FELDMÁR ANDRÁS

BÜKY DOROTTYA

KAPCSOLATOK
KÖNYVE
Újabb útmutató tévelygőknek
Mindig a másik a tükör. Nincs önmagában, azaz egyedül senki és
semmi. A szeretet türelem és kíváncsiság, megengedi két embernek,
hogy áthidalják a köztük lévő szakadékot, a kimondhatatlan és leír-
hatatlan másságot. Mindegyikünknek vannak privát élményeink,
amiket képviselnünk kell, nekem a saját élményeimet, neked a tiéidet.
A szeretet tehát munka, aktivitás, cselekvés: teremtünk egy világot
magunknak, ahol együtt lehetünk anélkül, hogy neked el kellene
árulnod a te élményeidet, és nekem az enyéimet. Tágasnak kell lennie
a mi közös világunknak, és a szeretet megadja azt a tágasságot, ami-
ben nincs benne az a dominancia, hogy az én élményeimet éljük, és
te csendben (vagy hangosan) gyűlölsz engem a szeretet álarca mögött.

1. oldal
 [...] Föld kőzete,
Föveny minden szeme,
Minden szírt és halom,
Föld, tenger, hegy orom,
Felhő, csillag meteor,
Fű, fa, virág bokor,
Minden forrás, berek:
Mind messzi emberek.*
William Blake: Butts barátomnak írom

Az embereket ugyanis a beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az

átlagos felfogóképesség szerint alakulnak ki. Ezért a helytelenül és
ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az értel-
met.
Ezen a bajon mit sem enyhítenek a tudósok védekezésképpen alkotott
meghatározásai és magyarázatai, sőt épp a szavak tesznek erőszakot
az értelmen, a szavak zavarnak össze mindent, és bonyolítják az em-
bereket megszámlálhatatlan hiábavaló vitába és szószaporításba.
Francis Bacon: Novum Organum

* Fordította: Jánosy István

2. oldal
 Tartalom
Tartalom ...................................................................................... 3
Bevezető....................................................................................... 4
1.................................................................................................. 15
2.................................................................................................. 22
3.................................................................................................. 34
5.................................................................................................. 52
6.................................................................................................. 75
7.................................................................................................. 84
8................................................................................................ 101
9................................................................................................ 108
10 ............................................................................................. 117
11. ............................................................................................ 120
12. ............................................................................................ 128
13. ............................................................................................ 138
14. ............................................................................................ 147
15. ............................................................................................ 151
Ajánlott irodalom..................................................................... 158
Könyvadatok ...................................................................................... 162

3. oldal
 Bevezető
A köret gondozásában közreműködött a Feldmár Intézet.
A Feldmár Intézet szellemi műhely, amely a filozófia, az erika és az
interperszonális fenomenológia eszközeivel közelít az emberek közti
viszonyokhoz. Az intézet által szervezett előadások, workshopok és
csoportok célja, hogy minél többen lehessenek aktív részesei az értel-
mes, szabad és szégyenérzet nélküli kommunikáció élményének.
www.feldmarintezet.hu
B. D. [Büky Dorottya]: Én tökéletesen elégedett vagyok a beszélgeté-
seinkkel, ezzel az őrült izgalmas, felkavaró, inspiráló, vicces, évek óta
áramló, hömpölygő, hullámzó végtelen tengeróceánnal, amiből min-
den születik körülöttünk. Miért írjuk hát ezt a könyvet? A Credót ér-
tem, azért írtad meg, mert inspirálni szeretnél másokat, hogy ők is
írják meg a maguk krédóját. De ez, az Útmutató tévelygőknek folyta-
tása, a Kapcsolatok könyve, szerinted mire inspirál majd, és kicsodát?
F. A. [Feldmár András]: Minden mű palackposta, ami valahol kisod-
ródik a partra. Aki felszedi, azt sem tudja, hogy amit benne talál, az
vicc, netán segélykiáltás egy lakatlan szigetről, egy hajótörött tutajról,
vagy valami kincs lelőhelye egy régi kalóztérképen, esetleg éppen egy
olyan szellemet rejt, amilyet Abu talált A bagdadi tolvaj történetében.
Ha szellem, akkor beszélgetni kell vele, ráadásul okosan, furfangosan,
mert a szellem lehet rossz vagy ideges. Vigyázni kell az ilyen üvegekkel!
Minden találkozás, minden beszélgetés, minden élmény megváltoztat
minket. Aki elolvassa ezt a könyvet, annak az agyában a neuronok
reagálnak, biokémiai folyamatok indulnak be, és isten tudja, mi tör-
ténik. A nagy változás az élő szavakon keresztül jön. Ezért jobb a be-
szélgetés, mint az olvasás. Nos, hát arra akarjuk kapacitálni az olva-
sókat, hogy beszélgessenek, ahogy mi beszélgetünk. Nem az a cél,
4. oldal
hogy veled vagy velem akarjanak beszélgetni, hanem hogy keresse-
nek és találjanak maguknak izgalmas társaságot, amelyben gyako-
rolják a beszélgetést. Laing arról beszélt az egyik gubancában (a Gu-
bancok című könyvében), hogy az ujj a Holdra mutat, és jaj, de érde-
kes az ujjat szopni. Hát az olvasók ne az ujjat akarják szopni, hanem
a Holdat célozzák be maguknak.
B. D.: Gyakorlás, ez jó! Ez akkor egy gyakorlókönyv lesz, ahogy nekem
is állandó gyakorlás, tanulás a veled való társalgás.
F. A.: Nem kellenek lábjegyzetek sem. Aki nem akar ilyesmivel tökölni,
akkor se nézné meg, ha beírnánk. A gyakorlatozás jó lehetőség bárki-
nek. Én a praxisomat is pszichoterápiás gyakorlatnak nevezem, nem
tudást adok át. Laing csak nagyon ritkán utalt arra, hogy honnan
jönnek a gondolatai, honnan idéz. Meggyőződése volt, hogy a gondo-
latokat nem lehet birtokolni. A gondolatok keresik azt, aki világra
hozza őket, ahogy Pirandellónál a szereplők keresik a szerzőt, és nem
fordítva. Amikor felfedeztem, hogy Laing sok mindent átvett Graham
Howe-tól, egyáltalán nem csappant meg a tiszteletem iránta. Sőt nél-
küle nem tudtam volna meg soha, hogy mit gondolt Graham Howe.
Van valami egoisztikus pedantéria a hivatkozásokban, hogy minden-
féleképpen ki kell mondani, mi honnan jön, meg kell jelölni a pontos
forrást.
B. D.: Amikor a lábjegyzetekkel bajlódik az ember, akkor tulajdonkép-
pen elvész a szellemi munka erotikája. Kíváncsiság, izgalom, szenve-
délyes önfeledtség, az elme bekapcsolódása a gondolatok áramlá-
sába. Ám a lábjegyzetekkel, utalásokkal, forrásmegjelölésekkel az em-
ber lelassítja a gondolkodás szabad áramlását, mintha büntetné ma-
gát az élvezetért. Amikor a munka végére hagyom ezt a feladatot, úgy
érzem, na, hátra van még a feketeleves...
F. A.: Igen, ez mind benne van. Úgy csinálunk, mintha a gondolatokat
lehetne birtokolni, gyártani, szabadalmaztatni. Simon Critchley How
to Stop Living and Start Worrying című könyvében azt állítja: „Nem az
5. oldal
agyunkban gondolkodunk, a nyelvben és a kultúrában gondolko-
dunk.” A gondolatok áramlása, ahogy mondod, a living a forrásmeg-
jelölés a worrying. Én azonban még Critchleynél is tovább mennék: A
nyelv és a kultúra gondolkodik rajtunk keresztül. Szerintem az éter
teli van gondolatokkal, amik csak arra várnak, hogy valaki kimondja,
leírja őket.
B. D.: Na, ez jól kezdődik, akkor erről még beszélgetünk. Nem tudo-
mányos mű lesz, az már biztos. Nem akarunk megfelelni ilyesfajta el-
várásoknak. Csak társalgunk... Azt tapasztalom, rengetegen nem is
tudják, hogyan lehet jól beszélgetni. Van ez a remek szó: társalgás.
Lehet, hogy jobb, vagyis több lehetőség van benne, mint a beszélgetés
szóban. Valahol a beszélgetés és a bizalmasság között van, rámutat
arra, hogy főleg szavak és gondolatok csörgedeznek a társalgók kö-
zött, de arra is, hogy kapcsolat van közöttük. A társalgás messze több
mint eszmecsere, a könnyed, szeretettel teli együttlét lehetőségét hor-
dozza, és egyenrangúságot feltételez. Kicsit talán könnyed, vagy in-
kább megengedi a könnyedséget, nem fér bele a veszekedés, az ag-
resszió, az okoskodás, a mindentudás, de belefér a vita, az érvelés.
Akik társalognak egymással, azok szerintem udvariasak, figyelmesek,
nem akarják mindenáron bebizonyítani az igazukat, nem akarják le-
győzni a másikat. Társak, barátok, nem ellenségek. Én így szeretnék
társalogni, veled és másokkal is. De milyen hibákat követhetünk el,
hogyan tudjuk elrontani a társalgást? Milyen egy jó társalgás? Ho-
gyan kell úgy beszélgetni, mintha veled beszélgetne valaki? És hogyan
kell társalogni ezzel a könyvvel, a palackból kiszabaduló szellemmel?
F. A.: Úgy kéne nekilátni, mintha az olvasó tényleg a beszélgetőtár-
sunk lenne. Ha én olvasnám ezt a könyvet, akkor ceruzával a kezem-
ben forgatnám, és mindenhova beírnám a mondandómat a lapszé-
lekre. Reméljük, lesz hely az olvasó megjegyzései számára, hogy ne
csak mi legyünk itt az oldalakon, hanem ő is. Ez a könyv akkor lesz

6. oldal
készen, ha az olvasó beírt mindent, ami eszébe jut a sorainkról. Így
lesz ez az ő saját könyve.
A másik kérdésed, hogyan lehet egy beszélgetést, egy társalgást elron-
tani. Hát úgy, hogy nem mondom ki, amit gondolok, mert esetleg félek
attól, mit reagál a másik, reagál-e egyáltalán. A félelem a másik fél re-
akciójától meggémberíti a beszélgetést. Ha a beszélgetőtársak mind-
ahányan spontánok és őszinték, akkor nagyon izgalmas a beszélge-
tés. Ha hiányzik az őszinteség és a spontaneitás, akkor dögunalom
lesz az egész, felszínes csevegéssé hígul. Elrontja a társalgást az is, ha
nem figyelek a másikra, ha már alig várom, hogy én mondhassam a
magamét. Elrontja a beszélgetést, ha nem a témára figyelek, és nem
abban vagyok benne, hanem megtámadom a másikat, vagy ha sze-
mélyessé teszem azt, ami absztrakt, absztrakttá azt, ami személyes.
Amikor valaki metabeszélgetésbe kezd, a beszélgetésről kezd beszél-
getni, vigyázni kell. Persze ezt is lehet, de témát váltani vagy metabe-
szélgetést beiktatni agresszívnek tűnhet. Ha beszélgetünk valamiről,
de én egyszer csak irányt váltok, még akkor is, ha velem tudsz jönni
az új témába, megmaradhat benned a neheztelés rám, hogy játszom
a hatalmast. Mindig annak van hatalma, aki tematizál. Ha rákény-
szerítelek, hogy ugorjunk más témára, akkor – habár logikailag nincs
probléma – számolnom kell azzal, hogy lesznek érzelmeid ezzel kap-
csolatban. Paul Watzlawick beszél a kommunikáció tartalmi szintjé-
ről, és a viszony vagy kapcsolati szintjéről. Nagyon nem mindegy, mit
mondok: „Fontos, hogy ezt a könyvet határidőre leadjuk a kiadónak”.
Vagy: „Ülj le a laptophoz, mert nem lesz készen határidőre a könyv”.
A kétféle megfogalmazás nagyjából ugyanazt a tartalmat adja vissza,
de nagyon különböző viszonyt mutat kettőnk között. A „Vidd ki a sze-
metet!” felszólítással tartalmi szinten nincsen semmi baj. Viszont ér-
zelmi, kapcsolati szinten ki vagyok én, és kinek gondollak téged, hogy
ezt megengedem magamnak? Mintha megegyeztünk volna, hogy én
erre megkérhetlek. Mondjuk, arról vitatkozunk, hány híd van a Du-
nán Budapesten. Én azt állítom, kilenc, te azt mondod, tíz.
7. oldal
Utánanézünk, és kiderül, hogy nekem van igazam. A tartalmi ügyben
nincs többé semmi baj, de lehet, hogy ettől fogva érzelmi, kapcsolati
szinten elkerülsz, mert nekem volt igazam, és szégyelled magad. Erről
aztán nem beszélünk többet, és azt sem tudom, miért távolodtunk el
egymástól. Mindig el kell határozni, hogy az ember küzd az igazáért,
és egyedül marad, vagy kapcsolatot akar, és akkor nem érdekes, nem
fontos, kinek van igaza.
B. D.: Aki csak a győztes-vesztes dualitásban érzi elemében magát,
még jó, hogy győztes akar lenni. Sokszor teljesen lényegtelen, igaza
van-e vagy sem, gyorsan, kegyetlenül, éles szóval elvágja a diskurzus
fonalát, mert az egyet nem értés elfogadhatatlan a számára. Ismerek
egy nagyon értelmes és rokonszenves fiatal párt, akik egy este arról
beszélgettek, mit tennének, ha megnyernék a lottó ötöst, ami éppen
milliárdos tételt jelentett.
„Egy penthouse lakást vennénk New Yorkban” – így a fiú. „Ugyan, mi-
nek az, egyáltalán nem gazdaságos, inkább kertes házat kell venni” –
így a lány. Szó szót követett, míg úgy összevesztek, hogy két hétig nem
beszéltek egymással.
F. A.: Az volt a baj, hogy nem voltak kíváncsiak. Egyikük sem tudta
megengedni magának, hogy azt mondja, jé, mennyi jó ötletünk van,
egyik jobb, mint a másik, hanem vetélkedni kezdtek. Laing Beszélge-
tések gyerekekkel című könyvében jól látható, hogy ő soha nem vitat-
kozott a gyerekével. Ha a gyerek azt mondta, mindannyian az Isten
hasában vagyunk, nem azt felelte, hogy igen vagy nem, hanem meg-
kérdezte, miért gondolja, honnan gondolja éppen azt. Meg akarta is-
merni a gyerek világát, nem pedig megtanítani arra, amit ő tudott.
Szókratészi dialógusba elegyedett a gyerekeivel, ő tanult tőlük.
Bátorság nélkül nincs jó beszélgetés és nincs kíváncsiság. Létezik egy-
fajta lustaság, fáradtság – én is érzem néha azt, hogy nagy erőfeszí-
tésbe kerül megtalálni a szavakat, hogy akkurátusan tudjam megfo-
galmazni, amit akarok. Már csak azért is megdolgozom a pénzemért,
8. oldal
mert valamiféle ellenállást kell letörnöm. A közelmúltban, London-
ban, egy családterápián tapasztaltam, hogy a fiú keményen dolgozott
azon, hogy kimondja, mi az, ami őt bántja abban, ahogy a szülei be-
szélnek vele. A szülők meg csak ültek, forgatták a szemüket, hogy jaj,
micsoda felesleges, lényegtelen, komolytalan dolgokat akar tőlük a
gyerek. Néha pont a szüleink vagy a testvéreink nem akarnak ránk
figyelni. Ha ezt gyakran átéljük, akkor belénk száll ez a negatív ener-
gia, és többé már nem is akarjuk kifejezni magunkat. Szerintem, ha
az anyámat, apámat, nagyanyámat mindig érdekelte volna, mit akar-
tam mondani, akkor nem lenne bennem ez a lustaság. De én már
rájöttem, hogy muszáj kimondanom, amit gondolok a magam egész-
sége és boldogsága érdekében, még akkor is, ha azt hiszem, senki
nem figyel rám. Néha azt javaslom a pácienseimnek, válasszanak egy
öreg fát az erdőben, látogassák meg, és mondják el neki hangosan,
akkurátusan, részletesen a gondolataikat. Mert mindent ki kell mon-
dani. A fát nem lehet túlterhelni, az ágain és levelein keresztül ki-
árasztja a szavakat a levegőbe, a szélbe, a gyökerein keresztül a földbe,
és mindent elvisel.
B. D.: Azért jó vigyázni azzal, hol beszéli ki magát az ember, nehogy
úgy járjunk, mint Midász borbélya. Nádnak, sásnak nem szabad el-
mondani semmit! De egy fa nem susogja ki senkinek a titkát.
F. A.: Azokkal, akiket mások esetleg skizofrénnek, pszichotikusnak
címkéznének a különféle nem szokványos élményeik, szokásaik mi-
att, az első órában mindig arról beszélgetek, kinek mondják el a dol-
gaikat, és kinek ne. Sokan azonnal tennének velük valamit, kórházba
küldenék őket, a pszichiátrián orvosságot kapnának, vagy 10-15
percnél biztos nem hallgatnák tovább őket. Ha egy ilyen ember talál
valakit, aki nem fél attól, hogy az illető hangokat hall, és akinek min-
dent el lehet mondani úgy, hogy az tuti nem mondja el senkinek, ak-
kor már egész más a helyzet. Vigyázni kell, kinek, mit mondunk. Ahol
a beszélgetés megáll, ott kezdődik az erőszak. Ez igaz a

9. oldal
pszichiátriában, a politikában, a gazdaságban, mindenhol. Rémes,
hogy sokak számára az az előírás, hogy nem szabad beszélgetni a
pszichotikusokkal. Én az időm felét beszélgetéssel töltöm, még akkor
is, amikor előadok. A legfontosabb minden beszélgetőnek, és most, a
mi olvasóinknak is, hogy legyenek spontánok és őszinték.
Nem kell megsértődni. Aki megsértődik, az hülye. Jó, ha ezt itt a
könyv elején leírjuk, mert aki meg akar sértődni, az tegye meg most
azonnal, és akkor nem is kell tovább olvasnia. Azért sértődik meg az
ember, hogy vége legyen a beszélgetésnek. Valamiféle félelem van az
egész mögött. A szavaktól nem kell félni, a tettektől kell és lehet, de
amíg beszélgetünk, béke van.
B. D.: Én kétféle hibát tudok elkövetni, ami elrontja a beszélgetést. Az
egyik, amikor általánosítok, a másik meg, ha magamra veszem a dol-
got, mintha minden rólam szólna. Agyrém és megalománia. Mind-
kettő elvisz valahová, és nem engedi meg, hogy a valóságnál marad-
jak. Ez a könyv tele lesz sztorikkal, és el sem tudok képzelni rosszabb
kimenetelt, mint hogy valaki a nagy igazságot, az egyetlen követendő
utat olvassa ki belőle. Vagy ami még rosszabb, úgy gondolja, ez a
sztori róla szól, neki üzenünk, adunk tanácsot személyesen. Szóval,
mint sok könyvben, itt is fontos leszögezni, hogy a könyvben szereplők
hasonlósága valós személyekkel csupán a véletlen műve. Az útmu-
tató a címben nem azt jelenti, hogy mi tudjuk a te utadat, kedves Ol-
vasó, hanem megmutatjuk azt, ahogy mi keresgéljük a magunkét.
F. A.: Amikor Palo Altóban családterápiát gyakoroltam Watzlawick-
kal, Fischsel és a társaikkal, részt vettem a rövid terápiás üléseken.
Egy-egy családdal dolgozott valaki úgy, hogy én vagy beültem a szo-
bába, vagy kívülről, egy átlátszó tükrön keresztül néztem az ülést, és
hangszórón hallgattam a szöveget. Nagyon érdekes, meglepő tapasz-
talat volt, hogy amikor beültem az addig kívülről nézett beszélgeté-
sekre, mennyire megváltozott az, amit kívülről éreztem és gondoltam.
Hiába lehetett látni és hallani mindent külső szemlélőként, mégsem

10. oldal
lehetett beleérezni úgy, mint amikor egy levegőt szívtam velük. Telje-
sen más az élmény. Ha az olvasónk a saját útját akarja megtalálni,
akkor neki kell vágnia! Ha azt hiszi, segít neki az, ha kívülről néz ben-
nünket vagy másokat, nagyon téved. Nincs nagy igazság! Ha én sze-
mélyesen az olvasóval lennék, és arról beszélnék neki, milyen nekem
vele lenni, akkor biztosan mást mondanék, mint amit ő hisz arról, mit
mondanék. Lehet, ha rájön, hogy nincs nagy igazság, akkor elkenő-
dik. Lehet, hogy nem is olvas tovább. De hát nekem tényleg az egyet-
len célom ezzel az írással, hogy lelkesítsem és bátorítsam az olvasókat.
Éljék bátran a saját életüket, fejezzék ki bátran saját magukat! Talál-
ják meg azt a stílust, amiben spontán és őszintén ki tudják magukat
fejezni.
B. D.: Az én életemet totálisan felforgató egyik regényében, a Karne-
válban Hamvas Béla beszél arról, miféle őrület az, hogy valakivel meg-
történik valami, aztán micsoda őrület a négyzeten, hogy ezt el is me-
séli, arról már nem is beszélve, hogy aztán valaki le is írja, majd jön az
őrültek őrültje, aki elolvassa. Most meg jössz te, és arra biztatod ezt a
hatványozottan őrült olvasót, hogy csinálja meg a maga sztoriját, és
írja le ő is. Hát tényleg őrültek háza az egész vonalon. Amikor hu-
szonöt éves koromban elolvastam, és beszippantott ez a mű (az őrület
egy sajátos válfaja, amikor valaki beköltözik egy könyvbe – na, ez va-
gyok én, nekem belső élmény kell, nem jó az átlátszó tükör túloldala),
nem sejthettem, hogy egyszer eljutok oda, hogy az őrültek láncába
ilyen magától értetődő cselekvéssorozattal kapcsolódhatok be. Igen,
én megírom most ezt az egészet.
F. A.: Az őrületnek egy következő fokozata a személyes, nagy igazság.
Minden őrületben van valami biztos, és ez a legnagyobb őrület. Ha
van olyan eszköz, amivel az őrületet diagnosztizálni lehet, az az, ha
valaki biztos abban, amit mond. Akkor kezd visszajönni valaki a kon-
szenzusos valóságba, amikor elkezd kételkedni. Sokáig azért nem be-
széltem és írtam, mert arra vártam, hogy majd beszélek és írok akkor,

11. oldal
ha már biztos vagyok a mondanivalómban. Aztán rájöttem, hogy ez
soha nem fog bekövetkezni ebben az életben.
B. D.: Igen, de ha mindenben kételkedem, ha mindent megkérdőjele-
zek, akkor meg unalmas lesz az életem. Nekem nem is lenne kedvem
elolvasni ezt a könyvet, ha már eleve minden szavában kételkednem
kellene.
F. A.: Ha nem akar unatkozni az olvasó, akkor figyelje, megbízik-e
bennünk, elhiszi-e, hogy őszinték vagyunk. Ne azt vizslassa, igazat
mondunk-e, mert az más, hanem hogy őszintének talál-e bennünket.
Nehéz ügy ez, mert ha el tudnánk érni valamilyen hamis őszinteség-
gel, hogy bízzanak bennünk, az is sikert jelentene.
B. D.: Meglehet, de akkor meg mi unatkoznánk. Nincs unalmasabb
annál, mint ha az embernek valamilyen manipulatív koncepcióval
kell töltenie az idejét.
F. A.: Helen Douglas beszélt arról, hogy ha meghamisítom, ha meg
tudom játszani az őszinteséget, akkor már nyeregben vagyok. Végül
is minden a hiten múlik. Ha bízol bennem és hiszel nekem, az nyitva
hagy téged, de egyben sebezhetővé is tesz. Nem lenne szabad hazud-
nom neked, de tudnék, ez tény. Ha ez a gondolat befurakszik az el-
médbe, akkor gyanakodni kezdesz, kételyeid lesznek afelől, meg lehet-
e ismerni engem. Nekiállsz majd bizonyítékokat keresni a hamissá-
gomra, és az egész már szart sem ér. Akkor már nem is tudod, mit
gondolj.
Az egész olyan, mint egy kártyavár, ha nincs hit, akkor minden ösz-
szeomlik.
B. D.: Igen, arra már én is rájöttem, hogy a bizalom az ajándék min-
den kapcsolatban. De erről majd később úgyis beszélgetünk. Ahogy a
tiszteletről, a szeretetről, a vágyról, a kötődésről is. Mi minden van még
ebben a könyvben? Ahogy már említettük, egy végeláthatatlan beszél-
getés egy részlete ez az egész. Azt mondjuk, „kapcsolat”, s ez megvilágít
12. oldal
gondolatokat, amiket ügyesen összeszőttünk. Tényleg úgy készült,
mint egy szőnyeg, s ha van benne rendszer, motívum, ábra, az majd
az olvasó fejében összeáll, ha az egészre rálát. Sokszor lépünk előre
egyet, aztán hátra kettőt, ugyanarról a dologról többször is beszélünk,
néha kicsit más aspektusból, de lehet, hogy ismétlünk. Időnként ma-
gunkhoz fordulunk; használunk néhány korábbi, itt-ott már publi-
kált szöveget, mert ezek fontos, a témához tartozó kérdéseket érintet-
tek. Persze ezeket is tovább szőttük, fontuk, hímeztük.
Az előkészületek során megkérdeztünk néhány embert, nekik mi
lenne fontos, érdekes, mihez szeretnének kapcsolódni. Az inspiráció-
kért és ötletekért köszönettel tartozunk Huszár Annamarinak, Gallai
Gyurinak, Oláh-Jutasi Lilinek, és persze még sokaknak. Na, mit gon-
dolsz, minek kell még egy bevezetőben lenni?
F. A.: Én az életem utolsó szakaszába léptem, és már majdnem ötven
éve dolgozom azon, hogy meggyőzzem a pszichológusokat, pszichote-
rapeutákat, ne az emberen belül keressék a bajt, hanem az emberek
között. Sajnos úgy látom, semmire sem megyek. Nemcsak az új pszi-
chiátria, a pszichológia fősodra, de még a humanisztikus, a transz-
cendentális, a spirituális, a new age-es terapeuták is az egyénre fóku-
szálnak. Mintha egyedül lehetne gyónni, mintha egyedül meg lehetne
világosodni, mintha az ember egyedül lenne. Számomra viszont nyil-
vánvaló, hogy a megfogamzástól kezdve egészen a halálig nem vagyok
egyedül, nem vagyok a másik nélkül. Tény, hogy nehezebb tanulmá-
nyozni azt, ami köztünk van, mint azt, ami benned és bennem. De
hát fel kéne végre ébredni arra, hogy ami bennem kéne hogy legyen,
az is mind teljesen absztrakt koncepció. Ám ezeket az absztrakt kon-
cepciókat lehet aztán agyra, idegekre, biokémiára redukálni. Márpe-
dig ha redukálni akarunk, a kapcsolatoknak is van biokémiájuk, ez
nem akadály. Laing beszélt arról, hogy amikor egy feldúlt, ijedt ember
érkezett hozzá, és ő meg tudta tartani a belső békéjét, akkor fél óra
együttlét után ugyanazok a biokémiai változások indultak be a

13. oldal
másikban, mintha benyugtatózta volna. Lehetne mérni a kapcsolatok
biokémiai hatását is, de valahogy ezt nem teszik. Egy gyerek abban
él, hogy ha rosszul érzi magát, az azért van, mert ő rossz. Nem enged-
heti meg magának azt a gondolatot, hogy ha rosszul érzi magát, az
azért lehet, mert valaki rosszul bánik vele. Hová menne, mit csinálna
egy gyerek, ha ebbe belegondolna? Így hát nem is gondol bele, marad
evidensen a következtetés, hogy vele van baj, és akkor még lehet re-
ménykedni, ha ő jobb lesz, akkor majd elmúlik a rossz. Olyan ez,
mintha egy sivatagban járva rájövök, hogy nincs semmi reményem
vizet találni, akkor azonnal meghalok. De ha azt tudom képzelni, hogy
ha megígérem Istennek, hogy nagyon jó leszek, adjon cserébe vizet,
akkor túlélem a sivatagot, amíg rám talál valaki.
Soha nem azért beszélek, hogy bárkit is meggyőzzek bármiről. A meg-
győzés közel van a kényszerhez, és nem akarok senkit meggyőzni,
mert az nem szeretetteli. Én csak felháborodom, ha valaki bánt vala-
kit, akár engem, akár mást, és hangot adok a felháborodásomnak.
Lehet, hogy azok, akik szintén felháborodnak, de még félnek és hall-
gatnak, vagy nem tudják, hogyan adjanak hangot a szavuknak, fel-
bátorodnak majd, és szintén kifejezik a felháborodásukat, amit ko-
rábban nem mertek megtenni. Amikor csoportot vezetek, és valaki
untatja vagy provokálja a társaságot, egy darabig várok, pár percig
hagyom, mi történik. Aztán körülnézek, és látom az arcokon, a koreo-
gráfián, hogy már mindenki kínlódik, de csak ülnek, mint egy rakás
szar. Akkor én felháborodom, megkérem az illetőt, hagyja abba, amit
csinál. Aztán megkérdezem a csoportot, ki érezte még ugyanazt, ami-
nek hangot adtam. Általában a csoport nagy része felemeli a kezét.
Hát, kérdezem akkor, miért nem szólt senki? Mert nem mernek
szólni. Ez minden szinten így van. Ez a könyv egy hatalmas felhábo-
rodás is egyben.

14. oldal
 1.
B. D.: Kezdjük a gyökereknél! Minden problémánk a Gnóthi szeauton-
nal kezdődik. Az Apollón híres delphoi jósdájához vezető út nagyjából
2600 éves feliratát Thalésznak tulajdonítják, de alighanem Szólón, a
bölcs vezér, a diallaktész mondata volt: „Ismerd meg önmagad!” Te
viszont azt állítod, félreértjük ezt, mert a nyelv hipnózisa rabul ejt. Mi-
előtt belemegyünk, szeretném, ha az Apollón, Thalész vagy akár a
Szólón iránti tiszteletből belegondolnánk, vajon mit is akar ez jelen-
teni, ha nem azt, amit mi értünk alatta. Tételezzük fel, hogy ők tudták,
mit beszélnek.
F. A.: Apollón jósdájának a nyelve különleges, amiből soha nem lehe-
tett egyértelmű utasítást kapni, mindig különféle értelmezések lehet-
tek. Vannak tehát a szavak, de figyelni kell a nyelvre, mert a nyelv él
minket, s ha nem vesszük ezt észre, belehalunk a nyelvbe. A jóslatok
nem félrevezetnek, csak felhívják a figyelmet arra, hogy nincs bizton-
ság, nincs bizonyosság. A kapcsolat a nyelv és a valóság között mindig
problematikus. Az „ismerd meg önmagadat” én úgy interpretálom,
hogy jöjj rá, fedezd fel, hogy te senki vagy minden vagy.
B. D.: Ismerd fel, hogy megismerhetetlen vagy?
F. A.: Azért, mert nyelvtanilag ugyanolyan mondat, mint az „ismerd
meg Pistát”, még egészen más dolog. Ha ezt összekeverjük, nagy baj-
ban leszünk, mert elkezdünk úgy nézni magunkra, mintha nem ön-
magunk lennénk. Én mondhatom neked, hogy nem tudom, mit fog
csinálni a Pista, de azt nem mondhatom, hogy nem tudom, én mit
fogok csinálni. Mert én azt csinálom, amit én akarok, de a Pista nem
csinálja azt, amit én akarok. Ha így elveszítjük a nyelvben magunkat,
ha elhiszem, hogy az én kapcsolatom magammal olyan, mint a

15. oldal
kapcsolatom Pistával, az felelőtlenséget és nárcizmust teremt. Még
akkor is, amikor veled vagyok, csak magamról gondolkodom. Óriási
különbség, hogy neked örülök, vagy azoknak az élményeknek, amik
bennem zajlanak a te társaságodban. Az alapvető logikátlanság, a pa-
radoxon, ami azonnal gyanússá teszi ezt a konceptust az, hogy én egy
vagyok. Biológiailag is egy vagyok, nincsenek különálló részeim, egy
sejtből fejlődtem ki, a genetikai aláírás minden sejtemben ugyanaz.
Mit jelenthet hát az, hogy ismerjem meg magam? Ki az, aki meg fog
ismerni, ki az, akit meg fogok ismerni? Ez úgy hangzik, mint a „Punch
and Judy Show”, amiben egy ember két bábot húz a két kezére. A
jobb kezemen vagyok én, a bal kezemen vagyok magam? Miért van
szükségünk erre a bábjátékra? Mit jelent ez? Semmit a világon! Félre-
vezetés, ami elvonja a figyelmet a valóságtól, attól, hogy a fontos min-
dig a másik, de ilyenkor úgy teszünk, mintha én lennék a fontos, én
magam lennék a másik. Egy logikai és pszichológiai hasadás keletke-
zik, egy hallucináció. Ez sokszor megmutatkozik például abban, ami-
kor a páciens elkezd hozzám úgy beszélni, mintha ő, aki jó és okos, a
koterapeutám akarna lenni, és meg akarja beszélni velem, hogyan
kezeljük önmagát, akit betuszkolt a rendelőmbe, mert annak ellenére,
hogy ő okos és jó, a maga hülye és rossz. Mi ketten találjunk ki vala-
mit, hogy ő maga fölé tudjon kerekedni. Hát én ilyet nem játszom!
Freud szerint minden mondat, amiben az ich és a mich is szerepel,
hazugság. Ich liebe mich. Szeretem magamat. Utálom magamat, félek
magamtól, ez mind-mind hazugság, gyávaság. A mondat, hogy nem
bízom meg magamban, azt jelenti, valaki nem bízott, bízik meg ben-
nem, vagy én nem bízom valakiben, de nem tudom, nem merem ki-
mondani, ki az. Végső soron az egész nyelvtani konstrukció arra való,
hogy megvédjem magamat azoktól, akikkel bajom van. Az anyám kri-
tizált engem, és ha én kritizálom magam, akkor úgy csinálok, mintha
az anyám lennék. Stockholm-szindróma. Úgy teszek, mintha hatal-
mam lenne önmagam felett. Cserbenhagyom magamat; az anyámat,
apámat játszom, miközben észre sem veszem. Egy ideje keményen

16. oldal
dolgozom egy nagyon intelligens, tehetséges skót fiatalemberrel, aki-
nek az apjával is találkoztam a családterápián. Ez az atya egy nagyon
sikeres, multimilliomos üzletember, aki bárki fölé tud kerekedni, min-
denkivel úgy beszél, mintha ő lenne a felettese. Ügyesen és szelíden
csinálja, mintha nem is ez történne, de a hangszíne, a koreográfiája,
a gesztusai állandóan azt jelzik, ő fent van, a másik pedig lent. A fiát
ez majdnem megölte. Ennek ellenére nekem kell megküzdeni a fiú
apjával, akit ő maga manifesztál, amikor kettesben vagyunk a rende-
lőmben. A gesztusai felém mindig felülről lefelé szólnak, és ezt nehéz
felfognia, nem is érti, miről beszélek, amikor dühös leszek rá. Tulaj-
donképpen én az apjára vagyok dühös, akit ő közvetít. Mondhatnánk,
hogy annyira szereti az apját, hogy az apjává vált. Ő viszont azt mon-
daná, hogy állandóan lenézi önmagát, úgy beszél magáról, ahogy az
apja beszél róla. Nyilvánvaló, hogy itt szó sincsen semmiféle önisme-
retről. Amikor azt kérem, hagyja abba, azt feleli, nem tudja, hogyan
kell. Viszont ha dühös leszek rá, nem csendesen mondom neki
ugyanezt, hanem ráförmedek, akkor megsértődik, és elvárja, hogy én
kontrolláljam magam.
A new age-esek többsége idióta módon azt mondja, senki nem tud
bennem érzelmet kelteni, tehát én vagyok felelős a gátlásomért, a szo-
rongásomért, a haragomért, ezért aztán nem szabad másokat vádol-
nom. Ha fejlesztem magamat, dolgozom magamon, akkor úrrá leszek
ezeken a hibáimon. Fejlődöm! Én határozottan azt mondom, ember-
telenség, gonoszság ilyeneket elhitetni bárkivel, mert elérhetetlen,
képtelen, nem létező célokat tűzet ki az emberrel. Ha valamit érzek –
fájdalmat, félelmet, dühöt -, az mindig, kivétel nélkül mindig azért van,
mert valaki nem vesz komolyan. Lehet, hogy az anyám, az apám, a
szeretőm, a gyerekem, akárki. A cél nem lehet az, hogy szálljak ma-
gamba, és igyekezzek jól érezni magamat csak azért is! A cél az kell
legyen, hogy másokkal összefogva vessek véget a kihasználásnak,
erőszaknak, elnyomásnak. Az összefogás a lényeg – a szolidaritás. Jó
lenne kitalálni, hogy mi, emberek, miért akarunk annyira önállóak
17. oldal
lenni, miért olyan vonzó az egyszemélyes, bevehetetlen, sebezhetetlen
vár illúziójában élni. Az egész egy óriási félreértés!
B. D.: Talán azért, mert gyengének, elfuseráltnak, esélytelennek érez-
zük magunkat a nyílt harchoz. Talán nem bízunk a többiekben, az
egységben, a közösségben, ami mellénk állna. Esetleg nem hisszük
magunkat szerethetőnek, nem hisszük el, hogy bárki mellénk állna a
harcban. Vagy az ellenséget olyan hatalmasnak látjuk, hogy semmi-
lyen más módon nem tudjuk elképzelni, hogy megvédhetnénk ma-
gunkat. De gyakran az is előfordul, hogy nem tudjuk megkülönböz-
tetni az ellenséget a baráttól, és inkább mindenkit ellenségnek tekin-
tünk, nehogy hátba támadjon. Mindezek mögött tapasztalatok van-
nak, és nem tudunk ezek ketrecéből kiszabadulni.

Egyedül voltam én sokáig.

Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
József Attila: (Ime, hát megleltem hazámat...)

Igen, magad vagy, mondják, de ha „dolgozol magadon”, akkor fejlődni

fogsz, és olyan erős leszel, hogy már nem fáj neked semmi. Belülről
felépíted a váradat, önismereti csoportba iratkozol, és minden hibádat
nyakon csíped, megjavítod. És tudod mit? Még mindig jobb, mint ha
rettegve fetrengenél egyedül, így legalább emberek közé mész, ha nem
is azzal a tudattal, hogy közöttük vagy...
F. A.: Szerintem ez egy hatalmas erdő, amiben az ember igen könnyen
elvesztheti az útját. Ha elhisszük, amit a new age mond, akkor min-
denki hamis, és abból csak rossz lehet. Aki azt állítja, meg tudja ha-
ladni az érzéseket, amiket más emberek keltenek benne, az önmagát
magasabb rendűnek tekinti és jelenti ki. Te még mindig szenvedsz?
Én már túl vagyok ezen! Nem más ez, mint egy hazug dominancia-
18. oldal
szubmisszió. És, persze, mély félreértése az igazi buddhista pszicho-
lógiának, ami egész egyszerűen azt mondja, nem kell félni a félelemtől.
Minden érzelemnek helye van, csak érezni kell. Nem baj, ha az ember
fel van dúlva. Hülye félreértés, ha azt hisszük, nagy a baj, ha fel va-
gyok dúlva. Szimplán csak engedjük meg magunknak, és örüljünk
neki, mert az érzelmeinken keresztül tudjuk meg, mit csinálnak ve-
lünk mások. Ha félek, akkor valaki ijesztget. Ha szomorú vagyok, va-
laki elszomorít. Ha dühös, ideges vagyok, akkor valaki dühít, idegesít.
B. D.: Ez annyira messze van attól, amiben élünk, hogy szerintem
nehéz lesz az olvasónak beengedni az elméjébe. Amíg a függetlenség-
nek ekkora a presztízse, amíg a trend szerint egy felnőtt, érett ember
független, nagyon nehéz lesz úgy figyelni az érzéseinkre, hogy rögtön
a másikat is hozzá képzeljem, és mint ok-okozati láncolatot lássam a
dolgokat az emberek közösségében.
F. A.: Donald Winnicott szerint mindannyian dupla függőségbe szü-
letünk, nemcsak függők vagyunk, de nem is tudjuk, hogy függők va-
gyunk. Amikor egy gyerek világra jön, még nem tudja, hogy az anyja
és ő nem egy. Akkor ébred rá a különlétére, és egyben a függőségére,
amikor az anyja már eléggé frusztrálta, mert ebből jön rá, hogy az
anya nem ő. Ettől kezdve, nagyjából serdülőkorig, persze hogy az em-
ber a függetlenségén dolgozik, de ez nem az utolsó állomás. Amikor
elérem a függetlenséget, kinyílok a kölcsönös függőségre, ami azt je-
lenti, nem félek attól, hogy mások függnek tőlem, és nem félek attól,
hogy másoktól függök. Ez a könyv tulajdonképpen arról szól, mi a jó
a kölcsönös függőségben, mik a csapdák, amikbe bele lehet sétálni,
és mit lehet tenni, hogy ne essünk bele.
B. D.: Tudod, arra gondolok, hogy a 20. század történelme annyira
rettenetes, a holokauszt, a Gulág, de már az I. világháború is olyan
tapasztalatokkal „gazdagított” több nemzedéket, hogy lehet, jobb ne-
künk, embereknek, ha elidegenedünk, ha elhatározzuk, hogy nem

19. oldal
kapcsolódunk. Valahogy elvesztettük a mesebeli reményt, hogy ha a
vége jó, minden jó, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk.
F. A.: „Auschwitz után nem lehet többé prédikálni, mivel a hagyomá-
nyos prédikáció, az európai, a keresztény is a happy end várakozásá-
nak prédikációja. Ha ezt teszi, akkor meg vagyunk váltva. Megváltoz-
nak lenni mindig azt jelenti, hogy az egyensúly világába érkezünk –
majdnem az anyagi értelemben vett megelégedéssel együtt. De még
Auschwitz után, amikor a jót nem, vagy rosszul jutalmazzák, sem le-
het arra következtetni, hogy ne legyünk jók. Ez nem elég, nehogy to-
vább is a jóért prédikáljunk. Nem prédikálni kell, hanem kötelesség
jót mondani, jót akarni, jót cselekedni. Az emberire hivatkozunk itt,
ahol az emberi nehéz üggyé válik” – írja Emmanuel Levinas.
B. D.: Nem a prédikálásról beszélek, hanem a cselekvés ellehetetlenü-
léséről. Arról, hogy a szolidaritás, a karitász reménytelenné, irreálissá
válik, ezért elidegenedünk, nem vesszük tudomásul, hogy kapcsolat-
ban vagyunk egymással. Hiába mondod ötven éve, nem akarja ezt
érezni, elhinni senki.
F. A.: Valaminek a hiánya vagy perverzzé válása, még nem teszi azt
rosszá. Annak ellenére, hogy nem tapasztaljuk az egységet, a szolida-
ritást, mégis mindig megvan a lehetősége. Ennek a könyvnek az is
lehet a célja, hogy ne veszítsük el a reményt, még a holokauszt elle-
nére sem. Freud és Sellye János is hangsúlyozták, hogy a védeke-
zésbe halunk bele. Az immunrendszerünk is túlreagálhat, a gyulla-
dás egy védekező reakció, amibe bele lehet halni. Az úgynevezett de-
presszió is gyulladásból ered, minél inkább védekezünk, annál rosz-
szabb lesz az életünk. Az embertelenség kellős közepén, Auschwitz-
ban, Viktor Franki osztrák pszichiáter értelmet keresett. Azt tapasz-
talta, azok éltek tovább, akik gondolkodtak, és az értelem ébredése
mindig az a gondolat volt, hogy nem vagy egyedül. A nyelv, a gondol-
kodás azt jelenti, nem vagyok egyedül. Az erőszak a nyelven kívüli,
ami értelmet ad az életnek, az a közösség. Mindig sebezhetővé kell

20. oldal
tennünk magunkat, és nem szabad elfelejtenünk, hogy a másik is
sebezhető. Innen jön a levinasi etika, az anyai etika, amelyik nem
akarja mindenáron megvédeni magát, még a holokauszt közepén
sem. Ha a másiknak szüksége van valamire, azt odaadja. A gyerek
fontosabb, mint az anya, inkább ő éhezik, nem a gyerek. A barátunk,
Jutasi Réka és kislánya, Jutasi-Oláh Lili – abban, ahogy ők egymásra
néznek, ott a remény.

