Amint az asztal fölé görnyed,
egy pillanatig sokkal idősebbnek látszik a koránál; a
szemüvege az orrára csúszott.
– Szeretnéd látni a naplómat? – kérdezi Sandra.
Ernest úgy bámul rá, mintha nem értené. Aztán
megpillantja a könyvet a kezében; felismeri. Soha nem
nyitotta ki, de tudja, hogy mi az.
– Mi… miért… Viccelsz? – kérdezi.
Sandra nem tréfál; a napló betelt, és nem áll
szándékában másik könyvet venni. Sőt ezt is el akarja
égetni. De nem akar Ernest előbb belenézni?…
Ernest zavartan nevet.
Van benne néhány rész, amely talán érdekelne, mondja
Sandra. Újabb keletű bejegyzések.
De a napló személyes dolog, mondja Ernest, mintha
kicsit sértőnek találná az ajánlatot. Soha eszébe nem jutna,
hogy…
Reggel akarja elégetni a naplót, tehát ha egy kicsit is
kíváncsi…
… Soha eszébe nem jutna, hogy megpróbálja kifürkészni
a titkait.
Azonkívül még hosszú éjszaka áll előtte, órákig tartó
kimerítő munka.
Sandra lassan bólint. Érti. Csak úgy eszébe jutott, hogy
talán érdekli Ernestet, miféle naplót vezetett évekig. De
persze dolga van, és neki nem szabadna zavarnia.
Minden férj kíváncsi lenne, mondja Ernest. De ezzel
megsértené a… a napló szellemét… még a házasságukat is.
Álmában sem jutna eszébe… Nem lenne helyes…
Értem, mondja csendesen Sandra.
***
Brigit selymes szőrű, fekete macskája, bár évekkel
ezelőtt megoperálták, ma este nagyon különösen
viselkedik.
Ugrál, csúszkál és rohangál a nappaliban, aztán vad
nyolcast leírva kirohan Brigit apró konyhájába. Izmos,
megtermett állat – legalább négy kiló –, a füle megjátszott
rémülettel a fejére simul, hatalmas, tollszerű,
felborzolódott farka rángatózik. – Úristen – nevet Alexis –,
a macskád teljesen megbolondult. – Minnie, mintha a
hangja felizgatta volna, megperdül és feléje ugrik,
végigszalad a vállán; Alexis összerázkódik és lesöpri
magáról. A macska súlyos puffanással a padlóra ugrik vagy
esik, hanyatt fordul, és karmával a kanapé aljába
kapaszkodva vad, görcsös mozdulatokkal a hátán csúszik
végig a keményfa padlón. – Mi a fene baja van? Mitől jött
ilyen izgalomba? – Alexis zavartan nevet, és a nyakát
dörzsöli. Talán a tavaszi este, a korán jött meleg, vagy
talán túl fűszeres volt a fasírt, amit vacsorára kapott.
Alexis és Brigit döbbenten bámulják a macskát. Most a
kanapé alatt vonszolja át magát, amelyen ülnek; keményen
a falba veri a fejét, fekszik lihegve, a szeme kitágult és
villog, kísérteties sárgászöld.
– Azt hiszem, egy kicsit tényleg szeszélyes – mondja
Brigit.
– Hát – mondja Alexis.
– Jó, hogy soha nem költöztél ide – mondja Brigit.
– De Brigit, sohasem hívtál! – mondja Alexis.
Hét körül toppant be, ennivalót hozott egy
csemegeüzletből, és most már tíz óra múlt; órák óta
beszélgetnek összevissza mindenféle dolgokról. Adja-e be
Alexis a lemondását csendesen, és menjen el Woodslee-ből,
menjen el egyszer s mindenkorra a világnak ebből a
részéből, menjen el egyedül – vagy maradjon és harcoljon?
(Már napok óta nem komponál, még azt a vázlatos,
kísérleti, naplószerű munkát sem végzi el, amit máskor
mindennap elvégez, akár ihletett, akár nem; Ravel Pavane-
jét és Jeux d’Eau-ját játssza, meg néhány darabot Faurétól,
Satie-től és Ivestől, órákig játszik, transzban, kábultan,
önmagából kivetkőzve. A zongora öröm, Alexis mindig
tudta, a zongora áldás, meg fogja menteni őt, megmentette
a múltban is, bárcsak örökre a zongora mellett
maradhatna… De amikor abbahagyja a játékot,
gondolkozni kezd. És akkor mindig érzi, milyen nagy
szüksége van Brigitre: szüksége van rá, hogy beszélhessen
vele.)
