Sabrina Jeffries – Madeline Hunter – Mary Jo Putney

Karácsonyi csók
 Sabrina Jeffries

Megkésett csók
Férjemnek, Renének, aki a legfőbb támaszom még a
legnehezebb időkben is. Örökké szeretlek!
 Első fejezet

Konrad Juncker a bérelt kocsi elé fogott kimerült lóra csettintett

a hólepte úton. Általában jóval sötétedés előtt elérte Sanfortht,
de a sűrű hóesésben erről szó sem lehetett. Az útelágazásnál
lévő tábla a Fehér Rózsa fogadó felé irányította az utazót, az
elegáns szálláshelyre, amelyet a barátja, Thorn, Thornstock
hercege említett egyszer.
– Tarts még ki egy kicsit, és utána pihenhetsz – motyogta
Konrad a lónak.
Remélte, hogy nem téved. Korgott a gyomra, a szemöldökét
belepték a hókristályok, és a nagykabát sem tartotta melegen.
Pár száz nehéz méter után az út hirtelen kiszélesedett, és egy
örökzöldek által körülvett takaros épület kör alakú
felhajtójához vezetett. Az íves bejárati kapu felett a felirat:
Fehér Rózsa. Végre megérkezett.
Első pillantásra teljesen kihaltnak és elhagyottnak tűnt az
épület. Sehol egy fürge lovász, aki a kocsi elé fut a lóért, és az
épületből egy hang sem szűrődött ki, ami odabent étkező és
iszogató vendégekre utalna. Pedig a hóvihar oly hirtelen csapott
le, hogy senki sem folytathatja lóháton vagy kocsin az útját.
Kényszerpihenőt tartó utasokra számított, pont olyanokra, mint
ő.
Úgy hírlett, a fogadónak nagy istállója van, amely nyilván a
másik boltíves átjárón túl helyezkedett el. A ló a fülét hegyezte,
mintha tudná, hogy biztonságos helyre kerül, amíg el nem áll a
vihar, és ismét járhatók nem lesznek az utak.
Konrad leugrott a bakról, egy póznához kötötte az állatot, és
belépett az istállóba. Egyetlen lovászt sem látott, pedig a
bokszokban álldogált pár ló. Ezt ugyan jó jelnek vette, de
továbbra sem értette, miért nem jár arra senki.
Kilépett az épületből, és a behavazott úton fáradtan a fogadó
bejárata felé indult, ahonnan végre hangfoszlányok
hallatszottak.
Kirázta a hideg a szitáló ónos esőben. Az épület háta mögé
vezető úton hirtelen megpillantott két fiatal nőt és egy hatvanas
éveiben járó férfit, akik egy erős testalkatú fickót vonszoltak a
földön. Vajon hová?
– Te jó ég! – sóhajtott Konrad önkéntelenül, amikor a
közelükbe ért. – Részeg vagy halott? – kérdezte. Az is lehet, hogy
megölték, tette hozzá gondolatban. Amilyen a szerencséje, pont
egy gyilkosságba botlik!
– Remélem, egyik sem – felelte a férfi helyett a két nő közül
az idősebb. Sűrűn pislogva nézett Konradra, miközben a hó
megült a vastag kendőjén és a szőke haján. – Most találtunk rá
idekint ilyen állapotban. Úgy látom, beteg.
Konrad közelebb lépett a csoporthoz. A másik, barna hajú
nőt a kora alapján és a kötényéből ítélve szolgálólánynak nézte.
A két nő a jókötésű fickó hóna alá nyúlt, az idős férfi pedig a
lábánál fogva húzta.
A beteg férfi arcán lázrózsák ültek, és magában motyogott
valamit, amit Konrad nem értett.
– Hová viszik? – kérdezte.
– Mégis mit gondol? Egy szobába. Bár nem tudom, hogyan
fektetjük ágyba.
– Hadd segítsek! – ajánlotta Konrad, és miután a két nő
elengedte a férfit, hátulról a hóna alá nyúlt, és így végre fel
tudták emelni a földről az idősebb szolgával, aki még mindig a
lábát fogta. – Hová vigyük?
– Menjenek végig az ösvényen az ajtóig, majd kinyitom –
szólalt meg ismét a szőke nő, és előresietett. A nyíló ajtó alatt
megcsikordult a jég, és félretolódott a hó. – Alice, siess és gyújts
tüzet a kandallóban, hogy mihamarabb felmelegedjen a szoba –
utasította a nő a lányt, miközben Konrad és az idős szolgáló
nagy üggyel-bajjal a házhoz vonszolta az eszméletlen beteget.
– Igenis, Mrs. Waverly! – mondta Alice.
Aha! Szóval a tűzrőlpattant hölgy a fogadó tulajdonosa.
Thorn őt is említette.
– Ez a fickó legalább nyolcvanöt kiló! – morgott Konrad,
miközben az idős férfival bevitték a beteget a hálószobába.
– Legalább – vágta rá Mrs. Waverly, miközben lehúzta az
ágyról a takarót. Végül beemelték a férfit az ágyba, és a hátára
fektették. – Peter, segítsen ezt levenni róla! – kérte a nő az idős
szolgálót, és kigombolta a lázas férfi télikabátját.
– Majd én – ajánlotta Konrad, és arrébb tolta az asszonyt.
Peter megemelte az eszméletlen férfi vállát, így Konrad
lefejthette a karjáról az átázott, nehéz gyapjúkabát ujját; végül
kihúzta alóla a ruhadarabot. Újabb gombolás és huzigálás után
lekerült a felöltő és a mellény is. Az asszony betakarta a férfit,
és felakasztotta a ruháit, hogy megszáradjanak.
– Köszönöm a segítséget, kedves Mr... – fordult végül Konrad
felé.
 – Juncker. Konrad Juncker. Ezek szerint ön Mrs. Waverly, e
pompás fogadó tulajdonosa – felelte ő. Gondolta, nem árthat, ha
hízeleg egy kicsit.
– Igen, én vagyok, de az ünnepek alatt nem fogadok
vendégeket – közölte Mrs. Waverly, tudomást sem véve a
bókról.
– Bárhol meghúzom magamat – mosolygott Konrad
kitartóan. – Talán akad hely a lovászok mellett. Szívesen fizetek
teljes árat.
– Nem a pénzről van szó. Zárva vagyunk, és jelenleg nem
tudok ellátást biztosítani. Peteren és az unokáján, Alice-en kívül
személyzet sem áll a rendelkezésére.
– Sajnálom, hogy belerondítok a nyugalmasnak szánt
napjaiba, de nem mehetek tovább ilyen körülmények között.
Járhatatlanok az utak. Nyugaton már mindent beborított a jég,
és mindjárt ideér. Már lehet hallani, még ha ön nem is vette
észre odakint a hidegben – mondta Konrad. Mrs. Waverly
habozott. – Ellátom magamat. Nincs szükségem személyzetre.
– Rendben. Maradjon, amíg járhatóvá nem válnak az utak –
sóhajtott az asszony. – Sok szobám van az emeleten az udvarra
néző galérián. Alice odavezeti a négyes szobához, de a
csomagját magának kell vinnie. Peter gondoskodik a lóról meg a
fogatról. A vacsoránkat is megosztjuk önnel, de ne számítson
lakomára!
– Köszönöm – biccentett Konrad az asszony felé, majd Alice-
szel meg Peterrel a fogadó elé indult az útitáskájáért. Ezután
Peter az istállóba vezette a lovat, Konrad pedig követte a lányt
az emeletre. Az aranyozott korlátdíszek, a méhviasz gyertyák és
a széles lépcsősor arról tanúskodott, hogy a fogadó a módos
utazóknak kínál szállást. Ilyesmiben sohasem volt része, amikor
a színtársulattal turnézott.
– Hol hallott a mi pompás fogadónkról? – kérdezte Alice
némi gúnnyal a hangjában.
– A barátom, Thornstock hercege dicsérte előttem a Fehér
Rózsát, ami épp eszembe jutott az elemekkel küzdve.
– Ismerem a kegyelmes urat – felelte a lány barátságosan. –
Néha megpihen nálunk Armitage Hall felé menet. Előfordul,
hogy megiszik egy korsó sört, amíg a lovakat váltják – tette
hozzá hátrapillantva. – Mrs. Waverly jószívű hölgy. Csupán azt
remélte, hogy fellélegezhet egy kicsit a sok munka után.
Általában egész évben telt házunk van.
– Szavamra mondom, nem terveztem, hogy itt szállok meg –
kezdte Konrad, de hirtelen észbe kapott, mert nem akart
udvariatlan lenni. – Hálás vagyok, hogy befogadnak. Sanforthba
igyekeztem, a barátom kényelmes vidéki kastélyába.
– Sanforthba? – kérdezte a lány meglepetten, és majdnem
tátva maradt a szája. – Ismerünk pár helybélit, de a kúriából
senkit. Armitage hercegéhez készült? Persze! Thornstock
hercege is a barátja. Micsoda család! Három herceg, három
féltestvér. Valóban olyan duhajok, ahogy hírlik? Nyilván jól
ismeri őket, ha meghívták magukhoz, és...
– Ó, megérkeztünk, itt a négyes szoba – vágott közbe Konrad,
hogy elejét vegye a lány kíváncsiskodásának. Tudta, milyen
pletykásak a falusi népek, ezért nem szívesen válaszolt volna a
kérdésekre. – Ez az enyém, ugye?
– Igen – felelte a lány elpirulva. – Csak fecsegek, fecsegek, és
majdnem elmentem mellette. – Kinyitotta az ajtót. – A
nappalihoz hálószoba is tartozik. Két napja nem lakják,
úgyhogy ki kell szellőztetnem. Tüzet gyújtok, megvetem az
ágyat, és hozok friss vizet a tisztálkodáshoz. Ennél többet nem
tehetek önért vacsora előtt.
– Majd én begyújtok, és hozok vizet, ha megmondja, hol
találom a kutat.
– Köszönöm, ez nagy segítség – felelte a lány ámulva.
Miközben Konrad levette az ázott télikabátját, és
felakasztotta egy kampóra, Alice tiszta ágyneműt vett elő az ágy
alatti fiókból. Konrad megkereste a tűzszerszámokat, és
nekilátott a tűzrakásnak a nappaliban lévő kandallóban.
Miután az apró gallyakra halmozta a fahasábokat, addig
ütögette egymáshoz a kovát meg az acélt, amíg a gyújtós lángra
nem kapott. Egy perc múlva pattogott a tűz.
Észrevette, hogy Alice az ajtóból figyeli.
– Előkelő úr létére jól ért a tűzgyújtáshoz – jegyezte meg a
lány.
– Ez azért van, mert nem vagyok az – felelte Konrad. –
Pénzért dolgozom, a munkámból élek – tette hozzá a lány
zavart pillantását látva.
– És mivel foglalkozik? Tűzgyújtással? – kérdezte Alice
kétkedve, miközben felrázta a párnákat.
– Dehogy! Színműveket írok – nevetett Konrad. Pontosabban
úgy teszel, mert valójában a legjobb barátod, Thorn írja őket,
tette hozzá gondolatban.
– Olyanokat, amiket színházban játszanak? – kérdezte a lány.
– Pontosan olyanokat.
 Csakhogy nem „írja” már sokáig őket, mert Thorn azt
tervezi, hogy a jövőben a saját nevét fogja használni, így nem
lesz rá szükség, hogy fizessen neki a titoktartásért. Az eddig
kapott pénz nagy részét félretette ugyan, de mi lesz, ha elfogy?
Elő kell rukkolnia egy tervvel.
Ismét beállhatna színésznek, de elege volt már az állandó
utazásokból, és a londoni kollégák között kegyetlen rivalizálás
folyt, pedig csak ott lehetett megélni a mesterségből. Ráadásul
tartott tőle, hogy színházi berkekben hitelét veszti, ha kiderül,
hogy valójában Thorn írta a Felix-darabokat, és nem ő. Pont
ezért könnyen előfordulhat, hogy nem tudja készpénzre váltani
a saját színdarabjait. Még ha ő maga el is hiszi, hogy ő írta őket,
a színházi társadalom nem fogja.
A verseiből nem tud megélni, pedig a költészet áll a
legközelebb a szívéhez, hacsak nem talál magának egy gazdag
mecénást. Márpedig ahhoz nem volt kedve, hogy hajbókolva
pénzt könyörögjön a gazdag barátaitól. A regénye csak félig
készült el. Nem jöttek oly könnyen a szavak, mint a versírásnál.
– Szóval ezek a színdarabok olyanok, amiket Londonban is
játszanak? – kérdezte Alice, miközben a tollal bélelt matracot
paskolta.
– Igen. Láthatja őket, ha Londonban jár.
– Akkor akár Kínában is játszhatnák őket – sandított a lány
Konradra.
A francba! Úgy gondolkodik, mint egy elkényeztetett ficsúr.
Csak az jár a fejében, hogyan maradhatna Londonban,
miközben ez a szegény lány soha életében nem járt ott. A
szolgák általában csak akkor utaznak, ha az uruk vagy az
úrnőjük útra kel, de még akkor sem mindegyik, mert általában
csak az olyan fizetett társalkodónőket viszik magukkal, mint
Flora.
Flora. Miért jut eszébe ismét a lány?
Egy hónapja látta Londonban nyolc év után először. Pont
olyan bájos volt, mint tizenkilenc évesen. Elég volt egyetlen
pillantás, és az összes emlék felelevenedett benne. A félszeg
flörtöléssel és udvarlással töltött egy hónap alatt átélt táncok,
hosszú beszélgetések és szemérmes érintések. A legszívesebben
újrakezdené az egészet a lánnyal, bár kevés dolog változott az
életében, a lányé pedig rosszabbra fordult.
Eljátszotta az egyetlen esélyt, hogy jóvátegye a vétkét. Oly
sok kérdése lett volna, és egyet sem tett fel. Ráadásul esélye
sincs rá, hogy a jövőben viszontlássa.
Te jóisten! Nem szabad rá gondolnia.
– Hadd segítsek a párnahuzatokkal! – mondta Konrad,
miután Alice felhúzta a lepedőt.
– Nagyon kedves öntől, uram – felelte a lány, és átment az
ágy másik oldalára. Hirtelen észrevett valamit odakint. – Egy
fogat tart a felhajtó felé.
– Valóban egy hintó közeleg – nézett ki Konrad az ablakon. –
Méghozzá elég nagy.
– A legjobb lesz, ha megyek, és jelentem az úrnőmnek –
csettintett a nyelvével Alice. – Nem fog örülni. Már csak ez
hiányzott! – tette hozzá az ajtó felé sietve.
Konrad tökéletesen egyetértett.
 Második fejezet

Miss Flora Younger kesztyűs kezével megtörölgette a hintó

ablaküvegét, és megpróbálta kivenni, mit lát a felhajtó végén.
– Attól tartok, a Fehér Rózsa néptelen – szólalt meg.
– Szamárság! – vágta rá Lady Hortensia Whitmarsh, Flora
munkaadója, és ő is kinézett az ablakon. – Egy fogadót sohasem
zárnak be. Példátlan udvariatlanság lenne az utazókkal
szemben!
– Talán nem jószántukból tették – felelte a lány egykedvűen.
– Egy lelket sem látok. Nem mintha jelenleg sok választásunk
lenne. Csak az számít, hogy fedél legyen a fejünk felett.
– Badarság! Mindig van választásunk, a teremtésit neki!
Szólok Braxtonnak, hogy hajtson tovább addig, amíg megfelelő
hajlékot nem talál – mondta fölényesen a vikomtesz, és
határozottan megkopogtatta a hintó tetejét. – Braxton! Braxton!
Hallja, jóember! – kiáltotta. – Az ördög vigye el ezt a fickót, úgy
tesz, mintha nem hallaná – morogta, miután nem érkezett
válasz.
– Hiszen majdnem teljesen süket – nevetett Flora.
– Amit akar, azt meghallja – zsörtölődött Lady Whitmarsh.
– Mégsem teszi ki a szűrét.
– Persze hogy nem! Sohasem volt nála jobb kocsisom.
– Látja! – felelte Flora. Már régen feladta, hogy megértse
Lady Whitmarsh észjárását. – Braxton azért jött erre, mert
tudja, hogy ez az utolsó lehetőségünk, hogy elmeneküljünk a
vihar elől.
– Talán – felelte a lady, és megkötötte a cipőfűzőjét. Szegény
asszony lába megfájdult a hidegben, ezért mindig kioldotta a
fűzőt a félcipőjén, ha utaztak. Úgy érezte, ez segít.
Flora begombolta a lombzöld bársonyköpenyét, amely a
méltóságos asszonytól maradt rá, a fejére húzta a kapucnit, és
alig várta, hogy kiszállhasson.
– Bárcsak a másik köpenyemet vettem volna fel, amikor
reggel elindultunk az előző szálláshelyről! – jegyezte meg.
– Ugyan! Jó benyomást akartál tenni a vendéglátóinkra. Ez
persze érthető. Nagyon csinos lett a köpeny, miután ráhímezted
ezeket a cifraságokat és cicomákat. Remekül illik ehhez az
ünnepi időszakhoz, a borostyán- és magyalágak közé.
– Igen, de túl hideg ebben az időben. A legmelegebb
köpenyemet kellett volna felvennem, akármilyen ódivatú és
nem ünnepi is.
– Ha arra kényszerülünk, hogy itt töltsük az éjszakát, vetesd
le az utazóládát az inassal a szolgálók kocsijának a tetejéről.
Habár lehet, hogy jobban jársz azzal a táskával, amelyet a
fogadókban töltött éjszakákra pakoltál össze. Holnap reggel
korán kelünk, és indulunk Armitage Hallba.
– Tartok tőle, hogy sehová sem indulunk egyhamar – felelte
Flora. – Eltart egy darabig, amíg elolvad a jég és a hó.
– Ám legyen! Ez esetben holnap délutánra halasztjuk az
indulást. Akárhogy is lesz, időben útra kell kelnünk, hogy ne
várassuk meg a herceget.
– Még így sem hiszem, hogy...
A hintó hirtelen megállt, kivágódott az ajtaja, és Braxton
dugta be rajta a fejét.
– Megérkeztünk, asszonyom! – közölte.
– Nem hallotta, hogy kopogtam magának? – kérdezte a lady
méltatlankodva.
– Nem, mert a fülem mellett fütyült a jeges szél – vágta rá a
férfi rezzenéstelen arccal, mivel már megszokta Lady
Whitmarsh házsártoskodását. – Valóságos orkán tombol idekint.
Olyan közel álltam meg az épülethez, amennyire lehetséges.
– Nagyon derék magától, Braxton – hálálkodott Flora.
– Köszönöm, kisasszony. Vigyázzanak mindketten, mert a
bejárat előtt csúszik a talaj.
– Hol az inasom, hogy átsegítsen minket a csúszós részen? –
elégedetlenkedett a lady. – Biztosan lemaradtak.
– Sajnálom, asszonyom. A szolgálók abban a fogadóban
maradtak, ahol legutóbb lovakat váltottunk – szólt közbe
Braxton. – James nem hajt jól ilyen pocsék időben, ezért azt
tanácsoltam neki, hogy várjanak az indulással.
– Anélkül, hogy engedélyt kért volna rá tőlem? – kérdezte
Lady Whitmarsh döbbenten.
– Ahogy mondja – felelte a kocsis makacsul. – A lehető
legmesszebb akartam jutni, mielőtt az utak teljesen
járhatatlanná válnak, és nem fecsérelhettem az időt arra, hogy
a méltóságos asszonyommal vitatkozzak.
– Vagy úgy! – felelte a lady, és mély levegőt vett. – Nos, ez
esetben remélem, találunk valakit, aki a segítségünkre lesz.
A vikomtesz és a kocsis oly régen ismerte egymást, hogy már
nem vettek tudomást a kettejük közötti súrlódásokról. Flora
gyakran jót mulatott magában a civódásaikon. Most azonban
nem volt ehhez kedve, mert alig várta, hogy megigyon egy
csésze forró csokoládét, és letelepedjen egy meleg kandalló
mellé.
A két nő kiszállt a kocsiból, és amíg a fedett folyosóhoz nem
értek, Braxton a kinyújtott karjával védte őket a széltől. Hangok
hallatszottak az épületből.
Remek! Ezek szerint a fogadó nem néptelen, gondolta Flora.
Így már van esély a meleg kandallóra.
Néhány pillanat múlva egy csinos nő sietett eléjük a fedett
folyosó túlsó végéből.
– Jenna Waverly vagyok, a fogadó tulajdonosa – mutatkozott
be, amikor odaért. – Gondolom, szállást keresnek – tette hozzá.
Látszott rajta, hogy nagyon kimerült.
Mivel nem akarta, hogy Lady Whitmarsh egy ilyenkor
szokásos csípős megjegyzése miatt mindannyiukat
kiebrudalják, Flora magához ragadta a szót.
– Valóban így van – mondta. – Nagyon hálásak lennénk, ha
befogadna minket, mert nem hiszem, hogy a kocsisunk
hajlandó továbbhajtani ilyen időben.
– Teával és némi harapnivalóval szolgálhatok egy darabig,
de ez minden. Az ünnepek alatt általában zárva tartunk, hogy a
szolgálók a családjukkal lehessenek.
– Hallatlan! – adott hangot a nemtetszésének Lady
Whitmarsh. – Sebaj, fizetünk. Milyen kellemes meglepetés, hogy
egy asszony a fogadós! Bárcsak több ilyen lenne! – tette hozzá
sietve, amikor Flora összeráncolt homlokkal rápillantott. A lány
megkönnyebbült a vikomtesz behízelgő hangja hallatán, de az
érzés hamar elszállt. – Gyakrabban látogatnám a fogadóját, ha
rendszeresen megfordulnék ezen az isten háta mögötti helyen.
Szerencsére erről szó sincs – tette hozzá a lady.
– A méltóságos asszony arra céloz, hogy... – kezdte Flora
zavartan.
– Hagyjuk, hadd mondja el a méltóságos asszony maga, mire
célzott! – csendült fel egy ismerős hang. – Ebben nem szorul
segítségre.
Amikor a közeledő férfi tekintete találkozott Floráéval, a
lány szíve óriásit dobbant. Csak egyetlen embernek volt olyan
sötétkék szeme, mint a csillagos éj. Konrad Juncker állt előtte
teljes életnagyságban, pimaszul jóképűen, egy szívtipró
nyegleségével.
Flora szíve összeszorult. Hogy lehet ez? Idáig követte őket?
Talán megtudta, kit takar az „Egy Kifinomult Úrilány” álnév, aki
gyakran bírálja a színműveit a London Society Timesban?
Hacsak nem...
Hunyorogva Lady Whitmarshra pillantott. Gond nélkül el
tudta képzelni róla, hogy ő próbálja összehozni vele. Lehetetlen,
hiszen a vikomtesz már akkor megvetette Junckert és a műveit,
mielőtt megismerte őt, és különben is mesteri cselszövésre lett
volna szükség, hogy megrendezze ezt a találkozást, hiszen még
ő sem tudja befolyásolni az időjárást.
– Önök ismerik egymást? – nézett Mrs. Waverly meglepetten
Florára és Konradra.
– Fogalmazhatunk így is – felelte a férfi mélyen a lány
szemébe nézve. – Évekkel ezelőtt találkoztunk először, és a
közelmúltban ismét összefutottunk Londonban. Mrs. Waverly,
hadd mutassam be önnek Lady Hortensia Whitmarsht és a
kísérőjét, Miss Flora Youngert!
– Ha szállást adott ennek a fiatalembernek, minket sem
küldhet el – jelentette ki a vikomtesz Jennára pillantva.
– Kapott szállást, de vállalta, hogy ellátja magát – felelte Mrs.
Waverly csodálkozva. – Azért zárom be a fogadót az évnek
ebben a szakában, hogy kipihenjem magamat. Csak néhány fő
személyzet és én maradtam itt. Megteszünk mindent, hogy
kiszolgáljuk önöket, de csak nagyon kevés élelmiszerem van. Ha
úgy döntenek, hogy maradnak, segíteniük kell a főzésben és a
hasonló munkákban.
– Nekem is van személyzetem, így... – kezdte a lady, de
hirtelen elhallgatott, és kérdőn felpillantott, amikor Flora
oldalba bökte. – Ó, valóban! Csak én vagyok, és Miss Younger –
mondta végül, mert eszébe jutott, hogy a cselédek lemaradtak.
– Meg a méltóságos asszony kocsisa – szólt közbe Flora, és
megpróbált tudomást sem venni Konradról. – Biztos vagyok
benne, hogy Mr. Braxton szívesen segít az istállóban, vagy
bárhol, ha szükség lesz rá. Majd én gondoskodom Lady
Whitmarshról. Megoldjuk, asszonyom.
– Nos, rendben. Rendszerint Alice mutatná meg a
szobájukat, de most mással van elfoglalva.
– Melyik szobát adja Lady Whitmarshnak és Miss
Youngernek? Majd én odavezetem őket – ajánlotta Konrad. – Ó,
és kérem, árulja el, hol találom a kutat! Viszek nekik is vizet,
hiszen a magaméról is nekem kell gondoskodnom.
– Köszönöm, Mr. Juncker. Nagyon kedves öntől – felelte a
fogadósnő, majd a háta mögé mutatva elmagyarázta, hol a kút. –
A hölgyek szobája ugyanazon az oldalon van, mint az öné. A
kettes lakosztály. Így egyszerűbben gondoskodik önökről Alice.
Most pedig elnézésüket kérem, a betegemmel kell foglalkoznom.
A beteggel? – nézett kérdőn Flora a nő után. Végül is hány
ember kért menedéket?
Remélte, ahhoz elég, hogy ne kelljen állandóan Konradba
botlania. A Mrs. Waverlyre vetett pillantásaiból arra
következtetett, hogy már az asszony bizalmába férkőzött.
Akaratlanul is elfogta a féltékenység. Persze hogy a
bizalmába férkőzött. Minden nőt levesz a lábáról a hamis
mosolyával, nem számít, hány éves.
– Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte Konrad, és a háta mögött
lévő csukott ajtóra mutatott.
– Menj Mr. Junckerrel, és győződj meg róla, hogy megfelelő-e
a szoba – utasította a lady Florát. – Addig én... nos, addig közlöm
Braxtonnal, hogy úgy döntöttünk, itt maradunk, és felhozatom
vele a poggyászt.
Flora megpróbált olvasni Lady Whitmarsh tekintetéből.
Eszébe sem jutott volna eddig Braxtont ilyesmiről informálni, és
neki sem kellett mostanáig megvizsgálnia a szállást soha. Vajon
miben sántikál?
Konrad a távozó vikomtesz után nézett, majd kinyitotta a
lány előtt az ajtót, és a lépcső felé mutatott.
– Miért hagyja, hogy szolgaként bánjon magával? – kérdezte.
– Mert tetszik vagy sem, az vagyok – vágta rá Flora
türelmetlenül, és elindult felfelé a lépcsőn. – Ha az ember
pénzért dolgozik, és nem szívjóságból, természetes, hogy
szolgaként bánnak vele. Még ez is jobb azonban, mint ha váltott
lónak használnák két úti cél között, és soha többé nem
gondolnának rá.
Konrad bosszúsan morgott valamit válaszként az orra alatt,
de a lány ettől nem érzett akkora elégtételt, mint remélte.
Mindegy, így most már ő is tudja, hányadán állnak, és nem kell
foghegyről válaszolgatnia neki, mint ahogy egy hónapja tette a
rövid találkozásukkor.
– Bathban más volt a helyzet, és nem tudtam... Mindegy.
Most már úgysem számít – motyogta Konrad alig érthetően.
Pedig Florának nagyon is számított, mégsem kérhette, hogy
adjon magyarázatot. Bizonyára találna, és így kénytelen lenne
hinni neki, ami még több boldogtalansághoz vezetne.
– Hogy kerül ide egyáltalán? – kérdezte Flora végül.
– Hasonló okból, mint ön. Az időjárás elől menekültem.
– Nyilván a vérében van az állandó menekülés – jegyezte
meg a lány, amikor felértek az emeletre. Ott már melegebb volt,
ezért levette a kapucniját.
Rögtön meg is bánta, mert Konrad váratlanul elé lépett, és
neki szinte megfagyott a vér az ereiben.
– Mit mondott? – kérdezte szúrós pillantással.
– Mindegy. Most már úgysem számít – ismételte Flora a férfi
korábbi szavait.
– Ha mindenáron tudni akarja, éppen Armitage Hallba
tartok, vendégségbe.
– Armitage hercege hívta meg? – kérdezte Flora rémülten. Itt
is és ott is össze lesznek zárva?
– Történetesen a féltestvére legjobb barátja vagyok, bár ezt
nyilván nem gondolta volna, figyelembe véve az alacsony
származásomat.
 A gúnyos megjegyzés bántotta a lányt.
– Olyan alacsony, hogy egész London ismeri. Az álszerénység
nem szép dolog, uram.
– Fogalma sincs, mennyire szerény ember vagyok valójában
– vágott vissza Konrad.
– Elhiszem, ha maga mondja – felelte a lány, és elindult a
folyosón anélkül, hogy tudta volna, hová tart. – De nem akartam
megbántani. Thornstock nem Armitage Hallban él. Minket azért
hívtak meg, mert Armitage ifjú felesége, Vanessa a barátnőm.
Nem gondoltam, hogy Thornstock vagy a család más tagjai is ott
lesznek. Csupán erre utaltam.
Ekkor hirtelen megértette, hogy Lady Whitmarsh
könnyűszerrel meghívathatta mindkettejüket: Florát és
Konradot is. De miért akarná összehozni Konraddal, akit
cseppet sem kedvel?
Az egésznek semmi értelme. Nyilván félreérti a helyzetet.
Flora csacska szíve nagyot dobbant, amikor Konrad
közelebb lépett hozzá. Miért van még mindig ilyen hatással rá?
Tizenkilenc éves korában még érthető volt, de azóta sokat látott
nővé érett, és egy arisztokrata dáma társalkodónője lett. Nem
szabad, hogy ilyen hatással legyen rá.
– Kössünk fegyverszünetet! – suttogta Konrad. Flora kissé
megborzongott.
– Nem tudtam, hogy hadban állunk – felelte a lány.
– Pedig oly hideg tekintettel néz rám, hogy ezt kell
gondolnom.
– Mit vár tőlem? Melegséget? Szó nélkül eltűnt az életemből,
hogy híres színműíró legyen – mondta Flora. – Elhitette velem,
hogy... – tette hozzá, de aztán elhallgatott. – Nem érdemes erről
beszélni. Elő kell készítenem a méltóságos asszony szobáját,
meg az enyémet is.
– Segítek.
– Nincs szükségem a segítségére.
– Tisztában van egyáltalán vele, hogyan kell tüzet gyújtani? –
kérdezte a férfi gúnyos mosollyal, mert nagyon is jól tudta a
választ.
– Ön talán tudja? – vágott vissza Flora. Ó, mennyire utálom!,
tette hozzá gondolatban.
– Tudom. Fegyverszünet alatt pedig azt értettem, hogy
tegyük félre a múltbéli sérelmeinket arra a néhány napra, amit
kénytelenek vagyunk ebben a személyzettel gyéren ellátott
fogadóban tölteni.
– Néhány napra? – kérdezte a lány döbbenten, és összeugrott
a gyomra. – Csak nem leszünk kénytelenek itt tölteni a
karácsonyt?
– Nagyon is elképzelhető! Miért? A jó oldala az egésznek,
hogy Sanforth nincs messze, és az ott ragadt vendégek sem
tudnak távozni. Pár nap kérdése, és a barátainkkal
ünnepelhetünk.
– Remélem, igaza van. Vanessa azt mondta, a család állít egy
úgynevezett karácsonyfát. Még ő sem látott ilyet, így nem tudta
leírni, hogy néz ki. Alig várom, hogy lássam!
– Ha ugyanarról beszélünk, mint amilyet a szüleim állítottak
minden évben, akkor gyönyörű – felelte Konrad. A lány kérdő
pillantást vetett rá. – A karácsonyfa német hagyomány. Apám
német volt, és Armitage összes testvére német földön
nevelkedett. Minden fa más azonban, ezért nem adhatok pontos
leírást.
– Így még csalódottabb leszek, ha mégsem láthatom – felelte
Flora. Konrad szüleiről viszont még sohasem hallott, és már
majdnem feltett egy kérdést, amikor a férfi folytatta:
– Nos, mit szól a fegyverszünethez? Beleegyezik?
Flora a férfi világosszőke, divatosan kócos haját, remek
szabású ruháját, a legjobb minőségű gyapjúból készült sötétkék
felöltőjét és csokoládészínű, kemény szárú csizmáját méregette
szórakozottan. Mi tagadás, csakugyan vonzó ember, igazán
elragadó a megjelenése.
Mégsem volt ugyanaz, akinek egykor látta. Már ha
egyáltalán jól ítélte meg akkor. Híres emberré vált, és nem
jelentett rá veszélyt. Mit akarna tőle egy megannyi rajongóval
bíró férfi, aki kedvére válogathat a nők között? Még akkor is, ha
a szeme úgy csillan néha, mintha szívesen megölelné, ha egy kis
időre egyedül maradnának.
Milyen kár, hogy nem maradhatnak egyedül egy kis időre!
Pedig csábító volt a gondolat.
Butaság az egész!
– Rendben. Talán tényleg bölcs dolog lenne a fegyverszünet
– mondta végül a lány. Nagyon bölcs, ha végül tényleg
megbékélne a jelennel, és elfelejtené a múltat, tette hozzá
gondolatban.
– Nos, rajtam nem múlik – sóhajtott megkönnyebbülten
Konrad. – Így tehát...
– Ó, itt van, Mr. Juncker! – szólalt meg egy kislányos hang a
hátuk mögül.
 Flora ingerült pillantással fordult a rajongó tekintetű,
pirospozsgás, telt keblű szolgálólány felé. A mindenségit neki!
Már ezt a nőt is levette a lábáról!
– Bizonyára te vagy Alice – ragadta magához a szót Flora, és
a haragját lenyelve mosolyt erőltetett az arcára. – Attól tartok,
az úrnőm és én itt ragadtunk, és csak akkor utazunk tovább,
amikor járhatók lesznek az utak. A kettes számú szobát kaptuk,
ha nem tévedek. Ugye, Mr. Juncker?
Konrad szemében ugyanaz a fény csillant, mint amikor Mrs.
Waverly a földszinten kiosztotta a lakosztályt a két nőnek.
Amely a fogadó ugyanazon oldalán van, mint a férfié!
– Melyik az ön szobája? – kapott észbe Flora.
– A négyes.
– Majdnem közvetlenül egymás mellett – mutatott Alice
előre a folyosón. – Látja?
Flora elfojtott egy sóhajt. Csak egy ajtó választotta el
egymástól a két szobát. Te jóisten!
– Ugye milyen jó, hogy fegyverszünetet kötöttünk? – suttogta
Konrad kissé előrehajolva.
Vagy épp ellenkezőleg. Flora úgy érezte, mire a nap véget ér,
megbánja, hogy kibékültek.
 Harmadik fejezet

Konrad abban a pillanatban tudta, hogy bajban van, amikor

meghallotta Flora csengő hangját a földszinten. Ugyanolyan
nagy hatást gyakorolt rá, mint amikor először találkoztak
Bathban. Vagy mint legutóbb a színházban, amikor a nevetése
önkéntelenül odavonzotta a vikomtesz páholyához.
A lány hangja úgy csilingelt, mint a verssorok, amelyeket a
férfi papírra vetett. A legszívesebben egész nap hallgatta volna.
– Miss Younger és én... nos, ismerjük egymást – nyögte ki
végül Konrad, mert Alice kérdőn bámulta őket. – Évekkel ezelőtt
találkoztunk, régi barátok vagyunk.
– Azért nem vagyunk annyira régi barátok!
– A legalázatosabban esedezem a bocsánatáért – hajolt meg
Konrad gúnyos mosollyal. – Eszem ágában sem volt
félreérthetően fogalmazni – tette hozzá, merész pillantást vetve
a lány ívelt szemöldökére és csinos orrára, amelyet a
legszívesebben azonnal megcsókolt volna.
– Veszélyes fickó, tud bánni a nőkkel. Mestere a szónak –
mondta Alice Florának.
– És mint tudjuk, gyakorlat teszi a mestert – jegyezte meg
epésen Flora, de önkéntelenül is elmosolyodott.
– Ne aggódjon amiatt, hogy közel van a szobája az úréhoz –
tette hozzá Alice. – A lakosztályának két bejárata van, használja
a másik ajtót, a folyosó végén.
– Azért nem kellene ennyire megkönnyebbültnek látszania,
Miss Younger – nevetett Konrad a két nőn.
– Jöjjön, megmutatom! – mondta Alice, és elindult a
folyosón, a nyomában Florával.
– Alice! – kiáltott Mrs. Waverly a földszintről, alighogy
elindultak. – Gyere azonnal! Újabb vendégek érkeztek.
– Te jóisten! – dörmögte a lány. – Itt a kulcsa, kisasszony. Az
ajtó nyitva van, mert eddig nem voltak vendégek – tette hozzá,
majd Flora kezébe nyomott két kulcsot, és elindult a lépcső felé.
– Megyek, asszonyom! – kiáltotta.
– Keressük meg együtt a másik bejáratot! – nyújtotta Konrad
a karját Florának. – Amíg megveti az ágyat, tüzet gyújtok. Tudja,
hogyan kell megvetni egy ágyat, ugye? – kérdezte a lányra
pillantva.
– Persze hogy tudom – vágta rá Flora, és kényszeredetten
Konradba karolt.
A lányt narancsvirágillat lengte körül. A kapucni alól
előkerülő sűrű, sötétszőke fürtjeit már alig tartották a hajcsatok.
Konrad nem bánta volna, ha kiszabadíthatná a
hajzuhatagot. Még sohasem látta leengedett hajjal a lányt, pedig
nagyon vágyott rá. Egész biztosan csodás látványt nyújt.
Elég ebből, te fajankó! Egyszer már túltetted magad rajta,
pedig elég csúnyán végződött a dolog, gondolta Konrad.
Úgy látszik azonban, a sors adott egy esélyt, hogy jóvátegye a
vétkét, és ezt ki kell használnia. Mindenképpen magyarázattal
tartozik Florának, de csak magyarázattal, semmi mással. Nem
udvarolhat neki, mert azzal mindent elrontana, hiszen semmit
sem ajánlhat neki. A lány jobb férfit érdemel.
Miután elmentek először az egyikük, majd a másikuk ajtaja
előtt, a folyosó végén észrevettek egy újabb ajtót, amelyre
szintén egy kettest írtak.
– Ezt nevezem! – biccentett Konrad, miután mindketten
beléptek. Az ajtót az illendőség kedvéért nyitva hagyta. – Lady
Whitmarsh elégedett lesz.
– Csak akkor, ha mindent rendben talál, mire ideér. Hol
vannak a lepedők? – nézett körül Flora.
– Az ágy alatt – felelte Konrad, és nekilátott a tűzrakásnak.
– Honnan tudja? – kérdezte a lány, és térdre ereszkedett,
hogy kihúzza az ágyneműtartó ládát.
– Elfelejti, hogy önök előtt érkeztem. A saját szobámat már
előkészítettem – mondta a férfi, miközben a gyújtósra tette a
fahasábokat.
Flora nem látott azonnal munkához, körbejárta a szobát,
hogy szemügyre vegye a kényelmes berendezést.
– Ó, van gardrób is! – lelkendezett, és kinyitott egy ajtót. –
Nem gardrób! Egy másik szoba.
– Ezért hívják lakosztálynak – csipkelődött Konrad.
Flora pár percre eltűnt. Amikor visszajött, már nem volt
rajta a köpenye. Skarlátszínű tafotaruhát viselt, csinos, hímzett
levéldíszekkel. Szép volt a ruha, de a lány mosolya még azt is
túlragyogta. Konrad tudta, hogy elveszett.
Ez maga a kárhozat.
– Egy nappali nyílik innen, és van egy külön hálószoba is
nekem – mondta Flora vidáman. – Kicsi, de nagyon otthonos.
Most már tudom, miért van két bejárat. A másik az én
szobámba nyílik.
– Csodás! – vágta rá a férfi, mert így biztos lehetett benne,
hogy gyakran egymásba botlanak.
Pedig ez egyáltalán nem volt jó hír. Elveszettnek érezte
magát. Elhatározta, hogy nem gondol a lányra. Különben is,
tüzet kell gyújtania.
– Hol a csudában tanult meg tüzet gyújtani? – kérdezte Flora,
és leült az ágy szélére.
– Egy jó tündér megtanított – tréfálkozott Konrad.
– Ezt a választ vártam. A Bathban együtt töltött idő után sem
tudom, ki is ön. Senki sem tudja. Mindenkivel bizalmatlan, és a
kérdéseket tréfával üti el – mondta a lány. – Nyilván csak azért
csinálja, hogy felkeltse az érdeklődést önmaga iránt – tette
hozzá fejcsóválva, amikor Konrad nem válaszolt. – Mi, fiatal
hölgyek vevők vagyunk az ilyesmire. Elragadónak találjuk. Az
idősebb matrónák pedig titokzatosnak tartják, bár ezt nem
dicséretnek szánják.
– Nem lep meg – felelte Konrad, majd felállt, és megtörölte a
kezét.
– Mindenféle spekuláció kelt szárnyra. Volt, aki amerikainak
vélte, hiszen a német neve ellenére nincs német kiejtése. Más
gazdag grófnak tartotta, akit külföldön ismert meg Thornstock –
csacsogta Flora. Bájos tekintete felébresztette Konradban a régi
érzéseket, amelyeket most a pokolra kívánt. Erőnek erejével
elűzte magától az érzelmeket. Másként nem megy. Óvatosnak
kell lennie. Jóváteszi a vétkeit, de nem ígér semmit. Nincs más
megoldás, az ördög vigye el! – Ez jó magyarázatnak tűnt –
folytatta a lány. – A herceg Poroszországban nőtt fel. Ő is pont
olyan rejtélyes, mint ön. Szinte semmit sem árul el magáról.
Őszintén szólva, az imént hallottam először, hogy az apja
német.
Konrad azonnal megbánta, hogy szóba hozta a családját.
Esze ágában sem volt erről beszélni, pedig a lány nyilván ezt
várta.
– Elárulom, hogy Thornt egy színházban ismertem meg
Bristolban – mondta Konrad, hogy kevésbé fájdalmas témára
terelje a szót.
Figyelembe véve, hogyan hajolt felé a lány ennek hallatán,
ez nemigen ijesztette el.
– Ugyanazt a színdarabot nézték meg? Vagy akkor már a
Felix-darabokon dolgozott?
Konrad eltöprengett. Már elege volt abból, hogy Thorn miatt
hazudozik, mégis folytatnia kell, mert lehet, hogy azokra a
színművekre pont nem tart majd igényt a barátja. Odavethetné
az igazság néhány morzsáját, és így nem kellene mindent
egyszerre bevallania, akármekkora kísértést érez is rá. Ha a
lány rájönne, hogy valójában a társadalmi ranglétra magasabb
fokán áll, elfordulna tőle. Ugyan a szülei kétségkívül szegények
– nyilván ezért szegődött társalkodónőnek –, de akkor is
nemesek, nem úgy, mint ő.
– Nos, ami azt illeti, épp a színtársulatommal voltam
Bristolban, és Benedeket játszottam a Sok hűhó semmiértben. A
tűzgyújtást a vándorszínészkedés során kellett elsajátítanom,
mert nyáron a szabad ég alatt töltöttük az éjszakákat. Valakinek
tüzet kellett gyújtania, ha meleg ételt akartunk. Általában rám
osztották ezt a szerepet – mondta. Flora úgy megdöbbent, hogy
tátva maradt a szája. Sokféle magyarázatra számított, de erre
nem. Konrad elfordult, hogy ne lássa, ahogy darabokra szakad a
lányban a róla kialakított kép. – Erre utaltam az imént, amikor
azt mondtam, a szerénységem nem tettetett. Alacsony sorból
származom. Ha nem barátkoztam volna össze Thornnal, még
mindig a színtársulattal utazgatnék.
– De... de hiszen amikor megismertem, kifogástalan volt a
modora. Nem mondtam volna meg, hogy nem közénk tartozik.
– Ilyen egy jó színész – vonta meg a vállát Konrad. –
Legalább öt évig játszottam úriemberszerepeket a színpadon.
Sőt, több ideig, ha beleszámolom a fiatal éveimet. Máig vannak
azonban hiányosságaim az etikett terén, nem tökéletes a
modorom, de jól álcázom, és folyamatosan tanulok másoktól.
– Mit keresett Bathban? – kérdezte Flora még mindig
döbbenten. Konrad nem tudta eldönteni, valóban érdekli-e,
vagy egyszerűen dühös rá, mert régen az orránál fogva vezette.
– Nos... Thorn elolvasta az egyik készülőben lévő művemet,
és ígéretesnek találta. Mivel művészetpártolónak tartja magát,
úgy döntött, hogy szerzőként és nem színészként vezet be a
londoni társasági életbe. Azt remélte, a környezetváltozásból
ihletet merítek, és befejezem a darabomat. Azért mentünk
Bathba, hogy felkészítsen a szerepre. Ez elvárt dolog egy
szerzőtől. Ismernie kell a társasági életet, de anélkül, hogy
túlságosan felhívná magára a figyelmet.
Ó, végül teljesen elveszett a valószínűtlen hazugságok
hálójában! Azért mentek Thornnal Bathba, hogy lássák, valóban
megállja-e a helyét színműíróként az előkelő társaságban. Nem
illett volna a herceg tervébe, ha Konrad nem egyéb, mint egy
vidéki, faragatlan színész, akit Bathban fedezett fel.
– Ezek szerint csak gyakorolt rajtam – suttogta Flora. – Csak
azért flörtölt velem, hogy kiderüljön, megállja-e a helyét a
londoni arisztokrata társaságban? – kérdezte elcsukló hangon.
– Dehogy, a mindenségit! – csattant fel Konrad. A lány úgy
nézett rá, mint akit elárultak. Te jóisten! Sohasem akart
fájdalmat okozni neki. – Egyáltalán nem gyakoroltam. Úgy
éreztem, ön mellett levegőt kapok, mert önmagam lehettem, és
nem nézett le azért, aki vagyok. Tudja, milyen felszabadító
érzés ez?
– Van róla elképzelésem – felelte a lány, de nem fejtette ki,
mire gondol. Odalépett az ágyhoz, és felkapott egy lepedőt. –
Jobb lesz, ha nekilátok, mert Lady Whitmarsh itt alszik ma éjjel.
– Miért hagyja, hogy a lady kihasználja? – vetette oda a
kérdést Konrad dühösen, mert megértette, hogy nem számíthat
Florától hasonló őszinteségre. Őrjítő!
– Kihasznál? – kérdezett vissza Flora kifürkészhetetlen
arckifejezéssel. – Lady Whitmarsh nem az a vén satrafa, akinek
gondolja. Csupán akkor lesz házsártos, ha keresztülhúzzák a
terveit. Például amikor egy jeges hóvihar miatt nem éri el az úti
célját.
– Értem – felelte a férfi, de nem tűnt meggyőzöttnek.
– Jól megértjük egymást – folytatta a lány, és elfordult. –
Sohasem emlékeztet rá, hogy alatta állok a társadalmi
ranglétrán, pedig ezt bármelyik munkaadó megtenné.
Számomra ő az, aki mellett önmagam lehetek anélkül, hogy
bántana.
Ha Flora azért mondta mindezt, hogy megsebezze, sikerrel
járt. Egykor ő is ezt akarta nyújtani számára.
– Érezte valaha mellettem, hogy önmaga lehet? – kérdezte
Konrad, és közelebb lépett a lányhoz.
– Persze – felelte Flora merengve. Borostyánkőszínű
szemében megcsillant a tűz fénye. Hirtelen erőt vett magán, és
folytatta az ágyazást. – De csak annyira, mint bármelyik nő,
akinek udvarolnak, és nem felejti el, hogy közben jó benyomást
is kell tennie.
– Úgy érti, pont úgy viselkedett, mint bármelyik nő, aki férjet
akar fogni magának? – vonta le a következtetést Konrad
keserűen. – Ezek szerint azt mondta, amit hallani akartam.
– Nem egészen, de akkor még fiatalabb és nyitottabb voltam
– válaszolta a lány komoran. – Egyszerű és érthető, hogy azt
reméltem, Bathban férjet találok magamnak. Pontosabban a
szüleim remélték. Ezért engedték, hogy a nagynéném a szárnyai
alá vegyen, és bevezessen a bathi társasági életbe, ahol volt
némi esélyem, hogy elfogadható férjet találjak.
– Lady Hyde a nagynénje? – kérdezte Konrad döbbenten. –
Sohasem említette, milyen rokoni kapcsolatban állnak.
– Anyám nagynénje volt – helyesbített a lány, és befejezte az
ágyazást. – Anyám azonban nem örökölt tőle, mert voltak fiai.
Így Hyde nénikém azzal próbálta segíteni a családomat, hogy jó
férjet keres nekem. Felajánlotta, hogy tekintélyes hozományt
ad, ha találok egy hozzám illő úriembert. Mivel a szüleim és én
voltunk a szegény rokonok, nagylelkű volt az ajánlat.
Konrad megszédült. Azt hitte, a lány Lady Hyde-dal azonos
társadalmi szinten áll, jóval a sajátja felett. Ezért nem ígért neki
semmit, és ezért nem kompromittálta. Akkor még nem keresett
feleséget. Magát sem tudta rendesen eltartani, nemhogy egy
családot.
 És még mindig nem tudna, legalábbis nem a megfelelő
színvonalon.
– Ezek szerint, amikor én, egy teljesen alkalmatlan jelölt, az
érzelmeivel játszottam, keresztülhúztam a számítását – vonta le
a következtetést, amikor végre rájött, mit jelentenek a lány
szavai. – Ezért lett társalkodónő, és nem menyasszony?
– Már rég történt – felelte Flora elpirulva.
– Ez nem válasz – mondta a férfi.
Flora magához vette a másik ágyra való lepedőt meg
huzatot, és átment a saját szobájába. Bár tudta, hogy nem jól
teszi, Konrad követte. Meg kell tudnia, mennyi kárt okozott a
lánynak azzal, hogy nyilvánosan mutatkozott vele, de nem kérte
meg a kezét.
Akkoriban még nem tudta, milyen következményekkel jár az
ilyesmi. Mivel kiragadták a választott családjaként szeretett
színtársulatból, Bathban magányosnak érezte magát, és úgy
tűnt, kölcsönösen kedvelik egymás társaságát. Most azonban, az
elit berkein belül töltött jó pár év után tudta, miként hatottak a
tettei a fiatal lány életére.
Sőt, ismét nehéz helyzetbe hozhatja, hiszen kettesben
időznek a hálószobában, amelynek a folyosóra vezető ajtaja
ráadásul zárva van. Tudta, hogy azonnal távoznia kellene, de
képtelen volt rá.
Ki kell derítenie, mit nem mondott még el a lány.
Flora didergett. Konrad körülnézett a helyiségben. A két
másik szobával ellentétben itt nem volt kandalló, és az ágy is
elég kicsi volt. Gombócot érzett a torkában. Nem akarta a lányt
kellemetlen helyzetbe hozni, de önhibáján kívül mégis megtette.
 – Vegye fel a köpenyét, ha fázik! – szólalt meg halkan.
– Útban lenne. Nem érdekes.
Dehogynem! – gondolta Konrad.
– Egészen mostanáig azt hittem, csak a szívét törtem össze,
amikor egyetlen búcsúszó nélkül távoztam, de ezek szerint
sokkal többet ártottam önnek – jelentette ki a férfi komoran.
– Nem számít – felelte a lány, és ügyes mozdulattal
felterítette a lepedőt az ágyra.
– Nekem számít – lépett az ágyhoz a férfi. – Mostanra
családanyának kellene lennie három-négy egészséges, boldog
gyerekkel. Amikor a múlt hónapban megláttam, meglepett,
hogy nem így van. Azt feltételeztem...
– Feltételezte? – csattant fel a lány. – Miért feltételeznek a
férfiak mindig valamit a nőkről? Az egyetlen reményem a
házasságra a nagynéném által felajánlott hozomány volt.
Világossá tette előttem, hogy csak akkor hajlandó fizetni, ha
tisztességes férjet találok, és nem egy kalandort. A pénzét akkor
sem bízta volna egy... egy kétes alakra, ha megkéri a kezemet.
Amire persze sor sem kerülhetett, hiszen köddé vált.
– Miután elmentem, miért nem... a nagynénje vagy ön, miért
nem próbált ismét...?
– Egy másik férfit keresni? – vágott közbe Flora indulatosan.
– Nem így működik a dolog. A nagynéném és a világ szemében
érdemtelennek bizonyultam a hozományra, mert túl könnyen
és túl hamar kimutattam az érzelmeimet, amiket egy arra
méltatlan férfi iránt éreztem.
Te jóisten! – gondolta Konrad.
– Ön is úgy gondolta, méltatlan vagyok az érzelmeire? –
kérdezte hüledezve.
– Nem. Akkor még nem – felelte a lány, és Konradot
kikerülve átment az ágy másik oldalára. – Rajongtam magáért,
és nagyon jól éreztem magamat a társaságában. Emellett
imponált az is, hogy egy gazdag herceg a jóbarátja. Hogy
gondoltam volna méltatlannak?
– Bocsásson meg! Nem hittem, hogy minden reményét belém
fekteti.
– Nem gondolta? – kérdezte a lány dühösen. – Persze hogy
nem gondolta, hiszen akkor már rég szedte a sátorfáját, és
Londonba ment sikert és hírnevet hajszolni. Egyetlen búcsúszó
nélkül, ahogy az imént mondta.
– A búcsú elmaradása nem az én hibám – védekezett
Konrad. – Akárcsak a nagynénje, Thorn is aggódni kezdett,
amikor látta, hogy felhívtuk magunkra a figyelmet. Éppen akkor
keveredett ki egy kellemetlen helyzetből egy fiatal hölggyel, és
nem akarta, hogy velem is ez történjen. Tudta, hogy nincs
pénzem, tudta, hogy talán sohasem jelentetik meg a művét...
mármint a művemet, és ha mégis, lehet, hogy nem arat sikert
Londonban. Ezért néhány Bathban töltött hét után a tudtom
nélkül összecsomagoltatta a holminkat, és felpakoltatta egy
kocsira, majd közölte, hogy indulunk.
– Lehet, hogy jobb is így – bólintott a lány. – Ha nem utazik
el, talán... talán mindketten... Nem számít – vonta meg a vállát. –
Miután elment, a szájukra vették az emberek, és
hozományvadásznak nevezték. Nem hittem nekik, mert olyan...
olyan közel kerültünk egymáshoz. Lenyűgöző verseket írt.
Inkább hercegnek, mint koldusnak gondoltam – tette hozzá
halkan. Lenyűgöző versek? Konrad elégedettséget érzett, pedig
tudta, nem lenne szabad. A költészetben sokkal több örömét
lelte, mint a nevére vett színművekben, mivel a versek
egyenesen a lelkéből fakadtak. – Azzal pedig csak rontottam a
saját helyzetemen, hogy a védelmembe vettem önt – folytatta
Flora, és határozott mozdulatokkal betűrte a lepedőt a matrac
alá. – Biztos voltam benne, hogy egy szép napon ismét
felbukkan Bathban, és elejét veszi a további pletykálkodásnak.
– Valóban visszamentem a negyedik művem színpadra vitele
után, hogy megkeressem önt. Visszatértem egy hétre Bathba,
hogy kinyomozzam, hol van. Senki sem tudta. Túl sokáig
vártam, és az emberek már nem emlékeztek semmire – mondta
Konrad, de azt nem tette hozzá, hogy utána megkeményítette a
szívét, és nem engedett közel magához senkit.
– Persze hogy nem emlékeztek rám – vetette oda Flora
csalódottan. – Akkor jelent meg a negyedik műve, az Egy merész
külföldi úriember vad kalandjai Londonban. 1806 márciusa
körül, jóval azután, hogy a nagynénémmel elhagytuk Batht. Az
a mű, amely... – Nem fejezte be a mondatot, mert észrevette,
hogy Konrad döbbenten bámulja. – Mit néz?
– Olvasta a Felix-darabokat? – kérdezte a férfi csodálkozva.
Flora arca egy pillanatra riadtnak tűnt, de aztán gyorsan úrrá
lett az arcvonásain.
– Némelyiket – mondta tettetett érdektelenséggel. – Az
ember lépten-nyomon beléjük botlott, úton-útfélen olvashatta
őket.
– Látta valamelyiket színpadon? – kérdezte Konrad. Úgy
érezte, meg kell tudnia, miért olvasta Flora a műveit,
pontosabban Thorn műveit.
– Csak a legutolsót. Az Egy merész külföldi... és a többit –
felelte a lány, és hirtelen olyan vörös lett az arca, mint a ruhája.
– Amikor a jótékonysági előadáson összefutottunk. Lady
Whitmarshnak mostanában elment a kedve az utazgatástól. Ha
mégis néha Londonba megyünk, a társasági szezonon kívül
tesszük. Nem szereti a zsúfolt várost.
– Hallottam róla – felelte Konrad keserűen.
– Kitől?
– Vanessától. Nagyon jó barátok vagyunk.
– Boldog házasságban él, szóval... – kezdte figyelmeztető
hangon a lány.
– Mondom, barátok vagyunk, kedvesem – vágott közbe
Konrad, és egy pillanatra elhallgatott, mert a becézés véletlenül
csúszott ki a száján. – Semmi több. Még akkor sem tenném, ha
érdeklődne irántam, amiről természetesen szó sincs – tette
hozzá, amikor látta, hogy Flora jobb kedvre derül az apró
bóktól. – Arról nem is beszélve, hogy a férje a barátom. –
Legalábbis egyelőre, tette hozzá gondolatban, mélyen Flora
szemébe nézve. – Zavarja, hogy a hercegné régi bizalmasom? –
kérdezte. Remélte, hogy zavarja a lányt, de rögtön
szemrehányást is tett magának érte.
– Dehogy zavar. Miért zavarna? – felelte Flora.
Persze hogy nem zavarja, gondolta Konrad. Olvasta viszont a
műveket, amelyekről azt hitte, ő írta, ráadásul nem is egyet.
Ennek jelentenie kell valamit.
Meg akarta kérdezni, mi a véleménye a színdarabokról, de
akármit mond is, azt Thorn műveire mondja, ezért inkább nem
kérdezett semmit.
– Meddig maradtak még Bathban a nagynénjével a
távozásom után? – érdeklődött Konrad.
– Körülbelül egy hétig – felelte Flora, majd felkapta az egyik
párnát, és belegyömöszölte a huzatba. – Hyde nénikém annyira
meg volt rökönyödve a felelőtlen viselkedésem miatt, hogy
kijelentette, otthon nagyobb szükség van rám, és végül
elutaztunk. Így ért szomorú véget a pályafutásom az előkelő
körökben – tette hozzá. Ezután a párnát dühösen a fejtámlához
dobta, majd széthajtogatta és eligazgatta az ágytakarót. –
Miután hazaértem, egy héten át csak arról sápítoztak a szüleim,
hogy elszalasztottam az egyetlen esélyemet. Amikor elegem lett,
válaszoltam a hirdetésre, amelyben Lady Whitmarsh
társalkodónőt keresett. Hála istennek, felvett.
– Milyen szörnyű, hogy a flörtölésünknek ilyen vége lett! –
sajnálkozott Konrad, mert rájött, hogy több felelősség terheli a
történtekért, mint gondolta. – Sohasem fogom megérteni a felső
tízezret. Az ég szerelmére! Még csak egy igazi csókot sem
váltottunk.
– Dehogynem! – ellenkezett a lány szomorúan és sértetten. –
Elfelejtette, amikor az erkélyen álltunk, és a felkelő holdat
néztük?
– Úgy értem, egy tisztességes csókot – helyesbített Konrad, és
a lányhoz lépett. – Akkor épp csak összeért az ajkunk.
– A tisztességes csóknak pont ez a definíciója – vágta rá Flora
kissé kacéran. – Bármi más tagadhatatlanul tisztességtelen lett
volna.
– Igaza van – értett egyet a férfi, és a tenyerébe vette a lány
arcát. Szinte ujjongott magában, amikor Flora engedte, hogy
megcirógassa a sima bőrét. Többet akart, többre volt szüksége. –
Tudja ön egyáltalán, milyen egy tisztességtelen csók?
– El tudom... el tudom képzelni – felelte a lány kapkodó
lélegzettel, de kerülte Konrad pillantását.
A férfi felemelte az állát, és végre a gyönyörű szemébe
nézhetett, amely egyre jobban elkerekedett, ahogy közelebb
hajolt hozzá.
– Nem kell elképzelnie. Megmutatom – mondta, majd
lehajolt, és ajkát a lányéra tapasztotta.
Konrad először beérte annyival, hogy összeérjen a szájuk,
majd egyre forróbbá vált a lágy csók, és pár pillanattal később
szinte észrevétlenül a lány ajkai közé dugta a nyelvét, mire
Flora odaadóan félrebillentette a fejét, és átadta magát a
pillanatnak.
Te jóisten! Olyan íze van, mint a karácsonynak! – gondolta
Konrad. Fahéj, szegfűszeg, forralt bor és szilvapuding. Magához
ölelte a halkan nyögdécselő lányt, hogy még hevesebben
csókolhassa, és kiélvezett minden pillanatot, mert attól tartott,
nem lesz több ilyen alkalom.
Nem érdekelte, mekkora dőreséget követ el, és az sem, hogy
a csók valószínűleg sehová sem vezet. Csak a jelen számított,
mert Flora nemsokára megtudja, milyen alantas dologba
keveredett.
 Negyedik fejezet

Flora megfogta Konrad kezét, hogy lefejtse az arcáról, de végül

mégsem tette, így az érintése úgy hatott, mint egy bátortalan
simogatás. A gond az volt, hogy teljes mélységében meg akarta
tapasztalni a férfi tisztességtelen csókját. Még sohasem volt
ilyesmiben része, és Konrad nyelvének minden mozdulatába
beleszédült.
A józan eszével tudta, hogy bajba sodorhatja magát, de ez
most nem érdekelte. Életében először valósággal vonzotta a
veszély, főleg úgy, hogy egy férfias kéz képében jelentkezett,
amely az arcát cirógatta, miközben füst és cserzett bőr férfias
illata lengte körül. A csóktól elakadt a lélegzete, és arra
csábította, hogy teljesen...
Ó, milyen csodás! – ujjongott magában a lány elragadtatva.
Még soha senki nem merte így megcsókolni. Forgott vele a világ,
a szíve majdnem kiugrott a helyéről, végül már azt hitte, elájul.
Mintha Konrad megérezte volna az elgyengülést, az egyik
kezét kihúzta a lányé alól, átkarolta a derekát, és szorosan
magához ölelte.
– Nos, drágám, ilyen egy tisztességtelen csók – mondta végül
zihálva.
– Felettébb tisztességtelen – lihegte Flora, majd ismét
hosszan összeforrt az ajkuk, és a lassú mozdulatokkal kutakodó
nyelvük találkozott. A lány majdnem elájult, úgy érezte magát,
mint egy becsípett elsőbálozó fruska. Hirtelen elkapta Konrad
nyakát, hogy visszanyerje az egyensúlyát, és beletúrt a dús,
selymes hajába. A férfi ekkor az arcát kezdte csókolni, és
amikor eljutott a füléhez, pajkosan beleharapott a fülcimpájába.
Flora lélegzete elakadt, levegő után kapkodott, és a keze
elindult lefelé a férfi meglepően izmos nyakáról, amikor zaj
szűrődött át a nappaliból.
– Mégis mi a csudát csinálsz, te kis gazember? – hallatszott
Lady Whitmarsh jellegzetes hangja.
Flora riadtan az ajtó felé fordult, mert azt hitte, lebuktak, de
Konrad megfogta a kezét, amikor kiderült, hogy nincs baj. A
vikomtesz különben sem nevezné „kis gazembernek”. Ha
rajtakapta volna őket, ahogy a hálószobában csókolóznak,
sokkal cifrábban fogalmazott volna. Például „hitvány
csirkefogó” vagy „elvetemült briganti”.
Rafinált nőcsábász, gondolta Flora, és felsóhajtott. Ő így
fogalmazott magában, különösen az előbbi csók után. Halk
nyávogást hallott, mire megkönnyebbülés öntötte el, de az érzés
nem tartott sokáig, mert a nyávogás egyre közeledett. A macska
a hálószobába tart, az ördög vigye el! Lady Whitmarsh is
mindjárt felbukkan.
Kikapta a kezét Konradéból, és a folyosóra nyíló ajtó felé
biccentett. A férfi cinkosan bólintott, és mielőtt elinalt, a fülébe
súgta:
– Később folytatjuk.
Ezután gyorsan és nesztelenül kisurrant a szobából. Hála az
égnek, gondolta a lány. Az elsuttogott ígéret azonban
vágyakozással töltötte el, és még jobban sóvárgott a férfi után.
Hogy történhetett meg mindez? Miért csókolta meg Konrad?
Csak azért, mert váratlanul alkalma nyílt rá? Vagy azért, mert
már évek óta meg akarta tenni?
Halk nyávogással belépett a szobába a macska, egy kedves
kis cirmos cicus, ártatlan pillantással.
– Mit keresel itt, te kis huncut? – kérdezte Flora kedvesen.
Világéletében szerette a macskákat. A macska mintegy
válaszként felugrott az ágyra.
– Bizony huncut kis jószág – mondta a belépő lady. Széles
mosolyából tisztán látszott, hogy sejtelme sincs, mi zajlott le a
szobában az imént. – Mrs. Waverlytől megtudtam, hogy Iván a
neve. Azonnal a nyomomba szegődött, és utánam jött a
szobámba. Láttad, hogy van egy nappalink, amit étkezőnek is
használhatunk? Nagyon takaros kis fogadó. Persze elég
kellemetlen, hogy nincs személyzet, de egy éjszakát kibírunk.
– Tartok tőle, hogy tovább kell maradnunk – felelte Flora.
– Badarság! – legyintett a vikomtesz. – Beszéltem Braxtonnal,
és azt mondta, ha csak egy mód van rá, holnap továbbindulunk.
– Úgy látom, Iván uraság szereti a hölgytársaságot – jegyezte
meg Flora, és felvette a macskát. Meglepte, hogy tűri, és a
simogatásra azonnal dorombolással válaszol. – Szóval szeretsz
kacérkodni? – suttogta. Ismerek még valakit, aki pont ilyen, tette
hozzá gondolatban.
„Később folytatjuk”, mondta Konrad. Flora beleborzongott
az ígéretbe.
– Szóval, miről beszélgettetek Mr. Junckerrel? – kérdezte
Lady Whitmarsh.
A lány összerezzent. Úgy látszik, a méltóságos asszony
belelát a gondolataiba. Ez kifejezetten aggasztó.
 – Hogy érti ezt? – kérdezte félszegen.
– Felkísért az emeletre, nemde? Biztos vagyok benne, hogy
beszélgettél vele valamiről.
A lány megkönnyebbülten felsóhajtott. Ó, igen! Méghozzá
micsoda beszélgetés volt. Még most is alig hiszi, hogy Konrad
egy színtársulattal járta az országot. Szégyellte bevallani, de ő
mindezt csodásnak gondolta. Milyen tehetséges ember!
Színészből színműíró lett. Elképesztő!
Alig várta, hogy megtudja, miként került a társulatba, és hol
vannak a szülei. Talán ők is színészek.
– Csupa macskaszőr lesz a ruhád – lépett közelebb Lady
Whitmarsh, és lesepert néhány szőrszálat a lány ruhaujjáról.
– Nem számít – sóhajtott Flora. – Hiszen a vendégeken kívül
más nem fogja látni.
– Ne feledkezz meg Mr. Junckerről! Más amúgy sem számít.
– Biztos vagyok benne, hogy fel sem tűnt neki – szólta el
magát a lány.
– Tudtam! – kiáltotta a lady. – Ezek szerint itt volt veled,
amikor feljöttem az emeletre!
– Micsoda? Dehogy! Miből gondolja? – pislogott Flora
zavartan. Iván azonnal észrevette a lány riadalmát, és kiugrott
a kezéből.
– Mert gondolom, csak azután vetted le a köpenyedet, hogy
beléptél a szobába – felelte Lady Whitmarsh hunyorogva. –
Másként nem láthatta a ruhádat, és az imént azt mondtad, hogy
biztosan nem tűnt fel neki. Ezek szerint, látta a ruhádat.
– Nos, ami azt illeti... – kezdte a lány, miközben egy hihető
válaszon törte a fejét. – Nos, igen. Valóban levettem a
köpenyemet, miközben tüzet rakott, és pár percig
beszélgettünk, de más nem történt.
– Valóban? – kérdezte az asszony gyanakvó pillantással, és
leült az ágyra. – Mondj el mindent! Az összes apró részletre
kíváncsi vagyok.
– Azt hittem, gyűlöli – jegyezte meg Flora meglepetten.
– Valóban gyűlöltem, de csak azért, mert évekkel ezelőtt
összetörte a szívedet Bathban – jelentette ki a lady, és
megköszörülte a torkát. – Még azután sem méltóztattál
elmesélni minden részletet, hogy szereztem két jegyet a
színdarabjára. Mindegy, nem firtattam tovább a dolgot, viszont
kézbe vettem az ügyet, utánaérdeklődtem a fickónak, és
megtudtam ezt-azt, ami megváltoztatta a véleményemet.
– Szóval kézbe vette az ügyet – jegyezte meg halkan Flora.
– Mindig így teszek, ha meg akarom tudni, honnan fúj a szél.
Ha még mindig utálnád, rád hagynám az egészet – nevetett az
asszony. – Szerintem azonban, ha egy úr felajánlja egy
hölgynek, hogy friss vizet hoz a pincéből az emeletre, aranyból
van a szíve.
– Nem vagyok róla meggyőződve, hogy valóban úriember –
felelte a lány. – Különben sem látom a vizet.
– Ha nem teszi meg, még az is elképzelhető, hogy lehúzom a
listámról.
– Milyen listáról? – kérdezte Flora értetlenül.
– A listámról, amelyen a hozzád méltó férfiak szerepelnek.
Jóságos isten! – gondolta Flora, és leült az ágyra a lady mellé.
– Miért akarnak folyton hozzám méltó férfit találni az idős
hölgyek? Mit látnak bennem, ami miatt oly kapósnak tűnök?
 – A jó szívedet, a hűséges lelkedet és a józan eszedet,
kedvesem – felelte az asszony barátságosan. – Mindez sokkal
fontosabb egy jó házasságban, mint a hírnév és a vagyon. Vagy
a szépség, amivel egyébként szintén bőségesen meg vagy áldva.
– Csak nem próbál férjhez adni? – kérdezte Flora gyanakvó
pillantással.
– Dehogynem! Egy olyan remek lány, mint te, kitűnő férjet
érdemel. Mr. Junckert ráadásul nyilván gazdaggá tették a
színdarabjai.
– Ugye nem így akar kegyes módon megszabadulni tőlem? –
kérdezte Flora esengve, összeszorult gyomorral.
– Szamárság! – mondta a lady, és kedvesen megpaskolta
Flora térdét. – Ha rajtam múlna, addig maradnál mellettem,
amíg mindketten el nem fonnyadunk. Nem vagyok azonban
annyira ostoba, hogy azt higgyem, életed hátralévő részében
egy vénasszonyról akarsz gondoskodni.
– Bocsásson meg, de tökéletesen meg vagyok elégedve a
pozíciómmal – ellenkezett a lány. Valóban elégedett volt.
Nagyon is. Legalábbis többnyire.
– Az élet nem arról szól, hogy az egyszerűbb utat válasszuk,
hogy elkerüljük a lelki sérüléseket.
– Nem így értettem – felelte a lány, ami csak részben volt
igaz. – Saját keresettel rendelkezem, a méltóságos asszonyon
kívül nem parancsol nekem senki, és kifejezetten érdekes életet
élek.
Lady Whitmarsh pár pillanatig némán tűnődött.
– A hozzám hasonló rangú asszonyok többsége elszörnyedne
ezektől a szavaktól – szólalt meg végül mosolyogva. – Én
azonban örülök neki, hogy ezt mondod. Ebből is látszik, hogy
egyformán gondolkodunk az élet fontos dolgairól – tette hozzá,
és egy pillanatra ismét elhallgatott. – Csakhogy sajnos jó
harminc évvel idősebb vagyok nálad, így nagy valószínűséggel
túlélsz engem. Hidd el, senki sem akar egyedül maradni az én
koromban. Én sem, ezért fogadtalak fel. Majd alkalmazok egy új
lányt, miután férjhez mész. Talán még azt is megengedem, hogy
te válaszd ki az utódodat.
– Nyilván úgy érti, ha valóban férjhez megyek.
– Férjhez mész, efelől nincs kétségem. Láttam, hogy néz rád
Mr. Juncker azon a jótékonysági előadáson. Nyilvánvaló, hogy
nem felejtett el téged, ahogy te sem felejtetted el őt. Gyanítom,
hogy sokkal jobban odavan érted, mint mutatja – fejtegette a
lady, és megfogta Flora kezét. – Szóval? Miről beszélgettetek az
alatt a pár perc alatt, amit együtt töltöttetek?
– Gondolom, úgyis addig nyaggat, amíg el nem árulok
mindent – felelte Flora, és elhatározta, hogy a szédületes csókon
kívül mindenről beszámol. – Rendben, de csak akkor mondom
el, ha megosztja velem, mit tudott meg róla Londonban, amitől
hirtelen megkedvelte. Feltételezem, a kicsapongó életmódját
nem helyesli.
– Szóval te is hallottál erről – jegyezte meg Lady Whitmarsh
töprengve.
– Persze hogy hallottam – vágta rá Flora, és felpattant az
ágyról. – Mindenki hallott róla Londonban! Az egész istenverte
világ hallott róla. Egyáltalán nem élt visszafogott életet.
– Ennek ellenére kedveled.
– Azt a Konrad Junckert kedvelem, akit Bathban ismertem
meg – sóhajtott Flora. – Akkor még nem élt züllött életet.
– Biztos vagy benne, hogy lezüllött? – kérdezte a vikomtesz
közelebb hajolva. – Az egyik emberem kifaggatta a Piccadillyn
álló Albany-ház szolgálóit, akik azt mondták, ha Thornstock
nincs Londonban, egész nap otthon van, és csak
színielőadásokra jár, szakmai tapasztalatszerzés céljából. Úgy
látszik, nem hiába, mert nagyon népszerűek a darabjai.
– Valóban népszerűek, bár én nem vagyok oda értük.
– A versei jobbak.
– Szerintem is, de a versfaragás nem fizet olyan jól, mint a
színház – jelentette ki Flora, bár ezt nem tudhatta pontosan,
mert ő csak prózát írt. Valamint dalokat, vagyis csak
dallamokat. A szöveget mindig versekből vette. Szerette a
verseket, különösen Konrad költeményeit, de ezt sohasem
vallaná be neki, mert már így is túlzottan a fejébe szállt a siker.
– Az irományairól inkább semmit sem mondok.
Kopogtak az ajtón.
– Úgy látszik, mégsem kell lehúznom Mr. Junckert a
partiképes fiatalemberek listájáról – mosolygott sejtelmesen
Lady Whitmarsh.
Flora az ajtóhoz sietett, és közben magában imádkozott,
nehogy elárulják magukat szóval vagy a viselkedésükkel.
Konrad állt az ajtóban két nagy vödör vízzel. Te jó ég! Milyen
erős!
– Látja, méltóságos asszonyom? – szólt hátra Flora. –
Mondtam, hogy felhozza a két vödör vizet. – Félreállt az ajtóból,
hogy a férfi beléphessen. – Mr. Juncker igazi úriember.
– Mindig betartom az ígéreteimet – felelte Konrad
hamiskásan a lányra pillantva.
Flora jól tudta, hogy nem a vízre céloz, hanem arra, hogy
később még folytatják. Te jó ég, nem szabad erre gondolnia!
Konrad a sarokban álló mosdótálhoz vitte a vizet, és
megtöltötte a mellette álló korsót.
– Ennyi elég lesz mára, Miss Younger – mondta a lánynak a
férfi. – Ha óhajtja, az önét is megtöltöm, méltóságos asszonyom
– fordult a vikomtesz felé, és eltette az útból a vödröt.
– Majd én megtöltöm az övét a maradékból – ajánlotta Flora,
és nagyon remélte, hogy nem pirul el közben. – A másik vödröt
tartsa meg magának.
– Arról inkább később gondoskodom – mondta a férfi, olyan
jelentőségteljes pillantással, hogy Flora számára egyből más
értelmet nyertek a szavai. Te jó ég! Akkorát dobbant a szíve,
mintha a férfi ujjai végigsimítottak volna a nyakán, és
elindultak volna lefelé. – Mindemellett az újonnan érkezőknek
is kell víz, és így legalább elfoglalom magamat valamivel.
– Rendben. Köszönöm – felelte Flora.
– Nagyon köszönjük – vette át a szót Lady Whitmarsh. – Jól
értem, új vendégeket említett? Hányan jöttek? Mifélék?
– Egy Faringdon és egy Matthews nevű úr érkezett, valamint
egy bizonyos Miss Macleod két szolgálóval. Csak ennyit tudok.
A vikomtesznek szemmel láthatóan nagy erőfeszítésbe
tellett, hogy megtartsa magának, mennyire elégedetlen a szűkös
információval, ezért felállt, és elindult a két szobát elválasztó
ajtó felé. Ám egy pillanatra még megállt.
– Jöjjön! Megmutatom, hol van a mosdótálam – mondta.
– Remélem, a vacsoránál találkozunk – kacsintott Konrad a
lányra.
– Aligha lesz másként. Hacsak nem rohanja meg a fogadót
húsz újabb menedéket kereső utazó.
– Ahhoz túl járhatatlanok az utak. Már senki sincs odakint.
– Mit gondol? Holnapra járhatók lesznek? – kérdezte a lady.
– Kétlem – felelte Konrad, és felkapta a földről a vödröt. –
Előfordulhat, hogy itt kell töltenünk a karácsonyt.
Ismét kopogtak az ajtón. Flora kinyitotta, és megpillantotta a
fújtató és ziháló Braxtont.
– Meghoztam a csomagjait, kisasszony – mondta a férfi, és
nagy nehezen az ágyra tette a poggyászt, mielőtt Flora
segíthetett volna neki.
– Köszönöm, Braxton – hálálkodott a lány. A kocsis teljesen
kivörösödött. A csomagokat általában nem ő, hanem az inas
cipelte.
– Hozom a méltóságos asszonyét is, csak előtte kifújom
magamat.
– Várjon egy percet, és felhozom én Lady Whitmarsh
csomagjait – ajánlotta Konrad. – Csak mutassa meg, melyek
azok.
A vikomtesz jelentőségteljes pillantást vetett Florára. Látod?
– kérdezte a tekintete.
– Szó sem lehet róla. Nem kérhetek ilyet egy előkelő úrtól.
– Hála istennek, nem egy született úrral van dolgunk – szólt
közbe a lady. – Egy született úr nem ajánlaná fel, hogy
cipekedjen, szóval a maga helyében elfogadnám az ajánlatot.
– Méltóságos asszonyom! – csattant fel Flora.
– Lady Whitmarshnak igaza van. Szívesen segítek, Braxton.
Különösen úgy, hogy a most érkezett utazók, akik valóban
született urak, ugyancsak magukra lesznek utalva – tette hozzá
Konrad jókedvűen, és átvitte a vödröt a másik szobába. – Jöjjön!
– fordult a kocsis felé, amikor visszatért, majd mindketten
távoztak.
Lady Whitmarsh visszavonult, hogy felfrissítse magát, Flora
pedig kipakolta a táskáit. A szobában egy nagy ruhásszekrény
állt. Milyen kár, hogy nem zárhatja be Konradot, és nem
felejtheti el örökre! Persze ez sem segítene, mert végül biztosan
kiengedné, hogy ismét megcsókolhassa.
Te jó ég! Micsoda gondolatok! Már nem buta fruska, aki
zavartan vihog, amikor meglátja a falu főterén parádézó nyalka
tiszteket. Felnőtt nő, és Konrad egyértelműen kikezdett vele,
pont úgy, mint Bathban. Ha azonban nem gondolja komolyan a
dolgot, nem szabad bátorítania.
Miért viselkedik így vele? A sarkára kell állnia, és rá kell
vennie, hogy valljon színt. Máskülönben megismétlődik a bathi
közjáték, és ezúttal biztosan nem élné túl, ha összetörné a
szívét.
 Ötödik fejezet