21. oldal
 2.
B. D.: Hányszor hallom, hogy „én ilyen vagyok”. Erről is kell beszél-
nünk. Vagyok én valamilyen? Ha kapcsolódni akarsz hozzám, el kell
fogadnod „olyannak, amilyen vagyok”?
F. A.: Az „én ilyen vagyok” nem jelent mást, mint azt állítani, hogy nem
akarom megváltoztatni a tetteimet, azt, amit csinálok. Ha rajtakap-
nak, hogy loptam, akkor, ha elhiszem, hogy tolvaj vagyok, lophatok
bármikor. Bár szégyellem magam, sőt sajnálhatom is magam, de hát
mit tehetnék. Tolvaj vagyok, és a tolvaj lop. Az igazság az, hogy lopok-
e, vagy sem, nem attól függ, ki vagyok, hanem attól, mit engedek meg
magamnak. Ha szégyellem magam, nem változom. Vergődöm az
identifikálásban, foglya vagyok a címkének. Ha lelkiismeret-furdalá-
som lenne azért, amit tettem, megfogadhatnám, hogy ezt soha többé
nem teszem: nem lopok többet. Én, ha esetleg meggyilkolnék valakit,
akkor sem engedném meg senkinek sem, hogy gyilkosnak nevezzen.
Gyilkoltam. Megfogadhatom, hogy soha többet nem teszem. Vagy
csak nagy ritkán... Ha egy kapcsolat ára az, hogy a szabadságom fel-
adásával kell fizetnem érte, akkor az a kapcsolat meg fog gémberíteni,
meg fog betegíteni engem. A szeretet örül a másiknak úgy, ahogy a
másik van, az ő másságában. Egy szamárból kifaragni egy királyfit
nem szeretet, hanem vágy, sőt nagyon durva és kegyetlen vágy, ami-
ben egy csepp szeretet sincs. Pygmalion egy szobrász volt, aki belesze-
retett a szobrába. Aki a másikban arra vágyik, hogy az azzá váljon,
akit ő szeretne, az nem szereti a másikat. Ha szeretetből alkalmazko-
dom hozzád, remek, de ha félelemből, akkor végünk van.
B. D.: Kezdetben van az ember az anyja hasában, nevezzük Kis Lehe-
tőségnek. Tulajdonképpen egy genetikailag kódolt, tiszta lap. Bármi

22. oldal
lehet belőle. Vagy majdnem bármi. Van egy ábrám, elég egyszerű, de
szerintem szemléletes.

F. A.: Az organizmust, amit te Kis Lehetőségnek nevezel, máris vala-

hogyan fogadja a környezete. Fogadhatja barátságosan, ellenségesen
vagy közömbösen. Plusz, mínusz vagy semleges. Ha az organizmus
környezetére, a fogadtatásra adott első reakcióit antropomorfizáljuk,
akkor mondhatjuk úgy, hogy az ellenséges környezet megijeszti, ret-
tegéssel tölti el, a barátságos megengedi, hogy relaxáljon, mert táplálja
és vigyáz rá. Az első dimenzió tehát a veszély és a biztonság. A veszély-
ből jön a félelem, a biztonságból származik az öröm, annak az érzete,
hogy bánthatnának, de nem bántanak. Ez a csoda, az életöröm. Ké-
sőbb mindez finomodik, és nüanszok keletkeznek.
B. D.: Igen, aztán a Kis Lehetőség megszületik, kapcsolódik. Kapcso-
latok nélkül, csimpaszkodás, függés nélkül nem is élne egy napig

23. oldal
sem, ezt könnyű belátni. Amint kapcsolódik, az élmények, azaz min-
den, amit tapasztal a környezetéből, minden hatás, ami éri, teremtő
erejű – rajzolják és színezik azt, amit, ha jól értem, pszichének neve-
zünk. A psziché az újabb és újabb élmények hatására folyamatosan
differenciálódik, alakul, végeláthatatlan metamorfózisra ítélve minket
életünk végéig. Megállás nélkül rajzolja ezt a sajátos, senkiével össze
nem téveszthető vonalkódot, aki én vagyok. Persze az élmények hatá-
sára megszülető és megtapasztalt érzelmek annak megfelelően, hogy
kellemesek vagy kellemetlenek, vonzanak vagy taszítanak, ismételni
vagy elkerülni igyekszem ezen túl, bekapcsolják az akaratot, ami segít
ismételni vagy elkerülni. Így az akarat segítségével kialakulnak a szo-
kások, amik automatizálják mindezt, és hamarosan már nem is em-
lékszem, honnan jött az egész, csak csinálom, ahogy jön.
F. A.: Ha rájövök, hogy van egy szokásom, két dolgot érdemes meg-
tudni róla. Az egyik az, hogy honnan ered, mikor tanultam meg, mire
volt jó eredetileg. De a szokások elmúlnak, ha nem erősíti meg őket
valami a jelenben, ha nem kapunk „jutalmat” érte. Ha felismerem egy
jelenleg élő szokásomat, biztos lehetek benne, hogy van valami jó ab-
ban nekem, van valamiféle jutalmam. Ha meg akarok szabadulni a
szokástól, rá kell jönnöm, mi is ez a jutalom, mi a jó abban, amit csi-
nálok.
B. D.: Azt tapasztalom, hogy ez nehéz belátás. Pont arra panaszkodik
sok ember, hogy „automatikusan” csinál valamit, ami nem jó neki, de
nem tud megszabadulni tőle. Amikor megkérdezem, na, de mi a jó
ebben neked, mert hát nem csinálnád, ha nem lenne jó, akkor csak
néz elkerekedett szemekkel. Azt mondja, ebben semmi jó nincs, ettől
csak szenved. Még a dohányzásra, meg az alkoholra is ezt mondják,
amiben pedig nyilvánvaló, hogy mi a jó. Hát még a rejtettebb dolgokra,
mondjuk a dührohamokra. Aztán vannak azok a szokások is, amik
a környezet számára kellemetlenek, ártalmasak, de azt sem tudják,
hogy ezek vannak, meg azt sem, hogy ezzel bántanak másokat. A

24. oldal
pletykálás például, ami szerintem sajátos kielégülést ad a pletykáló-
nak, miközben hihetetlenül ártalmas a környezetének, és persze neki
magának is. Valahogy észre kell venni egy szokást, aztán megérteni,
hogy mi a jó benne, de aztán mit lehet tenni?
F. A.: Ha felismerem a jutalmat, akkor el kell fogadnom, hogy erre ne-
kem szükségem van, és valahogy máshonnan kell hozzájutnom. Én
például korábban a szavaim között folyton ööőztem, egészen addig,
amíg a gyerekeim ki nem csúfoltak miatta. Akkor el kellett gondolkod-
nom, honnan jön ez, és mi a jó benne nekem, miért nem múlik el.
Rájöttem, hogy az egész ott kezdődött, amikor az anyám azonnal köz-
bevágott a mondandómba, amint egy kis csend lett két szó között.
Innen eredt a dolog, és azért nem múlt el, mert azt hittem, hogy most
már azért nem vágnak közbe, mert csinálom az ööőzést.
B. D.: Mint az eszkimó Hamvas Béla Karneváljában, aki minden reg-
gel üvöltve ébreszti fel a napot. Ha egyszer nem üvöltene, a nap nem
kelne fel. Nagy felelősség!
F. A.: Úgy szabadultam meg ettől a szokástól, hogy rájöttem, rá lehet
szólni valakire, hogy ne vágjon közbe, hagyja, hogy végigmondjam,
amit akarok. Az ööőzés gerillataktika volt, de most már nem Vietnám
vagyok az USA ellen, hanem Kína. Hatalmas vagyok, nem kell félnem.
B. D.: Ha eddig szerintem stimmel az ábrám, világos, hogy mi mire
hat, mi mit befolyásol, hol van a helye a szabad akaratnak, akkor ho-
gyan illeszkedik mindebbe a gondolkodás? Egyáltalán mi az? Ha szo-
kásnak tekintem, akkor mi a jutalom azért, hogy gondolkodom? A
zenben, a vipassanában beszélnek a gondolatok nélküli, vagy gondo-
latokon túli gondolkodásról, a nagy tudatról, aminek kicsi részeként
megtapasztalhatom azt, csak előbb ki kell oltanom a gondolataimat.
Mintha ez olyan egyszerű lenne. Ha az előbbi ábrából indulok ki, ak-
kor a gondolkodás a legkülső réteg, valamiféle következmény.

25. oldal
F. A.: Ezen gondolkodni kell. A gondolat a jéghegy csúcsa, ami az ér-
zelmekből ered, de az érzelem is egy jéghegy csúcsa, ami a gondola-
tokból ered.
B. D.: Akkor a gondolkodásom megváltoztatásával, tehát ha belátok,
megértek valamit, változnak az érzéseim is.
F. A.: A gondolkodás megváltoztatása nem elég, sok ember csak vala-
kinek, mondjuk, a terapeutájának a kedvéért csinálja meg. A belátás
nagyon ritkán vezet tartós változáshoz. Paul Watzlawick és a Palo
Altó-i társai már rég nagyon hatásosan elmagyarázták: ha mást aka-
rok érezni, mást kell csinálnom, mint addig. A belátás, a racionalizá-
lás nem teszi olyan önállóvá az embert, mint ha rájön, hogy mást kell
csinálnia. Mindig arra a jegesmedvére gondolok, aki a vancouveri ál-
latkertben élt bezárva, és egész nap csak a fejét lógatva járt fel-alá.
Lehetett volna diagnosztizálni, hogy depressziós vagy kényszerbeteg,
pedig csak be volt zárva, és rettenetesen unatkozott. A medve évekig
gondolkodhatna ezen, de amíg be van zárva, addig rosszul fogja érezni
magát, mert rossz környezetben van. Nem kéne neki orvosság, nem
kéne neki terápia, mert ha meg tudna győzni engem, hogy szabadít-
sam ki, és vigyem oda, ahol jó neki élni, akkor nem lesz neurotikus.
B. D.: Összefoglalva: amire fel kéne ébrednem, az az, hogy a psziché
folyamatos változásban van, valójában nincs személyiségem, nincs
mit megismernem. Csak a szokásaim vannak, ez alatt az érzéseim, ez
alatt az élményeim, mindezek alatt én, azaz a Kis Lehetőség, ami ön-
magában semmi és minden. Nem tudnak nem eszembe jutni Jézus
szavai: „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az első és az utolsó, a kezdet
és a vég.” Lám, ha róla veszek példát, arról, ahogyan ő beszél, akkor
nem eshetek az önismeretről való képzelgés bűnébe. Hatással va-
gyunk egymásra, folyamatosan alakítjuk egymás pszichéjét, és a dön-
téseinkkel, azok hatásaival, az azokra érkező reakciókkal folyamato-
san alakul a saját pszichénk is. Ha ennek a tudatában lennénk, ha
nem önmagunkat akarnánk fejleszteni, hanem a kapcsolatainkat,

26. oldal
éreznénk a felelősséget a másik emberért, és rajta keresztül önma-
gunkért.
F. A.: Ahogy e. e. Cummings írja, én rajtad keresztül vagyok annyira
én. Mindig a másik a tükör. Nincs önmagában, azaz egyedül senki és
semmi. A szeretet türelem és kíváncsiság, ami megengedi két ember-
nek, hogy áthidalják a köztük lévő szakadékot, a kimondhatatlan és
leírhatatlan másságot. Mindegyikünknek vannak privát élményeink,
amiket képviselnünk kell, nekem az én élményeimet, neked a tiéidet.
A szeretet tehát munka, tevékenység, aktivitás, cselekvés. Teremtünk
egy világot magunknak, amiben együtt lehetünk anélkül, hogy neked
el kellene árulnod a te élményeidet, és nekem az enyéimet. Tágasnak
kell lennie a mi közös világunknak, de a szeretet megadja azt a tágas-
ságot, amiben nincs benne az a dominancia, hogy az én élményeimet
éljük, és te csendben (vagy hangosan) gyűlölsz engem a szeretet ál-
arca alatt.
Az önismerettel való foglalatoskodás elvonja a figyelmet a szeretetről,
arról, hogy mi van közöttünk. A legboldogabb pillanatok az életben
nem azok, amikor az ember megtalálja, hanem azok, amikor elfelejti
önmagát az együttlétben. Rossz irány önmagunk keresgélése, megta-
lálása, megismerése, fejlesztése.
B. D.: Talán abból a kisgyerekként átélt rettegésből is táplálkozik
mindez, amikor nem volt kiben feloldódni, és szegény anyánk nem
engedte, nem engedhette meg magának, hogy feloldódjon bennünk,
velünk. Élet helyett órák, bár ez egy könyvcím, de ez jut eszembe. Ha
valakinek élet helyett órák vagy percek jutnak, az nem akarja magát
elfelejteni, mert retteg, hogy nincs is másik. Az a fixa ideája, hogy csak
magára számíthat, hát önmagát kell szeretnie. Önkielégítés... ilyesmi
azért megesik, ez nem nyelvi játék. Azt hisszük, hogy amit a testünk-
kel meg tudunk tenni, azt megtehetjük a lelkünkkel is. A testemet
tudom fejleszteni, óvni, könyvekből megtanulni a részeit, kínozni is
lehet, szégyellhetem vagy büszke lehetek rá, ez az én primer

27. oldal
megvalósulásom, amit kiteszek a világ orra elé. Erről van tapasztala-
tom. Mondjuk, fáj valamim. Hasonlít a lelkem fájdalmához. Hát, gon-
dolom, ha erre jó a gyógyszer, akkor arra a másikra, a lélek fájdalmára
is van orvosság.
F. A.: A lélek, a psziché tulajdonképpen élmény, de minden pszicho-
lógiai dolog, az emlékezés, az érzelmek, sőt a gondolatok is, azok is
mind-mind a lélek részei. Az fontos, hogy más az élmény, ha valamit
megnézek, ránézek vagy átnézek rajta. A szememben, ha nagyon oda-
figyelek, észrevehetők kis úszkáló foltok, s ha ezeket nézem, akkor
nem látlak téged, mert máshova fókuszálok. Csak akkor látlak, ha
keresztülnézek ezeken, ha rád fókuszálok. Ez egy fontos koncepció.
Egy orvos a testtel foglalkozik, nem néz át a testen. Én, ha megsebe-
sülök, akkor a testemre fókuszálok, azzal foglalkozom, de ez más,
mintha a testemet használva, azon keresztül, a szemem ablakán át
látom, nézem a távoli hegyeket. A testem nélkül ezeket a hegyeket
sem, téged sem láthatnálak. A psziché előjön, amikor a testemen túl-
nézve, azon át érzékelem a világot.
B. D.: Nem teljesen értelek. Ebből a példából az következik, hogy a
testemen keresztül csak olyasmit látok, mint a hegyek, a másik em-
ber satöbbi, tehát a matéria objektumait. Különbség van a távoli hegy
meg a psziché között. Valami mást csinálok, amikor a psziché előjön,
nem ugyanazt, amit akkor, amikor a szememen keresztül nézve a tá-
voli hegyre fókuszálok. Mit csinálok, aminek következtében a psziché
előjön?
F. A.: A psziché teremtődik, van, folyamatos változásban létezik. Nincs
fájdalom, ha nincs test, de a fájdalom kiradíroz mindenféle más él-
ményt. Beszűkíti a pszichét, vagy mondhatnám úgy is, hogy feltölti
fájdalommal. Minél nagyobb a fájdalom, annál kevesebbet akarunk a
pszichében lenni, és akkor kezdünk átnézni a pszichén, mert kelle-
metlen lesz. Aztán jön a spirit, a szellem. Van, ami kellemessé, van,

28. oldal
ami kellemetlenné teszi – az élményben el lehet veszni, a testben el
lehet veszni.
Ha a szememben nézem a pici dolgokat, akkor soha nem látom a szi-
várványt, ami egyfajta megnyilvánulás. A psziché is a világhoz van
kötve, s a mi lényünk így engedi be a világot – Platón barlanghason-
lata pont erről szól.
...a látás által megismert világot hasonlítsd a börtönlakáshoz, a benne
levő tűz fényét pedig a nap erejéhez; r ha a felmenetelt és a fent levő
dolgok szemléletét a léleknek a gondolat világába való felemelkedésé-
vel veszed egyenlőnek, nem jársz messze az én felfogásomtól – ha már
egyszer ezt kívánod hallani. Bár isten tudja, igaz-e. Én mindenesetre
így képzelem...
Olyanok vagyunk, mintha mindannyian egy barlangban élnénk, és
csak árnyékokat látnánk a barlang falán. Ha kilépünk a fényre, meg-
vakulunk. Arra vagyunk ítélve, hogy csak az árnyékokat lássuk, de
amit látunk, valójában a kinti világ transzformációja. A psziché az ár-
nyékvilágunk. Ezért néha megőrülnek azok, akik belenéznek a
fénybe.
Hogy mi a szellem? Gondolkodhatunk róla úgy, ahogy mondjuk a ke-
resztények: úgy vagyunk mindannyian sejtek Krisztus testében,
ahogy az én testemben vannak a sejtek. Ma már tudjuk, hogy nagy-
jából hétévente teljesen megújulnak, kicserélődnek, de a testem még-
iscsak él. Krisztus örökkévaló, s ha én vagyok a sejt, akkor sejtem,
hogy Krisztushoz tartozom. Lehet, hogy én meghalok, de Krisztus él.
Tehát a szellem valami örökkévaló, aminek a múlandó része vagyok.
Ha a figyelmemet a testemen és a pszichémen túlra helyezem, ha át-
nézek ezeken, akkor meglátom a szellemet, és érezhetem az egységet
vele.
B. D.: Én ebben egyáltalán nem hiszek. Megint az van, amit olyan
sokszor emlegetsz: van egy élmény, de nem tudjuk, mit jelent. Az,

29. oldal
hogy bizonyos tudatállapotokban, meditációban, satöbbi, jön az az él-
mény, hogy egy örökkévaló szellemnek, Krisztusnak vagy az univer-
zumnak a része vagyok, még egyáltalán nem biztos, hogy azt jelenti,
ilyen tényleg van. Gondolkodhatunk úgy is, hogy mindez annak az
emléke, ahogyan az anyánk hasában voltunk. Ez a közös nevező,
mert ezt mindannyian átéltük. Lehet, hogy amit mi istennek vélünk,
nem más, mint az anyánk teste. Az archetípusok, amik a mitológiák-
ban, a mesékben, de még a legújabb akciófilmekben is olyan erősen
tartják magukat, olyan élmények emlékei, amikre nincsenek szavak,
mert a szavak előtti időben keletkeztek, mindannyiunkban ugyan-
úgy, vagy majdnem ugyanúgy. Ezt én tőled tanultam, és ezt igaznak
érzem, sokkal inkább, mint egy plusz szellemet, amit keresgélünk.
Nem beszélve arról, hogy ha a szellemet keressük, azzal máris kiadjuk
a parancsot, hogy fejlődnünk kell, mert csak úgy érhetjük el, ha a
testet és a pszichét betörjük, negligáljuk. Mert amíg ezek jelen vannak,
addig nem adatik meg nekem a fenséges szellemmel találkozni.
F. A.: Az almafa almázik, a világmindenség emberezik. Nekem élmé-
nyem, hogy pici része vagyok valami nagynak. Az biztos, hogy ez az
élményem, de hogy mit jelent, azt valóban nem tudjuk. Platón is azt
állítja, nem tudjuk, mi van. A testünk korlátolt, kis hülye poloskák
vagyunk.
A földön nem lehet olyan, ami nem igaz az univerzumra, megsejthe-
tünk dolgokat a mikroszkopikus vagy makroszkopikus világról. Nin-
csenek részek, csak a figyelmünk fordul hol erre, hol arra.
B. D.: Én Krisztus gyermeke vagyok, és ateista.
F. A.: Én is. Ahogy az ember öregszik, egyre nehezebbek és fájdalma-
sabbak az élmények, egyre motiváltabbak vagyunk, hogy átnézzünk
az élményeinken. Akiket már korán elér a szellem, azok leszűkítik az
élményeiket, kolostorokba költöznek. Minél jobban fáj, ahogy ülsz,
annál inkább motivált vagy, hogy ne a fájdalomra koncentrálj, hanem
átnézz rajta.
30. oldal
B. D.: A hedonisták soha nem fognak a mennyországba jutni.
F. A.: Lehet, hogy az ember akarata ellenére kerül a mennyországba.
Végső soron csak egy helyre lehet jutni. Egy kétévesből négyéves lesz,
akár akarja, akár nem. Ezért hülyeség növeszteni és fejleszteni a gye-
reket. Én szarok a fejlesztésre, szerintem mindent elbaszunk vele! Fej-
lesztő csoportokba járatjuk a gyerekeinket, meg magunkat is, mert
türelmetlenek vagyunk.
B. D.: Jó, de azért az nem lehet vita tárgya, hogy ha valaminek a mes-
tere akarok lenni, akkor tanulnom kell, fejlesztenem kell magamat.
Ha azt akarom, hogy a gyerekemből versenyképes felnőtt váljon, ak-
kor célirányosan kell fejlesztenem. Na jó, ne hidd azt, hogy ezt most
én mondtam, de tudom, hogy sok szülő, meg sok önfejlesztő így véle-
kedik, téged, minket meg hülyének, szektásnak, felelőtlennek tarta-
nak. Értelmesen el kell magyarázni, mit gondolunk, ha azt akarjuk,
megértsenek minket. Honnan tudom, mi az, amiben érdemes és jó
fejlődni, és mi az, amiben lehetetlen?
F. A.: Amikor zongorázni tanulok, nem magamat fejlesztem, hanem
az ügyességet, a készséget gyakorlom. Nem hiszem, hogy Peter Serkin
azért tanult volna meg zongorázni, hogy versenyképes legyen. Apja, a
szintén világhírű Rudolf Serkin annyira imádta a zenét, és olyan
örömmel zongorázott, hogy a fia hülye lett volna kimaradni abból a
boldogságból, ami az apjából sugárzott. Ugyanezt gondolom Igor
Ojsztrahról is, az apja, David megfertőzte a hegedülés szeretetével, az-
zal a lelkesedéssel, ahogyan ő játszott. Otto Rank a Will Therapy című
könyvében azt írja, hogy ha a szülők akarnak valamit, akkor a gyerek
megtanul nem akarni. Ha a családban van valamiféle nyomás, a gye-
rek nem tud autentikus maradni, a szülő akarata vagy konformis-
tává, vagy lázadóvá teszi, kényszeríti. Márpedig sem a konformista,
sem a lázadó nem autentikus, hiszen csak reagálnak. Nem merik ko-
molyan venni a saját vágyaikat, mert senki sem vette őket komolyan
gyerekkorukban. Más az, amit céllal csinál az ember, és más az, ami

31. oldal
céltalanul csak van. Az erotika például céltalan. Ha valaki nőgyógy-
ászként egy nő puncijához nyúl, és megvizsgálja, tehát céllal ér hozzá,
az nem erotikus dolog, de ha megérinti a kedvese testét, az erotikus
érintés. Annak nincsen célja. Abban a pillanatban, amikor céltudatos,
már nem erotikus. Az érintés, aminek az a célja, hogy kielégüljön a
férfi, ugyanúgy nem erotikus, legalábbis a nőnek biztos, hogy nem az.
Lehet, hogy fejlődök, irtó izmos férfi leszek, ha állandóan kondite-
rembe járok, de valahogy izzadságszagom lesz. Akik nagyon akarnak
fejlődni, azok inkább büdösek, és nem erotikusak.
B. D.: Eszembe jutott egy film, Ben Stiller játszik benne egy fit-
nessguru fickót, aki fejleszti magát, meg a konditermét is. Átgázol
mindenkin és mindenen, nagyon akaratos, kegyetlen, de aztán, ami-
kor megbukik, egy hatalmas, elhízott zabálógép lesz belőle, aki csak
ül a tévé előtt, és eszik. Lehet, hogy ez a türelmetlenség, az akaratos-
ság következménye? Ha valamiért megtörik a lendület, sokkal rosz-
szabb lesz minden, mint előtte?
F. A.: Igen, sokan érzelmi hullámvasúton utaznak. Amikor minden
úgy megy, ahogy ők akarják, van remény a céljaik elérésére, akkor
boldogok, fel vannak dobva, legyőzhetetlennek érzik magukat. De ab-
ban a pillanatban, amikor valami nem sikerül, hibáznak vagy siker-
telenek, a depresszió mélyére süllyednek, reménytelenné válik min-
den, és élni is csak teher. Ez a „mániás depresszió” vagy a „bipoláris”
címkék fenomenológiája. Marion Milner beszél arról, hogy az egyetlen
helyes akarat akarni nem akarni, pedig ő nem is buddhista, hanem
pszichoanalitikus. Az önismeretre is sokan azt hiszik, lehet akarni, le-
het benne fejlődni, az is csak egyfajta ügyesség. Wittgenstein nagy
problémája az, hogy nem vizsgáljuk a nyelvet. Attól még, hogy valami
ugyanolyan vagy hasonló, még nem ugyanaz. Az ember így válik ön-
maga ellenségévé.
B. D.: Mielőtt a kettősségről, a kapcsolatokról beszélünk, jó lenne, ha
tisztáznánk, mi is az én. Vagy ÉN. Mert rengetegen mondják, hogy az

32. oldal
ÉN megismerhető, megjavítható, szerethető, utálható, fejleszthető, és
hasonlók. De szerintem te, Te, TE erről teljesen mást gondolsz. Mégis
ezzel kell kezdenünk a kapcsolatokról szóló társalgásunkat. Szeret-
ném azt is, ha az olvasóink valahogy kizökkennének a sztereotípiák-
ból, amik az énhez kötődnek.

33. oldal
 3.
F. A.: Akárhogy is van, az interperszonalitásból kell kiindulnunk. Ak-
kor vagyunk jól, te és én, ha az ÉN, akinek képzelem magam, nincs
messze attól a TE-től, akinek vélsz engem. Minél nagyobb a hézag,
annál nehezebb a dolgunk. Néha az sem segít, ha meghívunk egy
harmadikat, hogy tegyen igazságot. Ha ő beszél hozzád rólam, akkor
az ő Ő-je messze más lehet, mint az én ÉN-em. És ha ő hozzám beszél
rólad, akkor sem biztos, hogy az ő Ő-jének bármi köze van ahhoz az
ÉN-hez, akinek te képzeled magad. Ez eléggé összezavarhatja az olva-
sót. Remélem, elégedett vagy! Na, de tulajdonképpen ebből ered az,
hogy a féltékenység fájdalma kifejezhető a személyes névmások vilá-
gában. Amikor a te szádban én megszűnők az édes, kedves, egyetlen
TE lenni, és valaki másnak mondod azt, hogy TE, és onnantól fogva
már ő az édes, kedves, engem meg degradálsz egy sima Ő-re, hát abba
bele lehet dögleni.
B. D.: Na, ezt a bekezdést párszor el kell olvasni. Nem baj. Én az én
megszületéséről szeretnék beszélgetni. Mert az nem evidens, hogy az
ember elválassza magát a világtól, és mint egy különálló egyén gon-
doljon magára. Ismételjük át, amit az előzőkben már kitárgyaltunk,
jó?
F. A.: Minden gyerek az összes személyes névmás közül az ént tanulja
meg legkésőbb. Sokáig a saját nevén szólítja magát, úgy, ahogy a szü-
lei beszélnek róla. Például: Andris akar csokoládét. Az intellektuális
fejlődés alapszintjén tulajdonképpen én nincs is. Az én jelöli annak a
szemszögét, aki éppen beszél. Ha az anyám beszél, ő az én, ha az
apám szól, ő az én, és rájönni arra, hogy én is én vagyok, az nagy-
szerű, az absztrakt, az matematika. Óriási felfedezés, hogy mindenki
én, amikor beszél. Az angolban, a németben, a magyarban is van az
34. oldal
a nyelvi trükk, amiről már beszéltünk, hogy nemcsak én vagyok, ha-
nem a magam is van. Én nem hiszek magamban. Én szeretem ma-
gam. Én gyűlölöm magam. Én hazudok magamnak. Wittgenstein azt
állította, hogy a nyelv miatt szenvedünk, mert nem mi beszéljük a
nyelvet, hanem a nyelv beszél minket, nem az agyunk gondolkodik,
hanem a nyelv és a kultúra. Rövidzárlatot kreálok: én és magam. Ez
egy rövidzárlat, ami kivágja a biztosítékot, sötét lesz, és nem lehet látni
az igazságot.
B. D.: Na, de hol kezdődik a kettéválás? Mert ezt a hülyeséget nem
fogadnánk el, ha más erők nem nyomnának bele. Önmagában a
nyelv nem lenne elég ehhez, a hipnózisban a nyelv csak eszköz.
F. A.: A nevelés gyakran színházzá válik, a szülő, a tanár a rendező, a
gyerek a színész. Olyan utasításokat adunk a gyerekeknek, amilye-
neket egy rendező ad a színészeinek. „Ülj egyenesen!” „Vedd ki a hajad
a szemedből!” Mintha beleszülettünk volna egy színdarabba, és állan-
dóan a szerepnek kéne megfelelnünk.
B. D.: A szerep vagyok az én, és tulajdonképpen én vagyok a magam?
F. A.: Aha. Az életemet lehetetlenné teszi, ha azt gondolom, hogy én
nem akarok magam lenni. Én, aki a szerepet istenítem, elégedetlen
vagyok a produkcióval. A baj az, hogy én nem lehetek más. Én én
vagyok, ez a logikus igazság. A tautológia, hogy én nem akarok én
lenni, lehetetlenség. Lehetetlenné válik az életem, más szerepet aka-
rok játszani egy másik darabban, mint amibe belecsöppentem. Aki
azt mondja, hogy én nem szeretem magam, az arról beszél, hogy neki,
mint színésznek nem tetszik a saját performansza, nincs megelégedve
vele. Onnan tudja, hogy nem jó, mert a rendező sincs megelégedve a
produkciójával. Amikor az anyám elcsípett engem, amint épp valami
rosszban sántikáltam (szerinte), azt mondta: „ez nem az én And-
risom”. Teljesen elválasztott engem magamtól. Hát itt kezdődik a do-
log.

35. oldal
B. D.: Egyik nap Jojóka, a befogadott, petárda-menekült kutyánk,
megruházta Mazsolát, aki sokkal kisebb nála. Mélyen a szemébe néz-
tem, és azt mondtam neki, hogy az „én Jojókám így nem viselkedik”.
Nézett is nagyokat a kutya! Valahogy az jött abban a pillanatban ne-
kem, hogy nem elég hálás, pedig megmentettem az életét. Neki egy
nagyon rendes, kedves kutyának kéne lennie.
F. A.: Amikor tizenhat évesen Torontóban a nagynéném és nagybá-
tyám házába kerültem, ők nagyon kedvesen és nagyvonalúan befo-
gadtak. Három évig az ő szárnyaik alatt éltem, tanultam, növekedtem.
Sok mindenben kritizáltak, de a nagynéném legnagyobb panasza az
volt, hogy nem vagyok hálás. Úgy harminc évvel később, talán amikor
a fiam éppen tizenhat éves volt, valahogy a konkrétumon keresztül
rájöttem, milyen nehéz lehetett nekik beengedni egy kamasz fiút a há-
zukba. Akkor óriási hála öntött el, és világos lett, mennyi mindent kö-
szönhetek nekik. Írtam is rögtön egy levelet a nagynénémnek (a nagy-
bátyám már nem élt), és nagyon szépen, ékes szavakkal megköszön-
tem mindent. Megírtam azt is, hogy most már érzem a hálát, de ak-
kor, az akkori jelen pillanatban nem tudtam hálás lenni. Szerintem
azért, mert amíg nem éreztem magamat erősnek, addig szégyelltem
magam, mintha csak beledörgölték volna az orromat a kiszolgáltatott-
ságomba, a másokra utaltságomba. Csak akkor engedhettem meg
magamnak, hogy valóban, őszintén hálás legyek, amikor már nem
voltam kiszolgáltatott helyzetben. Most már nem kellett szégyenkez-
nem azért sem, hogy egy hálátlan dög vagyok. A nagynéném hama-
rosan válaszolt is, hogy na, végre, és aztán meghalt. Erre várt. Ez volt
a Margit néni.
B. D.: Azt hiszem, nagyon pontosan érzem vagy értem ezt a helyzetet,
amikor van egy külső elvárás és van ez a belső tiltakozás. Úgy három-
éves múlhattam, amikor egyszer elvittek vendégségbe a szüleim egy
kedves családhoz. Sok gyerek volt ott, akik játszani akartak velem, de
én beálltam édesanyám széke mögé, és nem voltam hajlandó

36. oldal
kimozdulni. Mindenki engem kapacitált, próbáltak rávenni a játékra,
én meg csak abban égtem, hogy hagyjanak már békén, csak egy pil-
lanatra, hogy nyugodtan állhassak ott, vagyis eltűnhessek a föld szí-
néről, láthatatlanná válhassak. Vagy beállhassak játszani. Szerintem,
ha leszálltak volna rólam, előbb-utóbb előbújtam volna, de abban a
nyomásban képtelenség volt megtenni. Totál antiszociális voltam, és
óvodába kellett mennem ezek után, hogy szokjam a gyerektársasá-
got. De ami az igazi tragédia volt, meg kellett válnom Emmi nénitől,
aki addig vigyázott rám. Mert szégyellték magukat a szüleim miattam.
Nagy árat fizettem azért, hogy képtelen voltam beleállni a feladatba.
F. A.: Már beszéltem arról a lehetetlenségről, amikor bejön egy páciens
a rendelőmbe, leül, és elkezd úgy viselkedni, beszélni, mintha ő meg
én kollégák lennénk, és konzultálni akar, hogy mit kezdjünk azzal a
szerencsétlennel, akit idehozott, aki ő maga. Ilyenkor tulajdonképpen
a belső anyja vagy nevelője hozza be őt, a fülénél fogva, és valójában
nem is vele beszélek, hanem az anyjával, aki elégedetlen vele. Általá-
ban az a panasza, hogy az énje nem bír a magával, és dilemma, hogy
kinek segítsen, az énnek vagy a magamnak. Az elvárás felé az, hogy
javítsa meg a magamat, és hagyja békén, értékelje az ént, mert az jó.
Én meg azt mondom erre, hogy a valódi ember az a rossz magam, és
a jó én a hamis. Ha belemennék abba a hülyeségbe, hogy az én párt-
jára állok, akkor elvesznénk mi ketten, csak az anya erősödne. Ezért
én azonnal kiküldőm a rendelőmből az anyát a folyosóra, hagyjon
egyedül a gyerekkel, azaz nem vagyok hajlandó konzultálni a jobbik
énnel a rosszabbik magam rovására.
B. D.: Sokan kérdezik, mert nyilván ezzel küzdenek, mennyire felelő-
sek a saját betegségeikért. Ha nagyon elválik az én és a magam, akkor
jogos a gondolat, hogy megbetegítem magamat azzal, ahogy élek, a
rosszaságaimmal, a hibáimmal.
F. A.: A legjobb könyv, ami a kezembe került ebben a témában nem
új, de nélkülözhetetlen. Karl Menninger írta 1938-ban, a címe: Man

37. oldal
Against Himself. Nem dogmatikus, óvatosan spekulál. Szerinte min-
den betegségnek, minden sérülésnek, fájdalomnak van egy szervi és
egy lelki komponense. Az etimológiában is, meg a folyamatban, a ki-
alakulásban, a fejleményben is. Esetenként az arány más és más.
99% szervi, 1% lelki, vagy 80% lelki és 20% szervi. Soha nem lehet
biztosan tudni. A veszélyes az, ha hibáztatjuk az ártatlan áldozatot,
ami semmiképpen sem segítene a betegen, sőt kárt okozhat. Susan
Sontag könyve, A betegség mint metafora, 1978-ban jelent meg, akkor
írta, amikor mellrákkal küzdött. Ő határozottan elutasít minden el-
méletet, ami összekötné a rákot a beteg jellemével, sajátságaival, ka-
rakterével. Emlékeztet minket arra, hogy mielőtt tudtuk volna, mi
okozza a tbc-t, és hogyan lehet gyógyítani, addig azt képzeltük, csak
a finomlelkű, gyengéd, romantikus művészek szenvednek tőle, és va-
lahogy maguknak okozták. Minden hasonlat, metafora, elmélet elpá-
rolgott abban a pillanatban, amikor megpillanthattuk, mit művel ez a
Mycobacterium tuberculosis. Egyszer viszont, amikor előadást tartot-
tam a pszichoszomatikáról, egy belgyógyász orvos felállt, és azt
mondta, ő egy telefonhívással, egyetlen mondattal meggyógyítja azo-
kat, akiknek krónikus colitis ulcerosa (fekélyes vastagbélgyulladás) be-
tegsége van. Ez a mondat ennyi: „Hagyd ott a párodat!”. Mert a kap-
csolatban azzal, akivel együtt élek, a vonakodás, a húzódozás, a ne-
heztelés, a sértődés, a megbántódás, a tartózkodás megmérgezik az
embert. Tehát lehet, hogy egy betegség is közöttünk keletkezik, nem
bennem vagy benned.
B. D.: Az énnek akkor még itt, a betegségeknél sincsen akkora sze-
repe, mint gondolnánk. Pedig szeretné az ember azt képzelni, hogy
mindenható, még úgy is, ha ez azt jelenti, hogy a betegségeit a saját
rosszaságainak, hibás döntéseinek köszönheti. Ez valamiféle megalo-
mánia talán, mint az is, hogy az univerzumtól megrendelek, bevonzok
dolgokat. De ebben az esetben viszont felmerül valamilyen kapcsolati
vagy közösségi orvoslás lehetősége.

38. oldal
F. A.: Angliában 1926 és 1950 között volt egy projekt, amit The
Peckham Experimentnek hívtak. A társadalmi vagy közösségi orvoslás
egyik izgalmas kísérlete volt, amit ma már majdnem elfelejtettünk.
950 családdal foglalkoztak egy klinikán, és ha valaki megbetegedett,
az egész családnak be kellett vonulnia. A hangsúly az egészségen volt,
de a praxist az vezérelte, hogy amiként a méhek igazi organizmusa
nem egy méh, hanem a méhkas, vagy a hangyák igazi organizmusa
nem egy hangya, hanem a hangyaboly, úgy az emberiség organiz-
musa a család. Mindenki befolyásol mindenkit: ha egy családtagnak
hánynia kell, mindenkinek hányingere lesz. Ha így gondolkodunk,
akkor nem meglepő, hogy egy fiatal nő páciensem hátfájása csak ak-
kor múlt el, amikor rávettük a férjét, hogy keressen más munkát,
mint amit addig csinált, mert az nagyon igénybe vette, megterhelte,
fárasztotta.
B. D.: Azt el tudom képzelni, hogy ha a figyelmem nagyon a másik felé
fordul, ha nagyon empatizálok vele, akkor érzem, amit ő érez. Lehet,
hogy neki nagy teher van a vállán, és nekem fáj a vállam, el tudom
képzelni, igen.
F. A.: Laing nagyon felháborította a pszichiáter kollégáit, sok anyát,
meg családot is, mert lándzsát tört amellett, hogy akit skizofrénnek
neveznek, az lehetetlen családi helyzetben nőtt fel, ahol a kommuni-
káció gúzsba kötötte őt. Ha elfogadhatatlan, rossz bármi, amit tesz
vagy mond az ember, miközben azt hajtogatják neki, hogy szeretik –
ez az őrület melegágya, kettős kötés. Laing főleg az anya és gyerek
közti kapcsolatra figyelt, és ő inkább az anyát címkézte skizofrenogén-
nek, aki az egymásnak ellentmondó verbális (gyere, közeledj) és non-
verbális (távolodj) kommunikációjával kettős kötésbe kényszeríti a
gyereket. Hibáztatta ezeket az anyákat és családokat, amelyek ezt el-
tűrték.
Én senkit sem szeretek hibáztatni, vádolni. Viszont ha gyengéden,
szeretettel, dogma nélkül és kíváncsian belekérdezünk, hát

39. oldal
lehetséges-e, hogy valaki, aki közel áll hozzád, észrevétlenül hozzájá-
rul a betegségedhez, őrültségedhez, rosszaságodhoz, akkor sokféle ér-
dekes szokást, bánásmódot, álcázott vágyat, félelmet, fantáziát fedez-
hetünk fel. Még az autoimmun betegségeknek is lehet lelki kompo-
nense. Ha a hétköznapjaimban nem tudom, vagy nem merem felis-
merni, ki a barátom, és ki az ellenségem, akkor önmagamban az im-
munrendszerem sem fogja tudni, kit, mit támadjon, és kit, mit ne.
Számomra nincs érdekesebb, izgalmasabb és bonyolultabb kutató-
munka, mint a pszichoszomatika: a test és a lélek interakciója.
B. D.: Ha a test és a lélek interakcióba tud bonyolódni egymással, ak-
kor a szellem is beszállhat ebbe. A test, a lélek és a szellem háromszö-
gében bármi megeshet. Már ha van ilyen hármasságom. Szerinted?
Nekem ez valamennyire megmagyarázná, miért és hogyan tudok ön-
magammal ellentmondásba keveredni, akarni azt, amit nem teszek,
és tenni azt, amit nem akarok. Ebben a háromszögben el tudom kép-
zelni, hogy én (szellem) odaviszem magamat (lélek) hozzád, mert elé-
gedetlen vagyok magammal, és félek, hogy ez megbetegít engem (test).
Szerinted hol keletkezik a zavar, ami betegségként jelenik meg a test-
ben?
F. A.: Ha utálom az élményeimet (érzelmeimet, gondolataimat, emlé-
keimet), akkor el tudok menekülni tőlük. Az egyik irány nyilvánvaló:
fájdalmat és betegséget kreálok a testemben, akkor csak a fájó tér-
demmel, a fejemmel, a lázammal, a tüsszögésemmel, a köhögésem-
mel foglalkozom. Nem kell szeretni, gyászolni, emlékezni, csak fáj
mindenem. Értéktelenné és érdektelenné válik így minden, amit
egyébként értékelnék. A másik lehetőségem, hogy az élményeim felől
a szellem irányába menekülök. Ez nagyon gyakran akkor történik,
amikor az ember megöregszik, és egyre kellemetlenebb a testében len-
nie, már nem nagyon lehet a testi élményeket élvezni. Az ember rá-
kényszerül, hogy kapcsolatba lépjen a szellemmel, mert annyira fáj-
dalmas a test és a lélek. Laing nem egyszer mondta, hogy valahol

40. oldal
mélyen, tudat alatt, de mégis van egy szabad választás: ha rettenetes
a környezetünk, akkor megőrülhetünk, összeomolhatunk testben
vagy lélekben. Az őrület is egyfajta menekülés attól a valóságtól, ami-
ben vagyunk. Úgy vélte, ha valaki sok betegséggel bajlódik, annak tu-
lajdonképpen megőrül a teste. Nem alaptalanul gondolta, hogy van
választás, léteznek erre irányuló kutatások. Az elmegyógyintézetek-
ben sok-sok évet töltő, krónikus skizofrén és pszichotikus populáció-
ban a rák előfordulási aránya sokkal kisebb, mint a normális embe-
rek között, a rákosok között pedig alig-alig akad őrült. Mintha az em-
ber vagy megbetegedne, vagy megőrülne. Megkérdezheted magadtól,
mitől félsz inkább, az őrültségtől vagy a betegségtől. Némelyek így, má-
sok meg úgy vannak vele.
B. D.: Szerintem én inkább az őrületet választanám, de persze, ki
tudja. Nagyon jó társaság kell ahhoz, hogy nyugodtan megőrülhessen
az ember.
F. A.: Test, lélek és tudat – ha úgy tekintünk erre a hármasságra, hogy
egyikből a másikba lehet nézni, „figyelmezni”, akkor ez azt jelenti, hogy
a három egy. A szellem az élet és a halál. Laing, amikor meg akart
halni, a szellemének beszélt, hogy mi a francot csinálnak még itt,
meddig kell még ebben a valóságban lenniük. Nem tökéletes meta-
fora, de lehet erről úgy gondolkodni, hogy a szellem olyan, mint a kéz
a kesztyűben. A kesztyű a test, amit a szellem mozgat. A Sixtus-ká-
polna freskóján Ádám a test, Isten a szellem, ami nélkül Ádám csak
egy élettelen test lenne. Néha az ember már meg akar halni, mert fáj
mindene, de a testet nehéz elpusztítani. Szerintem érdekesebb érint-
kezésbe lépni a szellemmel, és fohászkodni, hogy húzza már ki magát
a kesztyűből. Ám gyakran azt feleli, hogy még dolga van, csak azért se
teszi meg. Mindannyian élettelen kesztyűvé válunk egyszer. De ha a
psziché már unatkozik, ha már nincs más, csak fájdalom, akkor fo-
hászkodni kell a szellemhez, hogy „múljék el tőlem e keserű pohár”.

