AZ AGRESSZÍV KÓD

ETNIKAI KONFLIKTUSOK FELTÁRÁSA,

KEZELÉSI LEHETŐSÉGEI, ELŐREJELZÉSE ÉS
KOMMUNIKÁCIÓS HÁTTERE

Dr. BORDÁS SÁNDOR

A FIAMNAK: HOGY SOHA NE TUDJA MEG, MIT JELENT A
HÁBORÚ.
 MOTTÓ:

„Megküzdöttem különböző angyalokkal és arkangyalokkal, akik mind vallási

vagy hazafias vagy másféle nagyobb eszmékre kértek tőlem esküt. Először a férfiút
győztem le magamban, aki minden kívánatos leányt és asszonyt magának óhajt. Ez nem
ment olyan nehezen, mint ahogy én gondoltam volna. Utána a katolikus vallásban való
neveltetésem került sorra, majd erdélyi mivoltom, majd pedig erős székely érzésem és
hitvallásom. És be kellett vallanom, hogy ezeken az alapokon, sem az egyiken, sem a
másikon nem lehet megoldani a székely leány és a román fiú közötti szerelem
problémáját, ami olyan egyszerűnek látszik. Akkor a világ kezdetére gondoltam, és
azokra a tanításokra, amelyek az első emberekről szólnak, majd az Ádám gyermekeinek
meg nem fejtett szaporodási körülményeire, végül pedig Istenhez mentem, minden
dolgok kútfejéhez, és az ő szándékaira gondoltam, melyekkel teremté az embert. És itt
egyszerre nagy világosság és öröm támadott bennem és megfeleltem: - Ama leány nem
székely leány volt. És ama katona nem román volt. Hanem emberek voltak mind a
ketten”.

Tamási Áron: „Erdélyi csillagok” című novellájából.

 TARTALOMJEGYZÉK

1. BEVEZETŐ .................................................................................................................. 6
2. KOMMUNIKÁCIÓELMÉLETEK ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEK ....................................... 8
2. 1. A kultúra fogalma ............................................................................................... 11
2. 2. Kultúra és személyiség ........................................................................................ 14
2. 3. Kulturális kreolizáció és hibridizáció.................................................................. 16
2. 4. Kultúra és szocializáció ...................................................................................... 17
2.5 A kommunikáció alaptulajdonságai ...................................................................... 25
2. 6. Negatív kód – agresszív kód ............................................................................... 30
2. 7. A kollektív emlékezet ......................................................................................... 42
2. 8. Identitás, nemzeti identitás .................................................................................. 45
2. 9. A konfliktusról .................................................................................................... 49
2. 9. 1. A konfliktusok típusai ................................................................................. 53
2. 9. 2. A konfliktusok szintjei ................................................................................ 57
2. 9. 3. Konfliktusok kialakulásának okai ............................................................... 58
2. 9. 4. A konfliktus folyamata ................................................................................ 58
2. 9. 5. A konfliktusmegoldás lehetőségei .............................................................. 60
2. 9. 6. A válság....................................................................................................... 60
2. 10. Veszteség és gyász ............................................................................................ 61
3. FELTÁRÁS ................................................................................................................ 64
3. 1. A szlovákok és magyarok konfliktusának alapvető vonásai Szlovákiában ........ 64
3. 2. Az etnikai konfliktus eszkalációjának okai ......................................................... 68
3. 3. Rizikótényezők - a szociológiai felmérés tárgya ................................................ 71
3. 4. Eredmények és megoldások a szociológiai felmérés tükrében ........................... 73
3. 5. Pszichológiai módszerek ..................................................................................... 79
3. 6. A pszichológiai felmérés összefoglalása ............................................................. 87
3. 7. A szociológiai és a pszichológiai kutatások összesített eredményei ................... 88
4. KEZELÉS ................................................................................................................... 90
4. 1. A tréningek elmélete és módszertana .................................................................. 90
4. 1. 1. Első szakasz: az önfeltárás folyamata ......................................................... 98
4. 1. 2. Második szakasz: kommunikáció ............................................................. 100
4. 1. 3. Harmadik szakasz: asszertív viselkedés .................................................... 101
4. 1. 3. 1. Konfliktuskezelés .............................................................................. 103
4. 1. 3. 1. 1. Tárgyalás ................................................................................... 104
4. 1. 3. 1. 2. Közvetítés.................................................................................. 105
4. 1. 4. Negyedik szakasz: a másság elfogadása ................................................... 109
4. 1. 5. Ötödik szakasz: teamépítés ....................................................................... 109
4. 2. A tréningek célcsoportjai .................................................................................. 110
4. 3. Tréning serdülő- és ifjúkorúakkal ..................................................................... 110
4. 3. 1. Csoportfolyamatok a gimnazisták tréningjein .......................................... 110
4. 3. 2. A pszichometria alkalmazása a diákoknál ................................................ 117
4. 3. 2. 1. Én-teszt.............................................................................................. 118
4. 3. 2. 2. Empátiateszt ...................................................................................... 120
4. 3. 2. 3. Kommunikációs teszt ........................................................................ 120
4. 3. 2. 4. Attitűdmérések .................................................................................. 123
4. 3. 2. 5. Konfliktusmegoldás-teszt.................................................................. 124
4. 3. 2. 6. Toleranciamérés ................................................................................ 126
4. 3. 3. Az előítéletek ............................................................................................ 128

4
 4. 3. 4. Értékrendi tipológia ................................................................................... 129
4. 3. 5. Az együttélés típusai ................................................................................. 130
4. 4. Tréning a véleményformálókkal ....................................................................... 132
4. 4. 1. Pszichometria alkalmazása a véleményformálóknál ................................. 136
4. 5. A tréningek tanúsága ......................................................................................... 137
5. ELŐREJELZÉS ........................................................................................................ 138
5. 1. Feszültség-előrejelző rendszer .......................................................................... 138
5. 1. 1. Módszertani kérdések ............................................................................... 138
5. 1. 2. Szlovákia felosztása a vizsgálat szempontjából ........................................ 138
5. 2. A vizsgálat lefolyása ......................................................................................... 139
5. 2. 1. A szociológiai vizsgálat ............................................................................ 140
5. 2. 2. A sajtó figyelése ........................................................................................ 140
5. 3. A pszichológiai vizsgálat .................................................................................. 141
5. 3. 1. A frusztrációs helyzet ................................................................................ 141
5. 3. 2. A frusztráció vizsgálata ............................................................................. 142
5. 3. 3. A feltáró beszélgetés (exploráció) ............................................................. 143
5. 3. 4. A Rorschach-teszt ..................................................................................... 144
5. 3. 5. A Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztje: ....................................... 159
5. 3. 6. Az empátiateszt ......................................................................................... 160
5. 3. 7. A szociometriai háló ................................................................................. 160
5. 3. 8. Az MMPI – kérdőív .................................................................................. 160
5. 4. Az eredmények összegzése ............................................................................... 161
6. ÖSSZEFOGLALÁS .................................................................................................. 172
6. 1. Elméleti, hipotetikus eredmények ..................................................................... 172
6. 2. Gyakorlati eredmények ..................................................................................... 173
IRODALOMJEGYZÉK ................................................................................................ 175

5
 1. BEVEZETŐ

A könyv több részből áll, melyek korábbi kutatásaim eredménye kapcsán

valósultak meg egyrészt Budapesten és az egykori Jugoszláviában, Szabadkán, az
öngyilkosság motivációs hátterét kutatva, másrészt Szlovákiában, a régebben
Pozsonyban működő Márai Sándor Alapítvány égisze alatt, az etnikai konfliktusok
kialakulásának okait kutatva. Az egyetemi doktorátusom címe: „Öngyilkosságot
megkísérelt személyek motivációs hátterének interkulturális vizsgálata magyarországi
magyar, jugoszláviai magyar és jugoszláviai szláv közösségekben”, ELTE, 1979. (lásd:
Bordás Sándor, Lelkünk útvesztői, Kalligram Kiadó, Pozsony, 1994 – átdolgozott
változat – Miért fordulunk önmagunk ellen? című fejezet). Ebben a munkában az
agresszió befelé vetülésének társadalmi és egyéni okait vizsgálva megfogalmazódott a
szláv (többnyire szerb) és a vajdasági magyar családokra jellemző kommunikációs
sajátosság (lásd a 2. fejezetet). A Jugoszláv polgárháború kitörése, amely személyesen
is érintett, fogalmaztatta meg bennem (bennünk) azt a gondolatot, hogy a polgárháború
kitörése mögött mennyiben húzódhatnak meg egy kultúrára jellemző kommunikációs
kapcsolatok, vagy a verbális kommunikáció mögött rejlő, a kultúrára jellemző
gondolkodás, esetleg a kultúrák közötti kommunikációs zavarok?
A Jugoszláv polgárháború kitörésével majdnem egy időben vált szét
Csehszlovákia is, és félő volt, hogy a szétválás itt sem zajlik le drámai események
nélkül. A szétválás utáni szlovák nacionalizmus célpontjának tekintette a kisebbségeket,
ellenségképet kreálva főleg a szlovákiai magyarokból és romákból. Az ellenségkép
megformálása, politikusok körében a „magyar kártya”, olyan hatékonnyá, olyan „erős
ütőlappá” sikeredett, hogy rányomta bélyegét a 2006-os választásokra is, oly módon,
hogy a szélsőséges Szlovák Nemzeti Párt a kormánykoalíció tagja lett Ján Slota
vezetésével, aki jelenleg a második legnépszerűbb ember Szlovákiában. Választási
programjában a magyarok elleni gyűlöletkeltésen, a magyarok állami funkciókból való
kiszorításán, a Magyar Koalíció Pártjának beszüntetésén kívül semmilyen egyéb
konkrét, esetleg konstruktív programmal nem találkozhattunk. Honnan ez az erős
magyarellenesség a szlovákokban, amely a szlovák társadalomban a harmonikajátékhoz
(Vamik Volkan kifejezése) hasonlóan hullámzik, hiszen tudjuk, hogy a második
Mečiar-kormány alatt nagyon nagy erővel tombolt, hogy az elkövetkező 7-8 évben kissé
alábbhagyjon, és most ismét olyan magas szintre kerüljön, ahol eddig még sohasem

6
volt. Kutatásainkban próbáltunk a fent megfogalmazott kérdésekre, ha másként nem,
legalább hipotetikusan választ kapni. Első jelentősebb munkánk a szlovákok és
magyarok közötti különbözőségek és hasonlóságok feltárása volt szociológiai és
pszichológiai módszerekkel, melynek eredményei Bordás – Frič – Haidová – Hunčík –
Máthé (1995): Ellenpróbák – A szlovák-magyar viszony vizsgálata szociológiai és
etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában, Nap Kiadó, Dunaszerdahely kötetben
jelentek meg. Ezt a szakaszt Feltárási szakasznak neveztük el, melyről részletesebben a
harmadik fejezet szól.
A feltárásban kapott eredmények alapul szolgáltak a későbbi tréningek elméleti
és módszertani kidolgozásához, és ez a rész a Kezelési szakasz nevet kapta. A tréning
elméleti részének leírása először angolul jelent meg, egy véleményformálók számára
tartott tréning értékelésének leírásával együtt, a: Confidence Building in the Carpathian
Basin (2000) kötetben, melynek szerzői: Sándor Bordás, György Csepeli, Louk
Hagendoorn, Péter Hunčík, Anikó Kaposvári, Antal Örkény, Éva Raduly-Zörgő, Mária
Székelyi, Silvia Tinica, Judit Young, András Zánkay a Sándor Márai Foundation,
Bratislava és a Nap Kiadó gondozásában jelent meg Dunaszerdahelyen. Később magyar
nyelven, a diákok számára tartott tréning értékelésével együtt: Európaiság és magyarság
tanulmánykötetben (2003), MTA VEAB, Komárom, Bordás Sándor szerzőtől,
Diszkrimináció az EU küszöbén – diszkrimináljuk-e a romákat címen. Kivonatolt
formában erről olvashatunk a negyedik fejezetben.
Az ötödik fejezet egy kísérletről, egy hipotézis gyakorlatban történő
kipróbálásáról szól, nevezetesen Szlovákia társadalmi feszültségének méréséről. A kötet
Bordás Sándor – Hunčík Péter szerzőktől: FER (Feszültség – előrejelző rendszer)
címen, 1999-ben, a Nap Kiadó, Dunaszerdahely és a Márai Sándor Alapítvány, Pozsony
gondozásában jelent meg. Izgalmas kérdés volt számunkra, hogy egy társadalom
feszültsége mérhető-e egyáltalán, és ha igen, akkor előrejelezhetők-e a konfliktusok,
különös tekintettel az etnikai konfliktusokra. Ez a rész kapta az Előrejelzés szakasza
nevet.
A hatodik fejezet, az összefoglalás, melyben az empirikus kutatások
eredményeiről, kommunikációelméleti összefüggéseiről szól, melyekkel már bizonyos
mértékig a második fejezetben is találkozhatunk.

7
 2. KOMMUNIKÁCIÓELMÉLETEK ÉS ÖSSZEFÜGGÉSEK

A szociológia által megfogalmazott terminológia, mely szerint a társadalom

alapegysége az egyén, Max Weber hatására kezdett felbomlani. Az egyének különböző
élethelyzetekben különböző szerepeket gyakorolnak, melyekben a viselkedésük
többnyire kiszámítható. Ez azt is jelentheti, hogy a társadalom kész cselekvési
mintákkal szolgál, hogy hogyan kell cselekednünk, és ezek a minták építik fel a
társadalmi valóságot. Weber gondolkodásában a társadalom alapegysége a cselekvés, és
cselekvéstipológiájában célracionális, értékracionális, affektív és tradicionális
cselekvést különböztet meg. Jürgen Habermas a cselekvéstípusok kapcsán leírja: a
sikerre irányuló cselekvést instrumentálisnak, az ellenlábas válasz lépésével kalkulálót
stratégiának nevezzük. A stratégiát szembeállítja a kommunikatív cselekvéssel, ahol „a
résztvevők cselekvései nem egocentrikus sikerkalkulusok, hanem kölcsönös megértés
segítségével hangolódnak össze. A kommunikatív cselekvés során a résztvevők
elsődlegesen nem saját sikerükre, hanem kölcsönös megértésre orientálódnak.”
(Habermas, 1994). A modell szerint az instrumentális cselekvés nem társadalmi
cselekvés, míg a szembeállított kettő társadalmi cselekvésként rendszerezhetők.
Habermas nagy vitapartnere Niklas Luhmann volt, aki saját irányzatát műveleti
konstruktivizmusnak nevezi. Luhmann a kritikai vonulatot elvetette, és nem a világba
való beavatkozást, hanem a modernség értelmezését tartotta feladatának. Nem pusztán
analitikai rendszerelméletet formált meg, mint Talcot Parsons, aki a modernség
általános problémáit foglalta egységes rendszerelméleti-funkcionalista keretbe, és az
egységnyi cselekvést (unit act) állította fókuszba. Luhmann 1984-ben kiadott Társas
rendszerek (Soziale Systeme), című munkájában megfogalmazza Parsons-szal szembeni
elméleti kifogásait, és egységes rendszerképpé formálva paradigmaváltást visz végbe a
rendszerelméleten belül. Luhmann az empirikus megközelítés híve volt, amely révén a
reális világ jobban megragadható. Az új feladat az volt számára, hogy ha elveti a
pusztán analitikai rendszerelméletet, akkor hogyan lesz képes kimutatni az egyes
társadalmi alrendszerek közötti határokat? Luhmann álláspontját úgy foglalhatjuk össze,
hogy egy-egy társadalmi alrendszer akkor képes elhatárolódni a társadalomban
megtalálható másik alrendszertől, ha bizonyos logikák mentén és érvényesség mellett az
egyes alrendszerekben résztvevők szelektálják a valóságról kapott információkat. Az
alrendszerek univerzálisan elfogadják ezeket a szelekciós logikákat, és kizárólag az

8
úgynevezett bináris kódok rendszerében kommunikálnak egymással. (Luhmann a
külvilág élményeinek szabályszerű feldolgozását a bináris kód fogalmához köti, amely
egy adott alrendszer működését legfőképp jellemző értékszempont. Egy alrendszer
professzionális jellegét a bináris kód érvényesülésének szintjéhez köti. A rendszer annál
racionálisabb, minél inkább erre a kódra redukálja kapcsolatát a külvilággal. A redukció
magas fokán éri el az alrendszer azt, amit Luhmann professzionális
intézményrendszernek nevez /In: Pokol, 1991/).
A modern társadalmakban növekszik a problémamegoldás hatékonysága az
alrendszerek elkülönülése által, amelyek aztán egymás környezetét alkotva, összetett
cserekapcsolatok által rendeződnek együttműködő, bonyolult struktúrákba. A
társadalom integrációjának alapját jelentik ezek a cserekapcsolatok, amelyek azt a célt
szolgálják, hogy rendszerezik, ezáltal csökkentik a társadalom komplexitását, és tiszta
működés esetén kivédik a káosz kialakulását, a társadalom dezorganizációját. Előre
meghatározott programok alapján a rendszerek elemeinek összetétele az idő multával is
megváltozhatnak. Társadalmi szervezetek, gazdasági társaságok, oktatási központok,
politikai pártok, az államhatalom intézményei meghatározott időközönként átalakítják
elit struktúráikat, amelyek más (talán változatlan vagy átalakuló) rendszerekkel lépnek
kapcsolatba változatlan bináris kódokkal irányítva szelekcióikat. Az úgynevezett
„temporalizált” rendszerek az időbeni differenciálódás révén egy újabb dimenzióval
teszik komplexebbé a társadalmi rendszerek kooperációjának lehetőségeit.
Luhmann a szociális világot kommunikációkon alapuló szelekciós folyamatok
sorozataként írja le, amelyek önszerveződő rendszereket alkotnak meg és stabilizálnak.
A kommunikáció szempontjából ezért nem az a lényeges, mikor kezdődtek, hanem az,
hogy milyen hatással voltak a következőkre, mert a körkörös kommunikációk végül is a
megismerést gazdagítják. Az elméleti modellben továbbfejleszti Talcot Parsons
egységnyi cselekvésekről szóló teóriáját, amely korlátozott a hétköznapi élettel
kapcsolatban élő szokásos szociológiai vélekedésektől, vagyis, a társadalom mégiscsak
emberekből, emberi cselekvésekből álló építmény. Luhmann előtt a szociális világ
részletei úgy tárulnak fel, hogy figyelmét nem a cselekvésekre, hanem a cselekvéseket
alakító kommunikációkra összpontosítja. „Ha az ember a kommunikációt úgy tekinti,
mint egyszerre három szelekció együttes megvalósulását, úgy mint információ, közlés,
megértés folyamatát, akkor beszélhetünk kommunikációról, ha ezek során a megértés
létrejön.” (Luhmann, 1984) A szelekció három lépésben valósul meg. Az első során az

9
információk egy gondolatmenetben összegződnek, majd ezt közli az egyik fél, a
harmadik lépésben a befogadó értelmezi a közölt információkat.(Pokol, 1991).
Tehát Luhmann számára a társadalom alapegysége a cselekvésnél is elvontabb
kategória: a kommunikáció. Szerinte különböző jellegzetes kommunikációs típusok
vannak, melyek elméleti szinten önmagukban felépíthetővé teszik a társadalmat. A
kommunikáció (ahogy a cselekvés is) a pszichikumon keresztül nyilvánul meg, de a
kommunikativitás már önmagában alkalmas arra, hogy segítségével rendszerelmélete
felépíthető legyen.
Elméletét korábbi empirikus kutatásaink is alátámasztani látszanak. Vajdaságban
folytatott vizsgálódásaink azt igazolták, hogy a vajdasági szláv (többnyire szerb)
családok rokonaikkal, szerb szomszédokkal nyitott kommunikációs rendszerben élnek,
ami azt is jelenti, hogy ebben a nyitott rendszerben több anya- és apamodell található.
Egymás belső dolgait, problémáit (pl. gyermeknevelési, szexuális, anyagi, érzelmi,
munkahelyi stb.) nyitottan megtárgyalják, és ebben a rendszerben nyitottan élnek. Más
nemzetiségűt nem, vagy nagyon nehezen fogadnak el. Kommunikációs kapcsolataik
alapján ezeket a családokat horizontális családoknak neveztük el. Ezzel szemben a
vajdasági magyar családokra inkább a zárt kommunikációs rendszer a jellemző. Fontos
dolgaikat családon belül tárgyalják meg, nem avatnak be sem rokont, sem szomszédot,
akkor sem, ha magyar. Apa- és anyamodell csak egy van, és ha valamelyik elvész
(halál, válás stb.) a sérülés jóval nagyobb, mint a szerb családoknál, ahol minden modell
„behelyettesíthető”. Ezért a magyar családokat vertikális családoknak neveztük el, a
zárt, családon belüli kommunikációjuk miatt (maximálisan csak a családon belüli
generációk felé kommunikálnak). A horizontális családok társadalmi történésekre
együtt mozognak, együtt mozdulnak, mintha rácsszerkezetük lenne. A külső hatásoknak
(pl. embargónak) teljesen ellenállnak, inkább az ellenkező hatást érték el vele, úgy,
hogy a „rácsot” jobban összekovácsolta (Bordás, 1994). Szlovákiai vizsgálódásaink,
melyek a fenti gondolatmenetet követték, a szlovákságot érintően hasonló eredményeket
hoztak. Az északi szlovák családok szintén horizontálisak, és még a körülöttük lévő
csehekkel, lengyelekkel, ukránokkal sem létesítenek kommunikációs kapcsolatokat,
tehát önmagukban véve zártak. Ezzel szemben a délen élő magyar családok
nyitottabbak, de mégis vertikálisak, mivel a családon belüli kommunikációt preferálják
(Bordás - Hunčík, 1999).

10
A társadalmi kommunikáció egy speciális formája a kultúraközi kommunikáció,
melynek fogalmát a kulturális antropológia három különböző, de egymással egybefüggő
szempont alapján értelmezi. Egyrészt az emberek közötti kommunikáció sajátos
formájaként, melynek során a különböző kultúrához tartozó emberek kommunikálnak
egymással. Másrészt az egyes társadalomtudományi diszciplínák konkrét kutatási
tárgyát, harmadrészt pedig az empirikus kultúrakutatást, ahol az antropológiai
megismerés nem jöhet létre kultúraközi kommunikáció nélkül.

2. 1. A kultúra fogalma

Alfred Kroeber és Clyde Kluckhohn (1952) összefoglalása a kultúráról már

tudománytörténeti jelentőségű, de a kultúrával kapcsolatos főbb irányvonalakat és
antropológiai gondolkodást jól mutatja. Ezek az irányvonalak hasonlóságuk,
különbözőségük kapcsán különböző csoportokba sorolhatók, így a kultúra fogalma
jelölheti:
1. valamely csoport vagy társadalom életstílusát
2. azt a társadalmi és/vagy kulturális „örökséget”, amelyet valamely individuum
vagy csoport az előző generációktól átvesz
3. a gondolkodásnak, világszemléletnek meghatározott módját
4. valamely csoport vagy társadalom megfigyelhető viselkedési mintáit
5. valamely csoport vagy társadalom közös tapasztalatait
6. a társadalmi szocializáció folyamatában megtanult viselkedést
7. valamely csoport vagy társadalom konfliktuskezelő eljárásait és mechanizmusait
8. a normatív viselkedést szabályozó mechanizmusokat
9. valamely tudományterületnek (pl. antropológiának) valamely csoport vagy
társadalom viselkedéséről felállított elméletét.

Ezek a csoportok a tudományterületeken aligha visznek előre, hiszen a kultúrákat

önmagukban vizsgálják, nem pedig más kultúrákkal dinamikus kölcsönhatásban. Az a
fajta megközelítés látszik szükségesnek, amely megkülönbözteti a megfigyelhető
kulturális viselkedést, a kultúra hordozóinak saját életvilágukra vonatkozó gondolatait,
koncepcióit, fogalmait, elképzeléseit. Ennek a koncepciónak a középpontjában a
gondolkodás, a cselekvés, a tudás és a jelentés kategóriái állnak, a kultúra
interszubjektív valóságára helyezi a hangsúlyt (Wuthnow, 1984).

11
 Ward Goodenough (1981) abból indult ki, hogy a kultúra egy tanult mentális
rendszer, mely az emberek fejében található. A társadalmi szocializáció folyamatában
sajátítják el a kultúra szabályait, akár idegenek is elsajátíthatják. Szembehelyezkedik
azzal a kollektív kultúramítosszal, mely szerint egyik közösség vagy társadalom sem
rendelkezik eredendően közös kultúrával.
Clifford Geertz (1994) a kultúrát szimbolikus rendszernek, egy jelentéshálónak
tartja, amely nyilvános tulajdonban van. Szerinte a hangsúly a kultúra „csinálásán” van
és nem annak „tudásán” vagy birtoklásán. A kultúra az a „valami”, amit a társadalmi
élet szereplői a különböző helyzetekben az egymással történő kommunikáció során
hoznak létre. A kultúra magába foglalja a „csinálás”, a konstrukciók folyamatát, de
ezzel egyidejűleg magukat a produktumokat, azaz az előállított készségeket,
ismereteket, elképzeléseket, hiteket és tudásokat stb. is. Ebből következik, hogy a
kultúrát a tudás és a társadalmi praxis közös produktumának tekinti, amelynek
segítségével valamely csoport vagy társadalom a világra irányuló közös percepciós
mintákat és értelmezési kereteket alakít ki, amelyek visszatükrözik az adott csoport
társadalmi és történeti tapasztalatait, és ugyanakkor reflektálnak is azokra. Niedermüller
Péter (1994) ezt így fogalmazza meg: „… a geertzi szemlélet a dolgok, események,
folyamatok, gesztusok és kommunikációs formák egymás összefüggésében való
vizsgálata”.
A kultúraközi kommunikáció kutatása egy olyan kultúrafogalommal dolgozik,
amely a viselkedés megfigyelhető normáiból indul ki, ezeket azonban a mögöttük
meghúzódó jelentések, értékek, normák, tudás, világszemlélet stb. reprezentációinak
tekinti. A kutatási terület számára nem maga a kultúra fogalma az érdekes elsődlegesen,
hanem a kulturális különbségek és ebből a fogalomból levezethető koncepció.

A kulturális különbségek magyarázatára elnagyoltan 3 értelmezési modellt

dolgoztak ki (in: Lüdtke, 1989):
1. Időbeli dimenzió – rejtett vagy nyílt evolucionista szemlélet, mely
megkülönböztet: hagyományos, „primitív”, premodern, és modern
társadalmakat, ahol a társadalmak közötti kulturális különbségek szinte
mindenütt megfigyelhetők.
2. Térbeli dimenzió – adott territóriumon belüli együttélés előfeltétele a közös
kultúrának. Hosszabb történeti korszakra kiterjedő együttélés nemcsak homogén
kultúrát hoz létre, hanem kialakít egy közös kulturális mentalitást, egy kollektív

12
 kulturális személyiséget, amely aztán egyes individuumok viselkedésében
reprezentálódik és amely az egyes individuumok kollektív identitásának
összetevője. A modernitás az adott territóriumon belül élő azonos kultúrájú
embereknek ezt a szerveződését nemzetnek nevezte, és a kulturális
különbségeket nemzetei hovatartozásuk szerint kezelte.
3. Eltérő társadalmi, illetve etnikai hovatartozásból fakadó kulturális különbségek a
modern társadalmakban. Ez a megközelítés azt hangsúlyozza, hogy a modern
társadalmakon belül létezik egy általános, mindenkire kiterjedő tudás, illetve egy
átfogó kulturális viselkedési rendszer, az egyes társadalmi osztályok, illetve
etnikai csoportok mégis meghatározott, sajátos tudással és kultúrával
rendelkeznek, amely meghatározza a társadalmi cselekvők percepciós eljárásait,
gondolkodási és cselekvési módjait, jelentés- és orientációs mintáit. A
társadalmi vagy etnikai hovatartozás egyben a kulturális hovatartozást, a
kulturális tudást és a társadalmi gyakorlatot is jelentős mértékben befolyásolja.

Az alábbiakban összefoglaljuk az általunk fontosnak tartott kultúraközi kommunikáció

kutatásának legfontosabb elméleti pilléreit, melyek többnyire a kultúra kollektív
jellegéből indulnak ki:
1. A nemzetek, ill. az etnikai csoportok olyan kulturális rendszerek, amelyeket
nagyfokú homogenitás, koherencia és egy mindennél erősebb integratív funkció
jellemez (pl. vallás)
2. Minden nemzet, illetve etnikai csoport egy sajátos, másoktól eltérő kulturális
rendszer, amelyek között lehetnek hasonlóságok, a meghatározó azonban a
közöttük lévő különbség.
3. Az egyes individuumok nemzeti, etnikai hovatartozása alapvetően meghatározza
az egyéni viselkedést, és ennek megfelelően minden egyes individuum –
társadalmi hovatartozásától függetlenül – saját nemzeti, etnikai kultúrájának a
reprezentánsa.
4. A különböző nemzetekhez, etnikumokhoz tartozó individuumok közötti
kommunikáció mindig is szükségszerűen kultúraközi kommunikáció.

Munkáinkban szinte mindig központi kérdés volt, hogy lehet-e egy nemzetet, etnikai
csoportot mint kollektív személyiséget tekinteni (Bordás, 1994., Bordás et al. 1995.,
Bordás - Hunčík, 1996., Bordás - Hunčík, 1999.). Feltételezhetjük-e, hogy valamely

13
adott társadalmon belül együtt élő, azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrával
rendelkező embereknek a belső jellemvonásai, pszichikai sajátosságai, szemlélete,
gondolkodásmódja, értékrendje egyforma, vagy legalább hasonló egymáshoz? Másként
fogalmazva, egy kultúra mennyiben reprezentál egy közös vagy azonos
személyiségstruktúrát, esetleg vannak-e a kultúra által meghatározott, és ezáltal a
kultúrát jellemző személyiségtípusok?

2. 2. Kultúra és személyiség

Margaret Mead (1962) – fogalmazta meg a kulturális karakter (cultural

character) kategóriáját, mely szerint, ha empirikus módon megfigyelhetők egyes
kultúrákat jellemző percepciós módok, személyiségtípusok stb., akkor azok nem
veleszületett sajátosságai az adott csoportnak, hanem a szocializáció során elsajátított
tulajdonságok. Kurt Lewin (1948) követői, pl. Irving Hallowell (1962), határozottabban
megfogalmazták a percepciónak, a valóság észlelésének, felfogásának kulturális
meghatározottságát, majd később az egész személyiségstruktúra kulturális eredetét
vallották. Ez a megközelítés abból az alaptételből indult ki, hogy a személyiségstruktúra
kialakulásához az ontogenetikai fejlődés egyik lényeges tényezőjeként hozzátartozik az
a szociokulturális mátrix, amelyen belül a struktúra létrejön. A személyiségnek alapvető
összetevője a más emberekkel folytatott interakciók során keletkezett, illetve azok által
közvetített társadalmi tapasztalatok halmaza. A személyiségstruktúra már csak azért is
kulturálisan meghatározott, mert a kulturális minták belsővé válnak (internalizálódnak),
a személyiség konstitutív elemeivé, és ezen keresztül az egyéni viselkedések,
viszonyulások „iránytűivé” válnak. Az individuumok által jellemző gyakorisággal
belsővé tett közös kulturális minták pedig kialakítják az egyes kultúrákat jellemző és
azok által preferált személyiségstruktúrákat.
A „kulturális karakter” Margaret Mead-féle elméletekre támaszkodnak a nemzeti
karakterrel foglalkozó kutatások. Megközelítésük két alaptételen nyugszik:
1. Feltételezik, hogy a társadalom minden tagja szisztematikusan reprezentálja a
társadalom kulturális mintáit.
2. Másrészt azt mondja, hogy a nemzeti karakter azon jellegzetességek összessége,
amelyek a szocializáció során kulturális tapasztalatként elsajátításra, valamint a
mindennapi kommunikáció során közvetítésre kerülnek, azaz a nemzeti karakter
a kulturális közvetítettség függvénye. A nemzeti sajátosságoknak ez a

14
 koncepciója szorosan kapcsolódik az antropológia azon kultúrafelfogásához,
amely az individuumok közötti kommunikáció történetileg mintázott rendszereit
tekinti kultúrának. Az így értelmezett kultúra mozgásai során jönnek létre azok
az egyedi – valamely kultúrát jellemző – tapasztalatok, valamint –e
tapasztalatokat megjelenítő kulturális formák, amelyek összességét a nemzeti
karakter fogalma jelöli.
A hagyományos nemzetkarakterológiák egyik alapvető törekvése arra irányult, hogy
feltárják a történelemben azt a koroktól, helyzetektől és struktúráktól független
eszenciát, állandóságot, egyféle „organikus tényezőt”, „alkatot”, amely a nemzeti lét
„gerincét, folytonosságát” alkotta és egyben biztosította. A társadalomtörténet számára
egyértelmű, hogy ilyen állandók nincsenek, vannak viszont olyan attitűdök,
csoporttudatok, amelyek meghatározott társadalmi, történelmi helyzetekben
„népszerűvé válnak”. Melyek ezek az attitűdök? A kérdés bonyolultsága miatt, nem
véletlen, hogy egyes kutatók tudomást sem akartak venni a nemzeti karakterről (pl.
Ernest Gellner 1983, Anthony Giddens 1985, Eric Hobsbawm 1991), sőt nem tartották
tudományos problémának sem.
Változást a téma megközelítésében Norbert Elias (1990) felfogása hozott, aki úgy véli,
hogy az egyes nemzeteket jellemző tulajdonságokat a történeti fejlődésből levezethető
és megmagyarázható objektív sajátosságok jellemzik. Elfogadja azt a feltételezést, hogy
létezhetnek társadalmi csoportokat jellemző attitűdök, pszichikai struktúrák,
ugyanakkor leszögezi, hogy ezek nem eredői, forrásai valamilyen kollektív kultúrának,
hanem a közös történelmi és kulturális tapasztalatok következményei, amelyek
történetileg változnak, és nem magyaráznak meg semmit, hanem maguk is magyarázatra
szorulnak.
Későbbi kutatások már olyan tételeken alapultak, hogy a csoport, a kultúra és a tér
fogalmai kölcsönösen és teljesen lefedik egymást és a csoporthoz tartozás érzése, a
csoporttal való identifikáció ebből a megfelelésből fakad (Caglar, 1997). Ebből
következően az etnológia és az antropológia az etnicitást, illetve a kulturális identitást
olyan koncepciónak tekintette, amely a kulturális különbségek térbeli hangsúlyozásán
alapszik.
A kultúraközi kommunikáció kutatása számára ebből az az elméleti következtetés
adódott, hogy a nemzet, a kollektív nemzeti kultúra és a tér, azaz az ország, a „haza”
fogalmai kölcsönösen és teljes mértékben lefedik egymást, és a nemzethez való tartozás

15
érzése, a nemzettel való kulturális identifikáció ebben a megfelelésben gyökerezik, a
nemzeti mentalitás, a nemzeti sajátosságok ebben a „háromszögben” szerveződnek.
A „gyökér”, az „anyaföld”, és az ahhoz fűződő kapcsolat, a „haza”, a nemzet mint
„anya” vagy „apa”, a „szülőföld”, mind olyan metaforák, szimbolikus konstrukciók,
amelyek a „helyhez kötöttséget” mint valami természetes állapotot vagy kapcsolatot
jelenítik meg, és valamely csoport vagy individuum társadalmiságát, illetve kultúráját
ebből a „helyből” vezetik le (Caglar,1997). Ugyanakkor ezek a szimbolikus
konstrukciók megteremtik azt a kulturálisan kódolt kognitív rendszert is, amelynek
segítségével individuumok és csoportok a környező világot kategorizálják, azaz
felosztják az „otthonra” és „idegenre”, „mienkre” és „máséra” stb. (Niedermüller, 2001.
In : Béres – Horányi, Társadalmi kommunikáció).

2. 3. Kulturális kreolizáció és hibridizáció

A kreolizáció és a hibridizáció két olyan társadalomtudományi kategória,

amelyek a késő modern társadalmak kulturális jellegét kísérlik meg leírni (Pieterse,
1998.).
A kreolizáció metaforája a nyelvészetből származik, és valamely kultúra belső
heterogenitására, keveredettségére, a különböző eredetű kulturális formák közötti
határok elmosódására és az ennek nyomán kialakuló új szintézisére utal.
A hibridizáció koncepciója a különböző kultúrák keveredését, a különböző kulturális
logikák és identitások egymásba fonódását, az egymásba olvadó áramlatokat jelöli,
amelyek a kulturális különbségeknek az éles elválasztó határokon alapuló hierarchikus
rendszerét alapjaiban kérdőjelezik meg.
Smith (1992) megállapítása szerint az etnikai és nemzeti kultúra olyan szimbolikus
társadalmi termékek, amelyek különböző társadalmi és politikai helyzetekben más és
más formákban bukkannak fel, eltérő szemantikai tartalmakat hordoznak, és bármikor
újraalkothatók, hogy ily módon az egyes társadalmi csoportok, illetve individuumok a
változó társadalmi környezetre, politikai helyzetre, hatalmi és csoportközi viszonyokra,
szemiotikai kódokra folyamatosan reagálni és reflektálni tudjanak.
Mindkét társadalomtudományi kategória szinte paradoxonként van jelen az általunk
kialakított kultúrákra vonatkozó koncepcióban. A kreolizáció, amely a kultúra belső
heterogenitására, keveredettségére utal, számunkra a 90-es évek közepén vált nagy
kérdéssé, amikor a roma problémával először kezdtünk foglalkozni. Hiszen arra

16
gondoltunk, hogy a roma kultúrát, legalább olyan mértékben jellemzi egyfajta
homogenitás, mint a szlovákokat, vagy a Szlovákiában élő magyarokat. Nem ezt
találtuk, sőt kiderült, hogy ők magukat Szlovákiában magyarul beszélő, szlovákul
beszélő és lovári romák csoportjába sorolják, melyek között nagyfokú az ellentét, és
csoportokon belül is nagy a heterogenitás, ami talán a lovári romákra jellemző a
legkevésbé. Legnagyobb gondunk akkor volt, amikor Szlovákiában a roma – nem roma
konfliktust, mediációs technikával próbáltuk kezelni. Az egyik oldalon valamely község
önkormányzatának képviselői, véleményformálói (polgármester, alpolgármester,
anyakönyvvezető, pedagógus stb.) ültek, míg a másik oldalon a hierarchia hiányában, és
a heterogenitásnak köszönhetően, szinte mindenki jelen akart lenni, és nagyon nehezen
lehetett meghatározni, hogy ki vegyen részt a tárgyalásokon (Szlovákiában nincsenek
kisebbségi önkormányzatok, ahol a hierarchia, a törvényből fakadóan is kialakulhat).
Ilyen körülmények között a konfliktuskezelés hatékonysága is megkérdőjeleződik. A
hibridizáció koncepciója szerint a különböző kultúrák keveredése, a különböző
identitások egymásba fonódása elmossa a kulturális különbségeket, és a kultúrák közötti
éles határokat kérdőjelezi meg. Szintén paradoxnak tűnő koncepció, hiszen a fent
említett roma kultúrák között is elég élesek a határok, vagy ha a délszlávokat vesszük
figyelembe, akkor elég éles kulturális határokkal találkozunk a szerbek, horvátok,
bosnyákok, szlovének között is, mely bizonyos értelemben hozzájárult a délszláv
polgárháborúhoz. Az ellentmondások feltárása, és feloldása érdekében, ez a terület mind
elméleti, mind pedig gyakorlati szinten komoly kutatást igényelne, mert elképzelhető,
hogy vannak olyan kulturális folyamatok, ahol a fenti koncepciók megállják a helyüket.

2. 4. Kultúra és szocializáció

A kultúra értékeinek elsajátítása szocializációs folyamatok következménye (M.

Mead, 1962), a szocializációs folyamatok pedig közvetve vagy közvetlenül
kommunikáción keresztül zajlanak (K. E. Rosengreen, 2004). Véleménye szerint a
modern társadalmakban nyolc különböző szocializációs ágensről beszélnek:
- a család, kortárscsoport, munkahelyi közösségek
- iskolák, egyházak, törvényességért felelős hatóságok
- tömegmozgalmak és a média.

17
A családban folyó szocializáció a legalapvetőbb, ezért ezt elsődleges szocializációnak
nevezik, az összes többit másodlagos szocializációnak hívják – a folyamatok fő eszköze
a kommunikáció.
A szocializáció ágensei mindegyike specifikus feladatokkal rendelkezik és többé-
kevésbé hierarchikusan szervezett csoportokon, és szervezeteken belül helyezkedik el.
Ezek időnként nagy hálózatok is lehetnek: pl. családi-rokonsági rendszerek, gazdasági
szervezetek, oktatási rendszerek, egyházkerületek, megyei önkormányzatok,
fellebbviteli bíróságok, médiacsoportok stb.
A szocializáció környezetbe ágyazottan és nem vákuumban történik, azaz az ember
fejlődése mindig egy adott kultúrán belül zajlik. Ennélfogva a pszichológiai realitás
teljes egészében csak a kontextus ismeretében értelmezhető. Az állítás evidenciának
tűnik, mivel „...ritkán (vagy sohasem) fordul elő, hogy az ember viselkedésével ne a
kultúra valamelyik aspektusára válaszoljon” (Segall et al. 199o, 5. – in Vajda – Kósa :
Neveléslélektan, 2005).
Az adott kultúra maga szolgáltathat támpontokat az ott zajló szocializáció megértéséhez
(Ogbu, 1981), ezért véleménye szerint ismerni kell a specifikus szülői vélekedéseket, a
népi hiedelmeket és gyakorlatot, a vallási szabályokat, a szülői stratégiákat, a születési
arányokat és számtalan más társadalmi-demográfiai tényezőt. Tudni kell, milyen kép él
az adott közösségben a gyerekekről, és a gyerekek milyen szerepet játszanak az adott
társadalomban. Tisztába kell lenni az adott közösség társas szerveződéseinek
szabályaival és struktúrájával. Ily módon az adott időre és helyre jellemző „kulturális
szerkezet” és a kívánatos kulturális célok elérése érdekében alkalmazott eljárások adják
a szocializáció tervrajzát.
A szocializációs modellek kutatása különösen a XX. század második felében
produkált jelentősebb eredményeket, mutatott fejlődést. Bronfenbrenner – Crouter
(1983) szerint - történetileg három, bizonyos mértékig egymásra épülő elméletekről
számol be. Az első paradigma az alapvetően különböző szociális környezetben (social
address) nevelkedő gyerekek összehasonlításában merült ki, de átható és hosszan tartó
hatást gyakorolt az emberi fejlődésre vonatkozó kutatásokra. A második szakasz a XX.
század harmincas éveinek elejére tehető, amikor a kezdeti strukturalista modell
dinamikus modellé formálódott, melyben az egyéni fejlődés és a környezet bizonyos
sajátosságai között összefüggést, kapcsolatot tételeztek fel. Ilyen jelentős
paradigmaalkotók voltak: Freud, Piaget és Lewin, majd Vigotszkij, Lurija, Hull és
mások. Központi teret kapott a gyermeket körülvevő csoportnak, mint fejlődési

18
kontextusnak a vizsgálata. Ezek a vizsgálatok részben a gyerek és a vele kapcsolatban
levő felnőttek, másrészt a gyerekek egymás közti kapcsolatának fejlődésében betöltött
szerepét elemezték, főleg Moreno szociometriai módszerének hatására.
Ennél a szakasznál kell megemlíteni G. H. Mead (1973) és tanítványa Herbert Blumer
(1969) által kidolgozott szimbolikus interakciós elméletét, melyből inspirációt nyertek a
szocializációs elméletek. A szimbolikus interakcionizmus kifejezés magába foglalja azt,
amit Mead a legfőbb emberi tevékenységnek tartott, és az embert emberré teszi – a
beszélgetést. Blumer a szimbolikus interakcionizmus három alapelvét fogalmazta meg,
melyek a jelentéssel, a nyelvvel és a gondolattal foglalkoznak. Blumer szerint a jelentés
az emberek közötti társadalmi interakciókból ered, tehát a jelentés nem velejárója a
tárgyaknak. A jelentés a nyelv használata során alakul ki. A szavak esetenként
hangzásukban hasonlítanak arra, amit leírnak, de általában semmilyen logikai
kapcsolatban nem állnak a jelölt tárggyal. A szimbólumok önkényesen kialakított jelek.
„Csak az egymással folytatott beszélgetés – szimbolikus interakcionizmus – során
ruházzuk fel a szót a jelentéssel, és így alkotjuk meg a diskurzusok univerzumát” (E.
Griffin, 2001). Ha a szimbólumok önkényesen kialakított jelek, akkor a kultúra ezt az
önkényt mennyire határozza meg? Vajon melyik kultúra nem lenne képes soha Douglas
Hofstadter rejtvényét megfejteni, amely a következő (in: E. Griffin, 2001): Apa és a fia
egy meccsre igyekeztek, amikor autójuk lefulladt a vasúti síneken. A távolból közeledő
vonat leadott egy figyelmeztető füttyszót. Az apa rémülten próbálta beindítani az autót,
de annyira pánikba esett, hogy képtelen volt elfordítani a kulcsot. Az autót maga alá
gyűrte a robogó vonat. A mentő ugyan hamar a baleset helyszínére érkezett, de az apa
útban a kórház felé meghalt. A fiú is életveszélyes állapotban volt, azonnal meg kellett
operálni. Ahogy megérkeztek a kórházba, rögtön a műtőbe vitték. Az ügyeletes sebész
rutinműtétre számított, de mihelyt meglátta a fiút, elfehéredett és ezt suttogta: „Nem
operálhatom meg ezt a fiút – mert ő az én fiam”. Valószínű az a kultúra nem képes
megfejteni a rejtvényt, amely nagyon elnyomja a női nemet, és még véletlenül sem
képzelhető el tagjai számára, hogy nő is lehet sebész, mint a történetben, ahol a sebész a
fiú anyja. Kutatásainkban számos hasonló „rejtvénnyel” találkoztunk, amikor pl. A
Párkány - Esztergom híd megépítése Szlovákia és Magyarország között a szlovákságban
félelmet váltott ki, mivel veszélyeztetve érezte magát a magyar csapatoktól, akik a
hídon átkelve könnyen Szlovákia szívébe kerülhetnek, míg a magyarok kereskedelmi
lehetőséget láttak a híd megépítésében (Bordás – Hunčík, 1999). Beszélgetések,
diskurzusok által került sor a megoldásra, és ma áll a híd.

19
Itt említjük meg a nyelvi relativitáselméletet, melyet Edward Sapir és tanítványa
Benjamin Lee Whorf dolgozott ki. Szerintük egy kultúra nyelvének szerkezete formálja
az emberek gondolatait és tetteit. „ A ’valódi világ’ jelentős részben öntudatlanul is az
adott csoport nyelvi szokásain alapul” (in: E. Griffin, 2005). Szembeszállnak azzal a
feltevéssel, hogy minden nyelv hasonló, és a szavak csupán a jelentés hordozására
szolgáló közömbös eszközök. A többi kutatóval ellentétben azt állítják, hogy a nyelv
határozza meg, hogyan észleljük a valóságot, és nem a különböző nyelvek szókincsei
tükrözik a kapcsolatok közötti kulturális különbségeket. Kutatásaink szerint
Szlovákiában (Bordás et al. 1995, Bordás et al. 2000) a szlovákok, és a magyarok között
a konfliktus a nyelv területén bontakozik ki leginkább. Egyrészt a nyelv használatában,
hogy mely területeken milyen nyelven beszéljenek, másrészt a szlovákok szinte
rendszeresen nehezményezik, hogy a magyarok rosszul beszélik a szlovák nyelvet:
Sapir és Whorf gondolatmenetében ez azt jelentené, hogy nem úgy gondolkodnak, mint
mi, márpedig „megengedhetem-e, hogy másként gondolkodjanak, mint én?”(C.
Rogers). Tehát a szlovákok és a magyarok nyelvi konfliktusa mögött a fentiek
értelmében gondolkodásbeli különbségek húzódnak meg, melyek feloldása most még
diskurzusokkal megoldható.
A harmadik szakasz az általános rendszerelméletnek a pszichológia
tudományára gyakorolt hatását mutatja, amely többek között a fejlődés ökológiai
elméletének kiforrásával jellemezhető. A fejlődés ökológiai teóriája a környezetet a
struktúrák olyan hierarchikus, egymásba illeszkedő rendszerének tartja, melyben
mindegyik rendszer benne rejlik a következőben. Bronfenbrenner – Crouter (1983) az
egyes rendszereket mikro-, mezo-, exo- és makroszisztémának nevezik, hangsúlyozva
ezzel az egyes rendszerek egymásba illő, egymásra épülő, benne foglaló rendszerét. Egy
interjúban a rendszer szemléltetéseként az egymásba rakható orosz játék babát, a
Matrjozskát hozza fel Bronfenbrenner hasonlatul, ahol egy rendszer elemzése vagy
értelmezése során tudatosítani kell a többrétegű befolyásoltságot. Az egyén és
környezete közötti összetett kapcsolatrendszer főbb jellemzői a következők:
- A mikrorendszer – a gyermeket körülvevő (a korábbiaknál jóval
differenciáltabban értelmezett) közvetlen környezet, a maga sajátos jellemzőivel,
aktivitásával, szerepeivel, mely magában foglalja: a környezet fizikai tárgyait,
azt, ahogyan a környezetet a felnőttek fizikailag és időbelileg szervezik, és azt az
interperszonális struktúrát, melyben a gyermek más személyekkel interakcióba
kerül.

20
 - A mezorendszer tartalmazza a főbb környezeti színterek közötti kapcsolatot a
személy fejlődésének egy adott pontján, azaz az egyén életterébe belépő, az
életkor előrehaladtával egyre bővülő különböző csoportok, környezeti
helyszínek együttélése.
- Az exorendszer azt a szélesebb, a mezorendszereket magába ágyazó szociális
struktúrát tartalmazza, mely közvetve vagy közvetlenül hatást gyakorol a
gyermek életére: a munka világa, a tömegkommunikáció, a szülők társas
kapcsolatai és szociális hatóerejük, az iskolarendszer, a közlekedési lehetőségek,
a szociálpolitika stb.
- A makrorendszer egyrészt az adott kultúrát átfogó gazdasági, szociális, politikai
intézményrendszer (melynek konkrét kifejeződései az exo-, mezo- és
mikrorendszerek), másrészt az adott kultúra legszélesebben vett normái és
értékrendszere, mely megadja a szociális viselkedés „tervrajzát”: azok az
eszmék és minták, amelyeket az adott társadalomban élő emberek
természetesnek vesznek.
Tréningjeinken ezeket a matrjozskaszerű rendszereket, azok hatásait próbáljuk
megtalálni és megfogalmazni. Különösen a mikrorendszerek esetében sikeresek a
feltárások a pszichodráma módszer alkalmazásával, de mivel ezek a rendszerek
egymáson keresztül is hatnak, a be nem fejezett történések is felszínre kerülhetnek más
rendszerekből, és ahhoz, hogy a be nem fejezett történés feszültsége csökkenjen, a
pszichodrámában lejátszásra kerülnek (bővebben a 4. fejezetben).
Fontos kérdése a szocializáció folyamatainak, hogy a benne részt vevő felek mit,
hogyan és miért tanulnak. LeVine (1971) felfogása szerint a környezeti és kulturális
különbségek hatása a szocializációban a szülők szocializációra vonatkozó kogníciójának
különbözőségére vezethető vissza. Úgy gondolja, hogy a szocializáció ágenseinek
kognitív struktúrája mintegy közvetítő láncszem a környezet szabta lehetőségek,
követelmények és a gyerekek szocializációs folyamata között. Az, hogy a felnőtt világ
környezetre vonatkozó tapasztalatai milyen módon és mértékig fordulnak át konkrét
gyermeknevelési eljárásokba, függ attól, hogy „a szülő szocializációra vonatkozó
fogalma absztrakt vagy konkrét, differenciált vagy differenciálatlan, verbalizált vagy
reflektálatlan, ideologizált vagy racionalizált, abszolút vagy relativisztikus, deduktív
vagy pragmatikus, merev vagy rugalmas, koherens vagy széteső. A kultúrák
nagymértékben különböznek a szülői kogníció dimenziója mentén” (LeVine 1971, in:
Vajda – Kósa, Neveléslélektan, 2005).

21
 Chaffee és tsi. (1971) a szocializációs folyamatokat a család kommunikációs
klímájával bővítik ki, amely szerintük lehet társas és fogalmi orientációjú. A társas
orientáció hangsúlyozza a harmóniát és kerüli a vitákat, míg a fogalmi orientáció az
intellektuális értékeket helyezi a középpontba, bátorítja a rugalmasságot és mások
nézeteinek a megkérdőjelezését, akár a státusz-, a képesség, a tudásbeli különbség
ellenére is. E két dimenzió keresztezéséből négy különböző kommunikációs klímát
vezetnek le:
- A laissez-faire családokban az aktív és a tudatos szocializáció a lehető
legminimálisabb, éppen csak annyi, amennyi elengedhetetlenül szükséges a
család összetartásához.
- A protektív (védő) családokban a gyermekeket védik a külvilágból érkező és a
családban nem elfogadott véleményekkel szemben.
- A konszenzusos családokban a szülők és gyerekek véleménye az élet alapvető
dolgaival megegyezik, a családban egyetértés uralkodik.
- A pluralisztikus családokban a gyerekeket kifejezetten bátorítják, hogy új
ismereteket szerezzenek, hogy azokat saját belátásuk alapján elfogadják, vagy
elutasítsák, hogy legyen véleményük, és képesek legyenek azt megvédeni még
akkor is, ha az nem esik egybe a szülők nézeteivel.
Más családszocializációs folyamatok más eredményeket hoznak, melyeket empirikus
kommunikációvizsgálatok és pszichológiai vizsgálatok kimutattak, pl. a laissez-faire
családokban felnövő gyerekek önképe negatívabb, mint a más családokból jövőké.
Az említett családszocializációs kommunikációs klímák nem kizárólag a családokra
jellemzők, hanem más kis csoportokra is, vagy pl. szomszédokra – más egy falusi
szomszédság kontrollja és más egy lepusztult nagyvárosi negyed, de más lehet más
nemzetek, etnikumok esetében is.
Hendin H. (1964) az öngyilkosság motivációs hátterének kutatása kapcsán
feltételezi, hogy különböző családszocializációs típusok léteznek a különböző
kultúrákban. Dániában és Svédországban végzett vizsgálatai szerint a dánoknál a
szeretett hozzátartozó elvesztése sokkal gyakrabban vált ki öngyilkosságot, mint
Svédországban, ahol inkább a teljesítményben ért kudarc számít suicidogen faktornak.
Hendin szerint léteznek teljesítményre orientált családszocializációs típusok és
emocionális kapcsolatokra orientált családszocializációs típusok. A családszocializációs
típusok abban különböznek egymástól, hogy szocializációs funkciójukat másképp
gyakorolják. Más a szülő-gyerek kapcsolat emocionális tartalma, különbözőek az

22
érintkezés formái, a nevelésben érvényesülő autoritási módszerek, a büntetés vagy
jutalmazás formái. A motivációk és ideálok – melyeket a család épít be a gyermek
személyiségébe – szocializációs típusonként szintén különböznek. Ugyancsak
különböző mértékű a stresszhatás, hiszen az egyén élete során valószínűleg hasonló
szocializációs típushoz tartozókkal érintkezett. Ebből a szocializációs típusból kikerülők
közül választ barátot, házastársat stb. Ezt a gondolatmenetet felhasználva Szlovákiában
folytatott kutatásaink alapján a szlovák nemzetiségű személyeknél, függetlenül attól,
hogy milyen típusú vidékről származnak, az érzelmekre, ill. az érzelmekre és a
hagyományokra orientált családszocializációs típus dominál. A magyar nemzetiségűek
között több volt az érzelmekre és teljesítményre orientált típus. Ennek ismeretében
feltételezhető, hogy a szlovákok cselekedeteit nagyobb mértékben befolyásolják az
emóciók (bővebben a 3. fejezetben, vagy Bordás et al. 1995).
A kommunikáció kulturális stílusfajtáit vizsgálték még C. Kiewitz et al., (1997), és arra
a következtetésre jutottak, hogy a németek a cselekvésorientált kommunikációs stílust,
az izraeliek a tartalmat, míg az amerikaiak a kommunikáció személyes és időbeli
aspektusát preferálják. E mögött a stílusok mögött egyértelműen kimutathatók a
szocializációs folyamatok. Hozzátették még, hogy a kommunikációs stílust még 3 fő
társadalmi változó befolyásolja, az életkor, a nem és a társadalmi osztály.

A szocializáció más megfogalmazásban szereptanulást jelent, a szerepekkel

kapcsolatos magatartássémák, valamint kognitív képek, helyzetfelismerési támpontok
kialakulását foglalja magába. Az említett szocializációs folyamatok mögött az
azonosulás mechanizmusa húzódik meg. Ebben nagy szerepe van a gyakorlatnak,
különböző szerephelyzetekben a próbálkozásnak, a legfőbb mechanizmus azonban az
azonosulás (identifikáció) a szerepet már zökkenőmentesen élő felnőtt
magatartásmodellekkel. A szerepek helyes eltanulása és megvalósítása kapcsolatban
van a személyiség érésével, és mintegy feltétele a felnőtt identitás kialakulásának.
Az identifikációt a pszichoanalízis írta le, amely végső soron egy különleges
kapcsolatforma egy érettebb és egy kevésbé érett, fejlődésben lévő személyiség között,
valójában egy sajátos kommunikációs sorozat. Az identifikáció különleges humán
tanulási mechanizmus, ennek révén a személyiségbe más személyiségek modelljeinek
viszonylag nagy egységei épülnek be. Az identifikáció egyike a pszichoanalízis olyan
tételeinek, melynek kommunikációelméleti magyarázata még várat magára (Buda,
1994.).

23
Az identifikációval a személyiségbe épített normák valójában előírások sorozata,
amelyek megszabják, hogy egy adott személyiségnek adott helyzetben és viszonylatban
hogyan lehet, szabad, kívánatos vagy kötelező viselkednie. A normák egy családi
rendszerben lehetnek közösek, tudatosak, mindenki számára vállaltak, ugyanakkor
lehetnek rejtettek is (pl. delegációk, Stierlin H. ,1978, Bordás et al. 1995). A norma a
személyiségben, mint kép él.
A törvények, a jogszabályok, az illemszabályok, a hagyomány és a szokás egyes normái
többnyire tudatosak, de lehetnek nem tudatos normák is, melyek mögött szintén
feltételezhetjük a kognitív képet. A tudattalan normák, mint viselkedésautomatizmusok
alakulnak ki, és ilyen értelemben a személyiség kénytelen megvalósítani őket, illetve
csak ritkán szegi meg a bennük rejlő előírásokat, talán ezért is enyhébbek,
bizonytalanok a megszegésükért járó szankciók.
Újabb teoretikusok normatív paradigmáról, normatív társadalomképről beszélnek. A
normatív elképzelés szerint a normák tényleges hatásmódját és szociális funkcióját a
normaelmélet egy speciális ága, a szerepteória fejezi ki. Eszerint a normák sajátos
csoportokba, fürtökbe rendeződve megszabják az emberi magatartást úgy, hogy
meghatározzák, milyen helyzetben és milyen viszonylatban kinek hogyan kell
viselkednie.
A szerep általánosságban, egy viszonyformában vagy interakcióban az egyik személyre
érvényes normák összessége. A normák a „lehet - kötelező” dimenzióban különböző
helyet foglalnak el. Egyszerre, egyidejűleg többféle szerep megvalósítása is lehetséges,
az időfolyamatban a viselkedés pedig rendszerint egymás után, több szerepben is
jelentkezik.
A struktúrában az ember megszabott helyet tölt be, ez a társadalmi státusz. Egy ember
többféle státusz birtokosa is lehet attól függően, hogy a társadalmi strukturáltság milyen
rendszereiben vesz részt. E rendszerek összessége képezi a társadalmi kommunikáció
legáltalánosabb kontextusát.
A szerepek osztályozása:
1. Pervazív szerepek (Hartley – Hartley 1961). Az életkor és a nem szerepe, ez az
egyén állandó jellemzője a társadalmi szisztémában.
2. Családi szerepek. A családban betöltött pozíció a személyiség alapvető
jellemzője. Pl. szülő, anya, apa, a gyermek szerepe. A rokonsági rendszer
szerepeit is ide sorolják.

24
 3. Organizációs vagy foglalkozási szerepek. Ezek a szerepek hivatásszerű
foglalkozások esetén (pap, orvos stb.) pervazív szerepek is lehetnek.
4. Szituációs szerepek. A modern társadalomban szituációs szerepek nagy számban
fordulnak elő, pl. vevő, járókelő, vendég, kliens, ügyfél, stb. Minden ilyen
helyzethez meghatározott magatartásnormák tartoznak, melyeket a környezet
elvár.
5. A privátszféra szerepei. Ezek többnyire az egyén felvállalt szerepei, ezért
kulturális szerepeknek is nevezhetjük, pl. barát, ismerős, szerető stb.
A szerepek helyes eltanulása és megvalósítása kapcsolatban van a személyiség érésével,
és mintegy feltétele a felnőtt identitás kialakulásának.