Maradjon Woodslee-ben? Menjen el? És Brigit? Elmenjen
ő is? Gondolkozik egy ajánlaton, állást kaphatna egy kis
egyetemen Norfolkban, és Alexis idegesen hallja, milyen
nyugodtan beszél arról, hogy visszaköltözik a családjához.
Az anyja nincs jól, és a húga örülne, ha a közelben lenne…
és az apja gyorsan öregszik… – Nem mondhatod komolyan,
hogy ott akarod eltemetni magadat – mondja hitetlenkedve
Alexis.
– Még nem döntöttem el – mondja Brigit.
Alexis nem féltékeny, csak zavarodott. Brigit munkájára
sem féltékeny, sőt többször is mondta, mennyire örül, hogy
megint dolgozik. Soha nem tisztelte azokat, akik nem
dolgoznak, akiknek nincs meg a maguk alkotómunkája,
akik, röviden szólva, nem egyéniségek; egész életében
megvetette a „közönséges” embereket – a fogyasztókat, a
nem alkotókat. A rossz hallásúakat, a nem olvasókat, az
öntelteket, az ostoba többséget… Megveti őket, és lehet,
hogy egy kicsit fél is tőlük.
– Menjünk el együtt Woodslee-ből? – kérdezi Alexis.
Alexis lakásának bérlete lejár májusban, és az épület
gondnoka azt akarja, hogy menjen el (nem valami
meggyőző okokra hivatkozva), tehát mindenképpen el kell
költöznie. Bele fog rokkanni, mire elhordja a bútorokat, a
zongorát, a Hi-Fi berendezést, a nyolcezer hanglemezt és
több ezer könyvet, mondja, az idegei elég rosszak
mostanában. A halál óta… Annak a halálnak a döbbenete
óta.
– Már nem szeretsz, ugye? – kérdezi Alexis. – De azért
most is kedvelsz?
Érzi, hogy Brigit várja, hogy elmenjen. Van benne valami
fesztelen és szeszélyes, ami egyszerre érdekes és
bosszantó. Egy ideig Alexis azt hitte, ez csak újabb álarc,
újabb kísérleti szerep; és hitt saját képességében, hogy
előbb-utóbb áttör rajta. (Igaz, hogy nem szerelmes belé, de
rettentően szereti Brigitet.) De múltak a napok, a hetek;
Brigit örült, amikor meglátta, de nem keseredett el, amikor
elment; már nem volt olyan feszült, elszánt és ijesztő. Már
nem akarta őt; ezzel Alexis tökéletesen tisztában volt.
Megkönnyebbült, de egy kicsit meg is bántódott és
elképedt.
Azért megértette. Úgy gondolta, megérti. Amikor
tizennégy éves korában először hallott egy Schönberg-
darabot, roppant izgalomba hozta és felidegesítette annak
a kísértetiessége, amit nem mondott ki, amit szándékosan
kihagyott a zeneszerző… olyan izgatott lett, hogy
görcsösen dideregni kezdett, és még hányt is. A koravén
Alexis, a túlérzékeny gyermek… a szülei azt hitték, meg
fog bolondulni. Jól emlékszik erre az élményre. De a
gyermek Alexis eltűnt, elveszett. A Schönberg-darab
megmarad, és Alexis most már maga is eljátszhatja, ha
akarja, akármikor eljátszhatja a fejében, most is gyönyörű,
de már nem nyugtalanító, nem ijesztő. Érti a kihagyásokat,
érti a szerkezetet, a hangok közötti szüneteket. A mű
ugyanaz, de Alexis jóvátehetetlenül megváltozott; már nem
tizennégy éves, már nem olyan vadul és gyönyörűen
ártatlan. Már nincs zene, gondolja, amely olyan heves
izgalomba hozná, hogy fizikailag belebetegedjék; a
gyermek, aki olyan szenvedélyesen átérezte a zenét, nincs
többé.
