József Attila kései költészete, Reménytelenül, A Dunánál

Elidegenedésélmény

- harmincas évek eleji, érett költészetének meghatározó alapélménye a magány és az

elidegenedés

- ekkor keletkezett tárgyias tájversei (Holt vidék, Külvárosi éj, Téli éjszaka) a magyar
tájköltészet hagyományait megújítva gondolati tartalommal teltek meg

- a költő az ember és a külvilág, illetve a társadalom nagy összefüggéseinek meghatározására

vállalkozott

- a költemények összetartozó gondolatiságán túli közös nevezője az a visszatérő képi-

motivikus rendszer (tél, jég, hideg, üveg, csillagok, kés, fejsze, fémek, víz, űr, némaság stb.),
amelynek egyes elemei a Reménytelenül című költeményben is uralkodóvá váltak.

Reménytelenül

REMÉNYTELENÜL

Lassan, tünődve
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

Én is így próbálok csalás

nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,

kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

Vas-színű égboltban...

Vas-színű égboltban forog

a lakkos, hűvös dinamó.
Óh, zajtalan csillagzatok!
Szikrát vet fogam közt a szó - -

Bennem a mult hull, mint a kő

az űrön által hangtalan.
Elleng a néma, kék idő.
Kard éle csillan: a hajam - -

Bajszom mint telt hernyó terül

elillant ízű számra szét.
Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -

1933. márc.
- két költeményből szerkesztett vers, mindkét műnek külön címe van

- A Vas-színű égboltban… című, második egységként szereplő vers 1927-ben, míg az első, a
Lassan, tünődve 1933-ban keletkezett

- a főcím a lírai én létállapotára és életkilátásaira utalva: témajelölő

- a műveket azonos gondolati tartalmuk: az elidegenedés személyes tapasztalata kapcsolja

össze

Lassan, tünődve

- a költemény három azonos versszakból álló, rövid, elégikus alkotás

- nyitóképe az irodalomtörténet vándortoposza (utazás, megtett út)

- „Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér”

- a tájképi elemeket használó verskezdet az emberi életutat a végállomás felől észleli és

értelmezi

- megérkezés helyett befejezésről, elért úti cél helyett reménytelen végről beszél

- természeti képei (homok, víz, sík) az emberi lélek belső tájainak kivetülései, melyek
fogalmilag is végtelen horizontúvá teszik az oda érkező vándor kilátástalanságát: „fejével
biccent, nem remél”

- a második versszakban személyes tapasztalattá válnak a versnyitány általános

megállapításai
- „Én is így próbálok csalás nélkül szétnézni könnyedén. Ezüstös fejszesuhanás játszik a
nyárfa levelén.”

- itt áll meg a versbeli vándor, akinek fenyegetettségét az „ezüstös fejszesuhanás” jellegzetes
József Attila-i képe jelzi

- a záró versszak szinekdochés sora a lehetetlen magány kozmikus nagyságának összetett

költői képe: „A semmi ágán ül szivem.”

- a fizikai képtelenségből kiinduló költői eszköz (semmi ága) ugyanígy folytatódik („szivem,
/ kis teste”); a rész-egész felcserélésén alapuló szóképek az egyén és a külvilág megfeleléseit
is megjelenítik

- a lírai ént a teljes lelki-fizikai nélkülözés állapotában mutatják

- a versszak zárlatában a tárgyias tájversek világából is ismert hideg fényű, távoli,

megszemélyesített csillagok szemlélik az emberi közösségben végleg elmagányosodott
megszólalót

Vas-színű égboltban

- a második költemény szintén az egyén és a külvilág viszonyát értelmezi

- az első verssel formai azonosságot mutat

- az évekkel korábban keletkezett vers képi és motívumvilága a Reménytelenül és a tárgyias

tájversek több poétikai fogalmát is megelőlegezi (hűvös, csillag)

- lírai alanyának helyzetét is az első vershez hasonlóan ábrázolja: általános létállapotának a

magányt tünteti fel

- a végtelenben elveszett lírai én kozmikus környezetét a gépek világának ridegségével

azonosítja: „Vas-színű égboltban forog a lakkos, hűvös dinamó.”

- ebben a rideg világban a csillagokhoz fordul, mert kiérlelt és fájdalmas mondanivalóját

nem tudja mással megosztani

- második két, felépítésében teljesen egyező versszak képei az elmúláshoz kapcsolódnak:

„Elleng a néma, kék idő” „elillant ízű számra szét” „Fáj a szivem, a szó kihül.”
- a zárlat panaszos kérdését, fájdalmas felkiáltását részben cáfolja ugyan a költemény
megszületésének ténye, a benne uralkodó feszültséget azonban mégsem tudja feloldani

- „De hát kinek is szólanék – –”

- a Reménytelenül mindkét versének végkövetkeztetése a cím állítását igazolja vissza

A Dunánál

A DUNÁNÁL

A rakodópart alsó kövén ültem,

néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivemből folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.

