A nyelv idegrendszeri prezentációja

A modern nyelvészet egyik kiinduló gondolata, hogy az emberi nyelv alapvetően önkényes
jellegű, s többszörös tagolódást mutat. Ez a formális oldal. Kétféle jelentésviszonyban létezik:
a nyelvi jelek kapcsolatban vannak a külvilággal, másrészt kapcsolatban vannak a társakkal.
Ezt a hármasságot, ahol a harmadik pólus a használó, fejezi ki Karl Bühler híres szemantikai
háromszöge a nyelvi funkciókról. A nyelvi jelek önkényessége sajátos szerveződéssel jár, ezt
nevezzük a kettős tagolás elvének. A nyelvi jelek legalább kétféle (jelentés nélküli és
jelentéssel bíró), részleteiben pedig négyféle tagolódásban vesznek részt. Sajátos változata a
modern nyelvészet szóhasználatában a fonetikai és logikai reprezentáció közti
kapcsolatteremtés Ezt az összekapcsolást a nyelvtani rendszer szabályalkalmazásai több
lépcsőben végzik el, a lépcsőket nevezik a nyelvi reprezentáció szintjeinek.
A fonológiai a funkcionális hangtan a hangok rendszerének belső összefüggéseit vizsgálja. A
szegmentális fonológia az idegtudománnyal olyan kérdésekben érintkezhetne, mint: milyen
alapjai vannak a beszédészlelés kategorikus voltának, milyen a szótagok és hangok viszonya,
min alapszik a hangok hasonlósági mátrixa, milyen fejlődési előhangoltságunk a
beszédhangrendszer kialakítására, hogyan képezi le az idegrendszer a hangok kombinációs
megszorításait. A szupraszegmentális fonológia egészleges hangjelenségekkel foglalkozik,
mint a hangsúly és a dallam, s jellegzetes idegtudományi vonzatai a hangrendszer és az
intonáció eltérő idegrendszeri reprezentációja, valamint a nyomaték és ritmus leképezés
viszonya. A morfológia a szóelemek és szóalakok tana. Jellegzetes kérdései a ragozás és a
szóképzés folyamatai, a szóelemek kombinációs szabályai. A szintaxis a mondatbeli
szerveződés tanulmányozása. Témái az alapvető mondatmintákat kialakító szabályrendszer, a
mondatszerkezet szintjei és kategóriái. A szemantika a jelentések vizsgálata, szavaktól a
mondatokig. Jellegzetes neurobiológiai értelmezései a lexikális szemantikára fogalmazódnak
meg: a szójelentés megosztott reprezentációja az idegrendszerben, a szótári szerkezetek s az
idegrendszeri leképezés kapcsolatai, a szótári hozzáférés, a szófelismerés idegrendszeri
modelljei, valamint a mentális szótár szerveződésének idegrendszeri implementációja. A
pragmatika a nyelv használata, szövegszerű és valóságos kontextusokban. A pragmatika
túlmegy a nyelven, s ez érvényes idegrendszeri reprezentációjára is: működése a nyelv
beillesztését jelenti a társas világ egészébe. Az idegtudományi modellek motiválásában igen
nagy szerepet kellene kapniuk a nyelv területén azoknak a tisztán pszichológiai modelleknek,
melyek az utóbbi két évtized során alakultak ki a nyelvi viselkedés, a nyelvvel kapcsolatos
teljesítmények rendszerezésére. A nyelv mai leírásának és a nyelvhasználat elméleteinek is
fontos megkülönböztető mozzanata az, hogy hogyan képzelik el a különböző információ-
források viszonyát. Ennek egyik uralkodó elmélete ma a moduláris felfogás. A genetikai
függetlenség felfogás radikális értelmezésében összekapcsolódik egy határozott innátista
emberképpel. Eszerint a megismerésben általában is, de a nyelvre vonatkoztatva specifikusan
is jellegzetes önkibontakozás figyelhető meg, amely mögött az áll, hogy az egyes kognitív
alrendszerek egy genetikai program megvalósulásai. Az interakció felfogásnak lényege az
opportunizmus. Feltételezi, hogy vannak nyelvi szintek, s ezeknek idegrendszeri
reprezentációjuk is van, de a tényleges feldolgozási algoritmusok mintegy ugrálnak a szintek
között. A konnekcionista felfogás tekinthető az interakcionista gondolatmenet radikális
továbbvitelének is. A nyelv mentális reprezentációjának kutatásában vannak olyan modellek
is, amelyek a társas világból indulnak ki. A megértés lényege a kommunikációs partner
közlési szándékainak rekonstrukciója. A nyelvi rendszer idegtudományi megközelítése
lényegében négyféle adatforrást, s ennek megfelelően négyféle megközelítést használ: lokális
agysérülések hatása a nyelvi folyamatokra, nyelvfejlődési zavarok (genetikai, ill. szerzett),
nyelvi folyamatok tükröződése a kiváltott agyi válaszokban, nyelvi folyamatok az
idegrendszeri képalkotás tükrében. A produkció képalkotó vizsgálatok konjunkciós logikáját
alkalmazva és arra a feltételezésre építve, hogy a szó-, betű-, szín- és tárgymegnevezés
feladatok közös nevezője a fonológiai kódolás, azt találják, hogy a közös területek a Broca-
régió környéke. A beszédprodukcióban érintett területekre koncentrálva és elkülönítve azokat
beszédhallgatás során is működésbe lépőterületektől a Broca-terület és a precentralis sulcus
aktiválódik. A nyelvi hallási információ akusztikus elemzését végző kétoldali hallókérgen túli
fonológiai feldolgozásában érintett területeket funkcionális képalkotó eljárások során olyan
