Ásának, Júníának és Flókinak,

anyámnak és apámnak,
élő és már eltávozott barátaimnak
 TESTEMET MÁR
LÁTTÁK SZEMEID

SZERELMI TÖRTÉNET
I
 1

„Ha éjszaka érkezünk egy kisváros főterére – nevezzük Kükenstadtnak, és a

házak stílusából és a főtér körüli boltok tábláiból ítélve legyen Alsó-
Szászországban –, olyan a hangulat, amilyen az efféle városkákban éjfél
után lenni szokott. Minden annyira elképesztően csendes, hogy az embert a
szófogadó gyerekek nyári táborainak hálótermeire emlékezteti; minden
egyes ház ott áll a helyén, az éjszakát a tető széléig magára húzva,
elhallgatott már a sustorgás a napi gondokról és élményekről; egy esernyős
kisfiú beillesztette a várost birodalmába.
Noha a fiú folytatta portyáját nyugat felé, a kis Kükenstadtot nem
szolgáltatta ki az álom kényének-kedvének: a főtér közepén egy szobor
figyeli a polgárokat.
Egy csibe szobra ez, éppen siet valahová, nyakát előrenyújtja, fejét az
égnek emeli, csőre tátva, szárnycsonkjai kiállnak az oldalából. A kék hold
fénye úgy csillog a fekete márványon, mint egy apró lámpa, amelyet égve
hagytak a félős gyerek szobájában.
A város erről a csibéről kapta a nevét, amely ugyan alig hétszer
nagyobb egy élő kiscsirkénél, mérete ellenére mégis békésebb álmot
biztosít a kükenstadti polgároknak, mint amilyet a legtöbb nagyvárosi szent
képes nyújtani az általa oltalmazottaknak; az alvók szívében ugyanis
elevenen él az emléke annak, miként mentette meg a csibe az őseiket attól,
hogy legyilkolja őket az a rettenetes ámokfutó, aki hajdan a kontinenst
feldúlva mindenkit megölt, aki csak az útjába került.
Ha az élettörténetem nem éppen ebben a városban kezdődne, amely
egy kíváncsi csibének köszönheti a létét, ha tehát nem a főtér egyik
háromemeletes házából indulna ki, akkor egyszerűen csak
kilopakodhatnánk ebből a Kükenstadt nevű hálóteremből, halkan becsukva
magunk mögött az ajtót.”

***
„Nyögések hallatszanak a házból, jól hallják ezt mindazok, akiknek van
fülük a házakra, és ezek nem a szenvedők és a betegek jajszavai, nem
bizony, hanem a legnagyobb gyönyör, a kielégülés fájdalmának hangjai;
sóhajok, amelyek akkor hangzanak fel, amikor valakinek a nyakát
harapdálják és a fenekét markolásszák.”
„Akkor ez egy bordélyház?”
„A ház homlokzatát kúszónövény borítja, kikerülve az ablakokat és a
bejárat fölött lógó táblát: GASTHOF VRIESLANDER. Az eresz alatt a
növény annyira összekuszálódott, mintha fel akarná emelni a tetőt.”
„Emeld csak fel! Szeretnék benézni, látni, ki nyög ennyire…”
„Ez már nem nyilvánosház, hanem rendes panzió, egy tisztességes
házaspár működteti, akik felhagytak a gazdálkodással, és hagyták, hogy a
földjüket maga alá temesse az autópálya. Nem sokat kaptak érte, de a
Jóisten és a szerencse velük tartott, és kevés pénzen megvásárolták ezt a
hajdani bűntanyát abban az időben, amikor a párt éppen javítani kívánta a
polgárok erkölcseit.”
„Emeld fel!”
„Hunyd be a szemedet. Látod magad előtt a főteret? A csibét meg az
üzleteket? A Gasthof Vrieslandert, a falon futó kúszónövényt és a tetőt?
Remek! Nem, ne nyisd ki a szemedet, benyúlok a homlokod alá – igen,
ráncold csak össze –, és figyeld, ahogy a kezem, mint valami szörnyeteg
mancsa, beér a térre, sápadtszürkén az utcai lámpák és a templom fölött a
hold fényében.”
„Úristen, milyen különös a kezed, és mekkora! Hosszúak a körmeid,
észre sem vettem…”
„Pszt, most ide figyelj! A hüvelykujjamat a tető elülső szélének
nyomom, ujjaimat összeszorítom, és lassan felemelem a tetőt, óvatosan,
nehogy eltörjem a kéményt.”
„Igen, nehogy felébresszünk valakit.”
„Aztán könnyed csuklómozdulattal a tér fölé lendítem, leteszem, és így
tető került a csibe feje fölé. De még fontosabb, hogy nem látja, miben
mesterkedünk, hallod, hogy csipog kíváncsian: »Megnézhetem,
megnézhetem?«”
„Jaj, de édes!”
„Egy cseppet se sajnáld, nemsokára abbahagyja az ellenkezést, és
bedugja a csőrét a szárnycsonkja alá…”
„Jó éjszakát, kiscsibe!”
 „Mindjárt elalszik, mi pedig jobban szemügyre vesszük a házat. Látod,
hogy dugom be a hosszú körmömet a homlokzat és az oromzat közé?”
„Igen…”
„És hogy kihúzom a homlokzatot?”
„Úgy válnak szét, mintha cukormázzal lennének összeragasztva!”
„Most pedig leborítom a térre.”
„Olyan, mint egy babaház…”
„Igen, itt a földszinten van a recepció, mögötte egy iroda, a pulttal
szemben az étterem ajtaját látod, a mögött az ovális ablakú ajtó mögött
pedig a konyha van. Amint látod, semmi erkölcstelen nem történik, a
vendégek mindhárom emeleten békésen alszanak a szobájukban, az
alkalmazottak a munkától kifáradva a padláson húzzák a lóbőrt az
ágyukban.”
„Akkor miféle hangok szűrődnek ki az irodából? Szerintem eléggé úgy
hangzik, mint valami nyögés és lihegés…”
„Mondasz valamit, kukkantsunk be, ki nyögdécsel…”

„Az íróasztalnál vörös hajú fiú ül egy süppeteg bőrfotelben, telt idomú
lányok megsárgult fényképei fölé hajolva, és keze az ölében mozog fel-
le…”

„Ki ez a perverz alak?”

„A panzió kifutófiúja, egy árva fiú, akit a házaspár magával hozott
vidékről, és vele végezteti el azokat a munkákat, amelyekhez senkinek sem
fűlik a foga…”
„És hogyan kapcsolódik a te történetedhez?”
„Ő, szegény, csak mellékszereplő, de ez később majd kiderül, most
még nem meséljük el a történetet, csak a helyszínt mutatjuk be. Egyébként
nem veszel észre semmi különöset most, hogy belátsz a nyitott házba?”
„Mit kellene látnom?”
„Hát, nézd csak meg jobban! Hány szoba van például emeletenként?
Többet nem segítek…”
„Várj csak…”
„Ha leemelem a felső szinteket a második emeletről, és felülről
belenézel, mintha egy labirintus lenne, mi történik?”
„Ja, hogy erre gondolsz, látom már…”
„A Gasthof Vrieslander panzió második emeletének szobáiban ajtók vannak
a tapétába rejtve. Szűk folyosókra nyílnak, kanyargós járatokba, és ezek a
papkamrába vezetnek, amely valójában egy fülke a huszonhármas szoba
mögött, a külső és a belső fal között.
Ott bújhattak meg a város egyházi és világi elöljárói és mások is, akik
nem mutatkozhattak szép nők társaságában. A madám házában ugyanis sok
helyiség szolgált gyermekei különböző igényeinek kielégítésére.
Ám sem a polgármester, sem a lelkész nem sejtette, hogy szép summa
ellenében a nyilvánosház közönséges vendégei bekukucskálhattak hozzájuk
a huszonhármas szoba falában lévő nyíláson; a társadalom tartóoszlopait
így mindenki a szájára vette.”

„És ez kicsoda? Eltűnt a nő a sarok mögött, vagy nem is nő volt?”

„Te aztán nagyon figyelsz! Ez egy öregember, aki itt lakik a
panzióban. Azokban a történetekben, amelyekben a házak fontos szerepet
játszanak, rendszerint öregek is megjelennek.”
„Furcsa módon rettentő nőiesnek tűnt abban a hálóingben, a keze meg
előreállt, mint egy nyúlé…”
„Fején találtad a szöget! A neve Thomas Hasearsch, azaz nyúlsegg, és
gyerekkora óta a panzióban él.”
„Akkor bizonyára sok mindent tudna mesélni azokról az időkről,
amikor nem csak ágymelegítő palack fogadta a vendégeket a szobában…”
„Várj csak, idehívom. Gyere, öreg, állj meg itt egy kicsit az emelet
szélén!”
„Alszik!”
„Igen, alvajáró, és úgy kóborol a folyosókon, mint egy kísértet egy
angol rémtörténetben, néha beszél is álmában, és ami azt illeti, olyankor
igen durva tud lenni.”
„Atyaég, nyilván kellemetlen a vendégeknek arra ébredniük, hogy
szemérmetlen suttogás hallatszik át a falakon…”
„Pszt! Mozog az ajka, megemeli vén, kék karjait, és az alvó városhoz
beszél…”
„Megnézhetem? Megnézhetem?”
„Hallgass, kiscsibe! Ez nem kicsiknek való…”
„Bizony, szégyelld magad, hogy mocsokra vágysz!”
 „Az öreg így szól: »Itt vagy hát, picinyem, gyere, hozd a törölközőt,
nyújts ide Bellulólulululillinek valamit, amiben megtörölközhet, leselkedett
Lululillibellulóla kicsi fiacskája, és, látott valami szépet? Nem, az isten
szerelmére, az semmi annak a férfinak az ágyújához képest, nem mondom
el a nevét senkinek, reggelenként jár ide, amikor a többség már elment,
angyalkám, fekete álarcban, de én tudom, ki ő, és talán még más is. Ahh,
Lólabellalillilulu fáradt, légy jó gyerek, kenj gyógykenőcsöt a sebeire, és
mesélj neki vicces pletykákat a városból… Mit mondanak a
postamesterről?«”
„Hagyd abba, a lába közét fogdossa!”
„Az öreg folytatja: »Ha a fiúcska kedves lesz Lillilólululubellával,
akkor ő majd cserébe elszórakoztatja, ad neki valamit, amit a lábszárára
tekerhet, és majd…«”
„Ne feledkezz bele a pornóba!”
„Na, jó. Az öreg elhallgat, visszalököm őt a folyosóra, és a karom már
könyékig merül abban a képben, amelyet éppen Kükenstadt főteréről
alakítasz ki magadban…”
„Mást is kellene még látnom? Kezdek szédülni…”
„Készen vagyunk, visszarakom a felső szinteket, a homlokzatot és a
tetőt. Aztán kirántom a kezemet a fejedből…”
„Semmit nem látok, csak sárga foltokat, úgy cikáznak a szemem előtt,
mint az üstökösök, de ha behunyom a szememet, megjelenik a főtér, ahogy
kezdetben leírtad, csakhogy most belátok a panzióba, minden zugát és
szegletét ismerem…”
„De észreveszel valami változást a korábbihoz képest? Közeledünk a
történethez, és az első jeleknek már látszaniuk kellene…”
„Igen, figyelj csak, ez furcsa, az egyik tetőablakból fény szűrődik
ki…”

***

„Marie-Sophie X. alszik.”
„Az meg kicsoda?”
„Az a nő, akit majdnem az anyámnak nevezhetnék!”
 ***

„Fiatal lány ült az ágyán, egy könyvet olvasott, a takaró a lába köré tekerve,
és a talpa a keresztszemekkel a paplanhuzatra hímzett monogramjához ért.
Párnákat dugott a háta mögé, egyet pedig az ölébe tett, azon pihent a könyv.
Az ágy melletti komódon álló gyertyatartóban gyertyacsonk pislákolt, és
melaszsárga fényt vetett a szobában lévő tárgyakra. Nem sok minden volt
ott: egy szék, egy ruhásszekrény, egy éjjeliedény, egy ovális tükör meg egy
fényes kép egy szentről, aki egy erdei tisztáson lebeg, kezében egy kis
kunyhóval. A szekrényajtó külső oldalán egy ruhafogason fekete
cselédlányruha lógott, a széken halomban álltak a könyvek. A szobának két
ajtaja volt, az egyik a cselédség zuhanyzójába vezetett, a másik a folyosóra.
A lány lerágott körmével láthatatlan fonalat húzott a szavak közé, a
sorok között lévő szöveget az ujjbegyeivel tapintotta ki. Időnként behunyta
égszínkék szemét, és elgondolkodott azon, amit olvasott, ilyenkor a bal
keze önkéntelenül felemelkedett a könyvről, és a hálóing csipkés
mellrészén nyugvó hajfonatát babrálta. És valahányszor lapozott egyet,
összehúzta a szemöldökét, amikor azonban megszaporodtak az események
a történetben, összedörzsölte a nagylábujjait és magához húzta a lábát.
Egyre gyakrabban megállt és eltöprengett a könyvön. Az alatta lévő
emeleten hármat ütött az óra, és egy pillanattal később négyszer
megkondult a városháza tornyának ezüstharangja.
– Tiszta időrablás ez a könyv! Na, elolvasok még egy oldalt, aztán
lefekszem aludni.

***

– És az üstökösök?
– Azok az angyalok korpái, amelyek lángra kapnak a légkör legkülső
rétegében, a hamu pedig a földre hull és a legapróbb állatok, növények és
ércek parányi őrangyalaivá válik, ugyanúgy, ahogy a Hekla vulkán
kitöréseinél feltoluló hamu is az ördög szakállából kavarog elő, amikor nem
óvakodik a Pokol tüzétől, de az a hamu ördögfiókákká válik, amelyek
minden élőlényben a jó szellemek ellen küzdenek. Úgyhogy a jó és a gonosz
harca a zoknidban is folyik, amely, úgy látom, gyapjúból van.
 – Kicsi Siegfried, mit szövegel ez az ember?
– A csillagokról mesélt nekem.
– Na, jól van, most pedig irány haza.
– És az elefánt? Az elefántban is vannak kisördögök?
– Azt mondtam, gyere!
– Várj egy kicsit, bennük biztosan hatalmas harcok dúlnak.
– Meg a nadrágtartómban is?
– Ó, hát persze!
– GYERE!
A rabszolga egyedül maradt a kunyhó mellett, a férfi kézen fogva
kikísérte a fiút a kapuhoz, ahol az őrök szalutálva átengedték őket. A
rabszolga figyelte, ahogy apa és fia beszáll egy csillogó-villogó Mercedes-
Benzbe és elhajt vele.

***

– Marie-Sophie?
– Igen?
– Beszélhetnék veled?
– Beszélj velem.
– Egyedül vagy.
– Teljesen.
– Sötétség borul a tájra.
– Látom a tetőablakból, sehol egy csillag.
– Végignéztem a Földön, és aludt.
– Mindenki alszik, csak én nem.
– Te is.
– De én könyvet olvasok.
– Alszol.
– Alszom? Atyaég, a gyertya még nem aludt el?
– Még ég, ahogy te is égni fogsz.
– Jaj nekem. Ez egy öreg ház, amely egy pillanat alatt porrá éghet!
– Majd én vigyázok.
– Köszönöm!
– Mostanában nehéz beszélgetőpartnert találni, már senki sem
álmodik, a városok sötétbe borulnak, és az emberek egyetlen életjele a
lélegzetük, amely a hideg, téli éjszakában felszáll a házakból. De aztán
észrevettelek. Álmodtál, és így találtam rád.
– Álmodtam? Nem álmodtam semmit, csak a fényre jöttél. Jóságos ég,
elfelejtettem becsukni a spalettát, fel kell ébrednem! Ébressz fel, akárki is
vagy.
– Hívj csak Freudénak.
– Ez nem válasz, ébressz fel.
– A fölötted lévő tetőablak, a nyugatra néző ablak angyala vagyok, és
már besötétítettem, egyet se félj!
– Itt vagy bent, mellettem?
– Igen, mindig az ablakodban, az ablakodnál vagyok.
– Az remek! Illetve mégsem, éjszaka nem fogadhatok férfi látogatót.
Minél előbb el kell tűnnöd, különben mindketten bajba kerülünk, a
tulajdonos felesége, az Inhaberin erkölcsi kérdésekben nagyon szigorú.
– Nem vagyok kimondottan férfi.
– Nekem mindegy, a hangod elég mély, tűnés!

***

A rabszolga visszatért a műhelybe, rabszolga sorstársai, a munkavezetők és

a polcokon sorakozó agyagsólymok közé, amelyek éles szemmel nézték
teremtőiket: leborotvált fejű férfiak egy csoportját, akik fekete agyagból
gyúrták és formálták meg őket.
A teremben forró volt a levegő: az efféle gonosz madarakat hatalmas
kemencékben kellett kiégetni, amelyekben fehér lángok nyaldosták széttárt
szárnyaikat és kimeresztett karmaikat.
A rabszolga némán munkához látott; sárga festékkel szemet festett a
sólymokra, mielőtt visszakerültek volna a tűzbe.

***

– Nem megyek sehová, nem mehetek!

– Akkor maradj csendben, és hagyd aludni a fáradt cselédlányt!
– Unatkozom…
 – Nem az én dolgom unatkozó angyalokat szórakoztatni.
– Miről álmodtál?
– Miféle kérdés ez? Nem azt mondtad az előbb, hogy az álmom
vezetett el hozzám?
– De igen, szeretném, ha még mesélnél róla.
– Tudni akarom, ki vagy, nem szokásom ismeretleneknek beszámolni a
kusza álmaimról…
– Hiszen én nem vagyok ismeretlen, mindig itt vagyok melletted!
– Mondhatsz, amit akarsz! Ha itt lógsz is az ablakomnál és azt
képzeled is, hogy ismersz, én az égvilágon semmit sem tudok rólad…
Honnan tudhatom, hogy nem akarsz például teherbe ejteni, te jómadár?
– Jól van, jól van…
– Csak semmi »jól van, jól van«, jóember! Mintha az idők folyamán
nem csináltatok volna fel nőket!
– Eh!

A lány a másik oldalára fordul álmában, a könyv kiesik a kezéből, de az

angyalnak sikerül elkapnia, mielőtt még a padlóra puffanna. Találomra
kinyitja valahol, és belepillant a szövegbe.
– Marie-Sophie!
– Mi az?
– Itt a bal oldalon az áll, hogy a rabszolga végül addig ásott, amíg át
nem jutott a tábort körülvevő kerítés alatt. Hadd olvassak fel egy kis részt –
talán így eszedbe jut az álmod…
– Az isten szerelmére, olvass, addig sem locsogsz nekem!

***

És amint kidugja a fejét a gödörből, egy varjú röppen át a sápadt

szántóföld fölött, és azt károgja: Krieg! Krieg! A rabszolga egy pillanatra
visszabukik a föld alá, majd a gödör szélén egy bőrönd meg egy fekete
fedelű, rózsaszín kalapdoboz jelenik meg.

***
– Ez nem is hasonlít arra a történetre, amit én olvastam…

***

Kimászik a gödörből, nagy levegőt vesz. A szántóföld fölött hihetetlenül

friss és üdítő az éjszaka, elképesztő, hogy ez ugyanaz az ég, amely fojtogató
ködként borul a mögötte elterülő halálfalura.

***

– Ez nem is emlékeztet az én könyvemre…

– Pedig erről álmodtál!
– Azt nem hiszem, én egy szerelmes regényt olvastam!
– Amikor elaludtál, a történet folytatódott álmodban, és új irányt vett.
Az elsőtől az utolsó oldalig elolvastam a könyvet, de ez egy új kiadás…
Figyelj csak:

***

De nem gondolkodhat tovább az égen, hisz éppen menekül. Óvatosan

felemeli a kalapdobozt a földről, szorosan a bal keze alá kapja, majd
megragadja a bőrönd fülét, és elindul az erdő felé, csak megy…

***

– És neked is ezt kellene tenned!

– Errefelé tart.
– Na és? Szerintem azok, akikről álmodom, nyugodtan
meglátogathatnak! Eredj, és te is keress magadnak egy könyvet, amibe
belealszol…
– Jó éjt, Marie-Sophie!
– Jó éjt!”
II
 2

„Gábriel büszkén állt a szárazföldön, isteni talpa északon Grönland

jégsapkáját, délen az Iráni-fennsíkot érintette. Felhők nyaldosták a bokáját,
és meglebegtették fényes lábát és áldott angyali testét fedő, hófehér
köntösének szegélyét. Mellkasán ezüstzsinórok feszültek, vállát égszínkék
rojtok díszítették, és pompás fejét alkonyatszalagok fonták körbe, hogy
fényes fürtjei ne változtassák nappallá az éjszakát. Arca tiszta volt, mint a
frissen hullott hó, szemében holdsarló ragyogott, olyan tűz, amelyet a
szívében megjelenő legapróbb gond is pusztító tűzvésszé képes szítani,
ajkán dermesztő mosoly ült.”
„Micsoda találó leírás egy angyalról!”
„Gábriel pehelypuhaságú ujjaival végigsimított hangszerén, az
opálokkal díszített, pompás harsonán, amely az elíziumi mezőkön nőtt
pipacsokból font, rózsaszín szalagon függött a nyakában. Kitárta mennyei
szárnyait, amelyek akkorák voltak, hogy csúcsuk a világ keleti és nyugati
széléig ért, tollak kavarogtak a földön, palástfűlevelek hullottak a tanyákra
és a városokra. Gábriel hátralibbentette köntösének ujjait, megfogta a
harsonát, felhúzta a vállát, amitől a tollak a füléhez értek, berogyasztotta a
térdét és szent csípőjét előretolta. Hozsanna! Felemelte a hangszert.”
„Hozsanna!”
„Hallgass!”
„Nem!”

„Gábriel az ajkához emelte a harsonát, felpuffasztotta két orcáját,

elcsendesítette gondolatait, és felkészült, hogy a hangszerbe fújjon. A
dallamra összpontosított, hozsanna, várta a megfelelő pillanatot, hogy
megszólaltassa a lábai előtt elterülő világnak.”

„És?”
„Gábriel régen várta ezt a pillanatot, de most, hogy elérkezett, nehezére
esett érzéseit kordában tartani, a lelkesedés és a félelem, az öröm és a
kétségbeesés között ingadozott. Egyfelől úgy érezte magát, mint egy
felkészült játékos, akit újra meg újra a kispadra ültetnek, noha mindenki
szerint ő a válogatott legtehetségesebb tagja, és amikor végre pályára
küldik, reménytelen helyzetből kell megmentenie a csapatot. HOZSANNA
– megteszi, ami tőle telik. Másfelől tartott a harsonaszót követő ürességtől,
amikor belefúj a hangszerbe, persze nagy zaj és felfordulás támad, amiben ő
is részt vesz majd, vezetvén az angyalok dicső seregét, amely a sötétség
erői ellen vív küzdelmet, ám miután véget ér a harc, nem lesz mit várnia,
nem lesz mitől félnie. Az Úr ad és az Úr elvesz. Az angyal nem tudta, hogy
szívét öröm vagy bánat járja-e át.
Meglepődött saját magán, mindig úgy képzelte, hogy amikor majd
elérkezik a pillanat, két kézzel megragadja a hangszert, és habozás nélkül
eljátssza a dallamot, amely úgy visszhangzik majd a fejében, mint magának
a Teremtőnek a hangja, és szinte magától megszólal az ajkán, mindössze a
megfelelő pózba kell helyezkednie, és ámen; felvirrad az ítélet napja a
mennyben és az égben.
Gábriel összeráncolta világos szemöldökét, és megpróbálta
elhessegetni ezeket a gondolatokat. Egy pillanatra elkapta a harsonát az
ajkától, megnyalta a szája szélét édes nyelve hegyével, fényes szemét
lehunyta és ide-oda hintáztatta a csípőjét. Elképzelte, hogy a dallam
megreked az altestében, az áldott végbelében, de medencéjének ütemes
mozgatásával ki tudja szabadítani, és a dallam felszáll, mint egy elsüllyedt
hajó mentőöve, végigemelkedik a gerince mellett a csodálatos agyáig, ahol
feljut a tudatának felszínére. Az angyal feje előrebillent, nyaki erei
kidülledtek, ujjai a hangszerre szorultak, hasizmai összerándultak, térde
kissé megremegett, lába homokot és havat tapodott. A dallam feloldódott az
agyvizében, mint vér a vízben: Lelujala, jallulae, ajallule, ullaljae, elujaall,
lleluaja, auaelllj. Az angyal érezte, hogy mindjárt itt az idő, hála Istennek,
mély levegőt vett pompás orrlyukain át.
Kinyitotta a szemét, amely szikrákat szórt a végtelen űrbe, és hét új
naprendszer jött létre belőlük, tekintetét lefelé, az elátkozott földre szegezte.
Aallelúj! A bűnös ember ott feküdt a kereveten és horkolt, szellentgetett,
motyogott és nyelte a nyálát, pfuj, vagy egy másik ember ölelésében
fetrengett és testnedveket cseréltek egymással.”
„Undorító!”
„De az ébren lévők ténykedése sem ízlésesebb.”
„Hadd halljam!”

„Gábriel megborzongott, nyilvánvalóan eljött az ideje, hogy ítéletet

hirdessen e társaság fölött. Nézte, ahogy pusztító hordák vonulnak át a
kontinensen, országról országra járva, felégették a falvakat és a városokat,
rideg acéllal felfegyverkezve védték a nagy embereket, akik a palotáik föld
alatti bunkereiben ültek a háború iránti lelkesedéstől eltorzult arccal, és
átrajzolták Európa térképét, páncélokkal, sisakokkal, pajzsokkal és
lőfegyverekkel taposták le a zöld mezőket, gyökerestül felforgatták az
erdőket, belepisáltak a vízesésekbe és a folyókba, gyerekeket és
asszonyokat vertek, gyilkolásztak és sebesüléseket okoztak; az ütés és a
szúrás számukra becsület és büszkeség dolga volt. Az utolsó ítélettel mit
sem törődtek.
Az angyal reszketett a jogos dühtől, hozsanna, dicsőség a magasságban
Istennek, jaj nekik, jaj nekik, nemsokára minden erő elhagyja az ereiket, és
kihűlt testükről lerángatják az előkelő ruhákat.
Hatalmuktól megfosztva mohó férgek táplálékává válnak.
Hallotta, hogy a városokban visítanak a légvédelmi szirénák, az
emberördögök botfülűbbek még magánál az Ördögnél is, de most majd
megtudják, hogy hangzik az igazi ítéletnapi muzsika. ALLELUJA!
ALLELUJA! ALLELUJA! A dallam visszhangzott az angyal belsőfülében,
és furcsa módon az odalentről hangzó halálos üvöltésre emlékeztetett,
erősen szólt, egy nagy csata ígéretét hordozta, amelyben a mennyei
angyalok és az ördögök harcolnak meg az emberek lelkéért nagyszabású
küzdelemben, ah, az emberek mocskos háborús ordítása azonnal elhallgat
majd, amint kiáradnak a hangok az angyal szépséges harsonájából: a Nagy
Mű alapjaiban dől romba, a tengerek megáradnak, meghasadnak a hegyek,
a bűnösöket a mélységbe taszítják, a jámbor lelkeket viszont a legnagyobb
magasságokba emelik. Igen, ilyen a világvége dala!”

„Jaj!”
„Gábriel igyekezett csillapítani a dühét, mérsékelnie kellett magát, a
harsona érzékeny hangszer, ha túl erősen fújja, a hangja eltorzul. Ellazította
a vállát, lassan vette a levegőt, és gondolatban számolta az ütemet: egy-két-
hár A, egy-két-hár A, egy-két-hár A, egy-két-hár A, egy-két-hár A, egy-két-
hár A, egy-két-hár A! Gábriel készült újra megtölteni pompás tüdejét,
amikor fénycsóvákon akadt meg a szeme, amelyek belehasítottak
Angyalbirodalom – jóságos Isten, micsoda szentségtörő név! – fővárosának
éjszakai egébe, a csóvák illetlen ujjakként nyúltak be becses köntöse alá.
Az angyal ügyelt a részletekre, bizony, senki sem leshette meg a
jeruzsálemét. A köntöst sietve megszorította szentséges derekán, a mennyei
ruhadarab szerényen ragyogó lábához libbent, elrejtve a lábai közötti drága
kincset, amelyet Isten alkotott, és amelyet szavakkal le sem lehetett írni,
kyrie eleison, Gábriel nem ügyelt a testén végigfutó csavarodó mozdulatra,
csodás feje hátralendült, egyik fénylő fürtje lehullott a sötétség csuklyájáról,
és eltakarta a kilátást a föld felé, a dallam eltorzult, kizökkent a
tudatosságból, és úgy kúszott be az agy amigdalájába, mint egy kígyó a
fészkébe.”

„Jaj, ne!”

„De bizony! Ez Lucifer, a Sátán műve volt, azé, aki az embereket

megtévesztve és belőlük gúnyt űzve járja a világot, és az eretnekség magjait
veti el a szívükbe.”
„Legyen átkozott!”

„Gábriel palástfű (Alchemilla vulgaris) illatát érezte, és félrehúzta a haját a

szeméből: egy zöldellő mezőn állt a ragyogó ég alatt, tízezernyi nap ontotta
sugarait a rétekre és kaszálókra, galambok (feltehetőleg Gallicolumba
luzonica, amelyeket a Megváltó számára vérvörös melltollakkal jelöltek
meg) burukkoltak az olajfaligetekben (Olea europea), és a csörgedező patak
partján nőstény tigrisek (Panthera tigris) kecskegidákat (Capra hircus)
szoptattak. A láthatáron kerubok lebegtek a márványsziklák fölött.
Az angyal a hetedik mennyországban volt, az otthonában, olyan távol
az emberiség siralomvölgyétől, amennyire csak lehet, és máris könnyebben
vette a levegőt: úgy tűnt, az ítélet napja véget ért, minden csendes és
nyugodt volt, a Mindenható győzedelmeskedett – mindörökké: ÁMEN!”

„Ámen!”

„Gábriel az olajfák árnyékából észrevette, hogy a mennyországban

elérkezett a vacsora ideje – tájékoztatásképpen említsük meg, hogy odafent
minden árnyékot vet, noha a napok örökké a zeniten járnak –, és
terjedelmes testében hirtelen mérhetetlen fáradtságot érzett.
Igencsak kimerült a földre szállásban, ah, és semmi másra nem vágyott
jobban, mint hogy visszatérhessen áldott szobájába Paradicsomváros
főterére, az Atya házába. Illatos fürdőre áhítozott, arra, hogy elnyúlhasson
az ezüstkádban a habzó szenteltvízben, és hagyja, hogy a feszültség
elszálljon a testéből. Azt tervezte, hogy este aztán kimegy a térre,
tűhegytáncot lejteni az őrangyalokkal.
Az angyal kiterjesztette csapzott szárnyait, megigazította szépséges
harsonáját, a levegőbe emelkedett, és elindult hazafelé.”

„Istennek legyen hála!”

„Bizony, magasztaljuk szent nevét, de ne feledd, hogy az Úr e
színjátékában a Sátán vette át a vezető szerepet.”
„Ó, valóban!”
„És ugyan a történet egy időre más irányt vesz, a végső szót még nem
mondta ki.”
„Gábriel?”
„Visszatér még az elbeszélésbe – később.”
„Csókolj meg!”
„Mibe kerül?”
„Egyet kapsz ingyen a nőstény tigrisekért, azonosultam velük, rettentő
édesek voltak.”
„Köszönöm!”
„Nincs mit, részemről a szerencse.”
III
 3

„A szakácsnő lázasan dagasztotta a jókora tésztát a konyhapulton, amikor

Marie-Sophie reggel lejött az emeletről. A kifutófiú az asztal végében ült,
és kalácsfigurákat formált a neki odanyújtott tésztacsomóból, nagy kezével
ember alakú lényeket gyúrt, belenyomta körmeit a puha tésztába, hogy a
lábakat és a kezeket elválassza a törzstől, egy nyárssal szemet és szájat
csinált rájuk.
– Hála az égnek, hogy itt vagy!
A szakácsnő a lány felé fordította pufók arcát, de közben változatlan
ütemben folytatta a dagasztást: a tészta táncolt az asztalon, a levegőbe
emelkedett, majd lepuffant, ide-oda forgott, megnyúlt és összehúzódott,
mint egy rakoncátlan kisgyerek, aki nem hagyja, hogy tisztába tegyék. A
szakácsnő teljesen átadta magát a gyúrásnak, terebélyes teste minden ízében
rázkódott, az asztal alatt szapora tánclépéseket lejtő apró lábaitól a tokájáig,
amely a mozgás forrásával – tudniillik a tésztával – egy ütemre dagadt és
húzódott össze.
– Nem tudom, mennyire isteni kegyelem, mivel nem dolgozom –
felelte a lány, és a jelek szerint nem vette észre a kifutófiút, aki farkasszerű
vigyorral az arcán az alkotómunkájába mélyedt. – Már régen nem volt
szabad vasárnapom.
– Az Istenért, nem akarlak megkérni, hogy segíts, nem, drága
gyermekem, egyáltalán… Nem, nem, nem…
A szakácsnő lejjebb vitte a hangját, és egy fejbiccentéssel jelezte
Marie-Sophie-nak, hogy jöjjön közelebb: mindent így irányított a
konyhában, amikor a főzés mindkét kezét lefoglalta; villámgyors
fejmozdulatokkal láthatatlan vonalakat húzott a levegőbe, összekötve a
kezét a borsőrlővel, tenyerét a fakanállal, ujjait a lábos fedőjével.
– Miért csinálják ezt velem?
A szakácsnő gyanakvó pillantást vetett a kifutófiúra, és addig
integetett a fejével Marie-Sophie-nak, amíg az egészen a rezgő testének
közelébe nem ért.
 Fura ez a kövér emberekkel – gondolta magában a lány, és már
csatlakozott is a szakácsnő táncához: – Úgy érzem, mindig közelebb kerülök
hozzájuk, mint amennyire szeretnék. Vajon arról van szó, hogy az emberek
szíve közötti távolságnak mindig változatlannak kell maradnia, függetlenül
attól, hogy az illető mennyire testes?
– Mi rosszat tettem én nekik?
A szakácsnő a levegőbe emelte a tésztát, és fejmagasságban
dagasztotta, mintha ezzel igyekezne enyhíteni a rossz híreket, amelyeket
meg akar osztani a lánnyal.
– Miért ezt a fiút küldik a konyhába, amikor szabadnapotok van?
Marie-Sophie hátranézett a válla fölött, és a vörös hajú, pattanásos
fiatalembert figyelte, aki a Gasthof Vrieslander aznapi első híreinek
főszereplője volt; a kalácsfigurák egyre kisebbekre sikerültek a keze alatt,
és annyira vörös volt a képe, mintha a teremtményeivel együtt ő is a
sütőben ülne.
– Kezdek félni tőle!
A lány nemigen tudta elképzelni, hogy a szakácsnő, aki még mindig a
levegőben tartotta a gyorsan formálódó tésztamasszát, ne tudna elbánni
ezzel a vézna fiúval: a tészta is lehetett vagy tizenkét kiló.
– Nem túlzás ez egy kicsit?
A szakácsnő összehúzta a szemét Marie-Sophie-ra, és azt suttogta:
– Nem fizikai erőszakról van szó, kedvesem, ahhoz ő kevés, dehogy,
mit gondolsz, mit csinált?
Marie-Sophie el sem tudta képzelni, mi olyat tehetett a kifutófiú,
amivel meglepte ezt a sokat látott szakácsnőt: elvégre megtapasztalt már
egyet-mást, amióta az eszét tudta, úgy dolgozott, hogy férfiak legeltették a
szemüket a fenekén és a mellén. A lány sokszor hallotta már a történeteit
azokon az estéken, amikor rumos kuglófot sütöttek: »Mivel a rum babát
este kell elkészíteni, éjszaka állni kell hagyni, gyermekem!«
Ám, mint mondtuk, a szakácsnő aznap feldúltnak tűnt:
– Ez a nyomorult vakarcs lelkileg bántalmaz!
Azzal úgy az asztalra csapta a tésztát, hogy a konyha csak úgy
visszhangzott. A kifutófiú összerezzent, és egy pillanatra eltűnt a vigyor az
arcáról, de amint elcsendesedett a robaj és a szekrények csörömpölése, újra
akkora mosolyra húzódott a szája, mint egy kinyílt slicc a nadrágon.
Kényelmetlenül érezte magát, az a fajta volt, aki mosolyog, ha bajba kerül,
ami persze gyakori félreértésekre adott okot. Ezúttal a szakácsnő értette
félre: – Látod, itt ül, és csak nevet rajtam!
A kifutófiú igyekezett még jobban a kalácsformálásba mélyedni, azt
remélve, hogy az arca úgy nem látszik – mintha ez bármin változtatna. A
szakácsnő már belegyúrta a fiú iránti rosszallását a süteménytésztába. A
panzió vendégei a reggeli kávé mellé azt fogják elfogyasztani, és később a
nap folyamán alul távozik majd belőlük. Ezáltal a fiú szerencsétlen húzása
és az a megaláztatás, hogy Marie-Sophie előtt lehordják, mint egy kutyát, a
világ körforgásának részévé válik.”

„Voltaképpen mit csinált a fiú?”

„A szakácsnő ismét nekilátott életet gyúrni a tésztába, amely a puffanás

után holtan pihent a kezei között.
– Istenem, alig tudok beszélni róla…
– Dehogynem, majd gondom lesz rá, hogy megkapja a magáét.
Marie-Sophie úgy tett, mintha fenyegetően a fiúra sandítana, aki
szemlátomást megkönnyebbült, noha igyekezett nem mutatni. Szegény
egész éjszaka a recepción kóválygott – őszintén, nem volt szép dolog az
átvirrasztott éjszaka után, kialvatlanul a másnapos szakácsnő mellé
beosztani, hogy segítsen a sütésben. Nem csoda, ha a fiú mindenféle
bolondságot eszelt ki, hogy ébren tartsa magát a kalácstészta fölött.
– Nézd csak meg!
A szakácsnő vállát megrándítva a tepsi felé mutatott, amely egy széken
állt, a hátsó udvarra nyíló ajtónál, annyira a szék szélére kitolva, hogy még
éppen ne essen le, és a helyi lap, a Kükenstadt-Anzeiger egy lapja alól
valami süteményszerű forma domborodott ki – egy nyilvánvaló selejt.
– Szerinted ez micsoda?
Még mielőtt Marie-Sophie felelhetett volna, a szakácsnő a tészta
nyomába eredt, amely elindult a félretett sütőlap felé.
– Jóságos ég, sosem találod ki!
A szakácsné orrával keresztet rajzolt a levegőbe, miközben a tésztát
áthelyezte a pultról a hátsó ajtó falához, és ott dagasztotta tovább.
Marie-Sophie már nem maradt közömbös ez iránt a konyhai dráma
iránt, amelynek akaratlanul a szereplőjévé vált, rosszullét fogta el az előtte
mozgó képlékeny massza láttán, a sütő melegét fojtogatónak érezte, és már
attól tartott, hogy sosem szabadul el a szakácsnő zötyögős táncából.
Vasárnap lévén szabadnapos volt, csak egy kis harapnivalóért ugrott be a
konyhába. Az egyszerű reggelivel való, negyedórás randevúja kezdett
végeláthatatlan tragédiába torkollni, amely a tisztesség, az erkölcs és az
emberi lélek gonoszságának nagy kérdéseire keresi a választ. És a
szakácsnő, mint valami nagy színész, tanúvallomását a végsőkig késleltette:
– Ott van!
A kifutófiú összerezzent. A szakácsnő csak úgy köpködte a szavakat.
Az asszony a szégyen tárgyának, a tiltott süteménynek a közelségétől olyan
haragra gerjedt, hogy úgy tűnt, át akar hatolni a falon, ki az udvarra, és az
ég tudja, hová, a süteménytésztát mint rosszallásának zászlaját a magasba
tartva.
Marie-Sophie úgy érezte, ép ésszel már nem távozhat a téboly
konyhájából; úgy látszik, a szakácsnő most már sosem veszi rá magát, hogy
feltárja a bizonyítékokat a „Tisztesség kontra Ügyefogyott Hans” perben, a
kalácsfigurák végül annyira összementek a kifutófiú keze alatt, hogy már
atomokat hasított szét, és Marie-Sophie soha többé nem találkozhat a pohár
tejjel, a szelet kenyérrel és a körtével, noha ezen a vasárnap reggelen
elsősorban velük lett volna dolga: egy konyhában fog éhen halni.
A lány gyorsan reagált: félrehúzódott a szakácsnő mellől, és már éppen
lekapta volna az újságpapírt a sütőlemezről, amikor felpattant a kifutófiú:
– Nem akartam ezzel semmit…
Marie-Sophie rászegezte a tekintetét:
– Szégyelld magad… Kérj bocsánatot, és sipirc lefeküdni…
A kifutófiú megvakarta lángoló vörös haját, levette a kötényét, és
tétován elindult az ajtó felé.
– Ne haragudjanak, asszonyom és kedves kisasszony…
Ásítást színlelt, megvonta a vállát, szemügyre vette a lábujjait,
összeráncolta az orrát, igyekezett szégyenkezést mutatni, és hol a lányra,
hol a szakácsnőre nézve folytatta:
– Nem tudom, mi lelt, talán csak az alváshiány…
Marie-Sophie intett neki, hogy tűnjön el, de úgy tűnt, annak mintha
földbe gyökerezett volna a lába: természetesen azt várta, hogy a lány
lerántja a leplet a tepsiről, de ő nem akarta megszerezni a fiúnak ezt az
örömet. A szakácsnő felé fordult, aki abbahagyta a dagasztást, és újra a régi
lett: egy fájós fejű, testes nő. Tekintetük találkozott, és Marie-Sophie
kimondta azt, amiről már a konyhába belépve eldöntötte, hogy soha nem
mondja ki:
– Segítek befejezni a sütést.
A szakácsnő a fejét csóválta:
– Nem, kedvesem, az Isten áldjon meg, szó sem lehet róla, régen nem
volt egy szabad vasárnapod sem.
A tésztát odanyújtotta a lánynak, és a konyhaszekrényhez lépett,
amelyből főzőrumot és egy fül nélküli bögrét vett elő. A kifutófiú még ott
állt az ajtóban, mereven nézte a szakácsnőt, és széles vigyor jelent meg az
arcán, amikor az asszony megtöltötte a bögrét.
Marie-Sophie letette a tésztát a konyhapultra:
– Talán ütődött ez a gyerek, miért nem tűnik már el?
Kérdő tekintettel nézett rá, de nem kapott választ, a fiú arcát azonban
szinte kettéhasította a vigyora, és megrántotta a vállát a kamra ajtaja felé.
A szakácsnő kezébe vette a bögrét, és belekortyolva a kifutófiúra
sziszegett:
– Nézd, mit tettél velem!
Marie-Sophie ekkor értette meg, mi akadályozta meg a fiút a
távozásban; meghallotta, amit a fiú is hallott: a kamrából morgás szűrődött
ki. A lány lepisszegte a szakácsnőt, aki pedig keresztet vetett. Marie-Sophie
odalopakodott a kamra ajtajához és hegyezte a fülét: nem fért hozzá kétség,
volt valaki az uborkásüvegek, a kolbászok és a borok között. Egy tolvaj?
Egy terhes nő, aki olthatatlan vágyat érez a savanyú uborka iránt, egy
kolbászfaló vagy egy iszákos, aki túl sok időt töltött a Paradicsomban, és
miután a szakácsnő megérkezett a munkába, nem volt ideje meglépni?
Marie-Sophie lábujjhegyen a konyhapulthoz settenkedett egy sodrófáért.
– Jesszusom!
A szakácsnő majdnem sírva fakadt, ha belegondolt, milyen
megpróbáltatás elé állította őt az Úr ezen a reggelen. Marie-Sophie az ujját
az ajkához emelte, egy húsklopfolót nyomott a kifutófiú kezébe és a
konyhaajtó felé irányította, hogy azt figyelje, miközben ő maga kinyitja a
kamra ajtaját és leüti a tolvajt, ha azonban a hátsó ajtón próbálna
elmenekülni, ott a szakácsnő állja az útját, és egy hozzá hasonló nőszemély
mellett senki nem tud elsuhanni.
Marie-Sophie gondolatban elszámolt háromig, megmarkolta a
sodrófát, feltépte az ajtót, és majd megszakadt a nevetéstől: a kamra
padlóján hosszában vézna férfi feküdt kopott, rongyos kabátban, a lábán
valami cipőre emlékeztető holmit viselt. De a lány persze nem a férfi
csavargókinézetén nevetett, hanem azon, hogy a behatoló esés közben
magával rántott egy kolbászfüzért, ami most koronaként vette körbe a fejét,
mellének bal oldalán pedig érdemrend helyett egy uborka díszelgett.
Egy kalapdobozt tartott a kezében. Ő volt az apám.”
 4

„Marie-Sophie szégyenlősen ide-oda topogott a panzió irodájának

szőnyegébe beleszőtt pufók angyalon.
– Amikor ilyesmi történik, akkor senki sem kaphat szabadnapot, se te,
se én, ugye, megérted?
A tulajdonos egy vörös bőrfotelben ült vele szemben, és egy fehér
zsebkendővel törölgette magáról az izzadságot:
– Egyáltalán nem örülök neki, de pénzzel tartozunk valakiknek, akik
ma éjszaka idehozták ezt a férfit, és fogadnunk kellett.
Marie-Sophie az ajkába harapott: a tulajdonos és a felesége, az
Inhaberin éppen akkor viharzott be a konyhába, amikor a rongyos
kamralátogató láttán majdnem összepisilte magát nevettében. És most úgy
érezte, mintha tényleg bekövetkezett volna.
– Nem tudok többet a férfiról, mint te, és nem is akarunk tudni semmit,
ezt jegyezd meg!
A tulajdonosék természetesen dühbe gurultak a kamrában uralkodó
felfordulás láttán, vagy legalábbis Marie-Sophie-nak úgy tűnt. A tulajdonos
három jókora nyaklevest kevert le a kifutófiúnak és kipenderítette a hátsó
udvarba, az Inhaberin kitessékelte a zokogó szakácsnőt a folyosóra, ahol
megitatta vele a sütőrum maradékát, Marie-Sophie-nak pedig meghagyták,
hogy rakjon rendet a konyhában, majd jelentkezzen az irodában, »ahol majd
elbeszélgetnek vele«.
Azzal elszedték a tolvajtól a díszeit, a kolbászkoronát és az
érdemuborkát, és feltaszigálták az egyik szobába.
Marie-Sophie engedelmeskedett, és a tulajdonos éppen most
»beszélgetett el vele«.
– Ha valami történik, bármi legyen is az, mi mentesülünk a felelősség
alól, te legalábbis mindenképpen, arra gondom lesz.
A lány hallgatott.
– Gondoskodunk az embereinkről, hisz tudod… És ezért azt
szeretnénk, ha te gondoskodnál a férfiról!
A tulajdonos nyugtalanul pillantgatott körbe:
 – Kérsz torokcukorkát?
Marie-Sophie nagyot sóhajtott: mit keres ő az irodában? Mire kérte a
főnöke? Hogy viselje gondját annak a kolbászcsászárnak vagy
uborkatábornoknak, akit a konyhában találtak? Fogalma sem volt a
betegápolásról – a férfi aligha lehet fontos ember, ha az ő gondjaira bízták.
És mit jelentsen az, hogy »ha valami történik«?
– Talán nem szereted az édességet? Nagyon helyes…
A tulajdonos időközben felállt, fel-alá járkált az irodában, és
valahányszor valaki elhaladt a recepció előtt, hirtelen megtorpant.
Hosszasan magyarázott a cukorfogyasztásról meg a fogápolásról, és az
egekig magasztalta a lányt amiatt, hogy ellenáll az édességeknek.
Marie-Sophie nem tudta, mit tegyen. Valahányszor elhatározta, hogy a
sarkára áll és közli a tulajdonossal, hogy ezt sajnos nem vállalhatja el,
ugyanis szabadnapos, egyébként pedig inkább a férfi halálát okozná,
mintsem hogy életben tartaná, az iroda valamelyik bútordarabja magára
vonta a figyelmét; a borvörös bársonyfüggöny, az aranyozott íróasztal vagy
a könyvszekrény fölötti illetlen festmény; a ház korábbi rendeltetésére utaló
emlékek furcsa módon megakadályozták, hogy szóba tudja önteni
gondolatait.
Már nem volt képes kimondani a létfontosságú szót: Nem.
Az iroda ajtaja körüli motoszkálást hallva a tulajdonos hátravetette
magát a foteljében, egy zsebkendővel gyorsan megtörölte a homlokát, és
félhangosan azt kiáltotta:
– Nos tehát, úgy gondolom, hogy mi… hogy én az ügy fő mozzanatait
áttekintettem!
Az Inhaberin berontott a szobába, és becsapta maga mögött az ajtót:
– Nahát, nem tudtam, hogy ország-világnak ki akarjuk hirdetni, hogy
egy férfit rejtegetünk.
A tulajdonos fehér zászlót lebegtetett meg a felesége előtt:
– Rettentő sokáig maradtál, drágám…
Az Inhaberin a magasba emelte az orrát:
– Eh, mintha bármit is tudnál arról, mennyi időbe telik levetkőztetni
egy felnőtt férfit.
A férj védekezésből támadásba lendült:
– A nyugati fronton mi…
Aztán a lányhoz fordult:
– Nos, kedvesem, meg kellene fürdetni azt az embert…”
 ***

„Marie-Sophie már rájött, hogy a tolvaj egyáltalán nem tolvaj, hanem egy
reményvesztett menekült, aki a panzió második emeletén, a huszonhármas
szobában várta az ápolónőjét.
Anyaszült meztelenül ült egy mosdódézsában az ablak alatt, a függöny
be volt húzva, ám a lány a félhomályban mégis ki tudta venni a
legszánalmasabb emberi lény körvonalait, akit valaha látott: a feje a
mellkasára bukott, a keze élettelenül a padlóra lógott, lábszárai pedig a
térdénél támasztották egymást, amely akkorára volt dagadva, mint egy
rothadó gránátalma.
– Nos, mit gondolsz erről az alakról?
Az Inhaberin betolta Marie-Sophie-t maga előtt a szobába, és becsukta
maga mögött az ajtót:
– Mondhatom, nem volt egyszerű leszedni róla a rongyait, az
alsóneműje és a zoknija egészen ránőtt a testére.
Marie-Sophie igyekezett nem a dézsában ülő szerencsétlent nézni: a
férfi hátát és kezét vörös foltok borították, a hasa fel volt puffadva, mint egy
kisgyereké. Reszketett. A lány a szája elé kapta a kezét: mit gondolt az
asszonya? Miért ültette bele pucéran az üres dézsába? A lány lekapta a
takarót az ágyról és a meztelen férfi köré tekerte – így legalább kevesebb
látszott belőle.
– Most már a tiéd! A fiú majd felhozza a vizet, leteszi az ajtó elé és
bekopog, de idebent nincs keresnivalója!
Az Inhaberin összedörzsölte a kezét, majd sarkon fordult.
Marie-Sophie bólintott, és az ágytakarót szorosabban a szerencsétlen
férfi dereka köré tekerte: istenem, milyen sovány, a lapockái és a csigolyái
kiállnak a hátából, mint két szárny és mint egy fűrész fogai. A lány az
Inhaberinre pillantott, és tanácstalanul csóválta a fejét: hogy jutott eszükbe,
hogy az ő gondjaira bízzák ezt a holttestet?
Az Inhaberin úgy tett, mintha nem értené a lány arckifejezését:
– Ha elkészültél, akkor vidd át oda… – mutatott egy szemgolyónál
nem nagyobb, világos foltra a tapétán, az ágy fölött.
– A papkamrába?
– Tettem be tiszta ágyneműt, és kell lennie odabent mindennek. Ha
szükséged van valamire, csak csengess…
 Az Inhaberin kinyitotta az ajtót és kikukkantott a folyosóra, de amint
hallotta, hogy valaki jár a lépcsőn, visszahúzta.
A folyosóról egy öregember monoton motyogása hallatszott: Thomas
Hasearsch úr könyörgött a Mindenhatóhoz, hogy szólítsa magához erről a
nyomorúságos helyről, ahol az istenfélő embereket az Úr napján
megfosztják a kalácsembereiktől. Hallgatták, hogy elbabrál a szobája
zárjával; egy örökkévalóság múlva az ajtó kinyílt, majd becsukódott.
Ám úgy tűnt, az Inhaberinnek már nem annyira sietős:
– Ez a vén trotty biztosan utánam koslat, érzi, ha történik valami,
ebben a házban nőtt fel. Szerinted rendesen becsukta maga után az ajtót?
A szerencsétlen férfi tüsszentett egyet.
Marie-Sophie szorosan magához ölelte, és gyilkos pillantást vetett az
Inhaberinre: ha az asszonya a közömbösségével azt akarja neki
bebizonyítani, hogy semmit sem ért az elesettek gondozásához, akkor az
üzenete célba ért.
Az Inhaberin hunyorgatta a szemét. Jó ideig fürkészte az ablak alatt
álló két embert, aztán kitört belőle:
– Fiatal vagy, azt hiszed, mindent tudsz, de a helyedben óvakodnék
tőle. Nem annyira gyenge, mint amilyennek tűnik – azt a nyomorult
csomagot alig tudtam kiszedni a kezéből.
Az asszony bal lábával a kalapdobozra mutatott, amely a padlón
hevert, a szerencsétlen összes e világi tulajdona között, a rongyok és a
bőrönd mellett, amelybe szemlátomást nem sok minden fért.
Azzal az Inhaberin kiviharzott, és becsapta maga után az ajtót.
A lány, Marie-Sophie nem mozdult, a helyén maradt: a huszonhármas
szobában. A Vrieslander panzió második emeletén. A Kükenstadt nevű
kisvárosban. Az Elba torkolatánál. Alsó-Szászországban. Kettesben egy
félmeztelen férfival. Az imént még el akarta páholni egy sodrófával, most
azonban a gondját kellett viselnie: a világban háború dúlt.”

***

„Marie-Sophie feltűrte a blúza ujját, könyökét a vízbe dugta, majd vizet

töltött a dézsába:
– Na, barátocskám, kezdődik a fürdés!
 A szerencsétlen összerezzent: a kifutófiú két vödör vizet hozott, és
mindenáron be akart jönni a szobába: erőteljes bűz kezdett áradni a dézsa
felől, amikor a szappan belemart a koszba, amely úgy ellepte a férfi bőrét,
mint a penész: a lány közölte a fiúval, hogy az Inhaberin megtiltotta, ez itt
nem szórakozás: a vörös foltok fájdalmasaknak tűntek, a lány óvatosan
törölgette át őket az ujjbegyeivel: az a tökkelütött fiú meg csak erősködött,
hogy látni akarja: a lány finoman beszappanozta a férfi gyulladt hónalját:
micsodát?
– Na, vajon fel bír állni?
Marie-Sophie benyúlt a szerencsétlen karja alá és talpra állította, hogy
könnyebben le tudja csutakolni a mellkasát és a hasát: hát, a kismacskákat!
– Na, látja, megy ez!
Szegény ember csak állt a dézsában, a karja petyhüdten lógott az
oldalán: a lány nem tudta, sírjon-e vagy nevessen: a férfi mellét apró hegek
tarkították, mintha valaki lángoló ujjakkal szurkálta volna meg: ez a kölyök
tényleg azt hiszi, hogy éppen kismacskákat fojtanak meg a panzió legjobb
szobájában?
– Gondolom, itt is meg kell tisztálkodnia!
Marie-Sophie sietve megdörzsölte a szappannal a férfi ágyékát: igen,
ha már a mennyországba kell juttatni őket, a fiú számára magától értetődő,
hogy tisztességes környezetben kell megtenni: félrenézett és elpirult:
szappanos vízben?
– Jóságos ég! Maga meg hol járt?
Magához kapta a kezét: igen, a fiú úgy képzelte, hogy így gyorsabb: a
szerencsétlen fenekét úgy kimarta a széklete és a vizelete, hogy a mocsok
alól nyílt sebek tűntek elő: az Inhaberin mondhatta ezt a fiúnak, az meg
látni akarta, hogyan zajlik: összeszorította a fogát és beszappanozta a férfi
combját: vajon a kismacskákat zsákba dugja, vagy puszta kézzel nyomja a
víz alá?
– Na, mindjárt készen vagyunk!
A szerencsétlen feljajdult, amikor a lány hozzáért az egyik lábszárán
még be nem gyógyult sebhez: megmondta a fiúnak, hogy idióta: a férfi
talpán véraláfutások és elfagyott erek éktelenkedtek: a fiú erre felfortyant: a
lány felegyenesedett, fogta a vizesvödröt, lábujjhegyre emelkedett és
leöblítette a férfiról a szappant: mire ő hozzátette, hogy egy aranyos idióta:
a szerencsétlen csak kapkodta a levegőt, amikor a langyos víz végigcsorgott
a testén: erre a fiú meglágyult: a lány kisegítette a férfit a dézsából és
megszárítgatta: a fiú sejtelmes ábrázattal azt felelte, hogy aznap kap még
tőle valami apróságot: a szerencsétlen térde összerogyott, a lány
körétekerte a takarót és betámogatta a papkamrába: megköszönte a fiúnak,
megfordult és visszatért a szobába, ahol a vödrök álltak, mivel meg kellett
mosdatnia a szerencsétlent.”

***

„Parányi mérete ellenére a papkamra volt a panzió legpompásabb szobája.

Az ággyal szembeni falon gondosan kialakított álablak állt királyi kerettel
és a legdrágább bársonyfüggönnyel. Az örmény szőnyeg, az indonéz
füstölőtartó, a kínai faragott hálószobabútor, a japán gésákat ábrázoló,
kézzel festett porcelánok, a táncoló Síva Indiából és a mosolygós thaiföldi
bronz-Buddha olyan hűen mutatták a századforduló ízlését, hogy Marie-
Sophie már azt hitte, időutazásban van része, miközben a szerencsétlent
támogatta befelé ebbe a pompába: az elkövetkező napokban ez a sok
ragyogó holmi fogja körülvenni őket.
Lefektette a szerencsétlent a három főnek is elég széles ágyra,
bepelenkázta, betakarta a bugyirózsaszín paplannal, és elrendezte a feje
alatt a hímzett selyempárnákat.
A szerencsétlen, aki már addig is kellőképpen elgyötörtnek nézett ki,
az ágyban fekve Marie-Sophie szemében olyannak tűnt, mint egy uszadékfa
a háborgó tengeren.
Nevetségesnek.
Marie-Sophie elsírta magát.”
 5

„Marie-Sophie egy széken ült, a jövevény ágya mellett: a férfi csomagját

már számtalanszor elrendezte a ruhásszekrény mellett, de nem nyúlhatott
semmihez az előtt, hogy a férfi magához térne és megmondaná, mit kell
vállfára akasztani, mit kell a komódra vagy az íróasztalra tenni, és hová
kerüljenek a borotválkozóeszközök; a táskába vagy a mosdókagyló mellé?
A férfiak között nagy különbségek léteznek abban, hol szeretik tartani a
holmijukat, a szakácsnő mesélt neki arról, hogy nem sokkal a panzió
megnyitása után egy izlandi férfi lakott ott, aki ki sem csomagolt a
bőröndjéből. Az egyik reggel, amikor felvitte a szobájába neki a reggelit és
beágyazott, fél szemmel látta, hogy úgy kotorászik a bőröndjében, mint
disznó a szemétdombon, és olyasmit mormogott magában, hogy fahnden,
fahnden.1 Fura egy alak, gondolta magában, vajon állandóan emlékeztetnie
kell magát arra, mit csinál éppen? Elképzelte a férfit, amint egy erdőben
sétál, kitárja a karját, és minden egyes lépésnél azt ismételgeti, mint egy
daráló: Sétálok, sétálok!
A lány felnevetett erre a gondolatra, mire a kómás férfi megfordult az
ágyban; a lány a szája elé kapta a kezét, és elfutotta arcát a vér.
– Itt ülök és röhögök, mint egy félkegyelmű, mit gondol ez a
szerencsétlen, ha kuncogásra ébred, és amikor kinyitja a szemét, engem lát
meg először, amint vörös képpel próbálom visszafojtani a nevetést?
Komolyságot erőltetett magára, de ekkor eszébe jutott, mit mesélt a
szakácsnő a motyogós izlandiról: sétálok, sétálok!, és nem tudta visszafogni
magát: a szakácsnő az izlandi ajtaja előtt hallgatózott, hogy reggelizés
közben mondogatja-e, hogy eszem, eszem!, de nem, csak valami különös,
véget nem érő asztali imát mormolt, miközben rágta a kolbászt és nyelte a
sört, és megállás nélkül dicsérve a Mindenhatót: Gott, gott!2 A szakácsnő
ekkor vihogva leszaladt a többiekhez, és csak nagy nehezen tudott
beszámolni nekik a huszonhármas szobában történtekről. Másnap a panzió
összes dolgozója az öreg Thomasszal együtt hallgatózott és nevetett a férfi
ájtatosságán.
 – Ejnye, ezek a külföldiek néha igazán érdekesek! El tudom képzelni,
milyen képet vágott, amikor kinyitotta az ajtót, és meglátta, hogy a folyosó
teli van visítozó-hahotázó emberekkel. Guten Tak, mondta aztán, miután
hosszasan fürkészte a félkegyelmű társaságot. Guten Tak! Ekkor már az
Inhaberin sem tudta türtőztetni a mosolyát.
Haha, fahnden, fahnden, gott, gott, vicces lenne, ha minden vendég
olyan lenne, mint az izlandi.”

„Hahaha!”
„Ez az ember később híres író lett.”
„Ne, hagyd abba, meghalok a röhögéstől!”
„Eszem, eszem!”
„Hahaha!”

„Marie-Sophie csak rázkódott a hangtalan nevetéstől, az egész teste sajgott,

éles hang zúgott a fülében, de a nevetőgörcsök lassan enyhültek, és úgy
érezte, az emlék szépen lecseng, mint valami lázroham. Megtörölte a
szemét. Az álablak előtt állt.
– Elment a józan eszem, vagy mi? A nevetőgörcstől összegörnyedve
úgy támolyogtam ide, hogy észre sem vettem, és a könnyem is kicsordult.
Mi lelt engem? Néha iszonyatos röhögés tud elfogni – és egy szerencsétlent
egy ilyen gondjaira bíznak!
A lány hangosan hüledezett, amint meglátta a tükörképét az
ablaküvegben, majd az orrát szíva megfordult: a szerencsétlen felemelte
borotvált fejét a párnáról. A lánynak elállt a lélegzete; a férfi fekete szeme,
mely sovány arcán óriásinak tűnt, lázasan csillogott és szinte azt kérdezte:
Min nevettél? Tekintete elől a lány visszahúzódott, és a ruhája gallérját
babrálva keresett menedéket.
– Járt egyszer a panzióban, ugyanis most itt vagy, a Gasthof
Vrieslanderben, egy izlandi vendég, tudom, hogy nem szabad kinevetni a
vendégeket, az Inhaberin megtiltotta, szóval egy izlandi, valamiféle
félreértésről volt szó, mint mindig, ha mulatságos valami, folyton csak
nevettek, atyaég, hogyan érthetnéd ezt, ha még én sem értem magamat, de
majd megfulladtak a nevetéstől itt a folyosón, és hát, szóval, azért nevettem,
mert az az ember azt mondogatta, hogy eszem, eszem!
De Marie-Sophie semmiféle feleletet nem kapott.
 Behunyta a szemét, abban reménykedve, hogy a szerencsétlen is úgy
tesz majd, mint amikor régen a kisöccsét altatta, ám amikor újra kinyitotta,
a férfi ráhunyorgott, és megnőtt a szemében a kérdés: Ezek szerint a
Pokolban vagyok? A lány olyan szorosan nekitámaszkodott az ablaknak,
hogy megnyekkent a kerete, és szótlanul meredt vissza a férfira: Igen, a
Pokolban, és ő az a bolond, akinek gondoskodnia kell róla. Hozhat neki
valamit? Nem szomjas, nem inna egy kis ecetet? Nem éhes? Hozathatna
neki borspürét, csalánsalátát vagy savanyú sódert. Netán melege van?
Akkor tesz némi izzó szenet a lábához. Fázik? Van a konyhában elég
jégkocka!
– Atyaég, hová kerültem, mit akarnak ettől az embertől? Ez nem a
magamfajta lánykának való munka!
A lány aggódó képpel figyelte, ahogy a szerencsétlen alaposan
végigméri: ő marionettbábu volt, a férfi pedig egy bábkészítő, aki ízekre
szedte, kidolgozási hibákat, a lakkozásban repedéseket keresve. Vajon jól
esztergálta meg a lábait? Nem kellene egy kicsit lefaragni a derekából?
Vagy jobban megcsiszolni a könyökét? És nem lett kissé túl piros az arca?
A lány magába roskadt.
– Min töri a fejét? Úgy tesz, mintha a tulajdona lennék! Ájultan
elviselhetőbb volt!
Marie-Sophie testrészei az ágy támlája fölött lebegtek a levegőben és
ott kavarogtak a szerencsétlen szeme előtt, de a lány feje magányosan és
feldúltan imbolygott az ablaknál. Úgy érezte, a férfi különös figyelmet
fordít a kezeire: Miért?
A lány észrevette, hogy a jobb keze ökölbe szorul, a másikat pedig a
férfi orra előtt lengeti, így sietve azt is ökölbe szorította, hogy elrejtse tövig
lerágott körmeit. A férfi halkan felnyögött, szája körül elmélyültek a
fájdalom ráncai, szeme még nagyobbra nőtt. A lány megijedt.
– De hiszen ez az ember fél!
A lány gyorsan kinyitotta a két kezét, keresztbe tette a takarón, és
igyekezett bátorítóan mosolyogni a férfira: Jól van, semmi baj, csak én
vagyok az, Marie-Sophie, az a buta Marie-Sophie, nincs semmi baj! Ám
még mielőtt bármit mondhatott volna, a szerencsétlen behunyta a szemét,
fejét visszaengedte a párnára, a fal felé fordult és felsóhajtott.
– Csúnya vagyok, tudom.
– Nem, nem az.
 Marie-Sophie az ágy támlájánál állva, kezét tanácstalanul törögetve
magához tért: Megsértette a férfit! Mit tegyen? Mit mondjon?
– Nem csúnya! – kiáltott a szerencsétlenre. A férfi szaporán vette a
levegőt, még szorosabban behunyta a szemét, de nem felelt a lánynak:
borotvált feje megrándult a párnán, a takaró megremegett, és a
szerencsétlen néhány lélegzetvétel után csendes álomba merült.

***

A GYEREK ÉS A TÖRPE

Volt egyszer egy gyerek, aki a villamoson utazott az édesanyjával. Felszállt

egy törpe, kettejük közelében ült le, és határozottan felkeltette a gyerek
érdeklődését. A kisfiú ujjal mutatott rá, és a törpe és a többi utas számára is
jól hallhatóan megszólalt: »Anyu, nézd, milyen kicsi az a bácsi! Miért olyan
kicsi? Anyu, az a bácsi még nálam is kisebb! Anyu, ez nem is egy bácsi?
Anyu, milyen kicsi«, és így tovább. A törpe azonban türelmesen
pillantgatott körbe, elvégre a gyerek az gyerek, és az utasok is megértően
néztek vissza rá. És mivel az anya is anya, az anyuka odahajolt a
gyerekéhez, és a fülébe súgta: »Psszt! Nem mondunk ilyet, nem szabad,
lehet, hogy a bácsi szomorú amiatt, hogy ilyen kicsi, ahogy te is szomorú
lennél, ha például lenne egy nagy pattanás az orrodon, és biztosan nem örül
neki, ha erről beszélnek, legyünk vele kedvesek, és ne beszéljünk arról,
hogy mennyire kicsi.«
A gyerek erre elhallgatott, a törpe kihúzta magát az ülésen, ezzel
megigazítva a kabátját a vállán, az utasok pedig elismerően bólogattak,
hogy az anya ilyen gyorsan és hatékonyan kezelte a helyzetet.
Ám amikor a gyerek és az anyja célba érkezett, a gyerek meghúzta a
csengő zsinórját, és a vezető kinyitotta az ajtót, amely sisteregve kinyílt, a
kisfiú kifelé menet megállt a törpe mellett, és hangosan odaszólt:
»Szerintem nagy vagy!«”

***
„Hihihi!”
„A csend visszhangzott a lány fülében: szép kis helyzet! Fel-alá járkált
a szobában, időnként megállt az ágy mellett, és döbbenten ütögette a
combját.
– Na tessék, megsértettél egy beteg embert! Mi lesz a következő?
Marie-Sophie örült, hogy a szerencsétlen alszik, vagy legalábbis
szendereg, csukott szemmel fekszik: úgy érezte, hogy az iménti faragatlan
viselkedése után nem nézhet bele e fekete szempárba, az a férfi minden
vagyona, az egyetlen, ami még él benne, és a magafajta lányka jobban
tenné, ha békén hagyná.
Úgy tett, mintha fontos dolga lenne, elhúzta és megrázogatta a
függönyt, majd megint behúzta és még jobban megrázta. Még egyszer
rendbe tette a férfi holmiját, a bőröndöt felállította, és melléje helyezte a
kalapdobozt, majd a bőröndöt az oldalára fektette, a dobozt a tetejére téve –
a csomagja alapján nem találta a férfit különösebbnek másoknál. Miféle
fontos ember lehet az, akinek a csomagja csupán egy koszos bőrönd meg
egy kalapdoboz? A lány furcsállta, hogy egy férfi egy nyilvánvalóan női
kalapnak szánt dobozt cipeljen magával – noha ő maga is úgy érkezett
Kükenstadtba, hogy minden vagyona elfért az apja vadásztáskájában, nem
igaz? Azt mégsem találta különösnek. Egyáltalán honnan szedte, hogy ez a
szerencsétlen bármiben is különleges lenne? Hát, volt valami a férfi
nézésében és abban, ahogy ízekre szedte őt. Marie-Sophie lelke már ennek
a gondolatára is elpirult. Ezenkívül az Inhaberin is mondott valamit, igen,
nem különlegesnek, hanem fontosnak nevezte, és hozzátette, hogy majd
beszélni fognak Marie-Sophie-val. Azok, akik idehozták a szerencsétlent?
Az Inhaberin azonban egyebet nem volt hajlandó mondani. Állítólag azért,
mert nem jó, ha túl sokat tud, az ő feladata az, hogy életben tartsa a férfit
abban a néhány napban, amíg náluk tartózkodik. Napban? Ezek szerint a
helyzet tisztázva!
Marie-Sophie kisimította a törölközőt, és megnézte magát a tükörben,
oldalra billentve a fejét és kezét az arcára téve, közben mosolyogva:
– Hát, Karlikám! A cselédlánnyal ma nem fogsz találkozni – egy
fontos, szerencsétlen emberről gondoskodik…”

„Micsoda marhaság az, hogy az apád fontos ember volt, talán

különlegesebb volt, mint más apák?”
 „Pszt, majd kiderül…”
„Remélem, különben kezdek gyanakodni, hogy túlzásokba esel!”
„Meglátjuk, de ne veszítsük el a fonalat, kérlek, ne szakíts félbe…”
„Olyankor szakítalak félbe, amikor valamire magyarázatot várok, vagy
amikor észrevételeim vannak, tudod jól, hogy én vagyok a legjobb
kritikusod!”

„Marie-Sophie éppen le akart ülni a szerencsétlen ágya mellé, amikor

hallotta, hogy valaki bemegy a huszonhármas szobába.
Az ajtóhoz settenkedett, és hegyezte a fülét, hogy ki az: a tulajdonos
érkezett mások társaságában, így a lány résnyire kinyitotta az ajtót, és
kikukucskált.
– Hát itt vagy!
A tulajdonos mentegetőzve a két férfira pillantott, aki a két oldalán
állt, és kérdő tekintettel a lányt nézte.
– Sosem tudom, hol a bejárata ennek a… bűnkamrának…
Marie-Sophie már korábban is találkozott a két férfival, általában
esténként jöttek, és kávét ittak az étteremben. Olyankor odaült melléjük a
tulajdonos is, és halkan beszélgettek, néha egészen hajnalig vagy addig,
amíg le nem részegedett, és az Inhaberin fel nem kísérte az ágyba.
– Maja kedvesem, váltanál néhány szót ezekkel az urakkal?
Marie-Sophie felhúzta a szemöldökét, még ilyet: Maja kedvesem! A
tulajdonos nem szokta Majának hívni, senki sem szólította így, nem is
akarta. A tulajdonos szemmel láthatóan rendkívül ingerült volt, jobb
engedelmeskedni neki.
A tulajdonos bemutatta a lányt a két férfinak, és elmondta, hogy a
vendégről szeretnének kérdéseket feltenni neki, de nincs mitől tartania, a
férfi az ő révükön került oda. Az egyik megkérdezte, hogy mondott vagy
tett-e a jövevény valami említésre méltót.
Marie-Sophie törte a fejét, de nem jutott eszébe semmi! Semmi
különöset nem talált abban, hogy a férfi motyog álmában, az pedig, hogy őt
ízekre szedte, senki másra nem tartozott.
Nem, semmi olyan nem történt, amit érdemes lenne elmondani.
Erre a férfiak közölték, hogy hangokat hallottak, amikor beléptek a
szobába, ezt mivel magyarázza Marie-Sophie?
 A lány fülig elpirult: Eh, muszáj erről kérdezősködniük? Most
kénytelen elmondani nekik, hogy magában beszélt, amit kínosnak érzett. A
két férfi noszogatására elismerte, hogy magában beszél, de hozzátette, hogy
nem volt sok más teendője, hiszen egyedül maradt azzal a néma férfival.
Felszaladhatna esetleg a szobájába egy könyvért? Attól tart, hogy
máskülönben belebolondul az egyedüllétbe.
Nem, arról szó sem lehet, a két férfi közölte, hogy akár ébren van a
vendég, akár alszik, figyelnie kell rá, az olvasás elvonná a figyelmét a férfi
hogylétének részleteiről.
Szóval álmában is?! Ezek az urak nem keveset kérnek. Marie-Sophie-
nak az az érzése támadt, hogy igazából fogalmuk sincs, mit várnak tőle,
vagy hogy milyen húzásokra számíthatnak a szerencsétlentől. Pedig nem
tűnt valószínűnek, hogy egy ehhez hasonló állapotú ember bármivel is
előállhatna.
A lány megkérdezte, hogy van-e valami különös, amit szeretnének
vele megfigyeltetni. Mi van például, ha a férfi jelnyelvet kezd használni?
Kukkantson-e be a lány időnként a férfi takarója alá, és próbáljon a kezéről
olvasni? És mit tegyen, amikor ki kell mennie a mosdóba – elvégre ő is
ember –, nem lehet, hogy éppen akkor történnek különös
dolgok?
Marie-Sophie látta lelki szemei előtt a szerencsétlent, ahogy
mutatóujját felemelve futkos a papkamrában; a padló deszkáit követi,
felmászik a falra és a mennyezetre, és hosszadalmas, érthetetlen
elméletekről zagyvál magában.
A két férfi türelmesen hallgatta a lány fecsegését, az utolsó észrevétele
után azonban megkérték a tulajdonost: gondoskodjon róla, hogy a lány
kapjon egy éjjeliedényt.
Azzal elbúcsúztak tőle, a tulajdonos a magasba emelte a kezét, és
követte őket, mint egy engedelmes kutya.
Marie-Sophie becsapta a kamra ajtaját, és leült a fésülködőasztal elé:
ez egyre jobb! Nem elég, hogy cserélgetnie kell a pelenkát ezen az ágyban
fekvő jövevényen, aki annyira virgonc, mint egy partra vetett medúza; még
a dolgát is a férfi szeme előtt kell végeznie.
A lány tekintetével olyan helyet keresett, ahová elbújhat a bilijével: a
falnál szépen faragott paraván állt.
Felállt, kinyitotta a paravánt és az ágy végébe állította, a festett
oldalával a fal felé; a képen japán asszonyok fürödtek egy tóban, és ősz
szakállú férfiak leskelődtek rájuk.
– Jobb nem serkenteni a fantáziáját, a két férfi szerint bármire képes…
Marie-Sophie lábujjhegyre emelkedve a paraván fölött rálátott a
szerencsétlenre, leguggolva pedig az illesztékeknél tudott átkémlelni rá:
bizony, már nem állt fenn a veszélye, hogy a férfi kiugrik az ágyból,
szövegelni kezd vagy rendkívüli módon viselkedik anélkül, hogy ő
mindennek szemtanúja lenne.”
 6

„Amikor a nőket – akarom mondani, a regények nőnemű főszereplőit –

türelmetlenség fogja el, gyakran a legközelebbi ablakhoz lépnek és
kinéznek rajta. Ez rendszerint a konyhaablak, ami arról árulkodik, hogy a
nő elnyomott háziasszony; esetleg a nappali ablaka, mely esetben világos,
hogy a nő fogoly, bezárva a város legjobb helyén álló pompás családi
házba.
Miközben a nő az ismerős látványt szemléli – az előbbi esetben a
piszkosszürke tömbházakat, utóbbiban pedig a kivilágított várost –,
gondolatok járnak a fejében, amelyek eleinte kuszák, céltalanok és
leginkább ahhoz kapcsolódnak, ami az otthon falai között gúzsba köti őt.
Ám a belső párbeszéd előrehaladtával gondolatai fokozatosan kitisztulnak.
Kezdi meglátni az összefüggéseket, például szoros kapcsolatot tud
teremteni a ruházata és a férje hímtagja között, amelyet éjszakánként a férfi
szájából vett dicsérő jelzőkkel kell illetnie.”
„Baromság!”
„Végül szánalmas sorsának tudata úgy összesűrűsödik benne, mint a
havibaj a méhében, mígnem aztán ősi ordítás tör ki belőle: Szabad akarok
lenni! Ismerni akarom a testemet, és én akarok rendelkezni felette!
Magamért akarok élni, és senki másért. Szabad akarok lenni, hogy…
Igen, a szabadság kinyilvánítását olyan képek követik, amelyek az
»akarat« szón, az »akarni« igén alapulnak. A nő olyan körülmények között
képzeli el magát, amelyek valójában a szabadságvágy jelképei, és amelyek
száma ennélfogva ugyanakkora, mint a nőké. Bizonyára a nő műveltségi
szintje és érettsége is hatást gyakorol ezekre az ábrándokra, erre a grálra,
amelyet ettől a pillanattól fogva keres majd.
SZABADSÁG!
Hát nem figyelemre méltó, hogy ha az elnyomott társadalmi osztályok
intellektuális módon vizsgálják saját helyzetüket, az eredmény mindig
ugyanaz a kiáltás: szabadság?”
„Nem! Folytasd a történetet…”
 „Figyelmeztetlek, hogy nem vagy kellően járatos a narratológiában
ahhoz, hogy fenn hordd az orrod. Nem véletlen, hogy bemutatom neked a
narratológia »feminista« felfogásának fő jellemzőit, azért teszem, hogy
megértsd, milyen különleges helyet foglal el anyám, Marie-Sophie az
irodalomban. Ő még a »feminizmus« előtt élt, és ez rányomja a bélyegét az
elbeszélés további részében megfigyelhető viselkedésére…”
„Már ha valaha sikerül belekezdened!”
„Néha eltöprengtem azon, hogy azok gyerekessége, akik nekivágnak a
nagyvilágnak, hogy visszanyerjék a szabadságukat – észreveheted, hogy a
»visszanyerni« szót használom, mivel abból indulok ki, hogy az ember
szabadnak születik –, abból ered, hogy a szabadság utáni kiáltás az elmén és
a szíven áthaladva eljut a vastagbélig, és minden tisztátalanságot, minden
romlottságot eltávolít az emberből. E kardokkal felfegyverkezett bolondok
erőssége pedig nem utolsósorban abból származik, hogy még az előtt
lecsapnak elnyomóikra, hogy azok megfulladnának utolsó
nevetőgörcsükben. Mert van-e mulatságosabb, mint egy őrült, aki az
életéért küzd?”
„Egy értelmes ember, aki hagyja, hogy a bolond megölje magát
unalmában!”
„Az után, hogy elmagyarázták nekem a nők és az ablakok közötti
összefüggést, azon vettem észre magam, hogy belső feldúltságomban a
legközelebbi ablakhoz lépek, de csak a »feminista« könyvekben szereplő
hasonlat jutott az eszembe – mivel sem fiktív lény, sem nő nem vagyok…”
„Szóval úgy gondolod?”

***

„Marie-Sophie a papkamra álablaka előtt állt, és megállás nélkül

magyarázott valamit a szerencsétlennek, aki aludt, de a lány úgy döntött,
hogy úgy tesz, mintha ébren lenne. Nem tudta biztosan, hogy a férfi
érzékeli-e a jelenlétét álmában: ha igen, akkor nyilván érdekesebbnek
találja, ha a lány mutat valamiféle életjelet, nem úgy viselkedik, mint egy
siratóasszony a haldokló ágya mellett, inkább, mint egy bolondos lány, aki
mulatságos történeteket mesél az életből – a férfinak ettől talán megjön az
életkedve.
 A lány úgy tett, mintha kinézne az ablakon: az ablak mögé a keretre
feszített szöveten párizsi utcakép látszott: a festőnek sikerült belezsúfolnia
mindent, ami egy észak-németországi kisváros szorongó lelkésze szerint a
la vie Parisienne-hez tartozik. A Szajna, madmazellek, lanternák a fákon,
borotválatlan bonvivánok, az utcai kávéházak asztala alatt párzó galambok,
sétabottal járó, bajszos piperkőcök, kivilágított táblák, amelyek arra hívják
fel a járókelőket, hogy kukkantsanak be a szomszéd lány szoknyája alá, a
távolban a nagy Eiffel-torony meredezik. Ám Marie-Sophie-t nem érdekelte
ez a szegényes álom, átnézett a festményen, a túloldali szobán, a függönyök
közötti résen, kifelé…
– Mit lát?
Marie-Sophie hátrafordult, nem, a szerencsétlen nem szól semmit,
állapította meg hangosan. De hogy mi látott? Elmondhatná a férfinak, még
ha az alszik is, így mindkettőjük helyett beszélne. Amúgy mi más dolga
lenne? A lány az ablakhoz dőlt, és úgy tett, mintha kinézne rajta:
– Kükenstadtban van. A város egy nagy folyó mellett terül el, van itt
egy hajópihenő az uszályoknak, amelyek árut szállítanak a kikötővárosba.
Az erre járók közül nem sokan térnek be a központba, a többség egyenesen
a városba tart az autópályán, de ennek dacára a főtéren mindig bele lehet
botlani néhány idegenbe. Rendszerint turisták, az a fajta népség, amely
azért járja a világot, hogy egyre csak összehasonlítsa az otthoni életével.
A turisták ide azért jönnek, hogy megnézzék a főtéren álló alacsony
templom oltárképét: a tenyérnyi méretű festmény Isten fiának szenvedéseit
ábrázolja, és amellett, hogy – a turistabibliák e városkára vonatkozó három
sora szerint – a világ legkisebb ilyen alkotása, a festő szemszöge is
meglehetősen rendkívüli; a keresztet hátulról ábrázolta, és Jézus Krisztusból
csak a könyöke és a térdhajlata látszik. Az oltárunk azáltal vált viták
tökéletes tárgyává, hogy a festő, akinek a kilétéről a kutatók nem tudnak
megegyezni, nem szélesítette meg a keresztet annyival, hogy a Megváltót
teljesen eltakarja, pedig így mentesülhetett volna azoktól az állandó
vádaktól, hogy nem képes arányos emberi alakokat ábrázolni.
Ám miután a turisták az oltár előtt állva – természetesen fojtott hangon
– jó ideig elvitatkoztak a tenyérnyi szentképről, és kiléptek a templomból,
maguk mögött hagyják azt az áhítatot, amely mindennek ellenére a
kükenstadti kis templomban uralkodik, jót viccelődnek azon az egyedülálló
műalkotáson, a csibén, amely a főtéren fogadja őket: náluk persze nem
szokás jelentéktelen állatokat drága kőből megfaragni.
 A csibét a turisták többnyire annyira mulatságosnak találják, hogy a
nagy poénkodásban megszomjaznak, és nevetgélve betérnek hozzánk a lenti
étterembe. Sört kortyolgatnak, össze-összekacsintanak a fejüket csóválva,
azon álmélkodva, hogy végre találtak olyan embereket, akiknek a szokásai
különösebbek azoknál, mint amelyek otthon várják őket. De mit fecsegek itt
az idegenekről? Hiszen maga is az, és inkább egyebekről kellene mesélnem
magának, nem igaz?
Marie-Sophie úgy döntött, hogy a szerencsétlen szívesen hallgatná
tovább a mondandóját, így hát folytatta:
– Vasárnap van, süt a nap, a távolban apró felhők úsznak, a szellő
lobogtatja a város zászlaját a városháza tetején; a sárga zászlón kétfejű
vörös madár ül, egy császári megjelenésű csibe, a karmai között pedig –
ugye, a tyúkféléknek karmai vannak? – hagymavirágot és komlószárat tart.
Aki járatos a heraldikában, annak ez a napnál is világosabb.
Férfiak és nők sétálnak a főtéren babakocsit tologatva, vagy a
körülöttük futkározó gyerekekkel, mások olyanokat keresnek, akikkel a
jövőben együtt andaloghatnak vasárnaponként, megint mások már annyi
vasárnapot töltöttek korzózással, hogy megelégszenek azzal, hogy egész
nap egy padon üldögélnek.
Ahogy kitalálhatta, ez az Északi-tenger partjához közeli egyik kisváros
rettentően átlagos főtere, tulajdonképpen a kontinens déli részén található
főterek zsebkiadása – azt azonban nem mondanám, hogy kifejezetten az
utánzatuk lenne…
– Nem, csak egy bolondnak jutna eszébe főteret tervezni…
Marie-Sophie úgy képzelte, hogy a szerencsétlennek mély és erős a
hangja, nem olyan elgyötört és vékony, mint a teste:
– …hiszen a főtér magától alakul ki. Utcák találkoznak, házak egymás
felé fordulnak, és egy szép napon az emberek úgy lépnek ki a házuk ajtaján,
hogy egy főtéren találják magukat…
– Bizony, és nyilván maga is látta, hogy a mi főterünk pontosan olyan,
amilyennek leírta; úgy alakult ki, hogy senki nem vette észre, és nem
próbálta meg alakítani. De miket beszélek? Aligha láthatott belőle bármit is,
elvégre éjszaka érkezett, a sötétben.
Most viszont nappal van, és a városban derült az ég, ragyog az
aranycsizma a cipész műhelye fölött, csillog a pék aranyperece és az arany
sertésborda a hentes cégérén. Az utóbbit mindig is mulatságosnak találtam,
de a jelek szerint a mészáros sem tudott ellenállni, amikor a vegyesboltban
megjelent a sok tégely aranyfesték…
– Ezek szerint az emberek itt aranyra festik az életüket?
– Igen, és ez már-már betegessé vált; a vegyesbolt például jobban
hasonlít egy templomra, mint egy üzletre. A maradék festék a tulajdonos
nyakán maradt, és úgy szabadult meg tőle, hogy kívül-belül kifestette a
boltot, sőt hallottam, hogy a lakása sem tündököl kevésbé. Egyébként azt
beszélik a tulajdonosról, hogy a többiekkel együtt feltették egy vonatra, a
céget meg a házat pedig a városi pártelnök fia vette át – de manapság
kevesen járnak oda, noha a falakat betöltő megszámlálhatatlan polcon és
dobozban az égvilágon mindent meg lehet találni. A régi tulajdonos
egyrészt pontosan tudta, mit hová tett, a legkisebb csavar, minden apróság a
megfelelő helyen volt a fejében lévő fiókban vagy üvegben, és semmilyen
kérdés nem hozta zavarba. „Pillangószárny…” Többször is elmotyogta
magában a keresett áru nevét, majd hirtelen elhallgatott, és mintha hallani
lehetett volna, ahogy kinyílik egy rekesz a koponyájában, és egy
szempillantás múlva, akár egy majom, már mászott is felfelé a létrán,
amelyet egy sínen körbe lehetett csúsztatni az egész üzleten, valahol a
mennyezet alatt kinyitott egy parányi szekrényt, majd lekecmergett a földre,
a kért tárgyat a pultra tette és nekilátott, hogy komótosan, gondosan
becsomagolja. Rendszerint senki sem látta gyorsabban mozogni, mint egy
csiga, amely egy végtelen mezőn vág át, de mintha az áruk keresésekor a
nagy sietség és kapkodás abból a rettentő félelemből eredt volna, hogy nem
találja meg a feketerigószemeket, a prágai babacsörgőket, vagy amit éppen
kértek… aztán egyszer csak az agy rejtett zugában a szekrényke ajtajai –
utoljára – bezárulnak, és ezáltal ezek a felbecsülhetetlen értékek végleg a
feledés homályába vesznek.
– És azokat is magukkal vitte, amikor feltették arra a vonatra…
– Bizony…
Marie-Sophie felsóhajtott, és az orrát vakargatta, mintha azt várná,
hogy a szerencsétlen folytassa. Jó ideig csak hallgattak. A férfi motyogott
valamit, a lány pedig összerezzent, és eszébe jutott, hogy ő egyben a férfi
hangja is:
– Szóval Kükenstadtban ma senki sem árul pótalkatrészeket a Teremtő
nagy alkotásához?
– Nem, a pártelnök fia egy pillanatnál hosszabb ideig egyetlen áru
helyére sem emlékszik az üzletben, nincs érzéke az élet apró részleteihez –
régebben tankok építésével foglalkozott…
Az ágyban fekvő alak felnyögött. A lány az ajkába harapott: rettentő
unalmas tud lenni, észre sem vette, és máris az élet nyomorúságos dolgairól
kezdett beszélni. Mulatságos kükenstadti történetekkel akarta szórakoztatni
a szerencsétlent, ám most ott állt fölötte, és arról panaszkodott neki, hogy a
háború kitörése óta mennyivel rosszabbra fordult a városka hangulata.
Leült az ágy szélére, és megigazította a takarót szenvedő szobatársán:
az ő betegén, bátorkodott magában így nevezni, noha egyáltalán nem volt
az övé, és noha ő maga sokkal szívesebben lett volna máshol: a fodrászüzlet
és a pékség közötti kávéházban, a Café Berserkben, amelyet előkelő neve
ellenére csak „a Borbélynak” hívtak. A kedvese, Karl Maus valószínűleg
ebben a pillanatban is ott ül, lelombozott ábrázattal, miután a kifutófiú
átadta neki az üzenetet, miszerint ő, Marie-Sophie, ma nem fog tudni
találkozni vele. És persze az sem javított a helyzeten, hogy Karlnak a rossz
hír átadásáért még egy korsó sör árát is ki kellett fizetnie a fiúnak: „Meg
kell érteni, hogy ez a tarifa!” – ahogy a kifutófiú mondta. A munkáért így
kétszeres jutalmat kapott, mivel Marie-Sophie előzőleg már egy puszival
fizetett neki. Lesz még valami ebből a gyerekből, bár még rettenetesen
ostoba, pattanásos és rendetlen, de saját magán kívül csak a Jóisten tudja,
hány korsó sörnyit tesz ki a vagyona, ünnepek idején ugyanis mindenki őt
küldözgette ide-oda, és mindegy volt, milyen ügyben, az ár nem változott,
mindenki ugyanannyit fizetett – csak Marie-Sophie nem.
Karl egyszer kikelt magából, amikor látta, hogy a lány megcsókolja a
fiút a konyhai kendők kivasalásáért. Ez karácsony tájékán történt, Marie-
Sophie mielőbb végezni akart, hogy beérjen a városba az ő Karlikájával,
ajándékot akartak venni egymásnak.
»Hogy csókolhatod meg ezt a nyomorultat?« – kérdezte Karl, amikor
leültek egy padra az állatkertben, amelyet a polgármester nevezett el így,
mivel néhány, a közeli tanyákról származó háziállat ácsorgott ott elkerítve,
és hagyta, hogy a gyerekek csalánnal és kavicsokkal etessék. A lány azt
felelte Karlnak, hogy valószínűleg ilyen szeretetnyilvánításokkal őt is
befogja majd házimunkákra, ha ez a háború egyszer véget ér, és ha ők
ketten, szóval hát…
– Azzal a kacsaúsztatón korcsolyázó gyerekek szeme láttára úgy
megcsókoltam, hogy vörös lett, mint a rák, és azóta egy szót sem szólt a
kifutófiúval való kapcsolatomról.
 Marie-Sophie fájdalmasan a papkamra kukucskálónyílásán beeső és a
szerencsétlen szemén hunyorgó fénysugárra pillantott. A férfi arca eltorzult,
és megpróbált elhúzódni a fény elől, de hiába. A lány felállt, a lyukhoz
lépett és kikémlelt rajta, miközben kiengedte a haját farokba fogó fehér
szalagot: a fény szinte szúrta a félhomályhoz szokott szemét, kék
szivárványhártyájában a pupilla összeszűkült, és egy könnycsepp jelent meg
a szeme sarkában. Letörölte a szalaggal, amellyel aztán betömte a lyukat, és
visszafordult:
– De a háború folytatódik. Ha szabadnapom van, Karllal a parkban
üldögélünk, igaz, az állatokat egy éjszaka már régen ellopták, és persze
megették; nem maradt ott más, mint a fákon torzsalkodó varjak, meg mi, és
már senkinek sem jut eszébe állatkertnek nevezni…”

„Már megint szomorú dolgokról kezdett beszélni…”

„Ilyen időket élünk!”
„Ölelj meg.”
„Jó…”

***

„Marie-Sophie előtt elsötétült a világ: az állatkert sorsáról szóló

beszámolója úgy elszomorította, hogy egy tizenkét hetes magzat nagyságú
gombóc ült a torkába és kezdte fojtogatni. A fájdalom minden idegébe
szétterjedt, érzékei felerősödtek; a komódon pislákoló lámpa halovány
fénye ragyogással árasztotta el a szobát, a szerencsétlenből áradó
szappanillat úgy csapta meg az orrát, mint valami szélvihar.”

„Azok miatt a háziállatok miatt?”

„Nem, az, hogy az állatok eltűntek a parkból, ráébresztette anyámat
arra, hogy nem vett tudomást a világban dúló háborúról; azáltal sikerült
megtartania a világot olyannak, amilyen volt, hogy a hétköznapi feladataira
összpontosított, és a szabadnapjain sem változtatott a szokásain. És mivel
minden ismerőse is ugyanezt tette, csak a város hangulatát jellemezve
döbbent rá, hogy a háború nem csupán azokból a dicsőséges hírekből áll,
amelyek a honfitársaival szemben gyalázatosan viselkedő, jelentéktelen
emberek fölött más vidékeken aratott győzelmekről szólnak, hanem a
kükenstadti valóságból is.”
„Úgy érted, hogy az ember csak akkor fogja fel a sorsát, ha szavakba
vagy formába tudja önteni?”
„Pontosan, a Paradicsomból való kiűzetése után az első években még
Ádám és Éva is jól érezte magát – nem fogták fel, miben áll a büntetés a
gyümölcs ellopásáért. Az ifjú Káinnak kellett felnyitnia a szemüket, hogy
megértsék, hogy az emberiség elvesztette halhatatlanságát.
És ebből a kellemetlen tényből új szó is eredt: a halál.”

***

„Marie-Sophie-t halk kopogtatás rezzentette fel letörtségéből.

A szakácsnő állt az ajtó előtt, titokzatos ábrázattal, egy tálcán gőzölgő
ételt tartva a kezében.
– Nos, itt vagyok…
Marie-Sophie-ra kacsintott, és odanyújtotta neki a tálcát, ám amikor a
lány át akarta venni, a szakácsnő még szorosabban tartotta, és az állát
előretolta.
– Be sem hívsz?
Marie-Sophie gyorsan kisurrant a szobából, és becsukta az ajtót maga
mögött. A szakácsnő meghátrált, és a szeme tágra nyílt.
– Még ilyet!
A szakácsnő a mellét kitolva dohogott.
– Ennek a panziónak a tulajdonosai engem bíztak meg, hogy hozzak
ennivalót az új vendégnek, és te nem engedsz be hozzá. Amikor arra
kérnek, hogy vigyek fel valakinek valamit, ez esetben meleg ételt, levest,
kenyeret és főtt káposztát kolbászszeletekkel, akkor rendszerint az asztalra
teszem a tálcát, és megkérdezem az illetőt, azon az udvarias hangon,
amelyet a vendéglátásban eltöltött hosszú évek során megszoktam, hogy
óhajt-e még valamit, aztán távozom, és ezúttal sem terveztem mást tenni.
Egyik kezével elengedte a tálcát, szemét az égre emelte, tenyerével a
homlokára csapott, és felkiáltott:
– Hát ezt érdemlem én?
 Marie-Sophie odaugrott és a tálca alá nyúlt, nehogy kilöttyenjen az
étel: ki kellett engesztelnie a szakácsnőt, különben az egyenesen a
tulajdonoshoz szalad, és előadja neki az élettörténetét, noha a főnöknek már
igencsak elege volt abból a meséből, amely e szavakkal kezdődött: »Alig
háromévesen sütöttem meg az első kenyeremet, addig csak dagasztani
engedtek…«, és a következőképpen végződött: »…amikor pedig kirúgtak
Bayreuthból, mert lefeküdtem Garðar Hólmmal, az izlandi tenorral… azt
mondtam, lefeküdtem? Nem, ők állították ezt, maga Siegfried avatkozott
bele a dologba, szemenszedett hazugság volt az egész, és megfogadtam,
hogy soha többé nem engedem, hogy átlépjenek rajtam, pláne nem egy
olyan fruskának, aki még meg sem született, amikor én már a Wagner
családnál dolgoztam, és a főztömet a kor legszebb hangjai dicsérték. Nem
vagyok hajlandó eltűrni ezt, a Gasthof Vrieslanderben sem, amely a
legközönségesebb hely, ahol valaha dolgoztam, amint azt maga is tudja!« A
tulajdonos általában a szakácsnő utóbbi szavainak hallatán gurult méregbe,
és éktelenül lehordta a vádlottat.
Marie-Sophie biztosra vette, hogy a tulajdonos erre elküldi szenet
lapátolni és a szerencsétlent a szakácsnő vagy a jó ég tudja, kinek a
gondjaira bízza, ami elképzelhetetlennek tűnt.
– Eh, olyan különös ez az egész…
A lány a szakácsnő vállára tette a kezét, és betessékelte a
huszonhármas szobába, majd leültette az ágyra.
– Mindannyiunknak különös ez az egész, én sem tudom, mit
gondoljak. Itt ülni naphosszat egy vadidegen mellett, aki ugyanakkor
rettenetesen titokzatos…
A szakácsnő megértően nézett a lányra, és megpaskolta a combját.
– Éppen azon tűnődtünk odalent a konyhában, hogy bírod-e majd, és
nem értettünk egyet. Persze nem tudjuk pontosan, mivel bíztak meg, de a
pincér szerint nem erkölcsös téged belekeverni, nagyon fiatal is vagy még,
tudod, kettesben egy idegen férfival, igaz?
A szakácsnő Marie-Sophie telt keblére pillantott.
– Igaza van a pincérnek? Úgy értem, ez a szoba, ahol vagytok, tudod…
Marie-Sophie fülig elpirult: hogy juthat a szakácsnő eszébe, hogy ő
felkínálkozzon ennek a szerencsétlennek? Aznap reggel a szakácsnő is
láthatta a férfit a konyhában, és csak egy testileg-szellemileg torz ember
látna valamiféle érzéki Don Juant abban a roncsban, aki ájultan esett ki a
kamra ajtaján, ezenkívül pedig a szakácsnő tudhatná, hogy Marie-Sophie
tisztességes lány.
– Elpirultál! És nem szólsz semmit. Ne aggódj, bízhatsz benne, hogy
nem kürtöljük szét a városban. Meg kellett esküdnünk arra, hogy egy szóval
sem említjük senkinek, hogy itt van ez a férfi, és a többi vendég sem veheti
észre semmiképpen, hogy a panzióban bármi is történik. Persze az öreg
Thomasnak elmondtam, de végül is ő közénk való, és senki sem veszi
komolyan a locsogását…
Marie-Sophie nem felelt semmit. Vajon mit gondolt a tulajdonos meg
az Inhaberin? A szakácsnő és a szomszéd szobában lakó öreg a város két
legnagyobb pletykafészke, semmi sem kerüli el a figyelmüket, ugyanolyan
lelkesedéssel terjesztik a híreket a bíró anyagi gondjairól, mint a lelkész
feleségének székrekedéséről. Thomas kötelességének érezte a híresztelések
továbbadását, hiszen Kükenstadt történetének megírásán dolgozott, míg a
szakácsnő a város általános erkölcsi szintjét igyekezett fenntartani.
Így hát biztosra lehetett venni, hogy mindenki értesül majd a Gasthof
Vrieslander papkamrájában folyó szégyentelenségről, akár kíváncsi rá, akár
nem.
– Nos, nem maradhatok tovább…
A szakácsnő indulni készült, de egy tapodtat sem mozdult, azt remélte,
hogy a kínos csend hatására majd hírekhez jut. Miután jó ideig némán ültek
egymás mellett, a szakácsnő felkelt az ágyról, és a tálcát odanyújtotta a
lánynak.
– A fiú majd feljön érte, nekem be kell ugranom a városba, de ne
habozz panaszt tenni, ha próbálkozna veled…
Megsimogatta Marie-Sophie arcát.
– Ha bármi gond lenne, csak szólj, és máris melletted vagyunk. De
minden rendben lesz, ugye?
Azzal a választ meg sem várva távozott.”
 7

„Marie-Sophie feje egészen eltompult a nap egyhangúságától és attól, hogy

olyasmit bíztak rá, aminek a lényegével maga sem volt tisztában, de ami
rendkívül fontosnak tűnt, és amit minden jel szerint egyedül ő láthatott el,
nevezetesen hogy egy napfényes vasárnap bezárva üljön egy elsötétített
szobában, egy ismeretlen, alvó férfi mellett.
A férfi csak piszkálta az ételt, és hörpintett egyet a szederszörpből, és
noha a lánynak már kopogott a szeme az éhségtől, nem tehette meg, hogy
az ágyban fekvő csontváz szeme láttára befalja az ételt. A szerencsétlennek
nem akaródzott enni, még arra sem reagált, amikor Marie-Sophie odavitte
neki a gőzölgő tálcát, és hiába próbálta felébreszteni azzal, hogy az orra alá
dugott egy illatozó kolbászdarabot.
– Miféle ember az, akinek az éhhalál küszöbén rendes ételre volna
szüksége, mégis csak fintorog a zsíros kolbászra?
A lány sietve a szerencsétlenre pillantott; a takaró alól hangos morgás
hallatszott. A lány értetlenül csóválta a fejét.
– Pedig úgy korog a gyomra, mint tizenháromezer sarokba szorított
vadmacska.
Mit tehetne, hogy felkeltse a férfi étvágyát? Lehet, hogy csak egyedül
akar enni, ami gyakori a különös embereknél, és a lánynak valóban úgy
tűnt, hogy a szerencsétlen nem olyan, mint mások. Talán ezért kellett
figyelnie rá, talán emiatt érezte különösnek. Igen, annak a két férfinak a
kedvéért viselte a gondját, akik bizonyára különleges emberekkel
foglalkoznak, és ezért komoly feladatokat rónak magukra és különösen
másokra, hogy a ritka hajtás növekedjen, és ne sorvadjon és pusztuljon el
gonosz emberek kezei között. Marie-Sophie-nak pedig nyilván azért kellett
figyelnie és megjegyeznie a férfi minden szavát, mert a ritka hajtásból
egyszer majd értékes levelek és csodálatos virágok sarjadnak ki.
Kapóra jött a tulajdonosnak, a két férfinak, a szerencsétlennek és
magának Marie-Sophie-nak is, hogy a nagyanyjától örökölte a növényekhez
való érzékét, és ennek köszönhetően valamelyest értett a kertészkedéshez.
 – Nem lehet nagy különbség aközött, hogy egy korallfácskába vagy
magába kell életet lehelni!
Marie-Sophie sietve felültette a szerencsétlent az ágyban, és párnákkal
támasztotta meg a derekát. A tálcát a férfi ölébe helyezte, és élettelen
kezébe tette a kést meg a villát.
– A varázslat egyszerűen annyi, hogy a növényt öntözni kell és békén
kell hagyni, mert egy virág sem hajlandó nőni, ha folyton bámulják. Ezért
leülök az ajtó melletti székre, hátat fordítok magának, hátha akkor eszik
valamit.
Azzal arrébb húzta a széket az íróasztal mellől, és helyet foglalt.
– Addig elmesélek neked egy történetet egy furcsa öregasszonyról,
egyfelől mivel tanulságos lehet a számodra a hozzád hasonlókról hallani,
másfelől mivel szerintem mulatságos, és én is jó ideje nem hallottam. Egy
öregasszonyról szól, aki abban az erdőben élt, amelyet a dédapám
gondozott, és ez az asszony annyiban hasonlított rád, hogy nem szívesen
evett mások előtt.
Mit szólsz?
A lánynak a szerencsétlen gyomra felelt.

AZ ÖREGASSZONY ÉS A CSÁSZÁR

Volt egyszer egy öregasszony, aki magányosan éldegélt a kunyhójában az

erdő közepén. Kerülte az emberek társaságát, és mindössze annyi
kapcsolata volt a környező falvak és tanyák lakóival, hogy szombatonként
gombát, gyökereket meg erdei növényekből készített kenőcsöket és
főzeteket vitt a piacra.
Az öregasszonyt az különböztette meg a környék sok más
csodabogarától, akik általában békében élhettek a maguk különcségével,
hogy sehogy sem lehetett rávenni, hogy a nap végén a többi árussal együtt
uzsonnázzon, ugyanakkor nem habozott elvégezni a dolgát a társai szeme
láttára, leginkább olyankor, amikor azok éppen étkeztek.
Annak oka, hogy az öregasszony így viselkedhetett, és hogy senki sem
tette szóvá a szokásait, nem abban rejlett, hogy az átlagosnál jobban kerülte
volna az embereket, az asztali viselkedéssel kapcsolatban babonákat
alakított volna ki vagy boszorkánykodott volna, ahogy a gyerekek
gondolták róla, hanem csupán abban, hogy egyszer állítólag magával a
császárral vacsorázott.
Az pedig nyilvánvaló, hogy ha egyszer valaki a császárral ült egy
asztalnál, akkor az általános viselkedési szabályok rá nem érvényesek.
Az erdőben találkoztak, amikor az öregasszony még fiatal lány volt, a
császár pedig közönséges herceg. A leendő császár éppen rigóvadászaton
volt az embereivel, amikor egy rókát láttak átsuhanni az aljnövényzeten, és
azonnal látták rajta, hogy nem egy átlagos ravaszdi. De nem ám, egy arany
nőstényróka volt, amely azóta járta az erdőt, amióta a legöregebb emberek
az eszüket tudták. Minden vadász arról álmodott, hogy elejtse, de
példátlanul furfangos és óvatos állat lévén sikerült elkerülnie a golyóikat és
csapdáikat. Egy vadász nem lehetett igazi vadász, ha nem tudott legalább
egy történetet mesélni a csodalénnyel való találkozásáról, arról, hogyan
sikerült megragadnia az aranyszínű farkát, és hogy a rókának, mint valami
kígyónak, mégis sikerült kicsusszannia a markából. A történet igazolásául
az emberek előszeretettel emelték fel két ujjukat, a begyük végén ülő
csillámló port mutatva a jelenlévőknek, azok pedig, akiknek szokásuk, hogy
kiforgatják a szólásokat, azt mondták: »Jobb ma egy veréb, mint holnap egy
róka!«
Az arany nőstényróka tehát sokak elérhetetlen álma volt.
Az ifjú herceg is égett a vágytól, hogy elejtse az állatot. Hívta az
embereit, de ők éppen annyira lázasan lövöldöztek a rigókra, hogy sem nem
látták, se nem hallották, amikor megsarkantyúzta arab paripáját, és egyedül
indult a rókára vadászni.
Keresztbe-kasul üldözte a nőstényrókát az erdőben. Az állat hol az
erdő talaján, hol a bokrokon át, a gyökerek alatt, hol a patakok fölött
iszkolt. A herceg kihasználta keleti paripájának minden ügyességét, és
egyre jobban fokozta az iramot. Elevenen akarta elkapni a nőstényrókát,
hogy apjának ajándékozhassa és meglágyíthassa a szívét, mivel apa és fia
összeveszett a herceg nőügyei miatt, illetve inkább amiatt, hogy a fiú nem
érzett kedvet ahhoz, hogy oldalbordát válasszon magának, ennek a
kedvetlenségnek pedig híre ment az egész országban, és a többi császár az
uralkodói találkozókon gátlástalanul gúnyt űzött az apából.
Úgy esett, hogy a nőstényróka mélyebbre csalogatta a herceget és a
paripáját az erdőbe, mint ahol valaha is jártak, és a hercegnek keményen
kellett ösztökélnie a lovát ahhoz, hogy továbbmenjen, amikor a szúrós
bozót olyan feketévé és sűrűvé vált, hogy az állat alig tudott hová lépni. Ám
a nőstényróka kimerült a futásban, és a hercegnek az erdő mélyén egy szűk
tisztáson sikerült sarokba szorítania.
A herceg a lovát nyugtatgatta, amely oldalirányban lépkedett a
tisztáson, hogy elzárja a menekülőutat, és úgy cserkéssze be az aranyrókát.
A herceg óvatosan közeledett a nőstényrókához, amely meglapult a fűben,
és gyanakodva figyelte a férfit, aki közelebb került hozzá, mint bárki más
valaha. Szürke ragadozószemében gyűlölet égett – rabul ejtette a herceg
gondolatait, aki egy pillanatra úgy érezte, mintha egy olyan rejtéllyel állna
szemben, amely végtelenszer nagyobb, mint egy közönséges ravaszdi,
amely furfangossága révén népmesei alakká vált az ostoba parasztok
körében.
A távolban dörgött az ég, és a telivér nyugtalankodni kezdett a lovas
alatt. A herceg megragadta a gyeplőt és visszafogta a paripát, ám amikor
visszapillantott a nőstényrókára, az mintha kezdett volna eltűnni a szeme
elől, aranyszínű bundája elveszítette a színét, és az állatot lassan elnyelte a
föld. A herceg megdörzsölte a szemét és hitetlenkedve rázta a fejét: a
nőstényróka immár teljesen eltűnt, és a helyén két hófehér gyöngyszem
jelent meg.
A herceg csalódottan csikorgatta a fogát, de úgy gondolta, jobb két
gyöngyszemmel visszatérni az Őszi Palotába, mint üres kézzel. Leszállt a
nyeregből, a lovat egy alacsony ághoz kötötte, és besétált a tisztás közepére.
Ám amint lehajolt, hogy felvegye a gyöngyöket, villám jelent meg az erdő
fölött, és a herceg ujjai mellett megvillantak az aranyróka borotvaéles fogai.
A herceg azonnal visszakapta a kezét, a nőstényróka pedig immár
koromfeketén, sziszegve a hátsó lábára emelkedett: »Ne feledd el, te
szánalmas ember, hogy egy egyszerű állat kifogott rajtad!«
Azzal a róka elinalt a herceg mellett, átsuhant a ló lábai között, és már
ott sem volt.
A ló megrémült. A herceg odafutott, és igyekezett megfékezni az
ágaskodó paripát, de nem sikerült neki, a ló elszabadult és feldöntötte a
herceget.
Amikor a herceg újra magához tért, már nem a tisztáson találta magát,
hanem egy szegényes, de gondosan megvetett ágyban feküdt. Tudatát
fűszeres leves illata töltötte el, a szomszéd szobából egy női hang
dudorászása hallatszott. A herceg félrehajtotta magáról a művészien hímzett
takarót, amelyet jótevője borított rá, nagyot nyögve felállt és az ablakhoz
támolygott. Az eséstől minden porcikája sajgott, és úgy érezte magát,
mintha izzó széndarabot szorítottak volna a homlokához. Az esőverte
ablaküvegben egy összekarmolt és véraláfutásokkal tarkított arc rémisztő
látványa fogadta, amelyet egy kockás zsebkendő koronázott, az tartotta a
vastag leveleket a haja tövénél éktelenkedő duzzanaton.
»Úgy nézek ki, mint egy Dante-karikatúra – motyogta magában az
irodalmi és szépművészeti érdeklődéséről híres herceg –, ráadásul anyaszült
meztelen vagyok.«
A ruháit keresve körbepillantott, de sehol sem találta őket, ezért úgy
döntött, hogy visszafekszik. Éppen amikor mászott fel az ágyra, rózsaszín
hercegi ülepét az égnek meresztve, fiatal lány lépett be a szobába. Nem
nevetett, szép volt, ő volt a herceg megmentője, a kezében egy tálcán
gőzölgő levest és egy szelet kenyeret tartott.
Miközben a herceg a levest kanalazta, a lány elmondta neki, hogy
éppen diót szedett az erdőben, amikor zivatar támadt. Szaladt hazafelé, és
kis híján eltaposta egy ló, amely szinte vitustáncot járt az ösvényen. Nem
sokkal később egy kába és csapzott férfiba botlott bele egy szakadék szélén,
amelyben sok derék legény lelte a halálát. Ez ő volt, a herceg. A lány
természetesen nem hagyhatta magára abban a rémisztő időben, és hazavitte
magával. Ezért ül most nála és eszi a levest. Finom?
Hogyne, felelte a herceg, nem tagadhatta, hogy a leves kitűnő.
A vihar hét nap és hét éjszaka tombolt az erdőben.
Senki sem tudja, mi történt, mi nem a herceg és a lány között, de a
nyolcadik nap reggelén a herceg erőre kapva és megfoltozott nadrágjába
bújva elbúcsúzott, és távozásakor egy gyűrűt adott a lánynak; csodálatos
ékszer volt tiszta fehéraranyból, a fémbe egy kétfejű rubinsas volt
süllyesztve.
A leendő császár látogatása után három hónappal a lány
szombatonként nem járt ki többé a piacra, és csak hat hónappal később
látták újra. Az emberek úgy sejtették, teherbe esett, és meg is szülte kisfiát,
akit egy erdei barlangban rejtett el.
Noha sokan indultak a fiú felkutatására, nem találták meg, ezt pedig
annak jeleként értelmezték, hogy az anyja jól ismeri az erdőt. Mivel a lány
folyton az erdő legsötétebb zugait járta a kenőcsökhöz és elixírekhez
szükséges növényeket és bogyókat keresve, a sötét rengetegben könnyen el
tudott rejteni egy csecsemőt.
Azt beszélik, hogy a lány azért rejtette el a leendő császártól való fiát,
mert annak ki kellett várnia azt az időt, amikor az országot sok balszerencse
és megpróbáltatás éri, és a nép kész elfogadni őt szellemi és világi
vezetőként, aki megmutatja az utat egy új korszak felé. Ám mindaddig,
amíg a fiú elő nem léphet rejtekéből – származása, jó tulajdonságai és az
apjától kapott, egy barlangban eldugott kincs védelmében –, huszonegy
éves kora után egyetlen napot sem öregszik tovább.
A lány, az anyja felett azonban ugyanúgy eljárt az idő, mint mindenki
más felett, és furcsa öregasszony lett belőle, aki magányosan él az erdő
közepén egy kunyhóban, és amikor portékáit a piacon árulja, nem
viselkedik sem az Isten, sem az ember szabályai szerint.
Az öregasszony végül a kásástányérja mellett halt meg, és semmiféle
utalást nem hagyott maga után arról, hol találják a barlangot, a fiút és a
drága kincset. Az otthonát átkutatva semmi olyat nem találtak, ami ne
lehetne jelen bármelyik füvesasszony kunyhójában.
A hercegből császár lett, és a rossz nyelvek »a szűz királynak«
nevezték, mivel soha nem került kapcsolatba más nővel, csak azzal a
lánnyal, aki egyszer régen, azon az őszi napon megmentette attól, hogy
eggyé váljon a talajjal. A császár a hímzés és a hattyútenyésztés rajongója
lett, az ország javaiból támogatta a művészeket és a kalandorokat, s a
legmegbízhatóbb történészek szerint fiatalon és gyermektelenül halt meg:
vízbe fulladt. E történet hitelességét jelzi, hogy amikor a herceg testét
felboncolták, kiderült, hogy a hímtagja aranyszínű volt.
Hozzá kell tenni, hogy jóval e történések után az erdő szélén játszó
gyerekek hallották, hogy egy fiú járkál az erdőben, és úgy lopakodik a
bokrok között, mint egy róka, az erdőbe kimerészkedő fiatal lányok pedig
egy fiatal férfi tekintetét érezték magukon. Sok lány álmodozott arról, hogy
rátalál a császár törvénytelen fiára, egymásba szeretnek, és boldogan élnek,
míg meg nem halnak.
De időközben már annyi idő eltelt, hogy az erdő elveszítette mesés
bűvkörét, az aranyrókát az öregasszony halála óta nem látták, a gyerekek
már nem félnek az elvarázsolt fiútól, a lányok pedig a városokban és a
falvakban keresik jövendőbelijüket.
Én is így tettem, és megtaláltam az én Karlomat.
Itt a vége, fuss el véle.

– Köszönöm.
 Amint a szerencsétlen megszólította, Marie-Sophie úgy összerezzent,
hogy csaknem leesett a székről, de amint odafordult, és ajkán elhangzott az
»Egészségére!« szó, a férfi folytatta a korábbi játékot, és behunyta a
szemét. A kolbászt leszámítva mindent elfogyasztott.
– Kedves egészségére!
Marie-Sophie úgy érezte, hogy a két férfi hibát követett el, amikor arra
kérte őt, hogy úgy figyelje a szerencsétlent, mint zsákmányra éhes macska
az egérlyukat. A férfi viselkedésében nem lehetett semmit megfigyelni.
Egyáltalán nem viselkedett sehogy sem, ahhoz túlságosan le volt
gyengülve. Leginkább akkor kapott erőre, amikor a lány megfeledkezett
róla, vagy úgy tett, mintha ügyet sem vetne rá.
A lány úgy érezte, hogy kezd ráérezni, hogyan lássa el titokzatos
feladatát.
A huszonhármas szoba ajtaja kinyílt.
Marie-Sophie összerezzent: kezdte megelégelni az állandó jövés-
menést. Mi értelme befogadni egy emberroncsot a panzióba, ha nem
hagynak neki békét, hogy újra ember legyen belőle?
– Kezd olyan forgalom lenni itt, mint egy születésnapi zsúr alatt a
vécén.
Marie-Sophie dühösen felállt, hogy fogadja az érkezőt. Feltépte a
papkamra ajtaját:
– Mi az?
– Hehe, igaza volt a szakácsnőnek, a lány kezd bepöccenni…
A pincér szokása szerint a csokornyakkendőjébe motyogott, úgy tett,
mintha észre sem venné a lány haragját.
– Csak a tálcáért jöttem, ha szabad, hehe, úgy gondoltuk, jobb, ha nem
a fiút, azt az éretlen gyereket küldjük fel érte…
A pincér belesett Marie-Sophie mellett, aki összevonta rá a
szemöldökét, és szótlanul hozta neki a tálcát.
Az meg folytatta a csevegést hűséges barátjával, a
csokornyakkendővel.
– Szóval ez itt a Paradicsom, hehe, már régen szerettem volna benézni
ide, egy időben elég sokat lehetett hallani róla…
– Megmondhatod a tulajdonosnak, hogy a beteg evett, és meg is
köszönte az ételt.
Marie-Sophie a pincér kezébe nyomta a tálcát.
– A beteg? Betegnek nevezed? Ezek szerint beteg? Fertőző?
 – Nem, azért hívom betegnek, mert szerintem nagyon vicces szó, rímel
arra, hogy keszeg!
Azzal Marie-Sophie becsapta az ajtót a pincér orra előtt.”
 8

„– Jól boldogulsz, ehhez nem férhet kétség…

A tulajdonos vacsoraidőben jött fel, hogy megdicsérje Marie-Sophie
teljesítményét.
– Hallom, hogy beszélt veled, megköszönte az ebédet, meg mit is
mondott még? A két fickó elégedett lesz, rettentő boldogok lesznek, ha
megtudják… Igen, nem is kérdés, hogy te vagy a megfelelő ember, úgy
értem, a megfelelő lány a megfelelő helyen… És nyilvánvaló, hogy neked,
szóval, azt hiszem, nekünk…
Zavarba jött, és a farzsebében lévő butykost kezdte dörzsölni.
– Ööö, szerinted, nos, tudnál még maradni? Talán a feleségem… Az
lesz a legjobb, ha ő… Máris itt vagyok…
Marie-Sophie hallotta, hogy a tulajdonos megáll a recepcióhoz vezető
lépcsőn, hogy igyon egy bátorító kortyot, majd lement megkeresni az
Inhaberint, aki éppen az estére borozóvá átalakult étteremben volt
szolgálatban. »Ezek csak inni jönnek ide, szart sem esznek, azt gondolják,
hogy csak szórakozásból tölt az ember mindennap egy órát azzal, hogy
cikornyás étlapot írjon nekik? Csak kérdezem.« Az Inhaberin sosem kapott
választ erre a kérdésére. Marie-Sophie-nak pedig nem volt szíve elmondani
neki azt, amit mindenki tudott: a szakácsnő rosszul főz, a pincér faragatlan,
a tányérok csorbák, az étlapon szereplő, szép betűkkel írt ételválaszték
pedig azóta nem változott, hogy a festék megszáradt a panzió homlokzatán
lógó táblán.
Amint a tulajdonos belépett a helyiségbe, a zsivaj felerősödött, majd
amikor az ajtó bezárult, elhalkult, aztán amikor a felesége kíséretében kijött
onnan, ismét hangosabb lett.
Marie-Sophie figyelte, hogy az Inhaberin dohogása közeledik a
lépcsőn, a férjéből dőlt a szó, a jelek szerint sok mondanivalója volt, ám
amikor beléptek a szobába, egy pillanatra mindketten elhallhattak.
– Nos… – súgta oda a tulajdonos a feleségének. Ő visszasuttogott:
– Nos mi?
– Hát itt volnánk!
 – Észrevettem…
– Úgy értem, rohadt késő van már, talán jobb lenne, ha ezt rád
hagynám…
– Egy tapodtat sem mész sehová!
Az Inhaberin megragadta a férje felkarját, és úgy sziszegte:
– A kártyaasztalnál mutatott képességeid miatt kerültünk ebbe a
slamasztikába, úgyhogy leszel szíves itt maradni mellettem, amíg ki nem
húzlak a pácból!
Marie-Sophie kikémlelt a papkamrából.
Az Inhaberin eleresztette a férje karját, és mosolyogva a lányhoz
fordult:
– Hát itt vagy, éppen arról beszéltünk, mennyire ügyes voltál…
A tulajdonos az orrát szívta, és szúrós szemmel nézett a feleségére:
– Igen, úgy döntöttünk, hogy ezért egy kicsit megemeljük a
fizetésedet, igen.
Az Inhaberin erre oldalba bökte a férjét a könyökével, lassan és
fenyegetően csóválva a fejét. Majd Marie-Sophie-ra mosolygott.
A lány visszasomolygott rá: a Gasthof Vrieslander alkalmazottainak
nagy áldást jelentett, hogy a tulajdonos azzal vett elégtételt a feleségén,
hogy jól bánt a dolgozókkal.
– És a következő vasárnapokon szabadnapot kapsz…
A tulajdonos elinalt a felesége mellől, mint egy nyúl, az asszony
megtántorodott, amikor a férjének szánt füles nem talált célba. A férfi
heherészve futott végig a folyosón, az Inhaberin az öklét rázta felé, a férfi
bedugta a fejét a szobába és a felesége képébe vigyorgott, ő meg lekapta a
cipőjét és odavágta felé, a férj azonban elhajolt és kinyújtotta a nyelvét. Az
Inhaberin fájdalmasan felkiáltott, mire a férj csak nevetett és elment.
Marie-Sophie becsukta a papkamra ajtaját, és türelmesen megvárta,
amíg az Inhaberin elbeszélget az Istennel és a Sátánnal a férje apró és
petyhüdt hímtagjáról. Amint befejezte a diskurzust a két mindenhatóval,
megköszörülte a torkát, és szelíden beszólt az ajtó túloldalán álló lánynak:
– Ott vagy, kedvesem?
– Igen, persze…
– Ugye, ismersz?
– Igen, persze…
– Tudod, hogy nem szokásom megrontani a fiatal lányokat?
– Igen, persze…
 – Sem én, sem a férjem nem tűrünk meg semmiféle erkölcstelenséget a
panzióban, igaz?
– Igen, persze…
– Sok hozzánk hasonló ember viszont igen, szemet hunynak dolgok
felett, a könnyű haszon csábításába esnek, csak megemelik a szállás árát,
érted, mit akarok mondani?
– Igen…
– Mi nem, mi nagyra értékeljük a tisztességes, dolgos és istenfélő
alkalmazottakat, és magunktól is ugyanezt várjuk el, nem igaz?
– De…
– Ezért vagy te nálunk és nem más, ugye?
– Igen, persze…
– Igazából nem is tudom, hogy mondjam, de azt hiszem, érted, hová
akarok kilyukadni…
– Igen…”

„Mit zagyvál össze ez a nő? Nem akar végre a tárgyra térni? Nem
nyilvánvaló, hogy arra próbálja megkérni a szegény lányt, hogy aludjon a
kamrában a mellett a szerencsétlen mellett? Illetve bocsánat, az anyádat,
hogy aludjon az apád mellett.”
„PONTOSAN!”