És ugyanígy van Brigit ma este; szereti őt, de nem
szerelmes belé. Jól érzi magát vele. Együtt vacsoráznak itt
a nappaliban, lustán beszélgetnek jelentéktelen helyi
dolgokról – a mai ebédről dr. Fetler tiszteletére; arról,
hogy Brigit látta Lee Hawleyt az utcán egy beteges
külsejű, köpenyes fiatalemberrel; hogy Oliver Byrne
állítólag egy igencsak harmadrangú egyetemen lesz dékán
New Jerseyben; hogy Garrett valószínűleg lemond, és Clay
Waller lesz a rektor. (Brigit szomorú, amiért Oliver
lemondott, bár nem lepi meg igazán, mert hónapok óta
jósolgatják a bukását. Súlyosan túlbecsülte a saját, és
lebecsülte ellenfelei hatalmát. Számos taktikai baklövést
követett el, már St. Dennis katasztrofális halála előtt is,
amely aztán teljesen tönkretette; a haláleset és az azzal
kapcsolatos rémes részletek pontot tettek Oliver
karrierjére Woodslee-ben. Azért kár, hogy el kell mennie.
Brigitnek rettentően fog hiányozni. Bizonyos értelemben
máris elment – Brigit két-három alkalommal beszélgetett
vele, sietősen, és úgy érezte. Oliver máris eltávolodott tőle,
idegen lett és megkeseredett.)
És vajon igaz, tűnődik Alexis, hogy Marilyn Byrne válni
akar, vagy nem válni akar, hanem elektrosokk-kezelést kap
egy magánkórházban Albanyben, vagy talán New
Yorkban?… vagy válni is akar és kezelik is?… és mi van
Byrne-ék gyerekeivel, és mi van a házukkal Phoenix
Heightsban?… máris átadták egy ingatlanügynöknek?…
mit kérnek érte? (Az egyik pletyka szerint döbbenetesen
keveset.) És igaz, hogy az Andress fiú, akire a tanszéken
mindenki olyan büszke, visszautasítja a Woodrow Wilson-
ösztöndíjat, mert feleségül akar venni egy lányt, akit senki
nem ismer, s aki ápolónőnek készül a helyi kórházban? És
igaz, hogy Andress nyolcórás tanácsadói állást akar
vállalni egy fiatalkorú bűnözőknek létesített vidéki
otthonban? Brigit és a többi tanára csalódtak benne?
Dühösek? Féltékenyek?… És igaz, hogy… És igaz, hogy
Lewis Seidelnek és Mona Cuffe-nak viszonya volt, és Faye
közbelépett, és Joe azzal fenyegetőzött, hogy megöli
Lewist, és ettől lett Lewis olyan beteg?
És az igaz, kérdezi nyíltan Alexis, hogy Brigit és a férje
megpróbálnak kibékülni ezen a nyáron?
(Brigitet meglepi ez a pletyka; dühösen kérdezi Alexist,
ki terjeszt ilyen ostobaságot. Stanley éppen hogy válni
akar, mert nősülni szeretne, közös barátaik szerint a lány
Brigit huszonhárom éves változata, nagyon csinos, de
nagyon labilis, éppen most végzett a Radcliffe-en, és máris
publikál a New Yorker-ben és az Atlantic-ben. Valamikor a
nyáron mondják ki a válást.
És azok az elképesztő St. Dennis-versek, amelyek egy
New York-i underground lapban jelentek meg, lopott vagy
plagizált szerelmes versek egy Marco nevű gyermekhez –
vajon őszinte szerelmes versek vagy paródiák? Szörnyen
zavarbaejtőek és érzelgősek… Mennyit ártanak majd a
szegény ember hírnevének? Mit gondolnak az emberek?
És mit gondolnak az emberek róla, mit mondanak róla,
Alexisről? Megfogja Brigit kezét, és tüntető
nemtörődömséggel teszi fel a kérdést; Brigit azt feleli, ő
nagyon keveset hallott, egyrészt azért, mert az emberek
tudnak kettőjük kapcsolatáról, másrészt azért, mert
mostanában nagyon keveset jár társaságba. Március óta
csak két-három partyra ment el. És most, hogy Lewis
beteg…
Alexis nevet. – Lewis! – mondja megvetően.
Brigit értetlenül néz rá.
(Lewis fia, Harry, meglátogatta Alexist március első
hetében, egy késő este, hogy beszélgessen vele a
reményeiről, ami a zenei pályát illeti. Komponálni akar –
nem éppen popzenét, hanem balladákat, bluesokat.
Nagyon komolyan beszélt; azt mondta, az életben semmi
más nem érdekli. Adhatna neki Alexis valamiféle tanácsot?
