www.princexml.

com
--------------------------------------------
This document was created with Prince, a great way of
getting web content onto paper.
Name: KAKUSEI
Order: 2121869

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő

nevében is. Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az
elektronikus könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben
kapható könyvek választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és re-
méljük webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
 Maria Konnikova

MESTERELME

GONDOLKODJ ÚGY, MINT SHERLOCK HOLMES!

A fordítás alapja: Maria Konnikova: Mastermind: How to Think Like
Sherlock Holmes. Published by arrangement with Viking Penguin,
New York. All rights reserved.

Copyright © Maria Konnikova, 2013

Fordította:
© Matolcsi Gábor (1–2. fejezet), 2013
© Morvay Krisztina (3–8. fejezet), 2013

Szerkesztette: Rapajka Gabriella

Szaklektor: Bányász Réka
Borítóillusztráció: Varga Natália
Borítóterv: Tabák Miklós

HVG Könyvek
Kiadóvezető: Budaházy Árpád
Felelős szerkesztő: Koncz Gábor

ISBN 978-963-304-176-5

Minden jog fenntartva. Jelen könyvet vagy annak részleteit tilos re-
produkálni, adatrendszerben tárolni, bármely formában vagy
 5/495

eszközzel – elektronikus, fényképészeti úton vagy más módon – a kiadó

engedélye nélkül közölni.

Kiadja a HVG Kiadó Zrt., Budapest, 2013

Felelős kiadó: Szauer Péter

www.hvgkonyvek.hu
Geoffnak
A figyelem megválasztása ugyanazt jelenti a belső élet
számára, mint a cselekvés megválasztása a külső számára.
Az ember mindkét esetben felelős döntéséért, amelynek
következményeit el kell fogadnia. Ortega y Gasset
szavaiv- al élve: „Mondd meg, mire figyelsz oda, és én
megmon- dom, ki vagy!”
W. H. Auden
 ELŐHANG

Gyermekkoromban édesapám Sherlock Holmes-történeteket

olvasott fel nekünk lefekvés előtt. Öcsém ilyenkor többnyire
azonnal álomba szenderült a kanapé végében, mi, többiek azon-
ban feszült figyelemmel hallgattuk a mesét. Emlékszem apám
hatalmas bőr karosszékére, ahol a fél kézzel maga elé tartott
könyvet olvasta, miközben a kandallóban lobogó lángok fénye
meg-megcsillant fekete keretes szemüvegén. Sosem felejtem
el beszédének dallamát, amikor az izgalom a tetőfokára
hágott, és azt sem, amikor végül, hosszú-hosszú várakozás
után végre minden értelmet nyert, én pedig, akárcsak dr.
Watson, fejc- sóválva mormoltam: „Hát persze! Olyan egyszeri
minden most, hogy elmagyarázta.” Máig az orromban érzem
apám pipájának földes-gyümölcsös illatát, amely még a fotel
pórusaiba is beivó- dott – maga is pipára gyújtott néha, s
pipaszárának íve termész- etesen Holmesét követte –, és
magam előtt látom a kinti világ befüggönyözött
franciaablakunkra vetülő esti árnyait. S emlék- szem arra is,
ahogyan apám végül összecsapta a könyvet, és a
karmazsinszín fedél rázárult a sirin teleírt lapokra, és ahogy
így szólt: „Ennyi elég is lesz mára.” Nekünk pedig mennünk
 9/
kellett, akármilyen savanyú ábrázattal könyörögtünk is neki,
fel a szobánkba aludni.
Sok év eltelt azóta, és örülök, ha Holmes és hiséges
történet- mondója kalandjaira nagy vonalakban emlékszem. Van
azonban valami, ami olyan mélyen az emlékezetembe
vésődött, hogy az azóta eltelt évek sem tudták kitörölni onnan,
pedig a többi történet homályosan ködlő emlék maradt
csupán. Ez a valami máig nem hagy nyugodni. A lépcső.
A lépcsősor, amely a Baker Street 221/B-hez vezet. Hány foka
is van? Ezt a kérdést feszegeti Holmes a „Botrány Csehország-
ban” (A Scandal in Bohemia) cími novellában, és ez a kérdés
számtalanszor eszembe jutott már azóta. Amikor Holmes és
Watson karosszékükbe süppedve beszélgetnek, a detektív kiok-
tatja az orvost, mi a különbség látás és megfigyelés között. Wat-
son eleinte nem ért semmit, aztán egyszerre megvilágosodik, és
minden kristálytisztán összeáll előtte.

– Amikor a logikai fejtegetéseit hallgatom, a dolog olyan

nevetségesen egyszerinek tinik, hogy úgy érzem, magam is
könnyiszerrel lennék efféle mutatványra képes – [jegyezte
meg Watson]. – Habár minden apró részlet a meglepetés ere-
jével hat, és addig nem is látom az összefüggést, amíg az
egészet el nem magyarázza. Pedig bizonyára én is látok
mindent, amit maga, barátom.
 10/
– Ez így is van – felelte Holmes, miközben cigarettára
gyújtott, és az egyik karosszékbe vetette magát. – Maga is lát
mindent, Watson, csak éppen nem figyeli meg. Ugye, világos
a kettő közti különbség? Példának okáért nézzük a lépc-
sősort, amelyik a bejárattól eddig a szobáig vezet. Elég
gyakran megjárta már, igaz?
– Igaz.
– Mit gondol, hányszor?
– Több százszor legalább.
– Akkor alkalmasint azt is tudja, hány foka van?
– Hány foka? Sejtelmem sincs.
– Na látja! Mert nem figyelte meg. Pedig látta, éppúgy,
ahogy én. Ugye, érti már, mire célzok? Én pontosan tudom,
hogy tizenhét lépcsőfok vezet ide föl, mivel én nemcsak
nézek, hanem figyelek is.1
Amikor először hallottam ezt a párbeszédet az egyik pipaillatú
estén a kandalló tüze mellett, valósággal beleborzongtam.
Lázas izgalommal magam is megpróbáltam felidézni, hány
lépcsőfok vezet fel házunkban az emeletre (halvány fogalmam
sem volt), hány a bejárati ajtónkhoz (még csak nem is
sejtettem), és hány le az alagsorba (tíz?, húsz?, még
hozzávetőleg sem tudtam). At- tól kezdve kitartó
számlálgatásba és adatmemorizálásba fogtam minden
lehetséges lépcsősornál és lépcsőházban, hátha egyszer
 11/
valaki éppen ezt az információt kéri majd számon tőlem. Még
Holmes is büszke lett volna rám.
Persze, amilyen szorgalmasan próbáltam megjegyezni, olyan
gyorsan el is felejtettem minden számot, és csak később
jöttem rá, hogy ezzel az erőltetett magolással éppen csak a
lényeg fe- lett siklottam át. Törekvéseim kezdettől fogva
kudarcra voltak ítélve.
Azt akkoriban még nem értettem, hogy Holmes előnye fino-
man szólva is tetemes velem szemben. Ő egész élete során egy
módszer tökéletesítésén dolgozott, méghozzá a világgal való
tudatos interakció módszerén. A Baker Street lépcsősora? Csak
röpke felvillantása annak a természetes készségének, amely
tőle a legcsekélyebb agymunkát sem igényelte. Mellékes
megnyilvánulása annak a folyamatnak, amely szüntelenül dol-
gozó elméjében a megszokott módon, szinte öntudatlanul megy
végbe. Ha úgy tetszik, egyfajta trükk, amelynek semmiféle valós
következménye sincs, amely azonban, figyelembe véve, mi áll a
hátterében, nagyon is mély értelmet nyer. Ez a trükk arra ih-
letett engem, hogy egy egész könyvet szenteljek a tiszteletére.

A tudatos jelenlét (mindfulness) fogalma önmagában nem új

találmány. William James, a modern pszichológia atyja már a
19. század végén leírta, hogy „az elkalandozó figyelem tudatos
és ismételt visszaterelésének képessége az ítéletalkotás, a
 12/
jellem és az akarat valódi gyökere. […] Az a nevelés, amely fe-
jleszti ezt a képességet, a legkiválóbb nevelés.”2 A figyelem vis-
szaterelésének képessége jelenti a tudatos jelenlét lényegét. A
James által szorgalmazott nevelés pedig olyan életszemléletet
és gondolkodásmódot jelent, amely a tudatos jelenlét módszer-
én alapszik.
Az 1970-es években Ellen Langer pszichológus kimutatta,
hogy a tudatos jelenlét kínálta lehetőségek még „az íté-
letalkotás, a jellem és az akarat” fejlesztésén is
túlmutathatnak. A tudatos jelenlét módszere akár arra is
alkalmas lehet, hogy idős emberek fiatalabbnak érezzék
magukat általa, hogy aktív- abbak legyenek, sőt életfunkcióik
(például vérnyomásuk) vagy éppen kognitív teljesítményük
javuljon tőle. Az elmúlt évek kutatásaiból kiderül, hogy akár
napi negyedórányi meditá- ciószeri gondolkodás (a tudatos
jelenlét központját fejlesztő figyelemszabályozó gyakorlat)
olyan homloklebenyi aktivitást vált ki, amelynek mintázata a
pozitívabb, megoldásorientáltabb érzelmi állapotokat is
jellemzi, és amely, ha csak rövid távon is, de segíthet abban,
hogy tisztábban lássunk, valamint kreatívab- bak és
produktívabbak legyünk. Minden eddiginél nagyobb
bizonyossággal tudjuk azt is, hogy agyunk felépítése nem
ked- vez a különböző feladatok egyideji teljesítésének. A
multitasking teljesen ellehetetleníti a tudatos jelenlétet. Ha arra
kényszer- ülünk, hogy többféle dolgot csináljunk egyszerre,
 13/
az nemcsak
 14/
azzal jár, hogy minden területen rosszabbul teljesítünk, de em-
lékezetünk és általános közérzetünk érzékelhető romlásához is
vezet.
Sherlock Holmes számára azonban a tudatos jelenlét
csupán az első lépés. Eszköz egy sokkal nagyobb, praktikusabb,
gyakor- lati sikerrel kecsegtető cél eléréséhez. Holmes
pontosan azt hajtja végre, amit William James javasol: tudatos
gondolkodási képességünk javítására, és ezáltal
teljesítményünk fokozására, gondolkodásunk élesítésére és
döntéshozatalunk fejlesztésére nevel bennünket. Olyan eszközt
kíván átadni, amelyet szélesebb körben alkalmazva általános
döntési és ítéletalkotó képess- égünket tökéletesíthetjük,
méghozzá elménk legalapvetőbb építőelemeiből kiindulva.
A látás és a megfigyelés szembeállításával Holmes valójában
arra inti Watsont, hogy soha ne tévessze össze a tudatos jelen-
létet az öntudatlansággal, az aktív részvételt a passzív
bámészkodással. Hiszen látásunk automatikus: az érzékszervi
ingerek felvétele részünkről semmiféle erőfeszítést nem kíván –
leszámítva persze, hogy kinyitjuk a szemünket. Gondolkodás
nélkül látunk, hiszen ahhoz, hogy a világ elemeinek özönét ma-
gunkba engedjük, nincs feltétlenül szükségünk arra, hogy
meghatározzuk, miféle elemekről is van szó. Talán fel sem fo-
gjuk, amit látunk, pedig ott van az orrunk előtt. Ezzel szemben,
amikor megfigyelünk valamit, rákényszerülünk arra, hogy
 15/
odafigyeljünk rá. A passzív befogadást fel kell váltania az
aktív tudatosításnak. Be kell vonódnunk. Méghozzá minden
esetben, vagyis nemcsak a látottak, hanem minden egyes
érzet, észlelet és gondolat alkalmával.
Ami elménket illeti, meglepően gyakran vagyunk öntudat-
lanok. Hányszor előfordul, hogy csak megyünk tovább vakon,
észre sem véve, mi minden felett siklottunk át, milyen keveset
fogtunk fel a fejünkben zajló folyamatokból, és mennyivel job-
bak lehetnénk, ha időt szántunk volna az elgondolkodásra, a
megértésre. Akárcsak Watson, tízszer, százszor, ezerszer is
megjártuk azt a bizonyos lépcsőt, napjában akár többször is,
mégsem tudnánk felidézni a legegyszeribb részletét sem. Az
sem volna meglepő, ha Holmes nem is a lépcsőfokok számáról,
hanem színükről érdeklődött volna Watsontól – valószínileg
éppily sikertelenül.
Pedig nem arról van szó, hogy képtelenek vagyunk rá,
csupán arról, hogy meg sem próbálkozunk vele. Gondoljunk
csak vissza a gyermekkorunkra! Ha arra kérnének bennünket,
hogy meséljünk az utcáról, ahol felnőttünk, valószínileg a
legapróbb részletet is fel tudnánk idézni. A házak színét, a
szomszédok furcsaságait, az évszakok illatát. Azt is, hogyan
változott az utca képe a nap folyamán; és merre játszottunk,
merre csatangoltunk, és merre nem merészkedtünk. Szinte biz-
tos, hogy élménybeszámolónk órákon át tartana.
 16/
Gyermekként ugyanis rendkívül tudatos megfigyelők vagy-
unk. Olyan sebességgel szívjuk magunkba és dolgozzuk fel az
információkat, amire később már soha többé nem leszünk
képesek. Új látványok, új hangok, új illatok, új emberek, új
érzelmek, új tapasztalatok során fedezzük fel a világot és
ismer- jük meg lehetőségeinket. Minden új, minden izgalmas
és minden érdekes. S mivel környezetünk csupa újdonság,
töké- letesen éberek vagyunk: teljes figyelmünkkel szívjuk
magunkba a világot. Sőt mi több: meg is jegyezzük,
méghozzá azért, mert motiváltak és részesek vagyunk benne –
e két jellemzőre többször is visszatérünk a későbbiekben.
Ráadásul nem elég, hogy gyermekként mindent
tökéletesebben fogadunk be, mint ahogyan feltehetőleg valaha
is fogunk, de el is raktározzuk a be- fogadott dolgokat. Ki
tudja, hátha jó lesz még valamire.
Csakhogy amint öregszünk, a fásultság egyre jobban
eluralkodik rajtunk. Alapérzésünkké válik, hogy nekünk már
nem lehet újat mutatni, hogy minek figyeljünk olyan dolgokra,
amelyekre talán soha többé nem lesz szükségünk. Mire észbe
kapunk, nyomát se leljük magunkban a világra való rác-
sodálkozásnak, a beleélésnek és a kíváncsiságnak, cserébe azon-
ban passzív, öntudatlan szokásokat vettünk fel. Amikor pedig
valóban átélnénk valamit, már nem tudjuk megengedni magun-
knak ezt a gyermekkori fényizést. Lejárt számunkra a tanulás
ideje, amikor még az volt a legfőbb feladatunk, hogy
 17/
felfedezzük és magunkba szívjuk a világot. Ma már más, fon-
tosabb (vagy annak hitt) kötelezettségeknek kell eleget ten-
nünk, más kihívások állnak előttünk. Ahogy elménknek egyre
többfelé kell helytállnia – reális veszély, hogy ez az
állandósuló megosztottság a digitális kor jellemző
létformájává növi ki magát –, úgy csökken tényleges
figyelmünk. Ezáltal pedig egyre kevésbé leszünk képesek arra,
hogy megismerjük vagy figyelembe vegyük saját
gondolkodási szokásainkat, és egyre inkább átadjuk a gyeplőt
elménknek, hogy helyettünk hozza meg ítéleteit és döntéseit.
Ez önmagában még nem feltétlenül rossz, hiszen – amint a
későbbiekben többször is rámutatunk majd – bizonyos, eleinte
még bonyolult, kognitív nehézséget okozó folyamatokat
automatizálni kell. Csakhogy ezt az állapo- tot riasztóan kevés
választja el az öntudatlanságtól. A hatékonyság és a
gondolkodás hiánya között vékony a határvonal, és
vigyáznunk kell, nehogy átlépjünk rajta.
Bizonyára ismerős élmény, hogy amikor el kellene térnünk
egy megszokott rutintól, csak utólag jövünk rá, valahogyan
elfelejtettük megtenni. Például hazafelé menet útba kellene
ejtenünk egy boltot. Egész nap észben tartjuk a feladatot, is-
mételgetjük, még magunk elé is képzeljük a szokásos útvon-
alunkról való pár perces kitérőt. Aztán egyszer csak a
lakásajtó előtt találjuk magunkat, és persze elfelejtettünk
bemenni az üz- letbe, még azt sem vettük észre, hogy
 18/
elhaladtunk mellette. A
 19/
megszokás öntudatlanul vette át az irányítást, a rutin ér-
vényesült elménk azon részével szemben, amely tudta, hogy
mást kell tennie.
Az eset mindennapos. Annyira megszoktunk egy bizonyos
menetrendet, hogy a napszakok öntudatlan kábulatban telnek,
és ha ráadásul munkaügyeken, egy megválaszolatlan emailen
vagy a vacsorafőzésen is gondolkodunk, még reménytelenebb a
helyzet. Az állandó feledékenység, a megszokás uralma és a
könnyen elterelődő figyelem pedig csupán a jéghegy csúcsa –
bár legalább szembeötlő, hiszen ilyenkor az a luxus is kijár
nekünk, hogy mulasztáson kaphatjuk magunkat. Ennél sokkal
gyakoribb, hogy egyáltalán nem vesszük észre saját figyelme-
tlenségünket. Hány gondolat cikázik át a fejünkön nap mint nap
anélkül, hogy tudatosítanánk? Hány ötlet, hány felismerés
sikkad el, csak mert nem figyeltünk rá? Hány döntést és ítéletet
hozunk meg anélkül, hogy tudnánk, mi játszott közre bennük,
és miért éppen így határoztunk? Van fogalmunk arról, milyen
önjáró mechanizmusok élnek bennünk és uralkodnak fe-
lettünk? Hány napnak kell eltelnie, mire végre ráeszmélünk,
hogy azt sem tudjuk, mit is csinálunk pontosan, és hogyan
jutottunk idáig?
Könyvem éppen ezen a problémán szeretne segíteni. Holmes
módszerét alkalmazva igyekszik felderíteni és megmagyarázni,
milyen lépések során fejleszthetünk ki olyan gondolkodási
 20/
szokásokat, amelyek segítségével természetes, mégis tudatos
módon viszonyulhatunk önmagukhoz és a világhoz. Miután
pedig mindezt elsajátítottuk, már mi is el tudjuk kápráztatni
kevésbé avatott közönségünket a lépcsőfokok számának
felidézésével.
Vágjunk hát bele, helyezzük kényelembe magunkat a
díványon, és köszöntsük régi ismerőseinket, Sherlock Holmest
és dr. John H. Watsont! Kövessük őket kalandozásaik során Lon-
don binös utcáin – és az emberi elme legmélyebb bugyraiban!
 I. RÉSZ
ÖNMAGUNK MEGÉRTÉSE
 1. FEJEZET
AZ ELME TUDOMÁNYOS MÓDSZERE

Sötét erő garázdálkodhatott Great Wyrley környékén, mert az

éj leple alatt egymás után hullott birka, marha, ló. A halál oka
minden esetben ugyanaz: hosszú, nem túl mély vágás a hason,
s ennek következtében lassú és fájdalmas elvérzés. A
gazdákban forrt a tehetetlen düh, a helyi közösség nem tudott
napirendre térni a megdöbbentő eset felett. Ugyan ki
kívánhatta e védtelen állatok kínhalálát?
A rendőrség kész válasszal állt elő: a tettes nem más, mint
George Edalji, a helyi lelkész félig indiai fia. A huszonhét
éves férfit 1903-ban hét év kényszermunkára ítélték a tizenhat
rend- beli csonkítás egyikének elkövetéséért, miután a leölt
póniló tetemét megtalálták a lelkészlak közelében, egy
gödörben. A lelkész megesküdött rá, hogy a fia éppen aludt a
mészárlás idő- pontjában, de hiába, és az sem sokat nyomott a
latban, hogy a vérengzések George bebörtönzése után is
folytatódtak. A bizonyítási eljárás ráadásul egy George-nak
tulajdonított névtelen levélen alapult, amelyben beismerte
binösségét. A Ge- orge Anson rendőrfőkapitány vezette
staffordshire-i rendőrség
 21/
rendíthetetlenül hitt abban, hogy a valódi binöst küldték rács
mögé.
Edalji három évvel később szabadult. Bizonyíték hiányára
hivatkozva két fellebbezési kérelmet is benyújtottak ügyében a
Belügyminisztériumba (Home Office): az egyiket tízezer ember,
a másikat egy háromszáz ügyvédből álló csoport írta alá. Ezzel
azonban a történet korántsem ért véget. Edalji jogilag talán sza-
bad ember volt, de nevéhez vér tapadt. Letartóztatása előtt
ügyvédként tevékenykedett, a történtek után azonban esélye
sem volt arra, hogy visszakaphassa praxisát.
1906-ban George Edaljira rámosolygott a szerencse: esetére
ugyanis felfigyelt Arthur Conan Doyle, Sherlock Holmes nagy
híri megalkotója. Conan Doyle beleegyezett, hogy fogadja Edal-
jit. Találkozójukra a Grand Hotelben került sor a Charing Cros-
son. Ha maradt volna szemernyi kétely is Sir Arthurban a fi-
atalember ártatlanságát illetően, az most a hotel szalonjában
végleg eloszlott. Későbbi visszaemlékezésében így ír kettejük
találkozásáról:

Megbeszéltük, hogy a szállodámban várom, ahová csak késve

érkeztem meg. Emberem a várakozás perceit újságolvasással
töltötte. Sötét arcbőréről azonnal felismertem, és közelebb
léptem hozzá, hogy szemügyre vegyem. Az újságot ferdén
tartotta a szeme előtt, egészen közel hajolva, ami nemcsak
 22/
rövidlátásról, de komoly szemtengelyferdülésről is
tanúskodott. Nevetséges volt arra gondolni, hogy ez a vaksi
fiatalember állatokat cserkészett be az éjszakai mezőn, és
közben még a rendőrjárőröket is kijátszotta. […] Ez az
egyszeri testi fogyaték minden kétséget kizáróan
bizonyította ártatlanságát.