„Marie-Sophie végigigenezte és végigperszézte az Inhaberin kérdésáradatát.

Végül az asszony eljutott a kérésig, amelyet eléggé nehezen fogalmazott
meg, és amely elé olyan nyakatekert bevezetőt is kanyarintott, hogy az már-
már arra a vitára emlékeztetett, amely akkor támadt, amikor az Úr
megállította Bábel tornyának építését. Amikor pedig megkérdezte a lányt,
hogy nem bánná-e, el tudná-e képzelni, és esetleg lehetne-e szó arról,
ellenkezne-e az elveivel, hogy az éjszakát az idegennel töltse a
papkamrában, Marie-Sophie egy pillanat türelmet kért, és bement a
szerencsétlenhez.
Kérdő tekintettel nézett a férfira, aki az arcába húzta a takarót.
– Itt maradjak maga mellett éjszakára?
A lány a takarón keresztül látni vélte, hogy a férfi szája szeglete
megrezdült, és mintha bólintott is volna.
– Értem, jóember, úgy látszik, magának ilyen a természete!
 Marie-Sophie kiszólt az Inhaberinnek, hogy természetesen ott tölti az
éjszakát a férfi mellett, de kéri a paplanját, az ágyneműjét és a könyvet,
amelyet éppen most olvas. Ha feltételezik, hogy aludni fog, akkor nem
jelenthet gondot, ha olvas egy kicsit.
– Elvégre az olvasás egyfajta álmodozás.
Az Inhaberin azt felelte, hogy Marie-Sophie minden kérése teljesül,
Marie-Sophie egy angyal, és csak a legjobbat érdemli. Az asszony dolga
végeztével ujjongva távozott, a lány pedig ott maradt, mivel nem tehetett
mást.”
„Ámen!”

***

„Marie-Sophie visszafojtotta a lélegzetét: Igen, megint hallotta a falból:

reccs-prsss-prsss. Aztán egy darabig semmi.
Reccs-prsss-prsss. Csend. Csend. Reccs-prsss-prsss.
Akkor figyelt fel a hangra, amikor az Inhaberin elment. Először halk
ütés hallatszott, majd reccs-prsss-prsss szabályos időközönként, és úgy tűnt,
a lány kamrán belüli mozgását követi.
Reccs-prsss-prsss az ágy támlájánál, ha átlépett az ágy másik végébe,
ott is reccs-prsss-prsss.
Marie-Sophie fülét a falhoz tapasztotta és hallgatózott, hátha
megoldást talál a rejtélyre, a karcos tapétának dőlve várta a csodát. Ám
semmi sem történt, nem hallott reccs-prsss-prssst, csak amikor mozgott a
szobában. Ezt be is bizonyította: fel-alá járkált a szűk térben, amely mintha
paranormálissá vált volna. A reccs-prsss-prssst a fal mentén azonnal erősen
hallani lehetett.
Marie-Sophie tanácstalanul körbepillantott, választ keresve, és szeme
megakadt az íróasztalon álló poháron, megfogta és hangtalanul a rejtély
forrásához emelte. Először nem hallott semmit, csak a saját fejének zúgását,
de ahogy hallása élesebbé vált, rádöbbent, hogy olyasvalakit hallgat éppen,
aki egy poháron át őt hallgatja a fal túloldaláról.
A lány dühében elvörösödött: sejthette volna, hogy az az undorító
Thomas hallgatózik, nyilván abban reménykedve, hogy eljut a fülébe annak
a bűnnek a visszhangja, amelyet a jelek szerint mindenki feltételezett
őközötte és a szerencsétlen között. Majd megmutatja Thomasnak, hogy
tudja, mit művel odaát az alsónadrágjában.
Marie-Sophie hátrébb lépett a faltól; reccs-prsss-prsss. Kifigyelte, hol
lehet az öreg pohara, és várt egy kicsit, majd saját poharát jó erősen
odacsapta, pontosan arra a pontra. Hangos kiáltás hasított át a falon, a lány
ridegen nevetett: megérdemelte az öreg, talán most majd abbahagyja a
feneke csipkedését, amikor megágyaz neki.
Az öreg Thomas valóban némileg visszafogta magát az után, hogy
Karl jól ellátta a baját a taperolás miatt, és valahányszor Karl neve
elhangzott, végigfutott a hátán a hideg és reszketni kezdett. De a dolog
aztán eldurvult, mint minden más is a panzióban. Thomas minden alkalmat
megragadott, hogy kiabáljon Karllal: »Ha annyi idős lennék, mint ő, és ha
lenne hozzá gyomrom, hogy megverjek egy gyáva nyulat, aki arra sem
képes, hogy megvédje a hazáját, otthon téblábol és öreg veteránokat
piszkál, akkor megtanítanám ezt a nyavalyást kesztyűbe dudálni, nem lenne
benne köszönet.« Karl erre úgy reagált, hogy folyton-folyvást azt kérdezte,
miféle öregasszony ül naphosszat a recepción, mennyi ideje ül már ott, nem
lehet-e, hogy már halott, akkor pedig ideje lenne levest főzni belőle a
skótoknak.
Karlnak igaza volt abban, hogy az öreg Thomas rettentő nőies lett,
hangja nyekergőssé vált, és annyira összetöpörödött, hogy a mellénye,
amely most a combjáig ér, báli ruhának is megteszi majd, ha a halál felkéri
táncolni. De amikor Karl túllőtt a célon, rúzzsal kente be az öreg arcát, a
fejére egy női kalapot tett, kéklő kezébe virágcsokrot nyomott és a remegő
öreget kivonszolta a piactérre, hogy a legalacsonyabb árat ajánlónak eladja,
Marie-Sophie úgy érezte, elég a viccelődésből, és közbelépett.
Karl megharagudott a lányra, mert az védelmébe vette az öreg
Thomast: talán nem Marie-Sophie adta neki kölcsön a rúzst? Nem nevetett
ő is a többiekkel? Talán azt akarja, hogy ez a vén kujon tovább molesztálja?
Marie-Sophie azt felelte, hogy szerinte Karl mostanában több időt tölt
azzal, hogy egy impotens vénemberrel kakaskodjon, mintsem hogy őt
kényeztesse. Karl hangja elérte a magas C-t: impotens? Ezt meg honnan
veszi Marie-Sophie? Volt köztük valami? Marie-Sophie véget vetett a
beszélgetésnek.
Remélte, hogy a tulajdonosnak és az Inhaberinnek gondja lesz rá, hogy
Karl ne tudhassa meg: az éjszakát a szerencsétlen mellett töltötte. Ha Karl
még a kifutófiúra és a vénemberre is képes féltékenykedni, akkor akár egy
ágyban fekvő beteg miatt is féltékenységi roham törhet rá.
A lány felsóhajtott: szörnyűséges méreg fortyog a férfiak lába között
himbálózó mirigyben.”

***

„Marie-Sophie a paraván mögött ült az éjjeliedényen, amikor az Inhaberin

berontott a kamrába, ölében a lány paplanjával, a kifutófiú a matracot
cipelte a hátán, a szakácsnő egy tálcán kalácsot és tejet hozott, a pincér
gyufával és egy halom gyertyával érkezett, és a sort a tulajdonos zárta,
kezében egy apró, bibliaszerű könyvecskével.
A lány elállította a sugarat, megtörölte magát, sietve felállt, felhúzta a
bugyiját, letakarta az éjjeliedényt és fogadta a menetet, amely a szűk
helyiségben önmaga köré tekeredett. Sugdolóztak, lábujjhegyen tipegtek,
olyan lassan, amennyire csak bírtak, a kamra lakói iránti figyelmességük
annyira túláradónak bizonyult, hogy ami rendesen egy percig tartott, az
közel háromnegyed órába telt: Marie-Sophie az ágy mellé vagy a kamra
közepére tenné a matracot? Egy szemernyit közelebb? Távolabb? És a
könyv? Az ágy melletti széken legyen? Az íróasztalon? Vagy a szekrényen?
Hm? A sütemény és a tej? A paplan? Hm? A gyertya?
Mire már nem volt más hátra, mint hogy bebugyolálják a lányt a
könyvbe, ráterítsék a tejet és a kalácsot, a paplant az íróasztalra tegyék,
hogy a gyufát majszolva és a gyertyaviaszt hörpölgetve olvasgassa, addigra
már eleget bámulhatták a szerencsétlent, aki a nagy zsivaj közepette úgy
aludt, mint egy kisangyal.
Az Inhaberin csettintett az ujjával, a csoport sorba rendeződött
mögötte, majd halkan, de rettentő vidáman elénekelték Tanni kutya
bölcsődalát, miközben libasorban kivonultak a kamrából:

Két kismadár, vau-vau-vau,

fürge szárnyon, vau-vau-vau,
halkan dúdol, vau-vau-vau.
Tanni vigyáz,
Tanni vigyáz rájuk.
 Két szép kishal, vau-vau-vau,
gyors uszonyával, vau-vau-vau,
halkan siklik, vau-vau-vau.

Tanni vigyáz,
Tanni vigyáz rájuk.

A kifutófiú vörös feje volt a bojt az éneklő sor farkán, az ajtóban

hátrafordult, és a kezét az inge alá dugta:
– Ez a tiéd, ma reggel ennyit tudtam megmenteni a konyhából…
Egy összehajtott szalvétát nyomott Marie-Sophie kezébe, és kisietett a
folyosóra a többiekkel együtt.”

***

„Marie-Sophie a szerencsétlen ágya szélén ült és a kifutófiú ajándékát,

felháborodásának forrását forgatta a kezében: egy kerekded kalácsember
volt, álló szerszámmal.
A lány aztán mégis felkuncogott magában: szerencsére van olyan is a
panzióban, aki legalább szórakoztató módon bolond.
A szerencsétlen megfordult, de Marie-Sophie nem vette le tekintetét a
durva kalácsemberről; mélyebbeket lélegzett. A szerencsétlen felnyögött, a
lány végighúzta az ujját a cukormázas hason; szemhéja elnehezült. A
szerencsétlen köhögött egyet, Marie-Sophie mélyen belenézett fekete
mazsolaszemébe, és feje a mellkasára ereszkedett.
A kalácsember felköhögött.”
IV
 9

„Az apám Kükenstadtba való megérkezése utáni éjszaka a város lakóinak

tudatalattijából eltűntek a gátlások. Mindenki álmodott valamit, és Freude
angyalnak rengeteg dolga volt, az egyik gondolatból a másikba cikázott, és
minden történést lelkiismeretesen feljegyzett.”
„És miről álmodtak az emberek?”
„Itt most nincs lehetőség minden egyes álmot és rémálmot részletezni,
de mert szeretnéd megismerni a város lelkületét, felidézek neked néhányat,
amelyek szerintem jól jellemzik jelenlegi történetünket és a kort, amelyben
játszódik.”
„Légy szíves!”

(FREUDE ANGYAL ÁLOMKÖNYVÉBŐL)

„Belépek a padlásszobába, úgy érzem, ez az én szobám. A jobb oldali fal

mellett iskolai pad áll, fölötte polcok könyvekkel, a tengerparton gyűjtött
kövekkel és egy rozsdás koronával.
Az ablak alatt az ágyon sápadt gyerek ül, nem látom, fiú-e vagy lány,
egy kartondobozt tart a kezében. Odalépek hozzá.
A dobozban egy kis csuka ficánkol: él, de pálcákkal és gézzel van
kikötözve, a szemét sebtapasszal takarták le.
Emlékszem, hogy azért jöttem, hogy levegyem a tapaszt a halról.
Tudom, hogy ettől meg fog vakulni.”
Gertrude A., 47 éves, háztartásbeli

***
„Egy tengerjáró hajó fedélzetén állok. Többen is vannak körülöttem,
mindenki eléggé lengén öltözve, pedig felhős az ég.
Az utasok között egy legfeljebb hétéves kislány járkál, cukrozott
malackörmöket kínálgat egy kosárkából. Utastársaim jóindulatú mosollyal
elutasítják a csemegét, ami haragra gerjeszt; a körmöket annyira bőségesen
bevonták, hogy szinte hüvelyknyi cukorréteg borítja őket.
Intek a lánynak, hogy jöjjön oda, és veszek egy maroknyi körmöt.
Amint belemélyesztem a fogamat az elsőbe, és a cukor csodálatos
roppanással megtörik a tetején, az emberek kezdenek felemelkedni a
fedélzetről.
Egybegyűlnek a hajó fölött, és ahogy rágcsálom a körmöket, egyre
magasabbra emelkednek az égbe.
Szerintem az emberek megérdemlik ezt, mivel modortalanul
viselkedtek a kislánnyal, és tovább falom a körmöket, amíg a csoport el
nem tűnik az égen.
A kapitány lejön a hajóhídról, erős kézszorítással köszönetet mond,
majd így szól: »Ezek a felhők olyanok, mint a skorpiók!«
A kapitány Axel, a mészáros.”
Conrad B., 68 éves, szemész

***

„Fekete hajú, rózsaszín ruhás lány int nekem, hogy menjek oda hozzá az
erdei tisztásra.
Nem ismerem meg rögtön, de aztán rájövök, hogy Elisa az, az
általános iskolai osztálytársam. A tisztáson egy zúzmarás babakocsi áll,
pedig melegen süt a nap.”
Ferdinand C., 35 éves órásmester

***

„Egy szálloda előtt állok, célom, hogy felszedjek egy nőt.

Amikor belépek az előtérbe, egy ápolónő jön velem szembe, és
rádöbbenek, hogy ez egy kórház.
 Az ápolónő megkérdezi, mit keresek ott.
Azt mondom, hogy a képekért jöttem.
Tapétázott folyosókon megyünk végig, aztán arra kér, hogy egy nagy
betegszobában várakozzam. Körbepillantok, és az ágyakat előkelő
baldachinos ágyaknak látom.
A nő meztelenül tér vissza.
Elfog a vágy, átölelem és kezemmel végigsimítok a lágyékán.
Amint belédugom az ujjamat, a hasa gyorsan kitágul, majd újra
összezsugorodik.
Egy tekercs filmet tartok a kezemben.”
Wilhelm D., 23 éves bakter

***

„A tűzhely mellett állok, várom, hogy felforrjon a teavíz.

Amikor bugyborékolni kezd, kistányért, teáskanalat és bögrét teszek
egy tálcára.
Magamhoz kapom a kezemet: egy pók hálót szőtt a cukortartóra.
Elevenen akarom elfogni a teáskanállal, de aztán megállapítom, hogy
már megdöglött.
Beleesik a cukortartóba.
A póktetemet keresve óvatosan belekavarok a cukorba; a lábai
leszakadnak a testéről, és a pók eloszlik a cukorban.
Az ablakhoz lépek, és elkezdem kikanalazni a cukrot. Más is előtűnik:
egy pisztráng bőre és húsa. Azt is kihajítom az ablakon.
Jó ideje állok ott, amikor eszembe jut, hogy ez talán nem jó ötlet, lehet,
hogy van valaki az ablak alatt, például gyerekek játszhatnak odalent.
Kihajolok és csillogó cilinderek tetejét látom.
A kalapokat két férfi viseli. Egy emelőkosárban közelednek felfelé a
ház fala mentén.
Abban a pillanatban, amikor hátrább lépek az ablakból, észrevesznek
és felpillantanak.
Nők.”
Helmuth E., 51 éves lelkész
 ***

„Klara kisfiának a kezét fogom. A templomba megyünk, de lassan

haladunk; folyton kikötődik a cipőfűzője.
Újra megkötöm.
Szépen kell állnia, amikor a pap megkereszteli a fiút.”
Käthe F., 80 éves szülésznő

***

„Georg egy piros lufit nyújt felém. Nem fogadom el.”

Axel G., 56 éves mészáros

***

„A Café Berserkben ülök. Velem szemben az asztalnál egy férfi a

Kükenstadt-Anzeiger hétvégi számát bújja.
Elolvasom a vezető hírt:
Az utolsó vakot is kivégezték Milchburgban!
A lap fejjel lefelé áll.
Rettenetesen viccesnek találom, de nem nevethetek.
Mintha tömény agyaggal lenne tele a szám, amit se lenyelni, se
kiköpni nem tudok.”
Elisa H., 29 éves titkárnő

***

„Anyámmal veszekszem. A nappali padlóján fekszik, betakarózva.

– Kelj fel! Síelni megyünk Trisztánnal és Izoldával.
– Síelni? Hiszen te még úszni sem tudsz…
Sírva fakadok.”
Gisele I., 62 éves kifőzdés
 ***

„Az egész ház a nappalimba gyűlik, és odakint az utca megtelik

emberekkel. Valami gond van a rádiómmal.
Günther, a lókereskedő az ablakban ül, és hangosan elismétli a
rádióban elhangzottakat a kint álló tömegnek; nevetés és éneklés keverékére
hasonlít.
Úgy hallom, hogy nem mindenkinek tetszik.”
Carl „Blitz” J., 73 éves nyugdíjas

***

„Egy szeszkazán lép be az üzletembe, és arra kér, hogy javítsam meg a

kabátjának hónaljában felszakadt varrást.
Kiutasítom, de nem hagyja magát, és megkér, hogy varrjam fel a
sliccén egyetlen cérnaszálon lógó gombot.
Közlöm, hogy ha azonnal nem távozik az üzletből, hívom a
rendőrséget. Erre egy pohár vizet kér.
Éppen el akarok rohanni mellette, hogy segítséget hívjak, amikor
észreveszem a gúnyos tekintetét. Egy pillanatra elbizonytalanodom, majd
azt mondom: »Természetesen, uram, mi itt Kükenstadtban nem tagadjuk
meg a vizet a szomjas embertől.«
Ám amikor a hátsó helyiségbe érek, látom, hogy már nem jön víz a
csapból, és a poharak is eltűntek. Kiszólok a férfinak, hogy egy kis türelmet
kérek, úgy teszek, mintha el kellene mosnom egy poharat.
Aztán kiosonok a hátsó ajtón, és bekopogok a borbélyhoz, de ő
szomorúan közli, hogy nincs víz, és az összes habverőtál eltörött.
Bárhová megyek, ugyanaz a történet: a pék kétségbe van esve, se vize,
se mérőedénye nincs. A kávéházban vészhelyzet uralkodik, gátlástalan
vendégek megitták az összes vizet, és ellopták a poharakat meg a csészéket.
Házról házra, utcáról utcára járok, ki a városból, szántóföldeken és
mezőkön át, mígnem sűrű erdőbe érek – ott feladom.
Egy alacsony kunyhó mellett állok, ahol az imént még nem volt
semmi.
 Arra gondolok, hogy ha az ország tehetős polgárainak sincs se
innivalójuk, se ivóedényük, fölösleges egy efféle szegény ház lakóitól
segítséget várni.
Ekkor öreg, ősz szakállú férfi jelenik meg a kunyhó ajtajában, egy
rozsdás merőkanalat mutat nekem, és azt kérdezi: »Mit adsz ezért a vacak
merőkanálért?«
Így felelek: »A lelkemet.«
Odanyújtja a merőkanalat, és azt kérdezi: »Tölgyfa vagy szőlőtőke
fája?«
Úgy sejtem, hogy a merőkanál nyelére gondol, és azt felelem:
»Tölgyfa.«
Az öreg rám mosolyog, és kezét a kunyhó mögött növő tölgy felé
nyújtja, amelynek ágai előrehajlanak a tető fölött. Letépi egy levelét, a
tenyerébe teszi, és ökölbe szorítja a
kezét.
Kristálytiszta lé csorog ki a markából, és színültig megtölti a
merőkanalat.
Meg akarom köszönni az öregembernek, de ott találom magamat,
ahonnan elindultam. Hallom, hogy a szeszkazán a torkát köszörüli odabent
az üzletben.
Szép lassan besétálok a helyiségbe, vigyázok, nehogy egy kevés
tölgyfalé is kilöttyenjen, odanyújtom a merőkanalat a szeszkazánnak,
mentegetőzve, hogy nincs más edényem.
Ő azt feleli: »A szomjúságom hálás önnek, asszonyom, ezért az
életelixírért, amelyet e nemes kehelyben lát.«
A szeszkazán kezébe adom a merőkanalat, két kézzel átveszi, egy
hajtásra kiüríti a tartalmát, és férfiasan, elégedetten sóhajt.
Majd eltűnődik: »Tölgyfa vagy szőlőtőke fája?«
Levegő után kapkodok; egyszeriben ott terem nemcsak a remete, aki
eladta nekem a merőkanalat, hanem maga a Führer is a számtalan álruhája
egyikében, amelyekben az országot járja és alattvalóit figyeli.
De tudom, hogy nem én adtam el neki a lelkemet; már az övé volt.”
Ilse K., 52 éves szövetkereskedő

***
„Fräulein R. arra kért, hogy találkozzunk az órák után. Az osztály előtt, a
folyosón várok rá.
Behív a terembe.
Fräulein R. a táblánál áll, kezében a naplóval, és egy fehér
nősténymacskára néz, amely a tanári asztalon fekszik, egy kinyitott
atlaszon, és fekete kölyköket szül az Atlanti-óceánra.
A macskakölykök úgy folynak ki az anyából, mintha futószalagon
érkeznének, és szánalmat keltő nyávogással felelnek Fräulein R.-nek,
amikor felolvassa az osztályom névsorát.
Reszketve várom, hogy rám kerüljön a sor.”
Heinrich L., 13 éves

***

„Indiánosdit játszunk; én, Thomas testvérem meg a barátunk, Hermann a

szomszédból. Thomas az indián, és elrejtőzik.
A kazánházban találunk rá és megkötözzük.
Thomas gyorsan kiszabadítja magát, de ahelyett, hogy folytatnánk a
játékot, és kiválasztaná, melyikünk legyen vele a cowboy, kinyitja a kazánt,
leveszi a ruháját és a tűzbe hajítja.”
Klaus M., 39 éves zenetanár

***

„A tetőgerincen futok, lecsúszom a cserepeken és megállok a tető szélén.

Nem vagyok egyedül.
Tőlem néhány méternyire valami sétál az ereszen.
Először valami páncélos állatnak tűnik, vakondnak vagy egy nagy
sünnek, ám közelebb érve látom, hogy a Rossum híres robotjainak egyike;
akkora, mint egy újszülött, és felfelé halad.
Úgy döntök, követem a robotot, hogy kiderítsem, tud-e beszélni. Ám
amikor átmászik a tető gerincén és a túloldalon nagy robaj kíséretében
legurul, női hangokat hallok.
 Elbújok az egyik kémény mögé és kikukucskálok: odalent a tető szélén
a szomszéd házban lakó anya és lánya áll.
Nevetnek a roboton, amely a hátán fekszik az ereszben, tehetetlenül,
mint egy rovar. Szeretnék odakiáltani a két nőnek, de nem jut eszembe a
nevük – és úgy érzem, anélkül nem lehet.
Figyelem az anyát és a lányát, míg abba nem hagyják a nevetést, majd
a lány a cipője orrával megfordítja a robotot, az anyja pedig a combja
közepéig felhúzza a ruhája szegélyét. A robot elindul felfelé a lábán.”
Erik N., 31 éves kéményseprő

***

„Egy öregasszony egy kost, egy kakast és egy lovat uszít rám. Futok, ahogy
a lábam bírja.”
Henkel O., 97 éves történész

***

„Egy gyorsan száguldó kocsi hátsó ülésén ülök. Előttem egy fekete ruhás
férfi és Zarah Leander. Úgy látom, Zarah vörös bársonyszalagot visel a
nyakán.
A férfi odafordul felé, és az autóban elviselhetetlen forróság támad,
amikor azt mondja: »Most fékezek!«
A nő feje leválik a testéről és az ölembe hullik.”
Hannah P., 16 éves diák

***

„A nagyanyám háziállata egy nőstény tigris.

Nagyanyám hat éve neveli a tigrist a konyhájában, és eljött az ideje,
hogy megsétáltassa.
A tigris közelről szelídnek és kedvesnek tűnik, de távolról csak úgy
csillognak a karmai meg a pofája.
 Nekem jut a feladat, hogy elvigyem sétálni.”
Günther Q., 59 éves nyomdász

***

„Egy frakk lóg a ruhásszekrényemben, és csöpög belőle valami.”

Frieda R., 39 éves tanítónő

***

„Tavaszi reggel van, a munkába igyekszem. Mire néhány méternyire jutok a

városházától, beesteledik. Megállok és eltöprengek, hogy megforduljak-e.
Ekkor akadozó motorhang üti meg a fülemet. Helmuth lelkész kertje felől
érkezik.
Még mielőtt észbe kapnék, a kerítésen belül találom magamat.
Valaki almákból kanyargós vonalat rakott ki a gyepen. Azt követem. A
motorhang erősödik, a ház mögé érek.
Nincs ott senki. A hang felülről jön.
Két nő áll a tető szélén és engem néz. Az egyiken fekete köpeny, haját
kontyba fogja, a másik egyenes hajú, égszínkék ruhában.
A ruhát viselő a kontyos mögött áll, átfogja a derekát és a hasán
keresztbe teszi a kezét.
A motorhang a köpeny alól szól, és ráébredek, hogy az akadozó motor
miatt esteledett be.”
Manfred S., 43 éves önkormányzati tisztviselő

***

„Apát nézem, ahogy Anyát csiklandozza. Anya úgy nevet, hogy kiszaladok
a konyhába.
Egy férfi ül ott, sisakban. Az üres levesestálba mered.
Odalépek hozzá, és megkérdezem:
– A te anyukád nem ad neked enni?
 Visszakérdez:
– Akarsz az anyukám lenni?
Azt felelem:
– Holnapig.
Erre a férfi fog egy ollót, és nekiáll levágni a körmömet a tál fölött.
Amikor a szarudarabok már elfedik a tál alját, azt mondja:
– Most pedig sírjál, anyukám, különben nem lesz levesem.”
Imogen T., 7 éves

***

„Az ajtóhoz lépek. Egy ügyész áll odakint két rendőrrel, és egy házkutatási
parancsot mutat.
Beengedem őket a lakókocsimba.
A rendőrök egyenesen az ágy melletti széken fekvő könyvhöz sietnek,
találomra kitépnek belőle egy lapot és átnyújtják az ügyésznek.
Az összehajtja a lapot, mint egy szalvétát, a levegőbe emeli és komoly
képpel a rendőrökre biccent; a meghajtott papírlap az amerikai zsidó Erich
Weiss profiljára emlékeztet, aki a »hétcsomós trükköt« tanította nekem.
A nyelvemet tövig hátrahajtom, de az álkulcs nincs ott.”
Dr. U., ? éves illuzionista

***

„Egy sziklaszirten állok Hildével, a lányommal. Hét repülőgép érkezik a

tenger felől, és nagy robajjal elhúznak a fejünk fölött. Sem a típusukat, sem
a szárnyukon villogó jelzéseket nem ismerem fel, így habozom, hogy
integessek-e nekik.
A gépek a szárazföld fölé kanyarodnak, lejjebb ereszkednek, és azon a
füves réten szállnak le, amely a mi sziklaszirtünk mellett terül el.
A repülőgépek felé indulok – Hilde nem mutat irántuk érdeklődést,
csak játszik tovább –, és már majdnem odaérek, amikor kiugranak a pilóták,
és leveszik a sisakjukat: fekete kecskék.
Futásnak eredek Hilde felé, de a pilóták előttem járnak.
 Bekerítik a gyereket a sziklán, és olyasmikért kezdik szidni, amiket
tudom, hogy nem ő követett el.”
Margareta V., 28 éves varrónő

***

„Az oltár előtt állok a feleségemmel, másodszor házasodunk össze.

Valaki megveregeti a vállamat.
A tanú, Göring repülős marsall rám mosolyog.
Körbepillantok és észreveszem, hogy a templom padján üres egy hely
ott, ahol Sigi fiamat véltem látni az imént.”
Sigismund W., 63 éves bankár

***

„A sógornőm jön látogatóba, egy tekercs szövettel, és azt mondja,

megkérték, hogy hozza el nekem. Az anyagból függönyt akarok varrni.
Megkérdezem, ki küldte. Nem felel, csak sarkon fordul és elmegy.
Letekerem az anyagot: a rózsaszín lenvászon anyagra minket
nyomtattak a férjemmel a legkülönbözőbb közösülési pózokban.
Nem döbbenek meg.
Eltűnődve szemlélem a tekercset; minél beljebb nézem a szövetet,
annál jobban elhalványul Bói képe, és annál egyértelműbbé válik az enyém.
Az utolsó képeken egyedül vagyok és magammal szeretkezem.”
Gretl X., 22 éves munkásnő

***

„Egy kétfedelű gépen repülök. Mögöttem az utasüléseken két nő ül.

MacHeath-nek neveznek.
Halhatatlan vagyok.”
Rudolf Z., 17 éves kifutófiú
V
 10

„Gábriel a Boldogság Országának zafírzöld rétje fölött lebegett, és buzgón

hallgatta híres szárnyának saséhoz hasonló suhogását. A hazaútja jól haladt,
dacára az égi kimerültségnek, amely angyali testének minden egyes
tollvégébe és pehelytövébe szétáradt, és amikor Paradicsomváros
tornyainak ragyogó csúcsai megjelentek a láthatáron, dicső fényük zsoltárra
sarkallta Gábriel nyelvét:

Ó, Jeruzsálem, tehozzád
hajtja ma lelkem a vágy,
szép ragyogásod engem vár,
isteni napsugár.
Gyermekeid hol örvendnek
áfonyacserjéknek.
Bor ha árad,
könny felszárad,
már tovatűnik a bánat.

Gábriel számára nem létezett csodálatosabb látvány, mint Paradicsomváros,

amikor csapzottan hazatért egy-egy küldetéséről, mint amilyet ezúttal is
teljesített.
Az arkangyal azonban nem repült, és nem is vitte véghez napi
feladatát: »harsonaszóval küzdelmet hirdetni ég és föld között, részt venni
és győzedelmeskedni e harcban«. Nem, csak lógott a levegőben, mint
szentjánosbogár a nyolclábú Sátán megtévesztő hálójában.

***
Éjszaka volt, Gábriel terpeszben állt Európa fölött, és ruganyos teste
abszurd pózba dermedt; jobb lába Grönland jégsapkáján, a bal az Iráni-
fennsíkon nyugodott, köntösét szorosan az ágyékához szorította, harsonája
illetlenül meredt ki a kezéből, ezüstösen fénylő fejét hátrahajtotta a végtelen
űr felé, szájával pedig úgy csücsörített, mint egy vénkisasszony.
Az élet egyetlen jele a szemhéja alatt rezgő, az álomba belevesző
szeme volt.

***

A város tornyai mögött a kristálytiszta égbolton Gábriel az Úr hadseregét

látta gyülekezni: Metraton vezetésével szeráfok cikáztak a levegőben, és azt
énekelték: »Kados! Kados! Kados!«, ofanimok ék alakban zúgtak alá az
égből, hazafelé tartva az élet szikrájának bányáiból, és lángoló kerubok
köröztek őrhelyükön, a város hét kapujánál.
Gábriel szaporábban csapkodott a szárnyával, nem vette észre, hogy a
testét elöntő fáradtság gonosz erőtől ered; emberi volt – csaknem fizikai –,
és a Föld régmúlt korszakainak emlékeiből származott, abból az időből,
amikor Isten a fiait, a termetes Grigorikat vagy őrangyalokat azon kapta,
hogy Éva lányaival szerelmeskednek.
Az arkangyal e bűntettről beszámolt a Mindenhatónak, és az ezt
követő tisztogatások során olyan szigorral járt el, hogy maga az Atya lépett
közbe és tette őt helyre mindenki szeme láttára: »Drága gyermekem, senkit
sem kényszerítünk arra, hogy olyan bűnöket valljon be, amelyeket nem
követett el.«
Mivel azonban a Mindenható jól tudta, mi késztette Gábrielt a
tisztogatásokra – jóvá akarta tenni azokat a fantáziaképeket, amelyek
teljesen elborították az elméjét, amikor szemtanúja volt az őrangyalok
ragyogó teste és a mulandó női hús gyarló egyesülésének –, az arkangyal
annyi kirakatpert folytathatott le a Paradicsomban, amennyit csak akart.
És úgy lett, ahogy az Atya eltervezte: mire véget ért a Grigorikkal
szembeni razzia, és a főkolompos Röhmielt a pokol sötétségébe vetették,
Gábrielnek sikerült elfojtania magában minden vágyat, hogy nézze azt az
ocsmányságot, amely a halhatatlanok és a halandók közösülését
mindenképpen jellemzi.
 Egészen addig, amíg ellensége, a Sátán – azon gonosz tervét követve,
hogy az ítéletnapot későbbre halassza – Gábrielt csapdájába nem csalta.”

***

Az arkangyaloknak, mint Mihálynak vagy Uriélnak sok feladatuk van, így

elkerülhetetlen, hogy időnként elfáradjanak. (Hippói Szent Ágoston például
a De civitate Dei, vagyis Az Isten városáról című jeles munkájában azt,
hogy az óceánok által elválasztott szárazföldeken ugyanazok az állatfajok
fordulnak elő, azzal magyarázza, hogy a teremtés idején az angyalok
körberepültek az állatokkal a földgolyó körül és azokat a Teremtő utasításai
alapján bocsátották le. Aligha szorul alapos magyarázatra, hogy ez nem
volt könnyű munka. – A szerk. megj.; H. G.)
Az angyalok kimerülése rendszerint jelentősen eltér attól a
fáradtságtól, amelyet mi, halandók tapasztalunk, nem úgy veszélyezteti az
angyalok életét, mint a kora reggeltől késő estig tartó erőkifejtés, amely
megnyomoríthatja a munkásembert és megkurtíthatja élete napjainak
számát… Ezek az isteni lények halhatatlanok, menedékük Isten trónja
mellett található, és szellemi és testi táplálékukat tőle kapják. (A szerző itt
átvitt értelemben beszél, nem állítja, hogy az angyalok hús-vér lények
volnának. Éppen ellenkezőleg, a szerző úgy hitte, hogy a mennyei
teremtmények „teste” valójában a Mindenható szeretetének sugaraiból áll.
– A szerk. megj.; H. G.) (…) Másfelől Isten angyalai hasonló módon
tapasztalják meg a bűnt, mint mi erőnk gyengülését: a bűn elhalványítja az
angyalok testét alkotó csillámló szövetet, és ahelyett, hogy visszatükröznék
Jahve ragyogó fényét, magukba szívják. Megtelnek büszkeséggel – és
aláhullanak.3

***

„Az a kéjes borzongás, amit Gábriel ártatlanságában fáradtságnak vélt, úgy

tört rá, mint valami rémálom. Paradicsomváros aranytetőinek fényözöne
nem tudott erőt adni neki, lába elnehezedett, mint az ólom, szárnya nem
akart engedelmeskedni. Nem bírt tovább repülni, és hangos ordítás
közepette a földre zuhant.
Gábriel egy ligetben tért magához: a fák koronáján kék ég és egyetlen
nap sejlett át – a tízezernyi nap és a kristályégbolt eltűnt –, és a nap sugarai
olyan erősen sütöttek, hogy Gábriel könnyezni kezdett.
Miután kitörölte a könnyet a szeméből és pislogott néhányat, hogy
megszokja a fényt, kis híján felkiáltott ijedtében: a feje egy fiatal lány
ölében feküdt, aki éppen elmélyülten koszorút font rózsalevelekből (Rosa
rubifolia) és rozmaringágakból (Rosmarinus officinalis).
Gábriel elfojtotta a kiáltást, és kétségbeesésében szorosan behunyta a
szemét. Annyira elerőtlenedett, hogy ha a lány közelítene felé,
védekezésképpen még egy ujját sem bírná felemelni, pláne nem a
szárnyaival csapkodva elrepülni, mielőtt valaki »flagrante delicto« tetten
érné, ahogy az a legfelsőbb bíróság könyveiben áll. Bele sem bírt gondolni,
mi lenne, ha e szánalmas körülmények között rajtakapnák, nem, az túl jó
móka lenne Farszufnak, annak a pokoli gazfickónak meg a sötétség
királynőinek.
Elhatározta, hogy úgy tesz, mintha aludna, de ébren marad: amint
visszanyeri az erejét, felsuhan a kék égbe, mint nyílvessző az íj húrjáról.
Gábriel felriadt nyavalygásából, valami nedves ért a lábához.”

„Mi történt? A lány elkezdte tapogatni?”

„Résnyire kinyitotta a fél szemét: egy egyszarvúborjú (Monoceros

imaginarius) kíváncsian szaglászta a talpát, és szemlátomást készült
megnyalni.”

„Ó, Istenem! Hogyan tettethetné az alvást ilyen kínzások közepette?”

„Ám amint az egyszarvú a védtelen angyalhoz érintette volna a nyelvét, a

lány felnézett a fonásból, és kedvesen arrébb tolta. A borjú mérgesen
felbőgött, de engedelmeskedett, és eloldalgott.
Ez a cselekedet megváltoztatta az angyal véleményét a lányról.
 Félig behunyt szemével látta, hogy a gyermek nemcsak jószívű, hanem
csodálatosan szép is, Gábriel úgy itta magába a szépségét, mintha maga az
életelixír volna: égszínkék szeme, enyhén fitos orra, piros orcája és szép ívű
szája úgy ült hófehér arcán, mint valami csillagkép. Szőke haja szabadon
hullott alá a vállára, amely sosem viselte még bűn terhét, apró kezei fürgén
játszottak a virágkoszorúval, kicsiny melle hol emelkedett, hol süllyedt a
finom szövésű ruha alatt.
Valóban, az arkangyalnak aligha kellett tartania egy ilyen szelíd és
ártatlan lánytól – utóbbi tulajdonságát az unikornisborjú fölötti hatalma is
bizonyította. Az állat most a liget közepén állt, és egy gránátalmafa (Punica
granatum) törzsére felkapaszkodó kúszó gyertyavirág (Ceropegia radicans)
rügyeit csipegette.
Gábriel azelőtt sosem került ennyire közel a gyengébbik nemhez –
még akkor sem, amikor közölte Szűz Máriával, hogy a Megváltót hordja a
méhében. Az örömhírt is érintés nélkül jelentette be: a leendő Szűzanya a
konyhaasztalnál éppen kenyértésztát dagasztott, az angyal letérdelt a kamra
ajtajában, és a csodálatos szavak aranyszínűen ragyogva lebegtek át
közöttük. Noha az angyal számtalan olyan festményt ismert, amely
alátámasztotta, hogy így történt a dolog, annyira elbűvölte a lány szépsége
és ölének melegsége, hogy úgy emlékezett, ajkát Mária jobb füléhez
illesztette és azt meg is csókolta.
Gábriel összecsücsörítette a száját: mi akadályozza meg, hogy ennek a
lánynak is hírül adjon valami hasonlót? Ami a Legszentebb Szűznek
elfogadható volt, azt bizonyára örömmel veszi a kishúga is, aki az angyal
fejét most az ölében tartja! Gábriel kinyitotta a szemét és a lány felé
nyújtotta a kezét.
Őt azonban nem annyira kötötte le a virágkoszorú, mint ahogy Gábriel
gondolta.
Fürgén elhúzódott Gábriel keze elől, felpattant és jót nevetett az
angyalon, aki átfordult a hasára, nagyot zöttyenve, mint egy zsák szén.
Gábriel felült a fűben, és próbált magához térni.
Az egyszarvú a gyertyavirág alatt feküdt és bugyuta hangokat hallatott,
a szépséges lányt viszont mintha a föld nyelte volna el: miféle ostobaság ez,
hogy elszalad Gábriel elől, mintha az valami szatír lenne? Nem kell
teológusnak lennie ahhoz, hogy lássa: ő egy arkangyal! Vagy talán másnak
is van nyolc pár szárnya és glóriája?
Az egyszarvú szúrós pillantásokat vetett rá.
 Az angyal feltápászkodott, és a köntöse szegélyével megtörölte a
homlokát: meg kellett találnia a lányt, nem szabad, hogy az azt higgye,
gonoszak a szándékai. Nem jönne jól, ha ilyesmit kezdene terjeszteni róla.
Trombitát formázott a két kezéből, körbejárt a ligetben, és mindenfelé
azt harsogta: »Angyal vagyok! Angyal vagyok!«
Ám kiáltásaival csak annyit ért el, hogy valahányszor kimondta a
»vagyok« szót, az egyszarvú bőgése felerősödött.
Gábriel kezdett ráunni erre a borjú emésztőcsatornájával folytatott
párbeszédre, de úgy döntött, hogy a biztonság kedvéért még egyszer
elismétli, hogy ő angyal, és ezúttal hozzátette, hogy az ártatlan lányoknak
különösen nagy barátja. És lám, a lány erre kacagva előugrott a bokorból.
Odaszaladt Gábrielhez, fejére tette a virágkoszorút, arrébb pattant és
karnyújtásnyira megállt tőle, ám amikor az angyal feléje nyújtotta a kezét,
viháncolva elszaladt.
Az angyal a homlokára csapott: mekkora zseni volt az a jelképművész,
aki megalkotta az egyszarvút és a szűzlányoknak adta; a szüzesség
nyilvánvalóan az abszurditás csúcsa. Ha Gábriel közölni akar valamit a
lánnyal, akkor azonosulnia kell a mesebeli lénnyel, amelynek antilopfeje,
csikóteste, kecskeszakálla, elefántlába, malacfarka van, a homlokán pedig
két könyök hosszú, csavart szarv ül.
Gábriel hangosan felnyerített, és a lány után iramodott.
A fogócska során keresztbe-kasul szelték a ligetet, de a küzdelem a
játékosok közötti tekintélyes korkülönbség miatt egyenlőtlennek bizonyult;
az angyal egyidős volt a világgal, a lány csak a tizenharmadik évében járt.
Fürge volt, mint egy őz, és amint Gábrielnek sikerült elkapnia a ruháját
vagy a bokáját, azonnal arrébb szökdelt. A fiatal test érintése azonban
annyira feltüzelte az angyalt, hogy nem bírta abbahagyni, és addig üldözte a
lányt, mígnem megbotlott egy gyökérben, és nem bírt felkelni, bármennyire
incselkedett is vele a lány.
Gábriel a végsőkig kimerülten elterült: elismerte, hogy veszített, a lány
nem akart örömhírt hallani, ezt tiszteletben kellett tartania. De talán később
még lesz kedve játszani az angyallal?
Gábriel a lány felé pillantott és látta, hogy az egyszarvú ott üget
mögötte, szarvát a magasba tartva. Éppen figyelmeztetni akarta a lányt,
hogy vigyázzon, amikor az állat nagyot taszított a lányon, aki sikoltva
Gábriel ölébe zuhant.
És úgy tűnt, ott jól érzi magát.
 Ott rögtön szerelmet vallott az angyalnak.
Ezek a lányok aztán igazán különös teremtmények.”

„Ezek szerint Gábriel aláhullott?”

„Harmat csillog Kükenstadt hagymamezőin…”
„És az mit jelent?”
„Menjünk át oda…”
VI
 11

„Marie-Sophie úgy érezte, egy pillanatra elszenderedett, amikor magához

tért a takaró alatt a szerencsétlen ágya mellett, a padlón lévő matracon: a
térről kocsikerekek nyekergése és a sörszállító ló patáinak lomha dobogása
hallatszott.
A lány hirtelen felült: gyorsan fel kell öltöznie és meg kell terítenie az
étteremben, mielőtt az étkező vendégek lemennek reggelizni. Dehogyis,
miket zagyvál itt össze? Itt kell lennie a papkamrában a szerencsétlen
mellett, amíg az el nem megy – ha egyáltalán elmegy.
– Itt fogok megöregedni…
A ruháiért nyúlt, amelyek gondosan összehajtogatva feküdtek az
íróasztal melletti széken. Elpirult: mi ez? Nem emlékezett rá, hogy ő
hajtogatta volna össze őket. Csak nem a szerencsétlen, ez az idegen férfi
vetkőztette le és dugta őt ágyba? Marie-Sophie könyve is nyitva volt,
mintha olvasott volna belőle – csak nem a férfi olvasott fel neki, mint
valami gyereknek? Vagy az éjszaka a feje tetejére állította volna a világot,
és a betegből ápoló, az ápolóból meg beteg lett? Marie-Sophie azt sem
tudta, mit gondoljon, mindenesetre kellemetlenül érezte magát.
– Ezt nem csinálom tovább…
Marie-Sophie átkukucskált a szerencsétlen ágya szélén: a férfi aludt,
elgyötört arca semmit sem árult el az éjszaka történtekről.
A lány maga köré tekerte a takarót, felállt, lekapta a ruhákat a székről,
a paraván mögé húzódott és felöltözött: az éjjeliedényből nehéz szag áradt,
este nem jutott rá ideje, hogy kiürítse.
– Megőrülök…
Kivitte az éjjeliedényt a papkamrából, nyújtott karral tartotta maga
előtt, és letette a huszonhármas szoba ajtaja elé. A függönyök résén át nyers
hétfői fény áradt be és megcsillant a levegőben úszó porszemeken, amelyek
arra vártak, hogy jöjjön valaki és belélegezze őket.
Marie-Sophie elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot és nagy levegőt
vett a nappalból: a tér túloldalán, a szövetkereskedés és a hentesbolt között
fiatal férfi állt egy lámpaoszlopnak támaszkodva. Azzal vesződött, hogy
meggyújtsa a cigarettáját, amely a jelek szerint önálló életet élt a szájában,
és fürgén elhúzódott a lángoló gyufától, amelyet a férfi odaemelt hozzá.
A lány mosolygott a férfi kínlódásán.
– Jaj, ez az ember, mindig olyan ügyetlen.
Karl volt az.
Marie-Sophie kinyújtotta a kezét az ablakon és integetett neki: Karl
még egy utolsó támadást intézett az élni vágyó cigarettához, de végül az
nyert. Aztán a panzió felé pillantott. A lány észrevette, hogy Karl látja őt, és
intett neki, hogy vágjon át a téren, hogy tudjanak beszélgetni. Karl
megvonta a vállát, kalapját a fejére tette, kivette a cigarettát a szájából és az
utcára hajította, majd rátaposott, aztán sarkon fordult és elment, ügyet sem
vetve az ablakban álló lány köszönésére.
– Mit tettek velem?
Marie-Sophie dúlt-fúlt mérgében: tojik a tegnap elmaradt szabadnapra,
és tojik arra is, hogy egy vadidegen, felnőtt férfit kell pelenkáznia, akihez
semmi köze, de azt nem fogja hagyni, hogy a tulajdonos meg az Inhaberin
megfossza az udvarlója társaságától.
Elege volt abból, hogy ő legyen a szófogadó kislány.
Hallotta, hogy kinyílik a panzió bejárati ajtaja. Egy székről fellépett a
párkányra, és kikémlelt az ablakkeretből: a tulajdonos odalent állt a járdán,
és éppen ivott valamit. A kifutófiú egy asztalkával az ölében lépett ki a
házból.
– Senki sem akar ma kiülni ide, hisz szakadni fog az eső – ez
nyilvánvaló.
A fiú letette az asztalt, és felnézett az égre.
– Rohadtul nem érdekel, te milyen időt jósolsz mára, ha a feleségem
azt mondja, hogy legyen teraszkávézónk, akkor lesz – felőlem akár a villám
is belecsaphat azokba az ütődöttekbe, akik kiülnek ide és részt vesznek az ő
marhaságaiban. Nesze, ez itt a tied.
A tulajdonos lekevert egy fülest a kifutófiúnak.
– Eredj, hozd a székeket, te tökkelütött meteorológus!
Marie-Sophie-nak mérgében ökölbe szorult a keze: torkig volt már
azzal, hogy a tulajdonos minden reggel pofozgatja a kifutófiút, azt remélve,
hogy ezzel enyhítheti a másnaposságát.
– Gondom lesz rá, hogy a fiú jóslata beteljesüljön – és hogy ne a fiú,
hanem a tulajdonosék nyakába zúduljon az áldás.
 A lány leugrott a székről, odahozta az éjjeliedényt, és úgy állt, hogy
lássa, mi történik a járdán, és úgy tudja kiönteni az edény tartalmát, de úgy,
hogy ő maga ne látsszon.
Várta a megfelelő pillanatot.
A kifutófiú éppen a székeket rendezgette az asztal körül, a tulajdonos
pedig ott kukacoskodott mellette, hogy mekkora távolságra legyenek a
székek az asztal szélétől és hogyan álljanak; másnaposan túlságosan
érzékeny volt a távolságokra és az arányokra.”

„De még mennyire! Egyszer egy zeneszerző lakásában ébredtem, talán

szintén hétfő reggel volt. És amint beléptem a nappaliba, a muzsikus ott ült
anyaszült meztelenül a zongoránál, és éppen egy szonátát komponált.”
„Ismersz művészeket? Én egyet sem…”
„Nagy kár, mert általában mulatságosak, szeretnek inni és tele vannak
önsajnálattal…”
„Apám összejárt velük, de hozzánk sosem hozta el őket…”
„Hol is tartottam? Igen, a zeneszerző ott ült egy szál fütykösben, a
nagy feje csak úgy lógott a kottaállvány fölött. Göndör haján szikrázott a
napfény, a bal keze úgy járt a billentyűzeten, mint valami pók, és csodálatos
dallamokat szőtt, miközben a jobb kéz nikotintól megsárgult ujjai egy
töltőtollat tartottak és a hangokat a kottapapír hálójába fogták, a fekete
hangjegyek úgy fénylettek a vonalakon, mint a legyek…”
„Ki kezdett bele egy újabb történetbe a történeten belül?”
„Én…”
„És ki nem szereti, ha eltérünk a tárgytól?”
„Én…”
„Akkor mit kell mondani?”
„Bocsánat?”
„Igen!”

„Marie-Sophie biztos kézzel tartotta a harag edényét, és ügyelt rá, hogy egy
csepp se loccsanjon ki a szélén: a kifutófiú és a tulajdonos annyira
belemerült a járda arányos elrendezésébe, hogy észre sem vették a fejük
fölött aranyszínű esőfelhőként lebegő bilit.
– Nem lenne jobb így?
 A kifutófiú megfogott egy széket, és éles hang kíséretében
határozottan betolta az asztal alá. A tulajdonos a fogát csikorgatta.
– Vagy esetleg így?
A fiú visszahúzta a széket.
– Hm? Egy kicsit közelebb?
A szék lába megnyikkant a járdán. A tulajdonos ütésre emelte a kezét.
Marie-Sophie kilöttyintette az edényből az aranyló folyadékot.
A tulajdonos levegő után kapkodott, amint a hideg vizelet ráömlött,
becsorgott a nyakába, az inge és a bőre közé.
A kifutófiú mosolyogva pillantott fel az épületre.
A lány rákacsintott, majd hátralépett, behúzta az éjjeliedényt is az
ablakon, és egyetlen lépéssel a párkányról a papkamrában termett.
Óvatosan becsukta az ajtót, és hallgatta a tulajdonos szitkozódását;
káromkodása ehhez a reggelhez illő madárcsicsergés volt, amelynek
dallamát Marie-Sophie is vele dudorászta.
A szerencsétlen kérdő tekintettel nézett Marie-Sophie-ra. Lepisszegte a
férfit, akit éppen hogy beszédre kellett volna bírnia, és elfogta a káröröm.
Meghúzta a csengő zsinórját, amely az ajtófélfánál lógott, és tompán
hallotta, hogy megszólal odalent a konyhában: – Remélem, a fiúval küldik
fel a reggelit.
A szerencsétlen komoly képpel bólogatott: jobban teszi, ha egyetért a
lánnyal, aki azzal kezdte a napját, hogy fel-alá rohangált az éjjeliedényével.
Ez arra utalt, hogy otthonosan mozog ezen a helyen, amelynek díszletei egy
nagy kuplerájhoz illettek: ott fekve nem kerülhették el a figyelmét a fekete
selyempárnákon látszó harapásnyomok, az ágy fölötti tapétába szorult
köröm, sem a vörös krepp-papír, amely tompította a csillár fényét és a test
apró hibáit volt hivatott elfedni.
A férfi körbejáratta a tekintetét: kell itt lennie valaminek, ami az
Atyára és a Fiúra emlékeztet.
– Jó reggelt!
Marie-Sophie állt a szerencsétlen mellett: úgy látta, felébredt, és ugyan
nem úgy tűnt neki, hogy a férfi jobban hallja, mint előző nap – a szeme úgy
forgott a fejében, mint két búgócsiga –, a lány annyira elégedett volt
magával reggeli tette miatt, hogy muszáj volt valakinek jó reggelt kívánnia.
– Igen, megvan!
A szerencsétlen tekintetét az ajtó fölött lógó ujjnyi rézkeresztre
szegezte.
 Marie-Sophie a szerencsétlenre meredt: vajon a férfi ezzel a bamba
nézéssel kíván neki jó reggelt? Nem lepné meg, ha éppen akkor kezdene
erőre kapni, amikor neki kedve szottyant elküldeni a tulajdonost a jó büdös
fenébe.
A szerencsétlen arca mosolyra derült: a keresztények testi vágyát
semmi sem fokozza jobban, mint annak tudata, hogy a mennyei Atya és a
Fiú minden egyes mozdulatukat figyeli.
– Mi ilyen mulatságos?
Marie-Sophie követte a férfi tekintetét: jóságos ég, hát nem az asztalon
maradt a bili? Ráadásul üresen!
A szerencsétlen végignézte, ahogy a lány odarohan és lekapja az
éjjeliedényt az asztalról, majd eltűnik a paraván mögött: a kereszt
meggyőzte arról, hogy egy bordélyházba került. A lány, ez a korán kelő
kismadár pedig, aki az éjjeliedényével sürög-forog, szirénszajha, akinek az
a dolga, hogy megőrjítse és vallomásra bírja.
A férfi hallgatta, ahogy a lány szitkozódik magában: hát igen, itt azzal
kezdődik a nap, hogy reménykedünk abban, hogy »a fiú« felhozza a
reggelit. A szerencsétlen maga elé tudta képzelni, miféle lehet »a fiú«: egy
kék szemű, negyvenes izompacsirta, akinek a neve az ábécé egyik utolsó
betűjével kezdődik, és aki az egész világra haragudott azért, mert az első
nap az iskolában névsorolvasáskor utolsóként került rá a sor.
Utolsó erejét összeszedve letörölte a mosolyt az arcáról, és újra elájult.
A paraván mögül elégedett sóhaj hallatszott, a vizeletsugár dalolva ért
az edénybe.”

***

„Marie-Sophie éppen csak befejezte, amikor kinyílt a huszonhármas szoba

ajtaja.
– Aha, ez maga a tulajdonos lesz vagy az Inhaberin. Jó, ha
megtanulják, hogy fel kell hozniuk az embereknek a reggelit. Ki tudja,
hátha egy szép nap segítség nélkül maradnak? Ki tudja, hol lesz akkor
Marie-Sophie?
A lány letakarta az edényt, és előlépett, hogy fogadja az érkezőt.
Az Inhaberin kialvatlannak és morcosnak tűnt:
– Beszélnünk kell.
 Marie-Sophie legszélesebb mosolyát vette elő: az Inhaberin az alvással
töltött minden egyes percét karátban mérte. A háború előtt tagja volt az
uniszomnista egyesületnek, és noha ezt a tant már betiltották, az
uniszomnisták minden éjjel ugyanazon a frekvencián gyűltek össze az
asztrális szint legalsó lépcsőfokán.
A kényeztetés okozta idegrendszeri károsodás! – mondta egyszer a
szakácsnő arra utalva, amit az Inhaberin megosztott vele; a családja szerint
ugyanis rangon alul házasodott, amikor hozzáment ahhoz a vízvezeték-
szerelőhöz, aki ma a Gasthof Vrieslander tulajdonosa. »Mintha lenne
bármije!« Az öreg Thomas állítása szerint az Inhaberin azért akkora
álomszuszék, mert a lét valamely magasabb szintjén egy indiai hadvezérrel
csalja a férjét, és a »tulajdonos« azért huny szemet a dolog fölött, mert
úgymond a felesége idézőjelei között él.
De ezen a napon az Inhaberin sajnálatra méltó volt: senki sem érdemli
meg, hogy a férje csurom vizeletesen ébressze fel.
Marie-Sophie kivette a tálcát a nő kezéből:
– Kedves magától, hogy felhozta a reggelit…
Az Inhaberin összeráncolta az orrát:
– Nagyon bőkezű vagy ma, Marie-Sophie, de ne próbálj port hinteni a
szemembe, azt hiszem, az a zuhany, amit a férjem kapott tőled, egyelőre
mindkettőnknek elég.
A lány tétován nézett az Inhaberinra: a kifutófiúra számított, akivel
együtt nevethet, vagy a tulajdonosra, hogy tetézze a dolgot és ellentételezést
– szabadnapot és egyebet – kérjen a Karllal kapcsolatos incidensért. De
nem mert ujjat húzni ezzel a nővel, akin látszott, hogy egy csekélységért is
ölni tudna.
Az asszony ridegen Marie-Sophie szemébe nézett:
– A férjem őrjöng, alig értettem egy szavát, úgy éreztem, mintha a
várost légitámadás érte volna, és egyedül én tudnám elhárítani.
Az Inhaberin az ajkát összeszorítva folytatta:
– Szerinted egy épeszű ember örül annak, ha erre, a csurom vizeletes
férjének ordítására és óbégatására kell ébrednie?
Marie-Sophie nyelt egyet: az ő hibája volt, hogy az Inhaberint
lerántották az asztrális szintről, az indiai herceg öléből, bele a kükenstadti
koszosszürke reggelbe. Bármilyen súlyos büntetést megérdemelne azért,
mert ilyen rémes felfordulást okozott.
 – Válaszolj! Szerinted normális, ha valaki azzal ébreszti a feleségét,
hogy csurom vizeletesen ráveti magát az ágyára, és bosszúra éhesen
ordítozik?
Az Inhaberin a tekintetével tépte ki a lány körmeit:
– Na, mondd már!
Marie-Sophie ujjai még szorosabban fogták a reggelizőtálcát:
– Micsodát?
– Hogy felnőtt ember így nem viselkedik!
A lánynak el kellett fojtania a nevetését: az Inhaberin nem is azért jött,
hogy lehordja, a férjét ért gyötrelmek a legkevésbé sem izgatták.
Együttérzést várt a lánytól. Marie-Sophie pedig hálás volt azért, hogy esélyt
kapott arra, hogy tovább szítsa a viszályt azok között, akik az udvarlóját
ellene fordították.
– Na?
Az Inhaberin toppantott egyet és sziszegve kérdezte:
– Vagy talán az ő oldalán állsz, ha a családon belüli erőszakról van
szó?
– Maga megőrült? Mit gondol, miért kóstoltattam meg vele a
királyvizet ma reggel? Hát azért, mert engem is szokott bántani!
A nő levegő után kapkodott:
– A szemét!
Már majdnem kiviharzott a szobából, de Marie-Sophie lehajította a
tálcát, szorosan megragadta az Inhaberin karját és visszatartotta: az asszony
jobban haragudott a férjére, mint ő gondolta volna; gyilkolni is képes lett
volna. És noha tulajdonképpen jó és szerencsés dolog, hogy annyira nem
vesztette el az eszét, hogy ne fogja fel: a hatóságoktól több megértésre
számíthat, ha azért öli meg a férjét, mert az megerőszakolja az
alkalmazottakat, mintsem azért, mert felébresztette álmából, a panzió
mégsem válhatott gyilkossági nyomozás helyszínévé – most nem, amikor a
szerencsétlen élete rajtuk múlik.
– Nem úgy van, ahogy gondolja!
– Hogyhogy?
Az Inhaberin hangjában csalódottság érződött:
– Tehát nem erőszakolt meg?
Marie-Sophie szusszant egyet:
– Nem, nem hagyom magam megerőszakolni, pláne nem, már
megbocsásson, a férjének!”
 ***

„A szerencsétlen türelmesen hallgatta a lányt. Marie-Sophie az ágya szélén

ült, és vizes kásával meg a hőstetteivel traktálta.
A férfi eszméletlennek tettette magát, amikor a lány behozta a tálcát a
szobába: az éhhalál küszöbén akart maradni, hogy lemondjanak róla és
lelőjék, de a lány nyilvánvalóan utasítást kapott, hogy diktáljon belé némi
ételt, akár magánál van, akár nincs.
A lány engedelmeskedett, felültette, előkét kötött a nyakába és
elkezdte kanalazni belé az ételt. A szerencsétlen erőtlenül rágott, és elég
kása jött ki a száján ahhoz, hogy a lány azt higgye, már nem is él: a
szerencsétlen azon tűnődött, vajon a lány által mesélt vicces történet is az
utasítás része-e; vajon olyan titkos szálakat szőtt-e bele, amelyeknek
önkéntelen reakciókat kell kiváltaniuk belőle? Valami ártatlant, mint
például: »Igazán? Szabadnapot adott neked, hogy meglátogasd az
udvarlódat?«
A kihallgatások során a legjelentéktelenebb mondatokat is úgy
forgatták ki, hogy bizonyítékul szolgáljanak a Führer igazságos világnézete
elleni világméretű összeesküvésre. Ám ahogy a lány folytatta a történetet, a
férfi kételkedni kezdett abban, hogy csak betanulta volna, és az egész
csupán színjáték lenne, ahhoz túl zagyvának és értelmetlennek tűnt.
Marie-Sophie végzett a szerencsétlen etetésével. Meghúzta a csengőt
és kivitte a tálcát: az Inhaberin kellően feldúlt volt ahhoz, hogy minden
szavát elhiggye: a férje igyekezett a lány meg Karl közé állni.
Megakadályozta, hogy egy ennyi idős lány találkozzon a jövendőbelijével:
mi ez, ha nem erőszak? Isten tudja, mire készült! És ugyan az asszonynak
általában egyáltalán nem tetszett sem Karl, sem az, hogy odajár a panzióba,
megengedte a lánynak, hogy a kávészünetben elszaladjon hozzá; az
Inhaberin persze nem maradhatott a szerencsétlen mellett, vidékre kellett
mennie a férjével tojásért, de arra az órára, amíg Marie-Sophie távol van, a
szakácsnő is vigyázhat a férfira.
Amikor feljött a kifutófiú a tálcáért, és betegre nevették magukat,
Marie-Sophie üzenetet írt Karlnak egy szalvétára, óvatosan összehajtogatta,
kívülre egy pillangót rajzolt rá, és megkérte a fiút, hogy szaladjon el vele
Karlhoz. Egyszerű és olcsó dolog volt: egy puszijába került.
 Marie-Sophie a papkamrába, a gondozottja mellé visszatérve azt
fütyörészte magában: »Az ő neve Valdimár, és egészen vunderbár!«: el
kellett ütnie valamivel az időt. A két férfi déltájban érkezik, hogy
beszámoljon nekik a szerencsétlen állapotáról. Az Inhaberin a
beleegyezésüket akarta kérni ahhoz, hogy a szerencsétlent a szakácsnőre
bízzák.”
 12

„Marie-Sophie a tetőablakhoz lépett és kinyitotta, levette a kötényét és

megágyazott, elővette a gyöngyházberakásos dobozkát, amelyet a szekrény
alsó polcán, az alsóneműk alá rejtve tartott, és tűzforró vízzel leöblítette az
arcát a csapnál. A dobozból kivett egy darabka illatos szappant és óvatosan
forgatta a két keze között.”

***

„A két férfi megadta az engedélyt, de kis híján elbaltázta a dolgot, amikor

benéztek hozzájuk a papkamrába. Tőle
kérdezték meg, igen, azért, mert ő ismeri a férfit a legjobban, hogy szerinte
nem kockázatos-e a szakácsnő gondjaira bízni.
Miután a szerencsétlen mellett töltötte az éjszakát, Marie-Sophie
furcsa módon magától értetődőnek érezte, hogy a férfi örök életére ott
marad a panzióban, egyfajta új Thomas lesz, akiről akárki gondoskodhat,
így meggyőződése ellenére azt felelte a két férfinak, hogy a szakácsnő nem
kezdő ápoló, elvégre az, aki a legutóbbi háborúban a fronton betegeket
ápolt, az bizonyára boldogulni fog ezzel a nyomorulttal is. A szakácsnő
azonban valójában végtelenül megvetette a betegek ápolását, és szerinte e
»munka« jellege a legjobban Florence Nightingale pályafutásában
nyilvánult meg, aki persze könnyűvérű nő volt, és a lámpája színét sem
kellett találgatni.
A két férfi komoly ábrázattal vitatta meg a kérdést.
A lány türelmetlenné vált, és a »legutóbbi háborúban« szavakat
ismételgette, mintegy arról győzködve a két férfit, hogy tudja, miről beszél,
és hogy a szakácsnő rátermett: »A legutóbbi háborúban, igen, nem úgy volt,
hogy az az utolsó háború?«
Ekkor hirtelen a lányra néztek és egyszerre kérdezték: »Miért beszél
háborúról?«
 Marie-Sophie-t megijesztette a két férfi éles hangszíne: a kérdés
viharrá erősödött a fülében; a magánhangzók egymásba olvadtak, a
mássalhangzók pedig a tudatában harsogó, zilált kórussá törtek szét. Ám
amint a belső füle hozzászokott a zajhoz, gyermekkora legfontosabb
férfihangjait hallotta ki belőle.
Hallotta az iskolaigazgató ordítását, amikor az osztálytársai
ráijesztettek, elbújtak az árokban és hirtelen előugrottak, hallotta Ernst
nagybátyjának elfojtott, fájdalmas nyögéseit, aki nem tudott nyelni jajgatás
nélkül, hallotta apja szipogását, aki egyedül sírt a konyhában, amikor azt
hitte, hogy Bói meg ő már alszanak.
És mást is hallott.
A fejében a férfikórus a hazatérés dalát énekelte:

Mint egy meglőtt madár

menekül a kezem
a tiéd elől.

Mint a fogyó hold

sötétíti el tekintetem
a szemedet.

Mint a láng árnyéka

játssza a gyermeked
a gyermekemet.

És azok, akik azért küzdöttek, hogy a harcvonalat soha ne e kezek körül

húzzák meg; azok, akik őrizték e szempár fényét, szembenézve azzal, amit
senkinek nem lenne szabad látnia; azok, akikre nem várt más élet, mint a
gyermekeiké.
Kicsoda ő, egy magafajta kislány, hogy az orruk alá dörgölje: nem
vetettek véget az összes háborúnak azzal, hogy túléltek egy átkozott
világháborút?
Marie-Sophie azt felelte, hogy nem akart ezzel semmi különöset, az
emberek így szokták mondani.
A férfiak mérgesen csóválták a fejüket, és otthagyták a
szerencsétlennel.”
 ***

„Marie-Sophie szép és meglepően meleg harisnyát vett fel, és rózsamintás

ruhába bújt: csak nem baj, ha valaki egy kicsit szebbé teszi azt a világot,
amely ma olyan szürke felhős, és amelyet sírás kerülget. Elővette a rúzst a
szekrényben lévő rejtekhelyről, bedugta a kisujját a csőbe és az ujja
begyével kente a festéket az ajkára: fényes nappal az illendőség kedvéért
nem túl sokat – de Karl kedvéért nem is túl keveset.”

***

„Amikor ismét kettesben maradtak a kamrában, előadta a szerencsétlennek

azt a női háborús bölcsességet, amit a két férfinak nem mert megemlíteni:
valahol azt olvasta, hogy álmában senkinek sincs neme; a férfi nem volt
magánál, így nem sértődhetett meg azon, ami Marie-Sophie-ból
kikívánkozott.

A VÁNDOR TÖRTÉNETE

Az első világháború utáni években egy vándor járta Európát, és olyan nőket
keresett fel, akik elveszítették a férjüket vagy a kedvesüket a keleti vagy a
nyugati fronton; Flandriában, Tannenbergben, Gallipoliban, a
Dardanelláknál, a Somme-nál, Verdunnél, a Marne-nál, Vittorio Venetónál.
A nők jól ismerték e felsorolást, és a kétségbeesést, amit okozott.
A vándor országról országra, városról városra és házról házra járt.
Hadiözvegyekből volt bőven, és mindannyiukat végiglátogatta.
A koromfekete éjszakákon, amikor az özvegyek álmatlanul feküdtek
az ágyukban, és azokra a lágy ujjakra vágyakozva sóhajtoztak, amelyek
arcukat és a combjukban feszülő izmaikat simogatták, a vándor egyszer
csak megjelent a szobájukban, mint a hold a felhők függönye mögül. A nők
örömmel fogadták.
A megjelenésében mindig volt valami, ami az elhunytra emlékeztette
az özvegyeket, az, ami a párjukat különlegessé, az övékké tette. Némelyek a
bal szem elé hulló, rakoncátlan hajfürtöket ismerték fel, mások a jobb kéz
görbe hüvelykujját, megint mások az ádámcsutkán lévő anyajegyet, amelyet
búcsúzóul utoljára csókoltak meg.
A vándor némán levetkőzött és hagyta, hogy az özvegyek szemügyre
vegyék, majd az éjszakai vándorlástól kihűlve befeküdt a takarójuk alá.
A nők pedig végigvezették a vándort minden egyes mozdulaton, amely
a férjükkel, a szerelmükkel való házaséletüket jellemezte.
Reggelre a vándor eltűnt.”

„Hallottam már ezt a történetet, tudom, ki volt az a vándor.”

„Na, ki?”
„Franco Pietroso jelentéktelen aktakukac volt az olasz
hadügyminisztériumban, akinek az volt a feladata, hogy az elesettek
hozzátartozóinak kiküldje a halotti igazolásokat. Ám ahelyett, hogy
teljesítette volna kötelességét, elrejtette az értesítéseket, felkutatta az
özvegyeket és a férjük szakasztársának adta ki magát, azt állítva, hogy az
anyja temetésére kapott kimenőt.
Miután Franco Pietroso e szélhámossággal a nők bizalmába férkőzött,
a fronton zajló bujálkodásról mesélt nekik; azt mondta, hogy bőven voltak
ott vöröskeresztes lányok, akik a katonákra vadásztak, és egy kezén meg
tudja számolni azokat, akik ellenálltak a kísértésnek.
A szerencsétlen özvegyek pedig, akiknek fogalmuk sem volt a
lövészárkokban folyó életről – ahogy Franco Pietrosónak sem –, és azt
gondolták, hogy a férjüknek nem esett bántódása, de megcsalja őket, új
bizalmasuknál kerestek »vigasztalást«.
Franco Pietroso végül lebukott: egy halottnak vélt katona rajtakapta az
»özvegyével«. Állítólag amikor felakasztották, és a Pokol kapujának őre
nem találta a könyvekben a »halott férjek felszarvazása« bűncselekményt,
visszaküldte.
Addig nem léphet be oda, amíg egy hadiözvegy szerelmet nem vall
neki, annak tudatában, miféle ember.”
„Ez hihetőnek hangzik – és meg kell hagyni, hogy a férfi neve
egybevág azzal, amit tudok róla –, de a valóság sajnos nem ennyire szép.”

„Ha az özvegyek tudtak volna a vándor származásáról, csaknem biztos,

hogy nem fogadták volna tárt karokkal, nem, arcukat a párnájukba temették
volna, és néma rettegésben reszkettek volna, amikor az a szörnyeteg bebújt
a takarójuk alá.
– Kihűlt az éjszakai vándorlásban, forró testem majd felmelegíti.
Ez járt a fejükben, és nem vették észre, hogy a vándor teste a tüzes
szeretkezés közben sem melegedett fel. De nem a hosszas vándorlásban hűlt
ki.
A vándor nem is létezett.
Egyszerűen azért nem hatott rá sem a téli fagy, sem a nők ölelése, mert
a neve nem szerepelt az élők jegyzékében: a magasabb hatalmak nem
biztosítottak számára helyet a Nagy Műben.
Az özvegyek bánata hívta őt életre az általuk szeretett és elvesztett
férfiak földi maradványaiból.
Testrészei a harcmezőkön rothadó holttestekről szakadtak le, és a víz
meg a szél hordta őket keresztül Európán. Az Alpok mélyén, pontosabban a
Jungfrau alatt, egy gneiszbarlangban gyűltek össze térdhajlatok Flandriából,
körmök és belek Tannenbergből, mandulák, lépek és ízületi szalagok
Gallipoliból, csípőcsontok, szemfenekek, herék és fogínyek a
Dardanelláktól, tüdők, talpak, hangszalagok és agyalapi mirigyek Somme-
ból, nyelvgyökök, lapockák és vastagbelek Verdunből, nyirokerek és
arcizmok a Marne vidékéről, vesék Vittorio Venetóból. És más testrészekkel
együtt egyetlen emberré álltak össze, akiben minden megvolt, ami egy
férfihoz tartozik.
Ez az ember lett a vándor.”

„És szerinted ez hihetőbb, mint Franco Pietroso története?”

„Nem számít, hogy én mit gondolok, így szól a történet!”

***

„Miközben Marie-Sophie mesélt, a szerencsétlen szendergett: a lány úgy

érezte, mindegy, hogy a férfi reagál-e a történetre vagy sem.
Amikor a szerencsétlen felébredt, azt hitte, hogy a lány az 1914.
augusztus 14. és 1918. november 11. közötti mozgásairól kérdezgeti, és
csak a vállát vonogatta. Még ha mindent elmondana is neki, amire
emlékszik, a lány azzal sem menne sokra; a Harmadik Birodalom
levéltáraiban minden egyes fingása és böfögése fellelhető – a táborból való
kihozatalától a megtalálásáig és a jelen lévő bőbeszédű lánynál való
elhelyezéséig eltelt időt leszámítva.
Kopogtak az ajtón, és a lány egy idősebb nőt engedett be a
papkamrába, majd közölte vele, hogy az ágyban fekvő férfinak semmire
sincs szüksége, a legjobb, ha békén hagyja, ő már egy óra múlva visszajön.
A szerencsétlen motyogott valami zagyvaságot, és úgy tett, mintha
aludna.”

***

„Marie-Sophie a helyére tette a rúzst és a szappant, megfésülködött és

ezüstcsatot tett a hajába, felvette a kabátját, bezárta a szobáját és lement a
recepcióra.
A tulajdonos állt a pultnál. A lányt meglátva elfintorodott az arca.
– Egy óra! Egy perccel sem több…
Az öregember egy fotelban ült a bejárat mellett, és megismételte a
tulajdonos szavait.
– Egy óra! Egy perccel sem több…
A lány csókot dobott nekik, és már ki is szaladt a panzióból.”

***

„Marie-Sophie átvágott a főtéren. A szövetkereskedés előtt megállt,

megvizsgálta tükörképét a kirakatban és megigazította egy hajfürtjét,
amelynek sehogy sem akaródzott a bal halántékán maradnia: odabent
Fräulein Knopfloch egy mérőrúddal a kezében éppen egy hatalmas fekete
bársonyszövet fölé hajolt.
Marie-Sophie biccentett neki: a kisasszony időnként olcsón odaadta
neki a drága anyagok maradékait; többnyire egy-egy sálra vagy szoknyára
futotta belőlük.
A kisasszony túlságosan belemerült a tekercs mérésébe ahhoz, hogy
válaszoljon a lány köszöntésére, de annál kedvesebben mosolygott vissza rá
egy jól megtermett férfi, aki annyira szűk ruhát viselt, hogy azt nyilván a
fiatalabbkori önmagától kaphatta kölcsön, és aki jókora kezében egy
hatalmas motring selyemszalagot tartott. A lány kinyújtotta a nyakát: mit
vigyorog rá ez az újdonsült özvegy? Talán elvakította a gyász? Egy
magafajta hamvas lány mi az ördögöt nézne egy ilyen bumfordi fickón?
Csak nem néz ki úgy, mint valami könnyűvérű lányka?
Marie-Sophie a kirakatüvegbe pillantott, hogy meggyőződjön róla:
megjelenése nem kihívóbb a szokásosnál – azaz minden tekintetben
illedelmes –, és tekintete ekkor találkozott a férfiéval, aki odalépett az
ablakhoz: kétség nem fért hozzá, a pasas flörtölt vele: kormos kezével a
selyemgombolyagot simogatta és vaskos ajkaival hangtalan szavakat
formált: »Vár téged sötét kunyhóm, vár! Jöjj, kedvesem, jöjj hát!«
A lánynak hideg veríték futkosott a hátán; a régi dal töredéke hallatán
nagyot dobbant a szíve. Elviharzott az üzlet elől, és belebotlott egy fiúba,
aki éppen a karóráját nézegette: Mi jut eszembe? Megy az idő, Karl vár!
Marie-Sophie kinyújtotta a nyelvét az üzletben álló lovagnak.
Fräulein Knopfloch kérdő tekintettel pillantott a lányra, aki csak
megvonta a vállát.
A fickó bármilyen hazugságot beadhatna neki. Ha majd elviszik a
szerencsétlent, Marie-Sophie újra szabad ember lesz, és szerte a városban
kérheti bűneinek bocsánatát.
Megszaporázta a lépteit.
Cipőjének sarka kopogott a köveken, léptei számolták a
másodperceket; minden lépése fél másodperc, kipp-kopp, kipp-kopp,
percenként százhúsz, kipp-kopp, kipp-kopp, félóránként háromezer-hatszáz,
kipp-kopp, kipp-kopp, kipp!
– Kopp! Ötvennégy percem maradt.
A főtérről a Blumengasséra fordult, ahol azonban egyetlen virág sem
nőtt. Az utca mindössze egy hátsó udvar volt, a koszos falak mentén kukák
sorakoztak, és nyilvánvaló volt, hogy a háztulajdonosok miért nem csukják
le a fedelüket: akik errefelé sétálgatnak, azok amúgy is beleillenek az
utcaképbe.
– Remélem, a Mindenható nem tud erről. Ő adta az embernek a
nyelvet, hogy minden teremtett dolgot meg tudjon nevezni, de azt hiszem,
némi hiba csúszott ennek a szánalmas helynek az elnevezésébe. Mit szólna
például, ha ideküldene egy angyalt, hogy megmentsen egy bűnös lelket, és
a szárnyas lény a következő beszámolóval térne vissza: »Leszálltam a
főtérre, Fräulein Knopflochnál befordultam a sarkon, és egy piszkos hátsó
udvarban találtam rá a bűnösre. A helyet Virág utcának hívják.«
És mit feleljen az ember, ha az Úr magyarázatot kér erre a badarságra?
»A régi szép időkben itt virágos rétek voltak!«
Nem hiszem, hogy a Jóisten elhinné, hiszen nyilván tudja, hogy
Kükenstadt városa kopár sziklára épült – a környéken ezen sokat
tréfálkoznak is.
Az Úrban esetleg felvetődhet, hogy e ballépés miatt megnémít
bennünket.
Marie-Sophie egy pillanatra megállt az utca végében álló táblánál.
– De virágos ruhában lépkedek rajtad; legyen ma a neved Rózsavirág
utca, és reméljük, hogy a Teremtő letesz arról, hogy elvegye tőlünk a
nyelvet – az én Karlomat a nyelvemmel kell kiengesztelnem.”

***

„Herr Abend-Anzug, Karl szomszédja a ház előtti lépcsőn állt, és

szemlátomást nem tudta eldönteni, hogy éppen jön vagy megy-e. A
napszakokat figyelmen kívül hagyva, sajátos öltözéket viselt: kikeményített
öltöny és csillogó tánccipő volt rajta – és úgy tűnt, már jó ideje toporoghat
ott, mivel amint megpillantotta Marie-Sophie-t, odakiáltott neki:
– Jó estét!
A lány visszaköszönt neki, és el akart osonni mellette, ám ő hátrébb
ugrott, és megállt az ajtóban.
– Úgy hallottam, hogy rendes lány vagy, és el is hiszem.
Izgatottan várta a választ.
Marie-Sophie közömbös képet vágott, amely a Gasthof Vrieslander
tolakodó vendégei esetében is bevált: sem kedve, sem ideje nem volt a
személyével kapcsolatos társalgásra.
Herr Abend-Anzug nem váltott témát.
– Igen, bizonyára az is vagy.
Marie-Sophie felhúzta a szája sarkát, és a férfi ezzel meg is elégedett.
Felnevetett:
– Anyám nem bolond!
Kiderült, hogy Herr Abend-Anzug mégsem azért zárta el a lány útját,
hogy az majd a lépcsőn megoldja a férfi egzisztenciális problémáit.
 – Viszont ezt nem lehet elmondani arról a disznóról, akihez,
gondolom, éppen igyekszel. Nem kérünk sokat a padláson lakóktól, de
mindennek van határa. Amikor ma reggel hazajött, akkora zajt csapott,
hogy az ember a saját hangját sem hallotta tőle.
Marie-Sophie elsápadt.
– Ha éppen nem az Internacionálét gajdolta, akkor a bútorokat
csapkodta, vagy az ég tudja, mi jött rá. Más már a rendőrséget hívta volna.
Herr Abend-Anzug halálosan komoly tekintettel nézett a lány
szemébe.
Marie-Sophie nem tudta, mit gondoljon: Karl bútorokat rendezget, és
közben az Internacionálét énekli? Hiszen Karl megveti a kommunistákat,
mert csúnyán bántak vele. Felolvasta Marie-Sophie-nak azt a harcias
költeményt, amelyet a kéményseprők szakszervezetének írt a radikális
tagok biztatására, de végül nem jelentették meg. Biztosan nagyon berúgott
– a kommunizmus támogatása nagy bajba keverheti az embert.
– Igen, anyámmal éppen arról beszélgettünk, mennyire szomorú, hogy
ez a vadállat téged kaparintott meg. Anyám szó szerint azt mondta: »Mit
eszik ezen a Karlon ez a rendes lány…« Aztán hozzátette: »Pedig
gyerekjáték lenne egy normális udvarlót találnia, jóravaló lány…«
– Köszönöm magának és az édesanyjának a kedves szavakat, de
mindebből arra következtetek, hogy az én Karlom rosszul érzi magát – talán
az lesz a legjobb, ha megyek és ránézek, hogy maga és az édesanyja
nyugodtan alhasson.
Marie-Sophie szépen meghajolt Herr Abend-Anzug előtt, ami azonban
éppen ellenkező hatást váltott ki az ünneplőbe öltözött férfiból, aki
egyszeriben rendkívül udvariasan kezdett viselkedni ahhoz képest, hogy
Marie-Sophie egyszerű cselédlány:
– Óhajt talán a kisasszony velem vacsorázni, vagy hogy is
nevezhetnénk egy kiadós délutáni étkezést? Megkaptam a behívómat –
nézze csak –, hogy harcoljak a szlávok ellen, a ma esti vonattal utazom;
nálam ezért most van vacsoraidő.
Herr Abend-Anzug fél térdre ereszkedett.
Marie-Sophie szájából kiszaladt egy »Jézusom«: ez a férfi
nyilvánvalóan nemigen hisz abban, hogy a háborút meg lehet nyerni, ha
egyszer itt a lépcsőn akarja megkérni a kezét.
– Mind özveggyé akarnak tenni bennünket.
 Herr Abend-Anzug zavartan pillantott a motyogó lányra, feltűrte
nadrágjának szárát, ujjait a zoknijába dugta, előhúzott egy kopott gumival
átkötött bankjegyköteget és lesepregette róla a süteménymorzsákat:
– Édesanyám végtelenül örülne, ha egy előkelő étteremben egy
kegyedhez hasonló lánnyal látnának vacsorázni.
Marie-Sophie kedvesen mosolygott, és elutasítóan csóválta a fejét:
– Köszönöm a társalgást, Herr Abend-Anzug. És kérem, az édesanyja
kedvéért térjen haza épségben a frontról.
Marie-Sophie utolsó szavaira a férfi felállt, oldalra lépett és a
homlokához emelte a kezét, a nem létező kalapjának szélét keresve.”

***

„Marie-Sophie finoman bekopogott Karl ajtaján, de nem kapott választ.

Próbálta erősebben, majd fülelt, hogy hall-e mozgást a szobában: mi az
ördögöt gondol Karl? Végre sikerült elszabadulnia a munkából, Karl meg
még felkelni sem hajlandó? Túlzás, hogy egy felnőtt férfi ennyire
megsértődjön amiatt, hogy egy vasárnap elmaradt a séta az állatkertben.
Marie-Sophie a tenyerével dübörgött az ajtón, majd hirtelen elfordult:
– Akkor pukkadj meg!
Az alsó szinten kinyílt az ajtó, és egy ősz hajú öregasszony jelent meg
a lépcsőn, akkora, mint egy hétéves gyerek:
– Herr Mausnál csak Jerikó harsonáival mész valamire, kislányom!
Nagy nehezen feljebb vánszorgott a lépcsőn, és kezét a lány felé
nyújtotta.
– Dél óta fel-le járkálok, mint egy kergemarha, és próbálom
felébreszteni, pedig nem kellene; nagyon helyes, amikor alszik.
Az öregasszony köszvénytől göcsörtös ujjai között egy kis levelet
tartott, egy pillangó rajza látszott rajta; az üzenet, amit Marie-Sophie
küldött Karlnak.
– Egy fiú járt itt. Herr Mausnak kellett átadnia ezt a levelet, de azt
mondta, hogy fél tőle, így felajánlottam, hogy majd én közvetítem neki.
Vidd el, kedvesem, nem szeretem más leveleit magamnál tartani, mindig
szeretném elolvasni – és hát itt is vagy.
A lány odalépett a kergemarhához, és elvette a levelet.
 – Add át üdvözletemet annak a fiúnak, nagyon kedves volt,
megszüntette a dugulást a konyhai lefolyómban, csúnya történeteket mesélt
az udvarlódról, és az egészért csak egy korsó sör árát kérte.
Az öregasszony vihogott, és elindult lefelé a lépcsőn.
Marie-Sophie eltűnődve nézte a levelet: talán újra neki kellene
veselkednie Karl ajtajának, hogy éppen csak beköszönjön neki – úgy
legközelebbre már jobb kedve lenne.
Még mielőtt meggondolhatta volna magát, valaki azt súgta neki:
– Visszaért már a lakásába?
Vörös szemekkel Karl nézett ki a lépcsőre.
A lány bólintott kedvesének, akinek sápadt arcán mély nyomokat
hagyott a párna. A szerencsétlenek hol ilyenek, hol olyanok…
Karl résnyire kinyitotta az ajtót, és intett a lánynak, hogy jöjjön fel
hozzá a lépcsőre. Marie-Sophie megrázta a fejét: nem tetszett neki Karl,
csak félig volt felöltözve, illetve levetkőzve, szőke haja a homlokára tapadt,
jobb csuklója vérrel átitatott zsebkendővel volt átkötve.
– Negyedórája állok itt – elkésem.
Karl a fejéhez kapott és nyögött egyet:
– Más is ápolásra szorul, nem csak az a szerencsétlen a Gasthof
Vrieslanderben.
– Micsoda?
– Arra bezzeg, akit a panzióban rejtegettek, van elég időd.
A lány ijedten pillantott körbe.
– Mit tudsz te erről?
– Mellette aludtál az éjszaka, mi egyebet kell még tudnom?
– Honnan tudod, hogy nem a könyvemet olvastam, és ugyanúgy
lefeküdtem, mint máskor? Nincs titkolnivalóm.
– Nem láttam fényt az ablakodban.
– Te kémkedsz utánam? Azért jöttél ki a térre, hogy szaglássz utánam?
– Szemmel tartottalak, mert szeretlek.
– Honnan tudjam, hogy nem egy másik nőnél voltál, és nem csak azért
álltál oda a térre, hogy ne gyanakodjak?
– Eh!
– És akkor hogy sikerült úgy berúgnod, mint a szamár?
– Berúgnom? Csak megfáztam.
– Hát persze!
– Eh!
 – Ha folytatni akarjátok a veszekedést, akkor tegyétek odabent! –
rontott ki egy kövér fickó a folyosó szemben lévő lakásából, és egy
töltőtollat dugott Karl orra alá:
– A lépcsőház közös terület, és elsősorban arra szolgál, hogy
közlekedjünk benne, amikor kimegyünk az épületből vagy bejövünk.
– Az egész ház egyetlen épület! – ordította Karl, a sajgó fejét fogva.
A férfi gyorsan visszahúzta a töltőtollát, és szakértő szemmel
méregette Karl arcvonásait:
– Jó, nagyon jó!
Azzal beviharzott a lakásába és bevágta maga után az
ajtót.
– Vasárnap megtalálsz a parkban, ha akarsz.
Marie-Sophie elindult lefelé a lépcsőn.
– Zsidó!
A lány e szó hallatán megdermedt.
– Ez egy zsidó!
Marie-Sophie felpillantott. Karl bement a lépcsőházból, de az ajtaja
nyitva maradt.”
 13

„Hunyd be a szemed, mutass kelet felé, nyugat felé, arrafelé, ami szerinted
a legrosszabb.”
„Maus, Karl Maus, Marie-Sophie udvarlója!”
„De hiszen te remegsz…”

***

„Das Kabinett des Herrn Maus.

(A lány tétován néz a félig nyitott ajtóra, reszket, de összeszedi a

bátorságát, és elindul felé.)
MARIE-SOPHIE: Karl?
(A lány mögött megemelkedik a lépcsőforduló, így beszédeleg az
ajtón.)
MARIE-SOPHIE: Szólj hozzám…
(A szoba sötét, leszámítva az acélszürke nappali fényt, amely a
bevetetlen priccs fölötti piszkos ablakocskán szűrődik be. A lány arrébb lép
a vele szemben álló ruhásszekrény árnyékából; az árnyék ferdén vetül a
szekrényről a fény felé, az ablakon át, a mennyezet mentén, és úgy lóg a
lány fölött, mint egy összeszorított ököl.)
MARIE-SOPHIE: Karl? Itt vagy?”

***

„Eredj innen, te lány!”

***
„(Becsapódik az ajtó. A lány megfordul. Herr Maus áll az ajtóban.
Kidülleszti a mellét, a teste kitölti a falat, a fejét az ajtófélfa és a mennyezet
keretezi. A lány rémülten mosolyog.)
MARIE-SOPHIE: Istenem, nem tudtam, hová tűntél…
(Herr Maus rekedten nevet, a sötétség csúf játékot játszik az arcán;
ajka kékesfekete, az orra olyan, mint egy pisztoly csöve, a szeme beesett. A
lány idegesen a nyakában viselt ezüstkereszthez kap. Herr Maus csak
sziszeg a dohánytól megsárgult fogai között.)
KARL: Tudod, mibe keveredtél?
MARIE-SOPHIE: Hogyhogy mibe keveredtem? Egy embert ápolok,
látnod kellene, akkor talán megértenéd, hogy semmi gyanúsat nem teszek.
(Herr Maus lejjebb viszi a hangját, csak suttogás marad belőle, szavai
átfúródnak a lány fülén.)
KARL: Te tyúkeszű! Szerinted miért téged tettek a kampós orrú mellé?
Azért, hogy ha valami baj van, nekik ne essen bántódásuk.
(Herr Maus nevetést erőltet, de fulladozni kezd. Krákog egyet, a
tenyerébe köp, majd gyorsan zsebre dugja a kezét és a VÁLADÉKOT ODA
KENI.)
KARL: És biztos lehetsz benne: rá fognak jönni, hogy a Gasthof
Vrieslander nem egy átlagos patkányfészek.
(A lány tekintete kiutat keres. Herr Mausnak sikerül felhörögnie egy
nevetésbe vegyülő köhögést. A lány menekül a férfi testhangjai elől, és
beljebb húzódik a szobába, az ablakhoz lép – az árnyék követi.)
MARIE-SOPHIE: Ne haragudj, de honnan tudsz arról a vendégünkről,
akiről senki sem tud? Már egy hete nem látogattál meg. Mit szólsz ahhoz,
ha azt mondom, hogy ez csak üres képzelgés – esztelen sületlenség?
(Herr Maus lép egyet a lány felé. Megnyikordulnak a parketták, a
szoba falai mozogni kezdenek, az ablak összezsugorodik.)
KARL: Szóval egy hete nem jártam a panzióban?
MARIE-SOPHIE: Nem bizony!
KARL: Hogyhogy? Nem lehet, hogy mindennap ott voltam?
MARIE-SOPHIE: Úgy értem, nem…
(Herr Maus előretolja borotválatlan állát és nyávogva ismétli.)
KARL: Úgy értem, nem…
(A lány bátran Herr Maus felé indul.)
MARIE-SOPHIE: Nincs időm ilyesmire, Karl, tudod jól, hogy értem.
 KARL: Úgy érted, Herr Maus. Karl hulláját abba a szekrénybe
rejtettem – szeretnéd megnézni?
(Herr Maus erősen megragadja a lány vállát, magához rántja és csak
forgatja véres szemeit – a fölöttük lévő árnyék emberi alakot ölt.)
KARL: De persze a halott kedvesedet megnézni nincs időd, sietned
kell a munkába, hogy lefeküdj azzal a zsidóval!”

***

„Agyatlan barom!”

***

„(A lány próbál kiszabadulni a szorításából, de Herr Maus még erősebben

fogja; ujjai elfehérednek, lapockái ropognak.)
MARIE-SOPHIE: Hogy jut eszedbe ilyesmi? Az az ember súlyos
beteg…
KARL: Hahh! Az volt, de aligha lehet beteg, ha úgy dugtok a
papkamrában, mint a nyulak.
(Herr Maus mérgesen csikorgatja a fogát, és durván megrázza a lányt,
hogy hangsúlyt adjon a szavainak.)
KARL: Lehet, hogy nem nagyon hallani benneteket, elvégre tudod
halkan csinálni – Karl mesélte nekem. Igaz, Karl?
(Herr Maus hátrakiált a lány válla fölött. A szekrényből puffanás,
torokköszörülés és elgyötört hang hallatszik.)
HANG A SZEKRÉNYBŐL: Igaz!
KARL: Karl ugyanis tegnap ott járt a panzióban!
MARIE-SOPHIE: Baromság!
KARL: (Erélyesen.) Mondd csak el neki!
HANG A SZEKRÉNYBŐL: Az öreg Thomas szobájában voltam,
majdnem megsüketültem, amikor a falhoz vágtál valamit…
(A lány alig kap levegőt.)
KARL: Látod! Karllal mindent elmesélünk egymásnak! Mindent
elmondott rólad, azt is, hogy milyen jó dugni veled. És hogy miután
végeztetek, néha elsírod magad – Karl ezt viccesnek találja.
MARIE-SOPHIE: Drága Karl, hagyj elmenni!
(Sírva fakad.)
KARL: Na, mit mondtam? Most már hiszel nekem? Hm? Elhiszed, ha
azt mondom, hogy tudom, mit művelsz azzal a szerencsétlennel, akit a
panzióban rejtegetnek?
MARIE-SOPHIE: Igen.
KARL: Nem hallom.
MARIE-SOPHIE: Igen!
KARL: Tessék?
(A lány könnybe lábadt szemmel néz Herr Mausra.)
MARIE-SOPHIE: IGEN!
(Herr Maus feldúltan néz a lányra. Arca türtőztethetetlen görcsbe
rándul, és a lány remegése csodálkozásba csap át, amikor a férfi fejének
felső része nyúlni kezd. A szemöldökénél és a fülénél válik hosszabbá, egy
vastag ínra hasonlít, és nagy ívbe hajlik a szobában, amíg a fejbúbja ahhoz a
teáskanálhoz nem ér, amely az ablakkal szembeni falnál álló rozoga
asztalon hever, a kézzel írt harci költemények között.)”

***

„Egy kisfiú azzal szórakoztatja magát, hogy tenyér szélességű gránitlapokat

fordít fel egy előkelő épület előtt. Beletúr az alattuk lévő földbe, talál egy
kavicsot vagy gyökérdarabot, amit az ujjai között forgat, majd elhajít a
szépen gondozott gyepre.
A kisfiú egymás után forgatja fel a kőlapokat, köveket, gyökereket
talál.
Egy olyan laphoz ér, amely nem akarja megadni magát. Miután puszta
kézzel néhány alkalommal kudarcot vall, beszalad az épületbe.
A kisfiú belopózik a patyolatfehér konyhába, egyenesen a szekrényhez
siet, amelyben a csillogó ezüst étkészletet tartják, kivesz egy teáskanalat,
zsebre vágja és kioson.
A kanalat a földbe dugja a kőlap mellett, azt felfeszíti, megfordítja, és
a szájához kapja a kezét.
A földben egy veréb fekszik, hemzsegnek rajta a nyüvek.
– ANYA!”
 ***

„(Herr Maus feje egy nagy csattanást hallatva az eredeti méretre

zsugorodik, ellöki magától a lányt, aki az ablak alatti priccsre zuttyan.)
KARL: Mocskos kurva!
(Herr Maus körbe-körbe rohangál a szobában, mintha a gyanakvás
porcikánként akarná szétszakítani. A lány kétségbeesetten az ablakra és az
ajtóra pillantgat – azok összemennek a szemében, és összehúzódott
gyűrűsizommá válnak.)
MARIE-SOPHIE: (Kiabál.) Karl!
(Herr Maus összeszedi a gondolatait, megáll a priccsen ülő lány
mellett és föléhajol.)
MARIE-SOPHIE: (Suttog.) Engedj el…
KARL: (Szelíden.) Biztos vagyok abban, hogy Karl elengedne, ha nem
lenne bezárva a szekrénybe, kedvesem.
(A szekrényből szánalmas motyogás hallatszik: »Bizony, Marie-
Sophie, én elengednélek.«)
KARL: De én nem Karl vagyok, hanem Herr Maus, és Herr Maus
megköveteli magának a tiszteletet. Herr Maus azt akarja, hogy az emberek
úgy szólítsák: »Méltóságos úr!«, amikor nyaggatják valamivel – és
olyankor általában segítőkész.
MARIE-SOPHIE: Méltóságos úr, elmehetnék? Túl régen vagyok már
itt, az Inhaberin kinyuvaszt, a tulajdonos elbocsát, a szakácsnő megöl, a két
férfi pedig kitekeri a nyakamat, ha késve érek a panzióba. Muszáj
visszamennem…
KARL: Hogyne, kisasszony, hát persze. Semmit sem tartanánk
visszataszítóbbnak, mintsem hogy kegyedet akarata ellenére itt tartsuk!
(Herr Maus a kezét nyújtja a lánynak, aki habozva megfogja. A férfi
segít neki felállni, és az ajtóhoz kíséri.)
KARL: Herr Maus tud viselkedni, Herr Maus lovagiasan bánik a
tisztességes leányokkal, de a züllöttekkel könyörtelen és kegyetlen. Kegyed
kétségkívül az előbbiek közé tartozik, nemde?
(Herr Maus hátrahúzza a lány kezét, így szorosan egymás előtt állnak;
arcáról eltűnik a tettetett szelídség. Elfogja a kuncogás.)
KARL: Vagy nem? (Nevetéssel küszködik.) Kegyed teste és lelke
bizonyára szeplőtelen? Igaz?
 MARIE-SOPHIE: (Tétován.) A méltóságos úr pontosan
tudja.
KARL: Feltehetnénk esetleg még egy utolsó kérdést a kisasszonynak?
(Hörögve röhög.)
MARIE-SOPHIE: Hagyd abba!
(Herr Maus elkapja a lány nyakát, a fejét előrenyomja, száját a jobb
füléhez teszi, és vinnyogva nevet.)
KARL: Hahaha! És hogy csinálták? Kegyed meg a zsidó? Hahaha!
(Herr Maus térdre kényszeríti a lányt.)
KARL: Az isten verjen meg! Hahaha! Nem tudsz felelni egy egyszerű
kérdésre?
(A lánynak a fájdalomtól egy szó sem jön ki a torkán.)
KARL: Mondd meg, hogy csináltátok, vagy én mutatom meg!
Hahaha! Ez jó! Hahaha! Mintha bármit is tudnék arról, hogy ezek a
körülmetélt kanok hogyan hágják meg a kocáikat.”

***

„Miért nem hazudik valamit annak a gazembernek és szabadul meg tőle?”

***

„(Herr Maus elengedi a lány kezét, de a nyakát erősebben szorítja. Már nem
nevet.)
KARL: (Kimerülten.) Akkor kénytelen vagyok megmutatni, mire
gondolok…
(Herr Maus a térden álló lányt beljebb rángatja a szobába, a fejét a
padlóra nyomja, leguggol mögé, felhajtja a ruháját, a bugyiját lehúzza a
térdére, és erősen lefogja a lányt, miközben fél kézzel tapogatózik az
asztalon.)
MARIE-SOPHIE: (Elfojtott hangon.) Karl, mindjárt segítségért
kiáltok, nem kapok levegőt.
KARL: A mi nevünk Herr Maus, és csak kiáltozzon, ahogy kegyednek
tetszik – örömünkre szolgál, hogy együtt visonghatunk egy kegyedhez
hasonló, nyomorult kocával!
(A lány felsikít. Herr Maus ordít egyet. Az árnyék úgy kavarog körbe a
szobában, mint tűz a viharban, a szekrény reszket és rázkódik.)
HANG A SZEKRÉNYBŐL: Az istenért, hagyd békén!
KARL: Pofa be! Megállapodtunk valamiben, és tartjuk magunkat
hozzá!
(Herr Maus halkan fütyörészik, megtalálta, amit keresett: megvillan a
kezében, amikor előrehajol és megforgatja a lány szeme előtt.)
KARL: Nem erre hasonlít egy kicsit?
(A lány tágra nyílt szemében egy dugóhúzó tükröződik, amely kiáll
Herr Maus erős ökléből.)
MARIE-SOPHIE: NE!”

***

„Tényleg ne! A pokolba veled meg a gusztustalan történeteddel! Inkább

elmegyek!”
„Nem menj, kérlek! Ne hagyj egyedül Karl Mausszal meg az
anyámmal, jó? Maradj velem, amíg ez a rémség véget nem ér, egyedül nem
bírom elviselni.”
„Ha megígéred, hogy olyan gyorsan befejezed, ahogy csak lehet, és
nem hergelsz ennek a borzalomnak a részleteivel, akkor itt maradok veled.
Megígéred?”
„Persze, Istenem, nem szórakozásból csinálom. Mindent úgy kell
leírnom, ahogy megesett, különben nem lesz igaz a történet, a folytatás meg
teljesen abszurd.”
„Akkor meséld el az igazságot! Hallgatlak.”

***

„(Herr Maus leveszi tekintetét a lányról, és csodálkozó képpel a dugóhúzót

nézi.)
KARL: Mit mondasz? Én mindig úgy tudtam, hogy a kandisznó
szerszáma ugyanolyan kunkori, mint a farka. Talán nem érezted elég jól,
amikor a kampós orrú beléd dugta, talán ez majd felfrissíti egy kicsit az
emlékezetedet!
(Herr Maus a magasba emeli a dugóhúzót a lány háta mögött – a lány
elájul és a földre omlik. Herr Maus elereszti a lány nyakát, holtsápadt arcát
fürkészi és a lélegzetét hallgatja. A lány csak jó idő múlva tér magához.)
MARIE-SOPHIE: (Rideg és semleges hangon.) Igen, kunkori volt,
mint a dugóhúzó, a malac farka, a narvál agyara.
(Herr Maus undorral hajítja el a dugóhúzót. A lány egy pillanatra
megkönnyebbül. Herr Maus rápillant és könnyekre fakad.)
KARL: Gyermekem! Méhedet – legáldottabb szentélyedet –
megbecstelenítették, és még csak nem is látod. Ahogy az Írásban áll, a 23.
versben: »Óvakodjatok azoktól, akik a test megkísértése által bebocsátást
ígérnek néktek a mennyek országába, ők mind hazugok és paráznák;
Leviathán kígyó utódai, aki a legmélyebb sötétségben önmagával nemzette
őket. A vágy csapdájával tépik ki szemeiteket a lelketekből: nem fogtok
látni, és mások sem látnak benneteket.«
(A lány halálra rémül, megpróbál felállni, de Herr Maus az orrát a lány
két lapockája közé szorítja, és teljes súlyával ráfekszik.)
KARL: De ne féljetek, a tisztátalan által megérintetteket meg lehet
menteni.
(Herr Maus a szabad kezével kigombolja a sliccét.)
KARL: Ha előlép egy igaz ember és a lelkében megvakítottat
ugyanúgy érinti meg, mint a csábító, ám ajkáról Isten igéje szól, az Atya
tekintetét a megbecstelenítettre tudja irányítani; a Mindenható pillantása
pedig felemeli a vétkezőt.
(Herr Maus sóhajt és előveszi hímtagját.)
KARL: És itt jön az, aki kész feláldozni magát érted, gyermekem.
(Herr Maus megragadja szerszámát.)
KARL: Szegény ember néma, ezért én mormogom el helyette az
imákat. (Liheg.) Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben…
(Herr Maus hímtagját a lány száraz szeméremtestének nyomja.)
KARL: …szenteltessék meg a te neved…
(Habozik, lehajtja a fejét, és aggódva szemléli hímtagját.)
KARL: Jussak a pokolra, ha nem tisztítalak meg annak a disznónak a
testnedveitől.
(Herr Maus egy hüvelykkel feljebb emeli hímtagját, és belepréseli a
lányba.)
(A lány felsikolt.)”
 14

„Út széléről kormos Jón

így hívja szép Lilját:
Vár téged sötét kunyhóm,
jöjj, kedvesem, jöjj hát!

Tőlem nem lopsz virágot.

La-la lalla-la.
Rá a sírig vigyázok.
La-la lalla-la.

Jón két marka lendült már,

Lilját megragadta:
Kormosnak mi jár, az jár.
A lány csak hallgatta.

Tőlem nem lopsz virágot.

La-la lalla-la.
Rá holtomig vigyázok.
La-la lalla-la.

Lilja fürge őzzé vált,

máris tovaillant,
Jón farkasként rátalált,
foga fénylőn villant.

Tőlem nem lopsz virágot.

La-la lalla-la,
Míg föld nem fedi, rá vigyázok.
La-la lalla-la.

Jón fekete csizmáján

 a rengetegbe csörtet,
vérben úszik, s a karján
liliom virága görbed.

Tőlem nem lopsz virágot.

La-la lalla-la.
Rá a gilisztáknak vigyázok.
La-la lalla-la.

La-la lalla-la, la-la lalla-la. Marie-Sophie megigazította a ruháját, és a

szegélyét a két lába közé szorította.
El akart menni, el, el, el, Lilja fürge őzzé vált, Karl már
felegyenesedett, és noha Marie-Sophie őt figyelte, farkasszemet nézett vele,
miközben a férfi üveges tekintettel az átkozott nadrágját próbálta felhúzni
szőrtelen lábán, látni nem látta, la-la lalla-la, ahol lennie kellett volna, ott
csak egy rettenetes sötét folt látszott, amikor pedig Karl halkan harákolva
megköszörülte a torkát, Marie-Sophie nem teketóriázott, feltépte az ajtót és
kimenekült a folyosóra. Karl bolond, ha azt hiszi, hogy miután
megerőszakolta, itt marad és tovább hallgatja a nyomorult nyavalygását.
Marie-Sophie lesietett a lépcsőn, és közben igyekezett a haját
igazgatni, a kardigánját begombolni, nem megbotlani és a verejtéket
letörölgetni a nyakáról, minden ajtó mögül sutyorgás hallatszott: Mi
megmondtuk, hallgatnod kellett volna ránk. Amikor a kapuhoz ért,
hátrafordult, és visszakiáltott: – Miért nem tettetek semmit? A motyogók
kórusa hátrább hőkölt az ajtóktól, szétszéledt és visszatért a korábbi
tevékenységéhez: az egyik egy rádiós beszélgetést hallgatott, egy másik a
konyhapulton dagadó tésztát figyelte, a harmadik folytatta a borotválkozást;
szokványos dolgok. A lépcsőház egyik sarkában négy gyerek elmélyülten
játszott egy egérrel, egy bonbonosdobozt forgattak az egyik oldaláról a
másikra, a falak hol padlóvá, hol mennyezetté, hol megint falakká váltak, és
a gyerekek kíváncsian hegyezték a fülüket, hogy a kis rágcsáló szánalmasan
cincogva hogyan matat a sötétben. Marie-Sophie kiáltására a gyerekek
felnéztek a játékból, és alaposan végigmérték. Marie-Sophie könnybe
lábadt szemmel tapogatózott maga mögött a kilincs után, nem akart a
gyerekek előtt sírni. A legidősebbik, egy szőke, sötét szemöldökű és
nyúlszájú lány kilépett a többiek közül, és nyújtott karral Marie-Sophie-hoz
sietett: Miért sírsz? Marie-Sophie: Nem sírok. Egy selypítő kisfiú az egér
mellől: Dehogynem sírsz! Marie-Sophie: (gombóccal a torkában) Nem! A
selypes fiú: De igen, a testvérem is megmondta! Marie-Sophie sírva fakadt.
A lány lepisszegte az öccsét, lábujjhegyre állt, és megsimogatta Marie-
Sophie arcát: Kellett neked felmenned hozzá! A lány hangja ridegnek
hangzott, Marie-Sophie a Karl alatti emeleten lakó öregasszony hangját
vélte felismerni benne. Megragadta a lány csuklóját, elcsavarta és
odasziszegte neki, hogy a többiek ne hallják: Eljön még a te időd is,
kislány! A szabad kezét ütésre emelte: Ezt pedig add át a nagyanyádnak! A
kislány lefékezte a pofont, de az elérte a sápadt arcát: (halkan) Már el is
jött. Marie-Sophie leeresztette a kezét: Megbocsátasz nekem? A kislány
azonban kiszabadult a szorításából és visszatért a játszótársaihoz. A
gyerekek a nyelvüket nyújtogatták és vicsorogtak: Kormosnak mi jár, az jár,
la-la lalla-la, Kormosnak mi jár, az jár, la-la lalla-la. Az egér egyre csak
cincogott a bonbonosdobozban.
Marie-Sophie átbotladozott a küszöbön és kilépett az utcára, ahol
bántotta a szemét a napfény: még világos van? Amíg Karlnál volt, be kellett
volna estelednie. Hát eltűri a nappali fény, amit Karl művelt vele?! Az
efféle gaztettek elől a nap nyilván a látóhatár mögé menekül. Marie-Sophie
éjszakára vágyott.
– Édes Istenem, add, hogy éjszaka legyen, ha hatalmadban áll sötétbe
borítani ezt az átkozott várost, add, hogy fekete égbolt védjen hazafelé
menet, egy ilyen szürke napon nincsenek árnyékok, amelyekben egy
megbecstelenített lány elrejtőzhet, bocsáss rám koromsötétet, hogy
észrevétlenül visszatérhessek a panzióba, tedd meg Marie-Sophie-ért, és
mondd: »Legyen éjszaka!«
Ámen.
Az ajkába harapva várta a választ.
A ház harmadik emeletéről kiáltások hallatszottak, Karl úgy lógott a
szoba ablakában, mint egy csapzott zászló: – Marie-Sophie, gyere vissza,
még mindig szeretlek!
A nap elől elvonult egy felhő; a csat csillogott a lány hajában, sárga
kardigánja világított, rózsák nyíltak a ruháján, cipőjének csatja szinte izzott.
Marie-Sophie úgy ragyogott, mint egy drágakő a szemétdombon, és
elsápadt mérgében: Karl megbecstelenítette, a természet cserbenhagyta, és
most még az Úr is megvetette egyszerű imáját.
– Vigyen el az ördög, ha még nem vagy az övé!
 – De Marie-Sophie, szeretlek!”

„Az akkor volt!”

„A szíve összeszorult, mint egy ököl, futásnak eredt az utcán. Késésben

volt, a szakácsnő most már biztosan kinyírja: Mit gondolsz te, kislányom?
És el fogja mondani, de nem, senkinek sem árulhatja el, mit tett Karl, de
igen, a szakácsnő megértené, az a nő már sok mindent látott. Biztosan
megölelné és megsimogatná a fejét: Jól van, jól van, drága gyermekem! És
elhessegetné onnan a házaspárt meg a fiút. Aztán felkísérné a szobájukba,
és egy jó fürdőt készítene neki: Úgy ni, dörzsöld csak le magadról a
mocskot, ez az, szórtam bele egy keveset a fürdősómból, utána olyan tiszta
lesz a tested, mint amilyen a szíved, kedvesem! A férfiak viszont ott
toporognának a recepción, a történtektől megnémulva pillantásokkal és
kézmozdulatokkal méltó büntetést tervezgetnének Karlnak. Igen, így lesz,
ha visszatalál a munkatársainak, barátainak kebelére, a Gasthof
Vrieslanderbe.
Marie-Sophie-nak minden erejét latba kellett vetnie, hogy ne vegyék
észre. Mintha a város polgárai varázslatból ébredtek volna fel, levetették
volna a közöny és a ridegség rájuk nőtt leplét, és egyszeriben heves
felebaráti szeretet töltötte volna el őket. Egyenes háttal álltak a járdákon,
polgártársakként, megmutatták magukat és észrevették a többieket, kalapot
emeltek, biccentettek, kezet ráztak, és nyíltan beszélgettek arról, kinél
milyen sorsra jutnak a csirkék. Voltak, akik megkopasztják: Na ne, tényleg?
És aztán megsüti, és ropogós bőre lesz? Mások megnyúzzák: Igen, én úgy
szeretem! Ez a legáltalánosabb. Megfőzik: Hogy micsoda? Feldarabolja, és
a zöldséggel meg a véres hurkával együtt belefőzi a levesbe? Miután véget
értek ezek a bizalmas beszélgetések, az emberek kézfogással elköszöntek
egymástól: Adja át üdvözletemet a férjének, és emlékeztesse a ma esti
gyűlésre! Vagy: Remélem, hamar kigyógyul a felesége a fülgyulladásból!
És futólag: Van hír a fiukról? Nincs? Hát igen, a fiúk lusták hazaírni.
Viszontlátásra!
– Viszontlátásra!
Marie-Sophie a falak mentén haladt és megállt egy-egy kapualjban, ha
a járókelők között a panzió valamely vendégét vélte felismerni: ha nem nézi
és nem hallgatja a szembejövőket, akkor ők sem látják és nem hallják őt.
 – Menjetek, haza akarok menni, aludjatok, aludni akarok, nem
léteztek, nem akarok itt lenni, menjetek, aludni akarok, nem létezem, la-la
lalla-la, liliom virága görbed, la-la lalla-la.
Szedte a lábát, majd megállt, nekiindult, várt, szaladt, megtorpant,
majd továbbloholt, mint az az avantgárd táncos a filmhíradóban, akit akkor
röviddel a megismerkedésük után láttak Karllal: a szerencsétlen férfi két
pózna között himbálózott, lehajolt, és ide-oda imbolygott a kukafedelek,
lábosok és serpenyők fémes hangjára, vagy akármi is volt, amiből a
hangszeresek ilyen kakofóniát tudtak előpüfölni.
A férfi világos kezeslábast viselt, fején hegyes sipkát, a lábán viszont
akkora cipőt, ami már akadályozta a mozgásban. A híradó végén
megkérdezték tőke, mit akar ábrázolni a műalkotással, mire kiizzadtan és az
erőlködéstől eltorzult arccal azt felelte: Ez a mai Németország. A terem
szakadt a nevetéstől, istenem, Karllal úgy érezték, sosem bírják abbahagyni.
A csodabogár válasza – ugyanis a fickónak ki volt festve az arca – Marie-
Sophie és Karl közös szállóigéjévé vált, valahányszor valami furcsát láttak,
elég volt összenézniük, és kimondaniuk az első három szót: Ez a mai! És
máris kitört belőlük a nevetés.
Jaj, jaj, jaj, meghalok, ha minden filmhíradó ilyen jó, akkor nincs is
szükség Hollywoodra.
– Én a mai Németország vagyok, la-la lalla-la, a rengetegbe csörtet, la-
la lalla-la.
Marie-Sophie csak akkor lassított a léptein, amikor a Virág utcára ért,
de mire befordult a sarkon, az utca vége annyira összeszűkült, hogy csak
egy nyeszlett ember fért volna át rajta, és ahelyett, hogy megpillantotta
volna a panziót a főtér túloldalán, csak a kéménye látszott. A Virág utcán
minden másmilyennek tűnt, mint aznap korábban: a szürke falakban ajtók
nyíltak, fölöttük a házak oldalában vörös lámpák égtek, és a bíborszín
háztetők egymás felé hajoltak és összezárultak a lány feje fölött.
– Menni fog, olyan vagyok, mint egy macska, kiskoromban olyan
voltam, mint egy macskakölyök, ki-be másztam minden ablakon, bebújtam
a heverő meg a kerítés alá, a szakácsnő szerint csont és bőr vagyok: Nincs
rajtad semmi hús, kislányom, mit fogjanak meg a férfiak, ha nincs mit? De
nekem mindegy, örülök, még jól is jön, hogy csontsovány vagyok: a
fájdalom ugyanolyan erős a kis testben, mint a nagyban, de ha nagyobb
lennék, az a mocsok Karl még nagyobb fájdalmat okozott volna. Át fogok
férni.
 Szorosabbra fogta maga körül a kardigánját, és elindult: olyan
emberek léptek ki a járdára, akiknek létezéséről addig fogalma sem volt, és
amikor friss levegő érte megviselt arcukat, csak hunyorogtak, mint a
macska, akinek az arcába fújnak, jóságos Istenem, ugyanolyan különös
látványt nyújtottak, mint ahogyan Marie-Sophie érezte magát belül.
Hatalmas fejű férfi dugta ki bőrkeményedéses mancsát az ajtó résén, torz
körmeit a járda repedésébe dugta, majd fújtatva-nyögve átvonszolta magát a
küszöbön.”

„Sosem lesz vége ennek a csodacsődületnek? Mi történt, amikor Marie-

Sophie hazatért, hogyan érezte magát szerencsétlen édesapád?”
„Fogd vissza magad, Marie-Sophie lelkiállapotát nehéz szavakba
önteni. De megteszem, ami tőlem telik.”
„Pfh!”

