1.

Isten hozott Winterville-ben!

Ahol minden nap olyan, mint a karácsony

Holly Winter rálépett bérelt autója fékpedáljára, vett egy mély

levegőt, és az előtte levő táblára meredt. A felirat elhalványult,
mintha valaki elfelejtette volna idén lefesteni, a tetején alvó
macskaként vastag hópárna terpeszkedett. A távolból jól
látszottak a hegyek ölelésében elnyúló kisváros pislákoló fényei.
Leengedte az ablakot, és a hideg levegő az arcába csapott. Az
Allegheny-hegység levegője annyira más volt, mint amihez
Chicagóban hozzászokott. Nemcsak azért, mert ritkább volt – a
város magas fekvésének köszönhetően −, hanem azért is, mert
édesebben illatozott.
Az otthon illata.
Vagy legalábbis valami ahhoz hasonló.
Nem járt senki az úton. Az elmúlt egy órában, mióta lehajtott
az autópályáról, és elkezdett lassan felfelé kapaszkodni, nem
találkozott egyetlen járművel sem. Nem voltak SUV-ok,
megpakolva családokkal, akik izgatottan készültek arra, hogy a
hétvégét „Amerika kedvenc üdülővárosában” töltsék. Nem
voltak turistabuszok, amelyek a Száncsengő Színház ünnepi
programjaira igyekvő nézők seregét fuvarozták. Csend volt, még
a motor monoton zúgását is letompította a vastag hótakaró.
Rálépett a gázpedálra, és a Jeep abroncsai stabilan tapadtak
az úttestre – gondosan le volt takarítva, annak ellenére, hogy
nem volt forgalom. Mindez Charlie Shaw érdeme, aki a város
központjában található Hidegindító Szerviz tulajdonosa. Az
elmúlt negyven évben mindig ő tisztította le Winterville
behavazott útjait.
A nagymamája halála óta Holly nem járt a városban. Ez
nemcsak azért volt, mert annyira lekötötte a munkája – bár ez is
igaz volt –, hanem azért is, mert mindenféle hülye kifogást
talált, hogy ne kelljen idejönnie.
Nehéz volt elképzelni Winterville-t a nagyi nélkül. Ő volt a
város szíve. Gyakorlatilag ő építette fel.
Az autó hangszóróján keresztül meghallotta, hogy csörög a
telefonja. Rányomott a fogadás gombra, és hatalmasat fékezett,
mert egy fehér hócipős nyúl szaladt át előtte az úton.
− A francba! – kiáltotta, amire halk kuncogás volt a válasz.
− Holly?
− Szia, North! – Legidősebb unokatestvérként North volt a
Winter család feje. – Majdnem elcsaptam egy átkozott nyulat.
− Ezek szerint már a hegyekben jársz.
A hangja meleg volt és mély.
− Épp most hagytam el a várostáblát.
− Akkor már közel jársz. – Úgy tűnt, elégedett a válasszal. −
Egyenesen a fogadóba mész?
A Winterville Fogadó volt a kisváros szíve-lelke. A
nagymamájuk építette, és az ő tulajdonában volt több mint
ötven évig. Gyerekkorukban mágnesként vonzotta a Winter
unokatestvéreket. Holly ott töltötte az összes iskolai szünetet
Northszal és a testvéreivel, Krisszel és Gabe-bel, valamint az
unokahúgaival, Everley-vel és Alaskával. Elmosolyodott, amikor
eszébe jutottak a vérre menő hócsatáik.
− Igen, teljesen ki vagyok ütve. Bejelentkezem, és szundikálok
egy kicsit. Te a farmon vagy?
North a város másik végében lévő Karácsonyfa Farm
tulajdonosa volt. Amberrel, az üzlettársával együtt egy
kényelmes faházban laktak a farm szomszédságában. Néhány
épület a testvéreié volt, bár ők most nem itt éltek.
− Igen, egész héten kész őrültekháza volt. De gyertek már át
Everley-vel és Alaskával vasárnap ebédre! Gabe megígérte, hogy
főz, de remélem, ez nem riaszt el benneteket – kuncogott North,
ami mosolyt csalt Holly arcára. Gabe arról volt híres, hogy még
a vizet is képes odaégetni. Azért reménykedett, hogy most nem
lesz semmi bonyodalom.
− A vasárnapi ebéd jól hangzik – bólintott. Elhajtott a
Száncsengő Színház mellett, ahol a nagymamája minden évben
fellépett, az ünnepi előadásai messze földről idevonzották a
rajongókat.
Most üresnek és magányosnak tűnt a hely. Holly elfordította a
tekintetét, és az útra koncentrált.
− Akkor legalább átbeszélhetjük a terveinket is – tette hozzá
North.
A terveiket, hogy megakadályozzák a város eladását.
Winterville nem is volt igazi város, jogilag be sem jegyezték
sehová. A földet a nagymamájuk, a híres énekesnő és színésznő,
Candy Winter vásárolta meg, miután meglepte a világot azzal,
hogy karrierje csúcsán visszavonult, és a családjával együtt
visszatért a vadonba, a hegyek közé, ahol felnőtt.
− A terveinket? – ismételte meg Holly, bár pontosan tudta,
mire gondol az unokabátyja. És nagyon remélte, hogy Northnak
tényleg van egy terve, mert neki semmi nem jutott eszébe. A
szüleik – az anyja és a két nagybátyja – örökölték a várost, és
egyáltalán nem kötődtek hozzá. Elhatározták, hogy túladnak
rajta, és annak adják el, aki a legtöbbet kínálja érte.
Hát ezért volt most ő is itt. Bérelt autóval jött a legközelebbi
repülőtérről – háromórás autóút, köszönöm szépen – ebbe a
hegyek között megbúvó kis nyugat-virginiai városkába.
Northnak az az őrült ötlete támadt, hogy dolgozzanak ki egy
tervet együtt, amivel megakadályozzák a szüleiket abban, hogy
elkótyavetyéljék az örökségüket. Még akkor is, ha a hat
unokatestvérnek közel sem volt annyi pénze, hogy felvegye a
versenyt a szüleiknek tett ajánlattal.
A nagymamájuk erőteljes, határozott személyiség volt. Egy nő,
aki olyan időszakban vette a kezébe a saját sorsa irányítását,
amikor ez még elképzelhetetlen volt. És volt egy álma ezzel a
földdel kapcsolatban, amit megvásárolt – egy olyan várost
vizionált, amit ő fog tégláról téglára felépíteni. Otthont akart
adni azoknak az embereknek, akikkel együtt nőtt fel, és
megélhetést biztosítani számukra, hiszen többségük évekkel
korábban elvesztette a munkáját, amikor az utolsó helyi bánya
is bezárt.
És a város a Winterville nevet kapta.
A kanyaron túl ott magasodott előtte a Winterville Fogadó.
Belesajdult a szíve, ahogy meglátta a szélesen elterülő épületet,
tudván, hogy Candy nem várja odabent jellegzetes, méhkas
alakú kontyba fésült szőke hajával és csillogó szemeivel. Imádta
az unokáit.
A város irányítása mindig is a család kezében volt. North és a
testvérei, valamint Everley és Alaska mellett Holly már
tinédzserként minden nyári szünetben itt dolgozott Winterville-
ben.
Ők szolgálták fel a reggelit az étteremben, és takarították a
faházakat, majd idővel átvették a recepció irányítását. Holly a
tehetségesebb unokatestvéreivel együtt szerepelt a Candy által
rendezett karácsonyi előadásokban a Száncsengő Színházban.
A nő bekanyarodott a kavicsos felhajtóra, és felnézett az előtte
álló fogadóra. Megint havazott. Sűrű, nehéz hópelyhek
táncoltak lefelé a sötétszürke égből, és a szélvédőre hullottak.
Holly beállt a fogadó melletti parkolóba, amely az évszak
ellenére szinte üresen tátongott, kimászott a terepjárójából, és
felkapta a táskáját; lába alatt ropogott a hó, amint elindult a
bejárat felé. Még be sem lépett az előcsarnokba, de már érezte a
kandalló édes, füstös illatát, és hallotta a hangszórókból áradó
halk karácsonyi zenét.
Bár nem voltak vendégek, az előcsarnok gyönyörűen fel volt
díszítve, mint mindig. Mindenütt magyal- és
borostyángirlandok lógtak, azokat pedig fényfüzérek ölelték
körül, amelyek a zene ritmusára villogtak. Hatalmas arany és
piros díszek lógtak a mennyezetről, és életnagyságú, fából
készült diótörő katonák álltak őrt minden ajtó előtt, kezükben
dobokkal vagy lándzsákkal, bajuszuk állandó mosolyra húzva.
De a fő látványosság a középen álló óriási fenyőfa volt. Zöld
ágait aranydíszek és csillogó füzérek borították.
− Hát itt vagy végre! – Egy emberi tornádó vetette magát
Hollyra, aki felnevetett, amikor Everley szinte leterítette a
földre. − Szólhattál volna, hogy már itt vagy a közelben. Egész
nap azzal nyaggattam Alaskát, hogy mikor érsz már ide.
− Ne haragudj! − Holly szorosan átölelte a nőt. − Lényeg, hogy
már itt vagyok.
− Így van. Olyan jó látni téged! – Ezzel Everley odahúzta a
recepcióspulthoz, ahol Alaska éppen a számítógépen pötyögött
valamit. A legfiatalabb unokatestvérük szeme felcsillant,
amikor meglátta a közeledő lányokat.
− Holly! – vigyorgott, és áthajolt a pulton, hogy megölelje. – Jól
utaztál?
− Tűrhetően. Volt egy kis turbulencia, ahogy közeledtünk, de
semmi komoly.
− Fuj! Utálok repülni – grimaszolt Alaska.
− Azt tudjuk – kuncogott Everley. − Ezért nem hagyod el soha
Winterville-t.
Everley mindig cukkolta emiatt a húgát, aki ezt humorral
fogadta.
 − Nem tehetek róla. Imádok itt lenni – vont vállat Alaska,
továbbra is mosolyogva. – És most, hogy mindketten itt vagytok
velem, még jobban érzem magam.
Lenézett a számítógépére, majd vissza Hollyra.
− A negyedik emeletre tettelek. Biztos, hogy nem akarsz
eljönni hozzám?
− Tökéletesen megfelel a fogadó. − Holly már alig várta, hogy
itt lehessen. − Lényeg, hogy nem a régi faházban kell aludnom.
Amikor tizenévesek voltak, mindig az alkalmazottaknak
fenntartott faházakban laktak a domb alján. Nagyon egyszerű
kialakításúak voltak – egy kétágyas szoba, plusz egy szimpla
fürdőszoba. Bár volt valami fűtés, az igazi meleget a
kandallóban lobogó tűz adta, amit minden este saját maguk
gyújtottak meg.
Milyen boldogok is voltak! Akkoriban tizenévesen azt
játszották, hogy már felnőttek. Különösen Holly élvezte a
helyzetet, mert egyedül lakhatott egy faházban, míg a mellette
levő bungalón Everley és Alaska osztozott. North, Kris és Gabe
néhány faházzal távolabb lakott tőlük.
A bungalóban ivott először alkoholt. – Gabe megengedte neki,
hogy meghúzza a whiskey-vel teli flaskáját.
− Te ennél sokkal jobbat érdemelsz – mondta mosolyogva
Alaska. – Még akkor sem költöztetnélek a régi faházadba, ha
lakható lenne, márpedig nem az. Már évekkel ezelőtt le kellett
volna bontani a többivel együtt. Egy csodaszép, városra néző
szobát kaptál, minden kényelmi kellékkel és egy oltári
kényelmes matraccal felszerelve. – Elégedett arcot vágott. – Egy
igazi „Great night” matrac, tuti nagyszerű éjszakád lesz. Most
már minden szobánkban ilyen van. Sikerült kedvezményesen
lecserélnünk a régieket.
− Tökéletes lesz. Ledobom a cuccaimat, és lezuhanyozom, ha
nem gond. Ti is jöttök vasárnap Northhoz?
− Persze – mondta Everley vidáman. − Épp most hívott fel. És
tudod, ha North hív…
− …akkor mi azonnal ugrunk – fejezte be helyette a mondatot
Alaska.
Holly elvigyorodott.
− Hát igen. Vannak dolgok, amik sosem változnak.
− Annyira örülök, hogy itt vagy – mondta Everley, és újra
megölelte. – Most először érzem úgy, hogy talán sikerül
megmenteni ezt a helyet.
− Pontosan – bólintott Alaska. – Te és North tudni fogjátok, mit
kell tenni. Mindig is nektek voltak a legjobb ötleteitek.
Holly gyomra összeszorult, mert mindketten reménykedve
bámultak rá.
− Egyértelmű, hogy megmentjük – mondta, és szinte ő maga is
elhitte, amit mond. – Muszáj megmentenünk. Candy kedvéért.
 2.

− Alá kellene írnia ezeket a megrendeléseket.

Josh Gerber az asszisztense, Willa felé fordult, aki egy halom
papírt és egy tollat nyújtott felé. Josh átvette a papírokat, és
rájuk pillantott, a fehér lapra nyomtatott szavak láttán a
homlokát ráncolta.
− Karácsonyi számlák? – kérdezte. − Máris?
− December van – mutatott rá Willa, és alig tudta elnyomni a
mosolyát, ahogy a férfi sóhajtott, és odafirkantotta a nevét
minden oldalra. − Ki kell fizetnünk a céges parti előlegét. Plusz
meg kell venni a dolgozóknak szánt ajándékokat.
Ajándékkosarakat, mint mindig. Kiküldtem egy e-mailt,
amelyben néhány változtatást javasoltam, és látnia kellett volna
a válaszokat, amiket kaptam.
− Az emberek nem szeretik a változást – motyogta Josh,
miközben visszaadta neki az aláírt dokumentumokat. Willa
fintorogva leszedett egy szöszt a kabátja hajtókájáról, és a
mellette lévő szemetesbe dobta.
− Idén eljön végre a partira? – kérdezte Willa, becsúsztatva az
aláírt megbízásokat a teendőket tartalmazó irattálcába. –
Meglephetne minket. Ki tudja, akár még jól is érezhetné magát.
− Senki sem örülne, ha a főnök ott lenne a karácsonyi bulin –
vigyorgott rá Josh. Willa volt az egyik kedvenc alkalmazottja.
Majdnem hatvanévesen is állta a sarat. Szüksége is volt rá az
életben. – Szórakozni akarnak, ellazulni, anélkül hogy másnap
reggel azon aggódnának, mit is mondtak nekem. Ez az én
karácsonyi ajándékom mindenkinek. Egy este Josh Gerber
nélkül.
− Felvehetne valami jelmezt, mondjuk, lehetne Grincs –
mondta Willa, figyelmen kívül hagyva a válaszát. – Az
mindenkinek mosolyt csalna az arcára.
Willa volt a Gerber Enterprises egyetlen alkalmazottja, aki így
beszélhetett vele. Ez részben abból a tényből fakadt, hogy már
születése óta ismerte Josht. Akkoriban a nagyapja titkárnője
volt, frissen végzett főiskolásként. Josh kérte meg, hogy
maradjon, amikor a nagyapja nyugdíjba ment – vagy legalábbis
részben visszavonult −, és ő vette át a cég vezetését.
Willa végül igent mondott. Hála a tetemes fizetésemelésnek és
a férfi ígéretének, hogy ugyanúgy ugrathatja, mint eddig.
− Nem utálom a karácsonyt. Csak nem értem – vonta meg a
vállát Josh. – Ez is csak egy ugyanolyan nap, mint a többi, nem
igaz?
Az órájára pillantott. Máris elkésett a következő
megbeszélésről.
– Van még valami, amit alá kell írnom?
Willa megrázta a fejét, és a tárgyaló felé pillantott.
− Nincs. Már mindenki bent van, és önre várnak. Küldtem be
egy kis kávét és süteményt, úgyhogy remélem, azzal most
elvannak.
Josh rákacsintott, lesimította a nyakkendőjét, és megigazította
az egyik rakoncátlan hajtincsét.
− Tudtam, hogy mindig számíthatok önre.
− Ó, elég egy elbűvölő mosoly, és bármit megbocsátanának
önnek – rázta a fejét Willa. − Ugyanolyan sármos, mint a
nagyapja volt. Elég egy pillantás, és máris megkapja, amit akar.
− Bár így lenne! Az utóbbi időben mintha kissé megkopott
volna a bűbájom.
 − Hát most működni fog – jelentette ki Willa határozottan. −
Vegye le őket a lábukról, szívtipró!
Josh a fejét csóválta, mert bár a nő egy kicsit szirupos volt, de
mindig megmosolyogtatta.
− Köszönöm – mondta, és elindult a tanácsterem felé. Mielőtt
benyitott volna, kihúzta magát. Százkilencven centijével
tekintélyt parancsoló volt a megjelenése.
− Szép jó napot! – kezdte, amikor belépett az emberekkel teli
terembe, és helyet foglalt az asztal végén. − Nincs
vesztegetnivaló időm, úgyhogy vágjunk is bele. Ki akarja
kezdeni?

***
− Hogy érted azt, hogy gond van?
A megbeszélés már két órája tartott, bár Josh minden tőle
telhetőt megtett, hogy minél gyorsabban végezzenek. Fájt a
háta, és a gyomra is korogva emlékeztette arra, mennyi idő telt
el reggeli óta.
− Azt hittük, veszünk egy darab földet, és kész – mondta Kevin
Davies, az ingatlanrészleg vezetője. − De kiderült, hogy egy
egész várost vettünk meg, a lakosokkal, az üzletekkel,
mindennel együtt.
− Ez meg hogy a fenébe lehet? Nem nézted át a tulajdoni
lapot? – bosszankodott Josh a homlokát ráncolva. Kevin öreg
rókának számított. Húsz éve dolgozott a Gerber Enterprises
ingatlanrészlegén, és egy évvel azután, hogy átvette a cég
vezetését, Josh kinevezte osztályvezetőnek.
− Az én hibám volt – szólalt meg egy női hang. Josh átnézett
Kevin válla fölött, és látta, hogy az egyik gyakornok feláll.
Halálra volt rémülve, ahogy az igazgatóság tagjai őt nézték. Josh
próbálta felidézni a nevét. Ellie vagy Eliza vagy valami hasonló?
Ő volt az egyike annak a tíz gyakornoknak, akiket a vállalat a
közösségi programja keretében minden évben felvett.
− Hogy hívnak? – kérdezte Josh, és egyenesen a lányra nézett.
− Elizabeth Norton.
Ja igen, most már beugrott.
− Olvastad az okiratokat, Elizabeth? Megnézted a földet, és
mindennek utánajártál?
A lány vett egy mély levegőt, de Kevin megrázta a fejét.
− Nem az ő hibája. Nekem is ellenőriznem kellett volna.
Hiszen ő még csak gyakornok.
Josh emlékezett rá, hogy Kevin beszélt neki az új
gyakornokról. Arról, hogy a lány nagyon ígéretes. Sóhajtott
egyet, és körbenézett a teremben ülő húsz emberen.
− Jól van, azt hiszem, mára befejezhetjük. Kevin és Elizabeth?
Maradjatok, hogy ezt megbeszélhessük.
Hihetetlenül sokáig tartott, mire mindenki összepakolta a
mappáit, és elhagyta a termet. Legalább öten akartak néhány
szót váltani vele, de mindegyiküket Willához irányította, hogy
időpontot egyeztessenek. Most nem volt ideje beszélgetni. A
pokolba is, arra sem volt ideje, hogy elrendezze azt, amit Kevin
és Elizabeth összekutyultak, de mivel a családja pénzéről volt
szó, helyre kellett hoznia.
− Oké – mondta, amikor már csak hárman maradtak a
tárgyalóban. – Akkor beszélgessünk. Meséljetek nekem erről a
földről.
Elizabeth elhúzta a száját.
− Azt a megbízást kaptam, hogy keressek Nyugat-Virginiában
egy olyan földterületet, ahol felépíthetnénk az új
síparadicsomot. És ez a hely tökéletesnek tűnt. Főutak vezetnek
fel a csúcsra, az összes közművet kiépítették, és a közelben
vannak városok, ahonnan munkaerőt toborozhatunk. Tényleg
úgy gondoltam, hogy minden simán megy majd.
− De? – vonta fel Josh a szemöldökét.
 − De az egyetlen hely, ahol építkezhetnénk, a Fő utca. Az pedig
már tele van olyan vállalkozásokkal, amelyek bérlik az
épületeket. Képzelheti, mekkora felháborodás lesz, amikor
megpróbálunk mindent a földig rombolni. És tudom, hogy
utálja a negatív hírverést.
− Ellenőrizted a bérleti szerződéseket? – kérdezte Josh. −
Kitehetjük a bérlőket?
Elizabeth bólintott.
− Megtehetjük, de a múlt héten felhívtam néhányukat, úgy
tettem, mintha egy felmérést végeznék. Nem árultam el nekik,
hogy ki vagyok, és miért hívom őket, de az összes
üzlettulajdonos elmondta, mennyire szeret a városban lenni.
Nem tervezik, hogy máshová költöznek a közeljövőben. –
Elhúzta a száját. – Nem tudom, hogyan tudnánk kilakoltatni
őket anélkül, hogy ne lenne nagy visszhangja.
Josh sóhajtva hátradőlt, és beletúrt sűrű hajába. A rossz
reklám kész öngyilkosság egy olyan cég számára, mint az övé.
− Sajnálom – ismételte meg Elizabeth. – A tulajdonosok azt
mondták, számukra nem jelentene gondot, ha lebontanánk az
épületeket, és síparadicsomot építenénk a helyükre. Hittem
nekik, és azt gondoltam, hogy üresek az épületek.
− Minden kezdő elköveti ezt a hibát – rázta meg Kevin a fejét.
– Soha ne higgy senkinek, különösen, ha pénzről van szó.
− Mekkora összegről beszélünk? – kérdezte Josh, végigsimítva
sűrű haján. Kevin felírt egy számot a papírra, és Josh elé tolta.
− Baszki! – Josh a nullákat bámulta. Az összeset. – Nem
léphetünk vissza?
− Már aláírtuk – nyelt egyet Kevin. – Az ügyvédek szerint
nincs semmi kiskapu.
Ha a nagyapja itt lenne, most ordítana. Josh ennél higgadtabb
volt, de a dühtől mégis görcsbe rándult az egyébként üres
gyomra. Ez kész katasztrófa.
− És most mihez kezdünk? – tette fel a kérdést sokkal inkább
magának, mint nekik.
− Szerintem utazzunk oda – javasolta Elizabeth, Kevinre
pillantva. A keze még mindig remegett. – Csak így tudjuk
felmérni, milyen súlyos a helyzet. És talán kitalálhatjuk azt is,
hogyan hozhatjuk helyre a dolgot.
− Szerintem jó ötlet – bólintott Kevin. – Nem mintha most
lenne időm Winterville-be menni.
− Várj egy kicsit! Mit mondtál? − kérdezte Josh döbbenten. −
Winterville-t vettük meg? Mármint Candy Winter városát?
Hó és csillogó fények képe tört elő az emlékek közül. A forró
csokoládé, az égő fahasábok illata, és azok a sokat ígérő, puha
ajkak.
− Pontosan – bólintott Kevin komor arccal. – Bár Candy már
meghalt, és a várost a gyerekeire hagyta. Ők meg el akarják
adni.
Josh némán bólintott, és újra a papírra írt számokra nézett.
Isten hozta Winterville-ben. Ahol minden nap karácsony. Azon
tűnődött, vajon még mindig ott lóg-e az a tábla az út szélén.
Mikor is járt utoljára abban a hegyoldalba simuló
városkában? Hunyorogva próbált visszaemlékezni. Pont azelőtt
történt, hogy Londonba költözött, vagyis nyolc évvel ezelőtt. Egy
örökkévalósággal ezelőtt.
Csupán két napot töltött ott. És minden olyan váratlanul
történt. Cincinnatiból Washingtonba tartott, hogy leadjon
néhány dokumentumot, mielőtt Londonba utazott volna. Az
autója azonban megcsúszott a hóval borított úton.
Egy órát várt, mire megjött az autómentő. Amikor végre
megérkezett, a kocsiját elvontatták egy Disneyland-utánzatnak
tűnő, hóval borított kisvárosba, ahol karácsonyi fények
ragyogtak mindenütt, és tele volt turistával. No és a nagyon
barátságos személyzetről sem szabad megfeledkezni, akik
kedvesen fogadták.
Beleértve azt a nagyon csinos recepcióslányt is, akitől elakadt
a lélegzete. Legalábbis addig, amíg a kocsiját meg nem
szerelték, és el nem jött onnan.
Kevin és Elizabeth várakozóan néztek rá, mintha nála lenne a
bölcsek köve, és valamennyi problémájukat meg tudná oldani.
Josh lassan bólintott.
− Beszélek Willával. Szabaddá teszem magam pár napra, és
megnézzük, mi a fene folyik ott.
− Te is jönni akarsz? – kérdezte Kevin meglepődve.
− Naná. Szeretném lezárni ezt az ügyet még az év vége előtt.
Nem utolsósorban azért, mert ha a nagyapja rájönne erre,
dührohamot kapna. Jobb megoldást kínálni, mint problémát
kreálni – fiatal korától fogva ezt tanították neki.
− Beszélj az eladókkal, és amilyen gyorsan csak lehet,
szervezz velük egy találkozót, aztán egyeztesd Willával a
részleteket – mondta Kevin Elizabethnek, aki teljesen
belesápadt a gondolatba. – Úgy tűnik, utazunk Winterville-be.

***
− Édesem – ölelte át karjaival a nagymama Josh derekát. Alig ért
a mellkasáig. – Már megint nőttél.
− Már vagy tíz éve nem nőttem egy centit sem – vágott vissza a
férfi csipkelődve. − Szerintem inkább te mentél össze, nagyi.
− Hogy beszélhetsz így szegény, öreg nagyanyáddal? – rázta
meg a fejét. – Hallom, elutazol. Legalábbis a nagyapád ezt
mondta. – Felemelte a kezét, és megsimogatta a férfi arcát.
Ahogy felfelé nyújtotta a karjait, szinte olyan volt, mintha imát
mondana. – Mennyire hiányoztál, édesem!
Nem kerülte el a figyelmét, hogy a nagyapja már tudta, üzleti
útra megy. Mindig ez van, ha az ember átveszi a családi céget.
Az öreg nem akart beletörődni, hogy már nyugdíjas, és valahogy
mindig pontosan tudta, mi történik a Gerber Enterprises háza
táján. Josh már rég feladta, hogy megpróbáljon rájönni, ki a
tégla – vagy téglák –, aki tájékoztatja a nagyapját.
− Megjött a kölyök? – hallatszott egy mogorva hang, mintegy
végszóra. A majdnem harminckét éves III. Joshua Gerber
minden volt, csak kölyök nem. Mégis mindig így hívta a
nagyapja. Joshnak fogalma sem volt róla, hogy ez azért volt-e,
mert így akarja megmutatni, ki az úr a háznál, vagy azért, mert
egyszerűen féltékeny volt Josh fiatalságára.
Talán mindkettő. Az öreg mindig is ingerlékeny volt, már Josh
kisgyerekkora óta. A férfi hároméves korában került a
nagyszüleihez, amikor a szülei meghaltak egy balesetben. Alig
emlékezett rájuk, jóformán csak a fényképekről ismerte őket.
− Igen, Josh van itt. Épp most készítek neki egy italt – felelte a
nagymama, majd hozzátette: – És légy szíves, ne kiabálj,
tökéletesen hallak.
Nagyapa tovább morgott.
− Majd küldd be, ha végeztetek. Beszédem van vele.
− Már hat éve nyugdíjas, és még mindig azt hiszi, mindent tud
– dohogott nagymama.
Ezt persze Josh is nagyon jól tudta. Mióta átvette a cég
irányítását, a nagyapja mindenbe bele akart szólni. De Josh
megtanulta a lehetőségeihez képest megvédeni az álláspontját.
Egészen kicsi volt még, amikor a nagyapja elkezdte tanítgatni
arra, hogyan kell céget vezetni. Szülei halála után Josh lett a
nagyapja mindene. Amint elég idős lett, a nyári szünetekben a
cégnél dolgozott, majd az egyetem alatt is, végül pedig egy évig
ő vezette a londoni irodát, hogy felkészüljön a stafétabot
átvételére. Akár tetszett neki, akár nem. Mert erre született.
− Mit vettél neki a születésnapjára? – kérdezte Josh a
nagymamáját, miközben az a kávéfőzővel babrált.
− Arra gondoltam, hogy befizetem egy személyiségátültetésre
– mondta fapofával. − De aztán rájöttem, hogy nem jó, mert
ahhoz személyiség is kellene.
 Josh elfojtotta a nevetést.
− Látom, nagyon formában vagy.
− Muszáj. Ma egyszerűen kiállhatatlan. Nem akarja
megünnepelni a születésnapját, nem akar látni senkit. Folyton
azt hajtogatja, hogy titkolsz előle valamit. Az élet nem
habostorta mellette.
− Miért nem hagyod el? – értetlenkedett Josh. Nem ez volt az
első ilyen jellegű beszélgetésük.
− Jaj, édesem, tudod te azt jól. Szeretem ezt a vén morgó
medvét, de tényleg – felelte, és Josh kezébe nyomott egy csésze
gőzölgő kávét. – Ha már itt tartunk, mi a helyzet a szerelemmel?
− Szerelemmel? Hogy jön az ide?
− Willa említette, hogy idén sem mész el a karácsonyi partira.
Nem tudom, hogy akarsz feleséget találni, ha állandóan otthon
ülsz. Tudtad, hogy az emberek majdnem egynegyede a
munkahelyén ismerkedik meg a jövendőbelijével?
Josh a pultra támaszkodott, és megrázta a fejét.
− Oké, először is, miért beszéltél Willával a karácsonyi
buliról?
− Mert veled ellentétben én elmegyek – közölte epésen a
nagymamája.
− Másodszor – és ez összefügg az elsővel −, ha a
munkahelyemen jönnék össze a jövendőbelimmel, akkor a
céget beperelhetik. És ha most azt mondod, hogy nagyapa
zsémbes és mogorva, képzeld el, mi lenne akkor, ha hibáznék.
Emlékszel, mit szokott mindig mondani?
A nagymamája felsóhajtott.
− Tudom. Soha ne keverd össze az üzletet és a szórakozást –
mondta, és melegen elmosolyodott. – De szeretném, ha találnál
végre valakit. Hogy boldog légy. Megérdemled. Én pedig
megérdemlem a dédunokákat.
Josh magához húzta a nagymamáját, és egy puszit nyomott a
hajára.
 – Jaj, nagyi, túl fiatal vagy te még ahhoz, hogy dédunokáid
legyenek.
− Te meg túlságosan jó vagy abban, hogy lyukat beszélj a
hasamba. Szóval mikor fogsz végre megállapodni?
Josh szája mosolyra húzódott.
− Ha megtalálom az igazit, te leszel az első, aki megtudja.
Ez persze nem volt igaz, de remélte, hogy így legalább
megnyugtatja. Nem mintha lenne ideje a kapcsolatokra.
Olyan nő még nem született, aki gond nélkül elfogadná, hogy
a munka az első, és csak utána következik ő. Ezt egy életre
megtanulta.
− Gondolom, így lesz, csak ne tartson túl sokáig.
Néhányunknak van lejárati ideje is, tudod.
− Ugyan már, te örökké fogsz élni – vigyorgott Josh. – Az a sok
pezsgő, amit iszol, belülről tartósít.
Tíz perccel később, miután megitta a kávéját, Josh belépett a
nagyapja irodájába. Az öregúr egyenes derékkal ült a füles
fotelben, mellette a botja, amit ki nem állhatott.
Letette a papírokat, amiket olvasott, majd Joshra nézett,
orrnyergére tolva lecsúszott szemüvegét.
− Boldog születésnapot – mondta Josh, átnyújtva az ajándékát.
Gyönyörűen be volt csomagolva, a sötétkék papír csillogott az
irodai lámpa fényében.
A nagyapja vetett rá egy gyors pillantást.
− Csak nem zokni?
− Igazából kesztyű.
− Willának mindig is jó ízlése volt. Tedd oda az asztalra a
többi közé. A nagyanyád majd később kibontja őket.
Josh nem sértődött meg, hogy ilyen közönyösen fogadja az
ajándékát. A nagyapja ki nem állhatta a születésnapokat és az
ünnepeket. Mindent utált, ami elvonta az irodából és a
munkától. Talán ezért nem is csinált nagy problémát Josh az
ajándék kiválasztásából. Sokkal egyszerűbb volt megbízni az
asszisztensét, hogy vegyen egy pár kesztyűt.
− Hallom, hogy problémád van az egyik projekttel – nézett rá
a nagyapja szenvtelen arccal.
Úgy látszik, a kémei túlóráztak.
− Nincs miért aggódni. Csak volt egy kis kavarodás a vásárlás
során. Holnap odamegyek, és beszélek az eladókkal. Biztos
vagyok benne, hogy sikerül gyorsan tisztázni a dolgot.
− Hmm. Akárki is kezdte ezt a projektet, ki kellene rúgni.
Josh figyelmen kívül hagyta a csalit.
− Megoldom – mondta újra. – Nincs miért aggódnod.
− Nem is magam miatt aggódom. Hanem a befektetők miatt. A
mi befektetőink miatt. Rengeteg pénzt toltak ebbe az üzletbe. Az
ügyfeleink azért jönnek hozzánk, mert megbíznak bennünk. Ez
nem kelt jó benyomást.
Az arca kipirult, a hangja élénk volt.
Josh mozdulatlanul állt.
− Minden rendben van – biztosította az öregurat. – Nyugodj
meg, különben a nagyi bejön a vérnyomásmérővel.
− Túlzásba viszi az aggodalmaskodást.
− Akárcsak te – vonta fel Josh a szemöldökét.
− Ugyan már – legyintett a nagyapja. – Mehetsz. Megtetted a
kötelességedet, én pedig kezdek fáradni. Ideje visszamenned az
irodába.
− Éppen oda tartok.
− Jó fiú vagy.
Az idős férfi hangja elmélyült. Tényleg álmosnak tűnt. Ez nem
volt meglepő, hiszen rengeteg gyógyszert szedett. Tablettákat,
hogy a szíve dobogjon, egy másikat a vérnyomására, aztán ott
voltak még a fájdalomcsillapítók és a vízhajtók, amiket
állandóan szidott.
− Boldog születésnapot – mondta Josh, és biccentett. Nem
emlékezett rá, hogy valaha is átölelte vagy megcsókolta volna a
nagyapját, és most sem tervezte, hogy változtat a régi
szokásokon. Az öregnek igaza volt, megtette a kötelességét,
emelt fővel távozhatott.
Dolgozott még pár órát, aztán hazament, és pakolni kezdett
Winterville-be. Amikor utoljára ott járt, más ember volt.
Fiatalabb, tele reményekkel és álmokkal, hogy valami mássá
váljon, mint amit a családja gondolt róla.
Most már felnőtt, és tudja, ki is ő valójában. Üzletember.
Agglegény. Valaki, akinek van néhány közeli barátja és százezer
ismerőse. Egy férfi, aki túl sok kávét ivott, hogy napközben
felpörögjön, és túl sok whiskey-t esténként, hogy elzsibbadjon.
Már régen nem gondolt arra a fiúra, aki valamikor volt. Még
akkor sem, ha néha nem ismerte fel azt az embert, akivé vált.
 3.

− El sem hiszem, hogy újra mindannyian itt vagyunk! –

vigyorgott Alaska boldogan az unokatestvéreire. – Krist
leszámítva persze.
− És North sincs itt – jegyezte meg szárazon Gabe, az
unokatestvérük.
− Igaz, de tíz perc múlva már itt lesz. Muszáj volt
lezuhanyoznia – grimaszolt Everley. – Bűzlött, mint a görény.
− Igen, volt baja – nevetett Gabe.
Holly hátradőlt a kanapén, a szívét melegség járta át, ahogy az
unokatestvéreire nézett. Jó volt újra együtt lenni velük. Utoljára
a nagymamájuk temetésén találkoztak, és az egy nehéz,
szomorú időszak volt, nem volt se kedvük, se lehetőségük így
összejönni.
Egyébként is, szinte lehetetlen volt elérni, hogy egyszerre
legyenek valamennyien egy helyen. Holly Chicagóban élt, és bár
csak egy kétórás repülőút választotta el Winterville-től, az
utóbbi hónapokban őrült tempóban robotolt, hogy befejezze az
ügyet, amin dolgozott.
Gabe is legalább annyira elfoglalt volt, mint ő. Az elmúlt két
téli olimpián az amerikai snowboardcsapat tagjaként
versenyzett. Idén csak azért nem edzett, mert az év elején meg
kellett műteni az Achilles-ínját. Lassan visszanyerte a régi
formáját, és remélte, karácsony után újra elkezdheti az
edzéseket, hogy a következő évben ismét rajthoz állhasson.
Everley nem töltött sok időt Winterville-ben, noha ez volt az
otthona. Előadóművész – énekes és színész volt, mint a
nagymamájuk, és oda ment, ahová szólította a munka.
Kris pedig – a három fiú unokatestvér közül a legfiatalabb –
Párizsban dolgozott, ahol a feleségével és a lányukkal élt.
Csak Alaska és North volt Winterville állandó lakója. És ahogy
tíz perccel korábban North belépett a farmházba, az arcán
látszott, hogy most nem élvezi túlságosan ezt a tényt.
Holly alig tudta visszafogni a mosolyát, amikor eszébe jutott,
ahogyan dörmögött magában, mielőtt bevonult a fürdőszobába,
hogy megszabaduljon a bűztől. Annyit tudott kihámozni abból,
amit motyogott, hogy a Karácsonyfa Farmon egy hatalmas
kupac szarvasürülékre bukkant a fenyőfák között, és miközben
próbálta feltakarítani, megcsúszott, és egyenesen a kupac
közepébe zuhant.
A végeredmény orrfacsaró volt.
− Nem is értem, miért van úgy kiakadva – mondta Alaska a
homlokát ráncolva. – A fehérfarkú szarvas elég gyakori errefelé.
És náluk is úgy van, mint nálunk: a szükség nagy úr, ha menni
kell, hát menni kell.
− Azt mondják, szerencsét hoz, de szerintem North most nem
tud ezzel azonosulni – vonta fel Gabe a szemöldökét. – Oda a
menő hegyi ember imázsa.
North visszajött a nappaliba; koptatott farmert és szürke
pulóvert viselt, fekete törölközővel dörzsölgette a haját. Jóképű
férfi volt, legalábbis a Winterville-ben és környékén élő
rajongótábora ezt állította. Magas és izmos testalkatú, világos
szakálla kiemelte erős állkapcsát; fiatalabb korában az
Allegheny-hegység legnagyobb szívtiprója hírében állt.
Leült az asztal szélére, és a tarkóját dörzsölgetve nézte őket.
Vicces volt, ahogy minden tekintet rá szegeződött.
Még ennyi év elteltével is ő volt a bandavezér.
 − Jobban vagy? – cukkolta Gabe.
North sötét pillantást vetett rá.
− Legközelebb majd te takaríthatod el a szart.
Gabe a lábára mutatott.
− Sajnos nem tehetem, sérült vagyok.
− Azt hittem, már jobban vagy – ráncolta a homlokát Alaska. −
Tegnap már síeltél.
Gabe a fejét rázva próbált jelezni Alaskának, hogy hallgasson
el. Holly majdnem hangosan felnevetett.
− Te síeltél? – kérdezte North a homlokát ráncolva.
− Csak kipróbáltam, hogy bírja a bokám. Most pár napig
pihentetnem kell. Nem akarom túlzásba vinni.
− Jobb lenne, ha inkább a boltban segítenél. Láttad már a
bevásárlószámlámat azóta, hogy ideköltöztél?
Olyanok voltak, mint két civakodó öregasszony. Igazán
jóképű, vicces, férfias… nők.
Holly és Everley összenézett, majd mindketten elmosolyodtak.
− Holly nem tudna besegíteni a boltban? – kérdezte Gabe
ravaszul. − Ő úgyis ráér, van egy csomó szabadideje.
− Ácsi, én most szabadságon vagyok, hapsikám! – emelte fel
Holly védekezően a kezét. − Vannak itt olyanok is, akik halálra
dolgozták magukat.
− Hallottam, hogy megnyerted a pert – mosolyodott el North. –
Gratulálok!
− Nem az én győzelmem volt – mutatott rá Holly. − Csak
szakértőként tettem vallomást.
− Nélküled nem sikerült volna – jelentette ki Everley. –
Követtem a bírósági tudósításokat. A vallomásod döntötte el a
dolgot.
Törvényszéki könyvvizsgálóként Hollyt gyakran kérték fel,
hogy szakértőként segítse a bíróság munkáját. Főleg nagy
horderejű válási ügyekben, ahol a válófélben levő házastársak
elrejtik a pénzüket, hogy minél kevesebbet kelljen fizetniük.
 A munkája azonban ennél sokkal bonyolultabb volt.
Hónapokig is eltarthatott, míg megtalálta azokat a
pénzösszegeket, amelyeket az emberek hosszú és bonyolult
tranzakciók során rejtettek el fedőcégek mögé vagy
adóparadicsomokban. Hosszú heteken át vizsgálta a
táblázatokat és a bankszámlákat, míg a végén már úgy érezte,
kifolyik a szeme. És nem mindig voltak hónapjai arra, hogy a
nyomokat kövesse. Aztán oda kellett állnia a bíró elé, és
tanúskodnia, hogy az egyik panaszos megpróbálta átverni a
másikat.
− Ha már a válásoknál tartunk – mondta North, és Hollyra
nézett. – Az anyád itt van a városban.
Holly beharapta az ajkát.
− Sejtettem, hogy így lesz. Egy ideje nem beszéltem vele. A
férje is itt van vele?
− Megint férjhez ment? – pislogott Gabe. – Mikor?
− Pár hónapja. Az éjszaka közepén hívott fel Olaszországból,
hogy megossza velem a nagy hírt.
− És ki a fickó? Egy olasz herceg? Egy francia playboy?
− Valami brit fazon. Egy herceg fia, vagy valami ilyesmi. –
Holly vállat vont, és megpróbált közömbösnek látszani. Az
anyjával való kapcsolata leginkább a mostanság használatos
„bonyolult” szóval jellemezhető. Candy Winter legfiatalabb
lánya, Susannah csak az anyja szépségét örökölte, de az
empátiáját nem. Huszonkét évesen, férj nélkül hozta világra
Hollyt, aki azt sem tudja, ki az apja.
A kapcsolatuk mindig is nehéz volt. Gyerekként
kétségbeesetten igyekezett, hogy elnyerje az anyja tetszését, aki
elbűvölő és szórakoztató tudott lenni, és amikor minden báját
rá ragyogtatta, kicsit olyan érzés volt, mintha a napba bámult
volna.
De az anyja gyorsan beleunt mindenbe. Nemcsak a férjekbe,
hanem Hollyba is. Teljesen kiszámíthatatlanul bukkant fel és
tűnt el a lánya életéből. Talán ezért is állt Holly olyan közel a
nagymamájához. Candy Winter volt az egyetlen állandó
személy, akire gyerekkorában számíthatott.
North megvonta a vállát.
− Azt nem tudom, hogy a férje itt van-e vagy sem. A nagyitól
örökölt házban lakik. És ezzel el is jutottam a másik hírhez.
Gabe felvonta a szemöldökét.
− Tele vagy ma hírekkel.
− Igen, és most jön a feketeleves. Azért van a városban, mert a
szüleinknek találkozója van Winterville új tulajdonosával.
Egy pillanatra elhallgattak. Holly pislogott, és próbálta
felfogni a szavak értelmét.
− Akkor ez azt jelenti, hogy már találtak is vevőt?
Szorítást érzett a mellkasában.
− Igen. Amennyire csak tudták, próbálták titokban tartani.
Nem akarták, hogy beleavatkozzunk. Úgy tudom, rengeteg
pénzről van szó.
− Nem hiszem el, hogy megcsinálták! – Alaska szeme könnybe
lábadt.
− Pedig hidd el! Megállapodtak egy cincinnati céggel tízmillió
dollárban.
− Az életben nem tudunk összekaparni ennyi pénzt – suttogta
Holly.
− Hát nem – vágott North egy grimaszt. – Nincs az a bank,
amelyik kölcsönt adna nekünk. Higgyétek el, körbejártam
mindent.
− És most mi lesz? – tette fel a kérdést Everley. – Ha már
egyszer aláírták az adásvételi szerződést, akkor mindennek
vége, igaz? Mi mást tehetnénk még?
− Nem tudom – pislogott North –, de valamit tennünk kell.
Nem adhatjuk fel harc nélkül. A nagyi imádta ezt a várost.
Tégláról téglára építette fel – mondta a nyelvével végigsimítva
az alsó ajkán, mintha gondolkodna.
 − Szerinted van esélyünk? – billentette Gabe oldalra a fejét.
− Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a nagyi ezt nem
akarná. Tehát addig harcolunk, amíg csak tudunk.
− És hogyan csináljuk?
North felsóhajtott.
− Halvány gőzöm sincs.
Holly szíve összeszorult, mert North már most legyőzöttnek
tűnt, mielőtt még belevágtak volna. Elég jól ismerte az üzleti
életet és a szerződési jogot ahhoz, hogy tudja, a férfinak
valószínűleg igaza van.
− Azt tudjuk, kik az új tulajdonosok? – kérdezte a lány.
− Nem, de a héten itt lesznek.
− Akkor várjuk meg, mit mondanak – javasolta Holly. −
Ismerjük meg őket. Addig úgysem tehetünk semmit, amíg ezt
nem tudjuk, igaz?
North bólintott, találkozott a tekintetük.
− Rendben.
Gabe tapsolt egyet.
− Szuper! Akkor együnk! Mindjárt éhen halok.
 4.

Holly felvette a sapkáját és a kesztyűjét, a nyaka köré tekerte a

sálját, majd kinyitotta a fogadó ajtaját, és kilépett a friss reggeli
levegőre. Az éjszakai havazás már elállt, és most puha, könnyű
hótakaró borította az épület előtti pázsitot. Charlie Shaw
biztosan már hajnalban letakarította az utakat, mert a kora
reggeli napfényben megcsillant a fekete aszfalt.
Négy napja volt itt, de még mindig nem tudott rendesen
aludni. Talán az idegen ágy, vagy Alaska kedvenc „Great Night”
matraca volt az oka. Hajnali hat órakor már ébren volt, és hétig
csak forgolódott az ágyban, aztán úgy döntött, sétál egyet.
Winterville ilyenkor a legszebb. A fagyos levegő szinte
mozdulatlan volt, a lehelete még hosszasan lebegett utána. Elért
a felhajtó végére, majd balra fordult, a főtér látványa
melegséget ébresztett a szívében.
Amikor a nagymamája megvette ezt a várost – pontosabban
azt a földterületet, ahol most a város áll −, olyan helyet akart
kialakítani, ahol igazán otthon érezheti magát. Candy Winter
nagyjából tizenhat kilométerre innen nőtt fel, egy kis faházban
a hegyoldalon, ahol a családja hónapról hónapra próbált
megélni. Tizenöt éves korában fedezte fel egy hollywoodi
tehetségkutató, aki hallotta énekelni egy bárban, és Los
Angelesbe vitte, hogy kikupálják, és képezzék a hangját.
Tizenhat évesen kapta meg az első filmszerepét, ami csak egy
kis epizódszerep volt – szobalányt alakított egy musicalben.
Olyan jelentéktelen kis szerep volt, hogy szinte fel sem tűnt a
jelenléte, de a rendező láthatott benne valamit, mert a
következő filmjében is szerepeltette. Candy Winter húszévesen
kapta meg élete első főszerepét.
Maga a film – Mindennap karácsony – felejthető produkció lett
volna, ha nincs az a csinos, szőke, angyali hangú színésznő. És a
címadó dal hozta el a nagyinak az első rádiós sikert.
Öt éven át ő volt Amerika első számú kedvence. Aztán jött az
első botrány, amikor házasságon kívül teherbe esett. Candy
szerint óriási nyomás nehezedett rá, hogy férjhez menjen – nem
feltétlenül születendő gyermeke apjához, bárki megfelelt volna,
aki elveszi őt. Hollywoodban nagyon sok embernek állt az
érdekében, hogy megőrizzék Candy makulátlan hírnevét. Csak
egy erős nő – olyan, mint Candy Winter − volt képes
szembeszállni velük.
És így kapta meg Holly bácsikája, Noel, az édesanyja
vezetéknevét. Két évvel később megszületett Joe, aki szintén
Candy vezetéknevét kapta, bár akkoriban együtt élt egy férfival
– amin akkoriban rengeteget csámcsogtak a bulvárlapok.
Candy csak akkor fordított hátat Hollywoodnak, és tért haza a
hegyekbe, amikor terhes lett Holly anyukájával – megdöbbentő
módon egy harmadik férfi gyermekét hordozta a szíve alatt.
Elég pénzt gyűjtött össze ahhoz, hogy egész életében
gondtalanul élhessen, ezért olyan helyet keresett, ahol
letelepedhet, távol a kíváncsi szemektől.
Nagy bátorság kellett ahhoz, hogy a semmiből felépítsen egy
várost, Candy azonban megtette. Helyi építészekkel és
kivitelezőkkel dolgozott együtt, és olyan üzletemberekkel, akik
új befektetési lehetőségeket kerestek. A közönség pedig imádta
őt az ereje miatt, és kíváncsian várták a róla szóló híreket.
A hetvenes évekre Winterville felvirágzott, és az emberek
szívesen látogattak el a városba, hogy átéljék a karácsonyi
hangulatot. A hetvenes évek közepén megalakult a Száncsengő
Színház, és Candy minden év szeptemberétől januárig
karácsonyi revüt adott elő, amely mindig telt ház előtt futott.
Amikor Holly nagymamája fáradni kezdett, North segített
neki, amennyire csak tudott – annak ellenére, hogy neki is saját
vállalkozása volt. Everley is beszállt a karácsonyi revübe; Candy
műsorának a felvételeit használta, amikor az már túl fáradt
vagy gyenge volt ahhoz, hogy fellépjen.
De az elmúlt néhány évben a nagyi túl beteg volt ahhoz, hogy
bármit is csináljon. A revü leállt, és a látogatók áradata szép
lassan elapadt. Persze a város lakói ugyanúgy karácsonyi díszbe
öltöztették az utcákat, de a csillogó fények és díszek nem fedték
el a lepattogzott feliratokat vagy az olvadt hóval teli kátyúkat.
Ha Candy most látná a városát, sírva fakadna.
Holly elhessegette ezt a gondolatot. Talán az, aki megveszi a
várost, helyreállít majd mindent.
Mindent modernné és csillogóvá varázsol majd.
Na persze, és a főtér fája körül álldogáló műanyag
rénszarvasoknak meg szárnyuk nő, és elrepülnek.
A tér sarkán állt a Hidegindító Szerviz. Az elülső tolóajtók
nyitva voltak, és egy régi autó állt a szerelőakna fölött. Holly
bement, és lenézett, hogy Charlie Shaw, a tulajdonos ott van-e.
Köhögést hallott jobbról.
Charlie szemei elkerekedtek, amikor megpillantotta a lányt.
Gyorsan ökölbe szorította a kezét, aztán üvöltött egyet, mielőtt
újra kinyitotta volna. Egy összegyűrt cigaretta hullott a
tenyeréből a földre.
− A fenébe! – grimaszolt, és megrázta a kezét. – Ugye, nem
láttad, hogy dohányzom?
− Az a cucc nem igazán tesz jót neked – mutatott rá Holly.
Charlie szemügyre vette a tenyerén lévő vörös foltot.
− Nekem mondod?
− Azt hittem, már évekkel ezelőtt abbahagytad a dohányzást.
 Amióta csak az eszét tudja, Charlie a Hidegindító Szervizben
dolgozott. Két fia volt, akikkel Holly együtt nőtt fel.
− Abbahagytam. Legalábbis mindenkinek ezt mondom. Ha
találkozol Doloresszel, ne áruld el neki, hogy rajtakaptál,
rendben?
Dolores vezette a helyi kávézót. Ő volt Holly egyik kedvence a
városban.
− Nem mondom el neki, ha megígéred, hogy tényleg
megpróbálod letenni a bagót.
A férfi hunyorogva nézett rá.
− Megígérem.
A lány somolygott, mert tudta, hogy a férfi hazudik.
− Na és mennyi időre jöttél? – kérdezte Hollyt, miközben
visszasétált a kocsihoz, amin dolgozott.
− Néhány hétre. Csak karácsony után megyek vissza.
− Jó, hogy a családoddal töltesz egy kis időt. – Összeszorította
az ajkait. – Candy biztosan örülne.
Holly torka elszorult.
− Ebben biztos vagyok. És hogy van a családod? – kérdezte.
− Jól vannak. Graham partner lett a cégénél. Európában tölti
az ünnepeket. Megkérdezte, nincs-e kedvem elkísérni.
Mondtam neki, hogy nem akarom máshol tölteni a karácsonyt,
csak itthon.
− És Dylan? – kérdezte Holly a kisebbik fiára utalva.
− Még mindig Afrikában dolgozik. – Charlie a falra tűzött
fényképekre mutatott. – Nézd csak!
Holly megnézte a fotót. Magas, széles vállú férfi nézett a
kamerába, körülötte gyerekek. A nyakában sztetoszkóp lógott,
az arca napbarnított, és nagyon jóképű.
− Jól néz ki.
Kíváncsi volt, vajon Everley látta-e ezt a fényképet. Valamikor
réges-régen ő és Dylan egy pár voltak.
− Bizony, jóképű srác. És nagyon jó ember. Mindenki ezt
mondja. − Charlie hangja tele volt büszkeséggel.
− Hazajön karácsonyra? – kérdezte Holly.
− Nem – vonta meg a vállát Charlie. – Valószínűleg átmegyek
Doloreshez ünnepelni.
− Jó ötlet! − vágta rá Holly. Évek óta keringtek pletykák a
szerelő és a kávézótulajdonos közötti románcról. Hollynak
fogalma sem volt róla, hogy igazak-e vagy sem. – Figyelj csak!
Ha esetleg mégsem mennél át hozzá, gyere a fogadóba.
Mindenkit szívesen látunk, akinek nincs hova mennie.
− Nagyon rendes lány vagy – mondta Charlie, és megsimogatta
a karját. − Szép, hogy ennyire törődsz az emberekkel. Úgy
hallottam, jól megy a sorod Chicagóban.
− Igen, szeretek ott lenni – bólintott a lány.
− És van valakid? – húzta össze szürke szemöldökét a férfi.
− Nincs senkim. Még mindig szingli vagyok.
Holly örökösen azzal viccelt, hogy annyi időt töltött mások
válásával, hogy teljesen kiábrándult, és kissé cinikussá vált.
És mint minden jó viccben, talán ebben is volt egy csipetnyi
igazság. Bár nem a munkája miatt volt óvatos, ha kapcsolatokról
volt szó. Sokkal inkább a tapasztalatai miatt. Az anyja húsz év
alatt a negyedik férjét fogyasztotta, a nagymamája három
gyerekének három különböző apja volt, és a jó ég tudja, hány
sikertelen kapcsolata.
Talán a génjeiben hordozta a rossz kapcsolatok iránti
hajlamát. De nincsen ezzel semmi gond. Van egy nagyszerű
állása. Tud magáról gondoskodni. Igaz, néha kicsit
magányosnak érzi magát.
− Ezt egyszerűen nem értem – motyogta Charlie a fejét rázva.
– Egy ilyen csinos nő, mint te, egyedül van. Ha harminc évvel
fiatalabb lennék, elhívnálak randizni.
− Ha harminc évvel fiatalabb lennél, szívesen elmennék veled
– mosolygott rá Holly.
− Ja, és az autóddal is foglalkoznék. Milyen kocsid van?
 − Egy Jeep Grand Cherokee.
Charlie komoly arccal bólintott.
− Jó kis autó, tökéletes a havas utakon. Hozd át valamikor, és
átnézem.
Holly elmosolyodott Charlie felajánlásán.
− Bérelt autó. Nem kell átnézni.
A férfi elhúzta a száját.
− Azok a legrosszabbak. Az emberek agyonhajtják őket.
− Jól megy, nincs vele gond. De azért köszönöm. – Hirtelen
előrehajolt, hogy megölelje. A férfi sztoikus nyugalommal
fogadta, és úgy veregette meg a hátát, mintha egy kisbabát
büfiztetne. − Olyan jó látni téged! – tört ki Hollyból, és Charlie
arcán két élénkpiros folt jelent meg.
Megköszörülte a torkát.
− Én is örülök neked. Isten hozott itthon, édesem!

***
Holly azzal töltötte a délelőttöt, hogy körbesétált Winterville-
ben, és megpróbálta nem észrevenni, mennyire lepukkant a
Száncsengő Színház, vagy hogy milyen üres az ajándékbolt és a
könyvesbolt. Még csak december eleje van. Talán a hónap
előrehaladtával javul a helyzet.
Amikor visszaért a fogadóba, Everley már várta, és úgy járkált
fel-alá a hatalmas, fedett verandán, mintha küldetésen lenne.
Kasmírpulóvert viselt, hosszú szőke haja a vállára omlott.
− Na végre hogy itt vagy – dohogott. – Már órák óta várok rád.
− Tíz perccel ezelőtt küldtél üzenetet – mosolyodott el Holly
azon, hogy az unokatestvére így eltúlozza a dolgot. – Amint
elolvastam, máris jöttem. Szóval, mi a helyzet?
− Megjöttek.
− Kik jöttek meg? – értetlenkedett Holly a homlokát ráncolva.
 − A vevők. A tárgyalóban vannak a szüleinkkel. Ami azt
jelenti, hogy ez a találkozó nagyon fontos.
Holly követte Everley-t a hallba. Alaska a recepcióspult
mögött állt.
− Körülbelül egy órája érkeztek, igaz? – kérdezte Everley
Alaskát.
− Igen. Azóta is a tárgyalóban vannak. Már kétszer is kértek
kávét.
− Hallottál valamit? – kérdezte reménykedve Holly. A tárgyaló
ajtaja pont a recepció mellett van.
− Semmit. Azok az átkozott falak túl vastagok – vonta meg a
vállát Alaska. – De jól néznek ki, azt meg kell hagyni.
Everley nevetett.
− Ilyet is csak te mondhatsz! Tudod, hogy hívják a céget?
− Ööö, valami Garret? Vagy Gurner? – Alaska beharapta az
alsó ajkát, annyira koncentrált. – Hárman vannak. Két férfi és
egy nő. Mindegyikük elegáns üzleti cuccban van.
− Valami Garret? – ismételte meg Holly.
− De lehet, hogy Gerber – mondta Alaska, a homlokát
ráncolva. – Nem emlékszem pontosan.
Gerber. A név kellemetlenül ismerősen csengett.
− Vagy talán Garner.
Everley ismét nevetni kezdett, és a kézfejével eltakarta a
száját.
Mielőtt Alaska még egy nevet mondhatott volna, résnyire nyílt
a tárgyaló ajtaja, és hangok szűrődtek ki.
− Garantáljuk, hogy nem lesz semmi probléma – mondta Noel
bácsi. – Ez egy békés, csendes város. Az emberek errefelé azt
teszik, amit mondanak nekik.
Everley arca összerándult az undortól.
− Akkor holnapra megszervezi a találkozót? – kérdezte egy
mély férfihang. Lágy hang. Holly hátán végigfutott a hideg,
előjött egy emlék a múltja mélyéről.
 − Igen, a Száncsengő Színházban. Már intézzük is.
− Találkozó? – suttogta Holly Everley-nek és Alaskának.
Megvonták a vállukat.
– Délben, ha kérhetem. Szeretném ezt elintézni, mielőtt
elmegyünk. – Megint az a hang. Édes, mint a méz.
− Természetesen. Az egész város ott lesz, hogy meghallgassa
önöket. Biztosan nem tudjuk meggyőzni önöket, hogy itt
maradjanak a fogadóban? Van néhány nagyon szép
lakosztályunk. Persze önöknek nem kerül semmibe – nevetett
Noel bácsi. – És a szakácsunk remek vacsorát főz.
− Már foglaltunk szállást. A városon kívül – mondta egy másik
hang. Egy nő. Biztosan ő lesz Garner vagy Gurner, vagy
akárhogy is hívják.
− És holnapután már el is megyünk – mondta a harmadik
hang. – Haza kell érnem a gyerekeim karácsonyi műsorára.
− Értem. De ha bármire szükségük van, csak hívjanak!
− És ha meggondolnák magukat a vacsorával kapcsolatban,
szívesen látjuk önöket! – Ez már Holly anyja volt. – Végtére is
egy rakás pénzt adnak nekünk.
Everley úgy tett, mintha hányna, és éppen abban a
pillanatban nyílt ki az ajtó. Megrándult a karja, olyan gyorsan
kapta ki az ujját a szájából.
Elsőként Noel bácsi lépett ki a tárgyalóból. Egy pillanatra
megtorpant, amikor meglátta a három unokahúgát, akik ott
álldogáltak, és őt figyelték.
− Noel bácsi – mosolygott rá Holly visszafogottan. – Azt hittük,
Floridában vagy.
− Mint a többi gyík – mormogta Everley, a kezével tompítva a
hangját.
− Csak néhány napig vagyok itt. Hogy eldolgozzak néhány
elvarratlan szálat – felelte hűvösen. – Akartok valamit?
− Ó, nem. Csak itt lógunk Alaskával, amíg ő dolgozik –
villantott rá Everley ragyogó mosolyt.
 − Nahát, lányok, nem is tudtam, hogy itt vagytok. – Alaska és
Everley apja lépett ki a bátyja után a tárgyalóból. Ő legalább
úgy tűnt, zavarban van, hogy rajtakapták. Gyorsan megölelte a
lányait, mielőtt hátralépett volna egy lépést.
− Anyátok Floridában maradt. Eljött volna, ha tudja, hogy
mindenki itt van.
− Apa, én itt dolgozom – közölte Alaska.
− Én pedig hívtalak a múlt héten. Az üzeneteimre sem
válaszoltál – nézett szemrehányón az apjára Everley.
− Igen, hát, ez csak egy villámlátogatás. Hamarosan megyek is
haza. Majd hívjuk egymást Skype-on valamikor – hadarta,
kerülve a tekintetüket. – Most mennem kell. El kell… ööö…
intéznem néhány hívást.
Átbaktatott az előcsarnok másik oldalára, és hátat fordított a
lányoknak.
− Benne legalább van annyi jóérzés, hogy szégyelli magát –
suttogta Everley.
Holly azonban nem tudott megszólalni, mert egy hűvös kék
szempár nézett rá. Az anyja gyönyörű volt, mint mindig. Bár
már betöltötte az ötvenet, legalább tizenöt évvel fiatalabbnak
látszott. Szőke haját elegánsan feltűzte a tarkójánál, karcsú
testén fekete selyem designer ruha feszült.
− Holly.
− Anya – szólt Holly kimérten.
Az anyja megérintette a nyakát, hatalmas gyémántgyűrűjén
megcsillant a fény.
− Nem is tudtam, hogy idejössz.
− Én sem tudtam, hogy itt leszel a fogadóban – vágott vissza
Holly élesen.
Az anyja mosolyt erőltetett az arcára.
− Azt hiszem, gyakrabban kellene beszélnünk egymással.
Vagy egyáltalán beszélni. Az már nagy előrelépés lenne.
− Nos, mennünk kell – mondta Noel bácsi, és Holly anyjának
vállára tette a kezét.
Ő bólintott, és megkönnyebbültnek tűnt, hogy megtört a
csend.
− Igen, igazad van. A férjem már vár. – Hátrapillantott, vissza
a tárgyalóba. – Még egyszer köszönök mindent. Öröm önökkel
üzletelni.
− Ahogyan önökkel is – válaszolta Mr. Simabeszédű, és a
következő pillanatban már ki is lépett az ajtón. Teljes
kétméteres életnagyságban. Gyönyörűen szabott szürke öltönyt
viselt, és a nyakánál kigombolt inget, ami alól kivillant szőrrel
borított, napbarnított bőre.
Holly tekintete találkozott a férfiéval, és akaratlanul mélyet
sóhajtott.
Gerber. Ez volt a neve. Josh Gerber. Alaskának mégiscsak
igaza volt a cégnévvel kapcsolatban.
Felismerés csillant a férfi szemében. Oldalra billentette a fejét,
tekintete a lány arcát fürkészte, mielőtt visszafordult Noel bácsi
felé.
− Még be sem mutatott a hölgyeknek – mondta Josh.
− Ó, bocsánat. Lányok, ő itt Mr. Gerber a Gerber
Enterprisestól. Mr. Gerber, ők az unokahúgaim, Alaska, Everley
és Holly.
Josh lazán elmosolyodott, és először Everley, majd Alaska
kezét rázta meg.
Aztán Holly felé fordult, tenyerét az övére borította. Puha és
meleg volt; a lány legszívesebben a férfihez simult volna.
− Holly Winter – mondta Josh halkan. – Örvendek a
találkozásnak. Újra.
 5.

Nyolc év telt el azóta, hogy Holly utoljára látta Josh Gerbert.

Húszéves volt, és a recepcióspult mögött állt, miközben az
unokatestvérei a nagymamájukkal együtt felléptek a karácsonyi
revüben, amikor egy magas, jóképű, huszonéves férfi lépett be,
és szobát kért.
Holly azt felelte, hogy nincs szabad szobájuk.
Aztán szó szót követett, és a lány azt javasolta, szálljon meg az
ő szobájában. És együtt töltötték az éjszakát. Még évek múltán is
emlékezett arra, milyen volt az ajkai érintése. Milyen volt a
simogatása.
Másnap reggel szó nélkül elment, és Holly nem hallott többé
felőle.
De ezzel nincs is semmi baj. Nem ígért neki semmit, és ő sem
kért semmit. De bosszantotta, hogy azt várta tőle, ennyi idő
elteltével is emlékezzen rá.
Talán azt gondolja, hogy élete legemlékezetesebb éjszakájával
ajándékozta meg Hollyt?
Persze, még mindig elképesztően vonzó volt a nyakánál
kigombolt hófehér ingében és a tökéletesen szabott szürke
öltönyében, ami kiemelte széles vállát és erős mellkasát. Egy
férfimagazin címlapján lenne a helye, nem pedig a Winterville
Fogadó halljában.
Holly nem törődött azzal, ahogy az emlékek hatására a vér
száguldozni kezd az ereiben, és kicsit oldalra billentette a fejét,
hogy a háta egyenes és szilárd maradjon.
− Találkoztunk már korábban? – kérdezte közömbös hangon.
– Szerintem nem. Biztosan emlékeznék rá.
Na erre varrjál gombot, Mr. Simabeszédű!
Everley csak pislogott, Hollyról Joshra nézett, mintha
próbálná megfejteni, pontosan mi folyik itt.
A mosoly nem tűnt el a férfi arcáról.
− Igen. Nyolc évvel ezelőtt találkoztunk itt.
− Elnézést kérek – válaszolt Holly, és megvonta a vállát. –
Nagyon sok vendég fordul meg itt. Nem emlékszem mindenkire.
A férfi szeme a lány szájára tévedt. Holly az alsó ajkába
harapott, és a férfi nyelt egyet.
− Megengedted, hogy használjam a faházadat.
Ó, megengedett ő ennél többet is! Sőt, még élvezte is. Everley
arcán felragyogott a felismerés, és Holly alig észrevehetően
megrázta a fejét. Ne szúrd el most!
− Tényleg? Azt a régi viskót? – nevetett Holly, és vágott egy
grimaszt. – Így már érthető, miért maradt meg örök emléknek.
Hát, nagyon sajnálom. Remélem, ma éjszakára jobb helyet
sikerült találni.
− Igen – motyogta Josh.
− Lassan indulnunk kellene – mondta a mellette álló férfi.
−Persze csak akkor, ha végeztél.
Josh ismét Hollyra pillantott.
− Igen, végeztem, mehetünk. – Noel bácsi felé biccentett. −
Akkor holnap találkozunk. Elizabeth majd jelentkezik, hogy
megbeszéljék a színházi előkészületeket.
− Természetesen. Megadtam önöknek a közvetlen számom –
felelte Noel bácsi. − Nekem is mennem kell.
Egy pillanat alatt valamennyien eltűntek. Josh Gerber és a
munkatársai, utánuk a nagybátyjai és az anyja. Kiürült az
előcsarnok, csak Holly, Everley és Alaska maradtak.
 − Ó, istenem – nyögte Everley, és a szemei elkerekedtek, ahogy
Hollyra nézett. – Hát ő az.
− Tudom. – Holly megrázta a fejét. – Kész őrület, nem igaz?
− Ki az az ő? Kiről beszéltek? – kérdezte Alaska.
− Josh. Az a srác, aki egyszer Holly faházában aludt, és segített
nekünk a karácsonyi felvonuláson – magyarázta Everley. –
Emlékszel? Te adtad rá a Mikulás-jelmezt.
Alaskának tátva maradt a szája.
− Az a fickó, akit North megütött?
− Ó, egek, ezt totál elfelejtettem – grimaszolt Everley.− Hát
ennek nem fog örülni.
Holly megdörzsölte az arcát.
− Hűha!
Tisztán emlékezett az egészre. North rajtakapta Josht Holly
egyik bugyijával, és a legrosszabbat feltételezve ököllel a férfi
arcába csapott, mielőtt bármit kérdezett volna. Holly visszavitte
a sérültet a faházába, megtisztította az arcát, Josh pedig az ölébe
húzta, és úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta.
Igen, így azóta sem csókolta őt senki. És utálta, hogy még
mindig emlékszik erre. Különösen most, hogy a férfi megvette a
nagyi városát.

