M. C.

Beaton

Egy hölgy talpig pácban

Deklassz' Szálloda 3.
A mű eredeti címe:
Mrs. Budley Falls from Grace
Copyright © 1993 by Marion Chesney
Magyar kiadás © 2023 Lettero Kiadó, Budapest

Fordította: Hoppán Eszter

ISBN 978-615-5921-65-0

Szerkesztő: Takács Kriszta

Nyomdai előkészítés és tördelés: Formula Stúdió
A borító magyar változata a RosettaBooks© engedélyével készült
Borító: Bárdosi Gábor
Készült a Central Dabasi Nyomda Zrt.- ben Printed in Hungary
Ann Robinsonnak és leányának,
Emma Wilsonnak, szeretettel
 ELSŐ FEJEZET
Ah! az emberek félig sem voltak ily vadak régen, mikor édes
szelídséggel sarkos topános Essexén mosolygott a bátor Bess
királynő.
W. S. LANDOR

A Bond Street-i Szegény Rokon Hotel öt megmaradt alapító tagja

közül Mrs. Eliza Budley volt a legkevésbé alkalmas a zsiványéletre. A
számos viszontagság ellenére együttes erővel sikerült fenntartaniuk
a szállót a jó szerencse, a jó igazgatás és a tolvajlás kombinációja
révén.
A különös csoport tagjai eredetileg mindannyian a londoni
társadalom úri koldusai voltak, akiknek szinte semmijük nem maradt
a nevükön és a méltóságukon kívül. Összeálltak hát, és egyikük
házában megalapították a Szegény Rokon Hotelt. A „Szegény Rokon”
név tehát korábbi életükből eredt, amikor még a gazdag rokonoktól
kapott alamizsnán tengődtek. Eddig, ha elfogyott a pénz,
valamelyikük mindig elment egy tolvajkalandra. Most ismét szorult
anyagi helyzetbe kerültek, így sorsot húztak, és Mrs. Budley húzta a
rövidet.
Olyannak kéne lennem, mint amilyenek ők - gondolta magában
sötéten.
Lady Fortescue, akinek a házából a szálloda lett, ugyan ősz és
ősöreg volt, de erőskezű vezető, jó adag kurázsival megáldva.
Sandhurst ezredes, bár hasonlóan idős volt, ugyancsak hozzászokott
a háborúhoz és a parancsoláshoz. A szörnyeteg Sir Philip
Sommerville-be igen kevés erkölcsösség szorult, ha ugyan szorult
bármennyi is, és drága apróságokat csent el a rokonaitól, egy szarka
tökéletes léleknyugalmával. Miss Letitia Tonks fakó vénlány volt,
amikor a többi szegény rokon közé került, mostanra azonban stílusos
és magabiztos hölgy lett.
Mrs. Budley idegesen morzsolgatta kezében a rövid szalmaszálat,
amelyet a többiek nála hagytak, hogy elmélkedjen rajta. Bár a
harmincas évei elején járt, sokkal fiatalabbnak nézett ki a koránál.
Igencsak csinos, gusztusos özvegyasszony volt nagy barna
szempárral és selymes, barna hajjal. Hosszú idő óta most először
kívánta azt, bár élne még az az élvhajhász férje, Jack.
Jack Budley nem volt jó ember. Hidegvérrel játszotta el a
vagyonát. Neki a lopás sem esett volna nehezére. Mrs. Budley
rokonai azonban megütköztek azon, hogy a fiatal özvegy munkát
vállalt, de persze egyikük sem fogadta volna be a házába.
Kissé felderült a lelke. Megivott egy pohár portóit erősítésként,
hogy aztán behívja a többieket, és közölje velük, valami mást kell
kitalálniuk.
Társai az előcsarnok mögötti kis irodába zsúfolódtak be, és éppen
Mrs. Budley pucájáról beszélgettek. Vagyis arról, hogy nincs vér a
pucájában, azaz nem elég merész és szívós, pedig ezek fontos
erények voltak Londonban a régensség idején.
- Az igazat megvallva - mondta Miss Tonks - Elizának igazából
nincs senkije, akit meglátogathatna. Mutatott ne. kém néhány
meglehetősen szörnyű levelet a rokonaitól, akik
mind különféle csúf módokon űzték el őt. Ő egy szelíd lélek, és
nem akarhatjuk, hogy belesorvadjon az aggodalomba.
- Ő egy fenemód csinos nőszemély - jegyezte meg Sir Philip, és
úgy nyújtogatta a nyakát keményített kravátlija, fölött, mint egy
teknős egy miniatűr, hótorlasz mögül.
- És ennek mi köze az egészhez? - méltatlankodott Sandhurst
ezredes. - Nem azért tesszük ki az utcára, hogy Ott kelljen megélnie.
- Úgyse menne sokra - kuncogott Sir Philip. - Egy shillingnél meg
egy pohár rumnál többet nem kapna.
Lady Fortescue fekete szeme rosszallóan szegeződött rá.
- Elfelejti, Sir Philip, hogy egy barátunkról van szó. Ha valóban úgy
áll a helyzet, mint ahogy látszik, és Mrs. Budley-nak nincs olyan
rokona, akit meglátogathatna, akkor közülünk kell valakinek
cselekednie.
- Én már megtettem a magamét - nézett körbe eltökélten Miss
Tonks. - Hát nem adtam be a közösbe a húgom gyémántjait? Nem
kockáztattam az akasztófát?
- Ez a baj a vénkisasszonyokkal - morogta Sir Philip. - Mindig
túldramatizálják a szerepüket.
- A mocskos vénemberekkel meg az a baj - vágott vissza Miss
Tonks -, hogy mindig csak acsarkodnak és siránkoznak. Találjon ki
maga valamit, ha annyira okos.
Sir Philip hátradőlt a székében, és gúnyosan nézett körül.
- Talán történetesen már ki is találtam - jelentette ki.
- Nos, ki vele! - követelte Sandhurst ezredes.
- Adunk neki egy rokont - közölte Sir Philip mosolyogva. - Csiribá!
Peterhouse őrgrófja ott él abban a nagy kastélyban Warwickshire-
ben. Na már most, ez az őrgróf teljesen szenilis, emellett özvegy, és
nagyon gazdag. Mrs. Budley küld egy táviratot, hogy érkezik, és
aztán egyszer csak felbukkan. Azt mondja majd az uraságnak, hogy
az unokahúga. Az öregfiú nem fogja tudni, hogy ez igaz- e, mert
azzal sincs tisztában, hogy milyen nap van. Mrs. Budley ott marad
pár napig, elemei néhány értékes csecsebecsét, aztán visszajön ide.
Egyszerű.
- A szolgák - szólt közbe Lady Fortescue. - Elfeledkezett a
szolgákról. Azok nagyon is tudni fogják, hogy Mrs. Budley
szélhámos.
- A legtöbbjük ugyanolyan idős, mint a gazdája, és nem tart
titkárt, vagy ilyesmi. A szolgák nem fognak lármát csapni a hiányzó
apróságok miatt, még akkor sem, ha észreveszik, hogy eltűntek.
Hogy miért? Mert ha ilyen uruk van, valószínűleg már ők maguk is
hosszú évek óta fosztogatják, és a szolgák amúgy is mindig félnek,
hogy rájuk terelődik a gyanú - villant rosszindulatúan Sir Philip
szeme. - A nyakamat teszem rá, hogy a mi csodálatos Mrs. Budley-
nk éppen abban töri a fejét, hogy megmondja nekünk: nem tud
sehová menni, mert senki sem fogadja. Induljunk, és világosítsuk fel.
Lady Fortescue fölemelte vékony, fehér kezét.
- Megálljon! Még nem jártuk körül elég alaposan a témát. Hogyan
jutott hozzá az értesüléseihez, Sir Philip?
- Odaátról, a Limmerből.
- És mit keresett egy rivális szállodában?
- Csak beugrottam megnézni, hogy állnak. Elvégre segítettek
oltani, amikor ez a hely kigyulladt, nem igaz? Ott találkoztam az
őrgróf unokaöccsével, Mr. George Pymmel. Panaszkodott az öregfiú
szenilitására. Azt mesélte, hogy amikor meglátogatta, egy egész
sereg piperkőc tanyázott a hálószobákban, akik azt állították, hogy
rokonok, de persze nem voltak azok. Az- őrgróf pedig egy, rossz szót
sem volt hajlandó meghallani róluk. Tehát egy olyan bűbájos
teremtésnek, mint a mi Mrs. Budley-nk, nem lesz nehéz
összemelegednie az öreggel. Ha jól játssza ki a lapjait, akár még el is
vetetheti magát vele.
- Valóban jó lehetőségnek tűnik - ismerte el az ezredes vonakodva.
- Meglátjuk, mit gondol róla Mrs. Budley - jelentette ki Lady
Fortescue.
- Ne kérdezze meg, hogy mit gondol - kuncogott Sir Philip. - Csak
adja ki neki az indulási parancsot.
- Azt kell mondjam, hogy ön roppantul vállalkozó szellemű
úriember - jegyezte meg Lady Fortescue.
Az ezredes féltékeny arcot vágott. Meglehetősen gyermeki kék
szemének pillantását szigorúan Sir Philip arcára szegezte.
- Egészen pontosan mikor jutott ehhez az értesüléshez?
Sir Philip valójában már több mint egy éve hallott a dologról, de
nagyon vágyott Lady Fortescue elismerésé, re, ezért könnyedén azt
felelte:
- Ó, épp a minap.
Mrs. Budley letette a portóis poharát, és idegesen pillantott fel,
amikor mindannyian bemasíroztak a „személyzeti” szalonba.
- Éppen most akartam magukért menni - mondta elfúló hangon. -
A rokonaim mind megszakították velem az érintkezést, így sajnos
tényleg nem segíthetek.
- Csacsiság! - ült le mellé Sir Philip, és megveregette a kezét.
Mrs. Budley egy kicsit visszahúzódott az erőteljes parfümfelhő
támadása elől. Sir Philip nem hitt a mosakodás procedúrájában,
amikor a legújabb divatos illat éppúgy megtette, legalábbis az ő
véleménye szerint.
- Ez nem csacsiság! - tiltakozott Mrs. Budley.
 Segélykérőn nézett Miss Tonksra, a barátnőjére, de Miss Tonksot
hirtelen teljesen lekötötte a kendője rojtjainak igazgatása.
Sir Philip megint megpaskolta a fiatalasszony kezét.
- Ezt nem vonjuk kétségbe - felelte. - De találtunk kegyednek egy
rokont. Peterhouse őrgrófját.
- Én nem ismerek semmiféle őrgrófot.
- Most már igen. Ide hallgasson! Ez az őrgróf egy vén agyalágyult.
Elküldjük magát a Warwickshire-i Delcour-kastélyba, ahol lakik, és
maga azt fogja mondani neki, hogy az unokahúga. Egy kicsit
maradjon ott, és nézzen körül. És valami hordozható dolgot emeljen
el, hisz gyenge nő. Valamit, ami arany és drágakő. Tubákosszelencét,
ékköves legyezőt, ilyesmit. Valaha volt egy őrgrófné is. Keresse meg
a szobáját, hátha hagyott maga után valamit a hölgy.
Mrs. Budley nem szólt, csak összehúzta magát ültében.
- Szóval ne legyen oka aggodalomra - nyugtatta Sir Philip.
Mrs. Budley végre szóhoz jutott.
- De hisz ez őrültség! Nem mehetek oda.
Végignézett a többi arcon a lámpafényben. Miss Tonks a padlót
bámulta, Sandhurst ezredes a plafont, csak Sir Philip és Lady
Fortescue meredt rá rendületlenül.
- Azt hiszem, meg kellene próbálnia - vélekedett Lady Fortescue. -
Majd bérelünk magának egy kocsit, és John meg Betty magával
tartanak, mintha a szolgái lennének.
John és Betty, akik férj és feleség voltak, hosszú évek óta
dolgoztak Lady Fortescue mellett, és amikor a szálloda megnyílt, a
szegény rokonok személyi szolgái lettek.
- Johnnak meghagyjuk, hogy ha bármi baj lenne, azonnal siessen
vissza ide, és odaküldjük Sir Philipet, aki majd kiszabadítja önt
minden bajból.
- De hát napokba telhet, mire odaér Warwickshire-be - jajdult fel
Mrs. Budley -, és mire megérkezik, én talán már úton is vagyok a
legközelebbi börtön felé.
Lady Fortescue hirtelen megkeményedett.
- Mi már mindannyian megtettük a magunkét, Mrs. Budley. Most
ön következik.
- Ön sem csinált semmit, és Sandhurst ezredes sem - jegyezte
meg Mrs. Budley, tőle szokatlan merészséggel.
- Az enyém ez az épület, ha esetleg elfelejtette volna. És
Sandhurst ezredesre itt van szükség, hogy irányítsa a dolgokat.
Nélküle semmire sem mennék.
- Szóval ez minden köszönet, amit kapok - fortyant fel Sir Philip. -
Én voltam az, aki összelopkodott mindent, hogy beindulhasson a
szálló, míg az ezredes csak ül itt, mint ladységed ölebe.
Az ezredes fölemelkedett ültéből.
- Nevezze meg a segédeit, uram.
- Most nézd, mit tettél! - suttogta Miss Tonks hevesen Mrs. Budley-
nak.
- Elmegyek, elmegyek! - kiáltotta Mrs. Budley. - Csak ne
párbajozzanak.
De abban a pillanatban, amint ezt kimondta, már meg is bánta.
A dühös légkör egy csapásra szertefoszlott, az ezredes leült,
mindenki mosolyogni kezdett Mrs. Budley-ra.
Lady Fortescue kijelentette:
- Akkor ezt megbeszéltük. És most következzenek a menük.
Hírnevünk a konyhánk kiválóságára alapszik, de Despard kezd
túlságosan költekezővé válni a beszerzésben.
 Despard volt a francia szakács.
Sir Philip, Miss Tonks és Sandhurst ezredes közelebb húzódtak
Lady Fortescue-hoz, hogy szemügyre vegyék az étlapokat.
Mrs. Budley közben lehorgasztotta a fejét.
Ez kész rémálom. De hát oly sokkal tartozik Lady Fortescue-nak.
Eszébe jutott, hogy Lady Fortescue és Sandhurst ezredes hogyan
kínáltak neki otthont, amikor a Hyde Parkban sírva találták, mert
úszott az adósságokban és a végrehajtási meghagyásokban. Egy
hatalmas kaland volt az egész. Társaságra és biztonságra tett szert,
de ez a biztonság a többiektől függött, akik tisztességes és
tisztességtelen eszközökkel egyaránt próbálták előteremteni az
ehhez szükséges pénzt.
Miss Tonksszal osztozott egy szobán a hotel szomszédságában álló
házban. Ha kettesben lettek volna, ő talán hallgatott volna rá.
De így Miss Tonks is kötötte az ebet a karóhoz.
- Hát nem öltöztem be útonállónak, hogy ellopjam
a húgom gyémántjait? - mondta, mintha elfeledkezett volna arról,
hogy kudarcot vallott, és Lord Eston végezte Ej el a piszkos munkát
helyette. - Mindvégig rettegtem, de végül összeszedtem a
bátorságomat, és megtettem! Neked mi félnivalód van, Eliza? Egy
vacak kis őrgróftól? Vagy elfogad téged, vagy azonnal elküld
melegebb éghajlatra.
Mellesleg ott lesz veled John és Betty is. Én nem kaptam
szolgákat, amikor a húgomhoz mentem. Neked nagy szerencséd van.
Így Mrs. Budley csak abban reménykedhetett, hogy a másik három
talán megenyhül majd az elkövetkező napokban.
De indulásának előkészítése kérlelhetetlenül folytatódott. Még
Betty és John is, akik általában némán tették a dolgukat, mintha
várakozással tekintettek volna arra, amit - mint azt Mrs. Budley
véletlenül hallotta tőlük - „vidéki nyaralásnak” neveztek. Bettyt
beöltöztették szobalánynak egy fekete selyemruhába, Sir Philip pedig
K elment venni egy használt inaslibériát Johnnak.
Lady Fortescue és Miss Tonks átnézték Mrs. Budley H gardróbját,
és kiválasztották a legszebb ruhákat, „mert még az öregembereket is
el lehet bűvölni”, fogalmazott Lady Fortescue, mintha nem ő maga is
a hetvenes éveiben járna, gondolta Mrs. Budley savanyúan.
Mrs. Budley nagyon is a korszellemnek megfelelő asszony volt,
nőies, félénk teremtés, aki hitt abban, hogy a férfiak azért születtek
erre a földre, hogy megoldják a nők problémáit és gondoskodjanak
róluk. Hogy irányítsák és védelmezzék a gyengébb nemet. Sir Philip
szörnyű vénember volt, de Mrs. Budley arra számított, hogy legalább
Sandhurst ezredesben lesz annyi lovagiasság, hogy ne engedje őt
kiküldeni Warwickshire vadonjába. Viszont a rajongó ezredes
szemében minden, amit Lady Fortescue tett vagy mondott,
tökéletesnek tűnt.
Mrs. Budley-t a félénksége megakadályozta abban, hogy
felszólaljon a nagyszabású expedíció ellen vagy hogy hangot adjon a
félelmének, hogy lopás miatt esetleg akasztó fára kerül.

Aztán egy nappal azelőtt, hogy el kellett volna indulnia, sikerült

valamennyire megnyugodnia. Egy kis szerencsével ez az őrgróf vagy
a szolgái azonnal kijelentik, hogy nem rokon, és ő biztonságban
visszatérhet anélkül, hogy letartóztatnák. De ha mégis befogadnák,
akkor csak olyasmit lopna el, aminek az eltűnését soha nem veszik
észre. Ha nem talál ilyesmit, akkor visszajön, a többiek szemébe néz,
közli velük, hogy kudarcot vallott, és hagyja, hogy valaki mást
küldjenek ki helyette. Nem valami ogréhoz megy, hanem csak egy
öregemberhez, akinek elvette az eszét a kor, és aki talán örül majd a
társaságának.
Tehát amikor másnap szóltak neki, hogy a kocsi előállt, bemászott
Betty kíséretében, és kényszerített nyugalommal próbálta felkészíteni
magát arra, hogy élvezze az utazást. Bérelt kocsival ment, és vele
volt John és Betty, hogy gondoskodjanak róla. Betty és John ugyan
furcsán festettek, de akkor is egy úri hölgy volt, szolgákkal.
. Bátran mosolygott az összegyűlt szegény rokonokra, akik kiálltak
a Bond Streetre, a szálloda elé.
- Vigyázzon magára! - mondta Sandhurst ezredes.
- Minden rendben lesz - biztatta Lady Fortescue.
- Imádkozni fogok érted - ígérte Miss Tonks, és most először
mutatkozott némi aggodalom szelíd ábrázatán barátnője kalandja
miatt.
Az agyonüthetetlen Sir Philip egy bevásárlólistát nyomott a kezébe,
mondván, hogy Despard örömmel vár friss tojást, halat és bármilyen
vadat, amit csak szerezni tud, bármilyen zöldséggel együtt.
. A kocsis csattintott az ostorával, és elindultak.
- Szörnyű hibát követtünk el - sírta el magát Miss Tonks. - Olyan
szelíd, olyan védtelen. És nem is táviratoztak az őrgrófnak.
Meglepetés lesz neki. De mi lesz Eliza meglepetésével?
- Duguljon el, maga fertelmes bőgőmasina - jegyezte meg Sir
Philip, és visszaiszkolt a hotelbe, mielőtt a feldühödött Miss Tonks
visszavághatott volna neki.
***
Mrs. Budley tulajdonképpen élvezte az utazást. John, aki inkább
katonai szárnysegédként viselkedett, mint inasként, minden
fogadóban parancsolgatni kezdett, ahol megálltak, és a legjobb
kiszolgálást követelte az ő „úrnőjének”. Betty nem beszélt sokat, de
komolyan vette a szolgálólány szerepét, és gondoskodott arról, hogy
Mrs. Budley levetett ruháit minden megállónál leszállítsák a
konyhába, és kivasalják.
Félelmetes fellépésük miatt Mrs. Budley-t mindenhol nagy
tisztelettel kezelték. Mire a kocsi Warwickshire-ben megállt, már
egészen jókedvű lett. Mi baja eshet? John és Betty mindent
elintéznek.
A terv az volt, hogy késő délelőtt érkeznek a Delcourt-kastélyhoz.
Mrs. Budley arra számított, hogy ez egy nagyon kicsi palota lesz,
nem olyan, mint a Warwick-kastély, amiről már olvasott. A kellemes
őszi időjárás megváltozott, amikor közeledtek. Dühös felhők
rohantak az égen a hideg széltől hajtva. A fák úgy hajlongtak
előttük, mint megannyi buzgó lakáj.
Aztán a kocsi behajtott a birtok kapuján, majd lassan megállt.
- Delcourt! - kiáltotta a kocsis.
Mrs. Budley kinyitotta az ajtaját, és lelépett az útra.
Még a távolban, de teljesen pompájában látható volt a kastély, egy
cédrus-, gesztenye-, tölgy- és hársfarengeteg fölé magasodva. Az
Avon folyó partjának szikláira épült, kétszáz lábnyira a víz szintje fölé
nyúlva.
Mrs. Budley minden önbizalma elszállt, és visszamászott a kocsiba.
Elővette az imakönyvét, és azt szorongatta, ahogy a fogat tompa
zörgéssel folytatta útját a sötét tölgyfák között.
Aztán a fák elfogytak, és sápatag napfénypászma vetült! a földre.
Mrs. Budley leeresztette az ablakot, és kihajolt. A vár most már teljes
pompájában látható volt - magas, fekete, hatalmas erőd vastag
falakkal és tornyokkal. A kapubejáró felé haladt, amely eltörpült a
mellette magasodó két fekete oszlop mellett. Volt egy kiszáradt,
fővel benőtt vizesárok is, amelyet, mint azt később megtudta,
Cromwell csapatai szivattyúztak ki, hogy kincset keressenek benne. A
kocsi átgördült a felvonóhídon és két felhúzott kapurostély alatt, be
egy széles, kör alakú területre a kápolna és a kastély lakrészei előtt.
Kijött egy komornyik, és megállt a lépcsőn. Mrs. Budley gyorsan
visszasüppedt az ülésébe. A kocsi hintázni
kezdett, amikor John leugrott a tetőről. Homályosan hallotta, hogy
valamit kiabál, majd a kocsi ajtaja kinyílt, és John állt ott, hogy
leengedje a lelépőt.
- Őlordsága vadászni ment - mondta John -, de elmagyaráztam,
hogy kik vagyunk, és már készítik önnek a szobáját, asszonyom.
Mrs. Budley hagyta, hogy John lesegítse. A lába mintha
kocsonyává változott volna. Felhők rohantak a magasban a kastély
tornyai fölött, ami azt a kellemetlen benyomást keltette, mintha
maga az épület is mozogna.
Nagyon kicsinek és magányosnak érezte magát, amint felment a
lépcsőn. A komornyik meghajolt, majd megindult előtte, hogy
mutassa az utat.
Egy hatalmas főúri csarnokban találta magát, melynek több mint
tizennégy láb vastagak voltak a falai. A terem közepén hosszú asztal
állt, amelynél vazallusok egész serege elfért volna. A cédrusfa
burkolatú falakon lándzsák, bárdok és dárdák függtek, előttük pedig
rozsdás páncélruhák sorakoztak. Fent a plafonnál pókhálóvékony
középkori harci zászlók lengedeztek.
- Ha asszonyom leülne a tűz mellé - mondta a komornyik -, Mrs.
Dark, a házvezetőnő azonnal elkészíti a szállását. - Johnhoz és
Bettyhez fordult, és azt mondta: - Ti gyertek velem.
Tehát Mrs. Budley egyedül maradt. A falak olyan vastagok voltak,
hogy a külvilág minden hangját lefogták. Odasétált az egyik
ablakhoz, és lenézett az Avon folyóra, amely vagy tizenöt lábnyira
alatta kanyargón. Aztán szorosabbra húzta magán a bundáját, és
átvágott a hatalmas, kőpadlós csarnokon a kandallóhoz. A márvány
kandallópárkány olyan magasan volt, hogy egy daliás, kalapos férfi is
könnyedén elsétálhatott volna alatta. Hatalmas, fatörzs méretű
rönkök pattogtak és sisteregtek a tűzben. A tűz előtt aranykeretes
kályhaellenző állt, melynek üveglapja oly finom volt, hogy alig
lehetett észrevenni. Mrs. Budley még soha nem látott ilyen
csodálatosat. Minden olyan hatalmas volt, hogy úgy érezte,
mégiscsak valami ogre kastélyába tévedt.
Gondolatai a távol lévő őrgróf felé kanyarodtak. Vadászik! De hát
egy ilyen törékeny, idős ember nem tud vadászni. Talán kényelmesen
követi a vadászatot a kocsiján.
Egy barna-arany libériás inas jött be, kezében egy tálcával, rajta
egy kancsó borral és egy tányér keksszel, amelyet egy hatalmas
szárnyas fotel melletti asztalra helyezett a tűz mellé. Mrs. Budley
helyet foglalt. Rágcsálni kezdett egy darab kekszet, és azt kívánta,
bár John és Betty vele maradtak volna.
A kandalló felett egy I. Károly korabeli öltözékű férfi hatalmas
képmása függött. Hosszú, göndör fekete haja volt, sovány
farkasképe, és festett szeme mintha határozott ellenségességgel
bámult volna le a megrettent Mrs. Budley-ra.
- Ez is csak olyan otthon, mint a többi - mondta magának halkan,
de határozottan. - Csak egy kicsit nagyobbacska.
 Majdnem hangosan felnyögött megkönnyebbülésében, amikor
Betty jelent meg a terem másik végében, nyomában egy ösztövér
asszonysággal, aki kulcskarikát viselt a derekára fűzve. Végigsétáltak
a folyosón.
- Ő a házvezetőnő, Mrs. Dark - mondta Betty. - Elvezet minket a
szállásunkra, asszonyom.
Mrs. Dark jól illett a hatalmas erődhöz: magas, sovány, szürkés
bőrű nő volt. Hatalmas keményített főkötőt viselt.
- Asszonyom talán még nem végzett a frissítőkkel - mondta Mrs.
Dark üres, vészjósló hangon.
- De, de - hebegte Mrs. Budley.
Bizonyára szép és barátságos hálószoba várja. Nem kell ennyire
megijedni ettől a nagy teremtől.
- Rendben van - válaszolta Mrs. Dark síri hangon.
- Kérem, kövessen.
Mrs. Budley később megtudta, hogy a terem két oldalán elterülő
helyiségek háromszáznegyven lábnyira nyúltak el. Úgy érezte, hogy
csupa félelmetes középkori helyiségen haladnak keresztül, majd egy
faragott kőlépcsőhöz érkeztek.
- Ez lesz az ön szállása, asszonyom - nyitott ki végül egy ajtót Mrs.
Dark.
Mrs. Budley gyorsan körülnézett. Egy nagyon sötét cédrusfa
burkolatú nappaliban találta magát, ugyancsak hatalmas kandallóval,
lángoló rönkökkel. Óriási íróasztal állt az ablaknál, trónszerű,
hatalmas, faragott székkel. A kandalló előtt két öblös fotel.
- És ez a hálószobája, asszonyom.
A házvezetőnő kinyitott egy összekötő ajtót, és Mrs. Budley-t egy
még sötétebb szobába vezette, amelyet egy négyoszlopos, vörös
bársonyágy uralt. Az ablakokon is vörös bársonyfüggönyök lógtak,
mintha mindent alvadt vér borítana. Volt egy hatalmas öltözőasztal,
melynek zöldes márványlapján madárfürdő méretű kézmosó edény
ült, akkora vizeskancsóval, melyet két megtermett férfi is alig tudott
volna megemelni.
- Köszönöm - mondta Mrs. Budley éppen olyan üres hangon, mint
a házvezetőnő.
- Az úr négykor vacsorázik - közölte a házvezetőnő.
- Menjen egyenesen az ebédlőbe. Háromkor csengetnek
átöltözéshez. A kastély kertje elvileg igen szép, ha esetleg sétálni
akarna.
- Nem, köszönöm. Pihenek és olvasok - jelentette ki Mrs. Budley
határozottan.
Amikor a házvezetőnő kiment, és a súlyos ajtó becsapódott
mögötte, Mrs. Budley így szólt Bettyhez:
- Hallottál valamit az uraságról? Nagyon öreg? Tényleg annyira
feledékeny?
- Eltettem a gönceit, asszonyom - mondta Betty. - John biztosan
többet fog tudni, és feljön vacsora előtt. Úgy tűnik, hogy ez az őrgróf
ragaszkodik a régimódi vidéki vacsoraidőhöz, és szerintem ez okos
dolog, mert nekem nem nagyon tetszik ez az új módi, hogy éjfélkor
esznek - ami alatt Betty este hét- nyolc órát értett.
- Ha igazi szobalánynak akarsz látszani, nem szabad azt mondanod
a ruhára, hogy „gönc”, Betty - oktatta Mrs. Budley, és mélységes
sóvárgás töltötte el a francia teremtés után, akit valaha alkalmazott,
amikor Jack még élt, és a pénzük végtelennek tűnt. - Mit vegyek fel?
Ha annyira öreg, akkor valószínűleg gyenge a látása, szóval nem
hiszem, hogy ez sokat számítana.
 - Az egész hely tele van lángoló tüzekkel - mondta Betty de ha egy
kicsit arrébb megyek, már fázom. Kitettem a szürke selyemruháját.
- Az nem valami csinos.
- A selyem melegebb, mint a muszlin, és egy jó norfolki kendőt is
fel lehet venni hozzá.
- Nos, azt hiszem, igazad van. De ez a szürke a félgyászom
emléke, és valahogy úgy érzem, hogy ha csinos lennék, talán
bátrabban viselkednék.
- Nem fog jól kinézni, asszonyom, ha fázik.
Mrs. Budley segített Bettynek kicsomagolni. Már majdnem
végeztek, amikor John megérkezett.
- Furcsa - jegyezte meg szűkszavúan. - Olyan zárkózottak ezek az
itteni szolgák, mint a kagylók. Nem tudtam belőlük semmit kiszedni
az urukról. De van egy ritka szép konyhakert, és ha ideadja azt a
listát Despard-tól, asszonyom, meglátom, mit tehetek.
- Van kényelmes szállásod? - kérdezte Mrs. Budley.
- Egy kis szobába tettek a lépcsőforduló alatt, az itteni szoba alá -
mondta Betty. - Johnt pedig a padlásra. Nem mondtuk meg nekik,
hogy házasok vagyunk, mert az igazi szolgálók nem házasok, furcsa
lett volna.
John és Betty kitartottak Lady Fortescue mellett a szegénység
idején, amikor nem is kaptak bért, azzal a feltétellel, hogy a lady
engedi őket összeházasodni.
- Jobban fogom érezni magam, ha vége a vacsorának. Volt olyan
szolgáló, aki kétségbe vonta, hogy Lord Peter-house unokahúga
lennék?
- Úgy tűnt, hogy elhiszik - felelte John. - Nyugodjon meg,
asszonyom. Csak néhány napig kell maradnia.
 Miután elmentek, Mrs. Budley körbejárt a lakosztályában. Minden
értékes dolog túl nehéz volt ahhoz, hogy megmozdítsa, a hatalmas
márványórától a hálószobában lévő méretes alabástromvázáig.
Azonnal neki kellene látnia a munkának, és csengetnie kellene a
házvezetőnőnek, hogy vezesse körbe. Sir Philip ezt mondta neki.
- Férkőzzön a házvezetőnő bizalmába - tanácsolta. - Mutasson
érdeklődést a konyha iránt, vágjon unott arcot az írószobákban, és
ne nézzen meg túl erősen semmi olyat, amit esetleg érdemes lehet
elvinni. És derítse ki, hol volt a néhai őrgrófné lakosztálya.
De Mrs. Budley a vacsoráig már csak felejteni akart. Leült az
asztalhoz. Volt rajta egy hatalmas sárgaréz tintatartó és egy jókora
pecsétnyomó, mely olyan bonyolult volt, hogy ránézésre ugyanannyi
mezővel rendelkezett, mint egy ostábla. Betty már előzőleg erre az
asztalra tette a kölcsönkönyvtári köteteit.
Kinyitotta az elsőt, és olvasni kezdett. A regény nagyon élvezetes
volt, és majdnem kiesett a székből ijedtében, amikor végigzengett a
kastélyon az átöltözésre szólító csengőszó.
Bejött egy szolga egy kosár fahasábbal, és kezdte megrakni a
tüzet. Mrs. Budley visszavonult a hálószobába, hogy megmosakodjon
és átöltözzön. Betty is előkerült, és segített neki felöltözni, majd
megpróbálta rendbe tenni a haját, de Mrs. Budley elküldte,
mondván, hogy ezt egyedül is meg tudja csinálni.
De amint Betty elment, máris megbánta, hogy elküldte, mert nem
talált göndörítővasakat, és nem mert csengetni, hogy hozasson
magának. Megmosta a haját, és megpróbálta római stílusba
rendezni, de a fürtjei éppolyan lazák és bolyhosak maradtak, mint
máskor. Szürke selyemzsinórt kötött bele, és a zsinórból valamiféle
koronát tekert. Ez sok időt vett igénybe, és idegesen rezzent össze,
amikor megszólalt a második csengetés, amely vacsorára hívta.
Reménykedve várta, hogy majd jön egy szolgáló, aki elvezeti az
ebédlőbe, de senki sem érkezett, így kilépett az ajtón, és próbált
visszaemlékezni, hogy az ebédlő vajon egyike volt-e azoknak a
földszinti helyiségeknek, amelyeken átjöttek idefelé.
Teremről teremre, lépcsőházról lépcsőházra tévelygett. Kezdett
könnyekig elkeseredni. Mi haszna volt szolgákat hozni, ha nincsenek
ott, amikor szükség van rájuk?
Ekkor egy hang szólalt meg a háta mögül, egy homályos átjáróból:
- Segíthetek, asszonyom?
Riadtan felsikkantott, és hátrafordult. Egy magas inas állt ott.
- O, igen, igen - felelte Mrs. Budley remegő hangon.
- Az ebédlőt keresem.
- Kövessen, asszonyom! Őlordsága már várja. És nem szereti, ha
megváratják.
E szörnyű szavak után elindult, Mrs. Budley pedig a
selyemszoknyáját felfogva rohant utána.
 MÁSODIK FEJEZET
A vidéki házakban több házasságot ütnek nyélbe, mint az összes
nyugat- londoniban együttvéve. London tulajdonképpen mindig
csak a préda kiválasztásának helyszíne, a cserkészés maga
vidéken történik.
SURTEES

Az inas kinyitott egy hatalmas ajtót, amely nyikorogva tárult ki, majd
félreállt. Mrs. Budley bevonult az ebédlőbe.
Hatalmas és sötét helyiség volt, festett mennyezettel. Egy hosszú
asztal futott végig a közepén, két személyre megterítve a két végén.
A kandallóban tűz ropogott, s a lángnyelvek táncoló vörös fényétől
életre kelt a homályos terem.
Mint maga a pokol, gondolta Mrs. Budley, egy igazi Sátánnal.
Mert az asztal túlsó végén, a kandallónál egy gonoszul jóképű férfi
állt fel, amikor ő belépett. Kemény, hideg arca volt, nagy, sötét
szeme és fekete haja. Izmosnak és kispor- toltnak tűnt. Nem volt itt
semmiféle totyogó öregúr.
Mrs. Budley mély pukedlit csinált, és elindult felé, de az úr intésére
az inas kihúzott neki egy széket a másik asztalvégen.
Mrs. Budley leült, s közben vadul kergették egymást a fejében a
gondolatok. Ez az ember talán az öregember egyik igazi rokona?
A komornyik lépett be hat inas kíséretében, és elkezdtek tálakat
tenni az asztalra.
- Bennet - mondta a magas férfi és a komornyik így válaszolt:
- Uram?
 Mrs. Budley azután már semmit sem hallott az eszmecseréből,
mert teljesen hatalmába kerítette a legsötétebb rettegés.
Ez a rémisztő ember, aki úgy néz ki, mint maga a megtestesült
ördög, ez lehet az őrgróf maga. Biztosan ő örökölte a címet. És az
öreg már meghalt. Most jobban félt tőle, mint Lady Fortescue-tól, Sir
Philiptől, az ezredestől és Miss Tonkstól együttvéve. Kiabáljanak csak
vele, és szidják agyba- főbe. Még az éjjel elmenekül erről a helyről.
- Kegyed Mrs. Budley - mondta az őrgróf, s hideg, tekintélyt
parancsoló hangja végigsöpört az asztal felett.
- Igen, uram.
- A család melyik ágáról?
- A cornwalli Tremaine-ek közül. A Tremaine a leánykori nevem -
felelte Mrs. Budley.
- Valóban? Roppant érdekes.
A fiatal özvegy megpróbálta megenni a levesét, de túlságosan is
tudatában volt annak, hogy a férfi figyeli őt, és beleejtette a kanalát
a tányérba.
Nem az a nőtípus, amelyik általában űzőbe vesz, gondolta az
őrgróf. Az asztal másik végén ülő kis teremtés nevetségesen
nőiesnek és törékenynek tűnt. Ruhájának ezüstszürke színe kiemelte
a sápadtságát, és nagy szeme zavartan csillogott. Még csak nem is
túl ravasz szélhámos, fűzte tovább a gondolatot a gróf, különben
merészebbnek, fesztelenebbnek tűnne.
Mrs. Budley levesét elvitték, és helyette apróhalakat hoztak. Az
asszony idegesen piszkálni kezdte. Valahányszor átnézett az asztal
fölött, mindig a gróf hideg, fürkésző tekintetével találkozott.
A köztük lévő távolság lehetetlenné tette a beszélgetést. A fogások
jöttek és mentek, a szolgák nesztelenül közlekedtek.
 Az asszonynak eszébe jutottak a vadászvacsorák, amelyeken a
férje társaságában vett részt. Azokon mindenki nagyon beszédes
volt, általában minden vendég dicsérte a csodálatos vidéket, amelyet
aznap bejártak, magasztalták feneketlen patakmedreit, félelmetes
szikláit, surranó rókáit, és mind váltig állították, hogy az, aki a quorni
falkavadászaton részt vehet, a világ bármelyik táján megállja a
helyét.
Mrs. Budley nem sokat gondolt néhai férjére, mert az utána
maradt pénzügyi zűrzavar sokkja miatt inkább keserűséggel,
mintsem gyásszal emlékezett rá. Most mégis szörnyen hiányzott
neki, és egy pillanatra elfelejtette, hogy a férfi szerencsejáték-
szenvedélye és ivászata mennyi galibát okozott.
Ezt az étkezést úgy tekintette, mint valamiféle elhúzódó
akadályversenyt, melynek díja a szabadság. Amikor a befejezetlen
pudingját elvitték, és a gyümölcsöket, dióféléket és kancsókat az
asztalra helyezték, úgy érezte, hogy a célja immár belátható
közelségbe került. Megiszik egy pohár bort, aztán feláll, és közli az
őrgróffal, hogy magára hagyja a portóijával, majd visszavonul a
szobájába, ahol majd Betty előkeríti Johnt, és nyélbe üt egy gyors
szökést.
Már csak egyetlen akadály van hátra a pályán: egy pohár portói.
Emeld a szádhoz, mondogatta magának, kortyolgass belőle,
végül... Felállt, miután letette a poharát az asztalra. Az őrgróf is
felállt. Mrs. Budley összeszedte magát.
- Bocsásson meg, uram - suttogta rekedten. Megköszörülte a
torkát. - Kérem, bocsásson meg, uram. Szeretnék visszavonulni.
Az őrgróf válasza tisztán és rettenetes határozottsággal érkezett a
reszkető Mrs. Budley fülébe.
 - Együtt fogunk visszavonulni.
Egy döbbent pillanatig azt hitte, hogy a férfi azt javasolja,
feküdjenek le együtt, de a szolgák is jelen voltak, és az őrgróf a
karját nyújtotta.
Mrs. Budley végigment az asztal mellett, és hideg ujjhegyeit a férfi
karjára helyezte. A komornyik odaugrott, hogy kinyissa nekik az
ajtót, és ők elindultak.
Nem egy szalonba mentek, hanem valamiféle pihenőszobába. Elég
kicsi volt, és a többi szobához hasonlóan a kortól megfeketedett
cédrusfa burkolat fedte a falakat. Illatos méhviasz gyertyák
világították meg, és emberi léptékű tűz égett az ezúttal nem óriás
méretű kandallóban.
A férfi beültette egy fotelbe a tűznél, és leült egy másikra, vele
szemben. Kinyújtotta hosszú lábát, és a lángokba meredt, miközben
két inas utánuk hozta a boroskancsókat, és egy oldalsó asztalra
helyezték.
- Majd kiszolgáljuk magunkat - szólt az őrgróf, és intett a kezével,
amitől az egyik ujján viselt hatalmas rubint- gyűrűje vörös fénnyel
csillant meg.
A szolgák visszavonultak, becsukták maguk mögött az ajtót, és
Mrs. Budley az arcához emelte a legyezőjét, hogy nagy szemmel
bámuljon ki fölötte az ördögi őrgrófra.
- Azt hiszem, azzal kellene kezdenünk, hogy őszinték vagyunk
egymással - jegyezte meg a férfi. - Kezdem is én. Az alatt a rövid idő
alatt, ami azóta telt el, hogy rám szállt ez a cím, könyörtelen
üldözésnek vagyok kitéve mindenféle anyák és leányaik részéről. De
eddig senki sem volt olyan bátor, mint kegyed. Azt hittem, ha távol
tartom magam Londontól, és itt maradok, amíg rendbe nem teszem
az örökségemet, akkor elkerülöm a cselszövéseiket, de még így is
jönnek. Éppen azon voltam, hogy beüzemeljem a kapurácsokat,
hátha azok majd távol tartják a férjfogókat és a kíváncsiskodókat,
amikör ön megérkezett. Mint azt ön is jól tudja, semmiféle
rokonságban nem állunk egymással.
Mrs. Budley nagy nehezen megszólalt.
- Néhai nagybátyja rokona vagyok, uram.
- Én pedig néhai nagybátyám unokaöccse vagyok. Ugyanaz a
család. Nincs benne semmiféle Budley. Sem pedig Tremaine.
Úgyhogy elég a hazugságokból, Mrs. Budley. Furcsa. Nem tűnik
kalandornak. A seregben szolgáltam, amikor megtudtam, hogy
megörököltem a címet. Tizenhat éves korom óta harcoltam, és kevés
részem volt társasági életben. Csak hogy tudja, harminchárom éves
vagyok, és igen, agglegény. Kér egy kis bort, Mrs. Budley?
Az asszony bólintott, hátha ebből erőt meríthet.
A játéknak vége.
Csak remélhette, hogy az őrgróf nem hív rendőrt. De hát még nem
is követett el komolyabb bűntényt. Nem lopott el semmit. Hamis
nevet sem használt.
A férfi felállt, töltött neki egy pohár bort, és odavitte.
Mrs. Budley köszönetét mormolt, és elvette.
- A szüleim nem voltak gazdagok, Mrs. Budley - folytatta az őrgróf,
miután visszatért a helyére. - Nagyrészt az apám szerencsejáték-
szenvedélye miatt. Bizonyos szempontból nehéz életem volt. De
most már tényleg nagyon gazdagnak érzem magam. A megboldogult
őrgróf anyám testvére volt. Amikor anyám hozzáment az apámhoz,
az öreg őrgróf úgy vélte, hogy rangon alul házasodik, ezért
megszakította vele a kapcsolatot. Nem számítottam arra, hogy
örökölni fogok. Most mégis itt vagyok, Mrs. Budley. - Az őrgróf
legyintett. - Ezen a kevéssé hívogató és kellemes helyen. Már
szereztem barátokat a környéken, olyan embereket, akikkel együtt
vadászom és horgászom.