Hadarva beszélt, pár másodpercnél tovább képtelen volt
nyugton maradni, a homloka verítéktől csillogott. Alexis
sejtette, hogy kábítószer hatása alatt áll, és elküldte, de a
fiú könyörgött, hogy maradhasson; keserűen panaszkodott
a szülei szerencsétlen házasságáról és Woodslee
beszűkültségéről általában. New Yorkban, San
Franciscóban vagy Rómában akar élni… Beszélt egy óráig,
másfél óráig, a szemét le nem vette Alexisről, egyik faltól a
másikig rótta a szobát. Alexis lassanként megértette, hogy
a fiú akar tőle valamit, valami gesztusra, valami jelzésre
vár. Egyre idegesebb lett; Alexis is ideges lett, és azon
tűnődött, hogy mi lesz ebből az egészből. – Nekem olyan
sokat jelentene, ha… Ha… – mondogatta a fiú nedves és
fátyolos szemmel, tébolyultan. De Alexis csak ült a
zongoraszéken, keresztbe font karral, és semmiféle
gesztust nem tett, semmiféle jelet nem adott. Szerelmet
akart a fiú, vagy csak biztatást? Együttérzést? A
pattanásos bőre ellenére elég helyes, de Alexis semmit
nem érzett iránta, képtelen volt rá, hogy idegességen és
türelmetlenségen kívül bármit érezzen; azt akarta, hogy
menjen el. Végül a fiú sírva fakadt. Dadogott valamit arról,
hogy nincs kivel beszélgetnie, se barátok, se rokonok, se
osztálytársak. Egyszer, pár évvel ezelőtt, beszélni akart a
problémáiról az apjával, de az apja zavarba jött,
félbeszakította, és joviálisan csak annyit mondott, hogy
„majd kinövi”. De nem nőtte ki, sőt rosszabb lett. Néha úgy
érzi, megbolondul. Megöli magát. Nincs senki, akivel
beszélhetne… Látta Alexist az apja partyján novemberben,
és úgy érezte, Alexis egy bizonyos módon nézett rá…
nem?… és az elmúlt hónapokban annyit gondolt Alexis-re,
álmodott vele, vagy fél tucatszor elsétált a háza előtt, és
igyekezett bátorságot gyűjteni, hogy feljöjjön… és most
végre itt van, és… és… Alexis egy pillanatig habozott. Ha a
fiú szerelmet akar, miért tagadná meg tőle? Negyvenöt
perc vagy egy óra szerelem? Hiszen csak gesztus,
Alexisnek szinte semmibe sem kerül. A fiú bámulta, az arca
nedves volt a könnyektől. Alexis viszonozta a pillantását.
És akkor – Alexis nem volt egészen biztos abban, ami ezek
után történt – a fiú rémülten felkiáltott és az ajtóhoz
rohant; Alexis pedig ült tovább a zongoraszéken, teljesen
elképedve. Nem mondott semmit, semmiféle mozdulatot
nem tett, a fiú mégis halálra váltan elrohant… Ezzel sajnos
nem lett vége az incidensnek. A fiú hazament és
megvádolta Alexist, hogy bizonyos dolgokat mondott neki,
megérintette, és azt akarta, hogy töltse ott az éjszakát. És
valami tablettát adott neki, nem tudta, mi az, de gyorsan
hatott, hallucinált tőle, szörnyű volt. És mindezt Alexis
Kessler tette. Alexis Kessler! Seidelék felhívták a
rendőrséget, az egyetem közbelépett, Alexis több zaklatott
órát töltött Roger Haasszal, az egyetem vezető
jogtanácsosával, elmagyarázta neki, mi történt, újra és
újra részletezte az est ártalmatlan eseményeit, hangoztatta
ártatlanságát, sőt még könyörgött is, hogy alkalmazzanak
hazugságdetektort. – És kössék rá arra a kis szarházira is –
mondta Alexis. Majdnem sírt a kimerültségtől, tudta, hogy
összeesküdtek ellene, így akarják lemondásra
kényszeríteni; hogyan védekezzék? Haas kerülte a
pillantását, úgy bánt vele, mint egy beteggel; Haas
titkárnője titokban le sem vette róla a szemét, a bőre
megfeszült a homlokán. Leprás! Züllött, degenerált alak!
Garrett nem volt hajlandó fogadni, de Waller beszélt vele
röviden, és Matt Ryerson látszólag együttérzően hallgatta
a történetét, de Alexis megérezte, hogy senki nem hisz
neki, senki nem akar hinni neki; azt akarják, hogy
elmenjen. Tulajdonképpen nem bocsátották el, de nagyon
jól tudta, hogy a vezetőség azt akarja, hogy mondjon le.
Valamikor szép volt, most csak csinos. Nem is nagyon
csinos. És elég fáradt.