***
− Fura egy család – mondta Kevin, miközben beszálltak Josh
fényes fekete Escalade-jába. − Hogyhogy nem tudták, hogy a
gyerekeik itt lesznek?
− Én sem mindig mondom el a szüleimnek, mit csinálok –
vonta meg Elizabeth a vállát.
− Az még rendben is lenne, de meg sem ölelték egymást, és
mintha egyáltalán nem örültek volna, hogy találkoztak. Valami
nagyon nem stimmel itt. – Kevin a homlokát ráncolva csóválta a
fejét.
− Hát, amíg semmi köze az üzlethez, addig azt csinálnak, amit
akarnak – mondta Josh, miközben beindította a motort, és
bekapcsolta a biztonsági övet.
Nem igazán érdekelte a család. Minden gondolata Holly
Winter körül forgott, és meglepte az a tény, hogy nem emlékszik
rá. Mert ő bizony emlékezett gyönyörű ajkaira és sötét,
hullámos hajára. Nem is beszélve azokról az érzéki vonalakról,
amikbe belesajdult minden porcikája.
Tényleg nem emlékszik rá?
Ez fájt.
Persze nem várhatja el, hogy minden lány, akit valaha
megcsókolt, emlékezzen rá. De egy egész napot és egy éjszakát
töltöttek együtt. A lány ajkai megduzzadtak a csókoktól, a teste
pedig meleg és puha volt a kényeztetéstől, amikor elment.
Boldoggá tette. Nagyon boldoggá. Háromszor is, de ki
számolja? Hogy a fenébe nem emlékszik erre?
Josh kihajtott a parkolóból, és megkerülte a város főterét.
Kevin kinézett az ablakon, a fákat és a környező épületeket
figyelte.
− Tényleg azt hiszed, az üzlettulajdonosok hagyják, hogy
szétverjük ezt a teret? – kérdezte.
A tér volt az egyetlen része a városnak, ahol megfelelő hely
kínálkozott az új síparadicsom megépítéséhez. Egyenletes és jól
megközelíthető volt, de elég közel a sípályákhoz, hogy a
felvonók onnan indulhassanak.
− Nincs más választásuk – mondta Josh nyugodt hangon. – Mi
birtokoljuk ezt a területet. Csak tájékoztatni kell őket.
Mondjuk, jobban örülne, ha önként távoznának. Erről szól a
holnapi találkozó. Meggyőzni őket arról, hogy a város
újjáépítése jó dolog. Hogy ez lehetőséget kínál, nem pedig
fájdalmat. – Az épületek jobb napokat láttak. Csupán idő
kérdése, mikor kell lebontani őket.
 − Maguk szerint az unokák bekavarhatnak? – kérdezte
Elizabeth a homlokát ráncolva.
− Ezt meg hogy érted? – kérdezett vissza Kevin.
− Nem látta, hogy nézett Joseph Winter a lányokra? Mintha
félne tőlük.
− Fél a lányaitól? – értetlenkedett Kevin. – De miért?
− Nem tudom, de úgy érzem, többről van itt szó, mint amiről
tudunk. És nem szeretnék több meglepetést – mondta Elizabeth
aggodalmasan. – Egyszer már elszúrtam, nem akarok még egy
gikszert.
Josh Kevinre nézett. Kevin megvonta a vállát.
− Majd nyitva tartjuk a szemünket – mondta Josh, miközben
az Escalade bekanyarodott a Willa által bérelt ház felhajtójára.
Tökéletes látványt nyújtott ez az alacsony ház, a havas
hegyekkel a háttérben. A városon kívül volt, ami még jól is
jöhet, ha a lakók feldühödnek. Ráadásul elég tágas volt, és a wifi
is jól működött – ez egy olyan dolog, amire mindannyiuknak
szüksége van.
Nem mintha azt tervezte volna, hogy sokáig marad itt. Holnap
megpróbálja békésen elintézni a dolgokat, aztán szépen
hazamegy. És megpróbál nem gondolni arra a bizonyos barna
hajú lányra, aki állítólag nem emlékszik a nevére.
Leparkolt a ház előtt, és Kevinre meg Elizabethre nézett.
− A holnapi városi gyűlésünkre kell koncentrálni – jelentette
ki. – El kell mondanunk ezeknek az embereknek, hogy
változások lesznek itt, és valahogy a mi oldalunkra kell
állítanunk őket. Nem szeretnék semmilyen negatív hírverést.
− Könnyű ezt mondani – mormolta Kevin.
− Tudom – mondta Josh halkan. − Ezen fogunk ma éjjel
dolgozni.

***
North belépett az amerikai konyhába, és felrántotta a
hűtőszekrény ajtaját.
− Sört valaki?
− Én kérek – kiáltotta Gabe.
North kikapott két üveget, lecsavarta a kupakot, az egyik sört
Gabe kezébe nyomta, és besétált a nappaliba. Megint North
farmján gyűltek össze mind az öten.
− Van bor is – mosolygott rá Everley. – Mi már elkezdtük
nélküled.
Alaska a kandalló mellett ült, lábait maga alá húzta.
Utolsóként érkezett, mivel várnia kellett, amíg befejeződik a
műszakja a recepción. Nem volt kedve borozgatni, inkább
készített magának egy forró csokoládét.
− Szóval, Holly szeretne valamit elmondani nektek. – Everley
igyekezett nem vigyorogni. Elég viccesnek találta a Josh-féle
sztorit, Holly legnagyobb bánatára.
− Nocsak – kortyolt egyet North a söréből. – Akkor halljuk!
Holly nyelt egy nagyot, az arca lángvörös volt.
− Tudom, ki veszi meg a várost.
− Ezt mindenki tudja. A Gerber Enterprises – nézett rá furcsán
Gabe.
Everley a szemét forgatta.
− Úgy érti, hogy ismeri a vezérigazgatót, Josh Gerbert. Azt a
fickót, aki ma találkozott a szüleinkkel.
Gabe pislogott.
− Honnan ismered?
Holly megköszörülte a torkát. Ez sokkal kínosabb volt, mint
gondolta. Bárcsak ne ismerte volna fel! Akkor minden sokkal
egyszerűbb lenne.
− Őszintén szólva ti is ismeritek – mondta, és a kezét bámulta.
– Körülbelül nyolc évvel ezelőtt itt szállt meg nálunk.
Emlékeztek arra a karácsonyra, amikor anyám Barbadosra
utazott valami pasival, engem meg otthon hagyott?
 − Amikor még egyetemista voltál? – kérdezte North a
homlokát ráncolva.
– Pontosan.
Gabe kortyolt egyet söréből.
− Úgy érted, itt volt azon a karácsonyon? A családjával vagy
ilyesmi?
− Lerobbant az autója. Telt ház volt, az összes szobát
lefoglalták, ezért megengedtem neki, hogy az én faházamban
töltse az éjszakát – mondta Holly, a kanapén mocorogva. Túl
meleg volt a szobában. – Két napig maradt. Még a karácsony
esti jótékonysági éneklésbe is besegített.
North összeráncolta a szemöldökét. Végigsimított az állán.
− Várj csak – motyogta. – Csak nem az a fickó, akit én…
− Akit te megütöttél. – Everley igyekezett nem nevetni. – Mert
azt hitted, hogy megpróbálja kihasználni Hollyt.
North most olyan képet vágott, mintha gyomorszájon ütötték
volna. Hollyra nézett, aki megvonta a vállát.
− Biztos vagy benne, hogy ugyanaz a fickó? – kérdezte tőle.
− Abszolút.
Hogy is felejthetné el azokat a szemeket? Vagy azokat az
ajkakat, a fenébe is. Hű, micsoda zűrzavar! Fogalma sem volt,
miért tett úgy, mintha nem ismerné fel a férfit, amikor nemrég
bemutatták őket egymásnak.
A másodperc töredéke alatt döntött így. Talán büszkeségből
tette, de nem akarta, hogy a férfi megtudja: néha-néha még
mindig eszébe jut az az éjszaka. Vagy talán azért, mert
karácsony reggelén kisétált az életéből, és soha nem próbált
kapcsolatba lépni vele.
− A fene egye meg! – dőlt hátra dühösen North a székén.
− Nem hiszem el, hogy pofon vágtad! – reagált hitetlenkedve
Gabe. – Mi a csuda ütött beléd?
North tekintete Hollyra siklott. A lány nyelt egy nagyot.
− Félreértés volt – mondta rekedtes hangon. −Azt hitte, hogy
Josh elcsábított.
− Még szép, hogy azt hittem. Ott volt a bugyid a zsebében. Úgy
látszik, elhamarkodott következtetést vontam le – húzta el a
száját North az emlékre.
− Nála volt a bugyid? – kérdezte döbbenten Gabe. – Mi a fenét
keresett nála?
Holly felsóhajtott.
− Rudolph miatt történt minden.
Rudolph a fogadó híres bernáthegyije volt. Egy bozontos,
barátságos és meglepően lusta kutya, aki ideje nagy részét azzal
töltötte, hogy Holly faházában aludt az ágy alatt. Hat éve már az
örök vadászmezőkön szaladgál, de még mindig legenda a
városban.
− Megtalálta a bugyimat az ágy alatt – folytatta Holly –, és
odavitte Joshhoz. Ő meg bedugta a zsebébe, hogy ne tűnjön
seggfejnek. De aztán elszabadult a pokol, és North túlreagálta a
dolgot.
− Nem reagáltam túl. Húszéves voltál. Csak az erényedet
védtem. – Northban volt annyi jóérzés, hogy elszégyellte magát.
Everley sikertelenül próbálta leplezni a vigyorgását.
− Tulajdonképpen pont az ellenkezőjét érted el. Miután pofon
vágtad, Holly visszavitte a faházába, és egész éjjel egyiküket
sem láttuk.
North a halántékát fogta, mintha fájna a feje.
− Erről meg végképp nem akarok tudni.
Hála az égnek, mert Holly sem akarta, hogy tudja. Az
unokatestvére volt, és szerette őt, de eszében sem volt beavatni
a szerelmi életébe.
Holly nagyot sóhajtott.
− Csak azt akartam mondani, hogy így kapcsolódik a pasi
Winterville-hez és hozzánk. Hátha ez segít.
− Gondolod, hogy ez valamiféle bosszú? – kérdezte halkan
Alaska. – Amiért annak idején North megütötte?
 − Gőzöm sincs – rázta meg Holly a fejét.
− Mit tudunk a cégéről? – tette fel a kérdést Gabe. – Gerber
Enterprises, ha jól emlékszem.
− Holly rögtön ráguglizott, amint elmentek – mondta Everley.
– Egy több milliárd dolláros cég. Magántulajdonban van, és
magánfinanszírozású – sorolta Holly, és a nyelve hegyével
megnedvesítette az ajkát. – Sok mindenben benne van a kezük,
de az ingatlanrészlegük földterületeket vásárol fel, amiket aztán
továbbértékesítenek az ingatlanfejlesztőknek. Különösen a
nagyobb birtokok vagy üdülőhelyek érdeklik őket.
− Szóval úgy is mondhatnánk, hogy ingatlanközvetítők? –
pillantott North Hollyra.
− Én nem ilyen szépen fogalmaznék, de igen, alapvetően azok.
− Mert, hogy fogalmaznál? – kérdezett vissza North.
Holly letette a borospoharát az előtte lévő asztalra.
− Olyanok, mint a vállalati fosztogatók, csak ők földeket
vásárolnak fel, nem cégeket.
− Akkor ezt elmondanád most kicsit érhetőbben, hogy a
hozzám hasonló egybites is megértse? Tudod, én egyszerű lélek
vagyok – magyarázta Gabe.
− Nem láttad véletlenül a Pretty Woman című filmet? – Holly
oldalra billentette a fejét. El sem tudta képzelni, hogy Gabe ilyen
filmeket nézzen.
− Azt, amiben Julia Roberts játszik? – kérdezte Gabe.
Holly megpróbálta palástolni a meglepetését.
− Pontosan.
− Ne vágj már ilyen döbbent arcot! Egy csomó nővel
randiztam már. Akadt köztük olyan is, aki imádja az ilyen
csöpögős-csajos filmeket – vonta meg a vállát. – Amúgy nekem is
tetszett, főleg az a zongorás jelenet.
Everley kuncogott.
Holly vett egy mély levegőt, nem törődve Gabe
megjegyzésével.
 − Szóval, ebben a filmben Richard Gere egy vállalati
fosztogatót alakít. Nehéz helyzetben levő cégeket vásárol fel,
feldarabolja őket, és úgy szerez profitot, hogy darabokban
eladja őket más cégeknek.
Gabe bólintott.
− Igen, emlékszem. Csak aztán Julia Roberts meggyőzi arról,
hogy ne csinálja ezt.
Everley elvigyorodott.
− Látjátok, mire képes a nagyhatalmú pun…
Holly megköszörülte a torkát.
− Ahogy már mondtam, a Gerber Enterprises is ilyen egy
kicsit.
− De hogyan lehet szétszedni egy várost? – kérdezte Gabe
fejcsóválva. North, aki mellette ült, most előrehajolt, ujjai
összekulcsolódtak. Figyelmesen hallgatta Hollyt.
− Szerintem nem szedik szét. Ledózerolják. Előkészítik a
terepet. – Holly beharapta az ajkát. – Aztán majd eladják valami
fejlesztőnek.
North és Holly összenézett. Pontosan tudta, mit próbál a lány
elmondani nekik. Látni lehetett, ahogy elsötétül a tekintete.
− A nagyinak nem kellett volna a szüleinkre hagynia ezt a
várost – mondta North komoran.
Holly halványan elmosolyodott.
− Nem, nem kellett volna – felelte, és egy pillanatra lehunyta a
szemét. – A fenébe is!
− És most mit csináljunk? – kérdezte Gabe.
Holly felvette a borospalackot, újratöltötte a poharát, majd
átnyújtotta Everley-nek.
− A szerződést aláírták. Gyakorlatilag semmit sem tehetünk.
− De ez a nagyi városa! Az ő álma! – Alaska hangja
megremegett. – Nem tehetik csak úgy a földdel egyenlővé!
− Nem tudjuk, hogy ezt fogják-e tenni – mutatott rá Gabe.
− Miért, szerinted mi mást tehetnének? – kérdezte Everley. –
Lefestenek néhány kerítést, és abban bíznak, hogy valaki a
dupláját fizeti majd ki nekik?
− Nagyon úgy tűnik, hogy most nem tehetünk semmit. – North
újra a hajába túrt, a tekintete találkozott Hollyval. – Elmegyünk
a holnapi tájékoztatóra, aztán majd meglátjuk, mit mondanak.
 6.

A Száncsengő Színház előtt összegyűlt emberek vidáman

cseverésztek egymással. A régi barátok megölelték egymást,
megosztották a híreket az unokákról, és arról beszélgettek,
mennyire várják már az ünnepeket, hogy újra láthassák őket.
Holly csatlakozott Northhoz és Everley-hez, akik a tömeg szélén
álltak, és a kezüket dörzsölgették, hogy helyreálljon a
keringésük.
− Hol van Alaska és Gabe? – kérdezte tőlük.
− Gabe épp az edzőjével skype-ol – felelte North. – Megígértem
neki, hogy utána mindenről beszámolok.
− Alaska pedig elvállalt egy pluszműszakot a fogadóban. –
Everley megrázta a fejét, bár nem látszott dühösnek. – Persze
mindannyian jól tudjuk, hogy csak azért csinálta, mert utálja a
konfliktusokat. Azt mondta, hogy egész éjjel szinte le sem
hunyta a szemét.
Lassan araszoltak előre, közben odaköszöntek a városka
ismerős lakóinak. Amint meglátták őket, mindenkinek az volt
az első kérdése, hogy boldogulnak a nagymamájuk nélkül. Ez a
figyelem jóleső érzéssel töltötte el Holly szívét.
− Miért nem említi senki a találkozót? – kérdezte halkan
Holly, amikor beléptek az előcsarnokba.
− Mert nem tudnak semmit az eladásról – magyarázta North.
– A drága szüleinknek nem volt annyi vér a pucájukban, hogy
elmondják nekik.
Az előcsarnok poros, kopott falain sorakozó fekete-fehér
fényképek a régi szép időket idézték, amikor Candy minden
évben megtartotta az emlékezetes karácsonyi előadásait. Híres
sztárok léptek fel a helyi színészekkel és énekesekkel együtt, és
mindannyian a középen álló Candyre mosolyogtak.
Az unokatestvérek az ötödik sor végén foglaltak helyet. A
színpadon felállítottak egy pulpitust, mikrofonokkal és a
szónokok számára elhelyezett székekkel együtt.
− Ha nem tudnak az eladásról, akkor mégis miért vannak itt?
– súgta oda Everley Northnak.
− Gőzöm sincs –vonta meg North a vállát.
−Azok nem is a mi mikrofonjaink – nézett Everley a homlokát
ráncolva a színpadra. – Hacsak a nagyi nem vett újakat a halála
előtt.
− Láttam egy audiovizuális cuccokat kölcsönző cég furgonját a
bejárati ajtó előtt – mondta North. – Elég puccosnak tűnt.
Még szép, hogy menő, ez nem is lehetett másként. Nyilván a
Gerber Enterprises fizette. Holly a kutatásaiból tudta, hogy
mindenből a legjobbat használják.
Körbenézett a színházteremben, és vett egy mély levegőt.
Minden hely foglalt volt. A túloldalon ült Dolores, a Jégcsap
Kávézó tulajdonosa, mellette Charlie Shaw a Hidegindító
Szervizből, de ott voltak a Fagyöngy Ajándékbolt és a Fagyos
Tökély Spa tulajdonosai is. Dolores odaintett Hollynak, ő meg
visszaintegetett.
Összefont kezeit az ölében nyugtatta, és pont akkor nézett fel
a színpadra, amikor a nagybátyjai és az anyja megjelentek.
Mindhárman idegesnek tűntek.
Őket követte a Gerber Enterprises két alkalmazottja, akiket
már látott a fogadóban, de a nevükre nem emlékezett.
És akkor kilépett a színfalak mögül ő, és a lánynak elakadt a
lélegzete.
 Josh Gerber mozdulatlanul állt a színpad közepén. A
teremben elült a zsivaj, minden tekintet rá szegeződött.
Hatalmat sugárzott, ahogy ott állt egyedül. És nem csak a
tökéletesen szabott tengerészkék öltönye volt az oka, ami csak
még jobban kihangsúlyozta az alatta megbúvó erős izmokat.
Nem is az, ahogy szürkéskék szeme a termet pásztázta, mintha
olvasni tudna az ott ülők gondolataiban. Nem, ez ennél több
volt.
Karizmatikusnak látszott.
Amikor először találkozott Joshsal, a férfi sokkal lágyabb volt.
Melegebb. De a színpadon álló férfi olyan nyers erőt sugárzott,
amitől a szája olyan száraz lett, mint a sivatag. A bőre is
bizsergett tőle.
Ismert hozzá hasonló férfiakat. Többször is találkozott már
velük a munkája során. Férfiakkal, akik azt hitték, hogy a
törvény vagy a társadalmi normák felett állnak. Férfiakkal, akik
mindig győzni akartak, bármi áron.
Josh a nyelve hegyével végigsimított az alsó ajkán, szeme a
termet fürkészte. Aztán megállapodott a lányon.
Holly mozdulatlanul ült, egyenesen a férfi szemébe nézett,
nem akart bizonytalannak látszani, sem a gyengeség legkisebb
jelét mutatni.
A férfi arca közömbösnek tűnt, a teste ellazult. De aztán Holly
észrevette, hogy alig láthatóan megrándult az állkapcsa, és
tudta, hogy a férfi ugyanazt érzi, mint ő.
Ezt a furcsa, nem kívánt vonzást. Tudta, hogy egyszer régen a
férfi meztelen bőre az övéhez simult.
− Ne bámuld már úgy, Hol – suttogta North.
− Miért ne bámulná? Piszok jóképű – mondta Everley, némi
vágyakozással a hangjában. – És ő is visszabámul Hollyra.
Holly hátrahúzta a vállát, nem akarta, hogy a forróság elöntse
a bőrét. Soha senki nem nézett még így rá. Persze voltak pasik
az életében, meg ott volt az a szerencsétlen próbálkozás a
házassággal, amit mindannyian igyekeztek elfelejteni, de ez
most más.
Ez tiszta hatalmi játszma és erőfitogtatás.
Josh elhúzta a száját. Csak nem mosolygott? Miért mosolygott?
Holly igyekezett nem ráncolni a homlokát, de alig volt ura a
mozdulatainak. Mit látott a lány szemében, amin ilyen jól
szórakozott?
− Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy velünk tartanak ma
este – kezdte Josh, és nem hajolt a mikrofon felé. Kihúzta magát,
egyenesen állt, végig tartva a szemkontaktust a közönséggel.
− Szeretném bemutatni a színpadon jelenlevőket. A Winter
családot természetesen ismerik. Noel, Joseph és Susannah
Candy Winter gyermekei. – Rájuk villantott egy mosolyt, bár a
szeme komoly maradt. – És annak külön örülök, hogy néhány
unokája is csatlakozott hozzánk.
Most minden szem Hollyra, Northra és Everley-re
szegeződött. Holly Northra pillantott.
− Most azt fogják hinni, hogy mi is benne vagyunk – suttogta.
− Tudom. – North hangja komoran csengett. – Szándékosan
csinálja.
− A nevem Joshua Gerber. A Gerber Enterprises
vezérigazgatója vagyok, ők pedig Kevin Carter és Elizabeth
Norton, akik mindketten a cégem alkalmazottai – bólintott
feléjük. – Azért vagyunk ma itt, hogy Winterville jövőjéről
beszéljünk.
Az előtte álló fiatal nőre pillantott.
− Elizabeth, elindítanád a promóciós videót, kérlek?
A nő bólintott, és odasúgott valamit valakinek. A következő
pillanatban a Josh mögötti hatalmas kivetítőn megjelent a
Gerber Enterprises neve és óriási kék-arany logója.
Aztán indult a felvétel.
− Negyven évvel ezelőtt Candy Winter a semmiből építette fel
ezt a várost. – A képernyőn a város építését ábrázoló fekete-
fehér fényképek villantak fel, és bevágtak egy régi, hetvenes
évekbeli hangfelvételt is, amelyen Candy beszél.
– Winterville nem a múltról szól – mondta jellegzetes déli
hanghordozásával. – Arról szól, hogy előrenézzünk. Arról szól,
hogy huszadik századi életet éljünk. Nem vagyok érzelgős, nincs
időm rá. Csak a legjobbat akarom ennek a városnak és az itt élő
embereknek.
Holly nyelt egyet. Fájdalmas volt nézni ezt a filmet.
− Nem rossz – suttogta Everley. – És rohadt drága is.
Holly komoran bólintott.
Újabb képek következtek. A városról, amilyen az 1970-es
években volt. Candy előadásairól a Száncsengő Színházban. Az
unokatestvérekről, akik a fogadóban rohangálnak. Ahogy
Candy nevet az unokáin.
− A szüleinktől kapták ezeket – mondta Holly a homlokát
ráncolva. Könnyek szöktek a szemébe.
− Igen. Bár azt eddig is tudtuk, hogy árulók – csóválta North a
fejét.
Újra felcsendült Candy hangja, de ezúttal már idősebb volt.
Csak néhány évvel ezelőtt készülhetett a felvétel. Még mindig
megvolt az időtlen szépsége.
− Nem akarom, hogy itt megálljon az idő – mondta Candy. – Ez
nem egy régimódi falu, ami nem fejlődik. Ez egy élő, virágzó
közösség. Folyamatosan fejlődünk, és alkalmazkodunk a
kihívásokhoz.
− Itt álljunk meg, Elizabeth – mondta halkan Josh. A
képernyőn ott volt Candy, és mosolygott rájuk.
Josh a színpadról az emberekre nézett. Azok megbűvölve
bámultak vissza rá.
− Ezt a várost egy erős, előrelátó nő építette – folytatta Josh. –
És bár gyászoljuk az elvesztését, a munkája és a szavai tovább
élnek. Mi pedig a Winter családdal együtt azon dolgozunk, hogy
Candy vízióját átültessük a huszonegyedik századba. Szeretném
megmutatni önöknek, hogyan is néz ki ez a vízió.
Ismét Elizabeth felé biccentett. Candy arca eltűnt a kivetítőről,
és a helyét egy hegyi síközpont makettje vette át.
− Nem akarom, hogy itt megálljon az idő – hallatszottak ismét
Candy szavai. – Folyamatosan fejlődünk, és alkalmazkodunk a
kihívásokhoz.
Hollyt elöntötte a düh. A nagymamája szavait használták fel
arra, hogy átgázoljanak az álmán. És az anyja és a nagybátyjai
hagyták ezt.
Előrehajolt, mintha fel akarna állni. North a karjára tette a
kezét.
− Nyugi – suttogta.
A szeme sarkából vetett egy pillantást a körülötte ülőkre.
Mindenki elragadtatva bámulta a kivetítőt, miközben sípályák
és csúcsminőségű faházak képei villantak fel, és egy közömbös
hang magyarázta a részleteket. Nyoma sem volt Winterville
bájának. Abszolút egyértelműen látszott, hogy a nagyi
városának nincs helye az ő jövőképükben.
− Most egy utazásra hívjuk önöket. Egy utazásra Winterville
jövőjébe – mondta a narrátor.
Holly dühösen fújtatott. Amikor felnézett, magán érezte Josh
tekintetét.
A kivetítőn megjelent az utolsó fotó – a nagyi családja
körében. Aztán elsötétült a kép.
Mindenki tapsolt. Holly és az unokatestvérei elborzadva
néztek körül. Mi a fenéért tapsolják meg, hogy elpusztítják a
városukat?
Josh mosolygott.
− Vannak prospektusaink, amiket kiosztunk, és részletesen
bemutatjuk a terveinket és a következő lépéseket – mondta. – És
természetesen szívesen válaszolunk minden kérdésre. Úgy
látom, már van is érdeklődő.
Charlie Shaw keze lendült a levegőbe.
 − Parancsoljon, uram – szólította fel Josh. Közben valaki
odaszaladt, hogy mikrofont nyomjon Charlie szája elé.
− Mikor fog ez megvalósulni?
− Ez több dologtól is függ, de a jövő év elején szeretnénk
elkezdeni az építkezést.
Újabb kéz emelkedett a magasba, és a segítő átadta neki a
mikrofont.
− Továbbra is Winterville-nek fogják hívni?
Josh elmosolyodott.
− Természetesen. Eszünkbe sem jutna megváltoztatni a nevet.
Egy harmadik kéz jelentkezett.
Ezúttal Dolores volt az.
− Milyen terveik vannak az étkeztetéssel kapcsolatban? –
kérdezte.
− Ezt még egyelőre fontolgatjuk – felelte Josh könnyed,
megnyugtató mosollyal. – De aki olyan süteményeket készít,
mint ön, arra mindig számítunk.
− Ekkora baromságot! – mormolta Everley.
Holly nyelt egy nagyot, és felemelte a kezét. Pillanatokkal
később a segítő egy mikrofont tartott felé. Holly elvette, felállt,
és a színpad felé fordult. Látta, ahogy Noel bácsi előrehajol,
hogy súgjon valamit az anyjának, aki megrázta a fejét.
− Holly Winter kérdezni szeretne valamit – nézett Josh
egyenesen a szemébe. Kihívásnak tűnt.
Kihúzta magát, és a szájához emelte a mikrofont.
− Mi lesz a főtérrel?
Joshnak a szeme sem rebbent.
− Korszerűsíteni fogjuk.
− Ez azt jelenti, hogy lebontják az épületeket? Mi lesz az ottani
létesítményekkel?
− Mint már említettem, lesz némi átalakítás. Néhány üzletet
átépítünk, a többieknek pedig majd igyekszünk új helyet találni.
De minden tulajdonossal egyeztetünk, hogy megtaláljuk a
legjobb megoldást.
Szikrázott közöttük a levegő. A férfi tekintete rendíthetetlen
volt, amitől a lányt elöntötte a forróság. Gyengének érezte
magát. Megpróbált nem tudomást venni a feszültségről.
− Mennyi időbe telik majd az üzletek újjáépítése vagy
áthelyezése?
Most először remegett meg a férfi magabiztos mosolya. De a
tekintete nem ingott meg.
− Ez még nem dőlt el.
A lány oldalra billentette a fejét, még mindig egyenesen a férfi
szemébe nézett.
− És addig nem lesz kávézó? Se szerviz, se ajándékbolt, se
fürdő? Csak egy üres telek, amit majd eladnak annak, aki a
legtöbbet ígéri érte?
A nézőtér felmorajlott.
− Nem azért vagyunk itt, hogy riadalmat keltsünk, Miss
Winter. Biztosíthatom önöket, hogy ez jót fog tenni a helyi
lakosságnak. Több munkahelyet és biztos jövőt teremtünk.
A fenébe is, milyen simulékony. Mindenki nyugodtan
hátradőlt a székében.
− Szóval akkor nem igaz, hogy a családom eladta önöknek a
várost, és most azt tervezik, hogy darabokra szedik, és jó nagy
haszonnal túladnak rajta? – kérdezte komoran a lány.
A férfi tekintete végigfutott rajta, megállva az ajkainál.
Nevetségesen szexi állkapcsa láthatóan megremegett.
− Ez egy kissé érzelgősnek tűnik – jegyezte meg lazán Josh. –
Kevin, átvennéd a mikrofont, amíg én váltok néhány szót
négyszemközt Hollyval?
Holly már nyitotta a száját, hogy mondjon még valamit, de
elvették tőle a mikrofont. Homlokát ráncolva nézett a segítőre,
de az már a következő felemelt kéz felé tartott a széksorok
között.
Josh Gerber elhallgattatta őt. A lány elkomorult, és
rápillantott az unokatestvéreire.
− Rögtön jövök – mondta.
− Légy óvatos! – mondta North. – Nagyon nem tetszik ez
nekem. – Joshra pillantott, majd vissza a lányra. – Akarod, hogy
megint behúzzak neki egyet?
Holly megpróbált nem nevetni.
− Őszintén szólva nekem sem igazán tetszik a pasi. De semmi
baj, megoldom. – Ezzel felkapta a táskáját és a kabátját, majd a
kijárat felé indult. Ha Josh háborút akar, akkor megkaphatja.
Ahogy elindult az előcsarnok felé, még hallotta Everley
suttogását.
− Hogy a viharba ne tetszene neki! Hiszen le sem tudta venni
róla a szemét!
 7.

Holly elindult Josh felé az előcsarnokon át, hajának sötét

hullámai a válla körül repdestek. Homlokát ráncolta, és a
férfinak be kellett harapnia a száját, hogy ne mosolyogja el
magát. Vannak karmai a vadmacskának!
− Jaj, de mérges vagy – mormolta, amikor a lány megállt
előtte. Elég közel volt ahhoz, hogy megérezze az illatát. Virágos
és édes. Holly oldalra billentette a fejét, és Josh nem tudta
megállni, hogy ne kövesse az állkapcsa finom vonalát.
− Nem vagyok mérges. Csak egyszerűen nem hiszem el. És
soha ne nevezz érzelgősnek egy olyan nőt, aki rengeteg válást
látott már. Ez egy jó tanács, ingyen adom. Nem kell
megköszönnöd – vágott vissza hidegen Holly.
Josh ajka megremegett. Nyolc évvel ezelőtt is vonzó jelenség
volt a lány, de mostanra kibontakozott a szépsége. Most itt állt
előtte, és volt benne valami, ami arra ösztönözte, hogy
megérintse, és hallja, ahogy felsóhajt. Látni akarta Holly Winter
lágyabb oldalát.
Azt az oldalát, ami nyolc évvel ezelőtt még biztosan megvolt.
Josh oldalra billentette a fejét.
− Azt mondtad, vannak kérdéseid. Akkor gyerünk, tedd fel
őket.
− Miért nem a közönség előtt válaszolsz rájuk? – szegezte neki
a kérdést a lány. – Vagy talán nem érdemlik meg, hogy ők is
megtudják az igazságot?
− Az igazságot, hogy megpróbálom megmenteni ezt a várost?
− Szerintem meg nem próbálsz megmenteni semmit. – Holly
tekintete villámlott. – Mindenkit ki akarsz szorítani innen, hogy
aztán nagyot kaszálj az üzleten. Utánanéztem a cégednek. Jól
tudom, mit csináltok.
Furcsa borzongás futott végig rajta.
− Te rám gugliztál.
A lány dacosan nézett fel rá.
− Igen.
− Ez érdekes. Mert én is rád kerestem.
Az arcát beárnyékoló sűrű szempillák megrebbentek.
− Na és mit találtál?
− Hogy te egy maszk nélküli szuperhős vagy. Hogy szeretsz az
elesettekért harcolni, még akkor is, ha azok egyszerűen csak
arra vágynak, hogy hazamenjenek, és aludjanak egy jót. – A
férfi egy félmosolyt küldött felé. – De felfedeztem még valami
mást is.
Közelebb lépett, és mélyen a lány szemébe nézett.
− Mi ketten sokkal jobban hasonlítunk egymásra, mint
gondolnád.
− Ezt kötve hiszem. Egyáltalán nem vagyok olyan, mint te –
jelentette ki Holly csendes határozottsággal.
Josh tekintete a lány csinos ajkára siklott.
− Mindketten a pusztításból keresünk pénzt. Az egyetlen
különbség az, hogy a te pusztításod embereket érint.
Holly állkapcsa megfeszült.
− Nekem azért fizetnek, mert jó vagyok abban, amit csinálok.
Jó vagyok abban, hogy megvédjem a nőket a magadfajta
férfiaktól. Olyan férfiaktól, akik túl nagy hatalommal
rendelkeznek. Akik csak elvesznek, de közben semmit sem
adnak.
Josh mozdulatlanul állt, bár úgy érezte, mintha pofon vágták
volna.
− Te komolyan ezt gondolod rólam?
Holly beharapta az alsó ajkát, mintha zavarban lenne a
kirohanása miatt.
− Nem gondolok semmit. Nem is ismerlek. – Az indulat már
elszállt a hangjából.
− Pedig az előbb még nagyon úgy tűnt, hogy mindent tudsz
rólam – emlékeztette a lányt.
− Csak annyit tudok, hogy tönkre akarod tenni ezt a várost.
Pénzért.
A férfi lassan bólintott.
− Szóval ezt gondolod. Hát jó.
Holly láthatóan feszült lett.
− Ennyit tudok.
Josh elhúzta a száját, bár egyáltalán nem volt humoros a
helyzet.
− Azt hiszed, hogy mindent tudsz erről a helyről?
− Hát persze. Itt nőttem fel.
Josh bólintott.
− És mellesleg könyvelő vagy. Akkor értesz a pénzügyekhez,
ugye?
Nem válaszolt. Csak nézett rá azokkal a mély, csokoládébarna
szemeivel. A férfiember simán el tudott volna veszni bennük,
ha akar.
− Talán nem is vagy akkora ász, mint gondolod – jegyezte meg
halkan. − Mert ha az lennél, akkor tudnád, hogy ez a város
csődbe ment. Nincs itt pénz. A nagyanyád fenntartotta, amíg
csak tudta, de a pénz elfogyott. Azért adják el, mert a
családodnak nem maradt semmije. Talán ha csak feleolyan jól
bánnál a számokkal, mint amennyire hiszed, akkor tudnád ezt.
− Ez nem igaz – rázta meg a fejét Holly.
Josh megvonta a vállát.
− Akkor menj, kérdezd meg őket! Az anyádat és a
nagybátyáidat. Vagy kérdezd meg az itteni üzletek
tulajdonosait! Nézd meg, milyen állapotban vannak a házak,
amiket az emberek bérelnek, vagy a pokolba is, nézd meg ezt a
színházat! – A háta mögé mutatott. – Esik szét. Persze a
repedéseket flitterek és villogó fények takarják el, de amikor
ezeket leszedik, nem marad belőle semmi. A cégem és a pénzem
nélkül ez a város eltűnik a süllyesztőben. Talán érdemes lenne
ezen elgondolkodnod, mielőtt elkezdesz vádaskodni, hogy
eladom magam.
A lány hunyorgott, megremegett az alsó ajka.
− Mennem kell – nyögte. Most először tűnt bizonytalannak a
hangja.
Josh akaratlanul is a lány karja után nyúlt, és most igazi
szemétládának érezte magát.
− Holly, én…
A lány megrázta a fejét.
− Ne haragudj. Most muszáj elmennem innen.
Azzal sarkon fordult, és olyan gyorsan eltűnt a folyosón,
ahogy jött. De ahelyett, hogy szenvedélyes és erős lett volna,
most legyőzöttnek tűnt.
Amikor Josh megfordult, hogy visszamenjen a
színházterembe, meglátta az ott álldogáló Elizabethet.
− Minden rendben? – kérdezte tőle.
− Kevin épp most válaszol az utolsó kérdésre – bólintott. –
Szeretne feljönni a színpadra, hogy záróbeszédet mondjon?
Megrázta a fejét.
− Nem. Azt hiszem, itt végeztünk.

***
− Nem értem, miért nem tudtunk erről – mondta Holly. – Miért
nem szólt nekünk a nagyi, hogy elfogyott a pénz? Segíthettünk
volna. Könyvelő vagyok, megnézhettem volna, hol lehet
nagyobb hatékonyságot elérni.
Felnézett Northra, aki a reggelizőpultnak támaszkodott.
− Mindenkit félrevezetett – fújtatott North. – Én egész idő alatt
itt voltam. Észre kellett volna vennem.
− Miből kellett volna észrevenned? A felszínen semmi sem
változott. – Everley a kávésbögréjét szorongatta. – Folyamatosan
pumpálta a pénzt, így a város továbbra is jól működött.
− Amíg aztán egy szép napon nem volt több pénz – sóhajtott
Holly, és a North ablaka mögötti völgyeket nézte. Fenyőfákkal
borított lankák terültek el, ameddig a szem ellátott. North
birtokolta az összes földterületet és minden fát az üzlettársával,
Amber Stone-nal együtt. Holly látta őt a távolban, amint néhány
vevővel foglalkozott. Most volt a karácsonyfa-vásárlás szezonja
– Northnak is odakint kellett volna dolgoznia.
Ehelyett itt volt bent, és próbálta velük együtt kitalálni,
hogyan siklottak ennyire félre a dolgok.
− Biztos vagy benne, hogy igazat mondott? – kérdezte Everley
Hollyt.
Bólintott.
− A megbeszélés után megkerestem Dolorest. Rosszul megy az
üzlet, mióta nem jönnek a látogatók. Charlie Shaw szervize is
csak veszteséget termel, de a nyugdíjazásig még megpróbálja
kihúzni valahogy. A spa és a könyvesbolt pedig a bezárást
fontolgatja. Tulajdonképpen megkönnyebbültek, hogy látják a
fényt az alagút végén.
− Miért nem szóltak nekünk? – kérdezte North.
− Biztosan nem akarták ezzel idegesíteni a nagyit, amikor
olyan beteg volt. Aztán amikor meghalt, nem akartak felhajtást
csinálni. És a szüleinkhez fordultak, akik megnyugtatták őket,
hogy van egy terv, és minden rendbe jön. – Holly North
gyönyörűen csempézett padlóját bámulta. – Csak éppen azt
felejtették el megmondani, hogy a terv része bizonyos üzletek
ledózerolása egy síparadicsom kedvéért.
Gabe hangosan felsóhajtott. A konferenciahívás után ő is
csatlakozott hozzájuk.
− És most mihez kezdjünk?
− Mit tehetünk? – kérdezte Everley. – Mindennek vége. Jogi
útra nem terelhetjük, és ha mégis megtennénk, iszonyú sok
pénzbe kerülne, és azt nem engedhetjük meg magunknak.
− Ebben azért nem vagyok annyira biztos. – Gabe most
Hollyra pillantott. – Te ügyvédekkel dolgozol együtt. Ők nem
tudnának segíteni jogi kérdésekben?
− Ők válóperes ügyvédek. De megkérhetem őket, hogy nézzék
át a szerződést. Ha ők nem is tudnak segíteni, valószínűleg
vannak kapcsolataik, akik tudnak.
− Remek – bólintott Gabe.
− Bár erre elég kicsi esélyt látok – tette hozzá Holly, mert nem
akart hamis reményt kelteni a többiekben. – Még ha ki is
tudnánk bújni a szerződés alól, a szüleinknek vissza kellene
fizetniük a Gerber Enterprises-nak a pénzt. És mindannyian jól
tudjuk, hogy ezt úgysem fogják megtenni.
− Esetleg mi össze tudnánk szedni a pénzt valahogy –
javasolta Everley.
− Annyit biztosan nem, kicsim – borzolta meg North a lány
haját.
− És mi lenne, ha részletekben fizetnénk? Vagy
megpróbálnánk kölcsönt szerezni? – kérdezte Gabe.
− Nincs az a bank, amelyik hitelt adna egy csőd szélén álló
városnak – mosolygott Holly kedvesen, hogy tompítsa kicsit a
kijelentés élét. – És azt sem hiszem, hogy a Gerber Enterprises
belemenne, hogy részletekben fizessünk.
− Hááát, talán egy bizonyos vezérigazgatót meg lehetne
győzni – suttogta Everley. North érdeklődve nézett rá.
− Ezt meg hogy érted?
− Nem láttad, milyen szemeket meresztett Josh Hollyra? És az
a barbár dolog, hogy kihívta az előcsarnokba? Totál odavan
érte. Ez abszolút egyértelmű. – Everley keresztbe fonta a karját
maga előtt. – Fogadok, hogy Holly bármire rá tudná venni.
− Édes istenem, ezt ne – rázta a fejét North, és vágott egy
grimaszt. – Ez ki van zárva.
− Megkérdeznétek esetleg engem is erről? – kérdezte Holly.
− Hallgass rá – mondta Gabe. – Igaza van. Kerüld el nagy
ívben azt a fickót, Holly! Ő az ellenségünk. És amilyen kedves
vagy, a végén még megsajnálod.
− Tuti, hogy nem fogom!
Josh Gerber lenne a legutolsó ember a világon, akit
megsajnálna. Hogy is hívta őt? Maszk nélküli szuperhősnek.
Haha. Tényleg egy jóképű seggfej a pasi.
North telefonja zizegni kezdett. A füléhez emelte, a hangja
ridegen csengett, miközben válaszolt néhány kérdésre. Gyorsan
befejezte a hívást, és Gabe-re pillantott.
− Amber teljesen el van havazva a boltban. Nincs kedved
velem jönni, és segíteni pár órát?
− Miért is ne? – egyezett bele Gabe. – Csak felhúzom a
csizmámat.
North Everley és Holly felé fordult, akik éppen befejezték a
kávézást.
− Később majd találkozunk. És amit mondtam, azt komolyan
is gondoltam, ne keveredj bele ebbe az ügybe! Tartsd távol
magad Josh Gerbertől! Majd mindent elintézünk, oké?
− Hogyne – bólintott Holly.
Everley megvárta, amíg North kilép az ajtón Gabe-bel a
nyomában, majd felpattannak a motoros szánra és elrobognak a
Karácsonyfa Farm irányába.
− Azért egy próbát megér, nem? – kérdezte Everley,
szemöldökét felvonva. – Közelebb kerülhetnél Josh Gerberhez,
és segíthetnél megtalálni a módját, hogyan állítsuk meg.
− Nekem is folyton ez jár a fejemben.
 Holly érezte, hogy felforrósodott a bőre a gondolatra, hogy
újra szembenéz Joshsal.
Everley elvigyorodott.
− Ez az én csajom! És amiről North nem tud, az nem fáj neki.

***
− Nahát, már megint összefutottunk! – Josh hangja olyan volt,
mint egy meleg simogatás. Még csak reggel hat óra múlt, de
Holly már a Jégcsap Kávézó előtt állt. A lélegzete párává
változott a fagyos levegőben.
Josh szürke gyapjúkabátot viselt, amely széles mellkasára
simult. Miért volt az, hogy ez a pasi úgy nézett ki, mintha épp
most lépett volna le egy férfimagazin címlapjáról, míg a lány
úgy érezte magát, mintha a kutya szájából rángatták volna elő?
− Nocsak, te még mindig a városban vagy? – kérdezte Holly
könnyedén. – Azt hittem, már rég hazarohantál.
− Miért? Azt kellett volna tennem?
− Feltételeztem, hogy szívesebben szemléled a pusztítás
nyomait a távolból – felelte a lány szikrázó szemmel. – Úgy
sejtem, az érzelgősség nem a te műfajod. Szívesebben
számolgatod a jó kis ropogós dollárokat.
Kinyitotta az ajtót, megszólalt a csengő, és megcsapta a kávézó
meleg levegője.
A hangszórókból karácsonyi zene szólt.
Az ablakokat girlandok díszítették, a zöldellő ágak között apró
fényfüzér szikrázott. A hatalmas karácsonyfát beborították a
díszek, amiket a vendégek hordtak össze az évek során. A másik
sarokban a tulajdonos, Dolores éppen tüzet gyújtott a
kandallóban, hogy finom meleg várja a kora reggeli vendégeket.
De az asztalok üresen árválkodtak. Tudta, hogy Frank
hamarosan beugrik, de vajon lesz-e ma több vendég?
 Holly tökéletesen tisztában volt azzal, hogy az üres asztalok
üres kasszát jelentenek.
− Jó reggelt. Mit hozhatok? – Dolores vidáman mosolygott
rájuk a pult fölött, és a szeme sem rebbent attól, hogy Josh
mindössze néhány centire állt Hollytól.
Holly orrát megcsapta a férfi parfümje. Mi ez az illat? Az
izmai összerándultak, ami nem volt normális így kora reggel.
− Egy americanót kérek elvitelre – adta le Holly a rendelést.
Josh félbeszakította.
− Írja a számlámhoz. És itt issza meg.
Oké, nem is olyan jó az az illat. Már nyitotta a száját, hogy
visszavágjon, de aztán eszébe jutott a küldetése, hogy kerüljön
közelebb hozzá.
− Rendben, de azért ezt még ki tudom fizetni magamnak –
mondta, és átadott Doloresnek egy ötdollárost, majd odasétált a
kandalló melletti asztalhoz. Leült az egyik székre, háttal a
pultnak, de ettől még jól hallotta Josh válaszát:
− Tegye csak azt az ötöst a borravalós üvegbe. Majd én
fizetem.
A lány lenyelte a bosszúságát.
Fogalma sem volt, honnan tört elő belőle ez a szarkazmus.
Általában nem szokott ilyen lenni.
− Szerintem emlékszel rám. – Josh Holly elé csúsztatta a
kávéját, majd kihúzta a széket, és leült a lánnyal szemben.
Kinyújtotta hosszú lábait, hogy a vádlija szinte súrolta Hollyét.
− Mire gondolsz?
− Biztosan emlékszel rám sok-sok évvel ezelőttről. És most
próbálok rájönni, miért teszel úgy, mintha nem emlékeznél.
Volt valami a jobb kezében. A tenyerében forgatta.
− Mi van a kezedben? – kérdezte, és örült, hogy elterelheti a
szót a rossz memóriájáról.
Josh a zsebébe csúsztatta a kezét.
− Semmi.
 Igen, határozottan bosszantó volt.
− Ha semmi, akkor mutasd meg – mondta Holly.
A férfi elmosolyodott.
− Nem.
− Jól van, akkor nem emlékszem rád. Egyáltalán nem.
Úgy mosolygott, mint aki élvezi a helyzetet.
− Szereted még a pillangókat? – tette fel váratlanul a kérdést
Josh, és belekortyolt a kávéjába.
− Ez most hogy jön ide?
− Néha még eszembe jut a pillangós bugyid. Kár, hogy
kidobtam a kukába. Meg kellett volna tartanom.
Érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik, de ennek semmi köze
nem volt a tűzhöz.
− Miért tartottad volna meg a bugyimat? Ez elég fura lenne.
A férfi szeme találkozott az övével.
− Mert emlék lehetne. Életed legjobb éjszakájáról.
− Az én életem legjobb éjszakája? – vonta fel a szemöldökét. –
Most arról az éjszakáról beszélünk, amire nem is emlékszem?
− Hogyne emlékeznél! – A férfi hangja magabiztosan csengett.
− Miért kellene emlékeznem? Nem lehetett túl nagy szám, ha
teljesen kitörlődött az emlékezetemből.
Josh közelebb hajolt, hangja édes és mély volt, ahogy
megszólalt:
− Mert háromszor is eljuttattalak a csúcsra. És te még többet
kértél.
Holly már nyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de inkább
hallgatott. Aztán belekortyolt a kávéjába, és úgy döntött,
taktikát vált.
− Mi van, ha csak színleltem?
− Kizárt.
− Miért, te talán meg tudod mondani, ha egy nő színlel? –
kérdezte a lány.
A férfi megmozgatta a lábait, vádlija az övéhez nyomódott.
 − Most jön az, hogy Harry és Sally-féle orgazmust színlelsz a
kávézóban? Mert ha igen, én benne vagyok.
Holly figyelmesen szemügyre vette a férfit.
− Szerintem arra sem lennél képes, hogy egy színlelt
orgazmust előcsalj belőlem.
− Juj, ez fájt – szisszent fel Josh a tenyerét a mellkasára
szorítva.
A férfi jól szórakozott. És furcsa mód Holly is élvezte. Jó érzés
volt olyasvalakivel csatázni, aki pontosan tudta, hogyan kell
visszavágni. És ha most éppen ő volt minden frusztrációjának
célpontja? Nos, megérdemelte.
És volt egy olyan érzése, hogy ez a férfinak sincs ellenére.
− Miért ragaszkodsz annyira ahhoz, hogy emlékezzek arra az
éjszakára? – Holly végigfuttatta az ujját a kávéscsésze peremén.
– Tehát már hét vagy nyolc éve sóvárogsz utánam?
− Nyolc éve. És igen, minden éjszaka telesírom a párnámat, és
könyörgök a csillagoknak, hogy végre vezessenek el hozzám. –
Tekintetét a lány szemébe fúrta. – Az elmúlt nyolc év minden
pillanatában csak rád gondoltam.
Hangjában ott csengett az irónia. A lány alig tudta elfojtani a
nevetést.
− És most azért teszed tönkre a városomat, mert csak így
tudsz kiverni a fejedből?
− Te olvasol a gondolataimban – vigyorgott rá. – Felajánlom
áldozatként ezt a helyet az isteneknek. Elpusztítom, a rólad
szóló emlékeimmel együtt. Csak így maradhatok életben. De egy
dologban tévedsz. Ez nem a te városod, hanem az enyém.
− Lárifári! – Holly oldalra billentette a fejét, és kortyolt egyet a
gőzölgő kávéból. – Ugye tudod, hogy harcolni fogok ellened?
− Ebben biztos voltam. De hiába. Mindig én nyerek.
− Nem mindig. Engem nem győzöl le.
− Ki mondja?
Holly nyelt egy nagyot.
 − Én.
Josh összefonta a karját maga előtt.
− Emlékszel rám. Tudom, hogy emlékszel. – A hangja lágy
volt. – Rá foglak venni, hogy beismerd.
− Le fogom tagadni, és csak akkor mondom azt, hogy igen, ha
visszaadod a városomat – vonta fel a szemöldökét.
− Arra várhatsz! Megmondtam, hogy mindig én nyerek.
− De az emlékeimet soha nem nyered meg!
Lassan beszívta a levegőt. Érezte, ahogy a férfi meleg vádlija
az övéhez préselődik.
Egy pillanatra elkalandoztak a gondolatai, és eszébe jutott az
az éjszaka. A férfi meleg ajkai az övére tapadtak, testének
kemény súlya, ahogy egymásba gabalyodtak – fehérneműben,
mert valahogy így jobb volt. Bőre melege, ahogy újra és újra
megérintette, és a gyöngéd nyomás, amellyel a csúcsig vitte.
− Te is arra gondolsz? Mert én igen.
− Arra gondolok, mennyire ki leszel akadva, amikor mindent
elveszítesz, amid csak van. – Egy mosolyt villantott a férfira. –
És mennyire fogom élvezni. Talán még fényképet is készítek az
arcodról, és bekereteztetem.
− Bármikor boldogan pózolok. Gondolom, az ágyad mellé
teszed majd.
− Anélkül is gyötörnek rémálmok. – Megitta az utolsó korty
kávét. – De azért köszönöm az ajánlatot.
A férfi tekintete a lány ajkaira tévedt.
− Rémálmaid vannak?
Holly előrehajolt, hangja elhalkult.
− Igen, vannak. – A férfi közelebb hajolt, hogy hallja, amit
mond. – Folyton képek villannak be agyamba egy fura fickóról,
aki ellopta a bugyimat, és bemászott az ágyamba. Ez roppant
félelmetes.
Letette a csészét, felállt, felvette a kabátját, göndör fürtjeit a
sapkájába gyömöszölte. – Akkor viszontlátásra, Mr. Gerber. Jó
utat hazafelé. Ne törje össze a kocsiját, vagy ilyesmi!
Josh nevetni kezdett.
− Most már tuti biztos, hogy emlékszel!
− Kár, hogy ezt soha nem fogod megtudni. Egyébként mikor
indulsz?
− Még ma – tartott egy kis szünetet. – Valószínűleg.
Felhúzta a kesztyűjét.
− Hát, ez jó kis pengeváltás volt – mondta, és sarkon fordult,
búcsút intett Doloresnek, majd a válla fölött még egyszer a
férfira pillantott.
Josh is őt nézte, az a hülye vigyor még mindig ott játszott az
ajkain.
Holly hirtelen mozdulattal kinyitotta az ajtót, mélyen
belélegezte a jéghideg levegőt, ami végigfutott a bőrén.
Ma elmegy. Ez jó hír. Csak duma volt, amikor azt mondta
Everley-nek, hogy nem lesz gond közel kerülni hozzá, mert ez a
konfrontáció veszélyesnek tűnt.
Nem Josh miatt. Hanem saját maga miatt. Jobban élvezte,
mint kellett volna. És tapasztalatból tudta, hogy ennek sírás lesz
a vége.
 8.

− Hogy érted azt, hogy egyikünknek itt kellene maradnia? –

Kevin szemei elkerekedtek. – Én nem maradhatok. Nem akarok
lemaradni a fiam karácsonyi koncertjéről. A feleségem meg is
ölne.
− Értem – bólintott Josh. – Menj csak haza. Ezt nem hagyhatod
ki.
− És Elizabethre is szükségem van, helyettesítenie kell egy
holnapi megbeszélésen. Nincs más, aki beugorhatna, nem tudok
felkészíteni senkit ilyen rövid idő alatt.
Josh nyugtatóan Kevin karjára tette a kezét. Úgy nézett ki,
mint aki mindjárt agyvérzést kap.
− Semmi baj, megoldom. Majd én itt maradok. Ti ketten
mehettek.
− Itt maradsz? – pislogott Kevin.
− Így van.
− De… − Kevin a homlokát ráncolta. – Miért maradnál itt? Van
egy birodalmad, amit irányítanod kell.
− Mert nem bízom abban, hogy a Winter család megfelelően
viselkedik, ha nincs itt senki. És ez az üzlet túl fontos ahhoz,
hogy most elszúrják. És különben is, tudom irányítani az üzletet
innen is. Tudod, van az az internet nevű dolog. A nappaliból is
be tudok kapcsolódni a megbeszélésekbe, és e-maileket is
küldhetek.
 − De hiszen ki nem állhatod a Zoomot. Ezért nem engedjük,
hogy az emberek otthonról dolgozzanak.
− Azt meg még jobban utálom, ha milliókat veszítek olyan
üzleteken, amik könnyen megmenthetők – vonta meg a vállát
Josh. – Különben is, csak néhány napról van szó. Maximum egy-
két hét. Megoldom.
Kevin a két táskára pillantott, amit Elizabethtel együtt már
odakészítettek az ajtó mellé.
− Biztos, hogy ezt akarod?
− Abszolút.
− Mi lesz a kocsival? Ha elvisszük, akkor te hogy közlekedsz?
Josh kinézett a bejárati ajtó üvegablakán.
− Willa már meg is szervezte nektek a visszautat. – Ahogy ezt
kimondta, egy fekete szedán kanyarodott be a felhajtóra. – Már
itt is van.
Imádta, amikor egy terv apró darabkái összeállnak.
− Induljatok, a többit majd én intézem. Jó szórakozást a fiad
koncertjéhez. És Elizabeth, remek munkát végeztél. Le vagyok
nyűgözve.
− Köszönöm – mosolygott szégyenlősen a lány.
− Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte Kevin kétkedve. – Ez…
annyira fura. Nem jellemző rád.
− Köszönöm a kemény munkát, amit végeztetek!
Miután a páros kilépett az ajtón, és rövidesen meghallotta a
távolodó autó hangját, Josh odalépett az asztalhoz, ahol
felállította az irodáját, és megkönnyebbülten felsóhajtott.
Megkérte Willát, hogy hosszabbítsa meg a bérleti szerződést
karácsonyig. Biztos volt benne, hogy nem lesz szüksége ennyi
időre, de az esetleges problémák elkerülése érdekében ez volt a
legjobb megoldás.
Így lesz elég ideje arra, hogy lezárja az üzletet, és
megbizonyosodjon arról, hogy a Winter család nem akarja
hátba támadni.
 És lesz elég ideje arra is, hogy rájöjjön, miért ragaszkodik
Holly Winter olyan makacsul ahhoz, hogy nem emlékszik rá. Ez
nagyon bosszantotta, de fogalma sem volt, miért. Egyértelmű,
hogy emlékezett rá. Végül is szinte bevallotta a kávézóban.
Folyton képek villannak be agyamba egy fura fickóról, aki
ellopta a bugyimat, és bemászott az ágyamba. Ez roppant
félelmetes.
Elmosolyodott, amint felidézte a lány lágy, incselkedő hangját
és gúnyosan kétkedő tekintetét. Mi van ebben a nőben? Már
azzal, hogy kinyitotta azokat a szép ajkait, olyan érzéseket
váltott ki belőle, amiket Josh nem akart. Olyan érzéseket,
amiktől élet járta át, amit már évek óta nem érzett. Egészen
pontosan nyolc éve.
Felnyitotta a laptopját, bejelentkezett, és hálát adott a
világháló isteneinek, hogy bárkié is legyen ez a hely, minden
szobában van internet. Beírta a bejelentkezési adatait, és meg
sem lepődött, amikor a képernyőjén megjelent egy chatablak.

WILLA MARKS: Ott van, Joshua? A nagyapja folyton

hívogatja. Azt mondja, nem éri el a mobilján.

Willa volt az egyetlen a munkahelyén, aki Joshuának

szólította. Két évébe telt, mire rávette, hogy legalább ne Mr.
Gerbernek hívja. Arról már letett, hogy rávegye, szólítsa
Joshnak.

JOSH GERBER: Elég gyenge a térerő. Amint tudom, majd

felhívom.

Nettó hazugság. Blokkolta a nagyapja számát, mert nem volt

kedve az öreggel foglalkozni. Hazafelé majd visszahívja. Amikor
minden visszatér a rendes kerékvágásba, és Winterville egy
elfelejtett projekt lesz.
WILLA MARKS: Akarja, hogy megnézzem, melyik
szolgáltatónak van a legjobb lefedettsége? Egy pillanat alatt
átállíthatom.

Willa javaslatát olvasva megrándult az ajka. Lebuktam.

JOSH GERBER: Nem szükséges. Nem maradok sokáig. Ha a

nagyapám újra hívna, mondja meg neki, hogy minden a
legnagyobb rendben van.

WILLA MARKS: Már megtettem. Nem hisz nekem. De

megpróbálom újra. Addig is lemondtam néhány személyes
találkozót, és az új időpontokat beírtam a naptárába. A
megbeszéléseket is átállítottam telefonkonferenciára, ahogy
kérte. Van néhány sürgős e-mail a postafiókjában -
megjelöltem őket. És a nagymamája tudni szeretné, mik a
tervei a karácsonnyal kapcsolatban.

Ugyan milyen tervei lennének? Valószínűleg dolgozik. Vagy

alszik. Vagy mindkettő. A családja nem igazán ünnepli a
karácsonyt. A nagyapja legalábbis nem, ami azt jelentette, hogy
másnak sem kell.
Gyorsan begépelte a választ:

JOSH GERBER: Majd később felhívom.

WILLA MARKS: Jó fiú.

Elmosolyodott a szavain. Nem volt se jó, se fiú, de nem állt

szándékában megcáfolni ezt a megállapítást. Még akkor sem, ha
a következő napokban rossz dolgokat fog tenni.
Bezárta a chatablakot, megnyitott egy böngészőablakot, és
gyorsan beírta a keresősávba:
Holly Winter

Igen, már korábban is rákeresett. De most nyugodtan

megtehette, hiszen Kevin és Elizabeth nem volt a közelben.
Hátradőlt a székében, a tarkóján összekulcsolta a karjait, és
várta, hogy betöltődjenek a találatok. Olyan vonzó nő. És méltó
ellenfél. Elvigyorodott. Kezdődjön hát a csata!

***
Everley ötlete volt, hogy osztogassanak szórólapokat a
városlakóknak, és tegyenek ki plakátokat a főtér minden
pontjára. Holly jót nevetett, amikor elolvasta a rájuk írt
szöveget. Winterville nem Akar Rombolást, röviden WAR,
vagyis háború. Hülyeségnek tűnt, de Everley-t boldoggá tette.
Ami több szempontból is megérte. Mert egy boldog Everley-
vel együtt lenni buli, és ez pontosan az a fajta figyelemelterelés
volt, ami Hollynak most nagyon kellett. Persze az unokatestvére
kiskorában is mindig a figyelem középpontjában akart lenni –
az emberek csak Mini Candynek hívták −, de mostanra már
kicsit lenyugodott.
− Alig várom, hogy azok a seggfejek meglássák a plakátjainkat
– mondta Everley, és hátrébb lépett, hogy megcsodálja a
munkáját. Mindent teleragasztottak, a WAR szó ott virított a
vörös téglaépületeken. Valahogy nem illett a karácsonyi
hangulathoz.
− Szerintem inkább az Instagramon kellene posztolnod őket,
mert már elmentek.
− Mi az, hogy elmentek? – Everley a homlokát ráncolta. –
Mikor?
− Ma délelőtt. Charlie Shaw azt mondta, hogy egy nagy fekete
szedán jött értük. Úgy tizenegy körül látta elmenni őket.
 − Josh is elment?
Holly megvonta a vállát.
− Szerintem igen.
Ennek örült is, tényleg. Persze a reggeli pengeváltás jó móka
volt, de csak elterelte a figyelmét. Túl sokat agyalt azon, hogyan
hergelhetné fel a férfit, ahelyett hogy inkább azon gondolkozna,
hogyan lehetne megmenteni ezt a várost. Most, hogy a férfi
elment, jobban belemélyedhet a számlákba, és beszélhet az
ügyvéd barátjával, akinek már elküldte a szerződéseket.
Megpróbálják kitalálni, hogyan akadályozhatnák meg ezt az
üzletet.
− De kár – nézett Everley csüggedten. – Erre nem számítottam.
Akkor ezek szerint a tervünk, hogy közelebb kerülj hozzá, nem
fog működni.
− Hát nem. – Hála istennek, mert ez határozottan kétélű
fegyver volt. – Ez amúgy is sokkal jobb így – emlékeztette Holly.
– Nem lesznek itt, így nyugodtan kitehetjük a plakátokat, nem
fognak akadályozni benne. És persze nem lesznek ott a holnapi
megbeszélésen sem.
Újra meghívtak mindenkit a Száncsengő Színházba, ezúttal
azért, hogy megszervezzék az ellenállást.
− Pedig olyan jó ötletnek tűnt, hogy te legyél a beépített
emberünk.
Holly a hóna alá dugta a szórólapokat.
− Ebből úgysem lett volna semmi. Tudom, hogy nagyon
ráizgultam a dologra, de lássuk be, őt csak a pénz érdekli. Soha
nem tudnám meggyőzni az ellenkezőjéről.
− Pedig kedvel téged.
− Ugyan, csak bosszantom – helyesbített Holly.
− De te kedveled – jegyezte meg Everley.
Holly nevetett.
− Tuti, hogy őrült vagy. Beütötted a fejed a nyomtatóba,
amikor ezeket a szórólapokat csináltad? Hagyd az álmodozást
Alaskára, mi vagyunk a család keményvonalas női.
− Én tényleg kemény csaj vagyok – mosolygott Everley. – De az
akkor is olyan cuki, hogy visszajött miattad.
− Nem miattam jött vissza. Azért jött vissza, hogy földig
rombolja a városunk főterét. – Holly figyelmen kívül hagyta azt
a kis borzongást, ami Everley szavai hallatán átjárta. – És
ugyanolyan gyorsan távozott, mint ahogy érkezett, úgyhogy
szerintem ennek semmi köze hozzám.
Everley arcáról leolvadt a mosoly.
− Talán csak abban reménykedtem, hogy valamelyikünkkel
valami szép dolog történik.
Holly kesztyűs kezét az unokatestvére kezébe csúsztatta, és
erősen megszorította.
− Emlékszel, hogy huszonegy éves korunkban megegyeztünk
abban, hogy a romantika halott?
− És abban is, hogy mindketten alkalmatlanok vagyunk a
házasságra – sóhajtott Everley. – Hogyne emlékeznék.
− És mi változott azóta?
− Semmi – rázta meg a fejét. – Csak hülyeségekre gondolok.
Talán azért vagyok ilyen szentimentális, mert hamarosan
eltűnik ez a hely.
− Talán Josh visszatérése a saját múltadra emlékeztet – vetette
fel Holly. – És arra, aki elmenekült.
A tekintetük találkozott, és Holly kedvesen rámosolygott.
Ismerte Everley múltjának minden apró részletét, ahogy
Everley is ismerte az övét. Mindketten a lelkükben hordozták a
sebeiket.
És ez csak erősebbé tette őket, nem gyengébbé.
− Szerinted sikerülni fog? – kérdezte Everley, miközben a
Holly kezében levő szórólapokat nézte.
− Valószínűleg nem – sóhajtott Holly.
− Mindegy, azért egy próbát megér.
− Így igaz – helyeselt Holly. – Meg kell próbálnunk.
 Everley felpillantott és elkerekedtek a szemei. A szája
mosolyra húzódott.
− Nocsak, nocsak. Talán jobban megijesztettük őket, mint
hittük – suttogta.
− Ezt hogy érted?
− Nézz csak oda! – Everley úgy vigyorgott, mint a pék kutyája.
Holly megfordult, hogy kövesse unokatestvére tekintetét.
Ekkor pillantotta meg Josh Gerbert, amint éppen az egyik
szórólapot olvassa, a fejét kicsit oldalra billentve. A szél
belekapott sűrű, sötét hajába, ahogy előhúzta a zsebéből a
telefonját, hogy készítsen egy fotót, aztán a füléhez emelte a
készüléket.
− Nem ment el – suttogta Everley. – És ez csak két dolgot
jelenthet. Vagy sokkal jobban tartanak tőlünk, mint gondoltuk…
− Vagy? – Holly tekintete újra Joshra vándorolt. A kávézó felé
tartott, a telefon még mindig a fülénél, és egyáltalán nem vette
észre, hogy figyelik.
− Vagy miattad maradt. – Everley megpaskolta Holly kezét. –
Akármelyik is az oka, én ezt akkor is győzelemnek könyvelem
el.
 9.

− Csak azért hívtalak, hogy szóljak, néhány napig a Regencyben

leszek, ha esetleg keresnél – mondta a nagyi.
Josh a homlokát ráncolta.
− Miért mentél szállodába? – kérdezte a nagyanyjától,
miközben még mindig a második városi találkozót hirdető
szórólapot bámulta. Úgy döntött, ott hagyja, ahol van, már úgyis
lefényképezte a telefonjával.
− A nagyapád az agyamra megy. Gondoltam, adok neki pár
napot, hogy kidühöngje magát, és adja ki magából, amit ki akar
adni.
− Nem bírsz vele? – dörmögte Josh. A hideg szél belekapott a
hajába.
− Tudod, milyen. Dührohamot kap, mert nem tud téged elérni,
és másokon vezeti le az indulatait. Hála az égnek, hogy nem
vezethet, különben úton lenne hozzád.
Josh becsukta a szemét.
− Akkor hazajövök. Ne foglalkozz vele!
− Dehogy jössz! Csináld csak a dolgodat! A nagyapád főjön
csak a saját levében, most különben is te vagy a főnök.
Egyébként jól jön egy kis pihenés. Ma délutánra időpontom van
a kozmetikushoz, és a lányok is beugranak a városba, este
együtt vacsorázunk.
A „lányok” már a nyolcvanas éveik elején jártak, akárcsak a
nagymamája. Josh elmosolyodott az elnevezésen.
− Talán vissza se kellene menned.
− Nyolcvanhárom éves vagyok, édesem – csiripelte a nagyi. –
Már nem akarok új életet kezdeni. És különben is, szeretem azt
az ostoba vénembert.
Josht ez mindig lenyűgözte. Nem számított, hogy a nagyapja
mekkora seggfej, még mindig ragaszkodott hozzá ez a
nagyszerű nő, akit meg sem érdemelt. Hiába próbálta Josh
rávenni, hogy menjen el egy ügyvédhez, vagy költözzön el egy
gyönyörűen berendezett lakásba, nem hagyta el azt a férfit, aki
néha annyira indulatba jött, hogy elüldözte a saját otthonából.
A hangjából melegség áradt.
− De ez most nem fontos. Mesélj inkább Winterville-ről.
Tényleg olyan bájos, mint a képeken?
− Épp most készülök ledózeroltatni, nagyi.
− Ne hülyéskedj! Nehogy lerombold! Inkább tedd jobbá, ahogy
mindig is szoktad.
Ez volt a másik dolog a nagymamájával kapcsolatban. Nem
csak a nagyapja mellett állt ki, Josht is mindig védelmezte.
Mindenben csak a jót látja, még akkor is, ha nincs benne semmi
jó.
Volt egy olyan sejtése, hogy ha a sátán nagymamája lenne,
akkor mindenkinek azzal dicsekedne, hogy az ő csodálatos
unokája mindenkinek melegséget ad.
− Ott maradsz karácsonyra? Akkor gyönyörű csak igazán az a
hely! Vacsorázhatnál a Winterville Fogadóban. Tudtad, hogy
mindenki a fa körül áll, és karácsonyi dalokat énekelnek?
Igen, tudta.
− Nem leszek itt olyan sokáig. És mi különben sem ünnepeljük
a karácsonyt.
− Már hogyne ünnepelnénk! És nagyon rád fér már egy kis
szórakozás. Aggódom érted, drágám. Ugyanolyan munkamániás
vagy, mint a nagyapád. Néha kell egy kis kikapcsolódás.
 Josh megsértődött azon, hogy a nagyapjához hasonlította.
− Most is pihenek. Még nyakkendő sincs rajtam. És nem
tudom, meddig fog elhúzódni.
Vagy meddig fogja azt hazudni magának, hogy csak az üzlet
miatt van itt, és nem azért, hogy Holly Wintert emlékeztesse
arra a bizonyos éjszakára.
− Akár szánkózhatnál is – folytatta a nagymamája. – Vagy mi
lenne, ha feldíszítenéd a bérelt házadat az ünnepekre? Ott a
Karácsonyfa Farm a közelben, nagyon jó móka lenne.
− Honnan ez a nagy helyismeret? – Joshnak nevethetnékje
támadt. Ő aztán nem fog itt díszítgetni semmit.
− A nagyapád kint hagyott egy prospektust, én meg
belelapoztam.
− Hát, azért ez már nem olyan, mint régen. Kicsit lepukkant.
− Hát persze, mert szegény Candy Winter meghalt. Meséltem
már, hogy egyszer találkoztam vele? Egy gálán, ahol egy olyan
alapítványnak gyűjtöttek pénzt, amely az írástudatlanság
felszámolásáért küzd. Ha láttad volna! Az a nő egy
energiabomba volt. Még Oscar Gentryt is rávette, hogy nyissa ki
a pénztárcáját, ami pedig nagy szó!
Josh kuncogott.
− Jól van, drágám, mennem kell. Épp most láttam Mindy
Lathamet, és úgy tűnik, hogy kicsit plasztikáztatta magát. Meg
kell tudnom minden részletet.
− Rendben, menj csak! Jó pihenést, hamarosan beszélünk!
− Vigyázz magadra. És lazíts! Ki tudja, talán még élvezni is
fogod.
Josh megrázta a fejét, kinyomta a telefont, majd üzenetet
küldött Willának, hogy szervezzen egy telefonkonferenciát a
nagyapjával. Az egy dolog, hogy igyekszik kerülni őt, de egy
másik, hogy ezzel fájdalmat okozott a nagyanyjának.
Benyitott a kávézóba. Dolores felnézett, és elmosolyodott,
amikor meglátta. Miért mosolyog rá? Az ő helyében biztosan
beleköpne a kávéba. Soha nem fogja megérteni ezt a helyet és
az itteni embereket.
− Mit hozhatok? – kérdezte a nő.
A zsebébe csúsztatta a telefonját.
− Nem gond, hogy itt vagyok?
Mi ez a hirtelen lelkiismeret-furdalás? Dolores üzletasszony,
akinek a vevő az vevő. És mégis azt akarta hallani, hogy minden
rendben, szívesen látott vendég a kávézóban.
Dolores meglepetten pislogott, elgondolkodva a kérdésén.
− De hát miért lenne gond? – kérdezte, majd átnyúlt a pulton,
és megpaskolta a férfi kezét. Ettől az egyszerű gesztustól
Joshnak elszorult a torka. – Ön egy vásárló, és minden vásárló
barát. És maga most nagyon fázik – mondta a nő; a hangja tele
volt melegséggel. – Mi lenne, ha odaülne a tűz mellé, én pedig
hoznék egy forró kávét és egy kis süteményt?
− Ez jól hangzik – nyögte ki a férfi nagy nehezen.
Az ég szerelmére, mi ütött belé? Sírás fojtogatta, és ez egy
cseppet sem tetszett neki. Eldöntötte, hogy megissza a kávéját,
megeszi azt az átkozott süteményt, aztán visszamegy a bérelt
házban lévő rögtönzött irodájába, és csak a Winterville
jövőjével kapcsolatos tervekre és a holnapi városi gyűlésre
koncentrál.
Josh a zsebében lévő követ dörzsölte a hüvelykujjával. Akár
tetszett neki, akár nem, ő mégiscsak egy Gerber. Nála nincs
helye egy csipetnyi szentimentalizmusnak sem. És ha nem
akarja elveszíteni a józan eszét, akkor ehhez tartja magát.