A baj csak az, hogy minden ilyen barátságot tönkretesznek az ilyen

emberek eladósorban lévő lányai és ambiciózus feleségei. Az
azonnali megoldás az lenne a problémáimra, ha végre megnősülnék.
Mivel soha nem voltam A szerelmes, vagy olyasmi, amilyennek a
könyvekben leírják a szerelmet, azt hiszem, bármilyen szülőképes
korú nő megtenné. Viszont azok a hajadonok, akikkel eddig
találkoztam, és elhiheti, elég sokat idecipelt hozzám a család,
egyáltalán nem voltak kedvemre valók. Szipognak, selypítenek és
sírnak, amikor elmennek, mintha arra céloznának, hogy hitegettem
őket. Egy feleség és néhány gyerek még egy ilyen komor és ősi
helyre is színt és életet K visz. Jó itt a gyerekeknek. A levegő
egészséges, és Anglia I legszebb sétáló- és lovaglóterepei találhatók
erre.
Mrs. Budley végre meg tudott szólalni.
- Miért mondja el mindezt nekem, ha szélhámosnak tart?
Leeresztette a legyezőjét, és tágra nyílt, segélykérő szemmel
meredt az őrgrófra.
A férfi tekintete pimaszul pásztázott végig az alakján, a feje
búbjától egészen apró lábáig.
- Nem tudom, hogy ön kicsoda és honnan jött - felelte az őrgróf. -
De nem fog sok időbe telni, hogy rájöjjek. Van valami a kegyed
félénk arcátlanságában, ami tetszik nekem. Ön nem afféle ijedős
kisasszony, akit az anyja kényszerít bele a maga nagyratörő
házasságiterveibe. Kegyed özvegy? Nem hinném, hogy egy férjes
asszony üldözne engem, habár történtek már furcsább dolgok is.
Mrs. Budley bután bólintott.
- Mint láthatja, egy házasság nagyon is kapóra jönne az én
helyzetemben. Ezért ezennel megkérem a kezét, Mrs. Budley. Kivéve
persze, ha valami nagyon kellemetlen dolog kerülne elő a múltjából.
Mrs. Budley megdöbbenve rámeredt. Aztán lassan előrehajtotta a
fejét, és arcát a kezébe temetve zokogni kezdett.
Az őrgróf felkiáltott, majd letérdelt elé, és elhúzta a kezét az
arcától.
- Ez meg mi? Könnyek? Igazi könnyek? Csak azt mondtam, hogy
feleségül akarom venni, nem azt, hogy le akarom teperni.
Mrs. Budley a szemét kezdte nyomogatni a zsebkendőjével. A
többi szegény rokon sosem fogja megbocsátani neki. De eljött az
idő, hogy elmondja az igazat. Határozottan belenézett a szinte
villogó szempárba, és egyszerűen annyit mondott:
- Elnézést kérek, hogy hamis ürüggyel környékeztem meg önt,
uram. Valójában azért jöttem, hogy lopjak öntől.
- Mit? A földemet, a kastélyomat, a lovaimat? Könyörgőm, mit?
Mrs. Budley reszketegen felkacagott. Most, hogy elmondta az
igazat, megkönnyebbülés áradt szét benne, és bátorságot öntött
belé.
- Nem ilyen nagy dolgokat - felelte. - Csak néhány olyan értékes
apróságot, amit el lehet zálogosítani vagy el lehet adni.
Az őrgróf visszaült a helyére, és szemügyre vette.
- A londoni házakban is remekül lopkodhatott volna, Mrs. Budiey.
Feltételezem, hogy Londonból jött.
A fiatal özvegy bólintott.
 - Tehát? Költséges az út ide, Warwickshire-be.
- Elmondok mindent, és az ön kegyelmére bízom magam - mondta
Mrs. Budiey könyörgő mozdulattal, mely megfosztotta szavait a
színpadiasságuktól. - Hallott már a Bond Streeten található Szegény
Rokon Hotelről?
- Valaki említette a minap. Különös név.
- Résztulajdonosa vagyok annak a hotelnek.
- Ez percről percre izgalmasabb. Mit keres egy West End- i hotel
résztulajdonosa az ország másik felében, hogy kiraboljon egy
őrgrófot?
- Az egészről az a vén nyomorult Sir Philip tehet - felelte Mrs.
Budiey keserűen. - Nos, jobb lesz, ha az elején kezdem... A férjem,
Jack szerencsejátékos volt, és semmi mást nem hagyott rám, csak
nyomort. A Hyde Parkban ültem, és éppen kisírtam a szememet,
amikor odajött hozzám Lady Fortescue és Sandhurst ezredes. Azt
mondták nekem, hogy szegény rokonok, azaz nyomorgó
előkelőségek, és hogy Lady Fortescue-nak van egy háza a Bond
Streeten, de azon kívül nem sok mindene, és hogy azt tervezik,
alapítanak egy kolóniát más szegény rokonoknak, hogy megosszuk
egymással, amink van, és cserébe élvezhessük egymás társaságát.
Kezdetben hatan voltunk: én, a barátnőm, Harriet James, Lady
Fortescue, Sandhurst ezredes, Sir Philip Sommerville és Miss Tonks.
Sir Philip javasolta a szállodaalapítást. Azt mondta, nevezzük el
Szegény Rokonnak, hogy a rokonaink annyira felháborodjanak, hogy
kivásároljanak bennünket. Miss James közben hozzáment Rowcester
hercegéhez, így öten maradtunk. Lady Fortescue pedig most már
elkötelezte magát a szálloda fenntartása mellett, ahogy a többiek is.
Közben azonban elfogyott a pénzünk. Sorsot húztunk. Nekem jutott
a rövid szál, és azt mondták, menjek, és lopjak el valamit valamelyik
gazdag rokonomtól. Az a tény, hogy minden rokonom megszakította
velem az érintkezést, kezdetben örömteli volt, amíg Sir Philip úgy
nem döntött, hogy talál nekem egy rokont, nevezetesen önt, vagy
inkább az ön nagybátyját. Sir Philip úgy tudta, hogy az ön
nagybátyja életben van, és hogy szenilitásában nem fog rájönni,
hogy nem vagyok a rokona. Úgy volt, hogy pár napig maradok,
aztán elemelek néhány értékes csecsebecsét.
- Elképesztő! Hol maradnak az erkölcsök, Mrs. Budley? Nem félti a
halhatatlan lelkét?
- Nem - felelte Mrs. Budley. - Egy cseppet sem. Ön nem tudhatja,
milyen érzés napról napra tengődni. Nekem szerencsém volt. Nálam
még akadt valami kevés az éléskamrában, amikor rám találtak. De
Sandhurst ezredes elájult a parkban az éhségtől. Úgy talált rá Lady
Fortescue. Ha el is emeltünk volna korábban valamit, amivel nem azt
akarom mondani, hogy valóban így történt, akkor az olyan apróság
volt, ami senkinek nem hiányzott, és nem okozott fájdalmat a
tulajdonosnak. Csak kérhetem önt, hogy ne áruljon el engem.
Hosszú csend támadt, melyet egyedül a tűz ropogása tört meg.
Olyan csend, amelyben Mrs. Budley hirtelen rádöbbent, hogy mit
tett. Nemcsak saját magát árulta el, hanem a többieket is.
Elfehéredett, és a melléhez kapott.
- Nem árulom el, egy feltétellel - mondta a férfi.
- Mégpedig? - Mrs. Budley úgy nézett az őrgrófra, mintha egy
kígyó hipnotizálta volna.
- Ha egy hétig a társaságában részesít.
- A társaságomban? - visszhangozta Mrs. Budley, és arra gondolt,
ez biztosan valami eufemizmus a hálószobái örömökre.
 - Csak a társaságában. Nincs sok alkalmam arra, hogy kellemes
női társaságban lehessek. Nem kell ennyire rémült arcot vágnia.
Amikor azt mondom, „társaság”, tényleg csak arra gondolok. Azután
visszatérhet különös társaihoz. Meg kellene botránkoznom kegyeden,
Mrs. Budley, én viszont inkább megnyerőnek találom. Ne nézzen már
úgy rám, mintha meg akarnám harapni! Lazítson. Nyugodjon meg.
Még soha nem kényszerítettem egyetlen vonakodó nőt sem az
ágyamba, és most sem áll szándékomban elkezdeni. Úgyhogy
nyugodtan elkezdheti a szórakoztatásomat azzal, hogy mesél a
társairól. Kezdjük Lady Fortescue-val.
- Kaphatnék még egy kis bort?
- Hogyne.
A férfi felállt, és megtöltötte Mrs. Budley poharát.
Az asszony lassan kortyolgatta a bort, és időnként kétkedve
pillantott az őrgrófra. De a férfi türelmesen várt. Mrs. Budley azon
tűnődött, vajon megbízhat-e benne. Az őrgrófnak kemény, durva
arca volt, de valamiért mégis bizalomgerjesztőnek tűnt. Kénytelen
volt bízni benne.
- Lady Fortescue - kezdte azt hiszem, a hetvenes éveiben jár. Már
nem fiatal, de nagyon mozgékony. A szálloda nagyon sokat jelent
neki, mert társaságot és megnyugvást nyújt.
- Aligha mehet túl jól a hotel, ha részt kell vennie abban, hogy egy
olyan ártatlan embert, mint kegyed, lopni küldjön. Kérem, folytassa!
Hogy néz ki?
- Magas, nem görnyedt. Nagyon fekete szeme van, mint... - Mrs.
Budley beharapta a száját. Már majdnem azt mondta, „mint
magának”, de aztán gyorsan úgy döntött, hogy ez túl intim
megjegyzés lenne. - Ősz a haja, és festi magát. Régebben csak
feketét viselt, bár a férje már régen meghalt, de Sandhurst ezredes,
aki, úgy tűnik, szerelmes belé, rávette, hogy tegye le a gyászt.
- Hány éves ez az ezredes?
- Hallottam, amikor Sir Philip azt mondta, hogy valószínűleg
egyidős Lady Fortescue-val.
- Lenyűgöző. Úgy tűnik, hogy egyesek számára a szerelem sosem
hal meg. Számomra viszont soha nem kezdődik el. Folytassa.
- Sandhurst ezredes már többször jelét adta annak, hogy szeretné
kivenni a hasznot az üzletből, hogy visszavonulhasson vidékre Lady
Fortescue-val. Lady Fortescue rokonságban áll Rowcester
hercegével, és legelőször, amikor a herceg megfenyegette, hogy
gyámság alá helyezteti, az ezredes azt mondta, hogy a lady a
menyasszonya. Aztán később soha többet nem esett szó semmiféle
esküvőről, és Sir Philip Sommerville amúgy sem hagyná.
- Hogyhogy?
- Mert ő is odavan Lady Fortescue-ért, és roppantul féltékeny az
ezredesre.
- Micsoda aggkori szerelmi háromszög! Feltételezem, hogy Sir
Philip is hasonlóan idős.
- O, igen, de össze sem lehet hasonlítani az ezredessel. Sandhurst
ezredes elegáns úriember, és még mindig jóképű. Sir Philip meg
olyan, mint egy büdös, vén teknősbéka.
- Miért tűrik meg a többiek ezt a szörnyű Sir Philipet?
- Mert szükségünk van valaki olyanra is, aki kíméletlen az üzletben
- felelte Mrs. Budley komolyan. - Kaphatnék még egy pohárka bort?
- Kívánsága parancs! De ne ázzon el túlságosan, különben soha
nem fogom hallani a történet többi részét.
Megint megtöltötte az asszony poharát.
 - Például - folytatta Mrs. Budley, aki kezdte meglepően kellemesen
érezni magát - egy családnak, amelyik nálunk szállt meg, az volt a
híre, hogy nem szokott fizetni. Sir Philip azt mondta, hogy
valószínűleg megpróbálnak majd elosonni az éj leple alatt. Átkutatta
a szobájukat, talált egy zacskó fémpénzt, és eldugta a kanapé
hátuljába a nappaliban. Az éjszaka folyamán valóban távoztak, de Sir
Philipnél maradt a pénz.
- De mi lett volna, ha kifizetik a számlájukat, és lopással vádolják
meg a hotelt?
- Akkor nagyon szégyellték volna magukat, mert a pénz előkerült
volna a kanapé hátuljából, mintha tévedésből került volna oda.
- Kezdem látni, hogy milyen hasznát veszik Sir Philipnek. Meséljen
még.
- Miss Tonks húga, aki meglehetősen szörnyű nő, odajött a
férjével, hogy lássa, vajon az a Miss Tonks, akit az újságok az egyik
tulajdonosként említettek, valóban a nővére- e. De Sir Philip Miss
Tonksnak öltözött, és megtévesztette őket. - Mrs. Budley spiccesen
kuncogni kezdett. - Akkor hát el is érkeztünk Miss Tonkshoz. Letitia a
barátnőm, bár - és itt Mrs. Budley arca elsötétült - azt gondoltam,
hogy talán mellém áll ahelyett, hogy arra biztatta volna a többieket,
hogy küldjenek ide. Ő vénkisasszony, és nagyon félénk volt, amikor
megismertem, de az ember nem lehet félénk Sir Philip átkozott
sértései mellett. - Mrs. Budley elpirult, és olyan meglepetten nézett
le a borára, mintha az tele lenne mindenféle csúf káromkodással. -
Elnézését kérem, uram.
- Említett egy bizonyos Harriet Jamest is.
- Igen, kezdetben ő volt a szakácsnőnk, de aztán hozzáment
Rowcester hercegéhez. A fejébe vette, hogy feleségül megy hozzá,
miután a herceg kimentette őt a szállodából, amikor felgyújtották.
- A hercegek általában nem vesznek el szakácsnőket.
- Harriet remek teremtés volt, és különben is, a herceg egyszer
már szerelmes volt belé, amikor még elsőbálozó volt.
- És az a tűz? Véletlen baleset volt?
- Sir Philip nem így gondolja, mert Harrietet bezárták a szobájába.
Lady Fortescue szerint valószínűleg egy rivális szálloda csinálta, de
ha ez a helyzet, miért zárták volna be Harrietet?
- Talán hogy ne kongassa meg a vészcsengőt?
Betty némán várakozott Mrs. Budley lakosztályának ajtaja előtt.
- Köszönöm, uram - lépett elő, és átvette Mrs. Budley- t. - Majd én
lefektetem az asszonyomat.
Az őrgróf meghajolt, és elment.
Mrs. Budley nekidőlt Bettynek, aki a nappaliba vezette.
- Mindent tud, Betty! - kiáltott fel. - Mindent elmondtam neki.
- Korábban soha nem láttam spiccesen visszajönni vacsorából -
korholta Betty. - Nem tudja, mit beszél. John éppen az imént volt itt,
hogy elmondja: az öreg őrgróf hat hónapja meghalt. De most csitt.
Megártott magának az idegesség és a bor. Persze hogy nem mondta
el neki az igazat.
- De igen! - jajdult fel Mrs. Budley. - Ő pedig megkérte a kezemet.
- Ez borzasztó - jelentette ki Betty. - Megkeresem Johnt.
Aztán kislányos fürgeséggel, mely cseppet sem illett görnyedt
alakjához, kirohant.
Mrs. Budley szédelegve ült le a tűz mellé.
Betty hamarosan visszatért Johnnal. Mindketten megálltak Mrs.
Budley előtt, szigorú tekintettel.
 - Most pedig, asszonyom - mondta John -, halljuk a teljes
történetet.
Mrs. Budley hirtelen kijózanodva mondta:
- Teljesen magamon kívül voltam. Rájött, hogy szélhámos vagyok.
- Az nem főbenjáró bűn - jegyezte meg John. - Mi van még?
- Mindent elmondtam neki rólunk, arról, hogyan jöttem k- kirabolni
őt...
- Jobb lesz, ha gyorsan eltűnünk innen - jelentette ki John. -
Legalább azt nem fogja tudni, hol keresse magát.
- D- de igen. Mindent elmondtam neki a Szegény Rokon Hotelről
és...
- Nem volt joga hozzá, hogy ezt tegye! - fortyant fel John. - Én és
Betty Lady Fortescue-hoz tartozunk, és hozzá köt minket a hűség.
- De az őrgróf nem fog elárulni engem... egyikünket sem...
amennyiben maradok néhány napig, hogy társaságot nyújtsak neki.
John tetőtől talpig végigmérte, és a dühe észrevehetően
csillapodott.
- Na tessék. így, hogy mindent tudok, azt mondom, hogy lehetett
volna rosszabb is. Ha őlordsága csak egy kicsit a kedvét akarja
tölteni magával, akkor maga tartozik annyival őladységének, hogy jó
képet vág hozzá, és elviseli. Azt hittem, Betty félreértette, hogy ön
azt mondta, őlordsága megkérte a kezét.
- Pedig megkérte - nyögött fel Mrs. Budley. - És én annyira
megrémültem, hogy elmondtam neki az igazat!
- Nem értem - jegyezte meg Betty bosszúsan. - Majdnem őrgrófné
lehetett volna magából, erre inkább úgy döntött, hogy nemcsak
önmagát mártja be, de az én úrnőmet is?
 - Jaj, Betty, ennyire nem rossz a helyzet, elhiheted. Az őrgróf azt
mondta, hogy ha eltöltők egy kis időt a társaságában, és mindössze
ennyiről van szó, akkor hallgatni fog.
- És maga hitt neki? - állt elé John csípőre tett kézzel. A külföldről
érkezett nemeseket és családjaikat gyakran megdöbbentette az
angol alsóbb osztályok demokratikus szókimondása. John úgyszólván
teljesen egyenrangú félként kezelte Mrs. Budley-t. - Nos, Mrs.
Budley, mindegy, akár társaságra, akár enyelgésre gondol őlordsága.
Magának kötelessége megvédeni Lady Fortescue-t. Kényeztesse csak
őlordságát, mi meg majd szemmel tartjuk.
- Várja csak meg, mit szól majd Sir Philip, ha meghallja, hogy
maga mit tett - mondta Betty komor elégtétellel.
- Muszáj mindent elmondani neki? - kérdezte esdekelve Mrs.
Budley.
- Ez a kötelességünk - felelte John. - Mi van, ha egy nap majd
meggondolja magát, és mindnyájunkat elárul?
- Mindent tagadni fogok - zihálta Mrs. Budley. - Azt fogom
mondani, hogy hazudik.
- A maga szava egy őrgróféval szemben? - tornyosult fölé John. -
Harkee, Rowcester hercege elkezd majd keresgélni a kastélyában, ha
eszébe jut Sir Philip látogatása, és felfedezi, amit elvett, mert Sir
Philip még mindig nem mondta el senkinek, hogy mit lovasított meg.
Aztán lesznek mások is. Mindnyájunkat a Newgate-be juttat.
Úgyhogy jobban teszi, ha mindent elkövet, ami csak telik magától.
Egyelőre csak ennyit mondhatok.

Majd miután egy felbőszült apa minden tekintélyével végigmondta

a prédikációját, Johnnak hirtelen eszébe jutott, hogy mi is a szerepe,
és meghajolt, mielőtt távozott volna. A szegény rokonok a
nappaliban üldögélve beszélgettek Mrs. Budley-ról. A szállodai
vacsora már véget ért. Sűrű nap volt. Többen is távoztak, és fizettek
is anélkül, hogy fenyegetni vagy kényszeríteni kellett volna őket, ami
szokatlan volt egy olyan korban, amikor az emberek büszkék voltak
arra, hogy minél kevesebb embernek fizetnek. És í még több vendég
érkezett, hogy elfoglalja az üres szobákat.
- Várnunk kellett volna - mondta Lady Fortescue -, és nem
elküldeni a kis Mrs. Budley-t abba a kastélyba.
Végső soron nem kellett volna pánikba esni, hogy nincs pénz. El
fogja nyújtani, mint a rétestésztát. Az ilyen ártatlan típus mindig ezt
csinálja - jegyezte meg Lady Fortescue egy megrögzött bűnöző
magabiztosságával.
- Nemsokára visszajön - mondta Sir Philip, és kényelmetlenül
mozgolódni kezdett a helyén. - Adja ide a kancsót, ezredes.
- Felöntünk a garatra ma este? - jegyezte meg az ezredes, de
azért odaadta a kancsót.
- Hát miféle barátnő vagyok én? - verdeste lapos mellét Miss
Tonks. - Tiltakoznom kellett volna. Vissza kellett
volna tartanom.
Lady Fortescue már várta Sir Philip elkerülhetetlen, lelombozó
megjegyzését, aki mindig lecsapott a vénkisasszonyra, amikor ilyen
színpadiasán viselkedett, de a vén teknős csak kedvetlenül bámult a
poharába. Lady Fortescue fekete szeme hirtelen összeszűkült. Felállt,
felkapott egy olajlámpát, letette egy asztalra Sir Philip mellé, aztán
megállt, és szemügyre vette.
Ravaszul elmosolyodott.
- A csinos fizimiskámat csodálja, asszonyom?
 - Úgy árad magából a bűntudat, mint egy fekete felhő, Sir Philip.
Ahelyett, hogy segített volna a vacsoránál, Limmernél ivott. Nem, ne
is tagadja. Mert a londiner látta, ahogy hatkor bement.
- Ugyan mit tud az a kis fingfogó bármiről is? - vágott vissza
védekezőén Sir Philip, a közönséges elnevezést alkalmazva az inasra,
aki azzal érdemelte ki a csúnya nevet, hogy mindig túl közel haladt
az urak vagy hölgyek mögött.
- Itt hölgyek is vannak! - fakadt ki dühösen az ezredes.
- O, velem ne törődjön - mondta Miss Tonks. - Ennek az embernek
olyan mocskos a szája, mint egy csatorna, mely körül a
közönségesség patkányai rohangálnak.
Lady Fortescue azonban nem hallgatott sem az ezredesre, sem
Miss Tonksra. Tovább tanulmányozta Sir Philipet.
- Limmernél hallotta azt a pletykát a szenilis öreg őrgrófról -
jegyezte meg. - Ma este pedig megint ott járt, aztán aggódva és
töprengve jött vissza. Ki vele! Fel vagyok készülve a legrosszabbra is.
- Peterhouse hat hónappal ezelőtt meghalt - mondta Sir Philip.
Döbbent csend támadt.
Miss Tonks volt az első, aki visszanyerte a hangját.
- És ki az új őrgróf?
- Rupert Lamont Sinclair Bretherton, harminchárom éves
katonaember. Őrnagy volt a 49-eseknél. Kemény, mint egy régi
csizma. Agglegény. Ne bámuljanak így rám! Honnan tudhattam
volna?
- Tudja, mit gondolok? - szólalt meg dühösen az ezredes. - Azt
gondolom, hogy felkapott valami ősrégi pletykát, és megpróbálta
újként elsütni. Jobb lesz, ha megmentjük Mrs. Budley-t.
 - Nyugalom - mondta Sir Philip, megkönnyebbülve, hogy túl van a
legrosszabbon. - Valószínűleg már úton van ide. Az őrgróf biztosan
megmondta neki, hogy nem a rokona. A pletykák szerint a lányos
anyukák tömegesen tódulnak Warwickshire-be a lánykáikkal. A gróf
azt fogja hinni, hogy Mrs. Budley is üldözi, és kiebrudalja. Betty és
John ott vannak, hogy megvédjék őt. Nem fogja megtudni, hogy
Mrs. Budley lopni akart. Legfeljebb hízelgésnek veheti, hogy egy
ilyen csinos hölgy érdeklődik iránta.
- Gondolt már arra, hogy ez micsoda szégyen? - kiáltott fel Miss
Tonks. - Szegény Eliza. Biztosan rettenetesen szenved!
 HARMADIK FEJEZET
Gyűlölöm a várost és minden szokását;
Színházait, operáit és darabjait;
A bálokat, termeket, plázákat, az Udvart, ahol a társaság
összejön;
Ahol szépségek lesnek áldozatra,
Stanford earlokre és norfolki hercegekre
HENRY FIELDING

Mrs. Budley korán kelt. Attól eltekintve, hogy ki volt száradva a szája,
nem nagyon érezte az előző esti ivászat hátrányos utóhatásait. Ami
aggasztotta, az az őrgróf szándéka volt. Egy ilyen férfi, aki nyilván
megkap bármilyen nőt, amilyet csak akar, biztosan nem fogja beérni
pusztán a társaságával. Ha viszont mégis ágyba akarná vinni őt,
akkor ő kénytelen lenne engedelmeskedni, hogy jóvátegye azt, amit
a többiek ellen elkövetett. A házasélet intimitásaira vonatkozó
tapasztalatai nem voltak éppen kellemesek, és így az a gondolat,
hogy egy jóképű márki a karjába veszi, semmi mással nem töltötte
el, csak félelemmel.
Rémült elméje úgy zötyögött a jövő felé, mint egy elszabadult
hintó.
Teherbe is eshet.
Szégyenben marad.
Mi van, ha a többiek kidobják? Akkor félvilági nővé süllyed le, majd
a kora miatt hamarosan az utcára kerül. Úgy gondolta, hogy egy
bátor és elszánt nő először elvinné az őrgrófot egy ügyvédhez, hogy
valamiféle pénzügyi megállapodást eszközöljön ki. De ő csak
menekülni akart, és úgy tenni, mintha ez az egész meg sem történt
volna.
Betty segített neki felöltözni, majd színtelen hangon közölte, hogy
az úr az ebédlőben várja. Legalább nincs reggelizőterem, gondolta
Mrs. Budley. Aligha várható el tőle, hogy éles elméjű és kacér
társalgást folytasson annak a hosszú asztalnak a végéből.
De, amikor belépett az ebédlőbe, azt látta, hogy a nagy asztalt
kitolták az egyik oldalra, és egy kis, kerek asztalt terítettek fehér
abrosszal a tűz előtt.
Remélte, hogy az őrgróf talán kevésbé lesz ijesztő nappali fénynél,
de fekete kabátjában, bőrnadrágjában és lovaglócsizmájában a férfi
félelmetesebbnek tűnt, mint valaha. Kihúzta a széket neki, Mrs.
Budley pedig leült, és nagy, rémült szemeket meresztett rá.
Az őrgróf fekete szemében leheletnyi türelmetlenség ült.
- Ha szórakoztatni akar, Mrs. Budley - mondta -, akkor törekednie
kell arra, hogy fesztelenebbül érezze magát a társaságomban. -
Odament a tálalóhoz, és visszaszólt a válla fölött: - Mivel
szolgálhatok önnek? Vese? Sonka?
- Kicsit jobban érezném magam - jegyezte meg Mrs. Budley -, ha
lenne egy olyan szék is ebben a házban, amit nem óriásoknak
terveztek. A lábam nem ér le a földig. Egy kis pirítóst, ha kérhetem.
És teát.
- Látnia kéne a városi házamat - jegyezte meg a férfi, miközben
kiszolgálta. - A nagybátyám hatalmas ember volt, akárcsak az ősei.
Nem hiszem, hogy az eddigi őrgrófnék közül bárkinek is lett volna
beleszólása a bútorozásba. Mint látni fogja a galériában található
portrékból, a hölgyek mind elég kis termetűek voltak. Arra
gondoltam, hogy talán a lovaglás túl megerőltető lenne az ön
számára, ezért inkább kikocsizunk.
A komornyik bejött, és letette a reggeli lapokat az ura mellé.
- Elnézést - mondta az őrgróf, és olvasni kezdte a legfelsőt.
Mrs. Budley megette a pirítósát és megitta a teáját.
Aztán egy kis idő múlva bátortalanul fogott egy másik újságot, és
olvasni kezdte. Általában csak a társasági rovatot szokta átfutni, de
most alig várta, hogy valami elterelje a figyelmét kínos helyzetéről,
és úgy döntött, hogy áttanulmányozza az amerikai parancsnok,
Stephen Decatur hőstetteinek ragyogó beszámolóját.
Decaturnak sikerült elmenekülnie a britek által blokád alá vont
New York-i kikötőből, mit sem tudva arról, hogy Gentben már
aláírták a békét á britekkel. Mivel hajója, a President túlerőben lévő
üldözőkkel került szembe, kénytelen volt megadni magát, de csak
akkor értesült a békeszerződésről és arról, hogy emiatt nem állhat
bosszút a briteken, amikor Bermudán fogolyként partra vitték. A
bíróság azonban felmentette őt, sőt, magasztalta bátorságát.
Láthatólag az amerikai nép is ugyanígy érzett. Amikor Decatur
megérkezett New Londonba, a városlakók, akik Washington
születésnapját ünnepelték, befogták magukat egy kocsi elé, úgy
húzták végig az utcákon. New Yorkban az ácsok ezerhatszáz napnyi
munkát ígértek Decaturnak, hogy pótolják elvesztett fregattját.
Innen Mrs. Budley átugrott a hajóépítők sztrájkjaira Tyneside-ban
és a szegénységre Angliában általában. A cikkíró visszautalt Lord
Byron három évvel korábbi, a Lordok Házában elhangzott
szűzbeszédére: „Jártam Törökország néhány legelnyomottabb
tartományában, de soha, még a legzsarnokibb hitetlen kormányok
alatt sem láttam olyan mélységes nyomorúságot, mint amilyet
visszatérésem óta tapasztalok egy keresztény ország szívében.”
Mrs. Budley megborzongott, visszaemlékezve azokra a napokra,
amikor nem is olyan régen még a dologház rémének árnyéka vetült
rá. A saját rokonai azért hibáztatták, amiért hozzáment Jackhez, Jack
rokonai pedig azért, hogy rossz hatással volt a férjére. Boldog volt,
hogy megszabadulhatott tőlük, és biztonságba került új
„családjában”. És most, az ostobasága miatt veszélybe sodorta ezt a
családot. Halkan felsóhajtott, és felpillantott. Látta, hogy az őrgróf
figyeli.
- Ha befejezte - szólalt meg a férfi -, talán átöltözhetne valami
melegebb holmiba. Nem értem, a hölgyek miért gondolják, hogy a
muszlinruha minden alkalomra megfelel. Ha nem tudja az utat vissza
a lakosztályába, talál egy inast az ajtó előtt, aki elvezeti. Mondjuk fél
óra múlva? Az előcsarnokban? Öltözzön fel jól. A kocsi nyitott.
Boldogan, hogy legalább egy kis időre megmenekült, Mrs. Budley
felállt, pukedlizett, és kisietett. Ahogy az őrgróf ígérte, az inas ott
volt, és visszavezette őt a kastély labirintusán keresztül oda, ahol
Betty várta.
John is vele volt.
- Őlordságának van egy titkára - mondta mogorván -, és ma
reggel azt pletykálták a cselédek, hogy ezt a titkárt, egy bizonyos Mr.
Wage-et tegnap este Londonba küldték azzal az utasítással, hogy
minél többet tudjon meg rólunk. Reméljük, hogy kedvező lesz az
eredmény.
- Semmi mást nem tudhat meg, mint amit már elmondtam neki -
mondta Mrs. Budley méltóságteljesen. - Kérem az úti ruhámat, Betty,
és a kakastollas filckalapomat meg a csizmámat.
 Betty nem mozdult.
- És hová megyünk, asszonyom?
- Az úrral kikocsizunk - felelte Mrs. Budley. - Nem, nem fogok
megszökni. Soha nem tennék ilyet.
- Már így is épp eleget tett - morgott Betty, és a hálószoba felé
vette az irányt.
Mrs. Budley elkeseredetten toppantott. Régebben sem ment neki
jól a szolgák irányítása, de Betty zsémbessége az adott körülmények
között már túl sok volt neki.
- Velem nem lehet így beszélni - mondta.
John meghajolt, és kiment.
Betty szája vékony vonallá keskenyedett, miközben belesegítette
Mrs. Budley-t a ruhájába.
- Javasolhatok egy kis festéket, asszonyom? - kérdezte. - Sápadtak
vagyunk.
- Olyan rohadtul fehér arcúak maradunk, amilyenek csak akarunk -
kiáltotta Mrs. Budley, aztán a vállára kerítette a kendőjét, és
kiviharzott.
Betty tátott szájjal bámult utána.
Csak amikor megérkezett az előcsarnokba, arcán a dühös pírral,
melynek semmi köze nem volt a pirosítóhoz, akkor döbbent rá, némi
büszkeséggel, hogy végre rátalált a saját útjára.
Az őrgróf helyeslő pillantással mérte végig a zöld bársony
kocsiruhát és a zöld- arany kendőt. Előrement a kecses hintóhoz,
mely előtt két egyforma fekete ló állt befogva. Segített Mrs. Budley-
nak felszállni, aztán maga is felült. Az inas távolabb húzódott a
lovaktól. Mrs. Budley hátranézett. A kocsi hátulján nem állt se inas,
se lakáj, se komornyik. Nem volt velük gardedám.
 Az őrgróf egy szót sem szólt, Mrs. Budley pedig beérte azzal, hogy
az álmos szeptemberi napsütésben csillogó tájat csodálja Brueghel
ecsetjére kívánkozó erdős lankáival és az Avon folyó
ezüstszalagjával.
A férfi először Leamingtonba vitte. Ott lelassította a lovakat,
miközben elmagyarázta, hogy ez csak egy álmos falu volt néhány
évvel ezelőttig, amikor gyógyfürdőket nyitottak, így mostanra
elegáns kisváros lett, tizenkét palotaszerű fogadóval, négy nagy
oszlopcsarnokos, kertes fürdőházzal, számos könyvtárral, kártya-,
biliárd-, koncert- és bálteremmel. Gombamód nőttek ki a földből a
vendégfogadók is.
Az őrgróf ezután elvitte Mrs. Budley-t egy Warwick-tól nagyjából
egy mérföldre eső helyre, amit Guys Cliff-nek hívtak, és Mrs. Budley
átmenetileg megfeledkezett a félelmeiről, miközben felfedeztek egy
különös házat. A tulajdonos külföldön volt, így a gondnok vezette
körbe őket. A ház egy része olyan régi volt, mint maga a Warwick-
kastély, és alatta egy mély barlang húzódott az Avon partján, ahová
a legenda szerint Guy of Warwick sok külföldi kaland után
visszavonult, hogy életét jámbor elmélkedéssel fejezze be. Kétévnyi
keresés után a felesége itt, a barlangban bukkant rá holtan, és
kétségbeesésében levetette magát a sziklákról. Később egy kápolnát
építettek a sziklába, hogy megemlékezzenek erről a tragikus
eseményről. Cromwell csapatai azonban annyira megrongálták, hogy
alig maradt belőle több formátlan kőtömbnél.
A kápolnával szemben tizenkét szerzetesi cellát faragtak ki a
sziklából, amelyeket ma istállónak használnak. Egy átjáró vezetett a
kápolnából a házba. Mrs. Budley egészen beleszeretett a szalonba.
Olyan derűs, otthonos hangulata volt. Képek díszítették a falakat, az
asztalok tele voltak érdekes csecsebecsékkel, és a könnyű, kecses
bútorok kellemes rendezetlenségben helyezkedtek el. A szalonba két
hosszú ablak árasztotta a fényt. Az egyik egy szikla felett nyílt, mely
merőlegesen emelkedett a folyópartról. A folyó közepén egy szép kis
sziget feküdt, mögötte buja rétek, a háttérben pedig egy falu lapult.
Nem messze az egyik oldalon egy malom állt, mely az őrgróf szerint
már a normannok ideje óta létezett.
Egy kicsit távolabb egy erdős dombon magas kereszt jelölte a
helyet, ahol Gavestont, II. Edward hírhedt kegyencét kivégezték
Warwick és Arundel urai.
A másik ablak teljesen más kilátást nyújtott: egy szép franciakertre
nézett, amely gyönyörű, hegyes boltozatba nyírt borostyánnal fedett
sétányba torkollt.
A házvezetőnő hideg falatokat szolgált fel nekik egy kis asztalon,
amelyet a kertre néző ablakfülkében állítottak fel. Az őrgróf a vidék
történetéről mesélt. Nagyon fesztelennek tűnt, és Mrs. Budley a
finom ételtől, a szép környezettől felvidulva lassan megnyugodott,
ezért amikor a férfi megkérte, hogy meséljen magáról, egészén
természetesen tudott válaszolni. Elmondta, hogy nem volt szerelmes
Jackbe, mert elrendezett házasság volt. Némileg dicstelenül azt is
hozzáfűzte, hogy a családja nem volt elég gazdag ahhoz, hogy
szerelemből adják férjhez.
- De így is nagyon szerencsésnek hittem magam - mondta Mrs.
Budley -, mert Jack jóképű volt és nagyon szórakoztató. Eleinte jó
mulatság volt a sok bál, a londoni szezon... - Mrs. Budley itt
beharapta a száját.
- Nekem elmondhatja - biztatta az őrgróf. - A férje már meghalt.
 - Akkor is árulásnak tűnik. De talán azért, mert úgysem látom önt
többet a mostani látogatás után, segítene, ha beszélnék róla. Sokat
ivott, néha hat üveggel is, de hát a legtöbb férfi ilyen. Aztán... egyre
durvább lett. Elkezdtem félni attól, amikor hajnalban hazajött.
Halvány pír támadt az arcán, lesütötte nevetségesen hosszú
szempilláit, és zavart hallgatása nyomán az őrgróf könnyen el tudta
képzelni a hálószobába berontó részeg, követelőző férjet.
- Az volt a legszörnyűbb - folytatta végül Mrs. Budley -, hogy
elkezdtem imádkozni a haláláért.
- És amikor meghalt, úgy érezte, hogy ön tehet róla?
- Ó, igen.
- Ez teljesen szokványos - mondta nyugodtan az őrgróf. - Kegyed
nem Isten, Mrs. Budley. Egyszerűen csak letelt az ideje.
- Tudtam, hogy minden pénzét elköltötte, és még többet is kért
kölcsön - mesélte tovább az asszony -, de így is elhűltem, amikor
meghalt, és kiderült, milyen óriási adósságai vannak. Annyira hálás
vagyok Lady Fortescue-nak, és mégis elárultam őt önnek.
Könyörögve kérem, hogy tartsa be az ígéretét - nézett szembe
bátran a férfival. - Megteszek bármit, amit csak kíván.
- Jaj, drága Mrs. Budley - szólt az őrgróf csillogó, nevető szemmel
-, túl sok regényt olvasott. Nem leszek kegyetlen önnel. Szórakoztat,
de nincs oka félni tőlem.
Mrs. Budley kétkedve meredt rá.
- Tényleg azt akarja mondani, hogy csak szeretne eltölteni néhány
napot a társaságomban?
- Ez minden, a szavamat adom rá.
- O, uram! - mosolygott a férfira Mrs. Budley, s a mosoly egészen
bevilágította az arcát. - Most már végre jól érezhetem magam, és
talán ehetek is, mert az aggodalom eléggé elvette az étvágyamat.
***
A következő napokban Mrs. Budley csacsogott, kacagott, és újra
fiatalnak érezte magát. Betty és John értetlenül álltak a helyzet előtt.
Mindkettejük számára világos volt, hogy az özvegy egyedül alszik, és
úgy érezték, hogy mindannyiuk biztonságát veszélyezteti ezzel a
szűziességgel.
Mrs. Budley-nak sikerült elfeledkeznie kínos helyzetéről.
Egyszerűen élvezte az őrgróf társaságát és a kirándulásokat, és alig
várta a vacsorákat, különösen azért, mert a kisebb asztal mellett
könnyebben ment a beszélgetés. De az ötödik napon váratlanul
minden elromlott.
Egy vásáron voltak Warwickban, mert Mrs. Budley látni akarta az
Okos Disznót, és még a vacsoraasztalnál is arról áradozott.
- Esküszöm - mondta az őrgróf, derűsen villanó szemmel -, soha
nem gondoltam volna, hogy egyszer féltékeny leszek egy sertésre.
Az asszony nevetett, és a tekintetük találkozott. Aztán hirtelen, a
derült égből lesújtott rá a szerelem. Gyorsan lesütötte a szemét, és
érezte, hogy a szíve hevesen kalapál a bordái között. A tiszta öröm
és derű elemi kitörését azonban hamar követte a nyomorúság mély
gödre. Szállodai résztulajdonos és üzletasszony mivolta miatt
partiképtelen lett. Elmúlt minden fesztelensége a férfi társaságában.
Csak menekülni akart, mielőtt bármi olyat mondana vagy tenne,
amivel elárulja magát.
Amikor megszólalt, meglepődve tapasztalta, hogy a hangja
teljesen normális.
- Holnap vissza kell térnem Londonba, uram. A többiek már várnak
rám.
 Erezte, hogy a férfi nézi, de képtelen volt felpillantani.
- És üres kézzel akar visszatérni? - kérdezte az őrgróf. - Tudomásul
veszem, hogy el kell mennie, habár felettébb élveztem rövidke
vakációnkat.
Az őrgróf egy új darab kritikájáról kezdett beszélni, amit olvasott,
és Mrs. Budley később biztos volt benne, hogy válaszolhatott
valamit, de képtelen volt bármi másra visszaemlékezni a férfi iránt
érzett vágyán, a félelmén és a menekülési ösztönön kívül.
Amikor közölte Johnékkal a hírt, hogy visszautaznak Londonba,
Betty csak annyit mondott:
- Nos, őladységének biztosan lesz magához egy- két szava.
így Mrs. Budley úgy állt, mint egy baba, míg Betty levetkőztette a
lefekvéshez, és amikor végül egyedül maradt, átadta magát a
keserves zokogásnak. Gyakran álmodott arról, hogy újra férjhez
menjen, de a szíve mélyén mindig is tudta, hogy ez csak álom. Soha
nem találkozott olyan férfival, aki miatt kénytelen lett volna bánni a
helyzetét a szállodában. Most viszont ott volt az őrgróf, akit képtelen
volt kiverni a fejéből, és a teste úgy sóvárgott érte, ahogyan Jackért
soha.
Reggel lesütött szemmel ment végig az immár ismerős folyosókon.
Az őrgróf nem jelent meg a reggelinél, és amikor utánakérdezett, azt
a választ kapta, hogy az úr a dolgozószobájában van, és meghagyta,
hogy ne zavarják.
Amikor Mrs. Budley elindult ki a kocsijához, a komornyik átadott
neki egy levelet. Szinte szórakozottan vette át, és egész lényével
kívánta, hogy az őrgróf felbukkanjon, csak hogy még egyszer
láthassa. De miközben beszállt a kocsiba, a kastély előtt továbbra
sem mutatkozott senki.
 A kocsis pattintott az ostorral, és a fülke megbillent, amikor John
felmászott a tetejére. Napsütéses délelőtt volt. Amikor áthaladtak a
kapurostély alatt, a nap fényben fürösztötte a tájat, mely most tele
volt emlékekkel.
Mrs. Budley leeresztette az ablakot, kihajolt, és egyre csak nézett
kifelé, amíg a mellvédek, tornyok és sáncok el nem tűntek a szeme
elől. Aztán sóhajtva hátradőlt az ülésen, feltörte a levél pecsétjét, és
elolvasta.

