Könyvespolc

Komlósi Piroska

Dr. Buda Béla: Az iskolai nevelés – a lélek védelmében.

Az iskolai mentálhigiéné alapelvei

Ezt a könyvet minden tanárnak, tanítónak, óvodapedagógusnak és segítő

szakmabelinek szívből ajánlom figyelmébe. A nemzetközileg elismert szakember, Buda
Béla munkásságán végigvonul az ifjúság nevelése iránti elkötelezettsége, s ezzel pár-
huzamosan a pedagógusok segítése is e hivatás beteljesítésében. Egyik fő törekvése,
hogy ráébressze a pedagógusokat arra, milyen nagy lehetőségek vannak a kezükben,
amikor a diákok lelki és magatartási zavarainak megelőzésében vállalnak részt.
A szerző mély szakértelemmel elemzi a fiatalokat veszélyeztető családi, közösségi,
társadalmi és kulturális hatásokat, de egyúttal töretlen hittel keresi, miként lehetne a
fiatalokat ellenállóvá tenni a személyiségüket károsító, lelki sérüléseket okozó hatá-
sokkal szemben. Számtalan fórumon hangsúlyozza, (egy részét itt olvashatjuk), hogy a
pedagógusok páratlanul fontos szerepet tölthetnek be a prevencióban, hiszen ők azok,
akik nap mint nap találkoznak a gyerekekkel, míg más segítő szakmabeliek csak alkal-
manként. Hirdeti, hogy a mentálhigiéné számára az egyik legfontosabb „akciós tér” az
iskola, s a társadalom legfőképpen a pedagógusoktól mint a mindennapi élő kapcsolat
„kommunikációs kulcsszereplőitől” remélheti a személyiségfejlődésükre gyakorolt
kedvező hatásokat. Ez az iskola alapvető funkcióinak egyike, s ebből a szempontból
elemzi végig a szerző a lelki egészség kialakulásának tényezőit, mechanizmusait, zavar-
formáit, s a megelőzés iskolán belüli elősegítésének lehetőségeit.
Ám az iskolát nemcsak mint személyiségfejlesztő szervezetet, hanem mint
korrektív, gyógyító szervezetet is elemzi, amelyekben az ún. segítő, ill. fejlesztő pszi-
chokultúrának az elterjedése kívánatos. Ehhez persze a pedagógusok pszichológiai
felkészítésére kellene nagyobb hangsúlyt fektetni, főként a pedagógiai gyakorlatuk,
módszereik, a tanár–diák közötti kommunikáció javítására, illetve a pedagógusi szerep-
viselkedésük területén.
Buda Béla a hazai és nemzetközi tapasztalataiból azokat adja itt közre,
amelyek a közösségi, társadalmi, valamint intézményi létünk jellegzetességeit segítenek
megérteni a mentálhigiéné szempontjából, arra összpontosítva a figyelmet, hogy a
felnövekvő generáció számára milyen nevelő-fejlesztő vagy éppen zavaró-károsító
körülményeket jelentenek ezek, s miként befolyásolják emberré válásuk lehetőségeit.
Bár különböző céllal készült írások ezek (előadások, tudományos könyvek fejezetei,
országos léptékű egészségvédelmi programok koncepciói stb.), a közös bennük az,
hogy olyan jelenségekről, problémákról, módszerekről, lélektani, szociológiai és tár-
sadalmi folyamatokról van bennük szó, amelyek jobb megértése a pedagógusok
mindennapi munkáját hatékonyabbá teheti, tanítványaik lelki egészségvédelmét elő-
mozdíthatja. Ha ugyanis ezek között a jelenségek között a pedagógus értően és biz-
tonsággal mozog, akkor a természetes, hiteles kommunikációja és viselkedése a diákok

