1.

Ez is csak egy átlagos nap. Jah, gondoltam én ezt reggel, egészen addig míg el nem ütött egy busz. Most
mondanám, hogy nem akarok meghalni, de inkább mi a fasz? Kajakra elütött az iskolabuszom. Ez azért
nem mindennapi dolog. Szóval igen, ez határozottan nem egy átlagos nap. Nem minden nap hal meg az
ember...

Oké, térjünk vissza az elejére. Reggel felkeltem, felvettem az iskolai egyenruhámat és miután
odaégettem a pirítós kenyerem elindultam az iskolába. Természetesen késésbe, voltam így rövidítettem,
aztán meg csatt és a többit tudjátok.

Meghaltam.

Na igen, elég béna halál, de ez van. Bár azért meg kell hagyni, ez egy kibaszás. Végre, miután
befejezhettem volna a sulit, pont a ballagásom napján halok meg. Ch... az élet kibaszott igazságtalan.

-Bassza meg! – nyögtem fel fájdalmasan miután valami nyilalló fájdalmat éreztem az oldalamba. Oké, itt
valami nem stimmel. Elméletileg meghaltam, tehát itt van valami fura. MIÉRT FÁJ MINDEN KIBASZOTT
PORCIKÁM?!

-Hé ti! Megállni! – kiáltott valaki, mire felemeltem a fejem.

-Phw! – köpött rám valaki én pedig legszívesebben jól ágyékon rúgtam volna, csak sajnos még az is fájt,
hogy megmozduljak. – Ha még egyszer meglátlak, kinyírlak! – fenyegetett meg az a valaki, aki előbb
leköpött, majd elfutott. Oké, eddig nagyon nagy szívás a halál. Nem tetszik.

-Ch... – nyúltam oda sajgó fejemhez és feltápászkodtam a földről. Nem tudom mi ez az egész, de
valahogy se a poklot, se a mennyet nem így képzeltem el.

-Jól vagy, kislány? – nyúlt oda hozzám egy kéz, de sajnos nem sokat láttam belőle. Bólintottam.

-Köszönöm a segítséget! Igazán nagyra értékelem. – támaszkodtam neki a falnak és még mindig a
homályos látásomat próbáltam kitisztítani.

-El kéne menned egy orvoshoz. – mondta kedvesen a férfi.

-Nincs rá szükségem, pár perc és jól leszek. – dőltem háttal a falnak és fejem az arcomba temettem.

-Mi a neved kislány?

-Kirameku. – válaszoltam kissé kótyagosan. Kicsit zavar, hogy nem tudom mégis mi a gyász folyik itt.
Mármint annak kéne folynia. Gyásznak meg halálnak... ehelyett valami fickó faggat, miután egy másik
majdnem agyon vert. Jó, nem mintha lenne olyanom, de mindegy.

-Hű, elég érdekes neved van.

-Elég lesz a Kira. Egyébként. – emeltem fel a fejem és végre nem csak homályos foltokat láttam. – Hol...
na nebassz! – esett le az állam egy pillanat alatt, mikor konkrétan szembe kerültem a falvédősök
szimbólumával. Najó, najó, najó! Itt valami nagyon nem stimmel. Megdörzsöltem a szemem, hogy
biztosra menjek, de semmi nem változott. A szőke férfi ugyan úgy abban a barna egyenruhában volt és
még a 3D manőver felszerelés is a derekára volt erősítve.

-Minden rendben kislány?

-Igen! Vagyis nem! Nagyon nincs rendbe semmi! – hajoltam ki a katona árnyékából és, hogy a hab is
felkerüljön a tortára a fal ott magaslott előttem. Semmi kétség! Megbolondultam. – Valaki verjen agyon!
Ilyen nincs!

-Fáj valahol?! Biztos ne vigyelek el egy orvoshoz?

-De, lehet nem ártana. Van a közelben elmegyógyintézet?

-Micsoda?

-Elme...mindegy. Valószínűleg úgysincs. Azta. – tátottam el még egyszer a szám és a biztonság kedvéjért
újra megdörzsöltem a szemem. Majd pofon vágtam magam.

-Oi! Kislány! Mit csinálsz? – fogta meg a kezem a kedves arcú katona.