41. oldal
B. D.: A keserű pohár bármi lehet. Szorongok, félek, hogy elherdálom
az életemet, nem teszek semmi hasznosat, nem alkotok maradandót,
nem fejlődöm, nincs párom, pénzt sem keresek. Ez a félelem szinte
megbetegít, ilyenkor aztán nem tudom élvezni azt sem, amiről pedig
tudom, hogy az én valódi vágyam. Ilyenkor úgy érzem, rossz vagyok,
nem azt teszem, amit kell, gyerekesen viselkedem, amikor azt képze-
lem, hogy az élet értelme az, hogy élvezzem.
F. A.: Szerencsés vagy, ha tudod, mi a vágyad. El kéne döntened, hogy
a szorongásodtól kellene megszabadulnod, vagy más elhatározásokat
kellene hoznod, másképpen kellene élned, mint ahogy élsz. Tényleg
rossz vagy? Vagy csak kínzod magad? Mit kell tenned? Nekem pél-
dául semmit sem kell tennem. Az élet nem játék? Nem élvezet? Ki
mondja ezt, kire hallgatsz? Mi a játék, mi az, ami komoly? Lehet ko-
molyan játszani? Kivel szeretnél kompromisszumot kötni? Ki tiltja
meg neked, hogy ragaszkodj a szeretett dolgaidhoz? Szabad vagy.
Nem lehetsz nem szabad. Szabadságra vagy ítélve. Akkor hát mi a
probléma?
Nem keresel pénzt? Hiszen ez is egy szabad választás. Miért ne keres-
hetne az ember pénzt éppen azzal, amit szeret csinálni? Laing gyak-
ran mondogatta, hogy az igazi életművész az, aki vagy el tudja adni a
patológiáját, vagy azzal keres pénzt, amit legszívesebben csinál.
A kérdésedben a retorika és a cselekvés nem egybevágó, nem kong-
ruens. Például azt mondom, hogy le kellene szoknom a dohányzásról,
miközben éppen egy mély slukkot szívok, és a fejem füstben úszik.
Két irányba mehetek. Vagy továbbra is azt tartom, hogy a cigaretta
nem egészséges, és tényleg le is szokom. Vagy folytatom a cigizést, és
mást mondok, mint eddig. Például azt, hogy én egy dandy vagyok, a
cigaretta füstjének aromája nélkül az élet semmit sem ér, így nem is
érdekel, ha tíz évvel korábban fogok meghalni. A harmadik opció ön-
áltatás, szemfényvesztés, hazugság. Nekem furcsa, hogy úgy beszélsz
magadról, mintha valaki másról beszélnél, akit nem is ismersz olyan

42. oldal
nagyon jól. Ámulsz, bámulsz, hogy mi is van. Mintha nem te lennél
az életed egyetlen szerzője, rendezője, dramaturgja. Ha úgy teszel,
mintha te jó lennél, és a legjobbat akarnád mindig, csak nem bírsz
magaddal, mert ő kiszámíthatatlan, megbízhatatlan és rossz, akkor
egy őrült drámát kreálsz. Hiszen a valóság az, hogy egy vagy, nem
kettő. Na, és a szorongás, amiről beszélsz. Hát az nem tör rá senkire
sem. Akkor szorongok, amikor valamit akarok, amit nem lehet
akarni. Például emlékezni valamire, nem elfelejteni, elaludni, akarni,
hogy felálljon a faszom, vagy hogy akarjak valamit, amit éppen nem
akarok. A lámpaláz is szorongás, ami akkor keletkezik, amikor szín-
házat játszom, és egy szerepet akarok alakítani. Például el akarom hi-
tetni mindenkivel, hogy én jó ember vagyok. A lámpaláz rettegés, attól
félek, hogy átlátsz rajtam, és nem Hamlet elevenedik meg benned, ha-
nem az Andrást látod, ahogy kínlódik Hamlet szerepében. Az egész-
nek izzadságszaga van, és kiderül, hogy rossz színész, ripacs vagyok.
Gyakorolni kell a bátorságot, hogy mindig magamat adjam, akár tet-
szem másoknak, akár nem. Mint például André Gregory és Wallace
Shawn a Vacsorám Andréval című filmben.
B. D.: Úgy gondolod, hogy a depresszió legfőbb oka az, ha az illető
rájön arra, hogy egész életében szerepeket játszott, és halvány gőze
sincs, kicsoda ő tulajdonképpen, de nem akar többet szerepet ját-
szani, viszont nem tudja, akkor mit is csináljon. Lehet, hogy valaki
nem is létezik, csak a szerepeiben? A szerepeket le lehet tenni, ma
lehetek üzletasszony, holnap politikus, holnapután börtöntöltelék,
közben családanya, barátnő, kinek mire van szüksége. De honnan
kéne azt tudnom ebben a nagy álarcos forgatagban, ki vagyok én?
Létezem egyáltalán?
F. A.: Mindent, ami él, az határozza meg, amire vágyik. A svábbogár
például a fény forrásától ellenkező irányba mozog, a sötétet szereti; a
penészspórák a hőmérsékleti gradienst követik a mozgásaikban, arra
mennek, ahol melegebb van. Minden gyerek tudja, mit akar, mit nem,

43. oldal
mi érdekli, mi nem. Szomorú látvány, amikor egy felnőtt, egy szülő,
egy tanár megmondja a gyereknek, mire figyeljen, ahelyett, hogy ész-
revenné és tisztelné, mire figyel a gyerek spontán módon és önfeled-
ten. Én a vágyaim vagyok, a vágyaim alanya, nem mások vágyainak
a tárgya. Én ezt kívánom, nem azt, amit mások kívánnak hogy kíván-
jak. A nevelést sokan úgy értelmezik, hogy meg kell tanítani a gyere-
ket, akárki is ő, az senkit sem érdekel. Az viszont fontos, hogy neki egy
jó gyereket kell alakítania. Később megkövetelik, hogy jó tanuló le-
gyen, jó élettárs, jó szülő, jó munkás, jó páciens, jó barát és így tovább.
Minden civilizált helyzet megkövetel bizonyos koreográfiát. Szigorú
tud lenni az etikett, vannak szövegek, amik elfogadhatók, és vannak
tabuk. Az élet színházzá válik, mindenki szerepet játszik, a szexből
tornagyakorlat lesz, és pornográf írók komponálják meg a szeretkezé-
seinket. Így nem csoda, hogy senkit sem érdekel, és én is elfelejtem,
ki vagyok, amikor jelmez és smink nélkül magamra maradok.
B. D.: Itt aztán nagy bajok vannak, és már megint a szavakkal. Vágy,
akarat – ezek a szavak már el lettek kaszálva. A vágyat tiltja az összes
vallás, mint minden rossz forrását, az akaratról meg ugye tudjuk,
hogy az egyetlen helyes verziója az, ha nem akarok akarni. Most meg
azt mondod, hogy én a vágyaim vagyok. Akkor most mi van? Ellent-
mondás!
F. A.: Hegel azt mondta, hogy tézis-antitézis-szintézis...
B. D.: Ja, jó, akkor minden rendben!
F. A: Minden igazság akkor igazán igaz, ha az ellentéte is igaz. Na per-
sze, viccelek. De komolyan! Az a fontos, hogy milyen körülmények kö-
zött van ez, és milyen körülmények között van az ellenkezője. Kezdjük
az akarattal, mert az könnyebb. Az akarat szerve az izomzat. Amit
izommal meg lehet tenni, azt tegyük meg. A gondolat, hogy az akarat
csak arra jó, hogy akarjak ne akarni, az izmokon túlra vonatkozik.
Nem lehet akarni például, hogy én ne legyek én, vagy valami legyen,
ami nincs, vagy valami ne legyen, ami van.
44. oldal
B. D.: Legyen teleportálás most! Süssön ki a nap! Nem fiút akarok,
hanem lányt! Legyen már zöld a lámpa! Ezek a kívánságok kétségte-
len, hogy nehézkessé teszik az életet.
F. A.: Igen, el kell fogadni a valóságot ahhoz, hogy az életben könnye-
dén és kecsesen tudjak mozogni. Azt akarni, hogy más legyen, mint
ami van, az ugyanaz, mint azt mondani, hogy az Isten egy lúzer, és én
jobb világot tudtam volna teremteni.
B. D.: Oké, akkor ne akarjunk akarni olyasmit, amit nem lehet aka-
rattal elérni, irányítani. Viszont azt nagyon nehéz tudni, mi az, amit
tudunk akarattal irányítani, és mi az, amit nem. Érdemes feladni
olyasmit, amivel, ha egy kis erőfeszítést tennénk, akkor fontos dolgok
változhatnának meg? Ha rosszul mérem fel a valóságot, ha a pszic-
hém szemüvegén át lehetetlennek, kivitelezhetetlennek, megoldhatat-
lannak tűnnek a dolgok, miközben csak egy kis izommunkára lenne
szükség, és elérhetném a vágyamat, akkor mi van?
F. A.: Rizikó mindig van. Akkor nem szabad akarni, akkor lesz baj az
akaratosságból, ha a vágyamnak semmi köze sincs az akarathoz. Ha
nem lehetséges az „izommunka”, ami a vágyamat teljesíthetné. Pél-
dául: muszáj emlékeznem valamire, emlékezni akarok – na, de hát
vagy fogok emlékezni, vagy nem. Mindig nagyon akartam emlékezni
azokra a versekre, amiket az iskolában kívülről meg kellett tanulni.
Mégis puskáznom kellett, mert soha nem tudtam bemagolni egy ver-
set sem. Nem lehet akarattal elaludni, faszt felállítani, a repülőtéren a
sorban állást felgyorsítani, betegséget elkerülni, nem meghalni. Azt vi-
szont, amit lehet akarni, akarjam ügyesen. Meg lehet tanulni ügyes-
nek lenni. Akik ügyesek, sok mindent meg tudnak tanítani erről, pél-
dát lehet venni róluk. Sokszor meg is írják a módszereiket, mint pél-
dául az exbankár Michael Phillips, aki a pénz hét törvényéről írt egy
könyvet. Az egyik törvény például az, ha két ember, az egyik szegény,
a másik meg gazdag, ugyanazt akarja, végeredményében mind a
kettő eléri, csak akinek nincs pénze, annak tovább fog tartani. A

45. oldal
másik jó törvény, hogy vagy pénzre van szükséged, vagy barátokra,
nem kell mind a kettő. Ezek jó, hasznos gondolatok, ettől az embertől
lehet tanulni valamit.
B. D.: Az akarattal és az izmozással más baj is van. Akármit csinálok,
a valóság felfoghatatlan, átláthatatlan számomra. A csapáson, amit
magamnak vágok, hogy elérjek egy célt, számtalan kárt okozhatok a
tudtomon kívül is. Bántok, eltaposok, elpusztítok, negligálok embere-
ket, állatokat, gondolatokat, érzéseket. És a nagy kérdés, ami egyálta-
lán nem új, hogy szentesíti-e a cél az eszközt. Ha ebbe belegondolok,
akkor megijedek attól, ami egy aktív, ambiciózus, vágyak felé navigáló
élet ára. Annyit pusztítok, hogy a végén a pokolba kerülök. Ha viszont
nem indulok neki, kinyírom a vágyaimat, elabortálom az üdvössége-
met, és akkor is a pokolba jutok.
F. A.: Két út vezet a megvilágosodás felé, nevezzük, mondjuk, a jobb-
kezesnek, meg a balkezesnek őket. A jobbkezes út az, hogy akarattal
ne akarj semmit. Tegyél úgy, mintha Krisztus lennél, öld meg a vá-
gyaidat. A balkezes úton, ha akarsz fagylaltot, egyél annyit, amíg kie-
légül, kiég a vágyad, ha szexre vágysz, addig szexszelj, amíg bírsz, és
így tovább. A jobbkezes út hívei nem hisznek a balkezesben és viszont.
Pedig mindkét úton el lehet jutni a teljes önazonosságig. A legrosszabb
– és gyakran ezt tesszük -, ha váltogatja az ember a két utat, előresza-
lad, aztán vissza. Ha egy kört képzelünk el, aminek az aljáról indu-
lunk, egyikünk jobbra, a másikunk balra, habár ellentétes irányba
haladunk, mégis találkozunk a kör felső pontján. Mindkét út a meg-
világosodáshoz vezet. Ram Dass, amikor a gurujánál járt Indiában,
egy napon bement a városba. Amikor visszatért, a guruja rámosoly-
gott, és megkérdezte, mi történt. Ram Dass azt felelte, semmi, mire a
guru: „Te disznó, annyi fagylaltot ettél, hogy elrontottad a gyomrodat.”
Ram Dass borzalmas lelkiismeret-furdalást érzett a fagylaltozástól is,
meg attól is, hogy ezt el akarta titkolni. Ám a guru azt mondta neki,
hogy egyen csak annyit, amennyi belé fér, amíg a fülén ki nem jön.

46. oldal
Na, hát ő egy balkezes guru volt. Ez a kérdés a gyereknevelésben is
fontos, mert mindkét útnak megvannak a veszélyei. Szerintem a jobb-
kezes út az igazán veszélyes, mert a szigornak az a következménye,
hogy színész válik az emberből. Két ember felmegy a színpadra: egy
színész és Szókratész. Lehet, hogy senki nem fogja tudni, melyik az
igazi, de ők tudják, és már ez is tragédia. Tehát a gyereknevelésben a
jobbkezes szülő türelmetlen, nem hisz a gyerekben, és meg akarja ta-
nítani, milyen legyen. A balkezes nevelésben a szülő hisz a gyerekben,
abban, hogy csak meg kell várni, mikor lát be dolgokat, mert mindez
csak érettség kérdése. Ennek a szülőnek csak önmagára kell vigyáz-
nia, ki kell jelölnie a saját kereteit, a határait, hogy tudja a gyerek, mi-
kor bántja a mamát vagy a papát, és mikor nem. Nem kell utasításo-
kat adni, nem kell „nevelni”.
B. D.: A balkezes szülő mindig tudja élvezni a gyerekével való együtt-
létet. Ha nem várok el mást a gyerekemtől, mint amit aktuálisan, a
saját örömére csinálni akar, tud, akkor mindig jól érezhetjük magun-
kat együtt. Na persze, ezt elég nehéz mindig tudni egy téli reggelen,
késésben, a cipő felhúzása körüli őrületben. De már az igyekezet is
sokat számít. Jó lenne úgy élni, hogy magától értetődőek legyenek a
dolgok, ne kelljen akarni, parancsolni, kierőszakolni őket. Na jó, nem
ábrándozom.
F. A.: A Tízparancsolat valójában nem parancsolatok gyűjteménye,
mert az a jobbkezes út lenne, hogy csináljunk úgy, mintha jók len-
nénk. Sokkal inkább fenomenológiai leírása annak a tudatállapotnak
– vagyis az embernek, abban a tudatállapotban -, amelyet úgy írhat-
nánk le: megérkezés, megvilágosodás, felébredettség.
B. D.: Kedvenc szent nőm, Casciai Szent Rita az élete minden létező
pontján feladta a saját akaratát, kivéve abban, hogy apáca akart
lenni, Krisztusnak akarta szentelni magát. Ez volt a célja, és az enge-
delmesség a vállalt út, még akkor is, amikor az élet látszólag teljesen
ellenkező irányba vitte, ellehetetlenítette, hogy valaha is elérje a célját.

47. oldal
A szülei akaratára engedelmesen férjhez ment, engedelmesen gyere-
keket szült. Amikor megözvegyült, jelentkezett a zárdába, de nem
akarták beengedni, mert nem volt szűz. Rita állt a zárda előtt, ami be
volt zárva, de éjjel csodálatos módon, a szentek segedelmével átment
a falon, behatolt a zárdába. Ő a lehetetlen vágyak védőszentje. Any-
nyira nem akart semmit, és annyira akart egyetlen dolgot. Egyszerre
mondott százszázalékos nemet, és százszázalékos igent, és ebben a
paradoxonban megnyílt neki valami – a lehetetlen megvalósult. Per-
sze, nyilván megszólal a szkeptikus hang a fejemben, hogy valami tel-
jesen triviális dolog állt a csodái mögött. Mégis ha a hang elhalkul,
legalább van kihez fohászkodni, ha lehetetlen dolgot akarok, olyasmit,
amit nem lehet akarni. Nem csak a szorongás az egyetlen lehetséges
forgatókönyv. Szent Ritáról eszembe jut az is, hogy a „lehetetlen” ak-
kor válik lehetségessé, ha hierarchiába tudom rendezni a vágyaimat.
Ez azt jelenti, hogy komolyan kell venni őket, ismerni és tudni kell, mi
fontos, és mi kevésbé lényeges közülük. Sok mindenre kell nemet
mondani ahhoz, hogy egy valamire igent mondhassak. Az is igaz vi-
szont, hogy – bár Rita áldozatkészségével még a bunkó férjét is meg-
szelídítette – mégis van az egészben valami embertelenség. Amikor na-
gyon akarok valamit, nagyon vágyom valamire, a sok nemmel renge-
teg embert, dolgot, helyzetet, kapcsolatot, lehetőséget semmibe ve-
szek. Szélsőséges esetben annyira akarok valamit, hogy el is pusztí-
tom mindazt, ami az utamba áll.
F. A.: A „Legyen meg a Te akaratod, nem az enyém” csak akkor visz a
csodák irányába, ha a „Te” nem egy személy, nem egy másik ember,
hanem az Isten hangja. Itt „Isten” az, amiről beszélsz, a hierarchia
csúcsa, a legeslegfontosabb. Ha a „Te” egy ember, akkor alárendelem
magam egy szadistának, és felvállalom a mazochista szerepét. Ábra-
hám nem lett volna kész megölni egyetlen fiát, nem engedelmeskedett
volna a szónak, ha azt egy ember parancsolta volna neki. De a hang
Istené volt, a hierarchia csúcsáé, és annak nem lehet nemet mondani.
Szent Rita, amikor akaratosnak tűnt, a csúcsnak engedelmeskedett.
48. oldal
A baj ott kezdődik, ha te hallod az Isten hangját, én pedig nem. Lehet,
hogy megőrültél és hallucinálsz, lehet, hogy én vagyok süket és vak a
spirituális világban.
Annak ellenére, hogy én úgy tartom, a szeretet nem vágy, azt nem
állítom, hogy a vágy rossz. Csak azt mondom, egyensúlyt és mértéket
kell tartani, mert a szeretet nélküli vágy kegyetlenség. De az akarat
nélküli szeretettel is baj van, mert az meg szentimentalizmus. Elhi-
szem, hogy nem fontos az, amit én akarok – önző dolog, felejtsem el -
, mert az igazán fontos az, hogy teljesítsem mások vágyait. Az, aki fel-
ébred ebből a bénító, kényszerzubbonyszerű hipnózisból, meg fogja
ijeszteni az alvajárókat. Vadállatnak vélik majd a megszelídített házi-
állatok.
B. D.: Hát tulajdonképpen a szentek is mind valami ilyesfajta vadál-
latok lehetnek, vagy angyalok, akik emberfeletti erővel hoznak áldo-
zatot. Akarnak nem akarni.
F. A.: Günter Grass A bádogdob című regényében Oskar elhatározza,
hogy nem nő föl, megáll a fejlődésben hároméves korában, így áll ellen
a társadalom követelményeinek. Nem engedelmeskedik. Én viszont
nem akarok olyan maradni, amilyen kezdetben voltam. Persze, hogy
változom, gyerekből ember lett belőlem, megöregszem és meghalok.
Ami fontos számomra, az a spontán őszinteség, amivel minden gye-
rek rendelkezik – ez az, amit sohasem akarok elveszíteni. Abban a pil-
lanatban, amikor egy párkapcsolatban az egyik vagy másik fél elve-
szíti a bátorságát, és már nem meri megmondani a másiknak a tutit,
akkor válik minden unalmassá, megjósolhatóvá. Megszűnnek a meg-
lepetések, és úgy teszünk, mintha már ismernénk egymást. Ha egy
egysejtű organizmus tudja, mit akar – több fényt, kevesebb nedvessé-
get, több meleget -, akkor az ember is lehet elég bátor, hogy őszintén
jelezze, miből akar többet, miből kevesebbet, mennyi a pont jó. Ez az
őszinteség, ez a bátorság a depresszió ellenszere. Egy marslakónak,
aki nem tudja, mi a depresszió, de szeretné megtapasztalni, ezt az

49. oldal
egyenletet írnám fel: elnyomás, zsarnokság, plusz a kifejezés, kinyil-
vánítás hiánya, lehetetlensége egyenlő a depresszióval, mert ez a hely-
zet deprimálja az embert. Ha egy kapcsolatért a szabadságommal fi-
zetek, lehet, hogy nem éri meg. Ha engedelmes szolgaként kell létez-
nem, különben vége az életemnek, lehet, hogy nem éri meg.
B. D.: Értem, de gyakran ezekbe a helyzetekbe csak úgy belecsú-
szunk, észrevétlenül, esetleg valamiféle mintát követve. Mindenkinek
alárendelődöm, mindenkit jobbnak gondolok magamnál. Hogyan le-
het változtatni az áldozati úton, ha végül is nem is akarok azzá válni?
F. A.: Szerintem minden gyerek, aki a világra jön, értékes úgy, ahogy
van, az „univerzum gyümölcse”. Aranyos – szoktuk mondogatni a ba-
bának, és az arany érték, visszük magunkkal mindenhová, vigyá-
zunk rá. Akit viszont tehernek vélünk, idegenekre hagyunk, meg aka-
runk szabadulni tőle, az nem arany, inkább szar. Hiszen a szartól el-
válunk, megszabadulunk, nem foglalkozunk vele. Jártak nálam pá-
ciensek, akik gyermekkorukban azt hitték, az anyjuk seggéből jöttek
ki, mert a mama valami rosszat evett. Mindannyian hajlamosak és
nyitottak vagyunk a hipnózisra, nincs olyan közöttünk, akit a szülei
ne formáltak volna szuggesztiókkal. Akivel rosszul bánnak, azt hiszi,
rossz. Akivel jól, az jónak képzeli magát. Anyánk arca az első tükör,
ahogy ő néz ránk, azzá válunk. De fontos újra és újra az eszünkbe
vésni, hogy amit érzünk, lehet, hogy csak egy rossz álom. Nem is kell
feltétlenül firtatni, hogyan záródtunk bele, egyszerűen fel kell ébred-
nünk, hiszen ma már csak egy csomó rossz szokásból összetákolt
rémálom az, amiben élünk. Az áldozat szerepe, ami vonzó, az is csak
szokás, amit abba tudunk hagyni. Minden szokástól meg lehet sza-
badulni. Kemény munka, de megéri.
B. D.: Eljutottunk tehát az intraperszonális univerzumban megszü-
lető szokásokig. Beszéltünk arról, hogy a pszichénket, azaz az élmé-
nyeinket, érzelmeinket, gondolatainkat a környezetünk formálta és
formálja folyamatosan, és hogy az erre adott reakcióink – a kellemes

50. oldal
utáni vágyódásunk és a kellemetlentől való menekülésünk – alakítják
ki a szokásainkat, amivel aztán kapcsolódunk a környezetünkhöz és
az új emberekhez. Ha nem jó, amiben vagyunk, ha nem boldogítanak
a kapcsolataink, változtathatunk a szokásainkon vagy elmehetünk
máshová.
F. A.: Az érzéseket nem lehet akarattal megváltoztatni. Viszont az aka-
rat alkalmas arra, hogy megváltoztassuk a körülményeinket, vagy
hogy másként cselekedjünk, más tükörbe nézzünk. El kell hagynunk
azt az elvarázsolt kastélyt, ami egykor az otthonunk volt. A torzító tük-
rök után belenézni egy hű, hiteles, megbízható tükörbe először ijesztő,
hihetetlen lehet. Óriási fájdalommal jár rádöbbenni, hogy évtizedeken
át hazudtak nekünk, és mi is folytattuk a hazugságot. De megéri az
ébredés, a fájdalom véges, a megkönnyebbülés végtelen.

51. oldal
 5.
B. D.: Látok embereket, akik ragaszkodnak egymáshoz, miközben ré-
mesen bánnak egymással, vagy olyanokat, akik senkit sem akarnak
látni maguk körül, azt gondolják, egyedül is jól megvannak, megint
mások izgalmas kapcsolatokban élnek. De az biztos, hogy kivétel nél-
kül mindenkinek a boldogsága vagy boldogtalansága a kapcsolatai-
ból, vagy azok hiányából bomlik ki. A téma őrült fontos.
F. A.: Minden kapcsolatnak megvan a maga egyedisége, attól függően,
hogy öt, egymástól független tényező jelen van-e, vagy sem. Az egyik
emberben lehet a másik felé szeretet, vágy, bizalom, tisztelet és kötő-
dés; a másikban lehet az egyik felé szeretet, vágy, bizalom, tisztelet és
kötődés. Ha 1 azt jelenti, hogy a tényező működik, 0 azt, hogy hiány-
zik, akkor egy kapcsolat saját ízét például valahogy így lehetne kife-
jezni: (11011) <—> (10110). Az egyik szereti a másikat, vágyik rá, nem
bízik meg benne, tiszteli és kötődik hozzá. Míg a másik szereti, nem
vonzódik hozzá, megbízik benne, tiszteli, de nem kötődik hozzá. Nem
éppen a legboldogabb kombináció. Lehet szeretni valakit vágy nélkül,
lehet kívánni szeretet nélkül. Lehet szeretni valakit, akiben nem bízom
meg – nem könnyű, de lehetséges. Napóleon nem biztos, hogy szerette
Josephine-t, nem valószínű, hogy tisztelte, de az tuti, hogy kívánta.
Ha nem szeretsz valakit, de tisztelni akarod őt, akkor tedd ezt minél
messzebbről. Nagyon kell szeretni valakit ahhoz, hogy a közelében
tudjak élni. Hiszen minél közelebb kerülünk a másikhoz, annál gyak-
rabban ütközünk egymás különbségeibe, annál nyilvánvalóbb a má-
sik végtelen mássága. Ennek a radikális másságnak az elfogadása,
sőt élvezete a szeretet. Azért a kapcsolatért, amiben kölcsönös szere-
tet, tisztelet, bizalom és vágy van, nem kell feláldozni a szabadságodat,
nem kell szerkeszteni a gondolataidat, meglátásaidat, véleményeidet.

52. oldal
Egy jó kapcsolatban nem kell engedelmeskedni, megalkudni, szol-
gálni, és megengedni, hogy a másik kihasználjon. A szeretet gazda-
gabbá teszi az embert, rávilágít a valóságra, kiszínezi az élményeket.
A nap önzetlen bőkezűsége nélkül, ha nem adná állandóan mindenét
fenntartás nélkül addig, amíg meg nem hal, nem lenne élet a földön.
„Szeretet nélkül, a szeretet emléke nélkül, a hallucinált szeretet nél-
kül, a hallucinált szeretet emléke nélkül nem érdemes élni” – mondta
nekem nem egyszer Laing. A biológus Humberto Maturana azt írta a
szeretetről, hogy nem más, mint kapcsolattartó viselkedés, ami meg-
engedi a másiknak, hogy egy legitim másik lehessen, akivel egyidejű-
leg jelen lehet lenni, együtt lehet élni. Ha én apám legitim fia vagyok,
akkor nem kell harcolnom a hagyatékomért, nem kell semmit sem
bizonyítanom, magyaráznom, szó nélkül, per nélkül megkapom. Ha
valakit szeretek, akkor komolyan veszem, elhiszem, amit mond, amit
akar, amit nem akar, és eszembe sem jut, hogy meggyőzzem őt bár-
miről, vagy hogy érvelnie, magyaráznia, meggyőznie kelljen engem. Az
alapvető definíció így szól: Ha szeretlek, akkor tudnálak bántani, de
nem bántalak! Aki azt mondja: „Ó, hát én soha nem tudnálak bán-
tani!” – hazudik. A szeretet nem egy érzelem, hanem munka. Munka,
amit én végzek azért, hogy a szerettemnek könnyebb és gazdagabb
legyen az élete, mint nélkülem lenne. A szeretet nem kíván semmit. A
szeretet nem vágy. A szeretet bizonyítéka a szeretettnél van, nem a
szeretőben. Én mondhatom, hogy szeretlek ezerszer is, de ha te nem
érzed magad szeretve, akkor nem szeretlek. A másiktól kell megtanul-
nom, hogyan szeressem őt, és jó esetben ő is megtanulja tőlem, ho-
gyan szeressen engem. A szeretet még kölcsönösségre sem vágyik,
ahogy a nap sem vár hálát vagy viszontszeretetet. A szeretet békén
hagyja a másikat, és örül neki úgy, ahogy az éppen van. Nem kívánja,
hogy a másik megfeleljen az ő forgatókönyvének. Onnan tudod, hogy
valaki szeret, hogy szabadabbnak érzed magad az ő társaságában,
mint amikor egyedül vagy.

53. oldal
B. D.: A szeretetet sokan csak egy érzelemnek gondolják, ez az „akti-
vista” felfogásod sokakat felháborít. Létezik egyáltalán a szeretet, mint
érzés? Valami biztos van, mert a psziché lubickol a szeretetben, abban
is, ha én szeretek, de abban is, ha engem szeretnek. Mi van előbb, az
érzés, ami aztán tettekre sarkall, vagy a tettek, amik megteremtik az
érzést?
F. A.: A szeretet nem érzés. A szeretet egy csoda. Az alapvető érzés a
vágy. A vágy nem szeretet, a szeretet nem vágy. Amikor a gyerek meg-
születik, a csoda az, hogy az anya nem nézi parazitának, és nem dobja
ki, nem öli meg. Ez szerintem az etika gyökere: az anya csodálatos
módon oltalmazza az újszülöttet másoktól, de önmagától is. Bánthat-
nálak, de nem foglak. Ez egy ösztönös kötődés, amiből kivirágzik a
szeretet. A vágy kegyetlen is tud lenni, a vágy éhség. Azt a tehenet nem
szeretem, akinek a húsát kéjesen zabálom. Bárki elhatározhatja,
hogy valakit szeretni fog. Akarat kérdése: nem foglak bántani. Köny-
nyebb szeretni valakit, akinek örülök, akivel kellemes együtt lenni,
mint olyat, aki zavar. De az is szeretet, ha azt, aki zavar, békén ha-
gyom, elkerülöm. Fából vaskarikát csinálni, valakiből, aki zavar, kel-
lemes, számomra vonzó egyént faragni, na hát az erőszak.
B. D.: Sokszor beszélünk arról, hogy minden kapcsolatba lépésünk-
höz szükségünk van tiszteletre. Meg kell tanulni valahogy tisztelni a
másikat, ami nem könnyű, ha minket nem tiszteltek, nem vettek ko-
molyan, amikor ismerkedtünk a világgal, az emberekkel. Viszont le-
hülyézni a másikat annyira könnyű, hogy csak na! De miben is áll a
tisztelet? Hogyan kéne megtanulni, csinálni?
F. A.: A tisztelet nekem azt jelenti, hogy komolyan veszem a másikat,
még akkor is, ha nem értek egyet vele. Komolyan veszem, hogy meg-
halljam, amit mond, elhiszem neki, hogy azt mondja, amit gondol és
érez, és érdekel, miért gondolja azt, amit gondol. Nem marginalizálom
őt, hanem mint egyenlő másikat csodálom, hogy annyira másként

54. oldal
gondolkodunk. Kíváncsiság él bennem, és nem akarom meggyőzni,
csak csodálkozom.
B. D.: Eredendően valamiféle hierarchiában éltünk mi, emberek, ami-
nek összetartó ereje volt a felettünk állók és az alattunk lévők iránti
tisztelet. Nemrég hallottam, hogy egy méhcsaládban az összes méh
viselkedését meghatározza a királynő „személyisége”. Ha a méhész
úgy látja, hogy a királynő túlságosan agresszív vagy lusta, akkor ki-
szedi, kinyírja, és a helyére egy jóságos, kedves királynőt tesz, ami az
egész család magatartását „egy emberként” megváltoztatja. Na, ez az
eredeti tisztelet, nem? A tiszteletből adódó hatalom, és hatalomból
eredő tisztelet. „Aki erényével gyakorolja a kormányzást, az olyan,
akár az északi sarkcsillag, amely mozdulatlanul a helyén marad, bár
minden csillag mozog körülötte” – mondja Konfuciusz.
F. A.: A tisztelet nem lehet egyenlő a kérdés nélküli elfogadással, nem
engedelmesség, ezt szedjük szét. Ha félek a felettesemtől, akkor enge-
delmeskedem neki még akkor is, ha nem tisztelem. Ha valaki a mun-
kahelyén állandóan panaszkodik a felettesére, az annak a szimptó-
mája, hogy ő nem jó helyen, túl alacsonyan van a hierarchiában. Mi-
ért? Mert ha tiszteletre méltó a felettesem, akkor nem kritizálom. De
ha én jobban tudnám csinálni a munkáját, mint ő, akkor miért jön a
kritizálás, a panaszkodás? Ehelyett inkább tornázzam fel magamat a
helyére. Lehet, hogy ez nem könnyű, de a panaszkodásban nem ér-
demes benne maradni, mert bele lehet dögleni, ha az ember olyan
alatt dolgozik, akit nem tisztel. Az angol respect szó arra utal, hogy
állandóan frissen látom a másikat, nem formálhatok róla állandósult,
megváltoztathatatlan képet. A kép állandóan változik.
B. D.: A magyar tisztel szó viszont nagyon hasonlít a tiszta szóra. A
szótő, a tiszt, szláv eredetű, jelentése: tisztaság, átláthatóság, feddhe-
tetlenség, becsület, tisztesség, valamint az ezzel járó tisztség. Tehát va-
lahogy a jellembeli nagyság és a betöltött hivatal összekapcsolódik, s

55. oldal
aki így pozícióban van, az megkérdőjelezhetetlen, legyen akár szülő,
tanár vagy munkahelyi felettes. A tisztelet a hierarchia kötőanyaga.
F. A.: Persze, lehet lefelé is tisztelni, azt, aki lelkiismeretesen, klasszul
elvégzi a munkáját, amit elvállal, tisztelhetem az alkalmazottaimat is,
de nem szabad összekeverni a funkciót a személlyel.
B. D.: „A vezetés nem hatalom, hanem egy funkció.” Örülök, hogy le-
írhattam Kamarás Miklós, az én másik mesterem és példaképem
egyik legfontosabb tanítását. Bár vérré válna ez sokakban!
F. A.: Igen, lehet magas pozícióm, de nem jelenti azt, hogy magasab-
ban vagyok. Akkor lehetek tiszteletre méltó, ha példásan ellátom a
funkciómat. Az emancipáció az emberi mivoltunkról szól, azaz úgy
vagyunk egyenlők, hogy mind a ketten elvégezzük azt, amit elvállal-
tunk, amiben szakértők, profik vagyunk. Van, amiben te mondod
meg nekem, mit csináljak, van, amiben én mondom meg neked.
Mind a ketten elfogadjuk, hogy van, amit egyikünk, mást a másikunk
tud jobban. Tiszteljük és megbecsüljük egymást, mi több tanulunk
egymástól. Mint ember senki nincsen a másik felett. Kölcsönös tiszte-
let, kölcsönös megbecsülés az alap. El tudok képzelni egy olyan vitor-
lást, amin tíz ember utazik, és mindennap más a kapitány.
B. D.: Biztos akad olyan a csapatból, aki szélcsendben kormányoz jól,
a másik viharban, a harmadik remekül tud kikötni, és mindenki ab-
ban irányítja a többieket, amiben ő jobb.
F. A.: A francia forradalom óta éltet minket a hit, hogy emancipáltak
vagyunk – „szabadság, egyenlőség, testvériség”. Akkor megpillantot-
tuk a lehetőségét ennek a hármas jelszónak. Az egyetlen dolog, ami
korlátozza az én szabadságomat az, hogy ne vegyem el a másik sza-
badságát. A. S. Neill a Summerhill iskoláról szóló könyvében mesél
arról, hogy egy csapat gyerek Emily Dickinsont olvas egy szobában,
amikor egy fiú elkezd játszani a tubáján. A tanárok azonnal berohan-
nak, felemelik a srácot, és a tubájával együtt átviszik egy hangszigetelt

56. oldal
szobába, ahol nyugodtan, szabadon játszhat tovább. De nem zavar-
hatja meg azokat, akik olvasni akarnak, és nem tubát hallgatni. Ez a
példa megmutatja, hogyan lenne jó gondolkodni, megoldásokat, lehe-
tőségeket keresni, hogy mindenki azt tehesse, amit akar. Amikor a
gyerekeim elkezdtek a falra rajzolni, nagy papírokat tettem fel, hogy
arra rajzoljanak, ne közvetlenül a burkolatra. Nem vettem el a sza-
badságukat, de nem ronthatták el az én szép, fehér falamat. Hozzám
senki ne beszéljen lefelé, de nekem is vigyáznom kell, hogy ne beszél-
jek máshoz fentről lefelé. Lehet, hogy ez az egész lenti-fönti dolog, ami-
ről a hierarchia kapcsán beszélsz, nem más, mint transzferencia. A
másik valódi elismerése, megbecsülése jó gyógyszer az irigység ellen.
Alphonso Lingis filozófus barátom elgondolkodott arról, hogy akár iri-
gyelhetné is Vladimír Askenazyt, amiért olyan fantasztikusan zongo-
rázik, de az a gondolat mentette meg az irigységtől, hogy ha Askenazy
tudná, ő mit csinál, milyen nagyszerű filozófus, hát ő is irigykedhetne.
Így nem kell irigyelnünk egymást, örülhetünk, hogy nem kell egymás
dolgát csinálnunk, de élvezhetjük a másik teljesítményét. Így vesszük
komolyan egymást.
A tisztelet sokféle lehet. Megeshet, hogy csak egy konkrét dologban
tisztelem a másikat. Lingis elmélkedett azon is, hogy néha, amikor
egy-egy utazásán rászokik a dohányzásra – mert olyan helyeken jár,
ahol rossz néven veszik, ha nem gyújtasz rá velük -, függő lesz a ni-
kotintól, és egyedül nem tud leszokni róla. Ilyenkor elmegy egy hipno-
tizőrhöz, és egy óra alatt lejön a cigiről. Hogy van ez? Hiszen emberileg
nem tiszteli a hipnotizőrt, nem akarna beszélgetni, barátkozni vele,
mégis ez a senki segíteni tud neki. Ez az ő egyik problematikája: an-
nak ellenére, hogy nem tiszteli ezt az embert, mégis hasznát veszi.
B. D.: Nehéz tisztelni valakit. Állandóan megvan a lehetőség, hogy le-
hullik róla a lepel, kiismerem, kiderül, hogy nem is olyan csodás,
nagyszerű, mint ahogy képzeltem. Nem akarok csalódni, ezért inkább
gyorsan kijelentem valakiről, hogy egy marha, nincs mit tisztelni rajta.

57. oldal
Esetleg tudom szeretni, mert olyan kis szánalmas, sajnálatra méltó,
esetleg vágyat is érezhetek, kötődhetek is hozzá, de a tiszteletet – no
meg a bizalmat – nem kockáztatom.
F. A.: Érdekes mellékdolog, amit idehozol. Sokan félnek attól, hogy
minél jobban megismernek valakit, vagy minél inkább megismeri
őket valaki, annál hamarabb vége a tiszteletnek. Az én tapasztalatom
az, hogy amikor először találkozom egy pácienssel, mindenféle dolgot
képzelek róla, és ezeknek a legtöbbje nem jó. Már 3-4 óra után is job-
ban szeretem, tisztelem, és várom, hogy újra jöjjön. Szent Ágostont
gyakran idézem, hogy csak azt lehet szeretni, akit ismerek, és csak
azt lehet ismerni, akit szeretek.
B. D.: Lehet, hogy ha Lingis egy óránál többet szánna rá, és megis-
merné a hipnotizőrt, akár még össze is bútoroznának.
F. A.: Levinas azt mondja, hogy az emberi arc megköveteli a tiszteletet.
Inkább a véleményemet áldozom fel, mint a másikat. Legyen minden
alkalommal friss a találkozás, ezt említettem a respect kapcsán, hogy
újból rá tudjak nézni valakire. Soha nem gondolnám, hogy valaki bű-
nöző, bár tudom, hogy lopott, de ha újra és újra az arcába nézek, az
én tiszteletemben az munkál, hogy ő soha többé nem lop. Nem adom
fel. Kockáztatok. Ahogy egy újszülött arca megköveteli a tiszteletet,
úgy egy felnőtt ember arca is tiszteletet parancsol.
B. D.: Sokan vannak, akik szenvedélyesen harcolnak az abortusz le-
hetősége ellen, de nem okoz nekik gondot az a fajta címkézés, amiről
beszélsz. Az emberi arc, ami tiszteletet parancsol, még nem a sajátja
egy magzatnak, de sajátja egy bűnözőnek.
Értem, amit mondasz, meg amit Levinas mond erről az ösztönös eti-
kai normáról, de nem látom, hogy működne.
F. A.: Lucifernek megengedtetett, hogy elforduljon Istentől, mert nem
akart szolgálni. Az összes többi arkangyal igent mondott, ő nemet. Az
arc az élet, s az, ami éltet, belőle sugárzik. A parancs az, hogy „Ne
58. oldal
bánts!”, de ettől el lehet fordulni, nemet lehet rá mondani. Bánthatja
valaki a másikat, mert megteheti. Gondolhatja azt, hogy mivel úgyis
meghal, teremteni nem tud, hát inkább öl. Kínoz. Degradál. Leszarja
az életet.
B. D.: Sok emberrel beszélgetek, aki elcsábul, és bele-beleolvasgat a
párja, gyereke e-mailjeibe, naplójába, meghekkeli a telefonját. Nem
nyugszik, kellenek neki az információk. Persze, ez egyfajta önkínzó,
fájdalmasan édes szégyenkezéssel jár, de izgalommal is. Tisztelet eb-
ben nem sok van, de a bizalmat, ami elvben fontos alapja egy kapcso-
latnak, akkor is lerombolja, ha az égvilágon semmit nem talál. Pedig
olyan jó lenne a bizalmon lebegve, nyugalomban ejtőzni.
F. A.: Bizalomra semmi okunk nincs. Az, hogy megbízzak bárkiben,
teljesen irracionális. Soha, de soha nem tudhatom, mi jár a fejedben,
miről beszélsz, ha nem vagyok a szobában, és esélyem sincs – még ha
magánnyomozókat állítok is rád -, hogy minden lélegzetvételedről tu-
domást szerezzek. Így aztán, ha megbízom benned, azzal ajándékot
adok neked. Elhatározom: annak ellenére, hogy erre semmi racionális
érvem, okom nincsen, mégis, mint egy szép, értékes kincset, neked
adom a bizalmamat. Persze nemcsak neked, hanem magamnak is.
Ha ezt nem tudom megtenni, akkor lehetetlenné válik az életünk. Ak-
kor nyomozok, képtelen leszek spontán és őszinte lenni, figyelek és
gondolkodom, gyanakszom és okoskodom, mert nem akarok naiv és
kiszolgáltatott lenni. Az ajándék arról szól, hogy amíg esetleg, ne adja
isten, tényleg összetöröd a bizalmamat, addig a tiéd, én elengedhetem
magamat. Ez tulajdonképpen hit, hiszem, hogy betartod az ígéretei-
det. Ha a gyerek összetöri a bizalmamat, újra és újra nekiadom ezt az
ajándékot, mert elvárni a másiktól, hogy kiérdemelje, az lehetetlen. A
bizalmat nem lehet kiérdemelni! Ha belemegyek abba a játékba, hogy
ugyan most nem bízom benned, de majd ha jól viselkedsz, és megér-
demled, akkor megbízom benned, hülye vagyok. A hatalom mindig
nálam marad, s ez leigázza a másikat. Ha csalódom benned, két

59. oldal
lehetőségem van: vagy újra adok neked bizalmat, vagy menj a
francba, vége a kapcsolatunknak. De bizalom nélkül kapcsolatban
lenni nagy hülyeség.
B. D.: Jó, de hát sokaknak az egész világa összeomlik egy csalódás,
mondjuk megcsalás után. Elvész az az eredendő bizalom, és ezzel el-
illan a szeretet is. A bizalom elvesztése után nem tudom, lehet-e még
szeretni egymást.
F. A.: Lehet szeretni azt, akiben nem tudok megbízni, csak sokkal ne-
hezebb, és több szenvedéssel jár. Vannak olyanok, akik azt mondják,
én nem ígérek neked semmit, csak úgy akarok veled kapcsolatban
lenni, mint a szél a fa ágaival. Ha azt mondod, vigyem ki a szemetet,
esetleg kiviszem, esetleg nem. Vagyok, ha vagyok, de nem számít-
hatsz rám.
B. D.: De egy kapcsolatban akarunk számítani a másikra.
F. A.: Van olyan kapcsolat, amiben nem lehet számítani az egyik félre.
Egy gyerekkel például teljesen más a helyzet, mint egy felnőttel. Minél
kisebb a gyerek, annál kevésbé lehet rá számítani. Aki úgy él, hogy
senki ne számítson rá, örök gyerek. A felnőtté válás egyik jele, hogy
számíthat az emberre a környezete. Persze azon is lehet spekulálni,
hogy jó-e, kell-e felnőtté válni. Picasso úgy akart festeni, mint egy gye-
rek, önfeledten, gondolkodás nélkül, ösztönösen, zsigerből. Amit lá-
tott, az abból jövő impulzus egyenesen a kezébe ment, nem voltak el-
vek, sem összehasonlítás. De persze minden nője panaszkodott, hogy
nem lehetett rá számítani, nem volt jó vele élni. Meglehet, hogy ha fel-
nőtt volna, akkor nem lett volna művész.
B. D.: Az ösztönösség nem tesz nagyon jót a bizalomnak egy kapcso-
latban, a vágy viszont nagyon is ösztönös. Mindenki tele van minden-
féle bevallott és be nem vallott vágyakkal, amik a másikhoz kapcsol-
ják. Igen, a vágy nemigen mérlegeli a másik érdekeit, szempontjait.