Spranger úgy tartja, hogy az emberek nem annyira tulajdonságaikban,

temperamentumukban különböznek egymástól, hanem inkább az értékorientációban,
amely szintén lehet a kulturális hatások eredménye. Hogy ki milyen szerepet választ a
társadalomban, az függvénye értékorientációjának. Spranger hat szerepben
gondolkodik:
1. Hatalmi típus: irányítani akar, befolyásolni az embereket, hatalomra törekszik.
2. Gazdasági típus: vagyont, pénzt gyűjt, a gazdasági történésekre figyel.
3. Teoretikus típus: mindent a törvényszerűségre épít, amit tiszteletben tart.
4. Esztétikai típus: mindenben a harmóniát, a minőséget és az egyensúlyt keresi.
5. Vallási típus: az élet értelmét, küldetését keresi függetlenül a vallásoktól.
6. Szociális típus: feladatát úgy éli meg, hogy segíteni kell másokon és másoknak.
Ha a fenti értékek ütköznek, konfliktus az eredménye. Fontos kérdés, hogy egy
társadalomban melyikből van több, ha a gazdasági és hatalmi típusból van több, a
szociálisból kevés, akkor a társadalmi konfliktus adott (bővebben lásd a 4. fejezetet).

2.5 A kommunikáció alaptulajdonságai

Paul Watzlawick és munkatársai a kaliforniai Palo Altóban az emberi

kommunikáció öt alaptulajdonságát (axiómáját) határozták meg, melyeket később
német nyelvterületen D.Baacke bielefeldi kommunikációkutató 11 axiómára módosított
/In: Winkel R. (1977)/. Watzlawick, Beavin, Jackson által megfogalmazott első axióma,
mely szerint „lehetetlen nem kommunikálni”, rengeteg vitát váltott ki a
kommunikációkutatók között. Eszerint a cselekvés, vagy nem cselekvés (lásd lentebb),

25
szavak és hallgatás, gesztusok, vagy pillantások mind közölnek valamit, tehát állandóan
kommunikálunk. A későbbiekben Beavin, Watzlawick társszerzője a Pragmatics of
Human Communication című munkának, elismeri, hogy nem minden nonverbális
viselkedés minősül kommunikációnak, és a nonverbális viselkedést inkább
informatívnak, mint kommunikatívnak írná le. Beavin korábbi elképzeléseiket is
felülbírálta a verbális és nonverbális csatornák különböző információ hordozását
illetően, és később úgy gondolta, hogy egy teljes üzenet modellt kellene elfogadni,
amely a verbális és nonverbális közlésmódokat egységbe rendezetten mutatná, és
gyakran egymással felcserélhető módon kezelné. Mégis a bielefeldi
kommunikációkutatók elfogadják Watzlawick-ék által megfogalmazott axiómákat, sőt
11-re bővítik, melyeket csak röviden ismertetek, mivel úgy gondoljuk, hogy ezek a
kommunikációelméleti viták nem képezik szervesen e könyv tárgyát.
1. Az állandóság axiómája, amely abból a Watzlawickéktól származó
megállapításból származik, hogy „képtelenség nem kommunikálni”. Míg az
értelmetlen beszéd, a hallgatás, az elkülönülés, a mozdulatlanság stb. is
kommunikációs formák, amikor a többiek számára meghatározott jelek küldése
történik. Tehát a cselekvés vagy nem cselekvés, szavak és hallgatás, gesztusok
vagy pillantások, mind közölnek valamit. Állandóan kommunikálunk, és nem
létezik kommunikációnélküliség.
2. Az a mód, ahogy valaki valamit mond, kérdez, vagy válaszol, ahogyan hallgat,
pillant, vagy elpirul, az mindig a kommunikációban részt vevők kapcsolatát
mutatja. Ez a kapcsolat gyakran sokkal fontosabb a kommunikáció tartalmánál,
sőt nemritkán ez maga a valódi tartalom. A kommunikáció minden esetben
a résztvevők közötti sokoldalú kapcsolatot tükrözi, hiszen a kapcsolati aspektus
nélkül egyáltalán nem tudnánk, hogy kell felfognunk meghatározott
információkat. A szituatív összetevők nélkül sok kérdés és kijelentés teljesen
félreérthető lehet. Minden kommunikáció kapcsolatot is ábrázol, amely döntő
jelentőségű a kommunikáció tartalmának megértésében.
3. A rögzítés axiómája. Minden kommunikációban kialakulnak beszédszerepek,
melyek mögött sémák húzódnak meg. A szerepsémák megkönnyítik
a kommunikációt, mivel már szóról szóra lehet tudni, hogy mi következik, és a
partner meghatározott beszédmintákba való kényszerítésével el lehet kerülni az
előre nem látható lefolyást. A sémákba rögzítés akkor okozhat problémákat, ha
az egymást rögzítő emberek állandó kapcsolatban állnak. Ez kóros állapothoz

26
 vezethet: mindig ugyanarról beszélnek, vagy olyan szerepbe kényszerítik
a partnert, amelyet az nem szeretne játszani, de játszani kell.” (D. Baacke)
4. A gazdaságosság axiómája. Már az előző axiómában is jelentkezett
a kommunikációk negyedik alapvonása, mivel épp a dialóguspozíciók és
szerepjátékok rögzítése a leggazdaságosabb pszichikus, fizikai és szociális
erőráfordítás. „Másrészt a kommunikáció annyiban is gazdaságos, hogy valami
(egy téma, egy személy stb.) mellett dönteni egyben valami elleni döntést is
jelent: minden kommunikáció egyszerre egy másik lehetőség negációja,
megtagadása” (D.Baacke). Az axióma lényege, hogy a kommunikációs
partnerek kommunikációjuk kockázatait és ráfordításait illetően gazdaságosan
viselkednek, hogy ezzel elkerüljék a szükségtelen és nem kívánt erőfeszítéseket.
5. Az intézményesülés axiómája. Rainer Winkel álláspontja szerint a társadalom öt
nagy rendszert ismer: a politikát, gazdaságot, családot, tudományt és a
tájékoztatási eszközöket, közülük az utóbbi a többi rendszerről és az azokban
folyó kommunikációkról informál, és azokat kritikusan értékeli. Véleménye
szerint a kommunikációs kapcsolatok mind az öt nagy területen
intézményesedésre hajlanak: a politikusok parlamenteket, pártokat, frakciókat
stb. hoznak létre, a gazdaság szövetségeket, szakszervezeteket, bankokat stb.
alapít, a családok házassági egyezményeken, ünnepnapokon és otthoni rítusokon
alapulnak, a tudományok iskolákat, egyesületeket és intézeteket szerveznek, a
tájékoztatási eszközök létrehozzák a saját tévéhálózatukat, a könyvkereskedők
egyesületét, filmforgalmazási vállalataikat stb.. Ennek az axiómának a lényege,
a kommunikációnak az a tendenciája, hogy önmagát hosszabb-rövidebb ideig
hivatalos vagy félhivatalos, magánjellegű intézmények útján tartsa fenn.
6. Az elvárás axiómája. Ahhoz, hogy a kommunikációkat ne csak kifelé
biztosítsuk, de belülről is stabilizáljuk, elvárásokat alakítunk ki, amelyek
betartása kölcsönös biztonsági igényeket elégít ki. Az elvárások normák
alakjában rögzülnek. A hatodik axióma lényege D. Baacke szerint a
kommunikáció egyik struktúraeleme a kölcsönös elvárás, mely lehetővé teszi a
szociális identitást.
7. A szabály és szerep axiómája. A kommunikáció nem a véletlen valószínűség-
törvényeitől függ, hanem szabályok határozzák meg. A pszichológiai szabályok
közül ismert a beszélgetések lefolyásának ritualizálással és konvenciókkal való
rögzítése (megszólítási szabályok, stílus stb.). A szociológiai szabályok

27
 szerepkapcsolatokká sűrűsödnek és itt Watzlawick két egymással ellentétes
kapcsolatot különböztet meg: a szimmetrikus és kiegészítő interakciókat. Az
első esetben a partnerek viselkedése tükörképszerű, emiatt interakcióik
szimmetrikusak. Mindegy, hogy az egyes esetekben hogyan viselkednek a
partnerek, mert mindenfajta viselkedésre képesek (erő, gyengeség, jóság,
keménység stb.). A másik esetben a partnerek viselkedése kiegészíti egymást,
ebből alapvetően másfajta viselkedés adódik, a komplementer viselkedés.
A szimmetrikus kapcsolatok tehát egységre és a partnerek közötti különbség
csökkentésére törekszenek, míg a kiegészítő interakciók egymást kölcsönösen
kiegészítő különbözőségeken alapulnak. A komplementer kapcsolatokban az
egyik partner mindig fölérendelt, a másik alávetett helyzetbe kerül. A hetedik
axiómának a lényege, hogy a kommunikációt pszichológiai szabályokkal és
szociológiai szerepkapcsolatokkal jellemezhetjük, amelyek vagy a partnerek elvi
egyenlőségén alapulnak (vagyis szimmetrikusak), vagy előfeltételük a
különbözőség (ezek a komplementer kapcsolatok).
8. A tartalom kapcsolat axiómája. A második axiómában említésre került, hogy
minden kommunikáció egyben kapcsolat is. Itt D. Baacke ezt az axiómát
annyiban módosítja, hogy minden kommunikáció kapcsolatot és tartalmakat is
ábrázol, amelyek egyikének esetről esetre változóan elsődleges vagy másodlagos
jelentősége lehet. Ennek az alaptulajdonságnak a lényege, hogy minden
kommunikációnak vannak tartalmi és kapcsolati aspektusai, de csak a szituatív
háttér hangsúlyozza ki az egyiket vagy a másikat.
9. A kontrollaxióma. A kilencedik aspektus az ellenőrzési mechanizmusokkal
foglalkozik, amelyek nélkül a kommunikáció elképzelhetetlen. Minden
beszédbeli megnyilvánulás tartalmaz utalásokat, javaslatokat, véleményt,
utasításokat, kívánságokat stb. Ezeket a beszélő szemszögéből mindig ingernek
is kell tekinteni, amelyre a címzettől egészen konkrét reakciókat vár. A
beszélgetés résztvevői a beszéddel, az érveléssel és tagadással, a kérdéssel és
válasszal kölcsönösen ellenőrzik egymást. A kommunikációban részt vevő
egyének úgy is ellenőrizhetik a másik megnyilvánulásait, hogy azokra
egyetértéssel vagy elutasítással, vagyis szankciókkal reagálnak. A kilencedik
axióma lényege, hogy minden kommunikációban működnek ellenőrző
mechanizmusok, amelyek kontrolláló képesség és kontrollálhatóság formájában

28
 stabilizálják a kommunikációs kapcsolatot, viszont a túlzott ellenőrzés
a kapcsolat megmerevedéséhez vezethet.
10. A zavarás axiómája. Magától értődik, hogy minden kommunikáció
megzavarható. Megzavarhatók az iskolai kommunikációk, a családi élet
kommunikációs zavaroknak lehet kitéve, de az üzleti kommunikációt is
különböző külső hatások zökkenthetik ki, pl. mobiltelefonok, váratlan
látogatások stb. Ezért ez az axióma úgy fogalmaz, hogy a kommunikáció
integrált részei a zavarok.
11. Az eszköz és öncél axiómája. Minden kommunikációnak van eszköz és
fogyasztói jellege. A kommunikációt akkor jellemezhetjük eszközként, ha
a benne közölt tartalmak és a vele összefüggő kapcsolatok a kommunikációs
partnerek szerepeinek kiélése szempontjából fontosak, személyes vagy hivatalos
céljaikat, státuszukat, pozíciójukat: együttvéve társadalmi – politikai,
hivatásbeli, gazdasági és privát életterüket érintik. Az ilyen jellegű
kommunikációk az életbeli orientáció és küzdés eszközei, vagyis nem azonosak
a céljukkal. Funkciójuk lefolyásukon kívül van, bár ahhoz kötött. A
kommunikáció akkor öncélú és ennyiben nevezhető fogyasztóinak, ha célja
önmagában van. Ha pl. azért sakkozom, mert szeretek sakkozni, vagy ha azért
beszélek a börze árfolyamairól, mert érdekel az árfolyam emelkedése vagy
süllyedése, akkor ezeknek a kommunikációknak a célja önmagukban van.
Lényeg ennél az axiómánál, hogy minden kommunikációnak lehet
instrumentális és fogyasztói jellege, vagyis eszközként szolgálhat egy önmagán
kívül levő cél eléréséhez, vagy pedig az ember önmegvalósításának is tekinthető,
amely önmagában találja meg a célját.

Végül megállapítható, hogy a kommunikációs folyamat D. Baacke szerint magában

foglalja az alapaxiómák egész sorát, olyan tulajdonságokat, amelyek maguk hozzák
létre egymás hatásukat. Ezek: az állandóság (nem lehet nem kommunikálni), a
kapcsolati, rögzítési, gazdaságossági, intézményesedési, elvárási, a szabály-és szerep-, a
tartalom és a kapcsolat-, az ellenőrzési, a zavarás, az eszköz- és öncél axiómák.

29
 2. 6. Negatív kód – agresszív kód

A kultúra és a szocializációs folyamatainak fenti megfogalmazása (Luhmann,

Geertz, Rosengren, Hendin, Bronfenbrenner stb.) lehetővé tesz egy olyan hipotézis
felállítását, hogy a kultúra kommunikációs folyamatain keresztül tanítja meg tagjaival a
konfliktusok, krízisek kezelési módját. Ez a „kezelési” mód az egyénre, az adott
kultúrára nézve akár önmegsemmisítő is lehet, különösen akkor, ha a kultúra
kommunikációjában a „megoldás” jel vagy kód szintjén is jelen van. Ellis D. G. (1992)
megfogalmazásában a kód a jelek kollekciója, amely olyan pragmatikus elvek szerint
szerveződik, mint a kontextus, a megfelelés, a plauzabilitás a nemek és szituatív
tulajdonságok. A kód különösen érzékeny a nyelvi tapasztalatok fejlődési és kognitív
következményeire. A kódok a jelrelációk olyan rendszerét képezik, amelyek
szabályozzák a jelentést, és az interakciókban keletkeznek. Az interakció hívja elő a
kódot. Néhány kód olyan jelrendszer, amely kiváltképpen érzékeny a kontextusra és a
csoportok tapasztalataira.
Kézdi Balázs: A negatív kód – Kultúra és öngyilkosság (1995) című munkájában abból
indult ki, hogy a krízis kommunikációja egyben a kommunikáció krízise is, és mivel
lehetetlen nem kommunikálni, ahogy fentebb láttuk, egy adott kulturális kontextusban,
fellelhetők az öngyilkosság diskurzusának karakterisztikus nyelvi és szemantikai
vonásai. Adottnak vették azt is, hogy a nyelv a kultúra viszonylag konstans
reprezentációja, valamint azt, hogy a nyelv a kultúra formája, a kultúra a nyelv tartalma.
A következő hipotézisekből indult ki: „ … ahhoz, hogy az egyént közvetlenül fenyegető
öndestrukció kommunikatív jelei fel nem ismertek maradjanak, a következő három
feltétel egyikének teljesülnie kell:
1. Az üzenet kódja kulturálisan ismeretlen.
2. A kódolt üzenet megfelelő eszközök híján nem megfejthető.
3. Nincs lehetőség információátvitelre az üzenet forrása (feladó) és a címzett
(vevő) között.
Ad 1. Pszicholingvisztikai és pszichoterápiás kutatások egyértelműen tisztázták, hogy:
- A gondolkodás és a viselkedés általános mintázatai összefüggésben vannak a
beszéd stílusával.
- Stresszhelyzetben (pl. krízisben) a beszélők olyan nyelvi változókkal operálnak,
melyek tükrözik az egyén „coping”, illetve elhárító mechanizmusokat

30
 - Egy-egy személyre jellemző beszédstílus csak nehezen változik, s mintegy
tükrözi pl. a pszichoterápiás folyamat hatékonyságát.
- Azok között, akik lelki folyamataik sajátosságait illetően azonosak, hasonló
izomorfia mutatható ki a nyelv használatának „habitusában” is.
A verbális kód kulturális hiánya, mint hipotézis, tehát elvethető.
Ad 2. ’A megfelelő eszközök hiánya’ szintén elvethető az információelmélet,
kommunikációelmélet, kulturális antropológia, pszichiátria, pszichológia,
pszicholingvisztika, pszichoterápia, rendszerelmélet, szociológia stb., mint diszciplínák
létezése alapján. Viszont szükséges – éppen e létezés alapján – az öngyilkosság
veszélyeztetettsége szempontjából releváns kódok és kódolási mintázatok felismerése,
erre alkalmas perceptuális séma tervezése és tanulása, új támpontok strukturálása révén.
Ad 3. Az emberi létezés egyik princípiuma, hogy „lehetetlen nem kommunikálni”, s
mivel ez csak a jelekhez adekvát csatornákon keresztül lehetséges, a kommunikáció léte
azonos a csatornák meglétével. Ebből következik, hogy a szuicid veszélyeztetettségre
vonatkozó információk átvitelét ez a hiány nem gátolhatja, ha a jel mégsem jár
jelentéstulajdonítási aktivitással (felismeréssel, megértéssel), akkor ez a csatornák belső
vagy/és külső „zajának” köszönhető csak. A külső zaj forrása ugyan lehet természeti
vagy technikai jellegű, azonban ez ritka. E zajnak elsősorban az adott kultúra adja a
hátteret az öngyilkossággal kapcsolatos diskurzus vonatkozó problémái miatt.
A releváns információk átvitele szempontjából azonban sokkal fontosabbnak tűnik a
feladó és a vevő belső zaja. A feladó zaja az 1. pontban foglaltakkal, a vevő zaja pedig a
2. pontban foglaltakkal van lényegi összefüggésben.” Kézdi később így folytatja: „ A
szuicid hívók beszédmódját a tagadó grammatika uralja, emellett a veszteségekre, a
megszűnésre utaló általános, ill. konkrét tartalom, s természetesen az esetek
többségében megjelenik a direkt szuicid fantáziálás is. Nagyon fontos, hogy a tagadó
grammatika akkor is végig jelen van ezekben a megnyilvánulásokban, amikor a
szuicidalitásra vonatkozó szemantika még utalás formájában sem fedezhető fel - a
beszélgetések bevezető fázisában. A továbbiakban ezt a kapott faktort, mint jelet s mint
kódot is értelmezem, és úgy nevezem meg: negatív kód. A negatív kód mint nyelvi
jelenség a magyar öngyilkos beszédmódban egyben a magyar kultúra jele is, egy olyan
jel, amely a mindennapi beszédesemények során vagy olyan sajátos beszédaktusokban,
mint amilyen a ’cry for help’ jellegű megnyilatkozás, - az önpusztítás kódja. Ez, mint
jelkollekció, egyszerre reprezentál egy világképet s lehet ugyanakkor a
személyiségdinamika nyelvi jele.”

31
Kézdi a negatív kód cselekvés szintjén történő megjelenésére Austin J. L. (1990)
beszédaktus elméletét hívja segítségül, aki úgy tartja, hogy a verbális kommunikáció
nem csupán a cselekvés irányítója, hanem maga ez a megnyilvánulás is cselekvés. Egy-
egy megnyilatkozásban elhatároljuk egymástól azt, hogy valaki valamit tesz, cselekszik
abban, amit mond, miközben mondja. A megnyilatkozásoknak ezt a két formáját
lokuciónak illetve illokuciónak nevezik. A lokució terminust egy nyelvtanilag
értelmezhető hangsorra, illetve annak kimondására vonatkoztatjuk, az illokució
terminust pedig egy nyelvtanilag értelmezhető hangsornak valamilyen cselekvési, azaz
illokuciós erővel való kimondására utal, vagyis arra az aspektusra, amelyet egy
nyelvtanilag értelmezhető hangsor kimondásában hajtunk végre. Minden verbális
cselekvés tehát lokució és illokució egyszerre.
Niklas Luhmann a kód mellet feltételez egy programot, amely alapján a szelekció is
történik. Karácsony András (2000) erről a következőket írja: „Amikor azt mondjuk,
hogy egy társadalmi rendszer egy meghatározott kód alapján dolgozza fel a valóság
eseményeit, akkor azokra a rendszerhatárokra utalunk, melyen belül egy-egy rendszer
képes rezonálni a környezeti eseményekre. A kód mellett a rendszer másik jellemzője a
program, mely fogalommal Luhmann a rendszerek nyitottságára, változóképességére
utal. Ugyanis a programtól függ, hogy minek alapján történik a szelekció.” Pl. az
öngyilkosság témakörében gondolkodva tovább, tudjuk, hogy a protestánsok körében
jóval gyakoribb az öngyilkosság, mint a katolikusok körében. Valószínű azért is, mert a
katolikusok „programjában” benne van, hogy az öngyilkosság megbocsáthatatlan
bűnnek számít, még a protestánsoknál ez nincs így megfogalmazva, tehát a
katolikusoknál jelen levő program szelektál, és az öngyilkosság cselekvésbe történő
átfordulása ritkábban jön létre.
Ha elfogadjuk Kézdi következtetéseit és a negatív kód jelenségét a magyar
kultúrára vonatkozóan, ahol a kód az önmegsemmisítés kódja, akkor feltételezhetjük,
hogy létezhet olyan kultúra, ahol a kód a másik kultúra megsemmisítéséről szól.
Feltehetjük a kérdést, hogy találunk-e olyan kultúrát, melynek verbális viselkedésében
jellemzően olyan sajátosságok artikulálódnak, melyek más nemzet vagy etnikum
megsemmisítésére irányul? Vegyük példának a polgárháború következtében darabokra
hullott Jugoszláviát. A polgárháború kirobbanásában többen a Szerb Tudományos
Akadémia Memorandumában meghirdetett Nagy Szerbia létrehozásának
megfogalmazását látják (Dukic, S. 1999), melynek kivitelezését Slobodan Milosevics
magáévá tett, azzal a kettős arccal, hogy kifelé a Memorandumot bírálta, de közvetlen

32
munkatársaival Nagy Szerbia létrehozását illetően, szolidáris volt. A háttérben valóban
terjeszkedési, gazdasági érdekek álltak, vagy valami másról volt szó, hiszen tudjuk,
hogy az akkori Jugoszlávia a térség gazdaságilag és katonailag is egyik legfejlettebb
országa volt? Úgy véljük, hogy a valódi háttér sokkal mélyebb, melynek egyrészt
történelmi – lélektani, másrészt kommunikációs okai vannak.
Vamik Volkan (2002) „választott dicsőségről” és „választott traumáról” beszél
egy nagycsoport (nemzet) esetében. Véleménye szerint sok nemzet ünnepli meg
függetlenségének napját, és minden nagycsoportnak vannak rituális emlékei bizonyos
eseményekről és hősökről, amelyeknek, illetve akiknek a mentális reprezentációi a siker
és a győzelem közös élményét nyújtják a csoport tagjai számára. Az ilyen emlékekben
felidézett események és személyiségek az idők során erősen mitologizálódnak és a
nagycsoport (nemzet) indikátoraivá válnak, melyeket „választott dicsőségnek” nevezett.
Volkannál a „választott trauma” fogalma egy olyan esemény mentális reprezentációját
jelöli, amely során a nemzet (nagycsoport) drámai veszteségeket szenvedett el,
miközben tehetetlennek és egy másik nagycsoport áldozatának érezték magukat, és a
nagycsoport minden tagja megalázó sértésnek élt meg. Volkan úgy tartja, hogy a
szerbek „választott traumája” az 1389-es rigómezei csatához kötődik. A rigómezei
csatában mindkét oldal vezetője meghalt, az oszmán I. Murát szultán és Lázár szerb
fejedelem is, és mind a török, mind pedig a szerb seregek hatalmas veszteségeket
szenvedtek. Lázár testét bebalzsamozták, őt magát pedig szentté avatták. Az évek és az
évszázadok során a rigómezei csata a szerbek legnagyobb választott traumájává vált,
amely a szerb uralom dicsőséges szakaszának végét és az oszmánoknak való
alávetettség kezdetét jelölte. Lázár fejedelem képe a török hódoltság idején arra
szolgált, hogy a szerbek áldozati önazonosságának közösségi érzését megteremtse.
Később annak a kívánságnak a szimbólumává vált, hogy az elszenvedett megaláztatást
megfordítva visszafoglalják Koszovót. Bár Koszovót a 19. század végén
visszahódították az oszmánoktól, Lázár „szelleme” még mindig nem tudott
megnyugodni. A kommunista rendszer összeomlása után a rigómezei csata traumájával
együtt ismét elevenné vált, amikor Slobodan Milosevics és Radovan Karadzsics a
propaganda minden módját bevetette, hogy felébressze a hatszáz éves emlékeket. Az
időérzékelés ilyen módon elősegített összeomlása érzelmileg felkészítette a szerbeket
azokra a rémtettekre, amelyeket a háború során a bosnyák muzulmánokkal szemben
követtek el, akiket az oszmán törökök örököseinek tekintettek. A szerbek

33
csoportidentitását ennek a távoli régmúltban történt eseménynek a töretlen érzelmi
hatalma megerősítette, és új élettel töltötte el a nem szerbek rovására.
Ha Volkannak igaza van, akkor feltehetjük a kérdést, hogy 600 éven keresztül hogyan
tudott a szerbekben fennmaradni a revans motivációja? Feltételezhetjük, hogy
kommunikáción keresztül, hiszen Luhmann kissé provokatív megfogalmazásában a
társadalom nem emberekből, hanem kommunikációkból áll. „Ami persze semmiféle
emberellenességet nem jelent, csak azt, hogy az ’ember’ komplex fogalom (egyszerre
utal biológiai, pszichikai és szociális vonatkozásra), ami már feltételezi a szó szociális
összetevőjét is. S ha csak ezt a szociális összetevőit akarjuk megragadni, azaz a
szocialitás elméletét akarjuk kifejteni, akkor az ’ember ’-nek, ha úgy tetszik, csak
egyetlen dimenziójára kell koncentrálni. Ez pedig az emberek közötti kapcsolat maga,
ami nem testünk biológikuma önmagában, nem is az agyunk mélyén rejtőző tudat (most
tekintsünk el a tudatok közvetlen kapcsolatát feltételező parapszichológiai
megállapításoktól), hanem a kommunikáció. A kommunikáció persze lehet nyelvi és
nem nyelvi, de a nyelvi kommunikációk sikerének nagyobb a valószínűsége. Siker alatt
csupán azt értve, hogy a nyelvi közlésben rejlő információs tartalmat könnyebben
megértjük, mint a nem nyelvi közlés üzenetét” (Karácsony, 2000).
Feltételezhetjük, hogy sajátos a szerbek nyelvi kommunikációja, ha 600 év elteltével
olyan cselekedetekre voltak képesek vezetőik buzdítására, melyek a Tito-rendszer
akkorra már kialakult viszonylagos jólétét képesek voltak felrúgni. Milovan Gyilasz, a
Tito-rendszer ellenzéki politikusa tette fel a kérdést egy TV interjúban, az 1980-as évek
közepén, nem sokkal a házi őrizete megszűnte után, a szerbekre vonatkozóan: „Milyen
nemzet lehet az, amikor két szerb férfi meglát egy csinos nőt az utcán, akkor általában
úgy reagálnak, hogy olyan jó, mint a puskám?” A fegyverük karbantartása,
működésének tökéletessége, szépsége, mint az agresszív cselekedetek tárgya, társadalmi
békében is rendszeresen jelen van a nyelvi kommunikációban és cselekedetekben,
mintha valamilyen pszichológiai indítéknak jelölné a készenléti állapotát. Itt érdemes
megjegyezni Grice, H. P. (1988) két szabályát, melyek a pszichológiai indítékokat
beszédaktussá formálják. Két konstitutív és két restriktív szabályt ír le. Konstitutív
szabályok 1. a grammatika, 2. a megnyilatkozások cselekvésértékének
szabályrendszere. Vagyis: mikor, milyen körülmények között, milyen
beszédcselekvéseket lehet végrehajtani, illetve, hogy adott szituációban kimondott
megnyilatkozás milyen tettnek számít. Restriktív szabályok: 1. nyelvhelyességi, 2.
társalgási szabályok gyűjteménye.

34
A szerbek fegyverimádatát erősíti az a nagyon régi szerb mondás is, mely szerint, a
szerb férfi nem férfi fegyver nélkül, így szinte minden férfinak van legálisan, vagy
illegálisan tartott fegyvere. Nehéz volna elképzelni a magyar kultúrában, hogy egy pár
hetes fiú csecsemőnek a nagybácsi egy gravírozott 9mm-es pisztolyt adjon ajándékba,
mint ahogy az a szerb kultúrában természetes és elfogadott. A titói rendszer alatt a
„felfegyverzett nép” szerbektől jövő koncepció volt az elfogadott. Ez azt jelentette,
hogy az egyéni fegyvertartási engedélyek kiadása nagyon szigorú volt, ugyanakkor a
félkatonai szervezetek fel voltak fegyverezve és oldalági kapcsolatban voltak a
hadsereggel. Ezek a félkatonai szervezetek rendszeresen, kötelező jelleggel gyakorolták
a fegyverhasználatot, főleg Szerbia területén. A polgárháború után, Szerbiában 1998-
ban hoztak egy szigorú törvényt a fegyvertartásról, melynek a liberalizációját próbálja
elérni a NAOS (Nemzeti Asszociáció a Fegyverekért Szerbiában) és annak vezetője
Zorica Subotic. Ez a szervezet nonprofit, pártokon és kormányon kívüli és a Kalibar
folyóirat 2006-os, 122-es, decemberi számában arról nyilatkoznak, hogy Szerbiában
rengeteg az illegálisan tartott fegyver okozta baleset, és az azokkal történő visszaélés,
ezért a fegyvertartási engedélyek kiadásának liberalizálását szorgalmazzák. Arra
hivatkoznak, hogy Szerbiában a fegyver ősidők óta fontos jelképe a nemzeti
identitásnak, és lehetővé kell tenni, hogy mindenki, aki akar, legálisan tarthasson otthon
fegyvert. A szervezet azzal is érvel, hogy az EU országaiban, a legálisan tartott
fegyverek száma jóval magasabb, mint Szerbiában, pl.: Franciaországban 35 millió
lakosra 16 millió regisztrált fegyver esik, ami 46%-ot, Németországban 85 millió
lakosra 27 millió, ami 32%-ot, Szerbiában 7,5 millió lakosra 1,13 millió regisztrált
fegyver esik, ami 15%-ot tesz ki. Az asszociáció a továbbiakban azt szeretné elérni,
hogy a fiataloknak oktatást szervezzen a fegyverismeretről és a fegyverkezelésről, mert
véleményük szerint az illegálisan otthon tartott fegyverekkel tudatlanságból történik a
legtöbb baleset.
Milosevics a rigómezei csata 600 éves évfordulóján, Jugoszlávia
tagköztársaságainak legfelsőbb vezetői és közel kétmillió ember előtt, így fogalmazott:
„600 évvel a rigómezei csata után ismét csatákban vagyunk, melyek nem fegyveres
csaták, de azok sem kizártak” (Dukic, S. 1999), később javasolja a szerb népnek, hogy
hajoljon meg Lázár fejedelem sírja előtt, és visszatér majd a szerbek nemzeti dicsősége.
Olyan erős propagandát váltott ki maga körül, hogy az emberek vásárolták képeit, és
nagyon sokan a lakásukban szerb zászlóval díszítve, ereklyeként tartották. Szinte
azonosul Lázár fejedelemmel, és megrészegülve a hatalomtól már olyan mondókák

35
keltek szárnyra, melynek gyártásában nyilván a propagandagépezete működött közre,
mint pl. „Lázár fejedelem nem volt szerencséd, mert Slobo nem melletted vágta” (a
törököt – megjegyzés: B.S.). Sikerült elhitetni az emberekkel azt is, hogy ha ő vezeti a
csatát Lázár fejedelem helyett 600 évvel korábban, akkor a rigómezei csatának más
kimenetele lett volna (Dukic, S. 1999). Beszédét a TV-adók, a rádióállomások egyenes
adásban közvetítették, majd az újságok másnap főcímben hozták. Valószínűsíthető,
hogy a szerbek által akkor nagy százalékban elfogadott Milosevics beszéde mobilizálta
a szerb nép kommunikációjában 600 éven keresztül fenntartott (valószínű a
szocializációs folyamatoknak köszönhetően) agresszív jelek kollekcióját (nevezhetjük
agresszív kódnak), racionális teret biztosítva a pszichológiai indítékoknak. Az agresszív
kód mellett álló program valódi célja valószínű a revans volt a rigómezei veszteségek
miatt, Nagy Szerbia létrehozásának köntösébe csomagolva, hiszen józan ésszel, senki
nem feltételezhette, hogy a szlovéneket, horvátokat, macedónokat, bosnyákokat és a
területeiken élő kisebbségeket Nagy Szerbia igája alá lehet vonni a 20. század végén.
Milosevics beszédével a tömeg valószínűen azonosult, hiszen a meggyőzés
elengedhetetlen eszköze Kenneth Burke szerint az azonosulás. A kommunikációkutatók
nem tudják tesztelni Burke állítását, miszerint az öntudatlan azonosulás viselkedésbeli
változásokat eredményez, azt viszont megerősítik, hogy a szónok és hallgatósága
közötti nyilvánvaló hasonlóságok elősegítik a közönség meggyőzését. Itt érdemes
megjegyeznünk, hogy Burke több kutatóval együtt azt vallja, hogy a nyelv az ember
stratégiai jelentőségű válasza egy adott szituációra, a verbális jelek pedig olyan
jelentéssel bíró cselekedetek, melyekből a motivációkra következtethetünk. /Milosevics
személyiségének patológiájáról annyit érdemes megjegyezni, hogy mindkét szülője
öngyilkos lett, akkor, amikor Szerbia öngyilkossági gyakorisága, főleg az északi
területek miatt, megegyezett Jugoszlávia országos átlagával, (11,00 százezrelék körül
mozgott kisebb-nagyobb eltérésekkel, szinte folyamatosan) tehát a szerb kultúrát nem
jellemzi az öngyilkosság. Apját a kötélről, azaz Ivan Stambolic vágta le, aki a család jó
barátja volt, Szerbia elnöke, és akit később Milosevics meggyilkoltatott./
Az általunk feltételezett agresszív kód jelenlétét a szerb kultúrában, a szerb
nyelvben és gondolkodásban bővebb analízis igényelné, mivel a tettekkel történt
kommunikáció, mely Jugoszlávia széteséséhez és Szerbia elszigeteléséhez vezetett, nem
elég bizonyíték a nyelvben lévő agresszív kód jelenlétére. Viszont érdemes lenne más
kultúrák nyelvi analízise az agresszív kód keresése szempontjából, különösen az

36
olyanoké, melyek az utóbbi időben etnikai vagy társadalmi konfliktusokat robbantottak
ki.
Valószínű Kézdi Balázs negatív kód elmélete sem teljesen bizonyított, és kérdés,
hogy a nyelvi kódok mennyire képesek az agresszió kifele, vagy befele történő
mobilizálására, akkor, amikor eléggé szubtilisek. Az agresszió kifele, vagy befele
vetítése egy nagyon bonyolult tanulási folyamaton megy keresztül, melyben a kultúra
kommunikációjának óriási szerepe van. Ha lehetetlen nem kommunikálni (melyet
elfogadunk a kommunikáció definíciójának meghatározásától függően), akkor az egyén,
a kultúrát mátrixszerűen behálózó információs áradatban, annak az információnak ad
prioritást, melyet a szocializációs modellek (a 8 szocializációs ágens közül bármelyik
lehet – Rosengren, 2004) ilyen, vagy olyan formában számára megerősítettek. Hiszen a
kultúra kommunikációs sajátosságában a csatornák külső és/vagy belső „zaja” is azt a
hátteret adja, amely az agresszió kifele és/vagy befele vetüléséről szól, kultúráktól
függően, amely véleményünk szerint, a diskurzusok mentén is nyomon követhető. A
kommunikációban lévő negatív kód és/vagy agresszív kód szubtilitásuknál fogva
elindítói („elsütő szerkezetei”) lehetnek a szocializációs folyamatokban eltanult
viselkedési formák kiváltásának.
Az empirikus vizsgálataink tárgyát főleg Szlovákia képezte (lásd a későbbi
fejezeteket), mivel Szlovákiában a többség - kisebbség viszonya egyáltalán nem
nevezhető kiegyensúlyozottnak, és kicsit hasonlít a Vamik Volkan (2002) által
megfogalmazott „harmonika-jelenségre”. Volkan az arab - izraeli konfliktus kutatásánál
fogalmazta meg ezt a jelenséget, mivel úgy látta, hogy van időszak, amikor az
ellenséges csoportok képviselői „barátságosan” fordulnak egymás felé, majd a
közeledést hirtelen eltávolodás követi, ami után újabb közeledés következik. Ez a
mozgás többször megismétlődik, ami Volkant a harmonikajátékra emlékeztette. Volkan
ezt írja: „A harmonika-jelenség okát elsősorban az agressziós ösztön
következményeiben lelhetjük meg, az ilyen találkozókra mindkét fél magával hozza
történelmi sérüléseit, konfliktusait, és tudatosan vagy tudattalanul az agresszió érzéseit
éli meg az „ellenséggel” szemben. A kezdeti eltávolodás tehát valójában védekező
hadmozdulat, amely azt szolgálja, hogy az agresszív beállítódást és érzelmeket
ellenőrzés alatt lehessen tartani, mivel az ellenségek találkozása magába rejti az
elképzelt, szimbolikus vagy nagyon is valóságos erőszak, illetve megtorlás lehetőségét.
Ha az ellenséges tárgyalófelek vállalják, hogy intenzíven és tudatosan tesznek a békéért,
le kell tagadniuk saját agresszív érzéseiket, mivel egyfajta átmeneti, bár nem egészen

37
szabad közösséget alkotnak. Ez a közösség azonban fenyegetést jelent, amennyiben a
közelség veszélyezteti a partnerek identitását. A csoportidentitás eltűnését tudatosan
vagy tudattalanul mindkét fél veszélyesnek érzi, ami ismét távolodáshoz vezet. A
hivatalos tárgyalásokon az ilyen pszichopolitikai félelmeket kiszámított érvekkel,
tárgyalási stratégiákkal és módszerekkel igyekeznek a legmagasabb szinten legyőzni.
Amint a tárgyalófelek veszélyben érzik csoportidentitásukat, nyomban megpróbálnak
felülemelkedni azon a pszichológiai igényükön, hogy megvédjék ezt az identitást. A
’racionális’ gondolkodás éppen ezáltal értheti meg, hogy milyen következményekkel jár
a változások elferdítése, a békével szembeni ellenállás”.
Szlovákiában ez a harmonika-jelenség az 1989-es változások után nyomon követhető. A
kezdeti eufórikus állapotot viszonylag gyorsan követte egy nacionalista,
kisebbségellenes program, melyet a rövid ideig tartó Moravčík-kormány lecsendesített,
hogy újult erővel törjön elő főleg a magyarellenesség az 1994 – 1998 időszakban, a
második Mečiar-kormány idején. 1998-2006 között, a két Dzurinda-kormány ideje alatt
egy enyhülési folyamat kezdődött a szlovákok és a magyarok között, melyet a 2006-os
választások megtörtek, és újra erős magyarellenességi időszak kezdődött a szélsőséges
Szlovák Nemzeti Párt kormányba kerülésével.
Az 1994-98-as időszakban a második Mečiar-kormány mindent megtett azért, hogy a
magyarok elleni erőszak jogként megjelenjen a jogi rendszerben. Gondoljunk csak a
nyelvtörvényre, Szlovákia területi átszervezésére, amely egyértelműen a magyarlakta
területek szétverésére irányult, a magyar iskolák felszámolására tett törekvésekre vagy
később, az 1998-ban létrejött Magyar Koalíció Pártját ért támadásokra, amikor
megkérdőjelezték annak legitimitását, mivel etnikai alapon jött létre. A Szlovák
Nemzeti Tanács ülésein többek között ilyen kijelentések hangzottak el, melyeket a
Szlovák Állami Televízió is közvetített: „A Magyar Koalíció Pártja nemcsak politikai
párt, hanem magyar nacionalista-soviniszta párt, és azért van itt, hogy bebiztosítsa a
szlovák nemzet kiirtását” (V. Moric, in: Jelentés a Szlovák Nemzeti Tanács 4. üléséről,
1998.), „A Magyar Koalíció Pártjának létezése kínai falat von a magyar
választópolgárok köré”, „Jogi úton meg kell szüntetni a Magyar Koalíció Pártját, mert
etnikai és nemzeti alapon jött létre” (P. Brňak, in: Jelentés a Szlovák Nemzeti Tanács 4.
üléséről, 1998.) stb.
Niklas Luhmann (1975) szerint a modern társadalomban korlátozott az erőszak
hatóköre. Úgy fogalmaz, hogy a fizikai erőszak a hatalom alapja, de nem az erőszak
ellenőrzi a modern társadalmat, mivel ott az erőszak temporalizálódott, ugyanis olyan

38
valami, ami, miután már megjelent a társadalom életébe, a jövőben újból megjelenhet,
tehát az erőszak egy lehetséges esemény. A mindenkori itt és mostban az erőszak nincs
közvetlenül és reálisan jelen, hanem csak lehetőségként, ám lehetőségként épp azért
képes funkcióját teljesíteni, mert a múltban már alkalmazták és a jövőben is
alkalmazható. „A fizikai erőszak csak akkor képes hatalom alapjaként szolgálni, ha és
ameddig nem használják, hanem csupán mint lehetőség van jelen” (Luhmann, 1981. in:
Karácsony, 2000).
Azt a luhmanni gondolatmenetet, mely szerint a fizikai erőszak lehetőségét lebegtetni
kell és nem alkalmazni, a második Mečiar-kormány kitűnően alkalmazta akkor, amikor
a magyar kisebbség előtt ennek lehetőségét lebegtette, és hatásai mérhetőek voltak
vizsgálatainkban országszerte (lásd az 5. fejezetet, vagy bővebben: Bordás – Hunčík,
FER, 1999). A későbbi Dzurinda-kormány ideje alatt is találkozni lehetett
magyarellenes hangvétellel mind a szlovák törvényhozásban, mind pedig más
társadalmi területeken. Főleg az alábbi kifejezések voltak gyakoriak: Szlovákia a
szlovákoké, Szlovákiában szlovákul, magyarok a Duna mögé, a Szlovák Nemzeti Párt
2006-os választási plakátján megjelent az a mondat, hogy a magyarok paraziták stb.
Ami nagyon elgondolkodtató, hogy a Szlovák Nemzeti Párt szélsőséges
magyarellenességétől egyik szlovák párt sem határolódott el.
Feltehetjük a kérdést, hogy honnan jön ez a magyarellenesség? Mi volt a magyarok és a
szlovákok történelmi múltjában olyan, ami a szlovákok kommunikációjában fenntartott
egy, a szerbek esetében már megfogalmazott és feltételezett agresszív kódot?
Menjünk egy kicsit vissza a történelemben, és vegyük sorjában a dolgokat.
1861 júniusában a Habsburg Monarchia területén megjelenik: A szlovák nemzet
memoranduma, amely követeli a szlovák nemzet létének elismerését és egyenjogúságát,
a Felső-magyarországi Szlovák Kerület kialakítását, valamint a szlovákok nyelvi és
adminisztratív jogainak elismerést. Mivel követelésüket elutasították, 1862-ben
megalakították a Matica Slovenská-t, a magyarországi szlovákok irodalmi egyesületét.
1868 novemberében a magyar országgyűlés elfogadja a nemzetiségi törvényt, amely
jóval több lehetőséget nyújtott anyanyelvük használatára a nem magyar
nemzetiségűeknek, mint az 1848 előtti törvények. Ugyanakkor nem teljesítette a nem
magyar népek legfontosabb politikai kívánságát, mivel nem ismerte el nemzeti létüket,
nem engedélyezett számukra kollektív nemzetiségi jogokat és politikai intézményeket,
és erősen korlátozta a nemzeti nyelvek érvényesülését a törvényhatósági önkormányzat
keretei között. Az egész nemzetiségi törvény a gyakorlatban soha nem érvényesült.

39
1874 tavaszán Grünwald Béla Zólyom vármegye alispánja javasolja a kormánynak a
turocszentmártoni evangélikus, a zmiováraljai katolikus, a nagyrőcei evangélikus
gimnáziumok bezárását és a szlovák alapiskolák megszüntetését, amit a kormány
elfogad.
1875 novemberében Tisza Kálmán, Magyarország miniszterelnöke feloszlatja a Matica
Slovenská-t.
1907 júniusában életbe lép az úgynevezett lex Apponyi, melynek lényege az volt, hogy
a nemzetiségi iskolákban 4 év alatt, szóban és írásban, meg kellett tanulni magyarul.
Ennek következtében 14 év alatt a szlovákul is oktató iskolák majdnem fele megszűnt.
1907, október 27.-én volt az egyedüli fegyveres konfliktus a szlovákok és a magyarok
között, amely a csernovai sortűzként került be a szlovák-magyar történelembe. A
Rózsahegy melletti Csernován, Andrej Hlinka szülőfalujában, az általa kezdeményezett
templomot a helybéliek nem engedték más pap által felszentelni, ezért a rózsahegyi
szolgabíró a kivezényelt csendőrökkel az utat elálló falusiak közé lövetett, és 15-en
meghaltak.
1938-ban, a bécsi döntés értelmében, Horthy hadserege elfoglalta Dél-Szlovákiát, ami a
szlovákokban komoly félelmeket váltott ki.
A szlovákok a magyaroktól elszenvedett legnagyobb sérelmeiket valójában 1861-től
1918-ig, Csehszlovákia megalakulásáig terjedő időszakra teszik, de a Szlovák Nemzeti
Párt vezető politikusai ezeréves magyar elnyomásról beszélnek, viszont kevés ténnyel
tudnak szolgálni az 1861 előtti időszakról.
A szlovák nyelvben a magyar ellenségkép artikulálódott, de az ellenséggel való
bánásmódra nem a fizikai erőszak kivitelezése, nem a fegyveres konfliktus kiváltása
válik gyakorlattá, hanem az erőszaknak a jogi rendszerben történő megjelenése.
Valószínű, hogy ehhez az is hozzájárul, hogy a szlovákoknak a fegyverhez való
kötődése, a fegyvernek a nyelvben való megjelenése, mellyel az ellenséget
megsemmisítheti, nem fordul elő olyan szinten, mit a szerb nyelvben, és szerb
gondolkodásban. Tehát, ha létezik agresszív kód, akkor a szlovákoknál a kód mellett
lévő program célja itt is valószínű a revans az 57 év alatt történt magyar elnyomás miatt,
de a diskurzusok mentén a szocializáltabb megoldások mellett jön létre a döntés,
elkerülve a fegyveres konfliktust.
Az már egy következő kérdés, hogy hogyan reagáltak/reagálnak a szerbiai és a
szlovákiai magyarok a többség erőszakos megnyilvánulásaira. Gondoljuk csak végig,
hogy a szerbiai magyarok emlékezetében ott él az 1945-ös mészárlás, amikor a

40
partizánok 40 – 50 ezer magyart mészároltak le, csak azért, mert magyarok voltak, vagy
a szlovákiai magyarok emlékei, amelyek az 1947-48-as kitelepítésekről szólnak.
Mentálhigiénés statisztikák birtokában sem a szerbiai, sem pedig a szlovákiai magyarok
között nem jó a helyzet. A szerbiai magyarokra ható nagyon erős frusztráció valószínű
hozzájárult ahhoz, hogy 1953 és 1966 között a vajdasági magyarok (Szabadka és
környéke) 66,4 százezrelékkel világelső volt az öngyilkossági statisztikában,
megelőzve akkor Magyarországot. A zárt, vertikális, a magyar családokra jellemző
kommunikációs kapcsolatok ennek köszönhetően válhattak még zártabbakká, ahol a
családi szocializációs modell a szubmisszivitás volt a túlélés miatt, így nem taníthatták
meg gyermekeiket az agresszió kezelésére és az alárendelődő, engedelmeskedő,
mindent tiltó és tagadó magatartásra szocializálták őket. A később jelentkező
frusztrációkra autoagresszióval reagáltak, hiszen a negatív kód – a tagadó reakciók
sokaságának (Kézdi B.,1995) létrejöttéhez a szocializációs folyamatok nagymértékben
hozzájárultak. Ez a magas öngyilkossági arányszám jelentősen később sem változott, és
a Jugoszláv polgárháború (1991-92) kezdetén, majd a későbbi évek folyamán a szerbiai
magyarok közel fele (ma sincs pontos adat) elmenekült otthonából, Magyarországon és
Európa más országaiban találtak megélhetési lehetőséget.
Szlovákiában sem volt jobb helyzet, a különbség annyi, hogy a volt Csehszlovákia
nagyon ügyelt arra, hogy ne készüljenek olyan statisztikák (ha készültek, nem váltak
hozzáférhetővé), amelyben lebontva kimutatható a csehszlovákiai magyarok magas
öngyilkossági aránya, amelyet mi gyakorló pszichológusok, a pszichiáter kollégákkal
csak sejthettünk, hiszen rendszeresen találkoztunk öngyilkossággal és öngyilkossági
kísérlettel. Az anyanyelvi pszichoterápia akkor sem volt, és ma sincs megoldva,
márpedig az anyanyelven történő pszichoterápiás kommunikációnak van hatékonysága.
A szlovákiai lakosság egészségi és mentálhigiénés állapotának vizsgálatára viszont
készültek kutatások Peter Paţitný (2004) jóvoltából, kinek eredményeiből a szlovákiai
magyarság egészségi állapota is értelmezhető. Paţitný kimutatta, hogy a magyarok
születéskor várható élettartama a nők esetében 0.8, a férfiak esetében 1.1 évvel
kevesebb, mint a szlovák átlag, a keringési rendszer betegségei következtében kialakult
halálok 20%-al magasabb a magyarok körében a szlovák átlagnál, a halállal végződő
daganatos megbetegedések 15%-al magasabbak a szlovák átlagtól. Tudjuk, hogy sok
tényező hozzájárul a fenti halálokokhoz, de a lélektani tényezők egyik esetben sem
hanyagolhatók el. Egyetemi hallgatók körében folytatott vizsgálataink kimutatták, hogy

41
a Selye János Egyetem hallgatói depressziósabbak és szorongóbbak a magyarországi
egyetemek hallgatóinál (Bordás – Lisznyai, 2007).
Feltehetjük a hipotetikus provokatív kérdést, hogy ha létezik agresszív kód, akkor annak
a következménye a negatív kód létrejötte, amely az egészségi és mentálhigiénés
területekre csapódik tovább? A fenti összefüggések értelmében elképzelhető.

2. 7. A kollektív emlékezet

A fenti részekben már történt utalás a nemzetek, nemzeti kisebbségek

történelmében elszenvedett vereségeikre, melyre az emlékezés akár 600 éven keresztül
is fennmarad. Maurice Halbwachs munkássága érdemel nagyobb figyelmet ebben a
témakörben. Azt írja: „Amikor azt mondjuk, hogy az egyén a csoportemlékezetre
támaszkodik, ezt úgy kell érteni, hogy ez nem követeli meg a csoport egy vagy több
tagjának tényleges jelenlétét. Valóban, akkor is a társadalom hatása alatt maradok, ha
eltávolodom tőle: elegendő, hogy magammal vigyem elmémben mindazt, ami lehetővé
teszi számomra, hogy belehelyezkedjem tagjai szemszögébe (…) és a csoport közepén
érezzem magam” (Halbwachs, 2000). E megfogalmazás szerint a történelemnél több,
személyesebb vagy legalábbis más az emlékezet. A kollektíva aktuális társadalmi
kontextusban képes emlékezni, és a külvilág segítségével rekonstruálja a történelem
releváns mozzanatait, ezért az emlékezés valóban kollektív, nem individuális
tevékenység. Vita tárgya azonban a történelem és az emlékezet viszonya. Valójában
Halbwachs is arra az álláspontra jut, hogy míg a történelem az igazságra, a
tárgyilagosságra törekszik, addig az emlékezetre természetéből fakadóan ennek
ellenkezője igaz. A történelem ugyan a teljességre törekszik, viszont valószínűleg
végletesen unalmas, csak keveseket érdekel, ellentétben az emlékezettel. Halbwachs
megkülönbözteti az önéletrajzi emlékeket, amelyeket saját emlékezetünkben őrzünk, a
történelmi emlékezettől, amely írott szövegek révén marad fenn. Ez utóbbi már nem
része személyes életünknek, az előbbi viszont alakítja identitásunkat. Abban a
pillanatban, amikor emlékezetünk kiürül, a kiesett, személyes események láncolata a
történelem részévé válik. A történelmi emlékezet azonban lehet organikus és holt. A
társadalom kollektív emlékezetében fennmaradt események az úgynevezett organikus
emlékezetben továbbra is a mindennapok részét képezhetik. Ha a kollektív emlékezet
nem tölti meg élettel a személyes emlékeket, ezek az emlékek holttá válnak, és írott
formában, társadalmi reflexióként maradnak fenn. Társadalmi reflexió alá a

42
megemlékezések, nemzeti ünnepek, nyilvános diskurzusok tartoznak, de ide sorolhatók
olyan történések is, melyeket a kultúra hosszú távon képes a hétköznapi életben
fenntartani. Az organikus emlékezet révén válhatnak a kollektív, egykor személyesen
átélt emlékek a közéleti kommunikáció legitimáló elemeivé. A nemzet által megélt
események, ellentétben a szervetlen, kissé unalmas történelemmel, szenvedélyes
értelmezési lehetőséget kínálnak, ráadásul hivatkozott alapértékekre épülnek, amelyek
kívül esnek a politika relativizmusán.
Halbwachs gondolatmenetében a történelmi múlt egyfajta birtoklása a politikai formális
szervezeteinek önazonosságához is hozzájárul. Az aktív múlt identitásképző, és
nemcsak az individuum, hanem bármely kollektíva számára is az, továbbá
megfogalmazza, hogy a közös emlékek a társadalmi differenciálódás számára alkalmas
kiindulópontok, amelyek a versengő politikai pártok elkülönülésének egyik alkalmas
módja.
Assmann (1999) munkájában utal Lévi-Strauss által megkülönböztetett „hideg” és
„forró” emlékezésre a változáshoz fűződő viszony tekintetében. A „forró” társadalmak
sóvárognak a változásokért, ezért bensővé tették történelmüket, a maguk történeti
változásait, hogy fejlődésük motorja legyen. A „hideg” társadalom kifejezés nem a
történelem tagadását jelöli, hanem egyfajta pozitív bölcsességet. A „hideg” időszakban
a társadalom egyfajta „lehűtött” állapotban él, múltja nélkül, a feledés állapotában. A
„forró” periódust ezzel szemben az emlékezés hatja át, a felidézett és a társadalmi
kommunikációban beemelt fogalmak a cselekvés mozgatójává válnak. A „forró
periódusokban” a kollektív emlékezet gyakran harcmezővé válik. A közéleti
nyilvánosságban jelen vannak olyan véleményközösségek, amelyek a múltra való
hivatkozás révén tartalmilag más-más demokráciaeszményt fogalmazhatnak meg.
Gondoljunk csak Milosevics 1989-es rigómezei beszédére, ahol a szerbek kollektív
tudatára és emlékezetére hatva milyen „forró periódust” indított el. Talán így is
fogalmazhatnánk: a kollektív tudatban élő történelmi emlékek, amelyek egy közösségi,
családi hídnak jóvoltából belsővé váltak (hiszen az egyén személyesen nem élhette át,
mert a születése előtti időben zajlottak le) egy jól irányított beszédnek köszönhetően,
szinte majdnem egy időben jelennek meg szubjektív és kollektív szinten, „forróvá” téve
a társadalmi közeget, a reváns lehetőségének reményében. Ebben a folyamatban a fent
leírt szocializációs folyamatoknak, a kultúrára vonatkozó kommunikációs
sajátosságoknak, a kultúra által elsajátítatott különböző kódoknak stb. kiemelt szerepe
lehet. Kicsit sántít ez a megfogalmazás, ha Luhmann a modern társadalom

43
emlékezéséről írt véleményére gondolunk. Luhmann szerint a modern társadalom
különböző funkciórendszereiben (például a nevelés, a gazdaság, a politika területén)
eltérő módon valósul meg az emlékezés. Politikai rendszerek esetében az emlékezés az
értékek és az érdekek segítségével történik. Az értékek létezése nem egyszerűen csak
célokat és preferenciákat jelent, hanem ez egy olyan előnybe részesítési folyamat, amely
normatíve igényli az érvényesség elismerését. A kommunikációban nem fogalmazódik
meg szükségképp egy-egy érték tartalma, elég csak feltételezni, azaz az adott értéknek
megfelelően kommunikálni. Ha valaki egy másféle értéket tart követendőnek, akkor
nem kell mindenáron értékvitát kezdeményezni, elegendő, ha egyszerűen feltételezi ezt
a másféle értéket. Az értékek a felejtés „költségeire” (hátrányaira) emlékeztetve
akadályozzák a felejtést (Karácsony, 2000). E gondolatmenet kapcsán feltehetjük a
kérdést, hogy 1989-ben Jugoszlávia mennyiben volt „modern” társadalom, és ezen belül
a Szerb tagköztársaság funkciórendszereiben mennyire eltérő módon valósult meg az
emlékezés Milosevics beszédének hatására, mivel a közös „forró” cselekedetekről
tudunk csak? Esetleg visszatérhetünk a leegyszerűsített és sokat bírált
individualisztikus-kollektivisztikus társadalmi megkülönböztetéshez. Ez a fajta
megközelítés arra hívta fel a figyelmet, hogy egy adott kultúra szélesebb társas
strukturális szerveződése alapvető szerepű a szocializáció folyamatában. A
kultúrantropológiai és pszichológiai megfigyelések szerint a legtöbb ipari
társadalomban a családok általában inkább individualista helyzetet foglalnak el, míg a
kevésbé vagy egyáltalán nem iparosodott társadalmakban a családi szocializáció inkább
kommunalisztikus családi elrendeződéshez kötődik. Azokban a kultúrákban, melyeket
az individualizmus magas foka jellemez, fontos, hogy az egyén képes legyen a
személyiségében rejlő különböző lehetőségeket megvalósítani. Ehhez számottevő
kezdeményezőkészséggel kell rendelkeznie, valamint akaraterővel is, hogy képes legyen
akár vitatott ügyekben is kiállni a maga igazáért. Majd cselekedeteiben tudnia kell
magát függetleníteni azoktól a különféle csoportoktól, melyeknek különben tagja,
hiszen ezek a csoportok, amellett, hogy jelentős támaszt nyújthatnak, komoly
korlátozásokat is jelentenek számára. Azokban a kultúrákban viszont, melyek
kollektivista jellegűek, az egyén alárendelődik annak a csoportnak, amelyhez
elsődlegesen tartozik. Számos ilyen csoport van, bár ezek más-más súllyal
rendelkeznek. A legfontosabb három csoport általában minden kultúrában a kiterjedt
család, a szomszédság, valamint az a közösség vagy társadalmi szervezet, melynek
keretén belül az egyén munkáját végzi és éli a napi életét. Ez a három csoport

44
együttesen és meglehetősen komplex módon határozza meg az egyén társadalmi
helyzetét (Rosengren, 2004).
Véleményünk szerint a fentebb leírt, szerb családokra jellemző horizontális
kommunikációs kapcsolati rendszer inkább a kollektivisztikus társadalmi szerkezethez
áll közelebb, míg a magyar családokra jellemző vertikális kommunikációs modell
inkább az individualisztikus társadalmi vagy kulturális modellhez. Igen, de 1945-től
ezek a kultúrák egy társadalomban éltek, egészen Jugoszlávia széteséséig, sőt
Szerbiában a magyarok egy része még most is ott él. Úgy tűnik, hogy az együtt eltöltött
50-60 év kevésnek bizonyult ahhoz, hogy mind a szerbek, mind pedig a magyarok
kommunikációs szerkezetében olyan változások alakuljanak ki, amelyek az egymáshoz
való közeledésről árulkodnak. Inkább fordítva történik, mivel a fentebb megfogalmazott
hipotetikus kódok a távolodásról szólnak, a többség agresszív kódja előhívja a
kisebbségben a negatív kódot, melyhez valószínűsíthető, hogy a kollektív emlékezet
nagymértékben hozzájárul.