Conan Doyle azonban jól tudta, az ő szilárd meggyőződésénél

több kell ahhoz, hogy a Belügyminisztériumban is felfigyeljenek
erre a tényre. Így aztán Great Wyrleybe utazott, hogy újabb
bizonyítékokat szerezzen védence ügyében. Anson kapitánnyal
is találkozott, aki azóta talán még ellenségesebb lett. Körbeszi-
matolt George régi iskolájában, és áttanulmányozta a család
névtelen zaklatójának leveleit. Felkutatta a grafológust, aki
Edalji kézírását vélte felfedezni rajtuk. Végül összeállított egy
aktát, és elküldte a Belügyminisztériumba.
A véres borotvák? Csupa rozsda mind, de legalábbis alkal-
matlanok olyan sebek ejtésére, amelyekkel az állatok vérét
kiontották. A sár Edalji ruháján? Nem azonos a pónitetem
megtalálásának helyszínén találhatóval. A grafológus szak-
véleménye? A kézírásszakértőnek már korábban is voltak
melléfogásai, amelyek hamis bizonyítékul szolgáltak más es-
etekben. És akkor még nem beszéltünk Edalji szeméről:
 23/
asztigmiával és ilyen komoly rövidlátással hogyan is lett
volna képes állatokat csonkítani az éj leple alatt?
1907 tavaszán Edaljit végleg felmentették az állatok
lemészárlásának vádja alól. Conan Doyle ugyan ennél
fényesebb győzelemben reménykedett, hiszen a férfi semmiféle
kárpótlást nem kapott a vizsgálati fogságban és a börtönben
eltöltött idejéért, de amit elértek, még így is több volt a sem-
minél. Edalji folytathatta ügyvédi praxisát, a vizsgálóbizottság
megállapítása pedig, Conan Doyle összefoglalója szerint, így
hangzott: „A rendőrség elindította és lefolytatta a nyomozást,
de nem azért, hogy megtalálják a valódi tettest, hanem azért,
hogy bizonyítékokat gyijtsenek Edalji ellen, akit kezdettől fo-
gva binösnek véltek.” Még az év augusztusában felállt az első
angliai fellebbviteli bíróság az esetleges későbbi jogsértések
szisztematikus kezelésére. A közvélekedés szerint az in-
tézmény megalapítása mögött éppen az Edalji-ügy állt.
Conan Doyle barátait lenyigözte a siker. Ám senki nem
fogalmazott olyan találóan, mint a regényíró George Meredith,
aki csak annyit mondott Sir Arthurnak: „Ki sem mondom a
nevet, hiszen unos-untalan ezt halljuk. Legyen elég annyi, hogy
a mi bámulatos amatőr detektívünk megalkotója megmutatta,
miféle csodákra képes maga is egyetlen szemvillanás alatt.” Le-
het, hogy maga Sherlock Holmes kitalált figura, tévedhetetlen
gondolkodásának metódusa azonban nagyon is valóságos. Csak
 24/
helyesen kell alkalmazni, és a módszer megelevenedik. Az ered-
mény kézzelfogható pozitív változás, és nem csupán a binözők
világában.
Sherlock Holmes nevének említésére kétségkívül mindenkinek
meglódul az emlékezete, és emlékképek sora bukkan fel benne.
Eszünkbe jut például Holmes pipája. Vagy a kalapja. A kabátja.
A hegedije. Markáns arcéle. Mivel az elmúlt évtizedekben sok
színészlegenda – köztük William Gillette, Basil Rathbone, Je-
remy Brett vagy újabban Benedict Cumberbatch és Robert
Downey Jr. – bújt már Holmes bőrébe, sokféle kép élhet róla
bennünk. Azt azonban csaknem biztosra vehetjük, hogy pszich-
ológusként még senki nem gondolt rá. Talán éppen ennek jött
el most az ideje.
Nem vitás, hogy Holmes páratlan detektív volt. Ám képess-
ége, amellyel átlátta az emberi elme miködését, bátran em-
líthető egy lapon a binüldözés terén elért legnagyobb
diadalaival. Amit Sherlock Holmestól elleshetünk, több, mint a
binesetek megoldásának módszere. Sokkal inkább egy átfogó
szemléletmód, egy gondolkodási rendszer, amely korántsem
csupán a ködös London alvilága ellen vethető be. Tudományos
módszeren nyugvó felfogás, amely azonban tudományon és
binüldözésen egyaránt túlmutat, és egy olyan gondolkodási
modellt, ha tetszik, létmódot kínál, amely ma is éppoly
életképes, mint Conan Doyle idejében volt. Megkockáztatom,
 25/
Sherlock Holmes máig ható erejének és általános népszer-
iségének éppen ez a titka.
Amikor Conan Doyle megalkotta Sherlock Holmes figuráját,
nem voltak vele nagyratörő tervei. Erősen kétséges, hogy tud-
atosan törekedett volna egy olyan gondolkodási és
döntéshozatali modell felállítására, amely egy probléma
felvázolásától az elemzésen át egészen a megoldásig vezet. Már-
pedig pontosan ezt tette. Olyan figurát alkotott, aki az elmúlt
évtizedekben és a harmadik évezred hajnalán forradalmian
megújult, és a folyamatosan megújuló tudományt és emberi
gondolkodást képviseli. 1887-ben egy új detektívtípus lépett
színre. Egy olyan páratlan gondolkodó, aki újszeri módon
bon- takoztatta ki saját elméjét. Sherlock Holmes tökéletesen
mod- ellezi, hogyan gondolkodhatunk sokkal hatékonyabban
annál, mint ahogyan tesszük.
Holmes sok szempontból megelőzte saját korát. Érvelése,
módszertana, a gondolkodásról vallott egész felfogása olyan
tudományos eredményeket vetített előre, amelyekkel a pszich-
ológia és a neurológia még sokáig, a detektív születése után
száz, az író halála után pedig nyolcvan évig adós maradt. Ugy-
anakkor mégis úgy érezzük, abban a korban és közegben Sher-
lock Holmes nem is gondolkodhatott volna másként. Ha a
tudományos módszer az emberi gondolkodás és cselekvés
minden frontját – az evolúcióelmélettől a radiográfiáig, az
 26/
általános relativitáselmélettől a baktériumok és az
érzéstelenítés felfedezéséig, a behaviorizmustól a pszicho-
analízisig – meghódítja, akkor miért éppen a gondolkodás
alapelveit hagyná érintetlenül?
Arthur Conan Doyle számára Sherlock Holmes kezdettől fo-
gva a tudományosságot testesítette meg. Egy olyan eszményt,
amelyet akkor is célul tizhetünk ki magunk elé, ha nem sikerül
maradéktalanul megvalósítanunk – hiszen milyen eszmény az,
amely nem elérhetetlen egy kicsit? Már Holmes neve is sokat
elárul arról, hogy az alkotói szándék nem pusztán egy egyszeri,
régi vágású detektív megalkotására irányult. Conan Doyle nagy
valószíniséggel gyermekkori bálványa, az orvos-filozófus
idősebb Oliver Wendell Holmes előtt kívánt tisztelegni vele, ak-
inek neve nemcsak orvostudományi berkekben, de korabeli
olvasóinak körében is jól ismert volt. A detektív karakterét
azonban nem róla, hanem dr. Joseph Bellről, a remek meg-
figyelőképességéről ismert sebészről mintázta. Dr. Bell állítólag
egyetlen pillantásra meg tudta állapítani, hogy betege egy mo-
stanában leszerelt, barbadosi szolgálatából nemrégiben vissza-
tért és a skót felvidékről származó tiszthelyettes; amellett pedig
rendszeresen tette próbára tanítványai felfogóképességét sajá-
tos módszereivel, s eközben nem rettent vissza akár a mérgező
anyagokkal saját magán végzett kísérletektől sem. Holmes is-
merői számára mindez persze ismerősen cseng. „Arra
 27/
törekedtem, hogy a dedukció, a megfigyelés és a
következtetés tudomásom szerint Ön által is szorgalmazott
módszere köré egy olyan karaktert rajzoljak meg, aki egy
adott gondolatmenetet a lehető legnagyobb szigorral képes
végigvezetni, néha túl szig- orúan is” – írta Bellnek Conan
Doyle. Íme Holmes legfőbb sajátosságai: a dedukció, a
megfigyelés és a következtetés, amely megkülönbözteti
minden más nyomozótól, legyen az elődje és minden
bizonnyal utóda is. A detektív, aki tudományos szintre emelte
a nyomozás mivészetét.
A Sherlock Holmes védjegyével ellátott módszer először A
bíborvörös dolgozószoba (A Study in Scarlet) cími regényben
tinik fel, ahol a detektív elsőként mutatkozik be az olvasóközön-
ségnek. Hamar kiderül, hogy az eset hősünk számára nem ugy-
anazt jelenti, mint a Scotland Yard munkatársai számára: nem
bincselekményt, nem bizonyos érdekes tények és személyek
együttesét, amelyek segítenek bíróság elé állítani egy binözőt.
Számára az eset fogalma több is, kevesebb is ennél. Több an-
nyiban, hogy az esetek jelentősége tágabb és általánosabb, hogy
széles köri elmélkedés és vizsgálódás tárgyát képezik, ha úgy
tetszik, tudományos fejtörők. Bizonyos mintázatokat követnek,
amelyek korábbi problémák során már előfordultak, és a
jövőben is bizonyosan felbukkannak majd, általánosságuk révén
pedig olyan egyéb mozzanatokra is kiterjednek, amelyek első
ránézésre nem illenek a képbe. De kevesebb is annyiban, hogy
 28/
az esetek felgöngyölítése nélkülöz mindennemi érzelmet és
találgatást – az efféle dolgok ugyanis kívül esnek a tiszta gon-
dolkodás hatáskörén –, és olyan fokú objektivitást feltételez,
amelyet a tudományon kívüli valóság egyáltalán lehetővé tesz.
Mindez azt eredményezi, hogy a bincselekmény nem más, mint
a legszigorúbb kritériumok alapján végrehajtott tudományos
vizsgálat tárgya, amely vizsgálat a tudományos módszer alapel-
vei szerint zajlik, eszköze pedig maga az emberi elme.

A gondolkodás tudományos módszere

Amikor tudományos módszerre gondolunk, rendszerint fehér
köpenyes, kémcsövet tartó laboratóriumi kutatók jutnak es-
zünkbe, akik adott miveletsorokat hajtanak végre. Egy ilyen
miveletsor nagyjából a következőkből áll: jelenség meg-
figyelése, hipotézis felállítása a megfigyelések magyarázatára, a
hipotézis ellenőrzésére szolgáló kísérlet megtervezése, a kísér-
let végrehajtása, a kísérleti eredmények összevetése az előzetes
várakozásokkal, szükség esetén a hipotézis újragondolása.
Szappanozás, öblítés, szappanozás, öblítés, és így tovább.
Egyszeri, mint az egyszeregy. Vagy legalábbis annak látszik. De
hogy léphetünk túl ezen? Rá tudjuk-e szoktatni az agyunkat
erre az állandó mechanikus munkára?
 29/
Holmes szerint az alapokkal kell kezdenünk. Már legelső
színrelépése során arra figyelmeztet, hogy „mielőtt a dolognak
ezekkel a legnagyobb kihívást jelentő morális és intellektuális
vetületével foglalkozna, a vizsgálódó kezdje a legelemibb
problémák megoldásával”.1 A tudományos módszer ugyanis a
dolgok leghétköznapibb, lehető legközönségesebb
megjelenésével kezdődik: a megfigyeléssel. Amíg ezt a
nélkülözhetetlen alapozást el nem végeztük, még csak fel sem
tehetjük azokat a kérdéseket, amelyek majd irányt szabnak a
bineset felgöngyölítésének, tudományos kísérletünknek vagy
akár annak a banális döntésnek, hogy meghívjuk-e vacsorára
egy bizonyos barátunkat. Holmes nem véletlenül nevezi vizs-
gálódása alapjait a „legelemibbeknek”, hiszen pontosan ezek
határozzák meg, hogyan miködik valami, és ezek teszik azzá,
ami.
Ez a tény egyébként még a tudósok körében sem tudatos
mindenkinél, annyira mélyen beivódott már a gon-
dolkodásukba. Amikor egy fizikus megálmodik egy új kísérletet,
vagy egy biológus elhatározza, hogy megvizsgálja egy frissen
izolált vegyület tulajdonságait, sokszor nem is gondolarra, hogy
a hosszú évek alatt megszerzett elemi tudása nélkül fogalmat
sem alkothatna arról, mit is csinál. Ha megkérdeznénk tőle,
pontosan honnan vette az ötletet a kutatáshoz, és miért
 30/
gondolta, hogy érdemes lefolytatnia, könnyen lehet,
meggyilne a baja a válasszal.
A II. világháború után Richard Feynman fizikust felkérték,
hogy a kaliforniai Állami Tantervi Bizottsággal (State Cur-
riculum Commission) karöltve miködjön közre a középiskolai
természettudományos tankönyvek kiválasztásában. A tudós leg-
nagyobb megdöbbenésére a tesztek alapján kiderült, ahelyett,
hogy a tankönyvek rendet raktak volna a tanulók fejében, csak
még jobban összezavarták őket. A vizsgált könyvek
mindegyike rosszabb volt elődjénél. Feynman végül aztán egy
ígéretes képsorra bukkant, amely egy felhúzható játékot, egy
gépkocsit és egy kerékpáron ülő fiút ábrázolt, alattuk a „Mi
hajtja őket?” felirattal. Na végre, gondolta, épp ideje volt már,
hogy elmag- yarázzák az alapvető tudományos ismereteket: a
felhúzható játék kapcsán a mechanika, az autó kapcsán a
kémia, a bicik- lizés kapcsán a biológia alapjait. Lelkesedése
azonban nem tar- tott sokáig. A várva várt, valódi megértést
elősegítő magyarázat helyett csupán ezt kapta válaszul: „Az
energia.” Na de az mic- soda? Miért hajtja? Hogyan hajtja?
Ezekre a kérdésekre hiába kereste a választ, a tankönyv
nemhogy nem fejtette ki, de még fel sem vetette. „De hát ez
így nem jelent semmit! Ez így csak egy szó! –
méltatlankodott. – Jobban tették volna a szerzők, ha az
energia emlegetése helyett bemutatják a felhúzható játékot,
lerajzolják a belsejét, megmutatják belső rugózatát, és
 31/
beszélnek ezekről a rugókról meg a kerekekről. Később,
amikor a gyerekek már elsajátították valamelyest a játék
miködését, elő lehet hozakodni az energia általánosabb
elveivel is.”
Feynman azon kevesek közé tartozik, akik nem tartják
evid- ensnek tudásuk alapjait, hanem folyamatosan észben
tartják, mely részekből épül fel, milyen elemek bújnak meg
minden kérdés, minden tétel mögött. Holmes pontosan erről
beszél, amikor azt mondja, hogy az alapokkal kell kezdenünk,
olyan banális kérdésekkel, amelyek esetleg elkerülhetik a
figyelmünket. Hogyan is állíthatnánk fel hipotéziseket,
ellenőr- izhető elméleteket, ha azt sem tudjuk, mit és hogyan
figyeljünk meg, ha először nem értjük meg a vizsgálandó
probléma alapvető természetét, legelemibb tényezőit? (Az
egyszeriség nagyon félrevezető lehet, amint a következő két
fejezet is tanúsítja.)
A tudományos módszer széles köri tudással, a vizsgálandó
probléma tényeinek és körvonalainak megismerésével
kezdődik. Míg Holmes és A bíborvörös dolgozószoba esetében min-
dez a Lauriston Garden egyik üresen álló házában elkövetett re-
jtélyes gyilkosság, addig a személyes életünkben egy olyan jel-
legi döntés lehet, hogy például akarunk-e pályát változtatni.
Akármi is a konkrét kérdés, a lehető legpontosabban kell
körülírnunk és megfogalmaznunk, majd ki kell egészítenünk
múltbeli tapasztalatainkkal és legújabb megfigyeléseinkkel.
 32/
(Holmes is felrója Lestrade és Gregson nyomozóknak, hogy nem
veszik észre a hasonlóságot az éppen vizsgált és egy korábbi es-
et között: „Nincs új a nap alatt, csupán a régi dolgok
változatai.”)
Csak ezután térhetünk rá a hipotézis felállítására. A
nyomozó e ponton mozgósítja képzelőerejét, és eközben nem
ragaszkodik a legnyilvánvalóbb lehetőséghez, hanem több le-
hetséges nyomozási irányt is kijelöl. A bíborvörös dol-
gozószobában például a rache nemcsak a Rachel név töredéke le-
het, hanem németül bosszút is jelenthet, és az új irányoknak
megfelelően több lehetséges forgatókönyvet is kitalál. A hi-
potézisek azonban soha nem lehetnek véletlenszeriek, minden
szóba jöhető forgatókönyv és magyarázat a meglévő ismeretan-
yagból és megfigyelésekből származik.
Mindezek után térhetünk csak rá az ellenőrzésre. Mi
következik a hipotézisünkből? Ezen a ponton Holmes minden
lehetséges nyomozási irányt megvizsgál, és egyesével zárja ki
a megcáfoltakat: „csupán az összes lehetetlen variációt kell
kiküszöbölni, s akkor, ami marad, bármennyire valószínitlen
is, okvetlenül megfelel a valódi tényállásnak”. 2 Mi ugyanígy
végigvesszük pályamódosításunk lehetséges forgatókönyveit,
és megpróbáljuk végiggondolni, melyik milyen
következményekhez vezet, amíg logikus, hibátlan ered-
ményhez nem jutunk. Amint látni fogjuk, ez sem lehetetlen.
 33/
Csakhogy még most sem végeztünk, hiszen változnak az idők
és változnak a körülmények, a meglévő tudást pedig mindig
frissíteni kell. Ahogy környezetünk változik, nem feledkezhet-
ünk meg arról, hogy felülvizsgáljuk és ellenőrizzük hipotézi-
seinket. Ha nem vagyunk elég körültekintőek, előfordulhat
például, hogy forradalmi felismerésünk idővel jelentőségét
veszti, leleményes gondolatmenetünk érvénytelenné válik.
Ezért mindig résen kell lennünk, új kihívásokra készen,
lankad- atlan törekvéssel.
A tudományos módszer tehát dióhéjban a következő:
megérteni és megfogalmazni a problémát; megfigyeléseket
végezni, hipotézist felállítani (vagy bevetni a képzelőerőt); el-
lenőrizni és következtetni, majd megismételni a lépéseket. Sher-
lock Holmes követőinek meg kell tanulniuk ugyanezt a mód-
szert nemcsak a külvilágra, hanem saját gondolataikra, majd
pedig minden érintett személy minden gondolatára is alkal-
mazni – lépésről lépésre, a lehető leggondosabban.
Amikor Holmes először vázolja fel módszere elméleti
alapvetését, egyetlen gondolatban megragadja a lényegét:
„Egy jó megfigyelő […] nagy tudásra tehet szert azáltal, hogy
pon- tosan és következetesen megvizsgál mindent, ami az
útjába ker- ül.” És ebbe a „mindenbe” minden egyes
elképzelés is beletar- tozik: Holmes világában nem találni
olyasvalamit, legyen az akár csak egy gondolat, amit ő
készpénznek venne. „A logikus
 34/
elme egyetlen csepp vízből is következtetni tud az Atlanti-
óceánra vagy a Niagarára anélkül, hogy látta volna őket, vagy
hallott volna róluk.” Más szóval, meglévő ismeretanyagunkra
alapozva megfigyeléseink révén semmitmondó tények is be-
szédessé válhatnak számunkra. Miféle tudós is az, aki
képtelen miködtetni képzelőerejét, és hipotéziseket felállítani
a számára új, ismeretlen és egyelőre ellenőrizhetetlen
dolgokra?
Ez a tudományos módszer alapja. Holmes azonban
továbbmegy egy lépéssel, és ugyanezt az elvet az emberekre is
alkalmazza. Aki Holmes nyomdokaiba akar lépni, „szerezze meg
[…] azt a tudást, amellyel első pillantásra kitalálja a vele
érintkezésben lévő emberek foglalkozását és egész múltját is.
Az efféle gyakorlatok – akármennyire gyerekesnek tinnek is –
élesítik a megfigyelőképességet, és megtanítják, hová kell nézni
és mit kell keresni.”3 Minden megfigyelés és gyakorlat, minden
egyszeri tényből levont egyszeri következtetés erősíti azt a
képességünket, amelynek segítségével egyre bonyolultabb
miveleteket hajthatunk végre. Olyan új gondolkodási szokások
kialakítását alapozza meg, amelynek révén a megfigyelés
ösztönös mechanizmussá válik.
Holmes pontosan erre képezte ki önmagát – és erre
képezhet ki most bennünket is. Tán nem éppen ez teszi őt
olyan ellenáll- hatatlanná? Nemcsak megoldja a legnehezebb
binügyeket, de ha jobban megnézzük, egészen egyszerinek
 35/
tinő módszerrel
 36/
teszi. Módszere tudományos alapokon, konkrét lépéseken és
olyan gondolkodási szokásokon nyugszik, amelyek elsa-
játíthatók, gyakorolhatók és alkalmazhatók.
Mindez nagyon jól hangzik – elméletben. De hogyan lássunk
hozzá a gyakorlatban? Tudományosan gondolkodni, kon-
centrálni, elemezni, figyelni, hipotéziseket gyártani,
következtetéseket levonni, méghozzá megállás nélkül, fölöttébb
macerásnak tinik. Nos, valójában az is, meg nem is. Egyfelől
hosszú út áll még előttünk. Látni fogjuk, hogy elménk nem áll rá
magától a holmesi gondolkodásra. Másfelől azonban az új gon-
dolkodási szokások megtanulhatók és alkalmazhatók. Agyunk
bámulatra méltó fogékonysággal sajátít el új megközelítésmó-
dokat, neuronhálózatunk alkalmazkodóképessége pedig még
időskorban is egészen meglepő. Ha e könyv segítségével
követjük Holmes gondolkodásmódját, képesek leszünk
hétköznapjaink során is alkalmazni módszertanát. Megtanulunk
jelen lenni és tudatosan reagálni minden helyzetben, és minden
választást, problémát és szituációt az azt megillető gondossággal
fogunk kezelni. Eleinte mindez természetellenesnek fog tinni.
Idővel azonban, ha eleget gyakoroljuk, éppoly ösztönössé válik,
mint amilyen ösztönös Sherlock Holmesnál volt.