***
Másnap reggel Holly a kézzel írt számsorokat bámulta, ujja
végigsimított a papíron, amíg az aljára nem ért. Szerette volna
azt mondani, hogy Dolores az egyetlen olyan általa ismert
üzlettulajdonos, aki még mindig papíron vezeti a könyvelést, de
Holly biztosan tudta, hogy Charlie Shaw is ugyanezt teszi a
Hidegindító Szervizben. Valószínűleg Maisie, a spa tulajdonosa
is követné a példájukat, ha az unokája nem szerzett volna be
neki egy új, elegáns laptopot és egy könyvelőprogramot, és
ragaszkodott hozzá, hogy ezt használja.
− Mi ez a tétel? – kérdezte Dolorest, és egy kétezer dolláros
kifizetésre mutatott. Csend volt a kávézóban – ő volt ma reggel
az első vendég. Még Dolorest is megelőzte.
Az az átkozott álmatlanság. Legalább itt, a kávézóban nem
gondolt egy bizonyos üzletemberre, akinek a pillantásától
remegni kezdett a gyomra.
− Ez az én hozzájárulásom a nagymamád orvosi költségeihez
– mosolygott rá kedvesen Dolores. – Anyukád és a nagybátyáid
nem engedhették meg maguknak a költséges kezeléseket, ezért
mindannyian egyetértettünk abban, hogy segítünk nekik azzal,
ha magasabb bérleti díjat fizetünk.
− Nem engedhették meg maguknak. – Holly hangja tompán
csengett. – Mégis mennyivel emelkedett a bérleti díj?
Dolores nagyon meglepődött Holly dühös tekintete láttán.
− Harmincszázalékos emelésben állapodtunk meg, amíg az
adósságot ki nem fizetjük. Ne a szegény családodnak kelljen az
egészet kifizetnie. Candy mindig olyan jó volt hozzánk, ezért
természetes, hogy vissza akartunk adni valamit.
Candy mindig gondoskodott arról, hogy kiváló
egészségbiztosítása legyen. Ezt már fiatal korától kezdve
belenevelte Hollyba is.
− Csak három dolog biztos az életben – szokta mondani. – A
születés, a halál és a kórházi számlák. Mindháromra fel kell
készülni.
Ez azonban nem akadályozta meg anyját és nagybátyjait
abban, hogy kihasználják a közösség jóindulatát. Persze az
örökségük kevesebb lett, mint amire számítottak. És
mindhármuknak igencsak drága ízlése volt. De hogy elvegyék
ezektől a drága emberektől a pénzt, aztán eladják alóluk a
várost?
Hányingere lett.
− Akkor mostantól ne fizess nekik – mondta Holly. – Inkább
tedd félre azt a pénzt a nyugdíjas éveidre.
Holly fogott egy darab papírt, és felírt rá egy számot.
− Ha ekkora bevételt tudnál elérni a kávézóval, akkor
folytatnád itt a munkát?
Dolores ledöbbent a számok láttán.
− Naná, hogy folytatnám. Azt tervezem, hogy átadom az
üzletet a fiamnak. Ugye emlékszel Reynoldsra? Tavaly elváltak,
és most, hogy közös gyerekfelügyeleti joguk van, már nem
vállalhat éjszakai műszakot. Minden munkát elvégez, amit csak
tud, de ez nem jelent stabilitást a lányai számára. – Az unokái
említésére mosoly suhant át az arcán. – Remélem, hogy
ideköltöznek majd. Több időt tudnék velük tölteni, és
besegíthetnék a fiamnak is.
− Lehet, hogy változnak a dolgok – mondta Holly, és nyelt
egyet, amikor a Doloresnek felírt számokra nézett. – A harcnak
még nincs vége. Ugye jössz a ma esti gyűlésre?
− Igen, ott leszek – jelentette ki Dolores, és megpaskolta Holly
kezét. – Annyira aranyosak vagytok, hogy megpróbáltok valami
megoldást találni, hogy minden így maradhasson.
Holly egyáltalán nem érezte aranyosnak magát. Inkább
tehetetlennek.
− Ha még egy kicsit nálam maradhatnak ezek a főkönyvek,
készítek neked néhány kalkulációt. És arra is kitalálok valamit,
hogy mit kezdhetsz a pénzeddel, ha az eladás megtörténik.
− Nagyon rendes lány vagy.
Az ajtó fölötti csengő csilingelt.
− Most pedig ideje munkához látni. Egy jó adag koffein és
karácsonyi zene nélkül nem is működik ez a város.
 Dolores cipőjének kopogása visszhangzott a kávézóban. Holly
a főkönyv fölé hajolt, a telefonján lévő számológépen
bepötyögött néhány számot, és gyorsan lefirkantott valamit a
füzetébe. Annyira belemerült a számolásba, hogy észre sem
vette, amikor valaki megállt mögötte, és csak arra kapta fel a
fejét, ahogy egy izmos férfikéz ledobott az asztalra egy
szórólapot.
Megcsapta az orrát az illat. A jól ismert fás-fűszeres illat,
amitől borzongás futott végig a gerincén.
Megfordult, és arra számított, hogy egy dühös férfiarc néz
majd vele farkasszemet. De ehelyett egy leheletnyi mosolyt
kapott. Hát nem hülyeség, hogy szinte csalódottnak érezte
magát emiatt?
− Neked is jó reggelt – motyogta.
− Kávét?
− Kösz, nem.
Josh felakasztotta drága, szürke gyapjúkabátját a kandalló
melletti fogasra, majd kihúzta a szemközti széket, és
letelepedett.
− Nyugodtan leülhetsz. – Nem is próbálta leplezni a
hangjában megbúvó szarkazmust.
− Köszi. – Josh önelégült mosollyal kinyújtóztatta hosszú
lábait, és karját keresztbe fonta makulátlanul fehér ingén. – Mit
csinálsz?
− Sálat kötök.
A férfi kuncogott a beszólásán. Holly bosszúsan nézett fel.
− Segíthetek valamiben?
− Csak azt szeretném kérdezni, hogy a ma esti találkozóra
bárki elmehet-e – kérdezte, és a szórólapra mutatott.
− Bárki vagy te?
− Mondjuk én – felelte, még mindig mosolyogva. Miért kell
ilyen átkozottul vidámnak lennie? Holly ezen még jobban
felhúzta magát.
 − Azt hittem, elutaztál.
Josh felemelte a kezét, úgy tett, mintha azt vizsgálná.
− Nem, még mindig itt vagyok.
− Miért is? – Összetalálkozott a tekintetük. És nem, nem volt
köztük semmiféle vonzalom. Csak a kandallóban lobogó tűz
miatt lett hirtelen olyan melege.
− Mert kimondottan jól érzem magam Winterville-ben.
Holly oldalra billentette a fejét, teljesen megfeledkezett az
előtte lévő főkönyvről.
− Tényleg?
− Bizony! És most, hogy hallom, ma este előadás is lesz, külön
örülök, hogy maradtam.
Holly csalódottan felsóhajtott.
− Ez nem egy előadás, hanem tiltakozó gyűlés. Tiltakozás az
újjáépítés ellen.
− Az én saját színházamban.
− Mi van? – pislogott Holly.
− A tiltakozó gyűlést a tulajdonomat képező színházban
tartjátok. Abban a városban, ami az enyém. – Egyáltalán nem
látszott rajta, hogy zavarban lenne. – Szóval azt hiszem, jogosan
merül fel bennem a kérdés, hogy mi zajlik itt.
− A tiéd a színház?
− Ez is része az adásvételnek. És a családod aláírta a
szerződést.
Hogy a pokolba nem gondolt erre? Persze, hogy az övé.
− De még nem utaltad át a pénzt – jelentette ki, és ebben
szinte biztos volt. Az anyja és a nagybátyjai úgy kísértettek a
városban, mint az elmúlt karácsonyok szellemei. Amint ráteszik
a piszkos mancsukat a pénzre, úgy eltűnnek, mint a hó
tavasszal.
− Letétbe helyeztem. December huszonhatodikán lesz
esedékes a fizetés, addigra kell lezárnunk az ügyet.
− Boldog karácsonyt nekünk!
 Josh szája megremegett.
− De semmi gond. Szívesen megengedem, hogy a kis
találkozótokat a színházamban tartsátok, feltéve, ha engem is
meghívtok.
Már megint ott volt a kezében az a bizonyos dolog – bármi
legyen is. Holly összehúzta a szemét, hogy jobban lássa, de csak
egy fehér villanást látott. Josh észrevette a lány fürkésző
tekintetét, összezárta az ujjait, és a zsebébe dugta a kezét.
− Parancsoljon – mondta Dolores, és egy tálcát tolt elé. –
Tudom, hogy azt mondta, nem szeretne enni, de ez a dán
péksütemény ízleni fog. Most sült ki.
− Túl jól ismer engem – mondta Josh Doloresnek, aki széles
mosollyal válaszolt.
− Jó étvágyat! – Hollyra pillantott. – Biztos, hogy nem kérsz
még egy kis kávét, édesem?
− Nem, köszönöm – rázta meg Holly a fejét. Ahogy Dolores
magukra hagyta őket, Josh hatalmasat harapott a süteményből,
morzsák repültek mindenfelé.
− Hé – szólt rá Holly, lerázogatva a főkönyvet. – Megpróbálnál
nem úgy enni, mint egy ősember?
Josh lenyelte a falatot, ivott rá egy korty kávét, és meleg
tekintete a lányt fürkészte.
− Biztos vagyok benne, hogy emlékszel arra a bizonyos
éjszakára.
− Na, témánál vagyunk – sóhajtott Holly gúnyosan. – Nagyon
sajnálom, hogy nem voltak olyan átütőek a képességeid, hogy
mély nyomokat hagyjanak bennem. De biztos vagyok benne,
hogy nagyon jól éreztem magam.
Josh sűrű szempilláin keresztül nézett rá.
− Ismerd be! – A hangja mély volt. Hízelgő.
− Mutasd meg, mi van a zsebedben! – válaszolta Holly,
felhúzva a szemöldökét.
− Tényleg látni akarod?
 Holly bólintott. Furcsamód tényleg kíváncsi volt. Nem tudott
rájönni, mi a fene lehet, és ez bosszantotta.
− Ha megmutatom neked, beismered, hogy emlékszel arra az
éjszakára?
A lány oldalra billentette a fejét, mintha fontolóra venné a
dolgot.
− Ha azt akarod, hogy hazudjak neked.
− Jól van, akkor nem mutatom meg. – Josh szeme huncutul
csillogott. – Tudod, mit? Mi lenne, ha eljönnél velem vacsorázni
ma este?
Holly csak pislogott a hirtelen váltáson.
− Tessék?
− Hadd vigyelek el vacsorázni! Kitalálhatunk valamit, ami
mindkettőnknek jó lehet. Quid pro quo – valamit valamiért. –
Ahogyan ezt nagyon határozott hangon kimondta, Holly úgy
érezte, mintha egyáltalán nem az emlékeiről vagy a zsebében
levő valamiről beszélne. Valami másról, egy teljesen más,
piszkosabb dologról.
De kutya legyen, ha a combjai nem szorultak össze a
gondolatra.
− Ma este nem jó, nem érek rá.
− A műsor miatt?
Bólintott.
− Akkor utána.
− Meg kell mosnom a hajamat.
Josh úgy nevetett, hogy a lánynak szinte elállt tőle a lélegzete.
Gondtalanul és kisfiúsan, és ettől olyan átkozottul vonzónak
tűnt, hogy Holly alig bírt visszafojtani egy sóhajt.
− Mielőtt elhagyom a várost, be kell ismerned, hogy
emlékszel.
− Miért ragaszkodsz olyan görcsösen ahhoz, hogy emlékezzek
egy évekkel ezelőtti éjszakára? – Holly oldalra billentette a fejét,
próbálta megérteni a férfit.
 − Egyáltalán nem ragaszkodom hozzá görcsösen. Tudom, hogy
emlékszel, és kész. Csak azt akarom, hogy beismerd.
− De miért? – erősködött tovább Holly.
− Mert én mindig a győzelemre játszom, és szeretem, ha
igazam van – mondta Josh, és a hangja olyan szenvedélyesen
csengett, hogy a lány beleborzongott.
− Ezért vagy itt? – kérdezte. – Mert neked ez az egész csak egy
játék?
Josh tekintete találkozott az övével. Nem szólt semmit, úgy
méregette a nőt, mintha egy megoldandó rejtély lenne. A lány
érezte, hogy a férfi vizsla tekintetétől égni kezd az arca.
Felvillant annak az éjszakának az emléke, amikor a teste
tökéletesen hozzásimult a férfi testéhez.
Nem akarta bevallani, hogy emlékszik rá. Hogy még most is
érzi magán a bőre melegét, a csókjai lágyságát, a mély morajlást
a torkában, ahogy a fájdalom és a gyönyör határára jutott.
Mert ha bevallaná, a férfi meglátná az igazságot a szemében.
Hogy többet remélt, nem csak egy éjszakát. Hogy egy éven át azt
várta, hogy a férfi megkeresse. Josh hagyott neki egy cetlit, amit
Holly szépen összehajtogatva a táskájában tartott, amíg
egyértelmű nem lett számára, hogy a férfi nem jön vissza, ezért
elégette azt az átkozott papírdarabot.
− Azért maradtam, mert gondot okozol – mondta Josh. – És azt
akarom, hogy az üzlet zökkenőmentesen létrejöjjön.
− Akkora a baj, hogy megijedsz attól, hogy tiltakozó gyűlést
tartunk a tulajdonodban lévő színházban?
Josh még mindig mosolygott, és a fenébe is, Holly
legszívesebben letörölte volna a vigyort az arcáról. Az ajkaival.
És a nyelvével.
És talán a belső combjával.
Fuj! Miért kell ilyen rohadtul vonzónak lennie?
Josh megette a dán péksüteményt, majd leöblítette a maradék
kávéval, miközben le sem vette a szemét a lányról. Hollynak a
szeme sem rebbent. Mintha az egész egy kihívás lett volna.
Nézd végig, ahogy Josh Gerber megreggelizik, és tegyél úgy,
mintha nem a szex jutna eszedbe róla. Figyeld azt az apró kis
morzsát, ami az alsó ajkára tapad, és tégy úgy, mintha eszed
ágában sem lenne leszedni onnan a nyelveddel.
Nézd, ahogy a torka hullámzik, miközben lenyeli az utolsó
korty kávét, és ne gondolj arra, hogy milyen jó lenne most
végigcsókolni a nyakát, aztán kicsit elidőzni ott az ádámcsutkája
alatti kis mélyedésben, kigombolni az összes gombot azon a
méregdrága ingen, aztán felfedezni az alatta feszülő izmos
testet.
− Akkor este találkozunk, Holly – suttogta. Ez úgy hangzott,
mint egy ígéret.
− Rendben – mondta Holly, és beharapta az alsó ajkát, mire a
férfi szeme felcsillant.
És ahogy Josh kiment a kávézóból, Holly azon tűnődött, vajon
meddig tud még hazudni neki.
 10.

− Nem tarthatjátok meg a gyűlést – jelentette ki Joe bácsi, és

keresztbe fonta a karját a mellkasán. Az arca lila volt, a szemei
apró fehér golyócskáknak tűntek sűrű szemöldöke alatt. –
Megkötöttük az üzletet. Vége, pont. Egyszer úgyis a tiétek lesz
minden. A pokolba is, azt is megbeszélhetjük, hogy adunk
nektek egy kis előleget, ha csak a pénz miatt aggódtok.
Noel bácsi halkan morgott, mintha egyáltalán nem értene
egyet a javaslattal.
Hollynak feltűnt, hogy az anyja nincs itt. Meg sem kérdezte,
hol van. Őszintén szólva nem is érdekelte.
Egy kicsit sem.
− Megtehetjük, és meg is tesszük! – Everley dacosan felemelte
az állát, és egyenesen az apjára meredt. Joe bácsi állkapcsa
rángatózni kezdett. – A nagyi is azt akarná, hogy megvédjük a
várost. Ez az ő életműve. Tartozunk neki ennyivel.
− A nagyanyátok annyi pénzt sem hagyott hátra, ami egy
hónapra elegendő lenne ennek a helynek a fenntartásához.
Nincs más választásunk, el kell adnunk. – Noel bácsi
csendesebb volt, mint Joe, de még mindig dühösnek tűnt. A
tekintete Northra szegeződött, aki kihúzta magát, és ott állt
teljes kétméteres magasságával. Volt valami fenyegető a
legidősebb unokatestvérben, amitől Hollynak felállt a szőr a
hátán.
 Nem csoda, hogy Winterville minden nője odavolt érte. North
egy lovag és egy gengszter tökéletes keveréke volt.
Az emberek kezdtek szállingózni a színházba. Amint
elmentek mellettük, érdeklődve méregették a Winter családot,
mintha nem értették volna, miért néz Joe és Noel olyan
dühösen. Eddig legalább a családi egység látszatát sikerült
megőrizniük a városlakók előtt, még ha ez elég mesterkélt is
volt. De ez a konfrontáció teljesen egyértelművé tette, hogy a
Winter család idősebb generációja teljesen más véleményen
van, mint Holly és az unokatestvérei.
Elég kínos helyzet volt.
Holly érezte, hogy Alaska szinte reszket mellette. A kezébe
csúsztatta a kezét, és bátorítóan megszorította. Alaska úgy
ragadta meg, mintha az életéért kapaszkodna.
− Be kell mennünk – mondta Holly, miközben a színházba
érkező tömeget figyelte. – Megígértük, hogy hétkor kezdünk. Ne
várakoztassuk meg őket!
− Igazad van. Ma estére havazást jósoltak – bólintott Gabe. –
Menjünk!
− Ha most bementek, akkor ennyi, végeztünk veletek! Ne
kérjetek tőlünk semmit! – Joe bácsi Everley keze után nyúlt, de
North közéjük lépett, védelmezve az unokahúgát.
− Be sem mehetnek. Nem az övék a színház. Megállíthatjuk
őket – közölte izgatottan Noel bácsi, mintha csak most jutott
volna eszébe az ötlet.
− Gyakorlatilag a tiétek sem – jelentette ki Holly. – És
engedélyem van rá, hogy használjuk.
Mélyen Noel bácsi szemébe nézett. A férfi meghunyászkodott.
Holly nem ijedt meg tőle. És Joe bácsitól sem. Chicagóban
mindennap ilyen felfuvalkodott hólyagokat evett reggelire. Csak
el tud bánni a két nagybátyjával is.
− Most pedig menjünk, beszélnünk kell az emberekkel.
A művészbejárót használták, végigmentek az ismerős
folyosókon, ahol régen táncosok és énekesek nyüzsögtek,
miközben a zenekari próba hangjai töltötték be a levegőt. Candy
mindig késve érkezett, rendszerint az előadás felénél esett be. A
légkör ilyenkor megváltozott, áhítatos csönd telepedett a
nézőtérre. Ahol Candy megjelent, mindenki csak rá figyelt.
De Candy nincs többé. Holly még mindig Alaszka kezét fogta.
Rengeteg energiájukba került, hogy rávegyék, jöjjön el.
− Mindenki itt van – suttogta Everley, és kikukucskált a
függöny mögül. Aztán egy pillanattal később füttyentett egyet. –
Azt a mindenit!
− Mi van? – North a homlokát ráncolta.
− Josh Gerber is ott van a nézőtéren. Hátul ül, Dolores és
Charlie mögött.
Holly a nyelve hegyével végigsimított az alsó ajkán.
− Na, ez érdekes lesz!
North átnézett a válla fölött, majd hátralépett, és megrázta a
fejét.
− Megyek és kidobom innen!
− Ne, hagyd csak – mondta Holly gyorsan. – Én mondtam neki,
hogy jöhet.
− Micsoda? – Gabe fura pillantást vetett Hollyra. – Aztán
miért?
− Mert gyakorlatilag ez az ő színháza, és ő adott engedélyt
arra, hogy használjuk. Nem dobhatjuk ki a saját színházából.
Letartóztathatna minket, vagy ilyesmi.
Gabe és North összenézett.
− Nem arról volt szó, hogy nem beszélünk vele? – fújtatott
North.
− Összefutottam vele a kávézóban, és volt nála egy szórólap.
Nem én kerestem.
− Ácsi, nem azt mondtátok, hogy elmentek? – értetlenkedett
zavartan Gabe.
− A másik kettő el is ment, de ő maradt – mondta Everley
vidáman. – De csak azért, mert odavan Hollyért.
− Dehogy van oda – nézett dühösen az unokatestvérére Holly.
– De szerintem bekavartunk az üzletébe. Mondott valamit arról,
hogy győzelemre játszik. Ami azt jelenti, számol azzal, hogy
veszíthet is.
Azt persze nem akarta elmondani nekik, hogy Josh vele
szemben akar nyerni. Azt akarja, hogy beismerje, emlékszik az
együtt töltött éjszakájukra. Bármennyire is bosszantó volt Josh
Gerber, nem érdemelte meg, hogy North jobbhorga a földre
terítse.
− Nekem ez akkor sem tetszik – rázta meg a fejét North. – Az
az érzésem, hogy készül valamire.
− Pont ezért gondolom, hogy Hollynak be kellene cserkésznie
– erősködött Everley. – Így pontosan megtudhatjuk, mit akar
csinálni.
− Nem – rázta meg a fejét Holly. – Nem ér annyit az egész.
− Tökéletesen egyetértek – mosolygott megkönnyebbülve
North. Egyre nagyobb lett a hangzavar, a közönség egyre
türelmetlenebbül morajlott. – Ideje mennünk.
− Hogyan csináljuk? – kérdezte Gabe. – Nekünk nincsen
színes-szagos prezentációnk.
− Úgy, ahogy Candy csinálná – közölte Everley. Ő volt köztük a
művésznő. Értett ahhoz, hogyan kell meghódítani a közönséget.
– Leülünk a színpad szélére, és szemkontaktust teremtünk.
Ötleteljünk! Kérjük meg őket, hogy segítsenek! Hadd érezzék,
hogy ők is részesei ennek az egésznek.
North felvonta a szemöldökét.
− Ez tényleg jó ötlet.
− Mi ebben a meglepő? – bökte játékosan oldalba Everley.
− Mindig megfeledkezem róla, hogy már felnőtt nő vagy –
motyogta North, és megdörzsölte az oldalát. – Bocs.
Everley csak annyira húzta el a függönyt, hogy kiléphessenek
a színpadra. North ment ki elsőként, őt követte Gabe, majd
Everley. Holly Alaskára pillantott.
− Jól vagy? – kérdezte tőle.
− Bárcsak ne kellene ezt csinálnunk! – suttogta
kétségbeesetten Alaska. – A nagyi nem akarta volna, hogy
ennyit veszekedjünk.
− Tudom. De azt sem akarta volna, hogy ezek az emberek
elveszítsék a munkájukat, és földönfutókká váljanak – intett
Holly a városlakók felé. – Gyerünk, nézzük meg, mit tehetünk.
Everley mosolyogva intett a közönségnek, majd leült a
színpad szélére, lábát az üres zenekari árok fölé lógatta. North
ugyanezt tette, Gabe pedig melléjük telepedett. Holly biccentett
Alaskának, hogy üljön Everley mellé, és ő is elfoglalta a helyét a
sor végén.
Ekkor mindenki tapsolni kezdett. North értetlenül nézett
Everley-re, aki csak vállat vont.
− Akkor vágjunk is bele – suttogta.
North kezdte a sort, megköszönte mindenkinek, hogy eljött, és
elmondta, szeretné, ha mindenki kifejtené a véleményét.
− Nekünk nincsenek puccos mikrofonjaink vagy óriási
kivetítőink, úgyhogy a hagyományos módon kell megoldanunk
a dolgot, tehát hangosan beszélünk.
Holly végigpásztázta a tömeget, a szája kiszáradt, amikor a
tekintete Joshéval találkozott. Hűtlen szíve azonnal vad
kalapálásba kezdett, amikor meglátta, mennyire nyugodt és
laza a férfi. Lezseren öltözött, széles vállát szürke
kasmírpulóver takarta. A haja olyan volt, mintha finom női
ujjak borzolták volna össze.
Az ajka körül félmosoly játszott, miközben a szeme Hollyn
állapodott meg. A tekintete úgy égette Holly bőrét, mintha nem
is Winterville-ben lenne, hanem Hawaii valamelyik strandján
napozna éppen. Miért kell ilyen dögösnek lennie?
És miért reagál ilyen hevesen a teste, valahányszor csak
találkoznak?
 − Holly – suttogta Everley, áthajolva Alaska válla fölött. –
Figyelsz? Épp most kérték, hogy mutatkozz be.
North felvonta a szemöldökét, amint követte a lány tekintetét,
ami egyenesen Josh Gerberre irányult. Aztán a két férfi
farkasszemet nézett egymással, de a tekintetükben nyoma sem
volt forróságnak. Csak hideg, jeges ellenszenvet tükrözött a
szemük.
Ajjaj!
− Ööö, bocsánat, üdv mindenkinek. – Holly mosolyogni
próbált. – Gondolom, a legtöbben ismernek. Holly Winter
vagyok. Szinte az egész gyerekkoromat itt töltöttem, és akárcsak
ti, én is szeretném megtartani ezt a várost, amit a nagymamám
épített.
− Gyerekkorában háromszor nyerte meg az állami
matekversenyt – kiabálta be Frank Richards. Holly a szeme
sarkából látta, hogy Josh vigyorog.
Kérlek, csak ezt ne! Imát mondott az égieknek, Frank azonban
felállt.
− Holly, mennyi ötvenöt szorozva hetvenhattal?
Összeszorult a szíve.
− Négyezer-egyszáznyolcvan.
Legalább harminc ember kapta elő a telefonját, és pötyögte be
gyorsan a számokat, nyilván ellenőrizni akarták a
végeredményt. Felhördültek, amikor a kijelzőre néztek.
− Na látjátok! Egy matekzseni a lány – jelentette ki Frank. –
Mindig is az volt.
Holly szúrós szemmel nézett Northra.
− Nem mehetnénk tovább?
− Persze, hogyne! – North mély levegőt vett. − Oké, akkor
vágjunk bele. Szerintetek hogyan lehetne megakadályozni, hogy
Winterville-t lerombolják? Kinek van valami jó ötlete?
 ***
Josh hátradőlt a bársony borítású színházi széken, és le sem
vette a szemét Hollyról. Szűk farmert viselt, amit mintha
ráöntöttek volna, és élénkpiros pulóvert, ami passzolt a
rúzsához. Valahányszor megmozdult, sötét, hullámos fürtjei
ragyogtak a rá irányuló reflektorfényben.
És valahányszor összeakadt a tekintetük, a férfi testét
borzongás járta át.
Az igazat megvallva nem is emlékezett rá, mikor szórakozott
utoljára ilyen jól. Persze ő most gyakorlatilag ellenség volt itt, és
mindenki nagyon vigyázott, hogy ki ne ejtse a nevét. De mintha
egy filmbe csöppent volna. Mintha George Bailey kelt volna
életre, és kétségbeesetten próbálta volna megmenteni Bedford
Fallst, mielőtt a főgonosz, Mr. Potter Pottersville-é változtatná.
Igaz, ebben a „filmben” Josh lesz a seggfej, de ez most
mellékes.
− Nagyobb publicitásra lenne szükség – kiáltotta az egyik
fiatalember az első sorban. – Beszélni kellene az újságokkal és a
tévécsatornákkal. Az évnek ebben az időszakában az emberek
imádják a szenzációt.
Everley komoly arccal bólintott.
− Remek ötlet! De szükségük lenne valami csalira, amire
ráharaphat a média. Mi lehet az?
Josh előrehajolt, és megkocogtatta Dolores vállát.
− Rendezhetnének egy színházi előadást, ahogy Candy szokta.
Az jó reklám lenne – suttogta, mert semmiképpen sem akarta,
hogy valaki felfigyeljen rá. Annyit akart csak, hogy Dolores
hallja meg az ötletet, és ossza meg a többiekkel.
Dolores szeme felcsillant.
− Ez zseniális ötlet!
− Akkor mondja el nekik – biccentett Josh a színpad felé.
 Dolores izgatottan emelte fel a kezét. North intett neki, hogy
menjen ki a színpadra, mert hátulról senki sem hallhatta a
hangját. Dolores végigsietett a széksorok között, megállt a
színpad szélén, és Everley fülébe súgott valamit.
Everley pislogott, majd Joshra nézett. A férfi elkapta a
tekintetét, és olyan képet vágott, mintha unatkozna.
Ha most megkérdeznék tőle, miért javasolta ezt, akkor azt
mondaná, csak azért, mert élvezi, ahogy küzdenek ellene.
Persze nem akart rossz hírverést, de ez akár még jól is elsülhet.
Ráirányítaná a figyelmet Winterville-re.
Amúgy is, bármekkora nyilvánosságot kapnak is, úgysem
tudják leállítani az építkezést. Az egész város és minden, ami
benne van, már az övé. Vagyis az övé lesz, amint a letéti
szerződés lezárul.
És persze ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy mind az
öten izgatottan összesúgtak. És ahhoz sem, hogy Holly folyton őt
nézte.
Ahhoz meg végképp nem, hogy valahányszor találkozott a
tekintetük, érezte, hogy az összes vér az ágyékában gyűlik
össze.
Kényelmetlenül mozgolódott a székében, keresztbe tette a
lábait, hogy elrejtse, milyen hatással van rá a lány. Everley
talpra ugrott, magával rántva Alaskát és Hollyt, miközben Gabe
és North figyeltek.
− Hölgyeim és uraim! – kiáltott Everley a nézőtér felé, a
szemei csillogtak. – Doloresnek támadt egy fantasztikus ötlete!
Színházi előadást fogunk rendezni!
 11.

− Ez a te ötleted volt, ugye? – szegezte Holly Joshnak a kérdést. A

gyűlés véget ért, és már csak Everley és North volt az üres
nézőtéren. Gabe és Alaska visszamentek a fogadóba, így Hollyra
hárult a feladat, hogy bezárja az előcsarnok ajtaját.
− Mire gondolsz? – Josh szándékosan húzta az időt, amíg
mindenki el nem ment. Nem azért, mert ki akarta volna
hallgatni, miről beszélnek, hanem azért, mert olyan átkozottul
vonzódott a lányhoz, hogy az már egyáltalán nem volt vicces.
− Az előadásra gondolok. Dolores elárulta Everley-nek, hogy a
te ötleted volt.
Josh megvonta a vállát.
− Lehet, hogy kicsúszott valami olyasmi a számon, hogy
„remélem, nem találnak ki valami hülye karácsonyi műsort,
mert még azzal is nekem kellene foglalkoznom, és csak púp
lenne a hátamon”.
Elképesztő, milyen simán tudott hazudni. És mennyire élvezte
Holly hitetlenkedő tekintetét.
− Miért javasoltad? – erősködött tovább Holly.
Megvonta a vállát.
− Épp most mondtam, hogy nem javasoltam. Pont azt
mondtam, hogy remélem, nem jut eszetekbe semmi ilyen.
Holly felsóhajtott.
− Tudod, mennyire idegesítő vagy?
 − Ezt én is elmondhatom rólad, te memóriazavaros lány –
mondta.
Josh ösztönösen a farmerzsebébe csúsztatta a kezét,
hüvelykujjával végigsimított a benne levő sima kavicson. Túl
későn vette észre, hogy Holly a mozdulatait figyeli.
− Az ágyékomat bámulod? – suttogta.
A lány arca bíborvörös lett.
− Egyáltalán nem bámulom – nézett a férfira. – Csak tudni
szeretném, mi van a zsebedben.
Josh felvonta a szemöldökét. Nagyon igyekezett, hogy ne
kezdjen el nevetni.
− Nem úgy értettem, te seggfej.
Josh megvonta a vállát.
− Nyugodtan belenyúlhatsz a zsebembe, ha akarsz, csak
tessék. Lehet, hogy tetszeni fog, amit ott találsz.
− Én ebben nem lennék olyan biztos. – Holly tekintete
elsötétült, az ajkai szétnyíltak. Gyorsabban vette a levegőt. – De
köszi, el tudom képzelni. Jólesne most egy instant agymosás.
− Gondolkodtál a vacsorán? – kérdezte Josh. – Még áll az
ajánlatom.
− Inkább leharapom a kezemet, egyik ujjamat a másik után.
Josh ezúttal nem tudta visszatartani a nevetését. Csúcs ez a
nő! Valahol a lelke mélyén tudta, hogy az egész el van cseszve,
mert nem vonzódhat ennyire valakihez, aki egyértelműen
utálja őt.
De izgatta is a dolog.
− Holly! – szólalt meg egy női hang. Holly hátranézett, és arca
hamuszínűvé vált, amikor meglátta, ki áll ott.
− Anya? – Holly kihúzta magát, mintha csatába indulna. – El
sem tudtam képzelni, hová tűntél. Noel bácsi és Joe bácsi olyan
elveszettnek tűntek nélküled.
− Beszélnünk kell – közölte az anyja, és a szeme összeszűkült,
ahogy Hollyra meredt. – Négyszemközt.
 Holly Joshra pillantott.
− Most nem érek rá. Épp vacsorázni indultunk Joshsal.
A férfi felvonta a szemöldökét, de nem szólt semmit.
− Ó, nem is vettem észre, hogy maga is itt van, Gerber úr! – Az
anyja hangja megenyhült. – Örülök, hogy ismét találkozunk.
Elrabolhatom a lányomat egy pillanatra? Nem tart sokáig.
Holly egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta.
Az arcán rezignált kifejezés ült.
− Öt percet kapsz – mondta az anyjának, majd Joshhoz
fordult. – Majd hívlak, ha végeztem.
A hangjából azonban érezhető volt, hogy esze ágában sincs
ezt tenni. Főleg azért, mert a telefonszámát sem tudja.
− Majd a fogadóban megvárlak – mondta Josh. – Aztán
mehetünk vacsorázni.
Most már nem tudott kibújni alóla.
Holly kinyitotta a színház ajtaját, belépett, anyja szorosan a
nyomában. Josh a fogadó felé pillantott, és eltökélte, hogy ott
várja meg a lányt, bár szinte biztos volt benne, hogy nem fog
eljönni.
De aztán észrevette, hogy az ajtó résnyire nyitva maradt.
Mintha az univerzum csalogatta volna befelé. Kezét a
farmerzsebébe süllyesztette, ujjai ismét megérintették a
kavicsot, és közönyösen a színház falának támaszkodott,
igyekezett észrevétlen maradni.

***
− Miért próbálod megakadályozni, hogy létrejöjjön az üzlet?
Gyűlölsz engem, ugye?
Holly felsóhajtott. Ma este nem volt kedve ehhez a
beszélgetéshez. Igazából egyáltalán nem volt kedve hozzá. Nem
is emlékezett rá, mikor töltöttek utoljára időt együtt az anyjával.
 Sokkal könnyebb volt elkerülni őt, mint újra sérülni miatta.
− Ez nem rólad szól – felelte Holly. – Csak próbálunk valami
jót tenni.
− De nekem szükségem van arra a pénzre, Holly.
Mindannyiunknak szüksége van rá – mondta, és könnybe
lábadt a szeme. Holly már el is felejtette, milyen könnyen elsírja
magát az anyja.
− Ez többről szól, nemcsak a pénzről. Hanem a nagyiról és az
örökségéről.
− A nagymamád nem hagyott örökséget. Csak adósságokat és
problémákat hagyott ránk, mi pedig megpróbáljuk megoldani
őket. Szerinted én jószántamból vagyok itt? Tudod, hogy utálom
a hideget. – Megborzongott, és szorosabbra húzta a kabátja
gallérját. – De ezt egyszer és mindenkorra meg kell oldanunk.
− A nagyi nem ezt akarta volna – suttogta Holly.
− Te persze tudod, mit akart! – Az anyja sértettnek tűnt. –
Mert ti olyan közel álltatok egymáshoz. Emlékszem, hányszor
próbált téged elvenni tőlem. Úgy látom, végül csak sikerült neki.
− Nem ő vett el tőled. Te taszítottál el magadtól.
− Elrabolt tőlem. Minden karácsonykor itt akartál lenni vele.
És minden nyáron. Mást sem hallottam, mint hogy a nagyi így, a
nagyi úgy. És tudod, mit? Imádta ezt. Mert ez azt jelentette, hogy
inkább őt tartottad az anyádnak, nem engem.
− Ez nem igaz.
− Ő maga mondta nekem. Amikor hat évvel ezelőtt
Olaszországba jött.
Holly torka összeszorult. Nem akart a hat évvel ezelőtti időkre
gondolni. Sem Olaszországra. Sem arra a hatalmas hibára, amit
elkövetett.
− Anya…
− Pont az esküvőtök napján hagytad faképnél a vőlegényedet.
Aztán hagytad, hogy az anyám elrángasson onnan, és persze
minden rám maradt, nekem kellett megbirkóznom a
következményekkel.
− Tudtam, hogy dühös leszel rám. És igazam lett. – Holly alig
kapott levegőt. Micsoda káosz volt! Eljegyezte egy olyan férfi,
akit alig ismert, és ez volt élete egyik legnagyobb hibája. És
keservesen megbánta, ahogyan akkor kezelte a dolgot. Főleg
azért, mert a férfi az anyja akkori férjének az unokaöccse volt.
De fiatal volt, félt, és hagyta, hogy a nagymamája megmentse.
És tudta, hogy ezzel fájdalmat okozott az anyjának.
Csak aztán nem tudta, hogyan tehetné jóvá.
− Nem kellett volna felhívnod – mondta az anyja. – Ő nagyon
imádta ezt, ugye tudod? Imádta, hogy nagyobb szükséged van
rá, mint rám. És most megint ezt csinálod. Őt választod az
anyád helyett. Holott csak annyit kérek, hogy támogass. Nem
értem, miért gyűlölsz ennyire.
Holly úgy érezte, mintha arcul csapták volna.
− Anya, én nem gyűlöllek.
− Akkor hagyd, hogy lezárjuk az üzletet. Hadd menjek már el
innen! Gyerekkoromban is utáltam ezt a helyet, és most is
utálom.
− De én szeretem ezt a várost.
És ez volt az igazság. A köztük lévő különbség, ami
elválasztotta őket. Könnyek gyűltek anyja szemébe.
− Akkor azt hiszem, meghoztad a döntésed – mondta.
Kinyitotta az ajtót, a beáramló jeges szél belekapott szőke
hajába. Kilépett, és dühösen bevágta maga mögött az ajtót.
Holly gyomra összeszorult. Utálta, hogy mindig veszekedés a
vége. Amióta csak az eszét tudta, mindig ez történt, pedig Holly
reménykedett abban, hogy egyszer ez megváltozik.
Ez nem a nagyi hibája volt. Hanem Hollyé és az anyjáé. És
most már nincs mód arra, hogy a dolgok jobbra forduljanak.

***
Mire összeszedte magát, elkezdett esni a hó. Holly bezárta maga
mögött a színház ajtaját, és felnézett az égre. A gránitsúlyú, sűrű
felhők többet ígértek holmi hószállingózásnál. Gyerekkorukban
az ilyen estéken North nagyon izgatott volt, és a másnap reggeli
hatalmas hócsatákól beszélt.
Régi hagyomány volt, hogy hócsatát vívtak, amikor leesett az
első hó. A szíve összeszorult az emlékre.
− Jól vagy?
Holly kis híján kiugrott a csizmájából. Josh a színház falának
támaszkodott, az előtető alatt keresett menedéket a hó elől;
kezét a farmerzsebébe süllyesztette, miközben a lányt bámulta.
− Te mit keresel még mindig itt?
Megvonta a vállát.
− Gondoltam, talán elkél a segítség.
Hollynak szörnyű sejtése támadt.
− Ugye nem hallottad a beszélgetésemet anyámmal? –
Hirtelen kiszolgáltatottnak érezte magát.
A férfi összevonta a szemöldökét, tekintete a lány arcát
fürkészte. Mintha mérlegelné a választ.
− Melyik részére gondolsz? – kérdezte végül, megerősítve a
lány legrosszabb félelmeit.
Természetesen minden szót hallott. Hát persze. Az univerzum
gyűlölte őt. Miért ne zúdítana még több szart a nyakába?
Érzelmek hulláma öntötte el. Gyűlölte, hogy soha nem volt jó
kapcsolata az anyjával, és minden beszélgetésük veszekedésbe
torkollott. Az iménti is kimerítő és felzaklató volt, és most itt áll
előtte Josh Gerber, aki olyan szánalommal néz rá, amit most
nem bír elviselni. Most nem.
− Mennem kell – mondta, és érezte, ahogy az előbukkanó
könnycseppek csípik a szemét.
Josh megfogta a karját.
− Biztos, hogy jól vagy? – A hangja egészen lágy volt.
A torkában lévő gombóc egyre nagyobb lett, már szinte
sziklává nőtt. Azt el tudta viselni, hogy Josh bosszantotta. Még a
haragot is. De hogy együttérzést váltson ki ebből a férfiból, aki
ismerte az összes érzékeny pontját? Ez végzetes is lehet Holly
számára.
Nem akart előtte sírni, és kirántotta a karját a férfi
szorításából.
− Bocsáss meg… Mennem kell… − Ezzel sarkon fordult, és
elsietett a jéghideg éjszakába.
− Holly, várj!
Nem törődött vele, csak ment összeszorítva fogait, a nehéz
talpú csizmája meg-megcsúszott a frissen hullott havon. Az
egyetlen hely felé tartott, ahol tudta, hogy elbújhat, és senki sem
találja meg. Könnyek patakzottak az arcán, és nem igazán
értette, miért. Megszokta már, hogy ilyen a kapcsolata az
anyjával. Nem ez lehetett az ok.
Talán megalázónak érezte, hogy Josh megpróbált kedves lenni
hozzá.
A régi faház a lejtő alján állt, a nagy, modernizált házak
mögött, amelyekért annak idején egymással versengtek a
turisták. Rég le kellett volna bontani már ezt a kis kunyhót.
Talán Candy tartotta meg az ilyen éjszakákra, mint ez.
Hogy legyen egy hely, ahová Holly elmenekülhet.
Benyomta az ajtót, és belépett, a nedves fa dohos szaga csapta
meg az orrát. A kandallóban valamikor tűz ropogott, a rácsait
most por és korom borította A szoba két oldalán még mindig ott
állt a két egyszemélyes ágy, közöttük pedig egy ajtó vezetett az
egyszerű fürdőszobába, ahol annak idején mindennap
lezuhanyozott. Hála az égnek, az áramot nem kapcsolták ki. A
mennyezeti lámpa életre kelt, amikor megnyomta a kapcsolót.
Tinikorukban mindegyiküknek megvolt a saját kunyhója.
North, Kris és Gabe két házikón osztozott, Alaska és Everley
faháza pedig egy sorral lejjebb volt, mint Hollyé. Candy
ragaszkodott hozzá, hogy ha az ünnepek és a szünetek alatt
nála dolgoztak, akkor ő biztosítsa számukra a szállást.
Imádta ezt a kis házikót. Az övé volt, csakis az övé. Az ágyakat
pillangóminták díszítették, amiket tizenöt éves korában úgy
imádott. Megrázta a fejét, amikor észrevette, hogy a porréteg
alatt még mindig ott vannak. A kezével végigsimított a takarón,
hogy leporolja, és nagyot sóhajtott, miközben letörölte az
arcáról a könnyeket.
Ebbe a faházba vitte Josh Gerbert azon a végzetes éjszakán.
Majdnem meztelenül kuporodtak össze a takaró alatt, a férfi
ajkai és ujjai olyan helyekre tévedtek, amelyekről Holly nem is
sejtette, hogy léteznek.
Aztán másnap reggel már ott sem volt. Londonba repült, hogy
elfoglalja az új pozícióját a nagyapja cégének ottani irodájában.
Az igazat megvallva azt remélte, többet jelentett Joshnak, mint
egy egyéjszakás kaland. Hónapokig várt arra, hogy a férfi
kapcsolatba lépjen vele, hogy meghívja Londonba, vagy
felajánlja, hogy meglátogatja. De a férfi nem tett semmit, még
ismerősnek sem jelölte a Facebookon.
És most azt várja tőle, hogy bevallja, még mindig arra az
éjszakára gondol? Kizárt dolog, barátocskám! Jobb úgy tenni,
mintha soha semmi nem történt volna.
Utálta, hogy milyen reakciót vált ki a testéből a férfi közelsége.
Az eltelt évek csak a hasznára váltak. Nyolc évvel ezelőtt is
jóképű volt, de most pusztítóan vonzó. A sötét szemek és a
markáns arc vonzzák a tekintetet.
Holly nem akart tudomást venni róla. Tényleg nem akart.
Hangos kopogásra kapta fel a fejét. Szerencsére már nem sírt.
Nem akarta, hogy így lássák.
Ajtót nyitott, és ki más is állhatott volna a küszöbön, mint
Joshua Gerber. Mintha az elmúlt nyolc év meg sem történt
volna, és most visszamennének az időben arra az éjszakára.
Meggondolta magát, és visszajött érte.
Édes Istenem, nem kellene annyi romantikus könyvet
olvasnia két ügy között.
Huszonnyolc éves. Sikeres, magabiztos nő, akinek nincs
szüksége férfira ahhoz, hogy értékesnek érezze magát. Vett egy
mély levegőt, kihúzta magát, és a férfi szemébe nézett.
Igen, és talán a combját is megfeszítette egy kicsit. Végtére is
nagyon hideg volt.
− Gyorsabban is ideérhettem volna, de nem futásra tervezték
ezt a csizmát – mondta Josh, és felemelte a lábát. Holly alig bírta
megállni, hogy ne mosolyogjon. – És nem emlékeztem pontosan,
melyik is a te házikód.
− Jártál már itt korábban? – kérdezte ártatlan képpel. A hó
most már sűrűbben hullott, elnyomta a hangjukat.
− Miért jössz már megint ezzel? – A hangja lágy volt. – Igen,
jártam már itt. Megengedted, hogy itt aludjak, amikor nem volt
hova mennem. – Leporolta a havat a hajáról. – Bejöhetek,
mielőtt tüdőgyulladást kapok?
Holly félreállt.
− Ugye tudod, hogy ez nem igaz? Statisztikailag télen valóban
nagyobb a valószínűsége a tüdőgyulladásnak. De nincs ok-
okozati összefüggés. Ilyen a tél.
Megremegett az ajka.
− Köszönöm az információt. De azért jobban örülnék, ha nem
fagynék meg. – Összehúzott szemmel nézett körül a faházban. –
Atyaég, ez a hely pont úgy néz ki, mint régen!
Josh az ágyhoz lépett, és az ujjával letörölte a port az egyik
pillangóról.
− Ez ugyanaz az ágynemű. Mindig is odavoltál a pillangókért.
Hollyn fájdalmas érzés futott végig.
− Tizenkét éves koromban egy tudományos táborban
hallottam először a pillangóhatásról. Éveken át szinte
megszállottja voltam.
Josh hátrafordult, a tekintete olyan gyengéd volt, akár egy
simogatás.
 − Emlékszem. Mindenhol pillangók voltak körülötted.
Holly már válaszolt volna, de nem jött ki hang a torkán.
− Tudod, hányszor izgultam fel a gondolatra, amikor
elképzeltelek a pillangós tangádban? – kérdezte. Lassan
közeledett Hollyhoz, a szemét le sem vette róla. A lány érezte,
hogy összeszorul a gyomra. Szinte megdermedt, ha akart volna,
sem tudott volna megmozdulni.
Úgy érezte magát, mint a nyúl, ami szembetalálja magát egy
elbűvölően jóképű, lopakodó rókával.
− Miért hazudsz nekem folyton? – suttogta, és ujjával
végigsimított a lány alsó ajkán. A vágy hulláma söpört végig a
lányon, az egész teste beleborzongott.
− Talán nem voltál olyan jó, mint gondoltad – kuncogott Holly.
− Lehet, hogy csak fel kell frissíteni a memóriádat.
Holly oldalra billentette a fejét. A férfi ujja megállt az ajkán, a
szeme elsötétült, ahogy a lány szemébe nézett.
− Lehet – suttogta Holly, és már a gondolattól is megfeszültek
az izmai.
Halvány mosoly játszott Josh ajkain, mintha látná a lányból
sugárzó vágyat. Mintha tudná, hogy a lány teste
elektromosságtól vibrál. Elhúzta a kezét, és Hollynak azonnal
hiányzott az érintése.
− Akarod, hogy megcsókoljalak, Holly? – Szemei a lány ajkaira
tapadtak, ahogy az a nyelve hegyével megnedvesítette őket.
− Szerintem te akarod.
− Igazad van. Tényleg akarom.
Holly szíve még hevesebben vert.
− És mi tart vissza?
− Azt akarom, hogy kérj meg rá!
− Túl sokat akarsz – mondta Holly elakadó lélegzettel.
− Igen, tudom – nézett a lányra. Még így, a vastag kabátjába
burkolózva is megborzongatta a tekintete. – De van közös
múltunk. Ezúttal nem akarom, hogy elfelejtsd, hogy megtörtént.
 − Akkor talán jobban kellene próbálkoznod. – Nem fog
könyörögni neki. Kizárt dolog. – Vagy akár fényképet is
készíthetsz.
Josh vigyorgott.
− Persze, aztán az újságok nyilvánosságra hoznák, és rossz
híremet keltenék. A beleegyezésedet szeretném, Holly –
mondta, és közelebb lépett. – Mondj igent!
A beleegyezés szexi. Ezt már hallotta korábban. De most
először érezte is. Amikor Josh Gerber egyenesen a szemébe
nézett, a teste olyan közel volt az övéhez, hogy a kabátjuk
összeért. Félre kellett hajtania a fejét, hogy elkapja a férfi
tekintetét, ami pont elég volt ahhoz, hogy megremegjen a lába.
Miért kell ilyen jó illatúnak lennie? Szinte megszédült a férfi
parfümjétől.
Josh megfogta a lány arcát, hüvelykujjával végigsimított az
állán.
− Mondj igent – ismételte meg; az érintése szinte perzselte a
lány bőrét.
A teste sikoltozott, hogy válaszoljon. A mellbimbói
megkeményedtek, és a combjai fájtak. Mégis volt valami, ami
visszatartotta.
− Tudod, mire emlékszem rólad? – motyogta Josh, miközben
hüvelykujja a lány ajkához ért. – Arra, hogy milyen édes volt az
ízed. Havazott, amikor először megcsókoltalak. Én Mikulásnak
öltöztem, te pedig manó voltál. Megpróbáltalak felmelegíteni, de
valójában arra vágytam, hogy mindenhol megérinthesselek.
Még mindig olyan édes az ízed?
− Ezt csak egy módon derítheted ki – mondta Holly.
Josh szavainak varázsa teljesen elbűvölte. Azt éreztette vele,
hogy olyan valaki, akire érdemes emlékezni. És ez nagyon
zavarta Hollyt, hiszen ellenségek voltak. Ellenségek voltak a
város jövőjéért folytatott harcban.
De Josh most úgy nézett rá, mintha feladta volna a küzdelmet.
Ellene, önmaga ellen.
Mintha inkább szeretkezni akarna, nem háborúzni.
Lehajtotta a fejét, homloka a lány homlokához ért. Érezte a
bőre melegét, hajának nedvességét, édes leheletét, ahogy
megérintette a bőrét.
És ekkor Holly is feladta a küzdelmet.
Vett egy nagy levegőt, felemelte a kezét, és végigsimította a
férfi borostás állát.
− Csókolj meg! – mondta, és a teste remegni kezdett.
És Josh megtette.
 12.

Josh már gyerekkorában megtanulta, hogy azok a dolgok,

amikre annyira vágyott, szinte mindig csalódást okoztak,
amikor végre megkapta őket. Ajándékok, ünnepek, ritka
baseballmeccsek nagyapával – amikről később kiderült, hogy
csak arra voltak jók neki, hogy egy új ügyfelet szerezzen,
miközben úgy tett, mintha ő lenne az év nagyszülője.
Tudomásul vette ezt a tényt. Beleivódott a lényébe.
De az, hogy újra megcsókolta Holly Wintert, egyáltalán nem
okozott csalódást.
Ajkai puhák, mégis követelőzőek voltak, karjait szorosan a
férfi nyaka köré fonta, egész testével a férfihoz bújt. Josh a
kabátja alá csúsztatta a kezét, megkereste a lány derekán lévő
kis mélyedést, miközben az ajkuk szétvált, és a nyelvük
összefonódott.
Pontosan olyan volt minden, ahogyan az emlékezetében élt.
Kínzó vágy kerítette hatalmába. Anélkül, hogy egy pillanatra is
abbahagyták volna a csókolózást, Josh ügyesen kigombolta a
lány kabátját, felfedve a puha kasmírral borított kerek idomait,
amiket végigsimított.
Imádta, ahogy a lány lélegzete elakad az érintésétől. Ahogy
felé hajolt, puha mellei a férfi érdes tenyeréhez értek.
Hátrálni kezdtek az ágy felé, és Josh úgy fordult, hogy ő essen
a porral borított matracra. Szürke porfelhő hömpölygött
körülöttük, ahogy Holly a férfi testére borult.
A kabátja tönkremegy a por miatt, de Josht nem érdekelte.
Túlságosan elfoglalta a csókolózás. A lány pedig visszacsókolta,
és ez a tudat az őrületbe kergette, de most jó értelemben véve.
Holly beletúrt a hajába, ő pedig a pulcsija alá csúsztatta a
tenyerét, és bebarangolta teste minden egyes ívét és mélyedését.
Az ajkai az övéihez simultak, érezte minden lélegzetvételét.
Beleborzongott, ahogy a lány ujjai a fejbőrét karmolták, jelezve
jelenlétüket. Édes vágyakozás ízét érezte, ahogy a nyelve
összeforrt a férfiéval.
Josh felhúzta a lány pulóverét, hogy felfedje hófehér bőrét, és
könyökére támaszkodva végigcsókolta a bordáit. A mellbimbói
keményen nyomódtak át a melltartó fehér csipkéjén. Josh a
szájába vette az egyiket, és kényeztetni kezdte a csipkén
keresztül, amitől a lány hangosan felnyögött.
Holly húszéves volt, amikor utoljára együtt voltak ebben a
faházban, ő pedig huszonnégy. Még elég fiatal ahhoz, hogy
higgyen az életben, a szerelemben, a fényes jövőben. Nem volt
még kiábrándulva a világból és mindabból, ami benne van.
Most már idősebb volt. Tapasztaltabb. És veszettül meg akart
adni neki mindent, amire szüksége volt. Azt akarta, hogy a lány
a nevét kiáltsa, hogy könyörögjön neki azért, hogy érintse meg
és hatoljon belé.
Azt akarta, hogy a lány úgy emlékezzen rá, ahogyan ő
emlékezett rá.
Újra megcsókolta, lassan, kényeztetően, amitől a lány remegni
kezdett a vágytól. Lassan, zihálva lélegzett, teste reszketett,
ahogy a férfira dőlt. Josh azt akarta, hogy soha többé ne felejtse
el őt.
Egy pillanatra megszakította a csókot, mire a lány a homlokát
ráncolta. A tekintetük találkozott, és Josh látta magát a
szemeiben.
− Mondd, hogy emlékszel rám – szólt rekedtes hangon.
 Josh Holly meztelen dereka köré kulcsolta a kezét. A lány
furcsán nézett rá olvasztott csokoládészínű szemével. Mintha
félne tőle.
− Emlékszem – suttogta.
− Hála az égnek!
Aztán újra megcsókolta, és áthúzta a pulóverét a fején. A lány
most kigombolta Josh kabátját, a pulóvere alá csúsztatta a kezét,
és ahogy ujjaival végigsimított a férfi kemény hasán, Josh
nagyot nyögött. A szoba jéghideg volt, de a lány meleg
érintésétől úgy érezte, mintha belülről égne. Átkarolta a lány
testét, hogy kizárja a fagyos levegőt, becsukta a szemét, és
végigsimított a lány csupasz hátán.
− Olyan gyönyörű vagy – zihálta. A lány szinte ragyogott a
hideg fényben. A mellei teltek és feszesek voltak, sötét
mellbimbói szinte átszúrták a melltartója csipkéjét. Karcsú
dereka gyönyörű ívben kiszélesedett a farmernadrágba
bújtatott csípőjén. Addig akarta a lány testének minden egyes
centiméterét csókolni, amíg könyörögve nem kér még többet.
Addig akarta kényeztetni a nyelvével, amíg soha többé nem
felejti el.
Vagy legalábbis nem tesz úgy, mintha.
Holly felhúzta a férfi pulóverét, mire Josh a kezét a feje fölé
emelte, hogy segítsen neki. A lány egy apró sóhajt adott ki,
szemei végigfutottak a férfi mellkasán, aztán minden elsötétült,
amikor a pulóver eltakarta Josh szemét.
És akkor kopogtak.
Nem valami finom, halk kopogás volt. Hangos, kitartó
kopogás, amitől szinte megfagyott az ereikben a vér.
− Bent vagy, Hol?
Az unokatestvére. North. Holly visszahúzta Joshra a pulóvert.
Az első dolog, amit Josh meglátott, a lány rémült arca volt.
− El kell tűnnöd innen – suttogta kétségbeesetten, és a saját
pulóvere után nyúlt. Totál poros volt.
 − Mégis hová? – ráncolta a homlokát. Onnan, ahol feküdt,
csak egyetlen kijáratot látott, és Holly nagydarab, zömök
unokatestvére pont az előtt állt. Akaratlanul megérintette az
állkapcsát, és eszébe jutott, ahogy North évekkel ezelőtt arcul
ütötte.
Újabb kopogás.
− A francba!
− Egy pillanat – kiáltotta Holly, kicsit idegesen. – A
fürdőszobában vagyok.
Josh elhúzta a száját, mert szinte biztosra vette, hogy azt a
fürdőszobát már legalább öt éve nem lehetett használni.
− Engedj már be minket – kiáltotta egy női hang. – Rohadt
hideg van idekint.
− Ez Everley! – Holly szinte felrántotta Josht az ágyról, és
betuszkolta a fürdőszobába. A férfi csak pislogott, amikor a
csizmája belesüllyedt valamibe, ami határozottan nem a
padlólap volt.
Hó. A fürdőszobában. Felnézett, és egy tányér nagyságú
lyukat látott a tetőn, ahonnan a hópelyhek lustán hullottak le a
sötét padlóra.
− Maradj itt – suttogta Holly. – Ne mozdulj!
− Megfagyok! Lyukas a tető!
− Gyorsan lerázom őket – nyugtatta meg a lány, és rácsapta a
fürdőszoba ajtaját.
A parányi helyiségben az egyetlen fényforrás a hold volt, ami
visszatükröződött a lyukon át puhán szállingózó hópelyhekben.
Josh arrébb lépett, lerázta a havat a csizmájáról, és nagyot
sóhajtott, amikor meghallotta, hogy a faház ajtaja nyikorogva
kinyílik.
− Jól vagy? – kérdezte North. – Már mindent tűvé tettünk
érted. Dolores azt mondta, látott téged sírva elrohanni a
színházból. Történt valami?
− Mi az a hajadon? – kérdezte Everley. – Fuj, csupa por vagy!
Mi a fenét keresel itt? Ez a hely életveszélyes!
− Csak egy csendes helyre volt szükségem, ahol
gondolkodhatok – felelte Holly. – Menjetek vissza nyugodtan a
fogadóba. Egy perc múlva fent leszek.
− Nem hagyunk itt egyedül – válaszolta North. – A vihar egyre
erősebb lesz, és nincs rendes kabátod. Gyere szépen velünk.
Alaska már készíti a forró csokoládét.
Holly sóhajtott egy nagyot.
− Oké, csak valamiért vissza kell mennem a fürdőszobába.
− Te használtad a fürdőszobát? – mondta Everley undorodva.
– Akkor tényleg szar állapotban lehettél!
− Valahogy úgy – jelentette ki Holly komoran.
Egy pillanattal később Josh meghallotta a közeledő lépteket a
padlódeszkán, majd kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és Holly
csusszant be.
− Le kellene szoknunk az ilyen találkozókról – mosolygott
Hollyra.
− Ez egyáltalán nem vicces. Ha North rajtakap, totál begőzöl.
Josh végigsimított az ujjával az alsó ajkán, és pontosan tudta,
hogy ez mit jelent.
− Maradj itt, én meg elmegyek velük – folytatta Holly. –
Számolj el százig vagy valami, addigra már majdnem
visszaérünk a fogadóhoz. Akkor ki tudsz szökni.
− Azzal nem is foglalkozol, hogy megyek ki ebben a ruhában a
viharba? – kérdezte Josh félig-meddig viccesen.
− Szerintem még mindig jobb, mintha North meglátna.
Ebben tökéletesen igaza volt.
− Oké. Menj velük! De muszáj beszélnünk.
Holly pislogott.
− Miről?
− Arról, ami ma este itt történt. Köztünk.
− De nincs is köztünk semmi. – Holly összehúzta a
szemöldökét. – Rossz passzban voltam, és te megpróbáltál
felvidítani.
A tetőn át beszűrődő holdfény az arcára világított, ami szinte
ragyogott. Josh szerette volna magához szorítani.
− Nem azért csókoltalak meg, hogy felvidítsalak – suttogta. –
Azért csókoltalak meg, mert…
− Holly, igyekezz már! – kiáltotta Everley. – Mi a fenét csinálsz
odabent ennyi ideig? Megint lecsapott a fogadó marhahúsos
pitéjének átka?
− Ó, az ég szerelmére! – Holly megrázta a fejét, és a kilincsért
nyúlt. – Mennem kell.
Josh elfojtott egy mosolyt, és ujjait puhán körbefonta a lány
csuklóján.
– Gyere el hozzám holnap este vacsorára.
– Ez egy őrült ötlet – nézett Holly a szemébe. A fenébe is, de
jóképű ez a pasi! Miért kell az unokatestvéreinek állandóan a
nyomában lenniük?
Josh bólintott.
− Tudom.
Holly pillantása a férfira siklott, miközben finoman kifújta a
levegőt.
− Hétkor ott leszek.

***
1252 Wonderland Avenue. 19 óra. Nem fogok marhahúsos
pitét készíteni. – Josh
Honnan szerezted meg a számomat? – Holly
Megvannak a forrásaim. És vannak barátaim a CIA-nál. –
Josh
Most komolyan. Hogy szerezted meg? – Holly
Rajta van a szórólapon, amit az egész városban
kifüggesztettél. Mostanra már egész Winterville tudja a
telefonszámodat. Emlékeztess, hogy beszéljek veled az
adatvédelemről és a biztonságról, ha itt leszel. – Josh
Honnan veszed, hogy jövök? – Holly
Miért, nem jössz? – Josh
De jövök. Csak utálok hazudni a családomnak. – Holly
Akkor mondd el nekik. Ennyire egyszerű. – Josh
Meg akarsz halni? Bár sok probléma megoldódna, ha
megtalálnánk az összetört holttestedet, de túl jóképű vagy
ahhoz, hogy fiatalon halj meg. – Holly
Holly Winter szerint jóképű vagyok. Most már boldogan
halhatok meg. – Josh
Ne halj meg. A halottak nem tudnak főzni, és te vacsorát
ígértél nekem. – Holly
Semmi baj. Addig használhatsz ki a főzőtudományomért,
ameddig csak akarsz. – Josh

Hogy lehet, hogy még a normális, hétköznapi szavak is

kétértelműen hangzanak? Holly egy pillanatra becsukta a
szemét, és vett egy mély levegőt. Nem viccelt, amikor azt
mondta, hogy ez őrült ötlet. És mégsem tudta megállni, hogy ne
menjen el hozzá. Látni akarta. Szüksége volt rá, még ha nem is
akarta bevallani magának.
Nemcsak azért, mert a tegnap esti csók miatt a teste összes
idegvégződése a férfi nevét kezdte el énekelni. Nemcsak azért,
mert megígérte, hogy főz neki – mert valljuk be, Holly szinte
bármit megtenne egy jó kis házi kosztért −, hanem azért, mert
tele volt kérdéssel. Rengeteg kérdéssel.
És ő volt az egyetlen, aki tudta a választ.
− Szeretném, ha feljönnél velem a padlásra – lépett Everley az
előcsarnokba, ahol Holly éppen a kávéját szürcsölgette. Halk
karácsonyi zene szólt, amit időnként megszakított a befűtött
kandalló fahasábjainak roppanása. Alaska a recepcióspult
mögött ült a számítógép fölé hajolva, alsó ajkát beharapva.
Everley az irodában volt, és egyik telefonhívást intézte a másik
után.
− Miért akarsz felmenni a padlásra? Az olyan félelmetes hely!
− Holly megborzongott, és eszébe jutott, amikor Kris a holdfény
és némi sör ígéretével csalta őket oda, majd rájuk zárta az ajtót,
és órákon keresztül otthagyta őket. A nagymamájuk akkor
fedezte fel őket, amikor már feltűnt neki a kiabálás és a
dörömbölés.
− Mert van egy ötletem, és át kell néznem a nagyi régi
jelmezeit – sóhajtott Everley. – Van fogalmad arról, hányan
szeretnének segíteni, de nem tudják szabaddá tenni magukat
ilyen rövid idő alatt?
− El tudom képzelni! – Igaz, ők sem hagytak maguknak sok
időt. Úgy tervezték, hogy karácsony este tartják meg az
előadást, ami kevesebb mint két hét múlva lesz.
− Ezért megyek fel a közösségi oldalakra, és ott kérek
segítséget. Itt az ideje szintet lépni.
− Nem várhatnánk meg, amíg North megjön? Ő nem fél
felmenni a padlásra.
− North most ki sem látszik a munkából. – Everley körülnézett
az üres előcsarnokban. – Legalább valaki elfoglalt közülünk.
Mióta nem tolonganak már itt a vendégek?
− Mióta a nagyi befejezte a karácsonyi műsorait – mondta
Alaska, felnézve a számítógépéből. – Szép lassan elfogytak az
emberek. És azt hiszem, titokban mindannyian hálásak voltunk
ezért, mert szerettünk volna több időt tölteni vele.
− Mi lenne, ha te mennél fel Everley-vel a padlásra? –
javasolta Holly az unokatestvérének. Alaska grimaszolt.
− Szó sem lehet róla. Még mindig rémálmaim vannak attól,
hogy Gabe medvének öltözött, és engem küldtek fel, hogy
nézzem meg, mi az a zaj. És különben sem érek rá – mosolygott
elégedetten. – Nem hagyhatom el a recepciót.
− Úgy látszik, ketten maradtunk, csajszi.
 Everley megragadta Holly kezét. A Winterville Fogadó
padlása pontosan olyan sötét és baljóslatú volt, mint ahogy
Holly emlékezett rá. A tetőt beborító hóréteg és a vastag fapadló
miatt, amelyet Candy rakatott le a fogadó építésekor, szinte
levegőtlen volt a padlás. A helyiség sarkához mentek, amit csak
egyetlen égő világított meg, és körülnéztek. A padlás tele volt
régi dobozokkal és feleslegessé vált bútorokkal. A sarokban egy
kitömött jávorszarvas nézett farkasszemet velük. És mindent
vastag porréteg borított.
− Akkor most, gondolom, átnézzük ezeket a dobozokat –
mondta Holly, miután szemével végigpásztázta a helyiséget. –
Szerinted van itt valami használható?
− Candy mindig is nagyon vigyázott a jelmezeire. Azt hiszem,
azokba a ládákba szokta felakasztani őket. – Everley az öt
függőleges ládára mutatott, amelyek magasabbak voltak, mint
ők. – Kezdjük az elsővel!
Everley megrántotta a láda fedelét, de az egy centit sem
mozdult. A keze sötétszürke lett a portól.
− A csudába, hoznom kellett volna egy feszítővasat.
Holly lehajolt, és kezével végigsimított a faládán.
− Nézd csak, itt egy retesz – mondta, és az ujját az oldalán lévő
fémfogantyúra tette. A fedél nyikorogva kinyílt, de jelmezek
helyett régi fényképekkel és papírokkal teli dobozok voltak
benne.
− Ó, istenem, úgy tűnik, Candy soha nem dobott ki semmit! –
Holly előhúzott egy dobozt, és mosolyogva nézte a benne heverő
régi képeket. Candy a hollywoodi barátaival nevetgél egy
forgatáson. Candy áll a félkész Winterville Fogadó előtt, egy
kisbabával a karján, mellette két kisfiú, akik úgy bámulnak fel
rá, mintha istennő lenne.
− Tényleg gyönyörű volt – suttogta Everley.
− Hasonlítasz rá.
Holly nem hazudott. Mindenki egyetértett abban, hogy
Everley kísértetiesen hasonlított a nagymamájukra, amikor ő is
ennyi idős volt. Szőke hullámaival és magas arccsontjaival igazi
szépség volt.
− Atyaég, ezek mi vagyunk? – kérdezte Everley, és felkapott
egy színes fényképet. A hat unokatestvér manójelmezbe volt
öltözve. Holly felnevetett, mert North elég durcásan nézett. A
fényképen tizenegy vagy tizenkét éves lehetett, és szemmel
láthatóan nem örült, hogy ugyanolyan ruhában van, mint az
öccsei és az unokatestvérei.
− Ez meg mi? – Holly megérintett egy fakeretet. Kivette, és
elkomorult az arca, mert Candy volt a színes képen, hófehér
ruhában, kezében egy gyönyörű rózsacsokorral, és egy férfira
mosolygott.
Holly megnézte a dátumot, és csak akkor jött rá, hogy nagyot
tévedett. Nem a nagymamájuk volt az, hanem Everley. Holly
sietve próbálta visszatuszkolni a dobozba, de Everley elvette
tőle a képet, és egy aprót sóhajtott.
− Nem is tudtam, hogy ezt megtartotta – mondta alig
hallhatóan. – Azt hittem, mindet elégettem.
− Talán úgy gondolta, hogy egyszer majd szeretnél
visszatekinteni erre – mondta Holly, együttérző mosollyal az
arcán. Everley Dylan Shaw-val kötött házassága szinte el sem
kezdődött, de már véget is ért. Mindenki azt mondta, hogy túl
fiatalok voltak. Amint Everley huszonegy éves lett, elszöktek
Vegasba. Senkinek sem szóltak róla, csak beállítottak egy
vékony aranygyűrűvel az ujjukon.
Everley szeme csillogott, ahogy végigsimította ujjaival a
fényképet.
− Annyira szerettem.
Holly torka összeszorult.
− Tudom. És ő is szeretett téged. Nézd, hogy mosolyog rád!
Dylan sötétszürke öltönyt és halványkék nyakkendőt viselt,
sötét haja az arcába hullott. És Holly olvadozni kezdett attól,
ahogyan Everley-re nézett.
− Azt hiszem, a házasság nem nekem való – próbált
mosolyogni Everley, és visszatette a fényképet a dobozba.
− Üdv a klubban! – pillantott Holly együttérzően az
unokatestvérére. – Te legalább végigcsináltad a ceremóniát.
− Neked meg nem kellett elválnod – ellenkezett Everley, és
nagyot sóhajtott. – És nem kell az exed apjával szembenézned,
valahányszor a városban jársz.
Elhúzta a száját, de mindketten tudták, hogy úgy szereti
Charlie-t, mint a saját apját.
− Mikor láttad Dylant utoljára?
− Nem is tudom. – Everley a homlokát ráncolta. – Néhány
évvel ezelőtt. Hála az égnek, nem jár haza túl gyakran.
− Charlie azt mondta, még mindig külföldön önkénteskedik.
Everley arcán mosoly suhant át.
− Mindig is meg akarta menteni a világot.
Everley megpróbálta visszatuszkolni a dobozt a ládába, de
nem sikerült.
Sóhajtott, majd kivett néhány papírt a következő dobozból,
hogy helyet csináljon.
− Mindegy, Dylan régi történet. Engem a jelen sokkal jobban
érdekel. És az, hogy miért rejtegetted Josh Gerbert a faházad
fürdőszobájában tegnap este.
Holly felkapta a fejét.
− Tudtad, hogy ott van?
Everley önelégülten mosolygott.
− Most már igen. – Félretette a papírokat, lustán lapozgatta
őket. – Már egy becenevet is kitaláltam kettőtöknek, ha érdekel.
− Nem érdekel.
− Akkor is mondom. Jolly. Na, hogy tetszik? – mondta Everley.
– Josh és Holly. A vidám páros.
− Ahhoz először is egy párnak kellene lennünk – jegyezte meg
Holly.
 − Igen, azok lesztek. Szóval, mit is csináltatok ti ketten ott a
faházban?
− Hallotta a vitámat az anyámmal. – Holly gyorsan beszámolt
Everley-nek arról, mi történt a színház előcsarnokában. –
Teljesen kiakadtam, elrohantam, ő pedig utánam jött. Aztán a
régi ágyamon kötöttünk ki.
Everley tágra nyílt szemekkel bámult rá.
− Ezt nem hiszem el!
− Pedig így volt – mondta Holly, és elhúzta a száját.
− És aztán…
− Aztán nem történt semmi.
− De jó lett volna! – Ez nem volt kérdés. Everley most már
vigyorgott. – Hát ez szuper! Egyikünknek talán megadatik a
boldogság, mielőtt meghalunk. Örökkön-örökké, ámen.
− Ugye tudod, hogy már huszonkilenc éves vagy?
− Hogyne tudnám. De amikor itt vagyok Winterville-ben, úgy
érzem magam, mintha megint tini lennék. Bocsi – fintorgott
Everley. – De most komolyan, bejön neked?
Holly nagyot nyelt.
− Azt hiszem, igen. – Legalábbis a teste így gondolta. – De úgy
látszik, nem tudunk egy helyiségben lenni anélkül, hogy ne
kezdenénk veszekedni, vagy ne tépnénk le egymás ruháját.
Everley felsóhajtott.
− Tökéletes.
− Valóban? – Holly nem volt ebben annyira biztos. – Két
ellentétes oldalon állunk. És tudom, hogy úgy gondoltuk, jó ötlet
lenne, ha közel kerülnék hozzá, de… − Megrázta a fejét. – Talán
a ma este mégsem olyan jó ötlet.
− Ma este? – Everley felvonta a szemöldökét. – Mi lesz ma
este?
− Meghívott vacsorára. Azt mondja, beszélnünk kell.
− Ó, amikor egy srác azt mondja, akkor az azt jelenti, hogy
fenekestül fel akarja forgatni a világodat. A beszélgetés csak
ürügy. Bár…
− Igen?
− A mi oldalunkra kell állítanunk. Szükségem van az
engedélyére, hogy használhassuk a színházat a karácsony esti
előadáshoz. Ha ti ketten különleges barátok vagytok, nem fog
keresztbe tenni.
− Különleges barátok?
Everley sokat sejtetően felhúzta a szemöldökét.
− Nem fekszem le Josh Gerberrel csak azért, hogy
engedélyezze a műsorodat.
− Persze, hogy nem – mosolygott Everley. – Azért fogsz vele
lefeküdni, mert ő egy elképesztően szexi férfi, aki lángba borítja
a női szerveidet. A színház csak egy bónusz. – Lenézett a
kezében lévő papírokra. – Figyelj csak, ezek nem a város
eredeti okiratai?
Holly a papírok fölé hajolt. Régiek voltak és megsárgultak.
Tintával írták őket, a szöveg legalább tíz oldal volt.
− Ezeket csatolni kellett volna az adásvételi szerződéshez,
nem?
− Talán a szüleink nem is sejtették, hogy itt vannak. – Everley
ismét a papírokra nézett. – Értesz hozzá?
− Nem sokat. Ezek a város szabályai, hogy ki lakhat itt, hogyan
lehet az ingatlanokat használni, ilyesmi. De én nem vagyok
jogász, nem igazán értek ehhez. Viszont elküldhetem az ügyvéd
barátnőmnek, hogy nézze át.
− Akkor tedd azt! – Everley Holly kezébe nyomott egy halom
papírt, és visszatette a dobozt a helyére, aztán nagy nehezen
sikerült becsuknia a ládát. – De előbb keressünk nekem egy
jelmezt, méghozzá gyorsan, mert ilyen hajjal nem mehetsz
vacsorázni.
− Milyen hajjal? – Holly hozzáért a tarkójához, és vágott egy
grimaszt. – Hűha!
− Mosd meg gyorsan – mondta Everley. – Később még hálás
leszel.
 13.