-Leellenőriztem, hogy nem e álmodok... de nem. – ez itt a kibaszott valóság. Nem tudom, hogy ennek
most örüljek vagy ne. Mármint... óriási AOT fan vagyok meg minden, de ez így... wow. Oké, asszem
eldőlt. Kibaszottul izgatott vagyok!!!! Konkrétan visítva ugrottam fel és egy hajszáll választott el a totális
fangörcstől... meg ez a katona, aki valamilyen oknál fogva lefogott. – Én... az Attack on Titanban vagyok!
– ismételtem el kb 10x ha nem 20x egymás után ezt az egyetlen mondatot. – Én tényleg itt vagyok! –
ráztam meg a katona vállát.

-Igen itt vagy... – nézett rám értetlenül a falvédős.

-Igen itt vagyok! Én itt vagyok! Óh te jó ég, én komolyan itt vagyok?! Ezt nem hiszem el. Üss meg! –
tartottam oda az arcom a katonához, hogy még egyszer megbizonyosodjak arról, hogy ez a valóság.

-Nyugalom! Mi ütött beléd!

-Én... belém semmi! De AHHHHW!!!! Ez annyira, de annyira hihhetetleeeeen!!!!! – forogtam körbe saját
tengelyem körül. – Ez... ez... ez...

-Nyugalom kislány! Mi a baj?! – nézett rám értetlen aggodalommal a katona.

-Semmi! Abszolút semmi baj! Pont az ellenkezője! Uram Isten! Ez életem legjobb napjaaa! – öleltem át
gondolkodás nélkül a katonát és még mindig nehezen hittem el, hogy ez tényleg velem történik meg.
Sose gondoltam volna, hogy ennyire fogok örülni a saját halálomnak. Na várjunk. Most hogy így
belegondolok... eleresztettem a katonát és hirtelen komolyra váltottam. Ha én itt vagyok ebben a
testben... akkor a... áh ez hülyeség. Hessegettem el a gondolatot, meg amúgy is, nekem már tök
mindegy. Ha ennek a testnek a tulajdonosa meg is kapta az enyémet, nem izgat. Sok dologról úgy se
mondtam le.

-Jól vagy? – bólintottam és kifújtam a levegőt, hátha megnyugszom. Hát fogjuk rá, hogy sikerült bár a
szívem még mindig iszonyatosan dobogott. Szedd össze magad kicsit! Csaptam arcomra mindkét
tenyeremmel, de valahogy csak az a gondolat foglalkoztatott, hogy akár bármelyik pillanatban
találkozhatok Erennel.
-AHHWWWW EREEEENNNN! – kiáltottam el magam a semmiből és ennyi is volt a leplezett
nyugodtságom. – Én találkozhatok Erennel! Meg Arminnal, meg Mikasaval... meg meg, mindenkível!!!!
Úristeeen! Ez tényleg velem történik!!! Ahhwww. Én annyira, de annyira izgatott vagyok... várjunk. –
torpantam meg a másodperc töredéke alatt. Kicsit nagyon elment az eszem. Nem csak, hogy
találkozhatok Erennel, de meg is menthetem! Annyiszor néztem meg az animét, és olvastam el a
mangát, hogy szinte kívülről fújok minden egyes eseményt, szóval lényegében ismerem a jövőt, ha... –
Milyen évet írunk? – ha megtudnám akadályozni, hogy áttörjék a falat, akkor...

-845-öt. – nézett rám kissé értetlenül a katona.

-845? És hol vagyunk?! – másztam bele erőszakosan a képébe. Hol vagyok most?

-Shigansina...

-Tudtam! – jó nem, de sejtettem. – Akkor még a titánok...! Hoppá. – fogtam be a számat hirtelen. Nem
feltétlen jó, ha leleplezem magam. – Köszönök mindent! – ökölbe szorítottam a kezem és a fal felé
néztem. Csak annyi a dolgom, hogy Eren anyját megmentesem, és akkor... oh basszameg! Egy perc alatt
zúzták darabokra a még ki sem forrott tervemet. – EZ MOST UGYE CSAK VALAMI NAGYON HÜLYE
VICCCC?!!! – visítottam el magam és a kolosszális titánra bámultam. Miért nem tudtál volna legalább két
órával ezelőtt meghalni! Most... hahhj. Bámultam fel kissé csalódottan a gőzölgő óriásra. Ez a jelenet
zene nélkül már annyira nem is epic.