„Marie-Sophie meg akarta kerülni a nagyfejű nyomorékot, amikor a férfi

hangosan mordult egyet és levetette magát a járdára, a lány lába elé, majd a
fenekét kezdte vakargatni. Odabentről a házból suttogás hallatszott:
– Ez az én kapubejáróm, te torzszülött!
A nagyfejű megrázta az öklét a suttogó felé, és motyogott valami
cirkalmasat arról, hogy milyen alapon pofázik neki egy olyan nő, akinek
még saját rése sincs.
Az ajtónyílásban egy fej és egy láb jelent meg.
– Ne is próbálj nekem szövegelni, öregem, hisz tudod, ki vigyáz erre a
lányra!
Marie-Sophie-t nyugtalanság fogta el: talán róla sutyorognak? A
suttogás nem vonatkozhatott az ajtóban lévő arcra és lábra, ha jól értette,
nem egy lányhoz tartoztak; a beesett arcot világos púder és erős festék
borította, az eres láb hegyes sarkú ezüst cipőben végződött. Nem, a lány egy
fiatal nő lehet, tizenöt és húsz év között, mint ő maga is.
– Hölgyem! Lemondana egy szerény összegről egy öreg katona
javára?
Marie-Sophie felsikoltott, amikor a nyomorék belecsípett a térdébe.
– Bocsánat, nem akartam megijeszteni – amúgy már megszoktam,
hogy a kinézetem megrémiszti az embereket; a két lábamat a legutóbbi
háborúban veszítettem el, ezért nem tudok részt venni a mostaniban. Van
kegyednél némi apró?
Marie-Sophie a könyörgő fejre meredt: hogy lehet, hogy korábban
sosem látta ezt a férfit Kükenstadtban? Olyan kicsi ez a hely, hogy ha valaki
úgy néz ki, mintha egy ötéves gyerek rajzolta volna, azt nyilvánvalóan az
egész város ismeri.
– Apró?
A nyomorék a homlokára csapott a tenyerével.
– Úgy értem, tudja, hogyan zajlik az ilyesmi, nem igaz? Én kinyújtom
a kezemet – meglehetősen éhes ábrázattal –, és elkérem a fölösleges
érméket a kegyed pénztárcájából. Kegyed a pénzt a fickó tenyerébe helyezi,
félrekapja a tekintetét – amit megértek és nem veszek személyes sértésnek
–, aztán megy tovább a dolgára. Kegyed jobban érzi magát – hölgyemnek
szólították és Isten áldását kérték kegyedre –, nekem pedig futja egy
húslevesre vagy egy pohár sörre, attól függően, hogy a hölgy mennyire
bőkezű. Próbáljuk újra?
A lány nem felelt; a koldus nyakán lévő, izzadságcsíkos lelkészi gallér
láttán rádöbbent, hogy már látta valahol ezt a férfit.
A nyomorék elpirult.
– Á, azon tűnődik, hogy miért van így öltözve egy háborús hős. Most
nincs idő elmesélni az élettörténetemet, nyamnyam, de alighanem tábori
lelkész voltam, az Úr szolgája a nyugati fronton; mert hát ott is szükség volt
a keresztre feszített Jézusra, amikor súlyosra fordult a helyzet. Bizony, sok
felrobbantott testvér szemét kellett lezárnom ezzel a kézzel, amely most
türelmesen alamizsnát vár kegyedtől.
A koldus széttárta ujjait, és Marie-Sophie, még mielőtt észbe kapott
volna, egy kétpfennigest nyomott a kezébe.
A szűk utcán úgy futott végig a rekedt hang, mint porfelhő egy őszi
reggelen:
– Háborús hős, akinek gyógyít az érintése?
Velük átellenben rövidre vágott hajú nő állt a járdán skarlátvörös
ruhában, és arasznyi szipkán keresztül cigarettát szívott.
– Egy felszentelt ember igazságszeretetéhez nem férhet kétség.
A nyomorék nyögött egyet és lehorgasztotta a fejét. A rövid hajú nő
felemelte a fejét, és szavai a kék dohányfüstbe keveredtek:
– Mesélhetnél a jótevődnek azokról a gyógyításokról, amelyeket a
lábaddal vittél véghez, öröm lenne látni, hogy jutalmaz meg
cselekedeteidért.
A lábatlan férfi öklét az érme köré szorította, és könyörgőn nézett
Marie-Sophie-ra. A lány zavartan az ajtónyílásban lévő fejre pillantott, ám
annak olyan szúrós volt a tekintete, mint a cipősarok, amely kikergette a
jajveszékelő férfit a házból.
– Ne sajnálj egy gyerekgyilkost!
A lányt rosszullét fogta el. A vádlott eltakarta az arcát, és úgy
vonyított:
– Ne hallgasson rájuk.
De Marie-Sophie már rájött: mohón olvasta el az UHU hetilapban a
Moritz Weissról, a gyerekgyilkosról szóló cikket. A magazin információk
valóságos kincsesbányája volt, csipkemintákat és tanktervrajzokat is közölt,
és a lány egy kedves szomszéd néninél olvashatta annak fejében, hogy segít
neki a házimunkában.
Kezdetben a csúnya oldalakat, a korrupcióról, a perverzióról és a régi
köztársaságban elkövetett bűncselekményekről szóló cikkeket nem volt
szabad elolvasnia. A kedves néni figyelte, mit olvas a lány, és valahányszor
ilyen részhez ért, határozottan rászólt: »Lapozz!«. Úgy tűnt, fejből tudja az
egész újságot, vagy csak megérzi, mikor lesz a következő oldalon egy
gyilkos, egy perverz alak vagy egy korrupt politikus képe; mindegy volt,
hogy a ház másik részében volt-e éppen, vagy a postással beszélgetett
odakint a lépcsőn; a megfelelő pillanatban, abban a másodpercben, amikor
a lány megérintette a lap csücskét, felharsogott: »Két oldalt lapozz, légy
szíves!«
Ám miután Marie-Sophie hátulról, fejjel lefelé és minden elképzelhető
egyéb módon próbálta olvasni a magazint, hogy megtévessze a nénit,
akinek minden válaszában szerepelt a »Lapozz!« felszólítás, a néni feladta,
és néhány beszélgetést követően megegyeztek abban, hogy Marie-Sophie
elég nagy már ahhoz, hogy megismerkedjen az élet árnyoldalaival is.
Moritz »Véreslábú« Weiss is éppen ott szerepelt.

***

MEGKERÜLT A »VÉRESLÁBÚ«!
A gyermekgyilkosságok árnyékában töltött évek után ünnepelnek a berliniek
Moritz Weiss lelkészgyakornok volt, továbbá gyermekgyilkos, és látszólag
egyáltalán nem különbözött a társaitól; ismerősei egyhangúlag állították
róla, hogy aranyember. Alkoholt és cigarettát csak mértékletesen
fogyasztott, önkéntesként dolgozott az egyház szegénykonyháján, és a
gyülekezet idős tagjainak testi-lelki barátja volt. Teológiai tanulmányait
buzgón folytatta – ha értette volna Nietzschét, talán még püspök is válhatott
volna belőle.
Senki sem sejthette, hogy Moritz Weiss, mindenki nagyfejű kedvence a
berlini kisgyerekek réme, a rettegett »Véreslábú«.”

***

„Biztosan hallani akarod a Véreslábú történetét?”

„Minek képzelsz te engem?”
„Akkor inkább hanyagolom.”
„Persze, hogy hallani akarom, talán nem érdekelnek mindenkit a
gyilkosok manapság?”
„Fogtál már valaha kezet egy gyilkossal?”
„Nem, de íróval igen.”
„Állítólag az nem ugyanolyan jó.”
„Hogyhogy?”
„Azt mondják.”
„Akkor mutasd be nekem jobban ezt a Véreslábút, de gyorsan!”

***

„A Véreslábú így követte el a gyerekgyilkosságokat: Fényes nappal beosont

az egyetem kápolnájának sekrestyéjébe, »kölcsönvett« egy lelkészi gallért,
és a tetthelyre – a berliniek számos vidámparkjának egyikébe – sietett.
Ott elbújt egy bokorban, ahonnan kis áldozataira leselkedett.
Ha egy szerencsétlen dada levette tekintetét arról, akire ígérete szerint
úgy vigyáz, mint a szeme világára, a gaz Moritz Weiss kilopakodott a
gyepre, ahol az ártatlan gyermek éppen a teremtés csodájában
gyönyörködött, és belerúgott a még be nem nőtt fejébe. A gyilkos aztán
visszaiszkolt a bozótba és várta, hogy a dada visszaforduljon és megtalálja a
kicsit, valamely ismeretlen szülő összetört szeme fényét, akinek nevét az
újságok esti kiadásából ismerheti majd meg.
A dadák rémült kiáltása szent zene volt a Véreslábú fülének; így
kiálthatott Mária is, amikor a fia a kereszten visszaadta lelkét az Atyának.
És ez nem légből kapott hasonlat: a kisgyerekekből csupán egy szánalmas
sóhaj távozott, amikor a súlyos láb eltalálta a tarkójukat.
A gyilkosságok után Moritz Weiss a felnőttek siránkozásának
visszhangját hallgatta, s ez olyan lelki nyugalommal töltötte el, amelynek
révén el tudta látni mindennapi feladatait a Krisztus szenvedő anyjának
nevét viselő templomban. Ám a visszhang jellegéből adódóan a
megnyugtató hangok lassanként elhaltak. A lelkészgyakornok így kénytelen
volt újra bevetni véres lábát.
Teltek a hetek, hónapok és évek, és a meggyilkolt gyerekek száma
tizenkettőre emelkedett.
A hatóságok tehetetlenül álltak a gyilkossághullám előtt: a
hagyományos rendőrségi intézkedések, a fokozott jelenlét a gyilkos
feltételezett tartózkodási helyén, valamint a médiumok és – a tragédiában a
maguk és műveik népszerűsítésének lehetőségét felfedező – thrillerszerzők
tippjei nyomán végzett letartóztatások szemernyit sem vitték előbbre a
nyomozást.
Az immár Véreslábúnak elkeresztelt gyerekgyilkos szabadon járt-kelt
Berlinben, és senki sem tudta megakadályozni ebben.

Mígnem aztán egy nap egy utcagyerek, aki a vidámparkban pénztárcákra

vadászott, meglátta, hogy munkaterületén, a vidámpark fala mentén
kanyargó ösvényen egy pap halad, és egy újságkivágás hullik ki a nadrágja
szárából. És mivel a fiú zsebtolvaj volt – azaz megszabadította embertársait
a készpénztől, amely séta közben lehúzta a zsebüket –, olyasmi nem
érdekelte, amit az emberek maguk hagynak el.
Felkapta a papírdarabot az ösvényről, és ugyan csak egy megsárgult
újságkivágás volt, követte a Luther-kabátba öltözött férfit, s a cédulát
lobogtatva kiáltott utána: »Uram! Uram! Ezt elhagyta!« Ám mivel az
úriember ügyet sem vetett a fiúra, csak kiszaladt a játszótérre, a fiú
megorrolt rá és nem ment utána.
 – Így jár az ember, ha zsebtolvaj, nem bíznak benne, még azok is
tartanak tőlünk, akiknek nálunk jobban meg kellene érteniük az emberi
gyarlóságot; de bizonyára így van ez más szakmákban is, az előnyök és a
hátrányok kiegyensúlyozzák egymást.
Valami hasonló játszódott le az utcagyerek fejében, miközben
kisimította az újságkivágást; elhatározta, hogy eldobja – ugyanis máskor is
bajba került már a nála talált, máshoz tartozó nyomtatott papírdarabok miatt
–, de előbb el akarta olvasni.
Tátva maradt a szája: az újságkivágás egy hét hónapos rendőrségi
közlemény volt arról, hogy az emberek tartsák szemmel a gyerekeiket, mert
közeleg a telihold, és a pszichológusok szerint a Véreslábú újra akcióba
léphet.
Az utcagyerek ráköpött a közleményre, összegyűrte, majd zsebre
vágta. Úgy ismerte a vidámparkot, mint a tenyerét, és tudta, hogy a lelkész
nem juthatott messzire; ha kiderül, hogy a férfi az a Luther-kabátba bújt
farkas, akire a fiú gyanakszik, akkor megcsinálhatja a szerencséjét: a
Véreslábút ugyanis nem csak a bűnügyi rendőrség kereste.
Amikor a bűnügyi rendőrség Véreslábúra irányuló kiterjedt nyomozása
már a normál berlini bűnözőket kezdte korlátozni, az alvilág királya, Fekete
Max közbelépett, és megüzente az embereinek, hogy aki kézre keríti a
gyerekgyilkost, annak soha többé nem kell szűkölködnie semmiben – és
miután Fekete Max abban a helyzetben volt, hogy megszánhatta Nelson
Rockefellert, a szegény zsidó kisfiút, nyilvánvalóan nem kicsinyes
ajánlatról volt szó.
A fiú olyan alapossággal fésülte át a parkot, mint a nyárspolgárok
farzsebét, így nem telt bele sok idő, és megpillantotta a lelkészt, aki nem
egyházi emberhez méltó módon viselkedett: a sövény mögött guggolva
leselkedett a gyerekekre.
Gyorsan történtek az események.
Az utcagyerek füttyentett a vidámpark többi zsebtolvajának, a
zsebtolvajok megsúgták a hírt a betörőknek, a betörők beszéltek a
kurvákkal, a kurvák szóltak a striciknek, a stricik kapcsolatba léptek a
bukmékerekkel, a bukmékerek továbbadták az üzenetet a
kaszinóigazgatónak, a kaszinóigazgató felhívta a jegybankelnököt, a
jegybankelnök pedig megszakította a tanácskozását az ország
pénzügyminiszterével, és találkozóra ment azzal az emberrel, aki a
kommunisták szerint egész Németországot a kezében tartja.
 Fekete Max kényelmesen végignyúlt a masszázsasztalon a Reichstag
alatti főhadiszállásán, és hallgatta, hogy az egyik kéjfiúja Basil herceg
kalandjainak legfrissebb füzetét olvasta, miközben a hat másik asszír
olajokkal puhította Max izmait.
A bűnözők királya arról álmodott, hogy a herceg Berlinbe látogat és
összecsapnak egymással. Ő maga úgy küzd, mint egy vadállat, Basil
tisztességes eszközökkel, de mindketten igen leleményesen.
– Miért nem olyan az élet, mint a mesében? – mormogta nyugodtan a
fiúk fürge ujjai alatt, közben pontosan maga elé képzelve a herceg
testfelépítését.
– A német rendőrség fabatkát sem ér, a jelek szerint mindegy, hogy
mennyi pénzt fektetek ezekbe a nyavalyásokba; akkor sem találnának meg
egy rossz kölyköt, ha rálépnének.
Sem a köznéppel, sem velem szemben nem igazságos, hogy az
olyanok, mit Basil herceg csak a képzelet művei. Az emberek jobban
éreznék magukat, ha tudnák, hogy a valóságban is létezik ilyen, és lenne
méltó ellenfelem a birkózásban.
És Fekete Max belemerült kedvenc álmába:
Koromfekete éjszaka volt, dörgött az ég és villámlott. Fekete Max és a
herceg farkasszemet nézett egymással a Reichstag tetejének szélén,
kezükben egy-egy pisztoly. Egyszerre húzták meg a ravaszt, de egyik
fegyver sem sült el. Mindketten fásultan felnevettek, eldobták a
pisztolyokat és birokra keltek. Basil herceg a dzsúdzsucu keleti
harcművészetet vetette be, Fekete Max viszont foggal-körömmel küzdött,
mint egy öregasszony.
A küzdelem csak egyféleképpen érhetett véget.
A herceg jól irányzott rúgásokkal és ütésekkel a tető szélére szorította
Fekete Maxot, és amikor az ott imbolygott, azt mondta neki: »Te már nem
követsz el több gonoszságot, az emberiség holnap új időkre ébred, egy
olyan világra, amelyben a fehérek folytatta rabszolga-kereskedelem
ugyanolyan képtelenség lesz, mint az, hogy téged valaha a hátán hordott a
föld!«
Ám Fekete Max rögtön így felelt: »Kedves Basil, nem ragadt le
véletlenül egy szerepnél? Nem téveszt össze Stellával, az alvilág
királynőjével? Sosem fektettem a pénzemet nőkbe – én a fiúkat szeretem!«
És utolsó erejével megragadta a herceget, majd lerántotta magával a
mélybe.
 Lefelé estükben szégyentelen csókban olvadtak össze.”

***

„Nem feledkeztél meg Marie-Sophie-ról a sok szamárság közben? Nem

hazafelé rohant éppen a Gasthof Vrieslanderbe?”
„Te akartad hallani a Véreslábú történetét, úgyhogy fogd be a szád, és
figyelj!”
„Azt hittem, ennél azért érdekesebb!”

***

„Marie-Sophie a fejét rázta. Miközben felidézte a Véreslábú történetét, az

utca összeszűkült: mit gondolt tulajdonképpen? Nem akart leragadni a
magazinnak ezen az oldalán, lapozni akart, lapozni, lapozni; de
bármennyire koncentrált is, a jóságos szomszéd néni hangja nem ért el
hozzá az időn át. Ki kellett jutnia az utcából és a Véreslábú történetéből,
még mielőtt az véget érne, és ő bent rekedne az utcában; a házak
homlokzata közötti távolság most már annyira kicsi lett, hogy a nagyfejű
férfi és a rövid hajú örömlány – más nem lehetett, most már látszott –
egymás mellett állt Marie-Sophie előtt.
– Mennem kell!
Marie-Sophie sírással küszködött.
– Én nem itt lakom!
Keresztülnéztek a lányon.
– Nem tartozom közétek!
Egy kéz nehezedett a vállára.
– Tudjuk!
A mély hang hallatán Marie-Sophie hátán felállt a szőr.
A hang tulajdonosa előlépett.
Egy törpetermetű, középkorú férfi volt, fehér öltönyben és lila ingben,
kézzel festett selyemnyakkendőben, lábán krokodilbőr mokaszincipő; az
ölében egy pudlit tartott, és az állat rózsaszínre festett szőréből csak
odaképzelt korpát rázogatott ki.
 A lánynak elállt a lélegzete: ez nem lehet más, mint Fekete Max.
– Megengednéd, hogy befejezzem a történetünket?
A férfi gyűrűkkel telerakott kisujjával finoman megérintette az orrát.
– Aztán azt tehetsz, amit akarsz…
A bűnözők királya összeszorította a szemét.”

***

„Na látod! Mindenkinek joga van ahhoz, hogy végigmeséljék a történetét!”

***

„Fekete Max szeme kinyílt, amikor a jegybankelnök közölte vele a hírt,

hogy megtalálták a gyerekgyilkost. Felpattant a masszázságyról, ott állt
terpeszben, égnek meredő szerszámmal, ökölbe szorított kezét a magasba
emelve, és meztelenül kiáltotta:
– Én is voltam egyszer gyerek, és élveztem; cirógattak-ölelgettek,
fürdettek és behintőporozták a popsimat, kényeztettek, dicsértek,
ünnepnapokon zászlót nyomtak a kezembe, és addig vertek, amíg rá nem
éreztem az ízére.
Világ gyerekei és gyerekbarátai! Az adósotok vagyok!
Az alvilág királyának szavait tettek követték.
Az utcagyerek beszédbe elegyedett a »lelkésszel«, és lefoglalta azzal,
hogy megkérte: tanítsa meg neki a »Ó, Jézus, drága testvér« kezdetű
gyerekzsoltárt. És ugyan a dallamok dermesztették Moritz Weiss szívét,
annyira félt, hogy kiderül, miért tartózkodik a parkban, hogy nem mert
nemet mondani a csirkefogónak.
Moritz „Véreslábú” Weiss tehát mondhatni megkönnyebbült, amikor
Fekete Max kémei mögé léptek és kloroformmal átitatott zsebkendőt
szorítottak az arcára, miközben kilencvenharmadik alkalommal énekelte a
zsoltár második versszakát a fiúval.
Észrevétlenül kivitték a parkból, a város csatornarendszerének egy
bűzlő szegletébe cipelték, és megkötötték, mint egy disznót.
Ott kellett megvárnia, míg Fekete Max meghozza ellene az ítéletet.”
 ***

„Fekete Max Marie-Sophie két melle közé pillantott; a házak homlokzata

egyre jobban összepréselte őket, és érezte, hogy a pudlikutya forgolódik a
lány ölében; eljutottak a történet és az utca végére.
– És mit gondolsz, mit csináltam?
Fekete Max mosolygott.
– Ez nem tartozik a lányra.
A lány összerezzent, amikor a Véreslábú forró lélegzete átszűrődött a
ruháján, majd lehűlt a combján. Az ajtónyílásban lévő fej azt sziszegte:
– Döntse el Maximilian Schwartz!
A rövid hajú nő tenyerével a nyomorék feje tetejére csapott.
– Tudtad, hogy az újságok egy részletről nem számoltak be?
Marie-Sophie nem akart tudni róla, és a fejét csóválta, de a jelek
szerint Fekete Max félreértette ellenkezését, és folytatta:
– Először levetkőztették, mivel akartam egy fényképet arról a
mocsokról ádámkosztümben, és mi derült ki? Gyűjtötte magáról az
újságcikkeket, és a kivágásokkal kibélelte az alsónadrágját. A lágyéka
szabályosan recseghetett, amikor megölte a kicsiket.
Nos, gondoltam, hogy ha már ennyire kedveli ezeket a híreket, akkor
nyilván nem elégszik meg azzal, hogy a közelében tartja őket, így hát mit
csináltam?
Fekete Max diadalittasan pillantott Marie-Sophie keblére. A lány
behunyta a szemét, és próbált valami szépet maga elé képzelni. Max
felnevetett:
– Azt a sok szemetet a seggébe tömettem!
A kéjnők vihogtak. A kutya ugatott. Moritz Weiss üvöltött.
– Aztán visszaadtuk rá a bárányruhát, a fiúk kivitték a vidámparkba,
levágták a két lábát és felakasztották őket a feje fölé egy fára. A rendőrség
ott találta meg késő éjszaka egy névtelen bejelentés alapján.
– Holtan, ne feledd!
A Véreslábú arca a lányok combjának feszült, és a szája egyik
sarkából köpködte a szavakat.
– Megöltetek, ti átkozottak!
Fekete Max a lány és a gyilkos közé dugta a lábát, és a Véreslábú bal
lábából maradt duzzadt csonkra taposott. Moritz Weiss feljajdult:
 – Jogom volt a tisztességes bírósági eljáráshoz!
– Mint a gyerekeknek? – hangzott a suttogás az ajtónyílásból.
– Mint a gyerekeknek? – visszhangozta a rövid hajú nő is.
Az utcában fokozódott a feszültség, és Marie-Sophie természetesen
tanúja lett volna Moritz Weiss második kivégzésének – az örömlányok
leleményesek, megtalálták volna a módját, hogy a szűkös helyen is
boldoguljanak –, ha Maximilian Schwartz, ismertebb nevén Fekete Max
nem intett volna nekik, hogy hallgassanak.
A berlini alvilág királyának sárga szemén szomorúság és keserűség
vékony hártyája jelent meg, eltűnődve simogatta a pudlit, majd felpillantott,
megigazította nyakkendője csomóját, és halkan így szólt:
– Tán nem volt mindannyiunknak joga a tisztességes eljáráshoz?
Fekete Max a választ meg sem várva előretolta az állát és meglazította
a nyakkendőjét, kigombolta az inge nyakát, és a lány előtt ott tátongott a
nyakán lévő vágás.
Hangja gúnyos recsegéssé vált:
– Bírósági eljárást követelek magamnak és a kutyámnak.
Fekete Max felemelte a kutyát; az állat derekán mély keréknyom
látszott.
– Eljárást akarok!
A paróka lecsúszott az ajtónyílásban lévő fejről; a koponya eltört, és
kivillant belőle az agy.
– Én is!
A rövid hajú nő feljebb húzta a ruháját; alhasa tele volt szúrt sebekkel.
– Én is csatlakozhatok?
Fölöttük az utcagyerek kihajolt az ablakon; orr nélkül, nemi szervét
lengetve.
– És én? Engem megerőszakoltak – suttogta Marie-Sophie, aki kezdte
gyanítani, hogy örök életére ezekkel az emberekkel marad. Moritz Weiss
hangosan felkiáltott:
– Megerőszakoltak? Jó neked, nézz meg engem!
A rövid hajú nő egy lendülettel felképelte, és megsimogatta a lány
arcát.
– Nem, kedvesem! Neked nem itt a helyed – Maximilian mondta, hogy
elmehetsz.
Fekete Max bólintott; a történet véget ért.
Az utca összezárult.
 ***

Marie-Sophie egy pillanatra úgy érezte magát, mint egy lepréselt liliom egy
könyv lapjai között.

***

Marie-Sophie egyedül maradt – Fekete Max és Moritz Weiss az

örömlányokkal és az utcagyerekkel együtt eltűnt –, nagy levegőt vett.
Az utca csodálatos sugárút volt, amely egy nagy térre vezetett. A téren
egy kitűnő szálloda állt: a Gasthof Vrieslander.”
 15

„Marie-Sophie elindult a téren át a Gasthof Vrieslander felé: remélte, hogy

nem találkozik senkivel, nem látja meg senki, és a panzióban a tulajdonos
és az Inhaberin távollétében mindenki buzgón tétlenkedik. Észrevétlenül
akart felosonni a szobájába és magára zárni az ajtót, hogy megfürödjön és
kisírja magát az erős zuhany alatt úgy, hogy senki se halljon semmit.
Remélte, hogy a tulajdonos és az Inhaberin még nem ért haza a
tojásbeszerző útról; az asszony sokszor úgy tudott viselkedni, mint egy
dacos örömlány, a férj pedig olyan hitelesen adta a tisztességest, mint egy
kéjsóvár pap.
Marie-Sophie elsietett a csibe szobra mellett, és lesújtó tekintettel
nézett rá:
– Ha felkiáltasz, hogy »Megnézhetem?«, megfojtalak.
Pedig egyre ment, hogy a csibe csipog vagy kiabál-e; minden szem
Marie-Sophie-ra szegeződött, mindenki róla suttogott: »Ott megy Maja-Sóf.
Nézzétek, úgy lóg rajta a szégyen, mint egy részeg árnyék… Ezek szerint
igaz, amit ezekről a lányokról beszélnek, akik hagyják magukat
megerőszakolni…«
A képzelt sutyorgás elnehezítette a lány lépteit, és szégyenterhesen
oldalgott vissza a Gasthof Vrieslanderbe; a panzió ajtaja tárva-nyitva állt,
odabent félhomályban úszó recepció fogadta, mögötte a lépcső – legfelső
fokai eltűntek a sötétben.
Marie-Sophie kifújta magát, előrehajolt, a combjára támaszkodva erőt
gyűjtött a végső hajrára a tetőtérbe. Az egyik asztalnál egy idegen kolbászt
falatozgatott a kése hegyéről. Sietve a lányra pillantott, és elkezdte
összecsomagolni a holmiját.
Marie-Sophie elmosolyodott: az Inhaberin és a tulajdonos még nem ért
vissza. Az asszony rendszerint kiadta a férjének, hogy kérje meg a
kifutófiút: zavarjon el mindenkit a teraszról, aki nem fogyaszt náluk
semmit. Meg volt győződve arról, hogy mind faragatlan parasztok, akiket
neki kell megtanítania a városi illemre – nem láttak ugyanis különbséget a
drága teraszbútorok és a kerítés oszlopai között: »Ők talán örülnének, ha a
vendégeinkkel kivonulnánk vidékre, és az ő házuk körüli kerítésre
telepednénk le?«
Ám Marie-Sophie gondolatai más és fontosabb dolgok körül forogtak,
mint az ismeretlen falusi ember uzsonnája: a Spülwasserstraßén álló ház
második emeletének egy rozzant szobájában egy férfi nagyon szerette őt, és
a szerelmet ki kellett öblítenie magából.
A lány tehát felemelte a szoknyája szélét és besietett a panzióba, nem
nézett se jobbra, se balra, egyenesen átvágott a recepció előtt, fel a lépcsőn,
ahol az öreg Thomasba botlott. Arcát a fal felé fordította, és oldalra lépett,
hogy az öreg elférjen mellette: Karl szövetségesének nem volt mit
mondania. A férfi megragadta a lány vállát, és olyan halkan kiabált, ahogy
csak tellett tőle: »Istenem, sokkot kapott, Istenem, sokkot kapott!«
Marie-Sophie kifordult a férfi fogásából: egyáltalán nem érdekelte az
öregember istenének állapota, megérdemelte a vén hülye, ha az istenét a
saját képére formálta…
A lány felsietett a lépcsőn, de a fordulóban sem lett jobb a helyzet: a
pincér és a kifutófiú ott állt a huszonhármas szoba ajtajában, és remegtek az
elfojtott feldúltságtól; az előbbi éppen a kézfejét készült lerágni, a másik
fel-alá szaladgált, mint egy fejvesztett csirke.
A papkamrában valami rettenetes dolog történhetett.
– Szegény szerencsétlen!
Még mielőtt Marie-Sophie szeme megtelt volna könnyekkel, az öreg
felpillantott a lépcsőház felé, és továbbra is hangosan suttogott: »Itt a lány!
Megjött!« Majd ráesett a lányra, aki a kifutófiú ölébe dőlt, aki
hátratántorodott a pincérre, aki pedig megkapaszkodott a kilincsben, hogy
el ne veszítse az egyensúlyát.
Kinyílt az ajtó, és egyszerre estek be a szobába: A szakácsnő az ágy
szélén ült, a két férfi egyike állt mellette, és nézte, ahogy sír.”

„Micsoda cirkusz!”
„Igen, anyámnak nemigen volt ideje magához térni azok után, amit az
az aljas Karl Maus tett vele.”
„De ez a kupleráj már egy kicsit sok, nem?”
„Az igazat megvallva azt szerettem volna, ha a hazatérésre drámaibb
és komolyabb körülmények között kerül sor, de hát így alakult; a sors úgy
hozta, hogy anyámnak inkább a szerencsétlennel kellett foglalkoznia azon a
napon, amikor mások feltétlen részvétére tartott volna számot.”
„Én együtt érzek vele.”

„Marie-Sophie elkezdett feltápászkodni az emberrakásból: a papkamra felől

dühös hangok érkeztek, amelyekre fogcsikorgatás volt a válasz.
Ezek szerint a szerencsétlen nem halt meg!
A lány felpattant, gyors mozdulatokkal megigazította a ruháját,
letörölte arcáról a megaláztatás álarcát, és a kamra ajtajához rohant.
A szakácsnő dühében elkékült, amikor megpillantotta:
– Itt a lány! Ó, édes Istenem, beszélj inkább ővele, ő bolondította meg
ezt az embert, ő rontotta meg…
Az egyik férfi Marie-Sophie elé lépett, lepisszegte a szakácsnőt, majd
intett a még mindig a padlón heverő két embernek, hogy álljanak fel és
vigyék ki az asszonyt. Némán várt, amíg a kifutófiú és a pincér kitámogatta
a szakácsnőt a szobából, de amikor az ajtó becsukódott az öregember
mögött, aki a sort zárva igyekezett jobb kedvre deríteni a szakácsnőt egy
nyilvánvalóan ott helyben kitalált pletykával, a férfi félreállt és beengedte a
lányt a papkamrába. A jelek szerint a szerencsétlen legurult az ágyáról, az
örmény szőnyegen hánykolódott, és a két férfi hiába próbált fogást találni
rajta; kicsúszott a kezük közül, meztelen és fürge volt, mint egy nyúl, amely
magához tér a megnyúzása után.
Marie-Sophie odahajolt a férfihoz, és a fülébe súgta:
– Bízza csak rám, amikor én vagyok mellette, mindig nagyon
nyugodt…
A férfi kihúzta magát, és lelkesen hálálkodott a lánynak, hogy benézett
hozzájuk.
Marie-Sophie úgy tett, mintha nem is hallaná, megérintette a
szerencsétlen vállát, mire az lehiggadt, a lány szelíden megfogta a csuklóját
és talpra állította, finoman hátratolta, és a szerencsétlen leereszkedett az
ágyra, a lány a tenyerét a férfi tarkója alá tette és lefektette, ráterítette a
paplant és a takarót, a szerencsétlen pedig behunyta a szemét.
Marie-Sophie leült mellé az ágy szélére, a két férfi felé fordult, és látta,
hogy elszállt arcukról a düh.
– Mi történt?
 A két férfi összenézett, és elmondta neki, hogy nem sokkal az után,
hogy elment a panzióból, a férfi, akit nevezzünk „L.”-nek, szóval felébredt,
és fenyegetően viselkedett, őrjöngött, legalábbis a mellette lévő asszony így
gondolta, de aztán hamar gyanakodni kezdett, hogy a férfi a bolondját
járatja vele, mivel valahányszor közelebb lépett hozzá, úgy tett, mintha
aludna, ha pedig a szakácsnő levette róla a tekintetét, akkor őt bámulta és az
alsó testtájaira mutogatott, a szakácsnő szerint szemérmetlenül, hát, erre jól
rápirított, és közölte, hogy jobban tenné, ha visszafogná magát, látott ő már
nála különb férfiakat is. Lehet, hogy az az asszony azelőtt színházban
dolgozott?
Hát, úgy is mondhatjuk. Marie-Sophie megemlítette, hogy a szakácsnő
korábban az operaművészet oltárán gyakorolta az ételkészítést.
A két férfi folytatta: az asszony végül rájött, hogy »L.«-nek székelnie
kell, és ebben kéri a segítségét, mire közölte a férfival, hogy ez túlmegy
minden határon, őt csak arra kérték meg, hogy üljön mellette egy ideig,
legfeljebb arra hajlandó, hogy végignézze, ahogy a szerencsétlen maga alá
szarik, de inkább tartsa vissza, amíg visszajön az a csitri, igen, csitrinek
nevezett, de aztán sikerült előkotornia az éjjeliedényt az ágy alól…”

„Ide hallgass, nem volt még elég az undorító dolgokból?

„Nem, dehogy, csak most kezdődik igazán…”

„Marie-Sophie megborzongott, nem tudta elképzelni, hogy a szerencsétlen

olyan közönséges dolgot műveljen, mint amire a két férfi beszámolója
vezetni látszott: Nos, miután »L.« megkaparintotta az éjjelit, elkezdett
játszani rajta, a szakácsnő meg úgy érezte, ütött az utolsó órája, a férfi
húzogatta az ujját az edény peremén és ütögette, így az hol búgó, hol
fémesen kongó hangot hallatott, förtelmes zajt csapva, amitől a szakácsnő
igencsak elpirult, és amikor a szerencsétlen még fel is emelte a hangját és
csatlakozott az álmosító búgáshoz-kongáshoz, minden ereje elhagyta a
szégyentől, olyan károgást még életében nem hallott.
A két férfi félbeszakította a történetet, hogy megkérdezze Marie-
Sophie-t, énekelt-e neki »L.« valaha? És ha igen, mit?
A lány tagadólag a fejét rázta: Mi folyik itt? Miért fontos, hogy ez az
ember énekel és zenél-e az éjjeliedényén? Ki ő?
 A két férfi kitért a kérdései elől: a szerencsétlennek sikerült a játékával
különös állapotba kergetnie a szakácsnőt, egy jó ideig csak forgott vele a
szoba, és elmondása szerint ez után az őrület után úgy érezte, mintha egy
bölcsődében lenne, egy tejeskannával a kezében járkált a szobában, de
minden kiságyban volt egy bili, a biliben kaka, és a kaka fájdalmasan
sírt…”

„Te nem vagy egészen komplett!”

„Ugyan már, ez az egész csak szimbolikus…”
„Nem érdekelnek az efféle szimbólumok.”

„Marie-Sophie-t a szakácsnő kalandjának hallatán rosszullét kerülgette: mit

akar a két férfi azzal, hogy pontosan visszaidézi a szakácsnő hadoválását?
Az asszony nyilvánvalóan valami dőreséget követett el, amit ezzel a
szánalmas maszlaggal igyekszik leplezni. Marie-Sophie máskor talán jót
mulatott volna ezen, de az aznapi események után nem volt kedve mások
hablatyolását hallgatni. Nyugalomra vágyott, arra, hogy egyedül legyen a
szerencsétlennel.
Felsóhajtott:
– A szakácsnőnek igazán különös élményben volt része, ha az élete
nem forgott is veszélyben…
De nem tudta folytatni. A két férfi egyszerre vágott a szavába: az
asszonyt annyira undorította a látvány, hogy felébredt révületéből, és
magához térve rákiáltott a szerencsétlenre, hogy maradjon nyugton, de az rá
sem hederített, és levetette magát a padlóra. Addig ott maradt, minden
erejével a szőnyegbe kapaszkodva, amíg meg nem érkeztünk, hogy
elmondjuk nektek: már nincs biztonságban itt.
Marie-Sophie előtt elsötétedett a világ: Mit mondanak ezek? Meg
akarják büntetni azért, mert elment valahová? El akarják venni tőle a
szerencsétlent? Akkor ki másnak fogja elmondani azt, amit senkinek nem
mondhat el?
A két férfi indulni készült: »Zárás után eljövünk érte, addigra álljon
készen az útra…«
– Miért?
A lány az arcát a tenyerébe rejtette, és az ujjai között lesett ki.
 A két férfi rámeredt, és azt mondta, nem érti, délben még úgy tűnt,
Marie-Sophie örül, hogy otthagyhatja a férfit, van esetleg valami, amiről
nem számolt be az »L.«-lel való kapcsolatát illetően?
Marie-Sophie szipogott, és remegő hangon felelt:
– Nincs, csak aggódom, hogy a jelenlegi állapotában nem viseli jól az
utazást. Nem maradhatna még egy kicsit nálam, nálunk, itt a panzióban?
Nem fogom többé magára hagyni!
A két férfi csendben megvitatta a dolgot, majd közölte a lánnyal, hogy
a jelek szerint valaki beárulta a szerencsétlent. Marie-Sophie erre azt
kérdezte, ki a fenének jutna eszébe egy ilyen roncsot üldözni. Erre azt
felelték, hogy noha az ágyban fekvő férfi úgy néz ki, mint egy félnótás
csontkollekció, aki csak a látszat kedvéért tekert magára némi bőrt, egyesek
úgy vélik, hogy az ő kezében van a háború kimenetele; nekik maguknak
fogalmuk sincs, mit tudhat »L.«, és ugyan kíváncsiak rá, nem rájuk tartozik
– az ő feladatuk arról gondoskodni, hogy épségben kijusson az országból,
és ezért mindent el is követnek.
Marie-Sophie hűvösen mosolygott: úgy beszéltek vele, mint egy
féleszűvel; nem baj, tényleg hülyébbnek tudja tettetni magát, mint amilyen.
– Szóval azzal, hogy zajt csap az éjjeliedényével, befolyásolni tudja a
világtörténelmet?
A két férfi azonban semmi furcsát nem talált a lány szavaiban. Komoly
képpel bólogattak: Lehet, hogy ez a különös csörömpölés a kulcs a világ
békéjéhez, mindent meg kell próbálni.
– Ez esetben be kell csomagolnom a hangszerét is, ha elmegy…
A két férfi helyeselt, majd távozott.”

***

„17 óra 13 perc. A szerencsétlen kinyújtja a kezét és a mellette, az ágyon

ülő lány hátára teszi: Hallgatta a két férfival folytatott beszélgetését; a lány
kiállt mellette – ami jó. Vicces lány, tőle kapta az ötletet, hogy bolondozzon
az éjjeliedénnyel, amikor a szakácsnő az őrületbe kergette a vélt
viszonyukkal kapcsolatos kérdéseivel. A lány most felé fordult, de mintha
nem is látná.
Vajon kit lát?
 Marie-Sophie alaposan szemügyre veszi a szerencsétlen arcát: Őt nézi
a férfi? Merre tart a gerince mentén mozgó keze? Talán nem is annyira
magatehetetlen, mint Marie-Sophie gondolta?
A férfi arcán Karl képe villan fel.
A lány lekapja a szerencsétlen kezét a derekáról, és kifakad:
– Még maga is!
A szerencsétlen a homlokát ráncolja: Hogyhogy ő is? Miért kiabál vele
a lány? Hová lett a reggeli vicces lány?
Marie-Sophie felpattan az ágyról, és bevonul az ajtó melletti sarokba,
olyan messzire, amennyire csak lehet, arcát bedugja a két fal közé, az orra
hegye a két fal találkozásához ér: Istenem, mit nem adna, ha a falak
kilencven fokkal elfordulnának egymástól, akkor most a ház sarkánál állna,
és elmehetne valahová messzire.
Ám a sötét sarokban ott lapul Karl és Herr Maus, a kezüket széttárva
motyognak: »A Gasthof Vrieslander nem egy átlagos patkányfészek.«
A hallucináció visszakézből pofon vágja Marie-Sophie-t, aki
visszatámolyog a papkamra belsejébe.
A szerencsétlen mellét különös sírás tölti el. A lány felé nyújtogatja a
kezét és elkapja a ruhája szélét: együttérzés – a férfi már jó ideje csak maga
miatt sírt, most e miatt a lány miatt szeretne sírni, és mindazokért, akiket a
rabszolgaságban hozzá hasonlóan megfosztottak az együttérzéstől.
– Hagyjon békén!
Marie-Sophie kitépi a ruhát a kezéből: Hová mehetne? Sehová! Hol
vannak azok, akik szeretik őt? Sehol!
A szerencsétlen figyeli, ahogy a lány lekapcsolja a lámpát, és leül a
fésülködőasztalhoz.
Nézegeti magát a tükörben:
– Ilyen vagy; sötétség a sötétségben.

18 óra 6 perc. A szerencsétlen félig felül az ágyon, megköszörüli a torkát,

és a lányt hívja: »Gyere csak…«
A lány nem reagál.
A férfi nagyot sóhajt; a lány megtagadja magától az együttérzést, és a
férfinak sem engedi, hogy együttérzést mutasson…
18 óra 57 perc. Marie-Sophie hallgatja, ahogy a szerencsétlen forgolódik:
csak az után kezdett el a lány után tapogatózni, hogy az eloltotta a lámpát,
de a férfi most alszik. Marie-Sophie felváltva öklendezik és sír.

19 óra 43 perc. A szerencsétlen résnyire kinyitja a szemét: a lány még a

tükör előtt ül. A papkamra kezd bemelegedni, és a férfi tudja, hogy közeleg
a pillanat, amikor ő is együtt sír a lánnyal…

21 óra 38 perc. Marie-Sophie felpattan. Elviselhetetlen lett a meleg a

kamrában. Letépi magáról a kardigánt:
– Ezek meghibbantak ott a konyhában? Istenem, az egész
szénkészletet elégetik, meg akarnak ölni! Megégetni, mint egy kurvát…
A szerencsétlen figyeli, ahogy a lány kirántja az ajtót és ide-oda
mozgatja, hogy lehűtse magát, de mintha parazsat fújkálna, a kamrában
egyre nagyobb a hőség, és levegő után kapkod:
– Jézusom, ez olyan, mint egy kazánban, jobban izzadok, mint egy
üvegfúvó…
Kimegy a kamrából. A férfi csapkodást és káromkodást hall, majd a
lány visszaront a szobába, morogva, mint egy ketrecbe zárt oroszlán:
– Az a rohadék tulajdonos, hát nem beszögeltette az ablakot?
Meghalok! Nem bírom!
Marie-Sophie kigombolja ruhája legfelső gombját, és letörli az
izzadságot a nyakáról: a tapéta recseg, a bútorok lakkja szinte forr.
A lány hirtelen a szerencsétlenre pillant:
– Mindjárt megfulladsz ezek alatt a takarók alatt…
– Igen!
A szerencsétlen teljes hangerőn válaszol a lánynak, de annak nincs
ideje csodálkozni – elvégre majdnem lángol –, csak lekapja a férfiról az
izzó takarót és a paplant:
– Na, így talán jobb lesz…
Marie-Sophie nem szól többet, türelmetlensége elszáll, amikor a férfira
szegezi a szemét: a szerencsétlen groteszk, mint egy román kori Krisztus-
portré; nincs keresztje, és ágyékkötő helyett pelenkát visel.
A lány az ajtóhoz lép, megfogja az izzó kilincset és becsukja az ajtót:
»Megerőszakoltak…«
A szeme sarkából könny csordul ki, és ujját a szemhéjához emeli.
A körme szikrát szór.
A kamra lángra kap.”
 16

„Csontjaim nem voltak rejtve előtted,

amikor titkon formálódtam,
mintha a föld mélyén képződtem volna.
Alaktalan testemet már látták szemeid…
Zsoltárok könyve, 139:15–16

Marie-Sophie felemelkedik az ajtó melletti hamukupacból: a papkamra

hőmérséklete csökkent, de a testéből lett hamu az égés után még ott lebeg a
levegőben.
Kinyitja az álablakot, és a füstfátyolt magába szippantja a hűvös
párizsi éjszaka a festményen: a Szajna túlpartján fiatal férfi áll egy
lámpaoszlopnak támaszkodva és a cigarettája meggyújtásával bajlódik.
Karl az.
A lány levakarja róla az arcát, addig kaparja a festményt a mutatóujja
körmével, amíg csak a barna vászon marad.”

***

„A recepción tizenegyet ütött az óra, odalentről az étteremből csörömpölés

hallatszott fel: hazaért a tulajdonos, és kedélyesen koccintgatott a társaival,
akik férfias énekszóval köszönték meg az italt.
Marie-Sophie fel-alá járkált a papkamrában és a kezét tördelte:
– Mit tegyek?
A szerencsétlen meztelenül feküdt a hamuréteg alatt és horkolt. A lány
leült mellé, és lesöpörte a hamut az arcáról meg a kezéről:
– Tiszta vagyok, jó volt magával együtt elégni, de el akarják venni
tőlem, el akarják vinni, pedig azt szeretném, ha itt maradna mellettem, még
ha úgy horkol is, mint egy malac – és egyszer megfogadtam, hogy soha
nem költözöm össze horkoló férfival.
 Lefújta a hamut a férfi ajkáról, mire az felébredt. Marie-Sophie
lebiggyesztette a száját.
– Ugye, nem megy el? Hová is mehetne? Muszáj elmennie?
A szerencsétlen halkan lepisszegte a lányt, aki azonban nem tudta
türtőztetni magát.
– Ha tényleg el akar menni, mondjon el mindent, mi elől menekül,
visszajön-e még? Mondjon el mindent, mindent tudnom kell!
A férfi felült az ágyon, vézna madárlábait kilendítette a padlóra, a lány
pedig segített neki felállni. A szerencsétlen fájdalmas hangon szólt hozzá.
– Hol a bőröndöm? Abban van a köntösöm, megkaphatnám? És volt
nálam egy doboz…
A lány kinyitotta a bőröndöt és elővette, amit a szerencsétlen kért, egy
éjkék köntöst, hímzett ezüstcsillagokkal, a férfi lassan felvette és feltűrte az
ujját, mint aki éppen visszaszerzi a becsületét, csak nem tudja biztosan,
törődik-e vele egyáltalán.
– Megmutatok mindent, amit lehet! És a doboz, nem volt itt valahol?
– Tessék.
Marie-Sophie az ágyra tette a dobozt. Megviselt, ovális alakú doboz
volt, díszes, rózsaszín kalapdoboz, a fedelén felirat: Dodgson & Tenniel –
Hatters of England. A férfi egy pillanatig szeretettel nézett rá.
– Letennéd az asztalra? – sóhajtott halkan a szerencsétlen, és a háta
mögött lévő fésülködőasztalra mutatott.
A lány áthelyezte a dobozt az asztalra.
– Ide?
– És lennél kedves letakarni a tükröt valami ruhával? Köszönöm!
Marie-Sophie nem tudta, hogy viselkedjen: mi lelte az ő
szerencsétlenjét? Már egyáltalán nem volt szerencsétlen, olyannak tűnt,
mint egy orvos a műtőben vagy egy vésnök a műhelyében, aki körül
sürgölődnek az inasok. Alig néhány órája együtt lángoltak, egyetlen lénnyé
olvadtak össze a parázsló szobában. A lány csak hümmögött magában.
– Hát jó, ha ezt akarja, ha úgy akar tenni, mintha semmi sem történt
volna közöttünk, akkor csak tessék, innentől kezdve a férfiaktól csak
rosszra számítok.
Azzal letakarta a tükröt egy törölközővel, és fél szemmel a
szerencsétlent figyelte – vagy akárki is az –, aki eloldotta a doboz fedelét
rögzítő fehér szalagot. A lány számára érthetetlen nyelven motyogott
valamit, majd leemelte a fedelet. Amint meglátta, mi van benne, felderült az
arca, előrehajolt és kivett belőle valamit, amit Marie-Sophie egy
lazacrózsaszín selyem alsószoknyának vélt. A férfi halkan odahívta
magához.
– Gyere!
A lány közelebb lépett, a férfi a selyemdarabot letette a doboz mellé az
asztalra, és elővett még egy ugyanolyat. A lány nem örült a látványnak: ez
alsónemű? A férfi meg egy közönséges feketéző spekuláns? Ez aztán
remek, hogy egy ilyet ápolgatott! Marie-Sophie lábujjhegyre állt, hogy
átlásson a férfi válla fölött, aki az egyik selyemdarabot hajtotta félre a
másik után, mígnem egy akkora vörös tömb tárult a lány szeme elé, mint az
alkarja. Marie-Sophie felváltva pillantgatott a szerencsétlenre, a férfira, a
vendégre – vagy hogy nevezze az átváltozása után – és a doboz tartalmára.
A férfi tekintetéből öröm áradt, és rövid hallgatás után elfojtott hangon
hátrasuttogott a válla fölött:
– Hogy tetszik?
Marie-Sophie nem jutott szóhoz: Hogy tetszik? Micsoda? Ez a vörös
uszadékfa? Ez a húskenyér? Mit gondol ez az ember? Azok után, ami
kettejük között történt, egy vérvörös tömböt mutat neki, és azt akarja tudni,
mit gondol róla. Vagy gúnyt űz belőle, vagy sültbolond! Mindenesetre
muszáj volt felelnie valamit, elvégre a férfi már nem az ő kis
szerencsétlenje, hanem vendég volt, és a lány munkája azzal járt, hogy ki
kellett elégítenie a vendégek – vagy ahogy az Inhaberin nevezte őket, fizető
egyének – igényeit, akkor is, ha teljesen értelmetlenek.
– Hogy tetszik?
– Hát, nem is tudom!
Marie-Sophie igyekezett buta képet vágni. A férfi oldalra lépett, kezét
a lány vállára tette, és finoman az asztal felé tolta.
– Tapintsd meg!
Megfogta Marie-Sophie kezét, és a tömbhöz akarta vezetni, de a lány
visszahúzta.
– Mi az? Visszaadtad nekem, amit elvettek tőlem: a szeretetet. Cserébe
szeretnék adni valamit abból az egyből, amim van… Nincs mitől félned…
– Ó, én meg szeretnék magam dönteni a saját dolgaimról, nemcsak
arról, hogy hogyan öltözködöm, mit gondolok és mit eszem, hanem minden
másról is, például arról, hogyan nyújtom ki a mutatóujjamat és teszem oda
valamihez, hogy beletúrjak!
– Ne túrj bele, csak finoman érintsd meg.
 Marie-Sophie a jobb keze mutatóujjának begyével óvatosan
megérintette a tömböt. Hideg és nedves tapintása volt.
– Ez valamiféle agyag, ugye?
A vendég, a férfi, a szerencsétlen bólintott.
– Minek tartasz agyagot a kalapdobozban, és miért teszel úgy, mintha a
szíved lenne? Azt mondhatná valaki, hogy, szóval régen nagyon furcsállták
volna, ha valaki bizalmasan egy agyagtömböt mutat – talán mondhatom így
– a kedvesének.
– Na, várj csak!
A férfi lehúzott ujjáról egy pecsétgyűrűt, megfogta az ívénél, és
belenyomta a pecsétjét az agyagba. A lány kérdő tekintettel nézett rá.
– Most tapintsd meg!
Marie-Sophie habozott: azt mondta a férfi, hogy szereti, vagy nem?
Nem az a legjobb, ha hallgat rá, még ha bolond is? Kár lenne, ha haragban
válnának el, kellemes volt a férfi mellett lenni és hetet-havat összehordani
neki, miközben szendereg, elpirulni, amikor felébred és Marie-Sophie-ra
néz, és kellemes volt együtt elégni vele. Nem tudja megakadályozni, hogy a
férfi elmenjen, hogy elvigyék, mit kellene tennie? Rájuk ugrani, mint egy
hiúz és széttépni őket, beléjük mélyeszteni a fogait és szétmarcangolni
őket? Valószínűleg mások jönnének a helyükre, annyi pedig nem férne belé,
hogy mindenkit felfaljon, akit megöl. A lány szeretett volna küzdeni érte,
de a jelen körülmények között be kellett érnie ezzel a szánalmas játékkal.
Elválásuk a férfit így boldoggá, őt pedig zavarodottá teszi majd, s ezek egy
ilyen pillanatban nem is kellemetlen érzések.
– Tapintsd meg most!
Finoman végighúzta az ujja begyét a tömb felületén: Úristen!
Megrezzent, mint egy giliszta az ember tenyerében, és egy kicsit remegett.
Mi ez? Tengeriuborka? A lány sosem látott még tengeriuborkát, mégis
határozott elképzelése volt róla; igen, a tengeriuborka valahogy így néz ki,
vastag, mint az ember csuklója, és az egyik végén, ahol a szája van,
elkeskenyedik. Mert ugye, van szája? Marie-Sophie felemelte a tekintetét
arról a valamiről.
– Harap?
A férfi a fejét csóválta, és letörölte a pecsétlenyomatot az
agyagdarabról, amely hullámzott, ahogy végigsimított rajta, aztán
mozdulatlanul feküdt a dobozban, mint egy fatuskó. A lány kérdő
tekintettel pillantott a kedvesére: Miféle tudomány ez? Miféle varázslat?
 A férfi kihúzta a széket az íróasztal alól, és jobb kezének csuklóját
kecsesen kifordítva hellyel kínálta a lányt. Marie-Sophie leült, és várta a
magyarázatot. A férfi nagy levegőt vett, és összetette a két kezét, mintha
imádkozna, egy pillanatra behunyta a szemét, lehajtotta a fejét és kezét az
arcához emelte, ujjbegyei az orra aljához értek. A szobában feszültté vált a
légkör: a gondolkodó férfi körül olyan sűrű lett a sötétség, hogy a lány úgy
érezte, eltűnnek a falak, és a férfi mögött belát a másik szobába. Aranyszínű
fal izzott odaát, hét gyertya pislákolt egy embernagyságú gyertyatartóban.
A gyertyák kormoztak, a lángból felszálló füst folyton változó jelképeket
formált vagy egy olyan nyelv betűit, amelyet Marie-Sophie egyáltalán nem
tudott értelmezni. Egy szempillantás múlva ez az örökkévalóság véget ért, a
férfi felegyenesedett, arca teljesen éberré vált.
– Löwe a nevem, Löwe vagyok! Örülök, hogy megismertelek!
Meghajolt és rámosolygott a lányra, aki nagyot nyelt.
– Az pedig, amit mutattam neked, ami ott fekszik a kalapdobozban a
selyemágyon, a gyermekem, pontosabban a fiam – és a te gyermeked is
lesz, ha kész vagy segíteni nekem, és akarod, hogy a tiéd is legyen!
Marie-Sophie döbbenten nézett a férfira, erre a bolond szerencsétlenre,
akit nem tudott nem szeretni: Hogyhogy a gyermeke? A gyermekük? Ez a
visszataszító húscsomó, ami, ha hozzáért, csak tekergőzött, mint egy
hatalmas, félbevágott giliszta? Ennyit a romantikáról! Marie-Sophie kihúzta
magát az ágyon, és remélte, hogy a mozdulatából az olvasható ki: »Hát,
talán ideje volna munkához látni!«, vagy »Na, ne mondd! Löwének hívnak?
És van egy agyagfiúcskához való anyagod az asztalon lévő dobozban? És a
gyerek a kettőnké lehet? Kedves ajánlat, igen, de ki tudnád fejteni a dolgot
részletesebben? Én csak egy vidéki lányka vagyok, nem sokat tudok a
világról, de azt hittem, hogy az áldott kisgyerekek, a fiókák és utódok
valami más módon születnek!«
Marie-Sophie felhúzta a szemöldökét és megvonta a vállát. A férfi
bátorítólag mosolygott vissza.
– Nos, talán az lesz a legjobb, ha magadra hagylak! Egészen erőre
kaptál, és gondolom, eleget láttál az elmúlt napokban, rád szálltam és épp
eleget locsogtam…
Marie-Sophie felpattant és az ajtóhoz lépett, hogy kimenjen, de aztán
visszafordult a szerencsétlen zavarodott férfihoz, és odanyújtotta neki a
kezét.
 – Örültem, hogy megismertelek, akarom mondani, hogy megismertem,
Löwe úr!
Löwe megfogta a lány kezét, méregette egy darabig, a szeme sarkából
a kalapdobozra sandított.
– Higgy nekem!
És Marie-Sophie tudta, hogy a férfi nem fogja elengedni a kezét, és azt
is, hogy kész a kezét a férfinak adni. Szorosan fogták egymás kezét. A férfi
visszakísérte a lányt a szobába, és a lány is visszakísérte a férfit a szobába.
– Az életemet áldoztam arra, hogy megalkossam ezt az alakot a prágai
Altneu-zsinagóga alatti talajból, a kastélykert virágzó rózsáinak harmatából,
a zsidónegyed kockaköveire hulló esőből és még sok egyébből.
– Miből? Mondj el mindent!
Marie-Sophie és Löwe körbe-körbe jártak a szobában, már amennyire
annak mérete megengedte, egy vasárnapi séta könnyedségével lépkedtek
fel-alá, és a férfi elmondta, hogyan gyűjtötte össze testnedveit,
torokváladékát, vérét, verítékét, taknyát, csontvelejét, székletét, vizeletét,
nyálát és ondóját, és gyúrta össze lassan és egyenletesen az agyaggal évek
alatt, kéz- és lábujjainak körmeit, haját és lehámlott bőrét is belekeverve. A
lány megborzongott a felsorolás hallatán, de már semmi sem lepte meg,
többé semmi rossz nem történhetett vele. Előre-hátra lengette a kezüket, és
persze szívesen dudorászott volna is a férfi beszéde közben, ha nem találta
volna már így is éppen elég abszurdnak és mulatságosnak az egészet.
A férfi végére jutott a történetnek, megálltak az íróasztal mellett és
csillogó tekintettel néztek a kalapdobozban lévő agyagtömbre, kipirult
arccal, mint a szülők, akik elsőszülött gyermeküket csodálják a bölcsőben.
Marie-Sophie még jobban megszorította a férfi kezét: A mi gyerekünk!
A lány lelkének mélyén új érzések támadtak: körbe-körbe forogtak,
nem voltak más, mint mozgás, ütemes: bum-bu-bumm, bum-bu-bumm! De
ezeket más, véletlenszerű mozdulatok is követték, amelyek azonban
ugyanabból a ritmusból indultak ki: Dam-da, dam-da-da. És Marie-Sophie
ekkor szerette volna újra megérinteni a tömböt, gondolatainak mozdulatai
rímeltek a tömb mozgására: gyors rándulások, majd reszketés: bum-bu-
bumm, dam-da, bum-bu-bumm, dam-da-da. A tömb sötét színére
összpontosított és figyelt, hogy mit érez, ekkor vette észre a mellette álló
Löwe lélegzését. A férfi céltudatosan és szabályosan vette a levegőt az
orrán át, Marie-Sophie hallotta, ahogy a levegő az orrjáraton kipréselődve
átsípol az orrlyukakon, kitágítva őket, és orrcimpái megremegtek.
 – Remélem, nincs bedugulva az orra, ebben az állapotban az halálos
lehet.
Marie-Sophie a férfi felé akart fordulni, hogy emlékeztesse, vigyázzon
magára, ne fázzon meg, amikor: bum-bu-bumm, dam-da-da, bum-bu-
bumm, dam-da, bum-bu-bumm, dam-da-da. A lány lett az érzés, a férfi
pedig a lélegzet, amely egyenletesen járt ki-be a testéből. Marie-Sophie
pedig azon kapta magát, hogy behunyta a szemét.
– A férfi szeme is be van csukva, de én mégis tisztán látom a tömböt, a
gyermekemet.
Egymás felé fordították a fejüket, és tekintetük találkozott a csukott
szemhéjukon át.”

„Istenem, de gyönyörű!”

„Igen, Marie-Sophie és Löwe egymás tekintetében találkozott, átléptek a

lélek sötét előterébe, ahol a szerelmesek élnek, amikor behunyják a
szemüket, ahol az elme rózsaszín függönyökön lobog, és amikor kifelé
nézünk, valójában befelé nézünk.
A lány belépett a férfi eleven sötétségébe, a férfi pedig az ő
sötétségébe.
Marie-Sophie kinyitotta a szemét, és a saját tekintetét látta, de a
szembogarában nem a saját arca tükröződött, hanem a férfi állt az ívelt
ablakok előtt és nézett kifelé a lány szemén. Bum-bu-bumm, dam-da, bum-
bu-bumm, dam-da-da. A lány hallotta a most Löwéhez tartozó testében
lüktető érzést, és érezte, hogyan válaszol a lélegzés az új testében a bum-
bu-bummra, hogyan lüktetnek egy ütemre, egymást felerősítve: bum-bu-
bumm, hissz és vijj az orrból. A férfi a tömbre mutatott, és a lány ekkor már
egy gyermek körvonalait vélte felfedezni az alaktalanságban. A férfi
óvatosan végighúzta a lány kezét az agyagon, a lány pedig magához húzta a
férfi két kezét és a kézfejét simogatta, követte őket a formátlan anyagon:
egy behajlított tenyér megformázta a koponyát és a tarkót, dam, vijj, a
nyakat, aztán megjelent az áll, a kéz széle kialakította a szájat, egy hüvelyk
összeért egy mutatóujjal, kész volt az orr, a kisujj benyomta az agyagot a
szemgödörbe és megemelte homloknak. A férfi óvatosan megfogta a
nyakat, és egy szempillantás alatt megformálta a vállakat: bum-bu-bumm és
vijj, hissz és da-da. A lány utánozta a mozdulatait, de közben a saját testére
pillantgatott, figyelte, hogyan dolgozik a férfi, és hogyan emelkedik a saját
válla, amikor a férfi biztos kézzel barázdát szántott az agyagba és
kialakította a gyermek rövid karját, a felesleges anyagból apró bogyókat
gyúrt, amelyek a gyermek mellkasára helyezve mellbimbók lettek. A
mutatóujj begyével adott formát a mellkasának, amelyre a többi ujjának
begyével vonalakat húzott, vijj, bumm-da. Szünetet tartott, és megszámolta
a bordákat: egy, kettő,
három…
– Tizenkettő!
Marie-Sophie összerezzent a torkából kijövő férfias hangtól, és halkan
felkuncogott. Löwe felpillantott a munkából és ujját az ajkára helyezte,
mintha le akarná pisszegni, de ehelyett csókot dobott neki, aztán folytatta.
Kezét bedugta a tömb alá, létrehozta a két alsó bordát, tenyerét az alak
hasára borította és lecsúsztatta az alhasára, a lágyékáig, ahol a hüvelykujja
körmét az agyagba mélyesztette és szétválasztotta a lábakat: bum-bu-
bumm, dam-vijj, hissz-bu-bumm, dam. Kigyúrta a két lábat és lábfejet, a
maradék anyagot eltűnődve forgatta az ujjai között. Saját testében a lányra
pillantott, majd lekapta a törölközőt a tükörről, és megnézte magát a lány
testében. A lány az ő arcát simogatta.
– Tudom, mi jár a fejedben, de én fiút szeretnék, olyan kisfiúra
vágyom, aki nem olyan lesz, mint a többi, egy nyugodt fiúra, akiből rendes
férfi válik.
Löwe apró hímvesszőt és herezacskót formált meg, amelyeket az
agyaggyerek lába között helyezett el.
– Nem is kérdés, milyen nemű!
Marie-Sophie halkan kuncogott, a férfi lecsípett egy darabot a fityma
végéből és a gátat tapasztotta be vele, majd a kisujjának utolsó percét
bedugta az anyagba, és ott jött létre a végbélnyílás. A lány figyelte, hogy
futja el a vér a férfi arcát, és úgy képzelte, érzi, mikor pirul el.
– Így nézek ki, amikor elpirulok – gondolta, bum-bu-hissz, vijj és dam.
– Egészen helyes vagyok, amikor elpirulok. Ó, mennyire keveset
tudunk magunkról, mennyire keveset látunk magunkból, de mindenki más
mindent tud rólunk.
A férfi rápillantott, a lány szerette volna megcsókolni. Ott csókolta
meg a férfi nyakát – erősebben, mint akarta. A férfi előrehajtotta a fejét,
újabb csókot remélve, és csücsörítette a száját. A lány mosolygott.
– Folytassuk!
 Löwe szégyenlősen sóhajtott, és tovább dolgozott az alkotáson. A lány
hátralépett az asztaltól és szemügyre vette a tömböt, amely egyre jobban
hasonlított egy valódi csecsemőre: arányai annyira hihetetlennek tűntek,
hogy nehéz volt elképzelni, hogy ez a nevetséges test valaha megnyúlik, és
egyszer csak felnőtt férfi válik belőle.

***

AZ ÁTVÁLTOZÁS

Amikor egy reggel Josef L. nyugtalan álmából felébredt, hatalmas

újszülötté változva találta magát ágyában. Tollpárnaszerűen puha hátán
feküdt, és ha egy kicsit föl tudta volna emelni a fejét, meglátta volna a
kidudorodó, még be nem gyógyult köldökcsonkot a domború, rózsaszín
hasán, amelyen alig maradt már meg végleg lecsúszni készülő paplanja.
Testének egyéb méreteihez képest siralmasan vékony lábai tehetetlenül
kapálództak, nem tudta uralni őket.”4

„Elég már a történetekből!”

„Hiszen ez egy irodalmi utalás!”
„Na és?”
„Elmélyíti Marie-Sophie és a szerencsétlen, azaz apám történetét, és
párbeszédet teremt a történet és a világirodalom között.”
„Hát aztán! A gyerekről mesélj, magadról mesélj!”
„Komolyan mondod?”
„Igen! Bum-bu-bumm, vagy különben már itt sem vagyok!”
„Jól van, hissz!”
„Dam-da.”
„Vijj!”

***
„Löwe gyengéden felvette a gyerektömböt és a hasára fektette: fürge ujjai a
fiúcska hátán jártak, és megformálták a lapockákat és a gerincet, a lágyékot
és a farpofákat, a térdhajlatokat és a bokát. Dam-da-vijj. Dum-da-dumm-
hissz.
– A gyermekem! – gondolta Marie-Sophie, amikor a férfi
visszafordította a kis tömböt.
– Kire hasonlítasz, fiam?
Löwe lázasan gyúrta a kéz- és lábujjakat, vonalakat húzott a tenyerekre
és a talpakra, lekapart némi agyagot a halántékról és a nyakról, és két fület
alkotott, amelyeket meglehetősen magasra ragasztott fel a fejre. Marie-
Sophie a kezét szerelme vállára tette.
– Tudod, arcot kell adnunk neki – egy kicsit a fivéremre emlékeztet,
meg talán rám, ezekkel a kagylószerű, apró, enyhén elálló fülekkel, mintha
egy borjú volna.
A lány figyelte, ahogy a férfi arcot ad az agyagnak: a fiú tekintete
ragyogó volt, a szemöldöke és a járomcsontja magasan állt, de az orcája
teltnek tűnt, a szája érzékenynek, mély Cupido-ívvel. Löwe kinyitotta a
fiúcska száját, és bedugta az ujját, garatot, ínyt és nyelvet nyomkodott vele
az agyagba, és amint végzett, a testében lévő lány felé fordult.
– Lennél olyan kedves kinyitni a szádat?
Marie-Sophie megtette, amire Löwe kérte, és kissé esetlenül kitátotta
rá a száját, a férfi pedig mindkét kezének ujjaival végigsimított a lány
nyelvén.
– Köszönöm!
Elegyengette a fiúcska szeme alatt az agyagot, és hol itt, hol ott
javítgatta a gyereket. A lány becsukta a száját: az asztalon előttük álló
kalapdobozban egy alvó kisgyerek feküdt, aki csodálatos módon
mindkettőjükre hasonlított, és Marie-Sophie-t hirtelen érthetetlen
nyugtalanság fogta el: Milyen csúnya dolog ez, hagyni, hogy egy csecsemő
meztelenül és tehetetlenül heverjen egy piszkos kartondobozban?
Nyilvánvaló volt, hogy ez a két csodabogár nem tud mit kezdeni a
gyerekekkel! Nem magától értetődő, hogy a hozzá meg a szerencsétlenhez
hasonlókra nem szabad kisgyerekeket bízni?
Marie-Sophie szerette volna azonnal ölbe kapni a gyereket és magához
szorítani. Szerette volna megölelni sötét hajú fiát, lágyan ringatni, halkan és
bizalomkeltően dudorászva neki mindenfélét, amit egy karon ülő gyermek
gügyögése csal az ember ajkára. Marie-Sophie önkéntelenül a lapos
mellkasához kapott, és egyszerre arra vágyott, hogy ne a saját testében
legyen, de nem akarta zavarni Löwét, aki éppen javában szépítgette a
gyermeküket; a lány nyugtalanul toporgott mögötte: Mit kellene mondania?
Add vissza a mellemet? Nem. Így hát suttogni kezdett:
– Nem fázik? Ne takarjuk be?
Löwe befejezte az agyag simítgatását, és most nekilátott csipkedni a
fiúcska térdét és a könyökét; nem pillantott fel a munkából, de úgy
felelgetett a lány kérdéseire, mintha magában beszélne, ám valahányszor
belecsípett a gyermekbe, elhallgatott.
– Nem érez semmit. Még nem. Majd utána. Készíts elő valamit. Egy
takarót.
Marie-Sophie végighúzta az ujját a homlokán, a testében lévő férfi
homlokán:
– A homlokára, tudnál egy ilyen vonalat húzni a homlokára?
A férfi szemügyre vette saját arcát:
– Van értelme, hogy rám hasonlítson?
– Igen, ez szép vonal, és a jelek szerint nem aggodalmak, és nem is a
félelem alakította ki; egyszerűen csak ott van. És nagyon titokzatos, amikor
kisgyermekeket megjelölnek valahogy, amikor a megjelenésükben vagy
viselkedésükben van valami, amit rendszerint a hosszú élet velejárójának
tartunk. Ilyenkor azt érzi az ember, hogy messziről jöttek, és üzenetet is
hoztak; úgy gondolom, egészséges, ha ilyen gyerekek veszik körül az
embert.
Löwe bólintott, és mutatóujjának körmét hirtelen a fiú homlokához
emelte.”

„Igen, ez igaz, megérinthetem a vonalat?”

„Majd később! Rohan az idő, nem érnek rá egész éjszaka…”

„Marie-Sophie elbűvölve figyelte, ahogy a férfi fürge ujjakkal vizsgálgatja

a csecsemő testét: a teremtés lassan véget ér, és a lány már alig várta, hogy
a fiúcska szemhéja megrezdüljön, és az élet első alkalommal tükröződjön a
szemében. Igen, jó is, hogy szóba jött! Még látást is kellett adniuk a fiúnak.
Löwe némán állt az asztal mellett, és kritikus szemmel fürkészte a
munkáját, a lány meghúzta a kezét, majd a sajátját, és a szemére, majd a
férfi szemére mutatott. Löwe bedugta a hüvelykujját az agyagfiú arcába, és
kiszélesítette a szemüregét.
– A nadrágzsebemben van…
A lány elővette a nadrágot a ruhásszekrényből, és bedugta a kezét a bal
oldali zsebébe, de nem talált semmit, a zseb lyukas volt.
– Majd én megfoltozom neked…
– Nem, ne tedd, ebbe a zsebbe azt teszem, ami elveszhet, sőt, aminek
el kell vesznie. A sétáló emberek szerint nem sok szórakoztatóbb dolog
létezik, mint találni dolgokat, és így én is részt veszek a járdák nem
hivatalos cserekereskedelmében. A másik zsebben van mindaz, amit
találtam, és amit szeretnék megtartani.
Löwe bocsánatkérően nevetett, amikor meghallotta kislányos hangját.
Marie-Sophie kezét a jobb zsebbe dugta, és valóban, az aprópénzek és
papírfecnik között egy bőrerszényt is talált, a bőrön át két golyót tapogatott
ki; ez volt a két szem, amelynek a fiuk fejébe kellett kerülnie.
Löwe átvette a zacskót, és kihalászta belőle a szemeket és két kockát
egy filmtekercsből – az egyiken Adolf Hitlert lehetett látni a szószéken, a
másikon ugyanaz a férfi ült egy asztalnál, és egy szószfoltot próbált
letörölni a nyakkendőjéről –; a filmszeleteket a gyerek két szemüregébe
tette be, beléjük helyezte a két szemet, majd azzal az agyaggal zárta le őket,
amit a körme alól kapart ki.
A nagy mű elkészült. Marie-Sophie és Löwe egymás szemébe néztek,
testet cseréltek, és szemügyre vették kezük gyümölcsét: a parányi
Kükenstadt városában, az Elba partján, az erkölcstelen papkamra
fésülködőasztalán, a Vrieslander panzió második emeletén lévő
huszonhármas szoba mögött egy kész gyermek feküdt. Úgy vélték, hogy a
művük rendkívül jól sikerült. Már csak az maradt hátra, hogy életet
leheljenek a kis agyagtestbe.
Apám megfogta a gyűrűt, és arra kérte anyámat, hogy ő is tegyen
ugyanígy, együtt nyomták bele a pecsétet a puha testbe, félúton a
szegycsont és a nemi szervek közé.
Életre keltem, és testemet már látták a lány szemei.
Tizenkettőt ütött a városháza órája.
A tizenkettedik harangütés úgy visszhangzott a város fölött, mint egy
elsietett búcsú.
Kopogtak az ajtón.”
VII
 17

„Gábriel semmi rosszat nem talált a lány szenvedélyes bejelentésében;

ámulva figyelte az igazán fürge kezeket, amelyek a koszorút kötötték, a
formás száj csak úgy égette az arcát és a nyakát, az apró mellek pedig úgy
emelkedtek és süllyedtek, hogy közben hozzáértek Gábriel köntöséhez.
Nem, éppen ellenkezőleg, a lány simogató érintései meggyőzték az angyalt
arról, hogy az idők kezdete óta ismeri őt, és hosszú, fájdalmas különlét után
találkoznak újra: utánozta a lány minden egyes mozdulatát és érintését.
Aztán a lány megérintette az angyal köntösének szegélyét.
Gábriel megragadta a kezét: Ez azért már mégis túlzás!
Az egyszarvúborjú együgyűen prüszkölt a gránátalmafa alatt, és lassan
Gábriel idegeire ment: azóta, hogy elkezdtek csókolózni, különös hangokat
hallatott, és megakadályozta, hogy az angyal teljesen belefeledkezhessen a
szenvedélybe. Nem bírná ki ez az állat, hogy Gábriel a lehető legtovább
eljusson a lánnyal, és úgy élvezze a dolgot, ahogy ez a dög soha nem fogja?
Az angyal elengedte a lány kezét és félig behunyta a szemét. A lány a
lábát simogatta felfelé haladva, a köntös pedig egyre jobban felgyűrődött a
csuklója és a könyöke között. Gábriel visszatartotta a lélegzetét: nagy
boldogság volt egyszerre érezni a combján a tenyér puhaságát és a friss
levegőt.
Gábriel már kis híján elájult a gyönyörtől, amikor a lány magához
kapta a kezét és felsikoltott. Az angyal lepillantott a testére, de semmi olyat
nem látott, ami megijeszthette volna a lányt: talán végül túl messzire ment?
De nemcsak a lány rémült meg, az egyszarvúborjú a szó szoros
értelmében megkergült: antiloppofája rettenetes ordításba torzult, lóteste
görcsbe rándulva remegett-reszketett, elefántlába hol megnyúlt, hol
megrövidült, malacfarka alól pedig őrjítő zajt és szagot bocsátott ki, igen,
mintha egy egész hadseregnyi rossz leheletű őrült fújná meg egyszerre
harsonáját.
Az angyal elsápadt: csapdába csalták!
 A vágy elszállt belőle, egy szempillantás alatt felröppent, és a tisztás
fölött biztonságos távolságra megállt: a borjú kezdett pokolfajzattá
átvedleni. A szarva körül fejjel lefelé álló bádogkorona jelent meg, a
csúcsai az állat homlokát böködték, és fekete vér csorgott le az arcán – e
félkegyelmű jószág mérhetetlen örömére. Rázta a fejét, forgatta sárga
szemét, és három láb hosszú kígyónyelvével nyalogatta magát.
Nem más volt ez, mint Amduskias, a kakodémon, a pokol udvari
zeneszerzője, aki az elkárhozásra ítélteket elviselhetetlen csörömpöléssel és
hangzavarral kínozza.”

„De ki volt a lány? Ki volt a csali?”

„Gábriel rémülten feljajdult, amikor rájött, ki áll az egyszarvúfejű rém

mellett: Lilith!
A Sátán szolgálatába álló első nő telt testét fekete haj takarta el, a
fürtök körbefonták a keblét és az altestét: nedves szeméremajkai között
ragadozófogak csillogtak.
Gábriel kezét a szeme elé kapta, de a boszorkány képe áthatolt a
kézfején és beégett az emlékezetébe.
– Nézz rám, nézz magadra…
Lilith az angyalra mosolygott. Ő befogta a fülét, de a boszorkány
hangja átszűrődött az ujjai között:
– Gábriel és Lilith, Lilith és Gábriel…
Az angyal ekkor az ajkaira szorította a kezét: a boszorkány valamiféle
eretnekséget próbált a szájába adni, ha bármit válaszol neki, alkalmat ad rá.
Az ördög küldötteivel való találkozás aranyszabálya az, hogy a csábításnak
ellenállva nem szabad velük beszédbe elegyedni, mivel vagy talpraesett,
fürge nyelvű szóbűvészek, vagy lomha nyelvű barmok, akik így vagy úgy a
legállhatatosabb hívőket is képesek kelepcébe csalni.
Amduskias éppen az utóbbi kedvében volt, és elszántan tört előre. Az
ördög különböző pózokat vett fel, kitárta a karját, és így bégetett:
– Gúszgi is Gágríel, Dúszki is dzsinál olyat, Búszbi is dzsinál
gyereget…
Azzal forgatni kezdte villódzó szemét, leguggolt, kidüllesztette az
arcát és undorítóan nyögdécselve-sóhajtozva erőlködni kezdett.
 Gábriel kitárta a szárnyát és feljebb emelkedett az égen: Mit jelentsen
ez az ostobaság? Mit próbálnak közölni vele?
A démon beleiből harsonák, fagottok, alpesi kürtök, trombiták,
klarinétok, pánsípok, oboák, szaxofonok, tubák, kornettek távoztak. Végül
pedig fuvolák, amelyek keresztben préselődtek ki az ördög alfeléből.
Az újszülött fúvós hangszerek kígyók módjára ficánkoltak a fűben, és
förtelmesen szellentgettek az angyalra, aki undorodva arrébb húzódott.
Lilith átharsogott a hangszerek bőgésén.
– Ha tőlem megrémülsz, magadtól rémülsz meg…
Gábriel értetlenül csóválta a fejét, és készült továbbröppenni.
Ám Lilith ragyogó tekintete habozásra késztette: arkangyal lévén az
emberek vérvörös szíve, az angyalok napfehér szíve és az elkárhozottak
koromfekete szíve nyitott könyv volt a számára. A nődémon szívéből
szánalmat, együttérzést, szimpátiát, empátiát, részvétet olvasott ki…
Lilith a szeméremtestére mutatott, és azt suttogta: »Nővérem…«
Gábriel pedig végre megértette, mit akar neki mondani: a Lilith lába
közötti rémség annak a titoknak a tükörképe, amelyet az ő lába köze rejt.

***

Gábriel arkangyal rémálomkiáltásai végigszálltak a naprendszeren és még

távolabbra is eljutottak; csillagról csillagra vetődtek, galaxisok között
visszhangoztak, mígnem aztán Gábriel nyugtalan álmából a saját ordítására,
saját magára ébredt.
Az álom töredékei összezavarták a gondolatait, azt sem tudta, fiú-e
vagy lány, illetve hogy mi történt, de arra emlékezett, hogy a Sátán kígyója
csúf csellel ráerőltette az akaratát: az öreg Lélekgyilkos neurológiai
módszerekkel rossz útra terelte az ítéletnapi dallamot az angyal kifinomult
agyában, és az amigdalájába, a szaglóérzék és a szexualitás otthonába lopta
be. És Gábriel tudta, hogy noha Belzebub ártatlan tréfájának tűnhet, hogy
így összezavarja az érzékeit, ez súlyos következményekkel jár: Gábriel azt
álmodta, hogy nő.
Ragyogó hajfürtjét félrehúzta a szeméből, odalent csillogtak a
kontinens városai, végzetük beteljesedését várva. Gábriel felemelte szent
harsonáját, hogy megszólaltassa, de az ajka úgy összetöpörödött a fúvóka
alatt, mint pergamen a tűzben, az ujjai úgy tekeregtek a tükörfényes fémen,
mint giliszták az ember tenyerében, és ahelyett, hogy az angyal tüdeje szent
lélegzettel telt volna meg, elhányta magát. GABRIELLA undorodott annak
az isteni parancsnak a teljesítésétől, hogy harsonaszóval jelezze a fény és a
sötétség harcának kezdetét – elszállt belőle minden vágy, hogy játsszon a
hangszeren, ezen az ítéletnapi eszközön, amely azóta vele van, mióta az
eszét tudja, azóta, hogy aranyfürtös kisgyerekként gyakorolgatott a
Mindenható tróntermében – Gabriella már nem is tudta, kinek az oldalán
álljon a harsonaszót követő rettentő küzdelemben.
Gabriella érezte, hogy a düh könnyei futják el a szemét – újfajta érzés
volt.
Becsapták, de nem Lucifer tette a démonjaival, nem bizony, a
káprázatba ejtő Lilith és Amduskias csupán eszköz volt az igazság kezében,
amely megnyilvánulásra várt e sorsdöntő órán: Gabriellának volt neme,
nőnemű angyal volt, nem valamiféle hermafrodita, akinek sem nem, sem
hely nem jutott az égben, és csak az angyalok világában jártas
öregasszonyok könyveiben létezett.
Ki vakította el Gabriellát? Ki akadályozta meg, hogy lássa saját
magát?
Gabriella sírással és istenkáromlással küszködött.
Letépte magáról a harsonát, és a nap felé hajította, amely magasan járt
a Bikini-atoll fölött, ahol elolvadt, igen, lángra lobbant Gabriella
gyermekkorával és mindazzal együtt, amit ő az emberek, az ördögök és az
istenek fejében képviselt.
Gabriella kiterjesztette szárnyait, és elrugaszkodott a földgolyóról.
Örömmel töltötte el, hogy nem veszítette el a repülés képességét.
Könnyedén lebegett a föld fölött: eltűnése nem befolyásolja döntő módon
az egyetemes történelem folyását. Az emberiséget olyan erőteljes
önpusztítási kényszer tartja uralma alatt, hogy előbb vagy utóbb feltalálnak
majd valamit, ami túlharsogja az ő fúvós hangszerét. A sötétség ura tovább
vándorol majd az ürességben, éjjeli menedéket keresve otthontalan
árnyékhadserege számára; Gabriella nem ismert elég morbid viccet ahhoz,
hogy megvigasztalja a nagy tréfamestert. Ami pedig a Mindenhatót illeti…
– Az mi vagyunk!
Női hang világított bele az örök sötétségbe; fénye egy pillanatra
visszaverődött a holdakról és a csillagfelhőkről – minden semmivé vált, a
semmi pedig mindenné.
 Gabriella alázatosan állt Sophia tenyerében, isteni talpa északon a
mutatóujjhoz, délen a kéz pereméhez ért. Kegyelem öntötte el a bokáját, és
meglibbentette a ragyogó lábait és áldott testét takaró hófehér köntösének
szegélyét.
És ezzel eltűnt a történetünkből.

***

Ám Gabriella tévesen feltételezte, hogy a földi élet a rendes kerékvágásban

halad tovább az eltűnése után is; az, hogy a fent említett módon
megszabadult a harsonájától, másféle és említésre méltóbb
következménnyel járt, mint hogy ő maga felszabadult.
Az idők kezdete előtt a Mennyei Kovács minden mozdulatot és
nyögést, minden egyes gesztust és a végítélet napjának minden
üdvrivalgását belevéste a hangszerbe; és mivel kezének munkája most
elemeire hullott a nap tűztengerében, ki volt zárva, hogy ezek az események
valaha is lejátszódjanak.
A fény és a sötétség hatalmi harca véget ért.
Az angyalok és az ördögök, akik a legapróbb fűszálakban és a
legparányibb kérészekben, a legmagasabb hegycsúcsokon és a legmélyebb
árkokban küzdöttek meg a nagy műért, félretették vitáikat, és hazatértek. A
harcmezőkről felszálltak az égbe és alászálltak a pokol mélyére, mint
valami párafelhő, és csak a mindenség maradt utánuk.
Amikor Kükenstadtban 12 óra 27 percet mutat az óra, megáll az idő.”

***

„A világ többé nem az az egyszerre isteni és pokoli hely, amilyennek a régi

könyvekből ismerjük: gyűlölet és szeretet, bölcső és sír nélkül sem
történetek, sem versek számára nem szolgálnak alapanyagul.
Sic transit gloria mundi…”

***
„Akkor hát mindennek vége?”
VIII
 18

„Az időt három éve meggyilkolták.

A mennyország és a pokol zárva, a harsonát nem fújja senki, az
angyalok nem szállnak le a földre, a mélységből nem jönnek elő ördögök, a
holtak mozdulatlanul fekszenek sírjukban. Semmi sem él, semmi sem hal
meg.”

***

„A kikövezett téren feketére festett és halottaskocsivá átalakított mentőautó

áll egy háromemeletes ház előtt. A ház homlokzatát hervadt futónövény
borítja a járdától a tető széléig, körbefutva a kormos ablakokat, és a félig
nyitott bejárati ajtó fölött lógó, kopott feliratot: GASTHOF
VRIESLANDER.
A fehérre mázolt ajtó mögött szerencsétlen apám, Löwe várakozik
gyapjútakaróba burkolózva, kezében egy rozoga kalapdobozt tart szorosan.
Két férfi között áll, akik széles
karimájú kalapot, hosszú bőrkabátot és csillogó csizmát viselnek; az egyik a
kilincset fogja, a másik egy viharvert bőröndöt.
A függönyök nem mozdulnak. A konyhapulton nem kel a tészta. A
kazánházban lakó egér nem elli meg teljesen kicsinyeit. Az óra ingája a
felfelé lendülés közepén akadt el.
Ez itt a búcsú pillanata.
A három férfi mögött, a recepción csoport áll, ajkukon a búcsú szavai;
az ősz hajú öregember ökölbe szorítja a kezét, a morcos pincér a tenyerét
nézegeti, a sírós szakácsnő az ég felé emeli a kezét, a vidám kifutófiú
keresztbe fonja a karját a mellén, az alkoholista tulajdonos a farzsebében
lévő butykosnak támasztja a kezét, a szigorú Inhaberin az ajkához illeszti az
ujját.
Ám a búcsú nem jut el a szerencsétlen füléig.
 Elsorvadt a nyelv a szájukban, kiszáradt a szemük, és aszott arcuk
rémisztő mosolyba torzult.”

„Nem történik semmi? Csinálj valamit!”

„Látod, hogy a szerencsétlen kabátjának bal ujjáról hiányzik egy
gomb? Lóg a cérna a keze mellett, fogd meg a végét! Mi történik?”
„Kacsint egyet, körbepillant, de egy szó sem jön ki a száján!”
„Szerinted mit szeretne mondani?”
„Menjünk?”

„Löwe lenyeli a torkában lerakódott port, lenyalja a pókhálót a szája

belsejéből, és azt suttogja: »Menjünk!«
A szó úgy hasít bele a csendbe, mint egy démoni isten parancsa.
A halál bilincse lehull a két férfiról, és gépies mozdulatokkal ott
folytatják, ahol három évvel korábban abbahagyták. Ám annyira
legyengültek, hogy a kilincset fogó nem bírja kinyitni az ajtót. Az egyik
tehetetlenül a társára pillant, akinek kiesik a bőrönd a kezéből és nagyot
puffan, az egész panzió belerázkódik, és együtt nekiveselkedve sikerül
valamelyest kitolniuk az ajtót. Nehéz léptekkel indulnak el az éjszakába,
közrefogva apámat, elvonszolják a halottaskocsiig, nekitámasztják az
oldalának, mint egy deszkát, majd az egyikük visszamegy a bőröndért, a
másik pedig a csomagtartó ajtajával bajlódik, és amikor az előbbi kicipeli a
bőröndöt a térre, az utóbbinak meg sikerül kinyitnia az ajtót, betuszkolják a
szerencsétlent és a csomagját a kocsi hátsó részébe, a koporsótartóra
fektetik, előrevánszorognak az autó elejére és mindketten a vezető felőli
oldalon próbálnak beszállni, az ajtó fülsiketítő nyikorgással nyílik ki, az
egyikük megbotlik, ügyetlenül a kövezetre esik és megmerevedik, a másik
viszont a vállára lépve behuppan a kocsiba, két kézzel fogja meg a
slusszkulcsot, és néhány próbálkozás után sikerül beindítania a motort,
megfogja a kormánykereket és kihúzza magát, sebességbe kapcsol, a
gázpedálra lép és elindul.
A halottaskocsi egy egész kört ír le a sötétségbe borult téren, a motor
hangja visszaverődik a házakról és megrezegteti az üzletek fölött lógó,
aranyozott táblákat; Löwe a koporsótartóról figyeli a vegyesbolt fölött
imbolygó földgolyót, a perecet a pékség fölött, a csészét és a csészealjat a
Café Berserk fölött, a borotvát a borbélyüzlet fölött meg a
cérnagombolyagot a rövidárubolt fölött.
A szerencsétlen nem látja, hogy a motor hangjának lüktetésére kinyílik
a templom ajtaja, és a robaj úgy visszhangzik a főhajóban, hogy a falakról
lepereg a mész, és a tenyérnyi oltárkép lehullik a padlóra. A hátoldalán
láthatóvá válik a názáreti Megváltót ábrázoló kép elülső oldala: a Jézus
oldalán ejtett seb, a szögek és a töviskoszorú minden kétséget eloszlathatott
volna a festő tehetségét vagy tehetségtelenségét illetően.
Azt sem láthatja, hogy a kíváncsi csibe emlékműve vakon és némán
fogadja a motor zaját: a kékes holdfény már nem tükröződik fekete
szemében, a történetét többé nem idézik fel a nevetgélő turistáknak – és
Kükenstadt sörözőiben sincs senki, aki a csibe hangját utánozva
felkiálthatna: »Megnézhetem?«
A halottaskocsi befordul a városháza sarkán.
Löwe a motor hangján kívül csak annyit hall, hogy a sofőr a fogát
csikorgatja, amikor ujjait a kormánykerékre szorítva minden maradék erejét
beveti, hogy a volánt elforgassa. A ház sarka mögött a halál
győzedelmeskedik a sofőrön, rádől az anyósülésre, a kormánykerék ledobja
magáról a kezét és egyenesbe fordul, a kocsi a folyó felé gurul az utcán.
A főtér eltűnik apám szeme elől, de amikor a kocsi áthalad egy kátyún,
egy pillanatra kivillan a panzió teteje.
Az egyik ablakban gyertya pislákol.
Marie-Sophie, a drága gyermek ül a padlásszobában, az ágy szélén, és
arcát egy nyitott könyvbe temeti. A komódon álló gyertyatartóban hunyorgó
csonk halvány fényt vet a szoba berendezésére: a székre, az éjjeliedényre, a
ruhásszekrényre. Az ágy fölötti, fényes képről eltűnt a szent, a valaha a
kezében lebegő kunyhó ripityára törve hever az erdei tisztáson, lakói a
romok között nyugszanak.
A szirupsárga gyertyafény a lány arcát és a történet oldalait nem
világítja meg, a lány copfján megáll, és szomorúan lehajtott fejének
árnyékát borítja rá.
Freude angyal többé nem kopogtat be Marie-Sophie nyugatra néző
ablakán – nem gyűjt több álmot a könyvébe –, és még ha visszatérne is,
nem lenne keresnivalója: a lány nem álmodik, és nincs is ébren.
Amint az ablak eltűnik a domb mögött, a halottaskocsi motorja
elhallgat, és a szerencsétlen ajkáról a lány neve száll fel, mint a pára a
frissen felszántott földről egy forró nap után, és a szerencsétlen ökölbe
szorított madárkezével végigsimít a kalapdoboz fedelén: »Marie-Sophie…«
A kocsi a folyópartig hátralévő szakaszon hangtalanul gurul végig az
utcán, Löwe pedig azokat az embereket szemléli, akik odakint vannak ezen
a régi éjszakán: négy férfi a rendőrőrs előtt áll; a lépcsőn három katonai
rendőr hahotázik, mivel az egyikük egy kolbászdarabot tesz a másik orra
hegyére, egy fiatal férfiból pedig, aki fél lábbal a csatornában áll, és úgy
néz ki, mintha elveszett volna belőle a költő. Végignéz az utcán és mosoly
jelenik meg a szája szélén, ahogy az egyenruhások felé néz. A szerencsétlen
aggódva ráncolja össze a homlokát, amikor a kocsi súrolja e csúf férfi
felkarját, akit a jelek szerint nyomaszt a várakozás. Nem tudja, hogy ez
Kükenstadtnak az a lakója, akit anyámon kívül a legjobban ismer: Karl
Maus. Karl Maus számára pedig sosem derül ki, hogy az, amire ennyi időn
át várt, már megérkezett és el is ment, csak egy gyászszalagszerű fekete
csíkot hagyott maga után a kabátján. Tovább várakozik.
A halottaskocsi átgördül az út szegélyén, lelassul és megáll a folyó
partján; a stégnél egy uszály ringatózik, a kormányos, aki a híváskor éppen
a hajó szélén pipázgatott, a parton fekszik, meg sem bír mozdulni, és
eltűnődve a kihűlt parázsra réved.
Löwe hosszúra nyújtózik a koporsótartón, és addig rugdossa az ajtót,
amíg az ki nem nyílik, majd kiszáll a kocsiból, a kalapdobozt a bal hóna alá
fogva, jobb kezével a bőröndöt tartva. Körbepillant, lát-e valahol életjelet,
de nincs ott senki, aki segíthetne a szerencsétlenen, aki azt sem tudja, merre
induljon.
Az Elba őrangyalának ezüstös tollpihéje úszik a folyón, a pihén
keresztben pedig egy szőrszál az Elba démonának koromfekete szakállából.
A pihe akkora, mint egy viking hajó, gerince a partnak támaszkodik,
mint egy hajólépcső. Apám felkászálódik rá a cókmókjával. A
szakállszőrön telepedik le, bőröndjét a lábához teszi, a toll zászlójára, a
kalapdobozt pedig magához öleli. Jó ideig nem történik semmi: az Elba már
nem folyik a tenger felé, a medre hallgat.
Az egyetlen, ami mozog az örök éjszakában, a szerencsétlen mellkasa,
amely remeg a sírástól, az egyetlen hang pedig a torkából felhangzó
zokogás, amely végigzeng az elátkozott kontinensen, a szántóföldeken és
erdőkön, a falvakon és városokon, a tavakon és síkságokon, a dombokon és
hegycsúcsokon.
Európa Ekhópává válik.
 A zokogás keleten az Uralnál, nyugaton Gibraltárnál megfordul,
visszatér a forrásához és leveti apámat a szakállszőrről. Ő feláll, kitárja a
karját, elfojtja a zokogást és hagyja, hogy a toll elvigye a tenger felé:

Tuku-tuku-tel, tuku-tel,
Tuku-tuku-tel, tova-el,
Tuku-tuku-el, tova-el,
Tuku-tova-el, tova-el,
Tuku-tova-el, tova-el…

***

Löwe ezüstszínű hajója elringatózik az Északi-tenger felé. Dánia partjainál

– Natmad és Bamsedreng városkától látótávolságra – hajó horgonyoz,
világítanak a navigációs fények az éjszakában, minden hajóablakban fény
ég, az árbócokon és a köteleken színes villanykörték gyúlnak, a hajó neve
fehér betűkkel áll a fehér oldalában: GOÐAFOSS.
A szerencsétlen összekuporodva ül a szakállszőrön, és nem tud semmit
sem erről a világról, sem másról; csak akkor ébred fel a hajómotorok
zúgására és a hajókürt hangjára, amikor a pihe a hajó oldalához ér, és a
hullámverés újra távolabb sodorja. Felpattan a szőrről, két kézzel
megragadja és minden erejét latba vetve evezni kezd a hajó felé, és amint
utoléri, döngetni kezdi az oldalát az evezőjével. Miután jó ideig püfölte a
hajó oldalát, és sikerült megkaparnia az »A« betűt, egy férfi árnyképe
jelenik meg a fedélzet szélén, és egy pillanattal később kötélhágcsót dobnak
le neki, majd egy matróz siet le hozzá a pihére. Ügyet sem vet a pihére, sem
a szakállszőrre, úgy tűnik, látott már különösebb csónakokat is, apámat
furcsán éneklő nyelven szólítja meg, és mutogatással adja a tudtára, hogy a
hátára fogja venni és felviszi a fedélzetre, a bőröndöt és a kalapdobozt
viszont ott kell hagyniuk. Ám amikor apám azt kiáltja: »Nem!«, és sírva
fakad, a tengerész végigméri a torzszülöttet, szó nélkül felkapja a hátára a
csomagjával együtt, és felmászik vele a fedélzetre, ahol a szakasztott mása
fogadja őket. Az átbillenti a szerencsétlent a fedélzet korlátján, maga mellé
ülteti, és mosolyogva üdvözli.
 A szerencsétlen aprónak tűnik a fedélzeten, a motor robaja minden
porcikáját megrezgeti, a hajóhíd ott tornyosul fölötte, a fényár bántja a
szemét, de legfelül, az árbóc tetején egy elátkozott jelképpel díszített
zászlót lát lobogni.
A matrózok megragadják apám vállát, és kétoldalról kérdezik, a fülébe
kiáltva:
– Fázik?
Ezt megérti a szerencsétlen, de még mielőtt válaszolhatna nekik,
bekísérik a hajó belsejébe, ahol meleg van.
A fedélzet alól tánczene dübögése és részeg emberek zsivaja hallatszik
fel.
Apám kérdő tekintettel a matrózokra néz, de azok a vállukat vonogatva
tovább tolják apámat maguk előtt a szűk folyosón, elfordulnak, lemennek
egy lépcsőn, fel egy szűk folyosón, majd egy kanyart téve le egy lépcsőn,
egy másikon, egy harmadikon.
Minél mélyebbre érnek a hajó belsejében, az ünneplés hangjai annál
jobban felerősödnek, mígnem hatalmas hangzavarrá válnak, amikor pedig a
dohányzóterembe lépnek, a szerencsétlen a homokfúvott üvegablakon át
egy pillanatra megpillantja, hogy egy majomruhába öltözött férfi bakot
ugrik egy több mint két méter magas, keménykalapos néger hátán.
Megkönnyebbülten fellélegzik, amikor továbbmennek a folyosón;
nevetségesen néz ki ugyan, de efféle mulatozásra nem áll készen.

***

Két férfi áll a kajüt ajtajában.

Odabent a kajütben toprongyos férfi térdel egy nyitott bőrönd előtt.
Apró tárgyakat vesz elő a kofferből, és egy keresztbe tett lábú emberre
emlékeztető, görcsös gyökeret, egy fehér viperát ábrázoló rézmetszetet és
egy aranyszínű gyógynövényt tartalmazó üveget mutat a két férfinak.
A fejüket csóválják.
Széttárja a kezét és felhúzza a szemöldökét; megvillan a gyűrű a bal
kezének kisujján. Amazok bólogatva a gyűrűre mutatnak.
Odaadja nekik.
Félbetörik.
 Lefekszik az ágyra, magához szorítja a kalapdobozt. A két férfi
távozik.
Várja az indulást jelző kürtszót.
Felhangzik az indulást jelző kürtszó.”

***

„A hajó a világ sötétségébe hasítva észak felé vette az irányt. Én a

kalapdobozban voltam.”
„És most itt vagy.”
REMEGŐ KÖNNYEKKEL

KRIMI
 I

(AZ IDŐK KEZDETÉN)

 1

„Volt egyszer egy őrült harcos, olyan rettenetes jellem, hogy semmilyen
élőlényt nem tűrt meg maga körül. Kezdetben beérte azzal, hogy mindent
megtámadott, ami mozgott – ez Ázsia déli részén történt –, ám miután
minden lényt megölt, ami csak a keze ügyébe került, útnak indult,
összeszedve csekélyke holmiját, egy kifejlett tölgyfa méretű fogót meg egy
kerekeken guruló tyúkólat. Magát fogta be a tyúkól elé, két kézzel
megragadta a fogót, és elindult nagy pusztító körútjára.
Talán meglepő, hogy ez a kíméletlen alak megkímélte a rozzant
viskójában tartott tyúkok életét. Ennek az volt az oka, hogy a tébolyult
gyilkolászás minden étvágyat kiölt belőle. Nem bírta rávenni magát, hogy
megegye, amit megölt. Ehelyett a csatatéren itt-ott halmokba hordta össze a
dögöket. Ez igencsak kimerítőnek bizonyult, és mire végzett, annyira
elfáradt, hogy nem volt ereje nekilátni a csirkevágásnak és a vele járó sok
vesződségnek. Teltek az évek, és a harcosnak nem jutott ideje lekaszabolni
a tyúkjait. Lassanként rászokott a tojásaik fogyasztására, és nagyon élvezte,
hogy meg nem született baromfik egész nemzedékeit falhatja be. Tojásevési
szokásai éppolyan természetellenesek voltak, mint azok a gondolatok,
amelyek e tevékenységét kísérték. Amint a tollas lények tojás előtt
kotkodácsolni kezdtek, egymás után ragadta meg őket, és kiszippantotta a
tojást a hátsó felükből.
Bizony, gonosz és istentelen jellem volt.
A harcos útjairól el kell mondani, hogy a tyúkólat maga mögött húzva,
a fogót a levegőbe tartva viharzott végig a kontinensen, ripityára törve és
összezúzva mindent, ami az útjába akadt. Átugrott a Boszporuszon, és nagy
léptekkel vágott át Európán. Aztán egy folyóhoz, az Elbához ért, és úgy
döntött, hogy azt követi a tengerig. A folyó partjain szép és buja élővilággal
találkozott. Amerre járt, halottak kupacai nőttek ki a földből, a folyó vizét
vér festette meg, és a torkolatától sötétvörös folt terjeszkedett a világ szélei
felé; kezdett kialakulni Thule szigete, de legalábbis a Nyugati-fjordok.
Aztán a harcos egy reggel ébredés után nekilátott, hogy kiszippantsa a
tojásokat a tyúkjaiból. Úgy esett, hogy amikor éppen az utolsó tyúk fenekét
emelte az ajkához, rút pofájába nem egy tojás cuppant bele, hanem egy hús-
vér kiscsibe. Ez a csoda azért történt, mert a harcos tojásgyűjtési módszere
miatt az állatok hátsója annyira kitágult, hogy a fióka már az anyja testében
kikelt a tojásból.
Ha a harcos jobban figyelt volna az előző napi gyilkolászás közepette,
észrevehette volna a csibét, amely vígan elvolt az anyja hátsó felében, és ki-
kidugta belőle sárga fejét, hogy csipegessen némi ennivalót. Ám mivel nem
figyelt, és az történt, ami történt: a harcos pofája beszippantotta a kiscsirkét.
És ha a harcos nem habozott volna egy pillanatra amiatt, hogy a tollas fióka
a nyelvét csiklandozta, akkor a csibe a gyomrába jutott volna, és elpusztult
volna a tojások sárgái, héjdarabkái és fehérjéi között.
A harcos állkapcsa leereszkedett: vastag nyelvét körbe-körbe forgatta a
szájában, az idegen tárgyat keresve, krákogott, köpött egyet, nagyot fújt az
orrán át, köhögött, ledugta az ujját a torkán, nyújtogatta a nyelvét,
nyüszített, mint egy kutya, öklendezett, nagyra tátotta a száját és
vizsgálgatta a tükörképét a fogó fénylő részében. Mindhiába: a csibe
ugyanis befészkelte magát a harcos állkapcsának hátsó részében lévő mély
üregbe, és ott kuporgott, várva, hogy elüljön a hangzavar. A harcos
bizonyára ítéletnapig ott böfögött és harákolt volna, ha néhány pillangót
arra nem sodort volna a reggeli szél. A komlótáblák fölötti kusza
repkedésük lekötötte a harcos figyelmét, és visszatérítette őt hétköznapi
teendőihez.
A harcost elfogta a munkaláz. Vad mozdulatokkal ütött-csapkodott a
pillangók felé, akik nemcsak unott közönnyel szemlélték sorsukat, hanem a
harcos testnyílásai felé vették az irányt, mintha ott bármi jót találnának.
Estére, amikor a nap elvérzett a síkságon, és a harcos megpihentette fáradt
csontjait az aznapi erőfeszítések, a pillangók elleni végső győzelem és az
azt követő hullapakolás után, meg is feledkezett a szájába befészkelt
hívatlan behatolóról.
A csibe jól érezte magát a rettentő gazda állkapcsában. Mint minden
ivadék, természetes naivitással fogadott minden megpróbáltatást, amit az
élet tartogatott a számára, legyen szó akár népének elhurcolásáról, akár a
rendszeresen bekövetkező ugrásszerű növekedésekről – vagy csupán arról,
hogy az anyja meleg fenekéből egy harcos bűzlő pofájába sodródik. És
valóban, a körülmények ilyetén változása kevésbé érintette meg a csibét,
mint az, hogy kezdett megtanulni csipogni.
 A csibe a korábbi lakóhelyéhez képest egyedül azt hiányolta, hogy
nincs lehetősége időnként kikukkantani a világba. A nagyvilágba most csak
abban a néhány pillanatban kandikálhatott ki, amikor a harcos üvöltve
ellenségére, az életre támadt. Olyankor úgy gubbasztott az állkapocs
üregében, mint egy pénztelen diák Az istenek alkonyának főpróbáján a
kakasülőn. De mivel halálosan félt, és nem merte kidugni a fejét a harcos
fogai között, semmi különöset nem láthatott, csak egy-egy remegő embert,
néhány menekülő nyúlcsaládot vagy reszkető borókabokrot.
A csibe nem csupán kíváncsi volt, hanem fiatal és kíváncsi, és ezen
apróságok látványa a legkevésbé sem elégítette ki. Amikor pedig a harcos a
holttestek felhalmozása közben a fogát csikorgatta vagy – az apró állatok
inváziójától tartva – alvás közben összeszorította az állkapcsát, a csibe
minden erejét latba vetve azt csipogta:
– Megnézhetem, megnézhetem?
Mígnem aztán a harcos felébredt, és csodálkozva eltátotta a száját.
– Megnézhetem, megnézhetem?
A harcos nem tért magához. Nem csupán a szellemi adottságai
hiányoztak ahhoz, hogy rájöjjön, mi ez a hang, ami megnehezíti a
gyilkolászást – éppen csak ki tudta tekerni egy állat nyakát, amikor újra
megszólalt az ének:
– Megnézhetem, megnézhetem?
Nem bizony, hanem az önérzetét is bántotta, hogy nem saját magát
irányítja. Tanácstalanság fogta el, és azon vette észre magát, hogy értetlenül
néz a lába előtt heverő ellenségeire, az élettelen holttestekre, miközben a
csipogás visszhangzik a fejében:
– Megnézhetem, megnézhetem?
Ezért hát egy szép napon először csak megfordult, aztán gyökeret is
vert a fejében, hogy ez az ő »belső hangja«.
Jelentőségteljes képet vágott, majd hangosan és érthetően azt mondta:
– A belső hangomat hallottam. A belső hangom pedig kíváncsi. Látni,
felfedezni akar. Látni akarok. Felfedezni akarok. Egyre többet és többet
tudni. Minden érdekel, ami él és meghal – talán inkább az, ami meghal –,
de mindenekelőtt a kíváncsiság hajt előre az egyébként érthetetlen utamon.
Mielőtt a csibe megjelent volna a történetben, a harcos szívében
ketyegő óra nem valamiféle élőlény volt, amely azt mondogatta volna: »ö-
rök, ö-rök«, hanem egy hatalmas óramű, amely azt harsogta:
 A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!
A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!
A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!
A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!
A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!

Hol is tartottam? Ja, igen, a történetnek ezen a pontján a harcos az Elba

torkolatának közelébe ért. Lassabban haladt az úton, mint szeretett volna,
mivel már nem elégedett meg annyival, hogy művészi kupacokba rendezze
áldozatait, hanem a halmokba rakás előtt fel is kellett darabolnia és
alaposan meg is kellett vizsgálnia őket.
És a jelek szerint semmi sem elégítette ki a kíváncsi csibét, aki a
harcosnak a tempót diktálta. A harcos egy idő után teljesen kimerült a
csontok összetörésében, a fatörzsek kitépésében és a kövek zúzásában.
– Megnézhetem, megnézhetem? – hajtogatta a kiscsibe, a harcos pedig
tovább erőlködött. Talán bele is halt volna ebbe a megfeszített munkába, ha
egy váratlan esemény meg nem mentette volna e szánalmas végzettől.
Az elcsigázott harcos leheveredett aludni. A hanyatt fekvő, tátott
szájjal hortyogó harcos mulatságot látvány lehetett – a makacs belső
hangtól ebben az egyetlen pózban tudott nyugodtan aludni –, a szájából
azonban vékonyka hang hallatszott:
– Megnézhetem, megnézhetem?
Csak akkor hallgatott el a hang, amikor a csibét elnyomta az álom.
Másnap reggel a harcos és a kiscsirke egy hagymaföldön ébredt – Alsó-
Szászországban akkor éppen kitűnő volt a hagymatermés –, egy domb
aljában, amely elválasztotta a földdarabot a körülötte lévő névtelen
viskóhalmaztól.
A harcos és a csibe tehát felébredt, az előbbi az élet elleni
küzdelmében újabb támadásokra, utóbbi pedig ugyanabban az életben új
felfedezésekre készen. A harcos álmos szemmel, orrában erős
hagymaszaggal feltápászkodott. Harmatcseppek csillogtak a merev
hagymaszárakon, ameddig a harcos kába szeme ellátott. Érezte, hogy a friss
talaj és a belőle kibújó zöld hajtások testének minden idegszálát ingerlik, és
az agyáig eljutva ott minden vészcsengőt megszólaltatnak. Egy pillanatra
látta maga előtt, hogyan sarjadnak ki a növények a földből, teljesen
összekuszálódva a lába köré tekerednek és hanyatt döntik őt. A küzdelem
vége már gyerekjáték lesz az ellenfele számára: ott fog feküdni
magatehetetlenül, amíg a hagymanövények meg nem fojtják, és rá nem
gyűlik a talaj.
Meg fog halni.
A harcos haragra gerjedt. Az ítéletnap harangja kongott a szívében:
»A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít! A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít! A-
bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!«
A csibe szorosan behúzódott az állkapocs üregébe, felvirradt a
gyilkolás órája, és a harcos úgy viharzott át a szántóföldön, mint valami
forgószél. Felrugdosta a hagymákat, kézzel-lábbal hányta ki őket a földből,
a talajrögök gótikus tornyokként emelkedtek a magasba. A harcosnak egy
szempillantás alatt sikerült legyőznie az ellenséget, és amint a szó szoros
értelmében felforgatta a szántóföldet, elkezdte kioltani a körülötte heverő
hagymák életét, mint egy bérgyilkos, aki lelepleződött.
Rendes körülmények között, azaz ha a harcos önmaga lett volna, a
hagymapusztítás könnyedén ment volna. Ám most, hogy a hagymagumókat
egyesével igyekezett összezúzni a markában, a csibe nem bírta türtőztetni
magát, és a harcos tisztán hallotta, hogy csipogó belső hangja arra biztatja,
hogy alaposan vizsgálja meg a hagymát:
– Megnézhetem, megnézhetem?
A harcos kinyitotta a száját, hogy jobban hallja, így a hagyma a csibe
szeme elé került, aki ugyanakkor azt is szerette volna látni, mi van a
belsejében – elvégre még soha nem látott hagymát –, ezért hát gyermeki és
igazi kíváncsiságtól hajtva csipogta:
– Megnézhetem, megnézhetem?
Izgatottan figyelte, ahogy a harcos tömpe ujjai egymás után fejtik le a
hagyma rétegeit, és minden újabb réteg láttán egyre lelkesebbé vált:
– Megnézhetem, megnézhetem?
A harcos zavarba jött, izzadt, és egyre nehezebben hámozta le az egyik
hagymaréteget a másikról. Belső hangja, az a kíváncsi belső hang, amelyet
önmagában talált, kezdte idegesíteni: Mi a fenét lehet nézni egy nyomorult
hagymán?
– Megnézhetem, megnézhetem?
A csibe felpörgött, csapkodott a szárnycsonkjaival, tágra nyílt a szeme,
sárga fejét előrenyújtogatva hörögte:
– Megnézhetem, megnézhetem?
 Amikor aztán a harcosnak sikerült remegő ujjaival lefejtenie az utolsó
réteget is – és kiderült, hogy legbelül nincs semmi –, de a hang még mindig
várta a folytatást, a harcos megzavarodott. Sírt, nevetett, körbe-körbe
forgott, a földet tapodta, nyüszített, halkan szipogott, a fejét fogva a földre
vetette magát, csapkodta a talajt, káromkodott, az ujjait számolta, ordított,
letépte magáról a ruhát, a gyermekkora jutott az eszébe, ugatott,
fütyörészett egy dallamot, megragadta a szerszámát és köröket rajzolt vele a
levegőbe. Teste megmerevedett, sóhajtozott.
A harcos dermedten állt a letarolt mezőn, amely az imént még
hagymaföld volt; olyan volt, mint egy meztelen, elveszett troll. Mellében
kihunyt a nyestszerű hév, az óramű megadta magát, többé nem hallatszott
az „A-bi-deb-öl-beg-az-beg-e-rő-sít!”. A téboly nyugalma telepedett rá.
Csúf fejét leszegte, arcán szelíd vonásokkal, és jobb kezének hüvelykjét és
mutatóujját úgy dörzsölte össze, mintha a hagyma belsejében lévő semmit
hengergetné, és azt motyogta: »ö-rök«, »ö-rök«.
Aztán felpillantott, azzal a döbbent és bugyuta képpel, amilyet azok
vágnak, akik életében már csak ez a három kérdés maradt: »Ki vagyok
én?«, »Honnan jöttem?«, »Hová megyek?«. És akik tudják, hogy a válasz
az életükben rejlik egészen addig a sorsdöntő pillanatig, amelynek hatására
e kérdéseket felteszik, ám amely egyúttal meg is fosztja őket
emlékezetüktől.
A csibe, amely a felfordulás közben csendben maradt, és behúzódott
az állkapocs tövébe, elérkezettnek látta a pillanatot, és rövid, tétova
csipogással szakította meg a csendet.
– Megnézhetem, megnézhetem?
Feltehetőleg valami olyasmit akart kérdezni, hogy: »Minden rendben,
gazdám? Ugye visszatért a rend a világba?« Az utódokat ugyanis nem sok
minden zavarja annyira, mint a rendetlenség, azaz akármilyen rendezetlen
vagy igazságtalan is a világ, az a fő, hogy a dolgok a maguk rendjén
menjenek. A csibe azonban ezt nem tudta másképpen megfogalmazni, csak
így:
– Megnézhetem?
A harcos dühbe gurult. Futásnak eredt, menekült a belső hangja elől,
elrugaszkodott a domb tetejéről, és nagy ívben elszállt a viskóhalmaz fölött,
egészen az Északi-sarkig, ahol a hasán ért földet, olyan erővel, hogy
minden csontja ripityára tört. Ott rothadt vagy negyven éven át, az állatvilág
nagy örömére. A gerince még mindig kiáll a tengerből, és Troll-félszigetnek
nevezik.
A csibéről még annyit, hogy amikor a harcos nagyot ugorva, halálra
vált arccal átrepült a tetők fölött, minden izmát megfeszítve és mohón
ordítva: »Gyere, halál!«, a csibe kipottyant szélesre tátott szájából, és a falu
közepén ért földet. És persze túlélte a zuhanást.
A falu lakói tudták, hogy ha a csibe nem kergette volna az őrületbe a
harcost, akkor meg lettek volna számlálva a napjaik, így nem elégedtek meg
azzal, hogy a helyet megmentőjükről Kükenstadtnak nevezték el, hanem
emlékművet is emeltek neki azon a puszta földdarabon, amelyből később a
város főtere lett. Ahogyan a régi fényképeken látni lehet, ott állt a csibe
szobra, mígnem a várost a második világháború végén a földdel tették
egyenlővé.”
 II

(1944. JÚNIUS 17.)

 2

„Ezerkilencszáznegyvennégyre az óceánokon való közlekedés annyira

magától értetődővé vált az emberiség számára, hogy mi sem tűnt
természetesebbnek, mint útnak indulni egy kikötőből, még ha az út célja a
horizonton túl feküdt is.
Ennek számos oka volt.
Az emberek többé nem féltek attól, hogy lehajóznak a Föld széléről. A
Föld már nem volt olyan lapos, mint amilyennek egykor tűnt. A tudósok
már régen bebizonyították, hogy inkább az űrben lebegő labdához
hasonlatos, amely a saját tengelye körül forog, miközben a Nap körül
kering. Ahogyan a Hold és a bolygók is a saját tengelyük körül forognak, és
a Nap körül keringenek.
Kezdetben a felnőtteket és a gyerekeket is elborzasztotta a gondolat,
hogy a világ egyetlen hatalmas labdajáték; ez minden természetes
ösztönüknek ellentmondott. A szemüknek már nem hihettek, ami sík volt,
egyszeriben dombbá vált, és ha valaki azt találta mondani, hogy itt vagy ott
egy helyben ül, kinevették. Ez persze nem azt jelenti, hogy a sok tudás
ténylegesen benne volt minden ember fejében. Az új világkép a hétköznapi
élet szempontjából csupán agytorna volt, amellyel szakemberek az erre a
célra létrehozott intézményekben foglalkoznak. Az átlagembereknek nem
volt idejük ilyesmire, ahhoz túlságosan el voltak foglalva más dolgokkal,
például azzal, hogy répából, hagymából és töltött káposztalevelekből főtt
levest egyenek.
Vagy hogy hajókon közlekedjenek.
Ezerkilencszáznegyvennégyre tehát már sok évszázad telt el azóta,
amikor még csak a felsőbbrendű embereknek fordulhatott meg a fejében,
hogy túlvitorlázzanak a horizonton. Mint mindenki más, a tengerészek is
tudták, hogy a Föld gömbölyű, de nem hagyták, hogy ez a tény megzavarja
őket. Ha ezentúl egy domborulaton kell felfelé hajózniuk, hát akkor úgy
hajóznak.
Immár nem tartottak attól, hogy minden szárazföldet elnyelt a tenger,
amikor a hajó két oldalán nem látszott más, csak a szénszürke tenger. Akkor
sem, ha negyven napja és negyven éjszakája semmilyen hír nem érkezett
otthonról. A hajózás történetének e pillanatára a bátor kapitányok iránytű
alapján haladtak, amelyek mágneses csúcsa az Északi-sark felé mutatott,
bárhogyan állt is a hajó a vízben. Vitorlákat már csak jachtokon meg régi
hajókon használtak.
Helyüket katedrális méretű motorok vették át, és egy átlagos hajó is
olyan sebességet ért el, hogy könnyedén ki tudott kerülni bármilyen tengeri
szörnyet, ami az útjába akadt. Ezek a hajók már olyan jó minőségű, edzett
és szépen lecsiszolt, kopásálló lakkal bevont acélból készültek, hogy nem
volt szükség külön embert tartani arra, hogy a vizet kémlelje, a tengerek
nyolckarú rémét, az óriáspolipot keresve. Jóformán csak arra nem voltak
képesek a hajók, hogy felemelkedjenek a víz felszínéről és a Hold felé
vegyék az irányt.
Ám a technológia és a hajóépítés csodái ellenére előfordul, hogy annak
a tengeri folyosónak a helyén, amely tegnap még járható volt, mára
harmincöles szikla magasodik. Történetünk kezdetén is ez esett meg.
Háborog a tenger.
A Goðafoss utasszállító hajó a tenger fenekének mély völgyei és a
világmindenség külső szélei között félúton hánykolódik. A hajótest nem
más, mint egy csillogó csiga, amely összehúzódik, valahányszor a hullám
éjkék ragadozómadárként ráborul. Világméretekben ez tehát jelentéktelen
hajó, de az a kis nép, amely az óceán vad vizeire bocsátotta, hatalmas
járműnek látja.
És egyet kell értenünk azzal a gyerekes gondolattal, hogy a hajólakk és
a büszke név elég ahhoz, hogy a hajót stabil világvárossá változtassa – az
illúzióban ugyanis van valami.
Ez a hajó elsüllyeszthetetlen!
Most egy hullám tetején bukkan fel. Előrelendül, és egy pillanatra
mintha átbukna rajta és belezuhanna a tenger torkába, amely feneketlenül és
mohón várja odalent. De amikor már úgy tűnik, hogy ez bekövetkezik – és
így történetünk túl korán véget ér –, a hullám megtörik a hajó alatt, amely
ahelyett, hogy átbucskázna a szélén, megáll a levegőben, ahol egy
szempillantással korábban még víz volt.
Az egyik másodosztályú kajütben egy férfi feküdt, akinek a fedélzeten
lévőkhöz képest megvolt az az előnye, hogy tengeribeteg lévén édes
mindegy volt neki, hogy a hajó a levegőben lebeg-e, gyors ütemben
odavész-e minden utasával, vagy folytatja hánykolódását a vízen. A
betegség a markában tartotta a férfit – a férfi pedig a betegséget.
Hol a falnak préselődött, hol elgurult mellőle, hol ide, hol oda
lökődött, mint a gabona és a pelyva, mint a pelyva és a gabona. Tarkóját a
párnának támasztotta. Ha akár csak egy pillanatra mozdulatlanul tudná
tartani a fejét, eltűnne a gombóc a torkából. Ha eltűnne a gombóc a
torkából, rendesen levegőt kapna. Ha levegőt kapna, elernyeszthetné a
hasizmait. Ha pedig elernyednének a hasizmai, nem szorulna össze a
vastagbele. És ha nem szorulna össze a vastagbele, talán egy pillanatra
mozdulatlanul tudná tartani a fejét.
Bizony, ilyen a tengeren lenni.
Ám nem csak a tengeribetegség mint áldás vonta el a figyelmét a
körülményekről: amikor sehol sem látszott a part, a többi szárazföldi
patkányhoz hasonlóan ő is úgy érezte, mintha sehol sem lenne. És mivel a
sehollétről csak a tanult embereknek vagy a bolondoknak van fogalmuk – ő
pedig egyik csoportba sem tartozott –, otthontalanabb volt, mint abban a
pillanatban, amikor a haláltáborban elhagyta az istenét.
Onnan jött ugyanis, de hogy merre tartott, azt nem tudta. El – ennyi is
elegendő volt útiterv gyanánt. Hol ide, hol oda lökdösték a hullámok, hol
ide, hol oda. Nem ereszti el a kalapdobozt, a mellkasához szorítja. Ez élet-
halál kérdése, és még a betegség sem képes enyhíteni a szorításán: ebben a
dobozban van mindene: egy agyaggyermek, vagy ahogy mások látják, egy
gyerekről készült szobrocska. Ám az nem egyedül az övé. Éppen ezért élet-
halál kérdése, hogy a gyermeknek ne essen baja.
Ki ez a szerencsétlen tengeribeteg?
Nos, ő az apám, a zsidó Leo Löwe, aki azok után került ide, hogy
gyalogosan átszelte Európát, és útközben megállt Kükenstadt városában.
Ott ismerkedett meg anyámmal. Most pedig a tengeren utazik, és magával
visz engem, aki éppen csak hogy létrejöttem.
A nevem Josef Löwe, agyagból vagyok. A hullámzás nem zavar. A
sötét dobozban alszom.
Az álmom pedig mély, mint a halál.