Josh ismét lezseren volt öltözve. Farmert és fekete inget vett fel,
amit a nyakánál lazán kigombolva hagyott, így Holly láthatta az
incselkedő szőrszálakat, amitől szinte kiszáradt a szája.
− Kerülj beljebb – mosolygott Josh. – Hadd vegyem el a
kabátodat!
Holly levette a sálját, és lehúzta a bélelt párka cipzárját, majd
átnyújtotta neki. A férfi tekintete végigfutott rajta, végigmérte a
szürke gyapjúruhát, ami követte a lány idomait, és a vékony
harisnyát, ami nem sokat védett a hideg ellen.
− Kocsival jöttél? – kérdezte.
− Igen – felelte Holly. – Gondoltam, ha havazik, akkor autóval
biztonságosabb lesz, mint hazagyalogolni.
− Itt is maradhatsz – mondta Josh közömbös hangon, de a lány
teste mégis reagált rá.
− Azt hiszem, megkockáztatom az autózást.
Bementek a konyhába, és Holly leült a reggelizőpulthoz. A
francba, micsoda illat!
− Mit főzöl? – kérdezte, miközben a férfi kinyitotta a hűtőt, és
két hosszú pohárba vizet töltött.
− Boeuf en daube. – Átnyújtotta neki a poharat, és hosszan
kortyolt a sajátjából. – Francia marharagu téli zöldségekkel és
párolt burgonyával.
Holly csak pislogott.
 − Csak úgy a semmiből varázsoltad ide?
− Hát persze.
− Szóval tudsz főzni?
− Mi ebben a meglepő? – dörmögte Josh. Állát a kezére
támasztotta, és rámosolygott a lányra.
− Azt gondoltam, túlságosan lefoglal a világ meghódítása
ahhoz, hogy ilyen hétköznapi dolgokkal foglalkozz. A legtöbb
srác, akit ismerek, inkább készételeket eszik.
− Harminckét éves vagyok. Szomorú lenne az életem, ha
állandóan csak készételt ennék – csipkelődött, sűrű szempillái
szinte eltakarták a szemét. Muszáj ilyen átkozottul jóképűnek
lennie? – Egyébként is szívesen főzök, amikor van időm.
Holly oldalra billentette a fejét.
− Sok nőnek főzöl?
− Nem igazán – vallotta be Josh mosolyogva.
− Szóval nem hívod meg őket, és csábítod el a boeuf en daube
illatával? – élcelődött Holly. – Kár, pedig biztosan működne.
− Nem szoktam nőket meghívni a házamba – jelentette ki
Josh.
− Miért nem?
− Mert ez félreértésre adhat okot – felelte kicsit tartózkodóan.
A lány előrehajolt, tekintetük még mindig egymásba fonódott.
− Ezt hogy érted?
− Nem akarom, hogy bárki is azt gondolja, jó partner lennék. –
A férfi hangjában volt valami könnyedség. – Utálok csalódást
okozni az embereknek.
− De engem meghívtál – jegyezte meg Holly, és körülnézett a
modern, fehér konyhában.
− Ez nem az én otthonom – felelte a férfi, és újra belekortyolt
a vízbe.
Holly megmozdult a székében, és Josh férfias megjelenését
figyelte. Volt benne valami könnyedség, ami vonzotta az
embereket.
 Azon tűnődött, vajon hány nő érthette félre a szándékait Josh
erőfeszítései ellenére.
− Úgy látom, szeretsz a formaságok mögé bújni – jegyezte meg
közömbös hangon a lány.
− Tényleg? – A férfi szája sarkában félszeg mosoly
játszadozott.
− A színház gyakorlatilag a tiéd, mégis megengedted, hogy ott
tartsuk a találkozónkat. Ez a ház gyakorlatilag a tiéd, amíg
bérled, de az, hogy meghívsz ide, nem ugyanaz, mintha
meghívnál az otthonodba.
− Nem ezt mondtam – felelte Josh. Letette a poharát, ujját
végigsimítva a peremén.
− Szóval nem bujkálsz?
− Ó, én azt hiszem, mindketten bujkálunk, Holly. Csak más-
más dolgok mögé bújunk.
− Azt hiszed, én bujkálok? – hajolt közelebb érdeklődően
Holly.
− Szerintem félsz attól, hogy túlságosan kinyílsz. – A férfi még
szélesebben mosolygott, mintha ezzel akarná tompítani a szavai
élét.
− Talán csak tanultam a múlt hibáiból.
A sütő időzítője csipogott. Josh odalépett, kinyitotta az ajtót,
hogy ellenőrizze az ételt, majd visszacsukta.
− Még öt perc – mormolta. – Kérsz még egy kis vizet? Vagy
inkább egy pohár bort innál?
− Tökéletes a víz – felelte, és a félig üres poharára nézett. –
Tölthetnél még egy kicsit.
Josh kivette az üveget a hűtőből, és ezúttal megkerülte a
reggelizőpultot, hogy újra megtöltse a lány poharát.
Amint a férfi a közelébe ért, Holly érezte, hogy a teste reagál
rá. Az idegszálai táncoltak a bőre alatt, ahogy belélegezte a férfi
parfümjének meleg, telt illatát.
− Miért hazudtad azt, hogy nem emlékszel rám? – szegezte
neki a kérdést a férfi.
Holly nyelt egyet. Ő maga sem volt biztos benne, hogy tudja a
választ. De annyira örült, hogy abbahagyta ezt a játékot. Sokkal
jobban érezte magát, mióta bevallotta neki az igazságot a régi
faházban.
− Azt hiszem, nem akartam, hogy azt hidd, évekig sóvárogtam
utánad.
Amint kimondta a szavakat, tudta, hogy igazak. Sebezhetőnek
érezte magát, ami egyáltalán nem tetszett neki.
Josh kuncogott.
− Gondolom, azért nem ültél nyolc éven át a telefon mellett, és
vártad, hogy felhívjalak. Hiszen majdnem férjhez mentél.
− Hallottad, mit mondott az anyám.
Persze, hogy hallotta. Egy újabb igazság, amit Holly nem akart
beismerni.
− Igen, de ezt már korábban is tudtam.
Holly hátrahőkölt. Mivel egy széken ült, Josh pedig állt, még
nagyobbnak tűnt a köztük lévő magasságkülönbség.
− Mikor tudtad meg?
Josh megvonta a vállát.
− Én válaszoltam a kérdésedre – jegyezte meg Holly. – Talán te
is válaszolhatnál az enyémre.
− Quid pro quo – bólintott, de a szemét nem vette le Hollyról.
– Azt hiszem, játszhatnánk ezt a játékot. De csak akkor, ha
megígéred, hogy őszinte és nyitott leszel.
− Mint Clarice és Hannibal – mormolta a lány.
− Te melyik vagy? – Josh szeme csillogott, ahogy a lányra
nézett.
– Még nem tudom biztosan.
Josh felvonta a szemöldökét.
− Akkor szerintem előbb téged eszünk meg.
Holly szórakozottan megrázta a fejét.
− Szeretsz játszani, ugye?
 A férfi mosolya lenyűgöző volt.
− Igen, szeretek. És szerintem te is.
− Rendben – bólintott a lány. – Akkor kezdődjön a játék.
Válaszolj a kérdésemre!
A tekintetük találkozott.
− Már akkor tudtam az eljegyzésedről, amikor megtörtént. De
arra csak mostanában jöttem rá, hogy végül nem lett belőle
semmi.
Mi van? Tudott róla már akkor, annyi évvel ezelőtt? Már
nyitotta a száját, hogy feltegyen még egy kérdést, de a férfi
feltartotta a kezét.
− Most én jövök – suttogta. – Miért nem mentél hozzá?
− Mert rájöttem, hogy nem vagyok szerelmes belé – sóhajtott
fel halkan. Nem szívesen gondolt az életének arra az
időszakára. Mintha egy másik ember lett volna, mintha
másfajta életet élt volna. − Most én jövök.
− Gyerünk, csak rajta. – Josh élvezte ezt a játékot.
− Miért nem jelentkeztél újra, miután elhagytad Winterville-t?
– kérdezte a lány. Grimaszolt, mintha zavarban lenne.
− Egyenesen Angliába repültem, és belevágtam egy kegyetlen
projektbe, ami egy éven át napi tizennyolc órás munkát
jelentett. És az járt a fejemben, hogy ha nem tudok jó barát
lenni, akkor békén hagylak addig, amíg több időm nem lesz.
− Azért néha megereszthettél volna egy-egy e-mailt –
mormogta a lány.
− Tudom. Egy idióta voltam. Egy fiatal, önimádó idióta, aki azt
hitte, hogy valamit bizonyítania kell. És hajlandó voltam
mindent feladni, hogy bizonyítsak.
− Még engem is.
A tekintetük összekapcsolódott.
− Sajnálom – csóválta a fejét. – És ha ettől jobban érzed
magad, akkor jól jártál. Még mindig munkamániás vagyok. Még
mindig túl sok időt töltök az irodában. Nem vagyok jó pasi-
alapanyag.
Olyan volt, mintha el akarná taszítani magától.
− Még egy formaság – mondta Holly.
A férfi a kezét a reggelizőpultra tette, az övé mellé. Csak előre
kellett volna nyúlnia, és máris összeért volna a kezük.
− Ezt most hogy érted? – kérdezte Josh zavart mosollyal.
− Egy újabb dolog, ami mögé elbújhatsz. Azért mondod, hogy
nem vagy jó pasialapanyag, mert félsz.
− Mitől félek? – A hangja remegett.
− Félsz az intimitástól. A sebezhetőségtől. Attól, hogy játszol és
veszítesz.
A férfi egy percig nézte őt, a szemein látszott, hogy
elgondolkodott a szavain. Az ajkai puhák voltak, az állkapcsa
kemény, és a lány érezte, hogy a melegség újból elönti a testét.
− Miből gondolod, hogy ettől félek? – kérdezte.
− Mert én is ettől félek.
Josh megmozdította a kezét, ujjait a lány ujjaiba fonta.
− El is felejtettem, ki következik – mondta, és három apró
vonal jelent meg a homlokán.
− Talán kifogytunk a kérdésekből – szorította meg Holly a férfi
kezét, és meglepődött, mennyire izgatottá tette már a legkisebb
érintés is.
− Nem hiszem, hogy valaha is elfogynának a veled kapcsolatos
kérdéseim. – Szabad kezével Josh megfogta a lány arcát, és
lehajolt, amíg a homlokuk egymáshoz nem ért. – Ha ezt
megtesszük, valaki sérül. Lehet, hogy mindketten.
− Tudom. – Holly mellkasa összeszorult.
− De ha nem tesszük meg… − simított végig nyelvével az
ajkán. – Az is fájni fog.
Holly oldalra billentette a fejét.
− Ezt hívjuk mi úgy, hogy „no-win” helyzet, amiben egyikünk
sem nyerhet.
A férfi mosolyogva megrázta a fejét.
 − Nem szeretem az ilyet.
− Én sem – mondta Holly. Az arcuk olyan közel volt
egymáshoz, hogy a lány zöld pöttyöket látott a férfi kékesszürke
szemében, amelyek glóriát alkottak a sötétlő pupillák körül. –
Mi lenne, ha „no-lose” helyzetnek neveznénk, amikor egyikünk
sem veszíthet?
− Egyre megy.
A férfi közelebb húzódott a lányhoz, és a csípőjét befúrta a
lány combjai közé. Holly szíve majd kiugrott a helyéről, és
elöntötte a vágy, hogy megérintse Josht. A feje egy vonalban volt
a férfi mellkasával, és az ing vékony szövetén keresztül jól látta
az izmok körvonalait.
− Holly – suttogta Josh alig hallhatóan. A lány az arcán érezte
meleg leheletét. A szédülés hulláma söpört végig rajta;
kinyújtotta a kezét, hogy megkapaszkodjon, tenyerét a férfi
oldalára szorította, és az ingén keresztül is érezte feszes
bőrének melegét.
Josh nehezebben lélegzett, mint akinek összepréselődött a
mellkasa. Közelebb lépett, és a lány érezte a merev férfiasságát,
ahogy hozzáért.
És akkor Josh megcsókolta. Először csak lágyan. Érezte a szája
őrjítő érintését, amitől Holly még többre vágyott. Lassú
nyögéssel szétnyitotta ajkait, és magához hívta a férfit. Josh a
nyelvét az övére csúsztatta, amitől a lány teste lüktetett és
összehúzódott. Combjai a férfi csípője köré feszültek, mintha be
akarnák zárni. Josh remekül csókolt, és Hollyt elöntötte a vágy,
ahogy a kezei gyengéden átfogták az arcát, és a szája újra és
újra megtalálta az övét.
Amikor végül elváltak egymástól, mindketten lihegtek. A férfi
lenézett a lányra, tekintete lángolt.
− Maradj itt éjszakára – kérte.
Holly bólintott. Nem akart tovább harcolni. Már nem volt oka
arra, hogy ellökje magától a férfit.
 Lassú mosoly terült szét az arcán, amikor Josh ismét
közeledett hozzá, tekintete átható volt. De akkor a sütő időzítője
ismét megszólalt, és a férfi megállt; szemei összeszűkültek,
ahogy felnevetett.
− Megmenekültél – mondta, és ujját végigfuttatta a lány
ajkain, majd a reggelizőpultot megkerülve a sütőhöz ment. –
Remélem, éhes vagy.
Igen, az volt. Minden szempontból.
 14.

Elektromosság lüktetett a levegőben, miközben a hegyekre néző

kis asztalnál ettek. Lazán beszélgettek, de időnként találkozott a
tekintetük, és Josh érezte, ahogy a nő pillantása végigszalad a
testén, és ettől még erőteljesebb lett benne a vágy.
Holly gyönyörű volt a finom lámpafényben, gyapjúruhája
tökéletesen követte az idomait, hosszú, sötét haja hullámokban
omlott a hátára. De ami igazán rabul ejtette, az a mód volt,
ahogyan a lány tartotta magát, olyan erősen és büszkén. Volt
benne valami vonzó magabiztosság.
Tetszett neki, hogy Holly megnyílt előtte. A sebezhetősége
csak még jobban megédesítette a vágyát.
Mivel a lány úgy döntött, hogy marad, kinyitott egy üveg bort.
Holly az ajkához emelte a poharát, és behunyta a szemét, ahogy
belekortyolt a hűvös, friss sauvignon blanc-ba.
− Tudod, amikor először találkoztunk, még túl fiatal voltam
ahhoz, hogy alkoholt igyak – mondta, és visszatette a poharát az
asztalra.
Josh összerezzent.
− Ezt most úgy mondod, mintha liliomtipró lettem volna. Te
húszéves voltál, én huszonnégy. Bár az igazat megvallva, akkor
azt hitte, hogy a lány idősebb. Holly hűvös szépsége már akkor
is rabul ejtette.
A lány kedvesen elmosolyodott, és lepillantott a tányérjára.
 − Szóval, mikor is tanultál meg főzni?
− Pár évvel ezelőtt. Elegem lett a készételekből és a
gyorskajákból. Először a félkész ételekkel próbálkoztam, aztán
saját receptek alapján kezdtem főzni.
− Megtaníthatnál engem is. – A lány összehúzta a
szemöldökét. – Még mindig a házhoz szállítás szakaszában
vagyok.
− Elég nagy kihívás, ha egész nap húzod az igát. Mire
hazaérek, általában kimerült és éhes vagyok. Gondolom, ezzel
te is így vagy. Egyszerűbb felvenni a telefont, és rendelni
valamit. – Josh megvonta a vállát. – De én kimondottan
megnyugtatónak érzem, ahogy a konyhában állok, és vacsorát
készítek. Egyfajta kikapcsolódás a hosszú nap végén.
− Rám bármikor számíthatsz, ha kikapcsolódásra vágysz.
Josh felnevetett a lány szavainak erotikus felhangja miatt.
− Ezt majd észben tartom.
Holly a szemét forgatta.
− Úgy értettem, hogy bármikor főzhetsz nekem. Imádom a
házi kosztot. Amikor egy ügy kellős közepén vagyunk, általában
az irodában szoktam enni. Valaki pizzát vagy kínait rendel, és a
gép előtt ülve gyorsan bekapjuk. Csodálkozom, hogy még nem
vagyok akkora, mint egy ház.
A férfi végigfuttatta tekintetét a lány tökéletes idomain.
− Ha te is olyan vagy, mint én, akkor vagy éhen halsz, vagy
lakomázol. Vannak napok, amikor egyáltalán nincs időm enni.
Holly a szájához emelte a villát, és halkan felnyögött,
miközben bekapott egy falatot az ínycsiklandó marhahúsból.
− Ha mindennap főznél nekem, állandóan ennék.
A fenébe is, ez megdobogtatta Josh szívét. Nemcsak az, ahogy
felnyögött, hanem a gondolat is, hogy főzhet neki. Mi a fene
ütött belé?
− Elmondanád, hogy pontosan mivel foglalkozol? – kérdezte,
és megpróbálta elhessegetni ezt a furcsa gondolatot a fejéből. –
A törvényszéki könyvelő részt értem, de hogy kerültél egy
válóperekkel foglalkozó ügyvédi irodához?
Hollyt nem igazán lepte meg, hogy a férfi mindent tud a
munkájáról.
− Egy könyvelőirodánál kezdtem dolgozni. Hamarosan
átkerültem a törvényszéki csapatukhoz. Van ez a furcsa
képességem, hogy ránézek egy számokkal teli lapra, és azonnal
felfedezem, hol a hiba.
− Hiba? – kérdezte Josh, szemöldökét összevonva.
− Amikor valaki olyan könyvelést mutat nekem, amelyben
hiba van, nekem olyan, mintha a szememben pirosan villogna a
rossz szám. Gyorsan átlátom a táblázatokat, és azonnal kiugrik,
ha valami nem stimmel. Aztán utánajárok, honnan származik
az a bizonyos tétel, és követem a nyomokat. Általában rájövök,
hogy mit próbál eltitkolni az illető vagy a cég.
− Mint azokon a „Fedezd fel a különbséget” típusú képeken?
Holly elmosolyodott.
− Pontosan úgy. A számok bizonyos mintázatot követnek. Ha
nem követik, az zavaró.
Volt valami nagyon vonzó abban, ahogy az arca felragyogott.
Szerette a munkáját, és ez látszott is rajta.
− Szóval egy könyvelőirodánál dolgoztál – mondta Josh.
Furcsa volt, hogy ennyire érdekli a dolog.
− Aztán felkértek szakértőnek egy válási ügyben. A fickó
hárommillió dollárt próbált elrejteni, és az én feladatom volt,
hogy megtaláljam. Egy egész vállalatláncot hozott létre
fedőcégekből, hogy eltüntesse a nyomokat. Sokáig tartott, mire
mindent felderítettem. De végül sikerült, és a bíró
kikényszerítette, hogy a férfi fizessen.
− Úgy tűnik, mintha örülnél ennek.
− A legtöbb válóperes ügyben általában egyensúlyhiány van.
Szeretem az esélyteleneket képviselni. Segíteni az embereknek
megszabadulni egy rossz házasságból, reményt adni a jövőre.
És igen, egy kicsit élvezem is, hogy borsot törhetek a rosszfiúk
orra alá – vonta meg a vállát.
− Ugyanígy éreznél akkor is, ha egy nő rejtegetné a pénzt, és a
férfi lenne hátrányos helyzetben?
− Pontosan – bólintott Holly. – Jelenleg az egyensúly
határozottan az egyik irányba billen, de az idő múlásával
változnak a dolgok. Az emberi természet azonban nem változik.
A gazdag nők ugyanúgy hajlamosak elrejteni a vagyonukat a
bíróság elől, mint a gazdag férfiak. Dolgoztam már néhány ilyen
ügyön is.
− Akkor te egy modern Robin Hood vagy.
Holly felnevetett.
− Hívtak már ennél rosszabbul is. Valaki egyszer azt mondta
rám, hogy olyan vagyok, mint egy maszk nélküli szuperhős.
− Bocs. Seggfej voltam – grimaszolt Josh.
Holly tekintete megenyhült.
− Talán nem is olyan rossz jellemzés. Szeretek segíteni az
embereknek, hogy megszabaduljanak azokból a kapcsolatokból,
amik fájdalmat okoznak nekik.
Josh a nagymamájára gondolt. Arra, hányszor próbálta már
rábeszélni, hogy hagyja el a nagyapját. Mennyivel
magabiztosabb lenne egy olyan valakivel az oldalán, mint Holly!
− És te? – kérdezte Holly, és a borospohara pereme fölött
nézett rá. – Élvezed, amit csinálsz?
− Néha. – Elmosolyodott, de a tekintetét nem vette le a lányról.
– Szeretek pénzt keresni.
A lány előrehajolt.
− De az életednek nem csak a pénzről kellene szólnia.
− Ez egy családi vállalkozás. Soha nem volt kérdés, hogy végül
én fogom átvenni az irányítást. Engem erre neveltek.
− Ezt akarod csinálni? – faggatta tovább, mintha nem értette
volna a válaszát.
Josh gyomra görcsbe rándult.
 − Ez nem az akaraton múlik. Ez kötelesség. Ezt neked kell a
legjobban megértened.
Holly óvatosan elmosolyodott.
– Mindannyian olyanokká válunk, amilyenné nevelnek
bennünket. És azt hiszem, ezért vagyunk mindketten itt.
Harcolunk egymás ellen, hogy megtartsuk azt, amit a családunk
teremtett.
Joshnak nem tetszett, hogy ellentétes oldalon állnak.
− Mi lenne, ha nem beszélnénk erről?
A lány a homlokát ráncolta.
− Miről?
− A várossal kapcsolatos hercehurcáról. Mi lenne, ha
egyáltalán nem hoznánk szóba? Én nem mondom el, mit
csinálok, te meg nem árulod el, hogy te és a családod miben
mesterkedtek.
− Nem vagy rá kíváncsi? – kérdezte Holly, a fejét oldalra
billentve.
Nem, nem érdekelte. Nem akart az ellensége lenni. A barátja
akart lenni. A szeretője. Mosolyt akart csalni a lány arcára, nem
pedig könnyeket.
− Csak el akarok menekülni veled.
Amíg ezt ki nem mondta, Josh nem is tudta, mennyire vágyik
erre a menekülésre. Szüksége volt rá. Szüksége volt arra, hogy
mindent elfelejtsen, és csak ők ketten legyenek, és semmi más.
A teste rettentően vágyott rá, nem is értette, miért. Hagyta,
hogy magával ragadja az érzés.
A lány arca kipirult, ahogy a férfi szemébe nézett.
− Én is csak erre vágyom – mondta, és a tányérra tette az
evőeszközt. A mellkasa emelkedett és süllyedt, ahogy levegőt
vett. – Ez mesésen hangzik.
− Befejezted? – nézett Josh a lány tányérjára.
Holly bólintott.
− Akkor gyere ide – mondta halk, rekedtes hangon.
 A lány lélegzete elakadt.
− Rögtön, csak elpakolok.
− Hagyd csak. Majd később elintézem.
A lány az alsó ajkába harapott, és felállt, Josh pedig megfogta
a kezét, és magához húzta; a lány az izmos combjaira ült. A férfi
vett egy mély levegőt, Holly parfümjének édes illata behatolt az
érzékszerveibe.
Josh kemény volt, vágytól izzó. Elmerült Holly tágra nyílt,
olvadt csokoládéra emlékeztető szemeiben, és úgy érezte magát,
mintha ő lenne a világ ura.
− Úgy elvarázsollak, hogy még a nevedet is elfelejted, és
helyette az enyémet kiáltod – mondta neki.
A lány szeme még tágabbra nyílt. Ahogy megmozdult a férfi
ölében, azt még jobban megkeményítette a vágy.
− Meg akarlak ízlelgetni, befektetni az ágyamba. Érezni
akarlak – mondta lassan végigsimítva a lány ajkán, aki erre
halkan felsóhajtott. Az arca kipirult, a mellkasa felemelkedett.
Érezte, ahogy a combjuk egymáshoz simult.
− Még mindig emlékszem, milyen édes az ízed.
Holly lassan végigsimított Josh mellkasán, a tenyere a
mellbimbóit súrolta, és a férfi alig bírt visszafojtani egy nyögést.
− Ígéretekben nincs hiány – suttogta. – De vajon be is váltod
őket?
Egymásra mosolyogtak.
− Ha nem – mondta Josh, ahogy felállt, és a karjába emelte a
lányt –, akkor a bíróság elé citálhatsz.

***
Mindig a győzelemre játszom.
Josh ezt mondta neki a Jégcsap Kávézóban, amikor Holly nem
volt hajlandó beismerni, hogy emlékszik rá. És most, ahogy a
férfi bámult rá csillogó szemeivel, szétnyílt, telt ajkaival, Holly
azon tűnődött, vajon tisztában van-e vele, hogy már nyert.
Olyan intenzitás volt benne, hogy elállt a lélegzete. A csókjaik
egyre forróbbá és hevesebbé váltak, a férfi ujjait az övéibe
fonta, szótlanul a hálószobájába vezette, és becsapta az ajtót
maguk után.
Egy hatalmas franciaágy uralta a szobát, a vastag matracon
szinte elveszett a lány, amikor Josh lefektette rá; sötét haja
glóriaként terült szét körülötte. A férfi az ágy lábánál állt, égő
tekintete végigfutott a lány testén, állkapcsát megfeszítette,
miközben keze lassan végigcsúszott harisnyás lábán, a vádlijától
a combjáig.
Holly mellkasa megrándult, amikor a férfi elérte a harisnyája
peremét, ujjai a lány meztelen, puha bőrére csúsztak.
Hüvelykujjai a lány belső combjainak érzékeny húsába
nyomódtak, a farmernadrágját nagyon szűknek érezte, ahogy
végigsimított a szaténbugyin.
Kezét a lány combja alá csúsztatta, felemelte a lábát, és az ágy
végéhez húzta. Letérdelt, így arca egy vonalba került a lány
testével, lehúzta a lábáról az egyik harisnyáját, aztán a másikat,
a padlóra dobta őket, majd újra megérintette a lányt. A keze
határozottan és magabiztosan végigsiklott a lány lábán, ajkai
finoman csókolgatták a combjait. Hollynak meg kellett
markolnia az ágytakarót, hogy ne görbítse meg a hátát, és
lehunyta a szemét, miközben a férfi az orrát a nedves
bugyijához nyomta.
− Olyan az illatod, mintha meghaltam volna, és most a
mennyországban lennék – mondta rekedtes hangon.
− Azért még ne halj meg!
A férfi kuncogott, lehúzta a bugyiját, még jobban szétnyitotta
a lány lábait, és a vállára tette, hogy minél jobban
hozzáférhessen a vágytól égő magocskához.
Holly azért sejtette, hogy Josh fantasztikus lesz, mégis sokként
érte, amikor a nyelve hegyével megtalálta a legédesebb
pontokat, és a gyönyör hullámai söpörtek végig a testén.
Gyengéden nyalogatta újra és újra. Túl sok volt, de mégsem
elég. Őrjítő gyönyört érzett, és még többet akart.
Aztán Josh hozzádörgölte az arcát, és az ajkaival szívta, rekedt
sóhajtása összerándította Holly testét. A fenébe, rohadt jól
csinálta!
− Nézz rám!
A lány a könyökére támaszkodott, tekintete találkozott a férfi
vágyakkal teli tekintetével, aki újra magához húzta. Még mindig
rajta volt a ruhája – Josh pedig teljesen fel volt öltözve. Az
érintése és nyelvének finom kényeztetése tele volt bujasággal.
Huszonnyolc éves elmúlt. Voltak férfiak az életében, sőt
egyszer már el is jegyezték. Nem volt tapasztalatlan, valljuk be.
De még sosem találkozott olyan férfival, aki ennyire elszántan
akart gyönyört okozni neki. Aztán Josh becsúsztatta egyik ujját
a lányba, majd egy másikat, és úgy fordította őket, hogy
megtalálja azt a pontot, amitől a lány dereka felemelkedett az
ágyról.
Szabad kezét a lány hasára tette, visszanyomta az ágyra, és
addig szopogatta és nyalogatta, amíg a lány szorosan csukott
szemhéjai mögött vibráló színek jelentek meg. A lélegzete
szaggatott és szapora volt, a szíve kalapált a mellkasában, és a
gyönyör… úgy érezte, nem bírja már sokáig.
− Mindjárt elmegyek…
Josh tekintete ellágyult, mintha mosolygott volna a lányra.
Aztán becsúsztatott egy harmadik ujjat is, és a nyomástól Holly
szemei kitágultak, mielőtt a csúcsra ért volna. A lány
megremegett, az orgazmus erejétől minden izma megfeszült. A
férfi lassan csúsztatta ki-be az ujjait, kicsalogatva minden egyes
gyönyördarabot, majd kihúzta az ujjait, és az ajkai közé
csúsztatta.
− Vedd le a ruhádat – mondta. Teljesen felöltözve nézte, ahogy
a lány kibújik a ruhából. – A melltartót is.
A lány követte az utasítást, kikapcsolta a melltartóját, és a
padlóra dobta. Josh szeme felcsillant, mosolyra húzódott az
ajka.
− Gyönyörű vagy.
− Te meg túlöltözött.
Széles mosoly terült el Josh arcán. Nem kapkodott, lassan
kigombolta az ingét, előbukkant széles, izmos, enyhén szőrös
mellkasa. Holly nagyot nyelt, a tekintete követte a férfi
mozdulatait, ahogy kicsatolta a szíját, és kigombolta a farmerját;
szándékosan húzta az időt, jelezve, hogy teljesen ura a
helyzetnek.
Már csak a fekete bokszeralsó maradt rajta, vékony anyagán
keresztül kirajzolódott vágyának vastag körvonala. Ahogy
meglátta, Holly nagyot nyelt, mert a fenébe is, sokkal nagyobb
volt, mint amire emlékezett.
Még mindig bokszerben, Josh kivett a tárcájából egy óvszert,
majd felmászott az ágyra, és a karjaival magához szorította a
lányt. Félresimított egy laza hajszálat, ami a lány arcára hullott,
arckifejezése gyengéd volt, amikor ajkát a lány nyakának alján
lévő mélyedéshez nyomta.
− Jól vagy? – suttogta. Az ajkai csillogtak.
− Több mint jól. – Holly felnyúlt, ujjait a férfi hajába
csúsztatta. A tekintetük találkozott, és a lány mellkasa
összeszorult.
Olyan elképesztően jóképű volt, hogy legszívesebben sírva
fakadt volna.
De nem tette, inkább kettőjük közé csúsztatta a kezét, és
felfedezőútra indult a bokszerben. Josh halkan felnyögött,
lehunyta a szemét, miközben a nő lassan mozgatta az öklét,
hüvelykujjával körözve a keménység csúcsán.
− Ha így folytatod, összekenem a gatyámat.
− Talán pont ezt akarom – mondta a lány nevetve.
 Josh megrázta a fejét.
− Nem, nem ezt akarod. Azt akarod, hogy benned legyek.
Hollynak elakadt a lélegzete, mert a férfinak igaza volt. Ezt
akarta.
Üresség volt benne. Egy űr, amit csak ő tudott betölteni.
Érezni akarta, ahogy a férfi magáévá teszi. Érezni akarta, ahogy
a férfi mellkasa az ő lágyan duzzadó melleihez nyomódik.
Holly türelmetlenül rángatta le a bokszert. Josh megmozdult,
hogy a lány lehúzhassa az izmos combján keresztül, puha ujjai
a vádliját borító selymes szőrzetet súrolták. Most már ő is
meztelen volt, teljes pompájában a lány fölé magasodva, és a
lány érezte, hogy a mellkasa megint összeszorul.
Mi a fene van vele? Úgy érezte, mintha rögtön elsírná magát.
Elhessegette a gondolatot, amikor a férfi ajkai lassan az övéhez
tapadtak.
− Biztos, hogy jól vagy?
Bólintott.
− Szükségem van rád – mondta, és végigfuttatta az ujját a férfi
gerincén, aki hangosan felnyögött.
Az óvszer feltépésének hangja visszhangzott a csendben.
Felhúzta, aztán a férfiasságát a tövénél fogva hagyta, a lány
nedves forróságával érintkezzen, és Holly ahhoz a részéhez
igazította, amely a legjobban vágyott rá.
A lány visszatartotta a lélegzetét, amikor a férfi újra
megcsókolta. Az ajkai melegek és éhesek voltak. Homlokát az
övére hajtva lassan beléhatolt. Egy pillanatig mozdulatlan
maradt, hagyta, hogy a lány hozzászokjon a nyomáshoz, és félig
nyitott szemmel nézett rá.
Állkapcsa megfeszült, szemei égtek. Megfogta a lány vádliját,
és feljebb húzta a lábát, hogy a térdei a mellkasához érjenek, a
vádlija pedig a vállát súrolja. Holly teljesen kitárulkozott előtte.
Sebezhető volt, tele vággyal. Josh torka megremegett, ahogy
kéjesen nyelt egyet. Aztán lendületet vett, majd szinte teljesen
kihúzta magát belőle, mielőtt újra beléhatolt, megteremtve a
ritmust kettőjük között.
Holly újra érezte. A gyönyör pillanatról pillanatra erősödött
benne, amíg az újabb orgazmus már-már elkerülhetetlen volt.
Josh az ajkát az övéhez szorította, nyelve finoman játszott
vele, bőre nehéz és csúszós volt, ahogy szinte az önkívületbe
ringatták egymást.
− Ha még ezek után is azt mered mondani, hogy nem
emlékszel rám, végleg abbahagyom a szexet.
A lány a férfi szájához simulva nevetett, majd zihált, mert a
fenébe is, Josh tudta, hogyan kell a testével bánni. A férfi
vállába kapaszkodott, testük találkozott, lábujjai elnyúltak,
vágyakozva az ígért felszabadulásra.
− Tudtam, hogy ilyen leszel. Ilyen szűk. Ilyen finom – mondta,
miközben a ritmusa felgyorsult, állkapcsa megfeszült, és ujjai a
lány csípőjébe vájtak, miközben tartotta. – Ezt kellett volna
korábban is tennem. Soha nem lett volna szabad elhagynom
téged.
Újra könnyek szúrták Holly szemét. A torka annyira
összeszorult, hogy már szinte levegőt is alig kapott.
− Josh…
− Mondd még egyszer a nevemet! – Most a hangja éppoly
durva volt, mint a mozdulatai. A teste verejtékben úszott.
− Tegyél boldoggá, Josh!
Egyetlen ütemet sem hagyva ki, a férfi az ujjait használva
fokozta tovább a gyönyört. Amikor Holly elérte a csúcsot, a
hullám szinte elviselhetetlen volt. Olyan magasra emelte, hogy a
lány csak annyit tudott tenni, hogy belekapaszkodott a férfiba,
és a nevét kiáltotta, miközben erősen összehúzódott a vastag,
kemény férfiassága körül.
Aztán Josh is csatlakozott a gyönyörhöz. Hangja mély és
vastag volt, csípője mozdulatlanná vált, miközben még
keményen és forrón lüktetett.
 − Holly! – Erősen megcsókolta a lányt, engedett a szorításból,
és Holly erőtlenül elnyúlt a matracon.
Egy pillanatig ott feküdtek, a férfi kemény súlya fokozta a
sóvárgást, a lassú csókoktól a lány úgy érezte, annyira akarja őt,
hogy szinte fáj.
− Ki kell húznom – figyelmeztette a lányt. Holly bólintott, még
mindig nem tudott megszólalni. Josh ujjaival megfogta az
óvszert, hátrahúzta a csípőjét, és a hirtelen ürességtől Holly
felsóhajtott.
Máris hiányzott neki, és még mindig itt volt.
− Ne mozdulj – mondta Josh. – Csak kiszaladok a mosdóba, és
jövök.
− Ha akarnék, se tudnék megmozdulni.
A férfi nevetett, majd kiment, és igen, Holly megbámulta a
tökéletes fenekét, mert a tökéletesség megérdemli, hogy
csodálják. Egy perccel később a férfi egy meleg mosdókendővel
és egy törölközővel tért vissza, és azt mondta Hollynak, hogy
maradjon mozdulatlan, miközben óvatosan letörölte érzékeny
bőrét.
− Nem innál valamit? – kérdezte a férfi.
− Egy pohár víz jó lenne.
A férfi úgy mosolygott, mintha elégedett lenne a válaszával.
− Még valami? Szendvics? Egy kis chips?
Holly csak vigyorgott.
− Azt hiszem, tökéletesen jóllaktam.
Josh kuncogva felkapta a bokszerét, magára húzta, és kiment
a hálószobából. Holly hátradőlt az ágyon, és a fehér
mennyezetet bámulta, a légzése még mindig nem állt vissza a
normál ritmusra.
Josh figyelmes szerető volt. Erre számított. De nem számított
erre a kellemes, puha utóérzésre. Ettől kívánatosnak érezte
magát, és olyan átkozottul összezavarodottnak.
És annak ellenére, hogy érezte a lábai között a feszülést, és a
teste izzadságban úszott, többet akart. Sokkal többet.
 15.

− Mi tart ennyi ideig? Miért nem vagy még itthon? – A nagyapja

nem volt annyira ingerült, mint szokott. Talán jót tett neki az a
néhány nap, amit a felesége nélkül töltött. – Akarod, hogy
odamenjek és segítsek?
Josh megrázta a fejét, és apró mosoly játszott az ajkán. Ma
még a nagyapjával folytatott telefonbeszélgetés sem tudta
elrontani a kedvét. Főleg nem a Holly Winterrel töltött éjszaka
után.
A lány még mindig az ágyában volt, mélyen aludt. Nem volt
szíve felébreszteni. Azok után meg főleg nem, hogy az éjszaka
nagy részét benne töltötte. Hollynak szüksége volt a pihenésre;
olyan mélyen aludt, hogy még horkolt is.
El ne felejtse majd egy kicsit cukkolni ezzel.
− Minden a legnagyobb rendben van – mondta Josh a
fejhallgatóba, amit Willa rendelt neki. Miközben beszélgettek, a
Wall Street Journal mai számát lapozgatta, és egy bögre gőzölgő
kávét kortyolgatott.
− És mikor jössz haza?
− Amint itt végeztem.
A nagyapja morgott.
− Nem tetszik ez nekem. Az irodában kellene lenned. A
személyzet lazsálni kezd, ha nem vagy ott. Tudod, hogy van ez,
a karácsony minden évben korábban kezdődik. Nem véletlenül
mondják, ha nincs otthon a macska, cincognak az egerek.
− Bízom a csapatomban. Keményen dolgoznak. És egyébként
is, a modern technológiának köszönhetően olyan, mintha az
irodában lennék.
− Ez akkor sem ugyanaz – morogta a nagyapja. – Lefoglaltad
már a visszautat?
Nyílt a hálószoba ajtaja, és Holly lépett ki. Josh pólóját viselte,
hosszú, csupasz lábai válaszra késztették a testét. Sötét fürtjei
rendetlen kontyba tekeredtek a feje tetején. Amikor a tekintetük
találkozott, a férfi arcán széles mosoly terült el, és a
fejhallgatóra mutatva jelezte, hogy éppen telefonál.
A lány bólintott, és odalépett hozzá, felkapta Josh félig üres
kávéscsészéjét, a szájához emelte, és nagyot kortyolt belőle. Az
intimitás, amellyel ezt tette, széles mosolyt csalt a férfi arcára.
Aztán Josh lábai közé lépett, és az ölébe ült, kezében a
csészével.
− Még nem tudom, mikor jövök haza. – Josh visszafojtotta
lélegzetét, amint Holly közelében merevedni kezdett. –
Valószínűleg csak karácsony után. Amint mindent lezárok itt.
Tegnap éjszaka született meg benne ez a döntés. Nem tudott
elmenni. Még nem.
− Karácsony után? – kiáltott fel nagyapja. Holly elnyomott egy
mosolyt, majd előrehajolt, és ajkait Josh nyakához érintette. A
férfi finoman arrébb tolta, mert vágytól duzzadó tagja
fájdalmasan feszítette.
− Mindent le akarok zárni. Huszonhatodikán jár le a letéti
szerződés. Utána már nem történhet semmilyen komplikáció.
− Akarsz fogadni? – suttogta Holly. A férfi elvigyorodott a lány
felhúzott szemöldökében rejlő kihíváson.
− De mi lesz a karácsonnyal? Akkor a családdal kell lenni –
tiltakozott a nagyapja.
− Jaj, nagyapa! Tudod te is jól, hogy mi soha nem ünnepeljük a
karácsonyt. Nem nagy ügy.
 Kezdte már unni ezt a beszélgetést. Szerette volna már
befejezni, és az arcát Holly combjai közé temetni. Aztán azt
akarta, hogy a lány addig lovagoljon rajta ebben a székben,
amíg egyikük sem tud járni.
És utána valószínűleg dolgozni kellene.
− Még mindig nem értem. Ez nem vall rád, Josh. Biztos nincs
semmi olyan dolgod ott, amit ne tudnál távolról, az irodából is
elvégezni.
Josh végigsimított Holly csupasz combján, és mosolyra
húzódott a szája amikor a lány lehunyta a szemét az élvezettől.
− Van néhány dolog, amit nehéz távolról csinálni.
− Mint például?
Mint például Holly Winter.
Holly ismét a nyakát csókolgatta, melegséget hagyva a bőrén,
miközben a fogai közé kapta a fülcimpáját.
Ez a nő lesz a végzete.
− Mennem kell – mondta fojtott hangon, miközben Holly
hozzádörgölte a csípőjét. – Még el kell intéznem egy hívást.
− De még nem végeztünk – tiltakozott a nagyapja. – Ki fogja
közölni a nagyanyáddal, hogy nem leszel itthon karácsonyra?
− Szia, nagyapa – motyogta, miközben Holly levette róla a
fejhallgatót, és az asztalra tette. Volt annyi lélekjelenléte, hogy
befejezze a hívást, mielőtt a lány átkarolta a nyakát, mellkasát
az övéhez szorította, és lágyan, melegen addig csókolta, amíg a
nagyapja meg a munka szinte teljesen feledésbe merült.
Igen, egy ideig biztosan itt marad. Vannak dolgok, amiket
személyesen kell elintéznie, többek között azt, hogy Holly halk
sóhajok közepette suttogja a nevét, miközben ő a szájával a
mennybe repíti.
Minden más várhat.

***
− Most már tényleg mennem kell – suttogta Holly.
Már majdnem délelőtt tizenegy óra volt, és Josh még semmit
sem csinált. Kivéve persze, hogy kétszer is szeretkezett Hollyval,
többek között az íróasztalán. Mindent elborítottak az akták és
papírok, amelyeket lesöpört az asztalról, hogy a lány
kényelmesen elférjen.
− Maradj itt! Bújj be az ágyamba, és várd meg, amíg elintézek
pár telefont – mondta félig viccesen. Tényleg nem akarta, hogy
elmenjen. Már csak azért sem, mert nem volt benne biztos,
hogy újra visszajön.
− Dolgod van – mosolyodott el Holly. – És nekem is. És a
munkánk szöges ellentétben áll egymással.
A tegnap esti ruháját viselte, a haját megfésülte és lófarokba
fogta, a bőre ragyogott a hosszú, forró, közös zuhanytól.
− Mi lenne, ha fegyverszünetet kötnénk, és a következő
napokat az ágyban töltenénk? Az eredmény ugyanaz lesz, de a
várakozás sokkal élvezetesebb lenne.
Holly szórakozottan felvonta a szemöldökét.
− Csak megpróbálsz megint nyerni.
− Az igazi győzelem az lenne, ha a következő napokat veled
tölthetném az ágyban – suttogta Josh, miközben ujjaik
összefonódtak.
A lány szája az övére tapadt.
− És mi lenne, ha beleegyeznél, hogy lemondasz a város
újjáépítéséről? Akkor nem kell harcolnom veled.
− Hol lenne ebben a móka? – Josh szomorúan elmosolyodott. –
Azt nem lehet.
− Nagy kár! – Holly szeme még mindig csillogott. – Na
mindegy, vissza kell mennem a fogadóba, hogy átöltözzek.
Ráadásul az unokatestvéreim valószínűleg kíváncsiak, hol
vagyok.
− Mit fogsz mondani nekik?
Oldalra billentette a fejét.
 − Hogy egy új módszert próbáltam ki veled szemben.
Josh felnevetett a célozgatáson, és kezét a csípőjére csúsztatta.
− Gyere vissza ma este. Hozz magaddal egy táskát. Szeretném,
ha újra az ágyamban lennél. – Őrület, hogy mennyire akarta.
Akarta ezt a lányt.
Holly egy pillanatig tágra nyílt szemmel bámult rá.
− Ezt tényleg nem kellene – felelte bizonytalanul.
− Tudom, hogy nem kellene. De mindketten szeretnénk, nem
igaz?
Holly beharapta az alsó ajkát. A fenébe, milyen imádnivaló
volt.
− Mi lesz, ha túlságosan fáj minden porcikám? – suttogta.
− Akkor egész éjjel a férfias mellkasomhoz szorítalak, és
romantikus verseket olvasok neked.
Holly felnevetett.
− A férfias mellkassal megfogtál. Mikorra jöjjek?
− Amikor csak akarsz. Hétig megbeszéléseim lesznek, de
közben is képes leszek izzó tekintettel bámulni téged.
Holly bólintott.
− Rendben, de ma este én hozom a kaját. Most rajtam a sor.
− Nekem jó.
Josh laptopja élesen csengett, emlékeztetve arra, hogy egy
videókonferencián kell részt vennie. − Bocs, de be kell lépnem.
− Tudom. Nekem meg mennem kell. – A lány a férfi ajkára
nyomta az ajkát. – Hamarosan találkozunk!
Josh egy kósza hajtincset a lány füle mögé simított, és
megcsókolta sima bőrét.
− Úgy van!
Figyelte, ahogy a lány kisétál a házból, csípője ringott, ahogy a
bérelt autójához ment. Miután biztonságban beült és elhajtott, a
férfi a laptopjához fordult, felemelte a headsetet, és fogadta a
hívást. A Gerber Enterprises tárgyalóterme jelent meg a
képernyőjén.
 − Elnézést a késésért – mondta, bár egyáltalán nem sajnálta. –
Hogy állunk?
Elizabeth és Kevin a képernyő felé fordult, és kihúzták
magukat, amikor meglátták, hogy a főnökük csatlakozott.
− Megkaptam az e-mailt – mondta Kevin. – Biztos, hogy fel
akarsz bérelni egy költöztetőcéget? Nincs benne a
megállapodásban, és egy csomó pénzbe fog kerülni.
− Biztos vagyok benne.
Az ötlet ma reggel jutott eszébe. Az eladást egyelőre nem
tudta megakadályozni – és nem is akarta −, de megkönnyíthette
volna Winterville lakóinak a dolgát, akiknek el kell költözniük,
hogy az üdülőhely megépülhessen. Egy költöztetőcsapat
segíthetne nekik új otthont és új munkahelyet találni. A Gerber
Enterprises költségén.
− Rendben, majd utánanézünk – egyezett bele Kevin. – Te
vagy a főnök.
Igen, ő volt. És ezzel most nem is volt semmi baj.

***
Húsz percig tartott, míg Holly újra beállt a gőzölgő vizet ontó
zuhany alá, és a sminkestáskája segítségével szalonképes külsőt
varázsolt magának a tükör előtt. Persze a korrektor sem tudta
eltüntetni az apró árnyékokat, és a combja belső izmai minden
lépésnél visszaidézték Josh ágyát, de legalább ki tudott lépni a
fogadóból.
A havazás valamikor az éjszaka folyamán elállt, és az utakat
letakarították, de a háztetőket és a füvet friss hóréteg borította,
amely szikrázott a téli napfényben.
Az első számú feladat a kávé volt. Kinyitotta a Jégcsap Kávézó
ajtaját, Dolores pedig széles mosollyal fogadta.
− A szokásosat? – kérdezte Dolores.
 − Igen, légy szíves – mondta Holly, és kinyitotta a táskáját,
hogy kivegye a pénztárcáját.
− Azt elteheted. A kávéd fizetve van.
− Tényleg? – ráncolta Holly a szemöldökét. – Talán túl sokat
fizettem legutóbb?
− Nem. – Dolores vigyora nem tűnt el. – Mr. Gerber megkért,
hogy írjam az összes kávédat és süteményedet az ő számlájára.
Szóval ez az ő ajándéka.
Holly összeszorította a száját.
− Az ő összes fogyasztását pedig írd az én számlámra. – Azzal
elővette a kártyáját, és átadta Doloresnek. – Én is ki tudom
fizetni.
Dolores kuncogott.
− Mi a fene folyik köztetek? Mint abban a filmben…− ráncolta
szemöldökét. – Mi is a címe? Tudod, az, amiben Tom Hanks és
az a csinos lány van, aki Jerry Lee Lewis felesége volt.
Holly pislogott.
− Gőzöm sincs.
− Meg Ryanre gondol – szólalt meg egy hang a kávézó
túloldaláról. Everley a kandalló előtt ült, előtte a laptop.
− A szerelem hullámhosszán? – kérdezte Holly bizonytalanul.
− Nem. Arra gondolok, amiben gyűlölték egymást.
− A szerelem hálójában – kiáltotta Frank. Holly elfojtotta a
nevetést. Mióta néz romantikus vígjátékokat?
− Igen, arra gondoltam. – Dolores keresztbe fonta a karját. –
Gyűlölték egymást, de igazából szerelmesek voltak egymásba.
Holly arca lángolt, de nem szólt semmit. A szerelem erős szó
volt. A vágy jobban passzolt a jelenlegi helyzetükhöz.
Dolores kihozta Hollynak az americanót, és mellé egy
süteményt, ami a ház ajándéka volt. Holly odament Everley
asztalához, aki előtt egy félig megevett dán péksütemény
árválkodott a tányéron.
− Vigaszkaja? – kérdezte Holly, és lehuppant a kényelmes
fotelba.
− Nem. Ma még csak ennyit ettem. Láttad az Instagram-
posztomat?
− Nem. Nem is tudtam, hogy posztoltál – mondta Holly, és már
elő is kapta a telefonját, hogy megnyissa az appot.
− Persze, hogy nem tudtad, mert tegnap este csináltam,
miközben te az ellenséggel hancúroztál – vigyorgott Everley,
miközben elővette a telefonját, és megnyitva az Instagramot,
átadta Hollynak. – Erre még visszatérünk, mert minden
részletre kíváncsi vagyok. De előbb még be kell fejeznem ezt a
listát. Képzeld, Gray Hartson felajánlotta, hogy fellép a
műsorunkban, és most mindenkinek jegy kell. Fogalmam sincs,
hogy fér majd be ennyi ember.
Holly a képernyőre pillantott, miközben unokatestvére videós
segélykérését nézte. Candy egyik régi jelmezét viselte, a haját
ugyanolyan kontyba tekerte, mint amilyet Candy szokott viselni.
Elkerekedett szemmel nézte, hányan lájkolták, és milyen sok
kommentet írtak.
Everley videója szélsebesen terjedt. A rocklegenda pedig
válaszolt. Gray valamikor a nagymamájuk barátja volt. A
családjával pár órányira lakott innen, egy kisvárosban. Olyan
kedves volt, hogy felajánlotta, énekel a karácsony esti
műsorban.
Rengeteg hozzászólás érkezett olyan emberektől, akik
jegyekért könyörögtek, és csillagászati összegeket ajánlottak fel,
hogy ott lehessenek. Holly öt percig görgetett, mire végigolvasta
az összeset.
Aztán meglátott egy nevet, ami miatt az unokatestvérére
nézett.
− Dylan Shaw is kommentelt. Nem is tudtam, hogy van
Instagramja.
− Talán már oda is eljutott az internet, ahol ő van – nyelt egyet
Everley. – Tiltsam le?
 − Szeretnéd? – kérdezte Holly, és visszaadta a telefont. Everley
szeme csillogott. Más talán észre sem vette volna, de egyértelmű
volt, hogy pánikba esett a volt férje hozzászólása miatt.
− Nem is tudom. Nem akarok rá gondolni, azt hiszem – felelte
Everley, majd felvette a sütemény maradékát, és a szájába
tömte. – Oké, szóval mostantól kezdve ez a vigaszkaja.
Holly nevetett.
− Legalább kedves megjegyzést írt.
Szebb vagy, mint valaha.
Everley lenyelte a süteményt, és egy korty kávéval leöblítette.
− Nem furcsa? A múltunk összes szelleme előbújik hirtelen.
− Biztosan összefuttok újra. Az apja még mindig itt él.
Everley-t láthatóan felkavarta a dolog, ezért Holly úgy döntött,
témát vált.
− Miben tudok segíteni a műsorral kapcsolatban? – kérdezte.
− Megcsinálnád a könyvelést? – nézett fel Everley. – Nagyon
hálás lennék.
− Természetesen. Kérned sem kell. Bármit megteszek, amire
szükséged van. Tudom, milyen megterhelő lehet ez az egész –
mosolygott Holly kedvesen az unokatestvérére. – Te is énekelsz,
ugye?
Everley bizonytalannak tűnt.
− Nem is tudom. Mindenki Gray Hartson miatt jön… Lehet,
hogy én kilógnék a sorból.
− Ugyan már! Évekig dolgoztál show-műsorokban. Annyi időt
töltöttél a Broadwayn, és turnéztál is. Muszáj énekelned! –
biztatta Holly. – Mindannyiunkat képviselni fogsz. És Candyt is.
− Miről van szó? – szólt közbe Gabe, és ledobta magát a Holly
melletti szabad székre.
− Azt mondom Everley-nek, hogy énekelnie kellene a
karácsonyi műsorban – magyarázta Holly az unokatestvérének.
− Ez egyértelmű – mosolygott Gabe. – Szerintem fantasztikus
leszel.
 − Ki lesz fantasztikus? – kérdezte North. – Jut eszembe, Holly,
üzenetet hagytak neked a fogadóban. Alaska vette át.
− Üzenetet? – kérdezte Holly. – Nem tudod, ki?
North megvonta a vállát.
− Kérdezd meg Alaskát! Egyébként miről beszélgettek?
− Azt mondom Everley-nek, hogy énekelnie kellene a
műsorban.
North rámosolygott az unokatestvérére.
− Naná, hogy énekelnie kell – kacsintott rá Everley-re. – Tiéd
lehet a finálé. Énekeld el az Every Day Feels Like Christmast. Ez
volt Candy kedvenc dala. Biztos siker lenne.
− Talán Gray is énekelhetne veled.
− Jó, majd meggondolom – sóhajtott Everley. – Nincs sok
időnk. Hála istennek, Kris kézben tartja a honlapot és a
jegyeladást.
A tengeren túlról, Angliából intézte a dolgokat.
− Én beszéltem egy hangtechnikás céggel, ami az egyik
barátomé – mondta Gabe. – Hajlandóak ingyen biztosítani az
összes hang- és fénytechnikát. Még azt is felajánlotta, hogy küld
pár technikust is.
Everley elmosolyodott.
− Ez fantasztikus! Milyen kedves emberek vannak!
− Candy nevét mindenhol ismerik – mondta North. – Olyan
nagylelkű volt, és az emberek szeretik viszonozni a segítséget.
− Pontosan.
Megszólalt a csengő a kávézó ajtaja fölött, és Josh lépett be. A
tekintete Holly felé siklott, de az arckifejezése nem változott.
Előrehajolt, mondott valamit Doloresnek, de Holly túl messze
volt ahhoz, hogy hallja. Bármit válaszolt is Dolores, az egy apró
mosolyt váltott ki belőle, majd ismét Hollyra nézett.
A tekintetük találkozott, és a lány gyomra kissé összeszorult.
Dolores átnyújtott neki egy csésze kávét, Josh pedig Holly felé
emelte.
 Elfojtott egy mosolyt. Dolores biztos elmondta neki, hogy
Holly kifizette. Legszívesebben belebokszolt volna a levegőbe,
annyira élvezte a helyzetet. Ehelyett felemelte a saját poharát,
mintha koccintani akart volna vele.
− Mi a fenét csinálsz? – morgott Gabe, és Hollyról Joshra
pillantott.
− Csak emlékeztetni szeretném, hogy még mindig itt vagyunk
– motyogta Holly. Óvatosabbnak kell lennie, mert semmiképp
sem vallhatja be Gabe-nek vagy Northnak, hogy a tegnap este
nagy részét Josh Gerber nagyon is kellemes teste alatt töltötte.
− Ne foglalkozz vele! Nem érdemli meg a figyelmünket – rázta
meg North a fejét. – Egyébként is, mi a fenét keres még itt?
Everley lehajtotta a laptopját.
− Lövésem sincs – felelte ártatlanul, és ravaszul Hollyra
pillantott. – Mindegy is, vissza kell mennem a fogadóba, és meg
kell beszélnem valamit Alaskával. Téged meg vár egy üzenet –
mondta Hollynak. – Jössz velem?
− Persze. – Holly gyorsan felhörpintette a kávéját, és a fiúkra
nézett. – Később találkozunk.
− Ma este családi megbeszélést kellene tartanunk. Sok
mindent át kell beszélnünk – mondta North. – Mi lenne, ha
nálam találkoznánk, és rendelnénk valamit?

Ma este? Már megígérte Joshnak, hogy elmegy hozzá. Everley

bizonyára észrevette, hogy megváltozott Holly arckifejezése,
ezért gyorsan reagálnia kellett.
− Ma este nekem nem jó – mondta Everley, és az ajkai lefelé
görbültek. – Nekem… ööö… bizonyos csajos dolgokat kell
csinálnom.
− Csajos dolgokat? – húzta el a száját North.
Gabe kuncogott.
− Milyen csajos dolgokat?
Everley komoly arccal előrehajolt.
 − Ne akard tudni – suttogta. – Tönkretenné a titokzatosságot.
North vágott egy grimaszt.
− Ev, a titokzatosságodat az a nap tette tönkre, amikor
besétáltál a fogadó előcsarnokába, levetkőztél, és csak a gondos
bocsos bugyid maradt rajtad.
− Négyéves voltam – tiltakozott Everley. – És csak azt akartam,
hogy mindenki ugyanúgy szeresse a gondos bocsokat, mint én.
Holly kuncogott.
− Ne nevess! – rázta a fejét Everley. – Emlékszel arra a
bizonyos pillangós tangádra? Sokkal több galibát okozott, mint
az én gondos bocsos bugyim.
North állkapcsa megrándult.
− Oké, szerintem hanyagoljuk a témát.
− Leszállhatnátok végre a bugyimról! Indulhatunk? – fordult
Holly Everley-hez, és segített neki összepakolni a laptopját. El
akart tűnni innen, mielőtt Northnak eszébe jut, miért utálja
annyira Josht.
Az a szerencsétlen pillangós bugyi. Bárcsak ne is lett volna!
Még mindig beleborzong, ha eszébe jut, hogy évekkel ezelőtt
Josh zsebében volt.
− Igen, induljunk. Meg kell beszélnünk néhány dolgot – nézett
Everley Hollyra. – Nagyon-nagyon csajos dolgokat.
− Elég már a csajos dolgaitokból – rázta meg a fejét Gabe. –
Még a végén belőlem is eltűnik a férfias báj.
 16.

Everley a Winterville Fogadó recepcióspultjának támaszkodott,

és vigyorgott.
− Oké, szóval röviden: Gray Hartson beleegyezett, hogy ő
legyen a karácsonyi műsor főszereplője. Én fogom énekelni az
utolsó dalt. Holly és Josh Gerber meg vígan kefélnek.
Alaska felnézett a számítógépéről, és összenéztek Hollyval.
− Tudtam, hogy van valami köztetek.
A kávézótól a Winterville Fogadóig tartó úton Hollynak be
kellett avatnia az unokatestvérét. Csak a legszükségesebb
részleteket osztotta meg vele, a többit már Everley is el tudta
képzelni.
− Olyan, mint egy álom – mondta Everley ellágyulva. – Két
család, egyformán előkelő…{*}
− Nehogy már a Rómeó és Júliát idézd nekem! – mondta Holly
a fejét rázva. – Halálos ellenségek azért nem vagyunk.
− De két ellentétes oldalon álltok – jegyezte meg Alaska.
Hosszú szőke hajzuhatagát most kontyba fogta össze. – És most
mi lesz?
− Gőzöm sincs – vallotta be Holly őszintén. – Még nem
beszéltünk a Winterville-lel kapcsolatos terveiről.
− Túlságosan lefoglalták szegénykéket más dolgok, nem volt
idejük beszélgetni – mondta Everley, gonosz vigyorral az arcán.
− Neked most nem egy koncert szervezésével kellene
foglalkoznod? – kérdezte Holly a fejét csóválva. Everley mindig
megmosolyogtatta. – Ja, és jól hallottam, van egy üzenet
számomra? – fordult Alaskához.
− Így van. A barátnőd, Natalie hívott. A telefonod ki van
kapcsolva, és a hangpostád tele van. Én is próbáltam, és
ugyanazt az eredményt kaptam. – Alaska a pult alatt keresgélt,
aztán elővett egy cédulát.
Natalie kéri, hogy minél előbb hívd fel.
Holly kivette a telefonját a táskájából. Természetesen sötét
volt a kijelző. Biztosan lemerült, amikor tegnap este Joshnál
volt. Eszébe sem jutott megnézni.
− Az ügyvéd barátnőm. Elküldtem neki azokat az okiratokat,
amiket találtunk. – Összevonta a szemöldökét. – Felmegyek, és
feltöltöm a telefonomat. Köszi, drága vagy, Alaska!
− Nem muszáj felmenned, tudok adni töltőt. – Alaska felemelt
egy telefontöltőkkel és kábelekkel teli dobozt. – El sem tudod
képzelni, hányan hagyják itt a töltőjüket. Régen a fogkefékkel
csinálták ezt.
− Bemegyek a tárgyalóba – mondta Everley, és szorosan
átölelte Hollyt. – Gondolom, ma este nem leszel itt vacsorára.
− Ma este nem – bólintott Holly. – De semmi gond, mert neked
is csajos dolgokkal kell foglalkoznod.
− Miféle csajos dolgokkal?
Everley a fejét ingatta.
− Semmi. Csak valahogy segítenem kellett Hollynak kimászni
a katyvaszból, amit kavart magának.
Holly otthagyta őket, hogy Everley beavassa Alaskát is, leült a
kanapéra, és feltette a telefonját a töltőre. Egy pillanattal később
felvillant a kijelző, amit azonnal elárasztottak az értesítések.
Három nem fogadott hívás Natalie-tól, értesítések az
Instagramról – köztük Everley legújabb videója −, és egymilliárd
üzenet és sms. Természetesen arra kattintott először, ami Josh
Gerbertől érkezett.
Olyan elképesztően gyönyörű vagy. – J.

Ezt tizenegy után küldte. Nem sokkal azután, hogy eljött tőle.
Elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy javában tartott a
videókonferencia, amikor írta. A következő húsz perccel később
érkezett.

Mikor jössz ma este? Nagyon siess! – J.

Imádta, hogy a férfi ilyen türelmetlenül várja, hogy láthassa.

Ő is pontosan így érzett.

Épp most szaladtam fel, hogy lehozzak valamit a

szobámból, és az ágy még mindig szexillatú. Baj, hogy ez
tetszik? – J.

Dehogyis, egyáltalán nem baj. Nagyot nyelt, ahogy felidézte a

teste érintésének emlékét, és érezte, hogy az övé is
felforrósodott.

Mi a fene ez, Winter? – J.

De kösz a kávét. – J.
Bár most azon gondolkodom, hogy az egész várost
meghívom egy kávéra, és a te számládra íratom. Csak hogy
lássam az arcodat. – J.
Egyébként még mindig gyönyörű vagy. – J.

Nevetett, mert eszébe jutott, milyen képet vághatott Josh,

amikor Dolores közölte vele, hogy a kávéja már ki van fizetve.
Ujjait végigcsúsztatta a telefon kijelzőjén, még mindig
mosolygott.

Te is nagyon jól néztél ki. – H.

 Everley már eltűnt a recepcióról, biztosan bevette magát a
tárgyalóba, onnan próbálta megszervezni a dolgokat. Alaska a
kevés vendég egyikével beszélgetett, és egy ingyenes térkép fölé
hajolva útbaigazítást adott.

Hála istennek. Már kezdtem azt hinni, hogy rossz számot

hívtam. Nem akarsz átjönni játszani? – J.