60. oldal
F. A.: Nem csak a szexuális vágy fontos, rengetegféle vágy van két em-
ber között. Azt akarom, hogy főzzön nekem madártejet, de az is vágy,
ha egy pasi azt szeretné, ha a nője magas sarkú, piros cipőben jár-
kálna. Van, aki azt akarja, hogy a másik vakarja meg a hátát, és eb-
ben semmi rossz nincs. Általában úgy van, hogy a vágy durvaságát a
szeretet finomítja. A legjobb példa rá az újszülött, aki egyáltalán nem
szereti az anyját, csak éhes. Megeszi az anyját, nem aggódik érte, ki-
szívja az összes tejet, megöli a mellet, de szerencsére újra csoda törté-
nik. Neki jó, hogy a vágya nem öli meg az anyját. Amikor viszont rájön,
hogy az anyja melle és az arca összetartozik, elkezd „vigyázni” az any-
jára. Winnicott azt mondja, ez a pillanat, amikor a gyerek belenéz az
anyja arcába, a szeretet megszületése.
B. D.: Ez a pillanat az, amikor megszületik az etika! A másik ember
arca, mint parancs: szeretem és felelős vagyok érte. Nem eszem meg,
nem ölöm meg. Az anyám arca az összes ember, tágabb értelemben
az egész környezetem arca lesz. Levinas így ír (ezt már sokszor idéz-
tük, de nem lehet elégszer): „Mindannyian mindenkivel szemben min-
denben lekötelezettek vagyunk, én inkább, mint bárki más. Ez az »in-
kább, mint bárki más« a legfontosabb, habár bizonyos értelemben azt
jelenti, félkegyelmű vagyok.” Említettem, hogy amikor Levinast olva-
som, mindig elsírom magam?
F. A.: Na, ennek örülök! Az alapvető környezetvédelem kezdete is ez:
lehet táplálkozni a környezetből, de nem kell megölni, nem kell telje-
sen, a végletekig kiaknázni. Nagyon fontos pillanat az is, amikor el-
sírod magad, meg az is, amikor a gyerek felfedezi, hogy az anyám az
„én másikom”. Michel Odent szülészorvos még tovább megy, és meg-
kockáztatja a kijelentést, miszerint akinek nagyon fájdalmas volt a
születése, az nem fog vigyázni a világra. A bábák dolga a születés, ami
igen fontos ökológiai pillanat: ha gyengéden születünk, vigyázni fo-
gunk az életre. A második nagy fordulópont, az anya arcában a „má-
sikom” megjelenése, és hogy vigyázunk erre az arcra. Ez a birth of ruth,

61. oldal
a szeretet születése. A ruth angol szó eredetileg szeretetet jelentett. Az
első hetekben a pici ruthless (könyörtelen) az anyja mellével, kívánja,
az övé, de nem kell vigyázni rá, óvni, szeretni. Amikor rádöbben a gye-
rek, hogy a mell a mosolygó archoz tartozik, nem pedig az övé, azon-
nal gyengédebben szopja, és vigyázni kezd rá. A tudatomban megje-
lenik a másik, előbb mint én. Ezt nagy veszteségnek éljük meg gye-
rekként. Egyszerre rájövök, hogy a kezem nem én vagyok, a másik
nem én vagyok, nem tudom kontrollálni, ezért kompenzációképpen
szükségem van valamire, amit birtokolhatok. A nagy probléma min-
den kapcsolatban az, hogy ha a másik nem én vagyok, ha nem tudom
kontrollálni, akkor miért adna nekem bármit, miért van ő velem. A
csoda, a remény az, hogy a szeretet nemcsak bennem születik meg,
hanem talán ő is szeret. Bár külön van tőlem, de mégis jót tesz velem.
B. D.: Ha megtapasztalom ebben a nyitottságomban a „másikom”
szeretetét, akkor megszületik a hit, hogy hatalom helyett, kontroll he-
lyett a szeretet az, ami jó nekem. Vagyis nem kell erőlködnöm azért,
hogy az anyám, és rajta keresztül a világ azt adja, amire szükségem
van.
F. A.: Igen, de nagyon sok párkapcsolatban előjön a gyanú: nem léte-
zik, hogy a másik szeret engem, csak mesterien manipulál. Sartre is
azt hitte, hogy úgy lehet kontrollálni a másikat, ha elhitetem vele, hogy
szeretem. Ez őrület, de millióan így élnek.
B. D.: Erről az jut eszembe, egy kis Simone Weil-parafrázissal, hogy
rosszabb a szeretetet hazudó akarat, mint a szeretet nélküli.
F. A.: Igen, erről volt is egy vitám hajdanán Popper Péterrel. A kérdés
az volt, mi a jobb, egy hamis ölelés vagy egy őszinte rúgás. Alapvető
nézeteltérés támadt közöttünk, én letettem a voksomat az őszinte rú-
gás mellett, ami neki nem tetszett. Ő ebben pragmatikus akart lenni,
én pedig szarok a pragmatizmusra.

62. oldal
B. D.: Az jó. Térjünk vissza pár gondolatra, hogy értsem. A szeretet
születésének csak akkor van értelme, ha előtte megjelenik a hatalom
érzése. Tehát, ha a másik megjelenése az egységből egyszerre teremti
meg a hatalom tudatát és a szeretet tudatát. Ez az, amit mindig mon-
dasz: a szeretet alapállása az, hogy bánthatnálak, de nem teszem. Ez
azért nagyon érzékeny dolog. Mi van, ha egy gyerek nem találkozik
olyan anyával, aki a testét adja, a tejével táplálja, akinek az arcába
merülve tapasztalhatja meg a „másikom” megteremtődésnek pillana-
tát? Mi van, ha a levinasi etika mögött nincs élmény? Marad az elv, a
parancsolat, ami egyáltalán nem ugyanaz.
F. A.: Akinek a másik egy tárgy, mondjuk egy cumisüveg, annak tár-
gyiasul a világ, értéktelen lesz. Nagy csábítást érezhet, hogy manipu-
láljon, mert nincs természetes határ. A normál szoptatásnál magától
értetődik, a mellel természetesek a határok. A gyerek szopás közben
pontosan érzi, ahogy zubog, majd apad a tej, az élményben organikus
ok és okozat van. Aki üvegben kapja a tápszert, nem érez természetes
határokat, minthogy nincsenek is. Az a tapasztalata, az élménye,
hogy valami akaratlagos dolog történik, és ez az akarat korlátlan, nem
társul a másikat, az életet adó, védő szeretettel.
B. D.: Komoly filozófiai alapozású propagandát folytatunk a szoptatás
mellett. Nem baj, sőt! Csak ne felejtsük el, sokan vannak, akik nagyon
szeretnének szoptatni, de valamilyen okból ez nem megy, ám attól
még csodásan jelen lehetnek a babájuk világában. Ami fontos, az a
rengeteg, gyengéd testi kapcsolat, a nyugalomban együtt töltött idő.
És igen, a testi kapcsolatnak, és főleg az anyatejnek is van biokémiai
vonatkozása. Az oxitocin, ami a testi érintkezés, ölelés hatására már
20 másodperc után elkezd termelődni, stresszoldó.
F. A.: Az anya tejében mindenféle anyag található, ami még emlékez-
teti is a gyereket a méhlepényen keresztül kapott dolgokra. Az allergia
azzal kezdődhet, hogy az üvegből érkező tej sokkolja a gyerek immun-
rendszerét. Nem mindenki ért egyet velem, de én lehetségesnek

63. oldal
tartom, hogy van egy rövid ablak a gyerek születése után, amikor le-
hetőség nyílik arra, hogy a gyerek és az anya „egymásba szeressenek”.
Mostanában ezt az időt aranyórának szokták nevezni. Úgy tűnik, a
baba ilyenkor lát, és az anyjával egymás szemébe néznek. Ez a „szer-
elem az első látásra”, aminek az ismétlése később az, amikor az ember
beleszeret valakibe. Úgy tűnik tehát, hogy a gyerek kötődik az anyjá-
hoz, nem mindegy neki, hogy kinek a tejét szopja. Felismeri az anyját
a szagáról, az ízéről, a szívdobogásának ritmusáról. Laing arról be-
szélt, hogy ennek mintájára a nagy változásoknál, például költözésnél,
mindig jó, ha magunkkal viszünk valamit a régi helyről, hogy miután
túléljük a változás kataklizmáját, örülhessünk a világ kontinuitásá-
nak. Beszéltem már arról a páciensemről, akinek az anyja a szüléskor
beteg lett, és a nagynénje szoptatta a saját gyerekével együtt. Négy hó-
napos volt, amikor az anyja visszakapta őt, és ez rossz volt neki, mert
már kötődött a nagynénjéhez. Ennek az embernek mindig két nő van
az életében, az egyik olyan, mintha az anyja lenne, a másik mintha az
anya húga. Soha nem kötődik egyhez, azért, hogy túlélje az esetleges
elválást. Ha mind a kettő kötődik az jó, ha egyik sem, az rettenetes,
ha az egyik kötődik, a másik nem, akkor az, aki kötődik, szenved.
B. D.: Az emberiség korábbi korszakaiban mindig nagyobb közös-
ségbe csöppentek a gyerekek. Szinte minden kultúrában nagy család,
női közösség vagy akár az egész törzs fogadta az új jövevényt. Szerin-
tem bennünk van a lehetőség, hogy egyszerre több emberhez kötőd-
jünk. Lehet, hogy ez csak mostanában válik problémává, amikor a
gyereket fogadó közösség leszűkült. Egy csecsemő szinte csak az anya
társaságát ismeri, esetleg az apáét, de már nincsen egy élettérben a
nagyszülőkkel, a rokonokkal. Így aztán az „egyetlenhez” való kötődés
vagy annak hiánya potenciális problémává válik. Döbbenetes látni
olyan kapcsolatokat, ahol sem szeretet, sem tisztelet, sem bizalom, de
még vágy sincsen, sőt esetleg mindennapos atrocitásoknak van kitéve
az egyik fél, mégis kötődik a bántalmazó másikhoz. Úgy néz ki, egy
ilyen kapcsolatban a kötődés mindent visz. Lehet ezek szerint kötődni
64. oldal
szeretet és vágy nélkül is, tisztelni a másikat kötődés nélkül, esetleg
szeretet nélkül?
F. A.: Rengeteg a kombináció, esetenként az ember elgondolkodhat,
hogy mi is van. A legnagyobb zavar az, amikor az egyik azt mondja,
szeret, de csak vágy van benne. A vágy olyan, mint az éhség. A szeretet
pedig nem éhség. Robert W. Firestone azt mondja, a legrosszabb, ami
megöli a kapcsolatokat az, amikor valaki tele van vággyal, de szeretet-
nek nevezi, mert ezzel gyarmatosítja a másikat. A vágyban, hogy a
másik be legyen szervezve az életembe, legyünk egyek, és az az egy
legyek én, szemernyi szeretet sincs. Tehát akik éhesek, azok nem sze-
retnek. Viszont akik szeretnek, lehetnek éhesek, de mert szeretik a
másikat, vigyáznak rá, nem ölik meg, annak ellenére, hogy kóstolgat-
ják.
Lehet üzleti kapcsolatban lenni szeretet nélkül. A moszkvai csatorna-
rendszerben élő fiatalok párosan élnek, de nem azért, mert szeretik
egymást, hanem mert egymásnak támaszkodnak a hátukkal. Meg-
bízniuk sem kell egymásban, csupán azért maradnak együtt, mert
könnyebb túlélni együtt, mint külön, tehát így hasznos. A szeretet
mégis életre kelhet, akárhogy is kezdődik a dolog. Létezhet-e szeretet
egy gyermek prostituált és az őt megvásárló kliense között? Az egyik
pénzt vár, a másik szexuális élvezetet. Mégis egy pillanatban csoda
történhet, és megszerethetik egymást.
B. D.: Na, hát azért a kiszolgáltatott helyzet, az egyoldalúság, az em-
beri méltóság hiánya ebben a szituban aligha engedi meg a valódi sze-
retetet. Meglehet, hogy valamilyen módon kinyílik a szív, de lehet,
hogy ez csak valamiféle érzelgősség. Aligha a prostituált gyerek elmél-
kedik erről a témáról. Néha minden hülyeséget szeretetnek nevezünk.
F. A.: Az egyik Pedro Almodóvar-filmben, a Matadorban van egy jele-
net: egy férfi, ölében a nővel, az arcuk egymás felé fordul, néznek egy-
más szemébe, és ahogy az orgazmus jön, abban a pillanatban meg-
ölik egymást. Szeretet ez? Hogy mi ez, arra én nem tudok válaszolni.
65. oldal
Egy másik, japán filmben egy fiatalember és fiatal nő minden reggel
egymás szemébe néznek, a századik után megállnak, délután elmen-
nek sétálni, fogják egymás kezét, majd egyszer csak a fiú megöli a
lányt. Utána felhívja a barátját, és elmondja, mit csinált. Hogy meg
akarta őrizni ezt a tökéletes pillanatot, és csak így lehetett megtenni.
Igen, nagyon gyakran elhiszik az emberek, hogy szeretnek, amikor
ilyeneket csinálnak. Ilyen hülye dolgokra azt mondják, szeretet.
B. D.: Szóval a vágyat összetévesztjük a szeretettel, a kötődést össze-
keverjük a szeretettel, ha megszűnik a bizalom, már nem tudunk sze-
retni sem és így tovább. Elég nehéz kapcsolatban lenni, hallod. Úgy
tűnik, a legerősebb, ami összeköt minket, az tényleg a kötődés, a füg-
gés vagy csimpaszkodás, de erre meg sokan azt mondják, hogy prob-
lémás.
F. A.: A függőség teljesen rendben van. Normális gyerek és szülő kö-
zött, ha a gyerek függ a szülőtől, de nem jó, ha a szülő függ a gyerektől.
A gyerek felfelé néz a szülőre, a szülő lefelé néz a gyerekre. Az emanci-
páció az, amikor se felfelé nézni, se lefelé nézni nem kell. Ha nincs
olyan, akire fel kell nézni, és nincs olyan, aki lenéz, rájövünk, hogy
emberileg egyenlők vagyunk. James Keys matematikus költőként is
írt, például azt, hogy a jó kapcsolat az, amikor két ember kölcsönösen
függ egymástól, annyira, hogy egyikük sem tudna vagy akarna a má-
sik nélkül élni. Manapság ezt olykor betegségnek nyilvánítják, kode-
pendenciának, társfüggőségnek hívják, de szerintem ez hülyeség. Ki
nem kodependens? Akkor van baj, ha nem kölcsönös a függés, mert
akkor nem éltet. Ha az ember olyasvalamitől függ, ami élteti, az jó. A
levegőtől is függünk, az éltet, a heroin is függőséget okoz, de az megöl.
Ha más szavakat használnánk, akkor jobban hangzana, például,
hogy két ember kölcsönösen odaadó, lelkes vagy ragaszkodó, vagy
hogy egymásnak szentelik magukat. Miután Arthur Koestler öngyil-
kos lett, a fiatal felesége pár perccel később szintén megölte magát.
Sokan írogatták, hogy a hülye Koestler magával vitte azt a szép fiatal

66. oldal
nőt. Pedig a nő hagyott egy levelet, amiben leírta, hogy a férje nélkül
nem akar élni, annyira jó volt vele a MI, hogy inkább nem keres má-
sikat. Ezt lehet függőségnek nevezni, szerelemnek vagy bárminek. Én
megkérdőjelezem, hogy rossz a függőség, amikor mindannyian füg-
günk mindentől. A lányom például függ tőlem anyagilag, és bár függő
állapotban van, ez nem jelenti azt, hogy nincs szüksége arra, hogy
autonóm embernek érezze magát. Igaz, néha az autonómiát de-
monstráló cselekedetek olyan haszontalanok és pitiánerek tudnak
lenni. A lányom például mindig késik. Két organizmus – akár egy-
sejtű, akár ember – kapcsolata a következő formákban mutatkozhat
meg:
Szimbiózis – együttélés, életközösség úgy, hogy mindkét társ számára
előnyös a kapcsolat. Jobb nekik együtt, mint külön.
Parazitizmus – élősködés, ahol a kapcsolat nem szimmetrikus. Az
egyik, a parazita hasznot húz, míg a másik, a gazda szenved: elgyen-
gül, megbetegszik, megrongálódik, meghal.
Kommenzalizmus – asztalközösség, amikor az egyiknek jobb az
együttlét, míg a másiknak mindegy, sem nem jobb, sem nem rosz-
szabb.
Ha odafigyelek arra, ami történik, egy ötperces találkozás is elég arra,
hogy megállapítsam, feléledtem-e vagy lehervadtam-e az együttlét fo-
lyamán. Több-e az energiám, jobban érzem-e magam a találka után,
mint előtte? Ápolni, művelni kell a tápláló kapcsolatokat, és mene-
külni kell azokból, amik mérgeznek, kimerítenek, fárasztanak. Nem
kell magyarázni, nem kell érteni semmit. Fritz Perls már a hatvanas
években tisztán látta ezt, és bátorította pácienseit, hogy vigyázzanak
magukra. „A szavaid hazudnak, meggyőznek, rábeszélnek, de a hang,
a dallam mindig igaz: méreg vagy táplálék” – mondta. Mindez mindig
az adott két ember között történik. Lehet, hogy valaki engem mérgez,
de az még nem jelenti azt, hogy más valaki nem találná őt táplálónak.
Nem könnyű párkapcsolatban élni.
67. oldal
B. D.: Van két ember, ÉN és ÉN, akik elkezdenek együtt Ml-t alkotni.
Arra végtelen sok variáció létezik, hogy mennyire tudnak, akarnak eb-
ben feloldódni. Például az 1-es rajzon éppen csak érintkezik a két em-
ber, a kapcsolat nem foglal el túlságosan nagy helyet az életükben. A
2-es rajzon viszont szinte teljesen összeolvadnak, gondolom, egyforma
ruhát hordanak, hasonló hanglejtéssel beszélnek, sőt hasonlítanak is
egymásra pár évtized után. A 3-as rajzon van saját életük, és közös
életük. Szerintem rendben van mind a három variáció, és még az ösz-
szes többi is, ha mind a két ÉN egyetért abban, hogy az adott változat
jó. De mi van, ha az egyik többet akar, mint a másik? És mi van, ha
családot alapítanak? Ez nekem arról szól, hogy két ember elhatá-
rozza, mostantól nemcsak egymással foglalkoznak, hanem lesz egy
közös dolguk, feladatuk, projektjük, amin munkálkodhatnak.

68. oldal
69. oldal
Ez óriási döntés, és persze nagyon nagy kihívás is arra, hogy bele-
csússzanak szerepekbe, mintákba. Addig, amíg ketten vannak, nehe-
zebb szerepet játszani, mert az intimitásnak – pont a lényege miatt –
nincsenek nyilvános mintái. Ám amint kimondatik, hogy az ügy ko-
molyra fordul, minták, szerepek milliói közül választhat a fiú meg a
lány is. Szerintem rengetegen azért kepesztenek egy hivatalos kapcso-
latért, házasságért, mert a szerepben meg tudnak pihenni, a feladatok
mentesítik őket az intimitás rizikóitól.
F. A.: Nekem a rajzaidról az jut eszembe, hogy a rész, ami közös, az a
közös élvezetek kertje. Így akkor a körök egy kicsit mást jelentenek.
Az ÉN-ben az van, amit én élvezek, és a MI a közös kert, amit mind a
ketten élvezünk. Ez azt jelenti, hogy az elsőben alig van valami közös,
a másodikban majdnem minden, a harmadikban meg van egy na-
gyon szép kertünk. Egy kapcsolatban az a feladatunk, hogy ezt a ker-
tet kultiváljuk. Ha én vagyok a sötét, és te behúzol engem a világosba,
akkor te élvezed, de én nem. Ha én behúzlak a sötétbe, akkor én él-
vezem, de te nem. Fontos, hogy egy kapcsolatban őszinték legyünk,
és ne adjuk be a derekunkat a másiknak, például félelemből. Mind a
három helyzet jó, ha a sötét és a világos is boldog, ha nem neheztel-
nek, nem félnek, nem szenvednek, és a kertben, egy új színben, tény-
leg játszani tudnak. Nem szabad bent maradni a kertben, ha nincs
ott élvezet. Emlékszem, egyszer, amikor Lainggel együtt előadtunk
Vancouverben, ő egy nagy amerikai felmérésről, a Hite Reportról
(1981) beszélt, ami szerint az amerikai feleségek 85%-a nem szereti a
férjét, és nem is vágyik rá. Laing szomorú lett, és elgondolkodott, hogy
hát akkor mi a fenét csinálnak. „Ház és kertet” játszanak? Ha én ala-
kítom Rómeót, te pedig Júliát, az nem jelenti azt, hogy a színész és
színésznő szeretik egymást. Márpedig az ő gyerekeik erre a színpadra
születnek.
B. D.: Azért sanszos, hogy ha jön a gyerek, az elég nagy dolog, és akár
igazivá is tehet egy színpadinak indult kapcsolatot, nem? A születés

70. oldal
és a halál nagy lehetőség arra, hogy kapcsolatba kerüljünk a valóság-
gal.
F. A.: A házasság vagy jobb lesz a gyerek születése után, vagy rosz-
szabb, de semmiképp nem marad ugyanúgy. A gyereknek nehéz, ha
az ő megjelenése nem vág át mindenen, ha ő sem tudja valódivá tenni
a kapcsolatokat.
B. D.: Örök visszatérő kérdés, hogy egy gyereknek mi a jobb, egy rossz
házasságban, rossz családban élni, vagy ha a szülők inkább elválnak.
F. A.: A gyerekek szenvednek, ha nincs család, ha az apa és az anya
elválnak, és szenvednek a rossz családban is. Gyakran észrevettem,
hogy ha nincs szeretet, vágy, tisztelet, bizalom a szülők között, akkor
a gyerekek örülnek, amikor elválnak, és remélik, hogy mindegyik talál
valakit, akit valóban szerethet. A gyerek elől nem lehet eltitkolni sem-
mit sem. Ő abban a térben úszik, amit a kapcsolatban Ml-nek nevez-
nek. Ha a szülők úgy tesznek, mintha minden rendben lenne, még
nehezebbé válik a gyerek dolga, mert nem talál szavakat a valóságra.
Laing egyszer azt írta, hogy a jó család az, ha azokkal vagyok, akikkel
leginkább lenni akarok a világon, és az otthon az a hely, ahol inkább
vagyok, mint bárhol máshol, de nem tettetve, hanem őszintén. Azt
mondta, hogy a legtöbbünk színházban nőtt fel, amiből menekülünk.
Ha szerencsések vagyunk, magunk később tudunk valódi otthont és
családot teremteni, de van, hogy megismételjük a mintát, és azok,
akikkel együtt akarnánk lenni, nem otthon vannak. Nagy városokban
észrevették, hogy a reggeli forgalom gyorsabb, mint az esti, amiből
arra következtettek, hogy az emberek örömmel hagyják el az otthonu-
kat, és vonakodva mennek hazafelé. Laing azt kívánta, milyen jó
lenne, ha fordítva lenne, ha azokkal élhetnénk, akikkel akarunk. Sze-
rencsések, akikkel nem bánik így el a sors. Amikor valaki azt hajto-
gatja, hogy a gyerekek miatt nem válnak el, akkor én vöröset látok.
Pont miattuk kell elválni! Máskülönben azt tanítjuk nekik, hogy el kell
tűrni a szar kapcsolatokat. Viszont ha elválunk, és találunk olyat, aki
71. oldal
szeret minket, azzal jó példát adunk a gyereknek arra, hogy lehet ke-
resni és találni jó kapcsolatokat. Csak úgy bátoríthatjuk a gyerekein-
ket arra, hogy addig keressenek, amíg meg nem találják azt, akivel jó
együtt lenni, ha mi magunk is azt tesszük. A fájdalmat, ami abból
keletkezik, hogy a szüleim elváltak, könnyen elbírom, ha anyám is,
apám is őszinték velem, és senki nem játszik színházat, nem titkol el
előlem semmit. „Apád rájött, hogy inkább férfiakkal csókolózik, mint
velem” – mondja a mama. Érthető, nem? „Anyád nem tudja megbo-
csátani nekem, hogy inkább rajzolok és festek, mintsem hogy pénzt
keressek, hát talált magának egy üzletembert, aki mellett nem fél a
szegénységtől” – mondja a papa. Érthető, nem?
B. D.: Na, ez nem a Szent Rita útja, az biztos! De általában is igaz,
hogy nagyon sokan fogadják kételkedve, amikor arról beszélsz, hogy
ha rosszul érzem magamat, változtassam meg a környezetemet. A
környezet megismerése, megszeretése, eltűrése, tolerálása csupa po-
zitív érték. Ha empatikus vagyok, akkor megértem, hogy a másik,
még ha bánt is engem, miért teszi, amit tesz. Ha megértem, akkor
meg is sajnálom mindazért, ami idáig vezetett. Sajnálom, szeretem,
nem akarom még én is bántani azzal, hogy elhagyom. Hiszen az fájna
neki. A másik, amit szintén rengetegen mondogatnak, hogy minek
menni, hiszen a bajaimat én hívom a fejemre, én kreálom a kapcso-
lataimat olyanná, amilyenek, hiába megyek akárhová, viszem ma-
gammal magamat. Vert az apám, ver a férjem, ver a szeretőm, ez va-
gyok én.
F. A.: Na igen, az emberek folyton azzal ijesztgetik egymást, hogy ne
menj sehová, maradj csak a szarban, úgyis megismétled majd ugyan-
azokat a hülyeségeidet, ahová mész, nem lehet megszökni a bajaidtól.
Hát a francot nem! Ezt csak azok hajtogatják, akik gyávák, és nem
mernek menekülni, inkább irigylik azokat, akik bátran menekülnek.
Én tizenhat évesen Magyarországon kijelentettem, hogy világgá me-
gyek, aztán később Torontóban azt, hogy Vancouverbe megyek, és

72. oldal
meg sem álltam addig, amíg olyan helyet nem találtam, ahol jól tu-
dom érezni magam. Minek ülnék a szarban? De ami a kapcsolatokra
vonatkozik, az az igazán fontos. Én rajtad keresztül vagyok annyira
én (ahogy e. e. Cummings megfogalmazta), és ez teljesen megcáfolja
azt a tételt, hogy reprodukálnám a kapcsolataimat újra és újra. Ha
valaki mással vagyok, minden megváltozik. Ha megváltoztattam a
környezetemet – a másik ember a környezetem -, én is megváltozom.
Nemrég egy tizenöt éves fiút akartak elhozni hozzám, aki meghara-
pott, megvert egy másik fiút. Nem is akartam vele találkozni, csak a
szüleivel megbeszélni, hogy van-e esetleg valami ismerősük, akihez el
tudják küldeni egy időre. Az ilyen vadság azt üzeni, kéri, hadd kerül-
hessen más körülmények közé, ahol megtalálhatja az egyensúlyát.
Robert Firestone-ék Los Angeles-i kommunájában (The Environment)
egy időben a serdülő gyerekek mindenféle bajba kerültek. A közösség
vett egy nagy óceánjáró vitorlást, megtanították a gyerekeket, hogyan
kell kezelni a hajót, kineveztek egy tizenhat éves kapitányt, és elküld-
ték őket, hogy vitorlázzák körül a Földet. A különféle kikötőkben va-
laki mindig várta őket, kicsit beszélgettek velük, megölelgették őket,
de a tengeren egyedül voltak. Négy hónap után, amikor hazatértek,
mindenki teljesen megváltozott. Ez egy kreatív és nagyon bátor meg-
oldás.
B. D.: Hát, nem tudom, hogy el merném-e ereszteni a gyerekeimet egy
ilyen kalandra. Vagy szabad-e egy gyereket visszafogni? Egy barátom,
sokat látott ember, fiatal korában egy sportág ígéretes tehetsége volt,
bajnok, nagy reménység. Egyszer lehetősége nyílt arra, hogy egy nagy
nemzetközi versenyen megmérettessék, esélyes volt aranyéremre. Az
édesanyja viszont féltette. Az edző elment a családhoz, könyörgött,
hogy engedjék el a gyereket, az egész család élete megváltozhat, de
nem és nem. Persze, a „mi lett volna, ha...” rossz kérdés, de mégis
megáll az ész, amikor ennyire nyilvánvaló, hogy az út, az elindulás, a
kirepülés a megszokott keretből milyen nagy lehetőség lett volna a
számára. Mert, ami ezután jött, a megvadulás, sokévi börtönnel
73. oldal
tetőzve, az elég pokolian alakult. Talán most valahogy mégis körbeér
ez a sors, mert külföldön dolgozik ez az ember, bátran, sikeresen, ha
nem is ott, ahol a világbajnokság lett volna huszonöt éve. Itt a szülői
féltés nem engedte a változást. De azt hiszem, hogy általában is a fé-
lelem fogja vissza az embereket. A szexuális bajok mögött is félelem
húzódik meg. Ha egyszer kudarcot vall valaki, akkor jó eséllyel a kö-
vetkező alkalommal is hasonló rossz vár rá.

74. oldal
 6.
F. A.: Én azt mondom, hogy az egyénnek nincs is szexualitása. Egy-
szerűen hülyeség azt állítani, hogy ilyen vagy olyan az én szexualitá-
som, mert az ember csak azt tudja, milyen a szexualitás egy konkrét
valakivel. Egy másik emberrel egészen más lehet, meglepően, döbbe-
netesen, katartikusan más. Na persze, ez nemcsak a szexre vonatko-
zik, hanem bármilyen más kapcsolódásra is. Minden egyes kapcsolat
teljesen egyedi, és a benne részt vevőknek óriási meglepetés. Francis
Huxley egyszer, amikor megdicsértem, milyen ékesszóló – mert fél
órán át dicsért engem, soha hasonlót nem kaptam senkitől -, azt
mondta, ez csak nekem szól, nem tud mindenkivel ilyen ékesszóló
lenni. Tehát még beszélni is más élmény más emberrel, hát még tán-
colni vagy szeretkezni. Semmit nem lehet absztrakt módon elképzelni,
pláne csinálni. Én tudhatom, milyen azokkal, akikkel eddig táncol-
tam, de egy új partnerrel egészen más dolgokat fedezhetek fel. Hülye-
ség azt mondani, ne válj el, mert úgyis meg- ismétled azt, amit az előző
kapcsolatban csináltál. Ez egyáltalán nem biztos! Persze, nem azt
mondom, hogy váljon el mindenki. Ha én kapcsolatban vagyok vala-
kivel, és nem tetszik nekem az, ahogy a másik van, elkezdem kriti-
zálni, hogy mit változtasson meg, ott kritika van, nem pedig szeretet.
Viszont ha én csinálok valami mást, mint addig, akkor ő sem tudja
folytatni azt, amit addig tett, ennek az extrém esete az, hogy ottha-
gyom, de nem kell feltétlenül így tenni. Ha én másképp viselkedek,
akkor ő is megváltozik, nekem kell elég bátornak lennem.
B. D.: Tényleg nagy hülyeség ugyanazt csinálni, és más eredményre
várni. Ha mást akarok, csináljak mást. Bármi mást. Már csak ezért
sem szabad belemerevedni a szerepekbe. Amikor két ember

75. oldal
találkozik, megismerkedik, mindig kinyílik a lehetőség, hogy szerep
nélkül tudjanak együtt lenni.
F. A.: Akkor lesz rossz a találkozás, ha észre lehet venni, hogy a másik
nincs benne. Nagyon jó a szeretkezés, de csak addig, amíg van re-
mény, hogy igazi kapcsolat születik. Ha az indiai csakrák szimbólum-
rendszerét használom (miért ne?), akkor, tegyük fel, a pasinak csak a
második és harmadik, azaz a szex és a hatalom csakrája nyílik ki, míg
a nő a második és a negyedik, a szex és a szív csakrával szeretkezik.
Ebben a helyzetben a nő mínuszban lesz érzelmileg. Ha ő is úgy tudna
benne lenni a kapcsolatban, hogy a második és harmadik csakrája
van nyitva, akkor őrületesen jókat szeretkezhetnének, mindenféle
nagy érzelmek nélkül, de esetleg izgalmas hatalmi játszmákba bonyo-
lódva. Ha a pasi meg tudná megnyitni a negyedik csakráját, akkor az
egész magasabb szintre emelkedhetne, és a kapcsolat lenne a fontos,
a szex pedig másodlagos. Végtelen sokféle kombináció lehetséges. Azt,
hogy egy adott kapcsolatban mi történik, soha nem lehet előre tudni.
B. D.: Ehhez képest mennyit okoskodunk, atyaég! Pedig egészen egy-
szerű lenne, ha a kapcsolatot nem mint a saját megmérettetésünk
terepét néznénk, hanem csak az élvezetet, a testi, lelki, szellemi élmé-
nyeket keresnénk. Ha jó nekem veled, akkor igyekszem kapcsolatban
lenni veled, ha nem, akkor elkerüllek, mi több, menekülök előled.
F. A.: Fritz Perls azt ajánlotta mindenkinek, hogy minden beszélgetés,
találkozás, érintkezés, kapcsolódás után álljon meg, és kérdezze meg
magától, jobban érzi-e magát vagy rosszabbul, netán ugyanúgy. Azo-
kat, akik, amik után rosszabbul érzem magam, el kell kerülni! Az nem
úgy van ám, hogy mindenki rosszul érzi magát ugyanazzal az ember-
rel, ez is teljesen egyéni, személyes. Ha én veled olyan vagyok, ami
neked rossz, akkor el kell kerülnöd engem, az én élményemért meg
én vagyok a felelős, az én dolgom.
B. D.: Ha így ülünk a lovon, akkor nem is kell magyarázni, miért élek
valakivel, miért akarok akár megházasodni. Nem is lehet. Csak. Nem
76. oldal
akarok, nem is tudok a másik nélkül élni. Ugyanígy nem kell magya-
rázni, miért akarok elválni. Nem is lehet. Csak. Nem akarok, nem is
tudnék a másikkal tovább együtt élni. Nem kell magyarázni semmit.
Pál Feri az egyik Nyári Egyetemünkön tartott előadásában azért ezt
egy kicsit máshogy írta le. Ő külön kiemelte az elköteleződést, ami a
kríziseken átsegíti a kapcsolatot. Honnan tudom, hogy az, ha ma úgy
érzem, nem tudok a másikkal élni, csak egy rossz hangulat vagy egy
igazi, mély nem az együttélésre? Hogyan tudja az elköteleződés élhe-
tővé tenni a kapcsolatot, ha az egyébként rémes? Érték-e a házasság
csak azért, mert van, vagy hagyjuk ezt az egészet a fenébe?
F. A.: A házasságot a szanszkrit nyelvben ugyanaz a szó jelöli, mint a
halált. Nem véletlenül. Két szabad embernek, két ÉN-nek, szabadon
kell választania, hogy belehalnak a Mi-be, különben nincs, nem létez-
het a MI. Persze, van feltámadás és újjászületés, de az, aki voltam,
soha többé nem leszek még egyszer. Beszélgettem egyszer Carl
Whitakerrel, a családterápia egyik úttörőjével egy konferencia végén.
Bizalmasan felém hajolt, majdnem suttogva azt mondta: „Sietek
haza, öreg vagyok, a feleségem sem fiatal már, nem akarok egy percet
sem veszíteni az együttlétünkből. Ne mondd meg neki, de ha meg-
halna, nem ő hiányozna nekem rettenetesen, hanem inkább az az
egyedülálló MI, ami csak ő közötte és én közöttem, köztünk létezik.”
Néha sajnos egy oltás nem fogan meg, így néha egy házasság sem,
hiába volt lagzi, gyűrű és hivatalos aláírás. Sajnos, ha az ember azt
akarja, hogy olyan közel kerüljön egy másikhoz, amilyen közel embe-
rileg lehetséges, de ez éppen a házastárssal nem megy, akkor mene-
külni kell, a megalkuvás, a vágy feladása nem lehet cél. Amikor pá-
rokkal dolgozom, gyakran úgy tűnik, mintha egy három méter hosz-
szú rúd lenne közöttük, az öveikbe akasztva úgy, hogy sem közelebb,
sem távolabb nem kerülhetnek egymástól. Ilyenkor az a célom, hogy
eltávolítsam a rudat. Ha ezután közelebb kerülnek egymáshoz, mint
valaha, vagy eltávolodnak, az már nem az én dolgom. Nem kudarc a
válás, ahogyan a halál sem az. Összejövök valakivel, van valami dol-
77. oldal
gunk, aztán észrevesszük, hogy már nincs dolgunk, és elválunk. Min-
den születésben benne van a halál. Miért nem gyászoljuk a születést?
Miért nem ünnepeljük a halált? Miért nem sírunk a lagzikon, és mu-
latunk a válóper végén?
Ahogy mondtam, hontalan az, aki nem siet haza, hontalan, aki nem
azokkal él, akikkel leginkább élni szeretne. Többet és jobbat tanulna
a gyerek, ha két boldog otthona lenne, mint ha egy, ami valójában
nem is otthon. Gyakran kiderült párterápiákban, hogy a nőben a sze-
retet, a meghitt kapcsolat beindít valamiféle anyai ösztönt a férfi irá-
nyába, ami nem múlik el még akkor sem, amikor már nincs vágy, és
nyilvánvaló, hogy „nem illenek össze.” Mint ahogy a gyermekétől so-
hasem, vagy ritkán fordul el egy anya, úgy gondol a megbántott nő a
férjére, mintha a fia lenne. Aggódik érte, nem akarja, hogy szegény
magára maradjon.
A mi kultúránkban szokásos a halál tagadása. Olvasd el Ernest Bec-
ker könyvét, a The Denial of Death-t (Vancouverben írta, 1973-ban,
amikor már halálos beteg volt). Ez kiterjed mindenre, ami véget ér:
nem akarunk elaludni, nem akarunk elköszönni, nem akarunk köl-
tözni, nem akarunk elválni. Tagadjuk a dolgok végét. Még az embrió
sem akar megszületni. Otto Rank írta a Das Trauma der Geburt című
könyvében, hogy a magzat csak akkor adja meg a jelet az anyjának,
hogy szülni, születni kell, amikor a halálfélelme – hogy bent marad –
erősebb, nagyobb, mint az életfélelme, azaz az ismeretlentől való fé-
lelme, ha kitör. Gyakran úgy érezzük, ha változtatunk, az egyik kelle-
metlen helyzetből egy másik még kellemetlenebb helyzetbe kerülünk.
Nincs garancia. Hogyan lehetne ezt másképp megoldani? Hát vagy-
vagy. Vagy legyen kaland, merész vállalkozás, a rosszból elővarázsolni
a legjobbat, ami csak lehetséges, vagy abban a pillanatban, amikor
észlelem, hogy már várom, legyen vége valaminek, vessek véget neki!
Mindkét irány kiküszöböli az eltűrést, a vonakodó, kelletlen együttlé-
tet. Akit megerőszakolnak, csak arra vár, hogy vége legyen. Akit

78. oldal
kínoznak, csak arra vár, hogy vége legyen. A trauma az, hogy nem
tudok, nem lehet menekülni valamiféle gyötrelemből. Ne használjuk
a másik embert arra, hogy büszkék lehessünk teherbíró kapacitá-
sunkra!
B. D.: Akkor tényleg csak az a mérce, hogyan érzem magamat a kap-
csolatban. Addig, amíg két ember spontán és őszinte tud maradni
egymással, amíg egyik sem fél a másiktól, addig izgalmas, veszélyes,
életteli marad a kapcsolat. Abban a pillanatban, amikor az egyik vagy
a másik megszűnik azáltal, hogy már nem mond el mindent, amit
gondol, érez és tesz, amikor a kettő már nem birkózik az igazságért,
hogy az megjelenhessen közöttük, tulajdonképpen vége a kapcsolat-
nak.
F. A.: Egy kapcsolat kezdetén a két ember két egész, önálló egyed, iz-
galmasak a különbségek, működik a szex, van tisztelet, bizalom, vágy
és szeretet. Ha egymásba olvadnak, eggyé válnak (fúzió) a társak, ha
beszervezik a másikat önmagukba, akkor megszűnik az izgalmas fe-
szültség, megszűnnek azok a meglepetések, amik a kezdeti vonzalom
kellékei voltak. Én leszek a veséd, te leszel a májam. Én gondolkodom,
te érzel. Én keresek pénzt, te költöd el. Márpedig nem izgalmas a má-
jammal szeretkezni. Ha így válunk eggyé, akkor a szeretkezésből csak
maszturbálás lesz. Ilyenkor a párterápia arra jó, hogy megszüntesse
a fúziót, segítsen abban, hogy mindkét fél önmaga maradhasson, és
teremtsen elég nagy teret a kapcsolatban ahhoz, hogy egyiknek se
kelljen szerkesztenie önmagát, hogy megfeleljen a másik forgatóköny-
vének. Ez a fúzió az, amit meg lehet ismételni egy új kapcsolatban is.
Legyünk ketten egyek, és az az egy legyek én! Nem szabad átadni ma-
gad a másiknak. A behódolás, az engedelmesség, az eltűrés megöli a
kapcsolatot. Ha viszont mindkét partner átadja magát a szituációnak,
amiben találják magukat, a Ml-nek, ami a valódi kapcsolat, amiben
mindketten részt vesznek, akkor tartós és tápláló lesz a frigy.

79. oldal
Néha úgy elnézegetek párokat, és el sem tudom képzelni, miért van-
nak együtt. De amiért együtt vannak, az az, amit ők ketten együtt csi-
nálnak, és senki mással nem tudnának. A TE és az ÉN materiális, de
a MI spirituális, és ezt rajtuk kívül senki nem láthatja. Laing azt
mondta, hogy a szeretet itt marad, nem megy sehova, csak te vagy én
fakulhatunk el, tűnhetünk el. De a szeretet nem tűnik el. El lehet for-
dulni tőle, meg lehet kínozni, lehet éheztetni és abortálni is, akár már
az elején. A MI meghal, ha nem adnak neki elég időt. Az idő az, ami
élteti. Vannak kapcsolatok, amik nem férnek bele a társadalom pilla-
natnyi ízlésébe, a konvenciókba, például egy idősebb nő és egy fiatal
fiú szerelme. Az ilyen kapcsolatoknak nehéz időt adni, lehet, hogy a
fiú még nagyon a szülei fia, és nem a nőjének a pasija. Egy patrilokális
világban a fiúnak ki kell mennie a világba, és hazahoznia egy nőt a
családjába. Nehéz neki, ha a szülei azt mondják, hogy ezt a nőt ne
hozd haza. De ugyanilyen nehéz, ha egy rasszista érzésekkel teli csa-
ládba a lány haza akar vinni egy színes bőrű fiút. Nem beszélve arról,
ha kiderül, hogy a gyerek az azonos nemű párjával akar a vasárnapi
ebéden részt venni.
B. D.: Egy családnak képesnek kéne lennie arra, hogy elfogadja, hogy
egy párnak van Ml-je, és az egy spirituális, mondjuk így, szent dolog,
nem pedig hülyeség. Miért olyan érzéketlen, vak a környezet erre? Fo-
gadni mernék, hogy sokan ebben a könyvben olvasnak életükben elő-
ször a Ml-ről ilyen formában.
F. A.: Meglehet, de ha egy párnak, vagy a pár valamelyik tagjának
annyira fontos, hogy a család befogadja őket, ha a szüleit nem akarja
otthagyni, mert az a biztonságos, akkor az nem jó alap egy kapcsolat-
nak. Nem adják oda magukat a kapcsolatnak száz százalékig, ha
nem vállalják a konfrontációt is érte. A vasmacska máshol van, így
nem tudnak együtt hajózni. A jó irány az, hogy minél őszintébbek és
spontánabbak lesznek a család felé, annál jobb lesz. Amíg egy pár
mindkét fele nem harcol, nem dolgozik, nem áll ki a Mi-ért, addig azt

80. oldal
hallucinálják, hogy ők gyerekek. De akkor meg ne basszanak, mert
gyerekeknek azt nem szabad.
B. D.: A Ml-hez kell valamiféle konszenzus. Ahogy az ábráimon is lát-
szik, meg kell egyeznünk abban, hogy a MI milyen, mi mindent teszek
bele én, és mit a másik. Nagy csalódás, ha kiderül, hogy én azt hallu-
cináltam, ez a MI ilyen és ilyen, miközben TE, vagyis a másik fél egé-
szen más konstrukcióban él. Hazug kapcsolatokban, hazug csalá-
dokban gyakori, hogy ha valaki olyasmit tesz, amivel fájdalmat, csa-
lódást, problémát okoz, akkor elkezdődik a bűnbakkeresés.
F. A.: Egy pár jár hozzám, a nő huszonvalahány év után rájött, hogy
a férfi megcsalta. Két gyereket nevelgettek eddig látszólag teljes egyet-
értésben. Amikor kettesben vagyok a nővel, arról beszél, hát miért csi-
nálta ezt a férje, nem ismer rá, az a másik nő csábította el, befolyá-
solta. Hat hónappal azelőtt tesztoszteront kezdett el szedni, attól van
ez az egész, az befolyásolta, nem ő határozta el, nem az ő döntése.
B. D.: Ezzel gyakorlatilag teljesen infantilizálja, döntés- és akaratkép-
telen embernek látja és láttatja a férjét. Rengeteg családot látni, ahol
valakinek a döntéseit ilyen módon degradálják. Persze, sokszor félel-
metes és fájdalmas döntéseket hoznak emberek, és nyilván nehéz el-
fogadni, hogy senki nem befolyásolja őket, a saját akaratukból men-
nek bele kockázatos helyzetekbe, kerülnek bajba, jutnak esetleg bör-
tönbe.
F. A.: Egy nős férfi páciensemnek van egy szeretője, a feleségétől egy
fia, attól meg egy unokája. A pasi azt mondta nekem, hogy a kapcso-
lata a barátnőjével a legistenibb dolog, ami az életében történhetett,
mert minden csodálatos a nővel. A felesége egy nehéz, követelőző,
harci amazon, egy csataló, és a pasi elhatározta, hogy megmondja
neki, inkább elválik. Elmentem a házukba, leültem velük, a férfi el-
mondta, hogy ő megy, mire a felesége azt felelte, hogy akkor tudja,
hogy az unokáját soha nem fogja látni. Amikor az anya megmondta
a fiának, mit tervez az apja, a fia lehordta, és ő is közölte, hogy az
81. oldal
unokájához egy ujjal sem érhet. A pasi végül otthagyta a szeretőjét, és
mindenki a nőt okolta, hogy az megfertőzte, befolyásolta. A nő meg
arról van meggyőződve, hogy a férfit a felesége meg a fia befolyásolta.
A pasi fél. Most már titka sincs. Nem tudja, milyen életet fog élni, mert
most már senki sem tiszteli. Tulajdonképpen öngyilkosságot követett
el, megsemmisítette magát. A szerető megőrül, mert nem érti az egé-
szet. Én mondom neki, hogy nem csodálom, mert ez egy őrület, nem
lehet megérteni. Mégsem tudja otthagyni a férfit, mert fél attól, ha vége
lesz, meghal. Mondtam neki, hogy az anyai ösztönei ébredtek fel, azért
sajnálja ezt a faszt, mert a gyerekének, a családjának nézi. De a férfi
családja nem akarja ezt a nőt családnak nézni. A férfi pedig izolálódott,
mindenkit elárult, mert elárulta önmagát. Aki önmagát elárulja, az
mindenkit elárul.
B. D.: Sokat gondolkodom azon, mikor is árulja el magát az ember.
Gondolom, ez azt jelenti, hogy elárulja, feladja a saját vágyait, a saját
boldogságát. De gyakran nem is tudja az ember, hogy egy kapcsolat
meddig játék, és mikor komoly. Az előbb beszéltünk arról, hogy aki
túlságosan függ a családjától, és nem tud a párja felé fordulni, az nem
is veszi komolyan a kapcsolatot, önmagát, hanem játszik. Ha a vas-
macskával máshol horgonyzok, nem ebben a kapcsolatban, akkor ez
lehet egy jel arra, hogy nem komoly. Ezt jó tudni.
F. A.: Wim Wenders filmjében, a Berlin felett az égben Marionnak van
egy monológja, amit meghall az angyal, mert az angyalok hallják, amit
az emberek magukban beszélnek. Azt mondja, sok férfival játszott, de
most már elég, komoly kapcsolatot akar. Úgy beszél, hogy az angyal
beleszeret, emberré válik, és megkeresi. Fontos pillanat, amikor elég a
játékból, és komolyra fordul egy kapcsolat. Néha az emberek azért ját-
szanak, játsszák például azt, hogy ki vannak szolgáltatva a szülők-
nek, a családnak, a környezetüknek, hogy fiatalabbnak érezzék ma-
gukat, mint amilyenek. 15-16 évesen lenne normális az, amit 30-40

82. oldal
évesen csinálnak. Mintha fogyatékos felnőttek lennének. Egymással
szeretkeznek, de másoktól függnek.

