Pál Zoltán-Internálások Magyarországon (Kommentár, 2010.2.)

kommentar2010-2-beliv.
qxd 5/11/2010 6:58 AM Page 1
KÖZÖSSÉG · HAGYOMÁNY · SZABADSÁG
KOMMENTÁR
TARTALOM 2010|2
Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység – A külhoni

magyar oktatás fejlesztésének stratégiája 3
SZÉCHENYI 150
Eőry Áron: A titkos címzettek avagy gróf Széchenyi István
utolsó politikai intelmei 19
MŰHELY
Hatos Pál: A nemzedék tapasztalata – A generációs feszültség
történeti színeváltozásai az első világháborúig 29
Szalai Ákos: A tiszta szeműek és a korrupció 39
TOTÁLIS MÚLT
Bereczki András: Népi demokrácia vagy harmadik út?
Finnország sorsdöntő évei (1944–1948) 49
Pál Zoltán: Internálások Magyarországon (1945–1953) 61
Rehák Géza: Pap János – Egy kommunista politikus
gyermek- és ifjúkora a Horthy-korszakban 75
HONI FIGYELŐ
Pesti Sándor: A polgári kormányzás évei elé 88
MESSZELÁTÓ
Bíró Nagy András: Európai Parlament:
politikai elfekvő vagy ugródeszka? 97
Horváth Attila: Megérkezik-e a varsói gyors? Párhuzamosságok és
eltérések a magyar és a lengyel pártrendszerben 108
RE:CENSOR
Vígh Péter: Fórum minden időben – The Salisbury Review 118
kommentar2010-2-beliv.qxd 5/11/2010 6:58 AM Page 2
Kommentár • 2010|2 – Tartalom
SZEMLE
Kovács Orsolya Zsuzsanna: Andrzej Przewoźnik emlékére (1963–2010) 121
Varga-Kuna Bálint: A hungaroszlavizmustól a szlovák törzsig –
A szlovák nacionalizmus iróniái
(Alexander Maxwell könyvéről) 123
Számunkat Vedres Ágnes fotóival illusztráltuk (www.agivedres.com;

www.vedresagi.blogspot.com). Köszönjük a művész nagylelkű segítségét.
Lapunk megjelenését
a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda,
az E-On Hungária Zrt.
és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.
KOMMENTÁR
kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat
Szerkeszti a szerkesztőbizottság:
Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László
Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor
Olvasószerkesztő: Csillag István
Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.)
www.kommentar.info.hu, e-mail: titkarsag@kommentar.info.hu
Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád
Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.
Lapterv: Artinpress
Tördelés: Syrena Bt.
Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14.
A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein.
Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1.
Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: hirlapelofizetes@posta.hu, faxon: (06-1) 303-3440
ISSN 1787-6974
Kommentár • 2010|2
Csete Örs
NÖVEKEDÉS, BIZTONSÁG, EGYSÉG
A külhoni magyar oktatás fejlesztésének stratégiája*
Túl a rendszerváltás 20. évfordulóján a határon túl élő magyarság ügyei kapcsán inven-
ciótlan és zavarodott Magyarország magatartása. Az elmúlt évek történései bebizonyí-
tották, hogy a szomszédos államok jelenleg nem állnak készen a közöttünk lévő bajokra
balzsamot kínáló „varratmentes Európa” üzenetére.1 Hiába nemes a szándék, ha az
Kárpát-medencei szomszédjainkból teljesen másfajta viselkedést vált ki. A tanulságot
történelmünk folyamán újra és újra le kell vonnunk, miszerint magyar politika nem
épülhet más nemzetek, nemzeti közösségek korrektségében való bizakodásra. De a ma-
gyarság vonatkozásában a pusztító baj nem is ez az erőtlenség, hanem ennek a következ-
ménye: a magyarsághoz való tartozás eróziója.
2000-ben Temesváron a magyarországi nemzetpolitikai elképzelésekről tartottam
előadást. A szünetben odalépett hozzám egy diáklány, és kevéssé cizelláltan csak ennyit
kérdezett: – Maguk Magyarországon tehát azért dolgoznak, hogy menő legyen magyarnak len-
ni a Kárpát-medencében? – Tanulmányom mozgatórugója ez a mondat. Mert abból a
mélységből, amelybe többféle értelemben a magyarság 2010 tavaszára eljutott, nos, in-
nen megcélozni és elérni a „magyarként menőnek lenni” állapotot, hosszú vállalkozás-
nak tűnik, szinte reménytelen ügynek. Pontosan ezért kell nekilátni.
1. Vázlat a nemzetpolitika környezetéről
A konkrét tennivalók számbavétele előtt érdemes legalább egy-egy hangsúly elhelyezése

céljából áttekinteni, milyen környezetben kell a nemzetpolitika egyes aktivitásainak
eredményre jutnia.
1.1. Használatlanul (az EU és a Kárpát-medencén kívüli országok)
Az elmúlt néhány évben bebizonyosodott, hogy az Európai Unióban kisebbségi kérdésen,

kisebbségi ügyön alapvetően mást értenek, mint mi magyarok. Az EU döntéshozói szá-
mára a kisebbségi kérdés egyrészt nehezen elválasztható az Európába jórészt bevándo-
rolt, idegen kultúrájú népességtől, másrészt a szeparatizmus gondolatkörétől. Az eddi-
* A tanulmány teljes egészében hozzáférhető a www.magyariskola.hu honlapon (Oktatásfejlesztési stratégia
2010–2020), az itt olvasható verzió ennek rövidített változata.
1 A 2006–2010 közötti, a határon túli magyarsággal kapcsolatos budapesti politika egyik emblematikus ki-
fejezése.
3
giekhez hasonlóan a jövőben is jelentős erőfeszítést kíván Európa számára annak elma-
gyarázása és az arról való meggyőzése, hogy a Kárpát-medencei magyar kisebbséggel –
mint őshonos nemzeti kisebbséggel – teljesen más a helyzet, a magyar kisebbség ügye
alapvetően más szemléletet, más megközelítési módokat kíván.2 Nyilvánvaló, hogy az
ennek megértetéséhez és elfogadtatásához vezető út hosszú, amelynek még csak az ele-
jén járunk.
Az EU-s lehetőségek azonban nemzetpolitikai szempontból nem minden esetben
azok, aminek első pillantásra látszanak. Például érdemes az oktatás területéről a diákmo-
bilitást mint deklarált EU-s alapelvet magyar–magyar szempontból alaposabban is szem-
ügyre venni. Köztudott, hogy a versenyképesség növelése az EU egyik legfontosabb cél-
ja. Az átjárhatóság növelése, az ekvivalencia biztosítása és végsősoron a diákmobilitás
ösztönzése mind olyan aktivitások, amelyek mögött az EU-s munkaerő mobilitásának
serkentése, a munkaerő szabad áramlásának támogatása húzódik meg. Azonban a mun-
kaerő mozgása jelenleg jószerével egyirányú, vagyis a közép-európai országok felől ván-
dorol Nyugat-Európa országaiba. Ennek a mozgó munkaerőnek a képzési költsége a
közép-európai térséget terheli, míg az általa létrehozott javak és adók értéke nyugaton
jelentkezik. Kérdés tehát, hogy mennyiben érdeke az EU-s mobilitás átvétele és kriti-
kátlan alkalmazása a Kárpát-medence magyarságának, amely még közel sem használja ki
a mobilitási lehetőségeket.
Természetesen az EU-n kívül is léteznek cselekvési terepek, ahol a külhoni magyar-
ság ügyét meg kell jeleníteni és képviselni kell. Véleményem szerint ezeken a területe-
ken (is) aktivitást kell felmutatni, így érdemes átgondolni Magyarországnak egyfajta
olyan szerepét, amellyel a nemzetközi porondon a világban élő etnikai kisebbségek barátjaként
és esetenként támogatójaként pozícionálja önmagát. Ez a szerep nyilvánvalóan vissza-
hatna, és bővítené a magyar nemzetpolitika mozgásterét is.
A Kárpát-medencén kívül milliós létszámban élnek sokadik generációs magyarok,
akik rendkívül heterogének és tagoltak. Nagyobb részük már „kint” született, a magyar-
sághoz elsősorban származástudatuk kapcsolja őket, a magyar nyelvet közülük sokan alig
beszélik/értik. Rajtuk kívül százezres létszámban vannak olyan külföldön megtelepedő
magyarok, akik a közelmúltban, alapvetően egzisztenciális vagy karrierokokból hagy-
ják/hagyták el Kárpát-medencei szülőföldjüket. Az elmúlt 20 évben a közbeszédben
helytelenül nyugati magyaroknak nevezett csoport kapcsolati és szakmai potenciálja óriási,
ennek ellenére a magyarországi politika mintha ódzkodna támaszkodni arra az intéz-
ményrendszerre és kapcsolathálóra, amely általuk elérhető és amellyel jócskán megha-
ladhatók lennének a nélkülük rendelkezésre álló lehetőségek. Mivel politikai érdekkép-
viseletük értelemszerűen nincs, valószínűleg ezért ők a nemzetpolitika „mostohagyer-
mekei”, akik a legcsekélyebb beleszólást és a legkisebb pénzügyi forrást kapják Magyar-
országtól.
2 A problémát jól érzékelteti: Az összetartozás Európája – a FIDESZ – Magyar Polgári Szövetség konferenciája (http://
galkinga.hu/hu/cikk/172).
4
Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység
1.2. Harc az önálló anyanyelvi oktatásért (a szomszédos országok)
A szomszédos országok3 a nemzeti fejlődés eltérő fázisaiban járnak, különféle intenzi-

tással jelentkező nacionalista valamint modernizáló politikák keverésével. Többségük számára az
EU-s tagság (vagy annak reménye) egyszerre a modernizáció hajtómotorja és a nacio-
nalista politika hangtompítója. Ez utóbbi azonban nem mindig bizonyul annyira erős-
nek, hogy a magyarságnak olykor egyet-egyet oda ne sújtanának. A magyar kisebbséggel
összefüggő kérdéscsokorból ahol csak felmerült bármiféle autonómia ügye, ott az kivé-
tel nélkül mindenütt kivívta a többségi nemzet vezető politikusainak elutasítását.
A külhoni magyarság4 oktatásának sajátos vetülete, hogy amíg a magyarországi diá-
kok csak magyar és magyar intézmények között választhat, az erdélyi/felvidéki/délvidé-
ki/kárpátaljai diák előtt a választás szempontrendszere nemcsak kényelmi és minőségi,
hanem etnikai kérdés is valahogy így: ha a magyar tanítási nyelvű intézmény gyengébb/szű-
kösebb kínálatú, rosszabban felszerelt, nehezebben elérhető, mint a közelben található
nem magyar tannyelvű intézmény, akkor nagy valószínűséggel ez utóbbit választja a je-
lentkezők többsége.
Ami a magyar nyelvű oktatásügy gyakorlati kérdéseit illeti, alapvetően jelenleg is az
önálló anyanyelvi oktatás lehetőségéért folyik a küzdelem. Ezt jelzik az ukrajnai felsőoktatási fel-
vételi nyelvvel kapcsolatos rendelkezések, a szlovák nyelvtörvény, ide kapcsolódik a ro-
mániai önálló magyar egyetemért folytatott küzdelem, a csángóoktatás körüli hercehur-
cák és a többi ügy. Illúzióink ne legyenek: mindezek olyan, alapvetően politikai ügyek,
amelyek intenzitása alapvetően belpolitikai meghatározottságú, ebből következően az
esetleges „rendezést” a későbbiekben is bármikor felválthatja az „újramelegítés”. A ma-
gyar nyelvű tanintézmények, a magyar oktatás ügye nem véletlenül van állandóan napi-
renden a bilaterális megbeszéléseken. Fentieken túl látni kell azt is, hogy például a
szórványban élő magyarok anyanyelven való oktatása a szomszédos államoknak kifejezet-
ten nem érdekük, így nem is tesznek semmit azért, hogy az megvalósulhasson. A diáko-
kat nemzetiségük miatt érő atrocitások, a magyar oktatási intézmények olykori elérhe-
tetlensége és váltakozó minősége mind olyan tényezők, amelyek a magyar nyelven való
tanulás ellenében hatnak, és hosszabb távon az oktatási rendszer magyar intézményei-
nek elsorvadását eredményezik.
Az oktatás teljesítménye tekintetében az ún. PISA-kérdőívek által mért kompetenciák
összehasonlítása5 nagy általánosságban azt rajzolja ki, hogy míg Magyarország és Szlová-
kia Európa középmezőnyében, addig a szomszédos országok közül Szerbia és Románia
a „harmadik világgal” azonos szinten helyezkedik el. Ami a felsőoktatást illeti, jelenleg
egyetlen magyarországi egyetem van éppen csak benne az európai TOP 200-ban,6
3 Tanulmányom szempontjából alapvetően Szlovákia, Ukrajna, Románia és Szerbia érdekes, vagyis ahol
számottevő magyarság él.
4 Néhány mondatot felhasználtam a köztársasági elnök úr felkérésére 2010 márciusában megjelent okta-
tásfejlesztési tanulmány általam írott szövegrészéből.
5 Lásd http://pisa2006.acer.edu.au/interactive.php.
6 Lásd www.topuniversities.com/university-rankings/world-university-rankings/2008/regional-rankings/
europe.
5
amelyben egyébként a szomszédos országokból egy intézmény sem található. A statiszti-

kák évtizedek óta azt mutatják, hogy a szomszédos országok magyarságának számaránya
a felsőoktatásban hagyományosan kisebb, mint a magyarságnak a teljes népességhez vi-
szonyított aránya.
Az egykori szovjet blokk országainak oktatási intézményrendszere általában nyitott a
nyugatról keletre importált direktívák, eszmék, know-how-k előtt, háttérbe szorítva a
helyi sajátosságok, a régió történeti/kulturális stb. adottságainak érvényesülését. Az in-
tézményrendszer szereplői közül a külhoniak Magyarországra is, míg a magyarországiak
szinte csak nyugatra figyelnek és tartanak, azaz a magyar intézményrendszer szereplői-
nek figyelmi és mozgásexportja keletről nyugatra irányul.7
1.3. Nemzetpolitika takaréklángon (Magyarország)
Nemcsak a magyarországiak, hanem az egész magyarság számára vízválasztó a 2004. de-

cemberi kettős állampolgárságról szóló népszavazás a kisebbségi kérdésről szóló gondolkodásban és
diskurzusban. A közel azonos nagyságrendű igeneken és a nemeken túl a népszavazás-
sal az mutatkozott meg, hogy a magyar kisebbség ügye a magyarországiak nagy többsége
számára közömbös, a távolmaradást indukáló, nem mozgósító erejű ügy.
Nem csoda, hogy a nemzetpolitika ügye ma Magyarországon nem nemzeti, hanem
ágazati politika, amelynek tevékenysége takaréklángon van, és leginkább a már korábban
megkezdett programok menedzselésére korlátozódik. Forrásai évek óta stagnálnak, és
paradox módon az általa preferált és reklámozott EU-s területi együttműködési forrá-
sok felett semmilyen diszpozíciót nem gyakorol. Az elmúlt évek tanulsága, hogy az EU-
s források magas szintű stratégia híján, célra tartó és elkötelezett nemzeti érdekérvénye-
sítés hiányában itt sem váltak csodaszerré: jelenleg csak rendkívül szűk mezsgyén alkal-
masak8 kétoldalú, magyar–magyar oktatási projektek kivitelezésére.
Az EU oktatási direktíváiból az elmúlt évtizedben a magyarországi oktatásirányítás
igyekezett átvenni és a gyakorlatba átültetni sok mindent. Azonban ebben a folyamatban
nemigen fejeződött ki9 az az egyedülálló magyar helyzet, miszerint az EU-tagállam Ma-
7 Az Apáczai Közalapítvány szakiskolai diákmobilitási programjának előkészítése során derült ki, hogy az
intézményvezetők többsége még soha nem járt a szomszédos, magyarok lakta országokban szakmai úton,
ott nincsenek szakmai kapcsolatai, az ottani magyar oktatásról ismeretei. Elvárható-e akkor egy ilyen igaz-
gatótól, hogy diákjait irányítsa-motiválja a külhoni magyar szakiskolában megvalósuló gyakorlati részkép-
zésre?
8 A pályázatok utófinanszírozásos rendszerűek (azaz jelentős szabad pénzeszközre van szüksége a pályázó-
nak), és nem kifejezetten a magyar–magyar projekteket preferálják. Az egész EU-s támogatási rendszer úgy
épül fel, hogy azon a külhoni oktatásügyet a vállán cipelő, de nem professzionális pályázó civil vagy egyhá-
zi szervezet sem pályázóként, sem projektkivitelezőként részt venni nem képes.
9 A jelenlegi időszak (2007–2013) magyarországi fejlesztéseit meghatározó 188 oldalas dokumentum, az
Új Magyarország Fejlesztési Terv összes külhoni magyar vonatkozása a következő: „A Magyarország határain
átnyúló fejlesztések révén elő kívánjuk segíteni a szomszédos országokban élő magyar közösségek európai
keretek közötti felzárkózását és modernizációját. A térség modernizációs pályára állítását támogató – a
szomszédos országokkal egyeztetett fejlesztéspolitika keretében közös térség-, infrastruktúra- és intéz-
6
gyarország nyelvével megegyező nyelvű oktatás állami intézményrendszerei valamennyi

környező EU-s országban is jelen vannak és részei az adott ország oktatási rendszerének.
Jómagam ezt egy olyan egyedülálló lehetőségnek tekintem (például a szak- és felnőttképzés-
ben, a felsőoktatásban), amelyet eddig közelítőleg sem sikerült kihasználni.
A magyarországi politikát kettősség uralja. Egyrészt arra törekszik, hogy a nemzetek
feletti EU szabályainak megfeleljen és azokat a gyakorlatba átültesse, másrészt ugyanez a
politika több országba forrásokat importál, magyar intézmények kiépítésében és mű-
ködtetésében közreműködik, oktatási-nevelési támogatást nyújt a magyar iskolába irat-
kozóknak.
A Kárpát-medence magyar nemzetiségű oktatási szereplői számára – régiónként il-
letve szereplőkként eltérő mértékben – alapvető viszonyítási pont az, hogy mi történik
az oktatásban Magyarországon. És talán nem ennyire általánosan és átfogóan, de idő-
szakosan a magyarországi oktatásirányítók felől is megfogalmazódik a kérdés: mi törté-
nik a magyar nyelvű oktatásban a határon túl? Ez utóbbi feltétlenül eredmény még ak-
kor is, ha a konkrét cselekvések gyakran elmaradnak a várakozástól.
2. Célkitűzés
Minden hetedik magyar diák nem magyarországi tanintézményben tanul. „Menő legyen
magyarnak lenni” – sokan kívánhatják közülük, s e mondat gyakorlatba ültetésének szá-
mos aspektusa van. Azonban nem lehetséges ágazati vagy szakpolitikát tervezni anélkül,
hogy a végső célt ne látnánk vagy legalábbis ne képzelnénk magunk elé. Melyek tehát
azok a jelentősebb problémák, amelyekre a nemzetpolitika cselekvései felépülhetnek és
milyen célokat kell beteljesíteniük e cselekvéseknek? A jelen és a közeljövő tennivalóit
meghatározza a magyar népesség fogyása, a biztonság hiánya a külhoni10 relációkban,
valamint a nemzet széttagoltsága. Ezek azok a legsúlyosabb alapadottságok,11 melyek
egyúttal kijelölik azokat a célokat, amelyekre az eljövendő magyar nemzetpolitikát – és
közel sem csak az oktatás területén – fel kell építenünk.
ményfejlesztési, valamint gazdaságélénkítő – programok megvalósítását tűzzük ki célul.” Elsősorban nem

a terjedelemmel van gond (bár az is jelképez valamit). A probléma inkább az, hogy kifejezetten a magyar
nyelvű oktatás területén – hiszen a szöveg alapján ez nincs kizárva – nemigen van olyan jelentősebb prog-
ram, amely a határ túlsó oldalán valósult volna meg, EU-s forrásból.
10 Többen vannak, akik az általánosan elterjedt „határon túli” kifejezést sérelmesnek érzik, talán azért,
mert a kifejezés egy akaratlan pozíciót jelöl és a Közép-Európában enyhén negatív jelentéstartalmú „ha-
tár” szóhoz kapcsolódik. Magam is árnyaltabbnak érezném helyette (talán jobb híján) a „külhoni” szó meg-
gyökerezését a politikai és közbeszédben, különösen ha minduntalan „határok lebontásáról és átjárható-
ságáról” szól a nemzetpolitika kommunikációja. Hát akkor bontsuk le kifejezéseinkben is a határokat!
11 Könyvtárnyi irodalma van országunk/nemzetünk bajainak, mondhatni azt is, hogy minél mélyebbre csú-
szik az ország, annál inkább reneszánsza van a „probléma-tanulmányoknak”. Tanulmányomban rendkí-
vüli módon redukáltam a legelemibb, nemzetpolitikai szempontból is megragadható és értelmezhető ba-
jokat. Így alakult ki a fogyatkozás – biztonság hiánya – széttagoltság hármassága.
7
2.1. Fogyás helyett növekedés
Nyilvánvaló, hogy egy nemzet erejét többek között azon mérik, hányan vannak, akik tag-
jainak vallják magukat. A népességfogyás elsődleges okai (az alacsony szülési hajlandó-
ság, a gyenge egészségügyi ellátórendszer és társai) mellett, az elmúlt években megta-
pasztalt munkaerő vándorlással folyamatosan apad mindazon országok lakossága, ame-
lyek nem tudnak eléggé vonzó helyszínt, úgy is mondhatnám, hogy élhető szülőföldet12 biz-
tosítani polgáraiknak. Nemzetpolitikai olvasatban a Kárpát-medencei magyar népesség
Kárpát-medencén kívüli országokba történő migrációja kifejezetten káros, a magyarság
egésze számára hátrányos jelenség. A magyarság fogyatkozásának további módja az asszi-
miláció, amely mind a nyugati magyarság körében, mind a szomszédos országok ma-
gyarsága tekintetében az egyik legjelentősebb probléma. A népességfogyás nemzetpoli-
tikai vetületei számosak, elég csak utalni arra, hogy az elmúlt 20 évben Magyarország
csökkenő lélekszámát statisztikai értelemben százezres mértékben kozmetikázták a
szomszédos államokból betelepült magyarok.
A népességfogyás oktatásüggyel való összefüggése elsősorban azokon a területeken nyilvánvaló,
ahol a magyarság kisebbségben (diaszpórában) él. Évről évre magyar származású gyer-
mekek ezrei kezdik meg nem anyanyelvükön az óvodát, iskolát, csak azért, mert fizikai-
lag nem elérhető számukra a magyar nyelvű oktatás intézményrendszere. Később aztán
az oktatás magasabb fokán sem magyarul folytatják, nem magyarul beszélgetnek, barát-
koznak, és nem magyarul lesznek szerelmesek. Nagyon sok szórványban élő, a magyar-
ságában elszigetelt, és pozitív, új impulzusokkal megerősített magyarságképpel nem
rendelkező fiatalnak az asszimiláció a sorsa: egyfajta kitörés a vesztes-létből.
A magyarországi lakosságszám növelése számos, nem e tanulmány tárgykörébe tarto-
zó szakpolitika összhangját feltételezi. Azonban az is kiemelkedő érdekünk, hogy a világ
magyarsága ne fogyjon tovább,13 sőt növekedjen azoknak a tábora, akik magyarnak vall-
ják magukat. Miképpen nagyon fontos az is, hogy a magyarsághoz pozitívan viszonyuló
nem magyar emberek száma is gyarapodjék. A célkitűzés tehát úgy fogalmazható meg,
hogy Magyarországnak kötelessége segítenie azt, aki bárhol a világon magyar szeretne
lenni, vagy akinél esély mutatkozik arra, hogy a magyar identitást válassza. És minden-
kit támogatnia kell, aki érdeklődik a magyarság iránt. Célunk nem pusztán a – vélemé-
nyem szerint defenzív és ráadásul a tények szerint sem túl sikeres – identitásőrzés, ha-
12 Abban a világban, amely az emberek, eszmék és javak szabad mozgásáról szól – és mellesleg ahová koráb-
ban mi is vágytunk és ahová ma tartozunk –, finoman fogalmazva is anakronizmus a „szülőföldön mara-
dást” megjelölni nemzetpolitikai célként. A szülőföldjén nem azért marad valaki, mert az egy magasztos
dolog. Akkor marad ott, ha nincs más választása, vagy akkor marad ott, ha úgy érzi, akadálytalanul kitelje-
sítheti érzelmi és karriercéljait, megélheti magyarságát azaz ha a szülőföldje élhető. A jövendő nemzetpo-
litikai célja – egyúttal szóhasználata – álláspontom szerint az „élhető szülőföld” megteremtésére kell irá-
nyuljon. A korábbival ellentétben ezzel a kifejezéssel nem egy statikus magatartásmódot preferálunk a kül-
honi magyarok kapcsán, hanem az életminőség emelését tűzzük ki célul, ami a mai korhoz és az emberek
igényeihez sokkal közelebb áll.
13 E keretek között tehát nem szakpolitikák valóra váltására, így például a születések számának emelésére
stb. gondolok, hanem olyan cselekvésekre, melyek által célzottan csökkenthető az az emberveszteség, amely
a magyarságot évről évre éri.
8
nem kifejezett részvétel az identitásküzdelemben, valamint egyfajta kiterjedés a világnak a ma-

gyarság irányába nyitott és érdeklődő polgárai felé. A visszahúzódás és előzékenység ku-
darcos évei után szükséges újrapozícionálni magunkat, és elmozdulni az expanzió, a befo-
lyásszerzés politikája irányába. A növekedő nemzet a legalapvetőbb és mindenre kiterjedő,
úgynevezett horizontális célkitűzés egy olyan korszakban, amelyben felbomlanak a ko-
rábbi etnikai keretek, a népességmozgásra Magyarország befolyása elhanyagolható mér-
tékű, az emberek vándorlása a hétköznapok döntésévé válik. Középtávon ennek az álta-
lános népmozgásnak az irányai és következményei jórészt beláthatatlanok, azonban az
bizonyos, hogy erre a kihívásra válaszokat kell adnunk. És egyfajta válasz az is, ha a jö-
vőben a magyarságot sikerül vonzó alternatívaként megjeleníteni.
2.2. Biztonsághiány helyett biztonság
Közhelyszámba megy, hogy nincsenek közösségek, a család intézménye megrendült, a

piacgazdaságban a munkahelye mindenkinek könnyen bizonytalanná válik, a közbiz-
tonság siralmas, egyszóval nem vagyunk biztonságban. Nemzetpolitikai szempontból
mindennek az ad jelentőséget, hogy ahol magyar emberek kisebbségi etnikumként él-
nek – és ez mintegy 3 millió magyart érint a világon –, ott a magyar közösség/környezet
hiánya igen gyakran az etnikai biztonság14 dimenzióit is felveti. Mindez azzal a kérdéssel ír-
ható le a legfrappánsabban, hogy: biztonságos-e ma magyarnak lenni? Sőt ebből követ-
kezőleg: érdemes-e ma magyarnak lenni? Egy nép önbecsüléséhez – és részben ahhoz
is, hogy mások mennyire becsülik meg őt – jelentős mértékben járul hozzá az, hogyan
bánik honfitársaival, ha azok bajba kerülnek. A külhoni magyar vagy a külföldre látoga-
tó magyarországi ma abban biztos lehet, hogy ha magyarsága miatt bántódás éri, Ma-
gyarország nem fog rajta segíteni.
Az élhető szülőföld nem csupán attól élhető, hogy ott, azon a helyen adottak az anya-
gi lehetőségei a boldogulásnak, hanem attól is, hogy a szülőföld magyar intézményei – ame-
lyek létükkel éppen a fent említett etnikai biztonságot erősítenék – jól működnek és
bárki számára hozzáférhetők. Ez azonban sajnálatos módon távolról sincs így. Kisebb
részben a magyarországi kormányzatok támogatásából, nagyobb részt saját erőből,
adottságból létezik egy magyar intézményrendszer a szomszédos országokban, amelynek
működése – hullámhegyekkel bár, de – ma is bizonytalan. Természetesen a világ más
pontjain is vannak a magyarságnak olyan alapintézményei, amelyek működtetése nehéz-
ségekkel küzd. E külhoni intézményeknek a prosperitása senki másnak nem érdeke, ki-
zárólag a magyar nemzetpolitikának. A vonatkozó célkitűzés tehát úgy foglalható össze,
hogy Magyarországnak kötelessége a világon mindenütt fellépni valamennyi magyar biz-
14 Azaz amikor biztonságban vagyok abban a tekintetben is, mint egy adott etnikum tagja. Jómagam az et-
nikai biztonság vonatkozásában normálisnak azt tartottam volna, ha az ún. magyarverések kapcsán Magyaror-
szág a diplomácia eszköztára mellett – bizonyára „kevéssé PC”, de – többféle, pénzzel elérhető eszközt
mozgósított volna. Mint például a legjobb belgrádi ügyvédet a sértettnek, tízezer eurónyi jutalom felaján-
lását a nyomravezetőnek, meg tolerancia-kampányt a szerbiai sajtóban, és így tovább. Némi cinizmussal azt
mondhatnám, olykor azt kell a nemzetpolitikában is használni, ami működik és hozza az eredményt.
9
tonsága érdekében. És részt kell vállalnia a magyar oktatás és kultúra külhoni intézmé-
nyeinek biztonságos működtetésében. A biztonság nem deklarációkon, hanem cselek-
véseken múlik. Azt kell tetteinknek és cselekedeteinknek sugároznia minden magyar
számára, hogy nincsen egyedül, Magyarország vele van és számon tartja. Nem lehet eléggé hang-
súlyozni, mekkora jelentősége lehet a külhoni magyarság számára ennek az üzenetnek a
2004. évi decemberi népszavazás után. Ha a magyarság etnikai biztonságban van, azzal
egy alapvető feltételét teremtettük meg az élhető szülőföldnek. A tanulmány három cél-
kitűzése közül a biztonság az, amely a legkönnyebben beteljesíthető és valóra váltható.
2.3. Széttagoltság helyett egység
A magyarság széttagoltsága jórészt történelmi adottság. Széttagoltak vagyunk vallási te-

kintetben, legendásan mélyek a politikai lövészárkaink, megosztott a magyar társadalom
a birtokolt anyagi és információs javak függvényében. Sokakat az elmúlt évek magyaror-
szági eseményei döbbentettek rá, hogy származási alapon is igencsak tagoltak vagyunk.
Legendásan széthúzó nemzetnek tartjuk magunkat, és vállaljuk is büszkén, holott tud-
juk, hogy szétforgácsoltan erőtlenebbek, hatékonytalanabbak vagyunk.
Nemzetpolitikai nézőpontból földrajzi széttagoltságunk következményei számosak, így pél-
dául a magyarság jelentékeny része – mert nincs más lehetősége – nem magyar nyelvű is-
kolában szerzi meg a világról szóló ismeretei egy részét, illetve egymástól igen-igen eltérő
oktatási rendszerek résztvevője. A magyar–magyar kapcsolatok körében van jelentősége
annak a széttagoltságnak is, amely a magyarországiaknak a külhoni magyarokkal kapcsola-
tos ismerethiányából eredeztethető. Arra gondolok, hogy a magyarországiak zömének bár
felszínes tudása talán van arról, hogy magyarok „külföldön” is élnek, de hogy hogyan ke-
rültek oda, miért élnek ott, és hogyan élnek, erről ismerete és ami még fontosabb: saját
tapasztalása nincsen. Ez a fajta széttagoltság magatartásbeli kérdés is, hiszen ha Magyaror-
szágon ennek megfelelően alakítjuk ki intézményeinket és szabályainkat, valamint ha be-
szédünkben és gondolkodásunkban minduntalan falakat emelünk („mi és ők”), akkor en-
nek a széttagoltságnak adunk teret s aszerint viselkedünk. De hogyan is várhatnánk „egy-
séget” olyanoktól, akik azzal sincsenek tisztában, hogy „szétszóratás” van?
A széttagoltság teljességgel elviselhetetlen, mert nem az egység, hanem a sokaság irá-
nyába hat. A virtualitások és a szabad mozgások korában azonban széttagoltságaink föld-
rajzi részét legalábbis oldani lehet, nem beszélve arról, hogy ehhez a nemzetközi kon-
junktúra is kedvező körülményeket teremt. Még lényegesebb, hogy a jelenlegi Magyar-
országon élők önmagukkal azonos módon tekintsenek mindazokra a magyarokra, akik
külhonban élnek. De nemcsak Magyarországon, hanem a szomszédos országokban is
meg kell változtatni a határ túlsó oldalán élő magyarokhoz való viszonyulást, mert az
egyik oldalon közöny, a másik oldalon megbántottság uralkodik. A széttagoltság ellené-
ben ható célkitűzés tehát úgy fogalmazható meg, hogy Magyarországnak feladata a külho-
ni és a magyarországi magyarság egységének megteremtése. Egységes nemzet hiányában esélytelenek
vagyunk a globális versenyhelyzetben. Egység azonban csak a korábban megállapított cé-
10
lokkal (növekedés és biztonság) együtt létezhet, és e három cél szinergiája idézheti elő a
– már emlegetett – valódi fordulatot a nemzetpolitikában.
3. Tennivalók a problémák tükrében
Az oktatás fejlesztése csak távlati célokra figyelemmel tervezhető. E tanulmány keretei

között15 az oktatás stratégiájának tervezésekor kiindulási pontnak azt tekintem, amin változtatni kell.
A magyarság lélekszámának fogyatkozását, az etnikai jellegű intézményi és személyi biz-
tonság hiányát, és a széttagoltságot. Mindezek magukban hordozzák a célt is: a létszám-
ban gyarapodást, a biztonságra találást, a széttagoltságból összefogódzást.
Nyolc európai országban működnek kisebb-nagyobb kiépítettséggel a magyar nyel-
vű állami oktatás intézményei. Közülük az Európai Unió tagállama Szlovénia, Ausztria,
Szlovákia, Románia és Magyarország. A másik három országból vélhetően tíz-tizenöt
éven belül tag lesz Szerbia és Horvátország, míg Ukrajna reményei a legtávolibbak.
A korábban említett öt EU-tagállamban él és tanul a Kárpát-medencei magyar népesség
96,3 százaléka. A Kárpát-medence teljes magyar népességéből összesen 2,4 millió az
óvodás valamint az alap- közép- és felsőfokú képzésben tanuló diák, közülük mintegy
300 ezren tanulnak nem magyarországi tanintézményekben.
Álláspontom szerint a jövendő külhoni magyar oktatás fejlesztése az alábbi stratégi-
ai célok elérésére kell törekedjen: növekvő lélekszám- valamint személyi és intézményi
biztonság, illetve egyetlen magyar oktatási térben való gondolkodás.
3.1. Növekvő lélekszám
A növekedés nemzetpolitikai célfeladata a bekapcsolás – olykor visszakapcsolás – a ma-

gyar nyelvű oktatáson keresztül a nemzetbe, valamint a magyarságot nem ismerő, nem
magyar származású emberek illetve a magyarság „peremén” lévő személyek számára
„magyarságélményt” adni. A megvalósítandó legfontosabb feladat a magyarmentés, vagyis a
diaszpórában élők magyar identitását támogatni, erősíteni, annak kialakulásához im-
pulzusokat adni, míg a szórványmagyarság fiataljait a szórványban összegyűjteni és a
nyelvi tömb tanintézményei felé orientálni. A stratégiai cél, hogy növekedjen a magyar-
ság és a hozzá pozitívan viszonyulók lélekszáma. Ezt az alábbi három programcéllal lá-
tom megvalósíthatónak.
15 Nem kívánok monografikus látleletet adni sem a külhoni magyar oktatás részleteiről, sem a kapcsolódó
magyarországi támogatásokról, hiszen ezt különböző fórumokon másokkal együtt jómagam is már több-
ször megtettem. Mondandómat nem az oktatás klasszikus felosztása szerint (közoktatás, felsőoktatás stb.),
és nem területi alapon (erdélyi, felvidéki oktatásügy stb.) szerkesztem meg, hanem a növekedés – biztonság –
egység fogalmak által meghatározott teendők alapján csoportosítom. A klasszikusabb elemzések kedvelőinek
ajánlom a Sólyom László köztársasági elnök úr felkérésére írott tanulmányt (CSETE Örs – PAPP Z. Attila –
SETÉNYI János: Kárpát-medencei magyar oktatás az ezredfordulón), amely a Köztársasági Elnöki Hivatal honlapján
elérhető (www.keh.hu/htm21sz/pdf/Htm%20konyv.pdf).
11
3.1.1. Elérhető intézményrendszer

Szórványban valamennyi magyar gyerek számára fizikailag nem elérhető a magyar óvo-
da és iskola, ezért már az oktatás legalsó fokán sok szülő arra kényszerül, hogy nem ma-
gyar nyelvű intézményt válasszon. Legsürgetőbb feladat az óvodások bevonása az anya-
országi támogatás rendszerébe.16 Az általános iskolások esetében teljes egészében17 tá-
mogatni kell az ingázás útiköltségét. Akik mégsem választják a magyar nyelvű intézmé-
nyeket, azok számára alternatív magyar oktatást (vasárnapi iskolákat) kell biztosítani.
Nincs elég magyar kollégiumi férőhely a középiskolásoknak a szórványközpontok-
ban, illetve azok egy része zsúfolt, nem vonzó. Kevés a kollégiumi férőhely, alig létez-
nek szakkollégiumok a külhoni (nem magyar tannyelvű) felsőoktatás hagyományos köz-
pontjaiban. Tovább kell fejleszteni a szórványközpontok kollégiumi ellátottságát, szak-
kollégiumi hálózatot18 kell létrehozni a szomszédos országok egyetemi városaiban.
3.1.2. Szórványmentés, a lemaradók bekapcsolása

A szórványban gyakran az óvoda, az iskola az egyetlen színtere a magyar nyelv használa-
tának, a kultúra elsajátításának. A gyerek az intézményből hazatérve idegen nyelvű, ke-
vert nyelvű környezetben találja magát. Elengedhetetlen a napközis, bentlakásos okta-
tási formák, a szórványkollégiumok jelentős erősítése.
A szomszédos országokban a nem magyar tanintézményekben tanuló magyar nem-
zetiségű diákok teljesen kiesnek a magyarországi támogatások rendszeréből. Nem
mondhatunk le egyetlen magyarról sem, ezért olyan programot kell indítani számukra,
amely „kapcsolatban tartja” őket a magyarsággal, például vasárnapi iskolák hálózatával,
nyári anyanyelvi táborokkal. Hasonlóképpen a külhoni magyar nyelvű cigányság néhány
elszánt emberen kívül nem kell senkinek, holott elsősorban szórványvidéken, számos
helyen ők „tartják fent” a magyar nyelvű oktatást. Célprogramot kell indítani a szom-
szédos országok magyar nyelvű cigányfiatalságának felzárkóztatására, a sikeres magyar-
országi romaprogramok adaptálására.
Általában igaz, hogy a Kárpát-medencén kívül számos helyen nem megoldott a di-
aszpórában élő gyermekek magyar nyelvre, kultúrára való folyamatos és szakszerű okta-
tása. Támogatni kell szakképzett óvodapedagógusok, tanítók részvételét a sokadik gene-
16 A kedvezménytörvény oktatás-nevelési támogatását jelenleg a magyar iskolába iratkozó diákok kaphatják
fejkvótaszerűen, ez az összeg a külhoni magyar oktatásügyre fordított összes magyarországi állami forrás kb.
60-70 százalékát elviszi. A támogatás feltételrendszere jelentős átdolgozásra szorul: ennek kapcsán arra
kell törekedni, hogy (a tömbben élőkkel szemben) elsősorban azokat a diákokat támogassa súlyozottan,
akiknek többletterheik vannak pusztán csak azért, mert a szórványban élve a lakhelyüktől távolabb elérhe-
tő, gyengébben felszerelt stb. magyar intézménybe járnak. A támogatás mértékét (esetleg a jogosultságot
is) differenciálni kell a támogatott helyzete (tömbben vagy szórványban él), életkora (kisiskolás, középis-
kolás) és más szempontok alapján. Megfontolandó olyan átalakítás, amely a közvetlen pénztámogatásról a
közvetett támogatási formákra (bérlettámogatás, iskolai étkezés támogatása stb.) teszi a hangsúlyt.
17 Résztámogatást, töredékpénzeket adni semmilyen támogatáspolitika keretében nincs értelme.
18 Az egyetemi városokban (például Újvidéken, Ungváron, Nyitrán és másutt) található kollégiumoknak az
a jelentősége, hogy a vidékről városba érkező, ott zömmel nem magyar nyelvű képzésen továbbtanuló fia-
tal ezekben a magyar kollégiumokban kerülhet magyar környezetbe, élheti meg magyarságát, találkozhat
könnyen hasonló helyzetű társaival. Ugyanakkor nincs magyar egyetemi kollégium Pozsonyban, Temesvá-
ron, Brassóban, hogy csak néhány helyszínt említsek.
12
rációs, magyarul nem tudó gyermekek nyelvoktatásában, és elő kell segíteni a nyelvok-
tatás alternatív módjait, az internetes képzést, a laikusok által is használható nyelvokta-
tó csomagok elterjesztését.
3.1.3. Nyelvi és kulturális expanzió

A nem magyar származású, Közép-Európa iránt érdeklődő fiatalok közül kevesen ismerik
a magyar kultúrát és nyelvet. Mondhatnám úgy is, hogy nagy a „tartalék” ezen a téren. Ne-
hezen választható el a nyelvoktatás a kultúra átadásától, az oktatási tevékenység a kulturális
aktivitástól. Nyilvánvaló, hogy a kulturális expanziónak oktatási expanziót is kellene jelen-
tenie. A jövő egyik feladata a kulturális és oktatási expanzió összeépítése, a szinergia kihasz-
nálása. Fontos cél, hogy a magyarságról tudó, minket minél jobban megismerő emberek
száma a világon növekedjen. Elsősorban az egyetemi városokban érdemes kiterjeszteni a
magyar nyelv és kultúra oktatását, emellett emelni kell a külföldön tevékeny magyar lekto-
rok valamint a magyar intézetek19 számát. Kiemelten kell kezelni a fordítói programokat.
A szomszédos országok nem magyar népességének általában nincs lehetősége első kéz-
ből, anyanyelvén tájékozódnia Magyarországról, a legfontosabb történésekről, politikák-
ról, oktatási lehetőségekről, kisebbségi ügyekről. Törekvéseinket nem értik, azokról csak
másodlagos hírforrásokból tájékozódhatnak. Különösen fontos lenne azoknak a tízezrek-
nek a szimpátiáját megnyerni, akik számon tartják magukról, hogy magyar felmenővel is
rendelkeznek, de kevés a magyar kötődésük, közvetlen információjuk, pozitív élményük
alig van. Programot kell indítani Magyarország megismertetésére a szomszédos országok-
ban élő nem magyarok számára. Táborozási, kirándulási programokat, felsőoktatási ösz-
töndíjakat kell létesíteni. Kulturális és szakmai jellegű honlapokat kell létrehozni és mű-
ködtetni a szomszédos országok nyelvén Magyarországról, a magyar kultúráról.
3.2. Személyi és intézményi biztonság
A biztonság nemzetpolitikai célfeladata keretében Magyarország tekintélyének és megbízha-

tóságának visszaállítására kell törekedni a külhoni magyarság, valamint a szomszédos orszá-
gok kormányzatai előtt. A stratégiai cél, hogy biztonságban érezzék magukat a magyar-
ság külhoni tagjai és intézményrendszere. Ezt az alábbi három programcéllal látom
megvalósíthatónak.
3.2.1. Etnikai biztonság

A szomszédos országokban élő magyar fiatalok esetenként hungarofób indíttatású meg-
jegyzésnek, jogsértő cselekedetnek, fizikai bántalmazásnak vannak kitéve, elsősorban a
19 Szorosan vett tárgyamtól eltér – és egy külön tanulmányban foglalkozom vele –, ezért itt csak röviden
említem, hogy a külhoni magyar házakat (amelyek a kultúraátadás mellett éppúgy lehetnének a nyelvátadás
színhelyei is) és a külföldi magyar intézeteteket egy rendszerbe kell illeszteni mind a finanszírozás, mind
a szakmai irányítás tekintetében. Meg kell vizsgálni mindebben a „nyugati magyarság” személyi és intéz-
ményi részvételének lehetőségeit is, és lehetőség szerint be kell vonni őket.
13
velük együtt élő nép fiataljai irányából. Összetett elemekből álló programot kell indíta-
ni a magyarellenes megnyilvánulások regisztrálására, megelőzésére illetve az attól való
elriasztásra. A jövőben Magyarországnak precedens jellegű és mértékű erőforrást kell
egy-egy külhoni magyarellenes ügyre összpontosítania, hogy ezzel elejét vegye a további
jogsértéseknek, és világosan jelezze a cenzust mind a külhoni – és magyarországi – ma-
gyarság, mind a nem magyar népesség irányába. Cselekvési és kommunikációs tervvel,
hatékony jogvédő hálózat kiépítésével, és jelentős forrással kell rendelkezni a jelenség
kiszűrésére, kezelésére és a normasértők büntetésének kiharcolására.
A magyar nyelv használata a szomszédos országokban bizonyos esetekben kockázatos,
ezért szórványhelyzetben, nyilvános helyeken nyelvünk visszaszorulóban van. Ezzel is
összefügg, hogy a szülők gyakran a nem magyar nyelvű oktatás intézményeibe íratják be
magyar gyermeküket, hogy „érvényesüljön”. Kampányt kell indítani a magyar nyelvű-
ség, a magyar nyelvhasználat mellett. Bátor és aktív nyelvhasználatra kell ösztönözni a
fiatalokat, erősíteni, fokozottan támogatni és állandóan napirenden kell tartani a ma-
gyar nyelvű feliratokért és a korlátozásmentes magyar nyelvhasználatért folytatott loká-
lis küzdelmeket az oktatás és a közélet különféle színterein.
3.2.2. A működés kiszámíthatósága

A szórványoktatás intézményei (óvodák, napközik, kollégiumok stb.) versenyképes mű-
ködtetése és létszámnövelő fejlesztése forráshiányos. A magyar nyelvű oktatás szakmai
háttérintézményei (pedagógusszövetségek, kutatóhelyek, könyvtárak) folyamatos műkö-
désének finanszírozása megoldatlan. A szórványban lévő, magán vagy egyházi fenntar-
tású intézmények biztonságos működtetéséhez és fejlesztéséhez a hasonló szerepű ma-
gyarországi intézményekkel azonos módon, éveken át stabil és tervezhető módon kell
hozzájárulni, vagyis a normatív jellegű finanszírozást ki kell terjeszteni a külhonban ki-
fejezetten magyarmentő tevékenységet folytató oktatási intézményekre is.
A magyar nyelvű magán felsőoktatási intézmények működésének, fejlesztésének fi-
nanszírozása, olykor léte bizonytalan, kiszolgáltatott, kiszámíthatatlan. A külhoni fel-
sőoktatási intézmények működtetését a magyarországi felsőoktatási intézményekkel azo-
nos alapra kell helyezni.
A Kárpát-medencén kívüli magyar házak, cserkészotthonok, magyar klubok, magyar
könyvtárak működtetése egyre nehezebb, az ingatlanok egy része kihasználatlan, mert
úgy nem kerül fenntartási költségekbe. Számba kell venni a Kárpát-medencén kívüli
intézményi és humánerőforrásokat, ezt követően a fejlesztésre érdemes intézményeket
a támogatandó körbe be kell vonni.
3.2.3. Minőségelvű fejlesztés

A magyar tanintézmény gyakran nem jó minőségű, nem versenyképes. Mivel az oktatá-
si intézmények minőségét legalapvetőbben az ott tevékeny pedagógusok által végzett
munka minősége határozza meg, a pedagógus életpálya elismerésére, presztízsének
emelésére célprogramot kell indítani. A magyar tanintézmények olyan fejlesztését kell
a jövőben folytatni, amely nem elsősorban a végeérhetetlen eszközfejlesztésre fókuszál,
14
hanem a tanintézményen keresztül elérhető szabadidős lehetőségek és többletszolgálta-

tások kiterjesztésére (napközi otthon, intézményközi mobilitás, nyári külhoni táborok,
idegen nyelv minőségi oktatása, gyermekétkeztetés stb.).
A magyar tanintézmények felszereltségének hiányosságai visszavezethetők arra is,
hogy csekély a pályázási eredményesség a nem magyarországi eredetű források irányá-
ban. Országosan kevés a minőségbiztosított tanintézmény, az innovatív, kezdeményező,
sikerorientált vezető. Támogatni kell a közoktatás magyar tanintézményeit abban, hogy
eséllyel vehessenek részt a belföldi forrásokért vívott helyi valamint nemzetközi pályá-
zatokon, továbbá a minőségbiztosítás megszerzésében.
3.3. Egyetlen magyar oktatási tér
Az egység nemzetpolitikai célfeladata egyrészt a 2004. decemberi népszavazás „eredmé-

nyének” semlegesítése a külhoni magyarság előtt, másrészt a magyarországiak számára a
külhoni magyarság megismertetése, hozzájárulás az emberek közötti kapcsolatok kiala-
kulásához. Az egyetlen magyar oktatási tér egészen pontosan egy gondolkodásmódot, egy tö-
rekvést jelent: azt jelenti, hogy magyarországi20 ügyeink tervezésekor, eldöntésekor és
végrehajtásakor az oktatásban mindig jelen kell lennie egy plusz szempontnak, a kül-
honban élő hárommillió magyar érdekeinek. Ezt az oktatás területén az alábbi három
programcéllal látom megvalósíthatónak.
3.3.1. Külhoni élmény minden diáknak

A magyarországi gyerekek, fiatalok többségének nincsen semmilyen személyes külhoni
élménye, tapasztalása, kapcsolata, mert még nem járt a szomszédos országok magyarok
lakta területein. Ezért a közoktatásban tanuló valamennyi fiatalt tanulmányai alatt leg-
alább egyszer állami forrásból el kell vinni osztálykirándulásra a szomszédos országok
magyarlakta területeire.21 A magyarországi közoktatásban tanuló 1,2 millió diák néhány
év alatti kiutaztatásával a nemzetpolitika egyik legnagyobb sikerét könyvelhetné el: a szü-
lőkkel, nagyszülőkkel együtt milliók gondolkodását formálva értetné meg és fogadtatná
el a külhoni magyarság szerepét. Mindenesetre az Apáczai Közalapítványban már meg-
kezdtük HATÁRTALANUL! néven egy összetett projekt pilotjának kipróbálását, amely-
nek keretében 6000 középiskolás diák utazik 2010-ben tanulmányi kirándulásra a ma-
gyarlakta területekre.
Ehhez kapcsolódik, hogy jelenleg nem létezik hivatalos fórum a magyar közoktatás
intézményeiben a külhoni magyarság történetének, személyiségeinek, jelenének bemu-
tatására. És ami a legfőbb: nincsen a 3 milliónyi külhonban élő magyar történetét, kul-
túráját, neves személyeit bemutató kiállítóhely, kulturális és oktatóközpont Magyaror-
szágon. Sürgős feladat az osztálykirándulások mellett – és azokat kiegészítve – egy isko-
20És természetesen ez fordított (külhoni-magyarországi) irányban is igaz.
21A Magyariskola Program első változatában, 2005-ben már közreadtam ugyanezt a javaslatot (Regio
2006/1., 3–18).
15
lai oktatóprogram elindítása, és a Magyarság Házának létrehozása, amely egy 21. száza-
di, interaktív formában megvalósuló bemutatóhely, kifejezetten fiataloknak tervezett
kulturális és oktatási központ.
3.3.2. Kapcsolatépítés, hálózatépítés, átjárhatóság, mobilitás

A magyarországi iskolaigazgatóknak és oktatási döntéshozóknak kevés személyes szakmai
kapcsolatuk van a szomszédos országok hasonló magyar nyelvű tanintézményeivel,22 mi-
vel kevés a szakmai jellegű utazás, találkozó lehetősége. Ennek köszönhető az is, hogy
alacsony a magyar oktatási intézményeket összekötő, határokon átívelő kapcsolatok szá-
ma. Ugyanakkor a már létező intézményközi kapcsolatok jelentős részének nincs való-
ságos, a képzést is érintő szakmai eredménye, hozadéka, azok kimerülnek egy-egy köl-
csönös kirándulásban, egymás meglátogatásában. Programot kell indítani az oktatási
intézmények vezetői számára a másik ország magyar oktatásügyének megismerésére, az
erre irányuló tanulmányutakra, támogatni kell a partnerkeresésre, a közös képzési pro-
jektek kidolgozására vonatkozó együttműködési terveket.
A külhoni és a magyarországi magyar oktatásügy szereplői, intézményei – különösen
a közoktatásban – általában nem rendeződnek közös hálózatokba. Éppen ezért rendkí-
vüli jelentősége lenne a már működő oktatási szereplők közös hálózattá szervezésének.
Ez elsősorban nem azt jelenti, hogy külhoni intézmények tagok lehetnek egy-egy ma-
gyarországi súlypontú szakmai vagy civil szerveződésben, hanem azt, hogy minél több
határon átnyúló közös, magyar–magyar projekt valósul meg, minél több intézménynek
nyílik külhoni filiája, vagyis csupa olyan aktivitás történik, amely végsősoron a magyar-
országi és külhoni oktatási szereplők minél nagyobb számának minél szorosabb össze-
növekedését eredményezi. Serkenteni kell a mobilitási projekteket, vagyis elsősorban a
szak- és felsőoktatásban a magyar–magyar részképzések, oktatói és diákmobilitási prog-
ramok előtérbe helyezését.
3.3.3. Prioritás Magyarországon a külhoni magyar oktatásnak