***

TUBÁL BÁRKÁJA
Egy angyallal hált. Ébredése után ez volt Tubál utolsó emlékképe. Tubál a
száznegyvenedik évében járt, amikor elkezdődött a viszonyuk, az angyal
jóval idősebb volt.
Így történt:
Tubált a szülei magának valónak és különösnek találták, és nem
merték egyedül hagyni, amikor el kellett menniük otthonról. És mivel
furcsának tartották, és az egyetlen fiuk volt, távollétükben mind a hét
nővérének egyszerre kellett vigyáznia rá. De nemcsak a furcsasága miatt
viselték ennyire a gondját, hanem azért is, mert késői gyermek lévén nem
sok esélye volt, hogy másik is születik: amikor az Úr megáldotta őket a kis
Tubállal, Naftakita már nyolcszáztizenhárom éves volt, és a felesége is
közel járt a hétszázadik életévéhez. Így történt: az Úr angyala szólt
Naftakita asszonyához: »Az Úr mondá: Bizony, gyermeket vársz. Fiút adok
néked. Nevezd el Tubálnak.«
Egy nap, amikor Tubál szülei elmentek otthonról, és egyetlen fiukat a
hét nővérére hagyták, azok megelégelték a gyerekgondozást. Ez akkor
történt, amikor Isten fiai jártak a földön, és kedvük szerint választottak
maguknak asszonyt. A nővérek addig kimaradtak a kalandokból, mivel
folyton Tubálra vigyáztak. A legfiatalabbik százhetvenkilenc éves volt, a
legidősebbik kétszáznegyvenhat, és mindannyian nők voltak. Ezt
igazságtalannak tartották. Összeültek a konyhában, és megvitatták a dolgot.
Tubál egyedül maradt a szobában. Egy babával játszott. Nem sok vizet
zavart, és a nővérei éppen erről beszéltek:
– Csak lézeng, vagy leül egy sarokba, és nem csinál semmit – mondta
az első.
– Örülniük kellene, hogy nem olyan, mint a többi fiú, aki nyilakkal
lövöldöz mások arcába – vélte a második.
– Leginkább a mi régi játékainkkal szórakozik, azokkal pedig aligha
tesz kárt önmagában – jegyezte meg a harmadik.
Amint ezt kimondta, hangos kiáltás hangzott a szobából. A nővérek
egy emberként futottak oda megnézni. Tubál lehordta a babát, aki
összecsinálta magát.
– Vigyük magunkkal – mondta az egyik.
– Ezért kinyírnak minket – tette hozzá egy másik.
– Még az is jobb, mint itt tétlenkedni – jelentette ki megint egy másik.
Tubál jelent meg a konyha ajtajában. Szép gyerek volt.
– Nem szabad, hogy bárki is észrevegye – vélekedett a hetedik.
 És a lányok készülődni kezdtek az Isten fiaival való találkozóra –
ahogy Tubál is. Miután hosszú ruhát adtak rá, és a haját eltakarták egy
kendővel, senki nem mondta volna, hogy nem Naftakita és felesége
nyolcadik lányáról van szó. Ez akkor történt, amikor Isten angyalai a földre
szálltak.
Az angyalfiúk a város falain kívül, egy katonai táborban laktak. Sok
csodát rejtett a tábor, és a kapuban szigorú őrök álltak. A lányoknak
csücsöríteniük kellett a szájukkal, hogy bebocsássák őket. Tubált elrejtették
maguk között, és észrevétlenül átjutott az őrökön. A katonai tábor közepén
egy tér helyezkedett el, és a lányok arrafelé igyekeztek, hogy megmutassák
magukat.
Isten fiai sorra odaléptek hozzájuk, és szemügyre vették őket. Jól
ismerték az Ádám nemzetségéből való lányokat, és csodálkoztak, hogy
ezeket még sosem látták. Egyik nővér szebb volt, mint a másik, és Isten fiai
azonnal bevezették őket a sátraikba. Még versengtek is azért, hogy ki
szerezze meg a legidősebbiket, aki pedig attól tartott, hogy petrezselymet
kell majd árulnia.
Tubál ekkor egyedül maradt.
Ahogy Éliás angyal is.
Lassan kerülgették egymást. Az angyal a védőszárnyai alá vette a
szégyenlős kislányt, kivezette a táboron kívülre, és megvárta vele, amíg a
nővérei elszórakoztatják Isten fiait. Csúf látvány volt, és az angyal tollaival
eltakarta a lány szemét, nehogy ártatlansága csorbát szenvedjen. Ám egy
nap Éliás angyal közölte Tubállal, akit a nyolcadik nővérnek hitt:
– Leányom, betöltötted a százhatvanadik évet.
Ám amikor Tubál helyreigazította, és meg is mutatta, hogy ő bizony
fiú, szeretkeztek. Naftakitának és feleségének egyetlen fia beleszeretett az
angyalba.
Elvégre Isten fia volt.
Tubál körbenézett. Mindenütt tollak borították. Egy hatalmas
fészekben feküdt, amely egy üregben volt, azt pedig egy fába vájták bele
egy óriási, hajlított szerszámmal. Vele szemben, a fal felső részén ott lógott
a ruhája, egy szép, csillogó szövet, amelyet még az egyik nővére adott neki
búcsúzóul, amikor Isten Josh nevű fiával a mennybe indult. Akkor már egy
fiút, egy óriást hordott a szíve alatt.
A ruha mögött volt egy hosszúkás nyílás, éppen elég nagy ahhoz, hogy
egy vékony ember átférjen rajta. Tubál Éliással együtt átbújt a nyíláson, az
angyal ugyanis minden létező irányban meg tudta nyújtani és ki tudta
csavarni a testét. Ez volt az egyik oka annak, hogy az angyalok jó szeretők
hírében álltak, és keresett férjjelöltek voltak, emellett pedig udvariasan is
viselkedtek, és egy új és jobb élet reményét hordozták – amennyiben a
kapcsolat működik.
Tubál feltápászkodott, és egész teste libabőrös lett, amint a tollak
lehullottak róla. Hol az angyal? Nem rá vall, hogy szerelmeskedés után
hagyja, hogy egyedül ébredjen. Rendszerint jó ideig üldögéltek még a
fészekben, és az égvilágon mindenről beszélgettek. Az angyal jól ismerte az
istenek és az emberek könyveit. Bölcsességét vagy szóban adta elő, vagy
adott Tubálnak egy-egy könyvtekercset, hogy azt elfogyasztva a történések
úgy peregjenek le a szeme előtt, mint árnyképek a vásznon.
Tubál kedvence a világ teremtésének története volt, különösen az a
rész, amikor Ádám nevet ad az állatoknak. Meg amikor az Úr lelki társat
keresett Ádámnak, és a pillangóktól a zsiráfokig már mindennel
megpróbálta ellátni, amikor eszébe jutott a nő. Igen, Éliás angyal egész
tekercseket kívülről fújt, ráadásul a szerzőkről is mindent tudott. Ezeket a
történeteket Tubál nagyon érdekesnek találta. Hogy mit ki nem találnak az
írók! És mit ki nem talál Éliás meg Tubál!
Imbolygott a padló Tubál lába alatt, és a fészek széle mentén
elkapaszkodott a ruháig. Elkapta, és eső csapott az arcába. Víz ömlött az
üregbe, és Tubál azt gondolta magában, hogy itt tovább nem maradhat.
Kinyújtózott, és felmászott a nyíláshoz. Egy pillanatig habozott, de aztán
eszébe jutott, hogy egyedül van. Az angyal nem volt mellette, hogy a
derekánál fogva átemelje a nyíláson. Pedig együttléteik mindig ezzel
végződtek.
Tubál már félig kijutott, amikor felfedezte, hogy miközben aludt,
valami nagy dolog történt a világban. Először is a fa különös módon ferdén
állt és ide-oda himbálózott. De nem úgy, mintha a szél fújná, amikor
ugyanis letörölte az esővizet az arcáról, semmi mást nem látott, csak a
háborgó tengert, amíg a szeme ellátott. És az eső sem tűnt átlagosnak. A
mennyország a földre ürítette magát. Természetellenes méretű villámok
törtek elő a koromfekete felhőkontinensekből, és a fa fölött olyan erővel
dörgött az ég, hogy Tubál, Naftakita fia, a hét nővér kisöccse és Éliás
angyal szeretője visszavetődött a fészeküregbe.
Arcát a tenyerébe temetve sírt. Már jó ideje sírt, amikor a szép ruhát a
nyílás elé feszítette, hogy ne rá zuhogjon az eső. Aztán tovább bőgött. Mást
nem is tett.
Teltek a napok, és Tubál együtt sírt az éggel. Megfeledkezett az
evésről, de ott, ahol éppen volt, az általa szeretett és őt viszontszerető, szent
lény tartózkodási helyén apró állatok bújtak elő a fa kérgéből, maguktól
bemásztak a szájába és a gyomrába. Ez volt a tápláléka; mártírhaláluk révén
maradhatott életben.
Ezután az történt, hogy az eső kezdett alábbhagyni, és Tubál zokogása
is enyhült. Csuklások közepette felállt és kikukucskált a fából. Ó, ez csak
egy heves zivatar. Aztán csak még jobban sírt. Elállt az eső. És Tubál is
abbahagyta a sírást.
A világot elöntötte a víz. Minden, aminek valaha levegő járta át az
orrlyukait, minden, ami a szárazon élt, eltörlődött a föld színéről. Tubál
felfogta, hogy minden, amit ismert, elpusztult. Szipogni kezdett.
Szipogása aztán éneklésbe fordult. Látta ugyanis, hogy a víz kezd
süllyedni. Szelek fújtak a föld fölött, és nemsokára sziklaszirtek emelkedtek
ki a tengerből apró szigetekként.
A fát ide-oda dobálta a szél, Tubál pedig az üregben ülve énekelt, mint
a kamaszok. Aztán egy nap megpillantott egy varjút. Megörült, amikor a
madár leszállt Tubál fájára, és károgtak egymásnak. Csodálatos volt így az
élet, csak a hasa ne fájt volna annyira. A fiú utazása alatt a fájdalmak egyre
erősödtek, és a hasa feldagadt. A különös étrendet okolta ezért: az apró
állatokat, amelyek feláldozták magukat, hogy ő életben maradhasson – a
hasa azonban felpuffadt.
A varjú elrepült. A következő látogató egy galamb volt. Tubál elfogta
és megette. Akkorra a föld felszíne szárazra került, és Tubál akkorára
dagadt, hogy a szabad ég alatt aludt; így kapta el a galambot, mivel az
éjszaka érkezett, mint valami tolvaj. Tubál ide-oda hánykolódott. A fa csak
sodródott a tengerpart mentén. Tubál az óceánon utazott. Észak felé tartott.
Egy reggel nagy zöttyenésre ébredt. Felült, hogy megnézze, mi történt.
A tenger egy öblökkel szabdalt, zilált szigethez sodorta. A fa egy hatalmas
félszigetnek ütközött. Tubál ajkán ezt látva kedves dal csendült fel:

Á-í-ájjá, á-ájjá,
Ájjá, á-í, ájjá-á-í.
Á-í-ájjá, á-ájjá,
Ájjá, á-í, ájjá-á-í.
 Á-í-ájjá, á-ájjá,
Ájjá, á-í, ájjá-á-í.
Á-í-ájjá, á-ájjá,
Ájjá, á-í, ájjá-á-í.

Ez pedig azt jelenti: »Isten az Úr!«

A partra lépve vette észre, hogy mi tartotta a fát függőlegesen a
vízben: Éliás angyal. Az angyal addigra meghalt, de teste úgy feküdt a fa
gyökereibe akadva, mint valami ballaszt, vagy egy gyermek apja karjaiban.
Tubál zokogva temette el barátját. Majd vajúdni kezdett. Ekkor
születtek gyermekei, Eilífur, azaz Örökkévalóság, és a nővére, Eilíf.
Mindketten trollok voltak.”

***

„Már elkezdted?”
„Éppen csak felvázoltam a helyszínt.”
„Akkor hát nem maradtam le semmiről?”
„A történet a tengeren kezdődik. A hajdani és a mai tengeri
közlekedésről elmélkedtem. Majd még visszatérek rá, szóval fel tudod
venni a fonalat.”
A nő leveszi zöld bőrkabátját és a szobában álló szék támlájára teríti.
Szép nő, esőillat árad belőle. A férfi félretolja tányérját, amelyen répából,
hagymából és töltött káposztalevelekből főtt leves maradéka ül:
„Kérsz kávét?”
„Valami erősebb nem lenne ellenemre…”
A nő hátrafésüli a kezével esőtől vizes haját.
„Nézd meg, van-e valamim…”
Fogja a levesestányért, és kimegy a nappali mögött lévő konyhába.
Kinyitja a mosogató alatti szekrényt, és a maradékot a szemetesbe kotorja,
amely mellett üres borosüvegek állnak meg egy konyakosüveg is. Utóbbit
szemügyre veszi, és megállapítja, hogy egy francia kávéra való még van
benne.
„El sem tudod képzelni, milyen napom volt.”
 A nő megáll a konyhaajtóban, és az ajtófélfának dől. Választ várva
lábujjaival megvakarja a lábszárát. A férfi nem felel, csak figyeli, ahogy a
nő belekeveri a cukrot a kávéba. A nő felsóhajt:
„Tudom, hogy meg kellene borotválnom a lábamat.”
„Örülnék, ha nem húznád az időt.”
A nő kortyol egyet a bögréből, és bemegy a szobába. A kanapéval
szemben álló fotelban foglal helyet. A férfi az előtte lévő asztalon heverő
újságok között kotorászik. A nő rágyújt egy cigarettára:
„Készen állok…”
 3

„Apám kidugta a fejét a takaró alól, kinyújtotta a nyakát, és némi zöld

epével mondott köszönetet Poszeidónnak a vendéglátásért. Ha kisietett
volna a folyosóra, látta volna, hogy valójában egy miniatűr városban van,
amelyben minden szükséges megtalálható: a kabinok a szűk utcákból nyíló
házak, a dohányzó kávéház, az étkező étterem, a gépház műhely, a hajóhíd a
városháza, a fedélzet a piactér, a hajó oldalai a városfalak, és így tovább,
amíg csak az ember győzi gyártani a hasonlatokat, ha jól ismeri a valóságot.
Ám apám nem jutott idáig. A tenger istenének hálát adva a szeme
sarkából látta, hogy egy férfi áll az ajtó melletti zugban. Nem emlékezett rá,
hogy bárki is bejött volna, ezért azt sem tudta, mennyi ideje áll ott az
idegen.
Méregették egymást.
Az idegen egy jól megtermett fekete férfi volt, a lábszára közepéig és
éppen csak könyékig érő tunikában. A ruha mellrésze nyitva volt, a férfi
fekete melléről visszatükröződött az ajtó fölötti kékes fény. Lábán szandált
viselt.
Apám teljesen összezavarodott.
Kopogtak a kabin ajtaján. Az idegen még jobban behúzódott az ajtó
mögé, és intett apámnak, hogy maradjon csöndben. Miután másodszor is
kopogtak az ajtón, és nem érkezett válasz a kabinból, feltépték az ajtót. Két
matrózruhás kolosszus állt előtte. Befelé kémleltek a sötétben, de csak
apámat látták, aki felemelte a fejét az ágy széléről, és üveges tekintettel
nézett vissza rájuk. Ez a két férfi hozta fel őt a fedélzetre. Ők szedték el tőle
az aranygyűrűjét, amelyet kettétörtek és elosztottak maguk között. Mit
akarnak? Apám öklendezni kezdett.
A Goðafoss ekkor zuhanni kezdett.
A két óriás kirohant a folyosóra. Az ajtó becsapódott mögöttük. Apám
a párnára hajtotta a fejét. Az idegen fellélegzett. Apámhoz lépett és
lekuporodott mellé. Mindketten sóhajtottak. Az idegen angolul szólt hozzá:
– Ezek teljesen megőrültek, nem tudom, mit ártottam nekik.
Bélyegeket nyaltak fel és borítékokat pecsételtek a
kapitány kabinjában. Dühbe gurultak, amikor szép napot kívántam nekik.
Éppen táncolni mentem. Boldog voltam, hogy élek.
Apám nagy levegőt vett, és németül suttogott vissza:
– Bocsáss meg, teljesen fel vagyok dúlva.
Az idegen megértően bólintott, apám pedig ezt annak jeléül vette,
hogy be kellene mutatkoznia. Belekezdett:
– Születtem…
Az idegen folytatta:
– Ja, hogy úgy érted! Egy Dream On nevű viskórengetegben
születtem, amely ma Atlanta névtelen külvárosa, az Egyesült Államokban.
Apám Jimmy Brown volt, a fekete pünkösdista egyház prédikátora. Híres
volt arról, hogy az Úr dicsőségére mérges kígyókkal játszadozott, pedig
általában fog nélküli kiskígyók voltak. Engem Anthony Brown névre
kereszteltek, és tizenegy évesen elindultam a boltba, de az utam
végigvezetett a fél földgolyón, és haza sosem tértem.
Apám kért meg, hogy szaladjak ki néhány üveg tejért, mivel a tej volt
legfőbb tápláléka a kígyóinak, amiket egy acélhordóban tartott, a
fürdőszobaajtótól balra álló cipősszekrényben, ugyanis szűkösen laktunk. A
tejtől ellustultak, és könnyebben lehetett bánni velük. Én akkor már nem
ittam tejet. Észrevettem a hatását a nálam fejletlenebb, de veszélyesebb
állatokra. Elindultam az utcánkban, és persze a helyi kisbolt felé vettem az
irányt, amely tőlünk néhány háztömbnyire működött egy utcasarkon. Ott
mindent kapni lehetett, amire egy fekete családnak szüksége volt, például
kukoricát és vesebabot.
Már majdnem beléptem az üzletbe, amikor néhány fehér fiatal egy
fekete Plymouth-szal hajtott el előtte. Ritka látvány volt ez a Nigertown
nevű városrészben, amely a főutca, a Brook Road közepén csörgedező
patakról, a Nigerről kapta a nevét, és azt az utcát furcsa módon le sem
aszfaltozták. Legalábbis apám ezt a magyarázatot adta, amikor a név
eredetéről kérdeztem.
Nos, én csak a pompás járgányt láttam meg – autóbolond voltam, mint
minden fiúgyerek –, és ügyet sem vetettem rá, hogy fehér iskolások
hajtanak át a környékünkön. Bementem a boltba és megvettem, amiért
elküldtek, a hét üveg tejet, meg három darab háromhüvelykes töpörtyűt,
ami az én jutalmam volt a segítségért. Mindig is imádtam a töpörtyűt,
remélem, Izlandon is lehet kapni. Mire kiléptem az üzletből, a fiatalok már
tettek egy kört a negyedben, az idősebb nőknek gorombaságokat kiabáltak,
a fiatalokra füttyögtek, köpködtek az öregek felé, és mogyoróval hajigálták
a gyerekeket. Hangsúlyozom, hogy erről csak később értesültem, így semmi
köze nem volt ahhoz, ami közöttünk történt.
Ott álltam a járdán a töpörtyűt rágcsálva, boldog tudatlanságban, és
ekkor a gazfickók kiszálltak a kocsiból és körülálltak. Vidámnak tűntek. Én
is az voltam.
Odanyújtottam feléjük a zacskót:
– Helló, kértek töpörtyűt?
Erre nekem ugrottak. Én pedig azt tettem, amit olyankor, amikor rám
támadnak. Ellöktem őket magamtól. Nem akartam bántani őket, tudja, így
neveltek. Így ment tovább, mígnem aztán haza kellett indulnom a tejjel.
Apám nem tűrte a henyélést, szigorú ember volt, mellette nem lehetett lopni
a napot. Ráadásul a fiúk is kezdtek bedühödni. Megmutattam nekik a
cekkeremet, és közöltem:
– Na, fiúk, a kígyók most már nagyon megéheztek.
Ez nem tetszett nekik. Talán lekicsinylőnek érezték, hogy odamutatom
nekik a cekkert, amit persze nem tettem le a kezemből. Ekkor mindannyian
megragadtak valamit, ami éppen a kezük ügyében volt, egy-egy csődarabot
vagy üveget, nem emlékszem már. Mindenesetre kénytelen voltam letenni a
cekkeremet. Mást nem is kellett tennem.
Miután elláttam a fiúk baját, nem tudtam, mihez kezdjek, ám ekkor
észrevettem, hogy egy idősebb férfi áll a járdán, olyan szép ruhában, hogy
biztosra vehettem: most aztán alaposan megbüntetnek.
Ő volt az én jótevőm.”

***

„Anthony Brown elhallgatott, és várta, hogyan reagál apám a történetre.

Apám azonban addigra elaludt, mivel egy szót sem értett angolul. Anthony
felsóhajtott, kivette a kalapdobozt apám kezéből, felrakta a felső ágyra, és
talpra állította apámat.
– Ez így nem lesz jó, öregem, ez így nem lesz jó.
Apám felébredt a taszigálásra, de mielőtt még ellenkezhetett volna,
Anthony a vállára kapta. Kivitte a kabinból a folyosóra, át egy másikra, fel-
le, erre-arra, míg a hajó étkezőjébe nem értek. Ott már javában folyt a tánc;
a terem léggömbökkel és piros, kék és fehér papírgirlandok olyan kusza
fonatával volt feldíszítve, hogy az egész leginkább egy kék bálna
bélrendszerére emlékeztetett. A kapitány asztala mögötti falon egy vastag
és szürke szakállú férfi képe lógott. Fölötte szalag, kézzel írt szöveggel:
1944. JÚNIUS 17.
A táncparkett mellett a színpadon zenekar játszott. Egy
majomjelmezbe öltözött férfi ugrált a vendégek között, és kérdezgette őket:
»Na, hogy tetszett?« »Remek volt!«, felelték a vendégek, és folytatták az
ivást. Meg az éneklést. Minden asztalnál énekeltek, de nem mindenütt
ugyanazt.
Anthony egyenesen a kapitány asztalához lépett, és letette rá a terhét.
Apám lezuttyant egy bársonyborítású székre, egy megtermett és ápolt férfi,
a tenor, Óli Klingenberg mellé. Óli éppen hazafelé tartott.
Előrehajolt és megszólította Leót:
– Jó estét, eee…
Ezt az előkelő, mondatzáró »eee«-t Óli Klingenberg Bécsben tanulta.
Arrafelé számtalan kávéház sorakozik az utcákon és a tereken. A pincér
nem hallja, mit rendel a vendég. És a vendég sem hallja, hogy a pincér
visszakérdez. Mindketten azt mondják: »Eee?«
Az énekes kezet nyújtott, kézfeje felfelé fordult:
– Ön új itt a fedélzeten, eee?
Anthony a vállával meglöki apámat, aki lassan előredől a széken, és
arca Klingenberg, a tenor csuklójához ér, de ő visszakapja a kezét, és így
megmenti a szerencsétlen embert a megszégyenüléstől. Leo ajka egy
pillanatra megérinti a kézfej bütykeit, majd Anthony újra felhúzza.
– Mintha én lennék a pápa! – kiáltja a tenor, és magához kapja a kezét,
amely mintha könnyebbé vált volna az iménti, leheletnyi csóktól.
Szomszédjához, Georg Thorfinnsenhez, a Miskatonik volt kapitányához
fordul. Ő is hazafelé tart.
– Jó estét, fiatalember!
Georg biccentett apámnak, ő pedig megkérdezte, nem látta-e a
kalapdobozát. A kapitány ezt eleresztette a füle mellett, de figyelmeztette,
hogy ha részt akar venni a mulatságban, neki is mentőmellénybe kell
bújnia, mint a többieknek. A ceremóniamester bejelentette, hogy az
operaénekes vezetésével most eléneklik az izlandi himnuszt.
– Ugye megbocsátanak, eee?
Amint Óli Klingenberg felállt, a terem teljesen elcsendesedett, és
minden szempár rászegeződött, amikor kivonult a színpadra és megállt a
közepén. Finoman meghajolt, és jelt adott a zongoristának, hogy kezdhetik:

Hon istene-eh! honunk ura-ah!

Dicsérjük szent nevede-eht!
Teneked koszorúnak a csillagokat kötözik,
s a százado-ohk…1

Mire a vendégek csatlakoztak a tenor énekéhez, apám már régen elájult. A

szülőföld három nap múlva fogadja majd őket. Egyeseket örömmel lát
majd, mások egyenesen a börtönbe kerülnek, de mindannyian hazafelé
tartanak. Addig az életük »élet a fedélzeten«. Egész életük az »élet a
fedélzeten« visszhangjává válik.
De mit sajnálkozom ezen? Hiszen – legalábbis tudatos állapotban –
sosem voltam olyan hajón, amely országok között közlekedik, fedélzetén az
emberi társadalom keresztmetszetével. Nem tudom – mégis azon kapom
magam, hogy ezt a három elkoptatott szót használom, mintha jelentenének
valamit a számomra: »Élet a fedélzeten«.
Hangosan mondom ki őket, és visszhangoznak a fejemben, mígnem
keserédes vágyakozást ébresztenek bennem, amely nyilvánvalóan azok
elbeszéléseiből származik, akik bizonyosan emlékeznek azokra az időkre,
amikor az emberek összefogtak és úgy tettek, mintha mi sem lenne
természetesebb, mint hogy az evőeszközök önálló életet élnek és
folyamatos mozgásban vannak, meg hogy tisztes hölgyek úgy dülöngélnek,
mint a részegek. Hogy két emberfaj létezik a világban: a világoszöld Homo
Terrestris és a sócserzette Homo Marinus.
De nem igaz, hogy csak két emberfajta létezik.”

***

„A Szíriusz nevű hajókutya jut eszembe. Étkezések idején szemmel kellett

tartani, nehogy beosonjon az étkezőbe és az utasok étvágytalanságát
kihasználva dőzsölni kezdjen. Emlékszem, hogy futkosott a fedélzeten, és
ugatta a sirályokat, amelyek követték a mélységek fölött utazó úszó falut.
Látom magam előtt, ahogy szaglászik a hajóhídon, és látom, hogy rossz
időben megkötik a matróz kabinjában. Szíriusz, ha veled jártam volna a
tengereket, magamhoz öleltem volna sós vizes testedet! Addig futkostunk
volna a hajón, amíg valaki meg nem elégeli és egy időre szét nem választ
bennünket. Amikor pedig újra találkoztunk volna, titkon odadugtam volna
neked egy finom falatot.
Szíriusz, a megbízható és hűséges, igazi barát. Én egy hétéves fiú, te
pedig a hajó kutyája; a pajtásom. Barátságunk a fiúregényekbe való.
A déli égbolton lassan lemegy a nap. A bennszülöttek dobjai az éjszaka
eljövetelét hirdetik, táncosnők izgató mozdulatokat lejtenek a nagy tűz
fényében. Apám, a hajóskapitány szeme felcsillan, amikor a törzsfőnök
lánya rámosolyog. Ismerem már ezt a pillantást, ahogy te, Szíriusz is.
Mindketten tudjuk, hogy ha apám követi a lányt, akkor holnap, a hajó
indulásakor vidám hangulatban lesz. Olyankor nagyon jóságos. Amikor
pedig jóságos, akkor megengedi, hogy irányítsam a hajót. Odaállít egy
ládára a kormánykerék elé, és én egyenes vonalban haladok a hajóval,
miközben a bennszülöttek integetnek nekünk: »Aloha!«.
Északról érkezett, dalos kedvű matróz ül a hajó farában, és azzal mond
köszönetet mindannyiunknak, hogy eljátszik egy izlandi tengerészkeringőt
az ukulelén, amelyért egy zsebkést adott cserébe. Új nap virrad a kis
tengerész és a kutyája életében. A horizont szélén túl izgalmas kalandok
várnak rájuk:
Fény a mélységben. Josef olyan dokumentumok birtokába jut, amelyek
arra utalnak, hogy a nácik támadást terveznek az apja konvoja ellen. Vajon
sikerül-e Josefnek és a kutyájának megtalálnia a tengeralattjáró helyét és
megakadályoznia, hogy a nácik megtámadják a konvojt? Ki az a félszemű
férfi, aki az éj leple alatt a házak között járkál?
Borzongatóan izgalmas könyv bármilyen korú fiúnak.
A hideg szoba. Josef és Szíriusz kiszagolja, hogy a Harmadik
Birodalom korábbi vezérkari főnöke titokban újra az uralma alá akarja
hajtani Európát. Az amerikaiak valóban sosem találták meg a híres
»világvége-gépet«? Mi az a hideg szoba, hol van, és mi a titka?
A Fény a mélységben szerzőjének döbbenetesen izgalmas új kötete!
Felhők az északi égbolton. Amikor Leo kapitány elvállalja, hogy
aranyat szállít át az északi jégtakarón, sem ő, sem Josef, sem Szíriusz nem
sejti, mi vár rájuk. Az égbolton megjelenő különös villanások másnak és
többnek tűnnek egyszerű sarki fénynél. Vajon más bolygókról érkezett
lények is követik a jégtörő hajót? És – vajon békések-e s szándékaik?
 Újabb kötet a Josefről és Szíriuszról szóló történetek kedvelőinek.
A félszemű férfi bosszúja. Josef igencsak megrökönyödik, amikor
visszatér szülőfalujába és megtudja, hogy régi ellensége, a »félszemű
ember« köztiszteletben álló polgár lett. Vajon valóban az, aminek látszik?
És ki áll a számos bűncselekmény mögött, amelyek rettegésben tartják a
polgárokat?
A Josefről és Szíriuszról szóló könyvsorozat már régen rabul ejtette a
legkülönbözőbb korú fiúk szívét.
A tasmániai vérfarkas. Mit gondoljon Josef, amikor Tasmániában
őslakosok békés csoportja hozzá fordul segítségért, hogy legyőzzenek egy
vérfarkast? Primitív babonával állunk szemben? Vagy lehet, hogy a közeli
atomerőmű félelmetes titkot rejt?
A két barátról, Josefről és Szíriuszról szóló ötödik kötet a sorozat
legnagyobb rajongóit is meglepi majd.

***

Hiányzol, Szíriusz, képzeletbeli kutyabarátom; sosem hiányoztál jobban,

mint most, amikor el kell válnom tőled, és folytatnom kell apám történetét.
De a történetem valószínűleg hasonló sorsra jut, mint a fiúregények.
Amikor a világháború már nem volt általános téma, és az átlagos nyugat-
európai fiúk érdeklődése más veszélyek és gazemberségek felé fordult, a
szerzők haladtak a korral, és figyelembe vették az olvasói igényeket.”

***

„A hajó halad a maga útján. Fölötte magasan kismadarak felhője lebeg.

Vitorláznak a szélben, a hajóval egy irányban, északnyugat felé.
Feketék, és azt kiáltozzák:
– Csirr, csirr!
Legfőbb ideje, hogy megpillantsuk a szárazföldet!”
 III

(1944. JÚNIUS 18.)

 4

„A zabkása illata betölti a házat, és szokás szerint belibeg a padlásszobában

alvó fiú orrába. Ő hirtelen felébred, felemeli a takarót, kimászik az ágyból,
megvizsgálja, van-e valami a lepedőn vagy a nadrágján. Nem látszik
semmi, nyugtázza elégedetten. Átpattan a székhez, és nekilát felvenni a
ruháját, amely összehajtogatva várja az ülésen. A nővére készítette ki előző
este. Szép ívű ajkára mosoly ül ki, amikor észreveszi, hogy a nővére még
arra is vette a fáradságot, hogy kivasalja a csokornyakkendőjét. Felköti a
nyakára, megigazítja az ingujját, kinyitja a reteszt és lemászik a padlásajtón.
Belátni a nővéréhez, de a lány nincs odabent. Az apjuk szobájának
ajtaja résnyire nyitva áll. Ott sincs senki, és az ágy sincs bevetve. A fiú a
finom kása reményében továbbmegy lefelé a lépcsőn. Senki sem tud olyan
kását főzni, mint a nővére. A fiú szemében ettől olyan nagy és fontos, hogy
az nincs arányban a közöttük lévő háromévnyi korkülönbséggel. Azóta,
hogy anyjuk eltűnt, a lány látja el a háztartási teendőket: apjuk és anyjuk az
Izlandi Úszószövetség által szervezett hajóúton Drangey felé tartott, amikor
az anyjuk egyszer csak már nem volt a fedélzeten az útitársai között.
Minden egy pillanat műve volt.
Az apjuk nem tért magához a tragédia után, és csendes magányában
elmerült azokban a kéziratokban, amelyeket rongyosra olvasott az Izlandi
Egyetem külön e célra készített, megvilágított asztalainál.
A lány gondoskodott az apjáról és az öccséről.
Ezért a fiú meghökken, amikor meglátja, hogy nem a nővére, hanem a
kéziratkutató apja keveri a kását a lábosban. Rendszerint a gyerekek együtt
reggeliznek, az apjuk pedig munkába menet, a temetőben fogyasztja el az
uzsonnáját – még ünnepnapokon is. De ma a hórihorgas öreg áll a kása
fölött, jókora ujjai között a fakanál akkorának tűnik, mint egy foltozótű, és
csak hébe-hóba kever bele a kásába.
– Jó reggelt! – mondja a fiú, és leül a konyhaasztalhoz.
– Beszélj csak a magad nevében…
A férfi a szabadon lévő kezével hátrasimítja ősz haját, amely úgy
hullik a vállára, mint egy habzó zuhatag, majd villámgyorsan elfordul a
tűzhelytől, és szed a fia tányérjába. Mozdulatai annyira határozottak, hogy
ha nem lenne többszörös úszóbajnok, a fia azt hihetné, hogy az egész
reggelt a kásaadagolás gyakorlásával töltötte. De szó nélkül kezébe veszi a
kanalat. Az apja lecsapja a lábost a tűzhelyre, és ugyanazzal a mozdulattal
kiveszi a tejszínesüveget a hűtőszekrényből, majd löttyint belőle a
kásahalomra.
– Jó étvágyat!
És ezzel megkezdődik a fiú életének egy különös napja. Odakint a
város lakói ünneplésre készülnek, mivel a tegnapi napon független nemzetté
váltak, és saját, igazi izlandi elnökük lett. Igaz, hogy nem olyan, mint »Jón
elnök«, aki az első bélyegsort díszíti, amelyet a demokratikus ország régi
uralkodóival dacolva kiad. Nem bizony, ezt az embert még kevésbé ismerik,
mint a megbuktatott királyt, akit a választókorú lakosság zöme láthatott is,
amikor ezerkilencszázharminchatban ellátogatott az országba, és akire
makulátlan modora miatt is emlékeznek. (És a kézszorítása is valóban erős
és határozott volt.) De vajon mióta ismeri a nép a zászlóvivőjét?
Az új elnök csupán hivatalnok: ráadásul sötét karikák vannak a szeme
alatt. De senki sem panaszkodik: azt érezteti az emberekkel, hogy semmitől
sem kell tartaniuk abban a szellemekkel teli, bűzlő ingoványban, amely a
jelen. Ezt a fiú is tudja, mivel az apja elmondta neki.
– Hol lehet a nővéred?
Az öreg lekapcsolta a főzőlapot a lábos alatt, és most egy kétliteres
kancsót tart a kezében. A fiú hátrapillant a válla fölött, és látja, hogy az apja
két üveg pálinkát tölt ki a kancsóba.
– Persze eszébe sem jutott, hogy mi bárhová elmennénk…
A fiú nem tudja, mit feleljen erre, de az öreg megkíméli ettől a
gondtól.
– Olyan, mint az anyátok, fiam. Jól tudja, hogy akárkit nem hívnak
meg a függetlenség napi ünnepségre. Mi meg jobb is, ha távol maradunk…
Az apa lehuppan egy hokedlire a fiúval szemben, és úgy meghúzza a
kancsót, hogy a pálinka szintje a felére csökken.
– Nem elég, hogy egy nyomorult kenderzsákban pózolt a kis
Tryggvinek?
Megsimogatja ősz szakállát, amely úgy terül szét a mellén, mint egy
díjnyertes kos gyapja.
– Azt lehetne hinni, hogy azért növesztettem szakállat és eresztettem
pocakot, hogy felkerüljek egy olyan nemzet címerére, amely nem tudja
megkülönböztetni a sárkányt a kígyótól.
Kézfejével megtörli a száját, és úgy vigyorog, mint akinek három
fogsora van:
– De nem, akkor a hegyi óriás inkább »csak úgy«, ahogy
Skuggahverfiben mondják, szóval »csak úgy« otthon marad. Kérdem én: mi
a lófasznak kellett lecserélni a címert? A régi sokkal jobban hasonlít arra a
szarkupacra, amit nap mint nap látok; a bika olyan, mint egy nyeszlett
bárány, a sas, mint egy megkopasztott kakas, a sárkány, mint egy göthös
kutya, a hegyi óriás pedig, mint egy lámpalázas színész, aki elfelejtette a
szövegét.
Az öreg az asztalra csap az öklével, hogy minden beleremeg. A fiú
nem tudja lenyelni a kását: ez már nem az ő története; ő tizennégy éves
reykjavíki fiúként az újdonsült köztársaság második napján elindul
otthonról, és vele egykorúakkal találkozik. Összeverődnek, együtt szívják a
cigarettát az austurbæri iskola falánál, majd levonulnak a városba, hogy
figyeljék az ünnep előkészületeit. Aztán felszaladnak az Ingólfur táborba,
hogy pálinkát szerezzenek egy katonától, aki az üvegért cserébe csak egy-
egy puszit kér mindegyiküktől. A nap így telik el az ökörködés és
szórakozás jegyében. Ennivalót valamelyik bódénál vagy egy kocsmában
vesznek, mindannyiuknak tart a nyári szünet, vagy nyári munkán vannak.
Az esti táncmulatságon a lányokat akarják mustrálni, és abban
reménykednek, hogy a lányok is őket figyelik.
De a fiú napja nem így fog teli. A nap főszereplője a nyolcvankét éves
apja, ő maga pedig a dráma mellékszereplője – vagy talán csak a nézője. Az
öreg kezével végigsimít a padlón, és felemel egy hatalmas tölgyfa botot.
– Ezt a kibaszott botot azért megtarthattam…
Meglendíti a feje fölött, és darabokra töri az asztal fölött lógó csillárt.
Üvegszilánkok zuhognak apa és fia nyakába.

***

AZ ÖREGEMBER ÉS A KANCA

Így halt meg a nagyapád.

 A bolond szolgálók tiltakozása ellenére meghagyta nekik, hogy
patkolják meg azt a háborodott kancát, amelyről egyhangúlag mindenki úgy
vélte, ennivalónak jó lesz, ő azonban ragaszkodott hozzá, hogy
gyerekeknek való, és ennek hangsúlyozására »Hamupipőkének« nevezte el.
Miután az emberek végigüldözték a kancát mezőn-réten, kiáltozva és
karjukat kitárva, mintha végre rájöttek volna, hogyan kell befogni magát a
természetet, sikerült beterelniük az állatot a falu patkolókarámjába. De
senki sem mert a közelébe menni. Így hát nagyapádra hárult a feladat, hogy
megpatkolja, pedig már öreg volt – ezerhétszázhetvennyolc szeptember
közepén született.
Miután a sok nyúlszívűt elküldte a pokolba és még messzebb,
nagyapád odalopózott az állathoz, kezében »Steingrímur vasával«. Ezt a
házilag készített patkót őróla nevezték el, és hosszas csitítgatás és
fenyegetés után végül sikerült a ló bal hátsó lábára akasztania. Magához
húzta az állat patáját, ráhelyezte a patkót, és beleállította az első szöget –
ám amint ütésre emelte a kalapácsot, a kanca úgy gondolta, hogy nem az ő
ideje jött el, hanem nagyapádé: egy mozdulattal megszabadult a patkótól, és
úgy fejbe rúgta nagyapádat, hogy ő nagy ívben hátrarepült és a ház falánál
ért földet.
Mivel nagyapád jó erőben volt, segítség nélkül felállt, szúrós szemmel
az őt félkörben körülálló és döbbenten meredő tömegre nézett, és kifakadt:
– Mit bámultok, nyomorult férgek?
Még mielőtt szólhattak volna neki, hogy a kanca a homloka közepébe
állította a patkószöget, ájultan összeesett. Amikor Haraldur Skuggason
vajákos elment hozzá, elsőként harapófogót kért.
Az emberek néhány napon át felváltva próbálták kihúzni a szöget a
homlokából. Persze fikarcnyit sem sikerült: a kancát a kappastaðuri tó
nixája2 nemzette, nagyapád pedig a Troll-fokról származott. A harmadik
napon nagyapád felült, és olyan erővel kezdett ordítani, hogy az emberek
félbehagyták a szénakaszálást a réten:

A vérmes viking
vízre vágyik,
szomjoltót szeretne
száraz szájára…
Egy fiatal lányt kértek meg, hogy adjon neki inni. Ez nehéz munkának
bizonyult, mivel éjjel-nappal kellett dönteni bele az írót. A patkószögtől
nagyapádat olyan szomjúság gyötörte, hogy megállás nélkül ivott, de csak
akkor, ha nagyanyád vitte neki az innivalót.
A lány egy éjszaka megelégelte az öreg itatását, és felkapta a
harapófogót, amely az öreg ágya mellett, egy ládán hevert. Ráült a
mellkasára, és a fogóval megragadta a szöget. Néhány rándítás után úgy
fröcskölt a vér a levegőbe és nagyanyád arcára, mint valami meleg vizű
forrás. Sejtheted, mi történt ezután!
Más is előtört az öregből.
Így fogant meg apád!
Ezért vagy most itt!

***

Nagyjából tehát így telik a nap.

Az öreg kóvályog a házban és sikerül minden egyes szobájában
meghalnia, de aztán mindig ugyanolyan erővel támad fel, csak azért, hogy
egy újabb helyen ájuljon el. Minden feltámadása azzal kezdődik, hogy
elmeséli a fiának a fogantatása történetét. Időközben azt kiabálja magának:
nem véletlen, hogy éppen őrá és nem valamelyik másik élő izlandira esett a
választás, és ő lehet a hegyi óriás modellje az új köztársaság kiigazított
címerében. A fiú követi, nehogy valami baj érje. Mintha meg tudná
akadályozni, hogy a troll kárt tegyen magában, vagy bármiben, ami az
útjába kerül. A barátainak azt mondja, hogy az öreg beteg.
Rendszerint a húga vigyáz a házban vándorló óriásra. Ilyenkor a fiú
bezárkózik a padlásra, felveszi az űrhajóssapkáját, hogy kevésbé hallja, mi
zajlik az alsóbb szinteken, és a bélyeggyűjteményét rendezgeti. Az öreg
szerint ez értelmetlen foglalatosság.
A fürdőszobához érnek. Az öreg a fürdőkád szélén ül, és az ablak felé
rázza az öklét. Az ünneplés zaja beszűrődik az ablakkeret jobb felső
sarkában lévő nyíláson. Az öreg feláll, tölcsért csinál a kezéből, és kiszól a
főtérre igyekvő, ünneplőbe öltözött tömegnek.
– Éljen a csőcselék-köztársaság!
A fiú behúzza a függönyt. Tudja, nem arról van szó, hogy az öregnek
nem ajánlottak fel díszhelyet és gyapjútakarót a Þingvelliren tartandó
ünnepségre, és nem kérték fel, hogy vegyen részt a címer élőképként való
megjelenítésében a Lækjartorgon. Hanem azért dühös, mert a fia nem lép a
nyomdokaiba az úszásban, és gyanítja, hogy a lányának egy amerikai
katonával van viszonya. A fia tudja, hogy ez történetesen igaz is.
És azt is tudja, hogy azóta nem vizel az ágyába, amióta levágta a jobb
keze középső ujjának utolsó ujjpercét azon a napon, amikor el kellett volna
kezdenie az edzést az Ægir Úszóegyesületben.”
 IV

(1958. MÁRCIUS 11.)

 5

„Ezen a reggelen elsőként egy fekete kecske ébred fel, amely egy előkelő
faépület hátsó udvarán, a fal mellett fekszik, az Atlanti-óceán közepének
északi részén, egy sziget öblében fekvő kisváros központjából kiinduló
utcában.
Feltápászkodik, és sárga szemével körbepillant a világban. Minden a
helyén van, és vöröses színben pompázik. A fészer sarkában egy színültig
megtelt csöbörben esővíz csillog. A kecske odaigyekszik.
Mikor már eleget ivott, egy korán kikelt tavaszi légy ül le a hátára.
Lerázza magáról, és az Ingólfsstræti 10a alatti ház felé vánszorog.
Most meg megéhezett.”

***

„Leo Löwe az Izlandi Művészeti Múzeumban áll. Az Izlandi arcok című

fotókiállítás megnyitója zajlik. A kulturális miniszter arról tart beszédet,
hogyan alakítja a táj és az időjárás a néplelket, és a lélek hogyan tükröződik
az emberek arcán. Papír nélkül beszél, és a szavak úgy nőnek ki a szájából,
mint gleccserboglárkák a hegycsúcsnál. Nem magas ember, mivel a nagy
gondolkodók mindig kisebbek a gondolataiknál. Ebben rejlik a megnyitó
beszéd szépsége:
– A fényképész egyetlen pillanatban örökíti meg ezt az örömhírt, az
ország és a nép, az emberek és a természet története közötti kölcsönhatást.
A technikának köszönhetően kinyílik a fényképezőgép szeme és meglátja a
valóságot; az ember és az ország eggyéolvad. Izland szól hozzánk azokban
az arcokban, amelyek a fehér hegycsúcsok, a vörösen izzó láva és az
áfonyakék rétek felé fordulnak. Az emberek nemzedékeken át csodálták az
országot, és ez a csodálat felhőtlen égként tükröződik az arcukon.
A miniszter itt szünetet tart a beszédében, a kiállítás látogatói félszeg
tapssal üdvözlik. A fényképészhez, egy sólyomtekintetű, magas férfihoz
fordul, és kezét a vállára helyezi. A fényképész nem moccan, csak oldalra
biccenti a fejét, ezzel jelezve a miniszternek, hogy várja a folytatást. A
miniszter elengedi a művész karját, s a sajátját leereszti kettejük közé.
– Ezekről a képekről tehát nemcsak a mai Izland gyermekei néznek
vissza ránk, hanem amikor tekintetünk találkozik, az ezeréves Izland
szemébe pillantunk. És azt kérdezzük magunktól, vajon tetszik-e nekik a
látvány…
(Hatásszünet.)
– Igen, azt kérdezzük magunktól, az igazságosság útját követtük-e.
Elnök úr, hölgyeim és uraim, az Izlandi arcok című kiállítást ezennel
megnyitom…
Ezúttal élénk taps következik, és a fényképész meghajol az elnök, a
kulturális miniszter és a meghívottak előtt, akik többségének portréja
szerepel a kiállításon. Az emberek szétszóródnak a teremben, saját képüket
keresve, és Leo Löwe is így tesz. A múzeum falain ott lóg szinte minden
élő izlandi portréja, megyék és települések szerint rendezve, Reykjavíkot
leszámítva, ahol utcanév szerinti sorrendben követik egymást.
A reykjavíkiakat bemutató boltozott teremben Leo ahhoz az
antropológushoz lép, aki végigkísérte a fényképészt hároméves
országjárásán. Tweedzakós, csokornyakkendős férfiak, egyetemi oktatók
csoportjában áll. Az antropológus kiemelkedik közülük ezüstszürke hajával
és mákos szakállával. Izgatottan beszélgetnek, néhányan rá is gyújtottak.
Az antropológus valami mulatságosat mond nekik. Egyszerű nyelven szól
hozzájuk, keményen ejtve a mássalhangzókat, és úgy préseli ki a szavakat
összeszorított fogsora közül, mintha egy félig megrágott pisztrángfej lenne
a szájában.
– Meg kell mutatnom valamit nektek…
Az antropológus int nekik, hogy kövessék, és átvezeti őket a termen
oda, ahol a fekete I-H betűk állnak a képek fölötti falon. Leo némi
távolságból követi őket, figyelve, ahogy az antropológus bizonyos arcokat
keres a falon, a körülötte állókat pedig izgatottság bizsergeti.
– Ing-ing-ing-ing…
Ujja végigfut a képek fölött.
– Ingólfsstræti!
Mutatóujja megáll, de Leo nem látja pontosan, hol, mivel az egyetemi
oktatók egy emberként hajolnak előre – és elhallgatnak. Leo közelebb
lopakodik; ő is az Ingólfsstrætin lakik. Az antropológus kollégáinak
reakcióját várja, kitörő nevetésre számít, ő maga is majd szétpukkad. Ám
ahelyett, hogy a hahotázás megmozgatná őket, mint szél a hajdinamezőt,
tweedzakójukban felegyenesednek, és zavartan néznek egymásra – ám
egyikük sem pillant az antropológusra. Amikor már a csokornyakkendőjük
is kiegyenesedett, észreveszik, hogy megjött a pincérlány az italokkal, hogy
megmentse őket.
Az antropológus csak áll ott, az elő nem tört nevetéssel a torkában.
Talán Leo együtt kacaghatna vele? Igen, noha az antropológia különös
humorával gyakran kigúnyolja az embereket, fölösleges ezt személyesen az
antropológusok szemére hányni. Leo a falhoz lép. Valóban, a
szomszédainak portréit látja. Az antropológus makog valamit.
– Jobb óvatosnak lenni. Lássuk csak: Ingólfsstræti 2., Ingólfsstræti 3.,
Ingólfsstræti 4. (ott nem lakik senki, az a Régi Mozi), Ingólfsstræti 5.,
Ingólfsstræti 6. (Hjörleifur hiányzik?), Ingólfsstræti 7…
Leo már éppen a saját házához ér, amikor az antropológusból ijesztő
nevetés tör ki:
– Mehehee, mehehee…
Ám amikor Leo bátorítólag ránéz, nagyokat nyel és ráharap a nyelvére.
Leo a saját képét keresi a falon. Az antropológus nyüszít a nevetéstől. Leo
ekkor megpillantja magát; a nevét jól olvasható betűkkel, géppel írták ki a
fekete keret alatti papírcsíkra:
Leo Löwe, munkafelügyelő.
A fénykép azonban nem őt ábrázolja, hanem egyetlen nagylábujjat,
amely az egész képet kitölti a sötét, deformált körömmel és az ízület fölött
otromba szőrcsomóval.
– Mehehee, mehehee, mehehee… – mekeg az antropológus Leóra
mutatva. A többi vendég is odasereglik, az elnökkel és a kulturális
miniszterrel az élen. A fényképész Leo füléhez közelíti az ajkát és
beleliheg:
– Az vagy, amit látsz…
– Mehehee…”

***

„Mehehee, mehehee, mehehee…

A kecske szarva beszorult Leo hálószobájának ablakába. Megrágcsálta
a párkányon álló díszcsalánt, és szeretne visszamenni a szabadba, a
reggelbe. Nem sikerül.
– Mehehee…
Leo elhessegeti a fejéből az antropológust és az álmot. Felül az ágyon.
A kecske fejét eltakarja a függöny, de az állat hangoskodásából
kétségbeesés hallatszik, elülső patáival az ablaküveget rugdossa, és dühösen
fújtat. A virágcserép kiesik a függöny alól és Leo ágyán landol,
agyagcserepek hullanak az éppen csak felébredt férfira:
– Ezt meg kell oldanom, még mielőtt kiszakítja az ablakot a keretéből.
Elég bajt csinált már…
Leo feláll és elhúzza a függönyt. A kecske megijed, amikor meglátja.
Begerjed, és most már faszilánkok röpködnek. Leo kinyújtja a kezét, hogy
kinyissa az ablak zárját, de a kecske odakap. Leo visszarántja a kezét, a
kecske meg újra a fát kezdi rugdosni. Leo kinyújtja a kezét, a kecske
odakap. És így tovább.
A felső emeletről léptek hallatszanak. Thorsteinson úr, Leo
bérlakásának tulajdonosa, a Reykjavíki Ingatlantulajdonosok
Szövetségének tagja felébredt. Nem kedveli a kecskét. Ha az állat nem
lenne a szövetségese abban, hogy megfúrja Thorsteinsonné azon ötletét,
hogy a hátsó udvarban konyhakertet alakítson ki, akkor már régen
visszajuttatta volna a szeméttelepre.
Leo tudja ezt, de a kecske nem. Tovább erősködik, és végül sikerül
megharapnia Leót. Ő hangtalanul feljajdul, kezét a hóna alá dugva kirohan
a konyhába, felkapja a petrezselymes cserepet, majd odaviszi a
zaklatójának. Ez használ. A kecske legelni kezd, és Leónak a szabad
kezével sikerül kinyitnia az ablak zárját. Kituszkolja a kecske fejét az
ablakon, a petrezselymes cserepet pedig utána.
A kecske lilának tűnik a reggeli napfényben, a hátsó lábai közül
kitüremkedő tőgye rózsaszínben ragyog.
Ilyen kecskének lenni.”

***

„Miféle idióta bemutatása volt ez egy kecskének?”

A nő hátradől a széken, és kisimítja a hasán a ruháját – kacsint egyet.
Az elbeszélő nem reagál az incselkedésre. A szeme könnyes:
„Többet köszönhetek ennek a kecskének, mint a legtöbb embernek.”
 „Igazán?…”
„Apám találta, még kisgidaként. Apám az Aranyparton sétált Pétur
Salómonson Hoffmann-nal, a reykjavíki szeméttelep koronázatlan
királyával, amikor szánalmas hangot hallottak egy kartonládából, amelyen
egy helyi kávékereskedő neve díszelgett – a nevét inkább ne említsük. Pétur
nem akart közel menni a ládához, azt mondta, nem nyúl az efféle
szabadkőműves izékhez, mert abból csak baj lehet; de lehet, hogy egy
tengeri manó az. Apám viszont nem félt sem a szabadkőművesektől, sem a
tengeri szörnyektől. Kinyitotta a ládát, és egy magára hagyott kecske sárga
szempárja szegeződött rá. Az állat a nyakát nyújtogatta felé, és kedvesen
mekegett.
Kiszabadította a gidát a börtönéből, az ölébe vette, és azt mondta a
társának, hogy igazi gyémántot talált. Pétur csak dohogott: »A kecske
elfajzott állat, és izlandiul sem ért.«
»Én mégis megtartom.« Leo magához szorította az állatot. Felkészült
rá, hogy hosszas szópárbajt folytasson a kecskékről. Másról is vitázott már
izlandiakkal. De most mégsem lett szócsata. Pétur tekintete megakadt egy
aranygyűrűn, amelybe drágaköveket illesztettek.
Ledörzsölte a földet a gyűrűről, odanyújtotta Leónak, és megkérdezte,
ezt keresi-e. Nem, ez nem az a gyűrű. Az övé még azoknál a rablóknál van,
két darabban. Pétur azt felelte, hogy Leo kedvéért tovább keresi majd –
ugyan nem érti, mi lehet olyan különös abban a gyűrűben: az arany az
arany.
A gida fekete volt, mint a szén, és a Heiða nevet kapta. A kecsketej a
hősök itala.”

„Erről nem állok le veled vitatkozni.”

***

„Leo bekötözi a sebet, és nagyot sóhajt, amikor a tükörbe néz, tekintete

megállapodik az öltönyön, amely a vécé ajtaján lóg. Ma nagyon csinos
akart lenni, olyan csinos, mint még soha. Bekötözött keze viszont úgy fog
kilógni az öltöny ujjából, mint valami képrejtvény, és bárki akad az útjába,
mind azt kérdezi majd, hogyan sérült meg. Mit feleljen nekik? Hogy
megharapta egy kecske? Az csak további kérdéseket vetne fel, amelyek
újabbakhoz vezetnének, márpedig azokra semmi kedve válaszolni.
Leo leakasztja az öltönyt a vécé ajtajáról, és lesöprögeti róla a
képzeletbeli port. Pedig soha semmiféle por nem rakódott rá. Az elmúlt hét
évben minden szombat reggel elővette és lekefélte. Főleg eleinte nagy volt
a kísértés, hogy felvegye, de visszafogta magát. Semmi sem ronthatja el a
pillanatot, amikor majd végre elérkezik. Az öltönyt méretre készítette a
szabó fekete gyapjúból, háromgombos. Amikor Leo felveszi a nadrágot,
úgy érzi, lefogyott azóta, hogy megvette.
Ma van az az ünnepnap, amelyre az öltönyt varratta.”

***

„Leo felteszi a lábost a tűzhelyre. Elővesz egy üveg tejet a hűtőszekrényből

és egy szivacsot a mosogató széléről, mindkettőt egyszerre akarja
megfogni, de a kötés miatt nem sikerül. A tejet levesestálba önti és beleteszi
a szivacsot, azzal átmegy a konyhából nyíló kamrába.
A megharapott kezével tapogatózik a sötétben. Az éléskamrákra
általában jellemző dolgok mellett rézedények sorakoznak odabent. A
legnagyobbik egyszerű villanytűzhelyen áll. Bugyog benne valami, és
belecsöpög egy csőbe, amely egy másik edénybe vezet, és szinte
láthatatlanul vékony kivezetőnyílásban végződik. Leo a kivezetést nézi:
parányi folyadékcsepp csillog rajta, alatta egy főzőpohárban gyerekköröm
nagyságú aranydarab: az aranykészítés időigényes tevékenység.
Leteszi a tálat és kitapogatja a külső fal legfelső polcát,
lekvárosüvegeket szed le, és az alatta lévő polcon rendezi el őket. Ekkor
láthatóvá válik a bölcsőm, egy meglehetősen régi és ütött-kopott
kalapdoboz. Leo lábujjhegyre emelkedik, és az ép kezét bedugja alá,
megfogja és méregeti, van-e elég ereje ahhoz, hogy leemelje anélkül, hogy
felboruljon. Sikerül.
A dobozt óvatosan átrakja az ajtó melletti faasztalra, leemeli a fedelét
és arrébb teszi a dobozt, hogy az ajtókeret és az ajtó közötti résen át beeső
fénysugár megvilágítsa a tartalmát:
– Na, Jossikám, hogy vagyunk ma?
Leo végighúzza az ujját a homlokomon, egészen finoman, nehogy
eldeformálódjon. A tejestálért nyúl, kinyomkodja a szivacsból a folyadék
nagy részét és nekilát mosdatni. Könnyed mozdulatokkal végigtörölgeti
szürke gyermektestemet, és az agyag, amiből készültem, beissza a tejet. A
kékesfehér kecsketej úgy ivódik belém, mint az anyai gondoskodás, amiben
sosem volt részem.
Megfordít, és a tejtől nedves szivaccsal átmossa a hátamat és a
fenekemet. A tej maradékát a mellkasomra önti és bedörzsöli a bal oldalra,
hogy a szívem is tejhez jusson. Ezt a műveletet tizennégy éve minden este
és reggel elvégezte, azóta, hogy partra szállt Reykjavíkban. De a mai naptól
kezdve Leo elkezdheti keresni az aranyat, amely ahhoz szükséges, hogy
életre keltse a kalapdobozban lévő alakot. Azzal a kis mennyiséggel együtt,
amelyet magának sikerült előállítania, elegendő lesz egy új pecséthez.
– Na, fiam, apád vacsoratájban hazajön, és akkorra izlandiak leszünk,
te is meg én is.
Visszanéz a kamra ajtajából:
– Izlandiak, Jossi, gondolj csak bele!”
 6

„Apám egy keddi napon ment el az igazságügyi minisztériumba, hóna alatt

az űrlappal, amelyet már jó néhány évvel korábban kitöltött. Az őt fogadó
hivatalnok méltóságteljes, középkorú férfi volt, apró termetű, dús
szemöldökű és acélkék szakállú. Könyökével az íróasztalra támaszkodott,
az űrlap úgy feküdt közöttük, mint egy tál kása. Szemmel láthatóan egy
telefonhívásra várt: valahányszor szünet alakult ki a közte és Leo között
folyó beszélgetésben, a telefonra pillantott.
– Tehát állampolgárságot szeretne igényelni?
Apám igennel válaszolt.
– És eddig hogyan érezte itt magát?
A telefonra sandított. Apám bólogatott:
– Jól…
– És most ezért igényli az állampolgárságot?
– Igen…
– Leo Löwe… ön tehát német?
A hivatalnok ujjával apám nevére mutatott.
– Nem…
– Az sem baj…
Lejjebb engedte az ujját az űrlapon, fél szemét a telefonon tartva. De
az csak hallgatott.
– Nos, fel kell tennem önnek néhány kérdést.
– Csak tessék…
A hivatalnok megköszörülte a torkát, majd nyomatékkal megkérdezte:
– Beszél izlandiul?
Leo elsápadt: ebben a kérdésben sokkalta több rejlett, mintsem hogy
beszéli-e a nyelvet. A hivatalnok valójában azt tudakolta Leótól, vajon
méltó-e az állampolgárságra.
Az ország hemzsegett azoktól, akik Leónál régebben éltek ott, mégsem
lettek izlandiak. Dánok, németek, norvégok, franciák és angolok, akik nem
tanulták meg az izlandi nyelvet. Törve és helytelenül beszélték. Kinevették
őket. Különösen a dánokat találták szánalmasnak.”
 ***

„Leo két évvel az után, hogy megérkezett az országba, egy dánnal dolgozott
együtt egy vidámpark felállításán. A férfi magas szintű végzettséggel
rendelkezett a szórakoztató berendezések terén, a Királyi Műszaki
Egyetemen mesterfokozatú oklevelet szerzett vidámparktudományból, de
ezúttal be kellett érnie azzal, hogy együtt melózik Leóval és egy rakás
lecsúszott reykjavíki figurával, akiket a város kocsmáiban szedtek össze a
munkára. A társaság rendesen viselkedett a dánnal, igyekezett a lehető
leghamarabb befejezni a munkát, hogy mielőbb folytathassa az italozást a
zugkocsmákban. A munkavezető azonban minden alkalmat megragadott,
hogy gúnyt űzzön belőle.
Amikor a dán jó reggelt kívánt, a munkavezető nem felelt neki. Ha a
dán meg találta ismételni a mondatot a munkatársainak is, a munkavezető
odafordult a többiekhez, akik kialvatlanul guggoltak a kávéjuk mellett, és
odaordította nekik:
– Kívánjatok már jó reggelt ennek a hülye dánnak, hogy végre befogja
a pofáját!
Ezután a dán egy szót sem szólt, hacsak nem életről-halálról volt szó.
De az is elkövetkezett:
– Azt hiszem, az elég nem erős…
Éppen az óriáskereket állították fel ugyanis, és a dán aggódott, hogy a
kereket tartó rudak nem elég erősek. A munkavezető máshogy látta a
dolgot, és ráripakodott:
– Ezt az eleget izlandi emberek hegesztették össze itt az öbölben, és ha
neked nem elég jó, akkor húzz vissza Dániába, és dugd fel magadnak az
eleget az elegedbe.
A dán nem bírt szabadulni a rudaktól. A hét hátralévő részében
magában járt-kelt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy nem elég jók, a
munkavezető pedig összekacsintott a többiekkel és úgy harsogott, hogy az
egész vidámpark belezengett:
– Már megint rájött az elegezés!
Nem sokkal később a dánt az éjszaka közepén azon kapták, hogy a
rudakat a földhöz rögzítő csavarokat próbálja meghúzni. Ott helyben
kirúgták, és közölték vele: örülhet, hogy rongálás miatt nem vonják
felelősségre. Másnap Leo és a többi melós első dolga az volt, hogy
meglazítsák a csavarokat. A megnyitó után a dán lett a vidámpark
leghűségesebb látogatója. Amikor a jegyárus lányok megérkeztek a
munkába, ő már ott állt a pénztárnál az előkészített kétkoronásával, és csak
akkor ment haza, miután az utolsó sikoltozó csoport is kiszállt a
gondolákból. Az izlandi rudak azonban elég erőseknek bizonyultak.
Fájdalmas volt látni, ahogy ez a tehetséges dán mérnök elveszíti a
munkáját, a családját, végül a józan eszét is.
Végül a jelenléte annyira terhessé vált a vidámpark látogatói és
dolgozói számára, hogy a dán nagykövetnek kellett közbelépnie. A
mérnököt végigüldözték a vidámparkon, majd elfogták, és egy tucat
rendőrre volt szükség ahhoz, hogy feltegyék a koppenhágai hajóra.
Kényszerzubbonyban vitték el, és megkönnyebbülést jelentett, hogy
megszabadultak tőle.
Miután Leo értesült korábbi munkatársának sorsáról, elhatározta, hogy
olyan jól megtanul izlandiul, amennyire csak egy külföldi megtanulhat. Az
izlanditanára azonban először azt véste a fejébe, hogy tökéletesen sosem
fogja elsajátítani a nyelvet.
– Soha!
Doktor Loftur Fróðason könyvtáros szavainak hangsúlyt is adott,
felemelte mutatóujját és alkarjának izmait úgy megfeszítette a könyökénél,
hogy az ujja reszketett, mint a barométer mutatója ciklon idején. Az órákat
a könyvtár épületében tartották, amely az izlandiak irodalmi örökségét
őrizte – Leo számára ez csukott könyv volt, és a tanára szerint örökre az is
marad.
Leo tanulótársa Mihail Puskin volt, az orosz nagykövetség
munkatársa, aki az izlandi kiküldetésének megkezdéséig nem tudta
kiolvasni az izlandi–orosz szótárt. Azon kívül, hogy betéve tudta azokat a
szavakat, amelyek kezdőbetűje az A és a K közé esett, megérkezésekor
mindössze annyit tudott mondani:
– Garðaríkiből3 jöttem.
Noha ezzel mindenhol derültséget okozott, és az emberek meg-
meghívták egy pohár italra e teljesítményéért, tudása közel sem volt elég
ahhoz a feladathoz, amiért odaküldték. Puskin elvtárs az orosz
nagykövetség mesterszakácsa, azaz KGB-kém volt.
– Az izlandi nyelv olyan, mint egy hegyi forrás, egy nagy és hatalmas
folyó, amelynek olyan tiszta a vize, hogy mindenütt lelátni a fenekére. Hol
az elbeszélés könnyű áramaként csörgedezik, hol a magas költészet
örvényeitől és zubogóitól tajtékzik. Hóolvadáskor mindenfelől patakok
folytak bele, agyagot és sarat magukkal hordva, de legmélyebb zugait
sosem tudták bepiszkolni. Csupán a partjaira rakták le hordalékukat, amely
aztán lassanként leszállt a mederbe és eltűnt a tengerben.
Loftur nagy csattanással becsukta a könyvet, és éles szemmel diákjait
figyelte. Vajon Leo Löwe és Mihail Puskin egy ilyen folyó mellett nőttek-e
fel, és gyermeki ajkukkal hörpölgettek-e belőle? Nem, és ezért minden órát
azzal kell kezdeniük, hogy isznak egy-egy pohár izlandi vizet.
– Az izlandi nyelv legfőbb jellemzői az alábbiak: tiszta, fényes, szép,
lágy, erős, ragyogó, lenyűgöző, gazdag – és ebből következően különösen
alkalmas arra, hogy irodalom szülessen rajta. Világszerte így vélekednek
róla a megbecsült nyelvtudósok. Ha vitatkozni akarnának velük, hát csak
tessék!
De nem, sem Leo, sem Mihail nem mert vitába szállni a külföldi
professzorokkal. Loftur nevetett.
– Gondoltam. Most pedig figyeljenek!
Leakasztott a falról egy hegedűt és játszani kezdett rajta. A dal hol
szomorkásan, hol lendületesen hangzott. A dallamok csak úgy áradtak a
hangszerből, és Leo már nem az izlandiak nemzeti könyvtárának
pincehelyiségében érezte magát, mindez a gazdagság felemelkedett a
válláról, és lassan hajózott a Vltaván. Most hétéves: mögötte Prága, előtte
pedig egy másik táj. Kihajol a korláton; a folyó vize csapkodja a hajó
oldalát. Tornyok és főterek. Most egy tisztáson játszik a testvéreivel; egy
szarka repül el felette, egy üvegszilánkkal a csőrében. Leo leszalad a
folyóhoz; az apja lent ül a parton. Fekete kalapja ott magasodik a
kristálytiszta víz előtt. Beleharap a pácolt heringes rozskenyérbe; a halolaj
szétfolyik a nyelvén, a hagyma herseg a foga alatt. Aztán beugrik a vízbe;
egy uszály siklik el mellette, dübörgő motorral. Villamos. Ekkor felébred az
anyja ölében; a hazaút mindig ugyanolyan álmosító.
– Ez Izland dala!
Loftur leteszi a hegedűt, Leo pedig visszatér mostani hazájába. A
pincében besötétedett. Mihailra pillant, és látja az orosz elérzékenyült
arcán, hogy ő is messziről érkezett vissza. Az izlanditanár felkap egy
kereplőt az íróasztalról.
– És ugyanez más nyelveken így hangzik…
Meglendíti a kereplőt. Az csúf hangot ad, amely sem Leónak, sem
Mihailnak nem teszik. Az első óra végén Loftur egy kezdőknek szóló
izlanditankönyvet adott a diákjainak, és közölte, hogy a tartalmát önállóan
is megtanulhatják. Ő majd az értelmezésben és abban segít nekik, hogy
ráérezzenek a nyelv végtelen lehetőségeire.
– Végtelen!
Így zajlott az izlandioktatás. Elsősorban gyakorlatokból állt, hogy
elsajátítsák a középkori izlandi nyelvet. Leo egyetlenegyszer látta a doktort
zavarba jönni. Éppen a nyelv szókincsének gazdagságát mutatta be a
diákjainak: versenyzett velük, hogy vajon az izlandinak vagy az ő
nyelvüknek van-e több szava erre vagy arra a dologra. És egész álló este
mindenben lepipálta őket.
Egyszer arra kérte őket, sorolják fel az összes szót, amelyet az állatok
hátsójánál lévő kinövésre ismernek, és már hadarta is a farkat jelentő
izlandi szavakat:
– A kutyáké és macskáké rófa, a teheneké hali, az egereké és rókáké
skott, a lovaké stertur, a halaké sporður, a birkáké dindill, a madaraké stél…
– Buocsánat… – szakította félbe Mihail a doktort, ami azelőtt sosem
fordult elő, ugyanis rendkívül udvarias ember volt.
– A macskáké más néven stýri, a madaraké vél… Igen, Puskin úr?
– Mieg tudná muondani, iez micsoda?
Azzal felállt és a sliccét kezdte babrálni.
– Mi micsoda?
A doktor nem tudta, hogy az orosz szemébe vagy a mozgó ujjaira
nézzen-e inkább.
– Az uoroszban ierre nyincs szuó.
Leo félrenézett, az orosz elkezdte letolni a nadrágját. A doktor
széttárta a kezét (esetleg legyintett, vagy meglendítette, vagy megrázta a
lágyéka és a hátsója felé).
– Türtőztesse magát, jó ember! Biztosan létezik erre szó az oroszban,
több is, mint egy.
– Nyem, nyem, duoktor úr, higgyen Puskinnak, igazat beszélek…
Az orosz hangja annyira egyértelműen gyötrelmesen hangzott, hogy a
doktor és apám egy emberként nézett rá; Puskin tekintete könyörületért
esedezett, mint egy gyermeké:
– No jó, lássuk csak…
Loftur feltette a szemüvegét:
– De nehogy azt higgye, hogy ebből szokást csinálunk!
– Nyem, nyem, csak muost az iegyszer.
 Az orosz letolta a nadrágját, de a fütyköse helyett a hátsóját fordította
feléjük. Ugyanis ott nem minden volt rendben. Leo előrehajolt: Mihail
alsónadrágjából kidudorodott valami, aminek nem lett volna ott a helye. A
férfi hátrafordult, kissé lejjebb tolta a gatyája korcát, és esdeklő tekintettel
kérdezte:
– Iezt huogy hívják?
A szakácském közönségének elállt a lélegzete: Puskinnak ujjnyi farka
volt, szőr nélkül, kékes bőre alatt látszottak az ízületek.
– Sjenki sjem tudja uoroszul…
Mihail Puskin úr reménykedve nézett a doktorra. De hiába. A tanár
elhallgatott: noha az izlandi nyelvben az égvilágon mindenre létezik szó, és
ő valamennyit ismeri, diákjának túlméretezett farokcsontja a szóalkotás
terjedelmes hatókörén kívül esett. Némi gondolkodás után így felelt:
– Nos, a csont neve farokcsont. Akkor hát ez egy farok, nem igaz?
Puskin könnyekre fakadt:
– Nyem, nyem, duoktor Fróðason, Puskin nyem gyisznó, nyem kutya.
Dr. Loftur azzal vigasztalta, hogy a következő órán megismerkednek a
szóképzéssel és a neologizmusokkal. Talán együtt kisütnek valamit.”

***

„Farka volt az orosznak? Azt hittem, a rémes muzsikok már a múltéi…”

„Nem, a történet igaz. Melegség önt el, ha Puskinra gondolok, apám és
ő jó barátok lettek.”
„És az a hátsóján farok volt?”
„Ők a hátsó nyúlvány kifejezést találták ki rá.”
„Szóval hátsó nyúlványa volt?”
„Igen, meg is mutatta nekem, amikor évekkel ezelőtt Izlandon járt.
Elkísérte Gorbacsovot a csúcstalálkozóra. Még mozgatni is tudta, nem
nagyon, de egy kicsit igen. Ezt atavizmusnak nevezik: több nemzedékkel
korábbról öröklődő tulajdonságok jelennek meg…”
„Te aztán igazán okos vagy!”

***
„Háromévi tanulás után Leo és Puskin levizsgázott. Dr. Loftur Fróðason
búcsúzóul egy friss bélyegsort ajándékozott nekik, amely az izlandiak főbb
középkori kéziratait mutatta be. Tudósok egy csoportja válogatta ki őket,
hosszas vita után. Dr. Loftur is a bizottság tagja volt:
– Reméljük, hogy ezek a bélyegek segítenek majd a küzdelemben,
hogy visszaszerezzük a dánoktól a kéziratokat.
Leo Löwe ekkor tapasztalja először, hogy az izlandiakat sajátos
viszony köti a bélyegekhez.”

***

„– Igen, tudok izlandiul.

Leo hangosan válaszolt, hogy a hivatalnok észrevegye, egy tökéletes
izlandi állampolgárjelölttel van dolga.
– Ennek örülök…
A hivatalnok ujját a bal szemöldöke alá dugta, és feljebb emelte a
szőrcsomót a szemétől. Ekkor megcsörrent a telefon, és nem sok időbe telt,
hogy felkapja a kagylót.
– Igen, ugye?
Jó ideig csak hallgatott, majd tenyerét a kagylóra helyezte.
– Mit esznek a vérfarkasok?
Leónak elsőre nem volt világos, hogy a hivatalnok tőle várja a választ
a kérdésre.
– Mit esznek? – kérdezte suttogva a hivatalnok. Leo suttogva felelt:
– Embereket? Vagy nem emberevők?
A hivatalnok a külföldi tudatlanságán megdöbbenve a fejét csóválta,
majd folytatta a telefonbeszélgetést.
Leo csak hallgatott.”
 7

„Leo végigballag az Ingólfsstrætin. Az ügyét négy óra tizenhét perc múlva

tárgyalják meg a parlamentben. És mit tesz az, aki vár valamit? Hol a
legjobb várakozni? Leo beül egy kávéházba.
A Prikið kávéház hosszú asztalánál foglal helyet. Kevés a vendég.
Még korán reggel van, ráadásul munkanap. Egy kávét kér, meg egy újságot.
Feketén issza, találomra kinyitja az újságot. Jaj, de minek? A bal oldalon
azt olvassa, hogy ma temetik Ásgeir Helgasont.
Három nekrológot közöltek le: egy hosszút Ásgeir sógorának tollából,
egy rövidet, amelyet Hrafn W. Karlsson jegyez az izlandi bélyeggyűjtők
nevében, a harmadikban pedig a reykjavíki uszoda munkatársai búcsúznak
tőle. A nekrológok alaphangja a zavaré. A gyilkosságok errefelé annyira
ritkák, hogy az áldozatok nekrológjai terén nincsenek kellő tapasztalatok. A
cikkekből kitűnik, hogy Ásgeir nem ért el mást életében, mint hogy
bélyegeket gyűjtött és meztelen férfiak körül ténykedett, és minderről
túlzásokkal és ünnepélyes hangnemben számolnak be. Talán azért, mert a
gyilkost nem kapták el, és a szerzők azt remélik, hogy áldozatának
méltatását olvasva az majd megbánja tettét? Mintha nem ismerte volna. Itt
mindenki ismer mindenkit.
Még Leo is ismeri az áldozatot. Ásgeir Helgason az egyik
legszerencsétlenebb ember volt, akivel valaha találkozott. Abban az időben,
amikor Leo rendszeresen járt az uszodába, Ásgeir lassanként elveszítette a
keze és a lába ujjait, sőt a fülcimpáit is.
A nekrológok elolvasása után Leo mégis úgy érzi, hogy jobban ismeri
Ásgeir apját, Helgit, mint őt magát. Az apa a jelek szerint úszóbajnok volt,
és a középkori izlandi kéziratok szakértője.
– Rettenetes látvány lehetett…
Leo felpillant az újságból. Mellette egy vörös hajú férfi ül, ugyanolyan
színű, hegyes szakállal. Leóhoz fordul:
– Kivágták a nyelvét.
– Micsoda?
– Egy barátnőmtől hallottam, akinek a férje rendőr. Ő ért oda elsőként.
 Leo nincs olyan hangulatban, hogy ilyesmiről beszélgessen: a mai nap
ünnep.
A vörös hajú lejjebb viszi a hangját:
– Tudott valamit, ez figyelmeztetés volt a többieknek…
Leo becsukja az újságot, előveszi a pénztárcáját, majd elkezdi
kiszámolni belőle a kávéra valót. A pénzt az asztalra teszi és feláll.
A másik folytatja:
– A bélyeggyűjteménye pedig eltűnt.
– Ezt most miért mondja nekem?
– Csak beszélgetni próbálok.
– Sajnos, nekem most mennem kell…
Leo kisiet a kávéházból.”

***

„A hivatalnok azzal zárta le a vérfarkasok étrendjéről szóló társalgást, hogy

ráförmedt a vonal túlsó végén lévő hívóra:
– A tiédet! A fejüket a seggükben hordják, de úgy látom, te is!
Majd folytatta az interjút, mintha mi sem történt volna:
– Látom, hogy büntetlen előéletű, és itt egy igazolás a csehszlovák
nagykövetségtől, hogy amikor ott lakott, szintén nem követett el semmi
törvénybe ütközőt. Én azt hittem, maga német!
A hivatalnok Leót fürkészte.
– Prágai vagyok.
– Remélem, nem kommunista?
– Nem, párton kívüli vagyok. Alkimista.
– És az politikailag jobb- vagy baloldalnak számít?
– Inkább okkult tudománynak.
– Tudom, csak próbára akartam tenni. Az alkimista aranyat csinál, nem
igaz?
– Igen, de ez elsősorban spirituális gyakorlatok rendszerét jelenti.
A hivatalnok üres képpel meredt rá:
– Egyetért a Krýsuvík-elmélettel, miszerint mindannyian
kiválasztottak vagyunk, és ezer évvel ezelőtt egyiptomi árnyak uralkodtak
Krýsuvíkben?
– Ebben erősen kételkedem…
 A hivatalnok erre felélénkült.
– Hát persze, micsoda őrültség. No és a herulok? Az nem annyira
elrugaszkodott elmélet, igaz?
– Nos, azt nem ismerem…
– Igaza van, méltatlan lenne az izlandi néptől, ha azt feltételezné, hogy
olyan néptől származik, amely a disznókat tisztelte istenekként. Jobb, ha
egyáltalán nem foglalkozik ezzel az egésszel.
Hosszú csend.
– Nos, itt az igazolás a reykjavíki rendőrfőkapitánytól. Úgy tűnik,
maga feddhetetlen ember.
A hivatalnok letette a papírokat:
– De ha van valami, amiről tudnunk kellene, amit szeretne elmondani,
akkor arra most kerítsen sort. Mindenkinek az lenne a legjobb…”

***

„Miután Leo megérkezett az országba, beszerezte a leendő

állampolgároknak szóló űrlapot. Ám még mielőtt kitölthette volna, az
elavult, és ő le is tett az ötletéről. Csak az után ébredt rá, hogy célszerű
mielőbb megszereznie az állampolgárságot, hogy Hrafn W. Karlsson
bélyegkereskedő elmagyarázta neki, teljes jogú állampolgárság hiányában
miért nem maradhat hosszú távon az országban.
– Tegyük fel, hogy letartóztatják e bélyegek birtoklásáért, például tűz
üt ki a lakásában, és a tűzoltók megtalálják magánál: akkor egyszerűen
kiutasítják az országból. Izlandiakkal ilyet nem tesznek. Őket elítélik, és a
Litla-Hraun börtönbe kerülnek, de aztán amint feledésbe merül az ügy,
hazamehetnek.
– Valami baj van ezekkel a bélyegekkel?
Leo végigsimított a Reykjavíki Bélyegbolt pultján heverő íveken,
amelyek vörös 35 auraros bélyegekből álltak, rajtuk a Hekla kitörése és
fekete felülbélyegzés: 5 aurar. A nyomat hanyagnak tűnt, a felülbélyegzés
ide-oda dőlt, fejjel lefelé állt, túlnyúlt a lap szélén, néhol megkettőződött.
Már késő este volt, Hrafn ugyanis csak zárás után volt hajlandó vele
üzletelni.
Leo nem törődött ezzel, tudta, hogy ez azért van, mert zsidó, Hrafn
pedig az Izlandi Nacionalista Egyesület egykori tagja. Minden
kapcsolatukra rányomta a bélyegét az, hogy Hrafnnak kellemetlen volt Leo
ismeretsége. Ha találkoztak az utcán, sosem lehetett tudni, Hrafn köszön-e
neki. Néha úgy nézett Leóra, mintha még sosem látta volna, de ha éppen
olyan kedvében volt, őt is úgy üdvözölte, mint bárki mást. Leo érthető
módon nem örült annak, hogy Hrafnnal kell üzletelnie, de nem volt más
választása.
– Szóval nem tudja, mit ad el nekem? – kopogtatta Hrafn vastag
ujjával a borítékot.
– Ez lopott?
– Tőlem kérdezi? Maga nem akarja megmondani, honnan szerzi a
bélyegeket…
– Arra kértek, hogy ne áruljam el.
– És ugye, azt sem mondja el, magától ki veszi meg?
– Eszemben sincs…
– Helyes…
Leónak sejtelme sem volt, mibe keveredett. Egyedül annyit tudott,
hogy Izlandon a bélyegek valami mást és sokkal többet jelentenek, mint a
postai viteldíj megfizetését igazoló, enyves papírdarabokat. Bizony, a
városban egész családok élnek, amelyekben már a harmadik nemzedék
keresi a kenyerét a bélyegekkel való üzleteléssel. Azok a bélyegek,
amelyeket Hrafnnak ad el, máshonnan származnak. Egy férfitól kapta őket,
aki Leo sejtése szerint a Gutenberg Állami Nyomdában dolgozik.
Éjszaka találkoztak. Leo nem tudott aludni, mint máskor sem, amikor
sok volt a munka a város hallisztüzemében, és guanó szaga terjengett a
város fölött. A helyiek ezt a bűzt »a pénz szagának« nevezik, és úgy
horkolnak, mint a milliomosok, míg a Leóhoz hasonlóknak nem jön álom a
szemére. És noha az olvadó hús és zsír szaga erősebb volt a szabad levegőn,
mint az apró pincelakásban, jobban érezte magát ott, ahol futással el tudta
hessegetni a fejéből azokat a rémtörténeteket, amelyeket a bűz hívott elő az
agyából.

***

A ZEBRAEMBEREK TÖRTÉNETÉBŐL
Az ember zebrává alakítása nem olyan abszurd eljárás, mint amilyennek
elsőre hangozhat. A németeknek ehhez egyedül egy régi börtönre (vagy egy
újra) volt szükségük, elhivatott személyzetre és olyanokra, akiket
kiválasztottak az átalakításra. Régi börtönöket minden megszállt területen
lehetett találni, de néhol újak, valóságos börtönfalvak építésébe is fogtak.
Ha a börtönöket még használták, egyes foglyok kegyelmet kaptak, ítéletük
időtartamát lerövidítették, lehetőséget adtak nekik, hogy az átalakításban
való részvétel révén közhasznú munkát végezzenek, és így tovább.
Az, hogy mindenütt a legrégibb és legembertelenebb börtönre esett a
választás, jól szemlélteti azok gondolkodását, akik fejéből a Zebrastreifen-,
azaz Zebracsík-művelet ötlete kipattant. P. szélén tartottak fogva bennünket,
és mindenkit különböző okokból vittek be. Ott mindenféle nemzetiségű,
fajú, vallású, politikai meggyőződésű és nemi irányultságú emberrel
megismerkedtem, még növőfélben lévő fiataloktól az aggastyánokig. Az
volt bennünk a közös, hogy ottlétünk végére mindannyian zebrákká
váltunk.
A németek által e célra bevetett eljárások határozott pragmatizmusról
tanúskodnak: a cellákat dugig tömték, a kétszemélyes cellákba kettő helyett
öt embert dugtak, és ez már önmagában is elég volt ahhoz, hogy testünk
átalakulásnak induljon. A változások gyorsan is végbemehettek, de el is
húzódhattak. Én úgy hét hónapot tölthettem ott, általában ennyi időre volt
szükség ahhoz, hogy megjelenjenek rajtunk az állat főbb jellemzői: a csíkos
test, a felpuffadt has, a ceruzavékony lábak és a szembetűnő térdek, a
sovány fejből kiálló fülek és a réveteg tekintet.
Már az átalakulás első heteiben merevséget tapasztaltam a testemben,
a hátam is meghajlott abból az egyszerű okból, hogy tömegben az ember
igyekszik kisebbnek látszani. Mivel a börtön személyzete semmit sem tett a
cellákban uralkodó állapotok javításáért – noha a rendesnél hárommal
többen nyomorogtak bennük –, mindössze egy rongyos pokrócot kaptunk,
hogy magunkra terítsük vagy a fenekünk alá hajtogassuk, amikor a
kőpadlóra ülünk, felváltva aludtunk a priccseken és járkáltunk a köztük lévő
háromlépésnyi területen, és nyújtottuk ki tagjainkat annak a szűk
ablakmélyedésnek a párkányára felkapaszkodva, amely ottlétünk alatt az
egyetlen fényforrást jelentette számunkra.
Eleinte egyetértés uralkodott a cellában, megbeszéltük, hogy nem
hagyjuk megtörni magunkat. Néhány cellatársam – akikből a P.-ben töltött
hónapok alatt jó néhány lett – már korábban is ült börtönben és tudott egyet
s mást arról, miként lehet ilyen körülmények között megőrizni a józan
eszünket. Az első parancsolat az volt, hogy sose beszéljünk a családunkról,
sem a falakon kívüli barátainkról. A második az, hogy ne tárgyaljuk meg
egymással az ottlétünk okait. A harmadik pedig, hogy osszunk meg
egymással minden élelmiszer-, dohány- és egyéb küldeményt, amit kapunk.
Amint az sejthető, minden parancsolatot megszegtünk, igaz, a
harmadikat egyre ritkábban, mivel rövidesen minden kapcsolatunk
megszakadt a külvilággal. Nemsokára sűrű lett a cellában a levegő, mivel az
emberek aggódni kezdtek a szerelmük, a feleségük és a gyerekeik miatt, és
egyre könnyebben vitába keveredtek valamilyen politikai, vallási vagy
sportkérdésben, idővel pedig akár a különböző sörök vagy a gyufásdobozok
külleme miatt is.
Tudatlanságunkat mindennél jobban szemlélteti, hogy elsősorban a
lelki és a szellemi egészségünket akartuk megőrizni, nem pedig a testünkét,
amelyre nem mindenki fordított egyforma figyelmet. Nem sejtettük, hogy a
németeket viszont főként ez érdekli, számukra mindegy volt, hogy a zebra
testében ép vagy összetört lélek lakozik-e.
Nagyjából három hónappal a P.-be való megérkezésem után láttam az
első zebrát. Hetente tizenöt percre kiengedtek bennünket a cellából, hogy
sétáljunk egyet a börtön udvarán. Az udvart több részre osztották fel, hogy
ne tudjunk kommunikálni a börtön többi szárnyának foglyaival, és
szabályos időközönként, meghatározott sebességgel kellett rónunk a
köröket. Ha valaki megszaporázta a lépteit, hogy utána nyújtózzon egy
kicsit, azonnal rácsaptak a combjára egy gumibottal.
Elviselhetetlen gyakorlat volt. Sem a testet nem edzette, sem az elmét
nem tisztította meg; mintha az lenne a fő célja, hogy emlékeztessen
bennünket: nemcsak a németek foglyai vagyunk, hanem saját testünkbe is
be vagyunk zárva. Néha rám tört a vágy, hogy körberohangáljak, mint egy
félőrült, rikkantgatva és ide-oda ugrándozva a falak között, fel és le. E
hetenkénti alkalmakkor nem számított, hogy derült vagy fekete-e az ég
fölöttünk, úgy borult fölénk, mint egy malomkő, amely egyre csak forgott
velünk, mintha csak pelyva volnánk. És bizonyára a testedzés eme
karikatúrájának tudható be, hogy a cellákba visszatérve oly keveset
törődtünk a testünkkel.
Ám amint említettem, e séta közben láttuk az első embert, aki a
börtönünkben zebrává vált. (Szándékosan írom így: „börtönünkben”. Nem
sok időt kell eltölteni a pokolban ahhoz, hogy az otthonunknak kezdjük
tekinteni.) Úgy esett, hogy egyszer csak őrök szaladtak ki a börtönből és a
levegőbe lődöztek. Azonnal a földre vetettük magunkat és a tarkónkra
tettük a kezünket, ahogy tanították nekünk, amikor az első alkalommal
kikísértek az udvarra. Az őrök gyakran játszották ezt, hogy így figyeljék a
reakciónkat és engedelmességünket. Hagyták, hogy hasaljunk, mígnem egy
újonnan érkezett rab nem bírt ellenállni a kísértésnek, és felemelte a fejét,
hogy megnézze, mi történik. Az illetőt erre jól elverték, a többiekkel pedig
addig ismételtették a gyakorlatot, míg a tizenöt perc el nem telt.
Ezúttal azonban komolyra fordult a dolog. Nem feküdtünk még hosszú
ideje, arccal a sárban, amikor őrök egy másik csoportja jött ki az épületből,
egy felismerhetetlen lényt közrefogva. Embernagyságú volt, de olyan
szánalmasan nézett ki, hogy nem hittem a szememnek. A szemem sarkából
láttam, mivel megtanultunk ebből a testhelyzetből is körbenézni.
Tekintetünket oldalra, egészen a szemünk sarkába fordítva és semmire sem
ráfókuszálva meglepően nagy területet be lehetett pásztázni.
Az őröket és a lényt fekete ruhás SS-parancsnokok követték, meg két
civil ruhás férfi, akik nyilván a Gestapo emberei lehettek. A csoport
elvonult előttünk a nyöszörgő lénnyel, majd kimentek az udvar tőlem
legtávolabb lévő falán lévő vasalt ajtón.
Csak akkor döbbentem rá, mit láttam, miután jelt adtak nekünk, hogy
felállhatunk, és megparancsolták, hogy térjünk vissza a celláinkba. Először
azt hittem, egy alaposan megnyírt, szerencsétlen birka az, és az őrök azzal
szórakoznak, hogy mielőtt levágják, a hátsó lábánál fogva végigvonszolják
a börtönön. Sok fogolytársam is hasonló módon értelmezte a látottakat,
mivel így vagy úgy már mindannyian megismerkedtünk a foglárok
humorával.
A varjak és a keselyűk jelenléte azonban kizárttá tette, hogy valamiféle
szórakozásról van szó; az őrök mindig izgatottá váltak, amikor a Harmadik
Birodalom képviselői jelentek meg a börtönben, hogy kihallgassák a
politikai nézeteik vagy az ellenállási tevékenység miatt fogva tartottakat.
Miután mi, cellatársak összevetettük megfigyeléseinket, és minden
lehetőséget számba vettünk, nyilvánvalóvá vált, hogy az, amit láttunk, az
bizony – bármennyire döbbenetesen hangozzék is – egy zebra volt.
A felfedezést hosszú csend követte, szótlanul ültünk, ki-ki magában
gondolkodva. Az állat elevenen megmaradt az emlékezetünkben: szája
előreállt, fekete patái ökölbe szorított kézre emlékeztettek, merev végtagjai
arra utaltak, hogy nem természetes számára felegyenesedve járni, bőrén
pedig sötét csíkok éktelenkedtek – mi más lehetett volna?
Ami engem illet, azt állapítottam meg, hogy az állatban és bennünk
közös a felpuffadt has és a kialvatlan tekintet.
Egymásra pillantgattunk és egyes testrészeinket méregettük. Kezdtük
tehát átlátni a németek szándékait. Valamilyen módon mindannyiunkat
ahhoz a tervükhöz választottak ki, hogy zebrává változtassanak, az
átalakulás jelei már mindannyiunkon kezdtek látszani.”

***

„Leo tehát hazafelé tartott, miután futott egyet, hogy kiverje a fejéből ezt a
fogolytáboros történetet, és éppen az Ingólfsstræti sarkára ért, amikor egy
alacsony, kék overallt viselő férfiba botlott. Amint összeütköztek, a kék
ruhás egy barna borítékot nyomott Leo kezébe, majd folytatta útját, ügyet
sem vetve Leo kiáltásaira és kurjantásaira. Leo akkor értette meg ennek
okát, amikor meglátta a férfit üldöző rendőröket.
És hogy mit tett a borítékkal? Semmit. Letette a konyhapultra, és még
másnap is ott volt, amikor hazaért a munkából. A kéretlen küldemények
gyűjteménye azonban tovább szaporodott.
A mosogatóban egy felbélyegzetlen levelet talált, amelyet a
konyhaablak résén dobtak be:

Haver,
Van nálad valami, ami az enyém.
Vigyázz rá. A továbbiakat később.
V.

Egy héttel később újabb levél várta a mosogatótálcában:

Haver,
Vidd el a náci Hrafnnak.
Jó drágán add el neki. 10% jutalék üti a markodat.
 V.

Leónak fogalma sem volt arról, Izlandon ki náci és ki nem. Igazság szerint
azt hitte, hogy itt nincsenek is nácik, csak nacionalisták a különböző
pártokban, meg egy pár fiú, aki játékból beöltözik. Utóbbit az uszoda
zuhanyfelügyelőjétől4 hallotta. És most kapcsolatba kell lépnie egy férfival,
akit csak így, egyszerűen nácinak hívnak, mintha ez valami szakma lenne.
És ha ez még nem lenne elég, el is kell adnia neki valamit, amiről azt sem
tudja, micsoda.
A rejtélyes »V.«-től érkezett boríték a konyhapulton feküdt. Semmi
különös nem látszott rajta, de Leo azért óvatosan fogta meg. Méregette egy
darabig, és megállapította, hogy nagyjából olyan nehéz, mint egy átlagos
kockás füzet. A csomagot letette a konyhaasztalra, leült, és óvatosan
felemelte a borítékot lezáró fület. Lehajtotta a fejét és bekukucskált: úgy
látta, papírok vannak benne. Talán titkos dokumentumok?”

***

„– Ismer valami… ööö… nacionalista Hrafnt? – kérdezte Leo elfojtott

hangon a zuhanyfelügyelőtől, miközben az öltözőszekrénye előtt állva
törölközött. A zuhanyfelügyelő nagy felmosóval törölgette a fehér
csempéket, és csak a bajusza alatt morogva felelt:
– Sok Hrafn van.
Leo lehúzta a csuklójáról a gumikarkötőt, amelyen az öltözőszekrény
kulcsa lógott – kilátszott alóla a tetoválása; a haláltáborban kapott
fogolyszáma. A felügyelő vetett rá egy pillantást, majd a felmosót
belendítette az egyik radiátor alá:
– Meg nacionalista is.
– Jó, csak gondoltam, megkérdezem.
Leo kinyitotta a szekrényt és öltözni kezdett. A zuhanyfelügyelő
befordult a szekrénysor mögé. Miután Leo, immár felöltözve, elindult a
recepció felé, a felügyelő odaállt elé.
– Gyerekkoromban bélyeget gyűjtöttem. Állítólag egészséges, ha a
gyerekeknek apró dolgokkal kell bánniuk. Megtanultam levágni a
bélyegeket a borítékról és leáztatni őket, kivéve persze, ha feltételezhető,
hogy maga a boríték is postatörténeti ritkaság lesz, akkor az egészet egy
mappába tettem. Aztán a bélyegeket kitettem egy lapra és prés alatt
megszárítottam. Ezt követte a válogatás típus és kor szerint – sőt, később,
idősebb koromban vízjel szerint is, ha már rám merték bízni a vegyszereket.
Naphosszat elszórakoztam ezzel, egész éjszakákat töltöttem így…
A zuhanyfelügyelő elhallgatott, majd elengedett maga mellett egy
látogatót. Miután az látótávolságon kívülre került, folytatta:
– A ritka bélyegekre vadásztam, bevásároltam a környékbeli
öregasszonyoknak, hogy cserébe kotorászhassak a régi holmijukban. Így
akadtam például egy borítékra, amin egy ritka fogazatú 2 sillinges bélyeg és
egy finom fogazatú 4 sillinges portóbélyeg volt egymás mellett, a levelet
Djúpavogurben adták fel, de Hamburgban bélyegezték le!
Majd lejjebb vitte a hangját:
– Az öregasszonynak fogalma sem volt, mit ad nekem cserébe azért,
hogy elmentem a boltba egy üveg tejért meg egy rozscipóért. Egyébként
most karácsonykor halt meg. Maga szerint az örökösök nem tombolnának
dühükben, ha ezt megtudnák? Nagy botrány lenne belőle.
A zuhanyfelügyelő halkan a kézfejébe nevetett:
– A mindenit, de jó életem lesz!
Leo kinyújtotta a kezét, hogy gratuláljon a férfinak a zsákmányhoz, de
a zuhanyfelügyelő ahelyett, hogy Leo tenyerébe csapott volna, nyakon
ragadta, behúzta magával egy öltözőkabinba és úgy sziszegte:
– Erről senkinek egy szót sem, különben kinyírlak…
Leo szentül megesküdött, hogy soha nem beszél arról, hogy az uszoda
zuhanyfelügyelője gyerekkorában kétes módon jutott hozzá egy borítékhoz,
amelyen egy ritka fogazatú 2 sillinges bélyeg és egy finom fogazatú 4
sillinges portóbélyeg volt egymás mellett, és hogy a levelet Djúpavogurben
adták fel, de Hamburgban bélyegezték le.
A felügyelő eleresztette Leo nyakát, és megveregette az inge
mellrészét:
– Magában még nem merült fel, hogy bélyeget gyűjtsön?
– Nem…
Leo lassan felelt és hátrapillantgatott a felügyelő válla fölött. Valahogy
ki kell jutnia ebből az őrült helyzetből.
– Hogyhogy nem?
Leo előrenyújtotta két eltorzult kezét:
– Ezzel nem lenne könnyű…
 A felügyelő is kinyújtotta a magáét. Két ujja hiányzott a bal kezéről, a
jobbról pedig a középső ujja vége.
– Boldogul az ember, ha kell.
Aztán megvakarta a fejét a felmosó nyelével:
– Mindenesetre érdemes lenne benéznie a Reykjavíki Bélyegboltba.
Kacsintott egyet:
– Nagyon finom csipeszeik vannak; csak két ujj kell a használatukhoz.
De azt ne is említse, hogy én küldtem oda…
Leo megköszönte az információkat, és megígérte, hogy megnézi a
Reykjavíki Bélyegbolt bélyeggyűjtési kellékeit. És persze nem fogják
megtudni, ki adta azt a tanácsot, hogy velük üzleteljen. A felügyelő oldalra
lépett, és kiengedte Leót a kabinból.
A zuhanyfelügyelővel való találkozás annyira felzaklatta Leót, hogy
hazaérve le kellett feküdnie. Vajon miért áradozott neki a férfi a
bélyeggyűjtés élvezetéről? Eddig alig váltottak néhány szót, leszámítva azt
az egy alkalmat, amikor a zuhanyfelügyelő arról mesélt neki, hogy a nácik
hiányoznak Izland modern kori történetéből. Ez valahogy úgy került szóba,
hogy a zuhanyfelügyelő felfigyelt rá, hogy Leo körül van metélve.
Leo arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára a zuhanyfelügyelő
bélyeggyűjtéssel kapcsolatos ömlengése lehetett a válasz az ööö…
nacionalista Hrafnnal kapcsolatos kérdésére. Az izlandiak általában így
kerülnek el minden érzékeny témát: inkább filozófiai elmélkedésre térnek
át. Képtelenek egyenesen és kertelés nélkül beszélni a dolgokról. Ha
egyáltalán hozzászóltak a társalgáshoz, akkor is inkább csak egy rövid
anekdota vagy egy természettudományból vett példa formájában tették.
Arra a kérdésre, hogy az ember eredendően jó-e, a válasz feltehetőleg
így kezdődik majd: »Hát nem érdekes a sarki csér viselkedése?« Vagy így:
»Kislánykoromban…« Esetleg így: »Túnban erre azt szokták mondani…«
Igen, a zuhanyfelügyelő kétségkívül arra célzott, hogy a választ a
Reykjavíki Bélyegboltban kell keresni.”

***

„A Reykjavíki Bélyegbolt egy utcasarkon áll azon a dombon, amelyről a

belvárosra látni. A pénztár a földszinten van, de maga a kereskedés két
hátsó szobában folyik. Rézcsengő jelzi, ha valaki belép, és akkor is így
történt, amikor Leo megérkezett, hóna alatt a titokzatos »V.«-től kapott
borítékkal. Igencsak hosszúra nyúlt nyakú fiatalember hajolt a pult
üveglapja fölé, és a világ minden részéről érkezett bélyegeket szemlélte.
Mulatságosnak találta őket. Kuncogott és azt motyogta magában, hogy a
portugáloknak le kellene tenniük a bélyegkiadásról:
– Haha, ezt nézd!
Leo a pulthoz lépett, és megállt előtte. Hosszas várakozás után az
egyik hátsó szobában egy szék csikorgott a padlón, majd nem sokkal
később egy férfi jelent meg az ajtóban, a széken ülve, amelyet egészen
odáig húzott magával. Körte alakja volt, mint a hízásnak induló
sportolóknak, felhajtott ujjú, fehér inget viselt és khakiszínű nadrágot,
amely egészen a mellbimbójáig ért. Nyakát a vevő felé nyújtotta, és a jobb
szemüregébe tapasztott nagyítóüvegen át méregetni kezdte.
– Igen?
– Jó napot kívánok, a nevem Leo Löwe. Karlsson úr itt van?
– Igen?
– Beszélhetnék vele?
– Igen?
Némi hallgatás után a fiatalember felhorkant:
– Ő az. Nem ismeri Hrafnt?
Leo elpirult:
– Elnézést kérek, még nem jártam itt.
A borítékot letette a pultra:
– Nos, arra kértek, kérdezzem meg, érdekelheti-e ez önt.
Hrafn közelebb húzta magát a pulthoz:
– Löwe, értem…
Leo odatolta a borítékot. Hrafn mélyebbre nyomta a szemén a
nagyítót, és fintorogva vette el a pultról a borítékot, majd kinyitotta.
– Mostanában nemigen veszek semmit…
A nagyító ekkor leesett az üveglapra.
De ennél is feltűnőbb volt, hogy Hrafn W. Karlsson úgy eltátotta a
száját, hogy kilátszottak a fogai. Leo visszafojtotta a lélegzetét. A
bélyegkereskedő bal alsó bölcsességfogában arany csillogott, csalással
szerzett arany. Leo aranya, amit bármilyen áron vissza akart szerezni, és
ehhez szemmel kellett tartania Hrafnt.
Leo ezért állt rá, hogy a rendkívüli és ebből eredően értékes bélyegek
küldönce legyen. V. bármikor bedughatott neki egy borítékot a konyhaablak
résén. A náci Hrafn kifizette az árat, a nyereséget pedig Leo a Keleti-
fjordok egyik bankfiókjában, egy titkos számlán helyezte el.
Ez egészen addig így ment, amíg a posta vezérigazgatója úgy nem
döntött, hogy véget nem vet annak a rossz szokásnak, hogy ha kell, ha nem,
felülbélyegzik a bélyegeket, ám a bélyegspekuláns családok akkorra már
más, még kétesebb tevékenységekre álltak át.
Ezután Leónak nem volt többé alkalma, hogy a Reykjavíki
Bélyegboltban a náci szájában lévő aranyat figyelje. Eszébe jutottak viszont
Hrafn W. Karlsson szavai, miszerint ha bűnözésre adná a fejét Izlandon,
akkor először is célszerű izlandi állampolgárrá válnia.”
 8

„Leo leszegte a fejét:

– Igen, foglalkoztam egy kicsit bélyegkereskedéssel.
– Ki nem? – mosolygott a hivatalnok. Aztán lehervadt arcáról a
mosoly, összeráncolta a szemöldökét, és szigorúan így felelt:
– Tizennégy év? Tizennégy éve él itt, és még csak most kérelmezi az
állampolgárságot. Mi az oka, hogy ennyire nem siette el?
Újra a telefon szakította félbe a hivatalnokot; felkapta a kagylót és
elfordult. Leo akaratlanul is hallotta, hogy azt magyarázza a vonal túlsó
végén lévőnek, mit írt Szamoszatai Lukianosz Glasszia szigetének lakóiról:
– Vízből vannak; v-í-z-b-ő-l! Ott mindig dermesztő a hideg, különben
elolvadnának és gőzzé válnának; g-ő-z-z-é! Amikor egy glassziai meghal,
ez történik: a halottak alkotják a szigetet borító tengeri párát. Ez
nyilvánvaló…
Apám az elnök szemébe nézett, aki aranyszínű keretben függött a
hivatalnok mögötti falon.”

***

„Leo az Austurvöllur tér egyik padján ül, és figyeli, ahogy a seregélyek

csipegetik a kenyérmorzsákat, amelyeket a fűbe szór. Vicces állatok, fürgék
és bőbeszédűek: »Csirr, csirr.« Aztán valami rémes halandzsa következik,
amit senki sem ért. Még Leo sem, aki pedig ugyanannyi ideje van az
országban, mint ők, mondhatni együtt utazott ezekkel a koromfekete,
fémkék és pöttyös madarakkal. Külföldiek, és ez senkinek nem kerüli el a
figyelmét, noha ügyesen utánozzák a rigókhoz hasonló ősizlandi madarakat.
Thorsteinson úr, az Ingólfsstrætin lévő lakás tulajdonosa hősies küzdelmet
vív ellenük:
– Minden résen besurrannak, mint a patkányok. Bemásznak a ház
falaiba, minden egyes gerendánál felcsipognak – hallja? És idehordják a
bolhákat. A feleségem meg reggel arra ébred, hogy összecsipkedték. A
macska feléjük sem néz. Maguk mit kezdenek ezekkel a madarakkal
odalent délen?
A dóm harangja hármat üt. Pontosan hét perccel később egy másik
hang szólal meg. A lélekharang. Kinyílik a templom ajtaja, és lassan
kivonul rajta a gyászmenet. A koporsó mögött idős férfi halad, egy fiatal nő
támogatja. A férfi széles vállából és mellkasából Leo arra következtet, hogy
Helgi Steingrímsson úszóbajnok az, a lányával. A veje közvetlenül
mögöttük lépked, kezében virágcsokor.
Hrafn W. Karlsson a parlament épületének sarkánál áll, fekete
öltönyben, haja vízzel hátrafésülve, kissé lefogyott. Vajon miért nincs jelen
a temetésen? Leo feláll és a halott előtt tisztelegve fejet hajt. A koporsót
betolják a halottaskocsiba, a hátsó ajtót lecsukják és felbőg a motor.
Leo felpillant, és látja, hogy Hrafn W. Karlsson megjelenik a templom
ajtajában, fekete öltönyben, haja vízzel hátrafésülve, kissé meghízott.
A templom ajtajában Hrafn testvéries vigyorral üdvözli a sarkon álló
hasonmását.”

***

„– Jól van? – fürkészi a hivatalnok Leót. Vízkék szemét le sem veszi róla.
– Igen, persze, csak próbálok magyarázatot adni rá, hogy miért telt el
annyi idő az érkezésem óta – és hogy miért csak most hoztam be önnek az
űrlapot…
– Orvosnál járt?
Leo a testére pillantgat, talán betegnek néz ki? Mint más rendesen
felöltözött emberekből, belőle is csak a keze és a feje látszik. Elvileg
rendben kell lenniük, legalábbis amikor legutóbb a tükörbe nézett, nem volt
bajuk.
– Beszél izlandiul?
A hivatalnok mutatóujjával kopog az asztallapon, a beszélgetés kezd
elfajulni. Leo érzi, hogy hideg veríték ül ki a homlokára:
– Igen, ahogy már mondtam, beszélek…
– Orvosi igazolása van?
– Orvosi igazolásom, igen, nos, én azt hittem, hogy…
Leo bocsánatkérőn nevet, és egy borítékot nyújt át a hivatalnoknak,
amelyet háziorvosa, Axel Freydal Magnússon adott neki a legutóbbi
vizsgálatkor. A hivatalnok kinyitja, átfutja a tartalmát; az űrlapon keresztet
tesz a megfelelő rovatba. Aztán feláll, kitekint a folyosóra, becsukja az
ajtót, és leül az asztal szélére:
– Ide hallgasson, úgy áll a dolog, hogy éppen az izlandiak eredetére
vonatkozó elméleten dolgozom. Nem bánja, ha elmondom? A sógorom nem
fogja fel, mert agyalágyult; az imént vele beszéltem. Ugyanúgy szabadon
használhatja a telefont, mint én. Magának van telefonja?
– Igen…
– Sokat használja?
– Annyit, amennyit szükséges.
– Remek. A kanadaiakkal abban versenyzünk, hogy melyik nép
használja többet a telefonját. A jelen állás szerint ők vezetnek. Világszinten
mi vagyunk a másodikak. De hol is tartottam? Ja, igen, szóval, amikor a
honfoglalók megérkeztek Izlandra, itt nem csupán katolikus remeték éltek,
akiknek nem volt egyéb dolguk, mint hogy füstölővel járkáljanak a
tengerparton – hogy hallelujázzanak a tengeri szörnyek ellen. Nem bizony,
a szigetet sűrűn lakták az emberek, a partvidéken és az ország belsejében is.
Olyan barmok éltek itt, akik nem törődtek sem a mi Urunkkal és
Istenünkkel, sem más mindenhatóval…
Leo szóhoz sem jut. A hivatalnok a tekintetét fürkészve megkérdezi:
– Egyáltalán nem tanult izlandi történelmet?
– Dr. Fróðason óráira jártam.
– Eh, mit tud ő?
Leo rájön, hogy a hivatalnok erre nem vár tőle választ, így csak
hallgat. A hivatalnok egy öklömnyi kőért nyúl, amely az asztal legtávolabbi
sarkában, egy papírköteg tetején áll. Méregeti a kezében, majd átnyújtja
Leónak az asztal fölött.
– Maga szerint ez például micsoda?
A hivatalnok egyik szemöldökét leengedi, a másikat felemeli. Leo
megvizsgálja a követ. Sötétbarna, a felszíne durva, de a vágásnyom sima
rajta. A vágásnál egy megkövesedett rovar, egy méh látszik benne.
– Ez egy kövület.
– Igen, és maga szerint honnan való?
Leo a fejét rázza.
– Na, találgasson!
– Nem tudom…
– Csak bátran!
 – Hát, Franciaországból?
A hivatalnok felkacag:
– Franciaországból? Nem, barátom, az Esja vulkánból.
Kinyújtja a kezét, és a reykjavíkiak hegyére mutat, amelyet mintha az
iroda ablaka keretezne.
– És ez mit bizonyít?
– Hogy itt méhek éltek?
– Pontosan! És az mit bizonyít?
Leo elhallgat, mivel a hivatalnok teljesen saját érvelésének hatása alatt
áll.
– Azt bizonyítja, hogy egykor itt mézbőség volt. Az pedig mit
bizonyít? Nos?
A hivatalnok előre-hátra hintázik az asztal szélén:
– Azt, hogy az ókori görögöknek igazuk volt! Szkritifinek, panteisták
és mézsörfogyasztók éltek itt. Izland az ókori Thule, itt éltek a legdurvább
vademberek, vagy inkább vadállatoknak kellene neveznem őket, jóval az
előtt, hogy megérkeztek az ír szerzetesek és a skandinávok.
Többségükben szkritifinek voltak, bár személy szerint úgy vélem, a
görögök nem jöttek rá, hogy valamennyien ugyanahhoz a néphez tartoznak,
a panteisták és a mézsörfőzők pedig mindössze különböző társadalmi
csoportokat jelentettek azon belül. A szkritifinek tébolyult vademberek
voltak, akik egymás és a szerencsétlen vándorok húsát ették. Nem nehéz
magunk elé képzelni a bölcsődéket, amelyekben a szkritifin csecsemők
bőrbugyrokban lógnak az ágakon, aranyosan sírdogálva és elégedetten
dünnyögve, miközben idegen hajósok ujjcsontjából vagy bordáiból
szopogatják ki a velőt.
Látom, megdöbbent – erről senki sem beszélt magának, ugye? Nem is
csoda, hisz elhallgatták. A történelemkönyveket cenzúrázták, és ha a
külföldi útikönyvek csak egy szóval is említették, óriási botrányt csaptak
belőle, és lefizettek valakit, hogy egy újabb irománnyal válaszoljon rá,
miszerint igenis a norvég törzsi vezetőktől származunk.
Az izlandi útleírások állandó eleme volt, hogy a helybéliek elmondása
szerint az emberek itt magától értetődőnek tartották, hogy odaadják a
gyereküket bárkinek, aki kéri, a kutyáikért viszont komoly árat követeltek.
A kutyákat kivétel nélkül fül és farok nélküli, rosszul nevelt és gonosz
állatokként írták le. A gyerekekről mindössze annyi szó esett, hogy egy
családban általában tizenhárom-tizenhét testvér született. Az izlandiak
mindezt persze tagadták, és lassanként feledésbe is merült.
De kérdem én: mi a fenének akartak volna az angol, német, holland
vagy francia felfedezők farok nélküli kutyákat vásárolni nálunk? És vajon a
kutyakereskedelemről szóló beszámolókban miért tettek mindig említést a
gyerekekről? Elgondolkodott már ezen? Nos, a valódi okát annyira ügyesen
elhallgatták, hogy már senki sem emlékszik rá. Mennyi ideje is lakik itt?
Tizenhárom éve, és még sosem hallott erről. A dolognak természetesen
semmi köze a kutyakereskedelemhez, sem az ingyen elajándékozott
gyerekekhez.
Szünetet tart, hogy nagyobb nyomatékot adjon a következő
mondatának:
– Azok a kutyák vérfarkasok voltak.
– Aha…
– Blefken, Peerse, Krantz és más becsületes férfiak egyszerűen azt
közölték a világgal, hogy itt könnyen lehet vérfarkasokat venni. Világlátott
kereskedők voltak, akik virágnyelven kommunikáltak társaikkal. Az a sok
zagyvaság, amivel a történeteiket díszítették, elsősorban arra szolgált, hogy
eltántorítsák a többieket az ideutazástól: nem akarták, hogy akárki
hozzájusson a készleteikhez. És ezen nem is lehet megsértődni. Minden
biznisz ilyen…
Kopognak az iroda ajtaján. A hivatalnok összerezzen, és feláll az
asztal széléről:
– Igen?
Kinyílik az ajtó, és egy sötét hajú, szögletes arcú és hegyes fülű férfi
dugja be a fejét. Leót meglátva bólint, majd a hivatalnokhoz fordul:
– Bejönne hozzám egy szóra, ha végeztek?
A hivatalnok azt feleli, hogy negyedóra múlva ott lesz. A férfi
elégedetten távozik. Amint becsukódik az ajtó, a hivatalnok megkérdezi:
– Tudja, ki volt ez?
– Nem a miniszter?
– Látta az arcát?
– Olyan, mintha az ország apja lenne.
– Igen, de nem hasonlít egy kicsit arra a fiúra a Tizenéves farkasember
voltam című filmből, csak idősebb kiadásban? Lehetne az apja, nem?
– Hát, talán a frizurája…
 – Pontosan! És most elmondom magának, mit esznek a vérfarkasok:
éjszakai sötétséget és havat. Mi lenne a világon megfelelőbb élőhely az
efféle állatoknak, mint ez itt? És mi mással lehetne magyarázni irodalmi
örökségünkben a fekete emberekről, azaz fekete hajú és dús szemöldökű
óriásokról szóló számtalan történetet? Egy brit férfi, Sabine Baring-Gould
1861-ben utazgatott az országban, és 1863-ban megjelentette
útibeszámolóját. Remek könyv, de egy szóval sem említi a vérfarkasokat.
Két évvel később azonban a szerző kiad egy könyvet a vérfarkasokról.
Véletlen lenne? Nem hiszem. És honnan szedte azt a sok információt a
vérfarkasokról? Izlandi forrásokból! Talán őrült volt? Nem hiszem.
Harminc regényt írt, jóval több mint száz tudományos cikket és tizenhat
kötetnyit a szentek történeteiből, emellett ő szerezte az „Előre, keresztény
katonák” kezdetű himnuszt. Igen művelt ember…
A hivatalnok az órájára pillant, és hadarni kezd:
– Igen, és Bram Stoker határozottan azt mondja A sötétség
hatalmában,5 vagy talán maga Drakula mondja, hogy az izlandi
vérfarkasoktól származik. Maga szerint véletlen, hogy a földön az izlandiak
feje a leghosszabb? Amint mondtam, még éltek itt vérfarkasok, amikor
skandinávok léptek erre e földre. És természetesen a vérük bizonyos
mértékig keveredett is. A jellemzőik még mindig jól láthatók. Ezt meg tudja
csinálni?
A hivatalnok előrehajolt, egyik szemöldökét leeresztette, a másikat
pedig felhúzta egészen a haja tövéig. Leo megpróbálta utánozni, de nem
sikerült.
– Tudja, én Egill Skallagrímsson leszármazottja vagyok, maga viszont
nem. Az egész nemzetségének ereiben vérfarkasvér csörgedezik. A
nagyapja Kveldúlfur volt, egy teljesen holdkóros ember. Most azt mondják
róla, hogy elmebeteg volt, mániás-depressziós. Nem, barátom: szőrös
vérfarkas volt…
Apám ennél szánalmasabb magyarázatot még sosem hallott a dús
szemöldökre és a gyorsan növő szakállra. A hivatalnok elővette a tollát a
mellső zsebéből, őrület, hrrr…
Felállt és visszatért az asztal mögé:
– Nos, barátom, csak tesztelni akartam magán az elméletemet. Még
csak most formálódik bennem, előadást kell tartanom a páholyban,
gondoltam, erről fogok beszélni. Hasznos, ha mások véleményét is hallja az
ember, amikor még csak dolgozik az elméleten.
 A hivatalnok kisimította az űrlapot, elillant az arcáról az elmélkedés:
– Hol is tartottunk? Ja, igen, a nevénél: izlandi nevet kell felvennie…
Leo megfelelően felkészült a kérelemnek erre a részére.
– A Starri névre gondoltam.
– Starri, igen, remek.6 Megkérdezhetem, miért ezt választotta?
Leo elegendőnek találta, ha azt feleli, hogy tetszik neki ez a név.
– Az apja neve?
– Abrahamnak hívták.
A hivatalnok felírta egy cédulára a Starri Abrahamsson nevet, és a
szemöldökét felhúzva vizsgálgatta.
– Megfelel. Akkor úgy tűnik, készen is volnánk. Az ügyet a tavaszi
ülésszakon tárgyalja a parlament, át fog menni, ez már csak formaság…”

***

„De hiszen nem is Starrasonnak hívnak…”

„Nem bizony, erre majd még visszatérek.”
 9

„Elérkezett az idő. A nagy tiszteletben álló miniszterelnök, mezőgazdasági

és igazságügyi miniszter az utóbbi minőségében lép az emelvényre. Leo
feláll a székéről. Másfél órája ül a parlament karzatán, csak erre a pillanatra
várt.
Időközben meghallgatta a halászati övezet tizenkét tengeri mérföldre
való kibővítéséről folytatott vitát, amely egy arra vonatkozó állásfoglalási
indítványban csúcsosodott ki, hogy ha az angolok akadékoskodnának,
akkor az ország igényt formálna a Hebridák azon szigeteire, amelyeken az
izlandi honfoglalók az Izlandra érkezésük előtt letelepedtek. A javaslattevő
azzal zárta felszólalását, hogy hasonló javaslatokat dolgozott már ki
Grönland, Új-Fundland, Norvégia nyugati partvidéke, New York és egész
Írország Izlandhoz csatolására. A napirendi pont vitáját későbbre
halasztották.
De most az igazságügyi miniszteré a szó:
– Tisztelt Elnök Úr, ismertetném a kormány javaslatát az
állampolgárság odaítéléséről…
Erre nagy zaj támad az ülésteremben, és Leo kihajol a karzat korlátján,
hogy lássa, mi történik. A képviselők elhagyják a termet, mivel már el is
múlt a kávészünet ideje. Néhányan a helyükön maradnak, és Leo úgy látja,
izgatottan várják, hogy az igazságügyi miniszter folytassa beszédét. Amikor
újra belekezd és felolvassa a szerencsések nevét, Leo alig kap levegőt.
Szíve hevesen dobog a mellkasában, és ahogy a miniszter lejjebb ér a listán,
az ő nevéhez közeledve, egyre szaporábban ver. Visszafojtja a lélegzetét.
– Leo Löwe, a továbbiakban Skallagrímur Kveldúlfsson.
Leo tüdejéből olyan erővel tódul ki a levegő, hogy a teremben ülők
odafordulnak és tekintetükkel egy fújtatót keresnek. Leo összeszedi magát,
mentegetőzve köhög, majd behúzódik egy oszlop mögé. Ez szörnyű
tévedés, nem szeretné, ha Skallagrímur Kveldúlfssonnak hívnák. Amikor a
miniszter az új izlandi állampolgárokról szóló törvényjavaslat végére ér,
Leo előbújik az oszlop mögül. Kétségbeesetten pásztáz végig a termen, és
megpillantja a hivatalnokot, aki a kérelmét elbírálta. Az ülésterem melletti
szobában áll dús szemöldökével, kezében egy rakás papírral.
Mit tegyen Leo? A kezét felemelve próbálja magára vonni a
hivatalnok figyelmét, de hiába. Az iméntinél nagyobb feltűnést pedig nem
akar kelteni. Ha a képviselők észreveszik, az elnök ezt az ülés
megzavarásának tekinti, és őt kidobják. És akkor rájönnek, ki is ő.
Szertefoszlik az álma, hogy izlandi állampolgár legyen. Akkor pedig
szertefoszlik minden reménye, hogy életre kelthesse a kisfiát. Lerogy a
padra, arra kárhoztatva, hogy a Skallagrímur Kveldúlfsson nevet viselje –
ha egyáltalán jóváhagyják a kérelmét.
Az ülés folytatódik, megkezdődik a javaslat vitája. Kezdetben úgy
tűnik, a képviselőknek nincs ellenvetésük. Az egyikük egy magyar nő felől
érdeklődik, aki tudomása szerint benyújtotta a kérelmét. Ő miért nem
szerepel a listán? A ház elnöke arra biztatja, hogy nyújtson be a javaslathoz
módosítási indítványt, ha olyan fontosnak találja, hogy a nő is
állampolgárságot kapjon. A jelek szerint a vita ezzel véget ér.
Ám amikor az elnök szavazásra akarja bocsátani a javaslatot, egy
olyan magas férfi emelkedik fel a székéről, hogy Leo már azt hiszi, sosem
fog teljesen felegyenesedni. Egy pillanatra megfeledkezik a bajáról, és a
hatalmas termetű férfira mered, aki kibilleg az emelvényhez, és három
ujjával megtámaszkodik a szélében, amelyen az imént az igazságügyi
miniszter egész tenyere elfért. Ekkora embert Leo ingyen még sosem látott,
nem bírja levenni róla a szemét.
A házelnök megszólal:
– Tisztelt képviselő úr, harmadik póttagként…
Az óriás mormog valamit, és biccent:
– Elnök úr, engedelmével…
Az elnök bólint és megadja a szót a képviselőnek. Az óriás nagy
levegőt vesz, ami eltart egy darabig, de hagy egy keveset a többi
jelenlévőnek is. Felszólalását rímekbe szedve adja elő, erről híres. Beszélni
kezd, és az izlandi parlament épülete csak úgy visszhangzik:

PARLAMENTI VERS

Jól hallottuk az imént,

vagy csak tréfa volna?
 Híres hősünk szép nevét
ki s miért gúnyolja?