Konrad vízhordással töltötte a következő órát, és gondoskodott

Lady Whitmarsh lovairól meg a sajátjáról is. A hölgyek ehhez
nem értettek. Peter vezette az istállót, de annyira túlterhelt volt,
hogy ilyen körülmények között kötelességének érezte, hogy
segítsen neki.
Munka közben egyfolytában Florán járt az esze. Pompás
alakján, érzéki ajkán és azon, milyen szívesen maga mellé
fektetné, hogy bebizonyítsa, mennyire vágyik rá.
Csakhogy nem egyszerű a helyzet. A kilátásai nem javultak.
Egykori színészként és alkalmi poétaként csak bizonytalan jövőt
ajánlhat neki.
És ami még ennél is rosszabb, Thorn bármikor leleplezheti
az ármánykodásukat, amelyben Konrad kulcsszerepet játszott.
Ezután pedig nem maradna más, mint némi megtakarított pénz,
a megtépázott hírneve és a rászedett művészvilág. Az emberek
nem a herceget hibáztatják majd, hanem őt, mivel ő hazudott,
holott valójában ez esett a leginkább a nehezére.
A legszívesebben elmondta volna az igazságot Florának a
színdarabokról. Nincs joga a csókhoz és az öleléshez, ha nem
lehet vele őszinte. Hiába bízik benne a lány, és hiába várja, hogy
a gondját viseli, ha a múlt egy nagy hazugság.
Mrs. Waverly megüzente, hogy ötkor tálalják a vacsorát, így
elindult a szobájába, hogy átöltözzön. Egy pillanatra megállt
Flora ajtajánál, és eljátszott a gondolattal, hogy belép a
szobájába, és elborítja a csókjaival, mert a körülötte kavargó
kaotikus világot csak akkor érezte békésnek, amikor a lányt a
karjában tarthatta.
Lépteket hallott maga mögött a lépcsőn, ezért végül
továbbindult a szobája felé. Úrrá kell lennie az érzésein. Az ég
szerelmére, már nem zöldfülű kamasz!
Miután átöltözött, lement a földszintre, és belépett a
folyosóról nyíló tágas étkezőbe, ahol a többi vendég már
összegyűlt. Alaposan szemügyre vette őket. Az istállóban már
találkozott a Faringdon nevű úrral, aki mellett Miss Macleod ült,
úgy tűnt, ismerik egymást, bár ebben nem volt teljesen biztos.
Konrad Flora balján foglalt helyet, jobbra Lady Whitmarsh
ült. Az asszony kimérten biccentett felé, a lány mereven
előrenézett. Az igen jóképű Faringdont bámulta, a fene vigye el!
A fogadósnő még nem jelent meg, nyilván a megmentett
beteggel van elfoglalva. Alice kötelességtudóan serénykedett a
vendégek körül, és tálalta a csirkehúslevest. Konrad szerette a
csirkehúslevest. Azt sem bánta volna, ha minden itt töltött nap
ezt kellene ennie.
A lány kenyeret szelt, kitette az asztalra, és kis tálakban
vajat rakott mellé. A vendégek kenyeret vettek maguknak, és
Konrad is követte a példájukat. Udvariatlanság lett volna a
szeletet a levesbe mártani, pedig nagy kísértést érzett rá. A
ropogós héjú kenyér friss volt, a vaj pedig ízletes. A férfi
elégedett volt.
Igazság szerint a fűrészporral is beérte volna, ha Flora
mellett eheti meg. A lány hajából mámorító fahéj- és
narancsillat szállt felé. Bárcsak tudomást venne róla végre, és
nem tenne úgy, mint akit teljesen leköt az étkezés!
Észrevette, hogy magától elfelé kanalazza a levest, ahogy az
előkelő emberek szokták. A férfit kissé feszélyezte, hogy még
egy ilyen kényszer szülte alkalommal is betartja az etikettet.
Thorn sok dologra megtanította, de még így is volt hová
fejlődnie.
Hogy gondolta ezt az egészet? Ha sikerülne megoldania a
rengeteg problémáját, Flora akkor sem menne feleségül egy
hozzá hasonló fickóhoz. Lehet, hogy már nem zöldfülű kamasz,
de a lány sem naiv csitri. Látszik rajta, hogy két lábbal áll a
földön, és ezt a példát neki is követnie kellene. Nem akart
magának olyan feleséget, aki előtt folyton szégyenkeznie kell.
– Szándékában áll folytatni a Felix-darabokat? Úgy látom,
elég sikeresek – kérdezte Lady Whitmarsh az asztal felett kissé
előrehajolva. Hála istennek, Konradnak sikerült nagy
általánosságban a munkára terelnie a szót, és nem kellett a
jövőről beszélnie. Flora meg sem szólalt. Lehet, hogy olvasta az
összes művet, de ez nem jelenti azt, hogy tetszettek neki. Ez
persze cseppet sem számít, hiszen csupán pár sorral, legfeljebb
egy-két jelenettel járult hozzá a színdarabokhoz. – Nos?
Elkezdte már a következőt? – faggatózott a lady.
– Nem, és nem is fogok többet írni – bökte ki Konrad.
– Egyet sem? – kérdezte Flora elképedve és, Juncker úgy
érezte, csalódottan. Ki tudja, miért?
– A hetedik az utolsó. Jövő áprilisban mutatják be. Végeztem
a Felixekkel – jelentette ki egykedvűen. Méghozzá teljes
mértékben, tette hozzá gondolatban.
– Miről ír legközelebb? – érdeklődött a lány. – Biztos vagyok
benne, hogy a rengeteg rajongója bármilyen műnek örülne.
Bár nem volt benne teljesen biztos, Konrad mégis úgy érezte,
hogy Flora hangja ironikusan cseng.
– Lehetséges, de szerencsére ebben én döntök. Úgy
tervezem, nem írok több színművet – mondta. A fenébe! Flora és
Lady Whitmarsh emellett biztosan nem megy el szó nélkül.
– Örülök, hogy így döntött – felelte az asszony Konrad
legnagyobb meglepetésére. – A költeményei túlragyogják a
színdarabjait. Szép verseket ír, és tisztelik a költőtársai. Henry
James Pye elbújhat ön mellett – jelentette ki Lady Whitmarsh
fejcsóválva. – Fel sem foghatom, miért pazarolja az idejét a
színházra. Ön lehetne Anglia új koszorús költője.
Meglepő észrevétel Lady Whitmarshtól, gondolta Konrad.
– Henry James Pye csak azért lett koszorús költő, mert kiállt
ifjabb William Pitt mellett a Képviselőházban – vetette közbe
Flora, egy szelet kenyeret vajazva. – El van ugyan magától
ragadtatva, de mivel valójában politikus, nem várható el tőle,
hogy jól verseljen – tette hozzá. Amikor észrevetette, hogy
Konrad döbbenten figyeli, elpirult. – Olvastam valahol.
– Talán a London Society Timesban? – kérdezte a férfi. Most a
lány képedt el.
– Miért... miért érdekli? – dadogta zavartan.
– Mert a pletykarovat kíméletlen mindenkivel, különösen
velem. Igaz, Pye-ról csak az igazságot írja.
– Azért nevezi pletykarovatnak, mert nők írják a legjavát? –
vágott közbe a lady, mielőtt Flora válaszolhatott volna. – Vagy
csak azért, mert a szerzők nincsenek elragadtatva a műveitől?
– Nem a szerzők, csupán egy szerző – helyesbített Konrad a
vikomteszre pillantva. – Gondolom, olvasta az Egy Igényes
Hölgy kritikáit – tette hozzá. Lady Whitmarsh nincs jó
véleménnyel róla, talán ő maga az Igényes Hölgy, és mivel nem
kedveli, a színdarabjainak vélt művek bírálatával tölti ki rajta a
haragját, gondolta. Bár, ha nem kedveli, miért nem ír rossz
kritikákat a verseiről? Miért mondja, hogy nagyon szereti a
költészetét? – Feltételezem, hogy nem látta a műveimet
színpadon – mondta a vikomtesznek. – Úgy értem, azt a
bizonyos jótékonysági előadást leszámítva.
– Azt feltételez, amit akar – vágta rá Lady Whitmarsh, és
kihörpintette a borospoharát. – A feltételezgetés nem túl bölcs
dolog.
Konrad teletöltötte az asszony poharát az asztalon lévő egyik
palackból. Talán így megoldódik a nyelve, és elárulja, ő írta-e a
kritikákat. Thornt nagyon feldühítették azok az átkozott írások.
– Csak azért kérdezem, mert feltételezem, hogy az Igényes
Hölgy nem látta, csupán olvasta a színdarabokat. Gondoltam,
ön is így van velük.
– Honnan tudja, hogy a kritikus csupán olvasta a műveit? –
kérdezte Flora, és közben alig észrevehetően a ladyre pillantott.
Ó! Lehet, hogy Florától megtudja az igazat?
– Egy szövegkönyv nem adja vissza a darab hangulatát. A
színdarabok csak színpadon érvényesülnek igazán. A rendező
és a dramaturg nagymértékben elősegíti egy mű sikerét. Ha
valaki egy színdarabot szemléz, és nem említi meg bizonyos
részek színpadra vitelét meg a színészek alakítását, nyilván
nem látta, csupán olvasta a darabot.
– Ó, már értem, mire céloz! – mondta Flora lelkesen. –
Valóban. Élőben teljes más volt, mint ahogy olvasás közben
elképzeltem a művet. Tényleg más, ha csak a szöveget látja az
ember. Felix folyton tologatta a bútorokat, ásítozott, vagy
másokat szekírozott a színpadon. Ezt nem adja vissza a
szövegkönyv, legalábbis nem minden részletében.
A beszélgetést Mrs. Waverly és Alice belépése szakította
félbe. A lány kezében hatalmas fazék ragu gőzölgött. Pár
pillanaton belül Alice nagyobb tálakba merte az ételt,
amelyeket merőkanalakkal együtt az asztalra tett.
– Úgy tűnik, ki kell szolgálnunk magunkat – dünnyögte Lady
Whitmarsh.
– Örüljünk, hogy meghúzhatjuk itt magunkat! – felelte Flora
suttogva. – Nincs okunk panaszra.
Konrad elmosolyodott. Florának igaza volt, de a vikomtesz
nyilván nincs hozzászokva, hogy megtartsa a véleményét,
akármilyen helyzetbe is kerül.
A meglepően finom birkaragu elfogyasztása után Mrs.
Waverly hosszú eligazítást tartott arról, kinek mit kell
elvégeznie. Konrad elvállalta a vízhordást, mert már
meglehetősen belejött. A többi férfi is felajánlotta a segítségét.
A következő feladat azonban nehezebbnek tűnt. Mivel
elfogyott a hús, arra kérte a férfiakat, hogy vadásszanak.
Konrad felsóhajtott. Szívesen hordott vödröket fel és alá, de
cseppet sem fűlött a foga apró állatok gyilkolászásához. Szerette
ugyan a vadhúst, de magát a vadászatot nem kedvelte. Ritkán
vett részt ilyesmiben, és nem is volt igazán sikeres. Valószínűleg
azért, mert nem bánt jól a puskával.
Amikor néha Thorn meghívta, hogy vadásszon együtt a
barátaival, tréfálkozással és ivászattal leplezte a viszolygását.
Az előkelő urakat kora ifjúságukban megtanították lőni, így ez
nála értelemszerűen kimaradt. A vele szemben ülő markos
férfinak és Peternek nyilván meg sem kottyan a feladat, és ha
kell, elég vadat ejtenek az egész társaság számára. Ám a jelen
körülmények között mégis úgy érezte, muszáj önként
csatlakoznia a vadászkompániához.
Amikor aztán Miss Macleod is vállalkozott a feladatra, örült,
hogy így tett. Különben is, ha nem alkalmazkodik a
körülményekhez, nincs joga, hogy Lady Whitmarsht kritizálja.
A beteg úr, akit Peterrel együtt vonszolt be a házba, nyilván
kimarad a vadászatból és a közös étkezésből is. Mivel súlyos
beteg volt, Mrs. Waverly elkülönítve tartotta.
Egészen mostanáig a hölgyek semmilyen feladatot nem
kaptak, így Flora elvállalta, hogy segít a konyhában. Mivel
almában nem volt hiány, megbeszélték, hogy Alice irányításával
pitét készítenek. Akadt még ezenkívül elég sajt és vaj is.
Konrad majdnem felnevetett, de végül sikerült uralkodnia
magán, amikor észrevette Lady Whitmarsh riadt ábrázatát.
Meglepetésére azonban az asszony felajánlotta, hogy süt
kenyeret, ha megtanítják neki, hogyan kell.
Ez meglepte, mert erősen kételkedett benne, hogy Lady
Whitmarsh valaha is belépett a saját konyhájába, nemhogy
kenyeret sütött volna. A szó szoros értelmében kétséges, hogy
bármi ehető kisül a felajánlásból.
Mulatságos mutatvány lesz. Ami azt illeti, szívesen figyelte
volna Florát pitekészítés közben. Szerette a pitét, és rajongott
Floráért, és a kettő együtt különösen élvezetes lehet. Milyen kár,
hogy másnap korán reggel vadászniuk kell, miközben a lány a
konyhában lesz.
Flora felállt, és Alice-hez lépett, hogy megbeszéljék a
teendőket. Konrad a tekintetével követte.
– Hagyja békén! – súgta Lady Whitmarsh, Flora helyére ülve.
– Ezt hogy érti? – kérdezte a férfi méltatlankodva.
– Látom, milyen szemet mereszt a társalkodónőmre. Hagyja
békén! – ismételte az asszony.
– Különben mi lesz?
– Különben velem gyűlik meg a baja.
Konradnak már a nyelve hegyén volt, hogy egy ilyen
házsártos özveggyel bármikor elbánik, amikor Flora kíváncsi
pillantással melléjük lépett. A férfi ránézett, és azonnal tudta,
hogy képtelen lenne békén hagyni. Addig egészen biztosan nem,
amíg nem rendezik egyszer és mindenkorra a kettejük között
lévő ügyeket.

Flora alig várta, hogy vacsora után négyszemközt maradjon

Lady Whitmarshsal. A lépcsőn felfelé menet meggyőződött róla,
hogy Konrad nincs a közelben, és megkérdezte az asszonyt,
miről beszélgettek.
– Gondoskodtam róla, hogy az udvarlód továbbra is
rajongjon érted, mert úgy látom, ezt szeretnéd – felelte a
méltóságos asszony készségesen.
– Konrad nem az udvarlóm – vágta rá Flora. – Különben is,
hogyan tud ilyesmiről gondoskodni?
– Úgy, hogy közöltem vele, hagyjon téged békén, kedvesem –
felelte Lady Whitmarsh a lányhoz közelebb hajolva, amikor
felértek a galériára. – Nincs olyan férfi, aki engedné, hogy egy
magamfajta minden lében kanál nőszemély meghiúsítsa egy
fiatal hölggyel kapcsolatos romantikus terveit. Mr. Juncker
határozottan vágyik rád – folytatta az asszony, és amikor Flora
elpirult, rákacsintott, mintha az egészet egy szórakoztató
csínynek tekintené. – Természetesen úgy értem, arra vágyik,
hogy feleségül vegyen.
– Nem hiszem, hogy erre gondolt – felelte Flora. A lady nem
válaszolt, önelégült mosollyal folytatta az útját a szobája felé. –
Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy valóban vágyik rám
– folytatta Flora, lépést tartva az asszonnyal. – Legalábbis
feleségként. Majdnem egy évtized állt a rendelkezésére, hogy
megkérje a kezemet – tette hozzá, mert nem hitte el Konradnak,
hogy később visszatért Bathba, hogy megkeresse. Ráadásul
azóta is lett volna rá módja, hogy megtalálja.
Lady Whitmarsh megállt az ajtaja előtt, hogy kinyissa, de
mielőtt elővette a kulcsot, Miss Macleod kiáltott feléjük:
– Miss Younger!
Flora megállt, és megvárta a hölgyet.
– Remélem, nem veszi rossz néven, ha megkérem, hogy
segítsen a... segítsen a vetkőzésben – hadarta kissé zavartan,
amikor odaért a lányhoz.
– Ó, dehogy! – felelte Flora. – Mindannyian ugyanabban a
cipőben járunk – tette hozzá, és Lady Whitmarsh felé fordult.
– Persze. Menj csak, én ráérek! – mondta a vikomtesz,
mielőtt a lány engedélyt kérhetett volna.
– Sietek – biztosította az asszonyt Flora, mert látta a lady
szemén, hogy kimerült. Rendíthetetlen természete ellenére a
vikomtesz télen hamar elfáradt.
Miután segített Miss Macleodnak levetkőzni, Lady
Whitmarsh következett, neki pedig a vikomtesz segédkezett.
Ezután magára öltötte a hálóruháját meg egy harisnyát, és
kényelembe helyezte magát.
Szerencsére nem felejtette el vacsora előtt a fogadó által
rendelkezésükre bocsátott téglákat felmelegíteni a kandallónál
saját maga és a lady számára. Bevackolta magát a drága
szövetből készült takaró alá, és élvezte a lábánál elhelyezett
tégla nyújtotta meleget. Kinyitotta Anna Maria Porter Don
Sebastian, avagy a Braganza-ház című történelmi szerelmes
regényét, és nagy nehezen átrágta magát az első két fejezeten.
Máskor elragadónak találta volna a történetet, mivel egy
herceg halálával és egy másik herceg születésével kezdődött, de
valójában nem volt kedve az olvasáshoz. Még mindig Lady
Whitmarsh vacsora utáni szavai jártak a fejében.
A lady tényleg a kerítőnő szerepét játszotta, de ő ennek nem
feltétlenül örült. Konrad levette valamivel a lábáról a
vikomteszt. A férfi egyértelműen kiégettnek tűnt, valószínűleg a
népszerűség miatt. Miért mondja, hogy abbahagyja az írást?
Fogalma sincs, mennyire szerencsés, hogy van jól fizető
munkája ezekben a nehéz időkben. Mihez kezd? Visszamegy
színésznek?
Kiverte a fejéből Konrad vacsora előtt elhangzott
megdöbbentő vallomását, és tovább olvasta a könyvet.
Majdnem két fejezeten át belemerült a történetbe, amikor
váratlanul kopogtattak az ajtaján.
 Biztosan Alice, gondolta. Azért jön, hogy tegyen a tűzre, és
meggyőződjön róla, elég meleg-e a szoba. Felvette a pongyoláját,
és ajtót nyitott.
Konrad állt előtte nappali öltözetben. Sőt, nagykabát volt
rajta: látszott, hogy kint járt, mert hópelyhek olvadoztak a
vállán. A férfi meredten nézett rá, pontosabban a vállára omló
hajára.
„Később folytatjuk”, mondta a vacsora előtt. Úgy látszik,
eljött az idő.
– Mit óhajt, Mr. Juncker? – kérdezte Flora. Hátrasimította a
haját, és félénken összehúzta magán a pongyolát.
– Senki sem lát vagy hall minket, drágám. Hagyjuk a
formaságokat! Majdnem mindenki lefeküdt már, mert kimerítő
nap áll mögöttünk.
– Ön viszont nem – felelte a lány kihívóan, és Konrad
szemébe nézett.
– Ahogy látom, ön sem – felelte a férfi, és a szoba belseje felé
pillantott, ahol az ágy mellett a gyertyafénynél észrevette a
könyvet.
– Olvastam.
– Látom – felelte Konrad határozott hangon. – Én is túl
nyugtalan voltam az alváshoz. Az évek során, miközben a
színdarabjaimat csiszolgattam, gyakran előfordult.
– Úgy látom, a szabadban járt ebben a cudar időben.
– Reméltem, azt tapasztalom, hogy enyhül az időjárás, de
sajnos nem így van. Attól tartok, legalább még egy napot itt kell
töltenünk – mondta a férfi, és a Lady Whitmarsh szobájába
nyíló csukott ajtóra pillantott. – Bejöhetek? – kérdezte.
 – Megőrült? – suttogta Flora. – Ha a méltóságos asszony
felébred, átjön a szobámba, és ilyen öltözékben talál minket...
– Akkor jöjjön át az én szobámba! – vágott közbe Konrad. –
Van egy külön nappalim, akárcsak önnek és a vikomtesznek,
csak egy kicsit kisebb, és ígérem, hogy becsukom a
hálószobámba nyíló ajtót, hogy nyugodtan... nyugodtan
beszélgethessünk.
Beszélgessenek? Aligha. Habár kísértést érzett, hogy egymás
társaságában legyenek. Természetesen nem csak a
beszélgetésre gondolt.
– Miről beszélgessünk? – kérdezte a lány.
– Ezt ne itt vitassuk meg! – felelte Konrad hirtelen
kijózanodva.
– Nem kockáztathatom, hogy valaki meglásson hálóingben,
miközben a szobája felé tartok.
– Régebben nem volt ennyire óvatos.
– Ön pedig nem volt ennyire vakmerő – vágta rá a lány.
Élvezte, hogy Konrad merészebb lett, de nem akarta, hogy
észrevegye rajta. Rossz vége lehet mindkettejük számára, ha
engedelmeskedik.
– Vegye fel a köpenyét! – javasolta elkeseredetten Konrad. –
Senki sem látja, mit visel alatta. Ha találkozik valakivel, mondja
neki azt, hogy lement a földszintre meginni egy pohár sherryt.
Mi, férfiak alaposan megdézsmáltuk a fogadó csodás portóiját
vacsora után. Mrs. Waverly azt mondta, hogy az étel ugyan
elfogyott, de a sör, a bor és a rövidital bőven kitart vízkeresztig.
– Te jó ég! Remélem, nem ragadunk itt addig.
– Én is. De beszélnem kell önnel. Fontos dolgokról.
 Flora kétkedő pillantást vetett a férfira. Konradnak arcizma
sem rándult, komolyan nézett a szemébe. A lánynak is voltak
kérdései.
– Rendben, de nem maradhatok sokáig – mondta végül.
Flora felvette a köpenyét, és elhaladtak Mr. Matthews ajtaja
előtt. A legnagyobb megkönnyebbülésére valóban úgy tűnt,
hogy már mindenki alszik.
Konrad nem hazudott, tényleg volt nappalija. Miután
beléptek, levette a télikabátját, és felakasztotta a kis kandalló
mellé egy kampóra, majd becsukta a hálószobába nyíló ajtót.
– Már nem aggódik, hogy meglátnak minket? – kérdezte.
– Nem annyira, de későre jár, és mindkettőnknek korán kell
kelnie, szóval mondja gyorsan, amit akar!
– Üljön le, mert így úgy néz ki, mint egy riadt nyúl.
Egy nyúl, akit mindjárt felfalnak szőröstül-bőröstül, gondolta
a lány, majd félénken letelepedett a kanapéra, és a tekintetét a
fel-alá járkáló Konradra szegezte.
Teltek a másodpercek és a percek, végül a férfi megállt Flora
előtt.
– Nem kerülgetem tovább a forró kását. Tudja, ki az Igényes
Hölgy, aki a London Society Timesba ír? – kérdezte. Flora
arcából kiszaladt a vér. Rájött? Egészen biztosan rájött! – Az
arckifejezéséből ítélve, tudja.
– Megmagyarázom...
– Nem szükséges, könnyen kitalálom – vágott közbe a férfi. –
Az a satrafa, akinek dolgozik, kötelességének érezte, hogy
pocsék kritikákat írjon rólam. Úgy látom, mindenáron meg
akarja védeni önt, és semmi kétségem, hogy ezt az alávaló
eszközt választotta.
– Várjon, várjon! – ugrott talpra Flora izgatottan. – Azt hiszi,
Lady Whitmarsh írja a kritikákat?
– Ki más? – vágott vissza Konrad, és most rajta volt a
megdöbbenés sora. A lány hevesen kalapáló szívvel elfordult, és
gyors szemrehányást tett magának, amiért nem hagyta meg
Konradot a hitében. Sohasem ment neki jól a hazugság, és
holtbiztos, hogy nem tudná rászedni. Azonnal átlátna a szitán.
Akárcsak most. – Csak nem azt akarja mondani, hogy ön írta a
kritikákat? – kérdezte Juncker elképedve, és megdörzsölte az
arcát. – Ön az Igényes Hölgy. Sejthettem volna. Mekkora bolond
vagyok!
Flora remegő gyomorral figyelte, ahogy Konrad a
kandallóhoz lép, majd vissza hozzá, és mélyen a szemébe néz.
– Persze hogy ön az. Ön az egyetlen ember a világon, aki
bosszút akar állni rajtam, és ennél jobb eszközt nem is
találhatott volna – mondta, majd meghajolt a lány előtt, mint
egy színész az előadás végén. – Bravó, Miss Younger! Bravó!
 Hatodik fejezet

Konrad érezte, hogy abszurd dolog a részéről a lányra

haragudni, hiszen a színdarabok töredékét írta csupán, de
bántotta a gondolat, hogy annyira dühös volt rá, hogy rossz
kritikákat írt a Felix-darabokról. Nem tisztességes, hogy a
színdarabokon tölti ki a haragját. Nyilván azt hitte, hogy a
bírálatok aláássák majd az önbizalmát, pedig csak Thorn
haragját szították.
– Bosszú? – hebegte Flora. – Nem bosszúból írtam a
kritikákat. Miért gondolja ezt?
– Először is, ócsárolja a műveimet.
– Nem... nem ez volt a fő célom – szegte fel az állát a lány. –
Elismeréssel is szóltam. Néha.
– Néha? – kérdezte Konrad komoran, Thorn dühkitöréseire
gondolva. – Ilyennel egyszer sem találkoztam.
– Nem olvasta az összes kritikát?
Valójában csak párat olvasott el, hogy megtudja, miért
őrjöng Thorn. Ha csak sejtette volna, hogy Flora a szerzőjük,
minden szavukat elolvassa.
– Miért vertem volna tovább szándékosan a fejemet a falba?
Az első kritika elég erős volt.
– Az ég szerelmére, nem akartam megbántani, csak az
igazságot írtam le. Ezért nem tehet szemrehányást.
– Szóval az igazságot írta le? Eszébe sem jutott, hogy bosszút
álljon, amiért nem kértem meg a kezét, mielőtt elhagytam
Batht? Sőt, még csak el sem köszöntem.
– Nem. Eszembe sem jutott – vágta rá Flora. – Mindig büszke
voltam rá, hogy elfogulatlan kritikákat írok.
Úgy tűnt, megsértette a lányt, pedig nem ez volt Konrad
szándéka. Az imént, amikor pongyolában ajtót nyitott, a vállára
omló, sötét mézszínű hajjal, még jobban megkívánta, pedig
tudta, hogy nem lehet az övé, és még ha az övé is lehetne, nem
tudná a gondját viselni. Ez végtelenül bosszantotta.
Mindez persze nem a lány hibája volt.
– De hiszen azt állítja, az én hibám, hogy nem állnak szóba
önnel a tiszteletre méltó férjjelöltek – mondta Konrad, és
megpróbált uralkodni magán. – Így senki sem hibáztatná, ha
rajtam töltené ki a haragját.
– Milyen embernek néz engem? Nem töltöm ki senkin a
haragomat, és nem állt szándékomban bosszút állni.
– Akkor miért írta a kritikákat?
– Először is azért, mert a London Society Times megvette az
írásaimat – felelte a lány, és karba fonta a kezét. – Nyilván
észrevette, hogy nem csak az ön műveiről írtam kritikákat.
– Nem, egyáltalán nem vettem észre, mert fogalmam sem
volt, hogy ön írja őket. Sőt, csak azért tudtam, hogy léteznek,
mert... – ...mert Thorn megmutatta őket. Így kellett volna
befejeznie a mondatot, de nem tette, mert ezzel felkeltette volna
a lány gyanúját. – Mert egy barátom felhívta rá a figyelmemet.
Szép kis barát, nem igaz?
– Bárcsak itt lennének, hogy megmutathassam a jó részeket!
– felelte Flora sértetten.
Konrad pedig azt kívánta, bárcsak elolvasta volna az
összeset elejétől a végéig.
– Azt állítja, azért írta a kritikákat, mert a lap fizetett érte?
Nyilván nem kapott sokat. A kritikusoknak csekély összegekkel
szúrják ki a szemét.
Flora megvonta a vállát, mintegy jóváhagyva az észrevételt.
– Őszintén szólva az első darabot kíváncsiságból olvastam el.
A költészete annyira... annyira elbűvölt; alig vártam, hogy
elolvashassam a színművét – mondta a lány szórakozottan a
köpenye zsinórját piszkálva. – Bocsásson meg, de egyetértek
Lady Whitmarshsal. A versei valóban jobbak.
Konrad meredten nézte a lány ujját, és azt kívánta, bárcsak
varázsütésre lehullana a köpeny a válláról. Eltelt pár pillanat,
mire felfogta, mit mondott.
– Nos... nem tudom... nem tudom, mit feleljek erre – nyögte
ki végül zavartan, amikor a lány ráemelte a pillantását. –
Köszönjem meg? Háborodjak fel? El kell ismernem, az egész egy
nagy rejtély.
– Meg kell hagyni, azért a darabokban is van szépség.
Például ahogy a szereplők leírják a környezetüket. Szinte
shakespeare-i. Azok a részek kifejezetten tetszenek – mosolygott
a lány.
Ezt nem veheti rossz néven, gondolta Konrad. Azokat a
részeket tényleg ő írta.
– Akkor hát a komikus részek azok, amik nem nyerték el a
tetszését – vonta le a következtetést, és elnyomott magában egy
mosolyt.
– Nem egészen. Van egy jelenet, amikor Felix petárdákat lop
a Guy Fawkes-napon, és...
 – Igen! – vágott közbe a férfi. – Valaki egy égő fáklyát dob
közéjük, és felrobbannak. Azt én írtam.
– Tudom – felelte Flora csodálkozva. – Olvastam.
Konrad összerezzent. Óvatosnak kell lennie, mert most is
majdnem elszólta magát. Megígérte Thornnak, hogy tartja a
száját. Nem tehet mást, hiszen a herceg szép summát fizet a
hallgatásáért.
– Úgy értem, Thorn feleségének az a jelenet pont nem
tetszett – hadarta. Te jó ég, milyen nevetséges ez az egész! – Azt
mondja, a petárdák nem robbantak volna fel ettől, mert az
kémiailag lehetetlen.
– Olivia nyilván tudja, hiszen kémikus, nem igaz? – mondta
Flora. – Ennek ellenére csak egy másik kémikus tudná, hogy ez
lehetetlen, így az átlagos olvasó vagy színházlátogató
szempontjából nem számít – tette hozzá gyengéd,
majdhogynem nyájas pillantást vetve rá. – Nekem sem tűnt
volna fel.
– Ezek szerint remek érzéke van a költészethez, nem ért a
színdarabokhoz, és cseppet sem konyít a kémiához.
– El kell ismernem, ez utóbbi valóban igaz – nevetett Flora. –
Ami a többit illeti... nos, bocsásson meg, hogy nem tetszettek
túlságosan a színdarabjai.
– Álljunk meg egy szóra! Azt mondja, nem igazán tetszettek
önnek a színdarabjaim. Elnézést, leragadtam ott, hogy Bathban
el volt ragadtatva a verseimtől – mondta a férfi, és közben arra
gondolt, bárcsak ismét láthatná a kritikákat, mert talán így
kideríthetné, tényleg azok a részek tetszettek-e Florának,
amelyeket ő írt.
 – Nagyon tetszettek, de most már... most már mennem kell –
jelentette ki Flora.
– Persze, megértem – hebegte Konrad. – Van azonban itt még
valami, mielőtt elmegy. Hoztam önnek valamit a sétámról. – A
télikabátjához lépett, egy darabig kotorászott a zsebében, majd
elővett egy kis köteg zöld levelű ágat. – A fogadó mögött sok
magyal nő – magyarázta. – Mivel hasonló mintát láttam a
köpenyén, gondoltam, szeretne egy kis csokrot a szobájába.
Számomra teljesen nyilvánvaló, hogy holnap még nem
indulhatunk tovább. A hó és a jég cseppet sem olvad. Így
szedtem egy keveset arra az esetre, ha itt rekednénk
karácsonyra.
– Köszönöm – felelte Flora őszinte mosollyal, ami
megmelengette a férfi szívét. – Remélem, azért tudja, hogy nem
hoz jó szerencsét, ha szenteste előtt örökzöldekkel díszíti a
lakását.
– Babonás? – kérdezte Konrad.
– Nem, de elég szerencsétlen dolog, hogy itt kényszerülünk
megszállni, ezért ne kísértsük túlságosan a sorsot!
– Én nem tartom szerencsétlennek – felelte a férfi, és Flora
füle mögé simított egy hosszú, kósza hajtincset. A lány mélyen a
szemébe nézett, és ettől felpezsdült a vére. – Nagyon élvezem a
társaságát.
– Ha nem szabadulunk innen karácsony előtt, az emberek az
örökzöldjét okolják majd – suttogta Flora egyre gyorsuló
szívveréssel.
– Akkor őrizgesse szentestéig! Ezzel együtt – mondta Konrad
egy fagyöngygallyat nyújtva a lány felé. – Már tudom, hol
nőnek, holnap hozok még a vadászat után. Majd beteszem az
istállóba. Ön és a többi hölgy ott megtalálja a karácsonyi
dekorációhoz – tette hozzá.
– Dekorációhoz? Úgy érti, csináljunk fagyöngydíszeket, ami
alatt csókolózni szokás?
– Igen, úgy értem – mondta Konrad. – Készíthetnek belőlük
díszeket, vagy egyszerűen csak akasszák fel őket. Például így.
Azzal egyszerűen a feje felé emelte az ágat, lehajolt, és
megcsókolta Florát. Te jóisten! Milyen édes az ajka! Ezután a
másik kezével magához ölelte, ahogy arra egész délután
vágyott.
Szerencsére a lány nem adta jelét, hogy azt szeretné, a férfi
hagyja abba a csókot. Épp ellenkezőleg: Konrad nyaka köré
fonta a karját, és lábujjhegyre állt, hogy a férfi még
merészebben, még szenvedélyesebben csókolhassa.
Konrad hirtelen észrevette, hogy a lány köpenye szétnyílt, és
előbukkant a pongyolája meg a hálóruhája. Mámorosan
becsúsztatta a kezét a köpeny, majd a pongyola alá, és
megérintette a lány keblét, amelyet épphogy csak a hálóing
takart.
Flora visszahőkölt, de nem húzódott el, még csak a karját
sem vette le a férfi nyakáról.
– Biztos benne, hogy... hogy ez jó ötlet? – suttogta elcsukló
hangon.
Konrad egész testét átjárta a vágy az érintéstől.
– Már semmiben sem vagyok biztos – dünnyögte, és
megmarkolta a lány mellét, amely pont elfért mohó tenyerében.
– Hagyjam abba?
 – Nem tudom.
– Hunyja be a szemét! – kérte Konrad. A lány
engedelmeskedett, és ő addig simogatta a mellbimbóját, amíg az
meg nem duzzadt. Ebben a pillanatban a férfiassága is
megmoccant. – Még most sem tudja? – lihegte a férfi.
– Ó...! Ó... ez csodás! – nyögte Flora, és kinyitotta a szemét. –
Te jó ég! Miket beszélek!
– Nem számít. Mindig tudtam, hogy szenvedélyes...
Legalábbis velem az lenne – suttogta Konrad. Lejjebb hajolt, és
végighúzta az orrát a lány nyakán meg a fülén, és közben
egyfolytában a mellét simogatta. – Látszik a keze minden
mozdulatán, és ahogy az ajkát csücsöríti gondolkodás közben.
Sohasem fejeltem az utolsó táncunkat Bathban. A csábos
mosolyát, a tündöklő szemét, az enyémmel teljes összhangban
mozduló testét...
Konrad kissé hátrahajolt, hogy megigazítson egy vastag
tincset, majd végigsimított az egész hajzuhatagon.
– Évek óta várom, hogy láthassam, amint a haja a derekára
omlik. Ó, drágám! Milyen selymes, pont amilyennek gondoltam.
– Nem göndör, pedig manapság az a divat – suttogta a lány.
– Nem érdekel a divat. Csak ön érdekel – mondta Konrad, és
megcsókolt egy tömött tincset.
Flora arcából ekkor kifutott a vér, és kibontakozott az
ölelésből. A férfi azonnal tudta, hogy rosszat mondott.
– Mint ahogy Bathban is csak én érdekeltem – jegyezte meg
bosszúsan. – Várjunk egy percet! Csak nem... csak nem a
kritikák miatt akar bosszút állni rajtam? – kérdezte
felháborodva.
 – Dehogy! Hogy mondhat ilyet? – ellenkezett Konrad, és
megpróbálta visszatartani a lányt, de már nem érte el. Flora
elhátrált, és összehúzta magán azt az átkozott köpenyt.
– Miért ne mondanék ilyet, ha engem vádol azzal, hogy a
bosszú vezetett?
– Drágám...
– Ne hívjon drágámnak, ha nem szívből mondja!
– De szívből mondom! – vágta rá a férfi.
– Le akar venni a lábamról? Ebben mesterkedik? – kérdezte
haragosan a lány.
– Ez nem... ez nem ilyen egyszerű.
– Sohasem az – vágott vissza Flora olyan fájdalmas és
csalódott pillantással, hogy Konrad szíve belesajdult. –
Hallottam, milyen nőknek csapja a szelet, és tudom, milyen nők
rajonganak magáért – folytatta a kilincs után nyúlva. – Nem
leszek ismét a játékszere.
– Legalább ezeket tartsa meg! – kérte Konrad, és lehajolt a
földre hullott magyalágakért és fagyöngyért. – Holnap hozok
még, a többieknek is.
Flora bólintott, és végül elfogadta az ajándékot. Utána
sarkon fordult, és kisietett a lakosztályból. Végigfutott a
folyosón, a lombzöld bársonyköpeny valósággal úszott mögötte.
Konrad csak azután csukta be az ajtót, hogy a lány bement a
szobájába.
Ezt alaposan elszúrta! Olyan átkozottul gyönyörű volt
hálóingben és pongyolában, hogy képtelen volt megálljt
parancsolni a kezének, és elragadtatta magát, sokkal jobban,
mint Bathban.
 Nem volt joga hozzá, hogy így viselkedjen. Ha biztosra tudta
volna, hogy a lány megtartja Thorn titkát, gondolkodás nélkül
elmondta volna neki, ám neki is megvoltak a maga titkai,
ráadásul nem lehetett biztos benne, hogy nem árulja el őket,
hogy elégtételt vegyen a Bathban történtek miatt. Flora okos nő,
és teljes mértékben képes egy alaposan kitervelt bosszú
végrehajtására.
Ha azonban nem mondja el, egész biztosan elveszíti, már
csak azért is, mert a lány nem szeretné, ha ismét összetörnék a
szívét. Akárhogy nézte, sem így, sem úgy nem jó. Mindig úgy
tartotta, hogy felesleges bármin is tépelődni, hiszen mindig van
köztes megoldás.
Pedig úgy tűnt, még sincs. Nincs arany középút, ha a
bizalomról van szó. Vagy megbízik a lányban teljesen, vagy
nem. Egy félmegoldás a vesztét okozná.
 Hetedik fejezet

Flora keze sajgott az almahámozástól, -magozástól és -

darabolástól. A mindenit neki, hány almára van még szükség a
pitékhez? – füstölgött magában. Ezentúl jobban megbecsüli
Lady Whitmarsh szakácsának a munkáját.
Konradnak van szakácsa vagy komornyikja? Vagy legalább
egy inasa? Esetleg fél Londonnak tartozik? Talán a
befektetéseiből él? Fogalma sem volt. Ez a gond Konraddal.
Állandóan kérdez, de magáról semmit sem árul el.
Bár ez nem teljesen igaz. Elárulta, hogy vándorszínész volt,
ami egészen új információ. Múlt éjszaka azonban nem cáfolta,
hogy Flora csak egy dologra kell neki, és ez óvatosságra intette a
lányt.
– Remek, kisasszony. Nagyszerű munkát végzett – dicsérte
meg Alice Florát, mellé lépve. – Ennyi elég lesz ma estére.
A lány úgy érezte, tíz napra elegendő almával végzett, de
nem akart vitába szállni a szolgálóval, aki egy bunkósbothoz
hasonló tárgyat szorongatott a kezében.
– Mi ez a kezedben? – kérdezte.
– Mozsártörő. Önnek hoztam, hogy zúzza vele össze azt a
cukortömböt ott, ni. Kell a kenyérhez és a pitékhez.
– Máris – felelte Flora készségesen, mert az előző éjszakai
beszélgetés és egyéb történések után alig várta, hogy
összezúzzon valamit.
– Megmutatom, hogyan kell – ajánlotta Alice, majd rácsapott
a cukortömbre, és a leváló darabot porrá őrölte. – Viszek egy
kicsit a tésztához, amin Lady Whitmarsh és Mrs. Waverly
dolgozik – mondta, és egy tálba szórt némi cukrot. – Folytassa a
munkát! Később visszajövök, és megmutatom, hogyan kell
begyúrni a pitét.
Flora nekilátott. Meglepetésére nem ment könnyen a
munka, de legalább megnyugtatta. Mire végzett, visszanyerte az
önbizalmát. Ezentúl tudomást sem vesz Konradról, gondolta
magában. Ha más nem, ez biztosan sikerül.
Alice később visszajött, és megtanította neki, hogyan kell
lisztből, vajból és olvasztott jégből pitetésztát készíteni.
– Bármit csinál, a víz hozzáadása után ne vigye túlzásba a
gyúrást – magyarázta a lány, amikor kinyújtotta a tésztát. – A
munka javát a vaj és a liszt összegyúrásakor végezze el, ez a
titka.
Minek a titka? – kérdezte volna Flora a legszívesebben, de
nem akart olyan ostobának tűnni, mint amilyennek érezte
magát. Sohasem gondolta, hogy a sütés ennyire bonyolult. Most
már legalább tudja, milyen pályát ne válasszon, ha valami
történne Lady Whitmarshsal.
Alice a formába helyezte a tésztát, ráfektette az
almaszeleteket, majd megcukrozta és megízesítette a
gyümölcsöt anélkül, hogy kimérte volna a hozzávalókat. Flora
nagyon figyelt, de tartott tőle, hogy mindent elfelejt. Különösen
úgy, hogy a lány nem fogalmazott teljesen érthetően. – Ennyi
almát tegyen bele, szórjon rá egy marék cukrot, egy csipetnyi
fahéjat meg egy kis szerecsendiót, és kell még egy
csavarintásnyi citrom.
 Amikor Flora megkérdezte, mennyi az a csavarintásnyi
citrom, Alice azt mondta, csavarjon egy jókorát. Mintha ez
mindent megmagyarázna. Azután letakarta az egészet egy
kinyújtott tésztalappal, felhajtogatta a széleket, és megszurkálta
a pite tetejét, hogy lélegezhessen.
– Kész – csapta össze a kezét Alice. – Megcsinálja a
következőt, kisasszony?
– Megpróbálom – felelte Flora, bár olyan gyorsan zajlott le
az egész, hogy nem volt benne teljesen biztos, hogy Alice után
tudja csinálni.
– Rendben. Reggelit kell készítenem az uraknak, mert éhesek
lesznek a vadászat után – mondta a lány, és olyan lendülettel
indult a dolgára, amely a legjobb szakácsoknak is becsületére
válna.
Flora minden tőle telhetőt megtett, és nagyon óvatosan bánt
a tésztával. Amikor nem állt össze eléggé, hozzáadott még egy
kis vizet, majd utána még egy kicsit. Mire elkészült, kissé ugyan
lágy lett az egész, de remélte, hogy sütés közben majd
megszilárdul. Végül a pite teljesen máshogy nézett ki, mint
Alice-é. Sokkal csomósabb volt a teteje.
A következőnél igyekezett jobban eldolgozni a vajat és a
lisztet, mert eszébe jutott, hogy Alice azt mondta, teljesen
egyneműnek kell lennie.
Lady Whitmarsh érdeklődő pillantással lépett mellé.
– Nem arról volt szó, hogy kenyeret süt? – kérdezte a lány a
vikomteszre pillantva.
– Most éppen a kelesztés folyik. Akármit is jelent, eltart egy
darabig – felelte az asszony. – Gondoltam, addig segítek neked.
 Flora csodálkozó pillantást vetett a ladyre, aki szomorkásan
nézett rá.
– Fogalmam sincs róla, mit csinálok – suttogta Lady
Whitmarsh. – És neked?
– Nekem sincs sok. Mindenesetre azt javaslom, duplázza
meg a szakácsa fizetését, amikor hazaérünk. A
konyhalányokéval együtt.
– Talán igazad van. Mit csinálsz?
– Mégis mit gondol? Gyúrok – felelte Flora. Már eléggé
összedolgozta a lisztet és a vajat, a víz következett.
– Biztos, hogy jól csinálod? Nekem erősebben kellett
dagasztanom. Mrs. Waverly máshogy mutatta, és nyilván
jobban tudja, mint a szolgálólány.
– Nem tudom. Alice azt mondta, ne gyúrjam sokáig a tésztát.
– Ennek semmi értelme! – legyintett Lady Whitmarsh. – A
kenyér és a pite egyaránt tésztából készül, és mindkettőbe kell
liszt meg víz. Nem értem, miért kellene másként bánni velük.
– Lady Whitmarsh! – hallatszott Mrs. Waverly hangja.
– Elnézést! Hív a kötelesség – jegyezte meg a vikomtesz
gúnyos kacajjal, és visszasietett a fogadósnőhöz. Egyértelmű
volt, hogy nem veszi komolyan a feladatát, de ez senkit sem
lepett meg. Az időjárás mindent a feje tetejére állított.
Flora egyáltalán nem volt benne biztos, hogy az úrnőjének
igaza van a kenyérrel meg a pitével kapcsolatban. Lehet, hogy
mindkettő tésztából készül, de ha kisültek, nem ugyanolyan az
ízük.
Folytatta a gyúrást, és úgy találta, a második elég jól sikerült.
Legalábbis jobban hasonlított Alice-éhez. Munka közben azon
kapta magát, hogy egy dallamot dúdol, amelyet mostanában
komponált. Elmosolyodott. Remekül illett az ünnepekhez, de
még nem találta ki a dal szövegét.
– Mit dúdol? – kérdezte egy mély férfihang.
– A frászt hozza rám! Ne csináljon még egyszer ilyet! –
csattant fel ijedten Flora.
– Bocsásson meg! – felelte Konrad, de a bűntudat legapróbb
jelét sem lehetett látni az arcán. – Szóval?
– Szóval mi?
– Mit dúdolt? Mi ez a dallam? Még sohasem hallottam.
– Mert én szereztem – felelte a lány idegesen, mivel nem
számított rá, hogy egyszer csak megjelenik mellette a férfi.
Konrad arca megviseltnek látszott, és kipirult a szabadban, ami
nem állt túl jól neki.
Flora csavart egy jókorát a citromon, és meghintette a tésztát
fahéjjal. Várjunk csak! Nem csinálta meg ezt már egyszer? Az
alma és a cukor már megvan, az biztos.
– Gyakran csinálja? – érdeklődött Konrad. – Úgy értem, a
komponálást.
– Elég gyakran. Kitalálom a dallamot, és leírom. A szöveg
már nehezebb. Dalokat szerzek, nem szimfóniákat, szóval kell
szöveg is.
– Talán segíthetek. Mint tudja, verseket is írok.
– Persze hogy tudom – felelte Flora ingerülten. – Eddig nem
szerénykedett.
– Szerénynek kellene lennem? – hunyorgott Konrad. – Biztos
forrásból tudom, hogy lenyűgöző verseket írok, sőt, valaki addig
merészkedett, hogy elbűvölőnek nevezze a költeményeimet.
 – Akárki mondta, pocsék ízlése van – kacérkodott a lány. Ó,
miért esik ilyen jól a tréfálkozás? Főleg azután, hogy
feldühítette.
– Szerintem pedig kitűnő ízlése van – felelte Konrad a pitére
pillantva. – Jól néz ki. Így elsőre. Még sohasem láttam félkész
pitét – tette hozzá, és leseperte a lány vállát. – Úgy látom, több
liszt került a ruhájára, mint a pitékbe.
– Ez nem liszt, hanem cukor – közölte Flora határozottan. – A
cukor megőrlése közben ragadt rám, máshogy nem megy.
– Ó, egek! Valóban az – mondta Konrad, és lenyalta az egyik
ujját. – Ha gondolja, később boldogan leporolom mindenhol –
suttogta közelebb hajolva. – Imádom az édességet.
Milyen pimasz! Flora önkéntelenül elképzelte, ahogy
gyengéden megérinti és nyalogatja. Mindenhol. Teljesen
megrészegítette a gondolat, és ez nagyon bosszantotta.
– Szerencsére egy úriember megtöltötte a korsómat tegnap,
így nincs szükségem a szolgálatára – felelte halkan a lány.
– A jó tettek elnyerik méltó büntetésüket, ahogy mondják.
Bár örülök, hogy úriembernek tart – felelte Konrad, és
visszasimított egy kósza tincset Flora főkötője alá. A lány vére
felpezsdült az érintéstől.
– Lehet, hogy tévedek – vágott vissza Flora.
– Mindegy! Itt legalább ontják a meleget a tűzhelyek –
nevetett Konrad. – Jeges szél fúj odakint, és jele sincs az
enyhülésnek.
– Esélyem sincs, hogy lássam azt a karácsonyfát – ingatta a
fejét Flora.
– Talán holnapra járhatóvá válnak az utak. Ki tudja?
 – Ön mindig derűlátó.
– Ön is az volt régen.
Azelőtt, hogy összetörted a szívemet, gondolta a lány.
– Mostanra megjött az eszem – mondta inkább.
– Akkor talán okot kellene adnunk önnek a derűlátásra. A
kis szerzeménye tökéletes karácsonyi dalnak hangzik. Az
emberek jókedvre derülnének, ha elénekelné nekik.
– Én? Itt? – kérdezte Flora döbbenten.
– Miért ne? – felelte Konrad közelebb hajolva. – Ha jól
emlékszem, csodás hangja van. Néhányszor megvillantotta a
tehetségét Bathban – suttogta. A lány lélegzete elakadt. Ó,
istenem! Segíts!, gondolta. Ez a férfi egy megátalkodott
nőcsábász. Ha így folytatja, Flora elolvad a bókjaitól. – Lady
Whitmarsh megengedi, hogy néha fellépjen? Úgy értem,
társasági eseményeken.
– Néha – felelte a lány, és belekezdett egy újabb pitébe, hogy
elterelje a figyelmét. – Ha kedvem van hozzá. Olykor-olykor
zongorázom is.
– Van egy zongora a teremben, ahol tegnap vacsoráztunk.
Csak annyi dolgunk van, hogy a kész melódiából karácsonyi dalt
faragunk. Ön játszik és énekel, én is éneklek. Persze nem olyan
jól, mint ön.
– Ön is énekel? – kérdezte Flora meglepetten.
– Természetesen. Mint minden valamirevaló egykori színész.
– Ezzel akar foglalkozni a színműírás helyett? Úgy értem, a
színjátszással?
– Talán – felelte Konrad, de a kérdéstől rossz kedve támadt. –
Az is lehet persze, hogy nem.
 – Esetleg írna mást?
– Ezen még nem gondolkodtam. Egyelőre csak az ünnepeket
szeretném kellemesen eltölteni, ha lehetséges – mondta a férfi,
és elfordult. – Kezdetnek itt van a csodálatos reggeli. Velem tart?
– Még két pitét el kell készítenem – válaszolta Flora. – A
szolgálók is kapnak, ha nem tudná.
– Ezt teljesen rendjén valónak vélem, és alig várom, hogy én
is megegyek ma este legalább egy felet.
– Ezt még meggondolhatja – dörmögte a lány. – Nem vagyok
benne biztos, hogy mindegyik ehető lesz, nekem elhiheti.
– Biztos vagyok benne, hogy nagyszerűen sikerülnek –
nézett körül a konyhában Konrad. – Kétségkívül jobbak lesznek,
mint Lady Whitmarsh cipói – tette hozzá suttogva.
– Akárhogy is, a pite csak desszert, és nem a főételhez eszik.
– Ez igaz.
– Menjen a dolgára! – hessegette el a lány lisztes kézzel
Konradot. – Reggelizzen meg, mielőtt kihűl az étel.
– Rendben, de csak akkor, ha megígéri, hogy később
találkozunk, és megírjuk a karácsonyi dalt.
– Hol találkozzunk? – kérdezte a lány, de egyből megbánta.
– A teremben, ahol tegnap vacsoráztunk. Ahol a zongora áll.
Ön játszik, én pedig megírom a szöveget.
– Rendben. Elkészítem a pitéket, aztán átadom mindet Alice-
nek, hogy kisüsse őket, mert kétlem, hogy a tűzhely közelébe
engednek minket. Utána találkozhatunk. Feltéve, hogy Lady
Whitmarshnak nincs rám szüksége.
– Remek terv, hölgyem! Visszafojtott lélegzettel várom, hogy
ismét lássam – mondta Konrad, és odalépett az asztalhoz,
amelyre a vadászok reggelije volt kikészítve. – Ez egyelőre
megteszi, de kérdem én! Hol van a fügés kalács, hölgyeim?
Hoztunk néhány nyulat vacsorára, szóval jogosan követeljük a
kalácsot.
Flora nem tudta visszatartani a mosolyát. Konrad különleges
ember. Ezzel vette le a lábáról a kezdetek kezdetén. A
szülővárosában, a messzi északon egyetlen férfi sem hasonlít
hozzá. A szíve mélyén igazi mulattató, de ettől még jobban
kedvelte.
– Miféle fügés kalácsról beszél? – kérdezte Alice Flora mellé
lépve.
– Fogalmam sincs róla. Kérdezze meg őt!
Konrad Florára kacsintott, és a lány megcsóválta a fejét. Mit
csináljon? Nyilvánvaló, hogy a férfi kedveli, sőt, vágyik rá. Az is
nyilvánvaló, hogy nem feltétlenül a házasság jár a fejében.
Kit érdekel? Aligha számíthat rá, hogy megkéri valaki a
kezét a jelenlegi helyzetében, és az idő csak egyre telik, ő pedig
nem lesz fiatalabb, gondolta Flora. Talán nem kellene nemet
mondania egy futó kalandra. Persze ez elég kockázatos, de
Konrad volt az egyetlen férfi, aki kísértésbe hozta, az egyetlen
férfi, aki elcsavarta a fejét, megnevettette és néha megríkatta.
Engedjen neki ismét? Vagy uralkodjon az érzésein, és tartsa
távol magától? Ahogy Konrad fogalmazott előző éjszaka: „az
egész egy nagy rejtély”.
Egy nagy rejtély, amelyet még nem sikerült megfejtenie.

Miközben Konrad a lányra várt az étkezőben, leírt pár

lehetséges sort a dalukhoz. A vidéki színházakat járva több
változatát is megismerte egy bizonyos karácsonyi dalnak,
amelyet az ország délnyugati részén énekeltek. Ezt
felhasználhatja kiindulásnak, hozzáír pár sort, és kiveszi azt a
részt, amikor többhordónyi sört kívánnak a hallgatóságnak.
A szöveg csiszolása közben Florára terelődtek a gondolatai.
Nem meglepő. Felnőtt nőként is pont olyan elragadó volt, mint
frissen végzett iskolás lányként.
Tudta azonban, hogy csak az érzelmeivel játszik, és azt is,
hogy Flora ennél többet érdemel. Ha viszont elmondaná az
igazságot, vagyis hogy nem tudná eltartani, hogy az egész élete
egy hazugság, és nincs jövője, félő, hogy minden kapcsolatot
megszakítana vele. Márpedig ez elviselhetetlen lenne.
Miért ne érezhetnék jól magukat, amíg megtehetik?
Mert ez nem lenne elég Florának. A pokolba! Az sem biztos,
hogy neki elég lenne. Lehet, hogy tényleg rossz irányba
változott az elmúlt évek során, de annyira nem, hogy ne tudja,
valóban érdekli a lány. Érezte, hogy immár képtelen lenne
egykönnyen elfelejteni.
Az egész egy nagy rejtély.
– Min tépelődik? Nem ilyennek ismertem meg. Aggódnom
kellene? – kérdezte Flora kissé gúnyosan, amikor egyszerű,
égszínkék ruhájában a terembe lépett. Csodásan nézett ki.
– Nagyon vicces – felelte Konrad, és szinte felfalta a
szemével a lányt, aki délelőtt még gyapjúból vagy
pamutbársonyból vagy ki tudja, milyen anyagból készült ruhát
viselt a konyhai munkához. – Így már nem tűnik szakácsnőnek
– tette hozzá.
 Nyilván az arcára volt írva, hogy a legszívesebben ott
helyben leteperné, mert a lány elpirult.
– Remélem, hogy nem. – Csak ennyit felelt, és odalépett a
zongorához. – Nem tudom, mennyi ideig foglalatoskodunk a
dallal, ezért úgy öltöztem, hogy vacsoránál is megjelenhessek.
Nem szeretek kapkodni.
– Vagy lisztes és cukros ruhában tölteni a napot – jegyezte
meg a férfi.
– Valóban – mosolygott Flora. – Lady Whitmarsh pedig
vállalta, hogy egyedül átöltözik a vacsorához, így nem kell neki
segítenem – tette hozzá. Az ablakon beáradó fehér, téli fény
megcsillant az arcán. – Tudja, hogy önnel találkozom.
– Mégsem ellenkezett? – lepődött meg Konrad.
– Nem. Azt hiszem, belopta magát a szívébe a sármos
viselkedésével – felelte a lány.
– Valóban? – kérdezte Konrad. A legszívesebben odalépett
volna Florához, és megcsókolta volna, de nem tehette, mert az
étkezőterembe, ahol a zongora állt, bárki bármikor beléphetett,
és bárki megláthatta őket a galériáról. Behúzhatná a galéria alá,
de még úgy is lebuknának, ha éppen akkor jön be az egyik
vendég vagy szolgáló.
A legjobb lesz, ha baráti és nem bizalmas hangulatot teremt,
határozta el magában Konrad.
– Gondolkodtam a szövegen, de jobb lenne, ha ismét
eldúdolná a dallamot – kezdte.
– Nem lenne egyszerűbb, ha lejátszanám? – mosolygott
Flora.
– Fejet hajtok a zseniális javaslata előtt, hölgyem – felelte
Konrad tréfásan.
A lány sokat ígérő pillantása valósággal felajzotta. Alig tudott
magán uralkodni, őrjítő volt, hogy ennyire közel van hozzá,
mégsem csókolhatja meg, nem érintheti meg, és nem
mutathatja ki, milyen hatással van rá.
Konrad erőt vett magán. Ne vágyakozz a hölgy után,
barátocskám! – figyelmeztette önmagát. Semmit sem adhatsz
neki. Viselkedj úriemberként!
Pedig nem született úrnak.
Flora maga volt a megtestesült elegancia, ahogy a
zongorához lépett, és leült a székre. Szüksége volt pár
pillanatra, hogy felkészüljön a játékra. Konrad fantáziája
meglódult közben.
A képzeletében kibontotta a lány divatos kontyát. Odalépett
hozzá hátulról, megcsókolta a nyakát, és ami még izgatóbb,
gondolatban átnyúlt a hóna alatt, és addig simogatta formás
keblét, amíg Flora fel nem sóhajtott, és testestül-lelkestül át nem
adta magát neki.
A pokolba! Abba kell hagynia!
A lány játszani kezdett, ami végre kissé elterelte Konrad
gondolatait. Legalábbis egy darabig.
– Boldog karácsonyt kívánok! La-la-la-la, la-la-la-la. La-la-la-
la, la-la-la-la! És gazdag új esztendőt! – énekelte Konrad.
– Nem, nem – vágott közbe a lány. – Boldog karácsonyt
kívánunk! Mert többen éneklik a dalt. Ha minden jól megy,
mindketten énekeljük majd.
– Rendben. Viszont, ha eddig nem jött rá, most elárulom,
eddig csak ennyit találtam ki. Nem tudom még, mi lesz a
második és a harmadik sor. Két sor kevés a refrénhez.
Flora eltöprengett.
– Miért nem ismétli meg az elsőt, amíg nincs jobb ötlete? –
javasolta végül. – Szerintem jól hangzana.
– Remek ötlet, később majd kitalálunk valamit – felelte
Konrad, és lejegyzett pár sort egy darab papírra. – Még valami!
Nem tetszik a gazdag új esztendő. Viszont ha a
hagyományoknak megfelelően boldog új esztendőt kívánunk, ki
kell vennem a boldog szót az első sorból. Nem tudom, mit
tehetnék a helyébe.
– Csodás? Derűs? A jókedvű túl hosszú – mondta a lány
töprengve.
– Igen, de a vidám megtenné. Vidám karácsonyt kívánunk!
Egymásra néztek, és mindketten megcsóválták a fejüket.
– Nem tudom, miért, de nekem nem tetszik – mondta Flora.
– Nekem sem. A karácsony nem kifejezetten a vidámságról
szól. Ezért nem jó a derűs sem. Nem is hangzik jól. Mi lenne, ha
békés lenne?
– Vagy áldott? Meg mernék rá esküdni, hogy hallottam már.
– Persze! Áldott! Erről teljesen megfeledkeztem, mert a
londoniak nem használják – mondta Konrad, és leírta a sort. –
Látom magam előtt a gyerekeket, ahogy énekelnek, és
körüljárják a szomszédságot édességért. Most pedig
következzen, hogy kérnek valamit. Mit kérjenek?
– Fügés kalácsot – nevetett Flora. – Mi a csuda az a fügés
kalács?
– Nehéz elmagyarázni, ha még nem evett. Hasonlít a
mazsolás karácsonyi pudinghoz.
 – Csak füge van benne? – kacagta a lány.
– Igazából nem – felelte Konrad, és leült Flora mellé a
zongorához. – Mézzel, dióval és más aszalt gyümölccsel készül.
Meg, felteszem, néha fügével is. Az ország délnyugati részében
gyakran találkozik vele az ember, de csak egyszer kóstoltam.
Egy turné közben. Nagyon finom. Nem olyan finom azonban,
mint az ajka – tette hozzá suttogva, és remélte, hogy Flora ismét
elpirul.
– Gondolom, az összes barátnőjének ezt mondja – felelte a
lány kissé csípősen.
– Az összes barátnőmnek? Egy barátnőm sincs.
– Nem erről szólnak a pletykák.
– Pokolba a pletykákkal! Hasonló szóbeszéd miatt kellett
elhagynia Batht, miután távoztam. Miért hisz a pletykáknak?
– Ezek szerint nem igazak? – kérdezte a lány zavartan
pislogva.
– Úgy értem, óriási különbség van a flörtölés és a tettek
között – mondta a férfi kissé ingerülten. – Igen, valóban sok nőt
megcsókoltam, de ritkán mentem ennél tovább. A karrierem
érdekében terjesztek magamról pikáns pletykákat. A
kicsapongó szerzőkre hamar felfigyel a sajtó, az unalmasakra
viszont nem – magyarázta. Thorn kifejezetten azért fizetett
sokat, hogy bekerüljön a lapokba.
Úgy tűnt, Flora nem hisz neki teljesen, de Konrad
elhatározta, hogy nem magyarázkodik tovább. Több oka is volt
a viselkedésére, és most ennek issza a levét. A tettei nagy részét
megbízásból hajtotta végre, a többit megbánta. Az előbbiekért
nem tartozik bocsánatkéréssel senkinek.
 – Milyen gyakran látogatja a szüleit? Vagy inkább
leveleznek? – váltott témát Konrad.
– Miért kérdezi?
– Azt mondta, megharagudtak önre, amiért elszalasztotta az
egyetlen esélyét egy jó házasságra. Kinéztek önnek valakit
Bathban? Vagy csak úgy általánosságban beszéltek egy
ismeretlen férfiról, akit megfoghatott volna magának a
nagynénje által felajánlott hozománnyal?
– Úgy beszél, mintha nekem mindegy lett volna, ki vesz
feleségül – felelte Flora sértődötten, és megcsóválta a fejét.
– Bocsásson meg, egyáltalán nem így értettem, de a
szavaiból ítélve...
– Ha mindenáron tudni akarja, a gazdag másod-
unokatestvéremet nézték ki számomra, de én nem egyeztem
bele – vágott közbe a lány. – Ez minden.
– A reakcióját látva, nem úgy tűnik.
– A szüleim azért küldtek a nagynénémhez Bathba, mert
nem akartam feleségül menni a másod-unokatestvéremhez.
Azért, hogy belássam, milyen jó parti lenne – sóhajtott Flora
szomorúan. – Azt gondolták, így majd a saját bőrömön
tapasztalom meg, milyen nehéz tisztességes férjet találni.
– Amit én be is bizonyítottam – jegyezte meg Konrad, és
csendben elszégyellte magát.
– Hát igen. Habár az összes férfi közül, akivel táncoltam
vagy beszélgettem, ön volt a legérdekesebb – bökte meg
finoman a lábával Konradot a lány.
– Mégsem voltam érdemes a kezére – jegyezte meg a férfi.
– Legalábbis szerintük. A másod-unokatestvéremen kívül a
Thornstock-félék jöhettek még szóba.
Konrad a legszívesebben megfogta volna Flora lábát. A
széken ülve érezte, hogy csak pár ruharéteg választja el
egymástól a testüket. Itt mégsem teheti!
– Nem felelt a kérdésemre – mondta Konrad, hogy másra
terelje a szót. – Gyakran látogatja a szüleit? Vagy inkább
leveleznek?
– Évente egyszer-kétszer írok nekik. A nővéreimnek
gyakrabban. Beleértve azt is, aki végül feleségül ment a másod-
unokatestvérünkhöz – felelte Flora, és felnevetett. Együtt
nevettek. Olyasfajta nevetés volt, amivel az ember a
tehetetlenségét palástolja. – Most már ismeri a családomat.
Meséljen a magáéról!
– Inkább fejezzük be a dalt! – mondta Konrad határozottan.
– Egész jól haladunk.
– Gyáva nyúl!
A fenébe is, igaza van! – gondolta a férfi. Valóban így
viselkedik, és a lánynak minden joga megvan, hogy
szélhámosnak és gazembernek tartsa.
A következő két órában a szövegen dolgoztak, amelybe
Konrad beleszőtte a Délnyugat-Angliában hallott elemeket, de a
javát ő találta ki. Végül a refrénnek szánt sorokat is beillesztette
a dalba.
– Még mindig nincs meg két sor – mondta végül.
– Nem baj. A megismételt sorok megadják a dal ünnepi
hangulatát.
– Nem zavarja az ismétlés?
– Rengeteg ismétlésen alapuló dal van a templomi
karácsonyi énekek között. Ne feledje azt sem, hogy ezt a dalt
fiúknak kell énekelnie, és finomságokat kérnek vele. Az ismétlés
még jobban alátámasztja a kérés elszántságát.
– Igaza van, erre nem gondoltam.
– Ön színdarabokat és verseket ír. Én dalokat, bár ami azt
illeti, a szavakkal hadilábon állok – mondta Flora szégyellős
pillantással. Konrad szíve nagyot dobbant. – Ez az ön erőssége.
– Nekem nem úgy tűnt. Elég jól bánik a szavakkal a
kritikáiban.
– Igen, de azokban nincsenek rímek. Ügyetlen vagyok a
rímekkel meg a költészettel úgy általában. Ez önnek sokkal
jobban megy – jelentette ki a lány ismét a jegyzeteikre pillantva.
– Ami azt illeti, erre vagyok a legkíváncsibb. A neveltetését
tekintve nem értem, hogy lett önből ilyen jó költő.
– Hogy érti ezt? – kérdezte Konrad, pedig sejtette, mire céloz
a lány.
– Úgy értem, nyilván nem járt iskolába gyerekkorában, ha
folyton úton volt. Hogyan sajátította el a kifinomult irodalmi
nyelvet, és mitől ennyire járatos az irodalomban?
– A szüleimtől tanultam.
– Értem, de attól, hogy az ember színházi berkekben forog,
még nem...
– Nem a fogadott szüleimre gondolok a társulatban, hanem
az igazi szüleimre – felelte Konrad zavartan. – A Londonban élő
szüleimre, akiktől a nevemet kaptam.
 Nyolcadik fejezet

– Hogy... hogy érti ezt? – kérdezte Flora döbbenten. – Mi történt

velük? – tette hozzá izgatottan. Vajon elárulja végre? Eddig
ahányszor a családjáról kérdezte a férfit, mindig másra terelte a
szót.
Konrad felállt a zongoraszékről, és fel-alá járkált, mintha
csak így nézhetne szembe a múlttal.
– Az elején kell kezdenem – mondta végül. – Apám német
földről menekült ide, egész pontosan a rémes családja elől.
Annak ellenére, hogy latintanár volt, és több nyelven olvasott,
az angol beszéd nem ment jól neki. Tudja, a beszéd más, mint az
olvasás.
– Nem most hallom először – jegyezte meg Flora sokatmondó
pillantással.
– Amikor apám Londonba érkezett, anyám tanította angolul.
A szomszédban lakott a nagyanyámmal. Anyám gyerekeket
oktatott hittanra. Mindketten műveltek voltak, és rengeteget
olvastak.
– Biztosan jól összeillettek.
– Valóban. Egymásba szerettek, és összeházasodtak –
mondta Konrad ábrándos tekintettel. – Anyám oly sokszor
elmondta a romantikus történetüket, hogy álmomból felkeltve
is tudom. Hamar megtanítottak olvasni. Boldogok voltak.
Nagyon boldogok voltunk – tette hozzá halvány mosollyal, majd
hirtelen elkomorodott. – Csakhogy apám azt hitte, mindent
jobban tud mindenkinél, és nem oltatta be magát fekete himlő
ellen. Anyám sem, mert apámra hallgatott, de engem elvitt, és
tulajdonképpen mesterségesen megfertőztek a vírussal, ami a
védekezés egyik módja. Így csupán enyhe tünetekkel estem túl a
betegségen. Apám nem tudta, hogy az oltás miatt lettem beteg;
azt hitte, hogy valamelyik gyerektől kaptam el anyám
csoportjából, ahová én is jártam – mesélte Juncker, és egy
pillanatra elhallgatott, hogy erőt merítsen a folytatáshoz. – Pár
évvel később, kilencéves koromban, a himlő lesújtott a
városrészünkre, és mindketten meghaltak. A szomszédban lakó
nagyanyámmal együtt.
– Ó, Konrad! Nagyon sajnálom! – kiáltott fel Flora könnyes
szemmel. – Borzasztó! Milyen kegyetlen az élet! – tette hozzá
azon töprengve, hogyan vigasztalhatná meg, de fogalma sem
volt, mit tehetne, hogy enyhítse egy régen elárvult gyermek
szenvedését. – Így került a színtársulathoz?
– Nem teljesen. Mivel a szüleim elég fiatalok voltak, nem
készítettek végrendeletet. Nem mintha az bármin változtatott
volna, hiszen nem volt vagyonuk. Még a ház sem volt az övék,
amiben éltünk, csak bérelték. Ezért dologházba kerültem.
Flora hátán végigfutott a hideg. Mindenki tudta, milyen
állapotok uralkodnak a londoni dologházakban.
– Nem fogadta be valamelyik rokona vagy a család egy
barátja? – kérdezte hüledezve.
– Anyámnak a nagyanyámon kívül nem volt rokona, és
mivel apám hátat fordított a szülőhazájában élő családjának,
senki sem tudta, hol keresse őket, így ez szóba sem jöhetett.
Apám sohasem szerette az idegeneket, ezért a közösségen belül
sem kerültünk közeli kapcsolatba senkivel. Az ismerőseink
pedig szintén a himlő áldozatai lettek. Sokan meghaltak. Az
árvaházak megteltek, ezért a hozzám hasonló sorsú gyerekeket
a dologházba küldték.
– Mennyi időt töltött a dologházban? – kérdezte Flora, és
elkapta a férfi kezét, amikor a közelébe ért.
– Két évet, egy hónapot és három napot – felelte Konrad.
Megvonta a vállát, és megszorította a lány kezét. – Számoltam a
napokat. Egy idő után a munka olyan egyhangúvá válik, hogy
az embernek csinálnia kell valamit, nehogy megőrüljön. Azzal
szórakoztattam a társaimat, hogy vidám jeleneteket idéztem
Shakespeare-től. Apám ragaszkodott a memoriterekhez, én meg
nagyon szerettem a Mestert.
– Mint mindenki – felelte Flora sajgó szívvel. Tizenegy éves
korában a nevelőnője leste minden óhaját, és az anyjával
nagyokat sétáltak a faluban.
– Az egyik rabszolgahajcsár, mert így hívtuk a
munkafelügyelőket, hallotta, ahogy a Sok hűhó semmiértből
idézek, és felhívta rá az ismerőse figyelmét, akinek
vándorszíntársulata volt. A Baker házaspár, a későbbi a
nevelőszüleim, eljöttek a dologházba, és megkérdezték, volna-e
kedvem a világot jelentő deszkákat koptatni, és utazgatni. Igent
mondtam, és azonnal magukkal vittek. Nos, kedvesem, így
kerültem a vándorszínészek közé.
– A mindenit! Izgalmas történet – bólintott Flora. – Ha
hozzátesszük Thornt, aki felfedezte a tehetségét, regényt is
lehetne írni belőle.
– Vagy színdarabot – jegyezte meg Konrad.
 – Élvezte az utazást?
– Minden percét. Megtanultam egy csomó kiejtést meg a
választékos beszédet, így akár úrnak is nézhetnek. Az összes
fiatal nemes szerepét eljátszottam, és mivel a koromhoz képest
magas voltam, még Rómeót is alakíthattam jó pár alkalommal.
– Nem lep meg – nevetett a lány. – Cseppet sem, hiszen
remekül flörtöl.
– Remekül? Úgy tűnt, nem fogadja szívesen a flörtölésemet.
– Csak azért, mert felelőtlenül él vele – felelte Flora a
billentyűkre meredve.
– Talán. Ön az egyetlen ember, akinek a szüleim haláláról és
a dologházról meséltem. Még Thorn sem tud róla – mondta
Konrad, és megfogta a lány kezét. Flora a szemébe nézett, és
látszott rajta, hogy hisz neki. – Ön az egyetlen nő, akinek
komolyan udvaroltam – folytatta Konrad. – Az egyetlen nő,
akinek a szavai tönkretehetnek vagy felemelhetnek. A jelenlegi
helyzetemből adódóan nincs jogom, hogy így beszéljek, de el
kell mondanom, mert csak így értheti meg, miért vagyok
ennyire kiszámíthatatlan.
– Mit ért a jelenlegi helyzete alatt? – érdeklődött Flora. –
Milyen körülményekről beszél? Arra céloz, hogy nem ír több
Felix-darabot?
Konrad elengedte a lány kezét, és felállt.
– Nem írhatok többet – mondta beletörődő hangon, háttal a
lánynak. – Lejárt az idejük, és higgye el, senki sem akar még
egyet.
– Nem igaz – felelte Flora, és felállt. – Ne szegjék a kedvét a
kritikáim! Sokan szeretik a műveit Londonban. Vanessa szerint
kitűnőek.
– Nem lep meg. Vonzódik a hasonló színdarabokhoz, de
mások már ráuntak – fordult Konrad komoran a lány felé. – Én
is meguntam őket, és sajnos nem jut eszembe, mi mást írhatnék
helyettük. Van egy félkész regényem, de nem tudom befejezni. A
költészetből nem élek meg, így feleségem sem lehet.
Flora lélegzete elakadt. Úgy érezte, a férfi ezt
figyelmeztetésnek szánta. Mintha így hívná fel a figyelmét, hogy
a pénz, pontosabban a pénz hiánya miatt nem lehet közös
jövőjük.
– Ezt lánykérésnek szánta? – kérdezte Flora. – Mert ha igen,
ennél rosszabbat még sohasem hallottam.
– Ó, Flora...! – kezdte Konrad, de valaki megköszörülte a
torkát a háttérben.
Mindketten megfordultak, és megpillantották az ajtóban álló
Alice-t, kezében egy tálcával, amelyen különös alakú cipók
sorakoztak.
– Nemsokára vacsora – mondta Alice halvány mosollyal. –
Gondoltam, behozom ezeket, és megterítek.
– Már végeztünk – felelte Flora anélkül, hogy a lányra
pillantott volna. – Hadd segítsek! Teríteni én is tudok.
Alice a szoba egyik teljes oldalát elfoglaló söntés felé
biccentett.
– Ott találja a tányérokat, az evőeszközöket meg a poharakat
– mondta. – Amíg megterít, hozom az ételt. Mr. Juncker, nagyon
lekötelezne, ha összehívná a vendégeket – fordult a férfi felé.
Konrad bólintott, és a lánnyal együtt kiment a teremből.
Hála az égnek! Flora képtelen volt józanul gondolkodni a
jelenlétében; úgy érezte, a férfi teljesen elveszi az eszét, leveszi
a lábáról és megszédíti. Ráadásul mindezt egyszerre.
Terítés közben az elhangzottak jártak a fejében. Csupán
azért mesélt el mindent, hogy elvegye a kedvét, vagy valóban
megkérné a kezét, ha ígéretesebb lenne a jövője? Mi más oka
lehet, hogy mindezt elmondta?
Megérkeztek a vendégek. Mrs. Waverly lehozta a titokzatos
betegét, akiről közben kiderült, hogy Lucas Avonwood a neve,
és még mindig gyengélkedik. A fogadósnő egy különterembe
vezette a férfit, nehogy a többiek elkapják tőle, ha ragályos
betegsége volna.
Flora szíve nagyot dobbant, amikor megpillantotta
Konradot. Összetalálkozott a tekintetük. A férfi olyan sóvárogva
nézett rá, hogy a legszívesebben odarohant volna hozzá, és
bármit megtett volna, amit kér tőle.
Erről természetesen szó sem lehetett. Legalábbis addig nem,
amíg pontosan ki nem deríti, miért mondta el neki azt, amit
elmondott.
Konrad megvárta, amíg Flora helyet foglal, és hogy
kimutassa az érzéseit, odaült mellé. Ezután lopva megfogta a
kezét az asztal alatt. A lány udvariasan Miss Macleodra
mosolygott, amikor a hölgy letelepedett vele szemben, de az
érintésnek köszönhetően teljesen máshol jártak a gondolatai.
Milyen izgalmas egy asztal alatti érintés! – ujjongott. Nyilván
nem tart sokáig, hiszen ennünk kell, és amúgy is észrevennék a
többiek, de addig is mámorító ez a pár pillanat.
Sajnos valóban csupán pár pillanatig tartott. Körbeadták a
kenyeret, ezért el kellett engedniük egymás kezét. A cipók
furcsa alakúak voltak, de Konrad nem tett megjegyzést, szó
nélkül felszelte az eléjük kerülő veknit.
Némelyik cipó túl nagyra sikerült, és még kissé nyers volt a
belseje annak ellenére, hogy a héja megpirult. Volt olyan is,
amelynek a tésztája mintha nem kelt volna meg eléggé, és olyan
keményre sült, hogy ketté lehetett volna vele törni egy tányért.
Alice előrelátó volt, ezért egy jókora szeletelőkést hozott, hogy
Konradnak könnyebb dolga legyen. Flora csak azért vett a
kenyérből, hogy ne sértse meg a ladyt.
Lady Whitmarsh jobbnak látta, ha senkinek sem tesz
szemrehányást, amiért nem képezték ki megfelelően péknek, és
a szokásosnál csendesebben fogyasztotta el a vacsorát. Flora
eközben rettegve várta a desszertet. El kellett volna csípnie
Alice-t, és ki kellett volna faggatnia a pitékről.
Vacsora közben arról beszélgettek a vendégek, mit
csináljanak szenteste, mert nagyon úgy festett, hogy másnapra
sem enyhül az időjárás. A férfiak felajánlották, hogy a reggeli
vadászat közben fenyőágakat szednek.
– Eláruljam, hogy én már szedtem? – suttogta Konrad
Florának.
– Nem merészelje! – felelte a lány halkan, de komoly
tekintettel.
A férfi pimaszul mosolygott.
Hogy elterelje a társaság figyelmét, Flora felajánlotta, hogy
fagyöngydíszeket készít, ha kap hozzá szalagot. Ezzel akart
hozzájárulni a dekorációhoz.
Az ünnepi előkészületeket megvitató beszélgetést hallva
Alice megköszörülte a torkát.
 – Az úrnőmnek van egy nagy sonkája, pont ilyen alkalomra
tartogatta. Biztos vagyok benne, hogy számíthatnak rá.
– A rémes kenyeremből készülhetne kenyérpuding, ha
valaki vállalja – jegyezte meg a vikomtesz Flora meglepetésére.
– Fogalmam sincs róla, hogyan kell csinálni, de talán a nálam
ügyesebb hölgyek tudják.
– Majd meglátjuk – felelte Alice. – Van egy receptem, és már
régóta ki akarom próbálni – tette hozzá, és a söntéspultra rakta
a pitéket. Flora nyomban ott termett, hogy szemügyre vegye
őket.
Természetesen Alice-é nézett ki a legjobban, az övéi kissé
furcsán festettek. Csak az egyik hasonlított a szolgálólányéra
valamelyest.
Az első elég egyenetlenre sikerült, de ehetőnek látszott, a
másodikba mintha túl sok citrom került volna az illata alapján.
A harmadiknak nem szurkálta meg a tetejét, ezért középen
felhasadt, és kilátszott a töltelék, de máskülönben nem volt vele
gond.
Hála az égnek, a negyedik tökéletesre sikerült. Legalábbis
küllemében.
– Nos? Kapunk pitét, vagy sem? – érdeklődött Konrad.
– Ezt elviszem a szolgálóknak – suttogta Alice, és felkapta a
legcsúnyábbat.
– Eszedbe ne jusson! – vágta rá Flora. – Így is sok
kényelmetlenséggel kell megbirkózniuk. Vidd nekik a tiédet! Az
biztosan ehető.
– Rendben – mosolygott a lány. – Nagyon kedves öntől,
kisasszony. Biztos vagyok benne, hogy hálásak lesznek érte.
Valószínűleg a többinek is jó íze lesz. Csak egy kicsit... kicsit
furcsán néznek ki.
Azt is mondhatta volna, hogy rémesen, gondolta Flora.
– Majd meglátjuk. Vágj mindegyikből egy kis szeletet, hogy
megkóstolhassam őket. Nem akarok megmérgezni senkit az első
pitéimmel.
– Természetesen, kisasszony – nevetett Alice.
Miután ezzel megvolt, Alice felszeletelte és felszolgálta a
desszertet. Amikor a lány helyet foglalt, észrevette, hogy
mindenki arra vár, hogy ő egyen a pitéből először.
– Úgy tűnik, olyan kemény a tészta, hogy akár fejbe lehetne
vele vágni valakit – mondta végül.
– A közepe viszont elég jól sikerült. Finom – jegyezte meg
Miss Macleod, miután evett egy falatot.
A citromillatú nemcsak nagyon fanyarra sikerült, de a
fahéjból is túl sokat tett bele. Konradnak ebből a pitéből adott
Alice, remélve, hogy ha jól néz ki a sütemény, jó az íze is. Flora
döbbenten nézte, ahogy a férfi habzsolja.
– Mit bámul? – kérdezte Konrad teli szájjal. – Citromos pite.
Nagyon szeretem.
– Almás pitének készült – felelte Flora.
– Almás vagy citromos, nem mindegy?
Erre mindenki felnevetett, és jóízűen nekilátott a
desszertnek. Végül megállapodtak abban, hogy összességében
nem volt olyan borzasztó. Furcsa, de mindenkinek a felhasadt
ízlett a legjobban.
– Így sokkal különlegesebb – mondta Lady Whitmarsh,
mintha ez mindent megmagyarázott volna.
 Egy dolog azonban biztosnak tűnt. Ha Konrad feleségeként a
konyhában is meg kellene állnia a helyét – feltéve, hogy a férfi
egyáltalán megkéri a kezét –, a férfinak már a legelején
csalódásban lesz része.
Miközben ezen töprengett, Konrad felállt, és vett még
magának a citromos pitéből.
Flora szótlanul ingatta a fejét. Talán mégsem lesz probléma
a hiányos tudásával. Legalábbis remélte.
Nem szabad feladnia. Csak így tanul. Biztosan akad a
fogadóban alkoholba áztatott aszalt gyümölcs. Sok szakács már
az advent előtti utolsó vasárnap elkészíti a karácsonyi
gyümölcskosarakhoz a tölteléket a karácsonyi pudinggal együtt,
hiszen a brandy tartósítja a gyümölcs, a faggyú és dió keverékét.
Majd megkérdezi Alice-t.
Ha van előkészített töltelék, süt néhány gyümölcskosarat
szentestére vagy karácsony első napjára. Esetleg megkéri Alice-
t, hogy segítsen a tészta összeállításában.
Most azonban arra volt szüksége, hogy a pocsék idő ellenére
karácsonyi hangulatba kerüljön. Úgy érezte, ezzel más is így
van.