A gyakorlatlan elme kelepcéi

 37/
Holmes gondolkodásának – és a tudományos ideálnak – az az
egyik sajátossága, hogy természeténél fogva szkeptikus, és
kíváncsi a világra. Semmit nem vesz készpénznek. Mindent
szemügyre vesz és megfontol, és csak aztán fogad el (vagy
ép- pen nem fogad el, esete válogatja). Sajnálatos módon
elménk alapjáraton idegenkedik ettől a módszertől. Ha
Sherlock Holmes módjára akarunk gondolkodni, először is le
kell győznünk a világszemléletünket mélyen átható
természetes ellenállást.
Ma már a legtöbb pszichológus egyetért abban, hogy az
em- beri elme miködése kettős rendszeren alapul. Az egyik
rend- szer gyors, intuitív és reaktív, itt az elme lankadatlan
éber- séggel figyeli, belevágjon-e valamibe, vagy inkább
elkerülje. A másik rendszer lassabb, mérlegelőbb, alaposabb
és logikusabb, ugyanakkor nagyobb terhet is ró a
gondolkodásunkra. Ha te- heti, kivár, amíg csak lehet, és csak
akkor lép, ha feltétlenül szükségesnek érzi.
Mivel a hivös, reflektív rendszer komoly mentális rá-
fordítást igényel, gondolkodásra szánt időnk nagy része a
heves, reflexszeri rendszerben telik, és ettől a természetes
megfigyelői pozíciónk ennek jellegzetességeit veszi fel: az auto-
matizmus, a (sokszor indokolatlan) intuitivitás, a reaktivitás és
a gyors ítéletalkotás uralja. Csináljuk, mert megszoktuk. A
megismerés csak akkor kezdődik, csak akkor kapcsolunk át a
 38/
megfontoltan gondolkodó, hivös másik rendszerbe, amikor
valami igazán megragadja a figyelmünket, megállásra késztet,
vagy valahogyan megakaszt.
Nevezzük a továbbiakban a két rendszert Watson-rend-
szernek, illetve Holmes-rendszernek. Nem nehéz kitalálni, me-
lyik melyik. A Watson-rendszer naiv énünk, kényelmes gon-
dolkodási szokásaival, az ún. legkisebb ellenállás elvén megszü-
lető gondolataival, amelyeket egy életen át gyijtögettünk. A
Holmes-rendszer pedig törekvő énünk, amellyel akkor azono-
sulhatunk igazán, amikor megtanuljuk mindennapi életünkre
alkalmazni ezt a gondolkodásmódot. Akkor aztán Watson-rend-
szerünk szokásaitól mindörökre megválhatunk.
Amikor ösztönösen gondolkodunk, elménk arra állítódik be,
hogy mindent elfogadjon, ami csak elé kerül. Először elhisszük
a dolgokat, és csak azután kérdezünk rájuk. Agyunk mintha
feleletválasztós tesztként érzékelné a világot, és az igaz és hamis
válaszok közül automatikusan mindig az előbbit jelölné be.
Amíg az igaz válaszok kiválasztása nem kerül semmiféle
erőfeszítésbe, addig a hamisaké éberséget, időt és energiát
követel.
Daniel Gilbert pszichológus a következőképpen írja le min-
dezt. Amikor agyunk fel akar dolgozni valamit, ha csak egy
másodperc töredékére is, de el kell hinnie. Képzeljük el például,
hogy arra kérnek bennünket, gondoljunk egy rózsaszín
 39/
elefántra! Pontosan tudjuk, hogy rózsaszín elefánt valójában
nem létezik, de amikor halljuk a kérést, kénytelenek vagyunk
egy pillanatra elképzelni egy rózsaszín elefántot. Ahhoz, hogy
belássuk, rózsaszín elefánt nem létezik, egy pillanatra el kell
hinnünk, hogy létezik. Egyidejileg értünk meg és hiszünk el
valamit. Azt, hogy a hit szükségszeri előfeltétele a megértés-
nek, elsőként Benedict Spinoza ismerte fel, William James pedig
a következőképpen magyarázta az elvet Gilbert előtt száz
évvel:
„A megértés ténye révén vagyunk képesek elhinni bármilyen
közlést, akár tulajdonságra, akár létezésre vonatkozik.” Csak
akkor tudunk igazán kételkedni valamiben, ha már elképzelést
alkottunk róla, és ahogy Gilbert rámutat, a folyamatnak ez a
része korántsem automatikus.
A rózsaszín elefánt esetében a megcáfolás folyamata
megle- hetősen egyszeri. Nem kerül sem komolyabb
erőfeszítésbe, sem számottevő időbe, noha feldolgozása
kétségkívül nagyobb ter- het ró az agyra, mint ha szürke
elefántot kellene értelmeznie, hiszen a tényeknek ellentmondó
információk esetén – szemben a valósakkal – be kell iktatnia
az ellenőrzés és a cáfolás extra lépését. Csakhogy ez nem
minden esetben történik így, hiszen nem minden olyan
szembeszökő, mint egy rózsaszín elefánt. Minél bonyolultabb
egy fogalom vagy gondolat, vagy minél kevésbé
nyilvánvalóan igaz vagy hamis, annál nagyobb erőfeszítést
 40/
igényel. (Maine- ben nincsenek mérges kígyók. Igaz
 41/
vagy hamis az állítás? Tessék eldönteni! Bár még ez is igazol-
ható tényszerien. No és a következő? A halálbüntetés nem olyan
kemény, mint az életfogytiglani fegyház. Ezt hogyan döntjük el?) És
nem sok kell, hogy gondolkodási folyamatunk összezavarodjon,
vagy el se kezdődjön. Ha úgy döntünk, az állítás elég hihetőnek
tinik (Persze. Maine-ben nincsenek mérges kígyók. Igaz lehet.),
valószíni, hogy átengedjük a rostán. Ugyanígy, ha nem érünk
rá, feszültek vagyunk, máshol jár az eszünk, vagy szellemi
kimerültségtől szenvedünk, gyakori, hogy anélkül ítélünk ig-
aznak valamit, hogy időt szántunk volna az ellenőrzésre.
Amikor mentális kapacitásunk egyszerre többféle igénnyel
szembesül, korlátozottsága miatt egyszerien nem tud mindent
egyszerre kezelni, és legkönnyebben az ellenőrzési folyamat
marad el. Ilyenkor elképzeléseink felülbírálatlanul maradnak,
később pedig igaz állításokként fogjuk felidézni, holott
valójában hamisak. (Vannak mérges kígyók Maine államban?
Nos, ami azt illeti, vannak. Csakhogy, különösen ha e sorok
olvasása közben fáradtak vagyunk, vagy máshol jár az eszünk,
amikor egy év múlva valaki megkérdezi, ki tudja, hogy erre
vagy az ellenkezőjére fogunk-e emlékezni?)
Ráadásul nem minden fekete vagy fehér – vagy
esetünkben: rózsaszín vagy szürke –, ahogy az elefánt. Még
akkor sem, ha ösztöneink azt súgják. Ebben a kérdésben
nagyon könnyi lépre csalni önmagunkat, ugyanis nemcsak
hogy mindent elhiszünk
 42/
(legalábbis először), amit hallunk, de nagy valószíniséggel
még akkor is igaznak tartjuk a hallottakat, ha előzetesen
közölték velünk, hogy hamisak. Az alapvető attribúciós hiba
néven is- mert, könyvünkben is tárgyalt jelenség esetén
például azt feltételezzük a másikról, hogy amit mond, azt úgy
is gondolja. Még akkor is ragaszkodunk ehhez, amikor
félreérthetetlenül közlik velünk, hogy ez nem így van, sőt
odáig megyünk, hogy eszerint ítéljük meg az illető beszélőt.
Gondoljunk csak vissza az előző bekezdésre! Mit gondolnak, a
halálbüntetésről írtakkal tényleges vélekedésemet közöltem?
Bár nem tudják mi alapján megválaszolni a kérdést – hiszen
nem osztottam meg a véleményemet –, jó eséllyel mégis
megtették, saját véleménynyilvánításomnak tekintve a
leírtakat. Még ennél is aggasztóbb azonban az az eset, amikor
hallunk egy tagadást – például „Joe nem áll kapcsolatban a
maffiával” –, de a későb- biekben tévesen, a tagadószót
kifelejtve idézzük fel az állítást, és azt hisszük, Joe
kapcsolatban áll a maffiával, vagy ha nem is hisszük ezt,
mégis nagy valószíniséggel alkotunk negatív képet Joe-ról. Ha
megtehetnénk, hogy mi bíráskodjunk felette, jó es- éllyel
ítélnénk hosszabb börtönbüntetésre. Az a hajlamunk, hogy a
kelleténél könnyebben és gyakrabban bólintunk rá valamire és
hisszük el, nagyon is valóságos következményekkel jár mind
magunkra, mind pedig másokra nézve.
 43/
Holmesnak az a trükkje, hogy minden gondolatra,
élményre és észlelésre úgy tekint, mint a rózsaszín elefántra.
Más szóval az elme természetes létállapotával, a
hiszékenységgel szemben jó előre felvértezi magát egy nagy
adag szkepticizmussal. Mi se gondoljuk, hogy minden az,
aminek látszik. Tekintsünk mindent olyan képtelenségnek,
mint amilyen egy természetben nem létező állat. Nem könnyi
ez a hirtelen váltás, az bizonyos, hiszen végül is éppen olyan,
mintha arra kérnénk agyunkat, hogy természetes nyugalmi
állapotából kapcsoljon állandó fiz- ikai aktivitásba, és az
egymás után beérkező információk auto- matikus nyugtázása
helyett az energiáját pazarolja – de nem is lehetetlen, főleg ha
Sherlock Holmestól tanulhatunk. Talán nem túlzás
kijelentenünk, hogy Sherlock Holmesnál jobb társat keresve
sem találhatnánk mindehhez, hiszen az ő örök példája
megmutatja, hogyan végezhetünk el sikerrel egy első látásra
talán megoldhatatlannak tinő feladatot.
Holmes munkamódszerének megfigyelése saját elménk vizs-
gálatát is megkönnyíti. „Honnan tudja Holmes, hogy én
Afgan- isztánból jövök?” – kérdezi Watson Stamfordtól, aki
Holmesnak bemutatta. Stamford erre rejtélyesen mosolyog. „Ő
éppen emi- att rendkívüli – feleli Watsonnak. – Sokan
csodálkoztak már azon, honnan tud egyet-mást.”
 44/
A válasz csak még jobban felcsigázza Watson kíváncsiságát.
Az ilyen kíváncsiságot csak hosszú és részletes tanulmányozás
révén lehet kielégíteni, és ehhez rögvest hozzá is lát.
Sherlock Holmes eleve rózsaszín elefántnak fogja fel az egész
világot. Bármi is éri, azt ugyanolyan körültekintéssel és egész-
séges kétellyel fogadja, akár egy nem létező állatot. S ha a
könyv elolvasása után gondolkodni kezdünk, vajon mit tenne,
mit gondolna Sherlock Holmes egy adott helyzetben, azt
fogjuk tapasztalni, már a mi világunk is kezd Holmeséhoz
hasonlítani. Soha azelőtt nem tudatosított gondolatokat
fedezünk fel, és vetünk vizsgálat alá, mielőtt
továbbengednénk az elménkbe, hogy a megszirés révén többé
már ne befolyásolhassák a viselkedésünket tudtunk nélkül,
alattomosan.
Ahogy felfedezetlen izmaink is megfájdulnak hirtelen, de
új gyakorlatsorokkal edzve megerősödnek és megnőnek, úgy
válik egyre könnyebbé elménk számára az állandó
megfigyelés és a lankadatlan vizsgálódás is. (Később látni
fogjuk, milyen helytálló az izmos hasonlat.) A vérünkké válik,
ahogyan Sher- lock Holmesnak. Beindulnak a megérzéseink, a
következteté- seink, az ösztönös gondolkodásunk, és azt látjuk,
már nem is kell hozzá olyan komoly tudatos erőfeszítés.
Egy másodpercre sem szabad azt hinnünk, hogy mindez nem
kivitelezhető. Ha Sherlock Holmes kitalált figura is, Joseph Bell
nagyon is valóságos. Conan Doyle is az (és az ő módszerének
 45/
nem George Edalji az egyetlen haszonélvezője: Sir Arthur a
jogtalanul bebörtönzött Oscar Slater ellen felhozott vádakról is
bebizonyította, hogy alaptalanok).
Sherlock Holmes talán éppen azért nyigöz le bennünket en-
nyire, mert el tudja hitetni velünk, hogy akár különösebb er-
őfeszítés nélkül is lehetséges úgy gondolkodni, amitől az át-
lagember bizony hamar kimerülne. Sherlock Holmes a legszig-
orúbb tudományos kritériumoknak megfelelő gondolkodási
módszert hozza elérhető közelségbe. Nem véletlenül kiált fel
mindig Watson Holmes magyarázatai után, hogy a dolog nem is
lehetne világosabb. Mi azonban, Watsontól eltérően, már a
magyarázatok előtt is megvilágosodhatunk.

Tudatos jelenlét és motiváció

Nem lesz könnyi, és erre Holmes is figyelmeztet: „A
következtetés képessége is, mint minden más tudomány, csak
szorgos tanulmányok árán szerezhető meg, azonban egy em-
berélet sohasem elég ahhoz, hogy azt a tökéletességig lehessen
fejleszteni.”4 Nem könnyi, de nem is hiú ábránd. Lényege egye-
tlen mondatban megfogalmazható: átállni a Watson-rendszer-
ről a Holmes-rendszerre, ahol is az irányított gondolkodás egy-
enlő tudatos jelenlét plusz motiváció (és emellett sok
gyakorlás). Tudatos jelenlét, vagyis az elme állandó ébersége,
 46/
figyelmesség és jelenvalóság: a világ aktív és valódi meg-
figyelésének elemi fontosságú tényezői. Motiváció, vagyis aktív
bevonódás és szándék.
Az olyan apró-cseprő bosszúságokért, mint amikor rossz
kul- ccsal akarunk kinyitni valamit, vagy összevissza keressük
le sem vett szemüvegünket, a Watson-rendszert kell okolnunk,
hiszen robotpilóta üzemmódban nem figyelünk oda arra, amit
éppen csinálunk. Ha megzavarnak, emiatt felejtjük el, mivel is
foglalkoztunk; ezért állunk bambán a konyhaajtóban, nem
tudva, miért is nyitottunk be tulajdonképpen. A Holmes-rend-
szer lehetővé teszi, hogy figyelmesen felidézzük és vissza-
vezessük lépéseinket, és robotpilótáról kézi vezérlésre váltva
emlékezzünk arra, mit miért csináltunk. Nem mindig vagyunk
motiváltak és tudatosak, és a legtöbbször ez nem is számít.
Ön- tudatlan cselekvésünk révén fontosabb dolgokra
tartalékoljuk erőforrásainkat annál, mint hogy éppen hol tettük
le a kulcsunkat.
Ám robotpilóta üzemmódról csak akkor tudunk átkapcsolni,
ha elegendő motivációt érzünk arra, hogy jelenlétünk és gon-
dolkodásunk tudatos legyen; hogy ha kell, erővel felügyeljük
gondolatainkat, ahelyett, hogy csak úsznánk az árral. Ahhoz,
hogy Sherlock Holmeshoz hasonlóan gondolkodjunk, azt ak-
tívan akarnunk kell. A motiváció valójában annyira lényeges,
hogy kutatók gyakran panaszolják, milyen nehéz megfelelő
 47/
eredményeket kapniuk, amikor idősebb és fiatalabb alanyok
kognitív teljesítményét akarják összehasonlítani. Hogy miért?
Mert az idősebb felnőttek sokkal motiváltabbak arra, hogy jól
teljesítsenek, mint a fiatalabbak. Jobban igyekeznek. Jobban
odateszik magukat. Komolyabbak, jobban figyelnek a feladatra,
jobban beleadják magukat. Számukra a jó teljesítmény sokat
számít, hiszen a szellemi képességeikről árulkodik, és ők be
fo- gják bebizonyítani, hogy azok mit sem fakultak az idő
múlásáv- al. Nem így a fiatalabb felnőttek. Össze sem
mérhető, náluk milyen csekély mértéki ez a bizonyításvágy.
De ha ez így van, hogyan is hozhatna pontos eredményeket a
két csoport össze- hasonlítása? Az öregedést és a kognitív
funkciókat vizsgáló kutatások mindmáig ezzel a kérdéssel
küszködnek.
A motiváltság azonban nem csak itt számít. A motivált
alanyok mindig kiemelkedő teljesítményt nyújtanak. A motivált
diákok olyan, látszólag objektív mérések során is jobban
szere- pelnek, mint az IQ-teszt, sőt átlageredményük szórása
pontosan 0,064-del jobb. És ez még nem minden. A motiváció
jobb iskolai teljesítményt, alacsonyabb binözési hajlandóságot
és siker- esebb elhelyezkedést valószínisít. Ellen Winner
olthatatlan tudásszomjnak (rage to master) nevezi azt a belső
késztetést, amely arra ösztönöz bennünket, hogy egy adott
terület sza- kértőjévé váljunk. Azok a gyerekek, akiket
olthatatlan tudásszomj hajt, nagyobb eséllyel érnek el
 48/
sikereket, akár a
 49/
mivészetek, akár a tudomány területén. Ha motiváltan tanu-
lunk egy nyelvet, valószínileg eredményesebbek leszünk. De
bármiféle új dolog elsajátítására igaz, hogy több sikerrel kec-
segtet, ha megvan rá a motivációnk. Még a memóriánk
miködésében is számít motiváltságunk mértéke, ugyanis job-
ban emlékezünk arra, aminek a bevésése pillanatában motivál-
tak vagyunk. Ezt a jelenséget motivált bevésésnek (motivated en-
coding) nevezzük.
Persze nem lehet teljes a kép a kirakó utolsó darabja, a
gyakorlás nélkül. Önmagunk tudatos motiválását elképesztő
mennyiségi kemény edzéssel kell kiegészítenünk. Ez elkerül-
hetetlen. Gondoljunk csak arra a tudásra, amelyet a különböző
szakértők és tudósok képviselnek. Akár sakknagymester, akár
mesterdetektív valaki, választott szakterületén kiemelkedő
memóriával rendelkezik. A kriminalisztikai ismeretek Holmes
kisujjában vannak. Egy sakkozó gyakran több száz játékot tart
észben, amelyeket bármikor kész előhívni, az első lépéstől az
utolsóig. K. Anders Ericsson pszichológus szerint egy
szakértő vagy tudós még a világot is másképpen látja a maga
szakterü- letén belül: kezdők számára láthatatlan dolgokat
észlel, olyan összefüggéseket ismer fel első ránézésre,
amelyek az avatatlan szem számára korántsem nyilvánvalóak.
Az apró részleteket mindig a nagy egész viszonylatában veszi
szemügyre, és rögtön tudja, mi fontos és mi mellékes.
 50/
Ne legyenek illúzióink: pályafutása hajnalán maga Holmes
sem támaszkodhatott a Holmes-rendszerre. Semmi kétség,
hogy mentális világában, ahogy a miénkben is, kezdetben
Watson irányított. Holmes azonban gondoskodott arról, hogy
ez ne maradjon így. Az érthető, ám reflexszeri válaszok
helyett re- flektív gondolkodást előírva megtanította a
Watson-rendszert, hogy a Holmes-rendszer szabályai szerint
miködjön.
Szokásunk szerint az idő legnagyobb részében Watson-rend-
szerünk van miködésben. Ám ha tudatosítjuk befolyását, sokat
tehetünk azért, hogy ne uralkodjon el teljesen gondolkodásunk
felett. Holmes gyakran utal rá: ő hozzászoktatta magát ahhoz,
hogy szüntelen, a nap huszonnégy órájában aktívan tartsa
Holmes-rendszerét. A benne élő, elhamarkodott ítéletalkotásra
hajlamos Watsont lassan vezette rá arra, hogy a nyilvánosság
előtt megjelenő külső énje, Holmes mintájára dolgozzon. Ön-
maga fegyelmezettségre szoktatásával és akaraterejével
megtanította azonnal ítélkező énjét egy sokkal reflektívebb
szemléletmód szerint gondolkodni. Ennek az alapozásnak
köszönhető, hogy azonnal, másodpercek alatt képes felmérni
Watson személyiségét. Ezért nevezi ezt Holmes intuíciónak.
A pontos intuíció – olyan, amilyennel Holmes rendelkezik –
tör- vényszerien tanuláson, sokórányi gyakorláson alapul. Egy
sza- kértő vagy tudós nem feltétlenül tudja megmondani,
honnan származik ez a képessége, pedig valamilyen
 51/
begyakorlott szokás
 52/
áll a hátterében, akár tudatában van ennek, akár nem. Holmes
érdeme az, hogy fényt derített a folyamatra, részleteiben meg-
mutatta, hogyan válik a forró hivössé, a reflexszeri pedig re-
flektívvé. Anders Ericsson ezt nevezi szakértői tudásnak. Nem
veleszületett zsenialitás, hanem hosszú és intenzív
gyakorlásnak köszönhető képesség. Holmes sem született a
tanácsadó detektívek legjobbikának: egyszerien csak alkal-
mazta – és mint látjuk, idővel tökélyre fejlesztette – a tudatos
jelenléten nyugvó módszerét.
Első közös esetük megoldása után dr. Watson így méltatja
új társa mesteri teljesítményét: „Ön oly magasra, jóformán a
tudománnyal egy színvonalra emelte a nyomozást, amilyenre
eddig soha senki.” Komoly bók. Ám a következő oldalakon mi is
el fogjuk sajátítani ugyanezt a képességet, és minden gondola-
tunkat uralni fogjuk, már megszületésük pillanatában. Pon-
tosan úgy, ahogy Arthur Conan Doyle is tette George Edalji
védelmében, illetve Joseph Bell a betegei diagnosztizálásakor.
Sherlock Holmes akkor lett nagykorú, amikor a
pszichológia még gyerekcipőben járt. Ma már szélesebb
eszköztár áll rendelkezésünkre, mint neki bármikor is.
Tanuljuk meg a gyakorlatban hasznosítani ezt a tudást!
 2. FEJEZET
MI IS AZ AZ ELMEPADLÁS?

Közkeleti vélekedés Sherlock Holmesról, hogy nem ismeri a

Kopernikusz-féle elméletet. „Mit törődöm én azzal?” – csattan
fel a detektív Watson értetlenkedése hallatán A bíborvörös dol-
gozószobában, majd így folytatja: „Ön azt mondja, hogy mi a
Nap körül forgunk. Ez rajtam és munkámon egy cseppet sem
változtathat, tőlem foroghatnánk akár a Hold körül is!” És most,
hogy már tudja? „[A]zon vagyok, hogy elfeledjem.”1
Persze van ebben az ellentmondásban valami abszurd: egy
szinte emberfeletti képességekkel megáldott detektív képtelen
felfogni egy olyan elemi tényt, amellyel még a kisgyermekek
is tisztában vannak. És hát valljuk be, a Naprendszerünkről
szóló ismeretek hiánya olyan mulasztás, amely nehezen
elfogadható attól az embertől, akit éppen az imént neveztünk
ki a tudományos módszer megtestesítőjének. Ezt a kettősséget
a BBC Sherlock-sorozata is vezérmotívumként emelte ki
egyik epizódjában.
Két dolgot azonban nem árt, ha tudunk mindezzel
kapcsolat- ban. Először is, Holmes tudatlansága szigorúan
véve nem igaz. Olvassunk csak bele egy kicsit a későbbi
történetekbe, ahol a
 50/
detektív többször is utal a csillagászatra. „A Musgrave-szer-
tartásban” (The Musgrave Ritual) például a „személyes kiegyen-
lítés eszközéről” beszél, „ahogy azt a csillagászatban nevezni
szokták”. „A görög tolmácsban” (The Greek Interpreter) „az
ekliptika ferdeségének változására” hivatkozik, míg „A Bruce-
Partington-tervek történetében” (The Adventure of the Bruce-
Partington Plans) a „kijelölt pályáját elhagyó bolygót” említi.
Vagyis Holmes tanúbizonyságot tesz mindarról a tudásról,
amelynek létezését dr. Watsonhoz fiződő barátságának hajn-
alán még letagadta. (Egyébként a tudományosság végül az
alapul vett történetek motívumait követő BBC-sorozatban is
diadalt arat: Holmes mégiscsak ismeri a csillagászatot, tudásáv-
al pedig megmenti egy kisfiú életét.)
Meggyőződésem szerint Holmes azért állítja be magát a
valóságosnál tájékozatlanabbnak, mert ezzel valami sokkal fon-
tosabbra akarja felhívni a figyelmünket. Amikor nem hajlandó
az emlékezetébe vésni egy információt a Naprendszer
létezéséről, valójában az emberi elmét szemlélteti egy olyan
analógiával, amelynek központi szerepe van Holmes gon-
dolkodásában és a Holmes-módszer sikeres alkalmazásában.
Közvetlenül a Holmes-féle kopernikuszi fordulat után a
detektív ezekkel a szavakkal fordul Watsonhoz: „Tudja, én úgy
képzelem az emberi agyat, mint egy üres padlást, ahová
tetszése szerint hord be bútort az ember.”2
 51/
Amikor hétéves fejjel először hallottam az „agyunk padlása”
kifejezést – még a lobogó kandallótiz és a bíborvörös, kemény
kötési Sherlock Holmes-könyvek idején–, persze, rögtön Shel
Silverstein verseskötete jutott eszembe, amely előkelő helyet
foglalt el a könyvespolcomon. A könyv fekete-fehér borítójáról
egy félrebillent feji figura mosolygott le rám félszegen, akinek
ráncos homloka egy háromszögleti padlásszobában csúcsosod-
ott ki a feje tetején, szabályos tetővel, kéménnyel, padlásab-
lakkal. Az ablak nyitva állt, és egy arcocska kukucskált ki belőle
a nagyvilágra. Vajon Sherlock Holmes is erre gondolt? Egy kis
tetőtéri szobára, benne egy mókás képi, fura figurával, aki a
lámpazsinórt húzogatva fel-le kapcsolgatja a villanyt?
Mint kiderült, nem is tévedtem olyan nagyot. Sherlock
Holmes számára az ember elmepadlása valóban kézzelfogható,
fizikai tér. Talán még kéménye is van. Vagy talán nincs. Ám
akárhogyan fest is pontosan, annyi bizonyos, hogy a fejünkben
lévő térről van szó, amely arra szolgál, hogy a legkülönfélébb
holmikat tároljuk benne. És igen, lámpazsinór is van, amellyel
tetszés szerint fel-le kapcsolható a villany. Így magyarázza Wat-
sonnak Holmes: „A bolond sokféle holmit behord oda, így ami
később még jól jöhetne neki, lassan kiszorul onnan, vagy jobb
esetben összekeveredik a többivel, és alig lehet megtalálni. Az
végez jó munkát, aki kétszer is meggondolja, mit hord fel az
elmepadlásra.”
 52/
A párhuzam nagyon is találó. Látni fogjuk, hogy az
emlékek bevésését, megőrzését és előhívását vizsgáló későbbi
kutatások mennyire alátámasztják a padlásanalógia helyességét.
A későbbi fejezetekben nyomon követjük, mi az elmepadlás
szerepe a gondolkodás folyamatában, a gondolat
megfoganásától a kiér- lelődéséig, megvizsgáljuk felépítését
és berendezését a külön- böző fázisokban, és utánajárunk,
milyen rendszeres közremiködéssel segíthetjük elő
optimálisabb miködését.