128
 Az iskolai nevelés – a lélek védelmében

számára befogadhatóbb, könnyebben tudnak ráhangolódni, kinyílni, akár azonosulni a

hallott értékekkel, mintákkal.
A kötet 6 témakört ölel fel. Az első rész a nevelés alapkérdéseivel foglalkozik.
A fejlődés- és társaslélektan olyan jelenségeit járja körül, amelyek a továbbiakhoz meg-
alapozó ismereteket adnak, például a kortárscsoportokra, a szocializációra vagy az
autonóm emberképre vonatkozóan.
A második rész az iskola – pedagógus – kommunikáció összefüggéseit érintő
tanulmányokat fogja egybe. Mivel Buda Béla a kommunikáció szakterületének is
prominens képviselője, érthető, hogy e kötetben is hangsúlyt kap a pedagógusok
kommunikációs készségének fejlesztése. Egyik fontos tanulmány a Kommunikáció az
osztályban: a tanári munka kommunikációs eszközei címet viseli, és átfogó elemzését
gazdag szakirodalom jegyzékkel látja el. Itt persze ne várjon az olvasó konkrét, tré-
ningszerű fejlesztési ötleteket, inkább a szükségek és lehetőségek irányának fel-
ismeréséhez segít hozzá a szerző komplex szemlélete.
A harmadik rész címe: A pedagógus – fejlesztés és egészségvédelem. Az iskolai
mentálhigiénével kapcsolatos „álmok, dilemmák, lehetőségek” elemzésében a tör-
ténelmi áttekintés végén a jelen lehetőségeiről szólva 12 pontban vázolja fel a szerző,
milyen konkrét megközelítések, lépések ígérnek hatékonyságot. A mentálhigiénés
oktatástól a prevenciós programokon keresztül a szülők/család, majd a közösség
bevonásával kirajzolódik egy újfajta megközelítés, miszerint az iskola a közösségi
mentálhigiéné fontos színhelyévé válik.
A negyedik, Család és iskola című fejezetben kaptak helyet a szerző azon írásai,
amelyekben kifejti, milyen koncepcióval lehetne hatékonyabbá tenni a magyarországi
tantervben az 1980-as évektől jelen lévő Családi életre nevelés című osztályfőnöki
témakört.
Az ötödik fejezetben a szerző, akinek komoly munkássága van a médiaszak-
értés területén, az ifjúságért való aggódás jegyében fogant írásait helyezte el. A média
tömeglélektani hatáselemzését olvasva el kell gondolkodjunk azon, hogy mindezen
hatásokkal szemben a fiatal korosztály még védtelenebb. Külön tanulmány foglalkozik
az erőszakos és szexuális tartalmú műsorok fiatalokra gyakorolt hatásával, ami
tapasztalatink szerint mind a pedagógusokat, mind a szülőket komolyan érdeklő téma.
A kötet záró fejezete a Szubjektív háttér címet viseli. Buda Béla egyik írásában,
amelyben a régi iskolájára emlékezik, hitelesen jelenik meg a tanárok hatása a bon-
takozó ifjúi szellemre és lélekre, akár sorsfordító módon. A másik írás is egy vallomás:
Az én „Noé könyveim” címen elénk tárja a köztudottan nagyműveltségű szerző azt a száz
könyvet, amit úgymond magával vinne a bárkába. Csak a címek végigolvasása is
lenyűgöző szellemi és lelki sokszínűséget, gazdagságot, világ-felfedezést sejttet,
amelyeket a könyvek mint társak segítettek bejárni. Ezután az olvasó úgy érzi, rátalált a
titok nyitjára, hogy a szerző mindig újszerű látásmódjához, egyéni gondolkodásához,
tanításához és írásaihoz, s ezek sajátosan sokszínű, képekben és metaforákban gazdag
stílusához – amit ebben a kötetben is élvezhetünk – a kifogyhatatlan intellektuális
táplálékot a sokrétű olvasmányélmény és az így szerzett tudása adja.

129
Könyvespolc

Em Griffin: Együtt-lét. Mitől jó egy csoport?