Amikor Flora asztalt bontott, Konrad is felállt, hogy kettesben

fejezhessék be a megkezdett beszélgetést, ám Lady Whitmarsh
is csatlakozott hozzájuk, és jelezte a lánynak, hogy igényt tart a
segítségére. A legszívesebben elküldte volna a vikomteszt
melegebb éghajlatra, de ezzel a lány állását veszélyeztette
volna. Kénytelen volt némán tűrni hát, ahogy az egyetlen nő,
akit valaha szeretett, kilép a teremből azzal az asszonnyal, aki
az idejét beosztja.
A többiek maradtak az asztalnál, és mivel Florával már nem
beszélgethetett, elhatározta, hogy ismerteti a vendégekkel a
szentestére vonatkozó terveit. Leírta nekik, hogy néz ki egy
karácsonyfa, és mindenki lelkesen beleegyezett, amikor arra
kérte őket, hogy a fa legyen meglepetés Flora számára.
Emlékezett rá, mennyire csalódott volt, amikor kiderült, hogy az
Armitage Hallban lévőt talán nem láthatja, és ez beindította a
fantáziáját.
Úgy tűnt, a többiekét is, mert a vendégek számos ötlettel
álltak elő a díszítéssel kapcsolatban. Miközben erről
beszélgettek, megjelent Alice, hogy leszedje az asztalt.
– Alice, legyen szíves, adjon egy felesleges vödröt – kérte
Konrad. – Akad esetleg néhány apró lámpás?
– Miért? – kérdezte a lány gyanakvó pillantással.
Konrad gyorsan elmagyarázta, hogy néz ki egy karácsonyfa,
és közben azon tűnődött, miért nem olvasta senki Angliában a
német származású Sarolta királyné első karácsonyfájáról szóló
híradásokat 1800-ban.
– Nem veszélyes a lámpás a fa közelében?
– Általában apró gyertyákat használnak, de nem tudom,
van-e önöknek. Ne aggódjon, a lámpás nem gyújtja fel a fát.
Értek a világításhoz, hiszen színházi ember vagyok. – Rengeteg
tapasztalatra tett szert a vándorszínészek között és a londoni
színházakban. – Ez az egyik kedvenc területem.
Persze csak azért, mert nem volt más választása. A
színházigazgatók gyakran felkeresték egy-egy jelenet színpadra
vitelével kapcsolatban. Ilyenkor megpróbálta kiötölni, mekkora
változtatást tűr el Thorn, vagy kitalálta, milyen köztes megoldás
jöhet szóba. Mindig szerette az ilyen kihívásokat.
– A fa különben is nedves még pár napig, így nem kap
lángra.
– Ha ön mondja, elhiszem – felelte a lány mindenféle
meggyőződés nélkül. – Van vödrünk, amit használhat. Nem
tudom, akad-e lámpás, de megkérdezem Mrs. Waverlyt. Biztos
találunk valamit.
– Rendben. A gyertya lenne az igazi, de beérjük a
lámpásokkal is.
Alice bólintott, és elsietett a dolgára.
A beszélgetés a fagyöngykoszorúkra és egyéb örökzöld
díszekre terelődött. Felvetődött, hogy egy jókora farönköt
tegyenek a kandallóba, ahogy karácsonykor szokás, de végül
elvetették, mert túlságosan fáradságos feladatnak vélték. Sem
Konradnak, sem Faringdonnak nem volt kedve vadászat után
fát vágni és gallyazni. Így aztán egyszerű tervet készítettek.
Konrad végül elköszönt, és remélte, hogy az emeleten
kettesben maradhat Florával. Miután megbizonyosodott róla,
hogy mindenki vagy a földszinten, vagy a szobájában van,
halkan bekopogott a lány ajtaján. Nem érkezett válasz, ezért
lenyomta a kilincset. Az ajtó nem volt bezárva. Flora az ágyon
aludt nappali öltözékben.
A mindenségit neki! – gondolta a férfi. Biztosan nagyon
elfáradt a sütésben és a komponálásban. Az is lehet, hogy most
jön ki rajta az út fáradalma. Akárhogy is, nem szívesen keltené
fel.
 Beérte volna azzal is, ha csendben a szobában marad, és az
alvó lányt nézi. Az angyali arc körül glóriaként omlott a párnára
szőke haja, a kezét úgy kulcsolta össze, mintha imádkozna.
Nem az imádság foglalkoztatta azonban Konradot, hanem a
gondolat, hogy a legszívesebben levetkőztetné a lányt, és
miközben a gombok, kapcsok és szalagok alól előbukkan a teste,
minden porcikáját csókkal illeti. Biztos volt benne, hogy
Florának van a legérzékibb...
Hirtelen hangok hallatszottak a galéria felől, és megijedt,
hogy lebukik, miközben az alvó lányt bámulja, akár egy
közönséges kukkoló.
Halkan becsukta az ajtót, és visszasietett a szobájába.
Bezárta maga mögött az ajtót, és csak ekkor nyugodott meg
teljesen, hogy senki sem vette észre, miközben a lányt bámulta.
Bárcsak tudná, mihez kezdjen! – gondolta. Talán elérkezett
az idő, hogy elmondja az igazságot a Thornhoz fűződő
kapcsolatáról. Fel kellene tárnia Flora előtt, hogy miért nem
veheti feleségül, és miért nem alapíthat családot, így talán
megvárja, amíg rendeződik az anyagi helyzete.
Feltéve, hogy nem haragszik meg rá, amikor elárulja neki,
hogy nem ő írta a színdarabokat. Ha tiszta vizet öntene a
pohárba, legalább megtudná, hányadán állnak. Belefáradt már
abba, hogy próbálja távol tartani magát a lánytól. Florát akarta.
Feleségre és gyerekekre vágyott.
Csakhogy nem tudta, hogyan váltsa valóra az álmát.
 Kilencedik fejezet

Másnap délelőtt, szenteste napján, Flora az új dalt dúdolta,

amelyet Konraddal írtak, miközben apró csillagokat vágott a
tésztából a pitéhez a konyhában. Alice segítségével készítette el
az elsőt, és így remekül sikerült.
Miss Macleod Mr. Faringdon segítségével teasüteményeket
készített, Mrs. Waverly pedig ki-be járkált, és néha ránézett a
sonkára. Mindenki jól érezte magát. Még Lady Whitmarsh is
benézett korábban, és felajánlotta, hogy segít a kenyér
dagasztásában.
Konrad csupán egyszer jött be, amikor Mr. Avonwooddal
áttették sülni a sonkát egy serpenyőbe. Úgy tűnt, Mr. Avonwood
elég erős, hogy csatlakozzon az ünnepi előkészületekhez.
Konrad Florára kacsintott, és eltűnt.
Akárcsak az összes többi nő. Csak a vadászatból visszatért
férfiak maradtak, akik kései reggelijüket fogyasztották, és
közben a fegyverekről beszélgettek, ami rémesen untatta a
lányt. A lépcső felől nevetést és lábdobogást hallott. Mi az ördög
történik a hallban?
Miért nincs itt Konrad, és miért nem flörtöl vele? Merje
megkérdezni? Inkább nem, mert ha esetleg szándékosan kerüli,
nem akar róla tudni. Csalódottságot érzett. Azt várta, hogy
megcsókolja, de nem tette. Mit jelent ez? Miért hagyja ennyi
kétség között az a pernahajder? Ráadásul ismét!
Nem! Ezúttal minden másként lesz, mint Bathban. Ő maga is
megváltozott, és már jobban ura az érzéseinek. Legalábbis
remélte, hogy így van. Ha most ismét elveszíti, nem törik össze a
szíve. Semmi esetre sem. Még akkor sem, ha egy röpke, futó
kalandba bocsátkoznak.
Flora némán szemrehányást tett önmagának. Nem szabad
így gondolkodnia, ez nem úri hölgyhöz méltó. Ráadásul
erkölcstelen.
– Milyen helyesek! Te készítetted őket? – kérdezte Lady
Whitmarsh a csillagokra mutatva, amikor Flora befejezte a
munkát.
– Igen. Örülök, hogy ilyen szépen sikerültek – felelte a lány.
– Valóban nagyon ügyes vagy – dicsérte Florát a lady, majd
megvárta, amíg odaadja a kosárkákat Alice-nek, hogy tegye be
őket a sütőbe, és karon fogta. – Menjünk fel az emeletre, és
lássunk neki a fagyöngydíszeknek, különben sohasem veszi
senki a hasznukat – javasolta.
– Teljes mértékben egyetértek – felelte a lány, bár kissé
furcsállta, hogy a vikomtesz nem engedi el a karját. Ilyet még
sohasem csinált. – Vidámnak tűnik.
– Alig várom, hogy nekilássunk a fagyöngydíszeknek.
– Én is – felelte Flora. Főleg, ha Konrad megcsókolja az egyik
alatt. Még egy gyors, lopott csóknak is örülne. Érezte, hogy
egyre szemérmetlenebbek a gondolatai.
– Elégedett leszel velem. Összeszedtem a szükséges
hozzávalókat, és mindent kikészítettem a nappaliban lévő
asztalra – mondta Lady Whitmarsh. – Viszont csupán három
díszre elegendő fagyöngyünk és borostyánunk van. Szerinted
annyi elég lesz?
 – Attól tartok, nem lenne időnk többre.
– Hová akasszuk őket?
A lakosztály felé menet megbeszélték a részleteket.
Majdnem két órába telt, mire végeztek a három gyönyörű,
gömb alakú dísszel, amelyeket hajlékony faágakból,
fagyöngyből és borostyánból készítettek, szép piros szalagokkal.
Mindketten elégedettek voltak a végeredménnyel.
– Megkérek valakit, hogy akassza fel őket – pattant fel Flora.
Meg sem hallotta Lady Whitmarsh kérését, hogy segítsen neki
átöltözni a vacsorához – erre még lesz majdnem három órája –,
lesietett a lépcsőn, és az étkező felé vette az irányt, ahol, azt
remélte, a férfiak már az örökzöldek elhelyezésével
foglalatoskodnak. Mielőtt azonban az ajtóhoz ért, Konrad lépett
ki a helyiségből.
– Üdvözlöm! – mondta a férfi meglepetten, de látszott rajta,
hogy örül a találkozásnak. – Hová tart?
– Szükségem van valakire, hogy felakassza a fagyöngyből
készült díszeket – felelte Flora. – Gondoltam, az étkezőben
találok egy férfit, akit megkérhetek.
– Majd keresek valakit – jelentette ki Konrad határozottan. –
Előtte azonban hadd mutassak valamit!
Azzal kinyitotta az ajtót, ám amikor Flora belépett, semmi
különöset nem látott, minden ugyanolyan volt, mint előtte.
Amint azonban megfordult, észrevette Miss Macleodot, aki
magyalt és más bogyós termésű ágakat aggatott egy fára.
Egészen pontosan egy vödörben álló fenyőfára, amelyet kisebb-
nagyobb ékekkel állítottak egyenesre.
Miss Macleod elmosolyodott, és miután motyogott valamit a
macskájáról – Florának fogalma sem volt, hogy van macskája –,
kiviharzott az étkezőből.
Közben Konrad egy pillanatra eltűnt a fa mögött, és
felcsavarta a falról különböző magasságig lelógó apró
lámpásokat. Flora elbűvölve figyelte a fát beragyogó fényeket.
Közelebb lépett hozzá, és észrevette, hogy a fény csillogó
ékszereken, pompás masnikon és a magyalleveleken törik meg.
Még ezüstkanalakat is aggattak az ágakra, hogy jobban
szikrázzon a karácsonyfa.
Flora álmélkodva bámult, és Konradra pillantott, amikor a
férfi mellé lépett.
– Ilyen egy karácsonyfa? – kérdezte elbűvölten.
– Pontosan.
– Ön készítette nekem?
– Igen – felelte Konrad, és a szeme úgy ragyogott, mint a
lámpások. – Az igazat megvallva, nem egyedül. A hölgyek
segítettek a díszítésben. A saját holmijaikat ajánlották fel, és
még lesz több is. Ugyan eredetileg önnek szántam, de
mindannyiunk örömére szolgál. Legalábbis remélem – tette
hozzá mosolyogva. – Még tartogatok mást is az ön számára.
– Ezek szerint az ön ötlete volt, és ön döntötte el, hogy
felállítsák – mondta a lány.
– Nem akartam, hogy karácsonyfa nélkül kelljen ünnepelnie
a szentestét – jegyezte meg Konrad, és megvonta a vállát. – Az
Armitage Hallban lévő biztosan pompásabb lesz a gyertyákkal,
ajándékokkal meg ilyesmivel, de a rendelkezésre álló időben
mindent elkövettünk, hogy felvegyük vele a versenyt. A fának
pedig a galéria alatt találtunk helyet, hogy elrejtsük ön elől.
 – Csodálatos! – suttogta Flora könnyes szemmel. Konrad
átnyújtotta a zsebkendőjét, és a lány megtörölte a szemét. – Még
senkitől sem kaptam ilyen szép meglepetést. Lady
Whitmarshtól sem.
– Reméltem, hogy lefőzöm a vikomteszt – vigyorgott a férfi. –
Habár megígérte, hogy távol tartja önt az előkészületektől, és ez
tulajdonképpen elég jól sikerült is neki.
– Én is adok díszeket – jelentette ki Flora, mert nem akart
vitatkozni. A történtek után semmiképpen sem. – Van egy
varródobozom. Arra az esetre hordom magamnál, ha Lady
Whitmarsh komornája nem állna rendelkezésre. Van benne jó
sok gomb, meg tű, amivel az ágakra erősíthetem őket. Talán
még...
– Szóval elnyerte a tetszését? – vágott közbe rekedten
Konrad.
– Gyönyörű! Őszintén mondom – lelkendezett Flora a férfi
felé fordulva. – Olyan csinos, elegáns és varázslatos! Szóval
ilyen egy igazi karácsonyfa – tette hozzá, és lábujjhegyre állt,
hogy csókot nyomjon Konrad arcára. A férfi azonban átölelte a
lányt.
– Azt hiszem, megérdemlek egy tisztességes csókot, nem
gondolja? – kérdezte rekedten.
Flora körülnézett a teremben, hogy megbizonyosodjon róla,
senki sem látja őket.
– Még egy tisztességtelent is – suttogta, és átadta magát
Konrad szenvedélyes csókjának. A szoba megfordult körülötte,
a szíve hevesen kalapált, miközben ismét részese lehetett a
gyönyörnek.
 Hangok hallatszottak a fejük fölül, és bár Flora tudta, hogy
senki sem láthatja őket a galéria alatt, elhúzódott.
– Ez a hely még egy tisztességes csókhoz sem elég meghitt.
– Valóban nem az – felelte Konrad. – Különben is be kell még
fejeznem a díszítést.
– Nekem pedig találnom kell valakit, aki felakasztja a
fagyöngydíszeket. Nem nagy munka.
– Segítenék, ha nem kellene befejeznem a fát. Azt akarom,
hogy teljes díszben pompázzon estére, a nagy belépő még
hátravan.
– Ha ez a fa belép az étkezőbe, megeszem a
fagyöngydíszeket.
– Ne mondjon ilyet! A fagyöngy termése mérgező. A
belépőhöz meg kell még szerveznem az angyalkórust.
– Ezt már végképp nem hiszem, ezért figyeljen nagyon, mert
most az én nagy kilépőmet láthatja – mondta a lány vidáman, és
sarkon fordult. Konrad elkapta a csuklóját.
– Ma este? – kérdezte halkan. – Miután mindenki nyugovóra
tért?
A lány bólintott. Tudta, hogy hibát követ el, de kíváncsi volt
rá, mi annyira fontos, és ismét érezni akarta a férfi szoros
ölelését. Te jóisten! Az arca lángolt, ha csak eszébe jutott.
Nem mert belegondolni, miről beszélgetnek majd, mert ha
nem a kezét kéri meg, valójában nem érdekli a mondanivalója.
Jobb lesz, ha Lady Whitmarsh bölcs tanácsára hallgat,
miszerint a régi szerelmeket okosabb határozottan kezelni.
Vagy kezdje újra az ember, vagy vessen véget neki örökre. Ha
kell, véget vet neki, de oly sok évet töltött a férfi bűvkörében,
hogy mielőtt leszámol vele, hagyja magát elcsábítani.
Így legalább nem azzal tölti a következő nyolc évet, hogy
arról fantáziál, milyen lehet vele az ágyban.

Konrad feszülten várta a vendégeket az étkezőben késő délután.

Egy leplet húzott a fa elé, amelyet Lady Whitmarsh és Flora ránt
majd le, miután mindenki összegyűlt. Egy sebtében összetákolt
üveghárfa állt előtte, amely az angyalkórus szerepét tölti majd
be. Vízzel különböző mértékben megtöltött borospoharakból
állította össze a hangszert. Egyszer látott már ilyet színpadon, és
mindig ki akarta próbálni.
Alice a szavát vette, hogy egyetlen borospoharat sem tör el,
miközben a pálcával ütögeti őket, mert a fogadósnő csak így
egyezik bele a dologba. Konrad nem értett a hangszerhez, csak
légies, könnyed csilingelést akart a csillogó fények mellé.
Egy örökkévalóságnak tűnt, mire mindenki megérkezett, és
megszemlélte az örökzöldekből, fagyöngygömbökből és a
csodás asztali díszből álló dekorációt, amelyet Alice készített
sebtében.
Miután mindenki alaposan szemügyre vett mindent, Konrad
belevágott a beszédébe.
– Apám német földről származott, és gyerekkoromban
ragaszkodott hozzá, hogy karácsonykor fát állítsunk. Tizenkét
napig tartottuk meg a fát. Tegnap Miss Younger a
csalódottságának adott hangot, hogy szenteste nem láthatja a
karácsonyfát, amely az úti célján vár rá – kezdte Konrad Flora
pillantását keresve. – Így elhatároztam, hogy állítok egyet a
kedvéért. Az apró gesztus azonban közös küldetéssé vált, hiszen
mindannyian részt vettünk az ötlet megvalósításában, így
bizonyítva, hogy csak azért is megünnepeljük a karácsonyt,
akkor is, ha itt ragadtunk a fogadóban. Köszönjük Mrs.
Waverlynek, hogy befogadott minket, amikor szükségünk volt
rá – mondta, és felemelte az egyik borospoharat, amelyben
valóban bor volt. – Mrs. Waverlyre és a kedvességére!
A vendégek egyszerre ismételték meg a köszöntőt.
– Most pedig mindannyiunkra, amiért karácsonyi hangulatot
teremtettünk ott, ahol nem volt – emelte fel ismét a poharát
Konrad. A többiek újfent követték a példáját. Ezután finoman
megkocogtatott pár borospoharat. – Végül, de nem
utolsósorban, lássuk a karácsonyfát! – mondta. A jelzésére Flora
és Lady Whitmarsh lerántotta a leplet.
Konrad legnagyobb megdöbbenésére a szobában dermedt
csend lett. Az emberek meredten bámulták a karácsonyfát.
Tovább játszott az angyalorgonán, és a közönség tapsviharban
tört ki.
– El vannak ragadtatva – suttogta Flora ragyogó szemmel, és
a férfihoz lépett. – Valóban mennyei hangja van az
orgonájának. Talán igazi hangszerként is megállná a helyét, mit
gondol? Lehetne rajta játszani?
– Elképzelhető.
– Mindenképpen meg kell tanulnom. Magyarázza el később,
hogyan működik.
– Ebben csak víz van – mondta Konrad, amikor a lány az
egyik pohárért nyúlt. – Itt a poharam, ebből igyon.
– Nem vagyok annyira gyámoltalan, hogy ne tudnék egy
pohár bort szerezni magamnak, Mr. Juncker – felelte Flora
tréfásan. – Bár azt hiszem, inkább Mr. Avonwood forralt
borából kérek – tette hozzá, és sarkon fordult. Konrad hosszan
nézett utána.
Mi a fenéért készít forralt bort Avonwood? – töprengett
Konrad. Férfiember nem iszik ilyesmit. Felvizezett, édes vacak!
A hölgyeknek biztosan ízlik majd, és végül is csak ez számít egy
partin.
Konrad abbahagyta a játékot, és elvegyült a vendégek meg a
szolgálók alkotta sokaságban. Többen megállították, és arról
faggatták, honnan szerezte a lámpásokat, miért aggatott
kanalakat a fára, és mi a neve a vízzel megtöltött poharakból
álló hangszernek. Csak az asztalnál találkozott ismét Florával. A
lány vele szemben foglalt helyet.
Pazar lakomát tálaltak fel. A kenyér minősége
nagyságrendekkel javult az előző estihez képest, csodás sonka
került az asztalra, amelyet burgonyával, répával és hagymával
kínáltak, ezenkívül töltött kacsa és vajas-tejszínes főtt burgonya
alkotta a menüt. Desszertként gyümölcskosárkákat
fogyasztottak, és Miss Macleod teasüteményét. Amikor Konrad
megdicsérte, a hölgy elárulta neki, hogy a gyümölcskosárkákat,
amelyekből oly sokat evett, Flora sütötte.
– Úgy látszik, nem csak citromos pitét tudok készíteni –
jegyezte meg a lány, amikor Konrad meglepetten felé fordult. –
Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a fogadó
szakácsa már régen elkészítette a tölteléket, amit felhasználtam.
– Biztos vagyok benne, hogy ön is el tudta volna készíteni, ha
szükséges – felelte a férfi.
 – Ez aztán a bók! – nevetett az egyik vendég.
– Eljött a mulatozás ideje – jelentette ki Mrs. Waverly. –
Remélem, nem tömték tele túlságosan a hasukat, és tudnak
majd énekelni. – Mindenki helyeselt. – Alice! Szólj a
szolgálóknak! Első műsorszámként Lady Whitmarsh felolvassa
nekünk Krisztus urunk születésének a történetét. Azután Mr.
Juncker és Miss Younger eléneklik a saját szerzeményüket.
Miután a vikomtesz felolvasta a történetet, Konrad felállt,
megkerülte az asztalt, és a karját nyújtotta Florának. Ezután
elfoglalták a helyüket a zongoránál, a férfi pár szóban
bemutatta a dalt.
– Nem teljesen mi írtuk – kezdte. – Délnyugat-angliai
utazásaim során több változatot is hallottam, néha teljesen
eltérő szöveggel és zenével. Miss Younger és én további
versszakokat költöttünk hozzá, és a kisasszony saját maga
szerezte a zenét – mondta. Közben bejöttek a szolgálók, és
helyet kerestek maguknak a teremben. – A dal könnyen
megtanulható menet közben, az első sort még kétszer
ismételjük, és a refrén mindig ugyanaz.
Ezután Flora mögé állt, és észrevette, hogy mélyen belát a
dekoltázsába. A mindenségit! – gondolta. Jobb lesz, ha inkább a
közönségre összpontosít, különben csúnyán megbukik a
szerzemény.
Elkezdték a dalt, és nem tartott sokáig, mire a hallgatóság is
velük együtt énekelt. Senkit sem zavart, hogy nyolc versszakból
áll.
Következő műsorszámként Mrs. Waverly kérésére és Flora
zenei kíséretében a férfiak elénekelték az Ó, jöjjetek, hívek...
című egyházi dalt. A következő két órában folyamatosan
énekeltek, Flora játszott, majd mások is odaültek a zongorához,
és egyéb hangszerek is előkerültek. Elég sok alkohol fogyott, de
Konrad nem ivott, mert később komoly beszélgetésre készült a
lánnyal. Nem engedhette meg magának, hogy kapatos legyen.
Az ünneplés éppen a tetőfokára hágott, amikor Braxton
bejelentette, hogy az idő határozottan enyhül, és az ereszről
lelógó jégcsapok szépen cseperegnek. Úgy vélte, hogy reggel
továbbindulhatnak.
A bejelentés véget vetett a mulatságnak, mert mindenki
rohant csomagolni, hogy másnap minél hamarabb útra
kelhessen. Feltéve, hogy Braxtonnak igaza lesz.
Amikor Lady Whitmarsh és Flora kiment a teremből, a lány
jelentőségteljesen Konradra pillantott, mintha így jelezné, hogy
mindezek ellenére később várja.
A férfi remélte, hogy így lesz, és azt is, hogy addigra Flora
átöltözik, mert máskülönben csak a pompás keblét látná, és
nem tudna a mondandójára koncentrálni.
 Tizedik fejezet

Miután minden elcsendesült, és a vikomtesz nyugovóra tért,

Flora meglehetősen lengén öltözve kiosont a szobájából. Csak
hálóinget, harisnyát és papucsot viselt a köpeny alatt.
Amikor Konrad beengedte a lakosztályába, a férfi arcára
volt írva, hogy retteg a beszélgetéstől, ami nem sok jóval
kecsegtetett. Jobb lesz, ha a tervet követi, gondolta Flora, hiszen
szándékosan úgy öltözött, hogy elcsábítsa.
– Menjünk át a másik helyiségbe! – mondta a lány. – Ennek a
szobának közös a fala Mr. Matthewséval, és nyilván egyikünk
sem szeretné, ha meghallana minket.
– A hálószobámban akar beszélgetni? – kérdezte Konrad,
gyanakvó pillantással.
– Igen, de ne értse félre! – lódított a lány.
– Hideg van odabent. Nincs kandalló.
– Reméltem, hogy melegen tart valahogy – felelte a lány, és
meg sem várva a választ, elindult a háló felé.
Látszott, hogy férfi lakja a szobát. Konrad nadrágja,
nadrágtartója és csizmája szanaszét hevert a padlón. A férfi
halkan káromkodva indult a lány után, és elkezdte összeszedni
a holmikat.
– Hagyjon mindent! – kérte Flora, mert egyáltalán nem
érdekelte a rendetlenség. – Tudom, hogy Alice-nek nem volt
ideje kitakarítani. Különben is... – Megvárta, hogy Konrad
ránézzen, és egy mozdulattal kioldotta a köpenyt, amely a
földre hullott, és előbukkant a hálóinge.
A férfi szája szó szerint tátva maradt. Szinte felfalta a
tekintetével a lányt a papucsos lábától a pajkos mosolyáig, és
alig hallhatóan felmordult, mint egy vadállat, amely prédát lát
maga előtt.
– Mire készül, kedvesem? – kérdezte.
– Meghoztam a karácsonyi ajándékát, és remélem, hogy ön
is ugyanezt adja nekem – felelte a lány.
– Miért tenném? – mondta Konrad anélkül, hogy
megkérdezte volna, mire is gondolt pontosan, de közben elszánt
pillantással odalépett hozzá.
– Mert mindketten ezt akarjuk – válaszolta Flora.
A lány nagyot nyelt, amikor Konrad kinyújtotta a kezét, és
egy mozdulattal kioldotta a lazán felkötött kontyát. A leomló
hajzuhatag egy tincse Flora alig takart keblére hullott.
– Nem biztos, hogy valóban tudja, mit akar – bámulta
Konrad megbabonázva a fürtöt.
– Nagyon is tudom – felelte a lány, és letolta Konrad válláról
a kabátot, majd remegő ujjakkal elkezdte kigombolni a
mellényét. – Azt akarom, hogy elcsábítson. Valóban nem tudom
pontosan, hogy megy ez, de azt tudom, hogy akarom.
– Te jóisten! – sóhajtott Konrad. – Ez lesz a vesztem.
– Ha ez lesz a veszte, ígérje meg, hogy visszajár kísérteni!
– Minden áldott nap – felelte a férfi feszülten.
Ezután megcsókolta Florát, kigombolta a hálóingét, és letolta
a válláról. A ruha megakadt a lány karján, és béklyóba fogta,
felfedve pompás mellét. Konrad hátrált egy lépést, és alaposan
szemügyre vette Flora keblét, és közben gyorsan levette a
ruháját, kivéve a zokniját meg a nadrágját, ami valamitől
kidudorodott.
Flora megpróbálta visszahúzni a hálóingét, hogy rendesen
kibújjon belőle, de Konrad elkapta a kezét, lehajolt, és az egyik
keblét szopogatni kezdte, a másikat pedig cirógatni.
– Ezt kapod azért, mert incselkedtél velem – morogta, majd a
szájába vette a másik mellbimbóját. – Honnan tudtad, hogy
képtelen leszek ellenállni neked? Sohasem tudtam.
– Nem tudtam, csak reméltem – lihegte a lány.
Konrad egyetlen mozdulattal elintézte a hálóingproblémát,
amikor lerántotta Floráról a ruhadarabot, akin csupán a
harisnyája maradt.
– Ó, istenem! Flora! – nyögte a férfi, és mohón végigsimított
a lány testén, mint aki nem tudja, mit fogjon meg először. – Úgy
volt, hogy csak beszélgetünk.
– Majd beszélgetünk később – felelte Flora, és ő is simogatni
kezdte Konradot. Te jó ég, milyen izmos mellkas! Még soha
életében nem látott meztelen férfimellkast, főleg nem ennyire
izmosat. Mint egy szobor!
És ez a kar! A mindenségit! Nem csoda, hogy oly könnyedén
szaladgált fel-le azokkal a vödrökkel a lépcsőn. Konrad karja
dagadt az izmoktól, és olyan kemény volt, mint egy szikla.
A férfi megmutatta, mennyire erős, amikor felkapta Florát,
és úgy emelte az ágyra, mintha nem érezné a súlyát. A lány
lélegzete felgyorsult, különösen azután, hogy Konrad lerángatta
magáról a nadrágot és az alsóneműt. Csak akkor látta meg, mit
rejtegetett eddig, amikor mellé feküdt. Egymáshoz ért a
meztelen testük, és összefonódott a lábuk.
 Várjunk csak, valami előremered a lábai közül!
– Mi ez? – kérdezte Flora, és elkapta az ágaskodó hímtagot.
– Látom, tényleg fogalmad sincs a csábításról – suttogta
Konrad.
– Őszintén szólva, valóban nincs, de megtanítasz, ugye?
– A legnagyobb örömmel, Miss Younger – felelte a férfi, majd
megfogta Flora mellét, és finoman cirógatni kezdte.
– Akkor mondd el, mi ez! – kérte a lány, és megsimogatta
Konrad merev férfiasságát.
– Rendben, de te meg hagyd abba, amit csinálsz, mert
megőrjítesz.
– Eléggé tetszik az ötlet, hogy megőrjítelek – mondta Flora,
és tovább folytatta a simogatást.
– Persze hogy tetszik – nyögte a férfi. – Olyan vagy, mint
Delila. Ezért fogod olyan ügyesen a fark... a férfiasságomat.
– Szóval jól csinálom? Ügyesen bánok a férfiasságoddal?
– Ha ennél ügyesebben csinálnád, végem lenne – lihegte
Konrad, és a lány lába közé nyúlt. – De ketten is játszhatjuk ezt a
játékot.
Konrad azon a ponton érintette meg, amelyet titokban néha
ő is megsimogatott éjszakánként. A legszívesebben
felháborodott volna a merészségtől, de rettenetesen izgatta a
helyzet, és még többre vágyott.
– Jól csinálom? Ügyesen bánok vele? – incselkedett Konrad.
– Igen! Ó, igen! – lihegte a lány kéjesen, a fejét hátravetve és
a szemét behunyva. A férfi szakértőnek tűnt.
Miközben a mellét szopogatta, szemérmetlen dolgokat
művelt az ölével: simogatta, kényeztette, a hüvelykjével izgatta,
majd az egyik ujját egyre mélyebbre csúsztatta benne.
– Biztos, hogy így kell? – kérdezte Flora riadtan.
– Egészen biztos – suttogta a férfi, és közelebb hajolt a
lányhoz. – Mindjárt becsúsztatom a férfiasságomat is.
– Valóban? – kérdezte Flora rémülten. – Így kell ezt csinálni?
– Pontosan – nevetett Konrad. – Bízz bennem!
Flora megbízott a férfiban. Legalábbis ebben a tekintetben.
Örült neki, hogy Konrad átvette a csábító szerepét, mert neki
halvány fogalma sem volt, mit kellene csinálnia.
Ezután mindketten elhallgattak. Konrad úgy játszott a lány
testével, mintha csak egy hegedű lenne, és az ő kezében lenne a
vonó. Közben folyamatosan olyan szenvedélyesen szopogatta a
mellét, hogy Flora a legszívesebben dalra fakadt volna.
A lány beletúrt a férfi sűrű, világos hajába, és
hozzádörgölőzött a lent munkálkodó kezéhez. Csodás érzés
járta át az egész testét.
Hirtelen arra eszmélt, hogy Konrad a lába között térdel.
– Biztos, hogy akarod? – kérdezte mélyen a lány szemébe
nézve. – Még abbahagyhatjuk.
– Igen! Mármint ne! Úgy értem, ne hagyd abba, és igen,
akarom! – mondta, és beleborzongott a kényeztetésbe, amiből
még többet akart. – Ne hagyd abba, kérlek!
– Ahogy óhajtja, hölgyem! – felelte Konrad pimaszul. Ezután
lassan belehatolt. Nagyon feszes volt a lány teste, de úgy tűnt, ez
cseppet sem zavarja a férfit, sőt, valósággal ujjongott.
Miután teljesen becsúszott, megkereste a hüvelykjével azt a
bizonyos érzékeny pontot, és most Florán volt az ujjongás sora.
– Ó, Flora! El sem hiszed, hányszor képzeltem el ezt! –
suttogta.
– Éjszakánként rólad álmodtam – felelte a lány, amikor
megfeszítette a testét a gyönyör.
– Hiányoztál.
– Te is nekem.
Flora levegő után kapkodott, amikor Konrad mozogni
kezdett. Teljesen más érzésre számított. Sohasem gondolta,
hogy ilyen jó lesz. Megragadta a férfi karját, és átadta magát az
élvezetnek, az ismeretlen mámornak, a szenvedélynek, a
kéjnek, amely egyre fokozódott, míg végül elérte a csúcspontját,
és elhalkult, mint az angyalorgona hangja.
Eközben Konrad még egyet lökött a testével, hátravetette a
fejét, szemmel láthatóan szintén felért a csúcsra, majd
visszaereszkedett a lányra. Pár pillanatig aléltan pihegtek, és a
testük nem vált el egymástól. Flora tudta, hogy sohasem feledi
ezt a pillanatot.
– Boldog karácsonyt, drágám! – mondta Konrad, és
megcsókolta a lány arcát.
Valóban ilyen egy boldog karácsony.

Konrad a hátán feküdt Flora mellett, és még mindig az

együttlétük mámorító hatása alatt állt. A lány álmosan
hozzábújt, pompás fürtjei összekuszálódtak, a teste pont olyan
karcsú, elegáns és gyönyörű volt, ahogy korábban elképzelte.
Hirtelen megmoccant a férfiassága. Konrad felmordult, mert
ismét felébredt benne a vágy. Ismét és ismét, úgy gondolta,
életük végéig ugyanezt érzi majd. Senki más nem teheti ennyire
boldoggá, ebben teljesen biztos volt.
– Jól vagy? – kérdezte a lány.
– Még annál is jobban – felelte Konrad, mert valóban így
érezte, legalábbis egyelőre. Ujjongott, de egyben kétségbe is volt
esve, hiszen cseppet sem biztos, hogy megtarthatja Florát, de ezt
nem mondhatta el neki. Ragaszkodnia kellett volna hozzá, hogy
előbb beszéljenek. – És te? Hogy érzed magadat?
– Csodálatosan – felelte a lány ragyogó arccal. – Egyszerűen
csodálatosan.
– Nem... nem fájt? – kérdezte Konrad, mert a feszes testéből
egyből tudta, hogy még ártatlan volt. Ez persze nem érdekelte,
mert mindenáron meg akarta szerezni, viszont legalább
szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy a lány is örömét
lelte a szeretkezésben.
– Nem mondanám, hogy fájt... inkább kényelmetlen volt
először, de gondoskodtál róla, hogy az hamar elmúljon – felelte
a lány, és végigsimított Konrad mellkasán.
– Ezt inkább hagyd abba, mert ha folytatod, kapsz még egy
ajándékot – nevetett a férfi.
– Nem bánnám, de még meg kell beszélnünk, amit akartál,
és gyanítom, hogy ezt nem tehetjük meg a méltóságos asszony
jelenlétében – felelte Flora, és felült az ágyon.
– Valóban nem – értett vele egyet Konrad. Lady Whitmarsh
korábban azzal lepte meg, hogy felajánlotta, tartson velük az
Armitage Hallba. Elfogadta, annak ellenére, hogy tudta,
elképzelhető, hogy végül mégsem utazhat majd velük a
tervezett beszélgetés után.
Konrad a tekintetével követte, ahogy Flora felkelt az ágyból,
és szinte fizikai fájdalmat érzett, amikor felvette a hálóinget
meg a papucsot, majd végül a köpenyt, mert hideg volt a
szobában. Konrad a lehető legtöbb időt akarta a lánnyal tölteni
anélkül, hogy tönkretenné a jó hírét.
Konrad is felkelt, és felvette az alsóneműjét meg a nadrágját.
– Tartok tőle, hogy túl fáradt vagy ahhoz, hogy beszéljünk,
de... – kezdte.
– Egyáltalán nem vagyok fáradt – vágott közbe a lány. – Ha
nem beszéljük meg most, megőrülök a kíváncsiságtól. – Kerülte
a férfi tekintetét, miközben megkötötte a köpenye szalagját. –
Habár úgyis tudom, mit akarsz mondani. Mindegy, semmin sem
változtat, ha nem veszel feleségül – mondta dacosan a férfi
szemébe nézve. – Sohasem bánom meg a ma éjszakát. Még
akkor sem, ha több nem lesz.
– Te jóisten! Azt hitted, ezt akarom mondani? Hogy nem
veszlek feleségül? Miféle csirkefogónak gondolsz engem? –
kérdezte Konrad hevesen, és megragadta a lány vállát. – A
legfőbb vágyam, hogy feleségül vegyelek, de attól félek, nem
jössz hozzám, ha megtudod... – Egy pillanatra elhallgatott, hogy
felidézze magában a begyakorolt szavakat.
– Mit tudok meg? – kérdezte Flora döbbenten.
– Hogy évek óta hazudok neked, és hogy semmi sem igaz
abból, amit rólam tudsz. Ha elmondom az igazságot,
megszegem a barátomnak adott szavamat. Elárulok egy titkot,
amelyet azóta takargatok, hogy megismertelek.
– Úgy érted, nem Konrad Juncker az igazi neved, és
valójában a király titkos kémje vagy? – kérdezte a lány
gúnyosan. – Ó, értem! Vagy esetleg egy álruhás orosz herceg? –
folytatta hunyorogva. – A színdarabjaid ismeretében nem lepne
meg.
– Pont ez az! Nem az én színdarabjaim! – csattant fel a férfi.
Döbbenet ült ki a lány arcára, ezért rögtön folytatta: – Sohasem
írtam semmilyen darabot. Thorn írta őket. Majdnem teljes
egészében.
– Thorn? – kérdezte Flora, és a meglepetéstől tátva maradt a
szája. – Thornstock hercege? Az a bizonyos Thorn?
– Igen.
A lány zaklatottan megfordult, és elindult a másik szobába.
Konrad követte, mert elszánta magát, hogy végre mindent
felfed előtte.
– Amit legutóbb mondtam, hogy Thorn azért vezetett be a
társaságba Bathban, hogy lássa, megállom-e a helyemet, csak az
igazság egyik része volt. Azért alkalmazott, hogy a művei
szerzőjének adjam ki magamat, nehogy a családja és a
mostohaapja, aki nagykövet volt akkoriban, botrányba
keveredjen. A hercegek nem írhatnak színműveket pénzért –
hadarta. – Valójában ezért voltunk Bathban – folytatta, amikor
Flora nem felelt. – Egy hónapos kiképzésnek vetett alá, hogy el
tudjam játszani a szerepemet.
– A szerepedet mint színdarabíró? – kérdezte a lány
felháborodva.
– Igen.
– És mint költő? – folytatta Flora haragos pillantással.
– Nem. A verseim mind az enyémek. A színdarabokat írta
Thorn, néhány jelenet kivételével.
– Értem – sóhajtott a lány.
 – Érted? Ez minden? – kérdezte Konrad kétségbeesetten.
– Szóval azért nem akarsz több színdarabot írni, mert Thorn
nem akar? – lépett a tűzhöz Flora komoran, és odatartotta a
kezét.
– Nem lesz több Felix-darab, mert Thorn új színműveket
akar írni, és mivel a mostohaapja meghalt, a saját nevét
használja ezután.
– És veled mi lesz? – kérdezte Flora sápadtan, mert
megértette a helyzetet.
– Még nem beszéltük meg – felelte Konrad elkeseredetten. –
Azért fogadtam el Sheridan és Vanessa meghívását, hogy
találkozhassak Thornnal, és megvitassuk, számít-e egyáltalán
rám a jövőben. Amióta megnősült, nem beszéltünk. A lényeg az,
hogy nincs rendes állásom, és ezért valószínűleg nem jössz
hozzám feleségül, drága Flora.
 Tizenegyedik fejezet

– Azt hiszed, ennyire rátarti vagyok? – kérdezte Flora

sértődötten. Nagyon rosszulestek neki Konrad szavai. – Azt
hitted, csak azért rokonszenvezek veled, mert híres színműíró
vagy?
– Dehogy! – vágta rá a férfi, és beletúrt a hajába. – Különösen
azután nem, hogy Lady Whitmarshsal együtt a tudomásomra
hoztad a darabjaim, mármint a Thorn darabjai elleni
kifogásaidat.
– Biztos vagyok benne, hogy jól elszórakoztál magadban
azon a beszélgetésen. Nem szívesen árultam el, hogy én írtam a
kritikákat, de végül is mindegy, hiszen nem te vagy a szerző –
mondta Flora, mert rájött, hogy feleslegesen kérne bocsánatot
az írásaiért. – Nem csoda, hogy nem bántottalak meg vele – tette
hozzá sóhajtva.
– Látom, dühös vagy rám. Nem hibáztatlak – csüggedt el
Konrad.
– Nem vagyok dühös – felelte a lány, de amint kimondta, és a
férfi rápillantott, tudta, hogy ez nem igaz, mert valójában a
megismerkedésük óta hazudott neki. Ráadásul az elmúlt pár
napban is nyilván nyomasztotta a dolog, mégsem mondott
semmit. – Rendben, egy kicsit azért dühös vagyok. Főleg, mert
magadba fojtottad az egészet, még azután is, hogy rájöttél,
Thornstocknak valószínűleg nem lesz rád többé szüksége.
– Nem mondtam, hogy nem lesz rám többé szüksége, de...
 – Azt hiszed, azért fizet majd, hogy ne írj? Kétlem. Miért
gondoltad, hogy nem árulhatod el mindezt nekem?
– Már mondtam. Azért, mert a szavamat adtam a
barátomnak.
– Milyen kedves! – felelte Flora gúnyos mosollyal. – Most
már legalább tudom, hol állok a rangsorban. Közvetlenül a
herceg után.
– Ez nem igaz, hiszen megszegtem a neki tett ígéretemet, és
elmondtam neked, szóval láthatod, hogy fontosabb vagy –
ellenkezett Konrad kissé ingerülten. – Ráadásul semmin sem
változtat, hogy tudod, hiszen nem változtathatod meg a
helyzetet. Miután színpadra viszem az utolsó darabot,
Thornnak nem lesz rám szüksége. Az is lehet, hogy még előtte
lerántja a leplet a titokról – tette hozzá Konrad, és közelebb
lépett a lányhoz. – Akárhogy is történik, nemsokára nem lesz
keresetem, és rendes foglalkozásom se, amivel pénzt
kereshetek. A színdarabokra sem hivatkozhatok a világ előtt,
hiszen nem én írtam őket.
Flora hirtelen megértette, miről szól pontosan a beszélgetés,
és támadt egy ötlete.
– Ha Thornstock nem ír több Felix-darabot, megkérhetnéd,
hogy ne árulja el róluk az igazságot. Rajtam kívül senkinek sem
mondtad el. Megtartottad a titkot, és azt csináltad, amit a
fizetségedért elvárt tőled. Eljött az idő, hogy ő is tartsa a száját,
és meghagyja a világot abban a tudatban, hogy te vagy a szerző
– javasolta a lány.
– Ezt nem kérhetem attól az embertől, aki nyolc éve fizet a
semmiért, úgy, hogy a hírnevet is én zsebeltem be helyette –
mondta Konrad hűvösen. – Megérdemli, hogy végre elismerjék
a munkáját.
– Akkor legalább arra kérd meg, hogy várjon. Biztos vagyok
benne, hogy ennyit csak megtesz, hiszen a barátod. Így
szerezhetnél magadnak állást a színház világában, és
bizonyíthatnád, mit tudsz, mielőtt fény derül az igazságra.
– A színház világában csak színészi munkára számíthatok,
ami nagyon hitványul fizet.
– Még akkor is, ha jó színész vagy? Mert nyilván az vagy,
hiszen egész Londonnal elhitetted, hogy te írtad a darabokat –
érvelt a lány ravaszkás pillantással. – Voltak sikereid
vándorszínészként, nem igaz? Rómeót nem játszhatja el akárki!
– A vándorszíntársulatok még rosszabbul fizetnek, mint a
londoni színházak. Különben sem élhet így egy családos ember.
– Ez igaz – felelte kurtán Flora, mert kissé megkönnyebbült,
hogy Konrad szóba hozta a családot, hiszen ez egyértelműen a
jó szándékát bizonyította. – Nincs más állás egy színházban? –
folytatta töprengve. – Megvan! Miért nem csinálod azt, amiben
a legjobb vagy? Lehetnél rendező. Hallottam, hogy a vendégek
is méltatták a munkádat, és jó színházi kapcsolataid vannak.
Emellett írhatsz verseket, és a regényedet is befejezheted, ha
akarod.
Konrad valóban élvezte a rendezést, de ez most nem
számított.
– Legyünk őszinték, Flora! Nem hiszem, hogy szeretnél egy
színész vagy egy rendező felesége lenni. Hátat kellene
fordítanod a barátaidnak és az előkelő társasági életnek
miattam.
 – Ha te képes vagy rá, akkor én is.
– Ez nem ugyanaz, kedvesem – felelte Konrad szánakozó
pillantással. – Mindig tudtam, hogy nem foroghatok örökké a
felső tízezer köreiben, hiszen pont ezért próbálkoztam az
írással, és ezért tettem félre a pénz nagy részét. Nem
cselekedhettem másként, a szüleim egy fillért sem hagytak rám.
Rendszeres jövedelem nélkül nem élhetek sokáig a
megtakarításaimból – mondta, és megfogta a lány kezét. – Egy
színészi vagy rendezői fizetésből megélek egyedül, de téged már
nem tudlak eltartani. Nem ajánlhatom azt az életet, amelyet
megérdemelsz, az életet, amelyet most is élsz.
– Úgy látom, nem sok fogalmad van róla, milyen élete van
egy társalkodónőnek – felelte Flora, és kihúzta a kezét
Konradéból. – Lady Whitmarsh nagylelkű asszony, és mindent
megkapok, amit ő is, de ettől még a jövőm az övétől függ – tette
hozzá szomorkásan. – Mi lesz, ha váratlanul meghal? Akkor is
feleségül vennél? Akkor is, ha már nem vagyok abban a korban,
hogy gyereket szüljek, és akkor is, ha lenne más, aki nem
annyira dölyfös, mint amilyennek engem gondolsz?
– Nem érted az egészet! – felelte Konrad aggódó pillantással.
– Én úgy látom, hogy meggyőzted magadat: Thornstock
döntése miatt nem lehet feleséged, hivatásod és jövőd. Ha
valóban így gondolod, tudd meg, hogy nem igaz! Biztos, hogy a
szíved mélyén te is így érzed – mondta Flora, és hirtelen
elhallgatott, mert eszébe jutott valami. – Hacsak nem használod
fel ürügyként a helyzetet arra, hogy ne kelljen feleségül venned.
Hacsak nem így akarsz megszabadulni tőlem, mint a múltkor –
tette hozzá keserűen.
 – Az ördögbe is, Flora! – csattant fel Konrad. – Persze hogy
feleségül akarlak venni, de nem tehetem, amíg nincs rendes
jövedelmem, amivel a megszokott életszínvonalat biztosíthatom
számodra.
– Ezek szerint nem tudod, mit akarok – felelte a lány
szomorúan. – Azt hiszed, nem mondok igazat, amikor azt
állítom, hogy boldogan élnék egy színházi rendező, vagy
hivatalnok, vagy bárki mellett, ami leszel – fogta meg Konrad
karját. A legszívesebben jól megrázta volna, de a mafla fajankó
fel sem vette volna. – Ha nemesi címmel és vagyonnal
rendelkező férfi felesége akartam volna lenni, hozzámentem
volna a másod-unokatestvéremhez, amikor a szüleim akarták.
De én a te feleséged szeretnék lenni, és nem a színműíróé,
akinek oly sokáig kiadtad magadat. Jóban-rosszban, amíg a
halál el nem választ, ezt akarom, nem érdekel az előkelő
társaság. Sohasem kaptam tőlük semmit, csak gondokat. Téged
akarlak, senki mást.
Egy pillanatra úgy tűnt, Konrad megkönnyebbül, majd
hirtelen mégis megdermedt, mintha egyszer és mindenkorra
véget akarna vetni a kínlódásnak.
– Most ezt mondod, de sohasem éltél nyomorban, sohasem
nélkülöztél, és nem kellett azért aggódnod, mi kerül az asztalra.
Én viszont igen, és nem akarom, hogy ebben legyen részed.
– Azt akarod mondani, hogy csak akkor nősülsz meg, ha
szert teszel valamilyen nemesi címre vagy úri hivatást szerzel?
– Nincs más választásom – felelte Konrad, és megrándult az
arca.
– Szerintem van! – vágott vissza Flora. – Szeretlek. Bután
hangzik, de azt hiszem, az első pillanattól fogva szerettelek –
tette hozzá, majd elengedte a férfi karját. – Nyolc évig vártam a
szerelmedre, nyolc évig vártam, hogy rám találj. Nem engedem,
hogy ismét összetörd a szívemet – jelentette ki, majd sarkon
fordult, és elindult az ajtó felé. Az ajtó előtt megállt, és
visszanézett a férfira, akit egész életében szeretni tudna. – Ne
hazudd magadnak, hogy miattam aggódsz! Magadat félted, és
elhitetted magaddal, hogy nem érdemled meg a boldogságot és
a szerelmet. Meggyőzted magadat, hogy a világ ismét megfoszt
mindentől, és megint magadra maradsz, mert csak egy
dologházi árva vagy, akire egyszer egy rövid időre rámosolygott
a szerencse – hadarta Flora egy szuszra, majd mély levegőt vett.
– De igenis megérdemled a boldogságot. Jó ember vagy.
Tehetséges, szórakoztató, és ami azt illeti, kellőképpen törtető.
Ezt látta rajtad sok ember, és ez tetszett meg nekik rajtad. Ha
azonban nem hiszel magadban, nyilván azt sem hiszed el
nekem, hogy én is ugyanezt gondolom – tette hozzá, majd
kiment a szobából, elvégre a saját büszkeségére is gondolnia
kellett.
Flora sohasem adta fel a reményt, hogy egy napon újra
egymásra találnak. A remény azonban törékeny dolog, és a
szívét alaposan próbára tették az évek. Eljött az idő, hogy
élvezze az élete hátralévő részét, ha kell, Konrad nélkül.
Ha egyáltalán lehetséges ilyesmi.

Konrad hosszan nézett a lány után. Nem állította meg, nem

kiáltott utána. Nem érdekelte, hogy félmeztelen, és az sem, hogy
hamarosan kialszik a tűz. Flora felkavaró szavai csengtek a
fülében.
Tényleg igaz, amit mond? Valóban szereti? Ugyanúgy, ahogy
a szülei szerették egymást? Csakugyan nem érdekli a pénz és a
rang?
Ha valóban így van, ismét eltaszítaná az egyetlen nőt, akit
valaha szeretett, az egyetlen nőt, akit feleségül akar venni.
Tudta, hogy ha most elveszti Florát, soha többé nem lehet az
övé.
„Nyolc évig vártam a szerelmedre, nyolc évig vártam, hogy
rám találj. Nem engedem, hogy ismét összetörd a szívemet” –
csengtek a szavak Konrad fülében.
Amikor évekkel ezelőtt eljött Bathból, nem sejtette, mekkora
fájdalmat okozott a lánynak. Nem lett volna szabad Thornra
hallgatnia, a saját megérzéseit kellett volna követnie. A barátja
ugyanis félvállról vette a nőket abban az időben, de tényleg
elbocsátotta volna az álszínműírói állásából, ha feleségül veszi
Florát?
Ki tudja? Most itt áll, és kénytelen eltűrni, hogy Thorn ismét
rendelkezzen az élete és a jövője felett. Hangosan elkáromkodta
magát. Miért csinálja ezt? Florának igaza van. Fontosabbnak
tartja a barátját, még úgy is, hogy a herceg véget vet az
együttműködésnek.
„Szeretlek. Bután hangzik, de azt hiszem, az első pillanattól
fogva szerettelek” – jutottak eszébe az imént elhangzott szavak,
és megdörzsölte a borostás állát. Konrad is elmondhatta
ugyanezt azzal a különbséggel, hogy ő biztosan tudta, hogy az
első pillanattól fogva szerette a lányt. Ahogy azt is tudta, hogy
nem kérheti: Flora várjon rá. Nem lenne tisztességes, sem a
lánnyal, sem magával szemben.
A pokolba az egésszel! – csapott az ágyra elszántan. Flora
hisz benne. Évekig nem látták egymást, és ha még mindig képes
erre, akkor neki is hinnie kell benne és a lány szerelmében.
Ha így áll a helyzet, és Flora valóban esélyt ad kettejüknek,
beszélnie kell Thornnal. Meg kell kérnie, hogy szerezzen neki
egy állást, legyen az akármilyen szerény. Mert ha engedi, hogy
továbbra is a félelem irányítsa a tetteit, sohasem lehet az övé a
szeretett nő. Márpedig ez elfogadhatatlan.
 Tizenkettedik fejezet

Lady Whitmarsh rendezte a számláját a Fehér Rózsában,

Florával együtt mindenkitől elbúcsúzott, megköszönték Mrs.
Waverlynek a rendkívüli körülmények között nyújtott
vendéglátást, és beszálltak a kocsiba. Ezután a vikomtesz
harsány parancsot adott Braxtonnak az indulásra.
– Várjunk! Asszonyom felajánlotta Mr. Junckernek, hogy
elvisszük! – kiáltott Flora. Valóban ez történt, és annak ellenére,
hogy kissé tartott a hosszú, közös utazástól, várta is.
– Valóban, de Mr. Juncker kora reggel útra kelt a bérelt
kocsijában azzal, hogy Armitage Hallban majd találkozunk.
Flora megborzongott.
– Nem lesz ott – suttogta.
– Miért nem? – kérdezte a lady meglepetten.
– Tegnap este összevesztünk – sóhajtott a lány. Ennél többet
nem szívesen mondott volna.
– Szóval ezért kellett ma reggel nekem keltenem téged? –
kérdezte az asszony olyan hangsúllyal, mint aki további
magyarázatot vár.
– Ezért gondolom, hogy nem lesz ott a vendégségben – felelte
Flora, tudomást sem véve a finom célzásról.
– Mr. Juncker azt mondta, ott lesz, és én hiszek neki, mert
szavahihető embernek tartom.
– Kivéve az én esetemben – felelte a lány. – Amikor legutóbb
megígérte, hogy találkozik velem, nem tartotta be a szavát. Nem
emlékszik rá? Bathban, évekkel ezelőtt. Kilépett az életemből.
– Ó, akkor még nagyon fiatalok voltatok mindketten. A
fiatalok gyakran cselekszenek meggondolatlanul. Úgy tűnik,
mostanra megváltozott.
Ez igaz. Sőt, úgy tűnik, sokkal megfontoltabb, mint én,
gondolta Flora.
Leszámítva a hálószobájában történteket. Ott szó sem volt
megfontoltságról. Az elmúlt éjszaka gondolatától hevesebben
vert a szíve, ugyanakkor átkozta is a férfit. Remélte, hogy nem
látszik meg rajta, hogy mostantól fogva bukott nőnek számít.
– Látom, nem nyugtattak meg a szavaim – mondta Lady
Whitmarsh. – Jó pár órás út áll előttünk, és mielőtt megtudjuk,
hová ment, mondd el szépen, min vesztetek össze!
– Nem tehetem, mert Mr. Juncker egyik barátjának a titkát is
érinti, amit nem oszthatott volna meg velem – felelte Flora
feszengve.
– Ennek ellenére elárulta neked?
– Nem azonnal, és végül csak azért, mert ezen múlik, hogy...
– felelte a lány, és egy pillanatra elhallgatott. – Hogy
összeházasodhatunk-e.
– Ha így állunk, mindent el kell mesélned – vágta rá a
vikomtesz. – Hogy adjak tanácsot házasságról, ha nem ismerek
minden részletet?
Flora eltöprengett. Lady Whitmarshban megbízhat, hiszen
az asszony tud titkot tartani. Az ő titkát is megőrizte. Ráadásul
mindenképpen szüksége van egy nő tanácsára.
– Rendben, de egy szót sem szólhat senkinek. Ígérje meg!
– Természetesen. Tudod, hogy diszkrét ember vagyok.
 Ez valóban igaz volt Lady Whitmarshra.
Flora szinte egész úton beszélt. Kihagyta a szeretkezést, mert
annak nem örült volna a vikomtesz, és sohasem hitte volna el,
hogy tulajdonképpen ő csábította el Konradot.
Ezenkívül azonban minden részletről beszámolt, még arról
is, hogy Konrad miért és hogyan került a vándorszínészek közé.
Biztos volt benne, hogy a méltóságos asszony nem nézi le a
férfit az egyszerű származása miatt, mivel mindig a jellemük
alapján ítélte meg az embereket.
Legalábbis így remélte, mert Lady Whitmarshon nem
mindig lehetett kiigazodni. Most is szó nélkül hallgatta a
történteket, és ez kissé nyugtalanította a lányt.
– Nos, kedvesem, ebből a történetből színdarabot lehetne
írni. Biztos vagy benne, hogy nem ő találta ki az egészet az
álszínműírással együtt?
– Nem hiszem. Ez magyarázatot ad a viselkedésére, és arra
is, miért tud olyan sokat a világításról, miért olyan művelt, és
miért favorizálta őt Thornstock. Még sohasem ütött szöget a
fejébe, miért lettek olyan jó barátok a herceggel?
– Gondoltam, Thornstock jól érzi magát a művészlelkekkel –
felelte az asszony. – Nem ritka az ilyen. Én is belebolondultam a
hárfatanáromba elsőbálozó koromban. Aminek az lett a vége,
hogy apám rájött, és kiadta a fickó útját.
Flora megpróbálta elképzelni, hogy a lady belebolondult a
hárfatanárba, de képtelen volt rá.
– Sajnos, én nem csak belebolondultam Mr. Junckerbe.
– Sejtettem, de mintha kissé sokat kértél volna tőle – felelte
Lady Whitmarsh. – Megkérted, hogy bízzon benned, de te nem
bíztál benne. Évek óta együtt dolgoznak a herceggel, neki kell
eldöntenie, hogy kezeli a helyzetet.
– Szóval hagyjam, hogy mindent úgy intézzen az életében,
ahogy ő jónak látja?
– Nem, dehogy. Addigra megőszülsz, de nem szólhatsz bele
Thorn és Mr. Juncker ügyébe, csak a kettőtökébe. Két teljesen
különböző dologról van szó.
– Hála az égnek, legalább ebben egyetértünk! – sóhajtott
nagyot a lány.
– Mindenben egyetértek veled, kivéve abban, hogy igényeket
kell támasztania a barátjával szemben, akivel évek óta jóban
van. Nyilván neked sem tetszene, ha Mr. Juncker megmondaná,
hogyan viselkedj velem, nem igaz?
– Megpróbálta, de helyretettem – felelte Flora döbbenten.
– Jól tetted. Azt is tudnod kell azonban, hogy nem
helytelenítem, amit tegnap éjszaka mondtál neki. Csak
figyelmeztetlek. Mi van, ha arra jut, hogy miattad
szembehelyezkedik a herceggel? Az ilyesmi sohasem jó ötlet,
kedvesem. Az embereknek szükségük van barátokra.
Valóban. Lady Whitmarshnak igaza van. Ahogy közeledtek
Armitage Hallhoz, Flora egyre feszültebbé vált. Mi lesz, ha a
férfi megszívlelte a tanácsát, és követelésekkel áll Thornstock
elé? Flora bízott Konradban, de a hercegben nem, akármit
mond is Lady Whitmarsh.
A kocsi elérte a pompás Jakab korabeli kastély bejáratát.
Szolgák rohantak a hintóhoz, hogy gondoskodjanak a lovakról,
és fogadják a vikomteszt meg Florát.
A lány lenyűgözve szállt ki a kocsiból, miután egy inas a
karját nyújtotta neki. Eddig is tudta, hogy Vanessa férje éles
eszű és kiváló modorú, de fogalma sem volt róla, hogy ekkora
kastélya van. Így már érthető, hogy elfér benne egy óriási
karácsonyfa.
A csinos Vanessa széles mosollyal fogadta a barátnőjét, és
megölelték egymást. Mindketten nagyon örültek a
viszontlátásnak; már egy hónapja nem találkoztak.
– Nagyon örülök, hogy itt vagy – szólalt meg a ragyogó kék
szemű és göndör, fekete hajú Vanessa. – Aggódtam, mert
hallottam, hogy rosszak az utak. Mr. Juncker mondta.
– Szóval mégis itt van? – kérdezte Flora meglepetten.
– Ugye megmondtam? – szólt közbe Lady Whitmarsh
tudálékosan.
– Igen, itt van – felelte Vanessa, de fogalma sem volt róla,
miért tulajdonítanak ekkora jelentőséget a hírnek. – Thorn még
aludt, amikor megérkezett, és amíg várt, elmesélte, hogy veletek
és másokkal együtt egy fogadóban rekedt.
– Bent van a házban? – kérdezte Flora megkönnyebbülten.
– Thornnal bezárkóztak Sheridan dolgozószobájába. Azt
mondták, üzleti ügyeket kell megvitatniuk.
– Te jóisten! – sóhajtott Flora. – Mióta vannak bent?
– Nem tudom pontosan, már egy jó ideje – felelte a hercegné.
Ó, ne! Ennek nem lesz jó vége! – gondolta Flora.
– Vezess oda, kérlek! Nagyon fontos – mondta.
– Rendben.
– Menj csak nyugodtan! – adott engedélyt Lady Whitmarsh,
amikor Flora rápillantott. – Majd én intézem a dolgaimat. Alig
várom, hogy láthassak egy igazi karácsonyfát.
 Szerencsére ebben a pillanatban megjelent Sheridan anyja,
hogy fogadja a vendégeket, így Flora jó kézben tudhatta a
vikomteszt.
– Minden rendben? – kérdezte Vanessa, miközben
megpróbált lépést tartani Florával.
– Nem egészen. Sürgősen beszélnem kell Konraddal... úgy
értem, Mr. Junckerrel.
– Ó, értem! Szóval Konraddal? – vigyorgott az asszony, és
előresietett a folyosón, hogy mutassa az utat. – Reméltem, hogy
így lesz, de nem voltam benne biztos, hogy te is viszonzod az
érzéseit.
– Pedig így van, csakhogy én nem vagyok biztos az övéiben.
– Emiatt ne aggódj, szerintem odavan érted – kacagott
Vanessa. – Az arca mindannyiszor felragyogott, amikor rólad
beszélt.
– Jaj, ne! – sóhajtott Flora. Ugye nem csinálsz semmi
meggondolatlanságot, szerelmem?
Vanessa aggódó pillantással megállt az egyik ajtó előtt, és
bekopogott. Amikor nem érkezett válasz, benyitott, Flora pedig
meglátta Konradot és Thornstockot. Kényelmes fotelben ültek,
és forró csokoládét kortyolgattak, egyáltalán nem tűnt
feszültnek a hangulat.
Habár ezt nem lehetett pontosan megállapítani a herceg
viselkedéséből. Flora csak párszor találkozott vele Bathban még
fiatalabb korában, és nemrég egy vendégség alkalmával a
londoni házában. Már akkor is látszott rajta, hogy megváltozott.
Fiatalemberként sötét hajú, jóképű, bohém és kissé pökhendi
volt. Nős férfiként megmaradtak ezek a tulajdonságai, de
tompult az önteltség, és átadta a helyét a jóindulatnak.
Flora remélte, hogy jól látja. Mindkét férfi azonnal felugrott,
amikor észrevették.
– Menj be, én gondoskodom a méltóságos asszonyról –
suttogta Vanessa.
– Köszönöm – mondta Flora, és összeszorult gyomorral
belépett a szobába. – Kegyelmes uram, ne hallgassa meg Mr.
Juncker egyetlen szavát sem! – kezdte azonnal. – Egy
félreértésről van szó.
– Remélem, nem – felelte Thornstock meglepetten. – Épp
közölte velem, hogy szeretné önt feleségül venni, egyfolytában
önt dicséri, és azt mondja, szerelmes önbe.
– Valóban? – rebegte Flora Konrad szemébe nézve.
– Valóban – felelte a férfi olyan átható pillantással, hogy a
lány beleremegett. Aztán önelégült mosoly ült ki az arcára. A
csirkefogó! – Kérem, folytassa! Alig várom, hogy megtudjam,
milyen félreértésről van szó.
– Arról, hogy csak akkor vagyok hajlandó feleségül menni
önhöz, ha a kegyelmes úr bizonyos jogos követeléseknek eleget
tesz.
Mindkét férfi felnevetett.
– Most már értem, miről beszéltél – fordult a herceg Konrad
felé. – Pont olyan tűzről pattant, mint a feleségem.
– Néha az – mosolygott Konrad a lányra. – Bizonyos
helyzetekben.
– Jobb, ha nem kérdezem, milyen helyzetekben – nevetett
Thornstock. – Hadd nyugtassam meg, Miss Younger, a vőlegénye
már mindenről beszámolt, és teljesen egyetértek vele. Különben
is régóta beszélni akartam vele arról, hogyan folytassuk a mi
kis... a mi különleges szövetségünket.
– Végül is kiderült, hogy valóban félreértés történt, de nem
az, amire gondolt – vette át a szót Konrad. – Thorn nem tart
igényt a Felix-darabokra. Azt hiszem, a felesége és az egyik
szereplő, Lady Kis Hamis miatt, és...
– Ennek semmi jelentősége – vágott közbe a herceg. –
Juncker barátom beleegyezett, hogy továbbra is ő maradjon a
szerzője a színdaraboknak, így az ő neve alatt futnak majd, ahol
és amikor előadják őket. Természetesen továbbra is fizetek
ezért a szolgálatért.
– Mindeközben, a következő hónapok során mindenhol arról
panaszkodom majd, hogy belefáradtam a színműírásba –
folytatta Konrad. – Thorn már belekezdett egy új darabba,
aminek semmi köze a Felixekhez, és meg fogja kérni
Vickermant a Pantheonban, hogy én rendezhessem. Vickerman
természetesen beleegyezik, mert szeretne szívességet tenni egy
hercegnek. Ám ez csak egy próba, mert ha nem végzek jó
munkát...
– Ez nem történhet meg, mivel kitűnő rendező vagy.
Őszintén szólva, szívességet teszel nekik – vágott közbe Thorn
Florára pillantva. Vickerman számtalanszor panaszkodott a
rendezőjére Konradnak, szóval, ha bebizonyítja a szakértelmét,
szép csendben átveheti a posztot.
– Thorn új darabjában jó néhány újszerű szín van, amivel
nem tud majd mit kezdeni Vickerman, de én könnyen
megoldom – jegyezte meg Juncker.
– Ami viszont ennél is fontosabb, még sokáig együtt akarok
dolgozni a barátommal – mosolygott a herceg. – Ki tudja? Lehet,
hogy egy napon ő is rászánja magát az írásra, hiszen elég
kreatív. Semmi sincs kizárva.
– Valóban nincs – felelte Flora a boldogságtól túlcsorduló
szívvel. – Nagyon tehetséges. Írtunk közösen egy karácsonyi
dalt. Konrad... úgy értem, Mr. Juncker írta a szöveget.
– Adják elő a vacsoránál! Karácsony van, öregem! Ez a
legjobb alkalom – mondta Thornstock, és hátba veregette a
barátját, majd a szemébe nézett. – Most pedig jobbnak látom, ha
távozok. Később találkozunk, Miss Younger. Ne kímélje ezt a
fickót, különben ámokfutásba kezd, és a sógornőm ezt nem
tűrné – tette hozzá, és meghajolt Flora felé.
– Tudom. Ismerve Vanessát, ő is ámokfutásba kezdene –
mosolygott Flora.
– Igen. Az biztos, hogy a féltestvérem fogja a fejét miatta –
felelte a herceg. Odabiccentett Konradnak, és kiment a
szobából.
A férfi egy pillanatig sem késlekedett, magához húzta Florát,
és megcsókolta, mintha egy fagyöngydísz alatt állnának.
Hosszan tartott a csók, és mindkettőjüket elragadta a
szenvedély.
– Tartogassuk ezt inkább... – szólalt meg végül Flora, és
elhúzódott.
– Az esküvő utánra? – kérdezte Konrad. – Esélytelen.
– Későbbre, amikor kettesben lehetünk.
– Alig várom – mondta a férfi. – Bár Thorn felajánlotta, hogy
az összeköttetései révén villámgyorsan el tudja intézni az
esküvőt, ha gondolod. Még a héten összeházasodhatunk.
 – Csodás! – lelkendezett Flora. – De Lady Whitmarsht nem
hagyhatjuk ki. Megsértődne, ha nem segíthetne az
előkészületekben.
– Rendben. Meghívjuk Vanessát meg Thornt, és
természetesen Oliviát is, mivel olyan nagyon szereti a
darabokat.
– Kicsit előreszaladtunk – mondta Flora halkan. – Tényleg
szeretsz?
– Micsoda kérdés! – vágta rá Konrad fülig érő szájjal. –
Sohasem találnék olyan nőt, aki jobban illene hozzám, mint te.
Olyat, akit azért szeret, és erre megesküszik, amilyen vagyok. Te
vagy az álmaim megtestesítője, te ragyogod be az életemet. Te
vagy, akinek karácsonyfát állítottam. Csak téged szeretlek, az
idők végezetéig.
– Lám, nem véletlenül szerettem bele egy költőbe –
mosolygott Flora. – Én nem vagyok az, ezért csak annyit
mondok: egész életem a tiéd.
– Elég költői ez is – felelte Konrad, és ismét forrón
megcsókolta a lányt, hogy nyomatékot adjon a szavainak.
Végre elszállt a múlt nyomasztó szelleme, és újrakezdhetnek
mindent.
Madeline Hunter

Váratlan csók
Írásomat az egészségügyben dolgozóknak ajánlom, akik az
elmúlt években fáradhatatlanul segítettek embertársaikon.
 Első fejezet