83. oldal
 7.
B. D.: Az emberek szeretnek játszani. Gyakran titkolóznak, amikor
nem is kéne, amikor sokkal egyszerűbb lenne, ha nyíltan mennének
a dolgok, nem is volna különösebb kockázata, mégis bujkálnak, bo-
nyolítják a dolgokat.
F. A.: A fantázia nem kerül semmibe, nem akar senki meghalni, ez
egy halál elleni stratégia. Sok adrenalint produkál, mert ami titok, az
izgalmasabb, mint ami nem, ami nem normális, izgalmasabb, mint
ami normális. Van egy film, amiben Sophia Loren egy lakásban, szexi
fehérneműben várja a szerelmét az ágyban. Egyszer csak kopog va-
laki az ablakon kívülről, de ez a 20. emeleten van. Hát oda mászott fel
a Mastroianni. Amikor a nő beengedi az ablakon, liheg, ver a szíve.
Kérdi a nő, hogy nyitva az ajtó, miért nem ott jött be. Hát mert akkor
nem állt volna fel a fasza, kellett az adrenalin a produkáláshoz. Néha
ilyesmiket csinálnak az emberek. Legyen veszélyes a dolog, mert attól
félnek, hogy nincs elég érosz. De hát semmilyen kapcsolatban nincs
elég érosz, ha a két fél nem őszinte és spontán.
B. D.: Lehet, hogy ez az adrenalinnal teli kalandvágy, veszélykeresés
van benne az olyan bonyodalmas kapcsolatokban, ahol hárman,
esetleg négyen vannak együtt?
F. A.: Na, hát a kombinációk végtelenek. Ismerek olyat, aki nagy lel-
kesen mesélte, hogy a nőjének van egy másik pasija is, és tudnak
egymásról. Akár az is lehet, hogy a két férfi homoszexuális, és arra
használják a nőt, hogy összeérintsék a faszukat a pinájában. Vagy ha
egy férfinak két nője van, akkor lehet, hogy valójában a nők közötti
vonzalom tartja fenn a háromszöget, és a pasi faszát használják arra,

84. oldal
hogy egymással érintkezzenek. Nem baj, ha így van, de miért ne le-
gyen ez teljesen nyílt?
B. D.: Nem lehet, hogy az ilyen háromszögek inkább a René Girard-
féle mimetikus vágy következményei? Szóval, nem a másik nő kell ne-
kem nőként, hanem az, ami a másik nőé. A ruhája, a stílusa, az ál-
lása, a pasija, az élete, bármije, ami nekem nincs, de tetszik, hogy neki
van. Ez az egész valójában a másolás, a mimézis, és az ebből kiinduló
versengés, amiben le akarom győzni, végső soron meg akarom ölni
azt, aki imponál nekem.
F. A.: Az akarok lenni, akire figyel az, akit én szeretek. A lányom macs-
kája gyakran rátelepszik a számítógép billentyűire, hiszen a gazdája,
akit szeret, az ujjaival, a szemeivel többet foglalkozik a billentyűkkel,
mint vele. Na, meg az is van, hogy arra vágyom, amire vagy akire az
vágyik, akit szeretek. Egy jóképű férfi páciensem anyja, amikor ő még
gyerek volt, szerelmes lett egy híres olasz autóversenyzőbe. A pasi még
ötvenéves korában is egy Alfa Romeóval száguldozott a városban,
nemegyszer életveszélyes baleseteket okozva. Míg a visszapillantó tü-
körben gyönyörködött a hajában, ahogy fésülgette, beleszaladt egy
falba.
Lainggel sokat beszélgettünk a reakció formációról, ami azt jelenti,
hogy az ember undorodik valamitől, de amit utál, azt szereti. Például
az a férfi, aki tudja, hogy a nője mással van, de sürgeti, hogy menjen
már haza, mert akkor a legizgalmasabb megbasznia, amikor még me-
leg benne a másik férfi gecije.
B. D.: Na, én mindjárt elhányom magam.
F. A.: Strindberg azt mondja, ez minden férfi rémálma, ez minden fél-
tékenység alfája és ómegája, de lehet az is, hogy ez tényleg a különle-
ges vágya valakinek. Laing szerint az, akinek sok reakció formációja
van, annak az élete labilis, sok energiát igényel. Viszont ha tényleg ez
a vágya, akkor semmi baj. Minden van, amit el tudsz képzelni.

85. oldal
Az egész onnan indul, hogy eredendően kommunálisán éltünk, ki-
sebb-nagyobb csoportokban. Mindenki közösült mindenkivel, nem
volt féltékenység, minden nő anya volt, nem tudták, ki kinek a gye-
reke. Kilenc hónap túl hosszú idő ahhoz, hogy összekössék a közösü-
lést a gyerek születésével, sokáig azt sem tudták, hogy kapcsolat van
a kettő között. Akkor kezdődött a párkapcsolatosdi, amikor a férfi rá-
jött, hogy az ő gyereke bújik ki a nőből, onnantól már nem akarta más
férfi gyerekét etetni, azért harcolni. Amíg nem volt tulajdon a gyerek,
nem volt tulajdon a nő, addig tök rendben volt, hogy több férfi hált egy
nővel, több férfival egy nő.
B. D.: Duncan Pryde remek könyvében, a Most már eszkimó vagy!-
ban arról beszél, hogy az eszkimóknál a feleségcsere, illetve a vendég-
barátság részeként felajánlott szex a ház asszonyával mennyire fontos
ennek a közösségnek az életében. Hideg van, a férfiak talán kevésbé
nemzőképesek, a biztos gyermekutánpótlás érdekében a szexuális
szokások és erkölcsök ehhez alkalmazkodnak. Ez ott egy fontos pa-
rancs, törvény, alapelv, ami azon túl, hogy sok gyerek születik, nagyon
gyengéd, kedves, kötetlen közösségi életet is teremt. A féltékenységet
hírből sem ismerik, a szex, mint hatalmi játszma fel sem merülhet.
Nem csoda, hogy Pryde jól érezte köztük magát, és igyekezett jó esz-
kimó módjára részt venni a közösség életében.
F. A.: Amikor vigyázni kell, mi lesz a földdel, a vagyonnal, fontossá
válik, hogy ki kinek a fia, lánya, örököse. De nyilvánvaló, hogy az em-
ber, a homo sapiens, eredendően poliamor közösségekben élt. A mo-
nogámia civilizációs kreálmány, aminek elsősorban gazdasági okai
vannak. Ahogy a homoszexualitás, úgy a poliamor kapcsolatok meg-
ítélése is koronként változik. Van, ahol titkolni kell, máshol kultusza
van a monogám hetero kapcsolatoktól eltérő bármilyen formációk-
nak. Ha ketten azt mondjuk, szonettet írunk, akkor nem mondjuk,
hogy mást csinálunk. A szexualitás formája elhatározás kérdése,
mint a költőnek a versforma, de lehetnek koronként olyan formák,

86. oldal
amik nem elfogadottak, amiket csak titokban lehet művelni. A homo-
szexualitásnak vagy a poliamornak nevezett formák például mindig
is léteztek, de az utóbbi évszázadban titokban lehetett csak művelni,
most viszont egyre nyíltabban, legálisan fel lehet vállalni. Beszélgetek
olyanokkal, akik poliamor kapcsolatban élnek, de titokban monogá-
mok szeretnének lenni. Azért kínozzák magukat, mert a másik poli-
amor kapcsolatot akar, és attól félnek, hogy az majd prüdériával vá-
dolja őket. Tehát vannak, aki poliamoriában élnek hamisan, ahogy
vannak, akik monogámiában élnek hamisan, mert igazából a poli-
amor kapcsolat lenne nekik pont jó. Jár hozzám egy pasas, már be-
széltem róla, aki minden nőnek a legelején megmondja, hogy nem tud
és nem is akar elköteleződni. Ha így jó, akkor jöhet a kapcsolat, de
mégis minden nő azt akarja, hogy ő legyen az első olyan, aki az igazi,
és aki után már nem jön több. Mindegyik dühösen, megbántva
hagyja ott a pasit, aki nem érti az egészet. Gyanítja, hogy valamit nem
csinál jól, pedig őszintén megmondja a legelején, hogy mi van. Miért
nem kérdezed meg, hogy ők mit akarnak? – mondom neki.
B. D.: Ez szerintem valamilyen hatalmi játszma, úgy hangzik, mintha
naivitást mímelve bosszút állna a nőkön. Elbolondítja, majd faképnél
hagyja őket, amikor már odaadták magukat neki. Ráadásul lehülyézi
őket, hogy ő szólt előre. Ezt ismételgeti. Gondolom addig, amíg az ösz-
szes bosszúvágyát ki nem élte. Biztos érdekes lenne vele beszélgetni
arról, honnan jön ez, kin is akar bosszút állni tulajdonképpen. Persze,
lehet, hogy ez neki nem is érdekes, hiszen nem ő szenved, hanem a
nők. Vannak emberek, akiket nagyon nyomaszt, hogy az új kapcso-
lataikba beviszik a régi, akár gyerekkori emlékeiket. Nagy kérdés, ho-
gyan tudom megkülönböztetni azokat az érzéseket, amik emlékek,
szokások, azoktól, amik most keletkeznek. Sokan küzdenek azzal a
kétellyel is, hogy amit éreznek, amennyire félnek, dühösek vagy szo-
morúak, az nincs is kapcsolatban a valósággal. Tehát van egy kicsike
ok és egy hatalmas okozat, vagy éppen nincs is igazi ok, csak valami
megnyomja a piros gombot, és elszabadulnak az érzelmek.
87. oldal
F. A.: Amit érzek, annak mindig van köze a jelen pillanathoz, az itt és
mosthoz. Ha félek tőled, akkor megijesztettél vagy bántottál. Ok nél-
kül nincs érzelem. A reakcióm nagysága, ereje viszont attól függ, hogy
mire emlékeztet a jelen pillanat. És azzal, amire emlékeztet, mi a jelen
pillanatnyi viszonyom, megemésztettem-e már a múltat, vagy még
aktív, ott ül bennem. Minden sorsnak van kromatogramja, egy egyéni
színkombinációja a benne lévő elemekből. Ha ezt a metaforát haszná-
lom, és mondjuk, az én múltamban az apám nagyon erős pirosat su-
gárzott, akkor ha te egy pici pirosat sugárzol felém, engem elönt az
apám pirosának emléke. De ha te egyáltalán nem sugároznál pirosat,
akkor soha nem érezném azokat az érzéseket, amiket egyszer az
apámmal éreztem. Másik metafora is lehetséges, amit Stanislav Grof
használ. Szerinte az emlékeink úgy szerveződnek, mint a hagymale-
velek. Az első félelem, amikor az anyám vagy az apám megijesztett, az
a hagyma kellős közepe, és attól fogva a mai napig minden félelemél-
mény ebben a hagymában összpontosul. Egymásra rakódnak, mint
a hagymalevelek, minden emlék egy levél, egész a felszínig. Amikor
ismét félünk valamitől, ez a legújabb félelemlevél is rárakódik a töb-
bire, és az egész félelemhagyma elkezd rezonálni vele. Tehát nincs
olyan jelen pillanatnyi félelem, amiben ne lenne benne az összes féle-
lem, amit valaha is éreztem. Ugyanilyen elemi hagymaérzés a düh is.
Angolul az éhség hunger, a düh anger. Már a szavak is azt sugallják,
hogy a legelső düh az éhség. Mert a méhben soha nem voltunk éhe-
sek. Az éhség a születés után keletkezik. Addig azt sem tudtuk, mi az
éhség, hát csak feldühít, hogy mi a franc ez.
B. D.: A magyar etimológiai szótár szerint lehetséges, hogy a harag és
a harap szó közös finnugor tőből ered. Elég logikus lenne. Erről be-
széltünk is már a bevezetőben a levinasi etika és az eredendő bűn
kapcsán, amikor a baba rájön, hogy az éhségével, a dühödt harapá-
sával fájdalmat okoz az anyjának. Tulajdonképpen a kérdés az, hogy
felnőtt emberként hogyan tudom észrevenni és megállítani magamat,

88. oldal
mielőtt fájdalmat okoznék valakinek, mert összetévesztem azzal, aki
bántott, és összetévesztem a helyzetet is.
F. A.: Ha szeretsz, akkor megvédesz engem, és nem keversz össze sen-
kivel. Erre való az igazi pszichoterápia. Egy olyan emberrel, akiben
megbízol, azzal beleérzel a dologba, vele gyakorlod, hogy érezd, mikor
jön az eredeti bántalmazó, és mikor van a jelen pillanat. A terápiában
megtanulod, hogy a múlt ne jelenjen meg, vagy ha megjelenik, akkor
ráismersz, és megvéded a másikat. A terápiában megtanuljuk, mi a
transzferencia, és jó esetben megszabadulunk tőle.
B. D.: Csak a terápia tud segíteni?
F. A.: A beszélgetés olyasvalakivel, aki őszinte veled. Mert meg kell
mondania neked, hogy „nem hiszem, hogy ez nekem szól”. De nem
úgy, hogy „hagyd abba”, hanem kérdést kell feltennie, „szerinted ez,
amit csinálsz, kinek szól?”. Szóval olyan emberrel kell beszélgetned,
aki, ha ráförmedsz, nem megijed, védekezik vagy ellentámad, hanem
kíváncsi. Hát ilyenek nem sokan vagyunk.
Fontos a szokásokról is beszélnünk. Minden, amitől félünk, az már
megtörtént. A szokásainkat a múltban tanultuk meg, hogy túléljünk.
Belénk idegződtek a szokások, mint egy vírus a számítógépbe, ami
elindul magától, még akkor is, ha elrontja a gépet. Ki kell irtani a ví-
rusokat, hogy ne rontsák el a gépet. Abba kell hagyni a szokásainkat,
amik pusztítanak. Laing, amikor észrevette, hogy sémák szerint ve-
szekszik, minden sémának adott egy számot. Egy bizonyos forma lett
az egyes, a kettes és így tovább. A feleségével azt játszották, hogy ki
veszi észre előbb egy konfliktusban, hogy hányas számú veszekedés-
ben vannak benne éppen. Erről a Rumpelstiltskin mese jut eszembe,
a szörnyű kis manó, aki a segítségéért cserébe a lánytól az elsőszü-
löttjét kéri. Amikor a lány nem akarja neki adni, azt mondja a manó,
hogy ha kitalálja a nevét, akkor megszabadul tőle. A lány, mivel meg-
leste a tűz körül ugráló, és a saját nevét éneklő manót, kimondja a
nevet Rumpelstiltskin, mire a manó ott helyben felrobban. Ha
89. oldal
megnevezzük azt, ami van, akkor vége. Még akkor is, ha az adott do-
lognak a neve csak egy sorszám. Ha egy teherautó pöffent egyet mel-
lettem, behúzom a nyakamat, mert éltem a világháborúban, aztán
’56-ban is, és nem tudok megszabadulni ettől a reakciómtól. Most
már csak röhögök rajta, nincs semmi félelmetes egy teherautó kipu-
fogójának durrogásában. Beszéltem már a barátomról, aki Délen nőtt
fel, egy olyan családban, ahol gyűlölték és megvetették a feketéket.
Még most, hetvennégy évesen is hallja néha magában a dirty niggert
az apja vagy az anyja hangján. Már, természetesen, nem foglalkozik
vele, habár a belső szokás nem szűnt meg, a külső igen. Vannak dol-
gok, amiket életünk végéig nem tudunk kiküszöbölni, de nem kell be-
levinnünk a jelenbe. Az impulzus és a cselekedet között mindig van
egy hézag, amikor választhatunk.
B. D.: Sok kapcsolatban tényleg sorszámozni lehetne a játszmákat,
pedig állítólag mindenki szenved ezektől.
F. A.: Ha észreveszem, hogy egy ilyen szokást csinál, emlékszek arra,
hogy a szokás csak illúzió, a szabadság a valóság, akkor csak azért is,
egy adott pillanatban csinálok vagy mondok valamit, ami teljesen eltér
a megszokottól. Improvizálok. Nem azon kell dolgoznom, hogy a má-
sik ne csinálja, amit csinál, hanem én csinálok valami mást, mint
szoktam, akkor már a másik sem csinálhatja ugyanúgy, mint eddig.
Egy kapcsolatban, egy családban semmi sem alakul, semmi sem tör-
ténik, mindig valaki tesz valamit valakivel.
Tegyük fel, van egy háromszög. Kettő plusz egy, ahol a háromszög ol-
dalai és szögei közötti összefüggések nem egyenlők, nem szimmetri-
kusak. A és B szeretik egymást. A és C is szeretik egymást. B nem tud
C-ről. Van egy titok. C ki van rekesztve A és B életéből, de még inkább
B van kirekesztve A és C életéből, de ezt nem is tudja. C mindent tud,
ha A nem hazudik neki. B semmit sem tud, valószínűleg azért, mert
A és C tudják, hogy nem egyezne bele abba, ami van. Ha B és C meg-
szeretnék egymást, akár szexelhetnének is hármasban. De aki

90. oldal
kimarad, az féltékeny lesz. Ilyesmi csak akkor történhet meg, ha há-
rom tudatalatti álom egybekel, egy álom lesz belőlük, mintha cipzárral
kötődnének egymáshoz. Ezek az álmok a gyerekkorunkban gyöke-
reznek, és egykor valóságok voltak. Nem értettük, mitől szenvedünk,
így társakat keresünk, hogy eljátszhassuk még egyszer, hogyan is volt
ez.
Milyen háromszögek rezonálhatnak a múltból a jelenbe? Apa, anya,
gyerek. Anya és két testvér. Három testvér. Apa, anya, apa szeretője.
És így tovább. Lehet, hogy A nem szereti sem B-t, sem C-t. Sőt a há-
romszögben felfedezett egy elrendezést, amiben ha C-vel van, készít
egy kézigránátot, amiről bár B nem tud, A beélesítheti, amikor akarja.
Ha B-vel van, C érzi magát kihagyva, mellőzve, bántva. Az álma talán
a bosszúról szól: valaki bántotta, most ő bánt. B álma az, hogy titok-
ban, a háta mögött megcsalják. C álma az, hogy a periférián kell élnie,
nem lehet az élet közepében. Három cipzár, és abrakadabra, műkö-
dik az ismétlés kényszere. Mindenki mestere ennek a pszichodrámá-
nak. Lehet, hogy A valódi vágya a poliamor kapcsolat, de nem elég
bátor ahhoz, hogy ezt nyilvánosságra hozza. Pedig elég bátor ahhoz,
hogy ne titkolja a leszbikus vágyait. Lehetséges, hogy ha kimondaná,
ő képes több mint egy embert szeretni, sőt ezt a szabadságát soha
senki kedvéért nem adná fel, akkor elveszítené B-t is, C-t is. Nem
könnyű helyzet, lehet, hogy B-t megőrjíti az, amit sejt, de nem tud,
míg A és C gyötrik magukat és egymást. Ez nem egy probléma, ennek
nincs megoldása. Ez egy kínos helyzet, amit csak élni kell.
B. D.: Engem érdekel az a háromszög is, amikor A és B egy közös
projekten (C itt lehet egy gyerek, de akár vállalkozás, vagy bármi) dol-
goznak. Kapcsolatban lehetnek úgy, hogy csak egymásra figyelnek,
de kapcsolódhatnak C-n keresztül is. Így C fenntarthatja a kapcsola-
tukat akkor is, ha egymással már nem tudnak lenni.
F. A.: Amikor ketten vagyunk, és nagyon intenzív ez a kettős, előfor-
dulhat, hogy eltereljük a figyelmünket, és háromszöget formálunk,

91. oldal
hogy ne kelljen csak egymásra néznünk. Mondjuk mind a ketten té-
vézünk, vagy a gyerekekről beszélünk. Néha nem bírjuk, és akkor ki-
nyílunk a harmadik szög felé. Az intimitásnak, amire a MI-nek – ami
nagyobb, mint mi vagyunk – szüksége van ahhoz, hogy egészséges
legyen, kell minimum tizennyolc óra egy héten, amikor egymás felé
fordulunk és beszélgetünk. Az intim beszélgetés az, amikor olyan dol-
gokat mondok neked, amiket csak én mondhatok, és csak neked, és
te olyan dolgokat mondasz nekem, amiket csak te mondhatsz, és
csak nekem. Ha nincs ott a csak, akkor már nem intim. Ami intim,
az csak ránk tartozik.
B. D.: De mi ez, amit csak én tudok mondani, csak neked? Ha arra
rendezkedem be, hogy őszintén éljek a világban, mi több spontán le-
gyek, akkor elvben egyre kevesebb olyan gondolatom lehet, amit ne
tudnék megosztani bárkivel.
F. A.: Amit csak én mondhatok, csak neked, az az, hogy mit érzek,
mit élek át, mi az én élményem, amikor veled vagyok.
Amikor ezt és ezt csinálod, én min megyek keresztül. Lehet jó vagy
rossz is. Amikor kritizálsz, például, nem érzem magamat szeretve. Az
intim beszélgetésben tehát arról beszélünk, milyen élményünk van
egymással. Más is belefér, persze, a bizalmas beszélgetésbe, de ez az
intimitás. Amikor elkezdünk beszélni a szomszédról vagy a politikáról,
már háromszögelünk, és kiléptünk az intimitásból.
B. D.: Lehet úgy is fogalmazni, hogy minden háromszögelés menekü-
lés az intimitásból. A kommunikációs tréningeken azt tanítjuk meg,
hogyan tud az ember profi módon eltávolodni az intimitástól, hogyan
tud értelmesen csevegni, társalogni, témákat előszedni. A pletyka,
amitől annyira undorodom, soha nem lehet intim.
De mi van akkor, ha a háromszöget az apa, az anya és a gyerek alkot-
ják? Mi a jó egy párnak, mi az optimális arány, hogy a szülők közti
intimitás ne menjen a gyerek rovására, vagy a gyerekkel való

92. oldal
foglalatosságra ne menjen rá a kapcsolatuk? Szerintem ez sokak
problémája. Belevesznek az anyaságba, családfenntartásba, önfelál-
dozásba, ami szerintem senkinek nem jó, és a gyerekre is csak terhet
rak.
F. A.: Szeretem, amikor a szúfik figyelmeztetik a fiatal szülőket, hogy
ne felejtsék el, ők tulajdonképpen szállodatulajdonosok, a gyerekeik
pedig a tisztelt vendégek. De vigyázzanak, mert a vendégek mindig
elmennek, és akkor a tulajdonosok magukra maradnak. Amikor ven-
dégek vannak, akkor is kultiválni kell a tulajdonosok közti kapcsola-
tot. Abban a pillanatban, amikor egy gyerek úgy érzi, ő fontosabb va-
lamelyik szülőjének, mint a másik szülő, akkor túlságosan hozzákö-
tődik ehhez a szülőhöz. Ebből jön az, amit Ödipusz- vagy Elektra-
komplexusnak nevezünk. Ha fiú vagyok, és az anyám jobban szere-
tett, mint az apámat, akkor kevés olyan nőt fogok találni, akivel meg
akarok maradni, mert olyan nőt keresek, akinek sokkal fontosabb
vagyok, mint bárki vagy bármi más. Óriási dolog egy gyereknek, ami-
kor érzi, hogy az anyja felé fordul, és ő fontosabb, mint az apja. Később
valami hasonlót vár el a szeretőjétől, a feleségétől, hogy ő legyen a kö-
zéppontja a nője életének. Persze jó, ha ezt meg is tudja kapni, de sok-
kal könnyebb az élete, ha nincs ilyen követelése. Ugyanez történik az-
zal a lánnyal, akit az apa jobban szeret, mint a feleségét. Ez a nő olyan
párt keres, aki mindent otthagy érte. Azok a gyerekek, akik azt érzik,
hogy a szüleik szerelmesek egymásba, jól megvannak, és fontosab-
bak egymásnak, mint a gyerekek, megkönnyebbülnek, mert érzik,
hogy nincs rájuk szorulva egyik szülő sem. Utazhatnak, mehetnek a
világba, tudják, hogy a szülők nem lesznek féltékenyek vagy irigyek,
és a példájukon keresztül ők is olyan kapcsolatot keresnek, amit lehet
élvezni. Én teljesen ödipuszi sémában nőttem fel, eltávolítottam az
apámat, mert engem okoltak a válásuk miatt. Az anyám gyakran, de
az apám is elmesélte a történetet, hogy miután anyám hazajött
Auschwitzból, elmentünk sétálni, és én azt mondtam neki, hogy a
Sári nagyon szép, de te sokkal szebb vagy. Kérdezte, ki az a Sári. Hát
93. oldal
az apám barátnője, feleltem. Ha ezt nem mondtam volna, akkor
apámnak lett volna ideje eltávolítani a Sárit, de így anyám még aznap
este kidobta. Apám meg a Sárival maradt. Így tulajdonképpen megöl-
tem az apámat, és elvettem feleségül az anyámat. Amikor tizenöt éves
koromban beleszerettem az Olgába, anyám úgy viselkedett vele, mint
a riválisával. Később, amikor anyám utánam jött Torontóba, Maryt,
az akkori csajomat lekurvázta. Jobb lett volna, ha másabb lett volna
az életem, ha anyámnak lett volna egy jó kapcsolata valakivel. De nem
volt, és azért is engem okolt, hogy nem ment újra a férjhez. Úgy hat-
éves voltam, amikor egy férfi feljött hozzá egy este beszélgetni, és én,
ahelyett, hogy elaludtam volna, toporzékoltam, hogy addig nem fek-
szem le, amíg ez a férfi el nem megy. Az anyám játszotta a féltékeny
feleséget, én a féltékeny férjet. Persze, hülyén alakították a helyzetet,
azt akarták, aludjak el, dögöljek meg, pedig ha ez a férfi velem kezdett
volna kapcsolatot, és én hittem volna neki, összeboronáltam volna
őket. Már akkor nem akartam háromszöget – ha az anyám nem akar
háromszöget, hát akkor, baszd meg, én sem. Apám, szerintem, öröm-
mel vette volna a poliamor kapcsolatot, örömmel élt volna két vagy
több növel is. Ő olyan egyszerű férfi volt, kinyitotta a szívét, és felállt a
fasza akárkivel. Szerette a nőket, könnybe lábadt a szeme, amikor egy
szép nőt meglátott. Ki is rúgták a kommunista pártból, mert túl sokat
nőzött.
B. D.: Hát, az intimitás sajátos formája a poliamor kapcsolat. Nagy
nyitás azoknak, akik belevágnak. Érdekes, hogy ennek semmi köze
nincsen a szabadossághoz vagy prüdériához. Pont ugyanolyan sza-
bados vagy prűd lehet valaki monogám kapcsolatban, mint poli-
gámban. Konzervatív, szigorú poliamoristákat is ismerek.
F. A.: Egyszer egy nagyon szép, okos orvosnő jött hozzám terápiába a
párkapcsolati problémáival. Egy jóképű férfival élt, aki azzal lepte meg,
hogy ki szeretné nyitni a kapcsolatukat egy harmadik felé, vagyis egy
másik nőt szeretne behozni. Találjunk egy másik nőt, aki nekem is

94. oldal
tetszik, és lefekszem mind a kettőtökkel, javasolta. A nő gondolkozott,
és azt válaszolta, hogy nincs elzárkózva. Lehet, hogy ki is nyílik a do-
logra, de előbb a másik hármast próbálják ki, hogy ő fekszik le a férfi-
val meg egy másik pasival. Ez nem nagyon tetszett a férfinak, de ab-
ban a reményben, hogy aztán megkapja, amit akar, belement. Egy
régi barátjukat nézték ki, aki egyedülálló volt. Megmondták neki, mi
van, és ő örömmel igent mondott. Összejött a találka, remekül ment
minden, viszont a nő és a harmadik annyira jól érezték magukat egy-
mással, hogy elkezdtek randizni kettesben, a férfi háta mögött. Egy-
másba szerettek, aztán összeházasodtak, már két gyerekük van, bol-
dogan élnek. Az eredeti pasi, aki az egészet kitalálta, ki van zárva, már
semmilyen kapcsolatuk nincsen vele.
B. D.: Veszélyes az ilyen nyitás. Egy regény jut eszembe, amiben egy
férfi és egy nő lefekszik egymással, de mindketten valaki másra gon-
dolnak, mert valamiért úgy gondolják, egymással nem szabad lefe-
küdniük. Aztán a férfi sajnálkozik, hogy a karjában volt ez a gyönyörű
nő, mégsem volt vele egy pillanatra sem.
F. A.: A fantázia egy fétis. Ha egy férfi azt kéri a nőtől, hogy fekete,
csipkés bugyiban legyen, és ne vegye le a cipőjét, mert csak akkor áll
fel a fasza, ha ezek megvannak, az a fétis. De az is az, ha valaki sze-
retkezik egy nővel, de az anyját képzeli oda. Itt megint a háromszöge-
lés esete forog fenn: a férfi, a nő és a fantázia, vagy a bugyi és a magas
sarkú cipő. Mindez nem egyéb, mint menekülés azért, hogy a másik
ember ne legyen fontos nekem, mert nem akarom meggyászolni, ha
meghal vagy otthagy. Már az elején beleépítem a kapcsolatba a fétist,
megtartom a bugyit, a cipőt vagy a fantáziát, és ráadom egy másik
nőre. Így soha nem kell meggyászolnom senkit. Ha van egy kedvenc
fantáziám, akkor mindegy, ki a nő, ki a férfi. Becsukom a szemem, a
másik meghalhat, mégis megmarad a fantázia, kicserélhetők lesznek
a partnerek. Normális emberek is attól rettegnek, hogy le lehet cse-
rélni őket. A férfiak olykor otthagyják az idős feleségüket egy fiatal

95. oldal
nőért, aki azért szégyelli magát, mert kicserélhető, mert nem egyedüli,
nem speciális. Nem az egyetlen. Sok férfinak azért nem áll fel a fasza,
mert nem figyel a nőre. Vagyis nem a nőre figyel, fél attól, hogy tényleg
jelen legyen. Ha a férfi nincs ott a nővel, persze, hogy nem áll fel a
fasza. Nem a gondolatoktól áll fel, hanem a nőtől. Ilyenkor a legjobb
tanács, hogy nagyon figyeljen a nőre, érezze, ízlelje, szagolja.
Fontos, mert kevesen tudják, hogy azért nem akarnak az emberek
közel kerülni valakihez, mert félnek, hogy elveszítik. Winnicott beszél
a gyerek pelenkájáról, amit cumizik, ez a transitional object, az átme-
neti tárgy. A mama cicije már nincs meg, de a baba még nem tud
nélküle meglenni, és akkor keres egy rongyot vagy valamit, amit nem
kell elengednie, ami az övé, ami áthidalja a nehéz időket. Na, a bugyi
és a magas sarkú cipő is ilyen átmeneti tárgyak. Mert félünk függővé
válni egyvalakitől.
A perverzióban benne van, hogy nem a másik ember fontos, hanem
valami egészen más. Ha azt akarom, hogy kötözzön valaki az ágyhoz,
és ostorozzon meg, abban benne van, hogy fontosabb az ostor és a
kötözés, mint a másik. Mindez arra jó, hogy megvédjük magunkat a
gyásztól. Az, hogy miféle védelmet választ valaki, miért ilyen vagy
olyan perverziót, mindenkinek a személyes történetéből ered. Egy nő,
akit az apja vert, lehet, hogy olyan férfiakat keres, akik úgy tudják el-
paskolni a popsiját, hogy szárnyakat kap az orgazmusa. Ebben van
egy titkos bosszú is, mert minden alkalommal, amikor elélvez, miköz-
ben verik a fenekét, az apjának üzen: „Te hülye, azt hiszed, hogy bün-
tettél engem, lám, nélküled szürkék lennének az orgazmusaim, de így
isteniek”.
B. D.: Túl komolyan veszed ezt a dolgot, nem? Ha így gondolkodunk,
nehéz már egy jó kis játékot is belevinni a szexbe. Állandóan komoly
ábrázattal kell azon feszülni, hogy a fantázia fétis-e, a szexjáték mene-
külés-e a veszteségtől, figyelek-e eléggé a másikra. Mindig szex-píszí-
nek kell lenni. Ne már!

96. oldal
F. A.: Addig, amíg az ember játszik ezekkel a dolgokkal, csak kibővíti
és gazdagabbá teszi a kapcsolatokat. Freud elmélkedik arról, van-e
valami baj a maszturbálással, és leszögezi, hogy nincs. Nincs semmi
baj vele, remek dolog, de ha az ember inkább maszturbál, mint sze-
retkezik, még akkor is, ha van kéznél partner, ott már valami gond
lehet. Nem mondta, hogy ez betegség vagy rossz dolog, de ő kíváncsi
lenne, honnan jön ez a választás. Esetleg dühös az ember, és inkább
maszturbál, mint a párjával szeretkezik? Különböző dolgokban el le-
hetnek rejtve érzelmek, amik előbb-utóbb szenvedést okoznak. Én azt
mondom, amíg van egy jó, erős, szeretetteli párkapcsolatunk, és ezen
belül őszintén játszunk, amivel csak akarunk, addig jó. Kanadában
ment egy tévésorozat Kink címmel, és olyan embereket mutatott be,
akiknek extrém szexuális szokásaik voltak. Engem kértek fel szakmai
konzulensnek, így megismerkedtem egy csomó ilyen emberrel. Meg-
tanultam tisztelni őket, amiért bátrak, őszinték, spontánok voltak, és
nyíltan kifejezték, amit akarnak. Két ember leszögezi a kereteket, és
azokon belül élvezik egymást. Ebben semmi rossz nincs. Abban sincs
semmi rossz, ha soha nem kötődöm, csak fenomenológiailag más-
ként szenvedek. Elkerülhetem a szenvedést, hogy gyászolnom kelljen,
ha elhagy a másik. Viszont ha ezt választom, gyakran egyedül érzem
magam, feleslegesnek és értelmetlennek tűnik, amit csinálok. Nincs
a szenvedéseknek hierarchiájuk, de érdekes tudni, mi merre visz.
B. D.: Ezek szerint, ha elindulok egy vágy irányába, ezzel együtt me-
nekülök valamilyen más vággyal járó szenvedés elől. Nehéz tudni, mi-
kor vezérel inkább a vágy, mikor a félelem. De akadnak olyan kapcso-
latok, amik valahogy mentesek a vágytól, tiszták, hogy így mondjam.
A fraternitás, a testvériség, amiről még majd nyilván beszélgetünk, le-
hetővé tesz olyan testi kapcsolatot, ami nem a genitáliákról szól. Sok
képet nézegettem, amik állítólag a férfi homoszexualitást mutatják be,
ölelkező, egymást átkaroló férfiakat, de én ezekben nem látok szexu-
alitást. A börtönben, ahol dolgozom, gyakran teszik egymás vállára,
derekára a karjukat a férfiak, ölelkeznek, ez testi érintkezés, de kutya
97. oldal
legyek, ha ebben szexualitást akarnék látni. Ha minden testi kapcso-
latban, érintésben a genitáliák agresszivitását látja valaki, az valahogy
olyan perverz tekintet, nem? Elborzadva hallottam, hogy Angliában
bizonyos helyeken az óvodákban csak cérna- vagy gumikesztyűben
érhetnek az óvó nénik a gyerekekhez, nehogy véletlenül a pedofília ár-
nya vetődjön az érintésre.
F. A.: Szerintem öröm, amikor test a testhez ér. Attól függetlenül, hogy
férfi-férfi vagy nő-nő között történik, tök mindegy, szükségünk van az
érintésre, a testi kontaktusra. Én szexualitásnak hívom ezt. D. H.
Lawrence regényeiben néha két erős férfi meztelenre vetkőzik, és bir-
kóznak. Ahogy az ókori görög birkózók is teljesen mezítelenül mentek
egymásnak. Óriási élmény lehet a másik életerejét érezni, ha nem
fogja vissza magát az ember, hanem teljesen beleadja az energiáját, az
életét a birkózásba. Ez az élmény elmehet a szexualitás irányába, de
szét is áradhat a testben, lehet a psziché élménye, spiritualizálódhat
is. Sok mindenen múlhat, a kor kultúrájától, szokásaitól a genetikáig
sok minden szerepet játszhat benne. Szerintem, ha valaki még soha
nem vonzódott a saját nemének egy tagjához, csak azért lehet, mert
vagy nem merte bevallani önmagának sem, vagy még nem találkozott
olyannal, aki igazán vonzaná. Az úgynevezett heterók sem akarnak
lefeküdni minden másik nemű emberrel, csak azzal, aki vonzó a szá-
mukra. Az, hogy reggelenként kávét iszom, nem kell, hogy azt jelentse
bárki számára, hogy én kávéivó vagyok. Ha csak a teát szeretem, ne
mondják rám, hogy a Feldmár teaivó. Vagy, ami a legrosszabb, ha
mindkettőt látták, hogy iszom, akkor biivó vagyok? Miért kell egy ak-
tivitásból, egy igéből névszót kreálni? Az, hogy genetikai eredetű, vagy
sem az, amit homoszexualitásnak neveznek, engem nem érdekel.
Rengeteg mindenben felül vagy alul tudjuk múlni a genetikánk elren-
delését, és végső soron mindig azt csináljuk, amit akarunk. Egy gene-
tikailag heteroszexuális ember is képes feladni a szexet, úgy élni, mint
egy pap, egy szerzetes vagy egy apáca. Ez nem olyan kardinális kér-
dés, amire én időt akarnék áldozni. Gyakran jönnek terápiába fiatal
98. oldal
férfiak, akik ijedten néznek rám, és kérdik, mit gondolok arról, hogy
ők esetleg melegek. Ilyenkor röhögök, és visszakérdezek, hogy ezt
tényleg tőlem akarja-e megtudni. Esetleg kaparjam le a sejtjeit, te-
gyem mikroszkóp alá, és mondjam ki, homoszexuális vagy, annak
születtél, fiam. Nem tudom megérteni, miért érdekli annyira az embe-
reket, hogy mások mit csinálnak a puncijukkal vagy a faszukkal.
B. D.: Gondolom azért, mert ettől bizsereg az ő puncijuk meg faszuk.
Ez a kukkoló, öncélú fantázia végső soron minden pletyka alapja, ér-
telme, célja.
F. A.: Hát csak bizseregjen, engem az sem érdekel, de ne címkézzenek
senkit, mert az viszont hihetetlenül ártalmas.
B. D.: Azért kell címkézni, mert akkor okosnak tűnnek, nem perverz-
nek. De hát ezek is mind mi vagyunk, emberek.
F. A.: Szerintem nem két nem van ám, hanem számtalan sok. A leg-
férfiasabb férfitól a legnőiesebb nőig sok-sok változat van. Ezen a ská-
lán csúszkálhat mindenki ide-oda, nincs determinálva semmi, bár-
mikor bármilyen meglepetés érhet bármelyikünket. Csak azért va-
gyunk valamiféle párttagok a kis könyvecskéinkkel, amibe bele van
ütve az én heteroszexuális férfi pecsétem, mint valami igazolás, hogy
biztosan elkerüljük a szégyent. Azok, akik bezárták magukat ennek a
skálának egy pici szeletére, irigylik azokat, akik szabadon mozognak
rajta. Az vádolhatja a másikat, akinek éppen hatalma van. Ha a hete-
roszexuális férfiaknak van hatalmuk, ők üldözik azokat, akik jobban
élvezik az életet, mint ők.
B. D.: Közhely, hogy aki homofób, az rejtett homoszexuális...
F. A.: Ne általánosítsunk, de tapasztaltam már olyat, hogy ha valaki
elfojtja magában azt a vágyat, hogy férfiakkal akar szexelni, akkor
meg akarja ölni azokat, akik nem fojtották el. Elvégre, ha ők nem kor-
látozzák magukat, akkor neki sem kéne. Nehogy már megengedje

99. oldal
magának, hogy neki is van ilyen érzése. Ha én elfojtok valamit, akkor
azt mindenkiben, aki közel kerül hozzám, el akarom fojtani.
B. D.: Itt aztán már el is kanyarodhatnánk a szülői szigor felé a be-
szélgetésben. Ha szigorúan bántak velem, én is szigorú leszek, és utá-
lom azokat, akik nem azok. Mert ha mégis nekik lenne igazuk, akkor
én vagyok a hülye. Ez lehet az egyik magyarázata a melegbüszkeség
elleni gyűlöletnek is.
F. A.: Pont ezért hívják pride-nak, büszkeségnek, mert azt demonst-
rálják, hogy meg akarnak szabadulni a szégyentől. Miért kellene szé-
gyellniük magukat? Mindenki pride-ot akar, akit megszégyenítettek.
Amit Oscar Wilde-dal műveltek, az rettenetesen megszégyenítő, ez el-
len fel kell lázadni. Ha soha nem szégyenítene meg senki senkit, nem
kéne felvonulni.
Egyszer, úgy tizennégy évesen anyámmal sétáltam a körúton karon-
fogva. Az egyik pillanatban ő hátranézett, és azt mondta, egy férfi követ
minket. Rám nézett, és azt mondta, nehogy azt higgyem, hogy miatta
követ, hanem miattam. És vigyázzak, mert a homoszexuálisok felis-
merik a homoszexuálisokat, és ő attól tart, hogy én is homoszexuális
vagyok. Én szégyelljem el magam, mert egy férfi követ engem. Azt sem
tudtam, mit kezdjek ezzel. Ma sem tudom, hogy tényleg miattam jött-
e utánunk az a férfi, mert az anyámnak mondjuk sokkal jobb lába
volt, mint nekem. Volt egy jó barátom, a Béla, aki kétszer annyi idős
volt, mint én. Az anyám nem tudta elhinni, hogy mi csak barátok va-
gyunk, és tényleg szeretjük egymást. Ő mindig azt hitte, hogy csak a
seggembe akarja dugni a faszát, pedig erről szó sem volt. Hát igen, az
én anyám mindenre és mindenkire féltékeny volt.