A magyarországi oktatásirányítás és -finanszírozás különböző színterein a külhoni ma-
gyar oktatásügy képviselete nem elegendő, így információtól és lehetőségektől esik el a
szakterület. Olyan ágazati struktúrákat kell kialakítani, amely biztosítja azt, hogy a kül-
honi magyarság oktatásügyének szempontja minden forrásnál és ágazati területen (és
nem csak a szorosan vett oktatás területén) magas szintű képviselettel illetve felelőssel
rendelkezzen.
22 Az Apáczai Közalapítvány vonatkozó kutatása szerint csupán minden hetedik magyarországi szakközép-
iskolának van külhoni magyar tannyelvű szakközépiskolával kapcsolata, és az esetek többségében az is ki-
merül 2-3 évenkénti néhány napos cserelátogatásokban. Diákok áttanulására (például hogy a szakképzés
gyakorlati fázisában a sepsiszentgyörgyi cukrászipari tanuló Budapesten, míg a budapesti faipari tanuló
Gyergyószentmiklóson végezze szakmai gyakorlatát) alig akad példa.
16
4. A végrehajtás öt alapelve
Rögzíteni illik végezetül, milyen alapelvek, feltételek teljesülését látom kívánatosnak a

tanulmányban jelzett célok megvalósításhoz.
Az első alapelv annak elismerése, hogy kizárólag csak Magyarországnak van akkora anyagi és
politikai erőforrása, hogy a jelzett nemzetpolitikai célok hatékony megvalósítását előmozdít-
sa. A felsorolt problémák magyar problémák, ezért azok bármiféle megoldásában a
szomszédos országok kormányai nem érdekeltek, és némi túlzással élve úgyis mindegy,
hogy mit cselekszünk, azt támadni fogják.
A második alapelv, hogy helyre kell állítani a magyar közigazgatásban a külhoni téma presztízsét, en-
nek egyik lépése egyrészt a terület állandó, a lehető legmagasabb szintű (kormányzat
előtti) képviselete, másrészt annak elérése, hogy a „külhoni szempont” hassa át és há-
lózza be a magyar közigazgatás teljes rendszerét, tagolódjon be abba, azaz minden álla-
mi intézménynél és forrásnál legyenek a külhoni témának megfelelő szinten akkredi-
tált, elkötelezett és szakértő referatúrái, referensei.
A harmadik alapelv annak felismerése, hogy a nemzetpolitika külhoni vonatkozása-
it megvalósító legfontosabb szakpolitika az oktatásügyi politika. Éppen ezért ennek a területnek
kell rendelkeznie a nemzetpolitikai célkitűzéseket valóra váltható eszköz- és forrásrend-
szer döntő részével. Az oktatási terület dominanciáját azért tartom mindenek előtt va-
lónak, mert az oktatás a magyar identitás fenntartásának és fennmaradásának legalap-
vetőbb ágazata. A jelenleg rendelkezésre álló erőforrások szétaprózását és így valódi tar-
tós eredményeket nélkülöző támogatási-fejlesztési rendszert újra kell definiálni, külö-
nös figyelemmel az oktatásügyi szakpolitika súlypontúságára. Ezen belül meggyőződé-
sem, hogy a területre mozgósítható összes forrás 90 százalékát nagyobb, országos jelen-
tőségű oktatási projektek megvalósítására kell mozgósítani.
A negyedik alapelv, hogy a pénzforrásokhoz kapcsolódó döntés-előkészítésben és a
tényleges döntésekben a mára korlátlanul eluralkodott – és részben a koncepciótlansá-
got leplező – szubszidiaritás elvét a jövőben a jelenleginél korlátozottabban kell alkalmazni. Ezt az elvet
a nemzetpolitikában leegyszerűsítve úgy értelmezik, hogy „a külhoni ügyekben döntse-
nek a külhoniak”. Nem vitatva ennek számos politikai és ágazati igazságát, jelzem, hogy
a magyarországi állami forrású támogatáspolitikában ennek az elvnek a mechanikus al-
kalmazása olyan kétes helyzeteket és visszásságokat eredményezett,23 amelyeket éppen a
23 Így a Szülőföld Alap oktatási pályázatai kapcsán a nyertesek személyére javaslatot tévő testület az „okta-
tási kollégium”; ebbe a budapesti minisztériumok képviselői mellett a külhoni magyar pártok delegáltak
tagokat. Például az erdélyi pályázatokról szóló döntéseknél szinte kizárólagos befolyása az egyetlen erdélyi
delegáltnak van, mivel a kollégium magyarországi köztisztviselő tagjainak – hasonlóan a felvidéki, délvidé-
ki és kárpátaljai tagokhoz – sem helyzet-, sem mélységi terepismeretük nincs Erdélyben. Megszavazzák te-
hát az erdélyi kollégiumi tag előterjesztését – az pedig cserébe megszavazza a más országok képviselőinek
előterjesztéseit. Gyakorlatilag egyszemélyi a döntés-előkészítő javaslattétel, amelyet a papíron „döntésho-
zó” politikai vezető nemigen szokott felülbírálni. Mivel a MEH illetékesei is érezték, hogy a rendszer rossz,
a közelmúltban előírták a külhoni kollégiumi tagoknak, hogy előzetesen egyeztessék szélesebb (szakmai)
körben a javaslataikat. Ez azonban továbbra sem kötelez senkit semmire. A szakmai felelősséget elmosó,
Magyarországon számonkérhetetlen, gyakorlatilag egyszemélyi javaslatok aztán számos esetben a pénz –
17
külhoni – politikán kívüli – közvélemény ismer és nehezményez24 a leginkább. Nem ar-

ról van szó, hogy a jövőben ne kellene megkérdezni az érintett külhoniakat, azonban
kizárólagossá sem válhatnak az ő szempontjaik.25 Igenis vannak olyan nemzeti jelentő-
ségű ügyek, ahol nemcsak az erőközpont, hanem a tényleges döntés súlya és felelőssége
is Magyarországon kell legyen. Alapelv, hogy regionális érdekek nem írhatják felül az
egységes nemzetpolitikai szándékot.26
Az ötödik alapelv, hogy a növekedés–biztonság–egység nemzetpolitikai céloknak az
oktatástól a gazdaságfejlesztésig a fejlesztés minden szegmensét át kell hatniuk, ponto-
sabban csak azok a projektek a jók és támogatandóak, amelyek a nemzetpolitikai célok megvalósulását szolgál-
ják. A korábbi gyakorlatoktól eltérően a források felhasználásának hatékonysága csak ak-
kor növelhető, ha a forrásfelhasználásra előzetes, több évre irányokat kijelölő koncep-
ció készül. Ez alatt az idő alatt azonban olyan struktúrákat kell megalkotni, olyan folya-
matokat kell beindítani, amelyek a későbbiekben minden magyar kormányzat számára
kötelező és irreverzibilis jellegűek, és amelyek biztosítják a megindított projektek folya-
matosságát.
5. Vízió 2010–2020
Mindenekelőtt magunkkal kell megbékülnünk. Növekednünk kell, biztonságot kell ad-

nunk azoknak, akik hozzánk tartoznak, és egyként kell tekintenünk egymásra. Ez az el-
ső lépés, amelyre egy évtized talán elegendő.
És ha már magunkkal jóban vagyunk, mert növekszünk, mert biztonságban érzik
magukat a mieink, és mert tapasztaljuk mindnyájan, hogy összetartozunk, akkor jöhet
a második lépés. Akkor lesz valódi esély arra, hogy megbéküljünk a történelemmel és
szomszédjainkkal.
konfliktust kerülő – szétaprózásához („kapjon mindenki egy kicsit, akkor senki sem fog panaszkodni”),
vagy egy-egy kiemelkedő összegű (tipikusan külhoni politikai hátszelű) támogatáshoz vezetnek.
24 Más kérdés, hogy mélyen hallgat róla, mert attól tart, ha véleményének hangot ad, bizonyosan nem ré-
szesül egy ideig az amúgy is szűkös forrásokból.
25 Kizárólag a kis összegű (1000 euró alatti) pályázatok esetében értek egyet azzal az elvvel, hogy a dönté-
sek helyszíne a külhonban legyen, külhoni döntéshozókkal. Azonban ezek a pályázatok tipikusan lokális
ügyek kezelésére alkalmasak, míg ez a tanulmány éppen a magyarság számára globális ügyekre kívánja fel-
hívni a figyelmet. Bízom benne, hogy a jövőben a források zöme ez utóbbi jellegű ügyek megoldására hasz-
nosulhat.
26 Még akkor sem, ha a régió adott esetben Magyarország.
18
Kommentár • 2010|2 – Széchenyi 150
Eőry Áron
A TITKOS CÍMZETTEK
avagy gróf Széchenyi István utolsó politikai intelmei
Bevezetés
Az Intelmek relevanciája
Jelen dolgozat gróf Széchenyi István Béla fiának írt Intelmeit mint a politikai gondolkodás ter-
mékét szeretné tüzetesebben megismerni és megismertetni. Kétségtelen, hogy Széchenyi
1850-es években született, politikai célú munkái sorában merőben atipikusnak tetszik
ezen nevelő célzatú könyvecske. Kilógni látszik a sorból, amelyben egyik politikai gúny-
irat követi a másikat. Ezek mind okkal kínálkoznának boncolásra, hogy felmutassák a
visszavonult Széchenyi1 politikai gondolkodásának komplett tünetegyüttesét. Annál iz-
galmasabbnak ígérkezik egy, azoktól jellegében elütő munkáról beláttatni, hogy a töb-
bivel rokon vonásokkal bír.
A továbbiakban igazolni kívánt megérzésünk szerint az Intelmek nem egyszerűen az
utódnevelés eszköze. Ha még utánpótlás-nevelést mondanánk, nyomban közelebb jár-
nánk a valósághoz. Feltevésünk szerint e munka ugyanis nem más, mint egy motivációs
buzdítvány, amely a politikai öntudatra ébredést és atyjának engedelmes segítőtársául
szegődést elősegítő kettős céllal született. Mi több, talán nem is pusztán a formális cím-
zett, Béla számára. Mellette (és egyben őrajta keresztül) a gróf a nekiülés jelenében, de
még inkább közeljövőjében potenciálisan harcrakész új nemesi nemzedékeket szólítaná
meg. Béla apropóján kívánná cselekvőképessé tenni és összekovácsolni a nemzet – fel-
nőttlétük ajtaján kopogtató – ifjait.
Nem vitatjuk el a konkurens értelmezéseket, mindössze annyit állítunk, hogy az In-
telmek egy efféle olvasat nyomait pregnánsan magán viseli.
A hipotézis, a műfaj és az analógia
A döblingi bő évtized második fele Széchenyinél a politikai reaktiválódás időszaka. Újóla-

gos szellemi pezsgését egy magángyógyintézet rejtekéből próbálta kamatoztatni – „bo-
londok közt, bolondok álarcában”.2 Problémakezelő stílusa végletesen letisztult: „esz-
1 A témában KOSÁRY Domokos Széchenyi Döblingben c. monográfiáját (Magvető, Budapest, 1981) tekintjük al-
fának és ómegának. Lévén, hogy kutatásait meghaladni abszurd vállalkozás volna, ehelyett – azokat köz-
ponti szempontunk megvilágításába helyezve – sajátszerű megközelítésünkkel szeretnénk eredményeit
megtámogatni.
2 FEKETE Sándor: Széchenyi István, Móra, Budapest, 1968, 253.
19
közstílus, az van előtte, hogy kinél és mit akar elérni”.3 Látogatóiban felhasználható tá-
jékozottságú két lábon járó eszközöket is látott, függetlenül attól, hogy közéleti személyiség
vagy épp családtag volt az illető. Elméjében ők egy részenként beprogramozható gépe-
zetet alkottak, ám ez bennük aligha tudatosulhatott. A bezártság tehát új stratégiát kí-
vánt: „Hogy megtegye, amit tennie kell – szövetségesre van szüksége. Szabadon mozgó
karra, lábra, öntudatra. Fiatal erőre, akinek átadhatja keservesen megszenvedett tapasz-
talatait, s aki majd az ő intenciói szerint fog cselekedni a »szabad világban«, az elveszett
Édenben, ahonnét ő maga kiűzetett.”4
Béla is apja egyik gyakran foglalkoztatott meghosszabbított karjának számított a ki-
osztott feladatok és küldetések készséges végrehajtójaként. Széchenyi mindenekelőtt
egyik legfontosabb asszisztenseként tekintett a fiúra, akivel legalábbis középtávra lehet
tervezni, és akiből felszíni reménye szerint idővel talán politikai életművének folytató-
ja válhat. Ebből a szempontból a fiúnak szánt életpálya megértetése, jelentőségének át-
éreztetése és elfogadtatása érdekében szerkesztette papírra az Intelmeket. És nem véletle-
nül beszélünk szerkesztésről, mert úgy találtuk, hogy a lobbanékony Széchenyi győzködő
szavait ezúttal nem valamiféle rendezetlenül kanyargó rögtönzése táplálta. Ennyiben ki-
bővítendőnek és hangsúlyaiban felülbírálandónak gondoljuk a nagyszerű Németh Lász-
ló azon kijelentését, miszerint ezen felhívó elmélkedéseit csupán „szíve és tolla gyakor-
latául”5 intézte volna Bélához – és ismételjük: talán a hozzá hasonlókhoz is.
Ezen a ponton szükséges a választott forma kérdését röviden érintenünk. Széchenyi
korára a király-, majd fejedelemtükrök, később a parainesisek műfaji vonulata mindvégig
sajátos differentia specificát hordozott. Az uralkodó-várományos sarjak beavatási kiskátéja-
ként az exkluzivitás látszata mögött egy ünnepélyes dokumentumról volt szó, amelyet a
szerzője ex offo fontossága okán – ha az érdemes írástudók szűk körében is, de – nyilvá-
nosnak és megőrzendőnek tartottak. Ehhez járult még az illusztris megfogalmazójának
azon óhaja, hogy az adott szöveg az utókornak fennmaradó érdemes hagyatéka szerves
részét képezze.6 A helyzet a monarchiák hanyatlásával fog alapvetően módosulni. Pon-
tosabban már áttérésükkel az alkotmányos és parlamentáris ellensúlyokkal való műkö-
désre. A változó körülmények demokratizálják, egyben súlytalanítják is a műfajt. Az
alattvalói notabilitások is érte nyúlnak, amivel együtt azonban – a polgári nyilvánosság
kibomlása ellenére is – vész majd a publicitása. A magánérintkezések paravánja mögé
lépő intelmek már egy species letűnésének kezdete.7
Széchenyi prima facie úgy tűnik, bizalmas üzenetként tisztelte meg Bélát az Intelmek-
kel, magánlevelezésük terjedelem által indokolt, rendhagyó részeként. De annak té-
3 NÉMETH László: Széchenyi [1942] = UŐ.: Az én katedrám, Magvető–Szépirodalmi, Budapest, 1969, 453.
4 FENYŐ Ervin: „Tegyél amit akarsz, kövesd csillagodat!” = Gróf SZÉCHENYI István Intelmei Béla fiához [1857; a továb-
biakban: Intelmek], ford. Kovács Ilona és mások, Magvető, Budapest, 1985, 298. [Az Intelmek idézeteinek
oldalszámait a főszövegben, zárójelezve hivatkozzuk.]
5 NÉMETH: I. m., 542.
6 Erről részletesen lásd pl. HARGITTAY Emil: Gloria, fama, literatura. Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedel-
mi tükrökben, Universitas, Budapest, 2001.
7 A műfaj evolúciójának felfejtésében nyújtott útbaigazító közreműködéséért ezúton mondok köszönetet
Szegedy-Maszák Mihálynak.
20
Eőry Áron: A titkos címzettek
nye, hogy papírra vetette, és tette ezt állandó szanatóriumi szállásán – ahonnan a
magyar közélet egyre várta a jelképes életjeleit, vagy akár a lelkesítő harsonaszót –
legalábbis gyanakvásra ad okot aziránt, hogy egyedül a formálisan megnevezett egyet-
len célszemély éjjeliszekrény-fiókjába vagy épp kézi dossziéjába szánta volna az írást.
De a gyanú mindjárt bizonyossággá alakul, ahogy kiszűrjük a Béla példájából általá-
nosító momentumokat a szövegből, amelyek rögtön politikai jellemformáló javasla-
tokra indítják Széchenyit. Ezek kapcsán eszünkbe juthat régi jó szokása, miszerint
nincs az a specifikus témájú politikai vitairata vagy kiáltványa, amelyben ne találna
helyet némi célzott magatartás-kritikának és átfogó szemléletformáló szándéknak. És
még csak nem is a sorok közé rejtetten, hanem eszméltető célzatú kapcsolódó betol-
dások formájában, önálló bekezdésekként. Szemléltetésképp a Hitelt lesz érdemes le-
emelnünk polcunkról, szilárd viszonyítási pontunkká tennünk és szemezgetni a pár-
huzamokból.8
Az elkövetkezőkben a fenti állítások demonstrálására teszünk kísérletet.
Taglalat
Választott módszerünk a politikai gondolkodás történetének tanulmányozójáé, amiként min-

denekelőtt bizonyos járulékos perdöntő elemzési szempontokra kell figyelmeznünk.
Az ezekre kapott egyértelműen beazonosítható válaszok teszik érthetővé és világossá a
mű általunk vizsgált aspektusát. Kétségtelen, hogy az olvasatok zöme közvetlenül Bél-
ára és az ő formálódó politikai pozíciójára vonatkozik. A szövegben sorjáznak a sze-
mélykötött konkrétumok, melyek a politikai gondolkodó és meggyőzendő politikai or-
donáncának összefüggésére szorítkoznak. Nem elhanyagolható ezek feltárása és disz-
ciplínánk szemszögéből való értékelése – ezt is nézzük át először részletesebben a dol-
gozat folytatásában.
Minthogy a kezdetben vázolt következtetésünkben Széchenyi címzetti köre kiter-
jesztésének helyességét helyeztük kilátásba, ezen tágított hatókörű mérlegvonásunkat
szükséges alá is támasztanunk. Ezt a Hitel rövid magyarázó példáján keresztül kívánjuk
megtenni. Mivel ezen – később bemutatott – verifikáló eljárásunkat eredményesnek
érezzük, felhívjuk az olvasót addig is egy feltételes vállalkozásra. A kisvártatva tárgya-
landó fejezetek Bélát érintő atyai megfigyeléseit próbaképp – kivéve a kiveendőket –
transzponálja generációs jegyekké. A személyesített jellemzők ilyesfajta kivetítését
gondoljuk ugyanis a szerző implicit törekvésének is. Mindez nem jelenti, hogy Szé-
chenyi ne ragaszkodott volna a fiához kapcsolható és a megírást közvetlenül kiváltó
valóságmaghoz.
Lássuk, miről is volt szó.
8 Az összképünket gazdagító, találó ötletért hálás köszönet Schlett Istvánnak.
21
A konkrét ürügy
A mű elejétől felrajzolt helyzetképben a szerzői értékelés szerint bizonyos dolgok sze-

met szúróan hibádzanak. Atyja szemében a huszadik életéve felé tartó fiú Bonnban töl-
tött stúdiumai óta hátrányára változott meg. Időtöltései közt felszaporodnak a társasági
mulatozások, puhul és züllik, megbízhatatlan és viselkedésében kiszámíthatatlanabb
lesz. Széchenyi apránként össze is ír egy problémalajstromot.
Béla izgága, türelmetlen, „szeleburdi”, olykor könnyelmű és felesleges tisztelet-
lenségekre ragadtatja magát – összefoglalóan: „naturalista” mentalitású. Vállalásai
kedélyfüggőek, állhatatlan, elhalványul benne az elemi kötelességtudat is. Apját meg-
téveszti, mellébeszélésre hajlamos, introvertált. Gondolkodására „afféle Esprit des
escalier” jellemző: „Neked, akárcsak nekem, lassan jár az eszed, ami sok tévedést és
bajt okoz” (63). Nagyfokú tapasztalatlansága és apai ellenjavallat dacára megjelenteti
egyik – legfeljebb asztalfiókba való – irományát. Továbbá „csiklandós”: a Széchenyi
fiaként megelőlegezett-megörökölt hírnevében hiú szerénytelenséggel tetszeleg. Ha-
nyag, előrelátása minimális, és mindennapjait mind többször a mihasznaság árnyé-
kolja be. Hiányos mind a haza dolgaiban való tájékozottsága, mind önismerete
(„Benned minden metafizikai dolog még teljes káoszban van” [73]), emiatt érzékeny,
válogatós, kényes ifjú vált belőle.
Mindezek előidézéséért bizonyos általános törvényszerűségek mellett személyi fe-
lelősök is kerestetnek. A főbb okokat Széchenyi három egymást erősítő tényezőben
véli megtalálni. Egyfelől a fiú fogadott nevelőinek egyike-másika (főleg Podhorszky
Lajos) hipokrita és számító módon kezelte a cseperedő ifjút, sőt előfordult, hogy
bántalmazta is, amire visszavezethető Béla zárkózottsága. Másik oldalról a felrótt
anomáliákat-beütéseket életkori és örökölt sajátságnak is betudja, saját példájából ki-
indulva: „én nem feledtem el – szemben a legtöbb idős emberrel, akik éppen ezért
nem tudnak igazságosak lenni a fiatalokhoz – ifjúkorom benyomásait. […] Én sem
találtam a helyemet – minden komoly foglalatosságtól iszonyodtam.” (27) Harmad-
részt önnön vétkességét is elismeri, amiért 1848 vége óta bentlakásos rehabilitációját
családjától távol tölti és nem lehetett fia mellett fejlődését egyengető instruktorként.
„A legnagyobb hiba abban van, hogy én tébolydában vagyok! Ha a helyemen lehetnék,
akkor – biztosan tudom – a Te kedves, becsületes és fogékony lényedre nagyobb ha-
tása lenne minden szavamnak, mint akár a Szentírásnak.” (108) Úgy érzi, tartós tá-
volléte is közrejátszott abban, hogy Béla nem kapott hiteles visszajelzéseket: éles és
pontos helyreigazításaival, ellenmondásaival, felvilágosító magáraébresztéseivel nem
volt módja kijózanítani fiát.
A gyógyszer
Ebben a helyzetben tennivalók sora szükségeltetik a kisiklott dolgok helyrezökkentésé-

re. Feledtetendő korábbi mulasztásait, Széchenyi kötelességének érzi, hogy gondnok-
22
ként bekapcsolódjon a teendők abszolválásába. De nézzük, milyen feladatokat is mond

tollba fiának.
Pénzügyi jártasság szerzése; hazai közéleti és társadalmi viszonyok obszerválása és
megértése; elvszerűség és önparancsolási képesség kifejlesztése; tudatos és rendezett
életvitel (mert „minden emberi tehetség, akár testi, akár lelki, csak szüntelen gyakor-
lással, tréninggel érheti el legmagasabb fokát, legnagyobb fényességét” [70]); megháza-
sodás („most rögtön, vagy 2, 3, 4 éven belül, amint a legjobb alkalom kínálkozik, – és
több nyomós okból Angliában kellene keresned élettársat” [57]); vagyonosodás (“Tö-
rekedjél jómódra” [100]); kapcsolatgyűjtés.
Ezeken kívül még egy maroknyi olyan kívánalom, amelyek mind az önellenőrzésre
szoktatást és annak elmélyítését szolgálják. Ezek: egy naponta forgatandó, „erkölcsi sor-
vezetőül” ajánlott Pantheon nevezetű önvizsgálati papíros („Itt minden kérdésben el kell
mélyedni, elmélkedni kell rajta, s különösen ott kell magunkat tökéletesen megvizsgál-
ni, ahol gyengének érezzük magunkat” [73]); rendszeresen vezetendő „számadás”
(„hogy jó gazda váljék belőled” [76]); valamint az időgazdálkodás megszelídítésére-kéz-
bentartására szolgáló diárium-típus (amelynél a rendeltetés, hogy „rendkívül tanulsá-
gos legyen, éspedig nemcsak annak, aki vezeti, hanem mások számára is” [90]). Utób-
bihoz árulkodó Béla egyik naplóoldala, melyben záró tanakodása közben megemlíti:
„de hiszen én az apámnak írok”.9
Futólag még hozzátehetjük, hogy mintegy peremfeltételként minden eddigihez, Szé-
chenyi erős és egészséges szervezetet, konszolidált életmódot ír elő Bélának. A fiú ap-
rólékos szemmel tartására példa egy feleségéhez írt levelének Béla aktuális állapotára tett
megjegyzése: „Elégedetlen vagyok a kézhez vett súly- és mértékjegyzékkel. Bélát nehe-
zebbnek hittem! Akrobatának vagy modern Herkulesnek túlságosan könnyű.”10
Mindent a cél érdekében – amitől átfogóan is politikai…
Megismerkedve az Intelmek szituációs alapképletének főbb elemeivel, már csak az ezeket

összekötő fogalmi kapocs hiányzik. De nem sokáig, ha észrevesszük a legtöbbször stri-
gulázható visszatérő alkatelemet, ami a helyenként már a mögöttes politikumot is látni
engedi. Az általa felírt receptet nagyjából és egészében egy fő mozzanat keretezi, aminek
jegyében párosítja a hozzávaló orvosságokat: az előkészület.
Tudatosítására a szerző ismétlődően hozza szóba: „Tudhatod, ha a diák nem készül
fel jól – egész biztosan nyomorúságosan vizsgázik” (31); „a jövőre kell felkészülni!!! […]
sokoldalúan […], s e munkánkat egy napig, egyetlenegy óráig sem szabad halogatni;
mert különben lehetetlen, hogy annak idején akár csak tűrhető szerepünk is legyen,
semmiféle sem lesz, vagy egészen »hitvány«” (33–34); „Mindent ki kell előbb tervelni,
elő kell készíteni, megalapozni. Különösen a politikában, s hát még akkor, mikor egy
9 Széchenyi Béla válasza az 1857. november 6-án kelt emlékiratra = Intelmek, 268.
10 Széchenyi István 1857. október 30-i, feleségéhez írott levele = Intelmek, 206.
23
haldokló, – mindenesetre nagyon beteg nép megmentéséről van szó! Ezerféle dolgot
kell ott meggondolni, elrendezni, előre kidolgozni!” (56)
De miről is van szó? Egy helyütt expressis verbis és részletekbe menően fogalmaz:
[…] készülj fel arra a boldog lehetőségre, hogy megragadhasd hazád számára az eset-
leg kedvező pillanatot, és hogy talán az a legnagyobb szerencse érhessen, hogy azt
hosszú évekre elnyújthasd; – de addig is szenteld magad valami komoly dolognak.
Vizsgáld meg hajlamaidat; vedd fontolóra kötelességeidet, teljesítsd őket lelkiisme-
retes pontossággal, s akkor olyan nyugalom, olyan jóleső érzés fog eltölteni, amit
nem ismersz, amit soha sem ismertél, amit te csak most fogsz – ha követed az én be-
csületes tanácsomat – boldog meglepődéssel először megismerni. (99)
Úgy hisszük, mogyoróhéjba tömörítve bár, de ebben szinte minden fontos kompo-
nensre kitér, amiket mi korábban egyenként igyekeztünk kibontani és felmutatni.
Hiszen a praxisban űzendő minden egyes megszabott tevékenységével példát mutathat.
És egyetlen invariánsként az elsődleges talaja mindezeknek – a non plus ultra – a hon-
szeretete kell legyen. „[…] mely tulajdonságodnál, a nemes hazafiságnál nem isme-
rek magasztosabbat; mert aki valóban hű marad nemzetéhez szerencsétlenségében is,
abban bimbózik és virágzik mindama polgári erény, mely az embert félistenné ma-
gasztosítja!” (67) Ha már így áll, akkor az erről néhány ízben bátortalanul, de egyet-
értően szándéknyilatkozó Bélára életküldetést is bízna: „Neked kellene talán még élő,
de mindenesetre mélyen megalázott és segítségre szoruló néped erős támaszává is
lenned!” (79)
Ne zavartassuk tehát magunkat a névmási szerkezetektől. Mintha csak Béla fián ke-
resztül kívánna szólni a hasonlókhoz is. Beszélői szerepéről annyit mondhatunk, hogy
ahogy a korábbi életszakaszaira is jellemző volt, úgy most sem valamely érdekcsoporthoz
tartozóként szólal meg. Önálló, aki saját pártján áll. Ezen belül pedig hol atyai, hol
meritokrata, hol élettapasztalt énjét engedi szóhoz. Mindet valahol a magyarhonra adap-
tált nemzeti „liberalis” pozíció tartományában.
Széchenyi központi problémaként a mind apolitikusabbá váló (társadalmi státusát
tekintve de facto hatóképes) ifjúságot látja. Akik révén a magyar nemzet ellensége önma-
gából kerülhet ki, ha a felnövő nemzedékek hagyják magukat elidegeníteni a lehangoló
birodalmi közviszonyok által, és az elkanászodást választják. Ez esetben ugyanis egy jö-
vendő kedvező politikai szélirányváltozás is tehetetlenül és felkészületlenül találná a
nemzet potens részét, amely így aligha tudna élni az (újra)adódó szabadságfokkal, vagy
horribile dictu: rabigában kényszerülne maradni. Nélkülük nincs liberális államot építő
jövő generáció, márpedig ők a dorbézolásaikkal épp teljesen elszoknak a haza lényegi
közügyeitől, és elvágyódnak szebb és jobb vidékekre. Okvetlenül felrázandók tehát fele-
lőtlen szendergésükből, akárcsak az 1848 előtti évtizedekben osztályostársai, „a pöff és
a fesz” urai.
24
Hitel, Intelmek: a közös nevező
Ahogy ígértük korábban, érdemes visszapillantanunk Széchenyi Hitel című korszakos je-
lentőségű munkájához,11 mely a témafelvetések bámulatos változatosságát tartogatta ol-
vasóinak. „A hitel hiányán s annak következményein messze túlnyúlva foglalkozik [a]
gazdasági élet számos problémájával, beszél a politikáról, erkölcsről, nevelésről, ízlés-
ről, életmódról stb., belebocsátkozik elméleti – antropológiai, történetelméleti, köz-
gazdaságtani, jogelméleti stb. – fejtegetésekbe”.12 És mindezt teszi úgy, hogy kitűzött
célja szerint „Most csak pénz, kereskedés ’s gazdaságbeli tárgyakat kivánok fejtegetni, ’s
igy általányosan csak azokrul lesz szó” (xix). Gondolatai mégis elindáznak majd didak-
tikus tűnődések és morálfilozófiai ismeretterjesztések irányába.
De ne gondoljuk ezt fegyelmezetlenségnek, se pedig l’art pour l’art betoldásoknak.
A látszólag már-már nemzetkarakterológiai ítéletek voltaképpen fejcsóválásos állapot-
rajzok. Amik arra indítják, hogy némi erkölcsi tápoldatot is csepegtessen munkájával a
haza fiainak szívébe-elméjébe. Nem önmagáért való említések ezek, hanem nagyon is
tudatosak és célirányosak a nemzeti felemelkedés aspektusából. Széchenyi így konstatál-
ja és magyarázza ezek kihagyhatatlanságát a szövegből:
Ha az eddig előadottakra visszanézek, annyi külön szin ’s olly mindenféle tárgy tünik
magam elibe is, hogy a’ zavarosan eltagoltbul valamennyire türhető egészt alkotni va-
lóban mesterségnek tartom. Azonban a’ legtulabb csapongó ’s a’ fő tárgytul majd
egészen eltávozni látszó eszméltetéseket is azon szándékbul ’s olly meggyőződéssel
hoztam itt ott elő, hogy azok csekély munkám velejét ’s philosophiáját tán érthetőb-
bé tehetik, ’s reméllem szorosb vizsgálat után úgy fog találtatni: ’hogy legkisebbet se
akartam hijába mondani, ’s tán csak ügyességem nem volt elegendő, minden beikta-
tott okoskodásimat egyetlenegy pontra intéznem ’s egyesítnem. (185)
S hogy miféle honi kilátások felhőzték lelkesedését? A morgolódó apátiáé, a kapituláns

szellemiségé, a rezignált levertségé. „Hol pedig a’ nemzetiség semmivé vált, hol a’ lako-
sok elkorcsosodtak, vagy hol a’ nemzeti szellem és sajátság hiábavalóságokon, gyermeki
bábokon alapul már, ott, ha a’ sokaság vakságában nem is gyanitja, keserü, de csalhatat-
lan tekintettel nézi a’ gondba merült hazafi, miképp folydogál le szemenkint a’ hátra-
maradt kevés fövény a’ nemzet életórája üvegszelenczéjébe.” (162–163) Hasonlóan ár-
talmas és helytelenítendő jelenségekről számol tehát be a társadalmi-nemzeti jövő
szempontjából, mint majd egy bő emberöltővel később. Az ő korábbi gyorsleltára sze-
rint a következő immateriális hátrányok volnának visszaszorítandók: „kevesb egoismust,
’s egy részrül a legalaptalanabb hiuságot, más részrül a’ határnélküli hajlékonyságot,
alattvalók iránt dölyföt, előljáró előtt porban-csuszást, kevesebb előitéletet, balvéle-
ményt, tudatlanságot, féktelen betyárságot ’s a’ t. – magunknak képzelni, mint a’ mily-
11 Gróf SZÉCHENYI István: Hitel, 1830. [Az 1984-es reprint kiadást használtuk: Közgazdasági és Jogi, Bu-
dapest. Az oldalszámokat a főszövegben, zárójelezve hivatkozzuk.]
12 SCHLETT István: A politikai gondolkodás története Magyarországon [1996], Rejtjel, Budapest, 2004, 369.
25
lyen ’s mennyi valósággal találtatik honunkban” (241). Ebben a közegben az „észtehet-

ség, példa ’s a’ természet örök törvényei alig kaphatnak a’ sok szívköd, hiusági gőzölgés
’s elmesetétség közt napvilágra!” (258)
Mi tehát a teendő? A kulcsszó ismerősen cseng majd az Intelmek után: „Minden
idomítástul, elkészitéstül függ!” (248) Tartalma szerint: „Csinosítsuk értelminket, ter-
jesszük tapasztalásinkat, keressük fel a’ tudóst, társalkodjunk az elmetehetőssel, na-
gyobbítsuk könyvtárinkat, jutalmazzuk a’ tudományokban, művészetekben fáradozót,
haladót […] ’s emeljük hazánkat dicsöbb nemzetek sorába!” (263)
Ebben a kontextusban is a hazafiként munkálkodás édes fáradozásaiért száll síkra:
„Nem öli azt unalom, kevés lesz annak a’ 24 óra ’s nem untatja azt a’ kora nyári haj-
naltámadat, ki honja ügyében fáradoz. A’ legszentebb kötelesség teljesitésének érzése
tölti be az élet minden helyezetiben édes megelégedéssel a’ hív hazafit, legyen herczeg,
legyen zsellér!” (135) Mert egy hatóképes magyar nemes reflexszerű kötelességként kell
érezze, hogy „mennél hátrább van hazája, annál inkább tartozik annak elővitelén fára-
dozni” (165).
Ezen látszólagos mellékszálak valójában összeabroncsozzák a munkát. „A Hitel ezek-
ről is szól, és a »kitérők« sokszor fontosabbak – terjedelmesebbek is – mint az alapté-
ma.”13
Úgy véljük, szembeötlő a ténylegesen előtérbe kívánkozó üzenetek rokonsága a Hitelben
és az Intelmekben. Előbbiben további érdekesség, hogy egyes tételeiből levezethető az Intel-
mekben – és Intelmekkel is – gyakorolt felelős magyar atyai magatartás: „kötelességünk […]
olly lényrül gondoskodnunk, mellyet mi idéztünk életbe, ’s mellynek szerencséje ’s nyo-
morúsága nagy részint kezünkben van” (50). A mágnás főnemesség utódai iránti felada-
ta: „kitörülhetetlen betükkel sziveikbe vésni, hogy csak erkölcsi szép és jó nemesíthet va-
lóban ’s hogy mennél magasb a’ születés, mennél nagyobb a’ vagyon, annál jobb ’s hivebb
szolgálatot vár a’ haza, vár a’ király. Illy aristokratia a’ thronus igazi támasza, illy öröködés
a’ nemzet fénye!” (209) Fia(i) vezetgetésének lelkiismereti kötelme már ekkor mély meg-
győződésként élt az apaságra még talán csak gondolatban készülő Széchenyiben.
„…jövőnk a jelenben fekszik”
A fenti megállapítást a leckét kellőképp megtanult Béla naplójegyzetében olvashatjuk.14

Akinek példáját extrapolálva beszél Széchenyi a lébec-ifjak káros léhaságairól, ekképp egy-
fajta rendszerkritikáját adva az arisztokrata fiatalságnak. Az ő ostorozásukkal és az önmű-
velésre, független életvezetésre ösztönzésükkel akárha Kemény Zsigmond nemzeti polgá-
rosodást kampányszerűen előmozdítani célzó munkáihoz, kezdeményezéseihez csatlakoz-
na. A különbség csak annyi, hogy Széchenyi elsőrendűen a felsőbb társadalmi rétegeket
stimulálva teszi ezt. Fájó hiányát érzi az intézményesített lelki mankóknak a hazában:
13 Uo., 370.
14 Széchenyi Béla magyar nyelvű naplójegyzete = Intelmek, 191.
26
[…] ugyan miért nem létesültek még szellem-, vagyis inkább erkölcsgyakorló intéze-
tek, ahol – vallásra való tekintet nélkül – mindenki gyakorolhatná a kötelességtelje-
sítést, a helyes cselekvést stb., szóval minden erényt; […] ilyenféle lélekgyógyító in-
tézet – – – nincs sehol; holott bizonyára több szellemileg, mint testileg elferdült és
sérült emberfia népesíti be a világot […]. (370)
A História is válaszol – Zárszó
És hogy a családi fejleményeket nem számítva még miért épp ekkorra időzítette Széche-
nyi az Intelmeket – tegyük gyorsan hozzá, a többi közvetlenebbül politikai célú írásművé-
vel együtt? Erre már javarészt a történelem adhat feleletet.
Ekkoriban a kiinduló status quónk egy vérbe fojtott szabadságtörekvésű és alkotmányo-
san megkoronázatlan trónörökös önkényuralma által alávetett és igazgatott Magyaror-
szág – a Habsburg Birodalom hol több, hol kevesebb represszióval terhelt részeként.
A csaknem zsarnoki gyakorlatot az 1851-es Szilveszteri Pátens még pro forma legalizálta is.
Schwarzenberg herceggel az élen pedig a hatalmi politikának egy „jellemzően agresszív,
nagyra törő, kalandor változatát”15 ismerhette meg a monarchia, és benne főként Ma-
gyarország. Ehhez gondtalan viszonyokat és külpolitikai háttértámasztékot az Oroszor-
szággal való szívélyes és kellően elrettentő kézfogó nyújtott, ami biztosan tartotta távol
az esetleges betolakodó szándékokat. A török területekért vívott krími háború azonban
sok mindent felborít a birodalmi idillben. A Habsburgok a csatárláncba fejlődő nyu-
gat-európai nagyhatalmakat látva már elijednek a cárral és országával való legkisebb kö-
zösségvállalástól is, és 1853-tól kezdve cserbenhagyólag hátat fordítanak addigi partne-
rüknek. Így a konfliktus végére időleges pontot tevő 1856-os párizsi béke után a szaldó:
egy elvesztett szövetséges és semmi egyéb. Ausztria ezzel megindul a nemzetközi elszi-
getelődés útján, a még netalán kiengesztelhető Oroszország pedig belügyeivel kell baj-
lódjon évekig – az osztrák politika ellenségeinek tehát némi mozgástér nyílik. Egy röp-
ke előretekintéssel pedig az egy éven belül a fejét felütő és Európára is lecsapódását ígé-
rő amerikai gazdasági válságot is érdemes még megemlítenünk.
Nos, nem véletlenül datálható erre az időszakra egyes jó szimatú magyar ellenállók
fokozottabb mozgolódása, feltámadó nekiveselkedése a haza ügye előmozdításának. Ki-
ki eltérő modorban és tervekkel: a vérmesebbek a rezsimet sarkaiból forgatták volna ki,
mások inkább egyfajta hathatós működéskritikára16 fókuszáltak.
Az előzőekben egy ez utóbbira hozható nem éppen szokványos példát kísérhettünk
figyelemmel. Széchenyi ugyanis zömében a kormányerőket diszkreditáló pamfletjeivel
15 KOSÁRY: I. m., 11.

16 „[…] abban a leigázott helyzetben, amelybe süllyedtünk, és egy szívtelen, sőt mondhatni démoni kor-
mányzat alatt, amely vámpírszorításával még a kérést és panaszt is belénk fojtja – sőt ráadásul kénytele-
nek vagyunk mind e gaztettért, amikkel könyörtelenül és minden jog ellenére majdnem hogy kétségbee-
jtettek, még köszönetet is mondani és hálatüntetéseket és hasonló komédiákat rendezni és alakoskodni.”
(Intelmek, 106.)
27
és külföldön megjelentetett újságcikkeivel17 száll újra ringbe, amikkel igyekszik maga-

magát és másokat is keltegetni, energizálni.
Egyéb felhasznált források
BABITS Mihály: A legnagyobb magyar. Töredékek Széchenyiről [Széchenyi István, 1936] = UŐ.: Esszék, ta-
nulmányok, II., Szépirodalmi, Budapest, 1978, 503–511.
BENEDEK Elek: Széchenyi István [1907] = UŐ.: Nagy magyarok élete. Válogatás, Gondolat, Budapest,
1979, 256–429.
DIÓSZEGI István: A Ferenc József-i kor, Vince, Budapest, 1999.
EÖRSI István: Széchenyi és az árnyak, Magvető, Budapest, 1973.
FALK Miksa: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála [1866], Magyar Elektronikus Könyvtár
(http://mek.niif.hu/04700/04704/html/falkszechenyi0001.html).
FALK Miksa: Összeesküvés a döblingi tébolydában [1879], Magyar Elektronikus Könyvtár (http://
mek.niif.hu/04700/04704/html/falkszechenyi0002.html).
G. FODOR Gábor: A „politikai gondolkodás vizsgálata” mint autonóm „módusz”, Századvég 25.
(2002/3.), 117–137.
JUHÁSZ Gyula: Döbling [1923] = JUHÁSZ Gyula Válogatott művei, Szépirodalmi, Budapest, 1981,
343–346.
KECSKEMÉTHY Aurél: Gróf Széchenyi István utolsó évei és halála 1849–1860 [1866], Szépirodalmi,
Budapest, 1987.
KOSZTOLÁNYI Dezső: Cenki napló [1933] = UŐ.: Tükörfolyosó. Magyar írókról, Osiris, Budapest,
2004, 88–91.
LÁNYI András: Egy Karamazov a fogalmak világában = UŐ.: A kettészakított üstökös. Széchenyi, Arany, Jókai,
Görgey – négy történelmi esszé, Liget Könyvek, 1992, 5–52.
NÉMETH László: Széchenyi [1946] = UŐ.: Drámák, életrajzi írások, Szépirodalmi, Budapest, 1981,
165–220.
NÉMETH László: Levél Tímár Józsefhez [1956] = UŐ.: Megmentett gondolatok, Magvető–Szépiro-
dalmi, Budapest, 1975, 254–268.
SZABAD György: Széchenyi Döblingben, Valóság 1960/3., 36–39.
SZÉCHENYI István: Napló, ford. Jékely Zoltán – Győrffy Miklós, szerk. Oltványi Ambrus,
Gondolat, Budapest, 1978.
„[…] a sok tényező közül, melyek hozzájárulhatnak ahhoz, hogy fajtánk megmentessék a teljes megsem-
17
misüléstől, kétségtelenül a legfontosabbak egyike azon vélemény, amelyet rólunk külföldön táplálnak
[…].” (Uo.)
28
Kommentár • 2010|2 – Műhely
Hatos Pál
A NEMZEDÉK TAPASZTALATA
A generációs feszültség történeti színeváltozásai az első világháborúig
Mint levelek születése, olyan csak az embereké is.

Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
mást sarjaszt újból, mikor eljön a szép tavasz újra:
így van az emberi nemzet is, egy nő, más meg aláhull.
(Homérosz: Iliász VI, 146–149)*
FÜLÖP: Túl sokat

Beszélsz már, Carlos arról az időről,
Mikor apád nem lesz már.
CARLOS: Istenemre,
Csak arról, mikor férfi lehetek már –
S ki a hibás, ha ez egyet jelent?
FÜLÖP: Szép tisztség, amit mellettem, fiam
Betöltesz: mint pontos percmutatója
halandóságomnak, engem, apádat
Életedért hálából a halálra
Intesz csak egyre
(Schiller: Don Carlos, II/1)**
A generáció mint tudományos probléma leginkább a fejlődéspszichológia és az empirikus

szociológia tárgykörébe esik.1 Utóbbiéba is csak a legutolsó fél évszázad óta, amióta az ipa-
rosodott, jóléti társadalmakban a hagyományos családmodell felbomlása tömeges társa-
dalmi jelenség, s a fiatalság kultusza olyan hatású, mely eszmetörténeti jelentőségén túl
egyaránt erős politikai, gazdasági, társadalmi relevanciával bír.2 Történeti módszerként a
* Devecseri Gábor fordítása.

** Vas István fordítása.
1 Lásd a két világháború között megjelent úttörő munkát: Eduard SPRANGER: Psychologie des Jugendalters, II/1.,
Heidelberg, 1924; illetve Erik ERIKSON iskolateremtő műveit: Childhood and Society, New York, 1963; Identity.
Youth and Crisis, New York, 1968. Itt kell megemlíteni, hogy a kulturális antropológia szemszögéből az első
alapvetés Margaret MEAD: Culture and Commitment. A Study of the Generation Gap, Garden City, 1970, amely egy-
ben a prefiguratív kultúra melletti manifesztum: a modern társadalmat jellemző felgyorsult változások teljes
kulturális paradigmaváltást eredményeznek a generációs logika mentén: immáron – ellentétben a koráb-
bi a naiv és hagyományos társadalmakkal – a gyermekek tanítják szüleiket, ahogy a jövőről alkotott kép de-
terminálja a jelent.
2 Az időskor mint generációs probléma az utóbbi évtizedekben kezdi elfoglalni helyét a szociológiai vizs-
gálatokban, lásd Sara ARBER – Claudine ATTIAS-DONFUT: The myth of the generational conflict: the family and state in
ageing societies, Routledge, London – New York, 2000.
29
nemzedékek teóriája – bár az irodalomtörténet és -kritika legnépszerűbb, leginkább el-

terjedt narratívája a 19. század közepe óta – mindig gyanúban állt. Elsősorban talán azért,
mert a strukturalista és a marxi ihletésű osztályelméletek vetélytársaként a generáció fogal-
mának egyfajta reakciós vagy arisztokratikus íze van, a középosztályi lázadást szimbolizálja,
amelyhez ráadásul a történelmi materializmus optimista antropológiájával szemben min-
dig a csalódás vagy a ressentiment egy neme társul, nem véletlenül nevezte már Nietzsche is a
pozitivistákat „csalódott romantikusoknak”.3 A következőkben mégis a nemzedéki prob-
léma csak ez utóbbi, eszmetörténeti vetülete néhány jellegzetes vonásának felvázolására
szorítkozom, s nem vizsgálom, hogy vajon a generációfogalom periodizációs-módszerta-
ni szempontból mennyiben lehet releváns a történeti stúdiumok szempontjából.4
A nemzedéki konfliktus antik és bibliai hagyománya
A nemzedéki szakadás modern elbeszélései a klasszikus hagyomány alapító mítoszaihoz,

a nemzedékek harcát elbeszélő mitologikus ősképekhez nyúlnak vissza. Hésziodosz köl-
teménye az Istenek harcát már történelemként írta le, s mint ilyet alapvetően nemzedéki
harcként értelmezi, igaz, nála az elbukó nemzedékek – lévén halhatatlan istenek – nem
feltétlenül pusztulnak el letűnő hatalmukkal.5 Mégis Zeusz és Kronosz harca – ahogy
később a klasszikus athéni tragédiában Laiosz és Oidipusz küzdelme is – egyszerre jele-
níti meg a lázadás, a halál és a növekedés alapvetően összetartozó tapasztalatát. A mítosz
ígérete azt sugallja, hogy végül bármelyik fiú megtörheti az atyai ellenállást és annak
örökébe léphet, a legyőzött apáktól elorozva az apai hatalmat. A mítosz azonban arra is
figyelmeztet, hogy a fiúi szerep sohasem cél, hanem átmenet, krízis, melynek dinami-
kája önmaga meghaladására irányul, az apai juss birtokába való kerülés, a patria potestas
megszerzése által. A nemzedéki küzdelem tehát kettős mértékben is az erőszak jegyében
áll, s általa determinált: az apák ellenében és a saját fiúi státustól történő szabadulás
kényszerében.6 Ilyen értelemben fogalmazta meg a történetíró Thuküdidész és a filo-
zófus Platón is a generációs dinamika destabilizáló jellegét, s örökítette át a nyugati
gondolkodás politikatörténeti hagyományára.7 Platón tanítványa, Arisztotelész pedig a
3 A generációs narratívát mint alapvetően férficentrikus problémát (apa–fiú viszony) az elmúlt évtizedek
feminista irányzatai is hevesen támadják. Vö. Generation and degeneration. Tropes of Reproduction in Literature and
History from Antiquity through Early Modern Europe, szerk. Valeria Finuccci – Kevin Brownlee, Duke UP, Durham–
London, 2001.
4 Vö. Andreas SCHULZ – Gundula GREBNER: Generation und Geschichte. Zur Renaissance eines umstrittenen Forschung-
konzept, Generatiowechsel und historischer Wandel (Historische Zeitschrift Beiheft) 36. (München,
2003), 1–23 és az ott található részletes bibliográfiával az elmúlt évtizedek releváns szakirodalmáról.
5 Arnaldo MOMIGLIANO: On Pagans, Jews, and Christians, Wesleyan UP, Middletown, 1987, 13.
6 A generációs konfliktus szerepéről a görög-római hagyományban lásd The Conflict of Generation in Ancient
Greece and Rome, szerk. Steven Barmen, Grüner, Amsterdam, 1976, különösen Meyer REINHOLD bevezeté-
sét (The Generation Gap in Antiquity, 15–55).
7 Lásd különösen Nikiasz és Alkibiadész vitáját a szicíliai expedícióról (THUKÜDIDÉSZ: A peloponnészoszi hábo-
rú VI, 12–18, ford. Muraközy Gyula, Osiris, Budapest, 2006, 422–428). Platón a Törvényekben és az Állam-
ban is a demokratikus és emancipációs politika következményeként említi a fiúk halványuló tiszteletét az
apai hatalommal szemben.
30
Hatos Pál: A nemzedék tapasztalata
nemzedéki konfliktus első pszichológiai magyarázatát oldja fel a „közép” dicséretében:

a Retorika az ifjúság naivitását, tapasztalatoktól nem korlátozott önbizalmát, az anyagias-
ságot büszkén megvető indulatos becsvágyát szembesíti az időseknek az évek és az átélt
kudarcok hatása alatt megnövekedett szkeptikus, sőt cinikus pesszimizmusával, min-
denkivel bizalmatlan gyanakvásával és anyagi szempontokat érvényesítő gondolkodás-
módjával. Míg Arisztotelész a fiatalságot az esztétika primátusa, addig az öregkort a
hasznosság vezérelve alá rendeli, hiszen az ifjak „inkább választják a szép tettet, mint a
hasznosat”, az öregek életét viszont a hasznosság irányítja, a „hasznosság ugyanis az
egyén számára jó, a szép viszont egyetemesen”.8 Az öregek már „kelleténél önzőbbek”,
ami „a kicsinyhitűség egy formája”. Az így kijelölt két szélsőség között Arisztotelész
mégsem dönt a fiatalság javára, sőt állapotukat betegségként szemlélteti, amikor arról
beszél, hogy az ifjak megkívánása „inkább éles, mint mély, olyasformán, mint a betegek
éhsége és szomjúsága”. Számára a férfikor virágjában, az élet delén lévők a példaképek,
akik a „nem bíznak mindenben, de nem is bizalmatlanok mindennel szemben; inkább
mindent az igazság szerint ítélnek meg”. Az érett férfiak a fiatalság túlzásaitól és az öre-
gek fogyatkozásaitól leginkább mentesek, és „ami azoknál túlzott mértékben van meg
vagy hiányzik, az náluk mértékkel és megfelelően”.9
A görög-római klasszicizmus lehanyatlását követő két és fél évezredben a nemzedék
fogalma közkeletűen a genealógiához kötődött. A genealógia kezdetei viszont legalább
olyan mélyen gyökereznek a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás hagyományában, mint a
görög-római klasszikus kultúrában. A nemzedékek folytonossága a leszármazás közös-
ségét s vele együtt az Isten változást nem ismerő hűségét jelzi az Ábrahámnak adott ígé-
rethez, s a választott néppel a Sínai-hegyen megkötetett szövetséghez. S a nemzedék
ótestamentumi tanítása tovább él az Újszövetségben is. A Máté és a Lukács evangéliuma
elején szereplő leszármazási táblák mutatják ki, hogy a Megváltó – a választott néphez
tartozóan és az ószövetségi jövendöléseknek megfelelően Ábrahámtól és azon belül Dá-
vid házából származik. A nemzedék ezáltal mint az idő Gondviseléstől elrendelt tagolt-
ságának emberi mértéke szolgál az idő tapasztalatának értelmezésére. A nemzedék bib-
liai jelentéstára azonban ennél jóval szélesebb, az Írásban sokszor említik a „gonosz,
romlott nemzedékeket”, velük állítja szembe Péter apostol a megtért hívők eszka-
tologikus hivatását, amelyben az üdvösségre meghívottak „választott nemzetség, királyi
papság, szent nemzet, megtartásra való nép”, kiknek feladata, hogy hirdessék „Annak
hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el” (1Pét 2,9).
Bár az Ótestamentum alapja, a Tízparancsolat a szülők és az öregek tiszteletét tanítja –
talán hellenisztikus hatásra –, Jób könyvében már ennek megkérdőjelezése – illetve leg-
alábbis viszonylagossá tétele – is megjelenik Elihu, Barakeél fia szájából: „Gondoltam:
Hadd szóljanak a napok; és hadd hirdessen bölcsességet az évek sokasága! Pedig a lélek
az az emberben és a Mindenható lehelése, ami értelmet ad néki! Nem a nagyok a böl-
8 ARISZTOTELÉSZ: Rétorika 1389–1390, ford. Adamik Tamás, Telosz, Budapest, 106–109.
9 Rétorika 1390. Vö. még Lewis S. FEUER: The Conflict of Generations, Basic Books, New York, 1969, 27–30 il-
letve REINHOLD: I. m., 41–45 eltérő értékeléseit a generációs konfliktus antik politikában játszott szerepé-
ről. (Feuer strukturális tényezőként, Reinhold pedig csak a válságkorszakok jellemzőjeként ismeri el.)
31
csek, és nem a vének értik az ítéletet.” (Jób 32,6–9) Hasonlóan az ószövetségi előzmé-
nyekhez, az evangéliumokban is megtalálható a nemzedéki meghasonlás képe: „mert
azért jöttem, hogy meghasonlást támasszak az ember és az ő atyja, a leány és az ő anyja,
a meny és az ő napa közt” (Mt 10,35). Mégsem kapcsolódik ez a meghasonlás a nemze-
déki konfliktus antik tematikájához vagy az elmúlás fátumához, ahogy nem előlegezi
meg az ifjúság modern kultuszát sem. A lelki újjászületés egyetemes parancsa nem ad
felmentést és nem privilegizál korosztályokat. Az öreg Nikodémusnak, a „zsidók főem-
berének” szkeptikus kérdésére: „Mi módon születhetik az ember, ha vén? Vajon beme-
het-é az ő anyjának méhébe másodszor, és születhetik-é? (Jn 3,5) Jézus János apostol-
tól felidézett felelete egyszerre töri össze az idő megszokott immanens képzeteit és az if-
júság látható, testi vonzóerejét: „A mi testtől született, test az; és a mi Lélektől szüle-
tett, lélek az. A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő
és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.” (Jn 3,8) A nemzedéki harc mí-
toszokból kölcsönzött evangéliumi képe alapvetően különbözik a mítosz narratívájától,
mert nem ad teret és nem ítél a fiúi panasz és apai elkeseredés egymás mellett elbeszé-
lő diskurzusainak, hanem a tanítvánnyá válás apákra és fiúkra, fiatalokra és idősekre
nézve egyként drámai következményeket hozó döntésére szólít fel.
A nemzedék modern képzetei
Azóta viszont, hogy a 18–19. század fordulóján az eszmetörténeti érdeklődés homlokteré-

be került, a nemzedék problémájának olvasatai az időbeliség és történetiség tapasztalatá-
nak radikális átértékeléséről árulkodnak, amelyben a genealógia harmonikus és egynemű
szekvenciái helyébe a konfliktus és a krízis civilizációja lép. A leszármazás kronológiai
rendjének biztos, Gondviselés- illetve sorszerűen adott determinizmusát az új kezdetek
egyszerre ígéretes és szorongással teli bizonytalansága váltja fel. A nemzedék fogalma –
igaz, változó tartalommal – ennek az ambivalens időtapasztalatnak kezdettől fogva az egyik
sajátos instrumentuma. „Az ifjúság kertjébe visszalépni / És újraálmodni az élet álmát” –
így biztatja elfojtott érzelmei újra megismerésére Schiller drámájában a huszonhárom
éves Don Carlos, a lázadó trónörökös, a kívülálló az államrezon hideg kategóriáiba zárkózó
uralkodót és egyúttal a hatalom magányába dermedt apát, Fülöpöt.10 A Sturm und Drang ra-
cionalizmus-kritikája az ifjúságot a szép kategóriáján keresztül övezte fel megváltó regene-
rációs képzetekkel, hogy mint hatalmon kívül álló váltsa meg a romlott társadalmat.11 Mint
tudjuk, a kísérlet hiábavaló illúziónak bizonyult. Életére visszatekintve Goethe – a moz-
galom Schiller melletti másik vezéralakja – mégis azt jelezte Eckermann-nak Napóleon és
Byron példája nyomán, hogy a művészi vagy világhódító géniusz „termékeny tetteit” –
minden ragyogó kivétel ellenére – fiatalon alkotja meg, melynek betöltésével ismét „sem-
10 Friedrich SCHILLER: Don Carlos, második felvonás, első jelenet, ford. Vas István = UŐ.: Három dráma, Eu-
rópa, Budapest, 1996, 183.
11 Lásd Joachim WHALEY: The ideal of youth in late eighteenth-century Germany = Generations in conflict. Youth Revolt and
Generation Formation in Germany 1770-1968, szerk. Mark Roseman, Cambridge UP, 1995, 47–68.
32
mivé kell válnia” (Der Mensch muß ruiniert werden).12 A fiatalság és az alkotóerő prométeuszi mí-
tosza a modernitás felgyorsult idejében, a kosellecki értelemben vett Sattelzeit időszakában
(1750–1850) lett a történelmi tapasztalat átélésének és elsajátításának kiváltságos útja és
eszköze, amelynek jogi megfogalmazása sem késlekedett. Az 1793-as francia forradalmi
alkotmány 28. cikkelye kinyilvánítja, hogy a törvények hatálya időhöz kötött, azt „a nép fe-
lülvizsgálhatja, megreformálhatja és megváltoztathatja”. A törvények e szándékolt időbeli vi-
szonylagosságát a nemzedéki érv legitimálja: egyetlen nemzedéknek sincs joga a jövő nem-
zedékét saját törvényeinek szolgaságába kényszeríteni.13 A forradalmi progresszió hason-
lóan utópiát, a tudás és a boldogság felhalmozását ígérte a múlttal való szakításért cserébe,
de már a nemzedék romantikus tapasztalata is melankolikus: a jelen idő – s azóta is min-
den jelen – átmenetiségének állandósuló érzésére panaszkodott, mint tette az öregedő Cha-
teaubriand az 1840-es években a Síron túli emlékiratokban.14 A nemzedék modern képzetei
sokszor merítenek ebből a kisebbrendűséggel kevert nosztalgiából, de mégis inkább a ge-
nerációs feszültség dichotómiáját jelenítik meg, a folytonossággal szemben a megszakí-
tottságot, mely egyszerre tagadja a felhalmozás és az átmenetiség ellentétes, mégis folya-
matba rajzolható képét.
A nemzedéki konfliktus alapmetaforája a mítosz időtlenségét ölti magára, de az apa
és fiú közötti ősi, nemzedékeként megújuló antagonizmus archetipikus képe a 19. szá-
zad utolsó harmadában – elsősorban Nietzsche és Wagner példája nyomán – új él-
ményt, az ösztönök szabadító hatalmát tárja fel a fin-de siècle ifjúságának: a belső világ
elementaritásáról szerzett pszichológiai tapasztalat elsőbbségét a historicizmusnak, a
status quo védelmében fogant retrospektív teleológiája és a pozitivista szociológia racio-
nális utópiái felett. Az ösztönök hatalma elsősorban az idősebb generációval szembeni
lázadásban eszkalálódik. A bécsi modernség s általában a historicizmus tagadásában fel-
lépő új művészeti, tudományos és kulturális törekvések legismertebb metaforája, az
Ödipusz-komplexus Freud által kidolgozott elmélete. Valójában egy személyes, bár mé-
lyen történeti szituáció fejeződik ki benne, a századközép, a Vormärz időszaka diadalmas
liberális-racionális értékrendjének diszkreditálódása miatt érzett elégedetlenség és
düh. A konkrét szituáció – az emancipatorikus liberalizmus és a nagynémet-gondolat
elbukott szintézise az 1870-es évektől a duális Monarchia osztrák felében is színre lépő
politikai antiszemitizmus következtében – eleven és fájó tapasztalatként a tragikusan
végződő fiúi lázadás örök képében artikulálódik Freud nagyhatású teóriájában.15 Igaz,
Freud sohasem szakadt el az apák felvilágosodásban gyökerező liberális eszményeitől s az
12 ECKERMANN: Beszélgetések Goethével, ford. Győrffy Miklós, Európa, Budapest, 1989, 364–372.
13 „Un peuple a toujours le droit de revoir, de réformer et de changer sa Constitution. Une génération
ne peut assujettir à ses lois les générations futures.” Constitution de l’an I: „Acte constitutionnel du peuple français”,
www.conseil-constitutionnel.fr/conseil-constitutionnel/francais/la-constitution/les-constitutions-de-
la-france/constitution-du-24-juin-1793.5084.html.
14 „Nous ne sommes que des générations de passage, intérmédiaires, obscures, vouées à l’oubli, formant
la chaîne pour atteindre les mains qui cuilleront l’avenir.” Mémoires d’outre-tombe éd. du centenaire,
Flammarion, Paris, 1950, IV/785. Idézi Yves VADÉ: Formes du temps. Introduction aux chronotypes = L’invention du
XIXe siècle, szerk. Alain Corbin és mások, Kliensieck, Presses de la Sorbonne nouvelle, Paris, 1999, 198.
15 Vö. Carl E. SCHORSKE: Thinking with History. Explorations in the Passage to Modernism, Princeton UP, Princeton,
1998, 153–154.
33
ahhoz organikusan kötődő historikus racionalizmustól. De a psziché mélyen fekvő erő-