Kedves Mrs. Budley!

Köszönöm a társaságát. Mellékelek valamit, ami remélhetőleg segít

a pénzügyi helyzetén, és elejét veszi annak, hogy pénzsóvár társai
leszidják, ha visszatért.

Az ön alázatos és engedelmes szolgája, Peterhou.se

És a merev pergamen belsejében ott volt egy ötezer fontos váltó.

Mrs. Budley elhűlve meredt rá. Fizetség a szolgálataiért. Fizetség
azért, hogy néhány napig szórakoztatott egy unatkozó arisztokratát.
- Mi az? - kérdezte hirtelen Betty a szemközti ülésről.
- Őlordsága nagylelkűen megajándékozott egy ötezer fontos
váltóval - felelte Mrs. Budley színtelen hangon.
Betty arcára színtiszta csodálat ült ki.
- Nahát, maga aztán ügyes hölgy! - emelte fel a kezét. - Igazi
ravasz róka.
- Betty, mostanáig tűrtem a pimaszságodat - mondta Mrs. Budley
csendesen. - Ez a fizetség őlordsága jólelkűségének köszönhető,
nem pedig az én tetteimnek. A jövőben tisztelettel beszélj velem.
 - Elnézést, asszonyom - mondta Betty riadtan, majd bűnbánó
arccal.
Ez volt az első alkalom, hogy Mrs. Budley képes volt helyretenni
egy szolgálót, de észre sem vette ezt a kis győzelmet, miközben a
kerekek egyre falták a mérföldeket, és egyre távolabb vitték attól a
helytől, ahová a szíve húzta.
- Még egy kocsi és kocsis költsége Warwickshire-ig! - kiáltott fel
Sandhurst ezredes.
- Meg kell tennünk - mondta Lady Fortescue, ébenfa botjára
támaszkodva, ami biztos jele volt annak, hogy zaklatott, mert a botot
általában csak dísznek használta, nem támasznak. - Nem lett volna
szabad elküldenünk. Mi van, ha rajtakapják, hogy elvesz valamit?
- Az olyanokkal, mint Mrs. Budley, az a baj - mondta Sir Philip
savanyúan -, hogy vágynak rá, hogy rajtakapják őket. Jobb lesz, ha
odamegyek, kerül, amibe kerül.
- Mondja meg neki, hogy szeretjük, és megbocsátunk neki, bármi
is történjék - mondta Miss Tonks, egy nedves zsebkendőt
markolászva.
- Ha bármelyikünket is veszélybe sodorta, elküldöm melegebb
éghajlatra - gúnyolódott Sir Philip. - Könyörgőm, ne érzelegjen, Miss
Tonks. Eliza Budley mindig is a leggyengébb szem volt a láncban.
- Ó, maga! - mondta Miss Tonks elkeseredetten. Odament az
ablakhoz, és kibámult az utcára. - Tudja, nem mindenki született
bűnöző, mint maga.
A pillantása hirtelen egy kocsira esett, ami éppen akkor állt meg a
hotel előtt. Felismerte a főkötőt a hölgy fején, aki éppen kiszállt,
mert ez az ő legjobb főkötője volt, amit odaadott kölcsönbe Mrs.
Budley-nak.
 Felcsillanó szemmel fordult hátra.
- Megjött Eliza!
A többiek azonban nem osztották a lelkesedését.
- Legalább épségben megúszta - morgott Sir Philip -, de biztosan
nem lesz nála semmi, sírni és panaszkodni fog, én pedig már túl
öreg és fáradt vagyok az ilyen jelenetekhez.
- Akkor miért provokálja ki őket állandóan? - érdeklődött Miss
Tonks, tőle szokatlanul szúrósan.
A Mrs. Budley hatalmas szemében ülő szomorúság Miss Tonks
gyengéd szívének mélyéig hatolt. Odarohant a barátnőjéhez, és
felkiáltott:
- Hát megjöttél! Itthon vagy. Csak ez számít. Nagyon rettenetes
volt?
Mrs. Budley kioldozta a kölcsönbe kapott főkötő szalagját, és
hagyta, hogy a padlóra hulljon. Leroskadt a kanapéra. Miss Tonks
csatlakozott hozzá, miután gondosan felszedte drága főkötőjét, és a
többiek odahúzták a székeiket.
Sir Philip kezdte.
- Hibáztam - jelentette ki mogorván. - Azt hittem, hogy Peterhouse
egy agyalágyult vén bolond. Hogy boldogult az örökössel?
- Nagyon kedves volt - mondta Mrs. Budley halkan. - Szinte
azonnal rájött, hogy nem vagyok sem a néhai nagybátyja rokona,
sem pedig az övé. Én... Elmondtam neki, hogy miért mentem oda.
- Hogy micsoda? - kérdezte Lady Fortescue.
- Micsoda ostoba és veszélyes cselekedet! - kiáltotta Sandhurst
ezredes.
- Isten óvjon meg minket az ilyen tollagyú csörgő récéktől! -
mérgelődött Sir Philip.
 - O, Eliza, hogy tehetted ezt? - sápadt el Miss Tonks.
- Nem fog elárulni minket - folytatta Mrs. Budley ugyanazon a
furcsa, tompa hangon. - Megígérte, hogy nem, ha ottmaradok
néhány napig, és szórakoztatom.
Döbbent arcok meredtek rá.
Miss Tonks volt az első, aki visszanyerte a hangját.
- Feláldoztad magad, Eliza. Milyen nemes cselekedet! Milyen bátor!
Nagyon szörnyű volt?
- Nem, egyáltalán nem erről van szó - mondta elcsigázva Mrs.
Budley. - Elbűvölő társaság volt, semmi több. Ezt adta nekem,
amikor eljöttem - azzal elővette a váltót, és átadta Lady Fortescue-
nak, aki szemügyre vette a monokliján keresztül, majd meglepetten
felhördült.
- Egy ötezer fontot érő váltó!
Sir Philip elvette tőle, és úgy bámulta, mintha nem hinne a
szemének.
- Jobb lesz, ha beváltom, mielőtt még meggondolná magát. - Fakó
szeme a csüggedten ülő Mrs. Budley-ra szegeződött. - Amikor nem
ilyen búval bélelt, mint most - közölte megfontoltan -, akkor egészen
csinosnak is lehetne mondani. Ki volt a gardedámja?
- Betty.
- Betty szolgáló. Ő nem számít.
- A házvezetőnő.
- Ugyanaz.
- Más hölgy nem volt ott.
Sir Philip a térdére csapott.
- Akkor kompromittálta, a kutyafáját! El kell vennie magát
feleségül.
 Mrs. Budley felemelte a kezét, mintha valami csapást akarna
kivédeni. Lady Fortescue hangja olyan volt, mint a jég.
- Maga vén bolond - mondta Sir Philipnek. - Peter- house annyira
megkedvelte Mrs. Budley-t, hogy vendégül látta, és pénzt adott neki.
Azonnal ki is dobhatta volna. Mi bújt magába, hogy elmondta neki az
igazságot, Mrs. Budley?
- Megijedtem és zaklatott voltam - felelte Mrs. Budley. - Megkérte
a kezem, és... és... hát elmondtam neki.
- A mindenségit! Azt akarja mondani, hogy ha tartotta volna a
száját, akár őrgrófné is lehetett volna? - hördült fel Sir Philip.
- Nem, nem lehetett volna őrgrófné - szólalt meg Sandhurst
ezredes. - Az őrgróf ügyvédei, tanácsadói és családtagjai hamarosan
mindent kiderítettek volna Mrs. Budley-ról, és elmondták volna neki.
Semmiféle őrgróf nem vesz el olyan nőt, aki dolgozik. Persze
Rowcester mégis nőül vette Hametet, de Mrs. Budley mindent
elmondott neki. - Hirtelen elkerekedett a szeme. - Feltételezem, csak
annyit mondott neki, hogy ön cégtárs ebben a hotelben. - Ideges
nevetésben tört ki. - Úgy értem, aligha mondta volna: „Hamis
ürüggyel jöttem ide, uram. Lopni akartam magától. És ez nem csak
az én ötletem volt; a társaim, akik már gyakorlott tolvajok, azt
mondták nekem, hogy most én jövök.”
Minden szem az özvegyre szegeződött.
- Valahogy így volt - mondta Mrs. Budley.
- O, irgalomnak minden angyali, s ti égi szolgák most őrizzetek! -
kiáltott fel Miss Tonks rémült hevülettel. - Lehet, hogy a rendőrség
máris útban van ide!
- Lárifári! - szólt Sir Philip. - Senki nem osztogat ezreket, ha el akar
árulni minket. Milyen ember ez az őrgróf?
 Mrs. Budley szeme elhomályosult.
- Daliás, jóképű és nagyon, nagyon, n- nagyon k- kedves.
A kezébe temette az arcát, és elsírta magát.
- Te jóságos ég. Szegény Eliza! - mormogta Lady Fortescue.
Felállt. - Miss Tonks, vigye át Mrs. Budley-t a szomszédba, adjon neki
egy bögre forró boros tejet, és dugja ágyba. Nehéz napokat élt át,
Mrs. Budley. Ha Sir Philip nem lett volna ennyire elmaradva a
pletykákkal, ez soha nem történt volna meg.
Miután Miss Tonks kivezette síró barátnőjét, Sir Philip felmordult:
- Minek itatja az egereket? Mindnyájunk biztonságával játszik.
Nekünk kellene sírnunk a megkönnyebbüléstől, ha engem kérdez.
- Beleszeretett az őrgrófba - mondta kíméletlenül Lady Fortescue
és semmi reménye arra, hogy valaha is több legyen, mint a
szeretője, márpedig a Mrs. Budleyk-ból nem lesznek szeretők.
Sir Philip ide-oda forgatta a kezében a váltót.
- Majd túl teszi magát rajta - mondta szívtelenül. - Még senki sem
halt bele abba, hogy összetört a szíve.
- Olyanok, mint maga, nem is - jegyezte meg az ezredes.
- Ezer éve vágyom egy új pár csizmára Hőbbtől - közölte Sir Philip.
- Nem pazarolhatja el azt a pénzt - jelentette ki Lady Fortescue. -
Mrs. Budley esetleg vehet belőle valamit, ha akar. A többi megy a
szállodára.
- A szálloda. A szálloda. Mindig csak a szálloda - mondta Sir Philip
ingerülten. Fél térdre ereszkedett Lady Fortescue előtt. - Adja el az
egészet, drága hölgy, elmenekülünk ebből az országból, és boldogan
élünk tovább külföldön.
- Maga vén bolond! - csattant fel az ezredes. - Elegünk van az
ostobaságaiból. - A karját nyújtotta. - Jöjjön, Amelia.
 Ezzel kivonultak a szobából.
Amelia, gondolta Sir Philip. Ameliának szólította. A szívére
szorította a kezét, miközben felállt.
- Emésztési zavar - mondta fennhangon a közönyös falaknak. -
Emésztési zavar! Ennyi az egész.
 NEGYEDIK FEJEZET
Sötét volt a haja, a keze fehér, a hanga rendkívül gyengéd.
A szeme tele volt folyékony fénnyel, nem volt ennél karcsúbb
derék!
Minden pillantása, minden mosolya, Nyilakat lődözött
szerteszét;
Hittem, hogy ő Vénusz a szigetéről,
S tűnődtem, hol hagyhatta a verebeit.
WINTHROP PRAED

A Mrs. Budley távozását követő hónapokban az őrgrófnak alig jutott

eszébe az asszony. Kellemes változatosság volt amúgy dolgos
életében. A néhai őrgróf elhanyagolta a birtokot, nem is beszélve a
kastély állagáról, így sok tennivalója akadt. A különösen kemény tél
azt jelentette, hogy megmenekült a fiatal hölgyek és anyáik
látogatásaitól, akiknek a kocsija állítólag éppen a kastélya előtt
romlott el.
Csak, amikor a napok hosszabbodni kezdtek, és a tél enyhült,
akkor kezdett el gondolkodni, de nem Mrs. Budley-n, hanem azon,
hogy most már hiányzik neki a társaság és a jókedv, és azon, hogy
van egy háza Londonban. Felutazott a városba, és építészeket,
kőműveseket és lakberendezőket állított rá Berkeley Square-i nagy,
komor erődjének felújítására, azzal az utasítással, hogy mindennek
el kell készülnie a szezon kezdetére. Felkereste a régi barátait és az
Almack-ház védnöknőit, mert úgy döntött, hogy szert tesz egy
menyasszonyra a szezon alatt, és mindenki tudta, hogy az Almack
valójában házasságpiac.
 Éppen a Bond Streeten sétált egy nappal azelőtt, hogy vissza akart
volna térni vidéki birtokára, mit sem sejtve azokról a perzselő
ambíciókról, melyeket a fővárosba tett rövid látogatása máris
felébresztett a reménykedő mamák keblében, amikor is
megpillantotta a Szegény Rokon Hotelt. Egy pillanatra megállt, és
szemügyre vette. Azon töprengett, hogy beugorjon-e, és megnézze-
e, hogy van Mrs. Budley, de aztán úgy gondolta, ez csak
időpocsékolás lenne. Ráadásul félig-meddig már meg is bánta furcsa
nagylelkűségét. Annak a csinos és szégyenlős hölgynek a képe, aki
Mrs. Budley valójában volt, teljesen elhalványult a fejében, hogy egy
szórakoztató kalandornő lépjen a helyébe. Folytatta útját, hogy
találkozzon egy barátjával a Limmerben, és majdnem megbotlott egy
kicsi, rákforma idős úriemberben, aki megállt előtte, és felnézett rá.
Sir Philip, mert ő volt az, bocsánatot kért, majd megfordult, és
követte az őrgrófot. Észrevette, hogy a fickó megnézi a szállodát, de
nem is törődött volna vele, ha egyik ivócimborája, Gully Banks nem
suttogta volna a fülébe: „Ez Peterhouse.”
Hogy fennhordja az orrát, gondolta Sir Philip, milyen gőgös.
Megcsodálta a márki kabátjának kiváló szabását, ahogy diszkóit
mögötte. Aztán komoran lenézett a csizmáját éktelenítő sárra,
miközben a Limmer melletti cipővason lekapargatta. A többiek
tiltakozása ellenére ragaszkodott az új csizma beszerzéséhez, amivel
felbosszantotta Lady Fortescue-t, aki önzőnek nevezte. így részben
azzal a hátsó gondolattal követte az őrgrófot a Limmerbe, hogy
visszaférkőzzön a lady kegyeibe. Tudta, hogy Lady Fortescue aggódik
Mrs. Budley miatt, aki valamiféle depresszióba süllyedt, és életunttá
vált. Talán, ha szerezne valami hírt az őrgrófról, Mrs. Budley
felélénkülne, ő pedig visszanyerné Lady Fortescue jóindulatát. Mert
amikor Lady Fortescue haragszik rá, gondolta Sir Philip keserűen,
mindig túl sok időt tölt Sandhurst ezredes társaságában. A minap Sir
Philip is Ameliának szólította, mire a lady kérdőn meredt rá, és
szigorúan azt mondta:
- Ne bizalmaskodjon velem.
Az őrgróf bement a kávézóba, és egy üveg bort rendelt, meg
újságokat. Sir Philip megállt az ajtóban, és azon tűnődött, hogyan
elegyedhetne szóba vele. Mintha megérezte volna a tekintetét, a
márki leeresztette az újságot, amit éppen kézbe vett.
Azt az idős urat látta, akin majdnem átesett a Bond Streeten.
Micsoda vén trotty, gondolta, miközben Sir Philip széles mosollyal
rávillantotta pompázatos porcelán fogsorát.
Ebben az iszákos korban a márki eléggé hozzászokott ahhoz, hogy
zavarodott emberek bámulják. Halványan rámosolygott a
„szerencsétlen öregre”, és újra felemelte az újságját.
Hallotta, hogy kihúzzák a szemközti széket, és újra leeresztette a
lapot. Sir Philip ült ott, rettenetesen vicsorogva, vagyis, ahogy ő
maga mondta volna, a leglefegyverzőbb mosolyával.
- Roppantul örülök, uram - mondta Sir Philip -, hogy
megismerhetem.
- Nem állíthatja, hogy ismer, mivel nem vagyunk bemutatva
egymásnak - mondta az őrgróf, és megint felemelte az újságot.
De Sir Philipet nem lehetett ilyen könnyen lerázni. Szólt a
pincérnek, és a márki borosüvegére mutatva kért még egy poharat.
Ez már túl sok volt az őrgrófnak.
Az újság leereszkedett, a monokli pedig felemelkedett.
- Meg kell kérnem a vezetőséget, hogy távolítsák el - jelentette ki.
- Nem akarom, hogy egy olyan idős úriembert, mint ön, az a
megaláztatás érje, hogy kidobják az utcára. Ezért azt javaslom, hogy
távozzon önként.
- A vendégem - mondta Sir Philip sértetten.
Az őrgróf fenséges mozdulattal felemelte a kezét, mire odasietett a
főnök.
- Nos, Sir Philip - mondta a vezető -, figyeltem önöket, és
nyilvánvaló, hogy őlordsága nem akarja, hogy zavarják. Önnek van
egy saját szállodája. Menjen oda, és ijesztgesse a saját vendégeit.
Szállodája? Sir Philip?
- Hadd maradjon - szűkült össze az őrgróf szeme.
Tehát ez Sir Philip Sommerville. Nem is lehet más. Eszébe jutott
Mrs. Budley leírása, és hirtelen élesen beléhasított az igazi Mrs.
Budley emléke: nagyon édes, nagyon melengető, nagyon ártatlan.
- Már hallottam önről - mondta az őrgróf. - Mrs. Budley-tól, akit
hamis ürüggyel küldtek el hozzám, mint kisbárányt a vágóhídra.
- Csak meg akartam köszönni a nagylelkűségét - felelte Sir Philip.
- A nagylelkűségem Mrs. Budley-nak szólt, nem önnek, Sir Philip.
Mrs. Budley küldött nekem egy nagyon kedves köszönőlevelet.
Tényleg, hogy van Mrs. Budley?
Az őszinte válasz erre az lett volna, hogy „Maga után epekedik”.
De Sir Philip ehelyett azt mondta:
- Csinos, mint mindig. Állandó felügyelet alatt kell tartanunk,
amikor elkezdődik a szezon, mert férfi vendégeink hajlamosak
azonnal beléhabarodni, amint meglátják.
- Nem szabadna ilyen alantas munkát végeznie - felelte az őrgróf.
Sir Philip széttárta mindkét kezét, azokat a kicsi, fehér, puha,
gondosan ápolt kezeket, amelyeken egyetlen folt sem éktelenkedett.
 - Egyikünknek sem szabadna dolgoznia. De hát mit tehetnénk?
Talán éhen kellene halnunk?
- Az lenne a jó, ha mindannyian helyes életet élnének, és az
üzletből szereznének nyereséget, anélkül, hogy olyan ártatlanokat
kevernének bele a rablási terveikbe, mint Mrs. Budley.
- Nézze - mondta Sir Philip komolyan, és intett a pincérnek, hogy
töltse meg a poharakat -, nem tudtam, hogy ön megörökölte a
címet. Azt hittem, valami agyalágyult... valami idős úriemberrel van
dolgunk, akinek nem fog hiányozni néhány apróság a kastélyból.
- Önnek nincs lelkiismerete, uram?
- Nem engedhetem meg magamnak.
- Ön öreg, uram, ezért nem lenne olyan nagy tragédia, ha bitófán
érne véget az élete, de gondoljon csak bele, milyen szörnyű lenne,
ha Mrs. Budley-t kapnák el a rendőrök.
- Minden éber pillanatomban ez rágja a telkemet - mondta Sir
Philip jámborul. - És imádkozom az Úrhoz, hogy küldjön Mrs. Budley-
nak egy férjet. Mrs. Budley igen jó parti. Munkájának természete
miatt kiesett saját osztályából, de sok józan kereskedő van a
városban, akik örülnének egy ilyen kifinomult és kecses feleségnek.
- Ó, Charles, de jó, hogy látlak! - szólalt meg hirtelen az őrgróf, és
bemutatta Sir Philipnek a barátját, Charles Manderley-t, aki épp
akkor érkezett, aztán nyomatékosan hozzátette: - A világért sem
akarom feltartani, Sir Philip. Biztos vagyok benne, hogy sok a dolga.
Sir Philip felállt, de még nem végzett az őrgróffal.
- Öt órakor a hölgy fogadóképes lesz - jegyezte meg. -
Megmondom neki, hogy számíthat önre - azzal diszkóit, amilyen
gyorsan csak tudott.
- A pokolba! - fortyant fel az őrgróf.
 Charles Manderley kíváncsian nézett a barátja dühös arcára, majd
Sir Philip magas kalapjának tetéjére, amely éppen akkor imbolygott
el az ablak előtt.
- Ez meg ki volt? - érdeklődött. - Valami előkelő kerítő.
- Sir Philip résztulajdonosa á Szegény Rokon Hotelnek. Egyszer
alkalmam volt találkozni az egyik hölgy tulajdonostárssal, de nem állt
szándékomban újra látni. Most viszont azt hiszem, hogy kénytelen
leszek meglátogatni. Mindenesetre örülök, hogy látlak, Charles. Ezer
éve nem találkoztunk.
Charles Manderley magas, szőke férfi volt, aki kissé zilált, laza
eleganciával öltözködött. A barátai azt mondták, hogy neki is lehet
olyan stílusa, mint Beau Brummellnek,* ha az inasa bizonyos
távolságból a hátára dobálja a ruháit. Önkéntelen kecsességgel
mozgott, és harmincéves létére valami édes ártatlanság ült az arcán,
rácáfolva nőcsábász természetére, pedig ebben az időben a
szoknyavadászat éppoly tiszteletre méltó foglalatosságnak számított,
mint a rókavadászat.
- Vége a szép katonaidőknek - mondta Charles vigyorogva. - Te
megkaptad az őrgrófságot meg a kastélyt, engem pedig kivásárolt a
nagybátyám. Azt hiszem, megérdemlünk néhány madárkát, barátom.
Éppen új hódításra készülök.
- Valóban? Ismerem az illetőt?
- Nem hinném. Túl sokáig voltál elzárva a világtól. Lady Stanton
az.
- Csak nem a házasság igájába hajtod a fejed?
- Az ember nem vesz el Lady Stanton- féléket. Mesélj inkább a
szállodás hölgyről. Csinos?
- Nagyon.
 - Hűhó!
- Semmi „hohó”. Mint mondtam, egyszer már volt alkalmam
találkozni vele. Ennyi az egész.
- Biztosan nagyon szeretne újra látni, ha ezt a vén rémséget
küldte rád, hogy becserkésszen.
Az őrgróf a homlokát ráncolta. Megint tisztán látta maga előtt az
igazi Mrs. Budley-t, emlékezett a történeteire Sir Philipről, és biztos
volt benne, hogy a fiatal özvegy mit sem tud a szörnyű vénség
cselszövéseiről. De elbűvölő teremtés volt, finom, kedves és
szórakoztató. Majd benéz hozzá.
- Halló! - szólt rá a barátja. - Egészen eltévedtél.
- Csak gondolkodtam - felelte az őrgróf.
Charles elvigyorodott.
- Én meg Lady Stantonon töprengtem. Szerinted számol velem?

Lady Stanton abban a pillanatban Charles Manderley-re gondolt.

Egy koncerten találkozott vele a múlt héten, és nagyon vonzónak
találta. Másfelől viszont megőrizte az ambícióit, és el volt szánva
arra, hogy a második házassága sikeresebb legyen az elsőnél.
Miután a férje előzékeny módon elhalálozott, igen gazdag lett,
élvezte a szép özvegyasszonyok minden szabadságát, és számos
futó kalandja volt, amiket most már keserűen megbánt. London
egyetlen hatalmas pletykafészek volt, és biztos lehetett benne, hogy
az olyan férfiak, mint Charles Manderley, elérhető szeretőt látnak
benne. Nemrég rendelt egy egész új ruhatárat. Vége az áttetsző
öltözeteknek. Az első benyomásnak tiszteletreméltóságot kell
sugallnia.
 Ez nem igazság. Ha az a lotyó, Harriet James, aki közönséges
szakácsnő volt abban a Bond Street- i hotelben, Rowcester
hercegnéje lehet, akkor neki is találnia kell egy jó férjet. Ide-oda
fordult a hosszú üveg előtt. A haja aranyló volt, mint mindig, az
alakja tökéletes. A férfiak még mindig megfordultak utána, amikor
kikocsizott. Sóhajtott egy aprót. A hölgyek hamarosan megérkeznek
teára. Új taktikát választott, szolidabb társasági matrónákkal kezdett
összejárni, hogy tiszteletre méltóbbnak tűnjön. Megvetette a saját
nemét. Sokkal jobban kedvelte a férfiak társaságát, hisz az ellenkező
nemet könnyebb volt manipulálni. Ezek a hölgyek azonban a
pletykák kiapadhatatlan forrásának bizonyultak, így mindig
idejekorán tudomást szerezhetett a friss felhozatalról a férjpiacon.
Lement a szalonba, ahogy megérkeztek. Ott volt Lady Handon,
magasan, komoran és jegesen; Mrs. Tykes-Dunne, aprón, finnyásan
és utcanősen kipirosítva; Mrs. Branston, gazdagon és soványan,
feltűnő viselkedéssel; és Lady Fremley, csendesen és kellemesen,
mint a csapat „jó” tagja, akinek afféle memento móriként hagyták,
hogy közéjük vegyüljön, hogy emlékeztesse őket arra: a jóság
kívánatos tulajdonság lehet egy olyan korban, amikor bárki bármikor
meghalhat mindenféle ragályban és fertőzésben.
Amint letelepedtek, elkezdtek beszélni a közelgő szezonról. Lady
Stanton kivételével mindőjüknek eladó korú lányai voltak, és előre
bejöttek a városba, hogy „előkészítsék a talajt”, ami azt jelentette,
hogy meghívásokat gyűjtöttek a lányaiknak.
Az összes lehetséges férfi felsorolása után Lady Handon azt
mondta:
- Két új jövevény lesz. Majdnem középkorúak, de gazdagok.
Természetesen Mr. Manderley az egyik.
 A hölgyek sunyin pillantottak Lady Stantonra. A koncert után
azonnal pletykálni kezdtek egymás közt Lady Stanton és Charles
Manderley esetleges viszonyáról, és Lady Handon határozottan
kijelentette, hogy nincs mitől tartani, mert Charles Manderley csak
szeretőt keres. Lady Handon élvezte Lady Stanton társaságát, bár
titokban közönséges szajhának tartotta. Az a tény, hogy Lady
Handon megengedte a saját komornyikjának, hogy minden második
pénteken örömét lelje feszes testében, nem tartozott ide. Erről senki
sem tudott. Egy hölgy mindig diszkrét. Az olyan nők, mint Lady
Stanton, viszont nem voltak azok, és így ez a barátság kellemes
felsőbbrendűségi érzést nyújtott Lady Handonnak, lehetővé téve
számára, hogy sajnálhassa Lady Stantont, amiért ilyen túlzó módon
szép.
Lady Stanton lassan legyezgette magát.
- Azt hiszem, Mr. Manderley meglehetősen megkedvelt engem.
- Csakugyan? - élénkült fel Mrs. Tykes-Dunne. - Várjon csak, amíg
meg nem látja az én Arabellámat. Olyan fiatal, olyan üde, olyan
makulátlan.
Lady Fremley egy gyors pillantást vetett Lady Stanton
összeszűkülő szemére, majd halkan így szólt:
- Biztos vagyok benne, hogy nem Mr. Manderley az, aki
mindannyiunkat dróton fog rángatni, hanem Peter- house őrgrófja.
- Peterhouse? - értetlenkedett Lady Stanton. - De hisz ő szenilis!
- Az új őrgrófra gondolt - jegyezte meg Mrs. Branston. -
Elképesztő. Az én Jessicám találkozott vele, és teljesen lenyűgözte
őt.
- Hogyhogy? Hol? - kérdezte Mrs. Tykes-Dunne.
- Nincs itt a városban, nem?
 - Éppen átalakíttatja a Berkeley Square-i házát a szezonra -
mondta Lady Fremley, egy kézimunka fölé hajolva. - Kibontatja a
falakat, hogy nagyobbak legyenek a szobák. Lesz új bútor, új festés,
új tapéta. Biztosan fényűző mulatságokat tervez.
- De honnan tudják önök mindezt? - kérdezte Mrs. Tykes-Dunne.
- A komornám jóban van Lord Ager komornyikjával, és Lord Ageré
a szomszédos ház.
- Ugyan! Cselédpletyka! - gúnyolódott Mrs. Tykes-Dunne, és arra
gondolt, hogy elő kell vennie a saját szobalányát, amiért ilyen
gyenge hírforrás. Mrs. Branstonhoz fordult. - Hol találkozott ezzel az
őrgróffal?
Mrs. Branston megigazgatta a tollat a főkötőjén, és
elmosolyodott.
- Ami azt illeti, meghívott minket teára.
- Hová?
- A Warwickshire-i kastélyába.
- És hogyan kerültek Warwickshire-be? - érdeklődött Lady Stanton
veszedelmes nyájassággal.
- Majd én megmondom, hogyan! - rikoltott fel Mrs. Tykes-Dunne. -
Ön mondta nekem, Mrs. Branston, hogy valahogyan szerét ejti majd,
hogy bemutassák az őrgrófnak. Ezért rávette a kocsisát, hogy
menjen el a kastélyba, és mondja azt, hogy a kocsi elromlott, és
menedéket kér, amíg meg nem javítják.
- Valóban? Micsoda alantas trükk! - kiáltott fel Lady Handon,
miközben arra gondolt, hogy bár neki jutott volna eszébe ez az ötlet.
- Egyébként milyen volt?
- Nagyon jóképű - felelte Mrs. Branston. - Nagyon tiszteletet
parancsoló, ugyanakkor kedves és udvarias.
 Nem állt szándékában elmondani ezeknek a hölgyeknek, hogy
Peterhouse csak rövid időre bukkant fel, meghajolt, megparancsolta
a szolgáinak, hogy hozzanak teát és süteményt, majd eltűnt, és
utána nem látták többet.
- Emlékszem, a férjem azt mondta, hogy Peterhouse és Manderley
ugyanabban az ezredben szolgáltak, és nagyon közeli barátok voltak
- jegyezte meg Lady Fremley, egy újabb szép öltés közben.
A hölgyek tovább fecsegtek.
Lady Stanton elgondolkodva dőlt hátra a székén. Milyen jó lenne
őrgrófnénak lenni, vidéki kastéllyal és városi házzal London legjobb
részén. Majd megkéri Manderley-t, hogy mutassa be őt az őrgrófnak.

- Nem, nem hiszem, hogy ez okos dolog volt magától. Sőt inkább
kegyetlen - mondta Lady Fortescue á megdorgált Sir Philipnek. - El
fog jönni, mert maga nem hagyott neki más lehetőséget. Néhány
szót vált majd vele, aztán távozik, és Mrs. Budley csak még
rosszabbul fogja érezni magát. Nem, nem mondok semmit Mrs.
Budley-nak. Maga öt órakor ott fog várakozni a folyosón, és amikor
Peterhouse megérkezik, megmondja neki, hogy Mrs. Budley még
nincs itt, nem érkezett haza.
- De...
- Semmi de. Mrs. Budley éppen kezd kilábalni hosszú ideje tartó
depressziójából, és nem fogom hagyni, hogy visszaessen.
Sir Philip úgy érezte magát, mint egy megszégyenített iskolás fiú,
és elindult a konyhára, ahol Despard, a francia séf és segédei
serénykedtek. Sir Philip csapolt magának egy korsó sört a sarokban
álló hordóból, és leült a konyhaasztalhoz, ügyet sem vetve a séf
pillantásaira. Biztos volt benne, hogy az őrgróf sokkal többet érzett
Mrs. Budley iránt puszta barátságnál. Igazi barátság férfi és nő
között nem lehetséges. Mindig van benne valami érzéki elem,
akármilyen csekély is. Bár ki tudna találni valami elterelést, ami azt
jelentené, hogy Lady Fortescue, Sandhurst ezredes és Miss Tonks
elfoglaltak lesznek. Iszogatta a sörét, és töprengett. És akkor
ránézett a konyhai tűzre, amely nagy lánggal égett a tűzhelyben,
melyet a herceg vásárolt Harrietnek akkoriban, amikor még ő volt a
hotel szakácsa.
Felmászott az emeletre, és elindult megkeresni Mrs. Budley-t.
Az egyik hálószobában talált rá, ahol az asszony éppen port törölt.
- Az egyik szobalány beteg - mondta Mrs. Budley így Letitiával
nekünk kell mindent megcsinálni.
- Megtenne nekem valamit anélkül, hogy elmondaná a többieknek?
- kérdezte Sir Philip.
Mrs. Budley gyanakodva nézett rá.
- Attól függ, hogy mi az.
- Van egy új illat a Bond Street-i parfümériában, a Párizsi Vágy. -
Sir Philip megvillantott egy kis pénzt. - Szeretném megkérni, hogy
vegyen nekem belőle.
- Miért nem veszi meg maga?
- Lady Fortescue mindig kioktat, ha parfümre költők. Segítsen!
Tegye meg ezt egy öregembernek. És van még valami más is.
- Mi lenne az?
- Van egy úriember, aki öt órakor bejön, hogy asztalt foglaljon
vacsorára. Nagyon fontos. A régensherceg barátja. Nem mondták
meg a nevét. Egek! Még az is lehet, hogy maga a régensherceg.
Meg akarom lepni a többieket, de dolgom van. Megvárná ezt az urat
az előtérben öt órakor, és aztán miután megvan az asztalfoglalás, ki
tudna menni, és megvenné nekem azt az illatot? Kérem!
Mrs. Budley felsóhajtott. Az utóbbi időben már jobban érezte
magát, de még mindig nem érdekelte semmi.
- Rendben van - felelte, bár a logikus énje feltette a kérdést, hogy
Sir Philip miért nem tudja elhalasztani bármilyen dolgát azért, hogy
foglalkozzon ezzel a fontos vendéggel.
- Ne mondja el a többieknek! - figyelmeztette Sir Philip. -
Meglepetés lesz. Vegyen fel valami elegánsát. Mostanában eléggé
elhanyagolja magát. És semmi lányos fecsegés Miss Tonksnak.
Mrs. Budley szomorú tekintetében halvány derű csillant meg.
- Van még valami?
- Nem, nem, ez minden.