Valamikor könnyen felizgatta a vágy, a vágy
lehetősége… Izgatták bizonyos látványok, bizonyos hangok
is; olyan hevesen lobogott benne a szenvedély, hogy nem
tudott uralkodni felette; szenvedélye tárgya soha nem volt
egészen fizikai, soha nem volt egészen emberi. Élete egyik
első dalát Baudelaire versére szerezte; a sorok Alexis lelke
mélyéből fakadtak:
 Ha táncban azt vígan csörgetve, incseleg
mámorba ringat e dús kővel, drága fémmel
sugárzó lángvilág: mert mindent kedvelek,
ahol a csendülés keveredik a fénnyel.[10]

Most…
Most egy nő ül mellette, sötét nadrágot visel és kinyúlt,
szürke pulóvert, a mandzsettája piszkos; cigarettázik; az
ölében hamutartót tart. Ez a nő nem szereti őt, és nem
érdekli, hogy hűtlen volt hozzá, és továbbra is hűtlen lesz.
Együtt érez vele, hogyne, de titokban arra vár, hogy
elmenjen. Dolgozni akar; egyedül akar aludni; nem szereti
Alexist, nem kell neki, és ő nem tehet semmit, hát tölt
magának még egy pohárral.
Alexis arra gondol, hogy többé senki nem akarja majd
meggyilkolni.
– Elmehetnénk együtt – ismétli Alexis. – Végül is biztosan
érzel valamit irántam.
Brigit egy darabig nem válaszol. Alexis titokban figyeli,
arra gondol, hogy szerette, hogy hónapokig a szeretője
volt, most elidegenedtek egymástól, és nem képes egészen
visszaszerezni őt. Zavarodott és sértődött. És haragszik is,
de mert okos, nem mutatja. (Nemrégiben valaki
megkérdezte tőle, szerette-e valaha Brigitet, és ő
megvetően mondta, hogy nem szerette, egyáltalán nem.
Valami megbűvölte Brigitben. Furcsa, idegesítő nő,
kísérteties, hogy mennyire nem ismeri önmagát – és Alexis
is úgy érzi néha, hogy ő sincs tisztában önmaga bizonyos
vonásaival, amelyeket mások nagyon jól ismernek… De
szerette Brigitet, szerette valaha? Akarta, ahogyan férfi
akar nőt?)
Nem a testét akarja, hanem valami mást, amit nem tud
megnevezni. Bizonyos értelemben nincs Brigit, és nincs
Alexis: ők ketten egy kapcsolatot alkotnak, kissé
disszonáns harmóniát. Alexis hallja ezt, de nem látja. Nem
tudja megérinteni. Nem a testét akarja, de csak a teste
révén vehet birtokba egy másik emberi lényt, tehát a
testével kell kezdenie, a testébe kell hatolnia, hogy utána
követelőzhessék. Szeretlek, suttogja majd; csak téged. Ne
utasíts vissza! Ne ölj meg! Egy ember lelkébe csak a testén
át vezet út, gondolja Alexis elszomorodva, kényelmetlenül,
és azon tűnődik, vajon Brigit tudja-e, hogy mire gondol.
– …kell hogy érezz valamit irántam – mondja Alexis.
– Nem volt olyan régen. Az ő teste és Brigité.
Nincsenek férfiak és nők, gondolja Alexis; sem férfi- és
női testek, csak személyiségek – más ének –, amelyek iránt
néha titokzatos, szinte túlcsorduló testi vágyat érez. Nem
tud úrrá lenni a vágya felett. Olyan brutális ez a sóvárgás,
hogy néha attól fél, meghibban miatta. Talán komikus a
félelme, egy nap majd megpróbál nevetni rajta. De egy
darabig még nem.
– Kell hogy érezz valamit irántam – mondja Alexis, és a
hangja megremeg.
Brigit másfelé néz. – Persze hogy érzek valamit irántad –
mondja. – Hogy is ne éreznék? Közelebb voltam hozzád,
mint bárki máshoz, a férjemet is beleértve. Jobban bízom
benned, mint bárkiben. De most nincs semmi sürgető a
kapcsolatunkban. Úgy érzem, nincs szükség rá, hogy
bármit is erőszakoljunk, nincs szükség érzelmességre…
– Kurva – suttogja Alexis.
Brigit nem szól semmit.
– … kurva.
Nem a testét akarja, nem ennek a nőnek a testét, még
csak nem is ezt a nőt. De valamit akar. Valamit, amit nem
tud megnevezni. Akarja, és megszerzi. Követelni fogja, és
Brigit nem tud majd ellenállni.