inek primátusa a felvilágosodás harmonisztikus, történelmi narratívája felett tartós
örökséget támasztott. S ez a lázadás később, a modern nemzedéki harcban szinte min-
dig értékkonfliktussá és kultúrkritikává lett, amelyben a fiatalság állapota – s ez a meg-
különböztetetten modern vonás – mint átfogó erény vagy reményteli várakozás kerül
szembe az idősek megállapodott moráljával. Az ifjúság állapotának erényessége azonban
a morál genealógiájának Nietzsche által elvégzett dekonstrukciójára épül, s nem a kanti
etika örökségére. Az idősek tekintélyének esztétikai megkérdőjelezése jellemez azóta
minden modern generációs lázadást, s vele együtt az ifjúság kultuszát – anélkül, hogy a
klasszikus oidipuszi elbeszélésben és freudi interpretációjában egyaránt benne rejlő
tragikus paradoxonra reflektálna, vagy a generációs szakadék végzetes dualizmusát az
arisztotelészi „férfikor” mediációjával enyhítené. A nemzedéki harc narratívái mindig
redukciók, akkortól kezdve, hogy a 19. század hatvanas éveiben az elnevezés – Die Jungen
– az osztrák egyetemi Bursenschaftok nagynémet ambícióit állította szembe a dinaszti-
ahű régi liberalizmussal, egészen az 1920-as évekig, Goebbelsnek a weimari demokrá-
ciát mint az „őszülők köztársaságát” minősítő gyilkos megjegyzéséig,16 s később is a ’68-as
diáklázadások idején is vagy akár napjainkban.
A veszélyes élet modern mítosza
Ösztönök, élet és fiatalság 19. század második felétől kibontakozó kultusza a pszicholó-
gia ahistorikus erőinek felfedezésén túl további két irányból kifejlődött ellenkultúra-
ként határozható meg. A „hosszú 19. század” fejlődése – minden lehetséges politikatör-
téneti ellenvetés mellett is – a polgári mindennapok világát szívósan átalakító liberális
világnézet sikeres térhódítását tapasztalta, amelynek legfőbb eredménye a polgári biz-
tonságigény garantálása lett. A nemzedéki tudatosodás egyik korai megfigyelője, a báze-
li történész, Jacob Burkchardt (1818–1897) szerint. „morálunk egésze lényegében a
biztonságigény szerint tájékozódik, azaz az egyén – legalábbis általában – mentesül az
otthona védelmét illető legsúlyosabb döntések alól”. Az agnosztikus és pesszimista
Burckhardt a liberális vívmányok mögött a „business korát” látta elhatalmasodni, s le-
mondóan konstatálta, hogy „az úgynevezett »legjobb koponyák« az üzleti életbe áram-
lanak, hacsak szüleik eleve nem erre szánták már őket”.17 Ez a kor – Burkchardt saját
kora – annak minden fennen hangoztatott optimizmusa ellenére visszataszító
Burckhardt számára, benne ő és szavaira figyelő fiatal bázeli hallgatósága a tisztán szer-
zésre berendezkedett világot s a hozzá kötődő racionális rövidlátást látta, amelynek
szükségszerű célja a mind teljesebb uniformizáció. Az itáliai reneszánsz szerzője arra emlé-
keztetett, hogy a polgári biztonság éppen azokban a korokban hiányzott feltűnő módon,
amelyek „egyébként örök dicsőséget sugároznak és az idők végezetéig őrzik előkelő he-
lyüket az emberiség történetében. […] Periklész kora Athénban olyan állapotokat tük-
16 Joseph GOEBBELS: Die Zweite Revolution. Briefe an Zeitgenossen, Zwickau, 1926, 5–6.
17 Jacob BURCKHARDT: Világtörténelmi elmélkedések, Atlantisz, Budapest, 2001, 206.
34
röz, amelyeket napjaink higgadt és megfontolt polgára kikérne magának, […] mégis az
életnek olyan érzése tölthette el az akkori athéniakat, amellyel a világ semmilyen bizton-
ságérzete nem ér fel.”18 A dicsőség veszélyes világával ellentétben az egészen nyugalmas
időszakokban „a magánélet behálózza érdekeivel és kényelmével az alkotásra termett
szellemet és megfosztja nagyságától”.19 Burckhardt felismerte az ipari forradalom és a
liberális jogkiterjesztés szintézisének következményét, az eljövendő tömegtársadalmat,
és helyesen prognosztizálta azt, hogy mindez az élet elanyagiasodásához vezet, hiszen a
tömegesen megfogalmazott igények elsősorban az anyagi javak fogyasztására irányulhat-
nak. Felismerése melankolikus volt, hiszen ez a folyamat a nagy személyiségek eltűnését
is magával vonja: „Napjaink uralkodó pátosza – a tömegek vágya egy jobb életre – alig-
ha sűrűsödhet össze egy igazán nagy alakban.” Nem meglepő, hogy Burckhardt – mint-
egy Nietzschét megelőzve – azt is szükségesnek vélte – s ezzel maga is a veszélyes élet vál-
lalására buzdított –, hogy a „világtörténelmi mozgás időnként egy-egy taszítással meg-
szabaduljon az elhalt életformáktól és a fecsegő reflexiótól”.20
Ehhez a századforduló szellemi életében egyre inkább elhatalmasodó várakozáshoz
szervesen illeszkedett a progresszió vallásának, a nemzedéki meghaladás pedagogikus és
progresszív eszményének fokozatos eróziója. Pedig a nemzedékek közötti elidegenedés ér-
zése éppen úgy, mint a meghaladás lényegében harmonisztikus filozófiája, annak kívána-
tosságát sugallja, hogy a jövő határozottan különbözzék a jelentől. Csakhogy a progresszió
hitvallásai egyre inkább egyfajta sztoikus agnoszticizmusba süllyedtek, melynek józan ön-
fegyelme kevésbé hathatott példaként. Nem csak Freud egyes írásai és filozófiájának kései
foglalata, A rossz közérzet a kultúrában (1930) sorolható ide. A pedagogikus racionalizmus utó-
védharcának kifejező erejű dokumentuma Max Webernek a tudományról mint hivatásról
1917 novemberében tartott és 1918–1919 „forradalmi telén” publikált előadása. Weber –
bár Nietzsche csodálója volt – a világháború tapasztalata által radikalizált ifjúsági mozgal-
mak irracionalista „érzületével” szemben szögezte le, hogy a tudományos munka a haladás
menetébe illeszkedik: „a tudományos munka értelme az elavulás és felülmúlás dialektiká-
ját rejti: minden tudományos »beteljesülés« új »kérdéseket« jelent és azt akarja, hogy fe-
lülmúlják és elavuljon […] nemcsak valamennyiünk sorsa, hanem valamennyiünk célja,
hogy tudományosan felülmúljanak minket”.21 Az európai történelem s benne a tudás tör-
ténete nem más, mint az intellektuális racionalizálódás évezredes folyamata. Weber azt ve-
tette a világ „elvarázstalanítása” ellen tiltakozó és a tudományos kutatások öncélúsága elől
az életfilozófiák „katedrapróféciáihoz” menekülő „ifjúság” szemére, hogy élmények után
sóvárog, s „nem tud egyenesen a kor komoly arcába nézni”.22
18 Uo., 26–27.
19 Uo., 194.
20 Uo., 243–244.
21 Max WEBER: A tudomány mint hivatás = UŐ.: Tanulmányok, Osiris, Budapest, 1998, 136–137. Húsz évvel ké-
sőbb írt, a relativitáselmélet hatása alatt írt tudományfilozófiai alapvetésében a francia filozófus, Gaston
Bachelard episztemológiailag is radikalizálja a felülmúlás és meghaladás dialektikáját, hangsúlyozva, hogy
az új ismeret sprirituális értékét csak a régi „lerombolása” alapján éri el. (Gaston BACHELARD: La formation
de l’esprit scientifique: contrribution à une psychanalyse de la connaissance objective [1938], 1993, 15–16.)
22 WEBER: I. m., 148.
35
A következő, a háború utáni nemzedék prominens szociológusa, Mannheim viszont

– elszakadva a weberi szociológia historicista látószögétől – egyáltalán nem dialektikus
természetűnek írja le a nemzedéki dinamikát: „Sok mindenben előnyös, hogy az öre-
gek tapasztaltabbak a fiataloknál. De az, hogy az ifjúság messzemenően nélkülözi a ta-
pasztalatot, egyben azt is jelenti, hogy kevesebb teher nyomja, neki könnyebb az élet to-
vábbvitele. Elsősorban az tesz valakit öreggé, hogy egy sajátos, önmaga által kialakított
és előzetesen formát adó tapasztalati összefüggésben él, amely minden lehetséges új ta-
pasztalásnak bizonyos mértékig már eleve megszabja az alakját és a helyét.”23 Mannheim
gondolata viszont annak reminiszcenciája, amit Nietzsche fél évszázaddal korábban „a
történelem sorvasztó lázának” nevezett.24
Mindemellett a nemzedéki szakadás korántsem csak azért teljesedik ki a fiatalság kul-
tuszában, mert az öregeket a történelem és a tapasztalat terhe nyomja. A fiatalokhoz a
jövő tartozik, fiatalságuk a jövő látható, fizikai megtestesülése a jelenben, amely külön-
ben csak ígéret és virtualitás, mégis a politikai cselekvés és a kulturális ambíciók legfőbb
referenciális tere. Mannheim összefoglalásában a nemzedék jelenségvilágának tudás-
szociológiai értelme abban áll, hogy bár „az új emberek újrakezdése mindig be is temet
felhalmozott javakat, de tudattalanul is elvégzi a már meglévő szükséges kiválogatását és
átrendezését, s arra tanít, hogy felejtsük el a már használhatatlant és arra vágyjunk, amit
még senki sem ért el […] A korábbi nemzedékek kihalása a társadalmi történésben
szükséges felejtést szolgálja. Társadalmunk továbbéléséhez ugyanolyan szükség van a
társadalmi emlékezetre, mint a felejtésre és az új tettekre.”25 Mannheim sorai itt is a
nietzschei hagyományt szólítják meg, azt a belátást, hogy a cselekvő elődeivel szemben
bizonyos mértékig „mindig lelkiismeretlen és éppúgy mindig tudatlan, a legtöbb dol-
got elfelejti, hogy az egyetlent megtegye, igazságtalan azzal szemben, ami mögötte van,
s csupán egyetlen jogot ismer, annak jogát, aminek most kell keletkeznie”.26 Mégis, vagy
talán éppen ezért egy idő múlva minden nemzedéki gondolat s benne a fiatalság imá-
data kikerülhetetlenül a melankólia és a nosztalgia narcisztikus narratívájában végzi pá-
lyáját. Hiába fojtja ugyanis a holnap ígéretébe a mai dilemmák kínzó esetlegességét, a
progresszió illúziójában tenyésző reménykedés végül mindig elillan, a nemzedéki álmok
köddé válnak, vagy az élet és az idő, illetve az újonnan érkezők türelmetlensége töri ösz-
sze. Ezért lesz végül minden generációból „elveszett nemzedék”, mely tapasztalatait a
nosztalgia közös metanyelvén örökíti utódaira.
A nemzedéki elhelyezkedés kétségtelenül vitális adottság, az emberi létezés születés
és halál közé való beágyazottságának és vele együtt a cselekvőképesség időbeli korláto-
zottságának következménye. Sőt a nemzedéki entelecheia igazi hordozóját, az alkotó, te-
remtő erőt hamarabb teríti le a „test elhomályosulása”, mint a cselekvőképességet. A vi-
tális jellegből következik az is, hogy a nemzedéki közösség elementáris és élményszerű,
23 MANNHEIM Károly: A nemzedék problémája = UŐ.: Tudásszociológiai tanulmányok, Osiris, Budapest, 2000, 224.
24 Friedrich NIETZSCHE: A történelem hasznáról és káráról [1874], ford. Tatár György, Akadémiai, Budapest,
1990, 28.
25 MANNHEIM: I. m., 222.
26 NIETZSCHE: I. m., 33.
36
ugyanakkor felmondhatatlan, azaz nem szerződéses viszony. Mannheim minden kriti-

kája ellenére szintén merít a német romantika hagyományából, s ezért hasonlítja a
nemzedéki tanokat az osztálytudathoz és a fajelmélethez, egyoldalúságuk ellenére is azt
értékelve bennük, hogy „nem hagyják kihunyni a történelemformáló struktúrák iránti
érdeklődést”.27
A nemzedék mint imaginárius közösség
Mégsem mondhatjuk, hogy a nemzedék fogalma a történelemértelmezés módszertaná-

hoz járulna hozzá – Mannheim fő célja is a diltheyánus szellemtörténeti örökségébe
ágyazódó törekvésnek a relativizálása volt, amely a generációs értelmezést mint a „kor-
szellem” megragadásának adekvát eszközét mutatta be –, inkább az identitás modern
problémájának egy fontos vetülete. Ellentétben viszont a marxista osztályelmélettel és a
strukturalista metahistóriai magyarázatokkal, a nemzedéki közösség nem ismeret az
episztemé értelmében, hanem a történelemről szerzett sajátos és eleven tapasztalat, amely
talán innen van azon, amit a nemrégiben elhunyt kortárs francia filozófus, Paul
Ricoeur mint coupure épistemologique-ot, azaz mint ismeretelméleti szakadást határozott
meg.28 A nemzedéki szakadás csak pszichológiai értelemben elidegenedés a múlttól, va-
lójában nem eredményezi a múlt „elmúlását” ismeretelméleti értelemben. S ugyanez a
pszichológiai helyzet teszi lehetetlenné, hogy a nemzedéki egység kvantifikálható érte-
lemben többségi állásponttá váljon (s valóban sohasem az), hanem a korélmény hanga-
dó artikulációja, amely az elnyomott, a növekedésében fenyegetett kollektív én egyszer-
re arisztokratikus és kisebbségi pozíciója, éppen mert eminensen intellektuális és ref-
lexív természetű. Ha a történeti tapasztalat percepciói egymás felé konvergálnak, ha
szimbolikussá tudják avatni az események szinkronikus tömegéből a kiválasztott döntő
eseményt, ez a folyamat teszi nemzedékké és elődeitől elkülönülővé a nemzedéki dis-
kurzust. Mannheim alapkérdése is az, hogy mikor ébrednek az új generációk nemzedé-
ki helyzetüknek mint olyannak a tudatára, s miért éppen a legutóbbi idők tudatosítot-
ták a nemzedéki egységet.29 S bár elmulasztja tanulmánya e legfontosabb, par excellence
történeti következtetésének explicit megválaszolását, kérdésfeltevésével mégis egyszerre
utal a nemzedék problémájának modern genezisére és a generációs törésvonalak össze-
kuszálódására és megsűrűsödésére az I. világháború után. Mert a generációs zászlóbon-
tás nem egyszerűen az osztályokra tagolt tömegtársadalomra adott középosztályi reakció.
Vagy éppen az osztálytudat forradalmi meghaladása, mint Mussolini és a fasizmus első
generációja esetében.30 A magyar bolsevizmus genezisénél is ott van a generációs ösz-
szefüggés agresszív kibomlása éppen úgy, ahogy az ébredők magyarok szélsőjobboldali

28 Paul RICOEUR: Temps et récit, I. L’intrigue et le récit historique, Seuil, Paris, 1993, 311–315.
30 Vö. Bruno WANROOIJ: The Rise and Fall of Italian Fascism as a Generational Revolt, Journal of Contemporary
History 22/3. (1987. július), 401–418.
37
szervezkedésénél. Bizonyos tehát, hogy a nemzedéki teóriák 1910 és 1930 közötti virág-
zása többszörös összefüggésben van azzal a korábban sohasem látott mértékű történeti
kataklizmával, ami 1914 és 1918 között Európát érte. Mert ez az összefüggés abban az ér-
telemben is igaz, hogy a nemzedéki panasz, az erő és a fiatalság kultusza maguk is tevé-
kenyen konstruálták a háborúhoz eleinte majdnem egyetemlegesen kötődő regeneráci-
ós várakozásokat. Nem véletlen, hogy a háború átélésének traumatikus tapasztalata nem
egyszerűen a kolosszális szenvedés volumene által, hanem ezeknek a várakozásoknak a
kudarca tükrében gyorsította fel a nemzedéki szegmentálódást. A háború ugyanis vég-
legesen elválasztotta azokat, akik túl idősek voltak a hadkötelezettségre (általában az
1880 előtt születtek), azoktól az évjáratoktól (1880–1900), akiket frontra szólított a be-
hívó. De ez utóbbiak mögött is ott voltak azok, akik a háború alatt nőttek fel és ébred-
tek öntudatra, anélkül, hogy frontszolgálatot teljesítettek volna (1900–1905), s ez
utóbbiak után rögtön jött az a nemzedék (1905–1910), akiknek felnőtt azonosságtuda-
tát már a közvetlen háború utáni évek formálták. 1930-ban mindezen nemzedékek egy-
más nyomában és egymásra torlódva, különböző tapasztalatokkal és eltérő programok-
kal rendelkeztek a jelen és a jövő feladatairól, megegyezve azonban nemzedéki hovatar-
tozásuk kiváltságos jelentőségében.31 Az I. világháború borzalmai – frontot és hátorszá-
got milliók halálán és tízmilliók nyomorán keresztül egyetemesen átformálva – a törté-
netiség új aktualitását, az eleven történelmi tapasztalat egzisztenciális kategóriáját oltot-
ták bele a célelvű haladást legitimáló történetiség kiszáradt fájába, a történelem újabb
terheként. A nemzedéki érzés és szakadás ennek a véres fordulatnak a gyümölcse. Álta-
la a történet teleológiáját felváltja a történeti lét tapasztalatokon megnyert és nemzedé-
kenként újraaktualizált értelme.32
A történeti vizsgálat sohasem tud szabadulni a prognózis kísértésétől. Ha manapság
a nemzedéki panasz felerősödött hangjai jelentkeznek a nyugati kultúrában, akkor az
valószínűsíti, hogy változás érlelődik. A változás mibenléte viszont nem világos, ahogy
az sem, vajon mit képviselnek az apák és mit a fiúk. Miközben a konzervatívok az ifjú-
ság forradalmi retorikáját és lendületét használják, a prudenciának manapság váratlan ol-
dalról támadnak szószólói.33
31 Robert WOHL: The Generation of 1914, Weidenfeld and Nicholson, London, 1980, 80.
32 Lásd TENGELYI László: Történelmi tapasztalat és történelemkutatás Ricoeur felfogásában, Literatura 2009/1., 11.
33 „In the political imaginary of Western culture, »left« denotes radical, destructive and innovatory. But
in truth there is a close relationship between progressive institutions and a spririt of prudence. The demo-
cratic left has often been motivated by a sense of loss: sometimes of idealized pasts, sometimes of moral
interests ruthfully overridden by a private advantage. […] It is the right that has inherited the ambitious
modernist urge to destroy and innovate in the name of a universal project.” Tony JUDT: Ill fares the Land,
Penguin Books, 2010, 223.
38
Szalai Ákos
A TISZTA SZEMŰEK ÉS A KORRUPCIÓ
„A tulajdonosaink nem értik, hogy miért akarok területi képviselőket fel-

venni. Miért kellenek nekem olyan emberek, akik képesek megrendeléseket
ösztönözni? Nem kötöttünk szerződést a nagy áruházláncokkal arról, hogy
tartják, árulják a termékeinket? – kérdezik tőlem. Nem értik, hogy az, hogy
a központtal megkötöttük a szerződést, az Magyarországon nem minden
áruházlánc esetén jelenti azt, hogy a helyi boltvezető valóban meg is rendeli
az árut, amikor elfogy. Nem értik, hogy ha a helyi boltvezetőt nem vesszük
rá, akkor nem lesz megrendelés. Sőt ha ő nem rendel, akkor az áruházlánc
központja azt látja majd, hogy nincs megrendelés, és előbb-utóbb kilistáz
minket.”
(Egy nagy, külföldi tulajdonú élelmiszeripari cég kereskedelmi igazgatója)
Véget ért a választás. Egyetlen kérdés volt: ki a korrupt? A szocialisták? Akkor szavaz-
zunk a Fideszre. Mindenki, aki az elmúlt húsz évben politizált? Akkor ott a Jobbik.
Mindenki, aki nem támogatja az LMP pártfinanszírozási tervét? Akkor szavazzunk a li-
berális, balközép és közösségelvű konzervatív politikai hagyományokból is építkező, de
önmagában koherens, ökológiai és radikális demokrata pártra.
Ha már ez volt a kampány (és az ország) egyetlen témája, legnagyobb problémája, ak-
kor ideje végiggondolni: mit tudunk a korrupcióról? Ha nincs kedvünk Mikszáthot
vagy Jókait olvasni, esetleg felidézni, hogy már Kossuthot is korrupciós vádakkal illeték,
vagy hogy a dualizmus első miniszterelnökeinek egyike (Lónyay Menyhért) is korrupci-
ós botrányba bukott bele, vagy ha mindezek ellenére is azt gondoljuk, hogy lehet más,
korrupciómentes a politika, akkor hadd javasoljak hat állítást megfontolásra a mai ma-
gyar korrupció kapcsán:
1) Magyarország Észak- és Nyugat-Európához képest korrupt ország – de csak annyira
(vagy annyira sem), mint a többi közép- és dél-európai.
2) A magyar lakosság érzékenyebb a politikusok korrupciójára, mint más országok pol-
gárai – mivel utálja a politikusokat.
3) A korrupció elleni harc sokszor többet árt, mint használ a korrupció ellen.
4) Magyarországon a korrupció nem politikusok huncutsága, áthatja mindannyiunk
életét.
5) A nem politikai korrupció ellen sem teszünk szinte semmit – és ez tényleg sokat ront
az ország megítélésén.
6) Néha jobb a korrupciót eltűrni, mint megszenvedni a korrupcióellenes harcban ki-
talált eszközöket.
39
1) A magyarországi korrupciós helyzet rossz, de nem Közép- és Dél-Európához képest

A politikai korrupció mérésére rengeteg szervezet vállalkozik. Vannak közöttük megbíz-
hatóak és kevésbé megbízhatóak. Éppen ezért nem ezeket citálnám, hanem a Világbank
Good Governance Indicators programját. Ez összegyűjti az összes nagy nemzetközi vizsgálatot,
és statisztikai módszerekkel megpróbálja kiszűrni, hogy melyik megbízható és melyik
kevésbé. Majd ezen információk alapján egy egységes skálán sorolja be az egyes országok
kormányzati teljesítményét. Ennek utolsó (2008-ra vonatkozó) eredményeit láthatjuk
az 1. táblázatban illetve az 1. ábrán. A magasabb érték jobb kormányzatot, vagyis kisebb
korrupciót mutat.1 Az eredmények alapján két tényt érdemes kiemelni.
Európán belül három országcsoportot tudunk elkülöníteni. A legkevésbé korrupt
országok közé a nyugat- és észak-európaiak tartoznak. A korrupció által (európai lép-
tékben) közepesen érintett csoportot a latin országok (Franciaország, Portugália, Spa-
nyolország) és Belgium, valamint a Magyarországgal együtt csatlakozott országok közül
a legfejlettebbek (Málta, Szlovénia, Észtország és Ciprus) alkotják. A harmadik csoport,
amelyet Magyarország vezet, a korrupciótól erősen fertőzött országok köre. Ebbe a cso-
portban található az előző országokat leszámítva Közép-Európa (Olaszországgal együtt)
és a Balkán országai.
A korrupció megítélése
Forrás: WGI: Wold Governance Indicator (World Bank); Hazai megítélés: Special Eurobarometer 72.2 A vízszintes sza-
kaszok a WGI-becslés hibáit mutatják. A pontok a becsült értékek. Két ország akkor tekinthető nagy valószínűséggel elté-
rőnek, ha a szakaszok nem fedik át egymást. Hazai megítélés: azok aránya, akik a korrupciót nagy problémának tartják.
A folyamatos vastag vonal: a nemzetközi megítélés alapján becsült hazai megítélés-érték (regresszió alapján becsült érték).
1 Egy-egy országot nem egyetlen értékkel, hanem inkább a standard hibák által kijelölt tartománnyal lehet
azonosítani. Amennyiben ezek nem fedik át egymást, akkor két országról elmondhatjuk, hogy szignifikán-
san különböző.
40
Szalai Ákos: A tiszta szeműek és a korrupció
Másrészt azonban le kell szögezni: Magyarország értékelése nagyjából megfelel a közép-

európai országokénak és Olaszországénak. Nem rosszabb azoknál, sőt némileg – ha
nem is szignifikáns mértékben – jobb náluk.
2) A magyar lakosság szokásosnál jobban érzékeny a politikai korrupcióra

A mellékelt táblázatban is látszik, az Európai Unióban csak Görögországban látják többen
„jelentős problémának” a korrupciót. Érdemes azonban ezt az érzékenységet összevetni a
A korrupciós probléma nagysága és annak észlelése nemzetközi korrupciós összehasonlítás-
sal (ezt tesszük meg az ábrán). A magyar
WGI
érzékenység jóval a fölött a szint fölött
Becsült érték Standard hiba Érzékelés van (volt 2008-ban), amit a valós kor-
Ausztria 1,82 0,17 19 rupció magyarázna. Ilyen éles eltérés
Belgium 1,35 0,18 38 csak Ciprus, Málta, Írország és Szlové-
Bulgária -0,17 0,12 78
nia esetében figyelhető meg: ezek azok
Ciprus 1,04 0,20 69
Csehország 0,37 0,12 51 az országok, ahol a valós korrupcióhoz
Dánia 2,32 0,17 6 képest ennyivel nagyobb a korrupciót
Észtország 0,94 0,12 46 súlyos problémának érzékelők aránya.
Finnország 2,34 0,17 17 Érdekes ugyanakkor, hogy a régiónk
Franciaország 1,43 0,16 33 többi országában a polgárok lényegesen
Görögország 0,10 0,16 80 kisebbnek gondolják a korrupciós
Hollandia 2,19 0,17 21 problémát, mint amit a valós korrupci-
Írország 1,76 0,16 58
0,12 36
ós szint indokolna.
Lengyelország 0,38
Lettország 0,29 0,14 54 Ennek a máshol más módszerekkel
Litvánia 0,18 0,12 56 (például KELLER–SÍK 2009) is bemu-
Luxemburg 2,02 0,19 18 tatott eltérésnek a magyarázatát nem
Magyarország 0,55 0,12 78 ismerjük. Inkább csak hipotéziseket
Málta 1,01 0,24 66 fogalmazhatunk meg. Ezek közül a leg-
Nagy-Britannia 1,77 0,16 37 inkább plauzibilisnek az tűnik, hogy
Németország 1,77 0,16 39
mindez a politikusokkal szembeni igen
Olaszország 0,13 0,16 38
Portugália 1,08 0,16 56
erős magyar ellenszenvvel van össze-
Románia -0,06 0,12 71 függésben. Tudjuk, hogy a magyar tár-
Spanyolország 1,18 0,16 49 sadalom roppant rossz véleménnyel
Svédország 2,24 0,16 7 van a politikusairól. Tegyük hozzá:
Szlovákia 0,43 0,13 42 nem az aktuálisan az országot vezető
Szlovénia 0,95 0,13 64 politikusokban, a kormányban nem
WGI: a becsült érték -3,5 és + 3,5 között lehet. A magasabb ér- bízókról beszélünk, hanem en bloc a po-
ték kisebb korrupciót mutat. Egy ország akkor tekinthető egy má- litikusokban (és a parlamentben) nem
sik országnál jobbnak vagy rosszabbnak, ha a közöttük levő kü- bízókról (lásd Jelentés 2010). Talán nem
lönbség meghaladja a két ország becslésekor jelentkező standard
véletlen, hogy egy csak a korrupcióról
hibák összegét. A WGI-adatok forrása: Wold Bank, World
Governance Indicators, 2008 (www.govindicators.org). Érzé- és a „politikus-bűnözőkről”, az „el-
kelés: azok aránya, akik a korrupciót nagy problémának tartják. adott pártokról” szóló kampányban a
Forrás: Special Eurobarometer 72.2 választásokon részt vevők több mint
41
ötöde szavazott a politikusokkal szembeni ellenszenvre tudatosan rájátszó (hogy ne

mondjam: ebben a tekintetben egyértelműen demagóg) pártokra.
A politikusokkal szembeni ellenszenv és a korrupciós túlérzékenység kapcsolatára
utal az is, hogy a magyarok mit tartanak a korrupció legfontosabb okának. Az Euro-
barometer 2009-es korrupciós vizsgálata alapján úgy tűnik, egyértelműen (és szinte ki-
zárólag) a politikusok (a mindenkori ellenzékiek szerint persze mindig csak a kormány-
zat) erkölcsi züllöttségét. Ha a korrupció okát firtatjuk, akkor az egész unióban a ma-
gyarok között a legalacsonyabb azok aránya, akik szerint a korrupció valamiféle fátum:
Magyarországon a legkisebb azok aránya, akik azt gondolják, hogy a korrupció oly mér-
tékben áthatja az életünket, hogy lehetetlen tőle megszabadulni. Csak akarni kellene,
ugyebár, és megszüntethető lenne, ugyebár. A korrupció okát a politikusokban látjuk:
ők a felelősek, ők nem akarnak eléggé küzdeni ellene. Alig egy-két országban vallják
többen a korrupció legfontosabb okai között, hogy a politika és az üzleti világ között túl
szoros a kapcsolat (ebből a válaszból persze jó adag üzlet- és nagyvállalat-ellenesség is
kiolvasható), illetve azt, hogy a politikusok nem tesznek eleget a korrupció ellen.
3) A korrupcióellenes kampányok visszaüthetnek

A korrupcióellenes harc keresztes lovagjai általában nagy korrupcióellenes programokat
vizionálnak. Fő feladatuknak tekintik, hogy felhívják a közvélemény és a politika figyelmét
a probléma súlyára. Csakhogy ez néha öngól. A korrupciós irodalomban ugyanis jól is-
mert hatás, hogy amikor egy országban (akár a politikusok, a kormányzat fellépése miatt)
korrupcióellenes kampányok indulnak, amikor sokat költenek erre, amikor ez a közbe-
széd fő témái közé kerül, akkor a korrupciós indexek hirtelen megugranak
(STEVES–ROUSSO 2003; ANDERSON–GRAY 2006). Ezt általában azzal magyarázzák, hogy a
kampányok nyilvánosságra hozzák, ami eddig rejtve volt – és mivel a korrupciós indexek
alapja is általában közvélemény-kutatás, így a több nyilvánosságra kerülő ügy miatt többen
szembesülnek a problémával, többen nyilatkoznak negatívan a korrupciós helyzetről.
Ez a hatás önmagában még csak egy módszertani hibára hívja fel a figyelmet. De saj-
nos tudunk olyan hatásról is, amikor a korrupcióellenes kampány valóban növeli a kor-
rupciót. A joggazdaságtani modellek szerint egy racionális bűnelkövető (és valószínűleg
egy korrumpálót vagy egy korrumpáltat tekinthetünk annak) a cselekmény előtt az ab-
ból elérhető hasznot, a lebukás esélyét és a várható büntetést mérlegeli. Értelemszerű-
en ha nagyobb a haszon, ha kisebb a lebukás esélye, ha kisebb a büntetés, akkor nagyobb
ösztönzést érez. A háromból kettő elég jól kiszámolható: a haszon és a büntetés. A le-
bukás esélye viszont csak meglehetősen bizonytalanul becsülhető. És a korrupcióellenes
kampányok ezen a ponton üthetnek vissza. Vélhetően amennyiben a program következ-
tében sokakat és nagy büntetéssel sújtanak, annak van visszatartó ereje. De ha a prog-
ram csak azt a képet erősíti, hogy ebben az országban mennyire elterjedt – és a lebukás
esélye nélkül folytatható – a hasonló tevékenység, akkor ez növeli, nem pedig csökken-
ti az ösztönözők erejét.2
2 A modell részletesebb kifejtése: SZALAI 2008.
42
4) Magyarországon nem csak a politikusi korrupció magas

Mindezidáig az olvasó figyelmének fenntartása érdekében kerültem egy fontos, de
unalmasnak tűnő kérdést. Most azonban nem térhetünk ki előle: definiálni kellene a
korrupciót. De ígérem, nem l’art pour l’art definíciós vita következik, hanem az írás köz-
ponti tézise. A korrupció, ha jól értelmezzük, nem a (szocialista, húsz éve politikát csi-
náló vagy nem más) politikusok miatt erős. A korrupció lényegesen elterjedtebb Ma-
gyarországon – természetesnek vesszük; élünk vele, belőle; miközben mutogatunk a po-
litikusokra, és a politikusok is egymásra.
A korrupció fogalmát a különböző nemzetközi jogi dokumentumok sem egységesen
értelmezik (lásd OECD 2008). Három fontosabb és egymásnak gyakran ellentmondó
értelmezést találhatunk. Az egyik gyakorlatilag a vesztegetéssel (bribery) azonosítja azt: a
korrumpáló, általában egy harmadik félnek kárt okozva, valamiféle előnyhöz jut, cseré-
be a korrumpált valamiféle ellenszolgáltatásban részesül. A legtöbb közgazdasági és szo-
ciológiai modell egyszerűen a vesztegetéssel írja le, modellezi a korrupciós folyamatot,
a korrupciós cserét. Azonban ebbe a definícióba nem férnek bele azok a lépések, ami-
kor valakinek a döntéseit egyéni érdekei motiválják, és nem ellenszolgáltatás fejében
vagy reményében hozza meg azokat. Ezeket az eseteket a második definíció már be tud-
ja fogadni. Eszerint a korrupció a hatalommal való visszaélés.3 A korrupció ennél is tágabb,
legrégibb, jelentése értelmében korruptnak (romlottnak) kell tekinteni minden olyan
döntést, ami nem jó. Mindegy, hogy mi okozza a rossz döntést, korrupciós csere (veszte-
getés), egyéni érdek vagy egyszerűen tudatlanság, lustaság avagy a döntéshozó érdekte-
lensége. Ennek a harmadik definíciónak fontos változataként fogható fel a két legfon-
tosabb közgazdaságtani modell. Az egyik a járadékvadászat,4 a másik az megbízó–ügynök
modell. Utóbbi szerint minden olyan eset korrupciónak tekinthető, amikor a döntés-
hozó nem a megbízója számára optimális döntéseket hozza meg, hanem azokat, ame-
lyek az ő személyes, egyéni érdekeit szempontjából a legjobbak (lásd BECKER–STIGLER
1989; SZÁNTÓ 1997; SZÁNTÓ–TÓTH 2008).
A fenti definíciók érdekessége, hogy – talán a járadékvadászat esetét leszámítva – a
korrupció egyik szerint sem szűkíthető le a közszektorra, a politikára, a kormányzatra.
A mottóban idézett történet nyilvánvalóan kielégíti bármelyik definíciót, holott egyik
szereplő sem politikus vagy bürokrata.
A nem politikusi korrupcióról ugyan lényegesen kevesebbet tudunk, mint a politi-
kusiról, de mind az anekdotákból, városi legendákból, mind a vizsgálatokból úgy tűnik,
hogy Magyarországon ez utóbbi is igencsak elterjedt. Az ilyen ún. vállalati korrupció vizs-
gálatához talán a legjobb kiindulópont az a „gazdasági bűnözés” felmérés, amit a Price-
waterhouseCoopers kétévente készít. Mind a nemzetközi vizsgálat, mind a magyar ada-
3 Ide sorolható a társadalomtudományban legnagyobb tekintélyt kivívott korrupció-definíciók közül
HEIDENHEIMER et al. 1989 és ROSE-ACKERMAN 1975, 1978 meghatározása is. De a már említett World
Governmance Indicators program is, amikor a korrupciós jelenségeket kutató vizsgálatokat keresi, akkor
is azt tekinti korrupciónak, ha „valaki közös erőforrásokat használ egyéni haszonszerzése érdekében”.
4 A járadékvadászat egyik legelfogadottabb meghatározása: a piactorzítás útján megszerezett, és ezután ál-
lamilag garantált járadékért (gazdasági profitért) folytatott, nem termelési célú, közvetlenül nem-terme-
lő (directly unproductive) tevékenység. (A korrupció ilyen felfogását képviseli ANDVIG et al. 2000.)
43
tok szerint a három legfontosabb bűncselekménytípus a lopás és hűtlen kezelés (a

nemzetközi átlag szerint a vállalatok 67%-a érintett – Magyarországon 63%), a számvi-
teli csalás (a nemzetközi átlag 38%, a magyar 31%) és a szűkebb értelemben vett kor-
rupció. Ez utóbbi alatt ők kifejezetten a pozícióval való visszaélést értik. E téren Ma-
gyarország pozíciója igencsak rossz: míg a teljes minta átlaga (a világátlag) 27%, addig
a magyar cégeknek 81%-a számolt be arról, hogy 12 hónap alatt találkozott ilyen bűn-
cselekménnyel.5
5) A nem politikusi korrupció ellen sem teszünk sokat

A közszféra és a magánszféra korrupciós gyakorlata között nincs erkölcsi különbség.
Mindkét esetben igaz az, hogy valaki saját a hatalmával él vissza, vesztegetésre kerül sor,
nem a megbízója érdekeit követi. Természetesen mondhatjuk, hogy a közszféra korrup-
ciójához több közünk van, hiszen az mindannyiunk, és nem csak egy-egy vállalat vagyo-
nát érinti. Mondhatjuk azt is, hogy a vállalati korrupció elleni fellépés legyen a vállala-
tok belső ügye. Mondhatjuk, de nem lesz igazunk. Ugyanis a politikai közösségnek (ha
úgy tetszik: a kormányzatnak, a törvényhozásnak) e téren is van feladata. És Magyaror-
szág ezeket sem teljesíti.
A legnyilvánvalóbb ezek közül a vállalatvezetők korrupciója. Az elmúlt néhány év egyik
slágertémáját a vállalati botrányok sora szolgáltatja. A legtöbb esetben a történet ugyanar-
ról szól. A vállalatvezetés vagy hamis, nem teljes jelentést ad a vállalat helyzetéről és ezzel
megtéveszti a befektetőket, vagy a vállalat vagyonát használja a saját maga javára. Utóbbi ti-
pikus példája a saját üzleti körébe tartozó egyéb vállalkozásoknak adott, a piaci ár fölött fi-
zetett megbízás (a közgazdasági irodalomban bevett elnevezése a pénzek kiszivattyúzása
[tunelling] vagy a saját magukkal kötött üzletek [self dealing] – lásd LA PORTA et al. 1997, 1998;
DJANKOV et al. 2008; ENRIQUES–VOLPIN 2007). Ezeknek a visszaéléseknek a felszámolása
nem csak a cégek belügye. Nem várható el ugyanis a (kis)befektetőktől, (kis)tulajdonosok-
tól, hogy megtalálják a hatékony módszereket ezek megakadályozására.
A vállalati korrupció ezen formáinak fontossága a közgazdasági és jogi szakirodalom-
ban régóta ismert. A Világbank Doing Business vizsgálatának egyik fontos eleme, hogy
az adott jogrend milyen védelmet kínál a kisbefektetők számára. E tekintetben Magyar-
ország nagyon nem teljesít jól: a Doing Business elemzésben vizsgált tíz szempont kö-
zül az adóadminisztráció terheivel együtt évek óta ez, vagyis a befektetővédelem kapja a
legrosszabb értékelést. Ezt talán megengedhetné magának egy olyan ország, amelyben a
vállalatirányítási struktúráknak, a menedzsmentnek jó a megítélése. Magyarországon
azonban nem az. Nemzetközi összehasonlításban – például a Világgazdasági Fórum ver-
senyképességi jelentése (SCHWAB 2009) szerint – a magyarországi vállalatok vezetésének
értékelése folyamatosan romlik.6
5 A teljes jelentés sajnos több módszertani kívánnivalót hagy maga mögött. A korrupciós kérdés kapcsán
például nem derül ki, hogy a cégek csak a saját alkalmazottaik korrupcióját (hatalommal való visszaélését,
vesztegetését) értették ez alatt, vagy azt, hogy más cégek (vagy az állam) alkalmazottai okoztak nekik ilyen
kérésekkel kárt.
6 Ennek részletesebb elemzését lásd Jelentés 2010.
44
6) A korrupcióellenes harcban túl nagy sebeket is kaphatunk

A fentiekben amellett érveltem: nem értek egyet azzal, hogy pusztán a jobb- vagy a bal-
oldali politikusok közötti erkölcsi különbség jelentősen növelné vagy csökkentené a
korrupciót egy-egy kormányváltás után. Lépéseket kell tenni, nem bízhatunk csak a po-
litikusok erkölcseiben. Ám a korrupció elleni keresztesháborúban az a veszély fenyeget,
hogy „egy-ügyűek” leszünk, és csak a fürdővizet látjuk, azt, hogy abban gyerek is van,
nem.
Lássunk két példát erre az egy-ügyűségre! „A hatalom korrumpál, az abszolút hata-
lom abszolút mértékben korrumpál” – vallják sokan Lord Actonnal. Közöttük én is.
Csakhogy ebből sokan túl gyorsan jutnak el ahhoz a következtetéshez, hogy a korrupció
elleni harc legjobb megoldása, ha senkinek nem adunk akkora hatalmat, hogy a korrup-
ció megjelenhessen. Nézzünk ezzel kapcsolatban egy jól ismert magyar példát, az épí-
tésügyét. A fent már idézett Doing Business vizsgálatot áttekintve a magyar építési en-
gedélyezési eljárás nemzetközi összehasonlításban elég furcsa fénytörést kap. Aki egy vi-
szonylag egyszerű épületet akar felépíteni Magyarországon, annak olyan bonyolult eljá-
rást kell végigjárnia, mint alig egy-két országban. A bonyolultság, a döntés megosztása
pontosan megfelel a hatalomkorlátozás fenti elvárásának: ha bonyolult a rendszer, ak-
kor senki sincs olyan pozícióban, hogy érdemes legyen őt megkenni. Csakhogy emiatt
nemcsak a korrupció fog csökkenni, hanem az építkezések száma, a beruházás is. Talán
nem vagyok egyedül, aki hallott már olyan jó ötletről, amelynek a megálmodója, ismer-
ve a magyar viszonyokat, hajlandó lett volna némi csúszópénzt is áldozni, ha ezzel meg-
gyorsíthatja a folyamatot. Ám amikor rájött, hogy azt sem lehet tudni, ki a megfelelő
személy, akkor inkább lemondott az egészről. Ha választani kell a korrupció miatt mű-
ködő rendszer és a korrupciómentes, de nem működő rendszer között, akkor én inkább
a korrupcióra szavazok: a korrupció időnként a kisebbik rossz.7
Az előző problémára persze látszólag egyszerű a megoldás: deregulálni kellene az
építésügyi eljárást. Csakhogy ez nem mindig járható út. Lássuk erre a másik példát. Te-
gyük fel, hogy a magasabb elrettentő erő miatt emelni akarjuk valamelyik büntetés nagy-
ságát. Az egy-ügyű korrupcióellenes kereszteslovag valószínűleg ezt a lépést sem támo-
gatná, mert itt is hasonlóan gondolkodna: ha emeljük a büntetést, az növelni fogja a
korrupciós nyomást. A magasabb büntetéstől félve inkább megpróbáljuk majd megken-
ni a rendőrt, az adóellenőrt. Igaza is van. Ha valamit erősebben szabályozunk, azzal a
korrupciós nyomást is növeljük. Csakhogy nem árt megkérdezni: a korrupciós nyomás
minden másnál fontosabb szempont? A büntetés célja nem az állami bevétel csökken-
tése, hanem az elrettentés. Ha tudom, hogy lebukás esetén nagyobb a költségem, akkor
az – feltételezésünk szerint – kevésbé vonzóvá teszi számomra az adott lépést. Az, hogy
7 Teszem hozzá: ez az érvelés igaz a fekete- vagy szürkegazdaság elleni harcra is. A legjobb lenne persze, ha
nem lenne adóelkerülés, fekete foglalkoztatás. De ha azt kell választani, hogy kiszűrjük-e a feketemunká-
sokat, az adócsalókat, akkor már nem biztos, hogy osztom a mind erősebb ellenőrzés híveinek véleményét.
Jobb, ha valaki feketén dolgozik (még akkor is, ha eközben jogtalanul veszi fel a segélyt), mintha valóban
nem dolgozna – ahogyan azt a munkanélküli segély kifizetésekor elvárják. Szerintem az, hogy nekik „feles-
legesen” fizetünk ki közpénzeket, kevésbé fontos.
45
a nagyobb költség abból fakad, hogy az eddigieknél magasabb büntetéssel kell szembe-
néznem, vagy abból, hogy az eddiginél többet kell fizetnem a rendőrnek, adóellenőr-
nek, a visszatartó hatás szempontjából mindegy. A nagyobb korrupciós nyomás elfo-
gadható ár lehet, ha emiatt valamilyen még nagyobb problémát sikerül csökkenteni.8
Összefoglalásul
Magyarország korrupt ország. Európán belül is az. A korrupciót azonban még annál is
nagyobb problémának érezzük, mint amilyen valójában – pontosabban más országok ha-
sonló vagy nagyobb korrupciójukkal is könnyebben együtt élnek. Az számomra is elfo-
gadható, sőt üdvözlendő is lenne, ha mindez csak azt mutatná, hogy a magyarok nem
akarnak ilyen korrupcióval sem együtt élni. De a helyzet sajnos az, hogy a politikusaikat
szidó magyarok maguk is bőven élnek az előttük adódó korrupciós lehetőségekkel. Ki-
sebb léptékben (pontosabban esetenként kisebb összeget érintve) ugyan, de a magyar tár-
sadalom más szféráit is bőségesen érinti a korrupció. Az erkölcsi felmentést ismerjük: ha
a hatalmon levőknek szabad nagyban, akkor nekünk is szabad kicsiben. Csakhogy az a
gond, hogy a logikát meg is lehet fordítani. Ugyanolyan erővel követelhetjük-e a nagy
összeget hazavivők elítélését, ha a magunk kis bizniszeit mi is megcsináljuk? Nem emlé-
keztet ez rajtam kívül mást is a Kádár-rendszer klasszikus kompromisszumára?
Jézus klasszikus parabolája szerint a saját szemünkben levő gerendát kell kivenni,
mielőtt a többiek szemében levő szálkákra hivatkozunk (Mt 7,3–5). De mi a helyzet, ha
a szálkás szeműek ítélik el a gerendásokat? Vagy ilyenkor már a házasságtörő asszony és
az őt megkövezni akarók példabeszéde aktuális (Jn 8,1–11)? Utóbbit nem hiszem. De az
előbbi kérdés megmarad.
A szakirodalmi rövidített hivatkozások feloldása
ANDERSON–GRAY 2006 = James H. ANDERSON – Cheryl W. GRAY: Anticorruption in Transition 3.,

World Bank, Washington, 2006.
ANDVIG et al. 2000 = Jens Chr. ANDVIG – Odd-Helge FJELDSTAD – Inge AMUNDSEN – Tone
SISSENER – Tina SØREIDE: Research on Corruption. A Policy Oriented Survey, Chr. Michelsen
Institute – Norwegian Institute for International Affairs, 2000.
BAINBRIDGE 2006 = Stephen M. BAINBRIDGE: Director Primacy and Shareholder Disempowerment,
Harvard Law Review, 119. (2006) [http://ssrn.com/abstract=808584].
BECKER–STIGLER 1989 = Gary S. Becker – George J. STIGLER: A törvények végrehajtása, köteles-
ségszegés és a végrehajtó apparátus javadalmazása = George J. STIGLER: Piac és állami szabályozás,
Közgadasági és Jogi, Budapest, 1989, 376–399.
8 Érdemes megjegyezni, hogy a fent idézett vállalatirányítási érvelést, vagyis hogy a források elfolyatása mi-
att korlátozni kellene a menedzsment jogköreit, éppen hasonló érvek alapján kritizálja BAINBRIDGE 2006.
46
DJANKOV et al. 2008 = Simeon DJANKOV – Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZ-DE-SILANES

– Andrei SHLEIFER: The law and economics of self-dealing, Journal of Financial Economics 88.
(2008/3.), 430–465.
ENRIQUES–VOLPIN 2007 = Luca ENRIQUES – Paolo VOLPIN: Corporate governance reforms in conti-
nental Europe, Journal of Economic Perspectives 21. (2007), 117–140.
HEIDENHEIMER et al. 1989 = Arnold J. HEIDENHEIMER – Michael JOHNSTON – Victor T.
LEVINE: Political Corruption. A Handbook, Transaction Publishers, New Brunswick, 1989.
[A 2009-es harmadik kiadást csak Heidenheimer és Johnston jegyzik.]
Jelentés 2010 = Jelentés a magyarországi kapitalizmus állapotáról, Közjó és Kapitalizmus Intézet, Buda-
pest, 2010.
KELLER–SÍK 2009 = KELLER Tamás – SÍK Endre: A korrupció észlelése, elfogadása és gya-
korlata = Tárki európai társadalmi jelentés, szerk. Tóth István György, Budapest, Tárki, 2009,
167–182.
LA PORTA et al. 1997 = Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZ-DE-SILANES – Andrei SHLEIFER
– Robert VISHNY: Legal Determinants of External Finance, Journal of Finance 52. (1997),
1131–1150.
LA PORTA et al. 1998 = Rafael LA PORTA – Florencio LOPEZ-DE-SILANES – Andrei SHLEIFER
– Robert VISHNY: Law and Finance, Journal of Political Economy 106. (1998), 1113–1155.
OECD 2008 = Corruption – A Glossary of International Criminal Standards, OECD, Paris, 2008.
ROSE-ACKERMAN 1975 = Susan ROSE-ACKERMAN: The Economics of Corruption, Journal of Public
Economics 1975/4., 187–203.
ROSE-ACKERMAN 1978 = Susan ROSE-ACKERMAN: Corruption. A Study in Political Economy,
Academic Press, London – New York, 1978.
SCHWAB 2009 = Klaus SCHWAB: The Global Competitiveness Report 2009–2010, World Economic
Forum, Genf,2009.
STEVES–ROUSSO 2003 = Franklin STEVES – Alan ROUSSO: Anti-Corruption Programmes in Post-
Communist Transition Countries and Changes in the Business Environment, 1999–2002, EBRD Working
Paper 85. (2003. december) [hálózati verzió: www.ebrd.com/pubs/econo/wp0085.htm].
SZALAI 2008 = SZALAI Ákos: Korrupció és állami beszerzések. Jog és közgazdaságtani alapok, Jogelméleti
Szemle 2008/2. (http://jesz.ajk.elte.hu/szalai34.mht).
SZÁNTÓ 1997 = SZÁNTÓ Zoltán: Megbízók, megbízottak és kliensek. Vázlat a korrupció fogalmáról, Szocio-
lógiai Szemle 1997/4., 109–113.
SZÁNTÓ–TÓTH 2008 = SZÁNTÓ Zoltán – TÓTH István János: Korrupciós kockázatok az üzle-
ti szektorban, BCE Szociológia és Társadalompolitika Intézet, Korrupciókutató-központ –
Transparency International Magyarország Alapítvány, Budapest, 2008.
47
Kutyaélet 1–2.
48
Kommentár • 2010|2 – Totális múlt
Bereczki András
NÉPI DEMOKRÁCIA VAGY HARMADIK ÚT?
Finnország sorsdöntő évei (1944–1948)
A finn történelem 1944–1948 közötti szakaszát a veszély éveinek szokták nevezni. A kelet- és
közép-európai gyökeres fordulat szele Finnországot is megcsapta, sorsa azonban mégis
másként alakult a későbbiekben, mint például Lengyelországé vagy Magyarországé.
Hogyan jött létre az ún. finn út? Milyen céljai voltak Sztálinnak Finnországgal, és
milyen szerepet szánt ezekben a finn kommunistáknak? Hogyan folytathat sikeres po-
litikát egy kis demokratikus ország egy katonai szuperhatalom, egy totalitárius diktatú-
ra közvetlen szomszédságában?
Ha választ keresünk a fenti kérdésekre, egészen 1939-ig vissza kell nyúlnunk, hogy
megérthessük az előzményeket.
Az adott korszak finn fejlődésének vázlatos áttekintése során sok hasonlóság, párhu-
zam adódik Magyarország és a többi népi demokrácia történetével. Az időközben le-
ereszkedő vasfüggöny évtizedekre megszabta hazánk lehetőségeit, Finnországnak azon-
ban megmaradt a viszonylagos mozgási szabadsága. A két út közötti különbség értékelé-
se ezért érdemel különleges figyelmet.
Az Molotov–Ribbentrop-paktum és a hozzá tartozó titkos jegyzőkönyvek aláírása után