2. 8. Identitás, nemzeti identitás

Amikor az identitás fogalmát kezdjük boncolgatni, akkor első gondolatunk az

lehetne, hogy a fogalom maga tautologikus, hiszen természetes, hogy az egyén azonos
önmagával. Amennyire axiomatikus ez a klasszikus matematikában (a = a), annyira nem
egyértelmű a lélektanban. Az én-azonosság az a központi erő, amely a személy
fejlődését születése pillanatától haláláig vezérli. Vezérfonal, amely a társadalomba való
benövést irányítja.
Mivel az identitással kapcsolatos kijelentések nem „van” típusúak, hanem döntősen kell
„kell” megfogalmazások, azt is mondhatjuk, hogy a fogalom etikai természetű a szó
matematikai értelmében. Nem azt állítjuk, ami van, hanem azt, ami felé törekszünk,
aminek lennie kell (vagy nem szabad). Ezáltal válik érthetővé, miért jelennek meg az
identitással kapcsolatos egyéni vagy társadalmi méretű konfliktusok „morális” színezetű
problémaként. Az identitáskrízisben vergődő serdülő nem belső problémaként érzékeli
állapotát, hanem szülei vagy a tanárai által képviselt nézeteket, életmódot utasítja el:
„nem így kell” (Erikson,E. 1963). A nemzeti önazonosságát kereső közép-kelet-európai
népek nem önmaguk értékeit keresik elsősorban, hanem a másik, a szomszéd
népcsoportokra mondanak nemet: „Nem így kell, nem ilyennek kell lenni”.

45
Az identitás fogalmát több síkon értelmezhetjük, mi ezt a kérdéskört három területen
próbáljuk megragadni.
1. A személyiséglélektani értelemben az én-identitás az önkép fogalmával hozható
kapcsolatba. Az önkép az én-struktúra fontos eleme, az önmagunkkal
kapcsolatos ismereteink összessége. Az én-ideál hordozza az önmagunkkal
szemben támasztott elvárásokat, így a lelkiismereti funkciókat is. Az én-
struktúra harmadik fontos összetevője a reális én, leegyszerűsítve: ahogy mások
látnak engem.
2. Szociálpszichológiai értelemben az én-identitás bizonyos szociálisan definiált
értékek elsajátítását, a velük való azonosulást jelenti. Csepeli Gy. (1993)
megfogalmazásában: „A társas érintkezésben, a másokkal folytatott
kommunikáció során alakul ki folyamatosan az egyén (vagy a csoport)
azonosságtudata vagy identitása, amely viszonylag stabil, nehezen változtatható
és labilisabb, könnyen változó tudati elemeket egyaránt tartalmazhat. Ez a
folyamat ellentmondásos, konfliktusokon, nemegyszer válságokon keresztül
zajlik le, mígnem új azonosulási támpontok révén újra helyreáll a harmónia, az
identitás viszonylag állandó kerete”. Csepeli a nemzeti identitás két rétegét
különbözteti meg, amelyek szociológiailag körülírható rétegekhez is köthetők.
Egyik a spontán nemzeti identitás, amely a társadalom legszélesebb rétegeiben
jelen lévő, pszichológiailag hatékony képződmény, és ennek révén pl. a magukat
magyarokként meghatározó személyek stabil, legnagyobbrészt pozitív
érzelmekhez jutnak a nemzeti csoporthoz való tartozásuk révén, büszkeséget
éreznek a magyar nemzet történelmi, gazdasági, külpolitikai, kulturális és egyéb
(pl. sportbeli) teljesítményeinek láttán, és önmaguk azonosságtudatában pozitív
szempontként van jelen a magyar mivoltuk. Érzelmi jellegű képződményről
lévén szó, ez a fajta identitás az élet korai (6-10 év közötti) szakaszában épül be
a személyiségbe. A másik, az ideológiai szintű nemzeti identitás, a spontán
identitás érzelmi tartalékaira épít, de más jelentős gondolatismereti elemeket is
tartalmaz. Ez a változás szükségképpen összefügg a nagyobb tudatossággal, a
magasabb iskolai végzettséggel, illetve a társadalmi munkamegosztásban
betöltött hely jellegével. Az ideológiai szintű identitás hordozói szociológiailag
persze nem szakadnak el a spontán nemzeti identitással rendelkező tömegektől,
hanem számukra mintegy „véleményirányítóként”, a nemzeti szempontból
értékelhető információk „strázsáiként” jelennek meg. Nem mindegy, hogy az

46
ideológiai szintű identitás milyen ismereti-gondolati elemeket foglal magába e
tekintetben: különös figyelmet érdemel az iskola, a tömegkommunikáció, a
felsőoktatás és általában véve az értelmiségi rétegek tudatformálását szolgáló
intézmények munkája, hiszen javarészt ezektől függ az ideologikus identitás
„modernizációja”, azaz nacionalista, avitt, meg nem gondolt gondolatokkal
terhes változatainak megbénítása és kiiktatása a társadalmi kommunikáció
folyamatiból.
Amikor a kidolgozásra került a kezelési szakasz programja (4. fejezet), komoly
jelentőséget tulajdonítottunk az ideológiai szintű nemzeti identitás területének,
és e megfontolásból kezdtük el a véleményformáló személyek (polgármesterek,
pedagógusok, újságírók, orvosok stb.) képzését, és Csepeli (1993)
megfogalmazása egyik vezérelvként szolgált ebben a munkában (C. Rogers és J.
L. Moreno mellett). Ez az elv a következő volt: „Elismerve tehát az
azonosságtudat pszichológiai és szociológiai realitását, belátva a nemzeti keretek
objektivitását és fontosságát a mai világban, akkor járunk el helyesen, ha az
ideológiai szintű nemzeti identitás számára olyan gondolati-tudati mintákat
kínálunk, amelyeknek összességét demokratikus nemzeti identitásként
jellemezhetjük. Ezen azt értjük, hogy a társadalmi kommunikációban fokozott
figyelmet kell szentelnünk a nemzeti lét sajátos problémáinak, de olyan
nemzetfogalom alapján, amely nyitott más nemzetek értékeivel és „magától
értetődésével” szemben, nem lezárja, hanem kinyitja az utat az emberiséggel
való azonosulás felé, és a társadalmi haladás fő vonalába esik. Az ilyen értelmű
nemzeti identitás önismereti jellege folytán kritikus, pozitívumokat és
negatívumokat egyaránt képes számba venni a nemzeti „univerzumon” belül, s
képes a konfliktusoknak, a feszültségeknek válságformáló tettek és cselekvések
irányában történő levezetésére”.
Pataki Ferenc (1982) úgy fogalmaz, hogy az identitás a személyiségnek nevezett
konstrukció és a társadalmi struktúra közé elhelyezhető közvetítő kategória,
amely az egyén-társadalom viszonyt reflexív módon és szimbolikus formákban
építi fel. Pataki (1997) a nemzeti identitást már így definiálja: „A nemzeti
identitás én-rendszerünknek az az összetevője, amely a nemzeti-etnikai
csoporthoz (kategóriához) tartozás tudatából és élményéből származik – ennek
minden értékelő és érzelmi mozzanatával, valamint viselkedési diszpozíciójával
egyetemben”.

47
Egy adott közösséghez kötődő identitás koncepciója a modern társadalomban
számos problémát vet fel, talán azért, mert az áthagyományozott, rögzített
identitásokat kínáló közösségek meggyengültek. Ma a globalizálódás világában
központi kérdéssé válhat, hogy a közösségi (nemzeti) identitások miképpen
teszik lehetővé az általánosan igazolandó normák mentén kialakuló
posztkonvencionális identitás létrejöttét. Véleményünk szerint úgy, hogy
reflexszerűen újra megerősödnek, gyengítve ezzel az új identitáslehetőségek
kialakulását. Gondoljunk csak a 2006-os szlovákiai választásokra, ahol a már
kialakulófélben lévő európai értékek és normák új identitásvonalakat határoztak
meg, és a mélyből, viharszerűen feltörő nemzeti identitás keresésének igénye
szinte lesöpörte a posztkonvencionális identitás létrejöttének a lehetőségét is.
Szlovákia a nemzeti identitás megerősödésével valószínű szegregálódik, mivel
az Európa Unió féltve a tojáshéj vastagságú, nem megfogalmazott, törékeny
európai identitást, reflexszerűen elszigeteli a sajátos, nemzeti identitását
megerősítő Szlovákiát, hiszen nem az univerzialisztikus normák mentén kíván
haladni.
Több kutató (Ricoeur, 1985, MacIntyre, 1999,) bevezeti a narratív identitás
fogalmát, mellyel egyrészt megoldást kínál az identitás területén kibontakozó
vitákra, másrészt a diszkurzív politikatudomány számára nyújt megfelelő
fogódzókat. A narratív identitás egyszerre fejezi ki az egységes élet ideálját és a
modern énkép fragmentáltságának realitását, egyszerre ismeri el az egyén
autonómiáját és meghatározottságát, egyszerre utal a partikuláris kollektív
identitások jelentőségére és az egyetemesre irányuló keresésre. Ricoeur (1985)
úgy tartja, hogy az identitás gyakorlati kategória, mégpedig a „Kicsoda?”
kérdésre adott felelet, ami nem más, mint elmesélni egy élet történetét. „Az
elmesélt történet határozza meg a cselekvő ’kicsodát’, akinek az identitása
ekképpen narratív természetű. Az elbeszélés segédletével feloldható a személyes
identitás alapvető antinómiája, vagyis egyrészt a minden körülmények között
változatlan önazonosság tézise, másrészt a változatlan én ideáját mint
szubsztancialista illúziót leleplező felfogás, amely teljesen feloldja az alanyt a
különböző kognitív és érzelmi affekciókban vagy diskurzusokban. A
változatlanságot kifejező ’dologi azonosságtól’ (Tengelyi, 1988), amit Ricoeur
az idem kifejezéssel ragad meg, meg kell különböztetni az önazonosságot, azaz
az ipsét, ami azt fejezi ki, hogy maradhatunk ugyanazok, ha változunk is. Nincs

48
 olyan lényegi magva az egyéni identitásnak, amelynek változatlannak kellene
maradnia ahhoz, hogy ne veszítsük el az önazonosságunkat: az egységes
történetben elbeszélt, elbeszélhető élet maga az ipseitás, azaz a narratív
identitás” (In: Boda, 2000). Az elbeszélt identitás koncepciójában az egyén
egyszerre olvasója és írója a saját életének, a történet olyan színre vitt drámai
elbeszélés, amelynek a szereplői egyben a szerzői is. Ricoeur a narratív
identitást a közösségre is értelmezhetőnek tartja, szerinte a közösségek, éppúgy,
mint az egyének, elbeszélésben fogalmazzák meg és őrzik önazonosságukat,
tehát az egyéni és közösségi narrációk összefonódnak egymással.
3. Harmadsorban az én-identitás filozófiai-antropológiai probléma, ahol
végeredményben az ember önértelmezéséről van szó. Egyénileg ezért az én-
identitás elsősorban a szubjektum része, az a kép, ahogy a személy önmaga
tudatában megjelenik, ahogy önmagát átéli. Ez az önértékelés nem passzív
folyamat, hanem a lélek aktív értelmező tevékenységének eredménye, teljes
hermeneutikai kör. Ezért az önazonosságot nem úgy kell felfognunk, mint egy
adottságot, hanem mint folyamatosan változó „produktumot”. Az ember
tudatában nem átéli, hanem inkább megalkotja önmagát abból a végtelen
nyersanyagból, amit az egyén bio-pszichológiai és szociális adottságai
felkínálnak. Az én-azonosság ezért végső soron nem objektiválható, inkább
önismeretünk végső horizontjaként fogalmazható meg.
Az emberek többsége általában egy nemzeti identitással rendelkezik, melyet
származásuk szab meg, de egyre többen vannak olyanok, akik emellett egy második
(néha harmadik, negyedik stb.) nemzeti identitással is rendelkezhetnek, attól függően,
hogy hová sodorja őket az élet. Mind gyakrabban találkozunk olyan családokkal, ahol a
feleség, a férj és a gyerekek által különböző nemzeti identitások keverednek,
binacionális, multinacionális családokat hozva létre. Az ilyen többszörös nemzeti
identitású kultúrákban kicsi az olyan konfliktusok valószínűsége, melyek az egyes
nemzeti értékek túlhangsúlyozásából eredhetnek a másik kárára, hiszen valószínű
mindegyik érték fontos számukra.

2. 9. A konfliktusról

A konfliktus a latin confligere szóból származik, eredeti jelentése összecsapás,

vita, harc. A szakirodalomban a meghatározások többnyire nem egységesek. Csepeli

49
György (1984) így fogalmazott: „társadalmi viszonyok világában akkor beszélünk
konfliktusról, amikor a viszonyok alanyai egymással összeegyeztethetetlen
tevékenységre éreznek indíttatást”, illetve (1993) „akkor keletkezik, ha egymást kizáró
célok vezetik a konfliktus börtönébe zárt feleket, és az egyik csak a másik kárára
győzhet”.
Barlai – Kővágó (2004) a konfliktus definícióját érintően így fogalmaznak: „ ..a
konfliktus az egyén vagy egy társadalmi csoporton belül, illetve két egymástól
kölcsönösen függő fél (személy, csoport, társadalmi berendezkedés stb.) között
létrejövő ellentétes, esetleg egymást kölcsönösen kizáró érzelmek, értékrendek vagy
érdekek (szükségletek) összeütközése, olyan nézeteltérés, amely céljával ellentétes
elképzelés alapján, számára nemkívánatos magatartást eredményez”.
Mindkét definíció egyénről, társadalmi csoportokról beszél és nem kultúráról,
márpedig az utóbbi években elég nagy vita alakult ki a társadalom, illetve a kultúra
fogalmát érintően a konfliktusok kialakulására vonatkoztatva, ezért érdemes pár mondat
erejéig megállni a társadalom és a kultúra fogalmának értelmezésére a konfliktus
oldaláról. A szociológián belül számos kritika fogalmazódott meg a társadalom fogalom
túlzott kiterjesztésére és kizárólagos használatára. E kritikák azt állítják, hogy a
társadalmat elsősorban az érdekek, kooperációk és konfliktusok, kölcsönös függések
önálló törvényszerűségekkel rendelkező, autonóm területeként ragadta meg, és a
kultúrát, a kultúra kérdéseit (és egyéb területeket) másodlagosnak tekinti. Ebből
következett, hogy a társadalmi kommunikáció kutatásaiban nem vizsgálta a
jelentésértelmezések, szimbólumok területét. Ma viszont arról beszélhetünk, hogy a
társadalomtudományokon belül a kultúra területe felértékelődött, sőt számos
társadalomtudós magáénak vallja azt a kijelentést, mely szerint a kultúra a jelenlegi
világrendszer ideológiai harctere. A modernitás alapstruktúrája felbomlott és ez által a
társadalmi kommunikáció szabályai is megváltoztak. A társadalmi tér alapstruktúrái, a
társadalmi rétegeződés változásban van, hiszen a társadalmi osztályok átalakuláson
mennek keresztül, ezért ma a társadalomkutatók nagy rész úgy látja, hogy csak a
kulturális különbségek mentén lehet társadalmi csoportokat és azok közötti
konfliktusokat találni. Ez az új diskurzusstratégia a konfliktusról alkotott képet is
megváltoztatta, és bizonyos értelemben újrafogalmazta. Ez a szemlélet, mely szerint a
társadalmi kommunikáción belüli konfliktusokat csak a kultúra mentén ragadják meg,
előbb-utóbb oda vezet, hogy a társadalmi diskurzusok nem szólnak majd a társadalmi
egyenlőtlenségekből fakadó konfliktusokról. Ebből a gondolatból vezette le Huntington

50
(1996) saját (a politológia számára vitatott) elképzelését a kultúra, a politika és a
konfliktus közötti viszonyról, amely nem más, mint a kultúrák harca.
Rosengren (2004) úgy gondolja, hogy az ember alkotta csoportok, társadalmak
mindegyikére jellemző az alábbi három rendszer megléte: a, az eszmék kulturális
rendszere, b, a cselekvések társas rendszere, c, a fizikai artefaktumok materiális
rendszere. Úgy tartja, hogy a kultúra és a többi társadalmi rendszer közötti viszony
folyamatosan változik, úgy, hogy egymást kölcsönösen alakítják, formálják. Az eszmék,
cselekvések és artefaktumok három rendszere interakciók végtelen folyamataiban hat
egymásra, azaz kölcsönösen függnek egymástól. Ez a kölcsönös alakítás, függés,
változás nagyon valószínű, hogy konfliktusok eredményeként jön létre, és nem
természetes folyamatként realizálódik.
A társadalomtudományokban többnyire két felfogás létezik: az egyik szerint
alapvetően a társadalmat a konfliktus, a másik szerint a konszenzus jellemzi. A
konfliktuspártiak úgy tartják, hogy valójában minden társadalmat az ellentét jellemez,
ahol gyakoriak a társadalmi struktúrában az osztályok közötti konfliktusok. A másik
nézet képviselői sem tagadják a társadalmi ellentétek létezését, de azt állítják, hogy
konszenzus nélkül nincs társadalom. A nagyon komoly konfliktusok ellenére is minden
társadalomban egyetértés kell hogy legyen legalább néhány alapértéket illetően,
melyeket az egyének nagyobb hányada elfogad (Rosengren, 2004).
Assmann (1990) tanulmányukban szintén különbséget tesznek a konfliktus és kultúra
viszonyában, amikor jelentős dichotomiáról írnak. Az egyik álláspont szerint, a
konfliktust nem tekintik a kultúra szférájába tartozó jelenségnek, mert a konfliktus
idegen a kultúrától, e vélemény szerint a konfliktus nem más, mint a kultúra széttörője,
megszüntetője, és ahol megjelenik a konfliktus, ott ér véget a kultúra. A másik
vélemény szerint a kultúrát a megértés, az együttműködés, a kommunikáció jellemzi,
konfliktusok nélkül.
Egy másik elmélettörténeti megközelítés, amely számunkra inkább elfogadható, úgy
tartja, hogy a konfliktus minden esetben kulturális tény, és a különféle konfliktusok
kulturálisan meghatározottak. Szerintük a kultúrák szervezik a konfliktusok formáit, és
lehetőségeket nyújtanak azok megoldásához is. Ez a gondolkodási tradíció ettől
továbbmegy, és azt vallja, hogy a konfliktus a kultúra előfeltétele, sőt létrehozója. A
konfliktus ilyenfajta megközelítése a kulturális antropológia számára lényeges, mivel
fontos szerepet játszik a saját és az idegen közötti határ megjelenítésében, amely
minden kultúrában központi szerepet tölt be.

51
 A szociológia klasszikus konfliktuselméleteinek létrehozói közül Georg Simmel
(1973) nevét érdemes megemlíteni, aki a konfliktust a szocializáció egy formájának
tekintette, mivel szerinte egy tökéletesen harmonikus csoportban hiányozna a
folyamatosság és a szerkezet. Úgy tartotta, hogy a csoportoknak egyaránt szükségük
van diszharmóniára és harmóniára, disszociációra és asszociációra is. Később Lewis
Coser (1956) megfogalmazza, hogy a konfliktus segít a csoportidentitást megállapítani a
környező társadalom világával szemben. Gondolatmenetébe beépítette azokat az
eredményeket, melyeket a bécsi pszichológusok értek el, és Simmel értékeléseit is
felhasználva különbséget tett a konfliktusteremtő magatartás és a gyűlölködő érzelmek
között. Rájött, hogy a konfliktus lehetővé teszi a visszafojtott érzelmek felszabadítását
és az eltérő vélemények megfogalmazását, így gyakran nem tekinthető rendellenesnek a
szóban forgó kapcsolat szempontjából. Míg a konfliktus megváltoztatja a résztvevők
közötti kapcsolatok természetét, a puszta gyűlölködésnek nincsenek ilyen hatásai. Coser
kibővítette Simmelnek a konfliktus reális és irreális típusai közötti megkülönböztetést.
A reális konfliktusokat a státus, hatalom és erőforrások elégtelensége miatt kialakult
igények összeütközése és a konfliktusba kerülő értékekhez való ragaszkodás idézi elő.
Az irreális konfliktusok a szocializációs folyamat hiányosságaira és frusztrációira,
valamint olyan eredetileg reális antagonizmus átváltozására vezethetők vissza, amely
korábban nem juthatott kifejezésre. Az első típusú konfliktust a résztvevők valós célok
elérésének eszközeként fogják fel, olyan eszközként, amelyről le lehet mondani,
amennyiben más, hatékonyabb eszköz kínálkozik, míg a második típus nem hagy ilyen
alternatívákat, mivel a kielégülés itt magának az agresszív cselekedetnek az eredménye.
Ralf Dahrendorf (1976) úgy fogalmaz, hogy a társadalmi konfliktusoknak nem egyedül
az osztályok az előidézői (ahogy azt Marx elképzelte), hanem minden társadalomban a
hatalom szükségképpen egyenetlen megosztása teremti meg az alapvető feltételeket. A
konfliktusokat megjelenési formáik szerint manifeszt, látens és eltérítő jellegű
konfliktusokra ossza. Ez utóbbit az jellemzi, hogy nem ott jelenik meg, ahol keletkezett,
ezért ezt elterelt konfliktusnak nevezi. Ezekben az elméletekben az a közös, hogy a
konfliktus konstruktív szerepét emelték ki a társadalmi kapcsolatokban, mivel szerintük
a konfliktus a társadalmi változások mozgatórugója, a szocializáció folyamataiban
folytonosságot és struktúrát teremt, valamint csoportidentitást létrehozó tényező. Azt is
mondhatjuk, hogy a társadalomtudományok számára egy igen fontos jelenségre, a
társadalmi integrációra vezethető vissza a fentiekben megfogalmazott
konfliktusfogalom.

52
A következőkben a konfliktust szociálpszichológiai szempontból közelítjük meg, mert
úgy gondoljuk, hogy ez a látásmód elég tág keretet nyújt a konfliktusban rejlő
folyamatok megközelítéséhez, legyen a konfliktus személyek közötti, csoportok közötti,
vagy nemzetközi jellegű. Morton Deutsch (1973) munkásságát érdemes megemlíteni,
aki konstruktív és destruktív konfliktusról beszél. A konstruktív konfliktus tisztességes
verseny formájában jelenik meg, ahol az idejétmúlt normák lebomlanak, és létrejönnek
azok a normák, melyek a célszerűbb alkalmazkodást teszik lehetővé. A destruktív
konfliktus pedig élethalálharcról szól, ahol a konfliktus győztese egyben vesztes is, mert
a destruktív konfliktus mindig zéró összegű játszma.

2. 9. 1. A konfliktusok típusai

A konfliktusok típusait figyelembe véve a következő felosztást tartja fontosnak:

valódi konfliktus az a helyzet, amikor a felek összeegyeztethetetlen célokat követnek, és
egymásba nem bízva saját káruk minimalizálására törekednek. Ebben a helyzetben a
gyanakvás, a bizalmatlanság, a rosszindulat lehetetlenné teszi a tisztességes versenyt, és
egyre közelebb kerül a destruktív konfliktushoz. Álkonfliktusnak tartja az elégtelenül
definiált érdekek ütközését, ahol a felek képtelenek belátni, hogy vannak előnyök,
amelyeket külön-külön nem aknázhatnak ki, de ha kooperálnak egymással, akkor
mindenki jól jár. Az áttételes konfliktus helyzetében a felek tévedésben vannak a
konfliktus valódi okát illetően, mivel ami a konfliktusból látható, az csak tünete az igazi
konfliktusnak. A téves konfliktus esetében olyan felek kerülnek konfliktusba egymással,
akiknek valójában arra semmi okuk nem volt, de fennáll a veszély, hogy valódi
konfliktussá alakuljon. A lappangó konfliktus esetén a felek nincsenek tudatában a
közöttük lévő ellentéteknek, ennek a helyzetnek a feltárása viszont fontos előfeltétele a
társadalmi konfliktusok megelőzésének. A hamis konfliktus többnyire félreértéseken
alapszik, melynek oka gyakran az elégtelen kommunikáció vagy az információhiány
(Csepeli, 1997).
Deutsch (1986) többnyire laboratóriumi körülmények között vizsgálta a konfliktus
lefolyásának kooperatív-konstruktív kontra kompetitív-destruktív jellegét. Hogy egy
konfliktus konstruktív vagy destruktív lefolyású lesz, az függ annak méretétől,
merevségétől, középpontiságától, más konfliktusokkal való kapcsolatától és a konfliktus
tudatos szintjétől.

53
Úgy tartja, hogy a konfliktus mérete együtt növekszik a konfliktusba került egységek
méretével. A konfliktus mérete addig növekszik, amíg a konfliktus túlnő az adott
elveken, jogokon és személyiségeken; a konfliktus megoldása fontos precedenseket
teremt; a konfliktust a nyerési, illetve vesztési esélyek terminusában értelmezik; a
konfliktusban szereplő felek nézetei és érdekei eltérőek lesznek; és a konfliktus nem
célirányos, nem specifikus és rosszul meghatározott lesz. Kísérletükben igazolták, hogy
a konfliktus horderejének növekedésével egyre nehezebb az együttműködés, és a
konfliktusmegoldás kooperatív módja, sokkal valószínűbb, amíg a konfliktus kisebb
horderejű. A konfliktus mérete csökkenthető, ha a legfontosabb közös célokra helyezik
a hangsúlyt, de csökkenthető a kontrollált kommunikáció útján, a szerepek
megcserélésével és az ütköztető csoportos gyakorlatokkal.
A konfliktus merevsége a konfliktusban lévő kérdés jellegétől, és a felek hozzáállásától
függ. Egyes kérdések, így a hatalom és a státus kérdései sokkal hajlamosabbak arra,
hogy merev definícióval illessék, mint mások. A kérdés merevsége, rugalmatlansága
növekszik, ha a felek ragaszkodnak álláspontjukhoz, és nem hajlandóak alternatívákban
gondolkodni.
A konfliktus annál inkább középponti helyet foglal el, minél inkább fenyegeti az ember
jólétét, önbecsülését és a róla kialakított képet.
Sokkal bonyolultabb megoldani egy konfliktust, ha a szóban forgó kérdések száma
nagyobb. Deutsch hivatkozik más kutatókra (Pruitt 1981, Kelley 1966), amikor azt
mondja, hogy ha több kérdés szerepel egy konfliktusban, nagyobb a konstruktív
megoldás létrejöttének valószínűsége akkor, ha a kérdéseket egyszerre veszik
figyelembe és nem egymás után. A kérdések egyenként történő kezelése nehezíti a
megegyezést. Az adott kérdések egy csomagként történő kezelése lehetővé teszi több
alternatíva kidolgozását, ugyanakkor növeli az egyezmény megkötéséhez szükséges
opciók számát.
Nem elismert, esetleg cáfolt konfliktusok, ha félretevődnek vagy elfojtódnak, a
megoldásuk annál nehezebb lesz. Általában egy konfliktus elkerülése azt a célt
szolgálja, hogy védelmet nyújtson a másik féllel való konfrontációval szemben. Ez a
helyzet eleve kizárja a kölcsönösen kielégítő megoldás létrejöttének lehetőségét, gátolja
a felek közötti kapcsolat fejlődését, és csökkenti azt a lehetőséget, hogy a másikat
jobban megértsük. A konfliktus elkerülése kiválthatja azt is, hogy a kérdés átkerül más
területekre, ahol csökkentheti más konfliktusok megoldásának esélyét, esetleg
tönkreteheti az érintett felek közötti viszonyt.

54
 Deutsch több szempontot ír le, melyek hozzájárulnak a destruktív konfliktushoz,
a „rosszindulatú társadalmi konfliktus” kialakulásához.
Egyik ilyen szempont az anarchikus társadalmi szempont. Szerinte van olyan helyzet,
mely nem teszi lehetővé a racionális magatartást, mivel nem léteznek a társadalmi rend
vagy a kölcsönös bizalom feltételei. Az ilyen helyzetben az egyén vagy a nemzet
megkísérli saját jólétének, biztonságának növelését, tekintet nélkül mások biztonságára
vagy jólétére.
A másik szempont szerint a konfliktusban részt vevő felek, a nyerés-vesztés
szemszögéből közelítik meg a helyzetet, tehát kompetitív harcként fogják fel. Az ebből
adódó társadalmi folyamat gyakran tartóssá teszi és felerősíti a konfliktust. A felek
közötti kommunikáció szegényessé és megbízhatatlanná válik, növelve ezzel a
hibalehetőséget és a félreinformálás esélyét, ezzel együtt megerősítve a már korábban
létezett, a másik fél irányába kialakult sztereotípiákat és elvárásokat.
A harmadik szempont a belső konfliktusokról szól. Deutsch szerint a rosszindulatú
konfliktus azért tud fennmaradni, mert a belső szükségletek az összeütközésbe került
felek közötti kompetitív folyamat meglétét kívánják. Létezik több olyan belső
szükséglet, melynek szelepe az ellenséges külső viszony, így pl. az ellenséges külső
viszony elfogadható indok lehet a belső problémákra, melyek okaként az ellenség vagy
az ellenséggel szembeni védelem szükségessége nevezhető meg, vagy alkalmat ad arra,
hogy kifejezzék a felgyülemlett ellenségességet, mely valójában belső konfliktusból
táplálkozik. A külső ellenség elleni harc lehetővé teszi, hogy a saját, nem tudatos és
nem elfogadott belső tulajdonságainkat az ellenségre vetítve támadást intézzünk ellenük
úgy, hogy az ellenséget támadjuk meg. Deutsch úgy gondolja, hogy ha egy külső
konfliktus belső szükségletek szolgálatában áll, nagyon nehéz felhagyni a konfliktussal
addig, amíg a belső szükségletek kielégítésének más módjai még nem alakulnak ki.
A negyedik a helytelen ítéletek és felfogások szempontja, ahol a szegényes
kommunikáció, az ellenséges hozzáállás és a különbségek iránti túlérzékenység olyan
eltorzított nézetekhez vezetnek, amelyek erősíthetik és tartósíthatják a konfliktust.
Az ötödik szempont szerint a felek önkéntelenül is elköteleződnek olyan elgondolások,
védekezések mellett, amelyek a konfliktussal kapcsolatos tevékenységük elvégzéséhez
tartoznak. Ilyenkor a konfliktust olyan elkötelezettségek és befektetések tartják fenn és
konzerválják, melyek magát a rosszindulatú folyamatot táplálják.

55
Hatodik szempontként Deutsch az önmegvalósító próféciákat emeli ki, melynek
tetszetős érvényessége állandó hibát iktat a rendszerbe. A próféta az éppen folyó
események sorrendjét idézi bizonyítékként arra, hogy már kezdettől fogva igaza volt.
Végül Deutsch a konfliktus szociálpszichológia nézőpontjából a következő
kulcsfontosságú konklúziókat vonta le:
1. Kevés az a konfliktus, amely a természetéből adódóan csak nyerést vagy
vesztést eredményez.
2. Ha egy konfliktus a természetéből adódóan nem nyerés-vesztés jellegű, akkor a
feleknek kooperatív problémamegoldó orientációt kell kialakítaniuk és
fenntartaniuk, amely a felek érdekeire összepontosít.
3. A becsületes és kölcsönösen elfogadó kommunikációs folyamatokat erősíteni
kell, hogy a felek kellő beleéléssel és megértéssel kifejthessék érdekeiket.
4. Ki kell alakítani a szembenálló felek eltérő érdekeivel kapcsolatos problémák
megoldására alkalmas módszerek széles skáláját (pl. brainstorming, szinektika
stb.).
5. Tudatosítani kell, hogy léteznek olyan források és hatékony eljárások, melyek
segítségével a holtpontra jutás, a közös problémák elkerülhetők, amelyek
destruktív lefolyást adhatnak egy konfliktusnak (pl. tanácsadók, közvetítők,
békítők stb.).

A Deutsch által megfogalmazott elméleti és gyakorlati megközelítéseket, a

konfliktus kialakulását és kezelését illetően munkánk során gyakran mi is tapasztaltuk,
sőt az általa említett módszerekből többet alkalmaztunk is. Például az olyan tréningek
esetében, melyek a roma és nem roma lakosság együttélési konfliktusait volt hívatott
kezelni, és a roma és nem roma véleményformálókkal folyt a munka, a konfliktusban
szereplő kérdések egészére, egy csomagként való kezelésére összpontosítottunk, nem
pedig az egyes kérdésekre. Így több esetben sikerült elérni azt, hogy a sarkalatos, egyedi
kérdések nem vitték el a tárgyalás hangulatát destruktív irányba, bár erre is volt példa. A
brainstorming, a különböző kreatív megoldások módszereit szinte rendszeresen
alkalmaztuk az interetnikus tréningjeinken, bővebben lásd a 4. fejezetben.

A fentiekből is látni lehetett, hogy a konfliktusok konkrét vagy akár áttételes

értelmezése, meghatározása és kezelése nagyban tükröződik a vizsgálatával foglalkozó
tudományágban. Azt mondhatjuk, hogy a konfliktuskutatás interdiszciplináris, tehát

56
nagyon szerteágazó megközelítésekkel találkozhatunk a tudományágak
szemléletmódjától függően. Az alábbiakban a konfliktus szintjeivel és alapvető fajtáival
foglalkozunk, ahol Barnim Jeschke (1993) felosztásait ismertetjük.

2. 9. 2. A konfliktusok szintjei

1. Intraperszonális a megismerés tárgya: az egyén

2. Interperszonális a megismerés tárgya: a személyek
3. Szervezeten belüli a megismerés tárgya: szervezeten belüli személyek és
csoportok
4. Szervezetek közötti a megismerés tárgya: a szervezetek (képviselői)
5. Nemzetközi a megismerés tárgya: a népek, állam(csoport)ok.
Az intraperszonális konfliktussal a személyiségpszichológia, az interperszonálissal a
személyiség- és szociálpszichológia, a szervezeten belülivel a szociál- és
szervezetpszichológia, vezetéstudomány, üzemgazdaságtan, a szervezetek közöttivel a
szervezetszociológia, szervezéselmélet, marketing, mikroökonómia, politológia, a
nemzetközi konfliktussal pedig a politológia, hadtudomány és a jogtudomány
foglalkozik. A mi etnikai vonatkozású kutatásaink és kezelési módszereink főleg a
szociológia, a személyiségpszichológia, a szociálpszichológia elméleteit és módszereit
vették igénybe, de kisebb mértékben elkalandoztunk a politológia és az orvostudomány
területeire is. Ennek megfelelően eredményeink főleg ezeknek a tudományágaknak a
szemléletét tükrözik.

Mivel a konfliktus nagyon összetett és bonyolult jelenség, ezért különböző módon

csoportosítható: így alanya, hordozója szerint lehet egyéni és csoportos konfliktus. A
csoportos konfliktus magába foglalja a társadalmi kiscsoporttól kezdődően a
szervezeteken, a kultúrán át, egészen a nemzetközi konfliktusokig. Az alany
viszonyulása szerint a konfliktus lehet külső (az egyének, illetve csoportok közötti) és
belső. A csoporton belüli konfliktusok az egyénektől vagy a kiscsoportoktól kezdődően
egészen az országok közötti viszonyokig terjedhetnek.

A konfliktushelyzet a személy, illetve a csoport vonatkozásában lehet:

57
 1. Belső – akkor jön létre, ha az egyént vagy a csoport egészét önmagával
ellentétes gondolatok kínozzák, és esetleg saját értékrendje, meggyőződése,
szükséglete vagy szokásrendszere ellenére cselekszik.
2. Külső konfliktushelyzet egymástól kölcsönösen függő személyek, csoportok,
társadalmi berendezkedések között akkor alakul ki, ha tudatosul eltérő
célkitűzésük, és tekintet nélkül a másik fél ellenállására, olyan pozíció
megszerzésére törekszenek, mely csak egyiküké lehet.

2. 9. 3. Konfliktusok kialakulásának okai

1. Információ alapú: túl sok, túl kevés vagy téves információ.

2. kapcsolat alapú: oka a rossz kommunikáció, az erős érzelmek, a negatív
viselkedés vagy sztereotípiák.
3. érték alapú: oka a mindennapi értékek, vagy az alapértékek ütközése, amely
lehet filozófiai, ideológiai, vallási, politikai stb. Nagyon nehéz rendezni.
4. strukturális alapú: oka az egyenlőtlen hatalommegoszlás (Spranger – tipológia,
lásd a 4. fejezetet), az időhiány, a nehéz kooperáció, a források feletti
egyenlőtlen rendelkezés, vagy földrajzi viszonyok.
5. Érdek alapú: pszichológiai, procedurális.

2. 9. 4. A konfliktus folyamata

A konfliktus dinamikus jelenség, és kialakulásától megszűnéséig hat szakaszra

osztható, amelyek ismétlődhetnek, vagy akár el is maradhatnak. Szakaszai:
1. Megelőző állapot (latens konfliktus), amely magában hordozza a probléma
lehetőségét, de ebből még nem következik, hogy a konfliktus ki is fog fejlődni.
Ahhoz, hogy valóságossá váljon, mindkét félben tudatosulnia kell annak, hogy a
partner valamilyen módon fenyegeti az ő pozícióját. Ha erre nem jönnek rá,
akkor a konfliktus természetesen elmarad.
2. Átérzett konfliktus – ebben a szakaszban a veszély, a probléma észlelése
valamilyen emocionális reakciót (pl. feszültséget, félelmet, dühöt stb.) vált ki.
3. Érzékelhető szakasz – az érzelmi reakciókat valamilyen verbális - nonverbális
cselekvés követi. A felek szavakba öntik problémájukat, ellentétes nézeteiket:

58
 győzködik egymást, vitatkoznak, sőt agresszívvá is válhatnak, tehát a konfliktus
érzékelhetővé válik.
4. Kezelés/elfojtás szakasza. A kellemetlen szituáció kezelése többféle módon
történhet. A résztvevők kölcsönösen kikerülhetik a konfliktust, úgy tehetnek,
mintha egyáltalán nem is létezne. Szabályozhatják menetét, kézben tarthatják,
illetve megoldhatják. Ha az egyik fél hatalmi indexe igen magas és a bizalom
minimális, akkor többnyire a konfliktus erőszakos, egyoldalú elfojtása
következik be.
5. Az utóhatások szakaszában alakulnak ki, tisztulnak le a konfliktus kezelésével és
annak következményeivel kapcsolatos érzelmek. Negatív utóhatásról
beszélhetünk pl. abban az esetben, ha az egyik vagy mindkét félben sértettség
érzete marad fenn, ez ugyanis rontja a további munkakapcsolatokat, és újabb
konfliktusok kialakulásához vezethet. Amennyiben a partnerek elégedettek az
elért eredménnyel, és emelkedik a bizalmi index, akkor jó érzés tölti el őket és
az utóhatás pozitív (Barlai – Kővágó, 2004).

A nem kezelt konfliktusok válsághoz vezetnek, Bolton (1987) ezt így fogalmazza
meg: „mert legjobb esetben is bomlaszt, legrosszabb esetben pedig rombol. Ha
egyszer felszínre tör, nehezen irányítható. A destruktív vitának megvan az a
tendenciája, hogy tovaterjed. Gyakran le is válik kiváltó okáról, és egész addig
folytatódhat, amikor már ezek teljes mértékben irrelevánssá lesznek, vagy már régen
el is felejtődtek. A konfliktus gyakorta odáig terjed, hogy felemészt mindent és
mindenkit, aki csak a közelében van”. Ezek a hatások főleg akkor mutatkoznak meg,
ha rosszul, vagy egyáltalán nem kezelik őket.
Több társadalomkutató, sőt az etológus Konrad Lorenz (1977) is megegyezik abban,
hogy a konfliktusnak lehetnek pozitív hatásai is. Véleményük szerint a konfliktus:
növelheti a motivációt és az energiát a társadalom által megkövetelt feladatok
elvégzéséhez; fokozhatja az egyének, szervezetek újítási készségét; mindenki
jobban megértheti saját helyzetét, mert a konfliktus arra kényszeríti, hogy nézeteit
megfogalmazza és elmondja; mindenkiben nagyobb mértékben tudatosul saját
identitása; a személyközi konfliktus eszköze lehet a belső konfliktus kezelésének; az
egymástól eltérő felfogások az elméleti sokszínűséget szolgálják stb.

59
2. 9. 5. A konfliktusmegoldás lehetőségei

(Itt csak felsorolásszerűen foglalkozunk a témával, mivel a 4. fejezetben, az

általunk alkalmazott konfliktusmegoldó módszerekkel részletesebben foglalkozunk.)

- A konfliktus elkerülése
- Informális megbeszélés Privát döntés a felek részvételével.
- Probléma megoldás Demokratikus megoldás, megmarad a
kontroll.
- Tárgyalás Privát döntés a felek részvételével.
Demokratikus megoldás, a felek kontrollja megmarad.
- Mediáció, közvetítés Privát döntés a felek részvételével.
Demokratikus megoldás, a felek kontrollja megmarad.
- Arbitráció vagy választott bírósági megoldás – Privát döntés harmadik fél által.
- Jogi megoldás Jogi, autoriter megoldás, harmadik fél
által.
- Nem erőszakos direkt akció Jogon kívüli, korlátozott döntés.
- Erőszak Jogon kívüli, korlátozott döntés.

2. 9. 6. A válság

A nem megfelelően érzékelt és kezelt konfliktus válsággá alakulhat át, amely az

egyén, a csoport vagy a társadalom életében súlyos zavart okozhat. A válság típusa attól
függ, hogy mennyire pontosan prognosztizálható kitörése, és hogyan lehet felkészülni
elhárítására. A válság, a társadalmi feszültség prognosztizálásának lehetőségével az
ötödik fejezet foglalkozik, részletesebben pedig lásd Bordás – Hunčík, FER –
Feszültség-előrejelző rendszer című kötetet.
Megkülönböztetnek az előrejelzés szerint: kemény válságot, amit előre nem látható
esemény vagy katasztrófa okoz; puha válságot, amelyet a csoport vagy szervezet
szervezetlensége okoz, de különböző konfliktuskezelési eljárásokkal viszonylag gyorsan
megszüntethető; és lopakodó válságot, melyek a társadalmi folyamatok zavaraiból
adódnak. Az időtartam szerint megkülönböztetnek gyors lefolyású, elhúzódó és ciklikus
válságot.

60
A válságnak különböző szakaszai vannak, melyek függnek a zavar nagyságától,
elhúzódásának idejétől, és egy Gauss-görbével ábrázolhatók. Ha a Gauss-görbét
szakaszaira bontjuk, akkor a válság kezdeti szakaszában, a veszély megjelenése és
annak kialakulása található, amely emelkedésnek indul, és a tetőpontra ér. Egyes
értelmezések szerint a válság tetőpontján a beavatkozás lehetősége még megvan, és a
súlyos események elkerülhetők, ha viszont ez nem történik meg, akkor a katasztrófa
bekövetkezik, amely egyértelműen negatív esemény. Más értelmezések szerint a válság
tetőpontra érkezése után hanyatlás következik be, melyet a megoldás szakasza követ.
Sajátos válsággörbékkel találkozhatunk, melyek gyors lefolyású, ciklikus vagy éppen
elhúzódó válságról tanúskodnak.
Véleményünk szerint, ha a kezeletlen konfliktus válságba csap át, és például az
etnikai konfliktus megoldása a háború, akkor olyan súlyos következményekkel
számolhatunk, melyek rövid távon szinte kezelhetetlenek, hosszú távon pedig,
maradandó következmények alakulnak ki a felek lelki világában. A veszteségek ilyen
irányú feldolgozására a lélektan, a szociálpszichológia, a politológia vajmi kevés
útmutatóval szolgál, hiszen hiányoznak azok a módszerek, melyek egy nemzet, egy
kultúra kollektív gyászában hatékonyan segíteni tudnának.

2. 10. Veszteség és gyász

Veszteségeink érzelmi feldolgozására, a gyászra, a gyászmunkára egyéni szinten

a társadalmak, a kultúrák többnyire berendezkedtek, ebben a vallásoknak, az
egyházaknak óriási szerep jutott. A gyász külső jegyeit a Biblia is leírja, melyek: sírás,
siratás, a ruha megszaggatása, zsákruha viselése, a haj lenyírása, mezítláb járás, hamu
szórása a fejre, böjt, földön ülés hét napon át.
„A veszteségre adott reakciót számos tényező határozza meg: az elhunyttal való
kapcsolat jellege, a halál módja, a gyászoló életkora, neme, alapszemélyisége, előzetes
életeseményei (elsősorban a korábbi veszteségek), előzetes betegségei (különösen a
depresszió), aktuális pszichés státus (esetleg egyidejű krízishelyzetek), kulturális
környezete, vallásossága, szociális kapcsolatrendszere. Ebből adódóan a gyász mindig
egyéni.” írja Pilling J. (2003). Teljesen egyetérthetünk ezzel a kijelentéssel, viszont azt
is tudjuk, hogy a gyászban megjelenő pszichés folyamatok egyénileg megfogható
változásait nagyon nehezen tudjuk meghatározni. Ha a korábban említett,
kollektivizmusra jellemző társadalomra gondolunk, akkor feltehetjük a kérdést, hogy ott

61
a gyász lefolyása mennyire egyéni, illetve mennyire kollektív? Gondoljunk csak a
szerbekre. Ha igaza van Volkannak, hogy a Jugoszláv polgárháború mögött a szerbek
600 évvel korábban elszenvedett rigómezei vesztesége húzódik meg, akkor
feltételezhetjük azt is, hogy a kollektív gyász nem fejeződött be, tehát komplikált
gyászról beszélhetünk. A kultúra által „választott traumák” valószínűleg fenntartják a
gyászt, nem engedik feldolgozni, és a gyászmunka nem fejeződhet be. Ezt a
gondolatmenetet folytatva a gyász csak a reváns vagy a bosszú eljövetelével oldódna,
ami nem biztos, hogy bekövetkezik, sőt a kultúra megsemmisüléséhez is vezethet.
További hipotetikus kérdés, hogy ha Szlovákiára is inkább a kollektivizmus a jellemző,
akkor a fent említett, magyarok által a szlovákoknak 1861-től 1918-ig okozott,
veszteségek mögött a nem feldolgozott kollektív gyász húzódik-e meg, melynek
revánsát a 2006-os szlovákiai parlamenti választások kapcsán is láthattunk? Vagy
valami másról van szó, melyre még nem tudjuk a választ, és csak sejtéseink lehetnek.
Egyéni szinten a normál gyászt több kutató szakaszokra ossza, és szinte mindenütt
megtalálható a sokk, a veszteség tudatosulása és a felépülés. Horowitz (1993) a normál
gyász szakaszait így ossza fel: sokk, elutasítás, elárasztás, átdolgozás, lezárás; Kast
(2000) viszont az alábbi szakaszokat tartja fontosnak: elzárkózás a tudomásulvétel elől,
az érzelmek feltörése, a keresés, a megtalálás és az elválás stádiuma, új viszony saját
magunkkal és a világgal (In: Pilling, 2003). Tehát normál gyász esetén a veszteség
feldolgozása megtörténik, és helyreáll egy új egyensúly a világgal.
Komplikált gyász esetén a fent vázolt folyamat nem zajlik le, hanem különböző jegyek
vagy tünetek formájában továbbra is megfigyelhető. Ilyen tünetekkel találkozhatunk:
nagyfokú izoláció, hosszan tartó depresszió, apátia, ismétlődő és tartósan fennálló
öngyilkossági fantáziák, pszichoszomatikus vagy pszichiátriai betegségek, a fájdalom
kifejezésének tartósan fennálló elhárítása, túlzott és tartós aktivitás, hirtelen
karakterváltozás, gyorsan feltámadó vad ellenségesség egyes személyekkel
kapcsolatban, a gyász tüneteinek tartósan fennálló túlzott mélysége stb. (In . Pilling,
2003).
A józan ész azt mondaná, hogy pár száz év elteltével képtelenség egy nemzet, egy
kultúra veszteségének a nem feldolgozott gyászát megtalálni az utódokban, és mégis
gondoljunk csak a szerbek vagy a szlovákok horizontális kommunikációs rendszerére,
amely valójában izoláció. Vagy az erdélyi magyarok szegregációjára (amit önkéntes
izolációnak is felfoghatunk), amely az erdélyi magyarok és románok egyik legnagyobb
konfliktusa (In: Csepeli Gy. – Örkény A. – Székely M.: Jelentés a Tündérkertből című

62
kötet, 2000), hiszen a trianoni döntést, valószínű, az erdélyi magyarok dolgozták fel
legkevésbé.
Azt is elképzelhetőnek tartjuk, hogy a kollektív emlékezetben a nem feldolgozott gyász,
érzelmi súlyánál fogva, olyan tartalmakat mobilizál, melyek a revans, a bosszú
szolgálatában állnak.
Luhmann megfogalmazását tartjuk fontosnak, mely szerint „a béke már nem az emberi
együttélés természeti tökéletessége, hanem az állami rend eredménye” (In Karácsony,
2000) abból kifolyólag, hogy a mindenkori politikai elitnek erkölcsi kötelessége a
társadalom és a társadalomban lévő különböző kultúrák kollektív veszteségei
következtében kialakult gyász feldolgozásának a segítése, a harmonikus együttélés
érdekében. A társadalmakban a spontán kialakult „választott traumák” vagy „választott
dicsőségek” megválasztása komoly szociálpszichológiai kutatást tenne szükségessé a
nemzeti örömünnepek vagy vezeklések helyes meghatározására, különösen az új
demokráciákban.

63
 3. FELTÁRÁS

Szociológiai és pszichológiai módszerekkel tettünk kísérletet arra, hogy feltárjuk

a szlovákok és magyarok együttélési viszonyát, kommunikációs sajátosságait,
konfliktusait és azok hátterét. A vizsgálatban három csoportra osztottuk Szlovákia
lakosságát: (1) Dél-Szlovákiában élő magyarok, (2) Dél-Szlovákiában élő szlovákok,
(3) homogén (szlovák) területeken élők csoportjára. A minta a szociológiai felmérés
esetén 1500, a pszichológiai módszerek esetében 150 személyből állt és statisztikailag
igyekeztünk megfelelni a paramétereknek.

3. 1. A szlovákok és magyarok konfliktusának alapvető vonásai

Szlovákiában

A szomszédos etnikai csoportok közti viták és ellentétek nyilván legalább olyan

régiek, mint maga a szomszédság. Másrészt nem lehet teljes bizonyossággal állítani,
hogy az ellentétek törvényszerűen erőszakos konfliktus jellegét öltik. Eme
bizonytalanság jellemzi a mai szlovákok és magyarok elődei közt kialakult szomszédi
viszonyt is. Például máig sem teljesen világos, mi módon vált a mai Szlovákia és
lakossága a magyar állam részévé. Minden jel arra mutat, hogy inkább békés, mintsem
erőszakos folyamatról volt szó. Az etnikai különbözőségre alapozott szlovák-magyar
ellentétnek valószínűleg nincsenek közös, az „ezeréves történelembe” nyúló mély
gyökerei. Kiss G. Csaba magyar történész szerint a szomszédos etnikai csoportról
alkotott előítéletek javarészt a 18. század elején jelennek meg a szlovák-magyar viták
érvtárában. (Kiss G. Csaba, 1993). Nyílt és erőszakos szlovák-magyar konfliktusra
csupán a 19. században került sor az etnikai elkülönülés és a modern európai nemzetek
formálódásának folyamatában, mely Közép-Európában nemcsak új nemzetállamokat,
hanem területeiken különféle nemzetiségi kisebbségeket hozott létre.
Ezen kisebbségek tagjai egy állam határain belül a többségi nemzet asszimilációs
vonzóerejének hatása alá kerültek, és veszélyeztetve látták saját etnikai identitásuk
megőrzését. A másik oldalon a többségi nemzet tagjainak sok esetben kétségeik
támadtak a saját identitásuk prioritásának megtartásával kapcsolatosan a „saját”
nemzetállam területén. (Ebben a korszakban az etnikai identitás kiemelten jelentős
értéket hordozott, mert eszköze volt a kulturális-társadalmi státusért, érvényesülési
lehetőségért és más gazdasági előnyökért folytatott küzdelemnek.) Az etnikai identitás,

64
ill. annak megtartása és presztízse olyan ellentétek és viták tárgyává vált, melyeket
etnikai konfliktusoknak minősíthetünk. Az etnikai konfliktus nem két etnikai csoport
közti akármilyen konfliktus. Csak akkor válik azzá, ha az egyik vagy mindkét etnikai
csoport identitása forog kockán. Az etnikai konfliktus jellegéhez tartozik, hogy nem
individuális jellegű, hanem - inkább - kollektív szerzemény. Karaktere van, és P. Frič
(1994) szociológus vitatható véleménye szerint, az etnikai identitás konfliktusa, az
etnikai kollektivizmus reprezentánsainak szerepében fellépő emberek konfliktusa, akik
nem saját érdekeikért, hanem a kollektív javakért harcolnak. Az etnikai identitás nem
anyagi jellegű érték. Oszthatatlan, és jelképek nélkül érvényesül. Ezért a konfliktus
mindkét szereplője saját ténykedését az elvi értékekért (jelképekért) folytatott szent harc
pátoszával ruházza fel. Az etnikai konfliktus tétjének e tulajdonságai megkönnyítik a
konfliktus radikalizációját, és nagy nehézségeket okoznak a konfliktus megoldásában.
A történelmi Magyarország magyar nemzetállamának alakítására irányuló
törekvés „hozta létre” (más nemzetiségek mellett) a szlovák kisebbséget is.
A szlovákság nemzeti identitásának megtartása érdekében lépett közös államba a
csehekkel 1918-ban. Határait az I. világháború hatalmai jelölték ki az 1920-as trianoni
szerződésben. Csehszlovákiában, a csehek és a szlovákok nemzetállamában fordított
volt a helyzet. Szlovákiában létrejött a magyar kisebbség, melynek sok tagja nem tudta
elfogadni a kisebbségi helyzetet. Kételyeik támadtak a magyar etnikai identitás
megtartásával kapcsolatosan. Sokan Trianon revízióját és Dél-Szlovákia
Magyarországhoz való csatolását követelték. Ezzel egy időben megjelennek a magyar
irredentizmusból eredő szlovák félelmek, hiszen ebben az esetben az irredenta egyet
jelentett, és ma is egyet jelent, nemcsak a szlovákság dél-szlovákiai prioritásának
elvesztésével, de az ott élő szlovákok etnikai identitásának súlyos veszélyeztetésével is.

A szlovák-magyar etnikai konfliktus Szlovákiában tehát már kezdettől fogva magán

viseli a tipikusan közép-európai konfliktus jegyeit, amikor is a többségi etnikum az
anyaországa határaihoz közel élő kisebbséggel kerül szembe. A többség és kisebbség
közti konfliktus többnyire olyan értelmezést kap, mintha valójában az arrogáns
hegemón és a kisebbségi helyzetét elfogadni képtelen, eltaszított mártír közti konfliktus
lenne. A szlovák-magyar ellentét valódi természete azonban ennél mégiscsak
bonyolultabb. Mégpedig az adott régió etnikai településszerkezetének „matrjozska”
jellege miatt. A többségben magyarlakta Dél-Szlovákia egyes részein szlovákok élnek.
Az etnikailag vegyes lakosságú Dél-Szlovákia egészét nézve kisebbségben vannak,

65
viszont egyes területeken többséget alkotnak. Ezeken a helyeken a magyarok vannak
kisebbségben, akik viszont bizonyos még kisebb lokalitásokban ismét többségben
vannak, és így tovább. Az etnikai konfliktusok természetére nézve különösen nagy
jelentőséggel bír, ha a többségi etnikum tagjai az adott állam bizonyos részén kisebbségi
helyzetbe kerülnek. Az ilyen kisebbség hivatalosan nem számít etnikai kisebbségnek,
pedig valójában kisebbségi közösség az adott térségben.
Dél-Szlovákia matrjozskájában nehéz pontosan és egyértelműen elválasztani
egymástól tisztán magyarok, illetve tisztán szlovákok lakta területeket. Ráadásul a
magyarok és szlovákok e területen betöltött pozíciójának meghatározása is kérdéses.
Vita tárgyát képezi, hogy ténylegesen Dél-Szlovákiában ki a hegemón és ki a mártír; ki
küzd az identitás puszta megtartásáért, és ki törekszik presztízsének aránytalan
növelésére. Egyidejűleg mindkét fél arra licitál, hogy melyikük a nagyobb mártír és
kinek van legitimebb joga a közösen lakott területre. A mártíromságért és jogosultságért
folytatott verseny több évtizede tart és mindkét oldalon provokálja a többség védelmi
reakcióit saját kisebbségének megóvására. A történelem azonban azt bizonyítja, hogy a
szlovák-magyar együttélés a legtöbb ellenségeskedést és frusztrációt éppen a „saját
kisebbség” védelmezése okozta. Főképp az a fajta védelmezés, amely az etnikai
matrjozska összetettségének egyszer s mindenkori megoldására irányuló igyekezettel
párosult, mégpedig vagy a határok megváltoztatásával, vagy Dél-Szlovákia etnikai
homogenizációjára való törekvéssel. Ebből a szempontból nézve főképp a második
világháborút követő időszak volt kritikus, amikor az erőszak alkalmazásától sem riadtak
vissza. (A fasiszta nagyhatalmak által garantált 1938-as bécsi döntést követően Horthy
hadserege elfoglalta Dél- Szlovákiát. Ezzel akarták meghúzni az „etnikai határt”
Csehszlovákia és Magyarország között. A bevonulást szlovákellenes erőszakos
cselekmények kísérték. A 2. világháború után, a kollektív bűnösség elve alapján
„megfizettek” a szlovákok a magyaroknak a magyar fasiszta rezsimmel való
kollaborálásért, és a lakosságcsere leple alatt erőszakkal magyarokat telepítettek át
Magyarországra.)

Napjainkban újra jelen van mindkét oldalon az identitás veszélyeztetettségénék érzése

és az etnikai diszkrimináció érzése is, de a parlamenti demokrácia rendszerében a
témával kapcsolatos vélemények és beállítódások ütköztetésének ma megvannak az
intézményes keretei (a parlamenti politikai pártok és a helyi képviselő-testületek). Az
intézményrendszer határait csak nagy ritkán sérti meg valamilyen „partizánakció”. Ha

66
az utóbbi öt évben volt is ilyen jellegű törekvés, annak többnyire békés lefolyása volt.
Ezért aztán a dél-szlovákiai helyzet azt a csalóka látszatot keltheti, hogy a szlovák-
magyar ellentét nem „annyira mély, hogy etnikai konfliktus forrása lehetne” (Zelenák,
P. 1993). Az az általános nézet, hogy az etnikai konfliktus olyasvalami, ami az etnikai
csoportok közti erőszakos cselekmények kirobbanásának pillanatában keletkezik. Ennek
teljesen ellentmond a szociológusok felismerése, hogy a konfliktus pótolhatatlan
szerepet tölt be a (kollektív) szubjektumok kölcsönös viszonyának regulátoraként. (Már
Max Weber is mindennapos és gyakran intézményesített folyamatnak tekintette a
konfliktust, amely a szociális valóság természetes velejárója). Ugyancsak széles körben
ismert és elfogadott a „forró" és „hideg" etnikai konfliktusok megkülönböztetése.
Annak ellenére, hogy Szlovákiában a szlovákok és magyarok kölcsönös viszonya
aránylag békésnek mondható, a „normalizálással” kapcsolatos elvárások és vélemények
homlokegyenest eltérőek. Amit az egyik akar, azt a másik elutasítja és fordítva. Egyúttal
mindkét fél kitart a minden kétséget kizáróan igazságos, saját követelésének teljesítése
mellett. Úgy hiszi, hogy csupán azáltal juthat előnyökhöz, ha a másik fél visszavonul,
illetve lemond a saját követeléseiről és elfogadja az ő követeléseit. Az egy
nemzetiségűek a saját céljaik beteljesülése érdekében hajlandók kollektívan kiállni, és
ezt a hajlandóságukat nemegyszer a gyakorlatban is igazolták. (A „Szlovákiában
szlovákul” jelszóval jellemzett szlovákság tömegesen kiállt a kisebbségeket
diszkrimináló ún. „nyelvtörvény” mellett, mellyel kivétel nélkül kötelezővé akarták
tenni a szlovák nyelv hivatalos használatát (1990 őszén). 1993 augusztusában a magyar
községnévtábla hivatalos eltávolítása ellen tiltakozva Marcelházán az önkormányzat
lezárta a falu főutcáját. A kormány intézkedéseit követően kitört az egy évig tartó ún.
„táblaháború”. 1993. augusztus 27-én kétezer magyar tüntetett a kormány praktikái
ellen rendezett tiltakozó nagygyűlésen. 1994. január 2-án a nagysurányi találkozón a
délvidéki szlovákok tiltakoztak a dél-szlovákiai magyar parlamenti képviselők,
polgármesterek és önkormányzati képviselők készülő „komáromi nagygyűlése” ellen,
melyet a magyar autonómiakövetelések egységes támogatása jegyében 1994. január 8-
án meg is tartottak.)
Szociológiai szemszögből nézve tehát Szlovákiában a szlovák-magyar konfliktus
bizonyíthatóan két csoport klasszikus érdekellentétének esete (ahogy a már említett
Coser L. a „szociális konfliktus” fogalmát definiálta – szerinte „A szociális konfliktus
úgy definiálható, mint a javakért, státusért, hatalomért és ritka értékekért folytatott harc,
melynek során a konfliktusban fellépő csoportok nemcsak a cél elérésére törekednek,

67
hanem egyúttal igyekeznek semlegesíteni, tönkretenni vagy eltávolítani a riválist is” ).
És az intézményesített, erőszakmentes lefolyása ellenére is az marad.
Összefoglalva elmondható, hogy a szlovák-magyar konfliktus Szlovákiában valóban
létezik, mégpedig az etnikai identitás megőrzése és presztízse köré koncentrálódva. Két
arca egyrészt az „államalkotó többség” és nemzeti kisebbség közti konfliktusban,
másrészt az „államalkotó kisebbség” és a „nemzetiségi többség” közti konfliktusban
mutatkozik meg. Kialakulása egybekapcsolódik a közép-európai többnemzetiségű
államok formálódásának folyamatával, ami Dél-Szlovákia etnikai
településszerkezetének vegyes (matrjozskaszerű) jellegét is eredményezte. Ma már
bizonyos, hogy az ismertetett kiváltó körülmények változása nélkül nem lehetséges és
értelmetlen dolog lenne az ilyen típusú konfliktusok „végső megoldását” keresni.
Egyedül a lefolyásukat lehetne megváltoztatni, és más irányba terelni, vagyis megelőzni
a konfliktus kiterjedését és forró etnikai konfliktussá való alakulását.