Az amerikai szerzőre már első magyarul megjelent könyve kapcsán fel-

figyelhettünk, mert a Bevezetés a kommunikációelméletekbe című munkája olyan átfogó,
információgazdag és korszerű oktatási stratégiával megírt könyv, hogy azóta a kommu-
nikációképzés területén alapkönyvnek számít. A másodikként megjelent Szerezzünk
barátokat és a most kiadott Együtt-lét az emberi kapcsolatok, a társas viszonyok
bonyolult összefüggésrendszerében igyekszik eligazítani az olvasót. Mindhárom kötet
a Harmat Kiadónál jelent meg.
Ebben a könyvében a mindennapi élet élményeit, tapasztalatait és cselekvéseit
nemcsak a tudomány igényességével, hanem a keresztény hit kereső és követő beállí-
tódásával közelíti meg, amely újszerű megvilágításba helyezi az egyének, a csoporttá
alakulás, s a vezető és vezetettek viszonyát, s ezáltal olyan megértéshez, a másik ember,
sőt önmaga megismeréséhez juttatja az olvasót, ami által a saját élethelyzeteiben (mint
családtag, mint munkatárs, mint tanár, mint vezető vagy vezetett) segítheti jobban
kezelni konfliktusait, kikerülni hibás „forgatókönyveket”.
Ebben a kötetben Griffin a hatékony csoportvezetés módszereit, technikáit és
szemléletét mutatja be az olvasónak. Saját tapasztalataira építi, amelyeket a legkülön-
félébb ifjúsági, gyülekezeti, segítőket képző stb. csoportok vezetése során szerzett.
A tudományos és tapasztalati ismereteket élményszerűen, gazdag humorral, világosan
– tanárosan didaktikus módon – strukturálva mutatja be, miközben öniróniával ír a
csoportvezető belső vívódásairól, dilemmáiról, „magányosságáról”.
Pedagógusok számára a könyv egyik legfőbb értéke abban rejlik, ahogy a
deviáns személy csoportba való beillesztését elemzi, s ahogy rávilágít a „deviancia előnyére”,
majd elemzi, hogy a devianciát hogyan termelik ki a különböző csoportok mint a saját
működési zavaruk „eredményét”. E csoportdinamikai folyamatokban is fontos szerepe
van a csoport vezetőjének, aki a komplex emberi és szakmai tapasztalataiból ötvöződő
viselkedésével befolyásolja a csoportdinamika alakulását. Griffin is hivatkozik Carl
Rogersre, miszerint a csoportvezető sikeres helytállásának is előfeltétele az ún. rogersi 3-
as (amit mára már nemcsak a pszichoterapeutáktól, de minden segítő szakmában
foglalkozótól elvárnak), hogy tudatosan igyekezzen önmagában kifejleszteni és minden
alkalommal működésbe hozni a kliens (vagy a segítségre szoruló diák) feltétel nélküli
pozitív elfogadását (megkeresve benne a „jót”), az empátiás viszonyulást (a beleélést a meg-
érteni igyekvő gondolkodás kövesse), valamint a hiteles érzelmi beállítottságot, a kongru-
enciát (ami a segítőben kialakuló, intenzív, esetleg ellentmondásos indulatok, érzések
átgondolásával és felvállalásával érhető el).
A könyv második üzeneteként/tanulságként azt emelném ki, hogy világosan
megmutatja, miként lehet egy jól vezetett csoportban változni, fejlődni, érni, s hogy a
csoport-lét a kitűzött céljai mellett a személyiség kibontakoztatásának is milyen fontos
eszköze.