Sztálin sem tétlenkedett. A Hitlertől kialkudott érdekszférát ütközőzóna kialakítására
használta fel. Szovjet katonai bázisokat és kölcsönös segítségnyújtási szerződést erőlte-
tett a balti országokra, ami a következő évben a bekebelezésükhöz vezetett.
A finn kormány hiába nyilvánította ki semlegességét, ez nem győzte meg Sztálint.
Aki nem az ő oldalán állt, azt ellenségének tekintette, főleg akkor, ha a közvetlen szom-
szédságában volt.
Az ún. téli háború kirobbanását Sztálin és Molotov a finn népfelkelésnek nyújtott
segítségnek próbálta álcázni. Finn emigráns kommunistákból álló bábkormányt kíván-
tak hatalomra segíteni, amely stratégiai kérdésekben maradéktalanul kiszolgálja a szov-
jet célokat, s ennek biztosítására bevezeti a szocializmust. Finnország szovjetizálásáról
(bekebelezéséről) azonban nem volt szó.
Az elszánt finn ellenállás, melynek során a finn munkások fegyverrel a kézben véd-
ték országukat a „világforradalommal” szemben, továbbá a gyorsan változó világpoliti-
kai helyzet miatt a Kreml megelégedett biztonságpolitikai igényeinek kielégítésével, egy
időre lemondott ideológia céljairól.
A téli háborúval Sztálin csak azt érte el, hogy Finnország, amely nagy áldozatok és te-
rületi veszteség árán őrizhette csak meg függetlenségét, semleges helyett ellenséges or-
49
szággá lett. A több mint 400 000 menekült, az elvesztett területek, valamint az újabb
szovjet követelések miatti fenyegetettség Finnországot is belesodorta a Szovjetunió elle-
ni háborúba, melyet a finn vezetés a téli háború folytatásaként értelmezett. A finnek
nem álltak a nemzetközi jog szerinti kötelező jellegű szövetségben a németekkel. Kato-
nai és politikai kérdésekben a finn vezetés önállóan döntött.
Az elcsatolt területek visszaszerzését követően a finnek stratégiai okokból elfoglalták
Kelet-Karjalát is, de a német követelés ellenére sem támadták meg Leningrádot és más,
stratégiailag fontos északi területeket. A finn hadseregben finnországi zsidók is harcol-
tak, akiknek semmilyen megkülönböztetésben sem volt részük, sőt az egyik alakulatukat
a németek majdnem ki is tüntették.
Juho Kusti Paasikivi, a befolyásos politikus sorsdöntő hibának tekintette a hadba-
lépést, s 1943 elején már Moszkvában tárgyalt a békelehetőségekről. 1943 végén Tehe-
ránban Sztálin megbizonyosodott arról, hogy Roosevelt és Churchill a finn ügyben po-
litikai megoldást sürget, és bármilyen feltételbe belemennek, ha Finnország független
marad.
1944 elején a finn kormány még nem fogadhatta el Sztálin fegyverszüneti feltétele-
it, mert Németország túl erős volt, s egy meggondolatlan kilépési kísérlet végzetes kö-
vetkezményekkel járhatott volna. 1944 júniusában megindult a szovjet offenzíva a kar-
jalai földszorosnál. Moszkva ekkor már feltétel nélküli megadást követelt, Németország
pedig szövetségi szerződést, a további fegyver- és élelmiszer-szállítások fejében. A finn
katonák megállították a szovjet előrenyomulást, s ezzel időt nyertek a diplomaták szá-
mára. A szovjet vezetés 3 hét múltán ismét beérte korábbi feltételeivel, s így szeptember
19-én életbe léphetett a fegyverszünet.
Miért nem szállta meg a Szovjetunió Finnországot, kihasználva túlerejét? A finn
hadsereg még mindig erős volt, a katonai megoldás túl lassú és költséges lett volna.
A téli háború katonai tanulságai is élénken éltek még Sztálinban, aki 1943 novemberé-
ben Teheránban ki is mondta, hogy az a nép, amelyik ennyire elszántan harcolt a sza-
badságáért, megérdemli, hogy komolyan vegyék. Sztálin tisztelte a kemény ellenfeleket.
Katonai siker esetén is hosszú partizánháborúra lehetett számítani. Ugyanakkor folyt a
„versenyfutás” Berlin mielőbbi eléréséért, másra kellett az idő és a hadsereg. A Kreml-
nek minden bizonnyal nem is állt szándékában Finnország megszállása, az összponto-
sított támadás inkább csak a német hadvezetés megtévesztését szolgálta.
A nyugati szövetségek már korábban kifejezésre juttatták, hogy szívesebben látnának
egy független Finnországot, de ugyanakkor gyakorlatilag elismerték a Szovjetunió jogát
a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása után megszerzett területekre.
A fegyverszüneti egyezmény (1944. szeptember 19.)
Az 1940-es határok visszaállításán kívül a Szovjetunió magának követelte – a nikkel mi-

att fontos – Petsamót (Pecsengát) északon, délen pedig bérleti szerződés alapján a
porkkalai flottatámaszpontot (50 évre). A Helsinkihez közel eső, idegen hatalom bir-
50
tokában lévő támaszpont gyengítette Finnország szuverenitását. Részleges leszerelést

kellett végrehajtaniuk, ugyanakkor ki kellett űzni a németeket Észak-Finnországból.
A Szovjetuniónak fizetendő jóvátétel összege 300 millió dollár volt, ami az 1938-as ár-
folyam szerint gyakorlatilag 5-600 millió dollárt tett ki. A finn gazdaság ugyanakkor vi-
szonylag ép maradt, nem kellett eltartania egy megszálló hadsereget is.
A szerződés politikai cikkelyeket is tartalmazott: például a kommunista párt engedé-
lyezését, a háborús bűnösök megbüntetését, a fasiszta szervezetek és propaganda betil-
tását. A finn kormány azonnal bizonyítani kívánta, hogy késlekedés nélkül teljesíti a fel-
tételeket, ezért több mint 400 szervezetet tiltottak be. Finnországban egyébként jelen-
téktelen volt az 1930-as évek végén a szélsőjobboldal szerepe és támogatottsága, a szél-
sőségektől idegenkedő finn nép körében nem örvendett népszerűségnek a fasiszta
(nemzetiszocialista) ideológia.
A fegyverszüneti feltételek betartását a döntő többségében szovjet tisztekből álló
Szövetséges Ellenőrző Bizottság kezdte felügyelni, melynek élére az az Andrej Zsdanov
került, aki utolsó külföldi útján Észtországot „csatlakoztatta” a Szovjetunióhoz. Zsda-
nov finnországi kinevezése mutatja, hogy Finnország nem volt érdektelen a Szovjetunió
számára.
A fegyverszüneti egyezmény nem tartalmazott politikai rendszerváltásra irányuló kö-
veteléseket, de Finnországon kívül és belül sokan valószínűnek vélték – még maga Carl
Gustaf Emil von Mannerheim elnök is –, hogy az ország bolsevizálása elkerülhetetlen.
Finn javaslatra segítségnyújtási egyezményről is tárgyaltak (1945 elején), de ekkor szer-
ződés még nem született.
A háború után, 1944-ben Finnország katonailag nem omlott össze, területe – az
északi Lappföld kivételével – nem vált háború martalékává.
A fegyverszünet megkötése nagy könnyítést jelentett, de az újrakezdés politikailag
nagyon nehéz helyzetben indult, hiszen nem számíthattak semmilyen külső erőtényező
támogatására. Finnország csak szellemi tőkével rendelkezett. Igaz, gyakorlatilag ugyan-
azok a politikusok köthettek fegyverszünetet a Szovjetunióval, akik korábban is irányí-
tották az országot. A háború legnehezebb időszakaszaiban is megmaradt a parlamentá-
ris demokrácia, érvényben maradt az alkotmány, és a demokratikus intézményrendszer
is tovább működhetett. A társadalmi és politikai folytonosság megőrzése olyan ered-
mény volt, amely nem sikerült egyik „vesztes oldalon” harcolt államnak sem, de még a
„győztes oldal” mindegyik országának sem.
A parlament képes volt a gyökeres fordulat végrehajtására. Míg az 1944 szeptembe-
re előtti finn külpolitikát a Szovjetunió nagyhatalmi politikája és a kommunizmus elle-
ni külső támasz keresése határozta meg, ebben a helyzetben azt kellett megemészteni,
hogy Finnország a Szovjetunió befolyási övezetébe tartozik. Minden alkalmat meg kel-
lett ragadni a mozgástér tágítására a fegyverszüneti szerződés feltételeinek szorító bék-
lyójában. Meg kellett győzni Sztálint, hogy Finnország érti, figyelembe veszi és kielégí-
ti a szovjet biztonságpolitikai szempontokat.
E politika megvalósításához olyan politikusokra volt szükség, akik a zavaros időkben
is képesek voltak a higgadt helyzetelemzésre, ismerték a Szovjetuniót, a birodalmi gon-
51
dolkodási módot és annak logikáját. A kritikus időkben megadattak Finnországnak az

ilyen politikusok Mannerheim, és még inkább Paasikivi személyében.
Finnország helyzete Jaltában alig került szóba, mivel nem volt megszállt ország, s így
az ottani megegyezések nem voltak döntőek Finnország jövőjét tekintve.
Közvetlenül a háború utáni időszakot Finnországban ideológiai harc és belpolitikai
erőpróbák jellemezték. Gyakoriak voltak a tömeggyűlések, tüntetések, amelyekkel a bal-
oldal kívánta demonstrálni megnövekedett erejét. A háború alatt a kommunisták nem
tömörültek más pártokkal együtt ellenállási mozgalmakba, mert ilyen mozgalmak nem
léteztek. Így a Finn Kommunista Párt (Suomen Kommunistinen Puolue – SKP) nem
állhatott egy évekig tartó szervezőmunka eredményeként létrejött mozgalom élére, hogy
aztán később még az emlékét is kisajátítsa magának. 1941 és 1944 között a finnországi
kommunisták nem részesültek a Szovjetunió támogatásában.
A Szovjetunió célja – legalábbis a háború végéig – egy éles belső küzdelmektől men-
tes Finnország, amely független, de baráti politikát folytat keleti szomszédjával. A há-
ború után Sztálin folytatta a háború végén megkezdett finnországi politikáját: támogat-
ta Paasikivit. A finn munkásosztály pedig, amely a háború alatt nem állt a Szovjetunió
mellett, azzal róhatta le internacionalista kötelességét, hogy a konzervatív beállítottságú
Paasikivit és a kormányt támogatta a fegyverszüneti egyezmény betartásában.
Paasikivi külpolitikáját összhangba kívánta hozni a társadalmi erőviszonyokkal, hogy
így biztosítsa az ország függetlenségét.
Az újra engedélyezett kommunista párt vezetése nem került a moszkvai emigránsok
kezébe, hanem a nemzeti vonal maradt domináns. Olyan emberek álltak a párt élén,
akiket Moszkva nem ismert, s így nem is bízott bennük. Zsdanov kezdetben nem állt
közvetlen kapcsolatban a finn kommunista párttal, és anyagi támogatást sem nyújtott
neki. Az SKP egyébként mindenben szeretett volna hasonlítani kelet-európai testvér-
pártjaihoz. Célja egy népi demokratikus ország létrehozása volt. Ezt először a baloldal
egységesítésével, majd egy olyan széles népi demokratikus népfront megalakításával kí-
vánták elérni, melybe bevonták volna a polgári pártokat is, hogy később ezen népfront
„élére állva” valósítsák meg céljaikat. 1944 októberének végén a kommunisták kezdemé-
nyezésére magalakult az SKDL (Suomen Kansan Demokraattinen Liitto), a Finn Népi
Demokratikus Unió, amely a kommunistákon kívül a szociáldemokrata párt (Suomen
Sosialidemokraattinen Puole – SSK) belső ellenzékének egy részét és más kisebb balol-
dali tömörülések választási szövetségét jelentette.
Az SKP tervei végrehajtásában nem támaszkodhatott egy megszálló hadseregre. Ön-
bizalma és a demokratikus hagyományok miatt általában törvényes, demokratikus mód-
szereket használt. A Kreml kezében az SKP olyan tartalékmegoldásnak számított, mely-
nek akkor növekedett meg a szerepe, amikor a Szovjetunió feltétlenül érvényre kívánta
juttatni akaratát. Maga a párt a belső ellentétek és a vezetés bizonytalansága miatt nem
vált egységes, dinamikus párttá.
Paasikivi 1944 novemberétől állt a finn kormány élén. Realitásérzékére Sztálin már
korábban felfigyelt, és utalt rá, hogy hozzá hasonló embereket szeretne látni a finn ve-
zetésben. Paasikivi bevette a kormányba a kommunistákat, hogy így ellenőrizhesse és
52
mérsékelhesse tevékenységüket. A balti országok szovjetizálása volt az intő példa, hogy

ha a kommunisták elzárkóznak az együttműködéstől, az a Szovjetunió fegyveres beavat-
kozását vonja maga után.
Mind Paasikivi, mind a kommunisták olyan kényszerű, ideiglenes szövetségest láttak
egymásban, akitől az átmeneti időszak után meg lehet szabadulni. Mindkét fél tudta,
hogy politikája élvezi a Kreml támogatását, Paasikivi háború alatti tevékenységét azon-
ban jobban ismerték, mint a kommunistákét.
A kormány támogatásával megalakították a Finnország–Szovjetunió Társaságot, mely
Paasikivit választotta elnökéül, aki így ellenőrizhette annak tevékenységét. A társaság így
nem lett trójai faló, hanem az állami külpolitika eszközévé vált.
A háború utáni első választások (1945. március)
A szovjet bizalmatlanság eloszlatásához személyi változásokra volt szükség az országgyű-

lésben. Ezért közvetlenül a választások előtt Paasikivi javaslatot tett arra, hogy a háború
alatti vezető politikusok és az ismerten németbarátok ne induljanak a választásokon.
Olyan összetételű parlamentre volt szükség, amelynek politikájában megbíznak a Szov-
jetunió és a nyugati szövetségesek, ám Finnország függetlensége és nemzeti önrendel-
kezése mégis csorbítatlanul megmarad.
A legtöbb szavazatot a szociáldemokraták, az SKDL és az agrárpárt kapta, így ők al-
kottak kormánykoalíciót. A túlnyomórészt kommunistákból álló SKDL sikeresen sze-
repelt, de az országgyűlés többségét a hagyományos pártok alkották.
A szociáldemokraták és az agrárpárt együttműködése a kommunistákkal külpolitikai
indíttatású volt, ideológiailag nem sodródtak a népi demokrácia felé. Az SKP – a vára-
kozások ellenére – nem aratott elsöprő sikert, de mivel kellő mértékben képviselve volt
a parlamentben és a kormányban, a demokratikus játékszabályok betartása is sikerrel
kecsegtethetett.
A szovjet megszállástól félők a választások után sem nyugodtak meg, mivel a belügy-
miniszteri tárca, sőt az állambiztonság vezetése is kommunista kézbe került. Az elért si-
kerek ellenére az SKP mégsem volt képes a döntő fordulat motorjává válni. Nem tud-
tak széles körű tisztogatást kierőszakolni, így a hivatalok személyi állománya csak kis
mértékben cserélődött ki.
Mannerheim elnök lemondása után a kommunisták által is támogatott Paasikivi lett
az elnök, az új miniszterelnök pedig Mauno Pekkala (SKDL). A népi demokrácia eljö-
vetelét azonban ez sem segíthette elő. Az állandó propagandaharc ellenére a sajtó meg-
maradt „óvatosan szabadnak”, s nem vált a kommunisták véleményformáló eszközévé.
Az SKP nem tudta kihasználni az SSK válságát sem. Nem sikerült olyan „kripto-
kommunistákat” beépítenie a szociáldemokrata vezetésbe, akik tevékenyen hozzájárul-
hattak volna a két párt egyesítéséhez.
Az SKP vezetése egyre inkább elszakadt a tagságtól. Más testvérpártokhoz hasonlóan
tekintélyuralmi módszer alakult ki náluk, a fordulat végrehajtásához azonban nem ren-
53
delkeztek sem belső, sem külső erőforrásokkal. Az agrárkérdésben sem győzedelmeske-

dett álláspontjuk, mely gyakorlatilag megszüntette volna a gazdaságilag független pa-
rasztságot.
A háború után kb. 300 finn kommunista érkezett Finnországba illegális úton, hogy
megerősítsék az SKP-t „megbízható” káderekkel, de a párt vezetése nem került át a ke-
zükbe, sőt a belügyminiszter még a finn állampolgárságot sem adta meg elvtársainak.
Yrjö Leino belügyminisztert állandó támadások érték pártján belül. Őt tartották a „de-
mokratikus fejlődés” fékezőjének, aki nem értette sem a sztálinizmust, sem a Szovjet-
unió politikáját, sőt még a skandináv demokrácia és a jogállam támogatására is hajlan-
dó volt. Leino azzal felelt a vádakra, hogy Finnországban be kell tartani a finn törvé-
nyeket.
1946 nyarán valódi tömegmozgalom bontakozott ki, mely többek között államosítást
és a hivatalnokok lecserélését követelte, de csak szerény eredményeket ért el. Eközben a
kormány részéről dinamikus lépések történtek a társadalmi és gazdasági feszültség fel-
oldására.
A Kreml számára egy esetleges finnországi államcsínynél fontosabb volt, hogy fenn-
maradjon a belső rend, és a finn háborús jóvátétel teljesítése maradéktalanul biztosít-
va legyen. A Szovjetunió tehát támogatta a finn kapitalizmust annak legnehezebb órái-
ban. A sztrájkokat egyébként a kommunisták is ellenezték.
Az állambiztonság sokakat alaptalanul letartóztatott: igaz, ez távolról sem érte el a
kelet-európai mértéket, de a törvénytisztelő finnekben ez is nagy visszatetszést keltett.
A kommunisták vezette mozgalom ellen ugyanolyan parlamentáris-demokratikus
„népfront” érlelődött, mint a ’30-as években a szélsőjobboldal ellen.
A kommunista szándékok végrehajtását a parlamentáris demokrácia alapjának szi-
lárdsága akadályozta meg, amit az összes polgári párt és a szociáldemokraták is egyértel-
műen támogattak. Az SKP kezdeti önbizalma egyre fogyott, mivel Kelet-Európa orszá-
gaiban látványos átalakulások történtek, de a finn változásokból hiányzott az átütő erő.
1947 őszén az SKP is magáévá tette a „két út tanát”, ami a gyakorlatban azt jelentette,
hogy Finnországnak a népi demokráciák oldalára kell állnia, és az imperializmus, vagyis
a „nyugati tábor” ellen kell küzdenie. Ezek a célok cseppet sem nyugtatták meg Paa-
sikivit.
A szovjet vezetők többször is hangsúlyozták, hogy a Finnországgal szemben folytatott
politikájuk gyakorlata megegyezik más kelet-európai országokéval. Zsdanov 1947-ben
Magyarország és Románia mellett Finnországot is a megingathatatlanul a demokratikus
fejlődés útjára lépett országok közé sorolta.
Köztes állapot
A Szovjetunió bizalmának megnyerését szolgálta az elcsatolt területekről Finnországba

menekültek végleges letelepítése, ami bizonyította, hogy a finnek belenyugodtak a há-
ború végeredményébe.
54
1945 közepén robbant a hír, hogy a finn hadsereg leszerelésekor kb. 30 000 fő szá-
mára fegyvereket rejtettek el a legfelsőbb vezetés tudta nélkül, hogy egy esetleges szovjet
megszállás esetén sikeres partizánháborút vívhassanak. Mindez természetesen ellentét-
ben állt a szovjet–finn fegyverszüneti szerződés szövegével. Ha a Szovjetunió formális
okot keresett volna a fegyveres beavatkozásra, akkor azt most tálcán kínálták neki.
Paasikivi azonban határozott fellépésével és bírói ítéletekkel ügyesen elsimította az
ügyet.
A „háborús bűnösök” elítélése presztízskérdés volt a Szovjetunió számára, hiszen az
ítélet kimondásával az 1941–1944 közötti finn hivatalos politikát nyilvánították elhibá-
zottnak. Zsdanov a finnek tudtára adta, hogy amennyiben nem születnek ítéletek, vagy
azok túl enyhék lesznek, az a finn nép vesztét jelentheti.
Finnország élén a háború alatt demokratikusan választott vezetők álltak, akiket poli-
tikai döntéseikért elítélni alkotmányellenes volt, a Kremlnek azonban bizonyítania kel-
lett, hogy mások felelősek a háborúért. Végül is 8 korábbi politikai vezetőt ítéltek el
Finnországban, 3-tól 10 évig terjedő börtönbüntetésre. Azzal, hogy az ügyet gyorsan és
diszkréten kezelte, Paasikivi elérte Finnország helyzetének megszilárdulását. Az elítél-
tek 3 év után kegyelemben részesültek.
Finnország kül- és belpolitikai megerősödésének egyik alappillére a végleges béke-
szerződés aláírása volt, melyre Párizsban került sor 1947 elején. A finn delegáció nem
törődött bele megadóan az előre megszabott feltételekbe. A finn külügyminiszter, Carl
Enckell valódi tárgyalásokat és engedményeket kért bátor hangvételű beszédében. Erre
Molotov rendkívül élesen reagált, helyettese, Visinszkij pedig öklével az asztalt verve
újabb háborúval fenyegetőzött, ha a finnek a továbbiakban is felvetik a béketárgyaláson
a határok kérdését.
A szovjet vezetésben nagy visszatetszést keltett, hogy a külügyminiszter kéréseit a
kommunisták és a népi demokrácia hívei is támogatták. A szovjet megszállás lehetősége
annyira kézzelfoghatóvá vált, hogy a londoni és a washingtoni kormány felszólította ál-
lampolgárait, hogy hagyják el Finnországot. A finnországi zsidók egy része is eladta va-
gyonát, és Svédországba költözött.
George Marshall gazdasági segélytervezetét 1947 nyarán terjesztette elő. Finnország
gazdasági helyzete feltétlenül szükségessé tette a segély felvételét, ugyanakkor a Szovjet-
unió az európai országok szuverenitása elleni támadásként értelmezte azt. Paasikivi
utolsó pillanatban adott válaszában „fájó szívvel” visszautasította a párizsi meghívást,
mivel kívül kívánt maradni a nagyhatalmak közötti konfliktuson. Válaszával sikerült
mindkét felet kielégítenie: nem ment Párizsba, de továbbra is kaphatott amerikai köl-
csönöket.
A Szovjetunió a Marshall-segélyt kompenzálandó létrehozta a Kominformot. Az
SKP bizonytalan helyzetét jól tükrözte, hogy a Kominform nem vette fel tagjai közé.
Az SKP sikertelen politikájával kapcsolatban a bolgár Dimitrov is véleményt nyilvá-
nított 1946-ban: „Finnországban lassan halad a demokrácia. Mi már 2700 (2900) em-
bert kivégeztünk, és 10 000-en ülnek börtönben.”
55
A „finn út” kibontakozása
Az 1947 végén megtartott önkormányzati választások már nyilvánvalóvá tették, hogy

csökkent a baloldali pártok befolyása. A kudarc jeleit a kommunisták a szovjet megszál-
lás elmaradásával, a tisztogatás sikertelenségével és azzal magyarázták, hogy a nép „téve-
sen” szavazott. Igaz, önkritikusan megjegyezték, hogy az SKP-nak eddig nem sikerült
finn pártként szerepelnie.
Az államosítás sem folytatódott nagy léptekkel, ennek fő akadálya a háborús jóváté-
teli kötelezettség és a Szovjetunióval folytatott kereskedelem volt. A szovjet gazdasági ve-
zetők részvényfelvásárlással nem tudták megvetni a lábukat Finnországban. A finn ipar
elutasította a beavatkozási kísérletet, sőt vegyesvállalatok alakítását is.
A békeszerződés aláírása és a hidegháború elmélyülése arra késztette a Szovjetuniót,
hogy a szomszédos országokhoz fűződő kapcsolatait egyezményben rögzítse. Finnor-
szágra 1948 februárjában került sor, amikor Sztálin levélben egy Magyarországgal és
Romániával kötendő szerződéshez hasonlót ajánlott fel. Paasikivi tudta, hogy milyen
veszélyekkel jár a szerződés elfogadása, de elutasítása is, ezért ismét időhúzó taktikát vá-
lasztott. A közben kitört berlini válság és a harmadik világháború közeli kirobbanásának
reális lehetősége arra kényszerítették Sztálint, hogy a szerződéstervezet finn változatát
fogadja el.
A szerződésben lefektetett katonai kötelezettségek csak Finnország területére korlá-
tozódtak, a segítségnyújtást konzultációnak kellett megelőznie, és a feleknek azonos vé-
leményen kellett lenniük a támadás veszélyességét illetően. Finnország így kívül marad-
hatott a nagyhatalmak közötti vitákon és konfliktusokon, amivel gyakorlatilag elismer-
ték a finn állam különleges helyzetét és semlegességi törekvéseit.
Paasikivi eltökéltségében az is közrejátszott, hogy maga mögött tudhatta az USA gaz-
dasági és Nagy-Britannia morális támogatását. Londonban valójában nem is (csak)
Finnországért aggódtak, hiszen még a legfelsőbb brit katonai vezetésben is meg voltak
győződve arról, hogy Finnország is előbb vagy utóbb teljesen szovjet függésbe kerül.
A „felszabadított Európa” eszméje csak illúzió maradhatott. A fő kérdés Skandinávia
sorsa volt. Ha engedik, hogy Finnország „elvesszen” anélkül, hogy a nyugati hatalmak
bármit is tennének érte, akkor ennek következményei a skandináv államokra
sorsdöntőek lehetnek. A brit vezetés emlékezetében pedig még élénken élt, hogy milyen
következményekkel járt Norvégia német megszállása a II. világháborúban.
A fordulat éve
A finn–szovjet barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási egyezmény alá-

írása azt eredményezte, hogy Finnország kívül maradhatott a hidegháború közvetlen fe-
szültségi zónáján. Az egyezmény tárgyalásának idején zajlott le Csehszlovákiában a kom-
munista hatalomátvétel, s Finnországban is elterjedt a hír, hogy a prágaihoz hasonló ál-
lamcsínykísérlet készül az április 26-ról 27-re virradó éjszakán. Ezekre a tervekre
56
mindeddig nincs kézzelfogható bizonyíték, bár az SKP levéltárából valóban eltűntek a

kritikus napokra vonatkozó anyagok. Szinte hisztérikus hangulat uralkodott el az or-
szágban, sokan attól tartottak, hogy akármilyen kisebb konfliktus is a Szovjetunió be-
avatkozását vonhatja maga után.
Az SKP-nak valószínűleg nem voltak konkrét tervei, az SSK pedig közreműködött
az indulatok szításában, hogy lejárassa a kommunista pártot. Az SKP-ellenes közhan-
gulatot Paasikivi a saját céljaira használta fel, és nemsokára a belügyminiszter is lemon-
dásra kényszerült. A lemondás ellen tiltakozó sztrájkok ellenére kezdetét vette a kom-
munisták látványos háttérbe szorítása.
A kialakulóban lévő finnországi tömegmozgalomban nyugati megfigyelők a prágai
események megismétlődését vélték felfedezni. Finnország sorsdöntő belpolitikai for-
dulata akkor kezdődött, amikor a kelet–nyugati kapcsolatok a mélypontra süllyedtek.
Újra nekrológok születtek Finnországról, de a kedélyek nemsokára lehiggadtak, és
Paasikivi folytatta alaposan átgondolt politikájának valóra váltását.
A szociáldemokraták még a júliusra kiírt országgyűlési választások előtt kiléptek a há-
rom párt szövetségéből. A szovjet nagykövet hiába jelentette be, hogy az SKDL kérésé-
re elengedik a megmaradt jóvátétel felének visszafizetését, a választások kimenetelét ez
már kevéssé befolyásolta. Az SKDL (így az SKP is) további sorsukat érzékenyen érintő
vereséget szenvedett.
Paasikivi az SSK-nak adott kormányalakítási lehetőséget, így mintegy rájuk bízta a
„piszkos munkát”. Az SKDL kiszorult a kormányból, és nemsokára az állambiztonságot
is feloszlatták.
Ez a fordulat kivívta a Kreml rosszallását, de külpolitikai szinten nem mérgesítette
el a szovjet–finn kapcsolatokat. A Szovjetunió a törvényes finn kormánnyal intézte
ügyeit, még ha az nem is volt a legszimpatikusabb a számára.
Sztálin, Paasikivi és az SKP
A téli háború idején Paasikivi azon kesergett, hogy minden sokkal egyszerűbb lenne,
ha a „bolsevikok csak imperialisták lennének, de van egy ideológiai céljuk is, a kom-
munizmus, ami a Szovjet Birodalmat összetartó erőnek tűnik”. Mikor Sztálin újra
hajlandó volt tárgyalni a hivatalos finn kormánnyal, s elvetette a rögtönzötten felállí-
tott Kuusinen-bábkormányt, mintha az sosem létezett volna, Paasikivi megértette,
hogy mégiscsak a birodalmi érdek a döntő, minden más másodlagos. Erre építette te-
óriáját, amely kiállta a történelem próbáját. A kommunizmus, az ideológia csak ki-
szolgálója volt a nagyhatalmi politikának. Olyan rituálé, amellyel mindent meg lehe-
tett magyarázni. A Kreml erőfeszítései elsősorban nem a társadalmi rendszer megvál-
toztatására irányultak.
Sztálin jól ismerte Finnországot, itt ismerkedett meg Leninnel, többek között ő ad-
ta meg a függetlenséget Finnországnak, s ugyanő indította meg a téli háborút is. A vi-
lágháború alatt Moszkva célja a Németország fölötti katonai győzelem volt és a nyugati
57
határok biztosítása egy széles ütközőzóna felállításával, nem pedig a forradalom export-
ja, tehát a nacionalizmus fontosabb volt az internacionalizmusnál.
A háború után már lehetőség nyílt arra, hogy a birodalom biztonsági szempontjait a
végletekig kielégítő rendszert biztos alapokra helyezzék. A generalisszimusznak még
nem voltak konkrét tervei, nem rendelkezett pontos forgatókönyvvel.
A Vörös Hadsereg felügyelete alatt álló, stratégiailag fontos országokban szocialista
rendszert vezettek be, ami gyakorlatilag sztálinista diktatúrát jelentett. Más területek
nem voltak annyira fontosak, ha nem veszélyeztették a Szovjetunió biztonságát. A Bal-
tikumot kíméletlenül szovjetizálták, mert már 1940-ben a Szovjetunióhoz csatolták, és
Leningrád védelme szempontjából is rendkívül fontos volt ez a terület. Finnország
megszállására nem került sor, mert 1944 nyarán megállították a szovjet előrenyomulást,
és azért sem, mert stratégiai szempontból külön állt a Nyugattól. A szovjet katonai he-
gemónia Európában biztosította a Szovjetuniót Finnország felől, annak ellenére, hogy
a Vörös Hadsereg nem állomásozott a határ mindkét oldalán.
Finnország megőrizhette függetlenségét, mert kielégítette a Szovjetunió biztonsági
és védelmi elvárásait (Leningrád). Paasikivi elnök higgadt helyzetelemzése és Sztálin be-
lé helyezett bizalma voltak Finnország eltérő fejlődésének előzményei. Ha Sztálinnak
szándékában állt is a finn politikai rendszer tartós megváltoztatása, a fegyverszünet alá-
írása után már nem volt sürgős neki. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság finnországi te-
vékenysége is megmutatta, hogy Sztálin nem kívánt olyan eszközökkel beavatkozni Finn-
ország belügyeibe, mint ahogyan például Lengyelországban tette.
Nem is volt ok a beavatkozásra, hiszen kezdetben úgy tűnt, hogy minden ugyanúgy
„halad” Finnországban is, mint Magyarországon vagy Bulgáriában: Finnország nem volt
ideológiai probléma. Ebben nagy része volt Paasikivi ügyes politikájának is.
Amikor Sztálin 1948-ban „szorosabbra akarta vonni a gyeplőt” – Finnországra is
ugyanolyan szerződést akart erőltetni, mint más kelet-európai országokra –, akkor a
finn kormány ellenállt. A robbanásig feszült világpolitikai helyzetben Sztálinnak meg
kellett elégednie északnyugati határainak biztosításával. Zsdanov csalódottan meg is je-
gyezte ugyanabban az évben: „Hibát követtünk el, hogy nem foglaltuk el Finnországot.
Minden rendjén ment volna, ha elfoglaljuk.”
1948-ban Dimitrov egy beszédében még kiemelte, hogy a népi demokráciák legjel-
lemzőbb ismertetőjele a Szovjetunióhoz fűződő jó kapcsolat, nem pedig a belső társa-
dalmi rendszer. A gyakorlat azonban mást mutatott. A Szovjetunió és a népi demokrá-
ciák között szerkezetileg ugyanolyan kapcsolat jött létre, mint Szovjet-Oroszország és
köztársaságai között. Az akkori „szerződéseknek” most a barátsági, együttműködési és
kölcsönös segítségnyújtási szerződések feleltek meg, kiegészítve még különleges gazda-
sági és kulturális egyezményekkel. A Moszkva-központú rendszer vonzásába Finnország
is beletartozott. Sztálin finnekkel szembeni politikáját végül is totalitárius és bürokra-
tikus szemlélete szilárdította meg.
Paasikivi a fegyverszüneti szerződéstől kezdve következetesen dolgozott Finnország
jogi státusának megerősítésén, úgy, hogy az ne álljon ellentétben a Szovjetunió érdeke-
ivel. Ez a következetes vonalvezetés értette meg Sztálinnal és Molotovval az 1948-as tár-
58
gyalásokon, hogy Finnország nem engedhet bizonyos alapvető érdekeiből. Látván, hogy
a finn delegáció nem enged, a Kreml volt kénytelen engedni, s Molotov ezt így fogal-
mazta meg: „Nem akarunk többé semmiféle problémát Önökkel, nem akarunk harcol-
ni Önök ellen, maradjanak velünk szemben barátságosak és ugyanakkor erősek, ne
kezdjenek semmilyen zavart keltő revánspróbálkozásba, és mi megengedjük, hogy ma-
guk intézzék a saját dolgaikat.”
Finnország háromszor került végveszélybe 1939 és 1948 között, háromszor mert el-
lentmondani a Szovjetuniónak. 1939-ben a téli háborút megelőzően, 1944 nyarán,
mikor Sztálin feltétel nélküli fegyverletételt követelt, és 1948-ban, a barátsági, együtt-
működési és kölcsönös segítségnyújtási tárgyalások idején. A szuperhatalom szorítása
mindhárom alkalommal megtörhette volna a finn ellenállást, de a finn katonák elszánt-
sága, az ügyes diplomácia, a finn demokrácia ereje és a világpolitika alakulása mindany-
nyiszor közbeszólt. Sztálinnak mindig valamilyen más, fontosabb problémával kellett
megküzdenie, nem volt ideje „megfenyíteni” a makacs finneket, akik földrajzilag egyéb-
ként is távol estek a legfontosabb eseményektől.
Az angol és amerikai kormány megértette és támogatta Paasikivi politikáját. Mivel
Moszkva nem ellenezte a finn–amerikai gazdasági kapcsolatokat, azok jelentősen fej-
lődtek. Az Egyesült Államoktól kapott hitelek, nyersanyagok és gépek nélkül – egyes vé-
lemények szerint – a finnek képtelenek lettek volna eleget tenni jóvátételi kötelezettsé-
geiknek. Ennek elmaradása esetére Zsdanov a gyárak megszállásával fenyegetőzött.
A finn vezetés egyetlen esetben sem tartotta szükségesnek, hogy a nyugati hatalmakra
támaszkodjon a háború utáni finn–szovjet kapcsolatok újjáépítésében.
Amikor elkerülhetetlennek látszott, Paasikivi hajlandó volt fájdalmas áldozatok
meghozatalára is: például a németek kiűzésére Lappföldről; a korábban a finn hadse-
regben harcolt észt és más balti önkéntesek kiszolgáltatására a Szovjetuniónak. De az el-
nök maga mögött tudhatta az egész finn nemzetet és a demokratikus intézményrend-
szert. Megértette, hogy Oroszország és a Szovjetunió teljesen más, mint a Nyugat, más
politikát kell vele folytatni, és mások a játékszabályok.
Az SKP stratégiája, taktikája és helyzetelemzései bebizonyították, hogy forradalmiság-

ban egyetlen más kommunista párt mögött sem maradt le, de a többi finnországi párt
fejlettebb és szilárdabb volt a parlamentarizmus és demokratizmus szempontjából,
mint a hasonló pártok Kelet-Európában.
Az SKP kevésnek érezte az erejét ahhoz, hogy egyedül kísérelje meg végrehajtani ter-
veit. A párttagok többsége elkötelezte magát a parlamenti módszerek mellett. A kom-
munistáknak végül meg kellett elégedniük azzal, hogy Paasikivi távol tartotta Finnorszá-
got a trumanizmustól, de jó kapcsolatokat épített ki a Nyugattal. Az SKP legfőbb fel-
adata a Szovjetunió politikájának támogatása maradt. A háború után az addig-addig
várta az alkalmas időpontot és a külső segítséget céljai megvalósításához, míg végül min-
den alkalmat elszalasztott a hatalom megszerzésére. A munkásmozgalom erőssége azon-
59
ban arra kényszerítette a kormányt, hogy maga hozzon olyan szociálpolitikai intézkedé-
seket, amelyeket a gazdaság állapota még nem engedett volna meg. Így Finnországban
nem alakult ki forradalmi helyzet, éppen ellenkezőleg: jóléti állam született. Sztálin
csak akkor támogatott volna egy államcsínyt, ha az gyorsan és zökkenőmentesen megy
végbe. Ehhez azonban hiányoztak a feltételek.
Paasikivi politikája eloszlatta a Kreml aggodalmait, a kapitalista finn gazdaság mű-
ködése pedig a Szovjetunió számára is előnyökkel járt. A semlegesség Finnországnak
eredmény, Ausztria számára viszont az örök semlegesség vállalása volt az ára annak, hogy
elhagyják az országot a megszálló csapatok – írta Max Jakobson.
Paasikivi naplójában nagyon érdekes levélrészletet találhatunk, amely érzékletesen
példázza, hogy a politikus tisztában volt azzal, mitől kell országát megóvnia: „A Szov-
jetunió-beli államkapitalizmus engem nem rémiszt annyira, de a szellemi szabadság hi-
ánya és az a fojtogató szellemi atmoszféra, mely a Szovjetunióban uralkodik, számodra,
számomra és a finn nép számára képtelenség lenne. Ettől félek. De az a fejlődés, amely
Svédországban és a többi északi országban is végbemegy, engem egyáltalában nem ré-
miszt meg.”
Felhasznált irodalom
Milovan ÐILAS: Találkozások Sztálinnal, ford. Radics Viktória, Magvető, Budapest, 1989.
Lauri HAATAJA: Demokratian opissa. SKP, vaaran vuodet ja Neuvostoliitto, Helsinki, 1988.
Max JAKOBSON: Finnország. Mítosz és valóság, Minerva, Budapest, 1990.
Osmo JUSSILA: Suomen tie 1944–1948: miksi siitä ei tullut kansandemokratiaa, Porvoo, 1990.
Osmo JUSSILA: Terijoen hallitus 1939–1940, Juva, 1985.
Seppo MYLLYNIEMI: Baltian kriisi 1938–1941, Keuruu, 1977.
J. K. PAASIKIVEN Päiväkirjat 1944–1956, I., szerk. Yrjö Blomstedt – Matti Klinge, Juva, 1985.
Tuomo POLVINEN: Jaltasta Pariisin rauhaan. Suomi kansainvälisessa politiikassa III: 1945–1947, Juva, 1981.
Hannu RAUTAKALLIO: Suomen suunta 1945–1948, Helsinki, 1980.
Jukka TARKKA – Allan TIITTA: Suomi. Seitsemän vuosikymmentä kansakunnan elämästä, Helsinki, 1987.
Seppo ZETTERBERG: Suomen historian pikkujättiläinen, Porvoo, 1987.
60
Pál Zoltán
INTERNÁLÁSOK MAGYARORSZÁGON (1945–1953)
Idén áprilisban volt félévszázada annak, hogy Magyarországon megszüntették az inter-

nálás (rendőrhatósági illetve közbiztonsági felügyelet) intézményét. 1960-ig azonban
több ezer embert ragadtak ki megszokott életkörnyezetéből, szakítottak el családjától és
tartottak hónapokig vagy akár évekig fogságban úgy, hogy jogilag nem is ítélték őket sza-
badságvesztésre. Internálni nemcsak diktatúrákban lehetett, Európa és a világ számos
más demokratikus berendezkedésű államában is éltek ezzel az eszközzel a 20. század so-
rán (főleg háborúk alatt, amikor több állam is internálta a területén tartózkodó azon
személyeket, akik valamelyik ellenséges ország állampolgárai voltak).1 Tanulmányomban
a magyarországi internálások legsötétebb időszakát kívánom bemutatni, az 1945 és 1953
közötti években történt eseményeket.
Az internálás (más néven rendőrhatósági őrizet) a hatalomnak egyfajta eljárástech-
nikai eszköze volt a vélt vagy valós ellenfeleivel szemben. A jogszolgáltatás hagyományos
eljárásain kívül alkalmazták, mivel minden előzetes vizsgálat nélkül, politikai megítélés
alapján közvetlenül végrehajthatta az erre kijelölt hatalmi szerv.2 Az internáltak konk-
rét, bizonyítható bűncselekményt általában nem követtek el, a hatalom birtokosai azon-
ban fontosnak tartották rendőri ellenőrzés alatti tartásukat, vagy legalábbis bizonyos
szabadságjogaik korlátozását.
Magyarországon – hasonlóan Európa többi államához – az első internálásokkal
kapcsolatos jogszabályok már az I. világháború előtt megszülettek. A létező törvénye-
ket és rendeleteket egészítették ki a két világháború között meghozott 4.352/1920.,
30.035/1920., és 3.000/1922. BM sz. rendeletekkel. A meghatározott korlátozási el-
járásokat 1939-ben emelték törvényre (1939:II. tc.), amiket kiegészítettek a
8130/1939. ME. sz. és 760/1939. BM. sz. rendeletekkel. Ezek a jogszabályok váltak
1945-től az internálás „jogi” alapjává.3 A jogszabályok alapján megállapítható, hogy az
1945-ig közigazgatási eljárás alá vont internáltat három szigorítási fokozatú rendszer-
ben felügyelték:
I. fokozat a rendőrhatósági felügyelet (ref.). Ezt szabályozza az említett 760/1939.
BM. sz. rendelet 3. §-a. Ebben az esetben a foglyot fizikailag nem izolálják, de szemé-
lyi és mozgásszabadságában korlátozzák (például engedély nélkül nem hagyhatja el a szá-
1 A magyar irodalomban a legismertebb példa erre Kuncz Aladár író esete, aki éppen Franciaországban
nyaralt, amikor kitört az I. világháború, és a francia állam öt évre internálta mint az országgal szembenál-
ló Osztrák–Magyar Monarchia állampolgárát. Lásd KUNCZ Aladár: Fekete kolostor. Feljegyzések a francia internált-
ságból, Budapest, Szépirodalmi, 1963.
2 Vö. BANK Barbara: Az internálás és kitelepítés dokumentumai = Trezor 3. Az átmenet évkönyve 2003, szerk. Gyarmati
György, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2004, 107.
3 Lásd SZAKÁCS Sándor – ZINNER Tibor: A háború „megváltozott természete”. Adatok és adalékok, tények és összefüggések –
1944–1948, Genius Gold – Batthyány Társaság, Budapest, 1997, 215.
61
mára kijelölt települést, éjjel nem távozhat el lakásáról, nyilvános helyeket, gyűléseket
nem látogathat, ellenőrzik a postáját stb.).
II. fokozat az ún. „házi internálás”, az előbbi szigorított formája, egyfajta személyre
szabott kijárási tilalom.
III. fokozat a rendőrhatósági őrizet, a tulajdonképpeni internálás: jórészt a sűrűn
lakott területektől, városoktól távol őrzött táborokban történő elkülönítés.4
Ez a hármas tagozódás gyakorlatilag átmentődött az 1945 utáni időszakra is, azzal a
különbséggel, hogy a szigorított rendőrhatósági felügyelet („házi internálás”) helyébe a
kényszerlakhely-kijelölés, kitelepítés lépett.
Internálások a koalíciós időszak alatt
1944 után a szovjetek által támogatott Ideiglenes Nemzeti Kormány újabb rendeletek-
kel szabályozta az internálásokat. A háború utáni időszakban elsősorban a háborús bű-
nösöket, fasisztákat, nyilasokat, szélsőjobboldali csoportok tagjait igyekeztek internál-
ni, vagy bárkit, aki az ország újjáépítését akadályozta. Ezt tükrözte a 81/1945. ME. sz.
rendelet, amely 1945. február 5-től május 1-jéig kihirdethető főbüntetésként alkal-
mazta az internálást, melyet mind az igazolóbizottságok, mind pedig a népbíróságok ki-
szabhattak. Az internálás időtartama legalább hat hónap, maximum 24 hónap lehetett
(a félévenkénti meghosszabbítást hívták „beljebbezésnek”). 1949 után azonban egyre
ritkábban hosszabbítottak, gyakorlatilag éveken át internálásban tartottak több ezer em-
bert. A 302/1945. ME. sz. rendelet alapján valamennyi nem zsidó, Magyarországon
tartózkodó német állampolgárt internálni kellett. A május elsején közzétett 1440/1945.
ME. sz. rendelet módosította a népbíróságok működését: megszüntette az addig főbün-
tetésként alkalmazott internálást, ugyanakkor bevezette a kényszermunkát, amely élet-
fogytig vagy határozott időre volt kiszabható. Már 1945 áprilisában kialakult az a gyakor-
lat, hogy a vegyes összetételű (azaz több koalíciós párt) tagjaiból álló népbíróságok által
felmentett személyeket Budapesten a kommunista irányítás alatt álló Magyar Állam-
rendőrség Budapest Főkapitánysága Politikai Rendészeti Osztálya internálta. A népbí-
rósági rendelet módosításával ugyanis az internálás kikerült a népbíróságok hatásköré-
ből, s a már konszolidálódott rendőrhatóságok hatáskörévé vált.5
Péter Gábor, a Politikai Rendészeti Osztály vezetője 1945. április 12-i beszámolója
szerint hatósága összesen 1869 főt internált a fővárosban (1547 nyilast, 196 volks-
bundistát és 126 személyt egyéb politikai okok miatt).6 Ugyanez a jelentés Budapesten
és környékén 15 internálótáborról számolt be, melyekben kb. 23 000 személyt tudtak
4 Lásd DRUCZA Attila: „Buda-Dél – Dél-Buda”. A buda-déli internálótábor története a jogtörténeti források tükrében = Variá-
ciók. Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére, szerk. Ötvös István, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsé-
szettudományi Kar, Piliscsaba, 2004, 266.
5 Lásd ZINNER Tibor: Háborús bűnösök perei. Internálások, kitelepítések és igazoló eljárások 1945–1949, Történelmi
Szemle 1985/1., 120.

6 Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára [a továbbiakban: ÁBTL] 2.1. XI/4, 9–10.
62
Pál Zoltán: Internálások Magyarországon (1945–1953)
elhelyezni és foglalkoztatni 1945 áprilisáig (ez korántsem jelenti azt, hogy állandó telí-
tettségben voltak ezek a táborok, melyek tényleges létszámáról ebben a jelentésben sincs
adat).7 Internáló- és kitelepítő tábor működött ekkor a Mosonyi utcai börtönben (az
egykori Toloncházban), a Gyűjtőfogházban, a Böszörményi úti csendőrlaktanyában
(XII. kerület), a Gubacsi úti téglagyárban (Pestszenterzsébet), Budaörsön, Buda-Dé-
len, Kispesten, Rákospalotán, Újpesten, Mátyásföldön, Kistarcsán és még sok egyéb
helyen. 1945. április 12. és 30. között újabb 2643 főt internáltak.
Az internálások szabályozásában fontos szerepe volt Erdei Ferenc belügyminiszter
1945. június 21-én kelt bizalmas rendeletének (138.000/1945. sz.), amely korlátlan le-
hetőséget biztosított a hatóságoknak az internálásra (a rendeletet csak az 1990-es évek
második felében hozta nyilvánosságra Palasik Mária8). A rendelet felsorolta azokat a
pártokat, társaságokat, egyesületeket, szövetségeket, amelyek tagjait internálni kell, ha
azok bármely okból (például bizonyíték hiánya miatt) a népbíróságnak nem adhatók át.
Ebből kifolyólag internálhatóvá vált az egykori kormánypárt, a Magyar Élet Pártjának
jobboldala, a nyilas és a jobboldali/szélsőjobboldali pártok vagy egyesületek (Nemzeti
Munkaközpont, Magyar Megújulás Pártja, Antibolsevista Ifjúsági Tábor, MOVE, Ma-
gyar Nemzeti Szocialista Párt, Magyar Tudományos Fajvédő Társaság, Hungarista Moz-
galom, Országos Vitézi Szék, Turul Szövetség, Levente Egyesület, Zsidókutató Intézet
stb.) tagjainak jelentős része. Emellett rendőrhatósági őrizet alá helyezhették a besúgó-
kat és feljelentőket, a fasiszta és háborús propaganda terjesztőit, a volksbundista és né-
metbarát elemeket. A rendelet az ipari munkásokkal, kisparasztokkal és földmunkások-
kal jóval elnézőbb volt, mint más társadalmi rétegekkel.9 Párttagnak azt tekintette, aki
legalább két hónapig fizetett tagdíjat. Viszont súlyosbító körülménynek vette, ha valaki
korábban szociáldemokrata vagy kommunista párttag volt, majd később valamelyik fen-
ti párthoz csatlakozott. A rendelet lehetővé tette a gazdasági visszaéléseket elkövetők in-
ternálását is. Tehát internálhatóvá váltak azok, „akik az ország demokratikus szellemben
való újjáépítését” gátolni igyekeztek. Egy szintén titkos belügyminiszteri belső utasítás-
ra pedig bevezették azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által felmentett személyeket
preventív célzattal internálni lehetett.
A háborús és népellenes bűnösök, szélsőjobboldali párttagok mellett sok kitelepítés-
re váró német nemzetiségű személyt is internáltak, nemegyszer családjukkal együtt. Tol-
na megyében több falu sváb lakosságát gyűjtötték össze a lengyeli, nagymányoki, tolnai,
szekszárdi, bátaszéki, györkönyi, simontornyai táborokban. Lengyelben az Apponyi-
kastélyban helyeztek el sok embert, rettenetes körülmények között. 1945. április 29-én
(nem sokkal a tábor megnyitása után) dr. Schreck Ádám körorvos így számolt be tapasz-
talatairól:
7 Vö. BANK: Az internálás és kitelepítés dokumentumai, 108.

8 PALASIK Mária: Bizalmas belügyminiszteri rendelet az internálások ügyében (1945), Társadalmi Szemle 1997/7.,
87–94.
9 Lásd Uo., 88.
63
A folyosókban – szalmán – az emberek zsúfoltan fekszenek; ez a hely huzatos, hideg,

az elhelyezettek pedig a közlekedést akadályozzák, sőt helyenként lehetetlenné teszik.
A sötétség beálltával semmiféle világítóeszköz nem áll rendelkezésre. Ez éjjel minden
közlekedést lehetetlenné tesz. […] A kastély lakói meleg ételben eddig nem részesül-
tek, ami főleg a gyermekekre lehet végzetes. Gyógyszerek, kötszerek nem állnak ren-
delkezésre. Férfiak és nők, valamint a gyermekek együtt vannak. Mosakodási, tisztál-
kodási lehetőség alig van.10
A német rabok sorsa általában a Németországba való kitelepítés lett. A táborokat fo-
kozatosan számolták fel, azokat a személyeket, akik igazolni tudták, hogy nem voltak
a Volksbund tagjai, általában hamar elengedték (viszont elkobzott otthonaikba nem
térhettek vissza). Jelentős német nemzetiségű (illetve németbarát) fogoly tartózko-
dott még a pécsi internálótáborban is. Emellett táborok működtek még 1945–1946
folyamán Egerben, Berettyóújfaluban, Nagykanizsán, Sopronban, Győrben, Baján,
Szentesen, Székesfehérváron, Szikszón, Veszprémben, Várpalotán, Ajka-Csinger-
völgyön, Debrecenben, Gyulán, Balassagyarmaton, Szegeden, Gödöllőn, Miskol-
con, Makón, Esztergomban, Kecskeméten, Kaposváron, Nyíregyházán, Mátészal-
kán, Szombathelyen, Zalaegerszegen, Sátoraljaújhelyen, Mosonmagyaróváron és
Komáromban is.11
Az internáltakat különböző közmunkákra vezényelték, vagy gyáraknak, üzemeknek,
mezőgazdasági vállalatoknak, esetleg bányáknak adták bérbe. 1945–1947-ben általában
romeltakarítási munkára küldték ki őket, a buda-déli tábor internáltjai pedig aknákat
is szedtek.12
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés 1945 szeptemberében fogadta el az 1945:VII. törvény-
cikket a népbíróságokról, amely törvényerőre emelte addigi – rendeletekben szabályo-
zott – működésüket. Az ítéleteket első fokon a népbírákból álló tanácsok hozták (me-
lyekben helyet kaptak a szakképzett tanácsvezetők mellett a laikus, politikai szervezetek
által delegált népbírák is), másodfokon a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) szak-
képzett jogászai ítélkeztek. Mivel az első fokon eljáró, egyes fővárosi valamint vidéki
népbírósági tanácsok sokszor túl szigorú ítéletet hoztak, a NOT általában enyhítő hatá-
rozatot hozott. Emiatt azonban az MKP, majd az MDP sokszor erősen kritizálta a szer-
vezet munkáját, és 1946 őszétől (miután létrejött a Belügyminisztérium Államvédelmi
Osztálya) a felmentetteket sokszor törvénytelenül internálták.
A demokratikus államrend és a köztársaság védelméről szóló 1946. évi VII. törvény
kiterjesztette az internálás lehetőségét arra, aki megkísérelte a tiltott határátlépést, va-
lamint arra, aki ellen szervezkedésben való részvétel miatt büntetőeljárás indult. Emel-
lett azt is internálhatták, aki a Német Birodalom területéről mint katona vagy kihurcolt
levente 1946. szeptember 1. után tért vissza a magyar állam területére.13
10 Idézi TÓTH Ágnes: Földreform, internálás, belső telepítés Magyarországon 1945 után, Barátság 2006/3., 5021.
11 Lásd BANK: Az internálás és kitelepítés dokumentumai, 117–118.
12 DRUCZA: I. m., 280.
13 Lásd SZENDREI Géza: Magyar internálások 1704–1960, Rejtjel, Budapest, 2007, 19.
64
1945. október közepén a Budapestre szállított vidéki internáltak száma meghaladta a

tízezret (a növekedésben a közelgő választások is szerepet játszottak), de a szám az év végé-
re hatezerre csökkent. A munkás és paraszt származású internáltak zöme (köztük rengeteg
kisnyilas) még 1945-ben szabadlábra került gazdasági és politikai megfontolások alapján.14
1946 áprilisától ismét nőtt az internáltak száma, annak ellenére, hogy a táborok száma
csökkent. Budapesten és környékén 18 000 internáltat tudtak őrizni és dolgoztatni.15
Az 1945–1949 közötti korszak internálásait két nagy részre oszthatjuk: 1946 októbere
előtti és utáni szakaszra. 1946 októbere előtt ugyanis az internáltakat decentralizáltan
őrizték (az illetékes helyen hozott határozatok alapján), s csak 1946 őszétől hozták létre
Buda-Délen a Központi Internálótábort. 1949–1950-ig (a Kistarcsai Központi Interná-
lótábor létrehozásáig) az egész országból ide hozták a megszüntetett lágerek foglyait. Szin-
tén 1946 őszén alakították meg a Belügyminisztériumban az Internálási Ügyek Központi
Szervét, amely felső szinten irányította a rendőrhatósági őrizet alá helyezéseket. 1946 ok-
tóberében 4370 főt őriztek Buda-Délen.16 1947-ből csak szórványos adatokkal rendelke-
zünk: annyit tudunk, hogy a 28 területi államvédelmi osztály 595 főt helyezett rendőrha-
tósági őrizet alá szeptember 1-jéig. 1948 elejére ismét kevesebb lett az internáltak száma,
kora ősztől azonban ismét növekedésnek indult, hogy az 1949 tavaszi munkák megkezdé-
séig ismét csökkenjen (az internáltak közel fele munkás illetve paraszt volt, akikre szükség
volt az iparban és a mezőgazdaságban), majd a nyári időszakra tovább apadjon, s azután
ismét lassan emelkedésnek induljon.17 Az internáltak száma különböző felülvizsgálatok
miatt is csökkenhetett, de a német lakosok tömeges kitelepítése is apasztotta a létszámot a
táborokban (1945-ben az internáltak negyede Volksbund-tag volt).18
1945 és 1950 eleje között az internáltak száma meghaladta a 40 000-et, s legalább
7000-rel meghaladta az 1945:VII. és 1946:VII. tc. alapján elmarasztaltak számát. Azaz
az internáltakkal összefüggő, sokszor a már jogerős börtönbüntetést követő, ugyanazon
bűnért ismételten kirótt, törvénytelen közigazgatási büntetés sokkal több személyt érin-
tett, mint maga a népbíráskodás.19 A koalíciós kori internálások idővel elvesztették ki-
emelt jelentőségüket, az 1950 tavaszán–nyarán újjáéledő intézmény azonban újabb lö-
kést adott a szabadságkorlátozás ezen formájának.
Internálások a sztálinista diktatúra időszakában
A totális diktatúra kiépítésében döntő jelentősége volt Kádár János belügyminiszter

288.009/1948. BM. sz. rendeletének,20 mely 1948. szeptember 10-én lépett életbe. Ez
létrehozta a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályából a rendőrségtől hatáskö-
14 Vö. ZINNER: I. m., 123.
15 Lásd Fővárosi Közlöny 1945. szeptember 25. (60. sz.), 634–636.
16 ZINNER: I. m., 122.
17 Uo., 124.
18 Uo., 125.
19 Lásd SZAKÁCS–ZINNER: I. m., 218.
20 Rendőrségi Közlöny 1948/19.
65
rileg és anyagilag is független Államvédelmi Hatóságot, amely közvetlenül a belügymi-

niszter alárendeltségébe tartozott. Az ÁVH a 288.010/1948. BM. sz. rendelet alapján
internálhatott bárkit, akit az állam érdekei szempontjából veszélyesnek talált.
Az önálló Államvédelmi Hatóság 1949. december 28-án jött létre hivatalosan, a
4353/1949. MT. sz. rendelet21 elfogadásával. Ennek értelmében az ÁVH kikerült a bel-
ügyminiszter hatásköre alól, s a Minisztertanácsnak (valójában az MDP Titkárság leg-
felsőbb vezetésének) alárendelt szervezet jött létre. Az ÁVH-n belül előbb a VI. – a Jo-
gi és Börtönügyi Főosztály –, majd a Vizsgálati Főosztály alá helyezték az ÁVH börtöne-
it és internálótáborait. A főosztály vezetője kezdetben Décsi Gyula alezredes, majd
1951-től Juhász László ezredes volt, 1953. március 4-től a főosztály élére Zsidi Gyula
alezredes került.22 Emellett egyes internálótáborok (például Recsk, Kistarcsa) őrzését a
IV. Főosztály (Belső Karhatalom és Határőrség Főparancsnoksága) alá tartozó karhatal-
mi őrzászlóaljak látták el.23
Az ÁVH internálási rendszere mellett megmaradt a rendőrség internálási jogható-
sága is. 1945-ben a Belügyminisztérium IV. Közrendészeti Főosztálya alá tartozó 15.
(ellenőrzési) ügyosztály alá tartozó IV/15-a alosztály intézte a rendőrhatósági őrizettel
és felügyelettel kapcsolatos ügyeket, nyilvántartotta és felügyelte a rendőrség kezelésé-
ben lévő internálótáborokat.24 1946-ban a IV/4-a alosztály intézte az internálásokat
Radó Gyula irányítása alatt.25 1948 után a Közrendészeti Főosztály alá tartozó 9. Igaz-
gatásrendészeti Osztályon belüli 1. számú, ún. internálási alosztály foglalkozott az in-
ternálási ügyekkel. Javaslatot tehetett rendőrhatósági őrizet alá helyezésre, felülvizsgál-
hatta az internálási ügyeket, az ÁVH javaslatára, illetve azzal egyetértésben beutalhatott
személyeket zárt táborokba.26
A táborok jelentős részében munkára fogták az internáltakat, amit a Közérdekű
Munkák Igazgatósága (KÖMI) által irányított munkahelyeken végeztek. Ezt a szerveze-
tet 1951. december 1-jén állították fel, és 1952. március 29-én helyezték a belügymi-
niszter felügyelete alá.27 Vezetője Garasin Rudolf volt, a szovjet GULAG-rendszer szak-
értője.
(Buda-Dél, az első központi internálótábor) Az első nagy társadalmi elkülönítő tábor a már em-
lített Buda-Dél (vagy Dél-Buda) volt, amelyet az egykori Károly-laktanya épületeiben
alakítottak ki a Budaörsi út 61. szám alatt (ma itt áll a Petőfi-laktanya). 1946-tól a Ma-
gyar Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának Központi Internálótábora (6382-es
21 Magyar Közlöny 1949/268.
22 Lásd BORECZKY Beatrix: Az Államvédelmi Hatóság szervezete, 1950–1953 = Trezor 1. A Történeti Hivatal évkönyve 1999,
szerk. Gyarmati György, Történeti Hivatal, Budapest, 1999, 104.
23 Uo., 99–100.
24 Vö. RÁCZ Béla: A Belügyminisztérium újjászervezése, 1944. december – 1948. Július, Levéltári Közlemények 1970, 106.
25 Uo., 117.
26 Lásd BANK Barbara: A Mosonyi utcai Toloncház és kapcsolatai, különös tekintettel a recski táborra (1950) = Variációk,
278–292, különösen 281.