3. 2. Az etnikai konfliktus eszkalációjának okai

A közép- és kelet-európai etnikai konfliktusok fellángolásának okait rendszerint

a kommunista rezsimek bukására vezetik vissza. A kommunizmus bukása hasonlatos
egy fagyasztóláda kinyitásához, melynek tartalma gyors olvadásnak indul. Miközben a
látszatra rég feledésbe merült problémák egyszeriben előtérbe kerülnek. Így a
nemzetiségi probléma is az elsők között „folyt ki” a fagyasztóládából. A
társadalomtudósok a jelenséget többféleképp magyarázzák. Mindenekelőtt a „szovjet
impérium" szétesése után keletkezett „hatalmi vákuumra” mutatnak rá. A központi
hatalom meggyengülése nyomán felelőtlen politikusok kihasználták az adódó
lehetőséget. Az etnikai konfliktusok eszkalációját a gátlástalan, hataloméhes politikai
kalandorok számlájára írják. Nemzeti buzgóságuk és az etnikai identitás elvesztésének
felemlegetése (a tömegtájékoztatási eszközök hathatós segítségével) ugyan már szinte a
virtuozitással egyenlő, de nagy a gyanú, hogy cselekedeteiket a karriervágy és nem a
mély nemzeti elkötelezettség vezérli. Ha képességeiket és emberi tulajdonságaikat
vesszük, akkor valóban számukra a nacionalizmus az egyetlen lehetőség, melynek révén
a hatalmat megszerezhették és megtarthatták. Gondoljunk csak Ján Slotára, a Szlovák
Nemzeti Párt vezetőjére, aki a 2006-os választási programjában, (ahogy már korábban
utaltunk rá) a nacionalizmuson, a magyarellenességen kívül más programot nem
sorakoztatott fel, és a második legnépszerűbb ember lett Szlovákiában.

68
 Az ilyen politikusok nagy számban tűntek fel a posztkommunista országok
politikai arénáiban. Térnyerésükhöz nagyban hozzájárult a posztkommunista
társadalmak egy további jellegzetes vonása, amelyet szintúgy a nemzetek és
nemzetiségek közti feszültségek és konfliktushelyzetek okai közt tartanak számon. Ez a
vonás pedig az „ideológiai vákuum”, melyet a félredobott marxizmus-leninizmus, de
különösképpen a proletár internacionalizmus hagyott maga után. Többnyire ugyanis
pont a nacionalizmus bizonyult a legalkalmasabbnak az űr betöltésére. A nacionalizmus
sikere pedig a kínált magyarázatok és megoldások egyszerűségében rejlik; párosulva a
posztkommunista országok sokéves kollektivista hagyományaival egybecsengő
nacionalista kollektív világfelfogással.
A kommunista rezsimek bukása nemcsak a hatalmi és ideológiai rendszer
lebontását jelentette, hanem egyúttal a volt szocialista országok polgárainak addigi,
többé-kevésbé nyugodt mindennapi életét megzavaró egész sor társadalmi-gazdasági
változást is elindított.
Az ismeretlenből és a dolgok megszokott menetének megváltozásából eredő frusztráció
szintén az egyik lehetséges oka az etnikai torzsalkodásnak, a fertőző nacionalizmusnak
és gyűlöletkeltésnek.
Az etnikai konfliktusok eszkalációja itt tehát a védettség keresésének eredményeként
jelenik meg, melyet az elbizonytalanodott és frusztrált emberek a nemzeti identitásban
vélnek megtalálni, miközben az eredetileg önvédelmi reakció agresszivitásba, a másik
etnikum bűnbakként való feltüntetésébe csap át.
Az egyetlen tudományos világnézetnek számító marxizmus-leninizmus trónfosztása
nyomán ugyan csökkent az általa nyújtott elemzések és magyarázatok népszerűsége, ám
némelyiket máig is alkalmazzák. Közéjük tartozik az a tantétel is, mely szerint az
etnikai konfliktusok valójában álcázott szociális konfliktusok. Az etnikai konfliktusok
keletkezése és kiterjedése ezért a szociális problémák mibenlétén múlik. Ebből a
szempontból nézve a gazdasági helyzet romlása a posztkommunista országokban tehát
törvényszerűen az etnikai ellentétek kiéleződéséhez kellett hogy vezessen. A tétel, úgy
tűnik, nem állja meg a helyét teljesen, mivel Szlovákia gazdasága 2006-ra viszonylag
kiegyensúlyozottá vált (különösen, ha a környező országokkal hasonlítjuk össze), és a
nacionalizmus szinte bumerángként tért vissza a második Mečiar-kormány időszakából.
A közép-európai etnikai konfliktusoknak van egy másik elmélete is, mégpedig a
titokzatosság fátylába burkolt „konspiratív interpretáció" teóriája. Eszerint az eszkaláció
mögött idegen országok rejtett hatalmi érdekeinek érvényesítése áll, jól fizetett titkos

69
ügynökök hálózata segédletével. A konspiratív interpretációt gyakran beleszövik tüzes
szónoklataikba a nacionalista vezérek, hogy fokozzák a veszélyérzetet követőik
körében. Az etnikai konfliktusok eredetének legkedveltebb magyarázata a nemzet
felnőtté válásáról, illetve az etnikai csoportok nemzeti önmegvalósításáról szól. E
történetekből nem hiányozhatnak a nemzeti önmegvalósítást akadályozó tényezőkkel
szembeni harcok. Ez a magyarázat rövidítve egy általánosító tézisben is
megfogalmazható, miszerint az etnikai konfliktusok fő oka a nemzeti elnyomásban
keresendő.
Az etnikai konfliktusok expanziójának az okait tartalmazó jegyzék nem lenne
teljes, ha nem szerepelne benne valami, ami az egyszerű emberhez még közelebb áll.
Legjobb, ha ez is a történet formájában jelenik meg, melynek mottója az lehetne: „Elég,
ha elcsattan egy pofon és...” Igen, nem kell több, minthogy a kocsmában elcsattanjon
egy pofon, melyet szándékosan (rosszul) értelmeznek és a válasz egy etnikailag motivált
támadás lesz, amely következésképpen szélesebb etnikailag motivált reakciót vált ki az
ellenkező oldalon, és már senki sem lesz képes megfékezni a tömeges etnikai erőszak
lavináját, mint amilyen a volt Jugoszláviában pusztított.
Az etnikai konfliktus öngerjedésének története első látásra puszta fikciónak vagy
mesének tűnhet, mellyel gyerekeket ijesztgetnek. Felhívja viszont a figyelmünket egy
igen fontos mozzanatra, amely az etnikai konfliktusok kiterjedésének okait vizsgálva az
előzőkben vagy teljesen hiányzott, vagy háttérbe szorult. Az öngerjedés esete ugyanis
szükségszerűen feltételezi, hogy az etnikai konfliktusnak megvannak a maga belső
forrásai, melyek hatására a konfliktus könnyen átcsúszhat az erőszakos fázisba. Ez a
mozzanat a többi magyarázatból tényleg hiányzik. Mintha azt sugallnák, hogy az etnikai
konfliktusok minden őrültsége a politikusok lelkén száradna, vagy „az objektív
körülményekből” származna. Mintha a populista politikusok nem ismernék a többség
véleményéhez és hangulatához való alkalmazkodás tudományát. Mintha az etnikai
konfliktusok eszkalációja csupáncsak a vezérek tömegmozgósító képességén múlna és
nem is függne a tömeg mozgósítási hajlamától. Mintha az etnikai konfliktus csak az
úgynevezett forró fázisban válna öntörvényűvé, amikor már „kisiklik a politikusok
kezéből”.
Nehéz lenne megcáfolni a véleményt, hogy a kommunista rezsimek bukását a központi
hatalom elgyengülése okozta, amely tovább nem volt képes szabályozni az etnikumok
közti viszonyokat a proletár internacionalizmus és az osztályharc ideológiájába bújtatott
represszió eszköztárával. A társadalmi élet demokratizálása valóban teret nyitott

70
nemcsak az etnikai csoportok érdekeinek nyugodt megfogalmazásához, hanem a
különféle demagógok és szélsőségesek ténykedéséhez is, akiket a gyenge polgári
társadalom nem tudott ellensúlyozni. („... a kommunizmus a maga módján tönkretette a
polgári társadalmat. Így az újra felbukkanó nacionalizmusnak alig akadt versenytársa: új
társadalmi intézményrendszer újjáépítése lassú és bonyolult dolog, míg a nacionalizmus
modern feltételek mellett hihetetlen gyorsasággal megújul.” (Gellner E, 1983).
A nemzetiségileg vegyes társadalmak egyik napról a másikra olyan helyzetben
találták magukat, amelyre egyáltalán nem voltak felkészülve. A régi és jól bevált
osztályellentétet, melyet ugyan csupán művileg tartottak életben, de ennek ellenére
megfelelő fogódzót nyújtott a tájékozódáshoz és önazonosításhoz, a társadalmi
történéseken belül elvesztette szabályozó szerepét. Az új konfliktusok sokaságából nem
tudtak választani és főképp nem voltak kellő ismereteik a konfliktusok kezeléséhez. A
teljes nyilvánosság elé kerülő etnikai konfliktus azonban nem sokkolta kellőképpen az
embereket. Hiszen az etnikai identitás problémája megvolt a kommunizmus alatt is.
Akárcsak a marxista ideológia takarója alatt csendben parázsló etnikai konfliktus is. Az
adott körülményekhez igazítva és belső törvényszerűségei által szabályozva hosszú
évtizedeken át életben maradt. A teljes nyilvánosság szintjén láthatatlanul, de a helyi
szinteken és az egyszerű emberek mindennapi életében jól kivehetően. Nem kellett
„kiolvasztani”. Szlovákiában sokan, szlovákok és magyarok egyaránt, a kommunizmus
bukása után nagyon gyorsan „tájékozódtak”, és a nagyon gyorsan „eltűnt”
osztályellentét pótlásául az etnikai konfliktust választották, és a társadalmi tájékozódás
fontos pontjaként tűzték maguk elé. Ez ugyanis a nemzetiségileg vegyes területeken már
nagyon régóta tájékozódási pontnak számított.

3. 3. Rizikótényezők - a szociológiai felmérés tárgya

Az etnikai konfliktusok tehát nem a kommunizmus bukásával keletkeztek,

hanem ekkor eszkalálódtak. Mégpedig mind a külső, mind pedig a belső tényezők;
illetve ezek kölcsönhatása következtében.
Az etnikai konfliktusok belső összetevőinek azonosításánál a szociális konfliktus
keletkezésének általánosan ismert feltételeiből indultunk ki. Ezek szerint szociális
konfliktus három tényező egybeesése kapcsán keletkezik: a) az adott csoportok
identitása, b) elégedetlenség az adott helyzettel, c) az elégedetlenség redukálására
irányuló törekvés (Kriesberg, L. 1973).

71
Szükség van arra is, hogy mindhárom tényező eleget tegyen bizonyos minőségi
feltételeknek. Először, hogy az adott csoport tagjai saját identitásukat a másik csoport
identitásával kifejezetten kompatibilisnek tekintsék. Másodszor, hogy a két csoport
közül legalább az egyik elégedetlen legyen a másik csoporthoz viszonyított
pozíciójával. Harmadszor pedig, legalább az egyik csoport tagjai higgyenek abban,
hogy az ő elégedetlenségük azáltal csökkenhet, ha a másik csoport meghátrál, illetve
változtat a hozzáállásán és magatartásán. A szociális konfliktus kialakulásának tényezői
később további fejlődésének belső forrásaivá lesznek. Következésképpen kimondhatjuk,
hogy az etnikai konfliktus eszkalációjának (ill. semlegesítésének) belső forrásai: 1.
nemzeti identitás, 2. elégedetlenség, 3. az elégedetlenség megszüntetése, mint a
probléma megoldása.
Főleg ezekre a belső forrásokra irányult Dél-Szlovákiában szociológiai felmérésünk. A
belső tényezők, vagyis az etnikai identitás, az elégedetlenség és a megoldás módjának
minősége, illetve típusa mellett az etnikai konfliktus fejlődésében fontos szerepet
játszanak a külső tényezők is. Az etnikai konfliktus eszkalációja iránti hajlamot, a
konfliktus gyorsulását, ill. lassulását; a lappangási stádiumból a nyílt konfliktusba; a
békés lefolyásból az erőszakos kifejletbe való átmenetet befolyásolhatják a politikusok
is; meghatározhatja a politikai rendszer jellege, a polgári társadalom fejlettségi szintje, a
tömegtájékoztatási eszközök hozzáállása, a lakosság politikai kultúrája stb. Mindezen
összetevők alkotják a politikai kontextust, amelyben kölcsönhatások játszódnak le és
összekapcsolódnak az etnikai konfliktus belső tényezői, méghozzá mind az egyes
etnikai csoportokon belül, mind egymás között.
A Gallup-féle standard interjúkat iskolázott adatgyűjtők vezeték. A magyar
válaszadókkal magyar adatgyűjtők dolgoztak magyar kérdőív segítségével. A begyűjtést
a Szlovák Statisztikai Hivatal végezte. A válogatott adategyüttes három önálló
alcsoportot tartalmazott: 1. Magyarok, 2. Dél-Szlovákia etnikailag vegyes területén élő
szlovákok (tovább déli szlovákok), 3. Dél-Szlovákia etnikailag vegyes területén kívül
élő szlovákok (tovább északi szlovákok). Esetünkben az etnikailag vegyes terület alatt a
következő 11 járás alkotta régiót kell érteni: Dunaszerdahely, Galánta, Komárom, Léva,
Érsekújvár, Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Tőketerebes, Nagykürtös és Kassa-vidék.
Minden alcsoportban hétszáz 17 évesnél idősebb alanyt választottak ki. A
statisztikai feldolgozásba az első alcsoportból 634, a másodikból 582, a harmadikból
624 kitöltött kérdőív került be. A standard szociális-demográfiai jegyek alapján

72
mindhárom alcsoport reprezentatívnak minősül. Az adatgyűjtés feldolgozásához a
statisztikai hivatal programját alkalmazták.

3. 4. Eredmények és megoldások a szociológiai felmérés tükrében

Az egyén etnikai identitásának szűrőjén keresztül vizsgált elégedetlensége az

elégedetlenség feloldását szolgáló javaslatokat eredményez. Mivelhogy az etnikai
konfliktus mindkét résztvevője megfogalmazza saját megoldásait, az etnikum tagjai
kettős dilemma elé kerülnek: támogassák, vagy elutasítsák a saját csoportjuk javaslatait;
illetve elfogadják vagy elutasítsák a másik csoport elképzeléseit. A reagálásokból
lemérhető az egyes megoldások konfrontatív vagy elfogadó jellege. Az etnikai
elégedetlenségek lehetséges megoldásait az adott etnikum követelményei magukba
foglalják. A követelmények egyúttal az elégedetlenség újabb (másodlagos) hullámát
váltják ki, és tovább erősítik mindkét csoport nemzeti identitását. Az együttélés
konceptuális keretének értelmezési sémáiba behelyettesítve megerősödik a másik
etnikum tagjairól alkotott vélemény, esetleg a kép újabb szempontokkal bővül. Ily
módon az etnikai konfliktus három fő rizikótényezője kört alkot, melyben kialakulnak a
pozitív visszajelzés mechanizmusának működési feltételei (az ún. bűvös kör bezárul).
Bármelyik láncszemből kipattanó impulzus a konfliktus tartós fokozódásához vezethet.
Ezért nemcsak a saját etnikai csoport követeléseinek támogatási mértékét fontos
nyomon követni, de oda kell figyelni a másik csoport reagálására is.

A napi sajtó tartalmi elemzését felhasználva felmérésünkben válaszadóink (szlovákok

és magyarok) elé tártunk öt magyar és három szlovák nemzetiségi követelést (lásd a
táblázatokat). Megállapítható, hogy mindkét csoport a saját követeléseit nagymértékben
támogatja, és a másik csoport követeléseit erősen elutasítja. A szlovák követelések
támogatottsága legalább négyötödös, miközben a szlovákoknak több mint a fele
visszautasít minden magyar követelést. Délen nagyobb ellenállás észlelhető, mint
északon. A másik oldalon a három magyar kulturális-nyelvi követelés szinte általános
támogatásnak örvend a magyarok részéről. Annak a követelésnek, hogy a szlovákok
tanuljanak meg magyarul, ötven százaléknál kisebb a támogatottsága. A magyar
követelések közül minden kétséget kizáróan a területi autonómia gondolata hordozza
magában a legerősebb konfrontációs feszültséget, sok szlovák (61 % északon és 46%
délen) esetében ez megegyezik a magyar irredentizmussal. A második leggyakrabban

73
elutasított magyar követelés, hogy a vegyes lakosságú területeken élő szlovákok
tanuljanak meg magyarul. Délen a szlovákok 82 százaléka, északon 74 százaléka
méltánytalannak tartja a magyarok ilyen értelmű igényét. Ellenben szinte egyöntetűen
megkövetelik, hogy minden magyar tanuljon meg szlovákul - a déli szlovákok 80
százaléka és az északiak 70 százaléka elképzelhetetlennek tartja, hogy az etnikailag
vegyes területeken a szlovákok tudjanak magyarul, miközben a magyarok nem tudnak
szlovákul. A déli szlovákok négyötöde tehát nem hajlandó magyarul tanulni, ellenben
elvárja, hogy a magyarok megtanuljanak szlovákul. E „nyelvi fundamentalizmus”
gyökere egyrészt az asszimilációtól való félelemben /szlovákot a magyartól ugyanis
egyedül a nyelv alapján lehet megkülönböztetni. A faji vagy vallási eltérés elenyésző
(adataink szerint is például mindkét etnikum esetében a római katolikusok alkotják a
domináns felekezeti csoportot)/, másrészt a hatalmi becsvágy diktálta jelszóban
keresendő, miszerint: „Szlovák földön a szlovákok az urak!” következésképp a
szlovákoknak nem kell magyarul tanulniuk, a magyarok viszont kötelesek szlovákul
beszélni - vélekedik a szlovákok többsége Szlovákia déli és északi vidékein.

Magyar követelések magyar szlovák szlovák

támogatás elutasítás elutasítás
% délen % északon %
Az etnikailag vegyes területen kétnyelvű 96 56 53
feliratokat kell alkalmazni
Az etnikailag vegyes területen az 93 66 53
orvosoknak, rendőröknek, hivatalnokoknak
mindkét nyelvet ismerni kell
A magyar nemzetiségű lakosoknak joguk 91 61 51
van az oktatási és kulturális autonómiára
A magyar többségű területen joguk van a 58 90 87
területi autonómiára
Az etnikailag vegyes területen élő 46 82 74
szlovákok kötelesek megtanulni magyarul
1. táblázat

74
 Szlovák követelések magyar szlovák szlovák
elutasítás támogatás támogatás
% délen % északon %
Minden szlovákiai magyar köteles 94 95 22
megtanulni szlovákul
Törvénybe kell iktatni a szlovák nyelv 93 91 78
kizárólagos hivatali használatát
A szlovákiai magyar kisebbséget csak 88 80 67
olyan jogok illetik meg, amilyeneket a
szlovák kisebbségnek biztosítanak
Magyarországon
2. táblázat

A nyelvi fundamentalizmus nemcsak a szlovákok sajátja, bár a magyarok körében jóval

kisebb méretben nyilvánul meg. A magyarok 10 százaléka elutasítja a szlovák
környezetben való nyelvi alkalmazkodást és egyúttal elvárja, hogy a szlovákok
alkalmazkodjanak a magyarokhoz. A magyar nyelvi fundamentalisták többségének
ismertetőjele, hogy a dél-szlovákiai szlovákok asszimilációját alkalmasnak találják a
nemzetiségi probléma megoldására. Viszont alá kell húzni, hogy a három szlovák
követelésből a legkisebb magyar ellenállás a szlovák nyelv elsajátítása iránt van.
Viszont a magyarok körében a legnagyobb arányú elutasítást az a követelmény váltotta
ki, miszerint a magyar nyelv használatát a hivatali érintkezésből ki kell iktatni. Sem a
szlovákok, sem a magyarok nem tanúsítanak valami nagy megértést a másik követelései
iránt. Már az együttélés konceptuális keretének elemzésekor kiderült, hogy a
nemzetiségi problémák megoldására irányuló törekvést a másik fél az etnikai konfliktus
eszkalációjához vezető konfrontációs aktivitásként könyveli el. A szlovákok többsége
úgy érzékeli, hogy a magyarok egyre fokozzák követeléseiket; míg a magyarok
többsége panaszkodik, hogy a szlovákok hovatovább egyre támadóbban lépnek fel
velük szemben, és nem hagyják őket békén. Az együttélés történelmi alapon formálódó
konceptuális kerete mindkét fél számára elég okot szolgáltat a jelen helyzettel való
elégedetlenségre, feljogosítja őket a saját követelések hangsúlyozására és a szomszédos
etnikai csoport követeléseinek elutasítására. Ezért magyarok és szlovákok az együttélés
problematikáját aszimmetrikusan érzékelik, ti. csakis és kizárólag a saját problémáikat

75
látják. A magyarok asszimilációjának veszélyét ( az elszlovákosítást) a déli szlovákok
80 százaléka és az északiak 82 százaléka kizártnak tartja. A szlovákok egyenesen
„standard felettinek” mondják a magyarok kisebbségi jogait és „reciprocitást”
követelnek, a szlovákiai magyar kisebbségnek csak ugyanannyi jog jár, mint amennyi a
szlovák kisebbségnek van Magyarországon. Mindemellett rámutatnak az ottani szlovák
kisebbség utolsó ötven évben végbement asszimilációjára, bizonyítandó a kisebbségi
jogok alacsony szintjét.
A szlovákok asszimilációjának (elmagyarosítás) veszélyét viszont a magyarok 92
százaléka nem ismeri el. Mindazonáltal szlovákok és magyarok egyaránt félnek az
asszimilációtól. Mindkét oldal kölcsönösen sértve érzi magát, de közömbös marad a
másik sérelmeivel szemben. Csak saját magára összpontosít, képtelen figyelembe venni
a másik fél problémáit, amiből szükségszerűen adódik a következtetés, hogy valójában a
másiknak nincs is megoldásra váró problémája. Ilyen szemszögből nézve minden
követelés, illetve a másik fél bármilyen megoldási szándéka legjobb esetben is csak a
helyzetet súlyosbító hasztalan igyekezetnek minősül.
Mégsem az etnikai konfliktus szükségtelen eszkalációjának érzése a legrosszabb, amit a
két etnikai csoport tagjainak el kell viselniük. A két etnikum viszonyát aláássa a gyanú,
hogy a szomszéd titokban a helyzet inkorrekt, erőszakos megoldására készül,
helyrehozhatatlanul megkárosítva ezzel a másik felet. Mindkét oldalon ilyen
szélsőségesen radikális megoldásnak tartják az asszimilációt vagy a kitelepítést. De nem
minden esetben. Felmérésünk szerint szlovákok és magyarok eléggé következetlenek a
szélsőséges megoldások elutasítását illetően. A másik nemzetre vonatkozóan már egy
jelentős hányaduk hajlandó elfogadni az ilyen megoldást. Északon a szlovákok több
mint egynegyede, délen minden ötödik akceptálható megoldásnak találja az
asszimilációt. Ugyancsak minden negyedik magyar helyeselné, ha Dél-Szlovákiában a
szlovákok egybeolvadnának a magyarokkal. A kitelepítés kérdésében magyarok és
szlovákok véleménye között nagy eltérés van. A szlovák-magyar viszony ilyen
„rendezésével” a magyaroknak mindössze négy százaléka ért egyet. A szlovákok
viszont nagyobb mértékben fogadják el ezt a lehetőséget, mint az asszimilációt (23%
délen, 32% északon). Az eltérésre, sajnos, felmérésünk adatai nem adnak magyarázatot.
Csak feltételezni lehet, hogy ez esetben is a történelem játszik döntő szerepet, amelyből
szlovákok és magyarok a közös államra és együttélésre vonatkozó mai elképzeléseiket
merítették.

76
A nemzetiségi probléma megoldását célzó követelések sorában a következő témák
dominálnak: 1. tolerancia, ill. intolerancia témája, amelynek magyar részről erős töltése
van az egyenjogúságért folytatott küzdelemben, 2. a nyelvi fundamentalizmus témája, a
3. a szélsőségesen radikális megoldások akceptálásának témája. A faktoranalízis
igazolta megállapításaink helyességét. Kulcsfontosságú tényezőként a toleranciát jelölte
meg, amely a válaszok variánsának legnagyobb százalékarányában is tükröződik.

A dél-szlovákiai nemzetiségi helyzet megoldásának tényezői

északi déli magyarok
szlovákok szlovákok % var.
% var. % var.
Tolerancia – intolerancia (egyenjogúság) 27 32 24
Szélsőséges radikalizmus 13 0 16
Nyelvi fundamentalizmus 13 14 11
3. táblázat

A közös történelem a szlovák-magyar együttélés számos mai vonatkozására

fényt derít. Sokak számára viszont a modus vivendi megleléséhez nem szolgáltatott
kellő alapot. Nem találják benne az együttélés időszerű problémáinak kulcsát. A
szlovákok és magyarok többsége vagy nem emlékszik olyan történelmi időszakra,
amikor a kölcsönös viszony jó volt (a legjobb volt), vagy úgy gondolja, hogy a viszony
soha nem volt igazán jó. A szlovákok egyötöde a szocialista rezsimben látja az
együttélés jó példáját, amikor is a nemzetiségi problémákat „fent oldották meg”, a
kommunista párt kongresszusain meg a pártfunkcionáriusok dolgozószobáiban. A
nyilvánosságnak már az eszmeileg tiszta, gondosan megválogatott terméket tálalták.
Aki pedig nyíltan bírálni merte a nemzetiségi állapotokat, arra rásütötték a szocializmus
ellenségének bélyegét. Börtönbe kerültek, üldözték őket. De az utcán béke és rend
uralkodott. Az ember nyugodtan élhetett, nem kellett aggódnia amiatt, hogy hogyan
végződik az ilyen-olyan nemzetiségi nagygyűlés, tüntetés. A magyarok egyötöde is
nagyjából ezeket az értékeket tulajdonítja a szocializmus időszakának. Jellemző a
magyarokra, hogy a második leggyakrabban jónak mondott együttélést a szlovákokkal a
Csehszlovákia megalakulását megelőző időszakra teszik, vagyis a feudális

77
Magyarország korát tartják annak. A szlovákok közül csupán két százalék méltányolja e
korszakot.
Mikor volt legjobb a szlovák-magyar viszony?
északi déli magyarok
szlovákok szlovákok %
% %
Csehszlovákia megalakulása előtt 2 2 14
az I. Csehszlovák Köztársaság alatt 1 1 8
a szocializmus idején 38 41 20
soha 11 11 4
más válasz 4 10 8
nem tudom 44 44 47
4. táblázat

A közös történelemben tehát sem a szlovákok, sem a magyarok nem találják az

együttélés alkalmas modelljét. Ám mindkét etnikumban akad egy aránylag nagy
csoport, mely az optimális modellt a szocialista korszak „álmegoldásaiban” véli
felfedezni. Ez azt jelenti, hogy sokan a változás helyett az akkori állapototok
fenntartását részesítenék előnyben. Készek lennének feladni saját követeléseiket,
feltéve, ha nem teljesítik a másik fél követeléseit sem. Miközben unos-untalan
ismételgetik jelszavukat: „Ha nem volnának követelések, nyugalom volna!”
Adataink tanúsága szerint a szlovákok gyakrabban akceptálják a status quot,
mint a magyarok. A szerencsétlen történelmi előzmények ellenére sem lehet a
konzervativizmust csupáncsak a kommunizmus örökségének tekinteni. Szinte az összes
javasolt megoldás (követelés) a másik fél ellenállásába ütközik, és erős másodlagos
elégedetlenséget produkál; jóval nagyobbat, mint az eredeti elégedetlenség volt, pl. az
iskolaügy, kultúra vagy politika helyi szintjén. Joggal feltételezhetjük, hogy a szlovákok
és magyarok minden egyes nemzetiségi követelése a dél-szlovákiai etnikai konfliktus
eszkalációjához vezet. Ennek fényében más jelentőséget kap a nemzetiségi probléma
megoldásánál oly sokat emlegetett konzervativizmus. Az új, demokratikus feltételek
közt talán nem is lenne a legrosszabb megoldás.
A másik oldalon tény, hogy a konzervatív filozófiát mindkét etnikumnál nagymértékben
ellensúlyozza egyrészt a saját nemzetiségi követelések erős támogatása, másrészt a

78
szomszéd néhány követelésének nem elhanyagolható mértékű akceptálása. Ám míg a
magyaroknál a képlet jórészt világos: a változás azonos az egyenjogúsággal; addig a
szlovákok nagy részénél a változás filozófiájának nincs jól kivehető körvonala. Az
ellentmondás feltűnő, hiszen a magyar kulturális-nyelvi követelések teljesítését kizáró
saját követelések magas támogatása mellett nagymértékben képesek elfogadni
ugyanezen kulturális-nyelvi követeléseket. Délen a szlovákoknak közel egyharmada,
északon kétötöde van ilyen dilemmában. A mai dél-szlovákiai helyzet megváltoztatását
érintő mérlegelésben az ott élő szlovákok asszimilációjának megakadályozása vezérli
őket (elsősorban a magyar irredentizmus fenyegető veszélye miatt – itt egy lényeges
összefüggésről van szó, amit az asszimiláció és irredentizmus kapcsán adott válaszok
erős korrelációja is bizonyít - ám egyidejűleg megvan bennük a szándék, hogy eleget
tegyenek a kisebbségi jogok védelmét biztosító, modern európai irányzatok diktálta
etnikai tolerancia gondolatának. De egyidejűleg arra is gyanakszanak, hogy a magyarok
követeléseinek rossz vége lesz, ezért igyekeznek korlátozni, és saját követeléseikkel
ellensúlyozni azokat.
Mindent összevetve Dél-Szlovákiában a nemzetiségi probléma megoldásának
legalkalmasabb, illetve a konfliktusoktól leginkább mentes módja a kis lépések
politikája lehetne, mely a legkevésbé ingerelné a konzervatívokat, és bizonyos
mértékben kielégítené a változások iránti igényeket. Egyúttal kompromisszum lenne a
két különböző tendencia - „a magyar futurizmus” és „szlovák retro-utopizmus” - között,
tehát a magyar kisebbségi jogok 21. századi perspektívája és a szlovákság 19. századi
nemzetállam-modellre néző példája között. A kis lépések módszere járható út a
kiszámíthatatlan helyzetekből való kijutásra. Ilyen helyzetekben mindkét fél sértve érzi
magát; attól tart, hogy a „másik sarokba szorítja” őt. Összegyűjtött ismereteink alapján
joggal feltételezhetjük, hogy Dél-Szlovákiában a magyarok és szlovákok ugyanilyen
helyzetben vannak. A régi kollektív sérelmek érzését csak hatványozza az asszimiláció
fenyegető veszélye és a feszültség mértéktelen eszkalációja a másik fél által.

3. 5. Pszichológiai módszerek

A mélyinterjú felvételének követelményei és céljai:

A mélyinterjú módszerrel kicsit többet és pontosabbat szerettünk volna megtudni

mind a szlovákokról, mind pedig a szlovákiai magyarokról, mint amit a szociológiai

79
módszerrel megtudtunk. Pl. hogyan fogadják el a másikat, ha nem ismerik őket? Tudjuk
például azt, hogy hogyan gondolkodnak a magyarok, hogyan a szlovákok? Van-e közös
vonás bennük? Milyen a családszocializációs hátterük? Milyen szinten kommunikálnak
egymással stb.? Ezekre és ehhez hasonló kérdésekre kerestük a választ a mélyinterjú
módszerével.
A mélyinterjú kommunikációs szerkezete és azok a célok, melyeket az általános
elvek mellett felvételkor alkalmaztunk: a mélyinterjú koncepciójába azokat a
követelményeket építettük be, melyek az interjút végző beállítódásait érintik, felfogását
az emberről, nemzetekről, etnikumról, értékekről és az életről általában. Ezeket három
csoportban összegezhetjük:
1. pozitív érzelmi odafordulás
2. non-direktivitás,
3. feltétel nélküliség

Az interjú kommunikációs sémája

KÖZLÉS
Az információ felvétele

KÜLÖNLEGES ÖNFELTÁRÁS
KÖZLÉS Az információ feldolgozása

VERBÁLIS NEM REJTETT KONTEXTUÁLIS VEGETATÍV

VERBÁLIS

1. ábra

Az első terület a kliens verbálisan megjelenő közléseit tartalmazza, azokat, melyek már
szabályos kognitív struktúrát öltenek. A második terület (ami számunkra igen fontos) a
nem verbális csatornák üzeneteiből áll, melyek részben a riportalany szóbeli
megnyilatkozásait kísérik, részben önálló közléssel bírnak. A rejtett közlések az
előbbitől el nem választható módon jelzik azt, ami a szavak „mögött” van - itt jelennek
meg a beállítódások. A kontextus további információkat hordoz, pl. milyen szavakat
használ, milyen környezetbe helyezi mondandóját. A vegetatív tünetekre is figyelni kell,

80
sokszor ezek hordozzák a fő mondanivalót, pl. az izzadás, az arc kipirosodása, a kéz
remegése stb.

Az interjú további fontos célja a saját csoport és a vonatkoztatási csoport meghatározása

az egyén szempontjából

Allport G. W. (1977) írja munkájában: „Nincs olyan társadalma a Földnek, ahol a

gyermeket ne a szülők csoportjába sorolnák.” Tehát a gyermek azonos fajhoz, azonos
családi háttérhez és hagyományhoz tartozik, mint szülei, vallása, osztálya és társadalmi
státusa sem különböző. A mi társadalmunkban természetesen nem lehetetlen, hogy mire
felnő a gyermek, addigra megszabadul bizonyos hovatartozásoktól, de összes
csoporthovatartozását mégsem vetheti le. A gyermeknek rendszerint ugyanazokat az
előítéleteket és csoporthovatartozásokat kell elfogadnia, mint a szüleinek, és ha a
szülőket csoporthovatartozásuk miatt előítélet sújtja, az elől a gyermek sem menekülhet.
Igen nehéz meghatározni pontosan, hogy mit jelent a saját csoport fogalma.
Valószínűleg az a legjobb meghatározás, mely szerint azok a személyek alkotnak egy
saját csoportot, akik lényegében azonos jelentéssel használják a „mi” személyes
névmást. Egy-egy család, iskolai osztály, szakszervezeti sejt, egyesület, klub, város,
állam, nemzet tagjai általában ezt teszik.
Egy középszerű, átlagos szociabilitású személy a következő
csoporthovatartozásokat sorolhatja fel:
- apai rokonság,
- anyai rokonság,
- a család, ahol felnőtt,
- saját családja, felesége és gyermekei,
- gyermekkori baráti köre,
- általános iskolai osztálya,
- középiskolai osztálya,
- a főiskola, ahova járt,
- vallása, egyházi hovatartozása,
- foglalkozása,
- cége,
- baráti társasága (ismerős házaspárok, akikkel általában összejár),
- az állam, ahol született,

81
 - a város vagy falu, ahol jelenleg él,
- Szlovákia (hazafiság kérdése),
- párt, amelyben tevékenykedik.

A lista valószínűleg nem teljes, de ennek ismeretében jól össze tudjuk állítani azt
a hovatartozási hálót, amely életünknek alapját képezheti. Vannak olyan csoportok,
melyekbe az egyén automatikusan bekerül születése vagy családi háttere által. Ezt a
csoportot adott státusnak nevezik. De számos olyan csoport van, amelyért harcolni kell,
ezt kivívott státusnak nevezik.
A hovatartozás kérdése sok esetben egyéni ügyként kezelendő. Még ugyanazon
csoporton belül is elképzelhető, hogy két tag teljesen különböző módon látja saját
csoportja összetételét. Figyeljük meg például, hogy két született amerikai hogyan
határozza meg saját nemzeti csoportját - Amerika „A” egyén szerint: Amerikában
született protestáns, nem zsidó polgárok hazája. „B” egyén szerint Amerikában született
protestánsok, négerek, katolikusok, zsidók, bevándorlók stb. hazája.
Az „A” egyén beszűkült látásmódja önkényes, önmaga számára megfelelő funkcionális
jelentőségű csoportosítás eredményeként jött létre. Ezzel szemben a „B” egyén
látásmódja teljesen más képet nyújt a nemzeti csoportról. Úgy tűnik, hogy az „A” és
„B” egyén azonos csoportot vall a sajátjának, de pszichológiailag különböző
csoportokat vallanak a magukénak.
Sherif, M. - Sherif C. W. (1969) a vonatkoztatási csoport fogalmát a
következőképpen határozza meg: „Azokat a csoportokat nevezzük vonatkoztatási
csoportoknak, melyeket az egyén sajátjaként elfogad, vagy amelyekhez pszichológiailag
szeretne tartozni.” A vonatkoztatási csoport tehát az a saját csoport, melyet az egyén
teljesen elfogad, vagy melynek a tagságára vágyik. Állport G. W. (1977) írja: „A saját
csoport rendszerint vonatkoztatási csoport is, de nem mindig. Elképzelhető, hogy a
néger szeretne városa fehér többségéhez tartozni. Hasonló kiváltságokra vágyik, és a
többség tagjának szeretne számítani. Ez a vágya olyan erős lehet, hogy megtagadja
eredeti csoportját. Kifejlődhet benne az a jelenség, melyet Kurt Lewin »öngyűlöletnek«
nevezett (vagyis a személy gyűlölni kezdi saját csoportját). A helybeliek normái
azonban arra kényszeríthetik, hogy együtt éljen és dolgozzon a négerekkel, mivel a
négerek csoportjához sorolják. Ebben az esetben tényleges csoporttagsága nem esik
egybe a vonatkoztatási csoportjával.”

82
 A saját csoport és a vonatkoztatási csoport fogalmának a segítségével két szintet
tudunk elkülöníteni a hovatartozás jelenségében. Az első a tagság puszta tényére utal,
második pedig arra, hogy az egyén mennyire értékeli a tagságát, illetve, hogy milyen
mértékben szeretne egy másik csoport tagja lenni. A saját csoport és a vonatkoztatási
csoport sokszor ténylegesen egybeesik, de nem mindig ez a helyzet. Sok olyan személy
van, aki szükségből vagy önként, de szüntelenül összeveti saját magát más csoportok
tagjaival.
A következő cél a társadalmi távolságtartás mérése volt. A társadalmi
távolságtartás módszerét Bogardus E. S. (1928) dolgozta ki, aki válaszadóitól
megkérdezte, hogy a különböző etnikai és nemzeti csoportok tagjait a következő skála
mely fokozatain fogadnák el:
1. Közeli rokonságba keverednék vele házasság útján.
2. Bevezetném a klubomba (baráti körömbe, és jó barátom lenne).
3. Szomszédom lehetne.
4. Munkatársam lehetne.
5. Állampolgára lehetne ugyanannak az országnak, ahol én élek.
6. Turistaként ellátogathatna hazám földjére.
7. Nem engedném be az országba.

Felmérése alapján azt a következtetést vonta le, hogy az etnikai kisebbségek

tagjai általában véve az uralkodó többség attitűdjei alapján alakítják ki saját attitűdjeik
rendszerét. Ez más szóval azt jelenti, hogy a kisebbségek számára a többség a
vonatkoztatási csoport. A többség erős húzóhatást fejt ki a kisebbségre, és ennek
eredménye az attitűdök terén jelentkező konformitás. Ez a konformitás azonban igen
ritkán terjed ki a saját csoport általánosan negatív értékelésének az átvételére.
A felvázoltak alapján a következő kérdéskörökre kaptunk választ az interjúk
során:
1. Hogyan határozná meg a saját nemzeti csoportját? Kik tartoznak bele?
2. Egybeesik-e a saját csoport a vonatkoztatási csoportokkal, vagy más csoport
tagja szeretne-e lenni (pl. szlovák, magyar, vagy más csoportokhoz szeretne
tartozni)?
3. Mekkora a társadalmi távolság a szlovákok és a magyarok között a Bogardus-
féle módszerrel?

83
 4. Bogardus azt állítja, hogy: „Az etnikai kisebbségek tagjai az uralkodó többség
attitűdjei alapján alakítják ki saját attitűdjeik rendszerét.” Mi azt szerettük volna
megtudni, hogy a szlovák-magyar viszonyban hogyan alakul ez az attitűd-
rendszer.

További célunk a szocializációs folyamatok feltárása és összehasonlítása mind a

három csoport esetében. Különböznek-e a szlovákok és a magyarok családszocializációs
típusai? Ha igen, miben?

Hendin H. (1964) amerikai szociológus a „Suicide and Scandinavia” című

munkájában kísérletet tett az öngyilkossággal foglalkozó pszichológiai és szociológiai
kutatások eredményeinek összeegyeztetésére. Arra a következtetésre jutott, hogy
különböző országokban az emberek különböző okok miatt vetnek véget életüknek.
Dániában a szeretett hozzátartozó elvesztése sokkal gyakrabban vált ki öngyilkosságot,
mint Svédországban, ahol viszont a teljesítményekben ért kudarcot tartja a típusos
öngyilkosság alapvető okának. Hendin azzal magyarázta ezt a jelenséget, hogy a szülő-
gyermek kapcsolat és a nevelés (általában a gyermeki szocializációs folyamat) eltérő
jellegű Dániában és Svédországban.
Hendin feltételezi, hogy különböző családszocializációs típusok léteznek.
Például:
a) a teljesítményre orientált családszocializációs típus,
b) az emocionális kapcsolatokra orientált családszocializációs típus.
A családszocializációs típusok abban különböznek egymástól, hogy
szocializációs funkciójukat másképp gyakorolják. Más a szülő-gyermek kapcsolat
emocionális tartalma, különbözőek az érintkezés formái, a nevelésben érvényesülő
autoritási módszerek, a büntetés vagy jutalmazás formái. A motivációk és ideálok -
melyeket a család épít be a kisgyermek személyiségébe - szocializációs típusonként
szintén különböznek.
Szocializációs típusonként ugyancsak különböző mértékű a stresszhatás, hiszen
az egyén élete során valószínűleg hasonló szocializációs típushoz tartozókkal
érintkezett. Ebből a szocializációs típusból kikerülők közül választ barátot, házastársat
stb.
A szocializációs folyamatok lezajlását három szempontból próbáltuk feltárni: az
érzelmek, a hagyományok, a teljesítmény oldaláról, valamint ezek kombinációiból

84
igyekeztünk a családszocializációs hátteret meghatározni, úgy, hogy hétféle
családszocializációs típusba soroltuk riportalanyainkat.

Az interjú további célja volt feltárni a családi mítoszokat. Olyan

szabályrendszereket kerestünk, melyek gyakran családi mítosszá álltak össze. A családi
mítoszt sokszor titokként kezelik a családtagok. A családi mítoszok lehetnek
általánosak: pl. „mi különleges emberek vagyunk”, „a karácsonyt mindig együtt kell
tölteni”, de lehetnek a nemzetekre vagy nemzetiségekre vonatkozóak, pl. „a magyar
ember evés közben nem beszél". Bennünket ez utóbbi érdekelt, ti., hogy a három
csoporton belül milyen mítoszok fordultak elő.
Előfordul, hogy a családi rendszer hatására valamelyik családtag (általában a
gyermek) valamilyen életfeladatot, programot épít magába, és a család érdekében
valamilyen feladatot vagy szolgálatot hajt végre. Stierlin H. (1978) a családi rendszer
delegációjának nevezi ezt a sajátos feladatérzést. Ilyen rejtett feladat lehet, pl., a szülők
házasságának egybetartása, a szülők rejtett karriervágyának teljesítése, valamelyik szülő
lelki egyensúlyának biztosítása, a család nemzeti hovatartozásának keresése vagy
megerősítése stb.
Böszörményi-Nagy I. – Stark, G. (1973) a családon belüli érzelmi viszony
sajátos egyenlegeiről beszél, amelyek jegyében lekötelezettségek, tartozásérzések,
kötelességtudatok kötik - gyakran kóros rendszerben - a gyereket. Itt is megvannak az
összetartozás sajátos, félig-meddig rejtett családi mítoszai.
Arra kerestük a választ, hogy előfordulnak-e a fent vázolt értelemben delegációk
a vizsgált családok családi rendszerében. Ha igen, milyen tartalmúak és irányúak? Van-
e nemzetiségi tartalma a delegációnak?

A hátrányos megkülönböztetés, frusztráció, megaláztatás vizsgálata volt a

következő témánk. Mit vált ki a frusztráció a vizsgált személyekben. Saját csoportjuk
megtagadását, visszahúzódást és passzivitást, vagy „rájátszást”, öngyűlöletet, a saját
csoport ellen irányuló agressziót, esetleg áldozattal való együttérzést, jelképes
érvényesülési vágyat, vagy megszállott érdeklődést és gyanakvást, ravaszságot és
csalást, a saját csoporthoz fűződő kötelékek megszilárdulását, agressziót és lázadást,
lopást, versengést, lázongást vagy fokozott érvényesülési vágyat. Összehasonlítottuk a
három csoportban nyert véleményeket.

85
 Az általános bűnbak típusát a vallási, etnikai vagy faji csoportok közelítik meg
leginkább. Mivel tagjaikat állandó és szilárd kötelékek fűzik egymáshoz, ezeknek
meghatározott státusuk van és könnyen sztereotipizálhatók csoportonként.
Egyes személyek frusztráció esetén inkább önmagukban keresik a frusztrációs
élmények magyarázatát. Ezek az emberek az önbüntető (intropunitív) csoportba
tartoznak. Mások gondolkodásuk révén senkit sem hibáztatnak. Ezek az emberek a nem
büntető (impunitív) csoportba tartoznak. Az emberek harmadik csoportja mindig a külső
tényezőkben keresi a frusztráció okát. Az ilyen ember a mást büntető (extropunitív)
típus képviselője. Természetesen, hogy a bűnbakképzés mechanizmusában a mást
büntető (extropunitív) típus található meg. Azt vizsgáltuk, hogy a három típus közül
melyik a jellemzőbb a magyarokra és melyik a szlovákokra.
A frusztrációs tesztet a Rosenzweig-féle PFT (Picture Frustration Test) alapján
készítettük el tizenegy táblában. A képeket átdolgoztuk; a nemzetiségi problémák
körére összpontosítottuk, figyelmet szentelve az ember számára fontos eseményeknek
(születés, párválasztás, esküvő, halál stb.), és ezen történések frusztrációja közben
keletkezett agresszió irányát próbáltuk meghatározni. A teszt az E-PFT (Ethnic – PFT)
nevet kapta.
A teszt alapelve a modern dinamikus lélektan egyik legfontosabb elvéhez, a
frusztráció elméletéhez kapcsolódik. Frusztrációról akkor beszélünk, amikor a szervezet
útjába egy szükséglet kielégítése közben akadály ékelődik. Ez az akadályozás, mint
helyzeti inger, stresszjelenség és sajátos, a cselekvéshez vezető feszültséget hoz létre. A
frusztráció tehát a cselekvést meghatározó feszültség. Az a cselekvés, amelyet a
frusztráció létrehoz, egyes kutatások szerint agresszív színezetű, míg mások inkább
regresszív mozzanatnak tartják. A kétféle frusztrációból fakadó magatartás valójában
egy jelenséget alkot. A frusztráció könnyen vezet regresszióhoz, és az agresszív
cselekvés már a regresszió következményeként jelenik meg.
A frusztráció elviselése sajátságosan én-probléma. Az én - erős személyt magas
fokú frusztrációs tolerancia jellemzi, az én - gyenge személy már kis frusztráció esetén
is elveszíti toleranciáját, és regresszív viselkedési szintre esik vissza, könnyen nyilvánít
agressziót, könnyen hajt végre acting-out cselekvést.
Rosenzweig abból a gondolatból indult ki, hogy a személyek frusztrációs
toleranciájára az jellemző, ahogyan a mindennapi élet stresszhelyzeteit megítélik. Ennek
alapján olyan képeket szerkesztett, amelyek kis, mindennapos jeleneteket ábrázolnak.
Minden kép egy-egy stresszhelyzetet mutat be, a képeken általában két személy látható.

86
Az egyik személyt valamilyen frusztráció éri. Az ábrán levő két személy beszélget
egymással. Az egyikük szavai az ábrán láthatók. A vizsgált személynek az a feladata,
hogy ilyenkor képzelje magát a válaszoló helyzetébe, és az ő nevében azt az első választ
mondja ki, ami eszébe jut.
A személy válaszát különféle szempontok álapján értékeljük a mi esetünkben. A
jelölés alapszempontja az volt, hogy a frusztrációs alaphelyzetben keletkezett-e
agresszió, és ha igen, milyen irányú volt. Az agresszió irányultságának szempontjából
Rosenzweig megkülönböztet:
a) extrapunitív (E) kifelé irányuló agressziót,
b) intrapunitív (I), befelé, a személy ellen irányuló agressziót,
c) impunitív (M) agressziót. Ebben az esetben a személy elkerüli az agressziót
vagy a frusztrációt jelentékteleníti.
A következő vizsgálatnál összeállítottunk egy jegyzéket, amely 117
tulajdonságot tartalmazott. A vizsgált személynek ebből a jegyzékből kellett húsz-húsz
olyan tulajdonságot kiválasztani, mely véleménye szerint a legjobban jellemzi a saját,
illetve a másik nemzetet.

3. 6. A pszichológiai felmérés összefoglalása

A szlovák-magyar etnikai kapcsolatok pszichológiai vizsgálatát külön erre a

célra kidolgozott módszerekkel végeztük el. Elsősorban a mélyinterjú módszerét
használtuk, kiegészítve a modifikált Rosenzweig-féle képes frusztrációs teszttel, a
módosított Bogardus-féle szociális távolságtartási skálával, valamint egy általunk
elkészített tulajdonságjegyzékkel.
Összesen százötven (150) embert kérdeztünk ki. Ez a csoport három egyenlő részre
osztható: homogén, szlovák területen élő szlovákok, vegyes lakosságú területen élő
szlovákok és vegyes lakosságú területen élő magyarok csoportjára. Mindhárom
csoportban felfedezhetők bizonyos speciális tendenciák. Tendenciákról beszélünk,
mivel egyik csoportot sem nevezhetjük, ún. reprezentatív mintának.
A vizsgálat összefoglalva a következő eredményeket hozta:
1. A szlovák nemzetiségű polgároknál, függetlenül attól, hogy milyen típusú vidékről
származnak, az érzelmekre, ill. az érzelemre és a hagyományokra orientált
családszocializációs típus dominál. A magyar nemzetiségűek között érezhetően több
volt az érzelmekre és teljesítményre orientált típus. Ennek ismeretében

87
 feltételezhető, hogy a szlovákok cselekedeteit nagyobb mértékben befolyásolják az
emóciók.
2. Az előző generációktól eltanult, a másik nemzettel szemben kialakított negatív
attitűdök a mi vizsgálatunk szerint főként a magyarokat jellemzik, bár ez a jelenség
valamivel kisebb mértékben megvan a szlovákoknál is.
3. A megkérdezettek több mint fele számolt be személyes jellege etnikai frusztrációról,
a másik csoport tagjai részéről. Ezen frusztrációk skálája a banális jellegű élménytől
egészen az egzisztenciális fenyegetésig terjed.
4. A szlovák nemzetiségűeket az irritálja leginkább, hogy a magyarok nem beszélik
kielégítően a szlovák nyelvet. A kétnyelvű helységnévtáblák mindkét oldalon
emóciókat váltottak ki.
Figyelemre méltó, hogy bár a magyarok tudatosítják nem kielégítő szlovák
nyelvtudásukat, ez mégsem motiválja őket jelentősebb mértékben arra, hogy jobban
elsajátítsák a szlovák nyelvet. (Itt jelentős korreláció mutatkozik a teljesítményre
orientált szocializációs családtípusoknál.)
5. A nemzeti identitástudat evidens mind a két nemzetiséghez tartozó polgároknál.
Vizsgálataink szerint a magyarok identitástudata jobban fejlett, mint a szlovákoké.
(Ennek egyik példája, hogy igyekeznek gyermekeiknek „tiszta” magyar nevet adni.)
6. A kooperáció és a problematikus viszonyok konstruktív rendeltetése összefügg a
válaszadók önmagukról, ill. a másikról kialakított képével. Ebben az esetben
figyelemre méltó, hogy a magyarok lényegesen negatívabb képet alkottak a
szlovákokról, mint fordítva. Ennek magyarázata valószínűleg abban rejlik, hogy
bizonyos követeléseik elérésénél, valamint saját identitásuk kifejezésénél
frusztrálódtak a szlovákoktól.
7. A hatos pontban megállapított jelenségekkel összhangban van a magyarok nagyobb
szeparálódási tendenciája. Ezzel szemben a szlovákok hajlandóbbnak mutatkoznak
szorosabb kapcsolatok kialakítására a magyarokkal. (A legszorosabb kapcsolatnak a
házasságot értjük.)

3. 7. A szociológiai és a pszichológiai kutatások összesített eredményei

A szociológiai vizsgálat eredményei nagyon közelinek ítélték meg az etnikai

konfliktusok kialakulását Szlovákiában a felmérések időpontjában, ezzel szemben a

88
finomabb pszichológiai vizsgálatok nem mutattak ekkora veszélyt, ami az idő múlásával
be is bizonyosodott.

A fent felsorolt eredmények valójában kivonatolt információk az említett

publikációból. A feltárás lényege az volt, hogy feltérképezzük a szlovák-magyar
viszony sajátosságait, főleg a konfliktusos területeket, majd ezeknek a területeknek a
kezelését megoldani valamilyen formában. Öt nagyobb csoportba sorolhatók a
konfliktusos területek, melyek a pszichológia módszereivel mozdíthatóknak
bizonyultak:

1. Az önismereti problémák területe, az identitás kérdése.

2. A kommunikáció sajátosságai, zavarai.
3. Az asszertív viselkedés hiánya, a konfliktuskezelésben való járatlanság.
4. A tolerancia hiánya, a másság elfogadásának nehézségei.
5. A csoportok együttműködési hiányosságai, a csoport döntéshozatalának
nehézségei.

Ezt az öt területet tréningmódszerrel próbáltuk befolyásolni, melynek leírását az alábbi

fejezet tartalmazza.

89
 4. KEZELÉS

Az etnikai konfliktusok kezelését kiscsoportos tréningek formájában képzeltük

el, melyeket mind a véleményformálóknál, mind pedig serdülő- és ifjúkorúaknál
alkalmaztunk Szlovákiában, Magyarországon és Erdélyben.

4. 1. A tréningek elmélete és módszertana

A program összeállításakor abból a gondolatból indultunk ki, hogy

a személyiségben a család, a környezet hatására kialakult attitűdök bizonyos
csoportterápiás folyamatok hatására megváltoztathatók, esetleg minőségileg javíthatók,
az olyan szociális készség pedig, mint a hatékony viselkedés, kommunikáció,
együttműködés, kapcsolatteremtés, stb. fejleszthetők. A személyközi kapcsolatok
bonyolultak, és nagy terhet rónak az egyénre, és felkészültséget, rugalmasságot
igényelnek tőle. A fellépő konfliktusok mögött gyakran helytelen beállítódást,
kommunikációs gátakat, az információ átadásának, továbbításának, értelmezésének a
torzulását észleljük. Ezek megelőzésének, kivédésének eszköztára gyakorlással
elsajátítható, és a csoporthelyzetekben létrejött élmények hatására a merev attitűdök
mozdíthatók.
Az egyén csupán elenyésző részét képes feldolgozni mindannak az információnak,
amelyet hall, lát, vagy amelyről beszél. A feldolgozás hatékonysága azonban megnő
akkor, ha valaki saját magán kipróbál, megél egy adott helyzetet. Az érzelmi emlékezet
pontosan rögzíti azokat a benyomásokat, amelyek az egyént megszólították, lekötötték
érdeklődését, amelynek jelentőséget tulajdonít. Az általunk kidolgozott tréning saját
élményű – és nem didaktikus jellegű – csoporttal számol, amely lehetőséget kínál ilyen
helyzetek megélésére. A tréning folyamatában azokat az átélt élményeket próbáljuk
újrafogalmazni, melyek a múltból jönnek, de a hic et nuncban aktuális felszólító
jellegek hatására előtörnek. Mérei Ferencet idézve: „Amikor Wallon azt mondja, hogy -
az ember genetikus értelemben társas lény -, nem azt feltételezi, hogy öröklötten,
veleszületetten társas, hanem azt, hogy az a környezet, amelyben él, fejlődésének
kezdetétől fogva társassá teszi. Kezdetben poszturális támpontok segítségével még
tagolatlan társas konstelláció alakul ki, később az embertárs jelenlétére való fokozott
érzékenység már minőségileg differenciált jelzésre teszi képessé a gyereket: s mindezek
során és mindvégig, egész életünkön át a másik mintájára alakítjuk énünket.

90
A személyiség nem úgy alakul ki, mint egy fokozatosan kiépülő viszonylatrendszer,
amelynek maga a személy a középpontja, hanem kötődések, kapcsolódások,
viszonyulások ködgomolyából bontakozik ki. Az én a másikhoz való viszonyulásából
sűrűsödik, nem mint a rendszer központja, hanem mint kapcsolódási hálózat eléggé
kirajzolható tagja.“ (Mérei, 2001) Ebből a - Mérei szavaival – „ködgomolyból“
próbálunk megfogalmazni attitűdöket, értékeket, majd ütköztetni a csoport más
kultúrájából jött tagjainak attitűdjeivel, értékeivel az élmények szintjén, mivel az
alkalmazott módszereink alkalmasak erre.
Az interetnikus kapcsolatok alakítását segítő tréningjeink egyik célcsoportja a serdülő-
és ifjúkorúak csoportja (a másik célcsoport a véleményformálók csoportja – lásd
később), mivel ez a kor jellemzi legjobban az „identifikációs forradalom“ időszakát. Ez
a kor az identitás kialakulásának különösen kritikus időszaka, főleg azért, mert
a családtól átvett viselkedési minták, értékek ellentétbe kerülhetnek az ifjúsági csoport
mintáival, értékeivel. Az identitásprobléma egész serdülőkoron keresztülhúzódhat, de
legkritikusabb szakasza a serdülőkor befejező időszaka. Itt alakul ki az, hogy a serdülő
megtalálja-e önmagát a választott életpályán, otthon érzi-e magát abban a társadalmi
rétegben, amelybe tartozik, és komolyabb félelem nélkül képes-e partnerkapcsolatot
kialakítani. Úgy gondoltuk, hogy ebben az „identifikációs forradalmi“ időszakban még
nem késő, sőt ajánlatos a másság értékeit felsorakoztatni (hangsúlyozni) a serdülőt érő
értékhalmaz között.
A tréning tartalmának kialakításánál öt témakört határoztunk meg, melyek többnyire a
Feltáró szakaszban fogalmazódtak meg, és a tréning folyamatának alappilléreit alkották:
(1) önismeret, (2) kommunikáció, (3) az asszertív viselkedés, valamint
a konfliktuskezelés tárgyalásos és közvetítéses megoldási módja, (4) a másság
elfogadása, (5) teamépítés. A trénerek a rogersi személyközpontú
csoportpszichoterápiás irányzatból és a morenói pszichodrámából kaptak képzést. E két
vezérfonal mellett minden trénernek érvényesülhetett – a program céljaival összhangban
álló – saját szakmai gyakorlata, érdeklődése.
Rogers C. R. (1970) munkássága nagy hangsúllyal szerepelt munkánk elméleti
hátterében, aki próbálta módszereit etnikai konfliktusok kezelésére alkalmazni, így pl.
Írországban. Szerinte a középpontban a személy áll. A személy csak abban a mértékben
képes harmonikus emberközi kapcsolatokra, amennyiben önmagával is harmóniában él.
Vagy ahogy Rogers megfogalmazza, az egyén csak abban a mértékben képes mások
iránti empátiára, amennyiben önmagára vonatkozó tapasztalatait is képes elfogadni.