130
 Együtt-lét. Mitől jó egy csoport?

Pedagógusok számára hangsúlyozottan kiemelendő a könyvnek az az élmény-

anyaga, amely egy másik kultúrában, az amerikai keresztény közösségekben láttatja
meg a „demokrácia kis köreit”, a helyi közösségek szabályozó voltát, a tanár–diák kap-
csolat személyes hangvételét, a tekintélyelvűség kiszorulását s a viták értelmes és
szükségszerű működtetését. Ugyan elkerülhetetlen, hogy a kelet-közép-európai olvasót
ezek csüggedéssel, reménytelenség érzésével ne töltsék el. De ez az érzés hiányérzésbe
fordulva elindíthatja a keresést, azoknak a hazai lehetőségeknek a felkutatását, ki-
próbálását, amelyek hasonló eredményekhez vezethetnek.
Összességében elmondható, hogy ez a könyv mind a pedagógusok, mind a
mentálhigiéné területén tevékenykedő szakemberek számára „kötelező” olvasmány
kellene hogy legyen.

Brassai Sámuel Líceum, Kolozsvár

131
Könyvespolc

Judith Herman: Trauma és gyógyulás.

Az erőszak hatása a családon belüli bántalmazástól a politikai terrorig

A kötet a Tűz-hely Könyvek sorozatban látott napvilágot, amelyben a nők és

a társadalom, valamint a nők elleni erőszak témáit járják körül.
Míg a kiadónál már előkészületben lévő könyvek egyike a szóbeli erőszakkal, a
másik a kamaszok önvédelmével foglalkozik, ez a kötet mind a magánszféra, mind a
társadalmi történések során előforduló erőszak elemzéséről szól. Megismerteti az
olvasóval az ezekre adható lélektani és viselkedésbeli válaszreakciók sokféleségét, és
segít megérteni a traumatizáló események hosszú távú hatásainak működését, fel-
ismerését, valamint azokat a lélektani munkamódokat, amelyekkel leküzdhetők,
csökkenthetők azok a sérülések és veszteségek, amelyeket a trauma okozott.
Ezt a könyvet „önsegítő könyvnek” is nevezhetnénk, mert ha valaki olyan
szándékkal olvassa, hogy szembenézzen a múltja fájdalmas történéseivel, az nagyon
sok segítséget kap e könyvtől ahhoz, hogy lépésről lépésre úrrá legyen a lelkét gúzsba
kötő emlékein, és kezébe vehesse élete irányítását. De a segítő szakmabelieknek is
szükségük van mélyebb megértést és adekvátabb viszonyulást tanulni e problémák ke-
zeléséhez.
Az amerikai pszichiáternő könyve a magyar olvasó számára is fájdalmasan
aktuális. Bár a XX. századi szépirodalmunkban fel-felbukkannak a nők és gyermekek ellen
elkövetett agresszív cselekmények (Móricz Árvácskája, vagy Kosztolányi Édes Annája,
Füst Milán Őszi vadászat című elbeszélése), a családon belüli erőszak okozta traumákra
nálunk csak az utóbbi évtizedben irányult némi figyelem. Hasonlóképpen nem foglal-
koztunk megfelelően a történelmi és társadalmi eredetű traumákkal sem. Ebben is segít az
amerikai szerző, aki Európa történelméből meríti számos példáját, illusztrációját,
amelyek nyomán világossá válik, hogy a magyar népesség túlnyomó többsége az elmúlt
évtizedek folyamán olyan történéseket élt át vagy volt tanúja, amelyek nem múlnak el
nyomtalanul, de amiről beszélni, szakszerűen foglalkozni vele, kezelni, se akkor, se később nem
lehetett, s emiatt gyermekeik, unokáik váltak e feldolgozatlan traumák tünethordozóivá.
„A következő generáció dühének, depressziójának (alkoholizmusának, drogfüggő-
ségének) vagy éppen szülői alkalmatlanságának egyik fő forrása gyakran a szülők vagy
nagyszülők által megélt erőszak… A háborúban megölt, megnyomorított férfiak, az
idegen katonák által megerőszakolt nők, a megsemmisítő táborok kéményén kiömlő
füst, a Don-kanyarban megfagyott rokonok, a nyilasok és ávósok kegyetlenkedése, a
sokéves bebörtönzések, a vagyonelkobzás, a kilakoltatás vagy a recski évek hatása még
ma is milliónyi emberben rezonál. Sokszor egy életen át kimondatlanul” – olvassuk a
magyar kiadáshoz írt Utószóban.
Ez a könyv segít a sokféle trauma lélektani folyamatának megértésében, s ezt
két nagy témakörön át teszi. Az elsőben a traumák különféle fajtáit ismerhetjük meg a
szerző beható elemzésén keresztül. Történeti panorámába helyezve érthetjük meg a
XIX. századi hisztériás tüneteket, majd az I. és II. világháború traumás neurózisait,