Mrs. Budley majdnem meg is feledkezett az egészről, amíg rá nem

döbbent, hogy közeledik az öt óra. Visszament a hálószobájába a
szegény rokonok lakásában a szomszédban, és utcai ruhát meg
prémes kabátot vett fel.
Negyed hatkor Sir Philip már a tetőn volt, ahol csúszkálva
káromkodott, és elmozdított néhány palát, melyek szerencsére a
hátsó udvarba estek, és nem a Bond Street közepére, de végül
elérte a kéményeket.
Az alaprajzból tudta, hogy melyik a konyha kéménye. Fogta az
ócska kabátot, amit magával hozott, és belegyömöszölte a
kéménykürtőbe, aztán vigyázva elindult visszafelé. Tudta, hogy Mrs.
Budley kivételével mindenki a nappaliban tartózkodik.
Berontott, és elkiáltotta magát:
- Tűz van! Tűz van!
 - Hol? - kérdezte az ezredes, és felsegítette Lady Fortescue- t.
- A konyhában. Lent a hátsó lépcsőnél. Gyorsan. Talán segíthetünk
eloltani.
***
Mit sem tudván a konyhai zűrzavarról, mivel Sir Philip arra biztatta a
többieket, hogy ne kongassák meg a vészharangot, hátha csak
egyszerű kandallótűzről van szó, Mrs. Budley türelmesen ácsorgott
az előtérben.
Rájött, hogy tulajdonképpen izgalommal tölti el a kilátás, hogy
találkozhat ezzel a nemes ismeretlennel, és ezt az izgalmat jó jelnek
vette. Talán végre kigyógyult az őrgróf iránti vonzalmából. Kezdte
úgy érezni, mintha hosszú betegségből épült volna fel. Tavasz
zsongott a levegőben, és az utcáról fújó poros kis széllökések már
langyos levegőt hoztak.
Az előcsarnok mindig elég sötét volt, így a feje fölött lógó nagy
csillár ma is világított, akárcsak máskor. A viaszgyertyák nagyon
sokba kerültek, de Sir Philip ragaszkodott hozzá, hogy ez a legjobb
reklám, amitől fényűzőnek tűnik az előtér.
Megfordult, és felnézett a csillárra, amikor egy bizonytalan hang
ütötte meg a fülét:
- Mrs. Budley?
Peterhouse őrgrófja volt az.
Hányszor álmodott róla, hogy a férfi meglátogatja? Ezerszer? Most
mégis csak annyit tudott kinyögni:
- Hogy van?
- Jól vagyok. Én...
A terem végében kinyílt egy ajtó és Sir Philip jelent meg, mint egy
néma démon, fekete füstfelhőben.
 - Uram! - kiáltott fel. - Kérem, vigye ki Mrs. Budley-t! Riadalomra
semmi ok. Csak egy kis kandallótűz - majd a korához képest
bámulatos fürgeséggel felrohant a lépcsőn.
- De hát nekem itt kell várnom valakit - tiltakozott Mrs. Budley Sir
Philip hátának.
A márki megfogta a könyökét, és az ajtó felé kormányozta.
- Soha ne késlekedjen és ne vitatkozzon, ha fennáll a tűz
lehetősége, Mrs. Budley. Gyalogosan vagyok, úgyhogy roppant
régimódiak leszünk, és bérkocsin megyünk a Gunterbe.
Mrs. Budley-t annyira megszédítette a jelenléte, a határozottsága,
hogy nem ellenkezett, és nem gondolt arra, hogy a többiekhez köti a
kötelesség. A férfi leintett egy arra haladó kocsit, és felsegítette rá
Mrs. Budley-t, aztán odakiáltotta a kocsisnak:
- A Gunterhez! - majd felé fordult. - Nos, Mrs. Budley - mondta
aztán -, érdekelne, hogyan lehet, hogy utcai ruhát vett fel, amikor
rám várt.
- Fogalmam sem volt róla, hogy maga jön - tiltakozott az asszony.
- Azt se tudtam, hogy itt van a városban. Sir Philip azt mondta,
hogy...
Peterhouse közbeszólt:
- Ha ennek bármi köze van Sir Philiphez, akkor biztosra veszem,
hogy hosszú és bonyolult történet lesz. Hamarosan Gun térnél
leszünk, és ott elmondhatja. Borzasztóak ezek a bérkocsik.
Néhány perccel később már Gunternél voltak, a cukrásznál a
Berkeley Square-en. Az őrgróf megvárta, amíg leültek, és megkapták
a teát és a süteményt, aztán gúnyos ünnepélyességgel azt mondta:
- Kezdheti.
 - O, ez az egész annyira zavaros - sóhajtott fel Mrs. Budley. -
Mielőtt elkezdeném, tényleg úgy gondolja, hogy minden rendben
lesz a szállodában? Talán vissza kellene mennem...
- Biztos vagyok benne, hogy Sir Philip rendezett meg mindent,
beleértve a tüzet is. Meséljen csak.
- Sir Philip azt mondta, hogy egy úriember jön öt órakor, én pedig
várjak rá az előtérben, és vegyem fel az asztalfoglalását. Sir Philip
azt is mondta, hogy valaki a herceg háztartásából. Ja, és hogy utána
menjek el a parfümöshöz, és vegyek meg neki egy bizonyos illatot.
Ez egyáltalán nem tűnt furcsának, mert rendkívül vonzódik az
illatokhoz. Azért öltöztem fel, hogy a parfümériába menjek. Aztán
megérkezett ön. És jött a tűz.
- Véletlenül nem említette meg Sir Philipnek, hogy megkértem a
kezét? - érdeklődött az őrgróf.
Mrs. Budley maga is csodálkozott, hogy nem pirul el, csak egy
krémtortát kezdett behatóan tanulmányozni.
- De igen. Megemlítettem. El kellett mondanom nekik, hogy miért
árultam el őket és mi zaklatott fel annyira.
- Nem ön a hibás. Szerintem a következőképpen történt a dolog.
Sir Philip ma követett Limmerhez, és kierőszakolta, hogy
összeismerkedjünk. Amikor elment, azt mondta, hogy szólni fog
önnek, hogy öt órakor számíthat rám, aztán mint a tréfás Pilátus,
nem várta meg a válaszomat. Becsületbeli kötelességemnek
éreztem, hogy felkeressem, bár talán küldhettem volna egy szolgát
is, akivel megüzenhettem volna, hogy más elfoglaltságom van. Sir
Philip ezután kitalált néhány bonyolult hazugságot, hogy ön
pontosan a megfelelő időben és utcai ruhában várakozzon az
előcsarnokban. Azt hiszem, ő próbálta felgyújtani a hotelt is.
 - Sir Philip őrült! - kiáltotta Mrs. Budley.
- Az ön érdekében cselekedett.
Mrs. Budley az őrgrófra meredt.
- Amikor azt mondtam, hogy őrült, teljesen komolyan értettem.
Néha azt hiszem, hogy Sir Philip nem fogja fel az új társadalmi
helyzetünket. Többé nem fog előfordulni ilyesmi, uram. Kérem,
meséljen, hogy mit csinál mostanában.
A férfi beszélt neki a kastélyról és a birtokról, és az érdeklődő
kérdések hatására ellazult, és kezdte jól érezni magát. Szereti a
kastélyt és a birtokot, mondta. És hogy Mrs. Budley emlékszik-e
Appletonékra, a gazdára és a családjára? Mrs. Budley persze
emlékezett, mert akkor találkozott velük, amikor körbekocsiztak a
birtokon, és sok kérdést tett fel a hogylétükről. Az őrgróf
meglepetten gondolt arra, hogy milyen megkönnyebbülés volt
beszélni az aggályairól. Ezt még az olyan barátaival sem tehette
meg, mint Charles Manderley, aki akkor is nagyon unalmasnak találta
volna az egészet, ha ismerte volna azokat a helyeket és az
embereket a birtokon, akikről szó volt.
- Azt tervezi, hogy Londonban tölti a szezont? - érdeklődött Mrs.
Budley, és áruló szíve igenlő válaszért esdekelt.
- Megnyitom a városi házamat a szezonra. Itt lehet a legjobban
menyasszonyt találni, és én végre meg akarok állapodni.
Bár az asszony arca csak udvarias érdeklődést tükrözött, az őrgróf
valahogy úgy érezte, hogy ezt nem kellett volna mondania.
- Nem lesz nehéz dolga. - Mrs. Budley nyugodtan mondta ezt,
pedig belül cseppet sem volt nyugodt. - Válogathat kedvére.
- Beszéljünk valami másról - mondta gyorsan az őrgróf. - Hogy
megy az üzletük?
 - Remekül. Teljesen tele vagyunk a szezonra, és az étterem is
minden este zsúfolt. Ezért nem tartottam furcsának, hogy a királyi
család környezetéből érkezik hozzánk egy úriember. Nagyon nehéz
asztalt szerezni. A társaságnak tetszik, ha olyasvalaki szolgálja ki az
asztalnál, mint Lady Fortescue.
- És ön? Ön is felszolgál?
- Nem, nem, uram. Én és Miss Tonks szobalányként működünk, ha
valamelyik szolgánk beteg. - Mrs. Budley átnézett a cukrászdán. -
Nocsak, ott van Mrs. Carley. Egyszerre voltunk elsőbálozók.
Az őrgróf észrevette, hogy Mrs. Carley tekintete egy pillanatra
megállapodott Mrs. Budley-n, mielőtt továbbvándorolt volna.
- Úgy tűnik, a hölgy nem ismeri fel önt.
- Ellenkezőleg, Mrs. Carley nagyon is jól tudja, hogy ki vagyok. De
a félvilág tagjaként láthatatlan lettem a számára.
- Ostoba tyúk! - kiáltott fel az őrgróf hangosan, és olyan csúnyán
nézett Mrs. Carley- ra, hogy az elvörösödött, összekapkodta a
holmiját, és menekülőre fogta.
Az őrgróf Mrs. Budley-hoz fordult, és öntudatlan arroganciával azt
mondta:
- Bizonyára a jelenlétem elég ahhoz, hogy megalapozza az ön
társadalmi állását.
Mrs. Budley gurgulázva felnevetett.
- Uram, Mrs. Carley és a hozzá hasonlók valószínűleg azt hiszik,
hogy a szeretője vagyok.
- Az, hogy lehet? - kiáltott fel a férfi.
- A szegénységem miatt - felelte tárgyilagosan Mrs. Budley-,
ahogyan már korábban is elmondtam. Gyakran bosszant a
helyzetem, de ilyenkor csak arra kell gondolnom, hogy milyen volt az
életem, mielőtt Lady Fortescue szívességből magához nem vett.
Most már olyan, mintha egy egészen más világ lenne... Az itteni
társaság. Emlékszem az első szezonomra. Milyen könnyűnek tűnt
akkor az élet! Csinos ruhák, szép bókok és napfényes kilátások. Soha
nem vettem észre az utcán kolduló nyomorultakat, sosem jutottak
eszembe olyan alapvető dolgok, mint az ennivaló, a ruházkodás és a
szén. Még nem voltam egészen felnőtt, azt hiszem, amikor
megismertem a többieket. A boldogtalan házasság nem öregít,
hanem megőrzi a fiatalságot és a romantikát. - Mrs. Budley
elmosolyodott. - Percről percre öregszem, és nem szabad
elfelejtenem, mi a kötelességem. Köszönöm, hogy szórakoztatott,
uram.
Ebben a pillanatban az őrgróf is azt érezte, hogy el kell
menekülnie innen. Nem tudta pontosan, hogy mit érez, csak azt,
hogy kényelmetlenül érzi magát.
Mrs. Budley viszont furcsa nyugalmat érzett. Az, hogy újra látta a
férfit, kiverte az összes álmát a fejéből. Megértette, hogy el kell
fogadnia a helyzetét a társadalom rendjében, és félre kell tennie a
romantikáról és a házasságról szőtt álmait. És a megvilágosodás
bizonyos fokú nyugalommal töltötte el. Alig várta, hogy
hazamehessen.
- Inkább gyalog mennék - mondta a Gunter előtt. - Igazán nem
nagy távolság. Megengedi, hogy megköszönjem minden
kedvességét? Soha nem fogom elfelejteni önnek. - Pukedlizett az
őrgróf előtt. - Szép napot, uram, ígérem, többé nem leszek a
terhére.
A férfi csak állt elanyátlanodva, furcsán magányosnak érezte
magát, miközben nézte, ahogy a csinos kis alak befordul a Berkeley
Square sarkán, és eltűnik a szeme elől.
- Nicsak, uram! Mi viszont újra találkoztunk.
A szavak Mrs. Budley búcsújának paródiájaként hangzottak, és az
őrgróf dühösen fordult hátra. Mrs. Branston állt ott a lányával,
Jessicával. Jessica borzasztóan affektált. De Jessica elsőbálozó volt,
és ez volt az, amire számítani lehetett a szezon során. A férfi
hátrapillantott a válla fölött, mintha azt remélte volna, hogy Mrs.
Budley visszatér, de ő már kilépett az életéből, és hagyta, hogy egy
kicsit üresnek érezze magát, bár nem tudta, miért.

* Beau Brummell a 19. század egyik legnagyobb angol divatikonja,

legbefolyásosabb férfija volt. Minden úriember igyekezett másolni elegáns, egyedi
öltözködését, amivel a leendő királyra, a későbbi IV. Györgyre is nagy hatást
gyakorolt. Még karcos, gyakran bántó humora is népszerűvé vált az úri
társaságban.
 ÖTÖDIK FEJEZET
Mint a kutya, álmában vadászik, te pedig a falat bámulod,
Ahol a haldokló éjjeli lámpa pislákol, és az árnyékok fel- lejárnak.
ALFRÉD, LORD TENNYSON

A rejtélyes konyhai tűz kialudt, és Sir Philip visszamászott a tetőre,

hogy kiszedje a régi kabátot a kéményből. De a konyha falai
koromfeketék lettek, és súrolásra meg meszelésre szorultak.
- Nem vall a mi Mrs. Budley-nkra, hogy eltűnik a nagy felhajtás
közepette - jegyezte meg Lady Fortescue. Kemény pillantást vetett
Sir Philipre. - Felteszem, nem maga csinált valamit.
- Hogy én? - Sir Philip maga volt az ártatlanság mintaképe. -
Drága hölgyem, az ön szava számomra parancs.
Abban a pillanatban kinyílt a nappalijuk ajtaja, és belépett Mrs.
Budley.
- Hol voltál, Eliza? - kérdezte Miss Tonks.
Sir Philip behúzódott Lady Fortescue széke mögé, és erőteljesen
kacsintott.
- Sétáltam - mondta Mrs. Budley, és úgy döntött, hogy nem árulja
el Sir Philipet, mert úgy érezte, a vén teknős beavatkozása
hasznosnak bizonyult: az, hogy újra látta az őrgrófot, véget vetett
buta álmainak.
- Különös tűz ütött ki itt - csóválta a fejét Lady Fortescue. - Mit
csinál ott hátul, Sir Philip? Jöjjön ide előre, hogy lássam. Igen,
roppant különös tűz. Fekete füst szállt fel a konyhából. Despard egy
vödör vizet öntött rá, hogy eloltsa. Elküldettünk a kéményseprőért,
aki éppen a kürtőt tisztítja, habár alig két hónapja volt kisöpörve.
Despard- nak spirituszfőzőn kell összekotyvasztania a szószait és
leveit, és képzelheti, mennyire boldog. De már vége a drámának. A
séta bizonyára jót tett önnek, Mrs. Budley. Sokkal nyugodtabbnak
tűnik, mint mostanában bármikor.
Mrs. Budley némán bólintott, és leült Miss Tonks mellé.
- De most - folytatta Lady Fortescue -, ebben a felfordulásban
azért vannak jó hírek is. Hallott már valaki Mr. Hitchcockról?
- Hát persze - mondta Sir Philip megvető pillantással. - Ugyan ki
nem?
- Én például nem - jelentette ki Miss Tonks, és úgy megrázta a
fejét, hogy a sapkája szalagjai ide-oda röpködtek.
- Nos, ez nem lep meg. Mr. Hitchcock gazdag nábob, aki nemrég
tért vissza Indiából, és a szezon szenzációja akar lenni.
Szerencsénkre egy meglehetősen tolakodó és közönséges hölgyet
vett feleségül, olyan fajtát, aki nem kelt el az itteni szezonban, ezért
elküldték Indiába, hogy kifogjon magának valami honvágytól gyötört
bolondot. Mrs. Hitchcock azt tervezi, hogy rengeteg pénzt öl abba,
hogy beférkőzzön a társaságba, ezért egy héttel a szezon kezdete
előtt tartanak egy bált. Kibérelték Dunster grófjának házát a
Grosvenor Square-en.
- És mennyiben érint ez minket? - kérdezte Miss Tonks.
- Mrs. Hitchcock hallotta a konyhánk hírét. Ezért nekünk kell
elkészítenünk a vacsorát a nyitóbálra, és azt akarja, hogy mi is
szolgáljuk fel a helyszínen.
- De hisz vannak cselédeink és pincéreink, akiket oda tudunk
küldeni - tiltakozott Miss Tonks.
- Mi vagyunk a csali, a mi előkelő jelenlétünk az ételek mögött,
amiért Hitchcock, a neje nógatására, kész egy vagyont kifizetni.
 - De akkor ki tartja majd a frontot itt azon az estén? - kérdezte
Mrs. Budley.
- Majdnem minden vendégünk ott lesz a bálon, és a segédséf
képes lesz megbirkózni azokkal, akik mégsem.
- Ez - mondta Mrs. Budley lassan - eléggé megalázó lesz.
- De hisz az ezredes és én itt is felszolgálunk - mutatott rá Lady
Fortescue.
- Az más - ráncolta a homlokát Mrs. Budley. - Ez itt a mi
birodalmunk, amit a társaság szórakoztatóan üzemeltetett
bolondériának tart. Pontosan tudom, hogy néhányan még most is azt
hiszik, csak szórakozásból csináljuk. De szolgaként megjelenni valaki
más házában... Ez...
- Ugyan már! Ugyan már! - szólt Sir Philip. - Mrs. Budley, elhiheti,
hogy azért a pénzért, amit Hitchcockék fizetnek, akár meztelenül is
felszolgálnék, ha kellene.
Hirtelen mindenki elkapta a tekintetét Sir Philipről, mintha nem
tudták volna elviselni a ruhátlan vénség elképzelt képét.
- Értékelem az érzékenységét - mondta Lady Fortescue -, de sokat
szenvedtünk, kedves Mrs. Budley, miután egy ilyen magafajta
ártatlan teremtést küldtünk ki tolvajportyára. Úgy döntöttünk, hogy a
jövőben csakis becsületes módon szerzünk pénzt.
- Ebben az esetben - mondta Mrs. Budley - nem lenne jó ötlet
visszaküldeni Lord Peterhouse- nak a pénzét?
- Jaj, gyermekem! Az ajándék volt.
Míg a többiek Hitchcockék közelgő báljáról beszélgettek, Mrs.
Budley azon tűnődött, vajon kell-e majd valamilyen egyenruhát
viselniük, és hogy az őrgróf ott lesz- e. Már túltette magát ezen az
egész ostobaságon, de mégis... Ilyen alantas munka közben
mutatkozni előtte...
Dühösen megrázta a fejét. Bár mit számít, ha a férfi így látja?
Tudja, hogy mit csinál. De akkor is, miért reménykedik még mindig
abban, hogy a többiek hátrahagyják őt ügyeletesnek a szállodában?

Néhány nappal később az őrgróf visszatért festékszagú erődjébe.

Futólag eszébe jutott Mrs. Budley. Jó lenne, ha itt lenne vele, és
tanácsokat adna, segítene kiválasztani a színeket. De ezt a feladatot
hamarosan átveszi majd egy feleség. Nem mintha túl lelkesen várta
volna a válogatást. Az arisztokratáknál a házasság üzleti társulás.
Egy gazdag, jó modorú nőre van szüksége, akivel megegyeznek az
érdekeik.
Mrs. Budley mégis állandóan vissza- visszatért a gondolatai közé.
Meglátogatta Appletonékat, amikor kint volt körbejárni a birtokot, és
Mrs. Appleton, a gazda felesége, amikor felszolgálta a bodzabort,
azonnal megkérdezte, hogy találkozott-e azóta Mrs. Budley-val.
- Teáztam vele egyszer Londonban - felelte az őrgróf.
És milyen csinos és bájos volt, kalandoztak el a gondolatai. Hogy
merészelte ez a Carley nőszemély így megbántani!
- Szeretném elkérni tőle a köményes sütemény receptjét, uram -
folytatta Mrs. Appleton. - Arra gondoltam, hogy ön talán
megkérdezhetné tőle, amikor megint a városban jár. Mrs. Budley azt
mondta, Londonban lakik.
- Persze, megkérdezem - felelte az őrgróf kissé szórakozottan, és
arra gondolt, hogyan köszönt el tőle Mrs. Budley azzal, hogy többé
nem fogják látni egymást.
Persze ettől még nyugodtan benézhet a szállodába.
 - És Mrs. Batty azt mondta, hogy amikor rosszul volt, és Mrs.
Budley ott járt nála lordságoddal, Mrs. Budley volt olyan kedves, és
készített egy főzetet, ami csodát művelt vele. Lordságod nem tudná
esetleg...?
- De, hogyne.
És ez így ment tovább. A birtokon mintha mindenhol lett volna
valaki, aki emlékezett Mrs. Budley kedvességére és figyelmességére.
A gróf meglepetten döbbent rá, hogy bár azóta volt néhány más
látogatója is, legutóbb például Charles Manderley, egyiküket sem
vitte magával a körútjaira, és egyikük sem mutatott semmiféle
vágyat arra, hogy találkozzon a falusiakkal vagy a gazdákkal.
Kissé összeráncolta a homlokát. A feleségének, amikor majd
rátalál, rendelkeznie kell azzal a melegséggel és jótékony érzülettel,
ami oly természetesen fakadt Mrs. Budley-ból.
Aznap éjjel álmodott is róla. Elfutott előle a kastély homályos
termein át, és ő nem tudta elkapni.

Mrs. Budley egy kiáltással riadt fel álmából. Az őrgróf üldözte őt a

szálloda egyik folyosóján, és ő sírt és zokogott álmában, hogy nem
lesz jó, ha elkapja, mert nem fogja tudni, hogy mit kezdjen vele.
Miss Tonks hangját hallotta a szomszédos párna felől.
- Mi bánt, Eliza? Nem tudsz aludni?
- Találkoztam vele - mondta Mrs. Budley, s elöntötte a vágy, hogy
beszélhessen a férfiról.
- Az őrgróffal? Mikor? Hol?
- Éppen sétálni indultam - mondta Mrs. Budley, még mindig
eltökélten, hogy nem árulja el Sir Philipet -, amikor találkoztam vele,
és elvitt teázni Gunterhez.
 - Milyen romantikus!
- Egyáltalán nem romantikus. De jó volt, hogy újra találkoztam
vele. Rájöttem, hogy milyen ostobák voltak az álmaim.
Miss Tonks sóhajtott egy aprót.
- Sajnálatosan előnytelen külsőm miatt én kénytelen vagyok józan
lenni, Eliza. De a te esetedben azt hittem, hogy neked minden jogod
megvan az álmodozásra. Annyira nagyra becsülte a társaságodat,
hogy örült az ottlétednek, és aztán még adta azt a bőkezű váltót is.
- Letitia, azért jött ide a szezonra, hogy feleséget keressen, és
nem is fejezhette volna ki világosabban, hogy az a feleség nem én
leszek.
- Valószínűleg még nem kapott észbe, ennyi az egész - mondta
Miss Tonks segítőkészen. - Ő érett gondolkodású, intelligens ember.
- Az érett gondolkodású és intelligens férfiak butuska, pelyhes kis
hölgyeket akarnak, nem özvegyeket.
- De te butuska és bolyhos vagy, és ezért irigyellek - kiáltott fel
Miss Tonks, majd a szájába harapott, amikor Mrs. Budley fojtottan
mondta:
- Kérlek, Letitia, aludni szeretnék.
Másnap Lady Stanton magához kérette leghűségesebb udvarlóját,
Mr. Jasper Brackley-t. Nem mintha feleségül akart volna menni
hozzá. Brackley nem rendelkezett semmiféle címmel, és csak
mérsékelten lehetett gazdagnak mondani, viszont hasznos volt akkor,
amikor kísérőre volt szükség.
- Azok a rettenetes Hitchcockék a szezon kezdete előtt tartják ezt
a nagy bált - panaszkodott Lady Stanton. - Mindenki ott lesz.
- Gondolom, hogy a mindenki Charles Manderley-t is jelenti -
jegyezte meg a férfi savanyúan, mivel tudott Lady Stanton új keletű
érdeklődéséről.
- Igen - felelte az asszony könnyedép, mivel esze ágában sem volt
Jasper orrára kötni, hogy eredetileg Charles-szal akart elmenni a
bálba, de a férfi elutazott Warwick-shirebe Peterhouse- hoz. -
Legalábbis feltételezem, hogy őt is meghívták, mindenki mással
együtt, aki számít. És természetesen maga lesz a kísérőm.
- Természetesen - visszhangozta a férfi üres hangon, és azt
kívánta, bár lenne bátorsága azt mondani az asszonynak, hogy
menjen a pokolba. - Hallottam egy érdekes pletykát. Tudta, hogy
Hitchcockék felbérelték Neil Gow zenekarát?
Lady Stanton megvetően nézett rá. Mindenki, beleértve az
Almackot is, Neil Gow zenekarát alkalmazta.
- De ez még nem minden. A Szegény Rokon adja majd a
vendéglátást.
A lady gyönyörű szeme összeszűkült. Jól emlékezett arra a
szállodára és a személyzetre, akik annyira megalázták őt, amikor
Rowcester hercegét üldözte.
- Gondolom, hogy csak a főzést - mondta. - Ne is mondjon olyat,
hogy a nagyszerű Lady Fortescue beleegyezett, hogy a saját
birodalmán kívül is felszolgál.
- Pedig így van - felelte a férfi, elégedetten, hogy felkeltette a nő
érdeklődését.
- Akkor feltétlenül ott a helyem. - A lady szája mosolyra húzódott.
- Itt az ideje, hogy a társaság végre a maga valójában lássa meg ezt
a bandát. Undok kalmárnépség.
***
Bár sikerüknek köszönhetően a Szegény Rokon tulajdonosai
hozzászoktak ahhoz, hogy szállodájuk egész évben tele van, a
főszezon mindig kiszámíthatatlanul szakadt rájuk. Valójában a
rohangálás és a felhajtás már legalább három héttel a szezon
kezdete előtt megindult. A vendégek igényesebbek és
követelőzőbbek lettek. Lady Fortescue és Sandhurst ezredes
leginkább a szezonok előtt és alatt érezték meg a kor súlyát. Az
ezredesnek fájt a lába, Lady Fortescue pedig folyton aludni akart,
még napközben is, és néha, amikor leült apró irodájában,
egyszerűen elnyomta a buzgóság. Sir Philip, mivel mindig is
kicsapongó életmódot folytatott, már hozzá volt szokva, hogy egy
kicsit mindig rosszul érzi magát, és azon csodálkozott volna, ha egy
reggel teljesen frissen és egészségesen ébred. A szezon alatt Miss
Tonks mindig úgy érezte, hogy visszatér korábbi félénk és fakó énje.
Amikor a cselédek és a pincérek nem tudtak megbirkózni a
megszaporodott feladatokkal, ő maga járt szobáról szobára, jól
tudva, hogy a finom vendégek többsége a selyemruhája és ropogós
muszlin főkötője ellenére is csak szolgának látja.
Csak Mrs. Budley örült a munkának, mert így nem kellett a
gondolataival foglalkoznia. Hitchcockék estélyének gondolata úgy
sötétlett az elméje horizontján, mint egy nagy, fekete felhő.
Despard alig tudta kezelni a mindennapi étkezéseket, annyira
lefoglalta az a törekvés, hogy csillogjon majd Hitchcockéknál. Órákat
töltött azzal, hogy felkészüljön a nagy eseményre. Mindenféle
bonyolult ételt készített el, aztán kijelentette, hogy elégedetlen az
eredménnyel, és nem volt hajlandó felszolgálni ezeket a fogásokat,
amíg le nem küldték hozzá Sir Philipet, hogy kioktassa a pazarlás
megengedhetetlenségéről.
Mrs. Budley számára sovány vigasz volt csupán, amikor megtudta,
hogy a bálra a legjobb ruhájukat vehetik! fel, mintha vendégek
lennének, nem pedig felszolgálók.
Kevéske szabad idejükben Miss Tonksszal a divatlapokat bújták, és
szabtak- varrtak, hogy próbáljanak maguknak valamilyen
kellőképpen elegáns öltözéket előállítani. Sir Philip meggyőzte a híres
ékszerészt, Hamletet, hogy a szegény rokonok kitűnő kirakatot
jelentenének az áruinak, persze két felfegyverzett őr állandó
felügyelete mellett.
Sir Philip javaslatát, hogy valami zugékszerésszel elkészíttesse a
drágaságok másolatait, a többiek elutasították. Hallani sem akartak
újabb bűntettekről. Mostantól csak olyan pénzük lesz, amit a saját
kemény munkájukkal keresnek meg.
Lady Fortescue úgy tervezte, hogy az estélyre valósággal kivirágzik
majd a szokásos félgyász helyett. Lila, hosszú uszályos, fényes
selyemruhát akart felvenni gyöngy- hímzéses felsőrésszel. A hajába
strucctollas, gyémántos aranypántot szánt, a nyakába kölcsönzött,
gyöngy és gyémánt különleges kombinációjából összeállított
nyakéket.
Miss Tonks remegett az izgalomtól, hogy aranyszín selyemben és
valódi gyémánttiarában jelenhet meg.
Mrs. Budley muszlinból varrt magának csinos ruhát puffos ujjakkal
és mély dekoltázzsal. Az ékszerész készletéből egy bordó köves
nyakláncot választott, a hajába pedig bordó selyemvirágokat
készített.
Sir Philip a szokásosnál is különlegesebb parókával készült, miután
rábeszélte a parókakészítőt, hogy adjon neki kölcsön egy szép
darabot az alkalomra. A paróka koromfekete színű volt, és
meglehetősen baljós külsőt kölcsönzött viselőjének.
 A felháborító lisztadó ellenére az ezredes úgy gondolta, hogy
fehérre porozza majd dús hajzatát, elengedve a füle mellett Sir Philip
ízetlenkedését, aki megjegyezte, hogy mivel az ezredes haja
egyébként is fehér volt, a púderezés puszta időpocsékolás.
A bál fényűző előkészületeiről szóló szóbeszédek már az egész
West Endet bejárták. Lesz pezsgőszökőkút, és minden vendég
gazdag ajándékot kap. A falakat a legfinomabb selyemmel vonják
be. A tálak tömör aranyból lesznek. A társaság azon tagjai, akik
először elutasították a meghívást, hirtelen észbe kaptak, és elkezdtek
elfogadó válaszokat küldözgetni, azzal a mentséggel, hogy a
szobalányuk vagy a titkáruk tévedésből küldte a korábbi
visszautasítást. A személyzet maradt a szállodában, viszont más
szolgákat béreltek fel, hogy segítsék a szegény rokonokat
Hitchcockéknál. Hitchcockék olyan sokat fizettek, hogy
megengedhették maguknak ezt a fényűzést.

A nagy napon már reggel ott voltak a helyszínen. Lady Fortescue

merev volt, mint egy bot, és eltökélte, hogy őt aztán nem fogja
megalázni a közönséges Mrs. Hitchcock. De Mrs. Hitchcock éppolyan
korán kelt, mint ők, és a megjelenése, a modora mindenkit
meglepetésként ért. Sokkal fiatalabb volt, mint várták, a húszas évei
végén, és úgy festett, mint egy vidéki lány a maga almaarcával,
erős, göndör hajával és élénkszürke szemével.
- Mindnyájan igyunk meg egy erősítő teát - kezdte -, aztán
rátérünk a mai nap dolgaira.
Mrs. Budley óvatos ült le, és áhítattal nézett körül. Minden a
gazdagságról árulkodott, a modern bútorzattól kezdve egészen a
festett mennyezetig és a márványszobrokig. Azt lehetett volna hinni,
hogy Hitchcockék valamiféle Föld körüli útról tértek vissza, nem
pedig Indiából. Később megtudta, hogy Hitchcockék Dunster
grófjának bútorait, drapériáit és díszeit raktárba helyezték, majd
maguk vásároltak össze mindenfélét: szobrokat elszegényedett
arisztokratáktól, valamint szép festményeket és porcelánokat.
Bevallottan minden egy kicsit túl mesterkélt és formális volt, de Mrs.
Hitchcock - vagy a tanácsadója - ízlése kiválónak tűnt.
A szegény rokonok azt viselték, amit „munkaruhának” neveztek,
ami alatt a legrégebbi gönceiket értették. Az estélyi öltözékeket
ládákban hozták magukkal, a kölcsönékszereket pedig későbbre
várták, az őrök felügyelete mellett. Mrs. Budley úgy érezte, hogy úgy
néznek ki, mint megannyi lerongyolódott háborús menekült,
miközben a pompás környezetben iszogatták a teát. Látta, hogy Sir
Philip tekintete ide-oda jár, hogy néha megállapodjon egy- egy
értékes díszen, és csak remélte, hogy az öreg nem fosztogatni akar.
Mrs. Hitchcock megkérdezte Lady Fortescue-t a szállodáról és
arról, hogyan jutott eszébe az ötlet, Lady Fortescue pedig azt felelte,
hogy már korábban is gondolt arra, hogy üzleti tevékenységbe
fogjon, és ennyiben maradt.
Nem beszélt a szegénységről.
Miután befejezték a teázást, Mrs. Hitchcock egy hatalmas
báltermen keresztül elvezette őket a szomszédos étkezőbe a ház
hátsó részében, ahol görnyedező emberek cipeltek ládákban
pálmákat és melegházi virágokat.
Mrs. Hitchcock kiterített egy tervrajzot az asztalra.
- A vacsora pontban éjfélkor lesz. De már előtte is adunk
frissítőket és falatkákat. A fal mentén lesz egy hosszú asztal az
ételnek, a másik falnál pedig egy asztal a puncsostállal, a
limonádéval, a forralt borral és a tiszta borral. A pezsgő a terem
közepén álló szökőkútból folyik majd.
Mindannyian ünnepélyesen néztek a szóban forgó objektumra.
- Nem fog kimenni a buborék a pezsgőből a szökő- kútban? -
kérdezte Sir Philip.
- Egy kicsit. De ez szükséges rossz, azt hiszem. Most rendezek
először bált, és nem akarom elrontani a dolgokat értelmetlen
takarékoskodással. Az ültetőkártyák az asztalokon rendkívül
fontosak, mert minden egyes vendég ajándékot kap, többnyire
ugyanazt, de a fontosabb vendégek egy kicsit drágábbat.
- Mik lesznek ezek az ajándékok? - kérdezte Sir Philip.
- Zománc tubákosszelence az uraknak, festett elefántcsont legyező
a hölgyeknek. Amint látja, Lady Fortescue, van egy lépcső az étkező
hátuljában, ami egyenesen a konyhába vezet. Mindenki tudja a
dolgát? Ki fog szeletelni?
- Sandhurst ezredes - felelte Lady Fortescue. - Emellett a mi
szolgáink és az önökéi is segíteni fognak a vendégek
kiszolgálásában, és mi magunk fogjuk kivinni a tálakat az
asztalokhoz. Sir Philip fog körbejárni a borral Miss Tonksszal együtt.
- Remek. O, itt a férjem.
Az asszony mindnyájukat bemutatta, és a szegény rokonok
kíváncsian mérték végig a nábobot.
Idősebb volt, mint a felesége, a negyvenes éveiben járhatott. A
bőre mahagónira cserzett árnyalatú, a termete kicsi és sovány, a
tekintete unott, mintha nem érdekelné semmi, amit a felesége
csinál. Kurtán meghajolt, majd reszelősen azt suttogta, hogy inkább
visszafekszik az ágyába.
 Miután elment, a felesége többet egy szóval sem említette. Olyan
volt, mintha Mr. Hitchcock nem is létezne.
- Bizonyára gondoskodnak majd róla, hogy minden pohár
megfelelő formájú legyen, és tökéletesen foltmentes - mondta Mrs.
Hitchcock.
- Nem lesz semmi gond - jelentette ki Lady Fortescue
határozottan. - Nem lehet semmi gond. Ez az ön első társasági
eseménye Londonban, Mrs. Hitchcock, nekünk pedig az első
megbízásunk a szállodán kívül, így mi is éppen annyira érdekeltek
vagyunk a sikerben, mint ön.
Mrs. Budley úgy gondolta, hogy egy ilyen szolgasereg mellett nem
lesz más dolguk, mint felügyelni, de az előkészületek annyi munkával
jártak, hogy végül éppolyan fáradságosan kellett dolgozniuk, mint a
szolgáknak. Despard a konyhában izzadt, fehér, eltorzult arcával
olyan volt a gőzölgő fazekak között, mint valami démon, miközben
Lady Fortescue és az ezredes kóstolgatott.
- Felülmúlta önmagát - suttogta Lady Fortescue az ezredesnek.
- De el ne mondja neki - motyogta az ezredes -, különben még
több bért fog kérni.

Lady Stanton is korán kelt. Normális esetben, mivel kinézte

magának Peterhouse őrgrófot, sokáig aludt volna, hogy teljesen friss
és pihent legyen a bálra. Előző este találkozott Charles Manderley-vel
az operában, és a férfi azt mondta, hogy ő és az őrgróf is ott
lesznek. Azt tervezte, hogy a lehető legjobb formáját hozza, hátha el
tudja csavarni Peterhouse fejét. De más terve is volt az őrgróf
elcsábítása mellett, mégpedig az, hogy bosszút álljon a szegény
rokonokon.
 Így hát szennagubókat párolt a vegykonyhájában. Az eredményül
kapott főzetet bele akarta tenni a menü valamelyik fogásába. A
vendégek majd mérgezést kiáltanak, és a szállodának befellegzik.
Az egyik inasát elküldte Hitchcockékhoz egy doboz ajándék
csokoládéval Mrs. Hitchcock számára. Az inas azt az utasítást kapta,
hogy amikor ott van, menjen be a konyhába, és derítse ki a menüt.
Amikor a komornyik megjelent az ajtóban, felpillantott a
kotyvasztásból.
- Jack, a második inas visszatért, asszonyom - jelentette a
komornyik.
- Küldje be! - parancsolta a lady kurtán.
Az inas hamarosan ott állt mellette.
- Kiderítette, amit kértem? - tette fel a kérdést.
- Igenis, úrnőm. Itt a lista. Mindent megjegyeztem, aztán leírtam,
amikor kijöttem a házból.
- Remek. Van még egy feladatom a- maga számára. - Óvatosan
beleöntötte a főzetet egy kék üvegbe. Aztán átfutotta a listát. - Ó,
teknősleves, ez az! Fogja ezt az üveget, és este menjen vissza vele
Hitchcockékhoz. Ismeri az ottani szolgákat?
- Igen, asszonyom.
- Akkor velem fog jönni. Amint megérkezünk, maga bemegy a
konyhába, és megpróbálja beleönteni ennek az üvegnek a tartalmát
a levesbe. Öt guinea lesz a jutalma a fáradságáért.
Az inasnak elakadt a lélegzete. Öt guinea hatalmas összeg volt. A
lady keresgélni kezdett hosszú köténye zsebében.
- És itt van egy korona a reggeli szolgálataiért. Ugye nem hagy
cserben?
- Nem, asszonyom.
 Lady Stanton bedugaszolta az üveget, és odaadta az inasnak.
- Remélem is.
Az inas, Jack áhítatos kutyatekintettel csüggött rajta, ő pedig
megajándékozta egy apró, elismerő mosollyal.
- A nap hátralévő részére elengedem!