91
Szerinte az ember lényegénél fogva jó, pozitív értékek és lehetőségek hordozója. Ezt
mondja: „Nagyon gyümölcsöző számomra, ha el tudok fogadni egy másik személyt.
Rájöttem, hogy egy másik embert és érzéseit elfogadni semmivel sem könnyebb, mint
megérteni. Megengedhetem-e igazán egy másik embernek, hogy ellenséges legyen
velem? Elfogadhatom-e haragját, mint személyiségének valós és érvényes részét:
Elfogadhatom-e őt, amikor az életet és az élet problémáit annyira másként látja mint én?
Elfogadható–e, amikor jó érzéssel viszonyul hozzám: csodál és rám akar hasonlítani..?“
„... egyre gyakoribb mindnyájunkban az a séma, hogy így gondolkozzunk: mindenki
másnak azt kell érezni, gondolni és hinni, amit én. Nehezen engedjük meg
gyermekeinknek vagy szüleinknek, házastársunknak, hogy bizonyos dolgokról,
problémákról a tőlünk eltérő állásponton legyenek (más nemzetiségűekkel szemben
ezek a folyamatok még hangsúlyozottabban jelentkeznek).“ (Rogers, 2003) Nem vagy
nehezen vagyunk képesek megengedni egy másik nemzetnek, hogy másképp
gondolkozzék és érezzen, mint mi. Tudunk-e ezen a beállítódáson változtatni? Mert ha
el tudunk fogadni egy másik embert, ami azt jelenti, hogy elfogadjuk érzéseit,
viselkedéseit, meggyőződését, ami az egyén valós és eleven része, akkor segítünk neki
abban, hogy személlyé váljon és elhagyja a hibás magatartási sémáit. Rogers ezt
pontosan így fogalmazza meg: „Egyre inkább azt érzem, hogy minél jobban megértenek
és elfogadnak egy embert, annál valószínűbb, hogy elhagyja a hibás magatartási
sémákat, amelyekkel az élet felé ment, és annál inkább fordul az előremutató irányba.“
(Rogers, 2003)
Nincsenek naiv elképzeléseink az emberi természetről, és mi is Rogers gondolatához
hasonlóan, jól tudjuk, hogy az ember kegyetlen, borzalmas, destruktív, éretlen,
regresszív, antiszociális, bántó magatartásra képes védekezésből és belső félelemből.
Ezeknek a belső félelmeknek és a gyakran kialakuló védekezési formáknak a hátterében
sokszor kommunikációs zavarok, generációkon keresztül „átöröklött“ attitűdök,
előítéletek, befejezetlen feladatok - melyek talán több generáción át fennmaradtak -,
önértékelési problémák, stb. húzódnak meg, melyekkel tréningjeinken foglalkozunk.
Tehát a kliens-centrikus pszichoterápiában a terápiás kapcsolat szimmetrikus és
személyes, a terapeuta pedig non-direktív, empatikus, feltétel nélkül elfogadó,
kongruens, konkrét, a jelenre és jövőre koncentrál, reflektív, elősegíti a kliens
önexplorációját.
A személyközpontú megközelítés alkalmazása többnyire encounter csoport formájában
történik. Rogers előnybe részesítette az egy naptól egy hétig terjedő intenzív

92
csoportokat a heti egy alkalmas évekig tartó csoportokkal szemben. Rogers és
munkatársai gyakran egy-két napos intenzív csoportokat tartottak egyetemeken,
gyárakban vagy más megválasztott környezetben, ahová olyan emberek mentek, akik
szükségét érezték nagyobb önismeretnek, szociális segítségnek, vagy csak új arcokat
akartak más módon megismerni. Kutatások és szubjektív utólagos beszámolók igazolták
még ezeknek a rövid csoportoknak is az alapvető életformáló hatását.
A Rogers-féle encounter csoport abban különbözik a többitől, hogy nem használ
semmiféle strukturált gyakorlatot, kizárólag a résztvevők döntik el, hogy hogyan
használják fel a rendelkezésükre álló időt. A csoportvezetőt Rogers facilitátornak
nevezi, mivel szerepe nem több, mint a csoport természetes folyamatának elősegítése
oly módon, hogy rendelkezik a korábban említett terápiás attitűdökkel, és így
a csoportban legalább egyetlen ember van, aki figyel mindenre, ami elhangzik. Minden
csoporttag biztonságban érezheti magát, hiszen egyvalaki biztosan megérti és követi,
amit mond. Az alapelv következtében minden csoportfolyamat más és más, de
munkatársai és saját tapasztalata alapján Rogers mégis kidolgozott egy csoport
történéssort, mely fázisainak sorrendje változhat adott esetekben (Rogers, 1984).
A csoport folyamatvázlata a következő:
1. kószálás
A facilitátor indítja el a csoportot azzal, hogy ő nem megszokott módon vezetője
a csoportnak, nem jelöl ki feladatokat, nem értelmez, és nem értékel, hanem hagyja,
hogy a csoport szabadon alkossa meg önmagát. Ezt a káoszt követi a szívdobogással telt
frusztrált csend, esetleg udvarias felületes beszélgetések formájában. A résztvevők
egymástól függetlenül, egymás mellett beszélnek. Nem hallják egymást. A valódi
kérdés az, hogy „ki mondja meg, hogy mit csináljunk, ki a felelős, és egyáltalán miért is
vagyunk együtt“.
2. Ellenállás a személyiséggel és az intimitással szemben
Előfordulhat már kezdetben is, hogy valaki személyes problémáiról nyíltan elkezd
beszélni, ezt a többi csoporttag gyakran leállítja, mivel megijed, hogy neki is fel kell
tárulkoznia, és nem érzi még a csoportot elég biztonságosnak. Ilyenkor a tagok még
társaságbéli énjükkel vesznek részt, és csak fokozatosan, félénken ejtenek egy-egy
mondatot magánéletükre vonatkozóan.
3. Beszélgetés régi érzelmekről
Múltban történt, csoporton kívüli érzelmekről van szó. Intellektuális beszélgetések az
„ott és akkor“- ról az „itt és most helyett“.

93
 4. Negatív érzelmek kifejezése
Az első „itt és most“ érzelmek, amelyek megjelennek, negatívak és általában a vezető
felé irányulnak, hogy miért ilyen, ill. miért nem olyan. Érdekes, hogy mély és pozitív
érzelmeket sokkal nehezebb kifejezni, mint negatívokat. A negatív érzelmek kifejezése
a biztonság próbája, mert megtapasztalható, hogy mi történik utána.
5. Személyes dolgok elmondása és explorációja
Miután a tagok megtapasztalták, hogy negatív érzelmeik kifejezését semmiféle
katasztrófa nem követte, szabadok, kezdik a csoportot sajátjuknak érezni, átélik, hogy
valóban ők határozzák meg a történéseket. Nagy valószínűséggel valaki egy valamilyen,
számára fontos személyes dologról kezd el beszélni, amire a csoport ambivalensen
reagál.
6. Az „itt és most“- ban keletkezett érzelmek kifejezése
Ezek lehetnek pozitívak és negatívak is, amelyek aktuális érzelmekről szólhatnak.
7. A csoport gyógyító képességének kialakulása
Rogers az intenzív csoportélmény egyik legszebb részének tartja, amikor kiderül, hogy
egyes csoporttagok természetes és spontán gyógyító képességgel rendelkeznek, és
segítő, terápiás módon tudnak megnyilvánulni, ha valakit szenvedni látnak.
8. Önelfogadás és a változás kezdete
Ha valaki változtatni akar magán, akkor először szembe kell néznie önmagával. Furcsa
paradoxon, de az elfogadással megindul a változás.
9. A maszkok széttörése
A csoport türelmetlen, követelőző vagy kedvesen hívogató lesz azokkal, akik még nem
vetették le maszkjukat, társasági énjüket és nem mutatták meg valódi önmagukat.
10. A csoporttagok visszajelentést kapnak
A tagok visszajelzést kapnak arról, hogy milyennek látják őket a többiek.
11. Szembesítés
A visszajelzések egyre erősödnek és eljutnak a szembesítés szintjéig. A konfrontáció
lehet pozitív, de igen gyakran negatív.
12. Segítő kapcsolatok alakulnak a csoportüléseken kívül
A bajban lévő csoporttagok segítőket találnak a szünetekben vagy éjszaka.
13. Az alapvető találkozás (encounter)
Az ülések során a tagok egyre mélyebb és igazibb kapcsolatba kerülnek egymással, és
egyre intenzívebben hatnak egymásra. A csoportélmények közül két ember igazi
találkozása az, ami a legnagyobb és legtartósabb változásokat okozza.

94
 14. A pozitív érzelmek és a közelség kifejezése
Kiépül a bizalommal teli, meleg és valódi csoportlégkör.
15. Személyiség- és viselkedésváltozások a csoporton belül
Megváltoznak a gesztusok, hangszínek, hanghordozások, és a résztvevők meglepő
mértékű gondossággal, megértéssel, őszinteséggel és segítőkészséggel viszonyulnak
egymáshoz. Ez a csoportélmény hatására történő legfontosabb változás a kutatások
eredményei szerint áttevődik a csoporton kívüli kapcsolatokra is.
A tréning kereteit mi meghatároztuk, ahogy fentebb már említésre került, ennek ellenére
a felsoroltakhoz hasonló folyamatokkal találkoztunk.
Az etnikumok, nemzetek között húzódó, múltban történt befejezetlen feladatok,
történések, melyek szereplői ill. főszereplői, (esetleg a történések okozói) a másik
nemzetben (etnikumban) találhatók meg, és generációkon keresztül „öröklődnek“
tovább, a Zeigarnik- effektus értelmében fenntartják a feszültséget, és mindaddig nem
vezetődik le a feszültség, amíg a feladat, történés be nem fejeződik, illetve a feladat meg
nem oldódik. Ezek a feszültségek energiatartalmuknál fogva lehetnek rombolóak,
destruktívak. A feladatok különböznek egymástól, ezért ezeket a mintákat a tréningjeink
során megpróbáljuk közelíteni egymáshoz és különböző technikák alkalmazásával
befejezetté tenni. A történések, feladatok befejezésére kiválóan alkalmas módszer,
amely a tréningjeink második vezérfonalává is vált, a Moreno-féle pszichodráma. Ez a
módszer elsősorban az emberi spontaneitásra, kreativitásra és a történések átélésére
irányul. Jacob Levy Moreno etnikai problémák megoldására elsőként próbálkozott
pszichodramatikus eszközökkel. Közvetlenül a II. világháborút követően szervezett
csoportokat az amerikai-japán, illetve az amerikai-német problémák kezelésére olyan
frontról visszatérő katonák családjai számára, akik a nemrég még ellenségnek számító
országokból hoztak magukkal menyasszonyt. A katona-anyák részéről felmerült
konfliktusra az antropológus Margaret Mead hívta fel Moreno figyelmét. A globális
társadalmi problémák kis közösségekben történő feldolgozásának lehetősége már az
első világháború idején felkeltette Moreno érdeklődését. Az olaszországi dél-tiroliak
számára létrehozott Bécs környéki menekülttábor orvosaként szociometrikus
módszerekkel kezdte el segíteni a spontán, a közösség belső dinamikájából születő
csoportok önszerveződését. A pszichodráma, szociodráma, szociometria módszereit
a harmincas évek elején fejlesztette tovább előbb a Sing Sing börtön, majd a New York-
i Hudson School for Girls intézet konzultánsaként. Tapasztalatait 1934-ben foglalta
össze Who Shall Survive című könyvében (Moreno, 1934, 1953). Először itt

95
fogalmazza meg a társadalmak szociometrikus eszközökkel, a kis közösségek szintjéről
történő befolyásolhatóságának elvét. „Egy igazi terápiás módszernek nem lehet kisebb
célja, mint maga az emberiség“ írja a könyv első oldalán. Mi a dramatikus elemeket
elsősorban az önismereti munkában hasznosítjuk. A lereagálások és az indulatvezetések
hatása egy szisztematikus, katartikus önmegismerési folyamat része, a személyiség (és
talán az attitűdök) változásának legfőbb induktora. Moreno szerint a pszichodráma
hozza felszínre, fogja meg és tereli be a játék ellenőrzött és terápiásan irányított
kereteibe a destruktív feszültségeket. A tehermentesítés útjaként, az addig ártalmas
irányok helyett új, a személyiség számára járható és eredményesebb utakat nyit meg. Az
egyéni vonulat beszippantja, összefogja, és reflektorba helyezi az egész csoport aktuális,
félig tudatos vagy tudattalan töltéseit és szükségleteit. A dráma különös vonása, hogy az
egyén (a protagonista) által felmutatott (valójában az egész csoportot feszítő és ezért
fennmaradó) tartalom (legyen az manifeszt csoportprobléma, vagy latens indítékok
harcából kibomló intenzív szükséglet) a játékban kifejezésre jut, felizzik. A játék
egyrészt fókuszálja és katalizálja az azonos töltések érzéstartalmait, intenzívvé teszi,
részben kioldja és analizálja a hozzá tapadó csoportfeszültségeket (ez a lereagálási vagy
ventilációs hatás). Másrészt tiszta kontúrokkal rajzolja ki az egyén drámájában sűrítve
kifejezésre jutó, a játék után pedig letisztult megnyugvással, már értelmileg is
hatékonyan feldolgozható közös problematikát.
Moreno felfogásában a pszichodrámajátéknak vannak bizonyos elengedhetetlen tárgyi
és személyi feltételei, melyekhez a mi tréningjeink is igyekeztek igazodni. Egyik ilyen
feltétel a színpad vagy a játéktér meghatározása, amely legtöbbször a terem egy része.
A csoport tagjai körben helyezkednek el, és a középső részben egy szőnyeggel, esetleg
asztallal és két székkel jelzik, hogy ez a színpad. A pszichodrámában nincs szükség
különlegesen kivitelezett színpadra. A lényeges, hogy a játéktér jelezve legyen, és
amikor egy csoporttag belép a játéktérbe, ez a fordulat félreérthetetlen legyen. A másik
feltétel a szereplőkről szól, mivel Moreno pszichodrámájában egy főszereplő van,
a többiek mellékszereplők, és a játékosok nem szerepet játszanak, hanem
a konfliktusnak megfelelően önmagukat adják. A harmadik feltétel a játékvezető, az, aki
a játékot első fokon értelmezi. A mi módszerünk itt eltér a Moreno-módszertől
(kiképzőink a Mérei-féle pszichodráma módszert adták át nekünk) és nálunk két
játékvezető (tréner) van, akik egyforma hatáskörrel indítják, rendezik és értelmezik
a játékot, akik a játékmesterek funkcióit is betölthetik. A negyedik feltétel
a játékmesterek, akik játékukkal kiegészítik, kikerekítik a helyzetet. Moreno ötödik

96
feltételként hangsúlyozza, hogy a csoport bármely tagja bekapcsolódhat a játékba, de
csak pszichodrámaszerepben, és részt vehet a megbeszélésben, kommentálhatja
a játékot. Ha a játék kimenetelével nincs megelégedve, akkor a többiek kérésére,
a többiek segítségével lehetőleg játssza le a korrigált változatot (Moreno,1959).
A 100 órás tréningjeinken a pszichodráma-elemek főleg az önismereti és
a konfliktuskezelési szakaszoknál nyernek alkalmazást (a tréning szakaszairól lentebb),
de ha a csoport erre a módszerre hangolódik rá, akkor a két tréner dönthet
a pszichodráma-játék folytatása mellett.
A pszichodráma játékideje három szakaszból tevődik össze. Az első szakasz
a bemelegítés szakasza, amely a csoport beszélgetésével indul. Többnyire napi
eseményekről, aktuális konfliktusokról stb. van szó. A résztvevők beleélik magukat
a csoporthelyzetbe, majd előjön a helyzet, amelyben a konfliktus megfogalmazódik,
amit körülírnak, és szerepszerűen megfogalmaznak. A második szakasz a játék
szakasza, ahol a beállított helyzetet a vállalt szerepek alapján lejátsszák. A játék
többféle valóságos elemet tartalmaz, amelyet átfordítanak játékká, de a helyzetekbe
saját élményeiket viszik bele. A harmadik szakasz a megbeszélés szakasza. A szereplők
már a lejátszás közben is elveszthettek valamit indulati töltésükből, érzelmeik oldódása
már ekkor megkezdődött. A harmadik szakaszban bekapcsolódnak a nézők is, azok
a csoporttagok, akik a megbeszélésre került játékban nem vettek részt. A nézők
csoportja mint visszhang szólal meg, és összefoglalja a történést, kommentál és ítél,
ezzel tudatossá teszi a játékot, beilleszti a csoport normarendszerébe, viszonyítási
együttesként működik.
Annak ellenére, hogy a pszichodrámától élesen különbözik a szociodráma, a mi
gyakorlatunkban mondhatom azt, hogy egybefolyik. A pszichodráma személyes
konfliktusokat tárgyal, és segíti az egyént az indulatelvezetésben, a szociodráma viszont
társadalmi problémát jelenít meg, és együttes indulatok megértéséhez vezet. „Egy téma
szociodramatikus feldolgozása azon az elven alapszik, hogy minden egyént bizonyos
szerepváltozatok jellemeznek, ezek szabják meg viselkedését, s minden kultúra létrehoz
egy jellegzetes szereprendszert, amelyet nagyjából ráerőszakol az adott társadalom
minden tagjára“ (Moreno, 1965 – In. Mérei F., 1987.)
A dramatizálásban a kultúra adott rendszerét kell szociodramatikusan megjeleníteni.
Ennek legfőbb módja a társadalom különféle kultúrköreinek, csoportjainak
a konfliktusait dramatizálni. Ennek megfelelően a szociodráma pl. az alábbi
konfliktusokat jelenítheti meg, játszhatja el: kisebbségi helyzetből fakadó konfliktusok,

97
vallási ellentétek, ideológiai problémák, nemzedékproblémák, a nők helyzete, az iskola
(oktatási-nevelési konfliktusok), családi értékek, társadalmi hierarchia stb.
Tréningjeinken szinte mindegyik konfliktussal találkoztunk. Mérei a szociodráma és
a pszichodráma alkalmazásáról a következőket írja: „A konfliktus absztrakciója
a szociodráma felé viszi a játékot, a konkrét élmény indulatvezetése pedig
a pszichodrámajelleget erősíti. Dramatikus önismereti vagy terápiás gyakorlatunk ma
egyaránt megkívánja az értékorientációs absztrakciót (vagyis a szociodráma
erőfeszítését) és a konkrét élményt (vagyis a pszichodráma nyitottságát), egyaránt
mozgósítjuk a társas központú és a személyiségközpontú összetevőket, jóllehet
feladatunk révén inkább a személyiségközpontú összetevők domborodnak ki“ (Mérei,
1987)

Mivel a személyiségfejlesztő célú önismereti csoportok az interperszonális készségek

csiszolására a társas érzékenység, empátia, hitelesség, személyesség, tolerancia,
adaptivitás, kreativitás és rugalmasság fokozására törekednek, ebben pedig az „itt és
most“ eseményeit tünteti ki a figyelem, a pszichodráma elemei, módszertani
szempontból is maximálisan megfelelnek az önismereti csoport céljainak.
A csoportmunka alapszabályainak meghatározásánál a zárt csoportokat részesítettük
előnyben, mivel nagyobb biztonságot nyújt a csoporttagoknak és a csoportdinamikát
segíti elő. A stabilizált csoport megtartó ereje nagyobb. Ebből adódott a lehetséges
hiányzások megbeszélése és meghatározása, mivel a csoport kohézió felbomlásához
vezet az indokolatlan hiányzás.

4. 1. 1. Első szakasz: az önfeltárás folyamata

A csoport közegében az egyén akár akar, akár nem, folyamatosan megjeleníti

magát, még akkor is, ha hallgat. A lényeg nem az önmaga szerepeltetésének a ténye,
hanem a mikéntje, vagyis hatékony, célirányos, stb. volta. Ez az önreprezentáció nem
más, mint az egyénnek saját magáról adott információja mások számára. Ez a folyamat
kisebb vagy nagyobb mértékben önfeltárás is, mivel az így közvetített információ
a másik számára új ismeretet jelent önmagunkról. Ez az információ változatos formájú
lehet, mivel vonatkozhat általunk megfigyelt tényekre, múltbeli és jelenbeli érzéseinkre,
gondolatainkra önmagunkról és másokról, valamit múlt és jelenbeli vágyainkra,
szükségleteinkre. A kulcsmozzanat önmagunk megjelenítése. Hogy ez mennyire teljes

98
és egyáltalán mennyire lehet teljes, az számos tényező függvénye. Minden összefügg a
„self“ (az „én“) fogalmával, amely nem tetszőleges, és nem feltárható minden további
nélkül. Ennél a kérdésnél ajánlatos az ú.n. Johary-ablakot megemlíteni, amely az egyén
teljes létezését egy körrel ábrázolva az egyes kvadránsoknak megfelelően négy
különböző self-megnyilvánulási lehetőséget különít el:

Nyitott self Rejtett self

Mind az egyén, Ismert
mind a többiek tulajdonságok az
számára ismert egyén, ismeretlen a
tulajdonságok többiek számára

Vak self Ismeretlen self

Ismeretlen Mind az egyén,
tulajdonságok az mind, a többiek
egyén, ismert számára ismeretlen
a többiek tulajdonságok
számára

2. ábra
Ennek a sémának az alapján az önmagunk megmutatását egyfajta „ablaknyitásként“ is
felfoghatjuk. Ami itt a fejlődési és fejlesztési irányt jelenti, nyilvánvalóan a rejtett
selfből származó információk mind nagyobb részének a nyitott selfbe történő
átáramoltatásának tendenciájában fogalmazható meg. Ez azt is jelenti, hogy amennyiben
valaki jó önprezentációs készséggel rendelkezik, annál a nyitott self-kvadránsa
a többihez képest jóval nagyobbá válik. Egyértelmű, hogy az önfeltárulkozás nem
mindig fájdalommentes. A tréningek során is gyakorta megfogalmazódik, hogy az
önmagam megmutatásával esetleg éppen az elutasítást vagy negatív kicsengésű
megméretést kockáztatjuk, szükségtelenül felfedjük gyenge oldalainkat, és ezzel
támadhatóvá és sebezhetővé válunk.
Ezzel szemben viszont önmagunk megmutatásával rengeteget nyerhetünk elsősorban
a növekvő önismeretünkkel. Paradoxnak tűnik, de igaz, hogy önmagunkat annyiban
ismerhetjük, amennyire mások által megismertetünk. Gondolataink, érzéseink,

99
igényeink és szükségleteink mindaddig a magunk számára is homályosak, amíg nem
öntjük őket szavakba. Az a folyamat, amelynek során önmagamat másokkal
megértetem, szükségképpen megköveteli, hogy közlendőimet tisztázzam, definiáljam és
ezáltal magam is eljussak a közlések mélyebb megértéséhez.
A Johary-ablak ismeretlen selfjét a személyiségünk tudatalatti részeként is kezelhetjük.
Freud S. fogalmazta meg az egyéni tudattalant, Szondi Lipót a családi tudattalant, Jung
C. G. pedig a kollektív tudattalant. Óriási hajtóerőkkel rendelkezhetünk egyéni (én),
családi (pl. mi, mint hagyományőrző család), és kollektív szinten (pl. mi, mint
hagyományőrző nemzet), melyek nem feltétlenül mobilizálódtak, és ha igen, nem
feltétlenül tudatosak. Tréningjeinken, a pszichológiai játékoknak köszönhetően,
lehetőség nyílik a különböző hajtóerők feltárására, tudatosítására és megismerésére.
Majd lehetőség nyílik a szükségletek azonnali hierarchikus rendszerbe való besorolására
a nagyon tárgyilagos Maslow-féle (1970) szükségleti hierarchia alapján. Külön
foglalkozunk az élettani, a biztonság, a szeretet, a megbecsülés, a kognitív, az esztétikai
és az önmegvalósítási szükségletekkel a csoporttagok egyéni szintjén, majd ezeket
családokra és kollektívákra vonatkozóan analizáljuk.
A növekvő önismeretünk mellett önmagunk megmutatásával javulnak kapcsolataink,
mivel közelebb kerülünk másokhoz, javul a kommunikációs készségünk, csökken a
bűntudatunk, stb.

4. 1. 2. Második szakasz: kommunikáció

A közlések eszköztárának gyakorlása a második hétvégével kezdődik,

a kommunikációs blokkal. A verbális kommunikáció tartalmi köreinek gyakorlásával
(pl. interjú) és a hallgatás aktív, empátiás, nyitott, tudatos formáinak elsajátításával
próbáljuk hatékonnyá tenni a csoporttagok kommunikációját. Az aktív hallgatás Rogers
által megfogalmazott hármas útját tartjuk fontosnak: a parafrazálást, a pontosítást és
a visszajelzést.
A verbális kommunikációs készség gyakorlása mellett nagy szerepet kapnak
a nonverbális kommunikáció elemei és azok visszajelzései a csoport részéről. Tudjuk,
hogy nem áll módunkban „nem kommunikálni“, mert ha egy szót sem szólunk,
testtartásunk, összevont szemöldökünk, doboló ujjaink, stb. fontos információkat
közvetítenek partnerünknek, ebben az esetben a feszültségünkről árulkodnak.
A nem verbális kommunikáció három forrásból eredhet: (1) testmozgások, testtartás,

100
(2) a közlés vokális csatornája (hangerő, hangmagasság, hanglejtés) és (3) a közlési tér
viszonyai és ennek alakítása. A nem verbális csatornákon keresztül érkező információk
egyes kutatások szerint jelentőségükben felülmúlják a verbális csatorna üzeneteit.
Eszerint egy teljes kommunikációs aktusból származó információknak több mint 50 %-
a, a testnyelven keresztül jelenik meg. A teljes üzenet közvetítésében az egyes
információs csatornák a következőképpen osztoznak: 7 % verbális csatorna, 38 %
vokális csatorna (hangerő, hangmagasság, beszédtempó, stb.), 55 % testi kommunikáció
csatornája. A nem verbális kommunikáció jelentőségét fokozza, hogy annak üzenetei
gyakorta valósabbak, mint a verbális csatornáéi. Példaként nem kell messzire menni:
a késésünk miatt sértett partnerünk hiába állítja, hogy semmi baj, összeráncolt homloka,
kissé felemelt vállai, verbális közlésének ellenkezőjéről árulkodik. Az, hogy e
kommunikációs csatornák gyakorta informatívabbak, többek között abból is fakad, hogy
a nem verbális kifejezőeszközök kongruenciája eleve magasabb, s így egymás hatását
erősítik. Persze ennek ellenkezője is előfordulhat, amikor pl. valaki erőteljes,
akaratérvényesítési gesztusokkal érvel, és akar valakit meggyőzni, ám közben kerüli
a másik tekintetét.
A kifinomult nonverbális kommunikáció mind a közlések pontos árnyalását, és
hatékonyságát szolgáló eszközök birtoklását és helyes alkalmazását, mind pedig
a kommunikációs partner nem verbális közléseinek relative pontos felismerését teszi
lehetővé. Gyakori, hogy mi magunk sem vagyunk tudatában annak, hogy nonverbális
viselkedésünk milyen hatással van a környezetre. Egy asszertív-tréning kézikönyv
említi azt az esetet, amikor egy magát elfogadónak látó vállalati részlegvezető
végignézett egy az általa vezetett értekezletről készült videofilmet: megdöbbenve látta,
amint felemelt mutatóujját fenyegetően rázza, amint a többiek hozzászólását karbafont
kézzel hallgatja, amint lebecsmérlő grimaszokat vág, ha a figyelem nem rá irányul, stb.
(Zuker, 1983).

4. 1. 3. Harmadik szakasz: asszertív viselkedés

A harmadik szakasz az első és második hétvégére épül és a célja, hogy az egyén

minél nagyobb mértékben tudja irányítani szociális helyzeteinek kimenetelét. Annyiban
van szó valamiféle általánosabb készség kialakításáról, amennyiben maga a kompetens
viselkedés képes létrehozni a kompetencia-tudatot, ez pedig a szociális hatékonyság
egyik legfontosabb összetevője. A szociális tanulás elméletében ez a jelenség mint

101
a személyes hatékonyság tudata fogalmazódik meg (Bandura, 1977). A szociálisan
kompetens viselkedés definíciója ennek alapján a következőképpen adható meg: „a
szociálisan kompetens egyén viselkedésének pozitív és negatív következményei hosszú
távon egyensúlyban legyenek“ (Hinsch és Pfingsten, 1983). Maga a szociálisan
kompetens viselkedés tehát azt jelenti, hogy az egyén kisebb-nagyobb mértékben
rendelkezik olyan képességekkel, amelyek segítségével az önérvényesítés és a szociális
alkalmazkodás követelményeit összhangba tudja hozni. A tréning gyakorlati
kivitelezésében helyt kap: a szociális helyzetek és konfliktusok differenciált
értékelésének gyakorlása, a szociális típushelyzetek modellálása szerepjáték
segítségével (az egyes helyzetek megfogalmazása és a hozzá rendelhető hatékony
kommunikációs eszközök kiválasztása), a célszituációk kiválasztása, lejátszása az adott
egyén vagy csoport speciális szükségleteinek megfelelően.
A csoporttagokkal ebben a szakaszban igyekszünk elfogadtatni és begyakoroltatni az
asszertív viselkedés legfontosabb elemeit. Az asszertív viselkedés jellemzői: önkifejező,
tekintettel van mások jogaira, őszinte, egyenes és közvetlen, ügyel mind a saját, mind
a kapcsolat érdekeire, a közlés verbális csatornája döntően a közlés tartalmát szolgálja,
a nonverbális csatorna a közlőnek a közléshez és a befogadóhoz való viszonyát
szolgálja, konkrét helyzetre, célra, személyre irányul, szociálisan elfogadható, tanult,
nem veleszületett. Szerepjátékokkal főleg az asszertív viselkedés begyakorlása történik,
de a passzív és az agresszív viselkedések is szerepet kapnak kontrolljátékként.
A passzív viselkedés jellemzői: önmaga fontosságát tagadja, többnyire gátolt, mások
választanak helyette, határozatlan, feladja céljait, a közlés általában bizonytalan,
magyarázkodó, gyakori az általános alany, az indirekt fogalmazás. Konfliktusok esetén
önmagát okolja, jogos igényeit is mentegetőzve adja elő, a beszéd halk, szaggatott,
a testtartás merev, védekező, a testbeszéd pedig a közlő állapotát és nem a közlés
lényegét fejezi ki. Ezzel ellentétben az agresszív erőszakos, és céljait mások rovására
valósítja meg, közléseiben sok a minősítés és a másokra való utalás. Konfliktus esetén
a másikat okolja, felelőst keres, és mindenáron győzni akar, gyakran személyes sérelme
köti le. Elvárja, hogy a másik lemondjon a jogairól az ő javára, beszéde hangos és
szaggatott, testtartása támadó és mások felé mutató gesztusokat alkalmaz, testbeszéde
pedig a közlő állapotát fejezi ki. E viselkedéstípusok szerepjátékokkal való
megmutatása után világossá válik a hatékony viselkedés fontossága.

102
4. 1. 3. 1. Konfliktuskezelés

Ezek után térünk rá a konfliktuskezelés tárgyalásos és közvetítéses technikájára.

A konfliktus a mindennapi élet szerves része. A konfliktus nem jelent szükségszerűen
rossz dolgot, nemegyszer a fejlődést szolgálja (Hus, Giordano Bruno, Kepler, stb.).
Konfliktushelyzetben alapvetően kétféle stratégia között választhatunk: az ún. nyerő –
vesztő és az ún. nyerő – nyerő stratégia között. A konfliktuskezelés egyik
kiindulópontja, hogy a mindennapi élet gyakorlatában nem célravezető az az elv, amely
a sportok világában olyannyira magától értetődő, miszerint egy konfliktus (egy verseny)
megoldása (kimenete) csak úgy képzelhető el, hogy a versengők egyikének jó
teljesítménye (ti. a nyertesé) a többiek számára veszteséget (vereséget) jelent. Hiszen
ennek az elvnek az érvényesülése a mindennapokba állandósítaná a konfliktusokat mind
az egyes emberek, mind társadalmak, illetve társadalmi csoportok, szervezetek között.
A nyerő-nyerő stratégia azon a belátáson alapul, hogy nagyon ritkán fordul elő olyan
világos és egyértelmű helyzet, melyben az egyik fél sikere a másik teljes kudarcát hozza
magával. Ez a stratégia konszenzuális, azaz a megegyezést keresi és alkalmazza:
a vitákat úgy próbálja meg lezárni, hogy a probléma megoldása nyereséggel járjon
a konfliktusban álló felek mindegyike számára (Fisher – William, 1998).
A tárgyalási és közvetítési taktikák, stratégiák alkalmazása egyre nagyobb szerephez jut
mindennapi életünkben, a közéletben, és nemegyszer bonyolult, háborúval fenyegető
helyzeteket sikerül jól képzett közvetítők, tárgyalási szakemberek segítségével
megoldani.
A nyugati világban a tárgyalási szakemberek és a közvetítők az életnek majdnem
minden szintjén megtalálhatók. Az iskolások konfliktusait tanáraikkal és egymással az
iskolai közvetítők segítségével oldják meg, és hasonló szakemberek ülnek a helyi
önkormányzatok, a bíróságok előszobáiban, hogy szaktudásukat latba vetve megelőzzék
a költséges, bonyolult és hosszadalmas bírósági procedúrákat. Mind a tárgyalásnál,
mind a közvetítésnél rendkívül fontos, hogy a felek képesek legyenek
a kompromisszumra, tudjanak alkut kötni. Ezzel az alkukötéssel kapcsolatban el kell
oszlatni egy félreértést. Az alku szónak nagyon gyakran pejoratív felhangja van, és sok
ember azzal próbálja bizonyítani tisztességét, hogy kijelenti, ő bizony nem alkuszik.
A továbbiakban azokról a taktikákról lesz szó, melyek segítségével békés és kreatív
módon próbálunk megoldani vitás ügyeket, mégpedig úgy, hogy a tárgyalás végén
lehetőleg mindkét fél azzal az érzéssel álljon fel az asztaltól, hogy nyert.

103
A játékelméletből tudjuk, hogy nagyon sok olyan játék van, mely ún. zéró megoldással
végződik. Ez annyit jelent, hogy a győztes a játék során minden sikert learat, az ellenfél
viszont egyértelműen veszít. Számos sportverseny erre az elvre épül. A legmarkánsabb
példa az ökölvívás vagy a birkózás, melynek lényege, hogy ellenfelünket kiüssük, vagy
két vállra fektessük. De ha ezen elv szerint viselkednénk baráti, partneri kapcsolataink
során, akkor aligha alakulhatnának ki hosszan tartó barátságok vagy több évtizedes
házassági kapcsolatok.
Ha az országok vezetői mindig a zéró megoldással akarnák egyes népek, nemzetek
vitáit megoldani, akkor örökös háború tombolna a világon. Tehát marad
a kompromisszumkeresés, a tárgyalás.

4. 1. 3. 1. 1. Tárgyalás
Alapvetően két tárgyalási formát különböztetünk meg: a versengő és az
együttműködő tárgyalást. A versengő formát az információhiány, a bizalmatlanság, az
erőszakra való törekvés és a háborúskodás jellemzi. Az együttműködő stratégia
jellemzői: bizalom, az információ megosztása, a kreativitás.
A hatékony tárgyalásnak hat fontos eleme van: világnézet, klíma, pozíció (helyzet),
szükségletek (érdeklődés), újrafogalmazás, alternatív alkudozás.

Világnézet: hit, attitűdök, értékek, kultúra közege, tapasztalatok

Klíma: a verbális és non-verbális viselkedés összessége
Pozíció: a felek kiindulási helyzete, társadalmi pozíciója
Szükségletek: rövid, ill. hosszú távúak
Újrafogalmazás: a probléma újratálalása a prioritások szerint
Alternatív alku: a két fél prioritásainak összehangolása.

A tárgyalás során 5 fajta stratégiát szoktunk emlegetni: támadás, megkerülés,

informálás, nyitás, egyesítés. Ezekből az utolsó három az igazán hasznos az
együttműködő tárgyalás során. Az informálás során mind a két fél igyekszik részletesen
elmondani álláspontját a vitás dologról. Beszélnek érzéseikről, szükségleteikről,
céljaikról. A nyitás során a felek kérdeznek egymástól, pontosítják információikat,
aktívan hallgatnak, ha kell, igyekszenek megérteni a másik fél prioritásait, szükségleteit,
kiérezni, hogy mi is van a felszín alatt, vagyis a látható pozíció mögött. Az egyesítés
során a felek keresik a közös nevezőket, újrafogalmazzák egymás szükségleteit, és

104
alternatív alkudozás formájában igyekszenek mindkét fél számára elfogadható
megoldást találni. Ha jól alkalmazzuk a három említett módszert, akkor végül is
eljutunk a közös igen kimondásához.

4. 1. 3. 1. 2. Közvetítés
A közvetítés olyan tárgyalási forma, amikor a téma bonyolultsága, a partnerek
közti hosszan tartó rossz viszony vagy más komplikáló esemény miatt a felek egy
harmadik, semleges személyt (szakembert) kérnek fel a tárgyalás lebonyolítására.
Az eredményes közvetítés elengedhetetlen előfeltétele tehát az, hogy a vitás felek
önként megegyeznek abban, hogy egy harmadik személy közbeiktatásával oldják meg
problémájukat.
A tárgyalásra (tárgyalásokra) semleges helyszínen, általában a közvetítő irodájában
kerül sor. A közvetítés legismertebb előfeltételei, ill. szabályai a következők:

Előkészület
A közvetítő a tárgyalás előtt igyekszik minél több és pontosabb dokumentációt, anyagot
összegyűjteni a vitás ügyről.

Ülésrend
A közvetítő szabja meg, miközben ügyel arra, hogy mind a két partner egyenrangú
helyet kapjon a tárgyalás során, de emellett a közvetítő saját magának olyan helyet
biztosít, ahonnan jól szemmel tarthatja a két fél minden apró megnyilvánulását
(mimikáját, gesztusait, hangeffektusait, stb.). Bonyolult tárgyalás esetén ajánlatos, hogy
a felek a közvetítés során jegyzetelhessenek maguknak.

Bevezető ceremónia
A közvetítő ennek során ismerteti a vitás felekkel a közvetítés szabályait.
Kihangsúlyozza, hogy a felek önként, saját akaratukból kérték fel őt a közvetítésre.
Kiemeli továbbá, hogy ő az ilyen tárgyalások szakembere, elfogulatlan, semleges fél, és
az is marad mindvégig. Elmondja, hogy azon fog igyekezni, hogy a közvetítés végére
mindkét fél számára elfogadható eredmény szülessék (ún. nyertes-nyertes stratégia).
Pontosan közli a tárgyalás időhatárait is, és hozzáteszi, hogy ha ez az idő nem lenne
elégséges a megegyezéshez, akkor további tárgyalásra kerül sor. Megnyugtatja a
feleket, hogy mindkettőjüknek elegendő idő áll majd rendelkezésére ahhoz, hogy

105
kifejtse álláspontját, és egyben felkéri őket arra, hogy a közvetítés során figyelmesen
hallgassák meg a másik véleményét, ne vágjanak egymás szavába, ne sértegessék,
támadják egymást, ne használjanak durva, bántó kifejezéseket és kövessék az
ő utasításait.
Közli a partnerekkel, hogy az itt elhangzó információkat bizalmasan fogja kezelni.
Elmondja azt is, hogy ha valamelyik fél úgy érzi, hogy bizonyos intim jellegű
információ van a birtokában, azt egy rövid, szeparált beszélgetés során közölheti vele.
Természetesen az ilyen különbeszélgetés lehetősége a másik fél számára is adott.
Végül közli azt is, hogy ő csupán közvetít az ügyben, tehát úgy fogja irányítani
a tárgyalást, hogy a felek saját maguk találják meg a kölcsönösen elfogadható
kompromisszumos megoldást.
Miután a közvetítő elmondta hosszú monológját, mindkét féltől megkérdezi, hogy
világosan megértették-e és elfogadják-e ezeket a szabályokat. Igenlő válaszuk után
indul meg a valódi közvetítési folyamat.
Fontos követelmény, hogy ezt a bevezető ceremóniát mindig pontosan be kell tartani,
mert ha a felek előtt nem világosak a szabályok, a közvetítés hatékonysága lényegesen
csökken.

A közvetítési folyamat

a) Nyitás – Informálás
A közvetítő külön–külön meghallgatja a felek álláspontját a vitás kérdésről. Módszere
az, hogy az ún. aktív hallgatást kérdések feltevésével váltogatja. Tehát megpróbál minél
több információhoz jutni (aktív hallgatás), de ha úgy érzi, hogy nem világos számára X
álláspontja, akkor pontosító kérdéseket tesz fel neki. Miközben hallgatja X beszédét,
megpróbálja tisztázni magában, hogy milyen X pozíciója az adott esetben, és igyekszik
fényt deríteni arra, hogy milyenek X valódi szükségletei az adott témában. Arra is
választ kell kapnia, hogy X mit érez a témával, ill. partnerével kapcsolatban. Miután
részletesen végighallgatta, ill. kikérdezte X-et, egy záró kérdést tesz fel neki: pl. „Akar
még valami fontosat elmondani a dologról?“.
Csak ezután fordul Y-hoz, akit hasonló módon hallgat – kérdez végig. Ha a közvetítés
folyamán egyik vagy másik fél részéről agresszió jelei mutatkoznának, a közvetítő
ezeket azonnal leszereli, semlegesíti.

106
b) Prioritások
Az elmondottakból a közvetítő igyekszik kiszúrni, melyek X, ill. Y prioritásai. Ez
sokszor komoly nehézségekbe ütközik, mert a felek érzelmi, agresszív, mellékes
dolgokba rejtve mondják el problémájukat, tehát nemegyszer igazi detektívmunka
kihámozni belőlük azt, ami X, ill. Y számára valóban fontos és elsődleges.

c) Újrafogalmazás
A közvetítő igyekszik a saját szavaival újrafogalmazni azt, amit X-től, ill. Y-tól hallott,
és ezt el is mondja nekik. Pl. „Tehát, ha jól értem a szavait X úr, akkor Önt az bántja
legjobban, hogy.....“
Ha pl. X úr nincs megelégedve a közvetítő által újrafogalmazott problémával, akkor
a közvetítő egy újabb keretbe próbálja helyezni X úr problémáját. Ha erre X úr már
rábólint, hogy: „Igen így van, akkor a közvetítő Y úrhoz fordul, és immár neki mondja
el X úr problémájának lényegét és megkérdezi tőle, hogy mi a dologról a véleménye.
Majd ugyanez játszódik le Y úr problémájának újrafogalmazásával is. A probléma
újrafogalmazása nagyon igényes feladat, melynek során a közvetítő felhasználja saját
tapasztalatait, tudását, valamint az a) pontban nyert információkat: elsősorban azt, hogy
magában különbséget tudott tenni X és Y úr pozíciója és valódi szükségletei között.
Természetesen ezt nem önti szavakba. Tehát nem mondja azt pl. „Nem is az a maga
baja X úr, amit mondott, hanem az, hogy...“
Tehát a tárgyalásnak ebben a szakaszában a közvetítő kölcsönösen megismerteti
a partnereket egymás valódi szükségletével, vagyis azzal, hogy mit is szeretnének elérni
a közvetítés során.

d) Problémamegbeszélés
Miután a felek a közvetítő segítségével megismerték egymás álláspontját, érzéseit és
prioritásait, a közvetítő igyekszik közelíteni álláspontjukat, vagyis a partnerekkel együtt
keresi a közös nevezőket.
A közvetítőnek e feladat során különösen ügyelnie kell arra, hogy a felek
kommunikációja pontos, egyértelmű legyen, azt is szem előtt kell tartania, hogy a felek
között kulturális, etnikai, nemi, szociális különbségek lehetnek, tehát, ami az egyiknek
nem fontos, az a másik félből rendkívül érzékeny reakciót válthat ki.

107
E pont során a közvetítő igyekszik egyre hátrább húzódni, ami annyit jelent, hogy
igyekszik elérni azt, hogy a felek már ne rajta keresztül beszélgessenek egymással,
hanem közvetlenül kommunikáljanak.
Természetesen szerepe továbbra is fontos. Időről időre emlékezteti a feleket arra, hogy
olyan megoldást kell keresniük, mely időtálló. Feljegyzi az elhangzott javaslatokat, és
ún. facilitátor módjára összegzi őket. Javasolhatja, hogy több megoldási lehetőség
esetén, a felek üljenek le egy ötletbörzéhez (ez az ún. brainstorming), és ennek
eredményeit segít kielemezni.

e) Zárás, egyesítés
Ha úgy érzi, hogy mindkét fél számára kielégítő megegyezés született, akkor ezt még
egyszer világosan megfogalmazza X és Y urak előtt, megkérdezi tőlük, hogy így
értették-e a dolgot, egyetértenek-e az ilyen megfogalmazással. Ha igenlő választ kap,
akkor felkéri őket, hogy egyezségüket foglalják írásba.

f) Záróceremónia
Udvarias kézfogás, köszönet az együttműködésért.

Néhány fontos momentumot érdemes még egyszer kiemelni:

- önkéntesség
- a pozíciók és szükségletek közti különbség
- újrafogalmazás
- a megoldást a tárgyaló felek találják meg, nem a közvetítő
- csakis olyan megoldás jó, mely időtálló lesz
- az egyes pontok szerint haladunk, tehát pl. c) pontból nem térhetünk vissza az a)
ponthoz, mert így végtelen vitákat idéznénk elő.

A szociológiai kutatások, az etnopszichológiai kutatások eredményeiből kapott jellemző

konfliktusokat és a csoporttagok által közölt konfliktusokat próbáljuk megoldani a fenti
módszerekkel, ha a csoport nem a pszichodráma (szociodráma) módszert válassza,
melyről fent már szó esett. A konfliktuskezelést a tréning egyik fontos elemének tartjuk,
így gyakran a negyedik hétvégét még ezzel folytatjuk, majd utána térünk rá a tolerancia-
blokkra.

108
4. 1. 4. Negyedik szakasz: a másság elfogadása

Az autoritatív és totalitárius rendszerek öröksége az intolerancia és a gyűlölet,

amelyek diszkriminálnak. Ez a hátrányos megkülönböztetés az egyénben védekező
magatartást alakít ki, amely akadályozza a másság elfogadását. Viselkedésünket
meghatározóan befolyásolják az előítéletek, általánosítások, sztereotípiák. Hatásuk az
egyén hatékony együttműködésével felismerhetők és oldhatók.
Az előítélet a valóságot két síkon torzítja: az idegent, az ismeretlen, az eltérőt
kevesebbnek, alacsonyabb rendűnek tartja (negatív előítélet), a saját közösségét
felértékeli (pozitív előítélet).
Bővebben foglalkozunk olyan szerepjátékokkal, melyek az előítéletekkel, a mássággal,
a toleranciával, ill. intoleranciával foglakoznak. A szlovákokkal, a magyarokkal és
a romákkal átélt élményeket, történéseket jelenítenek meg újrafeldolgozási szándékkal
pszichodramatikus elemekkel. Ezek értékelése, elemzése a csoporttagok aktív átélésével
történik, ahol az identifikáció, az empátia, illetve ezek elutasítása fogalmazódik meg.

4. 1. 5. Ötödik szakasz: teamépítés

Az ötödik szakasz a csoportmukával foglalkozik. Hogyan tud hatékonyan

együttműködni a csoport, majd a közös problémák megbeszélésén keresztül
a döntéshozatalok optimális kivitelezésével foglalkozik a csoport, mivel az ehhez
szükséges készségek elsajátíthatók és adott helyzetekben begyakorolhatók.
Ebben a szakaszban visszajelzést adunk a pszichológiai tesztek eredményeiről (én- kép
teszt, empátia teszt, kommunikációs teszt), melyeket az első hétvégén és az utolsón
vettünk fel és a két eredmény összehasonlításából kaptunk. A tréninget a csoporttagok
tréninget érintő visszajelzéseivel és a trénerek csoport felé történő visszajelzéseivel
fejezzük be.

Az öt szakasz 100 órából állt, mindegyik szakasz 20 órában lett meghatározva.

Gyakorlatilag 5 hétvége (péntek, szombat, vasárnap), és a tréning indulásától minden
második hétvégén került sor a találkozásra. Kivételt a gimnazisták esetében tettünk
(szervezési okok miatt), amikor egy nagyobb tömbben és két hétvégén zajlottak
a tréningek. Egy csoportnak 15-18 tagja lehetett.

109
 4. 2. A tréningek célcsoportjai

Kezdetben csak a véleményformálóknak indítottuk el a tréningeket

Szlovákiában, 1996-ban, a vegyes lakosságú területeken: polgármesterek, papok,
tanítók, orvosok, újságírók, pedagógusok számára. 2000-ben a célcsoportokat
kiterjesztettük a középiskolás diákokra is, így Magyarországon három gimnázium
diákjainak tartottunk tréningeket. A programban a Piarista Gimnázium Kecskemétről, a
Gandhi Gimnázium Pécsről és a Karolina Gimnázium Szegedről vett részt. A
tréningcsoportokban a diákokat arányosan osztottuk szét, tehát a vegyes csoportokban a
gimnáziumok arányosan voltak képviselve.
Az alábbiakban beszámolok a gimnazistákkal folytatott tréning csoportfolyamatairól,
azokról a pszichológiai mérési eredményekről, melyeket a csoportok indulásával és
végeztével vettünk fel, majd egy tréningről, amely Szlovákiában Tornalján került
megszervezésre az ottani véleményformálók körében.

4. 3. Tréning serdülő- és ifjúkorúakkal

4. 3. 1. Csoportfolyamatok a gimnazisták tréningjein

A három gimnázium diákjaival szervezett hat csoporttalálkozó alapján

megkísérlem pár pontban összefoglalni a csoportfolyamatok állomásait.

1. Találkozás

Az első találkozást a méregetés, a bizalmatlanság és a különböző érzelmi

töltések kavarodásának nevezhetjük. Ebben a helyzetben szinte természetes a zavar és a
frusztráció. Általában nem világos a csoporttagok számára, hogy miért is vagyunk
együtt. A piarista fiúk és a karolinás lányok annyit tudtak, hogy majd közösen csinálnak
valamit, „valamilyen cigányokkal”, a gandhisok pedig annyit, hogy „parasztokkal” kell
a hétvégéiket együtt tölteni. Már a bemutatkozásnál gyakran érezhető a frusztráltság a
nem roma csoporttagok részéről, amit később egyesek így fogalmaztak meg:”
Rádöbbentem arra, hogy ők is emberből vannak, vannak szüleik, testvéreik, szeretnek és
aggódnak valakiért”.” Koszos, büdös, csúnyán beszélő cigányokat vártam, erre jól

110
öltözött, tiszta, kulturáltan beszélő és azonos problémák után érdeklődő gyerekekkel
találkoztam”.
Pár alkalommal gond volt a csoportszabályok elfogadtatásával, mert a liberális
szellemben nevelkedő gandhisok (valószínű a személyiségükből fakadóan is) nehezen
akarták magukat a szabályoknak alávetni. Időbe telt, amíg megértették, hogy ha 16-18
ember közel száz órát tölt el együtt, akkor azt valamilyen keretek között kell, hogy
tegye.
A csoporttagok motivációja a képzésen való részvétellel kapcsolatban különböző volt
mindkét oldalon, és ez befolyásolta az elvárásaikat is: bulizni jöttünk, a tanár úr
javasolta és eljöttem, mert bukásra állok nála, jöttünk megvédeni magunkat stb. Az
elvárások összehangolása volt az első nap foglalkozásainak fő feladata. A tréning igazi
küldetése egyeseknek csupán sejlik, majd a vége felé már meg tudják fogalmazni, mivel
is gazdagodtak.

2. Érintkezés

Előfordult, hogy a kezdeti bizalmatlanság és a méregetés légkörében nehezen,

vagy egyáltalán nem indult be az önfeltárás folyamata, ha mégis, akkor ambivalens
reakciókat váltott ki a többi azonos gimnáziumból jött csoporttagban. Így történhetett
meg az egyik csoportban, hogy egy gandhis lány személyes, de a roma közösséget is
érintő problémája, a csoportot pillanatok alatt a roma-roma konfliktusok felé vitte, így a
csoport többi tagjának lehetősége volt bepillantani a roma diákokat érintő és izgató
problémákba.
Az önfeltárás és – bemutatás kockázata ellenére – még nem egyértelmű, hogy a csoport
méltó-e a bizalomra, de az érzések mindinkább kifejezésre jutnak.
Az azonos iskolából jövők támaszt nyújtanak egymásnak, habár sok esetben a képzés
alatt ismerik meg egymást, mivel különböző osztályokból valók, bejárók vagy eddig
még nem kerültek közel egymáshoz. Az iskolai közösség számára is meghatározóvá
válhat egy ilyen kiscsapat formálódása, mindenesetre a diákok számára nagy élmény,
amit kijeleznek egymás felé, és értékként könyvelik el.

3. Elégedetlenség - védekezés

111
 A negatív érzések kifejezése a csoporttagok részéről meglepő módon nem a
trénerek felé irányult, mint ahogy általában a csoportfoglalkozások indulásánál lenni
szokott, hanem a szervező- és nevelőtanárok felé. A jelentős “ itt és most” érzések a
körülményekkel kapcsolatban fogalmazódtak meg, és negatív hangsúlyt kaptak. Ilyen
kijelentések hangzottak el: “ Elzártak bennünket a külvilágtól”, “Rossz az ágyam, nem
lehet aludni”, “ Bulizni jöttem, és itt azt sehol nem lehet”, “ Nem lehet megenni, amit itt
főznek”, “ Hogy lehet az, hogy csak 23-óráig van kimenő?” stb. A kicsit később
megjelenő és a trénerek felé irányuló negatív érzések inkább a foglalkozások sűrűségére
és azok fárasztó voltára terjedtek ki.
A negatív érzések felszínre jövetele mögött a más kultúrával szembeni beállítódás és
bizalmatlanság is állhat, de lehet egyféle védekezés is. Rogers azt mondja: “....... a
pozitív érzéseket sokkal nehezebb és veszélyesebb kifejezni, mint a negatívakat. Ha azt
mondom, szeretlek, sebezhetővé válok, és a legszörnyűbb visszautasításnak teszem ki
magam. Ha azt mondom, gyűlöllek, legfeljebb megtámadnak, de az ellen tudok
védekezni” (Rogers, 2003).
Mivel a serdülő korosztályra fokozottan érvényes a bírálat, a véleményezés, mindezt
nem burkoltan tették, hanem felvállalták nyíltan a véleményüket. Nem találkoztunk, pl.
az ironizálásban megnyilvánuló agresszióval. Lehetőség volt a visszajelzésekre, és ezzel
éltek is. Sőt, nem volt nagy különbség a szóbeli észrevételezés és az írásban megtett
visszajelzések között, ami őszinte légkörre utal.

4. Közeledés

A bizalmatlanság, a zavar, a frusztráltság, a negatív érzések hangoztatása

ellenére is, szinte mindig volt olyan csoporttag, aki bizonyos idő elteltével személyes
mert lenni, és kitárulkozott a csoport előtt. Valószínű eljutott addig a felismerésig, hogy
alkalma van közelebbről megismerni egy másik kultúrát, amely fizikailag oly közel, de
pszichikailag távol van tőle, és a csoport, ahol jelen van, részben az ő csoportja is. Az
általunk alkalmazott pszichológiai játéktechnikák többnyire segítik a csoporttagokat
abban, hogy merjenek személyesek lenni, vállalják önmagukat, véleményüket,
érzelmeiket. Így mind jobban kialakul a csoportban a bizalom légköre. Többször
meglepődve tapasztalták a nem roma diákok, hogy a roma diákok gondolkodása,
érzelemvilága, érdeklődési köre, konfliktusai stb. mennyire hasonlóak az övékéhez.
Ennek megfelelően az önfeltárás még a viszonylag zárkózottabb diákoknál is beindult a

112
tréning folyamatában. A bizalom légkörének elmélyülésére utal az is, amikor a
csoporttagok egymás iránti érzései felszínre jönnek, és a csoportban nyilvánosságra
kerülnek. Ezek az érzések akár negatívak, akár pozitívak, vizsgálat, majd analizálás
tárgyává válnak a növekvő bizalom légkörében. A csoporttagok megtapasztalják, hogy a
tréning egy keretet ad, amely védi őket, és mindenki annyit visz el a lehetőségekből,
amennyit jónak lát – vagyis az aktívabb tagok önismereti folyamata mindig gyorsabban
és hatékonyabban történik.

5. Biztatás

Az intenzív csoportban általában megfigyelhető, hogy számos csoporttag

természetesen és spontánul tud mások fájdalmaival és szenvedéseivel segítőkészen
foglalkozni. Ezekben a csoportokban is találkoztunk hasonló helyzetekkel, amikor pl.
egy diák a szülei válásakor átélt gyötrelmeiről és keserűségeiről beszélt, akkor egy roma
diák a saját hasonló helyzetét és annak megoldási módját osztotta meg a csoporttal,
segítve ezzel az előtte felszólalónak. Ezek a segítőkész folyamatok többnyire a
foglalkozások második felétől voltak tapasztalhatók, függetlenül attól, hogy ki melyik
gimnáziumból jött. A felmerült témák között voltak a tanulással kapcsolatosak, (pl.
számítógépes ismeretek) a baráti, a családi, a párkapcsolatok problémái stb. A tizenötös
csoportban mindig akad olyan, aki a beszélőnek megtestesíti a családból ismert modellt
vagy modelleket – van anyáskodó, apáskodó, az idősebb testvér, a rakoncátlankodó stb.,
aki akaratlanul a család imitálásával segíti a lejátszódó folyamatok alakulását – és ezt
gyakran tudatosítják is a csoporttagok.

6. Önismeret

Sokszor megfogalmazott nézet, hogy az önelfogadás gátolja a változásokat. A

pszichoterápiás és csoportfoglalkozásokon szerzett tapasztalatok viszont arról
árulkodnak, hogy az önelfogadás a változás kezdetét jelenti. Egy, a piarista
gimnáziumból jött fiú az induló foglalkozásokon többször megfogalmazta, hogy ő utálja
a cigányokat, mert nem dolgoznak, tolvajok és segélyekből élnek. “ Akkor engem is
utálsz, mert cigány vagyok?” - kérdezte tőle egyik alkalommal egy csinos gandhis lány.
“ Nem, téged nem utállak, mert te nem vagy olyan”- hangzott a válasz. “ De cigány
vagyok”- felelt a lány. Talán itt kezdett el a fiú gondolkodni azon, hogy mennyire

113
megbántott másokat véleményével, és főleg olyanokat, akik nem szolgáltak rá, és az
általánosítása helytelen. Az utolsó foglalkozáson ez a fiú így fogalmazott:” Már nem
utálom a cigányokat, de a zsidókat igen”. Egy évvel a tréning befejezése után kaptunk
tőle egy levelet, melyben megírta, hogy eljutott arra a pontra, hogy már nem a nemzeti,
etnikai hovatartozásuk alapján ítéli meg az embereket, hanem annak alapján, ahogyan
megismeri őket. A változás folyamata nyomon követhető volt ennél a fiúnál.
A csoport együtt eltöltött hétvégéi csupán elindítanak egy folyamatot, amelynek során
változások következnek be. A változások később beépítődhetnek a személyiségbe vagy
tudatosan, vagy éppen csak visszasejlenek a szerzett élmények emocionális hatásai –
sokszor csak évek múlva, és sokszor segítve az egyént valamilyen
problémamegoldásban. A személyiség mindenképpen új készségekkel gazdagodik,
melyet már a lelki habitusunk „leltároz”.

7. Őszinteség

A felnőtt csoportoknál a foglalkozások folyamatában a csoport tarthatatlannak

tartja, hogy bármely tagja is maszk vagy álarc mögött legyen. Az udvarias szavak,
egymás és a szavak intellektuális megértése, a sima tapintat és leplezettség - amelyek
teljesen megfelelnek a külső kapcsolatokban - többé már nem elegendőek. A csoport
néha kedvesen, máskor talán dühösen azt követeli, hogy az egyén legyen önmaga, hogy
aktuális érzéseit ne rejtse el, hogy vesse le a közönséges érintkezések során viselt
maszkot.
Tapasztalataink szerint, serdülő- és ifjúkorúak csoportjában, a felnőtt csoportokhoz
viszonyítva, jóval kevesebb álarc, maszk mögé bújt csoporttaggal találkozunk. Hasonló
volt a helyzet a mostani csoportjainkban is. Nagyon sok természetes, spontán, önmagát
vállaló megnyilvánulás volt a jellemző, annak ellenére, hogy különböző kultúrájú
diákok voltak jelen. Ez a hangulat, gyakran még a mélyen elásott traumákat is felszínre
hozta, és ha nem a csoporttal, akkor a trénerrel kerültek megbeszélésre. Egy alkalommal
egy (nem gandhis) diákból, akinek mindkét szülője börtönben ült, de erről a környezete
mit sem tudott, a csoportfolyamatok azt az érzést váltották ki, hogy terhét meg kell
osztania valakivel – ezért kérte a négyszemközti beszélgetést a trénerrel.
Mivel a diákok már elindultak az önállósodás felé, hiszen családtagjaikkal rendszeresen
találkoznak, de több-kevesebb időt már nem velük töltenek el, egyre ritkábban

114
tapasztalják meg azt a biztonságot nyújtó, biztató közeget, amit a csoport is nyújtott
számukra. Hitelesen, önmagukat adva élték meg a lehetőséget.