Kissé leegyszerisítve azt mondhatjuk, hogy az elmepadlásnak

két fő jellemzője van: felépítése és tartalma. A padlás felépítése
az elme miködését jelenti, azt, hogyan fogad be információkat;
hogyan dolgozza fel őket; hogyan válogatja szét és tárolja el a
későbbiekre; hogyan kapcsolja (vagy nem kapcsolja) össze
azokkal a dolgokkal, amelyek már a padlástérben vannak. Egy
valódi padlással ellentétben az elmepadlás szerkezete nem
teljesen rögzített. Ha nem is korlátlan mértékben, de képes
tágulni és összehúzódni, attól függően, hogyan használják (más
szóval az emlékezés és a feldolgozás hatékonysága különböző
mértéki lehet). Képes előhívási módot váltani (vagyis
megváltozhat, hogyan jutunk hozzá az eltárolt információhoz),
és a tárolási rendszert is módosíthatja (változhat, hogyan rak-
tározzuk el a befogadott információkat, hova kerülnek, milyen
jelölést kapnak, és hogyan épülnek be). Bár vannak bizonyos
 53/
korlátok, amelyek megszabják a mozgásterét – minden padlás
más és más, eltérő, egyéni feltételrendszerrel –, az adott
határokon belül korlátlan számú alakzatba rendeződhet, attól
függően, hogyan tudjuk megközelíteni.
Másfelől az elmepadlás tartalma a külvilágból hozott,
életünk során megtapasztalt dolgokból épül fel. Emlékeinkből.
Múltunkból. Ez tudásunk alapja, azok az információk,
amelyekhez először nyúlunk, valahányszor egy kihívással
szembesülünk. Ahogy egy valódi padlás berendezése is átalakul-
hat az idők folyamán, úgy az elmepadlás is folyamatosan
fogad be és vet ki magából dolgokat, egészen az utolsó
pillanatig. A gondolkodás folyamatának beindulásakor az
emlékezet beren- dezése a belső szokások és a külső
körülmények szerkezetével együttesen határozza meg, adott
esetben milyen elemet fog előhívni a tárolórendszerből.
Sherlock egyik legbiztosabb mód- szere annak megállapítására,
kivel van dolga, és mire számíthat az illetőtől, az, hogy a
külső megjelenéséből következteti ki, mi mindent tart a
padlásán.
Mint láttuk, azt nem akadályozhatjuk meg, hogy agyunkba
információk jussanak be. Ahogyan magunk elé kell
képzelnünk a rózsaszín elefántot ahhoz, hogy nemlétezését
elfogadhassuk, éppúgy informálódunk önkéntelenül, még ha
csak rövid pillan- atokra is, Watsonnak köszönhetően a
Naprendszer miködéséről vagy Thomas Carlyle miveiről. Azt
 54/
azonban már
 55/
módunkban áll megtanulni, hogyan térképezzük fel mindenre
kiterjedő alapossággal padlásunk felépítését, hogyan sele-
jtezzük ki onnan, ami tévedésből került oda (ahogyan Holmes
is megígéri, hogy mihamarabb elfelejti Kopernikusz nevét), és
hogyan állítsunk fel fontossági sorrendet a fennmaradó holmik
között, hátrébb sorolva a kevésbé fontos elemeket. Ha
eközben alaposan kiismerjük saját, egyedi padlásszobánkat,
mega- kadályozhatjuk, hogy az agyunkat érő hatások
ellenőrzés nélkül befolyásoljanak bennünket.
Bár arra a szintre talán nem jutunk el, mint a külső
jegyekből legbensőbb gondolatokra következtetni képes
mesterdetektív, elmepadlásunk felépítésének és funkcióinak
fokozatos megis- merésével megtesszük az első lépést afelé,
hogy a lehető legjob- ban tudjuk kihasználni adottságait. Más
szóval, megtanuljuk optimalizálni a gondolkodásunkat annak
érdekében, hogy döntéseinket vagy cselekvéseinket a legjobb
és legtudatosabb énünk hajtsa végre. Padlásunk felépítése és
tartalma nem azért olyan, amilyen, mert így kell
gondolkodnunk, hanem azért, mert az idők folyamán, az
ismételt gyakorlás révén (miközben gyakran nem is tudtuk,
hogy azt tesszük) elsajátítottunk bizonyos gondolkodási
szokásokat. Egy adott szinten úgy döntöttünk, hogy a tudatos
figyelem nem éri meg a fáradságot, és a mélység helyett a
hatékonyságot választottuk. De ha talán
 56/
hosszú időt is vesz igénybe, még most sem késő megtanulnunk
másképpen gondolkodni.
Ha padlásunk szerkezete fő vonalaiban meg is marad, azt
mégis meg tudjuk tanulni, hogyan módosíthatjuk építő- és
kötőelemeit. Ezáltal pedig gyakorlatilag átépíthetjük a szobát.
Gondolkodási szokásaink megváltoztatásával az idegsejtjeink
közötti összeköttetéseket is „áthuzalozhatjuk”. Ám mint
minden felújításnál, itt is vannak időigényesebb miveletek.
Nem reális elvárás, hogy egy nap alatt faltól falig
kitatarozzunk egy padlást. A kisebb változtatásoknak azonban
már néhány nap, esetleg pár óra leforgása alatt érezhető a
hatásuk, függe- tlenül attól, milyen régi a padlás, és mikor volt
ott utoljára rendes nagytakarítás. Agyunk tehát rendkívül
gyorsan képes új készségeket elsajátítani, és nemcsak
fiatalkorunkban, hanem egész életünk során. Ami pedig a
szoba berendezési tárgyait il- leti, közöttük is vannak örök
bútordarabok, a többiről pedig eldönthetjük, meg akarjuk-e
tartani őket a jövőre, vagy sem. Megtanulhatjuk, hogyan
rendezzük be úgy a padlást, hogy a valóban szükséges tárgyak
ott legyenek a kezünk ügyében, míg a kevésbé értékesek vagy
ritkán használatosak félreesőbb sarkokba kerüljenek. Még ha
nem is lesz minden tekintetben vadonatúj padlásunk, az
biztos, hogy jobban fog emlékeztetni Holmeséra.
 57/

Az emlékezet bútorai
Miután új barátja kifejtette neki nézeteit a vízcsepptől a
Niagaráig vezető következtetés tudományáról, egy zavarba ejtő
bincselekmény apropóján Watson még aznap meggyőződhetett
a detektív gondolkodásmódjának bámulatos erejéről. A két férfi
éppen Holmes cikkéről beszélget, amikor levelet kapnak a Scot-
land Yardról. Tobias Gregson detektív Sherlock véleményét kéri
egy rejtélyes esettel kapcsolatban. „Az illetőt nem rabolták ki,
és a halál okát sem lehetett megállapítani. A szobában voltak
ugyan vérnyomok, de a hullán egyetlen karcolás sem volt
látható. Megfejthetetlen, miként került a férfi a jelzett házba, s
ugyanolyan rejtelmes az egész eset is.” Holmes nyomban útnak
indul Watsonnal a Lauriston Garden felé.
Valóban ennyire egyedi volna az eset? Gregson és kollégája,
Lestrade felügyelő szerint igen. „Bár már nem vagyok mai
gyerek, de ehhez foghatóval még nem találkoztam” – jelenti ki
Lestrade. Sehol semmi nyom. Holmes azonban mentő ötlettel
áll elő. „Akkor ez a vér másé” – közli a két rendőrrel. Majd így
folytatja: „Az is lehet, hogy a gyilkosé, ha egyáltalán gyilkosság-
gal állunk szemben. Ez az eset emlékeztet engem Van Jansen
halálára […] Utrechtben történt, 1834-ben. Emlékszik,
Gregson?”
 58/
Gregson bevallja, hogy nem emlékszik. „Olvassa csak
figyelmesen, higgye el, érdemes. Nincs új a nap alatt, csupán a
régi dolgok változatai.”
Miért emlékszik Holmes Van Jansenre, és miért nem
emlék- szik Gregson? Hiszen a Van Jansen-eset körülményei
vélhetően mindkettejük számára ismertek voltak – ne feledjük,
hogy Greg- sonnak komolyan képeznie kellett magát jelenlegi
beo- sztásához –, ám míg egyikük megőrizte emlékezetében,
addig a másiknak homályos emlékei sem maradtak a
binügyről.
A titok nyitja az elmepadlás természetében keresendő. Mivel
alapjáraton a Watson-rendszer szerint miködünk, Watson-féle
padlásunkban összevisszaság uralkodik, és tartalma nagy
részének nem vagyunk tudatában. Egykor talán Gregson is hal-
lott Van Jansenről, de hiányzott belőle a kellő motiváció és a
tudatos jelenlét ahhoz, hogy meg is jegyezze az idevágó in-
formációkat. Hiszen minek is vesződjön régi esetekkel? Ehhez
képest Holmes motiváltan és tudatosan megjegyzi a régi
ügyeket, hátha jól jönnek még valamikor. Holmes
padlásszobájában az információk nem vesztek el, mert tud-
atosan úgy döntött, hogy ezek a részletek számítanak. Döntése
pedig alapvetően meghatározza, mire, mikor és hogyan emlék-
szik vissza.
Emlékezetünknek meghatározó szerepe van abban, hogy
miként gondolkodunk, hogyan alakítjuk ki preferenciáinkat,
 59/
és
 60/
mi módon hozzuk meg döntéseinket. Két azonos felépítési
padlást a tartalma különböztet meg egymástól. Amikor
Holmes képletesen az üres padlás helyes bebútorozásáról
beszél, arra gondol, milyen fontos gondosan megválogatnunk,
milyen élményeket és emlékeket, életünk milyen
vonatkozásait szeretnénk hosszú távon megőrizni az
események megtörténte után. (Hiszen ő maga sem születhetett
volna meg, ha Arthur Conan Doyle nem idézi fel a dr. Joseph
Bellhez kötődő élményeit fiktív detektívhőse
megalkotásakor.) Holmes szerint egy rendőrnyomozónak
igenis érdemes megjegyeznie a régi es- eteket, beleértve a
látszólag jelentéktelenebbeket is, hiszen bizonyos értelemben
éppen ezek jelentik mesterségbeli tudása alapját.

A tudományos kutatás hőskorában a tudósok még úgy gon-

dolták, hogy az emlékezetünket az agy bizonyos területein el-
helyezkedő emléknyomok, az ún. engramok töltik ki. Az egyik
ilyen – egy labirintus emlékét őrző – engram lokalizálása
céljából a pszichológus Karl Lashley patkányokat tanított végig-
futni egy labirintuson. Ezután agyszövetük egy részét kimetsz-
ette, majd visszatette őket a labirintusba. Noha a kísérleti álla-
tok motoros funkciói romlottak, és többen csak sántítva vagy
araszolva tudtak végigbotorkálni a kanyargós úton, soha nem
felejtették el teljesen a kiutat. Mindebből Lashley arra
 61/
következtetett, hogy az adott emlék nem egy bizonyos helyen
tárolódik, hanem az egymáshoz kapcsolódó idegsejtek
kiterjedt hálózatán oszlik el – és ezen valószínileg maga
Holmes sem lepődne meg.
Az általánosan elfogadott mai nézet szerint az emlékezet
két alrendszerre, a rövid és a hosszú távú memóriára oszlik.
Bár e rendszerek pontos miködési mechanizmusairól egyelőre
csak elméleteink vannak, a padlás típusú szemlélet (még ha
egy igen sajátos padlásról van is szó) egyáltalán nem áll távol
a valóságtól. Amikor látunk valamit, agyunk először is
kódolja a látottakat, majd a hippokampuszban tárolja. Ezt úgy
képzelhet- jük el, mint egy padlásfeljárót, ahol mindenfélét
tárolunk, mielőtt eldöntenénk, szükségünk lesz-e rá később,
vagy nem. Innen az általunk aktívan fontosnak vélt, valamint
az elménk által – múltbeli élményeink, valamint elveink
alapján, amelyek szerint valamit relevánsnak ítélünk meg –
elraktározásra ér- demesített elemek a padlás egy bizonyos
rekeszébe, az agykéreg egy bizonyos területén elhelyezkedő,
egy bizonyos mappába kerülnek. Ez az elmepadlás
tárolókapacitásának nagyobbik hányadát kitöltő hosszú távú
emlékezet, a folyamat pedig a konszolidáció. Amikor egy
konkrét emléket kell felidéznünk, elménk a konkrét aktához
lép, és előhúzza. Néha a szomszédos aktát is kihúzza vele
együtt, amivel az egész rekesz – vagy a közvetlen környezet –
tartalmát aktiválja, ez az asszociatív
 62/
előhívás. Néha szétcsúszik az akta, és mire lehozzuk a padlásról,
tartalma már nem ugyanaz, mint amikor elhelyeztük, csakhogy
egyáltalán nem biztos, hogy észrevesszük a változást. Mindene-
setre megnézzük, relevánsnak vélt új információkat csatolunk
hozzá, majd megváltozott formájában visszatesszük a helyére.
Ezeket a lépéseket előhívásnak és rekonszolidációnak nevezzük.
Az apró jellegzetességek közel sem olyan fontosak, mint az
átfogó alapgondolat. Van, amit elraktározunk, más dolgokat
pedig kidobunk, és soha nem jutnak el a padlás raktárterü-
letére. A raktárkészlet tárolása pedig egyfajta asszociatív rend-
szer szerint történik – az agyunk dönti el, hová fér be egy-egy
emlék –, de hiba volna azt hinnünk, hogy előhíváskor pontosan
azt kapjuk vissza, amit elraktároztunk. A rekeszek tartalma
minden külső rázkódásra átcsoportosul, megváltozik, más
formát ölt. Ha betesszük például gyerekkorunk kedvenc
könyvét, és nem vigyázunk, könnyen megtörténhet, hogy
elázott lapokkal kapjuk vissza. A fényképalbumaink sem biztos,
hogy jobb sorsra jutnak: amikor előszedjük a padlásról, a külön-
böző fotósorozatok képei talán már teljesen összekeveredtek
egymással. A gyakrabban elővett tárgyakat nem lepi be annyira
a por. Ott lesznek legfelül, elérhető közelségben (csak épp azt
nem tudjuk, mi fog legközelebb velük együtt az ölünkbe hul-
lani). Ha nem nyúlunk hozzájuk, lassan betemeti a többi holmi,
bár egy közeli, hirtelen mozdulatra még onnan is
 63/
előbukkanhatnak. Ha pedig túl hosszú időre feledkezünk el
valamiről, lehet, hogy már hiába keressük: tudjuk ugyan, hogy
ott van valahol, csakhogy egy rekesz alján, egy félreeső, sötét
zugban, ahol aligha találjuk meg többé.
Tudásunk aktív fejlesztése annak tudatosításával kezdődik,
hogy a padlástérbe minden lehetséges alkalommal felkerül
valami. Alapjáraton ezt nemigen vesszük észre, kivéve, ha
valami felkelti a figyelmünket. Az elraktározódás független at-
tól, hogy tudunk-e róla. Ha nem figyelünk, ha csak passzívan
hagyjuk beáramlani az információkat, ha nem teszünk tudatos
erőfeszítést arra, hogy irányítsuk a figyelmünket (erről hama-
rosan szó lesz még), egyszerien besurrannak. Különösen igaz ez
olyan dolgok esetében, amelyek valamiképp ösztönösen
felkeltik figyelmünket, amelyek felett nem tudunk csak úgy
elsiklani, amelyek érzelmeket váltanak ki belőlünk, vagy újdon-
ságukkal, valamely jellegzetességükkel megragadnak
bennünket.
Túlságosan is könnyi mindenféle szirés nélkül beengedni a
külvilágot, hagyni, hogy az innen-onnan összeszedett, érdekes
vagy közvetlenül bennünket érintő – ezáltal figyelmünket
ösztönösen megragadó – információk elárasszák a
padlásunkat. Mivel nálunk a Watson-rendszer alapbeállítás,
nem mi választjuk meg, milyen emlékeket kívánunk
elraktározni. Az emlékek úgyszólván saját maguktól
tárolódnak – vagy éppen
 64/
nem tárolódnak. Ugye, ismerős a helyzet? Baráti anekdotázás
során felidézzük, hogy egyszer ebéd helyett beültünk együtt
egy fagyizóba, aztán meg a belvárosban csavarogtunk, és a
folyóparton néztük az embereket, de a barátunk csak néz ránk
értetlenül, mondván: az valaki mással lehetett, vele biztos
nem, ő eleve nem is az a fagyizós típus. Pedig pontosan
tudjuk, bizony vele voltunk. Vagy fordított szereposztásban,
amikor nekünk elevenít fel valaki egy közös élményt,
eseményt vagy mozzanatot, és mi vagyunk azok, akik
egyáltalán nem emlék- szünk rá. Ne legyenek kétségeink: az
illető semmivel sem volt nálunk kevésbé meggyőződve arról,
hogy minden pontosan úgy történt, ahogy elmondta.
Ez azonban, figyelmeztet Holmes, veszélyes politika. Mire
észbe kapunk, elménk megtelik haszontalan kacattal, amely
még a hasznos információkat is olyan mélyen maga alá temeti,
mintha soha nem is léteztek volna. Jegyezzük meg minden-
korra, hogy csak azt tudjuk, amit bármikor fel tudunk idézni.
Más szóval, nincs az az információtömeg, amely segíthetne raj-
tunk, ha nem tudjuk előhívni, amikor szükség volna rá. Mit
számít, hogy a modern Holmes bármit is tud az asztronómiáról,
ha a döntő pillanatban nem tudja felidézni egy bizonyos fest-
ményen ábrázolt aszteroida megjelenésének idejét. Ha nem
tudja, egy fiú meghal, és Benedict Cumberbatch csalódást okoz
a nézőknek. Mit számít, ismerte-e korábban Gregson Van
 65/
Jansent, és tudott-e utrechti kalandjairól? Ha a Lauriston
Gardenen nem emlékszik rájuk, az egésszel semmire sem
megy.
Ha padlásunk átjárhatatlanul zsúfolttá válik, hiába
próbálunk felidézni bármit is. Az emlékek versengenek egymás-
sal a figyelmünkért. Megpróbálhatjuk megjegyezni a szóban
forgó aszteroidát, de lehet, hogy helyette csak egy régi csil-
laghullásos este jut eszünkbe, vagy éppen az a ruha, amelyet
professzorunk viselt az üstökösökről szóló első előadásán.
Minden azon múlik, mennyire rendezett a padlásunk: hogyan
véstük be annak idején az emlékeket, milyen hívószavakra
idéződnek fel, mennyire módszeres és szervezett gon-
dolkodásunk egész folyamata. Talán eltároltunk valamit a
padlásunkon, de minden attól függ, kellő precizitással tettük-e,
és gondoskodtunk-e arról, hogy egy adott időpontban
hozzáférhető legyen. Nem megy olyan egyszerien, mint amikor
egy konkrét tárgyat raktunk el valahová, ahonnan bármikor
elővehetjük.
Ennek azonban nem kell szükségszerien így lennie. Nem
tudjuk elkerülni, hogy a lom utat találjon a padlásra. Lehete-
tlen olyan éberen őrködnünk felette, ahogy Holmes – saját
bevallása szerint– teszi. (Mint később kiderül, azért ő sem an-
nyira szigorú. A körülmények kedvező összejátszásával
haszontalan kacatból is lehet talált kincs.) Az azonban
 66/
mindenképpen módunkban áll, hogy nagyobb ellenőrzést
gyakoroljunk bevésődő emlékeink felett.
Ha Watson – vagy éppen Gregson – át akarna térni a Holmes-
módszerre, érdemes volna tudatosítania, hogy a bevésés
motivációfüggő, azaz sokkal több mindenre emlékszünk, ha
érdekeltek és motiváltak vagyunk. Watson nagy valószíniséggel
jól megőrizte emlékezetében, amit az orvostudományról –
vagy kalandozásai során a szerelemről – tanult. Hiszen
motivált volt, hogy ezeket megjegyezze.
Karim Kassam pszichológus Scooter Libby-effektusnak nevezi
ezt a jelenséget. Az elnevezés hátterében egy 2007-es bírósági
tárgyalás áll, ahol Lewis „Scooter” Libby azt állította, nem em-
lékszik arra, hogy felfedte volna a kormányhivatal tudósítói
előtt egy bizonyos CIA-ügynök személyazonosságát. Az
esküdtszék nem hitt neki. Hogyan lehetséges, hogy nem emlék-
szik egy ilyen fontos eseményre? Pedig egyszeri. Annak idején
még nem volt olyan fontos, mint amilyenné utólag vált. A
motivációnak leginkább akkor van jelentősége, amikor az em-
lékeket elraktározzuk a padláson, és nem később. Az emlékezésre
való motiváltság (motivation to remember) sokkal fontosabb a
bevésés pillanatában. Bármennyire is motiváltak legyünk az
emlékezésre a felidézés pillanatában, az előhívás nem lesz
hatékony, ha az információ kezdettől fogva nem megfelelően
 67/
volt tárolva. Bármilyen nehezen hihető is, könnyen lehet,
hogy Libby igazat mondott a tárgyaláson.
Az emlékezésre való motiváltságot a magunk javára
fordíthatjuk, ha ugyanezeket a folyamatokat tudatosan akt-
iváljuk olyankor, amikor szükségünk van rá. Amikor igazán fon-
tos, hogy megjegyezzünk valamit, összpontosítsuk rá
figyelmünket, mondjuk el magunkban: erre emlékezni akarok,
majd lehetőleg minél előbb rögzítsük az információt. Ez utóbbi
történhet úgy, hogy élményszerien beszámolunk róla valak-
inek; ha pedig egyedül vagyunk, mondjuk el saját magunknak –
ezzel az átismétléssel lényegében a konszolidációt segítjük elő.
Az információk átmozgatása, játékos felhasználása, átbeszélése
és történetekkel, gesztusokkal való megelevenítése, ha kifejez-
etten ezzel a céllal történik, sokkal hatékonyabban segíti
padlástéri tárolásukat, mint ha csak újra és újra végigfuttat-
nánk a fejünkben. Egy kutatás például kimutatta, hogy azok a
diákok, akik egyszer elmagyarázták a frissen olvasott
matematika-tananyagot, jobb eredményeket értek el a későbbi
kikérdezés során, mint akik többször átismételték magukban.
Ezenkívül minél több dologhoz kapcsoljuk az információt, annál
valószínibb, hogy sikeresen elő tudjuk majd hívni. Ha Gregson
annak idején minden utrechti részletre odafigyelt volna
(látványokra, szagokra, hangokra, aznapi újsághírekre), és több
oldalról is körüljárta volna az esetet, nagyobb eséllyel idézhette
 68/
volna fel a vele kapcsolatos részleteket a későbbiekben. Ugy-
anígy, ha összekötötte volna meglévő tudásával, azaz új
tárolóegység megnyitása helyett inkább egy már létező, a
témához kapcsolódó – például „véres helyszínek vértelen holt-
testekkel” vagy „régebbi esetek 1834-ből” feliratú – rekeszbe
vagy mappába helyezte volna a padláson, az asszociáció segít-
ségével azonnal megválaszolhatta volna Holmes kérdését. Csak
annyi kellett volna, hogy valahogy egyedivé, személyesebbé,
társíthatóbbá és mindenekfelett megjegyezhetőbbé tegye az in-
formációkat. Holmes mindent megjegyez, ami számít neki, és
semmit sem, ami nem számít. Ehhez képest mi csak hisszük,
hogy valóban tudjuk, amit tudunk. Pedig a valódi tudás csak az,
amit fel is tudunk idézni.
De mi dönti el azt, hogy egy adott pillanatban emlékszünk-e
valamire, vagy sem? Hogyan aktiválja a padlás felépítése a
benne rejlő tartalmat?