Most nem érek rá! És mindenem fáj. Rájöttem, hogy tegnap

este elfelejtettem feltenni egy kérdést. – H.

Milyen kérdést? – J.
Mit őrizgetsz a zsebedben? – J.
Gyere ide, és megtudod. – J.
Jó próbálkozás. Dolgom van. Valami seggfej megpróbálja
lerombolni a nagymamám városát. – H.

Jó nagy szemétláda lehet. Akarod, hogy megverjem? – J.

Semmi baj. Majd én elintézem, már alig várom. De köszi az

ajánlatot. <3 – H.

Imádom, ahogy azt írod, el akarsz intézni, aztán küldesz

egy szívet. Ez melegséggel tölti el a szívemet. Apropó, az a
dolog a zsebemben – hiányzol neki. – J.

Fogd be, nem érek rá. Telefonálnom kell. Este találkozunk. –

H.

A zsebem és én már alig várjuk. Pussz – J.

Még mindig hülye vigyorral az arcán bezárta az üzenetküldő

alkalmazást, és rákattintott a névjegyekre. Egy pillanattal
később a barátnője, Natalie meleg hangját hallotta a telefonban.
− Na végre, Holly! Egész nap próbáltalak elérni.
− Jaj, ne haragudj! – húzta el Holly a száját. – Elfelejtettem
feltölteni a telefonomat.
Natalie felsóhajtott.
− Ó, te jó ég! Te tényleg kivonultál a világból. El sem tudom
képzelni, hogy ne legyen állandóan teljesen feltöltve a
telefonom a nap huszonnégy órájában. Nancy leszedné a
fejemet, nem érdekelné, hogy éjjel van vagy nappal.
− Megfeledkeztem róla. És hogy van Nancy?
Nancy volt Natalie főnöke. Szuper válóperes ügyvéd, aki még
felnőtt férfiakat is képes könnyekre fakasztani. Holly imádta őt.
− Elfoglalt, mint mindig. Van egy új ügyünk, de csak az új
évben kezdünk el dolgozni rajta. Addigra te is visszajössz, ugye?
Holly nyelt egyet.
− Igen, azt hiszem.
Furcsa, hogy nem akart erre gondolni.
− De nem ezért hívlak. Megkaptam a papírokat, amiket
beszkenneltél, és megkértem az egyik ingatlanjogász barátomat,
hogy nézze meg. Azt mondja, talált valamit, ami érdekes lehet,
és akár az egész játékot megváltoztathatja, de előbb egy másik
ügyvéddel akar egyeztetni.
− Mit talált? – kérdezte Holly a homlokát ráncolva.
− Valamit, ami segíthet megmenteni a nagymamád városát.
De nem akar hiú reményeket kelteni benned, amíg nem jár
utána mindennek. Holnapra többet tud majd. Ráérsz? Azt
javasolta, hogy tartsunk egy videókonferenciát este hétkor.
− Holnap este hétkor? – Hollynak beugrott a családi
kupaktanács. – Igen, az jó lenne. Te is ott leszel?
− Hmm, igen. Megígértem, hogy utána elmegyek vele
vacsorázni. – Úgy tűnt, mintha Natalie zavarban lenne.
− Ó, és nincs kedved menni? – ráncolta Holly a homlokát. –
Bocsánat.
 − Ó, egyáltalán nem erről van szó, nagyon is el akarok menni.
Ryan iszonyúan dögös. Csak kicsit zavarban vagyok, mert most
úgy jön ki, mintha a te problémádat használnám ürügyként
arra, hogy közelebb kerülhessek hozzá.
Holly nevetett.
− Ebben az esetben jó lesz az időpont. Így legalább a saját
szememmel győződhetek meg arról, mennyire jó a pasi.
− Nem fogsz csalódni! És nagyon remélem, hogy jó hírekkel
szolgál majd. Nem hiszem el, hogy azok a seggfejek csak azért
vásárolták fel a nagyanyád városát, hogy lerombolják.
Holly beharapta az ajkát. Tényleg egy ágyban volt az
ellenséggel? Talán ha más lenne a helyzet, akkor mesélne
Natalie-nak Joshról. De Natalie több száz mérföldre volt, és ez a
helyzet túlságosan bonyolult volt ahhoz, hogy telefonon
beszéljék meg.
Már az is pont elég, hogy Everley és Alaska tud róla. Azt
biztosan nem bírná ki, ha most Natalie is elkezdené kritizálni
emiatt.
− Bocs, de mennem kell. Nancy sokáig dolgozik, nekem pedig
még le kell adnom a Barracuda-rendelést. Holnap küldöm a
Zoom-linket, oké?
− Rendben – helyeselt Holly. – Úgy szervezem, hogy az
unokatestvéreim is ott legyenek. Mindannyian érdekeltek
vagyunk benne.
− Szuper! Akkor holnap beszélünk!
− Szia! – Holly befejezte a hívást, és azon tűnődött, mi a csudát
fedezett fel Natalie barátja. Vett egy nagy levegőt,
visszacsúsztatta a telefont a táskájába, és intett Alaskának.
Készülődnie kell az estére, amit Joshsal tölt majd.
Az ellenségével.
Miért lett az élete hirtelen ilyen bonyolult?
 ***
Josh végigdőlt az ágyon, magához húzta a lányt, hogy összeérjen
a testük.
− Egek, én kész vagyok!
Holly a mellkasához simulva nevetett.
− Akkor már ketten vagyunk.
Azóta az ágyban voltak, mióta a lány megérkezett, csak addig
szálltak ki, amíg bekaptak néhány falatot. A férfi túlságosan
elbűvölte.
− Függőséget okozol, tudod? – Josh kisimított egy tincset a lány
homlokáról. – Próbálok a munkára koncentrálni, de folyton te
jársz a fejemben.
Holly szíve nagyot dobbant.
− Mi van, ha pont ez a tervem? Elterelem a figyelmedet, és
visszalopjuk tőled a várost.
Josh halványan elmosolyodott.
− Nem is olyan rossz módja a pénz elvesztésének – mondta,
miközben végigfuttatta az ujjbegyét a lány gerincének vonalán,
amitől az megborzongott.
− Kérsz inni?
− Kösz, nem.
− Zuhanyozni sem akarsz?
− Egy kicsit később. Fel sem bírok kelni. Jártányi erőm sincs.
Josh felnevetett, és puha ajkaival végigsimított a lány
homlokán. Milyen könnyű lenne az élet, ha mindig itt
maradhatnának. Nem kellene a munkára, a családra vagy a
városért folytatott harcra gondolni. Erős karjával újra átölelte
Hollyt, és a lány nem is emlékezett arra, mikor érezte magát
utoljára ilyen jól.
Vagy ilyen biztonságban.
Ami persze nem teljesen így volt, mert nem volt biztonságban.
És ez egy kicsit zavarta. A teste egy dolgot mondott, a szíve
pedig mást.
− Szerintem soha többé nem leszek képes járni. Túl öreg
vagyok már ahhoz, hogy egy éjszaka alatt háromszor elmenjek –
panaszkodott Josh.
− Nekem nem tűnt úgy, hogy öreg vagy – csókolta meg Holly
Josh mellkasát, és a férfi megmozdult alatta. – Úgy érzem,
mintha egy bizonyos részed újabb menetre készülődne.
Joe grimaszolt.
− Ne is törődj vele! Olyan, mint amikor valaki elveszíti az
egyik végtagját. Úgy érzed, mintha ott lenne, de valójában nincs
is ott.
Holly felnevetett, és a mozdulat hatására úgy érezte, hogy a
férfi még keményebben nyomódik hozzá.
− Pedig határozottan van ott valami.
− Beszéljünk inkább valami másról. Hátha sikerül rávennünk,
hogy ellazuljon.
Josh megemelte a lány állát, hogy megcsókolhassa. Holly
sóhajtott, és visszacsókolta, érezte, ahogy a teste lassan újra
életre kel.
− Mi lenne, ha újra feltenném azt a kérdést? – javasolta Holly
csillogó szemmel. Talán végre választ kapna.
− Oké. Csak rajta!
Holly beharapta az alsó ajkát, és a férfira szegezte a tekintetét.
− Mi az a titokzatos dolog, amit a zsebedben rejtegetsz, és nem
akarod, hogy tudjak róla?
Josh elvigyorodott.
− Azt hittem, mostanra ez már világossá vált számodra.
Holly összehúzta a szemét.
− Tudod jól, hogy miről beszélek.
− Hülyeség. – A nyelvét végigfuttatta az alsó ajkán. – De
megnézheted, ha annyira akarod. A nadrágzsebemben van. A
jobb oldalon.
 − Tényleg?
− Ha mondom. Nézd csak meg – bólintott, és érdeklődve
figyelte, ahogy a nő meztelenül átcsusszant rajta, és a nadrágért
nyúlt, amit korábban lehúzott róla. Valóban volt a zsebében
valami kemény. Holly belenyúlt, ujjai megérintették a sima,
hűvös felületet.
− Egy kavics? – A lány komoly arccal megvizsgálta. Körülbelül
négy centi hosszú, sima, fehér kő volt.
− Fordítsd meg!
Holly a férfira pillantott, majd megfordította a tenyerében
levő kavicsot. A másik oldalon festékmaradványokat látott, már
szinte teljesen lekopott róla az eredeti minta. Közelebb hajolt,
próbálta kitalálni, mi lehet az.
− Egy pillangó – suttogta Josh. – Vagy legalábbis valamikor az
volt.
Holly finoman behajlította a kezét, hogy közelebbről is
szemügyre vegye. A körvonalak tényleg egy pillangó szárnyaira
emlékeztettek, bár már eléggé megkoptak.
− Mikor szerezted?
− Londonban bukkantam rá, néhány nappal azután, hogy
odaérkeztem.
− Azután, hogy elmentél innen?
Bólintott. Holly szíve furcsán dobogott, mintha ki akart volna
szakadni a mellkasából.
− Miért vetted meg?
− Szerinted? – Josh óvatosan nézett rá, mintha tartott volna a
reakciójától.
− Nem tudom, mit gondoljak – ismerte be. – Amikor elmentél,
azt hittem, elfelejtettél engem.
− Amikor elmentem, csak rád tudtam gondolni. Aztán egy
reggel munkába menet megláttam egy rakás kavicsot.
Mindegyikre más mintát festettek. Előttük egy táblán ez állt:
„Válassz egyet!” Ezért kiválasztottam a pillangót.
 − De miért tartottad meg?
− Nem is tudom. Azt hiszem, jó érzés volt, ahogy a kezemben
tartottam. És a pillangó is szép volt, amíg látszott. Az évek alatt
azonban kissé megkopott.
Holly a hüvelykujjával végigsimított a kavics felületén. Sima
és hűvös volt.
−Ha tényleg annyit gondoltál rám, amikor Londonban voltál,
miért nem jelentkeztél?
Az első évben gyakorlatilag a telefonjával élt. Folyamatosan
ellenőrizte a Facebook-oldalát, nem jelölte-e be valaki, de
csalódnia kellett.
− Bárcsak megtettem volna! Először azt hittem, hogy majd
elfelejtelek, de ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni.
Aztán amikor a következő évben visszatértem Cincinnatibe, úgy
döntöttem, hogy összeszedem a bátorságomat, és teszek egy
próbát. Felhívlak, és megkérdezem, nincs-e kedved találkozni
velem.
− De nem hívtál. – Holly az oldalára fordult, és a homlokát
ráncolta.
− Nem. Láttam a neten az eljegyzésedről szóló posztot. –
Sajnálkozó mosoly suhant át az arcán. – És akkor rájöttem, hogy
már túl késő.
Behunyta a szemét.
− Ha nem látod a bejegyzést, akkor eljöttél volna hozzám?
− Legalábbis felvettem volna veled a kapcsolatot. De azt
hittem, hogy továbbléptél. És bizonyos mértékben még örültem
is, mert tényleg úgy gondolom, hogy boldogtalanná tettelek
volna. A munkamániások hajlamosak erre.
− Nem mentem férjhez – emlékeztette a lány.
− Most már tudom. De akkor nem tudtam. Kényszerítettem
magam, hogy ne keressek rád a neten. Nem segített.
− Nagyon dühös voltam rád, amiért nem jelentkeztél, pedig
azt ígérted, hogy majd keresel.
 − Értem – bólintott lassan Josh.
− És amikor anyám bemutatott a férje unokaöccsének, és ő
egyértelművé tette, hogy vonzódik hozzám, valószínűleg azt
gondoltam, talán itt az ideje, hogy továbblépjek.
− Holly, nem számítottam rá, hogy megvársz. Csak magamat
okolhatom ezért az egészért. De minden, ami történt, már
elmúlt. Most itt vagyunk. Csak ez számít.
De meddig? Holly szerette volna megkérdezni, de félt a
választól. Mert ez az idő, amit együtt töltöttek, szigorúan
korlátozott volt. Néhány hét múlva az üzlet lezárul, és a férfi
elmegy Winterville-ből – és tőle is. Megint.
És ezúttal nem fog gyötrődni miatta. Nem úgy, mint legutóbb.
Már csak azért sem, mert ezúttal elveszi a családja otthonát.
Amikor csak ők ketten vannak itt, erről könnyű megfeledkezni.
Csak az egyikük nyerhet. Ami azt is jelenti, hogy egyikük sem
győz a végén. Ettől fájt a szíve. Mert még soha nem érzett így
egyetlen férfi iránt sem. Még az iránt sem, akihez majdnem
férjhez ment.
− Jól vagy? – kérdezte Josh.
Holly bólintott.
− Igen. Csak száguldoztam egy kicsit a „mi-lett-volna-ha”
autópályán – mosolyodott el halványan.
− Az egy szar autópálya. Nem vezet sehova – mondta Josh.
Kinyújtotta a kezét, elvette tőle a kavicsot, óvatosan az
éjjeliszekrényére tette, majd magához húzta. – Aludjunk egy
kicsit. Mindjárt reggel lesz.
− Persze, mert önző módon kihasználod a testemet –
mosolygott, és a férfi mellkasához simult.
Josh egy puszit nyomott a feje búbjára.
− Még egy okkal több, hogy aludj, amíg lehet.
Magukra húzta a takarót és átkarolta a lányt. Az ölelés
melegsége balzsamként simogatta a lelkét.
− Jó éjt, Josh – motyogta Holly, szemhéjai elnehezültek. A férfi
karjaiba vackolta magát.
− Szép álmokat – felelte Josh, és érezte, hogy a lány izmai
elernyednek, a szemei lecsukódnak. Lassan, szabályosan
lélegzett, miközben ő gyengéden simogatta a haját.
Holly az álmosság sűrű ködén át úgy hallotta, mintha a férfi
mondana még valamit, de olyan távolinak tűnt a hangja.
− Mi van, ha beléd estem? – motyogta. – Szerinted működne a
dolog?
Igent akart mondani, de az álom elrabolta a szavait.
 17.

Holly úgy ébredt, hogy rettenetes szájszagot árasztott. Josh

szerencsére még mindig aludt, egyik keze a feje mögött, a másik
pedig az oldalán pihent. Az ágynemű össze volt gabalyodva a
dereka körül, felfedve tökéletesen kidolgozott mellkasát; a kora
reggeli nap fényében vonzónak és melegnek tűnt a bőre.
Lélegzetelállító volt, de most biztosan nem szeretné közel
engedni magához a lehelete miatt. Halkan kisurrant a
fürdőszobába, megmosta a fogát, majd belebújt Josh pólójába,
és elindult a konyhába egy pohár vízért.
Josh az egyik sarokban rendezte be az ideiglenes irodáját. A
laptopja le volt csukva, a papírok rendezetten álltak, egy
kupacba rakva.
Vele ellentétben ő mindig is rendetlenül dolgozott. Csak a
számoknak volt rendje az életében. Ha Josh látná az irodáját,
valószínűleg szívrohamot kapna.
Mielőtt a pohárért nyúlhatott volna, a csendet a férfi
telefonjának éles csörgése szakította meg. Nem akarta
felébreszteni – mert valljuk be, olyan szép volt, amikor aludt −,
ezért Holly kezébe vette a telefont, és rányomott a hívás
befejezését jelző gombra.
Csakhogy az ujja megcsúszott, és ehelyett fogadta a hívást.
A francba!
− Joshua? – kérdezte egy női hang.
 Holly pislogott, ahogy a kijelző életre kelt. Akkor ez most egy
videóhívás? A francba! Egy idősebb nő jelent meg a képernyőn,
az arca tökéletesen ki volt sminkelve, ezüstszőke haja
gyönyörűen simult széles homlokára.
− Ott vagy, édesem? Csak a plafont látom.
Holly megdermedt. Mi a fenét csináljon? Nyomja ki a telefont,
és ébressze fel Josht? Összeszorította a szemét, és megpróbálta
elképzelni azt a beszélgetést.
− Drágám? Hallasz engem? – kérdezte a hang, aztán motyogás
hallatszott. – Biztosan rosszul csinálok valamit.
Holly vett egy nagy levegőt, maga felé fordította a telefont,
miközben a másik kezével gyorsan megigazította a haját.
− Ööö, üdv! Josh jelenleg nem elérhető. Hagy neki üzenetet?
A nő szeme sem rebbent.
− Josh nagymamája vagyok. Téged még nem ismerlek. És
látom, az ő pólója van rajtad.

***
Josh beszélgetést hallott. És nevetést. Felült az ágyban, és a
homlokát ráncolta, amikor látta, hogy Holly nincs ott. Pedig
határozottan az ő hangját hallotta. Talán az egyik
unokatestvérével telefonált. Felkapta a bokszerét, és a pólóját
kereste, nem is tudta, hova a fenébe dobta tegnap este.
Semmi gond. Majd később megkeresi. Most muszáj innia egy
pohár vizet.
A hangok egyre jobban felerősödtek, ahogy a folyosón a
konyha felé közeledett. Holly megint felnevetett, és ez
megmosolyogtatta. A fenébe is, mekkora idióta, hogy pont ebbe
a nőbe kellett belezúgnia!
− Minden nőnek saját bankszámlával kellene rendelkeznie –
mondta Holly. – És saját hitelkártyával. Még ma menjen el a
bankba, és csináltasson egyet. Komolyan mondom. Nem azért,
mert bármi rejtegetnivalója lenne, hanem azért, mert ön egy
erős, független nő.
− Túl öreg vagyok én már ahhoz, hogy változtassak a
szokásaimon.
− Én simán ötvenesnek nézem.
A nagymamája elnevette magát. Álljon meg a menet! A
nagymamája? Josh félve nyitotta ki az ajtót.
Holly a reggelizőpultnak támaszkodott, pólója alig takarta el
azt az édes hátsóját. Kezében Josh telefonja volt, és mosolyogva
nézett a kamerába, állát a tenyerére támasztva.
− Tudtam, hogy kedvellek – mondta a nagymamája.
− Ebben az esetben gyorsan nyisson egy bankszámlát –
válaszolta Holly. – Akár az interneten keresztül is megteheti.
Küldök át pár linket.
Josh megköszörülte a torkát.
− Jó reggelt!
Holly meglátta, a szemei tágra nyíltak.
− Te vagy az, Joshua? – kérdezte a nagymamája.
Josh a homlokát ráncolva nézett Hollyra.
− Ööö, igen, nagyi, én vagyok.
Holly felvonta a szemöldökét, ahogy a kijelzőre nézett.
− Inkább nem fordítom felé a kamerát, gyakorlatilag
meztelen.
Ó, te jószagú búzakenyér!
A nagymamája felnevetett.
− Semmi olyat nem tudsz mutatni nekem, amit még nem
láttam volna korábban.
Holly felemelte a telefont, és vigyorogva odalépett Joshhoz.
Szerencsére a képernyő Holly felé nézett, nem pedig felé.
− Nem lennék majdnem meztelen, ha valaki nem lopja el a
pólómat – jegyezte meg.
Holly elég közel volt ahhoz, hogy Josh elkapja a pólója alját.
Megmarkolta, és magához rántotta.
− Tulajdonképpen mégis beszélni akar önnel – mondta Holly,
majd megfordította a telefont, és a kezébe nyomta. – Már itt is
van.
− Ó! Te tényleg meztelen vagy!
− Bokszerban vagyok – nyugtatta meg a nagymamáját, és
kivette a telefont Holly kezéből, miközben sötét pillantást vetett
rá.
Holly gonoszul elmosolyodott, megfogta a póló alját, és kibújt
belőle.
− Tessék, Josh. Visszaadom.
Holly ott állt előtte anyaszült meztelenül. Hosszú, sötét fürtjei
vadul hullámzottak a vállán, a végük a melleit súrolta. A
mellbimbói kemények és sötétek voltak, a bőre szinte ragyogott
a konyhai lámpa fényében.
Ilyen gyönyörűnek még sosem látta. Nagyot nyelt, ujjaival
görcsösen megmarkolta a pólót.
− Ne haragudj nagyi, de most mennem kell – nyögte ki; a
szemét le sem tudta venni Hollyról. A lány ajkai szétnyíltak,
finomakat sóhajtott.
− Most nem mész sehova. Azért hívtalak, hogy megbeszéljük,
mikor jössz haza.
− Én megyek öltözni – suttogta Holly. Elsurrant mellette, és
Josh még éppen időben fordította el a telefont, hogy a
nagymamája ne láthassa a konyhában flangáló meztelen nőt.
Végtére is úriember volt. Még akkor is, ha Holly megpróbálta
átcsábítani a sötét oldalra.
− Még nem tudom pontosan – mondta, de közben azt figyelte,
ahogy a nő kilép az ajtón, formás fenekét ringatva. A szája olyan
száraz volt, mint a tapló.
− Karácsony előtt?
− Fogalmam sincs. – Egyenlőre még azt sem tudta, a következő
percben mi történik.
 − Holly ott van még?
Josh lassan visszafordult a telefonjához.
− Nem, már átment egy másik szobába.
A hálószobájába. Az ágyába. Ahol most valószínűleg ott
fekszik meztelenül.
− Kedvelem őt, Joshua. Nagyon is. Meg kellene kérned a kezét.
Jaj, csak ezt ne!
− Nagyi, most már tényleg mennem kell.
− Persze, tudom, édesem. Hívj vissza később, amikor a másik
agyad is működik.
A szemét forgatva befejezte a hívást, és visszament a
hálószobába. A pólóját összetekerve tartotta a kezében, mintha
fegyver lenne.
Bosszús volt. És teljesen felajzott. Arról nem is beszélve, hogy
arra készült, hogy megmutassa Hollynak, ki itt a főnök.
Ahogy belépett a hálószobába, és Holly kihívóan mosolygott
rá az ágyból, úgy tűnt, ő is kíváncsi rá.

***
− Egyébként hogy jött ez a beszélgetés a nagyival? – Josh
törölközővel dörzsölgette a haját, ahogy belépett a konyhába.
Máris késésben volt, egy megbeszélésen kellett volna lennie, de
nem érdekelte.
Holly éppen kávét főzött. Nem volt bonyolult művelet, csak be
kellett tenni a kapszulát a gépbe, és megnyomni egy gombot.
Josh szerette nézni, ahogy csinálja. Olyan volt, mintha egy
átlagos pár lennének, akik reggel együtt készülődnek.
Holly fogott egy csészét, és a kávéfőző kifolyója alá csúsztatta.
− Arra gondoltam, megbeszélem vele, mikor legyen az
esküvőnk, milyen időpont felelne meg neki – mondta közömbös
hangon. – Mivel már lefeküdtünk egymással, meg minden. Mert
tisztességes nőt akarsz csinálni belőlem, és feleségül veszel,
ugye?
Oldalra billentette a fejét, a tekintete találkozott Joshéval.
− Nem hiszem, hogy erre bárki képes lenne.
− Szóval azt reméltem, hogy kapok valami családi örökségből
származó eljegyzési gyűrűt. Azt gondoltam, a legjobb lesz, ha a
nagymamádat kérdezem meg.
Josh a pultnak dőlt, és elvette a csészét.
− De most komolyan, hogy kezdtetek beszélgetni?
− Csörgött a telefonod, és ki akartam nyomni, de véletlenül
felvettem. Bepánikoltam – vallotta be. – Bocs, ne haragudj!
− Semmi gond. Egyébként is, már megkérdezte, mikor
házasodunk össze.
− Minden nővel ezt csinálja, akivel csak randizol?
A hangjából – a hanglejtéséből − mintha sebezhetőség áradt
volna.
− Kíváncsi vagy a barátnőimre? – kérdezte Josh. – Mert nyitott
könyv vagyok.
Holly ismét megnyomta a kávégép gombját, ezúttal saját
magának főzött egy kávét, majd belekortyolt a gőzölgő
eszpresszóba.
− Csak biztos akarok lenni benne, hogy senkinek sem ígérted
oda a családi gyűrűt. Mert az csak az enyém.
− Ha idejössz, bármit kérdezhetsz tőlem. – Josh leült a székére,
és szembefordult a lánnyal. Holly letette üres csészéjét a pultra,
és lassan körbement. Még felöltözve is annyira izgató volt. Szűk
farmernadrágja és a derekánál betűrt kasmír pulóvere
tökéletesen követte teste vonalát. Josh megpaskolta a combját,
mire a lány szemből az ölébe ült, mintha meglovagolná.
És újra akarta őt.
− Kérdezz bátran, én meg válaszolok – csókolta meg lágyan a
lány nyakát.
− Neked most nem egy megbeszélésen kellene lenned? –
kérdezte a lány, és felhúzta a szemöldökét.
− Én vagyok a főnök, majd várnak egy kicsit. – Ezzel felkapta a
telefonját, és gyorsan beírt valamit. – Már kész is, töröltem a
megbeszélést. Úgyhogy hajrá! Jöjjenek a kérdések!
− Eljegyeztél már valakit? – kérdezte fojtott hangon.
− Nem – felelte Josh, és végigsimított Holly derekán, ujjai a
pulóvere és a farmernadrágja közötti kis csíkot cirógatták.
A lány vett egy mély levegőt, és újabb kérdést szegezett neki:
− Éltél már együtt valakivel?
− Az anyámon és a nagymamámon kívül?
− Igen.
Végigcsókolta a lány nyakát.
− Igen.
Holly hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi jobban hozzáférjen.
− Mennyi ideig?
− Hat hónapig.
Fogai finoman végigsiklottak a lány állkapcsán.
− Miért lett vége?
− Mert egy seggfej vagyok, aki elfelejti a születésnapokat.
− Elfelejtetted a születésnapját? – kérdezte döbbenten.
− Igen – Josh a lány szája sarkához nyomta az ajkait. Érezte
rajta a meleg kávé ízét. Keserédes volt.
− Nincsen asszisztensed?
− Ő is elfelejtette.
− Ki kellett volna rúgnod.
− Fizetésemelést adtam neki. Úgysem működött volna a
kapcsolat hosszú távon. Semmi gond – vonta meg a vállát, majd
karját a lány dereka köré fonta, és olyan közel húzta, hogy a
mellei a férfi kemény mellkasához nyomódtak.
− Ő az egyetlen nő, akivel együtt éltél?
− Igen. Egészen mostanáig.
− Nem is élek veled. Csak nálad lakom. – Holly végigsimított a
férfi haján. Josh behunyta a szemét, ahogy a nő a körmeivel
végigszántott a fejbőrén.
− Nem erre gondoltam. A jövőre értettem – mondta, miközben
a lány pulóvere alá csúsztatta a kezét, és köröket rajzolt feszes
hasára.
− Van közös jövőnk? – zihálta Holly, ahogy a férfi
végigsimította a mellét. – Te magad mondtad, csak az egyikünk
nyerhet. Ami azt jelenti, hogy a másik veszíteni fog, és aki
veszít, az gyűlölni fogja a győztest.
− Utálni fogsz? – nézett rá Josh a szempilláin keresztül.
− Úgy értettem, te utálsz majd engem, hiszen én leszek a
győztes. – A lány szeme tágra nyílt, amikor a férfi
hüvelykujjával végigsimított a mellbimbóján.
− Soha nem tudnálak gyűlölni – mosolyodott el Josh lágyan. A
lány nyakába temette az arcát, és belélegezte az illatát. Érezte a
tusfürdőjét, amit annyira szeretett.
− Tudtad, hogy a nagymamádnak nincs saját bankszámlája?
Holly nyögött egyet, amikor Josh a fogaival végigsimított a
nyakán.
− Mmm.
Josh most nem akart a nagymamájáról beszélni.
− Pedig kellene. Meg is mondtam neki. Nem számít, mennyire
bízol a házastársadban, mindig jobban kell bíznod magadban. –
Az utolsó szavakat már zihálva mondta ki, mert Josh ujjai a
belső combjára vándoroltak. – Nem gondolod?
− Megadom neki az e-mail-címedet, aztán a részleteket majd
megbeszélitek.
Holly elmosolyodott.
− Ezzel elkéstél, mert már megadta az övét. Küldök neki
néhány lehetőséget, aztán kiválasztja, melyik tetszik neki.
Josh pislogott, az ujjai megdermedtek.
− Saját bankszámlát fog nyitni?
Holly megvonta a vállát.
− Ezt mondta.
 Josh elfojtotta a nevetését, mert egyetlen videóhívás alatt
Holly elérte azt, amit ő évek óta hiába próbált.
− Remek! De beszélhetnénk most már valami másról?
− Miről szeretnél inkább beszélgetni? – Holly a nyelve
hegyével végigsimított az ajkain, a tekintetük találkozott.
− Kicsit túl sok a szöveg – dünnyögte Josh. Tenyerével
végigsimította a lány meleg testét. – Inkább csináljunk valami
értelmeset.
− Most nem, barátocskám. Nem bírnám ki még egyszer – rázta
meg Holly a fejét. – Totál kikészítettél. Még egy kis akció
odalent, és meghalok.
− Nagyon finom a nyelvem – mondta Josh pajkosan. Újra
érezni akarta a lányt. – Különben is, ma éjszaka pihenhetsz.
Mivel nem akarsz átjönni hozzám aludni.
− Mondtam már, hogy családi ügy.
− Nem baj, megvárlak.
− Szerintem neked sem ártana egy kis pihenő. Azt mondtad,
mintha valaki lángokba borított volna odalent.
Josh a hüvelykujjával gyengéden körözött a lány testén a sima
anyagon keresztül. Holly ajkai kinyíltak, ahogy sötét, vágyakozó
tekintete találkozott a férfiéval.
− Joshua…
− Csak akkor szólítanak így, ha valami rosszat csináltam, és le
akarnak szidni.
− Akkor vedd úgy, hogy most leszidlak – erősködött Holly. –
Ha még egyszer ezt csináljuk, valószínűleg meghalok.
Combjai szétnyíltak, amikor a férfi végigcsúsztatta a kezét a
derekán.
− Te jó ég, mit csinálsz velem?
Josh kuncogott.
− Ugyanazt, amit te velem. Csak meg akarlak kóstolni. Ennyi.
Ígérem, nem fog fájni.
− Na jó. – A lány szeme felcsillant, ahogy találkozott a
férfiéval. Josh a lány farmerjába csúsztatta a kezét, a bugyija
alá, és nagyot nyelt, amikor megérezte, mennyire nedves. A
következő pillanatban lehúzta a farmerját, felemelte Hollyt az
asztalára, és eltűnt az édes, feszes combjai között.
A legfinomabb érintésekkel és csókokkal fokozta a lány
gyönyörét, és érezte, ahogy őt magát is elönti a vágy, miközben
Holly még többért könyörgött.
Bár ma este nem lesz itt vele, gondoskodik arról, hogy ne
gondoljon senki másra. Ő pedig a nap hátralévő részében
pontosan emlékezni fog arra, milyen jó íze van a lánynak.
 18.

− Ó, te jó ég! – Everley a laptop fölé hajolt, amit North

reggelizőpultján állított fel. – Az összes jegy elkelt!
− A VIP-jegyek? – kérdezte Alaska a válla fölött átkukucskálva.
− Nem. Minden jegyet eladtunk. Az összeset – mondta, szinte
belesápadva a hírbe. – Kris alig egy órája kezdte árulni őket. Ezt
nem hiszem el.
Holly rávigyorgott.
− Hidd el! Gray szupersztár, és mindenki meg akarja mutatni,
mennyire szerette Candyt. Büszke lehetsz magadra!
− Inkább amiatt aggódom, hogy hatalmas hibát követek el –
suttogta Everley. – Mi van, ha nem tudom végigcsinálni, és a
végén beégek az emberek előtt? Gray Hartsonról nem is
beszélve. Minden pletykalap ezzel lesz tele.
− Dehogy fogsz beégni! – North megnyugtató mosollyal nézett
rá. – Az előadás fantasztikus lesz, és te is az leszel. Mögötted
állunk, kölyök.
− Már el is kezdtük felosztani a feladatokat egymás között –
biztosította Holly. – North és Gabe segítenek Alaskának a
díszlettel. Már beszéltem Krisszel, én vállalom az
adminisztrációs feladatokat, hogy ő a technikai oldalra
koncentrálhasson. Neked csak az előadással kell törődnöd –
ölelte át Holly az unokatestvérét. – Ne aggódj már annyit!
Nagyszerű leszel.
 Gabe ránézett az eladási számokra.
− Hatalmas lesz a bevételünk.
Holly laptopja is nyitva volt Everley-é mellett, és elkezdett
zümmögni, jelezve, hogy Natalie megkezdte a videóhívást.
− Mindenki készen áll? – nézett az unokatestvéreire. Azok
bólintottak, ő pedig fogadta a hívást.
Köréje gyűltek, és a képernyőt bámulták, várták, hogy életre
keljen. Be kellett ismernie, elég kimerültnek tűnt a tükörképe.
Annyi táska volt a szeme alatt, hogy megtöltött volna egy
áruházat is.
− Sziasztok! – mondta Natalie vigyorogva. Egy tárgyalóterem
asztalánál ült egy jóképű, barna hajú, öltönyös férfi mellett.
Holly elfojtott egy mosolyt, amikor látta, hogy a válluk összeér.
− Ő Ryan Simpson. Ryan, az a barna hajú lány középen a
barátnőm, Holly.
− Szia, Holly – mondta Ryan őszinte mosollyal. – Sokat
hallottam rólad.
Natalie elpirult, és Holly elfojtott egy mosolyt.
Holly bemutatta az unokatestvéreit, és mindannyian
udvariasan üdvözölték egymást. Natalie fészkelődött a székén.
Vajon összeért a lábuk az asztal alatt?
− Akkor vágjunk is bele – mondta Ryan, és tekintete Natalie-ra
siklott. – Nyolc órára asztalfoglalásunk van.
− Természetesen – bólintott Holly. – Natalie azt mondta, talán
van valami, amit fel tudunk használni.
− Így van. – Ryan a kezében lévő nyomtatványokra pillantott.
– Ezek Winterville eredeti alapító okiratának másolatai –
mondta. A hangjából eltűnt a lazaság, most már átváltott üzleti
üzemmódra. – Van benne néhány érdekes záradék, de
ellenőrizni akartam, hogy a földhivatalban bejegyezték-e. Ezt
megtették, de az eredeti papír alapú dokumentumot nem vitték
át a számítógépre. Ez azt jelenti, hogy a vásárlóknak fogalmuk
sincs a kikötésekről.
 Holly pislogott.
− Miféle kikötésekről?
− Az egyik szerintem segíthet az ügyetekben. Az eredeti
okiratba a nagymamád beleírta, hogy bármelyik bérlőnek
lehetősége van megvásárolni az ingatlanát piaci áron, ha ezt
írásban bejelenti.
− Ezt most nem értem – mondta Everley a homlokát ráncolva.
– Mit jelent ez pontosan?
− Ez azt jelenti, hogy az okirat szerint a város bármelyik
üzlettulajdonosa megvásárolhatja az épületet, ha van rá pénze,
és ez ellen az új vevők nem tehetnek semmit.
Holly Northra nézett. A szeméből látta, hogy a férfi megértette
a lényeget.
− De piaci értéken kellene megvenniük? – tette fel a kérdést
North.
− Igen. És készpénzzel. Az is benne van az okiratban.
North megrázta a fejét.
− Akkor ez nem segít rajtunk. Az itteni üzletekben nincs ennyi
pénz.
− És a koncert bevétele? – kérdezte Alaska.
− Még úgysem lesz elég – rázta meg a fejét North.
− Itt jön Ryan zseniális ötlete – mondta Natalie mosolyogva. –
Mert nem kell minden épületet megvennetek Winterville-ben,
elég néhány stratégiai fontosságút. Ha azokat megveszitek, nem
tudnak síközpontot létrehozni, mert az üzletek útban lesznek.
Hollynak tátva maradt a szája.
− Ez tényleg zseniális.
− És azt meg tudod mondani, hogy ez mennyibe kerülne? –
kérdezte North.
− Sajnos nem ismerem eléggé a helyi piacot ahhoz, hogy
megmondjam. Megfelelően fel kellene becsültetni őket – felelte
Ryan. – De ha ügyesen csináljátok, akkor biztosan megoldható.
Főleg úgy, hogy rendelkeztek azokkal a pénzügyi forrásokkal,
amikről az unokatestvéred beszélt.
− Így van. – Everley tágra nyílt szemmel bólintott. –
Hamarosan meglesz a pénz.
− Tehát csupán annyit kell tennünk, hogy bejelentjük a Gerber
Enterprisesnak, hogy meg akarjuk vásárolni az épületeket?
− Igen, de azért van pár dolog, amit figyelembe kell venni. –
Ryan a jegyzeteire pillantott. – Először is, a Gerber Enterprises
azt állíthatja, hogy nem tudott a záradékról. Ami igaz is, mert a
papírok most kerültek elő. Elég sok munkámba telt rávenni a
földhivatalt, hogy megtalálják.
− Mi van még? – érdeklődött North. Izgatott volt, ezt Holly is
látta rajta.
− Miután értesítitek a vállalatot, mindössze két hét áll
rendelkezésre a tranzakció befejezéséhez. Ez azt jelenti, hogy a
pénznek likvidnek és elérhetőnek kell lennie.
− Mikor lesz a pénz a bankszámlánkon? – kérdezte North
Everley-t.
− A koncert utáni napon férünk hozzá. Mivel az karácsony
napja, így várnunk kell huszonhatodikáig.
North felsóhajtott.
− A fenébe, az egy örökkévalóság!
− Dehogyis, pont jó lesz így – mondta Ryan mosolyogva. –
Karácsony napján értesítitek őket, és akkor indul a
visszaszámlálás. Ha az irodáik zárva vannak az ünnepek miatt,
kevesebb idejük marad arra, hogy jogi úton megpróbáljanak
leállítani benneteket. Amint letelt a két hét, és kifizettétek őket,
nincs más választásuk, mint átruházni a jogokat a jelenlegi
bérlőkre.
− De addig titokban kell tartanunk a dolgot, igaz? – kérdezte
Everley. – Különben még megpróbálnák érvényteleníteni a
záradékot.
− Pontosan – bólintott Ryan. – Ha kitaláljátok, hogy mely
épületek megvásárlása okozná a legtöbb problémát, akkor
elkészíthetem a szerződéseket és a leveleket, és karácsonykor
már ki is küldhetjük őket. Minden érintettnek, beleértve a
bérlőket is, hallgatnia kell, ennyi az egész.
− Nem megmondtam, hogy elképesztő a pasi? – kérdezte
Natalie vigyorogva.
− A Gerber Enterprises nem tudhatja meg – mondta North, és
jelentőségteljesen Hollyra pillantott.
− Ez egyértelmű – vágta rá gyorsan Everley. – Nem vagyunk
hülyék. És mindannyian tudunk titkot tartani, nem igaz?
Valamennyien Hollyra néztek. Fogalma sem volt arról, hogy
North és Gabe mennyit tud a Joshsal való kapcsolatáról, de
Everley és Alaska tisztában volt vele, hová tűnt el az elmúlt
néhány éjszakán.
− Igaz, Holly? – ismételte meg Everley.
− Persze – felelte, és egy kicsit összeszorult a gyomra.
− Köszönjük – mondta North Ryannek és Natalie-nak. – El sem
tudom mondani, mennyire hálásak vagyunk azért, amit
tettetek.
− Holnap reggel első dolgom lesz, hogy elküldöm Hollynak az
összes részletet e-mailben – mondta Ryan. – Most pedig ez a
gyönyörű hölgy és én elmegyünk vacsorázni.
Natalie vigyorogva intett nekik, és elköszönt, miközben
rákattintott a hívás befejezésére.
− Atyaég! – kiáltott fel Everley, amikor a képernyő elsötétült. –
Meg fogjuk menteni Winterville-t. El tudjátok ezt hinni? –
Megölelte Hollyt. – És mindezt neked köszönhetjük.
− Ez pezsgőt érdemel – értett egyet Gabe, majd odalépett
North italhűtőjéhez, és kivett egy üveget. − Van mit
ünnepelnünk – vigyorgott North.
Alaska megölelte Everley-t, Gabe pedig Hollyra kacsintott. A
lány visszamosolygott, mert ez tényleg jó dolog volt. Hiszen
pontosan ezt akarták. Megmenteni a nagymamájuk városát, és
az ott élők otthonát.
 Hiszen Holly is ezt akarta, igaz?

***
− Jól vagy? – kérdezte tőle Everley később, amikor visszakísérték
Hollyt a fogadóba. Alaska a pulthoz ment, hogy beszéljen az
éjszakai recepcióssal, ők pedig a lift előtt vártak, hogy
felmehessenek.
− Jól vagyok. Miért kérdezed? – Holly feszült mosolyt
erőltetett magára.
− Mert olyan csendes voltál egész este. És alig ittál pezsgőt.
Nem úgy, mint Gabe – húzta el fintorogva az orrát. – Ki gondolta
volna, hogy ennyire nem bírja az alkoholt? Esküszöm, menni is
alig bírt, mire eljöttünk tőlük.
− Egyszerűen fáradt vagyok – nézett rá Holly megnyugtató
mosollyal. – Semmi olyan, amit egy jó éjszakai alvás ne
gyógyítana meg.
Ez sem volt hazugság. A Josh Gerberrel töltött éjszakákról sok
mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy pihentetőek
voltak.
Őrült. Szexi. Érzelmileg tökéletes. De semmiképpen sem
pihentető.
− Aggódsz amiatt, hogy mi lesz Joshsal?
A lift megérkezett, és három vendég lépett ki. A két
unokatestvér beszállt, és Everley megnyomta Holly emeletének
a gombját.
− Most el akarsz kísérni a szobámig? – somolygott Holly.
− Valahogy úgy. Alaska ellesz egy darabig, így legalább
beszélgethetünk, amíg várok rá. Szóval miért is vagy ennyire
lekettyenve?
Holly a korlátnak támaszkodott.
− Utálok titkolózni. Rosszul érzem magam tőle.
 A liftajtó becsukódott, és Everley fürkésző tekintettel nézett
rá.
− Nagyon kedveled, ugye?
− Jó ember. Azt hiszem, könnyebb lenne, ha nem lenne az.
− Nem is kedveled, ez annál több. – Everley felhúzta a
szemöldökét. – Kezdesz belezúgni.
Bár ez ténymegállapítás volt, nem kérdés, Holly mégis azon
kapta magát, hogy a megfelelő válaszon töri a fejét.
− Azt hiszem, könnyen bele tudnék szeretni, ha
megengedném magamnak – mondta végül.
− És megengeded magadnak? – A lift megérkezett az
emeletére, és Holly kilépett, Everley-vel a nyomában.
Megengedné? Már a gondolattól is pánikba esett.
− Én csak ki akarom élvezni a mostani helyzetet.
− De közben azt kívánod, bárcsak ne kellene ezt a dolgot
eltitkolnod előle.
− Valahogy így.
− Szerintem feleslegesen aggódsz. – Elérkeztek Holly
szobájához, és Everley a falnak támaszkodott, amíg Holly
megkereste a kulcsát.
− Azt mondod? – kérdezte Holly homlokráncolva.
− Igen. Josh üzletember. Meg fogja érteni, hogy ez pusztán
üzleti ügy – vonta meg Everley a vállát. – Közelítsük meg másik
oldalról a dolgot. Te elvárod tőle, hogy megossza veled a város
lerombolásával kapcsolatos terveit?
Holly megrázta a fejét.
− Nem.
− Mondott neked valamit is arról, hogy mi fog történni, ha a
tranzakció végbemegy? – folytatta Everley.
− Nem, egy szót sem. Nem sokat beszélünk az eladásról. –
Túlságosan lefoglalták őket más dolgok.
− Akkor ő sem várhatja el tőled, hogy megoszd vele a
részleteket. Valljuk be, ő is tudja, hogy ellenzed a felvásárlást,
akárcsak mi mindannyian. A többiről nem kell tudnia.
− Ebben van valami… − bólintott lassan Holly. Teljesen logikus
volt, amit Everley mondott.
− Évek óta nem láttalak ilyen boldognak – mondta Everley,
miközben Holly az olvasóhoz érintette a szobakártyát. – Ne
agyalj annyit ezen. És az ég szerelmére, ne szabotáld el!
Megérdemled, Hol. Megérdemled, hogy boldog légy!
A szíve összeszorult.
− Akárcsak te.
Everley mosolya feszült volt.
− Most nem rólam van szó. Josh meg fogja érteni. Biztos
vagyok benne. Láttam, hogyan néz rád. Csak próbáld meg
élvezni az együtt töltött időt, és ne aggodalmaskodj! – mondta,
és a vállát Holly vállához érintette. – És ha még mindig
bűntudatod van, csak legyél extra kedves vele.
− Ezt meg hogy érted?
Everley kacsintott.
− Biztos vagyok benne, hogy ki tudsz találni valamit. Most
pedig hazaviszem Alaskát. Hosszú volt ez a nap, és a holnapi
még hosszabb lesz.
− Csak szólj, ha bármiben segíthetek.
− Már így is pont eleget teszel. Óriási segítség, hogy magadra
vállaltad az adminisztrációt – mondta Everley és egy puszit
nyomott az arcára. – Jó éjt, Holly!
− Jó éjt, Everley!

***
Holly nem tudott aludni. Ami nevetséges volt, mert az egész
teste úgy fájt, mintha két Ironman triatlonon indult volna
egymás után. Ehelyett a Winterville Fogadó mennyezetének
vakolatmintáit bámulta, és azon tűnődött, miért van még
mindig görcsben a gyomra.
Mert nem hazug. Vagy legalábbis nem tudott jól hazudni. És
soha nem is akart. Büszke volt az őszinteségére és a
becsületességére. Ez tette a munkáját még élvezetesebbé.
A telefonjára pillantva látta, hogy épp elmúlt éjfél. Talált egy
üzenetet Joshtól, amiben szép álmokat kívánt neki. Gyorsan
bepötyögött egy válaszüzenetet.

Ébren vagy? – H.

Egy pillanattal később már meg is jött Josh válasza.

Épp most készülök lefeküdni. Minden rendben? – J.

Ahelyett, hogy válaszolt volna, rányomott a hívás gombra.

Josh azonnal felvette.
− Szia! – A hangja meleg volt, és lágy. A lány gerincén
végigfutott a borzongás. – Máris hiányzom?
Holly izmai ellazultak.
− Egy kicsit – ismerte be. – De a női testrészeimnek nem. Épp
most küldtek egy köszönőlevelet, amiért szabadnapot adtam
nekik.
Josh nevetett.
− Hogy telt az estéd?
− Jó volt – felelte, és beharapta az alsó ajkát. – Kérdezhetek
valamit?
− Persze.
− Van valami terved arra nézve, hogy mi történik Winterville-
lel, miután végbemegy a tranzakció?
Josh egy pillanatra elhallgatott, mintha mérlegelné a szavait.
− Igen, van. De szerintem erről nem akarsz tudni.
− Nem hiszem, hogy akarnék. – A fenébe is, de zavaros ez az
egész! – Téged érdekelne a helyemben?
 − Nem.
− Akkor jó – sóhajtott egy nagyot Holly.
− És ha akarnám, sem mondhatnám el. Üzleti öngyilkosság
lenne. Ha valami rosszul sülne el, mert kinyitottam a számat,
azt meg kellene magyaráznom a befektetőinknek és az
alkalmazottaknak. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ugye,
megérted?
Sokkal jobban, mint gondolná.
− Igen, értem.
− De köztünk minden rendben, ugye? Mert ez nem személyes
ügy. Nem rólad és rólam szól. Ez tőlünk teljesen független.
Pont ezt mondta Everley is.
− Minden a legnagyobb rendben – mondta halkan Holly.
− Ezt örömmel hallom – felelte Josh melegen. – Mert nem
akarok még egy éjszakát nélküled tölteni. Az ágyam túl nagy.
Holly elmosolyodott. Egész este most először érezte
őszintének a mosolyát.
− Én sem tudok elaludni nélküled – vallotta be a lány.
− Akarod, hogy átmenjek?
A szája még szélesebb mosolyra húzódott.
− Inkább ne. Akkor tuti nem pihennénk. Inkább
beszélgessünk még egy kicsit. A hangod talán álomba ringat.
Josh ismét felnevetett. A fenébe, milyen szexi volt még így a
telefonon keresztül is!
− Megnézted ma a táskádat?
− Igen. – Holly oldalra billentette a fejét. Miért beszélt a
táskájáról?
− Nézted az első zsebét is?
− Soha nem használom azt a zsebet.
− Akkor nézd meg gyorsan – sürgette a férfi.
Holly kihangosította a telefonját, majd kimászott az ágyból, és
felkapta a táskáját. Szabad kezét a zsebébe csúsztatta, és egy
kavics hűvös, sima felületét tapintotta meg.
 Josh kavicsa.
Nehéznek érezte, ahogy a kezében tartotta.
− Megtaláltam – suttogta.
− Fura, hogy eddig nem vetted észre. Egész nap ott volt.
Holly szája mosolyra húzódott.
− Miért tetted oda?
− Nem is tudom. – Kicsit mintha szégyenlősnek tűnt volna. –
Talán azért, mert ma este nem lehetek veled, és azt akartam,
hogy legyen nálad valami, ami rám emlékeztet.
Ez olyan édes volt, hogy Holly szíve szinte belesajdult. Nem
gondolta volna, hogy Josh olyan férfi, aki képes valamit érzelmi
okokból évekig őrizgetni. És előre látta, hogy neki szüksége lesz
erre a szentimentális apróságra, hogy biztonságban érezze
magát, miközben egyedül fekszik az ágyában. Ez jó érzéssel
töltötte el.
Ilyen az, amikor belezúgsz valakibe? Bizonytalannak érezte
magát, mintha épp most szállt volna le a hullámvasútról, és nem
tudna megállni a lábán. Olyan könnyű lenne beleszeretni Josh
Gerberbe, ha hagyná magát.
És ugyanolyan könnyű lenne megsérülni miatta. Zavarba ejtő
volt és vonzó, és annyira más, mint azok a férfiak, akikkel eddig
találkozott. Nem az a szívtelen üzletember, akinek a fogadóba
érkezésekor gondolta.
− Nagyon vigyázok rá – ígérte Holly. – És holnap majd
visszaadom.
− Olyan fura, mert folyton a zsebembe dugom a kezem, és
meglepődöm, hogy nincs ott.
− Mindig a zsebedben tartod?
− Igen.
− Ennyi éven át ott őrizgetted?
− Most biztosan őrültnek tartasz – nevetett Josh.
− Egyáltalán nem. Van, akinek nyunyókája van, neked meg
egy kavicsod. Ez annyira cuki!
 − Hűha! Méghogy cuki! A srácok nem igazán szeretik, ha egy
lány annak titulálja őket.
− Akkor mit szeretnél, hogy hívjalak?
− A szexisten tökéletesen megfelel.
Most Holly kezdett nevetni. Hanyatt feküdt az ágyon, egyik
kezében a telefon, a másikban a kavics. És furcsa, de tényleg
jobban érezte magát, amikor a kezében tartotta.
− Talán lehetnél mindkettő. Egy kavicsmániás cuki szexisten.
– Holly hangja kissé elnehezült. Már kezdett álmosodni.
− Ezt megjegyzem magamnak.
− Tedd azt! – mondta Holly nagyot ásítva.
− Elálmosodtál? – kérdezte Josh kedvesen.
− Lassacskán.
− Akarod, hogy tovább beszéljek?
− Igen, az nagyon jó lenne.
Josh belekezdett egy történetbe egy telefonbeszélgetésről,
amelyet az egyik befektetőjével folytatott, akinek a felesége
elment egész napra, és a három, négy év alatti gyerekükkel
magára hagyta. Még el sem jutott a csattanóig, amikor Holly
szeme lecsukódott, és egyenletesen szuszogott. Josh mély, meleg
hangja elég volt ahhoz, hogy nyugodtnak érezze magát.
Biztonságban.
És egy kicsit szerelmesnek abba a férfiba, akibe nem lenne
szabad beleszeretnie.
 19.

Holly megfordult az ágyban, lassan kinyitotta a szemét.

Elmosolyodott, amikor látta, hogy a férfi nézi.
− Mennyi az idő? – kérdezte.
− Korán van még. Hat óra múlt.
Holly nyújtózott egyet.
− Megígértem Everley-nek, hogy ma reggel találkozom vele a
színházban. Minden szögből szeretné megnézni a színpadot.
− Hogy bírja? – kérdezte Josh. – Már csak egy hét van hátra az
előadásig.
− Tudom. Elég ideges, de hát Everley mindig az. Nem tud
lazítani. Pont olyan, mint a nagyi volt.
− Te azonban legszívesebben egész nap az ágyban maradtnál
– tréfálkozott Josh.
− Meg is tenném, ha veled lehetnék.
Josh a nyelvével végigsimított az ajkán.
− Említettem már, hogy én is vettem jegyet az előadásra?
Igazából kettőt. Arra gondoltam, hogy eljöhetnél velem.
Holly pislogott.
− Azt szeretnéd, hogy együtt menjünk?
Josh megvonta a vállát.
− Talán pont ez az, amire a városnak szüksége van. A két
ellentétes oldal összejön karácsonykor. Békesség a jóakaratú
embereknek, meg minden.
 − Ahhoz képest, hogy nem ünnepled karácsonyt, elég sokat
tudsz róla.
− Agnosztikus vagyok, nem pogány – mondta, és egy finom
csókot lehelt a lány ajkára. – Szóval, mit mondasz? Eljössz
velem az előadásra?
− Lehet, hogy nekem inkább a színfalak mögött kell majd
lennem – mondta Holly. – De egyébként te is odajöhetsz velem.
Majd megbeszélem Everley-vel. – Kis ránc jelent meg a
homlokán. – Meglep, hogy sikerült jegyet szerezned. Egy órán
belül az összes elkelt. Ezek szerint öt másodpercenként
nyomogattad a frissítést.
− Igazából másodkézből vettem – mosolygott.
− De még így is pénzt adsz az ellenfélnek.
Találkozott a tekintetük.
− Szerintem az én pénzem is csak olyan, mint a többi. És
különben is, veled akartam lenni.
Holly ismét elmosolyodott. És ettől Josht megint melegség
járta át. Nem is emlékezett arra, mikor érezte magát ilyen
elégedettnek utoljára. És ez most nem csak a szex miatt volt, bár
azt sem lehetett kihagyni a számításból. Amiatt volt, hogy vele
lehetett. Nézhette, amikor a lány nem is vette észre. Hallhatta a
sóhajtását, amikor megcsókolta a nyakát, vagy átkarolta a
derekát, amikor elment mellette.
Igen, voltak problémák közöttük. Például a város sorsa. De
amikor mindennek vége lesz, majd megoldják a dolgokat.
Megtalálja a módját, hogy mindenki elégedett legyen. És hogy
újra mosolyt csaljon a lány arcára.
− Szóval tuti itt leszel karácsonykor? – kérdezte Holly.
− Igen – bólintott a férfi. – Szerintem igen.
− És mivel töltöd a karácsonyt? – érdeklődött, és furcsa
kifejezés ült ki az arcára.
− Munkával, azt hiszem. Ugyanazt csinálom majd, amit
mindig is szoktam.
 − El kellene jönnöd a fogadóba vacsorázni. A séf nagyon
kitesz magáért. Szerintem jól éreznéd magad.
− Ha jól értem, most arra kérsz, hogy csatlakozzak hozzád és a
családodhoz a karácsonyi vacsorán? – Josh a mellkasában
furcsa szorítást érzett.
Holly nyelt egyet.
− Azt hiszem, igen. De csak ha te is akarod.
A férfi finoman megcsókolta.
− Nagyon szeretném.
− Ezzel a hellyel is kezdenünk kell valamit. Még egy vacak fád
sincs.
− Azt akarod, hogy karácsonyfát díszítsek? – Josh zavarban
volt. – Amikor nem is ünneplem a karácsonyt?
A lány megrázta a fejét.
− Nem, ha nem akarod. Csak valami szépet akartam csinálni.
Megmutatni neked, mi hogyan csináljuk. De megértem, ha nem
vagy oda a karácsonyért, semmi gond.
Joshnak gombóc volt a torkában. A lány valami szépet akart
tenni érte, és ettől meghatódott.
− Nagyon szeretném – mondta rekedtes hangon. – Talán
együtt feldíszíthetnénk.
− Van valami megbeszélésed ma délután? – kérdezte a lány,
oldalra billentve a fejét.
− Egy-kettő. De semmi olyan, amit nem lehetne elhalasztani.
Miért?
− Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a Karácsonyfa Farmra,
és kiválaszthatnánk a saját fánkat. Így sokkal mókásabb lenne a
dolog.
− North karácsonyfa farmjára? Biztos, hogy ez jó ötlet?
− Lehet, hogy nem – felelte Holly gyengéd mosollyal. – De én
akkor is így akarom.
− Az emberek együtt fognak látni minket, pletykálni
kezdenek. – Josh maga sem tudta pontosan, miért figyelmeztette
a lányt. Tény, hogy nem bánta volna, ha együtt látják őket. Azt
akarta, hogy az emberek tudjanak róluk.
− Tudom kezelni a dolgot, ha neked sem gond.
Josh a lány füle mögé simított egy hajtincset, és végigcirógatta
ujjával az arcát.
Holly arca felragyogott.
− Mikor végzel?
− Délelőtt megbeszéléseim vannak. Mi lenne, ha egykor
találkoznánk a kávézóban?
− Jégcsap Kávézó, egykor – bólintott a lány, és felemelte a fejét,
hogy újra megcsókolja a férfit.
− Várlak!
***
Az unokatestvére olyan tehetséges volt, hogy Hollynak szinte
belesajdult a szíve, amikor őt nézte. Everley kész energiabomba
volt, ahogy végigfutott a stábbal a színpadi utasításokon,
lejátszotta a háttérzenét minden egyes dalhoz, amit majd a
műsorban énekelnek, kivágott kartondarabokkal jelölte meg,
hol állnak majd az énekesek.
Aztán elénekelte a záródalt, édes, tiszta hangja visszhangzott
az üres nézőtéren. Gabe a terem egyik oldalán ült, Holly a
másikon, Alaska pedig középen, és mindannyian ellenőrizték az
akusztikát, jegyzeteket is készítettek, hogy utána visszajelzést
adhassanak Everley-nek.
Elképesztő, mennyire hasonlított a hangja a nagyiéhoz.
Hollyn úrrá lett a nosztalgia, feltámadtak benne a régi emlékek.
Candy Winter mindig is uralta a Száncsengő Színház színpadát.
Az emberek az egész országból – sőt, a világ minden tájáról –
ideutaztak, hogy részt vegyenek valamelyik karácsonyi
előadáson.
Ahogy idősödött, Candy egyre ritkábban lépett fel, bár a
finálét mindig ő énekelte, a közönség legnagyobb örömére.
És most Everley énekelte Candy szokásos karácsonyi dalát. A
hangja pont olyan volt, mint a nagyié, és ettől könnyek szöktek
Holly szemébe. Sikerülnie kell! Meg kell menteni ezt a várost a
nagymamájukhoz fűződő keserédes emlékekkel együtt!
Everley hosszan kitartotta az utolsó hangot, ami visszhangzott
az egész színházban. Amikor befejezte, mosolyra húzódott az
ajka. Holly, Alaska és Gabe talpra ugrott, és lelkesen tapsolt.
Everley végigment a széksorok között, és leült Holly mellé az
egyik székre.
− Mondd, hogy minden rendben volt!
− Mi az, hogy rendben? Elképesztő volt! Csodálatos voltál!
Everley szégyellősen elmosolyodott.
− Sikerülni fog, ugye? Meg fogjuk menteni ezt a helyet!
Holly bólintott, a mellkasa összeszorult.
− Igen, úgy lesz!
Gabe és Alaska lehuppant Everley másik oldalára.
− És ez még csak a kezdet, igaz? – kérdezte Gabe végigsimítva
az arcán.
− Ezt hogy érted? – ráncolta a homlokát Everley.
− Úgy értem, ha már egyszer megmentjük a lebontástól, akkor
nyereségessé kell tennünk. Különben csak idő kérdése, hogy
mikor megy csődbe a hely. A Gerber Enterprises marad a
földterület tulajdonosa, és az ingatlan nagy részét ő birtokolja,
igaz? És ők nyilván azt akarják, hogy a befektetésük
megtérüljön.
− De az is lehet, hogy visszaadják nekünk – vélekedett Alaska.
– Vagy esetleg bérbe adják.
− Talán elállnak a vásárlástól, és a szüleink lesznek újra a
tulajdonosok. – Gabe felhúzta a szemöldökét. – Bár ennek még a
gondolatától is kiráz a hideg. Tuti megpróbálnák újra eladni.
− Meg fogjuk oldani – mondta Everley. – Persze minden egy
kicsit lepukkant, mióta a nagyi megbetegedett. De
nekiláthatunk mindent újra felépíteni. Visszahozhatjuk a
turistákat. A jövő heti műsor körüli nagy hírverés biztosan
segíteni fog.
− Kell egy üzleti terv – mondta Holly.
− Én biztosan nem tudok itt maradni – mormogta Gabe. – Újra
el kell kezdenem edzeni. És Kris sem lesz itt.
− Én remekül meg tudok szervezni egy előadást, de egyáltalán
nem értek a számokhoz. Abban katasztrofális vagyok –
grimaszolt Everley. Alaska felvonta a szemöldökét, de nem szólt
semmit. Jól ismerte a húgát.
A következő pillanatban mindhárman Hollyra néztek.
A lány felemelte a kezét.
− Szó sem lehet róla. Nekem is van munkám. Saját lakásom.
Nem maradhatok itt, hogy irányítsam Winterville-t.
− Nem tudnál egy kis szünetet tartani? – kérdezte halkan
Alaska. – Csak addig, amíg a helyükre nem kerülnek a dolgok.
− Én nem vagyok üzletember. Könyvelő vagyok. Ez két
különböző dolog. North meg tudná csinálni. Remekül tud
mindenkit irányítani.
Holly kezdett pánikba esni. Mindannyian úgy bámultak rá,
mintha nála lenne a bölcsek köve.
Gabe kuncogott.
− Igaz, de neki is megvan a saját vállalkozása. Tudna segíteni,
de mindig olyan elfoglalt.
− Én is elfoglalt vagyok – mutatott rá Holly.
− Nem azt mondtad, hogy te magad választhatod meg, mikor
dolgozol, és milyen eseteket vállalsz? – fordult felé Gabe. – Csak
néhány hónapról lenne szó.
− És olyan fantasztikus lenne, ha itt lennél velünk – mondta
Everley, és reménykedve mosolygott rá.
− Még egyelőre nem állítottuk le az átalakítást – jelentette ki
Holly. – Addig nincs értelme terveket készíteni.
Ez hazugság volt. Természetesen szükség volt tervekre. Josh is
így tenne az ő helyükben. Végtére is ő egy új üdülőhelyet
tervezett.
Nekik csak egy előadás volt a tarsolyukban, és egy réges-régi
záradék a város alapító okiratában, jövőre vonatkozó terveik
azonban nem.
− Ez nem úgy hangzott, mint egy nemleges válasz – mondta
Gabe vigyorogva.
− De igennek sem. – Holly a füle mögé tűrt egy hajtincset.
Bárcsak megbeszélhetné Joshsal! Ő meghallgatná és tanácsot
adna, ahogyan azt a videóhívásai során is tette. Soha nem húzta
fel magát, nem volt indulatos. A válaszai mindig logikusak és
megfontoltak voltak.
Pontosan az a fajta ember volt, akit Holly szeretett volna
maga mellett tudni. És ő az egyetlen, aki nem lehetett ott.
− Csak adjatok egy kis időt, és végiggondolom – motyogta.
Everley ujjongásban tört ki, és egy puszit nyomott az arcára.
− Annyi időt kapsz, amennyit csak akarsz – mondta nevetve. –
Egyszerűen fantasztikus lesz, hogy itt élsz majd. Higgy nekem!

***
− A szokásosat? – kérdezte Dolores, amikor Josh belépett a
Jégcsap Kávézóba. A szokásosat. Josh elmosolyodott, amikor
meghallotta.
− Igen. És egy americanót kevés vízzel, elvitelre.
− Esetleg egy süteményt hozzá? – szegezte rá Dolores a
tekintetét. – Ez Holly kedvence.
Josh nem kérdezte, honnan tudja, hogy Hollyval találkozik.
Dolores nem hülye.
− Igen, az jó ötlet.
− És akkor ezt most az ön számlájára vagy a Hollyéra írjam? –
faggatta csillogó szemmel. – Mert szigorúan véve minden
rendelését Holly számlájára kell írnom, ha pedig ő rendel,
akkor az önére.
− Menjen az enyémre – vágta rá Josh határozottan.
− Jó döntés – kacsintott rá Dolores, majd odafordult a
kávégéphez, és levett két poharat.
Josh telefonja csörögni kezdett. Elővette, és elkomorult az
arca, amikor meglátta, hogy a nagyapja neve világít a
képernyőn. Átirányította a hívást hangpostára, majd a biztonság
kedvéért kikapcsolta a telefonját. Ha már lógni akar a
munkából, akkor azt stílusosan tegye.
− Sziasztok! – Holly lépett be, a hideg szellő meglebbentette a
gyapjúsapka alól kikandikáló tincseit. Az arca rózsaszín volt, az
ajkai duzzadtak.
− Bocs, hogy késtem.
Egy pillanatig habozott, aztán lábujjhegyre állt, és puszit
nyomott a férfi arcára.
Josh szíve majd’ kiugrott a helyéről.
− Két kávé és egy péksütemény. – Dolores átnyújtotta őket a
pulton, és furcsán nézett Hollyra. − Ragaszkodott hozzá, hogy az
ő számlájára írjam. Próbáltam ellenállni, de ez a férfi olyan
ellenállhatatlan.
Holly tekintete ismét találkozott a férfiéval.
− Mit nem mondasz! – felelte mosolyogva.
− Indulhatunk? – kérdezte Josh, és az ajtó felé biccentett.
− Igen, mehetünk.
Csendben ballagtak Josh kocsijához. Holly a kávéját
kortyolgatta, miközben a férfi lenyomta a kulcson a
nyitógombot. Kinyitotta Holly előtt az ajtót, és a lány beszállt.
Miután ő maga is beült az autóba, kérdő tekintettel a lány felé
fordult.
− Minden oké? Nagyon csendes vagy ma.
− Hosszú volt a délelőtt. – Holly egy apró mosolyt küldött a
férfinak. – És a fülem még mindig cseng a zenétől.
 − Nem probléma, hogy ezt csináljuk? Mert miattam nem kell.
Elvagyok karácsonyfa nélkül is.
Holly nagy levegőt vett, majd kiegyenesedett.
− Egyáltalán nem aggódom emiatt. Ígértem neked egy
karácsonyfát, és most megvesszük. Tök jó lesz. Csak ki kell
engednem a gőzt egy kicsit.
− Van erre egy tuti módszerem – suttogta.
Holly felnevetett.
− Ja, és a végén majd az ágyban kötünk ki fa nélkül.
− Nem hangzik rosszul.
A lány ellazult az ülésen.
− Nem, most fát fogunk szerezni. Induljunk!
Josh beindította a motort, kihajtott a főtérről, és
rákanyarodott a Winterville-ből kivezető főútra.
Egyszer már járt a Karácsonyfa Farmon – nyolc évvel ezelőtt,
amikor Holly megmutatta neki a várost.
− Emlékszel, amikor motoros szánnal jöttünk ide? – kérdezte
Holly, akinek nyilván ugyanaz jutott eszébe.
− Azt hittem, ott fogok meghalni. Úgy hajtottál, mint egy őrült.
Holly elmosolyodott.
− Te voltál a legrémesebb utas. Úgy csimpaszkodtál belém,
mint egy pióca.
− Nem azért, mert féltem – mondta hamiskásan Josh. – Csak
mert érezni akartalak.
A kanyar után már látszott a fenyőkkel körbevett tanya.
Kisebb-nagyobb fenyőfák, ameddig a szem ellátott. Josh beállt a
parkolóba, amelyet szinte teljesen megtöltöttek a vásárlók autói,
és leállította a motort.
− A fa kiválasztása abszolút személyes dolog – mondta Holly,
kezét a férfi kezébe csúsztatva, miután mindketten kimásztak a
terepjáróból. Josh imádta, hogy a lány mindig hozzáért. Ő is
ugyanígy érezte ennek a szükségét. − Amber anyja mindig azt
szokta mondani, hogy nem te választod a fát, hanem a fa választ
téged.
− Amber?
− North üzlettársa. Az édesanyja vezette a farmot, egészen a
haláláig. Amber nem boldogult egyedül, ezért eladta az üzlet
felét Northnak. Az unokatesóm mindig is szerette ezt a helyet,
úgyhogy ez tökéletes párosítás volt.
− Szerintem emlékszem Amber anyukájára. Nem ő próbált
elkergetni a Farmról? – Josh a homlokát ráncolta, ahogy
megpróbálta felidézni azt a sok évvel ezelőtti látogatást. Holly
túlságosan elvonta a figyelmét ahhoz, hogy minden részletet
felidézzen.
− De igen – vigyorodott el Holly. – Hogy is felejthetném el!
Szerencsére Amber sokkal nyugisabb. Olyan, mintha családtag
lenne. Mindannyian szeretjük őt.
Ahogy beléptek az ajtón, orrukat megcsapta a fenyőillat. Az
édes illat keveredett az enyhe dohszaggal, ami szinte függőséget
okozott. A frissen lakkozott padló terpentines illatára
emlékeztetett.
− Szia! – Egy csinos barna hajú lány lépett oda Hollyhoz, és
megölelte. – Nem tudtam, hogy ma jössz. North nem is említette.
− Nem mondtam neki. – Holly körbenézett a boltban, ujjait
még mindig Josh ujjai közé fonta. – Egyébként merre van?
− Egyet találhatsz – monda Amber fintorogva, és a bolt túlsó
vége felé intett. A hatalmas üvegablakon túl a farmot lehetett
látni. Legalább tíz nő álldogált ott, az orrukat szinte az üvegre
tapasztva.
− Fát hasogat?
Amikor egy fa kidőlt, vagy nem lehetett eladni, North kivágta,
és felaprította tűzifának. Ez elég jövedelmező mellékes bevétel
volt számukra.
− Bizony. – Amber tekintete most Joshra siklott. – El tudod ezt
hinni? Csak lóbálja azt a fránya fejszét, és máris mindenki őt
bámulja. Még jó, hogy tél van. Képzeld csak el, mi van itt
nyáron, amikor leveszi a pólóját!
Az egyik nő hatalmasat sóhajtott. Amber megrázta a fejét.
− Nincs elég jóképű férfi Winterville-ben. Ha már itt tartunk,
hivatalosan még nem mutattak be minket egymásnak, bár már
láttalak a városi gyűlésen. – Holly kezére pillantott, amely még
mindig Joshéba fonódott.
− Ő Josh Gerber – mosolygott Holly a férfira, amitől az szinte
elolvadt. – Josh, ő Amber Stone. Azon kevesek egyike, aki tud
bánni az unokatestvéremmel.
− Veszett fejsze nyele – mondta Amber szárazon, amikor az
egyik bámészkodó nő kopogni kezdett az ablakon, és North
nevét kiabálta. – A pasinak konkrétan rajongói klubja van.
Gondolom, nem tudja, hogy itt vagytok.
− Még nem. De hamarosan rá fog jönni. – Holly feszült
mosollyal nézett Amberre. – Szeretnénk egy fát választani Josh
házába.
− Persze – felelte Amber, majd a bejárat melletti íróasztalhoz
lépett, és felkapott egy jegyzettömböt, egy ceruzát és egy sárga
szalagot. – Tudod, milyen fát keresel? – kérdezte Joshtól.
− Fogalmam sincs – pillantott Josh Hollyra. – Még soha
életemben nem választottam fát.
Amber nem lepődött meg.
− Mekkora a nappalid?
− Körülbelül harminc négyzetméter – felelte.
− És mekkora a belmagassága? – jegyzetelt Amber.
− Három méter.
− Szuper. Gyakorlatilag bármilyen fát felállíthatsz. A lényeg,
hogy eldöntsd, milyen formát szeretnél, milyen színűt. És azt is
figyelembe kell venni, mennyire szúrósak a tűlevelek. Holly
profi ebben, ő majd segít. – Ezzel átadta a lapot és a szalagot
Hollynak.
− Tudod a menetrendet. Válaszd ki a fát, írd fel a sorszámot,
majd köss rá egy szalagot. Aztán mi majd kivágjuk és
becsomagoljuk.
− Sokan jönnek ide fát választani? – kérdezte Josh.
− Már nem annyian, mint régen. Mostanában elég sok online
megrendelést kapunk, és sok előre csomagolt fát adunk el. Az
embereknek már nincs annyi idejük, mint régen. Ráadásul ott
vannak a nagyáruházak is. Ők teszik ki a forgalmunk legalább
felét. North fantasztikus munkát végzett, amikor a
vállalkozásunknak ezt a részét felépítette.
Egy vásárló félbeszakította őket:
− Asszonyom, egy kétméteres fát keresek. Hipoallergén
legyen. Van ilyen?
Amber rámosolygott a mögöttük álló vásárlóra.
− Ha nem baj, megyek, és segítek fát választani – mondta
Hollynak.
− Dehogyis, menj csak! Megoldjuk.
 20.