Jack, fontos küldetésének teljes tudatában, pöffeszkedve indult el

a londoni utcán. A szabad idő hatalmas fényűzés volt. Mármint a
hivatalos szabad idő. Az inasok napjaik nagy részét ideges
tétlenségben töltötték, mert szerepük inkább a reprezentáció volt,
mintsem a tényleges hasznosság. Javarészt arra vártak, hogy uruk
vagy úrnőjük szólítsa őket, azaz a legtöbbször a folyosón vagy a
konyhában ácsorogtak. Szabadnak lenni és kimenni az utcára olyan
volt, mint börtönből szabadulni. Napsütéses és enyhe idő volt, friss
szellővel, ami elfújta a füstöt és a város szagát. Kihúzta magát, és
céltudatosan lépdelt az Iszkoló Inas kocsma felé a Berkeley Square
mellett, melyet jobbára szolgák látogattak. Magas, jóképű
fiatalember volt, nemrég jött fel vidékről. Állását magasságának és jó
kinézetének köszönhette. Plüsslibériájában imponáló alaknak
látszott, de a lelkében még mindig ott élt a vidéki fiú, és még mindig
elkápráztatták a nagyváros csodái, hiába ült ki az arcára az itt
szokásos állandó, ijesztő vicsorgás.
A kocsma már ilyenkor reggel is zsúfolt volt, mert az inasoknak
ilyenkor kellett szaladgálniuk kártyákkal az uruktól, aki nem akart
személyesen elmenni a hölgyhöz, akivel előző éjjel táncolt, vagy
aranyszegélyes meghívókkal, virágokkal, versekkel és ajándékokkal.
Ilyenkor megragadták az alkalmat, hogy beugorjanak az Iszkoló
Inasba, és találkozzanak a cimborákkal.
 Az első megjegyzés, amivel fogadták, rögtön az elevenébe vágott.
- Nicsak, itt van a mi kis bugrisunk! - kiáltotta Lord Ritcher inasa,
egy magas, vékony férfi, aki mindig féltékeny volt a fiatal újoncokra.
Jack bágyadtan leereszkedett a szemközti székre.
- Te vagy a bugris - mondta elnyújtott, londoni hanglejtéssel,
melyen nyomokban azért észlelhető volt a vidéki beszédmodor, mint
a sötét foltok a rosszul porozott hajon. - Titkos küldetésben járok.
Egy másik, kedvesebb inas elnézően felkacagott.
- Majd hozzászoksz ezekhez a titkos küldetésekhez, barátom. Az
úrnőm csak flörtölni akar, de úgy csinálja, mintha a franciáknak
küldene velem hadititkokat.
Jack vállat vont, és kért egy korsó sört.
- Ez nem ilyen dolog - mondta bágyadtan. - Ez sokkal közelebb áll
a hadititkok szállításához a franciáknak.
Egy komornyik, aki éppen az asztaluk mellett ült, meghallotta ezt,
és megtorpant.
- Hé, fiatalember, ha árulót játszol, becsukatlak a Towerbe!
- Nem - riadt meg Jack. - Nem erről van szó. Én a csontjaim
velejéig angol vagyok.
- Más szóval még az agya is angol - gúnyolódott Lord Richter
inasa.
Jack durcás hallgatásba burkolózott, de sikerült felkeltenie az
asztalnál ülők kíváncsiságát, és ez az érdeklődés a többi vendégre is
átterjedt az Iszkoló Inasban. Jacket hamarosan elkezdték itallal
kínálgatni. Elég esze volt ahhoz, hogy tudja az okát ennek a
nagylelkű vendégszeretetnek, és bár kissé bizonytalanul állt a lábán,
amikor távozott, gratulált magának, hogy tartotta a száját, és
hazament, hogy a víz alá tartsa a fejét, és igyon egy bögre kávét.
 - Hát ezt hallottam - fejezte be a kisinas a Szegény Rokonból.
Sir Philippel szorongtak egy kis fülkében Hitchcockék
előcsarnokában.
- Várj csak egy kicsit - mondta Sir Philip. - Kezdd az elejétől, Tom,
és mondd el újra.
A fehér képű fiúcska a homlokát ráncolva összpontosított. Bár még
csak tizenegy éves volt, máris a londoni gyermekekre jellemző
koravén, mindentudó kifejezés ült az arcán.
- Big Jack, uram, Lady Stanton inasa.
- Igen, emlékszem a nőre - morogta Sir Philip. - Aljas. Nagyon
aljas.
- Elkezdett azzal hencegni, hogy valami titkos és veszélyes
küldetésen van - folytatta Tom. - Mindenki fizetett neki egy italt,
hogy megoldják a nyelvét, de csak mindenféle sötét célzásokat tett,
és a kabátja bal zsebét veregette, mintha meg akarna győződni róla,
hogy az az értékes dolog még ott van-e, de semmi értelmeset nem
mondott.
- A pokolba, fiú, bár tudnám, mi volt az.
Tom elvigyorodott, belenyúlt a rövid kabátja zsebébe, és elővett
egy kék üvegpalackot.
- Talán ez - mondta. - Kizsebeltem.
- Csakugyan? Mellettem még sokra viheted, fiam. - Sir Philip
kinyújtotta a kezét. - Add ide.
Tom odaadta. Sir Philip megszagolta, és elfintorodott. Ismerős volt
neki ez a szag, a legutóbbi szorulásos időszakából. Visszanyomta az
üvegbe a dugót.
- Várj meg itt.
 Elsietett, és végigböngészte a vendéglistát a könyvtárban. Rajta
volt Lady Stanton neve. Eléggé merész feltételezésnek tűnt, de
elképzelhető volt, hogy Lady Stanton > úgy akarja megszégyeníteni
a szegény rokonokat, hogy jó adagot ad a társaságnak abból a
szerből, amit szép szóval hashajtónak hívnak. Másfelől az is
megtörténhetett, hogy a lady csak a patikushoz küldte az inasát, és
az ostoba fickó az úrnője bélmozgásait is titkos és kényes
küldetésnek
gondolja.
Visszament a kisinashoz.
- A biztonság kedvéért, Tom, szeretném, ha megvárnád, amíg
kicserélem az üveg tartalmát. Azt akarom, hogy vidd vissza, és
hagyd az Iszkoló Inasban a földön, ott, ahol ez a Jack ült.
Sir Philip ezután bement a főzőszobába, a kék üveg tartalmát
átöntötte egy hasonló kék üvegbe, kimosta Lady Stanton üvegét,
feltöltötte tiszta vízzel, aztán visszament vele, és odaadta Tomnak,
aki rohanvást elvitte.
Majdnem összeütközött az Iszkoló Inas ajtajában a zaklatott
Jackkel, aki nemrég fedezte fel, hogy nincs meg az értékes kis
üvege.
- Keres valamit? - kérdezte Tom.
- Elvesztettem egy kis üveget itt nemrég - felelte Jack, azzal
bement a kocsmába, és keresgélni kezdett a földön ott, ahol reggel
ült.
- Ez lenne az? - kérdezte Tom, és felmutatta a palackot.
Jack elkobozta tőle, és az arca bíborvörös lett a
megkönnyebbüléstől.
- Ügyes legényke vagy - mondta. - Nesze, itt egy penny.
 Tom elvette a pennyt.
- Akkor én megyek is - közölte. - Hitchcockéknál már készülődnek
a mai estére. Sok a tennivaló.
- Valószínűleg majd találkozunk ott - mondta Jack, akit fecsegővé
tett a váratlan megmenekülés. Normális esetben mélyen rangján
alulinak tartott volna egy kisinast, aki ráadásul szállodában dolgozik.
- Az úrnőmet fogom kísérni, de majd benézek a konyhába meg a
szolgaszobába is.
- A gazdáim nagy reményeket fűznek ehhez az estéhez - jegyezte
meg Tom. - Királyi lakoma lesz. Sőt, még annál is jobb. Kétlem, hogy
akár őfelsége is finomabbat enne ennél.
- Lesz teknősleves? - kérdezte Jack, ügyetlenül megjátszott
nemtörődömséggel.
- Természetesen - válaszolta Tom.
- Mindig is szerettem a teknőslevest - mondta Jack. - Hátha kapok
belőle egy kanállal, mielőtt felviszik.
- Én inkább megvárom a maradékot, mint mindig - szólt Tom, és
éles tekintettel fürkészte az inas arcát.
- Én bizony nem nyúlnék utána a leveshez - mondta Jack
komolyan.
- Miért?
- Mert a teknősleves néhány óra alatt megbuggyan. Mint a tejszín.
- Még soha nem hallottam ilyesmiről.
- Pedig bizony így van. Megkedveltelek, fiú. Felejtsd el azt a levest.
- Egészen pontosan ezt mondta - jelentette Tom Sir Philipnek fél
órával később.
- Szóval őladysége a régi trükkjét akarja bevetni - mélázott Sir
Philip. - Nos, meglátjuk, mit tehetünk.
 Mrs. Budley és Miss Tonks aznap este úgy érezték, hogy nagyon
kevés idejük maradt az öltözködésre. Lady Fortescue-t és az
ezredest mintha valamiféle lázas perfekcionizmus kerítette volna
hatalmába. Azokat a poharakat, amelyeket szappannal és vízzel
elmostak, majd puha kendővel töröltek fényesre, nem látták elég
tisztának, ezért őt és Miss Tonksot elküldték, hogy készítsenek
üvegtisztító pasztát kalcinált magnéziumból és tisztított benzinből, és
amikor elkészültek vele, minden poharat ezzel kellett újra
átsúrolniuk. Ahogy Lady Macbeth, aki hiába próbálta kiszedni az
átkozott foltot, Mrs. Budley is beillatosította a kezét, de a benzinszag
mintha beleivódott volna a bőrébe. De végül elkészült, felöltötte
vadonatúj muszlinruháját, és a hajába tűzte a selyemvirágokat.
- Ebben nem mehetsz emberek közé! - kiáltott fel
Miss Tonks.
Mrs. Budley megállt az ajtóban.
- Miért?
Miss Tonks halványan elpirult.
- Szép a vállad, Eliza, de túl sokat mutatsz belőle.
Mrs. Budley a hosszú tükörhöz lépett. A dekoltázsából kilátszott a
melle felső része. Igen, egy kicsit mélyre sikerült, de már nem volt
idő arra, hogy átalakítsa. Hamarosan megérkeznek az első
vendégek.

Lady Stanton visszatért kihívóbb öltözködési stílusához, hogy

felkeltse a partiképes őrgróf figyelmét. Ebben a korban a divat a
görög szobrok ruházatát utánozta: még mindig népszerű volt a
minimális takarás, melynek hatására egy vidéki lány így nyilatkozott
a londoni hölgyekről: „Egy szál semmiben szaladgálnak, és pirosra
van festve az arcuk.”
Valójában olyan sok volt a vörös festék az arcokon és olyan
pompásak a tollas díszek a fejeken, hogy a társasági nők már- már
valamilyen különös, felékszerezett bennszülött törzs képét mutatták.
Az operában kísérletet tettek arra, hogy portásokat állítsanak az
ajtókhoz, kifejezetten a prostituáltak távol tartása céljából, de
hamarosan felhagytak ezzel, miután túl sok olyan úri hölgy akadt,
akiket nem engedtek be.
Nem mintha Lady Stanton igazán meztelennek látszott volna, mert
testének minden látható részét vastag ólomfehér réteg fedte.
Sorstársaihoz hasonlóan ő is kénytelen volt a tekintetével pótolni az
arckifejezés hiányát. Nem nevethetett és grimaszolhatott, nehogy
megrepedezzen az ólomfehér maszkréteg.
Lady Stanton az inasára bízta a szegény rokonok megalázásának
feladatát. Múltbeli tapasztalataiból tudta, hogy ha nyilvánosan
próbálna meg elbánni valamelyikükkel, azzal Sir Philip haragját
vonná magára.
Bár Mr. Jasper Brackley kísérte el a bálba, azt tervezte, hogy
érkezés után azonnal megszabadul tőle. Mutatni akarta az őrgrófnak,
hogy elérhető.
Jack, az inas mögötte haladt, és odasúgta, hogy ott van nála az
üvegcse készenlétben. Meg sem fordult egyszerű vidéki fejében,
hogy valami nagyon helytelen dolgot művel. Sir Philiphez hasonlóan
ő is felismerte a szennagubó szagát, de azt hitte, hogy Lady Stanton
csak meg akarja tréfálni az úri társaságot. Imádta az úrnőjét. Úgy
vélte, hogy a ladynek megnyerőén huncut a humora.
 Amint megérkeztek, Lady Stanton gyorsan odabólintott neki.
Jacknek repesett a szíve. A kísérő, Mr. Jasper Brackley furcsálkodva
pillantott Lady Stantonra.
Ez a mi kis titkunk, gondolta Jack diadalmasan.
Könnyedén lefutott a lépcsőn a konyhába, ahol jókora sürgés-
forgás uralkodott. Könnyű volt szóba elegyednie a konyhai
cselédekkel. Csodával határos módon senki sem nézett oda, amikor
felemelte a levesestál ezüstfedelét, és az üvegcse tartalmát a
teknőslevesbe ürítette.
Akár egy sárkányt is megölt volna az úrnője kedvéért.
Mrs. Budley éppen a forralt bort szolgálta fel. Több vendég hölgy
is a barátnője volt régen, de most mindegyik úgy tett, mintha nem
ismerné. Fel volt készülve erre, a legszívesebben mégis a buta
képükbe loccsantotta volna a forró italt.
Tulajdonképpen ferde szemmel tekintett az egész finom
társaságra. A pezsgőszökőkút körül vendégek tolongtak, vedeltek, és
kirobbanóan kacagtak egy tagbaszakadt sportos fickón.
A férfi hangja tisztán zengett Mrs. Budley fülében.
- Miután megmutattuk magunkat, futásnak eredtünk, nyomunkban
az ordítozó idiótákkal, amikor Sir George, aki szándékosan magához
vett egy hosszú zsinórt, odaadta nekem az egyik végét, a másikkal
pedig átrohant a Jermyn Street másik oldalára, és kétlábnyi
magasságban kihúzta a járda fölött. Az öregfiúk csapatostul jöttek,
és egy pillanat alatt leterítettük őket, mert mindegyik elbotlott a
csapdában, és átestek egymáson. Elsőrangú móka volt! Az egyik vén
csontnak eltört az állkapcsa, a másiknak két bordája szakadt be, egy
harmadiknak vérzett az orra, mint egy disznónak, a negyediknek
meg két akkora monokli volt a szeme körül, mint az öklöm. De így is
egyre többen jöttek, ezért két csoportra oszlottunk, és ellentétes
irányba indultunk. A mi csapatunk a Bond Streeten ment tovább,
elintéztünk egy kíváncsiskodó alakot, és megléptünk a lámpásával. A
többiek nem voltak ilyen szerencsések, mert a báró bátyja és a
barátai bevették magukat a St. James őrházba.
A többnyire idős őrök gyötrésének elbeszélését kitörő lelkesedéssel
fogadta a hallgatóság. Aztán a nevetés elhalt, és a szökőkútnál állók
az ajtóra meredtek. Egy elegáns hölgy vitorlázott be.
Mrs. Budley első gondolata ez volt: Hogyan mutatkozhatna
vonzónak egy Peterhouse- féle férfi előtt, amikor ilyen nők vannak
jelen?
A nő muszlinruhája olyan finom volt, mint a géz. Alatta rózsaszín
alsóruhát és rózsaszín selyemharisnyát viselt, melyek olyan finoman
simultak a testére, hogy a meztelenség kacér látszatát keltették. A
lady sűrű aranyhaját a szivárvány színeire festett strucctollak
ékesítették. Kellően magas volt ahhoz, hogy ilyen fejdíszt
viselhessen, és kecsesen mozgott. Odament a szökőkúthoz, és
nevetett, amikor a férfiak egymással versengve töltöttek meg és
nyújtottak felé poharakat.
- Lady Stanton - dörmögte az ezredes Mrs. Budley fülébe.
Mrs. Budley érdeklődve vette szemügyre a nőt. Tehát ő volt Harriet
James riválisa. Még sosem látta ezt a nőt, mivel a Lady Stanton-féle
csetepaté a hotel ebédlőjében történt, ahol Mrs. Budley-nak ritkán
akadt dolga.
És akkor megdobbant a szíve, mert az ajtóban megpillantotta az
őrgrófot elegáns estélyi öltözékben, oldalán egyik daliás barátjával.
Charles Manderley, mert ő volt az, azonnal csatlakozott a Lady
Stanton körül nyüzsgő imádók seregéhez. Az őrgróf is követte. Lady
Stanton ragyogó mosolyt villantott rá, tollas legyezőjét rebegtetve,
feketével kihúzott szemét villogtatva. Charles Manderley mondott
neki valamit, és megfogta a karját, hogy előrevezesse és bemutassa
őt.
Aztán az őrgróf meglátta Mrs. Budley-t. Odament az asztalhoz,
ahol a fiatal özvegy a forralt bort kínálta, és legnagyobb
megdöbbenésére azoknak a hölgyeknek, akik az asztal körül álltak,
meghajolt, és így szólt:
- Szolgálatára, Mrs. Budley.
Mrs. Budley pukedlizett.
- Uram! Örülök, hogy újra látom.
- Mit keres ön itt? - kérdezte a férfi értetlenül. - Ön Mrs. Hitchcock
barátnője?
- Nem, uram. Mr. és Mrs. Hitchcock ma estére igénybe vette a
Szegény Rokon szolgálatait.
- Muszáj egy ilyen alantas feladatot egyedül végeznie? - kérdezte
az őrgróf, és érezte, hogy önkéntelenül is feldühödik. Körülnézett. -
Úgy tűnik, rengeteg pincér és inas van.
- A megállapodásnak feltétele volt, hogy mi magunk szolgáljuk ki a
vendégeket. Parancsol egy pohár forralt bort, uram?
- Nem, nem kérek.
Kíváncsian vette szemügyre a többieket.
Az ott bizonyára Lady Fortescue, aki éppen egy pohár bort nyújt át
egy ifjú titánnak, olyan királynői méltósággal, hogy a fiatalúr
hebegve és idegesen köszöni meg a szívességét. A daliás öregúr, aki
mellette áll, alighanem Sandhurst ezredes. Sir Philipet azonnal
felismerte a rettenetes paróka ellenére, és a vékony, ideges,
meghatározhatatlan korú, vénkisasszonyos és szegény rokonos
teremtés csakis Miss Tonks lehetett.
Aztán ismét Mrs. Budley-ra fordította a figyelmét. A fiatal özvegy
felszolgál, és ha még sokáig beszélget vele, akkor megjegyzéseknek
teszi ki magát. Ennek ellenére nem nagyon akaródzott neki
továbbállni. Eddig is szép és kedves hölgynek tartotta, de most
egyenesen gyönyörűnek látta jól szabott ruhájában, lenyűgöző
mellével. A ruha mély dekoltázsából félig kilátszó fehér halmok
látványa az ártatlan, nyílt tekintettel párosulva furcsamód csábítóan
hatott.
Charles Manderley-t Lady Stanton mellett találta. Charles
megejtette a bemutatást. Az őrgróf meghajolt.
- A bérelt kisegítővel beszélgetett, uram? - kérdezte Lady Stanton.
- Maguk, férfiak kész ördögök. Mindig szívesen látnak egy csinos
szolgálólányt.
- Mrs. Budley jó barátom - mondta az őrgróf, és már vissza is
fordult az özvegy felé. - A bérlőim elárasztottak kérésekkel az ön
receptjeivel kapcsolatban, Mrs. Budley. Később még beszélünk.
Meghajolt, és otthagyva őket elment.
Charles derűsen nézelődött, Lady Stanton pedig morcosán
összehúzta a szemét. Éppen arra gondolt, hogy kér egy pohár forralt
bort, aztán hangosan panaszkodni kezd rá, hogy rossz, de Mr.
Brackley bukkant fel, hogy emlékeztesse a neki ígért táncra. Gyilkos
pillantás volt a jutalma.
De aztán Lady Stanton eszébe jutott, hogy a márki is ott van a
bálteremben, és az is, hogy Sir Philip Sommer-ville gondosan
szemmel tartja, így vállat vont, és meghúzta magát, csak a válla
fölött szólt vissza Charlesnak:
 - Ne feledje, a következő tánc a miénk.
Az őrgróf kötelességtudóan táncolt egyet az eladósorban lévő
fiatal hölgyekkel, szem előtt tartva, hogy elvileg menyasszonyt keres.
Rájött, hogy retteg attól a pillanattól, amikor vacsorázni kell mennie
a többi vendéggel, és végig kell néznie, ahogyan Mrs. Budley
felszolgál. Még mindig haragudott. Mrs. Budley-nak nem lenne
szabad megaláznia magát a társaság előtt. Annyira el volt foglalva
ezzel a gondolattal, hogy szinte nem is törődött Lady Stantonnal, bár
ő és Charles többször is odamentek hozzá a táncok között
beszélgetni.
Elhatározta, hogy Jessica Branstonnal költi el a vacsorát. Eszébe
jutott, hogy már találkozott vele, amikor az anyja azt állította, hogy a
kocsijuk épp az ő kapuja előtt romlott el, és sajnálta a lányt, amiért
ilyen erőszakos anyja van.
Lady Stanton Charles Manderley karján vonult be az étkezőbe, a
nyomában Mr. Brackley-vel, aki azonnal helyet foglalt vele szemben.
Sir Philip úgy döntött, hogy Lady Stanton sorsát az fogja eldönteni,
hogy eszik-e a teknőslevesből vagy sem. A szegény rokonok szinte
röpködtek a hosszú asztalok között, ételt szolgáltak fel és bort
töltögettek. Az őrgróf észrevette, hogy a férfiak közül többen is
kihívóan néznek Mrs. Budley-ra, és illetlen megjegyzéseket tesznek.
Egyikük még a derekát is megpróbálta átfogni, de amikor a dühös
őrgróf félig felemelkedett a helyéről, Sir Philip odasietett, és súgott
valamit az illetőnek, aki dühösen elvörösödött, és feszengve bámult
a tányérjába.
Társasági kötelességeit szem előtt tartva az őrgróf elbeszélgetett
Jessicával, de közben a szállodákról hallott sztorikon járt az esze.
Micsoda megaláztatásokban lehet része ennek a kedves özvegy
hölgynek! Alig egy héttel ezelőtt Lord Byron a cimboráival iszogatott
egy Leicester Square-i szállodában. Azoknak a férfiaknak, akik
könnyíteni akartak magukon, a hotel hátsó udvarát kellett volna
használniuk, de Lord Byron az előcsarnokban végezte el a dolgát, a
szőnyegre, és mindenki szeme láttára...
- Hozzá sem nyúlt a leveshez - sziszegte oda Sir Philip Lady
Fortescue-nak.
- Ki? - kérdezte Lady Fortescue, és jelzett a pincéreknek, hogy
vigyék el a levesestányérokat.
- Lady Stanton.
- Hogy vinné el a fene azt a ribancot - jegyezte meg Lady
Fortescue higgadtan. - Nem érdekel, hogy meg- eszi-e a levesünket
vagy megfullad tőle.
- Majd meglátja - mondta Sir Philip rejtélyesen.
Leosont a komornyik kamrájába, és félig megtöltött egy kancsót
brandyvel dúsított borral, helyesen feltételezve, hogy az olyanok,
mint Lady Stanton, túlságosan unalmasnak tartják a hamisítatlan
francia bort. Valójában a legtöbb borkereskedő brandyt kevert az
importált borokhoz, hogy megfeleljen az angol ízlésnek. Ezután a
szennagubó- esszenciát is beleöntötte a kancsóba, és felvitte.
Lady Stanton úgy tett, mintha figyelne arra, amit a két oldalán ülő
urak mondanak, de közben a tekintetével majd felfalta a márkit, aki
vele szemben ült az egyik hosszú asztalnál.
Sir Philip megvárta, hogy kiürüljön a pohara, aztán odasietett,
hogy újratöltse a kancsójából.
- A házunk különleges évjárata, hölgyem - suttogta. -
Franciaországban van egy új divat. A hölgyek kérik fel az urakat,
hogy igyanak velük.
 A régensség korában volt egy olyan szokás, hogy az urak a
hölgyekre emelték a poharukat. Ez azt jelentette, hogy az úriember
feltartotta a poharát egy hölgy felé a vacsoraasztalnál, és azt
mondta: „Iszik velem áldomást?”, és ilyenkor a hölgynek is annyiszor
kellett innia, mint az úrnak, vagy legalább úgy kellett tennie, bár a
legtöbb hölgy megelégedett egy kis kortyolgatással.
Lady Stantont annyira lefoglalta az, hogy magára vonja az őrgróf
figyelmét, hogy bele sem gondolt, kitől származik a javaslat.
Fölemelte a poharát, és csengő hangon azt mondta:
- Igyunk áldomást, Lord Peterhouse!
A gróf kissé meghökkent, de aztán udvariasan felemelte a poharát.
Lady Stanton egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, úgy itta
ki a poharát.
Mr. Brackley mogorván újratöltötte, és azt mondta:
- Bolondot csinál magából. A hölgyek nem szoktak férfiakra inni.
- De igen, Franciaországban - csattant fel Lady Stanton dühösen.
Fölemelte a tekintetét, perzselő pillantást vetett az őrgrófra, és
megint kiitta a poharát.
Ekkor következett be a katasztrófa. Az ólomfesték megrepedt,
amikor a gyomra gyötrő fájdalommal görcsbe rándult, és megtörtént
az elkerülhetetlen.
- A mindenit, olyan szag van itt, mint egy csatornában - jegyezte
meg Charles Manderley.
- Én nem érzek semmit - felelte Lady Stanton. - Vigyen ki innen! -
sziszegte oda Mr. Brackley-nek.
- Micsoda?
- Jól hallotta. Terítse a vállamra a kendőmet, és menjen szorosan
mögöttem. De gyorsan.
 Lady Stanton felállt. Az összes úriember is felpattant körülötte. A
lady hosszú kendőjébe burkolózva pánikszerűen kirohant.
Sir Philip odament, és elvitte a kancsót.
- Te jó ég, ez a szék piszkos - mondta hangosan, és lenézett Lady
Stanton hűlt helyére. Egy csettintéssel odahívta az egyik inast. -
Vigye ezt a széket a konyhába, és súrolja le. Undorító! - csóválta a
fejét.
Az őrgróf úgy érezte, hogy a vacsora soha nem fog véget érni.
Egyik fogás érkezett a másik után, és Mrs. Budley ide-oda suhant a
tányérokkal és a poharakkal. Az étel kiváló volt. Örömkiáltások
hallatszottak, amikor a vendégek végül kibonthatták ajándékaikat a
helyükön. Amikor Despard izgalomtól csillogó szemmel betolta a
hatalmas desszertet, mely a trafalgari csatát ábrázolta, az utolsó
hajókötélig aprólékosan elkészítve cukorból, a vendégek spontán
tapsviharban törtek ki.
Aztán mégiscsak véget ért a vacsora. A zenekar rázendített egy
vidám dalra a bálteremben, és a vendégek nevetgélve, fecsegve
kifelé indultak.
Most kezdődik csak igazán a munka, gondolta Mrs. Budley, és már
túl fáradt volt ahhoz, hogy az őrgrófra gondoljon. Az asztalokról
gyorsan leszedték a piszkos poharakat és tányérokat. Lady Fortescue
azt mondta neki:
- Amint itt végzünk, az első emeleten vár minket a saját
vacsoránk. Nagyon figyelmes Mrs. Hitchcocktól, hogy nem várja el,
hogy a cselédteremben együnk.
A szobából egymás után tűntek el a szolgák, és a szegény rokonok
kimerültén vonszolták fel magukat az emeletre, hogy csendben és
nyugalomban elköltsék saját vacsorájukat.
 Kivéve Mrs. Budley-t.
Ő lerogyott egy aranyozott székre az ebédlőben, arcát a kezébe
támasztotta, és hagyta, hogy a megaláztatás hullámai átcsapjanak a
feje felett. Eszébe jutottak egyes urak durva megjegyzései, és
átkozta magát, amiért olyan ostoba volt, hogy ilyen mélyen kivágott
ruhát vett fel. Látta azoknak a vendégeknek az arcát, akiket divatos
ifjúkorából ismert, és tudta, hogy számukra szinte halott.
Aztán a zene megváltozott. A bálteremből keringő hangja
hallatszott, kísértően és hullámzóan.
- Mrs. Budley?
Felpillantott.
Az őrgróf állt ott. Mosolyogva nyújtotta a kezét.
- Ez a mi táncunk, azt hiszem.
- Én nem mehetek be oda, uram! -
- Akkor itt fogunk táncolni. Jöjjön.
Mrs. Budley elképedve meredt rá, miközben a férfi felsegítette.
Peterhouse magához húzta, és elkezdtek keringőzni, forogva és
hajladozva, egyszerre lépve. Az asztalokat elvitték, kivéve egy
hosszút a falnál, ahová a kancsókat és poharakat szántak a
személyzet rövid pihenője után. A pezsgőszökőkút elapadt, és a
pufók gipszkerubok, melyeknek bőségszarujából nemrég még folyt a
pezsgő, most kifejezéstelen gipszszemekkel meredtek az őrgrófra és
Mrs. Budley-ra, akik szinte megbűvölten keringtek körbe-körbe.
Aztán a zene elhallgatott. Mrs. Budley mélyet pukedlizett. A férfi
ráhajolt a kezére, és amikor Mrs. Budley felemelkedett, Peterhouse
magához húzta, és szájon csókolta.
Az érzéki örömökre mindeddig közömbös Mrs. Budley teste
hirtelen felizzott. Egy szédítő pillanatig az ajka fellángolt a férfi
ajkán, és a teste megfeszült. Aztán megszólalt egy hang az ajtóban
meglehetősen gúnyos tónusban:
- Ó, elnézést!
A párocska szétrebbent.
- A vacsorám - hebegte Mrs. Budley, és kirohant a teremből.
Az őrgróf állt, és nézte, ahogy elmegy.
- A pokolba - mondta keserűen a közönyös kerubalakoknak. - A
pokolba, és megint csak a pokolba!
 HATODIK FEJEZET
A csók nem tart sokáig; a főzőtudomány igen!
GEORGE MEREDITH

Általában egy ilyen hosszú és fényűző esemény után, mint Hitchcockéit

bálja, a társaság tagjai másnap ágyban maradtak, és csak estefelé
merészkedtek ki egy könnyű vacsorára. De most túl sok volt a
pletykálkodni való.
A nábob felesége most már a társaság megbecsült tagjává vált. Az
egész West End a vacsorája dicsőségét zengte, és mindenki
elismerte, hogy a szegény rokonok annyira szórakoztatóak voltak, és
Sir Philip csípős megjegyzései is széles körben elterjedtek, mert a
társaság imádta a sértéseket, aminek Beau Brummell népszerűsége
volt a legjobb bizonyítéka.
A hölgyek egy csoportja azonban, akik Lady Stanton teázóasztala
mellett találkoztak másnap, kivételt képezett az általános lelkendezés
alól.
Mrs. Tykes-Dunne elcsigázottan közölte, hogy elmondhatatlanul
közönséges volt minden. Mrs. Branston kijelentette, hogy elájul, ha
az Almack enged a színvonalából, és beengedi Hitchcockékat
magasztos kapuján. Lady Stanton pedig megjegyezte, hogy a
szegény rokonok nyilvánvalóan rossz alapanyagokat használnak a
főzéshez, mert még soha életében nem volt ilyen rosszul.
Csak Lady Fremley tartózkodott mindenféle megjegyzéstől,
miközben halvány mosollyal öltögetett.
- Természetesen - mondta Mrs. Branston, kissé felélénkülve - nem
tehetek róla, de büszke vagyok az én kis Jessicámra. Látták, hogy
nézett mindenki, amikor az őrgróf bevitte vacsorázni? Még mindig
röpköd a boldogságtól.
Lady Fremley ekkor először szólalt meg.
- Meglep, hogy itt van velünk, Mrs. Branston. Bizonyára Lord
Peterhouse ma személyesen fog vizitelni önöknél, ahogyan az
szokás, hogy tiszteletét tegye Jessicának. Azt gondoltam volna, hogy
inkább otthon fog várakozni.
Mrs. Branston arca elsötétült.
- A szolgáját küldte - mondta kurtán.
Lady Stanton szája az aznapi első mosolyára húzódott. Igaz, egy
gúnyos mosolyra. Köztudomású volt ugyanis, hogy az urak csak
akkor küldték maguk helyett a szolgájukat, ha a hölgyet, akivel előző
este táncoltak, túlságosan érdektelennek tartották ahhoz, hogy
személyes látogatást érdemeljen.
Lady Handon szólalt meg:
- Nos, egy elképesztő hírt tartogatok önöknek Peter-houseról.
Mindenki rámeredt. Még Lady Fremley is abbahagyta a varrást.
- Azt hittem, hogy otthagytam valamit az ebédlőben - kezdte Lady
Handon. Valójában feltűnt neki, hogy az őrgróf nincs a bálteremben,
és elment megkeresni őt, de ezt semmi pénzért nem árulta volna el.
- Az ebédlő ajtaja be volt csukva, mivel a szolgák máshol
vacsoráztak éppen. Kinyitottam, és találják ki, mit láttam.
- Mit látott? - kérdezte Lady Stanton, és derűsen nézett végig a
hölgyeken.
- Azt láttam, hogy Peterhouse őrgrófja megcsókolja az egyik
szegény rokont, azt az alacsony lányt, akinek félig le volt csúszva a
ruhája.
Mindenki néma döbbenettel bámult rá.
 Lady Stantont elöntötte a düh. Még mindig gyenge gyomra újabb
katasztrófát jelzett. Elmotyogott egy gyors kifogást, és kirohant a
szobából.
A többiek elképedve néztek egymásra.
Az egyetlen Lady Fremley kivételével. Ő felvette a varrását, és
tűnődő hangon azt mondta:
- Nos, ez a hír biztosan elég volt ahhoz, hogy a háziasszonyunk
újra összeszarja magát.
- Csakugyan! - kuncogta Lady Handon.
Mrs. Branston iskolás lány kora óta nem kacagott ilyen
megállíthatatlanul, és Mrs. Tykes-Dunne is felszabadultan nevetett.
A kis szoba magányában, ahol az árnyékszék volt, Lady Stanton
hallotta a nevetésüket, és az arca lángolt a szégyentől, megkínzott
teste pedig a gyűlölettől. Valahogy, valahol, de hamarosan bosszút
áll a szegény rokonok nevű csürhén.

Míg a hölgyek Lady Stanton megaláztatását élvezték, a Bond

Street megtelt délutáni sétálókkal. Nem ez volt a legelegánsabb
utca, de kettőtől ötig itt korzóztak a legdivatosabb emberek. Minden
megtelt nyüzsgéssel és élettel, és a legelegánsabb kocsik jöttek-
mentek. A boltok rengeteg apróságot kínáltak: édességet, ékszert,
kravátlit, könyvet, parfümöt, nyomatokat, csecsebecséket; és nyitva
voltak a fodrászok, cipészek és kalaposok.
Pierce Egan, az 1800-as évek népszerű írója, újságírója így írta le
a Bond Street varázsát:
„Ez a hely segít feledni az uraknak, hogy mennyit veszítettek az
előző éjszaka valamelyik kaszinóban; segít feledni a kalandoroknak,
hogy azok a ruhák, amelyekkel tiszteletet akarnak ébreszteni, nagy
valószínűséggel Newgate-ben készültek, hogy éppen most dobta ki
őket a szállásadójuk, és hogy minden e világi tulajdonuk is kevés egy
rendes vacsora kifizetésére. Afféle lidércfény, csalóka tünemény,
amely elvisz a hiúság és a könnyelműség birodalmába, ahol az
ember egy kis időre megfeledkezhet a valóságról, az élet
nehézségeiről.”
Ez az „ördög vigye a holnapot” mámorító érzése volt az, ami
általában felvidította a szegény rokonok lelkét is, és még Miss Tonks
is úgy érezte magát ezeken a mozgalmas délutánokon, mint egy
gonosz kalandornő, a rejtélyek asszonya, olyan titkos bájakkal,
amelyeket egy napon biztosan felfedez majd egy úriember. A Bond
Streeten élni egy valószerűtlen világot jelentett, és ez a világ sosem
volt valószerűtlenebb, mint a főszezonban, amikor a családok
teljesen kiszipolyozták vidéki birtokaikat, hogy elegánsnak
tűnhessenek fel Londonban. De a szegény rokonok a megfontoltabb
arisztokrata családokból éltek, akik tudták, hogy a Szegény
Rokonban megszállni megadja a társasági érintkezés lehetőségét
anélkül, hogy egy egész ház és seregnyi szolga bérlésének szörnyű
költségét kellene a nyakukba venni az egész szezonra. A Szegény
Rokon konyhája olyan híres volt, hogy ha a vendégek az ottani
étterembe hívták meg a barátaikat, az majdnem olyan volt, mint ha
drága bált rendeztek volna.
Mrs. Budley gyakran gondolt arra, hogy ez a szeszélyes divaton
alapuló lét milyen törékeny és bizonytalan is lehet. Úgy érezte, hogy
a jövőjük valójában Despard, a francia szakács kezében van.
Sir Philip még régebben bizalmasan közölte velük, hogy Despard
valójában szökött rab, ezért kénytelen volt a saját biztonsága
érdekében hűséges maradni hozzájuk.
 Mrs. Budley azonban nem bízott a szakácsban, és sokszor gondolt
arra, hogy ha a fickó már elég pénzt félretett, majd otthagyja őket,
és megpróbál hazatérni. Pillanatnyilag azonban még valóban
megrészegítette a siker, és Mrs. Budley bízott benne, hogy a Szegény
Rokon a sikeres bál után további külsős megbízásokra is szert tehet.
Mrs. Budley a munkájába temetkezett, és próbálta elfelejteni azt a
csókot. Nem bízta rá a titkát Miss Tonksra, pedig szívesen elmondta
volna valakinek. Az aggódó Miss Tonks még elkotyogta volna a
többieknek. De hát ki mondana neki mást, mint hogy semmi
reménye a házasságra?
A szállóban történt tűzeset drámája összehozta Harrietet és a
hercegét. Ő azonban nem számíthatott semmilyen hasonló
katasztrófára. Csak a kemény munkára. Mégis valamilyen nőies
könnyedség szállta meg a szívét, amikor a szokott módon mind
összegyűltek a nappalijukban aznap este, és Lady Fortescue
bejelentette, hogy mivel Hitchcockék olyan bőkezűek voltak, és mivel
Lord Ager a Berkeley Square-ről felkérte őket, hogy biztosítsák az
ételt a lánya bemutatkozó báljára, kész lazítani a közös erszény
zsinórján, és mindenki vehet magának egyvalamit. Mivel Lord Ager
bálja egy hónap múlva volt csak esedékes, a hölgyek akár azt a
fényűzést is megengedhetik maguknak, hogy divatszalonban
készíttetnek ruhát maguknak.
Sir Philip mohón csillogó szemmel hajolt előre. Mit is vásároljon
magának? Ha a hölgyeknek lehet drága ruhájuk, akkor ő is rendelhet
egy kabátot Westontól, a híres férfiszabótól. Az ember a lelke
mélyén soha nem látja öregnek önmagát. Sir Philip már látta magát
egy finom, kék batchi szövetből készült kabátban, olyan karcsún és
elegánsan, amilyen fiatalkorában volt.
 Aznap a Bond Street egyik korzózója Mr. George Pym volt, a néhai
őrgróf unokaöccse és a mostani kuzinja. Évekig abban a reményben
élt, hogy a jelenlegi őrgróf majd csatában esik el, és akkor ő
örökölheti a címet. Mintha a gondolatai idézték volna meg, váratlanul
meglátta az őrgrófot a Szegény Rokon előtt. Látta, hogy Peterhouse
tesz egy fél mozdulatot, hogy bemenjen, de aztán mégis továbblép.
Mr. Pym utánasietett, hogy utolérje.
- Jó napot, Rupert! - kiáltott rá.
Az őrgróf hátrafordult, lenézett Mr. Pymre, és nem először futott át
rajta a gondolat, hogy micsoda egy kellemetlen alak.
Mr. Pym alacsony volt, kerekded és bagolyszerű. Madárforma
kinézetét csak erősítette a kabátja elől rövid, hátul hosszú, hasított
szabása.
- Megkezdted a szezont, George? - érdeklődött az őrgróf
- Valahogy úgy. Muszáj - felelte Mr. Pym. - De nyomorúságos a
szállásom.
Az őrgróf tudta, hogy Pym valójában dúsgazdag, de láthatóan
ugyanolyan aljas, mint volt. Nem állt szándékában felajánlani neki a
házát, ezért elengedte a füle mellett a megjegyzést.
- És te mit keresel itt? - kérdezte Mr. Pym. - Nem gondoltam, hogy
érdekel ez a felhajtás.
- Ó, azért jöttem, hogy menyasszonyt keressek magamnak.
Mr. Pym rámeredt. Ha az őrgróf megnősül, akkor az egy egész
alomnyi kis örököst jelent majd közte és az áhított cím között.
Természetesen az őrgróf életerős férfinak tűnt, de London tele volt
mindenféle ragállyal - kolerával, tífusszal, himlővel, influenzával,
diftériával -, s e gyönyörű betegségek bármelyike garantálhatta
volna korai elhunytát.
 Charles Manderley lépett oda hozzájuk, és az őrgróf
megkönnyebbülten köszöntötte.
- Ha megbocsátasz, George - mondta, azzal belekarolt Charles- ba,
és elsétáltak.
Mr. Pym bement Limmerhez, hogy megvigasztalja a lelkét egy
ginpunccsal. Gyakorlatilag mindenkit felismert a teremben. A
társaság legtöbb tagja ismerte a többieket, még ha csak látásból is.
Megpillantotta Mr. Jason Brackley-t, és odament hozzá.
- Nem láttalak Hitchcockéknál - jegyezte meg Brackley
üdvözlésképpen.
- Hívtak - felelte Mr. Pym de úgy hallottam, hogy divatjamúlt parti
volt.
- Nem volt az - mondta Mr. Brackley, hasonló egyenességgel. -
Nagyon jól megszervezték. A vacsora kész költemény volt. Csak
korán el kellett mennem. Lady Stantonnal voltam, és ő rosszul lett.
De hallottam néhány pletykát az unokafivéredről.
- Kiről? Peterhouse- ról?
- Úgy van.
- Mit követett el?
- Rajtakapták, hogy megcsókolt egy szolgálólányt.
- És? Mindenki csinál ilyesmit.
- Csakhogy nem egy egyszerű szolgálólány volt. A Szegény Rokon
Hotel egyik tulajdonosa.
- Az mindegy. Dolgozik, nem igaz?
- Erről nem tudok. De elmesélek egy történetet. Az én szeszélyes
szerelmem odavolt Rowcester hercegéért.
- Ki a te szeszélyes szerelmed?
- Lady Stanton.
 Mr. Pym színpadiasán felsóhajtott.
- Szerencsés fickó! Isteni hölgy.
- Az. Mégis elvesztette Rowcester, ha minden igaz. A herceg a
hotel szakácsnőjét, Harriet Jamest vette el.
- Ó, emlékszem rá - felelte Mr. Pym. - Mindenki ismerte Harriet
Jamest. Jó családból származott.
- Olyasmi. Nos, a hölgy, akit a kuzinod megcsókolt, Mrs. Eliza
Budley volt, Jack özvegye, született Eliza Tremaine, és a Tremainek
körülbelül annyira arisztokraták, mint te vagy én.
Mr. Pym arca elsötétült.
- Nem akarom, hogy egy olyanfajta bekerüljön a családba.
Mr. Brackley rosszindulatúan hunyorított.
- Ha tanácsolhatok valamit, kedves barátom, akkor inkább szokj
hozzá a gondolathoz.
Jack, az inas lehajtott fejjel állt úrnője előtt.
- Tehát - mondta a lady hűvösen - hagyta, hogy túljárjanak az
eszén. Az a kisinas a szállóból nyilván elcsente az üveget, és
kicserélte egy ártalmatlanra. Az én házamban nincs helye ilyen
haszontalan szolgáknak.
Jack fél térdre rogyott.
- Parancsoljon bármit, és megteszem, úrnőm! Csak ne küldjön el.
A lady elfordult tőle, és fel- alá járkált a szobában.
- Bosszút kell állnom. ,
- Hallottam valamit, asszonyom, ami talán hasznos lehet - dadogta
Jack.
Az asszony megállt, és lenézett a térdeplő inasra.
- Ki vele!
 - Nos, asszonyom, úgy hallottam, hogy Lord Ager is felbérelte a
szállodát, hogy főzzenek a lánya bemutatkozó báljára.
- És?
- Hitchcockéknál leüzent a konyhába Despard-nak, a francia
szakácsnak, és egy vagyont ajánlott neki, ha elszegődik hozzá.
Despard visszautasította. Akkor éppen ott voltam a konyhában. Az
egyik szolga motyogott valamit, hogy Despard szökött francia
fegyenc, és nem hagyhatja ott a hotelt, különben Sir Philip feladja.
A lady végigmérte az inast, aztán lassú mosoly ült ki az arcára.
- Álljon fel! Talán még hasznát tudom venni.
Jack felállt, és reménykedve nézett a ladyre.
- Vedd el a szakácsukat - mondta Lady Stanton, félig önmagának
-, és mindent elveszel tőlük. Ezek szerint a fickó Sir Philiptől függ. Ki
kell derítenie, hogy a szakács vissza akar-e szökni Franciaországba,
és ha igen, adunk neki pénzt, hogy megtehesse. Meg tudja csinálni?
- Persze, asszonyom.
- Akkor induljon!