Mint a láng, lobban fel benne az öröm; kinyújtja a kezét,
hogy megfogja Brigitet. Brigit elhúzódik, akár egy macska;
Alexis nyitott tenyérrel arcul üti; hallja saját lihegését.
Brigit talpra ugrik, feléje fordul, hogy megüsse, kicsi
ökle ügyetlen, mint egy gyereké. – Te nyomorult! Takarodj
innen! – kiáltja.
Alexis összerándul. Brigit ökle súrolja a homlokát, és
eltalálja az orra hegyét.
– Ki innen! – lihegi Brigit.
Alexis a kanapé karfájához szorul, vigyorog, pedig meg
van ijedve. A szíve kalapál; halálra van rémülve.
– Nem megyek sehova – mondja.
– Te rohadt!
Valami az ingmellére cseppen. Az állára, az ajkára.
– Jaj, vérzik az orrod – mondja ijedten Brigit.
– Miattad – motyogja Alexis. Végigtapogatja a zsebeit,
papír zsebkendőt keres, de nem talál; Brigitnek kell hoznia
egyet. – …Miattad – suttogja Alexis vérvörös arccal.
Csendben ülnek. Alexis az orrához nyomja a papír
zsebkendőt, hátrahajtja a fejét, megpróbál egyenletesen
lélegzeni, igyekszik megnyugodni. Nem lett volna szabad
hozzányúlnia, hiba volt, nem hisz ő a fizikai kényszerben és
semmiféle erőszakban. Hibázott, és megérdemelte, hogy
visszaüssenek. De megszerzi Brigitet. Az estének még
koránt sincs vége, a viszonyuknak még koránt sincs vége,
nem kíván legyőzötten és megszégyenítve elmenni ebből a
lakásból, akár szereti a nőt, akár utálja, akár semmit nem
érez iránta.
Néhány perc múlva csökken a vérzés. Alexis finoman,
sértett méltósággal mondja: – Azt mondtad, Brigit, hogy
közelebb voltál hozzám, mint bárkihez… Azt mondtad,
bízol bennem…
– Igen. De már nincs szükség érzelmekre. Azon túl
vagyunk. Nem fordulhatunk vissza. Nem vagyunk
szerelmesek.
– Nem vagyunk szerelmesek?… – kérdezi Alexis
megbántva.
Brigit rábámul. Hosszú, kényelmetlen perc múlik el.
Brigit is zaklatott; Alexis szinte érzi, milyen finoman és
gyorsan lüktet a vére.
De Brigit végül megszólal: – Nem vagyunk szerelmesek.
Annak vége. Furcsa békét érzek; talán függetlenséget.
Talán elmegyek Woodslee-ből vissza Norfolkba, vagy
valahová máshová, elindulhatok ebbe, abba, bármelyik
irányba… Olyan nehéz megmagyarázni. De akármi történik
is velem életem hátralévő részében – mondja lassan –, az
nem lesz elkerülhetetlen. Azt hiszem, ezért vagyok olyan
optimista.
– Nem lesz elkerülhetetlen?… – kérdezi Alexis, és az
orrát nyomkodja.
Kérdőn pillant Brigitre.
– Ugyan, szerelmem, ez nem lehet tartós – mondja.
 Kiadta az Európa Könyvkiadó
A kiadásért az Európa Könyvkiadó igazgatója felel

Szedte a Nyomdaipari Fényszedő Üzem

Nyomta az Alföldi Nyomda

Felelős szerkesztő: GY. Horváth László

 Jegyzetek
[1] Kiss Zsuzsa fordítása.
[2] Károlyi Amy fordítása.
[3] Hírharang, (latin)
[4] Homoszexuális, (angol)
[5] Somlyó György fordítása.
[6] Weöres Sándor fordítása.
[7] James Joyce: Ulysses. (Szentkuthy Miklós fordítása).
[8] Kiss Zsuzsa fordítása.
[9] Platón: Ión. (Szepessy Tibor fordítása).
[10] Az ékszerek. (Babits Mihály fordítása).
 Tartalom
BYRNE-ÉKNÉL
Szeptember 11.
SEIDELÉKNÉL
November 5. Este 8 óra.
ALBERT ST. DENNISNÉL ÉS HOUSLEYÉKNÁL
December 31. Este 7 óra.
ÓLOM-ÓRA
Március 8. Délután 1 óra.
AZ EMLÉKSZOBÁBAN
Május 10. Dél.
Jegyzetek