27 Vö. T. VARGA György: Adalékok a börtönügy és a rabmunkáltatás történetéhez, 1949–1953 = Trezor 2. A Történeti Hivatal
évkönyve 2000–2001, szerk. Gyarmati György, Történeti Hivatal, Budapest, 2002, 161–162.
66
intézményi számon).28 A tábor végig megmaradt a rendőrség kezelésében, az ÁVH nem

vetett rá szemet, 1949-től saját táborhálózatot épített ki. 1949-ben Kistarcsa lett a köz-
ponti internálótábor, Buda-Dél foglyait innen fokozatosan szállították át 1949 tavaszán
és nyarán. Buda-Dél földrajzi helyzete és mérete miatt alkalmatlan volt arra, hogy hosz-
szabb távon gyűjtőtáborként működjön, de hivatalosan nem szüntették meg 1953-ig,
fenntartották ideiglenes elosztóhelyként, egyfajta háttérintézményként. A legnagyobb
zsúfoltság idején 5000 és 10 000 fő között mozgott az internáltak létszáma.29
(Kistarcsa, az ÁVH központi internálótábora) Buda-Dél elhelyezkedése és technikai adottsága nem

felelt meg az ÁVH által támasztott követelményeknek, Kistarcsa viszont már kiváló léte-
sítménynek bizonyult arra, hogy az egész ország megfélemlítését szolgáló tömeges terror
egyik központi helyszíne lehessen. 1950. május 5-én, hajnali három-négy óra tájban az
ÁVH szabályos katonai akció keretében, tüzérségi fegyvereket is felvonultatva szállta meg
Kistarcsát.30 A két háború között is internálótáborként működött az intézmény, az ille-
gális kommunista mozgalomban részt vevő személyeket zárták ide, a világháború alatt pe-
dig elhurcolt zsidókat, és munkaszolgálatosokat tartottak itt embertelen körülmények
között. 1945 után előbb háborús bűnösöket, kitelepítésre váró németeket, szélsőjobbol-
dali pártok tagjait őrizték Kistarcsán, idővel pedig ide kerültek a Rákosi-rendszer vélt
vagy valós ellenségei is. Kistarcsa lett 1950-ben a Mosonyi utcai Toloncház mellett az
ÁVH központi gyűjtőtábora.31 Az internálási véghatározat után ide szállították a foglyo-
kat, hogy elosztás után a kiválasztottakat más táborokba (Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika,
Oroszlány stb.) továbbítsák. Miután a tábort átvette az ÁVH, a rabok élete sokkal rosz-
szabb lett: mindennaposak lettek a verések, kínzások, emellett minden joguktól (levél-
írás, csomagküldés, látogatás, mise stb.) megfosztották az internáltakat.
A tábor rabja volt többek között a Horthy-kori kommunista mozgalom két jelentős
alakja: Demény Pál és Weisshaus Aladár. De a két háború közötti időszak jelentős katona-
tisztjei, politikusai szintén a táborban raboskodtak, például Ruszkiczay-Rüdiger Imre ve-
zérezredes, a honvédelmi miniszter egykori helyettese, Kéri Kálmán vezérkari ezredes, a
moszkvai fegyverszüneti küldöttség egykori tagja, Szentpétery György vezérkari ezredes, a
Horthy-rendszer hírszerző és kémelhárító szervének, a vezérkar 2. osztályának (Vkf. – 2)
egykori tisztje. A szélsőjobboldali politikusok közül Kistarcsán volt fogoly Málnási
Ödön, a Szálasi Ferenc vezette Hungarista Mozgalom főideológusa, Böszörményi Zol-
tán, a kaszáskeresztesek egykori vezetője, valamint Andréka Ödön, a Nyilaskeresztes Párt
szervezési osztályának egykori első embere is. De az egykori koalíciós pártok tagjai is
megfordultak a hírhedt létesítményben: itt volt internált többek között az emigrációba
kényszerített egykori kisgazda miniszterelnök Nagy Ferenc titkára, Kapócs Ferenc is, vagy
Pártay Tivadar, az FKGP vidéki szervezési osztályának egykori vezetője.32

29 Lásd DRUCZA: I. m., 269.
30 Uo., 271.
31 Lásd ÁBTL 4.1. A-502, a Kistarcsai gyűjtőtábor iktatókönyve 1951–1953, 4.
32 ÁBTL 4.1. A-506., 51–55.
67
A szélsőjobboldali és szélsőbaloldali politikusok, a régi rendszer katonatisztjei és hívei,

a koalíciós pártok egykori tagjai mellett volt még egy jelentős csoport a táborban: az „egy-
házi reakció”. 1948 és 1953 között legalább 100 pap fordult meg Kistarcsán,33 katoliku-
sok és protestánsok egyaránt. A legismertebb katolikus internáltak egyike Németh Alajos
soproni pap és hittanár, akit ártatlanul hurcoltak előbb Buda-Délre, majd Kistarcsára.
1948 júniusától 1950 februárjáig volt internálásban, és utána sokáig rendőrhatósági fel-
ügyelet alatt állt.34 Ő még azelőtt szabadult, hogy a tábort átvette volna az ÁVH. Meszlényi
Zoltán püspök már nem volt ilyen szerencsés: miután a káptalan az állam által támogatott
Beresztóczy Miklós helyett őt választotta meg esztergomi érseki helynökké, az ÁVH 1950.
június 29-én elhurcolta. Hónapokig raboskodott Kistarcsán, magánzárkában őrizték, a
kínzások, verések és megfázás következtében (télen nyitott ablaknál kellett tartózkodnia)
1951. március 4-én meghalt.35 A tábor másik ismert vértanúja Vid József volt, a magyar
jezsuita rendtartomány gondnoka, aki 1952-ben hunyt el az embertelen körülmények kö-
zött. Mellettük évekig a táborban raboskodott Mócsy Imre jezsuita, a szentírástudományok
doktora, Tüll Alajos, a jezsuita rend helyettes tartományfőnöke, Giegler Károly kanonok,
Süle Ferenc kanonok, aki segített – sok más személy mellett – Sulyok Dezsőnek és felesé-
gének emigrálni.36 Nem lenne teljes a kép, ha nem szólnánk a reformátusok vértanújá-
ról, Ráski András aranyosapáti lelkészről, aki 1953. január 19-én halt meg.37
Kistarcsán külön elkerített női ezred is létezett, ahol kb. 300 főt tartottak fogva. Köz-
tük volt számos elítélt szélsőjobboldali politikus felesége is, például a kivégzett nyilas ve-
zér, Szálasi Ferenc özvegye, Lutz Gizella, vagy a szintén halálra ítélt nyilas politikus, Hubay
Kálmán özvegye, Ischl Gizella, de Kistarcsán volt internált Sándor Gizella, annak a Hain
Péternek a felesége, aki 1944–1945-ben a hírhedt nyilas erőszakszervetet, az Állambiz-
tonsági Rendészetet irányította. A baloldali mozgalmakhoz tartozó személyek nőrokonai
sem kerülhették el az internálást: Demény Pál felesége (szül. Liska Teréz) és közös gyer-
mekük, Vera is a táborban volt, ahogy Demény egyik nagy híve, Vida Lajos is (Demény Ve-
ra férje). Mivel a női ezred szigorúan el volt különítve a férfiak részlegétől, jó ideig nem
is tudták, hogy ugyanazon tábor foglyai. Kistarcsa foglya volt a Rajk-per egyik elítéltjének,
a szociáldemokrata Justus Pálnak a felesége, Wagner Edith is.
(Recsk, a titkos kényszermunka-haláltábor) Bár Kistarcsa volt a legnagyobb tábor, a legismer-

tebb, leghírhedtebb kétségtelenül a recski láger volt. A Mátrában fekvő Barkóczy-tanyán
kialakított, titkos létesítményt számmal sem jelölték, a külvilágtól teljesen elzárva alakí-
tották ki, az ide szállított emberek rokonai semmit sem tudtak szeretteikről. 1950 júliu-
sától működtették, az első rabokat (35 ún. „jobboldali” szociáldemokratát) 1950. júli-
us 18-ról 19-re virradó éjszakán szállították ide a Toloncházból. A sorozatos transzpor-
33 Lásd TOMKA Ferenc: Halálra szántak, mégis élünk! Egyházüldözés 1945–1990 és az ügynök-kérdés, Szent István Tár-
sulat, Budapest, 2005, 82.
34 Lásd önéletírását: Dr. NÉMETH Alajos: Papok a rács mögött (1948–1950). Korrajz (Sokak személyes élményeinek nap-
lója), Szent István Társulat, Budapest, 1991.
35 TOMKA: I. m., 131. (A vértanú püspököt 2009. október 31-én boldoggá avatták.)
36 ÁBTL 4.1. A-506., 54–55.
37 ÁBTL 4.1. A-1248/1., 71.
68
tok után kb. 1000 fős lett a láger állománya, a legnagyobb zsúfoltság idején 1300-1600
fő tartózkodhatott a táborban.38 1952-ben főleg a Szovjetunióból hazatért hadifoglyo-
kat hozták Recskre, akiket a magyar állam vezetői nem kívántak szabadon engedni, he-
lyette szétszórták őket különböző internálótáborokban.
Recskről számos visszaemlékezés született már az egykori rabok tollából. Jelentős
visszaemlékezés-gyűjteménynek számít Böszörményi Géza (aki maga is a tábor egykori
foglya volt) és Gyarmathy Lívia 1989-es dokumentumfilmje (Recsk 1950–1953. Egy titkos
kényszermunkatábor története), amely számos túlélő és egykori ávós őrrel készített interjúk
gyűjteménye. Az interjúk szövegei több kiadásban is olvashatóak (először 1990-ben je-
lentek meg a dokumentumfilmmel azonos címen, majd 2006-ban napvilágot látott két
újabb, bővített kiadás).39 A filmben megszólaló egykori foglyok jelentős része (Faludy
György, Sztáray Zoltán, Nyeste Zoltán stb.) maga is megírta személyes visszaemlékezé-
sét a táborban töltött időszakáról.
A táborban talán még a többi lágerhez képest is szörnyűbb körülmények között tar-
tották a foglyokat (egy-egy barakkba átlagosan 160 őrizetest zsúfoltak össze), akik ki vol-
tak téve a szadista ávós őrszemélyzet kénye-kedvének. Mindennaposak voltak a verések,
fogdába zárások, gúzsbakötések. A tábor felállítása után néhány hónappal létrehozták a
mindenkitől elkülönített büntetőbrigádot, amelynek tagjait rendszeresen kemény fizi-
kai munkára vezényelték. Klébl Márton volt rab erről így nyilatkozott:
A büntetőbrigádot 1950 decemberében hozták létre. Felállítása mindenkit megdöb-

bentett. Sokunk akkor vesztette el teljesen a reményt, akkor vált meggyőződésünkké,
hogy a tábort a megsemmisítésünkre szervezték, csak amíg lehet még hasznot húznak
belőlünk a halálunk előtt.40
Dr. Hoyos János így emlékezett a brigádról:
[…] vasárnap is kirendeltek bennünket például havat lapátolni olyan helyre, ahol
nem ártott a hó senkinek, csak azért, hogy fogyasszák az energiánkat, fogyasszák az el-
lenálló képességünket. Meg is mondták nekünk. Volt egy őr, aki azzal szólított meg
minket, hogy: „Emberek, ha rendesen viselkednek, úgy bánok magukkal, mint em-
berekkel” – ez lehetett a legjellemzőbb talán az egész mentalitásukra.41
Az internáltakat a tábor melletti Csákánykő nevű kőbányánál dolgoztatták, ahol napi

14-16 órában követ bányásztak, miután a kőfalat robbantással meglazították. Az ember-
telen hajsza és a megfelelő eszközök hiányában gyakoriak voltak a halálos balesetek. 1951

39 A legutóbbi kiadás: Recsk 1950–1953. Egy titkos kényszermunkatábor története, szerk. Böszörményi Géza –
Gyarmathy Lívia – Kiczenko Judit, harmadik, bővített kiadás, Széphalom Könyvműhely, Budapest, 2006.
Az interjúk mellett a kötet tartalmazza az őrök és a rabok névsorát is, melyet Bank Barbara állított össze.
40 Uo., 102.
41 Uo., 139.
69
nyarán megépült a vasútállomás melletti alsótábor, ahol 150-en dolgoztak (ide drótkö-
télpályán szállították a kőtömböket).
Állandó volt az élelemhiány. A rabok által a „nagy éhezés időszakának” nevezett pe-
riódus 1950 őszén vette kezdetét, és nagyjából 1952 márciusáig tartott. Nyeste Zoltán
így emlékezett erről:
A legszörnyűbb nem a kínzás, nem a verés, nem a végkimerülésig hajtott munka, ha-
nem az a rettenetes éhezés volt, amikor az ember már egy éve, már két éve nem lakott
jól. Amikor füveket húzgálok ki, és próbálom, hogy a gyökerét meg tudom-e enni.
Amikor makkot és minden egyéb ehetetlen termést a fákról próbálok megenni. Ami-
kor már alig tudok menni. Akkor már minden sejt éhes az emberben. Az valami olyan
borzalmas, megalázó szenvedés, hogy ennél rosszabbat nem tudok kitalálni.42
1951 májusában egy kis csoportnak sikerült megszöknie a táborból. A szökevényeket el-
fogták, egyedül Michnay Gyula tudott megmenekülni, aki már a buda-déli táborból is
megpróbált kitörni. Michnay nyugatra menekült, 1951 őszén a müncheni Szabad Eu-
rópa Rádióban beszámolt a tábor létéről, és felsorolta az általa megjegyzett foglyok ne-
veit. Sok család ekkor hallott több év után újra szerettéről. A külvilág pedig először ér-
tesült arról, hogy Magyarországon is kényszermunkatáborokat működtet a hatalom. El-
képzelhető, hogy emiatt javítottak 1952 márciusában az élelmezésen, és igyekeztek de-
monstrálni azt, hogy Recsken pusztán szokványos börtönmunka folyik. Bárhogy is tör-
tént, az tény, hogy a táborlakók egy tizede (kb. 130 fő) 1953 nyaráig elpusztult a meg-
feszített munka, az éhezés, a betegségek és a kínzások következtében.
(Tiszalök és Kazincbarcika – hadifoglyok és külföldiek munkatáborai) A tiszalöki tábort a helyi vízerőmű

építkezése mellett építették fel 1951 tavaszán, hogy munkára fogják az odaszállított internál-
takat. Ide elsősorban külföldi állampolgárokat és volt hadifoglyokat vittek.43 Különösen
nagy volt a görög őrizetesek száma. Mellettük számos jugoszláv személy is tartózkodott a tá-
borban, hiszen 1948-tól megromlott Moszkva és Belgrád között a viszony, a magyar–jugo-
szláv határsáv 1953-ig hidegháborús frontvonallá vált. A déli határsáv mentén élő délszláv
lakosság jelentős részét kitelepítették illetve internálták (Zala megyétől Békésig terjedő sáv-
ban).44 A hatalom mindenkit gyanúsnak tartott, aki a déli szomszédtól érkezett, azokat is,
akik semmit nem követtek el, sőt már le is telepedtek a szocializmust építő Magyarorszá-
gon. Jó példa erre Juhász József volt „jugó” internált esete, aki az alábbiakat idézte fel:
Községünket 1944 decemberében szabadította fel Titó hadserege. Akkor minden fi-
atalt besoroztak jugoszláv katonának. […] Én 1946 júliusában átszöktem a határon és
jelentkeztem a magyar határőröknél. Ezek elvittek a határőrség parancsnokságára […],
majd Szegedre küldtek, ahol a polgári hatóságoktól igazolást és engedélyt kaptam,
42 Uo., 141.
44 Lásd FÖGLEIN Gizella: A nemzetiségi oktatás jogi szabályozása Magyarországon, 1945–1956, Levéltári Szemle 1990, 24.
70
hogy dolgozhatok. […] 1949 decemberében este 11 óra körül zörgettek az ajtómon és
négy civil fegyveres jött be. Utasítottak, hogy öltözzek fel és menjek velük. […] Bevit-
tek Szegedre a Tisza Szállóban lévő ÁVH-s laktanyába és vallatni kezdtek egy olyan em-
berről, akinek a nevét tőlük hallottam először. Mivel tagadtam, hogy ismerem, jól ösz-
szevertek. […] Kérdem én, hogy miért? Azért, mert Titó katonája voltam? Nem
jószántamból és főleg nem önként mentem katonának. És pont itt csinálták ezt velem
Magyarországon, ahova én menedékért jöttem. […] Egy hónapi kínzás után megbi-
lincselve vonattal felvittek Pestre, az Andrássy útra, hol alá kellett írnom egy nyilatko-
zatot, hogy illegálisan jöttem át a határon és részese voltam a lengyelkápolnai kulák
zendülésnek. Én akkor talán még a halálos ítéletemet is aláírtam volna, csak megsza-
baduljak a kínzásoktól. Ezután Pestről Kistarcsára vittek. Ottani életemről itt nem be-
szélek, mert azok már ismertek. Talán annyi elég, hogy amikor 1953 augusztusában
Tiszalökre hoztak, nekem megváltásnak tűnt, pedig itt sem bántak kesztyűs kézzel az
internáltakkal. Itt levegőn lehettem, volt szabadidő és dolgozhattam.45
Más visszaemlékezők is arról írtak, hogy Recskhez, Kazincbarcikához és Kistarcsához

viszonyítva Tiszalökön elviselhetőbb volt az életük.
1953-ban, a tábor felszámolásakor fokozatosan engedték el a rabokat. Először azo-
kat a német nemzetiségű volt hadifoglyokat bocsátották el, akik az NDK-ba akartak tá-
vozni, augusztusban sorra kerültek azok az internáltak, akik Magyarországon akartak le-
telepedni. Ezután kb. 1000 olyan fogoly maradt, aki az NSZK-ban kívánt letelepedni.46
Az ÁVH-s őrszemélyzet nem tájékoztatta megfelelően a rabokat, akiknek továbbra is
dolgozniuk kellett. Október 4-én gyűlést hívtak össze, ahol az új táborparancsnok be-
szédet tartott, de semmi konkrétumot nem mondott az elkeseredett őrizeteseknek. Az
éveken át halmozódó feszültségek végül kirobbantak: a gyűlésen felszólaló rabokat elkü-
lönítették az ávósok, mire az egyik besúgó fogolyra rátámadtak rabtársai (a férfit a lin-
cseléstől az őrség mentette meg). Ezután az internáltak kirohantak az udvarra, és köve-
telték, hogy engedjék közéjük elkülönített társaikat. Végül az őrök belelőttek a tömeg-
be, melynek következtében öt német nemzetiségű internált meghalt, és legalább 30 fő
megsebesült. Az ÁVH igyekezett előre megszervezett felkelésnek beállítani az esetet, és
meg is találták a két „szervezkedőt”: Finn Ferenc és Huber Ferenc internáltakat, akik
ártatlanok voltak, a táborlakók elégedetlensége teljesen spontán robbant ki. Minden-
esetre a lefolytatott „vizsgálat” megállapította, hogy „Finn nyíltan uszított, hogy az in-
ternáltak körében hitetlenséget keltsen szabadulásuk ügyében. A táborparancsnokság
utasításait az internáltak felé elferdítette és azokat arra izgatta, hogy szembehelyezked-
jenek a táborparancsnoksággal és a táborrenddel.”47 1953. október 17-én a Budapesti
Központi Hadbíróság Finnt hat, Hubertet öt év börtönre ítélte.
45 GÖRBEDI Miklós: 1020 nap az őrtornyok árnyékában. A tiszalöki hadifogolytábor története, Tiszalöki Költségvetési
Üzem, Tiszalök, 1990, 40–41.
46 Uo., 94.
47 ÁBTL 4.1. A-507. Kimutatás a Tiszalöki Internálótáborban levő hadifoglyokról, 1953 (Finn Ferenc és
Huber Ferenc ügye), 3.
71
A kazincbarcikai internálótábort 1951 októberében állították fel és 1953. szeptembe-

rig működtették. Kb. 1000-1100 fogoly raboskodott a lágerben. Itt is sok volt hadifogoly
és volt csendőr tartózkodott, de számos külföldi állampolgár is. Velük építtették fel a
Borsodi Vegyi Kombinátot, de a helyi hőerőműbe is vezényeltek internáltakat kényszer-
munkára. Az embertelen bánásmód miatt itt is több internált életét vesztette, a halottak
egy részét valószínűleg a már bezárt nagybarcai bánya szellőzőaknájába dobták.48
(Egyéb táborok) Recsk, Kistarcsa, Buda-Dél, Tiszalök és Kazincbarcika mellett számos

egyéb elkülönítő hely létezett Magyarországon 1948 és 1953 között. Ezekről egyelőre
elég kevés információnk van, feltételezésem szerint egy részüket csak ideiglenes jelleg-
gel működtetette a hatalom, a többi tábor túlzsúfoltsága miatt.
Biztos, hogy létezett egy internálótábor Bernátkúton, amiről nagyon kevés forrás
került eddig elő. A legtöbb itt tartózkodó internáltnak ez már a harmadik internálási
helye volt. Sokan kerültek ide Kistarcsáról és Recskről is.49
Szintén rejtélyes a Kecskemét melletti Korhánköz története. Mindössze néhány hóna-
pig létezett a láger (1951 júniusától 1951 októberéig), kb. 250-300 főt őrizhettek itt, fő-
leg volt hadifoglyokat, akiket aztán Tiszalökre és Kazincbarcikára irányítottak. Egy részü-
ket barakkokban helyezték el, és szovjet laktanyák építkezésére irányították, másik részük-
kel földalatti hangárokat építtettek, és bunkerszerű építményekben helyezték el őket.50
Hejcére a katolikus egyház számos püspökét internálták. Köztük volt Pétery József
váci, Badalik Bertalan veszprémi püspök és Hász Brokát karmelita rendfőnök is. A kö-
rülmények itt emberségesebbek voltak.51
A KÖMI által irányított üzemekben, bányákban és építkezéseken is dolgoztak inter-
náltak (egyébként a KÖMI felügyelte Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika és Bernátkút kény-
szermunkásait is), köztörvényes elítéltekkel együtt. Az internált munkásokat ideiglenes
jelleggel felállított táborokban helyezték el. 1953. január elején a következő bányaüze-
mek/építkezések mellett működtek lágerek: Kisgyón, Szuhakálló, Várpalota, Oroszlány,
Ormospuszta, Csolnok, Farkaslyuk, Tóláp, Csékút, Annabánya, Síkvölgy, Inota,
Oroszlány, Tatabánya, Sajóbábony, Miskolc, Ajka, Komló (itt 1953 tavaszától nemcsak
a kőbányában, hanem a szénbánya két aknaüzemében is foglalkoztattak internáltakat és
elítélt rabokat).52
Az amnesztia – az internálótáborok felszámolása
1953 elején több mint 40 000 fő volt letartóztatásban illetve internálásban. Sztálin
1953. március 5-i halálát követően enyhülés következett be a Szovjetunióban. Március
48 GÖRBEDI Miklós: Az árnyékok hosszúra nyúlnak. Kiegészítés Kecskemét–Tiszalök–Kazincbarcika kényszer munkatáborainak
történetéhez, „Október 4.” Baráti Társaság Tiszalöki Tagozata, Tiszalök, 1998, 213.
49 Lásd BANK: Az internálás és kitelepítés dokumentumai, 121.
50 Lásd GÖRBEDI: Az árnyékok hosszúra nyúlnak, 11.
51 TOMKA: I. m., 83.
52 Lásd T. VARGA: I. m., 170–171.
72
27-én amnesztiarendeletet adtak ki, melynek nyomán több ezren szabadultak ki a bör-
tönökből és a munkatáborokból. Rákosi – ellentétben korábbi magatartásával – ezúttal
nem követte szolgaian a szovjet példát. Ezért május végén Moszkvába rendelték, ahol ja-
vasolták neki is az amnesztiarendelet kidolgozását, a törvénytelenségek felülvizsgálatát.
Erre az MDP vezetője ígéretet tett, de semmi jelét nem adta annak, hogy komolyabb
változtatásokat kívánna életbe léptetni. Ezért többedmagával ismét Moszkvába hívták,
ahol keményen fejére olvasták azt a sztálini politikát, amit addig elvártak tőle. Rákosi és
köre elismerte a hibákat. Gerő Ernő, a szűkebb vezetés egyik tagja így nyilatkozott:
A helyes az lenne, ha bármely állami szerv felismeri az általa elkövetett hibát, őszin-
tén elismeri és kijavítja. Nálunk nem ez történik. Az ÁVH pl. az igazságtalanul letar-
tóztatott embereket gyakran nem engedi szabadon, ha nincs ellene semmi bizonyí-
ték, hanem éveken át internálják őket. Tűrhetetlen állapot ez egy jogállamban. Meg
kell teljesen szüntetni az internálás rendszerét. A dolgozóknak biztosaknak kell len-
ni abban, hogy ha tévedésből letartóztatják, kivizsgálják az ügyét, rövid idő alatt tisz-
tázzák, kiengedik és rehabilitálják.53
A szovjet vezetés nyomására a párt vezetősége ezúttal megígérte a hibák kijavítását. 1953.
június 27–28-án az MDP Központi Vezetősége határozatot hozott többek között az am-
nesztiáról, az internálótáborok feloszlatásáról:
Az Országgyűlés küszöbön álló ülése elé törvényjavaslatot kell terjeszteni az amnesz-

tiáról, és az amnesztiatörvény alapján szabadon kell bocsátani mindazokat, akiknek
bűne nem olyan súlyos, hogy szabadon bocsátásuk az állam biztonságát, vagy a köz-
és vagyonbiztonságot veszélyeztetheti. Meg kell szüntetni az internálások rendszerét
és fel kell oszlatni az internálótáborokat.54
Minderről az ország közvéleménye Nagy Imre, az új miniszterelnök parlamenti prog-

rambeszédéből értesülhetett 1953. július 4-én.
1953. július 26-án az 1034/1953. MT sz. határozat rendelkezett a rendőrhatósági
őrizet alá helyezés (internálás) intézményének megszüntetéséről, a kitiltások, kitelepí-
tések feloldásáról, a táborok felszámolásáról.55 Július 2-ra elkészült az a munkaterv,
amely az internálások felülvizsgálatával foglalkozott.56 A dokumentum szerint a rend-
őrhatósági őrizetesek összlétszáma 5036 fő (ebből 2692 fő az internált és 2344 fő az
egykori hadifogoly). Az internálások felülvizsgálatára ún. felülvizsgáló bizottságokat ál-
lítottak fel, melyek július 1-jén kezdték meg munkájukat és a hónap végén fejezték be.
53 Jegyzőkönyv a szovjet és a magyar párt- és állami vezetők tárgyalásairól (1953. június 13–16.), közli T.
Varga György: Múltunk 1992/2–3., 234–269, az idézet: 257.
54 A Központi Vezetőség határozata a párt politikai irányvonalában és gyakorlati munkájában elkövetett hi-
bákról, s az ezek kijavításával kapcsolatos feladatokról (1953. június 27–28.) = A Magyar Dolgozók Pártja hatá-
rozatai 1948–1956, főszerk. Izsák Lajos, Napvilág, Budapest, 1998, 203.
55 BANK: Az internálás és kitelepítés dokumentumai, 126.
56 ÁBTL 4.1. A-508., 4–7.
73
Az országban 58 szabadítóbizottságot hoztak létre, amelyeknek intézniük kellett a bör-

tönökből, kitelepítőtáborokból és az internálótáborokból való szabadulásokat. Az ÁVH
által internált és kitelepített személyeket több hullámban helyezték szabadlábra augusz-
tus 2. és október 31. között.57 Kezdetben naponta a legkevesebb személyt Recskről és
Kazincbarcikáról szabadították, míg a legtöbbet Tiszalökről és Kistarcsáról, hogy a ké-
sőbbiekben a kiürült helyeket a recski, kazincbarcikai és más internálótáborokból
Kistarcsára átszállított internáltakkal népesítsék be, akikre ott kihallgatás és bírósági
tárgyalás várt.58
Először a betegeket, öregeket és a „kisebb bűncselekményekért” elítélteket engedték
el. Augusztusban naponta kb. 50 fő szabadult, míg szeptember 1-jétől naponta 100 fő
szabadulhatott a négy legnagyobb táborból (Recsk, Kazincbarcika, Tiszalök, Kistarcsa)
összesen. Sokakra várt még többéves börtönbüntetés, mások nem térhettek vissza lakó-
helyükre. Az internáltak jelentős részét rendőrhatósági felügyelet alá helyezték, ami azt
jelentette, hogy rendszeresen jelentkezniük kellett az illetékes szerveknél, éjjel nem
hagyhatták el az otthonukat, a rendőrség rendszeres házkutatást tartott náluk, nem tá-
vozhattak el engedély nélkül más településre stb. Az állam tehát továbbra is erős megfi-
gyelés alatt tartotta az egykori őrizeteseket.
Bár az internálótáborokat 1953-ban felszámolták, a törvénytelenségeknek ezen kirí-
vó formájától egyelőre még nem szabadulhatott meg a magyar társadalom. Néhány év-
vel később ugyanis a hatalom újabb okot talált a rendőrhatósági őrizet felújítására: az
1956-os forradalmat és szabadságharcot.
Elhagyott csizma
57 Lásd BANK: Az internálás és kitelepítés dokumentumai, 128.

58 ÁBTL 4.1. A-505., 26.
74
Rehák Géza
PAP JÁNOS
Egy kommunista politikus gyermek- és ifjúkora a Horthy-korszakban
1994. február 22-én, egy keddi délutánon a lakossági bejelentésre kiérkező rendőrök
holtan találták II. kerületi, rózsadombi lakásukon Pap János volt belügyminisztert, mi-
niszterelnök-helyettest, az MSZMP Veszprém megyei bizottságának egykori első titká-
rát és feleségét – jelentette az MTI még ugyanezen a napon. A sajtóban megjelenő be-
számolók szerint a szomszédok lövéseket hallottak, átrohantak Papékhoz, de a lakásba
nem tudtak bemenni, mert az ajtót fotelekkel, ágybetétekkel torlaszolták el. A helyszín-
re érkező rendőrök az erkélyen keresztül jutottak be és megdöbbentő kép tárult eléjük:
„a férj és a feleség egymás mellett feküdt derékig betakarózva az ágyon, fejükből vér szi-
várgott. Mellettük egy TT pisztoly hevert.”1 A helyszíni szemle megállapította, hogy az
idegenkezűség kizárható, Pap előbb fejbe lőtte felségét, majd öngyilkos lett. A nyomo-
zók nem találtak a lakásban búcsúlevelet.
A lakókörnyezetével korábban alig érintkezett a házaspár. A szomszédok visszahúzódó,
ugyanakkor készséges embernek ismerték a korábbi párttitkárt. Egészen az utolsó hetekig,
amikortól mintha üldözési mánia kerítette volna hatalmába. Szokatlan, különös hangokat
hallott. Erről beszélt is a szomszédoknak, akik furcsállották az előzmények nélküli, zakla-
tott viselkedést. Az éjszaka csendjét nemegyszer segélykiáltások törték meg. Egy ízben a
rendőrök, majd pár nappal később a mentők is megjelentek a lakásnál. A társasházban
mindennapos beszédtémává vált, hogy Papéknál valami nincs rendben. Pedig a házaspár
ekkor már több mint két éve háborítatlanul élt a főváros legelegánsabb negyedében.
Pap János 1956 és 1985 között Veszprém megyében gyakorlatilag élet és halál ura
volt, korlátlan hatalmával nem egy esetben élt, több embernek idézte elő közvetve a ha-
lálát.2 Leghírhedtebb tettével Brusznyai Árpádot, az 1956-os őszi események sodrában
az ő életét is megóvó, kimagasló klasszikus műveltséggel rendelkező tanárt a forrada-
lomban való részvételéért gyakorlatilag kivégeztette.
Az 1985-ben visszavonult funkcionárius a rendszerváltásig békésen élte nyugdíjas
éveit Veszprémben. Rossz érzést legfeljebb a nem olyan rég még kegyeit leső elvtársak
gyors elfordulása okozott számára.3 A pártállami hatalmi és erőszakszervezet széthullá-
sát követően Pap teljesen egyedül maradt. 1989-ben Veszprémben lakossági fórumot
1 Hogyan lett öngyilkos a volt megyei első titkár? Pap János halálának rejtélyes körülményei, Közép-Dunántúli Napló 1994.
február 24.
2 A szomszédok „furcsa megnyilvánulásokról” beszélnek. Pap Jánosnak nem volt fegyverviselési engedélye, Magyar Nemzet 1994.
február 24.
3 „Ez mind funkcionárius, és úgy néz ki, hogy mind valamerre helyezkedni akar. Azt hiszi, hogy ő most be-
olvas a Papnak, akkor milyen rendes gyerek” – fogalmazott 1987 őszén, a vele készült interjúban. Pap János-
interjú, készítette Kozák Márton 1987-ben, 1956-os Intézet Oral History Archívuma, 106. sz. 271. (A to-
vábbiakban az interjúra csak Pap János vezetékneve és az idézett oldalszám megjelölésével hivatkozunk.)
75
szerveztek korábbi tetteivel kapcsolatban, jogi felelősségre vonása azonban komolyan

sem ekkor, sem később nem került szóba. Az őt ért zaklatások miatt4 mégis a fővárosba
költözött, itt ismét zavartalanul élhetett és hódolhatott hobbijainak: a kertészkedésnek,
az utazásnak, a vadászatnak.5
Tetteiért 1994 februárjában, az ő és felsége életét lezáró lövések eldördülésekor is
legfeljebb lelkiismerete ítélőszéke előtt kellett elszámolnia. Utolsó útjáról a következő-
képpen számoltak be. „A temetések általában ünnepélyes szertatások. Gyászolók, beszé-
dek, koszorúk, méltató emlékezések az elhunytra. Szerdán délelőtt olyan temetés volt
Farkasréten, mely ugyancsak eltért a szokásostól. Nem voltak búcsúbeszédek, nem szólt
a gyászzene, nem csendült meg a lélekharang, nem voltak díszes koszorúk. A két urna
körül néhány szál virág, az azokat vivő gépkocsi mögött mindössze heten, a férfiakon
sötét szemüveg.”6
Bár mint említettük, a családi tragédia körülményei rendőrségi szempontból egyér-
telműen tisztázódtak, Pap és neje halála kapcsán különböző híresztelések keltek szárny-
ra,7 miként a párttitkár személyét már életében is legendák sora övezte. Számos men-
demonda született több évtizedig tartó zsarnoki uralkodásának kisebb-nagyobb rémtet-
teiről, hatalmaskodásairól.8
Pedig „csupán” a Kádár-rendszer egyik tipikus vidéki politikusa volt, aki igen ered-
ményesen valósította meg a korszak bürokratikus irányítási stílusát.9 Mégis, amíg Ká-
dárra és az általa képviseltekre sokan nosztalgikus felhangokkal tekintenek vissza, Pap –
a kádári politika hű kiszolgálója – már életében a szocialista diktatúra esztelenségét,
brutalitását megtestesítő szimbólum lett.
Pályája igazi pártkarrier volt, az MKP-ba való belépésétől kezdve fokozatosan ívelt
felfelé. 1947-től az Ajkai Hőerőmű párttitkára, 1948-tól ugyanitt függetlenített körze-
ti titkár. A megszerveződő megyei apparátusba bekerülve 1949-től rövid ideig az agitá-
ciós és propagandaosztályon oktatási felelős, majd 1956 októberéig az ipari és közleke-
dési osztály vezetője. A forradalom leverését követően 1957-től 1961-ig az MSZMP me-
gyei bizottságának első titkára, 1961–1963 között belügyminiszter, 1963–1965-ig mi-
niszterelnök-helyettes. Visszatérve a Veszprém megyei politika élére 1965–1985 között
4 1991-ben betörtek hozzá, a bútorokat összezúzták. Később rendszeresen bedobálták kővel ablakait. Lásd
Hogyan lett öngyilkos a volt megyei első titkár?
5 A házaspár szerényen élt, de semmiképpen sem rosszmódban. 1993 telén például több hetet töltöttek a
Kanári-szigeteken. Lásd A Kanári-szigeteken Pap Jánosékkal, Közép-Dunántúli Napló 1994. március 1.

6 Papra és az általa képviselt múltra senki sem akart emlékezni. A korábbi pályatársakat felvonultató utód-
párt épp választási győzelemre készült. Vö. Nem szólt lélekharang, Közép-Dunántúli Napló 1994. március 12.
7 Egyesek egy titokzatos látogatónak tudták be pszichikuma hirtelen romlását, míg mások gyilkosságról, sőt
politikai gyilkosságról beszéltek. Lásd pl.: A szomszédok „furcsa megnyilvánulásokról” beszélnek.

8 Legutóbb Tabajdi Gábor és Ungváry Krisztián munkájában jelent meg vele kapcsolatban, hogy „hatalmá-
nak demonstrálásaképp egy esetben a műemlékvédelmi felügyelőség szeme láttára robbantott fel egy temp-
lomot, anélkül hogy erre engedélyt kért volna”. TABAJDI Gábor – UNGVÁRY Krisztián: Elhallgatott múlt. A párt-
állam és a belügy. A politikai rendőrség működése Magyarországon, 1956–1990, 1956-os Intézet – Corvina, Budapest,
2008, 102, 450.
9 Lásd A. GERGELY András: A pártállam varázstalanítása, MTA Politikai Tudományok Intézete, Budapest, 1991,
62, 119–121, 126.
76
Rehák Géza: Pap János
ismét a pártbizottság első titkára. 1958-tól 1985-ig országgyűlési képviselő, az ország-

gyűlés honvédelmi bizottságának elnöke, 1959–1985-ig az MSZMP KB-nak is tagja.10
E tisztségeket valóban egy korlátolt, hatalmaskodásra hajlamos, önkényúrként irá-
nyító pártfunkcionárius töltötte be? Csakugyan elkövette Pap mindazt a bűntettet, esz-
telenséget, amit a szóbeszéd a mai napig neki tulajdonít? Egyáltalán ki volt ő? Kit rej-
tett a megközelíthetetlen, félelmet keltő Pap János-kép? Milyen szocializációs közegből
érkezett?
Jelen írásban a feltett kérdések sorából mindenekelőtt az utóbbira keressük a választ.
Életének első szakaszát, elsődleges szocializációjának legfontosabb állomásait és megha-
tározó élményeit, lényegében felnőtté válása időszakát – mely döntően a Horthy-kor-
szakra esett – személyes kalauzolásában kíséreljük meg nyomon követni. A tanulmány-
ban tehát alapvetően Pap visszaemlékezéseire hagyatkozunk, így közvetlenül megismer-
hetjük élete általa fontosnak tartott mozzanatait, az azokkal kapcsolatos szubjektív értel-
mezéseit.11
A gyermekkor és szociokulturális háttere
A születésünk pillanatától megkezdődő szocializáció első szakaszában – mindenekelőtt

a család, a mikrokörnyezet közvetítésével – elsajátítjuk a társadalmi létünkhöz szükséges
alapvető ismereteket és szerepeket. Jelen esetben e komplex tanulási folyamat egyik
részterületével, a politikai szocializációval kívánunk foglalkozni, melynek során az
egyén ismereteket, attitűdöket és értékeket sajátít el az adott társadalom politikai kultú-
ráját, kultúráit alkotó tudáskészletből.12
Pap János 1925. december 23-án, Kaposváron született idősebb Pap János és felesé-
ge (leánykori nevén Somogyi Horváth Éva) második gyermekeként. Mivel azonban nő-
vére még 1918 nyarán meghalt vérhasban, a szülők egykeként nevelték. Édesapja egy kis,
alapvetően agrárnépességű belső-somogyi faluból, Ötvöskónyiból származott. Édes-
anyja rokonsága Berzencén élt, amely szintén belső-somogyi, akkoriban vegyes, ma-
gyar–horvát lakosságú kereskedő- és iparosréteggel rendelkező agrárközség volt.13
A szülők 1915-ben keltek egybe. Az I. világháború végéig Zágrábban éltek, idősebb Pap
János itt szolgált vasutasként. 1919 januárjában tértek vissza a Somogyba, Kaposvárra
10 Veszprém megyei életrajzi lexikon, szerk. Varga Béla, Veszprém, 1998, 389.
11 Persze az ilyesfajta elbeszélést számos, itt most részletesen nem ismertetett tényező befolyásolhatja. Fi-
gyelembe véve Pap sajátos helyzetét, korábbi közéleti szerepét, a kommunista mozgalomban eltöltött évti-
zedeit, bizonyosan egy többé-kevésbé megszerkesztett visszatekintésnek lehetünk részesei. Vö. LÁSZLÓ Já-
nos: Társas tudás, elbeszélés, identitás. A társas tudás modern szociálpszichológiai elméletei, Scientia Humana – Kairosz,
1999, 42–47, 56–58, 60–63, 74–75, 82, 112; EHMANN Bea: A szöveg mélyén. A pszichológiai tartalomelemzés, Új
Mandátum, Budapest, 2002, 87, 95–96.
12 Vö. Anne MUXEL: Az ifjúkor politikai moratóriuma = A politikai szocializáció. Válogatás a francia nyelvterület szakirodalmá-
ból, szerk. Szabó Ildikó – Csákó Mihály, Új Mandátum, Budapest, 1999, 106; DESSEWFFY Tibor: Iskola a
hegyoldalban, Új Mandátum, Budapest, 1999, 85.
13 Pap mindkét felmenője tudott horvátul, anyai ágon pedig horvát származásúnak tekinthette magát. (PAP,
1–2, 4.)
77
egy menekültvonattal, mert „amikor a trianoni békeszerződésben a határokat kijelölték,

akkor ők egyértelműen ide akartak tartozni”.14
Bár Zágrábban mindenük ott maradt, a semmiből talpra álltak, a korabeli színvona-
lon normális életfeltételeket teremtettek. Az apa a MÁV alkalmazásában, segédtisztként
dolgozott, az édesanya, bár a kor kispolgári szokásrendje szerint háztartásbeli volt, a
kert gondozásával, kézimunkával szintén hozzá tudott járulni a család megélhetéséhez.15
Pap narratívájában a szülői szorgalom hangsúlyozása mellett az ősöktől örökölt nyers
természet, az önfejűség mint a paraszti származáshoz köthető elem jelenik meg.16
Mindazonáltal figyelembe véve az apa foglalkozását, a család körülményeit, Papék in-
kább „a kispolgárság alsó peremén” helyezkedtek el.17
Pap születésétől fogva 13 éves koráig Kaposváron nevelkedett. Ugyanakkor saját el-
mondása szerint Berzencét, ahol sok nyarat töltött illetve viszonylag gyakran megfor-
dult, legalább annyira szülőföldjének tekintette, mint a somogyi megyeszékhelyt (PAP,
4). Berzence a gondtalan gyermekkor idealizált színtereként jelent meg, miközben az
első kaposvári emlékeknek a gazdasági világválság adott negatív visszfényt. Ennek elle-
nére a visszaemlékezésben Kaposvár kapcsán is döntően pozitív momentumok kerültek
felidézésre. Például egy látogatás a helyi cukorgyárban: „Első ipari élményem, apám
[…] végigvitt a gyárban, kristálycukrot lehetett enni marokszám, és lehetett látni, hogy
a lányok bent állnak térdig a kristálycukorban és lapátolják zsákba.”18 Jóllehet Pap a gaz-
dagabbak játékainak híján volt, izgalmas és érdekes „játszóteret” jelenthetett számára a
közeli, tönkrement sör- és vasgyár, ahol társaival többek között öreg gépeket babrálha-
tott.19 Összességében tehát megállapíthatjuk, hogy a ’30-as évek szerény körülmények
között élő átlaggyerekeinek életét élte, de része lehetett olyan élményekben is, ami ke-
vés kortársának adatott meg.
Mindemellett Pap több évtizedes funkcionáriusi múlttal a háta mögött a marxista
társadalomkép frazeológiáját visszavetítve klasszikusan osztályokra tagolt társadalom-
ként jellemezte gyermekkora világát. Eszerint ők – a kaposvári és környékbeli egysze-
14 Az interjú elején Pap több példával is megvilágítja, milyen hazafias érzelműek voltak szülei. Amikor nő-
vére meghalt – mivel szülei ekkor már látták, hogy Horvátország nem fog Magyarországhoz tartozni – édes-
anyja „nem jelentette be a halált, hanem bepólyálta, felöltöztette rendesen és éjszaka egy gyorsvonattal ha-
zajött a halott gyerekkel Berzencére, hogy Magyarországon temesse el” (PAP, 3). Édesapját pedig „Zágráb-
ban is majdnem agyonverték, mert akkor már megtörtént, kikiáltották az elszakadást, és valami ilyesmit
mondott a kocsirendezőnek, hogy addig nem dolgoztál a másik államnak, amelyiket utáltad, most legalább
a saját rohadt államodnak dolgoznál, mert ide te akartál. Ezt sokan hallották, jöttek ki a műhelyből a mun-
kások, úgyhogy futásra kellett fognia a dolgot.” (PAP, 8.)
15 „Úgy belém is rögződött, hogy valamit mindig kell csinálni, a kertben kell valamit ültetni, termelni,
mert anélkül nem lehet hagyni egy földet, parlagon hagyni” stb. (PAP, 7, 2).
16 Eszerint a felmenők apai és anyai ágon is vállalkozó kedvű birtokos parasztok, de az ősök között pászto-
rok is voltak, akiktől vagyont nem, csak a modoruk lehetett örökölni. „Semmi finomkodást nem örököl-
tem” (PAP, 1–2, 4, 7).
17 A szülők fő foglalkozását nem a földművelés jelentette, Pap nem élt huzamosabb ideig falun. Lásd
RAINER M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz I., 1956-os Intézet, Budapest, 1996, 18.
18 Átélhette a MAORT-próbafúrásokat robbantásokkal, láthatott „négert”, részt vehetett a már akkor léte-
ző taszári repülőnapokon. (PAP, 11, 16, 18.)
19 Egyszer egy régi Benz teherautót sikerült beindítaniuk: „Benzint loptunk, aztán nekiment a falnak az
autó” (PAP, 12).
78
rűbb gyerekek – együtt játszottak a „proligyerekekkel”, a kereskedőgyerekek külön

„kasztot” alkottak, majd végül az úri gyerekek is elkülönültek.20 „Köszönni kellett elő-
re az ismerősöknek, tanároknak, nagyon belénk verték ezt az osztálytagozódást, és nem
is lázadozott ellene, mert istentől adott, vagy ősidőktől valóan természetesnek vettük bi-
zonyos értelemben akkor is, ha az ember érezte, hogy igazságtalan” (PAP, 18).
Felmerül a kérdés, hogy Pap valójában milyen szocializációs tapasztalatokat szerez-
hetett a társadalom „osztálytagoltságával” összefüggésben. Kialakulhatott-e esetében va-
lamiféle osztályalapú frusztráció?21 Minden bizonnyal érzékelte a társadalom sajátos
megosztottságát, ez az idézettekből is kitűnik. Véleményünk szerint azonban e jelensé-
geket gyermekként – részben mert a mindennapi társadalmi érintkezés részét képezték
– nem élte meg olyan fokú társadalmi méltánytalanságként, amiből aztán esetében köz-
vetlenül levezethető lenne a baloldali affinitás kialakulása. Erre enged következtetni,
hogy emlékei között nem idézett fel olyan negatív élményt, ami közvetlenül társadalmi
státusával függött volna össze. Épp ellenkezőleg, arra vonatkozóan említett példát, hogy
adott esetben a „szerepek” felcserélődhetnek. Így lett az iskolában a szegényebb és sok
vidékről bejáró diák között a helyőrségparancsnok fia – úri gyerek volta miatt – elsőszá-
mú céltábla, akivel mindig mindenki kitolt (PAP, 13).
A politikai szocializáció alapjai
Pap János korosztálya, a későbbi kádári vezetés jelentős része esetében a politikával va-
ló első – közvetlen vagy közvetett – találkozás a Horthy-korszakra esett. A gyermek, mi-
vel még nem képes a politika bonyolult világát átlátni, absztrahálni, nyilvánvalóan más-
ként és mást tapasztal meg belőle, mint a felnőttek. Egy szimbolikus, a szülők és a köz-
vetlen környezet által közvetített politikai térben él, melynek egyes előtte megjelenített
jelképeit sajátítja el, és azokat kísérli meg ismereteihez illeszteni.22 Először a családban,
majd az iskolában illetve társai között megtapasztalja, megtanulja, hogy a társadalmi vi-
szonyokat különböző uralmi hierarchiák szövik át. Ebben a világban ráadásul többnyi-
re ő az alávetett. Ennek megfelelően elsajátít bizonyos szerepeket, kialakulnak benne
bizonyos attitűdök az autoritások iránt.23
A hatalom képviselőivel kapcsolatos első negatív tapasztalat Pap esetében is az iskola
intézményéhez kötődött. Balkezes létére jobbal kellett írni tanulnia, ami nehezen ment
neki: „elverték a kezeimet, egy idegbeteg nő volt, egy rendőrfogalmazónak a felesége
volt a tanítónő elsőben, meg talán másodikban” (PAP,10). Ebben az esetben az „ideg-
20 Figyelemre méltó, hogy nem tekintette magát „proligyereknek” – még ha korábban politikai kényszer-
ből át is szerkesztette származásának narratíváját – megőrizte paraszti-kispolgári származástudatát.
21 Dessewffy Tibor munkájában a kommunista mozgalomhoz csatlakozás, a baloldali affinitás kialakulásá-
nak egyik lehetséges forrásaként foglalkozik az elsődleges szocializáció során „osztályalapú frusztrációként”
megélt negatív tapasztalatokkal. DESSEWFFY: I. m., 79–98.
22 Vö. Annick PERCHERON: Az egyén politikai formálódása = A politikai szocializáció, 42–43.
23 Annick PERCHERON: Szocializáció és politikai szocializáció = A politikai szocializáció, 13.
79
beteg” tanárnő a rendőr feleségeként „kétszeresen” is a hatalom szimbolikus közvetítő-

jeként jelent meg.24
Természetesen a gyermekkori politikai szocializációnak csak egyik vetületét jelenti a
fölé- és alárendeltség megtapasztalása. A gyermek még iskolás kora előtt megismeri kö-
zössége, országa megerősítő jelképeit, mítoszait, kialakul benne egyfajta kötődés ezek
iránt.25 A Horthy-kor pedig bővelkedett régi-új nemzeti szimbólumokban, Trianon
érthető reakciójaként a revíziós gondolat a mindennapok részévé vált.26 Némiképp
meglepő, hogy a hithű kommunista funkcionárius Pap 1987-ben milyen élénken idéz-
te fel ide kapcsolódó emlékeit.
Abban az időben az irredentizmus erős volt nagyon – emlékezett vissza. „Rendkívül
büszkék voltunk, hogy Igló Kaposvár testvérvárosa, és az első elemitől kezdve a Nem,
nem, soha szellem, a Csonka Magyarország, nem ország, egész Magyarország mennyor-
szág, Hiszek egy istenben, hiszek egy hazában, hiszek Magyarország feltámadásában –
ezt mondtuk reggel, délben, este, evés előtt, evés után, ez volt a szellem.” „A bécsi dön-
tések nimbusza, a bevonulások nimbusza, az a mámor. Én magam is gyermekfejjel az
apámmal elmentünk Kassát megnézni vonaton […] Ungvárra, Uzsokra felmentünk vo-
nattal, az egyik vonattal mentünk, a másikkal jöttünk, ott lengyel határőröket láttunk,
hiába, ez egy örömmámor volt akkor Magyarországon.” (PAP, 13, 21–22.)
A Horthy-kor hivatalos politikai kultúrájának másik fontos pillérét a vallás jelentet-
te.27 A majd mindenütt jelenlévő vallásos légkör ellenére azonban az egyház által köz-
vetített nézetek és értékek befogadásában, az azokkal való azonosulásban jelentős kü-
lönbségek lehettek.28 Pap mindkét szülője a római katolikus felekezethez tartozott,
édesanyjára úgy emlékezett vissza, hogy „nagyon vallásos” volt (PAP, 8). Édesapja viszont
annak ellenére, hogy rendszeresen látogatták az istentiszteleteket, „átkozta a papokat,
rossz viszonyban volt velük” (PAP, 6). Az apa antiklerikális megnyilvánulásai minden
bizonnyal Pap esetében is gátolták a hitbeli meggyőződés kialakulását. Így a templomba
járás számára inkább a megszokott kötelezettségek közé tartozott.29
Az eddig elmondottak a politikai szocializáció hivatalos csatornákon közvetített, for-
mális elemeit jelentették. Ezt az irányadó politikai kultúrát egészítették ki a szűkebb
környezet által átadott tapasztalatok.30 Pap apját „izgő- mozgó, mindig szervező” illetve
24 Az iskolakezdéshez kötődő traumatikus élményt minden bizonnyal nem csak Pap élt állt, ugyanakkor az
interjú későbbi szakaszában éppen ő fogalmazza meg, hogy az efféle tapasztalatokat nem egyformán dol-
gozzuk fel. „Pofonokat mindenki másként veszi. Van, aki egyet kapott életében, és ezért mindenkire ha-
ragszik, akinek keze van és tud pofont kapni […] Az, hogy én most elkezdjem a Horthy-rendszert azon ke-
resztül szidni, hogy énnekem a körmömet hogy verte el a tanító néni akkor, amikor én balkezes voltam és
nem tudtam megtanulni írni rendesen jobb kézzel, és aki akkor a rendőrfogalmazónak a felesége volt.
Ezért gyűlölöm a Horthy-rendszert, hát ne haragudjon már.” (PAP, 134.)
25 Lásd PERCHERON: Szocializáció és politikai szocializáció, 13–15.
26 Lásd pl. ZEIDLER Miklós: A revíziós gondolat, Osiris, Budapest, 2001, 50–87, 157–186, 208–209.
27 A vallásgyakorlat bizonyos csoportokban vagy kultúrákban fontosabb szerepet játszhat a politikai rend-
szer identifikációs jelenségeiben, mint a tisztán politikai szimbólumok elfogadása. PERCHERON: Az egyén po-
litikai formálódása, 38; DESSEWFFY: I. m., 99.
28 Vö. DESSEWFFY: I. m., 100–104.
29 PAP, 14. Lásd DESSEWFFY: I. m., 103.
30 DESSEWFFY: I. m., 79.
80
„törekvő” embernek jellemezte, akinek azonban részben a már korábban említett „mo-
dorából” fakadóan a politikával való közvetlen találkozásai nem alakultak szerencsésen.
„Ami a politikai beállítottságot illeti, egy nagyon érdekes dolog, ő egy kicsit, olyan kis
mokány magyar lévén, ki-kimondta a magáét, megmondta a véleményét, ezért már egy-
szer Zágrábban is majdnem agyonverték.” „Aztán egyszer valami olyat mondott Kapos-
váron, hogy ezt még a Kommünben is jobban csinálták, aztán néhány nap múlva be-
idézték, és jól megverték. Ez benne egy életre megmaradt, ettől úgy volt politikával,
hogy jobb nem szólni és távol lenni. Formálisan kormánypárti volt, egy vasutasnak an-
nak kellett lennie.” (PAP, 6, 8–9.)
A Horthy-korszakban nem volt ritka az effajta szegényes családi politikai hagyomány
közvetítése. A politika valósága a felnőtt lakosság jelentős része számára is távoli, elha-
tárolt világot jelentett. Azt a vidéki szociális-kulturális miliőt tehát, amelyben Pap is
felnőtt, a hivatalos kurzussal való formális azonosulás ellenére egyfajta közöny, passzív
rezisztencia jellemezte. Ugyanakkor „a politikától jobb távol lenni” üzenetbe csomagolt
negatív szülői tapasztalatok egyfajta burkolt ellenzékiséget is megjelenítettek. Pap szó-
kimondó édesapja például – aki afférjait követően feltehetően nem mondott ki bizo-
nyos dolgokat nyilvánosan – szűk családi környezetben hangot adhatott a hivatalostól
eltérő álláspontjának.
Így válhattak a tanácsköztársaság helyi történései szintén Pap politikai szocializáció-
jának részévé. Néha az „öregek sutyorogtak”, hogy mi volt a kommün alatt, amikor a
szegényparasztok, munkások „valamit akartak, valami jobbat akartak”, aztán milyen ke-
gyetlenségek voltak. Ennek következtében egyébként a környéken a későbbiekben is bi-
zonyos fenntartás élt Horthy személyével szemben. Pap környezetében azonban nem-
csak a tanácsköztársasággal kapcsolatban hallottak jelentettek rejtett, a későbbiekben
felértékelődő baloldali kapcsolatot, hanem unokabátya személye is. Hosszú ideig „csa-
ládi szégyen volt, ő volt a rosszfiú”, mivel egy vásárban lebukott röpcédulaosztásért, és
kapott másfél évet.31 Összességében tehát a Pap Jánost körülvevő politikai szubkultúrá-
nak része volt egyfajta baloldali-plebejus szellemiség.
Ugyanakkor a gyermekkori politikai szocializációja során elsajátított baloldali attitű-
dök a kiskorú strukturálatlan politikai látásmódjából fakadóan nem kerültek feltétlenül
konfliktusba a politikai kultúra családban, iskolában, templomban elsajátított hivatalos
részével.32 Véleményünk szerint tehát a gyermek Pap esetében nem beszélhetünk olyan
mértékű baloldali beágyazottságról, amely a kommunista mozgalomhoz történő későb-
bi csatlakozása meggyőző indokaként szolgálhatna. Hasonló társadalmi-politikai mik-
rokörnyezetben – a kurzussal való többé-kevésbé formális azonosulás mellett – egyálta-
lán nem lehettek ritkák a fent bemutatott alternatív politikai vélemények.
31 Azt azonban, hogy a marcali unokabáty a kommunista párt tagja volt, életének az általunk vizsgált idő-
szakában Pap még nem tudta. Ez számára csak később derült ki, arról azonban sajnos nem beszélt, hogy
pontosan mikor. (PAP, 28.)
32 Gyermekkorban különböző, akár egymásnak ellentmondó vélemények, attitűdök élhetnek párhuzamo-
san, egymás mellett, lásd Annick PERCHERON: A politikai szocializáció fogalmának története = A politikai szocializáció,
71–72.
81
Serdülőkor és politikai szocializáció
Tizenegy-tizenkét éves korától a gyermek képessé válik a komplexebb megismerésre.