A következő nap szép és derűs volt. A szobalányok, pincérek és

inasok teljes létszámban szolgálatban voltak, ezért Lady Fortescue
azt javasolta, hogy Mrs. Budley menjen ki sétálni, és szívjon egy kis
friss levegőt. Normális esetben Mrs. Budley megkérte volna Miss
Tonksot, hogy kísérje el, és biztosan magukkal vitték volna az egyik
inast is, de a vágy, hogy egyedül legyen, és az őrgrófról
ábrándozhasson, most elnémította. Jól mutatja a változást, ami Mrs.
Budley-ban végbement, hogy egyáltalán hajlandó volt kimenni az
utcára. Persze amikor a szegény rokonok évekkel ezelőtt rátaláltak,
egyedül volt a Hyde Parkban, de olyan nyomorúságos állapotban,
hogy észre sem vette az elhaladó férfiak megjegyzéseit és
kacsintásait. Most viszont, hogy már hozzászokott egy bizonyos
védettséghez, szokatlan volt, hogy lemond róla.
Házasságába azzal a szilárd meggyőződéssel lépett be, hogy a
férfinem az erősebb nem, aki mindent jobban tud. Ez általános nézet
volt abban a korban, amikor az utcák olyan veszélyesek voltak, hogy
a férfiaknak tudniuk kellett megvédeni magukat, és amikor
gyakorlatilag minden pénzkereső munka csak a férfiaknak jutott.
Még a fűző készítők is férfiak voltak. A nőktől azt várták, hogy
csinos, buta babák legyenek, és korábban Mrs. Budley nem is
kérdőjelezte meg ezt a nézetet. De az őrgróf iránti vonzalma miatt
sok mindent el kellett viselnie, és úgy érezte, hogy egészen jól
megbirkózik vele. A Sir Philip Sommervillelel folytatott napi
érintkezés is elegendő volt ahhoz, hogy a leggyengébb lelkű és
legtörékenyebb hölgy is megtanuljon kiállni magáért.
Így hát gondosan felöltözött egy nagyon egyszerű, szürke utcai
ruhába és egy fátyolos kalapba, aztán kimenekült a Bond Streetre.
Erezte, hogy a meleg nap áthatol a fátylán, érezte a tavaszt a
levegőben, és magába szívta a nyüzsgő, eleven, divatos tömegből
áradó mámorító minden mindegy hangulatot.
Az őrgróf meglátta őt. A fátyol és az egyszerű ruha ellenére
felismerte őt, és felgyorsította lépteit, amíg utol nem érte.
- Mrs. Budley?
A fiatal özvegy dobogó szívvel torpant meg, és ránézett a férfira.
Abban a pillanatban rádöbbent, hogy ez volt az, amit remélt, nem
pedig az, hogy egyedül lehet és elmélkedhet. Csakis abban
reménykedett, hogy összefut az őrgróffal. Hátravetette a fátylát, és
valahol büszkeséggel nyugtázta, hogy nem remeg a keze.
 - Hová tart? Elkísérhetem? Nem kellene kíséret nélkül kijönnie.
- Igazából nem megyek sehová - felelte Mrs. Budley.
- Lady Fortescue javasolta, hogy szívjak egy kis friss levegőt.
- Akkor legyünk nagyon divatjamúltak, és sétáljunk el a Green
Parkba. Beszélni szeretnék kegyeddel.
Peterhouse karon fogta, és elindultak.
Mrs. Budley azt kívánta, bár le lenne eresztve a fátyla, miközben
Peterhouse mindenféle embereknek biccentett és köszöngetett.
A férfi könnyedén csevegni kezdett a bálról, és arról, hogy milyen
remekül sikerült. Mrs. Budley válaszul elmondta neki, hogy a
szomszédja, Lord Ager megrendelte a szolgáltatásaikat a lánya
báljára, mire az őrgróf némi éllel megjegyezte, hogy nem érti,
hogyan lehet Mrs. Budley ilyen nyugodt, amikor ismét szolgaként kell
majd megjelennie a nyilvánosság előtt, mire Mrs. Budley szomorúan
válaszolta:
- Ó, de ön sosem volt szegény.
Amikor a magas téglafalakkal övezett parkhoz értek, és elindultak
a tavacska partján, a férfinak eszébe jutott Mrs. Appleton kérése, és
elkérte a recepteket.
- Leírom mindet, és elküldöm önnek - mondta Mrs. Budley, mire az
őrgróf azt válaszolta:
- Köszönöm - és azonnal rosszkedvű lett, amiért nem ajánlotta fel,
hogy odamegy, és személyesen hozza el.
Mindketten megálltak, és a tó vizébe bámultak, a szellőtől
felborzolt tükörképeikre.
- Örülök a lehetőségnek, hogy beszélhetek önnel, Mrs. Budley -
kezdte az őrgróf. - Bocsánatot kell kérnem a viselkedésemért a
bálon.
 Mennyit álmodozott arról a csókról, milyen élesen emlékezett
minden pillanatára! És erre az őrgróf most bocsánatot kér a
legcsodálatosabb dologért, ami valaha is történt vele. Mrs. Budley
érezte, hogy gombóc támad a torkában, de bátran, még ha kissé
mereven is, ezt válaszolta:
- Elfogadom a bocsánatkérését.
- Többet nem fog előfordulni - tette hozzá a férfi, sértéssel tetézve
a fájdalmat. - Úgy érzem, kihasználtam a helyzetét.
Mrs. Budley egyszer elment a többiekkel megnézni a spanyol
nagykövetség kivilágítását, és sokáig ottmaradtak, aztán azt is látták,
ahogy a lámpák egymás után kialszanak, míg végül az egész épület
sötétbe borult. Ilyen érzés volt ez is: a remény és a romantika kis
lámpásai egymás után hunytak ki benne, amikor teljesen felfogta a
férfi szavainak jelentését. Úgy csókolta meg őt, mint egy csinos
pincérlányt egy kocsmában. Mrs. Budley zavarodottan nézett körül,
mintha nem értené, hogy miért süt még mindig a nap. Egy
özvegyasszony vonult el mellettük olyan méltóságteljesen, mint egy
gálya, mögötte az inasa, karjában a mopszlijával. Egy gyerek futott
arra, vaskarikát hajtva. Két őr hangosan az előző este elvesztett
pénzről beszélgetett nagy hangon.
Mrs. Budley felemelte a kezét, és leeresztette a fátylát. Milyen
bátran és elszántan hagyta ott az őrgrófot a Gunter után, mondván,
hogy soha többé nem fogja látni. Miért is merészkedett ki erre az
ostoba sétára? Ha Letitia vele lett volna, csak néhány udvarias szót
váltanak a gróffal, és mindenki megy a maga dolgára.
A nap melege ellenére egy kicsit megborzongott.
- Vissza kell mennem - mondta. - Dolgom van.
 A férfi a karját nyújtotta, de az asszony hirtelen nem tudott
szembenézni azzal, hogy visszasétáljon vele, és elviselje a kíváncsi
pillantásokat. Jobb lesz, ha minél hamarabb megszabadul tőle.
- Kérem, ne fáradjon - mondta Peterhouse- nak. - Máris késésben
vagyok - azzal felfogta a szoknyája alját, és futni kezdett a Piccadilly
felé.
Az őrgróf tett egy fél lépést utána, aztán úgy döntött, hogy
mégsem követi.
De nagyon elveszettnek és sértettnek érezte magát, mintha az
asszony pofon vágta volna.

Jack, az inas türelmetlenül várta- a vasárnapot, mivel úgy sejtette,

hogy ez az egyetlen nap, amikor Despard- nak talán van egy kis
szabad ideje. Ő maga felmentést kapott minden aznapi feladata alól,
hogy elintézze a francia séf eltüntetését, így civil ruhába öltözve
lógott a Bond Streeten, hogy szemmel tartsa a szállodát, hátha
valamikor a szakács is kijön, hogy egy kis friss levegőt szippantson.
Vasárnap reggelre már teljesen kétségbeesett, és
megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor Despard sápadt alakját látta
felbukkanni széles karimájú, fekete kalapban az alagsorból.
Mögéje szegődött, és elhatározta, hogy megnézi, hová megy,
aztán szóba elegyedik vele. A szakács egészen a Soho Square-ig
gyalogolt, aztán betért a katolikus templomba. Jack tehetetlenül
ácsorgott odakint. A családja nonkonformista volt, és úgy érezte,
hogy ha belép egy katolikus templomba, az ördögé lesz a lelke.
Hosszú ideig várt, és már azon kezdett tűnődni, hogy a templomnak
nincs-e egy hátsó kijárata. Aztán határtalan megkönnyebbülésére
végre meglátta a felbukkanó szakács alakját. Megint követni kezdte,
remélve, hogy nem megy vissza a szállodába, hanem először valami
kocsmába tart, ahol nagyobb esély van a beszélgetésre. De, amikor
a séf egyenesen a Bond Street felé vette az útját, Jack összeszedte a
bátorságát. Nem mert volna kudarccal visszatérni az úrnőjéhez.
Felgyorsította a lépteit, és próbaképpen azt mondta:
- Monszúr Despard?
A szakács nem lassított. Éppen ellenkezőleg, gyorsabban kezdett
menni.
- Monszúr! - kiáltott utána kétségbeesetten Jack.
- Barát vagyok. Tudok magának pénzt szerezni. Vissza tudom
juttatni Franciaországba.
Despard megállt. Lassan megfordult, és végigmérte a magas inast.
- Beszéljen! - utasította.
- Itt nem lehet - mondta Jack sürgetően. - Keressünk egy csendes
kávéházat vagy kocsmát.
- Vasárnap?
- Ott van az Iszkoló Inas - mondta Jack lelkesen.
- Vasárnap a hátsó ajtón szoktunk bekopogni.
- Hát jó. De fogja rövidre.
Jack mutatta az utat, és hamarosan bejutottak az Iszkoló Inas
hátsó ajtaján át a homályos ivóba, ahol más szolgák szegték meg
éppen vígan a szombat törvényét. Jack kért egy üveggel a legjobb
burgundiból, hisz nagyvonalú költségkerettel rendelkezett. Despard
összehúzott szemmel méregette. Most már felismerte. Ez Lady
Stanton szolgája, aki megpróbálta elrontani a teknőslevest. Sir Philip
azt mondta, ha látják, hogy valamit beletesz a tálba, nézzenek
másfelé.
 - Most éppen miben sántikál? - kérdezte Despard, akinek az
angolsága ugrásszerűen javult, amióta Sir Philip megmentette az Old
Bailey dokkjából: akcentusa a francia és a londoni keveréke volt.
- Hogy érti, hogy sántikálok? Azért vagyok itt, hogy segítsek.
- Beletett valamit a levesbe Hitchcockéknál, de Sir Philip túljárt az
eszén. Most mit tervez? Ne tegyen úgy, mintha segíteni akarna. A
maga asszonya bosszút forral.
Jack komoran meredt rá. Nem számított rá, hogy Despard átlát az
úrnője cselszövésén. A teljes őszinteség volt az egyetlen reménye.
Megvonta a vállát, és remélte, hogy eléggé nagyviláginak
tűnik.
- Nincs értelme, hogy mellébeszéljek. Rendben. Elmondom. Lady
Stanton tudja, hogy a hotel hírneve az ön főztjén alapul, nem pedig
azon, hogy egy rakás szegény nemes vezeti. Ezért akarja magát
eltávolítani onnan, és visszajuttatni Franciaországba, még Lord Ager
bálja előtt. Kész annyi pénzt adni magának, amiből nyithat egy saját
éttermet.
- Remek - vicsorogta Despard. - Csak annyit kell tennie, hogy
ideadja a pénzt, én szerzek hamis papírokat, ő feljelent a
hatóságoknál, és akkor megkap mindent, amit akart, visszaszerzi a
pénzét, én börtönbe kerülök, Sir Philip és a többiek pedig
megszégyenülnek.
Az úrnője iránti rajongás felélénkítette Jack máskülönben oly lassú
agyát.
- Aláírathatnék vele valamit - mondta -, ami kompromittálja őt, és
ez garanciát jelentene a maga biztonságára.
- Látom, komolyan gondolják - biccentett elismerően Despard.
Félig lehunyt szemmel kortyolgatta a borát. Franciaország illatát
érezte, ahol sokkal többet süt a nap, mint ebben a szürke, ködös
országban. Megszabadulna a gyűlölt angoloktól. A maga ura lehetne.
- Mennyit adnának? - kérdezte végül.
Jack mondott egy olyan összeget, amitől Despard pislogni kezdett.
Ennyi pénzzel a zsebében semmiért sem kellene aggódnia. Saját
éttermet nyithatna. Tudta, hogy a francia bevándorlók hálózatán
keresztül, akik közül sokan nem voltak lojálisak az angolokhoz,
hogyan szerezhet hamis papírokat, persze borsos áron.
- A pénznek aranyban kell lennie - mondta,
- Az lesz. Arany - felelte Jack. - Jöjjön el velem az úrnőmhöz. Meg
fog nyugodni, ha beszél vele.
- Jól van - felelte Despard. - De siessünk.
***
Jack úgy mutatta be Despard-t az úrnőjének, mint egy lovag, aki
sárkányt helyez a hölgye lába elé.
Despard összehúzott szemmel méregette Lady Stantont, aztán így
szólt:
- Elmondom a feltételeimet, ha esetleg a szolgája túl
elhamarkodottan beszélt. A pénznek aranyban kell lennie.
- Rendben - felelte Lady Stanton.
- És hogy védjem magam, mivel hamis papírokkal fogok utazni,
szeretném, ha aláírna egy dokumentumot, amelyben
megmagyarázza a szerepét ebben az ügyben, mert máskülönben
bármikor feladhat.
Lady Stanton Jackre meredt.
- Maga beleegyezett ebbe?
- Ez tűnt az egyetlen megoldásnak - felelte Jack.
- Nem szeretnék belekeveredni - mondta Lady Stanton tompán.
 Despard megfordult, hogy távozzon.
- Ne! Várjon! - rikoltotta Lady Stanton. - Nem fogadná el az adott
szavamat, hogy nem fogom elárulni?
A séf visszafordult.
- Hölgyem, én művész vagyok, ön pedig a bosszúja érdekében
kész volt az összes vendéget megmérgezni azon a bálon. Igen, Sir
Philip elmondta, hogy mi volt az ön terve. Nem, nem bízom meg
önben. A nélkül az írás nélkül nem.
A lady beharapta a száját.
- Nos, legyen - csattant fel. - De szeretném, ha olyan hamar
eltűnne, amilyen hamar csak lehet. Mennyi ideig tart megszereznie
azokat a papírokat?
- Amint ideadja az aranyat, négy vagy öt nap.
- Jöjjön ide holnap éjfél után, és megkapja a pénzt. De addig nem
kapja meg tőlem az írást, amíg nincs a doveri kikötőben.
Despard kurtán biccentett, és távozott.
Lady Stanton az inasa felé fordult.
- Nem lett volna szabad egy ilyen vidéki tökfilkót küldenem egy
ilyen kényes ügy elintézésére. Egy eszesebb és tanultabb ember
soha nem egyezett volna bele, hogy bármit aláírjak. És most
elmehet.
Jacket észre térítette a megaláztatás. Kikullogott. A rajongása
gyűlöletté változott. Egyszer majd valahogy a maga javára fogja
fordítani ezt az ügyet.
***
Másnap este Mrs. Budley csak forgolódott az ágyában. Gondolatban
megint ott volt a Green Parkban az őrgróffal. Miért is bántódott meg
annyira? A bocsánatkérés úriemberhez illő volt. Miért nem kezdett el
flörtölni, ahelyett hogy elmenekült volna?
Az aggodalomtól és az álmatlanságtól megéhezett. Alig evett
valamit napközben. Sóhajtott egyet, felkelt, és felöltözött. A
szomszédba ment, a hotel konyhájába, hogy keressen magának
valami ennivalót.
Fogta a pótkulcsot, ami a cselédajtót nyitotta a lépcső aljánál, és
átment a szomszédba. A Bond Street még mindig nyüzsgött, a
korzózók egyik csoporttól a másikig jártak. Leosont a lépcsőn,
kinyitotta az ajtót, és átsétált a konyhába, ahol a pislákoló tűz tompa
piros fénnyel izzott a tűzhelyben. Meggyújtott egy gyertyát. Az óra a
sarokban hajnali egyet ütött, ezüstös csilingelőssel. A tűz fölé húzta
a vízforralót. Aztán hallotta, hogy valaki lejön a lépcsőn. Despard! És
a francia szakács utálta, ha valaki jár a konyhájában, amikor ő nincs
ott. Visszahúzta a kannát, elfújta a gyertyát, és elindult az ajtó felé,
amely a folyosóra vezető hátsó lépcsőhöz vezetett. Valami miatt
megállt az ajtó előtt, résnyire nyitva hagyta, és bekukucskált.

Despard először csak árnyalak volt, amíg meg nem gyújtotta a

gyertyát a tűzről, és el ne indult vele. Teli bőrzsákocskát
szorongatott, amit végül letett az asztalra. Aztán leült, rámeredt, és
furcsa arcán elragadtatás tükröződött.
Mrs. Budley nesztelenül felment a lépcsőn. Pislogva lépett ki a
csillárfényben úszó előcsarnokba.
- Miért van fent ilyen későn? - kérdezte Sir Philip, aki előjött az
irodából.
- Nem tudtam aludni - felelte Mrs. Budley. - Lementem a
konyhába, hogy egyek valamit, de hallottam, hogy Despard
visszajön, ezért inkább elszaladtam. Tudja, hogy milyen. Utálja, ha
bármelyikünk a konyhájában van. Valami arra késztetett, hogy
megállják az ajtó mögött, és benézzek. Egy nehéz bőrzsákot tett az
asztalra, amilyenben pénzt szoktak szállítani, bámulni kezdte, és
öröm meg diadal volt az arcán. Az emberek kezdenek megszokni
bennünket. Despard főztje a fő vonzerő. Nem szeret minket,
angolokat, és mindig félek, hogy el fog szökni.
- Nem teheti meg - mondta Sir Philip de szeretném tudni, mi van
abban a zsákban. Menjen be az irodába, és várjon meg ott. Magam
is ettem pár falatot, van még bor és hideg pite az asztalon.
Sir Philippel az a helyzet, gondolta Mrs. Budley, hogy bármilyen
nagy gazember is, mindig lehet számítani arra, hogy megbirkózik
bármilyen váratlan helyzetben. Az ő hírnevének volt köszönhető,
hogy a személyzet megmenekült attól a szokásos megalázó
bánásmódtól, amiben más szállodák alkalmazottainak részük volt.
Sir Philip lement a konyhába.
Despard a konyhaasztalnál ült, és bort ivott.
- Kint jártál az este - mondta Sir Philip. - Hol voltál?
- Az én dolgom, hogy mit csinálok a szabad időmben - felelte a
szakács.
- Ne legyél ebben ilyen biztos. Ne feledd, ha rájövök, hogy el
akarsz szökni tőlünk, átadlak a hatóságoknak. Soha nem kerültél
volna ki az Old Bailey- ből, ha megmondom nekik, hogy valójában
szökött francia fogoly vagy. Mi van abban a zsákban?
- Az az én dolgom.
Sir Philip fogta a zacskót, kioldotta a zsinórját, és fejjel lefelé
fordítva megrázta. Egy termetes nyúl esett az asztalra.
- Egy barátomtól kaptam - mondta Despard gunyorosan.
 Sir Philip eléggé ostobán érezte magát.
Despard a régi jó Despard.
Biccentett, és kiment.
Despard elvigyorodott. Hallotta, ahogy Mrs. Budley elszaladt.
Elrejtette az aranyat, és a helyére betette a döglött nyulat.
- Semmi más nincs abban a zsákban, csak egy döglött nyúl -
mondta Sir Philip, amikor belépett az irodába. - Többet kellene
aludnia. Akkor nem képzelődne.
- Lehetséges - felelte Mrs. Budley vonakodva.
De akkor is, Despard ott ült volna, és ilyen elragadtatottan bámult
volna egy zsákot, amiben csak egy nyúltetem van? Ráadásul drága
szarvasbőr zsák volt, nem olyan egyszerű, amit a szakács szívesen
beszennyezne egy halott vaddal.
- Éppen nincs túl sok feladatom itt a szállodában - folytatta. -
Mindig is szerettem volna jól főzni. Gondolnom kell a jövőmre. Ha
bármi történne önnel, Lady Fortescue-val vagy az ezredessel, jó
lenne a tudat, hogy képes vagyok megélni valamiből. Azt hiszem,
megkérem Despard- t, hogy tanítson meg a művészetére.
- Despard meg fogja engedni, hogy a drága főzőedényei közelébe
menjen? Ezt gondolja át még egyszer.
De másnap Mrs. Budley odament Despard-hoz a kérésével. A séf
savanyúan mérte végig.
- Nincs időm amatőröket tanítgatni! - csattant fel. - Főleg nőket.
- Szépen írok - kezdett hízelegni Mrs. Budley. - Nem szeretné egy
nap kiadni a receptjeit? A címlapon látni a nevét?
Despard abbahagyta a szósz kevergetését, és elgondolkodva
fürkészte a fiatal özvegyasszonyt. Arra gondolt, hogy jó lenne, ha
maradna valami nyoma az angliai sikereinek. Különben is, most,
hogy ő elmegy, az ittenieknek új szakácsot kell találniuk.
Mindannyiuknak adósa valamennyire a szabadságáért. Az új
szakácsnak segítene, ha meglennének a receptjei leírva.
- Rendben - felelte.
Mrs. Budley kinyitott egy táskát, amit magával hozott, és kötényt
meg főkötőt vett elő belőle.
- Máris kezdhetjük.
 HETEDIK FEJEZET
Áruló vagy.
Hulljon a feje!
WILLIAM SHAKESPEARE

Mrs. Budley gyanakvása csak erősödött a következő néhány napban,

amíg a konyhában szorgoskodott. Despard-ból fojtott izgatottság
áradt, néha kilopózott, és az ablakon keresztül látszott, hogy ilyenkor
valakivel beszélget az utcán, bár Mrs. Budley csak egy pár zömök
lábat látott, amely szögletes orrú csatos cipőben végződött. De most
már megtartotta magának a gyanúját, amit aztán rövidesen meg is
bánt. Megint szólni akart Sir Philipnek a szakácsról, de történt
valami, ami kiverte a fejéből ezt a szándékát. Elküldte a recepteket
az őrgrófnak, és ez szinte a véglegesség kellemes érzését nyújtotta
számára, ami megkönnyítette neki, hogy a főzésre koncentráljon a
konyha forró gőzében, és megfeledkezzen Peter-houseról. Éppen egy
serpenyő fölé hajolt, magán érezve Despard féltékeny pillantását,
amikor Miss Tonks toppant be a konyhába, kissé zavartan.
- Lord Peterhouse van itt - jelentette. - Téged keres. Mondtam
neki, hogy éppen nem alkalmas, de csak mosolygott, és közölte,
hogy kivárja.
- Ó - jegyezte meg Mrs. Budley ostobán.
Despard elvette tőle a fakanalat, és eléje oldalazott. Mrs. Budley
kétségbeesetten nézett végig ócska gúnyáján, aztán kócos hajához
kapott a fehér sapka alatt.
- Menj fel a lépcsőn, fuss át a szomszédba, és öltözz át! - sürgette
Miss Tonks.
 - Hol van az őrgróf?
- Az irodában.
Mrs. Budley megrázta a fejét.
- Tudja, hogy itt dolgozom. Szükségtelen átöltöznöm.
Miss Tonks aggodalmas kárálásától kísérve felment a hátsó
lépcsőn az előcsarnokba. Azzal, hogy a munkaruhájában mutatkozik
a férfi előtt, csírájában akarta elfojtania a saját értelmetlen
romantikus reményeit.
- Hagyj békén, Letitia! - jelentett ki, és besétált az irodába.
Az őrgróf, aki az íróasztalnál ült, a jöttére felállt. Amint Mrs. Budley
megpillantotta, azonnal teljes szívéből kívánni kezdte, hogy bár
megfogadta volna Letitia tanácsát, és átöltözött volna. Az őrgróf
nagyon magasnak tűnt, nagyon előkelőnek, nagyon távolinak. Finom
anyagú kék kabátja láttán Sir Philip elalélt volna az irigységtől, a
nyakravalója valóságos keményített műalkotás volt, bricsesze
második bőrként simult erős combjára, fekete csizmája pedig
üvegszerű fénnyel csillogott.
Levette a kalapját, és meghajolt.
A szeme semmit sem árult el arról, hogy mit gondol, ami teljesen
meg is felelt Mrs. Budley-nak. Nyilván dühös rá, amiért kopott
ruhában, kötényben, rendetlen hajjal és szolgasapkában
merészkedett eléje.
De attól még udvariasan azt mondta:
- Személyesen jöttem el, hogy megköszönjem a recepteket.
- Nagyon szívesen, uram.
Az őrgróf szeme hirtelen felizzott a dühtől.
- Muszáj úgy kinéznie, mint egy konyhalánynak?
Mrs. Budley elvörösödött, és az arcához kapott.
 - Én itt dolgozom - jegyezte meg dacosan.
- Lady Fortescue nagyon szép délelőtti ruhában fogadott. Miss
Tonks, akit önért küldött, lila selymet viselt. Lady Fortescue éppen
azt mondta Sandhurst ezredesnek, hogy Sir Philip elment a
Westonhoz, hogy megnézze, hogy halad az új kabátja. Kegyed
elhatározta, hogy mártírt csinál magából?
- Ön ezt nem érti! - kiáltott fel Mrs. Budley. - A hírnevünk most
nagyrészt a francia szakácsunk kezében van. Ha ő elmegy, mindent
elveszíthetünk.
- Mindannyian a megszállottjai ennek a hotelnek - jelentette ki az
őrgróf megvetően. - Vannak olyan barátaim, akik az életüket és
minden éber gondolatukat a vidéki házuknak szentelik. De az
érthetőbb, mivel azok a házak évszázadok óta a családjaik
tulajdonában vannak. Ez a vacak hely viszont, ami a társaság
szeszélyétől függ, egészen más dolog.
Mrs. Budley egész életében jámborul hitte, hogy a férfiak mindent
jobban tudnak, és fejet hajtott az ítéletük előtt. Most azonban szikrát
szórt a tekintete, és dacosan így szólt:
- Én büszke vagyok arra, hogy részese lehetek ennek a
vállalkozásnak. Hogy is érthetné meg? Mit tud ön arról a
megaláztatásról, amit szegény rokonnak lenni jelent? Mit tud ön
arról, hogy milyen az, amikor valakit megvetnek, szánnak és
megaláznak?
A többiek nem ismerték volna fel az ő kedves és félénk Mrs.
Budley-jukat abban a nőben, aki most kipirulva, villogó szemmel
replikázott. Aztán enyhébb hangon folytatta:
- Biztos vagyok benne, hogy sok a dolga, uram, és amint látja, én
is roppantul elfoglalt vagyok - azzal kinyitotta az iroda ajtaját, és
kisétált a folyosóra.
Mr. George Pym, aki éppen be akart lépni a szállodába,
visszahúzódott a bejárat árnyékába, és mohón figyelt.
Az őrgróf lenézett Mrs. Budley-ra, és elpárolgott a dühe. Már nem
látta a kopott ruhát, nem látta a kócos hajat. Csak a ragyogó bőrt
látta, a nagy szempárt és a keble halmát a kötény alatt.
A szájához emelte az asszony kezét.
- Máskor is eljövök - mondta. - Ha szabad.
- Ahogy óhajtja, uram - felelte Mrs. Budley elgyengülve, és
megérezte a férfi ajkát a kezén.
Mr. Pym továbbállt anélkül, hogy bement volna a szállodába. Itt
mindenképp tenni kell valamit. Aligha dughat botot az őrgróf
terveinek küllői közé, ha egy tiszteletre méltó hölgynek kezd el
udvarolni az első szezonjában. Egy ilyen kapcsolatot azonban könnyű
lesz elfojtani.
Charles Manderley a megfelelő ember, gondolta hirtelen. Könnyed
modora ellenére kemény fickó.
Mr. Pym végigjárta a kávéházakat és a klubokat, míg végül a St.
James közepén rá nem akadt a prédájára.
- Valami nagyon fontosat kell mondanom neked - kezdte Mr. Pym.
- Rupertről van szó.
Charles fensőbbségesen meredt rá. Nem volt éppen a legjobb
hangulatban. Azt várta, hogy könnyen ágyba viheti Lady Stantont,
de a nő kitért előle. Amikor látta, mindig egy idős skót nő gardírozta,
és ha szóba is állt vele, csakis Peterhouse- ról kérdezgette.
- Ha a barátjának tartod magad - folytatta elszántan Mr. Pym -,
akkor meghallgatsz.
 - Ugorjunk be a White-ba - javasolta Mr. Manderley türelmetlenül.
- Remélem, nem fogod hiába vesztegetni az időmet.
Belépett a klubba, és odabiccentett a ficsúroknak a zárt teraszon,
mielőtt a kávéterem sarkában lévő asztalhoz indult.
- Ki vele - szólalt meg.
- Rupert egy cselédnek udvarol - kezdte Mr. Pym.
- Nem tartoznak rám a barátom szerelmi ügyei.
- Azt hiszem, hogy Rupert házasságon gondolkodik.
Charles derűsen legyintett.
- Nem szoktunk elvenni cselédeket - jelentette ki, mintegy az
egész uralkodó osztály nevében.
- De ez nem egy közönséges cselédlány. Hanem Mrs. Budley, Jack
özvegye, a Tremaine-ek közül. Résztulajdonosa a Szegény Rokonnak.
- Akkor az esetében szó sem lehet házasságról. Partiképtelen.
Rupert csak flörtöl vele.
- Látták, ahogy szenvedélyesen megcsókolja Hitchcockék bálján,
ma pedig én voltam tanúja, ahogy eljön tőle a szállóból. A nő úgy
volt öltözve, mint egy konyhalány, sapkában és kötényben, Rupert
mégis meghajolt előtte, és megcsókolta a kezét. Ez az ember
szerelmes. Meg kell akadályoznod, hogy bolondot csináljon magából.
- Ugyan már - vont vállat Charles könnyedén, pedig nem így
érzett. - Beszélek Ruperttel, de előre tudom, hogy az arcomba fog
nevetni.
Charles Manderley aznap sehol sem találta az őrgrófot, és egy idő
után Lady Stanton szalonjában kötött ki. Az asszony szokás szerint
mindig Peterhouse- ra terelte a szót, mire Charles felcsattant:
- Peterhouse-t Mrs. Budley-hoz fűzik gyengéd szálak, a Szegény
Rokon egyik tulajdonosához.
 Lady Stanton udvariasan érdeklődő arcot vágott, aztán nyersen
megjegyezte:
- A barátnőim nagy hűhót csaptak, mert Peterhouse-t rajtakapták,
hogy megcsókolta ezt a teremtést Hitchcockék bálján, de hát mikor
zavar minket, úrihölgyeket az, ha valaki megcsókol egy cselédet?
- Ez nem egy közönséges cseléd - mondta sötéten Manderley. -
Próbáltam megkeresni Peterhouse- t, hogy észre térítsem. Nem
hozhat ilyen szégyent a családja nevére.
- Pontosan - helyeselt Lady Stanton. - Egy futó viszony az egy
dolog, de a házasság valaki olyannal, mint ez a nő, szóba sem jöhet.
Sajnálom szegény párát, mert én magam sem szeretnék ilyen kínos
helyzetbe kerülni.
Ezzel Charles, aki egyben azt is gondolta, hogy az ilyen Lady
Stanton- félékkel sem jöhet szóba semmiféle házasság, és látta,
hogy a reményei egy futó viszonyra végképp szertefoszlottak,
távozott, hogy katasztrofálisan rossz hangulatban elmenjen este az
operába.
Szerencséjére ott végre belebotlott az őrgrófba. Csatlakozott hozzá
a páholyában. Az őrgróf egy bizonyos Sir Roger Arnoldot látott
vendégül a feleségével és a roppant csinos lányával együtt. Charles
zaklatottsága némileg enyhült, amikor belenézett Belinda Arnold
szép, bár butácska arcába. Éppen olyannak látta ezt a lányt, mint
amilyen nőt a barátjának el kellene vennie. Leült, hogy élvezze a
társaságot, és végre kiverjen a fejéből minden olyan gondolatot,
hogy bele kellene avatkoznia a barátja életébe. Ez egészen a fináléig
tartott. Miután nem talált magának olyan hölgyet, aki felcsigázta
volna az érdeklődését, nem tudta nem észrevenni, hogy az őrgróf
egyre jobban unatkozik a szép Belinda mellett, és többször is úgy
tűnt, mintha nem is hallaná, amit a lány mond neki.
Miután Arnoldékat hazakísérték, azt javasolta az őrgrófnak, hogy
menjenek a Watierbe, a Bolton Street sarkára, és játsszanak whistet.
- Ott őrülten magasak a tétek - vélekedett az őrgróf. - De szívesen
megiszom veled egy üveg bort, hogy lezárjuk az estét.
Miután megitták szinte az egész üveggel, és könnyedén
elbeszélgettek különböző témákról, Charles, mintegy mellesleg,
megszólalt:
- Mi ez az egész, amit hallok rólad, hogy egy bizonyos Mrs. Budley-
val flörtölsz?
Az őrgróf fekete szeme jéggé fagyott. Hűvös, kemény, gőgös
hangon közölte:
- Mrs. Budley nem beszédtéma se veled, se mással, Charles.
Hozatunk még egy üveggel, vagy játszani akarsz? De ne várd tőlem,
hogy én is odaüljek az asztalhoz. Vénségemre már benőtt a fejem
lágya.
Charles most már igazán megrémült. Az őrgróf olyan gőgös
fensőbbséggel vette elejét Mrs. Budley bármiféle említésének, mint
ahogy akkor teszi egy úriember, ha olyan hölgyről van szó, akit
nagyra tart.
Persze ő könnyedén elütötte a témát, közölte, hogy talán mégis
játszana, és az őrgróf távozott.
Charles Manderley elhatározta magát. Beszélnie kell Mrs. Budley-
val, a kis kalandornővel, és el kell riasztania. Mint a legtöbb Lothario-
féle szoknyavadászban, benne sem volt túl sok tisztelet vagy akár
rokonszenv a nők iránt. Az, hogy azok kerten esetleg szerelmesek,
meg sem fordult a fejében. A nemek két kategóriába sorolhatók:
vadászok és vadak. Ebben az esetben Rupert volt az üldözött vad, és
ez nem folytatódhatott így tovább.
***
Másnap a szállodai kisinas szólt Mrs. Budley-nak, hogy egy úriember
keresi. Ezúttal úgy döntött, hogy megfelelően felöltözik. Biztos volt
benne, hogy az őrgróf a látogatója, hogy ő akar találkozni vele újra
ily hamar. Azt mondta a kisinasnak, hogy vezesse az urat az irodába,
szolgáljon fel neki bort, majd átfutott a szomszédba, a Miss Tonks-
szal közös szobájukba, gyorsan felvett egy szép muszlinruhát, és
megfésülködött.
Despard úgy érezte, hogy isteni beavatkozás történt, amikor látta,
hogy az asszony elmegy. Utasításokat adott a konyhai
személyzetnek, hogy mit csináljanak, aztán közölte, hogy egy kicsit
kiugrik. Felvette a kabátját, felkapta az átkötözött, zömök táskát,
amit reggel az ajtóhoz készített, és kisietett. A doveri kocsi indulása
csak két óra múlva volt esedékes, így rengeteg ideje volt, hogy
bejusson a Citybe, és meggyőződjön arról, hogy Lady Stanton
elküldte a szükséges írást a kocsiállomásra.
Charles Manderley meglepetten nézett fel az irodába belépő Mrs.
Budley-ra. Az első gondolata az volt, hogy sokkal fiatalabb, mint
amire számított. Látta őt a bálon, amikor a forralt bort szolgálta fel,
de nem nagyon nézte meg. De a nagy szempárba kiülő, gyorsan
elpalástolt csalódásból tudta, hogy a nő az őrgrófra számított.
- Úgy jöttem - kezdte, miután bemutatkozott -, mint Peterhouse
egy barátja.
Mily hirtelen felcsillant az a nagy szempár!
- Az az ostoba pletyka járja, hogy Peterhouse szerelmes magába -
kacagott fel könnyedén Charles. - Nevetséges, nem igaz? Én viszont
szeretném, ha a barátom végre a házasság révébe jutna, és az ilyen
szóbeszédek, ha eljutnak választottja fülébe, sok kárt okozhatnak.
Az asszony a szívéhez kapott, aztán leeresztette a kezét.
- Választottja? - visszhangozta.
- Igen, Miss Belinda Arnold, az egyik legbájosabb szépség
megtestesít mindent, amit csak kívánni lehet. Könyörüljön meg
Peterhouse- on, Mrs. Budley. A saját hírnevét már tönkretette. Ne
tegye tönkre az ő házassági esélyeit is azzal, hogy továbbra is üldözi
őt.
- Higgye el, Mr. Manderley, nem áll szándékomban ilyesmi -
mondta Mrs. Budley gőgösen -, és nem is üldözöm.
Az iroda ajtaja kinyílt, és Sir Philip lépett be. Megérezte a bajt.
- Mrs. Budley! - mondta Sir Philip. - Nem lenne szabad csukott ajtó
mellett tartózkodnia idegen úriemberek társaságában ebben az
irodában.
- Mrs. Budley biztonságban van mellettem! - csattant fel Charles.
- Ön Manderley, ugyebár? - kérdezte Sir Philip, aki emlékezett a
férfira az első alkalomról, amikor megismerkedett az őrgróffal. -
London legújabb kurvapecére.
- Hogy merészeli? - kiáltotta fel Charles. - Ha nem lenne ilyen
öreg, párbajra hívnám!
- Ha nem volnék ilyen öreg, kidobnám innen - felelte Sir Philip. - A
hotel hölgyei az én védelmem alatt állnak. Mi dolga van itt Mrs.
Budley-val?
- Azért jött, hogy elmondja, tönkreteszem Peterhouse őrgrófjának
reményeit. Az őrgróf egy bizonyos Arnold kisasszonyt óhajt nőül
venni.
 - És mi köze a mi Mrs. Budley-nknak Peterhouse reményeihez vagy
esélyeihez? - érdeklődött Sir Philip.
- Csak annyi, hogy Mrs. Budley viselkedése kellemetlen
megjegyzéseket váltott ki - mondta Charles mereven, és azt kívánta,
bár ne lenne itt ez a vénség.
- Nézze - mondta Sir Philip -, Mrs. Budley viselkedése kifogástalan,
és mindig is az volt. Hordja el magát innen, maga éretlen
kutyakölyök, és soha többé ne lássam meg errefelé szimatolni.
- Örömmel - mondta Charles, és összeszedve mindazt, ami Sir
Philip meghagyott neki a méltóságából, elindult.
Mrs. Budley leült egy magas támlájú székre, és üres tekintettel
bámult maga elé.
- Mi ez az egész? - kérdezte Sir Philip. - Miben mesterkedik?
Tudjuk, hogy maga kissé belehabarodott őlordságába, amikor
Warwickshire-ben időzött, de biztosak voltunk benne, hogy ennek
már vége. Én magam reménykedtem a dologban. Még a tüzet is én
terveltem ki, hogy újra beszélhessen vele. De semmi nem lett
belőle... Ugye?
- Megcsókolt Hitchcockék bálján - vallotta be Mrs. Budley.
Még ahhoz is túl nyomorultul érezte magát, hogy sírjon.
- Az urak szeretik csókolgatni a hajlandó hölgyeket. Azt hittem,
tudja, hogy olyan helyzetben van azon a bálon, amikor könnyen
sértések céltáblája lehet. Kezdjük mindjárt a ruhával, ami magán
volt...
- Tudom, tudom - felelte Mrs. Budley szánalmasan. - Tegnap eljött,
hogy megköszönjön néhány receptet. Kezet csókolt, és azt mondta,
hogy újra jönni fog.
 Sir Philip elgondolkodott. Elképzelhető, hogy az őrgróf valóban
érdeklődik a fiatal özvegy iránt? Ha Mrs. Budley kikerülne a képből,
már csak négyen lennének. Ha meg tudna szabadulni Miss Tonkstól
és Sandhurst ezredestől, akkor édes kettesben maradhatna Lady
Fortescue-val. Mrs. Budley jó kezdet lenne.
- Ha udvarol valakinek, akkor nincs joga így nézni rám, és... és... -
Mrs. Budley tehetetlenül meredt Sir Philipre.
Sir Philip megpaskolta a fiatalasszony kezét.
- Úgy lesz, ahogy lennie kell. Imádkozzon, és maradjon távol a
konyhától, különben kivörösödik a keze, és zsírszagú lesz. Erre
semmi szükség.
- Ami azt illeti, nem tudok megszabadulni attól a gyanútól, hogy
Despard szökni akar.
- Higgye el, nem meri megtenni. Hagyja azokat a fazekakat.
Annak ellenére, hogy Charles Manderley látogatása felzaklatta,
Mrs. Budley úgy érezte, hogy nyomatékosítania kellett volna a
szakáccsal kapcsolatos gyanúját.
Az őrgróf éppen a kesztyűjét húzta indulás előtt, amikor jött a
komornyikja, és közölte vele, hogy Sir Philip Sommerville érkezett
látogatóba.
- Vigye a könyvtárba - mondta az őrgróf.
Az első aggodalmas gondolata az volt, hogy valami történt Mrs.
Budley-val, különben nem fogadta volna Sir Philipet, akit cseppet
sem kedvelt.
Szemügyre vette Sir Philip aszott alakját, amikor végül belépett a
könyvtárába, és arra gondolt, milyen ijesztő kis vénember.
Meghajolt.
- Szolgálatára, Sir Philip. Mi az oka a látogatásának?
 - Mrs. Budley - felelte Sir Philip.
Az őrgrófnak elszorult a szíve. Hirtelen leült.
- Mi történt? Mi a baj?
- Csak annyi, hogy a maga egyik fennhéjázó barátja úgy látta
jónak, hogy sértegesse őt. Mrs. Budley-nak nincsenek szülei vagy
családtagjai, hogy megvédjék őt. Mr. Manderley meglátogatta, és azt
mondta neki, hogy ön el akar venni egy bizonyos Miss Arnoldot, és
Mrs. Budley azzal, hogy üldözi önt, tönkreteszi az ön hírnevét.
Az őrgróf arca megmerevedett az undortól. Magában elátkozta
Charlest. De azt mondta:
- Csak bocsánatot tudok kérni a barátom viselkedése miatt. Többé
nem fog előfordulni, uram.
- Úgy tűnik, Mr. Manderley szavainak volt némi alapja, bár nekem
úgy tűnik, hogy inkább Mrs. Budley az, akit üldöznek, és ön az
üldöző, uram.
- Mrs. Budley és én barátok vagyunk. És most, ha
megbocsát...
- Én nem szoktam szenvedélyes csókkal illetni hölgyeket, hogy
aztán a barátaimnak nevezzem őket – mondta Sir Philip szörnyű
mosollyal, teljes pompájában megvillantva második legjobb, fából
készült fogsorát. - Hogy is volt Hitchcockék bálján?
- Mint mondtam, dolgom van, és...
- Nem, itt marad, uram - szegezte az őrgrófra a botját Sir Philip. -
Mik a szándékai Mrs. Budley-t illetően?
- A pokolba az arcátlanságával!
- Mik a szándékai, uram?
- Barátság.
 - Akkor azt javaslom, hogy viselkedjen is úgy, mint egy barát, és
legyen tekintettel a hölgy jó hírére. - Sir Philip vén szemében
megvetés villant. - Tetszik önnek, de nincs mersze udvarolni neki.
Ezért inkább hajlandó elvenni valami langyos víz kisasszonyt, hogy
végigunatkozza mellette az egész hátralévő életét. Meg is érdemli.
Ne jöjjön hozzánk többet, uram. És ne nézzen így rám. Ezt saját
magának és a szerencsétlenül megválasztott barátainak köszönheti.
Legyen szép napja! - azzal Sir Philip méltóságteljesen kivonult a
könyvtárból.
Az őrgróf hamarosan komor arccal követte a példáját, de már nem
a Citybe igyekezett az ügynökéhez. Charles Manderley-t kereste, és
dühösen töprengett azon, hogy harci bajtársai, akik a félelem és
veszély közepette oly kiváló fickóknak tűntek, miért lesznek olyanok
a polgári életben, mint holmi nagyra nőtt iskolás fiúk.
Charles Manderley-t a szállásán találta meg, és minden bevezető
nélkül belevágott.
- Hogy mersz beleavatkozni a magánéletembe? Hogy merészeled
egy barátomat ilyen durva sértésnek kitenni?
Charlesban volt annyi jóérzés, hogy elvörösödött. De azért
dacosan felelte:
- Aggódtam, amikor meghallottam a pletykákat rólad.
- Kitől?
- Lady Stantontól.
Charles okosabbnak érezte nem megemlíteni Mr. Pymet.
- Attól a szajhától? Én meg most értesültem az ő hírnevéről. Mrs.
Budley viszont makulátlan és tiszta jellemű hölgy. Nem áll
szándékomban feleségül kérni Arnold kisasszonyt, ellentétben azzal,
amit te arcátlanul mondtál neki.
 - De hát gondolj a családod nevére! Nem vehetsz el egy dolgozó
nőt!
- Nem veszem el Mrs. Budley-t. Pillanatnyilag senkit sem áll
szándékomban elvenni. Mit kellene csinálnom ahhoz, hogy a saját
dolgoddal törődj? Soha többé ne menj Mrs. Budley közelébe! Ha
megteszed, Charles, kénytelen leszek párbajra hívni téged. Most
pedig elmegyek hozzá, és próbálom jóvátenni, amit lehet.
De amikor belépett a Szegény Rokonba, már várta Lady Fortescue,
akit Sir Philip állított oda, az a Sir Philip, aki éppen a konyhai
személyzetet hallgatta ki a szakács, Despard eltűnése miatt.
A lady nagyon fenséges volt, és roppant merev. Elérte, hogy az
őrgróf úgy érezze magát, mint egy maszatos képű iskolás fiú.
- Mrs. Budley nem tudja fogadni önt sem most, sem máskor a
jövőben - mondta, miután meghallgatta Peter-house mondókáját. -
Ó, Sandhurst ezredes, éppen a legjobbkor érkezett. Kérem, kísérje ki
őlordságát.
Hát így állunk, gondolta az őrgróf, meglehetősen szomorúan. Talán
mégis jó volt, hogy Manderley adott egy kis lökést az eseményeknek.
Nincs joga veszélybe sodorni Mrs. Budley jó hírét.
Betért a Fribourg és Treyerhez, megvette a legdrágább parfümöt,
és meghagyta, hogy vigyék ki Mrs. Budley-nak.
Sir Philip épp időben jött elő a konyhából, hogy átvehesse a
parfümüzlet kifutójától. Eredetileg vissza akarta utasítani Mrs. Budley
helyett, de mivel a parfüm a gyengéje volt, átvette, és elvitte, hogy
elrejtse a szobájában.