Jenna Waverlynek esélye sem volt rá, hogy a mély hóban száraz
maradjon a lába. Az udvaron át az istálló felé tartva a hó
becsúszott a csizmája szárán. Kirázta a hideg. A sűrű hóesésben
felderengtek előtte a kerítés mögött elterülő mező halvány
körvonalai és a kocsiszín teteje.
Milyen jó, hogy az idén korábban hazaküldte a szolgálókat,
gondolta. Most neki kellene etetnie őket karácsonykor, mert itt
ragadtak volna, és ehhez nincsen elég tartaléka.
A baljában fogott kis vödörből felszálló gőz megmelegítette a
kezét. A jobbjában egy zsákban kenyeret és a héten elkészített
sonka maradékát vitte. Annak ellenére átfagyott mindkét keze,
hogy a legmelegebb kesztyűjét vette fel.
Jenna belépett az istállóba, és Petert szólította. Amikor a
férfi nem felelt, letette az ételt egy hordóra, és átsétált az
udvaron a kocsiszínbe. Mivel előző nap bezárt a fogadó, és nem
voltak vendégek, Peternek nem akadt dolga, bárhol lehetett.
Ismét szólította, de nem érkezett válasz.
Ezután ellenőrizte a bokszokat az istállóban, és észrevette,
hogy az egyikből hiányzik egy ló. Peter előrelátó ember,
hóesésben mindig vadászik. Nem szereti a meglepetéseket, és
rengeteg tapasztalattal rendelkezik. Az évek során számos
kemény vihart átvészelt már.
A szabadban Jenna megállt a kerítésnél, és a kavargó hótól
alig kivehető távolt kutatta a tekintetével. Nem kellene Peter
miatt aggódnia, mégsem volt nyugodt. Az eltelt évek során
nemcsak tapasztalatokat gyűjtött, de meg is öregedett. Hirtelen
elmosolyodott. Elképzelte a szürke szemű férfi gúnyos
pillantását, ahogy csipkelődik. „Ezt nevezi viharnak? Túléltem
már olyat is, amiben egylépésnyire sem láttam.”
Épp megfordult, amikor valami megmozdult a homályos
messzeségben. Jenna összehúzott szemmel fürkészte a mezőt.
Talán Peter jön visszafelé, gondolta.
Kinyitotta a hátsó kaput, és várt. A hó egyre csak hullott a
köpenyére, és a csizmája mindjobban átázott. Végül a sűrű
hóesésben kibontakozott és fokozatosan láthatóvá vált egy nagy,
alaktalan, sötét tömeg. Kisvártatva előbukkant a lovát vezető
Peter, és odaintett az asszonynak.
– Zsákmányolt valamit? – kiáltotta Mrs. Waverly.
– Többet, mint amire számítottam – felelte a férfi
egykedvűen.
– Remélem, csak az én birtokomon vadászott.
Petert nem igazán érdekelte, kinek a földjén vadászik. Ezért
kapott figyelmeztető levelet Mr. Beloit jószágigazgatójától. A
szomszéd földesúrnak hatalmas területei voltak kelet felé.
Peter közelebb ért a sűrű hóesésben. Jenna hunyorogva
nézte, hogy milyen vadat ejtett, de nem látott a nyeregkápáról
lelógó nyulat vagy szárnyast. Viszont megpillantott egy testet a
ló hátán átvetve.
– Ilyen időben nehéz pontosan kivenni, mi micsoda –
mondta Peter vontatottan. A hangja ércesen csengett a néma
csendben. – A szomszéd uraságnak amúgy sem hiányzik pár
nyúl.
 – Nem látok nyulat.
– Csak egy kis kitérőt tettem, ami ugyan valóban
birtokháborításnak számít, de nem vethetik a szememre.
Megmutatom, miért nem.
A férfi odasegítette a nőt a mintegy három méterre lévő
lóhoz. Az állat felnyerített, és megrázta behavazott sörényét,
amitől úgy tűnt, még sűrűbben esik a hó. Mrs. Waverly abban a
hitben lépett a lóhoz, hogy egy őz van átvetve a hátán. Csakhogy
az őzek nem viselnek fekete kabátot, és nincs hajuk. Egy
eszméletlen férfit erősítettek a nyereghez.
Jenna lesöpörte az arcáról a havat, hogy jobban lássa. Peter
odalépett hozzá, és felemelte a férfi fejét. Egy beesett,
elcsigázott, kivörösödött arcú ember feküdt a ló hátán, aki elég
jóképű lehetett rendes körülmények között. Az asszony
megérintette az arcát. Szokatlanul melegnek és száraznak
érezte.
– A hóban feküdt. Fogalmam sincs, hol lehet a lova. Talán a
közelben van valahol, de semmit sem látni ilyen időben. Nem
volt könnyű feltenni a ló hátára, de nem hagyhattam ott.
– Vajon ki lehet? – kérdezte Jenna.
– Valami eszement, aki lóra pattant, mert azt hitte,
legyőzheti a vihart.
– Valaki lerántotta a lóról.
– Úgy feküdt a földön, mint aki egyszerűen leesett. Betegnek
nézem, talán lázas.
– Jó minőségű kabátot visel – állapította meg Mrs. Waverly,
és egyéb jelekből is arra a következtetésre jutott, hogy egy úrral
van dolguk. Sötét haját divatosra nyíratta, meg volt fésülve, a
kabát alól kilátszó gallér a legjobb minőségű vászonból készült.
– A csizmája is ritka szép munka – jegyezte meg Peter. –
Bevigyem az istállóba? Ki tudja, mi baja? Betakarom szénával,
nehogy megfagyjon.
– Az nem lesz elég. Fűtött szobára van szüksége. Hozd be a
fogadóba, majd én ellátom.
Együtt mentek vissza a házhoz. Akárcsak az imént Peter és a
lova, az épület faszerkezete is először csak homályosan
látszódott, majd egyre jobban kivehetővé vált a fehérre meszelt
fal háttere előtt. Erről az oldalról is szép látványt nyújtott a
fogadó, de elölről még szebbet, két szintjén nagy ablakok
sorakoztak.
Az asszonyt büszkeség töltötte el a szerény örökségéből
vásárolt épület láttán. Sokkal jobban megélt a fogadóból, mint
ha leányiskolát nyitott volna, vagy a bankban elhelyezett összeg
csekély kamataiból kellene fenntartania magát.
Örült, hogy a férfi nem esett az elemek áldozatául.
Mindenképpen segítenie kell rajta, még akkor is, ha a váratlan
vendég keresztülhúzza a terveit.
Mrs. Waverly minden karácsonykor bezárta a fogadót öt
napra, hogy ne kelljen a vendégekkel foglalkoznia. A
szabadságot kikapcsolódásra használta, pihent, és élvezte a
csendet meg a nyugalmat. Nem voltak sem vendégek, sem
szolgálók, nem kellett folyton idegenek körül sürgölődnie, és
nem kellett mosolyogva végighallgatnia a panaszaikat meg az
igényeiket. Egész évben erre a pár napra készült.
Ilyenkor csak magával foglalkozott. Talán Selwyn idén végre
meglátogatja, de nem biztos. A legutóbbi leveleiben erre célzott.
Persze minden évben ezt írta, de csak ritkán jött el. Már nem
táplált túlzott reményeket e tekintetben, de örült volna neki.
Jenna hátrafordult, és a ló hátán átvetett férfira pillantott,
aki épp most rondított bele a szabadságról dédelgetett tervébe.
Ha tényleg beteg, jó, ha az új évre felépül.
Ráfordultak a fogadó mögött vezető ösvényre, és amikor
elérték a hátsó ajtót, Peter egy lépést hátrált, és alaposan
szemügyre vette a férfit.
– Be kell vonszolnom, mert biztosan nem tudok a vállamra
venni egy ekkora embert.
Jenna felemelte az idegen fejét, és megpaskolta az arcát.
Meglepetésére kinyílt a réveteg, kék szeme.
– Eszméleténél van – mondta az asszony. – Talán lábra tud
állni, és betámogathatjuk. Vedd le a nyeregből!
Peter odalépett a lóhoz, valamit morgott az orra alatt, és a
kabátjánál fogva lehúzta a férfit.
– Álljon fel! – kiáltott rá, miközben a ló Jenna felé lépett,
hogy megtartsa az egyensúlyát.
– Nem tudjuk felvinni a lépcsőn. Vigyük Mr. Chauly
szobájába a sörfőzdében – javasolta Jenna. Az volt a
legközelebbi kandallóval ellátott szoba.
Az asszony átsietett a ló másik oldalára, és megragadta a
férfi egyik karját. Az idegen megszólalt. Halkan és
összefüggéstelenül beszélt. Épp csak annyira tartotta magát,
hogy Peter úgy támogathassa, mint egy részeget. Elindultak az
ajtó felé. Hirtelen azonban megroggyant az egyik térde, majd a
másik is, és a fagyott földre zuhant.
– Fel tud kelni? Segítünk – hajolt le Jenna a férfihoz, de nem
érkezett válasz. Az asszony felsóhajtott, és megragadta az egyik
karját. – Be kell vonszolnunk a hidegről. Fogd a másik karját!
Peter engedelmeskedett. Nekiláttak a vonszolásnak, és
lassan elkezdték húzni a sörfőzde ajtaja felé, ahol Mr. Chauly
lakott, aki most éppen a családját látogatta, akárcsak a többi
szolgáló.
Nehezen haladtak. Közben megérkezett Peter unokája, Alice,
ám hárman is alig boldogultak. A lány főkötője alól kilátszó
sötét haját őszre festette a hulló hó.
– Te jó ég! Részeg vagy halott? – szólalt meg valaki.
Jenna hátrafordult a hangra. Egy szikrázó kék szemű, kócos,
szőke hajú fiatal férfi tartott feléjük a fogadó felől, a kabátját
belepte a hó.
– Remélem, egyik sem – felelte Jenna. – Most találtunk rá
idekint ilyen állapotban. Úgy látom, beteg.
– Hová viszik? – kérdezte a fiatalember, és odalépett
hozzájuk.
– Mégis mit gondol? Egy szobába. Bár nem tudom, hogyan
fektetjük ágyba.
– Hadd segítsek! – ajánlotta a jövevény, majd odalépett az
eszméletlen férfihoz, a hóna alá nyúlt, átkarolta a mellkasát, és
felemelte. Közben Peter a lábánál fogva emelte fel az idegent.
– Hová vigyük?
– Vigyék végig az ösvényen az ajtóig, majd kinyitom –
mondta Jenna, és a sörfőzde ajtajához sietett. Peter és a
fiatalember nagy nehezen elindult felé. – Alice, menj, és gyújts
tüzet a kandallóban, hogy mihamarabb felmelegedjen a szoba.
– Igenis, Mrs. Waverly – felelte a lány.
 Végül nagy üggyel-bajjal az ágyra fektették, és a hátára
fordították az ismeretlent.
– Peter, segítsen ezt levenni róla! – kérte Jenna, és
kigombolta a lázas férfi télikabátját.
– Majd én – ajánlotta a fiatalember, és arrébb tolta a Jennát.
Peter megemelte a beteg vállát, így lefejthették a karjáról az
átázott, nehéz gyapjúkabát ujját, és végül az egészet kihúzták
alóla. Újabb gombolások és huzigálások után lekerült a felöltő
és a mellény is. Az asszony betakarta az eszméletlen férfit, és
felakasztotta a ruháit, hogy megszáradjanak.
– Köszönöm a segítséget, kedves Mr... – fordult végül a
jövevény felé Jenna.
– Juncker. Konrad Juncker. Ezek szerint ön Mrs. Waverly, e
pompás fogadó tulajdonosa – felelte a férfi.
– Igen, én vagyok, de az ünnepek alatt nem fogadok
vendégeket.
– Bárhol meghúzom magamat – mosolygott Konrad. – Talán
akad hely a lovászok mellett. Szívesen fizetek teljes árat.
– Nem a pénzről van szó. Zárva vagyunk, és jelenleg nem
tudok ellátást biztosítani. Peteren és az unokáján, Alice-en kívül
személyzet sem áll a rendelkezésére.
– Sajnálom, hogy belerondítok a nyugalmasnak szánt
napjaiba, de nem mehetek tovább ilyen körülmények között.
Járhatatlanok az utak. Nyugaton már mindent beborított a jég,
és mindjárt ideér. Már lehet hallani, még ha ön nem is vette
észre odakint a hidegben.
Valóban hallható volt a jégszemek halk, szaggatott kopogása
az ablakon. Egy fogat átverekedheti magát a havon, de a jég
veszélyes emberre és állatra egyaránt.
– Ellátom magamat. Nincs szükségem személyzetre.
– Rendben. Maradjon, amíg járhatóak nem lesznek az utak –
felelte Jenna, mert nem mondhatott nemet. – Sok szobám van
az emeleten az udvarra néző galérián. Alice odavezeti a négyes
szobához, de a csomagját magának kell vinnie. Peter
gondoskodik a lóról meg a fogatról. A vacsoránkat is megosztjuk
önnel, de ne számítson lakomára!
– Köszönöm – felelte Mr. Juncker, és követte Alice-t.
– A többit intézem – mondta Jenna Peternek. – Mondja meg
Alice-nek, hogy segítsen az úrnak, és jöjjön vissza, mert nekem
is szükségem van rá.
– Nem illendő – morogta Peter. – Ön, Alice és ez az ember
egy szobában. Nem családtag, de talán még akkor sem lenne
illendő.
– Talán maga akarja ápolni? Megszárítja, és gondoskodik
róla, nehogy kihűljön? Törölgeti a homlokát, és levessel eteti
egész éjjel?
– Szólok Alice-nek – egyezett bele végül Peter fejcsóválva. –
De mivel ő nem olyan öreg, mint maga...
– Öreg, mint én? – csattant fel Jenna.
– Tudja, hogy értem – felelte a szolgáló elpirulva.
Persze hogy tudom, gondolta az asszony. Alice még csupán
tizenkilenc éves, így lánynak számít, ő pedig már rég nem az.
– Mielőtt ellátja a lovakat, hozzon egy hálóinget a bátyám
utazóládájából – kérte Mrs. Waverly. Miután Peter távozott,
Jenna lehúzta az idegen lábáról a csizmát. – Öreg, mint maga –
dünnyögte. – Mintha fél lábbal a sírban lennék huszonhat éves
létemre. Így legalább nem mondhatják rám, hogy kislányos
hóbortjaim vannak.
Pedig voltak ilyen hóbortjai. Óvatosan kigombolta a férfi
nadrágját, és mielőtt lehúzta, betakarta a testét. Véletlenül
hozzáért a bal combjához, és felfigyelt egy régi sebhelyre a
térde felett. Egy pillanatra megtorpant.
– Ehhez most fáradt vagyok, te kis vadmacska – nyögte az
idegen.
Alig lehetett érteni a szavait. Jenna észrevette, hogy a félig
lehunyt szemhéj alól egy kék szempár mered rá.
– Ön beteg – közölte határozottan, és tovább húzta a
nadrágot. – Bőrig ázott, le kell vennem a vizes ruhákat. Le tud
vetkőzni egyedül?
– Levetkőzzek? – kérdezte a férfi pajkos mosollyal. – Ha
ragaszkodsz hozzá, drágám! – tette hozzá, majd hirtelen felült,
és két eredménytelen próbálkozás után végül áthúzta a fején az
ingét. Ezután ledobta a földre, meztelen felsőtesttel az
asszonyra mosolygott egy pillanatra, majd ismét eszméletét
vesztette, és nagyot nyögve visszazuhant a párnára.
– Te jó ég! – kiáltott rémülten a szobába lépő Alice a
meztelen mellkasú férfira meredve. – Ezt nevezem! – tette
hozzá. Jenna úgy tett, mint aki nem vette észre, pedig neki is
egyből feltűnt, milyen izmos a beteg. Alice még csupán
tizenkilenc éves, de rendelkezett egyfajta falusi szabadossággal,
amely megengedte, hogy ilyet mondjon egy férfi testéről. Melyik
nő ne tette volna? Az idegen testéből áradó erő egyből magára
vonta a tekintetet. – Jóképűnek mondanám, ha nem nézne ki
úgy, mint aki menten elrókázza magát. Részeg?
 – Láza van, annyi bizonyos – felelte Jenna, miután megfogta
a férfi homlokát. – Ki tudja, mi baja? Jobb lenne, ha nem
járkálnál ide sokat. Hozz egy vödröt a konyhából arra az esetre,
ha hányna, és egy másik takarót is, meg egy tálban vizet,
ronggyal.
– Hozok levest is – mondta a lány, és elsietett.
Peter visszatért a hálóinggel, és segített ráadni a betegre.
Ezután felemelte mindkét lábát az ágyra, és kihúzta alóla a
takarót.
– Összevérezte a párnát – jegyezte meg Peter. – Fejsérülés.
Bizonyára akkor szerezte, amikor leesett a lóról, és elveszítette
az eszméletét.
– Hol lehet a ló? Biztosan rajta van a táskája – töprengett az
asszony.
– Mostanra nyilván talált magának menedéket – felelte a
szolgáló, és elindult az ajtó felé. – Nekem a mieinkről és az
újonnan érkezett vendégéről kell gondoskodnom. Küldje értem
Alice-t, ha szüksége van rám.
Jenna a férfi nyaka alá tűrte az ágyneműt, majd nekilátott a
tűzgyújtásnak. Ha szerencséje van, némi pihenés után a beteg
erőre kap, és nem lesz szüksége ápolásra. Viszont még így sem
folytathatja az útját az időjárás miatt.
Alice visszatért a vödörrel meg a vízzel.
– Valamit látnia kell odakint – mondta.
– Mi történt már megint? – csattant fel az asszony. Földhöz
csapta a rongyot, és Alice kíséretében kiviharzott a szobából.
Megálltak az udvarra néző ablak előtt, és a lány a távolba
mutatott. Egy kocsi tartott lassan a felhajtó felé.
 – Úgy látszik, újabb bajba jutott utazók érkeznek – jegyezte
meg.
Mrs. Waverly mosolyt erőltetett az arcára, és kilépett a
házból, hogy személyesen fogadja az új vendégeket. Nem ilyen
karácsonyt tervezett. Egyáltalán nem ilyet.
 Második fejezet

Egyre csak jöttek. A kocsiban Lady Whitmarsh és a

társalkodónője, Miss Younger utazott. Az idős nőről lerítt, hogy
arisztokrata özvegy. A sötétszőke hajú, barna szemű Miss
Younger csendesnek és kedvesnek tűnt, de cseppet sem
hízelgőnek. Látszott rajtuk, hogy jól kijönnek egymással.
Alkonyatkor újabb fogat bukkant fel, a lovak összevissza
botladoztak, jó, hogy nem tört el a lábuk. A vidám, vörös hajú
Miss Macleod érkezett a kocsisával, Howell-lel meg a Craig nevű
szolgálójával. Jenna úgy vette ki a szavaiból, hogy a komornája
Londonban maradt betegség miatt, így Howell és Craig kíséri.
Pár perccel azután, hogy Miss Macleod megkapta a szobáját,
Mr. Faringdon léptetett be az udvarra lóháton a szolgájával, Rob
Matthewszal. Úgy tűnt, szinte baráti viszonyban vannak, és bár
Mr. Faringdon kissé kimért volt, Mr. Matthews közvetlen
stílusban beszélt vele.
Az éj beálltával végre abbamaradt a bajba jutott utazók
áradata.
Jenna mindenkinek adott szobát, a szolgálókat az istálló
felett helyezte el. Közben egyfolytában azon törte a fejét,
hogyan lesz úrrá a helyzeten. Nem csak a karácsonyát rontották
el, gyakorlatilag telt házat kapott.
A vendégek érkezése közben gyakran benézett a
sörfőzdében elszállásolt idegenhez, aki egyre csak hánykolódott
álmában. Nagyon betegnek és nyugtalannak látszott. Két
látogatás között lement a pincébe, hogy megnézze, mennyi
élelmiszerből gazdálkodhat. Ha jóra fordul az idő, és a
vendégek másnap vagy azután ismét útra kelnek, talán kitart.
Ha nem, mindent felfalnak, és nem marad semmi az első napra,
amikor ismét kinyit.
Az összes vendéget tájékoztatta a helyzetről, de egyáltalán
nem úgy tűnt, hogy megértették, amit mond. Szállást biztosít, de
más egyebet csak korlátozott mértékben. Ha nem változik az
idő, be kell érniük kenyérrel.
Miután a fogadó kissé elcsendesedett, és a vendégek
elfoglalták a szobájukat, Jenna és Alice bement a konyhába.
– Van még egy kis birkahús a húsraktárban a pincében.
Abból készíthetünk ragut, ami egy kis levessel pont elég lesz –
mondta az asszony.
– A ragu elég kevés lesz, ha ennyi ember eszik belőle.
Adhatunk mellé sajtot.
– Rendben, de ne túl sokat – felelte Mrs. Waverly a sajt
maradékára gondolva. – Még szükség lehet rá holnap. – Vagy
azután, tette hozzá gondolatban. Milyen pompás karácsonyi
menü lesz! Sajt, vaj és kenyér.
Ezután nekiláttak a ragunak.
– Ellenőrizd a kandallókat, és mondd meg a vendégeknek,
hogy két óra múlva kész a vacsora – utasította Jenna Alice-t, és
levette a kötényét. – Az étkezőben tálalunk a nagy asztalon, és
akkor kezdünk, amikor mindenki összegyűlt. Én is ott leszek, de
előtte el kell látnom a beteget.
Azzal felvette a köpenyét, a hátsó ajtóhoz sietett, és kilépett a
jéggel borított udvarra. Óvatosan haladt előre, amíg el nem érte
a sörfőzdét. Amikor kinyitotta az ajtót, elszomorodott.
A beteg állapota nem javult, sőt, úgy tűnt, rosszabbodott.

Sörszag.
Nem tudta kiűzni az orrából a szagot. Belengte az egész
szobát, és beszivárgott a zavaros álmaiba.
Az egyikből felriadt, mert azt álmodta, hogy egy óriási
hullám temeti maga alá, és megfullad. Közben Marianne jelent
meg előtte rémült, ijedt arccal. Azt hiszem, az életemre tör,
mondta egy hang.
Nem. Nem olyan ember, felelte egy másik.
Biztosan rájön. Rájön, és sohasem bocsátja meg, mondta az
első.
Hirtelen felpattant a szeme, magához tért, és egész testét
átjárta a fájdalom. Egy ágyban feküdt, egy falusi szobában. A
kandallóban tűz égett, de nem érezte a melegét.
Megborzongott, és még jobban magára húzta a takarót, de ez
sem segített. Oldalra fordult, hogy összegubózzon, de a fájdalom
belenyilallt a fejébe. Halványan érzékelte, hogy nem lenne
szabad, hogy ennyire rázza a hideg. A hideg belülről jött, nem a
szobából.
Kissé kitisztult előtte a helyiség. Egy tüzet tápláló nő térdelt
a kandalló mellett, de csak a fenekét látta. Elég csinos, legalábbis
ebből a szögből, gondolta. A puha, kék gyapjú rásimult a testére,
és hangsúlyozta a csípőjét meg a derekát. Ez egy pillanatra
elterelte a figyelmét, és valamelyest visszanyerte az erejét. Úgy
látszik, még pislákol bennem az élet, gondolta a férfi.
 A nő felállt, és kigombolta a köpenyét, mert melege volt. A
beteg mégis fázott. Szégyellte, hogy egy ilyen nő előtt hagyja
cserben a teste.
Szőke hajú, középtermetű, és a fedetlen karja alapján a
hamvas bőre lehet az egyik legvonzóbb tulajdonsága. Nem
tudta levenni róla a tekintetét, és a látványtól mintha a vacogás
is szűnni kezdett volna.
A nő megérezte, hogy a férfi figyeli, megfordult, és a
szemébe nézett. Mégsem a bőre a legszebb, hanem a szeme,
gondolta a férfi. Sötét, intelligens, tüzes és magabiztos. A zöld
szempár a hatalmába kerítette, és közben egyre csak rázta a
hideg. Még sohasem látott ehhez hasonlót. Általában egy kis
barna is keveredik a zöldbe, és ettől elhalványul a szín, de nem
a nő esetében.
Az asszony az ágyhoz lépett, és lehajolt valamiért. Azután
egy másik takarót terített a betegre, amitől kissé alábbhagyott a
reszketése.
– Ön nagyon beteg – mondta lágy asszonyi hangon. A húszas
évei közepén járhat, gondolta a férfi. – Láza van, és egyre
emelkedik. Ezért rázza a hideg. Miután tetőzött, a hidegrázás is
csillapodni fog.
– Hol vagyok? – kérdezte az idegen, de maga sem volt benne
biztos, hogy a hang elhagyta a torkát. Annyira remegett, hogy
összekoccantak a fogai. A pokolba! Gyűlölte, ha ki van
szolgáltatva.
– A Fehér Rózsa fogadóban. A földön fekve, behavazva és
eszméletlenül talált önre Peter. Nem tudjuk, meddig volt ott –
mondta az asszony. A beteg homlokára tette a kezét, és
aggodalom futott át az arcán. A férfinak jólesett az érintés.
A Fehér Rózsa fogadó. Homályos emlékek kavarogtak a férfi
fejében. Tudta, hogy ez fontos információ, de képtelen volt
gondolkodni a kimerültségtől.
– Sörszagot érzek – mondta.
– Ez a szoba a sörfőzdében van. Az ajtó oda nyílik – mutatott
a fal felé Mrs. Waverly. Azután magához vett egy poharat, és
leült az ágy mellé, olyan közel a férfihoz, hogy a combja a
vállához ért. – Hoztam önnek egy kis sört, igya meg! Üljön fel,
segítek.
Az asszony becsúsztatta a kezét a férfi válla mögé. A meleg
érintéstől a beteg halkan felsóhajtott, és hagyta, hogy az ölelő
kar felsegítse. Ösztönösen a nő vállára hajtotta a fejét.
– Így. Igyon még egy kicsit!
A férfi engedelmeskedett, de annyira remegett az ajka, hogy
a sör kifolyt a száján. A nő továbbra is tartotta a hátát, de a
poharat letette, és megtörölte az állát.
– Korábban félrebeszélt. Nem tudom, hogy aludt-e, vagy
sem. Folyamatosan motyogott, és fészkelődött. Nem értettem
semmit, de nagyon izgatottnak tűnt.
– Az álmok miatt – felelte a férfi.
– Értem, ez mindent megmagyaráz. Most pihenjen! – A férfi
nagy bánatára az asszony elvette a karját, felállt, és magára
terítette a köpenyét. – Hamarosan visszajövök. Elárulja a nevét?
A nevemet? – kérdezte magában a férfi tompán.
– Avonwood. Lucas Avonwood a nevem – mondta végül. – És
az öné?
– Jenna Waverly. Aludjon, Mr. Avonwood!
 Harmadik fejezet

Miután eljött a sörfőzdéből, Jenna a konyhából kilépő Alice-szel

találta szemben magát, aki egy nagy kondér ragut cipelt.
Odalépett mellé, és együtt mentek tovább.
– Kár, hogy ilyen sok idejét elveszi a beteg – jegyezte meg
Alice. – Minden jóról lemarad. Vidám társaság gyűlt össze.
– Remélem, nem panaszkodnak.
– Nagyon finom emberek, nekem egyelőre nem
panaszkodnak. Nyilván önnek tartogatják.
– Hadd beszéljek velük!
Jenna bekísérte a lányt az étkezőbe, és helyet foglalt a
hosszú asztalnál. Alice két tálba merte ragut, és mindenki
kiszolgálta magát.
A vendégek az evéssel voltak elfoglalva, és közben halkan
társalogtak. Legalább bor, sör és rövidital van bőségesen,
gondolta az asszony. Ami az ételt illeti, egyelőre csak ennyivel
tudnak szolgálni a vendégeknek és a konyhában étkező
szolgálóknak.
Jenna feláll, és figyelmet kért. A társalgás abbamaradt.
– Nagyon örülök, hogy mindannyian biztonságban vannak,
és van fedél a fejük felett. Remélem, a szállást megfelelőnek
találják. Van elég tüzelőnk és alapvető élelmiszerünk: liszt, tej és
vaj. Amint azonban már korábban említettem, mivel a fogadót
bezártam, nem áll rendelkezésre elég élelmiszer, hogy
mindenkit a megszokott igényei szerint lássak el. Ezt bizonyítja
a mostani vacsora is.
– Azt hiszem, mindannyiunk nevében megköszönhetem,
hogy befogadott minket, és itt lehetünk a melegben –
emelkedett szólásra Mr. Faringdon.
– Sajnos nemcsak az ellátásban lesznek hiányosságok, de
megfelelő létszámú személyzet sincs, így nagyon sajnálom, de
nem tudom mindenben kiszolgálni önöket. A Fehér Rózsa
fogadó a magas színvonalú vendéglátásról ismert, de ez a
helyzet rendkívüli.
– Ott van az a lány, aki behozta a ragut – szólalt meg Lady
Whitmarsh.
– Alice-re a konyhában van szükségem, ezenkívül a
tűzrakásért és egyéb alapvető dolgokért felelős, ezért ne várják,
hogy mindig a rendelkezésükre áll. Attól tartok, az itt-
tartózkodásuk alatt többnyire magukra lesznek utalva – mondta
az asszony, és egy pillanatra elhallgatott. – Szerencsére van saját
kutunk a pincében, így legalább senkinek sem kell kimennie a
hideg udvarra.
A hölgyek arcán látszott, hogy csak most értik meg, mit
jelent, hogy magukról kell gondoskodniuk.
– Majd én felhozom a vizet a hölgyeknek – ajánlotta Mr.
Juncker, hogy könnyítsen a nők helyzetén. – Két vödörrel
ugyanúgy elbírok, mint eggyel.
– Mi is elbírunk kettőt – szólt közbe Mr. Faringdon.
– Nagyon kedvesek – köszönte meg Miss Younger a
felajánlásokat.
– Továbbá egy kéréssel fordulok az urakhoz – folytatta
Jenna. – Ha az alapvető ellátáson kívül mást is szeretnének,
menjenek vadászni, amikor alábbhagy a vihar. Nagy segítség
lenne.
– Természetesen – felelték egyszerre a férfiak.
– Már találkoztak Peterrel, az istállómesterrel. Van
lőfegyvere, és köpenyek meg meleg kabátok is rendelkezésre
állnak. Mivel mindent jég borít, gyalogosan kellene vadászniuk.
Önökre bízom a feladat megoldását.
– Párosával megyünk.
– Holnap reggel indulunk.
Mindenki meglepetésére Miss Macleod is jelentkezett a
csapatba. A férfiak örömmel üdvözölték az ajánlkozást, de Lady
Whitmarsh a száját húzta.
– Arról is szeretném tájékoztatni önöket, hogy van még egy
vendégünk, akivel eddig nem találkoztak. Balesetet szenvedett,
és Peter a hóban fekve találta meg ma délután. Egy külön
szobában helyeztük el. Egészen addig ott marad, amíg meg nem
győződtem róla, hogy helyreállt az egészségi állapota.
– Úgy érti, komoly betegsége van, és ezért érte a baleset? –
kérdezte a vikomtesz.
– Baleset érte, és beteg. Nem tudom, melyik volt előbb –
felelte Jenna.
– Lehet, hogy ragályos betegsége van – dacoskodott a lady.
– Ezért különítettem el. A betegnek szüksége lesz rám, és
ezért még kevesebb időt tudok az önök szolgálatában tölteni.
– A főzésben is szívesen segítek – ajánlotta Miss Macleod. –
Nem értek hozzá túlságosan, de tudok zöldséget aprítani, és jól
követem az utasításokat. Talán még süthetnék is.
– Én is segítek – mondta Miss Younger.
 – Nem tudsz főzni – jegyezte meg Lady Whitmarsh.
– Majd én is követem az utasításokat. Hagymát meg ilyesmit
szintén tudok aprítani. Nem lehet túl nehéz. Esetleg süthetnék
kenyeret vagy pitét. Igazából szívesen megpróbálkoznék a
pitesütéssel.
– Szerintem nagyobb szükség van a kenyérre – mondta a
vikomtesz. – Én majd azt sütök. Nem lehet túl bonyolult.
– Próbálta már? – kérdezte Jenna.
– Nem, de...
– Holnap reggel megmutatom – vágott közbe Jenna, és
remélte, hogy a vendégek nem lesznek túl kritikusak, miután
megkóstolják Lady Whitmarsh első próbálkozásának az
eredményét. – Köszönöm a segítséget. Több cipóra lesz
szükségünk minden étkezéshez.
– Mit jelent a több? Három?
– Minden azon múlik, mennyi hús áll rendelkezésre –
mondta Jenna, majd felállt, és magára terítette a vállkendőjét. –
Remélem, a vadászok szerencsével járnak reggel, különben csak
kenyér, leves és sajt kerül az asztalra. Most pedig mennem kell a
dolgomra. Szerencsére bőven van bor, sör és rövidital, meg
portói is, ha az uraknak ahhoz támad kedve.

– Legyen óvatos, minden csúszik a jég miatt! – figyelmeztette

Alice Mrs. Waverlyt a hátsó ajtónál, és átadott neki egy tál
levest. – Itt egy kanál, tányér és egy kis kenyér is – tette hozzá,
egy füles kis zsákot csúsztatva az asszony karjára.
Jenna apró léptekkel elindult a sörfőzde felé. Ismét havazott,
és frissen hullott hó takarta a jégpáncéllal borított talajt. Arra
gondolt, hogy le kellett volna fednie a sörfőzdéhez vezető utat,
de Mr. Chaulynak, a sörfőzőnek nem tetszett az ötlet, mert
kevesebb fényt kapott volna a szobája.
– Kérdezd meg a hölgyeket, mit segíthetsz nekik, és mutasd
meg annak a kedves Mr. Junckernek a kutat! – szólt hátra a
lánynak, majd mély levegőt vett, és tovább araszolt a
szabadban. Hirtelen megcsúszott, de nem esett el.
– Már tudja, hol van. Hozott vizet Miss Youngernek és Lady
Whitmarshnak – felelte Alice. – Mikor jön vissza?
– Attól függ, milyen állapotban van a beteg. Amikor legutóbb
láttam, nagyon rázta a hideg, ami azt jelenti, hogy magas láza
van.
– Nekem is volt egyszer gyerekkoromban. Egyfolytában
dideregtem. Anyám mellém feküdt az ágyba, és a testével
melegített. Az segített egy kicsit. Furcsa, hogy az ember fázik a
láztól.
– Így van ez néha – felelte Jenna, és óvatosan ismét elindult.
– Ha valaki keres, mondd, hogy dolgom van!
Hó lepte be az asszony kendőjét. A hátsó kerítésnél feltűnt
egy csupasz fa, amelynek az ágait jég borította. A jég csodás
látványt nyújt a természetben, de nagyon veszélyes.
Jenna észrevette, hogy Alice még mindig az ajtóból figyeli.
– Menj be, mert megfázol! – utasította a lányt.
– Megvárom, amíg eléri az ajtót, mert ha elesik, fel kell
segítenem.
Az asszony lassan haladt előre, óvatosan lépegetett, és
közben a sörfőzde falába kapaszkodott. Végül elérte az ajtót.
Alice visszament az udvar fedett részére, amely felett a szobák
helyezkedtek el.
Az asszony remélte, hogy jobb színben találja Mr.
Avonwoodot, de nem így történt. Még mindig rázta a hideg a
vastag takarók alatt a tűz közelében is. Jenna letette a tálat és a
kis zsákot, megrakta a tüzet, majd megvizsgálta a beteget.
A férfi szeme félig kinyílt, és összeszorította a fogait. Látszott
rajta, hogy megpróbál úrrá lenni a hidegrázáson. A bőre
aggasztó színt öltött, az arca kivörösödött, a homloka szinte
lángolt.
Jenna az egyik székre terítette a köpenyét, majd kivette a
tányért a kis zsákból, és levest mert bele.
– Hoztam önnek egy kis levest meg kenyeret. Egyen valamit!
– mondta vidáman, hogy ezzel is palástolja az aggodalmát.
Gyanította, hogy éjszaka a láz tetőzik, és csak utána derül ki,
hogy Mr. Avonwood életben marad-e, vagy meghal. Tudta, hogy
ez ellen semmit sem tehet.

Avonwood azt hitte, Marianne jött be hozzá, mert ő jelent meg

előtte álmában, miután annyira kimerült a remegéstől, hogy
elaludt. Azután felkeltették, de az álom folytatódott a
képzeletében, sőt a szobában is. Csak akkor tudatosult benne,
hogy nem Marianne-t látja, hanem a nőt, aki ápolja, amikor az
asszony beszélt hozzá.
A férfi minden erejét összeszedte, hogy ébren maradjon. A
nő felültette, és párnákat tett a háta mögé. Az ülés hamar
kifárasztotta. Mrs. Waverly nyakig betakarta, majd mellé
telepedett, és megetette levessel. A teljes kimerültség ellenére
evett egy keveset, és hagyta, hogy úgy bánjanak vele, mint egy
gyerekkel.
Az asszony közelségét egyfajta védőburoknak érzékelte.
Érezte a szappanja illatát meg mást is. A friss étel illatát, a
levesét, a karakteres ragu és a sülő kenyér aromáját. Minden
kanálnál odahajolt hozzá, és olyan közel került az arca, mintha
szerelmespár lennének.
– Nem a hóban fekve szedhette össze ezt a nyavalyát. Ahhoz
túl beteg – mondta. – Mióta nincs jól?
Ki tudja, a fene vigye el! – gondolta a férfi, de azután mégis
eszébe jutott.
– Reggel kissé rosszul voltam, de nem éreztem magamat
betegnek – szólalt meg. Általában a világot találta betegnek,
nem magát. Úgy érezte, mintha halványan derengő, torz és
távoli világokon utazna keresztül.
A nő szélesen elmosolyodott.
Avonwood az ajkát bámulta, és nagyon vonzónak találta.
– Csinos az ajka – suttogta.
– Örülök, hogy egész mondatokat hallok a szájából – felelte
Mrs. Waverly. – Még ha a bók túlzó is. Remélem, ez azt jelenti,
jobban van.
– Nem túlzó – ellenkezett a férfi. Lenyelt egy kanál levest, de
egy csepp végigfolyt az állán. Az asszony letörölte egy
szalvétával. A gyengéd érintéstől kissé zavarba jött, majd
ámulattal nézett az ápolója kezére. Csodás kéz, bár meglátszik
rajta a munka. Megfogta a csuklóját, és maga felé fordította a
tenyerét. A nő hagyta, de elpirult. – A fogadóban vagyunk? –
kérdezte Avonwood, és körülnézett.
– A sörfőző szobájában. Ez az egyetlen földszinti szoba.
Amikor jobban lesz, kap egy kényelmesebbet.
– Öné a fogadó?
Mrs. Waverly tovább etette Avonwoodot, és olyan sokáig
nem felelt, hogy a férfi azt hitte, nem hallotta a kérdést. Jólesett
a forró leves, átmelegítette a testét. Az asszony kenyérrel is
megkínálta, de azt nem kért.
– Az enyém – mondta végül a nő, hátrébb hajolva. –
Örököltem egy kis pénzt, ami pont elég volt arra, hogy
tisztességesen megéljek belőle, de inkább megvásároltam ezt a
fogadót, és felvirágoztattam. Ha jobban lesz, majd meglátja.
Avonwood bólintott, de alig hallott valamit, mert ismét erőt
vett rajta a kimerültség.
– Nem tudom, mikor álmodom, és mikor vagyok ébren. Nem
tudom, valós-e, amit látok, még akkor sem, ha úgy érzem, ébren
vagyok.
Jenna ismét megigazította az ágyneműt.
– A láz miatt érez így. Magas láza van, és a hidegrázásból
arra következtetek, hogy még nem érte el a tetőpontját. Nyilván
furcsának tartja majd, hiszen fázik, de vizes vásznat teszek a
homlokára, hogy lejjebb vigye a lázat – mondta a takarókra
pillantva. – Jobb lenne, ha nem takarózna be ennyire, de tudom,
hogy ez elég rémisztően hangzik.
– Segítene, ha nem lennék ennyire bebugyolálva?
– Nem tudom, de úgy vélem, nem segít a lázon, ha melegen
tartjuk.
– Akkor jöjjön a hidegrázás, és majd meglátjuk, mi történik –
felelte a férfi, és ledobta magáról a legfelső takarót. A
következőt is majdnem levette, de Jenna a karjára tette a kezét.
Az érintése hűvös és frissítő volt, a férfi szerette volna, ha
sokáig tart. Ismét érezte, hogy a tenyere enyhén kérges, de a
kézfeje csodálatosan puhának látszott.
– Ne vegye le mindet! A többit hagyja magán. Rakok még a
tűzre, hogy felmelegedjen a szoba. Remélem, nem szenved már
sokáig.
Avonwood bedugta a karját a takaró alá. Jenna felállt, hozott
egy vizes vásznat, és a férfi homlokára helyezte. A beteg még
halványan látta, hogy összeráncolja a homlokát. Az asszony
észrevette, hogy nézi, és rámosolygott.
Ebből rájött, hogy a nő nem biztos benne, túléli-e ezt a
nyavalyát. Úgy is érezte magát, mint aki tényleg meghalhat. Bár
jelen pillanatban ez nemigen érdekelte.
– Bocsásson meg, Mrs. Waverly! – suttogta.
– Nincs mit megbocsátanom. Aludjon! Itt leszek ön mellett,
nem hagyom magára – felelte a nő.
– Mit szól hozzá a férje?
– Már nem vagyok férjnél.
Nyilván özvegy. Bizonyára a háborúban vesztette el a férjét,
feltételezte Avonwood, és érezte, hogy elnyomja az álom. Az
utolsó gondolata a hála volt, amellyel annak a nőnek tartozik,
aki ennyi figyelemmel vesz körül egy beteg idegent.

Jenna nem hitte, hogy a borogatás segít. A férfit egyre csak rázta
a hideg, és emelkedett a láza. Azon gondolkodott, milyen
betegségeket látott vagy élt át. Hogyan hűtsön le egy embert,
akit felemészt a láz, de közben a hideg is rázza?
Azért imádkozott, hogy csökkenjen a férfi láza, mielőtt
agykárosodást szenvedne. Még nem látott ilyet, de hallott már
hasonlóról. Remélhetőleg csak buta rémtörténetek voltak.
Jenna úgy vette ki Avonwood szavaiból, hogy reggel már
beteg és nyilván lázas is volt. Ennek ellenére útnak indult
lóháton, és átvágott a földeken. Elképzelte, ahogy megáll a
keletről jövő úton, és azon töpreng, mennyi időt takarít meg, ha
az észak felé futó kiszáradt patakmedret követi. Nyilván egyre
rosszabbul lett lovaglás közben, a láza pedig felszökött a
hidegtől meg a hótól.
Bizonyára nem azért esett le a lóról, mert az állat
megbokrosodott. Inkább olyan rosszul lett, hogy lecsúszott a
nyeregből, és beütötte a fejét. Szerencséje van, hogy Peter
rátalált.
Jennát elkeserítette, hogy valószínűleg feleslegesen töri
magát. Nem ismerte a férfit, de a helyzet különös köteléket szőtt
kettejük közé. Sokkal erősebbet, mint amilyet előkelő
szalonokban folyó beszélgetésekkel létre lehet hozni. Szavak
nélkül is elemi vonzódást érzett Avonwood iránt. Nyilván azért,
mert a férfi élete a tét.
Elgondolkodott rajta, hogy még egy pokróccal betakarja, de
végül nem tette, mert a férfi bőre szokatlanul száraznak tűnt.
Az ágy fal felőli részéhez tette az összehajtott takarót, mert kissé
huzatosak voltak a falak.
Avonwood beszélt álmában. Motyogott. Látszott, hogy
felizgatják az álmai. Rugdosott a lábával, csikorgatta a fogait, és
olyan hevesen forgolódott, hogy belegabalyodott az ágyneműbe.
– Nyugodjon meg, nincs semmi baj! – suttogta Jenna, és
elrendezte a takarót.
Avonwood mintha meghallotta volna, lecsillapodott. Az
asszony ismét bevizezte a rongyot, a homlokára tette, és
megtörölte az arcát.
Tehetetlennek és haszontalannak érezte magát, és
rettentően aggódott a betegért. Avonwood ismét hánykolódni
kezdett.
– Nyugodjon meg! – mondta Jenna, és a mellkasára simította
a kezét. Ettől ismét elcsendesült. Azután meglepetésére a férfi
kinyújtotta a karját, és a mellkasához szorította Jenna kezét.
– Így jobb – morogta. – Meleg.
A nőnek úgy tűnt, mintha kevésbé rázná a férfit a hideg.
Eszébe jutott, mit mondott Alice az anyjáról. Kinek ártana, ha
megpróbálná? Senki sem tudja meg.
Lehúzta a takarókat. Csak egy lepel és a hálóing borította a
férfi mellkasát. Előrehajolt, és ráfeküdt. Egyből megérezte
szívverését, és a teste melegével űzte el a belülről fakadó
hideget.
 Negyedik fejezet

Fulladozott. Azután hirtelen egy falusi szobában találta magát.

Félig kinyitotta a szemét. Sörszag terjengett a levegőben, és
rájött, hogy hol van.
Már nem fázott, sőt, épp ellenkezőleg. Olyan meleg volt,
hogy a legszívesebben belehemperedett volna a hóba. Jólesett
neki a meleg. Kissé sok, de nem kellemetlen.
Úgy tűnt, mintha a kandallóban égő tűz lángja valamilyen
dallamra táncolna. Nagyon távolinak látszott, akárcsak az egész
szoba. Mintha az ablakon túlról szemlélné. Lüktetett a
halántéka, és a testébe is belenyilallt a fájdalom. Nehéznek
érezte a takarót. Megpróbálta lelökni magáról, és csak ekkor
vette észre, hogy valaki fekszik rajta.
A szőke hajkoronára pillantott. Egy nő haja. Érezte a
testének nyomódó domborulatokat. Az asszony nem mozdult.
Talán elaludt.
Szélsebesen cikázni kezdtek a gondolatok a fejében. Csak a
nő tartotta vissza attól, hogy ismét elveszítse az eszméletét.
Érezte a lélegzetét és a tenyerét a mellkasán. A teste melege
ismerős vonzalmat ébresztett fel benne.
Hirtelen Marianne-t látta a kandalló előtt. Hunyorogva felé
pillantott, és elöntötte a szégyen. Cserben hagyta. Nyugtalanná
vált, és váratlanul olyan érzése támadt, mintha jóvá kellene
tennie valamit. De mit? Az ébrenlét és az álom határán lebegett,
néha belenyilallt a testébe a fájdalom, és megpróbált kivergődni
a mindent elborító homályból. Hangokat hallott.
Bolond voltam. Tudom, Lucas. Csakhogy eltűnt a bross. Mit
mondjak neki, ha rájön?
Semmit. Majd gondoskodunk róla, hogy ne jöjjön rá.
A bross. Igen, azzal kellene foglalkoznia. Meg kell találni azt
a rohadt brosst. A belügyminisztériumban azt hitték, hogy a
családjához utazik az ünnepekre, de közben a tőlük tanult
módszerekkel a brosst kereste.
A rajta fekvő nő Marianne-né változott. Átölelte, és magához
szorította, hogy felébressze, és újabb ígéretet tegyen neki. A nő
megmoccant, és kissé fészkelődni kezdett. Remélte, hogy nem
kelti fel, mert jó érzés volt így tartani, és a teste melege nem
fojtogatta úgy, mint a takarók meg a pokrócok.
A nő hirtelen felriadt. Egy pillanatig csak feküdt
mozdulatlanul, majd megfordította a fejét. Egy zöld szempár
meredt Avonwoodra.
Nem Marianne az, persze hogy nem. Őt Wiltshire-ben
hagyta.
Egy pillanatig egyikük sem mozdult. Egymás szemébe
néztek. Nem jöttek zavarba a kettejük között váratlanul
született vonzalomtól, de mindketten nyugtázták.
Jenna felült, és megérintette Lucas homlokát és arcát.
– Elmúlt a hidegrázás, de most nagyon forró a teste.
Remélem, ennél feljebb már nem megy a láza – mondta, és
betakarta a férfi mellkasát. – Ha melege van, takarózzon ki, de
mivel elég huzatos a szoba, jobb lenne, ha mégsem tenné.
Megrakom a tüzet, és megpróbálom borogatással csillapítani a
lázat – hadarta Jenna a tennivalókat. Úgy tűnt, zavarban van.
 – Azt hittem, más fekszik az ágyban – mondta Avonwood, és
behunyta a szemét.
– A felesége?
– Nőtlen vagyok.
– Á!
Jenna hangsúlya visszarántotta a férfit a valóságba, és egy
darabig minden kitisztult körülötte.
– Ez úgy hangzott, mint egy szemrehányás – jegyezte meg.
– Már nem vagyok gyerek, és egy fogadót vezetek. Kevés
dolog van, amit még nem láttam, és pontosan tudom, hogy
nőtlen férfiak gyakran ölelgetnek nőket az ágyban.
– Nyilván idejönnek, hogy megtegyék.
– Néha. A legtöbben diszkréten viselkednek, de van, aki nem
– mondta Mrs. Waverly. Felkelt, egy tálban vizet tett az ágy
mellé, majd beleáztatta a vásznat. – Örülök, hogy elmúlt a
hidegrázás. Le kell hűtenünk a testét, de eddig úgy tűnt, nem
használ a hideg víz – folytatta, és borogatást rakott a férfi
homlokára. Ezután kicsavart egy másik rongyot, és leült az ágy
mellé. – Meg tudja csinálni magának? – kérdezte összeráncolt
homlokkal, és előrenyújtotta a vásznat.
– Mit?
– Mossa meg a testét, hogy egy kicsit lehűljön.
Avonwood átvette a rongyot, és letolta magáról a takarót. A
mellkasával kezdte, ahol szétnyílt a hálóing. Egy perc után
azonban elfáradt, visszaadta a vásznat, és behunyta a szemét.
– Majd később – mondta.
– Később nem jó – felelte Jenna. – Majd én megcsinálom, ha
megígéri, hogy nem ölel magához ismét.
 Ölelés? Ó, igen! Persze.
– Ne rám legyen dühös! Nem én bújtam önnel ágyba. Pont
fordítva történt.
Jenna erre nem tudott mit felelni. Természetesen nem mosta
le a férfi testét. Avonwood ismét elaludt, visszasüllyedt az
álomba, amely végig ott lebegett körülötte, amíg ébren volt.
Ismét ellepte a víz, az óceán, bár most nem fulladozott. Úszott.
Simogatta a hűvös víz, és olyan érzést keltett benne, mintha
gyengéden cirógatnák.

Jenna megvárta, amíg Avonwood elalszik, és csak utána mosta

le a testét. Figyelte, nem tér-e vissza a hidegrázás, de ez
szerencsére nem történt meg.
A férfi bőre olyan száraz volt, mint a pergamen, ráadásul
tűzforró is. Egy csepp izzadság sem látszott az arcán vagy a
lábán, amikor felemelte a nehéz takarót. Fel kell keltenie, amint
végez, és meg kell itatnia.
Amikor a férfi karjában ébredt, megdöbbent, és rettentően
zavarba jött. Ha magához tér, megmagyarázza neki, miért
feküdt mellé. Ha egyáltalán emlékezik majd rá. Remélhetőleg
azonban erre nem kerül sor.
Jólesett neki a férfi közelsége. Olyan jól, hogy nem kelt fel
azonnal, és egy hosszú pillanatig élvezte az érintés nyújtotta
békességet. Amikor rájött, mit tett, elpirult. Milyen szomorú,
hogy egy idegennek, ráadásul egy beteg, lázálmoktól gyötört
idegennek köszönheti ezt az érzést.
Felhajtotta a takarót, és a nedves ronggyal megtörölgette a
férfi testét és a lábát. A bal térdénél ismét megérezte a
sebhelyet. Mivel kíváncsi volt, felemelte a takarót, és egy
hosszú, egyenetlen, vörös heget látott. Ezt leszámítva szép lába
volt Avonwoodnak. Hirtelen azon kapta magát, hogy csodálattal
nézi. Ismét elpirult. Azután felnevetett, és betakarta a férfit.
Úgy tűnt, nyugodtan alszik, nem forgolódik. A mosdatás
egyértelműen segített. Viszont nehezen veszi a levegőt, és
nyilván nem tart sokáig a borogatásnak köszönhető enyhülés
sem. Egy óra múlva meg kell ismételnie.
Jenna kiment a szobából, és az ablakpárkányról havat
gyűjtött a tálba, hogy megtakarítson egy utat a pincébe.
Azután a kandallóhoz tette a tálat, hogy a hó elolvadjon,
majd leült az ágy melletti székre, és folytatta a munkát.

– Így készül a kenyér, figyeljen! – mondta Jenna. Maga elé tette a

tésztát, kilapította, és visszahajtotta a széleket. Lady Whitmarsh
is megpróbálta, de csak egy alaktalan, darabos kupacot kapott.
– Nem úgy néz ki, mint az öné – jegyezte meg, és ismét
kisimította a tésztát. – Legalább Florának sikerült az almás pite,
amit Alice-szel készített. Nagyon szép lett.
– Nem nevezném annak – szólt közbe Miss Younger. – A
tészta morzsalékos lett, és szétesett. Alice-é sokkal szebbre
sikerült.
Jenna elvette a vikomtesz elől a tésztát, mielőtt ismét
elronthatta volna.
– Jól sikerült a kenyér és a pite is. Ha már az ember hasában
van, senkit sem érdekel, hogy nézett ki – közölte, majd három
cipót rátett egy deszkára, és a pitékkel együtt becsúsztatta őket a
kemencébe. – Figyeld ezeket! – szólt Alice-nek.
Hosszú volt az éj, és dolgos reggel követte. Lady Whitmarsh
és Miss Younger hajnalban kelt, és az ígéretükhöz híven lejöttek
a konyhába, hogy segítsenek. Ez kissé meglepte Jennát. Még
meglepőbb volt, hogy Mr. Juncker betért a konyhába, és
elcsevegett velük. Mindkét hölgy tetőtől talpig lisztes volt, mert
az Alice-től kapott kötények nem sokat segítettek. Miss Younger
is észrevette magán.
– Rázza ki az ablakban! – javasolta Alice. – Megmutassam,
hogy kell?
– Én is ki tudom rázni, de egyébként is át kell öltöznöm.
– Nagyon köszönöm a segítséget – mondta Jenna.
– Mire elindulunk, megtanulunk gondoskodni magunkról –
nevetett a vikomtesz, ám a hangsúlyból mindenki érezte, hogy
egyáltalán nem gondolta komolyan a megjegyzést.
Ezután mindkét hölgy távozott a konyhából.
– Úgy tűnik, inkább hátráltatták a munkát, mint segítettek –
jegyezte meg Alice, miközben összegyűjtötte a maradék lisztet
az asztalról.
– Jót akartak, és elsőre nem végeztek rossz munkát. Majd
örülsz nekik délután, amikor a vacsorát készítjük.
– Ha az urak nem ejtenek elég szárnyast vagy nyulat,
szegényes vacsora lesz a pitékkel meg a csálé kenyerekkel –
bökött a lány a kemence felé.
Jenna a tűzhelyhez lépett, és megkeverte a zabkását, amely a
vendégeknek és a szolgálóknak készült reggelire.
– Biztos, hogy a nagyapád is velük tartott? Nem akarom,
hogy bármelyiküknek baja essen. Egy beteg vendég bőven elég.
– Ő ment elöl, és mindenki jól felöltözött. Nem tudom,
meddig bírja a két másik, nem beszélve Miss Macleodról.
Fogalmam sincs, mennyit ér a csinos csizmája a hóban.
Jenna kávét öntött magának, és leült. Szüksége volt pár perc
pihenésre, és meg kellett szabadulnia a szobában töltött idő
emlékétől. Egész éjszaka ápolta és itatta Avonwoodot. Vigyázott
rá, néha elbóbiskolt, de egyből felriadt, amikor a férfi
megmoccant. Mindettől még mélyebb érzések ébredtek benne
iránta, mélyebbek, mint amikor véletlenül elaludt mellette. Ami
a mosdatást illeti, már nem pirult el, ha felidézte magában. Az
elmúlt éjszaka során elég jól megismerte a testét.
– Légy szíves, tedd a leves maradékát egy tiszta edénybe! –
kérte Alice-t az asszony. – Beviszem Mr. Avonwoodnak. Nem
hiszem, hogy éhes lesz, de ennie kell.
– Hogy van? – kérdezte a lány, miután kimerte a levest.
– Még él.
– Kétséges volt, hogy életben marad?
– Rosszabb lett a légzése. Hörgött. Azt hittem, hogy... De
hajnalra jobban lett, így talán túléli – mondta Jenna, de azt nem
mesélte el, mennyire aggódott érte, és azt sem, hogyan hűtötte
le a testét, mert igazság szerint a flanel hálóing is lekerült róla
végül. Itt az idő, hogy friss ágyneműt hozzon a raktárszobából,
mert mostanra már nyilván átizzadta a régit.
– Nem hiszem, hogy elmegyek karácsonykor Mr. Beloithoz.
Itt ez a sok vendég, és az időjárás sem engedi.
Alice-t meghívták, hogy töltse a karácsonyt a közeli kastély
szolgálóival. Jenna megfogta, és megszorította a lány kezét.
 – Ha a fiatalember, aki annyira tetszik, eljön érted,
elmehetsz vele. Végigtáncolhatjátok az egész napot a
személyzeti étkezőben, és olyan finom ételeket ehetsz,
amilyeneket itt nem. Ami a mi vendégeinket illeti, remélem,
jobbra fordul az idő, és addigra elmennek.
– És ha nem? – kérdezte Alice.
– Akkor nincs más, idegenekkel ünneplünk.
– Inkább készüljünk erre, hogy ne érjen minket csalódás!
– Remek ötlet.
– Tudom. Egyébként szerintem vannak itt, akik ismerik
egymást, és csak nekünk idegenek – jegyezte meg Alice.
– Hogy érted?
– Szerintem az ifjú hölgyek ismerik az urakat. Ne csóválja a
fejét, biztosan nem így tervezték. Nyilván a véletlen műve az
egész. Az is lehet, hogy nem örülnek a viszontlátásnak.
Jenna bízott benne, hogy a vikomtesz nyitva tartja a szemét,
mert erre most nem ért rá.
– Megnézem, hogy van a betegem – mondta Jenna, és felállt.
Felöltötte a köpenyét, magához vette a levest meg egy kis vödör
vizet. Megállt a raktárhelyiségnél ágyneműért, amelyet a hóna
alá csapott, és a fal mellett óvatosan lépkedve elindult a
sörfőzde felé.
Csendesen benyitott, és letette a levest a kandalló mellé. Az
ágyneműt egy kis asztalra helyezte.
– Meztelen vagyok.
Jenna összerezzent a hangtól. Megfordult, és megpillantotta
az ágyon ülő Mr. Avonwoodot. Valóban majdnem teljesen
meztelen volt. A takaró a derekára csúszott. Jenna pillantása
végigfutott a karcsú, izmos karon és a domború mellkason,
amelyet nemrég nedves ronggyal törölgetett, majd a férfi
teljesen nyitott szemébe nézett. Csodás kék szeme van, és
nagyon jóképű, ha éppen nem haldoklik, gondolta.
Odalépett hozzá, és megérintette a homlokát.
– Még mindig van láza, de már nem olyan magas, mint múlt
éjjel – szólalt meg. Ezután végigsimított az állán, és egy kis
nedvességet érzett. Nagyon megkönnyebbült. – Azt hiszem,
most már megmarad – sóhajtotta.
– Ennek örülök – mondta a férfi, és felemelte a lábát a takaró
alatt. – Nem sajnálta a vizet, az egész ágy átázott.
– Egy része izzadság, mert lejjebb ment a láza. Nem fázik?
– Nem, nagyon jól vagyok – felelte Avonwood.
– Még nem múlt el a veszély – figyelmeztette Jenna. –
Kicserélem az ágyneműt, de óvatosnak kell lennie – tette hozzá,
és a székre mutatott. – Van elég ereje, hogy átüljön? Új
ágyneműt húzok.
– Nem vagyok felöltözve – mosolygott a férfi kedvesen.
– Ó, persze! – Jenna odanyújtotta neki a tiszta ágytakarót. –
Tekerje maga köré ezt!
– Lehet, hogy segítségre lesz szükségem – mondta a beteg
még mindig mosolyogva, miközben széthajtogatta a takarót.
– Szerintem most már csak provokál – felelte Mrs. Waverly.
– Ahhoz túl beteg vagyok.
– Valóban? Mindenesetre ez jó jel. Sokkal jobb, mint amikor
félrebeszélt – mondta az asszony, és elfordult. – Csak üljön át az
ágyról a székre, és tekerje maga köré a takarót!
Jenna hallotta, hogy megnyikordul az ágy, és Avonwood
halkan nyögdécsel.
– Megvagyok – tudatta vele a férfi.
A nő óvatosan megfordult. Semmit sem tudott erről az
emberről. Az is lehet, hogy egy szemérmetlen gazember, sőt,
annál is rosszabb.
– Nagyon meleg van itt, a tűz mellett – jegyezte meg
Avonwood a valóban maga köré csavart takaró alól.
– Gyorsan megvetem az ágyat – mondta az asszony, de előtte
a kezébe nyomta a tegnapi tálat, és levest mert bele. – Egye meg,
amíg megágyazok.
Az ágynemű cseréje eltartott egy darabig, mert a szoba túl
szűk volt, és Avonwood útban volt. Állandóan kerülgetni kellett,
miközben a lepedőt betűrte, és a párnákat a helyükre tette.
Munka közben hirtelen észrevette, hogy a feneke végig nagyon
közel volt a férfi arcához.
– Kész – mondta Jenna fújtatva. – Feküdjön vissza,
betakarom, és hozok tiszta hálóinget.
Avonwood nem felelt, csak szótlanul nézett rá. Jenna
megértette, miért, és elfordult.
– Készen vagyok.
A nő lehajolt, és felvette a földről hálóinget. A férfi
betakarva ült az ágyon. Tökéletesen meztelenül. Az asszony
megpróbálta másfelé terelni a gondolatait. Avonwood behunyta
a szemét, mintha teljesen kimerítette volna az elmúlt pár perc.
– Alszik? – kérdezte Jenna nagyon halkan, nehogy
felébressze.
– Nem. Fáj a fejem, de lehunyt szemmel jobban érzem
magamat – felelte a férfi majdhogynem normális hangon.
 – Látom, megette a levest. Kér mást is? Nincs nagy választék,
de biztosan találok valami laktatót. Enne egy kis zabkását?
– Talán később – rázta meg a fejét Avonwood, és félig
kinyitotta a szemét. – Miért nincs választék? Egy fogadóban
vagyunk.
Jenna elmondta neki, hogy karácsonyra bezárt.
– Csak az időjárás miatt fogadtam be néhány utazót. Most
gyakorlatilag majdnem telt ház van, de üres a kamra. Azzal a
kevéssel kell beérnünk, amink van.
– Kedves öntől, hogy befogadta őket. Pontosabban minket.
– Szóra sem érdemes, hiszen legalább fél centi vastag jég
takar mindent. Az ablakot is. Láthatja, ha kinéz. Nem jutottak
volna messzire, a következő fogadóig biztosan nem.
– Valószínűleg nem lett volna szállás számukra.
– Ön is arrafelé tartott? A következő fogadóba? Vagy
egyenesen Leicesterbe?
A férfi nem válaszolt, mert ismét elaludt. Hirtelen
megrándult az arca, kinyitotta a szemét, és az asszonyra
pillantott.
– Úgy emlékszem, megmondta a nevét, de már elfelejtettem.
Tudom, hogy illetlenség, de...
– Nagyon rosszul volt. Csoda, hogy emlékszik a
beszélgetésre. A nevem Jenna Waverly, és a Fehér Rózsa
fogadóban van.
A férfi arca elernyedt, nyugodtabbá vált, és lehunyta a
szemét. A párnára hajtotta a fejét.
– Köszönöm a kedvességét, Jenna Waverly! – suttogta.
Egyedül volt, amikor ismét felébredt. A kis ablakon beszűrődő
világosságból nem tudta pontosan megállapítani, hány óra van.
Nem süt a nap, annyi biztos. Bármilyen napszak lehet, még
szürkület is. Az ablak alsó részét jégréteg borította.
A fejét tisztábbnak érezte. Nem fájt, és elmúlt a homályosság
is. Egy darabig még feküdt, mindent alaposan szemügyre vett a
szobában. Sok mindenre nem emlékezett. A kandallót egy
kőfalra építették, és valószínűleg egy másik kandalló állt a
túloldalán, nyilván a sörfőzdében, ahogy a nő mondta. Még
mindig érezte a sörszagot, de már nem olyan erősen.
Miközben nézelődött, egy könnyű test szökkent az ágy
végébe. A kerek arcból kerek szempár nézett rá. A cirmos
macska elindult felé, és csak akkor állt meg, amikor majdnem
összeért az orruk.
Megsimogatta a cica fülét, és az hagyta, hadd kényeztessék.
Azután mintha örökre összebarátkoztak volna, visszasétált az
ágy végébe, és lekuporodott a férfi lábához.
Az ágyon kívül csak egy szék, egy kis asztal meg egy nagy
utazóláda állt a szobában. A polcon személyes tárgyak
sorakoztak, egy fényes fémtányér, pár cseréppohár meg egy
teásdoboznak látszó ládikó. A sörfőző nem élt
luxuskörülmények között, a kis szoba mégis otthonos érzést
keltett, és mivel csak ő lakott benne, jobb szállása volt, mint a
többi szolgálónak.
Azon töprengett, mikor jön vissza Mrs. Waverly. Jenna. Sok
kérdést tartogatott számára, de illetlenség lenne, ha egyszerre
tenné fel őket. Némelyik nagyon furcsán venné ki magát, ezért
meg sem kérdezi, különösen azután, hogy oly kitartóan ápolta.
Fontolgatta, hogy felkel. A bezártságtól általában nyugtalan
lett, a teste mégsem kívánta a mozgást. Végül győzött az elméje.
Kiült az ágy szélére, és lelökte magáról a takarókat. Meztelen
volt, a bőrének jólesett a hűvös levegő érintése.
Jó érzéssel töltötte el, felfrissült tőle, nem fázott. Eszébe
jutott Mrs. Waverly figyelmeztetése. A takaróért nyúlt, és a
vállára terítette. A macska leugrott a földre. Avonwood lassan
felállt. Mivel nem rogyott össze, tett pár óvatos lépést a falig,
ahol az ajtó mellett egy kampón lógtak a ruhái.
Benyúlt a mellényzsebébe, és elővette az óráját. Tizenegy
óra. A zsebórát letette az asztalra, hogy bármikor ránézhessen.
Zaj szűrődött be a szobába. Emberek és lovak hangja, de
hamar elcsendesedett minden, nyilván továbbhaladtak. Talán a
vendégek, akik a jég ellenére kimerészkedtek a szabadba.
Eltöprengett, hány vendég lehet a fogadóban, és köztük van-e
Steven Wickersham.
Összeszorult az ökle, amikor eszébe jutott a szőke, kék
szemű gazember. Nyilván valami rosszban sántikál, ezt bárki
megmondhatja. Bárki, kivéve a nőket.
Az unokatestvérét, Marianne-t okolja majd mindenki, ha
kitudódik a viszony. Mindig ez történik, még akkor is, ha egy
hazug csirkefogó csábít el egy gyenge nőt. A társadalom mindig
a nőket okolja. Marianne férje mindenképpen. Nem tudta
megakadályozni, hogy az unokatestvére egy ilyen fickóhoz
menjen feleségül, de mindent megtesz, hogy megmentse a
haragjától. A testvéreként szerette, és ennyivel tartozott neki.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a betegség hátráltatja a
küldetése végrehajtásában, ezért járkálni kezdett a szűk
szobában. Először nehéznek érezte a lábát, de fokozatosan
visszatért az ereje. A kandalló előtt állt, amikor kinyílt az ajtó.
Hideg szél csapott a helyiségbe, és egy idős, ősz hajú férfi lépett
be.
– Igaza van az asszonyomnak. Valóban jobban van. Nem
adtam volna sokat önért tegnap.
– Ön talált rám? – kérdezte Lucas.
– Igen. Megfontolatlan dolog ilyen időben átvágni a
földeken.
– Nem volt olyan rossz a helyzet, amikor elindultam.
– Mindenki látta az alacsonyan ülő, sötét felhőket nyugaton.
Gondolom, azt hitte, megszökhet előlük. Most megtanulta a
leckét.
Meg tudta volna tenni az utat, ha nem lett volna egyre
gyengébb, és nem vesztette volna el az eszméletét.
– Köszönöm a segítséget, Mr...
– Peter a nevem, mindenki így szólít – legyintett az öreg
szolgáló. – Azért jöttem, hogy megmondjam, megtaláltuk a
lovát. Egy kis pagonyban lelt menedéket, vadászat közben
bukkantunk rá. Semmi baja. Az állatok tudják, hogyan éljék túl
az ilyen időt. Majd jól lecsutakolom, megetetem, és ettől hamar
átmelegszik. Mindjárt hozom a holmiját is.
Az jó lesz, gondolta Avonwood. Nem maradhat sokáig
kölcsönkért hálóingben.
Ismét nyílt az ajtó, megint hideg csapott a szobába, és
megérkezett az új kölcsönhálóing Mrs. Waverly jóvoltából.
– Most mondtam az úrnak, hogy visszahoztuk a lovát meg a
csomagját – fordul a nőhöz Peter.
– A konyhában hagyott öt nyúlnak több hasznát vesszük –
szólalt meg az asszony. – A csirkecsontokból minden kifőtt –
tette hozzá, és az ágyra helyezte a tiszta hálóinget. – Nagyon
örülök, hogy felkelt, Mr. Avonwood. Ha türelmetlen, és nem
bírja a bezártságot, azt jelenti, gyógyulóban van. De azért ne
siettesse a dolgot!
Mintha ettől egy csapásra visszatért volna a betegség, a férfi
ereje hirtelen elszállt. Megszédült, és kénytelen volt
megkapaszkodni a kandallópárkányban.
– Segítsen lefektetni, Peter! – kérte Mrs. Waverly, és elkapta
Avonwood karját.
– Majd én. Menjen ki a szobából, vagy legalább forduljon el!
Meztelen a takaró alatt – felelte az öreg szolgáló.
Az asszony elpirult, és hátat fordított a betegnek. Peter az
ágyhoz vitte, leültette, és lehámozta róla a takarót. Ezúttal már
dermesztő volt a hűvös levegő. Avonwood felvette a hálóinget,
lefeküdt, és magára húzta a takarót.
Beszélgetés hallatszott az ajtón túlról. Egy puha tenyér
megérintette a homlokát. A szeme lecsukódott, és az iménti séta
homályos emlékké vált.
– Befészkelte magát ide az a mihaszna macska – hallatszott
Peter hangja a távolból. – Kirakom.
– Itt van Iván?
– Hadd maradjon! Nem zavar – suttogta Avonwood.
Így hát a macska maradt a szobában.
 Ötödik fejezet

– Ennie kell – mondta erélyesen Jenna, amikor kora délután

benézett a beteghez. Avonwood az ágyon ült, és egy könyvet
olvasott. Peter behozta a csomagját, és nyilván kedvet kapott
egy kis olvasáshoz, miután felkelt.
– Eszem, ha megígéri, hogy kienged a zárkámból – felelte a
férfi, és letette a könyvet. – Már sokkal jobban érzem magamat.
Valóban úgy tűnt, hogy jobban van. Az arca visszanyerte a
színét, kék szeme ragyogott. A frizurájából ítélve a fésűjét is
megtalálta a csomagban. A többnapos borostától inkább
csibészes lett a külseje, mint ápolatlan.
Jenna letette a zabkásás tálat, és kicsomagolta a vászonból a
kenyeret meg a sajtot.
– Még várjunk. Nem akarom veszélybe sodorni a többi
vendéget – mondta.
– Saját magát nem féltette?
– Az az én döntésem volt, a vendégek helyett viszont nem
dönthetek.
– Egyedül hagyhatott volna, hogy ellássam magamat. Senki
sem okolta volna érte – jegyezte meg a férfi.
– Nem tudta volna ellátni magát.
– Mi lett volna, ha elkap tőlem valamit? Ha magamnál lettem
volna, nem engedem meg.
Tipikus férfi, és milyen határozottan beszél, gondolta Jenna,
és elnyomott magában egy mosolyt.
 – Úgy látom, mégsem javult az állapota. Ha így lenne, nem
mondana ekkora sületlenségeket. Ha tudatánál lett volna, nem
lett volna szüksége ápolásra – felelte az asszony. A férfi
elgondolkodott, mintha nem akarná elismerni, hogy Jennának
valóban igaza van. – Az asztalnál eszik, vagy az ágyban?
– Ha az ágyban maradok, önállóan kell ennem?
– Természetesen, hiszen ahhoz már elég jól van.
– Milyen kár! Szeretem, ha csinos nők sürgölődnek
körülöttem – mosolygott Avonwood, amit párszor már
korábban is megtett, de ez most különösen csábítóra sikerült.
Jenna szigorú arcot vágott, de a szíve nagyot dobbant.
– Azt javaslom, hogy egyen az asztalnál – mondta.
Lucas felült, ügyetlenül magára húzta a takarót, majd felállt,
és az asztalhoz lépett. Ezután lehuppant a székre, és
beleharapott a kenyérbe. Lady Whitmarsh sütötte, ezért egy
kissé tömörre sikerült. A férfi nem tett megjegyzést, de többet
nem evett.
Jenna az ágy végébe telepedett le, Ivánt simogatta, és Lucas
Avonwoodot nézte. Ahhoz képest, hogy előző nap még a halál
kapujában állt, gyorsan javult az állapota. Nyilván az erős
testalkatának köszönheti, és ugyan a nyavalya súlyos volt, de
hamar elmúlt. Reggel lejjebb ment a láza, és talán mostanra
teljesen el is múlt.
Felállt, és megérintette a férfi homlokát. Olyan gyakran tett
így az elmúlt napban, hogy nem kért rá engedélyt, teljesen
természetes volt számára a mozdulat. Csak akkor vette észre,
hogy sok minden megváltozott, amikor megérintette a betege
bőrét.
 Először is a homloka szinte hűvös volt, elmúlt a forróság,
talán csak egy kis hőemelkedés bujkált még benne. Másodszor
pedig, mivel már nem gyötörték lázálmok, a férfi másként
reagált a lázat ellenőrző kézre. Ami eddig szükségszerűség volt,
hirtelen meghitt érintéssé vált.
Nem rezzent össze, és nem húzta el a fejét. Engedte, hogy
megérintse, és a szemébe nézett, mintha szavak nélkül így
köszönné meg az eddigi ápolást, mintha ezzel fejezné ki, hogy
mostantól valami megváltozik. Azután Jenna meglepetésére a
tenyerébe fogta a kezét, a szájához emelte, és megcsókolta.
Az asszony nem tudta, mit mondjon, vagy mit csináljon.
Döbbenten nézett a férfira. A legszívesebben kirohant volna a
szobából, mégsem tette. Lehet, hogy elő kellene vennie az egyik
jól begyakorolt, csattanós választ, amelyet azoknak a
vendégeknek tartogatott, akik rendíthetetlenül csapták neki a
szelet. Legalább a kezét el kellene húznia.
Avonwood elengedte Jenna kezét, és nekilátott az ételnek.
– Reggelire szalonnát készítettem, de elfogyott – szólalt meg
Jenna, de érezte, hogy ez nagyon bután hangzott.
– Nem kértem volna. Kik a vendégei? – kérdezte a férfi.
Mivel a beszélgetésnek köszönhetően elhalaszthatta, hogy újra
kilépjen a hideg udvarra, Mrs. Waverly felsorolta, kik kértek
nála menedéket.
– Itt van Faringdon? Nem tudtam, hogy visszatért Angliába.
– Ismeri?
– Egyszer találkoztunk, évekkel ezelőtt. Ha jól tudom, bárói
cím várományosa, de nem az a típus, aki ezt más orrára köti.
– Ezek szerint van egy vikomteszünk és egy leendő bárónk.
Rendkívül finom emberekből áll a váratlan vendégsereg –
mondta Jenna a férfit figyelve. Avonwood rámosolygott. –
Önnek is van nemesi rangja?
– Nekem? Nincs. Miért kérdezi? – érdeklődött Lucas. Az
asszony megvonta a vállát. Csak kíváncsiságból tette fel a
kérdést. Most, hogy jobban van, a férfi sokkal
rokonszenvesebbnek tűnt, mint betegen. Volt benne valami,
ami egyre több kérdést szült. A Fehér Rózsában gyakran
fordultak meg arisztokraták, ezért Jenna a viselkedésükről
egyből megismerte őket. – Ennyien vannak? Más nincs?
– Szerencsére nincs – felelte Jenna. – Alig maradt szobám.
– Mást nem várt? Úgy értem, látogatót?
– Alice udvarlóját vártuk, hogy elvigye őt meg Petert a
gazdája házába karácsonyra. Ezenkívül nem számítottam
látogatókra vagy vendégekre. Még a közeli gazdák sem hoznak
kocsin élelmiszert, ahogy szoktak, majd csak karácsony után.
– Úgy tűnik, magányosan töltötte volna az ünnepet. Csupán
egymaga.
Talán nem, mert a vihar előtt még látott rá esélyt, hogy
Selwyn meglátogatja. Ugyan nem sokat, és az sem volt biztos,
hogy örömteli lett volna a találkozás. Könnyen lehet, hogy
veszekedésbe torkollott volna. Ettől a gondolattól kis bűntudatot
érzett.
– Nem lettem volna magányos. Csend, békesség és nyugalom
várt rám.
– Ó, szóval elrontottuk a karácsonyát!
– Teljes mértékben, de nem panaszkodom – mondta Jenna,
majd felállt, magára terítette a köpenyét, és felvette az asztalról
a tálat. – Pár óra múlva visszajövök. Még nem gyógyult meg
teljesen, pihennie kell.