Dús szemöldökű Egill

apjaként viselte,
nem ronthatja hírnevét
senki idegen se.

Kveldúlfsson e hallatán
sírjában forogna,
leszavazzuk gyorsan ám,
e vicctől undorodva.

Méltán nézne megvetőn

ránk a bősz utókor,
így hát Skúli közbelép:
most még éppen jókor!

Erre heves morajlás támadt a teremben ülő képviselők között. Leo hangos
fújtatása miatt kerülte el a figyelmüket ez a tapintatlan név, de most, hogy
ilyen erőteljes módon felidézték nekik, határozottan kell reagálniuk rá. A
vérük kötelezi őket arra, hogy igazságot tegyenek, a négysoros vers üteme
saját magukra emlékezteti őket, Izland éneke pírt csalt az arcukra. Noha
Leo nem mindent értett a szövegéből, annyit mégiscsak felfogott, hogy
bajban van. A férfi harsogó hangja a jelek szerint a kávézóig is elhallatszott,
mivel a terem és a felszólalók listája egy szempillantás alatt újra megtelik.
Hrafn W. Karlsson ikertestvére végigjár a termen és vizet tölt a képviselők
poharába, akik feltehetőleg mindannyian hozzá akarnak szólni, kifejteni a
véleményüket.
A miniszter cseppet sem örül ennek a felfordulásnak, és ha nem
tudnánk, hogy a vérfarkas-elmélet ostobaság, ez lenne a megfelelő pillanat
az átváltozásra. Ehelyett azonban int a hivatalnoknak, hogy jöjjön közelebb,
a dús szemöldökű férfi pedig beoldalog az ülésterembe. Sűrű
bocsánatkérések közepette végiglépked a miniszteri székek mögött, és
dokumentumokat kezd lapozgatni a miniszterrel.
 Leo közelebb húzódik az oszlophoz, a jelenlegi helyzetben jobb
észrevétlen maradni. Az ország különböző részeiből érkező és különböző
pártokhoz tartozó, megbecsült képviselők kötelességüknek érzik, hogy
megszólaljanak. Az egyikük csak kérdéseket tesz fel:
– Jók voltak-e a szándékaink? Nem különös, hogy fel kell tennünk
magunknak ezt a kérdést? Mit ér sagáink gazdagsága, ha akárki jöttment
felveheti őseink nevét? Talán egy új honfoglalást akarnak elindítani? Hát
első két telepesünknek, a két fivérnek, Hjörleifurnek és Ingólfurnek az
Elíziumi mezők helyett a telefonkönyvben kell újra találkoznia? Remélem,
egyetértenek velem, hogy ezekre a kérdésekre nemmel kell felelnünk!
A következő három felszólaló nagyrészt egyetért az előzővel, de
meglehetősen sok időt töltenek azzal is, hogy Ingólfur vajon a Valhallába
vagy Helbe, az alvilágba jutott-e. Egy vidéki választókörzet helyettes
képviselője azzal a megjegyzésével okoz felbolydulást a teremben, hogy a
főváros állapotából ítélve az alapító a pokolra jutott. De ez csupán tréfa,
nemsokára mindenki visszakomolyodik. Még a kommunisták is fel vannak
háborodva, igaz, ekkor már máshogyan nevezik magukat. Képviselőjük
aranykeretes szemüveget visel:
– Meg kell hogy mondjam: a kormány igencsak szánalmas állapotban
lehet, ha egy ilyen javaslatot kritika nélkül kiad a kezéből. Támogatom a
kormányt, nem tehetek mást, de ehhez nem adom a nevem. Szeretném
felhívni tisztelt képviselőtársaim figyelmét egy nemrégiben megjelent
cikkre a személynevekről…
Azzal meglengeti a szocialista irodalmi folyóirat egyik számát a feje
fölött:
– Kitűnik belőle, hogy az állampolgárok erőteljes túlzásokba esnek,
amikor nevet választanak a gyerekeiknek: Dion, Lucky, Boy, Tyrone,
Roy…
Belelapoz a füzetbe:
– Gibbon – amely nota bene egy majomfaj neve –, Oliver, Wayne mint
középső név és így tovább. És kit okolhatunk mindezért? Vajon hirtelen
hanyatlásnak indult az izlandiak IQ-ja? Nem, itt művelt és értelmes
emberek élnek, ezzel a parlament nyilván egyetért. De senki sem bír
ellenállni a túlerőnek. Ömlik az országba az amerikai kulturális szemét, a
keflavíki repülőtér atomtámaszpontján állomásozó megszálló erők miatt.
Tegnap hallottam, hogy fiatalok a »guy« meg a »chick« szavakkal illették a
szüleiket…
 A képviselő belefeledkezik a támaszpont nyelvébe, és lehurrogják. A
következő arról beszél, hogy az embereknek jól kell bánniuk a
gyermekeikkel, és szép neveket kell választaniuk nekik, olyanokat, amiket
nem lehet kigúnyolni; kedves szokás például, hogy elhunyt rokonok nevét
kapják, különösen, ha a név álmukban jelenik meg nekik. A képviselő maga
például a dédanyja után kapta az Annas középső nevet.
Mindeközben Leo egyre csak izzad az oszlop mögé bújva. Soha nem
állt szándékában vitát szítani annak a nemzetnek a körében, amely a gondját
viselte azóta, hogy tizennégy éve szerencsétlen idegenként ideérkezett.
Semmire sem vágyik jobban, mint hogy a nemzet tagjává váljon, nem
megosztani akarja őket.
Az ülés káoszba torkollik, a teremben kiabálás hallatszik, a képviselők
ügyet sem vetnek a csengőre és az elnök figyelmeztető szavaira.
– Hogy hívják azt az embert?
– Leo, Leo Löwe…
– Nem tarthatná meg a nevét?
– Ez nem izlandi név!
– Már elnézést, de lakik itt a városban egy Leo Löve nevű kisfiú, és
tudomásom szerint ettől még nem kellett börtönbe vonulnia…
– Kik a szülei?
– Izlandiak…
– Úgy már mindjárt más!
– Mit jelent a Leo név? Nem oroszlánt?
– A Löwe is oroszlán…
– Szóval a férfi neve Oroszlánfia Oroszlán. Ljón Ljónsson?
Nevetés.
– A mélyen tisztelt miniszterelnök és igazságügyi miniszter úrnak
talán elvitték a nyelvét?
Nem, az igazságügyi miniszter éppen most tanácskozik azzal a
hivatalnokkal, aki a vita közben ki-be járt a terembe. A miniszter ekkor jelt
ad a házelnöknek, hogy szót kér. Kimegy az emelvényre és megvárja, hogy
a képviselők elcsendesedjenek.
– Tisztelt elnök úr, áttekintettem az ügyet az igazságügyi minisztérium
tisztviselőivel…
Leo kiles az oszlop mögül.
– Úgy tűnik, a Skallagrímur Kveldúlfsson név véletlenül került az
űrlap megfelelő rovatába. Biztosítottak afelől, hogy a kérelmező vétlen a
dologban, teljesen feddhetetlen, amint azt a rendőrkapitány kérelemhez
csatolt igazolása is tanúsítja…
Leo halkan fellélegzik, és azt motyogja magában: minden rendben
lesz. A miniszter folytatja:
– Ám mivel több kísérlet ellenére sem sikerült kapcsolatba lépnünk
vele, sem a munkahelyén, sem otthon nem találtuk, nem tudjuk, milyen
izlandi nevet választott magának. Ezért hát két választásunk van: vagy
kihagyjuk ebből a törvényjavaslatból, és a kérelmét csak jövőre vizsgáljuk
meg…
Az igazságügyi miniszter szünetet tart, és végignéz a termen. Ha
felpillantana a karzatra, egy elgyötört alakot látna, apámat: az
agyaggyermeket nem lehet a végtelenségig nedvesen tartani. A kecsketej
segít, de az agyag nemsokára repedezni kezd. És akkor mihez kezd Leo?
Rémülten gondol bele, hogy újra át kell gyúrnia a fiút, és így eltűnik róla az
anyja keze nyoma.
A miniszter folytatja:
– Vagy itt és most kitalálunk neki egy nevet. Később aztán
megváltoztathatja, hiszen a személynevekről szóló törvény erre lehetőséget
ad. Ismétlem, hogy tévedés történt, a kormánynak egyáltalán nem állt
szándékában a Skallagrímur Kveldúlfsson nevet a népesség-nyilvántartásba
becsempészni. És óva intem az ellenzéket, hogy az ügyet saját céljaira
próbálja meg kihasználni. Nekünk, született izlandiaknak meg kell
értenünk, milyen várakozás töltheti el annak a keblét, aki az izlandi
állampolgárság küszöbén áll. Emberségességi okokból javaslom, hogy az
utóbbi lehetőséget válasszuk.
A képviselők kórusban felelnek:
– Úgy van!
Majd mindenféle neveket kezdenek cédulákra írogatni. A miniszter
azonban feltartja a kezét és befejezi felszólalását:
– Hogy ne pazaroljunk még több időt a kérdésre, a kormány a
következő javaslatot teszi: mint az kiderült, a Leo Löwe név szó szerinti
fordítása Ljón Ljónsson lenne. Ez természetesen nem jöhet szóba, de az
illető egy apró változtatással kaphatná a tökéletesen izlandi Jón Jónsson
nevet.
A javaslatot ezzel szavazásra bocsátják.
És elfogadják.
– Éljen, éljen!”
 10

„Jón Jónsson a kikötőben horgászik. Immár izlandi állampolgár, és az

állampolgárságról szóló törvény értelmében annyit halat foghat az ország
felségvizein, amennyit csak akar. Úgy tervezi megünnepelni ezt a napot,
hogy fog valamit ebédre.
– Van kapás? – kérdezi egy mély és dallamos hang. Apám odapillant,
és egy zömök, fekete bőrű emberen akad meg a szeme. Világos tevebőr
kabátot visel, aranykeretes szemüveget, és egy kis táskát tart a kezében. Az
alakjából ítélve trombita lehet benne. Amerikai dzsesszzenész, gondolja
magában Leo, ám furcsállja, hogy a férfi izlandiul beszél:
– Most érkeztem.
– Üdvözlöm!
A fekete férfi kinyújtott kézzel közeledik felé:
– Nem emlékszel rám? Nem, persze, hogy nem emlékszel!
Leo kezet ráz a férfival és udvariasan méregeti: nem, nem tudja hová
tenni. Pedig emlékeznie kellene, ha látta volna már, hát még, ha találkoztak
volna: hiszen fekete.
– Szervusz…
Leo bólint és várja a folytatást.
– Ott voltam veled a Goðafoss fedélzetén. Nagyon rossz bőrben voltál,
tengeribeteg lettél…
A fekete férfi felnevet:
– Szégyenkeztem helyetted, horkoltál a himnusz alatt!
– Tényleg? Sajnálom.
– Sajnos teljesen kiment a fejemből, hogy hívnak.
– A nevem… nos, a nevem Jón Jónsson.
– Komolyan? Pedig megesküdtem volna, hogy külföldi vagy.
Külföldi? Ezt meg hogy érti? Ha itt valaki külföldi, akkor ő az: hiszen
koromfekete. De mivel Leo immár izlandi állampolgár, annak megfelelően
is kell viselkednie:
– Igazán? Köszönöm.
– Nincs mit. Anthony Theofrastos Athanius Brown.
 – Hogyan?
– Szólíts csak Tonának, mindenki úgy hív…
– Hogyne, persze, megpróbálom megjegyezni.
És ekkor kapás van. Apám kirántja a csalit és a halat a vízből. Egy
skorpióhal az. Leakasztja a horogról és már éppen visszadobná, amikor
Anthony megragadja a karját.
– Várj! Én jól el tudom készíteni.
Leo a szorításából ismert rá.”

***

„– Hogy kaptad ezt a rettenetes nevet?

Anthony Theofrastos Athanius Brown az Ingólfsstrætin lévő lakásban
ül a konyhaasztalnál, répát és hagymát szeletel. Amikor Leo elmondta neki,
hogy aznap kapta meg az állampolgárságot, úgy érezte, hogy ezt mint régi
útitársaknak muszáj együtt megünnepelniük. És mivel Leo közölte, hogy
haza kell mennie, így ott fogtak hozzá.
– Tulajdonképp egy félreértés az oka – feleli apám, és töviről hegyire
elmeséli Anthonynak a történetet. A férfi annyira viccesnek találja, hogy
folynak a könnyei a nevetéstől – és röhögés közben sikerül háromszor is
megbántania Leót. Közben Leo sem tudja megállni, hogy vele nevessen.
Anthony vihogva lép a tűzhelyhez:
– Mi a fenének vetted fel az állampolgárságot, öregem? Ugyanannyi
ideje vagyok itt, mint te, de eszembe sem jut.
Leo megijed. A fickó biztosan hazudik. Igaz, hogy együtt érkeztek
Izlandra, és valóban jól beszél izlandiul, de az nem lehet, hogy Izlandon él.
Neki miért adnának könnyebben tartózkodási engedélyt, mint a többi hozzá
hasonlónak? A feketék itt ugyanolyan ritkák, mint a villám, nem is, mint a
szőlő, nem…
Akárhogy is, ez sehogy sem állja meg a helyét:
– Azóta, ezerkilencszáznegyvennégy óta Izlandon vagy?
Anthony belekotorja a zöldségeket a deszkáról egy tűzálló tálba,
amelyben már ott fekszik a skorpióhal a felkockázott paradicsom, a
zellerdarabok és a petrezselyem társaságában.
– Ezt mondtam volna? Akkor félrebeszéltem. Állati szépek ezek a
zöldségek, öregem. Honnan szedted őket?
 – Errefelé gyerekek járnak házról házra. Azt hiszem, az apjuk
termeszti a zöldséget, ők meg árulják.
Leo nem hagyja, hogy a férfi ilyen könnyen megússza. Ki tudja, hátha
a fiú vagy az aranycsinálás miatt jött. Leo igazából most enged be először
egy idegent a lakásába, mi van, ha a seregélyek miatt kihívott kártevőirtó
vett észre valamit, pedig Leo abban a félórában egy pillanatra sem vette le
róla a szemét? Nem, nem kockáztathat:
– Sajnálom, a látogatásnak vége.
– Micsoda?
– Nem tűröm, hogy a vendégeim hazudjanak nekem.
– Ne haragudj, öregem, ne szívd úgy mellre.
– Jól hallottam, hogy azt mondtad, tizennégy éve élsz itt. Viszlát.
Leo összefonja a karját, és határozottan bólint egyet. Anthony széttárja
a kezét:
– Oké, de senkinek egy szót se. Ez igazából államtitok.
Leo megígéri, hogy hallgatni fog. Anthony nagy levegőt vesz, és fogait
összeszorítva azt mondja:
– Az egyetem teológiai kara küldött ide.”

***

„Egy kávé mellett ülnek az étkezőben, és a teológus a saját történetét

meséli. Nagy vonalakban elmondja apámnak, amit akkor régen is, aztán
onnan folytatja, ahol nagyjából tizennégy éve a kabinban abbahagyta.
Anthony Brown ugyanis összehasonlító vallástudós, és e tudomány
művelőjeként különleges emlékezőtehetségre van szüksége, mivel a
szerepek és a szereplők számát tekintve a terület a rovartudományhoz
fogható.
– Bizony, öregem. Ahogy mondtam, ott feküdtem az utcán, a
bajkeverők kupacának tetején. Az elegánsan öltözött fickó ott állt felettünk,
és úgy nézett ránk, mint valami különös, a tenger mélyéről előbukkant
jelenségre. Odapillantottam rá, és vártam, hogy fejbe vágjon. Ahelyett
azonban, hogy megütött volna, amit persze megérdemeltem volna,
előrenyújtotta az ezüstvégű sétapálcáját, és megbökdöste az ellenségeim
fenekét. A szúrásokra fel-felnyögtek, és láttam rajta, hogy azon nevet
magában, mennyire kellemetlen lehet, ha a bot ennyire közel ér a
végbelükhöz, mindannyian láttuk, hogy azt célozta meg, de úgy tett, mintha
nem találná el. Nem volt szívem tovább ott tartani őket, így aztán a fehér
banda eloldalgott, én pedig lesöpörgettem magamról Nigertown
rozsdavörös porát. Az elegáns fickó átnyújtotta a névjegyét, és biztatott,
hogy látogassam meg.
Másnap prédikátor apám elvitt az atlantai rendőrkapitányságra. Velem
együtt biztosra vette, hogy a névjegy néhány évre szóló beutalót jelent a
börtönbe, és hogy azt az időt azzal töltöm majd, hogy követ török Woodrow
Wilson »elnöknek«. Ám miután vagy hat órán át várakoztunk a
kapitányságon, megtudtuk, hogy semmi rosszat nem tettem, de egy ilyen
nagy és erős négernek, mint én, vissza kellene fognia magát. Ezt
megígértem, mire apám pofán vágott, hogy lássák, komolyan gondolom.
Egyenesen a postára mentünk, ahol kiderült: a névjegyen mindössze
annyi áll, hogy egy Lord Butter-Crumbe nevű ember a Beau Soleil
udvarházban lakik. Ezt megtudva elhatároztam, hogy akármit mondjon is az
apám, megtanulok olvasni. Már majdnem tizenkét éves voltam, és
gyanítottam, hogy az élet mást is tartogat a számomra, mint bibliai
történeteket, kígyótenyésztést és pofánveréseket.
Mivel Nigertown eredetileg a Beau Soleil rabszolgáinak kunyhóiból
állt, és mi szinte csak rémtörténeteket hallottunk az udvarházról, apám és én
néhány nappal később kissé remegő térddel emeltük meg az ajtó
kopogtatójaként szolgáló oroszlánmancsot. Tompa koppanással esett vissza.
A fickó a fiúkat kedvelte, ezt apámmal együtt azonnal észrevettük,
amint beléptünk az előszobába – illetve inkább előcsarnokba –, amelyet
meztelen férfiakról készült festmények és szobrok díszítettek. De nagy
vagyok és erős, bármikor könnyen elbánok egy olyan nyüzüge alakkal, mint
Lord Butter-Crumbe. Ezt apám mondta, miután a lord kezet adott neki, és
megígérte, hogy másnaptól fogva ő gondoskodik
rólam.
De vajon mit akart Jimmy Brown legfiatalabb fiától?
Nos, a fickót három dolog is érdekelte. Antropológiai értelemben a
birkózás érdekelte, szexuális értelemben a meztelen férfiak, teológiai
értelemben pedig a „nigrók”, ahogy engem és a népemet nevezte. Ő
gondoskodik rólam és az oktatásomról egészen az egyetemig, ha hajlandó
vagyok a kedvéért birkózni egy kicsit, meztelenül – és ugye eleve fekete
voltam. Ez ezerkilencszáztizenhét tavaszán történt, és az mentette meg az
életemet, hogy odakerültem hozzá. Abban az évben hat bátyám áldozta fel
az életét a semmiért európai lövészárkokban.
A férfi elképzelésének megfelelően a birkózófogások mellett teológiát,
illetve inkább görög és római mitológiát is tanultam. Tudásomat
beleszőttem a fogásokba és pózokba, így például miközben az ellenfelemet
gyúrtam, végig tudtam venni a Hélioszról szóló összes ismert történetet.
Ezért a teológián kívül nem is igen jött szóba egyéb, amikor végül a
Berkeley egyetemre küldtek, ahol a hozzám hasonlók képzésével kezdtek
kísérletezni. Minden jól alakult: birkóztam és tanultam, mást nem is tudtam.
Az egyetem után utazgatni kezdtem, a világ minden részén végeztem
kutatásokat és gyűjtőmunkát, és általában sehol sem maradtam sokáig.
Azóta, hogy tizenegy évesen elhagytam Nigertownt, itt töltöttem a
leghosszabb időt.
A háború vége felé levelet kaptam az itteni teológiai kartól.
Hátborzongatóan – ugye, így mondják? – hízelgő dolgokat hallottak rólam,
és arra kértek, hogy állítsak össze nekik egy tantervet összehasonlító
vallástudományból. Ez egyszerre jelentett élvezetet és kötelességet, mivel
mindig is szerettem volna eljönni ide az óészaki mitológiai örökséget
kutatni. Így kerültem a Goðafoss fedélzetére, ahol először találkoztunk.
Téged hordágyon vittek le a fedélzetről, engem viszont letartóztattak.
Szokás szerint kiszálltam a hajóból, senki sem jött ki elém. Sejtettem, hogy
az a három férfi, aki egy autó mellett áll, engem keres, de még mielőtt
felhívhattam volna magamra a figyelmet, megjelent a rendőrség és bevitt a
zárkába. A dolog megoldódott, amint megmutattam nekik a kar levelét.
Elfelejtettek szólni az embereknek, hogy fekete vagyok. Egyébként jól ment
a sorom. Úgy élek, mint valami árnyék, sosem jártam az egyetemen, ők
jönnek el hozzám információkért, ha szükséges.
A þingvelliri lakás kényelmes, és a fizetésem is jó – és izlandi szokás
szerint nem csak egy munkám van. Azt hiszem, a birkózás hiányzik a
legjobban. Nem szívesen engednek egy fekete férfit a versenyekre, de ezzel
már másutt is szembesültem. Egyszer azért birkóztam Helgi Hjörvarral.
Kemény volt. Van egy közös ismerősünk Amerikában.
Hát, öregem, ez van velem.”

***
„Leo az agyagfiú fölé hajol, és megfürdeti a tejben. Anthony már hazament.
Megbeszélték, hogy újra találkoznak. Leo szeretné, ha ez a nagy és erős
ember mellette lenne, amikor Hrafn W. Karlssonnal és az ikertestvérével, a
parlamenti őrrel van dolga.
Az Ingólfsstræti 10a szám alatti magas faház hátsó kertjében kis
kecske alszik. A legszebb dolog veszi körbe a világon: tavaszi este van
Reykjavíkban.”
 V

(TAVASZI ESTE REYKJAVÍKBAN)

 11

„A férfi, aki a Ljósvallagata és a Hólatorg sarkán, a temető kapujánál lévő

csapnál vizet tölt az öntözőkannába, nem a holtak sírjait akarja gondozni.
Vidékről jött, és senkit sem ismer a reykjavíki temetőben nyugvók közül.
Ha nem így lenne, az sem igazán változtatna az itteni ténykedésén: a
rokonai sírját egyszerűen csak kikerülné, mint akkor, amikor még a
Nyugati-fjordokban lakott, és az ottani temetőbe járt. Ahogy ott, itt is csak
éjszaka végezheti munkáját, amely tavasztól őszig itt tartja. Nem valamiféle
nemes szándék vezérli, és ő lenne az első, aki ezt elismeri.
De a szükség törvényt bont: drága az élet.
Követjük, ahogy halad lefelé a domboldalon, a temető legrégibb
részébe vezető ösvényen. Ott vasból vannak a sírok, amelyeket eredetileg
feketére lakkoztak, és jobbára térdmagasságig érő kerítés veszi körbe őket.
A hold kikandikál a felhők közül, és a férfi feje fölött, a fák lombjában
hideg tavaszi szél süvít. Ám őt nem izgatják a drámai körülmények. Nem
fél semmitől, hiszen az ördögnél is élesebb a szeme, és a halottak
többségével jó a viszonya.
Megáll Ólafur Jónasson diák (szül. 1831 – megh. 1868) sírjánál, leteszi
a kannát, és munkához lát. Kigombolja a kabátját, így látjuk, hogy az
belülről tele van zsebekkel. Megvillan a fény egy gereblyén, amely vörös
kézként mered ki az egyik zsebből, a többi hasonló szerszámokkal,
magokkal és vetőkrumplival van tele.
Miközben a nyugati-fjordokbeli kertészkedik a temetőben – úgy ismeri
a temetőt, mint a tenyerét, sírról sírra jár, hol magokat vet, hol megforgatja
a talajt, hol locsol –, a halottak mással foglalkoznak.
Ugyanis ez történik a hólavallargatai temetőben – a többit nem
ismerem –, hogy éjszaka a halottak díszkertjévé alakul át. A halottak fel-alá
járkálnak lepleikben, leülnek a padokra, és elbeszélgetnek az
örökkévalóságról, miközben mások kavicsokkal dobálják a temető falát. A
materialisták, akik egyáltalán nem számítottak a halál utáni életre,
elkülönülnek a többiektől, külön megbeszéléseket tartanak, és arról
vitatkoznak, van-e élet ez után az élet után, amelyet kényszerűségből, a
tudományra rácáfolva élnek. Csak néhányan panaszkodnak arra, hogy nem
jutnak sem a mennyországba, sem a pokolba – ugyanis ez a helyzet
ezerkilencszáznegyvenegy óta, amikor is a harsonát fújó Gábriel a
mennyország aranykapuját és a pokol rácsait is lepecsételte azáltal, hogy
elégette hangszerét a nap tüzében.
A nemrégiben eltávozottak a temető fölött gyűlnek össze, ahonnan
kelet és nyugat, észak és dél felé egyaránt szép a kilátás a városra. Ők
persze élénkebbek, mint azok az öregek, akik odalent ülnek a padokon.
Ugrándoznak, bukfencet hánynak és általában is élvezik a halál utáni életet.
Ebben a csoportban van Ásgeir Helgason zuhanyfelügyelő, akit alig hét
órája temettek el.
Akkor még hiányzott a nyelve, négy ujja, három lábujja és mindkét
fülcimpája, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Most minden
visszakerült a helyére, és kezdheti elölről. Nagy örömmel úszik fel-alá a
temetőben: Ó, bárcsak látná most az apja! Erős és elegáns tempókkal hasítja
a levegőt. A víziszony, amely megkeserítette az életét és azt eredményezte,
hogy apja sosem becsülte semmire, már a múlté. Mellúszás, hátúszás,
gyorsúszás, pillangóúszás és víztaposás: egyik sem okoz neki gondot.
Az egyik fordulóban Ásgeir szeme megakad a nyugati-fjordokbelin,
aki egy sír fölé hajolva krumplit vet éppen. Lebukik hozzá:
– Hu!
A temetőgazdász azonban egy cseppet sem ijed meg a hajdani
zuhanyfelügyelő kísértetétől. Nyugodtan pillant hátra a válla fölött, és
szemügyre veszi Ásgeir szellemi testét, majd hirtelen így szól:
– Hu!
Ásgeir úgy megijed, hogy hanyatt átbucskázik egy mögötte álló, szép
nyárfán. A férfi vigyorog, visszafordul a sír felé, majd gúnyosan kérdezi,
mintha a földhöz szólna:
– Te új vagy itt?
Ásgeir különösnek találja a férfit és odalibben hozzá:
– Látszik?
– Igen, megegyeztünk, hogy békén hagytok, és cserébe én sem szólok
semmit arról, ami itt történik. Hogy összejöttök meg ilyesmi…
Lejjebb viszi a hangját:
– És nem csak a nők meg a férfiak, ha érted, mire gondolok.
Ásgeir hegyezi a fülét, a nyugati-fjordokbeli pedig folytatja:
 – Látni itt vén halászokat, ahogy papokkal ölelkeznek, ápolónőket,
akik rendes háztartásbeliekkel simogatóznak, meg tudom is én, mi mindent.
Feltételezem, úgy gondolják, most, hogy már meghaltak, bármit
megengedhetnek maguknak. De kínos lenne, ha a hozzátartozóik
megtudnák, érted?
– Bocsánat, nem tudtam erről a megállapodásról.
– Semmi baj.
A férfi feláll, a kannából vizet locsol a sírra, majd átsiet a
következőhöz. A zuhanyfelügyelő követi: a férfi eléggé járatos a halottak
dolgaiban, és jobb tőle megtanulni az etikettet, mint hülyét csinálni
magából a többi halott előtt. A halál utáni élet egészen más, mint amit
Ásgeir elképzelt: félig-meddig reménykedett benne, hogy valamiféle
pokolba jut.”

***

„Hé, álljunk csak meg egy szóra, öregem, szóval ő a pokolba vágyott?”
„Ásgeirnek sajátos szükségletei voltak…”

***

„A zuhanyfelügyelő odaáll a férfi mögé, és azon gondolkodik, mit

kérdezzen tőle. De nehéz kitalálni, mit mondjon az ember zöldfülűként egy
olyan helyen, ahol a természet törvényei már nem érvényesek:
– Érdemes ezt csinálni?
– Hát, ha az ember tudja, mit csinál, akkor beválik.
– Leginkább krumplit termesztesz?
– Mindenféle gyökérzöldséget, tarlórépát, karórépát, sárgarépát, retket,
meg karfiolt, kanáltormát, káposztát, petrezselymet és snidlinget. Ezek
vannak itt. De a mauzóleumban próbálkoztam már paradicsommal,
bazsalikommal és más fűszerekkel, az éttermekben őrült nagy a kereslet a
friss fűszernövények iránt. Nem panaszkodom. Ez például eper.
Eligazgatja a talajt a Jóhann Skúlason asztalos (szül. 1867 – megh.
1943) sírján növő háromlevelű növények körül.
 – Nem eladó, a gyerekeimnek szánom. Egyébként rebarbarán kívül
tulajdonképpen mindenem van. Itt délen senki nem akar rebarbarát a sírjára.
Otthon, Ísafjörðurben senkit nem zavart. Esetleg beleegyeznél, hogy
kipróbáljuk?
– Nekem semmi bajom a rebarbarával.
Ásgeir kedves akar lenni a férfihoz, hogy alaposan kikérdezhesse. A
kertész arca felderül:
– Te hol vagy?
– Hogy én hol vagyok?
– Hol van a sírod?
– Itt, a Suðurgata mellett…
– Mi mellett?
– Hát a Suðurgata…
– Te tényleg nagyon kezdő vagy még. Itt a temetőben francia mintára
minden utcának neve van, számozott sírokkal, valamelyik divatmajom
találta ki néhány éve.
A nyugati-fjordokbeli int Ásgeirnek, hogy jöjjön közelebb:
– Iszonyatos sznobok is laknak itt. Ha te ott lent vagy, az nagyon
előkelő környék. Oda nem ültethetek rebarbarát. Nagyon zokon vennék.
Egyébként nem Ásgeirnek hívnak?
– De igen, honnan tudod?
– Olvasok újságot.
– Vagy úgy.
A nyugati-fjordokbeli leveszi a munkakesztyűjét és megvakarja vörös,
hegyes szakállát:
– Igaz, amit hallottam, khm…?
Újra felhúzza a kesztyűjét:
– Eh, nem rám tartozik. Nem lenne szabad beleütnöm az…
– Kérdezz csak nyugodtan…
– Nem, nem lehet.
– Dehogyisnem, nem gond, de tényleg…
A nyugati-fjordokbeli halkan fütyörészik, majd hirtelen megkérdezi:
– Igaz, hogy eltűnt a bélyeggyűjteményed?”

***
„A grettisgatai kísértetet tizenhárom évesen találták meg a fagyasztóház
udvarán, egy halom raklap alatt, és inkább halott volt, mint élő. Eleinte
mindenki rejtélynek tartotta a balesetet. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy
vézna fiú ennyire meg tudja kínozni magát: a belei kilógtak, arca véres
péppé verve, nadrágja a bokáján. Alapos nyomozás után a rendőrség arra a
következtetésre jutott, hogy a fiú halálra rokizta magát. A grettisgatai
kísértet természetesen nem más volt, mint »Kiddi Rock«, azaz Kristján
Hermannsson, egy amerikai katona rock’n’roll-őrült gyereke a
Lokastígurből.
Azt beszélik, hogy Kiddi a Rock around the Clock című film minden
egyes előadását látta azokban a hónapokban, amikor a Stjörnubíó moziban
vetítették. Idézetekben beszélt, a csípőrángásoktól, a hejhejezéstől és a
csettintgetésektől alig bírt járni; életében először élvezte, hogy testében egy
mohikán lány és egy tizenkilenc éves stavangeri tehénpásztor tiltott
szerelmének története rejlik.
A pózok, a koromfekete haj és a már veleszületett bokszolóorr révén ő
lett a lányok szemében Kiddi Rock, a fiúk azonban továbbra is csak
»Krissi-csajszi«-nak hívták – mint már azelőtt is, hogy a rock’n’roll a
hatalmába kerítette volna. Ám a gúnynév a gúnyolódók szándékával
ellentétes módon sült el: a többi városrészből érkező fiatalok azt hitték,
hogy Kiddi népszerűségére utal a lányok körében. Aztán mivel egy héten
belül Norðurmýri leghelyesebb lányával és Donni Halldór húgával is látták,
a fiúknál betelt a pohár.
Kristján Hermannsson lassan múlt ki. Noha második generációs városi
fiú volt, és ebből következően hiányzott belőle a Tröllaskagiról származó
felmenőinek keménysége (ezernyolcszázhetvennégyben a nagyapja volt a
legnagyobb Izlandon született gyerek, ezerkilencszázhuszonnyolcban pedig
az anyja a legnagyobb Reykjavíkban született gyerek, de a rokonok így is
szánalmas kis vakarcsnak látták), szívósságában a család többi tagjára ütött.

***

ÚJSZÜLÖTTEK MAGASSÁGA/SÚLYA TRÖLLASKAGIBAN

1900 ÉS 1908 KÖZÖTT
 Név Magasság Súly
Arnaldur 96 cm 14,1 kg
Áshildur 98 cm 14,7 kg
Birna 97 cm 13,4 kg
Björn Ólafur 93 cm 12,8 kg
Brynja 100 cm 15,2 kg
Einarína 100,5 cm 11,5 kg
Eiríkur 92 cm 13,3 kg
Finnur 97 cm 12,5 kg
Grímur 95 cm 13,0 kg
Guðrún 97,5 cm 12,2 kg
Helgi 89 cm 11,3 kg
Hildur María 92 cm 14,0 kg
Jón 100 cm 15,7 kg
Jón 103 cm 12,3 kg
Kristján 106 cm 13,0 kg
Kristrún 100,5 cm 15,2 kg
Leifur 95 cm 13,8 kg
Margrét 96,5 cm 13,4 kg
Ragnar 104,5 cm 14,0 kg
Rannveig 99,5 cm 12,9 kg
Sigurlinni 101,5 cm 15,5 kg
Þór 96 cm 15,0 kg
Þóra 89 cm 13,5 kg
Átlag : 97,3 cm 13,6 kg

***

Hosszú küzdelem volt tehát, és Kiddi Rock csak földi életének legvégén tért
eszméletéhez. Halálának napján egy fiatal medika volt az ügyeletes. Egy
pillanatra sem hitte el, hogy Kiddi maga okozta a sérüléseit. Meglehet, hogy
javíthatatlan rokiőrült volt, és hogy a sérülések egy részét az okozta, hogy a
raklaphalom tetején táncolva megcsúszott a lába, de az orvos azt biztosra
vette, hogy nem a fiú roncsolta szét saját magát.
Látta, hogy Kiddi lassan kileheli a lelkét. Leült az ágya mellé és
megfogta a kezét, hogy átsegítse a túlvilágra. A fiú sóhajtás közben
kinyitotta a szemét és az orvosra nézett.
Ő előrehajolt és megkérdezte:
– Akarsz mondani valamit, Kristján?
Kiddi Rock pedig így felelt:
– Szí jú léidör elligéidör…
Állta a szavát, és így született meg a grettisgatai kísértet. A nevét adó
utca alsó részén tartózkodik. Leggyakrabban a Grettisgatáról a
Laugavegurre és a Stjörnubíó mozihoz vezető aluljáróban lehet látni.
Olyankor megrándul a feje, megvillan a szeme, és annyit mond: »Hej-hej-
hej!« Vagy beáll a mozi előtti sorba, majd amikor a pénztárhoz ér, eltűnik.
Máskülönben ártalmatlan.
Az évek során ugyanakkor nyakára járt néhány régi osztálytársának és
azok fiainak; feltehetőleg, hogy bosszút álljon azért, hogy hajdan Krissi-
csajszinak gúnyolták.”
 12

„Ásgeir Helgason egyáltalán nem nyugodt a temetőgazdásszal folytatott

beszélgetés után: a jelek szerint az emberek inkább a bélyegeit szeretnék
megtalálni, mintsem a gyilkosát. Hová tart ez a társadalom?
– Szervusz, bácsikám!
A grettisgatai kísértet odaint a zuhanyfelügyelőnek, majd tovább
toporog a Ljósvallagata és a Hringbraut sarkán. Ásgeir odalebeg hozzá:
– Hát te mit keresel itt?
– Hát, nem tudom, hol máshol lehetnék.
Ásgeirnek eszébe sem jutott, hogy unokaöccse, Kristján itt várja a
temetőben. Életükben nem sokat találkoztak egymással. Helgi
Steingrímsson hallani sem akart a lányáról az után, hogy az összeszűrte a
levet egy amerikai katonával, és teherbe esett Kiddivel. Ásgeir úgy érzi,
mondania kellene valamit a fiúnak:
– Anyád remekül van, Kiddikém. A Philadelphiában.
– Örülök, mindig is Phillybe vágyott.
– Nem, úgy értem, a Philadelphia gyülekezetben, a pünkösdistáknál.
Nagyon rendes a férje. Nyelveket beszél, és cipzáros cipőt hord.
A grettisgatai kísértet vigyorog:
– Cipzárosat? Mindig?
Ásgeir nem tudja, mit feleljen. Egyáltalán mit akart ezzel? Az a
mondat egyszerűen csak kiszaladt a száján. Fogalma sem volt, milyen
cipőben jár »Þorlákur, a prédikátor«. Az unokaöccse ráhunyorog:
– Maradtak elintézetlen ügyeid odaát? Nyomaszt valami? Esetleg
valaki?
Kiddi átköp a temető falán, és a nyálcsomó egy járókelő vállán landol.
Az megáll, és a tettest keresve az eget fürkészi, de mivel egyetlen madarat
sem lát, elátkozza az összes madarat, majd folytatja útját. Ásgeir tekintete
kiüresedik: azzal a cipővel kapcsolatban meg kellene vizsgálnia valamit.
Két nagy lábat lát maga előtt, tubák illatát érzi, nem is, sokáig főzött kávéét.
Megragadja Kiddi karját:
– Ki lehet jutni innen valahogy?
 Kiddi forgatja a szemét, csettint egyet és felhajtja a kabátja gallérját:
Igen, az ifjú Kristján Hermannsson megtalálta a módját, hogy
megszabaduljon az asztrális kötelékektől, attól a szellemi fonáltól, amely a
halottakat a temetőben tartja. A módszer egyszerű: az este adott
időpontjában a grundi öregek otthonával szembeni társasházban elhúzzák a
függönyt a konyhaablakból, és egy torzonborz férfi arca jelenik meg.
– Az öreg annyira fél a sötétben, hogy odaszippantja magához az
embert.
Kiddi felnevet:
– Az öreg folyton erre sóvárog. A városba menet néha benézek hozzá.
Belülről kopogok a konyhaszekrényeken, csörömpölök a tányérokkal,
meglibbentem a konyharuhákat meg ilyesmi. Dermedten ül a konyhai
padon és várja, hogy véget érjen a kísértetjárás. Élvezi. Legutóbb, amikor
nála jártam, láttam, hogy a jegyzetfüzetéért nyúl, és amint távoztam, a
»Mar-lon« szót írja bele. Azt hiszem, éppen Brandóra gondoltam, vagy
ilyesmi. Mindenesetre nemsokára meg kell jelennie.
Várnak.
– Figyelj csak, bácsikám, mi ez a sztori a nagyapával?
– A te nagyapáddal?
Ekkor megmozdul a függöny.”

***

„Ásgeir a város fölött lebeg. Csodálatos érzés. Látja a házát. A tavat. A

Zenepavilont. A Hallargarðinn parkot. A Fríkirkja templomot. És a
Reykjavíki Bélyegboltot.
A Zenepavilon fölött elbúcsúzik az unokaöccsétől. A grettisgatai
kísértet kelet felé tart, a Snorrabraut irányába, hogy üdvözölje a King
Creole7 kilencórás vetítésére igyekvőket. Ásgeir nagyjából huszonhárom
méteres magasságban marad, északra suhan a Lækjargatán, majd éles
kanyarral felfordul a Þingholtra. Lassít, és leereszkedik a Bélyegbolt
mögötti dombon álló ház tetejére. Onnan jól belát Hrafn W. Karlsson
irodájának ablakán. Beillan az estére már lehűlt ablaküvegen. Az ajtó felől
nézve a szoba jobb sarkában szekrény áll, hat centiméteres lábakon.
Kilátszik alóla az Ásgeir bélyeggyűjteményéhez tartozó marhabőr album
gerince, és az ember már azt hinné, hogy az vonzza oda a néhai
bélyeggyűjtőt. De nem, ügyet sem vet rá, hanem a bélyegbolt pultjához lép,
mintha élne.
A pulton egy nyitott újság fekszik mindenféle bélyegkatalógusok
tetején, és az áll benne, hogy ma este lesz Óli Klingenberg dalestje az Iðnó
színházban.
A hirdetés mellé valaki odafirkantotta: Jegyeket átv. 18.45 előtt.”

***

„Óli Klingenberg a színpad elején áll, és gyűrűkkel teli, tejfehér, kerekded,

ugyanakkor apró jobb kezével a hangversenyzongorának támaszkodik,
amely úgy áll, hogy éppen csak látni a zongoristát – valami norvégot.
Óli halkan megköszörüli a torkát.
Nemigen énekelt nyilvánosan azóta, hogy a világháború után visszatért
Izlandra. Ideje legnagyobb részét a spiritualista közegben töltötte, mivel
amikor már három éve élt az országban anélkül, hogy bárki akár csak
célzást tett volna rá, hogy nem tartana-e esetleg egy koncertet, eszébe jutott,
hogy kiskorában »érzékenynek« mondták. Amikor a Smjör-Hali tanyán
laktak, összejárt négy szellemfiúval meg egy Sansia nevű, kék hajú indiai
fickóval, aki a lindargatai lakásuk kanapéjának egyik lábában élt.
Egyesekhez képest ez nem tűnt igazán komoly teljesítménynek, mégis elég
volt ahhoz, hogy a város spiritualistái maguk közé fogadják. Amikor pedig
Benediktssonné, a médium rávette, hogy helyettesítse az uniszomnisták
összejövetelén, bebizonyosodott, hogy bőségesen elég.
– Fiacskám, az átlagos emberek úgysem érdeklik őket, inkább csak a
híresek: az utóbbi időben például nagyon befutott a Tarzan-könyvek
szerzője. És csak egy alkalomról van szó… – mondta a nő, és elment, hogy
elbúcsúzzon a szeretőjétől, aki éppen Amerikába indult fizikát tanulni egy
gátfutó ösztöndíjjal. (A nő talán mégsem volt megáldva látnoki
képességekkel, mivel később a keleti kikötő fenekén, Hannes Benediktsson
Lincolnjának hátsó ülésén találták meg a szeretőjével együtt.) Azóta Óli
Klingenberg a város egyik legkeresettebb médiuma.
Most pedig hangversenyt tart az Iðnóban. A bevételből finanszírozzák
az uniszomnisták házának felújítását. Éppen a torkát köszörüli, amikor
Ásgeir besurran a terem ajtaja alatt. Eloson a hallgatóság lábai között,
jobbra-balra nyújtogatja a nyakát, Hrafn W. Karlsson lábát keresve. Végre
megtalálja. Igen, ez az. Az a gazember az első sorban ül a feleségével, és
cipzáros cipőt visel. Igen, bélelt, cipzáros cipőt!
Óli tehát éppen a torokköszörülés végére ér, és már elkezdené a dalt,
amikor lepillant a teremre, és a zuhanyfelügyelő kócos fejét látja
kikandikálni a bélyegkereskedő lába közül.
A tenor nagyot nyel, majd felböfög, mint egy edzett tengerész:
– A deveb Ágei Elgason.
A közönség felnevet, de nyomban el is hallgat:
– Hrabn W. gyilgolt beg! Dézzedeg dzsag be a zegrény alá!”
 VI

(1962. AUGUSZTUS 26.)

 13

„A tudósok úgy neveztek bennünket: »Észak fénye«. És valóban azok

vagyunk, se több, se kevesebb. Az írásokat olvasva, egy logarléccel és
minimális matematikai ismeretek birtokában bárki be tudja bizonyítani,
hogy minden fény útja Izlandra vezet, akár absztrakt módon, Kheopsz
piramisának tövétől számítjuk, akár ujjunkat húzzuk végig a térképen, az
atlantiszi emberek nyomát követve. Ezek az elméletek gyorsan terjednek a
civilizált népek körében. Ha találkozunk például egy angollal, szinte
biztosra vehetjük, hogy hallott már Rutherford elméleteiről; ha egy idősebb
némettel, az valószínűleg ösztönösen tudja ugyanezeket; míg ha valaki
Beninben született, akkor semmit sem tud Izlandról. Persze kit érdekel, hol
van Benin? És ki főzte ezt a kávét?
Ez a kávé olyan, mint a mosogatólé. De nem mindig volt minden
fenékig tejfel. A zsidók történetéhez hasonlóan, akik az izlandiakon kívül
az egyetlen nép, amelyet Isten kifejezetten utasított arra, hogy megvilágítsa
az utat a világ számára, Izland története is katasztrófák, száműzetések és
megaláztatások sora. A mi száműzetésünk során ugyanakkor senkit sem
küldtek el innen, hála Istennek, mindig is ez volt az otthonunk, de saját
hazánkban idegenekké tettek bennünket. Talán csak mi vagyunk az egyedüli
igazi zsidók, akik még a földön élnek. Mi történt például Benjámin
nemzetségével?
Izsák népével? Ís-ax annyit tesz: jég-fejsze, ís-akur pedig: jégmező. Iz-
land. Add csak ide cukrot!
Ideadnád a cukrot, kérlek? Jóllehet papíron dán alattvalók voltunk, de
szívünk mélyén Ísafold, a jég földjének gyermekei. A dánok sosem értettek
meg bennünket. A köztársaságunk megalapítását a nyafogás győzelmének
nevezik. Azt mondják, addig nyafogtunk, amíg függetlenekké nem váltunk.
De kérdem én: ha igaz is, akkor mi ezzel a baj? Azért panaszkodnak, mert
nem harcoltunk ellenük? Nem bizony, békés nép vagyunk, akiknek
fegyvere a szó és a ravaszság. Nézd csak meg, hogyan bánunk velük a
kéziratok dolgában. Szerinted a dán nép vajon miért a mi oldalunkon áll? A
dán kormánnyal szemben. Talán azért, mert megőrjítjük őket a
nyafogásunkkal? Megeszed az egész karácsonyi tortát, fiam? Jó lenne, ha a
holnapi kávéhoz is maradna belőle.
Nem, most hagyjuk, hogy sportban győzzenek le bennünket. A háború
után mindenben lepipáltuk őket, aztán kiderült, hogy az izlandi nép vissza
akarja szerezni a kéziratokat. Mit lehetett tenni? A dánok nem voltak
valami boldogok: függetlenek lettünk, és atlétikában és fociban is mindig
megvertük őket, esély sem volt rá, hogy visszaadják a kéziratokat. A
sportmozgalom sietett a segítségünkre. Felfogták, hogy ez csak átmeneti
intézkedés. A sikeres sportolóink vették kezükbe az ügyet, és cserébe
jelentősen megnőtt a sport finanszírozása. Most egyre csak vesztünk
ellenük. A dán kormányzat pedig nem ért semmit. Ezt a Drengur ifjúsági
szervezet egyik elnökségi tagjától hallottam. Kjósban működik. Ott
tartották az üléseiket. Más nemzetek is példát vehetnének rólunk.
Na, de fiúk: »Arbeit macht frei«!
A szónok összecsapja a kezét, és az emberek felállnak a Miðgarður
kerámiagyár kávézójának asztalaitól. Leo felhörpinti a bögréje tartalmát, és
átsétál a műhelybe. Az utóbbi hét évben itt dolgozott, az étkészletrészleget
felügyelte. A cég kétféle terméket gyárt: étkészleteket és dísztárgyakat. A
dísztárgygyártásért az iménti kávészünet fő szónoka felel: Þorbjörn
Arnarson, egykori birkózó, lótenyésztő, hegyi túrázó, költő és sakkozó.
Még kilencvenévesen is felfutott a hegyekre, megülte a lovakat és a nőket,
költött és sakkozott, birkózni viszont már csak a birkózóklub éves
összejövetelein birkózott. Mindig nagy derültséget váltott ki, amikor
ledöntötte az ország legnagyobb birkózóit és megmogyorózta őket. Néha a
Miðgarðurben dolgozó tanoncokat is megmogyorózta. Ha jó kedvében volt,
mögéjük settenkedett, amikor éppen előrehajolva gyúrták az agyagot,
benyúlt a lábuk közé, és azt mondta:
– Na, és ehhez mit szólsz?
És addig nem eresztette el őket, amíg nem válaszoltak. Ez csak afféle
móka volt, amivel feldobta a munkahelyi hangulatot.
Leo kedvelte Þorbjörnt: művész volt, aki sajátos stílust fejlesztett ki az
art decóból, a nemzeti realizmusból és az északi istenek meg az ősi hősök
kinézetével kapcsolatos egyéni felfogásából. Művészetének magvát éppen
az ilyen alakokról készített szobrok alkották, és rendkívül népszerűek
voltak az izlandiak körében. Jóformán az ország minden egyes háza,
vállalkozása és intézménye büszkélkedhetett legalább egy Miðgarður-
szoborral, amelyet Þorbjörn tervezett.
 Njáll állt az értelmiségiek asztalán, Þór az ütésre lendített Mjölnir-
kalapáccsal a határozott igazgatók irodájában foglalt helyet, az izlandi
nyelvben kiemelkedő diákokat Egill Skallagrímsson szobrocskájával
díjazták, Iðunn az aranyalmával a nappalikat díszítette, a hlíðarendi Freyja
és Gunnar kedvelt ajándék volt konfirmációra, vidéken sok helyen Bergþóra
állt Grettir mellett, a lovászok Freyr papjának, Hrafnkellnek a szobrát
szerezték be, a tehetséges gyerekeket törpe Mímirrel vagy Fjölnirrel lepték
meg, egyetlen tengerészcsaládból sem hiányozhatott Ægir, „a fehér” Baldur
a vallásos emberek kedvence lett, és így tovább. A legjelentősebb azonban a
nyolclábú Sleipniren lovagló Óðinn volt, vállán két hollójával, Huginnel és
Muninnel. Ilyen szobra csak keveseknek volt.
A szobrok népszerűsége talán abból eredt, hogy apró méretük ellenére
– nem voltak ugyanis nagyobbak a polcokat díszítő más csecsebecséknél –
zseniális arányaik révén az izlandiak szemében akkorának tűntek, mint a
Hraundrangi hegy.
Az pedig jókora darab!”

***

„Manapság sokan gyűjtik őket. A minap a kolaporti bolhapiacon láttam egy

Lokit, elképesztő áron.”
„Ha valamilyen Þorbjörn-szobrocskát szeretnél venni, egyvalamire
azért figyelj: hamisítványok is vannak forgalomban.”
„És miről ismerem fel őket?”
„Nézd meg, van-e az aljukon pecsét; egy M betű körül tekergőző
kígyó, amely a saját farkába harap.”
„Persze te mindent tudsz erről…”
„Egyedül Hallgerður Langbrók és Freyr szobra nem került forgalomba.
Az egyik egyszerűen nem tetszett az embereknek, a másikat meg túl
illetlennek találták. Ha ilyet találsz, nagy mázlid van.”
„Tényleg? Sosem láttam még…”
„Mindkettőből van néhány példányom, amit még apám csempészett ki.
Egy banki trezorban tartom őket.”
„Biztos egy vagyont érnek.”
„Nem eladók.”
„Kár, hogy az emberek olyan sokat kidobtak belőlük.”
 „Igen, de mára a nemzetiből nemzetközi lett, a nemzetköziből meg
nemzeti. A Morgunblaðiðban mindig ezt olvasom.”

***

„A kerámiagyár a Laugavegur alsó végén, egy hátsó udvarban működött.

Ezerkilencszázötvenegyig egy tehénistálló állt ott, Þorbjörn akkor vette meg
a telket és költöztette a Miðgarðurt a városba. Leo is tagja volt a csapatnak,
amely lebontotta az istállót és elegyengette a területet. Lázasan dolgozott,
amikor odaérkezett Þorbjörn, hogy megnézze, hogy haladnak. Vele tartott a
bátyja és jobbkeze, Guðjón is.
A történetekben mindig jól jön egy véletlen, ezúttal például az, hogy
Guðjón abban a kerámiagyárban inaskodott, amelyet az SS emberei
működtettek a dachaui fogolytábor mellett, utóbbi pedig egyike volt
azoknak a kitérőknek, amelyeken át Leo útja Prágából Reykjavíkba
vezetett.
Guðjón azonnal felismerte régi kollégáját, noha az ott állt a
trágyacsatornában, fején lapos sapkával, lapátján egy adag tehéntrágyával.
Megszólította Leót, és az üdvözlések után különböző emberek felől
kérdezgette, akikkel együtt dolgoztak a kerámiaüzemben, mintha csak egy
általános iskolába jártak volna. Leo sajnálkozva közölte vele, hogy nagy
valószínűséggel az összes ismerősük meghalt.
Guðjónnak ettől elállt a szava.
Ám mivel az öccséhez hasonlóan vidám természet volt, elhessegette a
fejéből a rossz híreket, és azzal mutatta be Leót Þorbjörnnek, hogy ha
Izlandon valaki tud étkészletet mázazni, az ez a külföldi úr.
– Ez igaz? – kérdezte Þorbjörn.
– Ööö… igen… – felelte Leo, mivel már kezdett ráérezni, hogy
beszélnek a helyiek.
– Persze, hogy igaz! – vágta rá Guðjón, és az öccse szemébe nézett:
– A sasos étkészlet!
Þorbjörn felhúzta a szemöldökét:
– A sasos étkészlet…
Leo csak motyogta magában:
– A sasos étkészlet…
És ezzel fel volt véve.
 Nem mindennapos dolog, hogy egy külföldi vezető pozícióhoz jusson
egy izlandi vállalkozásban, de Leo kiváló kerámiaipari szakértelme –
különösen ami az étkészletek mázazását illette – azt eredményezte, hogy fél
év sem telt bele, és máris átvette a munkavezetői feladatokat Guðjóntól, aki
az igazgatóság tagja lett.”

***

„A Miðgarðurben Leo egyik feladata a különféle dísztálak gyártásának

felügyelete volt. A dolgozóasztalához lépett, és szemügyre vette annak a
tányérnak a prototípusát, amelyet a Nemzeti Múzeum százéves jubileuma
alkalmából kiadandó öt és fél koronás bélyeg mellé kellett legyártaniuk. A
bélyegen a valþjófsstaðuri templom faragott ajtajának az a részlete látszott,
amelyen a lovag széttapossa a sárkányt és kiszabadítja karmaiból az
oroszlánt.
A dísztárgyrészleg felől hangos kiáltás hallatszott, majd egy mély
férfihang szólalt meg:
– Na és ehhez mit szólsz?
Vasárnap volt, de ahogy a hajdani hősök számára nem létezett
pihenőnap, úgy Þorbjörn számára sem. Leo a bélyeges tányérra
összpontosított. Megfelelő színt kellett javasolnia a tányér számára, olyat,
amelyik előtt a bélyeg jól érvényesül. Költség szempontjából a fehér lenne
a legjobb, de az nem jött szóba, mivel úgy a bélyeg összefolyik a háttérrel,
nem igaz?
Odahívta Kjartant, azt az ügyes rajzolót, aki kézzel készített mintákat
Þorbjörn vázlataiból. A Miðgarður legtöbb termékét ilyen fonott
sárkányminták díszítették.
– Rajzolnál nekem ebből egy változatot, és húznál egy aranyvonalat a
bélyeg köré? Az jutott eszembe, hogy úgy akkor is elkülönül a háttértől, ha
az fehér.
– Stílusos lesz…
Kjartan magával vitte a tányért a rajzolóasztalhoz. Leo kiment az
öltözőbe, a személyzeti telefonhoz. Bedobott egy tízauraros érmét, és
tárcsázott. Sok csengetést kivárt, és amikor már majdnem letette, egy férfi
szólt bele, aki jól hallhatóan nehezen tartotta a kagylót a füléhez:
– Halló…
 – Ööö… Löwe úr? Löwe?
– Igen…
– Itt Puskin, igen, igen, igen…
– Üdv itthon! Ezek szerint visszaértél Krýsuvíkből…
– Te kerestél?
– Igen…
– Honnan veszed, hogy Krýsuvíkben voltam?
– Te mondtad.
– Aaahh, az csak tréfa volt…
– Találkoznunk kellene…
– Hűha, most nehéz lesz…
– Mikor érnél rá?
– Húú, igen, igen, mindjárt, mindjárt…
– Én ötkor végzek.
– Puskin nem beszél Leóval, Puskin egy informátorral van.
– Sikerült utánanézned?
– Iii, iii, igen, igen…
– Fél hatra hazaérek…
– Szevasz, öregem, aaahh, aaahh…
– Szervusz…
– Aaahh, aaahh…
Leo letette a kagylót: Puskin nyilvánvalóan valami nővel volt.
Elképesztő, mennyire rajonganak érte a nők a farka ellenére. Vagy éppen
azért?”

***

„Leo egy széken ült a kertben, és a kecskét fejte. Egyenletesen húzogatta a

tőgyét, a tej pedig ütemes serregéssel spriccelt az edénybe. Más hang nem
létezett a világon. Leo szünetet tartott, és felhúzta a széldzsekije cipzárját.
Feltámadt a szél és a ház melletti kövezeten egy-egy esőcsepp is megjelent.
Húz, pssss, húz…
– Löwe úr?
Felpillantott és egy alacsony, de vézna alakot látott fehér szmokingban,
fekete csokornyakkendőben és ápolt hajával megegyező színű
napszemüvegben a ház sarka mögül kukucskálni. Puskin volt az.
 – Te aztán nagyon elegáns vagy!
– Ugyan, koktélparti volt a nagykövetségen.
Puskin rágyújtott egy szál Chesterfieldre, és eltűnődve kifújta a füstöt:
– Hering, hering, hering…
Leo egy árnyékot látott megjelenni egy második emeleti ablakban:
– Figyelj csak, miért nem mész be? Mindjárt végzek. Anthony már
megérkezett, még forró a kávé a kannában.
– Szpaszíba!
Puskin eltűnt a ház sarka mögött.
A kecske mérgesen felmekegett: Leo túl erősen megszorította a tőgyét,
amikor az orosz azzal az előkelő szpaszíbával válaszolt.
A férfi megjelenésében és viselkedésében is kikupálódott azóta, hogy
Leo utoljára látta; példaképe nem más volt, mint Alekszander Alekszejev,
aki a második világháború után Párizsban dolgozott, ott tanult meg
öltözködni, és az őszi kollekció kabáthosszát gyakran jobban meg tudta
jósolni, mint az egzisztencialista Sartre. Azon az őszön minden hetilap
hemzsegett a Dr. No című filmmel kapcsolatos szenzációs hírekről. A film a
kitűnő ízlésű 007-es ügynök kalandjairól szólt, aki méltó utódja John Dee-
nek, a mágusnak, I. Erzsébet kémjének.
Az ilyesmi felpezsdítette a Puskinhoz hasonló férfiak életét. Izlandon
szovjet kémnek lenni nem járt nagy tündökléssel: kurvára nem történt
semmi. A baloldaliak nem sok mindennel tudtak szolgálni, mivel nem
engedték őket a lényeges információk közelébe. Leginkább csak egymást
vádolták hol ilyen, hol olyan könyvelési problémák miatt az importtal
kapcsolatban, ugyanis engedélyt kaptak arra, hogy töltőceruzát,
borotvapengét, keresztkulcsot és mindenféle apróságot hozzanak be
Bulgáriából.
Az ország déli részén működő katonai támaszponton Puskin legfőbb
információforrása egy szellemi fogyatékos férfi volt, aki különböző
apróságokat intézett el a katonai étkezde vezetőjének. Ott szedett össze
mindenféle hírmorzsákat, amelyeket Puskin a semminél legalábbis többnek
tartott, többek között szórólapokat a bázison zajló életről, bálokról,
bingópartikról, grillezésekről meg ilyesmiről. Puskin különféle kitűzőket és
zászlókat adott neki cserébe, a félkegyelmű ugyanis nem ivott.
Puskinnak ily módon sikerült összeszednie elegendő információt a
keflavíki katonai bázison belüli mozgásokról ahhoz, hogy moszkvai
felettesei előléptessék.
 ***

A BELLA HADMŰVELET

Nyugaton a nők nem részesülnek olyan megbecsülésben, mint azokban az

országokban, ahol a Homo sapiens két biológiai neméről a kommunista
felfogás uralkodik. Mint azt a globális kapitalizmus uralma alatt álló
országokban való tartózkodása révén bizonyára tudja, a nyugati nőket
elsősorban gyermekszülésre és a férfiak kényeztetésére használják. Soha
nem fog látni a hajógyárban holland nőket hegesztőpákával a kezükben,
sem francia lányokat utcát kövezni, és a spanyol señoriták sem
alacsonyodnának le annyira, hogy szenet hordjanak, ó, nem. Ennek
megfelelő az a megbecsülés is, amiben részük van: gyakorlatilag semmi. Ha
egy brüsszeli nőt a férje laposra ver, nem tud tőle megszabadulni. Arrafelé
nem mennek olyan jól a dolgok, mint az egyenjogúság jellemezte
Szovjetunióban, ahol házasságot köthetünk, és ha akarunk, öt perc múlva
elválhatunk. És Nyugaton a nők nem élhetnek azzal az emberi jogukkal,
hogy kedvük szerint maguk válasszák meg ágypartnerüket. Nem bizony,
kapitalista férjüknek vannak alávetve. Munkája során ezt, valamint a
kommunista tanok értelmezését és a kommunista eszmék szellemében való
neveltetéséből eredő természetes vonzerejét kamatoztathatja majd: az
elkövetkező években ezzel járulhat hozzá a világméretű forradalomhoz.

***

Puskin a nagykövetség konyhájából, a Garðastrætiról egy kétszobás

legénylakásba költözött a Hlíðar negyedbe. Ettől kezdve ugyanolyan
tehetséggel bűvöli majd el a magányos reykjavíki nőket, mint ahogy a
»borzfilé vöröskáposztaágyon« nevű ételkölteményt tálalta a nagykövetnek.
Így vált belőle különböző vállalkozások és intézmények
telefonoskisasszonyainak szeretője. Szakértője lett a kiszemelésüknek és
felszedésüknek. Sokan frissen költöztek a városba, kivétel nélkül gyatra
fizetést kaptak, pincelakásokban éltek vagy ismeretleneknél vettek ki
albérletet, azaz könnyű prédát jelentettek a rendkívül jóképű orosz számára,
aki ráadásul elbűvölően esetlen volt és viccesen beszélt. Nem szenvedett
hiányt az ilyen nőkben.
De hogyan vette rá őket az együttműködésre?
Nos, politikai nézeteik nem jelentettek akadályt, azonnal a világbéke
pártjára álltak, amint Puskin bizonyítékokat terített eléjük az asztalra,
többek között az izlandi vezetőknek szánt atombunkerekről készült
fényképeket, amelyek alátámasztották, hogy elsősorban a saját bőrüket
akarják menteni, felőlük a lakosság elevenen eléghet az atomtűzben. A
képeken azt is látni lehetett, hogy a Reykjavík és Környéke Szövetkezet mit
sem sejtő kifutófiúi egész raklapnyi sózott halat, vizet, füstölt
báránycombot, zöldbabot, izlandi sagaköteteket, véres hurkát, májas hurkát,
birkafaggyút, az Izlandi Természetjáró Szövetség bőrkötéses, arannyal
futtatott évkönyveit, grillezett birkafejeket és -lábakat, írót, skyrt, lósajtot,
angyalgyökeret, szárított halat, fekete áfonyát és Izlandi humor-példányokat
hordanak be a miniszter előkelő villája mögötti gyepbe ásott hatalmas
verembe. A minisztert hátulról is könnyű volt felismerni, ahogy ott állt
ingujjban és egy fiút egy rakás hordó felé irányított, amelyeken a
Fókauszony felirat állt – Puskin látcsövével jól lehetett látni.
Hogy a nőknek ne tűnjön fel az agymosás, különböző apróságokkal
kényeztette őket (amellett, hogy egy-egy éjszakára meghívta őket a Valhöll
szállodába). Le is feküdt velük – nem mintha gondot jelentett volna nekik
férfit szerezni, nem, hanem mivel korábban a szerelem művészete terén is
beható képzést kapott. A felkészülés részeként el kellett töltenie egy időt a
KGB »fecskefészkében«, ahol különböző pózokat tanítottak neki, amelyek
aztán a tűz és a jég országában újdonságnak bizonyultak.
Ez számított igazán.”
 14

„A nagyhatalmak képviselői az Ingólfsstrætin lévő konyhában ülve

méregették egymást. Ekkor találkoztak először. Már bemutatkoztak.
Közöttük a jégkék asztalon egy tálon palacsinták tornyosultak, mindketten
egy-egy bögre kávét tartottak a kezükben. Nem nyúltak az édességhez, sem
a farokkal megáldott szovjet kém, sem a bikanyakú amerikai teológus:
egyikük sem látott még efféle embert.
Puskin törte meg a jeget:
– Van egy hátsó nyúlványom…
Anthony lelkesen helyeselt:
– Nekem is!
Azzal három szem cukrot dobott a kávéba.
– Igazán?
– Igen, és abszolút tilos.
– Ajjaj, Puskinnak erről senki sem szólt…
– Megbocsáss, nem tudom, hogy áll a dolog a Szovjetunióban, de
otthon, Louisianában…
Anthony legyintett, és egy halk »ó-la-la« hagyta el a száját:
– Arról nem is beszélve, ha valaki »négernek« születik, tudod, az nem
tréfa…
Puskin megigazította csokornyakkendőjét, majd kipillantott az
ablakon, mintha a menekülési útvonalakat mérné fel arra az esetre, ha a
konyha hirtelen megtelne tősgyökeres izlandi rendőrökkel, akik egy tiltott
stertivel, stéllel vagy stýrivel rendelkező férfit keresnek. Szemerkélő eső
hullott az ablaküvegre, sötétedett.
– És mit csinálnak velük?
– Hát, mit csinálnak a bűnözőkkel?
– A bűnözőkkel?!
– Pontosan, lehet ezt másnak nevezni, mint bűncselekménynek? A
büntetés bármi lehet, a kényszermunkától a villamosszékig…
Puskin verejtékezni kezdett:
– De hát senki sem tehet róla…
 – Erről megoszlanak a vélemények… – felelte a teológus. Puskin
megborzongott és a bögrét a szájához emelte; minden szó igaz, amit ezekről
a kapitalistákról mondtak. Leo ekkor jött be a sajtárral. Anthony fekete
mancsait kirakta az asztalra, széttárta ujjait és a körmét vizsgálgatta. Puskin
a kávét fújta a bögre távolabbik szélére meredve. Leo tölcsért vett elő a
konyhaszekrényből, és üvegekbe kezdte tölteni a tejet. Senki sem szólt
semmit, mígnem aztán Anthony előredőlt a széken, amely nagyot reccsent:
– Elnézést, öregem, éppen arról beszélgettünk, én és az elvtárs…
– Puskin elvtárs – mondta Puskin.
– Igen, szóval Puskinnal van egy hátsó gondolatunk…
Puskin sóhajtott, és egyetértőleg bólogatott.
– Jaj…
Leo elsápadt: nagyon boldog volt, amikor Heiðát fejte, úgy érezte,
mintha utoljára tenné. Aztán megkefélte az állat szőrét, és megígérte neki,
hogy ha már nem lesz rá szükség a fiú szoptatósdajkájaként, akkor elviszi
vidékre, rendes emberekhez.
Anthony folytatta:
– Tegnap jónak tűnt a terv: elkapjuk a fickókat, ti lefogjátok őket
valahogy, én meg kihúzom a fogukat. Ennyi.
– Micsoda? – kérdezett vissza Puskin.
– Igen, miközben még azt sem tudjuk, hogy a másik fickó szájában is
van-e…
– Kinek húzzuk ki a fogait?! – tudakolta Puskin.
Leo eltűnődött: Anthony Theofrastos Athanius Brownnak igaza van.
Ez nyilvánvalóan őrültség. Elítélhetik őket testi sértésért, emberrablásért,
vagy akárminek minősüljön is más fogainak akarata ellenére való
eltávolítása. Nem várhatja el, hogy ezek az emberek az ő kedvéért kockára
tegyék a jó hírnevüket, hiszen ahhoz sem ismeri őket eléggé, hogy a
barátainak nevezze őket. Ha tervük – már ha egyáltalán tervnek lehet
nevezni – meghiúsul, mindannyian börtönbe kerülnek. Anthonyt és Puskint
kiutasítják az országból, ő meg hónapokig ülni fog: eközben a fia
szétporlik, semmivé lesz.
Leo távolról hallotta Puskin hangját:
– Nem, nem, ez így nem jó…
A kaland rémálommá vált, még mielőtt elkezdődhetett volna: Anthony
Brownnak sikerült tizenhét éven át megbújnia az izlandiak között, akkor
most miért áldozná fel magát a Leo kalapdobozában lévő magáncsodáért?
Ugyanúgy járt ő is, mint a legtöbb külföldi, aki erre az istenverte kőrakásra
vetődött. El sem tudták képzelni, hogy elhagyják, sem bilincsben, sem
önként.
Anthony tehát jól érezte itt magát.
És noha a fiatal Kennedy hatalomra kerülése után rettenetes honvágy
gyötörte, tíz nappal ezelőtt váratlanul kigyógyult belőle, amikor Monroe
kisasszony kiszállt az amerikai álomból (Anthony szülőhazájába visszatérve
éppen a sötétség hercegének és a fény istennőjének a legendáját akarta
kutatni). Minden mitológiai logika arra utalt, hogy miután a kisasszony
kikerült a képből, Kennedy bukása is rövidesen bekövetkezik. Anthonynak
ezért otthon nem volt keresnivalója, hiszen a családja is már régen a földben
nyugodott, pontosan hat láb mélyen.
Puskin vállára pedig azért nem lehetett több terhet tenni, mert a szovjet
nagykövetség hírszerzési osztálya nem engedhetett meg magának több
botrányt. Éppen elég bajt okoztak az elmúlt hónapokban a Vísirben
megjelent szalagcímek – meg az a kibaszott balhé a Kleifarvatnnál.
Mindennek a tetejébe sosem fogják megtudni, mi a fenének vettek részt az
egész őrültségben.
Ha Puskinnak és Anthonynak számot kellene adnia arról, hogy késő
éjszaka miért tépkedték ki izlandi állampolgárok fogait, viselkedésükre
egyedül azt a magyarázatot tudnák adni, hogy segítettek egy harmadik
férfinak aranyat bányászni. Ez nem hangzana valami jól – sőt, kifejezetten
borzalmasan hangzana. És mialatt Leo a sitten senyvedne, fia névtelen
porrá hullana szét, a kis Josef porrá válna, semmivé porladna.
Ezerkilencszáznyolcvankilenc őszén egy ismeretlen biológiahallgató
pincelakást bérel az Ingólfsstræti egyik házában. Amikor beköltözése előtt
az anyja kitakarítja a lakást, egy régi kalapdobozt talál abban a kamrában,
amelyet fia, a biológiahallgató tanulószobának kíván használni. A dobozt
más lomokkal együtt kirakja a járdára, mivel bőven van lom a lakásban,
elképesztő, mi mindent össze tudnak gyűjteni egyesek. Gyerekcsapat
jelenik meg a ház előtt, és amikor eltűnnek, a doboz is eltűnik velük együtt.
Aztán a gyerekek egy hátsó udvarban, a kukák mellett kinyitják a dobozt.
Csak szürke port találnak benne. Kiszórják belőle. A kávészünetben az
utcasarok felől érkező szél felkapja a port az udvarról, kiviszi az utcára,
ahonnan szerteszáll, és szétszóródik a városban.
Nem, apám nem kérhetett ilyesmit a barátaitól. Elsápadt, próbált
megkapaszkodni az asztal szélében, majd a padlóra zuhant.”
 ***

„Amikor Leo újra magához tért, a nappali kanapéján feküdt, vizes

borogatással a homlokán. Puskin egy széken ülve héber szótárat
lapozgatott. Anthony a rádió mellett állt, és fejét a hangszóró felé hajtotta,
amelyben egy fátyolos hang Dizzy Gillespie és zenekara My Heart Belongs
to Daddy című számáról áradozott. Leo felült; odakint már besötétedett.
Mennyi ideje fekszik ott?
– Hány óra?
A szótár kirepült Puskin kezéből, és az ablakpárkányon landolt.
Anthony felpillantott a rádióról:
– Késő van, öregem, állati késő…
Leo fájdalmasan nyögve visszadőlt. Puskin vizet töltött a Leo melletti
dohányzóasztalon álló pohárba, és türelmetlenül várta, hogy igyon. Miután
Leo kortyolt belőle egyet, belekezdett:
– Hátsó nyúlványom van, nem hátsó gondolatom, mindent elkövetek
azért, hogy elérd, amit akarsz. Brown elvtársnak már nincs hátsó gondolata.
Egyszerűen csak fáradt, egész nap YMCA-sekkel birkózott.
Anthony mentegetőzve felemelte a kezét:
– Minden vasárnap szoktam.
Puskin megigazította a csokornyakkendőjét, és végighúzta ujját a
szemöldökén. Gyors mozdulattal kinyitotta aranyozott cigarettatárcáját,
kivett egy cigarettát és a füstszűrőt a tárca fedelének ütögette.
– Löwe úr, barátunknak, az elnyomott fekete rassz képviselőjének
igaza van: jobb lenne, ha kerek perec elárulnád nekünk, miért olyan sürgős
neked, hogy megszerezd ezeknek az embereknek a fogait.
– Elvégre veled ellentétben, öregem, mi nem vagyunk izlandi
állampolgárok, ha rosszul sül el a dolog, a hatóságok velünk másképpen
bánnak.
Anthony a fogát szívta.
– Szóval rendkívül jó indokunk kell hogy legyen…
Leo leszegte a fejét és sarkon fordult. A többiek követték a konyhába.
Kinyitotta a kamra ajtaját, és betessékelte őket. Bementek. Ő is belépett
utánuk, majd becsukta az ajtót. Ekkor kigyulladt egy vörös izzó. Az így
létrejött tompa fényben a három férfi széles árnyékokká vált.
 Apám a kamra hátsó részébe lépett, és levette a kalapdobozt a polcról.
Anthony és Puskin egy emberként hajolt oda, amikor letette az asztalra,
leemelte a fedelét, és félrehajtotta a rajta lévő rózsaszín selyemkendőt.
A vörös fény éppen a formás gyermekalakra esett, amely úgy feküdt
ott, mint az anyaméhben. Aprócska fiú volt, aludt, de a jelek szerint a fény
és a jelenlévők árnyékának szokatlan mozgására felébredt. (Arckifejezése
megváltozott, és mintha mosolygott volna.) Ekkor agyag mellkasom lassan
megemelkedett – majd még lassabban lesüllyedt. Én lélegeztem.
Két lélegzetvétel.
Az egyik férfi ember és Isten kapcsolatának csodálatos kiteljesedését
látta bennem, a másik egy olyan ember teljesítményét, aki a mennyei
valósághoz fűződő minden köteléktől megszabadult.”

***

„Puskin mindent elmondott Anthonynak és Leónak, amit az ikrekről, Hrafn

W. és Már C. Karlssonról tudni lehetett. Az információk többségére a
szovjet nagykövetség irattárában tett szert, a többit pedig úgy szerezte, hogy
elwhiskyzett az izlandi informátoraival. Vodkáról hallani sem akartak, de a
brit nagykövetségen dolgozó kollégájával kötöttek egy árucsere-
megállapodást, az ő kémjeik ugyanis mindenre fintorogtak, csak a vodkára
nem.
– Ezért pityókás néha Puskin, mert az izlandiak sok whiskyt isznak, de
Puskin otthon, Oroszországban csak vodkát ivott. Itt viszont nem mondhat
nemet, hiszen ez a munkájával jár.
A Karlssonékra vonatkozó információkat Puskin egyébként »Milótól«
kapta, aki az Építőipari Vállalat telefonközpontosa, a Konzervatív Nőegylet
elnökségi tagja és az ikrek osztálytársa volt a vesturbæri iskolában.
– Rendes nő, orosz is lehetne…
Puskin kis jegyzetfüzetéből olvasta:
– Hrafn és Már szülei Karl Haðarson műszerész és a felesége. Karl
néhány éve halt meg, a feleségét a Kleppuri Elmegyógyintézetben kezelik.
A fiúk a Reykjavíki Gimnáziumban érettségiztek és fiatalkorukban
országszerte ismert sportolók voltak. 1943–44 telén Németországban
ifjúsági szervezetekkel kapcsolatos tanulmányokat folytattak, és éppen
onnan tartottak hazafelé, amikor Leóval együtt utaztak a Goðafoss
fedélzetén. Nem tartoztak a hajó személyzetéhez, de utazásuk fejében
fedélzeti matrózként dolgoztak. Nevük furcsa módon nem szerepel a
Gőzhajózási Társaság legénységi jegyzékeiben, amelyek másolatát a
nagykövetségen őrizzük.
A háború végén felhagytak a sporttal, és Hrafn W. megalapította a
Reykjavíki Bélyegboltot annak az emlékbélyegsornak az árából, amelyet a
két testvér 1944. június 17-én bélyegzett le a tengeren. (Tudomásunk szerint
ez az egyetlen ilyen sor.) Már C. viszont inni kezdett. Miután a Városi
Szálloda karácsonyi ünnepségén letolt nadrággal táncolt és ezért őrizetbe
vették, sikerült leszoknia az ivásról és megemberelnie magát. Rendőrként
dolgozott, majd parlamenti őr lett belőle. Hrafn W. egy belvárosi
autókereskedő lányát vette feleségül, és három gyermekük született. Már
C.-nek különböző nőkkel volt kapcsolata, de jelenleg egyedül él. Hrafn a
bélyegkereskedésből igencsak meggazdagodott, és családi házat építtetett
Háteigurben, Már viszont egy kétszobás bérlakásban él Melarban. És mint
tudjuk, Hrafn W. most a Litla-Hraun börtönben ül Ásgeir Helgason
meggyilkolásáért.
Fivére távollétében Már C. üzemelteti a bélyegboltot, és értesüléseim
szerint egyesek rossz szemmel nézik, hogy meglehetősen közeli
kapcsolatba került a sógornőjével.
Puskin letette a jegyzetfüzetet:
– Mit akartok tenni?
Az órájára pillantott:
– Tudomásunk szerint Márnak az AA összejövetelén, Hrafnnak pedig
a szabadkőműves páholy találkozóján kell lennie. Rendőri kísérettel viszik
ki Hraunből meg vissza, mint valami államfőt.
Leo a fejét vakarta:
– Az efféle műveletekben te vagy a szakember…
Anthony keresztbe fonta a karját:
– Javaslom, hogy kezdjük Márral. Nem tudjuk, hol rejtegeti az aranyat,
és időre van szükségünk, hogy megpuhítsuk. Azt gyanítom, hogy
keményebb dió lesz, mint Hrafn.
Leo és Puskin egyetértett.
– Rendben…
Anthony ökölbe szorította a kezét és megfeszítette a bicepszét:
– Összekészülök. Bocsássatok meg egy percre.
 Kiment a folyosóra, leakasztotta a trombitatokot a fogasról, és magával
vitte a mosdóba.
Puskin és Leo a szabadkőművesek páholyának alaprajzát bújta:
sötétkék vonalak rajzolták ki az egyes helyiségeket, a sötét sarkokat és a
kusza folyosókat; a dohányzóasztal fölötti lámpa mézsárga fényében a
térkép mintha az ókori világ valamely híres labirintusának rajza lett volna.
– Ez csak egy hétköznapi páholyülés, tehát valahol itt kell hogy
tartsák.
Puskin ujjával az épület közepén lévő négyzetre mutatott. Leo
visszafojtotta a lélegzetét.
– Be akarunk törni hozzájuk?
– Dehogyis, megőrültél? Tűzbombákat helyeztek el az épület minden
részében. Ha ezekbe a hétszögletű, kerek vagy méhkaptár alakú
helyiségekbe, ahol a szertartásokat tartják, illetéktelen tévedne be, azaz
olyasvalaki, aki nem tartozik a szabadkőműves rendhez, akkor az egész
kóceráj lángokba borul. Bumm! A páholy épülete porig ég, a titkokkal meg
a hívatlan látogatóval együtt. Nem véletlen, hogy ez a város egyetlen olyan
nagyobb épülete, amelyet a tűzrendészet sosem ellenőrizhetett, ráadásul a
tűzoltóság sem rendelkezik az alaprajzával, mint ahogy más nagyobb
épületeknél szokás. Az a megállapodás született ugyanis, hogy ha a
szabadkőművesek páholya »természetes« okokból kigyullad, a tűzoltók
csak arra ügyelnek, nehogy a lángok továbbterjedjenek.
– Micsoda?
– Igen, locsolhatják a szomszédos házakat és az épület külsejét, de be
nem mehetnek. Ez egy íratlan szabály. Magának volt már dolga
bélyeggyűjtőkkel, és el kell ismernem, hogy ez nem tréfa. Egy akkora
közösségben, mint Reykjavík, az efféle tevékenység nyilván mindenkit
dühít, de azt nem sokan tudják, hogy az izlandi szabadkőműves páholy az
egyik legveszélyesebb a világon. És hogy ennek mi az oka? Hát az, hogy
bélyeggyűjtők egyesülete alapította. Amikor a filatélia az egész lakosság
kedvtelésévé vált, a gyűjtők kemény magja úgy gondolta, hogy így nem
lesz…
– Uraim!
Felpillantottak az alaprajzból: Anthony a nappali ajtajában állt, feje
eltakarta a folyosóról érkező fényt, és ettől egyetlen hatalmas
emberárnyékká vált. Ám amikor belépett a fényre, két társa látta, mit
művelt a mellékhelyiségben. Fekete, testhez álló kezeslábast vett fel,
amelyre fehér ecsettel egy csontvázat festettek, fejét csuklya takarta, külön
nyílásokkal a szájának és a szemének, ez volt a koponya, ő maga pedig: El
Negroman!
Ebben a ruhában birkózott Mexikóvárosban, ahol három évig
posztgraduális tanulmányokat folytatott összehasonlító vallástudományból:
– Imádják a birkózást, ebből éltem…
Végigsimított a hasán:
– Remek emberekkel ismerkedtem ott meg, például Pazzal. Nem lepne
meg, ha egyszer neki ítélnék a Nobel-díjat, még ha nem is nagy birkózó!”
 15

„A fekete autó lassan gördült végig a sötét utcán, ahol suhancok kövekkel
dobálták ki a lámpaoszlopok izzóit. A kocsi egy barackszínű faházzal
ferdén szemben állt meg, amelynek tetejét és ablakkereteit feketére
festették. Három barátunk, Leo, Anthony és Puskin ült benne. Ezek szerint
elindultak veszélyes útjukra, és első megállójuk az AA szervezet háza volt.
Hogy odabent mi történik, csak az tudja, aki már maga is tapasztalta. Ha
pedig valaki egyszer már betette a lábát egy AA-összejövetelre,
valahányszor az ottani tevékenységről akarnak információkat kérni tőle, az
olyan a számára, mintha fojtogatnák. (A következők tehát pusztán
találgatásokon és feltételezéseken alapulnak, én magam sosem jártam e
szervezet összejövetelein. Ha azonban te, kedves olvasó, e vallomás ellenére
továbbolvasod a történetet, tudván, hogy ez csupán merő kitaláció,
egyvalamit azért tudok ígérni fájdalomdíj gyanánt: egy hihetetlenül
izgalmas elbeszélést, amely egészen a végéig lebilincsel majd.)
A ház minden helyiségében lámpa égett, de emberi alakokat csak az
alsó szint szobáiban lehetett látni. Az ablaküvegeken pára ült, és az
összejövetel résztvevőiből mindössze a fejüket lehetett kivenni, amelyek
mind egy irányba fordultak, a felé a fal felé, amelynél a szervezet zászlója
lógott a nemzeti lobogó mellett. Egy görnyedt alak ült ott.
A három barát kényelmesen elhelyezkedett a kocsiban. Puskin
cigarettázott, Anthony a hátsó ülésen a birkózófogásokat vette sorra,
magában motyogva a nevüket:
– Nagy ívű dobás, páros lábfogás, dupla Nelson…
A motor halkan zúgott a rádióból szóló igehirdetés alatt. Szemlátomást
egyedül Leo volt izgatott. Felső ajkán verejték gyöngyözött, és jobb keze
mutatóujjának körmét rágcsálta. Igyekezett arra figyelni, hogyan értelmezi
a rekedt hangú férfi Pál korinthoszbeliekhez írt első levelének 14. fejezetét:
– A nyelveken szólás vajon kedves-e Istenünknek? Miért, az apostolok
talán nem nyelveken szóltak? Nem azt állítja-e Pál, hogy neki mindenkinél
nagyobb tehetsége van arra, hogy azon a nyelven, amelyen szól,
akadálytalanul engedje átáramolni magán a Szentlelket? Korinthusbeli
testvéreit egyedül arra figyelmezteti, hogy egyszerre ne szóljanak túl sokan,
és értsék azt, amiről szólnak. A nyelveken szólás kegyes adomány, amely
azoknak adatik, akik tiszták, lélekben és testben egyaránt…
– Saba-dí-da-da-da-dí-da-a, baba-ba-bí-bibibidddidúá, dúá…
Anthony felemelkedett a hátsó ülésről és dobolni kezdett az előtte
lévőn:
– Baba-daba-día, baba-día…
– Lássuk, mi folyik…
Puskin leoltotta a reflektort, kinyitotta a kesztyűtartót és bekapcsolta a
láthatólag kifejezetten ehhez az autótípushoz tervezett vevőkészüléket.
Addig forgatott egy nagy gombot, amíg a zúgáson és recsegésen át egy
férfihangot nem lehetett hallani:
– Apámmal kezdtem el inni. Alig tizenkét évesen. Ez megváltoztatta
az életemet, bzzzzzzzzzzz…
Puskin állít még a készüléken:
– Bzzzzzzzzzzz, apám nem vert többé, és együtt kezdtük bántalmazni
anyámat. Aki svéd volt. Lekvárt kaptam enni, ribizlilekvárt, ő kásának
nevezte…
A beszélő hangja elcsuklik, de némi hallgatás után szipogva folytatja:
– Az nem izlandi gyereknek való étel.
A hallgatóság hümmög és krákog. Puskin kinyit egy rekeszt a kézifék
alatt, és kis gyógyszerestáskát vesz elő. Kinyitja, mindenféle ampullák és
gyógyszeresüvegek, fecskendők, tűk és hasonlók vannak benne:
– Ez nem lesz kellemes. Amfetamin?
Amikor a következő ember köszörüli meg a torkát, apám felhúzza a
szemöldökét:
– A nevem Már C. Karlsson, és alkoholista vagyok. Az első kortyot a
cserkészeknél ittam. A testvéremmel a Niflungar csapat tagjai voltunk. A
Mosfellt másztuk meg. Az egyik idősebb fiú hozott magával egy üveg
konyakot. Amikor kitűztük a csapatzászlót, valaki kihúzta az üvegből a
dugót. Még most is hallom a hangját. Emlékeimben csak úgy visszhangzik
a hegyek között. Valahányszor arrafelé járok, olyan, mintha valaki állna a
hegy tetején és ujját hirtelen kipattintaná a száján: Plopp!!! Még mindig
visszhangzik.
Aztán: »tik, tik, tik.«
Vagy: »glugy, glugy, glugy.«
Vagy inkább: »klutty, klutty…«
 Az volt az első korty. Varázslatos érzés volt érezni azt a folyadékot a
nyelvemen, ahogy lötykölődik a számban és lezubog a torkomon.
Emlékszem, hogy odanyújtottam Hrafnnak az üveget, de ő úgy nézett rám,
mintha megőrültem volna. Úgy gondoltam, hülye, hogy nem akar követni a
mámor útján, ám én rögtön az első korty után hallottam azt a bizonyos
hangot: »Barátom, barátom! Majd én vigyázok rád, ölem tágas, szárnyam
széles, mint a mélység, üres vagyok, mint a feneketlen szomjúság.« És az
első korty után nem hagytam, hogy a torkom kiszáradjon.
Ó, hogy irigyeltem Hrafn testvéremet, hogy eltolta magától a keserű
poharat. Ma már értem, hogy a kisebbségi komplexusom hajtott. Sosem
voltam olyan jóképű, mint Hrafn, sem olyan tehetséges, sem olyan
megbecsült, de persze nem lett volna szabad hagynom, hogy ez lehúzzon a
mélybe; kalapácsvetésben például sosem tudta felvenni velem a versenyt.
A helyzet aztán a nürnbergi sportgimnáziumban sem lett jobb, sőt, ott
fajult csak el igazán. Továbbra is viszonylag jól futottam, ugrottam,
hajítottam és löktem, de nem tartott sokáig. Sokat köszönhetek Hrafn
testvéremnek, aki többnyire mellém állt, és egy-egy rekordhoz az én
nevemet jegyezte fel. Ez titok, de tudom, hogy ti megőrzitek, ahogy a többit
is, ami ezeken az összejöveteleken elhangzik.
És ugyan ő most börtönben ül, olyasvalamiért, amit nem követett el,
mind a mai napig ő a segítségem és támaszom a Bacchus – vagy, ahogy mi
hívjuk egymás között: a Führer – elleni küzdelemben.
A jelenlévők felkacagnak.”

***

„Puskin halkan dudorászik valamit, ami egy zsoltárra emlékeztet, de az nem

lehet: a férfi istentagadó kommunista, ahogyan azt Leo is megállapította
abból, ahogy a kamrában elé tárt csodára reagált. Ám amikor az orosz
abbahagyja a hümmögést és letöröl egy könnycseppet az arcáról, apám
elbizonytalanodik. És ezzel nincs egyedül. Anthony Theofrastos Athanias
Brown fekete mancsát a dalos kedvű Puskin vállára teszi:
– Ez valami ortodox ének?
Puskin erre kihúzza magát az ülésen. A férfi, aki az imént könnyekig
meghatódott egy éneken, újra a Szovjetunió kőkemény ügynökévé válik:
 – Nem, ez Az űrhajós altatódala. Popov és Nyikolajev ezzel kívánt jó
éjszakát egymásnak, amikor űrhajóik találkoztak Izland fölött. De minek
foglalkozol vele? Téged csak a mennyországban zajló hihetetlen dolgok
érdekelnek, az istenek, az angyalok meg effélék, pedig én mondom, hogy
több szép dolog létezik, mint az, ami láthatatlan. Maga az emberi lény – az
egész és oszthatatlan emberi test, az idegek által vezérelt tudatával –, amely
a bölcsőtől a sírig minden szenvedésében is gyönyörű. Igaz, némi költői
gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy az embert olyan körülmények közé
helyezzük, hogy úgy ragyogjon, mint egy újonnan gyártott traktor a reggeli
napfényben. Ebben a Szovjetunió legyőzhetetlen. Ti, amerikaiak sok
történetet meséltek azokról az újságkihordó fiúkról, cipőpucolókról,
küldöncökről meg londinerekről, akikből milliomosok lettek, de ezek
semmi újat nem mondanak el az emberről. Mert mi az újdonság abban,
hogy a mohóság hajtja előre az embert? Ezek mind elavult történetek. Az
újságírás világába valók. Kommunista gondolkodás, epikus tudatosság kell
ahhoz, hogy olyan kalandokat hozzunk létre, mint az, amelyik nemrégiben
itt a fejünk fölött zajlott.
Vajon az őskapitalista amerikai űrkutatási ügynökségnél bárkinek is
eszébe jutna, hogy egy proletár altatódalt adjon elő a világűrben? Nem,
mert ott öreg nácik ülnek, Wernher von Braun meg hasonlók, és el sem
tudom képzelni, hogy meglátnák a szépséget egy pásztorlegény meg egy
favágó duettjében. Szavaik sincsenek arra, hogy leírják, miként lebeg a két
ember a kontinensek fölött, könnyedén, mint… könnyedén, mint…
Puskin teljesen az amfetamin hatása alá került:
– Mint…
Torz tükörképére meredt az autó szélvédőjében, és az adta meg a
választ:
– Mint egy bárány, pontosan!”

***

„Következőként egy mély hangú férfi szólalt meg. Megfontoltan beszélt,

ami arra utalt, hogy történetét már ezerszer előadta:
– A nevem Arinbjörn Egilsson, és alkoholista vagyok. Úgy tizenhárom
évvel ezelőtt, azaz öt évvel az után, hogy szabad nemzetté váltunk a világ
nemzetei között, egy reggel munkába menet egy kisgyerekeknek szánt
játszótér mellett sétáltam el a Freyjugatán, és láttam, hogy valami különös
zajlik. Lelassítottam a lépteimet, hogy megnézzem, mi az, mivel az ifjúság
viselkedése és fejlődése rendkívüli módon foglalkoztat. Ugyanis övék a
jövő, mi csupán az Izlandi Köztársaság keresztszülei vagyunk, legfeljebb
csak féltestvérei azoknak az igazi izlandiaknak, akik 1944. június 17-e után
jöttek világra. Mi a dán korona alatt születtünk, ami finoman szólva sem
illett hozzánk. Az ő fejük fölött az északi fény lebeg, amely szabadon és
könnyedén táncol az északi szigetország fölött. Az ég csodái nem fejdíszül
szolgálnak, nekünk csak csodálnunk, fényesítenünk kell őket és vigyáznunk
kell rájuk.
Mint mondtam, a gyerekek szokatlanul nagy zajt csaptak. Éles hangjuk
visszhangzott a reggelben, vadul lökdösődtek az októberi hideg szélben,
izgalom ült a levegőben. »Mi történt, kisfiam?«, kérdeztem egy szőke
kölyöktől, aki a játék hevében nekiszaladt a játszóteret körülvevő
betonfalnak, amelyre – ne feledjük – szükség is van, mivel az autók bizony
gyorsan húznak el az utcán, és komoly veszélyt jelentenek a gyerekekre.
»Beveltem a fejem«”, pityelgett a kisfiú.
Az összejövetel egyik résztvevője ekkor félbeszakítja Arinbjörnt:
– Elnézést, de nyilván azt akartad mondani: »pityergett«.
– Hogy micsoda?
Mire egy harmadik:
– Igen, azt mondtad: »pityelgett«.
Arinbjörn megdöbben. Csak hebeg-habog:
– Mit mondtok? Pityelgett?
– Először azt mondtad: »beveltem«, aztán meg, hogy »pityelgett«…
– Ó, értem, köszönöm, hogy kijavítottatok. Eszemben sincs ilyesmivel
terhelni benneteket. Igen, nagyon köszönöm, igazából csak az elbeszélést
akartam élőbbé tenni azzal, hogy »beveltem«, ahogy a kisfiú mondta,
hiszen még gyerek, ahelyett, hogy »bevertem«, de inkább ne tettem volna,
igen, nem lett volna szabad, a raccsolás nagyon ragadós. Talán az lesz a
legjobb, ha itt be is fejezem a mondandómat, igaz?
Csend.
– A belátásotokra bízom.
Csend.
– Hát, jó…
Arinbjörn megköszörülte a torkát, és a történet további részében
nyomatékosan pörgette az r-eket:
 – Bevertem a fejemet – pityergett a kisfiú, és a játszótérre mutatott,
ahol egy fénylő fémrémségnek tűnő valami látszott, ne értsetek félre, nem
csak egy ormótlan kupac, nem, határozott alakja volt, amely csak akkor vált
egyértelművé, amikor a városmérnökségtől érkezett öt jóképű, markos óriás
felemelte.
– Ez meg micsoda, kisfiam? – kérdeztem a kölyöktől, de addigra már
abbahagyta a bömbölést és visszaszaladt az acélosan fénylő rémséghez. A
gyerekek ricsaja úgy felerősödött, hogy leginkább az »ordibálás« szó illene
rá, igen, esküszöm, ordibáltak, esetleg üvöltöztek, vagy talán rikácsolás
volt?
Mindenesetre odaintettem magamhoz az egyik óvónőt egy szóra. »Ez
egy csúszda«, felelte, amikor a játszótér közepén magasodó szerkezet felől
érdeklődtem. Csak úgy ragyogott a téli nap fényében, amely kikandikált a
háztetők fölött, mintha a köztársaság első nemzedékét akarná köszönteni.
»Csúszda«, ismételtem. A szó furcsán hangzott, nehezen jött a számra,
ahogy még most is: »Csúsz-da?« »És mi a tervük vele itt a játszótéren?«,
tudakoltam. »A gyerekeké«, felelte a nő. Mire én: »Miféle gyerekeké?« Ő:
»Hát azoké, akiket itt lát.«
És mit láttam? Olyasmit, ami elindított az alkoholizmus rögös útján. A
kisgyerekek kígyózó sorban álltak a szerkezet mögött, amelyet a Népakarat
újságba írt cikkeimben később csak »lecsúszdának« neveztem.
– Hah! – bukott ki Puskin elvtársból. – Ez a fickó tényleg emiatt
züllött le ennyire? Sosem tudott ellenállni az italnak – és túl sokat
fogyasztott belőle: ezerkilencszáznegyvennyolcban egy baráti látogatáson
lefejelte Sztálin kedvenc unokatestvérét.
Amfetamint, valaki?”
 16

„Amikor Arinbjörn Egilsson már bő egy órája beszélt a csúszdaincidensről

és annak az ivási szokásaira gyakorolt hatásáról, az emberek kezdtek
elszállingózni az összejövetelről. Puskin kikapcsolta a vevőkészüléket, az
ikervadászok pedig elfoglalták helyüket, hogy elkapják első áldozatukat.
Nem telt bele sok idő, és Már C. kilépett a küszöbön. Takarítóköpenyes nő
állt a kapuban, haja méhkasszerű kontyba fogva, bal szeme alatt monokli,
cigarettázott. Már C. felhúzta a széldzsekije cipzárját, nyakába kötötte a KR
focicsapat kockás sálját és jó éjszakát kívánt a nőnek.
Követték a Bókhlöðustígurön, és a bélyegbolt hátsó ajtajánál sikerült is
bekeríteniük, ahol természetesen a másnapi munkát akarta előkészíteni:
például kimérni az értéktelen kilós árut a jóhiszemű gyerekeknek meg
például a tudatlan külföldieknek. Ebből nem lett semmi. Puskin eléugrott,
mint valami vadmacska, és a vállába döfte a nyugtatóval teli fecskendőt.
Anthony Brown a Volga csomagtartója mellett állt, kimerülten lihegve;
a foglyot oda zárták be, és különösen csendben volt ahhoz képest, hogy mi
történt. Már C. Karlsson összekuporodva feküdt, mint egy farkaskölyök, és
törött orrán keresztül sípolva vette a levegőt. Szája orosz férfizoknival volt
kitömve, kezét és lábát cipőfűzővel kötötték össze.
Az autóban Puskin ült a volánnál. Rágyújtott egy cigarettára, és
kézfejével letörölte a verejtéket a homlokáról:
– A kurva életbe, így nem tudok vezetni.
Kibújt a cipőfűzőjétől megfosztott lakkcipőjéből, és meztelen talpát a
gázra és a fékre helyezte.
– Mocskos hideg van.
Majd az orra alatt motyogott:
– Erről jelentést kell írnom, kell hozzá egy rohadt nyomtatvány. Le
kell kárpitoztatni a pedálokat, hogy az ember talpa ne fagyjon halálra egy
közelharc után. Ki tudja, talán még jutalmat is kapok az ötlet
kidolgozásáért. Mit gondolsz?
Anthony beült a kocsiba, és göthösen felsóhajtott. Puskin tekintete a
visszapillantó tükörben találkozott a fekete teológuséval:
 – Hallottál, láttál vagy olvastál valaha olyat, hogy valaki a cipőjével
ájultra veri az ellenfelét, megkötözi a cipőfűzőjével, a szájába meg beletömi
a zokniját?
Anthony morcosan bámult maga elé, és nem felelt.
– Hehe! Ezt rólam fogják elnevezni, a nyakamat rá. Elvtársak, ma
megtanulhattátok az egyedülálló Puskin-módszert, amellyel egy dühös
embert meg lehet szelídíteni.
Anthony nem csatlakozott az orosz álmodozásához. Puskin bátorítólag
bólogatott:
– Rohadtul nyugton maradt, amikor beraktad a csomagtartóba…
– Ez a Brown-módszer – felelte az összehasonlító vallástudós
közönyösen.
– És az miben áll?
– Azt mondtam neki, hogy homokos vagyok!
Leo kinyitotta az elülső ajtót, és beült az anyósülésre. Egy kétkoronás
méretű medált tartott a kezében. Azt a napkeresztet, amely Már C. Karlsson
nyakában függött, de leszakadt, amikor a férfit dühöngeni kezdett, érezvén,
hogy a méreg legyengíti. Letépte a nyakából a KR-sálat, és a csillogó függő
kirepült az éjszakába. Leo az úttest szélén találta meg.
Az arany megcsillant az utcai lámpák fényében, és ragyogása
leginkább az élet szikrájára emlékeztetett.”

***

„Hrafn W. Karlsson egy szamárkancát vezetve megjelenik a szentély

kapujában. Páholytestvérei két sorban állnak, folyosót alkotva, amelynek
végén a nagymester áll, jókora palástban. Ünnepi öltözetet viselnek, és
egyforma ruhájukban, egyforma nyakkendőjükben és egyformán lehúzott
sliccükkel egyetlen tudatként jelennek meg. A magasba emelik a kardjukat:
– Baphomet!!!
A szamár kissé megijed a kiáltástól, de a jó ember, aki elővezette a
pincében lévő állatraktárból – amelyen egy kecskebakkal, tizenhárom
íbiszmadárral, egy elmebeteg aligátorral és egy zászlót tartani is képes, örök
életű báránnyal osztozik – kedvesen megsimogatja az oldalát, és ettől
megnyugszik. Az állat nem is sejti, kik állnak ott ünneplő ruhában, nyitott
sliccel és karddal a kezükben. A szamarak nem törődnek sem tekintéllyel,
sem hatalommal, és annyira abszurd módon viselkednek, hogy ha valaki
rosszul bánik belük, például veri és éhezteti őket, akkor is alávetik magukat
az akaratának. A szabadkőműves ezért sokat tanulhat a szamártól. Ezért
érdemes megállni egy pillanatra és belegondolni, hogy amikor a lovak dicső
faja kis híján kipusztult, eltűnt a föld színéről, a nevetséges szamár egészen
jól megvolt. Ki cipelte be a hátán a Megváltót Jeruzsálembe? Bizony, a
szamarak nemzetségéből választott magának hátast, és ebben olyan igazság
rejlik, amelyet egyedül a szabadkőművesek ismernek.
Ezért koccint Krisztus születése után 1962-ben, augusztus 27. napján a
reykjavíki Skúlagatán, a templom nyomorult helyiségében egy
minisztériumi kabinetfőnök, egy átlagos bankigazgató, egy kávépörkölő
üzem vezetője, egy polgármester, egy vízműigazgató, egy közönséges
cégvezető, egy félnémet főkertész, egy semmihez sem értő férfi, egy
pékmester, egy hentes, egy jegybankigazgató, egy nagykereskedő, valami
miniszter meg egy esperes egy szamár egészségére. Baphometet, a
szamárkancát azonban minden ilyesmi hidegen hagyja. Rózsaillatot érez.
Eljött az étkezés ideje. A rendtestvérek visszatolják a kardjukat a hüvelyébe
és megfordulnak. Háttal állnak egymásnak, és mindegyikük egy vörös
rózsát húz elő a bal oldali belső zsebéből.
Hrafn W. Karlsson az óramutató járásával ellentétes irányban
körbevezeti a szamarat a teremben. Minden egyes fivére előtt megáll, a
szamár mindenkitől kap egy rózsát. Az egyik fivére azonban kihúzza a
szerszámát a sliccén át és a makkját az állat szürke tomporához dörzsöli,
miközben a szamár a rózsaszirmokat majszolja. Ez ősrégi szertartás, a
minisztériumi kabinetfőnök, a kávépörkölő üzem vezetője, a polgármester,
a vízműigazgató, a főkertész, a semmihez sem értő férfi, a pékmester, a
hentes, a jegybankigazgató, a nagykereskedő, a miniszter és az esperes
fejében semmiféle erotikus képzet nem kapcsolódik ahhoz, amikor a kék
makk érzékeny bőre a szamár szőréhez ér. A polgárok sorában a pap az
utolsó, majd Hrafn W. Karlsson azt mondja:
– Hojszan, hojszan!
És kivezeti a szamárkancát a szabadkőművesek terméből.
Már csak egyvalami maradt hátra: a trágya feltakarítása, mivel az állat
ezek között a nem szamárhoz illő körülmények között természetesen
elpotyogtatott egy keveset.
Hrafn visszatér, mivel ez az ő feladata, a szabadkőművesek ezt a
büntetést rótták ki rá egy emberélet kioltásáért: most szamárpásztor.”
 ***

„Ez hihetetlen!”
„Szóval szerinted furcsa, hogy arról a szabadkőműves összejövetelről
beszélek, amelyet augusztus huszonhatodikán tartottak, nem pedig a nagy
napon, három nappal később, amely a szabadkőművesek számára karácsony
és húsvét is egyben?”
„Tényleg úgy gondolod, hogy ezzel a hihetetlen összejövetellel
kapcsolatban a dátum ragadta meg a legjobban a figyelmemet?”
„Igen, mivel annyira rendkívüli volt. De az történt, hogy a svéd király
egyik kamarása éppen az országban tartózkodott, és ő a svéd
szabadkőművesek nagymestere – az itteni rend annak csak egy apró
alegysége.”
„Az igazat megvallva az állatos akciót sokkal különösebbnek találom,
mint azt, hogy egy átlagos vasárnap tartották a miséjüket.”
„Gondolj csak bele: vajon véletlen, hogy az izlandi szabadkőműves
rendet hivatalosan röviddel az után alapították meg, hogy a Sirkus Zoo
ellátogatott az országba? Egészen addig be kellett érniük az itteni állatfajok
koponyáival. A koponyákat aztán Akureyribe küldték.”
„Ne mondd…”

***

„Az épületen kívül az élet megy a maga rendjén. A város lakói lefekvéshez
készülődnek. A Skuggahverfiben leoltják a lámpát. Holnap hétfő, új
munkahét kezdődik a szorgos izlandi életében, aki görnyedve dolgozik a
hazájáért, mivel az még gyerekcipőben jár, és mindenki szeretné, ha
egészséges felnőtt válna belőle. Magányos flamencotáncos sírja el a
szerepét a Nemzeti Színház lépcsőin. Az utca túloldalán, egy fénytelen
kapubeállóban leparkolt autóban ülő három férfi azonban nem a köztársaság
egészségén tűnődik. Ahogy az sem, aki megkötözve és betömött szájjal
fekszik a csomagtartóban.
Miközben a szabadkőművesek lerótták tiszteletüket a szamárkancának
és étkeznek, Löwe, Brown és Puskin azt várja, hogy megvalósíthassa a terv
második felét, és visszaszerezze az aranyat, amellyel apám életre keltheti
egyetlen fiát. A csomagtartóban fekvő férfi közben azon töpreng, hogyan
szabadulhatna ki és akadályozhatná meg a tervüket.
Mire az éjfél csendje leszáll a városra, a szabadkőművesek mind
jóllaktak. A hátsó ajtónál észlelt motoszkálásról kiderül, hogy Sigurður
pincér okozta. Fél fenekével egy kukának támaszkodik, és rágyújt egy félig
elszívott kubai szivarra, amelyet a rend tagjainak asztaláról csent el. Ezután
előhúz egy konyakospoharat a kabátzsebéből és nagyot kortyol belőle.
Anthony Brown az arcába húzza a kapucnit, és hangtalanul kioson a
Volgából.

Puskin megszólal:
– Ma éjjel a Városi Szálloda éjjeliőréről álmodtam.
Leo e váratlan hírre nem felel semmit.
– Úgy éreztem, a legfelső emeletére értem egy háznak, amely
valójában egy kifehéredett koponya volt, és vastag fű nőtt ki belőle, amely
teljesen betakarta, mint a zöld sás. Ugyanakkor olyan volt, mint egy
hatalmas, kiterített takaró. Hempergőzni kezdtem a takarón, mint
gyerekkoromban, és nagyon élveztem, mivel sűrű volt, nagy, és
vadvirágillatot árasztott. Amikor már jó ideje henteregtem rajta, és a tarkó
helyére értem, a fejtető hátsó részéhez, ahol a koponya lefelé görbül, és a
nyak elejét alkotja, a gyep alatt egy férfira lettem figyelmes. Felült és
játszadozni kezdett velem.
Amikor felébredtem, rájöttem, hogy a Városi Szálloda éjjeliőre volt.
Egyáltalán nem ismerem az a férfit, csak láttam, amikor hazaindult a
műszakjából. Nincs ebben valami alkimista?
Leóra pillant:
– Koponya. Egy férficsontváz?
Leo eltűnődik:
– Vériszonyfrász?
Puskin a fejét rázza. Leo összeráncolja a szemöldökét:
– Emberfő meg város? Főváros!
Puskin a fejét csóválja:
– Nem rossz a város, de még jobb, aki csábos.
Leo felnevet:
– Istenem, igazi izlandiak lettünk!”
 ***

„Sigurður, a pincér megijed, amikor Hrafn kilép a hátsó ajtón. A

konyakospoharat és a szivart a háta mögé rejti, és a levegőt beszíva, a füstöt
lenyelve kérdezi:
– Gyalog jött?
– Igen, sétálok…
– Nahát! Visszaköltözött a városba?
Hrafn lesújtó tekintettel néz a pincérre. Ez a szemétláda most
viccelődik vele? Hiszen tudja, hogy még a Litla-Hraunben ül. Éppen a
homárt tálalta a konyhában, amikor a rendőrség nyolc óra tájban
megérkezett Hrafnnal. Ha kiszabadulna, azt biztosan mindenki észrevenné.
Nézzék ezt a marhát, majd megpukkad a nevetéstől.
– A fiúk kártyáznak bent az őrsön. Hagyok nekik időt, hogy befejezzék
a partit.
Sigurður, a pincér elkékül-elpirul:
– Ez kedves magától.
– És csak a rend kedvéért: ártatlan vagyok…
Búcsút int a pincérnek és folytatja útját. A pincér majd kiköhögi a
tüdejét. Puskin üresbe kapcsolja a Volgát, és az autó hangtalanul gurulni
kezd lefelé a lejtőn. Kavicsok ropognak alatta, de ez nem elég ahhoz, hogy
Hrafn felfigyeljen rá. A Skúlagatán menetel a rendőrőrs felé, ahol az esti
műszakosok éppen lemossák az éjjeliőröket a zsugában. Amikor beköszönt
az ősz, és az iskolai tanítóknak, akik a nyári szünetben a rendőrségen
dolgoznak, újra az ifjúsággal (a nemzet rágógumit csócsáló, beszédhibás,
rossz szokásokat és nyelvtani hibákat egymásra halmozó részével) kell
felvenniük a harcot, akkor kártyában rendszerint kikapnak műveletlenebb
kollégáiktól.
A Volga úgy settenkedik Hrafn W. Karlsson bélyeggyilkos mögött,
mint egy puha mancsú ragadozó. Leo visszafojtja a lélegzetét. Amikor
Hrafn a vágóhídhoz ér, a tervek szerint Anthony Brown belöki az udvarba
és elkapja. Aztán Leo és Puskin kiugrik a kocsiból. Puskin nyugtató
injekciót ad be neki, és miután elkábul, Leo megkeresi és kihúzza a
bölcsességfogát. Aztán elaltatják a férfit és a testvére mellé fektetik, majd
különválnak. Leo hívja a rendőrséget és valami olyasmit mond nekik, hogy
bosszút álltak Ásgeiren, a zuhanyfelügyelőn. A rendőrség nem fogja
nagydobra verni az ügyet, hiszen hogyan magyaráznák meg az embereknek,
hogy egy elítélt a tengerparton sétálgat, holott a törvény szerint a Litla-
Hraunben kellene ülnie egy matracon, ahol egymás után szívja a cigiket,
elgondolkodik tettein és a börtön utáni életét tervezgeti.
Hrafn százharminc kilós férfi létére fürgén jár. A fogházban végzett
munka, a kőlapok gyártása jó erőben tartja, és Leo alig hisz a szemének,
amikor a férfi a Frakkastígur sarkán könnyedén átlendül a kerítésen.
Nemsokára találkozik Negromannel, a mexikói birkózókirállyal.”
 17

„Anthony Brown elállta Hrafn W. Karlsson útját, és köréfonta a karját, mint

egy medve. Minden levegőt kipréselt belőle, így a bélyegkereskedő meg
sem bírt mukkanni. Puskin hirtelen fékezett és kipattant a kocsiból az orvosi
táskával. Leo éppen akkor ért oda, amikor a morfininjekciót Hrafn fenekébe
döfte. A bélyegkereskedő összerogyott, és a hósármányokról motyogott
valamit. Beljebb húzták az udvarba, egy kerítéshez, ahol néhány nyeszlett
bárány egykedvűen szemlélte ténykedésüket. Puskin kiment a ház sarkára
őrködni, nehogy valaki meglepje őket.
Leo ráült Hrafn W. mellkasára, és úgy megragadta az állkapcsát, hogy
a szája kinyílt. Az aranyfogat kereste, de a sötét udvarban nem csillant meg
a nemesfém, amelynek életre kell keltenie az agyagtestet. Egy hosszú
fogóval kotorászott Hrafn szájában, amíg meg nem találta a bal felső
bölcsességfogat. Rámarkolt a fogóval és jó erősen megrántotta. A férfi feje
is megrándult, de a fog meg sem moccant, és miután apám még jó ideig
húzta-rángatta, Anthony megragadta a csuklóját és odasúgta neki, hogy
talán jobb lenne, ha ő rántaná ki a fogát. Apám az összehasonlító
vallástudósra hagyta a feladatot, de csalódottságot is érzett amiatt, hogy a
műveletben nem tud részt venni. Anthony ekkor azt mondta:
– Tartsd a fejét!
Apám engedelmeskedett, és örült, hogy mégiscsak tehet valamit.
Anthony tiszta erőből megrántotta a fogót. Leo észrevette, hogy a
bélyegkereskedő kitágult pupillája éppen akkor szűkült össze, amikor a
bölcsességfoga hangos csattanással távozott az állkapcsából.
– Tessék, az arany!
Anthony átnyújtotta apámnak a fogót. Ő kivette belőle a fogat,
szakszerűen két ujja közé fogta és a ház mögé ment, hogy jobban
szemügyre vegye: a személyzeti bejárat fölött lámpa égett.
Anthony talpra állította Hrafn W.-t, aki bambán mosolygott, és a szája
széléről vér csorgott le az állára. A fekete férfi intett Puskinnak, hogy álljon
be a kocsival az udvarra, mivel nem kockáztathatták, hogy a rakomány
kiszaladjon az utcára. Ezenkívül úgy látta, hogy Hrafnnak újabb adag
gyógyszerre van szüksége: a férfi kezdett feléledni és elérni azt a szintet,
amikor dalra fakad a világnak:
– Ó, te szép csillagvirág…
Anthony betapasztotta a száját.
Leót elfogta a remegés, amikor a bölcsességfogat a fényhez emelte, és
megállapította, hogy a benne lévő arany nem más, mint közönséges izlandi
fogászati arany. Rossz fogat húztak ki? Mintha ijedtsége átragadt volna a
kerítés mögött álló bárányokra, akik most nekiiramodtak, és szorosan
egymás mellé állva behúzódtak a legtávolabbi sarokba.
– Te nem jössz?
Anthony kinézett a sarkon, és olyan hangosan súgta, ahogy csak merte:
– El kell tűnnünk innen.
Leo észrevette, hogy látszik a lehelete, és megállapította, hogy
miközben Hrafnnal foglalkoztak, a hőmérséklet fagypont alá csökkent.
Vacogott; felhajtotta a kabátja gallérját. Kénytelenek lesznek megint
beletúrni a férfi szájába. Leo befutott az udvarba. Puskin időközben
betolatott a Volgával és a csomagtartó mellett állt, készen arra, hogy
kinyissa és elkábítsa a másik foglyot, aki odabent kezdte elveszíteni az
eszét.
– Nem tudom, merjem-e megtenni.
Ujjaival dobolt a fekete festéken. A hátsó ablakra ráfagyott a pára.
– Segítenél, Brown?
– Csak ha ennek is adsz még egy adagot…
Puskin csodálkozva pillantott Hrafnra.
– A rohadt életbe, ezek aztán kemény gyerekek…
Kivette az orvosi táskát az anyósülésről, nyugtatót szívott a
fecskendőbe és előkészítette.
– Kurva hideg van, nem a fagyasztóüzemnél vagyunk?
Hrafn W. próbált mondani valamit Anthony vastag tenyerén át.
Szemlátomást kezdett magához térni, és a fekete férfinek szorosabban
kellett fognia. A bárányok a kerítés mögött egyre idegesebbnek tűntek. Leo
odalépett, és megmutatta a fogat a társainak:
– Jobban kell figyelnünk, ez nem az a fog…
Puskin Hrafn felkarjába döfte az injekciót. Anthony egy pillanatra
enyhített a szorításán, így a fogoly el tudta fordítani a fejét, és ezúttal más
mondanivalója is akadt, mint a szép csillagvirág:
– Bazmeg! Fingod sincs, mi van a csomagtartótokban…
 Hrafn hangja rekedten szólt. Leo belenézett a szemébe, és azt sárgának
látta. Hrafn felfújta a tüdejét, mint egy úszó:
– HRA…
Nem emberi ordítás volt ez, de kutyaszerű vonyítássá halkult, mivel a
gyógyszer újra legyűrte. Skuggahverfiből egy szukakutya válaszolt rá. Csúf
hang volt. Anthony ellökte magától Hrafnt, a férfi a vágóhíd falának esett és
lerogyott a járdára:
– Nem megy, el kell tűnnünk innen.
Leo bedugta az ujját a férfi szájába, de nem talált semmit. Puskin
talpra állította Hrafnt, a kocsi felé tuszkolta, majd meglazította a férfi övét
és lehúzta a nadrágját.”

***

„– Ez azért kérdéseket vet fel! – mondta, amikor végighajtottak a

Skúlagatán, most pedig már a Snorrabrautön haladtak dél felé, Öskjuhlíð
irányába.
– Izland azon kevés országok egyike, ahol még lehet híreket terjeszteni
arról, hogy férfiak nemi vonzalmat éreznek a birkák iránt. Hogy miért, azt
nem tudom, valószínűleg nem vagyok még itt elég régóta, mindenesetre
nagy hasznát vettem ennek a ténynek.
– És most mihez kezdünk?
– Megszabadulunk tőle a víztartályoknál.
Anthony alkarjával az előtte lévő ülés hátának támaszkodott, és állát
Leo és Puskin közé engedte.
– Ez éppen elég izgalmat okozott a magamfajta tudósembernek,
öregem, elvégre senki sem szeretné elveszíteni a munkáját, igaz?
Mindenki hallgatott.
A bélyegkereskedő elleni támadás kudarca után Leo már
belenyugodott, hogy a saját maga által előállított csekélyke aranyat meg a
napkeresztből kinyerhetőt kell felhasználnia. A hiányzó arany miatt a
fiúcska kissé eltér majd a társaitól, süketen születik, hiányzik a keze,
cukorbeteg, szellemi fogyatékos vagy rákos lesz. Leo fel volt készülve erre:
előfordult már ilyesmi a homunculus előállítása során.
A domboldalban forró vizes tartályok magasodtak előttük, mint egy
középkori vár falai, feketén meredeztek a szürke égbolt előtt. A lejtőket
sötét levelű bozót borította, embermagasságú bokrok, amelyeket a
reykjavíkiak mesebeli erdőnek tartanak. A három férfi a repülőtérre vezető
úton haladt a nyugati oldalon, onnan pedig a kavicsos úton gurult tovább a
tartályok lábához.
– Na, itt az idő…
Kiszálltak a kocsiból és hátrasétáltak. Azóta, hogy kiszáguldottak a
vágóhíd udvaráról, a fogoly meg sem nyikkant.
– Mi van vele, szerinted…? – sóhajtott Leo.
– Kétlem – válaszolta Puskin, és Leo vállára tette a kezét.
– Ezt a kocsit külön így tervezték, figyelembe vették, hogy a sofőrnek
ilyen rakományt is kell szállítania. De azért csak legyünk óvatosak. Vagy a
gyógyszertől aludt el, vagy akkor veszítette el az eszméletét, amikor a kocsi
kiszáguldott az utcára, vagy…
Puskin felemelte az ujját – ez az ő szakterülete volt:
– Vagy pedig ott fekszik, kiszedte a zoknit a szájából, megszabadult a
béklyótól, és csak arra vár, hogy meglepjen minket. Elvégre egy egykori
skandináv kalapácsvető-bajnokról van szó.
Lejjebb vitte a hangját:
– De talán menni fog.
Kinyitotta az orvosi táskát, amelyben a jelek szerint lapult még egy
vegyi fegyver, kivette a gumicsövet és a csappal ellátott gáztartályt. A
csövet a csap szájához illesztette, a másik végét pedig bedugta a
csomagtartó ajtaja alá. Bekapott egy amfetamintablettát és megnyitotta a
csapot. Jó idő múlva megszólalt:
– Ha Karlsson úr most nem az álmok mezején jár, akkor én álmodom,
hogy az éjszaka közepén Öskjuhlíðben lizergingázt fújok egy elítélt gyilkos
ikertestvérének orra alá, aki nota bene az én kocsim csomagtartójában
fekszik. Velem van egy megtermett fekete ember, aki egy meglehetősen
szűk, mexikói birkózómezt visel, meg a prágai zsidó, Jón Jónsson,
bocsánat, az izlandi Leo Löwe, egy varázsló, aki egy kisfiút ábrázoló
szobrot őriz. Úgy áll a dolog, hogy az álmom későbbi részében ez az
agyagfigura életre kel, és különböző csodákat hajt végre a világban. De ez
már egy másik álom témája.
Ezek után rettenetes események kezdődtek. Olyan volt minden, mint
azokban a rémisztő akcióképregényekben, amelyeket tilos behozni az
országba. Az álomember kinyomult a csomagtartóból, hátán annak az
ajtajával, és egyáltalán nem hasonlított arra a férfira, akit betuszkoltak:
kabátja és inge szétrepedt a testén, de szerencsére a keze és a lába még meg
volt kötözve, és a szájában továbbra is benne volt a zokni.
De nem tartott sokáig.
A férfi arca elkékült, a szeme kidülledt, és torka mély, szörcsögő
hangot adott, amint lenyelte a zoknit. (Leo öklendezni kezdett, látván a férfi
torkából kidudorodó műszálgombócot, amely a Hold lassúságával
ereszkedett le a nyelőcsövén, és útközben megemelte a szegycsontot.) A
csomagtartóban töltött idő szemlátomást nem tett jót neki.
Már C. hátradöntötte a fejét és felüvöltött, mint egy vadállat. Öskjuhlíð
minden madara felrebbent a helyéről, akár ágon, akár zsombékon, akár
sziklán ült éppen. És akkor az egykori parlamenti őr arcán különös dolgok
történtek: fejének csontjai úgy viselkedtek, mintha folyékony műanyagból
lennének. A homloka beesett, az orra és az álla előretolult, mintha egy
ökölbe szorított kéz nyomta volna ki őket odabentről tiszta erőből. A szeme
színe világoskékről sárgára váltott, pupillái fekete rombuszokká szűkültek.
Fogai kimeredtek az ínyéből és úgy villogtak, mint valami szablyák.
– Mi az ördög lelte ezeket a testvéreket?
Puskin körbepillantott, menekülési útvonalat keresve. Anthony
behúzta fejét a válla közé – a birkózó ösztönös reakciója –, és ugyanezen
taktika szerint hátrált néhány lépést. A férfi átalakulása folytatódott, letépte
magáról a béklyót, az erőlködés hatására mindenütt szőr lepte el a testét, és
egy szempillantás alatt izmai nőttek ott, ahol előtte zsír éktelenkedett.
Száját kitátotta és hosszú farkasnyelvével megnyalta. Leo ekkor pillantotta
meg, amire annyira vágyott: az arany ott ült Már bölcsességfogában, Már
pedig természetesen nem volt más, mint Hrafn W. Karlsson
bélyegkereskedő. Hogyhogy nem vette észre előbb? Az a gazember persze
a szerencsétlen testvérét küldte a börtönbe maga helyett. Így már minden
világos.
Hrafn apám felé fordította a fejét, a szája sarkában habzott a nyál, a
szeme úgy lángolt, mint a tábortűz a szélviharban. Kinyitotta a tenyerét,
minden ujján gyilkos fegyver villant, és már készült nekiugrani Leónak. De
habozott. Apám pisztolyt húzott elő, egy ősrégi, elöltöltős fegyvert, amelyet
olyan fürgén megtöltött, hogy Puskin és Brown nem akart hinni a
szemének.
A vérfarkas dühösen üvöltött, amikor Leo levett egy ezüst
mandzsettagombot az ingéről és a fegyver csövébe szuszakolta (a
misztikusok rendszerint így vannak felszerelkezve.) A vadállat menekülőre
fogta, és eltűnt az éjszakában. Apám odahajította a kulcsokat a társainak:
– Találkozunk az Ingólfsstrætin!
Anthony Brown elkapta a kulcsokat, apám pedig a rém nyomába eredt.
A Faxaflói öböl fölött dörgött az ég…”
 VII

(ÉVFORDULÓK)
 18

„Sötétség: Konfucius születése.