vizsgálatokkal célozzák meg, ahol a szemantikai és lexikális információ előhívását ki lehet
zárni. Nem szabad megfeledkeznünk a beszélt nyelv által hordozott prozódiai információkról
sem: ilyen a hangerő, a hangmagasság, a hangsúly, a szünetek és a ritmus. A funkcionális
képalkotó eljárásokkal végzett kísérletek központi és a módszertani egyszerűség miatt
leggyakrabban tesztelt ingereit a szavak alkotják. A szóprodukciós elméletek legalább három
szintet különböztetnek meg a produkció során: a szavak jelentését leképező fogalmi
reprezentációk szintjét, a szó szintaktikai tulajdonságait tartalmazó lemmaszintet, és a
szóalakok szintjét, ahol a szavak fonológiai és morfológiai információi raktározódnak. A nem
nyelvspecifikus korai vizuális feldolgozásban érintett területek mellett vannak a kifejezetten a
nyelvi vizuális információ feldolgozására specializálódott agyi területek is. Az álszavak
nagyobb mértékben támaszkodnak a fonológiai átkódolásra, de fokozottabb szemantikai
keresést is beindíthatnak. A morfológián belül a szakirodalomban középponti szerepet kapott
egy folyamat jellegű, valóban a nyelvészeti morfológia alapkérdéseivel érintkező
megkülönböztetés is: a lexikon és a nyelvtan szétválása. A nyelven belüli nagyon alapvető
megkülönböztetést, a szavak memorizálását szolgáló és ennek alapján épülő és szerveződő
mentális lexikon, valamint a szavak nyelvtani szabályok szerinti kombinációjának feladatát
végző mentális nyelvtan között legegyszerűbben és legközvetlenebbül összehasonlíthatóan a
szabályos és kivételes ragozású szavak ragozott alakjaival tesztelhetjük. A mondattannal
kapcsolatos idegtudományi kutatások többnyire a receptív nyelvhasználatot vizsgálják.
Általában igen átfogó tényezőket tekintenek, például az értelmesség szerepét, a mondatbeli
sértések jelentőségét, szófelismerésen túli folyamatok a szintaxis szintjén, nyelvtani
szerkezetépítést és a lexikális információ integrálását foglalják magukba. A szemantika
kérdéskörét, mint már említettem, javarészt csupán a szavak jelentésén keresztül vizsgálják az
idegtudományi kutatások. Korlátjuk az is, hogy a szószemantika is egyértelműen a klasszikus
szenzualista hagyományhoz kapcsolódik. Az újabb felfogások egyik szintetikus
próbálkozásának újdonsága a szenzoros jelentéselmélet felújítása. Összes megoldatlan
filozófiai problémájával együtt klasszikus elképzelés ez, melynek tényleges hozzákapcsolása
az idegrendszer működéséhez nem érdektelen. Pulvermüller az ilyen elektrofiziológiai és
képalkotási eljárásokat használó munkák sajátos szintézisét kísérelte meg Donald Hebb
sejtegyüttes-fogalmát felújítva. A pragmatikai mozzanatok pszicholingvisztikai kutatásának
jellegzetes kérdései az egyes kijelentések hordozta információk összekapcsolása, a
társalgások és szövegek integrációja során keletkező többletinformáció. A pragmatika
komplexitása miatt az idevágó kutatások javarészt a klasszikus neuropszichológia
eszköztárából származó eredményekre támaszkodnak (agysérültek és fejlődési zavaros
populációk pragmatikája). A következtetési folyamatoknak sokféle tipológiájuk van mind a
szövegtanban, mind a szövegfeldolgozás pszicholingvisztikai kutatásában.
A pragmatika átfogó mozzanataira, nagyobb egységek integrálására vonatkozó ismereteink
javarészt patológiás kutatásokból származnak. Ezek a kutatások új módon helyezik előtérbe a
történetek pszichológiai kutatását. A nyolcvanas évek nagy konklúziója volt e téren, hogy a
korábbi formális alapú megoldásokkal szemben a történeteknek pszichológiai értelemben csak
látszólag van szintaxisuk: a formális szerveződés mögött egy cselekvési alapú pragmatikai-
szemantikai modell rejlik. Fordulópontot jelentett ebben a két évtizedes lágy, papír alapú
kutatásban, amikor észrevették, hogy ezek a tulajdonítási minták összeomolhatnak, ami
többek között annak a nyelvi koherenciarendszernek a figyelemre méltó felbomlását
eredményezi, mely oly döntő jelentőségű a pragmatika szempontjából.
A számos kutatás nem mindenben vezet egyértelmű eredményre: a klinikai disszociációs
kutatásban is megjelenik mind a prefrontális, mind a jobb féltekei pragmatika gondolata. A
nyelv idegtudományi kutatása során már rengeteg adat halmozódott fel. Ennek ellenére nehéz
világos és egységes képet felrajzolni a különböző nyelvi funkcióknak megfelelő idegi
struktúrákról és mechanizmusokról, és a nehézségeknek több forrásuk is van. A nyelvészeti és
pszicholingvisztikai modellekben felvázolt reprezentációs szintek nem válnak el élesen
területek szerint: nagy az átfedés, és mintha a költséges és más területeken olyan
gyümölcsöző eljárások használata által sem tudnánk sokkal többet annál, hogy a Broca-régió
inkább a produkció és a nyelvtan, a Wernicke-régió pedig inkább a megértés és a szemantika
mechanizmusainak székhelye.