Josh és Holly kijött a boltból, és belépett magára a farmra. A

hideg szél megtáncoltatta az előttük álló fák ágait, és
szerteszórta a hótakarójukat.
Úgy tűnt, Josh örül, hogy Holly elhívta. Ez mindkettőjük
számára jelentős lépés volt. Nyilvánosan is megmutatták, hogy
van köztük valami.
Ez melegséggel töltötte el Holly szívét, ugyanakkor
aggodalmat is érzett.
Melegséget, mert boldoggá akarta tenni Josht. Gyakrabban
akarta látni azt a mosolyt a férfi ajkain.
És miért az aggodalom? Mert kezdett egy kicsit függővé válni
Josh Gerbertől.
A kezét a farmerja zsebébe dugta. Ott lapult a kavics. Még
nem adta vissza neki, a férfi meg nem kérte. Valahogy szerette
magával hordani.
− Holly! – North nézett fel rá, a fejsze még mindig a kezében,
éle a félig levágott fatörzsön pihent. – Hát te mit keresel itt?
− Szia! – mosolygott rá Holly. – Fát keresünk Joshnak.
North tekintete végigsiklott mindkettőjükön, majd
megállapodott Joshon.
− Aha.
Holly megszorította Josh kezét.
− Van valami tipped, hol érdemes körbenézni? Douglas
fenyőre gondoltam, annak van a legjobb illata.
− Nem győzöd majd a tűleveleket söpörgetni – mondta North,
miközben még mindig a fejsze nyelét szorongatta. Az állkapcsa
megremegett, de a tekintete nem árult el semmit. – Van pár
fehér fenyőnk arrafelé, a távolabbi mezőn, amik jól néznek ki.
Jó az illatuk, ha jól bánsz velük.
A férfi tekintete Joshra siklott, majd vissza a lányra, de nem
szólt egy szót sem.
Holly Northra mosolygott.
− Köszi az ötletet, megyünk, megnézzük.
A két férfi egy pillanatig egymásra meredt. Josh bólintott,
North pedig visszabiccentett. Egy kis borzongás futott át Hollyn
– tényleg elfogadta North, hogy itt van Joshsal?
Tényleg ilyen egyszerű volt?
− Menj előre – mondta Joshnak, és egy puszit nyomott az
arcára. – Csak egy szót szeretnék váltani Northszal.
Josh állta a tekintetét.
− Persze.
Csizmája belesüppedt a hóba, ahogy elindult a North által
jelzett irányba. North figyelte, ahogy távolodik, majd Holly felé
fordult.
− Szóval ez a helyzet.
− Gondoltam, hogy haragudni fogsz.
− Ezért támadtál le itt? Hogy biztos legyél benne, jól
viselkedem?
− Valami ilyesmi. És Joshnak tényleg kell egy fa. Olyan üres a
háza. – Holly beharapta az ajkát. – Kösz, hogy nem csinálsz
jelenetet.
− Szép kis kalamajkába keveredtél, Hol. Tudod, ugye?
− Hát nem egyszerű, az biztos – bólintott Holly. – De minden
egyszerűbb lesz karácsony után. Akkor legalább teljesen őszinte
lehetek majd vele.
Már alig várta. Persze megegyeztek, hogy nem beszélnek az
üzletről és Winterville-ről, de még mindig kényelmetlenül
érezte magát, hogy titkolózik. És ezt előbb-utóbb a férfi is észre
fogja venni.
− Gondolod, hogy megérti majd, amit teszünk? – dilemmázott
North.
− Gőzöm sincs. De az üzlet az üzlet, nem?
− Így van – bólintott North, és a tekintete ismét Joshra
vándorolt. – Ez a pasi totál odavan érted.
− Ugyan, menj már! – Holly arca szinte lángolt.
− Nem viccelek. Ahogy rád néz, az mindent elárul.
Holly beharapta az ajkát.
− Szerinted hülye vagyok?
− Dehogyis, csak szereted a komplikált dolgokat. Szereted
megoldani a problémákat. És ha ezt a problémát valaki meg
tudja oldani, akkor az te vagy.
− Nagyon féltem, hogy dühös leszel – fojtott el egy mosolyt
Holly. – Sosem kedvelted őt.
− Ismerhetnéd már a reakcióimat. Már nem vagyok olyan
forrófejű. Aggódom érted. Azt akarom, hogy boldog légy. De
felnőtt nő vagy, Hol. Rajtad múlik, mit kezdesz az életeddel –
magyarázta, majd összeszorította az ajkát. – Ami pedig Josht
illeti, nos, azt hiszem, igazából nem is ismerem.
Újra meglendítette a fejszét, mire a boltban ácsorgó nők
egyike ököllel csapkodni kezdte az ablakot.
− Már ezerszer mondtam Ambernek, hogy fesse le azt az
átkozott üveget – motyogta.
− Egyébként vághatnád máshol is a fát – vetette fel Holly. –
Ahol nincs közönséged.
− Már próbáltam. Ott is rám találtak. És ott ráadásul még ki is
hűlhetnek. Így legalább meleg helyen vannak, és nem kell
aggódnom, hogy pert varrnak a nyakamba.
− Nekem te ne dumálj! – mondta Holly vigyorogva. – Valld be,
hogy te is élvezed!
 Alapjában véve mindhárom fiú élvezte. North, Gabe, sőt még
Kris is. Már tinédzser korukban felkeltették a nők érdeklődését.
Most, hogy már a harmincas éveikben jártak, a vonzerejük
jottányit sem csökkent.
North a szemét forgatta.
− Nyomás, válasszátok ki a karácsonyfátokat.
− Már itt sem vagyok – mondta Holly, és egy puszit nyomott
North arcára. – És köszi. Tényleg.
− Jól van, menj már. Csak ne törjön össze a szíved!
− Nincsenek ilyen terveim. – Ezzel megfordult, és Josh után
indult. Igyekezett a lábnyomaiba lépni, és sikerült utolérnie.
Már napok óta nem érezte ilyen könnyűnek magát.

***
Bár Josh nem ünnepelte a karácsonyt, viszonylag sokat tudott
róla. Miután kiválasztották a fát – egy közel két és fél méteres,
tökéletes kúp alakú fehér fenyőt, közepesen zöld tűlevelekkel,
amelyek friss citrusos illatot árasztottak, ha az ember hozzáért
−, visszamentek Winterville-be, ahol Josh ragaszkodott hozzá,
hogy megálljanak az Egész Évben Karácsony nevű üzletben,
hogy beszerezzék a szükséges díszeket.
Fél órán át vitatkoztak arról, hogy angyalkát vagy csillagot
tegyenek a fa csúcsára. Végül Josh egy fehér csillagot választott,
egy egyszerű, de gyönyörű darabot, ami sokkal értékesebbnek
tűnt, mint negyven dollár, amit kifizetett érte. Türelmesen
megvárták, amíg az eladó elcsomagolja a fényfüzéreket és a
díszeket, aztán visszamentek a Karácsonyfa Farmra, ahol North
már kivágta és becsomagolta a fát.
Most pedig ismét Josh házában voltak, a kandallóban
barátságosan pattogott a tűz, a lejátszóból pedig a Josh által
összeállított lejátszási lista szólt – a dalok többségét Candy
énekelte.
Holly először a fényfüzért illesztette a helyére, majd jöhettek
a díszek – egyszerűek voltak, akárcsak a csillag, és kifinomult
ízlésre vallottak. A csillogó ezüst díszek jól mutattak a fehér
ugráló rénszarvasok és mű-hibiszkuszlevelek mellett. Az ágak
köré Holly széles szaténszalagot tekert, amely varázslatos
módon visszatükrözte az apró fényeket, és ettől az egész
varázslatosnak hatott.
− Most pedig tedd fel a csúcsdíszt – mondta Holly, és
átnyújtotta Joshnak a nagy fehér csillagot. – És ne felejts el
kívánni valamit!
− Kívánni? – Josh a homlokát ráncolta. – Azt nem akkor kell,
ha a szülinapi tortán elfújjuk a gyertyákat?
− A karácsonyfadíszeknél is működik.
− Csináljuk együtt! – Josh odanyújtotta a csillagot. Együtt
fogták a díszt, de Holly hiába ágaskodott, nem sikerült elérnie a
fa csúcsát.
− Úgy látszik, túl alacsony vagyok.
− De én nem – vágta rá Josh, és Holly kezébe nyomta a
csillagot, majd átfogta a lány derekát. A következő pillanatban
felemelte, így a fa teteje már csak karnyújtásnyira volt tőle.
Holly nevetve illesztette a csúcsdíszt a helyére, majd Josh letette
a földre, és magához húzta.
− Minden évben így csinálod? – kérdezte a férfi.
− A díszítésre gondolsz? – Holly megrázta a fejét. – Nem
mindig. Idén tudtam, hogy nem leszek otthon, így nem
foglalkoztam vele.
− De gyerekkorodban így szoktátok csinálni?
− Igen. Candy mindig megengedte, hogy együtt díszítsünk, ha
mindannyian időben érkeztünk.
− És anyukád? Vele is szoktál fát díszíteni?
Holly torka összeszorult. Megrázta a fejét.
− Nem igazán. Nem tetszett neki, ahogy kiskoromban
feltettem a díszeket, és amikor aludtam, mindent átrendezett.
És ahogy nagyobb lettem, inkább a párkapcsolataival volt
elfoglalva. Néha egyáltalán nem is foglalkozott a díszítéssel.
Josh megpuszilta a lány homlokát.
− Sajnálom – suttogta.
− Nem számít. Pár éve egy anyaotthonban önkénteskedek, és
ott szoktam segíteni fát díszíteni. Mindig nagyon élvezem, jó
móka. A gyerekek teljesen fel vannak dobva, és a helyi cégek
rengeteg díszt és játékot adományoznak. Így is kiveszem a
részem a karácsonyi készülődésből, csak egy kicsit másképp.
− Ezért önkénteskedsz? Hogy jobbá tedd a gyerekek életét?
Holly pislogott. Ezt még soha senki nem kérdezte tőle.
− Tulajdonképpen az anyaotthon keresett meg, mert sok
lakójuknak szüksége volt pénzügyi segítségre. Sokuknak sosem
volt dolga pénzzel korábban, a legtöbbjüknek nem is engedték
meg. A pénzügyi visszaélés ugyanolyan súlyos lehet, mint a
fizikai bántalmazás. Ezzel is hatalmat gyakorolhat feletted egy
másik személy.
− Ezért fontos, hogy minden nőnek saját bankszámlája legyen
– jegyezte meg Josh. – Ahogy a nagymamámnak is tanácsoltad.
− Pontosan. Egy pszichológus valószínűleg azt mondaná, hogy
az anyám életmódja miatt választottam ezt a munkát. Egyik
kapcsolatból ment a másikba, mindig keresett valakit, aki
gondoskodik róla. És amikor éppen nem volt senki mellette,
rohant az anyjához segítségért. Soha nem vállalt felelősséget
önmagáért. – Vagy a lányáért. És igen, ez még mindig fájt. –
Szeretek azokon segíteni, akiknek nincs hatalmuk az életük
felett. Szeretem nézni, ahogy erősödnek, és a saját lábukra
állnak.
− Ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Josh. – Attól féltél,
hogy elnyomnak?
Holly vett egy nagy levegőt. Tudta, hogy már régóta esedékes
ez a beszélgetés. Ha elég bátor volt ahhoz, hogy elvigye Josht
North farmjára, akkor ehhez is elég bátor. Még ha nem is lesz
egy fáklyás menet.
− Fiatal voltam és bohó, és rossz döntéseket hoztam – mondta.
– Az anyám nem sokkal korábban ment férjhez újra, én pedig
épp akkor végeztem az egyetemen. Életemben először tényleg
szeretett volna velem lenni, ezért meghívott az új férje házába
Szicíliába egész nyárra. Együtt úsztunk, szórakozni jártunk,
olyan volt, mintha be akarná pótolni mindazt, ami addig
kimaradt. És akkor találkoztam Marcóval.
− A vőlegényeddel. – Josh állkapcsa megfeszült.
− Anyám férjének az unokaöccse volt. Nála dolgozott.
Négyesben jártunk mindenhová. Imádtam, hogy anyám ennyire
odafigyel rám. Esténként bebújt mellém az ágyba, és
kibeszéltük a pasijainkat. És csodálatos ötletei voltak arról,
hogyan töltjük majd életünk hátralévő részét Szicíliában, együtt.
Olyan volt, mintha sok-sok év mellőzöttség után végre
bekerültem volna a belső körbe.
− Szóval beleegyeztél, hogy hozzámész.
Holly az ajkába harapott.
− Igen. És ez a kezdetektől fogva hiba volt. De mindenkit
annyira boldoggá tett. Különösen anyát. Úgy éreztem, ez
egyfajta igazolást jelentett számára, hogy mégis jól tette a
dolgát. Folyton azt hajtogatta, hogy újra megtalálta a lányát. Én
meg bevettem.
Josh leült a kanapéra, és az ölébe húzta a lányt. Holly odabújt
hozzá, érezte, ahogy körbeölelik a férfi karjai.
− Ahogy közeledett az esküvő, egyre inkább ráébredtem,
mekkora hibát követtem el. Szinte nem is ismertem ezt a fickót.
Nem volt munkám, esélyem sem volt, hogy találjak valamit, és a
tetejébe pokoli honvágyam volt. Akkor hívtam fel a nagyit, és ő
őszintén megmondta, hogy óriási hibát követek el.
− Úgy tűnik, igaza volt.
Holly bólintott, arcát a férfi nyakához szorította. A fenébe, de
jó illata volt.
− A nagyi odarepült, és ezt az anyám személyes sértésnek
vette. Elküldte melegebb éghajlatra, és azt mondta, hogy az ő
lánya vagyok. Hogy Candy már épp elég hibát követett el a saját
gyerekeivel, és nem kellene mindenbe beleütnie az orrát. Így
hát a nagyi elintézte, hogy egy magánrepülőgép várja a
reptéren. Azt mondta, hogy van egy hely számomra is, ha
akarom. És hogy bármit is teszek, ő mindig szeretni fog, és
mindig ott lesz, hogy vigyázzon rám.
− És elhagytad a srácot.
− Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy Marcót hagyom el. Szinte
nem is ismertem. Az anyámat hagytam el. És ő annyira dühös
volt, annyira megbántva érezte magát, hogy nem is beszélt
velem többé.
Josh végigsimított Holly haján, és közelebb húzta magához.
− Nem a te hibád volt.
− Sokkal jobban kellett volna kezelnem ezt az egészet –
sóhajtott. – Sosem volt valami jó a kapcsolatom anyámmal, és én
mindent csak még rosszabbá tettem. Nem hiszem, hogy valaha
is olyan anya-lánya kapcsolatunk lesz, mint másoknak.
− Szeretnéd, ha olyan lenne? – kérdezte Josh.
A lány beharapta az ajkát, és elgondolkodott a válaszon.
− Azt hiszem, azt szeretném, ha tudnánk civilizált módon
viselkedni egymással. És nem egymás torkának ugrani,
valahányszor találkozunk. De nem tudom, hogyan érhetem ezt
el.
− Ha ez számít valamit – mondta halkan, és a tekintete
találkozott a lányéval –, soha nem találkoztam nálad erősebb
nővel. Ha valaki képes elérni, hogy működjön a dolog, az te
vagy.
Holly szíve nagyot dobbant.
− Köszönöm.
Halvány mosoly játszott Josh ajkain. Szemeit lecsukta,
mögöttük azonban ott szikrázott a vágy.
− Akarod tudni, mit kívántam? – kérdezte, miközben ajkaival
végigsimított a lány kulcscsontján.
− Mit kívántál? – kérdezte, és hátrahajtotta a fejét, hogy a férfi
jobban hozzáférjen. Ahogy a feneke a férfi combjához
nyomódott, érezte a férfi reakcióját.
− Téged, meztelenül a karácsonyfám alatt.
Holly grimaszolt.
− Az a sok tűlevél elég fájdalmas lenne.
Josh kuncogott.
− Pont ezért választottuk a fehér fenyőt. Jó illata lesz, amikor
kikandikálnak a tűlevelek a fenekedből.
A lány a férfi nyaka köré fonta a karját.
− Ne csábítgass a buja ígéreteiddel!
− Te meg ne fészkelődj annyit itt az ölemben.
− Azt nem ígérhetem. – A lány megcsókolta, miközben a férfi
végigcsúsztatta a kezét a gerincén.
− Ez a másik dolog, amit kívántam – suttogta. – Hogy ezt soha
ne hagyd abba!
 21.

Josh újra átfutotta az e-mailt, ajka lefelé görbült, miközben

gépelte a választ. Már csak három nap volt hátra karácsonyig.
Azt hitte, hogy már csak az új évben kell ezzel a szarsággal
foglalkoznia. Fejét rázva törölte az üzenetet, majd felkapta a
telefonját, mert vannak dolgok, amiket jobb személyesen
intézni.
− Tudom, miért hív – mondta Willa, amint fogadta a hívást. –
És higgye el, nem az én hibám. Oren ragaszkodik annyira ehhez
a találkozóhoz. És tényleg nem hiszem, hogy ne lehetne
videóhívással elintézni.
Oren Stiles volt az egyik legnagyobb befektetőjük. Ha ő azt
mondta, ugorj, akkor úgy kellett ugrani, mintha az életed múlna
rajta. Josh mégis nagyon dühös volt.
− Nem mondta, miről van szó?
− A Shalvis felvásárlásáról. Némi ellenállás van a vezetőség
részéről, és hergelik a részvényeseket.
Josh megdörzsölte a halántékát. Ez nem volt annyira sürgős.
− Azt hittem, hogy ez már rég el van intézve. Mit mond
Crystal?
A befektetési osztály vezetője bizonyára megbirkózik vele.
− Szerinte csak vihar a biliben. De ismeri Orent, biztos akar
lenni benne, hogy minden rendben van. És néha csak a
vezérigazgató tudja megnyugtatni. Amikor azt mondtam, hogy
talán jobb lenne karácsony után találkozni, elkezdett valamit a
nagyapjáról motyogni. Azt mondta, hogy úgyis találkozik vele
valami partin, és talán közbe tudna lépni.
A legutolsó dolog, amire Josh vágyott, az volt, hogy a nagyapja
beleavatkozzon bármibe is. − Hát jó, beszéljen meg vele egy
találkozót. Holnap hazautazom. Van még valami, amiről
tudnom kell?
− Jelenleg nincs. – Willa elhallgatott egy pillanatra. – Szóljak a
házvezetőnőnek, hogy hazajön? És huszonnegyedikén lesz a
karácsonyi parti – ugye eljön?
− Nem, nem megyek. Találkozom Orennel, aztán jövök is
vissza karácsony este Winterville-be.
− Még mindig vannak problémák? – kérdezte Willa
együttérzően. – Esküszöm, nem ér annyit ez az egész üzlet.
− Nincs semmi olyan, amit ne tudnék kezelni. Remélem,
karácsonyra minden elrendeződik. – Legalábbis ami az üzleti
részt illeti. – Amikor Cincinnatiben leszek, megszervezne egy
találkozót Kevinnel és Elizabethtel? És legyenek ott az
ügyvédeink is. Át kell beszélnünk valamit.
− Persze, intézem. Mindenkit beütemezek
huszonharmadikára. Így szentestére visszaér, és megkímélem
attól, hogy sötétben kelljen vezetnie.
Josh elmosolyodott, mert egyszer réges-régen már vezetett a
sötétben a hegyeken át, és majdnem totálkárosra törte a
kocsiját.
Így került ide először.
Ezúttal azonban önszántából jön vissza. Mert a karácsonyt
azzal a nővel akarja tölteni, akit nem tud kiverni a fejéből. Aki
miatt sokkal inkább otthon érzi magát ezen a helyen, mint
bárhol máshol, ahol eddig élt.
− Szia – mondta Holly a konyhába lépve, amikor a férfi
befejezte a hívást. Éppen egy fülbevalót tett a fülébe. – El kell
mennem, megígértem Everley-nek, hogy segítek neki a
színházban. Nem találkozunk később a kávézóban?
− Jó ötlet – mosolygott rá Josh. – Holnap sajnos vissza kell
mennem Cincinnatibe.
Holly arcára csalódottság ült ki.
− Csupán két éjszakáról van szó. Ne aggódj, szentestére
visszajövök. Megígértem, hogy elviszlek az előadásra.
− Nem felejtettem el – mormolta Holly. – Minden rendben?
Mármint a munkáddal.
− Minden rendben. Semmi olyan, amit ne tudnék kezelni –
nyomott egy puszit a lány orra hegyére.
− De az nem biztos, hogy én tudom kezelni a helyzetet, hogy
nem leszel itt. Legutóbb, amikor egy éjszakát külön töltöttünk,
aludni sem tudtam.
A férfi jót mosolygott a lány rémületén.
− Pedig aludtál – emlékeztette a lányt. – Addig beszéltem
hozzád, amíg el nem aludtál. – Még horkoltál is.
− Nem is horkoltam.
− Pedig de. Annyira aranyos volt. Már amennyire egy ködkürt
aranyos lehet.
Holly megrázta a fejét.
− Meggondoltam magam, határozottan jó lesz, ha nem leszel
itt. Bekuckózok az ágyba, és Chris Hemsworth-filmeket nézek.
− Ez a beszéd! – Josh újra megcsókolta, ezúttal a dereka köré
fonva a kezét. – Szívesen magammal vinnélek, de állandóan
dolgozni fogok. Tizenkét órát töltenél a kocsiban oda-vissza,
aztán a maradék időben várnál rám.
− Ott állnék ugrásra készen.
− Pont mint a Pretty Womanben – motyogta Josh. – Szép is
lenne!
Ahogy a lány nyakához érintette az ajkait, érezte a pulzusa
meleg lüktetését.
− Mindenesetre amikor hazaviszlek, meg akarom adni a
módját. Szeretnélek rendesen bemutatni a nagymamámnak.
 Holly felnézett rá, a szemei csillogtak.
− Azt akarod, hogy találkozzak vele?
− Miért ne akarnám? Nem ez a szokás? Beleszeretsz valakibe,
aztán hazaviszed, és bemutatod a családodnak.
− Belém szerettél? – kérdezte mosolyogva.
− Nem ezt mondtam az előbb?
− De igen, csak szerettem volna még egyszer hallani. Akár azt
is mondhattad volna, hogy megdöbbentél tőlem, csak
félreértettem.
− Egyértelműen megdöbbentettél – súgta a fülébe. – Főleg
azzal, amit tegnap este tettél velem.
Holly nevetett, és kicsit elhúzódott.
− Az nem volt megdöbbentő. Fantasztikus volt.
− Szerintem mindkettő: megdöbbentő és fantasztikus. Folyton
erre gondolok majd, míg távol leszek. Aztán amikor visszajövök,
megbeszéljük a folytatást. Hogy hogyan fogjuk megoldani a
jövőnket, ha te Chicagóban vagy, én pedig Cincinnatiben.
Holly beharapta az ajkát. Valami átvillant a szemén.
− Igen – mondta halkan. – Tegyük azt.
Josh érezte, ahogy a lány szíve hevesen kalapál a
mellkasában.
− Hűha – mondta Holly, és hátralépett. – Felismerem ezt a
tekintetet, Gerber.
− Milyen tekintetet? – ráncolta a homlokát Josh.
− Azt a pokolian szexi, letépem-Holly-ruháit-és-mindent-
elfelejt nézést.
− Van ilyen? Mások is néznek így?
− Nem, csak te – nevetett Holly.
− Ezt örömmel hallom.
Holly telefonja csörögni kezdett. Kivette a táskájából, és
elhúzta a száját.
− A csudába, ez Everley! Már öt perce a színházban kellene
lennem. – Holly felágaskodott, és puha ajkát a férfi ajkához
szorította. – Csináljunk valami szépet ma este. Valamit, ami segít
átvészelni a külön töltött napokat.
− Jól hangzik. – Josh visszacsókolt, keze a lány csípőjét
simogatta. – Sok szerencsét a színházban. Találkozunk a
kávézóban egykor?
− Tökéletes. Már alig várom!

***
− Na, hogy érzi magát Josh fája? – érdeklődött North, ahogy
belépett a színházba. Holly és Everley a színfalak mögött voltak,
és az adminisztrációs feladatokat nézték át, amiket Hollynak el
kell végeznie.
− Remekül van – felelte Holly, és rámosolygott. – Nálad nőnek
a legszebb fák.
− Zene füleimnek. – North mindkét unokatestvérét
megpuszilta, majd letette a kezében tartott papírokat. – Szóval
beszéltem Ryan barátoddal. Megkerestem azt a három
vállalkozást a városban, amelyekről úgy gondoljuk, hogy a
legnagyobb valószínűséggel akadályoznák az újjáépítést.
Mindannyian beleegyeztek, hogy ajánlatot tegyenek az
épületeikre.
− Tudtam, hogy így lesz – felelte Everley nevetve. – Ők is
ugyanazt akarják, mint mi.
− Abban is egyetértettek, hogy új hitelszerződést kell kötnünk.
Kedvező feltételekkel. Létrehozunk egy alapítványt – nézett
North Hollyra. – Minden pénz, ami megmarad, az alapítványba
kerül, és abból finanszírozhatjuk a működési költségeket.
Szerintem meg tudjuk csinálni.
− Ez jó hír – bólintott Holly.
− Egyszerűen fantasztikus – örvendezett Everley, és
összecsapta a kezét. – Sikerülni fog. Igazi szupercsapat vagyunk.
 − Valahogy úgy – nézett fel North. – Mindenesetre ezeket most
beszkennelem, és átküldöm Ryannek, hogy karácsonyra
minden készen álljon.
− Én meg megyek a kávézóba – mondta Holly.
− Joshsal találkozol? – firtatta Everley széles mosollyal.
− Igen.
North morgott, de nem szólt semmit. Már egész jól ment neki.
És annak is nagyon örült, hogy a sok hercehurca ellenére Josh
azt mondta, hogy beszélni akar a jövőjükről. És ez melegséggel
töltötte el.
Ahogy kilépett a színházból, Holly felnézett az égre. A
leghalványabb kék volt, olyan pufók felhőkkel, amilyeneket
gyerekkorában rajzolt. Több mint két napja nem havazott – ez
rekordnak számított Winterville-ben, bár hallotta, hogy a
városlakók közül néhányan azt pedzegették, vihar van
készülőben. Remélte, hogy kibírja karácsonyig, és nem teszi
tönkre Everley előadását.
A kávézóban nagy volt a nyüzsgés, amikor belépett. Frank a
szokásos asztalától integetett neki, vele szemben pedig Charlie
morgolódott egy szállítmány miatt, amire várt. Látta Josht,
amint a tűz mellett ül az asztaluknál, két bögrével az orra előtt,
kezében egy kinyitott Wall Street Journal.
− Ragaszkodott hozzá, hogy megint ő fizessen mindent –
mondta Dolores. – Nem az én hibám.
− Persze, tudom. – Mostanra már maguk mögött tudták a kis
bosszúhadjáratot. – Minden rendben?
Dolores egyike volt annak a három vállalkozásnak, amely
megvásárolná az épületeket. De nem fecsegett.
− Minden a legnagyobb rendben. A fiam holnap érkezik a
gyerekekkel az ünnepekre. Még jegyeket is sikerült szereznie az
előadásra.
− Ez fantasztikus hír.
Bár Everley mindenképpen talált volna ülőhelyet
mindenkinek, aki meg akarta nézni az előadást.
− Örömmel látom, hogy a változatosság kedvéért te is
szórakozol egy kicsit – jegyezte meg Dolores, és tekintete Joshra
siklott, aki még mindig nem vette észre, hogy megérkezett. Az a
Wall Street Journal-cikk, amit olvasott, teljesen lekötötte a
figyelmét.
− Köszönöm – mosolyodott el Holly. – Valóban jól szórakozom.
− Nem több ez, mint ártatlan kis szórakozás? – faggatózott
tovább Dolores. – Az a férfi totál odavan érted.
Ezt nem először hallotta. Valahányszor Holly ránézett, mintha
még jobban beleszeretett volna Joshba. Csak attól tartott, nem
alakulnak-e túl gyorsan a dolgok. És hihetetlennek tűnt, hogy a
férfi is ugyanígy érez iránta.
És igen, ez egy kicsit megijesztette.
Őszintén szólva nem is kicsit.
De most nem akart erre gondolni. Túlságosan lefoglalta, hogy
a kandalló mellett ülő jóképű vezérigazgatót bámulja.
Josh csak akkor pillantott fel az újságjából, amikor a lány leült
mellé. Széles mosoly ült ki az arcára, és előrehajolt, hogy
megfogja Holly kezét.
− Szia!
− Szia! – Holly megszorította a férfi kezét, és felkapta a
táskáját. – Hoztam neked valamit.
− Mit hoztál?
A lány ujjai közé szorította a kavicsot, és visszaadta Joshnak.
− Szeretném, ha ezt magaddal vinnéd Cincinnatibe. Így lesz
egy darabka belőlem a táskádban. Nekem bevált.
Josh elvette a kavicsot, és az ujjai között forgatta.
− Köszönöm.
−Megzavartam valamit?
Holly az ismerős hang hallatán pislogni kezdett. Az anyja állt
az asztal mellett, szőke haját laza kontyba fogta a tarkóján.
Szokásához híven tökéletes volt a sminkje, méregdrága ruhája
nagyon elegáns volt.
− Anya! – Holly mosolyogni próbált. A színházban történtek
óta nem beszéltek egymással. És ez a lánynak még mindig fájt.
− Holly – bólintott a lánya felé, majd Joshra mosolygott. – No
és Mr. Gerber. Szóval igazak a pletykák, amiket hallottam.
− Miféle pletykák? – kérdezte Holly. Josh az asztal alatt
megbökte a lány lábát. Amikor a lány ránézett, a férfi szeme
tele volt melegséggel. Megnyugtatóan hatott rá.
− Hogy új barátod van. – Az anyja szemében érdeklődés
csillogott. – Úgy látom, igaz a hír.
Holly megpróbált kinyögni valamit, de úgy érezte, teljesen
lefagyott. Talán az lenne a legjobb, ha egy szót sem szólna.
Josh a lányra nézett, a kérdés ott bujkált a szemében.
− Hmm, igen, igaz.
− Hát ez nagyszerű! Akkor mindketten átjöhetnétek hozzám
karácsony este. Tartok egy kis koktélpartit. Azt hiszem, ez lesz
az utolsó, amit Winterville-ben tartunk. Garrick már délután
négy órától kezdi keverni a koktélokat.
− A színházban leszek. Megígértem Everley-nek, hogy segítek
az előadás körül – mondta Holly.
− Nem hiszem el, hogy előtte nem tudsz beugrani. Ez az utolsó
karácsonyunk itt, Holly. Szeretnék egy kicsit a lányommal lenni.
Holly érezte, hogy hamarosan kirobban a vita köztük. Szúrást
érzett a mellkasában.
− Négykor ott leszünk – vágta rá Josh.
Holly döbbenten nézett rá. A férfi megvonta a vállát, majd
kedvesen rámosolygott.
Az anyja elégedetten csapta össze a kezét.
− Csodálatos! Akkor legalább mindkettőtökkel találkozom. –
Arcon csókolta Hollyt, majd Joshra mosolygott. – Nagyon jóképű
– súgta a lánya fülébe, majd megfordult, és kisétált a kávézóból.
− Ez meg mi volt? – kérdezte Holly a homlokát ráncolva. –
Semmi kedvem bájologni vele karácsony este.
 Nem akart semmilyen vitát azon a napon. Túl különleges volt
számára.
− Miért nem akarsz elmenni? – kérdezte Josh gyengéden.
− Mert tudom, hogy sírás lesz a vége. Mindig ez történik.
Josh arckifejezése megenyhült.
− Sajnálom. Ha nem akarsz menni, akkor nem megyünk. Be
kellett volna fognom a számat.
Holly felsóhajtott.
− Nem a te hibád. Az enyém. Gyerekesen viselkedem, hogy
kerülöm őt.
− Érthető – dörmögte Josh. – De te magad mondtad, hogy azt
szeretnéd, ha jobb lenne a kapcsolatotok. Hogyan, ha állandóan
kerülöd őt?
− Nem tudom – rázta a fejét Holly. – Szerintem nem fog
menni.
− Akkor ne menjünk?
Holly nagyot sóhajtott.
− Oké, menjünk, de csak egy órára. Te vezetsz, mert
szükségem lesz az összes koktélra.
− Természetesen én vezetek. Egyébként is jobban vezetek,
mint te – vigyorgott. Holly azt is imádta benne, hogy Josh tudta,
hogyan oldhatja a feszültséget egy-egy jópofa viccel.
− Mondja az a fickó, aki évekkel ezelőtt szó szerint bevágódott
a városba.
− Ez volt az egyetlen balesetem tizenöt év alatt, Holly –
jelentette ki, és összefonta a karját a mellkasán, mintha ezzel a
beszélgetés véget ért volna.
− Tizenhat éves korom óta egyetlen balesetem sem volt.
− Naná, mert úgy vezetsz, mint egy csiga.
− Nem is. Csak óvatos vagyok.
− Egy óvatos csiga – emelte vigyorogva a csészét az ajkához.
Holly jól tudta, miért csinálja ezt. Hogy elterelje a gondolatait
az anyjáról, és minden más dologról, ami nyomasztotta. És
működött, mert őrülten vigyorgott erre a férfira, akinek szexi
szemei voltak, és sötét haja a homlokára omlott.
Az ő fényes páncélú lovagja.
− Mikor indulsz? – kérdezte tőle huncut mosollyal.
A férfi felvonta a szemöldökét.
− Már kora reggel.
− Akkor emlékeztess, hogy ma este újra megtegyem veled azt
a rettenetes dolgot. Azt akarom, hogy minden porcikád fájjon,
miközben vezetsz.
Josh szélesen mosolygott.
− Látod, ez a különbség köztünk. Ami neked fenyegetés, az
nekem ígéret.
− Talán egy kicsit mindkettő.
− Talán. – Josh felállt, és homlokon csókolta a lányt. Holly
mostanra már furcsamód megszokta, hogy Josh nyilvánosan
kimutatja az érzelmeit. Arra számított, hogy az egész város
róluk pletykál. Hogy Winterville Facebook-oldalán hosszú
kommentek jelennek majd meg róluk.
Vagy legalábbis arra, hogy mindenki őket figyeli majd, amikor
Josh Gerber megcsókolja. De mindenki a saját dolgával törődött.
− Később találkozunk nálam – köszönt el Josh.
− Úgy van, én hozom a vacsit.
Már mindent megbeszélt a fogadó szakácsával, aki belement,
hogy vacsorát készítsen neki elvitelre.
− Vezess óvatosan!
Holly komoly arccal bólintott.
− Mint a csiga.
A férfi felnevetett, és elindult az ajtó felé.
 22.

Josht muzsika hangja ébresztette. Na nem a Julie Andrews-féle

film, hanem valaki halkan egy sült gesztenyéről szóló dalt
énekelt. Felült az ágyban, és elkomorult, amikor észrevette,
hogy Holly már nincs mellette, majd felvette a bokszeralsóját.
Tegnap este hatalmasat beszélgettek, jókat ettek, aztán az
ágyban folytatódott a kényeztetés. És a végén Josh egy kicsit
elveszettnek érezte magát, mert tudta, hogy másnap este
egyedül fog aludni. Persze amint tud, visszajön, de olyan érzés
volt, mintha maga mögött kellene hagynia Narniát, és ezzel
együtt a varázslat is eltűnne.
Otthon mindenki a régi Josht várja. De már ő maga sem volt
biztos benne, hogy ki is az a régi srác.
Eltűnt, amikor megcsókolta Hollyt a faházban. Átváltozott,
amikor először szeretkeztek. Semmivé foszlott, amikor rájött,
hogy beleszeretett Holly Winterbe.
Belebújt a pólójába – amit Holly szemmel láthatóan most nem
„vett kölcsön” –, belépett a nappaliba, és próbált rájönni,
honnan jön a hang.
A karácsonyi zene újabb hulláma ért el hozzá. Az énekes épp
arról énekelt, hogy a Mikulás már úton van. Összehúzott
szemmel nézett körül a szobában, tekintete a közösen
feldíszített karácsonyfán állapodott meg.
A fények szikráztak, az ágakra aggatott fényes díszek és
dekoráció visszatükrözte az aprócska izzók fényét. De mégsem
ez volt az, ami felkeltette az érdeklődését.
Hollyn állapodott meg a tekintete, aki meztelenül, derekán
egy piros masnival feküdt a fa alatt, és finom mosoly játszott az
ajkain.
− Arra gondoltam, adok neked egy kis előzetes ajándékot –
mondta rekedtes hangon.
− Ne mozdulj! – mondta Josh. – Szeretném jól emlékezetembe
vésni ezt a látványt.
Valóban gyönyörű volt. A bőre porcelánfehér, a teste a
megfelelő helyeken gömbölyödött. A mellbimbói rózsaszínűek
és kemények voltak, sötét haja felhőként terült el körülötte. A
lány az ajkába harapott, és megborzongott.
− Fázol?
− Á dehogy, csak megfagyok. Nem gondoltam volna, hogy
ilyen sokáig alszol.
Josh elnevette magát.
− Mióta fekszel ott?
− Elég hosszú ideje, úgy érzem, rögtön leesnek a megfagyott
mellbimbóim.
Josh odalépett hozzá, tekintetük összekapcsolódott. Letérdelt
Holly mellé, kezével végigsimított a lány csupasz hasán,
megtapintotta puha bőrét.
− Kibonthatom az ajándékomat? – kérdezte, ahogy ujjai
végigsimítottak a masnin.
− Naná! – mosolyodott el Holly. – Boldog előkarácsonyt!
− Gőzöm sincs, hogy fogom ezt überelni – suttogta Josh, és
meghúzta a masnit. A vastag, piros szalag szétnyílt, és ott feküdt
előtte a teljesen meztelen Holly.
Végigfuttatta az ujját a hasán, majd megsimogatta a
vénuszdombján húzódó finom szőrcsíkocskát. Holly nagyot
nyelt, és halkan felsóhajtott, amikor a férfi végighúzta az ujját
ott, ahol a legjobban vágyott rá.
 − Egy óra múlva indulnom kell – mondta a férfi inkább
magának, mint a lánynak. Hogy a fenébe lesz képes ezt itt
hagyni?
− Tudom. Láss neki, Mikulás!

***
Hollynak az volt az érzése, hogy ez élete leghosszabb napja.
Állandóan az óráját nézte, és elhúzta a száját, amikor látta, hogy
még csak délután egy óra van. A délelőttöt Everley-vel töltötte,
aki türelmesen végighallgatta, ahogy Joshról áradozott, aztán
elküldte a kávézóba, hogy végre nyugodtan dolgozhasson.
Aztán egy órát töltött Doloresszel, aki arról érdeklődött,
hogyan tervezi megmenteni Winterville-t most, hogy Josh
elment. A három stratégiai vállalkozás egyik tulajdonosaként
hitt abban, hogy az ingatlan megvásárlásával megtarthatja a
kávézóját. Még jobban lázba jött, amikor Holly megmutatta
neki, hogyan tudna spórolni az alapanyagokon, hogyan
kérhetne néhány centtel többet minden csésze kávéért, és
mekkora lesz így a különbség a nyereség és veszteség között.
De most a déli csúcsforgalom elvonta Dolores figyelmét, és
Holly ismét elveszettnek érezte magát. Megállt Frank asztalánál,
és öt percig elszórakozott azzal, hogy válaszolt a
matekkérdésekre, de aztán Frank is beleunt a játékba, és
nekilátott megfejteni az aznapi harmadik keresztrejtvényét.
Nem maradt más választása: kimegy a Karácsonyfa Farmra,
és idegesíti Northt.
Az unokatestvére ma az üzletben dolgozott. Bár a legtöbb
vásárlójuk már december elején megvette a fát, még mindig
érkeztek vevők. Két nő is a karácsonyi füzéreket nézegette
éppen, és hosszas értekezésbe kezdtek a magyal és a borostyán
előnyeiről, miközben forró pillantásokat küldtek North felé, aki
a pultnak támaszkodott.
− Helló, helló – mosolygott a férfi Hollyra, amikor belépett.
A lány is a pultnak dőlt, és mosolyogva nézte a két nőt. Azok a
homlokukat ráncolták, mert Holly pont eltakarta előlük a
kilátást.
− Látom, megint itt van a rajongói klubod.
− Szállj már le rólam – rázta a fejét North. – Csak a
karácsonyfaégők miatt ilyen lelkesek.
− Mióta vannak itt?
North felsóhajtott, és megvonta a vállát.
− Már legalább húsz órája.
Kuncogni kezdett, mert North arckifejezése elárulta,
mennyire kínosnak találja ezt a nagy figyelmet. Az ő hibája volt.
Fiatalabb korában túlságosan is közvetlenül viselkedett
Winterville hölgytagjaival. Egyszer mindennek meg kell fizetni
az árát.
− Hol van Amber? – érdeklődött Holly. North üzlettársa
általában jól kezelte az ilyen helyzeteket, és most feltűnt a
hiánya.
− Elvitte a fákat és a füzéreket a színházba. Szerintem éppen
elkerültétek egymást. Mondtam neki, hogy tartom a frontot,
amíg Alaskával díszítenek – mondta North, és a hangjából ítélve
már megbánta ezt a könnyelmű ajánlatot.
− Sziasztok! Itt a két kedvencem! – Gabe lépett be széles
vigyorral az arcán. Lehajolt, és egy puszit nyomott Holly arcára.
− Hoztam neked ebédet – mondta, és egy barna papírzacskót
nyújtott át Northnak.
A mögöttük álló nők susmorogni kezdtek. Mi lehet
izgalmasabb dolog egy Winter nevű férfinál? Két Winter. Gabe
már fiatalkorában is nagy szívtipró hírében állt. És most a
snowboardnak köszönhetően még több figyelmet kapott.
És Northszal ellentétben ő szemmel láthatóan élvezte is.
− Kézcsók a hölgyeknek – köszöntötte őket széles mosoly
kíséretében. – Várják már a karácsonyt?
Félő volt, hogy a két nő azonnal hiperventilálni kezd. Amikor
Gabe nagyobb figyelmet szentelt valakinek, soha nem lehetett
tudni, mi fog történni.
− Legalább ne add alájuk a lovat – mondta North
összeszorított fogakkal. – Nem tudnátok végre eltűnni innen?
Tönkretesztek.
− Én meg se szólaltam – tartotta fel Holly a kezét.
− De látom, hogy tiszta ideg vagy. És tudom is, miért, de nem
akarok róla beszélni – vágta rá North morogva.
− Mitől olyan feszkós? – kérdezte Gabe a homlokát ráncolva.
− Mert a pasija elment, és csak karácsony este jön vissza.
Gabe ajka egy hatalmas „ó”-t formált.
− Dehogy vagyok ideges. Csak unatkozom. Everley elboldogul
egyedül, és neked sem kell segítség. Még Dolores is elzavart,
hogy szellőztessem ki egy kicsit a fejemet.
Holly grimaszolt. Nem szokott unatkozni. De most már nem is
emlékezett, mivel tudta lefoglalni magát, mielőtt Josh belépett
az életébe. Hülyeség volt, ezt ő is tudta.
− Van egy csomó papírmunkám, azzal elfoglalhatnád magad –
mondta North, és a mögötte lévő iroda felé biccentett. Holly
megnézte az asztalon hegyekben álló számlákat és
szállítóleveleket, és elhúzta a száját.
− Kösz, inkább nem.
− Én hamarosan megyek sífutni. Nincs kedved csatlakozni
hozzám? – vetette fel Gabe.
− Ezer éve nem síeltem.
− Ez is olyan, mint a biciklizés. Egyik lábadat lendíted a másik
után – legyintett Gabe, mintha tényleg ennyire egyszerű lenne. –
Gyere már, úgyis alig vagyunk együtt, és néhány hét múlva
edzőtáborba megyek. Everley régi felszerelése Northnál van.
Biztosan nem bánja, ha kölcsönveszed.
− Na jó, megpróbálhatom – bólintott Holly. Minden jobb volt,
mint itt téblábolni.
Gyerekkorában Holly sokat síelt, de mindig frusztrálta, hogy
nem tudott lépést tartani a fiúkkal. De most kellett valami, ami
eltereli a figyelmét. Mosolyogva huppant le Gabe mellé North
faháza előtt, és felcsatolták a síléceket.
Téli futónadrágot és aláöltözetet viselt – ami jól felszívta az
izzadságot −, erre pedig ráhúzott egy könnyű futódzsekit, amin
nem fúj át a szél, de nem is izzad bele.
Mert egy dolog biztos: a sífutás sokkal több energiát igényel,
és sokkal intenzívebb, mint a síelés.
Gabe eleinte óvatos volt, és a nyáron túrázásra használt
egyszerű ösvényeken vezette Hollyt. A Winterville környéki
erdőkben nincsenek kijelölt sífutó útvonalak, mint ahogyan
sípályák és snowboardpályák sem. Candy mindig azt akarta,
hogy a város egyszerű maradjon, és minden a karácsony körül
forogjon. Mindig is szabadon síelhettek ott, ahol biztonságos
volt, a fák között és a hegy körül, ahol télen szinte senki sem
járt.
Holly lazán tartotta a térdét és a bokáját, aprókat lélegzett, és
ahogy előrelökte magát, a combizmai tiltakoztak az erőfeszítés
ellen. Halszálkás lépésekben haladt előre, ugyanúgy, ahogyan
korcsolyázni szokott, a teste egyik oldalról a másikra dőlt, ahogy
követte az unokatestvérét.
− Hamarosan egy kis lejtő következik – kiáltotta Gabe, és
mosolyogva nézett vissza rá a válla fölött. – Emlékszel, hogy kell
csinálni, ugye?
− A sílécemmel beleállok a nyomodba, és drukkolok, hogy ne
haljak meg – mondta lihegve. Ennyire eltunyult? Még a Joshsal
töltött hosszú éjszakák sem készítették fel erre.
Gabe vigyorgott; könnyedén siklott lefelé a lejtőn, még akkor
is, ha szűz havon vágott keresztül. Felemelte a botjait, a testével
előredőlt, csak a sílécek surrogása hallatszott.
Holly vett egy mély levegőt. Sosem szerette a lesiklást. Utálta,
mert úgy érezte, kicsúszik a kezéből az irányítás. De azt
mégsem akarta, hogy Gabe ezt megtudja, mert napokig
szekálná utána. Így hát az egyik bottal ellökte magát, és
megpróbálta a sítalpakat a férfi nyomvonalában tartani.
− Csináld úgy, mintha vonat lennél, Hol – kiáltotta Gabe, aki
már a lejtő alján várt rá. – Csak maradj a két nyomvonalon.
Gyorsulni kezdett, a hűvös levegő megcsapta az arcát. A
gravitáció húzta, próbálta minél gyorsabban magával rántani. A
szíve túl gyorsan vert, pánikszerű légzésének ritmusához
igazodva. Egyáltalán nem tetszett neki ez az egész.
El fog esni.
− Csinálj egy fél hóekét – kiáltotta Gabe. – Lassíts!
Mi a fene az a fél hóeke? Holly megpróbált hátradőlni,
behajlította a lábát, ahelyett hogy egyenesen tartotta volna,
karjával pánikszerűen hadonászni kezdett, ahogy megpróbált
lassítani.
Hallotta, ahogy Gabe nevet, a kis rohadék. Ha maradt volna
még levegője, leordította volna a fejét. Ehelyett összeszorította a
fogait, a lábai remegtek, a levegő úgy zúgott a fülében, mintha
szélcsatorna lenne.
− Fordulj! – kiáltotta Gabe. – Figyelj a fára!
Milyen fa? Felnézett, és meglátta az ég felé törő fenyőt. A
francba! Oldalra dőlt, de a lába továbbra is egyenesen vitte
előre, kicsúszott a Gabe által hagyott nyomból, ami jobbra
kanyarodott.
− Állj meg! – Gabe már nem nevetett. Lecsatolta a síléceit, és
felrohant a domboldalon. – Dobd el magad! Most azonnal!
Szinte alig kapott levegőt, a zöld és barna csík egyre
közeledett. Követte Gabe utasítását, és balra vetődött. A teste
nekicsapódott a hóbuckának, a levegő kiszaladt belőle, a porhó
szanaszét szóródott, mire Gabe zihálva odaért.
− Jól vagy? – kérdezte tőle aggódva.
Holly teljesen kifulladva emelte fel a fejét.
 Megérintette a sisakját, és elégedetten bólintott, amikor
érezte, hogy az még mindig szilárdan a fejéhez van rögzítve.
− Nem sérültél meg?
Holly vett egy nagy levegőt, próbálta visszanyerni a normális
légzését.
− Csak a büszkeségem – nyögte.
Gabe megkönnyebbülten felnevetett.
− A francba, Hol, bárcsak felvettem volna! – viccelődött, és a
lány keze után nyúlt. – Fel tudsz ülni?
− Igen.
A lány engedte, hogy Gabe felhúzza. Aztán lehuppant mellé,
és addig kotorászott a zsebében, amíg elő nem húzott egy
flaskát.
− Kérsz?
− Az meg mi? – kíváncsiskodott. Ahogy levette a sisakját,
hópelyhek repkedtek mindenfelé. − Whiskey. A jobbik fajtából.
Egyenesen G. Scott Carter lepárlójából.
− Neked mindenből csak a legjobb jár.
Lecsavarta a kupakot, és átadta a lánynak a flaskát. Holly ivott
egy kortyot, és összerezzent az égető érzéstől.
− Holnap tele leszel kék-zöld foltokkal.
− Te vagy a hibás. – Visszaadta a flaskát Gabe-nek, aki
beleivott, a szeme még mindig csillogott.
− Mondtam, hogy mit csinálj.
− Ha tudtam volna, mi az a hóeke!
Gabe jót nevetett.
− Vehetnél pár órát, csajszi.
− Az lehet, de nem mostanában jövök ki ide újra.
Összeért a válluk.
− Azért örülök, hogy kijöttél velem. Klassz volt. Ritkán
vagyunk együtt.
Holly bólintott, mert a férfinak igaza volt. Tényleg jó volt. Bár
minden izma lüktetett, elterelte a gondolatait. Kicsit
lenyugodott, bár szerzett néhány foltot. Gabe visszaadta neki a
flaskát, és a lány újabb kortyot ivott belőle.
− Hallom, te és Gerber?
− Mi van, North fecsegett? Megkért, hogy beszélj a fejemmel?
– kérdezett vissza mosolyogva.
Gabe a lány szemébe nézett.
− Dehogy! Csak azt akarom, hogy boldog légy.
− Az vagyok. Nagyon boldog.
− Ennek örülök – bólintott, és a távoli völgy felé nézett. –
Szóval, hogyan tudod kezelni ezt a kétszínűsködést?
Holly a homlokát ráncolta.
− Nem akarom átverni. Csak próbáljuk megtalálni a módját,
hogy megmentsük a várost. És különben is, megbeszéltük, és
megegyeztünk abban, hogy az üzlet az üzlet. Mindent megtesz a
győzelemért, és én is – a gyomra azonban még mindig
összeszorult egy kicsit. Minél hamarabb túlesnek ezen, annál
jobb. Nem volt született hazudozó. Utálta a csalást, még akkor
is, ha az jó célt szolgált. – Josh üzletember. Meg fogja érteni,
hogy ez nem személyes ügy.
Gabe megvonta a vállát.
− Remélem.
Holly megfordult, és a szemébe nézett.
− Miért, szerinted nem fogja megérteni?
− Próbálom magam az ő helyzetébe képzelni. Ha egy
snowboardos társamról lenne szó, akivel kapcsolatban voltam,
de végül átverne, és megnyerne egy versenyt, eléggé ki lennék
akadva. Nem számítana, mennyire dögös volt – mondta, és
elhúzta a száját. – Na nem mintha egy nő le tudna győzni
engem.
− Micsoda szexista barom vagy!
− Úgy értettem, hogy nem ugyanazon a versenyen veszünk
részt – helyesbített Gabe. – És különben is, most nem rólam
beszélünk.
 − Haha, te mindig csak magadról beszélsz. – Holly mérges
volt, mert Gabe elrontotta a hangulatát.
− Touché – kuncogott. – Különben is, ez nem ugyanaz.
Nem, valóban nem. De ettől még a probléma létezett, és Holly
aggódott. Ő és Josh egyenrangúak voltak, ezt tudta. Ha a férfi
tisztességesen győzne, Holly elfogadná. És a férfi is ugyanezt
tenné. Így kell tennie, mert ha nem így tenne, nem tartaná a
lányt olyan jónak, mint saját magát.
Kifújta a levegőt, és figyelte a pára táncát, mielőtt szétoszlott.
− Szerinted elmondjam neki?
− North megölne, ha megtennéd. – Gabe együttérző mosollyal
nézett rá. – Minden rendben lesz. Ne is törődj azzal, amit
mondtam. Ha szeret téged, meg fogja érteni.
− Ki beszélt itt szerelemről? – Holly szíve elszorult.
Gabe visszacsavarta a kupakot, és a zsebébe dugta a flaskát.
− Mióta itt van, gyakorlatilag össze vagytok nőve. Még egy fát
is vettél neki. Arról meg ne is beszéljünk, mit csinál Dolores a
kávészámláitokkal. Szerinted hova vezet ez a dolog?
Szeretett vele lenni. Ez egyértelmű. De Gabe felvetésében volt
némi igazság, amire nem akart gondolni. Mi van, ha Winterville
megmentése azt jelenti, hogy elveszíti őt?
Holly szaggatottan kifújta a levegőt.
− Válthatnánk témát? Mi van a te szerelmi életeddel?
Gabe nevetett.
− Akarod hallani a tizennyolc feletti részleteket is?
A lány grimaszolt.
− Fuj, arra azért nem vagyok kíváncsi.
− Akkor ez egy rövid beszélgetés lesz.
Holly felállt, leporolta a havat a nadrágjáról.
− Akkor folytassuk, ahol abbahagytuk. – A fizikai megerőltetés
eltereli a zavaros gondolatokat.
− Biztos, hogy folytatni akarod? Visszafordulhatunk, ha
szeretnéd.
 Holly megrázta a fejét, és lehajolt, hogy visszacsatolja a
síléceit.
− Jól vagyok. Keressük meg az összes lejtőt – javasolta.
Legalább így levezetheti az összes feszültségét. Semmi sem az ő
hibája volt, mégis valahogy bűntudatot érzett. Felelősnek érezte
magát.
− Megrendelheted a koporsódat – vigyorgott rá Gabe
gonoszul.
 23.

A lift a szokásos surrogással megérkezett, az ajtók kinyíltak, és

Josh meglátta az ismerős csillogó tükröket. Megnyomta a
penthouse gombját, majd a korlátnak támaszkodva figyelte,
ahogy a számok felfelé szaladnak.
Amikor belépett a Gerber Enterprises igazgatói szintjére, a
szürrealitás érzése kerítette hatalmába. A léptei furcsán
visszhangzottak, ahogy végigment a szőnyegen, és időbe telt,
mire rájött, hogy ez azért van, mert tornacipőt viselt a fényesre
suvickolt elegáns bőrcipő helyett, amit általában hordott.
Willa mosolyogva nézett fel, amikor a férfi belépett az
irodába. Rövid pillantást vetett a főnöke farmerjára és
pulóverére, szemében pillanatnyi meglepetés tükröződött.
− Milyen volt az út? – kérdezte, visszanyerve a szokásos
nyugalmát.
− Rendben volt. Egy kis hó esett útközben, de ahogy kijöttem a
hegyek közül, már tiszta volt az ég.
− Pedig de jó lenne, ha fehér karácsonyunk lenne – mondta
Willa vágyakozóan. Aztán Josh irodája felé pillantott. – Jut
eszembe, látogatója van.
− Ki az?
Mielőtt válaszolhatott volna, kinyílt az ajtó. Josh meg sem
lepődött, amikor meglátta a nagyapját egy tökéletesen
kifényesített botra támaszkodva. Szürke öltönyt és piros
nyakkendőt viselt, hozzá illő díszzsebkendővel.
− Látom, már a színvonal sem a régi – jegyezte meg, ahogy
szemügyre vette Josh laza öltözékét.
− Csak néhány napra jöttem. Gondoltam, kényelmesebb lesz a
farmer. – Josh szélesre tárta az ajtót, aggódva a nagyapja
stabilitása miatt. – Nem akarsz leülni?
− Nem igazán – felelte a nagyapja, és lassú, nehézkes léptekkel
belépett Josh irodájába. – Szóval akkor végleg visszajöttél? Vagy
még mindig úgy teszel, mintha Jimmy Stewart lennél valami
istenverte ünnepi filmben?
− Oren Stilesszal van egy megbeszélésem, aztán visszamegyek
karácsonyra Winterville-be – Josh kivett egy üveg vizet a
hűtőből. – Iszol valamit?
− Nem azért jöttem, hogy igyak, kölyök. Azért jöttem, hogy
megtudjam, elkezdesz-e végre dolgozni.
Josh lecsavarta az üveg kupakját, és töltött belőle a bárpulton
levő egyik csiszolt kristálypohárba.
– Teszem a dolgomat. Tudod, van ez a csodálatos újdonság,
amit internetnek hívnak. Lehet rajta telefonálni, meg
mindenféle dolgot csinálni.
− Tudod, hogy értem – szólt a nagyapja nyersen. – Egy
vezérigazgatónak az irodájában a helye. Különben a személyzet
nem úgy dolgozik, ahogy kellene. Főleg ilyenkor. A pénzügyi
osztályon mindenki fánkok körül tolongott, amikor beléptem.
Meg kellett köszörülnöm a torkomat, hogy egyáltalán
észrevegyenek. – A nagyapja halványan elmosolyodott. – Látnod
kellett volna, hogy szétrebbentek, amikor megláttak. Mint a
patkányok a süllyedő hajón.
− December huszonharmadika van. Miért ne lazíthatnának
egy kicsit?
− Itt az év vége. Keményebben kell dolgozniuk, mint az év
többi napján. – A nagyapja elvesztette az egyensúlyát, és Josh
előrelépett, hogy megtartsa, de az öregember eltolta a kezét. –
Különben sem azért jöttem, hogy az alkalmazottakról
beszélgessünk, bár némi fegyelem nem ártana. Rólad akarok
beszélni. Mikor térsz végre észhez, és hagyod, hogy az egyik
alkalmazottad intézze azt a porfészket? Neked fontosabb
dolgokkal kell foglalkoznod. Mint Oren Stiles. Azt terjeszti
mindenfelé, hogy nem foglalkozunk az ügyfeleinkkel.
− Oren türelmetlen. A mai találkozás után minden rendben
lesz.
A nagyapja összehúzott szemmel nézett rá.
− Mi van veled? Idegösszeomlást kaptál?
Josh nevetni kezdett. Nem tehetett róla. Talán a furcsa érzés,
hogy újra az irodában van, de már nem érezte úgy, hogy ide
tartozik. Vagy talán a Hollyval töltött idő villanyozta fel.
Bárhogy is volt, nevetnie kellett, és nem tudta abbahagyni.
A nagyapja arca egyre vörösebb lett.
− Te vezérigazgató vagy, kölyök. Nem valami bohóc. Ne röhögj
már!
− Nincs idegösszeomlásom – sikerült végre kinyögnie, de a
mellkasa még mindig rázkódott a nevetéstől.
− Pedig nagyon úgy látszott. Úgy viselkedsz, mint egy idióta –
horkant fel az öreg. – Kereshetnél egy terapeutát. Vagy fordulj a
cég orvosához. Vagy vegyél be valami tablettát, amit ilyenkor
szokás.
− Teljesen jól vagyok, nagyapa. Sőt, több mint jól. Szerelmes
vagyok.
A fenébe is, de jó érzés volt kimondani!
− Mi van?
− Találkoztam azzal a nővel, akit feleségül akarok venni. –
Persze ezt Holly még nem tudta. De miközben hazafelé tartott
Winterville-ből, végig ezen gondolkodott. A lány rabja lett, és
bármit megtenne azért, hogy maga mellett tartsa.
− Azt hiszem, most tényleg le kell ülnöm. – A nagyapja egy
székért nyúlt, és leült. – Lefizettek? Terhes? Szóval ezért voltál
olyan sokáig távol az irodától.
− Nem vesztegetett meg senki. Boldog vagyok. Talán
életemben először. Rátaláltam valakire, aki fontos nekem, és azt
hiszem, én is fontos vagyok neki.
− Azt hiszed? – A nagyapja felvonta a szemöldökét. – Még
abban sem vagy biztos, hogy ő is így érez? Veszélybe sodrod ezt
az üzletet egy olyan nőért, akinek talán nem is vagy olyan
fontos?
− Fontos vagyok neki.
− Hmm. Na és ki a fene ez a nő egyébként? Biztos valami helyi
szépség, aki hülyét csinál belőled.
− A neve Holly Winter. Candy Winter unokája.
A nagyapja majdnem megfulladt.
− Az egyik idióta, aki akadályozza az eladást?
Josh ajka megrándult.
− Igen.
− Meg sem lepődök. Ez a régi, jól ismert történet, Salomé és a
fátyoltánc, Sámson és Delila. Elcsábít téged, hogy megkapja,
amit akar, te meg bedőlsz neki. A nadrágoddal gondolkodsz,
nem az agyaddal. Ennél többet vártam tőled.
Josh kifújta a levegőt. A nagyapja nagyon értett ahhoz, hogy
tönkretegyen mindent.
− Hátrébb akarok lépni.
A nagyapja nagyon meglepődött, ahogy Josh témát váltott.
− Ezt meg hogy érted? Ki fogja vezetni a céget, ha te hátrébb
lépsz?
− Én. De több segítséget fogok igénybe venni. Felveszek
valakit, aki átveszi a mindennapi feladatok irányítását, én meg
a háttérből tanácsokkal látom el.
− Ez egy családi vállalkozás, Joshua. Mindig is az volt. Nem
engedhetjük, hogy idegenek vegyék át az irányítást, ők nem
lesznek olyan lojálisak, mint mi. Sikerre kell törekednünk.
Hatalmas hibát követsz el. És ha csak te lennél az egyetlen, aki
szenvedne, az rendben lenne, de nem így van. Én is szenvedni
fogok. Meg a nagyanyád is. És a születendő gyermekeid is.
Gondolj rájuk! Miattuk vezeted ezt a céget, nem dobhatod el
csak úgy.
− Már döntöttem – nézett Josh a nagyapja szemébe. – Nem
tudsz lebeszélni.
− Csalódtam benned. Hatalmasat csalódtam.
Egy pillanatra egymásra meredtek. Nagyapa vizenyős
szemmel nézett az unokájára, az ujjpercei elfehéredtek, ahogy a
botját szorította.
− Talán el kellene menned egy terapeutához – mormolta Josh.
– Vagy fordulj a cég orvosához!
− Ne szórakozz velem, Joshua!
− Kopp-kopp!
A megkönnyebbülés hulláma öntötte el Josht, amikor a
nagymamája mosolygó arca jelent meg az ajtóban.
− Drágaságom – turbékolta, amikor meglátta az unokáját. –
Willa mondta, hogy itt vagy. Reggelizel velünk? A Carter’s
Hotelbe megyünk.
Josh a nagyanyjáról a nagyapjára nézett.
− Nem igazán van időm. Már szóba álltok egymással?
A nagyanyja nevetett.
− Valami olyasmi.
Nagyapja lassan felállt, arca fájdalmasan összerándult, ahogy
csontjai a helyükre kerültek.
− Az előcsarnokban megvárlak – motyogta a feleségének. – Te
meg gondolkozz el azon, amit mondtam – nézett tűnődve
Joshra. – Amíg nem késő.
Amikor elment, a nagyanyja melegen átölelte, megcsókolta az
arcát, és megsimogatta az állát.
− Nézzenek oda! Esküszöm, jót tett neked a szünet.
− Nem nyaraltam, nagyi. Dolgoztam.
− Akkor itt az ideje, hogy szabadságra menj. Jót tesz neked.
 − Hogyhogy nagyapával mész reggelizni? – kérdezte Josh.
− Ó, édesem, ne vágj olyan aggodalmas arcot! – nevetett a
nagyanyja. – Hagyom, hogy udvaroljon egy kicsit. Annyira édes,
de tényleg. Virágokat és apró ajándékokat küldözgetett a
szállodai szobámba. Tegnap ezt kaptam – mutatta a jobb kezén
csillogó gyűrűt. – Egy vagyonba kerülhetett.
Josh íróasztalának támaszkodott.
− Mindenesetre nagyon élvezem. Ráadásul most már
független nő vagyok. Van saját bankszámlám, és én
rendelkezem a saját pénzügyeimmel. Szóval most már minden
döntésemet én magam hozom meg.
− Bankszámlát nyitottál?
− Megígértem a kedves barátnődnek, hogy megteszem –
mondta csillogó szemmel. – Egyébként hogy van?
− Remekül! – Joshnak bevillant a kép, amint meztelenül
fekszik a karácsonyfája alatt. – Egyszerűen csodálatos lány!
− Ó! – A nagyi szemei tágra nyíltak. – Akkor ez azt jelenti,
hogy…
− Szerelmes vagyok! – Mintha átszakadt volna egy gát. Ki
akarta mondani. Főleg Hollynak, és remélte, hogy ő is így érez.
− Josh! – A nagyi erősen magához szorította az unokáját, a
szeme csillogott. – Ez olyan csodálatos! Mikor találkozhatok
vele?
− Karácsony után. Megígértem neki, hogy együtt töltjük az
ünnepeket Winterville-ben. Megkérem, hogy utána jöjjön el
velem, és látogasson meg téged.
A nagyanyja sugárzott.
− És nem zavarja ez a dolog a szülővárosával kapcsolatban?
Ez volt a másik dolog, amin a Cincinnati felé vezető úton
gondolkodott.
− Ezzel nem lesz gond. Lesz némi módosítás az eredeti
tervünkben. Később találkozom Kevinnel és Elizabethtel, hogy
megbeszéljük.
 − Tegyél meg nekem egy szívességet. Ne beszélj erről a
nagyapádnak, amíg nem lesz végleges a dolog. Idegeskedni fog,
és ez nem tesz jót a vérnyomásának.
− Megígérem, hogy nem szólok róla. – Legalábbis addig nem,
amíg nincs vége. Ez a döntés csakis az övé.
– Tökéletes. Most viszont megyek, megmentem tőle a
recepción dolgozókat. Adj egy puszit, édesem! És
mindenképpen hívj fel! Akár mindketten – csillogott a szeme. –
Szeretnék újra beszélni Hollyval.
− Úgy lesz! – Talán karácsonykor. És aztán, ha egyszer ez az
egész átkozott zűrzavar rendeződött, elhozza ide, és bemutatja a
családjának. Ha valaki tudja kezelni a nagyapját, az Holly
Winter.
Nem mintha szüksége lenne rá. Ő maga is ki tud állni
magáért. Éppen most tette meg.
És milyen jó érzés volt!