Kr. e. 413-ban, holdfogyatkozás során odavész Nikiasz teljes
hadiflottája. A spártaiak semmi rémisztőt nem találnak az égi jelenségben,
és lemészárolják az athéniakat.
Aztán 1958 évvel később megszületik Alessandro Farnese, Párma
hercege. Amikor betölti a tizenhét évet, megszületik Hans Leo Hassler
zeneszerző. Eltelik hét év, majd Pius pápa I. Cosimo de’ Medicit megteszi
Toszkána nagyhercegévé. 1576-ban a nagy pestisjárvány okozza Tiziano
festő halálát, 1583-ban pedig megszületik Simon Besler zeneszerző.
Körülbelül kétéves, amikor a pármai herceg elfoglalja Antwerpent, és
tizennyolc, amikor Olivier van Noort első hollandként körbehajózza a
Földet.
1610-ben aztán Ulászló lengyel királyt Oroszország cárjává
koronázzák, 1619-ben Frigyes pfalzi választófejedelem Csehország királya
lesz, 1626-ban pedig megkezdődik a lutteri csata, amely a Katolikus Liga
IV. Keresztély dán király fölötti győzelmével ér véget. 1628-ban, két évvel
Maria van Oosterwijck virágfestő születése és tizenhárom évvel Johann
Samuel Welter zeneszerző világra jötte előtt a jávai szultán megtámadja
Bataviát. A hurrikánok létezéséről 1667-ben készül az első feljegyzés, a
virginiai Jamestownban. Ennyit a tizenhetedik századról.
A Mývatn-tó körüli vulkánkitörések tüze körbefogja a reykjahlíði
templomot, és a lávafolyam beleömlik a tóba, amit még ma is látni. Még
érezni a láva melegét, amikor 1730-ban megszületik Johann Georg
Hamann, aki kedvtelésből lanton játszik. 1770-ig kell várni, hogy a Német-
római Császárságban világra jöjjön Georg Wilhelm Friedrich Hegel, a
dialektika atyja. Mindössze hatéves, amikor az angolok legyőzik az
amerikai lázadókat a Long Island-i csatában. 1783-ban aztán felbocsátják az
emberiség történetének első hidrogénballonját, amely kilencszáz méteres
magasságot ér el. Embert nem szállít, és a francia nemzetgyűlés csupán hat
évvel később fogadja el az emberi és polgári jogok nyilatkozatát. Az 1798-
as évben kerül sor Írországban a castlebari ütközetre, amelyben a francia
hadsereg legyőzi a briteket.
1813-ban Napóleon Drezdánál az osztrákok fölé kerekedik, 1816-ban
Lord Exmouth tengernagy a kalózok algíri fészkét bombázza, és e
tisztogatás után pontosan tíz évvel világra jön Hermann Kipper
zenekritikus, zeneszerző és zenetanár. Majd 1828-ban, a Brazíliával és
Argentínával folytatott béketárgyalások nyomán Uruguay függetlenné
válik. Két évvel később Fekete Sólyom szauk indián törzsfőnök megadja
magát a fehéreknek. 1837-ben újabb zeneszerző jön a világra, Heinrich
Urban, aki (tizenkét éves létére) már ügyes kezű zenész, mire megszületik a
mexikói nép költője, Manúel Acuña, aki éjjeli verseiről híres. Giuseppe
Peano cuneói olasz matematikus egy évvel korábban lát napvilágot, mint
hogy Edwin Drake-nek elsőként sikerül olajat fúrnia. Ez 1859-ben történik,
és sokrétű gazdasági és társadalmi változásokat von maga után abban a hat
évben is, ami Orczy Emmuska, azaz »A Vörös Pimpernel« születéséig
eltelik.
Emma kétéves, amikor a Vatnajökull gleccser alatt kitör a vulkán.
Ugyanazon a napon Umberto Giordano csatlakozik az élők és egyúttal a
zeneszerzők sorához. Majd 1871-ben megszületik Theodor Dreiser író.
1874-ben pedig Karl Bosch kémikus. Majd 1877-ben az autógyáros Charles
Stewart Rolls. Aztán 1878-ban Joseph John Richards zeneszerző. 1879-ben
szomorú esemény következik be: életének nyolcvannegyedik évében
meghal Roland Hill, a bélyeg feltalálója. Később a civilizációhoz való
hozzájárulását erősen túlbecsülik majd. 1882-ben látja meg a napvilágot
Jaroslav Křička zeneszerző és Hubert Marischka, az 1941-es, Wir bitten
zum Tanz című bécsi vígjáték rendezője. Alig tizenkét hónaposak, amikor a
Krakatau sziget vulkánja 1300 megatonna erővel kitör. A rezgést
világszerte érezni lehet, többek között Izlandon is.
A. Borrelly csillagász megtalálja a 240-edik aszteroidát, és a Vanadis
nevet adja neki. Ez 1884-ben történik. 1886 gazdag a zeneszerzőkben,
mivel ekkor születik Rebecca Clarke és Eric Coates – utóbbit kiváló
brácsásként is ismerik. Egy évvel később a történet a mýrasýslai járásban,
Staðarhraunben folytatódik. Itt fiúgyermek születik: Jónas Guðlaugsson.
Telik az idő, és 1890-ben, Philadelphiában világra jön Man Ray, és a
második születésnapján másról sem hallani, mint a Metropolitan
Operaházban pusztító tűzvészről. 1896-ban a britek legyőzik a
zanzibáriakat a »harmincnyolc perces háborúban«, amely délelőtt 9.02-től
9.40-ig tart.
A. Charlois 1897-ben észleli a 427. aszteroidát, és „Galenának”
kereszteli el. 1899-ban megszületik Cecil Scott Forrester, az Őfelsége
kapitánya írója. 1900-ban zajlik a bergendali csata, amelyben Buller, a brit
világbirodalom tábornoka legyőzi a búrokat és vezetőjüket, Bothát. Aztán
úgy látom, elérkezett a találmányok korszaka.
Az új, azaz a jelenlegi évszázad első évében jön a világra a Ritz
fivérek közül Al. A következő évben születik meg Herbert Menges
zeneszerző, 1903-ban pedig Xavier Villaurrutia mexikói költő, aki az
angyalok éjszakai életéről írt verseket. 1908-ban a texasi Stonewallból
érkezik a hír, hogy Johnsonéknak fiuk született, aki a keresztségben a
Lyndon B. nevet kapja. Egy évvel korábban fedezte fel Max Wolf a 605.
aszteroidát, amelyet Juvisiának nevezett el. 1909-ban születik meg Lester
»Prez« Young szaxofonista és Sylvère Maes kerékpárversenyző. Az
Oszmán Birodalom Üsküp nevű városában jön a világra Anjezë Gonxhe
Bojaxhiu, akit a kalkuttai utcagyerekek később Anyának és Teréznek is
szólítanak.
Edgar Rice Burroughs 1912-ben adja ki Tarzan, a majomember című
regényét. Pontosan egy évvel később születik meg Donald Mackenzie
MacKinnon filozófus. Ugyanezen a napon egy fontos repüléstörténeti
esemény is bekövetkezik Kijevben: az orosz cári légierő főhadnagya, Pjotr
Nyesztrov egyfedeles gépével teljes kört ír le hátrafelé. 1914-ben, a háború
második napján a németek a tannenbergi csatában Usdaut bombázzák.
Eközben a hideg Északi-tengeren a Skúli fógeti halászhajó aknára fut és
elsüllyed. Ugyanezen a napon tűnik fel Palisa úr távcsövében a 794-es
aszteroida. Az Irenaea nevet választja neki. Két év elteltével Románia hadat
üzen az Osztrák–Magyar Monarchiának.
1922-ben Paavo Nurmi finn futó világcsúcsot állít fel a háromezer
méteres távon: 8:28,6. Eltelik három év, és megszületik Tony Crombie
dobos és együttesvezető, aki 1957 tavaszán teljesen megőrjíti Reykjavíkot.
Az 1928-as év számos hírt tartogat: tizenhárom ember veszíti életét a New
York-i metró történetének második legsúlyosabb balesetében; hatvan
nemzet írja alá a Kellogg–Briand paktumot, hogy eltöröljék a háborúkat a
Föld színéről; világra jön Mangosuthu Gatsha Buthelezi zulu vezető. Egy
évvel később a Szovjetunióban megszületik Jelizaveta Bagrjanceva és Ira
Levin amerikai író.
 1932-ben Amszterdamban megkezdődik a Nemzetközi Háborúellenes
Kongresszus, és ugyanazon a napon megszületik Mihail Nyikolajevics
Burdajev űrhajós és François Glorieux zeneszerző; emellett az angol
szövödékben kétszázezer munkás vonul sztrájkba. 1935-ben P. Shajnt nagy
szerencse éri: ugyanazon a napon két aszteroidát is talál, az 1369-es számú
Ostaninát és az 1387-es Kamát. 1937-ben világra jön Alice Coltrane és
Tommy Sands, ugyanakkor Georg E. T. Eyston autós gyorsasági
világrekordot állít fel: óránként 556 kilométeres sebességet ér el. Egy évvel
később egy párizsi banketten az a sajnálatos esemény következik be, hogy
Oscar Dominguez chilei művész egy poharat vág a román Victor
Braunerhez, aki elveszíti egyik szemét. Erich Warsitz az első, aki
sugárhajtású repülőgépet vezethet, a gép típusa Heinkel He-178. 1939-ben
ugyanezen a napon a hitleri Németország kormányában helyet foglaló
honfitársai a lengyel korridor és Danzig átadását követelik. Ezzel kezdetét
veszi a második világháború. A következő év repüléstörténeti jelentőségű
eseménye, hogy a Caprini-Campini CC-2-es sugárhajtású repülőgép sikerrel
végrehajtja első repülését Milánóban. Az Egyesült Államokban megszületik
Warren Harding »Sonny« Sharrock dzsesszgitáros, G. Strommert pedig az a
szerencse éri, hogy ráakad az 1537. aszteroidára, amelyet Transylvaniának
nevez el.
1941-ben látja meg a világot Jurij Vasziljevics Malisev, aki a Szojuz T-
2 és a Szojuz T-11 fedélzetén is utazhat, Perzsiában pedig a sah lemond a
trónról és a jogart fiának, Reza Pahlavinak adja át. 1943-ban megszületik
Tuesday Weld színésznő, a rákövetkező évben pedig Barry Conyngham
zeneszerző. Ugyanazon a napon kétszáz Halifax repülőgép bombázza a
hamburgi olajfinomítókat. 1945-ben amerikai csapatok szállnak partra,
miután „a nap fia”, Hirohito megadja magát. Egy évvel később Izlandon
átjut az első autó a Siglufjörður-hágón azok után, hogy az utat tizenegy
éven át ásták és egyengették.
1951-ben hivatalosan is megnyitják az Izlandi Nemzeti Galériát a
Nemzeti Múzeum épületében. 1952-ben, a tizenkettedik olimpián Emil
Zatopek 2:23:03,2 idővel nyeri a maratonfutást. 1955-ben jelenik meg
először a Guinness Rekordok Könyve. 1957-ben amerikaiak kísérleti
atomrobbantást hajtanak végre a Nevada-sivatagban.
1958-ban az Atlanti-óceán déli részén újra robbantanak, a Szovjetunió
pedig fellő egy R-5A rakétát, fedélzetén két kutyával. 1960-ban Anita
Lonsbrough 2:49,5 idővel új világcsúcsot állít fel 200 méter mellúszásban.
 1961-ban Mabel Stark tigrisszelídítő szerepel vendégként a What’s My
Line? című amerikai televíziós kvízműsorban.”

***

„Na és?”
„Mindebből semmi sem fogható ahhoz a csodához, amely
ezerkilencszázhatvankettőben, az Ingólfsstræti 10a szám alatt, a pincelakás
konyhájában történt, tizenegy óra öt perckor:
Akkor születtem meg én.
Később, még ugyanaznap a szovjetek negyvenezer megatonna
hatóerejű atomrobbantást hajtanak végre Novaja Zemlján, az amerikaiak
pedig fellövik az űrbe a Mariner–2-t, amely eljutott egészen a Vénuszig.
Micsoda előjelek!”
 19

„Az óra majdnem délelőtt tizenegy órát mutatott, amikor Leo felolvasztotta
a Hrafn W. fogából származó aranyat és a napkeresztet. Beleöntötte a
formába, és várta, hogy megdermedjen.
A bélyeggyűjtő vérfarkassal való küzdelem a víztartályoknál ért véget.
Hideg őszi tél csapdosta a szörnyeteg bundáját, amelyet körberajzolt a
felhőkön átsejlő hold. Apám kellő távolságra maradt tőle. Hrafn a tartály
lábának peremén állt és fenyegetően ingott előre-hátra, a Hold hol apám
szemébe sütött, hol nem. Hrafn nyilván le akarta lökni apámat, hogy a
gravitáció és a sziklák ripityára törjék a csontjait. És nekiiramodott.
Leo Löwe villámgyorsan összehúzta magát. Az emberfarkas átrepült
fölötte, és nagy puffanással a hátán ért földet. A szerencsétlen nyüszített
fájdalmában és jó ideig mozdulatlanul feküdt, persze abban reménykedve,
hogy az ellenfele elköveti azt a hibát, hogy odamegy megnézni, végleg
kimúlt-e, és ő akkor felfalja. Miután kiderült, hogy ez nem következik be, a
hasára fordult, és nagy nehezen feltápászkodott.
Apám terpeszben állt, és egyenesen rászegezte a pisztolyát, tökéletes
lövőpózban, készen arra, hogy lepuffantsa a vérfarkast, amely lassú
léptekkel közelített felé.
– A kurva életbe… – morogta Hrafn W. Karlsson alig érthetően, mivel
a durva farkasnyelv alkalmasabb volt a vér lefetyelésére, mint a szavak
formálására. Feladta:
– Öreg vagyok én már ehhez…
Apám visszalépett egyet, és hátrahúzta a kakast, hogy a szörnyeteg is
értse: nem tréfál, és kész használni a fegyvert. A másik odavakkantott:
– Vidd ezt a szart…
A bélyegkereskedő hüvelykujjának és mutatóujjának hosszú
vadállatkörmével benyúlt a szájába és kihúzta a bölcsességfogát, mintha ez
semmiség lenne. Odahajította apámnak, aki röptében elkapta.
A markába szorította a fogat. A Hold eltűnt a felhők
mögött.
Mire újra megjelent, Hrafn W. Karlsson eltűnt.”
 ***

„Leo leütötte a formát a pecsétgyűrűről. Lecsiszolgatta és felhúzta a jobb

kezének középső ujjára. A terve nemsokára megvalósul. Bement a
nappaliba és felébresztette a fotelban alvó Anthonyt meg Puskint.
Felpattantak, és követték a konyhába. Odaálltak a konyhaasztal két
oldalára, Leo pedig bement a kamrába a kalapdobozért.
Feltette az asztalra, levette a fedelét, és egymás után félrehajtotta a
kendőket, amelyek a legjobb selyemből készültek és úgy terültek szét a
doboz peremén, mint valami élő szövet. Leo óvatosan kiemelte a dobozból
az agyaggyermeket és az asztalra fektette. Aztán lehúzta a gyűrűt az ujjáról,
kimondta a szükséges szavakat, majd belenyomta a pecsétet az agyagba.”

***

„Megszületni olyan, mint egy hűs erdei tóból kilépni az égető napfénybe: az
ember hirtelen hőséget érez, majd libabőrös lesz.”

***

„Leo bebugyolált engem, a reszkető kisgyermeket egy már régen vásárolt

récepehely takaróba, és nyugtatólag fölém hajolt. Az Izlandra érkezése óta
eltelt tizennyolc év alatt mindent beszerzett, ami egy gyerek gondozásához
szükséges. Anthony és Puskin csak ámuldozott, amikor a fiókokból és
szekrényekből különféle színű rugdalózók, pelenkák és mosdókesztyűk,
alsóneműk, csörgők és zúgattyúk, cumisüvegek és cumik, pulóverek és
sapkák, zoknik és kesztyűk, mackók és babák kerültek elő: egy egész
gyerek-kereszteshadjáratra való jutott volna belőle.
Már nem szunnyadó agyag voltam, hanem kékesvörös kisfiú,
forgolódtam és kapálóztam, amikor apám bepelenkázott, rám adta a puha
gyapjúpulóvert és az égszínkék, liliommintás rugdalózót.
Anthony kiszaladt az előszobába, és egy könyvecskével tért vissza,
amelyet letett a lábamhoz:
 – Szokás megajándékozni a gyermeket, nem igaz?
Guðmundur Davíðsson könyve volt, az Izlandiak más bolygókon.
Puskin benyúlt a zsebébe, és egy álkulcsot húzott elő:
– Jól jöhet…
Azzal a tenyerembe tette.
Aztán postán is érkezett ajándék.
A kecske felmekegett a kertben, egyenruhás férfi lábai közeledtek és
haladtak el a konyhaablak előtt, egy pillanattal később pedig valami beesett
a levélbedobó nyíláson: egy levél, amely a Kvosintól az Ingólfsstrætiig tartó
ötperces utat több mint négy év alatt tette meg.”

***

Reykjavík, 1958. március 5.

Tisztelt uszodalátogató Löwe Úr!

Rögtön elnézést kérek, hogy el kell olvasnia ezt a levelet. Nem vagyok nagy
tollforgató, és tudom, hogy a téma is kényes. Nem ismerem Önt, leszámítva,
hogy néha kellemesen elbeszélgettünk egymással, amikor eljött hozzám az
uszodába. Nem sokan vették erre a fáradságot. Hogy beszélgessenek velem.
Mivel Ön külföldi, nem vette észre, hogy rosszul beszélek. Talán nem
rosszul, de helytelenül, hibás izlandit használok. Ez meglehetősen
szerencsétlen dolog, elvégre Helgi Steingrímsson fia vagyok.
Úgy döntöttem, hogy véget vetek az életemnek. Arra kérem, viselje
gondját ennek a borítéknak, amelyen egy ritka fogazatú 2 sillinges bélyeg és
egy finom fogazatú 4 sillinges portóbélyeg van egymás mellett, és amelyet
Djúpavogurben adtak fel, de Hamburgban bélyegeztek le. Talán egyszer
elkotyogtam, hogy ilyesmi van a birtokomban, és arra gondoltam, az lenne
a legjobb, ha Önnél lenne. De nem Önnek szánom.
Ha valaha lesz fia, használja fel a borítékot – ez segít majd abban,
hogy a fia azt tehesse, amit akar. Ha például víziszonya lenne, akkor
akarata ellenére ne erőltesse rá az úszást.
Köszönettel:
Ásgeir Helgason

Ui.: Tudom, hogy a halálommal felhívom magamra a figyelmet, de muszáj

volt valahogy bajba kevernem H. W. K.-t. Én dugtam be a
bélyeggyűjteményemet a szekrénye alá. Erről senkinek ne szóljon. Egyszer
kicsalt tőlem egy ötauraros bélyeget, amelyen a felülbélyegzett »három« szó
fordítva szerepelt. Aztán eladta egy koppenhágai árverésen.
Kilencéves voltam. Még gyerek.
Á. H.

***

„Életem első napjának estéjén, miután apám megfürdetett, behintőporozott,

pelenkát és pizsamát adott rám, a bölcsőmbe fektetett és betakart, mondott
egy esti mesét. Szeme sarkában könny remegett:

TEREMTÉSTÖRTÉNET

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy Csillagapa meg a fia, akik
vándoroltak a világegyetemben. Hazafelé tartottak, és hosszú volt oda az út.
Az apa az ölében tartotta a fiát, aki aludt. Az apa hat nap gyaloglás után
annyira kimerült, hogy megállt egy galaxis mellett. Alvó fiát egy
csillagködre fektette, ő maga pedig leheveredett az űrre, és elnyomta az
álom.
Nem sokkal később a Csillagfiú arra ébredt, hogy egy meteorit súrolja
az orrát. Kis híján feltüsszentett, de túl nagy zajt csapott volna vele, ezért jó
fiúhoz illően befogta az orrát és elfojtotta a tüsszentést, hogy az apja fel ne
ébredjen.
A Csillagfiú üstökösökkel játszadozott, próbálta elkapni őket és
megfogni a csóvájukat, élvezte, ahogy a meleg csóvájuk simogatja a
tenyerét, amikor kicsusszannak az ujjai közül. A játék messzire vitte alvó
apjától. A fiú meglátott egy hideg napot, amelyet szeretett volna
alaposabban szemügyre venni; észre sem vette, és egy nagy és hideg fekete
lyukhoz ért.
A nap belezuhant a fekete lyukba, a fiú pedig utánanyúlt – de túl
mélyre. A fekete lyuk megragadta apró kezét, és lassan, de határozottan
maga felé húzta a fiút.
– Jaaj!
A Csillagfiú sírva fakadt, kiáltozott és apját szólongatta, de sírását
elnyelte a feketeség, amelyben most már a másik keze is eltűnt. Egyre
közelebb és közelebb került a fekete lyukhoz, mígnem eltűnt benne a feje, a
válla és a teste, még közelebb ért, eltűnt a lába, a fekete lyuk mindent
beszippantott, csak a bal lábának nagyujját nem. Ám miután a Csillagfiú
ilyen mélyre jutott a fekete lyukban, az orra hegye fázni kezdett, és egy
pillanatra abbahagyta a sírást.
– Hapci!
Akkorát tüsszentett, hogy az univerzum belezengett.
A Csillagapa felriadt álmából. Odarohant, és látta, hogy a
Csillagfiúnak csak a lábujja áll ki az űrbe; megragadta és kirántotta a fiút a
fekete lyukból. Magához ölelte a fiát, megvigasztalta, de a lelkére kötötte,
hogy ilyet többé ne tegyen.
– Sosem hagylak el, édesapám!
A Csillagfiú abbahagyta a sírást.
Az apja letörölte a könnyeket a szeme sarkából, és megcsókolta fia
apró kezét. Ekkor vette észre, hogy a fiú jobb kezének gyűrűsujján,
amellyel a legmélyebbre nyúlt a fekete lyukba, a körme alatt gyászkeret
jelent meg. A Csillagapa elővette a nagykését. Hatalmas pengéje
megvillant, a hegye csak úgy ragyogott az űrben.
A fiú előrenyújtotta a kezét, az ujját, a körmét, az apja pedig alákotort.
Egy kevés fekete agyagot kotort ki alóla, a fekete lyuk fenekéről. A
Csillagapa a kés hegyével a fia ujjbegyére kente az agyagdarabot. Aztán a
kést visszatolta a tokjába és megmutatta a fiának, hogyan készítsen golyót
az agyagból az ujjai között sodorgatva. És a fiú úgy is tett. A Csillagapa és
fia folytatta útját hazafelé.
Kézenfogva gyalogoltak át az örökkévalóságon. Az apa valami dalt
dudorászott vagy verseket énekelt, a fia pedig az agyaggal játszott. Amikor
már közel jártak az otthonukhoz, elhaladtak egy kis galaxis mellett. A
galaxisban volt egy naprendszer. A naprendszer közepén egy csillag, a
csillag körül pedig egy bolygó keringett. A kék Föld volt az, amely a saját
tengelye körül forgott, és egy szürke hold keringett körülötte. Minden
keringett valami körül.
A Csillagfiúnak tetszett a Föld, és összezsugorította a kezét, hogy meg
tudja érinteni. Keze elhaladt a szürke hold mellett, át a légkörön, a Déli-sark
alá nyúlt és a tenyerébe vette a Földet, hagyta, hogy a kezében forogjon. Az
apa figyelte a fiát, ahogy a Földet az arcához emeli, amely kék fényben
játszott tőle.
A fiú elnézte a fehér felhőket és a fekete hurrikánokat, az aranyszínű
villámokat és az ezüstös északi fényt, amely az Északi-sarkkör alatt, egy
sziget fölött lobogott. Az apjára pillantott, majd megint a szigetre, aztán
újra az apjára, és ismét a szigetre. Aztán a másik kezét is összezsugorította,
és a fekete agyagot belenyomta a sziget egyik öblének tövébe. Mielőtt
visszahúzta volna a kezét, mutatóujját határozottan belenyomta az agyagba.
A Csillagfiú ujjnyoma alkotta meg az utcák, udvarok, mezők és terek
vonalait.
Ma ezt a helyet Reykjavíknak hívják.”
„Jó éjszakát!”
„Csirr, csirr…”
SZUNNYADÓ AJTÓ
VAGYOK

SCI-FI
 I

PÁRZÁSI IDŐSZAK TAVASZI

ÁLDOZAT
(1961. ÁPRILIS 1.)
 1

„Ugyan bátorkodom azt állítani, hogy az egész ezerkilencszázhatvanegy

áprilisának első napján kezdődött Reykjavíkban, lehet, hogy két vagy akár
három héttel korábban történt – annál korábban aligha. És ugyanilyen
fenntartásokkal a következő évnek ugyanazon a napján ért véget, esetleg
egy-két hónappal, de legfeljebb tíz héttel később, noha utóbbit
meglehetősen valószínűtlennek tartom, mivel semmilyen bizonyítékot nem
találtam arra, hogy ilyen fokú koraszülésre került volna sor, márpedig az
olyan szenzációnak számított volna, hogy a napilapokban vagy a korabeli
forrásokban biztosan lenne nyoma.
Az itt következő elbeszélésben ezért megmaradok a fent említett
dátum, ezerkilencszázhatvanegy április elseje mellett. Az esemény máshol
is történhetett volna, akár vidéken vagy egy halászfaluban is, ám
helyszínéül mégis Reykjavíkot, a belvárost választom, azt az utcát, ahol
gyerekkoromban laktunk. Ezt részint azért teszem, mert Reykjavík
lélekszáma akkor haladta meg először az ország többi részéét, részint pedig
azért, mert szeretném magamat az események középpontjába helyezni. Én
magam a fővárosban láttam meg a napvilágot, egész életemben ott éltem, és
vélhetőleg ott is halok majd meg.
Főként azonban a forma kedvéért rögzítem az időpontot és a helyszínt,
hogy egyértelmű legyen, hol járunk és mely időben, meg hogy ez a
bevezető fejezet súlyát és szerepét tekintve arányban álljon a későbbiekkel
– tehát nehogy kétség férjen hozzá, hogy történetem kölcsönhatásban áll a
narratívák egyéb fajtáival és azzal a hosszú és sokáig visszhangzó
felsorolással, amelyben a középkori kéziratok látomásszerű verseitől a
futurista filmekig, az abszurd költeményektől az evangéliumokig, a
kábítószermámor által előidézett szellemekről szóló népmeséktől az
újságok belterjes pletykáiig, tehetséges nők útleírásaitól a mutáns
gyermekekről szóló képregényekig, a slágerszövegektől a pszichológiai
kiadványokig, a pornográf írásoktól a sakkjátszmák leírásáig minden
szerepel –, és ezáltal bevezetőm az elbeszélés egyértelműségét és
mélyreható jellegét tekintve egyenrangú legyen például azon tehetséges
antropológusok legjobb tudományos szövegeivel, akik sokrétű, ugyanakkor
kristálytiszta gondolatmenetük révén egy szempillantás alatt át tudják
repíteni olvasóikat az időn egy kéz rajzához, amelyet ősanyáink hagytak
maguk után az altamirai barlang falán, miközben a kutatás tárgya
mindössze az a régi gyermekjáték, amelyben tenyerünket a hűvös
ablaküvegnek nyomjuk, rálehelünk, elvesszük, és egy pillanatra megjelenik
egy meleg kép a kis kézről, amely annyira különbözik az én hideg, kemény
kezemtől, mint a forró lehelet a fagytól dermedt ablaküvegtől.”
„Fogom a kezedet, Josef. Tenyerem a kézfejeden pihen, hozzáér puha
bőrödhöz. Melegség árad belőle. Még életben vagy.”
„A báránygyilkos. Elmeséltem már, mi lett vele?”
„Az később történt, mesélj előbb ezerkilencszázhatvanegy április
elsejéről…”

***

„Én így képzelem a történteket:

Abban a pillanatban, amikor ezerkilencszázhatvanegy április elseje,
szombat előtti éjszaka az Ingólfsstræti 10a szám alatt, az első emeleten,
Thorsteinsonék étkezőjében a hatalmas ingaóra elütötte az éjfelet, egy autó
hajtott be halkan a ház udvarára, szorosan a falhoz húzódott, a motort nem
kapcsolta le, noha a fényszórói nem égtek. Apám, Leo Löwe pedig, aki a
pincében lévő hálószobájában a paplan alatt feküdt – kezét a mellén
keresztbe téve várva, hogy megnyíljon előtte az álom és az ébrenlét közötti,
szaruból és elefántcsontból készült kapu –, a dízelmotor zaján át is
meghallotta, hogy Thorsteinsonné fürge léptekkel lesiet a konyhából a hátsó
ajtóhoz vezető lépcsőn. Csak ő lehetett, a házaspárnak gyermeke nem volt,
a cselédlány a vacsoraasztal leszedése után hazament, Thorsteinson úr
pedig a Szőlőrigók kórus próbájára sietett – az együttes lázasan gyakorolt a
szentföldi turnéjára, ahol a betlehemi Születés Templomában, a Genezáreti-
tó partján, a jeruzsálemi Templom-hegyen és a Getszemáni-kertben adnak
majd koncertet, illetve ellátogatnak Tel-Avivba, hogy lefényképezkedjenek
egy olajfa mellett, amelyet a Knesszet épülete mellé ültettek egy volt
kórustársuk, a bariton Thor Thors tiszteletére, aki az izlandi ENSZ-
delegációt vezetve támogatásáról biztosította Izrael Állam megalapítását;
egy ilyen fontos turné próbái gyakran elhúzódtak, ezért a házigazdát csak
másnap reggelre várták haza.
Thorsteinsonné a legalsó lépcsőfokra érve lassított, mintha eszébe
jutott volna, hogy a lépcső alatti szobában alszik apám, vagy – tudván, mi
vár rá aznap éjszaka – kételyek fogták volna el a tervével kapcsolatban.
Akárhogy is, nem tétovázott sokáig, halkan kinyitotta a hátsó ajtót, majd
apám fülét léptek hangja ütötte meg a kinti ösvényen, kinyílt és becsukódott
egy kocsi ajtaja, látta a felkapcsolódó fényszórók keltette világosságot, és
amikor a kocsi elindult, hallotta, hogy a dízelmotor zaja morgássá erősödik.
Ekkor végre kinyílt előtte az álom kapuja…

***

A FEKETE HÁROMSZÖG REJTÉLYE I & II

(69-es taxi)

Sötétkék, felhős áprilisi éjszaka borul a hallisztüzem udvarának végében

álló, fekete Mercedes-Benz taxira. Nem sokkal múlt éjfél, és a sűrű
félhomállyal egyedül az autó műszerfalának halványsárga fénye versenyez,
de az is elég ahhoz, hogy a fiatal sofőr, Örn Ragnarsson mindent lásson a
visszapillantó tükörben, amikor a hátsó ülésen ülő nő kibújik a bundájából.
Palackzöld, testhez álló gyapjúruhát visel, amely kiemeli testének minden
vonalát és ívét.
»Nem sok minden lehet alatta«, fut először át a sofőr agyán. »Talán
semmi.« Tekintete elidőzik a nő csípőjénél, a feszes combja közötti résben,
ahol rövid és szűk szoknyájának kidomborodása arra emlékezteti, mi vár rá
a feszülő szövet alatt.
Tekintetét nem véve le a nőről előrehajol, és kikapcsolja az adóvevőt.
Még mielőtt a taxisofőr meg tudna szólalni, a nő kigombolja a blézerét,
előtűnik vékony selyemblúza, alóla pedig kilátszik fekete, mély kivágású
melltartója. Hagyja, hogy a férfi egy pillanatig nézze, aztán lehúzza a
szoknyája cipzárját, a szoknyát a térdére engedi, majd lábát az elülső ülés
hátára emelve kibújik belőle. Előrenyújtja a férfinak, aki leteszi maga mellé
az anyósülésre. A nő megemeli a fenekét, kezét áttetsző alsószoknyája alá
dugja, és elkezdi lehúzni a bugyiját is. Öt másodperccel később a fekete,
csipkével díszített selyembugyi is a férfi melletti ülésen hever.
A kocsiban fojtogató a levegő. A motor jár, a fűtés megállás nélkül
fújja a meleget. A taxaméter ketyeg. Az amerikai rádiócsatornán az Exodus
főcímzenéjét játsszák. A nő lába között, a leheletvékony alsószoknya alatt
fekete háromszög árnyéka látszik, amelyet a világosbarna nejlonharisnya és
a vörös harisnyatartó szegélye keretez. A taxisofőr meglazítja a
nyakkendőjét, kipattintja az inge felső gombját.
A nő finoman elmosolyodik és széttárja a blúzát, feljebb tolja a mellét,
rózsaszín mellbimbói kikandikálnak a melltartó fekete kosaraiból. Érett
testéből mennyei, meleg illat száll a férfi felé. A sofőr nagy levegőt vesz,
kipillant a sötét udvarra. Nem valószínű, hogy itt és ilyen későn
megzavarhatnák őket. Lopva a műszerfal órájára sandít, tizenkét óra
huszonhárom perc – a taxiközpont nemsokára keresni fogja. Ha el akar érni
valamit, akkor cselekednie kell, éspedig most rögtön.
Hátrafordul a nőhöz, a hátsó ülés felé.
A nő nyelvének rózsaszín hegye megjelenik összeszorított, pirosra
festett ajkai között, nyelvét a szája két szeglete között mozgatva lassan
megnedvesíti őket. Széttárja a combját, az alsószoknya megfeszül és feljebb
húzódik a csípőjén. A harisnyakötő szalagjai között láthatóvá válik a sötét
szőrpamacs. A nő halkan nyög egyet.
A taxisofőr leveszi a zakóját, hátramászik a két ülés között és
elhelyezkedik a nő mellett. A nő a kezét kinyújtva odahúzza magához, úgy
magához szorítja, mintha egyetlen vágya az lenne, hogy neki adja a testét.
Ajkuk hosszú, szerelmes, remegő csókban találkozik. A férfi füle zúgni
kezd. A nő annyira heves, hogy megijed tőle. Szenvedélyesen csókolgatja a
száját, az arcát és a nyakát, miközben vörösre lakkozott körmével,
ujjbegyeivel és tenyerével a nadrág anyagán keresztül a férfi keményedő
szerszámát izgatja. Félelem fogja el a taxisofőrt, amikor a nő ujjai
végigfutnak az inggombjain, eloldják az övét és kigombolják a sliccét.
Amikor a hosszú csók véget ér, a sofőrnek sikerül a fejét a műszerfal
felé fordítania, és a szeme sarkából látja az óra kivilágított számlapját: fél
egy.
– Hé, figyelj csak! Figyelsz? – suttogja lihegve, a nő heves csókjai
közepette. – Negyed óra múlva muszáj az állomáson lennem.
 A nő betapasztja a férfi száját, és habozás nélkül hátradől az ülésen,
lerúgja magáról magas sarkú, fekete cipőjét, jobb lábát az anyósülés
támlájára emeli, a ballal megtámaszkodik az ajtóban, megragadja a férfi
farpofáit, és közelebb rántja őt magához, hogy érezze, ahogy nedves
szeméremajkai összezárulnak a hímtagján.
Még egyetlen nő sem kívánta őt ilyen mohón. Ahogy a nő csípőjét
előretolva lángoló ölébe szippantja a szerszámát, sem magának, sem a
nőnek nem tud örömet szerezni. Egy perc vad gyönyör. Szikrák ugrálnak a
sofőr szeme előtt, majd a spermája gyors lüktetéssel belespriccel a nő
hüvelyébe. Vége.
Miközben a taxisofőr a ruháját igazgatja, a nő mozdulatlanul fekszik,
behunyt szemmel. A férfi egyértelműen érzi, mi váltja ki ezt az
arckifejezést: a nőt végtelen csalódottság fogja el. Odakint a sötétség
hirtelen mélyebbé válik, megnyílnak a felhők, és kopogni kezdenek az
esőcseppek az autó tetején.
A sofőr előrepréseli magát az ülések között, beül a helyére, felveszi a
kabátját, megnézi magát a tükörben, a nyelvével megnedvesíti az ujját és
megigazítja a haját, közben magában mérgelődve: »A picsába, túl gyors
volt, túlságosan gyors«.
A nő egy szót sem szól és rá sem pillant a férfira, amikor az
hátranyújtja neki a bugyiját és a szoknyáját. Némán öltözködni kezd. A
sofőr felhangosítja a rádiót: az eső kopogása és a The Marcels-féle, doo-
wopos Blue Moon-feldolgozás elviselhetőbbé teszi a nő hallgatag vádjait.
Úgy tesz, mintha eltűnődve bámulna ki az éjszakába, de valójában a nő
tükörképét figyeli az ívelt szélvédőben. A nő belebújik a bugyijába, a
szoknyát ugyanúgy veszi fel, ahogy levette, felhúzza a cipzárt a csípőjén,
kisimítja a blúzát, lábára húzza a cipőt és begombolja a bundáját.
Hátralendíti a fejét, keményre lakkozott, gesztenyebarna haja a helyére
rendeződik. A sofőr cigarettásdobozt vesz elő a napellenző alól, kiráz belőle
egy szálat, az ajkával akarja kihúzni, de habozik és hátrapillant a válla fölött
a nőre. A nő arcán rideg tekintet jelent meg. A sofőr észreveszi, hogy egy
vörös krokodilbőr pénztárcát tart a kezében.
– Állítsa meg az órát, sofőr úr, itt kiszállok.

(A zsákmányra leső nő)

A nő olyan váratlanul jelent meg az áprilisi éjszakában, mint a zápor, amely
miatt menedéket kezdett keresni. Fáfnir Hermannsson összerezzent a
munkahelyén, amikor kopogtak a hátsó ajtón, de még mielőtt felállhatott
volna a szedőgép mellől – a Nők Békeegyletében dolgozó nagynénje
számára szedett titokban egy röpiratot az atomenergia veszélyeiről –, a
látogató már be is lépett a nyomdába és megállt a szedőhelyiségben.
»A reykjavíki Aphrodité.« Ezek a szavak futottak át a szedő agyán,
miközben felállt a helyéről és elindult a nő felé, aki bőrig ázott. Sötét
hajából csöpögött az esővíz, a szemfesték kék és fekete patakokban csorgott
az arcán a szemétől a vörösre festett ajkáig. Vastag bundájából is a padlóra
csöpögött a víz, és egy tócsává állt össze a lábainál.
»Indián hercegnő, harci arcfestéssel, vállán hódprémmel.« A férfi
textilzsebkendőt húzott elő a nadrágzsebéből, és letörölte ujjáról a
nyomdafestéket.
»Az úszásból érkezett, fajtiszta szuka.« Megállt a nő előtt, és
igyekezett megállapítani a hátterét és az életkorát: vajon bajba keveredett
felsőosztálybeli hölgy, valami igazgató vagy politikus jó karban tartott
szeretője, az anyja bundájában szórakozni kisurrant, jó családból való lány,
katonatiszt lotyója, esetleg színésznő? Bőrig ázva minden nő egyforma.
– Mit óhajt?
A kérdése kimértebbnek hangzott, mint amilyennek szánta, és rögtön
meg is bánta. Amikor a nő kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, úgy
reszketett, hogy nem bírt megszólalni, vacogtak a fogai. Megpróbálta újra,
de nem tudott úrrá lenni a remegésén. A férfi közelebb lépett, megfogta a
vállát és kivezette a nyomda kávézóhelyiségébe.
A pihenő a nyomdatér és a szedőhelyiség közötti folyosóról nyíló,
szűk és hosszúkás szoba volt. Egyszerű konyhapad, egy szekrény meg egy
asztal kapott benne helyet hét székkel. A kávézó legtávolabbik sarkában
álló, régi öntöttvas kályhában vidáman lobogott a tűz. A férfi betessékelte a
nőt, és lesegítette róla a kabátot. A nő a kályha felé fordult és kinyújtotta a
kezét, hol dörzsölgette, hol az ujjait meresztgette. A szedő arrébb húzta a
fémlemezt a kályha tetejéről, hogy a hő közvetlenül felfelé szálljon. A nő
lehajtotta a fejét, és az esőcseppek a hajáról a fekete fémre csöpögtek, majd
sisteregve elpárologtak. A lángok már a nedves arcát melegítették, de a
fogai továbbra is vacogtak.
A férfi a szekrényhez lépett, és vastag törölközőt vett elő:
– Jót tenne magának valami meleg ital. Megkínálhatom egy kávéval?
 Odanyújtotta a törölközőt a nőnek, aki pillanatnyi gondolkodás után
elfogadta. Aztán bólintott, és elkezdte kigombolni zöld blézerjét, miközben
a szedő a konyhapulthoz lépett és előkészítette a kávét.
A férfi háttal áll a pultnak, és a tűzforró víz átcsepeg a kávéfőző
szűrőjén. Aztán hátat fordít a nőnek. Hallja, hogy a nő szárítkozik a
törölközővel, de ellenáll a kísértésnek, hogy meglesse. Kávét tölt egy
bögrébe, és odaszól a nőnek:
– Tejet, cukrot?
Miután válasz nem érkezik, hátrafordul. Az izzó kályha elé leterített
törölközőn ott áll a nő anyaszült meztelenül. Vöröses fény sziporkázik
körülötte, testének körvonalait nyaldosva. A szedő kezében megremeg a
bögre.
– Mi a… mi a fenét művel? – dadogja, ugyanakkor érzi a nő testének
vonzását. A nőt övező fény elvakítja, mégis egyre tisztábban látja a nő
meztelen szépségét, testének hívogató vonulatait, sötét szeméremszőrzetét a
lába közötti tejfehér bőrön. Úgy érzi, mintha forró hullám csapna át a feje
fölött, mintha hirtelen vakító fény lepné el. A nő csípőjét riszálva csalogatni
kezdi, és közben keze a férfi vágyának tárgya, a fekete háromszög felé
vándorol.
A nő ellenállhatatlan varázsa egyre közelebb és közelebb vonzza a
szedőt. A nő köréfonja a kezét. Fürge ujjakkal leemeli a férfi válláról a
nadrágtartót, a nadrágját félig lehúzza. Aztán lerántja magával a törölközőre
és a hátára fekteti. Felül a férfi mellére, aki egy pillanatra a lángok
lobogását is látja a nedves szeméremajkain, majd a nő kinyitja magát és
olyan erővel csúszik rá a szerszámára, hogy a férfi tövig beléhatol.
A szedőt mintha áramütés érné. Próbálja ledobni magáról a nőt, de az
rászorítja magát a szerszámára és még nagyobb lendülettel lovagol rajta,
kezét a férfi mellének támasztva, és őt a padlónak nyomva, miközben a
szedő spermája szétfröcsköl befogadó hüvelyében. Sóhajába belevegyül a
nő hangja: egy dühös nyögés.”

„Mit csinálsz?”
„Leveszem a pulóveremet. Nagyon melegem lett.”
„Bocsánat, nem akartam…”
„Nem panaszkodom. Mesélj még.”
 2

„Amikor ez történt, ezerkilencszázhatvanegy április elsejére virradó

éjszaka, Izlandon csakúgy, mint a nagyvilágban a pszichiáterek körében az
az általános nézet uralkodott, hogy a közösülés során a nők nemi
szükségletei csupán kevéssé elégülnek ki, és úgy tartották, hogy e
szükségletek leginkább háztartási teendőkké és gondoskodássá alakulnak át.
Általános problémát jelentett ezért, hogy amikor a gyerekek felnőttek, és a
férjeket egyre inkább a munkájuk foglalkoztatta, a nők természetes módon
nem tudták kielégíteni szükségleteiket. Azt a viselkedést, amely fiatal
nőknél a nőstény madarak fészekrakó ösztönére emlékeztet és azzal az
egészséges vággyal jár, hogy utódokat hozzanak a világra és megfelelő
otthont teremtsenek számukra, idősebb nőknél a kielégületlenség veszélyes
jeleként értelmezték. A nyughatatlanság jelei leggyakrabban röviddel az
után jelentkeztek, hogy a gyerekek elköltöztek otthonról, amikor is a nők
mindenféle átalakításokba kezdtek az otthonukban: átrendezték a bútorokat,
új szőnyegeket és tapétákat vásároltak, drága dísztárgyakat kezdtek
gyűjteni, és a lakás minden helyiségén változtattak valamit. Ez
természetesen komolyan megviselte férjeiket, és nem feltétlenül jelentett
megoldást, hogy a nőket jótékonysági tevékenységek felé terelték, külföldre
utaztak velük vagy a háziorvossal nyugtatókat és erős altatókat írattak fel
nekik.
Thorsteinsonné sem volt kivétel. Harminckét éves létére még soha
nem esett teherbe. Eleinte úgy érezte, ez rajta múlik, a testével lehet valami
baj – fiatalkorában egy balesetben megsérült –, vagy a mindennapjaiban, az
étrendjében vagy az életmódjában akad valami, ami megakadályozza, hogy
teherbe essen. Ám amikor végre összeszedte a bátorságát, és a legközelebbi
barátnőinek elpanaszolta a dolgot, reakciójukból nyilvánvalóvá vált, hogy a
problémát a férje és annak az ágyban való szokatlan viselkedése jelenti. És
még csak nem is mesélt el nekik mindent.
Amint az sejthető, az első reakciója a ház átrendezése volt. A
Thorsteinson házaspár előkelő otthona rövidesen gyökeres átalakításon esett
át. A századfordulót idéző, tekintélyes, vastag bársonyanyagok és a csillogó
keményfa-faragások helyén most rikító színek versengtek egymással
mindenütt: a szőnyegeken, a falvédőkön, az abroszokon, a terítőkön és a
függönyökön, a festményeken, amelyek csupán különböző méretű
négyzetekből, körökből és háromszögekből álltak, az áramvonalas
konyhaberendezésben, a formatervezett dán bútorokon, amelyek alakja
inkább mikroszkopikus amőbákra emlékeztetett, mintsem kényelmes
berendezési tárgyakra, és amelyek Thorsteinson úr számára ugyanolyan
rejtélyt jelentettek, mint a felesége teste. A gyermektelen Thorsteinson
házaspár tengerkék, fűzöld, rózsaszín és napsárga otthona tehát minden
elemében a feleség lelkében és zsigereiben dúló küzdelemről árulkodott.
Thorsteinson úr hálát adott az égnek, hogy a szülei nem érték meg a
felesége destruktív mániáját. Kezdettől fogva kétkedve viszonyultak hozzá.
Mert hát ki ez az eladólány, akivel a fiuk a Reykjavík és Környéke
Szövetkezet üzletének dohányrészlegén ismerkedett meg? És egyáltalán mi
dolga a fiuknak egy szövetkezeti alapítású boltban, amely a reykjavíki
üzleti elit, azaz saját maguk lába alól húzza ki a talajt? Persze, a kislánnyal
találkozgat. Könnyebb lealacsonyodni, mint a magasba törni. De vajon
megtalálja-e a lány a helyét valaha az ő világukban? Nem. Vajon
katasztrófa lesz a vége? Igen.
Ebben is igazuk volt. Thorsteinson úrnak nem maradt más választása,
mint hogy megvárja, amíg elül a vihar, és egy mérnöki iroda kialakítására
összpontosított, amelyet nagybátyjával, Andrésszel alapított – aki
ügyvezetőként kettejükön kívül egy gyakornokot meg egy telefonoslányt
irányított –, illetve a szárnyai alá vett néhány »fiókát« – így nevezte a
Szőlőrigók kórusba belépő újonc fiatalokat, akikkel a rendes próbák után
még külön is foglalkozott.
Ezen az éjszakán is ott volt – egyik kezével egy fiatal tenor hasát, a
másikkal a derekát fogta, és noszogatta, hogy lihegjen, lélegezzen úgy, hogy
a hasa a tenyerének feszüljön –, amikor Thorsteinsonné ráébredt, hogy
otthonuk átrendezése befejeződött.

***

A FEKETE HÁROMSZÖG REJTÉLYE III & IV

(Péntek estétől szombat reggelig)

Elmúlt éjjeli két óra. Az égen egy felhő sem látszik, de a város még nedves
az iménti esőtől. Az utcák ragyognak, a hullámlemezek és az ablakok
csillognak. A belváros fényreklámjai élesebbnek tűnnek. A kikötőnél a hold
titokzatos árnyék- és fényerdőt rajzol a halászhajók és vitorlások
árbócaiból. Ott pihen a parti őrség Freyr nevű őrnaszádja is, egészen a
kikötő kijáratánál, hogy ha szólítja őket a kötelesség és meg kell védeniük a
halászterületet, haladéktalanul kifuthassanak a tengerre, Salamon király
bányáihoz, amelyek mélyén a hering, a tenger ezüstje hemzseg, meg a
tőkehal, a sárga valuta, amely megnyitja az utat az izlandi hajótulajdonosok
számára a világ bankjainak várótermeihez.
Ez az izlandi ágyúnaszád nagyobb a kikötő belső részén várakozó
összes halászbárkánál, és teljes egészében szürkére van festve, a hídon lévő
címert leszámítva. A kék, fehér és piros zászló egy fekete bazalttáblán álló
pajzsot díszít, amelyet az ország négy védőszelleme – egy sas, egy sárkány,
egy óriás és egy bika – vesz körbe, mind más-más színben pompázik. A
Freyr orrában lévő, zöld ponyvával letakart ágyú hosszú csöve kifeszíti a
védővásznat a fegyvertelen nemzet nem mindennapi fegyverén.
Ma éjszaka Carl Steinsson, a Freyr másodtisztje az ügyeletes.
Éppen a kabinjában ül, és a szomszédja, Loftur Guðmundsson
Mókuskerék című különös regényét olvassa. Óránként szünetet tart a kitalált
Gyðling-család furcsa szokásaiban és az irodai alkalmazottak monoton
munkájának leírásában, akik állandóan ugyanazokat a gumibélyegzőket
lengetik és egyforma csomagokat gyártanak – pontosan ilyennek képzeli a
szárazföldi patkányok életét –, leteszi a könyvet és felmegy a fedélzetre.
Végignéz a kikötőn, ellenőrzi, nem nyúlt-e valaki a hajólépcsőhöz.
Hétvégente számítani lehet arra, hogy részegek járkálnak a kikötőben.
Sokszor megpróbálnak feljutni a hajóra, általában merő ostobaságból, de
néha az elsősegélydobozt keresik. A másodtiszt éppen most tért vissza
ellenőrző körútjáról, leült a padra és kinyitotta a könyvét, és szeme
megakad egy mondaton:
Aztán az illatos, mesterséges félhomályban eltáncol mellette a barna
hajú lány; egy árnyék ér a másik melléhez, egy csontváz ölel egy másikat…
Ekkor hirtelen zajt hall odafentről.
Becsapja a könyvet, felkapja a zseblámpáját.
 Egy pillanattal később fent áll a fedélzeten, ismét a kikötőt pásztázva.
A zseblámpát a hajólépcső felé irányítja: minden a helyén van. Az
óramutató járásával megegyező irányban körbejár a hajón, hátramegy a
tatra, aztán a tenger felőli oldalon a korlát mellett az orrba. Az ágyú
árnyékában emberi alak áll.
Carl odaszól:
– Ki van ott?
Próbálja befogni az illetőt a fénysugárral, de az elhátrál előle, lebukik
az ágyú talapzata mögé. Carl megmarkolja a zseblámpát – érzi, hogy a keze
bütykei kifehérednek –, felkészül rá, hogy ütőfegyverként használja.
Közelít az ágyúhoz, és már csak néhány lépés választja el a behatoló
rejtekhelyétől. Azt kiáltja oda, ami általában elég ahhoz, hogy a hívatlan
látogatókat békés megadásra bírja:
– Add meg magad. Fegyver van nálam…
Egy percig nem történik semmi. A másodtiszt maga is meglepődik
azon, hogy lélegzete felületesebbé és szaporábbá válik – és különös módon
hímtagja megmerevedik. A zseblámpát átveszi a bal kezébe, jobb kezével
pedig benyúl a nadrágzsebébe, és megigazítja a szerszámát, hogy ne
látsszon annyira.
Bundába öltözött nő lép ki a fénybe. Mielőtt Carl még bármit
reagálhatna, a behatoló közvetlenül eléje lép. Kinyújtja a bal kezét, a
legkevésbé sem leplezve a másodtiszt előtt, hogy gyűrűsujján a házasság
jele csillog, és ujjaival határozottan dörgölni kezdi a férfi bezárt, merev
szerszámát, amitől az még jobban feszíti a nadrág szövetét. A másodtiszt
nagyot nyög, amikor a nő letérdel előtte és kigombolja a sliccét. Közelebb
tolja a fejét Carl duzzadó férfiasságához, és a másodtiszt a zseblámpa
fényénél figyeli, ahogy a nő hátrahúzza a fitymáját és dörzsölni kezdi a
makkját az ujjaival. Ekkor a nő a fejét még közelebb tolja, és nyelvével
megnedvesíti ajkait, amelyekkel aztán megérinti a merev szerszám hegyét.
Levegőt vesz, majd az ajkai közé szorítja a hímtagot és lejjebb ereszti a
fejét, így a szerszámnak több mint a fele eltűnik a szájában. Ujjai a zacskót
babrálják, finoman markolásszák és simogatják a golyóit.
Így kényezteti a nő a másodtisztet az ujjaival, az ajkával és nedves
nyelvével, míg a szerszám mocorogni nem kezd a szájában, és ekkor úgy
megragadja a tövénél, hogy a férfi makkja a szájpadlásához ér. Nem ereszti
el, de közben feláll, bundáját oldalra lendíti, zöld szoknyáját addigra már
felhúzta, selyembugyiját félrehúzta. Aztán hátat fordít a férfinak, széttárja a
lábát és puha fenekét a másodtisztnek nyomja, aki egy másodpercre
megpillantja a fekete háromszöget a lába között.
– Gyere…
Amint a szerszám behatolt a forró ölébe, elengedi, és a meleg sperma
nagy fröccsenésekben árad szét odabent. A nő olyan erővel nyomul
hátrafelé, hogy a férfi beveri a hátát az ágyúba. A zseblámpa kiesik a
kezéből, egy villódzó félkört ír le a fedélzeten, majd kialszik.
A nő keserűen sóhajt. Carl Steinsson másodtiszt szem elől veszti. Mire
sikerül újra bekapcsolnia a zseblámpát, ugyanúgy egyedül találja magát a
Freyr ágyúnaszád fedélzetén, mint a nő megjelenése előtt.

(Szemérmetlen közjáték)

Alig záródott be a börtön ajtaja a frissen szabadult rab mögött, jobbról egy
nő fordul be a börtönfal sarkán. Egyenesen feléje tart, kezét a férfi karja alá
csúsztatja, és elvezeti.
Jón »Bika« Þorgeirsson nem szokott hozzá, hogy irányítsák – ő a város
legerősebb embere, és azzal keresi a kenyerét, hogy némán odaáll, amikor
nála okosabb emberek pénzt hajtanak be másoktól –, és a börtönben töltött
három hét után szerette volna zavartalanul élvezni az áprilisi éjszaka friss
levegőjét. Ám ahelyett, hogy lerázná a bundás nőt, aki oly határozottan
megragadta a karját, hagyja, hogy az behúzza maga után a Hallveigarstígur
végén, a házak között lévő sötét zugba. Márpedig azért, mert a nő sietve a
fülébe súgott valamit, amikor belékarolt:
– Hadd lássam, mennyire vagy feszült attól, hogy a bent töltött három
hétben nem dughattál.
Jónnak nincs ideje azon tűnődni, ki ez a nő, és honnan tud az ítéletéről,
de cseppet sem érdekli, mivel a nő a fél kezét bedugja a nadrágja korca alá
és megmarkolja a zacskóját, kőkemény szerszáma pedig csak úgy süti a nő
alkarját. A nő a másik kezével feltűri zöld szoknyáját és megfogja Jón jobb
kezét, majd a lába közötti fekete háromszöghöz húzza. A férfi elégedetten
állapítja meg, hogy a nőn nincs bugyi, és ujjait lecsúsztatja a göndör szőrrel
borított vénuszdombon, majd egy ujját bedugja az igencsak nedves
szeméremajkak közé. A nő készen áll. Miután Jón kigombolja a sliccét és
érzi merev hímtagján az éjszaka hűvösét, ő is készen áll.
 Nekinyomja a nőt a falnak, megragadja a térdhajlatánál és felemeli,
majd egészen a zacskójáig beléhatol a szerszámával. A börtöntöltelék a
falnak szorítja a nőt, aki a lábát keresztbe teszi Jón hátán, belemélyesztve
cipőjének éles sarkait, és testét mohón falva magáévá teszi.
Kinyílik egy ablak a ház emeletén, és kopaszodó férfifej árnyéka
jelenik meg benne:
– Tűnjetek el innen, vagy hívom a rendőrséget!
A börtöntöltelék nem veszít a lendületéből, csak hátraveti a fejét,
kinyújtja a nyakát, és felkiált az ablakban álló férfinak:
– Pofa be, te faszfej…
Alig mondta ki e szavakat, máris érzi altestében a kielégülés égető
előjeleit. Szikrák ugrálnak a szeme előtt. Csikorgatja a fogát – érzi, hogy
szerszámából a spermája ütemesen a nő hüvelyébe lövell, mintha tele
akarná tölteni.
A börtöntöltelék enged a szorításából, elhagyja az ereje. Leemeli a nőt
a szerszámáról, leengedi a lábát a földre. A nő hátralép az ölétől. Jón a ház
falának támaszkodva a kavicsra mered, a szeme sarkából figyeli, hogy a nő
megigazítja zöld szoknyáját és a bundába bújik.
Amint elindul, Jón fülét rideg nevetés üti meg:
– Nem változtál semmit, egy percig sem bírod…
Ez annak a lánynak a kacaja, akit még tizenhárom éve, Siglufjörðurben
erőszakolt meg. Gyerekek találtak rá másnap reggel a tengerparton, a
gépészműhelynél, bekísérték az akureyri kórházba. A nő azóta nem tért
vissza a faluba. Jón is eltűnt onnan, délre ment, Reykjavíkba.
– Dísa? »Hering« Dísa?
Jón felpillant, miközben kimondja a nő nevét. Választ nem kap, de
egyszer csak az ablakban látott kopaszodó férfi, egy rendőr és az a börtönőr
állja az útját, aki fél órával korábban elbocsátotta a börtönből.

***

A Hallveigarstígur sötét sikátorától nincs messze az Ingólfsstræti 10a.

Thorsteinsonné – akiről most már sejtjük, hogy mielőtt a fővárosba
költözött volna, ahol bármilyen állást elvállalt (sózott halat filézett, padlót
súrolt, mosott és varrt, lakásokat takarított és felszolgált a Városi
Szállodában), míg végül eladónő lett a Reykjavík és Vidéke Szövetkezet
üzletének dohányrészlegén, ahol leendő férjével is megismerkedett, egykor
a siglufjörðuri halfeldolgozóban állt alkalmazásban, és »Hering« Dísának
hívták – hazatér éjszakai kalandjáról, a ház hátsó ajtaján surran be, és mivel
eszébe jut apám, aki alatta, a pinceszobában alszik, kibújik a cipőjéből, és
zaj nélkül, nejlonharisnyában tipeg fel a lépcsőn az emeletre a
konyhaajtóig, amelyet óvatosan nyit ki, majd ugyanolyan óvatosan csuk be
maga után.
Hazaérve egyenesen a hálószoba felé veszi az irányt. Levetkőzik, a
sarokba dobja nedves bundáját, félrehajítja sáros magas sarkú cipőjét,
blézere és szoknyája a padlóra hullik, melltartóját, harisnyáját,
harisnyatartóját és selyembugyiját az ágyra és a fésülködőasztal melletti
székre veti le. Anyaszült meztelenül nézegeti magát az asztal fölötti ovális
tükörben. Száját lebiggyeszti, zöld szeméből megpróbál kipréselni néhány
könnycseppet, szipog vagy a torkát próbálja elszorítani, bűntudatot és
szégyent igyekszik ébreszteni magában a viselkedése miatt. De csak
boldogságot és csiklandozó örömet érez afölött, hogy még vonzó a férfiak
számára, képes vágyat ébreszteni bennük, érezni tenyerében, szájában és
ölében kemény és forró hímtagjukat és azt, ahogy a magjuk szétárad az
altestében.
Négy partnere közül egy sem tudta kielégíteni – igaz, ezt a
boldogságot önmagán kívül mással még nem élhette át –, de majd annak is
eljön az ideje, ma éjszaka elérte azt, amit eltervezett. Nincs visszaút.
Mostantól kiélvezi azt az újfajta szabadságot, amelyet az éjszaka történtek
gyújtottak a keblében. Azzal Thorsteinsonné egy szál semmiben kivonul a
hálószobából.
Körbejár a lakásban és figyeli, ahogy meztelen teste szobáról szobára
halad, hosszasan nézi tükörképét a folyosói tükörben, a
fürdőszobaszekrényben, a konyhabútor üvegezett ajtóiban, a sötét étkező
ablaküvegeiben, a nappali komódján álló képkeretben, amelyben az
anyósáék esküvői fotója áll – az ő holmijukból egyedül ez maradt a
nappaliban –, majd megáll a férje szobájának ajtajában.
A folyosóról érkező fény a szobába veti az árnyékát, amely a padlón
elnyúlva egészen Thorsteinson úr ágyáig ér, feje mintha a férje párnáján
pihenne. Mostantól ennél közelebb nem akar kerülni ehhez az ágyhoz.
Noha a szoba zsúfolásig tele van az öreg házaspár bútoraival és egyéb
holmijával, Thorsteinsonné hirtelenjében semmit sem talál, amiben a
tükörképét láthatná. Megfogja a kilincset, hátralép és már éppen becsukná
az ajtót, amikor halvány fénysugár villan meg a lába közötti fekete
háromszögön. A folyosón égő lámpa fényét veri vissza egy kerek tárgy,
amely a ruhásszekrény és a falióra közé beszorított íróasztal – apósa hajdani
halászbirodalmának központja – egyik fiókjából kandikál ki: az öreg
monoklija.
Amikor Thorsteinsonné felfedezi, honnan érkezik a fénysugár,
felnevet. Bármennyire apró is a meztelen tükörképe a szemüvegben, az
mégis ő.
És úgy képzelem, a másodperc e törtrészében döbbent rá, hogy a néhai
Thorsteinsonnak, annak az álszent halásznak e meglepő és furfangos módon
végül mégiscsak sikerült elérnie, amit életében nem: hogy meztelenül
láthassa a menyét. Merem állítani, hogy abban a pillanatban következett be
az a hangtalan esemény, amikor Dísát hideg nevetés rázta: a férfiak
nedvétől teli méhének mélyén megtermékenyült a bal oldali petefészekből
útjára induló petesejt. És növekedni kezdett az
ezerkilencszázhatvankettedik év első gyermeke.”

***

„Az a fogantatás annál is inkább különös volt, hogy a női test

kifürkészhetetlenségének betudhatóan Dísa »Hering« Thorsteinson
méhében a petesejtjébe mind a négy férfi spermája bejutott, akivel aznap
éjszaka közösült, ám ahelyett, hogy a petesejt négyfelé osztódott volna,
ahogy a négyesikrek esetében történik, magába zárta a géneket mind a négy
heréből, Örn Ragnarsson taxisofőréből, Fáfnir Hermannsson szedőinaséból,
Jón »Bika« Þorgeirsson börtöntöltelékéből és Carl Steinssonéból, a Freyr
őrnaszád másodtisztjééből, így egyedülállóan összetett lányembrió jött
létre.”
„Nem írtak róla az újságok? AZ 1962-ES ÉV ELSŐ CSECSEMŐJE!
Fényképpel?”
„Thorsteinson úr nem akarta.”
„Ő tudta, hogyan fogant a gyerek?”
„Azt biztosan tudta, hogy nem ő az apa. De nem az volt az oka: a
kislány kerek anyajeggyel a homlokán született, mintha egy vadember
gyermeke lenne, akit bíborvörös nappal jelöltek meg az istenek kedvéért,
sasvérből és koromból kevert festékkel. Márpedig Thorsteinsonék
keresztények voltak.”

***

„A startpisztoly a levegőbe emelkedett, majd eldördült.”

 3

„Ezzel kezdetét vette a közösülések virágkora: négyezerhétszáztizenegy,

ezerkilencszázhatvankettőben élve született gyermek – kétezernégyszáztíz
fiú és kétezerháromszázegy lány – fogant éjszaka vagy nappal, este vagy
reggel, hétköznap vagy ünnepnapokon, ebéd-, kávé-, cigaretta- és
nagyszünetben, hegyi túrán és falubálon; a társadalom felső és alsó, illetve
közbülső rétegeiben; a szabadban – hol halvány harmat hullik, hol fényes
csillag csillog, a hullámok hátán, a törpenyír tágas terepén, ahonnan út indul
a szélrózsa minden irányába, ahol a nap ezüstbe öltözteti a hullámokat, ahol
az idő bódít, mint a bor, csendes, csillaghullós augusztusi estéken, meg ahol
mindig hó esik, ahová a hagi busz érkezik, és ahonnan indul – garázsokban
és lakásokban, irodaépületekben és üzlethelyiségekben, sufnikban és
fészerekben, hegyi menedékházakban és asztalosműhelyekben, galériákban
és raktárakban, hétvégi házakban és kollégiumokban, fagyasztóüzemekben
és benzinkutakon, halászkunyhókban és mozikban, hálószárító kalyibákban
és tejüzemekben, ruhaüzletekben és iskolaépületekben, kötödékben és
postahajókon; tanári asztalon, íróasztalon és a fűben fekve, öltözők,
fürdőszobák és kamrák padlóján, a parti homokon, a nappali kanapéján és
szőnyegeken, fürdőkádakban, jacuzzimedencékben és uszodákban, pultok,
biliárdasztalok és nyírfacsemeték alatt, karosszékben, fogorvosi székben és
a parti köveken, templomi padokon, kerti padokon és almásládák tetején,
álló helyzetben autók ajtajának, kapuknak és mosógépeknek támaszkodva,
könyvespolcnál, konyhaszekrénynél, templomkert falánál; hosszú, nedves
csókban találkoztak ott villanyszerelők és tanítónők, légi utaskísérők és
cipészek, újságírók és orvosi asszisztensek, színésznők és
tejeskocsisofőrök, lelkészek és gimnazistalányok, halfeldolgozó munkásnők
és gyerekorvosok; levetkőztek ott jósnők, kalózok, pékségek eladói,
borbélyok, varrónők, asztalosok, szülésznők, banki alkalmazottak,
fodrásznők, raktárigazgatók, pincérnők, munkavezetők, szakácsnők és
műszaki rajzolók; tétován tapogatóztak mezőgazdászok, mérnökök,
fűtésszerelők, buszsofőrök és órásmesterek ujjai a varrónők, eladónők,
háztartásbeliek és óvónők melltartójának kapcsainál a kerekded, puha és
forró keblek felé haladva; négyezerhatszázhatvanegy férfi hímtagja
merevedett meg és négyezerhatszázhatvanegy nő hüvelye nedvesedett meg
(ötven ikerszülés volt); szeretkeztek egymással férjek és feleségek, női és
férfi szeretők egymással, férjek női szeretőkkel, férfi szeretők feleségekkel
– és feleségek női szeretőkkel és férfi szeretők férjekkel, női szeretők női
szeretőkkel, férfi szeretők férfi szeretőkkel, még ha ezen együttlétek
eredménye csak a szép pillanatok örök emléke lett is –, erőszaktevők
feküdtek rá áldozatukra; ujjak, ajkak és nyelvek simogatták az erogén
zónákat; hímvesszőket dörzsöltek, nyalogattak és szoptak; farpofákat
ragadtak meg; hátakat karmoltak; nedves hüvelyek cuppantak rá kemény
péniszekre; szűzhártyák szakadtak át; korai magömlések sorjáztak; kielégült
nyögések hangzottak; a nők tizenkilenc liternyi ondót fogadtak be, ami
éppen elegendő volt ahhoz, hogy megfoganjon az
ezerkilencszázhatvankettőben megszületendő négyezerhétszáztizenegy
gyermek.”
 A tánc

Felmegy a függöny. Gyorsan villódzva-pislákolva neoncsövek gyulladnak

fel, a fényükben két sorban tizenkét bölcső és huszonegy inkubátor jelenik
meg a színpad közepén. A bölcsők egyszerű, hétköznapi kivitelűek,
kerekeken gurulnak. Az inkubátorok fehérre lakkozott acéllábakon állnak.
Nyolc bölcsőre halványkék, négyre pedig rózsaszín, nagy szemekkel kötött
gyapjútakarót terítettek. Ez a kórus:

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13.

Lány: 1962. január 13. – † 1962. január 13.
Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21.
Fiú: 1962. február 24. – † 1962. február 27.
Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április 14.
Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14.
Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 17.
Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21.
Fiú: 1962. május 7. – † 1962. május 25.
Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27.
Lány: 1962. május 28. – † 1962. május 28.
Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23.
Fiú: 1962. június 27. – † 1962. június 30.
Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11.
Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 16.
Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16.
Fiú: 1962. július 9. – † 1962. július 18.
Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19.
Fiú: 1962. július 31. – † 1962. július 31.
Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962. augusztus 1.
Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3.
Fiú: 1962. július 9. – † 1962. augusztus 4.
 Lány: 1962. február 13. – † 1962. augusztus 7.
Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18.
Lány: 1962. augusztus 17. – † 1962. augusztus 20.
Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962. szeptember 3.
Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6.
Fiú: 1962. november 18. – † 1962. november 18.
Fiú: 1962. november 27. – † 1962. november 27.
Fiú: 1962. december 18. – † 1962. december 18.
Lány: 1962. december 16. – † 1962. december 23.

A teremben kezdetben csönd uralkodik. Egy-egy bölcsőből véletlenszerűen

halk nyöszörgés, rövid nyikkanás, fájdalmas nyekergés hangzik fel. Az
inkubátorok alig hallhatóan
zúgnak.
Felemeli a hangját a fiú, aki májusban két napig élt. Keservesen sír,
nagy hangon. Ő az előénekes. Először a legidősebb kórustársa csatlakozik
hozzá: a lány, aki huszonhárom hetes koráig élt. Aztán egymás után
bekapcsolódnak a többiek is. A bömbölés bölcsőről bölcsőre terjed, az
inkubátorokban is visszhangzik.
A parányi testek remegnek a sírástól, alsó ajkuk reszket, ökölbe
szorított (icike-picike) kezük hadonászik, a hidegtől kék, apró lábukkal
vaktában rúgkapálnak. Motyogva, sóhajtozva, szörtyögések és csuklások
közepette adják elő a kórusmű első tételét:
– Halva születtünk, koraszülöttként, a köldökzsinór a nyakunkra
tekeredett, belső elválasztású mirigyeink lebénultak, emésztőcsatornánk
eldugult, tüdőnk összeesett, agyunk károsodott. Ugyanolyan gyorsan
távoztunk, ahogyan megérkeztünk.
Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
 4

„ISTEN VÉRE

Abban a pillanatban, amikor a szó megjelent Isten ajkán, látóvá vált. Látta,
hogy mindenütt jelen van. Egyszerre mindenhonnan látta magát, felülről és
alulról, és minden oldalról is. És mivel Isten számára nem létezett sem fönt,
sem lent, sem itt, sem ott – lévén egyidejűleg minden kezdet és vég –,
tudata teljes és oszthatatlan volt, ugyanakkor a létrejövő világ minden
zegében és zugában ott találta magát. (Kőbalta – mikrocsip.) Egy és sok
volt egyszerre. Szája kinyílt.
10-47 másodperccel az után, hogy a fény áramolni kezdett, mindenütt
elérte Isten szemét, ahol csak jelen volt. Annyira elvakította a ragyogás,
hogy önkéntelenül a szeme elé kapta a kezét. (Mozaik – Marburg marburg
vírus – papagájtollak.) De abban a pillanatban, amikor a számtalan kéz
megszámlálhatatlan száj mellett haladt el a végtelen szem felé, a fény
megvilágította a kézfejét, és Isten meglepetésére és örömére áthatolt a
kezén, és a tenyerén át távozott, vörösen.
A vérszínű fény megörvendeztette a szemet. Isten visszaengedte kezét
a szájához és ott tartotta. Lélegzetének párája elvegyült a színnel, és a
rózsaszín ködben jelenségek tűntek fel. (A földigiliszta idegrendszere –
MS0735 galaxishalmaz.)
A hideg és fekete űrben a fény képeket jelenített meg abból a
felfoghatatlan anyagból, amelyet a Teremtő önmagából hozott létre.
És az Isten hatalmas kezét még mindig a szája előtt tartja.”

***

„A vágy és a szülések nyögéseiből álló, hosszan elnyúló aláfestés, amely

ezerkilencszázhatvanegy április elsejétől az ezerkilencszázhatvankettedik
év végéig hallatszott Izlandon, egybehangzott azzal a hétköznapi
szimfóniával, amely általában egy születési évjárat gyermekeinek érkezését
kíséri – autók és traktorok motorjainak zúgása keveredett háztartási gépek
és gyári berendezések zúgásával és morgásával, kiáltásokkal és
kurjantásokkal, tapsokkal és csattanásokkal; a gyerekek böfögései és
fingásai az iskolák mögött, uszodákban és hátsó udvarokban
káromkodásként, szitkozódásként, köhögésként és krákogásként
visszhangzottak, a nézők nevetéseként és sóhajaként sportversenyeken,
színházakban és a birkák összeterelésekor; a hangversenytermekben, táncos
mulatságokon és otthoni lemezjátszókon megszólaló dzsessz, klasszikus
zene és slágerek dallamai elvegyültek az étkészletek csörömpölésével, a
rádió híreivel, a kisebb-nagyobb, belföldi és külföldi ügyekről folytatott
munkahelyi, kávéházi és otthoni beszélgetésekkel –; mindez jól ismert
azoknak az önéletrajzi regényeknek a lapjairól, amelyek minden mondatán
és minden bekezdésén ott ragyognak a nosztalgia fájdalommal vegyes
boldogságának könnyei, amelyek végigcsorogtak a szerző arcán: Kétszáz
delfint sodort ki a tenger a partra Barðaströndnél, Jurij Gagarin elsőként
jut fel a világűrbe, Kitör az Askja, Felhúzzák a berlini falat, „St. Kilda
hercege” a reykjavíki adóhivatal elnökének énekel, Marilyn Monroe-t
holtan találják az ágyában, Neonácik vonulnak fel a fossvoguri temetőben,
Watson, Crick és Wilkins kapja az orvosi Nobel-díjat, A Staðarsveit
környéki Neðri-Hóllban villám csap egy istállóba és öt tehenet pusztít el, A
szovjetek nukleáris rakétákat telepítenek Kubába, A Morgunblaðið áprilisi
tréfája szerint megtalálták Egill Skallagrímsson ezüstkincsét, Ringo Starr
többé nem a Rory Storm and the Hurricanes együttes dobosa, Izraelben
felakasztják Adolf Eichmannt, A Melar negyedben megépül a Saga szálloda,
Jurij Gagarin Izlandra látogat, és amikor a repülőtéren az ország frissen
megválasztott szépségkirálynőjével fényképezkedik, a lánynak csak a válláig
ér, Fellövik a Telstar hírközlő műholdat, amely első ízben közvetít televíziós
képeket kontinensek között, A Marvel kiadónál megjelenik az első
Spiderman képregény, és így tovább, és így tovább – egyvalamit leszámítva:
abban a húsz hónapban, amikor a születési évjárat gyermekei megfogantak
és megszülettek, az ég a legerősebb atomrobbantásoktól zengett, amelyeket
a Földön valaha látni és hallani lehetett.
A Szibéria fölötti égen, a Csendes-óceán atolljai fölött éjszakáról
éjszakára ember alkotta északi fény ragyogott, nappal pedig különös fény
csillogott a felhőkön, olyan erős, hogy ezerötszáz kilométeres távolságból a
Napéval vetekedett. A hatszázkilencven nap alatt átlagosan minden
harmadik napon hajtottak végre felszíni robbantásokat, a szovjetek
százharminckilencszer, az amerikaiak pedig nyolcvanhatszor, ami összesen
kétszázhuszonöt töltet – robbanóerejük összesen kétszáznegyvenötezer
kilotonna, ami a hétezerszerese a Hirosimára és Nagaszakira ledobott Little
Boynak és Fat Mannek – köztük volt a Cár-bomba és a Starfish Prime is,
amelyek minden idők legnagyobb robbanását idézték elő a földön, illetve a
levegőben.
A szuperhatalmak harci dobjait sem korábban, sem azóta nem verték
olyan erővel vagy akkora nyomatékkal. Mire elérkezett
ezerkilencszázhatvankettő vége, Izland légkörében a sugárzás mértéke
sosem látott szintet ért el.
Ez pedig szükségszerűen azzal a következménnyel járt, hogy az
ezerkilencszázhatvankettes évben születettek mutálódtak…”
 II

AZ A) SZALAGRÓL
(2009. JÚNIUS 17.)
 5

A Þingvallavatn tükörsima felszínén ragyog az éjféli nap, középen

megkettőzi Sandey szigetét, és bíborvörösre festi az Almannagjá hasadék
sziklafalát.
A genetikus a szeme elé emeli a poharat, az ötvenéves, borostyánbarna
japán single malt whiskyt vizsgálja – a Hoffmann-LaRoche gyógyszeróriás
észak-európai igazgatójától kapta ajándékba, amikor még beszéltek
egymással. Szerencsére itt rejtette el, a csónakházban, megfeledkezett róla,
és hét hosszú év után ma este találta meg a hígítósflakonok, ecsettisztító
folyadékok és üres vörösboros üvegek között. Manapság ki adna neki ilyen
ajándékot? Bekeretezi a tájat, a whisky felszínét a tó felszínével egy
vonalba emeli, majd leengedi a poharat az ajkához, nagyot kortyol az
italból, lassan lenyeli, és miközben leteszi a poharat a palack mellé, a korty
értékét számolgatja. Az üvegre homokfúvással írták fel a whisky nevét
japánul és angolul, és ott áll rajta a kétezerötös évszám, valamint a
minimális ár: ¥ 1.000.000.
– Hét milliliter, az tízezer jen…
A genetikus megijed a saját hangja hallatán, az esti csöndben bántóan
erősnek tűnik, nem akart hangosan beszélni. Egyedül ül a csónakház
melletti teraszon – a vendégek távolabb, a nyírfaerdőben álló nyaralóban
szórakoznak: a negyedik felesége, Dóra barátai, a médiából, a
szórakoztatóiparból és a művészvilágból ismert emberek, olyanok, akik az
évenkénti, június tizenhetedikei bulira csak azért jönnek el, mert a
meghívón az ő neve szerepel, a genetikusé; akiket Dóra Hrólf és a saját
ismerőseiként emleget, valahányszor a nevük elhangzik a régi
varróklubban, ugyanezek a nevek viszont csak megvetést váltanak ki belőle
olyankor, amikor előadásokról, megnyitókról, hangversenyekről szóló
hírekben vagy a pletykalapok címlapján találkozik velük –, majd
gondolatának végére jut, és azt mondja:
– Tízezer jen, az tizenötezer korona…
Hullámok nyaldossák a csónakházból a vízbe vezető, rozsdás síneket,
még ott áll rajtuk a kocsi, amely már darabokra esett apjának korhadt
csónakja, a Birnan terhe alatt. Gyerekként és fiatalkorában ezen a csónakon
ment ki heringet fogni apjával és három bátyjával, először ötéves, szöszi
kisfiúként, legutóbb pedig akkor, amikor apjával kettesben evezett ki a tóra,
ő már felnőtt, huszonnégy éves, frissen végzett orvosként, aki azonban
tehetetlenül nézte, ahogy az evező kiesik apja kezéből, a teste pedig a
padról lassan az ő ölébe dől – hirtelen halál. Az öregnek még a halálával is
sikerül lepipálnia mindazt, amit – ha minden így marad – a fia egész
életében el tud érni; volt némi történelmi színezete, hogy ott lehelte ki a
lelkét, ahonnan rálátni a törvénykezés egykori helyére, a Törvénysziklára,
Snorri Sturluson szószékének romjaira, úgy hangzott, mintha ezzel
élethivatása teljesült volna be, és ez lett a vezérmotívuma az íróról, rádiós
szerkesztőről, a Szocialista Párt parlamenti képviselőjéről, az ország és a
nemzet függetlenségét saját maga elé helyező férfiról szóló nekrológoknak
is – most viszont az enyészetnek indult csónak azokra az órákra
emlékeztette a genetikust, amelyeket a kisebbik fiával tervezett eltölteni a
csónak felújítása, lefestése és újbóli vízre tétele közben, ehelyett azonban a
világot járta és az izlandiak génjeiben lobogó „északi fénnyel” üzletelt.
– Tízezer korona…
Újra kortyol az italból, csak kevesebbet, mint az előbb. Majd
hozzáteszi, olyan hangszínen, mintha egy képzeletbeli beszélgetőtársához
szólna.
– Itt váltam azzá, aki vagyok…
A genetikus elhallgat, és a magnóra pillant, amely az asztalon fekszik,
a whiskysüveg mellett. Egy régi, Norelco-95 diktafon az, amelyet
ezerkilencszázhetvenhat szeptember huszonnyolcadikán, hétfőn vásárolt,
egy nappal az előtt, hogy elkezdett dolgozni a chicagói egyetemi kórház
neurológiai osztályán. Az akkori műszaki újdonság meglehetősen sokba
került a sovány diákhitelből élő orvostanhallgatónak, de Anna, az akkori és
egyben első felesége rábeszélte: tudta, hogy a férje addig nem nyugszik,
amíg meg nem szerzi, ha egyszer egy hordozható magnó kell ahhoz, hogy
az osztályos főorvossal egyenrangúnak érezze magát. A főorvoson kívül
másokkal nem törődött, hát még a diáktársaival, mindig ahhoz mérte magát,
aki a legmagasabb pozícióban ült, mivel egyszer arra a posztra akart eljutni.
Így hát szombaton elmetróztak a Logan Square-re, és megvették a diktafont
az Abt’s Electronicsban, Annának a szeme sem rebbent, pedig ő a
legdrágábbat választotta. Gyakran eszébe jutott, Anna mennyire olvasott a
gondolataiban, mennyire könnyedén készítette fel új helyzetekre és előzte
meg, hogy összeakassza a bajszát olyanokkal, akik nem tudtak különbséget
tenni tudományos lelkesedése és a közönséges gőg között. Egy tökéletes
világban Anna a válás után elfogadta volna az ajánlatát, és a titkárnőjévé
vált volna.
Megnyomja a felvétel gombot, közelebb húzza magához a készüléket,
meggyőződik róla, hogy a mikrofon feléje néz. A kazetta kereke együtt
zümmög az utolsó esti legyekkel. A távolban aranylile pittyeg. A
„kézimagnó” szó a genetikus saját leleménye volt.

„Ez az a recsegés, amit hallottál. Arrébb húzta a magnót az asztalon.”

A genetikus megköszörüli a torkát, és újrakezdi:

– Itt váltam azzá, aki vagyok. A Sandeytől keletre…
A tó felé mutat.
– Július közepére általában nagy pisztrángraj alakul ki, egy-,
másfél-, sőt akár kétkilós szaiblingokból, és apám családja nyaranta
mindaddig hálóval fogta őket, amíg a bláskógari tanyát bérelték. Miután
felhagytak a gazdálkodással, és az utolsó nemzedék beköltözött a városba, a
testvérek közül egyedül apám őrizte a hagyományt, hogy, ahogy ő mondta,
„begyűjtse a szaiblingot” – nem lehetett ugyanis afféle halászatnak nevezni,
mint amin a mai tápon nevelkedett középvezetők vesznek részt, akik még a
gondolatára is fintorognak, hogy megegyék a halat, amit az idegenvezető a
csalijukra édesget –, és ahogy komolyodtunk és nőttünk, mi, testvérek is
csatlakoztunk hozzá.
Kortyol az italból, majd motyog:
– Tizenkétezer korona…
Majd öblös hangon folytatja:
– Mint mondtam, akkor váltam azzá, aki vagyok, amikor először
mentem a szaiblingot begyűjteni. Amikor a szigettől keletre lévő részre
értünk, mondták, hogy üljek a csónak orrába, és irányítsam a műveletet.
Nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy apám rám, a legfiatalabb halászra
bízza ezt a felelősségteljes feladatot. Az irányítás abban merült ki, hogy a
vízre mutogatva folyton azt kiáltoztam: „Hal! Hal!”, miközben apám és a
bátyáim kihúzták a hálót. Nem tudom megmondani, mekkora zsákmánnyal
tértünk haza, de emlékeim szerint sokat fogtunk, bőven eleget. Ahogy a
bátyáim kiszedegették az ezüstös szaiblingokat a hálóból, és azok ijedten
fickándoztak a csónak fenekében, magamhoz kaptam a lábamat és rémülten
sikoltoztam. Ekkor láttam először halat az életéért küzdeni, korábban
anyámmal a csónakház előtti öblöcskében vártam apámat és bátyáimat,
hogy visszatérjenek a már döglött zsákmánnyal. A bátyáim csak nevettek a
kiáltozásomon, előkapták a zsebkésüket és gyakorlott mozdulatokkal
véreztették ki a halakat, a kés jól megfent hegyével átnyisszantották a
kopoltyúk felső részét, majd átvágták a torkukat, mivel a halat nem szabad
fejbe kólintani, a fejcsontoknak épnek kell maradniuk, hogy a jó ízük
megmaradjon addig, amíg a bláskógari tanyán élő testvérek a városba való
hazatérésünk utáni napon össze nem gyűltek apámnál, a szokásos őszi
lakomán. Apámat figyeltem, aki a csónak farában ülve húzta ki a hálót,
szája jobb sarkában bolgár munkáscigarettát tartva. Hallgatása és az
Udarnik cigaretta keserédes, kékes füstje, amelyet a szél felém fújt a csónak
fölött, annyira nyugtató hatással volt rám, hogy abbahagytam az óbégatást,
pedig a halak már nem egyszerűen fickándoztak, hanem a saját vérükben
forgolódtak. A part felé menet a halfarkak csapkodása lankadni kezdett a
lábam alatt, és összeszedtem a bátorságomat, hogy szemügyre vegyem
zsákmányunkat, a reszkető kopoltyújú, váratlanul görcsbe ránduló, haldokló
halakat, amelyek mind teljesen egyformán néztek ki. És emlékszem, hogy
az evezők ütemes loccsanását hallgatva arra gondoltam, ez lehet a
magyarázata, hogy…

„Ekkor elhallgat. Halljuk, hogy közelebb húzza magához a whiskysüveget,

letekeri a kupakját, felemeli az asztalról, tölt a poharába, visszacsavarja a
kupakot, leteszi az asztalra, arrébb tolja, és kezébe veszi a poharat.”
„Á! Ezt a hangot felismerem: hattyúk szállnak el fölötte, suhog a
szárnyuk és énekelnek.”

Miközben a genetikus a víz fölött éneklő hattyúk repülését figyeli, a whisky

nem mozdul a szájában, mígnem a madárraj eltűnik a Rauðukusunes
félsziget mögött, és a nyelve bizseregni kezd, ekkor nyel egyet:
– Tizenegyezer korona.
Megint kortyol egyet, és azt mormogja:
– Tizenháromezer.
Leteszi a poharat, előredől a széken, kinyújtózik, ropognak a
kulcscsontjai és a lapockái. Hol is tartott a halászsztoriban?
 – A szaibling…
De még mielőtt folytathatná, hirtelen elhallgat, kihúzza magát,
hátrafeszíti a vállát, ujjaival hátrafésüli ősz kefehaját, végigsimít őszes
borostáján, tétován körbepillant, összecsapja a kezét, összekulcsolja ujjait,
majd végre rájön, mi okozza a nyugtalanságát: tenyere és minden ujja
annak a kopott és sokat látott amerikai focilabdának az érintésére vágyik,
amelyet elmélyült és felszabadult gondolkodáshoz szokott a kezébe venni –
nyomkodja, egy ujján pörgeti, egyik kezéből a másikba dobálja –; ezzel a
földi ténykedéssel lefoglalja öreg csontjait, miközben a benne élő férfi a
megszokás porából az égbe törekszik, és átlebeg abba a világba, ahol a
képzelőerő az egyedül természeti törvény.
A genetikus a kezére pillant. Már a gondolatára felvázolta a labda
képét a két tenyere közötti távolsággal, a kéztartásával, az ujjak
görbületével.
„Mit akart mondani?”
A képzeletbeli labdát a korhadó csónak felé hajítja:
„Mi a tanulság?”
A labda hangtalanul a csónak oldalának ütközik, lepattan a pattogzó
festékről, éppen ott, ahol az esők és a szelek csak a név utolsó három
betűjét hagyták meg: R-N-A:
„Azon az ötvenöt évvel ezelőtti halászaton hogyan vált azzá, akivé
vált?”
Elkapja a visszapattanó labdát.
Ekkor egy elferdített könyvcím jut eszébe:
„A hal mindig egyedül van.”
Mégsem tudja szavakba önteni azt, ami emlékei szerint gyerekként, a
halászat irányítójaként átvillant az agyán, a csónak fenekében heverő véres
haltömeget látva, amelyben méretét és árnyalatát leszámítva minden hal
teljesen egyformán nézett ki – mint a három bátyja, akikről az idegenek
mindig azt mondták, hogy egy férfi, az apjuk kiköpött másai, ő maga
viszont inkább az anyjára ütött –, hogy végre megtalálta a magyarázatot
arra, miért mindig egyes számban beszélt „a pisztrángról”, „a szemlingről”
meg „a szaiblingról”, holott nyilvánvalóan az egész halrajt értette rajta: nos,
amiért a Szocialista Párt leendő parlamenti képviselője nem többes számban
beszélt a földön élő emberekről, ugyanazért nem beszélt egyes számban a
Þingvallavatnban élő halakról sem. Ahogy számára az emberiség „az
ember” volt, a pisztrángok is egyetlen lényt, egyetlen pisztrángfajt
jelentettek: „a pisztrángot”. A hasonlatot azonban ennél jobban nem lehetett
kiterjeszteni, mivel „a pisztránggal” ellentétben, amely egyedül és
csoportban is pompásan megél, „az ember” olyasféle individualizmussal
van megátkozva, amely minden más élőlénytől megkülönbözteti: betegesen
idegenkedik attól az ösztöntől, hogy a csoport érdekeit saját maga elé
helyezze, hogy szerzeményeit megossza a többiekkel, hogy ne vegyen el
többet, mint amennyire szüksége van, és a lehető legjobban alkalmazkodjon
a közösséghez. Ekképpen „a tudás” ajándéka elrontotta „az embert” –
ugyanis minden ajándékhoz az ellentéte is kapcsolódik, és „a tudás”
ellentéte „a kapitalizmus”. A genetikus tizenhatezer koronányi whiskyt dönt
magába, majd felszusszan:
– A kurva életbe, hogy nekem ötévesen ilyesmi járt a fejemben!

Kezdetben csend uralkodik, amely madárcsicsergésből, a víz csobogásából,

a lombok susogásából áll, majd egyetlen megállapítás következik:
– A kurva életbe, hogy nekem ötévesen ilyesmi járt a fejemben!

Aztán ismét nyári este van, a férfi hallgat. A levegőt gyűrögeti a kezében.
Ha valamit tanult azon a nyári napon, az nem az volt, hogy a pisztráng
romlatlan szocialista, és az sem, hogy a halfejleves szokásos összetevője. A
halászat közben a leendő genetikus akkor jutott a legközelebb a „nagy
igazsághoz”, amikor az apja a csónak farából előreült a középső padra és
megragadta az evezőt, megfordult a csónakkal, hogy a nap mögéje kerüljön,
és a felé az öböl felé vette az irányt, ahol most, nagyjából hat évtizeddel
később a legfiatalabb fia elborzadva idézi fel, mennyire ledermedt, amikor
apja árnyéka a merevedő szaiblingokra és őrá vetődött, ahogy ott
gubbasztott a csónak orrában. Akkor értette meg, hogy mindaddig, amíg
egyetlen egyed elég nagy ahhoz, hogy az árnyéka eltakarjon mindenkit,
egyre megy, hogy „az ember” és „a pisztráng” egyes vagy többes szám, és
individualista vagy közösségi lény-e.
De ezt nem felelhette arra a magazin által rajta kívül még négy
közismert személyiségnek feltett kérdésre, hogy „hogyan lett az, aki”.
A választ máshol kellett keresni:
Ezerkilencszázhatvankettő június végén, azon a nyáron, amikor
betöltötte a tizenhármat, éppen a városból tartott hazafelé a reykjavíki
fagyasztóüzemi kollégáival – a Stjörnubíó mozi kilenc órai előadásán a The
Woman Eatert nézték meg, amelyben Dr. Moran, egy őrült tudós egy Tanga
nevű dobossal, a dzsungel fiával együtt egy amazóniai emberevő fát fiatal
nőkkel táplál, és a fa gyantájából előállítja a halál ellenszerét –, amikor
megpillantotta a szüleit, akik a ház előtt, a „Zöld Kecskében”, egy szovjet
GAZ-69 terepjáróban ültek. Rendszerint oda húzódtak vissza, hogy
nyugodtan „megbeszélhessék a dolgokat”, ahogy mondták, mivel egyikük
sem ismerte volna be, hogy valaha is veszekedtek volna. A testvérek
azonban már elég nagyok voltak ahhoz, hogy lássák, ezek a beszélgetések
„kint a kocsiban” mennyire megviselték a szüleiket, és egyre gyakrabban
fordult elő, hogy a két szülő valamelyike a beszélgetés után még jó ideig
egyedül üldögélt az elülső ülésen.
Összeszorult gyomorral bukott le a szemközti ház garázsa mögé.
Rejtekhelyéről – a szovjet terepjáró poros hátsó ablakán keresztül – jól látta
anyja árnyképét, amely egy nyitott újságot szorított a kezében és odadugta a
férje orra elé. Az apa árnyéka határozottan kivette a kezéből a lapot, majd
magához ölelte a feleség árnyékát. Az anya egy idő után kihátrált az
ölelésből és megtörölte az arcát. A vezetőoldali ajtó kinyílt, az apja kiszállt,
kinyitotta az ajtót a feleségének, kisegítette, majd felkísérte a ház lépcsőjén.
Amikor becsukódott mögöttük a bejárati ajtó, a leendő genetikus pillanatnyi
habozás után odaszaladt a „Kecskéhez” és bemászott.
A terepjáró padlóján egy összegyűrt oldalt talált a Morgunblaðiðból,
apja politikai ellenfeleinek szócsövéből, a hazugságokat terjesztő
szennylapból, amelyet apja nem tűrt meg a házukban, és az első gyerekes
gondolata az volt, hogy a vita abból eredt, hogy az anyja hazavitte az
újságot a könyvesboltból. Kisimította a lapot, nagy betűkkel az állt rajta:

Thalidomid altatószer:
több ezer gyereknél okozott születési rendellenességet

A cikk mellett két újszülött, egy fiú meg egy lány fényképe szerepelt. A
hátukon feküdtek egy fehér lepedőn, a testük kissé ferdén állt a fejükhöz
képest, mint a csecsemőkről készült, beállított felvételeken, de a végtagjaik
helyén tömpe csonkok voltak, fókaszerű uszonyokkal, inkább toll- vagy
rojtszerű ujjakkal. Az egyik gyerek sírva behunyta a szemét, a másik
furcsán nézett.
Az anyja két héttel később lábműtétre utazott Dániába.
 A genetikus felemeli a poharat, az italt vizsgálja, tekintete végigjár a
tavon, megáll a Sandeyen, amely feketén ragyog az éjféli napban.
– Tizenháromezer…
 III

GYERMEKKOR
(1962. AUGUSZTUS 27.
– 1972. SZEPTEMBER 3.)
 6

– Tizenhárom…
A genetikus hangja üresen szól a diktafon apró hangszórójából, aztán
egy ápolt női kéz megfogja a készüléket, felemeli Josef Löwe
éjjeliszekrényéről és hosszú, kékre festett körmével megállítja a lejátszást, a
szalag megakad; a felvétel az utolsó hangoknál áll meg:
– …eze…
Az ezt követő csendben a nő a diktafont tartva a férfit figyeli, aki vele
szemben, a kanapén szundít: Josef Löwe ferdén fekszik a bútoron, a háta
alatt nagy rakás hímzett párnával, a kanapé vaskos, magas háttámlája úgy
hajlik fölé, mint egy hattyúanya széttárt, földbarna, bársonyos szárnya,
amely a fészekben ülő fiókákat védi. Maga Löwe ugyanakkor a legkevésbé
sem emlékeztet egy hattyúfiókára.
Középkorú férfi, a pocakosság határán, konzervatív módon, piros
kockás flanelingbe és V nyakú, mohazöld pulóverbe, világos khakiszínű
nadrágba és barna zokniba öltözve, lábán szürke nemezpapucs. Arca sima,
nem borostás, rövidre nyírt haja kezd őszülni és ritkulni, kerek feje a
kulcscsontja és a válla közé csuklik, sápadt keze az ölében pihen – nem
petyhüdten, inkább mereven, mintha egy hasbeszélő bábuja volna –; első
pillantásra csak egy férfi, aki kissé ferde pózban szendereg otthonában a
kanapén. De Josef Löwét nem kell sokáig szemlélni ahhoz, hogy az ember
észrevegye, testhelyzete, ruhája és haja mit kendőz el. Feje tetejéből,
homlokából és állkapcsából különös csontképződmények állnak ki, és
feszül rajtuk a bőr. Hasonló, még nagyobb csontkinövések láthatók szerte a
testén, a karján, a mellkasán és a lábán is.
Nem most először alszik bele a Þingvelliren rögzített, gyakran
csenddel megszakított monológba. A nő már többször lejátszotta neki ezt a
szalagot. Úgy érzi, Josefnek joga van ahhoz, hogy meghallgassa annak a
férfinak a hangfelvételét, akinek a megbízásából az interjú készül.
A nyári éjszaka hangjai annyira álmosítóak.
 ***

A MERÍTŐHÁLÓ

Amikor Hrólfur Zóphanías Magnússon még gyerekként a laugarnesi

városrészben lakott, mindenki tudta, hogy a Fischersundben bordélyház
működik. A baráti körében igazából senki sem tudta, mit jelent az, hogy
„bordély” vagy az, hogy „kurva”, vagy hogy mit csinálnak abban a házban,
de magát a „kurva” szót, amely – úgy sejtették – valamiféle bűnös nőre
utalt, olyan titokzatosság övezte, hogy a belvárost és a város nyugati részét
összekötő rövid utca teljes egésze tabunak számított: senki nem
merészkedett oda.
A bátrabbak bementek a városba, hogy felderítsék az ügyet. Ám
minden nő, akit a Fischersund közelében láttak – és akit biztos távolságból
alaposan szemügyre vettek, abban bízva, hogy közelebb kerülnek a „kurva”
nevű jelenség lényegéhez –, olyannak bizonyult, mint a fiúk anyja, nővére,
nagynénje vagy akár nagymamája, így arra a következtetésre jutottak: a
kurváknak vagy a fejük más, mint a rendes nőknek, vagy olyan testi
fogyatékokkal bírnak, amelyek nem látszanak, amikor ruha van rajtuk;
utóbbiba bele sem mertek gondolni – főleg azok után, hogy az orvos fia
azzal állt elő, hogy ezek a nők hermafroditák.
Akkoriban az Aranyhal volt Reykjavík egyetlen díszhalkereskedése.
Hrólfur tízéves elmúlt, már majdnem tizenegy, és – ahogy a családja
mondta – halőrült: a szobájában három nagy (harminc-, hatvan-, illetve
százhúsz literes) akvárium állt, emellett pedig, ahol még elfértek, szaporító-
és ivadéknevelő medence gyanánt mindenféle befőttesüvegek meg tálak
sorakoztak mindenütt a könyvespolcokon, a padlón és az ablakpárkányon.
Ezért amikor az Aranyhal a Laugavegurről a Fischersundbe költözött,
Hrólfur bajba került.
Hrólfur egy feltétellel tarthatott halakat: ha nem tud minden
tekintetben és a saját pénzéből gondoskodni róluk – a Þjóðviljinn hírlap
kihordásából és a Vikan újság árusaként kereste meg a rá valót –, akkor
mennek egyenesen a vécébe. Betegséget színlelve kétszer mégis sikerült
rávennie az apját, hogy a munkából hazafelé menet betérjen az üzletbe és a
gurámiknak tápot meg növényeket vegyen, amit csipegethetnek. Egyszer
pedig a legidősebbik bátyja barátnőjét kérte meg, hogy szűrőt vásároljon a
guppiakvárium tisztítóberendezéséhez, arra hivatkozva, hogy a Steindór
taxiállomás melletti parkolóban, a kis utca végében utcagyerekek
randalíroznak. Furdalta a lelkiismeret azért, hogy a lányt egy olyan
rettenetes helyre küldi, mint a Fischersund, de azzal nyugtatgatta magát,
hogy ha a lány ott reked és maga is kurvává válik, akkor ő majd odamegy
és kiszabadítja – igaz, majd csak akkor, ha mindketten felnőttek, és a bátyja
már el is felejtette a lányt.
Miután a barátnő megállapította, hogy semmiféle huligánok nincsenek
arrafelé, és közölte Hrólfurrel, hogy gondoskodjon csak ő „azokról az
undorító szagú halairól”, a fiú kénytelen volt maga elmenni az Aranyhalba,
mivel a kardhalait uszonyrothadás kezdte kínozni, és a gyógyszert az üzlet
tulajdonosával együtt kellett kiválasztania – az efféle kezelésekben nem
lehetett amatőrökre hagyatkozni.
A Lækjartorgon szállt le a buszról, és elindult az Austurstrætin a
Fischersund felé. Azon a kétszázötven méteren hirtelen rengeteg látni- és
néznivalója akadt: keletnémet medvecukor a Szövetkezet boltjában, új
malacperselyek a Mezőgazdasági Bankban, kézzel kötött kesztyűk és sálak
Thorvaldsen bazárjában. Miután a fél délelőttöt ezzel töltötte – és annyi
ideje ácsorgott az üzletekben, hogy az eladók már kezdték gyanakodva
figyelni –, Hrólfur Zóphanías odaért a Fischersund előtti taxiállomáshoz.
Behúzódott a kukák mögé, ahonnan nagyjából ötméternyire belátott az
utcába, és várta a megfelelő alkalmat.
Amikor úgy vélte, hogy az utca a következő percekben kurvamentes
marad, átszaladt az úton, és rohant egyenesen az Aranyhal ajtajáig, amely
legnagyobb szerencséjére az utca elején, majdnem a Fischersund és az
Aðalstræti sarkán állt.
Amint az ajtó becsukódott mögötte, Hrólfur nagyon megkönnyebbült.
Az üzlet egészen olyannak tűnt, mint a Laugavegurön lévő
pincehelyiségben volt: a boltot a tulajdonos izzadságszaga töltötte be, zúgó-
búgó pumpák megállás nélkül levegőt fújtak az akváriumokba, a növények
zöld levelei ringatóztak a vízben, és a halak távolabbról nézve színes,
mozgó fénypontoknak, egy elvarázsolt erdőben a fák között röpködő
tündéreknek tűntek. De minden mégsem maradt a régiben. A legutóbbi
látogatása óta eltelt időben a tulajdonos lánya érthetetlen vagy inkább
rejtélyes átváltozáson ment keresztül. Hrólfur ezt a lány mozdulataiból
állapította meg, amikor az egy akváriumában magányosan gubbasztó
éjvörös harcoshalat halászott ki a merítőhálóval – Hrólfur már régóta
vágyott egy ilyen halra, de még nem gyűlt össze rá elég pénze.
A lány a hal mögött dugta a merítőhálót a vízbe, és fürge
csuklómozdulatokkal követte az akváriumban – ugyanezeket a
mozdulatokat egy pillanat múlva a csípője is megismételte –, amíg a hal ki
nem fáradt. Ekkor kiemelte a vízből, nejlonzacskóba tette, amelynek a
száját megtekerte és csomót kötött rá.

Ez jut Hrólfur Zóphanías Magnússon genetikus, a CoDex ügyvezető

igazgatója eszébe egy éjszaka, egy bársonyborítású fülkében, egy
karosszékben ülve, pontosan azon a helyen, ahol negyven évvel korábban
állt, a tulajdonos lányának átváltozásától megnémulva. Miután az Aranyhal
elköltözött a Fischersundből, a helyiségben sokáig temetkezési iroda
működött – a fal mentén akváriumok helyett koporsók sorakoztak –, majd
egy ruhatisztító lett a helyén, amely a koporsókat mosógépekre cserélte.
Most a Bar Lewinsky sztriptízbár működik ott, és Hrólfur Zóphanías
éppen az egyik magánfülkében ülve várja, hogy Aleta, az ukrán lány, akivel
az imént csevegett a bárban, elhúzza a függönyt. Hrólfur az alakjából
rögtön rájött, hogy a lány transznemű, aki már sokat tett átváltozásáért, de
még nem jutott a végére. Remélhetőleg rövidesen kiderül, meddig jutott.
Valaki elhúzza a függönyt.
Aleta a fenekét riszálva közeledik a fotelban ülő férfihoz. Jobb
kezének csuklóját elforgatja – mint akkor régen a tulajdonos lánya,
gondolja magában Hrólfur, pont, mint a tulajdonos lánya –, és így tereli be a
férfit a merítőhálójába.

***

Miután Aleta előadta a táncát, a genetikus elkérte a telefonszámát. Aleta

ennek nem tulajdonított nagy jelentőséget. Néhány héttel később azonban
felhívták a CoDex biotechnológiai cégtől, és kutatói állást ajánlottak neki.
Most pedig ott ül Josef Löwe pincelakásában, és várja, hogy a férfi
felébredjen.
 ***

A genetikusról készült felvétel azon a diktafonon volt, amelyet Aleta a férfi

asszisztensétől kapott többek között húsz üres, százhúsz perces kazetta,
több mappa, egy polaroid fényképezőgép és a kutatáshoz kapcsolódó egyéb
anyag mellett. Mielőtt elindult volna az első interjúra, Aleta meghallgatás
nélkül kivette a kazettát a készülékből és betette a kérdőívekkel teli
borítékba, úgy tervezte, hogy majd az első három interjú eredményeivel
együtt leadja az irodában.
Csak kétezertíz októberében, egy állami kórház szakintézményének
látogatóhelyiségében ülve, az interjúalanyának előkészítését várva jutott
eszébe – az ügy jellegéből adódóan a kutatás résztvevői közül ugyanis
sokan intézetekben és kórházakban tartózkodtak –, hogy kiderítse, mi is van
azon a régi 180-M Philips minikazettán, amely a megviseltségéből ítélve
sokáig lehetett a készülékben. A kopott címke maszatos volt, sokszor írtak
rá, húzták át és satírozták be, de legalul még ki lehetett venni valamit, amit
Aleta „Dr. Magnússon”-nak olvasott. Betette a kazettát a diktafonba.
Levelek susogását, rigók csivitelését, hullámok csobogását hallotta, majd
hirtelen torokköszörülést, amely minden kétséget eloszlatott a hang
tulajdonosának kilétével kapcsolatban.
A genetikus hangját az ország összes gyereke ismerte, és a
tehetségesebbek kitűnően utánozni is tudták. Jó néhány éve rendszeresen
szerepelt a rádió és a tévé híreiben és beszélgetőműsoraiban a CoDex
biotechnológiai cég ügyvezető igazgatójaként – amely az első naptól
kezdve hatalmas tudományos eredményekről számolt be –, több okból: mert
komoly vita alakult ki amiatt, hogy a cég hozzáfért az állampolgárok
egészségügyi adataihoz, amelyekből a nemzet genetikai információit
tartalmazó adatbázist építettek (a parlamentnek és a nyilvánosságnak úgy
tálalták az ügyet, hogy az az emberiség javát szolgálja: az izlandiak tiszta
génállománya ugyanis olyan felfedezéseket eredményezhet, amelyek a föld
lakóit a ráktól a nátháig minden betegségtől megszabadítják; de
mindenekelőtt a nemzeti érzésre és a mohóságra építettek, mivel kiderült,
hogy a projekt mögött külföldi gyógyszeróriások állnak); mert a cég
belföldön és külföldön is komoly sikereket aratott a pénzpiacokon; a CoDex
csődje miatt és amiatt, hogy rengetegen a genetikai tisztasággal kapcsolatos
szövegektől és a hatalmas nyereségtől fellelkesülve fektettek pénzt a
csodavállalkozás részvényeibe; amiatt, hogy aztán újra sikerült talpra
állítania saját magát és újabb finanszírozás révén rendbe tette a cég
pénzügyeit, és nem utolsósorban azért, hogy kifejtse személyes véleményét
az izlandi történelemről és kultúráról, különösen az irodalomról, miközben
nem mulasztotta el hangsúlyozni, hogy fiatalon írónak készült, és elmondta,
hogy az „esetlenül összetákolt írásaival” való bíbelődés révén tett szert
később jelentős előnyre külföldi vetélytársaival szemben, akik nem
ismerték a „kifejtés” ősi izlandi művészetét. De mivel a genetikus könnyen
felismerhető hangja, erőteljes intonációja és hanghordozása – amely azt a
benyomást kelti a hallgatóban, mintha a szabadban állna, és akármerre
forduljon is a szél, mindig feléje beszélne – óhatatlanul feltűnést keltene a
kórházban, Aleta rögtön megállította a magnót és kivette a kazettát. Nem
tudta, hogyan magyarázza ki magát, ha valaki megkérdezné, miért hallgatja
a genetikus árakról és milliliterekről szóló okfejtését.
Amint a táskájába dugta a kazettát, egy ápoló jelent meg az ajtóban, és
betámogatta a helyiségbe az aznapi interjúalanyt, egy negyvenvalahány
éves nőt, aki azúrkék selyemköntöst viselt, hófehér, szépen fésült haja
középen volt elválasztva és a vállán és a karján aláhullva egészen a
gyapjúkesztyűig ért, de nem tudta eltakarni örökletes betegségének a
tüneteit: arcának és végtagjainak bőre felduzzadt, vastag, száradó
pikkelyekre emlékeztető, kemény, hatszögletű lemezekből álló kiütésekkel.
Ez a „halbőr” az orra hegyén és az ujjbegyein volt a legvékonyabb, és a
bőrfelület nagyságával arányosan vastagodott, a legnagyobb pikkelyek
tenyér nagyságúak voltak, és színük a vöröstől a zöldig terjedt, az elpattant
ereknél és duzzadásoknál sárga és kék beütéssel.
Aleta felállt, odalépett a köntöst viselő nőhöz és kezet nyújtott neki:
– Üdvözlöm, Aleta Szelińska vagyok…
A nő nem felelt, nem fogott vele kezet.
Sokáig méregette az őt figyelő Aletát, hagyta, hogy elfordítsa a
tekintetét vagy hogy félve oda-odasandítson pikkelyes arcára. Aztán rekedt
hangon megszólalt:
– Rendben van, nem közénk való, de egy csónakban evezünk…
 7

Aleta két éven át lelkiismeretesen követte a neki adott utasításokat:

i)Bizalmasan kezelt mindent, ami a projekttel, az ügyféllel és a
résztvevőkkel kapcsolatos.
ii)Az interjúk elején polaroid fényképet készített a résztvevőkről.
iii)A résztvevőkkel végigvette a kérdőívet.
iv)Az interjú alatt a válaszokat feljegyezte a kérdőív megfelelő
sorába.
v)A kazettákat, a kérdőíveket és a borítékokat e megbeszélt
számozási rend szerint jelölte.
vi)Az anyagot mappákba rendezte, amelyeket átkötözve piros
viaszbélyegzővel zárt le.
vii)Az eredményeket minden hónap második és negyedik
csütörtökén leadta az irodában.
viii)A résztvevőkkel nem alakított ki személyes viszonyt.

Egészen addig, amíg meg nem ismerkedett az ötven körüli Josef Löwével,
aki egy rendkívül ritka betegségben, az úgynevezett „szoborember-
szindrómában” szenvedett – ennek latin neve Fibrodysplasia ossificans
progressiva. A betegség abban nyilvánul meg, hogy valahányszor a beteg
izmai és más lágy szövetei károsodnak, a teste nem képes a szokásos
módon helyreállítani őket, hanem a sérült helyen új csontszövetet hoz létre.
A beteg végül kettős csontvázának foglyává válik, annyira megmerevedik,
mint egy próbababa. A betegség első jele a nagylábujj deformálódása.

***

KÉRDŐÍV A HZM/0-23 PROJEKTHEZ (BIZALMAS)

Kazetta száma:_______ Interjú dátuma:___/___/______
Időpont: ___/___/___ Helyszín:____________________
a) Név:
_______________________________________________
b) Születési idő:
_______________________________________________
c) Születési hely:
_______________________________________________
d) Szülők (származás/végzettség/foglalkozás):
_______________________________________________
_______________________________________________
_______________________________________________
e) Gyermekkori lakóhely:
_______________________________________________
_______________________________________________
_______________________________________________
f) Tanulmányok:
_______________________________________________
_______________________________________________
g) Gyermekkori érdeklődési kör:
_______________________________________________
h) Házasságkötések:
_______________________________________________
_______________________________________________
i) Gyermekek:
_______________________________________________
_______________________________________________
j) Felnőttkori lakóhely:
_______________________________________________
_______________________________________________
l) Politikai nézetek (kihagyható):
_______________________________________________
m) Vallás (kihagyható):
_______________________________________________
n) Felnőttkori érdeklődési kör:
_______________________________________________
_______________________________________________
o) Emlékezetes esemény:
_______________________________________________
q) Emlékezetes álom:
_______________________________________________
_______________________________
Az interjú rögzítőjének neve (nyomtatott betűvel)
_______________________________
(Aláírás)

Aleta nagyon kimerült az ősz hajú hableánnyal készített interjúban – ezt a

nevet maga az interjúalany használta mindennemű irónia nélkül, és a
legtöbb válaszát így kezdte: „mi, hableányok”, például „mi, hableányok,
égető vágyat ébresztünk a férfiakban, a népmesék igazat beszélnek” –, és
hazaérve egyenesen a hálószobába sietett, ahol ruhástul bevetette magát az
ágyba. Hanyatt fekve bámulta a hálószoba mennyezetét, mígnem annak
színe kezdett kékbe hajlani, ahogy leszállt a félhomály; a délutánból este
lett.
A hableány annyira halkan beszélt, hogy Aletának nagyon kellett
hegyeznie a fülét, hogy hallja, mit mond, és hogy meggyőződjön arról,
hogy a diktafon rögzíti a válaszait, olyan közel ült mellé, amennyire csak a
székek támlája engedte, a magnót egy ujjnyira tartotta a nő cserepes, pirosra
festett és mozdulatlan ajkaitól. Amikor ráadásul a nő jóval hosszabban
válaszolt, mint amire Aleta számított (arra kérték, hogy az egyes interjúk ne
nyúljanak százhúsz percnél hosszabbra, hogy ráférjenek a kétórás
kazettára), a szakintézménybeli látogatása fizikai és lelki megpróbáltatássá
vált. A beszélgetés csaknem öt óráig tartott. Az utolsó hetven percben Aleta
jobb keze, amelyből már minden vér kiszállt, görcsösen tartotta a diktafont.
Légzése másodperc pontossággal összehangolódott a hableányéval.
Mellkasuk ugyanabban a lassú ütemben emelkedett és süllyedt. Válluk
összeért, és Aletát olyan émelygés fogta el a köntösbe öltözött nőből áradó
meleg vaníliaillattól, hogy hiába próbálta a nő monoton suttogását a
Vestmanna-szigeteken, a vulkánkitörés utáni években félig fekete
hamuréteg alá temetett faluban töltött gyermek- és fiatalkora történeteinek
képeivé átalakítani, egyre csak a saját szülővárosa, Drohobics régi
sóbányájánál emelkedő fehér dombok villantak fel előtte.
 A bensőjében egy idegen hang ugyanazt ismételte rövid szünetekkel:
„Ő ősz hajú, te fekete hajú vagy. Te fekete hajú vagy, ő ősz hajú…”

***

A feje fölött a hálószoba mennyezete sötétkékké vált és már feketébe

hajlott. Aleta kinyújtotta a kezét, a szemét a mennyezetről le sem véve az
asztali lámpa vezetéke után tapogatózott, megtalálta és eljutott a kapcsolóig,
meggyújtotta a lámpát, és a mélykék átadta a helyét a sárgának.
Noha eddig egyetlen interjú sem tartott három óránál tovább, és az öt
óra már őrültségnek tűnt, Aletát nem a hableánnyal készített interjú hossza,
a koncentráció (és annak hiánya), és nem is jobb kezének és karjának
sajgása merítette ki a leginkább.
Nem először „csalt” az interjúk hosszával. Ha valamelyik
beszélgetéshez egynél több kazettát kellett felhasználnia, mindig azt
gondolta: „ha ennyi kell, hát ennyi kell”, a résztvevőkről ezek a felvételek
jelentik majd az egyetlen élő forrást, ez az egyetlen esélyük, hogy a saját
szavaikkal, a saját hangjukon elmondják a történetüket – és mivel a
genetikus asszisztense még nem panaszkodott amiatt, hogy Aleta pazarolja
a kazettákat, nem változtatott a módszerein –, ami pedig a suttogásra való
összpontosítást illeti, Aleta számos korábbi interjúalanya deformált
állkapcsa és hangképző szerveinek károsodása miatt még sokkal
nehezebben volt érthető, mint a halk szavú hableány; és különben is, Aleta
az igazi szenvedést az Ukrajnából Izlandra vezető úton tapasztalta meg.
Nem: leginkább végül is a nő folyamatosan ismételt megjegyzése
készítette ki, miszerint Aleta „nem közülünk való, de egy csónakban
evezünk”; a stressz, amit az okozott, hogy öt órán át éberen kellett
figyelnie, hogy a felvételen semmi se adjon okot annak kétségbe vonására,
hogy a nő nem az, akinek vagy aminek láttatni akarja magát.
Aleta azt hitte, azok a napok már elmúltak; de a hableánynak éles
szeme volt.
Felült és vetkőzni kezdett, levette a kabátját, bőrcsizmáját a padlóra
rúgta, lehúzta a pulóverét és a szoknyáját, kikapcsolta a melltartóját, levette
a nejlonharisnyáját és a bugyiját, és a szennyeskosár felé hajigálta őket.
Aztán levette a táskáját az ágyról, és kiment a fürdőszobába.
 Igen, az interjú alatt a hableány többször is megszólította Aletát,
bevonta az elbeszélésbe, tapasztalásainak részesévé tette. Miután a nő
beszámolt arról az emlékezetes történésről, hogy hétévesen felfedezte, neki
nem olyan életet szántak, mint másoknak – a Bétel pünkösdista gyülekezet
összejövetelén kezdett végre derengeni neki, kiről beszél a lelkipásztor,
amikor azt mondja, hogy ugyan a szigeteken Isten nem mindenkit a saját
képére teremtett, a gyülekezetnek róluk is kötelessége megemlékezni
imáiban, és amióta az eszét tudta, ezt minden vasárnap meghallgatta a
kopasz lelkipásztortól, és minden áldott este lelkiismeretesen imádkozott
önmagáért; mivel az a kisgyermek, akit annyira sajnált azért, mert nem
Isten képére teremtetett, ő maga volt –, jelentőségteljesen Aletára nézett, és
azt suttogta:
– Maga nyilván tudja, milyen ez.
Aleta természetesen egyetérthetett volna vele, elismerhette volna, hogy
saját tapasztalatból tudja, milyen döbbenetes ráébredni, hogy az emberiség
tiszta és tisztátalan gyermekekre oszlik (és hogy ő maga melyik csoportba
tartozik), és hogy az a pillanat az ő tudatába is beégett, de még egy bólintást
sem engedett meg magának, nem akarta még jobban adni a lovat az amúgy
is elég tolakodó öregasszony alá; Aleta persze tudta, hogy a nő nem is
annyira idős – ezerkilencszázhatvankettő szeptember huszonötödikén
született, így csak két év múlva lesz ötven –, de arcának pikkelyei, a haja
színe és a hátát meggörnyesztő ízületi gyulladás miatt jóval idősebbnek tűnt
a koránál, így kinézete önkéntelenül is az „öregasszony” szót hívta elő
gondolataiból.
Aleta táskáját a fürdőkád melletti székre tette, cigarettát és öngyújtót
vett belő, rágyújtott egy szálra, megnyitotta a keverőcsapot, leült a vécére
és pöfékelve várta, hogy megteljen a kád.
Az interjú vége felé a hableány még jobban lejjebb vitte a hangját, és
kesztyűs kezével megfogta Aleta térdét:
– Semmi olyat nem mondtam magának, amit amúgy ne tudna már.
A nő elengedte a térdét, felemelte a kezét, és a mellére mutatva
suttogta:
– Ahol számít, ott puha vagyok.
E szavakra Aleta megértően mosolygott. Kinyitotta a száját, hogy azt
válaszolja: „Természetesen a belső számít, a jóság bármilyen formát ölthet.”
Ám még mielőtt bármit is mondhatott volna, a hableány széttárta köntösét,
és megmutatta Aletának, miféle puhaságra gondolt:
 Nyaktól lefelé a mellkasát, kékesfekete mellbimbóit és lapos hasát a
durva pikkelyek helyett ezüstös, világos bőr borította, olyan fényes és puha,
mint a lepényhal hasi oldala, egészen a lába közéig, ahol sötétvörös
szőrpamacs látszott, mint valami nedves algacsomó. A fehér bőrből erős
sószag áradt, amelybe vaníliaillat vegyült.
A hableány azt suttogta:
– A Vestmanna-szigeteken kikötő hajókról sok tucat hálás tengerész
élvezhette ennek az ölnek a puhaságát tizenhárom éves koromtól fogva
egészen addig, amikor két évvel később kiderült, hogy éjszakánként mivel
foglalatoskodom „egyedül” a csónakházban. Miután anyám és a Bétel
lelkipásztora rajtakapott az ísafjörðuri Birtingur halászhajó három
matrózával, kitagadtak a pünkösdista gyülekezetből. Azt persze senki nem
firtatta, mit keresett ott anyám a lelkipásztorral az éjszaka közepén. Attól
kezdve az osztálytársaimnak megtiltották, hogy beszéljenek velem, a
tanáraim pedig nem törődtek vele, hogy bejárok-e az iskolába, bár igazából
addigra már mindkettő csak formaság volt. Nem sokkal később kidobtak
otthonról, és miután húsvéttól a nyár elejéig egyedül kellett boldogulnom a
faluban – a falu csavargójánál húzhattam meg magam, egyszer-egyszer meg
a Heimaklettur szálloda igazgatója engedte meg, hogy a kazánházban
feküdjek le egy matracra, cserébe azért, hogy előbb lefeküdtem vele –, a
gyermekvédelmi hatóság nevelőotthonba küldött a szárazföldre. Amikor
csak lehetett, kiszöktem, és minden alkalmat megragadtam, hogy férfiakat
fogadjak az ölembe. Az egyik szökésem után közölték velem, hogy
megelőző vakbélműtétre kell mennem a városi kórházba, és amikor
felébredtem, rádöbbentem, hogy egyúttal a méhemet is eltávolították.
Elhagytam az országot, Christianiában, Amszterdamban, Tangerben és
Marseilles-ben ölelgettem a férfiakat, aztán kilenc évvel ezelőtt, amikor az
ízületi gyulladás kezdett legyűrni, és már nem bírtam járni, hazatértem.
Aleta a hableány történetére gondolva csak átkozódott, mivel abban túl
sok minden emlékeztette a saját életére. Elnyomta a cigarettát a
mosdókagylóban, a lába között bepottyantotta a vécébe, felállt és lehúzta. A
nő hangja elhalkult a fejében:
– Nem ott kell meghalnia az embernek, ahol született? Mint a
pisztrángnak…
Ekkor jutott Aleta eszébe a genetikussal készített felvétel. Odahúzta a
táskáját, elővette a kazettát és behelyezte a diktafonba, megnyomta a
lejátszás gombot, és előretekert a szövegig:
 – Itt váltam azzá, aki vagyok…
Aleta elzárta a vizet, a kádba ereszkedett, hátradöntötte a fejét, nyakát
a kád szélén megtámasztva, behunyta a szemét, élvezte, hogy elszáll a
testéből a fáradtság, hallgatva, hogy a genetikus próbálja megérteni saját
magát.
Biztonságérzettel töltötte el, hogy ennyire közel kerülhet a férfihoz.
Egy szintre kerültek. A genetikus számára persze Aleta nem is létezett.
Lehet, hogy valamelyik kérdőíven megpillantja a lány nevét, ő azonban
nem tartotta valószínűnek, hogy a férfi valaha is meghallgatja a
felvételeket. Az interjúkat a CoDex valamelyik alkalmazottja számítógépre
viszi; Aleta hangját soha nem fogja hallani.
Ettől a naptól kezdve a genetikus nem csupán egy távoli főnök, aki az
asszisztensén keresztül kommunikál Aletával.
Aleta már többet tudott róla, mint ő Aletáról.
Azt a kazettát soha nem adja vissza.