Hogyan torzít az elme? Az elmepadlás alapfelépítése

1888 ősze. Sherlock Holmes unatkozik. Hónapok óta semmilyen
érdemlegesebb ügy nem került az asztalára. Dr. Watson leg-
nagyobb sajnálatára a detektív 7%-os kokainoldattal 3 vi-
gasztalódik. Holmes szerint a szer ösztönzi és élesíti elméjét,
és ha más nem köti le a gondolatait, jobb híján
 69/
ráfanyalodik.
 70/
„Gondolja át a következményeket!” – próbál érvelni lakótár-
sának Watson. „Ha agyának miködését élénkíti és izgatja is,
mégiscsak természetellenes, beteges folyamat, amely fokozott
anyagcserét kíván, és végül tartós gyengeséget okoz. Különben
tapasztalatból maga is tudja, milyen komoly következményei
vannak. Nagyon drágán fogja megfizetni ezt a játékot.”
Holmest nem győzi meg az érvelés. „Adjon egy problémát,
valami munkát, a legnehezebb titkosírás megfejtését, a leg-
bonyolultabb eset tisztázását. Akkor visszazökkenek a rendes
kerékvágásba, és nem lesz szükségem semmiféle izgatószerre.
De a lét unalmas egyhangúságát utálom…” 4 A dr. Watson által
felsorakoztatott nyomós egészségi szempontok jottányit sem
változtatnak Holmes hozzáállásán, legalábbis egyelőre.
Szerencsére a győzködés ezúttal hamarosan feleslegessé vá-
lik. Hirtelen kopogás hallatszik, és a háziasszony, Mrs. Hudson
lép be, hogy bejelentse: egy fiatal hölgy szeretne beszélni Sher-
lock Holmesszal. Watson a következőképpen írja le Mary
érkezését:

Miss Morstan, egy fiatal, szőke hölgy, határozottan és lát-

szólag nyugodtan lépett a szobába. Csinos, alacsony nő volt;
ízlésesen öltözött, és kifogástalan kesztyit viselt. Ám
egyszeri ruhája mégis arra vallott, hogy anyagi lehetőségei
korlátozottak. Sötétszürke gyapjúkosztümjén nem volt
 71/
semmi dísz, s világosabb szürke kis kalapját is csak
egyetlen fehér toll ékesítette. Bár vonásai szabálytalanok
voltak, s alakja sem volt rendkívüli, vonzó és szeretetre
méltó arcán, nagy kék szemében báj és elevenség
tükröződött. Már láttam három különböző világrész számos
nemzetének asszonyait, de sohasem találkoztam még olyan
arccal, amely ilyen nemes lélekre vallott volna. Nem kerülte
el figyelmemet, hogy mikor Holmes felszólítására leült,
ajka és keze remegett. Egész lénye mélységes belső
felindultságról tanúskodott.5

Ki lehet ez a hölgy? És mit akarhat a nyomozótól? Ezekre a

kérdésekre is választ ad A Négyek jele (The Sign of Four)
története, amelyben Holmes Watson doktorral Indiába és az
Andamán-szi- getekre, pigmeusok és falábúak közé vetődik.
Ám még a kalandok előtt megismerkedünk magával a
hölggyel, és megtudjuk, kicsoda ő, mit képvisel, és merre
kalauzolja hő- seinket. Mielőtt közelebbről megvizsgálnánk
Mary, Holmes és Watson első találkozását, és
összehasonlítanánk a két férfi teljesen eltérő reakcióját
látogatójukkal kapcsolatban, tekint- sük át, mi történik elménk
padlásán, amikor belecsöppenünk egy új szituációba, illetve
először találkozunk valakivel. Hogyan jutnak szerephez, hogyan
aktiválódnak padlásunk korábban már vizsgált tartalmai?
 72/
Gondolkodásunkat kezdettől fogva meghatározza el-
mepadlásunk felépítése: megszokott gondolkodás- és cselekvés-
módjaink, évek alatt elsajátított világlátásunk és értékrendünk,
valamint az intuitív és közvetlen valóságészlelésünket be-
folyásoló torzítások és heurisztikák. Bár mint láttuk, a külön-
böző padlásokon tárolt emlékek és élmények nagyban külön-
böznek egymástól, az aktiválódás és az előhívás általános
mintázatai meglepően hasonlóak, és ettől egész gondolkodás-
módunk jellegzetessé és kiszámíthatóvá válik. Ami pedig min-
dezekben a megszokott mintázatokban közös: elménk
előszeretettel von le elhamarkodott következtetéseket.
Képzeljük el, hogy egy házibuliban vagyunk! Ott állunk bará-
taink, ismerőseink gyirijében, és pohárral a kezünkben éppen
beszélgetünk, amikor megpillantunk egy idegent, aki meg-
próbál bekapcsolódni a társalgásba. Biztosra vehetjük, hogy
megszólalnia sem kell – sőt oda sem kell lépnie a többiekhez
–, és bennünk már kialakult az első benyomás, egy csaknem
teljes, bár nem feltétlenül pontos kép arról, milyen ember lehet
az il- lető. Hogyan öltözködik? Futballmezt visel? A
labdarúgás ig- azán nagyszeri (érdektelen) dolog. Szóval
biztos izgalmas (un- almas) fickó. Milyen a járása? Milyen a
tartása? Hogy néz ki? Ó, már kopaszodik? Milyen lehangoló.
Ugye, nem képzeli, hogy ilyen vénség létére közénk illik?
Milyen lehet a természete? Még meg sem szólalt, de már
felmértük a hasonlóságokat és a
 73/
különbözőségeket (nemi és faji hovatartozását, társadalmi hát-
terét, egzisztenciáját), sőt csupán megjelenése és viselkedése
alapján valamilyen személyiséggel is felruháztuk (például
félszeg vagy könnyen ismerkedik, izgulós vagy magabiztos).
Persze az illető nemcsak férfi lehet, hanem nő is, aki a kéknek
pontosan arra az árnyalatára festeti a haját, mint gyerekkori
legjobb barátnőnk közvetlenül az összeveszésünk előtt, és mi
mindig is úgy éreztük, az eltávolodás első jele ez a kékre festett
haj – erre most hirtelen megjelenik ez a nő, feltörnek a régi em-
lékek, és alapvetően meghatározzák, hogyan látjuk szegényt.
Mást pedig észre sem veszünk belőle.
Amikor az illető – talán már nevet is adtunk neki – meg is
szólal, kitöltjük a róla alkotott személyiségrajzunkban meg-
maradt üres helyeket, egyes személyiségjegyeket átrendezünk,
másokat felnagyítunk, és lesz olyan, amit teljesen kitörlünk. A
legritkább azonban, hogy a találkozás pillanatában kialakult
első benyomásunkat is megváltoztatjuk róla. De vajon min
alapszik ez az első benyomás? És valóban olyan sokatmondó?
Hiszen régi barátnőnk is csupán egy elhibázott hajszínválasztás
miatt jutott eszünkbe róla.
Amikor először meglátjuk az idegen személyt, a róla önma-
gunknak feltett valamennyi kérdésünk és minden vele
kapcsol- atos, padlásablakon besurranó részlet sajátos
asszociációkat aktivál elménkben. Ezeknek az
asszociációknak a hatására
 74/
alkotunk ítéletet valakiről, akivel még sohasem beszéltünk, de
még csak nem is találkoztunk.
Ha úgy érezzük, távol szeretnénk tartani magunkat az
efféle előítéletektől, érdemes megfontolnunk a következőket.
Az Im- plicit Asszociációs Teszt (Implicit Association Test,
IAT) azt méri, mekkora a szakadék a jól ismert, tudatos és az
el- mepadlásunk láthatatlan szerkezetét megrajzoló, közvetlen
tapasztalásunkon kívül eső, tudattalan attitidjeink között. A
teszt a különböző csoportokkal szemben megmutatkozó rejtett
előítéletet, leggyakrabban a faji előítéletet mutatja ki a reak-
cióidő mérése révén, amivel a kísérleti személyek pozitív
vagy negatív tulajdonságokra asszociálnak adott csoportokat
képviselő személyek fényképei láttán. A sztereotipikus pozitív
tulajdonságok olykor ugyanahhoz a billentyihöz tartoznak –
például az „európai származású amerikai” és a „jó” mondjuk
az
„I” billentyihöz , míg az „afroamerikai” és a „rossz” az „E”
bil- lentyihöz –, máskor viszont különböző billentyik jelölik
őket: az „I” jelöli az „afroamerikait” és a „jót”, míg az
„európai származású amerikai” a „rossz” mellé, az „E”
billentyihöz ker- ül. A rejtett előítéletet a két különböző
esetben végzett kategor- izálás sebessége határozza meg. Ha
például a faji előítéletek mérésénél akkor kategorizálunk
gyorsabban, amikor az
„európai származású amerikai” és a „jó”, valamint az
 75/
„afroamerikai” és a „rossz” azonos billentyikhöz tartoznak,
 76/
bizonyosnak tekinthetjük, hogy rejtett előítéletesség jellemez
minket.6
A vizsgálati eredmények meggyőzőek, és széles körben ér-
vényesek. Az IAT még azoknál is különböző reakcióidőt
mutat, vagyis más beállítódásról tanúskodik, akik a sztereotip
at- titidöket mérő önkitöltő kérdőíven a lehető legalacsonyabb
értéket érik el, olyan kérdésekre válaszolva, mint például: Egy
négyfokú skálán, amelynek két szélső értéke „határozottan
nő”, illetve „határozottan férfi”, melyik nemhez kötné inkább
a sza- kmai karriert? A faji előítéleteket tesztelő IAT a 2,5
millió válaszadó 68%-ánál mutat előítéletes mintázatot. Az
életkor vonatkozásában (azaz hogy jobban kedveljük-e a
fiatalokat az öregeknél) ez az arány 80%, a fogyatékosság
esetében (jobban kedveljük-e a fogyaték nélkül élőket a
fogyatékkal élőknél) 76%, a szexuális irányultság esetében
(jobban kedveljük-e a het- eroszexuálisokat a melegeknél) 68%,
a testsúly esetében (jobban kedveljük-e a vékonyabbakat a
kövéreknél) 69%. A sort pedig még hosszan folytathatnánk,
de a legfontosabb mégis az, hogy ezek az előítéletek
befolyásolják ítéletalkotásunkat. Általános világlátásunk
hatással van arra, milyen következtetéseket vonunk le, hogyan
értékelünk dolgokat, illetve milyen döntéseket hozunk egy
adott esetben.
Mindez nem jelenti azt, hogy kizárólag előítéletek mentén
tudunk cselekedni, ugyanis teljes mértékben módunkban áll
 77/
ellenállni agyunk elemi késztetéseinek. Az azonban
mindenkép- pen igaz, hogy előítéleteink rendkívül mélyen
belénk ivódtak. Tiltakozhatunk ez ellen, mondhatjuk, hogy
ránk nem érvényes, csakhogy szinte egészen biztosan nem lesz
igazunk. Előítéletek- től aligha mentes bárki is.
Agyunk gyors ítéletalkotásra van beprogramozva, ezért
számtalan módon gyorsítja és egyszerisíti a környezetünkből
folyamatosan ránk zúduló információözön befogadását és
kiértékelését. Ez így természetes. Ha nem így tenne, és
minden beérkező információ megfontolás tárgyává válna,
elvesznénk. Nem tudnánk továbblépni. Leragadnánk az első
értékelésnél, vagy talán képesek sem lennénk az
ítéletalkotásra. Világunk egyetlen pillanat alatt túlságosan
bonyolulttá válna. William James filozófus-pszichológus
szavaival élve: „Ha mindenre em- lékeznénk, az az esetek
legnagyobb részében éppoly kelleme- tlen volna, mint ha nem
emlékeznénk semmire.”
Nehéz megváltoztatni világlátásunkat és
gondolkodásunkat, előítéleteink pedig különösen makacsul
tartják magukat. Ám a nehéz és a makacs nem jelent
megváltoztathatatlant és örök időkre szólót. Még az IAT-
eredményeken is lehet javítani, csak mentális gyakorlatokkal
célba kell venni a vizsgált előítéleteket. Ha például a faji
előítéleteket vizsgáló teszt előtt a résztvevők vidáman
piknikező feketékről néznek fényképeket, előíté- letességük
 78/
mutatói jelentősen csökkennek.
 79/
Holmes és Watson egyaránt alkot spontán ítéleteket, csak-
hogy az agyuk által használt gyorsító mechanizmusok szem-
pontjából ég és föld közöttük a különbség. Míg Watson
tipikus példája annak, hogyan miködik alapjáraton az agy, és
hogyan épül fel a megszokott, többnyire passzív állapotban
lévő elme belső kapcsolatrendszere, Holmes azt szemlélteti,
mire lehet- ünk képesek, azaz hogyan tudjuk átszervezni ezt a
struktúrát, hogy kordában tartsuk a környezetünk objektívebb
és alaposabb felmérését megakadályozó elhamarkodott
reakcióinkat.
Nézzük meg például, hogyan miködik az IAT az orvosok
elfogultságát vizsgáló egyik kutatásban! Először mindegyik or-
vosnak mutattak egy képet, amely egy ötvenéves férfiról
készült. Egyes képeken fehér, másokon fekete férfi szerepelt.
Ezután megkérték az orvosokat, képzeljék el, hogy a képen
látható férfi rosszul lett, szívinfarktusra emlékeztető
tünetekkel. Hogyan kezelnék? Miután megválaszolták a
kérdést, elvégezték a faji előítéleteket vizsgáló IAT-t.
Bizonyos szempontból tipikus eredmények születtek. A
legtöbb orvos esetében bizonyos fokú előítéletességet
mutattak ki. Az érdekes azonban az volt, hogy a teszt során
tetten ért faji előítélet nem jelent meg törvényszerien a
hipotetikus beteg kezelésében. Az orvosok átlagosan
ugyanolyan valószíniséggel írták fel a megfelelő gyógyszert
feketéknek, mint fehéreknek,
 80/
sőt egészen meglepő módon azok az orvosok, akik a teszt
során előítéletesebbnek tintek, egyenlőbb bánásmódról tettek
tanúbizonyságot, mint kevésbé előítéletes kollégáik.
Amit az agyunk ösztönszinten tesz, és ahogyan mi
cselekszünk, nem egy és ugyanaz. De vajon mindez azt
jelenti, hogy az előítéletek eltintek, és az orvosok agya nem
vont le el- hamarkodott következtetéseket a megismerés
alapszintjén megjelenő implicit asszociációkból? Aligha. Sokkal
inkább arról van szó, hogy a megfelelő motiváció képes
ellensúlyozni az efféle előítéleteket, illetve irrelevánssá tenni
őket, amikor tényleges cselekvésre kerül sor. Abból, hogy
agyunk hajlamos elhamarkodott következtetések levonására,
még nem következik, hogy ezeknek megfelelően is kell
cselekednünk. Viselkedésünk irányítása saját kezünkben van,
csak élnünk kell vele.
Ami egy ismeretlen megpillantásakor játszódik le bennünk
egy bulin, pontosan ugyanígy végbemehet olyasvalakiben is, aki
Sherlock Holmes parádés megfigyelőképességével rendelkezik.
Csakhogy Holmes – azokhoz az orvosokhoz hasonlóan, akik
megtanultak bizonyos tünetek alapján, más tényezőket figyel-
men kívül hagyva diagnosztizálni – elsajátította azt a képessé-
get, hogy agyának ösztönös késztetéseit szétválassza azokra,
amelyeket egy ismeretlen személy megítélésekor számításba
vehet, és azokra, amelyeket nem.
 81/
Vajon mi teszi képessé erre Holmest? A folyamat tetten
éréséhez térjünk vissza A Négyek jele azon jelenetéhez, amikor a
háziasszony által bejelentett rejtélyes hölgy, Mary Morstan
feltinik a színen. Vajon hasonlóan látja őt a két férfi? Koránt-
sem. Watsont mindjárt a hölgy megjelenése ragadja meg, és
utóbb meg is jegyzi róla, hogy „rendkívül bájos teremtés” –
amit Holmes „észre sem vett”. Holmes így folytatja mag-
yarázólag: „Mindig ügyelni kell arra, hogy személyes tulajdon-
ságok soha ne befolyásolják az ember ítéletét. Ez rendkívül fon-
tos dolog. Számomra a kliens sohasem más, mint a probléma
egyik tényezője. Az érzések a világos gondolkozás kárára van-
nak. A látszat nagyon gyakran csal. A legbájosabb asszonyt,
akivel életemben találkoztam, felakasztották, mert három
kisgyermekét megmérgezte, hogy életbiztosításukat felvehesse,
s a legvisszataszítóbb külseji férfi, akit ismerek, nemes szívi
emberbarát, aki csaknem egymillió fontot juttatott London
szegényeinek.” Watson már tiltakozna: „De ez esetben…”
Holmes azonban a fejét rázza: „Kivételt nem ismerek. Egyetlen
kivétel megdönti a szabályt.”7
Holmes érvelése tiszta és világos. Nem arról van szó, hogy
nem tapasztalunk érzelmeket. Arról sincs szó, hogy fel
tudnánk függeszteni a benyomások szinte automatikus
kialakulását. (Miss Morstanról például azt mondja Holmes:
„Véleményem szerint alig ismerkedtem meg életemben
nála szeretetre
 82/
méltóbb fiatal hölggyel” – ami igen komoly bók tőle.) Ám nem
szabad engednünk, hogy ezek a benyomások az objektív okfe-
jtés útjába álljanak. („De a szerelem kedélyhullámzás, s ami a
kedélybe vág, az ellensége a nyugodt, józan észnek, amelyet a
legtöbbre becsülök” – teszi hozzá sietve Holmes, miután maga
is elismeri Mary bájait.) Felismerjük a benyomások jelenlétét,
de tudatosan félretesszük őket. Tudomásul vesszük, hogy a
házibuliban látott ismeretlen nő egykori, időközben elhidegült
középiskolai barátnőnkre emlékeztet, aztán továbblépünk. A
múltbeli érzelmek hatása közel sem akkora, mint gondolnánk.
És soha ne higgyük, hogy ez most kivétel, mert kivétel nincs.
Csakhogy bármennyire szeretnénk is számizni az érzel-
meket, és tartani magunkat ahhoz, hogy soha nem teszünk
kivételt, a fenti alapelvek gyakorlatba ültetése bizony komoly
erőpróbának bizonyulhat. Watson például mindent megtesz
an- nak érdekében, hogy a legjobbat feltételezhesse a szívét
rabul ejtő hölgyről, és a kedvezőtlen körülményekre fogjon
mindent, ami nem illik bele a hölgyről alkotott idealizált
képbe. Fegyel- mezetlen elméje sorra rúgja fel azokat a
szabályokat, amelyeket Holmes a helyes érvelésre és a helyes
érzékelésre vonatkozóan felállított, a kivételektől az érzelmek
beengedésén át egészen a hivös tárgyilagosság teljes hiányáig,
mely utóbbi Holmes vesszőparipája.
 83/
Watson hajlamos az első pillanattól kezdve csak jót
feltételezni vendégükről. Hangulata felszabadult és nyugodt,
köszönhetően a lakótársával az imént folytatott megszokott
kedélyes csipkelődésnek. Akár helyes, akár nem, pozitív hangu-
lata ítéletalkotására is átterjed. Ezt nevezzük érzelmi heur-
isztikának (affect heuristic): úgy gondolkodunk, ahogyan érzünk.
Felszabadult és jókedvi állapotban világlátásunk is elfogadóbb
és kevésbé gyanakvó. Még mielőtt egyáltalán értesült volna ar-
ról, hogy hamarosan látogatójuk érkezik, Watsonnál már eldőlt,
kedvelni fogja az illetőt.
Maga a találkozás pedig éppen úgy zajlik, mint az említett
házibuliban. Amikor meglátunk egy idegent, elménk egy
megjósolható mintázat szerint aktiválódik, amelyet múltbeli
tapasztalataink, motivációnkat is magukban foglaló aktuális
céljaink, illetve létállapotunk együttesen határoznak meg.
Amikor Miss Mary Morstan belép a Baker Street 221/B-be, Wat-
son egy „fiatal, szőke hölgyet” lát, aki „csinos, alacsony nő
volt; ízlésesen öltözködött, és kifogástalan kesztyit viselt. Ám
egyszeri ruhája mégis arra vallott, hogy anyagi lehetőségei
korlátozottak.” A látvány hatására Watsonban azonnal
emlékek ébrednek az általa ismert fiatal, filigrán, szőke nőkről
– no, nem a könnyen kaphatóakról, hanem azokról, akik
egyszeriek, kisigényiek, és nem hivalkodnak szépségükkel,
hanem dísztelen, sötétszürke kosztüm alá rejtik. Ezért
aztán Mary
 84/
arckifejezése „vonzó és szeretetre méltó” lesz, nagy kék
szemében pedig „báj és elevenség” tükröződik. Watson első dic-
shimnusza e szavakkal zárul: „Már láttam három különböző
világrész számos nemzetének asszonyait, de sohasem
találkoztam még olyan arccal, amely ilyen nemes lélekre vallott
volna.”
Bár az imént még csupán Mary hajszínéről, arcvonásairól és
öltözködési stílusáról beszélt a derék orvos, a következő mond-
atában már Mary személyiségéről is messzemenő értékítéletet
mondott. Talán valóban igaz, hogy Mary megjelenése egyszer-
iségről tanúskodik, de ettől már vonzó és szeretetre méltó is?
Bájos és eleven? Ettől már nemes lélek? Watsonnak semmiféle
alapja nincs az efféle értékítéletekre. Hiszen Mary még meg sem
szólalt előtte. Annyit tett mindössze, hogy belépett a szobába.
Watson előítéleteinek azonban ennyi is elég volt, hogy szárnyra
kapjanak, és egymással versengve adjanak teljes jellemrajzot
egy idegenről.
Az új ismerősről készítendő villámrajz pontosításához Wat-
son híresen nagy tapasztalatából, elmepadlása „megismert
nők” feliratú rekeszéből merít. Bár a nők komoly szakértője,
három különböző világrészen szerezte tapasztalatait, még
sincs okunk azt gondolni, hogy megállapításai helytállóak
(kivéve persze, ha az derül ki, hogy Watson mindig is
helyesen mérte fel a nők személyiségét, már a rájuk vetett első
pillantásból).
 85/
Csak hát ezt valahogy nehéz elhinni. Watson a könnyebbik utat
választva inkább elfelejti, mennyi idő kellett múltbéli társai
valódi megismeréséhez – ha megismerte őket egyáltalán. (Azt
se felejtsük el, hogy Watson agglegény, aki sebesülést szerzett,
és most tért vissza a háborúból, illetve hogy nem nagyon van-
nak barátai. Milyen lehet ilyen körülmények között az általános
motiváltsága? Ugye, mennyire más képet kapnánk, ha házas
volna, befutott és népszeri? Ezt is figyelembe kell vennünk
Watson értékítéletének mérlegelésénél.)
E markáns és gyakori tendenciát elérhetőségi
heurisztikának (availability heuristic) nevezzük: abból
dolgozunk, ami adott pil- lanatban elménk számára elérhető.
Minél könnyebb valamit előhívni, annál biztosabbak vagyunk
használhatóságában és ig- azában. A jelenséget szemléltető
egyik klasszikus példában a résztvevők ismeretlen nevekkel
találkoznak egy olvasott szöve- gben, amelyeket később
hírességek neveinek ítélnek, pusztán azért, mert könnyi volt
felidézniük őket, emiatt pedig abban is biztosabbak, hogy nem
tévednek. A nevek ismerős csengése ele- gendő bizonyítékul
szolgált számukra. Eszükbe sem jutott el- gondolkodni azon,
hogy a korábbi találkozáson alapuló ismer- ősség érzése lehet
felelős a könnyedség érzéséért.
Kísérletek sora bizonyítja, hogy a környezet elemei – egy
kép, egy személy vagy éppen egy szó – hatására a későbbiek
során eredményesebben tudjuk felidézni a velük kapcsolatos
 86/
fogalmakat, vagyis ezek a fogalmak elérhetőbbé válnak
számunkra, továbbá nagyobb valószíniséggel adunk magabiz-
tos válaszokat ezeknek a fogalmaknak a bevonásával, még
akkor is, ha a válaszaink adott esetben nem is feltétlenül
helyesek. Mary külső adottságai asszociáció révén az emlékek
egész sorát idézték fel Watson fejében, ám nincs rá semmi
garancia, hogy a Mary által aktivált asszociációkból felépülő
mentális kép akár csak kicsit is hasonlítana a „valódi Maryre”.
Minél jobban hasonlít Mary a felidézett képekre – ez a reprezent-
ativitási heurisztika (representativeness heuristic) –, annál erősebb
a benyomás, és annál biztosabb benne Watson, hogy objektíven
ítélkezik.
Tegyünk félre mindent, amit Watson tudhat vagy nem tud-
hat. A hozzáadott információ sokkal inkább hátrány, mint
előny. Van egy kérdés, amelyen a derék doktor aligha gon-
dolkodott el: hány nőismerőséről derült ki végül, hogy valóban
egyszerre vonzó és szeretetre méltó, eleven és nemes? Men-
nyire jellemző ez a személyiségtípus mondjuk az egész lakosság
vonatkozásában? Lássuk be, nem túlságosan, még akkor sem, ha
a szőke hajat és a kék szemet a makulátlanság biztos jelének
tekintjük. És Mary láttán vajon hány nőismerőse jut Watson es-
zébe összesen? Egy? Kettő? Száz? Mekkora a teljes minta?
Aligha túl nagy, ráadásul a kiválasztott minta eleve elfogult-
ságot tükröz.
 87/
Bár pontosan nem tudjuk, miféle asszociációkat kelt a doktor
fejében Morstan kisasszony megpillantása, valószínileg a
következők jutnak közülük főszerephez: a legújabbak (a friss
tényező hatása vagy recenciahatás), a legszembetinőbbek (értsd:
legszínesebbek, legemlékezetesebbek – no de akkor hogy is ál-
lunk a végül érdektelennek, unalmasnak és szürkének bizonyult
kék szemi szőkékkel? Watson valószínileg már nem is emlék-
szik rájuk, már ha egyáltalán léteztek), valamint a legismer-
ősebbek (a leggyakrabban előhívott emlékek, amelyek persze
megint csak nem tekinthetők a legreprezentatívabb csoport-
nak). Ezek az összekapcsolások már a kezdet kezdetétől folyam-
atosan torzítják a vendégéről alkotott képet, és talán nem
túlzás azt állítani, hogy egy földrengés is kevés volna ahhoz,
hogy kimozdítsa doktorunkat az elsőként adott jellemrajz
helyességéről való szilárd meggyőződéséből.
Watson meggyőződésének rendíthetetlenségét tovább erősíti
az első inger fizikai természete. Az emberi arc talán a létező
legerősebb inger számunkra: az általa kiváltott asszociációk és
hatások rendkívül maradandók. Az alábbi két arckép jól szem-
lélteti mindezt.
 88/

Melyik arc a vonzóbb? Melyik személy a rátermettebb? Ha

ezek a fényképek egy tizedmásodpercre villannának fel
előttünk, a választásunk jó eséllyel esne egybe annak a sok
száz válasza- dónak a döntésével, akik hasonló körülmények
között látták a két arcképet. A felvételek két rivális politikusról
készültek, akik a 2004-es Wisconsin állambeli szenátusi
választáson mérkőztek meg egymással. Az erőt és a
szavahihetőséget együttesen kife- jező rátermettség értékelése
jól megjósolja a tényleges győztest (aki természetesen a bal
oldali férfi – vajon mi is őt választot- tuk?). Az egy
másodpercnél rövidebb ideig látott fényképek es- etében ez a
rátermettségi mutató mintegy 70%-ban előrevetíti a politikai
 89/
küzdelem tényleges kimenetelét. Ez a kiszámíthatóság
 90/
ugyanúgy érvényes minden választásra, akár az Egyesült Állam-
okban, akár Angliában, Finnországban vagy Mexikóban, Német-
országban vagy Ausztráliában rendezik. Az agyunk markáns
vonalú állak és határozott mosolyok alapján dönti el, mi szol-
gálja érdekeinket. (És lám, mit mutatnak az eredmények:
War- ren G. Harding az Amerikai Egyesült Államok valaha élt
legszög- letesebb állú elnöke.) Egyszóval olyan cselekvésre
vagyunk pro- gramozva, amelyet éppenséggel kerülnünk
kellene: el- hamarkodott következtetéseket vonunk le tudat
alatt ható, finom ingerek alapján, amelyeket még csak észre
sem veszünk. A következmények pedig messze túlmutatnak
Watson doktor esetén, amikor csupán annyi volt a tét, hogy
vajon nem bízik-e meg túlságosan is ügyfele bájos arcában.
Watson azonban felkészületlen, és így esélye sincs a
„nyugodt, józan észre”, amely Holmesnak a kisujjában van.