Észleli, hogy bizonyos állítások ellentmondanak korábban elsajátított tudásának.33 Mi-
közben számtalan új tapasztalat és tanulási lehetőség adódik számára, igyekszik elsza-
kadni korábbi közvetlen környezetétől, családjától.34 Sor kerül az első tudatosodott
konfrontációra a családban és az iskolában megtanult eszményített értékek, másfelől
azon értékek között, amelyeket a fiatal a társadalmi és politikai rend valóságos alapjai-
ként ismer meg. Mindez a vélemények újraelosztásához, az attitűdök, a politikai gon-
dolkodásmód átalakulásához vezethet. A korábban megalapozott nemzeti és csoporttu-
dat is absztraktabb kötődéssé válik, a kialakuló személyiség kezd beilleszkedni szűkebb
csoportokba, politikai irányvonalakba.35
Pap középiskolai tanulmányait, bár személy szerint szakmunkásnak, iparosnak vagy
gépésznek akart menni, a kaposvári Somssich Pál Állami Fiúgimnáziumban kezdte
meg.36 Jóllehet a latint nem szerette, „rendkívüli megrázkódtatások” nem érték, élte
kortárscsoportja mindennapi életét: amikor kezdett divatba jönni a Bocskai-kabát, ő is
kapott, igaz csak konfekciót, levente volt, „és aztán lassan, észrevétlenül közeledtünk
ahhoz az időhöz, nagyon sok mindent hallottunk Németországról, megmondom, érde-
kes módon sok negatívumot” (PAP, 14–20).
Feltételezhetően ekkortól helyeződött kapcsolata új alapokra Horváth Vendi uno-
kabátyjával, a család korábbi szégyenével. Ha a vonatkozó utalásokból megpróbáljuk
rekonstruálni a serdülő Pap nagybátyjával kapcsolatos érzésvilágát, feltételezhetjük,
hogy ő jelentette a világban helyét kereső, kamaszodó ifjúnak azt a társat, akivel egyre
többet lehetett megtapasztalni a felnőttek világából.37 A kialakuló új köteléken keresz-
tül az unokabáty minden bizonnyal hatást gyakorolt Pap formálódó személyiségére, at-
titűdjeire.
Keszthely és a katolikus gimnázium
Pap János a gimnáziumi tanulmányait tehát Kaposváron kezdte meg, azonban 1939-
ben nem várt sorscsapás érte a családot. Házuk lakástűz következtében leégett, értéktár-
gyaik odavesztek. Gyakorlatilag szegénysorba kerültek. Apja ekkor már nyugdíjas volt,
anyja idegrendszerét megviselték a történtek (PAP, 22). Keszthelyre költöztek, Pap a he-
33 PERCHERON: A politikai szocializáció fogalmának története, 70–73; UŐ.: Szocializáció és politikai szocializáció, 15–16.
34 A serdülő olyan pszichoszociális moratóriumot él át, amelyben lehetősége van elszakadni a múltban gyö-
kerező értékeitől, szerepeitől, kapcsolataitól és én-képétől. Lehetősége nyílik arra, hogy aktívan kísérle-
tezzen új értékekkel, szerepekkel, kapcsolatokkal és én-képekkel. Vö. LÁSZLÓ: I. m., 96.
35 A felnőtt identitás felvételének egyfajta beavatási aktusaként szemlélhető az ideológiai elköteleződés
megindulása. (Lásd Uo., 95–96.)

36 A szülők ugyanis azt akarták, hogy fiúk gimnáziumban tanuljon tovább, érettségizzen, és életpályáját va-
lamilyen hivatalhoz kösse. (PAP, 9, 22.)

37 A közös természetjárások során például orvvadászatoknak is részese lehetett. (PAP, 37, 40.)
82
lyi katolikus gimnáziumban folytatta tanulmányait.38 A Balaton-parti város több vonat-

kozásban is jelentős változást jelenthetett a kamaszodó fiú számára. A már megszokott
kaposvári mikrokörnyezetből más miliőbe került, ahol új benyomások érhették.39 Ezen
kívül a család megromlott anyagi helyzete, édesanyja idegkimerülése az otthon addig
megszokott légkörét is megváltoztathatta.
Pap esetében nagyrészt a keszthelyi időszakra esett a serdülőkornak azon szakasza,
amikor a fiatal immár érzékelve a vélemény és attitűdbeli különbségeket, mérlegeli az
addigi szocializációja során tanultakat, személyes tapasztalatai alapján újraértelmez,
szelektál.40 Ennek során, úgy tűnik, a hivatalos politikai kultúra formálódó politikai
személyiségében fokozatosan veszített a befolyásából. A gimnázium hitbuzgó légköre
például inkább gyengítette, mint erősítette vallás iránti fogékonyságát.41
A vallásos atmoszférából fakadó kellemetlenségek ellenére keszthelyi időszakát is szí-
vesen elevenítette fel.42 Saját bevallása szerint itt nyílt ki számára a világ, a jól felszerelt
iskolában filmeket vetítettek, fizikai kísérleteket végezhettek, sokoldalú lehetőség nyílt a
szórakozásra, sportolásra.43 Miközben nyilvánvalóvá vált, hogy vallásosan nem „muzi-
kális”,44 a gimnázium megerősítette természettudományos, műszaki elhivatottságát.
A keszthelyi évek emlékezetes élményét jelentette a találkozás az akkori magyar arisz-
tokrácia javával Festetics György herceg 1941-es temetésén. Pap társaival díszsorfalat állt
a gyászszertartáson. „Mi úgy voltunk, gyerekek, hogy nem tudtuk, hogy sírjunk vagy ne-
vessünk, mert a Horthy gyalog nem mutatott valami marha jól abban a tengerészruhá-
ban. Kicsit komikus figurának nézett ki, már akkor kicsit roggyant is volt, meg egy ten-
gerész gyalog poroszkál, ez egy vicces dolognak látszott. Előtte a testőrök, aztán jött a
magyar arisztokrácia, díszmagyar, öreg aggastyánok, ilyen görbe lábbal, csizmában nyá-
ron, meleg volt, csizma, kacagány, buzogány, ez a szőrcsákó, izzadtak, gebedtek, a nagy-
asszonyok ebben a nagy brokátban. Ez úgy nézett ki, mint valami cirkusz, mikor vonul
be egy városba, elöl mentek a bohócok, utána az elefántok, aztán a szamarak meg a ku-
tyák. Komolyan, bennem ez maradt meg, hogy ez Magyarországnak az ősi talajgyökere,
38 Az egyházi iskola biztosíthatta talán az elszegényedő szülők számára annak lehetőségét, hogy gyermekük
a kívánt színvonalon taníttassák tovább. Lásd DESSEWFFY: I. m., 100.
39 Visszaemlékezésében Pap szemléletesen festette le, mennyire más világot jelentett neki Kaposvár után
Keszthely. (PAP, 23–25.)
40 PERCHERON: Az egyén politikai formálódása, 23.
41 „Ez a szigorúan katolikus nevelés egyáltalán nem smakkolt nekünk, nekem végképp nem, aki egy más lég-
körből, imádkozni kellett reggel, imádkozni kellett délben, mondani az imát, én nem is tudtam ezeket az
imákat elmondani, mert nálunk azért nem volt ez annyira szigorú.” (PAP, 24.) Az egyén ebben az életstádi-
umban érzékenyebb az olyan jelzésekre, amelyek egy csoport tagjaival vagy más csoportokkal való összevetésén
alapulnak, és amelyek alapján önmagát megismerheti, kialakíthatja álláspontját a világ dolgairól. Lásd Robert
C. ZILLER – William F. STONE – Robert M. JACKSON – Natalie J. TERBOVIC: Én-más beállítottság és politikai viselke-
dés = Politikai pszichológia. Szöveggyűjtemény, szerk. LÁNYI Gusztáv, Balassi, Budapest, 1996, 176–177.
42 „Nagyon meleg szeretettel gondolok vissza azokra a tanáraimra […] a Klempa úrra, aki franciatanárom
volt ötödikben, és akivel később Veszprémben, püspök korában találkoztunk, emlékezett rám, és beszél-
gettünk” (PAP, 22).
43 „Itt volt egy csónakkikötője a gimnáziumnak, saját csónakokkal, vitorlással, motorcsónakkal. A vitorla-
vezetői vizsgát letettem, tehát egész nyáron gyakorlatilag ingyen, az iskola sportterületén a vízi sportokat, a
papokkal együtt, tehát így ők jó kapcsolatban voltak a diákokkal.” (PAP, 22–24.)
44 DESSEWFFY: I. m., 100.
83
vagy hogy nevezték, nem tudom, de a fene megette ezt az országot, ne haragudjon, hogy
ilyen kifejezéseket használok, de rendkívül groteszkül hatott az egész.” (PAP, 26.)
Végül keszthelyi tartózkodása alatt szerezte Pap első „meghökkentő” tapasztalatát a
háborúról. Ezt a Jugoszláviát megszálló német katonai egységek átvonulása jelentette.
„És megjelentek a német csapatok […] Számunkra ez megdöbbentő volt. Mi addig mit
láttunk, magyar bakát gyalog láttunk. Hallottunk valamit a Botondokról, az új magyar
technikáról. De akkor láttuk ezeket a nagy német terepjárókat, minden autón, minden
motoron, oldalkocsis BMW motoron, gumiruhába öltözött, acélsisakos, géppisztolyos,
szóval félelmetes benyomást keltettek […].” (PAP, 26.)
Szeged – a Horthy István Vegyipari Középiskola
1941 szeptemberétől Pap János Szegeden, a Horthy István Vegyipari Középiskolában ta-
nult tovább. Ezt megelőzően már egy ideje kereste Keszthelyen az érdeklődési körének in-
kább megfelelő továbbtanulási lehetőségeket, főleg a latintól való végleges megszabadulás
reményében (PAP, 23, 25). Úgy látszik, ekkorra győzedelmeskedett akarata, a szülők is el-
fogadták, hogy fiuk a nemrég induló vegyipari középiskolában, műszaki irányban folytas-
sa tanulmányait. A kiszemelt iskola egyrészt érettségit adott, egyetemi továbbtanulási le-
hetőséggel, másrészt biztos állást, középvezetői karriert ígért.45 Mivel a család anyagi hely-
zete nem tette volna lehetővé a tanulmányok költségeinek viselését, a szülők példamutató
odaadással eladták keszthelyi házukat, és fiukkal együtt átköltöztek Szegedre.46
A Tisza-parti város Keszthely után ismét új szocializációs közeget jelentett, új be-
nyomásokkal és ismerősökkel. Bár a szegedi időszakkal kapcsolatos visszatekintésben is
megjelent az idegen környezetbe való beilleszkedés nehézsége, de csupán mellékes szál-
ként.47 A városban töltött négy év kapcsán sokkal inkább a „gondtalan” fiatalság megha-
tározó élményei bukkantak fel (PAP, 23, 29, 32). Sőt az ifjúkora legszebb éveit felidéző
Pap szemszögéből a ’40-es évek elejének Szegedje – a korábbi Kaposvárral és Keszthely-
lyel szemben – nyílt, osztálykülönbségeket nem ismerő közegként jelent meg.48 Olyan
jellegű emlékek tehát, melyek osztályalapú frusztrációs élményről vagy abból fakadó
szociális indulatról49 tennének tanúbizonyságot, Szeged kapcsán sem kerültek szóba.
45 A szegedi képzésnek a vegyipar kvalifikált munkaerejét kellett biztosítania. Ennek megfelelően egyrészt
iparból átvezényelt mérnökök, másrészt az általános műveltség elmélyítése érdekében gimnáziumi tanárok
vagy a szegedi egyetem tanársegédjei oktatták a hallgatókat. Ahogy Pap megfogalmazta, a leendő magyar
vegyipar középkádereinek nevelték őket (PAP, 30).
46 Pap nyugdíjas apja elment egy közeli gazdaságba dolgozni. A kaposvári ház leégése után a szülők egyet-
len reménye fiuk erőn felüli tanítatása maradhatott. (PAP, 28–29, 32.)
47 Szeged – elmondása szerint – egy egészen új, a Dunántúl után nagyvárosias világot jelentett számára, to-
vábbá megjegyezte, hogy a Tisza-parti város társadalmában dunántúliként idegennek érezhették magukat.
(PAP, 29, 32.)
48 E szerint a szegényebb és tehetősebb diákok egy közösséget alkotva, együtt jártak színházba, táncolni az
Iparos Körbe, fürdeni a Tisza-partra vagy éppen Palicsra. (PAP, 32.)
49 A „szociális indulat” szókapcsolat vonatkozásában lásd PATAKI Ferenc: A Nékosz-legenda, Osiris, Budapest,
2005, 128.
84
A háború
Élete következő, elbeszélése alapján említésre méltó eseményei Déshez kötődtek, ahol
1943 nyarán, szakmai gyakorlaton vett részt a helyi cementgyárban.50 Hamarosan az or-
szág háborús részvétele Pap számára is közvetlenül érzékelhetővé vált, innentől a harci
események alkotják a visszaemlékezés vezérfonalát.51 1944 kora tavaszán előbb a német
megszállást, majd a rendszeressé váló bombázásokat kellett tudomásul venni.52 Időköz-
ben folyt az esetleges bevetésre felkészítő levente-kiképzés, majd hamarosan megjelentek
Erdélyből a front elől menekülők. 1944. szeptember 23-án elesett Arad, ekkortól a szov-
jet csapatok közvetlenül fenyegették Szegedet. Megkezdődött a város kiürítése (PAP, 35).
Papék végzős osztályát is behívták a kiegészítő parancsnokságra, és elindították őket
gyalogmenetben nyugat felé. A következő nap estéjén már Kalocsán voltak. A Horthy-
proklamáció október 15-én, Pakson érte őket. „Azt hittük vége és indulunk haza […] az-
tán ott állt egy német gépágyú, gyorsan visszajöttünk, itt vannak a németek, ne ficánkol-
junk különösebben, aztán estére kiderült, hogy oda az egész, menet tovább.” (PAP, 36.)
Amikor a tovább menekülő csoport Somogyba ért, Pap elkérezkedett az őket vezető tor-
natanártól, azzal, hogy innen már ismeri az utat haza. Kapott egy nyílt parancsot, így
szökve eljutott a kaposvári rokonaihoz. Azonban itt sem maradhatott sokáig, mert decem-
ber elejére a szovjetek megközelítették a várost.53 Abból a megfontolásból kiindulva, hogy
jobb elkerülni az esetleges utcai harcokat, továbbállt és felkereste unokabátyját Marcali-
ban. Az ifjú elgondolása helyes volt, pechjére azonban a front épp Marcali környékén állt
be három-négy hónapra.54 Ezt az időszakot a helyi szőlőhegy présházaiban bujkálva, mel-
lékösvényeken és vadhajtásokon mozogva vészelték át kommunista unokabátyjával.
Több évtized távlatából Pap készségesen beszélt az ekkoriban véghezvitt akciókról,
melyekkel a kritikus időszakban elkerülték a katonaszökevényként való felelősségre vo-
nást, majd megmenekültek a szovjet hadifogság elől. „Mindig mentünk valamerre,
mindig meg kellett győzni a falu végén álló őrséget, hogy most megyünk bevonulni,
most küldtek bennünket ide, most küldtek bennünket oda.” „Aztán a legkülönbözőbb
figurák voltak, volt, amikor a kórházban feküdtünk begipszelve a Vendi is, én is, sem-
mi bajunk nem volt, csak az orvos ismert bennünket, agyongipszelt bennünket, kezem-
lábam begipszelve, hogy el ne vigyenek a németek […].” (PAP, 38.)
50 A tizenhét éves ifjú a munkahelyi közeg megízlelésével szocializációja olyan újabb színterére lépett be,
amely már teljes mértékben a felnőttek világát képviselte. A több vonatkozásban is újszerű, idegen világba
való beilleszkedés minden bizonnyal Pap számára is kihívásokat jelentett. Erre enged következtetni meg-
jegyzése, miszerint a munkások románul, az értelmiség németül, ő pedig egy szál maga magyarul beszélt.
(PAP, 31.)
51 Szocializációjának illetve politikai szocializációjának a Horthy-korszak szokványos hétköznapjaihoz köt-
hető szakasza így tizennyolc éves korára lényegében lezárult.
52 Az oktatás azonban a szokatlan körülmények ellenérre tovább folyt. „Volt, hogy délután a laborasztalból
a bombaszilánkokat kipiszkáltuk és dolgoztunk tovább, a berendezés fele össze volt törve, ott robbantak va-
lami aknák a közelünkben, ez egy ilyen időszak volt.” (PAP, 32–34.)
53 1944. december 2-ra meg is szállták Kaposvárt.
54 „Belekerültünk a front teljes közepébe, de úgy belekerültünk, hogy délután elkezdték lőni a falut
Nagybereg felől, tüzérség meg aknavető, kimentünk a szőlőhegybe, nagy szőlőhegy van, borospincék, vi-
dáman telt, aknák robbantak kívül, belül itták a nova bort, sok német katona volt.” (PAP, 37.)
85
A „felszabadulás”, a harcok megszűnte, bár elvileg a háború végét jelentette, a szovjet

egységek megjelenésével újabb próbatételt vont magával. „Aztán úgy belejöttünk, hogy a
végén az oroszoktól is megszöktünk. Mert a végén jöttünk haza, megvolt a felszabadulás,
Kiskanizsán ért bennünket,55 jövünk hazafelé, és egyik faluvégén […] ott ülnek tíz-tizen-
öten az árokszélén ilyen félig civil, félig katona, csak azt kellett mindig váltogatni, a német
csizmát lehúzni, és valami más csizmát felhúzni […] álljunk meg, de nekünk kell sietni,
nem baj, álljunk meg, pici robot, kell segíteni. Aztán a Vendi tudott velük beszélni szlá-
vul, a bizalmukba férkőzni, nagyjából megértették egymást. Mi lesz a robot? Marhákat kell
hajtani. Jó. Aztán egyszer csak mondták, hogy davaj, még egy falu, még egy falu, estére vol-
tunk százötvenen. Akkor már betereltek bennünket egy ilyen iskolaépületbe. Azt mondja
a Vendi bátyám, te, alighanem mi leszünk a marhák, akiket itt hajtani fognak. Az éjjel meg
kell lépni, mert máskülönben az isten sem szabadít ki bennünket, ha tovább visznek min-
ket. […] Még volt ott Marcaliból egy ember, kiszúrtuk, hogy az iskola a sarkon volt, és hát-
rafelé a tanítólakás volt, és a spájzablakból kinéztünk, ott nem volt őrség. Mondjuk az is-
merősnek, jöjjön, meglépünk. Elkezd sipákolni, nem, agyonlövik, meghal […] Mi más-
nap reggelre otthon voltunk, az öreg három év múlva jött haza […] Éjjel aztán többet ki
nem mentünk az országútra, toronyiránt, erdőn-mezőn keresztül elkerültük az ország-
utat. Harmadnap már szedtük össze nyilasokat meg a csendőröket Marcaliban, már rend-
őrök voltunk. Így változott a helyzettel a pozíció.” (PAP, 38–39.)
Azt, hogy Papék a szovjetek elől való megmenekülést személyes narratívájukban utó-
lag egyfajta felszabadulássá értelmezhették át, merészségüknek és nem utolsósorban sze-
rencséjüknek köszönhették. Pap emlékeiben tehát a háború történései döntően él-
ményszámba menő kalandokként, unokabátyjával végrehajtott ifjúkori csínytevésekként
jelentek meg. Bár tizenkilenc éves fejjel minden bizonnyal tisztában volt az események
súlyával,56 reflexiói nélkülözik az erőszak – halottak, vér, brutalitás – traumatikus meg-
tapasztalására vonatkozó tanújeleket.57
A felnőttkor küszöbén
Miközben élete majd egy évig rendhagyóan zajlott, szocializációjának – a politikai iden-
titás kialakulása szempontjából is – fontos szakaszába lépett.58 A rokonával eltöltött há-
rom-négy hónap – e meghatározó időszakban – tovább erősíthette Papban az unokabáty
55 Nagykanizsa városrésze. Ide 1945. április 1-jén vonultak be a szovjet csapatok.
56 Erről árulkodik többek között a hazatérése körülményeire vonatkozó megjegyzése: „Azt sem tudtam,
hogy melyik lábamra álljak, örültem, hogy nem lukasztották ki a bőrömet, és élve megúsztam az egész vir-
csaftot.” (PAP, 43.)
57 Lehetséges, hogy azon szerencsések közé tartozott, akiket valóban elkerültek a háború igazi borzalmai,
de az is elképzelhető, hogy ő is, mint sok kortársa, a mindennapi élet szabályait felrúgó eseményeket egy-
szerűen a „szürrealitás világába” utalta. Lásd DESSEWFFY: I. m., 112–117.
58 Ezen életperiódusban fokozottan jellemző a korábbi ismeretanyag transzformálása, újraértelmezése. Az
egyén identitáskeresése közben fogékonyabbá válik környezete visszajelzéseire, útmutatására. Lásd MUXEL:
I. m., 100, 115, 118; DESSEWFFY: I. m., 23–24.
86
iránt érzett bizalmat. Végül is jórészt az ő helyismeretének, élettapasztalatának köszön-

hette, hogy a háborús eseményeket sértetlenül átvészelte. Sőt végső megmenekülésük
harmadnapján már az átalakuló helyi hatalom képviselői közé tartoztak.59
Ez a szituáció minden bizonnyal mélyreható élményt jelentett. Az addig elsajátított
társadalmi, politikai tudás hasznavehetetlenné vált. A család által egykor lesajnált ro-
konból egyik pillanatról a másikra a „jó oldalon” álló autoritás lett, ez önmagában iga-
zolhatta kommunista kötődésének és elveinek helyénvalóságát. Pap ekkor közvetlenül
érzékelhette az új társadalmi-politikai helyzet elérkezését, ami elősegíthette korábbi is-
meretei átértékelését, felülvizsgálatát.60 Azonban mégsem ekkor és nem is kizárólag
ezen élményei okán lett párttag, majd hithű kommunista.
A körülbelül egy éve tartó háborús eseménysorozat lezárultával visszatért Szegedre,
hogy visszakanyarodjon életének a front elől menekülés miatt megszakadt periódusá-
hoz. 1945 májusában már ismét a vegyipari középiskola óráit látogatta, majd június
végén leérettségizett. Korábban elgondolt életprogramját követve haladt tehát tovább.
Fő célkitűzése 1945 nyarán az volt, hogy sikeresen elhelyezkedjen kitanult szakmájá-
ban. Két lehetőség adódott számára. Technikusokat kerestek Ausztráliába, azonban
mivel nem akart otthonától messzire kerülni, inkább az Egyesült Izzót választotta (PAP,
40–42).
1945-ben, közel húszéves korára élete és szocializációja első szakasza befejeződésé-
hez közeledett. A folytatás a munka és a felnőttek világába lépve várt rá. Időközben
azonban egy korszak is véget ért. Pap János életének első, 1945 őszéig terjedő szakaszá-
ban is fel lehet fedezni tehát olyan momentumokat, impulzusokat, melyek utólag a
kommunista mozgalomhoz való csatlakozása magyarázataként szolgálhatnak. Azonban
véleményünk szerint nem a Horthy-korszakban átéltek jelentették későbbi elhatározá-
sának döntő indítékait. A felidézett emlékek azt bizonyítják, hogy Pap sem úgy élte meg
az időszakot, ahogy azt a későbbiekben a kommunista ideológia interpretálta. Életének
a baloldali affinitás felé mutató mozzanatai inkább csak a későbbiekben értékelődtek
fel, amikor visszatekintve kommunistává válása indokait kereste. Öngyilkosságba tor-
kolló életútja döntő eseményei, fordulatai – kezdve a pártba történő belépésével –
1945-öt követően következtek be.
59 Így fokozottan azonosulhatott a rokon által képviselt mindennapi állásfoglalásokkal, politikai nézetek-
kel. Vö. LÁSZLÓ: I. m., 96–97.
60 Az elsődleges szocializáció lezárultát követően a másodlagos szocializáció során a korábban megtanulta-
kat aktualizáljuk, az új kihívásokhoz illetve elvárásokhoz igazítjuk. Ennek az újraértelmezésnek az intenzi-
tása függ attól is, hogy az új szerep és társadalmi közege milyen mértékben különbözik a korábbiaktól.
DESSEWFFY: I. m., 104.
87
Kommentár • 2010|2 – Honi figyelő
Pesti Sándor
A POLGÁRI KORMÁNYZÁS ÉVEI ELÉ
Eljött a pillanat, amire a polgári oldal – és kitüntetetten értelmiségi hátországa – 8 éve

várt: a Fidesz nagyon erős legitimációval, alkotmányozó többséggel, egyedül alakíthat
kormányt, programja megvalósításában nem köti semmilyen koalíciós kényszer.
Ne firtassuk most, hogy a választási sikerben mekkora része van a Fidesz politizálá-
sának, illetve a kormányon lévők gyenge teljesítményének, a Gyurcsány-korszaknak, az
egykori miniszterelnök személyiségének, a kormányzati működés szétzilálásának, a sok
hazugságnak, trükközésnek, az őszödi beszédnek, az ország külföld előtti hitelvesztésé-
nek, az egymást követő megszorító csomagoknak, a koalíció felbomlásának, a rengeteg
korrupciós botránynak, a világgazdasági válságnak stb. Egyébként is úgy gondolom,
hogy ezeket a tényezőket lehetetlen egzakt módon szétszálazni, érdemes őket dialektikus
egységben szemlélni.
Mindenesetre azt tényként leszögezhetjük, hogy sikerre vezetett a kérlelhetetlen,
mindent tagadó, rendkívül leegyszerűsített és kataton módon ismételt kommunikációs
elemekre építő, populista elemekkel átszőtt, és a jövőről igen kevés konkrétumot eláru-
ló orbáni politika. Ennek ellenére továbbra is úgy gondolom, hogy ez a fajta politizálás
nem tett jót a magyar (és azon belül a polgári) politikai kultúrának, politikai gondol-
kodásnak, politikai kommunikációnak. Csak remélni tudom, hogy mindezzel Orbán
Viktor és a Fidesz más vezetői is tisztában vannak, és a stratégiai cél elérése, a magyar
posztkommunista baloldal térdre kényszerítése után mindent megtesznek ennek kijaví-
tása, hosszabb távú orvoslása érdekében.
A továbbiakban azt fejtem ki, hogy az egyes területeken miket tartok az új kormány
előtt tornyosuló legfontosabb teendőknek.
Az ellenzékhez fűződő viszony
Az nyilvánvaló, hogy a Fidesz (legalább) 4 éven keresztül az MSZP és a Jobbik kettős szo-
rításában kénytelen kormányozni. Megkönnyíti azonban a dolgát, hogy ennek a két, egy-
mástól nagyon távol álló politikai erőnek még egyes, ad hoc ügyekben is rendkívül nehéz
lesz együttműködnie (azzal együtt is, hogy a parlamentbe bekerülve a Jobbik valamilyen
szintű domesztikálódása valószínűsíthető). Úgy vélem, az ország számára jóval több pozi-
tívummal, mint negatívummal jár az SZDSZ és az MDF kiesése a parlamentből, és várha-
tó eltűnése a magyar politikából (még akkor is, ha előbbi párt programjának egyes elemei
az MSZP-ben és az LMP-ben, mentalitása pedig a Jobbikban él tovább).
A Fidesznek a két nagyobb ellenzéki párthoz való viszonyulását illetően nyilván sok
függ ezen pártok jövőbeli szerepfelfogásától. Az események dinamikájából következtet-
88
Pesti Sándor: A polgári kormányzás évei elé
ve az valószínűsíthető, hogy a padlóra került MSZP jó ideig el lesz foglalva belső válsá-
gával, hatalmi harcaival, sebei nyalogatásával és a kibontakozás útjának megtalálásával (a
lengyel baloldal is ezt teszi már hosszú évek óta). Az erős középpártként parlamentbe
kerülő Jobbik pedig vélhetően vérszemet kapva a Fidesz minden konstruktivitást mel-
lőző, ádáz ellenzéke lesz, 4 év múlva már valóban reális célnak gondolva a választások
megnyerését.
Ezen várható fejlemények tükrében pedig a következő ciklusban a magyar politikát a
legutóbbi időkig leginkább meghatározó politikai törésvonal, a kommunizmus–anti-
kommunizmus törésvonal szerepe jelentősen háttérbe szorul, az igazi ellentétek egé-
szen más problémák mentén fognak megjelenni. Ami persze nem feltétlenül jelenti azt,
hogy ezen viták kevésbé lesznek hevesek, és azt sem, hogy nincs semmi közük az 1990
előtti időszakhoz.
Mindenesetre a Jobbik további erősödésének leghatékonyabb akadálya, ha a Fidesz jól
és tisztességesen kormányoz. (Ebből a szempontból is előnyös egyébként az SZDSZ-nek
mint a Jobbik-politika egyik motiváló erejének eltűnése.) Történelmi tapasztalat ugyan-
is, hogy a magyar népre tartósan nem jellemző a radikalizmusra, szélsőségekre való haj-
lam. Várható továbbá, hogy hamarosan a Jobbikon belül is megjelennek a – minden szél-
sőséges-radikális pártot előbb-utóbb elérő – hatalmi harcok, a „forradalom felfalja
gyermekeit”. Egy esetleges újabb, még mélyebb világgazdasági válságot leszámítva a leg-
nagyobb kockázati tényezőt e téren (is) a romaprobléma további eszkalálódása jelenti.
A közélet megtisztítása, a korrupció elleni küzdelem
Ezen a területen az első lépés nyilvánvalóan az kell legyen, hogy a Fidesz beváltja ígére-
teit, és – szigorúan jogállami keretek között – mindent megtesz az elmúlt évek korrup-
ciógyanús ügyeinek felgöngyölítése és a bűnösök igazságszolgáltatás kezére juttatása ér-
dekében.
Ennél is sokkal fontosabb azonban, hogy radikálisan szakítson elődei gyakorlatával.
A kormányzati és pártvezetés éberen őrködjön a különböző pozíciókat betöltő funkci-
onáriusok erkölcsi tisztaságán, vaskézzel törjön le minden tudomására jutott korrupci-
ós kísérletet és toroljon meg minden már megvalósított korrupciót. Függetlenül attól,
hogy az milyen szinten történik és kiket érint. Biztató lehet ebből a szempontból a kép-
viselőjelöltek alapos meghallgatása, remélhetően így az erkölcsileg alkalmatlan elemeket
is sikerült kiszűrni (aggályos viszont, és egyben mutatja a mai politika szűk merítési bá-
zisát, hogy a püspökladányi körzetben a botrányos parlamenti bekiabálásáról elhíresült
polgármesternél nem sikerült alkalmasabb jelöltet találni).
Arra pedig gondolni sem merek, hogy a Fidesz folytatja az eddigi kormányok – nyílt
titokként kezelt – gyakorlatát a közpénzek pártpénzekké konvertálását illetően. Ahhoz,
hogy még a gyanú árnyéka se vetülhessen a pártra, mindenképpen végre kell hajtani né-
hány fontos jogszabály-módosítást. Mindenekelőtt rendezni kell végre a pártfinanszí-
rozás kérdését, sokkal átláthatóbbá, ellenőrizhetőbbé téve azt, különösen kampányok
89
idején. Ehhez jó alapot ad a Transparency International és a Freedom House által el-

készített koncepció, sajnálatos, hogy a Fidesz ezt nem támogatta. Mindenesetre a két-
harmados többség birtokában ma már akadály nélkül beépíthetők a törvénybe a párt ja-
vaslatai: a kereskedelmi médiumokban való hirdetés és a közérdekű tájékoztatás álarcá-
ba bújtatott kormánypropaganda megtiltása.
Legalább ilyen fontos az egyébként az évek során gyakran módosított közbeszerzési
törvény és csődtörvény laikus számára is nyilvánvaló kiskapuinak a becsukása, melyekről
nehezen képzelhető el, hogy csupán a kormányzati tisztviselők és az országgyűlési kép-
viselők dilettantizmusának a következményei.
A bérekre rakódó közterhek elkerülhetetlen csökkentése mellett folytatni, sőt fokoz-
ni kell az utóbbi évek – bizonyos részsikereket is felmutató – törekvéseit a gazdaság ki-
fehérítése érdekében. Az eddigi eszközök mellett (az APEH és a többi illetékes hatóság
megerősítése, vagyonosodási vizsgálatok, összehangolt ellenőrzési akciók, adókat, járu-
lékokat érintő jogszabályváltozások) fontos lenne mindent megtenni az offshore cége-
ken keresztül – legálisan és illegálisan – a hazai adózás alól kivont jövedelmek minima-
lizálására. Tisztában vagyok vele, hogy az offshore-probléma generális rendezése csak
átfogó nemzetközi szabályozás keretében lehetséges (ami minimum G20 szintet jelent),
de a legtöbb hazai szakértő szerint a magyar kormány és parlament sem merítette még
ki az összes rendelkezésére álló eszközt.
Meg lehetne fontolni továbbá egy, általam a Burger Kingben látott gyakorlat tör-
vénybe iktatását: ha bármely áru vagy szolgáltatás igénybevétele esetén a vásárló nem kap
számlát, ne legyen köteles azt kifizetni. Esetleg kötelezni is lehetne arra az elárusító he-
lyeket, vendéglátó-ipari egységeket és egyéb szolgáltató intézményeket, hogy ezt a törvé-
nyi helyet nyilvánosan függesszék ki.
Természetesen illúzió Magyarországon – akár hosszú távon is – a gazdaság teljes ki-
fehérítését várni, következetes, határozott kormányzati politikával azonban itt valóban
százmilliárdos nagyságrendű bevételnövekedést lehet elérni (ezzel párhuzamosan per-
sze nem kevés kisvállalkozás tönkremenésével is számolni kell).
Részben szintén a közélet tisztaságát, részben a társadalmi igazságosságot szolgálja az
állami, önkormányzati intézmények, cégek vezetői juttatásainak, menedzserszerződése-
inek nyilvánossága, és az e téren tanúsított önmérséklet.
Gazdaság
A magyar gazdaság legfontosabb problémái, sőt az azokra adott stratégiai válaszok jelen-
tős részének tekintetében elég nagyfokú konszenzus van a szakértők és a meghatározó
politikai erők között. Ezek közé tartozik a szigorú, következetes és hiteles költségvetési
gazdálkodás, amely hosszabb távon az adósság után fizetendő kamatterhek jelentős
csökkenéséhez is elvezet; a gazdaság fellendítése érdekében a bérekre rakódó közterhek
további jelentős csökkentése; a foglalkoztatás radikális növelése, új munkahelyek te-
remtése, a segélyezéssel szemben aktív munkaerő-piaci eszközök alkalmazása, valamint
90
az inaktívvá válás lehetőségeinek további szigorítása által; a gazdasági fejlettség területi

és strukturális egyenlőtlenségeinek csökkentése, utóbbival kapcsolatban a kis- és közép-
vállalkozások fokozott támogatása, akár a multik rovására is (itt azonban fontos az ár-
nyalt megközelítés, az általános multiellenesség kerülése, az egyes projektek számára
adott támogatásokat, kedvezményeket egyenként és igen alaposan, minden szempontot
mérlegelve kell megítélni); a kutatás-fejlesztésre szánt direkt és indirekt ösztönzők je-
lentős emelésével annak elősegítése, hogy hazánkban nőjön a magas hozzáadott értéket
előállító, kvalifikált munkaerőt igénybevevő termelés.
Több jobboldali barátom e téren hangoztatott aggályaival szemben én üdvözlöm azt a
tényt, hogy a magyar jobboldalnak olyan vezére van, aki – a piacgazdaság, a kapitalizmus
melletti többszöri egyértelmű kiállása mellett – nem kritikátlanul piacpárti (de nem is
etatista), és minden, ellenzékben hangoztatott populista frázissal együtt, őszintén szívén
viseli a nehéz anyagi körülmények között élő néptömegek (ha úgy tetszik, a plebejusok)
sorsát, attól sem riadván vissza, hogy olykor a tőke természetében rejlő profitmaximali-
záló törekvéseit állami-kormányzati eszközökkel zabolázza meg. Egy politikus szájából –
különösen az elmúlt évek világgazdasági jelenségei után – nem tartom demagógiának azt
sem, hogy különbséget tesz a termelő és a spekulatív tőke között (még ha ez a distinkció
kétségtelenül rosszemlékű reminiszcenciákat is ébreszthet egyesekben).
Ehhez képest meglepő volt az a heves ellenállás, amit a Fidesz az értékalapú ingat-
lanadóval szemben tanúsított – mégpedig nem csupán annak a parlament által elfo-
gadott változatával, hanem magával az elvvel is. Ez ugyan vélhetően nemcsak a konk-
rét kérdésnek szólt, hanem beleilleszkedett a párt mindent – és különösen minden-
fajta adóemelést – tagadó általános stratégiájába, ezek után azonban – belátható időn
belül legalábbis – komoly hitelvesztés nélkül lehetetlen bevezetni. Amiért nagy kár,
hiszen ez egy olyan adónem lett volna, amely úgy szolgálja a társadalmi igazságosságot
és a közteherviselés érvényesítését, hogy közben nincs teljesítmény-visszatartó hatá-
sa. Ráadásul a költségvetésnek jelenlegi állapotában az a néhány tízmilliárd is nagyon
jól jött volna.
Humánszféra
A magyar társadalom előtt álló legsúlyosabb probléma kétségkívül a lakosság immáron

1980 óta tartó folyamatos fogyása, a kevés születendő gyermek. Ez középtávon a népes-
ség elöregedéséhez, az aktívak–inaktívak már jelenleg is igen kedvezőtlen arányának
végzetes megbillenéséhez (esetleg többszázezer fős idegen munkaerő betelepítésének
szükségességéhez) vezethet, hosszú távon pedig a nemzet fennmaradását veszélyezteti.
A népesség csökkenése és elöregedése ugyan a civilizációs fejlődés elkerülhetetlen
velejárójának tűnik, és fő oka épp a jóléti társadalmak kialakulása, mégsem nevezhető
paradoxonnak az az állítás, hogy ezen folyamat korlátozásának legfőbb eszközei ma már
éppen hogy a gyermekek megszületéséhez és felneveléséhez nyújtott különböző anyagi
ösztönzők. Mégpedig elsősorban az aktív, dolgozni akaró, gyermekeit iskolába járató
91
családok számára. Emellett nagyon fontos a probléma súlyának tudatosítása, a pozitív

példák felmutatása a társadalom számára a politika, a média és a véleményformáló eli-
tek részéről.
A polgári kormányzással véget ér az elmúlt évek öncélú, aufklerista módon végrehaj-
tott, legtöbbször mindenféle koherenciát, átgondoltságot nélkülöző, gyakran több kárt,
mint hasznot hajtó, máskor pedig csupán a retorika szintjén megnyilvánuló reformja-
inak időszaka. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a legtöbb területen ne lenne
szükség jelentős változtatásokra.
Az egészségügyben talán a legfontosabb teendő az ott dolgozók vészesen csökkenő
létszámának stabilizálása, az orvosok, ápolók nagyobb megbecsülése, ezáltal elvándorlá-
suk korlátozása és utánpótlásuk garantálása. Valószínűleg nem takarítható meg a fekvő-
beteg-ellátás racionalizálása sem. Kevesebb, de jobban felszerelt kórházra van szükség,
párhuzamosan a betegutak jelenlegi kaotikus rendszerének rendbetételével és a mentő-
szolgálat korszerűsítésével. Nagyon fontos továbbá a prevencióra, egészségmegőrzésre
fordított energia és pénz növelése, akár anyagi ösztönző eszközök igénybevételével is
(például a szűrővizsgálatokon való rendszeres részvétel esetén járulékfizetési kedvez-
mény). Bármilyen nehéz helyzetben van az ország, az egészségügyből minden további
forráskivonás a szó szoros értelmében életveszélyes.
A közoktatás területén a legfontosabb teendő a Magyar Bálint minisztersége ide-
jén bevezetett, komoly károkat okozó doktriner liberális intézkedések visszavonása,
amit a Fidesz oktatáspolitikusai már megígértek. Rendezni kell továbbá a jelenleg szá-
mos ellentmondással, igazságtalansággal terhelt érettségi-felvételi rendszer körüli
problémákat.
A felsőoktatásban – személyes tapasztalataim és meggyőződésem szerint – már évek
óta túlképzés folyik. Részben a piac sem tud felszívni ennyi diplomást (persze ez nem
minden szakra igaz), részben pedig egy társadalomban egész egyszerűen nincs ennyi
diplomára alkalmas ember – legalábbis ha nem akarjuk teljesen devalválni a felsőokta-
tási diploma fogalmát és értékét. Elsősorban az arra valóban méltó, magas színvonalú
oktatást és kutatást folytató egyetemeket kell támogatni, és a jelenleg is számos, nem
egyszer megdöbbentő – az anyagi és a humán infrastruktúra területén egyaránt tetten
érhető – hiányossággal küzdő, a jogszabályokat sorozatosan megszegő, megkerülő intéz-
mények egy részét meg kell szüntetni. (E téren egyébként a kormány mellett igen nagy
a Magyar Akkreditációs Bizottság felelőssége.) Ettől persze még üdvözlendő törekvés a
minél nagyobb számú külföldi hallgató hazánkba csábítása. Komoly revízióra szorul a
bolognai rendszer hazai meghonosítása is.
A hallgatói önfinanszírozás valamilyen formájának általánossá tételére az elmúlt
években a Fidesz által képviselt egyértelmű elutasítás miatt kevés az esély, pedig e mel-
lett komoly elvi és gyakorlati érvek is felhozhatók.
A Fidesz prominensei régóta hangoztatják, hogy mindennek az alfája és ómegája a
foglalkoztatottak létszámának növelése, új munkahelyek teremtése, és a segélyezés továb-
bi visszaszorításával párhuzamosan az aktivitásra ösztönző munkaerő-piaci eszközök al-
kalmazása. Ez a gazdaság fellendítése mellett segítené egy erős magyar középosztály meg-
92
teremtését, amely ösztönzőleg hatna a szegény néprétegek felemelkedésére is („polgárok

és plebejusok szövetsége”). Ehhez kapcsolódik a vidéki gazdatársadalom megerősítése, és
egyáltalán a vidéki Magyarország, a falu fellendítése, vagy legalább további hanyatlásának
megállítása. Ismerve a leendő miniszterelnök ez iránti mély elköteleződését, nincs két-
ségem afelől, hogy ennek érdekében az új kormány mindent el fog követni.
Szinte minden alrendszert érint a – népességfogyás mellett – a magyar társadalom
előtt tornyosuló legsúlyosabb probléma, a romaprobléma. A kérdés teljeskörű, min-
denki számára megnyugtató megoldásával kapcsolatban magam meglehetősen szkepti-
kus vagyok, amit alátámasztanak a jelentős kulturális különbségek és a demográfiai tren-
dek. Azonban a probléma elfogadható szinten történő kezeléséhez is a jelenleginél ösz-
szehasonlíthatatlanul nagyobb energiára, odafigyelésre és pénzre van szükség.
A fő kitörési pontokat illetően ma már konszenzus van a szakemberek és a politikai
erők körében: a minél korábban elkezdett, közösségben történő nevelés-oktatás, illet-
ve a munkaerőpiacra történő bekerülés és bentmaradás elősegítése. Ezen célok elérésé-
nek konkrét módjairól, eszközeiről, technikáiról persze komoly viták zajlanak, a prob-
lémához való közelítést, a lényeget illetően azonban itt is kirajzolódik a józan többség
álláspontja (a kisebbséget e téren a doktriner liberálisok és a szélsőjobb alkotják). Újra
és újra hangsúlyozni kell, hogy a többség meghatározó felelőssége mellett megkerülhe-
tetlen ezen a területen a roma kisebbség – és különösen a ma még rendkívül vékony ro-
ma értelmiség – felelőssége.
Az új kormánytól várható – és a polgári oldal el is várja – a kultúra nemzeti jellegé-
nek erősítése, a népi kultúra fokozott támogatása, a nemzeti identitás erősítése, és a ke-
resztény értékrend – a kultúra szűken értelmezett területén túlmutató – képviselete,
preferálása. Vigyázni kell azonban ezek túlzott, felülről jövő erőltetésével, a társadalom
torkán való erőszakos lenyomásával. Úgy látom azonban, ilyen veszély nem áll fenn, a
Fidesz tanult az 1998–2002 között e téren elkövetett hibákból és az azóta eltelt időszak
tapasztalataiból.
Itt térek ki arra, hogy korunkban a nemzeti identitás és a nemzeti összetartozás
megerősítésében kiemelkedő szerepe van a sportnak, azon belül is a csapatsportok-
nak, és mindenekelőtt a legnépszerűbb labdarúgásnak. Számos európai és Európán
kívüli példát lehetne hozni ennek alátámasztására (a legismertebb és legnagyobb
visszhangot kiváltó talán a német). Tudomásul kell venni, hogy napjainkban a balol-
dali gondolkodású emberek és általában az ún. egyszerű emberek nemzeti érzéseit a
sportsikerek sokkal inkább képesek előhívni, mint a nemzeti múlt bármily nagyszerű
tradíciói, szimbólumai. Az egészséges életmódra nevelésen túl ezért is van nagy je-
lentősége a sportra áldozott pénznek és energiának, mind az állam, mind a piaci sze-
replők részéről.
Kül- és nemzetpolitika
Az elmúlt 8 év egyik legsúlyosabb öröksége az ország rendkívüli hitelvesztése, tekinté-

lyének jelentős csorbulása a külföld előtt. Ennek mielőbbi helyreállítása a magyar kül-
93
politika legfontosabb stratégiai feladata – természetesen ennek párosulnia kell általában

is a jó és hatékony kormányzással, a stabil belpolitikával, a hiteles gazdaságpolitikával.
Megfelelő garancia lehet erre a leendő külügyminiszter, Martonyi János személye. Ki-
nevezése előtt adott interjúiban már világosan felvázolta a következő kormány külpoli-
tikájának stratégiai alapvetéseit, legfontosabb irányait: a transzatlanti kapcsolatok to-
vábbi erősítése; a közép-európai együttműködés elmélyítése, külön is a Gyurcsány-
korszak alatt megromlott magyar–lengyel viszony stratégiai partnerséggé fejlesztése; a
Nyugat-Balkán stabilizálódásának és Európai Unióba integrálásának elősegítése; első-
sorban külgazdasági okokból a kelet-ázsiai térségre történő fokozott odafigyelés; az egy-
re javuló magyar–szerb és magyar–román viszonyban rejlő lehetőségek maximális kiak-
názása, felhasználva Orbán Viktor jó személyes viszonyát ezen országok elnökeivel; a
szlovák–magyar viszony normalizálása, vagy ha ez nem lehetséges, akkor az ezért viselt
szlovák felelősség Európa számára történő tudatosítása, és a szlovák politika elszigetelé-
se a kisantant többi államától.
Külön örvendetes, hogy a Fidesz vezetői az elmúlt években tapasztaltakhoz képest az
utóbbi időben jóval pragmatikusabb, felelősebb Oroszország-politikát folytatnak. Eh-
hez illeszkedik a gázforrások diverzifikációja kapcsán képviselt gyakorlatiasabb állás-
pontjuk is. Bármilyen szomorú, tudomásul kell venni, hogy egységes uniós energiapo-
litika csak szavakban létezik, egyébként a legtöbb ország külön utakon jár, és egyezik meg
például Oroszországgal.
Ezen külpolitikai célok elérését segítheti, hogy Orbán Viktor az elmúlt évek során
komoly tekintélyt vívott ki magának az Európai Néppártban, és ha a választásokat köve-
tően a nyugat-európai sajtóban jelentek is meg a Fidesszel szemben barátságtalan vagy
a nagyarányú győzelem veszélyeire figyelmeztető írások, az mindenképpen biztató, hogy
a pénzügyi-befektetői körök pozitívan fogadták a választások eredményeit. Az ország
külső tekintélye, az országimázs szempontjából is jelentős kockázati tényezőt jelent
azonban a Jobbik várható politizálása, ez komoly kihívás elé állítja a kormányt.
A sikertelen népszavazást követően taktikai, szavazatmaximalizáló okokból a Fidesz
sem tematizálta különösebben a magyarságpolitika, a határon túli magyarság ügyének
kérdését. Ennek ellenére nincsenek kétségeim afelől, hogy a következő polgári kor-
mány is identitása egyik fő alapjának tekinti ezt a kérdést. Ez is egyike azon területek-
nek, ahol szinte teljes újjáépítésre van szükség. A Gyurcsány-korszakban megszűnt az
intézményesített magyar–magyar párbeszéd, a miniszterelnök és a kormánytagok a
népszavazást követően gyakorlatilag beszüntették a határon túli magyarság körében
tett látogatásaikat, nem álltak ki autonómiatörekvéseikért (sőt az SZDSZ az autonó-
mia szükségességét is tagadta), évről évre csökkentették a számukra juttatott költség-
vetési támogatást, és a legtöbb határon túli magyar politikussal is megromlott a kor-
mány viszonya.
Ami az egyes magyar közösségeket illeti, a jövőt illetően egészen biztató a helyzet Ro-
mániában és Szerbiában, az új ukrán vezetés első megnyilvánulásai és intézkedései is
pozitívak. Nagyon nehéz lesz viszont eredményeket elérni a júniusi választásokon vár-
hatóan győztes és újra kormányt alakító Robert Ficónál. A választásokat követően már
94
egy egypárti Smer-kormányzás is komoly előrelépés lenne, igazán kedvező fordulatot

azonban az MKP kormányba való beemelése jelentene.
Szintén bizakodásra ad okot, hogy a legtöbb jelenlegi határon túli magyar vezetővel
a Fidesz vezérkara jó személyes kapcsolatokat ápol. A zavaros múltú UMDSZ-vezér Gaj-
dos Istvánon kívül ebből a szempontból Erdély számít némileg kivételnek. A múltban
történtek ismeretében magam is kíváncsi vagyok, miként alakul a kormány kapcsolata a
Markó-féle RMDSZ-es vezetéssel. Mindenesetre sokat segítene, ha az erdélyi polgári
oldal találna végre egy minden szempontból alkalmas, hiteles vezetőt.
A kétharmad lehetősége
Azok közé tartozom, akik szerint a Fidesz Európában is párját ritkító kétharmados par-
lamenti többsége sokkal inkább lehetőségeket, semmint veszélyeket hordoz magában.
Tegyük mindjárt hozzá, hogy a magyar jogrendszerben szereplő, jelentős számú kéthar-
mados többséget igénylő törvény kuriózumnak számít Európában. A kontinens legtöbb
országában az alkotmányozást leszámítva l fős többséggel is ugyanolyan kompetenciák
járnak, mint kétharmadossal. (A helyzet abszurditására mutatott rá az első választási
forduló szavazási botránya is: Magyarországon még azt is kétharmados törvény szabá-
lyozza, hogy egy szavazókörben hány jegyzőkönyvvezető lehet jelen.)
Több okból is az valószínűsíthető, hogy a Fidesz nem fog visszaélni a birtokában lé-
vő kétharmaddal. Ezt egyrészt árgus szemekkel figyeli a külföld, másrészt hatalmas bel-
politikai viharoknak tenné ki magát általa, ami nemcsak az országnak, de magának a
pártnak is ártana. Harmadrészt pedig semmi jel nem utal erre, a Fidesz elnöke több al-
kalommal is azt nyilatkozta, hogy nem célja a fennálló közjogi struktúra jelentősebb át-
alakítása.
Néhány területen azonban nemcsak lehetséges, hanem nézetem szerint kifejezetten
szükséges is élni a kétharmaddal. Ezek közé tartozik a pártfinanszírozás kérdésének már
említett rendezésén túl az önkormányzati rendszer reformja és racionalizálása; a hatá-
ron túli magyarok számára biztosított, áttelepülés nélkül megszerezhető magyar állam-
polgárság; a médiatörvény módosítása (mindenekelőtt a kereskedelmi médiumok szel-
lemi környezetszennyező tevékenységének korlátok közé szorítása, és a közszolgálatiság
fogalmának pontosabb meghatározása); az egyházalapítás szigorítása; a parlament kar-
csúsítása, a parlamenti működés hatékonyabbá, szakszerűbbé tétele.
Ez utóbbihoz hozzáfűzném, hogy reményeim szerint a kisebb parlament nem jelent
egyszersmind olcsóbb parlamentet is. Magam a klasszikus parlamentarizmus eszményé-
nek és intézményrendszerének híveként a parlament intézményének ma is meghatáro-
zó, érdemi szerepet szánok egy parlamentáris politikai rendszerben. Mégpedig nem
csupán annak ellenőrző-kontrolláló, a politikai vita, az alternatívaállítás lehetőségét
megteremtő, valamint szocializációs-rekrutációs funkcióját illetően, hanem a döntés-
hozatal, a jogalkotás területén is. Úgy vélem, egy demokratikusan legitimált (és ebből a
szempontból a választójogi rendszer jellege indifferens), megfelelő szakértői appará-
95
tussal ellátott, hatékonyan működő parlament a legmegfelelőbb fórum a nemzet sorsát

meghatározó legfontosabb döntések meghozatalára.
Ez az álláspont egyszerre jelenti a parlamenti szuverenitás megerősítését (de legalább
megőrzését) a közvetlen demokrácia intézményeivel, valamint az egyéb közhatalmi
aktorokkal (kormány, Alkotmánybíróság, ombudsmanok, Költségvetési Tanács stb.)
szemben. Ez természetesen nem zárja ki fontos kérdésekben a frakciófegyelem szigorú
és következetes érvényesítését. Tény, hogy a jelenlegi trendek nem ebbe az irányba mu-
tatnak. Ehhez kapcsolódóan örömmel venném, ha Orbán Viktor szakítana az elmúlt
években folytatott gyakorlatával, és fontos beszédeinek nagy részét ismét a parlament-
ben mondaná el. Fontos lenne továbbá a heti plenáris ülésezés és az évenkénti költség-
vetési vita fenntartása, valamint a szakbizottságok összetételénél az ellenzék irányában
tanúsított nagyvonalúság (akár minden bizottságban garantálni lehetne számukra a mó-
dosító indítványokról történő szavazáshoz szükséges egyharmadot).
Végezetül, hasznosnak tartanám a polgármesteri és a képviselői tisztség összeférhe-
tetlenségének kimondását, valamint az országgyűlés által választott tisztségviselők újra-
választásának megtiltását (természetesen a miniszterelnök és a köztársasági elnök kivé-
telével). Úgy látom azonban, ezekre a javaslatokra nincs túl nagy fogadókészség a Fi-
deszben (sem).
Hidegkonyha
96
Kommentár • 2010|2 – Messzelátó
Bíró Nagy András