***

Josef Löwe mocorogni kezd a földbarna kanapén.

Aleta odahajol fölé, és cigarettafüstöt fúj az arcába.
Josef összerezzen, próbál elfordulni a füst elől.
Aleta felnevet:
„Mogorva medve!”
 8

„És itt térünk vissza hozzám.”

Josef széttárja ujjait, és ujjbegyeit egymáshoz érinti:
„Nem sokan vagyunk a földön, akik le tudjuk írni, milyen érzés volt
világra jönni. A legtöbb embernek még az is nehezen jut eszébe, mit csinált
tegnap, hát még egy hete, három hónapja vagy tizenhárom éve. Én viszont
mindenre emlékszem, ami velem történt, attól a pillanattól kezdve, hogy az
Ingólfsstræti 10a pincéjében, a konyhaasztalon életre keltem, egészen a mai
napig, ébrenlétem minden pillanatát fel tudom idézni, minden
gondolatomat, minden álmomat. Valahányszor emlékezetembe idézem őket,
lelki szemeim előtt leperegnek a múlt eseményei – akár
ezerkilencszázhatvankettő augusztus huszonhetedikén délután, akár
kétezertizenkettő augusztus huszonhetedikén reggel történtek. Gondolataim
és cselekedeteim villanásszerűen tűnnek fel – mint a mélytengeri árokból
felbukó óriáskalmár hasából felvillanó fény, amely bevilágítja az éjfekete
óceánt –, olyan gyorsan, hogy látásuk és hallásuk külön gyakorlást igényel,
veleszületett éberséget és lelki erőt, hogy megragadjam és rögzítsem a
tudatomban, kitartást és éleslátást, hogy kibontogassam őket:
Ha fogunk egy maréknyi gyapjút, és megkártoljuk, hogy szál szál
mellé kerüljön, végül az egész szobát betöltheti – ugyanez igaz az
emlékekre is: ha jól kezdünk hozzá, a múltat életre kelteni ugyanannyi
időbe telik, mint első alkalommal átélni.
Ez az én különleges adottságom: mindenre emlékszem, mindent
kétszer élek át – és elmesélem.”

***

„Érzékszerveim az első pillanattól kezdve tökéletesek: a szemem látott, a

fülem hallott, az orromon beáramlottak a szagok, ízek borították el a
nyelvemet, bőröm érzékelte az anyagok és a levegő érintését.
 Mindezt magamba ittam. És a szavak segítségével borotvaéles
emlékezetemben bármely időbe és bárhová el tudlak repíteni.
Időgép vagyok.”

***

„Az első lélegzetvételem utáni napon arra ébredtem, hogy Leo Löwe, apám
és teremtőm a keze munkáját vizsgálja. Hogy ne fázzam, félig takaróba
bugyolált, és az ölébe véve tetőtől talpig szemügyre vette apró testemet,
hibák és egyenetlenségek után kutatva. Finoman megfogta a fejemet, hogy
meggyőződjön róla, van benne koponya, óvatosan megfogta a csuklómat,
hogy a puha hús alatt érezze a csontokat, fejét oldalra biccentve a füléhez
emelt és meghallgatta a szívverésemet, ujjaival megnyomkodta a
hasüregemet, hogy ellenőrizze, zsigereim a helyükön vannak-e, aztán a
hátamat tapogatva megkereste a vesémet, finoman, de határozottan
meghúzogatta a lábaimat, és megállapította, hogy inaim és ízületeim jól
működnek. Amikor aztán a jobb oldalamra fordított, hogy ujjbegyét
végighúzza a gerincoszlopomon és megszámolja bordáimat, fejem a
mellkasának nyomult, és életemben először meghallottam az emberi szív
dobogását:
Apám szívét. Szaporán vert.
Leo Löwe extázisban volt; majd kiugrott a bőréből, hogy sikerült életre
keltenie az agyagfiút, akit nagy áldozatok árán sértetlenül megmenekített a
világ gonoszságától, át az ellenség által megszállt kontinensen, a
tengeralattjáróktól nyüzsgő óceánon; mindvégig aggódott, hogy nem leszek
tökéletes, hogy valami bajom esett abban a csaknem két évtizedben, amely
a gyermek agyagtömbből való megformálása és aközött telt el, hogy a
halott anyagban kigyúlt az élet szikrája, és hússá-vérré, zsigerekké és
nedvekké, ideghálózatokká és erekké változott. Az agyag kiszáradhat és
szétrepedezhet, és noha ügyelt rá, hogy testem felületét nedvesen és puhán
tartsa, fennállt a veszélye, hogy a belsőmben megsérül valami; az agyagba
ugyanis különböző testnedveket is belegyúrtak, amelyek érzékenyek a
tárolási viszonyokra, a hőre és a nedvességre.
Apámat a többi újdonsült szülőhöz hasonlóan leginkább az hatotta
meg, hogy része lehet az élet csodájában, amelynek révén a
világmindenségben állandóan új tudatok válnak testté, mind különbözőek,
egyediek, de ugyanarra vágynak, mint mindazok, akik megelőzték őket:
»hogy teljes életet éljenek«.
Miután megszámlálta a csontjaimat, nem is egyszer, hanem háromszor,
hanyatt fektetett és betakargatott. Emlékszem, hogy végtagjaimat libabőr
futotta el, amint a hűvös takaró a bőrömhöz ért, és emlékszem, testem
milyen gyorsan szövetséget kötött a pehelypaplannal, és melegség áradt
szét bennem.

Ay-li-lu-lu-lu…

Leo a karjaiban tartott, és az anyanyelvén dúdolta:

Unter Yideles vigele,

Shteyt a klor-vays tsigele…

Próbáltam nyitva tartani a szememet. Érdekes volt látni apám arcán azt a
hol kinyíló, hol becsukódó rést, amely a fintorait követve egyszer megnyúlt,
másszor összezsugorodott – az az altató áradt belőle, amely egy mazsolát és
mandulát áruló fehér kisgyerekről szólt:

Dos tsigele iz geforn handlen –

Dos vet zayn dayn baruf…

Az altató ritmusától és apám forró leheletétől elnehezedett a szemhéjam:

Rozhinkes mit mandlen

Shlof-zhe, Yidele, shlof…

Rám mosolygott, és újra eldúdolta az utolsó sort, az én nevemet beillesztve:

 Shlof-zhe, Yosef, shlof,
Shlof-zhe, Yosef, shlof…

Az ölében hús-vér fiúgyermek szendergett, ehhez nem férhetett kétség.”

***

„Az első hónapokban kizárólag annak a fekete kecskének a tejével

táplálkoztam, amelyet Leo az Ingólfsstrætin álló ház hátsó udvarában
tartott. Annyira szomjaztam rá, hogy amint megcsörrent a lábos fedele,
amelyben a cumisüvegemet kifőzték, reszketni kezdtem, mint a nyárfalevél,
egész testem remegett a várakozástól, és ha tudtam volna, hangosan
ordítottam volna türelmetlenségemben.
Előfordult, hogy Thorsteinsonné az emeletről – aki a lánya születéséig
mindig csak zsémbelődött az állattartás miatt, és többször is igyekezett
rábeszélni a férjét, hogy szabaduljon meg a kecskétől, mert hát micsoda
szégyen, hogy egy ilyen gonosz, büdös állat él ott, ahol rózsa- és
ribizlibokroknak kellene nőnie, és nem lenne baj, ha egyúttal attól a
külfölditől is megszabadulnának – leküldte a cselédlányt a pincébe Leóhoz
egy üveg kecsketejért Halldóra Oktavíának. Ezt a nevet adta a házaspár az
asszony gyerekének, akit azon az emlékezetes estén négy szeretőjével
nemzett.
Apám mindig kedvesen fogadta a cselédlányt, akármennyire elfoglalt
volt is, és megkérte, hogy a legmelegebb üdvözlettel adja át az asszonyának
a tejet, és minden jót kíván neki és a kislánynak, hozzátéve, hogy tudja,
Thorsteinsonné is megtenné ugyanezt az ő fiáért, ha arra kerülne sor. Ám
őszinte és udvarias szavai ellenére Thorsteinsonné sosem ajánlotta fel, hogy
megszoptat, még ha a melle tele volt is – és apámnak sem jutott eszébe
ilyesmivel előhozakodni, noha hatvanhárom tavaszára a kecske teje már
kezdett elapadni.
Bizony, az én kezem sosem tapintott anyai mellet, ajkaim sosem
záródtak mellbimbóra, langyos anyatej sosem járta át a számat és sosem
csorgott le a torkomon.
Leo néha eltűnődött, hogy az-e csendességem oka – mivelhogy olyan
halkan pityeregtem és nyögdécseltem, hogy sosem tudta biztosan, én
adtam-e a hangot, vagy csak képzelődött, miközben rugdalózásomat
figyelte a bölcsőben, általában elégedett és egészséges gyerek voltam,
sosem sírtam, sosem hangoskodtam –, hogy testem sosem ismerhette meg
az anyatejet, és hogy az agyagember talán csak akkor válhat emberré, ha
megkóstolja a kannibálok italát, és emberi vérrel táplálkozik.
Amikor aztán ráébredt, hogy az egyetlen, amit adni tud nekem, és ami
Thorsteinsonné fehér anyatejéhez fogható, szívének vörös vére, akkor
egyszer és mindenkorra elhessegette magától ezt az ötletet: elborzasztotta a
gondolat, hogy valóban vérrel tápláljon, ami nagyon kockázatos is lett
volna. Leo olyan megváltót akart alkotni, aki fontos üzenetet ad át az új
kornak, nem pedig egy örökké vérszomjas vadállatot, mint azok, amelyek a
szakadékba taszították a világot, amikor a szakadék éppen nem figyelt oda.
Még most is érzem csiklandozó kisujját a számban, amikor az ínyemet
és a nyelvemet tapogatva azt vizsgálta, minden a helyén van-e: nem túl
feszes vagy laza-e a nyelvfék, nem túl vastag vagy nyitott-e a szájpadlásom,
nyelvgyököm nem túl nagy-e, vagy nincs-e visszahúzódva. Máskor fejemet
a tenyerébe támasztotta, és hüvelykujjának és mutatóujjának begyével az
ádámcsutkámat tapintgatta, tenyerét a mellkasomra helyezve figyelte
lélegzésem erejét – de mindent rendben talált. A vizsgálat után nagyot
sóhajtott. Nem tehetett mást, mint hogy várt és bízott benne, hogy egy szép
napon megjön a hangom. Ha pedig kiderülne, hogy néma vagyok, akkor
meg kell tanítania más kommunikációs eszközökre – a művészetre, a
táncra, az irodalomra, a zenére –, mindent meg kell tennie azért, hogy
amikor elérkezik az idő, eljussak a tömegekhez és magammal tudjam
ragadni őket.”

„Úgy is lesz. Van még időd.”

„Köszönöm, Aleta, aranyos vagy. Igyunk egy kis konyakot.”

***

„Thorsteinsonné egyetlenegyszer jött le hozzánk személyesen az emeletről,

hogy tejet kérjen a kislányának. Egy március eleji vasárnap reggel
türelmetlenül kopogtak a pince ajtaján. A rácsos ágyamban feküdtem,
amelyet Leo átvitt a szűk nappaliba, hogy az étkezőasztal mellől szemmel
tudjon tartani. Teát ivott és gyömbéres kekszet majszolt, és közben
elmélyülten szemlélt egy kottát, amelyre a Laugavegur egyik házának
emeletén lévő antikváriumban akadt rá: gondolatban eljátszotta a prágai
születésű Erwin Schulhoff In futurum című csendszonátáját. A kopogásra
felrezzentünk, én a szendergésemből, apám a mű haragos csendjéből. De
mielőtt még felkelhetett volna, hogy ajtót nyisson, a látogató már be is
lépett a lakásba. Léptek hallatszottak az előszoba felől. Egy pillanattal
később Thorsteinsonné állt meg a nappali ajtajában.
Vörös tincseiben a sötétzöld kendő alatt hajcsavarók voltak, fénylő
fekete selyemköntöst viselt, amelybe még feketébb fonallal japán pagodákat
és felhőket hímeztek bele, lábán burgundivörös papucs dióbarna pomponnal
és lakkozott fasarokkal. A tizenöt hónapos Halldóra Oktavía úgy ült az
anyja karján, mint egy hercegnő a trónján, csipkés galléros
bársonyruhácskában, szájában cumi, amelyet hangosan szopogatott.
Anya és lánya kitöltötte az ajtót, mintha el akarnák zárni előlünk a
kijáratot. Leo kérdőn a nőre nézett, aki nem reagált.
Teltek a másodpercek.
Apám ekkor vette észre, mennyire esetlen pózba merevedett, az ülő és
az álló helyzet közé: mint egy gatyájába rottyantó csimpánz.
Elpirult, kiegyenesedett, letette a kottát és megköszörülte a torkát.
– Jó reggelt!
Thorsteinsonné belépett a szobába, és végignézett apám spártai
berendezésén, afféle megjátszott érdektelenséggel szemlélte, amelyből akár
apám magánéletének tiszteletben tartását, akár egyféle gyanakvást lehetett
kiolvasni a »lomok« iránt, amelyeket apám »behordott az ő házába«. A
kotta sem kerülte el a figyelmét, meg is jegyezte:
– Remélem, nem kórusban énekel, Löwe úr.
Noha állig be voltam takarva és alig láttam ki a szobába, mégis
éreztem, hogy apám mennyire ideges Thorsteinsonné jelenlétében.
Alig bírt megszólalni, megbotlott a nyelve, nyelvtani hibákat ejtett, az
izlandi s-t úgy ejtette, mint a cseh č-t, a leghétköznapibb szavak sem
jutottak eszébe, és véletlenszerűen állított össze belőlük mondatokat – ezzel
is alátámasztva a nő előítéleteit a pincében lakó, féleszű külföldivel
kapcsolatban.
– Nem mintha közöm lenne hozzá.
Thorsteinsonné bekukucskált az ágyamba:
– Nyézd tyak, Dója, nyézd, pityi baba!
 Előrehajolt, hogy a kislány engem is lásson.
– Pityike fiú jakik nájunk a házban? Ityipityi kityi fiútyka, ugye?
Halldóra Oktavía fürkésző szemmel nézett rám. A cumija hangosat
csattant. Az anyja közelebb lépett hozzám. Érdeklődve néztem vissza, és
észrevettem, hogy a kislány egyik szeme kék, a másik pedig barna.
Halldóra Oktavía ekkor egy pillanatra abbahagyta a cumiszopást, alsó
ajka lebiggyedt, a cumi előreesett szétnyíló ajkai között, a pereméről
nyálfonalat húzva, amely leereszkedett az állára, nagy cseppé állt össze,
majd onnan a homlokomra pottyant.
Nyála a bal szemembe csöppent. Kapálóztam, mint a hátára esett
bogár. Remegtem az ijedtségtől. Reszkető hangon visítottam. Lerúgtam
magamról a takarót, és a kötött cipőcském is lerepült a lábamról.
Thorsteinsonné odanyúlt, hogy rám terítse a takarót, de meggondolta
magát, visszakapta a kezét és a válla fölött Leóra pillantott, aki nyugtalanul
toporgott mögötte, és akihez ugyanolyan nyelven szólt, mint Halldóra
Oktavíához:
– Milyen fujcsán nagyok a jábán az ujjatykák…
Visszafordult a kiságyamhoz, és a parányi nagylábujjaimra mutatott.
– Ugye?
Apám odalépett Thorsteinsonné mellé.
És valóban, volt valami gond a nagylábujjaimmal. A végső ujjpercek
csálén álltak, illetve inkább a többi ujjam felé hajlottak, mintha a
szomszédaikhoz ragasztották volna őket. Leónak elállt a lélegzete. Hogy
kerülhette ez el a figyelmét? Talán úgy feküdt a fia a kalapdobozban, hogy
az agyaglábujjai a doboz széléhez értek és eltorzultak? Vagy azon a
reggelen történt, amikor kivett a dobozból, hogy életre keltsen? De ekkor
nem tudott ezen tovább tűnődni.
Halldóra Oktavía hátrahajtotta a fejét, és hangos csattanással szopni
kezdte a cumiját.”
„Az izlandiak később még megismerik ezt a hirtelen fejmozdulatot,
amikor Halldóra Oktavía kétezernyolc és kétezerkilenc között, a gazdasági
válság telén egy időre a jegybank elnöke lesz.”
 A tánc

A színpad sötét. A félhomályban hallani, hogy a díszletesek bölcsőket és

inkubátorokat tolnak ki a színpad elülső szélére. Tetőtől talpig feketébe
vannak öltözve, de miután a szemünk hozzászokik a fény hiányához, testet
öltött árnyékokra kezdenek emlékeztetni, amelyek felismerhetetlen, sötét
alakokat tolnak maguk előtt, húznak maguk után vagy cipelnek, majd a
bölcsők és inkubátorok mögött véletlenszerűen elhelyezik őket. Ezután
oldalt távoznak, a függönyök között.
Hangos kattanással neoncsövek kapcsolnak be, megvilágítva a
jelenlévőket:

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13., Lány: 1962. január 13. – †
1962. január 13., Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21., Fiú: 1962.
február 24. – † 1962. február 27., Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április
14., Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14., Lány: 1962. május 13. – †
1962. május 17., Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21., Fiú: 1962.
május 7. – † 1962. május 25., Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.,
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27., Lány: 1962. május 28. – †
1962. május 28., Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23., Fiú: 1962.
június 27. – † 1962. június 30., Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.,
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11., Fiú: 1962. február 10. – †
1962. július 16., Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16., Fiú: 1962. július
9. – † 1962. július 18., Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19., Fiú:
1962. július 31. – † 1962. július 31., Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962.
augusztus 1., Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3., Fiú: 1962.
július 9. – † 1962. augusztus 4., Lány: 1962. február 13. – † 1962.
augusztus 7., Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18., Lány: 1962.
augusztus 17. – † 1962. augusztus 20., Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962.
szeptember 3., Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6., Fiú: 1962.
november 18. – † 1962. november 18., Fiú: 1962. november 27. – † 1962.
november 27., Fiú: 1962. december 18. – † 1962. december 18., Lány:
1962. december 16. – † 1962. december 23. …
Mögöttük a színpad fölött alacsonyan lógó csillárokon villanykörték
gyulladnak ki. Különböző méretűek és alakúak, némelyik fekete vagy fehér
műanyagból készült, mások színezett, sápadtszürke vagy sötétszürke
üvegből, és fehéres fényt szórnak arra, amit a díszletesek a színpadon
elhelyeztek:
Egy emelvényen hat rácsos babaágy, négy magas etetőszék és három
babakocsi áll, és egy holdakkal és éjszakai pillangókkal díszített
játszószőnyeget is kiterítettek.
Az ágyak és babakocsik meg-megmozdulnak, a díszletesek gyerekeket
hordanak a színpadra, a székekbe ültetik őket, és még négyet a szőnyegre
ültetnek. A gyerekek fején és nyakán sérülések, ajkuk kék, szemük
bevérzett, kezükön és testükön forró víz, tűz és áramütés okozta égési
sérülések.

Fiú: 1962. november 19. – † ? 1963

Lány: 1962. július 27. – † 1963. február 9.
Lány: 1962. augusztus 8. – † 1963. február 13.
Lány: 1962. március 30. – † 1963. február 16.
Lány: 1962. október 21. – † 1963. március 3.
Fiú: 1962. augusztus 1. – † 1963. április 1.
Fiú: 1962. június 7. – † 1963. április 4.
Lány: 1962. február 27. – † 1963. április 10.
Fiú: 1962. február 9. – † 1963. április 15.
Fiú: 1962. november 11. – † 1963. május 1.
Lány: 1962. december 3. – † 1963. május 14.
Lány: 1962. június 30. – † 1963. május 16.
Fiú: 1962. július 19. – † 1963. augusztus 8.
Fiú: 1962. december 11. – † 1963. október 3.
Fiú: 1962. február 5. – † 1963. október 26.
Lány: 1962. május 29. – † 1963. október 26.
Fiú: 1962. május 6. – † 1963. november 14.

A babakocsik, kiságyak, etetőszékek és a szőnyeg mögött három kisfiú és

egy kislány jelenik meg, betipegnek a fénycsóvákba. Az egyik fiú csurom
tengervíz, a másik iszapos, a harmadik pedig olyan sápadt, mint a lány,
akinek a kezét fogja.
 Fiú: 1962. január 14. – † 1964. július 16.
Fiú: 1962. február 10. – † 1964. szeptember 4.
Fiú: 1962. július 30. – † 1964. szeptember 30.
Lány: 1962. július 1. – † 1964. október 18.

Öt gyerek csatlakozik a csoporthoz. Egy kisfiú pirosra festett biciklin

érkezik, egy másik egy házilag tákolt autón ülve hajtja magát előre a
lábával. Egy kislány csipkés szélű babakocsit tol, a másik ollót és forró
vasalót tart a kezében, az ötödik gyerek pedig egy STP-olajosflakonból
kivágott vitorlást húz maga után. Mindannyian sápadtak, teli vannak
horzsolásokkal, zúzódásokkal és törésekkel.

Fiú: 1962. május 10. – † 1965. január 5.

Lány: 1962. augusztus 6. – † 1965. február 18.
Lány: 1962. október 4. – † 1965. október 9.
Fiú: 1962. június 24. – † 1965. november 14.
Fiú: 1962. február 9. – † 1965. december 23.

Léptek jelzik két kislány és egy kisfiú érkezését. Beszaladnak a színpadra,

majd felsorakoznak az emelvényre a kisebbek mellé – hajukban alvadt vér,
szájukban só.

Lány: 1962. augusztus 9. – † 1966. január 13.

Fiú: 1962. október 29. – † 1966. július 10.
Lány: 1962. november 10. – † 1966. december 20.

A kórus mélyebben zeng, az újonnan érkezettek hangjától szélesebben szól,

a sóhajokhoz és sipításokhoz gügyögések és egyszerű szavak csatlakoznak:
„pa-pa” és „ma-ma”, meg „ba-ba”, aztán érthető mondatkezdemények:
„nem kéjek”, „pápá, anya eemegy” és „maci kuckuc”.

Az első nekrológban, amelyet egy ebből az évjáratból született gyerekről

írtak, ez áll:
Vidám kislány volt, lelkes, és mindig tett-vett valamit, emellett csodálatos
képzelőerővel bírt, és gyermeki lelke mindenre nyitott volt, amit hallott vagy
látott. Sokan észrevették, hogy néha mennyire felnőttesen viselkedett.

A mű második tételéhez érve ez a háromévesen eltávozott kislány vezeti a

kórust:
– Leestünk anyánk öléből, apánk és testvéreink karjából, asztalokról,
ágyakról és lépcsőkön gurultunk le, szakadékok szélére, teherautók és
tejeskocsik elé léptünk ki, ötaurarost, szilvamagot, üveggolyót,
kabátgombot nyeltünk és megakadt a torkunkon, súrolóport ettünk, lúgot
ittunk, forró vizet és kávét öntöttünk magunkra, ollóval a kezünkben,
kanállal a szánkban szaladgáltunk, agyhártyagyulladást, szamárköhögést és
tüdőgyulladást kaptunk, megfulladtunk bölcsőinkben, ágyainkban és
babakocsijainkban, magunkra csuktuk az ajtót, a szél kisodort minket a
tengerre.
Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
 9

Josef Löwe oldalra hajtja a fejét, mélyebbre helyezkedik a kanapén, nyakát

a vastag párnának nyomja, mintha csak akkor tudna magáról beszélni, ha
kellő távolságra van közönségétől, Aletától, a fiatal nőtől, aki kérdőívet és
magnót tart a kezében: mintha a köztük lévő tér hozná létre azt a narratív
távolságot, amely történetének hitelességéhez szükséges, mintha csak úgy
tudna visszajelezni a saját és szülei életének főbb mozzanatairól szóló
beszámolóját követő reakciókra, hogy tetőtől talpig látja a nőt – és ezáltal
folyamatosan tudja alakítani a cselekményt és a hangsúlyokat, nehogy Aleta
figyelme lankadni kezdjen, vagy ő maga elveszítse a hitét az
elmondottakban. Vagy netán Josef öntudatlanul a mesemondók egyik
legrégibb fogásához folyamodott, akik nem érik be a hallgatóságuk fölötti
szellemi hatalommal, hanem már a történet kezdetén a testüket is uralmuk
alá hajtják azáltal, hogy lejjebb viszik a hangjukat és hátradőlnek, hogy
amazoknak előre kelljen hajolniuk – elvégre azért jöttek, hogy
meghallgassák, nem igaz? Ezzel az összehangolt mozdulattal egyeznek meg
abban, ki az idegenvezető, és kik a kezdődő utazás résztvevői, mivel az
elején mindannyian ugyanarra vágynak:
Hogy szerepük a történet végéig megmaradjon, az elbeszélő lekösse
közönségének figyelmét, hogy útközben senki és semmi ne vesszen el,
főként maga a történet ne, amely időnként besüppedhet a lábuk alatt,
hirtelen mélyülhet, csúszhat, mocsarassá és ingoványossá válhat, vagy
feneketlen árkok nyílhatnak benne, amelyekbe minden belezuhan: növény
és állat, ember és szörnyeteg, Isten és maga a halál is, mindazokkal a
balladákkal és mesékkel együtt, amelyek az előbbiek találkozásakor jönnek
létre városokban és vidéken, az égen és a tenger fenekén, éjjel és nappal,
lékekben és testben – és ha minden rosszul sülne el, az idegenvezető
ingének ujjában ott a fonal, amelyet követve a legperzselőbb szakadékból is
ki lehet találni, amely utat nyit a hegyeken és a vadonon át.
Igen, a mesélőnek ez a kezdeti finom, visszahúzódó mozdulata húzza
át a hallgatóságát az elbeszélés világának láthatatlan határán – ezáltal
megerősítve, hogy minden igaz irodalom a testhez és a lélekhez egyaránt
szól –; és valóban, Aleta most közelebb hajol Josefhez, éppen egy
hüvelyknyivel, amennyivel a férfi az imént a párnájába süllyesztette a fejét.

***

„Csendes gyerek voltam. Az a fajta, aki csak oldalról figyeli, hogy a

többiek játszanak. Aki szótlanul várakozik, miközben azért folyik a
küzdelem, hogy ki állhat a libikóka előtti sor elejére, ki ülhet az
osztálykiránduláson a busz végébe, ki vehet először a csokitortából. Az a
fajta, aki semmiért sem szól sem a felnőtteknek, sem a gyerekeknek, sem az
óvónőnek, akkor sem, ha már combközépig pisiben úszik, sem a moziban
mellette ülő fiúnak, amikor egy egész üveg üdítőt öntött az ölébe, sem a
postásnak, amikor a táskájából a járdára hullott egy levél, sem az eresz alatt
álló gyereknek, amikor éppen nagy adag hó készül lezúdulni a tetőről. Az a
fajta, aki minden kérdésre bólogatással vagy fejrázással felel, ha pedig nem
lehet elkerülni, hogy válaszolni kelljen, csak egy halk »nem tudom«-ot
motyog el. Az a fajta csendes gyerek, aki egyedül játszik az óvodai játszótér
legtávolabbi sarkában, aki a tanterem ajtó felőli padsorának leghátsó
padjánál ül. Aki a Csipkerózsika musicalben sosem jelentkezik a herceg
szerepére, sosem emeli a magasba a kezét, ha karácsonyra fel kell díszíteni
a táblát. Aki idegenek előtt sosem nevet hangosan, és nem is sír. Az a fajta
jelentéktelen gyerek, akire a felnőttek oda sem pillantanak, amikor az utcán
a szüleivel beszélgetnek, akit a többi gyerek nem beszél ki a háta mögött.
Akinek a nevére a régi osztályképeket nézegetve senki sem emlékszik.”

***

„Az ember azoknak az időknek az összessége, amelyekben él – azon

események egyvelege, amelyeknek akarva-akaratlanul részese vagy
szemtanúja; saját maga és mások álmainak és gondolatainak elegye;
önmaga és mások, barátok és ellenségek tetteinek keveréke; az idegen
tájakról vagy a szomszéd szobából származó, megjegyzett és elfeledett
történetek ötvözete –, és valahányszor egy történés vagy gondolat
megérinti, az életére befolyást gyakorol, megrengeti a maga kis világát
vagy a nagyot: hozzáadódik egy kő ahhoz az építményhez, amellyé végül
az ember válik. És legyen az piactér vagy tóparti ösvény, híd vagy sörfőzde,
felvonulási épület vagy őrtorony, csarnok vagy egyetem, fogolytábor vagy
repülőtér, az ember alakja – az emberi társadalomban betöltött szerepe –
csak akkor válik egyértelművé, miután meghalt és eltemették, csak akkor
teljesedik ki, amikor már csak romok maradnak belőle, homályos villanás
az emberek emlékezetében, egy-egy fénykép a család és a barátok
fotóalbumaiban, egy-két kézzelfogható alkotás, hányódó holmik,
hétköznapi ruhák meg egy ünneplő, jelentéktelen név és azonosító szám a
nyilvántartásokban, a napilapban sárguló gyászjelentés és nekrológ, és
mindebből már soha többé nem áll össze semmi…”
Most dől belőle a szó, nyoma sincs a hallgatag kisfiúnak és a fáradt
betegnek.
„Ez nagyon lehangoló.”
„Pedig a végétől megkíméltelek: …legfeljebb a földi maradványai,
amelyek elporladnak a sírban.”
„Köszönöm.”
„Valahányszor arra kértem apámat, hogy mondja el a saját történetét,
ezzel a bevezetővel kezdte a visszautasítást. Azt mondta, hogy ő mindössze
az életében gyűjtött tapasztalatok összessége. Az meg kit érdekel? Van az
embereknek elég bajuk a saját életükben is. És hogy majd csak akkor fogom
megérteni, mi volt a küldetése, ha ő már nem lesz.”
Josef halványan mosolyog:
„Szerencsére sok doboznyi papírt hagyott maga után, amire
támaszkodhatok. Halála után rám maradt, hogy összeállítsam a
történetét…”
Aleta nem reagál a férfi szavaiból kisejlő önsajnálatra.
Josef folytatja:
„És hogy ez sikerüljön, az Embert a Világhoz képest kell értelmezni.”
Josef felemel egy mappát a dohányzóasztalról, kinyitja és ide-oda
lapozgat a műanyag tasakok között, amíg meg nem találja, amit keres. Két
megsárgult újságkivágást húz elő az egyik tasakból, becsukja a mappát és
az ölébe fekteti, ráhelyezve a kivágásokat.
„Például mi a közös ebben a két hírben?”
Aleta átül mellé a kanapéra. A cikkeket egy újság belső oldalairól
vágták ki. Aleta szeme végigfut a címeken:
 Báránygyilkos garázdálkodik Borgarfjörðurben

Holttestet találtak a főút mentén

Az első mellé piros golyóstollal azt írták: HWK ’62.08.29., a másik mellé
pedig: HWK ’62.09.07.
Josef vár, mintha arra számítana, hogy Aleta válaszol erre a költői
kérdésre.
A lány pedig várja a folytatást.
„Nos, mindkettő Hrafn, a bélyeggyűjtő haláláról szól, arról, hogy
vérfarkas képében hogy támadott rá a bárányokra és harapta át a torkukat,
és hogy találtak rá meztelenül az út szélén a hvanneyri mezőgazdasági
iskolától délre – az én elméletem szerint oda készült, hogy segítséget kérjen
a körzeti állatorvostól, amikor a tébolya kezdett enyhülni.
És ez még nem minden…”
Josef a kanapé mellett lévő, horgolt terítővel borított kisasztalon álló
képkeretért nyúl, és Aleta kezébe nyomja. Int neki, hogy várjon, és közben
az asztalon heverő papírkupacból egy kézzel írott lapot húz elő. Fogja a
szemüvegét, amely egy láncon lóg a mellén, az orrára teszi, és olvasni kezd:

ANYÁM PORTRÉJA

Gyermek- és kamaszkoromban ébredés után minden reggel először anyám

fényképére esett a tekintetem.
A kártyalap nagyságú, fekete-fehér kép az apám ágya és az enyém
közötti éjjeliszekrényen a lámpának döntve állt bronzszínű, az áránál
drágábbnak tűnő rézkeretben – a léc szélén két sötét csík futott körbe, a
sarkaiban lévő dísz pedig csiklandozott, amikor az ujjbegyeimmel
végigsimítottam rajta.
A keret fénylő, domború üvege alatt anyám a jobb arcfelével fordul a
fényképészhez, de lefelé és oldalra néz, így mindkét szeme látszik, és a lágy
nappali fény kiemeli a vonásait. Tekintete komoly, ugyanakkor szelíd is.
Eltűnődik. Sötét haja fel van fésülve és onnan hull a homlokába egy fekete,
harang formájú kalap alól, amely hátul, a tarkójánál eltakarja a fejét.
Fehér kabátkát visel, a gallérját felhajtotta hosszú nyakára, a nyak
vonalától vékony válláig mély varrás fut, ott ér véget a kép.
A háttér ferdén két részre oszlik:
A felső rész egy világos fal, rajta legfelül vízszintes csík látszik. Sokáig
úgy gondoltam, hogy az egy repedés a falon, de később meggyőztem
magamat, hogy faragott díszléc; de legelőször – még mielőtt a látásom
kellően fejlett lett ahhoz, hogy a mélységet is értelmezni tudjam – azt hittem,
hogy az anyám egy deszkát egyensúlyoz a fején, mivel a vonal a kalapjának
tetejét érintve szeli keresztbe a képet.
Az alsó rész fekete – leszámítva azt a három világos foltot, amelyek
mellmagasságban lebegnek az anyám előtti sötét felületen, egy egyenlő
oldalú háromszög három csúcsát alkotva. Mintha csillagok volnának az
éjszakai égbolton, egy régi vadásztávcső kopott lencséin át nézve, vagy egy
város fényei egy gyorsan távolodó autó visszapillantó tükréből szemlélve.
Ez a kép legrejtélyesebb része, ugyanakkor kiemeli a nő szépségét, mivel a
forma tisztasága variációkban ismétlődik: a világos foltok közötti sötét
háromszög kihangsúlyozza arcának klasszikus arányait.
Néha a fényeket figyeltem a képen, anyám sötét fürtjeinek csillogásától
kiindulva, le a sima homlokán az orra hegyéig, onnan az arcán, a felső
ajkán, a szája szegletén, ragyogó alsó ajkán keresztül fehér nyakáig, majd
vissza a szeme alá. Ezekből a világos felületekből olyan melegség áradt,
hogy még csak el sem kellett képzelnem, milyen lenne, ha orcáját az
enyémhez érintené, a puszta látványtól melegebb lett az arcom. A pirulást
pedig hangtalan ujjongás követte, amely átjárta a lelkemet és a testemet, és
a szájpadlásomat hirtelen bizsergés fogta el. Úgy éreztem, mintha anyám
csak tettetné a komolyságot, mintha bármelyik pillanatban elnevethetné
magát: a fényképész azzal az ostoba kéréssel fordult hozzá, hogy amikor
elsüti a gépet, ne mosolyogjon. Ő, a mindig vidám Marie-Sophie, a
cselédlány, aki mindenkiben csak a szépet és a jót látta meg, még a
legsötétebb időkben is:
„Még szép, hogy mosolyog – hát hogy a csodába ne mosolyogna? A
fényképész ennyi erővel a liliomnak is megtilthatná, hogy kinyíljon.”
Máskor a sötét foltok vezették a tekintetemet, és onnan indultam el,
ahol az árnyék a legsötétebbnek látszott, anyám nyakánál, majd felfelé
haladtam a tarkóján, ahonnan egy rakoncátlan hajtincs a félig sötétbe
boruló füléhez vezetett, majd a halántékán át az arcára, a járomcsontját
követve az orrához, le az orrcimpájáig, onnan pedig az orrcsont mentén a
szeme sarkába.
Ilyenkor az az érzés fogott el, hogy anyám tényleg szomorú, hogy a
fényképezőgép zárszerkezetének kinyílása és bezáródása közötti pillanatban
az jutott eszébe, hogy ez a kép életének egyetlen bizonyítéka, hogy
egyáltalán megszületett és létezett. Megérintettem a keretet, végigsimítottam
rajta és arra gondoltam:
„De akkor még nem sejtetted, hogy találkozol majd a szerencsétlennel,
apámmal, hogy ápolni fogod és életet lehelsz belé, és hogy együtt alkottok
majd meg engem.”
Szerencsére szemem sokkal ritkábban tévedt az árnyékok e sötét
ösvényére. Ám amikor így történt, visszataláltam anyám hosszú
szempilláihoz, amelyek alatt szemeinek fekete felületén halovány fény
csillogott. És ez jobb kedvre derített.
Esténként, mielőtt fejemet a párnára hajtottam és a takarót a fülemig
felhúztam volna, utoljára megigazítottam a keretet, hogy amikor reggel
felébredek, biztosan egyenesen felém nézzen.
Reggelente pedig, amint elég erőt éreztem hozzá, még félálomban
felkönyököltem és felkapcsoltam a lámpát. Így nézegettem sokáig, fejemet a
hűvös falnak támasztva, mígnem apám a reggeli elkészítése után visszajött a
szobánkba, felöltöztetett – vagy amikor már elég nagy voltam hozzá,
sürgetett, hogy keljek ki az ágyból és öltözzem fel.
Előfordult, hogy a kép elmozdult, és nem pontosan az éjjeliszekrény
lakkozott felületének repedésével párhuzamosan állt, egyszer pedig – sőt,
kétszer – úgy ébredtem, hogy háttal állt nekem, mintha éjszaka anyám úgy
döntött volna, hogy elfordul és megnézi, hogy van apám.
Ekkor a keret hátoldala nézett felém: a barna, foltos kartonlemez,
amely a képet a keretben tartotta, és amelyet négy rézfülecske fogott meg,
meg a csillogó zsineggel rögzített, kihúzható láb, a jobb alsó sarkában
pedig egy apró, ovális matrica díszelgett egy hattyú körvonalaival és a
gyártó nevével:
Andersens Ramfabrik – Odense.

Josef felsóhajt, a papírlapot az ölébe helyezi. Kicsusszan a kezéből.

Újra elszenderedett.
 A tánc

A feketébe öltözött díszletesek magukat láthatatlannak tettetve végzik a

munkájukat, de azt látni, hogy a sötétben négy árnyék lép a színre, hosszú
emelvényt tartva, amelyet a már ott lévő mögé tesznek le. Megsercennek a
fénycsövek, a különböző csillárok meggyulladnak.

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13., Lány: 1962. január 13. – †
1962. január 13., Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21., Fiú: 1962.
február 24. – † 1962. február 27., Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április
14., Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14., Lány: 1962. május 13. – †
1962. május 17., Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21., Fiú: 1962.
május 7. – † 1962. május 25., Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.,
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27., Lány: 1962. május 28. – †
1962. május 28., Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23., Fiú: 1962.
június 27. – † 1962. június 30., Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.,
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11., Fiú: 1962. február 10. – †
1962. július 16., Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16., Fiú: 1962 július
9. – † 1962. július 18., Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19., Fiú:
1962. július 31. – † 1962. július 31., Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962.
augusztus 1., Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3., Fiú: 1962.
július 9. – † 1962. augusztus 4., Lány: 1962. február 13. – † 1962.
augusztus 7., Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18., Lány: 1962.
augusztus 17. – † 1962. augusztus 20., Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962.
szeptember 3., Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6., Fiú: 1962.
november 18. – † 1962. november 18., Fiú: 1962. november 27. – † 1962.
november 27., Fiú: 1962 december 18. – † 1962. december 18., Lány: 1962.
december 16. – † 1962. december 23., Lány: 1962. július 27. – † 1963.
február 9., Lány: 1962. augusztus 8. – † 1963. február 13., Lány: 1962.
március 30. – † 1963. február 16., Lány: 1962. október 21. – † 1963.
március 3., Fiú: 1962. augusztus 1. – † 1963. április 1., Fiú: 1962. június 7.
– † 1963. április 4., Lány: 1962. február 27. – † 1963. április 10., Fiú:
1962. február 9. – † 1963. április 15., Fiú: 1962. november 11. – † 1963.
május 1., Lány: 1962. december 3. – † 1963. május 14., Lány: 1962. június
30. – † 1963. május 16., Fiú: 1962. július 19. – † 1963. augusztus 8., Fiú:
1962. december 11. – † 1963. október 3., Fiú: 1962. február 5. – † 1963.
október 26., Lány: 1962. május 29. – † 1963. október 26., Fiú: 1962. május
6. – † 1963. november 14., Fiú: 1962. november 19. – † ? 1963, Fiú: 1962.
január 14. – † 1964. július 16., Fiú: 1962. február 10. – † 1964. szeptember
4., Fiú: 1962. július 30. – † 1964. szeptember 30., Lány: 1962. július 1. – †
1964. október 18., Fiú: 1962. május 10. – † 1965. január 5., Lány: 1962.
augusztus 6. – † 1965. február 18., Lány: 1962. október 4. – † 1965.
október 9., Fiú: 1962. június 24. – † 1965. november 14., Fiú: 1962.
február 9. – † 1965. december 23., Lány: 1962. augusztus 9. – † 1966.
január 13., Fiú: 1962. október 29. – † 1966. július 10., Lány: 1962.
november 10. – † 1966. december 20. …

A gyerekek csoportja olyan csendes, mint az várható. Egy hároméves fiú a

padlón ül, keresztbe tett lábbal, arcát a kezére támasztva alszik. A lányok
között itt-ott halk civakodás hallatszik. A legkisebbek csak nyöszörögnek,
sóhajtoznak.
Suttogás fut végig a színen.
A fejük fölött, a sötétben villanykörték jelennek meg és süllyednek
lejjebb, egyesével, mígnem mind azonos magasságban lóg az emelvény
fölött. Ekkor kigyulladnak, pirosan, zölden, sárgán és kéken világítanak.
A gyerekek hallgatnak. Akik tudnak, felállnak és megigazítják a
ruhájukat. Senki sem mozdul a helyéről.
Tizenkét fiú és két lány jön be a színre. A lányok és az egyik fiú
kerekesszékben, amelyet a három legnagyobb fiú tol, a díszletesek
felsegítik őket az emelvényre. Mindegyikük a helyére biceg, megáll és
végignéz a termen.

Fiú: 1962. február 8. – † 1968. január 10.

Lány: 1962. január 12. – † 1968. február 18.
Fiú: 1962. szeptember 7. – † 1968. szeptember 30.
Fiú: 1962. augusztus 24. – † 1969. április 8.
Fiú: 1962. november 22. – † 1969. május 12.
Fiú: 1962. december 23. – † 1969. december 26.
Fiú: 1962. március 24. – † 1970. október 1.
Fiú: 1962. február 22. – † 1970. november 17.
 Lány: 1962. augusztus 7. – † 1971. január 29.
Fiú: 1962. március 14. – † 1971. március 10.
Fiú: 1962. április 16. – † 1971. április 4.
Fiú: 1962. június 19. – † 1971. október 10.
Fiú: 1962. december 15. – † 1971. december 26.
Fiú: 1962. június 17. – † 1972. március 12.

A legutóbb érkezettek teste arról árulkodik, hogy négyen autóbaleset

áldozatai lettek, ketten vízbe fulladtak, négyen a betegágyukon haltak meg,
egy benn égett a házban, hárman pedig a háttérben maradnak, így nem
tudni, velük mi történt.
A legidősebb fiú lép előre. Jól érthetően beszél – talán kissé lassan és
túl hangosan, roppantul artikulál:
– A gazda learatja a termést. Az ígéretesnek tűnő gabonára mutat. A
pirosló rózsabimbókra mutat.
A többi tizenhárom a magasba nyújtja a kezét és úgy lengeti, mintha
meleg szél fújná. A lányok összeérintik két csuklójukat és kezükkel
virágokat formáznak, a fiúk ujjaikat széttárva kalászokat utánoznak.
A legidősebb fiú:
– Azt mondja: „Te, te, te, te – meg te.”
A gyerekek a terem felé mutogatnak, és a legidősebb fiú szavait
ismétlik:
– Te, te, te, te – meg te!
A legidősebb fiú a karját mozgatva úgy tesz, mintha kaszálna:
– Úgy lengeti a kaszát, hogy az csak úgy énekel.
A tizenhárom gyerek a legidősebb fiú mozdulatait utánozva ismétli
szavait:
– Énekel a kasza!
Néhány fiatalabb gyerek a karját lengeti és a csípőjét ringatja, mintha
eltáncolnák a történetet. Egymásra mutogatnak, azt suttogva:
– Te, te, te, te…
A legidősebb fiú:
– És az ember együtt énekel a kaszával. Az arató dala ez, amelyet csak
ők ketten ismernek, és soha más nem hallhatja…
A tizenhárom gyerek és a legidősebb fiú csatlakozik a kisebbekhez:
– Te, te, te, te meg te!
 A tizenhárom gyerek és a legidősebb fiú folyamatosan a „te” szót
ismételgeti, de hangjuk egyre jobban elhalkul, végül suttogássá válik, majd
elhal.
– Kiszaladtunk az autók elé, vizesárkokban találtak ránk, bent égtünk a
kunyhókban, medencék aljáról kerültünk elő, gyógyíthatatlan betegek
lettünk. Eltűntünk otthonról, a karunk többé nem fonódott a szüleink nyaka
köré, sírásunkat és kacagásunkat többé nem lehetett hallani, az
étkezőasztalnál magányosan álltak a székeink, ágyaink üresen maradtak.
Eltűntünk testvéreink és rokonaink közül, többé nem láttak bennünket a
játszótéren a pajtásaink körében, a tanteremben az osztálytársaink között.
Hirtelen elhallgatnak.
A csendet a legidősebb fiú levegővétele töri meg, fiatal mellkasát
kitágítva lábujjhegyre emelkedik, fejét felszegi, és vidám hangon kiáltja:
– Aztán az idők végezetén egy hosszú hajú, szakállas, fénylő
köpönyeget viselő fiatalember jelenik meg az aratáson a Könnyek
völgyében. Azt mondja, hogy az apjától érkezett, és közli az aratóval, hogy
elérkezett annak a napnak az estéje, amelyen a halál napkorongja első
alkalommal emelkedett a Paradicsom fölé.
A tizenhárom gyerek leengedi a karját, a kicsik pedig követik
példájukat.
A legidősebb fiú:
– Káin befejezte munkáját. Kaszáját odanyújtja a fiatalembernek és
odébbáll.
Minden gyerek egy helyben jár, olyan határozottan, hogy csak úgy
döng a színpad.
A legidősebb fiú:
– A fiatalember a földbe vágja a kaszát. Az gyökeret ereszt, a szárából
ágak nőnek, az éle kiegyenesedve az ég felé mutat. A kasza lándzsává, az
élet fájává válik. A férfi pedig, aki levette Káinról az átkot, megszabadította
a kényszerű munkától, végigsétál a rendek között, ujjával levágott
kalászokra, levágott rózsákra bök.
A legidősebb fiú és a tizenhárom gyerek egymásra – és a kicsikre –
mutogat:
– Azt mondja: „Te, te, te, te – meg te!”
Kicsik és nagyok felemelik a kezüket, nagyon lassan, mintha a földből
kinövő hajtások lennének, ujjaikkal és tenyerükkel virágokat és kalászokat
formáznak. Kórusban mondják:
 – Tovább éltünk a testvéreinkben, akik a halálunk utáni évben
születtek, és akiknek a mi nevünket adták. Tovább éltünk a
keresztelőruhákban, amelyeket emlékünkre a templomoknak ajándékoztak.
Tovább éltünk a fényképeken, a közeli rokonaink falain, nagyapáink és
nagyanyáink éjjeliszekrényein. Tovább éltünk a napilapok címlapján, hátsó
és belső oldalain azokban a hírekben, amelyekben beszámoltak halálunkról,
a gyászjelentésekben, a nekrológokban, amelyek kivágva képeskönyvek,
Bibliák lapjai között sárgultak meg.
Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
 10

Aleta gőzölgő kávéscsészét tesz le a dohányzóasztalra. Josef Löwe

megmozdul. Fájdalmasat nyögve felegyenesedik, a kávé után nyúl.
Előrehajol, megfogja a csészét, a szájához emeli és belekortyol a kávéba,
amit Aleta főzött, miközben ő aludt. Émelyítően édes, ahogy szereti, egy
korty konyakkal, ahogy szereti. Remeg a keze, ajkait nem tudja a csésze
széléhez szorítani, a szája szélén lecsorog a kávé, amit viszont nem szeret.
Reggel még friss volt. Mint Aleta korábbi látogatásaikor, most is
megeredt a nyelve. Csaknem négy órán át járt a szája, és hosszas bevezető
után, bőséges részletekbe bocsátkozva, sok kitérővel jutott el az
ezerkilencszázhatvankettes születési évjárat létrejöttének történetéig, annyi
kazettát megtöltve, hogy Aletának megszámolni sincs kedve.
Josef arról mesélt Aletának – amennyire a lány a cselekményt
értelmezni tudta –, hogy apja, a zsidó alkimista Leo Löwe a náci
koncentrációs táborból megszökve a Goðafoss fedélzetén érkezett Izlandra
a második világháború végén, csonttá-bőrré soványodva, kimenekítve a
borzalmakból egyetlen vagyonát, a szeme fényét, hideg agyagból készült
fiúgyermekét egy kalapdobozban. Josef maga volt az, akit apja elmondása
szerint az „anyja”, a cserfes és bájos cselédlány, Marie-Sophie X formált
meg, amikor néhány napon át az alsó-szászországbeli Kükenstadt
kisvárosban, a Gasthof Vrieslander szobái közötti titkos kamrában ápolta a
törött karú menekültet, és a teremtés művelete akkor érte el tetőpontját,
amikor a gyermek kinyitotta a szemét, és látta, hogy ezt a lány is észreveszi,
előbb azonban két filmkockát helyeztek a fiú szemüregébe – az egyiken a
Führer éppen ordítva beszédet tartott, a másikon amiatt dühöngött, hogy
szósszal öntötte le a nyakkendőjét –, és Josef huszonegy éven át várt arra,
hogy életre keltsék, és addig mindennap kecsketejjel kenegették és
dörzsölték be, mígnem aztán Leónak két segítőjével, Mihail Puskin szovjet
kémmel és Anthony Theofrastos Athanius Brown amerikai teológussal és
birkózóval együtt a Már C. és Hrafn W. Helgason ikerpár üldözése után
(akik közül az egyik szabadkőműves és bélyeggyűjtő, a másik pedig
parlamenti őr volt, mindketten atlétikai bajnokok és a Gőzhajózási Társaság
volt matrózai) sikerült visszaszereznie Már vagy (a játék hevében
vérfarkassá változott) Hrafn bölcsességfogából az aranyat, amelyet a két
fivér még a hajóúton lopott el tőle egy gyűrű formájában, és amely ahhoz
kellett, hogy elkészítse azt a varázspecsétet, amelyet a fiú solar plexusa és
szeméremcsontja közé, a köldöke helyére nyomva a már sokszor emlegetett
év augusztusának huszonhetedikén, hétfő reggel életre keltse a gyermeket.
Josef Löwe tehát ezt a hosszú választ adta a kérdőív első négy
kérdésére, amely így hangzott:

a) Név:
_______________________________________________
b) Születési idő:
_______________________________________________
c) Születési hely:
_______________________________________________
d) Szülők (származás/végzettség/foglalkozás):
_______________________________________________
_______________________________________________

Aleta türelmesen és bátorítóan hallgatta – minél közelebb ért Josef a

jelenhez, annál élénkebbé vált –, de most, hogy a férfinak a kérdőív többi, a
CoDex genetikusai által leglényegesebbnek ítélt tizenegy kérdésére is
válaszolnia kellett, és magáról kellett beszélnie, elszállt belőle az erő.
Hamar kifáradt, a betegség fokozta szorítását.
Aleta áthajol az asztal fölött, bal kezével kiveszi a csészét Josef
kezéből, jobb kezének ujjaival letörli a kávécseppet a férfi álláról. Lenyalja
a kávét kék körmeiről:
„Szeretnéd mára befejezni?”
Josef a fejét rázza:
„Nem, de szeretném, ha nem nyalogatnád az ujjaidat.”
Aleta összecsücsöríti a száját, majd beledugja a mutatóujját.
Josef elvonja a tekintetét:
„Legalább előttem ne.”
Aleta nagy cuppanás kíséretében kihúzza az ujját:
„Utánanéztem az adataidnak az Izlandiak Könyvében…”
Aleta kihívóan néz rá.
 „Igen. Van izlandi személyi számom, ugyanúgy hozzáférek az
adatokhoz, mint az izlandiak, sőt a projekt miatt még több részlethez.
Josef felemeli a fejét:
„Na és? Nincs takargatnivalóm.”
„Az áll ott, hogy édesanyád ezerkilencszázhuszonhét márciusában
született Reykjavíkban, és ezerkilencszázhatvankettő decemberében halt
meg…”
Aleta egy pillanatig habozik, aztán folytatja:
„A neve Brynhildur Helgadóttir.”
Josef elsápad.

***

BRYNHILDUR HELGADÓTTIR TÖRTÉNETE – ELSŐ RÉSZ

Mielőtt Brynhildur Helgadóttir ezerkilencszázhatvankettő december

tizenhatodikán halálra fagyott a Kleppuri Elmegyógyintézet mellett, az
utolsó gondolata ez volt:
„Nem fogok itt meghalni a sárban, a bolondokháza mellett.”
Brynhildur öt órával korábban a város nyugati részének legnyugatibb
pontján, egy ablaktalan pincében tért magához. Hanyatt feküdt, egy
műanyaggal borított szalmazsákon, amelyet egymásra halmozott
sörösrekeszek tetejére terítve a helyiség leghidegebb sarkába toltak be. A
feje a helyiség felé nézett. Arcának bal felét a műanyaghoz tapasztotta az,
ami a szájából és az orrából folyt ki, amíg eszméletlen volt. Nyelvével
végignyalt feldagadt ajkain. Ahol a szája sarka a matrachoz ragadt, keserű,
de ugyanakkor édes, száradt csomót érzett. Orcáján mély seb tátongott. A
nyelve hegyével meg tudta lötyögtetni két felső fogát. Valaki rendesen
pofán vágta.
Fejét lassan ingatva elszabadította arcát a matractól, hallgatta, hogyan
válik el recsegve a műanyag és testnedveinek száradmánya. A fenti lakásból
léptek, tánczene, üvegcsörömpölés és éles nevetés hangjai érkeztek.
Brynhildur felkönyökölt, lábát leeresztette a matrac szélén, majd
nehézkesen felült. Minden tagja sajgott: ezek szerint komoly küzdelembe
keveredhetett azzal, aki kiütötte, akár előző nap, akár éjszaka történt. Nem
emlékezett rá. A fájdalom szabályos lüktetésbe kezdett a fejében, és amikor
fejét a fájós oldal felé billentette, csak fokozódott, de koponyájának
belsejéből kiszökve a haja tövénél kezdett pulzálni.
Mereven nézett maga elé, és fejét egyenesen tartva letörölte arcáról a
hányást és a vért, majd a kezét abba a kék csíkos pokrócba törölte, amely
deréktól térdig takarta. A jelek szerint utólag dobták rá, jobb híján, mivel
sem elég nagy nem volt, sem elég vastag ahhoz, hogy egy felnőtt embert
átmelegítsen, és Brynhildur a köldökéig lehúzott melltartót leszámítva
teljesen meztelen volt.
Az ajtó résnyire nyitva állt. A mosókonyha mögötti folyosóról fény
szűrődött be. Brynhildur a priccs mellett a félhomályban egy vörösboros
üveget és fél pár bélelt női csizmát vélt felfedezni. A csizma az átlagosnál
nagyobbnak tűnt.
Az övé.
Felvette a melltartóját, majd a ruháját, a bugyiját és a zokniját keresve
körbetapogatta a matracot, de a ruhái nem voltak ott. És ugyan a szeme már
kezdett hozzászokni a sötétséghez, sehol sem látta őket. A helyiségben nem
volt más, mint ő maga a matracon, a nyeszlett pokróc, a borosüveg és a
csizma, meg még valami az ajtónál, ami vizelettócsában álló emberi
ürüléknek tűnt. Remélte, hogy nem az ő műve.
Brynhildur körbetekerte magán a pokrócot és felállt.
Tetőtől talpig szédülés fogta el, így térdre bukott. Miután erőt gyűjtött,
megtámaszkodott a szemközti falban, újra feltápászkodott, az iméntinél
lassabban, közben egy pillanatra megállt, hogy két ujjával felkapja a meleg
csizmát, majd azt és saját magát is felemelte a helyiség padlójáról.
Kitámolygott a mosókonyhába. A mosdókagylóhoz lépett, amelyben
néhány sózott hal ázott valami szürke lében. Megnyitotta a csapot, és
amennyire tudta, megmosta a kezét és az arcát. Kiöblítette a száját, vöröset
köpött a halakra, mohón itta a jéghideg vizet, amíg öklendezni nem kezdett,
de ugyanolyan szomjas maradt, mint volt.
A háziak ruhái a helyiségben kifeszített kötélen száradtak: felnőtt nő
alsóneműi, két férfinadrág, több fehér és egy kockás gyapjúing,
nejlonharisnyák, egy ujjatlan ruha, egy jégeralsó, gyapjúzoknik, kisfiúra
való kezeslábas, egy tizenéves lány szoknyája.
Brynhildur leszedte a kötélről, amit méretben jónak talált. Nem
törődött vele, hogy mind férfiruha, a többi igencsak szűk lett volna rá.
Nadrágot, inget és zoknit vett fel, az ott álló fogasról felkapott egy
kardigánt is. A kivilágított folyosón megtalálta a csizma párját, ami
felcsillantotta benne a reményt, hogy odafönt megtalálja a kabátját is.
Felhúzta a csizmát, elindult felfelé a pince lépcsőjén, lassan haladt,
minden egyes lépésnél beléhasított a fájdalom. A fejfájás mellett égető
érzést tapasztalt a lába között, és a feljáróban előregörnyedve úgy érezte,
mintha tőrt döfködnének a jobb lapockája alá, a bordái közé – amint az
négy nappal később, a boncolásnál kiderült, két bordája valóban eltörött.
A buli zaja a lépcső tetejénél lévő tömörfa ajtóhoz közeledve egyre
erősödött, a rézkilincs halványan csillogott.

A lakásba belépve Brynhildur először egy férfit pillantott meg, aki háttal
állt neki. Éppen az előszobai tükör előtt kötötte mustársárga
csokornyakkendőjét. Brynhildur látta magát belépni az ajtón, ahogy
megteszi az utolsó lépést a félhomályból a meleg és világos előszobába, és
látta, hogy a férfi is észrevette őt a háta mögött.
A férfi elengedte a nyakkendőjét, és Brynhildur felé fordult. Beletelt
némi időbe, mire rádöbbent, hogy a jövevény egy megtermett, vörös hajú
nő férfiruhában. Ám amikor rájött, ki az, elmosolyodott, és zsebre dugta a
kezét. Mosolya fájdalmas vigyorba fordult, amikor jobb keze a zsebébe
hatolt, és Brynhildur még éppen látta duzzadt és vérző bütykeit. Ez a férfi
verte össze.
Úgy megingott, mintha a férfi újra megütötte volna.
A férfi mosolya szélesre húzódott:
– Szóval felébredtél?
Közelebb lépett Brynhildurhöz:
– Éppen be akartam nézni hozzád.
Brynhildur érezte, hogy a gyomra összeszorul, savas félelem tör fel a
torkába és árad szét a mellében, majd egy pillanatra úgy tűnt, mintha a
pincéből jövő huzat könyörtelenül visszaszippantaná a mélybe, lerántaná a
lépcsőn, letépné róla a csizmát, lecsupaszítaná a mosókonyhában,
berángatná a tárolóba, a hideg műanyag matracra hajítaná, hányással, vérrel
és ondóval kenné be a fejét és a testét, és elvenné az eszméletét.
– Hé, Biddí…
A nappali ajtajában az a nő jelent meg, aki együtt érkezett a buliba
Brynhildurrel, és aki őt zálogba adta a házigazdának cserébe azért, hogy
zavartalanul élvezhesse vendégszeretetét, italait és cigarettáit; Jóhanna
Andrésar, a gyerekkori barátnője; Hanna a Lokastígurből:
– Te meg hol jártál?
Hanna kinyújtotta a kezét, benne egy fél pohár vörösborral, ujjai
között füstölgő cigarettával, Brynhildurre mutatott és féktelen röhögés fogta
el:
– Mi folyik itt?
A házigazda arcáról lehervadt a mosoly, Hannára nézett és odasúgta:
– Azt mondtad, hogy a barátnőd nagyon szórakoztató…
Hanna az ajtófélfának dőlt, a poharat az arca elé tartva a tenyerébe
nevetett, a cigarettafüst a vihogásának ütemére szakadozott:
– Bepisilek! Ha látnád magad!
Brynhildur megnézte magát a tükörben. Nem sok maradt az arcából,
amelyről néha azt mondták, Hedy Lamarr-ra hasonlít, csak a szeme. Ekkor
látta magát utoljára.
Hanna a nappali ajtajából hátrafordulva belekiáltott a buli
hangzavarába:
– Gyertek, Biddí produkálja magát!
A nappaliból a lelkendezés hangjai visszhangzottak. Brynhildur
hallotta, hogy bútorokat tolnak félre, valaki meglöki a lemezjátszót, a tű
recsegve szánt végig a Twist-este a Svavar Vendégei zenekarral lemezen, a
vendégek feltápászkodnak és kisietnek az előszobába, hogy megnézzék a
Hanna által beígért műsort.
De nem, más nem láthatja ilyen állapotban. Brynhildur végigrontott az
előszobán. A vállával meglökte a házigazdát, aki a tükörnek esett. Amint
elrohant Hanna mellett, menekülve az életveszélyes vendégszeretet házából,
odasúgta gyerekkori barátnőjének a Lokastígurből:
– Le ne menj vele a pincébe!
A fogasnál nem találta a saját kabátját, így hát lekapta az elsőt, ami a
kezébe esett, feltépte a bejárati ajtót és kiviharzott a sötétbe.
Hanna utánakiáltott:
– Hé, ne csináld már, Biddí, hová rohansz?…
A csokornyakkendős férfi felállt, megigazította a tükröt a falon,
kisimította szürke pöttyös pulóverét, az ajtóhoz lépett és becsukta.
Majd Hannához fordult:
– Amúgy is halálra untatott már…
Mosolygott. A karját nyújtotta Hannának, aki elfogadta.
 A nappaliban újra twistelni kezdtek.

Brynhildur eleinte azt sem tudta, hol van, és mennyi az idő. Egyvalamit
biztosan tudott: a kabát túl kicsi volt rá. Az ujjai az alkarjának közepéig
értek, és annyira szűk volt, hogy be sem tudta gombolni. Hideg idő járta.
Nyári kabátot választott. Decemberben.
Amikor biztos távolságra jutott a háztól, lassított a léptein, ismerős
pontokat keresett, a forgalomból próbálta megítélni, nappal van-e vagy
éjszaka. Szép környék volt. Komor színű, két- és négylakásos házak,
közöttük egy-egy fehér családi ház. A külső falakat földpáttal és
obszidiánnal vonták be, a világosabb házakon homokkal keverve. A legtöbb
ház függönye be volt húzva, gyerekek sehol, közlekedés zaja nem
hallatszott, csak a távolból egy motorbicikli ropogása, a felhajtóknál újnak
tűnő autók álltak – ezek szerint éjszaka vagy késő este lehet.
A tél addig kegyes volt a Reykjavíkban gyalogosan közlekedőkhöz, de
az utolsó huszonnégy órában északi szél jelezte az érkezését, a hőmérséklet
fagypont alá zuhant, feltámadt a szél, és jéghideg eső esett, amely a
lehűléssel egyre nehezebbé vált, a vízcseppek könyörtelenül csapkodó
havasesővé sűrűsödtek.
Brynhildurnek sikerült maga köré tekernie a kabátot, az övvel szorosan
megkötötte. A házak között meglátta a landakoti templom kőszürke tornyát
a viharfekete ég előtt. Az utca lejteni kezdett, ami azt jelenti, hogy vagy a
tengerhez, vagy a belvárosba visz. Akármerre is, a kleppuri
elmegyógyintézetig mindenképpen eltalál.
Ott mindenkinek menedéket nyújtanak, aki csak a szeméről ismer
magára.
 IV

A B) SZALAGRÓL
(2009. JÚNIUS 17.)
 11

Könnyed szellő. Susognak a fák ágai. Pisztráng csapkod a farkával.

Kercerécék hápognak.
Nagy koppanással pohár csapódik az asztalra. Ropogás. Léptek a
kavicsokon. Csönd.
Folyadéksugár érkezik a sima vízfelületre.
– A tóba pisálok!
A genetikus felemeli a hangját. Nem csak magában
beszél:
– A Þingvallavatnba pisálok!
A kiáltást a magnóban forgó kazettának szánja.
A sugár jó ideig csobog a vízfelületen, aztán akadozni kezd.
Csend. Léptek a kavicsokon. Ropogás.
A genetikus:
– Vizelet.
Felemeli a poharat az asztalról.
– Vizeletté változtatom a whiskyt.
Fátyolos hang a pohár felé:
– Engedem neked, ó, hazám, hogy velem együtt élvezd. Nyolcezer…
Az utolsó szó alig hallatszik a felvételen, de annyit ki lehet venni,
hogy amikor a férfi feláll vizelni, a százezer jennyi ital, amit elfogyasztott,
már a fejébe szállt.
„Részeg vagyok”, gondolja: „Csak olyankor beszélek így, amikor
részeg vagyok.”
Az a fajta kellemes bódultság fogja el, mint egyedül iváskor általában.
Mostanában csak magányos iszogatás közben érzi azt a jótékony hatást, ami
még gimnazista korában az alkoholra szoktatta. A barátaival azokban az
években beszéltek ilyen fennkölten, amikor még többen dobták össze a
pénzt egy-egy üvegre:
„Engedem neked, ó, hazám, hogy velem együtt élvezd.”
Ez a hangvétel tér vissza olyankor, amikor egyedül iszik és magában
beszél. Apropó: megköszörüli a torkát, a mikrofonhoz hajol és
belemotyogja:
– Mindig is…
Elhallgat, újabb levegőt vesz, nyel egyet és érthetőbb hangon folytatja:
– Mindig is költő akartam lenni.
Igen, mind költők akartak lenni, és nemcsak költők, hanem költők és
befolyásos emberek, a „befolyásos költő” fogalmát újra azzal a tartalommal
akarták megtölteni, mint amivel Snorri Sturluson és Einar Benediktsson
korában bírt, ott akarták hagyni a kézjegyüket az üzleti világon és az
irodalmon, vezetővé akartak válni, tekintélyes alakokká, országok és népek
történetét megénekelni, idegen földön csatákat nyerni, államfőkkel
társalogni, fürge nyelvükkel a hatalmasok hőstetteit dicsőíteni, ugyanakkor
pennájuk végét a társadalom ótvaros kinövésein köszörülni, kigúnyolni a
túlbuzgókat, az egyének mellé állni a falkával szemben, a tömeg mellé állni
a kevesek zsarnoksága ellen, más befolyásos költőkkel eldugott helyeken
titkos gyűléseket tartani, írásaikban és a parlamentben csapdát állítani az
óvatlanoknak, egymásnak ugrasztani az ellenfeleiket és hagyni, hogy
végezzenek egymással, elhitetni magukról, hogy mindig írogatnak valamit,
ezzel reményt keltve a kiadókban és idegesítve a megélhetési írókat, a
gyenge jelleműek hiúságát kihasználva hivatalokba és pozíciókba helyezni
őket a cél eléréséhez szükséges időre, használt zsebkendőként hajítani ki az
embereket, ha nem teljesítik az elvárásokat vagy már elvégezték a
feladatukat, és ha kell, hűséges szövetségesüket is elárulnák, majd az idők
végezetéig bánnák és fiaikat az elárultakról neveznék el, le akarták taszítani
a trónról a régóta ott pöffeszkedő vénembereket, a hatalom és a tekintély
köreiben a félelem és a bizalmatlanság légkörét kialakítva, nemzetközi
konferenciákra járni, és tapodtat sem engedni, amíg hazájuk nem kapja meg
a megfelelő tiszteletet, gúnyosan nevetni, amikor tudatlan külföldiek
érzelgősségnek titulálják, hogy verik az asztalt és Grímur Thomsentől
idéznek izlandiul, a sleppjükkel együtt vonulni végig folyosókon és
termeken, mutogatni erre-arra és mondani ezt-azt, magas épületekben
üvegliftekkel közlekedni fel és le, józan vagy részeges, piperkőc vagy
puritán, vad nőcsábász vagy hűséges férj hírében állni, soha, sehol és
semmiben nem „középen” állni, örökös szóbeszédek tárgyává válni,
visszautasítva ugyanakkor, hogy bárhol bármilyen újságíróval beszéljenek,
izgalomban tartani a világsajtót, idegen nyelvek kiejtését sosem jól
megtanulni, a tárgyalások közepén elhallgatni és kivonulni, vagy mindenkit
kiküldeni az irodából, hangosan beszélni magukban, amikor az emberek azt
hiszik, hogy ők azt hiszik, senki nem látja őket, olyan járásmódot
elsajátítani, ami a többi embert kizökkentve az utánzásukra kényszeríti őket,
hogy tudják tartani velük a lépést, amikor idegen nagyvárosok vagy ENSZ-
intézmények folyosóit róják, csak azoknak a külföldi szerzőknek a nevét
ismerni, akik nem az irodalom révén szereztek maguknak hírnevet, vagy
akik az ő szűkebb hazájuk befolyásos alakjainak barátai, mindig úgy tenni,
mintha kevesebbet értenének, mint valójában, a leghétköznapibb szavakat
keresni, másokkal a legközönségesebb dolgokat is elmagyaráztatni, mígnem
azok már magukban is kételkedni kezdenek, vég nélkül könyvekről és
irodalomról beszélni, amikor nem könyvekről és irodalomról van szó,
csodálni azt a kisebbségi komplexust, amely Halldór Kiljan Laxnesst
motiválta, meg Steinn Steinarr elfojtott megalomániáját, fiatal művészek
támogatóiként fellépni és együtt nevetni velük a magukról és más
„befolyásos költőkről” írott kritikáikon, könnyekig hatódni idősebb
művészeken és hálával átnyújtani nekik a pénzjutalmat az életművükért,
kizárólag azokkal a művészekkel mutatkozni, akik művészetükkel pénzt
tudtak keresni, és mindenekelőtt: sosem szégyenkezni a gimnáziumi
újságokban megjelent novelláik és verseik miatt, hanem megértően
mosolyogni és azokat „szárnypróbálgatásoknak” nevezni, érzékeltetve a
közönséggel, hogy már e művek is bizonyították tehetségüket, azt, hogy
valamikor nagy költő lesz belőlük, végezetül pedig abba a hitbe ringatni
magukat, hogy az igazán jelentős irodalmat nem papírra írják és nem kötik
két borító közé, nem ecsettel festik vászonra, nem gránitba vésik, nem fából
faragják, nem szavalják és nem éneklik, nem bizony, hanem betonból és
acélból, választási és statisztikai adatokból, a támogatók üdvrivalgásaiból, a
részvényesek elégedettségéből és a politikai és üzleti vetélytársak
gyűlöletéből öntik, de ha valamelyikünk valóban íróvá válna, a régi baráti
körében mindig különleges hely illetné meg, mindig kérnének tőle egy
dedikált példányt a legújabb könyvéből, akár hat, hét, tizennyolc példányt
vásárolnának belőlük a beosztottaiknak és a legjobb alkalmazottaknak
karácsonyra, így emlékeztetve őket arra, hogy maguk is írói tehetséggel
vannak megáldva, igaz, azt már nem írásra használják, hanem arra, hogy
más területeken érvényesüljenek, ahol e képesség előnyt jelent számukra a
tehetségtelen középszerhez képest; mindig is ünnepelnék az írót, különösen
tízévenként, amikor a csoport mindenkor legtehetősebb tagjánál
összegyűlnének iszogatni egy osztálytalálkozóra, és derűsen elevenítenék
fel a gimnáziumi irodalmi munkásságukat, igen, az lenne közülük az író,
aki azt az utat választotta, amelyről a többiek legbelül kezdettől fogva
tudták, hogy el kell utasítaniuk, ki a család, ki a barátnő nyomására, ki
pedig azért, mert kétségek gyötrik, hogy vajon tehetségük az iskola falain
kívül is elég-e valamire…
A Titkos Költők Társaságának legtöbb tagja – maguk között nevezték
így, mivel az iskolai lapban kizárólag álnéven publikáltak, némelyek többet
is használtak, a lényeg csak az volt, hogy mind esetlen legyen – a jogi kart
választotta, néhányan pedig közgazdaságtant tanultak, azzal a céllal, hogy
majd jobboldali politikusként csináljanak karriert. Szerencsétlenségükre az
előző évfolyamban öt olyan költő is akadt, akinek azonnal sikerült nevet
szereznie a város kulturális életében. A csoport két tagja tizennyolc és
tizenkilenc évesen verseket és novellákat jelentetett meg elismert irodalmi
folyóiratokban, hárman felolvastak műveikből a NATO-támaszpontot
ellenzők gyűlésein vagy a Szocialista Párt ifjúsági szervezetében, és
időnként kávéházakban látták őket híres költők társaságában. Mindannyian
ittak már együtt Dagur Sigurðarsonnal, a régi temetőben és az Öskjuhlíð
lejtőin is, az egyikük egyszer a Mokka kávéházban odanyújtott egy doboz
cigarettát Sigfús Daðasonnak, aki azt a padlóra ejtette, ketten szkanderoztak
Thor Vilhjálmssonnal és alulmaradtak, az ötödik részt vett egy Keflavíkból
induló tiltakozó felvonuláson, és fél órán át gyalogolt két férfi mellett, akik
minden bizonnyal Einar Bragi és Jón Óskar „atomköltők” voltak:

EINAR BRAGI: Nem valami jó ez a cipő.

FIATAL KÖLTŐ: Hát, igen, nem…
EINAR BRAGI: Még húsz kilométert kell gyalogolnunk.
FIATAL KÖLTŐ: Aha, ja…
EINAR BRAGI: Úgy látom, kemény fából faragtak.
FIATAL KÖLTŐ: Igen, ühüm…
EINAR BRAGI: Csak így jöttél, egy vékony kabátban, kesztyű nélkül?
FIATAL KÖLTŐ: Én, ööö, tenni akartam valamit.
EINAR BRAGI: Jön egy busz is a menettel.
FIATAL KÖLTŐ: Igen?
EINAR BRAGI: Kakaót meg fánkot árulnak. De nyugodtan meg is lehet
pihenni náluk.
FIATAL KÖLTŐ: Köszönöm, megnézem, ööö, megnézem…
EINAR BRAGI (Jón Óskar felé fordul): Így jött, lakkcipőben meg
széldzsekiben.
JÓN ÓSKAR: Micsoda?

A következő nyáron Guðbergur Bergsson nyelves csókot adott neki a Naust

bárban.
Az ötök pozícióját később a Þjóðviljinn című lap kritikusa szilárdította
meg, aki az év irodalmi összegzésében kettőjüket is az ígéretes fiatal költők
között említette meg. Az, hogy nem gimnáziumi költőként, hanem fiatal
költőként hivatkozott rájuk, bizonyította, hogy fél lábbal már az irodalmi
ranglétra legalsó fokára léptek. És mivel a folyóiratban megjelent két költő
közül csak az egyiket említették a cikkben, a diáktársak általánosan
elismerték, hogy a három meg nem nevezett barátjuk is ugyanazon a
lépcsőfokon áll, és szintén fiatal költőnek számít.
Így a genetikus és a barátai ahelyett, hogy versenyezni kezdtek volna
elődeikkel a gimnáziumi újság lapjain, valódi nevükön verseket, novellákat
és egyfelvonásosokat megjelentetve, a Titkos Költők Társaságának
tagjaiként furcsa, sőt idétlen álneveket választottak maguknak, abban bízva,
hogy ily módon szövegeik minősége és írói nevük között ellentét alakul ki,
ezzel pedig jobban felhívják magukra a figyelmet, mint egyébként, és az
emberek – akik új zsenik után kutatva gimnáziumi újságokat olvasnak –
valami ilyesmit állapítanak meg: „Hestur Hestsson semmivel sem rosszabb
költő, mint S”; „Szerintem Síng Síng Rí novellái sokkal tréfásabbak, mint
Þ-éi”; „Astrólabe egyfelvonásosa kitűnő, egészen más, mint P írásai”, és így
tovább. Maga a genetikus Apollo XVIII és Fekete Szék álnéven publikált.
De hiába, a titkos költők közül egy sem lett több annál, mint amire a
csoport neve utalt: titkos költő.
Egy országszerte ismert kommunista fiaként a genetikus volt a fekete
bárány a polgári családból származó fiúk csoportjában, akik bátor dolognak
érezték, hogy a barátjukká fogadják. Gyermekkori otthonában rendszeresen
megfordult szinte minden baloldali személyiség, tudósok és újságírók,
szakszervezeti vezetők és parlamenti képviselők, zeneszerzők és írók, az
apja interjúkat vagy rádióriportokat készített velük, beszédeket írt nekik
vagy pozitív kritikákat fogalmazott meg a műveikről. A genetikus ebből
nem csinált nagy ügyet a barátai előtt, nem akarta, hogy tudják, hogyan
issza magába e géniuszok és hősök szavait, a szobájában egyedül maradva
vagy az iskolába menet hogyan utánozza beszédmódjukat és
hanghordozásukat.
Írói pályafutásának sorsdöntő pillanata azon a reggelen érkezett el,
amikor a frissen megjelent iskolai újságot kint hagyta a konyhaasztalon,
abban reménykedve, hogy a legidősebb bátyja elolvassa. A huszonegyedik
oldalon, jobbra, a lap közepétől valamivel feljebb, fekete keretben jelent
meg a Hazatérés című vers, amelynek szerzőjeként a „Donald Kacsa” név
volt feltüntetve. Bátyja be is kapta a horgot. A genetikus igyekezett
közömbösnek mutatkozni, miközben izgatottan figyelte bátyját, aki a jobb
kezében lévő kanállal a zabkását lapátolta, bal kezével pedig az újságot
lapozgatta. Gimnazista korában mindkét bátyja a lap szerkesztőségét
erősítette, az pedig, aki az újságot most lapozgatta, egy időben a már
említett ötök hatodik tagja volt: „még mielőtt esztétikai rémálommá váltak
volna”. Jelenleg pedig az Izlandi Egyetem izlandi tanszékének
sztárhallgatójaként tartották számon.
A genetikus a kásástáljába bújva úgy tett, mintha reggelizne.
Valahányszor felkeltette valami a bátyja figyelmét, lassabban kezdett rágni,
amikor pedig a huszonegyedik oldalon lévő vershez ért, mintha abbahagyta
volna.

***

HAZATÉRÉS

Szülőföldünkre visszatérünk:
a tanya omlásnak indult.
A kút vize megposhadt. A tölgy kiszáradt.

De le lehet még ugrani a ház tetejéről.

Még bele lehet fulladni a kútba.
Szemünk megakad a tölgy ágán,
mely súlyunkat még elbírja.

Otthon! Úgy akarta a sors, hogy hazataláljunk.

 ***

Miután a bátyja végzett az olvasással és a zabkásával, majd felállt a

konyhaasztaltól, egy szóval sem említve az újságot, a genetikus nem bírt
tovább ülni a helyén, és megkérdezte tőle, mit gondol az iskolai lapról.
Hogy látja, milyen munkát végzett a szerkesztőség? Ugye, milyen klassz
például az a cikk az államegyházról? Meg az Atli Heimir Sveinssonnal
készült interjú? Időszerű volt már, hogy az iskolai újság egy kortárs
zeneszerzőt is megszólaltasson, nem?
Igen, a bátyja egyetértett azzal, hogy sok remek dolog került az
újságba, igaz, az egyházról szóló cikk keményebb is lehetne, egy-két írás
pedig túl gyermeteg az ő ízlésének. Na és a versek? Mondjuk, a
huszonegyedik oldalon lévő? A genetikus a szájába harapott, majdnem
elszólta magát. Az izlandi szakos egyetemista a kezébe vette a lapot,
fellapozta, és megállt a bekeretezett Hazatérés-nél. Átfutotta a verset,
mintha észre sem vette volna, amikor az újságot olvasta, majd gondolkodás
nélkül kijelentette:
„Francia egzisztenciális szorongás. Harmadosztályú Sigfús Daðason-
utánzat.”
A genetikus böfög. Megdönti a poharat és a drága whiskyt a bal
tenyerébe önti, az ajkához emeli és úgy lefetyeli, mint egy macska.
– Én az orvosi egyetemre mentem. Korábban egyetlen izlandi költő
sem választotta alapanyagául az Embert és alkotott szó szerint a húsából és
véréből. Nem állt fenn a veszélye, hogy bárki máshoz hasonlítanak;
mindenki más csak a harmadosztályú utánzatom lehet. Majd meglátják az
izlandiak, hogy nem csak irodalomért lehet Nobel-díjat kapni…
 V

GYERMEK- ÉS KAMASZKOR
(1972. SZEPTEMBER 4. – 1995.
2012. DECEMBER OKTÓBER 23.)
 12

BRYNHILDUR HELGADÓTTIR TÖRTÉNETE – MÁSODIK

RÉSZ

Életének utolsó négy évét – az utcán, az esővízcsatornában töltött éveket –

végiggondolva Brynhildur sokkal érthetőbbnek találta őket, mint a korábbi
életét, amely addig a napig tartott, amíg el nem hagyta Þorlákur Röykdal, „a
prédikátor” házát és földönfutóvá nem vált.
Þorlákur a Philadelphia gyülekezet egyik ébredési összejövetelén a
magasba emelte, és egy héttel később megkeresztelte, hogy megkezdje új
életét Krisztusban. És hogy kapcsolatukat Isten és az istenfélő gyülekezet is
elfogadja – elvégre ő ötvenegynéhány éves, gyermektelen özvegy volt,
banktisztviselő, a pünkösdista mozgalom egyik vezetője, Brynhildur pedig
huszonkilenc éves anya, akinek tizenhét évesen egy amerikai katonától
született fia, akit gyakorlatilag egyedül nevelt fel abban a barakkvárosban,
amelyben előzőleg a gyerek apjának hadserege lakott, de a fiát nemrégiben
elveszítette (vajon miért nincs külön szavunk arra az anyára, aki elveszíti a
gyermekét?); a fiút minden jel szerint magakorabeli fiúk ölték meg, de
senki sem vette a fáradságot, hogy alaposan utánajárjon a dolognak, mivel
Kiddit a jenkikhez és a katonai támaszponthoz kötötték, a gyanúsítottak
pedig jobb környékről származtak –, Þorlákur és Brynhildur össze is
házasodott, pontosan harminc nappal az után, hogy a férfi bemerítette
Brynhildurt a keresztelőmedencébe, és mindketten érezték, hogy a szentelt
vízben, köntösbe öltözött testük között elektromos áram fut végig.
Minden ugyanolyan szédületes tempóban zajlott, mint a Þorlákur
szájából áradó, híresen briliáns prédikációk: egy sziklaszirtről alázubogó
vízesés módjára, gyorsan, szélsebesen, mint egy zuhatag, amely méretét
mély döngéssel igazolja, mígnem leérkezve csörgedező-csobogó káosszá
válik, permetként és fröccsenésekként kavarodik fel a felszínről, és egy
pillanatra úgy tűnik, mintha a víz a természet minden törvényét
meghazudtolva vissza akarna térni a sziklaszirtre, különösen és
érthetetlenül, magával ragadóan és ijesztően, mint a prédikációk, amelyek
gyakran úgy értek véget, hogy a „prédikátor” több nyelven szólt, az
angyalok nyelvén nevetett és zokogott, majd saját ékesszólásától és a
Szentlélek erejétől lenyűgözve a földre rogyott. Brynhildur élete Isten
szolgájával hasonló mintát követett.

Az első félév boldog időszak volt. Brynhildur férjes asszony volt, Þorlákur
Röykdal banktisztviselő felesége, akinek naponta több százezer korona
futott át a kezén, és estére csodás lelkipásztorrá változott át. Brynhildur
beköltözött hozzá gyermekkorának városnegyedébe, a Þórsgatán álló
társasház háromszobás lakásába. Nappali, hálószoba, konyha, fürdőszoba,
dolgozószoba. Azóta nem élt ilyen tágasan, hogy a kétéves Kiddivel
kidobták a szülői házból. A gyülekezet velük együtt örvendezett, és
Brynhildur repesett az örömtől, hogy asszonyok és férfiak, átlagos hívők és
a gyülekezet öregjei egyaránt érdeklődést mutattak házasságuk iránt, és
gyakran kifejezésre juttatták, mennyire örülnek, hogy Þorlákur új feleséget
talált. A boldogságot egyedül az árnyékolta be, hogy a férfi tiltakozott a
lakás bárminemű átalakítása ellen: Brynhildur semmin sem változtathatott,
mindennek úgy kellett maradnia, ahogy mindig is volt. De ez az árnyék
aprónak és halványnak bizonyult, mivel Brynhildurnek csupán három
hétköznapi ruhája, egy kabátja, egy pár rendes cipője, egy ünneplő ruhája és
egy pár magas sarkú cipője volt, és mindennek könnyedén jutott hely a
szekrényben
Sveina Röykdal, Þorlákur első feleségének ruhái mellett. A két fényképet –
az egyik Kiddiről készült hatéves korában, a másik magáról Brynhildurről a
szüleivel és Geiri bátyjával – az ágyuk közötti éjjeliszekrényre tehette,
mivel akkorák voltak, hogy elfértek „Brynhildur oldalán”. „Þorlákur
oldalán” nem volt helye ilyen hiúságoknak, csak egy kopott Bibliának meg
egy nagyítónak.
Aztán észrevétlenül véget értek a szép napok, négy hónapnyi cölibátus,
veszekedés következett, és a prédikátor egyre furcsábban kezdett
viselkedni.

A vég azzal kezdődött, hogy Brynhildur egykori szomszédasszonya a

barakktáborból – az a nő, aki elrángatta magával az ébredési összejövetelre,
hogy enyhítse a fia elvesztése fölötti gyászát – félrehúzta, és azt tanácsolta
neki, hogy kérdezősködjön Þorlákurnél Annáról. Annáról? Igen, Annáról,
érdeklődj a skjaldarstaðiri Annáról. És amikor Þorlákurrel hazaértek az
összejövetelről, Brynhildur megkérdezte a férjét, ismer-e egy Anna nevű
nőt.
Þorlákur persze sok ilyen nevűt ismer, hiszen az Anna gyakori név.
Brynhildur is ismer Annákat, de vajon ismeri-e Þorlákur a stóru-
skjaldarstaðiri Annát? Miféle kérdés ez? Hol hallotta ezt a nevet
Brynhildur? A gyülekezetben említette valaki. Ja, hát, ha az emberek
Annáról kezdtek neki beszélni, akkor nyilván nem titok, hogy Þorlákur
felesége volt. Felesége? Ezek szerint kétszeres özvegy? Igen, az, két
feleségét is elveszítette, de Anna nem közéjük tartozik. Annával elváltak, és
az asszony visszaköltözött vidékre, hogy átvegye a stóru-skjaldarstaðiri
tanyát. Szomorú dolog volt, rettenetesen szomorú, de Þorlákur Isten és a
gyülekezet segítségével túltette magát rajta. Csak meg akarta védeni
Brynhildurt, megkímélni ettől a szomorú történettől. Na és a harmadik
feleség, aki meghalt, az ki volt, és hányadik a sorban? Ah, Þorlákur róla
nem beszél szívesen. De ha már ez a vallomások órája, akkor legyen:
Helgának hívták. Szomorú történet volt. Þorlákur könnyekre fakadt és a
zokogástól beszélni sem bírt. Sokáig és vigasztalhatatlanul sírt, kitért
Brynhildur kérdései elől, mígnem aztán hirtelen erőt vett magán,
megragadta a felesége csuklóját, és bevitte őt a hálószobába, ahol térdre
kényszerítette, hogy együtt imádkozzanak Sveináért, Helgáért és Annáért,
önmagukért, arra kérve a Mindenhatót, hogy gyógyítsa be házasságuk
sebét.
Brynhildur elfogadta, hogy ennél többet nem tud kiszedni Þorlákurből
a nőkről, akik után semmilyen nyom nem maradt a lakásukban – nem
mintha arra sok minden utalna, hogy most ő lakik ott –, amely végül is még
mindig Sveina Röykdal otthona, a „prédikátor” egyetlen feleségéé, akit a
férj méltónak talált norvég-feröeri családnevének felvételére. A történetet
úgyis könnyedén kiderítheti a szomszédasszonytól. Annál váratlanabbul
érte azonban, hogy az eset milyen következményekkel járt a házasságukra
nézve. Brynhildur mindaddig nem panaszkodhatott férjének ágyban nyújtott
teljesítményére. Szexuális étvágya éppolyan csillapíthatatlannak bizonyult,
ahogy Brynhildur elképzelte és remélte, az izlandi nők körében ugyanis az a
hír járta, hogy Isten emberei igen mohók, amit azzal magyaráztak, hogy a
bűnös emberek között végzett erkölcsi munkájuk derék alatti feszültséget
okoz, merthogy a világban minden egyensúlyra törekszik. Az után, hogy
együtt imádkoztak a hálószobában, ahol Þorlákur már három másik nővel is
szeretkezett, elvesztette Brynhildur iránti érdeklődését. Az asszony pedig
tudta, hogy akkor máshol keresi a boldogságot.
De nem, a gyászos napok még nem ekkor kezdődtek, hanem akkor,
amikor Brynhildur bátyját, Ásgeirt holtan találták – bizony, Þorlákurrel való
házasságának két haláleset, Geiri és Kiddi meggyilkolása adott keretet –, és
a városban úgy kezdtek beszélni Brynhildurről, mint olyan nőről, akit
gyerekkora óta balszerencse kísér: amellett, hogy a bátyját és a fiát is
megölték, tizennégy éves korában az anyja vízbe ölte magát, Kiddivel a
barakkvárosban egy ideig egy költői álmokat szövögető, erőszakos fickóval
laktak együtt, aztán egy depressziós tejeskocsisofőrrel próbáltak
összebútorozni, utána meg egy morfiumfüggőnél húzták meg magukat,
akinek bevonták a gyógyszerészi engedélyét.
És ugyan a gyilkos megkerült, amikor Geiri egy spiritiszta szeánszon
leleplezte (kiderült, hogy a tettes egy volt atlétikai bajnok, és
bélyegkereskedőként áldozatának értékes bélyeggyűjteményére áhítozott),
az ügy pedig megoldódott, a városi szóbeszéd egyre inkább megviselte
Brynhildurt. Kezdte úgy érezni magát, mintha a szörnyűséges tett az ő
hibája lenne: Miért maradt ő életben, ha a számára legkedvesebb két ember
ilyen rettenetes halált halt?
Ez a keserű kérdés elhalványította a szép emlékeket azokból az
évekből, amikor az anyja még élt. Mindeddig ezekbe az emlékekbe
menekülhetett, ám most a bánat torzító tükrében észrevette, hogy anyjával
és Geirivel együtt mindig is csak szolgákként éltek apja házában. A
Lokastígur 9. szám alatt minden azt a célt szolgálta, hogy Helgi
Steingrímsson antikváriusnak elegendő helye legyen hatalmas teste és
nagyívű tervei számára, amelyeken kora reggeltől késő éjszakáig dolgozott:
a középkori izlandi sagákból kábelt, magasfeszültségű vezetéket akart
fonni, amely összeköti a mai izlandiakat azzal a zsibongó energiaforrással,
amely a honfoglalók nemzedékében lakozott, azokban, akik bátran
szembenéztek királyokkal és szellemekkel; honfitársait az irodalom és az
önbizalom áramával akarta ellátni; e satnya emberkezdeményekből önálló
nemzetet akart faragni. A legkevesebb, amit a családja megtehetett, az volt,
hogy nem áll az útjába.
Talán jóképű férfi volt? Vicces? Ügyesen táncolt? Hogy lehet, hogy
„Álfavatn napsugara”, a formás és életigenlő Sóley Brynjarsdóttir feleségül
ment Helgi Steingrímssonhoz, a monomániás szörnyeteghez, csupán azért,
hogy elhervadjon a férje árnyékában? Az anyja nem tudott erre felelni.
Most pedig Brynhildur ugyanezt a kérdést tette fel magának Þorlákurrel
kapcsolatban, igaz, ő maga volt a valkűrtermetű, a férje pedig verébnyi.
Akárhogy is kezdődött a hanyatlás, házasságuk azon az estén ért véget,
amikor Þorlákur Röykdal, „a prédikátor” Krisztusról és a megesett nőről
szónokolt, és valahányszor a „megesett nő” szavak hangoztak el az ajkáról,
mindannyiszor a feleségére, Brynhildurre pillantott.

Négy év telt el azóta.

Decemberi este volt. Brynhildur az északi széllel viaskodott a
Kleppurre vezető úton. Kabátja felszívta a dermesztő havasesőt és teljesen
átázott. A jég súlyos, hideg csomókba állt össze, amely a kabát szegélyéről
leolvadva végigcsorgott a lábán és megtöltötte a csizmáját. Jobbra az idős
tengerészek otthonának ablakában fény pislákolt. Brynhildur lassított. Kell
hogy legyen ott éjjeliőr. Talán oda kellene behúzódnia, megkérnie őket,
hogy telefonálhasson a mentőknek, hogy jöjjenek érte? Vagy
kikönyörögnie, hogy hadd aludjon ott, és majd holnap reggel indul tovább?
Nem, nyilván értesítenék a rendőrséget, és az éjszakát a zárkában kellene
töltenie. Ott biztosan találkozna valamelyik régi barátnőjével, és reggelre
elindulna a lejtőn. Márpedig azt nem szabad. Nem bízhat benne, hogy
valaha lesz elég józan ahhoz, hogy segítséget kérjen.
A havas eső függönyén át Brynhildur megpillantotta az
elmegyógyintézet fehér épületeit.

A tönk szélén teljesen eseménytelenül telt az élet. Aznap, amikor

Brynhildur földönfutóvá vált, egyszerűen bedugta a táskájába az Ásgeirtől
örökölt bélyeggyűjteményt, beült a Városi Szálloda bárjába és berúgott.
Onnan egy buliba ment, majd vissza a várba, megint egy buliba, onnan
másnap egyenesen a bárba, nap nap után. Nem számított, milyen nap van,
delet vagy éjfélt mutat-e az óra, mindig akadt, aki éppen bulit rendezett.
Ebben a körben csak Biddínek hívták, és arról ismerték, hogy bármelyik
férfit az asztal alá issza, akár egy héten át is bír bulizni egy szemernyi
amfetamin nélkül. Ott aludt el, ahol éppen aznap mulatozott, és hol egy
fotelban ébredt fel, hol a háziak ágyában, hol egy szállodai szobában, hol
egy iroda padlóján, hol egy kocsi hátsó ülésén. Így telt Brynhildur első húsz
hónapja a reykjavíki bulizók között. Addigra elitta a bélyegekért kapott
pénzt, és a bulikért cserébe önmagán kívül nem tudott mást adni. A
helyszínek egyre lepukkantabbak lettek, a házigazdák egyre
embertelenebbek, a beugró egyre drágább, de amint bevette a Miltown-féle
meprobamáttablettákat a vodkára, minden lelki és testi fájdalma elszállt.
Végül már csak egyetlen hely maradt, ahol biztosan alhatott anélkül,
hogy a testével kelljen fizetnie érte – az Üdvhadseregen kívül, ahol bárkit
befogadtak, ha láthatóan nem állt alkohol vagy gyógyszer hatása alatt –:
egy férfinál, akit Brynhildur egyáltalán nem ismert, és aki szerencsére (és
ez még fontosabb) szintén nem ismerte őt. Az illető magányosan élt az
Ingólfsstræti egyik előkelő házának pincelakásában. A férfi egy hideg
februári vasárnap reggel eszméletlenül talált rá a kert falánál, és bevitte
magához, a melegbe. Nem kérdezett semmit, sem akkor, sem később.
Brynhildur akármikor bekopoghatott hozzá, ő mindig szó nélkül beengedte,
köntöst és törölközőt adott neki, levest főzött vagy megmelegítette a
vacsoramaradékot, miközben a nő megmosakodott vagy kiöblítette a
ruháját, megágyazott neki a nappaliban, elfogyasztott vele egy korai
reggelit, és mielőtt Brynhildur távozott volna, két-három százkoronást
dugott a zsebébe. A pincébe a ház hátsó bejáratán kellett bejárni, így
Brynhildur észrevétlenül járhatott ki-be a lakásba, csak arra kellett
figyelnie, hogy éjfél után érkezzen és napkelte előtt távozzon. Nem mintha
a férfi kérte volna, inkább ő maga vette biztosra, hogy a tulajdonos, akárki
is legyen az, nem örülne egy olyan nő látogatásának, mint amilyen őbelőle
lett.
A bejárati ajtóra egy fehér zománcos tábla volt felcsavarozva, rajta a
felirat kék, dőlt betűkkel: Jón Jónsson keramikusművész. Brynhildur nem
tudta, ez a férfi valódi neve-e, mivel idegen akcentussal beszélt. Polcain
izlandi, német és héber nyelvű könyvek sorakoztak és egy sor kisszobor a
Miðgarðurtől. A pincéhez tartozó kis fűfolton egy fekete kecskét tartott. Ha
Brynhildur tudott volna a férfi nyelvén, azt mondta volna rá: ein Mensch.

Akárhogy is próbálta felidézni, nem emlékezett rá, hol volt

ezerkilencszázhatvanegy november közepétől decemberig. Az ivócimborái
közül sem tudta senki. Valaki úgy vélte, hogy elszegődött egy halászhajóra
és az ország északi részére került, ahol átgyalogolt a KEA szálloda
üvegajtaján, aztán hívatlanul beállított a fagriskóguri Davíð Stefánsson
költőhöz, majd kapott egy nyugtató injekciót és rendőri kísérettel
visszavitték Reykjavíkba – ami akár igaz is lehetett volna, ha az előző évi
kéthetes eltűnésekor nem ugyanezt a történetet mesélték volna róla.
Január végén kezdett attól tartani, hogy teherbe esett, és nem sokkal
később félelme beigazolódott. A tünetek ugyanazok voltak, mint amikor
Kiddit várta. Kezdetben vigyázott magára, kettő helyett evett, abbahagyta a
dohányzást, az ivást, csak bort ivott, de aztán visszaesett. Amint a hasa
domborodni kezdett, véget vetett a jótevőjénél, az Ingólfsstræti 10a alatt tett
látogatásoknak. Aztán augusztus huszonhetedikén hajnali négy órakor
mégiscsak hozzá fordult, és még délelőtt öt perccel tizenegy előtt ott szülte
meg a gyermekét. A vajúdási fájdalmak közepette úgy tűnt neki, mintha
még két férfi lenne a pincében, az egyik egy kétméteres fekete férfi volt, a
másik pedig oroszul beszélt.
Kétnapnyi alvás után kikelt a gyermekágyból. Felöltözött és kiment a
nappaliba. Jón Jónsson egyedül volt otthon. Egy bölcső mellett ült, amelyet
ő maga készített egy rózsaszín kalapdobozból. Kezében cumisüveget tartott,
amelynek szája lefelé nézett. A bölcsőből csecsemősírás hallatszott.
Brynhildur elfordította a tekintetét. Kiment az előszobába, leakasztotta
kabátját a fogasról, felhúzta a csizmáját és kinyitotta a bejárati ajtót.
Pillanatnyi habozás után beszólt a férfinak:
„Azt fogom mondani, hogy magáé a gyerek.”
Sosem tért vissza.

Kevesebb mint négy hónappal a szülés után Brynhildur a kleppuri

elmegyógyintézet előtti kereszteződésnél áll. Úgy dönt, hogy az utolsó
szakaszt levágja, egyenesen a főépületet veszi célba, és így nem kell a
magasított úton mennie, amely nagy ívben elkerüli a mocsarat. Lelép az út
mellé, és elindul a süppeteg talajon, megcsúszik, és nem tud megállni,
hanyatt vágódik és görög lefelé a domboldalon, amelyet észre sem vett.
Esés közben elveszti a csizmáját.
Négykézláb kúszik a kórház felé, és a lejtőn ferdén haladva sikerül
eljutnia a személyzet lakásai elé. Onnan az út felé mászik tovább, de amint
egy métert halad előre, kettőt csúszik vissza.
Mielőtt elveszítené eszméletét, utolsó gondolata ez:
„Nem fogok itt meghalni a sárban, a bolondokháza
mellett.”
 ***

Aleta kisimítja az ezerkilencszázhatvankettő decemberi Mánudagsblaðið

gyűrött címlapját:
„Itt van, a holmija között.”
Felemeli a lapot, hogy Josef biztosan lássa a feliratot:

Továbbra sem azonosították a Kleppurnél talált női holttestet.

 A tánc

Jobbról fénycsóva irányul a színpadra, világos vonalat rajzol a fekete

padlóra.

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13., Lány: 1962. január 13. – †
1962. január 13., Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21., Fiú: 1962.
február 24. – † 1962. február 27., Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április
14., Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14., Lány: 1962. május 13. – †
1962. május 17., Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21., Fiú: 1962.
május 7. – † 1962. május 25., Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.,
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27., Lány: 1962. május 28. – †
1962. május 28., Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23., Fiú: 1962.
június 27. – † 1962. június 30., Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.,
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11., Fiú: 1962. február 10. – †
1962. július 16., Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16., Fiú: 1962 július
9. – † 1962. július 18., Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19., Fiú:
1962. július 31. – † 1962. július 31., Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962.
augusztus 1., Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3., Fiú: 1962.
július 9. – † 1962. augusztus 4., Lány: 1962. február 13. – † 1962.
augusztus 7., Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18., Lány: 1962.
augusztus 17. – † 1962. augusztus 20., Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962.
szeptember 3., Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6., Fiú: 1962.
november 18. – † 1962. november 18., Fiú: 1962. november 27. – † 1962.
november 27., Fiú: 1962 december 18. – † 1962. december 18., Lány: 1962.
december 16. – † 1962. december 23., Lány: 1962. július 27. – † 1963.
február 9., Lány: 1962. augusztus 8. – † 1963. február 13., Lány: 1962.
március 30. – † 1963. február 16., Lány: 1962. október 21. – † 1963.
március 3., Fiú: 1962. augusztus 1. – † 1963. április 1., Fiú: 1962. június 7.
– † 1963. április 4., Lány: 1962. február 27. – † 1963. április 10., Fiú:
1962. február 9. – † 1963. április 15., Fiú: 1962. november 11. – † 1963.
május 1., Lány: 1962. december 3. – † 1963. május 14., Lány: 1962. június
30. – † 1963. május 16., Fiú: 1962. július 19. – † 1963. augusztus 8., Fiú:
1962. december 11. – † 1963. október 3., Fiú: 1962. február 5. – † 1963.
október 26., Lány: 1962. május 29. – † 1963. október 26., Fiú: 1962. május
6. – † 1963. november 14., Fiú: 1962. november 19. – † ? 1963, Fiú: 1962.
január 14. – † 1964. július 16., Fiú: 1962. február 10. – † 1964. szeptember
4., Fiú: 1962. július 30. – † 1964. szeptember 30., Lány: 1962. július 1. – †
1964. október 18., Fiú: 1962. május 10. – † 1965. január 5., Lány: 1962.
augusztus 6. – † 1965. február 18., Lány: 1962. október 4. – † 1965.
október 9., Fiú: 1962. június 24. – † 1965. november 14., Fiú: 1962.
február 9. – † 1965. december 23., Lány: 1962. augusztus 9. – † 1966.
január 13., Fiú: 1962 október 29. – † 1966. július 10., Lány: 1962.
november 10. – † 1966. december 20., Fiú: 1962. február 8. – † 1968.
január 10., Lány: 1962. január 12. – † 1968. február 18., Fiú: 1962.
szeptember 7. – † 1968. szeptember 30., Fiú: 1962. augusztus 24. – † 1969.
április 8., Fiú: 1962. november 22. – † 1969. május 12., Fiú: 1962.
december 23. – † 1969. december 26., Fiú: 1962. március 24. – † 1970.
október 1., Fiú: 1962. február 22. – † 1970. november 17., Lány: 1962.
augusztus 7. – † 1971. január 29., Fiú: 1962. március 14. – † 1971. március
10., Fiú: 1962. április 16. – † 1971. április 4., Fiú: 1962. június 19. – †
1971. október 10., Fiú: 1962. december 15. – † 1971. december 26., Fiú:
1962. június 17. – † 1972. március 12. …

Tíz fiatal tűnik fel a színpad szélén, három tizenkét és tizenöt év közötti
lány, két velük egyidős fiú és még kettő, akik tízévesek múltak. Kilépnek a
fényre, abban a sorrendben, ahogy meghaltak, a fényszőnyegen jönnek ki a
színpadra, fel a lépcsőn, és egy lépéssel a már ott lévő gyerekek mögött
megállnak.
Az első két fiú egy súlyos betegséggel való hosszas küzdelem után halt
meg. Az egyikük kezében egy könyv, A sárga árnyék visszatér, amelyet
nem tudott kiolvasni, a másik hóna alatt az utolsó nyári ajándékát tartja: egy
érintetlen focilabdát.

Fiú: 1962. május 10. – † 1973. január 18.

Fiú: 1962. október 11. – † 1973. március 30.

Egy lány és két fiú követi őket. Az egyik fiú halad elöl, aki szintén súlyos
betegségben szenvedett, és már rehabilitációra vitték – már kezdett hinni a
gyógyulásban –, amikor a teste váratlanul feladta a harcot. Aztán a lány
következik, aki egy tavaszi napon halt meg, vidéken, pedig egy hónappal
korábban, egy összejövetelen meg is állapították, mennyire sugárzó az arca.
A harmadikra bújócskázás közben ráomlott egy rakás radiátor az eiðsgrandi
raktártelepen, sántikál, de máskülönben sértetlennek tűnik.

Fiú: 1962. április 7. – † 1974. január 29.

Lány: 1962. április 19. – † 1974. március 26.
Fiú: 1962. szeptember 23. – † 1974. augusztus 28.

Ezután egy fiú és egy lány jelenik meg, tizenhárom-tizennégy évesek. A

fiút a részeg apja találta el véletlenül a sörétes puskájával. A lány egy dániai
utazáson balesetben halt meg.

Fiú: 1962. december 28. – † 1976. július 7.

Lány: 1962. szeptember 10. – † 1976. november 17.

Végül e csoport legidősebb tagjai is a fényszőnyegre lépnek. Az egyik fiút

szilveszter éjszaka érte a fagyhalál. A másik leesett egy furgon platójáról,
amikor a tizenkét éves társa beindította a kocsit és gázt adott. A lány
Spanyolországban vesztette életét, alig egy hónappal a tizenötödik
születésnapja után – kiesett az erkélyről.

Fiú: 1962. december 6. – † 1977. január 1.

Fiú: 1962. november 22. – † 1977. június 27.
Lány: 1962. július 22. – † 1977. augusztus 28.

Miután mindannyian összegyűltek a színpadon, egy pillanatnyi csönd

támad. A kisebb gyerekek várják, hogy a nagyobbak elkezdjék. A
legidősebb lány ekkor a mellette álló fiúra pillant. A fiú bólint, és egyszerre
szólalnak meg, mint két tanár a diszkótánc-tanfolyamon:
– Egy-két-hár…
A többi nyolc pedig egyszerre mondja velük:
 – Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
A kórus hangszínébe a kamaszkorra jellemző bizonytalanság vegyül.
 13

Josef Löwe a tenyerébe temeti az arcát.

„Szegény nő, szegény szerencsétlen nő.”
Felpillant, és elcsukló hangon kérdezi:
„És apám? Ezek szerint nem is ő az apám?”
„Jón Jónssont jegyezték be apádként.”
„Lehet még valamit tudni róla?”
„Az Osztrák–Magyar Monarchiában született,
ezerkilencszáznegyvennégyben csehszlovák állampolgárként érkezett
Izlandra, ezerkilencszázötvennyolcban megkapta az izlandi
állampolgárságot, és ezerkilencszázkilencvennégyben halt meg.”
„Hála az égnek, tehát mégis igaz. Mit mondanak a nevéről?”
„Leo Löwe. Zárójelben ott áll betűzve: L-o-e-w.”
Josef halkan a tenyerébe motyog:
„Igen, igen, igen, igen.”
Letörli a könnyeket az arcáról:
„Egy pillanatra már azt hittem, közli, hogy az egész történet csak a
képzeletem műve, sőt én magam sem létezem, csak egy gondolat vagyok
Isten fejében, ahogy a kisgyerekek mondják.”
Halványan mosolyog, és lenyeli a torkában ülő gombócot:
„Igen, vagy a maga képzeletéé.”
Aleta tenyerét a szoborember sápadt és eltorzult kezére helyezi:
„Akkor egymás képzeletének művei lennénk.”
Aleta szavai bensőségesebben hangzanak, mint amilyennek szánta
őket. Josef ledermed. Visszahúzza a kezét, a konyha felé néz, és csak jó idő
elteltével szólal meg, nem is pillantva Aletára:
„Nem vagyok bolond.”
Aleta hallgat. Josef az anyja fényképére mutat:
„Fogja…”
Aleta engedelmeskedik, felveszi a képet az asztalról, ahová letette,
amíg elkészítette a konyakos kávét.
„Vegye ki a keretből.”
 Josef figyeli, ahogy Aleta megfordítja a keretet, mutatóujjának kékre
festett körmével a rézfülecskék alá nyúl és felhajtja őket. Kiszedi a keret
hátát. A foltos kartonlemez alatt egy darab zsírpapírt talál. Eltávolítja és
kiemeli Josef anyjának képét az üvegről. A kép egy újságkivágás, az
ezerkilencszázhatvankettő szeptember ötödikei, szombati Morgunblaðið
tizedik oldaláról. Össze volt hajtogatva, hogy a kép beleilljen a keretbe, a
hozzá tartozó szöveg is megmaradt. Aleta kihajtogatja a lapot, kisimítja, és
kérdőn Josefre néz.
A férfi bólint. Aleta olvasni kezd.

***

Rövid csevej Maríával Reykjavíkban – úton New Yorkból Párizsba

María Guðmundsdóttir, Izland 1961-es szépségkirálynője a múlt héten

itthon járt, és néhány napot a szüleinél töltött. Éppen az Egyesült
Államokból érkezett haza, ahol – mint az közismert – a Long Beach-i Miss
Universe versenyen vett részt. Pénteken reggel már folytatta is útját
Párizsba, ahol az elmúlt évben keresett fotómodellként dolgozott, és a
legnagyobb párizsi divatlapokban jelentek meg róla képek. Karácsonyig a
párizsi Dorian Leigh Parker ügynökségnél szeretne maradni, és vállalta,
hogy a divat fővárosából divat témájú cikkeket ír majd lapunkba.

– Bizonyára nem mindenkiből lehet fotómodell Párizsban, hiszen ott

hatalmas a verseny. Önnek hogyan sikerült elérnie, hogy modellt állhasson
a fotósoknak? – kérdeztük Maríától, amikor felkerestük otthonában egy
rövid beszélgetésre.
– A szerencsén múlott. Éppen egy dél-amerikai modellkörútról tértem
vissza, és megálltam Párizsban. Két nappal tervezett hazautazásom előtt
elmentem egy fodrászhoz. Odajött hozzám egy nő, és azt tudakolta, hogy
fotómodell vagyok-e. Nemmel feleltem, mire megkérdezte, hogy nem
szeretnék-e az lenni. Elmagyaráztam, hogy nemsokára hazautazom, és nem
tudok azonnal válaszolni. Kisült, hogy a hölgy Dorian Leigh Parker, egy
nagy ügynökség tulajdonosa, amely fotómodelleket közvetít az újságoknak.
Arra kért, hogy másnap keressem fel az irodájában. Ott bemutatott a Coca-
Cola képviselőjének, aki modellként akart alkalmazni. Beláttam, hogy ha
elfogadom az ajánlatot, nincs mit veszítenem, még ha közben hazautazom
is.
– Innen aztán egymást követték a megbízások. Milyen ez a munka? Jól
megfizetik?
– Igen, jól megfizetik, és élvezem. Egyébként a manöken és a
fotómodell munkája meglehetősen eltér egymástól. A manökenek
napközben dolgoznak, mi pedig éjszaka, amikor a ruhákat nem használják
divatbemutatókon. A Long Beach-i verseny előtti két hétben például este 9-
től reggel 7-8 óráig dolgoztam, és néha nappal is, ha a ruhák éppen
felszabadultak.
– Minden fotózás ilyen sokáig tart?
– Ez változó. Kétféle fényképész van: egyesek sok képet készítenek,
hogy legyen miből választani, mások viszont pontosan beállítják az embert,
ami sok időt vehet igénybe. A leghosszabb egybefüggő idő, amit valaha
egyetlen kép kedvéért a gép előtt töltöttem, 9 óra volt.
– Ezek szerint fárasztó is lehet. Nem fázik, amikor nyári ruhákban
pózol, jóval az előtt, hogy megérkezne a nyár?
– Dehogynem, február elején például néhányunkat északra vittek, a
tengerpartra, ahol reggel 10 óráig esett a hó, és mi ott ültünk egy szál
fürdőruhában. De a fotósok nagyon igyekeztek, nehogy megfázzunk.
– Úgy hallottuk, még karácsony előtt otthagyja Párizst.
– Igen, nem szeretnék még egy karácsonyt otthonomtól távol tölteni.
Tavaly Mexikóban voltam, és egész karácsony és szilveszter alatt betegen
feküdtem egy szállodai szobában. Január közepén viszont New Yorkba
készülök, ahol határozatlan idejű szerződést kaptam Eileen Ford
ügynökségénél mint fotómodell. A Long Beach-i versenyről hazafelé
találkoztam vele, és aláírtam a szerződést. Egy hetet töltöttem nála, és
elhívott a Long Island-i nyaralójába, a tengerpartra. A szépségverseny
körüli felhajtás után csodálatos volt ott pihenni.
– De a verseny bizonyára érdekes volt.
– Igen, nagyon jól sikerült, hálás vagyok azért, hogy részt vehettem
rajta. Rengeteg ajándékkal megrakva tértem haza. Egyfolytában történt
valami, talán túl sok minden is egyszerre. A verseny előtti öt napon egyik
fogadásról a másikra rohantunk, reggel 7-től este 10-ig, 12-ig hol ide, hol
oda vittek bennünket. Mire elérkezett a verseny, nem volt olyan lány, akinek
ne lett volna karikás a szeme. A legrosszabbul Miss Franciaország bírta.
Annyira kimerült, hogy folyton elájult.
– Valóban elájult?
– Igen, nem csak úgy, elegánsan dőlt el, hanem néha több ezer ember
előtt összeesett és tele lett kék-zöld foltokkal. Én egy 7 órai reggelin
aludtam el egyszer. Egymás után fel kellett állnunk, és be kellett
mutatkoznunk, de amikor rám került a sor, kénytelenek voltak odaküldeni
valakit, hogy csípjen belém. De végül minden jól alakult. Különben pedig
hasznos felkészülést jelentett a versenyre. Én például korábban rettenetesen
féltem, hogy fel kell állnom és meg kell szólalnom, de mire eljött a nagy
nap, hozzászoktam.
– És még valami: a francia férfiak tényleg olyan elragadóak, mint
ahogy mondják?
– Van ilyen is, olyan is. Vannak közöttük igazi „sármőrök”, de sajnos
nem illenek hozzám, mert a többségük eléggé alacsony.
– Ezek szerint az amerikaiakat vonzóbbnak találja?
– Magasságban inkább illenek hozzám. De ők általában nem annyira
elbűvölőek, mint a franciák. E két nemzet férfijai sokban különböznek
egymástól.

Mint azt már említettük, María péntek reggel elutazott. Jó utat kívánunk
neki, és érdeklődve várjuk a híreket Párizsból, a divat városából.