Miután Mrs. Waverly távozott, Lucas kinyitotta a csomagját,

elővette a pipereholmijait, és a kandalló elé tette a vödör vizet.
Ezután leemelte a polcról a fényes fémtányért, megtörölgette a
hálóinge ujjával, és az ablakpárkányra támasztotta, hogy
tükörként szolgáljon.
Fél órával később borotváltan, tisztán és felöltözve elhagyta
a betegszobát, és elindult, hogy felfedezze a fogadót. Hideg
széláramlat csapott az arcába, amikor kinyitotta az ajtót, mert a
sörfőzdét nem védte semmi. Bár a fogadó épülete nem volt
messze, ő kétszer is megcsúszott az úton.
A hátsó kapu mögött egy átriumféleség fogadta, amelyet
épületek vettek körül. Az emeleti galériát oszlopok tartották, és
egyfajta tetőt képezett a feje felett. Az udvar túloldalán egy kapu
a fogadó felhajtójára nyílt. A kapu mellett kis épület állt, ahol
rendes körülmények között nyilván egy szolgáló várta az
érkezőket.
Avonwood benézett a jobbra nyíló tágas étkezőbe és a kis
különterembe, amely egy nagy kandalló mögött nyílt. Azután
továbbindult balra. Mrs. Waverly hangját és edénycsörömpölést
hallott az egyik ajtó mögül. Nyilván a konyha, gondolta a felé
szálló illatokból.
Észrevett egy ajtót baloldalt, ám amikor a kilincsért nyúlt,
feltárult a konyhaajtó, és egy idős asszony lépett ki rajta.
Megállt, alaposan végigmérte, és elindult az árkád alatt. A balra
lévő ajtót végül zárva találta, ezért továbbment, és egy újabb
ajtó elé ért, amely mögött az istálló húzódott. Az istálló
oldalában lépcső vezetett az emeletre, ahol bizonyára a
szolgálók szobái kaptak helyet.
Peter épp lefelé tartott, és észrevette Lucast.
– A lovát keresi? – kérdezte. – Ne aggódjon, bevittem az
istállóba. Jól van. Jobban, mint ön volt.
– Ezt örömmel hallom. Nagyon szép a fogadó – mondta
Avonwood.
– Sokkal szebb, mint az az útszéli fogadó, amelyikben a
szakmát kezdtem, tele durva emberekkel és hasonlóan durva
lovakkal. Mindig tömve volt, és megállás nélkül özönlöttek a
kocsik. Mrs. Waverly fogadója előkelő hely. Olyan, mintha egy
vidéki kúriában lennénk. Sok herceg és gróf kitérőt tesz, hogy
itt szálljon meg. Ha jók a szobák és jó az ellátás, ránk talál a
világ. Ezek voltak az asszonyom szavai, amikor elkezdte –
kacsintott Peter. – Jó pénzt fizetnek a kényelemért.
– Akkor került ide, amikor Mrs. Waverly? – érdeklődött
Avonwood.
– Dehogy. Már körülbelül öt éve itt voltam. A bérlő meghalt,
és a földbirtokos eladta a fogadót Mrs. Waverlynek meg a
bátyjának, ha jól tudom.
– Nem tudtam, hogy van egy bátyja. Remélem,
megismerhetem.
– Nem hiszem, hogy sor kerül rá. Úri életet él, és nem
foglalkozik ezzel a hellyel, nem dolgozik itt. Nem fűlik a foga a
munkához. Eleinte eljött néha látogatóba, maradt két hetet,
aztán elment. Ritkán látjuk, mindent a húga intéz – magyarázta
Peter. Lucasnak cseppet sem lett rokonszenves a fivér, aki nem
piszkolja be a kezét a vendéglátással, és hagyja, hogy a húga
dolgozzon helyette. Ha viszont a férfi születése révén úriember,
akkor a húga úrinő. – Jobb lesz, ha bemegy a házba. Ne kísértse
a sorsot, egyszer már megmenekült a halál torkából – tette
hozzá az öreg szolgáló, és átvágott az udvaron.
Lucas visszatért az épületbe, és észrevette, hogy az előbb
még zárva lévő ajtó sarkig ki van tárva. Amikor elment előtte,
benézett.
A raktár, gondolta. Az egyik fal mellett zsákok sorakoztak,
szemben összehajtogatott lepedőket látott a polcokon. Mrs.
Waverly éppen lábujjhegyre állt, hogy levegyen néhányat. A
mozdulattól megfeszült a keblén a ruha. Bizonyára meghallotta
a lépteket, mert kiegyenesedett, és megfordult.
– Önnek ágyban lenne a helye – szólalt meg szemrehányóan.
– Unatkoztam.
– Van könyve, olvasson!
– Nem köt le – mondta Lucas. Belépett a raktárba, és levette
a polcról a lepedőt. – Ezért nyúlt? – kérdezte, és átadta az
asszonynak. Jenna a többihez fogta, és magához szorította a
kupacot.
– Azt mondta, nincs nemesi rangja, de Lady Whitmarsh mást
állít – jegyezte meg az asszony.
Szóval ő volt az idős hölgy, aki kijött a konyhából.
– Téved – felelte Avonwood.
– Azt mondta, ismeri a családját. Megkérdezte tőlem, mit
keres itt Hargrave vikomt fia.
– A vikomt valóban az apám, de én a másodszülött fiú
vagyok, és így nincs rangom. Nem hazudnék önnek azután,
amit értem tett.
Jenna hirtelen körülnézett, mert csak most döbbent rá, hogy
kettesben vannak egy szűk, sötét szobában.
– Menjen vissza a... – kezdte elpirulva.
– Még nem – vágott közbe a férfi. – Nyilván hamar elfáradok
majd, de addig is jólesik kint lenni – tette hozzá, és körülnézett a
helyiségben. A szoba tiszta volt. Az ágyneműs polcok alatt nagy
kosarak sorakoztak, bennük különböző méretű csomagokkal. –
Mik ezek? – kérdezte.
– Fuvarosok hagyták nálunk őket, akik ezeken az utakon
járnak. Leteszik itt a csomagokat, a szomszédjaink meg értük
jönnek. Így nem kell bemenniük a városba, sem pedig az utolsó
postafogadóba.
– Postai küldeményeket is hagynak itt? – érdeklődött Lucas.
– Csak ha külön feltüntetik, hogy rajtam keresztül küldik a
levelet. Nem vagyok hivatásos postamesternő – felelte Jenna.
Meg kellene néznie közelebbről azoknak a kosaraknak a
tartalmát, gondolta Avonwood. Hirtelen megérezte, hogy az
asszony őt bámulja.
– Nem biztos, hogy jót tesz önnek, ha idekint csatangol.
Teljesen lement a láza?
– Nem vagyok lázas. Inkább frissnek, mint hidegnek érzem
az időt, szóval már nem súlyos a helyzet – felelte mélyen Jenna
szemébe nézve. – Miért nem győződik meg róla?
Mrs. Waverly egy pillanatig habozott, majd az egyik hóna
alá szorította a lepedőket, és a másik kezével megérintette a
férfi homlokát. Sem meleg, sem hideg nem volt az érintése.
Lucas élvezte a helyzetet, különösen azt, hogy így még közelebb
kerültek egymáshoz.
A betegség felülírta az udvariassági szabályokat. Jenna
tekintete ellágyult, pont olyan kedves és aggódó volt, mint
amikor korábban ápolta. Alig szűrődött fény a helyiségbe, és a
félhomályban még nagyobbnak és sötétebbnek tűnt a szeme. Az
érintése úgy hatott rá, amiből egyértelmű volt, hogy jobban van.
Jenna észrevette, hogy Lucas meredten nézi, ezért elvette a
kezét, és úgy rendezte a karjában lévő lepedőket, hogy egy nagy
pajzsot formáljanak előtte.
– Még mindig elég meleg a homloka. Talán holnapra elmúlik,
de egyelőre még ne étkezzen a többi vendéggel – javasolta az
asszony. – Majd átviszem a szobájába a vacsorát.
– Hadd költözzek át a fogadóba! – kérte Avonwood, mert
nem akart újabb végtelen órákat tölteni a betegszobában. –
Ígérem, hogy nem mutatkozom, legalábbis holnapig.
– A még szabad szobák kisebbek, mint amiben most van.
– Nem gond. Ráadásul így nem kellene a jégen csúszkálnia.
– Megmutatom, mi maradt – vonta meg a vállát Jenna rövid
gondolkodás után. Elindult, de hirtelen megtorpant, és
összeráncolta a homlokát. – Nem férek el öntől.
– Majd én viszem ezeket – mondta a férfi a lepedőkért
nyúlva, aztán félreállt, és elengedte Jennát. Az asszony válla egy
pillanatra súrolta a mellkasát. Együtt mentek fel a konyhával
szemközt húzódó közeli lépcsőn. Az emeleten kiszélesedett a
folyosó, és galériát alkotott, amely az oszlopok által tartott
átrium szélén futott végig. Lucas lenézett a belső udvarra.
Mrs. Waverly a galéria végére vezette, ahonnan le lehetett
látni az étkezőre.
– Ez lehet az öné – mondta Jenna, és kinyitotta az ajtót. –
Egyszerű szoba, de tartozik hozzá egy gardrób, így nem annyira
zsúfolt, mint ahogy első látásra tűnik.
Lucas bement a szobába, és az ablakhoz lépett, amely pont a
hátsó udvarra és a sörfőzdére nézett. A kerítésen túl a távolba
nyúló mezők és magas fák vették körül a fogadót. Ott, a
messzeségben esett le a lováról.
A szobában egy ágy, egy asztal, egy szék és egy kis kandalló
állt, a hosszabbik falon kis gardrób nyílt.
– Remek lesz. Hozom a csomagomat – mondta Avonwood.
– Rendben – felelte Jenna, majd visszamentek a galériára. –
Kérem a lepedőket!
– Mutassa meg, hová vigyem őket. Így nem kell cipekednie.
Az asszony egy pillanatig habozott, aztán elindult a galérián
az épület eleje felé. A korlát végénél kinyitott egy ajtót.
– Ide kérem – mondta.
Avonwood egy tágas szobába lépett, amelyben hatalmas
kandalló állt, és amelybe egy jókora ablakon át áradt be a fény.
Még úgy sem volt sötét a szoba, hogy odakint szürkeség
telepedett a tájra. A kandalló előtt két karosszék kapott helyet.
Az épület oldalsó részére nyíló ablakok előtt egy asztal állt
papírokkal, a szemközti falnál pedig egy másik asztal, amelyet
több szék vett körül. A színek és a szövetek otthonos, meleg
légkört árasztottak. Több dísztárgy és a képek arról árulkodtak,
hogy ez nem vendégszoba, látszott rajta, hogy nagy gonddal
rendezték be.
– Micsoda pompás szoba! Szívesebben laknék itt, mint az
előbbiben – jegyezte meg Lucas.
– Ez nem lehetséges, mert itt én lakom – felelte az asszony az
ajtóból.
– Tudom.
– Sohasem adom ki. Még egy hercegnőnek sem engedném át.
Avonwood nem egy hercegnővel akarta volna megosztani a
szobát, és ezt nagyon jól tudta Jenna is.

Lucas letette a lepedőket, és körülnézett a helyiségben. Jenna

arra gondolt, hogy talán félreértette a szavait, mert nem flörtölt
tovább. El kellett ismernie: megborotválva és tisztességesen
felöltözve egészen fess férfi.
A magas, jóképű Lucas valóban teljesen máshogy nézett ki
most, hogy már nem volt annyira beteg. Így már meglehetősen
elérhetetlennek tűnt, hiszen immár nem a magatehetetlen,
bajba került férfi állt előtte, Jenna pedig nem az ápolónő
szerepét játszotta. Erős, vonzó férfi volt, és ez felkeltette benne
a női érzéseket.
Részben azért, mert emlékezett rá, mi történt előző nap, és
arra is, hogy vibrált közöttük a levegő. Hasonló alkalmakkor
születhetnek érzelmi kötelékek, hiszen ilyenkor olyan oldaláról
mutatkozik meg a férfiember, különösen olyasvalaki, mint
Lucas, amit más körülmények között sohasem láttat.
– Remek kis szoba – jegyezte meg Avonwood. – Elképzelem,
ahogy egy forgalmas nap után visszatér ide. Bizonyára
menedékként tekint rá.
Jenna butának érezte magát, hogy a saját szobája ajtajában
beszélget egy idegennel. Belépett a helyiségbe, és megpróbálta a
férfi szemével látni.
– A menedék jó szó – értett egyet. Voltak napok, főleg
azokban az évszakokban, amikor az emberek sokat utaztak,
amikor belépett ide, becsukta maga mögött az ajtót, és lerogyott
az első székre.
Jenna szerette a fogadóját. Büszke volt rá, és arra is, hogy
gyorsan népszerűvé vált előkelő körökben. Nem esett nehezére
a munka. Különösen a kenyérsütést szerette, és minden más
apró elfoglaltságot is, amelytől a Fehér Rózsa a legjobb fogadó
lett a környéken.
Néha azonban belefáradt a napi munkába. Főleg akkor, ha
történt valami, ami arra emlékeztette, mennyire más életet
képzelt el magának. Ha egy hölgy szép új ruhában ült le a
vacsoraasztalhoz, le sem vette a tekintetét a fényűző kelméről.
Pedig egyáltalán nem volt szegényes a ruhatára, hiszen a fogadó
jó hírneve megkövetelte, hogy minőségi ruhákat hordjon.
Ennek ellenére már évek óta nem volt rajta más, csak
visszafogott, dísztelen, kényelmes öltözék.
A szobájában azonban önmaga lehetett. Néha megengedte
magának, hogy ne a számlákkal foglalkozzon, és pár óráig azt
csináljon, amihez kedve van. Olvasott a kandalló mellett, vagy
arról az életről ábrándozott, amelyben végül nem lehetett része.
– Majdnem ellátni az útig – szólalt meg Avonwood.
– Igen, egy tiszta, téli napon el lehet – felelte Jenna a férfi
mellé lépve. E pillanatban azonban csak szürkésfehér derengés
tárult a szemük elé, bár így is gyönyörű volt a kilátás. – A fák
varázslatosak a jégtakaró alatt, de az út nagyon veszélyes.
Kétlem, hogy reggelre megváltozik az idő.
– Ez azt jelenti, hogy itt maradtunk a nyakán.
– Ennek nyilván önök sem örülnek. Mindannyiuknak volt úti
célja, és holnap szenteste lesz. Senki sem ilyennek képzel egy
boldog karácsonyt.
– Én nem bánom – mosolygott Lucas.
– Én sem – felelte az asszony.
Elhallgattak. Jenna a férfira pillantott, aki már egy ideje őt
bámulta. Rabul ejtette Avonwood tekintete. A gondolatai
összekuszálódtak, és a teste kellemesen bizsergett. Az
emlékeiben megjelent, amikor a testével melegítette a férfit, és
elaludt mellette, majd a karjában ébredt.
– Talán a többiek is egyetértenek abban, hogy kellemesen
eltölthetünk itt még egy napot – vélekedett Lucas, és elindult az
ajtó felé.
– Ha megígéri, hogy ma délután pihen, talán lesz elég ereje,
hogy a különteremben vacsorázzon ma este – mondta Jenna egy
hirtelen ötlettől vezérelve. – Én is ezt tervezem, és így
csatlakozhatna hozzám. Így nem sodorjuk veszélybe a
többieket, ha esetleg mégis ragályos a betegsége.
– Ön nem aggódik emiatt?
– Már nincs értelme. Különben sem hiszem, hogy ön
veszélyes lenne rám.
– Ebben nem vagyok teljesen biztos – felelte a férfi.
 Hatodik fejezet

Lucas magához vette a holmiját, és elfoglalta a szobát a galéria

sarkában. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, önkéntelenül
is megjegyezte, hogy csupán néhány lépésre van Jenna
szobájától.
Végigdőlt az ágyon, de nem tudott pihenni, pedig nagy
szüksége lett volna rá. Szívesebben kísérné az asszonyt, nézné,
ahogy a dolgát végzi, csinos arcában gyönyörködne, és figyelné,
milyen nagy szakértelemmel vezeti a fogadót.
Azon töprengett, vajon akkor is ennyire érdeklődne-e iránta,
ha nem betegedett volna meg. A nyavalyája elvette az erejét
meg az egészségét, és a láz miatt kiszolgáltatottá vált. Egy olyan
ember jóságától függött, akit még csak nem is ismert.
Mostanra azonban kiismerte. Olyan érzése volt, mintha
hosszú évek óta ismerné. A kényszerből átélt meghitt percek
felébresztettek valamit a lelkében.
Furcsa, hogy egy olyan nővel kapcsolatban érezte ezt, akinek
semmit sem tudott az életéről és a személyiségéről. A pokolba!
Az is lehet, hogy a csirkefogó Steven Wickersham bűntársa. Ha
Wickersham idetart, és Lucasnak jó oka volt rá, hogy így
gondolja, talán azért teszi, hogy Jennát lássa. Hiszen a
fogadónak nem kellene nyitva lennie. Lehet, hogy tudja, de az is
lehet, hogy nem. Talán azért zárt be Jenna, hogy
találkozhassanak, és odaadhassa neki az ékszereket, amelyeket
a bűntársa korábban küldött.
 Lucas nem akarta, hogy így legyen, de megvolt rá az esély.
Ezt mindig észben kell tartania, ha elragadják az érzelmei,
amikor mélyen az asszony sötétzöld szemébe néz.

Jenna mustárt kevert a szószba. A nyársakon sülő nyulak illata

belengte a konyhát. Egy fazékban burgonya, sárgarépa és
tarlórépa, valamint alma főtt köretnek.
Alice kinyitotta a kemence ajtaját, és a hosszú péklapáttal
kivette a kenyereket. Ezúttal nem voltak annyira ormótlanok
Lady Whitmarsh cipói. A vikomtesz és Miss Younger végig
segített a vacsora elkészítésében, majd visszavonultak átöltözni.
Alice elővette a nagy tálakat és a tálaláshoz használt
tányérokat.
– Megterítek a vendégeknek, utána visszajövök, hogy a
szolgálók vacsoráját intézzem.
– Mr. Avonwooddal a különteremben vacsorázunk – mondta
Jenna. – Teríts meg ott is, kérlek! Nem hagyhatom itt a tűzhelyet
vacsoráig.
– Ezek szerint már jobban van? – érdeklődött a lány.
– Sokkal jobban. Holnap már együtt ehet a többi vendéggel,
ha akar. Még szüksége van pihenésre, de szerintem már nincs
veszélyben.
Amikor kiejtette a szavakat, eszébe jutott a beszélgetés a
szobájában, és a célzás, hogy Lucas veszélyt jelenthet rá. Nem
arra gondolt, hogy elkaphatja tőle a betegséget. Úgy látszik, Mr.
Avonwood már elég jól érzi magát a flörtöléshez. Nyilván
rengeteg nőt levesz a lábáról a sármjával, és most végre újra
önmaga.
Jenna azt kívánta, bárcsak úgy tudna reagálni, ahogy
általában. Egyszer egy kéretlen hódoló azt mondta neki, hogy
egyetlen pillantással képes bárkinek a vérét megfagyasztani.
Nem csoda, határozott válaszokra van szükség az ő
szakmájában. A fogadó tulajdonosaként nem engedheti meg
magának, hogy packázzanak vele.
Ennek ellenére nem fagyasztotta meg Avonwood vérét. Igaz,
azt sem lehetett mondani, hogy a férfi packázna vele, inkább
csupán flörtöl. Semmi oka, hogy bízzon benne, mégsem hitte,
hogy Avonwood kihasználja a kettejük között szövődő
barátságot. Bár ez nem a legjobb szó, hiszen alig ismerik
egymást, nem nevezhetők barátoknak. Milyen furcsa, hogy
ennyire kötődik egy emberhez, akivel eddig csak felületes
dolgokról beszélgetett!
Halk rotyogás szakította félbe a gondolatmenetét, és gyorsan
megkeverte a mártást, nehogy odaégjen. Szép lenne, ha
tönkremenne a vacsora, mert ő ábrándozik!
A polchoz lépett, és levett egy pecsenyéstálat, majd egy
vágódeszkát tett az asztalra. Ezután egy jókora bárdot emelt le a
falról. Amikor megfordult, rájött, hogy nincs egyedül.
Avonwood ácsorgott az ajtónál vacsorához öltözve. A falnak
támaszkodva nézte. Tiszta selyemsálja valósággal ragyogott a
lámpafényben.
– Háborúra készül? – kérdezte tréfásan.
– Csak a nyulak ellen – felelte Jenna. Letette a bárdot, és egy
puha rongyot rakott mellé az asztalra.
– Hadd segítsek! Nehogy megégesse magát – ajánlotta Lucas.
Megfogta a rongyot, és levette a nyársakat a tűzről.
– Tegye ide! – kérte Jenna. Lehúzta a nyulakat a vasrudakról,
és a bárd segítségével felszeletelte a húst. Egy része egy
tányérra került a szolgálóknak, a másik a kis pecsenyéstálra. A
maradékot a nagy pecsenyéstálra tette a vendégeknek.
– Gyülekeznek a vendégek – mondta a belépő Alice. A
szolgálók léptei is hallatszottak már. – Kiviszem a kenyeret, és
visszajövök a húsért.
– Miben segíthetek? – kérdezte Avonwood.
Ha másról lett volna szó, Jenna azt felelte volna, azzal
segítene, ha eltűnne láb alól. Ehelyett inkább a nagy
pecsenyéstál felé biccentett.
– Tartsa ide ezt – kérte, és a nagy tálra merte a fazékból a
burgonyát, a tarlórépát és a sárgarépát, valamint az almát.
Amikor az összes étel a tálakra került, Alice visszajött a
konyhába, hogy tálaljon.
Megjelentek a cselédek is. Rob, Mr. Faringdon szolgája és
egyben bizalmasa tányérokat és poharakat tett az asztalra. Úgy
látszik, Alice a szolgálókkal is közölte, hogy magukról kell
gondoskodniuk.
Jenna magához vette a kis pecsenyéstálat. Avonwood
segíteni akart, de ő nem engedte.
– Még mit nem! Ha segíteni szeretne, hozza a kenyeret –
bökött a kosár felé.
Kimentek a konyhából, átvágtak a hűvös belső udvaron, és
beléptek az étkezőbe, ahol megannyi kíváncsi szempár
szegeződött rájuk. Átszelték a helyiséget, és végül bementek a
különszobába.
 Alice már megterítette az asztalt, és előkészített egy palack
portugál vörösbort.
– Éhes? – kérdezte Jenna, miután leültek.
– Nagyon – felelte Avonwood a tál felé hajolva, és mohón
beszívta a csodás illatot. – Ki tudna ennek ellenállni? Kitűnő
illata van, és nagyszerűen néz ki. Nem hiszem, hogy a szakács
jobbat készít.
– Sokkal jobbat – felelte Jenna, de jólesett neki a bók. – El
sem tudja képzelni, milyen csodákra képes. Jöjjön el máskor is,
és majd meglátja! Megengedi, hogy a kenyeret én süssem, ha
van rá időm, és ha nagyon sok a dolga, azt is, hogy az
egyszerűbb ételeket én készítsem el. Ami azt jelenti, hogy
fogalmam sincs róla, milyen lett a szósz. Elképzelhető, hogy
ehetetlen.
Jenna felszolgálta az ételt, Lucas pedig kinyitotta a palackot,
és töltött. Ezután nem sokat beszéltek, mert a férfi úgy evett,
mint akit valóban éheztettek.
– Kitűnő a szósz – folytatta Lucas a beszélgetést jó
negyedórás lakmározás után. – Nem gondoltam volna, hogy a
kenyérsütésre is marad ideje.
– Szeretek kenyeret sütni. Kedvtelésből csinálom, hogy így
tegyem változatosabbá a munkámat.
– Nem láttam még önhöz hasonló fogadóst – jegyezte meg
Avonwood az asszonyra pillantva.
– Ezt ön jobban tudja, mindenesetre mindez az én döntésem
volt.
– Miért vágott bele?
Jenna határozottan úgy érezte, hogy az egyszerű kérdés
mögött több új is rejlik. Miért nincs férjnél? Miért nincs
családja? Rendszerint tolakodónak, sőt pimasznak találta volna
a kérdést, most mégsem ütközött meg rajta. Lucas ismeretlen
volt, de nem idegen, és őt is gyötörte a kíváncsiság, hogy többet
megtudjon a férfiról.
– Apám földbirtokos volt, de könnyelműen bánt a pénzzel,
nem törődött a vagyonával. Jó ember volt, de hatalmas
adósságot hagyott maga után, amikor meghalt.
– Gyakran előfordul.
– Valóban gyakran előfordul, hogy pénz nélkül marad a
család. Az egyik nagynénémtől örököltem végül. Abból vettem
ezt a fogadót. Tudtam, hogy ez visszalépés, de jobban tetszett,
mint ha befektettem volna az összeget, hogy a kamatokból éljek.
– Ékesen bebizonyította, hogy jól döntött. Remek vállalkozást
hozott létre.
– Úgy döntöttem, nyitok egy fogadót kifejezetten előkelő
emberek számára. Kötelességem, hogy jól tartsam a
vendégeimet, és az a célom, hogy úgy bánjak velük, mintha egy
barátjuk kastélyában szálltak volna meg. Sokkal több pénzt
keresek így, mintha egyszerű fogadót nyitottam volna. Nagyon
büszke vagyok a házamra.
Lucas ismét töltött mindkettejüknek, és hátradőlt a széken.
Jenna megpróbálta leplezni, mennyire tetszik neki a férfi.
– Egyedül él? Nincs családja? – kérdezte Avonwood.
A nő habozott, de maga sem tudta, miért. Talán azért, mert
észrevette, hogy Lucas feszülten figyel. Talán mert a szép keze
elvonta a figyelmét.
– Van egy bátyám. Én örököltem, de kettőnk nevére vettem a
fogadót – mondta az asszony. Már tudta, hogy ez hiba volt.
Talán a legnagyobb, amelyet valaha elkövetett. – Hamar rájött,
hogy nem tetszik neki a szakma. Londont szereti, meg a barátai
vidéki kastélyát.
– A saját életét éli, előkelő társaságban.
– Így is fogalmazhatunk. Néha meglátogat, de nem marad
sokáig. Az a típus, akinek sohasem volt rendes munkája, így
sohasem firtatom, miből él. – Jenna felállt, a tálalóról magához
vett egy tányért, és ismét az asztalhoz lépett. – Van pite és
mézeskalács is. Ma délután készítettem. Figyelmeztetem
azonban, Miss Younger életében először készített pitét – tette
hozzá. Avonwood udvariasan megdicsérte a pitét, de úgy tűnt,
jobban ízlik neki a mézeskalács. – Szóval már mindent tud
rólam.
– Kétlem. Sokkal többek vagyunk a mesterségünknél – felelte
Lucas.
– Mégis, az, amivel foglalkozunk, nagyban formál minket.
Maga mivel foglalkozik, Mr. Avonwood? Bálokba és fogadásokra
jár? Páholyból nézi a színházi előadásokat?
– Nyilván léhának tartja az ilyen életet.
– Talán, de egyben irigylésre méltónak is.
– Ilyen életet szeretne? Olyan embernek ismertem meg, aki
ennél többre vágyik – mondta Lucas.
Vajon tényleg még mindig erre az életre vágyom, mint régen?
– kérdezte önmagát Jenna, és az emlékeiben megelevenedtek a
bálok meg a fogadások, a vidám társaság és a gondtalanság.
Nem tagadhatta azonban, hogy mindezt valóban léhaságnak
gondolja.
 – Önnek mi a célja az életben, Mr. Avonwood? Úgy értem, az
élvezetek hajhászásán túl? Milyen céllal vágott át a földeken?
Vagy csupán vendégségbe tartott Leicesterbe?
Lucas lenyelte az utolsó falat mézeskalácsot, és csak utána
válaszolt:
– Miért érdekli? – kérdezte elragadó mosollyal.
– Valami arra sarkallta, hogy átvágjon a földeken ilyen cudar
időben. Nem hiszem, hogy... hogy léhaságból tette.
Lucas mosolyában öngúny rejlett; belekortyolt a borba, és
előrébb hajolt. Közben nem vette le a tekintetét az asszonyról.
– Elmondom, bár bizalmas az ügy – felelte. – Épp
becserkészek valakit.
Jenna csalódást érzett. Bosszantó, de hiába is tagadná. A
férfi egy sablonos, de nyilvánvalóan sürgős ok miatt vágott neki
az útnak.
Kétségkívül nő van a dologban.

Az asszony tekintete elhomályosult. Mintha tisztában lenne a

többivel, és hogy ez a fogadó volt az úti célja. Bár ez lehetetlen,
hiszen...
– Egy férfi nyomában vagyok. Családi ügy – folytatta Lucas.
– Nem akarok kíváncsiskodni – felelte Jenna, de ismét
visszatért a szemébe a tűz.
– Joga van a válaszhoz, hiszen megmentette az életemet.
– Ez túlzás – ellenkezett a nő, bár jól tudta, hogy valójában
nem az. Tényleg a gondoskodása mentette meg a férfi életét.
– Eladhatná a fogadót, és beköltözhetne a városba – mondta
Lucas, hogy témát váltson. – Most már sokkal többet ér, mint
amikor megvette.
– Gondoltam már rá.
– Mégsem adta el.
Az asszony elfordította a tekintetét, és megnyalta az ajkát.
Lucas elragadtatással bámulta a nyelve hegyét, és kissé
zavartan kapta el pillantását, amikor Jenna hirtelen a szemébe
nézett.
– Elmondok valamit, de ígérje meg, hogy nem rója fel neki.
Nem mintha valaha is találkoznának, de...
– Kivel? – vágott közbe Avonwood.
– A bátyámmal.
– Ígérem.
– Két hónappal ezelőtt megtudtam, hogy jelzáloghitelt vett
fel a fogadóra. Megtehette, hiszen kettőnk nevére írattam, hogy
neki is legyen vagyona. Csakhogy... – Bosszúság futott át az
asszony arcán. A borospohárért nyúlt, és jókorát kortyolt belőle.
– Csakhogy így nem adhatom el, és nem költözhetek a városba.
Még akkor sem, ha akarnék.
– Nem mondta meg önnek, hogy hitelt vett fel a fogadóra? –
kérdezte Lucas döbbenten.
– Nem. Egy szót sem szólt, pedig kötelessége lett volna. Azóta
nem találkoztunk, és félek, hogy veszekedés lesz belőle, amikor
meglátogat. Tisztességtelenül cselekedett, mert a pénz az
enyém.
– Valóban felettébb hitvány dolgot művelt. Tud róla valaki? –
kérdezte Avonwood.
Jenna megrázta a fejét, és ivott még egy korty bort.
 A csirkefogó! Úgy tett, mintha tényleg az övé lenne a vagyon
fele, és mivel férfi, azt csinál az egésszel, amit akar. Most
nyilván dőzsöl Londonban, klubokba meg fogadásokra jár a
hitelből.
Végül azonban biztosan a nyakára hág a pénznek, és
valakinek vissza kell fizetnie a kölcsönt, különben elárverezik a
fogadót. Jennának nyilván nincs annyi spórolt pénze, hogy
kifizesse a hitelezőt.
Gyáva gazember!
Mrs. Waverly gondterhelt és kétségbeesett arcot vágott,
látszott rajta, hogy ugyanazt gondolja, mint Lucas.
– Nem tudom, miért árultam el mindezt önnek. Egyszerűen
csak... – vonta meg a vállát az asszony szomorkás mosollyal.
Lucas hirtelen megértette, mennyire bántja a nőt a bátyja
aljassága, és látta rajta, hogy jólesik megosztania vele a terhet.
Nyilván számtalan éjszakát virrasztott át álmatlanul, pont e
szoba felett, mert nem hagyta nyugodni a lehetetlen helyzet,
amelybe a bátyja miatt került.
– Jól tette, hogy elmondta – suttogta Avonwood, majd
előrehajolt, és megfogta az asszony kezét. – Hol van most a
bátyja? Miért nem ír neki?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Jenna. – Egy lakást bérel
magának Londonban, de gyakran utazgat. Nyírfajdra vadászik
Skóciában, meg ilyesmi – sóhajtott. – Meg kell valahogy
oldanom a helyzetet. Végül úgyis el kell jönnie. Talán akkor
elhozza a pénzt, amiből visszafizethetem a hitelt.
Jenna nem húzta el a kezét, és egy darabig úgy tűnt, észre
sem veszi, hogy Lucas fogja. Azután hirtelen észbe kapott, a
férfi szemébe nézett, majd a kezükre.
– Azt hiszem, azért mondtam el mindezt, mert láttam önt,
amikor rosszul állt a szénája, és azt gondoltam, nem vet meg
nagyon, ha feltárom ön előtt a szívemet.
– Hálátlan gazember volnék, ha ez alapján alkotnék önről
véleményt. Köszönöm, hogy a bizalmába fogadott. Úgy érzem,
kölcsönös megértést érzünk egymás iránt. Talán még erősebbet,
mint ha régi barátok lennénk.
– Valóban így van – felelte Jenna kedves mosollyal, amitől
Lucas kis híján elolvadt. Szó nélkül előrehajolt, megfogta az
asszony állát, és szájon csókolta.

Milyen kellemes meglepetés volt a csók! Megdöbbentő és

egyben védelmező, pont amilyenre szüksége volt. Mindig
elromlott a kedve, ha a bátyja és a jelzáloghitel jutott az eszébe,
de most szinte úszott a boldogságban.
Az étkezőből beszélgetés hangjai szűrődtek a különterembe,
ám amikor a férfi megcsókolta, minden elnémult. Lucas tudta,
mit csinál, és egy pillanatig sem habozott a csókkal. Jenna
először el akart húzódni, de hamar meggondolta magát.
Túlságosan is élvezte a csókot ahhoz, hogy az illemmel
foglalkozzon.
Lucas abbahagyta a csókot, mielőtt hevesebbé és
szenvedélyesebbé vált volna. Egyszerűen hátradőlt a széken, de
nem engedte el az asszony kezét.
– Rég vártam ezt a pillanatot. Már betegen is erre gondoltam
– szólalt meg. Nem kért bocsánatot, és nem mentegetőzött, ami
nagyon tetszett Jennának.
– Remek csók volt – felelte az asszony, de maga sem tudta,
miért pont ezt mondja.
– Örülök, hogy így gondolja. Talán újra... – kezdte Lucas, és
előrehajolt.
– Inkább ne! – húzódott el Jenna. – Ahogy hallom, befejezték
a vacsorát. Bárki bejöhet.
Széklábak csikorogtak a padlón, és egy női hang jó éjszakát
kívánt valakinek. Léptek közeledtek a különterem felé. Lucas
elengedte az asszony kezét.
A vikomtesz feje bukkant fel az ajtónyílásban, majd az
asszony be is lépett. Lucas felállt, Jenna pedig köszönt a
ladynek.
– Csak azt akarom mondani, hogy elég jól sikerült a vacsora
– kezdte Lady Whitmarsh. – Közel sem az a börtönkoszt, amivel
fenyegetőzött – kedélyeskedett.
– Mindez az uraknak köszönhető. Örülök, hogy elégedett –
felelte Mrs. Waverly.
– A kocsisom kimerészkedett az útig sötétedés előtt. Azt
mondja, nem sok esélyt lát rá, hogy holnap továbbindulhatunk,
hacsak nem melegszik fel hirtelen az idő.
– Sajnálattal hallom. Ha gondolják, tartsunk ünnepséget.
– Az ifjú hölgyek már meg is kezdték az előkészületeket –
mondta a lady Avonwood felé fordulva. – Jobb színben van. Még
egy kissé sápadt, de a szeme már tiszta.
– Valóban sokkal jobban érzem magamat, köszönöm – felelte
Lucas.
– A nagyanyja és én barátnők voltunk. Sajnálattal értesültem
a sérüléséről.
– A családom eltúlozta a dolgot. Én még egészen olcsón
megúsztam – felelte a férfi.
– Hogyne. Fő a higgadtság. Nos, úgy érzem, ideje
megpihentetnem öreg csontjaimat – váltott témát a lady. –
Előreküldtem Miss Youngert az ágymelegítővel. Holnap is
nagyon szívesen segítek a konyhában. Jót tesz, ha elfoglalom
magamat – tette hozzá, majd elköszönt, és határozott léptekkel
elindult az étkezőn át fel az emeletre. Jenna szótlanul hallgatta
a távolodó lépteket.
– Nekem is pihennem kell – mondta végül, és felállt. –
Holnap rengeteg dolgom lesz.
Lucas kikísérte az asszonyt az étkezőbe.
Mr. Faringdon és Miss Macleod még mindig az asztalnál
ültek egymás mellett, és halkan beszélgettek. A galériáról
hallatszó lépések jelezték, hogy a többiek visszavonultak.
Lucas felkísérte Jennát az emeletre, és mire felértek, már
senkit sem láttak.
– Azt hiszem, én is elmegyek a többiekkel vadászni holnap –
mondta Lucas az asszony szobája felé tartva.
– Őrültség! Megtiltom! – vágta rá Jenna rémülten.
– Megtiltja?
– Ne kockáztasson! Visszaeshet, ha órákig kint tartózkodik a
hidegben – felelte az asszony, miközben kinyitotta a szoba
ajtaját. – Jó jel, hogy erősnek érzi magát, de még nem épült fel
teljesen.
– Talán igaza van – mondta Lucas bosszúságot színlelve, és
engedelmesen bólintott. – Egy kissé valóban gyengébbnek
érzem magamat, mint korábban.
– Mert nem pihent eleget – vágta rá az asszony a férfi arcát
fürkészve a félhomályban. A kimerültség jeleit kutatta rajta, és
próbálta eldönteni, valóban sápadt-e, ahogy a vikomtesz
mondta.
– Igaza van – felelte Avonwood, de a gyors beleegyezés
aggasztotta Jennát.
Ösztönösen a férfi homlokára tette a tenyerét, majd
végighúzta a kezét az arcán, mint korábban oly sokszor, hogy
megnézze, lázas-e.
Lucas hirtelen elkapta az asszony kezét, átölelte a derekát,
és könnyed mozdulattal, mintha egy tánclépést tennének,
behúzta a szobába, majd a csizmás lábával berúgta maga
mögött az ajtót.
Ezúttal máshogy csókolta meg. Kevésbé lágyan, sokkal
szenvedélyesebben. Közben szorosan ölelte, az ösztönös
vonzalom új magasságokba emelkedett, sóvárgássá és izzó
vággyá alakult. A test, amelyet Jenna az ágyban mosdatott,
szorosan az övéhez tapadt, és ő a legszívesebben örökre
elveszett volna a forró ölelésben.
Lucas egyre tüzesebben csókolt, de Jenna érezte, hogy
uralkodik magán. Így is mind követelődzőbbé vált, a nyakát és a
mellkasát csókolta, majd ismét az ajkát. Az asszony testén
eluralkodott a vad vágy, a szíve majdnem kiugrott a helyéről, és
ő teljesen átadta magát a varázslatos érzésnek.
Lucas egyre csak csókolta, féktelenül és felemésztőn, az
egyik karja szorosan ölelte, a másik elindult felfedezni a testét,
amitől a nőt az ájulás környékezte.
 Jenna tudta, csak egyetlen szavába kerülne, és a férfi
abbahagyná, de annyira elragadta a szenvedély, hogy ennek
még a gondolatát is elűzte magától. Véletlenül sem tenne ilyet.
Halk léptek zaja hallatszott az ajtó mögül, és valaki
bekopogott.
– Mrs. Waverly! – szólt egy női hang.
Mindketten megdermedtek, és a homlokukat egymásnak
támasztva levegő után kapkodtak.
Miss Macleod volt az.
Lucas szó nélkül azonnal belépett a kandalló fala mögött
nyíló hálószobába.
Jenna megigazította a haját, és remélte, semmi sem látszik
rajta az imént történtekből. Kinyitotta az ajtót.
– Bocsásson meg a zavarásért! – kezdte Miss Macleod. – Nem
alkalmatlankodom sokáig, látom, visszavonult.
– Ne mentegetőzzön, még olvasni akartam egy kicsit. Miben
segíthetek?
– Flora és én a holnapról beszélgettünk. Van néhány
csodálatos ötletünk, amivel szebbé tehetnénk az ünnepet, ha
nincs ellene kifogása. A konyhát is érintik. Omlós kekszet és
orosz teasüteményt akarunk készíteni, meg egy olyan
süteményt, ami...
– Feküdjenek le időben, mert hajnalban kell kelniük, ha
mindezt meg akarják sütni! – vágott közbe Jenna nevetve.
– Szóval megengedi?
– Természetesen. Én is a konyhában leszek kora reggel, és
segítek önöknek.
– Remek, csuda jó lesz. Az urak hoznak örökzöldeket a
vadászatról, és vacsora után énekelünk meg játszunk. Már
mindent elterveztünk.
– Köszönöm. Biztos vagyok benne, hogy sokkal jobb
ünnepséget szerveznek, mint én.
– Jó éjt! Most már hagyom, hadd olvasson – csacsogta Miss
Macleod, és elsietett. Jenna becsukta az ajtót, és nekidőlt, majd
vett pár mély lélegzetet, és bement a hálószobába.
Lucas a nagy ablaknál állt, és a holdfényben csillogó jeges
tájat nézte. Amikor meghallotta Jenna lépteit, hátrafordult, és
kitárta a karját, hogy újra magához ölelje.
Az asszony odalépett hozzá, ismét szorosan magához vonta,
és együtt gyönyörködtek a kinti csodavilágban.
– Bocsánatot kell kérnem? – kérdezte Lucas.
– Dehogy – rázta meg a fejét a nő. – Bár az illem szerint
szégyenkeznem kellene.
– Számomra teljesen természetes volt, nem bírtam tovább –
suttogta Avonwood, és megcsókolta az asszony fülét.
– Úgy látom, a láz elvette az eszedet – mosolygott Mrs.
Waverly.
– Valóban, de teljesen másként, mint gondolod.
Jenna közelebb bújt a férfihoz, és lehunyta a szemét.
– Adj még egy csókot, aztán menj vissza a szobádba, és
pihenj! – suttogta.
– Ha ott vagyok, te pedig itt, ki viseli gondomat?
– Már nem szorulsz ápolásra.
– Biztos, hogy ennyire jól vagyok?
– Már megint huncut vagy.
– Nagy hibát követtem el, hogy kiköltöztem a betegszobából
– mondta Lucas, és megcsókolta az asszonyt. – Senki sem
törődött vele, hogy ott töltöd az éjszakát.
– Abból viszont botrány lenne, ha most együtt látnának
minket – felelte Jenna, és kibontakozott az ölelésből. – Menned
kell!
– Úgy látom, nincs más választásom – sóhajtott színpadiasan
Lucas, és az ajtóhoz sétált. Hirtelen megfordult. – Említetted a
bátyádat a vacsoránál. Mi a neve? – kérdezte.
– Selwyn.
Lucas biccentett, majd elmosolyodott, és kinyitotta az ajtót.
Miután körülnézett, eltűnt a sötét folyosón.

Selwyn Waverly.
Steven Wickersham.
A pokolba!
Remélte, hogy téved.
Ki tudja? Nem kérheti Jennát, hogy adjon részletes
személyleírást a bátyjáról. Kék a szeme? Vörösesszőke vagy
szalmaszőke a haja? Milyen magas pontosan? Apropó! Szokása,
hogy az utazásai közben gyanútlan nőket csábít el, és meglopja
őket?
Lucas végignyúlt az ágyon, és sorra vette a bizonyítékokat.
Úgy tűnik, ez a Selwyn lopott a saját húgától. Már ez elég ok volt
arra, hogy Wickersham legyen.
Wickersham azt mondta az előző fogadóban, hogy a Fehér
Rózsába tart. Ennek ellenére Jenna nem volt benne biztos, hogy
a bátyja meglátogatja. A fogadót jól ismerték azokban a
körökben, ahol Wickersham forgolódott. Ettől azonban Steven
még nem lesz Selwyn.
Nem akarta, hogy a két személy ugyanaz legyen. Végül is a
Waverly Jenna asszonyneve, így a bátyjáé nem lehet az. Na
ugye! Nem ugyanarról az emberről van szó. Igyekezett elhinni
ezt, de el kellett ismernie, hogy a többi tény ennek az
ellenkezőjét sugallja.
Az ördög vigye el! Szép lenne, ha Jenna bátyját lopással
vádolná azok után, amit az asszony érte tett. És ami a kettejük
közötti kapcsolatot illeti...
Nem lett volna szabad megcsókolnia. Hamarabb eszébe
kellett volna jutnia, hogy Steven és Selwyn ugyanaz lehet. Nem
lett volna szabad megfeledkeznie a kötelességéről.
Nem lett volna szabad, hogy érzelmi kapcsolat alakuljon ki
kettejük között.
Csakhogy ezt sem ő, sem Jenna nem befolyásolhatta.
Egyszerűen csak megtörtént. Ez következett a betegségéből és
abból, ahogy a nő ápolta. Akár magára is hagyhatta volna a
sörfőző szobájában. Más ezt tette volna. Így nem kellett volna
fáradoznia, és nem kerültek volna közel egymáshoz. Semmi
sem történt volna.
Minden a csók miatt van. Pedig milyen jólesett! A
beteljesedés a lázálmaiban kezdődött. Egy új közelség, amely a
kiszolgáltatottság alatt született, majd önálló életre kelt, és
továbbfejlődik, ha mindketten akarják.
Lucas felállt, és járkálni kezdett a szűkös szobában. Nem
tudta, mi a megoldás. Vagy megvárja Jenna bátyját, és akkor
kiderül, hogy ő-e Steven Wickersham, a gazember, vagy távozik
az enyhülés beálltával, és megszegi a Marianne-nek tett ígéretét.
Mindkét esetben elárulja azt, aki fontos az életében.
Gondolt egyet, magához vette a lámpást, kisietett a szobából,
és elindult lefelé a lépcsőn. Lehetséges, tényleg csak lehetséges,
hogy Wickersham más okból jön ide, és nem azért, mert Jenna
bátyja vagy a fogadó vendége.
Lenyomta a konyhával szemközti raktárhelyiség ajtajának a
kilincsét. Ezúttal nem zárták be. Besurrant, és becsukta maga
mögött az ajtót. Letette a lámpást, és a csomagokkal teli
kosarakhoz guggolt. Jenna azt mondta, fuvarosok hagyták itt
mindet. A szomszédok és más utazók ide címezték a nagyobb
küldeményeknek.
Átnézte csomagokat meg a dobozokat, és elolvasta a
címkéket. Az egyikben könyvek voltak, a másik könnyebb volt,
talán ruhákat tartalmazott. Néhány furcsa alakú batyuról nem
lehetett kideríteni, mit rejt.
Talált egy csomagot, amelyet Burrellben adtak fel. Átutazott
a városon, miközben Wickershamet követte. A kis küldeményt a
fogadóba címezték S. Williams nevére.
Egy újabb S. W.
Ez felkeltette a gyanúját. Minden világos! Ez az ember,
akárhogy hívják, gondoskodott róla, hogy a lopott tárgyakat ne
találhassák meg nála, ezért elküldte őket a fogadóba, amelyet a
következő hódítás felé menet érintett. Megszabadult tőlük, amíg
biztonságos távolságba nem jutott, és a fogadóba betérve ismét
magához vette az ékszereket.
Lucas megtapogatta a zsákot, de nem tudta megállapítani,
mit rejt. Nem volt súlyos, a feladó olcsón elküldhette volna
postán is, mégis más módszert választott.
Tovább kutatott, és még egy S. W. monogramos küldeményt
talált. Lehet, hogy még több van más szobákban és a pincében.
Lehet, hogy több hónap bűnös úton szerzett zsákmánya vár itt a
gazemberre.
Ha igaza van, ez már nem magánügy, a hatóságok elé kell
tárni az esetet.
Kísértést érzett, hogy kibontsa a csomagokat, de inkább
felállt, és magához vette a lámpást, majd kinyitotta az ajtót, és
kilépett.
Majdnem beleütközött Jennába.

Jenna hátrahőkölt, mert a férfi váratlanul lépett elé, kezében a

lámpással. Farkasszemet néztek egymással. Csak akkor döbbent
rá, hogy a raktárból jött ki, amikor tett felé egy lépést. A
kezében megremegett a tálca.
Miért volt Lucas a raktárban?
– Mi van a tálcán? – kérdezte a férfi, mintha ez lenne a világ
legtermészetesebb kérdése.
– Kamillatea. Neked viszem. Idd meg lefekvés előtt!
– A szobámba akartad vinni?
– Igen, de mivel itt vagy, tessék! – mondta az asszony, és a
férfi felé nyújtotta a tálcát.
Lucas rátette a lámpást, és átvette Jennától. Az asszony
leemelte róla a magáét, majd együtt indultak az emeletre vezető
lépcsőhöz.
– A raktárban voltál?
 – Igen. Fűszert kerestem a forralt borhoz. Holnap
ünneplünk, jó lenne, ha tudnék készíteni. Szegfűszeggel a
legjobb, de más fűszerrel is szeretem.
Hihetőnek hangzott, bár...
– A fűszerek a kis konyhaszekrényben vannak – mondta
Jenna. – Biztos találunk mindent, amire szükséged van.
– Holnap elkészítem a forralt bort, ha nem engedsz el a
vadászatra.
A célzás hallatán Jenna majdnem ismét megfogta a férfi
homlokát, de még időben észbe kapott. Lucas elmosolyodott,
mert észrevette az ösztönös mozdulatot.
– Mindig aggódó pillantással érinted meg a homlokomat.
Most is erre készültél?
– Nem.
– Nyugodtan megnézheted, lázas vagyok-e. Most nem tudlak
magamhoz húzni, hiszen nálam van a tálca.
– Kinézem belőled, hogy nem érdekel, mi történik a
porceláncsészémmel, ha mégis magadhoz akarnál húzni.
– Valóban? – kérdezte Lucas incselkedve, a tálcát az egyik
kezében egyensúlyozva.
Felértek az emeletre, és elindultak a szobák felé. Beszélgetés
és motoszkálás szűrődött ki a szobákból. Biztosan a fiatal
hölgyek tervezik az ünnepséget.
Megálltak Lucas ajtajánál.
– Igyál te is egy kis teát! Két csészét látok. Figyelned kell az
egészségedre, sok időt töltöttünk együtt.
– Az enyémet beviszem a szobámba – mondta Jenna. Töltött
magának, és magához vette a csészét.
 – Nem szeretnél mellé társaságot? – kérdezte Avonwood, és
kinyitotta az ajtót.
Jenna elbizonytalanodott. A lámpás fénye megvilágította a
férfi jóképű arcát, és a korábbi ölelések emlékétől ismét
felébredt az asszonyban a vágy. Senki sem látta őket. Milyen
egyszerű lenne besurranni a szobába, hogy néhány órát együtt
töltsenek, és mindent megtudjon a férfiról, amit csak lehet.
Sajnos azonban ez túl vakmerő és meggondolatlan lenne.
Bárcsak megtehetné! Tudta, hogy ezzel azt kockáztatja, hogy
sohasem teljesednek ki az egymás iránti érzéseik.
– Pihennem kell. Sok dolgom van holnap – suttogta. – Pihenj
te is! – tette hozzá, és elindult a szobája felé.
Tisztességes nő módjára viselkedett. Ahogy távolodott, a
tarkóján érezte a férfi tekintetét. A sóvárgása csak azután
csillapodott, hogy becsukta maga mögött az ajtót.
Jenna leült az egyik kandalló melletti székre, megitta a teát,
és közben átgondolta a másnapi teendőket és feladatokat. Így
legalább nem azon járt az esze, mit tagadott meg magától az
imént.
Szintén nem akart belegondolni, mit csinált Lucas a
raktárban. Senki sem tartja ott a fűszereit. Mit keresett ott Lucas
Avonwood?
 Hetedik fejezet

Lucas a fogadó udvaráról beszűrődő zajra ébredt. Felkelt, és

kinézett az ablakon. A vadászok tértek vissza. Faringdon
vadkacsákat hozott, amelyeket átnyújtott Peternek. Rob
Matthews zárta a sort.
Juncker egy fát vonszolt maga után.
Lehet, hogy a kandallóba szánja. Remélte, nem. A frissen
vágott fenyő nem jó tűzifa, mivel rettentően füstöl.
Magára kapta a ruháit, a vödörért nyúlt, és elindult a
pincében lévő kúthoz. Amikor kinyitotta az ajtót, egyből
észrevette, hogy valaki már hozott neki vizet. Nyilván
megszánták a beteget. Megmosakodott, megborotválkozott, és
lement a földszintre.
Miss Macleod szolgálója a pince felé tartott, hogy vizet
hozzon. Zajok hallatszottak a konyhából, ezért benézett az
ajtón.
A hölgyek mind ott tüsténkedtek. Jenna egy nagy üstben
szurkált valamit. Miss Younger pitetésztát nyújtott, Miss
Macleod lisztet szitált. Lady Whitmarsh az asztalnál teázott, és
felügyelte a munkát.
– Kerüljön beljebb, Mr. Avonwood! – invitálta a vikomtesz,
amikor meglátta a férfit. – Örülök, hogy jobban fest. Ugye
milyen jól néz ki, Mrs. Waverly? – kérdezte Jennától.
– Valóban – fordult Lucas felé az asszony. – Kész csoda, hogy
ilyen gyorsan meggyógyult.
 – Szó sincs csodáról. Szigorú volt az ápolónő – felelte
Avonwood Jennához lépve, és erőt kellett vennie magán,
nehogy hátulról átölelje, ahogy előző este tette. Belepillantott az
üstbe. Egy nagy húsdarab próbált a forrásban lévő víz
felszínére törni, de Jenna mindig visszalökte.
– Sonka – mondta. – Egy óra múlva elkészül.
– Láttam, amikor a vadászok meghozták a vadkacsákat, de
vaddisznót nem vettem észre.
– Ezt a tartalékból vételeztem, majd szerzek másikat az
ünnepek után. Örülök a vadkacsáknak. Peter előkészíti és
mindjárt behozza őket – tette hozzá, és a vikomtesz felé
biccentett. – Maradt egy kis reggeli. Egyen, ha éhes, szolgálja ki
magát! Vagy várjon még egy félórát, és egyen az urakkal. Tojást
készítek nekik.
Lucas nem akart várni, mert egy teljes napig alig evett, és be
kellett pótolnia a lemaradást. Az előző napi vacsora is rég volt
már. Sült burgonyát, kenyeret és szalonnát tett egy tányérra az
asztalról, majd leült, és nekilátott a falatozásnak.
Jenna egy kosárral a hóna alatt elsuhant mellette az ajtó
irányába.
– Otthagyja a sonkát? – kérdezte Lucas.
– Csak tojásért és néhány holmiért megyek a pincébe –
felelte az asszony. – Mindjárt jövök.
– Segítek – ajánlotta Avonwood. Lenyelte az utolsó falat
kenyeret, és Jenna után indult. Lady Whitmarsh kíváncsian
felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem.
– Nincs szükségem segítségre – jelentette ki a nő a belső
udvaron. – Nem akarom, hogy megfázzon.
 – Nem fázom meg. Teljesen jól vagyok.
– Ezek szerint kialudta magát.
– Szemrehányást tesz, amiért nem hajnalban keltem? Ha
megengedte volna, hogy vadásszak, felkeltem volna. Jobban
teljesítettem volna, mint az a két szolgáló.
– A vikomtesz megszidta őket. Úgy tűnik, a férfi szolgálók
élvezik a helyzetet, mert kevés a dolguk, és jól mulatnak. Már
felfedezték a sörfőzdét.
Elérték a pincelejárót. Lefelé menet minden lépéssel
melegebb lett.
Az étkező, a különterem és az épület mögött futó ösvény alá
tágas pincét vájtak. A kőmennyezeten két nyílás engedte át a
fényt.
Jenna egy szalmakupachoz lépett, óvatosan félrehúzta a
tetejét, és egy kosárba szedte az előbukkanó tojásokat.
– Van baromfija? – kérdezte Lucas meglepetten. – Nem
láttam állatokat.
– Az egyik szomszédtól vásárolom a tojást. Mr. Dormont
hetente háromszor jön, és eladja a feleslegét. Sok tojás fogy,
amikor telt ház van – mondta az asszony, és egy pillanatra
elhallgatott. – Gondoltam rá, hogy baromfit tartsak a dél felé
néző kertben az istálló mellett. Praktikus lenne, és tyúkól is van,
ahol a levágandó csirkéket tartom – vonta meg a vállát. –
Marhám is lehetne, és így lenne tej, sajt meg vaj is, és nem
kellene Mr. Lawrence-től vásárolnom, de mindez már túl
falusias volna nekem. A fogadó üzemeltetése másfajta feladat. A
gazdálkodás nem nekem való.
– Biztos vagyok benne, hogy a szomszédok örülnek ennek.
Szépen kereshetnek az árujukkal.
– Ráadásul segítenek rajtam. Mindenki jól jár.
Lucas hagyta az asszonyt, hadd gyűjtse össze a tojásokat, és
közben körbesétált a pincében. Az egyik sarokban
elkülönítettek egy helyiséget a húsok számára, mellette egy
dézsa és fogasok a mosnivalónak. A polcokon
cserépedényekben tejszínt tároltak a túlsó oldalon. Ládákban
alma, répa, hagyma és egyéb élelmiszerek sorakoztak a fal
mellett. A hidegben jól elálltak, de nem fagytak meg. A kút a
pince közepén volt, és egy jókora, zsanéros fafedél takarta. A
vödör egy forgórészről lógott alá.
Lucas a szemét meresztette a félhomályban, hátha észrevesz
még több kosarat és csomagot. Az egyik sötét sarokban egy nagy
faládát pillantott meg, amelyben kisebb dobozok voltak. Az
egyiket felemelte, elég nehéznek bizonyult. Papírcímkéket
ragasztottak a dobozokra, de nem derült ki, hogy mi a
rendeltetési helyük.
Vissza kell jönnie egyedül egy lámpással.

Jenna rájött, hogy túl sok tojást tett a kosárba, ezért visszarakott
párat a helyére.
Amikor lefelé jöttek, arra gondolt, Lucas azért tart vele, hogy
kettesben maradhassanak, és megcsókolhassa. Már jó ideje erre
várt, szándékosan lassan dolgozott, hogy teljen az idő. Közben
azt figyelte, mikor lép a háta mögé. Elképzelte, hogy átöleli, pont
úgy, ahogy a szobában. Magához szorítja, majd megfordítja, és
szenvedélyesen megcsókolja.
 – Felhasználhatom ezeket? – szólalt meg Lucas közvetlenül
mögötte. Jenna érezte a leheletét a tarkóján. Megborzongott, bár
az ölelés elmaradt. Csak kinyújtotta a kezét, és három narancsot
meg két citromot tett a kosárba. – Remélem, nem törik össze a
tojásokat. A forralt borhoz kellenek.
– Betakarom a tojásokat – felelte Jenna.
Eltelt pár pillanat. Nagyon lassan, mert a nő végig arra
számított, hogy Lucashoz bújhat, de nem történt semmi. A férfi
folytatta a nézelődést a pincében, mintha valami kincset
keresne.
– Most jársz először pincében? – kérdezte az asszony
magában bosszankodva, miközben véletlenül eltört egy tojást.
Gyorsan betette a kosárba, hogy azt használja fel legelőször. – A
kutat leszámítva semmi különleges nincs benne.
– Nagyobb, mint egy átlagos pince. Látom, szépen rendet
tartasz benne.
Jenna valóban rendet tartott a pincében, de ettől még nem
hitte, hogy Lucas a pince architektúrájára kíváncsi.
Hátrafordulva azt látta, hogy a férfi annak a bornak a
maradékát szemléli, amelyet Selwyn tavaly küldött. Hogy
megörült, amikor a kocsi megállt az ajtó előtt azzal a sok
rekesszel! Még jobban örült, amikor megkóstolta a bort, és
rájött, hogy kitűnő.
Viszont eléggé megcsappant a lelkesedése, amikor
észrevette, hogy nincs vámpecsét a rekeszeken, és túl tiszták a
portugál címkék.
Selwyn magyarázata azonban csillapította az aggodalmát
augusztusban, amikor legutoljára meglátogatta. Azt mondta,
kártyán nyerte a bort, és külön rekeszeket csináltatott, hogy
épségben megérkezzenek a fogadóba. A borkereskedő rossz
szériája a kártyaasztalnál megspórolt Jennának legalább száz
fontot. „Ne mondd, hogy nem támogatlak! – mondta Selwyn. –
Ebből legalább két éven át fizeted a személyzetet.”
Lucas pont azokat a rekeszeket nézegette, és talán pont
ugyanarra gondolt, mint ő. A csempészés gyakori volt a
partvidéken, de erre, északon ritkább. Ennek ellenére az ilyen
portéka nyilván megtalálta az útját az ország belsejébe. Nem
isznak meg mindent Kentben vagy Cornwallban.
Lucas határozott léptekkel járt-kelt a pincében. Nem tartozik
neki magyarázattal, így nincs miről felvilágosítania.
– Nagyon titokzatos vagy a félhomályban – jegyezte meg
Lucas az asszonyhoz lépve. – Titokzatos és szép. A beszűrődő
fény ezüstbe vonja az arcodat.
– Szép kis bók. Ezek szerint a pincében nézek ki a legjobban
– mondta Jenna gúnyosan.
– Te mindig szép vagy – suttogta a férfi, és az ujjbegyével
megsimogatta az asszony kosarat tartó kezét.
Jenna az érintéstől megborzongott. Most biztosan
megcsókolja. A gondolattól felgyorsult a szívverése.
– Majd én hozom – mondta Lucas, és kivette a kosarat a
kezéből.
Együtt indultak a földszintre. Úgy tűnt, Avonwood teljesen
felépült.

Komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne tegye le a kosarat, és

ne ölelje szorosan magához Jennát. Higgadtságot erőltetett
magára, és összeszedte a gondolatait.
Ha csak részben van igaza, már akkor is hiba volna újra
megcsókolni. Tisztességtelen és helytelen.
Beléptek a konyhába, és az asszony nekilátott a
tojásfőzésnek. Pont akkor készültek el, amikor Faringdon és
Juncker csatlakoztak hozzájuk. Jóízűen elfogyasztották a tojást,
a kenyeret meg a sajtot. Konrad ezután odalépett a kondérhoz,
és beleszagolt.
– Kivenné a sonkát a vízből? – kérdezte tőle Mrs. Waverly, és
átnyújtott neki egy hosszú nyelű kanalat.
– Talán megbirkózom vele – mondta Juncker, és
megbökdöste a húst. – Hová tegyem?
– A nagy serpenyőbe – felelte az asszony, és egy nagy
böllérkést is a férfi kezébe nyomott. – Ezzel könnyebb lesz.
– Segítek – ajánlotta Lucas. – Két embernek könnyebb.
Jenna odanyújtott a férfinak egy vastag konyharuhát.
– Vigyázzon, forró! De ezzel talán meg tudja fogni a csontot!
– Beleszúrom a kést, így könnyebben megemeljük – mondta
Konrad.
– Meg ne égessék magukat! Nagyon forró a víz –
figyelmeztetett őket Jenna.
– Megvan. Felkészült? – kérdezte Konrad, miután párszor
elpróbálta, hogyan mozdítsák meg a nagy darab húst. Felemelte
a kanállal, majd beleszúrta a kést, és kivette a forrásban lévő
vízből. Lucas megfogta, és átemelte a serpenyőbe.
– Egy csepp sem ment a csinos felöltőjére – mosolygott
Juncker. – Az ebédlőben egy meglepetést készítek elő. Jöjjön,
megmutatom!
– Megyek, de szükségem lesz egy pohár jóféle portóira –
felelte Avonwood.
– Hasznát venném a segítségének, mert úgy látom, remekül
tud emelgetni – mondta Konrad, és kíváncsi tekintetű társát
bevezette az étkezőbe. Ezután egy órán át dolgoztak a
meglepetésen.
Amikor Avonwood portóis pohárral a kezében visszaért a
konyhába, a sonka teljesen máshogy nézett ki. Jenna lefejtette
róla a bőrt, és leöntötte zsírral.
– Pont jókor. Be kell tenni a sütőbe, de egyedül nem bírom el.
A kemence több részből állt, acélajtókkal ellátva. Az alsó volt
a legnagyobb. Avonwood betolta a serpenyőt a sütőbe, és
becsukta az ajtót. Jenna a füle mögé simított egy kósza
hajtincset, és kinyújtózott.
– Lepihenek egy órára vacsora előtt – mondta.
– Ha megmutatja, hol vannak a hozzávalók, elkészítem a
forralt bort – ajánlotta a férfi.
Mrs. Waverly leemelt egy nehéz edényt a polcról, és az
asztalra tette, majd elővette a cukortömböt is.
– Ebben az edényben hamar megmelegedik a bor a
tűzhelyen – közölte, majd távozott.
Lucas portóit öntött az edénybe, cukrot adott hozzá, majd
felvágta a narancsokat meg a citromokat, és belecsavarta a
levüket a borba. Végül kiválogatott pár fűszert a kis
konyhaszekrényből, és azokat is beleszórta a borba, majd a
tűzhelyre tette az edényt.
Amíg arra várt, hogy felmelegedjen, eltöprengett a
kellemetlen gondolatokon, amelyek a pincében jutottak az
eszébe. Sejtette, mit talál, amikor visszatér. Bort, rengeteg bort,
méghozzá vámpecsét nélkül. A kérdés csak az, tudja-e Jenna, mi
van a rekeszekben, és tudja-e, hogy csempészáru.
Nem biztos, hogy tudja. A fuvarozók nagyobb árukat is itt
hagyhattak megőrzésre. Remek módja a törvénytelenül szerzett
javak mozgatásának. Jenna jóhiszeműen megengedte, hogy nála
tárolják ezeket a csomagokat, amíg a címzett nem jelentkezik
értük.
Az is lehet azonban, hogy ő mozgatja a szálakat. Ki
gyanakodna rá? Előkelő vendégeknek fogadót fenntartó fiatal
nő, aki nagy hangsúlyt fektet a színvonalas kiszolgálásra. Ki
feltételezné, hogy csempészárut vásárol? Ha megtalálják a bort,
akkor sem tudná rábizonyítani a bíróság, hogy ő hozatta be
törvénytelenül Angliába.
Lucas nem akarta, hogy kiderüljön, Jenna benne van az
ügyben. Mégis elképzelhető volt, mint ahogy Steven
Wickersham is lehet a bátyja, Selwyn. Talán bűntársak.
Bántó gondolat és egyben hálátlan is. Önmaga is
meglepődött, mennyire elkeserítené, ha így lenne. Nem Jenna
vagy maga miatt, hanem a kettejük között kialakuló különleges
kapcsolat miatt.
Elővett egy kanalat, a forralt borba merítette, majd kicsit
megfújta és megkóstolta az italt. Ezután ismét megfűszerezte, és
citromhéjat is vágott még bele. Újra megkóstolta, és biccentett.
Elképzelte Jennát, ahogy a szobájában pihen a sok ünnepi
előkészület után, amelyet a nála rekedt vendégek kedvéért tett.
Levett két csészét a polcról, forralt bort mert beléjük, egy
tálcára tette őket, és kiment a konyhából.
Nem hagyhatja figyelmen kívül a lehetőséget, hogy a nő
belekeveredett egy bűncselekménybe, de nem kell egyből
gyanakodnia. Csak nehogy a vágy elhomályosítsa az éleslátását!

– Itt van néhány szalag, jók lesznek? – kérdezte Jenna,

miközben a varródobozban kutatott.
– Nem baj, ha egyszerűek, ezek is megteszik – felelte Alice, és
a köténye zsebébe mélyesztette a szalagokat. – Miss Younger
szája tátva marad majd Mr. Juncker meglepetésétől.
Mindannyiunknak készül, de valójában az ő kedvéért csinálja.
Szerintem belehabarodott.
Jenna elmosolyodott. Milyen csodás lenne, ha két vendég
egymásba szeretne ebben a különleges helyzetben. Főleg úgy,
hogy két ilyen rokonszenves emberről van szó. Remélte, hogy
Alice-nek igaza van.
– Azt mondod, szerezzek valami csillogót? – kérdezte Mrs.
Waverly a fésülködőasztalához lépve. – Itt ez a pár fülbevaló
meg ez a szakadt nyaklánc. Olcsó bizsu mindkettő, de a fény
megtörik rajtuk.
– Remek! Nagyapa akasztókat készít fonálból az almáknak,
azokat is felakasztjuk. Nagyon izgalmas. Jöjjön, nézz meg! –
intett Alice az ajtó felé.
Mindketten elindultak az étkezőbe. A két kocsis a galérián
térdelt, és szalagokat kötözött a korlátra.
– Húzzák feljebb a bal oldalát! – szólalt meg egy hang. A
távolabbi férfi felsóhajtott, és megigazította az örökzöldet. –
Még jobban.
– De jó, hogy ennyire ért hozzá – morogta az egyikük. – Pedig
én mutattam meg neki, hogy a sok apró darabból hogyan lehet
egy nagy hosszút csinálni.
– Nagyon elégedett magával, annyi szent – dünnyögte a
másik. – Ez történik, ha egy gazda egyenrangú félként kezeli a
szolgáját. Elfelejti, hol a helye.
– Ha ennél többet akar, csinálja meg maga!
Jenna észrevette, hogy Rob Matthews osztogatja az
utasításokat. Az ablakokat és a nagy asztalt már feldíszítették az
örökzöldekből kötött csokrokkal.
Nagy morgások és nyögések közepette a két kocsis
feltápászkodott, és elindult a lépcső felé. Alice követte őket,
miközben a galériáról levezető lépcsőn felbukkant Lucas, aki
egy tálcát tartott a kezében.
– Önnek pihennie kellene – mondta a férfi.
– Önnek is – felelte a nő.
– Igyunk egy kis forralt bort, és közben pihenjünk együtt!
Az asszony fejében megjelent a kép, ahogy egymás mellett
fekszenek az ágyon, és a férfi pár békés percre átöleli. Elpirult,
mintha máris megitta volna a bort.
– Remek ötlet – felelte, majd bevezette Lucast a szobájába.
– Vidámnak látlak, nem kimerültnek – jegyezte meg Lucas,
amikor kettesben maradtak
– Örülök, hogy a fogadó menedékhellyé vált. Jól érzem
magamat, és nem esik nehezemre a munka. Ünnepi
alkalmakkor inkább öröm, mint teher a főzés – mondta Jenna a
tűz előtt állva, és a forralt bort kortyolgatva. – Már
megfeledkeztem a karácsony örömeiről.
Lucas előrehajolt, megfogta az asszony kezét, és közelebb
húzta magához. Ezután letette a csészéjét, és Jenna kezéből is
kivette az övét.
– A karácsony örömeiről nem szabad megfeledkezni –
jelentette ki.
Pedig az asszony már megfeledkezett róluk, hiába tagadná.
A saját hibája.
– A karácsony a családról és a barátokról szól – jegyezte meg
halkan.
– Mindig egyedül töltöd az ünnepeket? – kérdezte Lucas
kedves pillantással. Ismét közelebb húzta magához a nőt, és az
ölébe ültette.
– A bátyám mindig megígéri, hogy meglátogat, de csak
ritkán tartja a szavát. Biztosan most is valamelyik barátjának a
kastélyában dőzsöl. Nem elég érdekes neki egy csendes nap a
húgával. Nem csoda, én sem biztos, hogy meglátogatnék egy
rokont egy üres fogadóban.
– Most nem maradsz egyedül, mindannyian itt leszünk.
– Amíg el nem olvad a jég. Amikor kint jártam, úgy éreztem,
enyhül az idő – felelte Jenna, és a férfi vállára hajtotta a fejét. –
Csodálkoznék, ha holnap nem utazna el mindenki. Élvezzük a
szentestét! Olyan lesz, mint lánykoromban. Éneklünk, jól
érezzük magunkat, és sok forralt bort iszunk.
– Alice és a nagyapja is marad?
– Nem biztos. Alice udvarlója bizonyára megtalálja a módját,
hogy eljöjjön, és elvigye őket. Nagyon találékony fiatalember.
Lucas ölelése az asszony testét és lelkét is felmelegítette.
Jenna szíve nagyot dobbant. Pár percig így maradtak, és
élvezték a pillanat meghittségét és békéjét.
– Megvárom veled, amíg a szolgálók visszatérnek – suttogta
Lucas, és lágyan homlokon csókolta az asszonyt.
Jenna szinte elolvadt a férfi ölelésétől. Azt kívánta, bárcsak
örökké tartana a pillanat, közben megcsókolná, és...
– Lemaradsz az ünnepségről, amire készültél – mondta
végül.
– Veled ünneplek. Jobb társaságot el sem tudnék képzelni.
Ha akarod, szívesen segítek bármiben. Úgy tűnik, nem
ragasztottam rád a nyavalyát, de ez pár napig még nem lesz
biztos. Nem volna bölcs, ha egyedül maradnál.
– Kedves tőled, de miattam ne változtass a terveiden –
ellenkezett Jenna a férfi szemébe nézve.
– Pedig ez a szándékom. Nagy örömet szereznél vele, ha
megengednéd, hogy itt maradjak még egy darabig.
Az asszony örült az ajánlatnak. Lucas arcára tette a kezét, de
ezúttal nem azért, hogy a lázát ellenőrizze. Váratlan ajándéknak
tekintette, hogy még két napig vele lesz.
– Nagyon szeretném, ha maradnál – suttogta.
Lucas is megsimogatta a nő arcát, majd közelebb húzta
magához, és találkozott az ajkuk.
Jenna türelmetlenül várta a csókot, és ezt nem is leplezte.
Fantasztikus érzés kerítette hatalmába az egész testét.
Elevennek és élettelinek érezte magát, a sírással küszködött a
boldogságtól. Lucas egyre csak csókolta. Az ajkát, a nyakát, a
csuklóját, és hirtelen belehasított a kínzó vágy.
Tudta, mi lesz mindennek a következménye. Valójában
felkínálta magát. Az elhangzottak után Lucas biztos lehet
benne, hogy... Nem érdekelte. El akart veszni az ölelésében,
hogy átadhassa magát a csókok ígérte beteljesedésnek. A
következő két nap emlékéből élete végéig táplálkozhat, ezt
biztosra vette.
A férfi Jenna nyakába temette az arcát, és megcsókolta a
fülét, majd a keze elindult felfelé a derekáról, és megpihent a
keblén. Az asszony levegő után kapkodott.
– Magányos vagy a férjed halála óta? – suttogta Lucas
szavakba öntve a régóta rejtegetett gondolatait.
A férje?
Ó!
Ó, te jó ég!
Jenna úgy tett, mintha nem hallotta volna a kérdést.
Szenvedélyesebben csókolt, hátha Lucas elfelejti. Sikerrel járt,
mert ezzel felkeltette a férfi vágyát. A lázas csókok és forró
érintések közepette úgy tűnt, valóban megfeledkezik a
kérdésről.
A férfi megmarkolta az asszony mellét, amitől az halkan
felsikoltott, mert sohasem érzett még ekkora izgalmat. Az
érintés vakmerő reakciót váltott ki belőle. Kezét a lüktető ölére
nyomta, hogy így nyerjen némi megkönnyebbülést. Lucas
kioldotta a ruha egyik szalagját.
– Asszonyom! – hallatszott Alice hangja az ajtó mögül.
A férfi szélsebesen talpra állította Jennát, remegő kezébe
nyomta a csészét, és gyorsan megigazította a szoknyáját.
– Szabad! – kiáltotta a nő.
Az asszony úgy érezte, egy örökkévalóság telik el, mire
kinyílt az ajtó. Alice körülnézett. Jenna is, mert fogalma sem
volt róla, mit láthat a lány. Alice tekintete végül Avonwoodon
állapodott meg. Az egyik széken ült teljesen nyugodtan, és egy
csészét tartott a kezében. Szinte unottnak tűnt. Jenna három
méterre állt tőle, szintén egy csészével a kezében.
Semmi gyanús nem látszott rajtuk.
Ennek ellenére Jennának az volt az érzése, Alice pontosan
tudja, mi történt.
– Gondoltam, megkérdezem, hogy elkezdhetem-e az
almakompótot – mondta a lány.
– Remek ötlet. Én is megyek. Rengeteg a dolgom, és nem
halogathatom őket tovább. Köszönöm a frissítőt, Mr. Avonwood.
Remek forralt bort készített – fordult Jenna a férfi felé, majd
Alice-szel együtt távozott a szobából.
– Furcsa, hogy Mr. Avonwood ült, miközben ön állt –
jegyezte meg a lány a lépcső felé menet. – Azt hittem, az urak
mindig állnak, ha egy hölgy is áll.
– Külön kértem, hogy üljön le. Még nem épült fel teljesen, és
pihenésre van szüksége – felelte az asszony.
– Nekem úgy tűnt, kutya baja. Nagyon hálás lehet önnek.
– Épp elég hálás. A túl sok hála teher.
– Biztos vagyok benne, hogy talál módot a kifejezésére
anélkül, hogy a terhére lenne, hiszen úriember. Valószínűleg
ezért vitt önnek forralt bort.
– Igen, nagyon figyelmes tőle – felelte az asszony gyanakvó
pillantást vetve Alice-re, aki szintén kétkedőn nézett rá.
 Nyolcadik fejezet

Lucas pont akkor csatlakozott a többiekhez az étkezőben,

amikor felfedték Konrad nagy meglepetését. Miss Younger és
Lady Whitmarsh egy hatalmas lepel egy-egy sarkát fogta, amely
mögött a csillogó fa rejtőzött a galéria alatt. Konrad kedves
beszédet tartott, és a lepel lehullt.
Mr. Juncker túltett önmagán. A fát minden oldalról
lámpások világították meg. Az ágakon halványan csillogtak a
díszek, és a fa remekül illett a többi karácsonyi dekorációhoz.
Az ablakkereteket masnik ékesítették, és egy örökzöldfüzér
lógott alá a galériáról. Az otthonos és meghitt hangulatot
árasztó termet beragyogták a gyertyák, a lámpások és a
kandallóban pattogó nagy tűz.
Lucas arca is ragyogott, de nem a lámpásoktól vagy az
elfogyasztott forralt bortól. Egész délután uralkodnia kellett
önmagán, mert a legszívesebben elrabolta volna Jennát a
konyhából, és folytatta volna a csábítást.
Türelem, türelem! – mondogatta magában folyamatosan, de
nem igazán segített. A vacsora végét mindenképpen meg kell
várnia. Jenna ugyan nem felelt a kérdésre, hogy mennyire
kellett önmegtartóztatónak lennie özvegyként, de a csókjaiból
arra következtetett, hogy nem érintette férfi, amióta
megözvegyült.
Nagy valószínűséggel meg kell várnia, amíg a vendégek
nyugovóra térnek, és csak utána folytathatják, amit korábban
elkezdtek. A vendégek a fát csodálták, Lucas pedig azon
tűnődött, milyen jó lesz ismét átadnia magát a szép Jenna
imádásának.
– Gyönyörű – mondta Faringdon Lucas mellé lépve,
miközben le sem vette a tekintetét Miss Macleodról. Valójában a
karácsonyfára utalt.
– Úgy látszik, Mr. Junckernek jó érzéke van a díszletekhez.
Le sem tagadhatná a színházi hátterét. Remekül helyezte el a
világítást, csodás az étkező.
A tálalóasztalokra már korábban kirakták a különböző
édességeket, tortákat, pitéket és többfajta apró cukorkát.
Faringdon magához vett az egyik asztalról egy borospalackot.
– Portugál, méghozzá a Douro borvidékről – jegyezte meg
elismerően.
Lucas a palackra pillantott. Nem a pincében lévő rekeszből
származott, mert ezen volt vámpecsét. Faringdon ezzel
visszaterelte a gondolatait a gyanús rekeszekre. Pont most, a
fene vigye el!
Valóban felmerült a gyanú szikrája Jennával szemben, de a
szívében szunnyadó vágy erősebb volt. Persze hogy nincs köze a
csempészéshez! Ha lenne, már rég máshol élne. Miért lakna
még mindig az isten háta mögött, ha meggazdagodott volna a
törvénytelen üzletekből?
Teljesen észszerű érvelés, mégsem ezért vetette el a gyanút,
hanem azért, mert ösztönösen hitt az ártatlanságában. A szíve
azt súgta, az asszonynak semmi köze az egészhez. Egy olyan nő,
aki az egészsége kockáztatása árán is ápol egy idegent, nem
keveredik kétes ügyletekbe. Épp elég bűnözőt látott már, hogy
tudja, Jenna ártatlan. Ő nem jellemtelen, mint azok, akik a
könnyű pénzszerzésért bármire képesek. A nő nem becstelen,
kapzsi gazember, hiszen egész nap főzött a bajba jutott
utazókra, és virrasztott egy beteg mellett.
Konrad kibontotta az egyik borospalackot, és töltött
mindenkinek. Kezdetét vette a mulatság.
Jenna odasétált hozzá, és úgy tűnt, felragyog az étkező.
Gyönyörűen festett. A haját begöndörítette, és sötétvörös ruhát
öltött.
– Hamarosan tálalunk – jelentette be. – Foglaljanak helyet!
Lucasnak sikerült az asszony mellé ülni, bár ebben senki
sem próbálta megakadályozni, mert Faringdon Miss Macleod
körül legyeskedett, Konrad pedig Miss Younger mellé telepedett
észrevétlenül.
– Lélegzetelállítóan nézel ki – suttogta Lucas Mrs. Waverly
fülébe, miközben a többiek élénken társalogtak. Az asszony
bájosan rámosolygott.
Kinyílt az ajtó, és mindenki elhallgatott. Alice lépett az
étkezőbe a tányérra tett vadkacsákkal, a nyomában Mr.
Matthews a sonkával. Az egyik kocsis követte két tállal a
kezében, majd Craig zárta a sort, szintén tálakkal.
Jenna arca felragyogott a vendégek elégedett morajának
hallatán. Elmondta, melyik tálon mit találnak, és jó étvágyat
kívánt. A vendégek körbeadták a tálakat meg a tányért, mindent
megkóstoltak, és elismerően bólogattak. Lucas közben Jennát
figyelte. Pazar karácsonyi lakomát szolgált fel, és a mosolyából
meg az arcából egyértelműen látszott, hogy ő is elégedett.
– Csodásan néz ki, és pompás az illata – jegyezte meg Lucas,
és ő is vett magának.
– Egy falatot se hagyjon!
– A legszívesebben téged falnálak fel – suttogta Avonwood.
Jenna vidáman felnevetett, elpirult, és mielőtt nekilátott a
sonkának, érzékien a férfira mosolygott. Mindez nem kerülte el
Lady Whitmarsh figyelmét az asztal túloldalán.