EURÓPAI PARLAMENT:
POLITIKAI ELFEKVŐ VAGY UGRÓDESZKA?
Az Európai Parlamentet itthon övező egyik leggyakrabban hallott mítosz, hogy jellem-
zően azok mennek ki képviselőnek, akik már nem akarnak semmit a politikában, és in-
kább a nyugodt brüsszeli éveket választják, jó fizetéssel. A jó fizetés a magyar parlamen-
ti kereseti lehetőségekhez képest tény, a könnyed, „munkamentes” évek viszont, ahogy
a képviselői adatlapokból is kiderül, kevéssé fedik a valóságot. Ami a mondat harmadik
részét illeti – nem kizárva annak lehetőségét, hogy lehetnek, akik már valóban „nem
akarnak semmit a politikában” –, a parkolópálya, egyfajta „politikai elfekvő” képe két
dolog miatt sem feltétlenül igaz.
Egyrészt a brüsszeli mandátum a kezdetét jelentheti egy uniós karriernek, amely ko-
moly szakpolitikai presztízs kivívását, az adott EP-frakción belüli pozíciószerzést, az
Európai Parlament valamely vezető pozíciójának megszerzését, esetleg egy másik uniós
intézmény vezető pozíciójának (például az uniós biztosénak) megszerzését teheti lehe-
tővé. Másrészt a jó uniós parlamenti szereplés ugródeszka lehet a hazai politikába való
visszatéréshez. Az pedig egyáltalán nem kizárt, hogy az uniós képviselői tapasztalat ma-
gasabb szintre segítheti az adott politikust, mint amit Budapesten hagyott, vagy amit el-
érhetett volna akkor, ha a hazai politikában marad.
A brüsszeli „menekülőút” mítoszának okai
A „politikai elfekvő” mítoszát két tényező táplálja Magyarországon a mai napig. Az

egyik, hogy az eddigi hat évben a 2010-es kormányváltásig senki nem jött vissza Brüsz-
szelből úgy, hogy utána a magyar belpolitikai életben fontos szerepet vállalt volna.
A másik pedig az, hogy több, a hazai politikában ismertnek számító és komoly pozíció-
kat betöltő politikusnál is sejthető volt, hogy brüsszeli életének megkezdésével hazai
karrierjét nagy valószínűséggel már lezártnak tekinti.
Eddig 12 magyar EP-képviselőnek ért véget – legalábbis átmenetileg – a brüsszeli pá-
lyafutása.1 Ők azok, akik 2004–2009 között képviselők voltak, de az új ciklusban ilyen-
olyan oknál fogva már nem folytatják ottani munkájukat. Ezen képviselőket brüsszeli
munkájuk befejeződésének oka szerint három csoportba lehet sorolni. Az elsőbe azok
tartoznak, akik a 2004–2009-es ciklus lejártával úgy döntöttek, nem indulnak újra. Ide
lehet sorolni a szocialista Kósáné Kovács Magdát és a fideszes Barsiné Pataky Etelkát.
1 A 12 képviselő közé nem számítom be a brüsszeli munkáját összeférhetetlenségi okok miatt érdemben el
sem kezdő SZDSZ-es budapesti főpolgármestert, Demszky Gábort, illetve a tragikusan korán elhunyt
fideszes Pálfi Istvánt.
97
A második csoportot azok a korábbi képviselők alkotják, akiket pártjuk nem jelölt újabb
ciklusra. Ebben a csapatban három néppárti politikust találunk. Ide tartozik az egyik
legkomolyabb szakmai teljesítményt nyújtó, de a nyilvánosság számára kevéssé ismert
okoknál fogva kegyvesztetté vált fideszes Becsey Zsolt, illetve párttársa, az olasz szárma-
zású pécsi politikus, De Blasio Antonio. Szintén a hazai pártján belüli pozícióharcban
maradt alul az MDF-es Olajos Péter. A harmadik, legnépesebb csoportban azokat ta-
láljuk, akik szerették volna folytatni megkezdett munkájukat, a mögöttük álló politikai
erő jelölte is őket, de pártjuk nem szerzett elég mandátumot ahhoz, hogy bejussanak,
vagy a párt be sem jutott. A már említett Kósáné kivételével valamennyi, az előző cik-
lusban EP-képviselő, de most kimaradó MSZP-s politikus (Hegyi Gyula, Fazakas Sza-
bolcs, Harangozó Gábor, Dobolyi Alexandra, Lévai Katalin) ide sorolható. Szintén
pártja rossz szereplésének volt betudható, hogy az SZDSZ EP-listavezetője, Szent-
Iványi István sem tudta Brüsszelben folytatni, a listán negyedik, eleve reménytelen he-
lyet elfoglaló Mohácsi Viktóriáról nem is beszélve.
A fent említett 12 politikus közül egyedül Harangozó Gábornak nyílik lehetősége ar-
ra, hogy 2010-től MSZP-s országgyűlési képviselőként bekapcsolódjon a hazai politikai
életbe. A többi volt EP-képviselő a legváltozatosabb utakon próbál elindulni (például
Fazakas az Európai Számvevőszéknél, Hegyi Andor László uniós biztos kabinetjében,
Szent-Iványi a diplomácia világában), de a hazai politika egyiküknél sem került nyilvá-
nosan szóba.
A biztonságos, kényelmes menekülőút imázsát a leginkább talán a korábbi befolyá-
sos hazai politikusok kiküldése erősítette. Ők azok a politikusok, akikről – hacsak ők
maguk nem mondják – senki nem tudhatja biztosan, hogy soha nem térnek majd vissza
a magyar politikába. A sajtó és a közvélemény azonban így kezelte, kezeli őket. Ilyen ál-
talános megítélés alá esett 2004-es kiküldésekor Kósáné Kovács Magda, Barsiné Pataky
Etelka és az Antall-kormány népjóléti minisztere, Surján László. 2009-ben ugyanígy
kezelte a közvélemény a volt házelnök Áder Jánost, a volt sportminiszter Deutsch Ta-
mást vagy a korábbi külügy-, illetve szociális és munkaügyi miniszter Göncz Kingát.
Budapest–Brüsszel: a kétirányú mozgás lehetősége
A 2010-es magyar választások utáni helyzet alighanem radikálisan változtatja meg a ma-
gyar politikusok mozgási lehetőségeinek egyirányúságáról (Budapestről Brüsszelbe) al-
kotott elképzeléseket. Ilyen élő cáfolat lehet az, ha az új magyar kormány vezető pozíci-
ókban számítana az uniós parlamenti munkában erősödött politikusokra. Az ebbe az
irányba mutató első jelek már az új EP-ciklus első néhány hónapjában is érzékelhetőek
voltak. Különböző sajtóhírekben több Brüsszelben szolgáló képviselő neve is felmerült
egy potenciális jövendőbeli Fidesz által vezetett kormány vezető tisztségviselőjeként.2
2 Az EP-képviselők lehetséges magyarországi politikai szerepvállalására vonatkozó 2009 nyári sajtótalálga-
tásokról lásd például a Népszabadság összeállítását: http://nol.hu/belfold/20090619-pelczne_most_alel-
nok__schmitt_kesobb_hazelnok_lehet.
98
Bíró Nagy András: EP – politikai elfekvő vagy ugródeszka?
A hazai pozíciófoglalásban nagy segítségre lehet a Brüsszelben kialakított szakmai-

politikai profil. Nem véletlen, hogy az EP-ben főként a Mezőgazdasági és Vidékfejlesz-
tési Bizottságot érintő ügyekben megszólaló Glattfelder Béla itthon mint lehetséges ag-
rárminiszter került szóba. Gál Kinga – ha egyszer magyar kormányzati szerepet kapna
– is elsősorban olyan területre lehetne esélyes, ahol a kisebbségi és emberi jogi kérdé-
sekben felhalmozott tapasztalatát és nemzetközi tekintélyét hasznosítani tudná. Glatt-
felderhez és Gálhoz képest kevésbé szakpolitikai arculatot mondhat magáénak Schmitt
Pál – ennek megfelelően nem is karakteresen közpolitikai szerepben merült fel a neve.
Schmitt a legmagasabb intézményen belüli szerepet betöltő magyar politikusként, az
Európai Parlament alelnökeként elsősorban a politikai egyeztetői, intézményvezetői
képességeit tudta gyakorolni. Diplomáciai tapasztalata mellett ez lehet a magyarázata
annak, hogy Magyarországon a sajtó egyes képviselői valamilyen fontos közjogi szerep-
ben tudnák elképzelni. Az EP-képviselők fontos kormányzati szerepvállalásának lehe-
tősége új fejlemény, a 2006-ban megalakult MSZP–SZDSZ kormány egyetlen EP-
képviselőt sem nevezett ki vezető magyarországi pozícióba.
Az EP-vel kapcsolatos Magyarországon végzett munka is alkalmas lehet új hazai fel-
adatok elnyerésére. Gyürk András a Fidesz 2009-es EP-kampányának vezetőjeként
kampányszakemberként bizonyított saját pártja számára. A választási siker egyben azt is
jelentette a Brüsszelben energiapolitikai szakértőként szereplő politikusnak, hogy már
nemcsak az EP-t érintő választási hadjáratban jutott fontos feladathoz, hanem – ismét
kampányfőnökként – a 2010-es országgyűlési kampányban is.
Az előző ciklushoz képest további újdonság azoknak az EP-képviselőknek a feltűné-
se, akiket pártjuk több mint ezer kilométer távolságból is a hazai politizálás részének te-
kint, sőt politikai stratégiájukban fontos szerepet jelölnek ki nekik. Bokros Lajosnak
2009 tavaszán kulcsszerep jutott az MDF átpozícionálási terveinek – a korábbi és a még
megmaradt MSZP- és SZDSZ-szavazók egy része megszerzésének – véghezvitelében. Az
MDF választási céljához (a bejutási küszöb átugrása) mért siker után Bokros nem került
messzebb a magyar belpolitikától, sőt a 2010-es választási kampányban a párt listaveze-
tője, miniszterelnök-jelöltje lett. Ez egyben jelzi, hogy az MDF parlamentbe jutása ese-
tén Bokros az EP-képviselőségét ugródeszkaként is használhatta volna további magyar-
országi politikai pozíciók megszerzéséhez. Az MDF 3 százalék alatti eredménye és kiesé-
se okán azt már soha nem tudjuk meg, hogy Bokros élt volna-e a magyar belpolitikába
való visszatérés lehetőségével vagy sem. Szintén a magyar belpolitika állandó szereplője
maradt a Jobbik korábbi EP-listavezetője, Morvai Krisztina. Morvai előtt szintén áll-
nak lehetőségek a hazai belpolitikában, ami felé az első lépés a szimbolikus politikai
mezőben már meg is történt: a Jobbik az ismert jogásznőt a párt 2010-es köztársasági
elnökjelöltjének kérte fel. Morvai ezzel együtt nem szerepelt pártja országgyűlési képvi-
selőjelöltjei között, esetében a hazatérés a következő években nem tűnik reális forgató-
könyvnek. Nem úgy egy másik jobbikos, Balczó Zoltán esetében, aki hazai mandátumá-
nak biztossá válása után néhány nappal világossá is tette, hogy az európai parlamenti he-
lyét visszaadva, szűk egy év után a magyar belpolitikában folytatja.
99
Az arany középút: közpolitikai profilépítés az EP-ben
Van középút ugyanakkor a „politikai parkolópálya” és a magyarországi politikai sze-

repvállalás érdekében ugródeszkaként használt EP-képviselőség között. Sőt uniós
képviselőink között a leggyakoribb pályamodellnek eddig ez az EP működéséből adó-
dóan is legtriviálisabb útvonal – az európai (szak)politikai karrier megkezdése és fo-
lyamatos építése – bizonyult. A szakpolitikai tekintély és befolyás megszerzése termé-
szetesen sok mindentől függ: korábbi hasonló területen megszerzett ismeretektől, ta-
pasztalattól, kapcsolati tőkétől, az EP-ben belefektetett energiától, a személyes ér-
dekérvényesítési képességtől stb. Az előzetes adottságok és tudás mellett tehát magán
a képviselőn is múlik, hogy milyen befolyást tud kiharcolni magának. Meg kell emlí-
teni azonban, hogy mind az előélet, az „adottságok”, mind az EP-beli aktivitás tekin-
tetében komoly különbségek adódhatnak az egyes képviselők között. Ennek fényében
nem is meglepő, hogy nem minden képviselő képes saját magát nehezen megkerül-
hető szakmai szereplővé kinőni – annak ellenére sem, hogy mindegyikük helyet fog-
lal valamilyen szakbizottságban, tehát elviekben a szakosodásnak, a szakmai munká-
nak nincs akadálya.
Az ügyekre szakosodásnak számos magyar példáját jegyezhettük fel az elmúlt évek-
ben. Agrárügyekben fontos brüsszeli szakértővé vált a már említett Glattfelder Béla, il-
letve Tabajdi Csaba, a szocialisták delegációvezetője. Nőjogi és esélyegyenlőségi terüle-
ten a fideszes Járóka Lívia és a szocialista Gurmai Zita is egyaránt az ismertebb politi-
kusok közé tartozik. Az EP első siketnéma képviselője, a fideszes Kósa Ádám a fogya-
tékkal élők jogaiért folytatott harca révén válik egyre ismertebbé. Környezetvédelmi té-
mákban Hegyi Gyula és Olajos Péter megnyilatkozásainak is súlya volt. Költségvetési
ügyekben a szocialista Fazakas Szabolcs, a fideszes Becsey Zsolt és az EU 2010-es költ-
ségvetésének parlamenti felelőse, Surján László is komoly szereplővé vált képviselősége
során. Foglalkoztatási és szociális ügyekben egyaránt több jelentés raportőre volt a szo-
cialista Kósáné Kovács Magda és a fideszes Őry Csaba. Kisebbségi ügyekben Gál Kin-
ga, a jogi és alkotmányügyi bizottságokban folytatott munkájával Szájer József, az uniós
külpolitikai kérdésekben mutatott aktivitásával a liberális Szent-Iványi István vált ismert
magyar képviselővé.
A felsorolás természetesen nem teljes, mindenesetre illusztrációnak elegendő: az
Európai Parlament a politikai élet sok útját kínálja képviselőinek. Akinek az a célja – és
ehhez a töretlen politikai támogatása is megvan otthonról –, akár több cikluson keresz-
tül is egy választott ügy kiemelkedő szakértőjévé fejlesztheti magát. Szintén megvan a le-
hetőség arra, hogy az Európai Parlament által nyújtott megszólalási kereteket az adott
politikus a saját országa belpolitikájának alakítására, esetleg a nemzeti politikába való
visszatérés előkészítésére használja fel. Az „elfekvés” tehát csak egy – és a magyar EP-
képviselői pályaívek alapján nem is gyakori – a létező szerepfelfogások közül. Több a le-
hetőség arra, hogy az EP igazi ugródeszka legyen, amivel élni nem muszáj, de lehet.
100
Az EP-karrier építésének eszközei
A plenáris üléseken való felszólalás az ismertség növelésének és az egyéni szerepkeresés-

nek a legjobb formája. Különösen igaz ez azóta, hogy az üléseket már nemcsak legépelt
jegyzőkönyvekből, hanem élő televíziós közvetítésben lehet követni az interneten is
(europarltv.europa.eu). A plenáris üléseken elhangzott jobban vagy rosszabbul sikerült
beszédek azok, amelyekkel még a nemzeti média ingerküszöbét is át lehet ütni – gondol-
junk csak 2009 őszén az MDF-es Bokros Lajos szlovák nyelven történő felszólalására a
szlovák nyelvtörvény strasbourgi vitájában vagy az MSZP-s Herczog Edit angolra tükörfor-
dított, és magyar szóval is megspékelt magyar közmondására („How red is his popó”).
Ezzel együtt feltétlenül igaz, hogy a többi képviselő körében – a nemzeti és nemzet-
közi politikai porondon korábban megszerzett hírnév mellett – ismertté és elismertté
válni a legjobban kiemelkedő szakpolitikai teljesítménnyel lehet. A markáns közpolitikai
profil felépítése impresszív bizottsági munkát követel meg. Az Európai Parlamentnek je-
lenleg 20 szakbizottsága van, amelyek élén egy elnök és három alelnök áll. A vezető posz-
tokat, csakúgy, mint a bizottsági tagságokat, a politikai csoportok osztják el egymás között
úgy, hogy a vezetők és a „sima” tagok frakciók közötti eloszlása tükrözze a parlamenti
mandátumarányokat. Jelentős különbség lehet aközött, hogy az egyes képviselők hány bi-
zottságnak a tagjai. Akadnak pozícióhalmozók, akik amellett, hogy több bizottságnak is
teljes jogú tagjai (2004–2009 között hét magyar képviselő két bizottságban is teljes jogú
tag volt), valamelyikben még vezető tisztséget is viselnek, sőt még másik bizottság(ok)nak
is póttagjai. Ez azonban a kevésbé jellemző helyzet. Jóval gyakoribb, hogy egy képviselő
egy bizottságban teljes jogú tag, amit még kiegészíthet póttagság valamely más bizottság-
ban vagy tagság az EP egyik interparlamentáris küldöttségében.
Akárcsak a nemzeti parlamentekben, az EP-ben is a bizottsági munka fő célja, hogy
részletesen kidolgozza azokat az ügyeket, amelyeket aztán a plenáris üléseken megvitat-
nak, és amelyekről szavaznak. A bizottságok rendszerint jelentéseket dolgoznak ki, ame-
lyekért minden esetben egy képviselő, az ún. raportőr felel. Egy jelentés raportőrének
lenni megtisztelő feladat. A megbízás ugyanis nemcsak a politikai csoportok alkuját jel-
zi, de azt is, hogy a képviselőt szakmailag alkalmasnak látják arra, hogy az adott bizott-
ság számára kidolgozza a tervezetet, majd a módosító javaslatok beérkezése után elké-
szítse azt a végleges szöveget, amely a plenáris ülés elé kerül. A bizottsági munka során
konstruktív hozzászólásokkal és módosító indítványokkal is lehet bizonyítani a hozzáér-
tést és az aktív szerepvállalásra való hajlandóságot, de a plenáris ülés és az EP történé-
seit figyelők felé igazán kitűnni egy jól sikerült raportőri munkával lehet.
Értelemszerűen nagyobb jelentősége lehet egy olyan jelentésnek, amelynek témája az
együttdöntési eljárás alá esik, azaz amelyben az EP-nek társdöntéshozói joga van. Ilyen
esetekben nagyobb eséllyel lehet számítani különböző érdekcsoportok, lobbisták feltű-
nésére is, hiszen azokon a területeken, ahol az EP minél inkább „vétó-játékossá” válik,
annál nagyobb figyelmet kap.
A magyarok részvételével zajló első teljes EP-ciklus raportőri megbízatásai azt mu-
tatják, hogy jó néhány magyar képviselő felismerte a szakmai érvényesülés ezen útját, és
101
sikerült is olyan tekintélyt megszereznie, ami lehetővé tette, hogy ezek a feladatok vi-
szonylag gyakran találják meg. Mindenképpen kiemelendő, hogy a hazai EP-képviselők
a számszerűsíthetően legjobb eredményt éppen a legnagyobb szakmai elismerésnek szá-
mító és legkomplexebb munkát igénylő területen, a jelentéstevői feladatkörben nyúj-
tották.3 Az egy főre jutó raportőri megbízások tekintetében a magyar delegáció (3,54)
nemcsak a velünk együtt csatlakozott országok képviselőit (1,75) előzte meg, de a régi
tagországok átlagánál (3,33) is egy árnyalattal jobb statisztikát produkált. 2004–2009
között a Fidesz delegációvezetője, Szájer József kapta a legtöbb raportőri megbízást, öt
év alatt összesen 21-et, a legváltozatosabb témákban (jogi, halászati vagy fogyasztóvédel-
mi kérdésekben egyaránt). Szájert a szocialista Herczog Edit követte 18 jelentéssel.
Mellettük a fideszes költségvetési szakpolitikus Becsey Zsolt (7 jelentés) és a különösen
környezetvédelmi témákban aktív szocialista Hegyi Gyula (6 jelentés) kapott kiemelke-
dő számú raportőri feladatot a 2009 nyarán lezárult ciklusban.
A magyar EP-képviselők és tipikus szerepeik
Az EP-képviselőink közötti különbségeknek több dimenziója van. Ilyen a korábbi szak-

mai háttér, a kormányzati vagy nemzeti parlamenti tapasztalat, és ilyen az is, hogy ki mi-
lyen állomásnak tekinti saját politikai karrierjén belül az uniós képviselőséget. Az EP-t
rendszeresen követők számára azonban a talán leglátványosabb különbségek a képvise-
lők tevékenységeinek jellegéből fakadnak.
Az egyik fontos választóvonal a szakpolitikai témákkal való kapcsolat, az elmélyedés
szándékának megléte vagy hiánya. A fő kérdés minden képviselő számára az, hogy
mennyire kíván elmerülni egy-egy szakterület részleteiben, mennyire kívánja magát egy
közpolitikai terület szakértőjévé képezni, és akként szerepelni az EP-ben. A másik fon-
tos döntés minden képviselőnek, hogy milyen mértékben kíván a saját tagállama számá-
ra fontos politikai vagy közpolitikai ügyek érdekérvényesítőjeként fellépni, illetve
mennyiben emelkedik ezeken felül és vesz részt általánosabb, az egész EU politikai jö-
vőjét és intézményi működését meghatározó vitákban. Illetve természetesen dönthet a
képviselő úgy is, hogy aktivitását elsősorban nem az EP-n belüli jogszabályalkotásra, ér-
dekérvényesítésre használja, hanem küldő országa belpolitikájának befolyásolására.
A fenti szempontokból következően, az uniós politikus, a nemzeti érdekvédő politikus, az
uniós szakpolitikus, a nemzeti szakpolitikus és a hazabeszélő karakterének felvázolásával az eddigi
magyar EP-képviselők politikai és szakmai munkájából kirajzolódó főbb szerepeket
mutatom be. Az egyes szerepeket valós témákon és megtörtént cselekedeteken keresz-
tül illusztrálom.
Az egyes szerepeket elsősorban a szerep célja, azaz a politikai motiváció alapján ér-
demes megkülönböztetni egymástól. Uniós politikusnak azt tekintjük, aki tevékenysége kö-
3A cikkben szereplő valamennyi adat és idézet forrása az Európai Parlament hivatalos honlapja (http://
www.europarl.europa.eu).
102
zéppontjába az Európai Uniót mint politikai egységet érő kihívások megoldását tekin-
ti. Az érdekérvényesítés esetében nem nemzetállami, hanem általános világnézeti, ér-
tékrendbeli alapokon nyugszik. Politikusi profiljához a politics típusú ügyek illenek,
szemben a közpolitikai (policy) témákkal. Arénaként elsősorban a plenáris üléseket hasz-
nálja. Ilyen típusú politikai tevékenységnek tekinthető például, ha egy képviselő az Eu-
rópai Unió jövője szempontjából kulcsfontosságú Lisszaboni Szerződésről tartott íror-
szági referendumot követően felszólal az eredmény várható hatásairól (Győri Enikő).
Ugyanebbe a kategóriába sorolható az, ha egy képviselő az EU további bővítésével kap-
csolatos elvi és gyakorlati elképzeléseibe enged betekintést nyerni (Schöpflin György).
Szintén összeurópai szintű politikai cselekedetként kezelhetjük, ha a politikus az EP-
ben kezdeményezi, hogy egy napot nyilvánítsanak a sztálinizmus és a nácizmus áldoza-
tainak európai emléknapjává (Herczog Edit).
A nemzeti érdekvédő politikus azon témákat helyezi prioritásai közé, amelyek a saját orszá-
ga számára valamilyen oknál fogva kiemelkedő fontosságú politikai üggyé váltak. A nem-
zeti érdekvédelmet első számú feladatnak tekintők azokat a politics típusú témákat keze-
lik hangsúlyosan, amelyekben hazájuknak stratégiai politikai célja, hogy érdekei érvé-
nyesüljenek. A nemzeti ügyre való figyelemfelhívásnak megfelelő módja lehet többek
között a plenáris ülésen való felszólalás, illetve a Bizottsághoz vagy a Tanácshoz intézett
kérdés. Tipikusan nemzeti érdekvédő akciónak tekinthető a szlovákiai nyelvtörvényről
kezdeményezett vita az EP plenáris ülésén, amelyen a magyarországi és a határon túli
magyar képviselők egységben álltak ki a nemzeti kisebbségek jogainak garantálása mel-
lett (Gál Kinga). Nemzeti érdekvédő politikai cselekedetként értékelhető az, amikor egy
magyar EP-képviselő parlamenti felszólalásában kiáll amellett, hogy a Benes-dekré-
tumoknak nincs helye a jövő Európájában (Győri Enikő). Szintén a hazai érdekek uni-
ós képviseletének számít az, ha egy képviselőnk felszólítja az Európai Bizottságot, hogy
ne nyújtson támogatást az osztrák–magyar határ közvetlen szomszédságában épülő sze-
métégető-beruházáshoz (Áder János), egy másik pedig tiltakozása jeleként levelet ír az
osztrák kormánynak (Hankiss Ágnes).
Az uniós szakpolitikusok kategóriájába azon képviselők tartoznak, akik szakmai munkájuk
fókuszába az EU intézményrendszere és közpolitikái hatékonyságának javítását helyezik.
Csakúgy, mint az uniós politikusok esetében, a felkarolt ügyek kiválasztásakor nem
meghatározó igazodási pont az, hogy a nemzeti érdekérvényesítésre nyílik-e lehetőség
vagy sem. Az uniós szakpolitikusok közpolitikai témákban aktívabbak, a politics irányult-
ság kevésbé jellemző. Az uniós szakpolitikusoknak a bizottsági munka legalább annyira
meghatározó, mint a plenáris munka, még ha az általuk javasolt szakpolitikai kezdemé-
nyezésekről a plenáris ülésen kell is szavazni. Az unió egészére hatással lévő, nagy jelen-
tőségű szakpolitikusi munka az EU költségvetéséről szóló parlamenti döntéshozatal ve-
zetése (Surján László). Ide tartoznak továbbá a képviselők egyéb fontos, közös uniós
ügyeket érintő jogalkotási tevékenységei – példaként lehet említeni egy jelentés kidol-
gozását a pénzügyi csalás elleni közösségi szintű fellépés lehetőségeiről (Deutsch Tamás)
vagy a kisvállalkozásoknak a válság idején fontos segítséget nyújtó mikrohitel-program-
ról (Göncz Kinga).
103
A nemzeti szakpolitikusok eszköztára teljes mértékben megegyezik az uniós szakpolitikusi

profilt magukra öltőkével, a céljuk azonban teljesen más. Az EP-ben nemzeti szakpo-
litikusnak tekinthető az, aki fő céljának a küldő országnak kedvező közpolitikai változá-
sok elérését tekinti. Esetükben is a policy irányultság dominál, de a siker kritériuma az,
hogy a saját ország számára sikerült-e valamilyen kézzel fogható előnnyel járó politikai
eredményt elérni. Nemzeti szakpolitikusi tevékenységként értékelhető, ha egy olyan or-
szágból származó EP-képviselő lobbizik erőteljesen az eurózónához való csatlakozás
kritériumainak enyhítésén, amely az eurót néhány éven belül szeretné bevezetni (Her-
czog Edit). Szintén elsősorban a nemzeti szakpolitikai érdekek motiválják azt a képvise-
lőt, aki a nemzeti olajtársaságban bekövetkezett orosz tulajdonszerzést követően sürget-
ni kezdi az ellenséges felvásárlások elleni védelem jogi kereteinek közösségi szintű ki-
építését (Gyürk András). Ugyanígy hazája közpolitikai érdekeit tartja szem előtt az a
képviselő, aki azt javasolja, hogy azok az országok, amelyek teljesítették kiotói vállalásai-
kat (Magyarország köztük van), továbbra is értékesíthessék széndioxid-kvótájukat (Áder
János).
A hazabeszélő képviselők közé tartoznak azok, akik tevékenységükkel nem az uniós po-
litikai kontextus vagy a jogi szabályozás megváltoztatását tűzik ki célul, hanem küldő or-
száguk belpolitikájára kívánnak hatással lenni. A hazabeszélők az Európai Parlamentet
a nemzeti belpolitizálás eszközeként, fórumaként használják. A plenáris üléseken való
felszólalás természetesen ebben az esetben is az egyik legjobb üzenetközvetítő csatorna,
de az EP-képviselőséggel járó presztízst felhasználva a hazai sajtónak adott nyilatkoza-
tokkal is komoly hatást lehet elérni, és akár a repertoár részei lehetnek az EP-n kívül
rendezett politikai akciók is. A hazai közönségnek szánt üzenetnek tekinthető az, ha a
magyar közönség számára jól ismert ügy olyan témáról folytatott vitában kerül az EP elé,
ahol feltűnése tartalmilag irreleváns. Ilyen az, ha a 2006. október 23-i rendőri fellé-
pés kérdésköre az Iránról vagy a guineai helyzetről folytatott plenáris vitákban is meg-
jelenik (Morvai Krisztina). Szintén kevésbé az uniós érdekérvényesítés, és inkább a ha-
zai hangulatkeltés eszköze az, ha egy EP-képviselő azt nyilatkozza a sajtónak, hogy „nem
jó Magyarország megítélése az unió intézményeiben” (Deutsch Tamás). Előfordulhat
továbbá, hogy uniós képviselőnk hazai politikai vagy közpolitikai döntésekről mond vé-
leményt. Ilyen az például, ha az EP-be delegált politikus a nemzeti kormány sportpo-
litikáját bírálja, és a speciális olimpián jól szerepeltek díjazásában a többi sportolóhoz
hasonlítva diszkriminációt vél felfedezni (Kósa Ádám). Egy jól időzített politikai akci-
óval – például a brüsszeli szlovák nagykövetség előtti tüntetésen elmondott beszéddel –
szintén jelentős hazai médiafigyelem érhető el (Szájer József).
Keveredő szerepek
Egy-egy név a fentiekben több kategória leírásakor is előkerült. Ebből is látszik, nem
véletlen, hogy a politikai szerepek témájának egyik állandó kérdése az egyes szerepfelfo-
gások különválaszthatósága. Különösen fontos kérdés ez az EP-képviselők esetében: a
104
politikusok motivációjuktól függően az egyes szerepek között akár két megszólalás kö-
zött is válthatnak. Vegytiszta szerepfelfogással a legritkább esetben találkozni az Európai
Parlamentben. A létező párhuzamosságok mellett természetesen az is igen gyakori, hogy
valamely szerep hangsúlyosabb, mint a többi. Fontos leszögezni továbbá, hogy az EP-
ben betöltött szerepek között nem rajzolható fel „jobb–rosszabb” viszony, egymás mel-
lett létező, legitim szerepekről beszélhetünk.
A fentebb leírt öt szerepfelfogás tehát nincs alá-fölérendeltségi viszonyban és nem
is zárja ki egymást: a képviselők egyszerre több szerepet is vihetnek. Éppúgy elképzelhe-
tő, hogy egy EP-képviselő egyaránt aktív a fenti kategóriák szerinti uniós politikusra és
nemzeti érdekvédő politikusra jellemző témákban, mint hogy valaki egyszerre építsen ki
uniós szakpolitikusi profilt és üzenjen rendszeresen a hazai politikai elitnek és a poli-
tika irányt érdeklődő közvéleménynek. A szerepekben tapasztalható párhuzamosságok
semmiképpen nem tekinthetők egymást kioltó szerepkeveredésnek, jóval inkább az EP-
képviselői lét adta egyszerű lehetőségekről van szó.
Nézzünk egy-egy példát a párhuzamosan jelen lévő szerepekre EP 2009–2014-es
ciklusában helyet foglaló magyar delegációk tagjai közül.
Győri Enikő a Fidesz gazdasági és pénzügyi szakpolitikusaként szűk egy év alatt is jól
meghatározható szakmai profilt épített fel. Számos szakmai, az EU valamennyi tagálla-
mát érintő kezdeményezést tett 2009 nyara óta. Ilyen uniós szakpolitikai tevékenységnek
számított, amikor azt kezdeményezte, hogy a bankok számára tegyék kötelezővé minden
offshore céggel kapcsolatos tranzakció bejelentését az adóhatóságoknál. Szintén jó pél-
da a nemzetállami érdekérvényesítésen túlmutató javaslatra az a kezdeményezés, amely-
nek értelmében Győri a határokon átívelő adóbehajtást ösztönözné azáltal, hogy az adót
egy másik országnak behajtó tagállam is részesüljön a bevételből. A képviselő asszony-
nak még számos pénzügyi szabályozási kezdeményezése van, tevékenységeinek túlnyomó
része ehhez a területhez köthető. Ez azonban esetében nem jelenti azt, hogy kizárólag
erre koncentrálna és ne nyilvánulna meg más kérdésekben. Nemzeti érdekvédő politikusként
lépett fel, amikor a szlovákiai nyelvtörvény elfogadhatatlanságára hívta fel a figyelmet,
és a kisebbségek jogainak valódi elismerését követelte. Nemzeti szakpolitikusi szerepben lát-
hattuk akkor, amikor a magyar kis- és középvállalkozásokat fenyegető további piacvesz-
tés veszélyére hívta fel a figyelmet. Uniós politikusi szerep volt az, amikor a Lisszaboni Szer-
ződésből következő új intézményi felállást és következményeit értékelte. És olykor a ma-
gyar belpolitikának szóló, a brüsszeli és strasbourgi munka szempontjából kevéssé releváns
üzeneteket is megfogalmazott. Ilyen volt, amikor a szocialista kormány nyolcéves gazda-
ságpolitikáját az „európai gyakorlattal ellentétesnek” ítélte meg.
A párhuzamosan előforduló szerepekre jó példa a szocialisták EP-delegációjának ve-
zetője, Tabajdi Csaba is. Tabajdi legtöbb aktivitása saját szűkebb szakterületéhez, a me-
zőgazdasághoz és a vidékfejlesztéshez kapcsolódik. Nemzeti szakpolitikusként láthattuk töb-
bek között akkor, amikor a magyar–szlovák névvita kapcsán fellépett a tokaji márkanév
védelmében, és írásbeli kérdésben kérte az Európai Bizottságot a jogsértő állapot tisz-
tázására. Szintén Tabajdi főprofiljához illeszkedett a magyar földvásárlási moratórium
meghosszabbítása melletti kiállása. Uniós szakpolitikai aktivitásként értelmezhetjük az Eu-
105
rópai Bizottság tejipari politikájának bírálatát, amely a közös piacon túltermeléshez és

ezáltal a tejárak összeomlásához vezetett. Több képviselőtársához hasonlóan Tabajdi is
erőteljesen tiltakozott a szlovák nyelvtörvény ellen, amivel egy a küldő országának fontos poli-
tikai ügy érdekvédőjévé vált. Ezen felül az MSZP delegációvezetője néha haza is beszélt: ahogy
a magyar választási kampányban fogalmazott, „aki a baloldalra szavaz, a demokráciára
szavaz”.
A legsokszínűbb jobbikos EP-képviselőnek az új magyar parlamentbe hazatérő
Balczó Zoltán bizonyult. Balczó gyakran hallatta hangját uniós szintű politikai kérdések-
ben. Többek között elutasította az EU 2020 nevű tízéves stratégiát, azzal az indoklással,
hogy az továbbra is neoliberális alapokon nyugszik és nem támogatja a protekcioniz-
must és az állami szerepvállalást. A Jobbik alelnöke szintén bírálta Európai Bizottság
biztosainak kiválasztási mechanizmusát: azt, hogy személyekhez keresnek biztosi port-
fóliókat, nem pedig az egyes szakterületekhez keresik meg a megfelelő személyt. Balczó
az ipari bizottság tagjaként, uniós szakpolitikusi szerepben is számos alkalommal felszólalt,
sok esetben az európai kis- és középvállalkozások védelmében, vagy máskor éppen a
Nabucco-beruházás ellenzőjeként. Balczó nemzeti érdekvédő politikusként szerepelt a szlo-
vák nyelvtörvény vitájában, „Európa szégyenének” nevezve az anyanyelvhasználatot súj-
tó jogszabályt. Az itthon aktívan kampányoló politikus esetében persze nem meglepő,
hogy hazabeszélő megnyilvánulásokból is találni jó párat. Egy pregnáns példa volt erre,
mikor az izraeli felderítőgépek Magyarország feletti átrepülése kapcsán felszólította
Bajnai Gordon miniszterelnököt, hogy tisztázza, Ferihegy valóban „az izraeli fegyveres
erők gyakorlótere” vagy sem.
A Magyar Demokrata Fórum egy szem EP-képviselője is több szerepben mutatta meg
magát 2009 nyara óta. Nem meglepő, hogy Bokros Lajos a költségvetési bizottság tag-
jaként aktív volt uniós szintű gazdaságpolitikai kérdésekben. Az EU 2010-es – nem melles-
leg Surján László által összeállított – költségvetését annak szerinte „neokeynesiánus”
volta miatt támadta. Zapatero spanyol miniszterelnöknél pedig afelől érdeklődött, hogy
soros elnökként milyen lépésekkel tervezi csökkenteni az Európa-szerte elszaladt mun-
kanélküliséget. Ennél váratlanabb, hogy a tőle megszokott ideológiailag keményen el-
kötelezett gazdaságpolitikus profil mellett nemzeti érdekvédő politikusként is láthattuk az el-
múlt hónapokban – a szlovák nyelvtörvény vitájában például a legnagyobb médiavissz-
hangot Bokros váltotta ki azzal, hogy szlovákul támadta a törvény tartalmát. Mivel párt-
ja, az MDF a magyar belpolitikában is aduászként kezelte, papírformának tekinthető
Bokros nagyszámú hazabeszélő megnyilatkozása már 2009 őszén is, nem is beszélve a
2010-es választást megelőző néhány hónap kampányidőszakáról (csak egy idézet: „a si-
lány politikusi réteg a korrupció melegágya”).
Ezen írás célja kettős volt. Egyrészt az, hogy árnyalja azt a magyar közvéleményben erő-
sen élő képet, miszerint az Európai Parlamentben képviselőnek lenni egyet jelent a
„politikai elfekvéssel”, a jól fizetett brüsszeli és strasbourgi semmittevéssel. Másrészt azt
106
kívántam bemutatni, hogy a gyakran hallott tévhitekkel ellentétben az EP-képviselőség

nem törvényszerűen jelenti a küldő ország belpolitikájából való kiíratkozást.
Az EP-képviselői lét lehetőséget ad arra, hogy a politikus az európai porondon való
helytállásával és a nemzeti ügyek védelmével otthon is elismerést váltson ki, az EP-beli
felszólalások hazaüzenésre, az otthoni politikai folyamatok befolyásolására is felhasz-
nálhatók, illetve az EP-ben felépített politikusi profil ugródeszkaként is használható a
hazai politikába való (újbóli) belépéshez. Aki pedig sem elfekvésre, sem ugródeszkaként
nem használja uniós politikusi szerepét, annak számos eszköze, potenciális szerepfel-
fogási lehetősége van az EP-n belüli építkezésre, egy karakteres politikusi/szakpolitiku-
si profil felépítésére, amellyel nemcsak szakmai presztízst, de újabb, a pártfrakción vagy
az EP intézményi struktúráján belüli pozíciók is elérhetővé válhatnak.
Magányos benzinkút
107
Horváth Attila
MEGÉRKEZIK-E A VARSÓI GYORS?
Párhuzamosságok és eltérések a magyar és a lengyel pártrendszerben
A varsói gyors metaforája még az 1990-es évekből származik, és azon a „törvényszerű-

ségen” alapult, hogy az 1993-as, az 1997-es, majd a 2001-es lengyel parlamenti válasz-
tások eredményei egy év múlva rendre megismétlődtek Magyarországon, így mindhá-
rom alkalommal – némi fáziskéséssel – Budapesten is a varsóihoz hasonló színezetű
kormány alakult. (A varsói gyors aztán 2006-ban „kisiklott”: dacára a lengyel jobboldal
2005-ös sikerének, Magyarországon 2006-ban a baloldal maradt hatalmon.)
A gyorsvonat – mára talán már kissé elkoptatott – képzete a tavalyi európai parla-
menti választásokat követően ismét megjelent a politikai közgondolkodásban, ám jelen-
tősen módosult kontextusban.1 Ezúttal ugyanis nem egy választási eredmény megismét-
lődését takarja a metafora, hanem a magyar pártrendszer mélyreható átalakulását, amely
részben a lengyel mintát „követné”. Mint ismert, Lengyelországban a három legutóbbi
választás2 már nem egy jobb- és egy baloldali párt között dőlt el, ahogyan ez az európai
államok elsöprő többségében történni szokott. Ehelyett a két legerősebb politikai erő,
a Polgári Platform (PO), valamint a Jog és Igazságosság (PiS) – a köztük levő jelentős
ideológiai különbségek ellenére – mindegyike a jobboldalhoz3 sorolható. A baloldal ve-
zető pártjának, a Demokratikus Baloldali Szövetségnek (SLD) pedig immár bő fél évti-
zede be kell érnie a szolid középpártiságot jelentő 10-12%-kal. Amennyiben felidézzük
a tavalyi – az addigi magyar pártrendszert alaposan felborító – EP-választások eredmé-
nyét, és számba vesszük a jelenlegi erőviszonyokat, adott a kérdés: van-e reális esélye
annak, hogy Magyarországon a következő években a lengyel mintához hasonlóan két
jobboldali párt váljon a verseny meghatározó erejévé, ezzel mintegy marginalizálva a
baloldalt? Ezzel együtt azt is megkísérlem körüljárni, hogy az egyes pártok mennyiben
feleltethetőek meg egymásnak, azaz van-e valóságalapja „a PO a lengyel Fidesz” vagy –
és ez talán még érdekesebb – „a Jobbik a magyar PiS” jellegű azonosításoknak.
Előrevetítem, hogy a folyóirat megjelenésekor már ismert lesz az áprilisi erőpróba
kimenetele, ám a cikk megírását még bő egy héttel a választások előtt fejeztem be. En-
nek fényében könnyen elképzelhető, hogy a feltételezéseim vagy megállapításaim egy ré-
szét felülírták a fejlemények.
1 Lásd pl. a következő publicisztikákat: TÓTH-CZIFRA András: A Varsó–Szófia–Budapest gyors, Népszabadság

2009. augusztus 10.; Ragadós-e a lengyel példa? Lengyel László és Góralczyk eszmecseréje, HVG On-line 2009. október
6. (http://hvg.hu/velemeny/20091005_varsoi_gyors_magyar_lengyel_politika).
2 A 2005-ös és a 2007-es parlamenti, valamint a 2009-es európai parlamenti választás mindegyike PO–
PiS párharcot hozott. Az SLD-nek 2005-ben a negyedik, utóbbi két esetben pedig a harmadik hely jutott.
3 A továbbiakban – természetesen nem relativizálva a köztük levő különbséget – a jobboldalhoz sorolom a
jobbközép pártokat és a radikálisabbakat is.
108
Horváth Attila: Megérkezik-e a varsói gyors?
Az erőviszonyok: összeomló baloldal, fragmentált jobboldal
A két pártrendszer összehasonlításakor legkevesebb két szempontra ki kell térni: mekko-

ra és milyen pártok képezik a vizsgálódás alapját. Ennek megfelelően először a pártok mé-
retével foglalkozom, majd az egyes formációk ideológiai profilját és a szavazótáborukat
igyekszem összehasonlítani.
Az erőviszonyok elemzésénél elsőként azt kell leszögezni, hogy hazánkban a válasz-
tások előtti hetekben óriási küzdelem folyik a második helyért: bár az MSZP a legutób-
bi országos erőpróbán megelőzte a Jobbikot, jelen tanulmány véglegesítésekor egyes
közvélemény-kutatóknál a Jobbik beérte vagy éppen le is hagyta a szocialistákat.4 (A mé-
réseket természetesen helyén kell kezelni – különösen, hogy az előbbi különbségek hi-
bahatáron belüliek –, viszont arról sem szabad megfeledkezni, hogy a tavalyi EP-
választásokat megelőzően sem lehetett arra számítani, hogy a radikális jobboldal hátrá-
nya mindössze néhány százalék lesz a kormánypárttal szemben.) Arra is rá kell mutat-
ni, hogy a Jobbik és a PiS – egyelőre? – támogatottságát mérve sem feleltethető meg
egymásnak. Kaczyńskiék pártja a 2005-ös győzelem óta rendre 30% körül teljesít a vá-
lasztásokon, és a parlamenti mandátumok bő harmadát birtokolja. Szinte bizonyos,
hogy a Jobbik a 2009-es „berobbanása” ellenére sem ér el ilyen eredményeket; a párt
reális számítások szerinti 12–18%-os eredménye a mandátumok hatodára–nyolcadára
lehet elég.
A két baloldali párt jelenlegi tábora nagyságrendileg már közelebb esik egymáshoz, bár
az MSZP még nem mondott le a „nagypártiságról”. A rendszerváltást követően mindkét
baloldali erő a korábbi kommunista állampártok utódjaiként jelent meg a politikai küz-
dőtérben. Mint ismert, a második szabad választásokon mindkét párt visszaszerezte a ha-
talmat, majd az ezredfordulót követően – négy év ellenzékiség után – ismét győzedelmes-
kedtek. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az SLD részére az utóbbi, 2001-es győzelem
meglehetősen hosszú időre az utolsó volt. A kétszer négy éven át kormányzó párt korrup-
ciós botrányai – mindenek előtt a Rywin-ügy5 – miatt a 2001–2005-ös ciklus végére lát-
ványosan összeomlott: a 2004-es európai parlamenti, majd az egy évvel később a hazai vá-
lasztásokon szerzett 10% körüli eredménnyel – korábbi támogatóinak mintegy háromne-
gyedét elveszítve! – a képzeletbeli dobogóról is leszorult. A 2005-ös lengyel választások
2001-et követően ismét gyökeresen átrendezték az addigi – stabilnak egyébként egyáltalán
nem mondható – erőviszonyokat.6 Az azóta eltelt közel fél évtized fejleményei – különö-
sen a választási eredmények és a közvélemény-kutatási adatok – azt bizonyítják, hogy a szo-
katlan mértékű jobboldali dominancia és az SLD látványos visszaesése nem átmeneti je-
4 A márciusi felmérések szerint a Nézőpont Intézetnél (www.nezopontintezet.hu/olvass_kozvelemeny.
php?cid=311) és a Századvégnél (www.szazadveg.hu/kutatas/aktualis/novekvo-valasztasi-kedv-270.html) is
átvette a második helyet a Jobbik az MSZP-től.
5 Lew Rywin filmproducer 2002 nyarán – állítólag a kormány megbízásából – felajánlotta a Gazeta
Wyborcza kiadójának, az Agora Rt.-nek, hogy 17,5 millió dollár kenőpénz fejében elintézi a médiatörvé-
nyeknek a kiadószámára kedvező módosítását.
6 Vö. Radoslaw MARKOWSKI: The polish elections of 2005. Pure chaos or a restructuring of the party system?, West Euro-
pean Politics 29. (2006/4.), 814–832.
109
lenség volt. Az MSZP összeomlását nagyrészt szintén politikai botrányok sorozata okozta;
a tavalyi európai parlamenti választások eredményét és az elmúlt hónapokban mért válasz-
tói preferenciákat tekintve a szocialisták a listás szavazatok kb. 15–22%-ára számíthatnak,
ami némileg több, mint az SLD 10 és 13% közötti eredményei.
A támogatottságot tekintve a Fidesz és a PO közt figyelhető meg a legnagyobb hason-
lóság: előbbi 2002 óta minden alkalommal 40% felett teljesített, utóbbi pedig a
2007-es előrehozott választáson lépte ezt a határt, és a közvélemény-kutatások szerint
az utóbbi három évben e körüli a támogatottsága.7 Ugyanakkor ha a Fidesz áprilisban
megismétli a 2009-es 56%-át, és megnyeri az egyéni választókerületek 85-90%-át,
megközelítve vagy elérve a kétharmados parlamenti többséget, talán nem lenne alapta-
lan valamiféle „nagypártiságon” túlmutató kategóriáról beszélni.8
Az erőviszonyokat összegezve elmondható, hogy a lengyel „két nagy jobb és egy kis-
közepes bal” felállás egyelőre nem valósult meg Magyarországon, és ebben előrelátha-
tólag az áprilisi választások sem fognak fordulatot hozni. Teljességgel valószínűtlen
ugyanis, hogy akár a Jobbik, akár az MSZP Fidesztől való lemaradása 10%-on belüli le-
gyen – különösen a mandátumok tekintetében –, mint ahogyan ez Lengyelországban
történt 2005-ben és 2007-ben a PiS és a PO viszonylatában. Az sem elhanyagolható,
hogy míg az SLD messze le van szakadva a két jobboldali erő mögött, addig nálunk –
mint fentebb utaltam rá – meglehetősen kiélezett küzdelem zajlik a második helyért.
Függetlenül attól, hogy melyik párt lesz a befutó, a köztük levő különbség jó eséllyel 5,
de mindenképpen 10%-on belüli lesz.
A mérsékelt jobboldal: a PO és a Fidesz
A két nagy lengyel jobboldali erő közül a Polgári Platform a mérsékeltebb irányt képvi-
seli. A liberális-konzervatív párt leginkább a gazdasági dimenzióban tér el fő vetélytár-
sától: piac-, verseny- és privatizációpárti, az egykulcsos adó híve.9 Kulturális-ideológi-
ai tekintetben ugyanakkor maga is konzervatív: elsődlegességet tulajdonít a keresztény
értékeknek, ellenzi a melegházasságot és a könnyűdrogok legalizálását, valamint az
abortusztörvény enyhítését.10 Bár az utóbbiak a PiS ideológiai alapállását is jellemzik, a
7 Lásd a CBOS közvélemény-kutató cég méréseit (www.cbos.pl/SPISKOM.POL/2010/K_005_10.PDF).
8 A politológiában jártas olvasónak erről talán Sartori „predomináns pártrendszer”-e juthat eszébe.
A predominás pártrendszer egyes feltételei teljesülhetnek (a Fidesz nagy valószínűleg abszolút többséget
szerez, és 10%-nál nagyobb lesz az előnye a második helyezett párttal szemben), viszont négy egymás utáni
győzelemről még messze nem beszélhetünk. (Vö. Giovanni SARTORI: Parties and party systems: a framework for
analysis, ECPR Press, Essex, 1976 [új kiadása: 2005], 171–178.)
9 Lásd Tim BALE – Aleks SZCZERBIAK: Why Is There No Christian Democracy in Poland – And Why Should We Care?, Party
Politics 14. (2008/4.), 485; Anna GWIAZDA: The parliamentary election in Poland, October 2007, Electoral Studies
27. (2008/4.), 761. Bár a PO a 2007-es választásokat megelőzően 15%-os egykulcsos személyi jövedelem-
adóval kampányolt, ennek bevezetése még várat magára.
10 Vö. Jacek KUCHARCZYK – Olga WYSOCKA: Poland = Populist Politics and Liberal Democracy in Central and Eastern
ˆ
Europe, szerk. Grigorij Meseznikov – Ol’ga Gyárfášová – Daniel Smilov, Institute for Public Affairs, Bra-
tislava, 2008, 83.
110
fokozatok között jelentős különbségek vannak; a PO nem hajtja túl a konzervatív világ-
képet, módszereiben kevésbé radikális és kevésbé konfrontatív;11 összességében pedig –
és talán ez a legfontosabb – mellőzi a populizmus eszköztárát.12
Rátérve a PO és a Fidesz összevetésére, a két párt összehasonlítását némileg nehezí-
ti, hogy a Fidesz immár nyolc éve ellenzékből politizál, és a kétciklusnyi idő alatt szá-
mos szempontból eltávolodott az 1998–2002-es – de különösen az 1998-as – önmagá-
tól. Körösényi András három évvel ezelőtt e folyóirat hasábjain mindezt „A polgári po-
litikától a populizmus felé” fordulattal írta le.13 (Az eltolódás kommunikációs szem-
pontból pedig – tehetjük hozzá – „a polgároktól az emberek felé” fordulatban nyilvá-
nult meg.14) Kétségtelen, hogy a Fidesz számos politikai megnyilvánulása – így például
a Nemzeti Konzultáció, a „Rosszabbul élünk” kampány vagy a „szociális népszavazás” –
és több retorikai újítása – különösen például a „bankárkormány”, a „luxusprofit”, a
„plebejus politika” vagy az „emberek” megszólítás – markáns eltérést mutat a párt egy
évtizeddel ezelőtti pragmatikus, elsősorban a polgári középosztály támogatására számí-
tó politikájától.15 Gazdasági szempontból a PO jobboldalibbnak tűnik, legalábbis a Fi-
desz által az ellenzékiség évei alatt képviselt – esetenként kapitalizmusellenes és a reali-
tásokkal nem mindig számoló – vonalhoz képest.16 Ugyanakkor meglehetősen bizony-
talan, hogy Orbán Viktor pártja milyen gazdaságpolitikát folytatna kormányra kerülé-
sekor, figyelemmel a külső körülmények kényszerítő erejére is.
A szavazóbázisokat összevetve is jelentős eltérésekre derül fény. A Fideszt – különö-
sen a 2002-es és a 2006-os választási eredményei alapján – jóval erősebbnek szokás tar-
tani vidéken, mint a fővárosban vagy a megyei jogú városokban.17 Ez éles kontrasztban
áll a PO bázisával: a lengyel párt 2007-ben a falusi szavazók körében alig 31%-ot ért el,
a félmilliónál népesebb városokban viszont már 57%-os volt a támogatottsága.18 A sza-
vazók tipikus iskolai végzettségét tekintve újabb különbséget figyelhetünk meg: a PO
népszerűsége egyenesen arányosan nő az iskolai végzettséggel (2007-ben az alapfokú
11 „A PO sok szempontból »PiS-light«-nak számít”– írta e folyóirat egy korábbi számában igen találóan
Lagzi Gábor (LAGZI Gábor: Jobboldali győzelem és jobboldali vereség Lengyelországban, Kommentár 2007/5., 97).
12 Kiemelendő, hogy az általam hivatkozott források egyike sem említi a Polgári Platformot a populista
pártok sorában.
13 KÖRÖSÉNYI András: A jobboldal elhúzódó válsága, Kommentár 2007/4., 100.
14 Az új „hívószó” nem kis mértékben populista-demagóg ízét karikírozza ki a főleg interneten olvasható
„a zemberek” kifejezés.
15 Lang – a PiS-szel együtt – a Fideszt is a nemzeti-konzervatív populisták közé sorolja, a 2006-os kam-
pányban hangsúlyozott „Magyar Szolidaritás”, és a 2007-es „plebejus politika” kifejezéseket hozva fel pél-
daként (Kai-Olaf LANG: Populism in „Old” and „New” Europe. Trends and Implications = Democracy and Populism in Central
ˆ
Europe. The Visegrad Elections and Their Aftermath, szerk. Martin Bútora – Ol’ga Gyárfášová – Grigorij Meseznikov
– Thomas W. Skladony, Institute for Public Affairs, Bratislava, 2007, 131). A Magyar Szolidaritás és a
Nemzeti Konzultáció egyébként nagyfokú hasonlóságot mutat a PiS „Közel az emberekhez” jelszóval irá-
nyított 2006-os helyhatósági kampányához (KUCHARCZYK–WYSOCKA: I. m., 79).
16 Egy példa: míg a Fidesz hevesen tiltakozik az egészségügyi intézmények privatizációja ellen, addig a len-
gyel kormány márciusban hozzálátott a magántőke bevonásához.
17 A Jobbik vidéki térnyerése viszont árnyalja ezt a megállapítást.
18 Lásd Aleks SZCZERBIAK: The birth of a bi-polar party system or a referendum on a polarising government? The October 2007
Polish parliamentary election, Sussex European Institute Working Paper 100. (2008) [www.sussex.ac.uk/sei/
documents/workingpaper100.pdf], 17.
111
végzettségűek alig negyede, a diplomásoknak viszont 55%-a választotta a jelenlegi kor-

mánypártot). A Fidesz esetében közel sem beszélhetünk ennyire látványos korreláció-
ról; a párt támogatottságára alig van hatással az iskolai végzettség.19 Mindezek alapján
elmondható, hogy míg a tipikus PO-szavazó fiatal, (nagy)városban lakik és magas isko-
lai végzettségű,20 addig a Fidesznél – különösen az utóbbi években – jóval halványabbak
ezek a kontúrok.21
A populizmus változatai: a PiS és a Jobbik
A radikális-populista pártok különböző módozatai lényegében a rendszerváltás óta je-

len vannak a közép-kelet-európai politikai rendszerekben, természetesen országonként
és időszakonként eltérő intenzitással.22 A populizmus definíciós nehézségeiben és tipi-
zálásában nem elmerülve, némi egyszerűsítéssel élve leszögezhetjük: populisták azok a
politikai erők, amelyek a választók (az „emberek”, a „nép”, a „magyarok”, a „lengyelek”
stb.) „valódi akaratának” képviseletére hivatkoznak, és magukat tekintik az előbbi kate-
góriák egyetlen legitim képviselőjének. Mindez természetesen együtt jár egy határozott
ellenfél- (nemritkán ellenség-) képpel: a választókat („embereket” stb.) meg kell véde-
ni az önző, korrupt stb. hatalmi elittel szemben.23 Ebből fakadóan a populizmus „nél-
külözhetetlen” eleme a polarizálás („mi” és „ők”), a (szak)politikai folyamatok leegysze-
rűsítésére való törekvés és egyfajta – eltérő mértékű – anti-establishment-hajlam. A len-
gyelországi történelmi hagyományok egyébként kiváló táptalajt jelentenek a populista
erők számára, ennek fényében nem meglepő, hogy a populista pártok kitüntetett szere-
pet játszottak a rendszerváltás utáni lengyel politikában.24
A lengyel populizmus legfontosabb szereplőjét, a PiS-t nem könnyű elhelyezni a po-
litikai palettán. A Szolidaritásig visszanyúló gyökerekkel rendelkező, 2001-ben alapított
párt ideológiailag markánsan konzervatív: az erős államba és a kereszténység alapértékei-
be vetett hitt, valamint a változó intenzitású EU-ellenesség radikális antikommunista,
nemritkán nacionalista és kisebbségellenes hangvétellel egészül ki. Mindehhez – a rend-
szerváltás utáni Közép-Kelet-Európában nem szokatlan módon – baloldali hangsúlyokat
19 Lásd a Forsense és a Századvég 2006-os exit poll vizsgálatának eredményét: www.szazadveg.hu/kutatas/
mandatumbecsles/a-forsense-es-a-szazadveg-kozos-exit-poll-vizslagatanak-eredmenye-90.html. Az
Ipsos friss, 2010. márciusi eredménye viszont azt jelzi, hogy a Fidesz enyhén alulreprezentált a diplomá-
sok körében (www.mr1-kossuth.hu/hirek/az-mr1-kossuth-politikai-kutatasa/elen-a-fidesz-fej-fej-
mellett-az-mszp-es-a-jobbik-bejuthat-az-lmp.html).
20 Érdekesség, hogy ez a hármasság Magyarországon az SZDSZ-szavazókra volt jellemző – lásd a Forsense
és a Századvég előző jegyzetben hivatkozott vizsgálatát.