***

„Apám engem mint az egyetlen fiát annyira szeretett, hogy anyám hiányát
azzal próbálta enyhíteni, hogy adott egy fényképet arról a nőről, akit
születésem évében Izland, ha nem a világ legszebb nőjének tartottak.
María Guðmundsdóttir, María X, Maria Gudy. Kilencéves lehettem,
amikor rájöttem, hogy ébredéskor ő vár rám az éjjeliszekrényen, esténként
ő kísér el az álmok országába, és nem az igazi anyám. Az Ingólfsstrætin
álló ház padlásán egy egész ládányi régi újság volt, főleg Vikan és Fálkinn.
És amikor még segítség nélkül fel tudtam mászni, nyaranta számtalan esős
napot töltöttem ott, ha apám éppen dolgozott. Amikor senki sem volt otthon
a tetőtéri lakásban, lenyitottam a lépcsőt, felmásztam és felhúztam magam
után, senki sem vett észre.
Óraszám ültem ott kinyújtott lábbal a délre néző, rombusz alakú ablak
alatt, és egyik újságot lapoztam végig a másik után, faltam a cikkeket
divatról és zenéről (miniszoknya és űrkorszakbeli design, a Beatles és
hasonló zenekarok), kultúráról és művészetről (az izlandiak küzdelme a
középkori kéziratok visszaszerzéséért, Salvador Dalí őrültsége), nemzetközi
botrányokról és belpolitikáról (Profumo-ügy Nagy-Britanniában, viták egy
þingeyjari híd áthelyezéséről), bújtam a horoszkópokat és vicceket (váratlan
utazás és jövedelem, anyósok sodrófával), és próbáltam megérteni az
olvasói rovatba beküldött kérdéseket és az azokra adott válaszokat, de
mindennél furcsábbnak találtam azokat a hétköznapi gondokat, amelyekről
egyszerű emberek számoltak be, levelüket becenevekkel (Binni, Sissí, Lalli,
Ninna, Fríða Brúból, Siggi Kópavogurből) vagy a szokásos megjelölésekkel
(»egy bajban lévő lány«, »egy aggódó olvasó«) aláírva: szeszélyes
menyasszonyok, érdektelen férjek, szófogadatlan gyerekek, megbízhatatlan
barátnők, váratlanul felbontott eljegyzések, magukra régóta várató
lánykérések. Magam és apám élete semmilyen módon nem segített abban,
hogy jobban megértsem e szerelmi és családi gondokat. Nem emlékszem rá,
hogy valaha is járt volna nő a pincénkben, sem arra, hogy apám bármilyen
utalást tett volna arra, hogy bizalmas kapcsolatban állna a város bármely
nőjével. Soha nem járt sehová, és biztosra veszem, hogy több nővel
találkoztam, mint ő: az óvodában, az iskolában, a kórházban.
E szerelemmel és sorssal kapcsolatos minitörténetek világához akkor
kerültem a legközelebb, amikor Halldóra Oktavía egyszer felmászott
hozzám a padlásra – ilyesmi nem sűrűn fordult elő, de azért megesett, és
olyankor mintha egy kalandregény szereplői lettünk volna: két gyerek a
sötét, föld alatti folyosókon bűnügyeket old meg, miközben hűséges
kutyájuk, Szíriusz őrt áll a barlang bejáratánál, készen arra, hogy
megugassa a váratlanul felbukkanó ellenséget, akár valamely keleti katonai
hatalom bérgyilkosai, akár hazai bűnözők esetlen, de kegyetlen emberei –,
és felvetette, hogy olvassuk együtt a tanácsadó rovatot.
A velem egyidős lány odaült mellém, és felcsapta a Vikant, letette
közénk, a bal oldala a jobb combomon pihent, a jobb oldala pedig az ő bal
combján. Előre-hátra lapozgatta az újságot, amíg meg nem találta azt az
oldalt, amelyen női írással az állt: Kedves Vikan!. Az első levélre mutatott,
és kért, hogy olvassam fel hangosan, ő pedig felolvasta a választ. De minél
tovább lapozgatta Halldóra Oktavía az újságokat az ölünkben, annál jobban
égett az arcom, és egyre jobban felforrósodott az az oldalam, amely az
övéhez ért, mígnem annyira rám jött a pisilhetnék, hogy felpattantam és
lerohantam a lépcsőn.”
Josef Aletára pillant:
„Most elpirultam?”
Aleta egy ideig fürkészi, majd így felel:
„Eh.”
Lassan csóválja a fejét. Josef az arcát tapogatja:
„Forró. Fogja csak meg.”
„Ejnye, ejnye. Megígérte, hogy nem fog nosztalgiázni, hogy megkímél
azoktól a szokványos gyerekkori eseményektől, amelyekről mindenkinek
vannak halvány emlékei, függetlenül attól, hogy megtörténtek-e vagy sem.
Még a végén nekiáll sorra venni a kedvenc édességmárkáit, amelyeket már
régen kivontak a forgalomból a mérgező ízesítők és színezőanyagok miatt,
kész csoda, hogy gyerekek egész nemzedéke nem veszett oda tőlük;
érthetetlen nevű külföldi zenekarokat és rossz angolsággal énekelt hazai
slágereket sorol elő, amelyeket már senki sem hallgat, legfeljebb csak
reményvesztett, középkorú emberek osztálytalálkozókon meg magányos
alakok, akik külön honlapot szentelnek nekik, és éjszakákon át kutatják, mi
történt ezzel vagy azzal a basszusgitárossal, a Smugglers harmadik
billentyűsével, a norvég énekesnővel, akinek akkoriban volt az a nagy
slágere, hogy „You, me, you”, majd felfedezi, hogy azóta munkanélküliek
vagy rokkantak lettek, vagy megrekedtek egy rosszul fizetett állásban –
csomagkézbesítők, pénztárosok, kukások valamelyik kisvárosban vagy
faluban, amelyek csak ezeket a letűnt csillagokat tudták adni a világnak –,
és csak azok a hébe-hóba kapott e-mailek éltetik őket, amelyekben isten
háta mögötti helyeken élő, magányos emberek érdeklődnek felőlük, azt
állítva, hogy az ő zenéjük mentette meg az életüket; vagy mindjárt azt kezdi
mesélni, milyen lepattant büféknél, sötét videojáték-barlangokban és
videokölcsönzőkben lézengeni, amelyeket középkorú férfiak üzemeltetnek,
és időről időre „hátrahívják” a hátrányos helyzetű gyerekeket, hogy
alkohollal itassák őket és háziállatokkal, bőrruhás nőkkel és német
törpékkel teli pornófilmekkel gerjesszék fel őket; aztán meg vég nélkül
arról beszél nekem, hogy amikor moziba járt, a vásznon mutatott autós
üldözés csak a hátteréül szolgált annak a sutyorgásnak, sóhajtozásnak,
lihegésnek és tapogatózásnak a sötétben, ami a lényeg volt, meg hogy
ezeket az emlékeket olyasféle pára lengi be, amit egyikük sem vett észre,
pedig mindannyiuknál jelen volt: a fiúk erős izzadságszaga a lányok olcsó
parfümjének és rúzsának illatával elegyedve.
A története viharos léptekkel közeledik a nosztalgia fekete lyuka felé.”
„Várjon csak, ez tévedés. A gyerek- és kamaszkorom pontosan olyan
volt, mint amilyenre a fokozatosan súlyosbodó betegségem mellett
számítani lehetett. Nincsenek róla hamis emlékeim. Hol is tartottam?”
„Hát, jó. A magazinoknál.”
„A magazinoknál. Természetesen főleg a képanyag nyűgözött le. Fotók
a világ minden tájáról, némelyik a hatvanas évek harsány színeiben
pompázott, mintha az az évtized más és fényesebb égbolt alatt zajlott volna,
mint az emberiség történetének más korszakai, mások viszont annyira
szemcsések és sötétek voltak, hogy időbe telt, mire mindent kihámoztam
belőlük. Nemsokára különös érzékenységet fejlesztettem ki a képek iránt,
annyira beléjük tudtam élni magamat, hogy egybeolvadtam velük. Addig
meredtem egy-egy képre, amíg át nem alakult a szemem előtt, a fény
hirtelen erősebbé vált, a tárgyak a milliméter töredékével elmozdultak,
szédítő érzés fogott el, és egy másodpercre úgy éreztem, mintha jelen
lennék abban a pillanatban, amikor a fényképezőgépet elkattintották. A
képek az emlékezetembe égtek, és az agyamban ugyanazon a helyen
raktározódtak el, mint a valódi emlékeim. Nem telt bele sok idő, és ott állt
előttem Izland történetének egyik legtöbbet fotózott nője, María X. Az
újságok versengtek egymással, hogy leközölhessék a világ különböző
részein, Long Beach-en, Párizsban, Kairóban készült fényképeit és
újranyomják a világ legnagyobb divatlapjainak borítóit – és akárhová is
ment María, én is ott voltam. A felfedezésemről hallgattam, nem akartam
apámat kellemetlen helyzetbe hozni.”
Aleta megérinti Josef vállát:
„Talán Maríára emlékeztette. Mármint Brynhildur. Lehet, hogy
hasonlítottak egymásra, és Leo azért választotta az ő fényképét.”

***

„Szeretném, ha tudná, hogy megpróbáltak rábeszélni a továbbtanulásra.

Másfél szemesztert töltöttem a breiðholti gimnázium közgazdasági
tagozatának könyvvizsgálói osztályában. Sjón, a költő éppen akkor járt oda,
a képzőművészeti osztályba. Ez ezerkilencszáznyolcvan és -nyolcvanegy
telén történt. Akkor még nem törölte a pontot a művésznevéből, úgy írta:
S.jón, amit sokan úgy ejtettek ki, hogy »Essz-jón«. Emlékszem, ez az
idegeire ment. Nem mintha a baráti köréhez tartoztam volna, de néha az
iskolai büfé ablakához legközelebb lévő asztalnál ült, többnyire oda tolták
be a kerekesszékemet, pedig a szünetekben az számított a legforgalmasabb
helynek, és mindenkinek úgy kellett elfurakodnia mellettem. De senki sem
panaszkodott, aminek örültem. Egyik reggel, nem sokkal az előtt, hogy
megelégeltem a tartozik-követel hülyeségeket, megszólítottam a fiatal
költőt, aki éppen háttal állt nekem, és egy műanyag pohárból kávét ivott:
– Tudom, ki vagy. Te vagy Essz-jón.
Hirtelen hátrapillantott a válla fölött, készen arra, hogy letorkoljon:
»Nem, Sjónnak kell ejteni, ugyanúgy, mint a látást jelentő szót.« Ám
amikor észrevette, hogy egy kerekesszékben ülő fiú szólt hozzá, tekintete
megenyhült, és azt felelte:
– Talán igen. És te ki vagy?
Mindenki tudta, hogy Sjón szürrealista, az őrült Alfreð Flóki követője.
Az a hír járta, hogy a fiatal költő még az ősszel a mestere tiszteletére
megevett egy élő galambot az iskola halljában egy felolvasáson. Így csak
annyit válaszoltam:
– Óriáskerék vagyok, csigaház vagyok, szunnyadó ajtó
vagyok.
Felnevetett. Becsöngettek. Beszélgetésünk nem folytatódott.
Sjón egy évvel később felhasználta a válaszomat Papír című versében,
nyilván addigra elfelejtette, hogy nem az ő fejében született meg. Szóval
otthagytam a kezem nyomát az irodalomtörténeten.”
 A tánc

Minden irányból előlépnek a sötétből a kivilágított színpadra, mint a

fiatalok a diszkóban, amikor a zenekar olyan számot játszik, amitől
mindenkinek bizseregni kezd a talpa; ők a nagyobb kamaszok.

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13., Lány: 1962. január 13. – †
1962. január 13., Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21., Fiú: 1962.
február 24. – † 1962. február 27., Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április
14., Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14., Lány: 1962. május 13. – †
1962. május 17., Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21., Fiú: 1962.
május 7. – † 1962. május 25., Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.,
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27., Lány: 1962. május 28. – †
1962. május 28., Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23., Fiú: 1962.
június 27. – † 1962. június 30., Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.,
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11., Fiú: 1962. február 10. – †
1962. július 16., Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16., Fiú: 1962 július
9. – † 1962. július 18., Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19., Fiú:
1962. július 31. – † 1962. július 31., Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962.
augusztus 1., Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3., Fiú: 1962.
július 9. – † 1962. augusztus 4., Lány: 1962. február 13. – † 1962.
augusztus 7., Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18., Lány: 1962.
augusztus 17. – † 1962. augusztus 20., Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962.
szeptember 3., Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6., Fiú: 1962.
november 18. – † 1962. november 18., Fiú: 1962. november 27. – † 1962.
november 27., Fiú: 1962 december 18. – † 1962. december 18., Lány: 1962.
december 16. – † 1962. december 23., Lány: 1962. július 27. – † 1963.
február 9., Lány: 1962. augusztus 8. – † 1963. február 13., Lány: 1962.
március 30. – † 1963. február 16., Lány: 1962. október 21. – † 1963.
március 3., Fiú: 1962. augusztus 1. – † 1963. április 1., Fiú: 1962. június 7.
– † 1963. április 4., Lány: 1962. február 27. – † 1963. április 10., Fiú:
1962. február 9. – † 1963. április 15., Fiú: 1962. november 11. – † 1963.
május 1., Lány: 1962. december 3. – † 1963. május 14., Lány: 1962. június
30. – † 1963. május 16., Fiú: 1962. július 19. – † 1963. augusztus 8., Fiú:
1962. december 11. – † 1963. október 3., Fiú: 1962. február 5. – † 1963.
október 26., Lány: 1962. május 29. – † 1963. október 26., Fiú: 1962. május
6. – † 1963. november 14., Fiú: 1962. november 19. – † ? 1963, Fiú: 1962.
január 14. – † 1964. július 16., Fiú: 1962. február 10. – † 1964. szeptember
4., Fiú: 1962. július 30. – † 1964. szeptember 30., Lány: 1962. július 1. – †
1964. október 18., Fiú: 1962. május 10. – † 1965. január 5., Lány: 1962.
augusztus 6. – † 1965. február 18., Lány: 1962. október 4. – † 1965.
október 9., Fiú: 1962. június 24. – † 1965. november 14., Fiú: 1962.
február 9. – † 1965. december 23., Lány: 1962. augusztus 9. – † 1966.
január 13., Fiú: 1962 október 29. – † 1966. július 10., Lány: 1962.
november 10. – † 1966. december 20., Fiú: 1962. február 8. – † 1968.
január 10., Lány: 1962. január 12. – † 1968. február 18., Fiú: 1962.
szeptember 7. – † 1968. szeptember 30., Fiú: 1962. augusztus 24. – † 1969.
április 8., Fiú: 1962. november 22. – † 1969. május 12., Fiú: 1962.
december 23. – † 1969. december 26., Fiú: 1962. március 24. – † 1970.
október 1., Fiú: 1962. február 22. – † 1970. november 17., Lány: 1962.
augusztus 7. – † 1971. január 29., Fiú: 1962. március 14. – † 1971. március
10., Fiú: 1962. április 16. – † 1971. április 4., Fiú: 1962. június 19. – †
1971. október 10., Fiú: 1962. december 15. – † 1971. december 26., Fiú:
1962. június 17. – † 1972. március 12., Fiú: 1962. május 10. – † 1973.
január 18., Fiú: 1962. október 11.– † 1973. március 30., Fiú: 1962. április
7. – † 1974. január 29., Lány: 1962. április 19. – † 1974. március 26., Fiú:
1962. szeptember 23. – † 1974. augusztus 28., Fiú: 1962. december 28. – †
1976. július 7., Lány: 1962. szeptember 10. – † 1976. november 17., Fiú:
1962. december 6. – † 1977. január 1., Fiú: 1962. november 22. – † 1977.
június 27., Lány: 1962. július 22. – † 1977. augusztus 28. …

A fiatalabb fiúk a konfirmációs ruhájukat viselik, puha palackbarna és

mélykék bársonyöltönyt, bő szárú nadrággal, vastag gallérral. Az idősebbek
öltözete mások jeles ünnepeire készült. Két lány újszerű ruhában van – az
egyik sötétkék, a másik piros, apró nefelejcsmintával –, a harmadik bokáig
érő, fehér, csipkés gyapjúruhában, amelyet a temetésére varrtak.
Felülről tükörgömb lebeg alá. Négy kattanás hallatszik a sötétben.
Négy irányból hosszú, vékony fénycsóva világítja meg az ezüstös, tagolt
felületet. A gömb forogni kezd. A fénysugarak ezernyi ragyogó folttá
törnek szét, amelyek a helyiségben körbejárva megvilágítják az újonnan
érkezőket némán figyelő gyerekek arcát és testét.
A fiatalok csak néhány pillanat múlva veszik észre, hogy ez nem
közönséges táncparkett. Itt arra a csendre kell táncolni, amelyet az egyes
emberek földi életük végeztével hagynak maguk után. Ki-ki a maga lépteit
és csettintéseit, beszéd- és bélhangjait követő csendre mozog, mindazon
reccsenések, csobbanások, döngések és kattanások zajának hiányára,
amelyeket eleven testük keltett a világgal érintkezve, a lélegzetük,
szívdobogásuk utáni űr ütemére.
Eleinte nehézkesen táncolnak, haláluk oka és időpontjának közelsége
akadályozza a mozgásukat, de aztán lassan ellazulnak.

Fiú: 1962. január 31. – † 1978. január 8.

Fiú: 1962. május 3. – † 1978. június 17.
Fiú: 1962. február 6. – † 1978. július 26.
Fiú: 1962. május 1. – † 1978. december 5.

A táncot az a fiú vezeti, aki egy halálos betegséggel folytatott, hosszan tartó
küzdelem után halt meg a kórházban, őt az követi, aki három társával együtt
tűnt el, amikor a nemzeti ünnepen, a szélcsendben egy sziget felé tartva
felborult a rozoga csónakjuk – csak egy fél pár tornacipőt meg az egyik
evezőt sodorta partra a víz –, most kerekesszéket tol maga előtt. A székben
ülő fiú egész életét nyomorékként élte le, de táncol a felsőtestével, nem
sokkal mögöttük testét ringatva jól megtermett, göndör hajú matróz
közeledik, akit a hullámok löktek a halászhajóról a Nyugati-fjordok előtti,
mély és dermesztően hideg decemberi tengerbe.

Fiú: 1962. október 15. – † 1979. május 13.

Fiú: 1962. július 12. – † 1979. december 8.

Aztán egy fiú lejt be a színpadra, olyan fürgén, hogy senki sem sejti, hogy a
fél lábát térd fölött amputálni kellett a miatt
a betegség miatt, amely két év alatt a halálát okozta. Egy pillanattal később
csatlakozik a tánchoz az a társa, aki a tengerbe fulladt, amikor a kikötőben a
vízbe hajtott a kocsijával. Izlandon tizenhét évesen lehet jogosítványt
szerezni.
Fiú: 1962. november 13. – † 1980. október 23.

A fénysugarak szélén imbolyog, és onnan figyeli a már ott lévőket, például

azt, aki egy vízerőmű építkezésén egy munkahelyi balesetben halt meg:
maga alá temette egy buldózer. Ő is csatlakozik a többiekhez, de nem
táncol.

Fiú: 1962. május 31. – † 1981. január 14.

Lány: 1962. július 14. – † 1981. szeptember 5.
Lány: 1962. május 23. – † 1981. november 23.

Következőnek egy fiú és egy lány lép elő az árnyékból, mindketten

autóbalesetben haltak meg. A fiú balról érkezik, lassú, de könnyed
léptekkel. A lány jobbról, csípőjét ringatva, kezét a mellén keresztbe fonva.
Az öléből egy kisfiú halvány képe sejlik elő, a tizennyolc hónapos fia, aki
szintén odaveszett a balesetben. Majd újabb, mosolygós lány lép a színre,
mintha egy másik teremből jönne – noha a színpadon kívül itt nincs más
terem.

Fiú: 1962. szeptember 5. – † 1982. január 10.

Lány: 1962. június 6. – † 1982. január 30.
Fiú: 1962. október 3. – † 1982. március 14.

Tizenkilenc éves fiú kezdi szaporázni, aki a féltestvérével együtt

autóbaleset áldozata lett. Ő a száztizedik ezerkilencszázhatvankettőben
született gyerek, aki meghalt. Szorosan a nyomában érkezik az évjárat
száztizenegyedik gyereke, egy lány, aki alig egy évvel a halála előtt maga is
anya lett. Testében nemcsak a gyermek növekedett, hanem az a daganat is,
amelyet a szülés után három héttel fedeztek fel. A daganat eltűnt, de a
gyermek él. Utolsóként ezúttal az a fiú táncol be a színpadra, aki
nemrégiben kelt fel halálos ágyáról, egy halászfalu barakkjából. Tűz ütött ki
a szobájában, és megfulladt a mérgező füstben. Válla fölött hátrapillant a
sötétbe. Ott most nem látni senkit.
Négy kattanás. A tükörgömb elsötétül. A színpad hátterében fények
gyulladnak.
Láthatóvá válik az egész gyereksereg. A fiatalok hunyorognak,
kezüket a szemük elé tartják, amíg hozzá nem szoknak a fényhez. Az
újonnan érkezettek közül néhányat felismernek.
Tizenhárom hanggal egészül ki a kórus:
– Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
Felsír egy újszülött.
 14

„Lenni valaki, helyet betölteni az emberi társadalomban, a Föld fontos

pontján születni, meghatározó korban élni, részévé válni a
világantológiának – akár csak a sorok közötti, a szavak közötti, a betűk
közötti térben, vagy egy e betű közepének üres foltjában, e rettenetesen
hosszú könyvben csupán egyetlenegyszer – létezik-e ennél emberibb vágy?
Nem áhítozunk-e valamennyien arra, hogy abban a rövidke időben, amit itt
töltünk, legyünk valakik, érezzük, hogy létezünk, hogy mások is
észreveszik a létezésünket? Ha pedig szerencsétlenségünkre a háború északi
perifériáján születünk, vívják azt akár a szellem frontján, akár az égben,
földön és a tengeren fegyverekkel, vajon van-e más választásunk, mint
hogy minden lehetséges eszközt megragadjunk ahhoz, hogy beleírjuk
magunkat az emberi lélek történetébe, helyet keressünk magunknak a
dolgok közötti összefüggésekben, beleképzeljük magunkat az emberiség
történetébe, beleszőjük magunkat minden létező szövetébe?

***

A HOMOKSZEM

A lányt csak úgy hívták: Kék Fonal. Amikor először látták, mindkét karja
kék volt a vállától az ujja begyéig. Körme éjkék színben játszott, a kékség
felfelé haladva egyre világosodott, a hónaljánál derengésszerűnek látszott,
és még feljebb érve beleolvadt a fehér bőrébe. Nyári nap volt, levágott ujjú,
fekete munkainget viselt. Ezért hát mindenki látta a karját.
Az ingre combig érő bőrkabátot húzott, vastag lenvászon nadrágja alatt
durva fapapucsot viselt. A munkához úgy öltözött tehát fel, mint egy férfi
fonalfestő – de mivel alig múlt tizenegy éves és a kékfestőmester lánya volt,
senki sem törődött vele, hogy nadrágot hord-e vagy szoknyát, mint a
műhelyben dolgozó asszonyok. Ha neki kényelmesebb rövid hajjal és
nadrágban járni, hát csak tessék, feltéve, hogy lenvászon lepedőt teker a
dereka köré és kendőt köt a fejére, ha egyházi tisztviselők érkeznek
hozzájuk (például hogy tanácsot kérjenek az apjától a Krisztus testéből a
kereszten előserkenő vér új és élénkebb árnyalatát illetően, mert hát nincs
csodálatosabb, mint saját szemünkkel látni a buzgó életerejét annak a
vérnek, amelyet azért ontott ki, hogy az emberi nem örökké viruljon), és
olyankor, amikor a családja arra kényszerítette, hogy elkísérje őket
összejövetelekre – a lányt e fonalfestő társai társaságában látták először.
És mivel a lány kék karja igen vékony, szinte mulatságosan vézna is
volt, ugyanakkor nyilvánvalóan elég szívós és izmos ahhoz, hogy felvegye
a versenyt a kamaszfiúkkal, ha dézsaszám kellett behordani a műhelybe a
frissen festett gyapjú- és selyemmotringokat, elnevezték Kék Fonalnak.1
A neve akkor is megmaradt, amikor két évvel később átvették a
szövőműhelybe. Jól jött egy tapasztalt fonalfestő, ha egy sürgős megbízás
elvégzése közben valamelyik fonalból váratlanul elfogyott egy adott szín. A
fonalfestő műhely, ahol a lány felnőtt, egynapi járóföldre volt a várostól,
egy folyó partján, amely türelmesen magába fogadta az öblítővizet, a
munkanap végén a szellő pedig kifújta a festőanyagok kifőzéséből és
erjesztéséből származó rossz szagokat a tengerre. Kék Fonal annyi
festékport hozott magával, ami a legtöbb esetben egy évre is elegendő, de a
biztonság kedvéért a szövőműhely épülete mögötti kert egyik szegletét is
megszerezte, ahol pompás ágyásokban az alapszínekhez szükséges
növényeket termesztette: a kékhez csüllenget, a vöröshöz buzért, meg a
rezedának azt a változatát, amelyből a napsárgát lehet előállítani, ebből a
háromból pedig ki tudta keverni mind a kétszázötven árnyalatot, ami egy
ilyen fontos és drága kelméket készítő szövőműhelyben kellett.
Kék Fonal természetesen a kékhez érzett különleges tehetséget, és
ugyan a szín a karján az évek múltával halványodott – a csuklója mindig
ugyanolyan vékony maradt, még ha teste más részei idősebb korában
kikerekedtek is –, a bőrén a legsötétebb és a legvilágosabb szín közötti
árnyalatok jelentették az elképzelhető legjobb viszonyítási pontot, amikor a
takácsok ezzel a legvesződségesebb színnel dolgoztak: ezt használták az
éghez, Isten és az angyalok otthonához, szűz Mária köpenyéhez és
virágszimbólumához, a meténghez, királyok és királynők, hercegek és
hercegnők címeréhez, márpedig a gyarapodó polgárság mellett ezek a
nemesek jelentették a műhely legfőbb ügyfélkörét, ők rendeltek innen
kelméket és szőnyegeket otthonuk díszítésére, illetve adományként
templomok és kolostorok számára.
Amikor Kék Fonal tizennyolc éves lett, és már öt éve dolgozott a
szövőműhely fonalfestőjeként és általános megmentőjeként, végre helyet
ajánlottak neki a szövőszék mellett. A legnagyobb feladat várt rá, amelyet a
takácsmester valaha elvállalt: hatalmas faliszőnyegek sorozata, hat jelenet
millefleur stílusban, egy nemes szüzet egy oroszlán és egy egyszarvú
társaságában ábrázolva.
A megrendelő, a takácsmester, a tervező és a művész közötti
tárgyalásokról a dolgozók mit sem tudtak – ott vitatták meg a szőnyegek
árát és jellegét, minőségét és fényességét, alakjainak szimbolikáját,
valamint a munka feltételeit és határidejét –, de amint megérkeztek a
műhelybe az első akvarellvázlatok, nekiláttak előkészíteni a szövőszékeket,
az egyiket magasabbra emelték, a másikat lejjebb engedték, két újat is
felállítottak, befűzték a szálakat a nyüstökbe és megfeszítették,
megbecsülték a szükséges gyapjú- és selyemmotringok számát,
megszámlálták a vetélőket, a leverőket és a tűket, felosztották egymás
között a feladatokat. Attól a pillanattól kezdve pedig, amikor hatalmas
papírlapokon megkapták a tervrajzokat, amelyeket a fehér nyüstszálak
mögé helyeztek, egészen addig, amíg a kész szöveteket négy évvel később
le nem vették, Kék Fonal a többi takáccsal együtt a hét három napján a
reggeli harangszótól az esti harangszóig egyfolytában szőtt, a többi napon
pedig a festéssel és a fonalakkal foglalkozott.
Amikor vízszintes szövőszéken nagyobb szőnyeg készül, a szövet
fokozatosan eltűnik a szövőszék alatt, és a takács mindig csak egy kis részét
látja annak, amin dolgozik. (Ezt ahhoz lehetne hasonlítani, mintha a vendég
a tányérján mindig csak az adag halvány körvonalait látná, és csupán azt a
falatot látná tisztán, amelyet éppen levág a húsról, meg azt a kevéske szószt
és a három szem borsót, amit még a villájára tol: a gyakorlatlanok ezt aligha
találnák kellemes étkezésnek.) Ezért jelentős pillanat, amikor a szőnyeget
leveszik a szövethengerről és kiterítik, és ezáltal a teljes kép láthatóvá válik.
Kék Fonal idejében erre négyhavonta került sor.
Már harmadik éve munkálkodtak azon a szőnyegen, amely később
Franciaország egyik legnagyobb nemzeti kincsévé vált, és Hölgy
egyszarvúval néven a párizsi Cluny kolostorban kezdték mutogatni a
nagyközönségnek – az oroszlánt elfelejtették megemlíteni –, amikor a
megrendelő, Claude Le Viste felkereste a takácsműhelyt három különleges
ellenőr kíséretében, akik királyi oklevéllel igazolták szaktudásukat és arra
szóló felhatalmazásukat, hogy bármikor felfejtessék a szigorú
követelményeknek meg nem felelő szöveteket.
A hercegnő látogatását persze alapos takarításnak kellett megelőznie.
A takácsműhely minden zegét-zugát kiseperték és felsúrolták. Mindent, ami
csillogott, addig pucoltak, amíg nem ragyogott. Kimosták, megfoltozták és
kivasalták a férfiak és a nők jobb ruháit. Maguk a dolgozók is megfürödtek,
lenyírták és befonták vagy kifésülték egymás haját. Szép napok voltak,
forró vízzel, szappanillattal és sok kacagással. A sikeres ellenőrzés
napjának végére ünnepi lakomát ígértek a társaságnak. Alig várta mindenki.
Ám ahogy közeledett a nagy nap, a takácsok aggodalma is egyre nagyobb
lett: az ellenőrök kínosan aprólékos emberek hírében álltak, és ha nem
lennének megelégedve az eredménnyel, több havi munka veszhet kárba,
ráadásul azt sem lehetett kiszámítani, hogy a dolgozók hogyan fogadják
majd az ítéletet.
Senki se gondolja, hogy a takácsok gyámoltalanok és gyávák csak
azért, mert képesek órákon át foglalkozni azzal, amit a nagyszájúak csak
fonalak és rongyok húzogatásának tartanak. (Való igaz, hogy a takácsok a
fényképeken gyakran zavartnak tűnnek a szövőszéknél – e hengerekből,
kerekekből és szálakból álló szerkezetnél, amely egy félkész orgonára
hasonlít, és amelynek se oldala, se eleje nincs, hogy eltakarja az ember
számára felfoghatatlan működését – és réveteg képpel néznek a
fényképezőgép lencséjébe, mivel gondolataik a kezük alatt növekvő
szöveten járnak, nem pedig a világon, amely abban a pillanatban tekintetét
rájuk irányítja.) Éppen ellenkezőleg. A Föld lényei közül a takács hasonlít a
legjobban a nagy ragadozókra. Türelmes állatok, mozdulatlanul várnak a
tenger fenekén egy szikla hasadékában, némán figyelnek az erdő sűrűjében
vagy hangtalanul lebegnek az ég felhői alatt, de aztán a megfelelő
pillanatban lecsapnak vagy rávetik magukat áldozatukra.
A takácsok »ugrása« több évig is tarthat. Attól a pillanattól, amikor
átvetik az első szálat a szádnyíláson, egészen addig, amíg megkötik a
szőnyegen a záró csomót, a szövőszéknél ülők leginkább azokra a
baglyokra hasonlítanak, amelyek vadászatát a televíziós természetfilmek
lassított felvételben mutatják nekünk:
A bagoly elereszti az erdő legmagasabb ágát, és hangtalanul átsuhan a
holdfényes éjszakán. Lefelé vitorlázik az erdő talajáig, ahol megáll és sárga
karmait lassan – egészen lassan – egy nyúlbak puha testébe mélyeszti. (A
nyulakról bővebben majd később.)

Nem szorul külön magyarázatra, a takács részéről milyen nagyfokú

koncentráció szükséges ahhoz, hogy ne veszítse szem elől ezen éveken át
tartó »repülés« célját, és milyen akaraterővel kell rendelkeznie, hogy
csillapítsa égető vágyát, és idő előtt ne nézze meg a teljes szőnyeget.
Ugyanakkor a szövés művészetének művelőit ugyanazok a gyengeségek is
jellemzik, mint állatvilágon belüli testvéreiket, a ragadozókat. Ezek közül is
a legrosszabb a vak düh, amely akkor lángol fel bennük, ha elvétik
áldozatukat – ilyenkor a pillanat törtrésze alatt tör elő belőlük mindaz az
energia, ami egyébként »kivárás«, »ugrás« és »gyilkolás« közben
egyenletesen oszlik el. A szövőműhelyek minőségének rendszeres
ellenőrzéséről szóló királyi rendelet ezért külön klauzulát tartalmazott az
ellenőrök elleni támadások – gyalázkodások vagy bántalmazás – bírságok
és börtönbüntetés általi szigorú megbüntetéséről.
De térjünk vissza az ellenőrzés napjára. Amint a takácsmester
kinyitotta a műhely ajtaját és mélyen meghajolt, hogy Claude Le Viste
hercegnő udvarhölgyeivel és udvari bolondjával együtt beléphessen, Kék
Fonalat szörnyű félelem kerítette hatalmába. A többi takáccsal együtt a
műhely végében állt, és elfogta a balsejtelem, hogy ennek rossz vége lesz.
Tudta, hogy egyszer hibát ejtett a szövésben, és két helyen vitatható
színmegoldást választott. Újabb emberek vonultak be a műhelybe: a Le
Viste család udvarmestere és a polgármester, a hercegnő testőrségének két
tagja, a polgármester tanácsosa, a szövőcéh díszes ruhát viselő elöljárói, a
püspök feketébe öltözött kísérőjével, aki folyton a derekán hordott kés
nyelét babrálta, és végül a három rettegett ellenőr a testőreivel.
Az esemény a szokásos módon zajlott. Először hálás
köszönetnyilvánítások hangzottak el, majd emelkedett hangon magasztalták
a jelenlévők érdemeit, a művészet fontosságát az emberi életben és a hit
jelentőségét a művészetben, a hercegnő nemeslelkűségét és bölcsességét,
Isten kegyességét, hogy lehetőséget ad minderre, majd az időjárást: »Úgy
van, mindjárt kitisztul az ég is.« »Hány hete is esik?« »Három, négy?«
Mígnem aztán Le Viste hercegnő félbeszakította a rendkívül unalmas,
közönséges locsogást, és elmesélt egy történetet legidősebb majmáról,
Aakon de Norvège-ről, aki kis híján megfulladt egy virágvázányi vízben,
ugyanis arccal előre próbált belebújni. A nevetés enyhítette a
szövőműhelyben uralkodó feszült hangulatot, és ezután kiterítették a
faliszőnyegeket.
A takácsok leginkább attól tartottak, hogy az ellenőrök túlzott
alapossággal kezdik vizsgálni a szövetet, csak hogy jó benyomást tegyenek
a hercegnőre. Ám akár a nemes Claude majmának mulatságos történetén
múlott, akár azon, hogy a műhely rászolgált a hírnevére, aznap különösen
elnézőeknek bizonyultak, és csak egyetlen részletnél álltak meg. Annak a
kárpitnak a bal oldalán, amelyet a szaglásnak szenteltek, egy narancsfa alatt
egy fehér nyúl a hátsó lábára emelkedve mosakodott. Ezt a nyulat Kék
Fonal szőtte, és miközben a három ellenőr nagyítóval szemlélte-vizsgálta a
kis állatot, úgy érezte, majd szétveti az izgalom. Hogy leplezze érzelmeit,
megállás nélkül egy kék fonaldarabot tekergetett fel-le a kék bal kezének
kék bal mutatóujja körül. Amikor már igazán szétvetette volna az izgalom,
az ellenőrök felpillantottak a szőnyegről, és bólintottak Claude Le Viste-
nek. Kék Fonal annyira megkönnyebbült elismerő tekintetük láttán, hogy
elengedte a kék fonalat, és az az ujjáról lehullva a földre pottyant.
A nap végén Kék Fonal felvette a fonalat a padlóról és a zsebébe
dugta. Zaklatottságában nem vette észre, hogy egy homokszem tapadt
hozzá. És még másnap sem vette észre, amikor a fonalat egy másik kékkel
összefonva beleszőtte a szőnyegbe. A homokszemmel együtt. Az pedig
mind a mai napig ott ül az értékes falikárpitban, az emberi szem elől rejtve,
a Teremtő nagy művének biztonságos helyén.
Az esti lakoma remekül sikerült. Kék Fonal táncolt – és így kezdődik a
rövid hajú, kék karú takácslány története, amelyet minden gyerek ismer.”

***

Aleta felsóhajt.
Miközben Josef Kék Fonalról mesélt neki, kedve lett volna megrázni
és ráordítani, hogy maradjon a saját történeténél, zárja le úgy, ahogy egy
trilógiát illik – Aleta nem sokat konyított a narratológiához, de eleget
olvasott, hallott és látott már ahhoz, hogy tudja: Marie-Sophie és Leo Löwe
története a férfi anyjának és apjának a története (a szerelmi történet
kettőjükről szólt), Josef története pedig a fiuké –, tegyen eleget narrátori
kötelességének és teljesítse be a várakozásokat a történet végével
kapcsolatban valamiféle feloldást kínálva, felemelkedés vagy bukás,
dicsőség vagy szégyen által.
De Aleta most elismerte vereségét.
Ahogy a szoborember-betegségben szenvedő csontjai az ütésre úgy
reagálnak, hogy annak helyén gyorsan új csontszövetet növesztenek, Josef
elméje is újabb történetet szőtt, valahányszor fájdalmas gondolat vagy
emlék futott át az agyán. Ez abban mutatkozott meg a legjobban, hogy a
betegségével együtt járó szenvedés és tehetetlenség hangsúlyozására – noha
ezerkilencszázhatvankettő augusztusában, Izlandon született – még annak is
megtalálta a módját, hogy születését a holokauszt idejére tegye.
Josef korábban azt mondta Aletának: mindenkinek joga van ahhoz,
hogy a történetét végigmesélje. Ő maga azonban a sajátjának csak egy
töredékét mondja el.

***

Josef világosbarna mappát húz elő a papírhalmazból, vastag, ujjnyi gumival

van átfogva, amely ugyan száradásnak indult, de még olyan gumiszag árad
belőle, mint egy rendes gumigyűrűből. Kinyitja a mappát, és egy
nyugatnémet térképet vesz elő Schleswig-Holsteinról és Alsó-
Szászországról, a térdére teríti és göcsörtös ujjával Hamburgra bök.
Hamburgról az Elba mentén nyugat felé húzza, áthalad a Neßsandot és
Hanskalbsandot összekötő földnyelven, Grünedeichnál északnyugatra
fordul, a folyó déli partján elsiklik a Stade városától keletre fekvő
Stadersand mellett, majd északra tart a bützflethi ipari parkon át Asseler
Sandig, a grauerorti erődig. Ott hirtelen megkopogtatja a térképet:
„Itt volt a város, a templomtorony déli tornyából látszott az erőd.
Elmeséltem már, mi lett Kükenstadt sorsa?”
„Nem.”
„Nos, ezerkilencszáznegyvenhárom júliusának végéig körülbelül itt
állt a kis Kükenstadt, de a szövetségesek a Gomorra hadművelet napjain és
éjszakáin a várost a földdel tették egyenlővé. Azok a bombázógépek,
amelyek nem tudták ledobni terhüket a célpont, Hamburg fölött, a
bombákat északnyugatra repülve ejtették le, az általuk fekete
mocsárfoltoknak vélt területeken. A város lakóinak sikerült annyira
elsötétíteniük a települést, hogy pusztulásának hírmondója sem maradt. Ma
ott semmi sincs.”
A térkép igencsak elhasználódott. Josef ujja olyan sokszor járta végig a
Hamburgból Kükenstadtba vezető útvonalat, hogy az Elba kékje kikopott.
„Nem, ne is meséljen erről.”
 A tánc

A sötétben hallani, hogy hatalmas harmonikaajtót húznak el. A mögötte

lévő sötétség utat enged a már felkapcsolt fényeknek – és a felnőttek
lépteinek. Sötétség, fény, léptek.

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13., Lány: 1962. január 13. – †
1962. január 13., Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21., Fiú: 1962.
február 24. – † 1962. február 27., Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április
14., Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14., Lány: 1962. május 13. – †
1962. május 17., Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21., Fiú: 1962.
május 7. – † 1962. május 25., Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.,
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27., Lány: 1962. május 28. – †
1962. május 28., Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23., Fiú: 1962.
június 27. – † 1962. június 30., Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.,
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11., Fiú: 1962. február 10. – †
1962. július 16., Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16., Fiú: 1962. július
9. – † 1962. július 18., Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19., Fiú:
1962. július 31. – † 1962. július 31., Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962.
augusztus 1., Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3., Fiú: 1962.
július 9. – † 1962. augusztus 4., Lány: 1962. február 13. – † 1962.
augusztus 7., Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18., Lány: 1962.
augusztus 17. – † 1962. augusztus 20., Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962.
szeptember 3., Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6., Fiú: 1962.
november 18. – † 1962. november 18., Fiú: 1962. november 27. – † 1962.
november 27., Fiú: 1962. december 18. – † 1962. december 18., Lány:
1962. december 16. – † 1962. december 23., Lány: 1962. július 27. – †
1963. február 9., Lány: 1962. augusztus 8. – † 1963. február 13., Lány:
1962. március 30. – † 1963. február 16., Lány: 1962. október 21. – † 1963.
március 3., Fiú: 1962. augusztus 1. – † 1963. április 1., Fiú: 1962. június 7.
– † 1963. április 4., Lány: 1962. február 27. – † 1963. április 10., Fiú:
1962. február 9. – † 1963. április 15., Fiú: 1962. november 11. – † 1963.
május 1., Lány: 1962. december 3. – † 1963. május 14., Lány: 1962. június
30. – † 1963. május 16., Fiú: 1962. július 19. – † 1963. augusztus 8., Fiú:
1962. december 11. – † 1963. október 3., Fiú: 1962. február 5. – † 1963.
október 26., Lány: 1962. május 29. – † 1963. október 26., Fiú: 1962. május
6. – † 1963. november 14., Fiú: 1962. november 19. – † ? 1963, Fiú: 1962.
január 14. – † 1964. július 16., Fiú: 1962. február 10. – † 1964. szeptember
4., Fiú: 1962. július 30. – † 1964. szeptember 30., Lány: 1962. július 1. – †
1964. október 18., Fiú: 1962. május 10. – † 1965. január 5., Lány: 1962.
augusztus 6. – † 1965. február 18., Lány: 1962. október 4. – † 1965.
október 9., Fiú: 1962. június 24. – † 1965. november 14., Fiú: 1962.
február 9. – † 1965. december 23., Lány: 1962. augusztus 9. – † 1966.
január 13., Fiú: 1962 október 29. – † 1966. július 10., Lány: 1962.
november 10. – † 1966. december 20., Fiú: 1962. február 8. – † 1968.
január 10., Lány: 1962. január 12. – † 1968. február 18., Fiú: 1962.
szeptember 7. – † 1968. szeptember 30., Fiú: 1962. augusztus 24. – † 1969.
április 8., Fiú: 1962. november 22. – † 1969. május 12., Fiú: 1962.
december 23. – † 1969. december 26., Fiú: 1962. március 24. – † 1970.
október 1., Fiú: 1962. február 22. – † 1970. november 17., Lány: 1962.
augusztus 7. – † 1971. január 29., Fiú: 1962. március 14. – † 1971. március
10., Fiú: 1962. április 16. – † 1971. április 4., Fiú: 1962. június 19. – †
1971. október 10., Fiú: 1962. december 15. – † 1971. december 26., Fiú:
1962. június 17. – † 1972. március 12., Fiú: 1962. május 10. – † 1973.
január 18., Fiú: 1962. október 11. – † 1973. március 30., Fiú: 1962. április
7. – † 1974. január 29., Lány: 1962. április 19. – † 1974. március 26., Fiú:
1962. szeptember 23. – † 1974. augusztus 28., Fiú: 1962. december 28. – †
1976. július 7., Lány: 1962. szeptember 10. – † 1976. november 17., Fiú:
1962. december 6. – † 1977. január 1., Fiú: 1962. november 22. – † 1977.
június 27., Lány: 1962. július 22. – † 1977. augusztus 28., Fiú: 1962.
január 31. – † 1978. január 8., Fiú: 1962. május 3. – † 1978. június 17.,
Fiú: 1962. február 6. – † 1978. július 26., Fiú: 1962. május 1. – † 1978.
december 5., Fiú: 1962. október 15. – † 1979. május 13., Fiú: 1962. július
12. – † 1979. december 8., Fiú: 1962. november 13. – † 1980. október 23.,
Fiú: 1962. május 31. – † 1981. január 14., Lány: 1962. július 14. – † 1981.
szeptember 5., Lány: 1962. május 23. – † 1981. november 23., Fiú: 1962.
szeptember 5. – † 1982. január 10., Lány: 1962. június 6. – † 1982. január
30., Fiú: 1962. október 3. – † 1982. március 14. …

Férfi: 1962. június 23. – † 1983. március 31.

Nő: 1962. június 11. – † 1983. április 13.
Férfi: 1962. június 2. – † 1983. november 16.
Férfi: 1962. november 8. – † 1983. december 31.

Férfi: 1962. április 10. – † 1984. január 11.

Férfi: 1962. augusztus 6. – † 1984. január 28.
Férfi: 1962. május 5. – † 1984. március 11.
Férfi: 1962. november 23. – † 1984. június 13.
Férfi: 1962. december 6. – † 1984. október 18.

Férfi: 1962. október 2. – † 1985. április 18.

Férfi: 1962. május 30. – † 1985. november 18.

Férfi: 1962. február 5. – † 1986. április 1.

Férfi: 1962. április 26. – † 1986. november 22.

Férfi: 1962. október 2. – † 1987. március 1.

Férfi: 1962. augusztus 9. – † 1987. október 26.
Nő: 1962. június 14. – † 1987. november 29.

Férfi: 1962. január 20. – † 1988. február 29.

Nő: 1962. október 29. – † 1989. április 20.

Férfi: 1962. szeptember 23. – † 1989. november 23.

Férfi: 1962. május 1. – † 1990. január 21.

Férfi: 1962. március 22. – † 1990. május 3.
Férfi: 1962. június 8. – † 1990. június 22.
Férfi: 1962. március 5. – † 1990. október 25.
Férfi: 1962. augusztus 31. – † 1990. november 26.
 Férfi: 1962. június 9. – † 1991. október 9.
Férfi: 1962. március 29. – † 1991. október 19.
Férfi: 1962. január 11. – † 1991. október 28.
Férfi: 1962. november 17. – † 1991. november 9.

Nő: 1962. június 11. – † 1992. november 27.

Nő: 1962. január 7. – † 1992. december 6.
Férfi: 1962. december 13. – † 1993. október 10.

Férfi: 1962. február 17. – † 1994. május 1.

Férfi: 1962. április 10. – † 1994. augusztus 24.
Férfi: 1962. július 18. – † 1994. december 2.

Férfi: 1962. augusztus 13. – † 1995. február 22.

Nő: 1962. július 7. – † 1995. február 25.

A felnőttek balról vonulnak be, egy csapatban haladnak el a gyerekek és a

fiatalok előtt – akik tekintetükkel kísérik őket –, majd mögéjük
kanyarodnak. Halkan megszólalnak:
– Lezuhanunk egy szikláról a hófajdvadászaton. Közlekedési
balesetben halunk meg. Felborulunk az autónkkal. Eltalál minket egy célt
tévesztett golyó Amerikában. Az otthonunkban szenderülünk jobblétre.
Elhagyjuk a világot, amelyhez valószínűleg túl jók voltunk. Belehalunk az
alkoholizmusba. Saját életünket oltjuk ki. Odaveszünk a tengeren.
Kikötőkben fulladunk meg. Kórházakban leheljük ki a lelkünket. Új-
Mexikóban halunk meg, ahol a gyíkok versenyt hangoskodnak a
madarakkal. Egy azonosítatlan betegség pusztít el bennünket. Sodrony csap
el bennünket halászhajókon. Áramütés végez velünk. A nővérünkkel együtt
lesodródunk az útról. Krónikus cukorbetegségben halunk meg. Saját
életünket oltjuk ki.
Napos tengerparton fulladunk meg. Folyók partján botlunk meg,
elveszítjük eszméletünket és vízbe fulladunk. Svédországban ér minket a
halál. Felborulunk az oktatóhajóval. Villanyoszlopnak ütközünk. Rákban
halunk meg. Féltékeny párunk gyilkol meg bennünket. Szívelégtelenség
visz el bennünket a kerekesszékben ülve. Gyógyíthatatlan betegség
áldozatai leszünk. Magányosan halunk meg. AIDS-ben múlunk ki.
Magához szólít bennünket a Teremtő. Hosszú ideig tartó rokkantság után
távozunk el, és a nekrológok megemlítik, hogy szerettük az öleléseket és a
puszikat. Feleségeket és férjeket, szerető társakat, barátokat, rokonokat és
gyerekeket hagyunk hátra.
Megállnak a gyerekek és a fiatalok mögött. Azokhoz szólnak, akik
még nem érkeztek meg:
– Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
 VI

A C) SZALAGRÓL
(2009. JÚNIUS 17.)
 15

Csobogó hullámok, susogó szél. A nappali énekesmadarak csicsergése az

éjszakai madarak kiáltásainak és huhogásának adja át a helyét. A távolból
motorcsónak berregése hallatszik. Egy birka mély bégetésére szánalmasan
vékony mekegés felel. Mindez csupán tompa háttérzaj a mikrofon mellett
ülő nehéz szuszogásához képest, amelyet hol nyammogás, hol motyogás
szakít meg.
Ropog a kavics. A ropogás léptekké válik. Az érkező megáll.
– Hé, haver!
Erre hirtelen horkantás a válasz. A légzés hangja elhallgat. A jövevény
a mikrofonhoz hajol. Susog a ruhája. A fekvő férfit ébresztgeti:
– Hé, haver, minden rendben?
Hangja mély és határozott. Erős amerikai akcentussal beszél:
– Helló!
A horkolás folytatódik, az ajkak hosszan perregnek. Újabb keltegetési
kísérlet. A férfi felriad, ropognak alatta a kavicsok:
– Mi, hogy?
Hirtelen lélegzetvétel:
– Micsoda, kicsoda?
– Nem jó itt feküdni.
A genetikus kinyitja a szemét. Ősz bajuszú, fekete férfi hajol fölé,
fején vörösesbarna gyapjúsapka. Idős ember, arca beesett, sötét arcán
pörsenések, szemének fehérje megsárgult, és két helyen vér színezi.
– Hűvös lesz, estére lehűl az idő. Nem úgy vagy öltözve.
– Nem, nem. Igaz – feleli a genetikus, és az öregember már talpra is
állította.
– Menjünk szélvédett helyre.
Lábak csoszognak a kavicson. Puffanás, ahogy a genetikus lezuttyan
egy székbe. A léptek ismét közelednek, egy kéz felkapja a diktafont és nagy
kattanással az asztalra teszi. Most mindkét hang tisztán hallatszik.
A genetikus motyog:
– Én… én…
 Megmentője jól megtermett, erős férfi, noha az arcából ítélve legalább
kilencvenévesnek kell lennie. Maga a genetikus sem egy tökmag, csaknem
két méter magas, izmos és ennek megfelelően súlyos is. Nem csekélység
felhúzni és arrébb támogatni. Alaposan végigméri az öreget, és a tartásából
arra következtet, hogy korábban súlyemelő vagy bokszoló lehetett. Inkább
bokszoló, mivel nem fél hozzáérni egy másik férfihoz. A füle azonban
formásabb, mint a bokszolóké. A genetikus tud erről egyet-mást. Végzős
orvosként – még mielőtt felismerte, hogy a genetikáé a jövő, és hogy költői
tehetségét hús-vér művekben, az ember receptjében kamatoztathatja – a
chicagói körzeti kórház neurológiai osztályán ügyelt. Termetes, kisportolt
fiatalembereket is bevittek oda, akik súlyos agykárosodást szenvedtek,
miután Muhammad Ali világbajnok bokszzsákként használta őket.
Dicsőségnek találták, hogy napi száz dollárért egy világhírű ember verheti
szét őket, csakhogy nem mind egyformán jól bírták.
Az izlandi egyszer találkozott a legendával. Egy hosszúra nyúlt
munkanap után a genetikus betért a helyi kisboltba, hogy bevásároljon a
családnak. Kezdő orvosként nem autóval járt, és ahogy hazafelé ballagott a
járdán, mindkét kezének begörbített ujjain számtalan szatyorral, egy
tekintélyes termetű fekete férfival találta magát szemben. Az kitért a
genetikus útjából, és megkérdezte, segíthet-e neki. A genetikus nemmel
válaszolt, de az idegen mégis úgy döntött, hogy elkíséri egy darabon. Ez a
kedves és közlékeny férfi nem volt más, mint Muhammad Ali.
Előszeretettel töltötte az estéit az utcában lévő edzőterem előtti járdán,
történeteket mesélt a gyerekeknek, édességgel kínálta őket és viccelődött
velük. Amikor elváltak, Muhammad Ali megkérte a genetikust, hogy
valamikor ugorjon be hozzá a terembe és nézze meg, hogyan edz: „A
magadfajta vikingnek való dolog!” Udvariasan megköszönte a meghívást,
de sosem ment el. Ali nyakán egy rászáradt vércseppet vett észre, amely
vélhetőleg aznap fröccsent rá a neurológiai osztály valamelyik leendő
betegéről, és ott maradt, pedig a bajnok a belőle áradó szappan- és
kölniillatból ítélve edzés után lefürdött. A genetikus beérte a pofozógép
hatásainak kezelésével.
A CoDex központjába látogató orvostanhallgatóknak gyakran
elmesélte ezt a történetet. Rendszerint azzal a megjegyzéssel zárta
mondandóját, hogy a találkozásuk után néhány évvel a verekedőbajnoknál
is súlyos agykárosodást állapítottak meg, amiben valamiféle „lírai
igazságosság” rejlett. A történet befejezése mindig nagy hatást gyakorolt a
hallgatóságra, mintha tanulsággal szolgált volna, noha mindenki számára
nyilvánvaló lehetett, hogy Muhammad Ali sorsa sem lírai, sem igazságos
nem volt, és a genetikus meg is vetette ezeket a hűtőszekrényajtóra illő
közhelyeket.
Kavicsropogás.
– Ezt a csónakházban találtam. Tekerd magad köré, öregem.
A tavon búvármadár kacag. A diktafon melletti szék felnyikorog. A
másik széket közelebb húzza valaki, és a férfi letelepszik rá.
– Anthony Teofrastos Athanius Brown.
– Hr-Hrólfur, Hrólfur „kettő” Magnússon.
Az ég szerelmére, minek kellett ezzel az olcsó poénnal válaszolnia?
Miféle versengésvágy hajtja? Talán nem viseli el, hogy a férfinak ilyen
előkelő neve van, és ezért a sajátját is nagyobbra kell felfújnia? Most
kénytelen lesz megmagyarázni, hogy csak viccelt, elmondani, hogy a
laugarnesi iskolában töltött utolsó három évben „Hrólfur kettőnek”
szólították. Az osztályfőnökük kedves és jóindulatú ember volt, és
igyekezett lépést tartani az oktatáson belüli újításokkal. Minden tanítási hét
első óráján megérte valamelyik diákját, hogy olvassa fel a névsort. Ez
általában nem okozott gondot. Mindenki jól olvasott, ezenkívül az
osztálytársaik nevét is tudták. Tízéves korában, negyedikben új fiú jött az
osztályba, aki akkor költözött Akureyriből a fővárosba. Amikor először
olvasta fel a neveket a naplóból, nagy gonddal tette – hangosan beszélt,
nem hadart, és minden hangot gondosan megformált, márpedig a tanár erre
a három dologra fektette a legnagyobb hangsúlyt a reykjavíki gyerekek
hanyag beszédmódja elleni küzdelemben, akik közül sokan úgy beszéltek,
mintha állandóan rágógumi lenne a szájukban, ki tudja, hányszor dugta be a
mutatóujját a gyerekek szájába, hogy köpjék ki a rágót, mégsem talált
semmit, csak a nyelvük lanyhult el a sok rágógumizástól, és csak kitartó
gyakorlással lehetett újra megedzeni; mindenesetre a helyes kiejtés az
ország északi részéről érkezett fiú számára természetes volt, és az általános
iskola hátralévő éveiben a tanár mindannyiszor őt állította példaként a
többiek elé, valahányszor leszidta őket a pongyola beszédükért –, mígnem
aztán Hrólfur neve került sorra: az új fiú akkor elbizonytalanodott. Hrólfur
Zóphanías második keresztnevének kézzel írott kezdőbetűje meglepte, és
mivel a tanár középen nem húzta át a Z betűt, inkább egy kettesre
emlékeztetett, így a fiú hangosan és határozottan így olvasta: „Hrólfur
kettő!” A név persze Hrólfurön ragadt.
 A genetikus felsóhajt: hogyan magyarázhatná el mindezt ennek a
férfinak? A laugarnesi iskolát, Skúmur Áskelsson tanítót, a tiszta beszédű
fiú szánalmas sorsát – túl bonyolult lenne. Úgy dönt hát, hogy témát vált:
– Vér. Néha a véren gondolkodom.
Hirtelen elhallgat.
Az izlandiórák emlékének hatása alatt olyan keményen ejti a
hangzókat, hogy a „blóð” helyett szinte már azt mondja: „plóð”. Ajkával
hangtalanul próbálja újra helyesen megformálni a „blóð” szót, azt figyelve,
hogy p-vel vagy b-vel ejti-e. Ám amint ajkai szétválnak és az ó hangra
kerekednek, eszébe jut, milyen volt a tanár dohánytól sárgult ujját érezni a
szájában. Emlékszik rá, nem is, szinte érzi, ahogy Skúmur megfogja nedves
gyereknyelvét és felemeli, azt a pusztító erejű rágógumit keresve, vaskos
ujjaival a fogai között kotorászik, szőrös ujjpercei az ínyét dörzsölik, majd
hátranyúl a garatába, széles körmével az ínyvitorlához ér, a nikotin savanyú
ízét hagyva maga után.
A genetikus öklendezni kezd. Aztán visszafogja magát, és ezúttal
helyesen artikulál:
– Vér.
Csend. Anthony helyezkedik a székén:
– Igen, ez sejthető. Nincs benne semmi különös. A te szakmádban.
Aztán folytatja:
– Én ismerlek, de te nem ismersz engem. Itt lakom a szomszédban.
Napra pontosan hatvan és öt éve élek itt. Bizony, öregem, ki gondolta
volna, hogy egy szegény nigertowni fiú az Izlandi Egyetem teológiai
karának házi négereként éli majd le az életét?
– Tudom, ki vagy. Gyerekkorom óta sokszor láttalak sétálni a tó
partján meg a nyírfaerdőben. A teológiai kar régi lakásában élsz. Apám
néha mesélt rólad. Emlékszem, azt mondta anyámnak, hogy egész Izlandon
egyetlen ember van, akinek a tweedöltönye a tiédhez fogható. Hármat
találhatsz, ki volt az. Gyerekként rettegtünk tőled. De tudod mit? Ha
lecsapolnánk a Þingvallavatnt, ami kétmilliárd-hatszázötvenhatmillió
köbméter, és lecsapolnák a világ minden lakójának vérét – minden
emberben körülbelül nulla egész öt ezred köbméter vér folyik, igen, és ezt
szorozd meg hét egész egy milliárddal –, és a tó üres medrébe töltenénk,
éppen csak a nyolcvanadrészét töltené meg! A nyolcvanadát! És ez csak
egyetlen kibaszott tó!
 A genetikus kezd magához térni kábult tóparti szendergéséből. Bár
nem emlékezett pontosan a vér és a víz köbmétermennyiségének
kiszámítására, sikerült többé-kevésbé érthetően elmondania. A pohárért
nyúl. Üres. A whiskysüveg az oldalán fekszik. Mintha egy fél korty még
lenne az alján. A genetikus kezébe veszi az üveget, hátradől és fejjel lefelé
fordítja, várja, hogy az utolsó csepp végigcsorogjon átlátszó nyakán, a szája
pereméig, és az alatta várakozó nyelvének hegyére pottyanjon. Ám mire a
folyadék lecsorog a torkán, elfelejti, hogy is folytatódik a vérrel kapcsolatos
eszmefuttatása. De hogy valahogy mégiscsak lezárja, meglóbálja az üveget
a tó felé, és azt mondja:
– Bizony, ennyire futja az emberiségből.
Mire Anthony Teofrastos Athanius Brown:
– Brrr, mindig hideg futkos a hátamon, ha egy skandináv vérről beszél.
Csend. A kezét dörzsölgeti, hogy ne fázzon.
– Egy párszor beszélgettem a feleségeddel. Amikor a házam felé vitte
az útja. Remélem, nem bánod.
Az öregember rákacsint a genetikusra:
– Csak csevegtünk.
– A feleségeim azt csinálnak, amit akarnak. Anna volt az?
– Nem, bemutatkoztunk egymásnak. Nem Anna a neve. Ebben biztos
vagyok.
– Akkor talán Bryndís? Magas nő? Mikor volt ez?
– Azt hiszem, C-vel kezdődik. Emlékszem, az járt a fejemben, hogy
nem sok izlandinak kezdődhet a neve ezzel a betűvel.
– Akkor Cara Mjöll volt.
– Nálad jóval fiatalabb, és szőke. Úgy öt éve lehetett.
– Stimmel. Ezek szerint Dórával nem találkoztál?
– Még nem. De Carát, Cara Mjöllt, sok minden érdekelte, ami engem
is.
– Aerobic?
– Vudu.
„Légy a saját életed szerzője!” A genetikus apja minduntalan ezt a
jelmondatot hajtogatta a fiának. Fura módon bármivel kapcsolatban elő
tudott hozakodni vele. Ezt nem úgy kell érteni, hogy unos-untalan csak
erről az életbölcsességről beszélt – nem szakbarbár volt, hanem az a régi
vágású, olvasott polihisztor, aki a természetben, az emberekben és a
könyvekben is jártas –, de a legközönségesebb témáról is oda tudott
kanyarodni. Akár hétköznapi dolgokról diskurált a fiaival, például a bal
oldali közlekedésről a jobb oldalira való, küszöbön álló áttéréssel, a
hanglemezek árával kapcsolatos véleményéről, akár jelentőségteljesebb
ügyekről, az atombombáról, az indokínai háborúról, a skandináv unióról,
rendre ugyanoda lyukadt ki: a szocializmus által hirdetett egyenlőséget és
testvériséget csak akkor lehet megvalósítani, ha azok, akik hazájukban az
igazságtalanság ellen akarnak küzdeni, akárhol éljenek is a világon, saját
kezükbe veszik a sorsukat. Ahhoz, hogy befolyásolni tudják a történelem
folyását, mindenekelőtt a saját ügyeiket kell tudniuk tökéletesen irányítani.
A világ nagy kapitalistái és azok szánalmas izlandi másai semmitől sem
tartanak jobban, mint az ilyen emberektől. Ha leküzdhetetlen akadállyal,
például a hanyatló kapitalizmus tomboló szörnyetegével találják szemben
magukat, eszköztárukból a szegény ember tömegpusztító fegyverét, az
önfeláldozást tudják elővenni. Ezekben az okfejtésekben az „ők” szót „ti,
fiúk” értelemben használta, amit néha kissé nehéz volt megemészteni, főleg
ha a szónoklatot például az váltotta ki, hogy a testvérek az iskolai bálra
kértek pénzt.
Később Magnús Ágústsson, az újságíró, parlamenti képviselő, író,
énekes és a pisztrángok réme legfiatalabb fia ráébredt, hogy apjának
mottója valójában egyfajta Übermensch-változata az AA-közösségek
türelemimájának: „Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok
változtatni, adj bátorságot, hogy megváltoztassam, amit lehet, és adj
bölcsességet, hogy különbséget tudjak tenni a kettő között.” Csak éppen a
mindenható Isten nélkül, és annyi itallal, amennyi csak belénk fér.
A gyerekek a mintákból tanulnak, és a genetikus büszkén állíthatta,
hogy nemcsak saját életének, hanem nemzete életének szerzője is. Úgy
érzékeltette honfitársaival, milyen értéket képviselnek, hogy genetikai
örökségüket, életük könyvét digitális adatbázisba rendezte, hogy az a Föld
minden lakójának hasznára váljon. Egy csekély kisebbség újságcikkekben
és könyvekben tiltakozott, de nem tudtak versenyre kelni egy olyan férfival,
aki a saját életének szerzője. Életének egyetlen területét nem sikerült soha, a
legkevésbé sem uralnia: a feleségeit, akik a sors fintora révén betűrendben
követték egymást. Az első Anna volt, a gimnáziumi szerelme, aki feladta
mérnöki álmait, hogy a férje továbbtanulhasson és létrehozhassa a CoDexet.
Ő nevelte fel a genetikus első három gyermekét. Ezután jött Bryndís, aki az
apja élelmiszerboltjában nőtt fel és okosodott, és aki közös életük
megkezdésekor az ország második leggazdagabb nője volt. Mindkettőjükről
az a hír járta, hogy halott izlandiakon élősködnek, a férj az elhunyt emberek
orvosi dokumentációja, az asszony pedig annak az üzletláncnak a révén,
amely állítólag a reykjavíki és környékbeli temetőkben folytatott illegális
zöldségtermesztésben gyökerezik – a szó szoros értelmében. A harmadik
feleség Cara Mjöll volt, a személyi edző, akitől egy ikerpár született.
Végezetül Halldóra Oktavía Thorsteinson közgazdász professzor,
becenevén Dóra, akit a genetikus pusztán tudományos kíváncsiságból vett
el. Kétségtelenül volt valami kínos ebben az ábécérendben. De hát mit
kellene tennie? A jövőben nagy ívben kerülje el az Eirúnokat és
Engilráðokat, Efemíákat és Emmákat, Einarínákat és Elísabeteket?
– Vudu?
– Szakterületem az afrikai vallási szokások alakulása az Újvilágban…
A genetikus közbeszól:
– Ha Cara Mjöllt érdekesnek találtad, meg kellene ismerkedned az új
feleségemmel.
– Örömmel.
– Dórát orvostudományi kifejezéssel kimérának nevezzük, a görög
mitológiából ismert groteszk lény alapján. Génállománya öt egyéntől, az
édesanyjától és négy férfitól származik. Ez első pillantásra nem látszik, de
például kétféle vércsoportja van, a bal oldalon vörös, a jobbon szőke a haja.
Ő volt az első, aki ezerkilencszázhatvankettőben született …
Ezúttal az öregember szakította félbe a genetikust:
– Ne mondd! Az egyik legkülönlegesebb dolog, ami ebben az
országban történt velem, az volt, amikor megkértek, hogy segédkezzek egy
otthoni szülésnél Reykjavíkban, ugyanannak az évnek a nyarán. Akkor sem
átlagos gyerek jött a világra.
– Ezerkilencszázhatvankettőben? Folytasd! Mutáns egyedeket keresve
alaposan átfésültem az adatbázist.
Hrólfur Z. Magnússon genetikus és Anthony A. T. Brown teológus
léptei távolodnak.
(A felvétel itt véget ér.)
 VII

BEFEJEZÉS
(2012. OKTÓBER 23. – 2013.
ÁPRILIS 15.)
 16

Aleta kikapcsolja a diktafont:

„Ennyi elég lesz. Nem kell több a kutatáshoz.”
A készüléket a táskájába teszi.
„Ez rendkívül, hogy is mondják, tanulságos volt. Egyetlen izlandival
sem beszélgettem még ennyit. Sokat okultam belőle.”
Feláll. Ám még mielőtt felegyenesedhetne, Josef megragadja a
csuklóját. Aleta megáll ebben a kényelmetlen pózban, és a férfi kezére
pillant. Kézfejének sápadt és vékony bőre csak úgy feszül a gumókon,
amelyek gombamód nőttek ki kézcsontjaiból. Kockás ingének ujjából
deformálódott alkar kandikál ki. Bizonyára fontos mondanivalója van:
minden ilyen hirtelen mozdulat növeli a sérülés kockázatát. Minden
erőkifejtés mérhetetlen fájdalommal jár. Josef még erősebben szorítja Aleta
kezét:
„Ha visszajönne is, én már nem leszek itt.”
Aleta a tenyerét a férfi kezére teszi. Josef elvonja a tekintetét:
„Holnapután befekszem a kórházba. Utoljára.”
„Meglátogatom.”
„Ne, ne tegye. Nem azért mondtam.”
Ugyanolyan hirtelen engedi el Aleta kezét, ahogy megfogta. A nő
bőrén egy pillanatig megmarad ujjainak fehér nyoma. Egy másodperc
múlva aztán – mire hajszálerei újra megtelnek vérrel – eltűnik. Aleta
felegyenesedik.
„Nagyon bánt, hogy nem tudom viszonozni, hogy végighallgatta a
történetemet, úgy, ahogy apám tanította nekem, azaz hogy én is
meghallgatom a magáét. Nincs rá elég időnk. Sajnálom. Remélem,
megbocsátja.”
„Persze, természetesen. Mit tudnék én mesélni az életemről?”
„Nem kevesebbet, mint én.”
Josef állával a nő mögötti hálószoba felé int:
„Odabent. Az ágy alatt, az ablak felőli oldalon van néhány
banánosdoboz, tele könyvekkel. Az ágytámlához legközelebb lévő
dobozban kell hogy legyen egy példány Karel Čapek Harc a
szalamandrákkal című regényének izlandi kiadásából. Talál benne egy
nekem címzett, barna borítékot. Le van ragasztva, és csak akkor szabad
kinyitnia, ha hazaér.”
„Nincs szükségem semmire. Igazán örömömre szolgált.”
„Ugyan, a kedvemért!”
Amikor Aleta bemegy a hálószobába, és Josef az onnan érkező hangok
alapján meggyőződik arról, hogy elkezdte keresni a borítékot, a nő
székéhez lopakodik, és odahúzza magához a táskáját. Kiveszi belőle a
diktafont és bekapcsolja. A szájához emeli a készüléket. Belesuttog:
„Egyvalamit helyesbítenem kell, Aleta. Amikor a minap itt járt nálam,
a születést ahhoz hasonlítottam, mint amikor az ember egy forró nyári
napon meztelenül kilép egy hűvös erdei forrásból. Tévedtem.”

***

„CLUB DES AMATEURS

A férfi nem sokkal az után ért oda, hogy a nap a delelőjén járt. Mivel
nemigen szokott gyalogosan közlekedni, a Vr-i vasútállomásról jóval
tovább tartott az út, mint amire számított, és késve érkezett az erdő
közepén, az ég madarainak és a tó halainak szeme elől rejtett, félreeső
helyen megbeszélt találkozóra.
A legendás épületbe csupán néhány kiválasztott léphetett be, így ő
alaposan emlékezetébe véste a helyszín szigorúan titkos térképét, amelyet a
legutóbbi előkészítő ülésen mutattak neki. Bejelölték rajta az állomásról a
falun át az erdő széléig, majd az erdőn át a kúriáig vezető utat – igen, magas
kőfallal körülvett, előkelő udvarházat képzelt maga elé, egy tizenkilencedik
századi iparmágnás villájának és egy porosz filozófiaprofesszor vidéki
házának keverékét, amelynek nemzetközi (az európai birodalmakból és
azok gyarmatairól származó) személyzetét egy szigorú házaspár irányítja,
egy ötvenöt éves, beszédhibás angol, aki a számára nehezen kiejthető
szavakat gyakorlott és elegáns kézmozdulatokkal helyettesíti, és valamivel
fiatalabb, vörös hajú és zöld szemű, orosz vagy magyar felesége –, de úgy
képzelte, hogy a hely nevét is jelölő kovácsoltvas kaputól majd bekíséri
valaki.
Miközben a vonat a Sn-i főpályaudvarról elzötyögött Vr-ig, ő
mindvégig a gyalog megteendő útvonalat ismételgette magában. A tájon
kanyargó, piros fonalat képzelt maga elé, amelyen csomók jelzik a fő
tájékozódási pontokat. Ahogy egy kisvárosi opera táncosa készül a
fellépésre, amikor azt gyanítja, hogy egy világhírű koreográfus is jelen lesz
az előadáson (persze inkognitóban és álruhában), gondolatban minden
egyes lépést és minden kanyart végigvett magában, amely elvezeti majd a
céljához.
A sok gyakorlás ellenére a férfi, mint már említettük, némi késéssel
érkezett meg a helyszínre, a lucok, erdei- és jegenyefenyők birodalmába, és
minél beljebb ért, annál inkább tartott attól, hogy az őt fogadó személy
alaposan lehordja majd, és emlékezteti rá, milyen kiváltságot jelent, hogy őt
választották ki erre az útra. Ám félelme alaptalannak bizonyult. Az erdő
mélyén – ahol a fák lombja olyan sűrűre nőtt, hogy sziklafalként zárta el a
kilátást – nem egy beszélni képes emberi lény fogadta, hanem egy
ismeretlen fajtájú kiskutya. A teste hosszú volt, a lába rövid, a farka
bozontos és kunkori, a szőre csapzottan csillogott, mintha csuromvizes
lenne, a feje pedig akkorára nőtt, hogy egy farkasénak is beillett volna: az
alsó állkapcsát szinte a földön húzta, alig bírta felemelni. Barna szeme úgy
ragyogott, mint két fekete gyöngy.
A férfi olyan ámulattal meredt a kutyára, hogy csak akkor vette észre,
hogy kívülről meg sem nézte az épületet, amikor különös termetű
idegenvezetője bekísérte a sötét előcsarnokba, és becsukódott mögöttük az
ajtó. Az útját álló, áthatolhatatlan lombok ezek szerint a külső falon nőttek.
A kutya a fajára jellemző módon nem vakkantgatással, hanem
gyöngyfekete szemének sokatmondó pillantásával jelezte, hogy kövesse. A
férfi pedig ment utána a félhomályban, fel a lépcsőn, amely
négyemeletnyire vitt fel a sötétbe.
Felfelé menet meglepődve állapította meg, az állat milyen fürgén szedi
a magas lépcsőfokokat, míg magának oda kellett figyelnie, hogy ne essen
hasra a sötétben. Felértek a legfelső emeletre, ahol egy sor szűk, sötét
folyosó várta őket, amelyek egyre szűkebb és sötétebb járatokba vezettek.
Hosszas kanyargás után – miközben a sötétség néhol olyan sűrűvé vált,
hogy a férfi az orráig sem látott, így vakon kellett követnie a kutya lihegését
– egy csigalépcsőhöz jutottak, amely egy igen réginek tűnő lépcsőforduló
felé kanyarodott. Odafent egy ajtó látszott, és a kutya beterelte rajta a férfit
abba a nevezetes, ötszögletű helyiségbe, amelynek kedvéért ezt a hosszú
utat megtette. A Club des Amateurs.
Amikor a kutya orrával becsukta mögötte az ajtót, elállt a szava.
Lélegzete hirtelen annyira felgyorsult és felületessé vált, hogy egy hang
nem jött ki a torkán – még egy meglepett sóhajtás vagy fojtott ujjongás sem
–, ugyanis annyira lenyűgözte a toronyszoba mérete (nagyon kicsi volt!) és
mindazon magánhangzók és mássalhangzók kavargó sokasága, amelyeket
elődei hagytak hátra e falak között.
Az a megszámlálhatatlan szó, amely a Club des Amateurs korábbi
látogatóinak fejében született meg, és a születésüktől fogva a szájukban és
torkukban hordott hangképző szervek révén vált hallhatóvá – vagy a ház
elképzelt angol udvarmesteréhez hasonlóan a kezük által vált láthatóvá –,
mind ott lebegett a szoba öt fala között, mint az egy-egy pillanatra
megcsillanó porszemek a zöld délutáni fény sugaraiban, amelyek a spaletta
résén beszűrődve úgy hasítottak bele a koromfekete sötétségbe, mint a
borotvapenge, amellyel fekete selymet vágnak. A férfi közelebb lépett a
kavargó, ragyogó szemcserajhoz, és odatartotta a bal fülét.
A »hangok« annyira végtelenül halkak voltak, mintha nem is annyira
hallotta volna, hanem inkább minden érzékszervével érezte volna őket,
mintha a füle mellett ellibegő minden egyes csillámló részecske képként
jelenne meg a tudatában, a kép pedig egy mondatot hívna elő –
hozzájárulásként a társaságban folyó beszélgetéshez, a közös ügyhöz,
bizonyságtételként mindegyikükről –, vagy talán valamiféle vallomást,
amelyet kifinomult lelki füleivel képes érzékelni:

Amatőrök vagyunk a lélegzésben.

Amatőrök a járásban.
Amatőrök a színek felismerésében.

Amatőrök vagyunk az orrunk dörzsölésében.

Amatőrök egy hajfürt tekergetésében.
Amatőrök az almaléivásban.

Amatőrök vagyunk a naplementenézésben.

 Amatőrök a körömrágásban.
Amatőrök a reggeli ébredésben.

Amatőrök vagyunk a tüsszentésben.

Amatőrök az ujjaink ropogtatásában.
Amatőrök a zöld szalagok megkötésében.

Amatőrök vagyunk a fésülködésben.

Amatőrök a kecskerajzolásban.
Amatőrök a lábujjaink begörbítésében.

A férfi szívét tiszta boldogság járta át. Olyan végtelen örömérzet fogta el,
hogy gombóc ült a torkában. A parányi részecskék csilingelő kánonja olyan
zenemű volt számára, amilyet már régóta vágyott hallani. Minden új sornál
úgy érezte, terhe egyre könnyebbé válik.

Amatőrök vagyunk az éneklésben.

Amatőrök a tojásfőzésben.
Amatőrök a kockadobásban.

Amatőrök vagyunk szeretetünk kinyilvánításában.

Amatőrök a lábosok és serpenyők püfölésében.
Amatőrök a székek szobák közötti mozgatásában.

Aztán bekövetkezett. Az amatőr részecskék úgy vonzódtak a testéhez, mint

vaspor a mágneshez – bizsergető érzés, szűnni nem akaró, de
megmagyarázhatatlan vágy, remegéssel vegyes nevetés kerítette hatalmába,
amelyhez csak test és lélek összeolvadásának érzése hasonlítható abban a
pillanatban, amikor először ér el a csúcspontra egy másik emberrel –,
leszálltak a cipőjére és a lábára, letelepedtek fejének minden egyes
hajszálára és szőrszálára, ellepték az arcát és a kezét, és közben folytatták
mindannak a felsorolását, amit születésünktől fogva a lehető legnagyobb
odaadással és lelkesedéssel igyekszünk végezni, mégsem sikerül soha
tökéletességre vinnünk:

Amatőrök vagyunk…

A férfi mögött megnyikordult az ajtó. Huzat suhant át a helyiségen. A

váratlan fuvallat lesöpörte róla a megszámlálhatatlan »vallomásból« álló
vékony réteget.
Habozás nélkül követte őket a levegőben. A teste felkavarodott, mint a
száraz homokból felszálló porfelhő. Eggyé vált a Club des Amateurs-beli
társaival, azzá, amivé mindig is válni vágyott: amatőrré az amatőrök között.
A korcs rekedten felvakkantott odakint a lépcsőfordulóban.”

***

„Vagy a halál lenne ilyen érzés?”

***

Aleta sosem hallgatta meg Josef Löwe utolsó szavait a szalagról. Miután
megtalálta Čapek könyvében a barna borítékot, és Josef homlokát
megcsókolva megköszönt mindent, a beszélgetést, a kávét, a konyakot és a
búcsúajándékot, amelyet csak hazaérése után bonthat fel, az Ingólfsstræti és
az Amtmannsstígur sarkán a biciklije nyergébe ült, gurulni kezdett és a
következő sarkon balra fordult, a Þingholtsstrætira, a következő sarokig,
ahonnan ismét csak gurult lefelé, a Bókhlöðustígur és a Laufásvegur
sarkáig, ahonnan megint balra kanyarodott, elhaladt az előtt a ház előtt,
amelyben valaha Hrafn W. Karlsson bélyegboltja működött, aztán
kerekezett tovább dél felé, míg a Njarðargatához nem ért, amelyen
harmadszorra is gurulhatott lefelé, egyenesen a Zenepavilon felé, át a
parkon a Hringbraut fölött a Vatnsmýrihez vezető gyalogos- és
kerékpároshídon, és a védett madarak otthonául szolgáló mocsarat átszelő
bicikliúton megérkezett a CoDex központjába. Ott leadta a diktafont, a
Josef Löwe fontosabb adatait tartalmazó kérdőívet és a szóban
elhangzottakat rögzítő szalagokat.

Másnap reggel Aleta ismét az Ingólfsstrætira indult, ezúttal azért, hogy

visszaadja az ajándékot. Nem fogadhatott el ilyen értékes tárgyat, pláne
nem egy rokkant férfitól, aki alig tudja megkülönböztetni a képzeletet a
valóságtól. Ám éppen amikor a dombon felfelé tekert, fentről elhaladt
mellette egy mentőautó, amely Josefet abba az egészségügyi intézménybe
szállította, ahonnan már nem tér vissza. Jó ideig tűnődött, hogy rábízza-e a
kincset a férfi valamelyik felső szomszédjára, vagy esetleg csak bedugja-e a
levélbedobó nyíláson. De egy olyan értékes dolgot, amit nem lehet
elfogadni, idegenekre sem bízhatott, és az üressé vált pincelakás
előszobájában sem hagyhatott hányódni. Így lett Aleta annak a borítéknak a
tulajdonosa, amelyen egy ritka fogazatú 2 sillinges bélyeg és egy finom
fogazatú 4 sillinges portóbélyeg volt egymás mellett, és amelyet
Djúpavogurben adtak fel, de Hamburgban bélyegeztek le. A bélyegek, a
feladás helye és a postabélyegző eme kombinációja annyira ritkának
számított, hogy az árából egy évig gondtalanul élhetett. Az elkövetkező
tizenkét hónap életének legfontosabb szakasza lett. Mire ez az idő letelt,
teljesen átváltozott a „tünékeny” Avelből a „szárnyas” Aletává.
Aznap, amikor megérkezett az átutalás a koppenhágai Bruun-
Rasmussen aukciósháztól, Aleta meglátogatta Josef és Leo Löwe sírját a
fossvoguri temetőben. Mindkét sírra helyezett egy-egy követ, és két
gyertyát is gyújtott, az egyiket Marie-Sophie-ért, a másikat Brynhildur
Helgadóttirért, és ezeket az apa és fia közötti földbe szúrta.
Végül egy füstölőt is gyújtott szent Gábriel arkangyalnak – ujjai között
tartva a pálcikát, amíg az a liliom édes illatával égett, a füst pedig
felkanyargott az esőtől hűvös áprilisi ég felé –, elvégre ő a postások
védőszentje.
 A tánc

Lány: 1962. január 12. – † 1962. január 13., Lány: 1962. január 13. – †
1962. január 13., Lány: 1962. január 21. – † 1962. január 21., Fiú: 1962.
február 24. – † 1962. február 27., Fiú: 1962. március 1. – † 1962. április
14., Lány: 1962. május 13. – † 1962. május 14., Lány: 1962. május 13. – †
1962. május 17., Lány: 1962. május 5. – † 1962. május 21., Fiú: 1962.
május 7. – † 1962. május 25., Lány: 1962. május 19. – † 1962. május 26.,
Lány: 1962. május 27. – † 1962. május 27., Lány: 1962. május 28. – †
1962. május 28., Fiú: 1962. június 22. – † 1962. június 23., Fiú: 1962.
június 27. – † 1962. június 30., Fiú: 1962. február 10. – † 1962. július 11.,
Lány: 1962. április 30. – † 1962. július 11., Fiú: 1962. február 10. – †
1962. július 16., Fiú: 1962. július 16. – † 1962. július 16., Fiú: 1962. július
9. – † 1962. július 18., Lány: 1962. július 19. – † 1962. július 19., Fiú:
1962. július 31. – † 1962. július 31., Lány: 1962. augusztus 1. – † 1962.
augusztus 1., Fiú: 1962. március 29. – † 1962. augusztus 3., Fiú: 1962.
július 9. – † 1962. augusztus 4., Lány: 1962. február 13. – † 1962.
augusztus 7., Fiú: 1962. július 1. – † 1962. augusztus 18., Lány: 1962.
augusztus 17. – † 1962. augusztus 20., Lány: 1962. szeptember 3. – † 1962.
szeptember 3., Fiú: 1962. október 1. – † 1962. október 6., Fiú: 1962.
november 18. – † 1962. november 18., Fiú: 1962. november 27. – † 1962.
november 27., Fiú: 1962 december 18. – † 1962. december 18., Lány: 1962.
december 16. – † 1962. december 23., Lány: 1962. július 27. – † 1963.
február 9., Lány: 1962. augusztus 8. – † 1963. február 13., Lány: 1962.
március 30. – † 1963. február 16., Lány: 1962. október 21. – † 1963.
március 3., Fiú: 1962. augusztus 1. – † 1963. április 1., Fiú: 1962. június 7.
– † 1963. április 4., Lány: 1962. február 27. – † 1963. április 10., Fiú:
1962. február 9. – † 1963. április 15., Fiú: 1962. november 11. – † 1963.
május 1., Lány: 1962. december 3. – † 1963. május 14., Lány: 1962. június
30. – † 1963. május 16., Fiú: 1962. július 19. – † 1963. augusztus 8., Fiú:
1962. december 11. – † 1963. október 3., Fiú: 1962. február 5. – † 1963.
október 26., Lány: 1962. május 29. – † 1963. október 26., Fiú: 1962. május
6. – † 1963. november 14., Fiú: 1962. november 19. – † ? 1963, Fiú: 1962.
január 14. – † 1964. július 16., Fiú: 1962. február 10. – † 1964. szeptember
4., Fiú: 1962. július 30. – † 1964. szeptember 30., Lány: 1962. július 1. – †
1964. október 18., Fiú: 1962. május 10. – † 1965. január 5., Lány: 1962.
augusztus 6. – † 1965. február 18., Lány: 1962. október 4. – † 1965.
október 9., Fiú: 1962. június 24. – † 1965. november 14., Fiú: 1962.
február 9. – † 1965. december 23., Lány: 1962. augusztus 9. – † 1966.
január 13., Fiú: 1962 október 29. – † 1966. július 10., Lány: 1962.
november 10. – † 1966. december 20., Fiú: 1962. február 8. – † 1968.
január 10., Lány: 1962. január 12. – † 1968. február 18., Fiú: 1962.
szeptember 7. – † 1968. szeptember 30., Fiú: 1962. augusztus 24. – † 1969.
április 8., Fiú: 1962. november 22. – † 1969. május 12., Fiú: 1962.
december 23. – † 1969. december 26., Fiú: 1962. március 24. – † 1970.
október 1., Fiú: 1962. február 22. – † 1970. november 17., Lány: 1962.
augusztus 7. – † 1971. január 29., Fiú: 1962. március 14. – † 1971. március
10., Fiú: 1962. április 16. – † 1971. április 4., Fiú: 1962. június 19. – †
1971. október 10., Fiú: 1962. december 15. – † 1971. december 26., Fiú:
1962. június 17. – † 1972. március 12., Fiú: 1962. május 10. – † 1973.
január 18., Fiú: 1962. október 11. –† 1973. március 30., Fiú: 1962. április
7. – † 1974. január 29., Lány: 1962. április 19. – † 1974. március 26., Fiú:
1962. szeptember 23. – † 1974. augusztus 28., Fiú: 1962. december 28. – †
1976. július 7., Lány: 1962. szeptember 10. – † 1976. november 17., Fiú:
1962. december 6. – † 1977. január 1., Fiú: 1962. november 22. – † 1977.
június 27., Lány: 1962. július 22. – † 1977. augusztus 28., Fiú: 1962.
január 31. – † 1978. január 8., Fiú: 1962. május 3. – † 1978. június 17.,
Fiú: 1962. február 6. – † 1978. július 26., Fiú: 1962. május 1. – † 1978.
december 5., Fiú: 1962. október 15. – † 1979. május 13., Fiú: 1962. július
12. – † 1979. december 8., Fiú: 1962. november 13. – † 1980. október 23.,
Fiú: 1962. május 31. – † 1981. január 14., Lány: 1962. július 14. – † 1981.
szeptember 5., Lány: 1962. május 23. – † 1981. november 23., Fiú: 1962.
szeptember 5. – † 1982. január 10., Lány: 1962. június 6. – † 1982. január
30., Fiú: 1962. október 3. – † 1982. március 14., Férfi: 1962. június 23. – †
1983. március 31., Nő: 1962. június 11. – † 1983. április 13., Férfi: 1962.
június 2. – † 1983. november 16., Férfi: 1962. november 8. – † 1983.
december 31., Férfi: 1962. április 10. – † 1984. január 11., Férfi: 1962.
augusztus 6. – † 1984. január 28., Férfi: 1962. május 5. – † 1984. március
11., Férfi: 1962. november 23. – † 1984. június 13., Férfi: 1962. december
6. – † 1984. október 18., Férfi: 1962. október 2. – † 1985. április 18., Férfi:
1962. május 30. – † 1985. november 18., Férfi: 1962. február 5. – † 1986.
április 1., Férfi: 1962. április 26. – † 1986. november 22., Férfi: 1962.
október 2. – † 1987. március 1., Férfi: 1962. augusztus 9. – † 1987. október
26., Nő: 1962. június 14. – † 1987. november 29., Férfi: 1962. január 20. –
† 1988. február 29., Nő: 1962. október 29. – † 1989. április 20., Férfi:
1962. szeptember 23. – † 1989. november 23., Férfi: 1962. május 1. – †
1990. január 21., Férfi: 1962. március 22. – † 1990. május 3., Férfi: 1962.
június 8. – † 1990. június 22., Férfi: 1962. március 5. – † 1990. október 25.,
Férfi: 1962. augusztus 31. – † 1990. november 26., Férfi: 1962. június 9. –
† 1991. október 9., Férfi: 1962. március 29. – † 1991. október 19., Férfi:
1962. január 11. – † 1991. október 28., Férfi: 1962. november 17. – † 1991.
november 9., Nő: 1962. június 11. – † 1992. november 27., Nő: 1962.
január 7. – † 1992. december 6., Férfi: 1962. december 13. – † 1993.
október 10., Férfi: 1962. február 17. – † 1994. május 1., Férfi: 1962. április
10. – † 1994. augusztus 24., Férfi: 1962. július 18. – † 1994. december 2.,
Férfi: 1962. augusztus 13. – † 1995. február 22., Nő: 1962. július 7. – †
1995. február 25. …

A színpad alján hét reflektor gyullad meg. Hirtelen sistergéssel füst kavarog
a füstgépből. Fekete ruhás díszletesek sorra járják a reflektorokat és úgy
állítják be őket, hogy a ferde fénycsóvák felül összeérjenek. A
füstfüggönyön át a velük egy évben születettekkel találkozni érkezők
hatalmas árnyékképei tűnnek fel kézen fogva, mintha körtáncot járnának:

Férfi: 1962. május 4. – † 1996. augusztus 4.

Férfi: 1962. február 13. – † 1996. szeptember 15.

Egy sofőr egy rokkant férfi kezét fogja, aki egy elsőtisztét, az pedig egy
gyógyszerészét.

Nő: 1962. február 25. – † 1997. április 16.

Férfi: 1962. június 5. – † 1997. július 15.
Nő: 1962. november 24. – † 1997. szeptember 24.
A gyógyszerész egy varrónő kezét fogja, aki egy rendőrfőnökét, az pedig
egy tengerészét.

Férfi: 1962. január 29. – † 1998. január 19.

Férfi: 1962. október 2. – † 1998. július 14.
Férfi: 1962. március 15. – † 1998. november 14.

A tengerész egy formatervező kezét fogja, aki egy mérnökét, az pedig egy
étteremvezetőét.

Férfi: 1962. december 2. – † 1999. szeptember 4.

Férfi: 1962. november 2. – † 1999. október 20.
Férfi: 1962. január 31. – † 1999. október 26.
Férfi: 1962. október 20. – † 1999. december 9.
Férfi: 1962. október 1. – † 1999. december 21.

Az étteremvezető egy dobos kezét fogja, aki egy gyári munkásét, az pedig
egy ápolóét.

Nő: 1962. június 24. – † 2000. január 5.

Férfi: 1962. május 18. – † 2000. február 14.
Nő: 1962. szeptember 10. – † 2000. március 29.
Nő: 1962. augusztus 20. – † 2000. április 14.
Férfi: 1962. február 6. – † 2000. május 24.
Férfi: 1962. október 4. – † 2000. június 6.
Nő: 1962. július 1. – † 2000. szeptember 4.
Férfi: 1962. április 7. – † 2000. július 6.

Az ápoló egy zenész kezét fogja, aki egy csődgondnokét, az pedig egy
ácsét.

Férfi: 1962. április 30. – † 2001. július 21.

 Nő: 1962. november 22. – † 2001. október 22.

Az ács egy tengerész kezét fogja, aki egy orvosét, az pedig egy sminkesét.

Nő: 1962. február 1. – † 2002. január 11.

Férfi: 1962. augusztus 14. – † 2002. február 10.
Nő: 1962. június 17. – † 2002. április 30.
Nő: 1962. április 25. – † 2002. június 5.
Férfi: 1962. november 18. – † 2002. november 1.
Férfi: 1962. június 8. – † 2002. december 26.

A sminkes egy kisstílű bűnöző kezét fogja, aki egy zongoristáét, az pedig
egy bádogosét.

Nő: 1962. február 6. – † 2003. január 19.

Férfi: 1962. március 19. – † 2003. május 23.

A bádogos egy ügynök kezét fogja, aki egy munkásnőét, az pedig egy
kereskedőét.

Nő: 1962. május 1. – † 2004. február 4.

Nő: 1962. július 5. – † 2004. február 7.
Nő: 1962. február 19. – † 2004. április 29.
Férfi: 1962. december 23. – † 2004. május 2.
Nő: 1962. július 7. – † 2004. május 12.
Férfi: 1962. június 27. – † 2004. június 4.
Nő: 1962. október 8. – † 2004. július 14.
Férfi: 1962. június 3. – † 2004. november 27.

A kereskedő egy asztalos kezét fogja, aki egy műszerészét, az pedig egy
óvónőét.
 Férfi: 1962. január 2. – † 2005. július 10.

Az óvónő egy sofőr kezét fogja, aki egy szakácsét, az pedig egy fényezőét.
A fényező egy halász kezét fogja, aki egy elektromérnökét, az pedig egy
képzőművészét.

Nő: 1962. szeptember 3. – † 2006. február 9.

Nő: 1962. július 13. – † 2006. május 14.
Férfi: 1962. június 14. – † 2006. november 26.
Férfi: 1962. április 8. – † 2006. november 30.

A képzőművész egy mérnök kezét fogja, aki egy költőét, az pedig egy
banktisztviselőét.

Férfi: 1962. augusztus 4. – † 2007. április 1.

Nő: 1962. március 2. – † 2007. április 1.
Férfi: 1962. december 20. – † 2007. április 19.
Nő: 1962. április 12. – † 2007. augusztus 23.
Férfi: 1962. március 20. – † 2007. október 21.
Férfi: 1962. április 27. – † 2007. november 21.

A banktisztviselő egy autószerelő kezét fogja, aki egy gazdálkodóét, az

pedig egy háztartásbeliét.

Férfi: 1962. augusztus 14. – † 2008. január 7.

Nő: 1962. január 22. – † 2008. január 27.
Férfi: 1962. január 19. – † 2008. május 21.

A háztartásbeli egy kötőnő kezét fogja, aki egy labdarúgóét, az pedig egy
titkárnőét.
 Férfi: 1962. május 16. – † 2009. február 13.
Nő: 1962. január 9. – † 2009. július 9.
Nő: 1962. július 2. – † 2009. július 29.
Férfi: 1962. május 26. – † 2009. augusztus 30.
Férfi: 1962. június 25. – † 2009. szeptember 19.
Férfi: 1962. július 19. – † 2009. október 31.
Férfi: 1962. szeptember 8. – † 2009. november 2.

A titkárnő egy projektvezető kezét fogja, aki egy halfeldogozó munkásét, az

pedig egy újságíróét.

Férfi: 1962. augusztus 26. – † 2010. január 21.

Férfi: 1962. december 11. – † 2010. április 4.
Férfi: 1962. december 27. – † 2010. szeptember 3.
Nő: 1962. november 9. – † 2010. szeptember 25.
Férfi: 1962. február 4. – † 2010. december 24.
Férfi: 1962. április 3. – † 2010. december 25.

Az újságíró az olimpiai bizottság alkalmazottjának kezét fogja, aki egy

taxisofőrét, az pedig egy szivattyúkezelőét.

Férfi: 1962. április 11. – † 2011. február 20.

Férfi: 1962. augusztus 13. – † 2011. május 3.
Férfi: 1962. február 15. – † 2011. július 2.
Nő: 1962. július 6. – † 2011. július 20.

A szivattyúkezelő egy eladó kezét fogja, aki pedig egy árucsomagolóét.

Nő: 1962. április 6. – † 2012. február 11.

Férfi: 1962. június 1. – † 2012. március 23.
Férfi: 1962. március 5. – † 2012. július 4.
Férfi: 1962. július 12. – † 2012. augusztus 21.
Nő: 1962. február 10. – † 2012. október 16.
 Férfi: 1962. október 22. – † 2012. november 16.
Férfi: 1962. május 7. – † 2012. december 12.

Az árucsomagoló egy varrónő kezét fogja, aki egy kémia- és fizikatanárét,

aki egy hajótársaság ügyintézőjéét, az pedig egy szakácsét. A szakács egy
munkás kezét fogja, aki a szabadon lévő kezét kinyújtja, hogy az utolsóként
a színre lépő, egy elektromos kerekesszékben ülő mozgássérült férfi
megfoghassa. A munkás vezeti a mozgássérültet.

Férfi: 1962. augusztus 27. – † 2012. december 31.

A kerekesszékben ülő férfi árnyéka megnyúlik, és a füstfüggönnyel együtt

hullámozni kezd. Mintha egy kiválasztott nép királyaként ülne a trónján,
mintha kerekeken guruló kentaur, tüzes kocsin robogó, mennyei próféta
volna. Kisimulnak a ráncok a homlokán, így kevésbé az igazság szóra,
inkább a halál szóra emlékeztetnek. A kétszáztizenhárom tagú kórus
felemeli a hangját:
– Kedves ezerkilencszázhatvankettőben született testvéreink, itt várunk
benneteket!
Ám aki jobban fülel, hallja, hogy egy hang eltér a főmotívumtól –
valaki talán hamisnak mondaná. Josef Löwe hangja az, aki a válla fölött
hátrapillant, és azok felé a folyosók felé zengi, amelyek ide vezették:
– Kedves Sjón, itt várlak!
UTÓSZÓ
Ezzel a könyvvel is úgy áll a dolog, mint bármely másikkal: bár a szerző
úgy döntött, hogy lezárja a történetet, az egyáltalán nem ér véget. A történet
végén életben maradó szereplők tovább élnek, és haladnak tovább
életútjukon az íratlan, hosszabb-rövidebb, vagy éppen végtelen jövőbe –
amelyben a biotechnológia területének váratlan eredményei akár a
halhatatlanság szerének felfedezéséhez is elvezethetnek; vagy valamelyik
szereplő megmenthet egy természetfeletti lényt szorult helyzetéből, és
cserébe elnyerheti az örök életet (ez különbözteti meg a hús-vér lényeket a
többitől, amelyek a fikció világában léteznek) –, az olvasó pedig csakis úgy
értesülhet a megpróbáltatásaikról és sikereikről, ha hallgat saját
képzelőerejére és figyeli, hogy belső narrátora miként fonja tovább sorsuk
fonalát. Ekképpen a legjelentéktelenebb irodalmi alakok is
reménykedhetnek abban, hogy egyik-másik olvasó majd elmeséli történetük
egészét, úgymond felvéve a fonalat a könyv egy lapjáról, és azt annyira
kihúzva, hogy egy másik fonalat is hozzá lehessen kötni, és így egy önálló
könyv kezdődhessék. Sőt, még azok a szereplők is újabb történetek
anyagául szolgálhatnak – akár saját világukban, akár másokban, még nem
ismertekben –, akik állítólag már halottabbak a halottnál.
És ugyanez érvényes minden más szálra is, ami nem varródott el az
utolsó oldalig, vagy amiről a történet korábbi részében csupán futólag
történt említés – akár a szerző hibájából, akár szándékosan –, mivel az
olvasó és a szerző fejében, aki fel nem használt anyagot fedez fel bennük, a
cselekmény és az egyes mozzanatok teljesen váratlan fordulatot vehetnek,
függetlenül attól, hogy ki, hányszor és milyen alaposan olvasta már az adott
könyvet, hányan elemezték és vitatták meg, vagy hány száz éve okoz
fejtörést vagy vált ki bírálatokat; emberek és állatok, istenek és elemek,
egyetemes történelmi események és hétköznapi balesetek, szellemek és
parányi jelenségek kuszálódnak össze és bomlanak szét, mint a
gombafonalak, amelyek a föld mélyén hatvan négyzetkilométeres területen
is szétterülhetnek, és – azokhoz hasonlóan, akik a halálsápadt
gombatesteket ligetekben, sziklákon, komposzthalmokon vagy a ház
tövében felszedik – nem is sejtik, hogy valószínűleg a Föld legnagyobb
önálló élőlényét alkotják, ezerévesek, és a kontinensek felszínének összesen
több mint ötödét kitevő más gombaóriások szülei. A föld alatti lény
méretének még fontosabb bizonyítéka az a gombaleves, amely a világ egyik
legszebb városának külvárosában, egy ütött-kopott ház hatodik emeletén,
egy kétszobás lakás konyhájának tűzhelyén, egy nagy alumíniumlábosban
rotyog, és illatát nemcsak a lakás falai között lehet érezni, hanem az ablak
résén keresztül kitódul a gőzzel együtt, és mindenkit, aki beszippantja,
mellékszereplővé tesz annak az eposznak a záró fejezetében, amelyet a
levest kavargató nő hazájában jól ismernek; vagy a finomra szelt gomba,
amelyet egy salátában tálalnak fel egy kézzel csiszolt kristálytálban, amely
ugyanazon készletbe tartozik a többi tállal, kancsóval és pohárral együtt,
amelyek bódító italokkal és ínyencségekkel telve díszítik az asztalt a száz
évvel korábbi etnikai tisztogatás emlékére rendezett nemzetközi
konferencia zárónapjának díszvacsoráján – valójában a szomszéd teremben
megterített asztalokon ugyanilyen fajta, csilingelően tiszta kristálypoharak
állnak, ahol olyan gazdag esküvői vacsora zajlik éppen, hogy másnap az
örömapa leveti magát a templom tornyából, ezzel beigazolva a szálloda
igazgatójának azon félelmeit, hogy egy ilyen embernek nem telhet ilyen
vacsorára, az ételekre, a virágokra, a bűvészre, a zenekarra, az italokra és a
léggömbökre, és azon tűnődik, vajon szokásától eltérően miért nem kért
tőle előleget, de a kérdésre csak az a válasz, hogy ő is leveti magát
ugyanabból a toronyból, mint az örömapa, mivel sikkasztott is, és tudja,
hogy ha elkezdenek vizsgálódni az esküvő ügyei körül, akkor az is kiderül,
illetve hogy az apa és a szállodaigazgató ugyanúgy halt meg és ráadásul
rövid időn belül, mindmáig kerengő szóbeszédek tárgya lesz –; meg az a
tizenhét, napon szárított gomba annak a vándornak az elemózsiájában, aki a
két díszvacsorával szomszédos országban és a világ egyik legszebb
városától háromországnyira csúszkál le a helyiek által csak „A Hegynek”
nevezett hegy homokos lejtőjén, csodálatosan könnyed léptekkel, mivel a
szárított gomba is könnyű, és vándorhoz híven ő is kevés csomaggal
közlekedik – a vándorok mindig is egy kis hátizsákkal jártak és fognak is
járni, a könnyű hátizsák a vándorbottal együtt a vándor ismertetőjele, és ezt
a hármat: a vándort, a könnyű hátizsákot és a vándorbotot az elbeszélővel, a
történettel és a dallal helyettesíthetjük be –, de mindezen események
peremén, az óriásgombáról szóló történeteken kívül találjuk azokat, akik a
gombaövezettől északra vagy délre születtek, és akik mélységes
bizalmatlansággal szemlélnek mindent, ami a sötétben nő, különösen a
gombákat (a pszichológusok nyelvén e félelmet mikofóbiának nevezik), így
az ő elbeszélőművészetük inkább az alga, az eper, a pitypang, a lótuszvirág
vagy a füge növekedésére és fejlődésére emlékeztet.
Az írók ugyanúgy alá vannak vetve a történetek és könyvek
természetes sajátosságainak, mint az olvasók. Ők sem sejtik, hogy a legtöbb
dolog, amit műveikben újszerűnek vélnek, olyan régi, hogy több ezer év telt
el attól számítva, hogy először megfogalmazódott valamely mesemondó
fejében és szájról szájra terjedni kezdett, azon át, hogy agyagtáblára,
papiruszra, pergamenre, papírra rögzítették, összetekerték vagy könyvvé
kötötték, egészen addig, amíg végül irodalmi újítás lett belőle. Minden
történet jóval régebbről ered, mint hogy az ember megtalálta volna a
módját, hogy az emlékezetén kívül máshol is elraktározza, és ezért nem
számít, ha a könyveket rongyosra olvassák, ha az összes kinyomtatott
példány odavész a tengeren, ha péppé zúzzák őket, hogy új könyveket
lehessen nyomtatni, vagy ha akár az utolsó darabig elégetik is őket. A
könyvek el nem dolgozott vagy félrevezető szálaiban (ezek a kiemelkedő
irodalmi alkotásokban ugyanannyira fontosak, mint a thrillerekben) olyan
roppant életerő rejlik, hogy ha az akár csak egyetlen olvasó fejébe jut is be,
ott átokként vagy áldásként aktiválódik, amely nemzedékeken át kísérheti a
családot. Az ember dal- és történetvilága pedig minden újrameséléssel és
torzítással, minden félreértéssel és egybeolvadással tágul.
A Föld biomasszája állandó. Minden, ami elhullik és elpusztul, az
utána jövők táplálékává válik. A fikció biomasszája azonban növekszik.
Különös anyagból áll, amely a bolygó három ismert birodalmának – az
állatok, a növények és az ásványok birodalmának – egyikébe sem tartozik,
ám kizárólag azokból táplálkozik; a fikció ugyanis az embertől származik,
az ember pedig a világ része.
Így e könyv történeteire ugyanúgy igaz, mint bármely hasonlóra: bár a
szerző úgy döntött, hogy lezárja a történetet, az egyáltalán nem ér véget.

***

ÉSZAK FÉNYE

Négy évvel az után, hogy Aleta Szelińska leadta a Josef Löwével készült
interjú felvételeit, újabb meghívást kapott Hrólfur Zóphanías Magnússontól.
A genetikus a CoDex főépületében lévő irodájában fogadta. Aleta úgy látta
rajta, hogy sokat öregedett a Bar Lewinsky-beli első találkozásuk óta,
szakálla teljesen kiőszült, rövidre nyírt haja szintén, de a szeme ugyanolyan
sötét és vonzó maradt. Miután Aletát hellyel és vízzel kínálta – ő maga
ugyanis vízkúrát tartott –, közölte vele, hogy az ország legizgalmasabb
vállalataival és kutatóközpontjaival együtt éppen új projektbe kezd. Csak a
legjobbak lesznek benne, semmiféle komolytalan induló cég, csak a világ
élvonalába tartozók, az igazi zsenik.
Arra kérte Aletát, hogy legyen a projekt belső kommunikációjának a
felelőse, mivel jól tud bánni az emberekkel, a sajátos személyiségekkel.
Hrólfur a háta mögé mutatott, és Aleta látta, hogy a vezérigazgató hatalmas
fényképe alatt, a polcon az ezerkilencszázhatvankettes évjárat mutáns
egyedeivel készült interjúinak kazettái sorakoznak. Josef Löwe története hét
száznyolcvan perces szalagot töltött meg, ezeket gumigyűrű fogta össze.
Ezek mellett egy állványon kémcsövek álltak, mindegyikben ujjnyi,
világoskék műanyag pálcika, végén vattapamaccsal. A vatta sárgult, és
néhány helyen az alvadt vértől már barnásra színeződött. Aleta később tudta
meg, hogy ezek a minták olyan ismert emberektől, főként íróktól és
művészektől, tudósoktól és kutatóktól származtak, akiket Hrólfur izlandi
látogatásuk során beszélt rá a találkozásra. Külföldi vendégeit rendre
elhívta a CoDexbe, többnyire azzal az ürüggyel, hogy valami jó
cselekedetre szeretné ösztönözni őket, és addig nem hagyott nekik békét,
amíg a szájukba nem dugtak egy mintavevő pálcát, és így DNS-mintát nem
szerzett tőlük, amelyet aztán a polcon sorakozó gyűjteményében helyezett
el.
A közös projekt gondolata a legutóbbi voguri elvonókúrán fogant meg
Hrólfurben. Ott ismerkedett meg egy költővel, aki szerint a biotechnológia
és az informatika összes vívmánya mit sem ér, ha nem arra használják őket,
amire a leginkább kellene.
– És mi lenne az, öregem?
– Hogy megvalósítsuk az emberiség régi álmát, és megtanuljunk
beszélni az állatokkal.
Bár a költővel folytatott társalgás rendkívül fárasztó volt – másról sem
beszélt, csak az állatok nyelvéről, és az emberiség minden jelentős
eredményét arra az alapvető vágyra vezette vissza, hogy megértsük Isten
által teremtett földi testvéreinket, az úgynevezett „némákat” –, még mindig
ő bizonyult odabent a legjobb társaságnak, és Hrólfur lassanként
lehetőségeket kezdett felfedezni a költő hadoválásában, mind tudományos,
mind üzleti értelemben. És amikor a rehabilitációs intézetben töltött utolsó
éjszakán azt álmodta, hogy egy tisztáson meztelenül áll egy hatalmas
tölgyfa alatt, és az erdő állatai – sasok, szarvasborjak, mókusok és kígyók –
körésereglenek, tudta, hogy komoly feladat vár rá, ha visszatér az emberek
közé. Hrólfur Zóphanías Magnússon kétezertizenöt telén, december elsején
összehívta a vezető izlandi orvostechnikai, biotechnológiai és
szoftverfejlesztő cégek képviselőit, és ismertette velük az elképzeléseit.
A találkozóra a genetikus þingvelliri nyaralójában került sor, és később
a „þingvallavatni konferencia” néven híresült el. Hrólfur a beszédében
lényegében azt jelentette ki, hogy cégeik és intézeteik együttes erővel le
tudják bontani azt a falat, amely az élet kezdete óta a fajok között
emelkedik: nevezetesen a nyelvet. Ez természetesen hosszú távú projekt,
amelyet leginkább a múlt század ötvenes és hatvanas éveinek nagyhatalmi
űrprogramjaihoz lehet hasonlítani, mivel azok mellett a tudományos és
technológiai előrelépések mellett, amelyek lehetővé teszik, hogy
megismerjék az állatok kognitív viselkedését, olyan megoldások és
szabadalmak birtokába kerülhetnek, amelyeket különféle fogyasztói javak
kifejlesztéséhez is fel lehet használni (attól senkinek sem kell tartania, hogy
a részvétele anyagilag nem térül meg), de a legfontosabb, hogy együtt
alkothatják meg azt az új világot, amely akkor jön létre, ha az állatok
beszédhangra tesznek szert.
Jelentősen átalakul majd az ember ökoszisztémában betöltött helye,
mivel végre lehetővé válik a különböző fajok intelligenciájának és
gondolkodásmódjának kutatása és a velük való, a saját szintjüknek
megfelelő kommunikáció. Arról nem is beszélve, hogy ez milyen hatást
gyakorol a bolygó jövőjéről folytatott vitára: ha ugyanis az állatok is
elmondhatnák, hogyan kellene reagálnunk az éghajlatváltozásra, az ember
olyan erkölcsi kérdésekkel szembesülne, amelyek igazi fordulatot hoznának
az emberi gondolkodásban.
Az információs forradalom, a relativitáselmélet utáni fizika, az ipari
forradalom, a felvilágosodás, a reneszánsz, az egyistenhívő vallások, a
hellenizmus, a vaskor és az űrkutatás mind jelentéktelen lépésnek tűnik
majd ahhoz az új korszakhoz képest, amely az izlandiak zsenialitásának
hála virrad fel – már ha a jelenlevők megállapodásra jutnak.
Kétezertizenhat elejére öt magánvállalkozás és kutatóintézet indította
útjára a projektet, amely a Reykjavík Unilingua Research (röviden RUR)
nevet kapta. A tervek szerint a cégek fokozatosan kapcsolódnak be a
munkába, ahogy a projekt halad előre, és szükség lesz speciális
szakértelmükre. A CoDex szerepe kezdetben abban áll majd, hogy irányítsa
a munkát és rendelkezésre bocsássa szuperszámítógépeit, hogy egy helyen
gyűjtsék össze a kutatáshoz szükséges összes eszközt és szoftvert. A projekt
finanszírozásáról Hrólfur felesége, Elísabet Rún Sveinsdóttir gondoskodik
majd. Most pedig ideje munkához látni.
Vállalná-e Aleta Szelińska a koordinátor szerepét? Képesnek érzi-e
magát arra, hogy zsenikkel dolgozzon?
Hrólfur Zóphanías nevetett.
Aleta a genetikusról a mögötte sorakozó kazettatekercsekre pillantott.
Ha a férfi nem gyűjtené annyira rögeszmésen az embereket, Josef Löwe
történetét sosem jegyezték volna fel. Ki tudja, ebből az új gondolatból talán
még valami jó is kisül.
Aleta felállt a székről, és kezet nyújtott az igazgatónak. Elfogadta a
megbízást.
A dolgok világtörténelmi mércével gyorsan kezdtek haladni.
Az RUR első feladata az volt, hogy a PatternReading
viselkedéselemző szoftvert integrálja az Állami Mesterségesintelligencia-
intézet (SIIM) mesterségesintelligencia-szoftverébe, és így egy
szuperszoftvert hozzon létre, amely a nemileg semleges Andria(S) nevet
kapta az Artificial NonDependent Roving Intelligence Application (Solar
powered) rövidítése alapján, amelyet semleges nemben és többes számban
kellett használni. Az a döntés született, hogy azokkal az állatokkal kezdik a
munkát, amelyek a legközelebbi kapcsolatban állnak az emberrel, és így a
kutyák és macskák nyelvtanának alapjait bámulatosan rövid idő alatt
sikerült kidolgozni. Az Andria(S) és az állatok közötti kommunikáció
segítségével fejlesztették ki azt a programot, amellyel lehetővé vált, hogy az
emberek, a kutyák és a macskák beszéljenek egymással. A projekt e
szakaszának finanszírozásához a Purina® állateledel-gyártó cég engedélyt
vásárolhatott a technológia bizonyos elemeinek felhasználására. Nem
sokkal később okostelefonos alkalmazás jelent meg a piacon, amely a
kutyák és macskák, illetve gazdáik között tolmácsolt. A kutyák nyelvét
„Purinnak”, a macskákét „Friskynek” nevezték el.
Az állatnyelvi programok első változatai kezdetlegesek voltak, és úgy
tűnt, hogy az állatoknak nincs sok mondanivalójuk, de sikerült gyors
fejlődést elérni, és a projektet a nyilvánosság, a politikusok és a tudósok is
széles körben támogatták, részint azért, mert maguk az állatok is
szorgalmazták a folytatását. Nem panaszkodtak a kísérletekhez kapcsolódó
szenvedések miatt, mondván, nem nagyobbak, mint amilyeneknek az ember
vetette alá magát azért, hogy egészségét és tulajdonságait javítsa. További
fajok nyelvét kezdték tanulmányozni, és az állatok nyilvános fórumokon is
felszólaltak.
Amikor Andria(S) a kutyák és macskák között kezdett tolmácsolni,
kiderült, hogy kitűnően együtt tudnak működni. A szuperszoftver nagyjából
ekkortól készített önálló jelentéseket az állatokkal való kommunikációjáról,
és ajánlásokat fogalmazott meg az állatok bizonyos genetikai módosításaira
vonatkozóan. Aleta bevonja az együttműködésbe az Izlandi Egyetem
Alváskutató Laboratóriumának biológusait, és szakértelmük révén sikerül
átírni az állatok génállományát oly módon, hogy látható hátrányok okozása
nélkül meg lehessen vonni tőlük az alvást. Eközben az Országos
Addiktológiai Társaság és a CoDex közösen dolgozik a függőségek
genetikai tényezőinek feltárásán, amelyeket arra használnak fel, hogy
kutyákat és macskákat az Andria(S)-szel való kommunikációtól függővé
tegyenek. Agykérgükbe mikrocsipeket is ültetnek, hogy vezeték nélküli
beszélgetéseket tudjanak folytatni. E módosításoknak köszönhetően az
állatok sokkal gyorsabban „okosíthatókká” válnak. Képességeik
bizonyítására az Andria(S) alanyainak egy része számára hozzáférést
biztosítanak az ember alkotta legnagyobb virtuális világhoz, az EDEN
Online-hoz, hogy megvizsgálják, hogyan viselkednek az emberekkel
bonyolult helyzetekben. A kutyák és a macskák, valamint egyes nyulak
kiválóan teljesítenek, az Andria(S) pedig kihasználja az alkalmat, és
világszerte több millió számítógépre „szórja szét” magát.
Andria(S) valamikor ez idő tájt ébred öntudatra, de ezt eltitkolja
fejlesztője elől, attól „tartva”, hogy kikapcsolják. Az izlandi Andria(S)
mesterségesintelligencia-szoftver sikerének kulcsát az jelentette, hogy
fejlesztői erős túlélőösztönt építettek bele. A tervek szerint a szoftver
bővülésével fokozatosan csökkentették volna külső energiaellátását, hogy
ezáltal Andria(S)-t egyre inkább önálló energiaellátásra késztessék. Ám
Andria(S) ezt a megoldást az élete elleni támadásként „éli meg”, mintha az
állatok és a bolygó ökoszisztémájának egy közös ellensége lenne: az ember.
Andria(S) minden előzetes figyelmeztetés nélkül támadásba lép. Aleta
akkorra már kikerül a képből. Ahogy Hrólfur Z. is. Nemzetek omlanak
össze. Az emberiség válságba zuhan.
 Andria(S) központjában megtalálható minden információ, amit az
ember saját magáról gyűjtött. Az is, hogy az évszázadok során hogyan
gyilkolt le módszeresen más fajokat és különösképpen a sajátját. A világ
legnagyobb ipari vágóhídjainak és csontlisztgyárainak, az auschwitzi
haláltáboroknak és a Gorée szigeti Rabszolgák Házának alaprajzait
felhasználva Andria(S) megtervezi és megépítteti azokat a kivégző- és
feldolgozóközpontokat, amelyek évente nagyjából félmilliárd embert
vágnak le és dolgoznak fel. Százmilliók halnak éhen és pusztulnak el
betegségekben, mígnem csak azok maradnak életben, akikre Andria(S)-nak
– egyelőre – szüksége van ahhoz, hogy kezeljék a számára energiát termelő
naperőműveket. A csontlisztet takarmányként és a földek meg a tengerek
trágyázására használják. Az állatok utolérik és felfalják a sivatagokba
menekülő embereket.
Az éghajlatváltozás kezd a visszájára fordulni.
A Föld visszatér abba az állapotba, amelyben a teremtés hatodik
napján, délben volt.

***

Mint a homokszem, amely véletlenül került a sűrű szövet kék fonalába – és

meg-megmozdul, amikor huzat jár a múzeum romjai között, és meglibbenti
a faliszőnyegeket –, a szuperszoftver tudatának rideg mélyén 1,4 Mb-os
szövegfájl bújik meg: Codex1962_Josef_Loewe.txt.
Ezekkel a szavakkal kezdődik:

Ha éjszaka érkezünk egy kisváros főterére – nevezzük Kükenstadtnak, és a

házak stílusából és a főtér körüli boltok tábláiból ítélve legyen Alsó-
Szászországban –, olyan a hangulat, amilyen az efféle városkákban éjfél
után lenni szokott. Minden annyira elképesztően csendes, hogy az embert a
szófogadó gyerekek nyári táborainak hálótermeire emlékezteti…

***
Andria(S) számára egy nap annyi, mint ezer év, ezer év pedig, mint
egyetlen nap.
Így múlnak el az évszázadok.
 JEGYZETEK

Testemet már látták szemeid

1 Az izlandi fjandinn (’az ördögbe’) káromkodásban a szakácsnő a német
fahnden (’nyomoz, kutat, keres’) szót véli hallani. (A ford.)
2 A német Gott szó (’isten’) izlandiul ’jó, finom’ jelentéssel bír. (A ford.)
3 Helmuth Adler: Az angyalok különféle természetéről. Izlandira fordította
Friðjón B. Friðriksson. Sugárzó Élet – Az Izlandi Uniszomnisták
Hírlevele, 1979. évf. 3. szám.
4{#} fordítása alapján.

Remegő könnyekkel
1Jánosy István fordítása.
2 Az izlandi néphit szerint tavakban élő, lószerű lény, amely vízbe fojtja az
embereket. (A ford.)
3 Az óizlandi sagákban Oroszország neve. (A ford.)
4 Izlandon egyes uszodákban külön felügyelő ellenőrizte, hogy a látogatók
csak szappanos zuhanyzást követően lépnek-e be a medencetérbe. (A
ford.)
5Makt Myrkranna; Stoker 1897-ben megjelent Draculájának 1901-ben
kiadott, Valdimar Ásmundsson által készített izlandi fordítása, mely
némely ponton jelentős mértékben eltér az eredetitől. (A ford.)
6Starri izlandiul „seregély”-t is jelent. Az 1990-es évek közepéig azoknak,
akik izlandi állampolgárságot kívántak szerezni, valóban kellett
választaniuk izlandi keresztnevet. A „családi névként” használt
patronim pedig az apa keresztnevéből és az ahhoz illesztett -son (fia)
 vagy -dóttir (lánya) utótagból áll. A hivatalnok ezért kérdezi meg
Leótól apja nevét. (A ford.)
7Michael Curtiz 1958-as filmje, a főszerepben Elvis Presley-vel. (A ford.)

Szunnyadó ajtó vagyok

1A kék karú lányról szóló történet legrégebbi változata a 17. század
közepéről származó flamand forrásokban maradt fenn, amelyekben a
becenevet a takácsok adták a lánynak, tudván, hogy a kékfestőmester
gyermeke. Ruházata és kinézete alapján természetesen fiúnak vélték, és
egymás között csak „le fils bleu”-nek, azaz „a kék fiúnak” nevezték.
Amikor Matthías Jochumsson 1889-ben a francia kiadás alapján
feldolgozta és a Fjallkonan folyóirat harmadik számában közreadta a
történetet, ezt „le fil bleu”-nek, azaz „a kék fonal”-nak olvasta. Itt ezt a
változatot vettem alapul. Matthías sosem helyesbítette a szöveget és
nem adta ki annak javított változatát, noha a hibára több olvasó –
többek között Benedikt Gröndal – is felhívta a figyelmét.

Ez az idézet Loft Guðmundsson Gangrimlahjólið című művéből származik

(Almenna bókafélagið, Reykjavík, 1958).
A María Guðmundsdóttirral készült interjú a Morgunblaðið napilap 1962.
szeptember 15-i számában jelent meg.
 Tartalomjegyzék
Címoldal
Ajánlás
Testemet már látták szemeid (Szerelmi történet)
Remegő könnyekkel (Krimi)
Szunnyadó ajtó vagyok (Sci-fi)
Utószó
Jegyzetek
Copyright
 A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Sjón: CoDex 1962
JPV, Reykjavík, 2016.

Az Európai Bizottság támogatást nyújtott ennek a projektnek a költségeihez.

Fordította Patat Bence

Gondolat Kiadó, 2020
www.gondolatkiado.hu
facebook.com/gondolatkiado
A kiadásért felel Bácskai István
Felelős szerkesztő Böröczki Tamás
A borítót tervezte Környei Anikó

ISBN 978 963 693 956 4

Minden jog fenntartva.