8. Megtapasztalás

A csoportban – egyrészt a szabad interakciók folyamatának, másrészt a

videotechnikának köszönhetően - az egyén rövid idő alatt nagy mennyiségű információt
kap arról, hogy milyen is ő mások szemében. Visszajelzést kap a kommunikációjáról,
annak hitelességéről, ill. hiteltelenségéről, gondolkodásáról, érzelemvilágáról, másokkal
szembeni megnyilvánulásairól stb. Ezek a visszajelzések növelik az önismeretet, hiszen
a vak self területe a visszajelzések által csökkenhet csak, majd nagymértékben segítik a
változás folyamatát. Az önértékelés valósabb, sok esetben erősebb lesz.
A visszajelzések lehetnek pozitívak, de lehetnek negatívak is, egészen a konfrontáció
szintjéig, amikor közvetlenül szembekerül a másik véleményével. A trénerek igyekeztek
az így kialakult helyzeteket a csoporton belül kezelni, mégis előfordult, hogy
csoportfoglalkozáson kívül került sor konfrontációra, melynek következménye az lett,
hogy egy gandhis lány otthagyta a tréninget ( a csoporttagok általában kollégiumban
vannak együtt elszállásolva és a foglalkozások utáni késő esti órákban is működik a
csoportdinamika). Ezek a késő esti, gyakran éjszakába nyúló diákok közötti
beszélgetések általában igen hasznosak, és részét képezik az egész programnak. Minden
munkajelleg nélkül, teljesen spontánul kerülnek közelebb egymáshoz a két kultúra
diákjai, ahol még nagyobb lehetőség nyílik egymás megismerésére.
A csoporton kívüli kommunikációt parakommunikációnak nevezzük, és igyekszünk
másnap a csoport elé hozni a felmerülő, csoportot érintő és érdeklő problémákat.

9. Elfogadás

A teljes tréning három részre lett bontva: három alkalommal találkoznak a

csoportok, egy öt napból álló tömbösített blokkból és két hétvégéből. Két foglalkozás
között két hét telik el, és ez idő alatt a diákok visszakerülnek megszokott
környezetükbe, majd hétvégeken a családjukkal is találkoznak. Előfordul, hogy a
második foglalkozás konfliktusokkal kezdődik, mivel az otthoni - iskolai élmények és a
tréningen történt változások ellentétes irányúak. Ezt a paradoxont nehezen tudják

115
kezelni, és a csoport kezdő érkezési körének többnyire ezek a problémák képezik a
tartalmát.
A korrekció saját élményű, ugyanis a serdülő megtapasztalja, hogy a konfrontáció
mennyire a saját véleményét tükrözi, vagy a környezetéből hozott vélemény tükröződik.
Ügyelünk, hogy mindenki a saját véleményét ossza meg a csoporttal, ne pedig
ütköztetve, negálva a másik véleményét. Az életből hozott valós problémák sokban
hozzásegítenek a másság tolerálásához, az értékkülönbségek visszajelzéseire.

10. Változás

Korábbi, felnőttekkel folytatott csoportterápiás tapasztalataink szerint számos

magatartásváltozás magában a csoportban történik. Megváltoznak a gesztusok, változik
a hangszín, általában spontánabbá válnak. Kevésbé művivé válik az egész
kommunikáció, és több érzelem jut kifejezésre. A csoporttagok figyelmesek és
segítőkészek egymással szemben. Egyesek az önmagukon észlelt változások egész
soráról számolnak be, még mások véleménye arról tanúskodik, hogy nem élték meg
annyira intenzíven a változásokat. Hasonló változásokról számoltak be a három
gimnázium diákjai is mind a hat csoportban. Pszichológiai tesztjeink, megfigyeléseink,
a csoporttagok beszámolói egyértelmű változásról árulkodnak, hogy mennyire tartósak
ezek a változások, beállítódások képezhetik a jövőben különböző vizsgálatok tárgyát.

11. Barátság

Az együtt eltöltött idő alatt több értékes barátság is szövődik. A kezdeti

barátkozások felbomlanak, újrakötődnek vagy elmélyülnek. Gyakoriak a fellángolások
is, sokszor egyoldalúan, amit nagyon tapintatosan kell kezelnünk, hogy az érzelmi
zaklatottság ne fedje le vagy torzítsa a csoport által nyújtott lehetőségeket. A találkozók
között a diákok tartják a kapcsolatot, főleg az internet segítségével, de akár
mobiltelefonon is keresik egymást.

12. A tréning szakaszai

A leglátványosabb fejlődés a tréning első három szakaszában volt tapasztalható. Az

önismereti szakaszban a megnyílások, a rejtett, intim dolgok felszínre törései katartikus

116
élményt hoztak a csoport tagjainak, de a csoporttagok egymásnak történő visszajelzései
is komoly élményforrást jelentettek. A szükségleti hierarchiák tudatosítása,
kultúránkénti különbözőségeinek feltárása, majd megbeszélése többnyire erős
csoportdinamikát involvált. A gandhisok biztonsági szükséglete markánsabban volt
jelen a különböző játékokban, (nyilván a biztonság hiánya miatt). mint a másik két
gimnázium diákjainál (kivéve talán a határon túlról érkezett magyar diákokat).
A kommunikációs szakaszban többnyire a metakommunikációs lehetőségek, a double-
bind, és az inkongruencia váltott ki erős odafigyelést, sőt igényt a gyakorlati példákon
történő szemléltetésre, attól függetlenül, hogy melyik gimnázium diákjairól volt szó. Az
asszertivitás és a konfliktuskezelési szakaszoknál a legnagyobb probléma
a gandhisoknál jött felszínre, hiszen nehezen tudták uralni érzelmeiket, így gyakran
agresszíven reagáltak a helyzetekre, melyekből természetesen nem jöttek létre a nyertes
-nyertes helyzetek, de maga a koncepció izgalmas volt számukra, és gyakorlások után
sikerült némi eredményt elérni. A tolerancia alakulását folyamatban kell szemlélni
mindhárom gimnázium esetében. A kezdet egymás méregetésével indult, néha az
agresszión és gyűlölködésen át jutott el arra a szintre, “hogy meg kell ismerni a másikat,
ha másért nem, akkor azért, hogy a későbbiekben védekezni tudjak ellene”, tehát
a megismerni akarás szintjére, ahonnan már könnyebb volt az út egymás elfogadása
felé.

4. 3. 2. A pszichometria alkalmazása a diákoknál

A csoportmunka folyamán több tesztet is alkalmaztunk, némelyiket a

találkozások elején és a végén is. Mivel a csoporttagok serdülők, akik
személyiségfejlődésükben a keresgélő korszakukat élik, érdekes volt megfigyelni azt a
változást, amelyet magatartásukban, véleményformálásukban, kapcsolatrendszerükben
beállt a megtapasztalások által, a visszajelzések alapján és nem utolsó sorban a
kortársak nyújtotta élmények hatására.
Az önismeret az egészséges önbecsülés alapja. Társadalmi kultúránk az
önismeret fontosságát sajnos alábecsüli; a nevelés nem erősít meg az olyan
tulajdonságokat - függetlenség, önérvényesítés, felelősségvállalás -, amelyek az egyént
egy szabad társadalom szabad polgárává teszik. Ezzel szemben a szülői viselkedés
például teljesítményt követel és engedelmességet vár el. A valós énkép segít eligazodni
önmagunkban, meghatározni viselkedésünket, reálisan felmérni esélyeinket. Ha az

117
ember szereti magát, akkor nem fog semmi olyat csinálni, ami sértené, megalázna mást
vagy saját magát, sőt nem fogja a felelősséget másra hárítani. Például azok az emberek,
akik adnak magukra, nem fognak ártani maguknak az alkohollal, dohányzással,
kábítószerrel, avagy testi-lelki visszaéléssel. Azok, akik nem szeretnek, könnyen az
ellenségeskedés és rombolás eszközeivé válhatnak a tisztességtelen emberek kezében.
Ha az emberi tisztességről, méltóságról beszélünk, akkor az annyit jelent, hogy az
emberi jogokról beszélünk. Az emberi jogok érvényesítése és alkalmazása az emberi
méltóságot tartja tiszteletben. Ezek természetes jogok, tehát a természetes emberi
méltóságot feltételezik.
Nemhiába fogalmazott Goleman, (1997), hogy manapság az értelmi képességek
(IQ) 20%-ban, az érzelmi, emocionális képességek (EQ) 80%-ban határozzák meg az
életképességünket. A tréning alatt módunk volt az érzelmi intelligencia mind az öt
tényezőjét kondicionálni, így az önismeretet, önuralmat, empátiát, motivációt és a
kapcsolatkötést és -tartást is.

4. 3. 2. 1. Én-teszt

A csoportban alkalmaztuk az úgynevezett Én-tesztet, vagyis a reális és az ideális

én értékelését, amelyet hetvenhat tulajdonság viszonyításával mértünk a tanfolyam
elején és a végén. A jelzések azt mutatták, hogy fiataljainknak probléma volt értékelni
tulajdonságaikat akkor, amikor azok felismerésével eddig nem foglalkoztak, illetve
magyarázható az adott korosztállyal is, amikor az önértékelés két végletbe hajló formája
gyakrabban megtalálható, mint a felnőtt csoportokban. Gondolunk itt az önelégültségre,
mint az egyik és a túlzott elégedetlenségre, mint a másik sarkított végletre. Az átlagos
értékelésnél egyértelműen a tanfolyam végén alkalmazott mérés optimálisabb volt,
vagyis a saját személyiségépítő munka megtapasztalása reálisabbá tette az elvárásokat
is, amit önmaga elé tűz a serdülő. A mérés első szakaszában tapasztalható volt az
elvárások teljes hőfokában való váltása (pl. gátlásosságból a gátlástalanságba,
csendesből a másik véglet választása stb.), míg a második mérés már korrigálta,
észszerűbbé tette a választást, a különbségre használt hőfokok már nem az extrém
értékek között mozogtak. Az önmagam elfogadása már nem a fekete-fehér látásmódot
követte, hanem odafigyelt a finomabb meghatározásokra, illetve tudatosította önmaga
kihívását vagy felelősségét is, ha változni akart. Már nem elérhetetlen célt tűzött ki,
hanem képes volt felvállalni a jót, a működőt és javítani, a lehetőségekhez mérten.

118
Érdekes volt megtapasztalni a diákok kijelzéseit, amikor arról beszéltek, hogy a negatív
tulajdonságok meghatározása könnyebb számukra, mivel ezekre több visszajelzést
kapnak a környezetükből, mint a jó tulajdonságokra, amelyek nincsenek erősítve,
kellőképp felvállalva stb. Tehát a pozitív gondolkodás, mint egy fontos készség, nagyon
szükséges a serdülő készségtárában, mivel környezete ezt kellőképp nem vállalja fel,
tehát önmagára kell támaszkodnia. A közeg, amelyben élünk, nem dicsér eleget, kevés
visszajelzéssel él, így az optimális modell nem kap elég megerősítést.
Illusztrációképp vegyünk egy iskolai példát. Az iskolákban (még mindig) az
érdemjegyes értékelés dominál, a szóbeli értékelés nem tudja, nem akarja vagy képtelen
átvenni a meghatározó minősítés szerepét. Az említett 76 tulajdonság a passzív
szókincsünk része, azonban ebből csupán töredéke gazdagítja az aktív szókincs által
működtetett pozitív hatását. Sem felnőttek egymás közti, sem a kortárscsoportok, de
szintén a felnőtt-gyerek viszonylatában sem érvényesülnek hosszútávon az említett
pozitív visszajelzések. Itt nemcsak minősítésre gondolunk (ez szép, kitűnő stb.), hanem
a pozitív én-jelzésekre is (boldognak érzem magam, ügyes voltam stb.). A gyakorlatban
sokszor találkozunk olyan kijelzésekkel, mikor a fiatal nem tudja meghatározni, hogy
mi a baja, elmondani az érzéseit (nem tudom miért, nem jól érzem magam, most nagyon
jó stb.). A szorongás a serdülők korosztályát sem kíméli, megfogalmazásánál és
terápiájánál nagyon fontos az érzésekkel dolgozni. Többek között ezért is nagyon
hasznos volt számunkra mérni a tréning által adott keretlehetőségeken belül a
személyiségváltozásokat is - tételesen foglalkozni a tulajdonságokkal, jelentőségükkel,
jelentésükkel, hőfokukkal, majd a tudatosításuk utáni változást.
Az egyén személyiségtárából hiányzik az önmenedzselés készsége is. A végzős
középiskolások között megvalósított felmérések rámutattak, hogy a továbbtanulásról
való döntésekkor nemcsak az aspirációval van baj, vagy nem a kognitív felkészültség
hiányzik, hanem a félelem, bizonytalanság is meghatározóan közrejátszik. A kisebbség
esetében az idegen közeg, a nem ismert feltételek mindig nagyobb félelmet, szorongást
váltanak ki, amelyek különbözőképp hatnak az egyénre. Ezért a tréning alatt
megtapasztalt idegen környezet, ismeretlen csapat, nem szokványos továbbképzés stb. is
hozzásegített a biztató, pozitív megtapasztaláshoz, az ismeretlentől való félelem
eloszlatásához. Továbbá a képzés alatt szerzett tapasztalatok a szerepjátékokon
keresztül, a döntéshozatal gyakorlásán át a problémamegoldásig, hatékony team-
munkáig mind-mind hozzájárult e készség gyakorlásához, lehetőséget adva rá, hogy
beépüljön a serdülő eszköztárába. Manapság a nevelés az öröklött és a szerzett

119
tulajdonságokra és készségekre épít. Pedig a személyiség egyediségét, eredetiségét
sokban behatárolják a veleszületett tulajdonságok, amelyek igazán csak egy tudatos
személyiségfejlesztő munkával érhető el – ami most adott volt.

4. 3. 2. 2. Empátiateszt

Az empátia, vagyis a beleélő készség foka meghatározó tulajdonság az

egyenrangú csoportok kialakulásánál, a működő csapat létrejötténél, a mindennapi élet
konfliktusmentes megélésénél. A kisebbségi-többségi közegben az empátia szintje
nagymértékben meghatározza a másság kezelésének módozatait. Megélni és gyakorolni
az egyenlőség elvét, megtapasztalni, hogy mindegyikünk fontos, nem több egyikünk
sem a másiknál, hanem mások vagyunk, és ez a másság gazdagít, tudatos odafigyelést
igényel, amely az önismeret szerves része. Szintén az építő jellegű együttműködés
igényeli a közös „fej” döntését, mert ha a különböző „fejek” érvényesülnek, akkor
rivalizáló közeg jön létre. A szerepjátékoknál fontos feladat volt azonosulni a kisebbségi
szerepével, küldetésével, gondolatmenetének tudatosításával, és ezáltal megtapasztalni a
személyiség rugalmasságát avagy ridegségét (flexibilitás-rigiditás jelzés). Az empátia-
készség fejlesztése a fiatalok körében nagyon közkedvelt volt, igény volt rá, és spontán
beépült a tréning menetébe, szinte barométerként volt jelen, tudatosodott szükségessége.
A mérésnél Buda Béla (1978): Az empátia - a beleélés lélektana című könyvéből
átvett empátia-skálát (Deutsch, Madle) alkalmaztuk, mindezt már a tudatos gyakorlás
után. Az értékelésnél foglalkoztunk az alacsony és a magas értékek ismérveivel, a
fejlesztés és a módosítás lehetőségeivel. Mivel a tesztet mindenki saját maga töltötte ki
és értékelte, nem készült belőle csoportátlag, nincsenek visszajelzéseink, amelyekkel
érdemben tudnánk foglalkozni és interpretálni. A készség elsajátításán és fontosságán
volt a hangsúly, amely végigkísérte az egész tanfolyamot.

4. 3. 2. 3. Kommunikációs teszt

Az identitás, a tudatos önbesorolás soktényezős folyamat, amely többségi-

kisebbségi közegben még több buktatót rejt magában, mint a homogén közegben. Ezt a
kisebbségi megtapasztalja, azonban a többség képviselője ezt nem tudatosítja, lebecsüli
jelentőségét, vagy tudatosan visszaélhet vele. A csoportokban, mikor a kisebbség
fogalmát használjuk, akkor nemcsak a roma kisebbségre kell gondolnunk, hanem jelen

120
voltak a vajdasági és az erdélyi kisebbség képviselői is, és ekkor még csak csupán a
nemzeti kisebbségekre gondoltunk.
A csoportmunkák alatt több lehetőségünk volt megtapasztalni a többségi fiatalok
akaratlan tapintatlanságát, illetve felismerését, hogy számukra is fontos
hovatartozásukat megfogalmazni, gyökereiket megkeresni, amire eddig nem gondoltak,
lebecsülték jelentőségét, fontosságát. Önmagunk elfogadásának értéke egyben kijelzi a
toleranciakészségünk határát is - felismerni a kölcsönös megértés akadályait, a
kölcsönös kapcsolatteremtés gátjait.
A kötetlen csoporttevékenységek követése lehetővé teszi megfigyelni, hogy a
csoporttagok viselkedésében, hanghordozásában, modorában stb., milyen változások
állnak be a különböző külső hatásokra. Ezek a változások gyakran érzelmi váltásokat is
előidéznek. Mivel több napon keresztül dolgoztunk egymással, ezért lehetőség volt a
szabad megfigyelésre, a kötött munkára és a személyiség tesztelésére is.
A viselkedésrendszer, amellyel az egyén bír, az ego különböző állapotaira utal,
így megfigyelhetjük az én-működés hármas kötődését:

- exteropszichikus ego: a szülői-én, amely gondoskodó, bíráló, előítéletes,

- neopszichikus ego: a felnőtt-én, amely valós helyzetmérlegelést végez,
- archeopszichikus ego: a gyermek-én, amely alkalmazkodó, dacos, spontán, kreatív.

Tehát az egyén, az adott pillanatban megnyilvánulhat, mint gyermek vagy szülő,

avagy mint felnőtt, és az én különböző állapotait folyamatosan válthatja a külső
ingeregyüttesek hatására.
A tranzakcióelmélet (Berne, E.: 1984) lehetővé tette számunkra a
kommunikációs teszt segítségével mérni az én-állapotokat:
Számunkra is meglepő eredmény jött ki (ismételten a tanfolyamonkénti
értékelésnél), vagyis annak ellenére, hogy serdülőkkel dolgoztunk, legerősebb értékkel a
felnőtt-ego rendelkezett a csoportátlag meghatározásánál. Összevetve az elért
eredményeket a velük egyidős csoportokkal, akik az iskolalátogatást napi bejárással
biztosítják, a megemelt értékeket nagy valószínűséggel a kollégiumi élet javára lehet
írni (az összes jelenlévő kollégista volt, átlagban három-öt éve). Az integrált
személyiségnél a felnőtt-ego koordinálja a szülői- és a gyermeki-ego működését is.

121
 Természetesen a második helyre - azonos ponttal, vagy egy-két ponttal
alacsonyabb értékkel - a spontán gyermeki-ego mint az észlelés, alkotás, rugalmasság
megjelenítője került.
Harmadik helyen szintén pozitív értéket kaptunk, vagyis a gondoskodó szülő-
ego jelent meg. Negyedik pozíción az alkalmazkodó, szófogadó gyermek-ego volt, ezt
korjellemzőként értelmezhetjük, amelyet ugyancsak az iskolarendszer erősít meg
elvárásaival.
Az ötödik pozíciót a dacos kisgyermek foglalta el, a serdülőkor indulati, érzelmi,
agresszióelfojtó vagy -levezető „megtestesítőjeként”.
További mért ego-állapotok voltak a bíráló szülő (hatodik helyen), az előítéletes szülő
(hetedik helyen) és a zsaroló kisgyerek (igazán alacsony értékkel). A csoportok átlagos
tranzakciós diagramja optimális volt, amit a csoportfolyamatok működésében is
tapasztaltunk. A teszt hét értéket mért, tulajdonságokban a szülő három (bíráló,
előítéletes, gondoskodó), a felnőtt egy és a gyermek négy tulajdonsággal
(alkalmazkodó, dacos, zsaroló, spontán) volt jelen, szórásukat a következő ábra mutatja
(pontokban kifejezve):
SZÜLŐ bíráló előítéletes gondoskodó
7 6 11
FELNŐTT felelősségvállaló
15
GYERMEK alkalmazkodó dacos manipuláló spontán
9 8 4 14
5. táblázat

Eddig hat csoporttal dolgoztunk, és az első évfolyam egyik csoportja kivételével

mindenütt ezt az átlagértéket tapasztaltuk, a csoportok együttműködők, toleránsak,
egymásra odafigyelők voltak. Természetesen az első évfolyam pozitív megtapasztalása,
kijelzése befolyásolta már (a kortársak egymásközti információáramlása nyomán) a
következő évfolyamok pozitív ráhangolódását és elvárásait is a tréninggel kapcsolatban.
Ami a háttér közeg megtámogatását illeti, ez vagy passzív volt (tudomásul vették), vagy
kisebb mértékben aktív volt (érdekesnek, jónak tartották).
Egyéni szinten jelentkeztek zsörtölődések, elégedetlenségek, sértődések, ez
azonban csupán az iskolán belüli csoportokra volt jellemző. Az iskolák között

122
tapasztaltunk eltéréseket, azonban ezek jelenléte nem volt meghatározó és mérvadó (az
első évfolyamnál a karolinás lányok egy évfolyammal fiatalabbak voltak, és emiatt
csoportjukban visszahúzódók, félénkek voltak, az azonos korúak esetében a feszültség
enyhült).

4. 3. 2. 4. Attitűdmérések

Az ember fejlődik, ismeretei, érzései, viselkedésének indítékai élete folyamán a

megtapasztalásokkal rendszereződnek, s ezeket beállítódásnak, modornak, attitűdnek
hívjuk. Az attitűdök pozitív és negatív viszonyulások tárgyak, személyek, csoportok,
helyzetek vagy a környezet mozzanatai, eszmék és irányzatok iránt vagy azoktól való
idegenkedés. Az attitűdöt egy kognitív, egy affektív és egy viselkedéses összetevő
együtteseként értelmezzük:

- megismerési (kognitív) elem - értékelő, ítélkező feladata van; általában a családból

kapott információkat - ki és mi milyen, jó vagy rossz, ilyen vagy olyan stb. -
tartalmazza, ezekből táplálkozik
- érzelmi (affektív) elem - motivációs szerepe van, azáltal, hogy kijelöli: mi a
kellemes, a kellemetlen, a kedvelt, a nem kedvelt stb., segíti az egyént a
tájékozódásban, biztonságot ad. Hátránya azonban, hogy sok esetben akadályozza a
megismerést.
- viselkedéses elem - a viselkedés indítékait tartalmazza - segítő vagy ártó szándékkal.

Az attitűdöt - szemben a véleménnyel - nagyon nehéz megváltoztatni. Nagyon

sok attitűddel vagyunk „ellátva”: emberekről, tárgyakról, a társadalomról, a politikai,
gazdasági jelenségekről, művészetről, istenről - és ezek mellett attitűdjeink egy része
saját magunkra is vonatkozik. A kisebbségekkel szembeni negatív attitűdökben
megkülönböztetünk:
- negatív sztereotípiákat - a csoporttal szembeni negatív érzések (affektív összetevő)
- diszkriminációt - a csoporttagok ellen irányuló cselekedetek (viselkedéses
összetevő).
A fejlődéssel együtt az attitűdök is változnak. Az attitűdök, amelyek kialakulnak
az emberben, nagyon is hasonlítanak családtagjai, barátai, szomszédai vagy polgártársai
beállítódásaihoz - a kortárscsoportok nagy formáló erővel bírnak. A pozitív

123
(elfogadható) attitűdök akkor alakulnak ki, ha egy adott csoportról az egyénnek jó
élettapasztalatai vannak: „...a hegyi emberek szimpatikusak.” A negatív
(elfogadhatatlan) attitűdök kialakulásában a közvetlen vagy közvetve veszélyhelyzet
érzékelése közrejátszik, pl. „...a kutyák harapnak, tehát félek a kutyáktól”.
A tréningek során a szerepjátékok, a modellhelyzetek jelezték, hogy hol tartanak
fiataljaink. Minden gyakorlat után volt visszajelzés a társaktól, a trénerektől,
önmaguktól. Mindenkit meghallgattunk, mindenki beszélhetett, és természetesen
önmagával is dialógust folytathatott, ami tovább dolgozott benne. A visszajelzés
gyakran csak másnap jött, avagy az egyén magatartási mozdulásán figyelhettük meg (élt
a passz-jogával, egyéni tanácsadást kért, másképp reagált ugyanabban a helyzetben
stb.). A csoportban a nyilvános értékelés spontán beindult, így a vezető dolga sok
esetben csupán a facilitálás volt, a pozitív példa megerősítése.
Az attitűdök kialakulásában fontos szerep jut a mindennapok során tapasztalt,
hallott, olvasott információknak. Ha az egyén csoporttagságot vállal, akkor attitűdjei is
ehhez alkalmazkodnak, átveszi a csoportban hangadó modort. Az attitűdök egyben
ismeretkifejező, alkalmazkodást elősegítő és önvédelmi szerepet töltenek be.

4. 3. 2. 5. Konfliktusmegoldás-teszt

Konfliktushelyzetből is sok van - része az életünknek. Hiszen nem ritkán a

család, az iskola, a társadalom - expliciten megfogalmazva vagy implicit módon - más
és más, gyakran egymásnak ellentmondó érték- és szabályrendszert közvetít. Ezenkívül
megnövekedtek a személyi, családon belüli, iskolai vagy társadalmi eseményeket
értékelő nézetkülönbségek, a kölcsönös hatásgyakorlások vagy a domináns csoport
részéről érkező nyomás. A hivatalos, formális szabályok és a mindennapok
gyakorlatában megvalósuló informális szabályok különbözősége is fokozott terhet ró az
egyénre, főleg ha azok nemzeti, érzelmi, erkölcsi habitusával szemben állnak. Ezek a
nézetkülönbségek különösen nagy súllyal nehezednek a serdülő személyiségére, főleg
akkor, ha a számára elfogadhatatlan nézetet egy általa érzelmileg elfogadott személy
közvetíti. A konfliktuskezelő készségünk hiányos, véletlenszerű, főleg indulati, érzelmi
szinten alkalmazott. Már egész fiatal kortól a nevelés olyan irányba hat, mintha a
konfliktus minden esetben egy „hivatalos” személy által oldódna meg. Ha nincs döntő
hatóság, akkor az erősebb győz, a gyengébb veszít. Általában bátorítás nem arra
érkezik, hogy az egyén magára vállalja a konfliktusmegoldás felelősségét, és mindenki

124
számára elfogadható megoldásokat keressen. Ezért hatékony gyakorolni az aktív
problémamegoldó módszereket, így lehetőség volt a kompromisszum, a konszenzus, az
együttműködés különböző formáinak és lehetőségeinek megtapasztalására.
A fellépő konfliktusok mögött gyakran kommunikációs gátakat, az információk
átadásának, továbbításának torzulásait észleljük. Ezek megelőzésének, kivédésének
eszköztára gyakorlással elsajátítható. A mindennapi életben szinte mindegyik
viselkedésforma jelen van, így a passzív, az agresszív, a manipulatív, a diszkriminatív
vagy az asszertív - függetlenül a nemzetiségtől.
Az alkalmazott problémamegoldó teszt az agresszív, a passzív és az aktív
megoldási módokat értékelte. Amit megtapasztaltunk, a nem koedukált gimnáziumok
hatása volt a lányok inkább passzív, míg a fiúk inkább agresszív probléma-megoldási
technikáira. A koedukált kisebbségi gimnázium tanulói közül is gyakoribb volt a
passzív problémamegoldás, azonban másodlagosan jelen volt az aktív probléma-
megoldási készség is. Korábbi kutatásaink azt mutatták, hogy a kisebbségi közegre
jellemzőbb a passzív jogérvényesítés. Tehát feladatunk a nyerő-nyerő pozíció
elsajátítása és alkalmazása volt kognitív-behaviorista módszerekkel. Amit el akartunk
érni: az asszertív jogérvényesítő magatartás, mind a kisebbség, mind a többség részéről.
Az indulatokkal telített, agresszív magatartás ugyanolyan káros, mint a megadó, passzív
magatartásforma. A kisebbség is saját nézőpontja felé mozdíthatja a többséget, ha
ellenkező álláspontját nem merev, nem dogmatikus, vagy nem ellenséges hangulatban
érvényesíti. A konfliktus hatékony kezelése sok esetben függ a döntéshozataltól, ezért a
szituációs játékok lehetőséget adtak a különböző módozatok gyakorlására,
kipróbálására. Szintén lehetőségünk volt megtapasztalni, hogy az emocionális döntés
mennyire torzítani tudja az információfelvételt, a döntés minőségét. Az egyén
személyes elkötelezettsége is torzíthat. A racionális döntést befolyásolja az egyéni érdek
rövid távú, avagy hosszú távú motiváltsága, vagyis az alkalmazott stratégiák.
A biztonságérzet megteremtéséhez egyik fontos lépés a jogtudat építése. A
jogtudat fejlesztéséhez szükséges az emberi jogok ismerete, ezzel is emelve az egyén
argumentációs készségtárát, a jogok és kötelességek egyensúlyba tételét. A
gyakorlatban a fiataloknak módjuk volt alkalmazni a jogérvényesítő magatartást
ugyanúgy, mint a szimpátiakeltő, vagy a kapcsolatmenedzselő magatartást is.
Megismerkedtek a tárgyalás (negociáció) és a közvetítés (mediáció) adta progresszív
konfliktusmegelőző technikákkal is.

125
 A sikeres konfliktusmegoldási módszerek emelik az egyén életminőségét. A
társadalmi jelentősége is nagyon fontos. Ezért szükséges, hogy a nevelési folyamatok
minden fokon erősítsék az egyéni értékeket és a kölcsönös tiszteletet, és tudatosan
fejlesszék az olyan készségeket és attitűdöket, amelyek segítenek a konfliktusok
hatékony megoldásában.

4. 3. 2. 6. Toleranciamérés

A mássággal való találkozáskor, esetünkben a többségi magyar és kisebbségi

roma gimnazisták megtapasztalhatták, hogy ez elmélyítette az önismeretüket és
csökkentette az előítéleteket, természetesen mindez kölcsönhatásban. A kisebbség és
többség kölcsönös kétoldalú kommunikációjára, tapasztalatcseréjére, érzelmi
ráhangolódására folyamatosan szükség van. A kétoldalú közlésnek kitett egyének
ellenállóbbá válnak az ellenérvekkel szemben, mint az egyoldalú közlésben részesülők.
Javul az argumentációs készségük, csökken a védekezési magatartásuk, és
együttműködőbbé válnak. Képtelenség érzékenyen reagálni a kisebbség képviselőjére,
ha nem ismerjük, vagy keveset tudunk róla.

Lehetőségünk volt a kisebbség (minoritás) megfogalmazásánál nemcsak a

nemzeti és etnikai kisebbségre összpontosítanunk, hanem ugyanúgy az előítélet-
mérésnél figyeltük a vallási, egészségi, szociális, professzionális kisebbségi csoportokat
is. Gondoltunk mindenkire, aki bőre színében, származásában, kultúrájában, nyelvében,
szokásaiban és hagyományvilágában, nézeteiben, hitében és politikai
meggyőződésében, életvitelében másságot mutat a nagy többségtől (majoritás), amely
általában az adott közösség meghatározója.
A Bogardus-skálára felkerültek azok a kisebbségi csoportok, amelyeket az adott
csoport határozott meg. A legnagyobb előítéletet az alkoholista, a narkós, a szektatag
kapta, azonban az újgazdag, a prostituált, a bevándorolt sem maradt helyezés nélkül.
Megosztottuk a tapasztalatainkat is a csoportokkal, hiszen már több éve dolgozunk ezzel
a programmal, így lehetőségünk van bizonyos következtetéseket levonni, pl. a romával
szemben nagyobb az ellenállás, mint más bevándorlókkal, így a vietnámiakkal,
kínaiakkal szemben. Mindezek mögött azokat az „örökölt” előítéleteket kell figyelembe
vennünk, amelyek sok esetben torzítják a valóságot. Hiszen a kulturális közeg ugyanaz
a roma és a többségi számára, mikor a bevándorolt egész más kulturális szokásokat hoz

126
magával, és csak fokozatosan illeszkedik be. Pár évvel ezelőtt még nagyon magas
előítélettel viseltettünk a lelki betegekkel szemben, manapság már a narkós és az
alkoholista megelőzte öket, hiszen ártalmasabbak, főleg, ha a szer hatása alatt vannak.
Majd mindegyik résztvevőnek volt már tapasztalata alkoholistával, így előkelő sorolást
kapott, pedig tolerált kábítószerről van szó.
A tolerancia elfogadást, béketűrést, mindennemű előítélet elutasítását jelenti. A
toleráns magatartásnak különböző formáit és fokozatait ismerjük.

Passzív tolerancia:
- közömbösség - mindentől és mindenkitől nyugalmat akar addig, míg nincs haszna a
másikból, míg nem tud előnyt kovácsolni a kapcsolatból
- élj és hagyj élni! - az egymás mellett élést alapozza meg, egyfajta társadalmi
egyezséget hoz létre, a lefegyverzett békéhez hasonlítható.

Aktív tolerancia:
- a másik megértésének fontossága
- a polgári egyenrangúság építése
- a másság integrálása - integrálni a másikat teljes önazonosságában és másságával
együtt.

A tolerancia feltételezi a megértést, a másik fenntartás nélküli elfogadását,

kultúrájának, hagyományainak, szokásainak, erkölcsének megismerését, életvitelének és
értékeinek bemutatását, elfogadtatását. Az aktív tolerancia a másik megismerésének
hajtóereje, célja másságának és eredőinek megértése. Minél több hasonlóságot találunk
a másikkal, annál jobban csökken az ismeretlenségből eredő szorongás.
Aki toleráns, tiszteli a másságot, ellentétben azzal, aki diszkriminatív, rasszista
vagy xenofób, vagy azokkal szemben, akik valamely etnikum, vallás vagy származás
felsőbbrendűségét hirdetik.
Diszkriminációnak számít az emberi jogok megsértése, elnyomása, a zsarolás, a
zaklatás, az erősek fölénye a gyengébbek felett, a mindennemű erőszak. A
legsérülékenyebb csoportok: faji, vallási, nemzetiségi kisebbségek, nők, gyerekek,
szexuális kisebbségek, egészségkárosodottak, öregek, betegek, fogyasztók, közkatonák
stb.

127
 A rasszizmus az emberi fajok testi és lelki egyenlőtlenségét feltételezi, és azt,
hogy ennek meghatározó jelentősége van az emberiség kultúrtörténetben. Minden faji
teória abból indul ki, hogy az emberiség felsőbbrendű és alacsonyabb rendű fajokra
osztódik A felsőbbrendű fajok alkotóak és a civilizáció és a haladás képviselői, az
uralkodásra teremtődtek Az alacsonyabb rendű fajok nélkülözik ezt a képességet, ezért
vezetni kell őket.
A xenofóbia: idegengyűlölet minden emberrel szemben, aki más és ismeretlen,
aki „nem a mi kutyánk kölyke”, aki nem a mi közegünkből származik. A xenofóbia az
alapja minden ellenséges ideológiának, így a rasszizmus, a sovinizmus, a
nacionalizmus, a fasizmus is belőle merít. Mikor a társadalom szociális, gazdasági vagy
politikai válságba jut, avagy olyan helyzet alakul ki, amit nem értünk, akkor
védekezésül megnő a xenofób magatartás.
Az intolerancia és az ellenségeskedés diszkriminál. Az egyén védekezik,
védelmi magatartást provokál benne a helyzet, így nem képes elfogadni a másik ember
másságát. „Másság" alapja lehet: a kor (idős-fiatal), nem (férfi- nő), testi adottság
(kövér-sovány, erős-gyenge), egészségi állapot (beteg- fogyatékos), vallás (zsidó,
moszlim, szektatag), generáció (nyugdíjasok), szociális helyzet (hajléktalan,
munkanélküli), nemzetiség (magyar, szláv, német), faj (roma, néger).
A magatartást jelentős mértékben befolyásolják az előítéletek, általánosítások és
a sztereotípiák.

4. 3. 3. Az előítéletek

- negatívak - az idegent, az ismeretlent, mást kisebb értékűnek, alacsonyabb rendűnek

tartja
- pozitívak -saját környezetét túlértékeli
Az előítéletek barátságtalan magatartáshoz vezetnek:
- negatív vélekedés másokról, kigúnyolás, csúfnevek használata, gyanúsítgatás,
- a másik kikerülése, izolálása, hallgatás,
- különböző emberi megítélés, anyagi juttatások, korlátozó intézkedések, kitiltás, a
segítség elutasítása,
- támadások, közöny, megfélemlítés stb.

128
 Az előítéletekkel egyszerűbb - megmagyarázzák az érthetetlent helyettünk is. A
faji előítéletek csupán már azért ítélkeznek negatívan a másik emberről, mert más
népcsoporthoz tartozik.

A sztereotípiák érvénytelen általánosításokat tartalmaznak, nem veszik figyelembe az

egyéni különbségeket a csoporttagok között. Az előítéletektől abban különböznek, hogy
nem feltétlenül negatív és ellenséges véleményt tükröznek. Küldetésük abban rejlik,
hogy elősegítik az adott helyzetben való tájékozódást. A sztereotípiák igazsága csupán
egy emberre jellemzőek az adott csoportból, a többiek a leegyszerűsített
látásmódunknak köszönhetik, hogy ugyanazt a jelzőt kapták (gyakran a fekete-fehér
látásmódból adódóan).
A csoportokban kiemelt hangsúlyt fektettünk felismerni magatartásunkban a fent
leírt viselkedési formákat, mozgatóit és következményeit. Nagyobb teret kaptak a
szabad véleménycserék, a saját élményű helyzetek, a tapasztalatok. Előkerültek
nemcsak a faji, vallási ellentétek, hanem a kortárscsoportokra jellemző etikettezés,
kirekesztés is. Gyakori volt az iskolai példázódás, a barátságok felbomlása okainak
elemzése, de az általános helyzetek mérlegelése is, a kompetenciák pontosabb
megfogalmazása és a korrekciók alkalmazása.

4. 3. 4. Értékrendi tipológia

A pszichológia egyik attraktív területe a típusbehatárolás. Az együttlétünk utolsó

találkozójára az értékrend alapján megfogalmazott tipológiát alkalmaztuk a mérésre.
Ezen irányzat szerint mi, emberek nem is annyira a tulajdonságainkban,
temperamentumban, hanem inkább az értékorientációnkban különbözünk.
A sprangeri tipológia az értékrend, életfelfogás alapján egy hatos besorolást
ajánl: hatalmi, gazdasági, teoretikus, vallási, szociális, esztétikus típust. Az életvitelünk
meghatározásánál fontos feladatot kapnak az értékeink, mi a fontos számunkra. Ha az
értékek ütköznek, konfliktus az eredménye. A konfliktus lehet a külső érdekek
ütközéseiből. Például, ha a hatalmi ember nem tiszteli eléggé a szociális típust, vagy ma
is, de ugyanúgy saját magunkban is ütközések történhetnek, ha nem tudom elfogadni
igazi énemet. Ezért mértük a szélesebb környezet, majd az iskola és végül önmaguk
besorolását:

129
- hatalmi típus hatalma van, vagy a hatalmat szolgálja, irányítani akar, befolyásolni az
embereket
- gazdasági típus szereti a pénzt, vagyont, gyűjtöget magának, esetleg a szeretteinek
- teoretikus típus minden a törvényszerűségen alapszik, amit tiszteletben tart
- szociális típus feladata segíteni másoknak és másokon, mindent megtesz, hogy
szeressék
- vallási típus az élet értelmét, a küldetését keresi (függetlenül a vallásoktól is)
- esztétikai típus mindenben a harmóniát, a minőséget, az egyensúlyt keresi.
Ha az egyén nem képes felvállalni csupán egy típust, akkor értékkonfliktusai
lesznek, amelyek neurotizálhatják, betegíthetik. Fiataljaink koruknál, érdeklődésüknél,
értékorientáltságuk szerint a szociális, vallási, teoretikus, esztétikus típust preferálták.
Az egyéni orientáltság tarkasága a koedukált kisebbségi gimnáziumban jobban
megmutatkozott.

4. 3. 5. Az együttélés típusai

Különböző népcsoportok, nemzetiségek, etnikai csoportok együttélése egy

társadalmon belül mindig interetnikus kapcsolatok rendszerét hozza létre, amelyet a
kultúra, életstílus, nyelvi sajátságok kölcsönhatása alakít. A társadalmi-gazdasági
együttélés, a kultúrák és nyelvek alig észrevehető egymásba szövődése, az együvé
tartozás foka különböző integrációs folyamatokat gerjeszthet. Minden kulturális közeg
kialakítja a maga nyelvezetét, értékrendjét, magatartásformáit, értelmezési sémáit, a
közös hagyományokat, szokásokat. Minden ember képviseli azt a közeget, amelyben él,
tanul, dolgozik. A népcsoportok, nemzetiségek és etnikumok kulturális együttélésének
egy adott területen négy modelljét mutatjuk be a csoportoknak.

Pluralizmus
Az adott társadalomban a különböző csoportok együttélése a kölcsönös tiszteleten
alapszik. A kisebbségi csoportnak nem kell feladnia az életstílusát, hagyományait,
hanem lehetősége van az önkifejezésre, az előítéletmentes elfogadásra. Egyben
kölcsönös pozitív ráhatások érik az együttélésre képes polgárokat. Ezt az együttélési
formát a következő sémával fejezhetjük ki: A + B + C = A + B + C Ez a modell
példázza az interetnikus társadalom alapjait.

130
Szegregáció
Fizikai különválasztás, a csoportok elkülönítése a lakóhelyen, a munkahelyen és
szociális szerepben. Általában a domináns csoport él ezzel a lehetőséggel, habár a
kisebbségi csoport is, például félelemből, védekezésként izoláltságba vonulhat. Ritkán
kerül sor a szegregáció általános érvényesítésére. Sémában a következő modell fejezi ki
a szegregációt: A + B + C = A / B / C A Dél-afrikai Köztársaságban érvényesített
appartheidet említhetnénk, mint politikai szegregációt, valamint a történelemből ismert
rezervátumokat, gettókat. Az önkéntes szegregáció példái New York városi negyedei
(pl. Harlem), romatelepek.

Asszimiláció
Az asszimiláció egy folyamat, amikor egy népcsoport feladja a kulturális hagyományait,
szokásait csak azért, hogy a másik kultúra része legyen. Elsősorban a kisebbség
képviselői imitálják a többségi csoport szokásait, hogy ne tudják őket
megkülönböztetni. Az asszimiláció gyökértelenné tesz, az önazonosságot elveszi és
ennek ellenére sem garantált a befogadás, elismerés. Az asszimiláció kifejezése
sémában: A + B + C = A
Az A a domináns többségi csoportot jelzi, a B és C a kisebbségi csoportokat. Manapság
ezért olyan fontos, hogy az eredet-tudat jelen legyen minden népcsoportnál, hogy ne
asszimilálódjon, hanem integrálódjon a társadalomban, mint az első példa mutatja.

Amalgamáció
Az etnikai és nemzeti csoportok összefognak és kialakítanak egy új csoportot, egyedi,
különbözik mindegyik elődjétől, s egyben eltörölte azokat a jellemzőket, amelyekkel
bírtak a megalapító csoportok. Létrejön egy új faji-kulturális csoport. Az amalgamáció
sémája: A + B + C = D Például az amerikai, belga, svájci polgár, aki nemzeti
hovatartozás nélkül felvállal egy polgárságot.

Amikor a témával kapcsolatos beszélgetés folyt, akkor sok esetben elhangzott,

hogy a roma telepek esetében nemcsak önkéntes szegregáció van, illetve a múltban az
asszimilációra is volt példa. A többségi fiatalok megint csak megtapasztalhatták az
asszimiláció határait, az interetnikus együttélés feltételeit, vagyis a kisebbségi
jogvédelem nem többlet jogokat ad, hanem kiegészítő jogokat biztosít az
esélyegyenlőségre.

131
A csapatszellem, csapatmunka kialakítása már az első napok feladata volt, azonban a
tudatos teamépítésre később került sor. Az innovátor-adapter szerep meghatározására
történt gyakorlatok behatárolták a személyiséget adottságai szerint, és hasznos
megtapasztalást hoztak a diákoknak részben a pályaválasztással kapcsolatban, részben
pedig a vezetés fogalmának pontosításával. A dominancia-szubmisszivitás is az
együttlétek alatt profitálták az egyén lehetőségeit. A véleményformálás és -prezentálás
is sok esetben új megtapasztalás volt. Az argumentációs készség fejlesztésére is nagy
szükség volt, hiszen a külső modell nem mindig hat pozitív példaként. Esetünkben is
gyakran érvényesült az egyszerűbb megoldás, vagyis azzal érvelni, ami a másikban nem
jó, rossz avagy hiányzik. Aktív odafigyelést igényelt az önmagam jó választásának
indoklása, meggyőzni a helyes útról a többieket - a meggyőzés alapelveinek ismertetése.
Foglalkoztunk a gondolkodásban, az értékvállalásban, a jövőkép megvalósításában stb.
meglévő taktika-stratégia rendszerek tudatosításával is.
Ahogy már említettük, a csoportok együttműködők voltak, a lemorzsolódás nem
volt jellemző és az együtt végzett munka konstruktívnak bizonyult.

4. 4. Tréning a véleményformálókkal

A fent vázolt elmélet alapján az akkor még Dunaszerdahelyen működő Márai

Sándor Alapítvány szervezésében 1996-tól 2001-ig évente 8-10 tréning lefolytatására
került sor Szlovákiában. Kezdetben a vegyes lakosságú területeken, később északi
szlovákok között, homogén csoportokban, majd roma és nem roma véleményformálók
számára is. Az alábbiakban beszámolok egy tréningről, melyet e sorok írója Tornalján,
Közép-Szlovákiában vezetett Kállay Jolán pszichológussal 1999 áprilisától június
végéig.
Tornalja 7500 lakosú város és a lakosság összetétele 81%-ban magyar és 19%-ban
szlovák. A 81% magyar lakosból 2650 roma. Ebben a városban a romák magyarnak
vallották magukat, más nagyobb városokban, pl. Kassán a romák nagyobb számban
vállalták identitásukat, vagy a szlovák nemzetiségűek közé sorolták magukat.
A tréningre 14 személy jelentkezett, melyet 13-an fejeztek be. 12-en egyetemi vagy
főiskolai végzettséggel, ketten pedig érettségivel rendelkeztek. A betöltött funkciók
szerint: Tornalja város alpolgármestere, a rőcei járás iskolaügyi főosztályvezetője, két
iskolaigazgató (az alapiskola és a speciális iskola igazgatói), három gyakorló

132
pedagógus, három vállalkozó, egy politikus (a Magyar Koalíció Pártjának járási
elnöke), egy könyvtárigazgató és egy szociális dolgozó. Nemzetiségi szempontból a
csoportban 13 magyar és egy szlovák nemzetiségű volt, aki beszélte a magyar nyelvet,
de ettől függetlenül a tréningen hol a szlovák, hol pedig a magyar nyelv volt
használatos, mivel mindenki mindkét nyelvet jól beszélte.
A város általános problémái:
- A szlovák-magyar együttélési viszony. Mečiar második kormánya alatt (1994-1998)
a fontosabb állami funkciókat (iskolaügy, szociális osztály, kultúra, gazdasági
terület stb.) a Mečiar-féle Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom szlovák
nemzetiségű tagjai kapták. Ebből akkor is komoly feszültségek származtak a
városban, de a demokratizálódási folyamat lassúsága és a funkcióban lévők komoly
ellenállása okozott komoly konfliktusokat.
- A vállalkozó szféra gondjai a hivatali bürokráciákban. A város vállalkozói többnyire
magyar nemzetiségűek, míg a hivatalokban (vámügy, munkaügy, iparügy stb.)
szlovák nemzetiségűek, akik csak korrupció által hajlandók ügyeiket végezni.
- A romákkal való együttélés gondjai. Ezek a problémák a szociális szférában
(lakásproblémák, szociális segélyek kifizetése), az egészségügyben (higiéniai
problémák stb.), az oktatásban (vegyes roma-nem roma osztályok), a kultúrában, a
gazdaságban, a magas kriminalitásban jutnak kifejezésre.
A csoport által megfogalmazott célok a tréninggel szemben: az önismeret bővítése –
megismerni önmagukat a konfliktusos helyzetekben (a tekintélyelvű, az alárendelt, az
agresszív szerepek kipróbálása, idegenség, a meg nem értettség helyzete stb.), a hiteles
(kongruens) kommunikáció megértése, konfliktusok kezelése, váratlan helyzetek
gyakorlása és kezelése, a hatékony kommunikáció elsajátítása stb.
A csoport megfogalmazta saját szabályait, így pl.: a pontosság, az őszinteség, a csoport
történései a csoportra tartoznak, a passz lehetőségének joga (egyes foglalkozásokon az
aktív szereplés elhárításának a lehetősége), a csoport mikor válik zárt csoporttá stb.
A tréningcsoportok értékelésénél, mint a csoportterápiák esetén a csoportfolyamatot,
három fő szakaszra bonthatjuk: a kezdeti kibontakozás szakasza (vagy bemelegedési
szakasz), a tulajdonképpeni munkafázisra és a befejezés időszakára. Mindez annál
inkább érvényesül, minél inkább zárt a csoport, tehát a tagok állandóak. Minél nagyobb
a csoporton belüli fluktuáció, minél nyitottabb a csoport, annál kisebb a lehetőség a fent
említett fázisok kialakulására. Ebben a csoportban ezek fázisok nagyon jól

133
elkülöníthetőek voltak, mivel a csoport az első hétvége után már zárt csoporttá
formálódott és a 14 tagból 13-an rendszeresen részt vettek a találkozókon.
Szociometriailag a csoport két erősebb klikkből állt: a pedagógusok klikkjéből, ahova
az alpolgármester is tartozott, valamint a vállalkozók klikkjéből, akik a politikust húzták
magukhoz, és ketten a szociogram peremén voltak (a szociális dolgozó és a könyvtár
igazgatója). A tréning végére a két klikk feloldódott (kemény harcok mellett), az
alpolgármester került sztárhelyzetbe, és a peremen lévők bekerültek az egységes
szociogram láncolatába.
A trénerek az indulásnál úgy ítélték meg, hogy mentálhigiénés szempontból a
csoporttagok kiegyensúlyozottak és a csoport ennek megfelelően terhelhető. Így
mindjárt a második napon sor került a pszichodrámában ismert és használt módszerre, a
„családi fotó” csoporttagonkénti bemutatására. Ez a technika általában nagyon mélyen
érinti a protagonistát, de a többi tag az azonosulás és az átélés révén szintén mélyebb
érzelmi állapotba kerül. Ezek a kezdeti, mély történések közelebb hozzák egymáshoz a
csoporttagokat, így a csoport hamarabb kezd egységként működni, hamarabb kerül sor a
munkafázisra. A „családi fotó” üzeneteinek hatása még inkább erősítette a
csoportkohéziót. Az üzenetek ilyenek voltak: „magyarnak maradni a szláv tengerben”,
„embernek maradni bárhova kerülsz”, „légy mindig jó”, „vigyázz magadra fiam”, „az
ember számít, nem a nemzetisége” stb.
Arra a kérdésre, hogy „ki vagyok én?” 10 lehetséges megfogalmazásánál 9-en tartották
fontosnak megfogalmazni, hogy „magyar vagyok”. Ennek a technikának további
folytatásánál, hogy melyik azonosságuktól tudnak sorrendben legkönnyebben, illetve
legnehezebben megszabadulni, az említett kilenc csoporttag a 4., 5., és a 6. helyen
tudott volna erről az önazonosságról lemondani.
A „családi fotó” technikával szemben kezdetben a pedagógus klikknek (annak egyik
domináns tagjának) volt ellenvetése. Úgy fogalmazott, hogy ő konfliktuskezelő
módszereket szeretne tanulni, nem önmagával akar foglalkozni, és a többi technikát is,
magyarázzuk meg, miért csináljuk? A trénerek részéről a sugallt válasz az volt, hogy
viselkedjen saját akarata szerint, és ha részt vesz a játékokban, akkor legyen spontán és
próbálja meg önmagát adni. Ebből sokuk számára nem derült ki mindjárt, hogy hogyan
fognak ők változni, ha azt akarják tőlük, hogy legyenek olyanok, amilyenek. A
csoportcél megadásában a paradoxon az, hogy amennyiben a csoport a trénerektől várja,
hogy elmagyarázzák, elrendezzék, szabályozzák őket, a trénerek a változás nélküli
önkifejezésben, az önismeretben, illetve a csoportfolyamatok megismerésében,

134
megértésében és az önszabályozásban adják meg a célt. A terápiás munkát meghatározó
feladatban paradox tehát az, hogy spontán viselkedésre biztat, ami valójában azt jelenti,
hogy a csoporttaggal, aki azért lett részese ennek a tréningnek, hogy változzon,
fejlődjön, utasítást kapjon, azt közlik, hogy ne akarjon más lenni, hanem, az legyen aki,
akár restellt viselkedéseit is beleértve, és épp ezáltal lesz más. Tehát azáltal lesz
szocializáltabb, hogy kimondja, vállalja, eljátssza akár antiszociális gondolatait,
érzelmeit is. Ennek köszönhetően válhatnak a tendenciák a csoportinterakció részévé,
így tudatosodhat, erre kaphat visszajelentéseket, és ezáltal dolgozhatja fel a csoport a
konfrontációkon, a megbeszéléseken keresztül.
A csoport viszonylag magas intellektuális színvonalának köszönhetően
megfogalmazódtak a fent leírtak a csoport számára, és kimondásra kerültek. Ettől a
ponttól kezdve csökkent a trénerekkel szembeni ellenállás, és a munkafázisra tért rá a
csoport.
Nagy intenzitással dolgozott a csoport a kommunikációs blokkban. A verbalizmusra
épülő technikák tartalmi köreit a csoport közösen jelezte vissza a protagonistának,
ugyanígy a nonverbális kommunikáció elemeiről történt visszajelzések is jelentős hatást
értek el (főleg a pozitív visszajelzésekre törekedtek). A kongruens kommunikáció
tudatosítása fontos információt jelentett a csoport számára.
A csoport legnagyobb aktivitása a konfliktushelyzetek lejátszásánál jutott kifejezésre.
Az életből hozott saját konfliktusok és azok szerepcserékkel történt eljátszása, igazi
katartikus hatást váltott ki mind a szereplőkben, mind pedig a csoporttagokban. Ebben a
szakaszban vált egységessé a csoport, szűnt meg a vállalkozó és a pedagógus klikk. A
játékokban szinte egyformán kapcsolódott be mindenki.
A hatékony viselkedés szerephelyzeteit, majd néhány konfliktusos szerepjátékot videóra
vettünk, amit később a csoport közösen elemzett és jelzett vissza a szereplőknek. A
konfliktusos játékok fő témái voltak: a vállalkozó és a korrupt vámtiszt, a vállalkozó és
a nem eléggé korrumpált hivatalnok, romák beköltözése idegen lakásba, romák
kriminalitása, fizetéscsökkentés az iskolában, az autoriter hivatalnok, szlovák
nemzetiségű igazgató magyar iskola élén, családi konfliktusokban a magyarok
kitelepítése stb. Nagy élményt jelentett a csoporttagoknak saját konfliktusaik
szerepcserével történt eljátszása, amikor önmaguk helyén mást láthattak és
értékelhettek.
A konfliktusmegoldás tárgyalásos módszerénél a „Homoszexuális tanár” játék felszínre
hozta a csoport erős előítéleteit és intoleranciáját a mássággal szemben. Az AIDS-beteg,

135
a homoszexuális és a roma egy kategóriába került és nagy indulatokat váltott ki a
csoporttagokban. Ütköztetni a véleményeket nem lehetett, mivel a csoport egységesen
lépett fel ellenük, de főleg a romák ellen. A csoportban kialakult hangulatot az
alpolgármester megfogalmazása billentette át, aki szerint a romaprobléma Tornalján
olyan súlyos, hogy ha valamilyen formában nem kezdődik el a kezelése, akkor tíz év
múlva a romák tartják majd a tréningeket azzal a céllal, hogy mit kezdjenek azzal a pár
szocializált fehérrel, aki még itt maradt. A csoport a későbbiekben a szlovák-magyar
konfliktusokat és az egyéni szinten kialakult konfliktusokat játszotta el, a roma nem-
roma játékoktól elzárkózott.
A csoportmunka harmadik fázisa a befejező szakasz. A befejezés előkészítése és
tudatosítása a csoportban szükséges, az erre való reakciók kibontakoztatását
biztosítottuk. Serkentettük az ezzel kapcsolatos érzelmi lereagálásokat, valamint
ezeknek az érzelmi töltéseknek a levezetése képezte a befejező szakasz lényegét. Ez
gyakran jár a befejezéssel kapcsolatos depresszív, veszteségi szituációk, elválasztási
érzelmek, indulatok megjelenésével, de ugyanígy jár a lezárni tudás, az új kezdés
általános emberi problémáinak feldolgozásával és kidolgozásával is. A csoport nem
fogadta el azt a helyzetet, hogy vége van a tréningnek, és mindenképpen folytatni
akarták. A trénerek a folytatás lehetőségét megerősítették a csoporttagokban, azzal,
hogy a csoport válassza ki vezetőjét, határozzák meg a programokat, és kéthetente
(ahogy eddig) vagy havonta találkozzanak a trénerek nélkül. Erre sor került, a csoport
vezetője az alpolgármester lett és havonta egyszer találkoztak. Egy év elteltével
meghívták a trénereket, akik nagyon jó érzéssel vették tudomásul, hogy a csoport
működik abban a szellemben, amelyről a 100 óra szólt.

4. 4. 1. Pszichometria alkalmazása a véleményformálóknál

Ennél a csoportnál két teszttel próbáltuk mérni a tréning alatt történt

változásokat, melyeket a tréning kezdetén és végén vettünk fel.
Az egyik teszt volt a diákoknál már említett Én-teszt. Hasonló eredményeket kaptunk,
mint a diákoknál és más véleményformáló csoportok esetében is. A tréningek növelik az
önismeretet, és az egyén önmagával szembeni elvárásai realizálhatóbb keretek közé
kerülnek. Erről szóltak a csoport pontjainak szóródásai, melyek az első felmérésnél 33
és 123 között voltak, majd a tréning végére 48 és 80 közé estek a pontok.

136
A másik teszt volt az empátiateszt, melyet a diákoknál szintén alkalmaztunk. Az
empátiás érték csoportátlaga az első felmérésnél 22,15 pont volt, a tréning végére 28,38
pontos csoportátlagra ment fel, úgy, hogy 11 csoporttagnál növekedés volt mérhető, két
személy esetében pedig ugyanazokat az eredményeket kaptuk, mint az első felmérésnél.
Az eredményekből azt vontuk le, hogy a tréning hatására a csoporttagok empátiás
képessége növekedett.

4. 5. A tréningek tanúsága

Az eredmények és a csoporttagok visszajelzései alapján elmondhatjuk, hogy a

tréning mind a diákok, mind pedig a véleményformálók esetében egy viszonylag lassú
folyamatot indított el az attitűdváltozásban, a személyiségfejlődésben, a kommunikációs
készség javulásában, a konfliktuskezelési technikák elsajátításában. Gyorsabb a változás
a fiatalok esetében, akik, úgy tűnik, jobban mozdíthatók a konstruktív megoldások felé,
mint az idősebb generáció.

A feltárásnál alkalmazott szociológiai és pszichológiai módszerek

alkalmazhatónak bizonyultak az etnikai konfliktusok kutatására, mivel meghatározták
azokat a területeket, ahol a konfliktusmegelőző, -kezelő tréningeket kezdeni, illetve
folytatni kell, másrészt információt adhat a mindenkori politikai elitnek a konfliktusok
elkerülésére vonatkozóan.

137
 5. ELŐREJELZÉS

5. 1. Feszültség-előrejelző rendszer

A következő fontos kérdés az volt, hogy lehetséges–e egy társadalom, egy régió
feszültségének a mérése, azzal a céllal, hogy megakadályozzunk egy etnikai konfliktus
kirobbanását, és ha igen, akkor milyen módszerekkel és eszközökkel? A kérdést először
módszertanilag próbáltuk megközelíteni.