Egy héttel később Despard egy doveri fogadóban ült, a kedvező

szélre várva. A papírjai szerint amerikai állampolgár volt, bizonyos
Louis Rossignole. A kapitány megvesztegetésével elérte, hogy bár
egészen Amerikáig szólt a jegye, elhagyhassa a hajót Boulogne-ban,
az út első szakasza után, miután átkeltek a Csatornán.
Lassan elpárolgott minden lelkesedése a hazatéréssel
kapcsolatban.
Unatkozott.
Hiányzott neki a szállodai élet izgalma, ahol minden étkezés olyan
volt, mint egy színházi produkció. Lord Ager bálja közeledik, és nem
lesz Despard, hogy dicsőséget hozzon a hotelre.
A szél a fogadó ablakához csapdosta az esőcseppeket, és gyászos
huhogással süvített Dover keskeny utcáin. Úgy döntött, hogy sétálni
megy a kikötőbe, mintha a nézésével le tudná csillapítani a
hullámokat, és meg tudná idézni a jó szelet, ami hazarepíti.
Hamarosan komoran állt a vizesen csillogó macskaköveken, és
nézte a lehorgonyzott hajók egyhelyben táncoló árbocainak
rengetegét.
- Te vagy az, Despard? - ütötte meg a fülét egy hang.
A szélben és a hullámok zúgásában, valamint a dülöngélő hajók
nyikorgásában nem hallotta, hogy valaki közelít. Rémülten felhördült,
és a zsebébe nyúlt a pisztolyáért.
- Én vagyok az, Duvalier - mondta a férfi.
Despard az előtte álló alakra meredt a homályban.
- Duvalier! - mondta csodálkozva.
Duvalier, aki gyerekkori barátja és szomszédja volt Párizsban.
Duvalier, itt, Angliában.
- Hát te mit keresel itt? - kérdezte Despard.
- Néha kijövök ide - felelte Duvalier -, nézni a tengert. Itt
dolgozom, a Pelicanban, konyhainasként.
 - Miért? Miért nem Napóleonért harcolsz?
- Mentem az irhám, barátom. A fülembe jutott, hogy én leszek a
következő a guillotine alatt, ezért elmenekültem.
- De te nem vagy arisztokrata. Miért vennék a fejedet? Duvalier
keserűen felkacagott.
- Te meg hol élsz? Elég, ha egyszerűen feljelentenek. Valaki
tartozott nekem. Nem tudott fizetni. Ezért elment a hatóságokhoz, és
azt mondta, hogy az angolok kémje vagyok. Meg voltak számlálva
ott a napjaim.
- Menjünk el valahová ebből a kegyetlen szélből - mondta Despard
sürgetően.
Találtak egy csendes kocsmát egy mellékutcában, ott is egy sötét
sarkot. Halkra fogták a hangjukat, hogy az ivóban tartózkodók ne
hallják, hogy franciául beszélnek.
Despard röviden felvázolta, mi történt vele.
- De megfordult a szerencsém - mondta végül. - Saját éttermet
nyitok Franciaországban régi barátommal, Rougement-nal.
- Rougement meghalt.
- Hogyan? Mikor? Miért?
- Két éve. Guillotine. Elfogták az angolok. Megszökött, és visszatért
Franciaországba, Párizsba. Dezertőrként állították bíróság elé,
elítélték, és guillotine alá került. Ne menj vissza, barátom, mert
rosszul fogsz járni.
- De hát miért küzdünk? A szabadságért és az egyenlőségért.
- Olyan nem létezik - vont vállat Duvalier.
- De te jó szakács voltál. Mit gondolnak ezek a barbárok, amikor
konyhai cselédnek tartanak?
 - Ezek csak a marhasültjüket akarják. Vezeklésből vagyok itt.
Rendszeresen jelentkeznem kell a hatóságoknál. Szerényen élek, de
legalább élek.
Despard csöndben ült, szertefoszló álmai közt. A Szegény
Rokonnál neki neve volt. Rájött, hogy milyen szorult helyzetbe kerül,
ha hazamegy. Miért is nem szökött meg korábban, ahelyett hogy
ezeknek a mocskos angoloknak dolgozott volna? De van pénze és
vannak papírjai. Elmehetne Amerikába. Hirtelen úgy érezte, hogy
nem akar mást, csak hazamenni. És neki már a Bond Street- i hotel
volt az otthona.
A feldühödött Sir Philip ráhívhatja a hatóságokat.
De hogyan tehetné meg, gondolta Despard, anélkül hogy
belekeveredne, hogy bevallaná, sokáig tudatosan rejteget egy
szökött foglyot? |
Minden további nélkül megteheti, jött a következő komor gondolat.
Sir Philip kiváló hazudozó. Despard szinte hallotta őt: „Inkább
hisznek egy francia szavának, mint az enyémnek?”
Fészkelődni kezdett a helyén, és a levél, amit Lady Stantontól
kapott, megzizzent a zsebében.
Lassú mosoly ült ki torz vonásaira. Sir Philip bárkinek
megbocsátana egy ilyen levélért cserébe.
Duvalier-re meredt.
- Mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy gyere velem vissza
Londonba, és dolgozz nekem egy nagyszerű hotelben a West Enden,
ahová az arisztokrácia jár?
- Akkor meg kell mondanom az itteni hatóságoknak, hogy hova
megyek, és esetleg téged is meg akarnak nézni.
 - Vannak hamis papírjaim. Használhatod azokat. Mostantól Louis
Rossignole vagy, amerikai állampolgár. Gondold meg, barátom. Ha
mi egyesítjük a főző tudásunkat, olyat még nem látott London!
 NYOLCADIK FEJEZET
Szakácsnak jó szakács volt, és úgy is lépett le, ahogyan a
szakácsok szoktak.
SAKI

Ahogy Sir Philip később mondotta, Mrs. Budley talán a közelébe

juthatott volna Despard nagyságának, ha kap egy évet. De mivel
Lord Ager bálja már a nyakukon volt, úgy tűnt, hogy ínyenc
konyhájuk hírnevének örökre vége. Egyes ételek, amelyek kikerültek
az ebédlőbe, jók voltak, némelyik szósz pedig egyenesen kiváló, de
Mrs. Budley nem tudott olyan új fogásokat kreálni, amelyekről aztán
sokáig beszéltek volna. Nem értett a cukrászmesterséghez, így aztán
nem kerültek ki a keze alól olyan csodálatos tortadíszek, mint
amilyen a trafalgari csata volt Hitchcockék bálján.
És Mrs. Budley elfáradt. Nem emlékezett rá, hogy korábban valaha
is így kimerült volna. Nemcsak a konyha melege volt fárasztó,
hanem az is, hogy állandóan meg kellett küzdenie a vezető szerepért
a konyhai személyzettel, akik Despard vaskezű uralma után
mostanra eléggé felszabadultak.
Eleinte tetszett neki a gondolat, hogy az őrgróf nem látja majd a
bálon. Elrejtőzhet Lord Ager konyhájában. Egy kicsit reménykedett
benne, hogy Peterhouse esetleg hiányolja majd, és elkezdi keresni.
De most már jobban örült volna, ha nem mondja azt a többieknek,
hogy vinni tudja a konyhát. Akkor Sir Philip biztosan keresett volna
egy másik francia szakácsot, ő pedig megjelenhetett volna a bálon
az új, elegáns szalonban csináltatott mintás muszlinruhájában. A
józan esze azt súgta neki, hogy a Charles Manderley részéről
elszenvedett megaláztatás után őrültség még csak gondolni is az
őrgrófra, de a férfi akkor is ott volt a gondolatai között, az álmaiban,
olyan hosszú ideje, hogy nehéz lett volna onnan száműznie őt.
Lord Agerhez is eljutott a szóbeszéd, hogy a Szegény Rokon híres
séfje otthagyta a szállodát, melyet Lady Stanton persze buzgón
táplált a barátnőin keresztül. A lord megriadt, és mindenáron látni
akart Despard- t, mire a vállalkozó szellemű Sir Philip szerződtetett
egy színészt.
Egy nappal a bál előtt Lady Stanton is meghallotta, hogy Despard
még mindig a Szegény Rokonban van. Hívatta Jacket, és
ráparancsolt, hogy derítse ki, mi történt pontosan.
Jack először azt tervezte, hogy egyszerűen odamegy a konyhába
vezető lépcsőhöz, és kihívatja Despard- t, de az úrnője irányában
érzett félelem és utálat annyira kiélesítette az elméjét, hogy rájött: a
szállodának az az érdeke, hogy fenntartsa a látszatot, hogy Despard
még ott van náluk. Levetette hát a libériáját, hétköznapi ruhát öltött,
és úgy döntött, hogy úgy tesz, mintha krumpliszállító lenne. Kora
reggel elment a Covent Gardenbe, vett egy zsák krumplit, és elindult
a Bond Streetre. Csak reménykedhetett, hogy az a nyomorult
kisinas, aki felismerheti, éppen nem lesz a konyha környékén.
Egy mosogatólány nyitott neki ajtót, aki közönyösen bámult rá, és
azt mondta:
- Hagyd csak ott.
- Despard úr mindig szállításkor fizet nekem - mondta Jack
gyorsan. Aztán csábosán rámosolygott a mosogatólányra. - Nem
adnál egy pohár sört egy fáradt embernek, szép szeműm?
- Jaj, ne csináld már - kuncogta a lány. - Itt nem szeretik az
idegeneket a konyhában. Gyere be a mosószobába, és meglátom,
mit tehetek.
Jack megállt a mosóban a zsák krumplival a lábánál, és hallgatta a
konyhából érkező lármát. Az egyik hang a többi fölé emelkedett, és
parancsokat osztogatott - egy női hang, egy felsőbb osztálybeli
hang. De hát ez nem is olyan furcsa egy arisztokraták által vezetett
szállodában.
A cselédlány visszajött egy korsó sörrel.
- Gyorsan idd meg - mondta.
Csúnyácska teremtés volt, alig nagyobb, mint egy törpe. Fáradt és
szürke volt az arca és zsíros a haja, de Jack lehajolt, és arcon
csókolta, majd felegyenesedett, és jól színlelt csodálattal nézett rá.
- Jól megdolgoztat, igaz? - érdeklődött.
- Mrs. Budley egy igazi zsarnok - felelte a lány.
- És hol van az a francia szakács?
A lány tétovázott. Mindannyian megesküdtek, hogy megtartják a
titkot. De ugyan mit árthat egy kis pletykálkodás ezzel a jóképű
fickóval? Ez nem egy nemesember szolgája vagy egy másik szálloda
embere, csak krumpliszállító, aki vele egy szinten áll a társadalmi
ranglétrán.
Kuncogott, és azt suttogta:
- Elszökött. Nagy baj van. Úgy kell tennünk, mintha még mindig itt
lenne. De ez bolondság, ha engem kérdezel.
Jack egy húzásra kiitta a korsót. Ideje volt lelépnie.
Ekkor kinyílt a mosószoba ajtaja, és Mrs. Budley állt a küszöbön.
- Ez meg mi, Betty?
Mrs. Budley egészen belejött a parancsolgatásba. Jack
önkéntelenül is meghajolt, mire az asszony gyanakvóan összehúzta a
szemét.
 - Krumplit hozott, asszonyom.
- De hisz nem is rendeltünk.
Mrs. Budley úgy vélte, hogy Jack nem úgy néz ki, mint azok a
fickók, akik zöldséget szállítanak a Covent Gardenből.
- Azt mondja, hogy Despard úr rendelte.
- Mikor? - kérdezte Mrs. Budley.
- Én csak azt csinálom, amit a gazdám mondott - felelte Jack. -
Nem tudok semmit.
- Na és ki a gazdád?
- Mr. Bloggs a Covent Gardenből - felelte Jack.
- Akkor vidd vissza ezt a krumplit Bloggs úrnak, és mondd meg
neki, hogy tévedés történt. Betty, te pedig folytasd a munkádat.
Mrs. Budley addig állt ott, míg Jack a hátára nem emelte a
krumplit, és el nem távozott.
Megfogadta, hogy később elmegy a Covent Gardenbe, és
megkeresi ezt a Mr. Bloggsot, hogy egyáltalán létezik-e, de a munka
nyomása kiverte a gondolatot a fejéből. Jack diadalmasan tért vissza
hálátlan úrnőjéhez. A lady azonban nem jutalmazta meg, csak
bólintott, és elbocsátotta.
Most, hogy már nem rajongott érte, nyomorultul érezte magát. A
libéria és a londoni állás feletti öröme kezdett elmúlni. Azon kapta
magát, hogy visszavágyik a vidéki egyszerűséghez.
Lady Stanton aznap délután megbeszélést tartott kis baráti
társaságával: Lady Handonnal, Mrs. Tykes-Dunne-nal, Mrs.
Branstonnal és Lady Fremley-vel.
- Történetesen tudom - mondta diadalmasan -, hogy a híres
szakács, Despard kilépett a Szegény Rokonból, és nem fog Lord Ager
báljára főzni. Becsapták a lordot, amikor azt mondták neki, hogy
Despard még mindig náluk van. És az a nőszemély, Mrs. Budley
fogja készíteni az ételeket. Vajon mit szólna ehhez Lord Ager?
- A maga helyében én nem mondanám el neki - jegyezte meg
Lady Fremley.
- Könyörgőm, miért nem?
- Csak csodálni tudom ezt a Mrs. Budley-t. Van egy bizonyos
hősiesség abban, hogy egy jó családból való hölgy megpróbálja
pótolni London egyik legjobb séfjét.
- Elfelejti, Lady Fremley, hogy Mrs. Budley az a kis bestia, aki
megcsókolta Peterhouse-t Hitchcockék bálján.
- Elfelejti, Lady Stanton - mondta Lady Handon rosszindulatúan
hogy Peterhouse csókolta meg Mrs. Budley-t.
- Megérdemlik, hogy lelepleződjenek - mondta Mrs. Branston
hevesen.
Mrs. Budley-t hibáztatta azért, mert az őrgróf már nem kérte fel a
lányát táncolni.
Lady Stanton lassan elmosolyodott.
- Úgy lesz, méghozzá a lehető legnyilvánosabb módon.

Mrs. Budley másnap reggel Lord Ager konyhájában ült, és kisírta a

szemét. Amikor végignézett a rengeteg húson, a zöldséghalmokon,
és arra gondolt, hogy kétszáz személyre kell főznie, nem pedig
húszra, mint a Szegény Rokonban, rájött, hogy ezzel nem tud
megbirkózni.
Végül letörölte a könnyeit, és elküldte a kisinast Sir Philipért.
Gunternek át kell vennie a főzést, ami egy vagyonba fog kerülni, és
Lord Ager pénzének nagy részét vissza kell adni.
 Nemcsak Sir Philip, hanem Lady Fortescue, Sandhurst ezredes és
Miss Tonks is átjöttek a konyhába.
- Nem tudom megcsinálni! - kiáltotta Mrs. Budley.
- Nem megy. Ez túl sok nekem. Ide kell hívnunk Guntert.
- Véletlenül tudom, hogy Gunter ma este a Markham zenés estjére
készül - jegyezte meg az ezredes. - Akkor mit tegyünk?
Miss Tonks térdre rogyott.
- Imádkozzunk - mondta.
Sir Philipet hirtelen elragadta a dühe. Hátsón rúgta a fohászkodó
Miss Tonksot, aki elterült. Sandhurst ezredes felkapott egy kést, és
párbajra hívta Sir Philipet.
- Örömmel - felelte Sir Philip, és megragadott egy másik kést,
aztán a két idős úr keringeni kezdett egymás körül, míg Miss Tonks,
aki időközben feltápászkodott, tovább imádkozott, szorosan lehunyt
szemmel.
- Most azonnal hagyják abba! - kiáltotta Lady Fortescue.
Sir Philip vadul nekirontott az ezredesnek, aki kitért előle.
- Hagyják abba, vagy soha többé nem állok szóba egyikőjükkel
sem! - szállt Lady Fortescue hangja a konyhában.
Az ezredes azonnal letette a kését, Sir Philip pedig a körmeit
kezdte tisztítani a magáéval, mintha kezdettől fogva így tervezte
volna.
Lady Fortescue leült egy konyhai székre, és végignézett a
szégyenkező ezredesen, a dühös Sir Philipen, az imádkozó Miss
Tonkson és a vörös szemű Mrs. Budley-n.
- Ami sok, az sok - jelentette ki. - Ez a szállodásdi kezd az őrületbe
kergetni minket. Elmagyarázzuk a dolgokat Lord Agernek, és
mentjük, ami menthető. A szálloda jól megy. Eladjuk, elosztjuk a
bevételt, és mindenki mehet, amerre lát.
- Vesd ránk könyörületes tekintetedet, Uram! - kántálta Miss
Tonks.
Váratlanul Sir Philip is leült. Levette az új, fekete parókáját, és
megvakargatta néhány megmaradt hajszálát.

Úgy érezte, hogy vége az életének. Lady Fortescue - Amelia -

kétségkívül az ezredessel akar letelepedni vidéken, ahol neki nem
lesz helye. Az ezredes gondoskodna erről. Nincs több izgalom, nincs
több móka. Csak egy lehangoló, magányos jövő.
- Ha most Despard besétálna ide, megölném - jelentette ki.
És abban a pillanatban besétált Despard, a nyomában Duvalier-
vel, vagyis most már Rossignole-lal.
Sir Philip ismét felkapta a kést, és a szeme felizzott a gyűlölettől.
- Te korcs fattyú!
Miss Tonks kinyitotta a szemét.
- Isten meghallgatott! - kiáltott fel.
Despard a konyhai személyzethez fordult.
- Menjetek a cselédpihenőbe, és ott várjatok, amíg nem szólok -
mondta.
A személyzet kiment. Despard megvárta, míg távoznak, aztán
előhúzta Lady Stanton levelét, és a szegény rokonok felé nyújtotta.
- Ez majd mindent megmagyaráz - jelentette ki.
A szegény rokonok odagyűltek, és elolvasták az írást.
- Nem hibáztathatnak - folytatta Despard. - Haza akartam térni, és
haza is tértem volna, ha nem találkozom Rossignole-lal Doverben, és
ő nem győzött volna meg az ostobaságomról. Ő is mesterszakács.
 - Munkára! - Lady Fortescue csak ennyit mondott.
A konyha ajtaja kinyílt, és Jack lépett be, táskával a kezében. Az
arcán nyoma sem volt a divatos vicsorító mosolygásnak. Úgy nézett
ki, mint egy nagydarab, feszengő vidéki fiú.
- Én... Én... Lady Stanton inasa vagyok. Vagyis voltam.
- Aki megpróbálta tönkretenni a levesemet! - kiáltott fel Despard.
- Igen, az - felelte Jack elcsigázottan. - De most azért jöttem, hogy
figyelmeztessem magukat.
- Mire? - kérdezte az ezredes.
- Hallottam, hogy az úrnőm azt tervezi, hogy tönkreteszi magukat.
Azt hiszi, hogy Despard eltűnt. De most már látom, hogy nem így
van.
- És mit akar tenni az úrnőd? - kérdezte Sir Philip.
- Azt tervezi, hogy megvárja a bankett végét, majd azt javasolja,
hogy hívják fel Despard-t a konyhából. így a vendégek végül meg
fogják tudni, hogy elment. Lord Ager visszaköveteli a pénzét. Ha
pedig Sir Philip egy színésszel játszatja el Despard-t, akkor leviszi a
konyhába a vendégeket, hogy megmutassa nekik, hogy Mrs. Budley
a séf.
- Várj csak egy pillanatra! - Sir Philip újra átfutotta Despard
levelét. - Ez a levél azt jelenti, hogy őladysége a kezünkben van. -
Despard- ra pillantott. - Meg tudod csinálni? Mármint a mai
bankettet.
Despard vállat vont.
- A barátommal, Rossignole-lal világraszóló lakomát tudunk
készíteni.
- Várjon egy percet! - tiltakozott az ezredes. Már látta lelki szemei
előtt a szép vidéki udvarházat és az esküvőjét Lady Fortescue-val. -
Ez az áruló, ez a gazember nem jöhet csak úgy vissza a helyére!
De Lady Fortescue fekete szeme már felcsillant.
- Akkor lássanak neki, Despard - mondta lányos derűvel. - Mrs.
Budley, ön itt marad ma este, elrejtőzve. Vegye fel a legszebb
ruháját, és várakozzon a vacsoraterem előtt. És amikor meghallja
Lady Stanton bejelentését, vonuljon be, szépen kiöltözve. Mi fogunk
győzni - kacagott fel. - Már azt hittem, hogy végünk.
Miss Tonks megölelte Mrs. Budley-t.
- Az imáim meghallgatást nyertek.
Despard elvigyorodott, levette a kabátját, és egy szögre akasztotta
a falon.
Jack az ajtó felé indult.
- Várj csak! - szólt utána Lady Fortescue. - Jó szolgálatot tettél
nekünk. Derék, becsületes fiú vagy, és szükségünk van egy jó
kiállású inasra, aki nyitogatja a hintóajtókat. Lenne kedved nálunk
dolgozni?
- Igen - felelte Jack egyszerűen.
- Szerzünk neked egy szép egyenruhát, de most segíts Despard-
nak. Gyerünk!
Csak az ezredes nem szólt semmit. Néha szégyellte, hogy újra
úriember akar lenni. Vidéki életre vágyott, jó könyvekkel a
könyvtárában és kutyákkal a sarkában, amikor a birtokán sétál. De
amikor látta, hogy imádott Ameliája felragyog, és újra örül, lassan ő
is jobb kedvre derült, és megint félretette a saját álmait, hogy
kövesse a többieket az emeletre, és felügyelje a vacsorázóhelyiség
díszítését és előkészítését.
Jack sosem felejtette el azt a hosszú napot. Úgy érezte, mintha a
káosz poklába csöppent volna. A konyhában fortyogtak a szószok, és
Despard káromkodott meg szitkozódott, miközben ő és Rossignole
cukorillattal töltötte meg a levegőt. A desszert központi eleme az
Arroyo Dos Molinos-i csata volt, egy kisvárosnál a spanyolországi
Sierra de Montánchez felhői között, ahonnan Rowland Hill háromezer
brit, négyezer portugál gyalogos és négyszáz lovas élén kiűzte a
franciákat. A konyhai személyzet tagjai egymás után hagyták abba a
munkát, amikor látták a Despard és Rossignole keze alatt formálódó
csodát. Magas cukorhegyek emelkedtek, és lassan alakot öltöttek a
spanyol városka házai és utcái. Menekülő franciák által hátrahagyott,
felborult, miniatűr teherkocsik hevertek az utcákon, miközben a
cukorból készült 71-es és 92-es század alakjai életre keltek Despard
cukrászati alkotásában.
Aztán elkészült a nagy mű.
Despard és Rossignole, látszólag figyelmen kívül hagyva annak az
iróniáját, hogy desszertjük a franciák vereségét ünnepli,
összeölelkeztek, amikor készen lettek, majd ünnepélyesen
koccintottak Franciaországra Lord Ager legjobb burgundijával.

Az őrgróf nagy gonddal öltözött fel a bálra. Lord Ager

szomszédjában lakott. Megesküdött volna rá, hogy érzi Mrs. Budley
jelenlétét a falon át. Úgy tűnt, mintha az asszony beleégett volna a
fejébe. Bármikor fel tudta idézni a haját, a szemét, a hangját, a
járását. Kezdte úgy érezni magát, mint egy megszállott. Megtalálta
azt, amire a szíve vágyott, de a büszkesége falai lehetetlenné tették,
hogy megszerezze.
Mégis azon kapta magát, hogy kerüli Charles Manderley-t, és
egyetlen reménykedő hölgy sem állíthatta többé, hogy felkeltette a
figyelmét, mert minden héten mással szórakozott.
 Viszont, gondolta, miközben kiválasztott egy gyémántos tűt, és
gondosan a nyakravalója hófehér redői közé illesztette, ha elveszi -
csak elvi feltevésként -, akkor elviheti Londonból, a munka
stigmatizáló világából, és megtilthatja neki, hogy továbbra is
érintkezzen azzal a szállodai népséggel. De Mrs. Budley persze soha
nem ígérne meg neki ilyesmit, és a baj az, hogy ha mégis megtenné,
ő mélységesen csalódna benne.
Tulajdonképpen mi is olyan megvetendő a munkában? -
száguldoztak a gróf dühös, zavaros gondolatai. A társaság effajta
titokzatos tabui sokkal jobban illettek volna valamilyen déltengeri
sziget törzsi társadalmához, mint a londoni elithez. Eszébe jutott egy
tiszttársa, aki az emberei mellett harcolt a sárban és mocsokban, aki
sebeket ápolt, az ingéből tépett kötést egy gyalogosnak,
sebesülteket cipelt a hátán, mit sem törődve a vérrel, ami
beszennyezte valaha fényes egyenruháját. Aztán ugyanez a tiszt
tombolni kezdett a következő táborhelyen, amikor nem talált
mosónőt, aki elvitte volna a szennyesét. Az őrgróf ekkor azt
javasolta, hogy mossák ki maguknak a holmijukat, de erre a tiszt
dühösen azt válaszolta, hogy egy úriember soha nem mossa ki a
saját szennyesét. Az őrgróf most is látta őt maga előtt véresen,
tetvesen, mégis gőgtől merev arccal.
Mrs. Eliza Budley olyan volt, mint egy méreg, ami szétterjed a
vérében, és nincs rá ellenszer. Egy dolog volt megtanulni együtt élni
egy fájdalmas sebbel - ezt már sokszor megtette -, de egészen más
ezzel a belülről sajgó, maró fájdalommal létezni.
Mögötte állt a komornyikja, aki a kabátját tartotta.
Vajon mit gondol Pomfrey?
Ó volt szerelmes? Volt valaha is szerelmes?
 - Te voltál már szerelmes, Pomfrey? - kérdezte, hangosan
kimondva a gondolatát.
- Igen, uram, de sikerült túltennem magam rajta.
- Úgy mondod, mintha a himlőről beszélnél. Miért nem vetted
feleségül?
- A szóban forgó hölgy egyszerű szobalány volt, uram. Nem
süllyedhettem ilyen mélyre. És akkor kereshettem volna más
munkát.
Még a szolgák is megörültek, gondolta az őrgróf. Eldobjuk a
boldogságot, és megelégszünk a szenvedéssel, mert félünk, hogy
elveszítjük az arcunkat. Nevetséges.

Mr. Hamlet, a híres ékszerész kétszer visszautasította Sir Philipet,

de végül beadta a derekát, amikor az öreg egy kicsit felemelte a
hangját.
- Tudom, miért van itt, Sir Philip - mondta az ékszerész -, és nem,
nem adok kölcsön többet. Legutóbb sem segítette elő a jobb
eladásokat.
- Maga tudja - mondta Sir Philip megdöbbentő szelídséggel ahhoz
képest, hogy az imént még kiabált és panaszkodott. - De azt hittem,
hogy segítek az üzletének azzal, hogy ideszoktatom a leendő
Peterhouse őrgrófnét.
- És ki lenne ez a hölgy?
- A mi Mrs. Budley-nk.
- Ugyan már! Nem fogja elvenni a maga egyik üzlettársát.
- Odavan érte, körülrajongja, mi több, ma este meg is fogja kérni.
- Az nem lehet! Biztos ebben?
Sir Philip ünnepélyesen bólintott.
 Két nappal ezelőtt sokáig fent volt, és számba vette, amit Mrs.
Budley és az őrgróf furcsa kapcsolatáról tudott. Az őrgrófot távol
tartották Mrs. Budley-tól. A bálon aztán majd újra láthatja, és Sir
Philip biztos akart lenni benne, hogy Mrs. Budley úgy fog kinézni,
mint egy hercegnő.
- Mire gondolt? - kérdezte Mr. Hamlet.
- A maga egyik új tiaráját akarom látni rajta, az egyik olyan
csinosát, nem azokat a nehéz vacakokat aranyból és gyémántból; és
egy gyémánt nyakéket meg karkötőket.
- Garantálja, hogy a mi vevőnk lesz, ha létrejön a házasság?
- Igaz lelkemre esküszöm - felelte Sir Philip.
- Hát jó. Meglátom, mit tehetek.

Lady Stantont Mr. Jasper Brackley kísérte el a bálba. Brackley most

boldogan tartott vele, mert úgy tűnt, hogy a lady minden
érdeklődését elvesztette Charles Manderley iránt. Boldogsága
azonban rövid életű volt. Az asszony rengeteget ivott a táncok
között, egyre vidámabb lett az italtól és Mrs. Budley jelenlétének
hiányától. Az a tény, hogy az őrgróf nem kérte fel táncolni, látszólag
cseppet sem zavarta.
Az volt a terve, hogy először legyőzi a szegény rokonokat, és majd
utána folytatja a cserkészést.
Lady Fremley kivételével Lady Stanton egész hölgykoszorúja
buzgón pletykálkodott, így mire a vendégek vacsorázni indultak, már
mindenki tudta, hogy a szegény rokonok hazudtak a séfről. Az
egyetlen ember, aki nem hitt a szóbeszédnek, Lord Ager volt, aki
személyesen is találkozott a szakáccsal, bár kissé furcsállta, hogy a
fickó milyen kevéssé hasonlít ahhoz a színészhez, akit korábban
mutattak be neki Despard-ként. Végigkóstolta az ételeket, és el volt
ragadtatva.
Lady Stanton egyre többet ivott, ahogy a vacsora haladt, és egyre-
másra hallatszottak az elismerő és csodálkozó felkiáltások. Neki
magának nem volt túl kifinomult ízlelése, és azzal nyugtatta magát,
hogy a szegény rokonoknak nyilván sikerült egy másik szakácsra
szert tenniük. Vagy ez történt, vagy Mrs. Budley rendelkezik ritka
főzőtehetséggel.
Az őrgróf fél füllel hallgatta annak a kisasszonynak a fecsegését,
akit bekísért az ebédlőbe; Mrs. Budley sehol sem mutatkozott.
Nyilván még mindig a konyhában görnyed a fazekak fölött, és nem is
gondol rá.
Amikor az étkező ajtaja végre kinyílt, és betolták a pompás
desszertet, a vendégek felálltak a helyükről, és úgy tolongtak, mint a
gyerekek.
Lady Stanton tudta, hogy eljött az ő ideje.
- Mindannyian szeretnénk gratulálni Despard-nak, a francia séfnek
- mondta fennhangon. - Hozzák őt ide!
Mrs. Branston, Mrs. Tykes-Dunne és Lady Handon is
visszhangozták a szavait.
Lady Stanton diadalmas mosollyal állt.
A vendégek többsége is a séfet követelte.
Az ajtóból egyszer csak tapsvihar hallatszott, majd a tömeg
szétvált.
Despard állt ott ropogós fehér sapkában és kötényben. Mellette
Rossignole. És mögöttük, ugyancsak sapkában és kötényben, ott állt
a lady egykori inasa, Jack.
 - Ezt nézze meg! - mondta egy hang a könyöke mellett. Sir Philip
kiteregette a levelet, amit Despard- nak adott. Lady Stanton
rémülten meredt a papirosra. - Találkozunk a bíróságon - jegyezte
meg Sir Philip gonosz vigyorral.
- Ez meg mi volt? - kérdezte Mr. Brackley.
- Semmi - felelte a lady elfehéredő ajakkal.
Despard eltűnt, a vendégek visszaültek.
Aztán a terem végének dupla ajtaja újra kitárult. Sandhurst
ezredes, aki korábban kiment, most Mrs. Budley-val a karján tért
vissza.
A zsenikéz alkotta finom muszlinruha légiesen úszott az asszony
körül. Gyémántok csillogtak a hajában, a nyakában és a karján.
Peterhouse őrgrófjának egy percre elakadt a szava. De aztán
felállt, és átvágott a termen.
Az ajkához emelte az asszony kezét, és azt mondta:
- Mrs. Budley, hozzám jön feleségül?
Mrs. Budley szeme fényesebben csillogott, mint a gyémántjai,
amikor felnézett rá, és csak annyit felelt:
- Igen.
Az ezredes elszoruló torokkal adta át Mrs. Budley-t az őrgrófnak,
majd a párocska együtt távozott az étkezőből.
Megálltak az elhagyatott bálteremben.
- Tényleg olyan egyszerű az egész - mosolygott rá az őrgróf az
asszonyra. - Csókolj meg, Eliza, és vess véget a fájdalmamnak.
Összesimultak, és aztán Peterhouse szájon csókolta, először
szelíden, aztán szenvedéllyel.
Szétváltak, amikor a zenekar újra megjelent a bálterem feletti
galérián.
 - Keringő! - mondta az őrgróf, aztán újra a karjába vette Mrs.
Budley-t, amikor a zenekar elkezdett játszani.
A vendégek kijöttek az ebédlőből, és sugdolózva nézték az
álomszerűén tovasuhogó párt.
Csak Lady Stanton hiányzott. Hazament összepakolni, hogy
elmeneküljön Angliából és Sir Philip bosszúja elől.
Charles Manderley zavartnak tűnt. A leánykérést többen is
hallották, és a híre elterjedt az étkezőben. Úgy gondolta, hogy az
őrgróf szégyenletesen viselkedik.
Sir Philip meghajolt Lady Fortescue előtt.
- Ez a mi táncunk, azt hiszem.
- Itt nem táncolhatunk! - tiltakozott rögtön Lady Fortescue. -
Szolgák vagyunk.
- Semmi sem ronthatja el a sikerünket - mondta Sir Philip.
Lady Fortescue hirtelen elmosolyodott, a ruhája uszályát a karjára
vetette, és táncolni kezdett Sir Philippel, aki túlságosan magához
szorította.
- Miss Tonks - szólt az ezredes -, megtisztelne?
Miss Tonks megtisztelte, és miközben tovalebegett, azt képzelte,
hogy nem a szegény öreg ezredessel keringőzik, hanem egy jóképű
tiszttel.
Aztán zűrzavar támadt az ajtóban, a vendégek abbahagyták a
táncot, és két sorba rendeződtek.
A régensherceg érkezett.
A szegény rokonok társadalmi helyzetüknek megfelelően a falhoz
húzódtak, kivéve Mrs. Budley-t. Őt az őrgróf nem engedte
megszökni, szorosan fogta a kezét, miközben a királyi személyiség
végighaladt a sorfalak között.
 - Nocsak, Peterhouse - szólt a herceg. - És ki ez a szépség?
- A menyasszonyom, Mrs. Eliza Budley, felség.
- Roppantul csinos. Mindenképp hívj meg az esküvőre!
A herceg továbbment, és a sor végén kijelentette, hogy éhes.
Despard és Rossignole éppen vacsoráztak a konyhában, amikor Sir
Philip berontott azzal a hírrel, hogy vacsorát kell készíteniük a
régenshercegnek.
De Mrs. Budley nem volt ott, hogy láthassa a drámai este végét,
vagy azt, hogy a herceg az egekig magasztalta a vacsorát.
Egy újabb konvenciót szegett meg, átment a szomszédba az
őrgrófhoz, és összebújt vele a szófán a könyvtárban, a kandalló
előtt, és átadta magát a boldogító csókoknak és simogatásoknak.
Levette a tiarát, és letette egy kis asztalra, ahol szikrázva
ragyogott a gyertyafényben.
- Warwickban fogunk összeházasodni - mormolta bele a hajába
Peterhouse. - Prinny nem fog elutazni olyan messzire, de túl fogjuk
élni, ha nem jön el.
Mrs. Budley oldalra fordította a fejét, és belemosolygott az őrgróf
szemébe.
- Mikor?
- Amint megszerzem a különleges engedélyt.
- De a barátaim nem hagyhatják ott a hotelt, hogy ott legyenek az
esküvőmön.
- Meglátogathatnak később. Csókolj meg még egyszer. Nem fogod
elhalasztani az esküvőnket. Már így is túl sok időt vesztegettünk el.
Mrs. Budley megcsókolta, szinte megdöbbenve saját szenvedélyén,
amivel (. elárulta a férfinak, hogy még soha nem volt szerelmes.
 Az őrgróf a ruhája alá csúsztatta a kezét, gyengéden
megsimogatta a mellét, ő pedig megremegett a kéjtől, és
indokolatlanul hűtlennek érezte magát, amikor visszagondolt arra,
hogy mennyire gyűlölte a férje érintését a mellén, mert úgy gyúrta,
mint a tésztát.
- Megfeledkezem magamról - mondta az őrgróf vonakodva. - Jobb
lesz, ha visszaviszlek a hotelbe. Már nem tart soká. Hamarosan
összeházasodunk.
- Összeházasodunk - visszhangozta Mrs. Budley boldog sóhajjal, és
újra a férfi felé fordította az ajkát.
 KILENCEDIK FEJEZET
Kövér fehér nő, akit senki sem szeret.
FRANCES CROFTS CORNFORD

Despard gondosan elrejtette az aranyat, amit Lady Stantontól kapott, a

téglák mögé a konyha falába. Ő és Rossignole sokáig fennmaradtak,
hogy kiszedegessék a téglákat, majd miután biztonságba helyezték
az aranyat, visszaépítették a falat. Amit jól is tettek, mert másnap Sir
Philip, aki újra áttanulmányozta Lady Stanton levelét, rájött, hogy a
legkevesebb, amit a renegát szakács tehet, hogy ebül megszerzett
jövedelmét beadja a szálloda pénztárába.
A francia séf gyászosan meredt Sir Philipre, amikor előadta az
ötletét, kezét lemondó gall gesztussal tárta szét, és közölte, hogy a
mylady sajnos becsapta, és egy zsák követ adott neki arany helyett.
Sir Philip, mint mindenki más, hallotta, hogy Lady Stanton elhagyta
Angliát, így már nem tudta megerősíteni ezt a történetet.
A következő reggelen Despard észrevette, hogy Sir Philip az
éjszaka folyamán lent járt, átkutatott minden sarkot, minden edényt,
minden fazekat, de még a lisztesládát is feltúrta afeletti dühében,
hogy képtelen megtalálni a pénzt, amit a séf biztosan elrejtett.