Mint az izmok, ha dolgozik az ember,

reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.

És elkezdett az eső cseperészni,

de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esőt - néztem a határt:
egykedvü, örök eső módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.

A Duna csak folyt. És mint a termékeny,

másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idő árján úgy remegtek ők,
mint sírköves, dülöngő temetők.

Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve

nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.
Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.

Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem.

Anyám kún volt, az apám félig székely,

félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok. "Meglásd,
ha majd nem leszünk!..." - megszólítanak.

Megszólítanak, mert ők én vagyok már;

gyenge létemre így vagyok erős,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az őssejtig vagyok minden ős -
az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!

A világ vagyok - minden, ami volt, van:

a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók győznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbőczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövővel - mai magyarok!

...Én dolgozik akarok. Elegendő

harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendő,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet őseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.

1936. jún.
- József Attila gondolati költészete a halála előtti, elhatalmasodó pszichés betegségével
terhelt években teljesedett ki

- Verseit áthatja a közösségért érzett felelőssége

- gondolati ódája, A Dunánál (1936) három számozott részből áll

1. „fecseg a felszín, hallgat a mély”

- az első egység a vershelyzetet mutatja be

- Az Ódában a Szinva patakról hallunk, ebben a versben a Dunáról

- Itt is, ott is pontos leírást ad a költő a helyszínről: „ülök csillámló sziklafalon...”
„A rakodópart alsó kövén ültem...”

- itt is, ott is összekapcsolja a folyót mint helyszínt a vers voltaképpeni témájával (a patak
kövei szerelmesére emlékeztetik, a Duna az itt élő népek évszázadaira)

- itt a folyó messze több, mint verskezdő kiindulópont: a Duna összetett, többrétegű
jelentést hordozó képpé válik

- az első versszakban a megszemélyesített Duna egyszerre bölcs és titokzatos hatalom, a

beszélő gondolatainak megjelenítője

- a folyó képe a szövegben munkás-, anya-, gyermek- és temetőmetaforákkal gazdagodik,

így voltaképpen élet- és sorsjelképpé válik

- az eső a múlt metaforája

- a Duna régebben itt volt, mint vidékének lakosai, s talán tovább itt is lesz

- sok évezredes múltjához képest szinte elenyészőnek tetszenek a mulandó emberi

történések: háborúk, békekötések, emberi küzdelmek és szenvedések

2. „amit meglátok hirtelen”

- a versbeszélő ebből az évezredes, időtlen távlatból pillant a tájék emberi történelmére

- ebből az időtlen távlatból pillant a lírai én a magyarság múltjára és jelenére – történelmére

- „száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen”

- magában hordja a tudást, mint mondja, ősei ráhagyták a múltjukat, az emlékeiket, amik
benne élnek tovább

- a lírai én generációk egységét éli meg, ami múlt és jelen összefonódását is jelenti a számára

- az előző nemzedékek és önmaga sorsa alapvetően különbözik (az előbbieké az aktív

munkálkodás, övé a passzív szemlélődés, a „látás”), mégis kiegészítik egymást

- összeolvadnak az idősíkok, a „száz ezer év” egy pillanattá válik

3. „az őssejtig vagyok minden ős”

- a Duna allegóriája a legkülönbözőbb nemzedékeket és nemzeteket köti össze

időbeliségükben, a múltban, a jelenben és a jövőben is

- a versbeszélő a személyes, egyéni múltjából indul ki („Anyám kún volt, az apám félig
székely”), megidézve a történelmi múltat is a jelenben („A honfoglalók győznek velem
holtan”)

- a személyes sors („ők én vagyok már”) így válik történelmi méretűvé, amely – s vele
együtt a „világ” – a lírai ént gazdagítja („lelkes eggyé így szaporodom”)

- ezzel a beszélő tovább tágítja a költői képzetet: emberek, népek és korok

összetartozásának és szelíd összekapcsolódásának a felismeréséig jut el

- arra is ráeszmél, hogy az egyén mindezt saját magában hordozza („az őssejtig vagyok
minden ős”)

- az utolsó versszak fogalmazza meg a máig érvényes erkölcsi parancsot, a múlt bevallását,
a béke keresését az emlékezéssel és „közös dolgaink rendezését” sürgeti

- a szöveg itt egyes számból többes számba vált át, jelezve a megállapítás közösségi
érvényességét

- a Duna a záró versszakban az idősíkok összefonódásának és a békés harmóniának a

jelképévé válik