21 Ami nem kis mértékben arra vezethető vissza, hogy a Fidesz európai viszonylatban is szokatlanul magas
támogatottsága miatt szinte minden társadalmi szegmensben a legnépszerűbb párt.

22 Lásd LANG: I. m.; Kevin D. KRAUSE: Populism and the Logic of Party Rotation in Postcommunist Europe = Democracy and
Populism in Central Europe, 141–159.

23 Vö. LANG: I. m., 126.
24 Lásd Sarah L. DE LANGE –Simona GUERRA: The League of Polish Families between East and West, past and present,
Communist and Post-Communist Studies 42. (2009/4.), 531–532.
112
felmutató, egalitárius vonásokkal rendelkező gazdaságpolitika társul: nagy állami szerep-

vállalás, szociális igazságosság, protekcionizmus. A lengyel szerzőktől származó politikai-
politológiai elemzések ugyanakkor a PiS-t – a PO-val együtt – többnyire centre-right párt-
ként említik,25 vagyis indokolatlan lenne a „szélsőséges” megbélyegzés használata.
A Jog és Igazságosság ideológiai profiljának felvázolásakor talán nem alaptalanul jut-
hat eszünkbe a Jobbik: az állam – és az állami büntetőhatalom – megerősítésének gon-
dolata, a „kommunista maradványokkal” és a korrupcióval szembeni elszánt küzdelem
hirdetése, valamint a különböző kisebbségekkel szembeni intolerancia jól kitapintható
kapcsolódási pontot jelentnek a két párt között. A „kommunista múlttal való végleges
szakítás”, és ezzel párhuzamosan az állam újraépítésének eszméje mindkét párt prog-
ramjában kitüntetett szerepet játszik. A PiS 2005-ös választási programjának címe – IV.
Köztársaság – Igazságot mindenkinek26 – a múlt lezárásának igényét és a „valódi” rendszervál-
tás mellett való elkötelezettséget fejezi ki. Ennek fényében nem meglepő, hogy a prog-
ram első fejezete a (poszt)kommunista maradványok felszámolását ígéri (például a tit-
kosszolgálatok átszervezése, az állampárti funkcionáriusok nyugdíjának felülvizsgálata).
A Jobbik Alapító Nyilatkozatának27 első sorai az előbbiekkel kísérteties hasonlóságot
mutatnak: „Ma, 2003-ban még mindig nem történt meg a valódi rendszerváltozás. […]
Az országot a kommunizmus alatt irányító hálózat megtartotta hatalmát.” A keresztény
értékekre és hagyományokra való hivatkozás mintegy tucatszor kerül említésre a PiS
2005-ös célkitűzései között, különösen a közoktatás kontextusában. A Jobbik 2010-es
programjában szintén hangsúlyos elemet kap a keresztény értékrend, erkölcs, sőt: a ke-
resztény antropológia.28 Nem kevésbé látványosak a gazdaságról és az állam gazdasági
szerepéről vallott felfogások közti hasonlóságok: mindkét párt a határozott állami be-
avatkozás pártján áll, ellensúlyt remélve ezzel a globalizáció káros hatásaival szemben.
A számos hasonlóság után fel lehet tenni a kérdést: mennyiben feleltethető meg egy-
másnak a PiS és a Jobbik? Meggyőződésem szerint a szembetűnő kapcsolódási pontok
ellenére lényeges különbségeket is fel lehet fedezni a két párt között.
1. Elsőként azt kell kiemelni, hogy a két párt relatív helyzete nem egyezik meg saját
pártrendszerében, míg a Jobbiktól jobbra nem találunk releváns politikai erőt, addig
Lengyelországban a PiS-nél radikálisabb formációk is találhatóak (Lengyel Családok
Ligája [LPR], Önvédelem [SRP]).29
2. Ennél is fontosabb – bár jóval nehezebben „mérhető”–, hogy a szélsőségesség fo-
kában is eltérések találhatóak. A fenti kapcsolódási pontokat nem relativizálva úgy gon-
dolom, hogy már a pártcsaládhoz való tartozás tekintetében is különbség van a két párt
25 Így pl. BALE–SZCZERBIAK: I. m., 485; SZCZERBIAK: I. m., 4; GWIAZDA: I. m., 763; Krzysztof JASIEWICZ: The
(not always sweet) uses of opportunism. Post-communist political parties in Poland, Communist and Post-Communist
Studies 41. (2008/4.), 437.
26 Lásd: www.pis.org.pl/download.php?g=mmedia&f=program_2005.pdf.
27 Lásd: http://jobbik.hu/rovatok/partunkrol/alapito_nyilatkozat.
28 Lásd: http://jobbik.hu/sites/jobbik.hu/down/Jobbik-program2010OGY.pdf.
29 A két populista párt 2005-ben még a szavazatok közel 20%-át szerezte meg, és előbb a PiS-kormány kül-
ső támogatóiként, majd koalíciós társként vettek részt a kormányzásban. 2007-ben azonban már nem ju-
tottak be a parlamentbe.
113
között. A PiS-t nem tartom mérsékelt erőnek, viszont szélsőségesnek sem. Leginkább
talán a konzervatív és a kereszténydemokrata30 (vagy inkább keresztényszociális) pártok
sajátos közép-kelet-európai, populista változatának tekinthető, amennyiben kulturális-
ideológiai téren markánsan túlhangsúlyoz bizonyos elemeket (például nacionalizmus,
keresztény értékrend), ugyanakkor gazdaságilag jóval paternalistább és nem éppen pi-
acbarát.31 Nacionalizmusa ugyanakkor nem hajlik át idegengyűlöletbe, antiszemitiz-
musba vagy éppen cigányellenességbe. A párt homoszexuálisokkal szembeni intoleran-
ciája tagadhatatlan, ám még a Kaczyński fivérek sem biztatták híveiket arra, hogy akár
törvénysértések árán is, és ha kell, erőszakos módon akadályozzák meg a melegek felvo-
nulását.32 A PiS rendpártisága, kétségtelen autoriter karaktere ellenére tartózkodik a
politika (para)militarizálásától és általában a két világháború közti szélsőjobbos hagyo-
mányok újraélesztésétől. A III. Köztársaság „lezárása” iránti igénye pedig nem jelentet-
te – és ma sem jelenti – a politikai ellenfelek sommás démonizálását és kriminalizálá-
sát,33 ebből adódóan nem tekinti magát az egyetlen „igaz lengyel” erőnek a többi „ha-
zaáruló” párttal szemben. Sőt az óvatos EU-szkepticizmusa (ha úgy tetszik: eurorealiz-
musa) és a Lisszaboni Szerződés elutasítása sem vonja maga után az EU-ból való kilé-
pés permanens feszegetését vagy éppen egy képzelt gyarmati sors emlegetését.
3. Végezetül – mintegy igazolva a második pontnál állítottakat – érdemes megemlíteni,
hogy a tavalyi európai parlamenti választást követően a brit konzervatívok a PiS-ben talál-
ták meg egyik fő partnerüket az új parlamenti frakció megalakításakor.34 Eltekintve annak
tárgyalásától, hogy ez a szövetség mennyiben volt jó húzás David Camerontól, leszögezhet-
jük: a brit konzervatív párttal való ilyetén együttműködés árnyalja a PiS radikális jellegét, és
a nemzetközi elfogadottság („szalonképesség”) egyfajta indikátoraként is értékelhető. (És
akkor zárójelben egy költői felvetés: vajon mennyi a realitása annak, hogy Cameron és Vona
Gábor – akár csak szimbolikusan – egy frakcióba kerüljön az európai színtéren?)
Összességében – a nem elhanyagolható átfedések ellenére – nem hiszem, hogy a két
párt megfeleltethető lenne egymásnak. A populizmus mindkét erőt jelentősen áthatja,
ám míg a Jog és Igazságosságé egyfajta nemzeti-konzervatív populizmusként értékelhe-
tő, addig a Jobbik a szélsőjobbos rasszista populizmus képviselője,35 amely elsősorban
30 Vö. BALE–SZCZERBIAK: I. m. A szerzők abból indulnak ki, hogy Lengyelországban nincs keresztényde-
mokrata párt.
31 Vö. BALOGH László: Jog és Igazság párt Lengyelországban, Politikatudományi Szemle 2007/2., 86–87; KUCHAR-
CZYK–WYSOCKA: I. m., 79.

32 (A tanulmányt még a lengyel köztársasági elnök tragikus halála előtt zárta le a szerző. – A Szerk.) Közis-
mert tény, hogy Lech Kaczyński varsói főpolgármestersége alatt több melegfelvonulást betiltott. Ennél
sokkal abszurdabb az, hogy Michal Grzes, a PiS poznańi politikusa keményen kritizálta Niniót, a város ál-
latkertjének elefántbikáját, annak vélelmezett homoszexualitása miatt.
33 Mindezt az is alátámasztja, hogy az évtized közepén a négy releváns versenytársa közül hárommal is
hosszabb-rövidebb ideig együttműködött. A PO az 2005-ös választásokat megelőzően a PiS potenciális

koalíciós partnere volt (a két párt helyi szinten már korábban szövetségese volt egymásnak), ám végül az
LPR-t és az SRP-t emelte be a kormányba.
34 Az Európai Konzervatívok és Reformisták nevű formáció főként a néppárti frakciót elhagyó, „eurorea-
lista” jobboldali pártok alakulata.

35 A közép-kelet európai populizmusok tipologizálásáról lásd LANG: I. m., 128.
114
az indulatokra – különösen a haragra és a bosszúra – alapozva, valamint az ellenségkép

túlhangsúlyozásával igyekszik szavazói táborát növelni és megtartani.36 Meggyőződésem
szerint mindezt alátámasztja a két párt szavazóbázisának részben eltérő karaktere is: a
PiS támogatói a 60 év felettiek között erősen felül-, a 18–24 évesek között pedig alul-
reprezentáltak,37 ezzel szemben a Jobbik elsősorban a fiatalok – különösen az első alka-
lommal szavazók – körében népszerű.38 További jelentős különbség, hogy a PiS támo-
gatottsága látványosan korrelál a település nagyságával, de különösen a képzettséggel (a
kisebb településeken lakók és a kevésbé iskolázottak között jóval népszerűbb, de példá-
ul a diplomások körében 55:23-ra „vezet” a PO); a Jobbik esetében nem ilyen egyér-
telműek ezek az összefüggések.
Jövőképek
Az előzőekben azt igyekeztem körvonalazni, hogy a két ország négy jobboldali pártja
mennyiben feleltethető meg egymásnak. Álláspontom szerint megerősítést nyert, hogy
a négy erő között mind a méretet, mind pedig ideológiai karakterüket tekintve lényeges
eltérések vannak. Amennyiben a négy pártot egy mérsékelt–radikális (vagy mérsé-
kelt–populista, esetleg liberális–autoriter) skálán helyeznénk el, valószínűleg a követ-
kező sorrendet kapnánk: PO – Fidesz – PiS – Jobbik. Az egymástól való távolságot már
nehezebb meghatározni, és kétségtelen, hogy a skálán szomszédos pozíciót elfoglaló
pártok között jelentős kapcsolódási pontok figyelhetőek meg. Egyébként úgy vélem,
hogy az előbbi sorrend nem „véletlen”: ha a mérsékeltebb, liberális-konzervatív, prag-
matikus PO egy Jobbik-szerű szélsőséges párttal osztozna a jobboldalon, a két erő kö-
zött túlzottan nagy űr lenne, amelynek betöltéséhez mindkét pártnak nyitnia kéne – ami
viszont együtt járna az eredeti alapállásuk átalakulásával. A skáláról talán az is leolvasha-
tó, hogy a közép és – esetenként – a szél felé is nyitó nagyméretű Fidesz mellett sem egy
„magyar PO”, sem egy „magyar PiS” nem lenne életképes.
Mindezek alapján „varsóiságról” csak korlátozott értelemben lehet beszélni. A „két
erős jobb és egy jóval gyengébb bal” képlet eddig nem valósult meg, és ebből a szem-
pontból – még ha a Jobbik meg is előzi a szocialistákat – az áprilisi választások sem va-
lószínű, hogy radikális változást hoznak. Az erőviszonyok mellett a pártok ideológiai
térben betöltött pozíciója is különbözik: a Fidesz egyértelműen nem PO, a Jobbik pe-
dig nem PiS.
Ettől függetlenül biztosnak látszik, hogy alapos változások előtt áll a magyar párt-
rendszer, ami akár a varsói modellhez is közelebb vihet. Tóth András és Grajczjár
36 A Jobbik „Azt sugallja, hogy a politika alapélménye a félelem és az irigység […]. A megoldás: a »bű-
nösök« néven nevezése, az indulatok szabadjára eresztése és az erőszak politikája” – olvashatjuk a Század-
vég kutatóinak publicisztikájában (G. FODOR Gábor – FŰRÉSZ Gábor – GIRÓ-SZÁSZ András: Kocsmapolitika.
A Jobbik mint probléma, Századvég Alapítvány 2010 [www.szazadveg.hu/files/hirek/rqmcu4nyz6-2.pdf], 6).
37 A lengyel pártok szavazóbázisának jellemzőire lásd SZCZERBIAK: I. m., 17.
38 Lásd a Forsense elemzését (www.forsense.hu//?page=cikk&source=publiclife&id=159&p=1).
115
István tavaly év végén három forgatókönyvet vázolt fel a hazai pártrendszer átalaku-
lására:39
1. A Fidesz sikeres kormányzással konszolidálhatja magát, mint „a nagy néppárt”,
amely képes összeegyeztetni a baloldali gazdasági követeléseket a konzervatív keresztény-
nemzeti értékekkel.
2. Egy sikertelen Fidesz-kormányzás viszont az MSZP újbóli megerősödésével jár-
hat, aminek következtében a szocialisták ismét reális alternatívát jelentenének a Fidesz-
szel szemben.
3. Amennyiben a Jobbik válik a kormányban csalódott, jobbra tolódott választók
gyűjtőpártjává, és ennek következtében potenciális váltópárt lesz, akkor 2014-ben a ra-
dikálisok lehetnek a Fidesz fő kihívói.
Amint látható, a lengyel „mintának” a 3. variáció felelne meg, ugyanakkor vélemé-
nyem szerint erre a legkevesebb az esély. Egyrészt – amint arra a szerzők egy másik mun-
kájukban rámutatnak – „demokratikus viszonyok között elkerülhetetlennek tűnik a
jobboldali radikális populista pártok sikereinek illékonysága”.40 Nem szabad megfeled-
kezni arról, hogy a Jobbik megerősödésének hatalmas lökést adott a 2008 őszén kibon-
takozó gazdasági válság miatti életszínvonal-csökkenés. A gazdasági helyzet remélhető
konszolidálódásával reális esély nyílna a párt szavazóbázisának elbizonytalanodására.
Végezetül ki kell emelni a radikális pártok esetében jelentkező „domesztikálódási effek-
tust”: parlamenti párttá válva a szélsőséges pártok is rákényszerülnek a fennálló szabá-
lyok elfogadására, ami akaratlanul is az anti-establishment jelleg tompulásával jár.41 Ez
alapján könnyen elképzelhető, hogy a parlamentben töltött ellenzéki évek és a napi po-
litikai rutinszerűségei kifakítják az Árpád-sávokat.
39 TÓTH András – GRAJCZJÁR István: A Jobbik felemelkedése és a magyar pártrendszer átalakulása, Méltányosság Politi-
kaelemző Központ, 2009 (www.meltanyossag.hu/files/meltany/imce/doc/pd-jmap-091209.pdf), 5–6.
40 TÓTH András – GRAJCZJÁR István: Miért olyan sikeresek a radikális nemzeti-populista pártok nagy társadalmi-gazdasági
átalakulások, válságok idején?, Politikatudományi Szemle 2009/3., 24.
41 Vö. Jacques RUPNIK: The Populist Backlash in East-Central Europe = Democracy and Populism in Central Europe, 168.
116
Álomlovas
Jeladó
117
Kommentár • 2010|2 – Re:censor
Vigh Péter
FÓRUM MINDEN IDŐBEN – THE SALISBURY REVIEW
Egy örökség felvállalása és folytatása mindig erőt ad, ugyanakkor kétségeket is támaszt.
Van annyira gazdag és értékes az európai kultúra, hogy több száz, sőt több ezer év ha-
gyománya áll a rendelkezésünkre, amiből válogathatunk. Akár azt is mondhatnánk:
szolgáink a századok. Soha nem szabad elfelejtenünk, hogy a világért, amiben élünk, az
értékekért, amik körülvesznek minket, az előttünk járók dolgoztak meg. A jólét nem az
emberi jogokból ered – jegyzi meg vitriolosan a most ismertetendő folyóirat egyik cikk-
írója.
Felmerülnek ugyanakkor kérdések: mennyire igazodik a múlt öröksége hozzánk, a
mai társadalomhoz és civilizációhoz? Képesek a mai gondjainkra is releváns választ ad-
ni a múlt emberei életükkel és cselekedeteikkel? Érvényes még a mai globális világban a
nemzeti lépték? 1982-ben, a falklandi háború idején Nagy-Britanniában egy maroknyi
gondolkodó csattanós választ adott ezekre kérdésekre: megalapították a The Salisbury Review
című folyóiratot.1 Ennek előzményeként 1976-ban jött létre a Salisbury Group, amely
magának vallotta a viktoriánus miniszterelnök örökségét, és az akkori Thatcher-féle fő-
sodorral szemben úgy vélték, hogy a konzervativizmus központi gondolatát egyáltalán
nem csak a gazdaságpolitikában kell keresni, hiszen az az élet minden területét áthatja.
Lord Salisbury egyik életrajzírója terjedelmes monográfiájában2 nem rejti véka alá, sőt
az örökséget tárgyalva hosszasan fel is idézi, hogy milyen ellentmondásos volt a „nagy
márki” ötvenéves politikai pályafutása, amelyből tizenhármat a miniszterelnöki székben
töltött. Egyesek szerint annyira pragmatikus dolognak tartotta a politikát, hogy a köz-
életi cselekvésben minden ideológiától és elméleti okoskodástól távol tartotta magát.
Egyik kedvelt és sokat használt mondata volt: „Egy gramm tapasztalat felér egy tonna el-
mélettel.” Számára a politika már-már csak a politics volt és nem a policy, de ez távolról
sem jelenti azt, hogy ne értékek mentén képzelte volna el a kormányzást.
Konszenzusos közhely, hogy a konzervatív gondolat túl összetett, ha tetszik: túl ho-
mályos ahhoz, hogy ideológiává váljon – eltekintve a kortárs amerikai neokonzervativiz-
mus egyes vadhajtásaitól. Mivel nem uniformizált ideológia, ezért összetett és sokrétű,
mint maga az élet. Ellentmondásosan, de értékek mentén képzeli el az életet, az álla-
mot, a társadalmat, a jó kormányzást, a családot, az egyházakat – akárcsak a névadó tory
miniszterelnök. Ennek megfelelően számos egymásnak ellentmondó cikk jelenik meg a
magazinban, bizonyítva azt is, hogy ezek jól megférnek egymás mellett. Hogy a már em-
lített példánál maradjunk, szinte mindegyik szám kitekint az Egyesült Államok felé, ám
míg egyes cikkírók barátilag és pozitívan nyilatkoznak az amerikai konzervatív törekvé-
1 Hálózati verziók: www.salisburyreview.co.uk; illetve az újabb honlap, ahol az archívum is található: www.
salisburyreview.com.
2 Andrew ROBERTS: Salisbury. Victorian Titan, Weidenfeld–Nicolson, London, 1999.
118
Vigh Péter: Fórum minden időben – The Salisbury Review
sekről, addig mások lesújtónak tartják az amerikai neokonzervativizmust, a már emlí-

tett ideológia felé hajlása miatt. Egy közös pont azonban mindig akad: mind elégedet-
lenek az Obama-adminisztrációval, amit nem mulasztanak el csípős megjegyzések for-
májában megfogalmazni.
A lapnak tizennyolc évig (2000-ig) az a Roger Scruton volt a főszerkesztője (ma is szer-
kesztőségi tag), akit talán már nem kell bemutatni a magyar olvasóközönségnek, hiszen
egyre több műve hozzáférhető magyarul. A lapnak a konzervatív párttal hivatalos kap-
csolata soha nem volt, állami támogatást nem kapott. Azt már csak a recenzens teszi
hozzá: ugyanakkor soha nem tagadták, hogy egy gondolkodási körhöz tartoznak, de egy
fordított viszonyrendszerre törekednek: nem ők akarnak a párttól vagy az esetleges kon-
zervatív kormányzattól függeni, hanem jóval inkább meghatározó szellemi forrásvidé-
ket akarnak nyújtani a toryknak. Nem is lennénk szívesen David Cameron helyében,
akit vagy keményen kritizálnak a lap hasábjain (egész pártjával együtt), vagy enyhébb
esetben csak komoly elvárásokat támasztanak irányába. Teljes biztossággal állítható,
hogy a szervilizmus vagy a holdudvari sündörgés vádja nem érheti a szerkesztőséget.
A magazin fenntartója a Salisbury Group, de amennyire csak tehetik, igyekeznek
előfizetőikből megélni, azonban különböző felajánlásokat is elfogadnak magánszemé-
lyektől – fenntartva a független konzervatív gondolat jogát. Mert nem a kortárs konzer-
vatív irányzathoz viszonyulnak – mint említettük, kritizálják a jelenlegi torykat –, ha-
nem a gazdag angolszász konzervatív hagyományból merítenek, folyamatosan hitet téve
amellett, hogy a múlt bizonyított értékeihez való visszatérés segíthet nehéz helyzetün-
kön. Mert a helyzet nehéz, komoly, de nem reménytelen. Akár még komor is lehetne,
de híven a mai konzervatív gondolathoz, ami talán az irónia iskolája is, mindezt hu-
morral oldják. Legyen szó akár a címlapok karikatúráiról vagy a cikkekben megjelenő
fanyar és szikrázó intellektuális humorról.
Az Articles rovatban a legváltozatosabb témák jelennek meg, a teljesség igénye nélkül
(a már említetteken kívül): az iraki és afganisztáni háborúk és az iszlám radikalizmus,
az angol egészségügyi ellátórendszer problémái, Oroszország és az EU, Nagy Britannia
és az EU, a hagyományos családmodell és az oktatás kulcsszerepe. Itt külön érdemes ki-
emelni a magunk megnyugtatása végett, hogy a baloldali politikai bunkósbotok az uni-
verzálékhoz hasonlatosak, és nem csak Magyarországon élték-élik virágkorukat. 1984-
ben Ray Honeyford, a Bradford Middle School akkori igazgatója e lap hasábjain emelte fel
a szavát a multikulturalizmus ellen a közoktatásban, mert véleménye szerint ez pont az
integrációt akadályozza, és elgettósítja a bevándorlókat a társadalomban. Menetrend-
szerű pontossággal érkeztek a „rasszista”, „fasiszta” és egyéb jelzők a Salisbury Review
címére, azonban a baloldali véleményformálók idővel inkább az agyonhallgatás taktiká-
ját választották. A főszerkesztő, Merrie Cave szerint ez az egyik oka annak, hogy folyóira-
tuk nem olyan ismert, mint amennyire lehetne, vagy amennyire igény lenne rá. Hosz-
szasan sorolhatnánk még a témákat a klasszikus német filozófia értékelésétől az egykori
brit–orosz kettősügynök sajtófigyeléséig – a témák igen sokrétűek és izgalmasak. A cik-
kek jóval inkább hasonlítanak esszékre, még ha tudományos jellegűek is, nincsenek el-
látva apparátussal – ezt a hiányt az Arts & Books és az In short fejezetek pótolják. Sokkal fon-
119
Kommentár • 2010|2 – Re:censor
tosabb, hogy valami személyes kapcsolat legyen cikkíró és témája között, amit tapaszta-
lat is alátámaszt (például az egyik publicista kálváriája az NHS rendszerében). Termé-
szetesen a lap célcsoportja elsősorban a brit olvasóközönség, de a magyar olvasó is ér-
deklődéssel lapozhat bele bármelyik cikkbe.
Columns cím alatt találjuk az állandó rovatokat, ahol különböző művekkel (Conservative
Classic) és emberekkel (Reputations) foglalkoznak, emellett itt kapnak helyet Roy Kerridge
széljegyzetei és elmélkedései, valamint az egyházakhoz és a kereszténységhez kapcsolódó
gondolatok is, melyeket Peter Mullen anglikán lelkész jegyez (Eternal Life). Az olvasói leve-
lek (Letters) és a rájuk adott válaszok eddig mindig a korábbi számban megjelent cikkek-
kel foglakoztak, de a közeljövőben várható, hogy az egész rovat átkerül internetes felü-
letre, ahol sokkal aktívabb vitafórumot alakítanának ki. Tegyük hozzá, kész csoda, hogy
egy évente négyszer megjelenő periodika eddig képes volt fenntartani ezt a rovatot – ez
is jelzi, hogy olvasótáboruk egy része elkötelezett és igényli a párbeszédet.
A már említett Arts & Books és In short rovatok teszik ki a lap tekintélyes részét, majd
negyven százalékát, kijelölve az elmélyülés további lehetséges útjait az olvasónak. Bár va-
lóban mindig szerepel egy film-, egy zene- és egy művészeti kritika, a rovat középpont-
jában a Gutenberg-galaxis alkotásairól írt recenziók és ismertetések állnak. Ezek egy ré-
sze olyan könyvekről készült, amiről vagy szó esik a cikkekben, vagy témájukban kapcso-
lódnak ahhoz. Ebből is látszik, hogy a konzervatív lózungok szájbarágása helyett inkább
együttgondolkodásra és továbbgondolásra hív fel minket a folyóirat.
Ismertetésünket azzal zárjuk, hogy röviden visszakanyarodunk egy, már felemlített
gondolathoz. Bármennyire is sokrétű, bonyolult és olykor önellentmondó a konzerva-
tív beállítódás, nem tehetünk le az elvek és értékek megfogalmazásáról, mert ha így cse-
lekszünk, akkor bármilyen eszmei vitában alul fogunk maradni. Nem véletlenül idézték
a folyóirat első számában Sir Kenneth Pickthorn 1943-as beszédét.3 Cambridge alsóházi kép-
viselője itt felhívta a figyelmet arra, hogy bár a konzervatívok tudják, hogy az emberi ér-
tékeket nem lehet matematikailag rendezni és osztályozni, de ha nem törekszenek a le-
hetőségekhez képesti, minél tisztább és érthetőbb megfogalmazásra, akkor minden tér-
félen vereségre számíthatnak. Ennek a törekvésnek az egyik megnyilvánulása – most már
több mint negyedszázada – a Salisbury Review. Az a fórum, ahol minden időben, bár-
milyen kormányzat alatt megfogalmazódhatnak azok a hagyományba ágyazott és kipró-
bált értékek, amelyeket egy magát konzervatívnak valló ember sajátjának tarthat. Továb-
bá azok a kérdések, amelyeket sokszor félünk feltenni, holott valójában ezek érdekelnek
bennünket. És nem az előre megrágott, majd a szánkba adott gumicsontok, hiszen szá-
munkra ezek nem a lényegről szólnak.
3 Sir Kenneth Pickthorn Principles and Prejudices c. beszédének részlete eredeti nyelven: www.salisburyreview.
co.uk/index.php?option=com_content&view=article&id=13&Itemid=26.
120
Kommentár • 2010|2 – Szemle
Kovács Orsolya Zsuzsanna

ANDRZEJ PRZEWOŹNIK EMLÉKÉRE (1963–2010)
„Megmaradnak utánunk a gombok” – mondja az egyik lengyel tiszt a katyńi erdő köze-
lében felállított hadifogolytáborban társának. Andrzej Wajda Katyń című filmjében a
lengyel sast ábrázoló fémgombok szimbólummá váltak: az elföldelt testek elporladtak,
de az egyenruhák megmaradt gombjai bizonyították, hogy az erdő mélyén a tömegsírok
lengyel tisztek ezreit rejtik.
„Megmaradt utána a jegygyűrűje.” Hetven évvel a katyńi mészárlást követően az áp-
rilis 10-i szmolenszki repülőgép-szerencsétlenség kilencvenhat áldozata között volt
Andrzej Przewoźnik is. Történészként és állami hivatalnokként dolgozott, 1992-től a
Lengyel Nemzeti Harc és Mártíromság Emlékét Őrző Tanács titkára volt államtitkári
rangban. 1994–1998 között ő a Katyńi Tömeggyilkosság Emlékbizottság alelnöke.
Nevéhez fűződik a lemészárolt lengyel katonatisztek és rendőrök temetőinek létreho-
zása.
A magyar történelemmel foglalkozó lengyel könyvek kiadását is támogatta. Egyik
munkatársa így búcsúzik tőle: „Az, hogy léteznek pótolhatatlan emberek, közhely. De
mégis, mit írhatnék egy olyan emberről, aki tizennyolc éven át ugyanazt a hivatalt ve-
zette, aki három elnököt, hat parlamenti ciklust és tíz miniszterelnököt ugyanazon a
poszton szolgált?”
Két éve jártam nála varsói lakásán. Arról beszélt, hogy nagyon elfoglalt, de majd el-
jön az idő, és Varsó közelében családi házat épít – a telket már meg is vette. Ott fogja
feldolgozni azt a rengeteg levéltári anyagot, amelyet a lengyel menekültek magyarorszá-
gi befogadásáról gyűjtött össze a londoni Sikorski Intézetben. Büszkén mutatta, hogy
majdnem két teljes könyvespolcnyi iratanyaga van. Olyan források ezek, amelyeket ma-
gyar történész még nem látott.
2008-ban a Kommentár külön összeállítást szentelt Katyńnak. Andrzej Przewoźnik
számos korabeli fényképet és háttérdokumentumot bocsájtott rendelkezésünkre. Fon-
tosnak tartotta, hogy a magyar olvasó minél pontosabb képet kapjon a történtekről.
Mint ahogy a lengyel–magyar kapcsolatok kutatását is szívügyének tekintette. Már szak-
dolgozatát is magyar vonatkozású témából írta a krakkói Jagelló Egyetemen Waclaw –
Felczak tanítványaként. Főszerkesztője volt a Niepodleglość (Függetlenség) című folyó-

–
iratnak.
Gyakran járt Magyarországon, tevékenyen részt vállalt az óbudai, katyńi mártíroknak
szentelt emlékpark kialakításában és a Terror Háza Katyń-kiállításában. A Heti Válasz-
nak „a hét embereként” 2008 októberében így nyilatkozott: „Hálásak vagyunk, hogy a
magyarok ebben a számunkra rendkívül fontos ügyben ilyen nemes kezdeményezéssel
fejezték ki szolidaritásukat. A világon ez az első olyan eset, amikor nem lengyelek, ha-
nem egy másik nép emlékezik ily módon a katyńi tragédiára. Ez a tény is rávilágít a két
121
nemzet szoros történelmi és lelki kapcsolatára. Évszázadokon keresztül olyan jelszava-

kat tűztünk zászlónkra, mint Isten, haza és becsület. Ma ismét közös európai ügyet épít-
hetünk ezeknek a fogalmaknak a nevében.”
Andrzej Przewoźnik valóban pótolhatatlan. Katyńért halt meg. A jegygyűrűje maradt
meg. Felesége, Jolanta nevével.
Belső fény
122
Varga-Kuna Bálint
A HUNGAROSZLAVIZMUSTÓL A SZLOVÁK TÖRZSIG
A szlovák nacionalizmus iróniái
Alexander Maxwell: Choosing Slovakia. Slavic Hungary, the Czechoslovak Language and Accidental Nationalism. I. B.
Tauris, London – New York, 2009.
Nagyszabású célt tűzött ki maga elé Alexander Maxwell, amikor a szlovák nacionalizmus
születését kívánta teljesen új megvilágításba helyezni. Az amerikai születésű, de Buda-
pesten, Bukarestben és Németországban is hosszabb időt eltöltő, így a térséget jól is-
merő Maxwell eddig is a közép-európai nacionalizmusok új aspektusainak vizsgálatával
hívta fel magára a figyelmet (lásd például tanulmányait a dohányzásnak vagy a szexuali-
tásnak a nemzetépítéssel való kapcsolatáról).1 Az amerikai történész Choosing Slovakia cí-
mű könyvében azt vizsgálja, hogy miképp lettek a nemzeti identitással egyáltalán nem
rendelkező felső-magyarországi parasztokból szlovákok. Maxwell könyvének újszerűség-
ét az adja, hogy ezt az egyébként konvencionális kérdést arról az oldalról világítja meg,
hogy ezek a bizonyos parasztok miért nem valami mások: össz-szlávok, magyarok vagy
éppen csehszlovákok lettek. A szerző elsősorban a szlovák nyelv megteremtésének folya-
matára alapozza érvelését. A mű koncepcióját a szerző elmélyült szlavisztikai ismeretei-
vel tudja alátámasztani, ami mindenképpen szükséges a nyelvészeti források történeti
értelmezéséhez. Az érvelés újszerűsége, illetve a szlovák nemzetépítés folyamatainak a
magyarországi olvasók előtt való relatív ismeretlensége miatt a könyv gondolatmenetét
érdemes részletesen bemutatni.
A magyar nemesi nemzet koncepciója a felvilágosodás, majd a francia forradalom
hatására megrendült, és kb. a 18. és 19. század fordulóján átadta helyét a hungarus
nemzetkoncepciónak. A hungarus nemzettudat elkezdte a nem nemesek beemelését a
nemzet fogalmába, de egyelőre ennek még nem volt nyelvi vetülete, sőt az ország sok-
nyelvűsége a 19. század első évtizedeiben még határozott büszkeséggel töltötte el az új
nemzetfogalom ideológusait. Maxwell szerint a hungarus nemzetkoncepciót a magyar
nyelvet erőltető politikai osztály tette tönkre, ennek ellenére a nem magyar nyelvűek
között egészen az I. világháborúig fennmaradtak a nyomai.
A felső-magyarországi szláv értelmiségiek ennek megfelelően az egész korszakban
lojálisak voltak Magyarországhoz. A felvilágosodás, majd a romantika hatására a szláv
kultúra fejlesztését, propagálását célul kitűző értelmiségiek tehát hungaroszláv koncep-
cióval rendelkeztek: egyszerre tartották magukat a magyar államnemzet lojális és büszke
1„Such a Smoking Nation as This I Never Saw…” Tobacco, Nationalism and 19th Century Hungarian Society, Journal of the
Social History of Alcohol and Drugs 2006. ősz. (21/1.), 7–23; National Endogamy and Double Standards. Sexuality
and Nationalism in East-Central Europe during the 19th Century, Journal of Social History 2007. december, 413–433.
123
tagjainak, illetve a szláv kulturális közösség szintén öntudatos részének. Mivel a szláv
közösség tisztán kulturális alapokon nyugodott, ezért a hungaroszlavizmus ebben a sza-
kaszban semmilyen területi-politikai vonatkozással nem rendelkezett, azaz nem léptek
fel az önkormányzatiság igényével. Sőt Maxwell szerint a szlovák értelmiség egészen Ma-
gyarország 1918-as összeomlásáig Magyarország keretein belül gondolkozott.
A könyv gondolatmenetének kulcsa, hogy mind a két közösséget, aminek tagjaiként
magukat a szlovák értelmiségiek elképzelték, nemzetnek nevezték: tehát mind Magyar-
országot, mind az össz-szláv közösséget ugyanazzal a szóval illették. Kulcsfontosságú vi-
szont, hogy a szlovákságot nem nemzetnek, hanem a nagy szláv nemzet egy törzsének
képzelték el. A korai szlavisztikai irodalom a szláv néptörzseket különböző módon osz-
tályozta, de a szlovákok szinte minden esetben a csehek részeként tűntek fel. Ennek az
utóbbi koncepciónak a változása vezetett el végsősoron a szlovák nemzet kialakulásához.
A szlovákok mint a szláv nemzeten belüli törzs koncepciója ugyanis csak nagyon
későn tűnt fel. Egészen a 19. század elejéig a „szlovák” és a „szláv” szavakat egymás szi-
nonimájaként használták a felső-magyarországi szláv írásokban (a „szlovák” szó hasz-
nálatát ebben az esetben direkt kerüljük el). A szlovák/szláv szó így egyszerre jelent-
hette a felső-magyarországi szláv nyelven beszélőket, illetve az összes szláv nyelven be-
szélő népet.
Így a szlovák nyelvtant először rendszerező Anton Bernolákot sem lehet a szlovák na-
cionalizmus képviselőjének tekinteni, mivel magyarországi lojalitása mellett meg volt
győződve arról, hogy ő nem egy nemzeti nyelvet, hanem egy nyelvjárást ír le. Munkájá-
nak indoka ráadásul nem is a szlovák nyelv kifejlesztése, hanem az akkoriban leggyak-
ˆ
rabban használt protestáns írásmód, a Kralicei Biblia nyelve (az ún. biblictina) ellensú-
lyozása volt. Bernolákhoz hasonlóan Ján Kollár, a legbefolyásosabb romantikus költő is
az össz-szláv nemzetben gondolkozott, mindenféle szlovák partikularizmust elvetve.
ˆ
Kollár evangélikusként mereven ragaszkodott a biblictina használatához, hogy fenn-
tartsa a csehek és a (protestáns) szlovákok kulturális egységét. Bár az 1848-as prágai
szláv kongresszus sikertelensége után az össz-szláv gondolat sokat veszített vonzerejéből,
a szlovák értelmiség a 19. század során magát folyamatosan szláv törzsnek határozta meg
önálló nemzet helyett.
Azonban egyáltalán nem mindegy, hogy pontosan milyen relációban áll az össz-szláv
nemzet és a szlovákság: azaz a többi törzzsel egyenrangú, avagy egy nagyobb törzsnek, je-
lesül a csehnek az altörzse-e? A 19. század első feléig szinte minden releváns gondol-
kodó a cseh törzs részének tartotta a szlovákságot. Kollár mellett jó példa erre a pozso-
nyi evangélikus líceum első, szláv nyelveket oktató professzora, Juraj Palkovic, aki fele-
kezeti okokból ragaszkodott a biblictina íráshoz és ezzel a cseh-szlovák egységhez.
A többes identitások korában így a magyarországi lojalitás és a csehszlovák nyelven (vagy
dialektuson) belül elképzelt szlovák kultúra ápolása jól megfértek egymással, és az ösz-
szesre a „nemzet” kifejezést használták: a szóban forgó értelmiségiek magukat egyszer-
re tartották a magyar, a szláv és a csehszlovák nemzet tagjainak.
A változást Ludovít Štúr tevékenysége hozta el. A modern szlovák nemzet atyjának
tekintett Štúrt Maxwell egyáltalán nem szlovák nacionalistának, hanem szlovák „triba-
124
Varga-Kuna Bálint: A hungaroszlavizmustól a szlovák törzsig
listának”, azaz a szlovákok egyenrangú, a csehektől független szláv törzsként való meg-
határozásáért küzdő figurának tartja. Štúr ugyanis szintén nem a szlovák nyelvnek, ha-
ˆ
nem a dialektusnak a nyelvtanát dolgozta ki (ez az ún. štúrovcina). Ugyan a štúri nyelv-
tan megbukott, de Štúr új alapra helyezett érvelése, azaz a nyelvtan felekezeti konflik-
tusoktól független kidolgozása döntő hatást gyakorolt a szlovák nyelvészekre. Az 1850-es
években ugyanis kompromisszum született a katolikus és az evangélikus tábor között, és
a štúri illetve a bernoláki nyelvtan összegyúrásával megszületett a ma is használt szlovák
ˆ
irodalmi nyelv alapja, a kidolgozója után hattalovcinának nevezett nyelvtan. Az 1860-as
évektől fogva a csehtől való különbség céljával megalkotott hattalovcina szinte teljes do-
minanciára tett szert a szlovák nyelvterületen. Ugyanakkor megalkotó szándékai szerint
ez a nyelvtan sem egy nyelvnek a grammatikáját nyújtotta, hanem a szláv nyelven belül
csupán egy nyelvjárás szabályait rögzítette. Fontos leszögezni, hogy Štúr élete egy szaka-
szában sem hitt az önálló szlovák nemzetben: 1843 előtt a szlovákokat a cseh-szláv, 1843
után a szláv törzs tagjának tekintette, majd 1848-as csalódásai után az orosz nemzetben
hitt (át akarta venni az orosz nyelvet, írást, ortodox vallást).
A csehszlovák állam megalakulása paradox módon a szlovák nacionalizmus terjedé-
séhez járult hozzá. Bár az állam maga nyilvánvalóan a csehek és szlovákok nemzeti egy- ˆ
ségét hirdette, a szlovák területeken a szlovák nyelvű (hattalovcina) oktatás elterjeszté-
sével éppen a szlovák partikularizmust szította fel, ami Csehszlovákia rövid története
alatt kétszer is annak széteséséhez, és így egy önálló szlovák nemzet kialakulásához ve-
zetett.
Maxwell szerint tehát a szlovák nacionalizmus egy sajátos iróniákból álló, véletlen-
szerű sorozat eredménye, aminek szereplői éppen akaratukkal ellentétes hatást váltot-
tak ki. Röviden: a 19. század elején a hungaroszláv értelmiség magyarországi lojalitása
mellett mélységesen hitt az össz-szláv nemzetben és nyelvben. Ez inspirálta a szintén
magyarországi lojalitással rendelkező Štúrt a szlovák szeparatizmusra az össz-szláv nyel-
ven belül. A štúri nyelv ugyan sikertelennek bizonyult, de ez inspirálta a hattalai nyel-
vet, amely már sikeresen utasította el a cseh-szlovák egységet. A csehszlovák állam pedig
a hattalai nyelvet tanította az iskolákban, ami a szlovák identitás megszilárdulásához ve-
zetett. Az egész folyamat legironikusabb volta, hogy a szlovák partikularista-nacionalista
értelmiség alig játszott benne szerepet, mivel a legfontosabb aktorok az össz-szlávok, a
hungaroszlávok illetve a cseh-szlovákok voltak.
Ugyan a legfrissebb szlovákiai kutatások már rámutatnak a 19. századi szlovák értel-
miség magyarországi lojalitására,2 Maxwell nagyívű koncepciója a szlovák nemzeti tör-
ténetírás eddigi kánonjainak teljes megkérdőjelezését jelenti. A szerző koncepciója
azonban legalább két ponton is erősen támadható. Először is az érvelés kulcsát alkotó
elkülönítés (a szláv nemzeté és a szlovák törzsé) igencsak problematikus. A nehézséget
itt az jelenti, hogy a citált szerzők teljesen következetlenül használták a nemzet, törzs, nyelv,
nyelvjárás stb. fogalmakat, és ezért az utókor történészének kell egyértelmű kategóriákat
ˆ
2 Lásd pl. Karol HOLLÝ: Historická ideológia a slovenské národné hnutie na prelome 19. a 20. storocia, doktori disszertá-
ció, Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete, 2008.
125
felállítania. Maxwell ugyan számos forrással bizonyítja interpretációját, de éppen ennyi

forrást lehetne egy másféle narratíva szolgálatában is idézni. Így például a szlovák értel-
miségiek is időnként nemzetként határozták meg a szlovákságot, mert ezzel a kor felfo-
gása szerint többletjogok jártak (vö. Horvátország autonómiájával a Magyar Királyságon
belül). Ráadásul a szlovákság mint törzs vagy nemzet kérdését a szerző mintha túlhang-
súlyozná, hiszen a szlovák politikai elit fősodra legkésőbb 1861-től, a Memorandum be-
nyújtásától területi autonómiában és a szlovák nyelv közigazgatási és oktatási funkciójá-
ban gondolkozott, azaz a klasszikus nemzetépítő célokat tűzte ki maga elé. Ebben a kon-
textusban pedig mellékesnek látszik az a körülmény, hogy a bevezetni kívánt nyelv a na-
gyobb szláv közösségnek milyen minőségű részét képezi.
A második támadható pont a maxwelli koncepcióban a magyar politika és nemzet-
építés szerepe. Maxwell szerint ugyanis a szlovák értelmiségiek töretlenül hűségesek vol-
tak Magyarországhoz, és csak a magyar politika sovinizmusa térítette el őket időnként
más irányba. Sőt magának Štúrnak is az volt az egyik legfontosabb motivációja nyelvta-
ˆ
nának kidolgozásakor, hogy a cseh kultúrával azonosított biblictinát felváltsa egy olyan
grammatikával, amit csak a Magyar Királyság határain belüli dialektusokra épít, tehát
hazafias jelleget hordoz. Maxwell szerint Štúrt csak a soviniszta magyar politikusok for-
dították Oroszország felé, akik megtagadták a szlovákoktól anyanyelvük ápolásának jo-
gát. Az, hogy Štúr hazafias motivációit a nyelvtan kidolgozásakor a szerző nem támaszt-
ja alá alapos forrásokkal, csak a kisebbik probléma. Maxwell ugyanis a könyv egészében
nagyon felületes, leegyszerűsítő és ezért szükségszerűen számos pontos félreértett képet
ad a magyar politikáról. Míg a szlovák nemzeti kánont az utolsó pontig megkérdőjele-
zi, addig ugyanennek a kánonnak a magyar politikára vonatkozó részeit kritikátlanul át-
veszi. A magyar politikusok Maxwell olvasatában válogatás nélkül, Kossuth Lajostól
Bánffy Dezsőig soviniszták, akik az országot nyelvileg egyneműsíteni akarták már a re-
formkortól kezdve, a szlovák értelmiség hazafiságát pedig nem értették meg, sőt hazafi-
atlansággal vádolták őket a szláv kultúrához való ragaszkodásuk miatt. Félreértés ne es-
sék: nem feltétlenül Maxwell jelzőivel van baj (számos ponton igaza van), hanem azzal,
hogy minősítéseit nem forrásokra és a tárgy mély ismeretére alapozza, hanem csupán
átveszi a szlovák és egyes nyugati szerzők állításait. Sajnos a könyv bibliográfiája szerint
a szerző nem tud magyarul, ezért olyan alapműveket, mint például Gyurgyák János Ezzé
lett magyar hazátok című munkáját nem használta. Így a szerző látványosan nem érti meg a
magyar politikai elit premisszáit, érvelését, gondolkodását, nem tudja értelmezni félel-
meit (például az orosz illetve általában a pánszláv veszélytől). A magyar politikai gon-
dolkodás félreértelmezése mellett pedig további hibákat is elkövet a politikai kontextus
bemutatásakor: például Tisza Kálmán kormánya szemére rója, hogy a magyart tette az
elemi iskolai oktatás nyelvévé, miközben az 1879. évi XVIII. tc. csak a magyar tantárgy-
ként való tanításáról rendelkezett; vagy az állami iskolák kizárólagos magyar nyelvűségét
kárhoztatja, figyelembe nem véve, hogy az elemi oktatás legnagyobb része a felekezetek
kezén volt a korszak egészében (28. oldal). Maxwell újraértelmező érvelését tehát erő-
sen gyengíti, hogy a szlovák nacionalizmus közvetlen kontextusát képező magyar köze-
get nem tudja hasonlóan kritikusan bemutatni.
126
Varga-Kuna Bálint: A hungaroszlavizmustól a szlovák törzsig
Ennek ellenére Maxwell könyve hasznos és nagyon gondolatébresztő munka, mivel

segít leszámolni azzal a képzettel, hogy a szlovák értelmiség már születésétől kezdve a
szlovák nemzet ügyéért, sőt lehetőleg függetlenségéért dolgozott, élvezve a szlovák tö-
megek támogatását. Az ilyen, a múltba visszavetített, sematikus képek – bár nyilvánva-
lóan hamisak – ma is alapjában határozzák meg a szlovák történeti tudatot. A többszó-
lamú múlt megelevenítése, a komplex felekezeti, regionális, rendi identitások egymás
mellett élésének bemutatása, és így a nemzeti teleológiával való szakítás mindenképpen
segíteni fogja a szlovák történelmi tudat szofisztikáltabbá válását, és talán a magyar nem-
zeti történeti narratívára is pozitív hatást gyakorolhat a Maxwell által sugallt sokszínű
múlt. Hiszen elgondolkoznunk nekünk is bőven van min, ezért örvendetes lenne, ha
hasonlóan kritikus művek a magyar nemzetépítésről is világot látnának.
Emlékező férfi
127
Számunk szerzői
BERECZKI ANDRÁS (1962, Budapest) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának

oktatója
BÍRÓ NAGY ANDRÁS (1982, Kaposvár) politológus, a Policy Solutions ügyvezető igazgatója
CSETE ÖRS (1966, Budapest) kisebbségoktatási szakértő, az Apáczai Közalapítvány igaz-

gatója
EŐRY ÁRON (1983, Budapest) egyetemi hallgató, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar
HATOS PÁL (1971, Budapest) történész
HORVÁTH ATTILA (1981, Székesfehérvár) egyetemi oktató, Budapesti Corvinus Egyetem
KOVÁCS ORSOLYA ZSUZSANNA (1981, Budapest) jogász
PÁL ZOLTÁN (1987, Budapest) egyetemi hallgató, ELTE Bölcsészettudományi Kar
PESTI SÁNDOR (1966, Mezőtúr) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának

oktatója
REHÁK GÉZA (1981, Veszprém) történész, politológus, a Magyar Országos Levéltár

munkatársa
SZALAI ÁKOS (1971, Budapest) közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója
VARGA-KUNA BÁLINT (1983, Budapest) történész, az ELTE Bölcsészettudományi

Karának doktorandusza
VEDRES ÁGNES (1965, Budapest) fotográfus
VIGH PÉTER (1985, Budapest) egyetemi hallgató, PPKE Bölcsészettudományi Kar

Pál Zoltán-Internálások Magyarországon (Kommentár, 2010.2.)

Uploaded by

Document Information

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Pál Zoltán-Internálások Magyarországon (Kommentár, 2010.2.)

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

kommentar2010-2-beliv.

qxd 5/11/2010 6:58 AM Page 1

KÖZÖSSÉG · HAGYOMÁNY · SZABADSÁG

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység – A külhoni

Kommentár • 2010|2 – Tartalom

Számunkat Vedres Ágnes fotóival illusztráltuk (www.agivedres.com;

1. Vázlat a nemzetpolitika környezetéről

A konkrét tennivalók számbavétele előtt érdemes legalább egy-egy hangsúly elhelyezése

1.1. Használatlanul (az EU és a Kárpát-medencén kívüli országok)

Az elmúlt néhány évben bebizonyosodott, hogy az Európai Unióban kisebbségi kérdésen,

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

1.2. Harc az önálló anyanyelvi oktatásért (a szomszédos országok)

A szomszédos országok3 a nemzeti fejlődés eltérő fázisaiban járnak, különféle intenzi-

amelyben egyébként a szomszédos országokból egy intézmény sem található. A statiszti-

1.3. Nemzetpolitika takaréklángon (Magyarország)

Nemcsak a magyarországiak, hanem az egész magyarság számára vízválasztó a 2004. de-

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

gyarország nyelvével megegyező nyelvű oktatás állami intézményrendszerei valamennyi

ményfejlesztési, valamint gazdaságélénkítő – programok megvalósítását tűzzük ki célul.” Elsősorban nem

2.1. Fogyás helyett növekedés

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

nem kifejezett részvétel az identitásküzdelemben, valamint egyfajta kiterjedés a világnak a ma-

2.2. Biztonsághiány helyett biztonság

Közhelyszámba megy, hogy nincsenek közösségek, a család intézménye megrendült, a

2.3. Széttagoltság helyett egység

A magyarság széttagoltsága jórészt történelmi adottság. Széttagoltak vagyunk vallási te-

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

3. Tennivalók a problémák tükrében

Az oktatás fejlesztése csak távlati célokra figyelemmel tervezhető. E tanulmány keretei

3.1. Növekvő lélekszám

A növekedés nemzetpolitikai célfeladata a bekapcsolás – olykor visszakapcsolás – a ma-

3.1.1. Elérhető intézményrendszer

3.1.2. Szórványmentés, a lemaradók bekapcsolása

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

3.1.3. Nyelvi és kulturális expanzió

3.2. Személyi és intézményi biztonság

A biztonság nemzetpolitikai célfeladata keretében Magyarország tekintélyének és megbízha-

3.2.1. Etnikai biztonság

3.2.2. A működés kiszámíthatósága

3.2.3. Minőségelvű fejlesztés

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

hanem a tanintézményen keresztül elérhető szabadidős lehetőségek és többletszolgálta-

3.3. Egyetlen magyar oktatási tér

Az egység nemzetpolitikai célfeladata egyrészt a 2004. decemberi népszavazás „eredmé-

3.3.1. Külhoni élmény minden diáknak

3.3.2. Kapcsolatépítés, hálózatépítés, átjárhatóság, mobilitás

3.3.3. Prioritás Magyarországon a külhoni magyar oktatásnak

Csete Örs: Növekedés, biztonság, egység

Rögzíteni illik végezetül, milyen alapelvek, feltételek teljesülését látom kívánatosnak a

külhoni – politikán kívüli – közvélemény ismer és nehezményez24 a leginkább. Nem ar-

Mindenekelőtt magunkkal kell megbékülnünk. Növekednünk kell, biztonságot kell ad-

Kommentár • 2010|2 – Széchenyi 150

A hipotézis, a műfaj és az analógia

A döblingi bő évtized második fele Széchenyinél a politikai reaktiválódás időszaka. Újóla-

Kommentár • 2010|2 – Széchenyi 150

Eőry Áron: A titkos címzettek

Választott módszerünk a politikai gondolkodás történetének tanulmányozójáé, amiként min-

8 Az összképünket gazdagító, találó ötletért hálás köszönet Schlett Istvánnak.

Kommentár • 2010|2 – Széchenyi 150

A mű elejétől felrajzolt helyzetképben a szerzői értékelés szerint bizonyos dolgok sze-

Ebben a helyzetben tennivalók sora szükségeltetik a kisiklott dolgok helyrezökkentésé-

Eőry Áron: A titkos címzettek

ként bekapcsolódjon a teendők abszolválásába. De nézzük, milyen feladatokat is mond

Mindent a cél érdekében – amitől átfogóan is politikai…