***
− Milyen napod volt? – kérdezte Holly kedvesen. Volt a
hangjában valami megnyugtató, amitől legszívesebben mellé
kuporodott volna, és megcsókolta volna a nyakát, ahogyan azt a
lány annyira szerette.
− Sűrű. Ma reggel találkoztam a nagyapámmal. A
nagymamám újra szóba áll vele. Képzeld, megnyitotta azt a
bankszámlát, amit javasoltál.
− Tényleg? – Holly elégedettnek tűnt. – Jól tette.
− Állítólag hagyja, hogy nagyapa udvaroljon neki. Bármit is
jelentsen ez.
− Úgy hangzik, mintha a nagymamád irányítana. Már most
kedvelem – ugratta a lány.
Nagyon hosszúnak tűnt a nap Holly nélkül. A nagyapjával
való váratlan találkozó és az igazgatótanáccsal való megbeszélés
után összeült Kevinnel és Elizabethtel, plusz az egyik
ügyvédjükkel.
Teljesen padlót fogtak attól, amit mondott nekik. De az
ügyvéd elkészítette a papírokat az utasításai szerint, és a lehető
legalaposabban elmagyarázta Kevinnek és Elizabethnek, hogy
nem teljesen őrült az ötlet.
Csak a felvásárlás irányát akarta megváltoztatni.
Aztán találkozott Oren Stilesszal, a Gerber Enterprises egyik
legnagyobb befektetőjével és Crystal Langgal, a befektetési
vezetőjükkel. Ahogy sejtette, Oren csak a közvetlen kapcsolat
hiánya miatt volt dühös. Nehéz eset volt, de megérte.
A személyes kapcsolattartás lesz az első dolog, amit átruház
arra a személyre, akit felvesz, hogy segítsen neki az üzlet
vezetésében. Erre nem lesz ideje. Legalábbis akkor nem, amikor
Holly Winter meghódításával lesz elfoglalva.
A régimódi szó mosolyt csalt az arcára.
− Kérdezz valamit! – javasolta. Nem akart tovább a munkáról
beszélni.
− Mi volt a legjobb ajándék, amit valaha kaptál?
− A LEGO Star Wars Ezeréves Sólyom űrhajója. Két napomba
telt, mire megépítettem.
− Karácsonyra kaptad? – kérdezte a lány.
− Nem, a tizenegyedik születésnapomra. Hatalmas Star Wars-
rajongó voltam. Akkoriban jött ki az első rész. Mindenki az
Ezeréves Sólymot akarta. Bele sem merek gondolni, mennyibe
kerülhetett.
− Még mindig megvan?
Elakadt a lélegzete.
− Nem. Néhány nappal később meg kellett válnom tőle.
− Miért? Mi történt? – Holly hangjában aggodalom csengett. –
Nem azt mondtad, hogy totál odavoltál érte?
− Amikor elkészültem vele, megmutattam a nagyapámnak.
Kivette a kezemből az űrhajót, és azt mondta, hogy ügyesen
összeraktam, de ha szétszedném, akkor azt építhetnék belőle,
amit csak akarok. És hogy több fantáziára van szükségem.
Aztán összetörte az űrhajómat.
Akkor nagyon el volt keseredve, és dühében kivágta a kukába
az egészet. A nagymamája tajtékzott.
− Jaj, Josh…
− Semmi baj. Azt hiszem, csak valamilyen életbölcsességet
próbált átadni.
− De hogy tehetett ilyet egy gyerekkel?
− Már nagyfiú vagyok, Holly. És ez az egész nagyon régen
történt.
− Veszek neked egy LEGO készletet. És azt építesz belőle, amit
csak akarsz.
− Ez jól hangzik – nevetett fel Josh. – És veled mi újság? Hogy
telt a napod?
− Síelni voltam Gabe-bel.
− Nem is tudtam, hogy síelsz.
− Nem túl gyakran. Legtöbbször a seggemen végeztem. Évek
óta nem láttam Gabe-et ennyit nevetni. Aztán este Everley-t
nyugtatgattam. Pánikol, hogy holnap hóvihar lesz. És ha
mégsem lesz, attól fél, hogy valami baj lesz a műsorral.
− Szerintem fantasztikus lesz.
− Ez evidens. De ő pánikba esett. Szerintem ma éjjel aludni
sem fog.
− És te? – kérdezte Josh lágyan. – Tudsz aludni?
− Remélem. Az izmaim olyanok, mintha tíz menetet
bokszoltam volna. Soha többet nem fogok síelni.
− Akarod, hogy megint elaltassalak?
Eszébe jutott, hogy legutóbb is mennyire tetszett neki ez a
dolog. Addig beszélt, amíg nem hallotta a lány egyenletes
szuszogását. Úgy érezte, ő Holly védelmezője.
Holly hangján érezhető volt, hogy mosolyog.
 − Ez jól hangzik. Nálad van a kavics?
− Igen, itt van a kezemben.
A telefonban hallotta, hogy Holly megfordult az ágyában.
− Pizsamában vagy?
− Bokszeralsóban. Meleg van itt. – Megköszörülte a torkát. –
Meséltem rólad a nagyszüleimnek.
− Tényleg?
− Igen. Nem baj?
− Dehogyis. Hiszen az én családom is tud rólunk. Mit
mondtak?
− A nagyi teljesen odavan érted. Azt szeretné, ha eljönnél
hozzá Cincinnatibe. Azt hiszem, már most jobban odavan érted,
mint értem.
Holly nevetett.
− És a nagyapád?
− Szokja a gondolatot.
− Azt hiszem, sok mindenhez kell még hozzászoknia.
Meg akarta kérdezni Hollytól, mit érez iránta. El akarta
mondani neki, hogy szereti. Hogy bármi történjék is, azt akarja,
hogy közös jövőjük legyen. De nem telefonon keresztül szerette
volna elmondani mindezt. Szeretné látni a lány arcát, miközben
szerelmet vall neki. Hogy biztosan tudja, Holly is így érez.
− Hiányzol – mondta neki. – Annyira üres ez az ágy.
− Te is nagyon hiányzol.
A szívét melengették a szavak.
− Amikor holnap hazaérek, valamit mondani akarok neked.
− Azt mondtad, haza? Jól hallottam?
Josh pislogott.
− Nem is tudom. Tényleg ezt mondtam volna?
− Azt hiszem. De annyira fáradt vagyok, és Everley állandó
visításától még mindig cseng a fülem.
Josh nevetett.
− Amikor holnap visszaérek Winterville-be, valamit el akarok
mondani neked.
− Ha arról akarnál meggyőzni, hogy a Mikulás nem létezik,
nem fogok hinni neked. Ezt már mások is próbálták
bemagyarázni nekem. Tudom, hogy létezik.
A hangja olyan távolinak és mélynek tűnt. Azon töprengett,
vajon a lány szeme csukva van-e, és az ajkai most is kissé
szétnyíltak-e, mint amikor alszik.
A fenébe, de jó lenne megcsókolni!
− Alszol már? – kérdezte a lánytól.
− Mindjárt. Beszélj még egy kicsit.
− Mi lenne, ha mesélnék a tegnapi utazásomról? Az majd
álomba ringat.
− Jól hangzik. Köszönöm.
− A felhajtómról balra fordultam, aztán átmentem
Winterville-en, és jobbra kanyarodtam a városból kivezető
főútra.
És tovább folytatta, elmesélte neki, hogyan hajtott fel az
autópályára, majd a hegyekből az autópályára való
leereszkedést, és mosoly húzódott az ajkára, amikor hallotta,
hogy a lány már egyenletesen szuszog.
− És egyébként – folytatta – teljesen és totálisan beléd zúgtam.
A lány ugyanúgy szuszogott tovább. Semmi baj, csak gyakorolt
egy kicsit. Hamarosan valóban elmondja majd neki.
 24.

És egyébként teljesen és totálisan beléd zúgtam.

Ébredéskor ezek a szavak csengtek a fülében. Már elaludt,
amikor Josh ezt mondta, és most egy pillanatra elgondolkodott
azon, hogy vajon nem csak álmodta-e. De aztán folytatta a
mesét az autózásról, és Hollynak valahogy sikerült továbbra is
egyenletesen lélegeznie, mintha aludna.
De nem válaszolt.
Pedig nagyon szeretett volna, mert ő is beleszeretett a férfiba.
De valamiért összeszorult a szíve, és nem jöttek a szájára a
szavak. Félt, de fogalma sem volt, miért.
Talán egyszer és mindenkorra le kell zárniuk ezt a dolgot
Winterville-lel.
Igen, ez üzlet. És igen, egyetértettek abban, hogy bármit is
tesznek, az nem jelent semmit a párkapcsolatuk szempontjából.
De mégis nehéz volt titkolóznia Josh előtt.
Nyílt kártyákkal akart játszani. Hogy ne legyen közöttük
semmi, csak az érzéseik egymás iránt.
Akkor biztosan el tudná mondani neki, mennyire szereti.
Kilépett a fogadóból, beszívta a kinti hűvös levegőt.
Fakószürke volt az ég a feje fölött. Úgy tűnt, hogy ma lesz egy kis
hó, de nem az a vihar, amitől Everley annyira pánikolt. Holly
sokkal jobban aggódott amiatt, hogy Joshnak ilyen rossz időben
kell vezetnie.
 Minél hamarabb ideér, annál jobb.
− Jó reggelt – kiáltotta vidáman Dolores, amikor Holly belépett
a kávézó ajtaján. – A szokásosat?
− Igen, köszönöm.
− Nincs ma Josh?
− Cincinnatiben van. De még ma visszajön.
− Eljön az előadásra? – kérdezte Dolores. Már maga a
gondolat is nagy örömmel töltötte el.
− Igen, ott lesz. És a fogadóba is jön karácsonykor.
Dolores ránézett.
− Kedves fiú. A nagymamádnak biztosan tetszene.
Ez volt a legjobb dicséret, mert volt benne igazság. A
nagyanyjának biztosan tetszett volna Josh, elvégre kedvelte,
amikor évekkel ezelőtt találkozott vele. Nemcsak azért, mert jól
nézett ki – bár Candyről köztudott volt, hogy a jóképű férfiak
voltak a gyengéi −, hanem azért is, mert vicces volt, kedves, és
boldoggá tette Hollyt.
És ez Candyt is boldoggá tette.
− Nehéz lesz nélküle a karácsony – ismerte be Dolores. Holly
bólintott, a torka összeszorult. – De legalább van ez a ma esti
műsor, amit várhatunk. Majdnem olyan, mintha még egy kicsit
mindig itt lenne köztünk, nem igaz? Biztos örülne ennek a nagy
felhajtásnak.
Imádta volna. Ugyanúgy harcolt volna a városáért, mint Holly
és az unokatestvérei. Candy Winter semmit sem szeretett
jobban, mint a kihívásokat.
Dolores átnyúlt a pulton, és megszorította Holly kezét.
− Minden rendben lesz – mondta, mintha olvasott volna Holly
gondolataiban. – A műsor tökéletes lesz, és holnap megmentjük
Winterville-t. Mindent elértél, amiért idejöttél.
− Köszönöm – felelte Holly mosolyogva.
− Most menj, melegedj fel a tűz mellett, én pedig hozom a
kávét. A ház ajándéka.
 − Jaj, dehogyis, kifizetem.
Dolores intett, hogy hagyja csak.
− Teljesen összezavarodtam már, hogy ki mit fizet, gondoltam,
ma megkönnyítem az életemet, és én állom cechet.
Holly elhatározta, hogy kifelé menet csinos borravalót tesz a
befőttesüvegbe. Tíz perce volt, hogy megigya a kávéját, aztán
indulnia kellett a színházba, hogy lecsillapítsa Everley-t. Alaska
már reggel felhívta, hogy a segítségét kérje. Meg kellett
nyugtatniuk az unokatestvérüket, hogy ne pánikoljon, nehogy
elmenjen a hangja estére.
A tűz ropogott és pattogott, és ahogy befészkelte magát a
kényelmes fotelba, azt kívánta, bárcsak Josh itt ülne vele
szemben, mint mindig. Dolores régi karácsonyi dalokból állított
össze egy lejátszási listát, és most a hangszórókból Candy
legismertebb dalai szóltak. Holly mélyet lélegzett. Minden
rendben lesz. Candy annyira hiányzott neki, de biztosan ő is azt
akarná, hogy boldogok legyenek.
Lehajtotta a fejét, és elolvasta Josh ma reggeli üzenetét.

Be kell ugranom valamiért az irodába, aztán irány

Winterville. Alig várom, hogy lássalak. – J.

Holly is alig várta, hogy láthassa. Jó kislány volt, és direkt nem

hívta fel Josht ma reggel, mert nem akarta, hogy a beszélgetés
elvonja a figyelmét a vezetéstől. Valószínűleg jót nevet majd
rajta, amikor elmeséli neki, de csak azért, mert a vezetési
stílusát tekintve Josh nyúl volt, ő pedig csiga.
És Hollynak ez tökéletesen megfelelt.
Újra felvillant a telefon kijelzője.

Holly? Merre vagy? Everley most nézte meg a weather.com-

on az előrejelzést, és pánikba esett. Siess. Szükségünk van
rád. Puszi: Alaska
 Holly felállt, és rámosolygott Doloresre.
− Elvihetném inkább a kávémat? – kérdezte.
Dolores bólintott, és felkapott egy piros hungarocellpoharat,
amelyen rénszarvasok voltak.
− Valami gond van? – kérdezte.
− Semmi olyan, amit egy kis unokatestvéri ölelés ne oldana
meg. Everley pánikol az időjárás-előrejelzés miatt.
Dolores bólintott.
− Kicsit szürke az ég, de ma szerintem csak egy kis porhó lesz,
semmi több. És tudom, hogy Charlie már készenlétben tartja a
hókotróját, ha esetleg le kellene tisztítani az utakat – nyugtatta
meg Hollyt, majd felkapott egy tasakot, és belecsúsztatott
néhány dán péksüteményt. – Add ezt oda Everley-nek, hogy
legyen energiája. És ölelgesd meg alaposan a nevemben is.
− Úgy lesz – bólintott Holly. – És köszönök mindent.
− Jó nap lesz ez a mai – mondta Dolores bátorítóan.
Igen, az lesz. Egy csodás nap, nem utolsósorban azért, mert
Josh néhány órán belül megérkezik.
Addig Hollynak az lesz a feladata, hogy megnyugtassa
Everley-t.
Ezt határozottan meg tudja csinálni. Mert karácsony este van,
és mindenki megérdemli, hogy boldog legyen.

***
Akkor kezdett szállingózni a hó, amikor Josh bekanyarodott a
főtérre és leparkolt, majd bement a Száncsengő Színházba.
Kicsit több volt, mint porhó, de mindent gyönyörűvé varázsolt.
Josh megkerülte a fehérre festett épületet, és elmosolyodott,
amikor meglátta a homlokzatra kifeszített hatalmas
transzparenst:
 EGY IGAZI CANDYS KARÁCSONY WINTERVILLE-BEN – CSAK MA ESTE

Josh kinyitotta a színpad felé vezető ajtót, és valóságos hang-

és látványkavalkád zúdult rá. Emberek ordítottak egymásnak, a
zenekar hangolt, és fekete ruhás kisegítők járkáltak ki-be a
hátul parkoló teherautók között – komoly arccal cipelték a
felszerelést és a díszletet a nézőtérre. Josh a folyosó falához
simult, ahogy elrohantak mellette, és minden egyes helyiségbe
bekukkantott abban a reményben, hogy megtalálja Hollyt.
Legutóbb akkor járt a kulisszák mögött, amikor bemutatta a
városnak a Winterville jövőjéről szóló elképzelésüket. Itt nézett
szembe Hollyval először, miután félbeszakította a kérdezz-
felelek szakaszt.
Mintha ezer éve történt volna.
Már akkor is vonzódott hozzá. Az első pillanattól fogva. De
küzdött a tagadhatatlan vonzás ellen. Azt mondogatta magának,
hogy ez csak az az energia, amit a lány haragja generál.
És most szerelmes volt abba a nőbe, aki felállt, és egész
Winterville előtt beszólt neki.
− Édes istenem! – Holly rohant felé, és olyan erővel ütközött
neki, hogy szinte elsodorta. Josh a karjaiba kapta, és úgy ölelte,
hogy szinte kiszorította belőle a szuszt. A szíve felmelegedett,
ahogy a lány rámosolygott, a szemei ragyogtak, ahogy
találkozott a tekintetük.
− Annyira hiányoztál – mondta és megcsókolta a nyakát. – Ne
menj el többé!
− Te is nagyon hiányoztál.
Holly végigsimított a haján.
− Már havazik?
− Csak szállingózik. – Josh kisimított egy kósza tincset a lány
arcából.
− Gyorsan meg kell szabadulnunk a bizonyítéktól. Ha Everley
meglátja, újabb rohamot kap – magyarázta Holly. – Bebeszélte
magának, hogy vihar lesz, és le kell mondanunk az előadást.
− Tipikus hárítás – mosolyodott el Josh. – Az időjárás elvonja a
figyelmét a fontos dolgokról.
− Ugye? Alaska már az időjárási appot is kitörölte a
telefonjáról, én meg nem engedtem az ablak közelébe. Mindjárt
kezdődik a hangpróba, az majd leköti. – Holly meleg ujjbegyével
végigsimította az állkapcsa vonalát. – Milyen volt az út?
− Hosszú.
− De gyorsan vezettél, ugye?
− Gyorsabban, mint egy csiga, az biztos – nyomott egy puszit a
lány orrnyergére. – A csudába, de jó látni téged!
− Holly, nem tudod, hol van az előadás forgatókönyve? –
rohant hozzájuk lélekszakadva Alaska. – Everley letette
valahova, és nem találom.
− Kinyomtattam egy csomó példányban, és a
világítóberendezés mellé tettem őket. Onnan vehetsz egyet.
− Nem is tudom, mit csinálnánk nélküled – nyomott Alaska
egy puszit az arcára.
− Én megyek is, hagylak dolgozni – mondta Josh, de nem
szívesen engedte el a lányt.
− Maradj nyugodtan – biztatta Holly.
− Nekem is van még egy kis munkám. Ráadásul be akarom
csomagolni az ajándékodat is. Aztán le kell zuhanyoznom, és fel
kell készülnöm anyukád koktélpartijára.
Holly halkan felsóhajtott.
− Apropó, parti…
− Ne próbálj meg kibújni alóla!
− De Everley-nek szüksége van rám.
− Nem, dehogy – vetette oda Alaska, ahogy egy maréknyi
nyomtatott papírral a kezében elszaladt Holly mellett. – Minden
rendben lesz, megoldjuk. Menj csak!
Josh elvigyorodott.
− Minden rendben lesz.
 Egy óra Holly anyjánál semmivel sem lehet rosszabb, mint
megmondani a nagyapjának, hogy visszavonul. És az az igazság,
hogy meg akarta ismerni a lány családját. Azt akarta, hogy
elfogadják.
− Oké, de csak egy órára. Aztán rögtön visszajövünk ide.
− Persze. Négykor felveszlek a fogadóban.
Holly sápadtan bólintott.
− Ezért jössz nekem eggyel, Gerber!
− Már tudom is, hogyan tehetném jóvá – suttogta Josh, és
megcsókolta a lány száját, az állát, majd a nyakát, amitől mindig
sóhajtani szokott. – Minden rendben lesz. Ígérem.
Holly beletúrt a férfi sűrű hajába, a fejét hátrahajtotta, és
megint sóhajtott. De ennek a sóhajnak most semmi köze nem
volt az anyjához, sokkal inkább a férfi szájához.
− Pár óra, és találkozunk – búcsúzott Josh, és hátralépett.
Holly üveges tekintettel pislogott.
− Oké – suttogta. – De ma este jóvátételt követelek.

***
Holly vetett egy pillantást a Winterville Fogadó kandallója
melletti tükörre. Jól nézett ki, annak ellenére, hogy nagy
rohanásban volt. Sötét haját egyszerű kontyba fogta, és az ajkát
skarlátvörösre rúzsozta. Egyszerű fekete koktélruhát viselt, a
csipkés felsőrész és a rövid szoknya rásimult vonalaira.
Visszafogott és elegáns megjelenését egy pár gyémánt fülbevaló
és nyaklánc emelte ki, ami valamikor Candyé volt.
− Gyönyörű vagy – suttogta Josh a fülébe, és megcsókolta a
nyaka és a válla között fedetlenül maradt bőrt.
Ő is gyönyörűnek érezte magát. Nemcsak azért, mert ez a
ruha tökéletesen állt rajta, vagy mert a haja most az egyszer
végre engedelmeskedett, hanem attól is, ahogy Josh rábámult a
tükörben.
− Kihagyhatnánk a partit – motyogta a férfi.
− Arról szó sem lehet. – Találkozott a tekintetük a tükörben, és
Holly elmosolyodott. – Nem te ragaszkodtál hozzá annyira?
− De akkor nem tudtam, hogy ilyen elragadóan fogsz kinézni.
Milyen gyorsan tudsz meginni egy koktélt?
Holly a férfinak dőlt, fejét hátrahajtotta, hogy megcsókolhassa
az állát.
− Nagyon, nagyon gyorsan.
− Hála istennek.
− Aztán egyenesen a színházba megyünk, mielőtt Everley
teljesen összeomlik.

***
Az anyja tágas felhajtója már tele volt drága autókkal, amikor
Josh leparkolt. A kavicsos kocsifelhajtó elején egy nagy „Eladó”
tábla állt. Holly ránézett, de nem szólt semmit. Bár az anyja – és
a nagybátyjai – háza Winterville határán kívül volt, úgy sejtette,
készen állnak a költözésre. Érthető volt, hiszen az anyja elég
kevés időt töltött itt. Sokkal jobban szerette a Földközi-tenger
melegebb éghajlatát.
Felsétáltak a kőlépcsőn, és egy szobalány nyitott ajtót.
− Elvehetem a kabátjukat? – kérdezte.
Josh lesegítette Hollyról a kabátot, átadta a szobalánynak, és
megköszönte neki, miközben ő is kibújt a sajátjából. Sötétszürke
öltönyt viselt, fehér inggel és kék nyakkendővel. Nagyszerűen
kiemelte széles, izmos mellkasát.
− Már el is felejtettem, hogy nézel ki öltönyben – mondta
Holly, amikor beléptek a nappaliba. Egy pincér két
alkoholmentes koktélt nyújtott át nekik.
− A nagyapám azt hiszi, hogy megrontottál, mert farmerben
és pulóverben járok.
− Annyira rossz vagyok – mondta Holly csillogó szemmel.
− Azt hiszi, csak azért csábítasz el, hogy visszaszerezd a
városodat – cukkolta.
A lány felvonta a szemöldökét.
− Talán így is van.
− Drágám, hát eljöttél! – Az anyja odalépett hozzájuk egy
pohár pezsgővel a kezében, és légpuszit adott Hollynak, majd
Joshra mosolygott. – Örülök, hogy itt van, Mr. Gerber.
Gondolom, hamarosan visszatér Cincinnatibe.
Josh Holly kezébe fűzte a kezét.
− Mostanában nem.
− Ez jó hír – súgta neki Holly. – Mert csak most kaptalak
vissza.
Az anyja tekintete elkomorult, mintha nem tudná, mit is
mondjon most.
− Hadd mutassam be a férjemet. Garrick?
Egy elegánsan öltözött, hatvanas éveiben járó férfi lépett oda,
megfogta az anyja kezét, és az ajkához emelte.
− Igen, drágám?
− Ő Holly, a lányom. És a… barátja? Josh Gerber.
A vén ravaszdi oldalra billentette a fejét.
− Az kizárt, angyalom. Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen korú
lányod legyen.
Az anyja nevetett, és a kacaja olyan éles volt, hogy Holly
csodálkozott, hogy egyetlen pohár sem tört össze.
− Ó, Garrick, te aztán tudod, hogyan kell hízelegni egy
hölgynek.
Garrick mindkét arcára adott egy puszit, majd kezet rázott
Joshsal.
− Miért alkoholmentes koktélt isztok? – kérdezte tőlük. – Épp
most keverek pár fantasztikus martinit.
− Én vezetek – magyarázta Josh, és megvonta a vállát.
 − Nekem pedig segítenem kell Everley-nek a színházban.
Ahhoz tiszta fej kell.
− Álljunk csak meg egy pillanatra! Josh Gerber? Nem te vetted
meg a várost az én angyalomtól? – simogatta meg Garrick Holly
anyjának a karját.
Josh bólintott.
− Így van.
− És most itt vagy Hollyval? Azt hittem, ti ketten ellentétes
oldalon álltok.
Josh megvonta a vállát.
− Igen, de nem keverjük az üzletet és a magánéletet.
− És mit szólsz az új tervhez?
Holly anyja elsápadt.
− Garrick, nem kellene a koktélokkal foglalkoznod?
− Már megyek is, kedvesem – mondta, és Josh felé bólintott. –
Imádom ezeket a modern kapcsolatokat. Ti, fiatalok sokkal
lazábbak vagytok, mint az én generációm – állapította meg. – Mi
kisemmizve éreztük volna magunkat, ha a barátnőnk kivásárolt
volna alólunk egy várost.
Josh továbbra is mosolygott.
− Holly nem vette meg a várost.
Garrick felnevetett.
− Ez igaz. – Holly anyja Garrick karját rángatta, de a férfi nem
törődött vele, beszélt tovább. Holly úgy érezte, menten
elsüllyed. – De ügyes kis terv, nem igaz? Találni valami régi
okiratot, aztán felvásárolni néhány épületet.
Holly teljesen lefagyott. Nem bírt Joshra nézni.
− Garrick! – rikoltotta Holly anyja tágra nyílt szemmel. – Most
már tényleg menj, és készítsd azokat az italokat!
Josh megköszörülte a torkát.
− Nem igazán értem. Milyen régi okiratról van szó?
Garrick pislogott, mintha most döbbent volna rá, hogy
elszólta magát.
 − Hm, most már tényleg el kellene készítenem azokat a
koktélokat.
− Mit akartál mondani? – ismételte meg a kérdését Josh alig
hallhatóan. Holly alig kapott levegőt, úgy érezte, Josh
robbanásig feszült mellette.
Garrick Joshról Holly anyjára nézett, majd vissza Joshra.
− Hoppá, azt hiszem, elszóltam magam. Ne is törődj velem –
köszörülte meg a torkát. – Két alkoholmentes koktélt kértetek,
ugye?
− Holly? – nézett Josh a lányra. Semmi érzelem nem látszott a
szemében. – Miről beszél Garrick?
Kész. Nincs menekvés. És egyáltalán nem így akarta
elmondani neki.
Holnapra tervezte, amikor kettesben lesznek. Amikor a
férfinak lesz ideje meghallgatni és megérteni.
De aztán Garrick megint beszélni kezdett, és a lány
legszívesebben kitépte volna azt az átkozott nyelvét, és a nyaka
köré tekerte volna.
− Tényleg nem tudta? – motyogta Holly anyjának. – Hoppá!
− Persze, hogy nem tudta – sziszegte. – De most már tudja. –
Az anyja együttérzően nézett Hollyra. – Annyira sajnálom.
Dolores elmondta nekem. Nem is gondoltam rá, hogy
figyelmeztessem Garricket, ez titok.
− Milyen titok? – Josh nem tágított. Az arcán a sértettség és a
düh keveréke villant fel. Holly nagyot nyelt.
− Megtaláltuk a módját, hogy megakadályozzuk Winterville
átépítését.
 25.

Josh úgy szorította Holly kezét, hogy szinte elzárta a

vérkeringését, de nem lazított rajta. Attól félt, hogy a lány
elszaladna, ha elengedné a kezét.
Holly sápadt volt és hallgatott, próbált egy olyan helyet találni,
ahol nyugodtan beszélgethetnek. Távol a rohadt karácsonyi
zenétől, a halk beszélgetésektől és Holly új mostohaapjától, aki
úgy nézett ki, mint aki rögtön elsírja magát. Rájött, mekkora
baklövést követett el.
A harmadik szoba végre üres volt. Középen egy hatalmas,
fényes asztal állt, körülötte plüss bársonyszékek.
− Ülj le – mondta Josh, és a legközelebbi székre mutatott.
− Nem tudok – rázta meg a fejét Holly. Az ujjai remegtek a
férfi szorításában.
− Miért nem?
− Mert olyan dühösnek tűnsz, és félek.
Megpróbált semleges arcot vágni. Nem akarta, hogy a lány
megijedjen tőle. Csak azt akarta tudni, mi folyik itt. Úgy
viselkedett, mintha sorozatgyilkos lenne. Vett egy mély levegőt,
megpróbálta lecsillapítani az agyában dübörgő gondolatokat, és
lelassítani a mellkasában zakatoló szívét.
− Ne haragudj, de fogalmam sincs, miről beszél a
mostohaapád. Mintha rajtam kívül mindenki tudná.
− El akartam mondani neked − mondta Holly; szinte könyörgő
volt a hangja. – Tényleg. Csak a megfelelő pillanatot vártam.
− Most van a megfelelő pillanat, mondd el! Valakinek úgyis
meg kell tennie. – Nagyon igyekezett, hogy ne érződjön a
hangjában a fájdalom, de ahogy a lány összerezzent,
egyértelmű volt, hogy nem sikerült.
− Találtam néhány kézzel írott tulajdoni lapot abból az időből,
amikor a nagymamám megalapította a várost. Volt benne egy
záradék, ami lehetővé teszi a bérlőknek, hogy piaci értéken
megvásárolják a házaikat és az épületeiket. Készpénzért.
Felbecsültettük őket, elkészítettük az iratokat, és holnap
elküldjük az irodádba.
Josh pislogott.
− Senki sem lesz holnap az irodában.
− Tudom. – Holly szaggatottan lélegzett. – Ez is a terv része
volt. Hogy meglepjük a csapatodat, és több időnk maradjon.
Sajnálom, annyira sajnálom, Josh. Holnap akartam elmondani
neked, esküszöm. Nem akartam, hogy felkészületlenül érjen a
dolog.
Josh szívét átjárta a fájdalom. Úgy érezte, mintha Holly tőrt
döfött volna a bordái közé.
− Holnap akartad elmondani – ismételte Josh tompa hangon.
− Igen – bólintott Holly. – Tényleg így terveztem.
− Karácsony napján. – Azon a napon, amit azóta várt, hogy a
lány meghívta a fogadóba. Éneklésre és finom ételre számított,
nem pedig arra, hogy a lány bevallja, hazudott.
Holly az ajkába harapott.
− El akartam mondani neked, mielőtt valaki más tenné meg.
− Szóval karácsony napján akartad elmondani, hogy hetek óta
hazudsz nekem. – Josh nagyon igyekezett, hogy ne remegjen a
hangja. – Ez, hogy is mondjam, nem kegyetlenség? – Körülbelül
annyira kegyetlen, mint összetörni a LEGO Ezeréves Sólymot,
amin napokig dolgozott. Nem, ez sokkal kegyetlenebb volt, mert
bízott a lányban.
 És ő úgy döntött, hogy pont azon a napon bántja meg őt, amit
a legjobban szeretett.
A lány összerezzent a férfi szavaira.
− Már korábban el akartam mondani. Beszéltünk is erről.
Megállapodtunk abban, hogy különválasztjuk az üzletet és a
magánéletünket.
− Bármikor elmondhattad volna. Nem akadályoztalak volna
meg. – Mi volt ez, ha nem gonoszság? Szerelmes volt belé.
Bármit megengedett volna neki. – De pont karácsonykor?
Micsoda aljasság!
− Megígértem a többieknek, hogy nem szólok neked. – Holly
igyekezett lenyelni a könnyeit. – Olyan szörnyű volt titkolózni
előtted. És nagyon sajnálom, hogy fájdalmat okoztam.
Jóváteszem, megígérem.
Josh megragadta a mögötte lévő asztal szélét. Végtére is igaza
volt, hiszen megegyeztek, hogy nem beszélnek Winterville
jövőjéről. De abban nem állapodtak meg, hogy hazudni fog
neki. Hogy eltitkol dolgokat előle. Hogy úgy bánik vele, mintha
egyáltalán nem lenne fontos a számára.
És most pont így érezte magát. Jelentéktelennek.
Nemkívánatosnak. Mintha csak egy idegen lenne a városban, és
mindenki tudna valamit, amit ő nem.
− Megígérted a többieknek – simította ki a homlokából a haját.
– Mert a családod fontosabb neked, mint én.
− Ez nem igaz – rázta a fejét Holly. – Nekem te vagy a
legfontosabb. – Megfogta a férfi kezét, ő pedig nem húzta el. –
Beléd szerettem, Josh. Most, hogy mindez kiderült, elkezdhetjük
tervezni az életünket.
Josh elhúzta a kezét. Holly igyekezett, nehogy elsírja magát.
Miért fáj ilyen átkozottul a szív?
− Neked akartam adni.
− Mit akartál nekem adni?
− A várost. Többek között azért is mentem Cincinnatibe, hogy
elkészíttessem a szerződést. Neked akartam adni a várost, hogy
úgy vezesd, ahogy te akarod. Ez a karácsonyi ajándékod.
Holly hangosan zokogni kezdett.
− Ez… ó, istenem, Josh. Ez gyönyörű. – Egy könnycsepp
gördült végig az arcán. – Annyira sajnálom, hogy tönkretettem.
− Most már nem számít, ugye? Megkaptad, amit akartál. –
Josh hátrébb lépett, próbált némi távolságot tartani. Falat
emelni a szíve köré. A nagyapja szavai visszhangoztak a
fejében.
Elcsábít téged, hogy megkapja, amit akar, és te meg bedőlsz
neki. A nadrágoddal gondolkodsz, nem az agyaddal. Ennél többet
vártam tőled.
Igaza lett volna? Az elmúlt heteket azzal töltötte, hogy
beleszeretett ebbe a gyönyörű nőbe, miközben Holly az ő
bukását tervezgette?
− Mennem kell – mondta halkan. Ott volt a mellkasában az a
hülye fájdalom, és fogalma sem volt, mit kezdjen vele. Mintha
egy sebesült állat lenne, aki az otthonát keresi, ahol
összegömbölyödve meghalhat.
De neki nem volt otthona. Egy bérelt háza volt egy olyan
városban, ahol nem látták szívesen.
Egy olyan nő mellett, akinek mások fontosabbak voltak, mint
ő.
Holly a keze után nyúlt.
− Jövök veled.
Josh elhúzta a kezét. Nem bírta elviselni, hogy hozzáérjen.
− Beléd szerettem. Tudtad ezt?
A lány bólintott, a lélegzete elakadt.
− Hallottam, amikor tegnap este mondtad.
− És nem szóltál semmit. – Egy újabb szúrást érzett a
szívében. Ez most halálos volt.
− Akartam! – Holly szépséges arcát elöntötték a könnyek. – De
képtelen lettem volna kimondani, amíg nem tudod az igazságot
erről az egészről. Nem akartam, hogy a szavaim
beszennyeződjenek, amikor elmondom neked az igazságot.
− Akkor mondd ki most! – Josh hangjában érezhető volt a düh.
A lány felnézett rá, szemei vörösek voltak, ajkai remegtek.
− Josh…
− Mondd ki! – Valamilyen megmagyarázhatatlan okból
hallania kellett. Látni akarta, ahogy a lány ajkai formálják a
szavakat. Még akkor is, ha ez megöli.
− Nem tudom, amíg így nézel rám.
− Hogy nézek?
− Mintha utálnál engem.
A férfi lerázta a kezét.
− Szóval nem tudod kimondani. – Ennyit sem képes megtenni.
– Most már értem. Nem mered kimondani, mert félsz. Nem
tőlem, hanem saját magadtól. Félsz átadni magad valakinek.
Félsz, hogy olyan leszel, mint az anyád. Sokkal jobb egy
kibaszott jégkirálynőnek lenni, mint bevallani, hogy érzel
valamit valaki iránt.
Holly arca összerándult. Hosszú, lassú zokogásban tört ki. És
Josh gyűlölte magát, mert fájdalmat okozott a lánynak.
A fenébe is, gyönyörű volt, még kivörösödött szemeivel és az
elkenődött sminkjével együtt is. Legszívesebben letörölte volna
az elmaszatolódott szemfestéket a lány puha bőréről. Mint
ahogy azt is ki akarta törölni, hogy mindez megtörtént.
De nem tudta. Túl fájdalmas volt, és nem bízott magában,
hogy képes valami jót tenni. Minden csak egyre rosszabb lett.
− Megkérnéd valamelyik unokatestvéredet, hogy jöjjön érted,
és vigyen el a színházba? – kérdezte.
− Miért? – pislogott Holly értetlenül.
− Vissza kell mennem a házba. – Majdnem azt mondta, hogy
haza.
− Mehetünk együtt.
− Nem szeretném. Időre van szükségem. Egyedül akarok
lenni, hogy gondolkodhassak. – És igen, talán egy kicsit
üvölthetne is. Mert az talán elvenné a fájdalmat. – Szerintem
neked is gondolkodnod kell. Arról, hogy valójában mit érzel
irántam.
− Tudom, mit érzek irántad, Josh.
Josh felemelte a kezét.
− Most nem akarom hallani. Így nem. Össze vagyok
zavarodva, megbántva érzem magam, és dühös vagyok. Csendre
és nyugalomra van szükségem ahhoz, hogy átgondoljam, mi is
történik itt. Körbe-körbe járunk, és ez senkinek sem segít.
Neked segítened kell a színházban, a családodnak szüksége van
rád.
− Nem érdekel, hogy kinek van rám szüksége.
− Nem, ezt nem mondhatod. Azok után főleg nem, hogy
összetörted a szívemet azzal, hogy az ő oldalukra álltál. Adj
nekem időt, hogy nyalogassam a sebeimet, és tényleg
elgondolkodhassak azon, mit is akarsz tőlem. Ha ugyanúgy
érzel irántam, mint én irántad, keress meg a műsor után.
Holly hosszan, reszketegen sóhajtott.
− Josh…
− Komolyan mondom. Most nincs erőm beszélni. Egyedül
akarok lenni. – Végigsimította a lány könnyáztatta arcát. –
Valószínűleg te is rendbe akarod hozni magad, mielőtt elmész.
Újabb könnycsepp gördült le Holly arcán.
− Azt fogom tenni.
Josh bólintott, vett egy mély levegőt, de a mellkasában
szorítást érzett. Elfordult, nem akarta, hogy a lány lássa azt a
furcsa csillogást a szemében. A felnőtt férfiak nem sírnak. Még
akkor sem, ha ő éppen azt akarta tenni.
Elindult az ajtó felé, és Holly újra zokogni kezdett. Josh nem
mert visszafordulni, félt, hogy megadja magát, és addig öleli a
lányt, amíg az meg nem nyugszik.
Ezt azonban nem tehette meg. Nem, ha azt akarta, hogy
méltósággal kerüljön ki ebből az egészből.
− Tényleg szeretlek, Josh – suttogta, mikor a férfi kilépett a
folyosóra. – Annyira szeretlek.
A férfi összeszorította a fogát, fájdalmasan összerándult az
arca a lány szavaira, de ment tovább a bejárati ajtó felé.

***
A nézőtéren visszhangzott a „Karácsonyi ének” dallama, Gray
Hartson mély, érdes hangja a sülő gesztenyéről énekelt. És ebbe
Holly szíve belesajdult, mert ez volt az a dal, amit aznap reggel
játszott, amikor meztelenül feküdt Josh karácsonyfája alatt.
Minden rá emlékeztette. Talán ezért sírt folyton.
− Jól vagy? – bökte meg North. A színfalak mögött álltak,
kezükben a forgatókönyv, amit Everley-től vettek át, aki már a
fellépésére készült. Alaska vele ment az öltözőbe, mondván,
hogy segít neki az öltözködésben, de mindannyian tudták, hogy
csak a nővérét próbálja megnyugtatni.
Gabe a színpad előtt állt, hogy segítsen a színpadvilágításban.
Néhányszor pislákolni kezdtek a lámpák, amitől Everley
pánikba esett.
Holly egyedül volt Northszal.
− Persze, minden rendben. – Amint vége ennek az egésznek,
azonnal kocsiba ül, és elmegy Joshhoz, elmondja neki, milyen
hülye volt. A szíve azóta zakatolt, mióta a férfi otthagyta az
anyja házában, és a keze már elzsibbadt, úgy szorította a
telefonját. Hátha a férfi úgy dönt, hogy válaszol az üzeneteire.
Felemelte a telefonját. Semmi válasz. Pedig megkapta az
üzeneteket, mert megjelent mellettük az olvasást jelző kis pipa.
Fájt, hogy nem válaszol, de még jobban fájt, hogy pontosan
tudta, miért.
Mert megbántotta. Mert azt az érzést keltette Joshban, hogy
nem érdekli. Azonnal el kellett volna mondania neki, hogy
szerelmes belé. A háztetőkről kellett volna kiabálnia. Joshnak
igaza volt, tényleg félt.
És gyűlölte ezt az érzést.
Küldjön még egy sms-t, csak hogy elmondja neki, szereti?
− Eszedbe ne jusson – mondta North, és elvette tőle a
telefonját. – Nem azt mondta, hogy időre van szüksége ahhoz,
hogy gondolkodjon? És neked is szükséged van rá, Hol. Nem
akar pánikreakciót. Nem azt akarja, hogy a lábai elé vesd
magad. Azt akarja, hogy tényleg gondold át az egészet. Önként
menj hozzá! Engedd meg magadnak, hogy megnyílj előtte!
Mutasd meg neki, hogy időt szántál arra, hogy felismerd, milyen
sokat jelent neked.
Holly csak pislogott, még a szája is tátva maradt.
− Most meg mi van? – kérdezte North a homlokát ráncolva.
− Honnan tudsz te ilyeneket? – szipogott Holly.
− Elég sok időt töltök Amberrel – vonta meg a vállát. – Neki
sincs sok szerencséje a kapcsolatokkal. És amikor rosszul sülnek
el a dolgok, akkor le kell ülnöm vele filmet nézni.
− Milyen filmet?
− Csöpögős hülyeségeket. Tudom is én – vonta meg a vállát. –
De a tanácsom még mindig érvényes. Mi, Winterek nem igazán
jeleskedünk a kapcsolatok terén. Nem voltak jó példaképek
előttünk. Te pedig még rosszabb helyzetben vagy, mert egész
életedben mást sem csinálsz, mint mások kapcsolati problémáit
takarítod el. Nem csoda, hogy cinikus vagy.
− Szerinted cinikus vagyok? – A szíve kicsit jobban lüktetett.
− Szerintem a cinizmust csak védőhálóként használod –
mosolygott North, hogy elvegye a szavai élét. Nem mintha ez
segített volna. – Mert amikor valami rosszul sül el, akkor
legalább azt mondhatod, végig tudtad, hogy így lesz. Ettől
valahogy nagyobb biztonságban érzed magad.
Hű, ez fájt. De volt igazság abban, amit mondott.
 − Azt hiszem, már régen megtanultam, hogy csak magamra
számíthatok.
A férfi szomorúan mosolygott rá.
− Ezért is sajnállak annyira. És magunkat is. Ott volt nekünk a
nagyi, aki csodálatos volt, de sokkal jobb szülőket érdemeltünk
volna. Mindannyian. Ha ránk nézel, nem gondolkodsz el azon,
hogy miért vagyunk még mindannyian szinglik?
Holly beharapta az ajkát.
− Mindannyiunknak voltak kapcsolatai. Everley férjhez is
ment. Alaska szinte mindenkibe belezúg, akivel csak találkozik.
Sőt, néha még te is randizol.
− Randizgatok, de soha nem bonyolódom bele túlságosan egy
kapcsolatba – mondta North. – Pontosan azért, amiért te sem.
− Hűha!
− Mi a baj?
− Elmélyült, komoly beszélgetést folytatok North Winterrel. Ki
gondolta volna?
North felhorkant.
− Nagyon rossz véleményed van rólam.
Holly megszorította North kezét.
− Egyáltalán nem. Mindig is született hős voltál a szememben.
Mindannyiunknak az voltál. Emlékszel gyerekkorunk óriási
hócsatáira? Órákon át vitatkoztunk azon, hogy ki legyen a
csapatodban. És nézd meg ezt a helyet – mondta, a színpadra
mutatva. – Mindez nem valósulhatott volna meg nélküled. Nem
lennénk most itt, hogy megmentsük a nagyi városát. Nagyon-
nagyon jó véleménnyel vagyok rólad.
North ajkai mosolyra húzódtak.
− De drága vagy! Kérdezhetek valamit?
− Hallgatlak.
− Ha választanod kellene Winterville megmentése és Josh
Gerber szerelme között, melyiket választanád?
Holly összevonta a szemöldökét.
 − Úgy tűnik, már választottam, nem igaz?
− Nem, nem tetted. Egészen mostanáig azt hitted, mindkettőt
megkaphatod. Holnap akartad elmondani neki, és azt hitted,
meg fogja érteni. De most már tudod, hogy nem így van. Szóval
újra megkérdezem, ha választanod kellene, melyiket
választanád?
Holly nagyot nyelt. A félelem hideg ujjai egyenként feszítették
szét a bordáit. És a szíve – amit ennyi éven át próbált megóvni a
szomorúságtól – most védtelennek és kiszolgáltatottnak tűnt.
És egyébként teljesen és totálisan beléd zúgtam.
Csak annyit kellett volna tenni, hogy felemeli a telefont, és
megmondja neki, hogy szereti. El kellett volna mondania az
igazat Winterville-ről, és biztosan kitaláltak volna együtt valami
jó megoldást.
Bíznia kellett volna benne. Bíznia kellett volna abban, hogy
helyesen ítélte meg a férfit. Ehelyett úgy tett, mintha nem
hallotta volna, amit mond.
− Őt – suttogta. – Josht választanám.
North bólintott, mintha egyáltalán nem lepődött volna meg a
válaszon.
− Ezt kell elmondanod neki. Szerintem minden srác szereti
hallani, hogy ő az első a listán. Hogy őt választod.
Hollynak könnyes lett a szeme.
− Az elejétől fogva őt kellett volna választanom. Mert így
magamat választottam volna.
− Az előadás után egyenesen odaviszlek.
− Én is tudok vezetni.
− Már két órája sírsz. Alig látsz ki a bedagadt szemedből. Azt
hiszem, biztonságosabb, ha én vezetek. Tekintsd úgy, hogy ez az
én ajándékom neked. Amiért segítettem neked elrontani a
dolgokat.
− Ahhoz nem sok segítség kellett – motyogta.
− Dehogynem, hiszen megígértettem veled, hogy nem mondod
el neki. Ez az én hibám. Szóval hadd segítsek neked ma este.
A lány bólintott, de nem jött ki hang a torkán.
− Köszönöm – csak ennyit tudott nagy nehezen kinyögni. Gray
Hartson épp befejezte a dalát, és a közönség felállva ringatózott
a zene ütemére. A fenébe is, milyen jóképű ez a férfi! A felesége
és a gyerekei a színpad másik oldalán álltak, és úgy
mosolyogtak rá, mintha valami rockisten lenne. Everley
korábban bemutatta őket, Holly melegszívűnek és kedvesnek
találta a családját. Maddie Hartson mindegyiküket megölelte, és
megígérte, hogy a családjával együtt eljön majd Winterville-be,
amint rendeződnek a dolgok.
Miután az utolsó hang is elhalt, a nézők sikítani kezdtek.
Dobogtak a lábukkal, és lelkesen tapsoltak. Gray felemelte a
kezét, megköszönve az ünneplést, majd a színpad széle felé
nézett. North biccentett.
− Hölgyeim és uraim, mielőtt elmegyek, szeretnék még
néhány dalt elénekelni önöknek. De ezúttal egy kis segítségre
lenne szükségem. Nem ismernek valakit, aki úgy tud énekelni,
mint Candy Winter?
− Everley! – kiáltotta egy hang. – Szóljatok Everley-nek!
− Igen! Hívjuk ide Everley Wintert! – értett egyet valaki más.
Hirtelen az egész nézőtér Everley nevét skandálta. Everley ott
állt a színfalak mögött, arca olyan fehér volt, mint a frissen
hullott hó.
− Készen állsz? – kérdezte Holly. Egy szót sem szólt Everley-
nek a Joshsal kapcsolatos problémáiról. Ahhoz túlságosan
feszült volt.
− Egyáltalán nem – vallotta be Everley, és elkomorodva nézett
Hollyra. – És te jól vagy? Tiszta vörös a szemed.
− Gray Hartson mindig megríkat – füllentette Holly. – De most
már elég belőlem. Ki kell menned a színpadra.
Újra Gray hangja hallatszott.
− Hölgyeim és uraim, nagy tapsot kérek a páratlan és
kivételes Everley Winternek!
Az éljenzéstől és a tapsvihartól szinte zúgott Holly füle.
Everley átölelte Alaskát és Northot, majd megragadta Holly
kezét.
− Minden rendben lesz, ugye?
− Csodás lesz. Fantasztikus vagy. Most pedig menj és mindent
bele!
Everley vett egy mély levegőt, és kilépett a színpadra, mire a
közönség tombolni kezdett.
− Szinte elkoptatta az öltözője padlóját, annyit járkált fel-alá –
súgta Alaska Northnak. – Még sosem láttam ilyen idegesnek.
Gondolom, sokat jelent neki ez a fellépés.
Gray egy puszit nyomott Everley arcára, és ő mosolyogva
nézett a közönség felé, mintha a világon semmi gondja nem
lenne, pedig pillanatokkal korábban még a színpad szélén
szorongott. Holly már el is felejtette, hogy az unokatestvére
született előadóművész. Ezt biztosan Candytől örökölte.
− Akkor most mit is éneklünk? – fordult Everley a közönség
felé. – Az egyik dalodat?
− Arra gondoltam, hogy a te egyik dalodat énekelhetnénk.
− De nekem nincsenek dalaim – mutatott rá Everley. – Nem
vagyok olyan megasztár, mint te.
A közönség nevetett a poénos megjegyzésen. Ehhez nagyon
értett.
− Akkor mi lenne, ha énekelnénk egy karácsonyi dalt? Már
tudom is, melyiket. – Gray bólintott a zongoristának.
Felcsendült a „Fairytale of New York” mély, panaszos dallama,
és Gray a mikrofonhoz hajolva egy részeges karácsony estéről
kezdett énekelni.
A közönség sóhajtott, ahogy Everley visszafelelgetett neki,
játékosan és pimaszul a fejéhez vágva az összes karácsonyi
ígéretét, amit nem tartott be.
Holly nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát. Mert az
unokatestvére olyan elképesztően gyönyörű volt, és
megérdemelte, hogy a színpadon legyen. Egy rocksztár mellett
is megállta a helyét, a közönség figyelmesen hallgatta, ahogy
szapulta, mekkora szemétláda és egy utolsó féreg.
Aztán a lámpák fénye megremegett, és Holly lélegzet-
visszafojtva várta, hogy helyreálljon a világítás.
− Hol a fenében van Gabe? – dünnyögte North.
− Itt vagyok – lépett hozzájuk Gabe. – És van egy kibaszott
nagy problémánk.
 26.

− Milyen probléma? – Holly a homlokát ráncolva nézett Gabe-

re. Úgy topogott, mintha nem tudna megállni egy helyben. A
lámpák megint pislákolni kezdtek.
− Emlékszel, hogy megígértük Everley-nek, nem lesz vihar?
Hát az a nem létező vihar már Marshall’s Gap határában van. –
Az volt a legközelebbi város. – Elment az áram. Dolgoznak rajta,
hogy helyreállítsák, de persze minden rohadt lassan megy, mert
karácsony este van.
− Mit jelent ez nekünk? – kérdezte North, miközben
hüvelykujjával az állát simogatta.
− A vihar felénk tart. Valószínűleg nálunk is elmegy az áram,
és mivel a tartalékot Marshall’s Gaptől kapjuk, biztos, hogy
áram nélkül maradunk.
− Erre tart a vihar? – rázta a fejét Holly. – Azt hittem, dél felé
húzódik.
Gabe elhúzta a száját.
− Odakint már szakad a hó. A szél is felerősödött. Csak idő
kérdése, hogy mikor csap le ránk a vihar.
− A francba! – North kilesett a függöny mögül. – Itt ez a sok
ember, akiknek haza kell jutniuk.
− Állítsuk le az előadást? – kérdezte Holly. – Hogy biztosan
hazaérjen mindenki?
− Már késő – felelte Gabe komoran. A fények ismét
felvillantak, öt másodpercig maradtak sötétben, aztán visszajött
az áram.
− Dobjon már be valaki egy tízcentest a mérőórába! – kiáltotta
Everley a színpadról, és a közönség nevetett.
Gray Hartson újra énekelni kezdett, és elült a moraj.
− Gondolkodjunk egy kicsit. – Holly a halántékához tette a
kezét. Úgy érezte magát, mint egy zombi. Nehéz volt
összeszedni a gondolatait.
− A fogadóban van generátor, ugye?
− Igen. És néhány házban is.
− Akkor vigyünk annyi embert biztonságos helyre, amennyit
csak tudunk. A fogadóban és a házakban el tudjuk helyezni a
legtöbb nézőt. Ha kell, akár ide is hozhatunk pár hősugárzót, és
felállíthatunk néhány kempingágyat.
North bólintott.
− Amint befejezik a számot, bejelentést teszek. Ki kell
juttatnunk az embereket, amíg még van áram.
− Alaska és én most átmegyünk a fogadóba – mondta Gabe. –
Előkészítjük a dolgokat, amennyire csak lehet, hogy
fogadhassuk az érkezőket.
Holly nagyot sóhajtott.
− Muszáj elmennem Joshhoz.
Gabe és North egymásra nézett.
− Ilyen időben nem vezethetsz, Hol. Bajod eshet.
− Vezettem már hóesésben.
− De nem ilyenben – rázta meg a fejét North. – Nem viccelek,
ki kell várnunk, amíg elvonul a vihar. Reggel aztán mehetsz
Joshhoz.
− De neki nincs is generátora. El kell hoznunk őt is a
fogadóba! – pánikolt Holly.
− Holly, értsd már meg, hogy nem mehetsz ki. Ha megteszed, a
többiek is elindulnak utánad. Például én. És a végén
mindannyiunknak baja esik. – Gabe a vállára tette a kezét. –
Hívd fel, és mondd meg neki, hogy hamarosan ideér a vihar. Én
majd adok neki néhány tippet, hogyan tartsa magát melegen.
Aztán majd elmegyünk érte, rendben?
Holly nagyot sóhajtott, és előhúzta a telefonját a zsebéből.
− Oké, legyen úgy.
Megnyitotta a névjegyzékét, rányomott a férfi nevére, és a
füléhez emelte a telefont.
− Üdvözlöm, ön Josh Gerbert hívta. Hagyjon üzenetet!
− Csak az üzenetrögzítője válaszol – morogta Gabe-nek.
− Nem gond, mondd el neki, hogy vihar van készülőben, aztán
add át nekem – felelte Gabe.
− Josh, itt Holly. Vihar közeledik. Fel kell készülnöd rá, mert
most nem tudunk elmenni hozzád. Gabe majd pontosan
elmondja, mit kell tenned, hogy felkészülj, de ne menj sehová,
maradj biztonságos helyen, oké?
Átadta a telefont Gabe-nek, és szinte oda sem figyelt, ahogy az
unokatestvére felsorolta azokat a dolgokat, amikre Joshnak
szüksége lesz ahhoz, hogy biztonságban legyen, és melegen
tartsa magát. Nem lesz semmi baja, ebben biztos volt. Ott a
kandallója, és a házban biztosan vannak gyertyák is valahol. És
a vihar úgyis gyorsan elvonul, nem igaz?
Gabe mindent pontosan elmagyarázott neki.
− Oké, haver. Vigyázz magadra! Amint tudunk, jövünk érted –
búcsúzott, és visszaadta a telefont Hollynak.
Everley és Gray még mindig énekeltek, hangjuk crescendóvá
erősödött, ami lenyűgözte a közönséget.
Aztán a lámpák megint pislákolni kezdtek, és teljes sötétség
borult a színházra. Az emberek kiabálni és sikítani kezdtek.
Holly bekapcsolta a telefonja elemlámpáját. Gabe és North
ugyanígy tett.
− Ki kell mennem a színpadra, és el kell mondanom nekik, mi
a helyzet – ráncolta a homlokát North.
De akkor valami varázslatos dolog történt. A nézők egymás
után kapcsolták be a telefonjukat, magasra emelték, és ide-oda
lengették.
Everley ismét énekelni kezdett, Gray csatlakozott hozzá, és
együtt énekeltek háttérzene és mikrofon nélkül. Amikor
befejezték, kitört a tapsvihar.
Ahogy a szám végére értek, North azonnal mellettük termett,
és a fülükbe súgott valamit.
Everley bólintott, és a közönség felé fordult.
− Kedves barátaim! – kiáltotta. – Szeretnék tőletek egy
szívességet kérni. Maradjatok ülve, és figyelmesen hallgassátok
meg az én jóképű és okos unokatestvéremet, North Wintert!
Gabe Holly kezébe csúsztatta a kezét, és erősen megszorította.
A lány visszaszorította, hálás volt, hogy a fiú itt van mellette.
− Üdv mindenkinek – kiáltotta North, hogy a hátsó sorokban is
hallani lehessen. – Akadt egy kis problémánk. Egy téli vihar úgy
döntött, hogy csatlakozni kíván a mi kis mulatságunkhoz. De ne
aggódjatok, mert van egy tervünk. Figyeljetek jól, és maradjatok
ülve, amíg kiürítjük a termet, sorról-sorra haladva. Úgy tűnik,
hogy idén velünk töltitek a szentestét Winterville-ben.

***
Josh nem bírt nyugton maradni. Már órák óta járkált fel-alá a
nappaliban, és mindenről ő jutott eszébe.
Holly, ahogy együtt nevettek vacsora közben.
Holly, amikor megcsókolta, pedig neki dolgoznia kellett volna.
Holly meztelenül a fa alatt, azon a napon, amikor el kellett
mennie arra az átkozott munkamegbeszélésre.
Úgy gondolta, hogy azok a pillanatok ugyanolyan sokat
jelentettek Hollynak is, mint neki. Azt hitte, hogy egy oldalon
állnak. Beleszeretett. És ez fájt.
Nagyon fájt. Amennyire tudta, a szerelemtől nem rosszul
kellene éreznie magát.
Sóhajtott egyet, és beletúrt a hajába. Megint elkezdett
havazni. És most már amiatt aggódott, hogyan jut majd ide a
lány az előadás után. Elővette a telefonját, és megnyitotta a
Messengert. Összerezzent, amikor elolvasta a lány szavait.

Ne ülj kocsiba ma este. Borzasztó az idő odakint. Majd

holnap beszélünk. Josh

Várta, hogy megjelenjen a kis pipa, jelezve, hogy Holly

megkapta az üzenetet. De nem jött semmi. Homlokát ráncolva
újra elküldte, és megjelent egy kis piros pont.

Üzenetküldés sikertelen

Úgy döntött, inkább megpróbálja felhívni a lányt, bár nem

volt biztos benne, hogy készen áll a beszélgetésre. De a telefon
néma volt. Homlokát ráncolva megnézte, van-e térerő.
Nem volt.
Aztán a házban kialudtak a fények.
A tűz még mindig égett, narancssárga fényt vetve a nappali
padlójára. Odalépett, és próbálgatta a villanykapcsolót, de
hiába.
Elment az áram. Nem működik a telefon, és isten tudja még,
mi minden. Kiment az előszobába, kinyitotta a bejárati ajtót, és
vastag hófüggöny zúdult be. A jéghideg levegő szinte
megbénította, és mire visszacsukta az ajtót, a hópelyhek fehér
takarót hagytak a padlón.
A francba!
Igazi hóvihar. Az a fajta, amilyet ritkán tapasztaltak
Cincinnatiben, hála az égnek. És ha mégis megtörtént, a
lakásában voltak generátorok, és ha segítségre volt szüksége,
egy ugrás volt a legközelebbi bolt vagy kávézó.
 De most egyedül volt. Ránézett az órájára. Már majdnem
kilenc óra. Az előadásnak körülbelül tíz perc múlva vége. Vajon
Winterville-ben is ilyen erősen havazik? Ha nem, hamarosan
fog. Már csak pár kilométerre van innen a hóvihar.
Mi van, ha Holly mégis kocsiba ül, és megpróbál idejönni?
Hideg borzongás futott végig a gerincén. Az utolsó szavai
nagyon kemények voltak. Holly mélységesen megbántotta, ő
meg azonnal visszavágott. Majd megpróbálta rávenni, hogy
szerelmet valljon, hogy aztán visszautasítsa.
Olyan volt, mint egy megsebzett állat, amelyik csak csapkod
maga körül, mert képtelen kezelni a fájdalmat.
Az igazság az, hogy még mindig nem tudta, mitévő legyen.
Holly volt az egyetlen, akit valaha is ilyen közel engedett
magához. Őrülten beleszeretett.
Egész eddigi életét azzal töltötte, hogy védőfalat húzzon maga
köré, ami megóvja a fájdalomtól. Azért is lett sikeres
üzletember, mert annyira értett ehhez. De aztán megjelent
Holly, és minden megváltozott.
Ő volt az egyetlen, aki valóban ismerte. És ha őszinte akart
lenni, ezért is bánthatta meg ennyire. Megengedte magának,
hogy sebezhető legyen, és a lány titkolózása a szíve legmélyebb,
legérzékenyebb pontját érintette.
Az elmúlt két napban folyamatosan azon agyalt, hogyan
adhatná vissza neki a várost. Hogy a lehető legnagyobb kinccsel
ajándékozhassa meg.
Holly pedig mindvégig titkolta előle az igazságot. Nem volt
szüksége arra, hogy tőle kapja meg a várost. Hiszen már úgyis
elérte, amit akart.
A mellkasa összeszorult, szinte elviselhetetlen volt a fájdalom.
Legszívesebben belevágott volna valamibe, hogy levezesse a
dühét. Bármit megtenne, csak ne érezné ezt a fájdalmat.
A fejét az előszoba falának támasztotta, lehunyta a szemét, és
szinte látta maga előtt a lány könnyáztatta arcát.
 Már korábban el akartam mondani. Beszéltünk is erről.
Megállapodtunk abban, hogy különválasztjuk az üzletet és a
magánéletünket.
Igen ebben Josh is egyetértett. Talán pont ő volt az, aki ezt
javasolta, már nem emlékezett rá. És Holly nem tett semmi
rosszat. Tényleg semmit. Pontosan azt tette, amit mondott.
Különválasztotta a dolgokat.
Ő maga volt az, aki összekeverte őket. Ő döntött úgy, hogy
neki ajándékozza a várost, ahelyett hogy azt tette volna, amit
egy jó üzletember. Úgy gondolta, hogy a lány majd hálás lesz
érte, és ő lesz a herceg hófehér paripáján.
Csakhogy Hollynak nem volt erre szüksége, neki nem kellett
megmentő. Megállt a saját lábán. Ebben rejlett Holly Winter
szépsége. Sosem adta fel a küzdelmet. Szenvedélyesen szeretett,
még akkor is, ha nem tudta bevallani.
És őt is megtanította arra, hogyan kell szeretni. Valami olyat
mutatott neki, amiről sosem gondolta volna, hogy képes lesz rá.
És most, hogy belekóstolt, többet akart.
Hollyt akarta.
A karjaiba akarta zárni, hogy elmondja neki, minden rendben
lesz. Elcsókolni a könnyeket, amiket ő okozott, és addig
csókolni, amíg a lány ajkai újra mosolyra nem görbülnek.
Azt akarta, hogy boldog legyen. És ő akarta boldoggá tenni.
Szeretni akarta. Megmutatni, hogy bármi történjék is, ő
mindig ott lesz mellette. Hogy úgy számíthat rá, ahogyan senki
másra nem számíthatott eddig.
A szél tombolt a ház körül, megrázta az ablakokat és az ajtót.
Ránézett a telefonjára. Még mindig nem volt térerő.
De képtelen volt a házban maradni és várni. Lehet, hogy Holly
most odakint van a tomboló viharban, és megpróbál eljutni ide,
mert ő ezt kérte tőle.
Muszáj elérnie a lányt, mielőtt még baja esne. Újra felkapta a
telefonját, és összerezzent, amikor a képernyő tetején megjelent
a „Nincs elérhető hálózat” ikon. Ujjait végigfuttatta a
billentyűzeten, gyorsan begépelt egy üzenetet, bár tudta, hogy
valószínűleg nem fog megérkezni.

Ne indulj el! Maradj Winterville-ben, jövök, amint tudok. –

J.

***
A fogadó zsúfolásig megtelt. Még Gray Hartson és családja is ott
ült egy kanapén, és várta, hogy elvonuljon a vihar. A személyzet
mindent megtett, hogy jól érezzék magukat az emberek: forró
kakaót és kávét kínálgattak, süteményeket és szendvicseket
osztogattak, amiket akkor készítettek. Alaska a recepcióspultnál
ült, és kiosztotta a hálószobákat azoknak, akiknek a legnagyobb
szükségük volt rá – a gyerekeknek és az időseknek −, míg Gabe
és Everley feltúrta az ágyneműsszekrényt, párnákat és
takarókat keresett azoknak, akik az előcsarnokban és az
étkezőben fognak aludni.
Bár kint tombolt a vihar, mindenki jó hangulatban volt.
Alaska karácsonyi zenét játszott, és az emberek együtt
énekeltek, hangjuk visszhangzott az előcsarnokban. Az egyik
sarokban valaki összegyűjtötte az összes gyereket, és karácsonyi
történeteket olvasott nekik. A kicsik érdeklődve hallgatták, édes
kis arcuk csak úgy ragyogott, mert ez sokkal szórakoztatóbb
volt, mint lefeküdni, és várni a Mikulást.
− Jól vagy? – kérdezte Dolores Hollytól, aki az ablakon bámult
kifelé, és összerezzent a szél erejétől, ahogy a havat az üveghez
vágta.
− Rettenetes idő van – mondta Holly.
− Pár óra, és minden rendben lesz. Tudod, milyenek ezek a
viharok – paskolta meg a karját Dolores. – Kitartás, drágám.
 − Josh otthon ragadt. Nem lesz áram a házban. – Remélte,
hogy volt annyi esze, hogy tűzifát szerezzen, mielőtt a vihar
túlságosan eldurvulna. Csak így tudja melegen tartani a lakást.
− Nincs itt? – kérdezte Dolores, a homlokát ráncolva. –
Hogyhogy?
Holly beharapta az ajkát, a szemét csípték a könnyek.
− Összevesztünk.
− Ó, drágám. Nem csoda, hogy aggódsz. – Dolores megpaskolta
a karját. – De nyugodj meg, minden rendben lesz. Reggel majd
elmész hozzá. Josh értelmes ember. Tudja, hogyan tartsa
melegen magát.
Holly nagy levegőt vett.
− Igazad van. – De ez még nem akadályozta meg abban, hogy
ne ellenőrizze percenként az időjárás-előrejelzést. És közben
folyton az járt a fejében, bárcsak ne hazudott volna neki.
− Minden rendben? – kérdezte Charlie Shaw, miközben egy
csésze kakaót nyújtott oda Doloresnek. – Tettem bele egy kis
pluszt is – jegyezte meg, és megtapogatta a zsebét, ahol egy
whiskey-s flaska körvonalai domborodtak.
Dolores hálás mosollyal köszönte meg.
− Holly nagyon aggódik Josh miatt. A házában ragadt.
− Hát, talán egy kicsit fázni fog, de kutya baja sem lesz –
kacsintott Charlie Hollyra. – Te és ez a Josh gyerek egy pár
vagytok, mi?
Holly nagyot nyelt.
− Valami olyasmi. – Legalábbis azok voltak, amíg meg nem
bántotta a férfit. Megint rátört a bűntudat.
Charlie megveregette a karját.
− Szépen bent marad a házban. Mást nem tehet ebben az
ítéletidőben.
− Ezt mondtam neki én is. – Dolores belekortyolt a kakaóba,
és megrázkódott. – Te meg mi a fenét tettél ebbe?
− Csak egy kis holdfény. Saját főzésű pálinka. Titkos recept.
 Dolores tágra nyílt szemmel nézett rá.
− Már kettőt látok belőled.
− Hogyhogy? – kérdezte North, és Holly mögé lépett.
− Charlie holdfényt osztogat – magyarázta Dolores akadozó
nyelvvel. – Megkóstolod?
North vágott egy grimaszt.
− Azt hiszem, inkább kihagyom – mondta, és vállát Holly
vállához koccintotta. – Mi a pálya?
− Lehet, hogy elindulok – nézett ki Holly megint az ablakon. –
Azt hiszem, elsétálhatnék a házáig.
− Nem mégy sehova! Halálra fagysz kint. És különben is, az
orrodig sem látsz, azt sem fogod tudni, merre mész. Előbb
sétálsz bele egy fába, mint hogy megtalálod a házát – ellenkezett
North.
− Igaza van – bólintott Charlie. – Reggel majd szépen
megtisztítom az utat. Addig is mindenki maradjon nyugton a
fenekén.
Valaki elkezdte énekelni a „Csendes éjt”. A szomorkás
dallamtól megfájdult Holly szíve. Aztán hirtelen csipogó hangok
töltötték meg az előcsarnokot.
− Újra van térerő – kiáltott valaki.
− Működik a telefonom!
Hála istennek! Holly elővette a telefonját, hogy felhívja Josht.
Lélegzet-visszafojtva várta, hogy életre keljen a kijelzője.

Ne indulj el! Maradj Winterville-ben, jövök, amint tudok.

Jaj, ne! Nem, nem, nem! A szíve majd kiugrott a helyéről.

− Elindult – mondta, és a hangja tele volt rémülettel.
− Mi van? – North odahajolt, hogy megnézze a kijelzőt. – Hogy
jutott ilyen az eszébe?
Dolores és Charlie aggódva összenézett.
− Gőzöm sincs – rázta meg Holly a fejét. Érezte, hogy mindjárt
elsírja magát. Nagyot nyelt, próbálta visszafojtani a könnyeit,
mert most nem sírhat. Nyugodtnak kell maradnia. Ki kell
találnia, mit tegyen.
Mert a férfi, akit szeretett, kint volt ebben a szörnyű
viharban, és éppen próbált eljutni hozzá. − Gabe! – kiáltott
North.
− Igen? – Az unokatestvérük felemelte a fejét, és odament
hozzájuk. – Mizu?
− Josh kint van a viharban. Hívnád a hegyi mentőket?
Gabe előhúzta a telefonját a zsebéből.
− Hívhatom őket, de úgysem fognak kijönni. Ilyen ítéletidőben
tuti nem.
− Azért hívd fel őket, kérlek – mondta North. – Jelentsd be,
hogy eltűnt.
Holly ismét kibámult az ablakon. A hó az ablaküvegnek
csapódott és rátapadt.
− Mit csináljunk? – motyogta maga elé bámulva.
− Csak egy dolgot tehetünk – mondta Dolores, összepréselve
az ajkait. Már érthetően mondta ki a szavakat. Furcsa, hogy egy
vészhelyzet mennyire ki tudja józanítani az embert. – Össze kell
hívnunk egy gyűlést.