132
 Trauma és gyógyulás

végül a „nemek háborújával”, a szexuális erőszakkal és incesztussal a feministák és a

nőmozgalom vizsgálatainak tükrében ismerkedhetünk meg. A szerző elemzésében
külön részt szentel a rettegés, az elszakadás, a fogság, valamint a gyermekbántalmazás
traumatizáló hatásainak. A szerző több évtizedes pszichiátriai gyógyító- és kutató-
munkájának tapasztalatai alapján egy új diagnosztikai elnevezés bevezetését javasolja a
hosszantartó, ismételt bántalmazás túlélőinél tapasztalható pszichológiai zavar le-
írására, a komplex poszttraumás stressz zavar (complex PTSD) elnevezést. Felhívja a
figyelmet a gyakori diagnosztikus félrecímkézésre: az áldozat hibáztatásának gyakorlata
mind a mai napig erősen kihat a pszichológiai kutatásokra is, miszerint a bűn-
cselekmények magyarázatát az áldozat jellemében keresik. Erre vonatkozó adatok
csupán azt a tendenciát emelik ki, hogy azok a személyek, akik tartós bántalmazó
kapcsolatban élnek, „legtöbben valamilyen átmeneti életvezetési krízist vagy vesz-
teséget követő időszakban kerülnek közeli kapcsolatba bántalmazójukkal, amikor
boldogtalannak, elidegenedettnek vagy magányosnak érzik magukat” – idézi a szerző
egy feleségbántalmazó kutatás eredményét. A mindennapi klinikai munkában azt tartja
veszélyesnek, hogy „a klinikai tünetegyüttest, amit az elemi túlélésért küzdő emberek
regressziója produkál, sok szakember még mindig az áldozat mögöttes karaktereként
értelmezi [...] anélkül, hogy tisztában lennének a hosszantartó rettegés személyiség-
romboló hatásival”. Ennek megértése és tudatosítása valóban sürgető valamennyi
humán segítő szakmában, beleértve a pedagógusokat, akik ezáltal hamarabb fel-
ismerhetik és szakemberhez irányíthatják a rászoruló tanítványaikat, esetleg a szüleiket.
A második részben a traumákból való gyógyulás szakaszait követhetjük végig,
ahogy ezek a terápiás kapcsolatban megjelennek. Mivel a körülményeket illetően
nagyon különböző traumák lélektani folyamata sok hasonlóságot mutat, ezért a
pszichoterápiás kezelésükben is hasonlóak. Judith Herman azt emeli ki, hogy a trauma
legmeghatározóbb élménye a kiszolgáltatottság és a másoktól való elszakadás. A gyó-
gyulás tehát a túlélő belső megerősítésén és új emberi kötődéseinek kialakításán
keresztül remélhető, vagyis kizárólag emberi kapcsolatok kontextusában, elszigetelt-
ségben aligha. A felépüléshez a túlélőnek kell kimondania a saját igényét a gyógyulásra,
és megfogalmaznia annak feltételeit, amihez azután mások nyújthatnak támogatást,
meghagyva neki a folyamat kontrollját. A gyógyulás szakaszokban történik, az első
szakasz fő feladata a biztonság megteremtése, a másodikban az emlékezés és a gyász
átélése, majd a harmadik szakasz feladata a mindennapi életbe való visszakapcsolódás.
A kezelésnek meg kell felelnie az adott szakasz igényeinek. A gyógyító kapcsolat
kialakításának első feltétele a biztonság megteremtése, majd a probléma megnevezése és a
kontrollnak a kliens által való megtartása, valamint a körülmények biztonságossá
alakítása. Az emlékezés és a gyász szakasza a trauma rekonstruálását teszi szükségessé,
vagyis a nagyon részletes, mélységekig terjedő elmondatásán keresztül a traumatikus
emlékezet szótlan és statikus voltát – ami pillanatképek sorához vagy némafilmhez
hasonlítható – kell átalakítani a „normális” emlékezet szavakkal és érzelmekkel kísért, a
realitásba szervesen beilleszkedő „epizódként”. Nagyon nehéz, de a túlélőnek
magának kell vállalnia a múlt borzalmaival való szembenézést, és a terapeuta segít-