– Maradjon csak, asszonyom! – mondta Alice, és elvett két üres

tálat az asztalról. – A többiekkel mindent elintézek a konyhában
a vigasság után.
– Ezúttal mit ígértél nekik? – kérdezte Mrs. Waverly.
– Egy pohárkával abból a remek skót whiskyből, amit a
raktárban rejteget.
– Alice! – csattant fel az asszony.
– Jó célt szolgál. Nem akarok éjfélig edényeket mosogatni, és
szerintem ön sem.
Valóban nem. Jenna minden percét ki akarta élvezni a
váratlan karácsonyi ünnepnek, alig várta az éneklést és a flörtöt
Lucasszal. Pontosabban, hogy Lucas flörtöljön vele. Kész csoda,
hogy a többiek nem vették észre, mi zajlik kettejük között,
különösen azután, ahogy a férfi néha ránézett. Akárhányszor
Lucas rápillantott, ő megbizsergett a... nos, nagyon heves
reakciókat váltott ki belőle.
– Vigyázz, mert a többiek rájönnek! – suttogta, miután
beleharapott az orosz teasüteménybe, amelyet a férfi a szájához
tartott.
– Gondolod? Pedig nagyon diszkréten viselkedem. A vacsora
óta rád sem hederítettem – felelte a férfi nagyon halkan, és
körülnézett. – Talán Lady Whitmarsh sejt valamit. Tartok tőle,
hogy már levonta a megfelelő következtetéseket, és olyan rossz
tulajdonságokkal ruházott fel gondolatban, amelyekről csak
álmodom.
A nő egész teste megbizsergett a gondolattól, milyen
huncutságok járhatnak a férfi fejében.
– Hadd botránkozzon csak meg!
– Szerintem inkább a társalkodónője erényei érdeklik, nem
pedig a tieid.
– A Miss Younger és Mr. Juncker közötti kölcsönös
rokonszenvre célzol? – kérdezte az asszony, és előrehajolt, hogy
jobban lássa a vendégeket. – Nem úgy tűnik, mintha érdekelné a
méltóságos asszonyt. Miss Younger és Mr. Juncker egyértelműen
nagyon jól megértik egymást. Inkább az lep meg, milyen
remekül összecsiszolódott Mr. Faringdon és Miss Macleod.
Amikor először láttam őket, úgy tűnt, nem szívelik egymást.
– Nem vagyok szakértő, de nekem úgy fest, régről ismerik
egymást.
– Micsoda véletlen!
– Elképesztő – suttogta Avonwood közelebb hajolva.
Valóban óriási véletlen, bár úgy is lehetne mondani, inkább
áldás, gondolta Jenna. Áldás, amely elhozta neki ezt a
különleges férfit, és felelevenítette a szerelem meg a mámor
érzését és a karácsony csodás hangulatát.
Vacsora után Jenna felállt.
– Eljött a mulatság ideje. Remélem, nem tömték annyira tele
a bendőjüket, hogy ne tudjanak énekelni – mondta. Mindenki
hangosan bizonygatta, hogy készen áll a folytatásra. – Alice
hívja a szolgálókat, ők is csatlakoznak hozzánk. Először Lady
Whitmarsh felolvassa nekünk a karácsony történetét. Azután
Mr. Juncker és Miss Younger eléneklik a saját maguk által
szerzett dalt.
Miután a vikomtesz felolvasta a történetet, a két fiatal felállt,
és elénekelte a saját szerzeményét, amelyet hagyományos
karácsonyi énekek alapján írtak.
A szolgálók a zongora köré gyűltek. Mr. Matthews megkérte
Mr. Faringdont és Konradot, hogy álljon közéjük. Miss Younger
ismét letelepedett a zongorához.
– Maga is jöjjön ide, Avonwood! – kiáltott Faringdon. –
Szükségünk van a baritonjára.
Elénekelték az Ó, jöjjetek, híveket, szárnyalt a dal,
beleremegett az egész ház. A hölgyek a második versszaknál
csatlakoztak. Azután újabb énekek következtek, közben néha
szünetet tartottak, beszélgettek, és mindenki nagyon jól érezte
magát.
Egy óra elteltével Mr. Braxton, Lady Whitmarsh kocsisa
odatelepedett Mr. Howell mellé, majd Craiggel együtt eltűntek.
Nem sok idő telt bele, és hamarosan visszatértek. Braxton
figyelmet kért.
– Enyhül az idő. Craig is érzi a vállában, és az ereszről lelógó
jégcsapok is cseperegnek. Hamarosan járhatók lesznek az utak.
– Csodás hír! Mindenki továbbindulhat az eredeti úti célja
felé, és folytathatja az ünneplést – lelkendezett Jenna. A többiek
is örültek, és újra dalra fakadtak.
– Szerintem sehol sem várja őket ilyen szép ünnepség –
jegyezte meg Lucas halkan.
– Kedves, hogy ezt mondod – suttogta Mrs. Waverly. A
vendégek asztalt bontottak, és elindultak a szobájukba, hogy
felkészüljenek a másnapi útra, és idejében lefeküdjenek. – Jó
érzéssel tölt el, hogy itt voltak, még akkor is, ha csak
kényszerűségből. Nagyon különleges este a mai. A legjobb
karácsonyom hosszú évek óta – tette hozzá mélyen Avonwood
szemébe nézve. – Te is különleges vagy számomra. Te vagy az
eddigi legkedvesebb vendégem.
– Boldoggá tesz, hogy élvezted a vendéglátást, de nem
bánom, hogy távoznak – felelte Lucas.
Hirtelen észrevették, hogy kettesben maradtak, a szobájuk
felé tartó és a konyhába induló szolgálók hangja egyre
távolodott. Lucas odahajolt Jennához, és megcsókolta. Az
asszony szenvedélyesen visszacsókolta, és lágyan Avonwood
arcára tette a kezét.
– Oltsuk el a lámpásokat és a tüzet a kandallóban! – suttogta
végül.
– Fogd ezt, és menj a szobádba! A többit bízd rám – felelte
Lucas, és az asszony kezébe nyomta az egyik lámpást.
Jenna elvette, és a férfira pillantott. Hirtelen félelem csillant
a szemében, de egy másodperc alatt ki is hunyt, és átadta a
helyét az elszántságnak.
– Kapok még csókot ma este? – kérdezte.
– Igen, ha nem reteszeled be az ajtót.
Jenna felment az emeletre, és a galérián elindult a szobája
felé. Lucas a tekintetével kísérte a távolodó sötétvörös ruhás
asszonyt.
Jenna tűkön ült. Miközben izgatottan várta a férfit, idegesen
járkált fel-alá a szobájában. Hatalmas botrány lenne, ha
kiderülne, hogy beengedte Lucast a szobájába éjszaka. Feltéve,
hogy kiderül... Megállt az asztalnál, és a könyvelésére pillantott.
Ha napvilágra kerül, hogy az egyik vendégével töltötte az
éjszakát, csődbe megy az üzlet, és bezárhatja a fogadót.
Csakhogy könnyen lehet, hogy enélkül is kénytelen lesz
megválni tőle. Nincs vesztenivalója.
Ez persze nem teljesen igaz. Tudta ezt jól, de nem akart
erkölcsi kérdésekkel foglalkozni, csak Lucas járt a fejében. Itt a
lehetőség, hogy közeli kapcsolatba kerüljön valakivel, aki
tetszik neki, és bolond volna, ha nem használná ki az alkalmat.
Az élet nagyon unalmas és egyhangú lenne, ha csak erkölcsös
dolgokat művelne az ember.
Elképzelte Lucast, ahogy a földszinten eloltja a lámpásokat
meg a tüzet, és megbizonyosodik róla, hogy semmi sem kaphat
lángra. Ólomlábakon vánszorogtak a percek, nagyon lassan telt
az idő. Közben harmadszor is ellenőrizte, hogy az ajtó nincs-e
bereteszelve, hogy nem húzta-e be megszokásból.
Levetkőzzön? Az túl vakmerő volna. Lehet, hogy Lucas nem
akar... Halkan felnevetett. Ez kizárt. Mindketten akarják.
Mit mondjon a férfinak, amikor megérkezik? Valami
tréfásat. Bár valószínűleg egy hang sem jön majd ki a száján,
hiszen most is a torkában dobog a szíve.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és megjelent Avonwood a maga teljes
és pompás férfiasságában, jóképűen és kissé fenyegetően. Kék
szemével egyből elkapta a tekintetét.
Ahogy tartott tőle, egy hang sem jött ki a száján, és moccanni
sem mert. A levegő vibrált, a vágy ostorként csapkodott
közöttük. Lucas néhány gyors lépéssel mellette termett, és
forrón átölelte.
Micsoda izgalom, mennyei érzés! Soha életében nem élt át
ehhez foghatót.
Kutakodó kezek és buja érintések. Jennának már attól is
felforrt a vére, hogy Lucas levetkőztette. Összegabalyodtak a
takaró alatt, egymáshoz simult a testük, kéjesen tobzódtak a
mámorban, és amikor Jenna már azt hitte, nem juthat
magasabbra, Lucas olyat tett, amitől még feljebb és feljebb
jutott a gyönyörök szárnyán. Addig izgatta a keblét, amíg a nőt
az ájulás nem környékezte, majd lejjebb folytatta a teste
felfedezését, amitől Jenna szinte eszét vesztette, és levegő után
kapkodott. Az édes érintések vad párzásba csaptak, és
tetőfokára hágott a vágy.
Lucas átölelte, fölé helyezkedett, és nekilátott küldetése
beteljesítésének, először csak finom, majd egyre határozottabb
mozdulatokkal. Egy pillanatra megtorpant. A röpke fájdalomtól
tágra nyílt Jenna szeme, és a férfira meredt. Lucas nem szólt egy
szót sem, csak mozogni kezdett.
A fájdalom nem számított, sőt, még az érzetek sem igazán,
csak az, hogy Lucast öleli, mintha az élete múlna rajta, érzi a
bőre melegét, az ujjai érintését, a leheletét. Amikor a csúcsra
értek, Jenna teste megfeszült, és tudta, ezt a pillanatot, ezt a
csodálatos karácsonyi ajándékot soha életében nem feledi.
– Ezt hol szerezted? – kérdezte Jenna a férfi sebhelyét
simogatva.
– A háborúban – felelte Avonwood.
– Szolgáltál a hadseregben?
– Nem így mondanám – felelte a férfi, és elhelyezkedett,
hogy kényelmesebben beszélgethessenek. – Portugáliában
voltam a spanyol megszállás előtt a kormány megbízásából. A
brit alattvalók kimenekítésében segédkeztünk. Egy jól irányzott
szablyavágás nyoma ez a forradás.
– Szerencse, hogy megmaradt a lábad.
– Tudom, és még szerencsésebb, hogy túléltem. Hála
istennek volt velünk egy hajóorvos, és ellátta a sebet. Remek
szakember volt.
– Gondolom, ezzel véget ért a kormánymegbízotti karriered
– jegyezte meg az asszony Lucas vállára hajtva a fejét.
Ez így persze nem volt pontos.
– Néha még dolgozom a belügyminisztériumnak. A
partvidéken. Beszivárgó kémeket és hasonló alakokat keresek.
Mrs. Waverly pár pillanatra elnémult.
– Csempészeket is? – kérdezte végül.
– Csempészeket is – felelte Avonwood.
– Veszélyesnek hangzik.
– Tudom, de ez együtt jár a háborúval.
– Ez aggodalommal tölt el – mondta Jenna, és megcsókolta a
férfit.
– Ne aggódj! A csempészek nem túl okos emberek. Mindig a
kapzsiság okozza a vesztüket, mert óvatlanná válnak. Én pedig
sokkal jobban figyelek a szablyákra.
Úgy tűnt, Jennát ez megnyugtatta. Lucas egyebet is
mondhatott volna, de úgy döntött, ez nem a legmegfelelőbb idő.
A beszélgetés túl messze vezetett volna, és már így is elég
fárasztó napot tudhattak maguk mögött. Ráadásul most csak azt
akarta, hogy egymás mellett feküdjenek boldogan, és
kimutathassa, milyen fontos számára az asszony.
 Kilencedik fejezet

Elfojtott hangok, halk léptek ébresztették Jennát, és azonnal

felpattant a szeme, amikor hangosan bekopogtak az ajtón.
Felült, a takaró lehullt róla, és felfedte meztelen felsőtestét.
Eszébe jutottak a múlt éjszakai emlékei.
– Asszonyom! Beszélnünk kell! – hallatszott Alice sürgető
hangja.
Mrs. Waverly gyomra összeugrott, maga mellé pillantott,
majd körülnézett a szobában. Lucas nem feküdt mellette,
egyetlen nyom sem utalt arra, hogy a szobában járt. Távozás
előtt összeszedte, és egy székre terítette a nő ruháit, a
pongyoláját pedig az ágy végébe készítette.
– Ébren vagyok! – kiáltotta az asszony, és gyorsan belebújt a
pongyolába. Ezután felállt, és begombolkozott. – Gyere be!
Alice belépett, és egyből látszott rajta, hogy rendkívüli
közlendője van. Nem volt rajta sem kötény, sem kendő. Az egyik
legjobb ruháját viselte félcipővel, amely ilyen időben igen
hamar tönkremenne. Főleg azonban azért tűnt másnak, mert
arca kipirult, és izgalom csillogott a sötét szemében.
– Itt van Sean – mondta szemérmesen, és közelebb lépett az
asszonyhoz. – A földeken át jött szánon. Elvisz engem és
nagyapát Beloitékhoz, és azt mondta, Mr. Beloit kéri, hogy ön is
tartson velünk.
– Ez nagyon kedves Mr. Beloittól, de nem mehetek. A
vendégek...
 – Már mind útra készen állnak.
– Csak késleltetnélek titeket, és nem készültem úgy, hogy itt
hagyom a házat. A bátyám is eljön talán – sorolta a kifogásokat
Jenna, mert esze ágában sem volt Mr. Beloittal tölteni a
karácsonyt. Még akkor is visszautasítaná a meghívást, ha Lucas
nem maradna. Magához vette a ruháját a székről. – Segíts
gyorsan felöltözni! El kell köszönnöm a vendégektől.
Alice segített az asszonynak. Ráadta az alsóneműt, majd a
sötétvörös ruhát.
– Jöjjön velünk! Ne szomorkodjon itt egyedül! – kérlelte
közben a lány.
– Nem szomorkodom egyedül, nekem elhiheted – felelte az
asszony. Boldog leszek. Önfeledt és felszabadult, tette hozzá
gondolatban, és az asztalhoz lépett. Alice követte, és közben
megkötötte a szalagokat a ruhán. – Írok egy rövid
köszönőlevelet Mr. Beloitnak, vidd magaddal, és add át neki! –
folytatta, és papírra vetett pár sort. Közben Alice kontyba fogta
és feltűzte a haját. – Szalonképes vagyok így? – kérdezte.
– Ennél többre ne számítson öt perc alatt – felelte Alice. –
Mindenki lázasan csomagol, nem veszik észre, hogy sebtében
öltözött.
– Menj, és csomagolj össze te is az ünnepre!
– Már egy hete becsomagoltam. A pénzből, amit
asszonyomtól kaptam, összeházasodhatunk. A vendégek is
nagyvonalúak voltak. Azt hiszem, ön is meg lesz elégedve a
fizetséggel, amikor betér a szobákba – hadarta Alice, és a
levéllel a kezében elsietett.
Jenna követte. A galériára kilépve meghallotta Lady
Whitmarsh hangját, aki utasításokat osztogatott Miss
Youngernek. A földszinten a kocsisok már reggeliztek, és várták
a gazdáikat.
Lucas épp kilépett az étkezőből, amikor leért a lépcsőn. A
férfi egyenesen odament hozzá. Körülnézett, majd melegen
rámosolygott.
– Azt hittem, mind elmennek, mire felébredsz. Nem
akartalak felkelteni.
– Alice megtette helyetted. Különben még mindig aludnék –
felelte Jenna. Mindketten az udvar felé tartottak. Lucas pont
olyan ápolt és elegáns volt, mint előző nap a vacsoránál, tiszta
hófehér inget és nyaksálat viselt. – Az útjára akarom indítani
Alice-t, hogy minél több ideje maradjon az ünnepségre.
– Érte jött a szán?
– Igen, és itt van a jövendőbelije is – felelte az asszony.
Leakasztotta a köpenyét egy szegről az istállóra nyíló ajtó
mellől, majd felvette, és kilépett a házból. Az udvaron már több
kocsi várakozott.
Alice két nagy útitáskával a kezében lefelé tartott a lépcsőn
az istálló feletti szobából. Peter kissé kelletlenül lépkedett
mögötte. A lépcső alján a lány letette a csomagokat, megfordult,
csípőre tette a kezét, és a nagyapjára nézett. Egyszer csak
felbukkant a fakó hajú Sean, és felvette a táskákat.
– Mondja meg neki, hogy velem kell jönnie! – fordult a lány
Jennához. – Neki is szüksége van egy kis kikapcsolódásra.
– Alice-nek igaza van – mondta az asszony Peternek. –
Menjen, és érezze jól magát az ünnepségen – tette hozzá Mrs.
Waverly az udvarra kilépve.
 – Nem mehetek, mert gondoskodnom kell a lovakról.
– Majd én megetetem őket. Csak két napról van szó.
– Mi lesz, ha még több váratlan vendég érkezik, amíg
egyedül van? – ellenkezett Peter.
– Elküldöm őket. Gyerünk, induljon! Ragaszkodom hozzá,
nem tűrök ellentmondást. Így legalább nem kell magára
főznöm, és pihenhetek egy napot – mondta Jenna szigorúan.
Beszéd közben érezte, hogy a háta mögött álló Lucas kíváncsian
figyeli a szóváltást. Erőt adott neki ahhoz, hogy ilyen határozott
legyen, mert ugyan örült, hogy jól sikerült a vendéglátás, de
valójában csak az járt a fejében, hogy visszafeküdhessen az
ágyba, és Lucas egész nap kényeztesse. Peter szerencsére
kötélnek állt, és Alice-szel együtt csatlakozott Seanhoz, majd a
kovácsműhely előtt elhaladva az udvar végébe mentek. A
kerítésen túl egy elegáns, kétlovas szán várakozott. Alice
felszállt, miközben Peter behúzta mögöttük a kaput.
– Nézzük a többit! – fordult sarkon Mrs. Waverly.
Visszamentek a házba, de a konyha előtt megálltak.
– Iszom egy kávét – jelentette ki Avonwood. – Már
elbúcsúztam mindenkitől.
Zűrzavar hangjai szűrődtek le a földszintre Lady Whitmarsh
szobájából. Jenna a férfihoz lépett, és gyorsan megcsókolta.
– Várj rám a szobámban! Ott leszek, amint lehet – mondta.

Lucas Mrs. Waverly szobájának udvarra néző ablakából figyelte

a távozó vendégeket. Miss Macleod és Faringdon indult el
elsőként. A lány egyedül szállt be a kocsijába, a férfi és
Matthews közben nyeregbe pattant. Nem úgy tűnt, hogy együtt
utaznak tovább.
A vikomtesz és Miss Younger következett a kocsisukkal, Mr.
Braxtonnal, aki először megbizonyosodott róla, hogy a hölgyek
be vannak-e takarva. Úgy tűnt, Mr. Juncker már korábban
távozott. Jenna mosolyogva integetett, és repkedtek a harsány
jókívánságok.
Miután mindenki távozott, az asszony egyedül állt a néma
csendbe burkolózó udvaron. Végre egyedül. A fogadó kongott az
ürességtől. A nő sarkon fordult, és elindult az épület felé.
Lucas bement a hálószobába, és az ablakból figyelte, ahogy
az utolsó kocsi is eltűnik a láthatáron. A nap már felkelt, de a
nyugatra néző ablakokon nem szűrődött be túl sok fény.
Meglazította a nyaksálját, kigombolta az inge felső gombját, és
letérdelt, hogy tüzet rakjon.
Amikor felemelkedett, Jenna a szobában állt, és őt figyelte.
– Szégyentelennek tartasz majd, ha azt kérem, hogy ismét
vetkőzzünk le?
Lucas nem pont erre számított, de már elege volt az
aggályoskodásból. Remélte, hogy Jenna nem bánja meg később.
Levette és félredobta a kabátját.
– Gyere ide!

Micsoda gyönyör! Micsoda boldogság! Lucas ezúttal lassú és

óvatos volt, mígnem mindent elborított a szinte elviselhetetlen
kéj. Jenna mélyen magába szívta a férfi illatát, ott csókolta, ahol
érte, az arcát a mellkasába és a vállába temette, és a lábával
átkulcsolta a derekát, miközben Avonwood ütemesen mozgott.
Még az enyhe fájdalmat is jólesőnek és tökéletesnek érezte.
Később, miután beteljesült a vágyuk, betakarózva feküdtek
egymás mellett a délelőtti derengésben. Jenna a férfi
arcvonásait nézte, hogy örökre az emlékezetébe vésődjenek,
akárcsak a mámoros érzések és mozdulatok.
– El kellett volna mondanod – szólalt meg Lucas.
Felkönyökölt, és gyengéden megsimogatta az asszony meztelen
testét.
– Azt hittem, hogy mivel tegnap nem hoztad szóba, ma sem
fogod – felelte Jenna szégyenlősen.
– Tegnap még nem törődtem vele, hogy nem mondtad el, de
ma már... – Nem fejezte be a mondatot. Ma már máshogy látta.
Ez lett volna a befejezés.
– Azt gondoltam, ha elmondom... – kezdte Jenna, és az
ajkába harapott.
– Nem nyúlok hozzád – fejezte be helyette Avonwood.
– Akartam, hogy megtörténjen – mondta az asszony, és
megfogta a keblét simogató kezet. – Nagyon akartam. Nem lett
volna igazságos, ha azért maradok le róla, mert nem vagyok
özvegy. Úgy is mondhatnánk, túljártam az eszeden.
– Micsoda váratlan fordulat! – nevetett Lucas. – Talán
követelnem kellene, hogy járj el helyesen, és vállald a
következményeket.
A célzástól nagyot dobbant Jenna szíve, de hamar elillant az
érzés. Nyilván azért tréfál, hogy ne érezze magát kellemetlenül.
Hiszen valóban túljárt az eszén, és olyan dologra kényszerítette,
amelyet egy úriember rendes esetben megtagadott volna.
 Viszont Jenna nem érezte magát kellemetlenül, méghozzá
egy cseppet sem. Akármekkora botrányt és bármilyen
következményt vállalna, ha még két hétig itt tarthatná a férfit.
Ki sem mozdulna az ágyból. Csakhogy feleannyi idejük sem
volt, és nem akarta az időt beszélgetéssel tölteni.
– Haragszol? – kérdezte Lucast, mert csupán ez érdekelte.
Attól tartott, hogy itt véget ér a románc. Ugyan az imént
történtek alapján nem erre számított, de a férfiak viselkedése
kiszámíthatatlan.
– Dehogy. Csak óvatosabb lettem volna, ha tudom. Enélkül is
elég nagy gazembernek tartom magamat.
– Nem vagy az, és...
Lucas egy csókkal forrasztotta az asszony ajkára a szót.

– Itt az ideje, hogy felkeljünk. A nap állásából ítélve délután van

– szólalt meg Avonwood. Mintha a nap csak a szavaira várt
volna, egy fényes napsugár kandikált a szobába, és beragyogta
az ágyat. – Éhes vagyok. Nézzük meg, mi maradt a konyhában! –
tette hozzá, majd kiült az ágy szélére, és magához vette a
ruháját.
– Ha a hasad miatt ki kell kelnünk az ágyból, kénytelen
leszel befűzni a ruhámat – mondta Jenna.
– Nincs szükség ruhára, ha akarunk, meztelenül is
rohangálhatunk a házban. Elég, ha magadra veszel egy
pongyolát meg egy sálat, hogy ne kelljen később sokat
vesződnünk a vetkőzéssel.
Lucas sem öltözött fel teljesen, nem vett mellényt és
nyaksálat. Hiányos viseletben lementek a konyhába. Jenna a
férfi kezébe nyomott egy kosarat.
– A pitét, a kacsát, a sonkát és a kenyérpudingot egy nagy
letakart rekeszben találod a répás láda mellett. Hozz egy kis
vajat meg tojást is! – kérte.
Lucas lement a pincébe, és mindent bepakolt a kosárba.
Amikor visszaindult, a pillantása a borosrekeszekre esett. A
belügyminisztérium jó ügynökéhez híven egy darabig
nézegette, de eszébe jutott a boldog délelőtt. Sarkon fordult, és
nem gondolt többé a küldetésére.
– Itt együnk vagy a különteremben a kandalló előtt? –
kérdezte Jenna, miközben kipakolta a kosarat.
– Mivel ez a saját karácsonyi vacsoránk, menjünk a
különterembe!
Avonwood az étkezőben magához vett egy palack bort meg
két poharat, majd belépett a kandalló túloldalán lévő
helyiségbe. Éppen kihúzta a dugót, amikor kezében egy nagy
tálcával belépett Jenna, majd tálalt.
– Nagyon finom – mondta Lucas, miután magába tömött pár
falat hideg sültet.
– Nem én készítettem. Jó volt a konyhában dolgozni, de nem
bánom, hogy a szakács hamarosan visszaveszi a birodalmát.
– Ezt te sütötted, vagy a méltóságos asszony? – kérdezte
Lucas a kenyérre mutatva.
– Attól tartok, ő. Csak ez maradt.
– Hamar rájött mindenki, melyiket készítetted te, így az
fogyott el gyorsabban.
– Pedig mindent megtett, és a végére elég sokat javult –
mondta Jenna. Letört a kenyérből egy darabot, a szájába vette,
de elég soká tartott, mire megrágta. – Nem is olyan rossz – tette
hozzá morzsás szájjal.
– Szóval épphogy ehető. Inkább Alice gyümölcskosaraiból
kérek – nevetett Lucas, és maga elé vett egy szeletet.
– Azt hiszem, azt Miss Younger sütötte – jegyezte meg Mrs.
Waverly.
– Nem is olyan rossz – mondta Lucas, miután óvatosan
beleharapott.
Jenna felnevetett, és ő is vett egy szeletet.
Együtt falatoztak a maradékokból a szobát elárasztó
napsütésben. Odakint potyogni kezdtek a jégcsapok az ereszről,
és csilingelve darabokra törtek a földön. Jenna arca ragyogott a
boldogságtól a csinos, nem sokat takaró csipkepongyolában,
vállán a mintás sállal. Lucas életében nem evett ilyen jót. Nem
az étel, hanem Jenna társasága miatt. A helyzet meghittsége
arra sarkallta, hogy előhozza a témát, amelyet eddig került.
– Alaposan kitettél magadért a váratlan vendégek előtt –
mondta. – Keveset ígértél, de sokat adtál.
– Alice-nek köszönhetem. Ha nem vette volna rá a
kocsisokat, hogy segítsenek a mosogatásban, olyan sokáig
kellett volna dolgoznom, hogy még most is ágyban lennék.
– Eddig is ott voltál, és ugyanezt terveztem a délután
hátralévő részére. Remélem, te is.
– Úgy értem, úgy elfáradtam volna, hogy még most is
aludnék.
– Ó! Nagyon hálás vagyok Alice-nek – mondta Lucas, és
megemelte a poharát.
 – A vendégek meg voltak elégedve az ellátással. Alice
elárulta, hogy nagyon szép borravalót kapott, és a szobákban is
sok pénzt hagytak a szállásért. Szinte szégyenkezem, mert én is
remekül éreztem magamat.
– Remélem, azért nincs bűntudatod.
– Dehogy van!
– Mindig ilyen sok örömet okoz a vendéglátás? Elégedett
vagy, amiért ezt az utat választottad apád halála után? –
kérdezte a férfi. Azt is meg akarta tudni, hogy hiányozna-e neki,
ha nem csinálhatná. A legtöbb nőnek nem hiányozna a
fogadóban végzett munka terhe és az állandó elfoglaltság, de
Jenna felépített valamit, és érthető lenne, ha nem akarna hátat
fordítani neki.
– Szeretem a munkámat, bár igaz, hogy vannak napok,
amikor nem élvezem annyira. Ilyenkor azt gondolom, hogy jobb
lett volna, ha értékpapírokba fektetem a vagyonomat. Néha
hiányzik a város, és bár úgy bánok a vendégeimmel, mintha a
barátok vagy ismerősök lennénk, valójában a szolgájuk vagyok.
– Semmi sem kényszerít rá, hogy itt maradj, ha belefáradsz.
Bármikor abbahagyhatod, nem igaz?
– Nincs hová mennem. Az enyém a ház, és ez az otthonom –
mondta Jenna kissé kedvetlenül a poharába bámulva, mintha
úszna valami a bor felszínén. – Persze lehet, hogy már nem
sokáig lesz az enyém. Nem számít, mert elképzelhető, hogy
Lady Whitmarshnak szüksége lesz egy új társalkodónőre.
– Szerintem nem illetek össze – jelentette ki a férfi, és
megfogta Jenna kezét. – Sokkal jobb ötlet volna, ha velem
jönnél.
 Az asszony zavart pillantást vetett Lucasra, majd
elkerekedett a szeme a meglepetéstől.

– Elvinnélek az otthonomba. Szívesen látnának, és lenne időd,

hogy eldöntsd, elfogadsz-e állandó szövetségesnek.
Jenna ritkán döbbent meg, de most tényleg nem találta a
szavakat. Állandó szövetséges? Nyilván nem jól értette. Lehet,
hogy csak...
– Ez egy ajánlat? – kérdezte.
– Igen.
Te jó ég! Erre végképp nem számított. Még a szobájában
történtek után sem.
– Ha csak azért, mert még...
– Mindenképpen megtettem volna – vágott közbe Avonwood.
– Örülök, hogy ilyen meglepetés ért, de nem azért döntöttem így,
mert egy úriembernek ez a kötelessége – tette hozzá. Jenna
gondolatai összevissza kergették egymást, miközben erősen
szorította Lucas kezét, mert ebben a pillanatban csak annak
melege jelezte, hogy nem álmodik. – Fontolóra veszed?
– Persze! Épp azt csinálom, még akkor is, ha úgy tűnik, csak
bután nézek. Sohasem gondoltam volna, hogy te és én... mi... –
Jenna szava elakadt, könnybe lábadt a szeme, és elhomályosult
körülötte a világ. Fátylon keresztül látta, ahogy Lucas magához
húzza, az ölébe ülteti, előveszi a zsebkendőjét, és gyengéden
megtörli a szemét.
– Azt hitted, hogy felpattanok a lovamra, és itt hagylak?
Kapsz egy utolsó csókot, és eltűnök? Több van közöttünk egy
futó kalandnál, kedvesem. Szerintem ezt te is pontosan olyan jól
tudod, mint én.
– Végül is Peter meg Alice elboldogulna, miután visszajön a
többi szolgáló.
– Szerintem Alice bárhol bárkivel elboldogulna.
– Nem olyan lenne, mint eddig. A vendégeim igényelték,
hogy állandóan itt legyek. Hiszen a vidéki nagy vendégségek is
elképzelhetetlenek háziasszony nélkül.
– Ha kényelmes az ágy, és jó az étel, továbbra is jönnek majd
– jelentette ki Lucas.
Pár hónap múlva esedékessé válik a jelzáloghitel
visszafizetése, és egyébként is elveszítené a fogadót, gondolta
Jenna. Csomagoljon össze, hagyja az egészet Alice-re, és tartson
Lucasszal?
A szíve mélyén vágyott rá, hogy megtegye, de egy szomorú
hang azt súgta, mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. El
kellene fogadnia ezt a szerelmet olyannak, amilyen, és nem
remélni tőle többet.
– Ígérd meg, hogy gondolkodsz rajta! Nem tervezem, hogy
egyhamar odébbállok.
– Megígérem, hogy fontolóra veszem, amint képes leszek
tiszta fejjel gondolkodni.
– Ne számíts rá, hogy ma a segítségedre leszek ebben –
jegyezte meg Lucas kihívó mosollyal, és megcsókolta Jennát.
Milyen édesen csókol! Lágyan és gyengéden. Mintha ezzel
bizonyítaná az őszinteségét, és így akarná magának követelni,
miközben mind erősebb lett az egymás iránt érzett vágyuk.
Egyre szenvedélyesebben csókolták egymást, pont úgy,
mintha az asszony ágyában feküdnének meztelenül. Jenna
kéjesen felsóhajtott, amikor megérezte a pongyolán keresztül a
férfi érintését. Lucas a másik kezével az arcát fogta, és egyre
csak csókolta. Belefeledkeztek a csókba, és megszűnt körülöttük
a világ. Ezért nem hallották az étkezőből jövő léptek zaját, csak
akkor, amikor már közvetlenül az ajtó előtt koppantak.
Jenna rémülten felkapta a fejét, és meglátta, ki rondított bele
a tökéletes napba.
– Selwyn! Szóval mégis eljöttél! – mondta döbbenten.
 Tizedik fejezet

Lucas megdermedt Jenna hangjára. Azután lassan hátrafordult,

hogy lássa, kihez beszél az asszony.
Egy magas, szőke férfi állt a különszobát és az étkezőt
összekötő ajtóban, és Jennára meredt. Azután Lucasra fordította
vészjósló tekintetét.
Enyhén szólva is rendkívül kényelmetlen helyzetbe kerültek.
Lucas még sohasem érezte magát ennyire kiszolgáltatottnak,
ráadásul a férfin látszott, hogy kész azonnal párbajra hívni.
Jenna észbe kapott: felugrott Lucas öléből, majd gyorsan
begombolta a pongyolát, amely azért volt nyitva, hogy a férfi
jobban hozzáférhessen a bőréhez. Ezután mély levegőt vett, és
mosolyogva a bátyjára pillantott.
– Úgy örülök, hogy eljöttél! – szólalt meg. – Nagyon vártalak,
de a rossz idő miatt teljesen lemondtam rólad.
– Úgy tűnik, találtál valakit, aki megvigasztal – felelte a férfi.
– Igen – mondta Jenna, és bár kissé megremegett a hangja,
állta a bátyja pillantását. – Méghozzá teljesen véletlenül. Hadd
mutassam be Mr. Avonwoodot! – tette hozzá Lucas felé
fordulva. – Ahogy már nyilván kitaláltad, ő pedig a bátyám,
Selwyn Markham.
Lucas kényszeredetten elmosolyodott.
– Reméltem, hogy hamarabb érkezem, de a vihar
hátráltatott. Korán reggel indultam, hogy mostanra ideérjek –
tette hozzá Selwyn, továbbra is Lucast bámulva.
 – A fogadó is tele volt itt rekedt utazókkal. Pár órája
távoztak. Izgalmas volt, mivel mindannyian egymásra voltunk
utalva – folytatta Jenna a bátyjához lépve. – Gondolom, éhes
vagy, ha órákon át nyeregben ültél. Főzök valami...
– Ne főzz semmit! – vágott közbe Lucas, mielőtt elindult
volna az ajtó felé. – Biztos vagyok benne, hogy a bátyád
szívesebben beszélne veled evés előtt. Hozok ételt a pincéből,
nem zavarok – tette hozzá, majd a kezébe vette a kosarat, és
elindult.
Csakhogy meg kellett várnia, hogy Selwyn ellépjen az útból.
Végül megtette, de a szemében izzó düh nem sok jót ígért a nap
hátralévő részére.
A pokolba! Az asszony évek óta színét sem látta, és pont
karácsonykor toppan be!

– A szeretőd? – kérdezte Selwyn.

A vádló hangnem bosszantotta Jennát. A kezdeti zavar
elmúlt, és cseppet sem volt kedve ahhoz, hogy a bátyja
szemrehányásait hallgassa.
– Igen – felelte kurtán.
– Te jóisten! – kiáltotta Selwyn lángoló arccal és szikrázó
szemmel, majd járkálni kezdett a szobában. – Arra kell
megérkeznem, hogy így talállak, és közben fogdos ez a...
Hallatlan! Párbajra kell hívnom!
– Ne! Kérlek, ígérd meg, hogy nem teszed!
– Remélem, nem vagy olyan ostoba, hogy egy szavát is
elhiszed, akármit mondott is. Talált egy jómódú, védtelen nőt, és
kihasználta. Ez vért kíván!
– Csak ne a tiéd legyen! Azt hiszem, sokkal nagyobb
tapasztalata van a kardforgatás és a célba lövés terén, mint
neked. Verd ki a fejedből a párbajt a saját érdekedben, meg az
enyémben is! Ülj le, mindjárt visszajövök! – mutatott Jenna a
kandalló melletti székre.
Beszaladt a raktárba, és a lepedők rejtekéből elővette a skót
whiskyt. Úgy tűnt, Alice pár pohárkánál többet osztott ki.
– Idd meg ezt, ettől átmelegszel – mondta, amikor visszatért
a különterembe, és töltött Selwynnek.
A férfi elvette a poharat, de nem nézett a húga szemébe.
– Nagyon örülök, hogy eljöttél, már rég találkoztunk – tette
hozzá Jenna, és ő is helyet foglalt.
– Dolgom volt – vonta meg a vállát Selwyn, és belekortyolt az
italba.
– Londonban a barátaiddal?
– Nem, ami azt illeti, nem ott. Legalábbis a társasági szezon
vége óta. Északon jártam nyírfajdvadászaton, utána a
Tóvidéken, végül Közép-Angliában.
Jenna elképzelte, ahogy a bátyja a barátainak mondott
alakokkal mulat azok kastélyában. Olyan sok volt belőlük, hogy
egy egész évig eltartana, mire mindenkit végiglátogatna a szép
otthonukban ingyenkosztért és szórakozásért.
Ehhez persze pénz kell, mert az inget meg a felöltőket nem a
barátaitól kapja, és a szolgálóknak juttatandó borravalót is elő
kell teremteni valahonnan. Arról nem is beszélve, hogy ha a
cimboráival együtt ellátogatnak egy ivóba, kötelessége
meghívni őket.
 Jenna azon tanakodott, szóba hozza-e a jelzáloghitel
kellemetlen témáját, de végül úgy döntött, nem rontja el ezzel a
karácsonyt.
Úgy tűnt, a férfi végre lehiggadt. Kék szeme nem szórt már
szikrákat. Tetőtől talpig végigmérte Jennát.
– Egész nap pongyolában óhajtasz maradni? – kérdezte
gúnyosan.
– Igen – felelte Jenna, és megigazította a combján a
ruhadarabot.
– Mióta vagy ennyire szégyentelen? – csattant fel Selwyn.
Az asszony úgy tett, mintha gondolkodna.
– Nincs pontos dátuma. Egyszer csak az lettem. Talán a
korom miatt van – felelte szenvtelenül.
– Hol van Alice és Peter? Azt mondtad, veled lesznek.
– Mr. Beloithoz mentek két napra.
Selwyn halkan felmordult, és káromkodott egyet.
– Te pedig kettesben maradtál vele – sziszegte.
– Igen. Teljesen egyedül. – Micsoda boldogság! – Viszont most
már itt vagy.
– Az ördög vigye el, ez tűrhetetlen! – kiáltotta a férfi.
Jenna nem felelt. Jó volna, ha legalább egy órán át békesség
lenne közöttük.
– Hogy hívják? Olyan dühös voltam, hogy nem értettem a
nevét.
– Avonwood. Lucas Avonwood. Az apja Hargrave vikomtja.
Selwyn ezúttal megértette a nevet, és a harag átadta a helyét
a döbbenetnek.
Lucas ekkor lépett a szobába, kezében az étellel teli kosárral.
Jenna felpattant, hogy tiszta tányérokat hozzon. Lucas sonkát,
kacsát és különböző köreteket tett az asztalra.
– Ó, és ezt is hoztam! Gondoltam, nem árt a változatosság –
mondta, és szertartásos mozdulattal az asztalra helyezte az
egyik pincebeli rekeszből kivett palack bort.
Ezután talált magának egy széket, és leült a tűz elé, hogy
megrakja. Selwyn meg sem rezzent. Miután tett a tűzre, Lucas
kiporciózta az ételt.
– Üljön ide, és egyen valamit! Kinyitom a bort – mondta
Selwynnek.
Jenna is helyet foglalt, és fürkész pillantást vetett a
testvérére. Különös helyzet. Nyilván azon töpreng, leüljön-e egy
asztalhoz a férfival, aki elcsábította a húgát. Ezzel ugyanis
szentesítené a kapcsolatot. Ha azonban hátat fordít, elveszti a
lehetőséget, hogy jó viszonyba kerüljön egy vikomt fiával.
Egyáltalán nem volt meglepő, hogy Selwyn kissé duzzogva,
de helyet foglalt a harmadik széken.
– Jenna azt mondja, hogy ön Hargrave fia – jegyezte meg két
falat sonka között.
– Igen. Ismeri? – felelte Lucas, miközben nekilátott a palack
kinyitásának.
– Találkoztunk néhány fogadáson, de nem mutattak be neki.
– Ezen könnyen segíthetünk – mondta Avonwood, miután
nagy pukkanással kihúzta a palackból a dugót. Úgy tűnt, Selwyn
belefeledkezett az éhsége csillapításába.
– Miért nem a családjával tölti az ünnepeket? – kérdezte
végül.
– Rendszerint ott töltöm, de szolgálatba kellett lépnem –
felelte Lucas. Selwyn villája egy pillanatra megállt a levegőben,
de egyből folytatta az evést.
– Szolgálatba? A hadseregben szolgál?
– Nem. A belügyminisztériumtól kapom a feladataimat. A
mostani eléggé elhúzódik.
– Nem csoda ilyen viharban.
– Nem csak a vihar miatt – vette át a szót Jenna. – Nagyon
betegen érkezett ide, élet és halál között lebegett. Csoda, hogy
felépült.
– Csak azért, mert egy angyal nem engedte, hogy elvesszek –
nézett az asszonyra melegen Lucas.
Selwyn először a férfira, majd Jennára pillantott. Kissé
elvörösödött ugyan, de aztán tovább falta a kacsát.
Amikor befejezte az evést, hátradőlt, és összeráncolt
homlokkal ismét kettejükre nézett.
– Nem provokációnak szánom, de el kell ismernie, rendkívül
furcsa ez a helyzet – mondta Lucas felé fordulva. – Arra
toppanok be, hogy... – Nem fejezte be a mondatot, és egy sokat
sejtető pillantással kísért széles mozdulattal a hiányos
öltözetükre mutatott. – Szóval láttam, amit láttam – tette hozzá
végül.
– Nem számítottunk rá, hogy valaki betoppan – mondta
Jenna.
– Ez nem lep meg.
– Ennek ellenére mindketten örülünk, hogy itt van –
folytatta Lucas békülékeny hangon. – Engedje meg, hogy töltsek
még egy kis bort. Felettébb kitűnő, nem gondolja? Határozottan
a legjobb dourói vörös, amit valaha ittam. Felveszi a versenyt a
legjobb bordeaux-ival. Szóval nagyszerű, hogy itt van, mert így
megismerhetem. Biztos vagyok benne, hogy sok közös barátunk
van.
Selwyn kissé elsápadt, de erőt vett magán.
– Nem vagyok benne biztos, hogy illendő volna ismeretséget
kötnünk – mondta összevont szemöldökkel. – Ha megtennénk,
azzal szentesíteném a húgommal kapcsolatos terveit, akármik
legyenek is. Ami azt illeti, párbajra kellene hívnom. Ehelyett itt
borozgatunk.
– Ha eddig nem hívott párbajra, ezután sem teszi meg –
felelte Avonwood. – Úgy látom, a bor is ízlik önnek. Miért nem
kíván sok boldogságot a húgának, bármi is a szándékom vele?
– Még mit nem! – csattant fel Selwyn felháborodottan. –
Lehet, hogy a húgom túl naiv, és hagyja, hogy elcsábítsa egy
gazember, de mindketten tudjuk, hogy a hírnevével és a
megélhetésével játszik. Az ilyesmi mindig kiderül, és akkor
hónapokon belül elpártolnak az emberek a fogadótól.
– Valami azt súgja, hogy inkább a saját megélhetését félti,
mint az övét – jegyezte meg Lucas szúrós pillantással, de
továbbra sem tűnt el az arcáról a halvány mosoly.
– Hogy érti ezt?
– Mindketten a fogadóból élnek, nem igaz?
– Szóval most már engem is sérteget? – vetette oda Selwyn,
és felpattant. – Távozzon, hogy nyugodtan beszélhessek a
húgommal!
– Selwyn! – vágott közbe Jenna.
– Hallgass! Semmi köze a kettőnk közti beszélgetéshez! –
kiáltott Markham.
 Lucas felállt, töltött magának egy fél pohár bort, és a tálcára
tette, amelyen az ebéd maradéka volt.
– Kiviszem a konyhába. – Elindult az ajtó felé, és közben
megsimogatta Jenna arcát. – Szólj, ha szükséged van rám,
kedvesem.
– Mivel szédít? – kérdezte Selwyn Jennától, miután Lucas
becsukta maga mögött az ajtót. – Remélem, volt annyi eszed,
hogy ingatlant és éves apanázst kérj tőle – tette hozzá. Jenna a
bátyjára meredt. Szemrehányásra számított, nem arra, hogy egy
kitartott szerető járandóságát vitatják majd meg. – Remélem,
tett valamilyen ajánlatot.
– Tett.
– Hála a hatalmas Zeusznak! Attól tartottam, egyszerűen
örömét leli benned, és eltűnik. Úgy tényleg párbajra kellett
volna hívnom.
– Ahogy mondtam, nem biztos, hogy bölcs dolog lett volna.
Nem tudom, párbajozott-e már életében, de valami azt súgja,
hogy nem veszítene.
A fivére járkálni kezdett a szobában, majd hirtelen megállt
az ablaknál, és kinézett a behavazott tájra.
– Nyilván tudja, hogy nem vagy özvegy – jegyezte meg. Jenna
nem akart részletekbe bocsátkozni, különösen nem a bátyjának.
– Gondolom, azt szeretné, hogy Londonba költözz.
– Nem tudom. Talán.
– Mi lesz a fogadóval?
– Mi lenne?
– Ilyen könnyen lemondasz róla? Nem kellene eladnod,
hiszen biztos jövedelmet hoz, és sohasem tudhatod, meddig leli
benned örömét ez az ember – mondta Selwyn pimaszul.
Jennának egyre inkább nehezére esett, hogy türtőztesse magát
ebben a kellemetlen helyzetben.
– Neked is biztos jövedelmet hoz – jegyezte meg.
– Badarság! Néha kivettem tíz-húsz fontot, ennyi az egész.
– Kaptam egy levelet a leicesteri banktól. Tudom, mit tettél.
– A pokolba! – kiáltott a férfi tehetetlenül, és a pillantása
hirtelen haragossá vált. – Pedig megmondtam nekik, hogy csak
velem kommunikálhatnak.
– Úgy látszik, jobbnak látták, ha engem is értesítenek, mivel
az én nevem is rajta van az iratokon. Különben is, hová küldjék
a neked szóló levelet? A legutóbbi londoni szállásodra? Az egyik
barátod birtokára? Ha én sem tudom, hol vagy, ők honnan
tudnák? Közölniük kellett valakivel, hogy közeleg az
esedékesség dátuma, és valakinek vissza kell fizetnie a kölcsönt
– mondta Jenna. Selwyn nem moccant, és nem nézett a húga
szemébe. Csend telepedett a szobára. – Megvan a pénz? –
kérdezte, és megpróbált uralkodni a dühén. – Mert nekem
nincs.
– Hamarosan meglesz – felelte a férfi.
– Mikor? – kérdezte az asszony. Nem érkezett válasz. –
Maradt pénzed, vagy mind elköltötted?
– Az ördögbe is! Költségeim voltak! Az ember nem járhat a
világban egy vas nélkül. A pénz egy részét befektettem, és
hamarosan megtérül. Lesz annyi, hogy haladékot kapjak.
– Ezek szerint ezért kapsz az alkalmon, hogy Lucas szeretője
legyek. Így nem számít, hogy elvész a fogadó, amit a saját
örökségemen vettem.
 – Hogy lehetsz ennyire szívtelen?
– Ez a valóság. A szomorú valóság – mondta Jenna, és ismét
türtőztetnie kellett magát, nehogy kifakadjon. Ha elveszíti az
önuralmát, komoly veszekedés törhet ki, olyan, ami
visszafordíthatatlan következményekkel jár. Már így is
temérdek szemrehányás és szitok gyűlt fel a szívében. Ha
kimondja ezeket, egy életre szakít a bátyjával. – Megyek, és
felöltözöm – indult el az ajtó felé. – Költözz be az egyik
lakosztályba, ha akarsz, egyik sincs előkészítve. Tudod, hol
találsz ágyneműt.

Lucas a konyhában várta a hatalmas veszekedés kitörését, de

hiába. Végül benézett a különterembe. Nem látta sem Jennát,
sem Selwynt.
Léptek hallatszottak a feje felett az asszony szobájából.
Kiment az átriumba, és az első, amit meglátott, hogy Selwyn az
egyik vászonnal letakart, csomagokat tartalmazó kosarat cipeli
fel az emeletre.
Lucas is felsétált az emeletre, és Jenna lakosztálya felé vette
az irányt. Amikor belépett, az asszony az ágya mellett térdelt.
– Mit csinálsz? – kérdezte meglepetten.
– Eldugom a pénzes ládikómat – felelte Jenna, és betolta a
dobozt az ágy alá. – Eddig úgy tettem, mintha nem vettem volna
észre, hogy megdézsmálta, de most elszólta magát. Méghogy
csak tíz-húsz font! Mintha az nem számítana! – méltatlankodott
a nő, majd felállt. – Hibát követtem el. Sohasem mondtam neki,
hogy nem dőzsölhetünk. A pénzen eljátszotta a nagyvilági urat,
én pedig most nélkülözhetek!
– Érthető, hogy gondtalan életet akartál neki biztosítani,
hiszen a bátyád – mondta Lucas, és megölelte Jennát.
Az asszony is átölelte, de a dühe nem csillapodott, szinte
tapintható volt a haragja.
– Csak azért nem zavarom el, mert a testvérem.
Lucas megcsókolta a nőt, és közben szomorúságot látott a
szemében. A java még hátravolt.
– Mi mást mondott azonkívül, hogy beismerte a lopást? –
kérdezte gyanakodva.
– Azt hiszi... – kezdte Jenna, és zavartan lesütötte a szemét. –
Azt gondolja, hogy tisztességtelen ajánlatot tettél nekem, és azt
tanácsolta, hogy fogadjam el – suttogta a férfi mellkasára tett
kézzel. – Remélem, nem értettelek félre, és nem ezt ajánlottad,
mert az elviselhetetlen lenne számomra. Amilyen buta vagyok,
azt hittem, megkéred a kezemet, pedig lehet, hogy csak azért
mondtad, amit mondtál, mert úriember vagy, és nem hagysz
magamra a szégyenemmel.
– Igen, megkértem a kezedet. Én házasságot akarok, semmi
mást. Szeretlek, és azt akarom, hogy a feleségem legyél –
szögezte le Lucas, és ismét megcsókolta Jennát, miközben
dühösen a bátyjára gondolt.
– Sohasem bocsátom meg neki, amiért elrontotta a legjobb
karácsonyomat – mondta Jenna a férfihoz bújva. – Egy igazi
ajándék vagy nekem, és a legjobbat hozod ki belőlem. Lehet,
hogy váratlanul és hirtelen jött ez a szerelem, de nem tudom
elképzelni az életemet nélküled.
– Rendben, ezt eldöntöttük.
 – Még sok dolgot el kell intéznem, mielőtt itt hagyom a
fogadót.
– Majd én mindent elintézek – mondta Lucas elszántan.
– Felteszem, el kell mondanom neki az igazat. Korábban túl
dühös voltam, hogy megtegyem – suttogta Jenna, és
megcsókolta a férfit.
– Majd én elmondom neki. Méghozzá örömmel – jelentette ki
Lucas, és elengedte az asszonyt. – Segítsek befűzni a ruhát?
– Boldogulok egyedül is – mosolygott Jenna.
– Rendben. Megyek és megkeresem a bátyádat.
Avonwood lesietett az étkezőbe, magához vett egy palack
bort meg két poharat, majd visszatért az emeletre. A lakosztály
ajtaja, amelyben korábban Lady Whitmarsh szállt meg, nyitva
állt.
Lucas benézett. Selwyn a tűznél ült egy karosszékben, előtte
a kosár. Avonwood vett egy mély levegőt, hogy teljesen
megnyugodjon, és ne mosson be egy hatalmasat a gazembernek
– pedig a legszívesebben ezt tette volna.
– Ó, szóval itt van! – szólalt meg, és barátságos arckifejezést
erőltetett magára. Belépett a szobába, letette a poharakat az
asztalra, és töltött. – Nem hagyhatom, hogy a szakács főzéshez
használja. Túl jó hozzá.
– Mi a fenét akar? – kérdezte Selwyn barátságtalanul.
– Gondoltam, elbeszélgethetnénk a húgáról.
– Rendben – mondta Selwyn kissé megenyhülve. – Nem túl
járatos a világ dolgaiban, és attól tartok, nem képviseli
megfelelően a saját érdekeit. Jobb lenne, ha erről ketten
döntenénk.
 – Minden további nélkül – felelte Avonwood. Leült az egyik
székre, belekortyolt a borba, és közben szórakozottan piszkálta
a palack címkéjét.
– Egy londoni ház szolgálókkal. Természetesen az ő nevére
íratva – kezdte Markham. – Ezenkívül hintó két lóval, és évi
kétezer font apanázs.
– Rendben, ezzel nem lesz gond.
– A ház legyen Mayfairben – tette hozzá Selwyn, mert a
gyors beleegyezés felbátorította.
– Ennél lejjebb nem is adnám – jelentette ki Lucas továbbra
is a címkét piszkálva. Addig tépegette, míg fel nem tűnt alatta
egy másik.
Ezt Selwyn is észrevette, és úgy tűnt, mintha zavarba jönne
tőle.
– Más egyéb? – kérdezte Avonwood, kezében egy letépett
darabkával.
– Nos, mivel meglehetősen jóindulatúan állok a dologhoz,
nekem is járna egy kisebb összeg – mondta Selwyn. – Legalább
néhány ezer font.
– Van egy jobb ötletem – vette át a szót Lucas. Megfogta a
palackot, és alaposan szemügyre vette a címke alól kikandikáló
másikat. – Mivel ennyire jóindulatú, nem jelentem fel a
belügyminisztériumnál, amiért csempészett bort vásárolt,
címkézett át, és szállított ide, északra – mondta, és letette a
palackot. – Majdnem két évet töltöttem Portugáliában, így
pontosan tudom, hogy ez nem portugál bor, hanem egy jó
minőségű bordeaux-i Franciaországból.
– Fogalmam sem volt róla – vágta rá Markham színlelt
döbbenettel. – Kártyaadósság fejében kaptam.
– Rosszul tette, hogy nem győződött meg róla, valóban az-e,
aminek mondják. Most itt áll, a nyakán egy rakás
csempészáruval. A bíróságnak megvan mostanában az a rossz
szokása, hogy felségárulásnak ítélik a Franciaországból való
csempészést. Én mondom, örülhet, ha csak kényszermunkára
ítélik egy hajón.
– Esküszöm, becsaptak.
– Pontosan tudta, milyen bor ez. Ki ne tudná, ha ránéz
ezekre a tiszta címkékre? Ráadásul vámpecsét sincs rajtuk. Még
a húga is sejtette, ezért nem szolgálja fel – mondta Lucas
tárgyilagos hangon. Selwyn idegesen babrálta a nyaksálját, és
közben a homlokát ráncolva lázasan gondolkodott. Félelem
csillogott a szemében. – Nem nézi meg, mi van bennük? –
kérdezte Avonwood a kosárra bökve. – Némelyik csomag már
nagyon régóta várja, hogy kibontsa.
– Most nem.
– Gyerünk, bontsa ki az egyiket! – parancsolta Lucas
erélyesen. Selwyn lehajolt, és egy darabig a kosárban
kotorászott. Valószínűleg a legkevésbé gyanús tárgyat kereste. –
Mivel magyarázta volna, hogy maga egy személyben az összes
S. W. monogramú címzett, akinek csomagot küldtek?
– Kitaláltam volna valamit – vonta meg a vállát Selwyn, és
folytatta a keresgélést.
– Kezdje a legutóbb érkezettel! – utasította Lucas
előrehajolva. – Amiben a Marianne-től két hete lopott bross van.
– Nem loptam el semmit – felelte Markham dermedten. –
Ajándékba kaptam – tette hozzá remegő hangon.
 – Nem igaz.
– De igen! Nem vagyok olyan bolond, hogy meglopjam!
Tudtam, hogy Hargrave rokona.
– Az unokatestvérem. Keresse meg, és adja vissza! – mondta
Avonwood határozottan. Selwyn elővett egy hosszúkás
csomagot, és átnyújtotta. Lucas kinyitotta, és az ölébe pottyant a
drágakövekkel kirakott arany ékszer. A kosárban lévő többi
csomagra pillantott. – Gondolom, azokban is olyan értékek
vannak, amiket az elcsábított nőktől lopott. Nagyon rafinált. Ha
vádat emelne maga ellen valaki, kiderülne a nők hűtlensége –
folytatta. Selwyn vörös fejjel hallgatott. – Nehéz helyzetbe
hozott. Kötelességem, hogy átadjam a hatóságoknak. Csakhogy
akkor felakasztják. Márpedig maga Jenna bátyja. A halála
nagyon rossz nászajándék lenne.
– Nászajándék? – hebegte Selwyn.
– Igen, maga marha! – csattant fel Lucas. – Nem
tisztességtelen ajánlatot tettem a húgának, hanem megkértem a
kezét. Az összes csomagban lopott holmi van?
– Nem mindegyikben – mondta a bűnös, és kézbe vett egyet.
– Ebben parfüm van.
– Csodás! Amelyik nem lopott holmi, az csempészáru.
Feszült csend telepedett a szobára. Selwyn remegett a
félelemtől, Lucasnak minden önuralmára szüksége volt. Ha
valaki megérdemelne egy jó nagy verést, az Selwyn.
– Visszaküldök mindent – szólalt meg Markham könyörgő
hangon, halvány mosollyal. – Visszaküldöm, ahogy ideküldtem
őket. Elviszem mind Leicesterbe, és...
– Elvisszük! – vágott közbe Lucas. – Nem megy el innen
egyedül!
– Elvisszük Leicesterbe, és feladjuk postán – mondta Selwyn
nagyot nyelve. – A borok és a parfümök...
– Megadja a fickó nevét, akitől vette őket. A csempészárura
pedig megsemmisítés vár – jelentette ki Lucas. Milyen kár ezért
a kitűnő bordeaux-iért, tette hozzá gondolatban.
– Nem adhatom meg a neveket, mert megölnek, ha
legközelebb a partvidéken járok.
– Ne aggódjon, egy jó darabig nem megy még a partvidék
környékére sem.
– Nem? Ó, az ördögbe! – nyögte Selwyn, és a tenyerébe
temette az arcát.
Lucas hagyta, hadd szenvedjen egy jó ideig. Amikor látta,
hogy a könnyeivel küszködik, megsajnálta.
– Megmondom, mi lesz, és nem tűrök ellentmondást – szólalt
meg végül. – Ha nem működik együtt, vagy rájövök, hogy
becsapott, átadom a belügyminisztérium embereinek, és nem
érdekel, mi történik magával.
– Mit... mit kell tennem? – kérdezte Selwyn könyörögve.
Lucas elmondta neki.
 Tizenegyedik fejezet

Jenna kéjesen felsikoltott, és az egész teste beleremegett a

földöntúli gyönyörbe. Lucas ezzel egy időben mélyen felnyögött.
Mozdulatlanul feküdtek egymáshoz simuló testtel és
lélekkel, és az utolsó pillanatát is kiélvezték a meghitt
együttlétnek.
Lassan kitisztult körülöttük a világ, és elúsztak a rózsaszín
felhők. Jenna befészkelte magát Lucas karjába, a lábával
átkulcsolta a derekát, és az ajkát a mellkasára forrasztotta. A
férfi a hátára simította az egyik kezét.
– Azt hiszem, kissé hangos voltam – suttogta Jenna.
– Biztosan alszik, semmit sem hallott.
– Különben is, ha nem tetszik neki, elmehet.
– Nem hiszem, hogy szóvá teszi, és nem mehet el egyedül. A
házasságunk híre elgondolkodtatta, és itt a fogadó is.
– Hogy érted? – kérdezte Jenna, az állát a férfi mellkasára
támasztva.
– Mivel te velem jössz, úgy döntött, hogy ő marad.
– Micsoda? – kérdezte az asszony, és felült. – Sohasem
érdekelte a fogadó.
– Most már érdekli. Van egy olyan érzésem, hogy ezentúl
semmi kifogása nem lesz ellene – jelentette ki Lucas. Jenna
kétkedő pillantással nézett rá. – Erről azonban még nem
tudhatsz. Hagyd, hogy ő mondja el neked!
– Döbbenetes! Ez lenne a legjobb megoldás – mondta Jenna,
és visszafeküdt az ágyra. A jövő szép lassan kezdett összeállni a
fejében.
– Szerintem működőképes ötlet.
– Mi az hogy! A szolgálók holnap visszajönnek, így mindent
elmagyarázhatok nekik. Alice és Peter vezeti a fogadót, Selwyn
lesz a tulajdonos és a házigazda egy személyben. Az előkelő
vendégek továbbra is úgy érezhetik, hogy egy vidéki úriember
ad nekik szállást a saját otthonában, még ha mindezt Alice teszi
is lehetővé – magyarázta az asszony, és ismét Lucashoz bújt. A
férfi magához ölelte. – Az esküvőjük után idehozhatja Seant.
Biztosan örül majd neki. Építünk nekik egy házat a kerítésen
túl.
– Remek ötlet – helyeselt Avonwood, és megcsókolta az
asszony homlokát. – Mit gondolsz, holnap el tudsz intézni
mindent? Így holnapután vagy legkésőbb azután indulhatnánk.
Jó lenne, ha vízkeresztre hazaérnénk a családomhoz.
– Azt hiszem, menni fog, de előtte beszélnem kell a
bátyámmal. Ezentúl nem tűnhet el hetekre valamelyik vidéki
barátjának a kastélyában. Ha elfogadja az ajánlatot, ezentúl ez
lesz az otthona.
– Biztos vagyok benne, hogy nem lesz ellene kifogása. Sőt,
lefogadnám, hogy soha többé nem hagyja el a fogadót két
óránál hosszabb időre.
Ez egyáltalán nem lenne jellemző Selwynre, de Lucas
nagyon magabiztosnak tűnt. Majd kiderül.
– Nem hiszem, hogy van pénze a jelzáloghitel kifizetésére –
aggodalmaskodott Jenna. – Ha pedig nincs, nem ez a végleges
megoldás.
 – Azt mondta, eladja a lovát. Nemrég vásárolta, és sok pénzt
fizetett érte.
– Mennyit? – kérdezte Jenna. Lucas elárulta. – Ennyi a
kölcsön felére sem elég.
– A többiről majd én gondoskodom.
– Nagyon jó ember vagy – suttogta a nő rajongó pillantással,
és megcsókolta a férfit.
– Inkább téged illet a dicséret. Segítettél egy idegenen.
Gondoskodtál rólam, ápoltál, és szerelem lett a vége. Még
sohasem találkoztam hozzád hasonló nővel, és sohasem bántak
velem ilyen jól.
– Van még valami – jegyezte meg Jenna álmos hangon,
miközben magához szorította a férfit.
– Micsoda?
– A bátyám sohasem rendelkezhet a pénz felett.
– Ez magától értetődik. Aludj, szerelmem! Nemsokára
visszatérnek a szolgálók, és rengeteg dolgod lesz, mielőtt
elviszlek innen.
Mielőtt elvisz! Új élet, új szerelem, gondolta Jenna. Milyen
csodálatosan szép karácsony volt ez!
 Mary Jo Putney

Varázslatos csók
 Ajánlom e művet Alicia Condonnak, Robin Rue-nak, Beth
Millernek, továbbá a Kensington Books és a Writers House
nagyszerű munkatársainak, akiknek a lelkiismeretes
munkája lendületben tartja a karrieremet, és lehetővé teszi
a szabad alkotómunkát. Köszönöm mindannyiótoknak!
 Első fejezet

A lovas kocsi megcsúszott az úton, és Kate Macleod olyan cifra

káromkodással ragadta meg a kapaszkodót, hogy skót nagyapja
is büszke lett volna rá. A szolgája, Craig mindig mondta, hogy a
salamancai csatában 1812-ben szerzett muskétagolyó a
karjában a legjobb időjárás-előrejelző. Előre szólt, hogy havazni
fog, de a viharra és a jégre nem számított. Az út egyre jobban
csúszott.
A kocsi ismét lesodródott az útról. A sűrű hóesés igencsak
lecsökkentette a látótávolságot. Még jó, hogy Bridget, a beteg
komornája nem tartott velük. Egyébként sem szeretett utazni,
és a jobbra-balra csúszkáló kocsiban már régen elővette volna a
rózsafüzért, és most hangosan imádkozna.
Hirtelen egy szélroham rázta meg a dombra felkapaszkodó
fogatot. Ha feldöntené a szél, legalább a puha, friss hóra
esnének.
Kate megdöngette a kocsi tetejét, mire kisvártatva kinyílt a
tetőablak, és Craig gondterhelt pillantással benézett.
– Minél előbb találnunk kell egy fogadót – közölte a lány.
– Ahol legutoljára lovakat váltottunk, azt mondták, van egy a
közelben – felelte a fiatalember hunyorogva. – A Fehér Rózsa.
Akkor is meg kellene állnunk, ha csak havazna, de a jég
kifejezetten veszélyessé teszi az utat.
– Úgy látszik, a Spanyolországban szerzett muskétagolyó mit
sem ér télen. Vigyél minket oda biztonságban!
 – Értettem, kisasszony – felelte Craig, és becsukta a
tetőablakot.
A lovas kocsi ismét megcsúszott a dombról lefelé vezető
úton. Kate erősen kapaszkodott, és remélte, hogy épségben
elérik a Fehér Rózsát. Erős szélrohamok kapták oldalba a hintót,
és a következő dombra felérve ismét lesújtott rájuk a viharos
szél, és úgy tűnt, a kocsis elveszíti az irányítást a fogat felett.
– Kapaszkodjon, Miss Kate! – üvöltötte Craig.
A lány engedelmeskedett, és közben azt kívánta, bárcsak
sohase hagyták volna el Londont.

Egy heves szélroham jó adag havat fújt Daniel Faringdon

nyakába annak ellenére, hogy szorosan maga köré tekerte a
sálját. Elkáromkodta magát.
– Jobb lett volna, ha kocsival jövünk, nem lóháton –
bosszankodott.
– A kocsi sem lenne jobb ilyen időben. Az máshogy rossz –
felelte az inasa és egyben jó barátja, Rob Matthews egykedvűen.
– Nézd azt a fogatot a dombtetőn. A szél összevissza lökdösi. Az
utasok bizonyára a lelküket is kihányják.
– Inkább maradtunk volna Londonban tavaszig – dünnyögte
Daniel, miközben hunyorogva kémlelve a messzeséget. Csak a
kocsi körvonalait tudta kivenni a sűrű hóesésben.
– Te mondtad, hogy induljunk – felelte Rob. Faringdon régi
barátja, inasa és bajtársa volt egy személyben, és mindent
elintézett az urának, néha még a lelkiismereteként is szolgált.
Robnak igaza volt, mint mindig. Daniel nemrég megörökölte
az Elland bárója nemesi címet, de a vele járó birtokot rengeteg
olyan felelősség kísérte, amelyhez egyáltalán nem volt kedve.
Úgy vélte, minél előbb meglátogatja a családját, annál
hamarabb túlesik a hűvös fogadtatáson, ami már régóta
nyomasztotta.
Rob elkáromkodta magát, amikor a fogat a szemük láttára
lesodródott a jeges útról, és megrekedt.
– Nem tört össze a hintó, szóval valószínűleg nem sérültek
meg az utasok – jegyezte meg Daniel. – Segítsünk nekik, hogy
folytathassák az utat!
– Kis szerencsével tudják, hol van a legközelebbi fogadó –
felelte Rob komoran.
– Pontosan – értett egyet Faringdon, és szorosabbra húzta a
nyaka körül a sálat. – Hamarosan ránk sötétedik. Találnunk kell
valamilyen éjszakai szállást.
Mire odaértek, a kocsis meg a szolgáló leszállt a bakról, és
azon fáradozott, hogy kiszabadítsák a járművet.
– Segíthetünk? – kiáltotta Daniel hevesen integetve, amikor
közelebb értek.
– Igen. Szükségünk lenne a lovaikra – mondta a két férfi
közül az alacsonyabb. – Ha hámba fogjuk őket, kihúzhatják a
hintót.
– Minden tőlünk telhetőt megteszünk – biztosította Daniel,
majd mindketten leszálltak a nyeregből. – Megsérült valaki?
– Nem, a kisasszony jól van, csak nem engedtem, hogy
kiszálljon – mosolygott az egyik férfi, és kezet nyújtott. – Craig
vagyok, ő pedig Howell.
Daniel eltöprengett, melyik nevét használja. Faringdon vagy
Elland? Még nem szokta meg a Lord Ellandet, így marad a
réginél.
– A nevem Faringdon, ő pedig Matthews.
– Hozom a köteleket és egyéb hasznos szerszámokat, amiket
ilyen alkalmakra tartogatok a kocsiban – jelentette ki Howell. –
Hámot készítek, hogy így kihúzhassuk a kocsit.
A hintó ablakából kikémlelt valaki, de olyan jeges volt az
üveg, hogy Daniel csak egy homályos, sápadt arcot látott. A
hölgy nyilván imádkozik, hogy sikerüljön a művelet, és ne
kelljen gyalog menedéket keresnie.
Howell gyakorlott mozdulatokkal hámot készített a
kötelekből, így a hátaslovak hamar készen álltak a mentésre.
Pár húzás után a kocsi visszakerült az útra. Howell ellenőrizte a
járművet, miközben Craig a két férfihoz fordult.
– Nagyon köszönjük a segítséget, uraim! Mit tehetünk
önökért cserébe? – kérdezte.
– Van itt a közelben egy fogadó? – kérdezte Daniel
Faringdon. – Minél közelebb, annál jobb.
– Ó, igen! – vágta rá Howell. – A Fehér Rózsa alig egy
kilométerre van ide. Nem hagyományos útszéli fogadó, inkább
előkelőségek szállnak meg ott. Kényelmes kis hely éjszakára.
– Bármi megteszi, ha van fűtés, étel és ital – felelte Rob
lelkesen. – Az út mentén találjuk?
– A táblánál le kell kanyarodni jobbra. Ilyen időben könnyű
eltéveszteni. Jöjjenek utánunk, mi is odatartunk.
– Köszönjük – mondta Faringdon.
A kocsi óvatosan elindult, Daniel és Rob pedig követte. A
sűrű hóesésben sohasem találták volna meg a fogadót, ha nem
mutatja az utat valaki.
– A jó cselekedetünk elnyerte a jutalmát – jegyezte meg
Faringdon a szűk úton haladva. – Nélkülük még most is a
környéken bolyonganánk.
Némi idő elteltével egy jókora, favázas épület körvonalai
bukkantak elő. Az istállók és a kocsiszín a fogadó jobb oldalán
helyezkedtek el, a kapu nyitva állt. A behavazott lovas kocsi
megállt az udvaron, és a benne utazó hölgyet gyorsan
bevezették a házba.
Daniel és Rob leszállt a nyeregből, és bevitték a lovakat az
istállóba. Craig meg Howell is követte őket: lecsutakolták és
megetették a kocsi elől kifogott állatokat. Megkönnyebbültek,
hogy már nem vág az arcukba a viharos szél, a meleg és az
istállószag jóleső érzéssel töltötte el őket.
A jövevényeket egy ősz hajú, szakállas férfi fogadta,
szájában kialudt cseréppipával.
– Peter vagyok, az istállómester – mondta. – Jelenleg én
vagyok itt az egyetlen lovász.
– Jó napot! Bár ez aligha nevezhető annak – üdvözölte
Daniel. – Van még helyük két új vendégnek?
– A fogadó hivatalosan zárva tart karácsonykor – felelte az
öreg, és kivette a szájából a pipát. – Az asszonyom azonban nem
akarja, hogy megfagyjanak. Nincs sok élelmünk, és csak az
unokám meg én állunk rendelkezésre – folytatta. – Ha ez nem
lenne megfelelő, van egy másik fogadó innen nagyjából tizenhat
kilométerre.
– Jó lesz nekünk a Fehér Rózsa – mondta Faringdon. –
Kaptam már ennél rosszabb ellátást is a múltban. Hol találunk
szabad állást a lovaknak?
– Az istálló végében. Válasszanak!
Az istálló ugyan sötét volt, de az alomra és a szénára nem
lehetett panasz, a lovak jó helyre kerültek. Mindkét férfi
megkönnyebbült, hogy nem kell a süvítő szélben és hóviharban
továbbmenniük. Daniel nyugodt mozdulatokkal lecsutakolta a
hátasát, mert rászolgált a törődésre a nehéz nap után.
Rob is ugyanígy tett, majd mindketten megetették a lovakat.
Végül megitatták őket, szénát tettek eléjük, és feladták rájuk a
takarót.
– Nézzük meg, mit lehet enni meg inni! – mondta Matthews.
– Bármilyen főtt étel megteszi. Ha kell, magam melegítem
meg – felelte Daniel. – Remélem, nem ürült ki a kamra, mert
ilyen időben legalább még egy napot itt kell töltenünk.
– Jobb, mintha egy fa alatt kellene menedéket keresnünk –
jegyezte meg Rob, és mindketten elindultak az ajtó felé.
Beléptek az épületbe, levették a kabátjukat, a kalapjukat
meg a sáljukat, majd lerázták róluk a havat, és mindet
felakasztották a kampókra.
– Keressük meg a ház úrnőjét! – javasolta Daniel, és elindult
az épület hosszában futó szűk folyosón, amelynek a végében
balra nyílt a konyha. Odabent meleg volt, világos, és kellemes
levesillat szállt a levegőben.
– Üdvözlöm, uram! Alice vagyok – mondta egy apró termetű,
sötét hajú fiatal lány. – Szállást keresnek?
– Igen. A nevem Faringdon, ő pedig Matthews. Van még
helyük két új vendégnek?
– Igen, bár majdnem telt ház van, de adhatok egy szép nagy
szobát két ággyal – felelte a lány, és egy marék fűszert szórt a
levesbe. – Pár percet kérek, és felkísérem önöket a szobájukba,
de előbb be kell fejeznem a levest. Addig igyanak egy teát! –
tette hozzá az asztal felé biccentve.
Egy kék kötött teababával letakart kanna állt az asztalon,
mellette csészék, cukor és egy kis kancsóban tejszín.
Egy fiatal hölgy ült az asztal végében, a csészét két kezében
fogta, hogy átmelegedjen. Jól öltözöttnek tűnt, bár kissé sáros
volt a ruhája. Daniel úgy vélte, hogy a kocsi utasa lehet. Nagyon
csinos fiatal nő volt, nagyjából a húszas éveinek a közepén járt,
dús, vörös haj keretezte kifejezetten szép arcát.
A lány felemelte a tekintetét, az újonnan érkező
menedékkérőkre mosolygott, majd hirtelen elkomorult.
Egy végtelennek tűnő pillanat elteltével hangos csattanással
letette a csészét az asztalra, és remegő térddel felállt.
– Maga itt? – kiáltotta. Zöldesbarna szeme haragosan tágra
nyílt. – Maga az, Daniel Faringdon?
– Én vagyok – pislogott zavartan a férfi, egyformán
elképedve a lány haragjától és csinosságától. – Ismerjük
egymást?
– Talán elfelejtette, hogy hét évvel ezelőtt Bombayben
feleségül vett?
 Második fejezet

Daniel arcából kiszaladt a vér a dühösen rámeredő Kate

Macleod láttán, és felderengett előtte egy rég elfeledett
zűrzavaros éjszaka. Felsejlett emlékezetében egy karcsú, indiai
kendőbe burkolózó, vörös hajú lány, akinek rémület csillog a
szemében, amit kétségbeesetten próbált leplezni. Eszébe jutott,
mennyire szerette volna megmenteni a lányt a rá váró
borzalmas sorstól.
Hirtelen összeállt a kép, Daniel döbbenten felsóhajtott.
– Beszélnünk kell! – mondta, és Alice-hez fordult. – Van egy
szoba, ahol a hölgy és én bizalmasan beszélhetünk egymással? –
kérdezte.
– A különterem – felelte a lány elkerekedett szemmel. – Ott
nem zavarja önöket senki. Balra ki, és az étkezőben szintén
balra.
– Megmutatná a szobát, ahová Mr. Faringdonnal elszállásol
minket, Miss Alice? – kérdezte Rob. – Mivel látom, hogy nincs
segítsége, majd én hozok vizet, begyújtok a kandallóba, és más
hasonló feladatot is rám bízhat – tette hozzá nyájasan.
– Nagyon kedves öntől, uram – felelte a lány, és megtörölte a
kezét a kötényében. – Jöjjön utánam, legyen szíves!
Miután kimentek a konyhából, Daniel töltött magának egy
csésze teát, mert már nagy szüksége volt rá, hogy valami meleg
legyen a gyomrában.
– Velem tart a különterembe, hölgyem? – kérdezte.
 – Meg kell beszélnünk egyet s mást, ebben igaza van – felelte
Miss Macleod szigorú pillantással, és ő is töltött még magának a
teából. Ezután előrement a folyosón, és belépett az étkezőbe,
ahol egy hosszú asztal állt. Néhány férfi ült a kandalló mellett,
iszogattak és beszélgettek. A lány tudomást sem véve róluk,
kinyitotta a különterem ajtaját, és belépett.
A helyiséget elegánsan rendezték be, és kifejezetten privát
étkezőnek használták. A kandallóba már be volt készítve a fa,
így Daniel letérdelt, majd tüzet gyújtott, és felszította a lángot.
Miután felállt, magához vette a csészéjét, és leült a kandalló
mellett elhelyezett egyik karosszékbe. Kate már korábban
helyet foglalt, és most hunyorogva nézte a férfit.
Az évek során a lány megnőtt, magabiztosabb lett, arról nem
is beszélve, hogy gyönyörűbb is. Olyan pillantással bámult
Danielre, mintha a legszívesebben kitekerné a nyakát. Érdekes
beszélgetés lesz.
Faringdon egy hajtással megitta a tea felét. A teából mindig
erőt merít egy vérbeli brit.
– Hol kezdjük? – kérdezte.

Kate mély levegőt vett, és megpróbált uralkodni magán.