Ahogy a rátermettség megítélésekor egy futó pillantás is elég,

hogy megalapozzon egy politikai szavazatot, úgy Watson első
benyomásból kialakított, túlságosan is pozitív Mary-képe olyan
tettekre sarkallja őt, amelyek csak megerősítik benne kezdeti
véleményét. Ettől kezdve az első tényező hatása (effects of primacy)
miatt Watson markáns első benyomásai makacsul kihatnak
későbbi ítéleteire.
 91/
A rózsaszín szemüvegen át szemlélődő Watson immár a hold-
udvarhatásnak (halo effect) is könnyebben esik áldozatul. Ez azt
jelenti, hogy ha egy elemet – esetünkben a fizikai megjelenést
– pozitívumként értékelünk, várható, hogy így látunk majd
más elemeket is, ha pedig valami nem illik ebbe a képbe, azt
egyszerien és tudattalanul kimagyarázzuk valahogy. A
holdud- varhatáson túl az alapvető attribúciós hiba veszélye is
leselkedik Watsonra: Maryvel kapcsolatban minden negatívu-
mot külső körülményekkel magyaráz (például feszültséggel,
külső nyomással, balszerencsével), míg minden pozitívumot
Mary jellemének egyenes következményeként lát. Ami jó, az
Mary érdeme, ami rossz, az a környezet hibája. Véletlen és
szer- encse? Nem számítanak. Ahogyan az sem, hogy a jövőre
von- atkozó jóslataink bármely típusa – akár egy eseménnyel,
akár valakinek a viselkedésével kapcsolatban – többnyire
hamisnak bizonyul. Watson értékítéletét ez a tény sem
befolyásolja. Holmesszal ellentétben ennek lehetősége még
csak fel sem mer- ült benne, ahogyan saját kompetenciáját
sem kérdőjelezte meg.
Csaknem biztosra vehetjük, hogy Watson a folytatásban is
úgy viselkedik majd, mint addig, azaz fogalma sem lesz arról,
milyen trükkökhöz folyamodik az elméje csak azért, hogy fen-
ntartson egy látszatot Maryről, és ösztönösen vonzó, kerek
történetté szője az egymástól független benyomásokat. Amikor,
egyfajta önbeteljesítő jóslatként, Watson magatartása magát
 92/
Maryt is olyan viselkedésre sarkallja, amely még inkább
meger- ősíti a férfi első benyomásait, az események nagyon
rossz irányt is vehetnek. Ha Watson viselkedése azt fejezi ki,
hogy szemében Mary a világ leggyönyöribb szentje, akkor
Mary a szentek mosolyával fog visszanézni rá. Csak
valóságnak kell tekin- tenünk a látszatot, és máris azt kapjuk,
amit vártunk – még ha boldog tudatlanságunk miatt nem is
érzékeljük, hogy eközben távol áll tőlünk minden racionalitás
és objektivitás. Amit itt lá- tunk, nem egyéb, mint az
érvényesség tökéletes illúziója (illusion of validity), amelynek
hatása alól rendkívül nehéz kivonnunk magunkat, és ez még
akkor is így van, ha különben minden lo- gika ellene szól.
(Gondoljunk csak az állásinterjúkra, ahol a felvételiztetők már
az első percekben – netán másodpercek- ben – eldöntik,
hogyan viszonyuljanak a jelöltekhez. Attól kezdve, hogy ez
megtörtént, már hiába fest valaki más képet magáról, mint ami
addig kialakult, bírálói aligha fogják megváltoztatni
véleményüket, bármennyire meggyőző bizonyítékokat
vonultat is fel az alkalmassága mellett.)
Képzeljük el, hogy arról kell döntenünk, alkalmas-e valaki –
nevezzük Andreának – arra, hogy bevegyük a csapatunkba. Íme
néhány tudnivaló róla. Először is, Andrea intelligens és
szorgalmas.
Álljunk meg egy pillanatra! Két szó hangzott csak el, de jó
eséllyel máris így gondolkodunk: „Ó, hát ez remek, pont ilyen
 93/
kolleginát képzeltem magam mellé: az intelligencia és a szor-
galom az a két tulajdonság, amelyet fontosnak tartok a
partneremnél.” De mi történik akkor, ha a felsorolás hirtelen
így folytatódik: „irigykedő és makacs”? Ez már nem hangzik
olyan jól, igaz? Csakhogy az első benyomások még a ked-
vezőtlen új információk ellenére is meglepően erősek marad-
nak. Olyan erősek, hogy inkább átsiklunk a gyengeségek
felett, és a korábbi pozitív tulajdonságokat hangsúlyozzuk. Ha
felcser- éljük a sorrendet, éppen az ellenkezője történik: nincs
olyan fokú intelligencia és szorgalom, amely ellensúlyozhatná
a kez- det kezdetén felismert irigységet és makacsságot.
Vagy vessük össze az alábbi két tulajdonságlistát:

A: intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, eltökélt, gyakorlatias,

elővigyázatos;
B: intelligens, ügyes, szorgalmas, hűvös, eltökélt, gyakorlatias,
elővigyázatos.

Láthatjuk, hogy a két lista elemei egyetlen szó kivételével –

melegszívi/hivös – megegyeznek egymással. Ám amikor az
egyik lista felolvasása után arra kérték a kísérlet résztvevőit,
hogy egy 18 tulajdonságpárból álló lista minden párjából
válasszák ki azt a tulajdonságot, amely jobban jellemzi az il-
letőt, a két lista által kiváltott végső benyomás jelentősen
eltért
 94/
egymástól. A válaszadók nagyobb valószíniséggel találták az
A személyt nagyvonalúnak, a B személyt pedig az
ellenkezőjének. Erre persze mondhatjuk, hogy a
nagyvonalúság együtt jár a melegszíviséggel, akkor meg mi
olyan furcsa ebben? Tegyük fel, hogy így van. Csakhogy a
válaszadók itt nem álltak meg, hanem olyan tulajdonságok
alapján, amelyeknek egyáltalán semmi közük a
melegszíviséghez, az A személyt következetesen pozitívabb
tulajdonságokkal ruházták fel, mint a B személyt. Nemcsak
társaságkedvelőbbnek és népszeribbnek tartották (ez még
talán érthető is volna), hanem bölcsebbnek, elégedettebbnek,
rendesebbnek, humorosabbnak, együt- térzőbbnek, jobb
kinézetinek, önzetlenebbnek és kreatív- abbnak is.
Egyetlen szónyi eltérés, és a különbség máris ég és föld
egy személy megítélésében. Hiába egyezik meg a többi
tulajdonság, az illető teljesen más színben tinik fel előttünk.
Az első benyomás makacsul tartja magát: Morstan kisasszony
hajának, szemének és öltözködésének bivöletében Watson
továbbra is e külsődleges jegyek alapján ítéli meg emberi
tulajdonságait, és ezek szerint feltételez róla ezt vagy azt.
Hiába: szeretjük a következetességet, és nem szeretünk
tévedni. Így azonban az első benyomások hatása aránytalanul
nagy marad, függetlenül az utólagosan felszínre került
bizonyítékoktól.
 95/
No és Holmes? Amikor Mary távozik, Watson így fordul a de-
tektívhez: „Rendkívül bájos teremtés.” „Igazán?” – kérdez vis-
sza a detektív. – „Észre sem vettem.” Majd figyelmezteti
lakótársát, hogy vigyázzon, nehogy külsődleges tulajdonságok
befolyásolják az ítéletét.
Vajon komolyan mondja Holmes, hogy észre sem vette? Már
hogyne vette volna észre! Holmes minden apróságot megfigyel,
amit Watson, sőt minden bizonnyal többet is. Csupán az íté-
letalkotásban nem követi őt, azaz nem jelenti ki vendégükről,
milyen bájos teremtés. Ezzel az állásfoglalásával Watson objek-
tív megfigyelőből szubjektív véleményalkotóvá lett, és a
konkrét fizikai tényeket érzelmi tulajdonságokkal itatta át.
Holmes pontosan ez ellen emel szót. Talán maga is elismeri
Mary bájainak objektív jelenlétét (bár, ha visszaemlékszünk,
Watson első szavai Mary vonásainak szabálytalanságát és
alakjának átlagosságát emelik ki), de szinte már az észlelés pil-
lanatában lényegtelennek nyilvánítja megfigyelését.
Holmes és Watson nem csupán elmepadlásuk berendezési
tárgyaiban különböznek egymástól (az egyik padlás beren-
dezője egy bevallottan magányos detektív, lelkes zene- és op-
erabarát, a szobai céllövészet mivelője, aki szívesen pipázik,
valamint a kémiáról és a reneszánsz építészetről szóló titkos
könyvekbe temetkezik; a másiké egy bevallottan szoknyabolond
katonaorvos, aki imád jókat enni és kellemes társaságban
 96/
szórakozni esténként). Abban is eltérőek, ahogyan elméjük
ezeket a bútorokat elrendezi. Holmes úgy ismeri padlása
torzításait, mint a tenyerét (vagy stílszeribben: hegedije húr-
jait). Tudja, hogy ha átadja magát egy kellemes érzésnek, elsza-
lad vele a ló. Tudja, hogy ha egy mellékes külső tulajdonság
leköti a figyelmét, azzal azt kockáztatja, hogy elveszíti objektív
megfigyelőképességét. Tudja, hogy ha elhamarkodottan alkot
ítéletet, átsiklik az ítélete ellen szóló bizonyítékok felett, és
csak azokat látja meg, amelyek alátámasztják. Tudja azt is,
milyen nehéz kiszabadulni egy előítélet fogságából, és milyen
nehéz attól függetlenül cselekedni.
Éppen ezért Holmes alaposan megválogatja, mit enged be a
fejébe. Ez vonatkozik mind elmepadlása már meglévő
bútorza- tára, mind pedig azokra a potenciális bútordarabokra,
amelyek próbálnak a hippokampuszon át besurranva a hosszú
távú em- léktárba jutni. Soha ne felejtsük el, hogy a
figyelmünk homlok- terébe kerülő valamennyi tapasztalat, a
világ minden kis darabja egy-egy potenciális jövőbeli emlék:
új bútordarab, egy aktához adott újabb kép, új elem lehet
elménk eleve zsúfolt padlásán. Nem tudjuk megakadályozni,
hogy elménk azonnali ítéleteket alkosson. Nem vonhatunk
ellenőrzésünk alá minden eltárolódó információt. Arra
azonban igenis képesek vagyunk, hogy az elmepadlásunk
bejáratát őrző szirők kiismerésével és a motiváció erejének
kihasználásával jobban odafigyeljünk a
 97/
céljaink szempontjából fontos dolgokra, és kevésbé ragadjunk
le másoknál.
Holmes sem automata, ahogy a megbántott Watson
vádolja, amikor a detektív nem osztja Maryvel kapcsolatos
lelkesedését. (Eljön még a nap, amikor Holmes is elismeréssel
szól egy nőről: Irene Adlerről. De erre csak akkor kerül sor,
miután összemérte vele tudását, és megannyi győztes
párviadal után emberére akadva alulmaradt.) Holmes
egyszerien tudja, hogy minden egy nagyobb egész része, és a
jellemből, illetve a körülményekből egyaránt fakadhat,
függetlenül attól, milyen előjeli érzelmeket társítottunk hozzá.
Tisztában van azzal, hogy a padlás raktere értékes tér, és jól
meg kell fontolnunk, mivel töltjük meg elménk
tárolórekeszeit.
Térjünk most vissza a házibuliban látott idegenre! Men-
nyiben alakult volna másként a találkozás, ha Holmes
módszer- ével dolgozunk? Megpillantjuk az idegen férfi
futballmezét, il- letve a nő kék hajtincsét. Beindulnak
asszociációink: kinél poz- itívak, kinél negatívak. Azt
érezzük: na, ez az az ember, akivel
mindenképpen/semmiképpen sem szeretnénk megismerkedni.
Ám még mielőtt az ismeretlen megszólalna, lépjünk egy kicsit
távolabb magunktól (vagy éppen közelebb magunkhoz)! Vegyük
észre, hogy a fejünkben megfogalmazódó ítéletek nem a sem-
miből támadtak, hanem egy bizonyos forrásból – és ez mindig
 98/
így van –, majd nézzünk ilyen szemmel a felénk közeledő
 99/
idegenre! Legyünk tárgyilagosak: észlelünk-e rajta bármit,
ami igazolhatná hirtelen támadt benyomásunkat? Talán
haragosan néz ránk? Félrelökött valakit is? Nem? Akkor
nemtetszésünk máshonnan származik. Ha még jobban
belegondolunk, talán rájövünk, hogy a futballmezzel (vagy a
kék hajtinccsel) van bajunk. Talán nem. Azt azonban
mindenképpen belátjuk, hogy már a tényleges megismerkedés
előtt eldöntöttük, hogyan fo- gunk viszonyulni az illetőhöz,
illetve hogy első benyomásaink felülvizsgálatra szorulnak.
Aztán persze kiderülhet, hogy még- sem tévedtünk, de akkor
ezt már objektív tényekre alapozva ál- lapítjuk meg újólag,
miután esélyt adtunk az ismeretlennek, hogy megszólaljon. A
kibontakozó párbeszéd kiváló lehetőséget ad arra, hogy
valóságos megfigyeléseket végezzünk: górcső alá vehetünk
minden apró részletet, esetleges modorosságot, jel- legzetes
szóhasználatot. Mivel pontosan tudjuk, hogy korábban
valamilyen szinten már eldöntöttük, milyen jeleknek
tulajdoní- tunk nagyobb jelentőséget, most megpróbálhatjuk
ennek meg- felelően újra mérlegelni a bizonyítékok sokaságát.
Kiderülhet, hogy az idegen nő egyáltalán nem olyan, mint
egykori barátnőnk, vagy hogy bár nem osztjuk az ismeretlen
férfi futball iránti rajongását, azért szívesen megismerkednénk
vele. Az is kitudódhat, hogy mindvégig igazunk volt. A végered-
mény nem olyan fontos, mint annak felismerése, hogy
semmily- en értékítélet nem indul tiszta lappal, legyen bármily
 100/
pozitív
 101/
vagy negatív, meggyőző vagy látszólag kikezdhetetlen. Mire íté-
letünk eljut a tudatosítás szintjére, az elmepadlásunk és
környezetünk közötti kölcsönhatás már alaposan megszirte.
Ítéletalkotásunkat ugyan nem tudjuk erőszakkal leállítani, de
kiismerhetjük elmepadlásunkat, annak minden furcsaságával,
hajlamával és jellegzetességével együtt, és megpróbálhatunk
visszatérni egy semlegesebb kiindulóponthoz, ahonnan pon-
tosabban ítélhetünk meg valakit, figyelhetünk meg egy helyz-
etet, vagy hozhatunk egy döntést.

A körülmények hatalma: a környezet mint előfeszítő inger

Mary Morstan vagy a házibuliban feltinő idegen esetében
előítéleteinket a külső megjelenés elemei hívták elő, amelyek
szervesen hozzátartoztak az adott szituációhoz. Néha azonban
olyan tényezők aktiválják elfogultságunkat, amelyek semmilyen
szinten nem kapcsolódnak aktuális tevékenységünkhöz – és
ezek az elemek alattomos kis fickók. Jóllehet valószínileg mit
sem sejtünk jelenlétükről – tulajdonképpen sokszor pont ezért
–, és semmi közük ahhoz, hogy éppen mivel foglalkozunk,
könnyedén és mélységesen félrevezethetik ítélőképességünket.
Környezetünk minden pillanatban hatással van ránk. „A Vér-
bükkös tanya” (The Adventure of the Copper Beeches) cími
 102/
elbeszélésben Watson és Holmes vidékre vonatozik. Aldershotot
elhagyva Watson kinéz az elsuhanó házakra.

– Hát nem szépek és üdék? – kiáltottam föl a Baker Street

ködéből kiszabadult ember lelkesedésével.
Holmes komolyan ingatta a fejét:
– Tudja, Watson, az én gondolkodásmódomnak az az átka,
hogy mindent a saját mesterségem szemszögéből mérlegel-
ek. Magát csodálattal tölti el ezeknek az elszórt tanyáknak a
bája. Nekem viszont csak az jut róluk eszembe, milyen
könnyen lehet bintényt elkövetni az ilyen elhagyatott
helyeken.8