***
Elég rossz ötlet volt nekivágni az útnak ilyen viharban. Josh
vastag bélelt kabátban és csizmában volt, kesztyűt húzott, és a
sapkáját is belehúzta az arcába, amennyire csak tudta, mégis
érezte, ahogy átjárja a hideg. A szél süvített, és könyörtelenül
végigsöpört a hegyoldalon, a hópelyhek úgy csapkodták az
arcát, mintha valami személyes leszámolnivalójuk lett volna
vele.
Vett egy mély levegőt, és testét megfeszítve lassú, de biztos
léptekkel haladt előre, talpa alatt ropogott a frissen hullott hó.
Csak pár méterre látott. Ez pont elég volt ahhoz, hogy a fák
közötti résnek köszönhetően kivegye, hogy még mindig az úton
van, de fogalma sem volt arról, milyen messzire jutott, vagy
hogy milyen messze van még a város.
Még egyetlen autóval sem találkozott. Biztos, hogy senki sem
lenne képes ebben az időben vezetni, és biztonságban elérni az
úti célját. Az úton már legalább félméteres hó volt, de a szél még
több havat fújt össze a két oldalán.
Ha Holly kocsiba ült, akkor valahol biztosan elakadt. Vitt
magával takarót, gondolta Josh. Elég intelligens ahhoz, hogy
tudja, ott kell maradnia, ahol van.
Igen, neked is lehetett volna annyi eszed, hogy otthon maradj,
te idióta.
Saját maga is meglepődött az erőteljes szavakon. Köszi,
agyam! Még az is ellene fordult.
Azért van, mert egy komplett faszfej vagy! Az vagy, mióta ma
reggel eljöttél Cincinnatiből.
Csak ma reggel történt? Kifújta a levegőt. Eddig észre sem
vette, milyen meredeken emelkedik a Winterville-be vezető út,
mert eddig csak autóval járt erre. Most, hogy gyalogolt, úgy
érezte, mintha az Everestet mászná meg.
Azt a tényt leszámítva, hogy csak az idióták másznak fel az
Everestre ilyen viharban.
A hó a szempillájára tapadt, elhomályosította a látását.
Hunyorogva próbált megszabadulni a hópelyhektől, és
igyekezett az útra koncentrálni. Sötétségbe burkolózott a táj, de
már akkor is ilyen volt, amikor elhagyta a házát. Mikor is volt
ez? Egy órája? Két órája? Elvesztette az idő- és távolságérzékét.
Kihúzta a telefonját a zsebéből, hunyorogva nézte a kijelzőt, és
örömmel látta, hogy végre van térerő.
Abban a pillanatban a telefon kicsúszott a kezéből a hóba.
Térdre rogyott.
 Ügyetlenül kotorászott a hóban a telefonját keresve, de nem
merte lehúzni a kesztyűjét. Persze, idióta volt – erre már az
agya is emlékeztette −, de nem állt szándékában meghalni.
Amikor nagy nehezen megtalálta a telefont, az csupa hó volt.
Lerázta, és azon imádkozott, nehogy víz kerüljön bele. Amikor a
kijelző felvillant, elmosolyodott, mert végre valami jól alakult,
annak ellenére, hogy a szél még mindig az arcába csapott.
Aztán, mintha karácsonyi csoda történt volna, csörögni
kezdett a készülék, és Holly neve villant fel a kijelzőn.
Elvigyorodott, és orrával fogadta a hívást, hogy ne kelljen
levennie a kesztyűjét.
− Holly? – kiabálnia kellett, hogy hallja a saját hangját a süvítő
szélben.
De csak érthetetlen zümmögés volt a válasz.
− Holly? Hol vagy?
Ezúttal csend volt. És ez még rosszabb volt, mintha egyáltalán
nem lenne térerő.
− Holly, akárhol is vagy, maradj ott! Kész rémálom idekint.
Bármit csinálsz is, ne menj ki!
Megszakadt a kapcsolat. Semmit sem hallott. Sötét volt a
kijelző.
Megpróbálta megint bekapcsolni az orrával. Semmi.
Csalódottan visszacsúsztatta a telefont a zsebébe.
Életben volt, és használta a telefonját. Ennyit elég volt tudnia.
Most pedig addig megy, amíg meg nem találja a lányt.
 27.

− Nos, nincs más választásunk – mondta Dolores, amikor a

városlakók összegyűltek az ebédlőben. – Egyikünk bajban van.
Segítenünk kell.
Egyetértő moraj hallatszott. Most, hogy Holly felhívta Josht, és
megbizonyosodott róla, hogy kint van a viharban, tervet kellett
készíteniük. Igyekezett kordában tartani az érzelmeit, mert
mindenki olyan kedves volt. Már azt sem tudta, hány barátja
ölelte, vagy nyugtatta meg, hogy minden rendben lesz.
Még akkor is, ha úgy érezte, semmi sincs rendben.
− Mikor tudod kihozni a hóekét? – kérdezte North Charlie-tól
az arcát dörzsölve.
− Hajnalban. Megnéztem az előrejelzést, és addigra
lecsendesedik a vihar. Megpróbálhatnám korábban is, de az
többet ártana, mint amennyit használna.
− Akkor most mit csináljunk? – kérdezte Holly. – Josh odakint
van, meg kell találnunk.
− Motorosszán? – vetette fel Alaska. – Van néhány a pajtában.
− Olyan kicsi a látótávolság, hogy nagy valószínűséggel egy
fán kötünk ki – rázta Gabe a fejét. – Amint lecsendesedik a
vihar, elővehetjük őket, de addig nem. Az egyetlen lehetőség,
ami hirtelen eszembe jut, az az, hogy North és én felvesszük a
síléceinket. Körülbelül fél óra alatt megtehetjük az utat, ha az
időjárás nem romlik tovább.
 − És ha mégis? – kérdezte meg halkan Everley.
− Akkor lassabban haladunk.
− Akkor marad a síléc – bólintott Holly. – Veletek megyek.
− Ez nem jó ötlet – pillantott rá Gabe a szeme sarkából. –
Kijöttél a gyakorlatból. Tudod, mi történt legutóbb.
− A lejtmenetet leszámítva jól ment. És képtelen vagyok
tétlenül itt ülni és várakozni.
Az állkapcsa megfeszült. Tudta, hogy tud síelni. Persze elesett,
amikor Gabe-bel lefelé csúsztak, de felállt, és folytatta. Ráadásul
az is aggasztotta, hogy Gabe és North mindig túl gyorsan
síelnek. Így legalább nyugodt lehet afelől, hogy az
unokatestvérei is biztonságban lesznek.
North megnyalta az ajkát, óvatosan méregette Hollyt.
− Ha nemet mondunk…
− Akkor is megyek.
Halvány mosoly suhant át Gabe arcán.
− Gondoltam.
Holly egy pillantást vetett Gabe-re.
− Milyen gyorsan tudunk elkészülni?
− Öt perc. Ti öltözzetek fel, én pedig hozom a felszerelést. De
egy dolgot ígérjetek meg: azt csináljátok, amit mondok, oké? És
mindig maradjunk az úton. Minden bizonnyal ott lesz, és ha
mégsem… hát…
Nos, akkor soha nem találják meg. Legalábbis addig nem,
amíg el nem ül a vihar, és nem látnak rendesen.
− Az úton marad – győzködte önmagát is Holly. – Meg fogjuk
találni.
− Ez a beszéd! – vigyorgott North, és megveregette a lány
hátát. – Akkor hajrá, síeljünk egy kicsit!
Mindannyian akcióba lendültek. Alaska pontosan tudta, mit
hol találnak, és néhány perc alatt előkerültek a meleg síruhák
és sílécek, amelyeket általában a vendégeknek szoktak
kölcsönözni. Gabe telepakolt két hátizsákot a legszükségesebb
dolgokkal – meleg takarókkal, zseblámpákkal és összecsukható
lapátokkal, valamint jelzőfényekkel arra az esetre, ha több
segítségre lenne szükségük, mint amire számítottak.
− Tessék, vigyétek ezt is magatokkal – mondta Charlie Shaw,
és átadta a flaskáját Gabe-nek. – Engem már többször is
megmentett vészhelyzetben.
− Biztos, hogy te is menni akarsz? – kérdezte Everley Hollyt,
miközben kinézett a hóra. – Azt hittem, soha többé nem fogsz
síelni.
− Biztos vagyok benne – bólintott Holly. Igyekezett nem
tudomást venni a bensőjét szorongató félelemről. Mert Joshnak
szüksége volt rá.
Pontosan úgy, ahogy neki is szüksége volt Joshra.
És nem bírta ki, hogy itt üljön, és ne lássa a férfit.
Néhány perc múlva már a felhajtón síeltek, a hó suhogott
mellettük, ahogy lassan siklottak előre. Gabe vezette a sort,
Holly volt középen, North pedig leghátul. Tudta, hogy
szándékosan csinálták így. Gabe nyomokat hagyott maga után,
amiket Holly követhetett, míg North ott volt a háta mögött, hogy
segítsen, ha elbotlana vagy elesne.
A szíve összeszorult az unokatestvérei iránti szeretettől, mert
mindezt érte és Joshért tették.
Már nem is számolta, hányan veregették hátba őket, és
kívántak nekik sok szerencsét, amikor sílécekkel és
hátizsákokkal a hátukon átmentek az előcsarnokon. Mintha
háborúba indultak volna, nem csak pár kilométert síelnének az
úton. Nagyon szerencsések voltak, hogy ennyien törődtek velük.
És amikor megtalálják Josht, neki is el fogja mondani, hányan
törődnek vele is.
Kiértek az útra, és Gabe jobbra fordult, középen maradva a
nyílt, havas területen, miközben előrehajtotta magát.
− Figyeljetek, és húzódjatok jobbra, ha esetleg jönne valami –
a hangja szinte elveszett a szélben.
 Egyenletes tempóban haladt. Holly tudta, hogy miatta teszi.
Ha ő nem lenne itt, az unokatestvérei valószínűleg a
hegyoldalon száguldanának lefelé, szinte megmámorosodva a
sebességtől.
Kitartóan mentek előre, és Holly olyan gyorsan haladt, ahogy
csak tudott. Nem volt idő a félelemre vagy a túlzott óvatosságra.
El kellett jutniuk Joshhoz.
És a legelső dolog, amit tenni akart, az, hogy elmondja neki,
mennyire szereti. Semmi várakozás, semmi félelem, csak átadja
magát, és megnyílik.
Elege lett abból, hogy mindig félt valamitől. A félelem miatt
majdnem elveszítette a férfit, akit szeretett. Ugyanolyan bátran
kell kiállnia saját magáért, mint másokért szokott.
− Lejtő következik – kiáltotta Gabe. – Nem lesz gond, Holly?
− Dehogy – vágta rá határozottan. – Majd ekézek rendesen.
Gabe nevetését felkapta a szél.
Egy perc sem telt el, és már követte is a férfit lefelé a dombon;
érezte, ahogy a szél az arcába csap. Hópelyhek tapadtak a
bőrére, de rögtön el is olvadtak. A szíve olyan gyorsan
száguldott, mint a sílécei, rövideket lélegzett, miközben a
testtartására koncentrált, és befeszítette a síléceit, hogy
irányítsa az ereszkedést.
Mire ismét sík terepen haladtak, Holly teljesen feldobódott.
Bárcsak mindig lefelé vezetne az út, hogy sokkal gyorsabban
odaérjenek. North odasiklott mellé, és vigyorogva nézett rá.
− Megcsináltad. Gabe azt mondta, hogy nagyon béna voltál a
lejtőn a múltkor.
− Gyorsan tanulok.
− Azt látom – veregette meg a vállát. – Végtére is Winter vagy.
Síeltek tovább, és az út hátborzongatóan üres volt. Nem
lehetett látni egy teremtett lelket sem – sem embert, sem állatot.
Mindenki igyekezett biztonságba vonulni, menedéket keresve a
vihar elől.
 Mindenki, kivéve azt a négy embert, akiknek szintén ezt
kellett volna tenniük.
Már egy újabb lejtőn siklottak lefelé, amikor Gabe felkiáltott,
de a hangját elnyelte a földet és a fákat borító hóréteg.
− Ott mozog valaki!
Holly hunyorgott, mert csak a szeme előtt táncoló hópelyhek
fehérségét látta. Aztán valami megmozdult. Sötét volt, és
nehezen kivehető, de bármi is volt, mozgott.
− Josh? – kiáltott fel, de a szél elnyelte a hangját.
Még gyorsabban haladt, csökkentve a távolságot közte és
Gabe között. Szinte alig kapott levegőt, és a combizmai fájtak, de
minden egyes mozdulat olyan érzést váltott ki belőle, amit azóta
nem tapasztalt meg, hogy eljött az anyja házából.
Reményt.
Reményt érzett.
− Ember! – kiáltotta Gabe. Hallotta North síléceinek
suhogását, ahogy mellette siklott, és az sem zavarta, hogy nem
az ő nyomvonalában haladt.
− Ő az! – kiáltott az unokatestvérének. – Ez biztosan ő. – Azt a
vastag kabátot bárhol felismerné. És a határozott járását. A
megkönnyebbüléstől könnyek gyűltek a szemébe.
Életben volt. Sétált. Itt volt.
− Josh! – kiáltotta újra.
− Holly? – jött a válasz a távolból.
− Szeretlek! Szeretlek! Szeretlek! – Muszáj volt levegőt vennie.
– Szeretlek, Josh, hallod?
− Szerintem vette az adást, Hol – nevetett North. Megfogta
Gabe vállát, és mindketten megálltak, hagyták, hogy Holly
egyedül tegye meg az út hátralevő részét.
És hirtelen Holly ott állt előtte. Az előtt a férfi előtt, akibe
akarata ellenére beleszeretett. Az előtt a férfi előtt, aki annyira
szerette, hogy egy várost ajándékozott neki karácsonyra.
Az előtt a férfi előtt, aki alapjaiban rengette meg a világát.
 − Szeretlek – mondta, és a férfi kesztyűs keze után nyúlt. –
Szeretlek, Josh Gerber!
Vacogtak a fogai, de valahogy mégis sikerült elmosolyodnia.
− Én is szeretlek! Annyira, de annyira! És ha jól emlékszem,
azt mondtam, hogy ne gyere.
− Nem is jöttem volna, ha valami ostoba városlakó nem
döntött volna úgy, hogy sétára indul a hóviharban – nevetett
Holly megkönnyebbülve. Josh szerette őt. És ez elég volt. Abban
a pillanatban semmi más nem számított. Sem a hó. Sem a város.
És az a tény sem, hogy a hideg szinte égette az arcát.
− Ez tényleg szép – jelentette ki Gabe szárazon, és megállt
mellettük. – Tök romantikus, meg minden. De tombol a vihar, és
jó lenne bemennünk a házba.
− Joshnak nincs síléce – mondta Holly.
− Én is tudom – mosolyodott el Gabe. – Még szerencse, hogy
csak alig több mint egy kilométerre vagyunk a házától.
− Egy kilométerre? – Josh a homlokát ráncolta. – Ezt nem
hiszem el. Szerintem sokkal többet mentem.
− Majd később elmagyarázom neked, mi az a hóvakság –
veregette meg a karját Gabe. – De előbb menjünk vissza a
házba. Van nálad áram?
− Amikor elindultam, nem volt.
− Meleg takaró és tűz a kandallóban? – nézett rá Gabe
reménykedve.
− Az van – bólintott Josh. – És rengeteg fa.
− Akkor nyomás!

***
North és Gabe addig maradt, amíg a szél le nem csillapodott, a
hóesés pedig enyhült, és a hangulat már sokkal inkább
hasonlított karácsony estére, mint az Armageddonra. Találtak
meleg takarókat és törölközőket, megszárítkoztak a kandalló
előtt, majd egy lábasban vizet forraltak, és forró csokoládét
készítettek.
Most az ajtóban álltak, és Holly mindkettőjüket megölelte.
− Biztos, hogy muszáj mennetek? Igazán várhatnátok reggelig.
− Alaskának és Everley-nek szüksége van a segítségünkre a
fogadóban – mondta North, miközben a telefonjára nézett. –
Mintha Charlie valami olyasmit mondott volna, hogy visz még
át egy kis pálinkát a garázsából. Le kell állítanom, és rá kell
vennem, hogy menjen aludni. Holnap szükségünk lesz rá, le kell
letakarítani az utakat.
− Inkább ti gyertek velünk – javasolta Gabe. – Nem tudni,
mikor lesz itt újra áram. A fogadóban legalább van egy
generátor.
− Itt meg van tűz – mondta Holly mosolyogva. Gabe bólintott,
megértette az üzenetet.
Sok mindent meg kell beszélniük Joshsal. Kettesben.
És talán, amikor befejezték a beszélgetést, más feladat is vár
rájuk.
− Holnap találkozunk. Amint Charlie elég józan lesz ahhoz,
hogy vezessen – borzolta össze Holly haját North. – Viszlát, Hol!
Viszlát, Josh!
− Köszönöm, hogy vigyáztál rá – rázott kezet Josh Northszal.
Holly szíve összeszorult, amikor látta, hogy az élete két
legfontosabb férfija ismét kapcsolatot teremt egymással. Ezúttal
sokkal kevésbé erőszakos módon.
− Nem sok választásunk volt. Ha egyszer Holly a fejébe vesz
valamit, annak úgy kell lenni – kuncogott North. – Na mindegy,
most már a tiéd.
Az unokatestvérei elmentek, North egy harci kiáltás
kíséretében hógolyót dobott Gabe hátára, majd mint a villám,
elsuhant mellette. Holly a szemét forgatta, és visszafordult
Joshhoz, aki mosolyogva nézte.
 − Gyere, feküdj ide a tűz mellé – mondta, és kezét az övébe
csúsztatta. A nappaliban takarókat terített a kandalló elé,
párnákat halmozott fel, hogy Holly letelepedhessen, és a lángok
átmelegítsék. Josh mögé kuporodott, szorosan magához húzta,
majd egy másik takaróval beburkolóztak.
− Elég meleg van? – suttogta.
− Tökéletes.
Holly a fejét Josh mellkasára hajtotta, orrában érezte a
kandallóból felszálló füst szagát és a férfi illatát, aki a karjaiba
zárta. Bármi történt is, a körülmények ellenére végre együtt
voltak. És annak ellenére is, hogy megbántotta őt.
− Annyira sajnálom – mondta Holly. – Nem lett volna szabad
eltitkolnom előled a tervünket.
Josh megcsókolta a lány fejét.
− Én meg túlreagáltam. Meg kellett volna hallgatnom, amit
mondani akartál. – Átölelte a lány derekát, közelebb húzta
magához, és együtt melegedtek a kandalló előtt. – Az igazság az,
hogy én akartam a fényes páncélos lovagod lenni. Ezt a
csodálatos ajándékot akartam adni neked karácsony reggelén.
Hogy lássam az arcodat, amikor rájössz, hogy a város a tiéd.
− És én elrontottam. Sajnálom.
− Nem, én rontottam el. Ajándékot nem adhatsz úgy, hogy
közben elvárásokat támasztasz vele kapcsolatban. Szabadon és
szeretettel kell adni. De én megsértődtem, mert nem volt
szükséged az ajándékomra. Már megszerezted, amit akartál.
A lány elfordította a fejét, a szemei csillogtak, ahogy Joshra
nézett.
− Azon az éjszakán kellett volna elmondanom neked, hogy
mennyire szeretlek, amikor te mondtad nekem.
Josh nyelt egyet.
− És miért nem tetted?
− Mert féltem – vallotta be Holly. – Azzal áltattam magam,
hogy előbb meg kell várnom, amíg megtudod az igazságot a
városról. De azt hiszem, egyáltalán nem erről volt szó. Féltem
tőled. Annyira féltem, hogy fájdalmat okozol. De végül
mindkettőnknek ártottam azzal, hogy csendben maradtam.
− Még mindig félsz? – kérdezte a férfi.
− Félek. Attól, hogy nem lehetek veled – suttogta Holly. – Félek,
hogy nem akarsz majd velem lenni, mert megbántottalak.
− Veled akarok lenni. – Josh az ajkával megérintette a lány
arcát. – Nagyon is.
Holly megkönnyebbülten felsóhajtott.
− Annyira aggódtunk érted. Még egy gyűlést is összehívtunk
arról, hogyan menthetnénk meg.
Mosoly suhant át Josh arcán.
− Tényleg?
Holly bólintott.
− Bizony. Sok rajongód van Winterville-ben. – Beleértve a
legnagyobbat is, akit történetesen a karjaiban tartott. – Még
akkor is, ha egy idióta vagy, aki kimegy a hóba, pedig tudja,
hogy nem szabad.
− Bagoly mondja verébnek – vágott vissza Josh, és újra
megcsókolta a lány arcát. – Megmondtam, hogy maradj veszteg.
− Tudom. De veled akartam lenni.
− Dettó. – Josh félresimította Holly haját, és megcsókolta a
nyakát. – Eljutottam volna a fogadóig. Valamikor. Valahogyan –
tette hozzá Josh nem túl magabiztosan.
− Holnap majd elmegyünk. Amikor már járhatóak lesznek az
utak – mondta Holly, és lehunyta a szemét, mert olyan jólesett a
férfi ajkainak simogatása.
− Vagy holnapután. Nem számít.
A lány ismét elfordította a fejét, hogy a férfi megcsókolhassa.
A csókja meleg és gyengéd volt, gerincén kellemes borzongás
futott végig.
− El sem hiszem, hogy megpróbáltál egy várost ajándékozni
nekem karácsonyra – vigyorgott Holly.
 − Nem próbáltam. Megtettem. A szerződéseket aláírtam.
− De ezt nem fogadhatom el.
− Miért ne fogadhatnád el? Hiszen ezért küzdöttél egész idő
alatt. És egyszerűbb, mint ügyvédi leveleket küldözgetni, és
megvenni tőlem néhány épületet.
− De akkor mi lesz a te vállalkozásoddal? A befektetőiddel?
− A befektetők visszakapják a pénzüket. És a vállalkozásom is
rendben lesz. Végre – felelte Josh, és egyáltalán nem úgy tűnt,
mintha aggódna. Inkább vágyakozással teli volt a hangja. A keze
végigsimított a lány oldalán, majd a csípőjénél fogva szorosan
magához húzta.
Érezte, hogy a férfit elönti a vágy. Ő is ugyanígy érzett. Látni
akarta az arcát, belenézni a szemébe. Josh még mindig szorosan
átölelve tartotta, de sikerült elfordulnia, és megérintette a haját,
az arcát, az ajkát.
− Helló – mosolygott Joshra.
− Szia – nézett vissza rá. Annyi melegség volt a szemében,
hogy Holly szíve szinte belesajdult. Ez az a férfi, aki egy egész
várost adott érte. Aki kockára tette a nagyapjával való
kapcsolatát, hogy őt boldoggá tegye.
A férfi, aki kiment a hóviharba, mert féltette, nehogy valami
baja essen, amikor megpróbál eljutni hozzá.
− Nekem is van egy ajándékom számodra – mondta Holly,
miközben végigcsúsztatta a kezét a férfi karján, és megérezte
kemény bicepszét a pulóvere alatt.
− Reménykedtem benne – húzta fel a szemöldökét, mire Holly
felnevetett.
– Nem az, amire gondolsz. – Bár ez a lehetőség is igen
vonzónak tűnt. – A fogadóban van. Majd holnap elmegyünk
érte.
− Azért a másik ajándéknak is nagyon örülnék.
Holly kuncogott. Aztán a férfi megcsókolta a nyakát, és a
nevetés helyét halk sóhaj vette át, ahogy Josh meleg keze
végigsiklott az oldalán.
− Mondd újra, hogy szeretsz – suttogta Josh, és megcsókolta.
− Szeretlek.
Jutalma egy forró csók volt.
− Mondd újra!
− Szeretlek.
Ezúttal Josh a pulóvere alá csúsztatta a kezét, és
hüvelykujjaival addig simogatta a mellbimbóit, amíg szinte
elakadt Holly lélegzete.
Ügyesen kigombolta a lány nadrágját, és lecsúsztatta sima
combján. Térdre ereszkedett, és lenézett a lányra.
− Még egyszer.
− Szeretlek.
− Ezt szeretem hallani – mondta elégedetten, majd lehúzta a
lány bugyiját, átdobta a válla fölött, és Holly ott feküdt előtte,
félig meztelenül. A pulóvere még mindig kellemesen
melegítette. – Josh nem akarta, hogy a lány fázzon.
Hollynak ez nagyon tetszett. Szerette ezt a férfit.
− Csak hogy tudd, én is szeretlek – suttogta Josh, miközben
ujjbegyeivel végigsimított a lány combján. Az arca eltökéltnek
tűnt. Küldetést teljesített. – Annyira, de annyira szeretlek!
Ahogy a férfi Holly combjai közé temette a fejét, hangos
reccsenés hallatszott, majd a lámpák felvillantak. A konyhában
lévő óra hangosan pityegett, csakúgy, mint a telefon. Halk
surrogással beindult a fűtés is.
− Te egy varázsló vagy – suttogta Holly.
Josh vigyorogva nézett fel.
− Ez a köztünk lévő elektromosság. Még a vihar sem tudja
legyőzni.
− Valahogy jobban tetszett a sötétség és a kandalló – mormolta
Holly. – Úgy éreztem, mintha mi lennénk az egyetlen emberpár
a világon.
− Akarod, hogy lekapcsoljam a villanyt?
 − Igen, az jó lenne.
Legalábbis pár órára. Hogy csak ők ketten legyenek, és semmi
más. Hogy megfeledkezhessenek Holly családjáról, Josh cégéről,
no és a városról, ami végül összehozta őket.
Csak Holly és Josh, és az érzés, ahogy a férfi bőre az övéhez
simul.
− Ne mozdulj – suttogta Josh. – Kinyomom a biztosítékot.
Mintha gondolatolvasó lenne, és pont ezért szerette őt.
Annyira, hogy úgy érezte, szétrobbantja ez az érzés.
Olyan sokáig hadakozott ellene, és most nem is érti, miért.
Hiszen olyan tökéletes volt.
Pont olyan tökéletes, mint Josh, aki visszajött a nappaliba, az
arcát megvilágították a narancssárga lángok. Az órájára
pillantott, és felvonta a szemöldökét.
− Éjfél van – mondta Josh.
− Karácsony van – súgta Holly, és figyelte, ahogy Josh leveszi a
pulóverét, majd a pólóját, felfedve izmos mellkasát.
− Pontosan – válaszolta Josh. Kicsatolta az övét, kibújt a
nadrágjából, majd a bokszeralsójából. – Itt az ideje, hogy
megkapjam az ajándékomat.
 28.

Még mindig a tűz mellett feküdtek, amikor Holly felébredt.

Valamikor az éjszaka folyamán Josh visszakapcsolhatta az
áramot, mert hallotta a fűtés halk zümmögését. A tűz kialudt,
fekete hamu maradt utána, bár az illata még mindig érződött a
levegőben. A padlón feküdtek a puha gyapjútakarók alatt, Holly
feje Josh mellkasán pihent.
Először fel sem tűnt a hang, csak Josh szelíd, ritmikus
lélegzése hallatszott. De aztán egyre hangosabb lett. Csengők
trillája, zene, halk motorzúgás. Charlie Shaw mostanság
karácsonyi zene kíséretében takarítja az utakat? Ennyire
bepálinkázott volna?
Holly óvatosan kibontakozott Josh meleg öleléséből, magára
kapta a bugyiját és Josh levetett pólóját, majd a nappali
ablakához lépett. Kicsit félrehúzta a függönyt, és kinézett a
hóval borított útra és a kertre. A kora reggeli nap gyémántként
csillogott a fehérségen.
Egyetlen felhő sem volt az égen. Nyoma sem volt az éjszakai
viharnak. Gyönyörű reggel virradt Winterville-re.
A motorzúgás egyre erősödött, és a zene is egyre tisztábban
hallatszott. Holly felismerte a „Jingle Bells” jól ismert dallamát.
Ez a vidám hangulatú reggel mosolyt csalt Holly arcára.
Aztán Charlie Shaw hókotrója bekanyarodott Josh
kocsifelhajtójára, és ahogy eltolta a havat, előbukkant az úttest
fekete csíkja. Hollyt kicsit nosztalgikus érzés fogta el, mert ez
azt jelentette, hogy már nincsenek elvágva a világtól.
De ez a gondolat rögtön elszállt a fejéből, amikor meglátta a
hókotró mögötti teherautók és autók kavalkádját.
− Josh?
− Hm?
Josh felült, és megdörzsölte a szemét. A takaró a csípője köré
hullott, felfedve meztelen felsőtestét.
− Társaságot kapunk. Azt hiszem, fel kéne öltöznöd.
− Társaságot? – kérdezte, a homlokát ráncolva. – Ki jött?
− Ahogy elnézem, egész Winterville.
Holly újra kinézett az ablakon. Látta, hogy North és Gabe ül
az első teherautóban, Alaska és Everley pedig a hátsó ablakon
lógott ki, boldogan vigyorogva.
Mögöttük a Jégcsap Kávézó furgonja, a volán mögött Dolores
ült. Őt további teherautók és furgonok követték, tulajdonosaik a
helyi vállalkozók voltak. A négykerék-meghajtású autók zárták
a sort. A kocsisor elért egészen Winterville-ig.
Josh gyorsan felhúzta a bokszeralsóját, majd Hollyra nézett.
− Kérem vissza a pólómat – nevette el magát.
− Hoppá! – Holly összehúzta a függönyt, és kibújt a pólóból.
Szerette látni, milyen hatást vált ki Joshból a teste látványa. Az
arckifejezésében volt egy csipetnyi sajnálkozás.
Egy perc alatt elkészültek. Holly már a haját igyekezett
rendbe szedni, amikor Charlie dudálni kezdett, majd az összes
többi autó és teherautó is csatlakozott hozzá.
− Nálatok mindig ilyen a karácsony reggel? – kérdezte Josh.
− Ha nyolc évvel ezelőtt maradtál volna, megtudhattad volna.
Josh egy puszit nyomott a homlokára.
− Életem legnagyobb hibáját követtem el.
Kézen fogva mentek a bejárati ajtóhoz. Ahogy Holly kinyitotta
az ajtót, hideg levegő áramlott be a házba, amitől szinte elállt a
lélegzete.
 − Hát ti mit csináltok itt? – kérdezte, és az unokatestvéreire
nézett.
− Karácsony reggel van – kiáltotta vidáman North. –
Nélkületek nem kezdhetjük el az ünneplést.
Everley leugrott a teherautóról.
− Azt mondta, addig ki sem bonthatjuk az ajándékainkat,
amíg vissza nem hoztunk a fogadóba… – nézett Joshra –
mindkettőtöket.
Holly megszorította Josh kezét, ő pedig visszaszorította, és
ezzel helyreállt a világ rendje.
− Felhívhattatok volna – mondta Holly. – Joshnak is van
autója.
Nem tudta megállni, hogy ne mosolyogjon. Mert a csodás
családja és fantasztikus barátai is tiszta őrültek voltak.
− Leráztatok volna. – Gabe feljött a lépcsőn, és megölelte a
lányt, majd kezet rázott Joshsal. – Ne tagadd!
− Délig biztosan.
− Gondoltam, de én nem bírok addig várni, hogy
kibonthassam az ajándékaimat. Úgyhogy most már velünk
jöttök. – A tekintete Joshra siklott. – Oké?
− Részemről rendben. – Josh hallhatóan meghatódott. Holly
hátrafordult, és látta, hogy a szemei csillogtak. Mintha tetszett
volna neki, hogy ő is részese lehet az ünneplésnek.
Megérdemelte. Winterville tartozott neki. Sokkal többel, mint
gondolták.
Holly egy puszit nyomott az arcára.
− Indulás!

***
A karácsonyfa alatt Josht egy LEGO Ezeréves Sólyom várta. Josh
fel sem tudta fogni, hogyan tudta Holly beszerezni huszonnégy
óra leforgása alatt, nem is beszélve arról, hogyan jutott el
Winterville-be karácsony reggelére. Amikor megkérdezte, a
lány rejtélyesen elmosolyodott, és azt mondta, építse már meg
azt a vacakot.
Tehát most éppen ezzel volt elfoglalva. Rakosgatta a kockákat,
vagy inkább megmutatta annak a hat gyereknek, akik
odarohantak hozzá, amint kibontotta az ajándékát, hogyan kell
megépíteni a Sólymot, és hallgatta őket, ahogy izgatottan
beszéltek Darth Vaderről, Luke Skywalkerről és mindenről, amit
régen ő is annyira szeretett.
Mintha egész Winterville a fogadó körül lófrálna. Az emberek
egyik fele a konyhában serénykedett, eltakarították a hatalmas
reggeli nyomait. Holly is ott volt, bár amikor Josh utána akart
menni, kitessékelte.
− Te egyelőre vendég vagy. Majd jövőre segíthetsz takarítani.
Jövőre. Ezt olyan jó volt hallani.
− Hát szia! – huppant le mellé North a padra. Az egyik gyerek
egy kicsit félretolta a félig megépített Sólymot, mintha attól
félne, hogy North meglöki.
− Szevasz! – mosolygott rá félszegen Josh.
− Szeretnék bocsánatot kérni tőled – mondta North.
− Miért is?
− Amiért nyolc évvel ezelőtt behúztam neked. És azért is, hogy
eddig ellenségként kezeltelek.
− Gondolom, az is voltam. – Josh ajkán egy halvány mosoly
suhant át. – Vagy legalábbis annak tűnhettem.
− Igen, de most már nem számít. Azért ennél jobb nevelést
kaptam. Ha a nagyi ezt látta volna! – grimaszolt North. –
Mindenkit szívesen látunk itt Winterville-ben. Még azt is, aki
éppen felvásárolja a várost.
− Bocsánatkérés elfogadva. Mindkét esetben.
North Joshra szegezte a tekintetét.
− Holly mindannyiunk számára fontos. Kívülről keménynek
látszik, de belül… Hát, nem is tudom. Nagyon érzékeny.
− Tudom – bólintott Josh. – És ne aggódj amiatt, hogy
fájdalmat okozok neki. Soha nem tenném.
− Akkor ez azt jelenti, hogy itt maradsz?
− Igen, azt tervezem. Van néhány dolog, amit el kell intéznem
Cincinnatiben, de ez a hónap bebizonyította, hogy innen is
tudok dolgozni. Ráadásul fel akarok venni valakit, aki ott
átveszi a napi ügyek intézését.
North tiszteletteljes pillantást vetett rá.
− Ennek Holly nagyon fog örülni.
− De nem annyira, mint én!
Kinyílt a fogadó ajtaja, és mindketten odafordultak, hogy
megnézzék az újonnan érkezőt. Holly anyja száguldott be, fehér
rókabundában, szőke haja a vállára omlott.
− Megérkezett Szörnyella de Frász – motyogta North. A
következő pillanatban mindketten felpattantak. Aztán
egymásra néztek, és nevettek.
− Csak nem Holly védelmére akartál kelni? – nézett rá North.
Josh bólintott.
− Dehogynem. Te is?
− Igen. De szerintem nem szorul a védelmünkre, igaz?
Nem bizony. Holly Winter egyedül is ki tud állni magáért.
Felnőtt, felelősségteljes üzletembereket is megadásra bírt, és egy
várost mentett meg anélkül, hogy kudarcot vallott volna.
És határozottan nem volt szüksége segítségre ahhoz, hogy
megbirkózzon az anyjával.
− Lehet, hogy csak úgy odamegyek – suttogta Josh, és a
szemével követte a fehér szőrmecsíkot, ahogy Susannah a
lányát kereste.
− Jó ötlet. Ha segítség kell, csak szólj!
Mire kiért a konyhába, látta, hogy Susannah megtalálta
Hollyt. A hátsó ajtó melletti sarokban álltak. Holly felnézett, és
amikor meglátta Josht, elmosolyodott.
 És a csudába is, az a mosoly pont a szíve közepébe talált.
− Minden rendben?
− Minden rendben – bólintott a lány.
− Itt vagyok, ha szükséged lenne rám – kacsintott rá.
− Kérlek, maradj te is – mondta Susannah, és Joshra nézett. –
Szeretnék bocsánatot kérni mindkettőtöktől a tegnap este miatt.
Garrick nem akart ünneprontó lenni. Szörnyen sajnálja, hogy
ennyi problémát okozott.
Holly beharapta az ajkát.
− Miért fecsegett egyáltalán?
− Úgy gondolta, hogy megpróbál kapcsolatot építeni veletek.
Tudja, mennyire fontos nekem, hogy jobban megismerjelek
titeket, és azt hitte, ezzel segít – sóhajtott Holly anyja. – Most
már tudja, hogy nem így történt. Ő maga szeretne bocsánatot
kérni, ha megengeditek.
− Nem is tudom – dörzsölte meg Holly a halántékát.
− És én is szeretnék bocsánatot kérni tőled. Mindenért –
mondta az anyja halkan. – Tényleg azt hittem, hogy most végre
rendezhetjük a kapcsolatunkat. Annyi hibát követtem el, Holly.
Annyi éven át. Utálom, hogy látni sem bírsz.
Holly pislogott, a szemét elfutotta a könny.
− Nem arról van szó, hogy látni sem bírlak. Inkább az a
probléma, hogy minden beszélgetésünk veszekedésbe torkollik.
− Nem tudtam, hogyan kell szeretni téged – suttogta az anyja,
miközben az ujjait tördelte. – Attól a pillanattól kezdve, hogy
megszülettél, féltem. És ott volt az anyám, aki pontosan tudta,
hogyan kell gondoskodni rólad. Hogyan etessen meg, hogyan
ringasson álomba. Keményebben kellett volna harcolnom érted.
De ti ketten mindig olyan boldogok voltatok, hogy együtt
lehettetek. Fiatal voltam és ostoba, és úgy éreztem, kizártatok az
életetekből.
− Én csak egy anyát akartam. Egész életemben semmi mást
nem akartam annyira, mint egy anyukát – felelte Holly rekedtes
hangon.
− És én azt gondoltam, hogy nem tudok az lenni, akit te
akarsz. Egészen addig a nyárig, ott Olaszországban. Emlékszel,
milyen jól éreztük magunkat? Ott éreztem először azt, hogy
talán nincs veszve minden, helyrehozhatjuk a kapcsolatunkat.
− És aztán hátat fordítottál nekem. Ez fájt. – Holly igyekezett
visszafojtani a könnyeit. Josh nem szólt semmit, tudta, hogy
beszélniük kell. De most legszívesebben a karjaiba zárta volna
Hollyt.
− Olyan önző voltam – suttogta az anyja. – Amikor a
nagyanyád megérkezett, és elvitt téged az esküvőd napján,
ugyanazt éreztem, mint amikor megszülettél. Olyan különleges
kapcsolat volt köztetek, amibe én nem tudtam behatolni.
Amikor megbántottak vagy szenvedtél, mindig hozzá futottál.
− Mert te sosem voltál ott – nézett rá Holly dühösen.
− Tudom. Önző voltam. Azt hittem, az anyaság olyan, mint a
filmekben. Hogy egyszer csak anya leszek, és te feltétel nélkül
szeretni fogsz. De most már tudom, hogy tévedtem, és most már
késő, mert felnőttél, és nincs szükséged rám.
− Szükségem volt rád, amikor a nagyi meghalt. – Holly szeme
könnybe lábadt.
Susannah bólintott.
− Ezt nem tudtam. Nézz magadra, édesem. Csodálatos nő
vagy. Csodálatos karriered van, és sikeres vagy. És ezt mind
magadnak és az anyámnak köszönheted. Bárcsak lenne közöm
ahhoz az emberhez, akivé váltál, de nincs – sóhajtott egyet. –
Csak annyit kérek, hogy adj még egy esélyt, hogy újra
megismerhesselek. A barátod akarok lenni, nem az ellenséged.
Holly tanácstalanul Joshra nézett. Mintha megint az a kislány
lenne, aki régen volt, és abban reménykedne, hogy valaki majd
mindent jobbá tesz. Josh odalépett hozzá, és egy puszit nyomott
a homlokára. Holly a dereka köré fonta a karját.
− Jól vagy? – kérdezte halkan.
 A lány bólintott és hozzásimult.
− Visszatérhetünk erre valamikor a héten? – kérdezte az
anyjától. – Mi lenne, ha együtt vacsoráznánk vagy valami?
Az anyja szemében remény villant fel.
− Annak nagyon örülnék. – Kinyitotta a táskáját, és addig
turkált benne, amíg meg nem találta, amit keresett. – Van egy
kis karácsonyi ajándékom számodra – mondta, és átnyújtotta a
becsomagolt ajándékot Hollynak.
− De én nem hoztam neked semmit – forgatta a kis ezüstös
dobozt a kezében Holly.
− Dehogynem – mosolyodott el az anyja. – Reményt adtál
nekem. – Megpaskolta a lánya kezét, mosoly ült az ajkán. – Most
pedig nyisd ki!
Holly meghúzta az elefántcsontszínű szalagot, majd feltépte
az ezüstpapírt, ami egy kék bársony ékszerdobozt rejtett. Ahogy
felnyitotta a tetejét, elakadt a lélegzete, amikor meglátta, mi van
benne.
Egy ezüstpillangó medál, a szárnyai gyémántokkal díszítve.
Remegő kézzel nyomta meg a szárnyakat, és nagyot nyelt,
amikor kinyíltak, és egy fénykép bukkant elő.
Josh a válla fölé hajolt, és szemügyre vette Candy miniatűr
fényképét, amelyen piros mikulásjelmezben volt, tökéletes
frizurával, széles mosollyal az arcán. Az ölében egy hat-hét éves
forma kislány ült, foghíjas mosollyal az arcán.
Holly. Már kislányként is gyönyörű volt.
− Meseszép – suttogta Holly. – Köszönöm.
− Nagyon szívesen. Most már mennem kell – közölte az anyja
hirtelen, majd előrehajolt, és megcsókolta Holly arcát. – Boldog
karácsonyt!
− Boldog karácsonyt, anya! – Holly Josh vállára hajtotta a fejét,
és nézte, ahogy az anyja kimegy a konyhából. A férfi kisimította
a haját az arcából.
− Jól vagy? – kérdezte tőle halkan.
 A lány oldalra fordította a fejét, és felnézett Joshra.
− Igen, jól vagyok – felelte, és átkarolta a férfit.
− Legyél is! Fantasztikus vagy. Te vagy a legerősebb nő, akivel
valaha találkoztam.
Holly egy puszit lehelt Josh nyakára.
− Tényleg te vagy az, Josh? Folyton az az érzésem, hogy
visszamentünk az időben nyolc évet, és valami furcsa
pszichedelikus megtapasztalásom van.
− Teljesen valóságos vagyok. Csípj meg, ha nem hiszel nekem!
Holly meg is tette, aminek Josh mellbimbója annyira nem
örült, de végtére is az ő ötlete volt. − Remek! Akkor tehát
megállapítottuk, hogy igazi vagyok, és mindketten felnőttek
vagyunk. És nem kell egy évre Londonba rohannom. Szóval mi
következik most?
Holly felnézett rá, a szemei olyan érzelmekkel teltek, hogy a
férfi szíve vad táncba kezdett.
− Menjünk ki és sétáljunk egyet a hóban! – suttogta a lány.

***
Valahogy szimmetrikusnak tűnt, hogy Josh éppen ide hozta
vissza. Ebbe a hófödte kis házikóba, ahol évekkel ezelőtt először
megcsókolta.
És most megint itt csókolóztak. A férfi beletúrt Holly hajába, a
lány teste szorosan a fal és az ő teste közé szorult, nyelvük vad
táncba kezdett.
Jó magasra tette a lécet Josh, de Hollyt ez cseppet sem
érdekelte. Mert senki más nem létezett számára, csak ő.
− Van még egy ajándékom neked – suttogta a lány. Josh
vigyorogva bólintott, de Holly megrázta a fejét. – Nem, nem az,
te szemérmetlen! Egy igazi ajándék – mondta, és előhúzott
valamit a zsebéből. Josh csak egy fehér villanást látott.
 − Az én kavicsom? – kérdezte, amint meglátta a lány kezében
lévő követ.
− Nem, nem a tiéd. Ez egy új darab.
Josh az ujjai közé vette, és alaposan megvizsgálta. Egy
pillangó volt ráfestve lila és kék színekben. Csillogott az ablakon
beszűrődő fényben.
− Majdnem ugyanolyan, mint a régi.
− Nemrég találtam ezt a kavicsot, és megkértem Alaskát, hogy
fesse meg. Neki vannak ilyen művészi hajlamai.
− Imádom – suttogta. A zsebébe csúsztatta, majd elővette a
régit. – Azt hiszem, ketten már sokan lennének.
− Megtarthatod a régit is.
Josh megrázta a fejét.
− Nem, azt csak azért szoktam megérinteni, hogy emlékezzek
arra, hogy létezel. De már nincs szükségem erre az emlékre.
Mert itt vagy. – Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa a lány
arcát. – Inkább hagyjuk itt a kunyhóban.
Holly bólintott.
− Mi lenne, ha betennénk a kandallóba?
Lehajoltak, és a kopott, fehér kavicsot a rég kihunyt tűz sötét
parazsai közé fektették. − Van még valami, amit neked
szeretnék adni – mondta Holly.
A férfi szórakozottan megrázta a fejét.
− Le kell állnod az ajándékokkal. Ezzel nem tudok versenyre
kelni.
− Ezt pont te mondod? Akitől egy egész várost kaptam?
Hogyan tudnám én ezt túlszárnyalni?
Josh elégedetten mosolygott.
− Mindenesetre én is valami hasonlót szeretnék neked adni.
Egy papírlapot hajtott szét. Felül valami kézzel írott szöveg
volt, aztán öt aláírás, és Kris neve odanyomtatva az aljára.
− „Mi, alulírottak, ezennel hivatalosan Joshua Gerbernek
ajándékozzuk Winterville város egyheted részét.”
 Josh döbbenten pislogott.
− Hát ez mi?
− Nekünk ajándékoztad Winterville-t, és mi azt szeretnénk, ha
te is tulajdonos lennél. Ebben mindannyian egyetértettünk. Még
Kris is, aki nem repesett a boldogságtól, amikor éjnek évadján
felhívtuk Angliában, ő pedig éppen a karácsonyi vacsora
fáradalmait aludta volna ki.
Josh zavart arckifejezését látva Holly elmosolyodott.
− Nem akarjuk nélküled csinálni. Annyira veszel részt benne,
amennyire akarsz, de a város egy része a tiéd lesz.
− Tényleg valamennyien azt akarjátok, hogy én is részese
legyek ennek? – suttogta, miközben újra végignézte az
aláírásokat. Életkor szerinti sorrendben írták alá. Először
North, majd Gabe. Everley és Holly. A végén Alaska és Kris neve
állt, mellette az s. k. rövidítés.
− Nélküled nem fogom csinálni – emelte fel Holly a fejét.
− Ha jól emlékszem, megállapodtunk, hogy nem keverjük
össze a munkát és a szórakozást. – Josh még mindig kissé
zavartnak tűnt, mintha próbálná felfogni az egészet.
Holly mély levegőt vett.
− A lényeg az, hogy mindent veled akarok csinálni. Melletted
akarok elaludni, és melletted akarok ébredni minden reggel.
Azt akarom, hogy minden porcikámat megismerd. Ismerd meg
az erősségeimet és a gyengeségeimet. Legyél mellettem, amikor
vidám vagyok, és akkor is, amikor rossz kedvem van. Nem
akarok titkokat, hazugságokat, semmi olyan dolgot, ami közénk
állhat. Soha többé nem fordulhat elő ilyen helyzet. Szóval, ha
meg akarom változtatni ezt a várost, azt csak veled együtt
akarom megtenni. Akár nagy, akár kicsi szerepet játszol ebben,
azt akarom, hogy a részese legyél. Velem együtt. Velünk együtt.
Josh nyelt egyet, meleg szemei még mindig Hollyra tapadtak.
− Azt akarod, hogy itt legyek?
− Teljes fizikai valódban, Josh. És tudom, hogy van egy céged,
amit vezetned kell. Szóval lehetsz csendestárs, ha így jobban
tetszik neked.
− Tegnap megbíztam egy fejvadász céget, hogy kezdjenek el új
vezérigazgatót keresni – puszilta meg Holly fejét. A hangja lágy
volt, érzelmes. – Továbbra is a Gerber Enterprises tulajdonosa
maradok, de több időm marad, szabadabb leszek.
− Azért, hogy itt lehess?
− Igen. Hogy veled lehessek.
− A nagyapád tud róla?
Bólintott.
− Igen, és egyáltalán nem volt elragadtatva az ötlettől. De
majd megszokja. – Úgy tűnt, mintha ez most nem is érdekelné. –
Az üzlet túl fogja élni, és ő is túl fogja élni.
Holly felemelte a fejét, és a szívét szinte szétfeszítették az
érzelmek, amelyek elárasztották.
− Szeretlek – mondta.
− Ezt mindig örömmel hallom. És soha nem fogom megunni.
Soha.
Holly megpuszilta az arcát.
− Az jó, mert azt tervezem, hogy állandóan ezt fogom
hajtogatni.
− Mondd még egyszer! – suttogta a férfi.
Holly nevetve hozzásimult.
− Szeretlek.
− És én is szeretlek – mondta Josh, és finoman megcsókolta. –
Most pedig menjünk, és töltsük a karácsony hátralévő részét a
családoddal.
 Epilógus
A következő júniusban...

Winterville egészen másképp nézett ki a nyári forróságban. A

pázsit – amelyet márciusig hó borított – most csodálatos zöld
színben pompázott, és a Marshall’s Gap hómentes lejtőin álló
fenyők büszkén törtek a magasba, bár Holly szerint mintha
meztelenek lettek volna a kis fehér sapkájuk nélkül. A nap
sütött, és egy felhő sem volt a ragyogó kék égen. Tökéletes nap
volt ahhoz, hogy a tavaszi felújítások után ma végre újra
megnyissák Winterville-t.
Holly az unokatestvéreivel és Joshsal együtt állt a Winterville
Fogadó előtt felállított színpadon. Everley csinos, rózsaszín,
nyári ruhában volt, Alaska pedig – akit erőszakkal kellett
kirángatni kedvenc helyéről, a recepcióspult mögül – könnyű
blúzt és piros rövidnadrágot viselt; ez volt a fogadó
alkalmazottainak új nyári egyenruhája. Gabe és North
farmerben és pólóban feszített – napbarnított, izmos karjuk
láttán minden nő felsóhajtott.
Holly mellett pedig ott volt Josh.
Az ő Josha.
A férfi, aki új életet kezdett vele itt, Winterville-ben.
Öltönyben volt, bár a meleg miatt levetette a zakóját és a
nyakkendőjét. Holly tudta, hogy azt szépen feltekerve a zsebébe
tette, arra az esetre, ha később szüksége lenne rá. Az ingujját a
könyökéig feltűrte, felfedve erős, izmos alkarját, amitől
Hollynak izgalmas emlékek jutottak eszébe.
Gray Hartson is itt volt. A híres énekes és családja a
szezonnyitóra érkezett. Miután a karácsony estét Winterville-
ben töltötték, barátságot kötöttek a Winter családdal, és
rendszeresen idelátogattak, amíg a felújítás zajlott.
Most pedig itt állt, hogy ismét elénekelje Candy dalait. Ezúttal
a Winterville Fogadó előtti gyepen összegyűlt nézőközönségnek,
amely készen állt arra, hogy júniusban is megünnepelje a
karácsonyt.
Holly a Hallmarktól lopta az ötletet, de egy hónappal
korábbra időzítették, mivel június volt a nyaralási szezon
kezdete.
− Oké, minden készen áll.
Josh megszorította a kezét, mielőtt Holly a mikrofon elé lépett.
Hiába győzködte Northt és Everley-t, hogy bármelyikük
alkalmasabb lenne, hogy beszédet mondjon a megnyitó
ünnepségen, mégis ő húzta a rövidebbet, és most megpróbálta
úgy kezelni a helyzetet, mint egy igazi hős.
Egy nagyon ideges, szorongó hős.
− Üdv mindenkinek – erőltetett mosolyt az arcára Holly, ahogy
a mikrofonhoz hajolt. A tömeg hangos kiáltással válaszolt. Az
első sorokat pásztázva meglátta az anyját Garrick mellett, ahogy
ott álltak, és mosolyogtak rá. Mindketten végig itt maradtak,
amíg a felújítás zajlott. Garrick még a munkából is kivette a
részét, segített a csempézésben és a falak festésében, hogy minél
gyorsabban elkészülhessen minden.
És az anyja? Nos, ő mindent megtett, hogy hidakat építsen. És
Holly is. Ez egy hosszú folyamat volt. Az évek alatt felgyülemlett
fájdalmat nem lehet néhány hónapnyi barátsággal feloldani. De
jó érzés volt, hogy az anyja itt van mellette.
 − A Winter család nagy szeretettel üdvözöl mindenkit. Mint
láthatják, a város idén teljesen megújult. A fogadó valamennyi
szobáját felújítottuk, és a faházakat is átépítettük. Újjáépítettük
a Száncsengő Színházat, és nagy örömmel mutatom be
vadonatúj igazgatóját, Miss Everley Wintert – mondta, és
közben Everley-re mosolygott. – Új nyári évadot készítünk elő,
és nagyon reméljük, hogy visszatérnek hozzánk karácsonykor
is, amikor a téli revüinkkel várjuk önöket.
A tömeg újabb éljenzésbe kezdett. Hála az égnek, mindenki
boldognak tűnt. Nos, majdnem mindenki. Holly kiszúrta Josh
nagyszüleit, akik tőle jobbra, egy kis árnyékos területen ültek. A
nagymamája persze mosolygott rá. Ő és Holly karácsony óta
rendszeresen tartották a kapcsolatot, és Holly néhányszor járt
már Cincinnatiben Joshsal. Most már ő is csak akkor ment
vissza a városba, ha volt egy-egy fontosabb találkozó, amit az új
vezérigazgatója nem tudott lebonyolítani.
De végtére is a kibékülésük bőségesen kárpótolta mindenért.
Josh nagyapja szótlan volt. Holly nem tudta, hogy azért, mert
ebben a melegben gyapjúöltönyt kellett viselnie mellénnyel
együtt, vagy azért, mert bebizonyították, hogy nem volt igaza. A
Winterville Fogadóban már most telt ház volt. Nemcsak a nyári
szezonra, hanem a karácsonyi ünnepi szezonra is lefoglalták
már az összes szobát. Josh és North azon tanakodtak, hogy
újabb földterületet vásárolnak egy második fogadó építéséhez.
− Reméljük, amíg itt lesznek Winterville-ben, nem mulasztják
el felkeresni Dolores felújított Jégcsap Kávézóját – nézett
mosolyogva a kávézó tulajdonosára. – Ha nem a fogadóban
szeretnének vacsorázni, várja önöket az Édes Élet Étterem. A
huszonéves vagy annál idősebb vendégek pedig próbálják ki
bátran az étterem bárját is!
Belepillantott a jegyzeteibe.
− No és ha már itt vannak, ki ne hagyják a csodás
ajándékboltjainkat. Mivel Winterville-ben egész évben
karácsony van, már most beszerezhetik az ajándékokat és a
karácsonyi díszeket. A barátaik irigykedni fognak, hogy nyár
végére már készen is állnak a karácsonyra.
Ránézett az unokatestvéreire és Joshra, és azon tűnődött, nem
hagyott-e ki valamit. De mindannyian büszkén néztek rá. Mély
levegőt vett, majd Gray Hartson felé bólintott, aki jelezte, hogy
készen áll.
− De nem is húzom tovább az időt, engedjék meg, hogy
bemutassam a fantasztikus Gray Hartsont és zenekarát. Voltak
olyan kedvesek, és elfogadták a meghívásunkat, amiért nagyon
hálásak vagyunk. Jó szórakozást kívánunk!
A tömeg tombolt. Gray nagy szám volt, nem csak itt, hanem
szerte Amerikában és az egész világon. Mély, érdes hangjától és
szívhez szóló dalaitól megremegett a nők lába. A férfiak pedig
készen álltak arra, hogy elkapják őket, ha összerogynának.
Gray rákacsintott, majd a mikrofonhoz lépett, és arcon
csókolta Hollyt.
− Hölgyeim és uraim, hatalmas tapsot kérek Holly Winternek
és unokatestvéreinek, Northnak, Gabe-nek, Alaskának és
Everley-nek. Nélkülük ma egyikünk sem lenne itt.

***
Mindenki áradozott a Gray és zenekara által adott koncertről. A
nyári egyenruhába öltözött személyzet pezsgőt és narancslevet
kínált, a gyerekek pedig fagyit kaptak. Josh megfogta Holly
kezét, és végignézett a vendégseregen.
− Boldog vagy? – kérdezte tőle a férfi meleg mosollyal. Holly
gyönyörű volt fehér nyári ruhájában, a vastag barna öv
kiemelte karcsú derekát.
− Nagyon. És te? Jól döntöttél? – kérdezett vissza, és beharapta
az ajkát. Már korábban is feltette neki ezt a kérdést.
 Biztos benne, hogy itt, Winterville-ben akar lenni, és nem
Cincinnatiben?
Biztos benne, hogy készen áll arra, hogy átadja valaki másnak
a cég irányítását?
Biztos benne, hogy nem bánta meg, hogy felbosszantotta a
nagyapját, még akkor is, ha az öreg azóta már megbocsátott
neki?
A válasz mindhárom kérdésre határozott „igen” volt. Az, hogy
ide költözött Hollyval, élete legjobb döntése volt. Hogyan is
bánhatta volna meg, amikor megkapta azt az egyetlen dolgot,
amire annyira vágyott?
Őt magát.
− A lehető legjobb döntést hoztam – suttogta. Boldogság járta
át. – Én is a része vagyok ennek. Veled együtt. És annyira boldog
vagyok. Tényleg az vagyok.
− Én is – hajtotta a fejét Holly a férfi vállára.
Josh egy puszit nyomott a homlokára.
− Lehet még fokozni a boldogságodat?
− Ez most felhívás keringőre? – kérdezte Holly.
Josh nevetett.
− Nem, de talán majd később. Csak szeretnék mutatni neked
valamit – karolta át a lány derekát. – Sétáljunk egy kicsit.
Holly kérdőn nézett rá, de elindult vele. Megkerülték a fogadó
hátsó részét, majd a hegyoldalban sorakozó, frissen felújított
faházak felé tartottak. Ez Josh projektje volt. A faházak tíz éve
épültek, és ugyancsak eljárt felettük az idő. Most mindegyik új
külsőt kapott, és modern felszereléssel látták el őket. Télen-
nyáron ki lehetett adni őket, méghozzá prémium áron. Erre
Josh átkozottul büszke volt.
− Hová megyünk? – kérdezte Holly, amikor elhaladtak a házak
mellett, és lefelé indultak a domboldalon.
− Mindjárt meglátod – felelte Josh. Balra fordult, majd
elmosolyodott, mert Holly felnyögött.
 − Nem bontottad le? – kérdezte, és a hangja tele volt
csodálkozással. A régi faházát bámulta, ami már nem is tűnt
réginek.
− Nem bizony! – Josh szándékosan tartotta Hollyt távol, amíg a
munkálatok folytak. Hála az égnek, az unokatestvérei elterelték
a figyelmét. Nem akarta, hogy Holly meglássa a régi házikóját,
amíg el nem készül.
És most itt álltak előtte, és Holly szemében könnyek csillogtak.
− Ezt én magam csináltam – büszkélkedett Josh. A saját két
kezével. És a munka körülbelül háromszor annyi ideig tartott
neki, mint egy szakembernek. De azt akarta, hogy különleges
legyen. Hogy az övék legyen, csakis az övék.
Holly elindult a faház felé, és a faajtó felé nyúlt. Felette egy
kézzel festett tábla lógott.
„Holly kunyhója”.
− Ki kell javítanod a feliratot – fordult Joshhoz Holly. – A te
nevednek is ott kell lennie.
− Holly és Josh? – kérdezte a férfi.
− Josh és Holly – mosolyodott el, mert eszébe jutott az Everley
által kitalált közös nevük: „Jolly”.
Josh jót nevetett. A nevük rövidítése igen találó volt, tényleg
nagyon vidám pár voltak. Ráadásul sokkal jobban hangzott,
mint a Bennifer vagy a Brangelina, esetleg a Kimye. Nem
mintha bármelyik kapcsolat is tartós lett volna. A Jolly viszont
időtálló. Örökké tart.
− Menj be!
Holly kitárta az ajtót, és ott volt előtte az egyszobás faháza.
Josh megjavította a tetőt, kitakarította a kandallót, majd új
padlót fektetett le, és lefestette a falakat. És ott volt a két ágy.
Mindegyikük pillangós takaróval letakarva.
− Ugyanúgy néz ki, csak sokkal szebb.
Josh elégedetten mosolygott.
− Ez volt a terv.
 − Ezt nekem csináltad? – kérdezte Holly, a hangja furcsán
rekedtes volt.
− Nekünk, kettőnknek. Mert itt kezdődött minden. És a
születendő gyerekeinknek is, ha majd nagyok lesznek, és kicsit
el akarnak menekülni tőlünk. Ez a tökéletes búvóhely.
− Gyerekek? – nézett rá Holly nevetve.
− Majd eljön annak is az ideje – bólintott Josh. – Nem igaz?
− Naná! – Holly megfordult, és újra körülnézett a házikóban. –
Nahát, még a kandallót is kitakarítottad!
− Bizony. Teljesen működőképes.
− De mi van a kaviccsal?
− A kaviccsal?
− A régi pillangókavicsoddal. Együtt tettük oda karácsonykor
− pislogott Holly, a mosoly leolvadt az ajkáról. – Nehogy azt
mondd, hogy kidobtad!
Josh nyelt egyet.
− Ott kell lennie a rácson!
Holly odalépett a kandallóhoz, és letérdelt.
− Itt is van – mondta megkönnyebbülten. – De van itt még
valami. Ez mi? – A hangja elakadt, ahogy felvette a rácsról az
újabb felfedezését. – Josh?
Amikor megfordult, Josh már ott térdelt mellette. A lány egy
gyűrűt tartott a tenyerében, és meglepetten nézegette.
− Holly Winter! Te gyönyörű, intelligens, csodálatos nő!
Minden reggel megcsípem magam, amikor felébredek, és
meglátlak az ágyban magam mellett. Folyton azt várom, hogy
egyszer csak elszaladsz, de te nem teszel ilyet. És most, hogy rád
találtam, örökre meg akarlak tartani. Szóval megtisztelnél azzal,
hogy hozzám jössz feleségül?
A lány odacsusszant hozzá, egy könnycsepp gördült végig az
arcán.
− Ezt te tervelted ki?
− Igen. – Már hónapokkal ezelőtt kitalálta. – Nagyon nehéz
volt titokban tartani. Northnak ma már vagy ötször kellett
Everley lábára lépnie, mert majdnem elszólta magát.
Holly nevetett.
− Észrevettem! A pokolba kívánta Northot. Azt mondta neki,
hogy ha nem tud többet táncolni, az az ő hibája lesz.
Josh elmosolyodott, mert imádta Holly unokatestvéreit. Az,
hogy North mellett dolgozott, hogy mindent rendbe hozzanak,
tiszteletet ébresztett benne iránta. Gabe pedig folyton
szórakoztatott mindenkit, amikor meglátogatta őket. Everley és
Alaska is mindig mellette állt – és ezért hálás volt.
− Tehát mi a válaszod? – kérdezte. – Adsz egy esélyt egy ilyen
városi ficsúrnak, mint én?
Holly szeme ugyanúgy csillogott, mint a tenyerén lévő
gyémánt.
−Igen, abszolút igen.
Josh hatalmasat sóhajtott. Észre sem vette, hogy visszatartja a
lélegzetét.
− Hála istennek! – Kezébe fogta a lány kezét, és a gyűrűt
karcsú ujjára csúsztatta. Aztán szorosan magához húzta, és
megcsókolta. Holly a nyaka köré fonta a karját, és olyan
szerelemmel csókolta vissza, hogy Josh szíve belesajdult.
− Legyen rövid a jegyességünk – suttogta a férfi, végigsimítva
a lány haján, majd ujjait végighúzta a gerince mentén a ruhája
szövetén keresztül.
− Mennyire rövid?
− Egy hét?
Holly nevetett.
− Pár hónapot azért adhatnál. Azt szeretném, ha az
esküvőnkkor esne a hó.
− Itt legyen az esküvő?
− Csakis! – jelentette ki határozottan, és újra megcsókolta a
férfit, szinte sugárzott a boldogságtól.
− Rendben, legyen november – egyezett bele. – Amikor leesik
az első hó.
Addig még tud várni. Ha muszáj. Mert, lássuk be, Holly
Winterre érdemes várni.
Ezt csinálta nyolc éven át, akkor kibír még öt hónapot. És
amíg elérkezik a nagy nap, addig is csókolni és szeretni fogja, és
minden reggel megcsípi magát, hogy nem álmodja-e az egészet.
− Szeretlek – suttogta, és megfogta Holly kezét. Még mindig a
markában szorongatta a régi kavicsát. Ez mosolyt csalt Josh
arcára.
− Én is szeretlek – felelte a lány.
És az életében semmi sem volt jobb annál, mint ezt hallani.

***
November…

− Milyen gyönyörű! – súgta Everley Alaskának, miközben Holly

és Josh egy virágokkal díszített boltív alatt csókolózott; Josh keze
belegabalyodott a lány göndör fürtjeibe. Mint koszorúslányok,
Alaska és ő vörös bársonyruhát viseltek, szőke hajukba fehér
rózsákat fontak. Alaska elsírta magát, a könnyek elkenték a
szempillaspirált az arcán. Everley elmosolyodott, és szorosan
átölelte a húgát, visszapislogva a saját könnyeit.
Egyiküknek tartania kellett magát. És ez általában ő volt.
A zongorista a „Have Yourself a Merry Little Christmas”
gyönyörűen lassú változatát kezdte játszani, Josh pedig
megfogta Holly kezét, és mosoly játszott az ajkán, amikor
megérintette a lány új jegygyűrűjét. Aztán végigsétáltak a
folyosón, a családjukra és a barátaikra mosolyogtak, bár
tekintetük folyton visszatért egymáshoz.
Everley felsóhajtott, mert Holly és Josh megérdemelte a
boldogságot. Elvégre keményen megküzdöttek azért, hogy
együtt lehessenek. És ugyanolyan keményen megküzdöttek
ezért a városért is. Itt mindenki szerette őket.
És azt gondolta, hogy talán őket szereti a legjobban a világon.
Ahogy Josh és Holly kilépett a bálteremből, a vendégek
felálltak, és követték őket. Alaska és Everley az
unokatestvéreikkel együtt várakoztak. Gabe elvállalta, hogy
Josh tanúja lesz, Hollyt pedig North kísérte az oltárhoz. Most ők
köszöntötték a vendégeket, amint beléptek az előcsarnokba.
Kris nem tudott eljönni, bár reménykedtek benne, hogy néhány
hónap múlva talán sikerül hazautaznia.
Túl hosszú idő telt már el azóta, hogy a hatodik
unokatestvérük hazalátogatott.
− Ööö, Ev? – szólította meg bizonytalanul Alaska.
Everley elfordította a tekintetét az unokatestvéreiről. Alaska
aggódva nézett rá.
− Valami baj van?
− Láttad, ki van Charlie-val? – kérdezte a lány feszülten.
− Csak nem Dolores? Esküszöm, hogy ezek ketten összejöttek.
Alaska lassan megrázta a fejét.
− Nem Dolores az. Nézd meg a sor végét!
Everley-t mintha áramütés érte volna, amikor megfordult, és
arra nézett, amerre Alaska mutatta.
Charlie állt ott, és élénken gesztikulálva beszélt valakivel, aki
mellette állt.
És ekkor Everley tekintete összetalálkozott a férfiéval.
Halványkék szemek, amelyeket túlságosan is jól ismert. Sötét,
rövidre vágott haj, napbarnított bőr, amelyet az Afrikában
eltöltött idő hagyott rajta emlékül.
Dylan Shaw. Charlie fia.
Gyerekkori szerelme. Élete első szerelme. Az, aki évekkel
ezelőtt elhagyta őt.
A volt férje.
Évek óta nem látta. Úgy érezte, az ég ajándéka, hogy a férfi
önkéntesként dolgozott Afrikában. Mert a fenébe is, még mindig
olyan jóképű volt, mint amilyenre emlékezett.
Talán most még jobban néz ki. Az évek határozottan kegyesek
voltak hozzá.
− Mit kereshet itt? – kérdezte Alaska.
− Gőzöm sincs. – De bármi is volt az, a szívét le kell
csillapítania. Most éppen ugróiskolát játszott a bordái között. –
Csak maradj mellettem, oké? Nem szeretnék beszélni vele.
Alaska bólintott.
− Persze. Fedezlek.
Everley nyelt egyet, és kihúzta magát. Elvégre színésznő volt,
előadóművész. Meg tudta játszani a közömbösséget. Még akkor
is, ha a teste azt kiabálta, hogy nagyon nem okés ez a helyzet.
A vendégek egymás után jöttek oda hozzájuk gratulálni. És
minden egyes pillanatban érezte, hogy Dylan is egyre közelebb
kerül.
Mit fog mondani? Megérinti majd? Meg tud birkózni ezzel a
helyzettel? Megint vett egy mély levegőt.
Ez Holly esküvője. Meg kell birkóznia vele.
− Siethetnének egy kicsit – mondta Gabe, észre sem véve,
milyen zaklatott Everley. – A végén még elfogy a pezsgő.
Alig egy perccel később Charlie és Dylan odaért hozzájuk.
Charlie megrázta North kezét, Gabe-bel is kezet fogott, majd
lehajolt, hogy megcsókolja Alaska arcát.
− Édesem – mondta határozottan, és magához húzta Everley-t.
Valamikor régen az apósa volt. Egy rövid ideig. De már azelőtt
is közel álltak egymáshoz.
− Köszönöm, hogy eljöttél – motyogta, amikor a férfi
elengedte.
Aztán ott állt előtte Dylan. Teljes kétméteres életnagyságban.
Kék öltönyt viselt, fehér inggel és sárga nyakkendővel. És a
fenébe is, még mindig jó illata volt. Túl jó.
− Helló. Köszönöm, hogy eljöttél. Igyál egy pohár pezsgőt! –
Minden izma megfeszült, mégis igyekezett mosolyogni.
− Gyönyörű vagy – mormogta Dylan. – Hogy vagy?
Everley szíve hevesen vert.
− Jól vagyok. Nagyon jól.
Dylan bólintott.
− Ezt örömmel hallom. – Előrehajolt, hogy megcsókolja az
arcát, és a lánynak le kellett hunynia a szemét. A szíve majd’
kiugrott a helyéről. – Beszélhetnénk később? Négyszemközt?
Megszólaltak a vészcsengők a fejében.
− Nem hiszem, hogy ma lesz rá időm. Én vagyok a tanú. Sok a
dolgom.
A férfi a szemébe nézett.
− Ez nagyon fontos.
Everley a homlokát ráncolta.
− Nem lehet olyan fontos. Évek óta nem láttalak.
Dylan nehézkesen kifújta a levegőt, gyönyörű ajkai
szétnyíltak.
− Ez nagyon fontos, Evie. Meg kell oldanunk egy problémát.
Evie. Csak Dylan hívta így. Érezte, hogy elpirul.
− Milyen problémáról van szó?
A férfi közelebb hajolt, lehelete csiklandozta a lány fülét. A
hangja mély és lágy volt, Everley szinte beleborzongott. De nem
annyira, mint a szavaitól. Mert az volt az utolsó dolog, amire
számított, amikor a férfi édes hangja simogatta a bőrét.
− Egy nagyon komoly problémáról. Még mindig házasok
vagyunk.

VÉGE
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Carrie Elks: Welcome to Winterville
Independently published, 2021
Copyright © Carrie Elks, 2021
A kiadás a Bookcase Literary Agency engedélyével készült.

Hungarian translation © Berényi Irén, 2023

Ez a könyv a képzelet szüleménye.

A benne szereplő alakok, események és párbeszédek a szerző képzeletének termékei,
nem pedig valósak. Minden élő, vagy korábban létezett személyhez vagy eseményhez
való hasonlóság a véletlen műve csupán.

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni
vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítással és
tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a PioneerBooks Könyvkiadó Kft., 2023

2040 Budaörs, Ébner György köz 4.
kiado@alexandra.hu
www.pioneerbooks.hu
www.moobius.hu

Felelős kiadó Matyi Alexandra

Felelős szerkesztő Csontos Judit
A borítót Kirsty Still tervezte

ISBN 978 615 664 418 3

 Jegyzetek

{*} ford. Nádasdy Ádám