Egyáltalán nem volt rá jellemző, hogy elveszti az önuralmát, de
ez a helyzet több volt, mint megdöbbentő. Azonnal felismerte
Daniel Faringdont, mert hét éve kísértette az arca. Magas, sötét
hajú, jóképű férfi, halvány sebhellyel az arcán, amitől még
megnyerőbb lett a megjelenése. Katonaként szolgált, és ez
meglátszott sudár termetén, napbarnította bőrén, sokat
tapasztalt, komor szürkészöld szemén.
Mégsem ismerte, idegen volt számára. Erős férfi, tekintélyt
parancsoló pillantással. Ami azt illeti, elég ijesztő is egyben. A
nyomorult teljesen megzavarta azzal, hogy „hölgyem”-nek
szólította.
Kate belekortyolt a teába, és némán azt kívánta, bárcsak az
egész fránya kannát magával hozta volna.
– Bocsássa meg a kirohanásomat – szólalt meg higgadtan,
amikor ismét visszanyerte a lélekjelenlétét. – Felkavaró érzés
volt a viszontlátás oly sok év után, ráadásul ilyen váratlan
helyzetben. – Egy pillanatra elhallgatott. – Emlékszik még arra
az estére Bombayben?
– Nem olyan részletekbe menően, mint ahogy szeretnék –
felelte Daniel. – Nyilván emlékszik rá, hogy rettenetesen részeg
voltam.
– Hogy felejthetném el? – jegyezte meg a lány csípősen. –
Olyan szagot árasztott, mint akit akkor húztak ki egy
whiskyshordóból. Mi maradt meg az emlékezetében arról az
éjszakáról?
– A György Királyban találkoztunk. Egy tengerparti
kocsmában, ahová főleg európai tengerészek jártak – kezdte
Daniel lassan, mintha a rég eltemetett múlt szétszórt darabkáit
illesztené újra össze. – Az életem... az életem mélypontján
voltam, és mindent megtettem annak érdekében, hogy halálra
igyam magamat. Kocsmáról kocsmára jártam. Amikor beléptem
a György Királyba, egy undorító korcs, aki azt állította, hogy a
nagybátyja, épp árverésre bocsátotta önt, és előre közölte, hogy
csak készpénzt fogad el.
 – Igen, Rupert a nagybátyám volt – felelte Kate, és kirázta a
hideg. – Az undorító korcs kifejezetten hízelgő megnevezés rá.
– Hogy került oda? – kérdezte Faringdon. – Lehet, hogy
mondta, de már nem emlékszem.
– Nem árultam el, mert még túlságosan... túlságosan fájt –
felelte Kate a kezében szorongatott teáscsészét bámulva.
Látszott rajta, hogy még mindig fáj neki az emlék, de meg kellett
beszélniük a történteket. – Apám a Kelet-indiai Társaságnál
dolgozott. Kiváló szakembernek számított, így kapott egy jobb
állást Bombayben. Pár héttel azelőtt költöztünk a városba, és
nem volt még időm összebarátkozni senkivel, szóval, amikor a
szüleim meghaltak kolerában, senki sem törődött velem, és
senki sem viselte a gondomat. Végül megjelent Rupert bácsi, és
azt mondta, majd ő mindenről gondoskodik. Mivel közeli
családtag volt, mindenki hitt neki.
– Nekem nem tűnt túl megbízhatónak, amikor találkoztunk –
vetette közbe Daniel.
– Csak a részegeskedés meg a szerencsejáték érdekelte, és
sosem volt pénze – mondta Kate keserűen. – Minden
lehetőségre lecsapott, amiből anyagi hasznot remélt. Olyan volt,
mint egy dögkeselyű.
– Ön volt a szülei egyetlen örököse? – kérdezte Faringdon.
– Igen, de nem volt senki, aki szót emelt volna az
érdekemben – folytatta a lány. – Rupert bácsi éktelen haragra
gerjedt, amikor rájött, hogy csak kevés pénz és néhány apróság
maradt a szüleim után. Úgy érezte, én vagyok a legértékesebb a
házban, így engem bocsátott áruba.
– Amikor beléptem a György Királyba, alig hittem a
szememnek – vette át a szót a férfi sóhajtva. – Épp árverésre
bocsátottak egy finom brit hajadont. Őrület!
– Rupert bácsi valóban őrült volt. Fogalmam sem volt, miért
visz a kocsmába. Úgy mustráltak, mint egy állatot. Magam sem
hittem, hogy valóság, ami történik – harapott az ajkába Kate. –
Azután odajött egy ember, elkezdett fogdosni, és azt mondta,
először megnézi, mit vesz meg. Rupert bácsi arrébb lökte, és
rárivallt, hogy nem tapogathatja az árut. „Ugye milyen csinos
jószág?”, ezt kérdezte. Indiában elég ritkák a vörös hajú nők, és
ettől még értékesebb lettem.
Daniel halkan elkáromkodta magát.
– Bárcsak előbb érkeztem volna, hogy megmentsem ettől!
– Öntől is féltem, mert hatalmasnak és gonosznak láttam,
ráadásul beszállt a licitálásba – ismerte be a lány szorongva.
– Ahogy mondtam, az életem mélypontján voltam, és úgy
festettem, mint egy utolsó gazember – felelte Faringdon, és egy
pillanatra elhallgatott. – Aznap értem el a szakadék legalját.
Amikor megláttam önt, a fiatal, ártatlan, rémült lányt... Akkor
határoztam el, hogy változtatok az életemen. Eldöntöttem, hogy
nem kesergek a bajomon, inkább segítek másokon. Nem
hagyhattam, hogy a nagybátyja tönkretegye az életét, ezért
beszálltam a licitálásba – magyarázta az emlékeiben kutatva. –
Magasabbra is mehetett volna az ár, ha a nagybátyja nem
ragaszkodik hozzá, hogy a vevőnek a helyszínen feleségül kell
vennie önt. Azt mondta, így gondoskodik róla, hogy a kis
unokahúga jó helyre kerüljön.
– Rupert bácsi szörnyen képmutató ember volt. Ha valaha
betette volna a lábát egy templomba, a Mindenható villámmal
sújtott volna le rá. Nem értem, miért ragaszkodott a
házassághoz. A jelen lévő nyomorult, vén csirkefogók
bármelyike szemrebbenés nélkül végigülte volna a szertartást.
– Előfordul, hogy a képmutatók igencsak istenfélők –
jegyezte meg Daniel gúnyosan. – Azért ragaszkodott a
házassághoz, hogy tiszta maradjon a lelkiismerete. Csupán az
elárvult unokahúgát adta férjhez.
– Pár év múlva meghalt, és most biztosan a pokolban rohad,
még akkor is, ha azt gondolta magáról, hogy tiszta a
lelkiismerete – jelentette ki Kate, és kirázta a hideg, akárcsak
azon az éjjelen. – Ugyan először féltem öntől, de később hálás
voltam, amiért megvett. Úriemberként bánt velem, amit nem
gondoltam volna a megjelenése alapján.
– Kizárt, hogy valaha is annál rosszabbul néztem ki, mint
aznap – mosolygott Faringdon.
Kate még emlékezett rá, hogy kimondhatatlanul
megkönnyebbült, és mély hálát érzett, amikor a férfi azt
mondta neki, hogy biztonságban van.
– Bebizonyította, hogy becsületes ember. Megkérdezte, van-e
családom Angliában, ahol befogadnak, majd rögtön elvitt a
talpig tisztességes helyi kereskedőhöz, Mr. Yorke-hoz, és
megszervezte a hazautazásomat – folytatta a lány, és
visszamosolygott a férfira. – Nemcsak úriember volt, hanem az
őrangyalom is egyben.
– Amikor rájöttem, mire megy ki a játék, tudtam, hogy ki kell
mentenem onnan – vonta meg a vállát a férfi szerényen, mert
nem szerette, ha dicsérték. – Kétlem, hogy a többi licitáló is ezt
tette volna. Nem ismertem személyesen Adam Yorke-ot, de
hallottam, hogy őszinte, becsületes, tisztességes és együttérző.
Úgy véltem, nála lesz a legnagyobb biztonságban.
Kate még mindig emlékezett a kocsmában tolongó férfiak
kapzsi, kéjsóvár, erőszakos pillantására.
– Biztos vagyok benne, hogy igaza van – mondta. – Azóta is
gyakran gondolok rá, mi történt volna, ha nem ön nyeri meg a
licitálást. Az volt az érzésem, hogy szinte az összes pénzét rám
költötte.
– Igen, majdnem mindet – felelte Daniel, és egy pillanatra a
gondolataiba merült. – Ha nem lett volna elég pénzem,
erőszakkal szabadítottam volna ki. Felkaptam volna az
emelvényről, és elmenekültünk volna a György Királyból.
Amitől nyilván még jobban megijedt volna.
– Erővel kiszabadított volna a részeg gazfickók karmai
közül? – kérdezte a lány remegő hangon.
– Én is részeg gazfickó voltam, de katona is egyben. Nálam
volt a pisztolyom, szóval valószínűleg sikerült volna. Fő a
gyorsaság. Erre azonban csak végső esetben került volna sor.
Nagy volt a kockázata, hogy megsebesítek vagy megölök valakit,
önt is beleértve.
– Vagy akár önt is megölhették volna – mondta Kate
vacogva. – Nagyon veszélyes terv volt, mert így ön is célponttá
vált volna.
– Ahogy mondtam, az életem mélypontján voltam – vonta
meg a vállát Faringdon. – Nem érdekelt, hogy meghalhatok.
Ezek szerint Daniel fiatal volt, részeg és életunt, mégis
megmentette.
– Végtelenül hálás vagyok önnek – suttogta a lány. – Néha
rémálmaim vannak arról, mi történhetett volna velem, ha nem
ment meg.
– Nem érdemes több szó fecsérelni erre – jelentette ki
Faringdon határozottan. – Nem emelkedett tovább az ár, és
miután az iszákos nyomorult, aki papnak hazudta magát,
szégyenteljesen összeadott minket, szabadon távozhattunk.
Kate rájött, hogy Daniel nem tudja az igazságot. Az ajkába
harapott.
– Rossz hírem van. A nyomorult iszákos valóban anglikán
pap volt. Törvényes házasok vagyunk.
 Harmadik fejezet

– Micsoda? – kiáltott fel Daniel döbbenten. – Egy cseppet sem

nézett ki papnak.
– George Fenwicknek hívták, és felszentelt pap volt – felelte
Kate egykedvűen. – A házasságlevelet két tanú is aláírta rajta
kívül.
Daniel felállt, és feszülten járkálni kezdett a helyiségben.
– Sohasem gondoltam, hogy érvényes volt a
házasságkötésünk. Soha!
– Megnősült azóta abban a hitben, hogy megteheti? –
kérdezte a lány higgadtan.
– Dehogy! – felelte Faringdon, és egy pillanatra megtorpant.
– Azt hittem, biztonságban hazaért a családjához Angliába, és
nyilván férjhez ment, talán még gyereke vagy gyerekei is
vannak.
– Miután visszatértem, a családom utánajárt, érvényes-e a
házasság – mondta Kate, és megcsóválta a fejét. – Mivel
Indiában adtak minket össze, eltartott egy darabig, amíg
kiderítették, de Fenwick valóban pap volt. Lehetne arra
hivatkozni, hogy nem hirdették ki a házasságot, de a nagyapám
tapasztalta szerint az egyház mereven elzárkózik a házasságok
érvénytelenítésétől, még azokétól is, amelyek rendkívüli
körülmények között köttetnek.
– Férjhez akart menni azóta? – kérdezte Faringdon. – Hét év
hosszú idő – tette hozzá. A lány gyönyörű volt, ráadásul abban a
korban járt, amikor a hajadonok férjhez mennek. Danielnek
hirtelen úgy tűnt, ellopták tőle az elmúlt éveket.
– Készülök rá – mondta Kate Edmundra gondolva. – Nem
jegyeztek el, mert nem mehetek férjhez, de a jövendőbelim
utánajárt a lehetőségnek, hogy halottnak nyilvánítsák önt.
– Ez egyértelműen lehetetlen – jelentette ki Daniel, és
elnyomott magában egy káromkodást. – Azt hittem,
megmentem önt, de most azt látom, valójában tönkretettem.
– Ugyan, dehogy! – vágta rá a lány. – Megmentette az
életemet. Ha nem lett volna ott, és nem lett volna hajlandó
kifizetni értem szinte az összes pénzét, hogy megváltsa a
szabadságomat, valamelyik elvetemült részeges gazember
karmaiba kerülök, és azt valószínűleg nem éltem volna túl.
– Ez igaz, de nem lett volna szabad beleegyeznem a
házasságba.
– Rupert bácsi nem hagyta volna. Mindegy. Csak sokkal
később jöttem rá, hogy a házasság érvényes – mondta Kate
homlokráncolva. – Nem tette tönkre az életemet, csupán
megbonyolította. Kell lennie valami módnak, hogy megoldjuk
ezt a helyzetet.
– Érvényteleníthetjük a házasságot – felelte Daniel.
– Ezt is megpróbáltuk, de nem sikerült, mert nem tudtuk, ön
hol van – mondta a lány szelíd mosollyal. – Mivel mindez hét
éve történt, elhatároztuk, hogy halottnak nyilváníttatjuk önt.
Ehhez képest most itt van, tökéletes egészségnek örvend, így ez
nem kivitelezhető.
– Nem jól időzítettem – felelte Faringdon szomorkásan. –
Viszont talán elérhetjük az érvénytelenítést most, hogy
Angliában vagyok.
– Ehhez ügyvédek kellenek, de sikerülhet, hiszen
egyértelműen életben van, és hajlandó együttműködni –
sóhajtott a lány. – Mikor tért haza?
– Egy hónapja. Keleten éltem és dolgoztam, főleg Indiában.
– Miért jött vissza? – kérdezte Kate meglepetten.
– Egy váratlan örökség, egy tekintélyes birtok és az ezzel járó
felelősség miatt – felelte a férfi, mert nem akarta hosszúra
nyújtani a választ. – Egy második fiú második gyermeke vagyok,
a család fekete báránya. Sok örökös volt, és sohasem gondoltam
volna, hogy sor kerülhet rám, mégis itt vagyok. Ahogy
mondtam, vannak kötelezettségek, amelyeket nem hagyhatok
figyelmen kívül, így elérkezett a hazatérés ideje.
– Hogyan viszonyul az örökségéhez, miután felforgatta az
életét?
– Eddig még senki sem kérdezte meg ezt tőlem – felelte
Faringdon meglepetten. – Őszintén szólva elég furcsán. Sokáig a
magam ura voltam, és egészen jól elboldogultam. Legalábbis az
elmúlt hét évben.
– Amióta megmentett? Van összefüggés? – kérdezte a lány
kíváncsi pillantással.
– Van, mert akkor döbbentem rá, mennyire lezüllöttem, így
elhatároztam, hogy nem kesergek a hibáim miatt, és
továbblépek – mondta Daniel. Ez valóban igaz volt: a
találkozása a fiatal Kate Macleoddal azon az estén
rádöbbentette, hogy érdemes rendes életet élnie. A lány ifjú
volt, és bátor. Most pedig egy gyönyörű, erős és okos nő, aki
ráadásul a törvényes felesége.
 – Mindannyiunknak vannak hibái – jelentette ki a lány. –
Felesleges rajtuk merengeni, csak az segít, ha továbblépünk.
– Visszatérve a házasságunkhoz, nem nyilváníttathat
halottnak, hacsak nem nyisszantja el a nyakamat – mondta
Daniel.
– Inkább lepuffantanám – tréfálkozott Kate. – Csak az a baj,
hogy nem szeretném, ha gyilkosság miatt felkötnének.
– Nekem sem teszik az ötlet – mosolygott a férfi. – Különben
is, akadhat más módja is az érvénytelenítésnek, ha nem
hirdettük ki a házasságot, vagy valamely más törvényi
feltételnek nem tettünk eleget.
– Már csak ez lehet a megoldás – bólintott Miss Macleod.
Faringdon a lány gyönyörű arcát nézte. Barna szeme
igézően csillogott, de érezte, hogy villámokat is tud szórni.
Csodás haja és pompás alakja bármely férfi szívét
megdobogtatná. Ezenkívül intelligens és magabiztos is.
Ráadásul Bombay óta nem tudta elfelejteni.
– Van egy másik lehetőség is – szólalt meg, és saját maga is
meglepődött a vakmerő gondolattól. Kate kérdő pillantást vetett
rá. – Mivel mindketten itt rekedtünk a hóban legalább két
napra, adhatnánk egy esélyt a házasságnak.
 Negyedik fejezet

– Ne nevettesse ki magát! – kiáltott Kate döbbenten. – Hiszen

vadidegenek vagyunk egymás számára.
– Nem egészen – felelte Daniel. – Volt egy közös, veszélyes
kalandunk, ráadásul törvényes házasok vagyunk. Kiderülhet,
hogy nem illünk egymáshoz, de csak akkor, ha adunk
magunknak egy esélyt – tette hozzá mosolyogva. – Amúgy sincs
egyéb dolgunk, amíg járhatók nem lesznek az utak. Persze csak
akkor, ha nem taszítja a gondolat.
Kate megpróbálta leplezni a döbbenetét és a váratlan,
kellemes izgalmat, amit a férfi szavai váltottak ki belőle. Nem
elég a házassághoz, hogy valaki jóképű, gondolta.
– Egyáltalán nem taszít a gondolat. Inkább... inkább
kíváncsivá tesz – mondta. – Eddig ismeretlen hős volt
számomra, aki váratlanul bukkant fel az életemben, és
megmentett a borzalmas sorstól. Ezután gondoskodott a
biztonságomról, és pont olyan hirtelen eltűnt, ahogy jött. Ön
volt az én hősöm.
– Ön is felkeltette az érdeklődésemet annak idején – felelte
Daniel kissé megkönnyebbülten. – Láttam, hogy rémült, de
bátran viselte a megpróbáltatásokat, és a körülmények ellenére
sem tört meg.
– Be kell vallanom, hogy Mr. Yorke-nál kiszakadt belőlem a
kétségbeesés, bár meg is könnyebbültem egyben.
– Azt javaslom, ismerjük meg egymást, és ha összeillünk,
talán kezdhetünk valamit ezzel a házassággal.
– Ez nem ilyen egyszerű – ellenkezett a lány határozott
pillantással. – A férfi, aki megkérte a kezemet, lelkesen segít a
házasság érvénytelenítésének az ügyében. Ő javasolta, hogy
nyilváníttassuk önt halottnak. Nem jegyzett még el, hiszen
törvényesen férjnél vagyok, de... mindig számíthattam a
barátságára.
– Szereti? – kérdezte Daniel rezzenéstelen arccal. Kate
hirtelen nem tudta, mit válaszoljon.
– Ha nem lennék férjnél, már hozzámentem volna – mondta
végül.
– Nem felelt a kérdésemre – vetette ellen a férfi komoly
tekintettel.
– Nem engedhettem meg magamnak, hogy a szerelemre
gondoljak, mert tisztességtelen és fájdalmas lenne – jelentette ki
Kate, de tudta, hogy ezzel még mindig nem válaszolt a kérdésre.
Edmund jó ember, aki tiszteli az eszét, és nem bánja, hogy vörös
a haja. Ezenkívül elég jóképű és jómódú, ráadásul az
érdeklődési körük is hasonló.
Kate férjhez akart menni, egy megbízható társra vágyott, és
Isten segedelmével gyerekekre. Szerette Edmundot? Ki tudja?
Az biztos, hogy kedvelte és tisztelte. Úgy gondolta, ennyi elég a
házassághoz. De valóban elég?
– Ha szereti, az persze teljesen más. Mivel azonban úgy
látom, nem biztos benne, nem lenne okos dolog, ha végére
járnánk ennek az ügynek, és jobban megismernénk egymást, ha
már mindketten itt rekedtünk? – kérdezte Daniel hamiskás
mosollyal. – Ha kiderül, hogy összeillünk, és van értelme, hogy
házasok maradjunk, megspórolunk egy csomó vesződséget az
ügyvédekkel.
– Végül is tényleg van értelme – értett egyet a lány, és nem
tudta elfojtani a mosolyát.
– Van valami, amit nagyon meg akartam tenni aznap este, de
helytelen lett volna – lépett Faringdon Kate elé. Megfogta a
kezét, és elég időt adva, hogy ellenkezhessen, felállította. Ezután
az arcára simította a két kezét, és finoman, gyengéden
megcsókolta az ajkát. – Erre gondoltam, de nem lett volna
úriemberhez méltó, hiszen gyenge és kiszolgáltatott volt –
suttogta.
– Pedig megcsókolt. Búcsúzáskor megcsókolta a
homlokomat, és minden jót kívánt – mondta Kate szégyenlősen.
Akkor nem akart volna igazi csókot, de emlékezett a férfi
ajkának lágy érintésére és a fájó érzésre, hogy soha több nem
látja. Most pedig itt állt előtte teljes életnagyságban, épségben,
és maradéktalanul levette a lábáról egyetlen könnyű csókkal.
Viszont közben eltelt hét év. – Már nem ugyanaz az ártatlan
lány vagyok, mint régen.
– Én sem vagyok már iszákos, kicsapongó katona. Nem
ismertük egymást Bombayben, és most sem, de mindketten
tudjuk, hogy azóta megváltoztunk, és mások lettek a
körülményeink. Érdekes helyzet, nem igaz? Örülök, hogy ismét
keresztezték egymást az útjaink.
– A bonyodalmak teszik érdekessé az életet – mosolygott
Kate. – Először foglaljuk el a szobáinkat. Nemsokára vacsora, és
bízom benne, hogy kapunk valami egyszerű ételt. Találkozunk
később.
 Daniel kinyitotta az ajtót a lány előtt.
Pihenés és vacsora. Mindkettő remekül hangzott. Kate kissé
fáradtan elindult a konyhába, hogy megkérdezze, mikor tálalják
a vacsorát.
– Ötkor, kisasszony. Tíz perccel előtte megkongatjuk a gongot
– mondta Alice borsőrlés közben felpillantva a mozsárból. – A
vendégek az étkezőben esznek, a szolgálók a konyhában. Előre
szólok azonban, nem kínálhatunk olyan gazdag vacsorát, mint
rendes körülmények között.
– Bármi meleg megteszi – felelte Kate, és elindult az
emeletre. Tágas, otthonos, szépen berendezett szobát kapott.
Valaki felhozta a csomagját, bekészítette a fát a kandallóba, és
meggyújtotta a lámpást, hogy elűzze a gyorsan leszálló
sötétséget. Nyilván Craig, akinek az volt a feladata, hogy
mindenben a rendelkezésére álljon.
A karabélya is ott volt a tokjában, bár kétségkívül nem lesz
rá szüksége. Lehajolt, és a töltényekkel együtt betette az ágy alá.
Szerette, ha utazás közben a keze ügyében van.
Ezután felcsavarta a lámpás fényét, és egy pillanatig azon
gondolkodott, begyújtson-e a kandallóba Jólesett volna a meleg
az ablaküveget kopogtató viharban, de mivel nem állt
rendelkezésre szolgáló, bölcsebbnek tartotta, ha nem használja
el a tüzelőt ilyen hamar.
Egy óra volt még hátra a gongig, ezért ledőlt az ágyra,
lerúgta a cipőjét, és bebújt a takaró alá. Micsoda boldogság!
Jólesett kinyújtóznia a kényelmes matracon, de nem tudott
pihenni, mert villámsebesen cikáztak a gondolatai.
Az a helyzet állt elő, hogy egyszerre van kérője és férje.
Edmund megbízható, kedves ember, közösek a céljaik, és
egyforma az értékrendjük. Nagyon kényelmes élete lenne
mellette.
Daniel viszont álmai lovagja. Kétségtelenül rettentően vonzó
és jóképű, ráadásul törvényes házasok. De milyen ember
valójában? Annyi biztos, hogy nem kertel, és ez imponált neki.
Viszont nem biztos, hogy ugyanazt várja egy házasságtól, mint
ő. Jó férj lenne?
Erre még nem tudta a választ, jobban meg kell ismernie.
Elég lesz egy-két nap? Remélhetőleg. Végül győzött a fáradtság,
és elnyomta az álom.

Daniel izgatottan lépett a szobába. A tágas helyiségben két ágy,

két szék, egy ruhásszekrény és egy kandalló állt. Rob már
serénykedett, felhozta a nyeregtáskákat és elég tüzelőt is
másnap reggelig. A tűz mellett ücsörgött, kezében egy
borostyánszínű itallal teli pohár.
Rob felemelte a fejét, amikor Daniel belépett. Egyszerű,
kellemes természetű ember volt, ugyanakkor bármit el tudott
intézni, amely képességre még őrmester korában tett szert.
– Jó brandyt tartanak itt a Fehér Rózsában. A kancsóban van
sör, ha kérsz – szólalt meg, majd ivott egy kortyot, és letette a
poharat. – Nem árulod el, hogyan tettél szert egy feleségre a
tudtom nélkül?
Daniel töltött magának egy pohár sört, majd leült a
barátjával szemben, és lehúzta a csizmáját.
– Emlékszel arra az időre, amikor leszereltek, és állandóan
részeg voltam?
– Persze hogy emlékszem – felelte Rob a homlokát ráncolva.
– Amikor eltűntél, azt hittem, soha többé nem látlak, de mire
visszatértél, egészen normálisan néztél ki, és visszanyerted a
józan eszedet. Azokban a zűrös időkben találkoztál a hölggyel,
és akkor vetted feleségül?
– Igen, de nem az történt, amire gondolsz – mondta
Faringdon, majd elmesélte, hogyan váltotta meg Kate
szabadságát a kocsmában, és hogyan küldte haza. – Azt hittem,
a házasság érvénytelen, így sohasem gondoltam Miss Macleodra
a feleségemként. Aznap vett fordulatot az életem, mert
rájöttem, hogy ideje felnőtt ember módjára viselkednem, nem
lehetek többé olyan, mint egy felelőtlen kamasz. Igencsak
megdöbbentem, amikor ma találkoztunk, és kiderült, hogy igazi
pap adott össze minket, mert így akaratomon kívül egy férj
nélküli házasságba kényszerítettem. Az azóta eltelt időben a
családja megpróbálta érvényteleníttetni a házasságot, sőt, az is
felmerült, hogy halottnak nyilváníttatnak, ami természetesen
így már lehetetlen.
Rob elismerően füttyentett.
– Balul sült el a jótéteményed, öregfiú? – kérdezte. – Most
mihez kezdesz? Bár ha olyan csinos nőt vettem volna feleségül,
mint a hölgyed, egész biztosan megtartanám. Igaz, a vörös haj
veszélyt sejtet.
– Azt javasoltam Kate-nek: használjuk ki, hogy itt rekedtünk,
és ismerjük meg egymást, hátha összeillünk – mondta Daniel a
poharába bámulva. – Végül is beleegyezett, de van egy jóravaló
úr az életében, aki a kezére pályázik.
 – Értem – mondta Matthews. – Nagy fába vágod a fejszédet,
ha meg akarod tartani.
– Attól tartok – morogta Daniel. – Nagyon megsértődnél, ha
megkérnélek, hogy vacsorázz a szolgálókkal ma este? Sok
mindent meg kell beszélnünk Kate-tel, így nem leszünk jó
társaság.
– Dehogy – mosolygott Rob, és belekortyolt a brandybe. –
Ismersz, jól érzem magamat a társadalmi ranglétra bármely
fokán. Ha Miss Macleod kocsisával és szolgájával vacsorázom,
megtudhatok egyet s mást az életéről, és azt is kideríthetem,
miként vélekednek róla.
– Érdekel, mit mondanak. Ez nem egy nyomozás, de hasznos
lenne tudni, mit gondolnak róla azok, akik neki dolgoznak.
– Úgy látom, nagyon odavagy érte – vigyorgott Rob.
– Azt hiszem, igazad van – felelte Faringdon habozva. –
Amikor először megláttam, megmozdult bennem valami, de
nem tudom pontosan megmondani, micsoda. Nem hittem, hogy
valaha is viszontlátom, és most ismét ugyanazt éreztem, csak
sokkal erősebben. Remélem, nem űznek velem tréfát az
érzelmeim.
– Vedd elő a legjobb formádat! – javasolta Rob. – Mosakodj
meg vacsora előtt, mert lószagod van.
– Rendben. Egyébként neked is – mondta Daniel, és felállt.
– Tudom, de nekem nem kell levennem a lábáról egy úri
hölgyet – felelte a barátja.
Daniel megkereste a borotválkozófelszerelését a táskájában.
Amikor életében először látta Kate Macleodot, már két hete
részeg volt, és pocsékul festett. Most úgy nézett ki, mint aki
órákon át lovagolt a hóviharban. A vacsoráig rendbe kell
szednie magát.
 Ötödik fejezet

Kate-et a gong mély, zengő hangja ébresztette álmából. Eltartott

egy darabig, amíg felfogta, hol van. A Fehér Rózsában, és
odakint hóvihar tombol, és ismét találkozott a rég elveszett
férjével.
Daniel után rögtön az jutott eszébe, hogy nem nézhet ki
akárhogyan. Milyen kár, hogy Bridget megfázott, és nem tudott
vele jönni!
Habár jobb lenne, ha Daniel úgy látná, ahogy van, és nem
elegánsan felöltözve. Nincs sok idejük, így őszintének kell
lenniük egymással. Az óarany színű ruhája kissé
összegyűrődött, de szerencsére nem nagyon, mivel gyapjúból
készült.
A haja... a hajával nem foglalkozik. A frizurája elveszítette a
tartását, és összevissza álltak a makacs vörös tincsek. Daniel
nyilván azt gondolta, hogy rémesen néz ki, amikor a
különteremben beszélgettek. Ez is felfogható azonban egyfajta
őszinteségnek.
Megfésülködött, és befonta a haját egy hosszú, vörös, a háta
közepéig érő copfba. Az eredmény hétköznapi volt, semmi több.
Belenézett a tükörbe, és megcsipkedte az arcát, hogy kissé
kipiruljon, de ez nem segített. Eszébe jutott valami. Odakint
még mindig tombolt a vihar, és elég hideg volt a fogadó
helyiségeiben és a folyosókon, ami tökéletes ürügyként szolgált,
hogy elővegye az indiai kasmírmintás stóláját.
 A vörös, arany és sötétkék mintás stóla a gyönyörű India
vibráló színeit idézte, ahol hét évvel ezelőtt találkoztak, és jól
illett a haja meg a ruhája színéhez. Belenézett a tükörbe, és
megállapította, hogy egy hóviharban rekedt utazóhoz képest
viszonylag szalonképes állapotban van.
Hirtelen észbe kapott, hogy a fűzőjéhez és az öltözködéshez
segítségre lesz szüksége. Így már végképp hiányzott Bridget.
Meg kell kérnie egy másik hölgyvendéget, hogy segítsen.
Hirtelen buja ábránd futott át az agyán, amelyben Daniel
kifűzi a ruháját, és hagyja, hogy a földre hulljon. Azután
kibontja a fűzőjét, és az ujjaival végigsimít a tarkóján.
Kilépett a szobából, és érezte az arcán, hogy már egyáltalán
nem szükséges megcsipkednie. Meglepetésére a férje a
lépcsőnél várta. Ő is rendbe szedte magát, és
megborotválkozott; a viharvert utazó elegáns vidéki
úriemberré változott. Jól szabott tengerészkék felöltőt viselt,
drapp nadrággal és barna csizmával, ami tökéletesen illett az
alkalomhoz.
Kate jobban szemügyre vette a csizmát. Ugyanaz, amelyet
korábban viselt, de kifényesítette. Délután jól nézett ki, most
viszont még jobban. Ezért hasznos, ha az ember szolgálót is hoz
magával.
– Igazán csinos – mosolygott Faringdon. – Ezt a
kasmírmintás stólát viselte az első találkozásunk alkalmával is?
– Igen – felelte Kate, és elámult magában, hogy a férfi
emlékszik rá. – Az anyám ajándéka. Az egyik legkedvesebb
ruhadarabom.
– Gyönyörű, és remekül áll önnek, amit nyilván ő is tudott –
jegyezte meg Daniel a karját nyújtva. – Gondoltam,
lemehetnénk együtt.
– Hogy mutatkozzunk be? – kérdezte a lány, és mosolyogva
Danielbe karolt. – Túl bonyolult lenne elmesélni a házasságunk
történetét.
– Mondjuk azt, hogy évekkel ezelőtt ismertük meg egymást
Indiában, és teljesen véletlenül az útjaink ma ismét
keresztezték egymást – javasolta Faringdon.
– Egyszerű és igaz magyarázat – mosolygott továbbra is a
lány. – Pocsék hazudozó vagyok, így, ha csak lehet, az igazat
mondom.
– Én is ezt a filozófiát követem – felelte Daniel, és kart karba
öltve lesétáltak a földszintre.
– A férfi, akivel utazik, az inasa?
– Nem. Ő a legjobb barátom. Az elmúlt években... – Daniel
összeráncolta a homlokát, és nem fejezte be a gondolatot. – A
bizalmasom, ez a legjobb szó. Elmondtam neki, hogy sok a
megbeszélnivalónk, így vállalta, hogy a szolgálókkal vacsorázik.
Minden szerepben jól érzi magát.
– Tudott a hirtelen házasságunkról?
– Nem, mert életem legrosszabb időszakában történt, és nem
számoltam be neki róla.
– Csodálom az őszinteségét, és örülök, hogy lezárta azt a
szörnyű időszakot. Nem csoda, ha egy tragédia után rossz hetek
következnek, de a túl sok kesergés megfojtja az embert.
– Az én esetemben fordítva történt. A kesergést fojtottam
ivásba – tréfálkozott Daniel. – Egészen a találkozásunkig.
A férfi pillantása kedves, de kissé ijesztő volt, és az egész
helyzetet a valószínűtlenség érzése hatotta át, különösen ennyi
év után. Az első találkozás után új irányt vett a lány élete, és
könnyen lehet, hogy a másodikat követően is ez történik.
Megérkeztek az étkezőhöz, Daniel kinyitotta az ajtót, és
észrevették, hogy egy másik társaság már a hosszú asztalnál
ülve várakozik. Egy idősebb arisztokrata hölgy és egy sötétszőke
hajú, szende mosolyú fiatal lány pillantott rájuk.
– Jó estét! – mosolygott rájuk Kate vidáman. – Ilyen
körülmények között nehéz megtartani az illemszabályokat.
Katherine Macleod vagyok Londonból, és a vidéki barátaimhoz
tartok az ünnepekre – mondta, majd Danielre pillantott. – Ő
pedig Daniel Faringdon. Évekkel ezelőtt ismertük meg egymást
Indiában, és a véletlen úgy hozta, hogy az útjaink ma ismét
keresztezték egymást.
– Valóban rendkívüliek a körülmények – mosolygott
kedvesen az idős hölgy. – Lady Whitmarsh vagyok, ő pedig a
társalkodónőm, Flora Younger.
– Örvendek! – mondta Kate, Daniel pedig fejet hajtott.
Kinyílt az ajtó, és egy fiatalember lépett be a helyiségre
költőkre jellemző, hosszú, szőke hajjal.
– Jó estét! – köszönt, és leült Miss Younger mellé. – Konrad
Juncker vagyok, és örülök, hogy sikerült elérniük a fogadót
ebben a hitvány időben.
– Én is nagyon örülök, hogy rátaláltunk a Fehér Rózsára –
értett egyet Daniel. Ezután újabb bemutatkozások következtek.
– Egyszerű vacsoránk lesz. A leves, a kenyér és az italok azon
az asztalon vannak – mutatta arrafelé Miss Younger. – Alice azt
mondta, később lesz ragu is.
 – Jó illata van a levesnek – jegyezte meg Daniel. – Kér egy kis
bort, Miss Macleod?
– Igen, kérnék. Hozok magunknak kenyeret meg levest –
felelte Kate, és két tányérba csirkehúslevest mert, majd
megvajazott két szelet kenyeret.
Egy darabig társalogtak még, majd a többiek elmerültek a
maguk beszélgetésében, így Kate és Daniel is szót válthatott.
Közben a férfi jóízűen kanalazta a forró levest.
– Ezek szerint biztonságban hazaért hét évvel ezelőtt.
Történt valami említésre méltó az úton? – kérdezte.
– Zavartalan utunk volt – mesélte Kate, és belekortyolt a
remek borba. – Mr. Yorke bebizonyította, hogy valóban
tisztességes és megbízható ember. Először átadott a
házvezetőnőjének, aki megetetett és megfürdetett, majd
lefektetett egy csendes, kényelmes szobában, ahol olyan jól
aludtam, mint a szüleim halála óta egyszer sem – folytatta a
lány. Hálával gondolt Danielre, és róla álmodott. – Másnap
reggel új ruhákat kaptam.
– Örülök, hogy jó helyre került – mondta halkan Faringdon. –
Imádkoztam, hogy így legyen. Mikor indult Angliába?
– Öt nap múlva – felelte a lány. – Mr. Yorke talált egy
hazafelé tartó angol özvegyet, az ő társaságában utaztam. Mrs.
Lowe nagyon kedves asszony és jó társaság. Még most is
levelezünk.
– Ha jól emlékszem, van családja Angliában.
– Igen. Az anyai nagyszüleim tárt karokkal vártak. Nagyon
fiatal voltam, amikor Indiába mentünk, de miután
megtanultam írni, folyamatosan leveleztem velük. Megadtam
önnek a címüket a búcsúzás előtt, miért nem írt nekem soha? –
kérdezte Kate fürkész pillantással. – Azt hittem, legalább
egyszer jelentkezik. Miért nem tette?
– Elvesztettem a címet – sóhajtott Faringdon. – Miután
odaadta a papírt, megnéztem, mi van ráírva, és betettem a
zsebembe, de később eltűnt. Emlékeztem rá, hogy a cím
londoni, és a név nem Macleod, így arra gondoltam, biztosan az
anyja családja, de a többit elfelejtettem. Sajnálom – mondta
Daniel szomorkás pillantással. – Nem én voltam a
megbízhatóság mintaképe, ha emlékszik.
A férfi olyan részeg volt akkor, hogy az lett volna a csoda, ha
nem veszíti el a címet.
– Miért volt mélyponton az élete? – kérdezte Kate.
Faringdon arcán fájdalom futott át.
– Ezt inkább majd négyszemközt mondom el – felelte.
– Ahogy óhajtja – engedett a lány. Habár az asztal másik
végében ülő vendégek teljesen belefeledkeztek a beszélgetésbe,
valóban nem voltak négyszemközt. – Azt mondta, hogy ez után
a mozgalmas éjszaka után rendbe szedte az életét. Hogy
csinálta?
– Valójában nem ön volt az egyetlen, akit Adam Yorke
megmentett aznap. Miután rábízta önt a házvezetőnőjére,
közölte velem, hogy már hallott rólam, és ha három hónapig
józan maradok, állást ad nekem.
– Ezek szerint letette a poharat – vonta le a következtetést
Miss Macleod.
– Igen. Azóta nem ittam töményt, és bort meg sört is csak
módjával. Kikísérleteztem, mekkora az a mennyiség, ami nem
árt meg – nevetett Daniel. – Ha kezdem magamat jól érezni,
megállok. Rájöttem, hogy józanul rengeteg mindenre képes
vagyok, és jó irányba fordult az életem.
– Milyen állást kapott Mr. Yorke-tól? – érdeklődött a lány.
– Nehéz pontosan leírni – felelte Faringdon a gondolataiba
merülve. – Kapcsolattartó volt a hivatalos megnevezése.
– Mi volt a feladata?
– Minden, amivel Adam megbízott. Sok üzletben volt
érdekelt – magyarázta Daniel. – Nagyon szorgalmas és
fájdalmasan őszinte ember volt. A fő feladatom az volt, hogy
zökkenőmentesen folyjon az üzlet, és minden ügyletből hasznot
húzzon a cég és az ügyfél. Néha az árut kísértem, máskor
raktárakat és Adam üzletfeleit látogattam.
– Az ön jelenlétével gyakorolt diszkréten nyomást másokra?
– kérdezte Miss Macleod gyanakvó pillantással.
– Igen, és néha nem csak diszkréten kellett nyomást
gyakorolnom rájuk – mutatott a bal arcán lévő forradásra. – A
barátommal, Rob Matthewszal dolgoztunk együtt. Jó csapatot
alkottunk.
– Gondolom, az öröksége miatt hagyta abba a munkát. Nem
bánta, hogy vissza kell térnie Nagy-Britanniába?
– Vegyes érzésekkel jöttem haza – felelte Daniel a homlokát
ráncolva. – Egy ideje már nem találtam megnyugvást
semmiben, és változtatni akartam. Megfordult a fejemben, hogy
hazatérek az otthonomba, de nem volt hozzá elég bátorságom.
Akkor jött az örökség, és most itt vagyok.
– Érdekes, hogy az otthonának nevezi Angliát – jegyezte meg
a lány.
 – Sok mindent szerettem Indiában, de nem tekintettem az
otthonomnak – bólintott Faringdon.
– A legtöbb ember áldásként éli meg, ha örököl, de úgy
látom, ön nincs teljesen kibékülve a helyzettel – mondta Kate
egy megérzésre hagyatkozva.
– Kellemetlen kérdései vannak – komorodott el a férfi.
– Nem kell válaszolnia – felelte a lány halkan.
– Őszinteséget ígértünk egymásnak, szóval válaszolok, csak
az a baj, hogy magam sem tudom az okát – merengett a férfi,
miközben a pohara szárára kulcsolódtak az ujjai. Erős, férfias
keze volt, meglátszott rajta a munka, de biztosan gyengéden tud
vele simogatni, gondolta a lány, és azonnal zavarba jött. Szó
nélkül kanalazta tovább a levest. – Úgy érzem, nincs jogom az
örökséghez – folytatta Daniel komoly pillantással. – A nagyapám
gyűlölt, az apám haszontalannak tartott, és mindketten
boldogok voltak, hogy nem öröklök. Nem örülök az örökségnek.
– Már egyikük sem él – mondta Kate meglepetten. – Nem
azért érez így, mert vágyott az elismerésükre, de sohasem kapta
meg?
– Érdekes meglátás – pislogott a férfi szaporán. – Talán igaza
van. Elgondolkodom rajta.
– Mi kellene hozzá, hogy megbékéljen az új szerepével az
életben?
– Nem tudom – mondta a férfi tétován. – Talán a család még
élő tagjainak az elismerése.
– Nem árt, ha az ember magabiztosságot mutat ilyen
helyzetben – felelte Kate. – Elég nagy örökség lehet, ha ennyire
aláásta az önbizalmát. Ha úgy viselkedik, hogy a birtok jár
önnek, a családtagok is hamarabb elfogadják – mosolygott. –
Most nyilván azt gondolja, hogy könnyen beszélek, és
foglalkozzak a saját rokonaimmal. Szerencsés vagyok, mert a
nyomorult Rupert bácsit leszámítva nagyon kedves családom
van.
– Jó tanácsot adott, megfogadom. Jó élete volt, amióta
hazatért Indiából? – kérdezte Daniel.
– Igen. Az édesanyám családja befogadott, és alaposan el is
kényeztettek. Ahogy mondtam, szerencsés vagyok.
– Mit csinált az elmúlt hét évben? – érdeklődött Faringdon. –
Gondolom, bevezették a társaságba, előkelő társasági
eseményekre jár, és sokan udvarolnak önnek, mert nagyon
csinos. Ezenkívül kézimunkázik és zenél.
– Szeretem a zenét, de utálok kézimunkázni – felelte Kate
nevetve és a bóktól elpirulva. – Nem számítok társasági
hölgynek, mert apai ágon ügyvédektől és hivatalnokoktól
származom, anyám családja pedig tele van kereskedőkkel, ami
nem éppen arisztokratikus elfoglaltság. Nem vezettek be nagy
dérrel-dúrral a társaságba, de nem is igényeltem.
– Mivel tölti az idejét, ha nem hímzéssel? – kérdezte Daniel. –
Kisegít a helyi plébánián, tudományos előadásokra jár, vezeti a
nagyszülei háztartását?
– Mindegyikből egy kicsit, de leginkább a családi
vállalkozásban dolgozom – felelte Kate, és kíváncsian várta,
hogyan reagál a férfi erre a válaszra.
– Milyen vállalkozás? Milyen munkát végez? – kérdezte
Faringdon érdeklődéssel a hangjában. Úgy tűnt, egyáltalán nem
helyteleníti, hogy Kate nő létére dolgozik.
 – Kereskedőházunk van, különböző áruk kivitelével és
behozatalával foglalkozunk. Jól értek a számokhoz, így gyakran
könyvelek, de találkozom ügyfelekkel is. Jó részük annyira
meglepődik, hogy nő létemre dolgozom, hogy egyből rendkívül
együttműködővé válik.
– Mi a helyzet a többivel?
– Megkérnek, hogy szóljak a nagyapámnak vagy valamelyik
nagybátyámnak, ami teljesen felesleges, mert ők visszaküldik
ezeket az ügyfeleket hozzám. A skótok mindig hittek az erős,
független nőkben.
– Örülök, hogy a családja támogatja – mondta Daniel meleg
pillantással. – Úgy látom, sok mindenhez ért. Hirtelen rengeteg
pénzügyi és adminisztratív dolgom lett. Ha végül nem marad a
feleségem, megbízom az üzleti ügyeim intézésével.
– Lehet, hogy elfogadom, bár ezzel azt bizonyítanám, hogy
unalmas ember vagyok – nevetett a lány.
– Egyáltalán nem! – vágta rá Daniel.
Kate már majdnem válaszolt, amikor kinyílt az étkező ajtaja.
Érdeklődő pillantással odafordult. Új vendégek érkeznek?
 Hatodik fejezet

Daniel örömmel látta, hogy Alice lép be a terembe egy másik nő

kíséretében, és hogy a lány egy gőzölgő, ínycsiklandó raguval
teli kondért hoz. Ízlett neki a leves és a kenyér is, de a
megerőltető nap meghozta az étvágyát.
– Örülök, hogy csatlakozik hozzánk, Mrs. Waverly! –
biccentett Lady Whitmarsh a belépő nő felé.
Ezek szerint ő a háziasszony. Daniel idősebbnek képzelte, de
egyértelműen nem volt még harmincéves. A szőke hajú Mrs.
Waverly magabiztos fellépéssel bírt. Miközben Alice az ételt
kínálta, ő leült az asztalhoz, és mert magának.
Egy darabig mindenki csendben ette az ízletes birkaragut.
Végül Mrs. Waverly letette a villát, és a vendégek figyelmét
kérte. Tárgyilagos hangon közölte, hogy a fogadó hivatalosan
zárva tart karácsonykor, ezért az étel és az ellátás nem éri el azt
a színvonalat, amelyre a Fehér Rózsa vendégei rendes esetben
számíthatnak, és szinte mindenben magukra vannak utalva.
– Azt hiszem, mindannyiunk nevében megköszönhetem,
hogy befogadott minket, és itt lehetünk a melegben –
emelkedett szólásra Daniel. Az asztal körül ülők mind
egyetértően bólogattak, és felajánlották a segítségüket.
Az asszony szemmel láthatóan megnyugodott.
– Továbbá egy kéréssel fordulok az urakhoz – folytatta Mrs.
Waverly. – Ha az alapvető ellátáson kívül mást is szeretnének,
menjenek vadászni, amikor alábbhagy a vihar. Nagy segítség
lenne.
– Természetesen – felelték egyszerre a férfiak.
– Már találkoztak Peterrel, az istállómesterrel – mondta az
asszony. – Van lőfegyvere, és köpenyek meg meleg kabátok is
rendelkezésre állnak. Mivel mindent jég borít, gyalogosan
kellene vadászniuk. Önökre bízom a feladat megoldását.
– Párosával megyünk.
– Holnap reggel indulunk.
– Megtöltjük az éléskamrát, a társam, Mr. Matthews is segít –
ajánlotta Daniel. Meglepetésére Kate is megszólalt:
– Én is önökkel tartok. Elég jó céllövő vagyok, és magammal
hoztam az útra a karabélyomat – mondta vidám pillantást vetve
Faringdonra.
Daniel elmosolyodott, és közbe azon gondolkodott, miért
mondta magáról a lány, hogy unalmas.
– Tartson velem korán reggel! – ajánlotta, amikor a többiek
folytatták a beszélgetést.
– Örömmel – felelte Kate, és a többiekhez fordult. – A
főzésben is szívesen segítek. Nem értek hozzá túlságosan, de
tudok zöldséget aprítani, és jól követem az utasításokat. Talán
még süthetnék is.
– Én is segítek – mondta Miss Younger.
– Nem tudsz főzni – jegyezte meg Lady Whitmarsh.
– Majd én is követem az utasításokat. Hagymát és ilyesmit
szintén tudok aprítani. Nem lehet túl nehéz. Esetleg süthetnék
kenyeret vagy pitét. Igazából szívesen megpróbálkoznék a
pitesütéssel.
– Szerintem nagyobb szükség van a kenyérre – mondta a
vikomtesz. – Én majd azt sütök. Nem lehet túl bonyolult.
Mrs. Waverlyt nem győzték meg teljesen a hölgyek, de
elfogadta a felajánlott segítséget, majd felállt, és a vállára
terítette a kendőt.
– Remélem, a vadászok szerencsével járnak reggel, különben
csak kenyér, leves és sajt kerül az asztalra – mondta. – Most
pedig mennem kell a dolgomra. Szerencsére bőven van bor, sör
és rövidital, meg portói is, ha az uraknak arra támad kedve –
tette hozzá, majd biccentett, és kiment az étkezőből.
– Vadászik és a konyhában is segít? – kérdezte Daniel
csodálkozva.
– Bajba jutott utazók vagyunk. Gyorsabban telik az idő, ha
segítünk – felelte a lány könnyedén. – Őszintén szólva, nagyon
élvezem a helyzetet, különösen úgy, hogy a többi vendég is
együttműködőnek tűnik.
Alice lépett a helyiségbe, és megfogta az ajtót, hogy Rob egy
tálcán behozhassa a teáskannát és a csészéket.
– Ki kér teát? – kérdezte, miközben a férfi mindent letett a
tálalóasztalra.
Ezután összeszedték a tányérokat és az evőeszközöket.
– Elvállaltam a nevedben, hogy holnap vadászni megyünk –
tájékoztatta Daniel a barátját.
– Jót tesz majd a friss levegő – felelte Matthews. – Egyelőre
Miss Alice foglalkoztat.
– Mert így több időm jut a főzésre – szólalt meg a lány.
Daniel sejtette, hogy Alice jó érzékkel már korábban rávette a
szolgálókat, hogy segítsenek neki, és így könnyebben ment a
munka.
 Flora felállt, és teát töltött a vendégeknek.
– Köszönöm, Miss Younger – mondta Daniel. – Folytatjuk a
beszélgetést a különteremben? – kérdezte Kate-hez fordulva. –
Még sok mindent nem tudunk egymásról.
A lány bólintott, és bementek a különterembe. Daniel tüzet
rakott, Kate pedig helyet foglalt ugyanabban a székben,
amelyben korábban ült a kandalló mellett. Csodásan festett a
lobogó tűz fényében. A tekintetében derű és békesség csillogott.
Faringdon úgy érezte, egy egész életen át szívesen beszélgetne a
kandallónál a lánnyal. Sőt, örömmel megosztaná vele az ágyát
és az asztalát is.
Danielt egy szürke macska zökkentette ki a gondolataiból.
Hirtelen bukkant elő a semmiből, és Kate bokájához
dörgölőzött.
– Milyen aranyos! – mosolygott a lány. A barátságos hangtól
felbátorodva a macska az ölébe ugrott, kétszer megfordult,
majd elhelyezkedett a kényeztetéshez legmegfelelőbb
pozícióban. – Olyan jó húsban van, hogy biztosan a szakács
macskája – vonta le a következtetést Kate, majd simogatni
kezdte a cicát.
– Alice-től hallottam, hogy Iván a neve, és tényleg úgy tűnik,
hogy jó élete van – mondta Daniel, és megpróbált nem arra
gondolni, milyen érzés lenne, ha Kate őt cirógatná úgy, mint az
állatot. – Mi volt az úti célja, mielőtt itt rekedt? – kérdezte, hogy
témát váltson, mielőtt magával ragadta volna a fantáziája.
– Edmund, a leendő jövendőbelim meghívott, hogy töltsem a
családjával a karácsonyt Leicester közelében – felelte a lány
összevont szemöldökkel. – Jó pár nappal előttem indult, mert el
kellett intéznie valamilyen üzleti ügyet.
– Ha ilyen mostoha időben rászánta magát az utazásra,
nyilván komolyan gondolja, hogy feleségül megy hozzá – felelte
Daniel kissé csalódottan.
– Komolyan gondoljuk a kapcsolatunkat – erősítette meg a
lány. – Ha sikerült volna halottnak nyilváníttatnunk önt,
Edmund már kihirdette volna a házasságot.
– Igent mondott neki?
– Az ő családja is kereskedelemmel foglalkozik, és évek óta
jóban vagyunk velük. Észszerű lépés lenne a házasság,
mindenki támogatja. Ám most először azt érzem, hogy eddig
csak sodródtam az árral. A mai napig teljesen természetesnek
és kézenfekvőnek tartottam a kapcsolatunkat, és nem
gondoltam át minden részletében. Kínos lesz a látogatás azután,
hogy találkoztunk.
– Elkísérhetem, de az talán még kínosabb lenne.
Kate mélyen a férfi szemébe nézett.
– Tréfál, vagy komolyan mondja?
– Félig-meddig komolyan, hiszen egyelőre még életben
vagyok – felelte Faringdon, és ivott egy korty teát.
– Amikor a házasság érvénytelenítését fontolgattuk, kiderült,
hogy volna rá lehetőség, ha itt lenne Angliában, és ön is
együttműködne. Most, hogy hazatért, kérvényezhetjük az
érvénytelenítést.
Daniel a lány nyílt tekintetét figyelte, és arra gondolt, nem
örül majd, amikor meghallja, amit mondani szándékozik. Ennek
ellenére el kell mondania.
– Eszem ágában sincs együttműködni, hogy férjhez
mehessen egy férfihoz, akit nem szeret tiszta szívéből.
Kate egy pillanatig csak mereven bámult, majd lecsapta a
csészét a kis asztalra. Iván rémülten leugrott az öléből.
– Így kényszerít rá, hogy a felesége maradjak? – kérdezte
villámló szemmel.
– Nem, de nem vállalom a jogi csűrést-csavarást csak azért,
mert a családja azt várja öntől, hogy férjhez menjen – jelentette
ki Faringdon határozottan. – Ennél jobbat érdemel.
– Például önt – mondta a lány.
– Nem ezt mondtam, de az biztos, hogy jobbat érdemel, mint
Edmund. Vagy én – felelte Daniel, megcsillogtatva a fanyar
humorát. – Edmund támogatná a munkájában? Támogatná,
hogy független nőként dolgozzon?
– Úgy tűnik, sohasem bánta, hogy pénzkereső foglalkozásom
van – felelte Kate habozva.
– Beszéltek már erről? Továbbra is a családi vállalkozásban
akar dolgozni, vagy Edmundéban folytatja? Ha igen, ő mit szól
az ötlethez?
– Nem, még nem beszéltünk erről, de itt az ideje – sóhajtott a
lány.
A szürke macska Daniel lábához sétált, és hízelegve
nekidörgölőzött, ezért a férfi az ölébe vette, és simogatni kezdte.
Iván hangos dorombolással köszönte meg a kényeztetést.
– Valójában sohasem volt módja, hogy olyan férjet keressen,
amilyet akar – jegyezte meg a férfi. – Pedig itt az ideje ahelyett,
hogy fejest ugorjon egy házasságba, amely gyökeresen
megváltoztatja az életét.
– Nem tudom eldönteni, hogy önzetlenül vagy számításból
beszél-e.
– Számításból. Mert nekem számít, hogy boldog lesz-e, vagy
sem. Gondolja nyugodtan, hogy romantikus alkat vagyok, de
szerintem az embernek tiszta szívből kell akarnia a házasságot,
és nem azért, mert elvárják tőle. Ebben a kérdésben nem
sodródhat az árral.
– Úgy látszik, valóban át kell gondolnom a dolgot –
töprengett Kate. – Ígérje meg azonban, ha tiszta szívből úgy
érzem, hogy Edmundot választom, segít a házasság
érvénytelenítésében!
Daniel kelletlenül bólintott. Tartozott ennyivel a
tisztességnek annak ellenére, hogy egyre biztosabb volt benne,
a legszívesebben megtartaná Kate-et feleségnek. A lényeg, hogy
a lány eljutott odáig, hogy komolyan elgondolkodik a
házasságról.
– Most ön következik – mondta Kate, azzal a nyilvánvaló
szándékkal, hogy témát váltson. – Hová tartott, amikor utolérte
a vihar?
– Faringdale-be – sóhajtott a férfi. – A családi birtokra, amit
azóta nem láttam, hogy tizenhét éves koromban elindultam
Indiába. Elvileg én vagyok a birtok tulajdonosa, de
betolakodónak érzem magamat. Kénytelen vagyok egy csomó
nőrokonnal tölteni a karácsonyt, köztük a rémes
nagyanyámmal. Nem számítok családfőnek járó fogadtatásra,
mert ahogy korábban már mondtam, az örökségemet annak
köszönhetem, hogy a férfirokonaim gyermektelenül haltak meg,
vagy öröklésre alkalmatlan utódokat nemzettek. Úgy érzem
magamat, mint egy angolna, amelyet darabokra vágnak, mielőtt
csalinak használnák.
Kate majdnem felnevetett a hasonlaton.
– Értem már, miért nincs kedve az egészhez, de nem az ön
hibája, hogy örökölt.
– Ez igaz – felelte Faringdon komoran. – Ennek ellenére
rajtam töltik ki a haragjukat.
– Talán csak némelyikük – bólintott a lány. – Függnek öntől
anyagilag ezek a nőrokonok?
– Csak egy részük – felelte Daniel némi gondolkodás után.
– Elég jól megy a birtok ahhoz, hogy a Faringdon család
minden igényét kielégítse?
– Úgy tudom, igen – válaszolta a férfi, mert korábban már
találkozott a család ügyvédeivel és a gazdatiszttel.
– Ezek szerint nem kell özvegyeket, árvákat és
vénkisasszonyokat az utcára tennie.
– Persze hogy nem! Családfőként a legfontosabb feladatom a
rokonaim jólétének a biztosítása.
– Azt tanácsolom, hogy legelőször ezt adja a tudtukra. Üljön
le az összes hölggyel egyenként, tudja meg, mire van szükségük,
és miben szenvednek esetleg hiányt. Páran megpróbálnak majd
a lehető legtöbbet kicsikarni önből, de az is elképzelhető, hogy
némelyikük csak vegetál, és valóban szüksége van a segítségére
– tanácsolta Kate.
– Remek ötlet! Nem volt bőkezű ember a nagyapám, így
néhányan biztosan szűkölködnek. Köszönöm, Kate! –
mosolygott hálásan Daniel. – Így legalább jó célra fordítom az
örökségem egy részét.
– Ne feledje, kereskedőcsaládból származom! – mondta a
lány csengő hangon. – Mindig szívesen segítek az embereknek a
pénzük elköltésében.
– Eddig kénytelen voltam spórolni, most viszont meg kell
tanulnom, hogyan költekezzek.
– Könnyen megy, ha másoknak segít a pénzével – felelte Kate
komoly arccal.
Iván leugrott Daniel öléből, és az ajtóhoz sétált, jelezve, hogy
ki akar menni. A férfi felállt, és kiengedte. Halk beszélgetés és
nevetés hallatszott az étkezőből.
– Ivánnak igaza van. Itt az ideje, hogy lefeküdjünk. Holnap
korán indulunk vadászni.
– Szeretek sokáig aludni, de a bőséges étkezés fontosabb –
mondta Kate ásítva, majd felállt.
– Ma megcsókoltam, amire hét éve vágytam – nézett a lány
szemébe Daniel. – Nem akar most ön megcsókolni engem?
Kate szeme elkerekedett, és Faringdon azonnal megbánta a
vakmerőségét.
– Nem rossz ötlet – felelte a lány egy hosszú, zavarba ejtő
pillanat múlva. Előrelépett egyet, a szoknyája sejtelmesen
suhogott a bokája felett, és finoman a férfi mellkasára tette a
kezét.
Szétnyitotta az ujjait a domború mellkason, és a férfi orrát
finom levendulaillat csapta meg.
– Nem kell sietnie – mondta Faringdon halkan. – A
házastársaknak joguk van felfedezni egymás testét.
– Egyelőre még nem tudjuk, hogy házastársak leszünk-e,
vagy sem – suttogta Kate pironkodva.
– Az érintés, az ölelés, a csók és egymás testének az élvezete
a házasság fontos része. Legalábbis rendes esetben.
– Nem vitatom – felelte a lány némi gondolkodás után.
Daniel azon tűnődött, hogy áll Kate és Edmund az
érintésekkel, bár gyanította, sehogy.
A lány keze lassan felkúszott a vállára, majd le a karján. A
férfinak tetszett a magabiztos érintés, és szótlanul hagyta, hogy
Kate simogassa.
Ezután a lány a két kezébe fogta az arcát, és a szemébe
nézett. Zöldesbarna szemében kíváncsiság és szunnyadó vágy
csillant. Daniel légzése felgyorsult, és nagyon kellett
összpontosítania, hogy ne remegjen. A lányra hagyta a
kezdeményezést.
Kate lábujjhegyre állt, magához húzta, és megcsókolta. Az
ajka meleg és finom volt, a férfi a legszívesebben szorosan
magához ölelte volna.
Nem. Most Kate diktál. A lány gyengéden végighúzta Daniel
száján a nyelvét, majd legnagyobb megelégedésére,
szégyenlősen az ajkai közé dugta. Úgy tűnt, tapasztalatlan, de
érdeklődő.
Nemcsak érdeklődő volt, de tehetséget is mutatott a csókhoz.
Danielt elöntötte a részegítő vágy. Teljes erejével uralkodnia
kellett magán, ezért óvatosan átölelte a lány derekát, és
finoman magához húzta. Puha teste buján és csábítóan simult
az övéhez.
Többet akart, de tudta, hogy várnia kell. Egyelőre elég volt a
csók és az érintés izgalma. Kate-nél jobban egyetlen nő sem
korbácsolta fel az érzéseit.
Az egyre hosszabb és vérpezsdítőbb csókok után a lány
végül levegő után kapkodva hátrahajtotta a fejét.
– Kár lett volna vitatni.
– Ugye mondtam? – nevetett Daniel, és közelebb húzta
magához Kate-et. – Az is vitathatatlan, hogy sok más érdekes
dolgot csinálhat még férj és feleség. De nem sürgetem.
– Már értem, miért rendelnek gardedámot a fiatal
hajadonok mellé – suttogta a lány az ölelésből kibontakozva.
– Ezért – mondta Faringdon komoly tekintettel. – A
szenvedély elhomályosítja a józan észt, és őrültségekre sarkallja
az embert. Az eszem megálljt parancsol, a vérem viszont egyre
űz.
– Ezt vegyem bóknak? – kérdezte Kate nevetve.
– Remélem, így érez, mert én ellenállhatatlannak tartom önt
– felelte Daniel, és ő is hátrált egy lépést. – Egy úriember
azonban mindig tudja, mikor parancsoljon magának megálljt.
– Köszönöm – mondta a lány, és átszellemült mosollyal
végighúzta az ajkán az ujjait. – Sok mindenen el kell
gondolkodnom, itt az idő, hogy visszavonuljak a szobámba.
Találkozunk holnap kora reggel – tette hozzá, és kisurrant az
ajtón.
Danielnek szüksége volt pár percre, amíg megnyugszik.
Tudta, hogy nem lehet tolakodó, de azt is, hogy nincs sok idejük
az ismerkedésre. Legfeljebb két-három nap. Vajon elég lesz
annyi? A lány viselkedése felbátorította, de egy olyan férfi a
vetélytársa, akit régóta ismer, részese az életének, és a házasság
tervét mindkét család elfogadja. Ettől a gondolattól hamar
visszazökkent a valóságba.
Eloltotta a tüzet, és elindult a szobájába. Rob a kandalló előtt
pihent.
– Hogy bírja a feleséged az udvarlást? – kérdezte.
– Elég jól, de kiderült, hogy északra tartott a férfi
családjához, aki feleségül akarja venni – felelte Daniel, és
levette a felöltőjét meg a nyaksálját. – Neked milyen estéd volt?
– Nagyon kellemes. Rendes ember a többi szolgáló, Miss
Alice pedig bármire rá tudja beszélni a férfiakat. Arra használja
a báját, hogy munkára fogja az embert, de amúgy sem kell
rugdosnia minket.
– Mit gondolnak Miss Macleodról az emberei? – kérdezte
Faringdon, mert Kate jobban érdekelte Alice-nél.
– Kitűnő véleménnyel vannak róla és a családjáról.
Tisztességes munkaadók. Különösen Miss Macleod a kedvencük.
Mindig udvarias és higgadt – vigyorgott Rob. – Úgy tűnik, jó
feleség lenne belőle.
Danielt nem lepték meg a hírek. Egy csepp rosszindulatot
sem látott a lányban.
– Kinéztem a szabadba, és úgy látom, elült a vihar, de még
mindig nagyon hideg van. Merre megyünk vadászni?
– Petertől, az istállómestertől tudom, hogy a fogadó mögötti
mezőn át eljutunk egy jókora kúriáig. Állítólag Mrs. Waverly és
a tulajdonos megegyezett, hogy nem veszik szigorúan a
határokat – felelte Matthews. – Amúgy is csupán apróvad, nyúl
és víziszárnyas akad, de ha eleget zsákmányolunk, kiadós
vacsoránk lesz.
– Remélem, szerencsével járunk, különben kőlevest eszünk –
felelte Faringdon. Mosakodás közben arra gondolt, milyen
céllövő lehet Kate. Gyanította, hogy mindent jól csinál, amibe
belekezd. A csókjai is ezt bizonyították. Ezzel a forró gondolattal
tért nyugovóra.
 Hetedik fejezet

Kate nyugtalanul indult a szobája felé. Eddig sohasem

gondolkodott a házasság testi oldaláról. Azt hitte, hogy akárcsak
mindenki más esetében, magától megoldódik, ha eljön az idő.
Furcsa, hogy eddig sohasem merült fel benne komolyabban
a szenvedély és a testiség szerepének a kérdése a házasságban.
Daniel szavai arra vonatkozóan, hogy férj és feleség szabadon
felfedezheti egymás testét, az újdonság erejével hatottak rá.
Elfogta az izgalom.
Edmund finoman csókolt, de nem váltott ki belőle olyan
heves reakciót, mint Daniel. Rendkívül izgatta a gondolat,
milyen lehet a férfival megosztani az ágyat. Beleborzongott a
teste. Azon töprengett, alapulhat-e egy házasság a testi
vonzalomra, vagy ez csupán múló szeszély, amely romlásba
dönti az embert.
Kavargó gondolatokkal lépett ki a szabadba, mielőtt felment
a szobájába. A vihar elült, szélcsend volt, és dermesztő hideg.
Néhány mély lélegzettől kitisztult a feje. Egy jó házasság
alapja a bizalom és a megértés. Ez Edmunddal megvan. A
szenvedély nyilván csak hab a tortán. Jó, ha van, de önmagában
csak erre nem lehet egy házasságot és családot alapozni.
Daniel sok szempontból idegen, bár a múltban már
bebizonyította a megbízhatóságát. Most is úriember módjára
viselkedett, és a hosszú beszélgetések alatt hamar kialakult
közöttük a kölcsönös megértés. Remélte, hogy még legalább két
napot össze lesznek zárva a hó miatt, mert ez kitűnő alkalom
volt arra, hogy egy férfi és egy nő közelebbről megismerje
egymást. Két nap múlva könnyebben dönt majd a jövőről.
Miután kissé megnyugodott, visszament a házba, és elindult
felfelé a lépcsőn. Lady Whitmarsh és Miss Younger pont akkor
lépett be a lakosztályukba.
– Miss Younger! – kiáltotta. – Remélem, nem veszi rossz
néven, ha megkérem, hogy segítsen a... segítsen a vetkőzésben –
hadarta kissé tétován, amikor odaért Florához.
– Ó, dehogy! – felelte a lány. – Mindannyian ugyanabban a
cipőben járunk – tette hozzá, és Lady Whitmarsh felé fordult,
ám mielőtt megszólalhatott volna, az asszony bólintott.
– Persze. Menj csak, én ráérek – mondta a vikomtesz.
– Sietek – biztosította az úrnőjét Miss Younger, majd követte
Kate-et a szobájába.
– Hogy tetszik önnek, hogy itt ragadtunk a hó fogságában? –
kérdezte Kate.
– Nagyon tetszik! Minden tekintetben különbözik a
hétköznapoktól, ráadásul új embereket ismerhetek meg – felelte
Flora. – Hogy alakul a találkozás a régi indiai ismerősével?
Kate kinyitotta a szobája ajtaját, és remélte, hogy nem pirult
el.
– Jól. Kellemes felidézni a régi emlékeket. Évekkel ezelőtt
visszatértem Angliába, de Mr. Faringdon csak nemrég jött haza
– mondta, és megfordult, hogy Miss Younger kigombolhassa a
ruháját, és kioldhassa a fűzőjét. Mint mindig, most is
megkönnyebbült. – Köszönöm. Csak most érzem, mennyire
hiányzik a komornám.
 – Szívesen segítek – mondta Miss Younger. – Holnap reggel is
jöjjek?
– Köszönöm, nem. Magam is boldogulok a holnapi
ruhámmal – felelte Kate.
– Nekem is több hasonlóra lenne szükségem. Jó éjt!
Kate felvette a hálóingét meg a pongyoláját, és kikészítette a
reggeli ruháját. Miután lefeküdt, azon töprengett, mekkora részt
kell elfoglalnia a szenvedélynek a házasságban.

A lány a kandallópárkányon álló óra halk hangjára ébredt kora

reggel. Az év egyik leghosszabb éjszakáján volt túl, így még
mindig sötét volt odakint. Mivel nem volt, aki megtegye
helyette, neki kellett felhúznia az órát.
Ezután megmosakodott, és felöltözött. Szerette a hosszú téli
sétákat, ezért magával hozta a meleg ruháját, ám amikor
elindult, nem számított rá, hogy vadászathoz ölti magára.
Miközben felvette a vastag nadrágot, a térdig érő csizmát, az
inget, a combközépig érő, meleg kötött kardigánt, azon
gondolkodott, hány embert botránkoztat meg. Halkan
felnevetett.
Vastag kabát, gyapjúsál és kalap egészítette ki az öltözéket.
Ezután elővette a karabélyt az ágy alól, és átvetette a vállán a
lőszeres tarisznyát, hogy ne zavarja a mozgásban. Halk
léptekkel indult a földszintre, hogy ne keltse fel az alvókat.
A vadászok a konyhában gyülekeztek, mindannyian nagy
csésze gőzölgő teát fogtak a kezükben.
Amikor belépett, néma csend telepedett a helyiségre.
 Peter, a fogadó istállómestere megbotránkozott pillantást
vetett rá. Mr. Juncker és Mr. Matthews meglepődött, de jól
leplezték, Daniel pedig jót mulatott magában. Teát öntött a
lánynak, tejet és cukrot tett bele, ahogy szerette, és átnyújtotta a
csészét.
– Ez felmelegíti, mielőtt kimegyünk – mondta.
Kate elvette a csészét, és hálás pillantást vetve a férfira
belekortyolt, miközben Peter leírta a környéket, és elmondta,
hol érdemes vadászni.
– Ha észak felé elérnek egy keskeny úthoz, ne kövessék, mert
az kivezet a birtokról – magyarázta. – Ejtsenek sok vadat, hogy
kiadós vacsoránk legyen – tette hozzá.
– Természetesen minden tőlünk telhetőt megteszünk –
biztosította Matthews.
– Velem tart, Miss Macleod? – kérdezte Daniel Kate felé
fordulva.
– Örömmel – felelte a lány illedelmesen, de nem tudta
elnyomni a mosolyát. Érdekes lesz a vadászat a kandallónál
folytatott beszélgetés után. Minél jobban megismeri a férfi
személyiségét és jellemét, annál könnyebben hoz majd döntést.
Habár Daniel nagyon jóképű, ismeretlen terepre téved, ha őt
választja, míg Edmund a biztonságos és kényelmes megoldás
lenne.
A vadászok elhagyták a fogadót, a leheletük fehér felhőként
szállt az ég felé. Kate és Daniel észak felé indult, hogy kissé
eltávolodjon a többiektől. Az ég alja már világosodott, így
észrevehették az előugró vadakat. Kate tudta, hogy azért
indultak korán, mert az állatok hajnalban és szürkületkor a
legaktívabbak, bár ilyen időben sok vad inkább az üregében
marad.
A hó csupán tizenöt centiméteres volt, de Kate és Daniel
csizmája alatt sok helyen beszakadt a jég. A csípős szél
jégkristályokat kergetett az ég felé.
– Látom, számított a hidegre – jegyezte meg Daniel.
– Igen. Szeretem a téli sétákat, és a nadrág sokkal
praktikusabb a szoknyánál – felelte a lány, és örült, hogy Daniel
nem kifogásolta az öltözetét. Edmundnak imponált az
intelligenciája és az üzleti érzéke, de meglehetősen maradi
nézeteket vallott a női viselkedés tekintetében.
– Hiányzott a hó Indiában – jegyezte meg Daniel a fehér tájat
nézve. – Nagyon szép és békés.
– Nem zavarja a hideg? – kérdezte Kate. – Miután
visszatértem Angliába, az első telet egy tucat gyapjútakaró alatt
töltöttem.
– Érzem, hogy elég hideg van, de felfrissít – mosolygott
Daniel, és kisimított a szeméből egy kósza, sötét tincset. – Majd
megszokom.
Lövések dörrentek a társaság másik felének az irányából.
– Remélem, lesz bőven hús vacsorára – mondta Kate. – Sok
apróvadra van szükségünk, hogy mindenki jóllakjon. Az is
lehet, hogy kénytelenek leszünk ismét raguval beérni, mert úgy
a kevesebb húsból is mindenkinek elegendő ételt lehet
készíteni.
– Legalább sajt van elég, így nem halunk éhen – nevetett
Faringdon, és a lányra pillantott. – Szép karabély. Gyakran
vadászik?
 – Még sohasem vadásztam – vallotta be Kate. –
Önvédelemből tartom magamnál, amikor utazom, és célba
lövök, hogy ne jöjjek ki a gyakorlatból.
– Hogy kezdte? – érdeklődött a férfi. – Vannak vadászok a
családjában?
Kate jó darabig nem felelt.
– A vadászok általában földbirtokosok, de az én
családtagjaim kereskedők – mondta végül.
– Pont ezért kérdezem. Azt feltételeztem, hogy ha a fejébe
vette, hogy megtanul lőni, megtalálta a módját.
– Valóban ez történt. A bombayi éjszaka után elhatároztam,
hogy nem leszek többé kiszolgáltatott.
– Szóval ezért ilyen erős – szólalt meg Daniel hosszú
hallgatás után. – Nemcsak a céllövésben, de jellemében is – tette
hozzá.
– Ilyennek lát? – kérdezte a lány Faringdonra pillantva.
– Igen, és pont ezért tartom nagyon érdekes embernek.
Sohasem érdekeltek a kényes kisasszonyok.
– Vannak hibáim, de kényes az nem vagyok – nevetett a lány.
– Van egy elméletem, miszerint a kényes kisasszonyok nem
vörös hajúak.
– Ebben igaza lehet – felelte Kate jókedvűen, ekkor azonban
hirtelen megcsúszott a jégen. Daniel azonnal elkapta a karját. –
Köszönöm – mondta a lány, amikor visszanyerte az egyensúlyát.
– Ilyen környezetben bizonyára előnyére szolgál, hogy nagyobb
és nehezebb, mint én.
– Valóban. Karoljon belém! Így legalább együtt esünk el –
tréfálkozott Daniel.
 Három újabb lövés hallatszott jobbról. Mindegyik hosszan
visszhangzott a jeges földek felett.
– Elég a beszélgetésből, összpontosítsunk a feladatunkra! –
javasolta a lány. – Úgy látom, ezt a helyet javasolta Peter a
nyúlvadászatra.
Daniel is így vélte, és a következő fél órában öt nyulat lőttek.
Kate kettőt az egylövetű karabéllyal, Daniel hármat a sörétes
vadászpuskával, amelyet a fogadóban kapott.
– Azt hiszem, ez az első és utolsó vadászatom – jelentette ki
Kate a visszafelé vezető úton. – Sokkal éhesebbnek kell lennem,
hogy ismét állatokra lőjek.
– Nekem sem a legkedvesebb elfoglaltságom, de mivel a
vadhúst szeretem, nem lehetek álszent – felelte Faringdon.
– Ez igaz, de legközelebb inkább eszek burgonyalevest, mint
hogy ismét vadásszak.
– Ma bebizonyította, hogy szükség esetén tud vadászni,
szóval a karabélyát ezentúl tartogathatja az útonállóknak.
Ráadásul őket könnyebb lelőni, és meg is érdemlik.
Danielnek igaza volt. Kate-et megnyugvással töltötte el, hogy
tudta, hogyan kell használnia a fegyvert, ha szükség lenne rá, de
örült, hogy erre valószínűleg soha többé nem fog sor kerülni.
Ettől függetlenül nagyon élvezte a sétát a férfival.
Elértek az úthoz, amelyet Peter említett. Inkább csak egy
ösvény volt, keréknyomok és több ló patanyoma látszott rajta.
– Gondolom, ők is menedéket kerestek tegnap – jegyezte meg
Daniel, miután közelről szemügyre vette őket. – Ma nem volt
forgalom.
– Induljunk vissza a fogadóba, és reggelizzünk meg! –
javasolta Kate. – Jobb ilyenkor odabent.
Amint visszafordultak, egy éles, kétségbeesett sipítás törte
meg a csendet. A lány összerezzent, és odakapta a fejét. Nem
tudta eldönteni, hogy egy gyerek vagy egy állat hangját hallja-e.
Mindketten elindultak egy hókupac felé. Ismét felhangzott a
visítás. Egy szűk lyukból jött.
Kate átnyújtotta a karabélyt Danielnek, majd letérdelt, és
benézett a lyukba. Egy bozontos arc meredt rá a sötétből.
– Egy cica! – kiáltotta a lány rémülten, és kesztyűs kézzel
kihúzta az állatot. Egy apró, szürke, szüntelenül remegő
szőrpamacsot tartott a markában. – Szegénykém! – sajnálkozott.
A cicus kimászott a tenyeréből, bebújt a bal kabátujjába, és
közben keservesen nyávogott. Kate kigombolta a kabátját, és
óvón a mellkasához ölelte a kis kölyköt. – Hogy került ide ez a
kislány?
– Nem tudom – rázta meg a fejét Daniel. – Leesett egy
kocsiról, vagy valaki kidobta. Gondolja, hogy nőstény?
– Biztos vagyok benne – jelentette ki Kate a kabát belsejében
gubbasztó cicára pillantva. Még szaporán vette a levegőt, de
már nem nyávogott. – A hímek nem ennyire szenvedélyesek, és
inkább megfagynak, de akkor sem mutatják ki az érzéseiket.
– Ebben igaza lehet – nevetett Faringdon. – Csakhogy a hím
macskák érzékenyebbek, mint a férfiak.
– Ki az a kegyetlen ember, aki kidob egy ilyen édes kicsi
állatot? Lehet, hogy át kell gondolnom, mire lövök ezután –
közölte Kate dühösen. – Órák óta itt lehet. Kész csoda, hogy
eddig bírta.
– A hó megvédte a hidegtől – mondta Daniel, és óvatosan
benézett a lány kabátja alá. – A nyávogásából úgy ítélem, hogy
viszonylag jó állapotban van.
– Remélem. Ne aggódj, kedveském! – indult el a lány a
fogadó felé. – Biztonságban vagy. Nemsokára megetetünk a jó
meleg konyhában.
Halk nyávogás volt a válasz, mintha a macska megértette
volna.

Daniel a vállára akasztotta a tarisznyát az elejtett vadakkal.

Egyik kezében a fegyvereket vitte, a másik kezével Kate karját
fogta, hogy el ne csússzon a jégen. Nem győzött betelni a kis
állatot óvó lány látványával, mert pont olyan volt, mintha egy
gyereket dédelgetne. A kettejük gyerekét.
Eddig nem gondolt gyerekekre, bár sejtette, hogy lesznek, ha
egyszer megnősül. Valójában most először töprengett el rajta,
milyen érzés lehet, ha gyereke van az embernek. Kate
csodálatos anya lenne, biztosan befogadná az összes kóbor
kutyát, macskát és gyereket. Milyen jó volna!
Úgy érezte, akkor is vonzódna a lányhoz, ha nem lenne a
felesége. Az a furcsa, de tagadhatatlan érzés ébredt benne, hogy
erre az alkalomra és erre a nőre várt egész életében.
Miután elérték a fogadót, átvette a cicát Kate-től, amíg a lány
lehámozta magáról a kabátját, a kalapját és a sálját. Tényleg
egész biztosan nőstény. Sovány, ázott szőre a testéhez tapadt, és
ártatlan zöld szemmel meredt rá. Szárazon és megfésülve
biztosan szép egyede a fajának.
– Mi lesz a neve? – kérdezte Daniel.
 Kate elgondolkodott, és közben ágyat készített a sáljából az
új barátjának.
– Bellapihe hercegnő, mert biztosan nemesi származású –
felelte végül.
– Valóban nagyon különleges, de miért Bellapihe? – kérdezte
a férfi.
– Mert ez olaszul azt jelenti, szépséges pihe.
– Valóban?
– Nem, de mostantól fogva már ezt jelenti.
Daniel jót nevetett a szellemes magyarázaton. Arra sem
gondolt eddig, milyen fontos, hogy jó humora legyen a leendő
feleségének.
Felakasztotta a kabátját, a sálját és a kalapját egy kampóra,
majd bevitte a tarisznyát a konyhába. A többi vadász nem
sokkal előttük ért vissza, épp akkor ültek asztalhoz.
Tojásrántottát, zabkását és pirítóst reggeliztek teával. Alice
meg volt elégedve a zsákmánnyal, elegendő nyulat ejtettek egy
bőséges vacsorához. Kate adott egy kevés tojásrántottát és tejet
Bellapihe hercegnőnek. A macska mohón nekilátott, nyilván
már éhezett.
A lány a sállal megtörölgette az új barátját. Mire mindenki
megreggelizett, Bellapihe hercegnő visszanyerte macska
formáját, és már nem úgy nézett ki, mint egy agyonhasznált
felmosórongy.
– Most pedig pihennie kell – jelentette ki a lány. – Felviszem
a szobámba. Segíthetek délután a zöldség aprításában vagy
valami más egyszerű műveletben? – kérdezte Alice-től.
– Nagyon örülnék neki, kisasszony – felelte a lány egy
serpenyő súrolása közben. – Gyökérzöldségeket párolunk
köretnek, és elég sokat fel kell aprítani.
– Rendben. Később jelentkezem. Köszönöm a finom reggelit.
– A különteremben láttam régi újságokat, amiket gyújtósnak
hagytak ott – mondta Daniel, miközben csatlakozott a lányhoz a
konyhából kifelé menet. – Felvágok néhányat, és beleteszem egy
dobozba, hogy abba végezhesse a dolgát a kis hercegnő.
– Remek ötlet. Nem szabad kimennie ilyen időben.
Daniel elindult, hogy megszerezze a dobozt, és felvágja az
újságokat. Közben azon kapta magát, hogy féltékeny a
macskára, mert azt akarta, hogy Kate őt is úgy ölelgesse, mint
Bellapihe hercegnőt.
 Nyolcadik fejezet

Amikor Kate elengedte Bellapihe hercegnőt a szobában, a kis

állat egyből felfedezőútra indult. Mindent megnézett magának,
beszaladt az ágy alá, és meglepően nagyokat szökellt. Kate
jókedvűen figyelte, miközben egy egyszerű nappali ruhára
cserélte a vadászöltözetét.
Éppen befejezte az öltözködést, amikor halk kopogás jelezte,
hogy Daniel meghozta a dobozt az újságpapírszeletekkel.
A lány beinvitálta.
– Köszönöm. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá. A macska
tiszta állat.
– Nekem meglehetősen kevés tapasztalatom van a macskák
szobában tartásával kapcsolatban. Iván, a Fehér Rózsa
macskája szabadon jár-kel, ahogy neki tetszik.
– Szerintem nem tűrne másik macskát a vadászterületén, így
Pihécske itt marad – jelentette ki Kate, majd lerakta a fal mellé
az alacsony falú dobozt, és beletette a cicust.
Bellapihe hercegnő kíváncsian szaglászott a papírcsíkok
között, aztán leguggolt, és a rendeltetésének megfelelően
használta a dobozt.
– Okos kis jószág – mondta a férfi elismerő hangon.
Miután végzett, az állat kiugrott a dobozból, és odaszaladt
Danielhez, a dús szőrű farkát ide-oda csóválva.
– Szemernyi félelem sincs benne – jegyezte meg a férfi,
miközben a két kezébe vette a selymes szőrcsomót. A macska
érdeklődő tekintettel nézett rá. – Nagyon vékony – állapította
meg.
– Majd meghízik a rendszeres táplálkozástól.
Daniel odanyújtotta az állatot a lánynak, és közben az ujjai
hozzáértek a tenyeréhez. Kate testén kellemes borzongás futott
végig.
– Nem lenne szabad a hálószobájában időznöm. Megnézem
a lovamat az istállóban. Később találkozunk – mondta.
– Mondjuk a konyhában?
– A konyhában – mosolygott a férfi.
Miután Daniel távozott, Kate az ágyra tette Bellapihe
hercegnőt. A cicának imádni való szőrpamacsok nőttek a
mancsán az ujjai között. A lány mindig szerette a macskákat, de
ez volt a legtündéribb, amelyet valaha is látott.
Mivel korán kelt, úgy döntött a konyhaszolgálat előtt szundít
egyet. Felhajtotta az ágytakarót, és végighevert az ágyon. A
cicus befurakodott a takaró alá, a párnára feküdt, és halkan
dorombolni kezdett.
Kate mosolyogva aludt el. Nem tudta, mit hoz a jövő
Daniellel kapcsolatban, de az biztos, hogy legalább egy új
baráttal hagyja el a fogadót.