Holmes és Watson ugyanazokat a házakat nézik, mégis teljesen

mást látnak. Még ha sikerül is Watsonnak elsajátítania Holmes
megfigyelőképességét, a kiindulási tapasztalat akkor is
mindenképpen eltér kettejüknél, hiszen nemcsak Watson em-
lékei és szokásai teljesen mások, hanem azok a környezeti
ingerek is, amelyek egy adott útszakaszon megragadják a
figyelmét, és eszébe juttatnak valamit.
Amikor Watson hangot ad az elsuhanó tanyák szépsége fe-
letti ámulatának, elméjét környezete már jó ideje egy
bizonyos gondolkodásmódra és szelektív figyelemre hangolja.
Miközben csendben üldögél a vasúti kocsiban, feltinik neki a
környező táj
 103/
szépsége: „Gyönyöri tavaszi nap volt, a kék eget apró fehér
fel- hőfodrok pettyezték, amint nyugatról keletre sodródtak.
Vakítóan tizött a nap, a levegőben mégis volt valami frissítő
csípősség, amely megbizsergette az embert.” Ekkor tinnek fel
a friss zöld lombok között a tanyák. Van-e bármi meglepő
abban, hogy Watson rózsaszínben látja a világot? Közvetlen
környez- etének bája előfeszíti benne a pozitív beállítódást.
Ez a pozitív beállítódás azonban nem több, mint
lényegtelen adalék akkor, amikor Watson történetesen másról
formál véleményt. A tanyák akkor is ugyanolyanok
maradnának, ha Watson szomorú volna és rosszkedvi, csak
akkor más szemmel látná, így lehetnének például
„elhagyatottak és kísértetiesek”. Jelen esetben nincs
különösebb jelentősége, hogy Watson kedves fészkeket vagy
magányos kísértettanyákat lát az elsuhanó házakban. De mi
volna a helyzet akkor, ha ugyanezt az előzetes ítéletalkotást
valamelyik tanyán tett látogatás követné, például azért, hogy
telefonálni próbáljon, közvélemény- kutatást folytasson, vagy
felderítsen egy bincselekményt? Ugye, milyen fontos
szempont lenne hirtelen, hogy eléggé biztonságos-e a
környék? Ki szeretne bekopogtatni egy olyan tanyán, ahol
reális eséllyel nyitnak neki ajtót rossz szándékú alakok, akik a
leleplezés veszélye nélkül elkövethetnek bármi- féle
bincselekményt? Egy ilyen esetben a ház pontos megítélése
elemi szükséglet, nem csupán egy verőfényesen deris nap
 104/
mellékhatása. Éppúgy, ahogy tudnunk kell, hogy el-
mepadlásunk tudtunk nélkül befolyásolja ítéleteinket, úgy
külső környezetünk hatásával is tisztában kell lennünk. Az,
hogy valami nincs a padlásszobán belül, még nem jelenti azt,
hogy ne lehetne tényleges hatással padlásunk szirőire.
„Objektív” környezet tehát nem létezik. Csupán mi
érzékeljük annak, ezért pedig részben gondolkodásunk watsoni
megszokásai, részben pedig a közvetlen körülmények – jelen es-
etben a verőfényes nap – felelősek. Felmérni is nehéz, milyen
mértékben befolyásolják elmepadlásunk szirői azt, hogyan ér-
telmezzük a világot. A gyanútlan Watson aligha van egyedül
azzal, hogy átadja magát a gyönyöri tavaszi napnak, és nem is
kárhoztathatjuk ösztönös reakciójáért. Az időjárás rendkívül
erős előfeszítő inger, és rendszeresen hat ránk, méghozzá
legtöbbször tudtunk nélkül. Amikor például süt a nap, az em-
berek derisebbnek vallják magukat, és elégedettebbek az
életükkel, mint amikor esik az eső. A két dolog összefüggése
nem tudatos: egyszerien csak teljesebbnek élik meg létezésüket
a kék ég és a ragyogó napsütés láttán – akárcsak a vonatablak-
ból nézelődő Watson.
A környezet befolyásoló hatása a saját állapotunkról szóló
beszámolókon túlmenően a döntések meghozatalában is
fontos szerepet játszik. Esős napokon a továbbtanulni
szándékozó diákok az egyetem megválasztása során sokkal
inkább a többi
 105/
elé helyezik a tanulmányi szempontokat, mint napsütéses na-
pokon, és a kampuszlátogatás alkalmával tapasztalható fel-
hősödés minden egy szórásnyi növekedésével a hallgatók 9%-
kal nagyobb valószíniséggel iratkoznak be az adott in-
tézménybe. Borús időben a kereskedők nagyobb eséllyel hoznak
kockázatkerülő döntéseket, ám mindjárt megnő a kockázatvál-
laló kedvük, amikor kisüt a nap. Az időjárás jelentősége
koránt- sem merül ki abban, hogy megszépíti környezetünket.
Közve- tlenül befolyásolja, mit látunk, mire figyelünk, és
hogyan értékeljük a világot. De vajon szeretnénk-e a légköri
viszonyokra alapozni a megfelelő egyetem kiválasztását,
általános boldogságunk megítélését vagy üzleti döntéseinket?
(Apropó, kíváncsi volnék, vajon esős időben több válást,
illetve szakítást kezdeményeznek-e, mint napsütéses időben?)
Bezzeg Holmes ügyet sem vet az időjárásra, egész úton a
lapokat bújja. Nem arról van szó, hogy fogalma sincs róla,
csupán tisztában van azzal, milyen fontos összpontosítania a
figyelmét, ezért úgy dönt, hogy figyelmen kívül hagyja. Az
eset nem példa nélküli: Mary bájait is hasonlóképpen intézte
el egy
„észre sem vettemmel”. Természetesen szó sincs arról, hogy
észre sem veszi, milyen szép az idő. A kérdés az, hogy oda
kíván-e figyelni rá, jóváhagyva ezzel elmepadlása tartalmának
bármiféle megváltozását. Ki tudja megmondani, hogyan be-
folyásolta volna Holmes kedélyét a nap, ha nem foglalkoztatta
 106/
volna semmilyen ügy, és hagyta volna elkalandozni a
figyelmét. Most azonban egészen más körülmények és
összefüggések érdeklik. Watsonnal ellentétben érthetően
ideges és gondter- helt, elvégre egy ifjú hölgy fordult hozzá
kétségbeesetten. Holmes pedig töri a fejét. A megoldásra váró
rejtély minden figyelmét leköti. Van-e bármi meglepő abban,
hogy az elsuhanó tanyákról is csak az jut eszébe, ami amúgy is
foglalkoztatja? Ra- jta is előfeszítő inger hatása érvényesül,
még ha ez nem is külső körülményekből ered, ahogyan az
időjárás Watson esetében.
Jogos kérdés, hogy Watson nem kapta-e meg ugyanazt a
sür- gönyt a nyugtalan ügyféltől. De igen, megkapta. Csak
nem foglalkoztatta, és éppen ez az előfeszítés lényege:
ugyanaz a dolog nem biztos, hogy egyformán előhangolja két
különböző ember elméjét. Gondoljunk csak e könyv egyik
korábbi részére, ahol elmepadlásunk belső felépítéséről,
megszokott torzítá- sainkról és gondolkodásmódunkról
beszéltünk! A megszokott gondolkodási mintázatok és a
környezet között létrejövő kölc- sönhatás előfeltétele a
gondolkodási folyamatra ható finom, tudatelőttes hatások
teljes és tartós érvényesülésének, és ezek azok a tényezők,
amelyek nagyban befolyásolják, mit veszünk észre, és hogyan
jutnak el elménkbe az észlelt részletek.
Képzeljük el, hogy ötszavas halmazokból négyszavas monda-
tokat kell kiraknunk! A szavak önmagukban nézve semlegesnek
 107/
mondhatók, de ott rejtőzik közöttük egy-egy ún. célinger: olyan
 108/
szavak, mint magányos, óvatos, Florida, magatehetetlen, köt,
hiszékeny. Eszünkbe jut-e valami ezekről a szavakról? Ha
egymás mellé tesszük őket, leginkább az öregség. Ám ha
szétterítik harmincnál is több ötszavas halmazba, mindjárt elvész
az összhatás, olyannyira, hogy egyetlen válaszadó sem vette
észre a mondatok tematikus összefüggését (a két eredeti
kísérletben 30-30 résztvevő szerepelt). Ám az, hogy nem vették
észre, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy nem is volt rájuk
hatással.
Ha mi is úgy reagálunk, ahogyan az a több száz ember,
akikkel 1996 óta elvégezték ezt a vizsgálatot, rögtön több
meg- figyelést is tehetünk. Például lassabb lett a járásunk,
mint a fe- ladat előtt, és kicsit talán a tartásunk is görnyedtebb
(mindkettő az előfeszítő inger ideomotoros hatását bizonyítja,
vagyis azt, hogy az aktuális fizikai cselekvésre is kihat).
Rosszabb eredményeket érünk el kognitív képességeket mérő
teszteken. Lassabban reagálunk bizonyos kérdésekre. Akár
idősebbnek, fáradékonyabbnak érezzük magunkat, mint
régebben. Miért? Mert a Florida-hatás érvényesül rajtunk:
bizonyos életkori sztereotípiák tudtunkon kívül csomópontok
és fogalmak sorozatát aktiválták agyunkban, amelyek aztán egy
bizonyos gondolkodás- és cselekvésmódra buzdítottak ben-
nünket. Ez az előfeszítés jelenségének alapja.
Azt, hogy mely csomópontok érintettek, és hogyan fut
végig maga az aktiváció, elmepadlásunk és annak
 109/
sajátosságai
 110/
határozzák meg. Ha olyan kultúrából származunk, ahol az
öregek bölcsessége megbecsült érték, akkor – bár járásunk
várhatóan így is lassul – a kognitív tesztek kitöltésénél valamiv-
el gyorsabbak leszünk. Ugyanakkor az idősekkel szemben érzett
erősen negatív attitid esetén az ellenkezőjére számíthatunk:
azt tapasztaljuk, hogy gyorsabban járunk, és egy kicsit kihúzzuk
magunkat, ezzel is bizonyítva a célingertől való külön-
bözőségünket. Pontosan ez a lényeg: az előfeszítő inger nem
létezik légüres térben, és hatása is mindig más. Ugyanakkor –
bár a kiváltott reakció egyénenként változik – a válasz soha
nem marad el.
Lényegében ezért jelent mást ugyanaz a sürgöny
Watsonnak és Holmesnak. Ahogy várható is, Holmes esetében
olyan mintázatot aktivál, amely a binesetek megoldása során
meg- szokott beállítódással áll összefüggésben. Watson esetében
min- dez csekély jelentőségi, és hamar felülírja a kék ég és a
csiripelő madársereg. Van-e mit csodálkozni ezen?
Általánosságban kijelenthetjük, hogy Watson szemében a
világ jóval békésebb és barátságosabb hely, mint Holmes
számára. Watson többször is őszintén elcsodálkozik azon,
milyen gyanak- vó Holmes, és ámultan hallgatja baljósabb
következtetéseit. Ahol Holmes rossz szándékot sejt, ott
Watson nem lát mást egy bájosan rokonszenves arcnál. Ahol
Holmes a binügyi krónikák beható ismeretéről tesz
tanúbizonyságot, és hasznosítja is
 111/
tudását az aktuális eseteknél, ott Watson csak abból meríthet,
ami az ő rendelkezésére áll: az orvostudományból, a háborús
tapasztalatokból, illetve a mesterdetektív mellett töltött rövid
időszakból. Nem elhanyagolható különbség az sem, hogy
amikor Holmes rááll egy ügyre, és elkezdi apró részleteiben
feltárni, egyre inkább magába fordul, és fokozatosan mindent
kizár onnan, ami elterelhetné figyelmét az ügy szempontjából
lényeges dolgokról. Watson azonban mindig szívesen
gyönyörködik a tavasz szépségében és a dimbes-dombos táj
látványában. A két padlás tehát szerkezetében és tartalmában
olyannyira különböző, hogy feltehetőleg bármilyen inputot
teljesen eltérő módon szir meg.
Soha nem szabad megfeledkeznünk megszokott
beállítódásunk jelentőségéről. Minden helyzet egyrészt
szokásos, másrészt pillanatnyi céljaink és motivációink
együttese, vagy ha tetszik, az elmepadlásunk felépítésének és
aktuális állapotának kombinációja. Az előfeszítő inger –
legyen az egy deris nap, egy kétségbeesett sürgöny vagy egy
szólista – adott irányba tereli gondolatainkat, de hogy mit és
hogyan akt- ivál, az attól függ, mi van az elmepadlásunkon, és
hogyan használtuk ki mindeddig padlásunk adottságait.
Jó hír viszont, hogy abban a pillanatban, amint felismerjük
az elménkre ható előfeszítő ingert, nem hat ránk többé. Emlék-
szünk még az időjárás és a hangulat összefüggéseit vizsgáló
 112/
kutatásokra? Amikor a kísérleti személyeknek világosan
tudomásukra hozták, hogy esős az idő, az időjárás nem be-
folyásolta többé hangulatukat. Ha az időjárásról kérdezték őket,
mielőtt számot adtak volna kedélyállapotukról, az időjárás
nem hatott rájuk többé. A környezet érzelmekre gyakorolt
hatását kutató vizsgálatok szerint akkor is eltinik az
előhangoló hatás, ha a kísérleti személy állapotát nem érzelmi
okkal mag- yarázzák. Ha az érzelemkutatás egyik klasszikus
kísérletének mintájára kapnánk egy adrenalininjekciót, majd
kapcsolatba kellene lépnünk egy erős pozitív vagy negatív
érzelmeket mutató személlyel, nagy valószíniséggel az ő
érzelmeit tükröznénk vissza. Ha azonban közölnék velünk,
hogy az injek- ció fizikálisan serkentő hatással lesz ránk, a
tükrözés mér- séklődne. Tény, hogy az előfeszítéssel
kapcsolatos vizsgálatok gyakorlatilag megismételhetetlenek.
Ha a figyelem akár csak a leghalványabb mértékben is az
előfeszítés mechanizmusára terelődik, hatása teljesen
megszinik. Amint tudatára ébredünk cselekvésünk
mozgatórugóinak, azok nem befolyásolnak többé bennünket:
immár más tényezőknek tulajdoníthatjuk a ben- nünk
aktiválódott érzelmeket és gondolatokat, következéskép- pen
már nem hisszük azt, hogy az impulzus saját elménkből
származik, és saját akaratunk eredménye.
 113/

Passzív elménk aktiválása

De hogyan sikerül Holmesnak elkerülnie a gondos megfigyelést
megelőző spontán ítéletalkotást? Hogyan függetlenedik
környezete egyetlen pillanatra sem szinő külső hatásaitól? A
titok nyitja a tudatos jelenlét. Hamarosan bővebben is
megvizs- gáljuk ezt a fajta megfigyelést, amellyel Holmes aktív
folyamat- tá változtatta az információk befogadásának passzív
szakaszát (amikor rossz szivacshoz hasonlóan szívjuk fel a
dolgokat, amely teljesen tehetetlenül némi vizet elnyel, a többi
meg egyszerien átfolyik rajta). Továbbmenően ezt az aktív
folyam- atot elméje alapbeállításává tette.
Leegyszerisítve arról van szó, hogy Holmes – mint most
már mi is – felismeri, hogyan indul be a gondolkodás
folyamata, és miért olyan fontos a koncentrált figyelem rögtön
a kezdettől fo- gva. Ha mostantól valaki minden benyomásunk
okát megmag- yarázná, azok akkor sem változnának meg
(„Persze, hogy akkor is igazam van!”), de legalább tudnánk,
honnan származnak. Mó- dunk nyílna arra, hogy idővel egyre
többször érjük tetten elménket, mielőtt elhamarkodott ítéletet
alkotna, ezáltal sokkal gyakrabban hallhatnánk bölcsessége
szavát.
Holmes semmit, még egy futó benyomást sem tekint magától
értetődőnek. Egyszerien nem engedi meg, hogy egy pillantását
megragadó külső inger döntse el helyette, mi költözhet be
 114/
elméjébe, és mi nem, illetve hogyan aktiválódjon (vagy éppen
 115/
ne aktiválódjon) elmepadlása tartalma. Holmes folyamatosan
aktív és éber marad, nehogy egy kósza előfeszítő inger is
bekúszhasson féltve őrzött elmeterébe. Habár a folyamatos
figyelem kimerítő, fontos helyzetekben megéri vállalni az er-
őfeszítést – és idővel egyre kevésbé esik majd nehezünkre.
Lényegében annyi a teendőnk, hogy ugyanazokat a
kérdéseket tegyük fel magunknak, amelyeket Holmes, szinte
automatikusan. Van-e bármi, ami a szóban forgó ügy szempontjából
mellékes, viszont valamilyen szinten befolyásolja ítéletalkotásomat? (A
válasz csaknem mindig igen.) Ha van, ennek megfelelően hogyan
módosítsak észlelésemen? Mi befolyásolta első benyomásomat, és ez az
első benyomás befolyásolta-e a továbbiakat? Holmes sem immúnis
az előfeszítésre, sőt nagyon is tisztában van az erejével. Ezért
amikor Watson elhamarkodottan ítél meg egy nőt vagy egy
tanyát, Holmes azonnal egy „igen, de…” kezdeti ellenvetéssel
korrigálja a benyomást. Üzenete egyszeri: első benyomásunk
nem más, mint első benyomás, túlértékelése helyett inkább
azon kell elgondolkodnunk, hogy mi okozta, és ez mit is jelent
céljaink szempontjából. Az emberi agy bizonyos dolgokat ön-
miködően végez, és akár tetszik, akár nem, ezt nem vagyunk
képesek megváltoztatni. Azt azonban mi döntjük el,
kiindulunk-e megalapozatlan ítéleteinkből, vagy inkább a
mélyükre ásunk. Soha ne feledjük a nyerő párost: tudatos jelen-
lét és motiváció.
 116/
Más szóval, legyünk szkeptikusak önmagunkkal és
elménkkel szemben. Lépjünk túl az alapvető passzivitáson, és
váljunk aktív megfigyelőkké! Tegyük fel magunknak a kérdést:
objektív magatartás váltott ki belőlünk valamit (mielőtt például
„nemes léleknek” nevezzük Maryt, láttunk-e tőle bármi olyas-
mit, ami ezt alátámasztaná), vagy az egész nem volt több,
mint szubjektív benyomás (de hát annyira kedvesnek tűnt)?

Egyetemista koromban közremiködtem az ENSZ Modell

Diákegyesület világkonferenciáinak szervezésében. Ez azzal
járt, hogy minden évben más-más városokban toboroztunk
diákokat, hogy csatlakozzanak a szimulációhoz. Az egyesület
főtitkáraként rám hárult a témák előkészítése, a viták levez-
etése és a konferenciák végén a legjobban teljesítő diákok
kitüntetése. Sima ügy, gondoltam. Egészen addig, míg az ered-
ményhirdetésre nem került a sor.
Első évben feltint nekem, hogy Oxford és Cambridge
aránytalanul nagy számú díjjal tért haza a konferenciáról. En-
nyivel jobbak lettek volna a többieknél, vagy valami más
húzó- dott meg a háttérben? Az utóbbira gyanakodtam. Végül
is a világ legkiválóbb egyetemei képviseltették magukat, és bár
Ox- ford és Cambridge kétségkívül a felsőoktatás két
fellegvára, ab- ban már nem voltam olyan biztos, hogy
küldötteinek is tör- vényszerien és következetesen a
legjobbaknak kell lenniük.
 117/
Nem értettem, mi folyik itt. Talán a kitüntetésekért felelős
diáktársaim voltak, hogy is mondjam, elfogultak?
A következő évben elhatároztam, hogy utánajárok a
dolognak. Megpróbáltam nyomon követni, hogyan reagálok a
különböző előadókra, figyeltem, milyen benyomások alakulnak
ki, és milyen érvek merülnek fel bennem, milyen meggyőző
egy-egy gondolatmenet, és azokat milyen hatásosan adják elő.
És ez volt az a pont, ahol meglehetősen nyugtalanító
felfedezést tettem: az oxfordi és a cambridge-i diákok a
beszédük alapján egyszerien okosabbnak tűntek. Ha párosával
kiállítottak volna minden előadót, és mindenkivel elmondatták
volna ugyanazt a szöveget, egyértelmien a brit kiejtéssel
beszélő előadó tetszett volna jobban. Ebben ugyan nem volt
semmi ráció, de ettől még így volt: a kiejtés valamiféle
sztereotípiát aktivált a fejemben, amely torzította az
ítéletemet. Akonferencia végéhez és a díjkiosztáshoz
közeledve már biztosan tudtam, hogy a brit küldöttek voltak
mindenki közül a legjobbak. Nem volt kelle- mes beismerni,
de így volt.
Ezután azzal próbálkoztam, hogy aktívan ellenállok a
benyomásomnak. Megpróbáltam csak a tartalomra figyelni. Ki
mit mond, és hogyan mondja? Előreviszi-e vele a vitát?
Rámutat-e lényeges szempontokra? Vagy az igazán magvas
gondolatokat mellőzve csak átfogalmazza mások észrevételeit?
 118/
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy könnyen ment. Újra és
újra azon kaptam magam, hogy a hangsúlyozás, kiejtés és
hanglejtés bivöletébe estem, ahelyett, hogy a tartalomra figyel-
tem volna. És itt lett csak igazán félelmetes a dolog: a végére
még mindig azt éreztem, hogy az oxfordi küldött érdemli meg a
legjobb előadónak járó díjat. Hiszen tényleg ő volt a legjobb,
győzködtem magamat. Vajon nem csak azért állítom váltig az ellen-
kezőjét, mert nem vagyok hajlandó megfelelően méltányolni őt,
mintha csak azért büntetném, mert brit? Nem velem van a baj.
Az általam kiosztott díj akkor is jó helyre kerül, ha történetesen
oxfordi diák kapja. A többiek elfogultak, én nem.
Csakhogy nem az oxfordi küldött volt a legjobb. Amikor
belenéztem kínos lelkiismeretességgel vezetett jegyzeteimbe,
beláttam, hogy többen is jobb teljesítményt nyújtottak nála.
Jegyzeteimnek, emlékeimnek és összbenyomásomnak semmi
közük nem volt egymáshoz. Végül a jegyzeteim alapján
választottam. Ám az utolsó percig fontolgattam a döntésemet,
és még utána sem tudtam szabadulni attól a kínos érzéstől,
hogy az oxfordi lányt megfosztottam valamitől.
Intuícióink akkor is rendkívül erősek, ha teljességgel mega-
lapozatlanok. Ezért amikor egy ilyen erős megérzés kerít
hatalmába bennünket (micsoda csodálatos ember, gyönyöri
ház, nemes ügy, tehetséges vitapartner), mindenképpen tegyük
fel a következő kérdést: min alapszik ez a megérzés? Valóban
 119/
megbízhatom-e benne, vagy csak megtéveszt vele az elmém?
Ilyenkor jól jön egy objektív, külső viszonyítási pont, mint
nekem a bizottsági jegyzeteim, csakhogy ilyen segítség nem
mindig áll rendelkezésünkre. Néha be kell látnunk, hogy hiába
vagyunk meggyőződve elfogulatlanságunkról és arról, hogy
semmilyen külső tényező nem befolyásolja ítéleteinket és
választásainkat, számolnunk kell azzal az eshetőséggel, hogy
nem teljesen racionálisan vagy objektíven cselekszünk. Ha ezt
belátjuk, és kimondjuk, hogy gyakran az a legcélravezetőbb,
ha nem bízunk meg saját ítéleteinkben, nagy lépést teszünk
afelé, hogy mégis megbízhassunk bennük. Ráadásul, ha
motivál ben- nünket, hogy helyesen járjunk el, a kezdetben
belénk vésődött benyomás is jóval kisebb eséllyel vezethet
tévútra bennünket.
Mindezek belátásán túl azonban a legfontosabb a folyamatos
gyakorlás. A helyes megérzés csak gyakorlat kérdése, hiszen
csak így érhetjük el, hogy a szerzett készség átvegye a tanult
heurisztikák helyét. Ahogy nem születünk figyelmetlennek, úgy
arra sem vagyunk kárhoztatva, hogy hibás gondolkodási szoká-
sainknak esküdjünk örök hiséget. Mindezek azért miködnek
csupán, mert ehhez szoktunk hozzá, mert ezt gyakoroljuk – és
mert hiányzik az a tudatos figyelem, amellyel Holmes minden
gondolatához odafordul. Talán nem is érzékeljük, hogy agy-
unkat mi magunk kondicionáltuk egy bizonyos gondolkodás-
módra, de attól még így van. Mindez jó és rossz hír egyszerre,
 120/
hiszen ha rászoktattuk valamire az agyunkat, akkor le is
tudjuk szoktatni róla, és képesek vagyunk új szokásokat
kialakítani. Minden szokás másik szokássá alakítható. A
szerzett készség idővel megváltoztathatja a heurisztikát.
Ahogy Herbert Simon, az ítéletalkotás és döntéshozatal
tudományterületének egyik megteremtője fogalmazott: „Az
intuíció nem több és nem kevesebb, mint felismerés.”
A gyakorlással töltött idő tekintetében Holmes utcahosszal
vezet előttünk. Se szeri, se száma azoknak az alkalmaknak,
amikor fejlődhetett, hiszen napi huszonnégy órában, az év
minden napján, gyermekkora óta gyakorol. Könnyen úgy
érezhetjük mellette, hogy sehol sem vagyunk hozzá képest, de
ezzel nem jutunk előbbre. Érdemesebb inkább lelkesedést mer-
íteni a személyéből. Ha ő képes volt rá, képesek leszünk mi is.
Minden csak idő kérdése. Ne várjuk, hogy varázsütésre
megváltozzanak olyan szokásaink, amelyek ilyen hosszú idő al-
att ivódtak belénk.
Az első lépés a tudatosság elsajátítása. Holmes a tud-
atosságának köszönheti, hogy nem követi el azokat a hibákat,
amelyektől Watson, a felügyelők, valamint megbízói és ellen-
felei szenvednek. De hogyan lép aztán tovább? Hogyan váltja
cselekvésre ezt a tudatosságot? A folyamat a megfigyeléssel
kezdődik: amikor megértjük, hogyan miködik elmepadlásunk,
és miből indul ki a gondolkodás folyamata, lehetővé válik
 121/
számunkra, hogy olyan dolgokra fordítsuk figyelmünket,
amelyek valóban fontosak, és eltereljük azokról, amelyek
lényegtelenek. A továbbiakban tehát a tudatos megfigyelés
témájával fogunk foglalkozni.
 II. RÉSZ
A MEGFIGYELÉSTŐL A KÉPZELETIG
 3. FEJEZET
AZ ELMEPADLÁS BERENDEZÉSE: A MEGFIGYELÉS
HATALMA

Vasárnap este volt, közelgett apa rendszeres esti felolvasásának

az ideje. Néhány nappal korábban fejeztük be – több hónapos
szívfacsaró utazást követően – a Monte Cristo grófját,1 amely
valóban magasra tette a mércét. És azon az estén, távol a
kastélyoktól, erődöktől meg Franciaország kincseitől, szemtől
szemben találtam magam azzal az emberrel, akinek elég volt
egyetlen pillantást vetnie új ismerősére, hogy teljes
bizonyossággal kijelentse: „Ön Afganisztánban volt, amint
látom.” Watson válasza pedig – „Honnan tudja?”2 – pontosan
azt az elképedést tükrözte, amely engem is azonnal megcsapott.
Honnan a csudából tudta? Kétségem sem volt afelől, hogy a
kijelentés túlmutat a részletek csupán alapos megfigyelésén.
Vagy mégsem? Amikor Watson eltinődik azon, miként
szerezhetett Holmes tudomást hadi szolgálatáról, arra tippel,
korábban valaki már megemlítette neki. Lehetetlenség effélét
megállapítani puszta… ránézésre. „Nincs benne semmi
ördöngösség” – feleli Holmes. Abszolút lehetséges. Majd így
folytatja:
 113/

Tudtam, hogy Afganisztánból jött. A megszokásnak

köszön- hetően a gondolataim villámsebességgel adják meg
a végkövetkeztetést anélkül, hogy az hosszabb
fejtörésembe kerülne. Okoskodásom láncolata különben ez
volt: Itt van egy katonás megjelenési, orvosnak kinéző úr.
Természetes, hogy katonaorvos, aki csak most jöhetett a
forró égöv alól, mivel arcát a nap erősen megperzselte,
mert a keze ott, ahol a kézelő egy kissé felcsúszott, fehér,
tehát az nem lehet a ter- mészetes testszíne. Beesett,
megnyúlt arcáról pedig lerí a szenvedés és betegség nyoma.
Egyik karja sérült, mivel nem úgy mozgatja, mint az
egészséges emberek. Most már csak azt kellett kitalálnom,
hogy a forró öv melyik részében áll- hatott ki ennyi kínt
egy katonaorvos? […] Miután a háború még csak nemrég
fejeződött be, s másutt azelőtt hosszú ideig nem folyt harc,
logikus, hogy Afganisztánban kapta sebét. Ennek
átgondolása azonban csak egy pillanat mive volt, aztán
megjegyeztem, hogy ön Afganisztánból jött, mire
csodálkozni látszott.3

Kétségtelen, hogy a megfigyelés a kiindulópont, ez egyszeri.