133
Könyvespolc

ségével biztosíthatják az egyensúlyt a biztonság szükséglete s a múlttal való szembe-

nézés szükséglete között, valamint kezelik a beszűkülés (dermedtség, bénultság) és az
emlékbetörés (az újra meg újra, néha kényszerű erővel felidéződő trauma) elviselését.
A traumatörténet rekonstrukciója során nem elég, ha a terapeuta „ítéletmentes” és
„semleges”. A páciens igényére, hogy ossza meg vele, ő miként birkózik meg e
hatalmas morális és filozófiai kérdéssel (hogy „Miért?” és „Miért pont ővele történt ez
meg?”), neki hitelesen vállalnia kell erkölcsi szolidaritását a túlélővel. Az esemény
jelentését mind a túlélő, mind az életében fontos személyek szemszögéből mód-
szeresen át kell beszélniük, ami elvezet olyan új értelmezés kialakításához, amely
megőrzi/megerősíti a túlélő emberi méltóságát és értékességét. A terápiának ebben a
szakaszában mind a terapeutának, mind a túlélőnek ki kell alakítania egy fokozottabb
bizonytalanságtűrési képességet, ami lehetővé teszi a felidézés és jelentéskeresés lassan
kibontakozó folyamatát. A traumás emlék átalakításának technikái különböző túlélő
csoportokra alakultak ki. Herman két jól kidolgozott technikát ismertet meg az
olvasóval. Az egyik az elárasztás viselkedésterápiás módja (flooding), melynek célja,
hogy a páciens legyőzze magában a traumatikus esemény keltette rettegést. Ilyenkor
irányított, tervezett módon teszik ki a pacienst az eredeti traumatikus ingerek újra-
átélésének. Ehhez először megtanítják, hogyan kezelheti a szorongását relaxációval és
megnyugtató képek felidézésével, majd kidolgozzák a trauma felidézésének a
„forgatókönyvét”, a legkönnyebb mozzanattól haladva a legnehezebbek felé. Az el-
árasztásos üléseken (vietnami veteránoknál 12-14 ülésen át) a páciens hangosan, jelen
időben fogalmazva beszéli el a forgatókönyvet a terapeutának, aki segít neki a lehető
legrészletesebben kifejezni érzéseit.
Ez a módszer sok közös vonást mutat a második, úgynevezett tanúságtétellel
(testimony). Ennél a trauma társadalmi és politikai vetületeit hangsúlyozzák, s főleg
politikai kínzások túlélőinél alkalmazzák. A magnóra vett beszélgetésekből a páciens
elbeszélésének szó szerinti írott anyagát készítik el, végül a páciens a terapeutával egy
koherens vallomást állít össze belőle, amit a túlélő hangosan felolvas, majd a terápia
egy „átadási rituáléval” zárul, ahol a páciens felperesként, a terapeuta tanúként aláírja a
dokumentumot. A két módszerben közös, hogy a túlélő és a terapeuta aktív közre-
működését igényli, és mindkettő célja egy részletes, írott trauma-narratívum el-
készítése. E kezelési módok azonban nem szüntették meg a tompultság és a társas
szférából való visszahúzódás beszűküléses tüneteit. Ennek oka az lehet, hogy a trauma
kapcsolati vetülete kezeletlen maradt. Így előfordulhat, hogy a túlélő nem hajlandó
megválni egyes tüneteitől, mivel számára ezek fontos jelentéssel bírnak (pl. a gyászát
helyettesíti, egy elvesztett személybe vetett hitét jelképezi, vagy éppen feloldatlan bűn-
tudatát fejezi ki). Az amnézia (felejtés) határainak áttörésében a már meglévő emlékek
alapos feltárása sokat segít, de használnak hipnózisos projektív technikákat, vagy
életkor-regressziós módszereket. De a hipnózison kívül más módszerekkel is elő-
idézhető módosult tudatállapot, amelyben a disszociált (a cselekménytől leválasztott
érzelmek) traumás emlékek hozzáférhetőbbé válnak (például intenzív csoportterápia vagy
biológiai módszerek). Azonban mindegyikkel úgy kell bánni, hogy a kontrollnak a