De végül elvonta a figyelmét a keresésről a hír, hogy ő vezetheti

az oltárhoz Mrs. Budley-t az esküvőjén. Az ezredes fölött aratott
győzelme azonban rövid életű volt, mert kiderült, hogy Lady
Fortescue úgy véli, hogy az ezredesnek nagyobb hasznát veszi a
szállodában, mint Sir Philipnek. Tovább keserítette az a hír, hogy Miss
Tonks-szal együtt kell Warwickshire-be utaznia, aki koszorúslány lesz.
A furcsa pár rosszkedvűen indult útnak. Miss Tonks
tulajdonképpen nagyon jól nézett ki új, elegáns utazóruhájában és
csinos főkötőjében. A siker - hisz a szálloda sikeres volt - olyan
magabiztossággal és méltósággal ruházta fel a vénkisasszonyt, ami
korábban hiányzott belőle.
Bérelt kocsival utazlak, de szolgák nélkül. A szálloda annyira tele
volt ebben a szezonban, hogy Bettyt és Johnt is be kellett fogni,
pedig ők általában csak a szegény rokonok személyes ellátásáról
gondoskodtak.
Lady Fortescue és Sandhurst ezredes kimentek a kapu elé, hogy
búcsút intsenek Sir Philipnek és Miss Tonksnak. Sir Philip
megcsókolta Lady Fortescue kezét, majd megpróbálta megcsókolni
az arcát is, de a lady magasabb volt, mint ő, és egy lépéssel hátrébb
is húzódott, mire Sir Philip csak az üres levegőbe csókolt. Sir Philip
felmászott a kocsiba, melynek ajtaját a gyönyörű új szállodai libériát
viselő, ragyogó arcú Jack nyitotta ki neki, és leült Miss Tonks mellé,
sötét duzzogásba merülve. Nyomorúságát tovább fokozta, hogy
gyűlölte a vidéket, annak minden tartozékával együtt, a tehenektől
kezdve a trágyadombokig és a parasztokig. Mindezt hosszas
litániában ecsetelni is kezdte, amíg Miss Tonks epésen meg nem
jegyezte, hogy elképesztő, ahogy az olyan emberek, mint Sir Philip,
képesek az önsajnálatot jogos felháborodássá változtatni magukban,
és hogy ez nemcsak kellemetlen, de unalmas is. Erre Sir Philip
közölte, immár nem először, hogy Miss Tonks egy savanyú, szikkadt
vénlány, és nem csoda, hogy soha senkinek nem kellett. Erre
mindketten keserű hallgatásba merültek.

Az első napon csendben költötték el az étkezéseket, este pedig, a

fogadóban, ahol éjszakára megálltak, szó nélkül mentek el a
szobájukba.
Sir Philip túl sokat ivott előző éjjel, és délig aludt, Miss Tonks
legnagyobb bosszúságára, mert ez azt jelentette, hogy későn kellett
indulniuk, és nem érkezhettek meg a kastélyba, csak éjfél körül.
Ekkor megtörte a hallgatását, hogy lehordja Sir Philipet, de
dühöngésével inkább csak jókedvre derítette az öreget. Szép, derült
idő volt, és Miss Tonks kényszerítette magát, hogy ne gondoljon az
ellenszenves Sir Philipre, hanem a vidéket csodálja a napsütésben.
Egyikük sem gondolt a rablókra vagy útonállókra, hisz az ilyen
zsiványok a sötétségben, a sűrű erdőkben járnak, nem ilyen jól
fésült tájon, gondozott mezőkön, kőfalak és nyírt sövények között.
Délután négykor megálltak egy vidéki vacsorára, majd kilenckor
megint ettek egy másik fogadóban. Kényelmesen haladtak céljuk felé
a Fossé mentén a halványuló fényben, azon az egyenes római úton,
amely Gloucester-shireből Warwickshire-be vezetett. Lassan
zötyögtek fel az út számos meredek dombjának egyikére, amikor a
kocsi hirtelen megállt, és egy hang azt kiáltotta:

- Tartsd a lovakat, vagy szétlövöm a fejed!

- Utonállók, hogy a fene enné meg őket - morogta Sir Philip. -
Adjon oda nekik mindent, amit csak akarnak, Miss Tonks. Jobb
életben maradni, mint bátornak lenni.
- De hát nálunk van Eliza nászajándéka - tiltakozott Miss Tonks.
- Az ajándék nélkül is örülni fog annak, hogy egy darabban
érkezünk meg - morogta Sir Philip. - A pokolba a kocsissal meg az
őrrel. Nem tudnak lőni?
A kocsi ajtaját feltépte valaki, és egy nagydarab férfi jelent meg.
- Kiszállás! - parancsolta.
Sir Philip lemászott, és segített Miss Tonksnak kiszállni.
- Dobják az ékszereiket a földre - parancsolta az útonálló.
- Rajtam nincs - mondta Sir Philip, aki az órájával együtt
elcsomagolta az egyik értékes dísztűjét is.
A kocsilámpák fényénél a támadójukról kiderült, hogy komisz
képű, gyalogos férfi, és egyedül van. Az a tény, hogy még csak nem
is vette a fáradságot, hogy elrejtse kellemetlen vonásait,
riadalommal töltötte el Sir Philipet. Az útonállónak valószínűleg nem
állt szándékában tanúkat hátrahagyni.
- Nyissa ki a ládákat, öreg - mondta a zsivány, és a pisztolyát Sir
Philipre szegezte.
 - Nyissa csak ki maga - mondta Sir Philip. - Úgyis végez velünk.
Miss Tonks úgy érezte, mintha valami álomban lenne.
- Várjon - hallotta a saját hangját. - Nekem van arany a
retikülömben. Azt odaadom magának.
Benyúlt a táskájába, és kotorászni kezdett a kis pisztoly után, amit
Lady Fortescue adott neki: „Egy hölgynél mindig kell lennie
fegyvernek - csengtek a fülében a lady szavai. - És ez a kis játékszer
eléggé hatékony.” És eszébe jutott a saját tiltakozása is: „Nem is
tudom, hogy kell elsütni egy fegyvert.” Lady Fortescue nevetett, és
azt mondta: „Élesítve van. Egyszerűen csak felemeli, és meghúzza a
ravaszt.”
- Meg akar ölni minket? - kérdezte, és mintha valahonnan
messziről érkezett volna a hangja.
- Hát persze, hogy meg akar - mondta Sir Philip.
- Még az arcát sem takarta el.
- Adja ide! - kiáltotta az útonálló.
És Miss Tonks így is tett. Felemelte a retikült, és meghúzta a
ravaszt. Fülsüketítő durranás hallatszott. Az útonálló döbbent képet
vágott, majd összerogyott, kiejtve kezéből saját fegyverét.
Miss Tonks a lámpához vitte a retiküljét.
- Lett rajta egy égett lyuk - mondta vékonyka hangon.
Sir Philip az útonálló fölé hajolt.
- Egyenesen a szívébe - hüledezett. - Hol van a kocsis és az őr?
Körbenézett a hintó környékén, majd az úton, de nyilvánvaló volt,
hogy a kocsis és az őr elmenekült, sorsukra hagyva őket.

- Az angol nép elpuhult - morogta Miss Tonksnak, aki még mindig

a táskáján esett sérülést nézegette. - Majd én hajtok. Jobb, ha felül
mellém a bakra, Miss Tonks. Nem fog elájulni? Minden elismerésem.
Nem láttam még nőben ilyen bátorságot soha.
- Nem fogok elájulni - mondta Miss Tonks nyugodt, tiszta hangon.
Felmászott a bakra.
 Sir Philip kivett egy rakás pokrócot a kocsiból, és feldobta neki.
Aztán becsapta a hintó ajtaját, és a sokktól felélénkülve
felhúzódzkodott a bakra, és megfogta a gyeplőt.
Felhajtotta a lovakat a meredek dombon. A csúcson végre kiértek
a magas sövények sötét árnyékából. Telihold ragyogott rájuk,
ezüstös fénybe borítva a tájat. Sir Philip megállította a lovakat, és
Miss Tonkshoz fordult.
- Hé - mondta halkan életben vagyunk!
Elkezdett nevetni, átkarolta Miss Tonks vékony vállát, és úgy
kacagott, hogy még a könnye is kicsordult.
- Kérem, hajtson tovább, uram - mondta Miss Tonks hidegen. - Ez
most nem a jókedv ideje.
Sir Philip megtörölte az arcát, aztán összehúzott szemmel
végigmérte Miss Tonksot, és lekevert neki egy pofont.
- Ó - mondta Miss Tonks. - Ó! Ó! Ó!
Aztán elkezdett reszketni és sikoltozni.
- Adja csak ki magából - mondta Sir Philip, és átfogta. - Ez az. Én
bátor Letitiám. Itt van Philip. A mindenit, annyira büszke vagyok
magára!

És szorosan tartotta őt, majd néha türelmetlenül megrázta, amíg

Miss Tonks hisztériája csendes zokogássá nem csillapodott.
Amikor a nő összeszedte magát, így szólt:
- Otthagytuk a hullát az úton.
- Tény és való - felelte Sir Philip, és megmarkolta a gyeplőt. - Ott
van a legjobb helyen. Különben órákat vesződhetnénk a
hatóságokkal. Maga megmentette az akasztás kínjaitól, Miss Tonks,
ha esetleg a keresztényi irgalom miatt aggódna.
- De mi van, ha nem is akart megölni minket?
- Meg akart.
- Csak meg kellett volna sebesítenem.
 - Esélyt adott volna neki, hogy használja ellenünk a fegyverét? Az
életemet köszönhetem magának, Miss Tonks.
Lehajtottak a meredek dombról, és Sir Philip időnként aggódó
pillantásokat vetett útitársnőjére. Szívesen Miss Tonks vállára tette
volna a kezét, hogy megvigasztalja, de a négylovas fogat hajtása
minden erejét és figyelmét lekötötte.
Miss Tonks magára tekerte a takarókat, és próbált úrrá lenni a
rohamokban rátörő reszketésen.
Végül felderengett előttük a kastély, mintha valami középkori
regényből lépett volna elő. A kapurostély alatt átgördültek a
felvonóhídon, ugyanazon az úton, amelyen Mrs. Budley is érkezett,
amikor ideküldték, hogy kirabolja az őrgrófot.

Sir Philip megpróbált lemászni bakról, de az utolsó fél méteren már

zuhant, és tehetetlenül terült el a földön. Miss Tonks lelépett, és
végignézett rajta. Lehajolt, hogy felsegítse, de a lába hirtelen
felmondta a szolgálatot, és ráesett.
A kastély kapuja kinyílt, és az őrgróf jött ki, nyomában a
szolgáival.
- Be vannak rúgva - pillantott a földön heverő párosra. A
szolgáihoz fordult. - Vigyétek be őket.
Mrs. Budley-t legszebb álmából ébresztette a hír, hogy Miss Tonks
és Sir Philip megérkezett. Gyorsan felöltözött, és könnyedén lerohant
a lépcsőn a nagyterembe.
- Kedvesem! - lépett oda hozzá az őrgróf. - A barátaidnak
hajmeresztő kalandban volt részük. Megállította őket egy útonálló, a
kocsisuk és a testőrük elmenekült, és Miss Tonks lelőtte az útonállót!
- Letitia! - Mrs. Budley odasietett Miss Tonks székéhez a hatalmas
kandalló előtt. - Milyen bátor voltál! De most le kell feküdnöd.
Honnan volt fegyvered? És hogyan tudtad elsütni?
- Lady Fortescue adta indulás előtt. Nem tudom, hogyan sikerült
megölnöm azt az embert. Már nem emlékszem, hogy mire
gondoltam, vagy hogy egyáltalán gondoltam-e bármire. Nagyon
örülök, hogy végre biztonságban vagyok - mondta Miss Tonks, és
hagyta, hogy Mrs. Budley feltámogassa. - Nem tudom elhinni, hogy
megtörtént.
- Az életemet köszönhetem neki - jegyezte meg Sir Philip. - Ki
gondolta volna! Miss Tonks! - Sir Philip csókot nyomott az arcára, és
gyorsan megölelte.

Mrs. Budley kivezette a barátnőjét, és felvitte az egyik

vendégszobába. Két szobalány követte őket. Az egyik kicsomagolta
Miss Tonks ládáját, míg a másik segített Mrs. Budley-nak
levetkőztetni és ágyba dugni Miss Tonksot.
- Szeretnéd, hogy itt maradjak veled, Letitia? - kérdezte Mrs.
Budley.
- Nem, Eliza. Azt hiszem, hogy azonnal el fogok aludni. Annyira
fáradt vagyok. Sir Philip elképesztően kedves volt. Furcsa, nem igaz?
Amikor az ember húszéves, csinos és jóképű fiatal szeretőkről
álmodik; amikor harminc, halk szavú lelkészekről vagy
özvegyemberekről; és most - csuklóit el egy zokogással a hangja -,
amikor az ember elmúlt negyven, bármilyen férfi megteszi.
- És mit gondolsz, hogy ez mit jelent? - Mrs. Budley másnap
reggel kifaggatta az őrgrófot a reggelizőasztalnál. - Az nem lehet,
hogy bármiféle romantikus színben gondol Sir Philipre. Már elmúlt
hetven.
- Én nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget semminek, amit
tegnap mondott, szerelmem. A sokk beszélt belőle.
De az esküvő előtti héten feltűnt nekik, hogy Miss Tonks és Sir
Philip sok időt töltenek együtt. Kocsikázni mentek, sétáltak,
triktrakot" vagy Johanna pápát" játszottak. Miss Tonksot valamiféle
halovány szépség hatotta át, nem is annyira külsőleg, mint inkább
boldog kisugárzás formájában.

A kastély lassanként megtelt az őrgróf rokonaival, köztük Mr.

George Pymmel, aki láthatólag kedvetlenül fogadta a közelgő
menyegzőt.

Az esküvő napján csodálatos idő volt. A fehér a szüzek színe volt, így
Mrs. Budley krémszínű szaténban esküdött. Miss Tonks talpig
rózsaszín taftban és színben illő, izgatottan piruló orrheggyel
kijelentette, hogy soha nem látott még szebb menyasszonyt.
De amikor az esküvő elkezdődött, Miss Tonks elsírta magát. Az
őrgróf olyan fenséges volt, olyan jóképű a maga sötét, borongós
módján, annyira olyan, mint álmai elveszett férfijai, hogy hirtelen
elszomorodott, hogy neki soha nem lesz ilyen szerencséje.
Az esküvői reggeli közben aztán egy kicsit megnyugodott. Sir
Philip mondott egy meglehetősen borzalmas beszédet, ami tele volt
kétértelmű és nyálas fordulatokkal, de olyan kedves és barátságos
volt az ittlétük alatt, hogy Miss Tonks még ezért sem tudott
neheztelni rá.
Az őrgróf és az új őrgrófné ritkán mutatkozott a következő
napokban, és amikor néha mégis előkerültek, kimerültén és
boldogan bámultak egymás szemébe, csipegettek egy kicsit, megint
egymás szemébe néztek, aztán mintegy telepatikus jelre újra
visszaindultak a hálószobájukba.

- Egy új ágyat kellett volna venni nekik nászajándékba - jegyezte

meg Sir Philip. - A mostanit valószínűleg teljesen elkoptatták.
- Azt hittem, hogy Eliza jobb társaság lesz majd - panaszkodott
Miss Tonks. - Mit tudnak csinálni odafent egész nap? - pirult el. - Úgy
értem, mindennek van határa.
- Azt hiszem, mi is elértük az itteni tartózkodásunk határát -
jegyezte meg Sir Philip. - Menjünk haza, és nézzük meg a többieket.

Visszafelé kellemes útjuk volt az őrgróf egyik kocsiján. Egyikük sem

sietett haza, és egy egész napot töltöttek el egy kellemes fogadóban
Chipping Nortonban, alig harminc mérföldre a kastélytól.
Miss Tonksnak kezdett kialakulni valamiféle jövőképe. Nem olyan
volt, mint az álmai, de Sir Philip Sommerville kiemelt helyet foglalt el
benne. Élhetnének valahol Londontól távol, esetleg itt, Chipping
Nortonban, és lenne társasága, meg egy jól hangzó „Mrs.” a neve
előtt.
Többé nem kellene félnie a rendőröktől. A szálloda jól megy...
Lady Fortescue-t meg lehet győzni arról, hogy adja el.
És mit sem sejtve arról, hogy rövidesen szentimentális sóvárgással
fog majd visszatekinteni a Sir Philip társaságában töltött napokra,
Miss Tonks mosolygott és fecsegett, és fejben már berendezte álmai
házát, egészen a függönyök és szőnyegek színéig bezárólag.

Közben Londonban Sandhurst ezredes úgy döntött, felhasználja

riválisa és Miss Tonks távollétét, hogy előremozdítsa a saját ügyét
Lady Fortescue-nál. De valahogy úgy tűnt, hogy a sors ellene van.
Mindenféle kisebb katasztrófa történt, a panaszkodós és nehéz
vendégektől egészen a valódi konyhatűzig.
Lady Fortescue egyre többször támaszkodott a botjára, és
meglepve tapasztalta, hogy mennyire hiányzik neki Miss Tonks, és
hogy a vénkisasszony milyen hatékony szervezővé vált a
szállodában.
De egy békés estén, amikor az arisztokrata vendégek mind egy
szálig házon kívül voltak éppen, az ezredes azt javasolta, hogy
sétáljanak egyet a Hyde Parkban, ahol először találkoztak.
Bérelt egy nyitott kocsit, mert kellemes volt az este. Olyan büszke
volt, mint bármelyik ifjú, amikor elegánsan végighajtott a Bond
Streeten, ferdére lökött kalapban és éppen a megfelelő szögben
tartott ostorral. Éppen így fogja majd hazavinni Lady Fortescue-t a
vidéki utakon is, miután összeházasodtak, álmai takaros
udvarházába, ahol nem lesz ott Sir Philip, aki várja őket.
 Lady Fortescue, akinek a háta ugyanolyan merev és egyenes volt,
mint lánykorában, főkötője széle alól kinézett az elhaladó tömegre,
és néha odabólintott egy- egy ismerősnek, mert munka ide vagy
oda, Lady Fortescue-t senki sem merte levegőnek nézni.
Az ezredes behajtott a parkba, és éppen annál a padnál állította
meg a lovakat, ahol annak idején megismerkedtek. Leugrott a
bakról, kikötötte a lovakat, majd lesegítette Lady Fortescue-t.
Odavezette a pádhoz, és leült mellé.

- Hát megint itt vagyunk - jegyezte meg. - Ott, ahol megismertem

önt.
Lady Fortescue rámosolygott.
- Nagy horderejű nap volt. Sosem gondoltuk volna, hogy
szállodatulajdonosok leszünk, nem igaz? De Sir Philip végül
belehajszolt minket.
Az ezredes elhúzta a száját. Sir Philip létezését is el akarta
felejteni.
Nagy merészséggel megfogta Lady Fortescue egyik kesztyűs
kezét, és felbátorodva azon, hogy az nem húzta el, így szólt:
- Amelia, mindketten nagyon fáradtak vagyunk, és azt hiszem, itt
az ideje, hogy megvitassuk a jövőnket. Bizonyára tudja, tudnia kell,
hogy mindennél nagyobb megtiszteltetést jelentene számomra, ha a
feleségem lenne.
A lady pajkos pillantást vetett rá, egy futó pillanatra visszaidézve
egykori csinos leány- énje szellemét. De aztán komolyan így felelt:
- Nem gondoltam arra, hogy ilyen hamar elhagyjuk a szállodát. Be
kell vallanom, hogy az elmúlt hét nagyon megterhelő volt. Furcsa
módon minél híresebbek vagyunk, annál önfejűbbek és
követelőzőbbek a vendégeink. Elismerem, csodálatos lenne egy
reggel úgy felébredni, hogy nem lenne más dolgunk, mint a másik
oldalunkra fordulni, és tovább aludni.
- Mi a válasza, szívem?
 - Majdhogynem igen. De adjon nekem még egy napot, hogy
átgondoljam.
Az ezredes kába örömmel nézett körül a parkban. A fák friss zöld
levelei szinte ragyogtak a lenyugvó napban. Már csak egy napot kell
várnia!
Sandhurst ezredes másnap olyan izgatott várakozással ébredt,
mint akkor, amikor tudta, hogy többé nem kell iskolába mennie,
amikor a tizenhatodik születésnapja volt, illetve amikor igazi férfi lett.
Rendkívüli gondossággal öltözött fel, mintha az esküvőjére
készülne. Babakék szeme csillogott, és ezüsthátú keféjével addig
fésülgette hófehér haját, amíg nem csillogott.
Új izgalmat érzett, amikor átment a hotelbe. De hamar rájött, hogy
az izgalom nem a helyben van, hanem a szívében.
- Lady Fortescue? - érdeklődött Jacknél.
Sandhurst ezredes nem értett egyet az inas szerződtetésével, mert
arra a következtetésre jutott, hogy nem lehet megbízni egy olyan
fiatalemberben, aki ilyen készségesen hajlandó volt végrehajtani
Lady Stanton egyik aljas tervét.
- Öladysége az irodában van.
Az ezredes levette a kalapját, és benyitott az irodába.
Lady Fortescue felállva fogadta, és olyan fény csillogott a
szemében, hogy az ezredesnek megdobbant a szíve.
- O, kedvesem! - kiáltotta. - Micsoda hírem van!
Az ezredes gyengéden elmosolyodott.
- Ezek szerint a válasza: igen?
Lady Fortescue értetlenül meredt rá, aztán észbe kapott.

- Ó, hogy az! Nem, nem. Más hírem van. A régens-herceg ma este

itt vacsorázik! Ez a pályafutásunk csúcsa! Bár Sir Philip és Miss Tonks
is itt lennének, hogy osztozzanak a sikerünkben.
Az ezredes hirtelen leült, és egyszerre nagyon öregnek és
fáradtnak érezte magát.
De az utolsó pillanatig nem adta fel:
 - Emlékszik, miről beszélgettünk tegnap a parkban?
- Ó, persze, de akkor épp el voltunk fáradva, és elegünk volt a
panaszkodó vendégekből. Nem érti, hogy ez mit jelent? Emelhetjük
az árainkat. A ma esti látogatás után olyan divatosak leszünk, hogy
mi választhatjuk meg a vendégeinket. Rengeteg a tennivaló! Új
térítők kellenek, és azok a francia asztali szalvéták. Menjen le, és
nézze meg a borokat, mert senkinek sincs olyan jó ízlése, mint
önnek. Annyi mindenről kell gondoskodni. Ez életem legboldogabb
napja!
Ezzel a lady kiviharzott. Ébenfa botját ottfelejtette az asztalnak
támasztva.
Az ezredes a kezébe temette az arcát.
- Pokolba ezzel a hotellel! - mondta hangosan. - A pokolba vele!
Lady Fortescue számára valóban emlékezetes volt az este.
Őfelsége kijelentette, hogy elégedett a vacsorával, és azt mondta,
hogy „a legjobb Londonban”.
Csak az ezredes gondolta savanyúan, hogy az lenne az igazi
csoda, ha kifizetné a számlát.
A herceg öt órát maradt, és mire ő és a barátai végül távoztak, az
ezredes teljesen kimerült, ezért elment lefeküdni.

Lady Fortescue tudta, hogy az ezredes miért szomorú és fáradt, de

minden bűntudatot, amit érzett, felülmúlt a szálloda sikerének
dicsősége.

Sir Philip és Miss Tonks útjuk utolsó reggelén olvasták az újságokban

a hotelről szóló híreket, és Sir Philipből eltűnt minden könnyed
nyájasság, miközben egyre haragosabban böngészte a híradásokat.
- Azok ketten! Bezsebelik az összes dicsőséget! - dühöngött. -
Miért is pazaroltunk el annyi unalmas időt vidéken?
Miss Tonks megbántottnak tűnt.
- Én azt hittem, hogy egy kellemes kis vakációnk volt.
 - Magának lehet, hogy az volt - felelte Sir Philip undokul. - Kinek is
volt az ötlete a szálloda eredetileg? Az enyém. Ki gyűjtötte össze a
pénzt az induláshoz? Én. Induljunk. Azok a jómadarak magyarázattal
tartoznak.
Megalázó, gondolta szegény Miss Tonks. Amikor végül
belenyugszunk a második - nem is, gondolta dühösen, Sir Philipre
pillantva, hanem a negyedik - legjobb megoldásba, kiderül, hogy a
választottunkat egyáltalán nem érdekeljük. És most már nem lesz
Eliza, akivel társalogni lehet, akivel meg lehet beszélni a szerelmi
álmokat. Lady Fortescue nyilvánvalóan nem tartja őket
helyénvalónak.
Közben elérték London külvárosát: elegáns villák egymás mellett,
zsebkendőnyi kertekkel, Warren- féle cipő- pasztareklámokkal. Aztán
a házak magasabbak lesznek, jobban összesimulnak, az utcák
zsúfoltabbak, és következik a Hyde Park Corner az Ashley House
vörös téglahomlokzatával az egyik oldalon, a Szent György Kórház
vörös téglafalával a másikon. Az útvámkapu után pedig jön a Bond
Street.

Miss Tonks hunyorogva nézett le óramedáljára, és látta, hogy öt

óra van, amikor általában összegyűlnek teázni a nappaliban. Szerette
volna elhalasztani a szembesítést, amit Sir Philip nyilvánvalóan
eltervezett. Szeretett volna visszavonulni a saját szobájába a
szomszédban, ami most már csak az övé, és nem kell megosztania
Elizával. De valami halvány remény mégis ragadt rá Sir Philip mellett,
az a remény, hogy talán egyszer majd megint kedvesen fog ránézni,
és szépeket mond neki.
Amikor beléptek a nappaliba, Lady Fortescue üdvözlő mosollyal
rúzsozott ajkán állt fel, hogy fogadja őket, de ez a mosoly gyorsan
lehervadt, amikor találkozott Sir Philip izzó tekintetével.
- Hogyan fogadhatták a régensherceget anélkül, hogy értünk
küldtek volna? - dühöngött Sir Philip.
 - Miért kellett volna ezt tennünk? - kérdezett vissza az ezredes, és
megfogta Lady Fortescue kezét, ami még jobban felbőszítette Sir
Philipet.
- Csillapodjon. - Lady Fortescue ismét leült. - A királyi vendégről
csak a látogatása reggelén értesültünk. Nem tudtuk, hogy még
mindig Peterhouse- nál vannak, vagy már hazafelé tartanak. Hogy is
értesíthettük volna magukat? Legyen esze, kérem!
- Ez igaz? - kérdezte Sir Philip.
- Nem szokásom hazudni - felelte Lady Fortescue fagyosan. Miss
Tonkshoz fordult. - Helyezze magát kényelembe, kedvesem. Igyon
egy csésze teát, és meséljen nekünk az esküvőről.

- Bah! - füstölgött Sir Philip. - Puff neki! - azzal kicsörtetett, és

bevágta maga mögött az ajtót.
- Jesszusom! - tördelte a kezét kétségbeesetten Miss Tonks. - Sir
Philip megint önmaga. Tudhattam volna, hogy nem fog sokáig
tartani.
- Mi nem fog sokáig tartani? - kérdezte Lady Fortescue.
- Az, hogy Sir Philip olyan kedves és olyan kellemes társaság volt.
Már azt hittem... De mindegy is. - Miss Tonks sóhajtott egy aprót. -
Inkább elmesélem az esküvőt és az úti kalandjainkat.

***
Az újdonsült őrgrófné a férjére pillantott a teáskanna felett.
- Nem is mondtad! - kiáltott fel.
- Mit nem mondtam?
Az asszony meglobogtatta az újságot.
- Itt írják, hogy Prinny a Szegény Rokonban vacsorázott.
- Vagy úgy.
- Szerettem volna ott lenni - mondta az asszony sóvárogva, és
elképzelte, hogyan zsongott minden az izgalomtól, és hogyan
röpködött Despard a konyhában, mint egy csodatévő démon. - Talán
ha legközelebb a városban leszünk, többet megtudunk. Nem
megyünk Londonba mostanában?

Az őrgrófot indokolatlan féltékenység kerítette hatalmába. Ez a nő

most már az ő felesége, és azok a fura alakok már nem számítanak.
- Azt hittem, hogy először Yorkshire- be utazunk - felelte.
- Yorkshire-be? Miért éppen Yorkshire- be?
- Van ott egy házam és egy birtokom, és itt az ideje, hogy
mindkettőt megnézzem. Pompás kiruccanás lesz. És - tette hozzá
gyorsan, látva a csalódottságot a felesége arcán - utána egyenesen
indulhatunk Londonba, ha akarod.
- Hát persze.
- Mintha nem örülnél túlságosan az ötletnek.
- Csak...
Az őrgróf felállt, felhúzta az asszonyt, átölelte, és teljes szívéből és
leikéből megcsókolta. A Bond Street, a hotel, Lady Fortescue,
Sandhurst ezredes, Sir Philip és Miss Tonks még egy pillanatra
felvillant Eliza agyában, aztán elsöpörte a szenvedély hulláma.
Elfogadta, hogy hosszú időnek kell eltelnie, hogy újra lássa őket.

Sir Philip bevette magát a Hyde Parkba. Sértett és haragos volt, és a

szíve mélyén Miss Toriksot hibáztatta azért, amiért elnyújtotta a
hazautat, megfeledkezvén arról, hogy ő maga is készséges partner
volt ehhez.

Hosszú ideig sétált a fák alatt, amíg korgó gyomra rá nem

ébresztette, hogy éhes, és fájó lába rá nem döbbentette, hogy
fáradt.
Alig vette észre, hogy egy molett matróna megy el mellette, amíg
egy csipkés zsebkendő nem hullt a földre.
 Lehajolt érte, és odaadta a nőnek.
- O, uram - mondta a nő. - Milyen kedves öntől.
- Nem tesz semmit, kedves hölgyem - mondta Sir Philip gálánsán.
A nő pajkosan rámosolygott, és ő jobban megnézte magának. Telt,
rózsás arca volt és kicsi, barna szeme. Hatalmas kebellel
rendelkezett, mely olyan magasra volt felpolcolva, hogy két
gömbölyű halom kandikált ki a ruhája szerény dekoltázsából.
- Talán lenne olyan jó, uram, hogy elkísér a kapuig - folytatta a nő.
- Szegény özvegyasszony vagyok, nem szeretek egyedül járni.
- Örömmel - mondta Sir Philip, és máris enyhült a fájdalma és a
haragja a barna szemben tükröződő kacér csodálattól.
- Engedje meg, hogy bemutatkozzam. Sir Philip Sommerville
vagyok.
- Én pedig Mrs. Mary Budge - mondta az özvegy. - Szent egek!
Maga az a Sir Philip!
- Ezt hogy érti? - kérdezte Sir Philip nyugtalanul, és visszagondolt
egész léha életére.
- Az az úriember, akié az a hotel a Bond Streeten. Őfelsége ott
vacsorázott a minap.

- Ó, igen, az én szállodám - büszkélkedett Sir Philip.

- Hogyan jutott eszébe egy ilyen ötlet, uram? Roppant okos.
Elérték a park kapuját. Sir Philip gyomra újabb méltatlan mordulást
hallatott.
- Valójában - mondta Mrs. Budge - nagyon szeretnék mindent
megtudni róla. Talán megkérhetem, hogy ossza meg velem szerény
vacsorámat.
Sir Philip örült a lehetőségnek, hogy távol maradhat a többiektől.
Vidáman elfogadta az ajánlatot.
Az özvegy azt mondta, hogy a South Audley Streeten lakik, de
valójában a South Audley Street mögötti sikátorban szűkölködött, két
kis szobában. De amikor a tűz már fényes lánggal égett, és kitűnő
étel került az asztalra, Sir Philip kezdte otthon érezni magát.
Hencegve mesélt arról, hogyan indította el a szállodát, elfelejtvén
megemlíteni, hogy a többiek az üzlettársai voltak a vállalkozásban.
Az özvegy nagyot sóhajtott.
- Bárcsak akkor találkoztunk volna, amikor megismerte a többi
szegény rokont. Én magam is szegény rokon vagyok. Szó szerint egy
vasam sincs. Hadd töltsem újra a poharát. Jó érzés ennyi idő után
végre egy urat, egy igazi urat vendégül látni.

Mire a szegény rokonok másnap megint összegyűltek egy tea

mellett, már kezdett magasra csapni a Sir Philip távolléte miatti
aggodalom.

- Milyen butaság volt tőle, hogy olyan duzzogva elrohant - mondta

Lady Fortescue, már nem először. - Hogy is tudathattuk volna vele,
hogy jön a régensherceg?
- Vajon hová mehetett? - izgult Miss Tonks. - Rajtunk kívül nem
ismer senkit.
- Valószínűleg leissza magát a Limmerben, mint máskor - mondta
az ezredes. - Szívesen elnézek oda, ha gondolják.
- Megtenné? - Miss Tonks összekulcsolta a kezét, és esdeklően
nézett rá.
Miss Tonks és Lady Fortescue aggódva vártak, miután az ezredes
elment. Miss Tonks beszélt az esküvőről, próbált visszaemlékezni
mindenre, amit előző nap nem mondott el Lady Fortescue-nak, de
egy idő után nyilvánvalóvá vált számára, hogy Lady Fortescue nem
figyel, ezért elhallgatott.
Mindkét nő az ajtót bámulta.
Végül az ezredes visszatért, és nehézkesen lezökkent a székre.
Megcsóválta a fejét.
 - Senki sem látta. Ott volt az a fickó, az a Manderley, Mr. Pymmel,
mindketten most jöttek vissza Warwickból, és mindketten
keresztülnéztek rajtam. Valószínűleg azt hiszik, hogy mindannyian
összejátszottunk, hogy megszerezzük az őrgrófot Mrs. Budley-nak.
- Hallok valamit! - kiáltott fel Miss Tonks.
És valóban hallották Sir Philip hangját, amint felfelé mászott a
lépcsőn.
Miss Tonks odafutott, kinyitotta az ajtót, majd megkönnyebbült
arccal hátralépett, de aztán a megkönnyebbülés döbbenetnek és
rémületnek adta át a helyét.

Sir Philip belépett a szobába, és kézen fogva vezette Mrs. Mary

Budge-ot.
Büszkén mutatta be mindenkinek, majd kijelentette:
- Ismét öten vagyunk. Megkértem Mrs. Budge-ot, hogy
csatlakozzon hozzánk.
- Nagyon örülök, hogy megismerhetem önöket - mondta Mrs.
Budge. - Phil szerint remekül ki fogunk jönni egymással.
Miss Tonks egy pillanat alatt visszahalványult azzá az elhanyagolt
vénlánnyá, aki akkor volt, amikor rátaláltak.
Lady Fortescue arca a fensőbbség maszkjává merevedett.
Az ezredes megtalálta a hangját.
- És hol fog lakni a hölgy? Minden szobánk tele van.
- Osztozhat Miss Tonksszal - felelte Sir Philip.
- O, nem, arról szó sem lehet - mondta Miss Tonks.
- Nem, nem és nem.
- Mrs. Budge megkaphatja az én szobámat, én pedig
átköltözhetem az ezredes úrhoz - vetette fel Sir Philip.
- Az ki van zárva! - csattant fel az ezredes.
- Akkor talán ön, Lady Fortescue?
Lady Fortescue fekete szeme nagyot villant.
- Maga megőrült?
 Az ezredesnek feltűnt, hogy Mrs. Budge-ot cseppet sem zavarja a
szíveslátás hiánya. Kerek arca mosolyba gyúródott. Olyan higgadtnak
és összeszedettnek tűnt, mint egy keleti bálvány.
- Majd kitalálok valamit, szerelmem - mondta Sir Philip, és
megsimogatta Mrs. Budge pufók kezét.

Lady Fortescue felállt.

- Talán lenne olyan kedves odalent várakozni az előcsarnokban,
Mrs. Budge. Van néhány üzleti ügyünk, amit meg kell beszélnünk Sir
Philippel.
- Ne maradjon el sokáig! - állt fel Mrs. Budge, és megpaskolta Sir
Philip arcát.
Kivárták, hogy hallható legyen a nagy test távolodása lefelé a
lépcsőn.
- Ez a közönséges halaskofa nem teheti be a lábát ide! - jelentette
ki Lady Fortescue. - Azonnal szabaduljon meg tőle.
- Ő egy tisztes hölgy, és igenis itt marad - felelte Sir Philip.
Lady Fortescue megvetően lenézett az orra mellett, aztán azt
mondta:
- Vagy ő megy, Sir Philip, vagy én.
Sir Philip hátradőlt a székében, összekulcsolta kis fehér kezét, és
szemügyre vette a három felháborodott partnert.
- Nézzék - mondta békülékeny hangon -, egy kicsit egyszerű, de jó
faros.
- Ezt nem tudtuk nem észrevenni - replikázott Miss Tonks, a
közönségesség egy ritka felvillanásával. - Elég terjedelmes.
Sir Philip nem vette le a szemét Lady Fortescue-ról.
- Ide hallgassanak - mondta behízelgően. - Adjanak nekem néhány
napot, és lássuk meg, mi lesz. Segítő kezekre van szükségünk, és ő
örömmel segít. A szomszéd lakásban lévő nappalit amúgy sem
használjuk. Egy darabig ellehetne ott. Azt mondja, van egy kis
félretett pénzecskéje, amit hajlandó lenne átadni nekünk. Egy kicsit
bárdolatlan, de lélekben jó.
 - És az ágyban is jó? - érdeklődött Lady Fortescue a múlt század
szókimondó nyerseségével.
Sir Philip elvigyorodott.
Ez volt az a pillanat, amikor Miss Tonks pofon vágta, és kirohant a
szobából.
- Azt hiszem - mondta az ezredes -, el kellene mondania, mit
művelt Miss Tonksszal.
- Semmit. Mihez is kezdhetnék egy olyan nővel, mint Miss Tonks? -
kérdezte Sir Philip. Felállt. - Hadd maradjon itt Mrs. Budge. Én
magam kezeskedem érte - azzal kiment.
Az ezredes összenézett Lady Fortescue-val.
- Kedves hölgyem - mondta az ezredes -, nyilvánvalóan ez az
utolsó csepp a pohárban. Nem szívhat egy levegőt egy ilyen
teremtéssel. Adja el a szállót, és jöjjön velem.
Lady Fortescue skarlátvörös ajka feszes vonallá keskenyedett.
- Hagyjam, hogy elvegyék tőlünk a diadalunkat egy ilyen kofa
miatt? Nem, soha! El fogom intézni. A karját, ezredes. Itt az ideje,
hogy megkezdjük a készülődést a vacsorára.
Az ezredes aznap este is teljesítette a kötelességét. Felszolgált a
társaságnak, udvariasan hajolt a vacsorázok fölé.
A vendégek fecsegtek, nevetgéltek, suttogtak, pletykálkodtak,
kendőket lengettek és burnótos szelencéket nyitogattak. Ékkövek
szórták szerteszét színes ragyogásukat az étkezőben.

Lady Fortescue büszkén ment egyik asztaltól a másikig.

Ez már nem szállodai vacsora volt, hanem társasági esemény, és
az ezredes számára úgy tűnt, mintha a vendégek soha nem akarnák
befejezni és elmenni.
De végül az este véget ért. Az ezredes fogta a kalapját, a botját és
a kesztyűjét az irodában, és kilépett a Bond Streetre. A küszöbön
tétován megtorpant, aztán vállat vont, és a Limmer felé irányította
lépteit.
Azt tervezte, hogy amúgy rendesen és igazán leissza magát.
** Kétszemélyes táblajáték, amely a mai napig töretlen népszerűségnek örvend
különösen a Balkánon és az arab világban.
*** Egy kártyajáték, amit francia kártyával játszanak. Nevét egy legenda nyomán
kapta, amely szerint a katolikus egyháznak volt egy női pápája, aki eltitkolva a
nemét férfinak kiadva magát VI. János néven szerezte meg a pápai trónt.

VÉGE