Kate kipihenten ébredt. Miután rendbe szedte magát, elindult a

földszintre. A macska tovább szundikált az ágyon.
Csodálatos illatok terjengtek a konyhában. Alice egy
fazékban kevergetett valamit, és megkönnyebbült sóhajjal
pillantott a belépő Kate-re.
 – Remélem, jól tud zöldséget aprítani, Miss Macleod – szólalt
meg. – Mindenkinek jut sült nyúl, de ahogy elnézem, nem lesz
maradék. Jó pár tarlórépára, sárgarépára, hagymára és
burgonyára lesz szükségünk, hogy mindenki megtömhesse a
bendőjét.
– Mivel együtt dolgozunk, szólíts Kate-nek. Megbirkózom a
zöldségaprítással. Kaphatok egy kötényt?
– Ott lóg egy a kampón – mutatott előre a lány a fakanállal. –
Segítőkész kocsisa, Howell már mind megmosta. A kosárban
vannak az asztalon. Ott a vágódeszka meg egy éles kés is.
– Remek – mondta Kate. A tarlórépával kezdte, utána jön
majd a sárgarépa és a burgonya, végül a hagyma. Felvágva és
vajon megpárolva laktató köret készül belőlük. – Hogy készíted
el a nyulat?
– Nyárson sütve. Készítünk hozzá mustáros szószt is. Utána
pedig nekilátunk Miss Youngerrel az almás pitének.
– Kiadós vacsorának hangzik. Mindannyian nagyon hálásak
vagyunk neked, Mrs. Waverlynek és Peternek mindazért, amit
értünk, váratlan vendégekért tesztek.
– Csendes ünnepre készültünk, de nem hagyhattuk, hogy a
hóban éhezzenek – jelentette ki Alice. – Ha már szóba került az
éhezés, egy nagy fazék burgonyaleves melegszik a tűzhelyen, és
talál sajtot meg kenyeret a tálalóasztalon.
– Köszönöm, majd később. – Kate nekilátott a tarlórépa
aprításának. – Jut eszembe! Van bármilyen dióféle a kamrában?
Ha van, holnap szeretnék elkészíteni egy süteményt. A
nagyanyám receptje. Egyszerű, mert csak liszt, vaj, cukor és dió
kell hozzá, de omlós, nagyon finom és ünnepi.
 – Van mogyorónk, és remek lenne, ha sütne, mivel holnap
szenteste lesz – mondta Alice. – Azt hiszem, Mrs. Waverly
megsüti a sonkát.
– Ez nagyon kedves tőle. Valószínűleg mindannyian itt
leszünk még, hacsak nem melegszik fel az idő váratlanul – tette
hozzá Kate, és közben arra gondolt, nem szívesen hagyná itt a
fogadót, hiszen még alig töltött némi időt Daniellel.
Kate annyit tudott a főzésről, hogy a zöldségdarabokat
egyforma nagyságúra kell aprítania, hogy egyszerre főjenek
meg. Mindig szerette a konyhák hangulatát, és örült, hogy
segíthet.
Mivel teasüteményt készít másnap, megkéri Danielt, hogy
őröljön cukrot, mert a süteményeket porcukorban kell
meghempergetni. Ha visszautasítja, hogy segítsen, az is elárul
valamit a személyiségéről a lánynak.

Daniel elindult a szobájából a konyhába, de hirtelen keserves,

síró hangot hallott. Egyből felismerte. Odalépett Kate ajtajához,
bekopogott, de nem érkezett válasz. Óvatosan lenyomta a
kilincset, mert azt gondolta, jó eséllyel nyitva találja. Mindenki
biztonságban érezte magát a fogadóban. Az ajtó engedett, és
amikor kitárta, egyből megtámadta egy kétségbeesett
szőrcsomó.
Bellapihe hercegnő nyávogva kapaszkodott fel Faringdon
nadrágján. Apró karmai mélyen belevájódtak a szövetbe. Végül
a vállán kötött ki, és az arcát szaglászta.
– Szegény cicus – mondta Daniel, és addig simogatta, amíg az
állat abba nem hagyta a nyávogást. – Unatkozol, vagy éhes
vagy? Esetleg mindkettő? – kérdezte. Az állat olyan ártatlan zöld
szemmel meredt rá, mintha kitalálta volna az óhaját. –
Magammal viszlek, mert az egész ház tőled zeng. Viszont le kell
kötnöm valamivel a figyelmedet – tette hozzá. A macska nem
kommentálta az elhangzottakat, úgy tűnt, beéri annyival, hogy
a felöltő vállába kapaszkodik. Daniel visszament a szobájába,
elővett egy régi nyaksálat, amit nem sajnált, és mindketten
elindultak a konyhába. Rögtön észrevette Kate-et, amint
kinyitotta az ajtót; a lány szorgalmasan aprította a zöldségeket.
A macska hangosan felnyávogott, amint meglátta a gazdáját.
– Amikor eljöttem a szobája előtt, meghallottam, hogy
keservesen sír – magyarázta. – Mivel nem volt zárva az ajtó,
megnéztem, miért nyávog. Azonnal felmászott rám, és azóta
nem tágít. Szerintem unatkozott. Úgy látszik, igényli a
társaságot a kis huncut.
– Szegény kiscica! – mondta Kate, és abbahagyta az aprítást.
– Unatkozik, és valószínűleg éhes is. Alice, adhat neki Mr.
Faringdon egy falat sajtot?
– Persze, de tartsák távol az ételtől – kérte Alice. – Nem
akarom, hogy belepottyanjon a levesbe, és ha már itt tartunk,
egyen belőle, ha éhes, Mr. Faringdon.
– Köszönöm, máris – mondta Daniel, miközben apró
darabokat vágott le a kerek sajtból, és letette a földre, hogy
lecsalogassa a macskát a válláról. – Vigyázok a cica
kisasszonyra, nehogy bajba keveredjen.
Ezután letelepedett az asztalhoz, elég távol, hogy ne zavarja
Kate-et, de azért tudjanak beszélgetni. A lány pont olyan
természetesen viselkedett a konyhában, mint bárhol máshol.
Miután Bellapihe hercegnő befejezte az evést, felfedező
körútra indult volna a konyhában, de Daniel elhúzta előtte a
régi nyaksálat, ami vidám, játékos szökdécselésre késztette.
– Tökéletes elfoglaltságot talált neki – nevetett Kate.
– Kifárasztom, hogy elaludjon – felelte a férfi.
– Figyelne a konyhára, Miss Macleod? – kérdezte Alice az
órára pillantva. – Mrs. Waverly megbízott pár feladattal, amit
most kell elvégeznem.
– Természetesen – felelte Kate. – Mindent szemmel tartok,
nehogy odaégjen valami – tette hozzá. Daniel örült, hogy egy
darabig kettesben maradhatnak.
– A jókora kupac felaprított zöldség alapján úgy látom,
pihenhet pár percet – jegyezte meg. – Eszem egy kis levest. Kér
ön is?
– Köszönöm, kérek – felelte a lány. Mivel Kate közelebb volt
a csendben gőzölgő fazékhoz, odalépett hozzá, telemert két
tányért, és az egyiket Daniel elé tette az asztalra. Közben a férfi
kenyeret szelt, és sajtot vágott a sűrű, krémes leveshez.
– Hideg napokon mindig jólesik a forró leves – mondta
Faringdon. – Lehet, hogy a Fehér Rózsa nem a megszokott
minőséget nyújtja, de nagyon élvezem az ittlétet.
– Én is – felelte Kate meleg pillantással.
– Meséljen a férfiról, aki feleségül akarja venni – kérte
Daniel, mert úgy érezte, itt a jó alkalom, hogy még többet
megtudjon a lányról. – Ha komolyan fontolóra veszi, hogy
hozzámegy, nyilván tiszteletre méltó és becsületes ember.
– Valóban az – felelte a lány. – Edmund kedves, szorgalmas
és rajong a családjáért. Emellett jó üzletember is.
– Igazi példakép – jegyezte meg Daniel komoran.
– Nem mennék feleségül egy csirkefogóhoz.
– Gondoltam. Ha csirkefogó lenne, könnyen lebeszélhetném
a házasságról – mondta a férfi komoly pillantással.
– Amikor így beszél, nem tudom eldönteni, hogy engem
akar, vagy egyszerűen le szeretne győzni egy vetélytársat –
felelte Kate dacosan.
– Megértem, hogy ezt mondja, de nyilván nem egy
értelmetlen verseny fődíjának tekintem önt. Azért kívánom,
bárcsak ne lenne Edmund az életében, mert úgy több idő állna
a rendelkezésünkre, mielőtt meghozza a végső döntést. Ami azt
illeti, imádkozom, hogy ne olvadjon el a jég, és legyen még pár
napunk.
Bellapihe hercegnő felugrott Kate ölébe, kétszer megfordult,
és dorombolva lekucorodott. A lány elmosolyodott, és
megcirógatta a macska nyakát.
– Itt az ideje, hogy tovább faggassam. Milyen életet képzelt
el? Tekintélyes birtokot örökölt. A vidéki nemes életét éli majd?
Falkavadászatokra jár, és csak a terméssel foglalkozik?
– Az örökségem része egy londoni ház is. Még nem néztem
meg, mert jelenleg bérlők lakják, de jó környéken van.
Rendszeresen el kell majd látogatnom a birtokra, hogy kézben
tartsam, de London lehetne a székhelyünk, ha önnek is
megfelel.
– Megtenné értem? – kérdezte a lány meglepetten, és Daniel
szemébe nézett.
– Sok mindent megtennék önért – felelte Faringdon halkan. –
Ön nagyon különleges nő. Hálás vagyok a sorsnak, hogy
összehozott minket, mert így kideríthetjük, mi van közöttünk.
Úgy tűnik, nem ellenzi a szándékaimat.
– Valóban nem – mondta Kate habozva. – Viszont olyan
érzésem van, mintha elárulnám Edmundot, a családtagjainkról
nem is beszélve, akik tökéletes párként tekintenek ránk.
– A becsület fontos erény – értett egyet Daniel. Biztos volt
benne, hogy Kate tisztességes lány. – Csakhogy a házasság életre
szóló döntés: nem köthetjük össze az életünket valakivel
becsületből. Önmagához is lojálisnak kell maradnia. Milyen
életet akar? Edmund nem nézi rossz szemmel, hogy dolgozik?
Szereti a macskákat? – kérdezte a lány ölébe pillantva.
– Ajánlom, hogy szeresse – mosolygott Kate, és pár pillanatra
elhallgatott. – Úgy érzem, nem ismerem eléggé Edmundot –
mondta végül komoly pillantással. – Úgy gondoltam, hogy az
esküvőnk után folytatom a munkát, de sohasem kérdeztem
meg, mi a véleménye erről, mert feltételeztem, hogy nem lesz
ellene kifogása.
– Azt javaslom, beszélgessenek el erről, mielőtt
érvénytelenítjük a házasságunkat – javasolta Daniel. – Ha
kíváncsi az álláspontomra, nekem úgy tűnik, jól érzi magát a
dolgozó nő szerepében, így semmi kifogásom nem lenne, ha
folytatná a munkát. Remélem, jól megfizetik – tette hozzá
nevetve.
– Pont annyit keresek, mint a hasonló beosztásban lévő
férfiak – mosolygott Kate. – Csak kevés helyen tapasztaltam
ugyanezt.
– Ennek örülök – felelte Faringdon. – Ez elvezet minket egy
új témához, méghozzá a vidéki nemesek és a kereskedők közötti
különbséghez.
– Napóleon szerint Nagy-Britannia a szatócsok országa –
jegyezte meg Kate töprengve. – Habár nem hiszem, hogy ezt
bóknak szánta. Mindenesetre ez valóban érdekes témának
tűnik.
Mielőtt Daniel válaszolhatott volna, Alice lépett a konyhába
mosolygósan és elégedetten. Kate átnyújtotta az alvó macskát
Danielnek, és felállt.
– Vissza kell térnem a zöldségekhez. Lenne egy konyhai
megbízásom az ön számára, ha elvállalja, Daniel – mondta. –
Persze csak ha nem tartja megalázónak nemesemberként – tette
hozzá tréfálkozva.
– Ha a feladat a meleg konyhában tart két csinos nő és egy
tündéri macska mellett, örömmel vállalom. Egy pillanat
türelmet kérek, amíg Pihécske őfenségét elhelyezem a
nyaksálamon. Ha szerencsénk van, egy darabig még szundikál.
– Szerintem még legfeljebb öt percig. Hol találom a mozsárt,
a törőt és a cukortömböt? – kérdezte Kate Alice-től.
A szolgálólány elővett mindent, és Daniel megkapta élete
első leckéjét cukorőrlésből.
– Zúzza porrá – mondta Kate. – Amikor kiveszem a
süteményeket a kemencéből, melegen kell őket
meghempergetnem a cukorban. Ettől kerül rájuk az édes
bevonat.
– Csodálatos – felelte Daniel a lány csinos arcába nézve.
Kate elhúzta a száját, de mosolyogva tért vissza a zöldségek
aprításához.
 Kilencedik fejezet

Kate nagyon élvezte a konyhában töltött délutánt. Miután

falatnyi darabokra vágta a zöldségeket, Alice megmutatta neki,
hogyan kell vajon megpirítani őket. Ezután mindet betették egy
jókora kovácsoltvas üstbe, felöntötték sörrel, hogy jobb íze
legyen, és ne égjen meg, majd alacsony lángon megfőzték. Kate
sokat tanult Alice-től.
Közben a vendégek és a szolgálók is betértek a konyhába egy
tál levesre meg egy kis beszélgetésre. Kedélyes, baráti légkör
uralkodott, teljesen másmilyen, mint azokban a fogadókban,
ahol Kate eddig járt. Úgy tűnt, az összezártság ledöntötte a
társadalmi korlátokat.
Danielt teljesen lekötötte a mozsár meg a cukorőrlés, és
komoly mennyiségű porcukrot állított elő a másnap
elkészítendő teasüteményekhez. Mire végzett a munkával,
felébredt Bellapihe hercegnő is, és készen állt a játékra.
A macska figyelmének a lekötése a nyaksállal teljes
összpontosítást kívánt, de közben Kate és Daniel tovább
beszélgetett mindenféle témáról, a kereskedelemről, a
nemességről, sőt, még a politikáról is. Kate-nek jólesett, hogy
Daniel meghallgatta, és úgy fogadta a véleményét, mint egy
férfiét. Edmund is így tett volna? Csak most jött rá, hogy még
sohasem beszélgettek ilyen témákról. Általában csak a család,
az üzlet és a közös barátok kerültek szóba közöttük.
Mire végzett a feladataival, Alice alaposan kioktatta
mindenre, és az egyre sötétedő égbolt a rövid nap végét jelezte.
Kate kinézett az ablakon, majd levette a kötényét, és a kampóra
akasztotta.
– Ideje, hogy átöltözzek a vacsorához – mondta. – Örülök,
hogy segíthettem, nagyon élveztem a munkát.
– Örömmel adok ajánlólevelet, ha egyszer jelentkezik
valahová kuktának – nevetett Alice. – Ha komolyan foglalkozna
vele, jó szakács válna önből.
– Köszönöm – felelte Kate vidáman. – Hol a macskám?
– Húzza végig ezt a padlón, és meglátja – mondta Daniel,
majd a lány kezébe nyomta a nyaksálat, amellyel Bellapihe
hercegnő játszott.
Kate így is tett, mire egy szürke szőrpamacs ugrott elő az
asztal alól, és elkapta a nyaksál végét. A lány úgy húzta a sálba
kapaszkodó macskát a konyha egyik végéből a másikba, mintha
egy halat fogna ki a vízből.
Végül nevetve lehajolt, felemelte a cicát, és kifejtette a
karmai közül a szövetet. Bellapihe hercegnő egyből felszaladt a
vállára, ahol letelepedett, és elégedetten szemügyre vette a
birodalmát.
– Rengeteg energiája van – jegyezte meg Kate. – Úgy látom,
ezt a sálat nem viselheti többé úri társaságban.
– Már régi volt, és kopott. A hercegnőnek adtam – mosolygott
Daniel. – Én is felmegyek, elkísérem önöket – tette hozzá
tréfásan.
Kate a cicával a vállán belekarolt a férfiba, és elindultak a
konyhából az emeletre. Nagyon jól érezte magát Daniel
társaságában, és imponált neki, hogy ő is szereti Bellapihe
hercegnőt.
– Vacsoránál találkozunk – hajolt meg Daniel, miután a
szobájához kísérte a lányt. – Talán jobb lesz, ha Pihécskét nem
hozza.
– Tudom. Még kölyök, és nem tud viselkedni – biccentett a
lány, majd bement a szobájába. Odabent az ágyra tette a
macskát, és összehajtotta a nyaksálat.
A mosoly azonban hamar lehervadt az arcáról, amikor leült
az ágyra, és összehasonlította Daniel meg Edmund jó
tulajdonságait. Daniel játékos és romantikus, meghallgatja a
véleményét, és remekül csókol. Ráadásul a sors úgy hozta, hogy
a törvény előtt a férje.
Edmund viszont elválaszthatatlan volt a Cameronoktól, az
édesanyja családjától. Négy évvel ezelőtt ismerte meg, amikor
üzleti ügyben az irodájukban járt. A férfi családja addig csupán
Leicesterben kereskedett, de úgy döntöttek, nyitnak egy
képviseletet Londonban is. Edmund emiatt érkezett a
fővárosba, és mivel a két család jó barátságban állt egymással,
úgy bántak a férfival, mint egy Cameron unokatestvérrel.
Edmund gyakran látogatta a családot, ünnepek alkalmával
is sokszor benézett hozzájuk, és színházba is együtt jártak. Egy
idő után kimutatta az érdeklődését Kate iránt. Amikor értesült a
furcsa házasságról, Kate nagyapjával és nagybátyjaival mindent
megtett, hogy megszabaduljanak a távol lévő férjtől. A család
összes tagja szerette és tisztelte.
Összeszorult szívvel gondolt Edmundra. Ha kikosarazza,
hátat fordít a családnak, amely befogadta, amikor elárvultan
Londonba érkezett. Nem tagadnák ki, de mindenkinek csalódást
okozna, ha egy idegent választana egy olyan ember helyett, akit
már családtagként kezelnek.
Megéri Daniel mellett döntenie csak azért, mert jól csókol, és
szereti a macskákat?
Úgy érezte azonban, a férfi több ennél, és ahogy mondta,
magához is hűnek kell maradnia, nem csak a családjához.
Egyre jobban sajgott a szíve. Összekuporodott az ágyon, és
magához húzta a macskát. Minek neki férfi? Elég egy cicus.

Miután megkongatták a gongot, Daniel a lány szobájához ment,

és halkan bekopogott. Amikor Kate kinyitotta, a macska azonnal
az ajtóhoz rohant.
– Megállj! – szólt rá a lány, és felkapta a földről a kis
rakoncátlant. – Már mondtam, hogy ma este a szobában kell
maradnod. – A cica sértődötten nyávogott. – Igen, rólad van szó.
– Ez majd segít – szólalt meg Daniel. – Hoztam egy kis sajtot
meg tejet, hogy ne éhezzen a következő pár órában. Ha
szerencsénk van, nem veri fel a házat a nyávogásával.
– Köszönöm – mondta Kate, és karjában a macskával
beengedte a férfit a szobába. Daniel letette a földre az ételt,
Bellapihe hercegnő pedig egyből kiugrott Kate kezéből, és
odaszaladt, így el tudtak szökni előle.
– Kissé fáradtnak látom – jegyezte meg Daniel a lépcsőn
lefelé menet. – A zöldségaprítás vagy a macskafelügyelet miatt?
– Mindkettő együtt, ráadásul nagyon korán keltem ma reggel
– mosolygott Kate. – Alig várom, hogy holnap tovább alhassak,
míg önök, bátor férfiak a vadont járják zsákmányért.
 – Peter majd elmagyarázza, hol találunk vadkacsát – mondta
a férfi, amikor leértek a földszintre, és ráfordultak a folyosóra.
– Alice elárulta, hogy lesz sonka, így ünnepi menüre
számíthatunk szenteste.
Miután beléptek az étkezőbe, üdvözölték a vendégeket. A
reggel elejtett és megsütött nyulakat már tálalták, méghozzá
feldarabolva, nyilván azért, hogy senki se egye meg más
adagját.
Kellemes, könnyed beszélgetés folyt a teremben az
időjárásról és arról, hogy még legalább egy napig maradniuk
kell.
A sült nyúl és a zöldségek kiadós vacsorának bizonyultak.
Daniel már a tálalóasztalon lévő pitével szemezett, amikor Kate
megszólalt: – Mivel holnap lesz szenteste, és egyikünk sem
jutott el az eredeti úti céljához, javaslom, gondoskodjunk a saját
szórakoztatásunkról a vacsora után. Karácsonyi dalokat
énekelhetnénk, vagy játszhatnánk valamit.
– Tetszik az ötlet. Habár én csak Bellapihe hercegnőt tudnám
elszórakoztatni a nyaksálammal – mondta Daniel. Mindenki
egyszerre nevetett fel.
– Tegyük különlegessé az estét! – vette át a szót Mr. Juncker
Miss Youngerre pillantva. – Remek ötlet az éneklés, és nekem is
van egy-két elképzelésem.
– Egyetértek – bólintott Lady Whitmarsh. – Én felolvasom a
karácsony történetét, hiszen a menedéket kérő József és Mária
története hasonlít a miénkhez.
– Valóban, habár mi sokkal jobb ellátást kaptunk itt, mint ők
az istállóban – jegyezte meg Daniel. Mindenki lelkesen
helyeselt.
– Vacsora után tájékoztatom Mrs. Waverlyt a terveinkről –
jelentette ki Kate. – Remélem, csatlakozik hozzánk, és így
megköszönhetjük neki a vendéglátást. Talán még a titokzatos
beteg is erőre kap, és megjelenik körünkben.
Az étkezést a desszert zárta. Utána még vidáman
beszélgettek egy darabig, majd amikor Lady Whitmarsh és Miss
Younger távozott, megvitatták a Florának szánt különleges
meglepetést.
– Marad még egy kis beszélgetésre? – kérdezte Daniel Kate-
től, amikor a vendégek végül asztalt bontottak.
– Van egy témám – bólintott a lány. – Előtte azonban
tájékoztatom Mrs. Waverlyt, mire készülünk holnap. Töltsön
teát, hamarosan jövök.
Daniel bólintott, és Kate távozását követően megrakta a
tüzet.
Miután a lány visszajött, magához vette a csészét, és helyet
foglalt a tűz mellett.
– Furcsa, hogy bár több napra itt rekedtünk összezárva,
mindenki megy majd tovább a dolgára, és valószínűleg sohase
látjuk viszont egymást.
– Mi sem gondoltuk volna Bombayben, hogy valaha is újra
találkozunk, mégis így történt – felelte Daniel. – Különben is
tetszik, hogy össze vagyunk zárva.
Kate elfordította a tekintetét, amiből Daniel azt szűrte le,
hogy meghátrál.
– Egyszer már megkérdeztem, miért vett rossz fordulatot az
élete Indiában – szólalt meg hosszú hallgatás után. – Akkor nem
mondta el. Most itt a lehetőség.
Daniel mély levegőt vett. Megállapodtak, hogy őszinték
lesznek egymáshoz, így fel kell tárnia a hibáit is. Ivott egy nagy
korty teát, felállt, és elkezdett fel-alá járkálni.
 Tizedik fejezet

– Egyszerű történet, de elég csúnya – kezdte Daniel az étkezőben

járkálva. – Az Indiáért vívott nagy csaták a brit hadsereg
győzelmével értek véget, ám amikor megérkeztem, még sok
felkelést le kellett verni, és rengeteg törvényen kívüli banda
garázdálkodott a tartományban. Századosként szolgáltam a
hadseregben, és az őrjárataink során rablótanyákat számoltunk
fel. Jól mentek a dolgok, keményen harcoltunk, és keményen
ittunk. Egy alkalommal annyira felöntöttem a garatra, hogy
elaludtam, és lekéstem a másnap reggeli őrjáratot, amelyet
nekem kellett volna vezetnem. A hadnagyom képtelen volt
felébreszteni, ezért maga állt csapat élére – mesélte Faringdon a
múltba révedve. – Fiatal és tapasztalatlan volt, és rajtuk ütöttek.
Sok emberem meghalt, rengetegen megsebesültek. Rob
Matthews volt az egyik túlélő, de az ő élete is csak hajszálon
múlott. Az addigi érdemeimnek és a jó híremnek köszönhetően
leszerelhettem, és nem állítottak hadbíróság elé – folytatta
halkan. – Azután Bombaybe utaztam azzal a szándékkal, hogy a
halálba iszom magamat. Már ott tartottam, hogy egy golyó
segítségével gyorsan és kevesebb fájdalommal túlesnék az
egészen, amikor betértem a György Királyba, és találkoztam egy
óriási slamasztikába került, bátor fiatal hölggyel. A többit már
tudja – fejezte be. Ezután megállt, és a falon függő tájképre
meredt, az arcára kiült a bűntudat és a szenvedés. – Elárultam
az embereimet és a katonatiszti hivatást, a becsületem elveszett.
Gondolom, már érti, miért nem beszélek erről szívesen.
– Óriási terhet cipel – suttogta Kate. – Az elveszett életeket
azonban nem hozhatja vissza senki. Engem viszont
megmentett, és gondolom, azóta mindent megtesz, hogy
másokon is segítsen. Ugye igazam van?
– Igaza van – sóhajtott Daniel a lány felé fordulva. – Miután
elég pénzt kerestem az Adam Yorke-tól kapott munkával,
évjáradékot biztosítottam a rajtaütésben meghalt embereim
családja számára. De a szülők, a feleségek és a gyermekek így
sem kaphatták vissza az elveszített szeretteiket.
– Látom, azóta sem bocsátott meg magának – jegyezte meg
Kate tompán. – Ám az egyértelmű, hogy sokkal jobb ember lett,
mint régen.
– Volt hová javulnom – mosolygott a férfi keserűen. – Jó
katona voltam, de rossz ember.
– Köszönöm, hogy nem titkolta el a múltját – mondta a lány
komoly arckifejezéssel. – Így még jobban értékelem, milyen
hosszú utat tett meg azóta. Életunt és tékozló emberként egy
vállrándítással hátat fordíthatott volna nekem a György
Királyban, amikor rájött, hogy elárvereznek. Ez lett volna a
legegyszerűbb megoldás. Mégsem tette. Már látom, miért tartja
azt az estét fordulópontnak az életében – tette hozzá Kate
megértő és határozott pillantással. Daniel úgy érezte, nagy teher
került le a válláról. A keserűség és a bűntudat nem múlt el, de
elviselhetőbbé vált a lány szavaitól.
– Köszönöm, hogy meghallgatott, és nem köp szembe –
mondta. – Rob az egyetlen ember az életemben, aki ismeri ezt a
történetet.
 – Hogy ismerték meg egymást? – kérdezte a lány, és hellyel
kínálta Danielt.
– Együtt nőttünk fel Faringdale-ben. Amikor meghallotta,
hogy összecsomagoltam, és Indiába készülök, megtetszett neki
az ötlet, és velem tartott. Tiszti rendfokozatot kaptam, ő pedig
olyan őrmester lett, akire minden jó hadseregben szükség van.
Együtt térünk haza – ült vissza a kandalló mellé Faringdon.
Ezután közelebb húzta a székét Kate-éhez, és megfogta a
lány kezét, mert már nagyon vágyott az érintésére;
összefonódtak az ujjaik.
– Mr. Matthews Faringdale-ben telepszik le? – kérdezte Kate.
– Még nem döntötte el, de hozzám hasonlóan először ő is
meglátogatja a családját. Ki tudja, mi lesz utána?
– Az öröksége legalább leköti a figyelmét – jegyezte meg a
lány a gondolataiba merülve. – Így egyszerűbb, mert az sem jó,
ha túl sok választása van az embernek.
– Azt mondja, egy dologban biztos csupán: hogy többé nem
parancsol neki senki. Mire én azt feleltem, hogy akkor ne
nősüljön meg – mosolygott Daniel szomorkásan. Kate
felnevetett.
– Én olyan házasságban szeretnék élni, amelyben egyik fél
sem parancsol a másiknak, a férj és a feleség megbeszélik a
dolgaikat, és mindenben együtt döntenek. A nagyszüleim is
ilyenek.
– Remek hozzáállás – bólintott Daniel. – Fontolóra venné,
hogy egy tökéletlen ember felesége marad, aki ugyan sokat
hibázott, de figyelmes, kész a párbeszédre, és nem
parancsolgat?
 – A nagyapám mindig azt mondja, nem elég, ha az ember
becsületes, mert a jellemet a hibák formálják – mondta a lány
Faringdonra pillantva. – És én úgy látom, a maga jelleme
nagyon erős.
– Alakulófélben vagyok – felelte a férfi komoran.
– Mint mindenki más – mondta Kate. – Mindig igyekeztem,
hogy tisztességesen éljek, de miközben Rupert bácsi a
csuklómat szorította, hogy el ne szökjek, mialatt javában folyt a
licitálás, komolyan megfordult a fejemben, hogy megölöm a
gazembert, aki megvesz ringyónak. Biztosan találtam volna egy
erre alkalmas kést a konyhájában. Utána azt terveztem, hogy
megkeresem Rupert bácsit, és őt is megölöm – folytatta
kíméletlen hangon. – Szerencsére senkit sem kellett a halálba
küldenem, de a szándék megvolt. Márpedig a gyilkosság halálos
bűn.
– Én is örülök, hogy nem ölt meg senkit – felelte Daniel
rezzenéstelen arccal. – Látom azonban, hogy elég bátor ahhoz,
hogy megtegye, ha szükséges. Tisztelem a lelkierejét – tette
hozzá, majd felemelte és megcsókolta a lány kezét. – Sohasem
találkoztam önhöz hasonló nővel. Örülök, hogy ön a feleségem.
– Nem érzem magamat feleségnek – felelte a lány, és
elengedte Daniel kezét. – Inkább csak macskamamának, éppen
ezért mennem is kell, hogy megetessem és megcirógassam a kis
hercegnőt.
Faringdon felállt, és vonakodva elengedte Kate kezét. Érezte,
hogy nem ez lesz a csókok éjszakája azután, hogy mindketten
felfedték a legsötétebb titkukat, és sebezhetőnek érzik magukat.
– Találkozunk reggel, miután visszatértem a vadászatból –
köszönt el.
– Ha megint talál egy gazdátlan macskát, ne hagyja ott! –
mosolygott Kate. – Holnap találkozunk.
Daniel nem kísérte a szobájához a lányt, mert jobbnak látta,
ha csendben véget ér az este. Már egész biztos volt benne, hogy
Kate mellett akarja leélni az élete hátralévő részét.
Abban is, hogy a lány távolról sem biztos ugyanebben.

Kate ismét nyugtalanul aludt az előtte álló nehéz döntésnek

köszönhetően. A döntés miatt, amely teljesen megváltoztatja az
életét. A nagyanyja azt mondta egyszer, hogy egy nő nemcsak a
férjéhez megy feleségül, hanem annak egész családjához is.
Kate teljesen a férje családjának a része lenne, de a férfi csak
kevésbé válna az ő családjának a részévé.
Éppen ezért nem mindegy, milyen a férfi rokonsága. Egy
anyós pokollá teheti az asszony életét. Egy erőszakos após az
egész család életét megkeserítheti, a féltékeny sógorokról és
sógornőkről nem is beszélve.
Edmund rokonai csupa kedves és tisztességes ember, a
legtöbbjüket már ismerte is. Könnyen beilleszkedhetne a
Meadows családba, és tudta, megértésre és melegségre
számíthat tőlük.
Ezzel ellentétben Daniel családjáról keveset tudott,
leszámítva azt, hogy nem várják tárt karokkal az érkezését. Mit
szólnának, ha ráadásul egy vadidegen feleséggel érkezne? A
férfiról sem tud még mindent, a rokonai pedig teljesen idegenek
számára.
 Ennek ellenére, egyre meghittebb közöttük a kapcsolat, és
emellett nagyon jóképű és érdekes ember. Nem beszélve arról,
hogy törvény szerint már a férje.
Érezte ennyire közel magához Edmundot valaha is? Nem, de
nem is próbáltak ilyen közel kerülni egymáshoz.
Talán az lenne a legjobb megoldás, ha egyiküket sem
választaná. Sokkal egyszerűbb lenne minden.
 Tizenegyedik fejezet

A hosszú és nyugtalan éj után Kate a folyosóról beszűrődő

léptek tompa koppanására ébredt. Még sötét volt odakint, ezért
arra gondolt, a vadászok indulnak zsákmányszerző útra.
Úgy döntött, tovább alszik, ezért átfordult a másik oldalára.
Bellapihe hercegnő hozzábújt, apró mancsait Kate vállának
támasztotta, és csendben dorombolt.
A lány elmosolyodott, és ismét elnyomta az álom, ám
hamarosan puskalövések verték fel álmából. A vadászok. Úgy
tűnt, nem alhat tovább, ezért felöltözött, és lement a földszintre.
A macskát is magával vitte a Daniel nyaksáljából készített
hordozóban. Úgy tűnt Bellapihe hercegnő nagyon szeret benne
heverészni.
Alice már javában dolgozott.
– Jó reggelt, Miss Kate! – köszöntötte a lány krumplisütés
közben. – Miután megreggelizik a kis védencével együtt, segít a
vacsora elkészítésében?
– Először a süteményt kell megsütnöm – felelte Kate. –
Azután szívesen segítek az egyszerű ételek megfőzésében, ha
elmondod, mit csináljak.
– A sonkához több köret is lesz, és a vadászok is biztosan
zsákmányolnak valamit – felelte a szolgálólány. – Segíthet a
vajas-fűszeres főtt burgonya elkészítésében. Az elég egyszerű, és
jól megy a sonkához.
– A krumplihámozást és -főzést vállalom – felelte Kate.
Ezután megetette a cicát, és fekhelyet készített neki a sálból az
egyik asztal alatt, ahol nem lesz útban. A jókora reggeli
elfogyasztása után Bellapihe hercegnő a sálra kuporodott, és
elaludt.
Kate is megreggelizett, és éppen a lisztet szitálta, amikor a
vadászok visszatértek. Vadkacsát zsákmányoltak. Daniel kettőt
is hozott. A férfi rámosolygott, mire Kate vére egyből felforrt.
Miután Alice kiadta az utasítást a kacsák megtisztítására,
Daniel leült Kate mellé, és bőségesen megreggelizett.
– Segítsek a süteménnyel? – kérdezte, miután végzett.
– Hogy megy önnek a mogyoródarálás?
– Idomítható vagyok – felelte a férfi. Kate felnevetett, és
hirtelen rádöbbent, milyen vonzó is egy olyan férfi, aki mindig
megnevetteti.
A konyha megtelt a reggeliző vadászokkal és más
vendégekkel. Miss Younger tésztát nyújtott a
gyümölcskosárkákhoz. Már nagyon jól ment neki a pitekészítés.
Kate nekilátott a süteménynek, Daniel remek segítségnek
bizonyult. Miközben a mogyorót darálta, a lány megmutatta
neki, hogyan kell összekeverni a vajat, a cukrot és a lisztet. Ezt
követően hozzáadta a mogyorót, és az egészet összedolgozta,
végül együtt kis golyócskákat formáltak a tésztából.
Amikor kivették a süteményeket a kemencéből, Daniel
vállalta, hogy belehempergeti őket az előző nap őrölt
porcukorba. Halkan elkáromkodta magát, amikor az első golyó
megégette a kezét. Nagyon forró volt, és a cukor egyből finom
mázzá olvadt a felületén.
– Elképesztően finom! – bólintott, amikor megkóstolta. –
Vajas és omlós. Karácsonyíze van.
Már a következőért nyúlt, amikor Kate finoman rácsapott a
kezére a fakanállal.
– Maradjon vacsorára is! – mondta mosolyogva. – Ha
minddel végzett, ehet még kettőt.
– Nagyon szigorú!
– A szakács hozza a szabályokat – jelentette ki a lány
határozottan, majd ő is bekapott egy süteményt, és elégedetten
bólintott. Elvett egy másikat, és Daniel felé nyújtotta.
A férfi meglepett és meleg pillantással lehajolt, és miközben
a szájával kivette a lány kezéből a süteményt, finoman
megnyalta az ujját. Kate elpirult, mert buja gondolatok ébredtek
benne.
Ezután az összes golyót meghempergették a cukorban, és
csak hatot ettek meg ketten együtt. Alice azt javasolta, hogy az
éléskamrában hűtsék le a süteményeket, mert ott senki sem
látja őket, és nem érez késztetést, hogy bekapjon egyet.
Kate észrevette, hogy Mrs. Waverly szürke macskája, a
fenséges Iván lép a konyhába, hogy megreggelizzen. Mindent
megevett a táljából, és amikor végzett, gyanakvó tekintettel
körülnézett. Ezután egyenesen az asztalhoz ment, amely alá
Bellapihe hercegnő korábban bevackolt. A cica hátracsapta a
fülét meg a bajszát, és félénken felnyávogott.
Iván érdeklődve megnyalta a fülét és a pofáját. Hamarosan
Bellapihe hercegnő is visszanyalt. Kate megkönnyebbülten
felsóhajtott.
– Aggódtam, mi lesz, amikor először találkoznak, de úgy
látom, jól kijönnek egymással – mondta.
 – Melyik kifinomult, nagyvilági úri macska tud ellenállni, ha
fiatal rajongója csábító, zöldesbarna tekintettel néz rá? –
kérdezte Daniel.
– Ezek szerint a hímeket csak a fiatal rajongók érdeklik? –
kérdezte a lány csípős hangon.
– Nem tudom, de az okos hímek az intelligens és
szórakoztató társakat kedvelik. Persze egy kis fülnyalogatás sem
árt – nevetett Faringdon.
– Ha ez egy célzás, meg sem hallottam – vágta rá Kate, és
felkapta a macskáját. – Itt az idő, hogy a szobába vigyelek,
Pihécske. Nemsokára jövök, és segítek a zöldségekkel – tette
hozzá Alice felé fordulva.
Kikerülve a lelkesen dolgozó Miss Youngert, Daniel Kate
után indult.
– Hadd mutassak valami érdekeset, miután letette a kis
szőrpamacsot! – mondta.
– Mit?
– Majd meglátja – mosolygott a férfi.
Amikor Kate elindult felfelé a lépcsőn, a macska felmászott a
vállára.
– Ez nem lesz ilyen egyszerű, ha megnő, és Miss Pihécskéből
Lady Pihécske lesz – mondta.
– Biztosan idomítható, akárcsak én – jegyezte meg Daniel.
Kate felnevetett. Szerette, hogy a férfi megnevetteti.
A lány letette a macskát az ágyra a szobájában, és betakarta
egy gyapjúsállal.
– Siessünk, mert különben utánunk jön! – Az ajtóból még
hallott egy elégedetlen nyávogást. – Azt hiszem, már nem fél
annyira egyedül – adott hangot a véleményének Kate, miután
leértek a földszintre, és elindultak az étkező felé.
Amikor beléptek, Daniel a lányhoz fordult, és megmutatta a
galéria alatt álló karácsonyfát.
– Szóval ez Mr. Juncker karácsonyfája – szólalt meg Kate. –
Most, hogy látom, megértem, miért ragaszkodott hozzá. Ha jól
tudom, a királyi család néhány tagja is azért állít karácsonyfát,
mert német származásúak. Még sohasem láttam ilyet.
– Mr. Juncker azt mondta, ez az ő ajándéka mindenkinek, de
az a gyanúm, hogy valójában egy bizonyos hölgyet akar
lenyűgözni – mondta Daniel.
Kate már korábban észrevette, milyen pillantásokat vet
egymásra Mr. Juncker és Miss Younger, így pontosan tudta,
miről van szó.
– Mr. Juncker mindenkit megkért, hogy hozzon díszeket. Én
is megnéztem a ládikómat, de nem találtam erre alkalmas
ékszert, viszont sok szalagom van különböző színekben –
pillantott Danielre. – Magyalt és más örökzöldet is gyűjtöttek ma
reggel a vadászaton. Köthetnénk magyalkoszorút, és
készíthetnénk kisebb díszeket a szalagokból, amiket a fára lehet
akasztani.
– Ketten? – pislogott Daniel meglepetten. – Eddig azt hittem,
ez női elfoglaltság, de ha óhajtja, szívesen segítek. Hozza le a
szalagokat, addig szerzek magyalágakat. A különteremben
várom.
– Micsoda férfi! – nevetett Kate. – A végén még ön is
meglepődik, milyen jó elfoglaltság kedves kis díszeket készíteni.
Kate-nek igaza volt. Daniel valóban nagyon élvezte a díszek
elkészítését Kate-tel és Bellapihe hercegnővel, aki nem tágított a
lány mellől, és szüntelenül a szalagokkal játszott. Sokat
nevettek, és tetszetős díszeket gyártottak magyalból a Fehér
Rózsában felállított karácsonyfára, a fogadóban rekedt
vendégek örömére.
Danielnek a fagyöngydísz tetszett a legjobban, amelyet Kate
feje fölé tartott, amikor megcsókolta. Az első csók édes volt, a
második szenvedélyes. A harmadiknak akkor szakadt vége,
amikor a macska felkapaszkodott Daniel lábára.
Bosszúból csinos piros masnit kötött a nyakára, amely
remekül állt a kisasszonynak. Végül mindhárman elégedetten
hagyták el a különtermet.

Kate a burgundi vörös ruhát választotta a vacsorához, amelyet

az Edmund családjánál tervezett karácsonyi ünnepségre
vásárolt. Ezután a haját egyszerű kontyba rendezte, felvette az
arany fülbevalóját, a gránátkő és arany nyakláncát, illetve a
minden ruhájához illő indiai sálját.
Amikor elkészült, tükörbe nézett, és megállapította, hogy
ennél csinosabb nem lehet Bridget nélkül, aki különösen a
frizurák elkészítéséhez értett. Már alig várta, hogy ismét a
rendelkezésére álljon.
Kopogtak az ajtón. Kate gyorsan kinyitotta, és meglátta a
hagyományos estélyi öltözetet viselő Danielt, aki minden
porcikájában úgy festett, mint egy vidéki nemes. Rendkívül
impozáns látványt nyújtott.
– Csodás, hogy mi minden elfér egy nyeregtáskában –
jegyezte meg a lány.
– Szakértője vagyok a csomagolásnak – felelte a férfi, és ő is
tetőtől talpig végigmérte Kate-et, amitől ő azonnal elegánsnak
és kívánatosnak érezte magát. – Csodásan néz ki, hölgyem –
tette hozzá, és könnyű csókot nyomott a lány ajkára. –
Indulhatunk az ünnepségre?
– Alig várom – karolt bele Kate a férfiba, majd becsukta
maga mögött az ajtót. – Elég sonkát és tejszínt adtam a kis
hercegnőnek, úgyhogy most szundikál. Nem szívesen vinném az
étkezőbe, ami teli van finomabbnál finomabb falatokkal.
– Bölcs döntés – felelte Faringdon.
Szó nélkül mentek az étkezőig, ahonnan beszélgetés és
nevetés hangjai szűrődtek ki.
Kate lélegzete elakadt a meglepetéstől, amikor beléptek a
csodásan feldíszített, fenyőfaillatú terembe. Mr. Juncker
karácsonyfája pazar látványt nyújtott. A nagy szakértelemmel
elhelyezett lámpások fényében felragyogtak a díszek.
– Elég sok új dísz került a helyére, amióta felakasztottuk a
mieinket – bólintott Daniel elismerően.
– Örülök, hogy hozzá tudtunk járulni, hogy méltóképp
megünnepelhessük a karácsonyt – mondta a lány. – Csodálatos,
hogy egy csapatnyi idegen ilyen családias hangulatot tudott
teremteni – tette hozzá, miután helyet foglaltak az ünnepi
asztalnál.
– Úgy érzem, a rövid, véletlen találkozások hozhatnak
váratlan áldást – jegyezte meg a férfi komoly tekintettel. –
Némelyik áldás pedig örökké tart.
– Az emlékezetembe vésem ezeket a napokat – felelte Kate,
és elfordította a tekintetét, mert nem mondhatta azt, amit a férfi
hallani szeretett volna. Körülnézett a teremben. – Úgy látom, a
barátja, Rob vállalta az italfelelős szerepét. Nagyon jól végzi a
feladatát.
– Nem csoda. A szülei vezetik a fogadót és a pubot
Faringdale-ben. Amikor tizenhét éves korunkban elutaztunk,
alig várta, hogy világot láthasson, de úgy nézem, a régi
beidegződések csak megmaradtak.
Remekül telt az ünnepség, Kate nagyon jól érezte magát.
Nem volt sokféle étel, de jutott bőven mindenkinek a finom
falatokból, és mindannyiukat büszkeség töltött el, hiszen
valamennyien hozzájárultak a vacsorához. Kate-nek nagyon
jólesett, hogy az összes vendég megdicsérte a süteményét,
amely szinte azonnal elfogyott.
Azután leszedték az asztalt, és megkezdődött a mulatság.
Lady Whitmarsh zengzetes hangon felolvasta a karácsony
történetét az öreg bibliájából. Kate szeme megtelt könnyekkel,
mert eszébe jutottak a szüleivel megünnepelt indiai
karácsonyok, illetve a nagyszüleivel és más rokonaival töltött
londoni ünnepek.
Daniel csendben átnyújtotta a zsebkendőjét. A csillogó
szeméből ítélve a férfit is meghatotta, hogy ilyen bensőséges
hangulatot teremtett néhány idegen az ősi ünnep alkalmából.
Ezután vidámabb lett a légkör, és elénekelték a Mr. Juncker
és Miss Younger által szerzett karácsonyi dalt, amelynek igen
egyszerű volt a refrénje, így hamar megtanulták.
 Később ismert karácsonyi dalokat énekeltek. Kate úgy
érezte, ez élete legszebb estéje. Az ünnepség akkor ért véget,
amikor az egyik kocsis belépett az étkezőbe, és hangosan
bejelentette, hogy enyhül az idő, és az utak másnap járhatók
lesznek. Egy pillanatra mindenki elhallgatott. Daniel felállt, és
megemelte a poharát.
– Csodás volt ez a váratlan ünnepség – kezdte katonatiszthez
illő harsány hangon. – Köszönjük Mrs. Waverly, Alice és Peter
szolgálatait, és köszönjük mindenkinek, aki hozzájárult ehhez a
különleges estéhez.
Mindannyian megemelték a poharukat, majd elkezdték
tervezni a másnapi indulást.
– Beszélnünk kell! – mondta Daniel üres tekintettel, amiből
Kate tudta, sejti már, mit akar neki mondani.
Bólintott, az asztalon hagyta a félig elfogyasztott forralt bort,
és bementek a különterembe, ahová eddig is nyugodtan
elvonulhattak.
Hamar véget ért ez a pár nap.

Daniel tüzet gyújtott, Kate pedig felcsavarta a lámpást, de

egyikük sem ült le. Faringdon a lélegzetét visszafojtva nézte a
lányt, aki most is gyönyörű volt, és méltóságteljes, nőies alakján
pompásan állt az elegáns ruha. A haja úgy ragyogott a sötétben,
mint egy tűzcsóva. Egy erős nő. Nem lehet másé.
Kate nyugodt pillantást vetett a férfira, a kezét
összekulcsolta a csípője előtt. Daniel megérezte, hogy már
azelőtt elveszítette, hogy valaha az övé lett volna. Ennek
ellenére meg kell próbálnia.
– Kate Macleod, szeretlek, amióta először megláttalak. Az
eltelt évek alatt a szívemben éltél elérhetetlen nőként, te vagy a
legtökéletesebb nő, akivel valaha találkoztam. Isteni csoda, hogy
ismét egymás mellé sodort minket az élet. Szeretlek, és ez
sohasem változik. Hozzám jössz feleségül?
Kate olyan erősen szorította a saját a kezét, hogy teljesen
kifutott belőle a vér.
– Túl sokat kérsz, és túl hamar – felelte. – Te voltál álmaim
hőse, és most, hogy újra találkoztunk, ismét te vagy az. Nagyon
örülök, hogy jobban megismertelek, de bármennyire kedvellek,
idegen vagy számomra. A jövő, amit ajánlasz, bizonytalan.
Edmund biztos pont az életemben, és talán te is csupán azért
szeretsz, mert én vagyok a biztos pont a saját zűrzavaros
életedben. Ezért szeretsz? Engem szeretsz, vagy a biztos pontot,
amiről azt hiszed, én vagyok?
– Téged szeretlek – felelte Daniel, és úgy érezte, a lány szavai
felérnek egy arculcsapással. – Minden makacsságoddal együtt te
vagy az én gyönyörű, bátor szerelmem – folytatta mereven. –
Együtt olyan jövőt alakíthatunk ki magunknak, amilyet akarsz.
Csak azért választod Edmundot, mert biztos pont az életedben?
– Ha őt választom, ez lesz az egyik okom. Még többet számít
azonban, hogy beleillik a családomba, és én is beleillek az
övébe. Illünk egymáshoz, van közös jövőnk.
– Ezek szerint egy biztos pont fontosabb ennél – mondta
Daniel, majd megcsókolta a lányt, és szorosan magához ölelte,
hogy ezzel is bizonyítsa: szüksége van a lányra, és úgy érzi,
Kate-nek is szüksége van rá. A lány átadta magát az egyre
szenvedélyesebbé váló csóknak. – Ketten többre vagyunk
képesek, mint egymagunk – suttogta még szorosabban ölelve a
lányt. Mindenben remekül illenek egymáshoz, ezt neki is látnia
kell. – Mi lehet ennél fontosabb?
Kate felsóhajtott, és mintha még mindig ott égne a csók, a
kezét az ajkához emelve egy lépést hátrált.
– Nem elég a szenvedély – jelentette ki rekedten. –
Elhomályosítja a józanságomat, amikor veled vagyok. Nem
tudom, mi van közöttünk pontosan, amíg ismét nem láttam
Edmundot.
Daniel sápadtan a lányra meredt, és úgy érezte, minden
reménye elszállt. Ha újra találkozik az átkozott Edmundjával,
megint a kényelem és a kiszámíthatóság lesz számára a
fontosabb.
Nem maradt mit megbeszélniük.
– Ahogy óhajtja, hölgyem – mondta Daniel remegő hangon,
majd sarkon fordult, és elhagyta az édes találkák helyszínét.

Daniel álmatlanul töltötte az éjszakát, és a búcsúszavakat

csiszolgatta arra az esetre, ha reggel indulás előtt
találkoznának. Elhatározta, hogy megőrzi a nyugalmát, és nem
okoz több fájdalmat sem a lánynak, sem magának.
Remélte azonban, hogy nem kerül sor a találkozásra, ezért
korán megreggelizett Robbal. Sajnos Kate is pont így akarta
elkerülni, hogy összefussanak, mert mire kivezették a lovukat
az istállóból, a lány szolgálói is előkészítették a kocsit az
indulásra.
 Daniel szomorúan elmosolyodott, amikor méltatlankodó
nyávogást hallott a kocsiból. Hiányozni fog neki a kis huncut
szőrpamacs.
A sors keze, amely kétszer már egymás útjába terelte őket,
ismét munkához látott, mert Kate ebben a pillanatban
gyönyörűen, sápadtan és fásult pillantással kilépett a fogadó
ajtaján.
Mrs. Waverly is megjelent, hogy elköszönjön a vendégektől,
aminek Daniel kifejezetten örült, mivel a jelenlétében jobban
tudott uralkodni önmagán. Megköszönte az asszonynak a
vendéglátást, majd Kate-hez fordult:
– Jó utat kívánok, Miss Macleod! – mondta.
– Viszont kívánom, Mr. Faringdon – felelte a lány higgadtan,
de a tekintete elárulta, hogy vihar tombol a lelkében.
Csak ennyit mondtak egymásnak, mielőtt Kate beszállt volna
a kocsiba. Daniel megvárta, amíg a fogat kigördül az udvarból,
és elindul az úti célja felé. Ezután nyeregbe szállt, és Rob
kíséretében távozott. Találkoznak még valaha? Talán. Egy
ügyvéd irodájában, ahol aláírják a házasság érvénytelenítését.
Még nem tudta, hogy bírja ki.
 Tizenkettedik fejezet

Kate fegyelmezetten tartotta magát, amíg be nem szállt a

kocsiba, és ki nem hajtottak a fogadó udvaráról. Az út
meglepően jó állapotban volt, a fagytól még kissé kemény, de
nem sáros az olvadástól.
A fogat észak felé vette az irányt. A lány Howelltől tudta,
hogy másfél kilométerre kettéágazik az út, és ott balra kell
fordulniuk nyugat felé, Edmund családjának az otthonába.
Daniel és Rob jobbra mennek majd Faringdale irányába, ahol
nem biztos, hogy kedves fogadtatásban lesz részük. Daniel
nyilván szívesebben szállna szembe egy csapat útonállóval,
mint a házsártos nőrokonaival, de ő nem féltette a férfit.
Nem kosarazta ki, tulajdonképpen csak időt kért tőle, miután
azonban Daniel sikertelenül tárta fel előtte az érzéseit, biztos
volt benne, hogy elfordul tőle, és soha többé vissza sem néz.
Mennyi ideig tart a házasság érvénytelenítésének az
elrendezése? Utána mindketten szabadok lesznek. Nem ezt
akarja mindenki?
Kate elsírta magát, mire Bellapihe hercegnő is nyávogni
kezdett a Craig által készített utazódobozban, méghozzá olyan
keservesen, hogy a lány előrehajolt, és kinyitotta a doboz tetejét.
– Inkább Nyávoginak kellett volna elneveznem téged, mert
állandóan nyivákolsz – mondta. A cica éles kis karmait
használva felmászott Kate szoknyáján, egyenesen a mellkasáig.
Már nem sírt, de még mindig ijedtnek tűnt. A gazdája arcának
dörgölte a pofácskáját. – Úgy örülök, hogy itt vagy, te kis
széltoló! – szipogott Kate, és megsimogatta az állat meleg testét.
– Most két egyedülálló hölgy vagyunk.

Daniel és Rob az útkereszteződéshez ért, ahol nekik kelet felé

kellett fordulniuk, Kate kocsija pedig nyugatnak vette az irányt.
– Sajnálom, hogy nem jöttek össze a dolgok Miss Macleoddal
– szólalt meg Rob. – Remek hölgy.
– Valóban az, de véletlenül lett a feleségem – sóhajtott
Daniel. – Rendes körülmények között nem történt volna meg.
Amikor visszatérek Londonba, megtalálom a módját a házasság
érvénytelenítésének.
– Elmondtad neki, hogy valójában Lord Elland vagy?
– Nem – felelte Daniel. – Egyrészt azért nem, mert még
magam sem tudom, mit kezdjek a címmel, másrészt pedig azért,
mert nem szerettem volna, ha azért marad a feleségem, mert
akkor báróné lesz.
– Nem hiszem, hogy olyan nő.
Valóban nem, gondolta Daniel.
– Ha mégis, jobb, hogy nem derült ki – mondta végül.
A következő egy kilométert némán tették meg. Néhol már
olvadt a hó, de marad elég, hogy fehér karácsonyuk legyen. Az
első hosszú évek óta.
Furcsa, hogy karácsony van, töprengett Faringdon.
Egyáltalán nem volt karácsonyi hangulatban.
– Azt hiszem, már tudom, mihez kezdek – szólalt meg Rob,
miután leelőztek egy lassú szénásszekeret.
 – Valóban? – kérdezte Daniel kíváncsian. Többször felmerült
közöttük a téma, de mostanáig nem született döntés.
– A Fehér Rózsa felnyitotta a szememet – mondta Rob a
barátjára pillantva. – Én is fogadós leszek, mint Mrs. Waverly.
Szeretnék egy csinos fogadót, amiben jól érzik magukat az
utazók. A szüleimnek évek óta jól megy. Csak kérnem kell, és
maguk mellé vesznek a Fekete Hattyúba.
– Amikor eljöttünk, megesküdtél, hogy sohasem térsz vissza
– nevetett Daniel. – Alig vártad az indulást. Biztos, hogy egy
fogadóra van szükséged?
– Változik az ember – mosolygott Matthews. – El kellett
jönnöm, és világot kellett látnom, hogy értékelni tudjam, amit
hátrahagytam.
– Biztosan jó fogadós válik belőled, ha ezt akarod – mondta
Daniel őszintén. – Kár volt ezért százszor szembenézni a
halállal. Ha Faringdale-ben maradsz, feleségül vehetted volna a
szerelmedet.
– Furcsa, hogy felhozod Maggie-t – pirult el Rob. – Anyám
megírta, hogy férjhez ment, de megözvegyült, és házvezetőnő
Faringdale-ben.
– Úgy tűnik, szebb jövő elé nézel, mint én – ráncolta a
homlokát Daniel.
– Majd elválik. Tizenöt éve nem láttuk egymást, de mindig
különleges nőnek tartottam.
– Sok boldogságot kívánok, pedig valójában irigyellek.
– Köszönöm – nevetett Rob. – Eleget utaztam, ezért most
letelepszem, és olyan üzletem lesz, amit örömmel látogatnak az
emberek. A fogadó már megvan, ami pedig Maggie-t illeti...
majd meglátjuk – tette hozzá elkomolyodva. – Szerintem
megtalálod a békét Faringdale-ben, hiszen az otthonod.
Ezt Daniel is tudta, de hosszú évekig még magának sem
vallotta be. Sok feladat vár rá Faringdale-ben, mert valóban az
az otthona.

Kate Bellapihe hercegnőt simogatva visszanyerte a nyugalmát,

miközben próbált nem Danielre gondolni. Egyfolytában az jár
az eszében, hogy élete legnagyobb hibáját követte el.
Összerezzent, amikor kiáltást hallott a szabadból.
Csak nem útonállók? – gondolta rémülten. Craig lepuffantja
mindegyiket.
A kocsi nagy robajjal megállt, feltárult az ajtó, és egy ismerős
arc nézett be rajta.
– Edmund! – kiáltotta a lány döbbenten. – Mit csinálsz itt?
– Boldog karácsonyt! – mosolygott a férfi, és beszállt a
kocsiba. – Biztos voltam benne, hogy a rossz idő miatt megálltál
egy útszéli fogadóban. Mivel mára járhatók az utak, úgy
döntöttem, eléd jövök. Brutusnak és nekem is szükségünk volt
egy kis friss levegőre.
– A lovaknak ugyanúgy kell a rendszeres testmozgás, mint
az embereknek – felelte a lány. – Boldog karácsonyt! Jól van a
családod?
– Igen, és már nagyon várnak.
– A kocsi hátuljához kötöttem a lovát. Indulunk, Mr.
Meadows – dugta be a fejét az ajtón Craig. Ezután visszamászott
a bakra a kocsis mellé, és folytatták az utat.
 – Hiányoztál – hajolt közelebb a lányhoz Edmund, hogy
megcsókolja, de félúton megállt. – Kié ez a macska? – kérdezte
meglepetten.
A cica a férfira pillantott, és nyávogott egyet.
– Ő Bellapihe hercegnő. Egy hóbucka tövében találtam, amíg
a Fehér Rózsában vendégeskedtem. Ott rekedtem a vihar miatt.
Ugye milyen aranyos?
– Végül is minden konyhában jól jön egy macska – felelte
Edmund a homlokát ráncolva.
– Ő nem konyhai macska. Velem alszik, mert a barátom –
jelentette ki Kate határozottan.
– Remek hírem van! – váltott témát a férfi türelmetlen
pillantással, miközben a fejét csóválta. – A londoni ügyvédem
elmagyarázta, hogyan szabadulhatunk meg attól a bosszantó
férjedtől. Így végre összeházasodhatunk – tette hozzá, és
megfogta a lány kezét.
– Még meg sem kérted a kezemet – vágta rá Kate kissé
ingerülten.
– Nem lett volna illő megkérnem a kezedet, amíg férjnél
vagy, de azt hittem, összeházasodunk, ha visszanyered a
szabadságodat. Mindenki így gondolja. Évek óta ezt remélem –
mondta Edmund, mert valóban ebben a hitben élt.
– Megváltozott a helyzet. Az egyik Fehér Rózsában rekedt
vendég nem volt más, mint a rég elveszett férjem, Daniel
Faringdon, aki nagyon is életben van.
– Ez lehetetlen! – kiáltotta Meadows sápadtan. – Eltűnt,
miután feleségül vett, és hét éve mindenki halottnak hiszi.
– Daniel keleten maradt a házasságkötésünk után, ezért nem
akadtunk a nyomára – mondta a lány.
– Képtelenség! – kiáltotta Edmund dühösen. – Nyilván egy
csalóval találkoztál, aki tudja, hogy te öröklöd a családi vagyont,
és csak a pénzed érdekli.
– Egészen biztosan Daniellel találkoztam – felelte a lány
határozottan. – Azonnal felismertük egymást.
– Talán tényleg ő az, de közben megtudta, hogy a tiéd lesz a
Cameron és Társa cég, és hasznot akar belőle húzni.
– Daniel nem hozományvadász – rázta meg a fejét Kate. –
Úgy tudja, egyszerűen csak Kate Macleod vagyok, sohasem
említettem az anyám vagy a cég nevét. Csupán egy hónapja tért
vissza Angliába. Őt is pont annyira meglepte, hogy érvényes a
házasságunk, mint engem.
– Ha ez igaz, gondolom, nem lesz kifogása a házasság
érvénytelenítése ellen – felelte a férfi töprengve. – Nem lesz
egyszerű, de mellettünk szól, hogy belekényszerítettek a
házasságba.
Kate-nek eszébe jutott, hogy Daniel azt mondta, nem
működik közre, ha olyan férfihoz megy feleségül, akit nem
szeret. Vajon szereti Edmundot? Milyen mély a kapcsolatuk?
Meg kell tudnia a választ ezekre a kérdésekre.
– Mindig azt mondtad, hogy remek üzleti érzékem van, és jó
munkát végzek a Cameron és Társánál. Még nem beszéltünk
erről, de határozott szándékom, hogy az esküvő után is
folytatom a munkát.
– Pedig azt hittem, otthagyod a céget – mondta Edmund
döbbenten. – Ezt teljesen természetesnek vettem. A
feleségemnek nem kell dolgoznia.
 – Most sem kell dolgoznom – közölte Kate, és uralkodnia
kellett az ingerültségén. – Én magam döntöttem így, és az összes
neveletlen skót rokonom remek ötletnek tartja. – Akárcsak
Daniel, tette hozzá gondolatban.
– Kezdem azt hinni, hogy nem az a nő vagy, akit
megismertem – mondta Meadows megbotránkozva.
– Ezt már régen meg kellett volna beszélnünk, mert úgy
tűnik, nem ez az egyetlen félreértés közöttünk. Nem leszek a
feleséged – jelentette ki Kate, és ezzel bezárta a jövőre nyíló
egyik kaput. – Jó barát vagy, és remélem, az is maradsz, de nem
illek hozzád, és te sem illesz hozzám.
– Azt a hozományvadászt választod? – kérdezte Edmund
dermedt arccal.
– Nem hozományvadász! – vágta rá Kate. – Még azt sem
tudom, mindketten akarjuk-e a házasságot.
Kate gondolataiban felrémlett az a bizonyos keserves
bombayi éjszaka. Ismét érezte a rettegést, és megjelent előtte a
veszélyes kinézetű gazfickó, aki azt ígérte, biztonságba helyezi.
Ugyancsak látta a nagybátyja kapzsi ábrázatát, amint Daniel
pénzét számolja, és azt követeli, hogy ott helyben házasodjanak
össze. Felrémlett a képzeletében a részeg pap is, aki összeadta
őket. Mindez fájó elevenséggel. Emlékezett Daniel meleg
pillantására és a szíve heves dobogására, amikor a szemébe
nézett.
– Nem gondoltam komolyan az eskü szövegét, mégis
elismételtem Isten és ember előtt – folytatta lassan. –
Megígértem, hogy szeretni és tisztelni fogom a férjemet – tette
hozzá a homlokát ráncolva. – Bárcsak ne egyeztem volna bele,
hogy engedelmeskedem is, de végül is ez nem számít.
Összeházasodtunk, és csak mi ketten hozhatjuk rendbe ezt a
házasságot. Senki sem szólhat bele. Sem te, sem a családom.
Csak Daniel és én – mondta. A macska együttérző pillantással
nézte a lányt. – Itt az idő, hogy elváljanak útjaink. Kérj
bocsánatot a nevemben a nagyanyádtól! – suttogta, és
megkopogtatta a kocsi tetejét. – Állj meg, és hozd ide Mr.
Meadows lovát! – kiáltotta. – Visszafordulunk, ő pedig
hazamegy.
– Igazad van, Kate. Valóban nem illesz hozzám – szólalt meg
Edmund merev pillantással, amikor a kocsi megállt. – Ha
ragaszkodsz a hozományvadászhoz, viselje ő a gondodat – tette
hozzá, majd előrehajolt, és könnyű csókot nyomott a lány
arcára. – Rendben, legyünk barátok. A viszontlátásra! Így
legalább nem kell egy ágyban aludnom egy koszos
szőrcsomóval.
– Szerencsésen megmenekültél – ölelte magához a lány a
cicát, miközben Edmund kiugrott a kocsiból.
– Én is úgy érzem – felelte Meadows sértetten, majd a
lovához lépett, és nyeregbe pattant.
– Most mi legyen, Miss Kate? – kérdezte Craig csodálkozó
pillantással.
– Megfordulunk, visszamegyünk az útkereszteződéshez, és
irány Faringdale! Gondolod, még utolérjük Mr. Faringdont és a
barátját?
– Bízzon bennem, kisasszonykám! – vigyorgott Craig.
Daniel és Rob épp rákanyarodott egy hosszú, lejtős útra, amikor
váratlanul puskalövést hallottak. Mindketten összerezzentek. A
tapasztalt katonák rutinjával azonnal az út szélére ugratták a
lovukat, és hátranéztek. Egy hintó száguldott feléjük, és a
kocsikísérő széles mozdulatokkal integetett a fegyverrel.
– Ez nem Miss Macleod kocsija? – kérdezte Rob.
– De igen, és úgy tűnik, azt akarják, várjuk meg őket – felelte
Daniel, a kezét még mindig a pisztolya markolatán nyugtatva.
Az út szélén várták meg, amíg a fogat nagy robajjal megállt
mellettük. Ezután Kate kinyitotta az ajtót, és izgatottan Danielre
pillantott.
– Szállj be! Beszélnünk kell! – közölte határozottan.
Remélve, hogy ez azt jelenti, amire gondol, Faringdon
lepattant a nyeregből, és Rob kezébe nyomta a kantárszárat.
– Megfogod a lovamat? – kérdezte a barátját.
– Még szép! Előremegyek Faringdale-be. Gondolom, a kocsi
jön utánam – feltételezte Rob.
– Igen – felelte a lány tétova pillantással.
Daniel beszállt a hintóba. A fülét halk nyávogás ütötte meg,
amikor ismét elindultak. Bellapihe hercegnő átmászott az ölébe.
– Úgy látom, őfensége most engem választ – nevetett.
– Mindkettőnket választotta – felelte Kate remegő hangon,
majd a kocsi falának dőlt, és bizonytalan pillantást vetett
Faringdonra. – Múlt éjszaka szerelmet ígértél, amire azt
feleltem, időre van szükségem. Megbocsátasz?
– Bármit megbocsátok – vágta rá Daniel feszülten. – Csak azt
nem, ha elhagysz. Azt hittem, beszélsz Edmunddal, mielőtt
döntesz.
 – Találkoztunk. Elém jött, és beszéltünk. Mire távozott,
meggyőztem róla, hogy szerencsésen megmenekült tőlem –
mondta a lány hamiskás mosollyal. – Nem tetszett neki az ötlet,
hogy Bellapihe hercegnővel kell aludnia.
– Ostoba ember! – nevetett Faringdon. A szemközti ülésre
tette a cicát, majd átölelte, és az ölébe ültette a lányt. – Rendben,
beszéljünk, de előtte...
Daniel szenvedélyesen, újult reménnyel csókolta a lányt, és
élvezte a Kate-ből sugárzó melegséget, gyengédséget és erőt. A
lány habozás nélkül viszonozta a csókot, és úgy simult hozzá,
mintha sohasem akarna kibontakozni az öleléséből.
– Edmund mellett nem ismertem a szerelmet – lihegte Kate,
amikor egy pillanatra abbahagyták. – Szeretem őt, de csupán a
barátomként. Ha nem ismernélek, könnyen igent mondtam
volna neki, és szívesen lettem volna a családja tagja. Csakhogy
rájöttem, téged sokkal jobban szeretlek, mint amennyire a
meghittségre és kényelemre vágyom – tette hozzá komoly
pillantással. – Annyira szeretlek, hogy bármelyik veled járó
utálatos és szeszélyes rokonoddal szembeszállok. Ketten
mindenre képesek vagyunk. Ahogy mondtad, együtt többek
vagyunk, mint külön.
– Nagyon tetszik, hogy idomítható vagy, kiscicám – jegyezte
meg Daniel tréfásan, és ismét megcsókolta a lányt.
– Viszont úgy döntöttem, hogy nem vonatkozik rám az
engedelmesség, amit az esküvőn fogadtam neked, de boldogan
ígérem, hogy mindent megbeszélek veled, hogy közös
döntéseket hozhassunk – nevetett Kate.
– Ezt én is szívesen megígérem – felelte Faringdon, és úgy
érezte, percről percre jobban szereti a lányt.
– Edmund meg van róla győződve, hogy hozományvadász
vagy – mondta Kate a férfihoz simulva.
– Van hozományod?
– Mondtam, kereskedőcsaládból származom – felelte Kate
kissé gyanakvó pillantással. – A teljesen nevem Katherine
Cameron Macleod. Az anyám szülei alapították a Cameron és
Társát.
– Hiszen ők a legnagyobb kereskedőház Nagy-Britanniában
és a gyarmatokon!
– Lehet, de vannak más nagy kereskedőházak is –
helyesbített Kate.
– Ez érdekes. Ha kitagadnak azért, mert feleségül mentél egy
lecsúszott földbirtokoshoz, ígérem, hogy sem te, sem Bellapihe
hercegnő nem szenved hiányt semmiben.
– Valószínűleg csalódottak lesznek, amiért nem Edmundhoz
megyek feleségül, de ki nem fognak tagadni – felelte Kate
komoly pillantással. – Amikor pedig megismernek, egyből
megszeretnek.
Daniel remélte, hogy így lesz, ám ő is tartozott még egy
vallomással.
– Ha már az eddig nem említett témákról beszélünk, itt az
ideje, hogy bevalljam, az örökölt birtokhoz bárói cím is jár.
Valójában Lord Elland a nevem. Daniel Faringdon, Elland
hetedik bárója.
– Szóval ezért lettél te az örökös, és ezért berzenkednek a
nőrokonok! – kiáltott fel a lány. – Nagyon örülök, hogy
megismerhetem, Lord Elland. Remélem, ön is pont olyan
rokonszenves fickó, mint a tékozló Daniel Faringdon.
– Daniel és Lord Elland ugyanaz – jelentette ki a férfi, és
ismét megcsókolta Kate-et. – Ó, végre!
– Örülök, hogy így érzel. Sohasem vágytam nemesi címre, de
olyan férjet akarok, aki elégedett a társadalmi rangjával.
Mivel érdemelte ki, hogy ilyen jó felesége legyen? Daniel
ismét megcsókolta Kate-et, és csak arra tudott gondolni, hogy
ezután egy egész életen át csókolhatja.
A kocsi hirtelen nagyot döccent, mire Kate elhúzódott.
– Egy robogó kocsiban nem hálhatjuk el a házasságot –
mondta sajnálkozó és egyben pajkos pillantással.
– Ez igaz – mosolygott Daniel. – Ennek ellenére
felkészülhetünk rá egy kicsit.
– Egy kicsit? Még nagyon hosszú út áll előttünk.
– Ez is igaz – vágta rá Daniel, és a legszívesebben kiszólt
volna a kocsisnak, hogy hajtson lassabban.
– Kezdődjék a felkészülés! – sóhajtott Kate.

Amikor a lovak patkója már Faringdale Hall hosszú

felhajtójának a kövén kopogott, Kate Daniel öléből átült a hintó
padjára. Egyfolytában pirult, és olyan boldognak érezte magát,
mint még soha életében.
– Gyönyörű az otthona, Lord Elland. A palladianizmus
remek példája – jegyezte meg tettetett mesterkéltséggel.
Daniel kinézett a családja ősi székhelyére, és bólintott, de
nem szólt egy szót sem, csak megszorította a lány kezét.
– Könnyen el tudom képzelni, hogy régen a pázsiton
rohangáltok Robbal és a kutyákkal.
– Nagyon élénk a fantáziája, kedves Lady Elland – felelte
Daniel.
– Bátorság, szerelmem! – suttogta Kate, amikor a kocsi
megállt a bejárat előtt. – Ha pedig sokat kekeckednek, a helyi
fogadóban töltjük az éjszakát.
– A Fekete Hattyúban, Rob szüleinél. Biztosan szívesen
látnának, de remélem, nem lesz rá szükségünk.
Egymás kezét fogva szálltak ki a kocsiból, a macska Daniel
vállán kuporgott. Mivel már messziről látták, hogy
megérkeztek, az ajtó feltárult előttük.
Daniel bevezette Kate-et az elegáns ajtón, és biccentett az
idős komornyiknak.
– Örülök, hogy látom, Jackson. Jelentse, kérem, a
nagyanyámnak, hogy Lord és Lady Elland megérkezett.
– Már vártuk az érkezését, méltóságos uram – felelte a
komornyik, és Kate-re pillantott. – A család a nagyszalonban
teázik.
Egy közeli ajtóhoz vezette a párt. Ezután széles mozdulattal
kinyitotta az ajtót, és harsányan bejelentette:
– Lord és Lady Elland megérkezett.
Kate közel egy tucat nőrokont számolt össze a szalonban, a
gyermeklánytól az aggastyán hölgyig terjedő skálán. Az özvegy
Lady Elland ült a főhelyen, és amikor megpillantotta őket,
felállt.
– Gondolom, a vihar késleltette az érkezésedet, Daniel –
szólalt meg a dáma, és tetőtől talpig végigmérte az unokáját. A
tekintete megakadt a vállán ülő macskán. – Mindig szeretted az
állatokat – tette hozzá hűvösen.
– Ez valóban nem változott – mondta Daniel, és meghajolt. A
cica közben átugrott Kate vállára, és apró karmaival
megkapaszkodott a ruhájában. – Boldog karácsonyt kívánok,
nagymama! Régóta nem találkoztunk.
– Valóban – felelte az idős hölgy összeráncolt homlokkal, és
kék szeme megtelt könnyekkel. – Túl régóta. Nem úgy bántak
veled, ahogy megérdemelted volna.
– Tudom, de el kell ismernem, nem mindig viselkedtem úgy,
ahogy kellett volna – felelte Daniel udvariasan. – Zárjuk le a
múltat! Hadd mutassam be a feleségemet, Katherine Cameron
Macleodot – fordult a lány felé rajongó pillantással, és
megszorította a kezét. – Az én Kate-emet.
– Alig várom, hogy jobban megismerhesselek, kedvesem –
mondta a lady udvarias és egyben kíváncsi pillantással a
szemében. – Hadd mutassam be a család többi tagját, hiszen
valószínűleg nem ismered meg őket ennyi év után – fordult
ismét Danielhez.
Kate érdeklődő tekintettel figyelt, miközben az özvegy Lady
Elland sorra vette a hölgyrokonokat. Izgatottság, szégyenlősség
és némi bizonytalanság csillogott a szemekben, de harag nem.
Úgy tűnt, teljesen alaptalanok voltak Daniel hazatéréssel
kapcsolatos félelmei.
Észrevette azt is, hogy a szalon egyik sarkában megható
jelenet játszódik le éppen. Rob Matthews besurrant a hátuk
mögött, és egyenesen a teát felszolgáló csinos, kedves arcú,
szőke házvezetőnőhöz lépett. Az asszony szeme elkerekedett,
amikor meglátta a férfit.
 Rob elkapta a kezét, és mélyen egymás szemébe néztek. Kate
úgy érezte, hogy nem illendő őket tovább bámulnia, ezért ismét
a bemutatásra fordította a figyelmét. A csibész megmentőből
lett rettentően jóképű férj higgadt és kedves tekintettel fogadta
a hölgyrokonok üdvözletét, és egyből magára öltötte a szerepet,
amelybe beleszületett.
– Üdvözlöm az otthonában, méltóságos férjuram! Boldog
karácsonyt kívánok! – mondta Kate.
– Ez életem legboldogabb karácsonya, szerelmem – suttogta
Daniel.
– Miau! – nyávogott Bellapihe hercegnő egyetértően.
 Tartalom

Sabrina Jeffries: Megkésett csók

Ajánlás
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet

Madeline Hunter: Váratlan csók

Ajánlás
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
 Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet

Mary Jo Putney: Varázslatos csók

Ajánlás
Első fejezet
Második fejezet
Harmadik fejezet
Negyedik fejezet
Ötödik fejezet
Hatodik fejezet
Hetedik fejezet
Nyolcadik fejezet
Kilencedik fejezet
Tizedik fejezet
Tizenegyedik fejezet
Tizenkettedik fejezet