134
 Trauma és gyógyulás

páciensnél kell maradnia, s az ülések időzítését, egymásra épülését körültekintően meg

kell tervezni. Az egyes feltáró ülések strukturálására vonatkozóan megismerhetünk egy
javaslatot: a harmadok elvét (Richard Kluft), miszerint ha „piszkos munkát” kell
végeznünk, annak az ülés első harmadában kell elkezdődnie, vagy át kell vinni a
következő ülésre. Az intenzív explorációnak az ülés második harmadában kell tör-
ténnie, s az utolsó harmadot arra kell szánni, hogy a páciens összeszedje magát és
megnyugodjon.
A trauma mindig veszteségekkel jár, még a testi sérülés nélküli helyzetekben is
elveszítheti énjének a biztonságos kötődés élményét adó belső elemeit, s a megmaradt
kapcsolatiban kénytelen szembesülni valamiféle ürességgel. A gyógyulás e szakaszában
a gyász fájdalmába való alámerülés a legszükségesebb, jóllehet félelmetes feladat. Ez az,
ami miatt sok terápia stagnálni kezd ebben a fázisban az ellenállás miatt. A bosszút
felváltó jogos felháborodás, majd a traumatikus múlttal való megbékülés után a túlélő
következő feladata a jövő megteremtése. Ehhez meg kell tanulnia küzdeni, megbékélni
önmagával, s ezután tud visszakapcsolódni másokhoz. A legtöbb ember a traumatikus
esemény feldolgozását a magánéletük keretein belül keresi, de van, aki balsorsában
valamilyen politikai vagy vallási dimenziót fedezve fel a tágabb világban kíván tevé-
kenyen fellépni, s küldetésének forrásává alakítja át a traumát.
A trauma következményeinek végső feloldását a közösségbe való vissza-
kapcsolódás adja. Fontosnak érzem, hogy a segítő szakmabeliek tudatosan értsék en-
nek a közösségbe való integrálódási mozzanatnak az elengedhetetlen jelentőségét. Tudnunk kell,
hogy a trauma elszigetel, a csoport helyreállítja az összetartozás érzését. A trauma
megaláz és stigmatizál, a csoport tanúságot tesz és megerősít. A trauma lealacsonyít, a
csoport megdicsőít. A trauma elembertelenít, a csoport újra emberré tesz.
A könyv mély és felelős szakmai hozzáértéssel íródott, amit a remekbeszabott
fordítás csak még átütőbb érzelmi és intellektuális élménnyé tesz. Úgy érzem, a
könyvről való beszámolót befejezni nem tudom, csak abbahagyni, miközben minden
emberekkel foglalkozó szakembert arra biztatnék, hogy ezt a könyvet olvassa el, és
újra meg újra vegye kézbe, amikor úgy érzi, a rábízottak életében szorongató, elfedett,
elhallgatott események lehettek.

135