5. 1. 1. Módszertani kérdések

Módszertanilag egy igen nehéz feladat előtt álltunk, hiszen több dimenziót
kellett megragadnunk mind társadalmi, mind pedig egyéni szinten. A lehető legkisebb
mintán a lehető legtöbb információt akartuk megszerezni úgy, hogy ez Szlovákiára a
hipotéziseink alapján jellemző legyen. Mivel Szlovákia lakosságának: mintegy 75%-a
2500-9900-as lélekszámú településen él, felméréseinket elsősorban az ilyen
településeken végeztük. Az országot egy északi és egy déli zónára osztottuk fel.
Nyugat-, Közép- és Kelet-Szlovákiából, valamint a főváros közvetlen környékéről,
továbbá mind az északi, mind a déli zónából kiválasztottunk egy-egy hasonló szerkezetű
és nagyságrendű települést, vagyis négy tiszta szlovák és négy magyar többségű, illetve
vegyes lakosságú települést.

5. 1. 2. Szlovákia felosztása a vizsgálat szempontjából

Településenként 12 személyt vizsgáltunk meg a következő megoszlásban: 4

véleményformáló személyt (polgármestert, orvost, papot, illetve a polgármesterrel
történt konzultáció után azt a személyt, akit a közösség véleményformáló személynek
ismer el, pl. tanítót, újságírót stb.), valamint 8 személyt, a véleményformálókat követő
csoportból, az ún. holdudvarból. Azaz a 8 településen összesen 96 személyt vizsgáltunk
meg az általunk felállított módszerrel: 48 személyt (4 település) az északi zónában és 48
személyt (4 település) a déli zónában. (3. ábra) Eredeti elképzelésünk szerint mind a 96
személyt kétszer vizsgáltuk volna meg egy év alatt, de ezt lehetetlen volt megszervezni,
egyrészt az aktuális politikai események miatt, melyek a téma iránt óriási
bizalmatlanságot váltottak ki a véleményformáló emberekben, másrészt módszerünk

138
eléggé időigényes volt, és nem tudtak számunkra még egy teljes hétvégét (péntek
délutántól vasárnap délig) szabaddá tenni. Az elvégzett vizsgálatok így is személyes
kapcsolatok révén valósultak meg többszöri garanciavállalások után, hogy tudniillik,
sem a személyes információk, sem a települések nevei nem kerülhetnek nyilvánosságra,
a közvélemény tudtára.

3. ábra: Szlovákia felosztása a vizsgálat szempontjából

5. 2. A vizsgálat lefolyása

A vizsgálat alatt a vizsgált személyeket két csoportra osztottuk. Az egyik

csoportba tartozott a négy véleményformáló személy, a másikba pedig, az ún.
holdudvart képviselő nyolc személy Először egy 10 oldalas kérdőívet kellett kitölteniük,
majd ezt egy egyéni beszélgetés és orvosi-pszichológiai vizsgálat követte. Ezután egy
elkülönített helyiségben minden személlyel elvégeztük azt az etnikai jellegű
frusztrációt, amely a szociológus által írt, illetve az újságíró által a szlovákiai napi
sajtóban megjelent írások alapján összeállított, a szlovákiai társadalmat foglalkoztató
aktuális etnikai jellegű problémákkal kapcsolatos szövegek hangos felolvasását
jelentette (10 perc). Ezt követően a vizsgált személyt felszólítottuk arra, hogy az elébe
tett tanulmányokat és újságkivágásokat olvassa el, tanulmányozza fél órán keresztül. Ezt
a frusztrációs szakaszt azonnal követte egy újabb orvosi-pszichológiai kivizsgálás. A

139
két csoport létrehozásával ki akartuk zárni a kérdőívek kitöltése és a vizsgálat végzése
közben keletkező információk áramlását a két csoport tagjai között. A vizsgálat végén
egy közös, csoportos terápiás beszélgetéssel oldottuk fel a keletkezett szorongásokat,
feszültségeket. Így nyolc (négy északi, négy déli) helyszínen, 96 emberrel végeztük el a
vizsgálatokat.

Szociológiai vizsgálat

Orvosi és klinikai pszichodiagnosztikai vizsgálatok

Frusztráció

Orvosi és klinikai pszichodiagnosztikai vizsgálatok

4. ábra. FER vizsgálatának ábrája

5. 2. 1. A szociológiai vizsgálat

A széles körű szociológiai vizsgálat eredményeként az egy évig tartó vizsgálati

időszak alatt sikerült pontos, és átfogó képet kapnunk a társadalmi változásokról, havi
lebontásban, melyeket a vizsgálataink során fel is használtunk. Bennünket főleg az
etnikai jellegű történések érdekeltek (pl. az iskolaügy helyzete, az anyanyelvhasználat
kérdése, azaz a nyelvtörvény, a kisebbségi kultúra helyzete, a kisebbségi politika).
Ezeket az információkat más szociológiai munkák felhasználásával és válogatásával egy
szociológus állította össze.

5. 2. 2. A sajtó figyelése

A kormánypárti és az ellenzéki lapokban megjelent társadalmi történések etnikai

vetületű feltérképezését publicistánk végezte el. Ezeknek a történéseknek a havi
lebontását kigyűjtött formában használtuk fel a szociológiai tanulmányokkal együtt a
frusztrációs helyzetekben. Ennél a monitoringnál is a szociológiai vizsgálat során

140
említett szempontokat követtük. A monitoringot szintén egy éven keresztül, a
vizsgálataink ideje alatt végeztük.
Az orvosi vizsgálat
Az orvosi vizsgálat két részből állt: először az alapvető szomatikus és vegetatív
státusra voltunk kíváncsiak, majd a frusztráció utáni változásokat mértük (centrális
pulzus, vérnyomás, alap vegetatív változások: reflexek, pupilla stb.;
metakommunikációs változások). A vizsgált személyt tehát először nyugalmi
állapotban, majd ún. etnikailag frusztrált helyzetben vizsgáltuk meg, feljegyezve vitális
funkcióinak változásait.

5. 3. A pszichológiai vizsgálat

A pszichológiai vizsgálatot szintén két részben végeztük el: először a frusztráció

előtt, ún. alaphelyzetben, amikor egy teljes pszichodiagnosztikai állapotot vizsgáltunk,
majd a frusztrációs helyzet után, amikor arra voltunk kíváncsiak, hogy bizonyos
személyiségkategóriába tartozó véleményformáló személy hogyan reagál frusztrációs
helyzetben (etnikai frusztráció). Az első, ún. alaphelyzetű pszichológiai vizsgálatot a
feltáró beszélgetés (exploráció), a Rorschach-teszt, a módosított frusztrációs teszt (E-
PFT), a Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztje (a számismétlés és a rejtjelzés), az
empátiateszt, a szociometriaiháló-teszt és az MMPI (a négy véleményformáló
személynél) segítségével végeztük el. A frusztrációs helyzet után a módosított
frusztrációs tesztet (PFT’), a Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztjét és az
empátiatesztet végeztük el.

5. 3. 1. A frusztrációs helyzet

A frusztrációt a déli oldalon asszisztensünk, az északi oldalon pedig dr. Máthé

Róbert asszisztense végezte, s ez 40-45 percig tartott a szociológiai, a pszichológiai és
az alap orvosi vizsgálat után. A frusztrációs helyzet vizsgálata az újságíró által az
újságokban megjelent etnikai jellegű cikkekből kiválogatott, a NATO-hoz, az EU-hoz
való csatlakozással kapcsolatban pro és kontra álláspontot tükröző cikkekből, a szociális
és a gazdasági helyzetről, valamint a biztonságpolitikai kérdéseket taglaló írásokból
álltak, melyeket a vizsgált személynek el kellett olvasnia. Asszisztensünk ezután tíz
percen keresztül hangsúlyozottan felolvasott a szociológus anyagából kigyűjtött, a

141
Mečiar-kormány, és a szlovák parlament által elfogadott, antidemokratikus
törvényekből, és az ezzel kapcsolatban megjelent írásokból (pl. nyelvtörvény Szlovákia
területi átszervezése, a magyar iskolák felszámolására tett törekvések, NATO- és EU-
ellenes programok a szlovák identitás megőrzése érdekében stb.). Az északi oldal
frusztrációs anyaga különbözött a déli oldalétól; ott a válogatás a magyarok
autonómiatörekvéseire, a magyarok NATO- és EU-csatlakozási igényére, a magyarok
kisebbségi jogainak kibővítésére stb. irányultak. Ugyanakkor tartalmazták a Mečiar-
kormány által elfogadott antidemokratikus intézkedéseket és az ezekkel kapcsolatos
nyugati bírálatokat is. Az asszisztensek az utasítás szerint semmilyen beszélgetést nem
folytathattak a vizsgált személlyel bármennyire is igyekeztek azok azt kezdeményezni.
A frusztrációs helyzetet azonnal követte az orvosi vizsgálat és a pszichológiai tesztek
sora.

5. 3. 2. A frusztráció vizsgálata

A frusztrációt - akárcsak a lelki élet dinamikájának számos más történését -

először Freud mutatta ki. A teljesülés útján akadályba ütköző vágyak kerülőútra
kényszerülnek, az akadályoztatás kínos érzést, gyakran dühöt vált ki, amit a személy
könnyen tol át más tárgyra, esetleg egy másik helyzetre. Ennek a megállapításnak a
fonalán haladt tovább az amerikai kutatócsoport (Dollard, Doob, Miller, Mowrer,
Sears). Kiterjedt vizsgálatokkal, sok megfigyeléssel jutottak arra a következtetésre,
hogy a szükséglet és a kielégülés, a vágy és a teljesülés, a szándék és a cél közé iktatott
akadály a frusztráció kínos feszültségét kelti, amely agresszióban mutatkozik meg. Így
fogalmazták meg azt az amerikai nevelési módszerek kialakításában igen fontos
szerepet játszó feltevést, hogy minden frusztráció agressziót kelt, és az agressziónak
valójában egyetlen forrása van, a vágyteljesítés akadályoztatása.
Lewin K. (1975) szerint frusztráció akkor keletkezik, ha a pszichológiai mezőben egy
szükséglet vagy egy kvázi szükséglet által vezérelt, tehát célra irányuló cselekvés
akadályba ütközik. Ilyenkor nemcsak a már meglévő feszültség marad feloldatlanul,
hanem azt a helyzetváltoztatást korlátozó akadály további feszültséggel egészíti ki.
Nyilvánvaló, hogy ennek súlyos viselkedésbeli következményei lehetnek, s ezeket
kísérleti helyzetekkel igazolták is. A gyerekekkel végzett kísérletek eredményei azt
mutatták, hogy frusztráció után a gyerekek kevesebbet játszanak, viselkedésükben több
a peremcselekvés, sokkal kevesebb a tervező, alkotó magatartás, tevékenységük a

142
frusztráció után lényegesen alacsonyabb értelmi szintnek felel meg. Az eredmény tehát
félreérthetetlenül azt mutatta, hogy a frusztrációs feszültség viselkedési regressziót von
maga után, vagyis alacsonyabb szintű tevékenységet, ezen belül természetesen több
agressziót is, de a régebbi feltevésekkel szemben az agresszió csupán a frusztráció
lehetséges következményei egyikének bizonyult, nem pedig az egyedül lehetséges,
minden esetben észlelhető megnyilvánulása volt.
Korábban már a módosított Rosenzweig-féle frusztrációs teszttel kimutattuk (Bordás et
al: 1995), hogy az agresszió által kiváltott frusztráció milyen irányt vett: közömbösítés
történt, kifelé vagy pedig befelé vetült. Jelen vizsgálatainkkal azt a lewini kutatási
eredményt szeretnénk feltárni, és igazolni, hogy az általunk létrehozott etnikai jellegű
frusztrációnak (a véleményformáló emberek általunk frusztrált helyzetében), van-e
olyan hatása, amely agressziót, regressziót, alacsonyabb értelmi tevékenységet vált ki,
és ez megnyilvánul-e testi tünetek formájában is (pl. vérnyomás-emelkedésben,
általános vegetatív változásokban stb.). Nem egy mesterségesen kreált pszichológiai
kísérlet során, hanem valós helyzetekben, valós szociálpszichológiai jelenségekkel,
valós közösségekben szeretnénk feltárni a fent említett folyamatokat. Elsősorban az
érdekelt bennünket, hogy az etnikai jellegű problémák okoznak-e frusztrációt a többségi
nemzetnél (esetünkben a szlovákoknál), vagy csak a kisebbségi nemzet számára
(esetünkben a magyarok számára) jelentenek frusztráltságot? Ha a frusztráció agressziót
váltott ki, akkor az agresszió irányultságát a módosított Rosenzweig-féle frusztrációs
teszttel mértük. A frusztráltság szintjéből választ kaphattunk arra a kérdésre is, hogy a
többség vagy a kisebbség számára jelent-e az etnikai háttér létfontosságú szükségletet,
mivel ez a szükséglet véleményünk szerint beletartozik az egyik létfontossági
szükséglet, a biztonság kategóriájába.
A módosított frusztrációs teszt (E-PFT) leírását lásd a Feltárás fejezetben.

5. 3. 3. A feltáró beszélgetés (exploráció)

A feltáró beszélgetés az adott körülmények között rendhagyóan zajlott, mivel a

kérdőív nagyon sok olyan információt tartalmazott (az anamnesztikus adatoktól kezdve
a családi szerkezeten, az érdeklődési körökön, a nemzettudaton át egészen az
identitásig), amelyeket egyébként az explorációban kellene feltárni. Így a feltáró
beszélgetés inkább élményszintű elemekre korlátozódott, melyek a nemzetiségi, etnikai

143
történésekről szóltak, kezdve a gyermekkortól az utolsó hónapok élményéig. A feltáró
beszélgetést követte a Rorschach-teszt mint alapvető pszichodiagnosztikai módszer.

5. 3. 4. A Rorschach-teszt

Hermann Rorschach svájci pszichológus 1921-ben tette közzé foltértelmezési

próbáját a Pszichodiagnosztika című könyvében. A vizsgálati eszköz 10 táblából áll,
melyeken meghatározott jelentés nélküli folt látható, 7 szürke és 3 színes. Ő volt az
első, aki az addig egyetlen funkció vizsgálatára használt eljárásban felismerte az egész
személyiség vizsgálatának lehetőségét, s többéves kutatómunkával összeállította a ma is
használatos 10 táblás sorozatot, és kidolgozta az értékelés alapelveit. A teszt azóta a
világ számos országában a pszichiátriai-pszichológiai gyakorlat központi eljárásává
vált.
A vizsgált személynek értelmet kell adnia olyan foltoknak, amelyeknek nincs
meghatározott jelentésük, és alaki szempontból véletlenszerűek. A vizsgálati feladat
olyan folyamatot vált ki, amelyet funkcionálisan az alakító munka és a külső ingerrel
irányított asszociatív lefolyás jellemez.
A teszt diagnosztikai felhasználhatósága azon a feltételezésen alapul, hogy az alakító
folyamat a személyiség jellegzetes megnyilvánulása, és a kiváltott asszociatív sort
érzelmi-indulati mozzanatok színezik, amelyek a vizsgált személy sajátos magatartását
átszövik. Az értelmezés feltételezi a dinamikus pszichológiai jelenségmagyarázatot,
mely szerint minden pszichés megnyilvánulásnak előtörténete van.

A Rorschach-teszt különösen kedvez a szükségletek, vágyak, indulatok áttételes

megjelenítésének, minthogy a táblák felszólító jellege többértelmű, a foltok
meghatározott jelentés nélküliek. Az áttétel ugyanis a lelki élet egyik alapjelensége
„Lényege az, hogy valamely helyzethez társuló indulat nem közvetlenül jelenik meg,
hanem másodlagos folyamatok iktatódnak vágy és cselekedet, érzelem és viselkedés
közé. Ezt a másodlagos megmunkálást a lelki tartalmak (élmények, vágyak, érzelmek
stb.) kontiguitása - asszociatív érintkezése - teszi lehetővé.” (Szegedi, 1974).
Az asszociatív érintkezések alapja bármilyen hasonlóság lehet, pl. szituatív társulás,
melyben az élmény egy mozzanata képviselheti, felidézheti az egész szituációt. Az
asszociatív érintkezés annál hatékonyabb, minél nagyobb érzelmi-indulati jelentősége
van az egyén élettörténetében. Ilyen elven alapul a szabad asszociáció módszere,

144
melyben a gondolatok egymásutániságát az azok által képviselt élmények, indulatok
kapcsolódása, „belső logikája” vezérli.
A Rorschach-táblák az asszociációs vizsgálatok szerint jellegzetes élménykörben
indítanak meg laza képszövögetéshez hasonló képzetáramlást, mely a vizsgált személy
élettörténetének élményhátterén rajzolódik ki, jellegzetes tartalmakat idézve fel,
esetleges kritikus helyzetben a képzetáramlás jellegzetes elakadásaival, módosulásaival.
Az ilyen tartalmi jegyeknek vagy formai sajátosságoknak a színvonala,
egymásutánisága, megjelenésük helye, egymáshoz való viszonya stb. fontos támpontjai
az értelmezésnek.
A Rorschach-teszt értékelésénél az alábbi tíz pontot tartottuk szem előtt, melyeket a
véleményformálók és a holdudvar viszonylatában, valamint észak-dél vonatkozásban
vizsgáltunk:
1. a felfogó típus (FT) jellemzői;
2. az F1% és az F2% értelmezése, különös tekintettel az érzelmileg feszült
helyzetekben történő reagálásokra;
3. az élménytípus (ÉT) értelmezése az extraverzió és az introverzió szempontjából,
különös tekintettel a szélsőségekre;
4. a másodlagos formula (MF) értelmezése;
5. az indulati típus (IT) mutatói;
6. az „ember”-válaszok százalékos összehasonlítása (M%);
7. az „állat”-válaszok százalékos összehasonlítása (T%);
8. a realitásindexek összehasonlítása (Ri);
9. a színes index (SZI) esetében az érzelemvilág milyensége;
10. a reakcióidők (RI) értelmezése a váratlan helyzetek, illetve a feladathelyzetek
megoldásának gyorsasága szempontjából.
A Rorschach-teszt eredményei számunkra abból a szempontból is fontosak, hogy
bizonyos személyiségű egyén hogyan reagál az etnikai frusztrációkra, hogyan old meg
bizonyos feladatokat, és mennyire hatékony bizonyos dolgok megszervezésében.
Tekintettel arra, hogy a Rorschach-teszt fajsúlyánál fogva jelentős eljárás a
pszichodiagnosztikában, eredményeit itt bővebben ismertetjük.
A Rorschach-tesztet 15 véleményformáló személlyel (polgármesterrel, pappal, orvossal,
pedagógussal, újságíróval stb.) végeztük el a déli oldalon, településenként 4-4
személlyel, majd 15 véleményformáló személlyel az északi oldalon (1-1 személy

145
elzárkózott a teszt felvétele elől). Így 30 teszt eredményét tudtuk összevetni a 10
részeredmény alapján.
A Rorschach-tesztben négy nagyon fontos részeredmény van, melyek a személyiség
szempontjából irányadók, míg a többi részeredményt ezekhez viszonyítva értelmezzük.
Ezek a fontos részeredmények a felfogó típus, az élménytípus, az indulati típus és az F
mutatók.
A teszt eredményeit Bohm, Mérei, Ričan jelölési, számítási és értelmezési rendszere
alapján végeztük el, amely Szlovákiában standardizálva van, és a pszichológiában és
a pszichiátriában használatos.

A felfogó típus (FT)

A felfogó típus a személyiségről ad globális vázlatot. Elsősorban az életvezetés

szabályosságáról vagy szabálytalanságáról, a viselkedés energetikai regulációjáról, az
alkalmazkodóképességnek olyan aspektusairól tudósít, mint a gátlás, a fékezettség,
a valóságfunkció, az elaboráció, s nem utolsósorban az intellektuális színvonal, ezen
belül pedig a problémamegoldás értelmi szintje.
Az északi és a déli csoport szembetűnő különbsége a felfogó típusokban elsősorban
a viselkedés dinamizmusában, energetizáló regulációjában mutatkozik meg az északi
oldal javára (gyakoribb zw-k). Ez azt jelenti, hogy a déli oldal 4 közösségének 4
véleményformáló személye kevésbé dinamikusan közelíti meg a problémákat, sőt
globalizálással az absztrakciókhoz hasonló műveletet végez, az egésznek a kedvéért
lemond a részekről (sok G,G, kompenzáló jel viszont kevés), könnyen eltekint
a részletekhez inkább tapadó élménymaradványoktól, és ezzel bizonyos fokig
indulattalanít. Ezzel szemben a négy északi közösségben, de különösen a „d“-ben
fokozott akarati mozgósítással, ambiciózus, aktív, lendületes véleményformáló
személyekkel találkozunk. Bár igaz, hogy ezek 10%-ánál ezt a lendületes dinamizmust
nem fékezi semmi (DG konf. jelenléte), sőt alkalmazkodásukban labilisak, és bizonyos
helyzetekben talán megbízhatatlanoknak tűnnek. A másik szembetűnő eredmény
a felfogó típusnál, hogy egyes közösségekben a négy véleményformáló személy
globálisan meglepően hasonló konstellációjú eredményeket produkált.

Az F mutatók

146
A valóban intelligens és a hatékonyan gondolkodó ember a feladatmegoldásai során
nemcsak a szoros értelemben vett értelmi funkciókat mozgósítja, hanem érzelmi úton is
halad, szubjektíven kapcsol, kidolgozott szokásokra támaszkodik, az attitűd
rendszerének megfelelően cselekszik stb. Ha egy Rorschach-tesztben minden válasz F+,
akkor ez azt jelenti, hogy a mentális kontroll igen nagy erővel működik, és csak ez
működik. Így a gondolkodás kiszikkad, a személy látóköre szűkebb, az érzelmi
motiváció csak távoli áttételekben érvényesülhet. Ennek azaz előnye, hogy
a gondolkodás tárgyilagosabb lesz, hátránya viszont, hogy nem táplálja azaz ötletesség
és eredetiség, melyet az indulatvezérlésű gondolatszövés hoz létre.
Két mutató áll a rendelkezésünkre. Az F+1% a szoros értelemben vett mentális kontrollt
jelzi, vagyis az értelmi szabályozás hatékonyságát olyan helyzetekben, amelyekben az
érzelmi és hangulati elemek csak periferikusan vannak jelen. Az F+2% szintén
a mentális fékrendszer hatékonyságát mutatja, de olyan helyzetekben, amelyekben az
érzelmi, hangulati feszültségek közvetlenül belejátszanak a felszólításba, az
ingeregyüttesbe. Az F+1% arról tájékoztat, hogyan működik a racionális
szabályozórendszer szubjektív mozzanatok nélkül, az F+2% pedig arról, hogyan
érvényesül ez a szabályozás az indulatokkal, félelmekkel, fantáziákkal szemben.
A déli oldal véleményformáló személyei F+1% mutatóinak 53%-a a 80-90-es
tartományba esik, ami azt jelenti, hogy náluk a mentális fék az optimumon működik. Ez
az optimum azt jelenti, hogy a személy különféle helyzetekben képes hatékony értelmi
megoldásra anélkül, hogy képzetáramlása érzelmileg kiszikkadna. 47%-uknál ez az
érték a 90-100-as tartományba esik, ami azt jelenti, hogy a kontroll túlzottan erős, és az
értelmi működést a rigiditás jellemzi. Minél közelebb van a mutató a 100-hoz, annál
inkább utal a lelki élet sivárságára, a kényszeres tünetekre.
Az északi oldalnál viszont az 53%-nál optimálisan működő mentális fék mellett 40%-
nál laza mentális fékrendszerrel találkoztunk. Ez azt jelenti, hogy a fantázia a tárgyi
tartalmak rovására egyre nagyobb teret kap a tudatban. A gondolati fegyelmezettség,
a túlfűtött fantázia a hiszteroid személyekre jellemző. A 40 százalék 26%-a a 60-70-es
tartományba esik, ami azt jelenti, hogy az értelmi eszközökkel való szabályozás rosszul
működik, inadekvát megoldások jönnek létre, és a hisztériás típusú fegyelmezetlenség
jellemzi ezeket a személyeket. 7%-nál találkozunk túlzottan erős mentális kontrollal,
ami a mentális működés rigiditására utal.
A déli oldal esetében az F+1% és az F+2% eredményei 60%-ban nagyjából egyformák,
ami azt jelenti, hogy a mentális kontroll félelmi, indulati vagy vágy jellegű felszólítások

147
esetében is ugyanolyan színvonalon működik, mint amikor a gondolkodást semmiféle
irracionális mozzanat nem billenti ki. 20%-ban az eltérés az F+1% javára történik (4
vagy több százalékkal), ami azt jelenti, hogy a gondolkodás indulattalan helyzetben
hatékonyabb, az érzelem, a hangulat rontja az értelmi színvonalat, tehát érzelmi
feszültség esetén a vizsgált személyeknek romlik a teljesítményük.
A déli csoport 20%-ánál az F+2% javára történik az eltérés (4 vagy több százalékkal),
ami azt mutatja, hogy a gondolkodás érzelmi feszültség mellett jobban működik. Ez
a jegy az óvodásoknál a leggyakoribb, mivel pozitív érzelmi motiváció esetén
a gyerekek „okosabbak“. Az F+2% nagyobb száma érzelmileg „melegen tartott“
értelmet jelez.
Az északi csoportnál 47%-ban nagyjából egyformák az F+1% és az F+2% mutatói, ami
azt jelenti, hogy a mentális kontrollra nem hatnak az érzelmi befolyásolások, és
a gondolkodást az irracionális elemek általában nem befolyásolják. De ami
a megdöbbentő eredmény az északi csoportnál, az a 46%-os F+2% javára van eltérés.
Ebben az esetben a gondolkodás az érzelmi feszültség mellett működik jobban, tehát
a pozitív érzelmi odafordulás talán „okosabbá“ teszi ezeket a véleményformáló
személyeket. 7%-ban az F+1% javára van eltérés, ami azt jelenti, hogy érzelemmentes
helyzetben a gondolkodás jobban működik. Az F mutatók értelmezése alapján
elmondhatjuk, hogy az A és C település négy-négy véleményformáló (vezető)
személyiségére többnyire a rigid értelmi működés, a túlzottan erős kontroll a jellemző,
míg ad település négy véleményformáló személyére inkább a gondolati
fegyelmezetlenség, a túlfűtött fantázia, a rosszul működő értelmi szabályozás, az
inadekvát megoldások a jellemzőek. Váratlan helyzetekben (természeti katasztrófa,
etnikai villongások stb.) az A,C d közösség véleményformáló személyei az F mutatók
alapján valószínűleg nem lennének képesek hatékonyan megszervezni a mentést és
megvédeni a települést.
Az élménytípus (ÉT)
A Rorschach-teszt élménytípus mutatói azt tükrözik, hogy az adott személy hogyan
reagál az élményeire, benyomásaira, hogyan dolgozza fel és értékesíti tapasztalatait,
hogy cselekvései motivációjában inkább a feldolgozott tapasztalatok belső mérlegelése
érvényesül-e, avagy a külvilág csábításainak enged. Ez a mutató az én és a külvilág
viszonyát tükrözi, és főként azt, ahogyan ezt a viszonyt a személy feldolgozza.
Rorschach abból a felismerésből indult ki, hogy a táblákra adott mozgásválaszok
a befelé fordulásnak, az introverziónak, a színválaszok viszont a világ felé fordulásnak,

148
az extroverziónak a jelei. Az introverzió és az extroverzió fogalma a jungi
pszichológiából ered. Jungnak egy anekdotikusan megírt hasonlata jól szemlélteti az
extrovertált és az introvertált típust. Két ifjú (extrovertált és introvertált) kirándul. Útjuk
során egy szép kastélyhoz érnek. Az introvertált aggódik, hátha tilos a belépés. Az
extrovertált viszont képzeletében már látja a jóindulatú öreg portást, a szívélyes várurat,
és talán még egy romantikus kaland lehetősége is felvillan agyában. Bemennek.
Kiderül, hogy a kastélynak csak egy szárnya épült fel, melyben jelenleg egy régi
kéziratokat bemutató kiállítás van. Az introvertált el van ragadtatva, elmélyed
a kiállított anyagban, elbeszélget a felügyelő muzeológussal, egyre jobban érzi magát.
Az exstrovertált viszont egyre jobban unja magát, nincs várúr, nincs kaland, ráadásul
a kéziratgyűjtemény könyvtára kellemetlen vizsgákra emlékezteti. A tárgy (a kastély és
benne a gyűjtemény) egyre érdekesebb az introvertált számára, és egyre unalmasabb az
extrovertáltnak, akit már bosszant a másik „önzése“.

Az extrovertáltat tehát vonzzák a külső ingerek, könnyen csábítható, és így hűtlen, mert
amint átcsábul egy másik helyzetbe, máris új ingerek érik, amelyek tovább csábítják.
Minden csábítás csalódás is, mert képzelete kiszínezte, a valóságosnál százszor
vonzóbbnak mutatta az új helyzetet. Az extrovertált ember viselkedését
a következőképpen jellemzi Jung: nagy fantáziájú, könnyen csábuló, gyakran csalódó,
könnyen vigasztalódó.
Az introvertált az új helyzetekhez nehezen alkalmazkodó, aggályoskodó, de a kialakult
feltételekhez kötődő típus. Nehezen teremt kapcsolatot, de kötődései stabilak. Az
introvertált kevésbé függ a külső ingerektől, így figyelme inkább irányul önmagára,
mint a külvilágra. Önismerete jobb, elaborációs készsége differenciáltabb. Hajlik az
elvont spekulációkra, az egyetemes érvényű megállapításokra.
Az introverzió és az extroverzió a lelki élet különféle területein más és más
megnyilvánulásokhoz vezet, melyet az alábbi táblázat jól szemléltet:

149
 Introverzió Extroverzió
értelem inkább alkotó inkább reproduktív
inkább egyéni inkább sztereotip
érzelem inkább stabil inkább labilis
életmód inkább befelé él inkább kifelé él
kötődés intenzív extenzív
valóságfunkció kevésbé alkalmazkodó jobban alkalmazkodó
szuggesztibilitás kicsi erős függés
motorika kimért nyugtalan
kézügyesség ügyetlen ügyes
erkölcsi vezérlés etikai környezeti szabályok által vezérelt

6. táblázat

Mi a nyolc település véleményformáló személyeinél arra voltunk kíváncsiak, hogy

a Rorschach-teszt élménytípus-mutatói inkább az introverzív, avagy az extroverzív típus
gyakoriságát mutatják-e ki az északi és déli övezetben.
A négy déli településen 53%-ban találtunk extrovertált élménytípusú véleményformáló
személyt. Jelen esetben az extroverziót nagyon tágan értelmezzük, és nem a klinikai
gyakorlatban használatos élménytípusoknak megfelelő lebontásban. 27%-ban találunk
ambiekvális élménytípust, melybe a beszabályozott, fékezett személyiségű emberek
tartoznak. Indulataikat tartósan tudják szabályozni, munkájukat pedig kiválóan
szervezik meg. 20%-ban találtunk introvertált élménytípusú személyt. Az extrovertált és
az introvertált élménytípusra érvényesnek tartjuk a Jung és Rorschach által
megfogalmazott és korábban leírt tulajdonságokat.
Az északi településeken az extrovertált élménytípus a véleményformáló személyek
esetében még hangsúlyosabban (80%-ban) fordult elő, mint a déli települések esetében.
Introvertált típus nem volt, és a fennmaradó 20%-ban a többi élménytípusra
vonatkozóan nagy volt a szóródás, így azokat nem érdemes külön elemezni.
A véleményformáló személyek élménytípusa szempontjából valószínűleg akkor
működne egy közösség kiegyensúlyozottan, ha 3-4 extrovertált mellett volna egy
introvertált típus, mint pl. D-ben.

150
A másodlagos formula (MF)

Nem olyan általánosan elterjedt mutató, mint az élménytípus. A másodlagos formula

a másodlagos introverzív és extroverzív mozzanatok viszonyát fejezi ki. A kifelé
fordulás ebben úgy jelentkezik, mint a viszonyulás, a befelé fordulás pedig úgy, mint az
önismeret igénye. A másodlagos megnyilvánulásaink a visszafojtott, a gátlások által
elhárított törekvések, a nyers, kidolgozatlan indítékok, amelyek nem érvényesülnek
adekvát viselkedésben, inkább az élményapparátus hangulati elemei. A nyers, a nem
érvényesült vágyak irányainak az összefüggését a következő szempontok alapján
értelmezzük:
1. Megtudhatjuk az élménytípusban kifejezett személyiségorientáció mélységét és
hitelességét. Az élménytípus és a másodlagos formula egybevágása hitelesíti,
különbözősége pedig gyengíti az élménytípusban kifejezett tendenciát. Az
élménytípus a személy viszonyulási képlete, a másodlagos formula pedig
a személy vágyképlete.
2. Próbálunk támpontot kapni a mentális éberségre, közvetett úton az aktivációs
szintre.

Mind az északi, mind a déli oldalnál 33%-ban találtunk fordított másodlagos formulát
az élménytípushoz viszonyítva, ami azt jelenti, hogy a viselkedés és a vágyak
diszharmóniában vannak, és fokozott szorongásra mutatnak. Ebben az esetben nem
a viselkedésbe ágyazott igények és törekvések sodorják a személyt a konfliktusos
cselekvések felé, hanem az aktuális helyzet vélt érdekei, amit nem érez magáénak. 67%-
ban viszont mindkét csoport élménytípusa és másodlagos formulája tendenciájában
megegyezik egymással, ami azt mutatja, hogy az élménytípusban fentebb felvázolt
tulajdonságok érvényesek, sőt hangsúlyosabb formában jelentkezhetnek a kapott
eredményektől függően.
Az északi oldal extrovertált típusai (80%) 58%-ának, míg a déli oldal extrovertált
típusai (53%) 87%-ának van színhangsúlyú másodlagos formulája, amely szerint
a viselkedésükbe fokozottan belejátszanak az érzelmek, a hangulatok. Elképzelhető
tehát, hogy ezek a véleményformáló személyek komoly helyzetben (természeti
katasztrófa, etnikai villongások stb.) az érzelmeik túlzott befolyásolása által fognak
dönteni, nem pedig az objektív helyzetnek megfelelően. Ez a típusú személy
szorongását gyakran teátrálisan vezeti le.

151
Az északi oldal extrovertált típusai (80%) 30%-ának van mozgáshangsúlyú másodlagos
formulája, ami a korábban említett konstelláció ellentéte, és ide tartoznak
a hangsúlyozottan szabálytalan életvezetésű emberek, akik hajlanak a kalandra,
a kockáztatásra, de – mint ahogy Mérei Ferenc írja – „nem ölelik meg a forró kályhát“.

Az indulati típus (IT)

Az indulati típus az agresszív feszültségnek és az azt kísérő szorongásnak az
összefüggését mutatja. Ezt a mutatót Mérei Ferenc vezette be, és mi is az ő feldolgozása
alapján értelmezzük.
Az indulati típussal a viselkedést meghatározó indulati feszültség fokát és színezetét
elemezzük. Mérei szerint a jelenség általános lélektani dinamikai modellje a következő:
a frusztráció gyakran agressziót vált ki, az agressziós feszültséget pedig általában
projekcióval hárítjuk el. A világ a rávetített indulatok miatt félelmetesnek tűnik
számunkra. Az ijesztő környezetet újabb frusztrációként éljük át, s ez fokozza az
agresszív feszültséget, így újabb anyaggal táplálja a kivetítést és ezzel a félelmet is.
Kialakul egy rossz körforgás, ahogyan azt Freud leírta: egyre több az agresszió, egyre
erősebb a félelem. A folyamatba belejátszik az is, hogy a kivetített agressziót mint
szigorú, büntető külvilágot azonosításos mechanizmussal legalább részben a magunkévá
tesszük. A befelé vetített agresszió bűntudatként jelentkezik, s ezzel is fokozza
a szorongást.
Mérei az agressziót kiváltó szorongás és a szorongást termelő agresszió gondolatát
a motiváció pszichoanalitikus modelljéből merítette. Az elemek összefüggése és az
indulati típus értelmezése elsősorban Szondi „paroxizmális tengelyének“ az elgondolása
alapján jött létre. Az indulati típus értelmezése során a tesztben a kifejezetten
energetikai elemek és a szorongásos elemek egymást ellensúlyozzák. A szorongásos
elem fékezi, akadályozza és – mint a bűntudat közvetlen vagy áttételes megélése -
korlátozza is az agressziót. Ez viszont mint energetikai hajtóerő – a cselekvés felé tereli
a viselkedést, és a gesztusokban és aktusokban való megnyilvánulások révén csökkenti
a szorongást. Az egyik oldalon a telített, a másik oldalon pedig az üres, indulati típus
jelez ellensúly nélküli feszültséget, azaz veszélyt.
Mérei az indulati típus értelmezése során a másik fontos szempontnak a mennyiségi
szintet tartja. Magas számok nagy indulati feszültséget, alacsony számok laza, kis
feszültségű indulati életet jeleznek. Ebben az értelemben a személyiség színvonalára is
utalnak: a differenciált, kidolgozott készségekkel, gazdag érdeklődési körrel

152
rendelkezők az indulati típus mindkét oldalán viszonylag sok választ adnak, a sekélyes
személyiségek viszont mindkét oldalon keveset.
Az első nagy szembetűnő különbség az indulati típus értelmezése során az északi és
a déli oldal között a dinamikában található. Az északi oldalon jelentős, már-már magas
az indulati töltés, de az agresszív indítékokat – globálisan elemezve – a szorongásos
elemek ellensúlyozzák (IT átlag = 4,06:4,3). Tehát az északi oldalról elmondhatjuk,
hogy nagy energetikai hajtóerővel rendelkezik, amely a cselekvésben, a tenni akarásban
nyilvánul meg. Ezzel szemben a déli oldal jóval kisebb hajtóerővel, kevesebb
dinamikával rendelkezik (IT átlag = 1,33:2,13). Ez utóbbinál az indulati töltéshez
viszonyítva túlzott szorongással találkozunk, és a cselekvés gyakran szorongásos
háttérrel megy végbe. A viselkedést a bizonytalanság, a körülményesség, az állandó
kételkedés jellemzi. Ha klinikai kórképben gondolkodunk, akkor ez az eredmény
a neurotikus csoportokra jellemző.
Ha a déli oldal indulati típusát lebontva elemezzük, akkor 53%-nál a szorongásos
elemeket találjuk túlsúlyban, ami az indulati kötődéshez viszonyítva túlzott szorongást
jelent. 20%-nál erőteljes cselekvéssel találkozunk, ahol nincsenek fékek, és nyílt,
agresszív viselkedési formák várhatók. 20%-ra a sekélyes indulati élet, az alacsony
érzelmi kötődések, az erkölcsi problémák iránti érzéketlenség a jellemző. Az
életvezetést többnyire az érdekmozzanatok jellemzik. 7%-ra jellemező a nagy indulati
töltés, de megtalálható a megfelelő ellensúly is, és a viselkedést egy alkotó dinamika
jellemzi.
Az északi oldal esetében az indulati típusok részletes elemzéséből kiderül, hogy 20%-
ban találunk túlzott szorongásosságot, 24%-ban szinte fékek nélküli, veszélyes,
agresszív indulati típust. 7%-ra jellemző a sivár, sekélyes indulati élet,
érdekmozzanatokkal körülvéve. 46%-ban találunk nagy indulati töltést, dinamikus,
erőteljes viselkedést, megfelelő kontrollal a háttérben. Ezek a típusok érzékenyek
a morális problémákra, érdeklődnek a közösségi problémák iránt, és szívesen oldják
meg azokat.
Az indulati típus eredményei a déli oldal szorongásosságát, bizonytalanságát, s vele
szemben az északi oldal erőteljes, lendületes dinamizmusát dokumentálják, amelyet az
önálló Szlovákia létrejötte is valószínű motivál.

Az „Ember“ – válaszok százalékos összehasonlítása (M%)

153
Ha a teszt képeire adott válaszok gyakran utalnak az emberekre, azaz emberi dolgok
iránti érdeklődést, a humánus és szociális beállítottságot jelenti. De jelenti a belső
szabadságnak, az önismeretnek az igényét is. A felnőtt lakosság körében az M százalék
15%, az ettől lefelé való eltérés az emberi dolgok iránti érdektelenséget, a felfelé való
elmozdulás pedig az emberi történésekkel való törődést jelenti. Mivel véleményformáló
(vezető) személyekkel végeztük a felmérést mind az északi, mind a déli oldalon, joggal
számoltunk átlagon felüli (15%) eredménnyel. Az északi oldalon ez az átlag 15,15%
a déli oldalon 23,33% lett. Ez azt jelenti, hogy a déli oldal véleményformáló személyei
fogékonyabbak, érzékenyebbek az emberi problémák és dolgok iránt, mint az északi
oldalon lévők. Egyéni lebontásban az északi oldal 53%-ának van alacsonyabb M
százalék értéke az átlagos populáció értékénél, míg a déli oldalon ez az érték 26%.

Az „Állat“ – válaszok százalékos összehasonlítása (T%)

A Rorschach-tesztben a leggyakoribb tartalmi kör a T-válaszok tartalmi köre, mivel

ezek a legkönnyebb válaszok: az állat-válaszok gyakorisága a felnőttek
jegyzőkönyvében átlagosan 34-45 százalék között van. A T%-ot a konvenciók tudatos
betartására való törekvésként értelmezzük.
A T%-ot illetően az északi és a déli rész között nincs nagy eltérés. Az északi rész átlaga
43,33%, a déli részé pedig 42,44%, ami azt jelenti, hogy mindkét átlag az optimális
értékek kategóriájába tartozik, tehát tudatosan törekednek a viselkedési konvenciók
betartására, bár egyéni lebontásban a déli és az északi oldalon is van egy-két szélsőség:
mind a laza, mind pedig a túlzottan beszabályozott viselkedés előfordul, de ezt külön
nem akartuk értékelni a kis szóródás miatt.

A realitásindex (RI)

A realitásindex a Rorschach-tesztben a valósághoz való adekvát viszonynak,

a realitásérzéknek a mutatója. Az indexben elérhető maximális pontszám 18,5: A 8 és
a 8 pont fölötti értékek a megfelelő realitásérzéket jelentik. Az 5 és a 7,5 pont közötti
értékek a valószínű megfelelő realitásérzéket tükrözik, és a véletlen folytán mind az
északi, mind pedig a déli oldal átlagértékei ebbe a kategóriába esnek: 5,33 ponttal az
északi és 5,30 ponttal déli oldal. Mivel mind az északi, mind pedig a déli oldalon
a többnyire felsőfokú iskolai végzettséggel rendelkező véleményformáló személyekkel

154
készítettük el a tesztet, az általunk megállapított eredményeknél magasabb
realitásérzékre számítottunk. Igaz, hogy ezek az értékek a valószínű megfelelő realitás
kategóriába tartoznak, ám közel az alsó határához, s ez némi kétkedésre ad okot
a valóságos helyzetek megítélésével kapcsolatban, különösen C-ben, ahol a négy
véleményformáló személy közül háromnak ez az értéke 5 alatt van, és a c-ben, ahol
kettőnek van ez az értéke 5 alatt, amely már a valóságfunkciók valószínűen kóros
romlását jelenti. Ezek a személyek tehát feltételezhetően konfliktusok esetén nem
képesek a valóságnak megfelelően értékelni a helyzeteket.

A színes index (SZI)

A pszichológia felmérések már nagyon régen igazolták, hogy a színek összefüggnek az

indulatokkal, az érzelmi töltéssel. A színes index a színes táblákra adott válaszok
(8.,9.,10. tábla) arányát fejezi ki az összes táblához viszonyítva. Bizonyos mértékig
információkat ad az érzelmi-indulati életről. Az átlagos populáció esetében a színes
index 30%. Az északi oldal átlaga 32,96%, s ez a széles populáció átlagánál magasabb,
és magasabb érzelmi-indulati töltésre enged következtetni, mint a déli oldal esetében,
ahol ez az átlag csak 28,06%. A déli oldal véleményformáló személyeinek érzelmi-
indulati élete tehát sekélyesebb, mint az átlagos populációé. Különösen jellemző ez D-
re, ahol mind a négy véleményformáló személynek a színesindex-mutatói jóval 30%
alatt vannak, ami egy közösség vezető személyei esetében nem a legszerencsésebb
mutató.

A reakcióidő (Ri)

A Rorschach-teszt időtartama alatt mérjük az időt az első tábla felmutatásától egészen

addig, amíg a tizedik táblát a vizsgált személy le nem teszi. Ha ezt a percekben mért
időt elosztjuk a válaszok számával, megkapjuk a reakcióidőt, vagyis azt az időt, amit
egy válasz átlagosan igénybe vesz.
Az északi és a déli oldal reakcióidői között nincs nagy eltérés. Az északi oldal egy
válaszra adott átlagos reakcióideje 0,64 perc, míg a déli oldalé 0,56 perc. Mindkét érték
a Rorschach- jegyzőkönyvek normál övezetébe tartozik, és általában az egy percnyi, ill.
az ennél hosszabb reakcióidőt értékeljük részletesebben a többi mutatóval együtt
összehasonlítva.

155
Esetünkben a déli rész átlagos reakcióideje valamivel gyorsabb, mint az északi részé, de
mivel nincs közöttük számottevő különbség, ezt külön nem értelmezzük.

A Rorschach-teszt eredményeinek összefoglalása

Az északi oldal véleményformáló személyei Rorschach-tesztjének eredményei:

a) aktív, ambiciózus, energiával teli, lendületes személyek – 20%-ban ezt
a lendületességet nem fékezi semmi (FT)
b) optimálisan működő mentális fékek 53%-ban – laza fékrendszer a vizsgált
északi oldal személyeinél 40%-ban (a fantázia nagyobb teret kap a tárgyi
tartalmak rovására, F+1%)
c) a gondolkodás érzelmi feszültség mellett jobban működik a vizsgált személyek
46%-ánál (F+2%)
d) a véleményformáló személyek 80%-ban extrovertáltak (ÉT)
e) 67%-nál az élménytípus és a másodlagos formula tendenciában megegyezik, ami
azt jelenti, hogy a megállapított tulajdonságok hangsúlyozott formában vannak
jelen (ÉT, MF)
f) A viselkedés és a vágyak diszharmóniában vannak 33%-ban (ÉT, MF)
g) nagy energetikai hajtóerő, amely a cselekvésben, a tenni akarásban nyilvánul
meg a megfelelő fékekkel 46%-ban, 27%-ban pedig ugyanilyen nagy hajtóerőt
találunk fékrendszer nélkül (IT)
h) az emberi dolgok iránti közömbösség, szociális érdektelenség
a véleményformáló személyek 53%-ánál (M%)
i) viszonylag alacsony realitásérzék, 5,33 pont (RI)
j) az átlagnál magasabb érzelmi megnyilvánulások (SZI).
Az északi oldal véleményformáló személyeivel kapcsolatban megállapíthatjuk, hogy
nagyon aktív, lendületes, energiával teli személyek, akiknek ez a lendületessége nem
mindig oldódik optimálisan, mivel laza mentális és viselkedési fékrendszerrel
rendelkeznek. Több a fantázia, mint a tárgyilagosság, és ha érzelmileg jutalmazzák őket,
akkor a gondolkodásuk is hatékonyabb. Tehát az általuk elismert és elfogadott
személytől vagy személyektől kapott jutalmazások, dicséretek, „okosabbá“ teszik őket,
s ez az óvodáskornak a sajátossága. Nagy százalékban extrovertáltak, mely a jungi
terminológiában nagy fantáziájú, könnyen csábuló, gyakran csalódó, könnyen
vigasztalódó tulajdonságokat jelent. Vágyaik nem minden esetben tükrözik

156
viselkedésüket, viszonylag alacsony realitásérzékkel rendelkeznek, és elég nagy
százalékban közömbösek az emberi történések iránt.
A déli oldal véleményformáló személyei Rorschach-tesztjének eredményei:
a) kevésbé energikus, indulattalan, kevés dinamikával rendelkező személyek (FT)
b) a mentális fék működésének az optimuma a vizsgált személyek 53%-ára
jellemző, 47%-ban viszont erősen kontrollált, rigid értelmi működést találtunk
(F+1%)
c) a vizsgált véleményformáló személyek gondolkodását 60%-ban nem
befolyásolják az érzelmi-indulati történések, tehát a mentális kontroll egyformán
működik, 20%-nál ezek az indulatok rontják az értelmi színvonalat, 20%
esetében az érzelmi történések hatására növekszik a gondolkodási képesség
(F+1%, F+2%)
d) a véleményformáló személyek 53%-a extrovertált (ÉT)
e) 67%-nál az élménytípus és a másodlagos formula tendenciában megegyezik, ami
azt jelenti, hogy a megállapított tulajdonságok hangsúlyozott formában vannak
jelen (ÉT, MF)
f) a viselkedés és a vágyak 33%-ban diszharmóniában vannak (ÉT, MF)
g) kevés hajtóerő, kevés dinamika, túlozott szorongás, 53%-ban a cselekvést
alacsony indulat és túlzott szorongás jellemzi /IT)
h) törődés az emberi dolgokkal és a szociális értékekkel, jellemző rájuk a humánus
beállítódás (M%)
i) viszonylag alacsony realitásérzék, 5,30 pont (RI)
j) az átlagnál alacsonyabb érzelmi megnyilvánulások (SZI).
A déli oldal véleményformáló személyei kevés dinamikával, alacsony indulati hőfokkal
rendelkeznek, akikre a túlzott szorongás a jellemző. Viselkedésük túlzottan
beszabályozott. Gondolkodásuk az érzelmi-indulati történések hatására, valamint az
indulattalan helyzetben is többnyire egyformán működik. Kevesebb százalékban
extrovertáltak, mint az északi oldal, és találkozunk introvertált jegyekkel is, melyek
a jungi terminológia szerint nehezen alkalmazkodnak az új helyzetekhez, nehezen
teremtenek kapcsolatot, de kötődéseik stabilak, továbbá hajlamosak az elvont
gondolkodásra és az egyetemes érvényű megállapításokra.
Bizonyos helyzetekben a vágyak és a viselkedés diszharmóniában vannak egymással, és
a realitásérzékük is elég alacsony. Az emberi dolgokkal való törődés és a szociális
értékek iránti érzékenység a jellemző rájuk.

157
A Rorschach-teszt eredményeiről összefoglalóan elmondható, hogy a déli oldal
véleményformáló személyei sokkal kisebb lendülettel, kevesebb energia bevetésével
közelítenek a mindennapokhoz, mint az északi oldalon. Gondolkodásuk,
problémamegoldó képességük az érzelmi befolyásolásra kevésbé reagál, és ilyen
helyzetekben is jól működik. Nagy százalékban extrovertáltak, ami azt jelenti, hogy az
értelmi képességük inkább reproduktív, az érzelemviláguk inkább labilis, inkább kifelé
élnek, kötődéseik extenzívek, alkalmazkodóak, erős függésben élnek, nyugtalanok,
ügyesek és a környezeti szabályok által vezéreltek. Bizonyos százalékban találtunk
közöttük introvertált típust is, akik nehezen teremtenek kapcsolatot, nehezebben
alkalmazkodnak, rájuk az elvont gondolkodás és a stabil kötődés a jellemző. Kevesebb
hajtóerővel és dinamikával rendelkeznek, mint az északi oldal, és ami jelentősen negatív
mutató, az a túlzott szorongás. Jellemző rájuk az emberi dolgokkal való törődés és
a szociális értékek iránti érzékenység.
Az északi oldalon dinamikus, energiával telített, lendületes véleményformáló
személyeket találtunk, akiknél a mentális és viselkedési fékrendszerek nem mindig
működnek jól. A fantáziák, az álmodozások gyakran nagyobb teret kapnak
a tudatukban, mint a tárgyi tartalmak. Az érzelmek jelenléte sok esetben fontos
a gondolkodási teljesítményhez, így az állandó érzelmi motiváció mintegy facilitálja
a mentális kontrollt, a gondolkodási folyamatot. (Igény az érzelmi vezetésre és
a vezetőtől elvárt és kapott pozitív megerősítések – dicséretek – facilitálják
a gondolkodást.)
Az északi oldalon csaknem egyharmaddal több az extrovertált véleményformáló
személyek száma, akiknek a tulajdonságait már leírtuk (introvertált típussal nem
találkoztunk). Ami meglepő mutató volt számunkra, azaz emberi történések iránti
érdektelenség és közömbösség. A nagy dinamika mögött és a viselkedési fékek
alacsony mutatói miatt, valószínűleg csak az egyéni érdekek játszanak nagyobb szerepet
az északi oldal emberi történéseiben. A viszonylag alacsony realitásérzék miatt
számukra úgy tűnik, hogy az egyéni érdekek előtérbe helyezése mások számára nem
érzékelhető.

158
5. 3. 5. A Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztje:

A számismétlés
Ez a feladat 3-tól 9-ig, illetve 2-től 8-ig növekvő számtagból álló számsort
tartalmaz, az első számoszlop számait az exponált sorrendben, a második számoszlopét
fordított sorrendben kell a vizsgált személynek megismételnie. Ez a feladat az
intelligenciavizsgálatokban és az eredeti Binet-féle intelligenciatesztben használatos, sőt
az átdolgozásaiban is megtalálható. A pszichiáterek hosszú idő óta alkalmazzák a
megjegyzőképesség vizsgálatára, a pszichológusok is előszeretettel használják a
legkülönbözőbb intelligenciapróbákban. Felmérésünk során mi nem intelligenciát
akartunk ezzel az alteszttel mérni vagy behatárolni, hanem azt szerettük volna mérni,
hogy az etnikai frusztráció milyen koncentrációs zavart, teljesítménycsökkenést,
figyelemzavart okoz, esetleg a belső kontroll felbomlását eredményezi-e? A tesztet
először ún. nyugalmi helyzetben végeztük el, majd közvetlenül a frusztráció után. Az
eredmények eltolódásából próbáltunk következtetni az előbb vázoltakra.

A rejtjelzés
A vizsgálat lényege az, hogy bizonyos számokhoz meghatározott szimbólumok
kapcsolódnak. Ezeket a jeleket a vizsgált személynek oda kell rajzolnia a váltakozó
sorrendben megjelenő egyjegyű számokhoz. A számok egymás mellett kis kockákban
vannak elhelyezve, a számok alatti kis üres kockák a szimbólumok üresen hagyott
helyei, ezekbe kell beírni a megfelelő jeleket. A legfelső mintasorban helyezkednek el a
számok 1-től 9-ig és a hozzá tartozó jelek, melyekre a vizsgált személy állandóan
támaszkodhat, tehát a szimbólumokat nem kell megtanulnia, a beírás sorrendjében
mindig visszatérhet hozzájuk. A vizsgált személynek 60 másodperc állt rendelkezésére
a frusztrációs helyzet előtt és után.
A teszt behelyettesítő próba, az egyik legrégebben kidolgozott pszichológiai vizsgálati
módszer. Ez a vizsgálat a vizsgált személyt arra szólítja fel, hogy bizonyos
szimbólumokat más szimbólumokkal asszociáljon, és a teljesítményt mozgásos
produkcióban rögzítse. Így az asszociáció gyorsasága és minősége, valamint a
motóriumba való áttétele a nyugalmi állapot eredménye, és a frusztrációs helyzet
eredménye közötti különbségből adódó információt biztosít számunkra. Mindkét alteszt
eredménye a többi vizsgálat összefüggésében válik érdekessé számunkra.

159
5. 3. 6. Az empátiateszt

Az empátiaképességet és annak változásait próbáltuk megragadni egy

empátiateszttel (Deutsch, Madle, 1975, In: Buda Béla, Az empátia – a beleélés
lélektana, 1978). Az empátia kognitív arculata különböző attitűdökben tükröződik, és
ezen attitűdök esetleges változásait a frusztráció előtt és után ezzel a kérdőívvel
próbáltuk kimutatni.
A módszert az empátiaképesség fokának mérésére használt skálával illusztrálhatjuk. A
kérdőív harminchárom állítást tartalmaz. A vizsgált személynek meg kell jelölnie,
melyik állítással ért egyet, és melyikkel nem. Az egyes állítások elfogadása az
empátiahajlam jele, elutasítása pedig az empátia hiányát mutatja. A maximális
empátiával rendelkező ember mind a 33 állítással képes azonosulni, így 33 plusz pontot
szerezhet, ezzel szemben az azonosulásra képtelen személyek az elutasító válaszok
esetén 33 mínusz pontot szerezhetnek.
Bennünket tehát az ún. nyugalmi állapotban elvégzett empátiateszt eredménye és a
frusztrációs helyzet után elvégzett teszt eredménye közötti különbség érdekelt.

5. 3. 7. A szociometriai háló

Ezt a tesztet egy korábbi kutatás eredményeként dolgoztuk ki (Bordás, 1994) a

fent leírt öngyilkosság kutatás kapcsán, ahol azt a szociometriai mezőt szerettük volna
feltárni, amelyben a szlovákiai magyar és szlovák nemzetiségű véleményformáló
személyek és azok ún. holdudvarai mozognak, különös tekintettel a más
nemzetiségűekre egy adott egyén körül. A kapcsolatok etnicitását akartuk megragadni
ezzel a módszerrel.

5. 3. 8. Az MMPI – kérdőív

(Minnesota Multiphasial Personality Inventory – Minnesota-i Összetett

Személyiségvizsgálati Kérdőív)
Ez a kérdőív 566 ítéleti, viszonyulási, hangulati állítást tartalmaz, melyekre a személy
az igaz vagy a nem igaz szó aláhúzásával válaszol. A feleletek statisztikai támpontok
alapján csoportosíthatók pszichopatológiai kategóriák szerint. Emellett a válaszok egy-

160
egy csoportja a szorongást, az én-erőt, a validitást, a toleranciát, a hazugságot, a
torzításokat (szimuláció, disszimuláció), a pszichopátiát, a szociális zártságot stb. jelzi.
Mi az MMPI-t a nyolc közösség négy-négy véleményformáló személyével, tehát 29
emberrel végeztük el (három véleményformáló személy elzárkózott a teszt kitöltésétől,
mivel egy teszt felvétele nagyon időigényes, 2-3 óráig is eltart).
A teszt értékelésekor főleg két kategóriára helyeztük a hangsúlyt: a pszichopátiára és a
szociális zártságra, ill. nyitottságra. A vizsgálatok eredményét egymás viszonylatában
próbáltuk értelmezni. /A tesztek részletes eredményeit lásd: Bordás – Hunčík (1999)/.