Ha epic nem is, hangos még nagyon is az és azt hiszem most hogy így kicsit belegondolok, elkéne
kezdenem futnom, mert a végén magamat se tudom megmenteni, nemhogy bárki mást. Ja,
határozottan futnom kéne.

-Ne csak állj ott!!! – kapott fel hirtelen a férfi és derekamnál fogva a magasba emelt. Ebben a pillanatban
realizáltam, hogy nem lehetek magasabb 145 centinél. Két opció létezik, vagy törpe vagyok, vagy még
kislány. Bár nem mintha a kettő kizárná egymást. Na nem! Nem akarok törpe és kislány is lenni
egyszerre. Olyan jelentéktelen dolgokon tudok fenn akadni.

Egy pillanat alatt a levegőbe ’repültünk’. Elég közel voltunk a falhoz, így élőben is szemtanúja lehettem a
titánok pusztításának. Mint a legtöbb fan én is számtalanszol elképzeltem, hogy milyen lenne élőben is
összefutni egy titánnal. Őszintén? Minden elképzelésem felülmúlta. Még így is, hogy csak a magasból
néztem szörnyű volt. Az emberek sikítottak, volt ki imádkozott és próbáltak menekülni. A vér szag. Talán
az volt a legrosszabb. Nem hittem volna, hogy élőben végignézni ennyivel... ennyivel... nem is tudom mi.
Szörnyű? Borzasztó? Kétségbeejtő? Egyik szó sem elég, hogy kifejezze ezt a... ezt.

Mire észbe kaptam, már a hajón voltam. Őszinte leszek. Sokkal jobban megviselt, mint ahogy
elképzeltem. Percekig csak bámultam magam elé és próbáltam elfelejteni a kétségbeesett sikolyokat és
a vért. Vajon Erenék is ezen a hajón vannak? Szedtem végre magam össze és körül néztem.

-Végzek mindegyikkel! – oké, azt hiszem a kérdésre választ kaptam. A hang felé pillantottam és valóban
ő volt. A jelenet egy az egyben megegyezett az animés jelenettel. Azt leszámítva, hogy itt nem ugrott fel
a Shingeki no Kyoijin felirat és az ED se szólalt meg. Itt a jelenet folytatódott.

2.
Őszintén? A tervem mind szép és jó volt, azt leszámítva, hogy elbasztam. Igen, nyilván, hiszen ez az én
formám. Ismerem az animét, a mangát meg mindent és még így is elvesztettem Erenéket. Ebbe pedig az
a legnagyobb szívás, hogy 2 évig semmit se tudok róluk, mert nyilván azt nem írták le a történetbe, mert
abszolúte jelentéktelen vagy nem tudom, de mit fogok csinálni 2 évig úgy hogy örökbe fogadott valaki
aki sokkal inkább el rabolt, mert én aztán fix nem akartam vele menni.

Ennek nem így kellett volna történnie. Nem ez volt a tervem, nem mintha lett volna, de ha lett volna, tuti
nem ez lett volna. Az új apukám egy elég rossz kinézetű fickó volt és mint később kiderült nem csak a
külseje volt csúnya, de a belseje is. Eladott.

Igen basszus, komolyan eladtak. Nem vagyok itt egy hete, de már elbasztam mindent. Ez annyira...
ahhhwww! Hogy lehettem ennyire hülye? Kukucskáltam ki az egyetlen egy résen ami a dobozban fel
lelhető volt. Őszintén? Semmit sem láttam és nem akartam kiabálni sem. Van egy olyan érzésem, hogy
semmi jó nem származott volna belőle.

Aztán rájöttem, hogy kellett volna. Miért is vettem be anyám ne ítélkezzünk dumáját? Kedves mama, ma
eladtak egy illegálisan működő bárba, ahol valószínűleg nem csak takarítanom kell majd. Legalább is a
fickókat hallgatva, eléggé úgy fest a dolog, hogy szexuális rabszolgát akarnak belőlem csinálni. Vajon
milyen nehéz megölni két tipikus kidobó fickót?

Amilyen szerencsém van inkább nem próbálom ki. Vajon meddig játszhatom, hogy alszom? Nem tudom,
de minél hamarabb meg kell szöknöm.