100. oldal
 8.
Felséges királyom! keserű az nékem,
Amit jelenteni gyász kötelességem;
Keserű, mert vízzé csak nem válik a vér,
Csak testvér marad az, aki egyszer testvér.
Arany János: Toldi
B. D.: Beszélgessünk a testvérekről, a testvériségről.
F. A.: Nekem nincs testvérem, mit mondjak erről?
B. D.: De rengeteg páciensed van, akiknek a testvérükkel gyűlt meg a
bajuk, és vannak gyerekeid is, akik egymás testvérei. Biztos tudsz
mondani róluk valamit. Engem például érdekel az, hogy a testvérek
mikor egymás cinkosai, szövetségesei, és mikor válnak ellenséggé egy
családban. Min múlik az, hogy össze tudnak-e fogni, vagy pont ellen-
kezőleg, beállnak a szülők mellé egymás ellenében. Az is érdekel, mi
történik az első gyerekkel, amikor a testvére megszületik, mi lesz a
másodikkal, amikor a harmadik megszületik. Persze, soha ne legyen
nagyobb baja egy gyereknek, mint hogy testvére születik, de azért
mégis.
F. A.: Egy konferencián nagyon meglepett egy ausztrál pszicholó-
gusnő, aki arról beszélt, hogy egy alkalommal kórházban találta ma-
gát valami betegséggel, és azon kezdett gondolkodni, jó, ez egy valódi
betegség, de vajon miért pont akkor kapta. Először azt hitte, ez hülye
kérdés, de ahogy elkezdett játszadozni a gondolattal (a teste volt beteg,
a tudata teljesen rendben volt), rájött, hogy pontosan akkor lett na-
gyon beteg, amikor annyi idős lett, amennyi az anyja volt, amikor az
ő kistestvére megszületett. Aztán felidézte Sylvia Plath kényszeresen
ismételt öngyilkossági kísérleteit, és arra a következtetésre jutott, hogy
101. oldal
Plath újra és újra megismételte azt a traumát, amit az öccse születé-
sekor átélt hároméves korában. Amint felgyógyult, elkezdett komo-
lyan kutakodni ebben az irányban. Sok híres ember életrajzát átfé-
sülte, és hasonló sémát talált. A férfiaknál az volt a lényeges, hogy az
apjuk hány éves volt, amikor a testvérük született, lányoknál meg az
anya számított. Tehát identifikáltak az azonos nemű szülővel, amikor
az annyi idős volt, mint ők, és velük valami nagyon rossz vagy nagyon
jó történt. Sok-sok példát kigyűjtött, amik illeszkedtek ebbe a sémába.
Például Freud pontosan akkor publikálta az álmokról szóló könyvét,
amikor annyi idős volt, mint az apja, amikor az öccse született. Hitler
akkor halt meg, amikor annyi idős volt, mint az apja, amikor az ő öcs-
cse született. Sylvia Plath azt írja: „Egy csecsemő. Mindig utáltam a
csecsemőket. Én, aki két és fél évig egy gyengéd univerzum közepén
éltem, a Föld tengelye megingott, és az északi sarki rideg hideg meg-
fagyasztotta a csontjaimat. Attól a pillanattól kezdve én csak szemlélő
voltam.” Na, hát ez történik az emberrel, amikor testvére születik.
Nem gondolunk bele, mekkora trauma ez egy picinek. Csak az első
gyerek élvezi az anyját egyedül, ő tényleg a világmindenség közepe. A
második gyerek soha nem kapja meg ezt az osztatlan figyelmet.
B. D.: Gondolom, ezzel azért nem akarod egykézésre biztatni a csalá-
dokat. Tényleg ez legyen az életünkben a legnagyobb baj, hogy testvé-
rünk születik. Bizonyára oda lehet figyelni erre, a család, az anya, az
apa gondolhat arra, és dolgozhat azon, hogy a nagyobbik gyereknek
nehéz a kistestvére születését „átvészelnie”.
F. A.: Az én családomban a fiam három és fél éves volt, amikor a lá-
nyom megszületett. Nagyon nem tetszett neki az új helyzet, annak el-
lenére, hogy én kétszer annyi időt töltöttem vele, hogy pótoljam azt a
figyelmet, amit az anyjától elveszített. De úgy tűnt, hogy az anya oda-
figyelését nem lehet pótolni. Hétéves lehetett, amikor egyszer lázas ál-
lapotában bizalmasan rám nézett, és kijelentette, hogy nem kell előle
titkolni, ő tudja, hogy Somát, a húgát egy ufóból hozták a

102. oldal
földönkívüliek. És mi csak befogadtuk, mint nevelőszülők, és ő a mi
egyetlen igazi gyerekünk. Nagyjából huszonöt éves koráig a fiam
utálta a lányomat, csak azt a szabályt volt hajlandó elfogadni és be-
tartani, hogy nem kell szeretni, de nem szabad bántani Somát. Ma
már jó barátok, de hát már a negyvenes éveikben járnak.
B. D.: Ha ma újraélhetnéd ezeket az éveket a gyerekeiddel, csinálnál
valamit máshogy annak érdekében, hogy jobb testvériségben éljék a
gyerekkorukat?
F. A.: Nem csinálnék semmit sem másként, szerintem ez tempera-
mentum kérdése, és a véletlenek dolga, nincs rá technika. El tudom
képzelni, hogy két gyerek azonnal imádja egymást, nem kell félni attól
sem, hogy ad absurdum egymásba szeretnek, de attól sem, ha gyű-
lölik egymást. Ez az ő dolguk. Ha beleszeretnének egymásba, azt
mondanám nekik, ne szexeljenek, mert ez nem szokás, vagy éppen
ha utálják egymást, ne öljék meg, ne bántsák egymást. Egyszóval
tartsák meg a törvényes, kulturális és ízlésbeli, azaz a normális kere-
teket, de hogy azon belül mit éreznek, gondolnak, az ő dolguk. Tisz-
telni kell azt, ami van. Csábító, hogy általánosítson az ember, és azt
képzelje, van valamiféle technológia arra, hogy legyenek jók a testvé-
rek egymással, de szerintem nincs. Örülni kell annak, ami van.
B. D.: Az idézet, amivel ezt a beszélgetést indítottuk, nagyon izgalmas.
Aki ismeri, tudja azt is, micsoda álszent, hazug testvériség az, amiről
itt olvasunk. Közhelyet használ az aljas intrikus, mert ezek a közhe-
lyek remekül bedobhatok. A „testvéri szeretet”, a „vér nem válik vízzé”,
a „család szentsége”, a „csak a testvéredre számíthatsz” valójában az
égvilágon semmit nem jelentenek. Az irigység, a rosszindulat testvérek
között ugyanolyan pusztító tud lenni, ha nem még rosszabb. Hiszen
az ember onnan kapja a támadást, ahonnan a legkevésbé várná, és
általában olyankor, amikor amúgy is gyenge pillanatában van. A test-
vér előnye ebben a helyzetben az, hogy jobban ismer, neki még kiszol-
gáltatottabb vagyok, mint egy idegennek. Nem lehet véletlen, hogy a

103. oldal
Biblia egyik indító sztorija Káin és Ábel története, de felidézhetjük Ro-
mulus és Remus történetét is. Mindegyikben testvér gyilkol testvért.
F. A.: A legveszélyesebb, legrémesebb trauma, ami létezik, az árulás
traumája. Ez rosszabb, mint bármilyen földrengés, katasztrófa, bal-
eset. Ha szülő vagy testvér bánt, még rosszabb, mint egy idegen. A
kanadai nyugati-parti indiánoknak van olyan maszkjuk, ami kinyílik
a közepén, és mögötte rejtőzik egy másik maszk. Az emberi arc e mö-
gött a kettős maszk mögött bújik el. A gyerekek általában rettenetesen
megijednek, amikor kinyílik a maszk, és egy újabb maszkot látnak,
mert egy igazi személyt várnak. Laing úgy nevezi, „színházi” családok,
azokat, ahol van egy férfi, aki apát, egy nő, aki anyát, és gyerekek, akik
az ő gyerekeiket, és egymás testvéreit játsszák. Ha ezek a maszkok
kinyílnának, és a benne lévők megmutatkoznának, lehet, hogy nem
lenne jó, mert nem biztos, hogy érdekelnék egymást a maszkjuktól
megszabadítva. Nem biztos, hogy szeretnék egymást, ha nem lenne
rajtuk a többszörösen bebiztosított „apa”, „anya”, „testvér” álarc. Laing
szerint a család annyiféle különböző hallucináció lehet, ahány család-
tag van. Családterápiában gyakran tapasztalom, hogy a közös terá-
piás ülés előtt, privátban mindenki azt mondja, hogy ő személy szerint
egyáltalán nem akarna jönni, de úgy gondolja, a többieknek nagyon
fájna, ha nem venne részt. Ha maszkok nélkül beszélgetnének, lehet,
hogy senki sem jönne családterápiára, mert akkor tudnák, hogy en-
nek nincs értelme. Ezért gondolom én, hogy minél több teret adunk a
gyerekeknek arra, hogy őszintén megnyilvánuljanak, és nem szólunk
folyton rájuk, annál inkább önmagukat tudják adni, szerepek nélkül.
Szerepekbe a rendezői utasításoknak megfelelően lépünk be, és min-
den egyes rászólás a gyerekre egy-egy utasítás arra nézve, hogyan kell
játszani a jó gyereket, a nővért, az öccsöt. Amikor a fivér, a nővér, a
rokonság, a hozzátartozó bánt valakit, azért annyira romboló, mert
akit bántottak, minden arcot maszknak lát, és attól fél, hogy a maszk
újabb félelmetes, fenyegető maszkot rejt. Persze, ha az illető terápiába

104. oldal
jön, arra készül, hogy lesz ott egy férfi vagy nő, aki terapeutát fog ala-
kítani, és majd itt-ott rászól, hogy jó pácienst tudjon játszani.
B. D.: De a testvériség nagy lehetőség is egyben, nem hiába a szabad-
ság és az egyenlőség mellett a harmadik legfontosabb kívánság és
alapjog. A testvériség sansz, esély, lehetőség arra, hogy vágy nélkül
szerethessük, tisztelhessük egymást, bízhassunk egymásban, kötőd-
hessünk. Vagy lehet, hogy mára ezek a fogalmak kiüresedtek, és csak
a puszta maszk maradt?
F. A.: Akkor van sansza az igazi testvériségnek, amikor a család
együttműködik a munkában vagy valamiben, amiben össze kell fog-
niuk. Tehát egy gazdasági egységként funkcionál, ahol mindenki segít
mindenkinek, mindenki a része és részese az organikusan működő
egységnek. Ebben benne van az is, hogy a gyerekek belenőnek az egy-
ségbe. A részei akarnak lenni, mert együtt lehet énekelni, játszani, dol-
gozni, egymáshoz lehet érni, beszélgetni, amikor dolgozunk, eszünk,
alszunk, élünk. A baj ott kezdődik, amikor már a szülők sem működ-
nek együtt, hanem kihasználják egymást vagy vetélkednek. Persze, a
gyerekek előtt ezt nem lehet eltitkolni, mert ebbe a mintába lépnek be.
Nemrég Baltimore-ban voltam, Alphonso Lingis barátomnál, akivel
pont arról beszélgettünk, hogy ő is, én is nagyon korán elmenekül-
tünk abból a környezetből, ahová születtünk. Valahogy mind a ketten
éreztük, hogy a bajunk, a rosszullétünk reakció a környezetünkre. Ő
is, én is a mai napig, ha nem érezzük jól magunkat, azonnal azt ke-
ressük, ki bánik velünk rosszul. A forradalmi jelszó arról szól, hogy ne
úgy gondoljunk magunkra, mint az elnyomás, a kihasználás beteg
résztvevőire. Ahogy egy Bodhiszattva számára nincs igazi megvilágo-
sodás, amíg minden érző lény meg nem világosodott, úgy mi sem fog-
juk jól érezni magunkat, amíg bárkivel is rosszul bánnak. Mert egy
élet él mindannyiunkat, az élet fájának mindegyikünk egy-egy gyü-
mölcse. Hát miért ne fognánk össze?

105. oldal
B. D.: Idézek egy levélből „...anyám saját elmondása szerint sokkal tü-
relmesebb volt az öt évvel később született húgommal, mint velem.
Sok hántásra emlékszem már a kisgyermekkoromból.
Megtépett, állandóan ingerült, ideges, hideg, korlátozó volt, sosem tu-
dott kommunikálni, és lenézően viselkedett velem. Ellenben ölelésre,
meghittségre nem emlékszem. Így nőttem fel. Kilógtam a sorból, mert
író szerettem volna lenni. Az egész családom egyre kritikusabbá vált,
az ünnepeken, ha összejöttünk, kínlódtam. Lassú, egy évtizedes tá-
volodás után megszakítottam velük a kapcsolatot. Nekem jobb így,
mert nem piszkálódhatnak...” F. A.: Az elsőszülött könnyen bűn-
bakká válik, hiszen „őmiatta” változott meg az anyja élete drasztiku-
san. Ő tette azt a nőt, aki korábban ő volt, anyává. Kezdetben csak
vagyok, aztán jönnek sorban a szerepek, a szüleim jó kislánya vagyok,
aztán jó tanuló, jó alkalmazott, jó szerető, jó feleség – és lehet, hogy a
jó anya szerepét már el sem akarom vállalni, mégis ott találom maga-
mat egy kislánnyal. Gyakran az első gyerek betolakodó, nem kívánt
meglepetés. Aki fiút akart, és lányt szült, csalódott és dühös. Több
éven át dolgoztam egy csinos, okos, szorgalmas nővel, aki hetenként
kétszer járt hozzám terápiába. Három gyerek közül ő volt a legidő-
sebb. Amíg el nem költözött otthonról, az anyja kínozta, a szó szoros
értelmében, míg a másik két testvérét szeretettel és gyengédséggel ke-
zelte. Megtiltotta az öccsének és a húgának, hogy szóba álljanak vele,
sőt amikor az egyetlen öröme az olvasás volt, megtiltotta a könyvtá-
rosnak, hogy bármit is kikölcsönözzön neki. Az apa úgy tett, mintha
minden rendben lett volna, soha nem védte meg a lányát. Azt vettem
észre, hogy ez a nő negyvenévesen pontosan úgy kínozza önmagát,
ahogy fiatal korában az anyja bántotta. Gyakran a pincébe zárta őt a
mama, és nem adott neki enni. Ő most is elkülöníti magát mindenki-
től, nincs társasága, bezárkózik a pici lakásába, és alig eszik, sovány
és szomorú. Bár szereti az irodalmat, nem engedi meg magának, hogy
jó könyveket olvasson. Arra jöttünk rá, hogy amikor egy anya távol
tartja magától a gyermekét, az úgy kerül közel hozzá, hogy
106. oldal
megszemélyesíti az anyját, feláldozza a saját életét, és ugyanolyanná
válik. Úgy tűnt, hogy én nem tudok kapcsolatba kerülni ezzel a nővel,
mindig közénk ékelődik az anyja, ő beszél a lányáról, de nem engedi
meg, hogy én szeressem. A Stockholm-szindróma egy furcsa variáci-
ója ez: a kínzott eltűnik, és eggyé válik a kínzóval.

107. oldal
 9.
B. D.: Nagyjából a legnehezebb területek egyikénél tartunk. Az anya
iránti szeretetnél, és annak a belátásánál, hogy nem jól bánt velem,
tévedett vagy szándékosan ártott. Hát ember legyen a talpán, aki itt
bátran mozog. Említettem azt az embert, akit az édesanyja nem en-
gedett ki a világbajnokságra, amin aranyérmet nyerhetett volna – ő a
mai napig szentként tekint az anyjára. Nem kérdőjelezte meg sem ezt
a döntés, sem semmi mást.
F. A.: Azt, ha az anyám engem sohasem szeretett, be kell vallani ma-
gamnak, el kell fogadnom, hogy ez a valóság, de anélkül, hogy ezért
önmagamat hibáztatnám. Amikor végre rájövök, hogy egyáltalán nem
érdemeltem meg a rossz bánásmódot, hogy tulajdonképpen óriási
veszteség ért, olyan, mint egy baleset, akkor tudom megsiratni, meg-
gyászolni a tragédiát, amiben véletlenül részt kellett vennem. Miután
ez megtörtént, és legalább egy ember meghallgatott, elhitte, amit mon-
dok, és komolyan vett, nem vetített rám senkit a múltjából, hanem
megismert engem, mert én érdekeltem őt – akkor új életet kezdhetek.
Onnantól félelem nélkül tudok másokkal lenni, és van bátorságom a
vágyaim után menni, nem csak a félelmeimtől menekülni.
B. D.: Na jó, de anya csak egy van, és az ember szereti úgy, ahogy van.
A mesékben jó, mert ott van az édesanya meg a gonosz mostoha, de
a valóságban ez egy és ugyanaz a személy, aki a gyerekkort meghatá-
rozza. Tőle jön minden jó és minden rossz. Hogyan legyen, meddig
legyen kapcsolatban valaki az anyukájával?
F. A.: Egy pszichoszomatikáról szóló könyvben olvastam, hogy ha az
anya túl közel vagy túl távol van, akkor a gyereknek védekeznie kell.
Hogyan? Elkezd magával foglalkozni, hogy ne is legyen ideje az

108. oldal
anyjára, ha túl közel van, és kizárja, ha túl messze van, mintha nem
is érdekelné. Ugyanaz a védekezés. Az érzéseire, a fájdalmaira, a tes-
tére kezd figyelni, önmagával foglalkozik, a színek, a hangok érdekelik,
és minden más, amivel körül van véve, amit senki nem vehet el tőle.
Kétféle félelem, de hasonló a stratégia. Mi lesz ebből? Ezekből a gyere-
kekből olykor művészek válnak, akik a fényekre, a színekre, a han-
gokra koncentrálnak, a mesterei lesznek ennek. A másik lehetőség,
ha a testükkel foglalkoznak – és itt jön be ismét a pszichoszomatika-,
betegek lesznek. Az asztmát például olyan anyával hozzák kapcso-
latba, aki túlságosan rátelepszik a gyerekére, és az nem tud lélegezni.
A testi bajokkal másoktól is figyelmet csikar ki, az orvosok foglalkoz-
nak vele, sajnálják, a középpontba kerül. Nem nehéz látni, mi a „ju-
talom” ilyenkor.
B. D.: Életre kel az a szólásmondás, hogy „nézd meg az anyját, vedd
el a lányát”. De mondhatnánk, hogy fogd meg a fiát, vagy éppen me-
nekülj a lányától, a fiától. Mert ha jól értem, az első és mindent össze-
vetve, a legfontosabb hatás az, amit az anyánktól kapunk az első hó-
napokban, az első években. Mi történik, ha nem jó ez a kapcsolat? Mi
van, ha a születés utáni időkben, vagy ha korábban keletkezik ilyen-
olyan zavar a kapcsolatban? Vannak olyan problémák szerinted,
amiknek a gyökerét az anyaméhben kell keresni?
F. A.: Az első élményünk a szülőanyánkkal való egység, a participation
mystique, ahogy Lucien Lévy-Bruhl nevezi. A misztikus egység, ahogy
részt veszünk az ő lelkében, érzelmeiben, gondolataiban, testében,
szellemében. A világ az anyaméh, és ez az egység a születés után még
jó ideig megmarad. Kilenc-tízhónapos korban válunk el, kilépünk eb-
ből a szimbiózisból, de a lelkünk mélyén sóvárgunk visszatérni. Hogy
az anyaméh és a csecsemőkor élményei nyomot hagynak-e? Hát
hogyne! Mit tehetünk, hogy ne határozzák meg az életünket? Dolgoz-
tam egy nővel, aki arról beszélt, hogy állandóan retteg, óriási félelem-
ben úszik, önmagát úgy érzékeli, mintha gömb volna, és minden

109. oldal
irányból veszély leselkedik rá. Ez a rettegés annyira elviselhetetlen volt
a számára, hogy néha megőrült, kórházba került, mert nem tudta le-
halkítani a félelmét. Mivel nagyon okos nő volt, és nagyon figyelt, arra
jutott, a gondolkodás a legjobb védekezés a félelem ellen. Amíg erősen
gondolkodott, nem érzett félelmet. Nietzsche azt mondta, hogy ha
nem lett volna állandó fejfájása, meg másféle testi bajai, tehát ha nem
szenvedett volna, talán soha nem írt volna semmit. De azt vette észre,
hogy amikor ír és gondolkodik, eltűnik a fájdalom. Ez a nő is ugyan-
így, amikor gondolkodik, nem retteg. Ez jó módszer! De honnan jöhet
ez a rettenetes félelem? Az érzés, hogy ő egy labda, csomó vagy golyó,
amit minden irányból veszély fenyeget? Én mindig azt kérdezem, hogy
az, amit valaki érez, milyen körülmények között lenne természetes,
normális, magától értetődő? Nincs erre tudományos elmélet, nem ku-
tatható, nem igazolható az, amit mondok, csak spekulálok, de az
tény, hogy ezt a nőt senki sem várta szívesen. Az apja dühöngött, az
anyja rettegett, el akarták vetetni. A fogamzása utáni napokban, he-
tekben ebben az érzelmi környezetben úszott. Az a kis labda, a rü-
gyező kis élet, aki ő volt, minden sejtjében érezte a félelmet, hogy nem
akarják, senki sem várja szívesen, nincs szeretet a számára. Amitől
végső soron mindenki retteg, hogy nincs szeretet, hogy csak önma-
gára számíthat egy ellenséges környezetben, és ha hibázik, ha nem
felel meg, ha nem jól kapaszkodik, akkor meghal. Ez megtörténhet
már az anyaméhben. Ennek a nőnek minden sejtjében félelem van.
Mindezt a mai pszichiátria őrültségnek tartja, és amikor a nő erről
akart beszélni, persze, hogy kórházba zárták.
B. D.: A születés is nyilván mély nyomokat hagy bennünk. A prena-
tális és perinatális pszichológia ma már nem számít ördögtől való gon-
dolatnak. Egyre gyakrabban hallani, olvasni arról, hogy a szülő nőt
nem kell a hátára fektetni, a lábait nem kell felemelni, hanem lehet őt
hagyni jönni-menni, hogy a gravitáció a segítségére lehessen. Elkép-
zelhetetlen, micsoda szenvedésélményekkel jön a világra az, akinek az
anyját 24 órán át felszíjazott lábakkal hagyták vajúdni. Beszélgettem
110. oldal
egy lánnyal, aki meginterjúvolta az anyukáját a születéséről, és az el-
mesélte, mit kellett átélniük. Végig érezte, hogy ha felállhatna, akkor
könnyedén kicsúszna a gyerek, de a fekvő helyzete miatt borzalmas
fájdalmakat élt át. Ma már szerencsére orvosok, bábák és anyák szer-
vezetten is küzdenek a természetes szülés lehetőségéért, és bár a bo-
szorkányüldöző düh bármikor felütheti a fejét ellenük, mégis egyre
hatásosabbak. Nehéz dolguk van, amikor a természetes folyamatokat
akarják elfogadtatni a tudományos álláspontokkal szemben. Például
ott van a természetnek az az értelmes megoldása, hogy a születés fo-
lyamatában a gyerek vérének egy része a köldökzsinóron keresztül a
méhlepénybe áramlik, így is csökkentve a gyerek térfogatát, hogy
könnyebb legyen a világra jövetele. A gyerek, a köldökzsinór és a méh-
lepény összetartozó, egységes rendszer, ami remekül működik egé-
szen a születésig. És mégis, a mai napig igen gyakori, hogy a születés
után rögvest elvágják a köldökzsinórt, nem várják meg, amíg a vér
visszaáramlik a gyerek testébe. Miért? Hogy hamarabb vége legyen az
egésznek. Nincs idő. Nem lehet megvárni, amíg magától elhal, miután
a vér visszaáramlott. Pedig ez lenne a természetes. Ráadásul, ha már
távozik a vér a köldökzsinórból, feltehetőleg a lenyisszentés sem fáj
annyira. Én el tudom képzelni, hogy az ilyen természetellenes és fe-
lesleges szenvedés nyomokat hagy a gyermek lelkében, halálra rémíti,
izolálja. Pláne, ha mindezek után még nem is adják oda rögtön az
anyának. Nehéz megérteni, miért nem próbálnak meg még mindig
sokan a szülés körül tevékenykedők közül beleérezni, mit élhet át a
gyerek, és mit élhet át az anya. A kegyetlen tortúra traumatizálja a
megszülető babákat, és ennek egy jó része egy kis empátiával, gyen-
gédséggel, figyelemmel tökéletesen elkerülhető lenne. De már szüle-
téskor megtanuljuk, hogy kegyetlen és kemény ez a világ, amibe be-
lecsöppenünk. A szenvedés állítólag megkeményít minket. Akinek ke-
gyetlen és kemény a sorsa, az maga is megkeményedik. Hogy lehet
ebből kijönni?

111. oldal
F. A.: Lydia Davis amerikai író egyik novellája (I’m Pretty Comfortable,
But I Could Be a Little More Comfortable) hét oldalon keresztül nem
más, mint egy lista. Pici irritációk, ingerültségek listája: „Túl lassan
haladunk a sorban, mert rengeteg időbe telik az előttünk állóknak ki-
választani, milyen fagylaltot akarnak.” „Fáj a hüvelykujjam.” „Egy férfi
a koncert közben folyton köhög.”
Amikor megszülettem, az első órákban, napokban nem volt kapaci-
tásom arra, hogy alkalmazkodjam anyámhoz, a világhoz. Az az elvá-
rás volt belém kódolva, hogy a világ, az anyám fognak figyelni és vi-
gyázni rám. Hozzám fognak alkalmazkodni, mert szeretnek, mert fon-
tos vagyok, mert a világ közepe vagyok egy pici időre, legalább néhány
hétig, hónapig. Aztán már frusztrálhat a mama, később már kibírom,
hogy ő és én nem vagyunk egyek, és ne aggódjék senki, meg fogok
tudni tanulni alkalmazkodni én is. Ha bármilyen oknál fogva túl ko-
rán követeli meg a világ, hogy a csecsemő alkalmazkodjon, az olyan
ijesztő, nyomasztó, megsemmisítő, hogy egy életen át megmarad en-
nek a tragédiának az emléke a háttérben, és színezi a felnőtt hangu-
latát, kedélyállapotát. A csecsemő még panaszkodni sem tud, hiába
sír, hiába kapálózik, ha a mama másra figyel, deprimált vagy bajban
van. Senki sem reagál, barátságtalanná válik a világ, várni kell a jóra.
Felnőttként bepótolja azt, ami nem volt. Panaszkodik, hiszen a sorban
állás, a fájdalom, a zenét zavaró köhécselés mind emlékezteti arra,
amikor a világ barátságtalan és ijesztő volt.
Aki kelletlenül, vonakodva, nem szívesen él, az panaszkodik. Amikor
nincs elég erőnk, hatalmunk ahhoz, hogy az legyen, amit éppen aka-
runk, sértve érezzük magunkat, teherré válik az élet. A rossz idő, a
zuhogó eső, a zivatar, a hideg mind emlékeztetnek arra, hogy nekem
kell alkalmazkodnom, ha élni akarok, a világ nem dédelget, nem sze-
ret engem.
Aki éppen szerelmes, észre sem veszi a rossz időt, hiszen a pasija vagy
a csaja éppen maximálisan alkalmazkodik őhozzá, de már a

112. oldal
kapcsolat legelején azonnal beindul a harc, többnyire tudat alatt, hogy
ki fog alkalmazkodni kihez. A szerető az, aki alkalmazkodik, a szere-
tett az, akihez alkalmazkodnak. Nem mindig maradandó az egyen-
súly.
Lehet, hogy a metrón dühöngő, méltatlankodó emberek inkább az
időjárást okozó istent káromolják, mintsem az anyjukat, az apjukat,
a szeretteiket, akikre mérgesek, mert kihasználva érzik magukat,
amikor úgy tűnik, hogy a másik mindig fontosabb, mint én vagyok.
Ha túl korán dobja ki az anya az egységből a gyereket, akkor ő úgy
érzi, mintha az anyja elejtette volna, és zuhanna, nincs mibe kapasz-
kodnia. És akkor elkapja magát a saját intellektusával. Attól fogva az
intelligenciáját úgy használja, mint a fogakat és a körmöket. Így védi
magát, a picit, hogy megadja a nagyoknak azt, amit akarnak tőle. Ki-
felé adaptálódik, és befelé igyekszik megadni önmagának azt, amit
senkitől nem kap meg. Igyekszik szeretni magát, kipréselni a lehető-
ségekből azt, amire szüksége van. Ha senki nem mond mesét neki,
akkor nagyon hamar megtanul olvasni, és olvas magának. Laing ti-
zenhat éves korára kiolvasta a teljes városi könyvtárat. Szerzett ma-
gának görög filozófusokat, regényeket meg mindent, mert a szüleitől
nem kapott semmit. Amikor zenét hallgatott, azon keresztül érezte
meg, ismerte fel, hogy az emberiségnek van szíve. Nagyon kemények
és szívtelenek voltak a szülei. Pici korában volt egy kedvenc falova, de
egyszer, amíg óvodában volt, az anyja felaprította, és elégette a kan-
dallóban. Hogy miért? Hát mert Ronnie túlságosan szerette ezt a lo-
vacskát, és az anyja úgy gondolta, nem szabad kötődni semmihez.
Ronnie és mindazok, akikkel ilyen keményen bánnak a szüleik, főleg
az anyjuk, ilyen fura, skizoid módon, az intellektusukon keresztül
kapcsolódnak a világhoz. Ez az alapállapota az önismeretnek, és más
hasonlóknak, csak hogy a direkt kapcsolódástól, az intimitástól el le-
hessen bújni, menekülni. A skizoid állapot fenomenológiája, hogy az

113. oldal
ember izolálva érzi magát még akkor is, ha szeretkezik, mert gondol-
kodik, nézi magát, és gondolkodik...
B. D.: Nem könnyű ebből felébredni. Nem lenne egyszerű egy okos
embernek azt tanácsolni, hogy engedje csak el az okosságát, hagyja,
hogy az érzései vezessék. Nem kell kontroll, nem kell tudás, nem kell
tudomány sem, módszertan se, nem kell pedagógia és pszichológia.
Ez maga az anarchia, félelmetes és veszélyes. Szóval ezzel a koravén,
skizoid és túlfejlett intellektussal kell megküzdeni, ha a szeretet víru-
sát akarjuk terjeszteni. Na, nem hiszem, hogy sikerre vagyunk ítélve.
Egyáltalán ki az, aki nem az intellektusával nyomul?
F. A.: Akit az anyja szeretett, és nem kellett az intellektusát túl korán
bevetnie, akinek a vágyait az anya teljesítette, annak az intellektusa
organikusan fejlődik, szolgálja őt, és nem irányítja, ő pedig direkt kap-
csolódhat a világhoz. A Winnicott- és a Laing- féle vonal a pszichote-
rápiában azt tartja, hogy a terapeuta egyetlen dolga az, hogy ne hagyja
cserben a páciensét. Nem szabad meghalnia, amíg tart a terápia, mert
ebben a procedúrában, amikor a pici kijön az intellektusából, hogy
feladja a védelmét, kell, hogy a terapeuta végig tartsa a páciensét. Az
egész rendelőnek olyannak kell lennie, mint egy jó anya szerető kar-
jának. Ha meghal a terapeuta, megint kizuhan a páciens, és lehet,
hogy soha többé nem bízik meg senkiben. Aki tehát ilyesmibe bele-
kezd, az fejezze is be, különben árt a páciensének. Amikor a csiga ki-
bújik a csigaházból, rettenetesen sebezhető lesz. Aki maga mögé teszi
az intellektusát, azt nem szabad, hogy bántsa a terapeuta. Idővel az-
tán megszokja, hogy az intellektusa hátulról is tud tanácsot adni.
B. D.: Amikor évekkel ezelőtt elkezdtünk a börtönben dolgozni, hamar
rájöttem, hogy ebből nem lehet csak úgy kiszállni, ahogy az ember az
anyaságból sem ugrik ki. A fiúk, a fogva- tartottak, akikkel dolgoztam,
tudták, és ebben száz százalékig biztosak is lehettek, hogy holtomig-
lan, holtodiglan. Az biztos volt, hogy én megyek minden pénteken, ha
nem, akkor jó előre szólok. Amíg lehet, gondoltam, addig, ha élek, ha

114. oldal
mozgásképes vagyok, akkor pénteken háromkor ott vagyok a börtön-
ben. Talán azért működött ez a program hét éven keresztül, mert tud-
ták a résztvevők, hogy nem ejtjük el őket. Sokan közülük állami gon-
dozásból jönnek, nem beszélve a bűncselekményeikről, ami után az
egész társadalom ejtette őket. Nem lehetett dumálni nekik, nem lehe-
tett hazudni, ha azt mondtam, ott leszek, akkor ott kellett lenni. Eny-
nyi, se több, se kevesebb.
Na, de nézzük csak meg, milyen gyakorlatok segíthetnek valakinek
abban, hogy visszataláljon a túlfejlett intellektusából a valódi énjéhez,
és meg tudja becsülni önmagát.
F. A.: Lose your mind, open your senses – veszítsd el az elmédet, és
nyisd ki az érzékeidet. Akárhol vagy, fókuszálj az érzékeidre, hallasz,
látsz, ízlelsz, szagolsz. Figyelj mindig, minden pillanatban arra, mit ér-
zel, figyelj a fájdalmakra, a hasfájásra, a fejfájásra. Ne gondolkodj róla,
csak figyelj, ne értékelj, csak észlelj, érzékelj. Ez a vipassana, és ezért
hívják anyai meditációnak, mert úgy fogod magadat a saját karod-
ban, mintha egy pici gyerek lennél. Csak mondod, hogy van ez, és van
az, és dajkálod magad. Ez volt Buddha felébredése. Az anyja meghalt,
és a bodhi fa alatt találta meg önmagában a saját jó anyját, aki nem
ijed meg attól, milyen víziói vannak. Egy jó, nem ideges, szerető anya
csak gyengéden ringatja a picijét, ez a legjobb gyakorlat.
B. D.: Mit csináljak még, ha szeretném az intellektusomat hátrébb
tolni, és a gyötrő gondolataimat lehalkítani?
F. A.: Nem csak a vipassana, minden meditáció jó. Vagy legyen pél-
dául olyan napod, amikor két órát töltesz a fürdőkádban, vaníliafagyit
eszegetsz, vaníliaillatú gyertyákat égetsz, a fürdőhab is vaníliaillatú, és
elmerülsz a vaníliában. És csak élvezed azt, ami van. Mondhatsz imá-
kat, mantrázhatsz, kereshetsz magadnak bármilyen szöveget, akár
verset is. Kérhetsz mantrát valakitől, akit tisztelsz és szeretsz, vagy te
magad írhatsz magadnak szöveget, amit aztán csak mondogatni kell
magadban, figyelve, hogy mindig visszatérj hozzá, ha elkalandoznak
115. oldal
a gondolataid. Amikor engem beavattak a transzcendentális meditá-
cióba, kaptam egy mantrát. Sö ring – mindössze ennyi. Azt mondták,
ez a teherautósofőrök mantrája, és ha naponta tíz percig mondoga-
tom, akkor nem álmosodom el. Nagyon pihentető. De mindegy, mit
mond az ember, csak legyen valami, ami a gondolkodás helyére kerül.

116. oldal
 10
B. D.: Ismétlés a tudás anyja – ugyanaz, kicsit másképp. Az anya és
a gyermeke tehát egymásban úsznak a születés utáni hónapokban,
a gyerek tudata nem válik ki az anyáéból, egységben érzi magát, erről
beszéltünk. A harmadik hónap vége felé jön rá, hogy az anya nem ő,
hanem valaki más, és rájön, hogy nem eheti meg. Kilenchónapos kor
körül már ki akar lépni ebből az egységből, hogy a saját leikével fog-
lalkozzon. Ha az az idő, amit az anyjában lubickolva töltött, kellemes,
izgalmas, szeretetteli, akkor nehéz kilépnie, és lehet, hogy egész életé-
ben keresni fogja ezt az egységet, amit ott kellett hagynia. Keresi a kö-
zeli kapcsolatokat, és eggyé akar válni a szeretőjével. Akkor ez azt je-
lenti, hogy ebből a kapcsolatból kap bizonyos kompetenciákat, amivel
képes kötődni, el tudja fogadni természetesnek a szeretetteli gesztu-
sokat, ajándékokat és így tovább? De mi van, ha nem jó a kapcsolat?
F. A.: Az a gyerek, akinek az anyja szorongott, félt és szenvedett, na-
gyon örül, hogy kiléphet a vele való szoros egységből, és nem kell to-
vább éreznie a sok rosszat. Ez az ember el fogja kerülni a közelséget,
az intimitást, mert mélységesen retteg attól, hogy bárkivel éppen olyan
rossz lesz, mint az anyjával volt. Mindig attól függ, mit éltünk meg,
milyen hatások értek, milyen élményeink voltak. Az a pragmatikus
törvény, hogy ahogy velem bántak, úgy bánok magammal. Ahogy én
voltam az anyám figyelmében, úgy maradok a magam fókuszában.
Modern luxus, hogy sok fiatal szülő úgy van együtt a gyerekével,
mintha bébiszitterek lennének, nem úgy, mint szülők. Amíg a gyerek
ébren van, semmi mást nem tudnak csinálni, pedig ez nem jó senki-
nek. Régebben egy anyának a családban sok feladatot el kellett látnia,
és a gyereket vagy magára kötötte, vagy mint a mongoloknál például,
a jurta közepén bepólyálva lógott a bölcsőben, ahonnan mindig

117. oldal
láthatta az anyját. Az afrikai törzsi társadalmakban a gyerekek a föl-
dön csúsznak, másznak, együtt a csirkével, a kecskével, a kutyával,
a macskával. A lényeg, hogy a gyerek részt vett az anya életében, látta
az anyját, és látta a többieket is, akik körülötte tesznek-vesznek, de a
fókusz nem a gyerek volt, hanem a család. Egész más dolgot tanít a
gyereknek egy ilyen helyzet, mint amikor játszik vele az anya. Ünnep,
ajándék volt az, amikor az anya osztatlan figyelme felé fordult, talán
este, amikor altatót énekelt neki. Laing egyszer azt mondta nekem,
azt adja a születésnapomra ajándékba, hogy az osztatlan figyelmét
rám fogja összpontosítani egy órán keresztül. Hát beszartam! Kell a
francnak! Na, de mi ebben a mostani bébiszitter-szülőségben a baj?
Elrontja a gyerek természetes kapacitását arra, hogy egyedül tudjon
lenni, hogy önmagában tudjon lenni más emberek társaságában. Pe-
dig ez egy istenadta kapacitás. Nem kell mindig egymásra figyelni. A
gyerek normálisan tudja, hogy ott az anyja, és egyedül tudnak lenni
egymás társaságában. Így lehet jól együtt élni másokkal. Sokak prob-
lémája, hogy ha valaki van a környezetükben, csak arra tudnak fi-
gyelni. Nem tudnak maguk lenni valakivel, ambivalensek, akarnak is
társaságot, de várják is, hogy mikor lesz már vége, hogy végre maguk
lehessenek. Ez az ember, ha maga akar lenni, el kell rugaszkodnia a
másiktól, például mérgesnek kell lenni. Csak akkor tud egyedül lenni,
ha dühös a másikra.
B. D.: Láttam egy filmet nemrég a thaiföldi cunamiról, A lehetetlen volt
a címe. Az egyik jelenete nagyon elgondolkodtatott. Amikor a cunami
végigsöpör a tájon – rettenetes pusztítás –, Lucas, egy tizenhárom év
körüli kisfiú, akinek sikerül valahogy a gyilkos áradatban az anyjával
mégis összekapaszkodni, azt kiabálja: „Anya, soha többet ne csináld
ezt, ígérd meg, hogy soha többet nem csinálsz ilyet”. Mintha az anyja
tehetne erről a szörnyűségről, mintha az anyja lenne a természet
maga. Mekkora, milyen egy anya felelőssége? Anyatermészet, anya-
föld... nem véletlenek ezek a szavak.

118. oldal
F. A.: Martin Creed a londoni Hauser & Wirth galériában kiállított egy
hatalmas, sebesen forgó neonreklámot, ami csak annyit mutat:
„MOTHERS”. Ha a szemlélő nem vigyáz, a fejét vesztheti, a szél, amit
felkavar, összekócolja a haját. Számomra nyilvánvaló, hogy az anya a
legfontosabb korai környezet mindannyiunk számára. Az anya gyó-
gyítani és sebezni is tud. Az anya kezdetben minden: a jó, a közömbös
és a rossz is. Ez elkerülhetetlen. Az élet nem bánt senkit sem. Az élet
egy csecsemő számára az anyán keresztül érkezik meg. Az anya köz-
vetíti az életet. Anyám mesélte, hogy egy- vagy kétévesen, amikor ko-
csiban tolt, a szél az arcomba fújt, és nem tudtam lélegezni. Azt kér-
tem tőle: „Szólj a szélnek, hogy ne fújjon”. Amikor a gyerekeim kicsik
voltak, reggelente elmeséltük az álmainkat egymásnak. A lányom, ta-
lán hároméves lehetett, egy alkalommal azt álmodta, hogy én őt és a
bátyját visszavarázsoltam az anyjuk hasába, mert dühös voltam rá-
juk. Firestone kommunájában egy alkalommal megkérdeztek min-
denkit, mi a legfélelmetesebb dolog, mitől rettegnek leginkább. A nők
és a férfiak is egyaránt azt vallották, hogy a legfélelmetesebb, amit
csak el tudnak képzelni, egy zárt folyosón feléjük közeledő dühös nő.
Ram Dass a Be Here Now című könyvében arról ír, hogy az Isten, a
guru és az anya az egy. Az anya teremt, és aki teremt, az le is tudja
rombolni mindazt, amit teremtett. Rettenetes hatalmakat projektá-
lunk az anyánkra. Amikor egy pici rájön, hogy az anyja közömbös
vagy ellenséges, az rettenetes pillanat.

119. oldal
 11.
B. D.: „Őrizzük meg a nyugalmunkat és az emberségünket” – írta
facebookos levelében az a francia utazó, akinek Mamadou nevű ku-
tyáját, egy kedves, szelíd, jól kiképzett juhászkutyát kilőtte egy magyar
vadász. Mamadou elkószált vagy 250-300 méterre, talán felberzentett
néhány fácánt is, a vadász meg talán azt gondolta, veszett vagy kóbor
kutya. Lelőtte, aztán érezve, hogy valami gáz van, eliszkolt, Mamadou
testét pedig a folyóba dobta. Nem kockáztatott. Mi, magyarok mosta-
nában nem kockáztatunk. Szerte az országban nemzetiszínű plaká-
tok hirdették hónapokon át, hogy ne tegyük. Kész, ez kivágta nálam
a biztosítékot. A hazai politikával nem akarok foglalkozni, de azzal,
hogy mit jelent a „ne kockáztassunk”, szerintem muszáj. Nem akarok
azon sem elmélkedni, egyáltalán volt-e mit kockáztatni a konkrét szi-
tuban. Maradjunk a szlogennél, annál, hogyan lehetett ezzel kampá-
nyolni bármiért is Petőfi Sándor, Cecey Éva, Nagy Imre, Árpád apánk,
Brühl Adél, Bormester Mihály hazájában. Nem lehetett volna kipla-
kátozni ezt a szlogent, ha nem vált volna már vérré bennünk a félelem.
F. A.: Ha megvédjük magunkat a kockázatoktól, abba bele lehet dög-
leni, ez tudományosan sokszorosan bizonyított tény. Ami nem veszé-
lyes, az nem izgalmas, hanem unalmas, és az unalom öl. A védeke-
zésbe, a túlvédekezésben tönkremegyünk.
De mi is ez? Mindenki tudja, mi a gyulladás, de kevesen gondolunk
arra, hogy mit is jelent a „be vagyok gyulladva”. A Nature folyóirat
2015. december végi számában olvasható annak a kutatásnak a
publikációja, amelyik a depresszió és a gyulladás összefüggéseiről
szól. A félelem, a testi gyulladásos folyamatok és a depresszió szoro-
san összefüggnek. A test öngyógyító folyamatai valamilyen okból nem
állnak le, amikor betöltötték a feladatukat, hanem túldolgoznak,
120. oldal
túlvédenek, és ezzel már pusztítóvá, gyilkossá válnak. A védekezés
szükséges, de „az alapvető védekezési reakció elfojtása [...] előnyös
olyan esetekben, amikor az idegen hatás önmagában tulajdonképpen
ártalmatlan, és egyetlen káros hatása éppen az, hogy gyulladást idéz
elő. Ilyenkor maga a gyulladás a betegség, amelytől szenvedünk. Szé-
nanáthában szenvedő betegeknél, vagy rovarcsípés következtében
keletkezett hatalmas gyulladásos duzzanat esetén a gyulladás csök-
kentése egyenlő a betegség meggyógyításával. Ennek az a magyará-
zata, hogy ilyenkor a behatoló stresszor maga nem veszedelmes, nem
terjed, és nem fenyegeti az életet” – írja Selye János. „A törzsfejlődés
során a mikrobák és idegen testek elpusztítására szolgáló immunoló-
giai reakciók kialakulásával létrejött hasznos védekező rendszer mű-
ködésbe lép mindenféle idegen anyag ellen, amely a szervezetre nézve
veszélyes lehet. Ha azonban a »betolakodó« elleni támadás felesleges
vagy ártalmas, mint például az allergének vagy az átültetett szív ese-
tében, akkor az ember a természet ellenében hatva lecsillapítja ezt az
ellenségeskedést.” Nagyon fontos tehát kapcsolatban maradnunk a
valósággal, védekeznünk kell az ellen, ami veszélyes, de nem szabad
védekeznünk olyasmi ellen, ami nem veszélyes. Freud arról beszél,
hogy a pszichológiai védekezés súlyosan izolál, és felsorolja azt a sok-
féle módot, ahogyan torzítani lehet az élményt annak érdekében, hogy
megvédjük, és egyben elszigeteljük magunkat a valóságtól. Ez a disz-
szociáció, azaz az élmény átalakítása annak érdekében, hogy ne érez-
zem a fájdalmat.
B. D.: A nagy kérdés az, honnan tudom, hogy mi a valóság. Bárki
megtéveszthet, hazudhat nekem bármilyen okból. Azt hihetem, mert
el akarják hitetni velem, hogy a menekültektől kell félnem, de nem
tudhatom meg, mi a valóság, mert valójában egyáltalán nem ismerem
őket, sem személyesen senkit, sem a kultúrájukat, sem a történetü-
ket.