5. 4. Az eredmények összegzése

A FER elméleti és kísérleti részének kidolgozásakor azt a lewini

gondolatrendszert és kísérleti kezdeményezést próbáltuk követni, melyek nem az egyes
izolált reakciókat, az elszigetelt viselkedésegységeket vizsgálják, hanem a teljes emberi
cselekvéseket elemzik. Vagyis ebben a pszichológiában az ember az egész
történelmével és társadalmi viszonyainak egész hálózatával jelen lehet. Nem kísérletet
végeztünk a szó pszichológiai értelmében, hanem az életben, a társadalomban
végbemenő szociológiai és szociálpszichológiai változásokat és azok hatásait próbáltuk
mérni és értelmezni a véleményformáló személyeknél és az őket övező ún. holdudvar
képviselőinek vizsgálatával, tehát valós helyzeteket vizsgáltunk valós közösségekben.
Módszerünkkel az ember lehetséges dimenzióit szerettük volna megragadni, ám
figyelmünket elsősorban a lewini pszichikus mezőre, a szociológiai, a
szociálpszichológiai és az egészségügyi történésekre irányítottuk a többség-kisebbség és
az etnikumok látószögén keresztül. Azokra a csoportdinamikai hatásokra voltunk
kíváncsiak, melyeket a társadalomban végbement szociálpszichológiai események,
változások etnikai vetülete vált ki egy kis közösség véleményformáló személyeinek
csoportján belül, valamint arra, hogy ezek a hatások hogyan csapódnak le a
véleményformáló személyek holdudvarában. Az igényes módszerünk számos
eredményt produkált, most csak a program szempontjából fontos eredményeket
foglalom össze.
A mintasokaságon végzett szociológiai vizsgálatból kiderült, hogy a vizsgált személyek
kezdetben mind a déli, mind pedig az északi oldalon eléggé elutasítóak voltak
felmérésünkkel kapcsolatban. Ez az elutasító magatartás a beszélgetések hatására

161
csökkent, és a verbális együttműködés többnyire létre is jött, de vizsgálataink során
néhány vizsgált személynél a metakommunikatív elutasítás végig jelen volt. Ez az
inkongruencia hol felülről jövő lenéző, ironikus magatartásban nyilvánult meg, hol
pedig felgyorsult légzésben, túlmozgékonyságban, kézremegésben stb. fejeződött ki.
Számunkra világos volt, hogy vizsgált személyeinknél a szlovák-magyar nemzetiségi
kérdés, még mindig érzékeny témaként szerepel, tele félelmekkel, gyanakvásokkal,
melyek az akkori kormány politikájának köszönhetően (1994-98) csak fokozódtak.
Ennek ellenére részt vettek a munkában, és teljes személyiségüket adták ahhoz, hogy ez
a program is hozzájáruljon a szlovák-magyar együttélés javításához Szlovákiában.
Szociológiai vizsgálatunk a déli oldal magyar nemzetiségű vizsgált személyeinél
20,5%-os asszimilációt mutatott ki. Ez a szám kirívóan magasnak tűnik, s valószínűleg
csak erre a mintára érvényes. Az viszont megkérdőjelezhetetlen tény, hogy az
asszimiláció az utóbbi évek során ismét felgyorsult. Csak emlékeztetőül idézzük fel a
kérdőív adatait, melyek szerint a második világháborút követő robbanásszerű
asszimilációs hullám után az ötvenes évek végétől konszolidálódott a helyzet, és ez az
állapot egészen a nyolcvanas évek végéig tartott. Tehát ekkor is kimutatható volt az
asszimiláció, ám nem olyan mértékben, mint 1945 és 1950 között. A bársonyos
forradalmat (1989) követő időszak viszont minőségi változást eredményezett az
emberek gondolkodásában és viselkedésében. A kapitalizálódó Szlovákiában is egyre
inkább előtérbe került az ún. teljesítményorientált embertípus (nemzetiségi különbség
nélkül). A szlovákiai magyarok esetében ez azt jelentette, hogy most már nem is a külső
kényszer játszotta a főszerepet abban, hogy újra megindult a beolvadási folyamat,
hanem az elérhető társadalmi előnyök, a jobb gazdasági pozíció elérése miatt vált a
polgárok egy része számára (elsősorban a vállalkozói rétegre gondolunk) a nemzeti
hovatartozás kérdése másod-, illetve harmadrendű kérdéssé. Nem véletlen, hogy a
szlovákiai magyar politikai elit a kormányok részéről történő minden erőszakos
asszimilációs törekvést erősen támad, és keményen bírál, hiszen ha országos méretben
is igaz ez a magas asszimilációs tendencia, akkor az már a magyarok létét veszélyezteti
Szlovákiában. Úgy gondoljuk, hogy az erőszakos asszimilációs törekvések egy ország
stabilitását ingathatják meg.
Az identitásvizsgálat meglepő eredményt hozott. Minden vizsgált személynek tíz
lehetősége volt annak definiálására, hogy ki is ő valójában. Az északi csoportban (46
szlovák és 1 magyar nemzetiségű vizsgált személy) egyetlenegy nemzetiségre utaló
definíciót, ill. meghatározást sem kaptunk. Úgy tűnik, hogy a homogén szlovák

162
közegben élő vizsgált személyeknek nincs szükségük arra, hogy önmaguk nemzeti
identitásának megfogalmazásával határolódjanak el a más nemzetiségűektől, és ez
érthető is. (Már a korábbi kutatásainkba /Bordás, et al, 1995/ is kimutattunk az északon
élő szlovákság részéről némi nemtörődömséget a délen élő polgártársaikkal szemben
nemzetiségi kérdésekben. Akkor olyan válaszokat is kaptunk, hogy „Ez az ő [mármint a
deli szlovákok] dolguk, oldják meg maguk” stb.) Az északon élő szlovákok
természetesen otthon érzik magukat, nemzeti villongások nem terhelik életüket, tehát
nyugalmi körülmények között ez a kérdés számukra indifferensnek tűnik. Az igazi
meglepetés a déli oldal vizsgálata során ért bennünket. Ebben a csoportban az emberek
gyakran számoltak be etnikai jellegű incidensekről, nemzeti súrlódásokról, és úgy tűnt,
hogy ez a probléma átszövi mindennapjaikat is. Az identitásvizsgálat során azonban
csak 17 olyan választ kaptunk, amikor a vizsgált személyek a tíz lehetséges
önmeghatározás közül a nemzeti identitást is fontosnak tartották. 17 magyar
nemzetiségű vizsgált személy (a magyar válaszadók 44%-a) érezte tehát úgy, hogy
önmeghatározásánál a nemzeti identitást is hangsúlyozza. 21 magyar és a 10 szlovák
nemzetiségű vizsgált személy esetében a tíz lehetséges válasz közé nem került be a
nemzeti hovatartozás megjelölése. A nemzeti alapon történt önmeghatározás ilyen
alakulása alátámasztja az előbbi hipotézisünket, mely szerint az etnikai jellegű identitás
fajsúlya a személyiségen belül napjainkban csökkenő tendenciát mutat. Dél-
Szlovákiában elég gyakran halljuk azt, hogy a magyarok elnyomják és asszimilálják a
szlovákokat, és megfordítva. Ennek a ténynek némiképp ellentmond a mi
identitásvizsgálatunk, mely szerint nyugalmi állapotban az átlagpolgár számára nem a
nemzeti kérdés jelenti a fő gondot. Az orvosi vizsgálat eredményei igazolták, hogy az
egyént ért társadalmi frusztrációk (etnikai jellegű problémák, antidemokratikus
törvények elfogadása stb.) átmeneti vegetatív tüneteket, sőt regressziós állapotot is
okozhatnak. Nyilvánvaló, hogy ezek a tünetek egyénenként eltérőek, szervezetüktől és
személyiségüktől függően. E különbségek miatt is fontos számunkra a helyes
személyiségrajz felállítása, mivel ennek tudatában tudjuk nagyobb valószínűséggel
kiszámítani egy polgármester, orvos, pedagógus stb. feszültségi szintjét, viselkedését
bizonyos helyzetekben, melyből következtetni lehet egy közösség feszültségi állapotára.
Nagyon fontos információkkal szolgáltak a Rorschach-teszt eredményei. Egyáltalán
nem mindegy, hogy egy közösséget milyen személyiségű véleményformálók
irányítanak, melyik személyiségtípusból van több egy közösségen belül, és a
közösségek összehasonlítása során melyik személyiségtípus dominál. Ugyanis ennek

163
ismeretében tudjuk egy közösség reakcióját, viselkedésének hatékonyságát, váratlan
helyzetekben való reagálóképességét stb. jobban megítélni, esetleg kiszámítani. Több
közösség ezen információiból pedig aránylag pontos képet alkothatunk egy ország
hatékony reagálóképességéről, a tesztbatériánk többi eredményeiből pedig
kiszámíthatjuk egy ország általános feszültségi szintjét.
A személyiségvizsgálatot tehát az említett Rorschach-teszt alapján végeztük,
mivel a pszichológiában erre a célra ez a legjobban bevált teszt, és Szlovákiában is
standardizálva van.
A Rorschach-teszt számunkra több fontos eredményt hozott, melyet fent már
ismertettünk, itt csak pár mutatót emelünk ki. Meglepő volt számunkra, hogy az északi
oldal vizsgált személyeinek 46%-ánál az F+2% magasabb volt az F+1 %-nál. Ez a
mutató azt jelenti, hogy a gondolkodás érzelmi feszültség mellett jobban működik, ami
az érzelmileg „melegen tartott" értelmet jelenti. Nem véletlen, hogy ez a jegy az
óvodáskorúaknál fordul elő leggyakrabban, hiszen pozitív érzelmi motiváció esetén a
gyerekek „okosabbak". Úgy tűnik, hogy ezeknek a vizsgált személyeknek az érzelmek
jelenléte fontos a gondolkodási teljesítményhez, így az állandó érzelmi motiváció
mintegy facilitálja a mentális kontrollt. Másképpen fogalmazva: ezek a személyek
igénylik az érzelmi vezetést, és a vezetőtől kapott pozitív megerősítések facilitálják a
gondolkodást. Ez a megállapítás elsősorban a szlovák politikai elit számára lehet
érdekes és elgondolkoztató. Az északi csoport vizsgált személyei igénylik az erős kezet
és a vezetőtől kapott pozitív megerősítést. A jelen gazdasági helyzetben egyre több a
megszorítás, az ún. restriktív intézkedés, és egyre fokozódik a hajsza, a kíméletlen
versenyfutás (integrációs problémák, behozni a lemaradásokat). Ilyen körülmények
között a vezető réteg gyakran megfeledkezik arról az általunk is feltárt tényről, hogy az
említett személyiségjegyű emberek akkor képesek önmagukból kihozni a maximumot,
ha pozitív érzelmi légkört éreznek maguk körül (dicséret, pozitív odafordulás stb.),
illetve keresik az olyan vezetőt, aki időről időre érzelmi jellegű visszajelzéseket
(dicséretet, biztatást) ad nekik.
A demokratikus pártok felelős vezetőinek el kellene gondolkodnia azon, hogy miért
olyan magas Mečiar és Slota népszerűsége ezeken a vidékeken. A déli oldalon 60%-ban
az F+1 % és az F+2% eredményei nagyjából egyformák, ami azt jelenti, hogy a
mentális kontroll félelem, indulat vagy vágyfelszólítások esetében is egyforma
színvonalon működik, mint amikor a gondolkodást semmiféle irracionális mozzanat
nem billentette ki. Tehát a déli oldal vizsgált személyei 60%-ának nincs igénye érzelmi

164
vezetésre és dicséretre ahhoz, hogy a gondolkodási teljesítményük növekedjen. Ez a
jegy általában az adoleszcens korúakat jellemzi.
Egy másik figyelemre méltó Rorschach-eredmény, hogy a vizsgált személyek mind a
déli, mind az északi oldalon többségükben extrovertáltak. Ha elfogadjuk Jung és
Rorschach fejtegetéseit az introverzióról és extroverzióról, akkor véleményünk szerint
egy közösség akkor működne kiegyensúlyozottan, ha 2-3 extrovertált véleményformáló
személy mellett volna 1-2 introvertált véleményformáló személy is. Vagyis a
fellegekben járó, nagy fantáziájú, könnyen csábuló, gyakran csalódó, könnyen
vigasztalódó extrovertált típusok mellé feltétlenül szükséges volna ellensúlyként két
lábbal a földön járó, stabil, alkotó, egyéni képességű, befelé élő introvertált személy.
Csak ekkor beszélhetnénk egy közösség viszonylag kiegyensúlyozottabb működéséről.
Különösen igaz ez a megállapítás egy olyan ország esetében, mint Szlovákia, melynek
polgáraiba 1993 óta folyamatosan azt sulykolta bele a politikai vezetés, hogy ők a nagy
lehetőségek országának polgárai („geopolitikai helyzetünk egyedülálló, stratégiai
pozíciónk Közép-Európa kulcsát jelenti, híd vagyunk Kelet és Nyugat között” stb.).
1998-ig a Mečiar-féle délibábkergetés ösztökélte irreális tervekre az embereket, de ne
feledkezzünk meg arról sem, hogy az önámítás még napjainkban is folyik. A rövid és
fájdalommentes átalakítás és az integráció lehetősége ma is szárnyalásra csábít sok
embert.
A Rorschach-teszt eredményeiből a déli oldal viszonylag alacsony energetikája,
szorongásossága, bizonytalansága derül ki, szemben az északi oldal erőteljes, lendületes
dinamizmusával. Ezeknél a jegyeknél elgondolkodtató az északi oldalon az a 27%, ahol
a nagy lendületnek, aktivitásnak nincs meg a megfelelő fékrendszere, ami azért is
veszélyes lehet, mivel véleményformáló személyekről van szó, és a viselkedésük
példaértékű a holdudvar számára, ezért hatványozottan jelentkezhet egy esetleges
destrukció során.
Nagyon sok információt nyertünk a frusztrációs teszt 11 táblájának
eredményeiből. Mind a szlovákok, mind a magyarok körében a legnagyobb frusztráció a
nyelvhasználattal kapcsolatban alakul ki. A magyarok kudarcként élik meg, ha
erőszakosan akarják rájuk kényszeríteni a szlovák nyelv megtanulását, a szlovákok
pedig akkor frusztrálódnak legjobban, ha a magyarok nem akarnak megtanulni
szlovákul, vagy nem beszélik jól a szlovák nyelvet. Korábbi véleményünkkel
egybehangzóan állíthatjuk, hogy itt is az a korábban már megfogalmazott tendencia
érvényesül, mely szerint egy adott terület birtoklását és uralását a többség saját

165
nyelvének a kisebbségre való ráerőszakolásával is biztosítani tudja, vagy legalábbis
szeretné. Ha ezt az állítást elfogadjuk, akkor kimondhatjuk, hogy a szlovákok és a
magyarok között nyelvi szinten fegyverek nélküli háború zajlik a területekért, mivel azé
a terület, aki azt nyelvében uralja. Ezért nagyon fontosnak tartjuk a kisebbségi
nyelvtörvény demokratikusan történő megalkotását és annak érvényesítését addig, amíg
nem késő.
Szembetűnő eredményt hozott az alapfrusztrációs szint. Az északi oldalon élő szlovák
nemzetiségű vizsgált személyeink magas kifelé vetülő agressziót produkáltak
alapfrusztrációs helyzetben, ezzel szemben a déli oldalon a frusztráció után volt
magasabb a kifelé vetülő agresszió szintje. Ennek magyarázatát mi a „fészek"-hatásban
véltük megtalálni. Az északon élő szlovákok otthon és biztonságban érzik magukat,
tehát kevésbé lehet őket kiprovokálni, mint a déli oldalon élő magyarokat, akik
pontosan a frusztrációnkban használt létfontosságú történésekre veszítették el legjobban
biztonságérzetüket, amire viszonylag magas kifelé vetülő agresszióval reagáltak
biztonságuk megőrzése érdekében. Tehát az északi oldal a frusztrációs helyzetünk
hatására nem érezte magát annyira veszélyeztetve, mint a déli oldal, és ezért kevesebb
kifelé vetülő agressziót produkált. A nyugalmi helyzetben feljegyzett agresszivitásszint
és a frusztráció hatására bekövetkezett változás különbözősége a szlovák és a magyar
lakosság körében egy másik lehetséges magyarázatot is kínál (mely természetesen nem
zárja ki az előző fejtegetés érvényességét). A frusztrációs teszt leírása során már
említettük a modell fontosságát, vagyis azt, hogy az egyes ember aszerint cselekszik,
amilyen (egyéni vagy közösségi) modellt kapott a múltból. A magyar múlt tele volt
véres eseményekkel, forradalmakkal, lázongásokkal, amikor a vélt vagy valós jogok és
sérelmek kiharcolása, ill. megvédése erőszakos cselekedetek (agresszivitás) révén
valósult meg. Ha a szembenálló erő lényegesen nagyobb volt, akkor gyakran befelé
vetült az agresszió (öndestrukció). A szlovák múltban lényegesen kevesebb az ilyen
modellek száma és hatásfoka. Ez a tény is közrejátszhat a fenti jelenség kialakulásában.
Külön szólnunk kell a befelé vetülő agresszióról. Az ilyen típusú válaszok számaránya
nagyságrendekkel alacsonyabb volt a semleges válaszoknál, illetve a kifelé vetülő
agressziót tartalmazó reakcióknál. E válaszok számaránya a korábban végzett vizsgálat
adataihoz képest is csökkent (Bordás et al, 1995.), egyéb eredményeink viszont
alátámasztják az akkori eredményeinket. A jelenségnek van egy pozitív és egy negatív
oldala. A pozitív az, hogy egyik közösségben sem mutathatók ki önbüntető tendenciák.
A negatív az, hogy egyik közösség tagjai sem érzik magukat felelősnek az adott

166
helyzetért, sőt a másik felet okolják érte. Az így kapott eredményeknek nagyon érdekes
a társadalmi háttere. A korábbi vizsgálatokat (Bordás, et al, 1995) a Moravčík-kormány
idején végeztük, amely demokratikusan próbálta kezelni és megközelíteni a társadalmi
kérdéseket, jelen felmérésünk pedig 1997-98-ban történt, a Mečiar vezette
antidemokratikusnak mondható kormány alatt. Az 1994 utáni három esztendő során a
kormányzati szervek, a közszolgálati televízió és rádió, valamint a kormánypárti lapok
hatására egyértelműen intoleráns légkör alakult ki, és polarizált társadalom jött létre,
amelyben az emberek, akárcsak a kommunista időszakban, ismét csak fekete-fehérben,
ellenségben vagy barátban, tehát kizárólagosságokban kezdtek el gondolkozni,
miközben lényegesen csökkent az empátiaszintjük is. Minden bizonnyal ennek
köszönhető, hogy az emberek a frusztráció hatására tömegesen kifelé vetülő
agresszióval válaszolnak. Itt érdemes a tömegkommunikációs eszközök felelősségéről
beszélni, különösen Szlovákia esetében, hiszen a szlovákok által leggyakrabban nézett
tv-csatornát (Markíza), és a leggyakrabban hallgatott rádióadót (Slovensko) Mečiar a
befolyása alá vonta. Georg Gerbner kultivációs elmélete (In: Griffin E. 2001) óta
tudjuk, hogy a televízió nem más, mint a társadalom intézményesített mesemondója, és
az elmondott történetek adnak teljes képet arról, hogy mi létezik, mi a fontos, mi mivel
kapcsolatos és mi a helyes az adott társadalom számára. Ha ehhez hozzáadjuk az északi
szlovákok önmagukban zárt kommunikációs rendszerét (lásd a szociometriaiháló-teszt
eredményeit), akkor a nemzeti vezérek (Slota, Mečiar), a korábban megfogalmazott
lélektani igények alapján (a Rorschach-teszt eredményei), könnyen szereznek megfelelő
szavazóbázist.
A frusztrációs teszt során kapott eredményeket leginkább a konfliktuskezelő-
kommunikációs tréningjeink során tudtuk hasznosítani. Ezért is foglalkoztat bennünket
a teszt standardizálása, emellett szeretnénk mérni a frusztrációs toleranciát, amely
elképzelésünk szerint egy alapfrusztrációs szint és egy frusztrációs helyzet utáni szint
különbségeként állapítható meg. Gyakorlatilag ez a FER alapkérdése, lehet-e ezt a
különbséget objektíven mérni? Vagy annyira szubjektív, helyzetenként változó, hogy
megfoghatatlan? Valószínű, hogy ez az utóbbi állítás az igaz, hiszen az emberek
viselkedése válság- vagy pánikhelyzetben nehezen bejósolható. Ennek ellenére úgy
gondoljuk, hogy a fentiek megállapítása külön kutatást igényelne.

167
 Az empátiateszt eredménye a vizsgált személyeinknél mind a déli, mind az
északi oldalon egyértelműen bizonyította, hogy etnikai tartalmú frusztráció hatására az
empátiás képesség csökken.

A Wechsler-féle két altesztnél a déli és az északi oldal szempontjából nem

kaptunk egyértelmű eredményeket. A számismétlési részpróba eredményei azt mutatták,
hogy az északi oldal mindkét csoportja az etnikai jellegű frusztrációkra aktivizálja
magát, és nagyobb teljesítményt nyújt, ezzel szemben a déli oldal alacsonyabb
teljesítmény mellett dekoncentráltabbá válik. Ugyanakkor a visszafelé történő számolás
részpróba, amely már nagyobb koncentrációt igényel, egyértelműen bizonyította, hogy
az általunk alkalmazott frusztráció hatására koncentrációs zavar, teljesítménycsökkenés,
figyelemzavar alakult ki mind a déli, mind az északi oldal két-két csoportjában.
A rejtjelzési részpróba azt az eredményt hozta, hogy az általunk használt frusztráció
hatására mindkét oldal mindkét csoportja nagyobb teljesítményt nyújtott, de jóval
nagyobb hibaszázalékkal. Az északi oldal ennél a próbánál gyorsabb teljesítményt
nyújtott, mint a déli, de nagyobb hibaszázalékkal.
A Wechsler-féle intelligenciateszt két altesztje azt bizonyította, hogy az általunk
használt frusztráció hatására viselkedésbeli zavarok, figyelemzavarok, koncentrációs
zavarok alakulnak ki, illetve teljesítménycsökkenés vagy nagy hibaszázalékú
teljesítmény tapasztalható. Az intelligencia e területein a déli oldal mindkét csoportját a
frusztráció mélyebben érintette (mivel alacsonyabb eredményeket értek el), mint az
északi oldal csoportjait. Ugyanakkor az északi oldal csoportjai nagyobb dinamikával, de
sokkal több hibás megoldással válaszoltak a frusztrációra, ami a konfliktusok
eszkalálódása esetén újabb veszélyforrásokat rejthet magában.
A szociometriaiháló-teszt érdekes eredményeket hozott, annak ellenére, hogy
kissé bonyolultnak tűnik a kiértékelés. Két fontos szempont vezérelt bennünket a
korábban leírtak mellett: a párnák családi, illetve nem családi megközelítése a
meghatározott három szempont alapján. Így több információt kaphattunk a
családszerkezetek nemzetiségi összetételét illetően.
A déli oldal vizsgált személyeire a szociometriaiháló-teszt alapján a nagyfokú, 56,5%-
os más nemzetiségű kapcsolódások a jellemzőek, s ebből 19% a családi párnán belül
található meg, 37,5% a párnában, de nem csak családi vonatkozásban. A más
nemzetiségű kapcsolatok nélküli személyek a déli oldalon 33%-ban voltak
kimutathatók, ebből 25%-ban a családi párnában, míg 8%-ban a párnában, de nem

168
családi vonatkozásban. Meglepő volt viszont az, hogy a déli oldal 21%-os szlovák
nemzetiségéből 12% szinte más nemzetiségű kapcsolatok nélkül, zárt klikket képezve él
a magyarok között. 9%-nak van más nemzetiségű érzelmileg választott kapcsolata.
Az északi oldalon a vizsgált személyeink 58%-ban nem választják a más nemzetiségű
kapcsolatokat (sem a családi párnában, sem azon kívül), tehát egy viszonylag zárt, saját
nemzetiségű kapcsolati rendszerben élnek. Úgy tűnik, hogy saját maguk között érzik
biztonságban magukat. Az így kialakult helyzetet nem a területi elszigetelődés miatt
tartjuk valószínűnek, hiszen a csehek, lengyelek, ukránok nincsenek területileg távol,
inkább szlovák sajátosságként fogjuk fel. A szociometriaiháló-teszt végeredménye a
vizsgált személyeknél a következő: a magyarok egy nyitottabb, többnemzetiségű
kapcsolati rendszerben élnek a szűk családi kapcsolataikon belül is, mint a szlovákok,
akik egy zártabb, saját nemzetiségű kapcsolatokat, kötődéseket részesítenek előnyben a
belső családi kapcsolataikban is. Ehhez nagyon hasonló a szerb családok kapcsolati
rendszere (fent már említettem), ahol a szerb családok döntően szerbekkel létesítenek
kapcsolatot. Ezzel szemben a vajdasági magyarok jóval zártabb kommunikációs
rendszerben élnek, mint a szlovákiai magyarok.

Ismét egy komoly feladat a jelenlegi politikai elit számára. Ha valóban az európai
integrációban látják az ország jövőjét, akkor jelentős lépéseket kell tenni annak
érdekében, hogy a már oly sokszor emlegetett szlovák izolacionista tendenciákat a
jövőben fel tudják oldani. Hangsúlyozandó, hogy itt nem egy népbetegségről van szó,
hanem a kommunista időszak alatt megkezdett, majd az önállóság elnyerése után újra
felmelegített ideologikus színezetű kampány hatásairól, melynek lényege az volt, hogy
belesulykolják a szlovákságba a gyanakvás és a veszély érzetét mindennel és
mindenkivel szemben, aki más álláspontot képvisel, aki a másság jegyeit viseli. (Ennek
az ideológiának a jegyében születtek meg az Európa-ellenes szlogenek, a semlegesség
előnyeit ecsetelő lázálmok, melyek közös vonása az volt, hogy minden, ami más,
potenciális veszélyt jelent nemzeti identitásukra és önállóságukra, ezért óvakodni kell
tőle. Nem véletlen, hogy az egykori megszálló hatalom, a Szovjetunió utódállama,
Oroszország is megfelelő partnernek tűnt a Mečiar-féle vezetés számára, hiszen ők
egyrészt szlávok, tehát máris bizalmasabb viszonyban vannak velük, mint pl. az
angolszászok, ezen kívül őket már ismerik, tudják, mit várhatnak el tőlük, így eleve
veszélytelenebbek, mint az ismeretlen Nyugat.) Az Európa Unióba való bejutás úgy
tűnik, hogy nem indította el a belső, lélektani integrációt az európai értékek felé a

169
szlovákság jelentős részében, inkább valamilyen biztonságosabb fogódzókat keresnek,
melyek a 2006-os választásokban is tükröződtek. Ezek a fogódzók egyelőre a nemzeti
identitás megerősítéséről szólnak más identitások (etnikai, kisebbségi) elnyomásával,
amelyek egyáltalán nem a biztonságot jelentik az egész társadalomra nézve.

Az MMPI-teszt eredményei szerint vizsgált személyeinknél mind a déli, mind

pedig az északi oldalon a pszichopátiás személyiség kizárható.

Munkánkban az embert a társadalmi viszonyainak összességében igyekeztünk

megragadni. Hogy valós eredményeket kapjunk, melyekből valós következtetéseket
vonhatunk le, egymást kiegészítő orvosi, klinikai pszichológiai, szociálpszichológiai és
szociológiai módszereket használtunk. Sokat töprengtünk azon, hogy a társadalmi
feszültséget mérő programunkba a gazdasági mutatók hogyan illeszthetők be.
Bonyolultsága miatt úgy döntöttünk, hogy ezzel a témával ebben a munkában nem
foglalkozunk.
A mai tömegtájékoztatási eszközöknek köszönhetően az embert rengeteg információ éri
a világban történt eseményekről. Ezekből mindenki azt ragadja meg, amelyre az adott
pillanatban lélektanilag a legérzékenyebb. Különösen érzékenyen reagálunk akkor, ha a
nem várt események, történések az országunkban bonyolódnak, avagy még közelebb
kerülve hozzánk, a közösségi kapcsolatainkat érik el, vagy a baráti, esetleg családi
történéseinkbe avatkoznak bele.
Az embert és közösségét megmozgató változásokra az ember a maga egész
történelmével, sőt generációkon keresztül átörökített, gyakran nem tudatosított
viselkedési mintákkal reagál. Ezek a viselkedési minták bizonyos ideig kontrolláltak
lehetnek a személy által, de különböző történések (akár közösségi, akár társadalmi)
hatására kontrollálhatatlanná is válhatnak, mind az egyén, mind pedig a társadalom
részéről.
A nem kontrollált tudatos történések felszínre jöhetnek vállalt nemzetiségi vagy
fajgyűlöletben (pl. Szlovákiában a Szlovák Nemzeti Párt tagjainak a magyarok, a
cigányok, a homoszexuálisok iránti gyűlölete), annak érdekében pedig, hogy a
gyűlöletük szabad utat nyerjen, minden kontroll-lehetőséget tudatosan elutasítanak.
Ezek a folyamatok a személyiségben különböző társadalmi történések hatására (pl.
etnikai feszültségkeltés) facilizálódhatnak, és agresszió kiélésében nyilvánulhatnak
meg, úgy, hogy a gerjesztettség először a véleményformálók körében kialakulva a

170
holdudvaron keresztül egy egész közösségre átterjed. A legnagyobb veszélyt az így
létrejött agresszió hatására kialakult regresszív állapot jelenti, amely produkálhat
kontrollálatlan, nem tudatos történéseket, sőt viselkedést (pl. vegetatív tünetek,
dekoncentráció, empátiacsökkenés, destrukció, növekvő hibaszázalékos teljesítmény
stb.).
Elképzelhetőnek tartjuk, hogy ez a folyamat a Jung által megfogalmazott kollektív
tudattalan szféráiba jut, ahol bizonyos átszerveződéssel a motívumok harcán keresztül
tudatosulva befolyásolja (vagy meghatározza) az egyén viselkedését. Ez a viselkedés
átterjed a családi, a baráti csoportokon át a közösség szintjére, attól függően, hogy az
egyén hatékonysága, közösségi pozíciója mennyire erős, és a társadalmi igények
mennyire várják el ezt a fajta viselkedést?
Több közösség azonos viselkedési mintái vagy a viselkedési mintával szembeni
elvárásai társadalmi változásokat hozhatnak létre, különösen akkor, ha a közösségek
véleményformálói és holdudvaruk között kiegyensúlyozott kapcsolati rendszer
uralkodik.
Egy közösség szintjén a társadalmi hatásokat a véleményformálók reakcióiból és a
holdudvarral való kapcsolódásaikból, valamint a holdudvar válaszaiból próbáltuk
kikövetkeztetni.
Több közösség kapcsolatából pedig kikövetkeztethető vagy kiszámítható egy ország
(jelen esetben Szlovákia) vagy egy régió feszültségi szintje. Természetesen matematikai
megfogalmazásokban gondolkodunk a feszültség meghatározásában, melynek
kidolgozása egy újabb kutatás témája lehetne. Mivel módszertanilag a FER felvétele
jogi akadályokba ütközhet, továbbra is foglalkoztat bennünket egy egyszerűbb, de
hatékony verzió, mely matematikailag is megállná a helyét.
A FER nagyon sok információt hozott a szlovák-magyar együttélés konfliktusairól,
kommunikációs sajátosságairól, de azt a feszültséget, ami Szlovákiát jellemezte a
felmérés időszakában, és amire a módszer valójában létrejött, objektíven, tudományosan
elfogadhatóan nem tudta prezentálni.

171
 6. ÖSSZEFOGLALÁS

Az összefoglalást az elméleti és a gyakorlati eredmények szempontjából

igyekszünk tárgyilagosan leírni, tekintettel arra, hogy szinte minden fejezetnek volt
összefoglaló és összefüggéseket kereső része.

6. 1. Elméleti, hipotetikus eredmények

1. Egy kultúra kommunikációja alapján jellemezhető, leírható.

2. A kultúra kommunikációjában benne van annak konfliktogenitása; zártsága inkább
konfliktust okoz, nyitottsága inkább konfliktusoldó.
3. A kollektív emlékezet negatív tartalmai, a kommunikáció sajátosságai, a nyelvi
relativizmus úgy tűnik, hogy inkább a kollektivizmusra jellemző társadalmakban
hoz létre a kultúrára jobban jellemző személyiségtípusokat, mint az
individualizmusra jellemző társadalmakban.
4. Egy kultúra kiváló retorikával rendelkező vezetője képes mozgósítani a kultúra
tagjait a revansra, akkor is, ha a veszteség, akkor keletkezett, amikor a kultúra
tagjai még nem éltek. A háttérben valószínű szocializációs folyamatok,
azonosulás, a kultúra kommunikációs sajátosságai, kommunikációs kódjai állnak.
5. Egy kultúra kommunikációját jellemezheti a negatív kód és az agresszív kód; az
előbbi esetében az agresszió befelé, az utóbbi esetében az agresszió kifelé irányul.
6. A társadalom történelmében elszenvedett veszteségek miatt kialakult gyász nem
kellő feldolgozása komplikált gyász létrejöttét eredményezheti, ami újabb és újabb
konfliktusokat okozhat a társadalomban lévő kultúrákban, és a kultúrák közötti
kommunikációkban.
7. A kultúrán belül vagy a kultúrák közötti krízisek kialakulását rendszeresen
megelőzi a kommunikáció valamilyen zavara.

172
 6. 2. Gyakorlati eredmények

1. A feltárás szakasz konkrét eredményei:

- szlovákok és magyarok között a konfliktus a nyelv használatának területén
érzékelhető jelentősen, mely mögött valószínű a kultúrákra jellemző
gondolkodáskülönbségek is megtalálhatók,
- önismereti problémák mindkét oldalon,
- a kommunikáció zavarai kultúrán belül és kívül,
- az asszertív viselkedés hiánya és a konfliktuskezelésben való járatlanság,
- a toleranciahiány, a másság elfogadásának nehézségei,
- a csoportok együttműködési hiányosságai, a csoport döntéshozatalának
nehézségei.

2. A kezelés szakasz konkrét eredményei:

- a csoporttagok növekvő önismeretről számoltak be,
- a csoporttagok megtanulták konfliktusaikat jobban kezelni, jártasságot
szereztek a hatékony viselkedés elsajátításában, melynek alapfeltétele a
tudatos kommunikáció,
- növekedett az empátiájuk,
- a serdülő- és ifjúkorúaknál egy viszonylag gyorsabb folyamat indult el az
attitűdváltozásokban, mint a véleményformálóak esetében,
- pozitív változások alakultak ki a tolerancia terültén,
- jártasságot szereztek a csoportépítésben,
- több esetben sikerült a csoporttagok élményvilágában befejezetté tenni olyan
konfliktusokat, melyek generációkon keresztül húzódtak és etnikai jellegük is
volt.

3. Az előrejelzés szakasz konkrét eredményei:

- információkat kaptunk a véleményformáló mintánk személyiségére
vonatkozóan,
- információt kaptunk a szlovákok és magyarok kapcsolati, kommunikációs
rendszeréről,
- információt kaptunk azokról a területekről, melyeken mind a szlovákok, mind
pedig a magyarok legnagyobb frusztrációikat élik át,

173
 - az etnikai jellegű frusztrációk agressziót, teljesítményromlást,
empátiacsökkenést (értelmezhetjük a kommunikatív közeledés emocionális
csatornájának elzáródásaként is), vérnyomásváltozást váltanak ki mindkét
oldalon,
- a társadalom egészére vonatkozó feszültségről nem kaptunk tudományosan
értékelhető információkat, valószínű a módszer hiányosságai miatt. Mivel a
kérdés véleményünk szerint nagyon fontos, ezért a jövőben tökéletesebb
módszer kidolgozásán fáradozunk, az eddigi eredmények és tapasztalatok
felhasználásával.

Zárógondolatként elmondhatjuk, hogy a társadalmat irányító mindenkori

politikai elitnek erkölcsi kötelessége a társadalom feszültségi szintjeiről informálódni,
és ha növekvő tendenciákat talál, akkor csökkenteni azokat, függetlenül attól, hogy
etnikai, gazdasági, osztálykülönbségekből fakadó stb. okai vannak a feszültség
kialakulásának. A feszültségcsökkentést egyrészt fentről, a demokratikus törvények
elfogadásával és megtartatásában látjuk, másrészt lentről, a különböző szervezetek (pl.
alapítványok, iskolák, tömegszervezetek stb.), toleranciára nevelő, konfliktuskezelő
programjainak a megvalósításában képzeljük el.

174
 IRODALOMJEGYZÉK

[1] ALLPORT Gordon W.: Az előítélet, Gondolat Kiadó, Budapest, 1977.

[2] ANDERSON J. A.: A kommunikációelmélet ismeretelméleti alapjai, Typotex,
Budapest, 2005.
[3] ARONSON Elliot: A társas lény, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,
1992.
[4] ASSMANN A. – ASSMANN J.: Kultur und Konflikt, Frankfurt/M., Shurkamp,
1990.
[5] ATKINSON R. L. et al.: Pszichológia, Osiris, Budapest 1997.
[6] AUSTIN J. L.: Tetten ért szavak, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.
[7] AXTELL R. E.: Gesztusok, Ajánlott és tiltott testbeszéd-megnyilvánulások a
világ minden tájáról, Alexandra, 1998.
[8] BAGDY E.: Családi szocializáció és személyiségzavarok, Tankönyvkiadó,
Budapest 1977.
[9] BALOGH É., Pszichológiai kislexikon, Tóth Könyvkereskedés, Debrecen 1995.
[10] BANDURA A. – WALTERS R. H.: The role of imitation. In. Social learning
and personality development, Holt – Rinchart – Winston, New York, 1963.
[11] BANDURA A.: Social Learning Theory, General Learning Press, New York,
1977.
[12] BARLAI R. – KŐVÁGÓ Gy.: Krízismenedzsment, kríziskommunikáció,
Századvég, 2004.
[13] BÉRES I. – HORÁNYI Ö. (szerk.): Társadalmi kommunikáció, Osiris Kiadó,
Budapest, 2001.
[14] BERNE E.: Emberi játszmák, Gondolat, Budapest, 1984.
[15] BETTELHEIM B.: A végső határ (tanulmányok), Európa Könyvkiadó, 1988.
[16] BIRKENBIHL V. F.: Kommunikációs gyakorlatok, Trivium Kiadó, 1998.
[17] BLANK G. R.: Ego pszichologie: Teorie a praxe, Psychoanalytické
nakladatelství, Praha, 1992
[18] BLUMER H.: Symbolic Interactionism, Prentice Hall, Englewood Cliffs, N. J.,
1969.

175
[19] BODA Zs.: A kommunitárius elmélet: identitás, kultúra, értelmezés. In: Szabó
M.: (szerk.): Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus
környezete), Jószöveg Műhely Kiadó, 2000.
[20] BOGARDUS E. S.: Immigration and Racial Attitudes, Boston, 1928
[21] BOHM E.: Lehrbuch der Rorschach Psychodiagnostik, Bern, 1957, Huber.
[22] BOLTON E.: A kommunikáció művészete, Budapest, 1987, Cascade
Könyvkiadó.
[23] BORDÁS Sándor – FRIČ P. – HAIDOVÁ K. – HUNČÍK P. – MÁTHÉ R.:
Ellenpróbák (A szlovák-magyar viszony vizsgálata szociológiai és
etnopszichológiai módszerekkel Szlovákiában), Nap Kiadó, Dunaszerdahely,
1995.
[24] BORDÁS Sándor – HUNČÍK P. – MIKULÁS D. – STREDL T.: Együttlét (Egy
interetnikus tréning tapasztalatai), Balassi Kiadó – Magyar Pax Romana,
Budapest, 2004.
[25] BORDÁS Sándor – HUNČÍK Péter: Barát- és ellenségkép vizsgálatok
Szlovákiában, kézirat, 1998.
[26] BORDÁS Sándor – HUNČÍK Péter: Etnopszichológiai felmérés a Kárpát-
medence nyolc országában, (1996, kézirat).
[27] BORDÁS Sándor – HUNČÍK Péter: FER (Feszültség-előrejelző rendszer), Nap
Kiadó, Dunaszerdahely, 1999. (Megtalálható a Széchenyi Könyvtár honlapján
is.)
[28] BORDÁS Sándor – LISZNYAI Sándor: Az egészséges felsőoktatásért határon
innen is túl, Kodolányi János Főiskola, 2007.
[29] BORDÁS Sándor. – CSEPELI Gy. – HAGENDOORN L. – HUNČÍK P. –
KAPOSVÁRI A. – ÖRKÉNY A. – RADULY - Zörgő É. – SZÉKELYI M. –
TINICA S. – YOUNG J. – ZÁNKAY A.: Confidence Building in the
Carpathian Basin, Sándor Márai Foundation, Bratislava, Nap Kiadó,
Dunaszerdahely, 2000.
[30] BORDÁS Sándor: Diszkrimináció az EU küszöbén. Diszkrimináljuk-e a
romákat? In: Európaiság és magyarság. Tanulmánykötet, MTA VEAB,
Komárom. 2003.
[31] BORDÁS Sándor: Lelkünk útvesztői, Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1994.

176
[32] BORDÁS Sándor: Öngyilkosságot megkísérelt személyek motivációs hátterének
interkulturális vizsgálata magyarországi magyar, jugoszláviai magyar és
jugoszláviai szláv közösségekben, Bölcsészdoktori disszertáció, Budapest, 1979.
[33] BORGULYA I.: Üzleti kommunikáció a kultúrák találkozásában, Pécs, JPTE,
1996.
[34] BÖSZÖRMÉNYI – NAGY I. – STARK G.: Invisible Loyal Ties, Reciprocity in
Intergenerational Family Therapy, Harper and Row, New York, 1973.
[35] BRONFENBRENNER U. – CROUTER A. C.: The evolution of enviromental
models in developmental research. In: Mussen, P. (ed.): Handbook of child
psychology. Vol 1. History, theory and method, John Wiley and Sons, 1983.
[36] BRONFENBRENNER U. : Az azonosulás Freud – féle elméletei és azok
származékai. In: Buda Béla szerk. : A pszichoanalízis és modern irányzatai,
Budapest, 1971.
[37] BUDA Béla: A közvetlen emberi kommunikáció szabályszerűségei, 3.
átdolgozott és bővített kiadás, Animula, Budapest, 1994.
[38] BUDA Béla: A pszichoterápia alapkérdései – Kapcsolat és kommunikáció a
pszichoterápiában, Országos Alkohológiai Intézet, Budapest, 2001.
[39] BUDA Béla: Az empátia, a beleélés lélektana, Gondolat Kiadó, Budapest, 1978.
[40] BURKE K.: Language as Symbolic Action, Essays on Life, Literature and
Method, University of California, Berkeley, 1966.
[41] CAGLAR A.: Hyphenated Identiteties and the Limits of „Culture”. In Modood,
T. – Werbner P. (eds.): The Politics of Multiculturalism in the New Europe:
Racism, Identity and Community. London, 1997.
[42] CHAFEE S. H. – MCLEOD J. M. – WACKMAN D. B.: Parental influences on
adolescent media use’, American Behavioral Scientist, 1971.
[43] COSER L.: Continuities in the Study of Social Conflict, New York: Free Press,
1957
[44] COSER L.: The Funkcions of Social Conflict, Glencoe. 1956.
[45] CSEH – SZOMBATHY L.: Családszociológiai problémák és módszerek,
Gondolat, Budapest, 1979.
[46] CSEPELI György – ÖRKÉNY Antal – SZÉKELYI Mária: Jelentés a
Tündérkertből. Romániai magyarok és románok nemzeti identitásmintái
Erdélyben. In : Társadalmi riport 1988. Szerk.: Kolosi – Tóth – Vukovich,
Budapest, 1998. TÁRKI,

177
[47] CSEPELI György – ÖRKÉNY Antal – SZÉKELYI Mária (szerk.):
Kisebbségszociológia, ELTE Kisebbségszociológiai Tanszék, Budapest, 1997.
[48] CSEPELI György: A meghatározatlan állat, Ego School Bt., Budapest, 1993.
[49] CSEPELI György: Szociálpszichológia, Osiris, Budapest, 1997.
[50] DAHRENDOR Ralf: Class and class conflict in industrial society, London –
Henley, Routledge and Kegan Paul, 1976.
[51] DEUTSCH Madle – SHICHMAN S.: A konfliktus a szociálpszichológia
perspektívájában. In: Lányi G. (szerk.): Politikai pszichológia, Balassi Kiadó,
ELTE Szociológiai Intézet, Budapest, 1996.
[52] DEUTSCH Morton: The Resolution of Conflict: Construktive and Destructive
Processes. Yale University Press, New Haven, Conn. 1973.
[53] DUKIC Slavoljub: Kraj srpske bajke, Beograd (Standard 2), 1999.
[54] ELIAS N.: Studien über die Deutschen, Frankfurt/M., 1990.
[55] ELLIS D. G.: From Language to Communication. Lawrence Erlbaum Ass.
Publ., Hillsdale, N. J. Hove and London, 1992.
[56] ERIKSON E. H.: Identity: Youth and Crisis, New York, Norton, 1968.
[57] ERŐS Ferenc: A válság szociálpszichológiája, T- Twins Kiadó, Budapest, 1994.
[58] FARBER M. L.: A nemzeti karakter problémájának módszertani elemzése, In.
Szociálpszichológia, Budapest, 1973.
[59] FERGE ZS. – DARVAS Á. – TAUSZ K.: A szegénység és a társadalmi
kirekesztés Közép-Kelet-Európa átalakuló gazdaságaiban. A Nemzetközi
Munkaügyi Hivatal (ILO) In Focus Program on Socio-Econornic Secnrity (PSS)
nevű programjának zárótanulmánya, kézirat, 2002.
[60] FISHER R. – BROWN Scott: Getting Together, Penguin Books, 1988.
[61] FISHER R. – URY W – PATTON B.: A sikeres tárgyalás alapjai, Bagolyvár,
Budapest, 1998.
[62] FISHER R. – URY W.: Getting to YES, Pengiun Books, 1983.
[63] FORGÁCS József: A társas érintkezés pszichológiája, Kairosz.
[64] FRASER A. Sir.: A cigányok, Osiris, Budapest, 1996.
[65] FREUD A.: Az én és az elhárító mechanizmusok (Párbeszéd Könyvek),
Párbeszéd, Budapest, 1994.
[66] FREUD A.: Die Identifizierung mit dem Angreifer. In: Das Ich und die
Abwehrmechanismen, Kindler Verlag Imb. H München, 1971.

178
[67] FRIČ P.: Mýty a realita južného Slovenska, In: Etnikai konfliktusok megoldása,
Dunaszerdahely, 1994.
[68] FÜREDI János – BUDA Béla: A család szociálpszichiátriája, Medicina Kiadó,
Budapest, 1996.
[69] GEERTZ C.: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások, Századvég,
Budapest, 1994.
[70] GELLNER E.: Nations and Nationalism. Ithaca, Cornell University Press, 1983.
[71] GEREBEN Á. – KARDOS K. – NEMES D.: A pozitív diszkrimináció elmélete
és gyakorlata, Minoritás Alapítvány, Budapest, 1996.
[72] GEREBEN F.: Identitás, kultúra, kisebbség, Osiris, MTA Kisebbségkutató
Műhely. 1999.
[73] GIDDENS A.: The Nation State and the Violence, Cambridge, 1985.
[74] GLATZ F. (szerk.).: A cigányok Magyarországon, MTA, Budapest, 1999.
[75] GOLEMAN D.: Érzelmi intelligencia, Háttér, Budapest, 1997.
[76] GOODENOUGH W.: Culture, Language, and Society, Menlo Park, 1981.
[77] GORDON A. W.: Az előítélet, Gondolat, Budapest, 1977.
[78] GRICE H. P.: A társalgás logikája. I: Pléh Cs. – Siklaki I. – Terestyéni T.
(szerk.): Nyelv, kommunikáció, cselekvés, Tankönyvkiadó, Budapest, 1988.
[79] GRIFFIN E.: Bevezetés a kommunikációelméletbe, Harmat, Budapest, 2001.
[80] HABERMAS J.: A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása, Osiris Kiadó,
Budapest, 1999.
[81] HABERMAS J.: Válogatott tanulmányok, Atlantisz, 1994.
[82] HALBWACHS M.: A kollektív emlékezet és az idő. In: Szociológiai Irányzatok
a XX. század elején, Budapest, 2000.
[83] HALLOWELL I.: Culture, personality, and society. In Tax, S. (ed.): Antropolgy
Today, New York, 1962.
[84] HARTLEY E. L. – HARTLEY R. E.. Fundamentals of Social Psychology. A. A.
Knopf, New York, 1961.
[85] HENDIN H.: A psychoanalitic study of culture and character, suicide and
Scandinavia, Grune and Stratton inc., USA, 1964.
[86] HINSCH R. - PFINGSTEN U. Gruppentraining sozialer Kompetenzen, Urban
& Schwarzenberg, München, 1983.
[87] HOBSBAWN E.: Nationen und Nationalismus, Mythos und Realitat seit 1780,
Frankfurt/M., 1991.

179
[88] HÓDI Sándor: A nemzeti identitás zavarai, Fórum Kiadó, Novi Sad, 1992.
[89] HOFFMANN R.: Prednášky o biosyntéze, Praha, 1994.
[90] HORÁNYI Özséb. (szerk.): Kommunikáció I-II., Közgazdasági és Jogi
Könyvkiadó, Budapest, 1978.
[91] HORÁNYI Özséb.: Jel, jelentés, információ, Budapest, 1975.
[92] HUNTINGTON S.: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása,
Európa, Budapest, 1998.
[93] HUNYADY Gy. (szerk.): Szociálpszichológia, Gondolat Könyvkiadó, Budapest,
1973.
[94] JESCHKE B. G.: Konfliktmanagement und Unternehmenserfolg. Ein situativer
Ansatz. Betriebswiertschaftlicher Verlag – Dr. Th. Gabler Gmbh, Wiesbaden,
1993.
[95] JUNG C. G.: Analytická psychologie, Její teorie a praxe, Academia, Praha 1992.
[96] KARÁCSONY A.: A politika kommunikációelméleti megközelítése Niklas
Luhmann munkásságában. In: Szabó Márton (szerk.): Beszélő politika (A
diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete), Jószöveg Műhely Kiadó,
Budapest, 2000.
[97] KEMÉNY I. (szerk.): A magyarországi romák (Változó világ 31.), Press Publica,
Budapest 1999.
[98] KÉZDI B.: A negatív kód (Kultúra és öngyilkosság), Pannónia Könyvek, 1995.
[99] KIEWITZ C. – WEAVER J. B. – WEIMANN G.: Cultural differences in
listening syle preferences1, International Jurnal of Public Opinion Research,
1997.
[100] KISS G. Csaba: Kettős tükörben: Szlovákok és magyarok, In: Literárny
týţdenník, 40., 1993.
[101] KÓSÁNÉ Dr. Ormai Vera. – Dr. MÜNNICH Iván: Szocializációs zavarok –
beilleszkedési nehézségek, Budapest, Tankönyvkiadó, 1975.
[102] KRIESBERG L.: The Sociology of Social Conflict, Prentice – Hall, 1973.
[103] KROEBER A. – KLUCKHOHN C.: Culture: A Critical Review of Concepts and
Definitions, Cambridge, 1952.
[104] KUN Miklós – SZEGEDI Márton: Az intelligencia mérése, Akadémiai Kiadó,
Budapest, 1972.
[105] KUSÝ M. – STREDLOVA T.: Príručka k tolerancii, Lilium Aurum,
Dunaszerdahely, 2003.

180
[106] LAING R. D.: Gubancok, Helikon Kiadó, 1983.
[107] LAING R. D.: Tényleg szeretsz…?, Helikon Kiadó, 1983.
[108] LÁNYI G. (szerk.): Politikai pszichológia, Balassi Kiadó, 1996.
[109] LASCH C.: Az önimádat társadalma, Európa Könyvkiadó, 1984.
[110] LE BON Gustave: Új idők pszichológiája, Révai Kiadó, Budapest, 1926.
[111] LEVINE R. A.: Culture, Personality and Socialization: An Evolutiunary View.
In: Goslin, D. A. (ed.). Handbook of Socialization Theorry and Research, Rand
Mc nally and Company, 1971.
[112] LEWIN Kurt: Csoportdinamika, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest,
1975.
[113] LEWIN Kurt: Resolving Social Conflicts, Harper and Row, Publishers, New
York, Evanston, London, 1948.
[114] LORENZ K.: Válogatott tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1977.
[115] LOWEN A.: The Betrayal of the Body, Collier Books, Maximilian Publishing
Company, New York, 1969.
[116] LUHMANN N.: Látom azt, amit te nem látsz, Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
[117] LUHMANN N.: Macht, Stuttgart: Enke Verlag, 1975.
[118] LUHMANN N.: Soziale Systeme, Frankfurt/M., Shurkamp, 1984.
[119] LUHMANN N.: Szerelem, szenvedély (Az intimitás kódolásáról), Jószöveg
Műhely Kiadó, Budapest, 1997.
[120] LÜDTKE A.: Einleitung. Was ist und wer treibt Alltagsgeschichte? In Lüdtek,
A.: Alltagsgeschichte. Zur Rekonstruktion historischer Erfarungen und
Lebensweisen, Frankfurt/M. 1989.
[121] MACINTYRE A.: Az erény nyomában, Erkölcselméleti tanulmány. Budapest,
Osiris, 1999.
[122] MASLOW A. H. : Motivation and Personality, New York, Harper and Row,
1970.
[123] MCPHAIL Clarc: Blumer elmélete a tömegviselkedésről. In:
Szociálpszichológia. Szerk.: Lengyel Zs., Osiris Kiadó, Budapest, 1977
[124] MEAD G. H.: Mind, Self and Society. Chicago, University of Chicago Press,
1970. (Magyarul: A pszichikum, az én és a társadalom.) Budapest, Gondolat,
1973).
[125] MEAD M.: National Character. In Tax, S. (ed.): Anthropology Today, Chicago,
1962.

181
[126] MÉREI Ferenc – SZAKÁCS Ferenc: Klinikai pszichodiagnosztikai módszerek,
Medicina Könyvkiadó, Budapest, 1974.
[127] MÉREI Ferenc: A pzsichodráma önismereti és terápiás alkalmazása, Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1987.
[128] MÉREI Ferenc: Közösségek rejtett hálózata: A szociometriai értelmezés, Osiris,
Budapest, 2001.
[129] MÉRŐ L.: Mindenki másképp egyforma. A játékelmélet és a racionalitás
pszichológiája, Budapest, Tertium, 1996.
[130] MILLER N. E. – DOLLARD J.: Imitation and independent learning, Social
Learning and Imitation. Kegan P., Trench, Trubner and Co, London, 1945.
[131] MINDELL A.: Sitting in the Fire, Lao Tse Press, Portland, Oregon. 1995.
[132] MORENO J. L. : Who Shall Survive? A new approach to the problem of human
interrelations. Nervous and Mental Disease Publishing Co. Monograph 58,
Wasshington, 1934.
[133] MORENO J. L.: Gruppenpsychotherapie und psychodrama. Einleitung in die
Theorie und Praxis, Georg Thieme Verlag, Stuttgart, 1959.
[134] MORENO J. L.: Who Shall Survive?: Foundation of Sociometry, Group
Psychotherapy, and Sociodrama, Becom House, New York, 1953.
[135] Národná rada Slovenskej republiky, II. volebné obdobie, Správa o 4. schodzi
Národnej rady Slovenskej republiky, 1998.
[136] NIEDERMÜLLER P.: A kultúraközi kommunikációról. In: Béres – Horányi
(szerk.): Társadalmi kommunikáció, Osiris Kiadó, Budapest, 2001.
[137] OGBU J.: Origins of human competence, A cultural-ecological perspective,
Child Development, 1981.
[138] PARSONS T.: Social Structure and Personality, The Free Press, New York,
1964.
[139] PARSONS T.: The Social System, New York, Free. 1951.
[140] PATAKI F. (szerk.): Pedagógiai szociálpszichológia, Gondolat Könyvkiadó,
Budapest, 1976.
[141] PATAKI F.: Az én és a társadalmi azonosságtudat, Kossuth Kiadó, Budapest,
1982.
[142] PATAKI F.: Nemzetkarakterológia? Magyar Tudomány, 1997.
[143] PATAKI F.: Társadalomlélektan és társadalmi valóság, Kossuth Könyvkiadó,
1977.

182
[144] PAŢITNÝ P.: Az egészségügy és a déli régiók lakosságának egészségi állapota.
In: Fazekas-Hunčík (szerk.): Magyarok Szlovákiában (1989-2004) –
Összefoglaló jelentés A rendszerváltástól az Európai Uniós csatlakozásig. I.
kötet, Fórum Kisebbségkutató Intézet, Lilium Aurum Könyvkiadó, Somorja-
Dunaszerdahely, 2004.
[145] PIAGET J.: Elméletek az utánzásról (ford. Mérei Ferenc) , In :
Magatartásminták – azonosulás, szerk. Zrinszky László, Gondolat, 1978.
[146] PIETERSE J. N.: Der Melange-Effekt. Globalisierung im Plural. In Beck, U.
(Hg.) Perspektiven der Weltgesellschaft, Frankfurt/M., 1998.
[147] PILLING J. (szerk.): Gyász. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest, 2003.
[148] PLÉH – SÍKLAKI – TERESTYÉNI (szerk.): Nyelv – Kommunikáció –
Cselekvés, Osiris Kiadó, Budapest, 1977.
[149] PLÉH Cs.: Bevezetés a megismeréstudományba, Typotex Elektronikus Kiadó
Kft., Budapest, 1998.
[150] POKOL Béla: A professzionális intézményrendszerek elmélete, Budapest,
Felsőoktatási Koordinációs Iroda, 1991.
[151] RÁBAI L. – HAMP G. – HORÁNYI Ö. (szerk.): Magyar megfontolások a
Soáról, Balassi-Magyar Pax Romana, Budapest, 1999.
[152] RADÓ P.: Jelentés a magyarországi cigány tanulók oktatásáról, (Szakértői
tanulmány a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal számára), Budapest, 1997,
http://www.meh.hu/nekh/Magyar/rado.htm.
[153] RANSCHBURG Jenő: Félelem, harag, agresszió, Tankönyvkiadó, Budapest,
1977.
[154] RANSCHBURG Jenő: Szeretet, erkölcs, autonómia, Integra-Projekt Kft.,
Budapest, 1993.
[155] RIČAN – ŢENATÝ: Rorschach-skriptá, Praha, 1971, KU.
[156] RICOEUR P.: Temps et récit. Tome III. Paris: Éditions du Seuil. In: Boda Zs.: A
kommunitárius elmélet: identitás, kultúra, értelmezés. In. Szabó M. (szerk.):
Beszélő politika (A diszkurzív politikatudomány teoretikus környezete), Jószöveg
Műhely Kiadó, 2000.
[157] RIESMAN Dávid: A magányos tömeg, Polgár Kiadó, Budapest, 1996.
[158] ROGERS C. R.: On Encounter Groups, Harper and Row, New York, 1970.
Magyarul: Encounter csoportok, Magyar Pszichológiai Társaság megbízásából,
1984.

183
[159] ROGERS C. R.: Valakivé válni: a személyiség születése, Edge, Budapest, 2003
[160] ROSENGREN K.E.: Kommunikáció, Typotex, Budapest, 2004.
[161] SATIROVÁ V.: Kniha o rodine, Práh-Svan, Praha, 1994
[162] SHERIF M. – SHERIF C. W.: Social Psychology, New York, 1969.
[163] SIMMEL G.: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok, Gondolat Kiadó,
Budapest, 1973.
[164] ŠIŠKOVÁ T.: Výchova k tolerancii a proti rasismu, Portál, Praha, 1998.
[165] SMITH M. P.: Postmodernism, urban ethnography, and new social soace of
ethnic identity, Theory and Society, 1992.
[166] SOMOS Péter [HUNČÍK Péter]: A kisebbségi lét határvonalai, Regio, 1990. 2.
sz.
[167] SOMOS Péter [HUNČÍK Péter]: Nemzetiségek vizsgálata Szlovákiában, Regio,
1990. 1. sz.
[168] ŠOVLJANSKI M. – KAPAMADŢIJA B. : Patološka i psihopatološka
ispitivanja samoubistva u vojvodini, Neuropsihijatrija, 1969.
[169] ŠOVLJANSKI M.: Samoubistva u vojvodini i njihove karakteristike, Matica
srpska, Novi Sad, 1976.
[170] STEWART M. S.: Daltestvérek, T-Twins Budapest, 1994.
[171] STIERLIN H.: Delegation und Familie, Beitrage zum Heidelberger
Familiendynamischen Konzept, Schrkamp Verlag, Frankfurt am Main, 1978.
[172] SZEGEDI Márton: Előadás a Rorschach-tesztről, 1974.
[173] SZENES Andrea: Igen. Rogers személyközpontú pszichológiájáról, Relaxa,
1991.
[174] SZILÁGYI V.: Mélylélektan és nevelés, Tankönyvkiadó, Budapest, 1979.
[175] SZUHAY P.: A magyarországi cigányság kultúrája: etnikus kultúra vagy a
szegénység kultúrája, Panoráma, Budapest, 1999.
[176] TENGELYI László: Élettörténet és sorsesemény, Budapest, Atlantis, 1998.
[177] TRINGER László: A gyógyító beszélgetés, Magyar Viselkedéstudományi és
Kognitív Terápiás Egyesület, 1992.
[178] VAJDA Zs. – KÓSA É.: Neveléslélektan, Osiris Kiadó, Budapest, 2005.
[179] VOLKAN V. D.: Ha ellenségek beszélnek: az arab – izraeli tárgyalások
pszichoanalitikus megfontolásai, In: Pannonhalmi Szemle, 2002 X/1.

184
[180] WATZLAWICK Paul – BEAVIN Janet Helmick – JACKSON Don D.: Az
emberi kommunikáció pragmatikája. In: Kommunikációelméleti
szöveggyűjtemény, Szerk. Buda B. Budapest, 1980, Tankönyvkiadó.
[181] WATZLAWICK Paul – WEAKLAND J. H. - FISCH R.: Változás, A problémák
keletkezésének és megoldásának elvei, Gondolat, Budapest, 1990.
[182] WATZLAWICK Paul: A helyzet reménytelen, de nem súlyos, Helikon Kiadó,
1989.
[183] WEBER M.: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme, Gondolat, Budapest,
1982.
[184] WEBER M.: Gazdaság és társadalom, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest,
1987.
[185] WINKEL R.: Pädagogishe Psychiatrie für Eltern, Lehrer und Erzieher, List
Verlag, München, 1977.
[186] WUTHNOW R. – HUNTER J. D. – BERGENSEN A. – KURZWEIL E.:
Cultural Analysis, Boston-London, Routledge-Kegan Paul. 1984.
[187] ZELENÁK, Peter: Szlovák-magyar kapcsolatok és az etnikai konfliktus kérdése.
In: Kovač Dušan (ed.): História és politika, Európa Kultúralapítvány Cseh-
szlovák bizottság, Bratislava, 1933.
[188] ZELINA Miron: Sloboda osobnosti, Fontana Kiadó, Samorin, 1995.
[189] ZRINSZKY László szerk.: Magatartásminták – azonosulás, Gondolat Kiadó,
1978.
[190] ZUKER E.: The Assertive Manager, Amacom, New York, 1989.

185