121. oldal
F. A.: Az egyetlen remény, hogy a valósághoz közel kerüljünk, az a
beszélgetés. Ha te félsz a muszlim terroristáktól, akkor erről beszél-
nünk kell. Mondhatom, hogy összekevered a félelmedet a valósággal,
ha attól félsz, hogy valaki megerőszakolja a lányodat. Elmondhatom
neked, hogy lehet ez egy muszlim, de lehet bárki más is, és ahhoz,
hogy egy ilyen borzalom megtörténjen, rengeteg dolognak kell együt-
tesen jelen lenni. Ha hatékonyan meg akarod védeni a lányodat, tel-
jesen felesleges a muszlimok ellen agitálnod, ez nem fogja orvosolni a
valóságos veszélyt, a valóságos félelmet. Ha én félek, hogy a lányomat
valaki meg akarja erőszakolni, felkészítem őt, arra tanítom meg, hogy
ne engedelmeskedjen, és legyen fekete öves karatés. Ez sokkal jobb
megoldás, mint ha kirekesztenék minden férfit.
B. D.: Atavisztikus félelem ez a megerőszakolástól, nem csoda, az
orosz katonák végigerőszakolták az országot a felszabadításkor, szinte
minden családnak vannak rémtörténetei. De lehet, hogy még korább-
ról, valahonnan a kollektív emberi rettegésből jön.
F. A.: Azokban a nagyvárosokban, ahol elválik, esetleg fallal is, egy-
mástól a zsidó, a kínai, az olasz vagy a fekete negyed, tipikus ez a fé-
lelem. A zsidók attól rettegnek, hogy a feketéknek nagyobb a faszuk,
és elcsábítják az összes nőt, de ugyanígy rettegnek a feketék az ola-
szoktól, a kínaiak a zsidóktól és mindenki mindenkitől. A rettegés a
megerőszakolástól nem más, mint rettegés attól, hogy a másiknak
nagyobb a fasza, és elviszi tőlem a nőket. Félünk attól, hogy mi nem
vagyunk elég jók a nőknek, elhagynak minket az ellenségért, mert
azok jobban kielégítik őket, mint mi.
B. D.: Hát igen, a csapból is az folyik, hogy a menekülő magányos
fiatal férfiak jelentik a legnagyobb veszélyt. Időközben azért kiderült,
hogy jól szervezett propagandagépezet működteti világszerte ezt a mo-
zit. Azért ez a fejtegetésed elég hajmeresztő. Persze, a szex és a pénz
feletti uralom a hatalom maga. Nem akarják kockáztatni.

122. oldal
F. A.: Mindannyiunknak fontos, hogy mindig legyenek körülöttünk
gondolkodó, értelmes emberek, akiknek a társaságában nehéz eltá-
volodni a valóságtól. Ők is számítanak ránk abban, hogy mi is segít-
hetünk nekik közel maradni a valósághoz. Ha figyelünk egymásra,
azzal segítünk egymásnak, de éppen ezért minden beszélgetés veszé-
lyes. Sokan azért nem akarnak beszélgetni, mert minden beszélgetés
után megváltozhat a valósághoz való viszonyuk.
B. D.: A „ne kockáztass” azt is jelenti, ne akard, hogy bármi bejusson
a tudatodba, ami megváltoztathatná azt.
F. A.: Hát igen. Mindent megkockáztatok a beszélgetésben. Azt is,
hogy amit hittem addig, azt a következő pillanattól már nem hiszem.
Őrületesen veszélyes, de szükséges. A valóság az, ami köztünk meg-
jelenik.
B. D.: Ezek szerint a valóság nem objektív?
F. A.: Természetesen van objektív valóság, az univerzum tulajdon-
sága, de nem emberi. Amikor a kislányom beleszaladt az asztal lá-
bába háromévesen, dühös volt az asztalra. Ott volt a valóság, amibe
beleütközött. Nem kell, hogy bármiben is egyetértsünk ahhoz, hogy
jól bánjunk egymással. Mégis úgy teszünk, mintha ellenségeskedni
kellene, ha nem egyezünk meg valamiben egymással. De miért is?
Még ha semmiben sem értünk egyet, akkor sem kell bántani egy-
mást.
B. D.: Ez lenne elvben Európa eszménye. „Amikor Európáról beszé-
lek, az emberiség gyülekezésére gondolok. Európai értelemben össze
lehet gyűjteni a világot! Legalábbis én azt hiszem” – ezt is Levinasnál
olvastam. Gyülekezés, nem gyűlölködés!
F. A.: Ahol a beszélgetés ellehetetlenül, ott kezdődik az erőszak.
B. D.: Van tapasztalatom arról, hogy teljesen más valóságban élek,
mint valaki más, aki rám akarja kényszeríteni, hogy az ő agyréméről,

123. oldal
fantáziájáról beszélgessünk, amitől én olyan messze érzem magamat,
mint Makó Jeruzsálemtől. Az egész gyűlöletkampány ilyen agresszió.
A PR-osok tudják, hogy az emberek nem választják el a félelmet a va-
lóságtól. Beszűkül a tudat, már nem tudunk beszélgetni, mondhatni,
elbutulunk a félelemtől. Ezért mondom, hogy a „gondolkodó az új
szexi”, mert vágyom az értelmes beszélgetésekre.
F. A.: A legjobb úgy élni, hogy az ember sebezhetővé teszi magát, mert,
mint mondom, ami nem izgalmas, az unalmas. A maximum bizton-
ság az börtön, amit körbefalazunk, akár azért, hogy bent tartsunk va-
lakit, akár azért, hogy kint tartsunk valakit. Mindenképpen önma-
gunkat zárjuk be. A régi városokat falak vették körül, a bent élő tár-
sadalmat ágyúk és puskapor védte, és ha valaki be akart menni, fi-
zetnie kellett. Érthető a biztonság utáni vágy, a megteremtett értékek
védelme. De ha komolyabban belegondolunk, nyilvánvalóvá válik,
hogy a biztonság illúzió. Viszont minden, amit azért teszünk, hogy ne
kockáztassunk, a halál felé visz bennünket. Az élet életveszélyes, és
ettől a kockázattól menekülni csak a halál felé lehet. Ha meg akarom
védeni magamat annak a kockázatától, hogy szeretek valakit, az ára
az lesz, hogy egyedül maradok. Amit azért teszek, hogy ne fájjon ne-
kem, hogy elhagy vagy meghal a másik, az tönkreteszi a kapcsolatun-
kat. Mert mit tehetek, hogy ne hagyjon el? Engedelmességre kell
kényszerítenem, hogy ne izguljak a szabadsága miatt. Szerintem az,
hogy ne kockáztassunk, azt jelenti, hogy ne éljünk.
B. D.: Levinas, az én hősöm, azt mondja, mindent kockáztatnunk kell
a másikért.
F. A.: Nemcsak a pszichiátriában, a politikában, de mindenhol, ami-
kor a másikat nem, mint egy egyedi, lemásolhatatlan egyént látom,
akkor már nem is látom tisztán. Ez cigány, ez zsidó, ez menekült – és
már nem is látom őt. Engem csak úgy lehet látni, hogy ez az András.
A név varázslat. Miután kimondom a nevet, várom, hogy ki jön, mit
manifesztál. A név olyan varázslat, amit nem szabad elrontani. Abban

124. oldal
a pillanatban, amikor valaki azt mondja, hogy az András zsidó, már
hiába jövök, nincs varázslat, már csak homályosan lát. Akkor már
lehet velem a másik gazember. Akinek az arcába, a szemébe nézünk,
azzal nehéz rosszat tenni. Volt egy barátom, aki börtönben dolgozott
olyanokkal, akik embert öltek. Hosszú interjúkat készített velük, azt
firtatta, hogy abban a pillanatban, amikor megölték a másikat, kit öl-
tek meg, mi volt a pillanatnyi élményük. Mindegyik arról beszélt, hogy
a gyilkosság pillanatában a személyességet felváltotta valamiféle álta-
lánosítás.
B. D.: Az „ellenség” – erről van szó, ugye? Gyűjtőfogalom, ami alá be-
tehetünk bárkit és bármit, és azonnal likvidálható. A „ne kockáztas-
sunk”-ban az a legrosszabb, hogy ellenséggé tesz mindenkit, akinek
a kivoltáról, mivoltáról nincs kedvünk, időnk, érkezésünk informá-
lódni, akivel nem tudunk beszélgetni. Nem kockáztatunk, lövünk. Ez
a leghatékonyabb.
F. A.: Hatékony demagógia, mert a félelemhez beszél, nem a szeretet-
hez. Minden jót kasztrál, minden jót rosszá változtat. Ez aljas. Lezül-
leszt mindent. Kétféle hipnózis van, az apai és az anyai mód. Az apai
mód ráparancsol a másikra, hogy azonnal menjen transzba. „Ha nem
mész transzba, megbüntetlek” – mintha egy szigorú apa mondaná a
gyerekének. Nagyon sok emberrel működik. Híres történet, amiről
már sokszor beszéltem, annak a pszichológus nőnek az esete, akit
megerőszakoltak a kollégái. Később feljelentette őket, és a tárgyaláson
kiderült, hogy amikor a főnöke ráförmedt, hogy most azonnal menjen
a hálószobába, és vetkőzzön le, ő mintha parancsot teljesített volna,
bement, és mind a négyen megerőszakolták. Végül megnyerte a pert,
mert a bíróság figyelembe vette, hogy az este egy pontján ő kinyitotta
az ajtót, és közölte a férfiakkal, hogy vége a vendégségnek, menjenek
most már el. De akkor az egyik férfi becsukta az ajtót, és azt mondta,
hogy ha nem akart volna baszni, akkor nem hívta volna meg őket. A
bíróság szerint itt kezdődött az erőszak. Egy pszichológus szakértő a

125. oldal
tanúvallomásában kifejtette, hogy egy nő, akinek szigorú, kegyetlen,
parancsoló apja volt, ha ilyen hangon szólnak hozzá, hipnózisba ke-
rül, és nem tud mást csinálni, mint engedelmeskedni. Ez nem valódi
engedelmesség, hanem a félelemre alapozott apai hipnózis. Az anyai
hipnózis meleg, szívből jövő hangon relaxálja a másikat, szeretettel ve-
szi körül, és megengedi, hogy biztonságban mehessen a transzba. Ez
a szeretet irányába viszi a másikat. Amikor fiatal koromban hipnoti-
záltam, mindig így vigyáztam a pácienseimre. A félelem egy végtelenül
aljas drog, amit ha beadnak, bábbá változtatja az embert, és meg-
fosztja a szabad akaratától. Ilyen amikor parancsolunk, ijesztgetünk,
félelemre tanítunk. Attól való félelmünkben, hogy nincs szeretet, el
akarjuk hitetni mindenkivel, hogy aki szeret, az hülye. Csak bornírt,
szentimentális, buta emberek szerethetnek. Ez ijesztő, mert sokan el
fogják hinni. A börtönben gyógyszert adnak, hogy ne álljon fel a rabok
fasza, és ez arra is jó, nehogy valaki fellázadjon, átlásson a rendszer
hülyeségein. Ne kockáztassunk semmit, csak legyünk bárányok, aki-
ket a vágóhídra visznek. Én viszont azt mondom, hogy kockáztas-
sunk mindent, hiszen mi vesztenivalónk van. Minden lélegzetvétel
kockázatos. A „ne kockáztassunk” azt is jelenti, hogy nem határozunk
el semmit, nem hozunk döntéseket. Valaki majd dönt helyettünk.
Azok viszont, akik ezeket a plakátokat kitalálták, kockáztatnak és
nyernek.
B. D.: Na, és szerinted mit lehet tenni?
F. A.: Lehet rajta röhögni, és fel lehet állni szólni, hogy hagyják abba.
Beszélni kell. Még a kategóriákat sem ismerik az emberek, még sza-
vaik sincsenek arra, amit tesznek velük. Én még azt sem hiszem,
hogy azok, akik mindezt csinálják, okosak, és tudják, mit tesznek.
Még csak impulzus sincs. Csak szavak vannak, amik hipnotizálnak,
módosítják a tudatot, és kész. Enélkül Trump sehol sem lenne. Ő
olyan szavakat használ, amilyeneket valaki a szájába adott, aki tudja,
hogy ilyeneket kell használni. Mindig oda lyukadunk ki, hogy mit

126. oldal
tehet a szeretet, amikor találkozik a gonosszal. Az egyetlen lehetősé-
günk, hogy beszélni kell, nem szabad csendben maradni, amikor ilye-
nek vannak.
B. D.: De annyit beszéltünk már, és sehol semmi. Sőt.
F. A.: Kevésbé időigényes megoldást szeretnél, de nincsen. David Ba-
kan pszichológus barátom kérdezte tőlem valamikor évtizedekkel ez-
előtt, hogy milyen pozíciót fogok vállalni a pszichológusok szövetségé-
ben. Én azt feleltem, semmilyet, eszembe sincsen ilyesmikkel tölteni
az időmet, én terapeuta akarok lenni. Rám nézett, és figyelmeztetett,
jó, de akkor egy szót sem szólhatok, ha tíz év múlva a leghülyébb,
legakaratosabb emberek fognak vezető pozícióba kerülni. Így is lett.
Patricia Wilensky és én ezért is léptünk ki később. Ő egyébként meg-
próbált harcolni, de nem tudott hatékony lenni, menekülnie kellett.
Ha tudod, hogy hatékonyan tudsz harcolni, az jó, de ha már tudod,
hogy nem leszel hatékony, abba bele lehet dögleni. Ha senki nincs,
aki harcol helyettem, abba is beledöglünk. Mégis az egyetlen remény
a szolidaritás, hogy a fiatalok felébrednek, és talán valami mást csi-
nálnak. Hátha lehet jobb.

127. oldal
 12.
B. D.: Beszéljünk a szerelemről, ezen belül is a tiltott szerelmekről.
Például diák és tanár között. Terapeuta és páciens között. Vagy csak
sima házasságtörésekről, amikről az illető, aki belemegy, tudja, hogy
soha nem lesz „rendes” kapcsolat. Miért vállal be ilyesmit valaki? Csak
az izgalom, a plusz adrenalin miatt?
F. A.: Talán azért szeret bele valaki egy idealizált, hozzáférhetetlen, el-
érhetetlen másikba, mert túl ijesztő számára az, aki szívesen szeretné,
aki teljes szívvel odaadná magát, akire számíthatna. Egy igazán sze-
rető, megbízható másik esetleg megengedne olyan közelséget, olyan
együttlétet, ami addig az ő életében nem is volt. Egy ilyen élmény mély
gyászt válthat ki, meg kellene siratni azt, amitől meg lett fosztva gye-
rekkorában, és azóta is. Addig, amíg nem tudjuk, mi az, ami hiányzik,
nem is tudjuk hiányolni, hiszen nem tudjuk, hogy egyáltalán létezik-
e valójában. Azt ismételjük meg, ami már megtörtént, amit megszok-
tunk, ami ismerős. Egy tanárba, terapeutába, házas emberbe, férjes
nőbe beleszeretni olyan, mint az édesapába vagy az édesanyába sze-
retni: vérfertőzés. Bár veszélyes, de izgalmas is. Meglehet, hogy ezt az
izgalmat keresi az ember újfent. Ha egy apa szexuálisan is kívánja a
lányát, ha hozzáér, akkor már nem lehet apa többé, szeretővé válik. A
tanár, a terapeuta, aki lefekszik a tanítványával, a páciensével, ugyan-
csak átlép egy határt, és már nem lehet tovább a tanára, a terapeutája
az illetőnek. Sok minden összekeveredik. Ha a tanár, akiből szerető
lett, jó jegyet ad, kérdés, megérdemelted-e. A terapeuta, aki szeretke-
zik a páciensével, nem tud vágy nélkül ránézni többé.
B. D.: De ezek a kapcsolatok valahogyan különlegessé is teszik az em-
bert, nem? Még ha titokban kell is tartani, még ha veszélyes is, mégis
ad valamiféle kiválasztottságérzést. Persze, mindig ott a remény,
128. oldal
hátha a másik csapot-papot otthagy értem, és végre én lehetek valaki
számára a világon a legfontosabb. Annyira fontos, hogy mások már
nem is számítanak.
F. A.: A vágy, hogy különleges lehessen valaki, hogy a másik mindent
megkockáztasson érte, akár a házasságát, a családját, a szakmai hír-
nevét, fontosabb, mint hogy valaki szabadon, veszélytelenül szeresse.
A tiltott vágy, a lehetetlen vágy izgalmasabb, mint a mély, minden-
napi, egyszerű szeretet. De ahogyan soha semmiben, úgy ebben sem
lehet általánosítani. Mindenkinek fel kell fedeznie a saját történetét,
mindenkinek más szokásoktól kell megszabadulnia, hogy jelen lehes-
sen, és boldognak érezhesse magát. Erre való a pszichoterápia: vakok
vagyunk a saját beidegződött, automatikus védekezéseinkre, meg-
szállott ismétléseinkre, kell valaki, aki ránk tud figyelni, és szeretettel,
tisztán tud tükrözni. Türelmesen bátorítani tud arra, hogy levetkőz-
zük a karakterpáncélzatot, ami szükségesnek tűnt ahhoz, hogy túlél-
jük mindazt, ami volt, de ma már csak megnyomorít, megbénít.
B. D.: Szerinted csak úgy, pszichopatológiától mentes szerelem nincs
is? Kémia? Szerelem első látásra? Van vagy nincs?
F. A.: Persze, hogy van! Sokan mesélik nekem, és az irodalomban is
megírták már milliószor, hogy az ember ránéz valakire, a szemük ta-
lálkozik, és valami történik, ami mélyen megérinti mind a kettőt egy-
szerre. Szerelem első látásra. Ez van. Hogy ez kivel történik meg, kivel
nem, tulajdonképpen senki sem tudja, de ugyanennek a metaforája
a kémia. Két elem találkozik, és új molekulát formálnak.
B. D.: De a szerelemnek is van biokémiája. A szerelmes embereknél a
nucleus caudatusnak nevezett agyterület aktiválódik, megindul a do-
pamintermelődés, emelkedik az oxitocinszint. A legfinomabb függő-
ség...
F. A.: Még ha létezik is ilyen folyamat, akkor is metafora, mert nem
tudjuk, miért esünk bele az egyik emberbe, és miért nem valaki

129. oldal
másba. Azt hiszem, hogy az első szerelem, ha minden jól megy, a szü-
letéskor történik. Ha nem zavarják meg az anyát meg a picit, akkor
van egy bizonyos idő a születés után, aranyórának is hívják, amikor
a pici fókuszál, és keresi az anyja szemét. Ezt hívják kötődésnek is, és
ekkor egymásba szeretnek. Ez minden szerelem prototípusa. Ezt az
élményt keressük minden pillanatban, minden tekintetben. Ez több,
mint a biokémia. A Szentivánéji álomban Titánia beleszeret a sza-
márba, mert azt látja meg, amikor kinyitja a szemét, amire előtte báj-
italt csepegtettek. A kacsák abba szeretnek bele, akit éppen meglát-
nak, amikor kibújnak a tojásból. Azok a kacsák, akikkel Konrad Lo-
renz játszott, ha az ő fehér haját látták meg először, akkor őt követték,
ha a tóban úszott. Ha meg a tojásból kikelve egy kis kerekeken gör-
dülő vekkert láttak meg elsőként, ami ketyegett, akkor arra mentek,
amerre Lorenz a vekkert húzta. Ez a kötődés biológiai törvény.
B. D.: Hát igen, azért a szerelem több, mint egy kerekeken gördülő,
ketyegő óra.
F. A.: Egészen más lesz a kapcsolat a gyerek és az anya között, ha az
első időben a kapcsolódás, a kötődés nem jön létre. Valahogy mély és
ösztönös a kapcsolat, ha megtörténik, kevésbé személyes és halálo-
san lazább, ha nem történik meg. Ha az ember ránéz valakinek az
arcára, azonnal bekapcsol a vizuális memória, és egyik kép a másik
után mutatja, kire emlékeztet az arc. Ha valahogyan le tudjuk lassí-
tani magunkat, akkor ez az élmény tudatosan is megtapasztalható.
Ránézek egy nőre, és a másodperc töredéke alatt látom benne az
anyámat, az unokanővéremet, a szomszéd kislányt, akivel felnőttem.
Lehetséges, hogy ezekkel az imágókkal együtt egy érzelmi koktél is ke-
veredik, ami vonz vagy taszít. Az agyban egy hatalmas rész csak ar-
cokkal foglalkozik, de ugyanígy őrizzük az emlékezetünkben mások
koreográfiáját, mozgását is. A másik ember gestaltja (alakja) emlékez-
tethet valakinek a mozgására, orgánumára, szagára, tüsszentésére.

130. oldal
B. D.: Szerelmesnek lenni nagyon jó. Amiről beszélsz, az magyarázza
nekem a rokonszenvet, az ellenszenvet, de nem magyarázza meg a
szerelmet. Persze lehet, hogy ezt aztán egyáltalán nem is kéne magya-
rázni, csak elfogadni, és örülni annak, hogy vannak ilyen csodák az
életben.
F. A.: Erich Fromm úgy tartotta, hogy a szerelem annak a heve és
élvezete, amikor azok a falak, amik normálisan megvédenék, amikkel
vigyázunk magunkra, leomlanak két ember között.
B. D.: Ezek szerint akkor vagyok igazán önmagam, ha szerelmes va-
gyok. Fejest ugrom a másik emberbe mindenféle biztosíték nélkül. Ki-
kapcsolom az intellektusomat, nem védekezem, és boldog vagyok.
F. A.: Fromm azt állítja, hogy ezt csak a kapcsolat elején, egyszer lehet
megcsinálni. Szerinte az, aki nagyon szeret szerelmes lenni, nem tart
hosszú kapcsolatot, mert nem változtatja szeretetté a szerelmet. Sze-
rintem viszont, ha két ember spontán és őszinte, újra és újra egy-
másba szerethetnek. Azok a falak, amiket ma áttörünk, holnapra új-
jáépülnek, és a szeretők újra és újra áttörnek a falakon. Akkor hűl ki
egy kapcsolat, amikor ezt már nem csinálják. Amikor már nincs meg-
lepetés, ami végtelenné teszi a szeretők beszélgetését, együttlétét.
B. D.: Szomorú gondolat, hogy pont azzal öljük meg a szerelmet, ha
meg akarjuk tartani. Féltjük, védjük, be akarjuk biztosítani, de amint
védekezni kezdünk, kiszámíthatóvá tesszük a kapcsolatot. Ha nem
tudunk spontánok és őszinték lenni, ami persze végtelenül kockáza-
tos, akkor elvész a szerelem heve és izgalma. A szeretet más élménye-
ket ad.
F. A.: A szerelem motorja a vágy. Nemcsak a szexuális vágy, hanem a
vágy arra is, hogy a lehető legközelebb kerüljünk egymáshoz. Legkö-
zelebb pedig úgy lehet egymáshoz kerülni, ha az ember annyi bőrfe-
lülettel simul a másikhoz, amennyivel csak lehetséges, és amit lehet,

131. oldal
azt bedugunk egymásba oda, ahová csak lehet. Eggyé akarunk válni,
legalább ideiglenesen.
B. D.: Akkor a kicsit modorosnak ható közösülés kifejezés nem is
olyan rossz.
F. A.: Akik örökre eggyé akarnak válni, azok meghalnak, mint abban
a japán filmben, az Érzékek birodalma címűben, ahol csak közösülni
akarnak, és a nő végül megfojtja a férfit. Ez szerelem.
B. D.: „Tudta, hogy ez fekete mágia, de a szerelem heve minden rosz-
szat kizár. Itt csak boldogság lehet. A szerelem ész fölötti hatalma,
gondolta. Néhány hónappal később Manfred és Aurelia már napokig
egy alakban élt, úgy értem, hogy már teljesen összenőtt és összefolyt,
ugyanakkor áttetsző lett. Csak gyümölcsöt és mézet evett, és tejet
ivott, azt is keveset. A két emberből egy lett, de kétszer olyan szép. A
fej inkább Manfredé, de Aurelia hosszú, hullámos hajával, gömbölyű
női mell, de széles, férfias váll, erős, de puha karok, Aurelia sajátságos,
éneklő tiszta hangja, a kéz egészen Manfred keze, de a mozdulat Au-
reliáé. Amilyen mértékben eggyé váltak, lettek mindig áttetszőbbé.
Olyan volt, mint az angyal, szólt az öregasszony súgva, és szemét ki-
meresztette. Nem tudtam, hogy szólítsam. Csak hívj Manfrednek vagy
Aureliának, mindegy. Íme, látod, a szerelemben összeolvadtunk,
most már egy vagyunk. Odáig finomodott, hogy egy napon eltűnt.”
Ezt Hamvas Béla Karneváljából idéztem.
F. A.: Eszembe jut az a másik japán film is, amit korábban már fel-
idéztem. A két idegen, akik minden reggel és este találkoznak, s ami-
kor végre elmennek együtt sétálni, a fiú leszúrja a lányt. Aztán a ba-
rátjának azt mondja, olyan tökéletes volt a pillanat, hogy annál jobb
már nem igen lehetett, csak elromolhatott volna, és ő meg akarta
őrizni a tökéletes pillanatot. Vagy Almodovár Matadorja, amiről már
szintén beszéltünk. Mindkettő szerelem, amiben rengeteg vágy van,
vad és kegyetlen, de nincs semmi szeretet. A szeretetben nincsen

132. oldal
vágy, a szeretet azt akarja, hogy a másik élete jobb és könnyebb le-
gyen.
B. D.: Ám szerelem nélkül tulajdonképpen csak barátságnak lehet
leginkább nevezni egy kapcsolatot, nem? Örök kérdés, létezhet-e ba-
rátság férfi és nő között.
F. A.: Csak? Karinthy így kérdezi: „Lehet-e barátság férfi és nő között,
és ha igen, miért nem?” Ezt is hozzátette: „Férfi és nő sohasem érthe-
tik meg egymást, mert mindegyik mást akar. A nő a férfit, a férfi a
nőt.” Na meg ezt: „Ha egyedül vagyok egy szobában, akkor ember va-
gyok. Ha bejön egy nő, akkor férfi lettem. És annyira vagyok férfi, am-
ennyire nő az, aki bejött a szobába.” Amikor tizenhat évesen egyedül
nekivágtam a nagyvilágnak, átszöktem a határon 1956 decemberé-
ben, még az a pici aktatáska is nehéz volt, amit magammal vittem,
ahogy bukdácsoltam a nagy hóban, fehér lepedőbe burkolva, nehogy
észrevegyenek a határőrök. Ebben a táskában többek között ott lapult
az éppen akkor megjelent kétkötetes A Cirkusz, mert Karinthy nélkül
nem akartam disszidálni.
Gondolom, az rejlik a kérdésed mögött, hogy a vágy lehetetlenné teszi-
e a barátságot. Mert ha szeretők vagyunk, akkor nem vagyunk bará-
tok? Persze, nem éppen fájdalommentes hallani: „Legyünk csak ba-
rátok!”, amikor másra vágyunk. Ha a férfi és a nő őszinték és spontá-
nok egymással (és önmagukkal), akkor minden lehetséges. Barátság-
ból jöhet szex, szex után lehet barátság, ellenségből válhat szerető
vagy barát is. Mert két ember annyira más, végtelenül más, elképzel-
hetetlenül és kimondhatatlanul más, hogy nincs olyan kapcsolat, ami
csak kellemes. Óriási bátorságra van szükség ahhoz, hogy megma-
radjon az őszinte, szabad megnyilvánulása mindkét embernek, akár
barátok, akár szeretők.
B. D.: Vannak, persze, férfibarátságok és női barátságok, ezekről is
sokat lehetne beszélgetni, de most jobban érdekel az, ami emberi. Az

133. oldal
a rétege a dolognak, ahol nem számít, hogy az ember nő vagy férfi.
Azok a kapcsolatok, amik itt gyökereznek.
F. A.: Gregory Bateson egész életében, mindennap, amerre járt, jegy-
zetelt. Buszon, villamoson, földalattin, kávéházban leírt minden be-
szélgetést, amit kihallgatott. Minden párbeszéd csontváza végül is egy
és ugyanaz volt:
- Szeretsz?
- Szeretlek!
- Még mindig szeretsz?
- Igen, most is. És te? Most is szeretsz?
- Igen, szeretlek. (Egy idő múltával mindez megismétlődik, nem
is egyszer.)
Megnyugvásra, megnyugtatásra van szükségünk, azt követeljük egy-
mástól, mint a narkós a kábítószert. A másik dílere vagyok, ő meg az
enyém. Szorongunk, félünk. De furcsa módon a megnyugtatás csak
eteti, növeli a szorongást, a félelmet. A fiam, amikor pici volt, esténként
az utolsó csók után megkért, hogy mielőtt magára hagyom, nézzek
már be az ágya alá, nehogy egy szörny vagy valami ijesztő szülemény
bujkáljon ott, és később előjöhessen. „Ne hülyéskedj!” – mondtam
neki, és egy pillantást sem vetettem az ágya alá. Ha leguggoltam
volna, és ott matatok az ágya alatt, végül a vizsgálat után megnyugta-
tom, hogy nincs ott semmi, senki, minden rendjén, akkor lett volna
csak igazán megijedve. Nem gondolod?
Jerzy Kosiński lengyel író azt állította, hogy csak egy játékban érde-
mes részt venni ebben a rövidke életben, abban, ami a miénk. „Milyen
közel kerülhetek egy másik emberhez anélkül, hogy ez bárkit is bán-
tana?” Nem kell idegennek lenni idegenek között. Lehet ismerkedni,
lehet barátkozni, de nem mindenkivel. Michel de Montaigne az Esz-
székben (XXVII. fejezet) meghatóan és gyönyörűen beszél a

134. oldal
barátságról. Amikor Étienne de la Boétie, a legjobb barátja meghalt,
sokáig siratta, az esszé ebből a fájdalomból fakadt.
Az, aki nem akar válogatni, arra szorul, hogy vagy azt hiszi, senkivel
sem érdemes beszélgetni, vagy azt, hogy mindenkivel. Egy bizonyos
kor után már nem kell eltűrni a család unalmát, vannak ékesszóló,
szeretetre méltó emberek, meg kell őket keresni. Az sem könnyű, ha
a családban izgalmas, őszinte, mély beszélgetésekhez szokott a gye-
rek, majd kimegy a világba, és egy sivatagban találja magát. Vannak
oázisok, nem szabad elkeseredni, csak keresni kell szorgalmasan.
Még ha van is barát, van is párbeszéd, akkor is felmerül a kérdés,
miért értjük félre egymást, vagy beszélünk el egymás mellett? Negy-
venöt éve beszélgetek emberekkel, amit nem nevezhetünk csevegés-
nek, hiszen komoly összeget fizet nekem a másik. Mégis gyakran nem
tudunk egyedül lenni a szobában. Mert ott vannak a szülők, a testvé-
rek, a rokonok, a régi tanárok – zsúfolt a rendelő. Hallom a páciens
hangját, úgy tűnik, hozzám szól, de valójában engem nem is lát, mert
az apja eltakar. Kettőnk között álldogál, és zavarja a mi kapcsolatun-
kat. Néha hosszú évekbe telik, amíg sikerül kiküldenünk mindenkit
a szobából, és ketten maradnunk. Transzferenciának hívjuk azt a
szokást, ami meggátol engem abban, hogy veled legyek, veled, akit
nem ismerek, aki más, mint bárki más. Inkább rád vetítek valakit a
múltamból, akitől megtanultam, mit akar, mit vár el, hogyan kell őt
kezelnem, hogy ne bántson, szeressen.
B. D.: Ha elmúlik a szerelem, és talán a szeretet sem tud létrejönni,
vége lesz a kapcsolatnak. Mostanában könnyen válnak el az embe-
rek. Érdemes kitartani akkor is, ha nem jó együtt? Érték-e önmagá-
ban egy kapcsolat, amiért harcolni, küzdeni, tűrni érdemes, vagy csak
addig van létalapja, amíg boldoggá tesz minket? „Normális”, hogy ösz-
szejövünk, csinálunk pár gyereket, de amikor időközben elvész a va-
rázs, odébb állunk, keresünk valaki mást? Mi lesz azokkal a gyere-
kekkel, akik ilyen helyzetben csak ide-oda csapódnak? Maradjanak

135. oldal
együtt a párok a gyerekek érdekében? Tudom, hogy nincsenek ezekre
a kérdésekre igazi válaszok, vagyis teljesen máshogy válaszol egy nő,
aki éppen most lett szerelmes egy harmadikba, vagy az, akit most
csalt meg a férje. Nemrég kaptunk egy levelet, amiben téged hibázta-
tott valaki, mert egy előadásodban bátorítottad a közönséget, hogy
szabadon menjenek a vágyaik után, és lám, őt felelőtlenül és infanti-
lisen elhagyta a férje, rád hivatkozva. A család nem számít semmit?
F. A.: Radikálisan valahogy úgy állhatunk ehhez a kérdéshez, hogy
család nincsen. Ez is olyan dolog, mint az egyszarvú. Azért, mert van
rá szó, még nem jelenti azt, hogy organikusan is létezik. Ha valaki egy
négytagú család tagjaival őszintén beszélne arról, melyiküknek mit je-
lent a család, valószínűleg egészen mást mondanának, mindegyikük-
nek más lenne a képe. A család egy absztrakt idea, és meglehetősen
ritkán beszélgetnek róla a családtagok, hogy kinek mit jelent. Vannak
családi találkozók, mert valaki azt gondolja, hogy ideje összejönni, de
titokban lehet, hogy mindenkinek nehézséget okoz. Mégis mindenki
azt mondja, hogy azért jött el, mert tartozik ezzel a családnak. Ebből
óriási őrültségek származnak, mert itt kezdődik a színház, családot
kell játszani, a férfi apát játszik, a nő anyát és feleséget. De ha a szere-
peken kívül beszélgetnének egymással, lehet, hogy csak ketten akar-
nának találkozni, vagy meg tudnák beszélni, kinek mi lenne jó sze-
mély szerint, és nem kellene a színházasdi. Lehet azon gondolkodni,
éppen mi a divatos előírás arra vonatkozóan, milyen egy jó férj, anya,
fiú, lány, család, de minek?
Ez mindig azt eredményezi, hogy minél jobban beleragad valaki a sze-
repbe, annál erősebb a depresszió. Veszélyes színház. Egy pár játssza
a férj és a feleség szerepet, de valójában mind a ketten egyedül van-
nak. Mint Marilyn Monroe, aki öngyilkos lett azért, mert tök egyedül
volt. Ő maga senkit sem érdekelt, mindenki csak a szexszimbólumot
akarta, ő pedig nem tudott önmaga lenni senkivel, magára maradt a
népszerűsége közepette. Egy nő, aki egyedül van a családjában,

136. oldal
játssza a szerepét, aztán egyszer csak, amikor éppen nincs jelenése,
összetalálkozik valakivel, mondjuk Pistával. Pista tényleg érdeklődik
iránta, nem mint anya és feleség iránt, hanem mint a Bözsi iránt. Hát
persze, hogy nem tud és nem is akar ellenállni. Hülye lenne. Persze
Pista szintén elszökött az ő színházából. Van néhány órájuk, amikor
nem kell megjelenniük, és valahol a színpad mögött beleszeretnek
egymásba. Akkor még nincsenek kettejük között leosztva szerepek,
Pista és Bözsi önmaguk és valódiak, de ezt csak a színpad mögött te-
hetik meg a két felvonás között. És igaz, hogy ha ők is megházasod-
nak, és egy új színházat kezdenek, akkor megismétlődhet minden,
mert elfelejtik, milyen jó volt szerep nélkül együtt lenni. De alakulhat
egészen máshogy is a dolog, ha megtartják a szerep nélküli együttlé-
tet, és maradnak, ahogy vannak, a Pista és a Bözsi. Nem kell valami-
féle előírt családot alakítani.

137. oldal
 13.
B. D.: Panaszkodott nekem egy fiatal férfi, hogy azok a családi kap-
csolatok, amelyek erőt és támogatást kéne, hogy jelentsenek neki, le-
húzzák. Soha nem bátorítják, mindig kritizálják, semmit sem tudnak
róla, de talán soha nem is tudtak, nem ismerik. Feltételezésekkel, fan-
táziákkal, elméletekkel fordulnak felé, de soha nem jóindulattal, min-
dig gyanakvással, bizalmatlansággal, idegenkedéssel. Eltávolodott,
amennyire csak tudott, de a sérelmek és a kapocs még mindig létezik.
Bármikor előkerül, felszakad, mint egy seb. Szeretné valahogy jobbá
tenni a helyzetet, szeretne a családjához, a szüleihez, a testvéreihez
közelebb kerülni, de minden próbálkozása csak ront a helyzeten. A
munkájában nagyon sikeres és elismert, jól is keres, jó kapcsolata
van egy lánnyal, akit szeret, de mégsem tudja elfogadtatni magát a
családjával. Miről szól ez az egész szerinted?
F. A.: Mondjuk ki habozás nélkül: puszta rosszindulatról. Kicsinyes
irigység, mohóság és féltékenység keveréke. Félelemmel vegyített, bal-
jóslattal fűszerezett gonoszság. Az illető anya vagy apa, vagy mind-
kettő nem akarja, hogy a gyerek túlszárnyalja, sikeres legyen, és
könnyebb, izgalmasabb legyen az élete, mint az övé volt, vagy amit ő
egyáltalán el mert volna képzelni, hogy valaha is lehetne. Ahelyett,
hogy örülne a gyereke sikerének, fél tőle. Fukarságában nem meri,
nem képes bátorítani őt. Egy szülőnek, nagyszülőnek (de barátnak,
szeretőnek, terapeutának is) a legfőbb feladata, hogy bátorítsa a gye-
rekét, az unokáját. Ha a gyereknek mégsem sikerül valami, akkor a
szülő, nagyszülő másodlagos feladata az, nehogy csak véletlenül is
megszégyenítse őt, például azzal, hogy kárörvendően azt mondja:
„Hát nem megmondtam? De te sohasem hallgatsz rám!” A másodla-
gos feladat tehát biztonsági hálót adni a gyereknek annyiszor,

138. oldal
ahányszor csak kell, hogy ha leesik a kifeszített kötélről, baja ne essék,
és megpróbálhasson felkapaszkodni újra. Amikor a szülő vagy nagy-
szülő ellenség, a gyerek ezt nem akarja elhinni. Igyekszik megbocsá-
tani, elnézni, és reménykedik, hogy a nagy, okos, imádott, apa, anya,
nagyszülő előbb-utóbb abbahagyja ezt, és baráttá válik. A gyerek eb-
ben a várakozásban megutálja a valóságot, ami nem valami jó szokás,
mert hátrányára lesz, mint egy fogyatékosság. Nehéz úgy navigálni az
életben, ha nem szabad tisztán látni, ki a barát, ki az ellenség.
B. D.: Sokan úgy oldják meg ezt a helyzetet, hogy hátat fordítanak az
egész családjuknak, de ez sem jó, mert gyökértelenné válik az ember.
F. A.: A családot nem kell megtagadni, de minden családtag egy-egy
külön ember, és azt az embert, aki bár családtag, de nem barát, el kell
kerülni. Tulajdonképpen ő tagadja meg a családot, mert nem hordja
közel a szívéhez a másik családtagja, gyereke érdekeit. Ezt csak észre
kell venni, és ki lehet mondani: sajnos, nincs apám, nincs anyám
vagy nincsenek nagyszüleim, mert ők hátat fordítottak a család arc-
hetípusának. Bizonyos nagyon nehéz és szélsőséges esetekben ez
könnyen belátható, egyértelmű. Az a lány, akit szexuálisan használt
az apja, azonnal árva lesz, mert ha ezt titokban tartja, az anyja sem
marad az anyja. Egyedül marad, árván egy rettenetes titokkal, és
mindenki úgy csinál, mintha lenne család, pedig az abban a pillanat-
ban megszűnt.
B. D.: Szóval fontos tudni, hogy amikor valaki valamit tesz, azt elle-
nem teszi vagy értem. Márpedig ha ellenem teszi, akkor ellenség még
akkor is, ha történetesen egy családtagomról van szó.
F. A.: Igen, és ez akkor is így van, ha nem olyan súlyú a dolog, mint
egy vérfertőzés. Előfordulhat, hogy attól félnek, ha jól érezné magát a
gyerekük, ha sikeres lenne, izgalmas lenne az élete, és szabadon, ve-
szélyesen élne, akkor elhagyná őket, nem lenne szüksége rájuk. Vi-
szont ha sikerül megijeszteniük, velük marad örökre.

139. oldal
B. D.: Mit tanácsolsz, hogyan lehet egy ilyen családi színházat felol-
dani?
F. A.: Nehéz helyzet. Össze kell jönnie az egész családnak.
B. D.: Már az is sokat jelent, hogy ha valakinek van egy ilyen vágya,
elképzelése, igénye, hogy csakis az ő kedvéért üljön össze az egész csa-
lád, akkor ki nyitott erre, és ki nem. Mert ha a családi véleménykö-
zösségben az a hír járja, hogy ez a gyerek hülye vagy rossz, vagy nem
lehet komolyan venni, akkor miért is ülnének össze.
F. A.: Kell, hogy legyen ott valaki, aki az ő pártján áll, aki a cinkosa, a
szövetségese – akár a terapeutája, te, mint a kommunikációs tanács-
adója, vagy egy barát, bárki -, akinek van tekintélye, hatalma, szava
abban a körben. Ez az illető végig ott ül mellette, amíg elmondja, mi
fáj neki. Elmond régi sérelmeket és érzéseket, szembefordul azzal, aki
bántotta, és az arcába mondja, hogy ez mennyire rossz volt neki. A
gyerekkori hántásokért a szülők százszázalékosan felelősek, és ha ezt
be tudják látni, akkor bocsánatot tudnak kérni. Ennek a bocsánat-
kérésnek őszintének kell lenni, mondjuk, az apának le kell térdelnie
a lánya előtt, és teljes szívvel kérni, hogy bocsásson meg. Két része van
ennek a folyamatnak. Először is empátiát kell gyakorolni, az apa, az
anya kinyitja a szívét, beleérez abba, mit érezhetett a gyereke, aztán
kimondja, milyen rettenetes lehetett neki, amikor ezt és ezt csinálta
vele. „Meg kellett volna, hogy védjelek, de nem azt tettem, sőt éppen
én voltam az, aki bántott.” Ez nagyon fontos. Ha kinyílnak a szívek,
akkor megértik a szülők az archetipikus feladataikat, hogy nekik vé-
deniük kell a gyerekeiket, és nem szabad bántaniuk őket. Erről kell
beszélni, és ismételni egészen addig, amíg szívből ki nem tudják mon-
dani, és elsírják magukat. Ha könnyek folynak, akkor van remény. A
második részben meg kell ígérniük a szülőknek, hogy soha többet
nem csinálnak olyasmit a gyerekükkel, de senki mással sem, ami így
fáj neki. Mindeközben a segítőnek, aki a gyerek mellett ül, a fülébe kell
súgnia, hogy csak azért, mert most itt bocsánatot kértek, neki nem

140. oldal
kell megbocsátania. Tehát a megbocsátás nem függ a bocsánatkérés-
től, de bocsánatkérés nélkül nem lehet megbocsátani. Ez szintén na-
gyon fontos! A családnak ki kell mondania, sajnálják, hogy nem álltak
ki a gyerek mellett, és beleéreznek, hogy ez árulás volt. Ezután beszél-
getni kell arról, mi van most, ki hogy érzi magát.
B. D.: Hát ez elég szürreális forgatókönyv. Ismerve sok magyar csalá-
dot, nehezen tudom elképzelni, hogy egyszerre csak ilyen fokú nyitott-
ság, empátia és jó szándék jelenne meg, mim angyal a mennyből. In-
kább a védekezésre, a sértettségre, a hibáztatásra, a neheztelésre, a
keménykedésre, sőt az agresszióra készülnék fel. Mi motiválna szerin-
ted egy anyát vagy apát, hogy bocsánatot kérjen? Sokan szerintem
előbb kitagadják a gyereket, mintsem megengedjenek maguknak egy
ilyen presztízsveszteséget.
F. A.: Ha a gyereknek infarktusa, rákja, agydaganata lenne, a szülei,
nagyszülei odagyülekeznének az ágya köré. Ez egy hasonló helyzet. El
kell magyarázni, hogy eltört a szíve, amikor megtörtént az, amiről be-
szél. Olyan neki az, ahogyan a család beskatulyázta őt, mint egy nagy
betegség. Hogy új életre keljen, arra van szüksége, hogy ne gondolja
magáról azt, amit ők gondolnak róla. A család olyan, mint egy amőba,
és minden tagja olyan, mint az amőba állába: amit az egyik érez, azt
érzi mindenki. Ha a gyerek fájdalma csökken, az ő saját gondjuk is
csökkenni fog.
B. D.: A bocsánatkéréssel kell tehát kezdeni. De sokszor nagyon régi,
akár évtizedes ügyekről van szó.
F. A.: Azért is bocsánatot kell kérni, hogy mindeddig nem beszélget-
tek. Hol akadt el a beszélgetés? Azért nem vették észre, hogy a gyerek
eltávolítva, kiközösítve érezte magát. Színház volt az egész, már gye-
rekként szerepet játszott, állandó volt a nyomás, ő meg lassan teljesen
izolálódott. Úgy gondolta, senkit nem érdekel, mit gondol ő valójában,
mit érez, csak az számít, hogy jól játssza a szerepet. Ebből következik,
hogy nem érzi magát szeretve.
141. oldal
Persze, ha egy gyerek – és az alatt már mindig a felnőtt gyerekeket
értem – teljesen reménytelennek látja, hogy a család együtt átéljen egy
ilyen katarzist, faképnél is hagyhatja őket. Levelet is írhat mindenki-
nek, a lényeg, hogy ő hátat tudjon fordítani. Be kell fejeznie a színhá-
zat valami igaz aktussal. Elmehet egy pszichodráma csoportba, el le-
het játszani egy jó közösségben az egész családi jelenetet, így is lehet
katarzis. Akit színésznek neveltek a szülei, annak nehéz kilépnie, kü-
lönösen akkor, ha a szerep, amit játszania kellett – a jó tanuló, a jó
gyerek – sikeres lett. Laing a The Politics of the Family című könyvében
világosan leírja, hogy ha egy anya azt mondogatja a gyerekének, gyö-
nyörű vagy, az ugyanolyan rossz, mint ha azt hajtogatná, hogy csú-
nya. Mert ez azt jelenti, a gyerek nemcsak az, hanem annak is kell
lennie. Szép, okos fiút, lányt játszik, de nem tudja, valójában okos-e,
szép-e vagy sem. Esetleg egy buta színésznek kell egy okos szerepet
eljátszani? Retteg, hogy kilóg a lóláb. A szüleinek van egy színdarabja,
és őt addig támogatják, amíg azt a szerepet játssza, amit ők írtak. Sok
fiatal például azért füvezik, és merül el a számítógépes játékokban,
hogy önmaga lehessen, mert ezeket a dolgokat a szülők nem akarták,
hogy csinálja. Olyanok, mint egy fáradt színész, amikor nem kell szín-
padon lennie, gépezik, és előbb-utóbb már nem is lép ki a színpadra,
hanem elkezd hazudozni, bujkálni. Úgy érzi, fájdalmat okoz, ha nem
játssza azt a szerepet, amit rá osztottak, de már nincs ereje eljátszani.
Lehet, hogy nem is tudja, mit akar, csak az van, amit a szülők akar-
nak, nem tud autentikus lenni. Szégyelli magát, mert az nincs benne
a forgatókönyvben, hogy valaki ne tudja, mit akar, és nincs ideje kita-
lálni. A szülők ránéznek, szinte nekiszegezik a kérdést: „Hát mit
akarsz? Mondd csak meg, és mi támogatunk! De te nem csinálsz
semmit.” Ha a szülők rádöbbennének, hogy a gyereknek pusztán
időre van szüksége, és képesek lennének neki időt adni elvárások nél-
kül, úgy mint egy ajándékot, és nem mint fizetséget valamiért cserébe,
akkor talán elő tudná hívni a vágyait.

142. oldal
B. D.: Én megértem, hogy türelmetlenek ezek a képzeletbeli szülők.
Nehéz látni a gyereket, ahogy éppen nem viszi semmire, nem teljesít,
különösen akkor, ha a szülők mögött egy nehéz, dolgos élet áll. Ennyi
idős korukban ők már keményen dolgoztak, megalapozták azt, ami-
ben most csücsül a gyerek, és keresi önmagát. Hát tényleg jó lenne,
ha megtalálná végre, a büdös kölyök, vagy menjen világgá, és tartsa
el magát, ne élősködjön a szülein. Azért megjegyzem, hogy ezek nem
az én szavaim, de hallottam már nemegyszer, szinte szó szerint így, és
értem a mögöttük lévő fájdalmat, csalódottságot, dühöt. És igaz, ha
nem tudnak a szülők türelmet, időt és pénzt biztosítani a gyerekük-
nek, akkor tényleg legjobb, ha fel is út, le is út, mint a mesében.
F. A.: Igen, a legjobb, ha egy fiatal ember elköltözik otthonról az ilyen
helyzetekből. Ha nem tudják megbeszélni a szülőkkel, menjen más
városba, más országba, próbáljon máshol szerencsét. Menjen olyan
helyre, ahol senki nem néz a háta mögül arra, mit csinál. A családban
meg, én azt mondom, újra kell keretezni a szeretetet. A szülők szeret-
nék szeretni, de most a legnagyobb szeretet a szabadság.
B. D.: Most egy olyan egyszeri családról beszélgetünk, ahol szeretet,
törődés, figyelem van, csak éppen nem úgy szeretik a gyereket, ahogy
az neki a legjobb lenne. Beszéltünk már olyan családról is, ahol egy
őszinte és szenvedélyes bocsánatkérés feloldhatja a megfagyott érzé-
seket. De akadnak olyan családok is, ahol azért, ami történt, amit
egyik vagy másik családtag tett, soha nem lehet megbocsátani. Az
abúzus különféle formáiból, a családon belüli erőszakból hogyan tud
újjászületni az ember?
F. A.: Kanadában a gyermekek molesztálása, az erőszak bűncselek-
ménye nem évül el. Helyre kell billennie a hatalom mérlegének. Fel
kell jelenteni, meg kell hurcolni az erőszaktevőt ahhoz, hogy a bántal-
mazott élni tudja az életét. A szexuális bántalmazás nem a szexuali-
tásról szól, hanem az agresszív hatalomról. A bántalmazó azért csi-
nálja, mert azt hiszi, megteheti, azt hiszi, senki nem fogja felelősségre

143. oldal
vonni. De igenis felelősségre lehet vonni. Egy páciensem abban a vá-
rosban, ahol az apja élt, aki megerőszakolta őt többször gyerekkorá-
ban, a helyi újságban vett egy oldalt, és leírta a történetet.
B. D.: Bátor húzás. Ilyenkor nem fenyeget az a veszély, amikor felidézi
a történteket, akár egy bírósági tárgyaláson, akár ha megírja, hogy
újra traumatizálódik?
F. A.: Minden ilyen akció arra jó, hogy újra és újra rájöjjön, megta-
nulja, hogy neki nincs mit szégyellnie. Legjobb, ha kiáll egy színpadra,
csinál egy performanszot, és elmondja élőben az egész történetet.
Azért szégyellik az emberek ezeket a történeteiket, mert valahogy min-
dig azt hiszik, ők hibáztak. Nem akarják elfogadni, hogy száz százalé-
kig ártatlanok. Hogy egy apának, egy nagybácsinak akkor sem sza-
bad használnia a gyerekét, ha az a gyerek könyörög érte. Dolgoztam
egy nővel, aki emlékezett, ahogy az elemiből rohant haza, hogy szop-
hassa az apja faszát, aki mindig megkérdezte előbb, hogy tényleg
akarja-e, biztos akarja-e. Őrület!
B. D.: Azért ez akkor is nagyon nehéz. Mielőtt valaki előáll egy ilyen
dologgal, jól körül kell vennie magát barátokkal, támogatókkal, mert
a közvélemény kiszámíthatatlan egy ilyen botrányos ügyben, bármi-
kor ellene fordulhat, lehazugozhatja. Ha a környezet nem áll mellé,
újraélheti a kirekesztettséget, bántalmazottságot. Óriási kockázat.
F. A.: Igen, a legjobb, ha mindezt nem ott teszi meg, ahol él, hanem
ott, ahol a bántalmazója él. Laing mondogatta mindig, hogy addig kell
valakinek újra és újra elmondania a történetét, amíg már nem ő sír,
hanem azok, akik hallgatják. És igen, először is szövetségeseket kell
találni. Az oppression, az elnyomás a primer probléma, s ha erről nem
lehet beszélni, abból jön a depression, vagyis a depresszió. A nő, akiről
beszéltem, elment a Burning Man fesztiválra, ott egy színpadon el-
mondott mindent, az apja szülővárosában megírta azt a cikket, és fel
is jelentette az apját, akit el is ítélt a bíróság. Ez a nő mindent megtett,
hogy megszabadulhasson a múltjától. De az is jó, ha egy csoportban
144. oldal
vagy barátok között, nem legálisan kibeszéli, ír belőle fikciót, regényt
vagy novellát, hogy senki ne ismerjen rá, tehát ha szimbolikusan csi-
nálja, akkor megszabadul attól, ami volt.
B. D.: Nekem nagyon tetszett az a történeted, amikor egy lánynak,
akit az apja bántalmazott, azt tanácsoltad, tanuljon meg karatézni, és
amíg nem szerez fekete övét, ne menjen haza. Mert sokan küzdenek
azzal, hogy nem akarnak teljesen elszakadni a családtól, de nem is
akarják hagyni, hogy bántsák őket. Akit fizikailag fenyeget az agresz-
szió, annak fizikailag kell kompetensnek lennie, ha meg akarja védeni
magát. De mi a helyzet a bosszúvággyal? Ha valaki nem védekezni
akar, hanem büntetni, igazságot szolgáltatni? Akkor maga is rövid
úton bántalmazóvá válik. Sokan szerintem azért nem gondolják le-
hetségesnek a védekezést, mert nem akarnak átesni a ló túlsó olda-
lára.
F. A.: Van valami törvényszerűség abban, hogy ha valakit megszégye-
nítettek, az bosszút akar állni. De ha engedünk ennek, akkor soha
nem lesz vége. Viszont ha bemesélem magamnak, hogy én annyira jó
vagyok, hogy lemondok a bosszúról, ha úgy teszek, mintha nem
lenne bennem ez az impulzus, akkor nagyot hazudok önmagamnak
és a világnak. Fontos, hogy őszintén el kell fogadni az impulzust, és
okosan megtalálni azt a szimbolikus bosszút, ami megfelel. Alejandro
Jodorowsky filmrendező és művészeti polihisztor pszichomágikus
gyakorlatai is azon alapulnak, hogy a szimbolikus cselekvéssorozat
lefuttatása az analógiás mágia „szabályai” szerint helyettesítik a tény-
leges cselekvéssorozatot. Ő egy, az apja által megerőszakolt nőnek azt
a gyakorlatot adta, hogy szerezze meg egy leölt bika heréjét, és küldje
el postán az apjának.
B. D.: A családon belüli erőszak, de mindenféle más bántalmazás ál-
dozata is megszégyenül, és ebből kell kilépnie úgy, hogy azzal ne te-
remtsen magának újabb bajokat. Tehát el kell fogadni a bosszúvá-
gyat, és okosan, szimbolikusan, de kielégítően bosszút is lehet állni.

145. oldal
Úgy érzem, fontos a cselekvés, lényeges az, hogy nem elég panasz-
kodni, tényleg tenni kell valamit. Enélkül nincs továbblépés. Nehéz
döntés, akármilyen szimbolikus megoldást is választ az ember, külö-
nösen annak tudatában, hogy akár már évtizedeket leélt abban a csa-
ládban, abban a megszégyenült állapotban. A szokásokat felrúgni
nem egyszerű.
F. A.: A múlton senki sem tud változtatni. A múlt megtörtént. Vége.
Kész. A jövő megfoghatatlan, átláthatatlan, de a jó hír az, hogy a múlt
nem határozza meg a jövőt. Bármit is tettél vagy nem tettél a múltban,
elhatározás kérdése, hogy megismétled-e. A szokás az illúzió, a sza-
badság a valóság. Minden, ami van, lehetett volna másképp. Miért
ne? Minden útelágazásnál mehetek jobbra is, balra is. Ha jobbra me-
gyek, mehettem volna balra, ha balra megyek, mehettem volna
jobbra. Na és? Nincsen helyes út, bármerre is megyek, bajba kerülhe-
tek, akadályokba ütközhetek. Csak önmagamat szomorítanám ok
nélkül, ha azt képzelném, amikor baj történik, miután jobbra men-
tem, hogy jaj, balra kellett volna mennem! Mivel az időt nem lehet hát-
ramenetbe kapcsolni, sohasem fog kiderülni, mi történt volna, ha
balra mentem volna. Nincs rossz döntés. De újra és újra kell dönteni,
nem szabad hátra nézni, mindig csak előre haladunk.

146. oldal
 14.
B. D.: A legnehezebb kérdés mindig az, hogyan viselkedjen az ember,
ha a gonoszsággal találkozik. Egy kérdező egyszer neked is szegezte,
hogy ugyanolyan kategorikusan címkézel gonosznak embereket,
mint ahogy a pszichiátria betegnek. „Én nem hiszem, hogy bárki go-
nosznak született volna, és azt sem hiszem, hogy valakit be lehet so-
rolni egy merev »gonosz« kategóriába. Mert ezáltal azt mondjuk, ő
olyan, megmásíthatatlanul olyan, de úgy gondolom, ez ennél sokkal
összetettebb kérdés. Ki mondja meg, ki a gonosz? És mit jelent ez egy-
általán? Van értelme egy ilyen kategóriának? Azt megértem, hogy ha
valaki bánt minket, akkor menekülni kell, hiszen öngyilkosság lenne
maradni, azt is megértem, hogy ha valakit gonosznak gondolunk, ak-
kor nem tudunk empátiával fordulni felé, ezért lehetetlen kezelni. De
azt nem gondolom, hogy valaki megmásíthatatlanul, örökké gonosz
lenne. Valószínűleg csak azért viselkedik így, mert sohasem szerették,
soha nem tanulta meg, hogy viselkedhetne másképpen is, hiszen vele
is mindig így viselkedtek. Azt hiszem, csak meg kéne neki mutatni,
hogy lehetne másképp is, ahelyett, hogy belenyomjuk egy (más ese-
tekben szerinted is kártékony) skatulyába. Mit értesz azon pontosan,
hogy valaki gonosz? Nincs ellentmondás a között, hogy valakit go-
nosznak mondasz, és a között, hogy egyébként nagyon kritikusan vi-
szonyulsz a kategóriákhoz?”
F. A.: Aki vétkezik, aki bűnös, azt angolul sinnernek nevezik. A sin
(bűn) céltévesztés: egy íjász nyila a céltábla közepe helyett jobbra, fel-
jebb vagy egy arasszal odébb fúródik a fába. De jó irányba eresztette
el a nyilát, így ez megbocsátható. Ha gyakorolni fog, eljön majd az idő,
amikor az egyik nyila a másikat ketté fogja hasítani, ami már a tízes
körben rezeg. Amit nem lehet megbocsátani, ami veszélyessé tesz

147. oldal
valakit, az, amikor az illető tudja, merre van a céltábla, de ő mégis
hátat fordít neki, és kilövi a nyilát az ellenkező irányba. Ez a gonosz.
Ezt az embert nem lehet megtanítani arra, hogy célba találjon, ő nem
fog gyakorolni, hiszen az akaratát, a szabad akaratát arra használja,
hogy fellázadjon, nemet mondjon. Mint a Sátán az Istennek. A bibliai
mesénkben Sátán nem volt hajlandó Istent szolgálni, mint a többi
arkangyal. Ha Isten helyett az életre gondolunk, arra az életre, ami
mindannyiunkat él, éltet, akkor a cél az ártalmatlanság, egymás segí-
tése, védelmezése.
Az apa, akit a felesége küldött hozzám, miután egy forró, holdfényes,
nyári éjszakán megrontotta mindkét kisfiát, nem volt ártalmatlan,
nem véletlenül tette azt, amit tett. Nem volt lelkiismeret-furdalása.
Úgy mesélte el nekem, mi történt, mintha azt gondolta volna, hogy a
helyében én sem tehettem volna mást, hiszen a fiúk olyannyira gyö-
nyörűek voltak. Itt válik ketté az etika és a pszichológia, és én az etika
útját járom. Nem érdekelt, miért tette azt, amit tett, egy ilyen tettnek
nincs magyarázata. Még az sem enyhítő körülmény, ha esetleg meg-
tudnánk, hogy amikor gyerek volt, őt is seggbe baszta az apja. Szaba-
don elhatározhatta volna, hogy ezt nem adja tovább. Nincs orvosság,
nincs terápia a nyilasok, a nácik, a fasiszták gyógyítására. Hiszen ők
nem betegek. Cigányra vadászni, zsidót ölni, feketét lincselni, nőt
megerőszakolni – nem betegség. Szabad választás. Elhatározás kér-
dése. Száznyolcvan fokkal arrébb lőnek ezek az emberek, mint ahol a
cél van. Aki emberre vadászik, embert öl, embert erőszakol meg, an-
nak a szemében valamiféle ujjongás tüze lobog. Úgy véli, megússza,
azt hiszi, megteheti megtorlás, büntetés nélkül.
Amikor gyerek voltam, én is gonoszkodtam. Pengével felvágtam egy
élő béka hasát. Kínoztam pókot. A szénakazal alól menekülő egeret
elkaptuk a barátaimmal, bedugtunk egy szalmaszálat a kis állat seg-
gébe, felfújtuk, és aztán jó erősen rátapostunk, amíg fel nem robbant.
Aztán rájöttem, hogy nem szabad kísérletezni az élettel, a halállal.

148. oldal
Ráébredtem, hogy a szeretet nélküli tudomány luciferi. Ma már tu-
dom, a szeretet talán csak annyi, hogy azt mondhatom valakinek:
„tudnálak bántani, de nem foglak”. Bennem is van gonosz, gondolom
benned is. De igyekszem nem megengedni magamnak, hogy ártsak
bárkinek is. Aki megengedi magának, sőt élvezi, hogy árt, attól mene-
külni kell. Meg kell tőle védeni azokat, akiket bántana.
B. D.: Válhat-e egy gonosz ember jóvá? Dolgozunk a börtönben olya-
nokkal, akik rettenetes dolgokat tettek, de soha egy pillanatig sem
gondoltam róluk azt, hogy ez valahol a vérükben lenne, hogy nekik
rossz a vérük, ahogy mondani szokták. Hanem azt gondolom, elkö-
vették, amit tettek, és bármikor elhatározhatják, hogy nem követnek
el többet ilyesmit.
F. A.: Lehetséges, hiszen csak meg kellene fordulnia az embernek egy
félfordulatnyit, hogy a jó irányba célozzon. De ha én akarom, hogy ő
ezt akarja, az nem lesz hatékony. Anthony Hopkins Hannibal Lecter
nevű karaktere nem volt beteg, sem őrült, nem szorult kezelésre. De
csak úgy lehetett vele beszélgetni, ha rács mögé volt zárva. De Sade
márki is csak a rácsok mögött tudott írni, mert merészen kijelentette,
hogy ha szabadon engedik, folytatni fogja mindazt, amiért bezárták.
Eszében sem volt egyiküknek sem „megjavulni”. A pszichiátriai cím-
kék alkalmasak arra, hogy eltitkolják azt is, ha valaki fél, eltévedt, és
jó társaságra, szeretetre van szüksége, figyelemre és megismerésre vá-
gyik, de azt is, ha valaki egyszerűen gonosz, ha ártani, pusztítani, bán-
tani akar. Ehelyett a címke abban segít, hogy tudjuk, hol tároljuk eze-
ket az embereket, milyen orvosságot adjunk nekik, hogyan kezeljük
őket. A legtöbb igazi őrült ártalmatlan. Az őrült elveszti a kapcsolatát
a valósággal. A gonosz emberek ritkán őrülnek meg. Az őrült menekül
a közösségtől, fél, hogy az odatartozás ára az, hogy elfelejtse önmagát,
szűnjön meg, ne zavarjon senkit a valódi egyéniségével. A gonosz ha-
talmasnak képzeli magát, és az akaratát ráerőszakolja a másikra, le-
győzi, használja, kihasználja, kiradírozza a másikat. A mi

149. oldal
kultúránkban, a mindennapi életben, igyekszünk elfelejteni, eldugni
az őrülteket, hontalanokat, szegényeket, míg buzgón követjük, behó-
dolunk, engedelmeskedünk a gonoszoknak. A nácik nemcsak a zsi-
dókat akarták kiirtani, hanem az őrülteket is. Egy igazi őrült, ha sze-
retettel van körülvéve, visszatér, felébred, élvezi a közösséget, ha nem
kell érte keresztre feszítenie önmagát. A gonosz ember nem hisz a sze-
retetben, olyan, mint egy színvak: ha elhiteted valakivel, hogy szeret,
akkor könnyen ki tudod használni. Számára a szeretet egy trükk.
Mutasd be neki a Buddhát, és mint a zsebtolvaj, csak a zsebeit veszi
észre. Az a pásztorgyerek, aki megfogta a kezemet, és azt mondta, néz-
zem a fülét, majd füstöt fog rajta kifújni, és miután mélyet szívott a
cigijéből, az izzó parazsával lyukat égetett a tenyerembe – na, ez a fiú
gonosz volt. Élvezte, hogy fájdalmat tudott okozni nekem. Rosszul
bánt velem. A „gonosz” az etika szótárából ered, és tudjuk, mire hivat-
kozik. A pszichiátriai címkék üresek, alaptalanok, csupán hipnotizáló
szemfényvesztés az egész, és mi elhisszük, hogy a „skizofrénia” olyan
betegség, mint például a cukorbaj. Az igazság az, hogy az egyik olyan,
mint az egyszarvú, a másik meg mint a szamár. Az egyik nem létezik,
a másik igen.

150. oldal
 15.
B. D.: Egy ismerősöm oldalán, egy közösségi csatornán olvastam
nemrég a következőt: „A lelki béke a megváltozott hozzáállásból szár-
mazik, nem pedig a megváltozott körülményekből.” A hozzá csatolt
képen a tengerparti naplementében madarak szállnak, karcsú leány-
alak mezítláb gázol a vízbe. Ilyen körülmények között lehet lelki béke,
igen. Nem bánt senki, van pénze is, hogy itt nyaraljon, igaz egyedül
van, de szemmel láthatóan biztonságban. Nem akarok cinikus lenni,
de mindig felbosszant, amikor értelmes emberek spirituális giccsben
találnak vigaszt, és elhiszik, hogy a megoldás a bajaikra az, ha meg-
tanulják eltűrni, elfogadni a dolgokat. A börtönben a raboknak nincs
választásuk, de miért hisszük olyan elszántan, hogy kint is bent van?
Miért hallucináljuk, hogy börtönben vagyunk, amikor nem így van?
F. A.: Nagyon jó a börtön példa. Ha valaki bánt, és én nem vagyok
börtönben, tehát van szabad akaratom, mozgásterem, akkor az irány
nem lehet az, hogy gyúrjak arra, hogy eltűrjem a hántást, és ne érez-
zem rosszul magamat. Persze, ha elhitetjük magunkkal és egymás-
sal, hogy nincs mozgástér, akkor nem csoda, hogy nincs tere a szoli-
daritásnak sem.
B. D.: Nagyon fontos témához értünk. A szolidaritás és annak hiánya
szerintem az egyik legaktuálisabb kérdés, probléma. Most mintha
megérteni is vélném, miért nincs, amikor lehetne, és annyira szükség
is volna rá. Ha abban növünk föl, abban szocializálódunk, hogy a sa-
ját sorsunk a végzetünk, nincs szabad akarat, és olyan hatalmas erők
vesznek körül, amik ellen teljesen eszköztelenek vagyunk, ha esé-
lyünk sincs arra, hogy a saját érdekeinket képviseljük, akkor egyálta-
lán nem csoda, ha nem tudunk szolidárisak lenni a másik emberrel.
Hillél rabbi tanítása nagyon pontos: „Ha én nem állok ki magamért,
151. oldal
akkor ki áll ki értem, ha én csak magamért fáradozom és állok ki,
akkor mit érek én, és ha ezeket a dolgokat nem most teszem, akkor
mikor?” Tehát mindenekelőtt a saját jóllétemet kell biztosítanom, de
amint ez megvan, a másik ember felé kell fordulnom. Logikus, ha én
energiamínuszban vagyok, akkor nem lesz miből segítenem a mási-
kat. Azok, akik arra biztatnak, hogy bírjam ki, tűrjem el, szokjam meg,
áldozzam fel magamat, nem gondolnak bele, hogy ezzel nemcsak ön-
magamat veszélyeztetem, de mindazokat is, akikért tehetnék valamit.
Nem csoda, hogy egy energiamínuszos ember vagy közösség zárt és
ellenséges a rászorulókkal, hajléktalanokkal, menekültekkel. Az áldo-
zat nem tud szolidáris lenni a másik áldozattal. Amíg abban a duali-
tásban létezünk, hogy csak ragadozók és prédák lehetünk, addig
nincs helye a szolidaritásnak.
F. A.: A szolidaritás reménytelen, irracionális, ha a pragmatizmus felől
nézzük. Előadásokon, interjúkban, a rendelőmben példaként gyak-
ran mutatom a tenyeremet, széttárt ujjakkal. Ha te vagy az egyik uj-
jam hegye, én vagyok a másik, akkor nyilvánvalóan szeparálva va-
gyunk. Független, önálló emberek, akik csak úgy tudják tisztelni egy-
mást, ha elfogadják, mennyire (végtelenül?) mások vagyunk, megis-
merhetetlen, magányosak. Viszont a tenyerem közepében egyek va-
gyunk, onnan indulunk, ott futunk össze. Ebben az ábrázolásban te-
hát a tenyerem azt a tudatállapotot képviseli, amiben egyek vagyunk.
Az eggyé válás, a fúzió, az összeolvadás az egyik véglet, egy áthidalha-
tatlan szakadék másik oldaláról szemlélni a másikat, az meg a másik
véglet. Mindkettő lehetetlenné teszi azt, amit communionnak hí-
vunk. Azt a bensőséges közösséget, amiben együtt vagyunk, részt ve-
szünk egy páratlan, egyedi „MI”-ben, ami eléggé tágas ahhoz, hogy
mindannyian szabadon önmagunk lehessünk, mégis harmóniában,
mélyen együtt, és nem egyedül. Az egyik legfontosabb oktatóm Mar-
ion Milner volt, aki több írásában is állította és ismételte: „Az akarat
egyetlen igazi rendeltetése az, hogy akarni kell nem akarni.” Ezt úgy
ábrázolta, hogy ha az akarat egy kígyó, akkor az egyetlen feladata,
152. oldal
funkciója az, hogy a saját farkát harapja (Uroborosz). Amikor a tuda-
tom normális, akkor akarhatom, hogy te gyere ide, vagy menj oda, de
abban a pillanatban, amikor a tudatom a tenyerembe siklik, megszű-
nik a személyes akarat, sőt hülyeségnek tűnik. Hiszen te is, én is azt
tesszük, amit az a Nagy Valami akar, aminek mi csak pici részei va-
gyunk.
B. D.: Mindez azt jelenti, hogy ha communion van, akkor cselekvőkép-
telenné válok?
F. A.: Igen is, és nem is. Minthogy az izomzat az akarat szerve, ha nem
akarok, nem mozdulok. De ha odaadom magam a Nagy Valaminek,
akkor a cselekedeteimet a Nagy Valami akarata mozgatja. Megszállott
leszek, belém költözik a Nagy Valami szelleme. Ez nemcsak a vallás
és a spiritualitás tartományában igaz, hanem a politika, a társadalom
tereiben is. A szolidaritás akkor igazi, amikor azok, akik elérik az
emancipáció felszabadító tudatállapotát, egy emberként mozdulnak
a Nagy Valami, a „MI” érdekében, feláldozva az „ÉN” érdekeit. Amikor
több száz madár vagy hal cikázik a levegőben vagy a vízben, egy fel-
hőben, szinkronban, ott nincs vezér, nincs egyéni akarat. Odaadják
magukat a Nagy Valaminek, hadd játsszon velük. Ha valaki a pszi-
chiátrián így beszélne, mint én, valószínűleg orvosságot adnának
neki. Remélem, én távol tudok maradni a pszichiátriától.
B. D.: Csodálatos dolog egy közösségben érezni magunkat, ahogy
mondod, a Nagy Valami részének lenni. A legrettenetesebb kiesni a
rinyóból, ahogy a börtönben nevezik azt, ha az ember nem tagja a
közösségnek többé. Akkor bármi megtörténhet. Sokan panaszkod-
nak, mesélnek arról az érzésről, hogy kívülállónak érzik magukat,
egyedül vannak.
F. A.: Minden érzés, ami nagyon erős és ciklikus, emlékkel, emlékek-
kel van keverve. Egy régi, meg nem emésztett esemény megjelenik.
Ha azt érzed, hogy akárhol is vagy, még ha a legnagyobb elfogadásban
és szeretetben is, kilógsz és betolakodó vagy, akkor a múlt átszínezi a
153. oldal
jelent. Sőt az is megtörténhet, hogy védekezel az ellen, hogy elfogadd
azt a szeretetet, ami most van körülötted. Hiszen csak azt tanultad
meg, hogyan kell túlélni a szeretet, elfogadás, befogadás hiányát.
Ügyetlen lennél, szokatlan és furcsa lenne relaxálni egy mostani, sze-
retettel teli helyzetben. Nem is beszélve arról, hogy amint a szívedbe
engednéd a jelen szeretetet, azonnal tudnád, mélyen és élesen, hogy
mitől fosztottak meg már pici korodban, mi nélkül éltél mostanáig.
Jobb el sem hinned, hogy most már van, lehet az, ami eddig nem volt.
Mert vagy rájönnek a jelenlévők, hogy nem vagy szeretetre méltó (hi-
szen szerinted ezért nem szerettek téged eddig sem), és akkor majd
gyorsan elfordulnak tőled; vagy neked kell rájönnöd, hogy azok, akik
nem fogadtak be, nem szerettek. De senkit sem fogadtak volna be,
senki sem szerettek volna akkor, semmi személyes nem volt abban,
hogy kiközösítettek, elutasítottak. Így rájöhetnél arra, hogy ok nélkül
kiraboltak, és ezért nagyon szomorú lennél, gyászolni kezdenéd a sor-
sodat. Pont akkor tudjuk megsiratni azt, amitől megfosztottak, ami-
kor végre váratlanul megkapjuk. Nagyon fájdalmas ez a gyász, ez a
siratás, sokan elkerülik úgy, hogy nem is látják, észre sem veszik,
hogy most szeretettel vannak körülvéve.
Vannak, akik dühösek lesznek, amikor megjelenik a szeretet és az
elfogadás, el akarják pusztítani azt, aki szeretni meri őket. Túl kicsi,
túl későn, hol voltál, amikor kellettél volna... és így tovább. Van egy
film, A bagdadi tolvaj (1940-ben, a születésem évében készült), Ale-
xander Korda rendezte. Abu, a tolvaj kiszabadít egy óriás dzsinnt egy
tengerben úszkáló, bedugaszolt palackból, akinek az első tette az,
hogy meg akarja ölni, el akarja taposni a kiszabadítóját. Több mint
háromszáz éve zárta be az üvegpalackba Salamon király, és most már
csak dühöngeni tud, hálás nem bír lenni – túl kicsi, túl későn, hol
voltál, amikor kellettél volna...
Bár az én szüleim zsidók voltak, magyarnak képzelték magukat (eb-
ből gyorsan kiábrándultak 1943-ban), így nekem minden

154. oldal
karácsonykor sétálni kellett mennem valakivel, és mire hazatértem,
ott várt a feldíszített, hatalmas karácsonyfa, gyertyákkal, ajándékok-
kal, angyalhajjal. Azt mondták a szüleim, hogy a Jézuska hozta. Hát
nagyon meg akartam lesni, mint ahogyan a Mikulást is, de soha nem
sikerült. Izgalmas volt nagyon, talán már hatéves lehettem, amikor
rádöbbentem, hogy apám a Mikulás, sőt a Jézuska is. Az eredeti va-
rázslatos érzés megszűnt, csak jóval később, amikor az én gyerekeim
kezdtek el izgulni karácsony táján, akkor tért vissza belém az izgalom,
hiszen akkor nekem kellett megjelenítenem a Mikulást meg a Jézus-
kát. A gyerekeim most már felnőttek, ma a karácsony már semmit
sem jelent, hiszen nincsenek unokáim, nincs kit becsapni.
B. D.: Szomorú. Egy lány írta neked, hogy például városi futóverse-
nyeken, vagy ha sokan énekelnek együtt, gyakran utoléri a sírás. Nem
érzi magát szomorúnak vagy meghatódottnak, inkább csak úgy au-
tomatikusan megindulnak a könnyei. Még akkor is előfordul vele, ha
a neten néz ilyesmit. Ez zavarja, ezért kerüli ezeket a helyzeteket. Sze-
rinted mitől lehet ez?
F. A.: Amikor az ember szíve kinyílik, könnyek jönnek elő, sírni kell.
B. D.: Mit jelent pontosan az, hogy „kinyílik a szív”?
F. A.: Elolvadnak a határok, egymásba folyunk, összekeveredünk
egymással. Amikor megláttam a születő kisfiam barna, nedves, kusza
haját, ahogy előjött a világba az anyja méhéből, nagy zokogásban tör-
tem ki, és úgy éreztem, sohasem fog a sírás megszűnni. Egy jó darabig
azt sem tudtam, miért sírok, de lassan felderengett a gondolat: Ha
bármi történne ezzel a gyerekkel, ha meghalna, én is meghalnék vele.
Miért zavar az bárkit, hogy elsírja magát, amikor érzi, hogy egy csomó
ember éppen eggyé válik, ha csak ideiglenesen is? Egy kórusban éne-
kelni felemelő élmény, hiszen egy pici része leszek valami gyönyörű
nagynak. Részt veszek valami nagyban, odaadom magam, feloldó-
dom a kórusban. Lehet, hogy azért is sírhatnékunk támad, amikor
sok ember egy emberként viselkedik. Én például ott voltam, és
155. oldal
majdnem elájultam, amikor a magyarok 7:1-re legyőzték az angolokat
a budapesti stadionban, és több ezer ember egyszerre ugrott fel, és
lelkesen ordított minden egyes magyar gólnál. Szerintem ilyenkor in-
kább azt siratjuk, hogy ezt az együttérzést mindig elveszítjük. Egy vo-
nósnégyes elbűvölő koncertjén, amikor részt veszünk egy óriási, ma-
ximális erőfeszítés és lelkes odaadás pillanatában, ez a sóvárgás kie-
légül, elfelejtjük önmagunkat, elsodor az egység zseniális áradata. Mi-
ért ne jönnének a könnyek. Én ilyenkor mindig sírok... Lehet, hogy
azt hiszed, az akaratod ellenére sírni olyan, mint bepisilni. Nem lehet
megfékezni, nem lehet visszatartani, nincs kontroll. Élvezd, lazulj! Mi-
ért ne? Együtt sírni is felemelő, meghitt élmény. Szerintem lehetne
gyakorolni a bepisilést is. Együtt, csoportosan bepisilni – biztos va-
gyok benne, hogy nagyon jó hangulatot gerjesztene.
B. D.: Úgy tűnik nekem, hogy az egység élménye, a bátorság, hogy
együtt sírjunk – a bepisilést talán hagyjuk most -, valamilyen kompe-
tencia. Vagy még inkább valami eredeti tudás, amit aztán a gondos
nevelés kiöl belőlünk. Hogyan kéne nevelni egy gyereket, mire lenne
szükség ahhoz, hogy képes legyen együtt érezni, együtt gondolkodni,
együtt mozogni, és magától értetődő legyen számára a szolidaritás?
F. A.: Az anyám gyanakodott arra a harminckét éves órásmesterre,
aki tizenöt éves koromban „felkarolt” engem, és akitől sok mindent
megtanultam – órát javítani, élvezni a matematikát, operát énekelni,
tarokkozni, elektromossággal kísérletezni. Anyám megtámadta a Ma-
jor Bélát, hogy biztosan homokos, és el akar engem csábítani. Eszébe
sem jutott, hogy az én érdeklődésem indította be a kapcsolatot, nem
pedig a Béla vágya. Béla engem nem nevelt. Megosztotta velem, amit
tudott, élvezte azt, milyen lelkesen tanulok tőle, követett, támogatott,
bátorított, élveztük egymás társaságát, sokat röhögtünk. Ha tanítani
akart volna, ha nevelni akart volna, biztosan elromlott volna a kap-
csolatunk.

156. oldal
A szülők, a tanárok, a gyerekekkel foglalkozók feladata az, hogy sze-
ressék a gyereket, a cinkosai legyenek, és mélyen megbízzanak az
életrevalóságában, intelligenciájában, kíváncsiságában. A gyerek ka-
raktere éppen onnan ered, ami őt érdekli. Ezt onnan lehet megtudni,
hogy megfigyelem, mire figyel akkor, amikor szabad, és senki sem
mondja neki, mire kéne figyelnie. Komolyan kell vennünk a gyereket,
hiszen miért ne?! Ha ő bogarakkal van elfoglalva, szerzek neki sok kü-
lönféle bogarat. Ha épít vagy barkácsol, körülveszem használható
szerszámokkal, anyagokkal. Ha szereti a vizet, nem a Mátrába vi-
szem, hanem a Balatonhoz, ha szamócázni szeret az erdőben, nem
kényszerítem, hogy ússzon. A gyerekemmel együtt akarok élni, él-
vezni akarom a kapcsolatunkat, örülni akarok annak, amivé, akivé
válik, alakul. Arrogáns és agresszív, akaratos és zsarnoki úgy tenni,
mintha egy felnőtt jobban tudná, mire van szüksége egy gyereknek,
mint a gyerek maga. A jó szülő megengedi, sőt élvezi, hogy a gyereke
megtanítsa arra, mi kell neki, mi nem. Ez persze nem azt jelenti, hogy
a szülő legyen a gyerek rabszolgája. Amikor egy családban megtörté-
nik, hogy a gyerek uralkodik a szülők felett, az csakis a szülők gyáva-
ságának az eredménye, nem a gyerek rosszaságának. Nincs rossz
gyerek. Nem nevelés kell, hanem együttélés.

157. oldal
 Ajánlott irodalom
Bacon, Francis: Novum Organum. Ford.: Csatlós János – Sarkady Já-
nos. Budapest, Új Atlantisz, 1995.
Bateson, Gregory: Steps to an Ecology of Mind. Chicago, University of
Chicago Press, 2001.
Becker, Ernest: The Denial of Death. New York, Free Press, 1973. Carl,
Whitaker: Midnight Musings of a Family Therapist. New York, WW
Norton, 1989.
Critchley, Simon – Cederström, Carl: How to Stop Living and Start
Worrying: Conversations with Carl Cederström. Cambridge, Po- lity
Press, 2010.
Dass, Ram: Be Here Now. San Cristobal, Lama Foundation, 1971.
Dass, Ram: Miracle of Love: Stories aboutNeem Károli Baba. Los An-
geles, Love Serve Remember Foundation, 2014.
Davis, Lydia: I'm Pretty Comfortable, But I Could Be a Little More Com-
fortable, Mississippi Review, 2013/3, 33–35.
De Sade márki: Szodoma százhúsz napja (Les 120 journées de So-
dome) Szeged, Lazi, 2012.
e. e. Cummings: Complete Poems, 1904–1962. New York, Liveright,
2013.
Firestone, Robert W.: The Fantasy Bond: Structure of Psychological De-
fenses. Santa Barbara, CA, Glendon Association, 1985.
Franki, Viktor E.: Man's Search For Ultimate Meauing. New York,
Basic Books, 2000.

158. oldal
Fromm, Erich: A szeretet művészete (The Art of Loving). Ford.: Várady
Szabolcs. Budapest, Háttér, 2012.
G. Spencer-Brown: Only Two Can Play This Game. Crown Publica-
tion, 1972.
Girard, René: Oedipus Unbound: Selected Writings on Rivalry and
Desire. Stanford, Stanford University Press, 2004.
Grass, Günter: A bádogdob (Die Blechtrommel). Ford.: Szíjgyártó
László. Budapest, Európa, 2016.
Grof, Stanislav: Realms of the Human Unconscious. Condor Books,
1996. Hamvas Béla: Karnevál I-III. Szentendre, Medio, 2008.
Hegel, Georg Wilhelm Friedrich: A filozófiai tudományok enciklopédiá-
jának alapvonalai (Enzyklopädie der philosophischen Wissenschaften
im Grundrisse). Budapest, Akadémiai, 1979.
Howe, E. Graham: The Druid of Harley Street: The Spiritual Psychology
of E. Graham Howe. Berkeley, CA, North Atlantié Books, 2012.
Jodorowsky, Alejandro: Psychomagic: The Transformative Power of
Shamanic Psychotherapy. Rochester, VT, Inner Traditions, 2010.
Karinthy Frigyes: Cirkusz. Budapest, Szépirodalmi, 1956.
Kosiiíski,Jerzy: Being There. New York, Grove Press, 1999.
Laing, R. D.: The Politics of the Family. Toronto, House of Anansi Press,
2011.
Laing, R. D.: Gubancok (Knots). Ford.: Tasnády Attila. Budapest,
Könyvfakasztó, 2008.
Laing, R. D.: Beszélgetések gyerekekkel (Conversations with Children).
Ford.: Ferencz Győző. Budapest, Könyvfakasztó, 2007.
Lawrence, D. H.: Sons and Lovers. Scotts Valley, CA, CreateSpace,
2018.

159. oldal
Levinas, Emmanuel: God, Death, and Time. Stanford, Stanford Uni-
versity Press, 2000.
Levinas, Emmanuel: Otherwise than Being or Beyoud Essence. Pitts-
burgh, PA, Duquesne, 1998.
Lingis, Alphonso: Contacts. Baltos Lankos, 2010.
Lingis, Alphonso: Dangerous Emotions. Berkeley, University of Cali-
fornia Press, 2000.
Lingis, Alphonso: Trust. Minneapolis, University of Minnesota Press,
2004.
Maturana, Humberto – Verden-Zöller, Gerda: The Origin of Human-
ness in the Biology of Love. Exetter, Imprint Academic, 2009.
Menninger, Karl: Man Against Himself New York, Mariner Books,
1956.
Milner, Marion: The Hands of the Living God: An Account of a
Psychoanalytic Treatment. Routledge, 2010.
Montaigne, Michel De: Esszék. Pécs, Jelenkor, 2013.
Neill, A. S.: Summerhill – a pedagógia csendes forradalma (Summerhill:
A Radical Approach to Child Rearing). Ford.: Barta Judit. Pilis- csaba,
Kétezeregy, 2009.
Odent, Michel: Childbirth and the Future of Homo Sapiens. London,
Pintér & Martin, 2013.
Perls, Fritz: Gestalt Therapy Verbatim. Gouldsboro, ME, The Ges- talt
Journal Press, 1992.
Phillips, Michael: The Seven Laws of Money. Colorado, Shambhala,
1996.

160. oldal
Pirandello, Luigi: Hat szereplő szerzőt keres (Sei personaggi in cerca
d’autore). In: Színművek. Ford.: Barna Imre et al. Budapest, Európa,
2008.
Plath, Sylvia: Az üvegbura (The Bell Jar). Ford.: Tandori Dezső. Buda-
pest, Európa, 2014.
Platón: Állam (Politeia) Ford.: Szabó Miklós – Steiger Kornél. Budapest,
Atlantisz, 2014.
Pryde, Duncan: Most már eszkimó vagy! (Nunaga). Ford.: Félix Pál.
Budapest, Gondolat, 1976.
Rank, Otto: The Trauma of Birth. Eastford, Martino Fine Books, 2010.
Rank, Otto: Will Therapy. New York, A. A. Knopf, 1950.
Selye János: Életünk és a stressz (The Stress of Life). Ford.: Both Mik-
lós. Budapest, Akadémiai, 1964.
Shaw, George Bemard: Pygmalion. Ford.: Mészöly Dezső. Szentendre,
Interpopulart, 1995.
Sontag, Susan: A betegség mint metafora (Illness as Metaphor). Ford.:
Lugosi László. Budapest, Európa, 1983.
Stingberg, August: The Father. New York, Dover Publications, 2003.
Szent Ágoston: Vallomások (Confessiones). Ford.: Városi István. Bu-
dapest, Gondolat, 1987.
Watzlawick, Paul – Beavin, Janet H. – Jackson, Don: Az emberi érint-
kezés – formák, zavarok, paradoxonok (Pragmatics Of Human Com-
munication: A Study of Interactional Patterns, Pathologies and Parado-
xes). Ford.: Balázs-Piri Tamás. Budapest, Animula, 2009.
Winnicott, D. W.: Babies And Their Mothers. New York, Perseus Pub-
lishing, 1992.

161. oldal
Könyvadatok
Feldmár András – Büky Dorottya: Kapcsolatok könyve – Újabb útmu-
tató tévelygőknek
© Feldmár András – Büky Dorottya, 2018
Szerkesztő: Szörnyi Krisztina
Borító: Szabó Balázs
HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Tanács Eszter
www.hvgkonyvek.hu
ISBN 978-963-304-691-3
Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos rep-
rodukálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy eszközzel
– elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó enge-
délye nélkül közölni.
Kiadja a HVG Kiadó Zrt., az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.
Felelős kiadó: Szauer Péter
Nyomdai előkészítés: typoslave [Jeli András]
Nyomás: Dürer Nyomda Kft
Felelős vezető: Aggod István ügyvezető igazgató

162. oldal