Holmes szemügyre veszi Watsont, és azonnal begyijti a fizikai
megjelenéséről, viselkedéséről és modoráról árulkodó informá-
ciómorzsákat. A részekből pedig átfogó képet alkot magáról a
 114/
férfiról, ugyanúgy, ahogy Joseph Bell tette az elképedt Arthur
Conan Doyle jelenlétében.
De ez még nem minden! Az odafigyelés – Holmes alkalmazza
ekképpen a fogalmat, amikor egyetlen szempillantással
felvázolja új ismerőse élettörténetét – több, mint az egyszeri
megfigyelés. Nem csupán a tárgyak látóterünkbe történő
beengedésének passzív folyamatáról szól. Hanem sokkal
inkább arról, hogy tudjuk, mit és hogyan akarunk megfigyelni,
és figyelmünket annak megfelelően irányítjuk, mely
részletekre akarunk összpontosítani. Melyeket akarjuk
mellőzni? És miként fogadjuk be és rögzítjük a figyelmünk
fókuszába beválasztott részleteket? Más szóval, hogyan
maximalizáljuk elmepadlásunk potenciálját? Ha emlékszünk
még Holmes első intéseire, akkor tudjuk, hogy nem elég csak
úgy felhajigálni mindenféle régi darabot, ha a lehető
legrendezettebben akarjuk tartani a hely- iséget. Mindenben
benne rejlik annak a lehetősége, hogy padlásunk jövőbeni
bútorzatává váljék, amiről úgy döntünk, észrevesszük – mi
több, az új elemek megváltoztatják a padlás elrendezését, és
ez kihat valamennyi jövőben felkerülő elemre. Más szóval,
bölcsen kell választanunk.
A bölcs választás szelektivitást jelent. Azt, hogy nem elég
csak nézni, hanem látni is kell, mégpedig jól átgondolt látás-
móddal. Annak a ténynek a teljes tudatával, hogy mindaz, amit
megfigyelünk – és ahogyan megfigyeljük –, jövőbeni
 115/
következtetéseink alapját képezi. A teljes kép meglátásáról
szól, arról, hogy a lényegi részletekre összpontosítunk, és
megértjük, miként illeszthetjük be azokat egy tágabb
gondolati keretrendszerbe.
Miért pont ezekre az aspektusokra figyel fel Holmes Watson
megjelenésében? És Bell, valós életbeli alteregója miért épp
ezekre a szempontokra összpontosít új páciense
viselkedésében? („Látják, uraim – magyarázta a sebész a diák-
jainak –, az úriember tisztelettudó volt, de nem vette le a
kalapját. A hadseregben ez nem szokás, de ha régen leszerel,
[mostanra] már megtanulta volna a társas illemet. Tekintély
áradt belőle, és skót származásához kétség sem férhet. Ami Bar-
badost illeti, vastagbőriségre panaszkodott, ami nyugat-indiai
kór, nem pedig brit, a skót ezredek pedig pont azon a földön ál-
lomásoznak.”4 Honnan tudta, melyek a lényegesek a beteg fiz-
ikai megjelenésének számos részlete közül? A hosszú évek
során megszerzett szimpla rutinból. Dr. Bell olyan sok beteget
kezelt, olyan sok élettörténetet hallott, és olyan sok diagnózist
állított fel, hogy egy ponton túl mindez természetessé vált a
számára – ugyanúgy, ahogyan Holmes számára is. A fiatal, még
tapasztalatlan Bell aligha lett volna képes ugyanerre az éles
elméji tisztánlátásra.)
Holmes magyarázatát megelőzi a két férfi beszélgetése „Az
élet könyve” (The Book of Life) cími cikkről, amelyet a detektív
 116/
írt az egyik reggeli napilapnak – ebben a már említett cikkben
fejti ki, miként lehet egyetlen csepp vízből az óceánra vagy a
Niagarára következtetni. Eme vizes kezdet után Holmes
kiterjeszti az elvet az emberi interakcióra is.

Mielőtt a tanuló eme tudomány legmagasabb szinti nehéz-

ségeket felsorakoztató erkölcsi és szellemi aspektusai felé
fordulna, ismerkedjen meg az elemi ismeretekkel; szerezze
meg csupán azt a tudást, amellyel első látásra kitalálja a vele
érintkezésben lévő emberek foglalkozását és egész múltját is.
E gyakorlat – akármennyire jelentéktelennek tinjön is –
élesíteni fogja megfigyelőképességét, és megtanulja általa,
hogy mit és hogyan nézzen meg. A kéz körmeiről, a kabát
ujjáról, a cipőről, a nadrág térdéről, a mutató- és hüvelykuj-
jon képződött kemény bőrről, a gallérról, az arckifejezésről
könnyen megállapítható az ember foglalkozása anélkül, hogy
az illetőt máshonnan megismertük volna. Szinte elképzel-
hetetlen, hogy e metódus alkalmazása cserbenhagyja, ekkép-
pen a tévedés áldozatává tegye a kompetens érdeklődőt.5

Vizsgáljuk meg újra, miként közelít Holmes Watson afgan-

isztáni küldetéséhez! Amikor felsorolja azokat az elemeket,
amelyek segítségével behatárolhatta Watson korábbi
tartózkodási helyét, többek között megemlíti a napbarnított
 117/
bőrszínt – a londoni éghajlaton egyértelmien atipikus jellemzőt,
amelyre tehát Watsonnak másutt kellett szert tennie –, és ez
alátámasztja azt a feltételezést, hogy a trópusokról érkezett.
Mivel azonban arca sovány és nyúzott, világos, hogy nem
nyaralt, hanem olyasmivel töltötte az idejét, ami megrendítette
az egészségét. És a testtartása? Az egyik karja természetelle-
nesen merev, ezt pedig sérülés okozhatja.
Trópusi éghajlat, betegség, sérülés – illesszük mindezt
egye- tlen képbe, akár egy kirakós játék darabkáit, és máris
megkapjuk: Afganisztán. Minden megfigyelt elem beleillik a
kontextusba, és összekapcsolódik a többi észrevétellel, nem
csupán önmagában álló darab, hanem hozzájárul a kerek
egészhez. Holmes nemcsak megfigyel, hanem szemlélődése
során a megfelelő kérdéseket teszi fel észrevételeivel kapcsol-
atosan: olyan kérdéseket, amelyek lehetővé teszik számára,
hogy egységet alkosson a részekből, és hogy a vízcseppből az
óceánra következtessen. Természetesen nem kellett ahhoz az
afgán helyzetről hallania, hogy felismerje, Watson háborúban
járt. Akkor talán nem tudta volna pontosan megnevezni a
helyszínt, de így is könnyedén előrukkolhatott volna valami
effélével: „Ön háborúban volt, amint látom.” Nem olyan
lenyigöző, az biztos, de a lényeg ugyanaz.
Ami a hivatást illeti: az orvos megelőzi a katonaorvost, vagyis
mindig a kategória élvez elsőbbséget az alkategóriával
 118/
szemben, soha nem fordítva. Az orvos pedig meglehetősen
prózai megfejtése egy férfi foglalkozásának olyasvalakitől, aki
életét a rendkívüli dolgoknak szentelte. Prózai, de ettől még
nem helytelen. Ha beleolvasunk Holmes többi fejtegetésébe
is, láthatjuk, hogy hacsak nincs rá jó oka, az egyes hivatások
meg- fejtése során ritkán kalandozik el a sejtelmes, a különös
felé, és sokkal inkább a megfigyeléseken és tényeken nyugvó
hétköznapi, gyakoribb elemekhez ragaszkodik, ahelyett, hogy
fél füllel hallott információkból vagy feltételezésekből indulna
ki. Az orvos egyértelmien sokkal gyakoribb szakma, mint
mondjuk a nyomozó, és Holmes soha nem hagyná figyelmen
kívül ezt a tényt. Minden egyes megfigyelést be kell ágyazni egy
már meglévő tudásbázisba. Igazság szerint, ha Holmes ön-
magával találkozna, nem találná ki a saját foglalkozását. Végtére
is, saját bevallása szerint, ő a világ egyetlen „tanácsadó detek-
tívje”. Az alapgyakoriság – vagyis az előfordulási arány az
általános populációban – igenis számít, amikor a megfelelő
kérdések feltevésére kerül sor.
Pillanatnyilag azonban itt van nekünk Watson, az Afgan-
isztánból hazacsöppent orvos. Ahogyan a jó doktor maga is
mondja, pofonegyszeri az egész, ha már látjuk a konklúzióhoz
vezető utat. De miként tanulhatjuk meg, hogy saját erőnkből
jussunk efféle konklúziókra?
Minden egyetlen dologra vezethető vissza: a figyelemre.
 119/

A figyelem egyáltalán nem természetes állapot

Amikor Holmes és Watson először találkoznak, a detektív azon-
nal levezeti Watson élettörténetét, mégpedig helyesen. De mi a
helyzet az orvos benyomásaival? Először is: azt tudjuk, hogy
amikor megérkezik, csak alig figyel oda a kórházra, ahol először
találkozik Holmesszal. „Ismerős terep volt” – osztja meg
velünk, ahol útmutatásra „nincs szüksége”.
A detektívvel a laboratóriumba érve találkozik, ahol, min-
tegy első benyomásként, meglepődik Holmes testi erején, aki
„olyan erővel ragadja meg a kezét, amit [Watson] aligha
feltételezett”. Másodszor egy bizonyos kémiai kísérlet iránti
érdeklődése tinik fel neki, amelyet Holmes be is mutat látog-
atóinak. És csak harmadjára történik meg első tényleges meg-
figyelése, mégpedig Holmes megjelenése kapcsán: „Ahogy elém
tartotta a kezét, láttam, hogy tele van hasonlóan leragasztott
sebhelyekkel, néhol maró savak nyomát is felfedeztem rajta.”6
Az első két észrevétel inkább benyomás – vagy előzetes
benyomás –, semmint megfigyelés, amely sokkal közelebb áll
a házibuliban megismert idegennel vagy a Mary Morstannel
kapcsolatos ösztönös, tudatelőttes ítéletalkotáshoz, amelyet az
előző fejezetben láttunk. (Miért ne lehetne Holmes erős?
Mintha Watson kissé elhamarkodottan hasonlította volna őt
valamiféle orvostanhallgatóhoz, akire nem jellemző a
kiemelkedő fizikai teljesítmény. És miért ne lehetne izgatott?
 120/
Watson ismét saját, az érdekesről és az érdektelenről vallott
elképzelését vetítette ki újdonsült ismerősére.) A harmadik
észrevétel Holmes megállapításaival állítható párhuzamba,
mégpedig azokkal, amelyek segítségével kikövetkeztette az or-
vos afganisztáni katonai szolgálatát – azzal a különbséggel,
hogy Watson csupán azért veszi észre mindezt, mert maga
Holmes hívja fel rá a figyelmét. Amikor sebtapaszt tesz az
ujjára, az alábbi megjegyzést teszi: „Óvatosnak kell lennem,
mert sokat dolgozom különböző mérgekkel.” 7 Úgy tinik, Wat-
son egyetlen lényegi észrevételét csak azután teszi meg, hogy
ráirányították a figyelmét a jelenségre.
Mi okozza a tudatosság eme hiányát, a felszínes és rendkívül
szubjektív értékeléseket? Watson maga válaszolja meg a
kérdést, amikor felsorolja jellembeli fogyatékosságait
Holmesnak: végső soron nem árt, ha a leendő lakótársak
tisztában vannak egymás legrosszabb tulajdonságaival, nem ig-
az? „Végtelenül lusta vagyok”8 – ismeri be. Három szóval
meghatározza a probléma lényegét. Watson azonban nyilván-
valóan nincs egyedül ezzel, ugyanis fogyatékossága
többségünkre ugyanígy jellemző, legalábbis akkor, ha az
odafigyelésről van szó. Hans Ladenspelder rézmetsző 1540-ben
fejezte be hét részből álló sorozata egyik darabját. A táblán egy
lehunyt szemmel oszlopnak támaszkodó nő látható, aki fejét bal
kézfején nyugtatja, és akinek jobb válla felett szamár kukucskál
 121/
át. A rézmetszet címe Acedia (Akédia), a sorozaté pedig A hét
főbűn.
Az akédia a jóra való restséget jelenti. Az elme lustaságát,
amelyet az Oxford Dictionary „spirituális vagy mentális rest-
ségként, apátiaként” definiál. A Benedek-rendi szerzetesek ezt
nevezték a dél démonának: a bódult tespedtség ama gonosz
szellemét, amely számos odaadó szerzetest csábított
tétlenségre a lelki munkálkodásnak fenntartott hosszú órák
idején. Manapság inkább a „figyelemzavar”,
„szórakozottság”, „alac- sony vércukorszint” címkével illetjük
azt a kínzó állapotot, amikor képtelenek vagyunk elvégzendő
feladatunkra koncentrálni.
Akár binnek vagy kísértésnek, akár lusta észjárásnak vagy
egészségi állapotnak tekintjük, a jelenség ugyanazért a
kérdésért kiált: miért olyan átkozottul nehéz odafigyelni?
Nem feltétlenül a mi hibánk. Marcus Raichle neurológus az
emberi agy hosszú évtizedeken át tartó tanulmányozása során
felismerte, hogy agyunk pásztázásra van teremtve. A
pásztázás az alapbeállítás. A specifikus, egyedi és célirányos
gon- dolkodási tevékenységek között elménk visszatér az
alapszinti miködéshez, és „nyugvó” állapotot vesz fel. A
kifejezés senkit ne tévesszen meg, ez nem tétlenséget jelent.
Agyunk tónusos tevékenységet végez az alapértelmezett
üzemmódú hálózathoz (de- fault mode network, DMN) tartozó
agyterületeken: a hátsó
 122/
cinguláris kéregben, a mellette lévő precuneusban és a
középső prefrontális kéregben. Alapértelmezett üzemmódban
agyunk folyamatosan gyijti az információt mind a külső
világból, mind pedig a belső környezetünkből, mi több, olyan
jelek után kutat ebben az adathalmazban, amelyeket
figyelemre érdemesnek tart. Jóllehet az efféle készenléti
állapot evolúciós szempontból nézve hasznos, hiszen lehetővé
teszi számunkra, hogy kiszúr- juk a potenciális ragadozókat,
elvontan gondolkodjunk, és a jövőre vonatkozó terveket
szőjünk, de egyben azt is jelzi, hogy elménk pásztázásra
született. Ez a nyugvó állapota. Tudatos erőfeszítést igényel
minden, ami több ennél.
A manapság annyira népszeri multitasking megzavarja e
természetes képességünket, ami sokszor eléggé bosszantó lehet.
Minden új inger vagy igény, amellyel figyelmünket terheljük,
potenciális ragadozóként viselkedik: „Oooh – kiált fel az agy
–, talán inkább arra kellene figyelnem!” Aztán felbukkan
valami más. A végtelenségig táplálhatjuk agyunkba a
pásztázásra késztető adatokat. És a végeredmény? Mindenre
odafigyelünk, vagyis semmire sem. Mert bár meglehet, hogy
agyunk pásztázásra született, de arra nem, hogy a modern
világ követelményeinek megfelelő sebességgel kapcsolgasson
a tevékenységek között. Az lenne a feladatunk, hogy mindig
tettre készek legyünk, nem pedig az, hogy egyszerre több
 123/
dologba kapcsolódjunk be, vagy akár gyors egymásutánban
hajtsunk végre különféle feladatokat.
Miként – vagy esetünkben miként nem – figyeli meg
Watson a környezetét, amikor először találkozik Holmesszal?
Nem arról van szó, hogy nem vesz észre semmit. Megemlíti a
termet, amely „telis-tele [volt] üvegcsékkel. Hatalmas,
alacsony as- ztalok voltak mindenfelé, megrakva
lepárlóedényekkel, kémc- sövekkel és kékes lánggal égő
Bunsen-égőkkel”.9 Rengeteg rész- let, de egyik sem viszi őt
közelebb az előtte álló feladat megoldásához, vagyis jövőbeni
lakótársa megismeréséhez.
A figyelem korlátos erőforrás. Ha odafigyelünk valamire, az
szükségszerien valami másnak szentelt figyelmünk rovására
megy. A laboratórium felszerelésének vizsgálatában való túlsá-
gos belemerülés óhatatlanul megakadályozza, hogy bármilyen
lényegi információt befogadjunk az ugyanabban a helyiségben
tartózkodó emberről. Nem oszthatjuk meg figyelmünket
egyszerre több minden között, és nem várhatjuk el, hogy ugy-
anolyan hatékonysággal miködjön, mint ha egyvalamire össz-
pontosítanánk csupán. Nem állhat egyidejileg két feladat a
figyelem központjában. Az egyik szükségszerien a fókuszba
kerül, amíg a másik – vagy a többi – oda nem illő zajhoz kezd
hasonlítani: olyasvalamihez, amit ki kell szirni. Vagy – és ez a
rosszabb eshetőség – egyik feladat sem kerül be a fókuszba, és
 124/
mind zajjá alakul át. Talán egy árnyalatnyival tisztább zajjá,
de akkor is zajjá.
Nézzünk meg egy példát! A következőkben felsorolok
néhány mondatot. Mindegyik mondattal végezzünk el két
miveletet: először is, állapítsuk meg, hihető-e vagy sem.
Jelöljük H-val azokat a mondatokat, amelyeket hihetőnek tar-
tunk, és N-nel azokat, amelyeket nem. Másodszor pedig
jegyezzük meg mindegyik mondat utolsó szavát (a végén fel kell
tudnunk sorolni ezeket a szavakat, mégpedig az eredeti
megjelenésük sorrendjében). Egy mondatra maximálisan 5 más-
odpercet szánjunk: ennyi idő alatt el kell olvasnunk a mond-
atot, eldöntenünk róla, hihető-e vagy sem, és megjegyeznünk
az utolsó szavát. (Beállíthatjuk a stopperóránkat, hogy jelezzen
5 másodpercenként, vagy az interneten is kereshetünk
időmérőt, de akár önállóan is megbecsülhetjük az eltelt időt.)
Csalásnak számít, ha visszatérünk az olyan mondathoz,
amellyel már elvégeztük a feladatot. Képzeljük azt, hogy minde-
gyik eltinik, miután elolvastuk. Készen állunk?

Aggódott amiatt, hogy túlságosan melege lesz, ezért levette

az új vállkendőjét.
Hepehupás úton hajtott végig, a tengerpart mentén.
Ha bővítjük a házunkat, egy fa kacsaúsztatót is építünk
hozzá.
 125/
Amikor a munkások megpillantották a mosolyát, azonnal fel-
ismerték, hogy nem örül.
Kész labirintus ez a hely, alig lehet megtalálni benne a meg-
felelő termet.
A kislány szemügyre vette a játékait, majd a babájával kez-
dett el játszani.

Most pedig eredeti sorrendben írjuk le a fenti mondatok

legutolsó szavát! És ne lessünk!
Kész? Elvégeztünk egy mondatverifikációs feladatot és egy
memóriaterjedelem-tesztet. Hogy ment? Az elején bizonyára
elég jól, de talán mégsem volt annyira egyszeri, mint vártuk.
A kötelező időkorlát megnehezítheti a feladatot, és az is, hogy
nem elég elolvasnunk a mondatokat, meg is kell értenünk
őket, hogy kiértékelhessük: nem koncentrálhatunk pusztán az
utolsó szóra, fel kell dolgoznunk az egész mondat jelentését
is. Minél több mondatból áll a feladat, és azok minél
összetettebbek, an- nál nehezebben döntjük el, hogy hihetők-
e, és minél kevesebb idő áll állításonként a rendelkezésünkre,
annál valószínibb, hogy elfelejtjük a szavakat, különösen
akkor, ha nincs elég időnk a többszöri elismétlésre.
Bármennyi szót sikerüljön is felidéznünk, néhány dolgot
biztosan állíthatok. Először is, ha egy számítógép képernyőjén
vesszük szemügyre a mondatokat, akkor nagy valószíniséggel
 126/
nem figyelünk fel a monitoron a feladatvégzés közben felvil-
lanó, de ahhoz nem kapcsolódó betikre vagy képekre. Talán
egyenesen rájuk szegezzük a tekintetünket, ám agyunkat
olyan- nyira lefoglalja az egyenletes ütemi olvasás,
feldolgozás és memorizálás, hogy egyáltalán nem észleli őket.
(Különösen a legnehezebb feladatok esetében igaz ez, például
amikor össz- etettebb mondatokkal dolgozunk, vagy a lista
vége felé, amikor egyre több utolsó szót kell észben tartanunk.)
Tökéletesen igaza lett volna az agyunknak, ha mellőzi ezeket
az elemeket: túlsá- gosan elterelték volna figyelmünket az
aktív memorizálásról, különösen az adott feladat kellős
közepén.
Vegyük például azt a rendőrt A bíborvörös
dolgozószobában, aki nem ismeri fel a tettest, mert túlságosan
lefoglalja a házban zajló tevékenység vizslatása! Amikor
Holmes afelől érdeklődik, volt-e valaki az utcán, Rance (a
szóban forgó rendőr) a következőt válaszolja: „Senki olyan, aki
egyáltalán gyanúba ker- ülhet.” Pedig a gyilkos ott volt az orra
előtt. Csak éppen Rance nem tudta, mit nézzen. Gyanúsított
helyett csupán egy részeg alakot látott, és olyannyira buzgón
koncentrált a helyszín feltérképezésének „valóságos”
feladatára, hogy nem tint fel neki semmilyen következetlenség
vagy véletlen egybeesés, amely mást sugallhatott volna.
A jelenség az ún. figyelmetlenségi vakság (attentional blindness),
az a folyamat, amikor egy adott látvány vagy kép valamelyik
 127/
elemére történő fokuszálás megakadályozza a többi elem
észlelését. Jómagam inkább figyelmes figyelmetlenségnek
(attentive inattention) nevezném. Ulric Neisser, a kognitív
pszich- ológia atyja jegyezte le először a jelenséget. Feltint neki,
hogy ha alkonyatkor kinéz az ablakon, akkor vagy a kinti
világot látja, vagy az üvegen visszatükröződő szobát, ha ez
utóbbira fokuszál. Azonban nem tud egyidejileg mindkettőre
összpon- tosítani: vagy a szürkületnek, vagy a helyiségnek
háttérbe kell vonulnia. Szelektív látásnak (selective looking)
nevezte el a jelenséget.
Később, laboratóriumi körülmények között elvégzett kísér-
letekben a résztvevőknek két egymásra vetített videót játszott
le, amelyben a szereplők jól elhatárolhatóan különböző
tevékenységet folytattak – az egyiken például kártyáztak, a
másikon kosárlabdáztak. Azt tapasztalta, hogy a nézők
könnyedén követték az egyik filmen zajló tevékenységet, de a
másik felvételen felbukkanó váratlan történésről teljes
egészében lemaradtak. Ha például a kosármeccset nézték,
nem vették észre, amikor a kártyások egyszerre abbahagyták a
játékot, majd felálltak és kezet ráztak. Pontosan ugyanaz
történt, mint a szelektív hallás (selective listening) esetében –
amelyet az 1950-es években írtak le először, amikor kiderült,
hogy a beszélgetést az egyik fülükkel hallgatókban nem
tudato- sul az, amit a másik fülükbe súgnak –, csakhogy
ezúttal sokkal
 128/
tágabb tartományban, vagyis egyszerre több érzékszervet
érintően. A legelső felfedezés óta számos alkalommal meger-
ősítették a jelenség létezését, méghozzá olyan, minden képze-
letet felülmúlóan feltinő vizuális ingerek bevetésével, mint em-
berek gorillajelmezben és egykerekin bicikliző bohócok. Sőt
olyan valós élethelyzetben is megjelent, mint az úttest közepén
fekvő döglött szarvas esete, amelyet olyanok sem vettek észre,
akik egyenesen rábámultak.
Rémisztőnek találjuk? Nagyon helyes! Képesek vagyunk úgy
kitörölni a látómezőnk teljes szegmenseit, hogy még csak nem
is tudunk róla. Holmes megdorgálta Watsont azért, amiért csak
néz, de nem figyel. Ez még mind semmi: néha nemhogy nem
figyelünk, de még csak nem is látunk.
Nem is kell aktívan elmerülnünk valamilyen kognitívan
megterhelő feladatban ahhoz, hogy úgy hagyjuk elsuhanni
ma- gunk mellett a világot, hogy fel sem ismerjük azt, mit mu-
lasztottunk. Amikor például rossz a kedvünk, szó szerint
kevesebbet látunk annál, mint amikor boldogok vagyunk.
Látókérgünk ténylegesen kevesebb információt fogad be a
külvilágból. Ha kétszer megnéznénk ugyanazt a jelenetet vagy
tájat, egyszer akkor, amikor jó napunk van, utána meg akkor,
amikor nincs, a búvalbélelt napon kevesebbet vennénk észre
belőle – az agyunk kevesebbet fogadna be.
 129/
Nem lehetünk tudatosak, ha nem figyelünk. Nincs kivétel.
Meglehet, hogy a tudatosság csak minimális figyelmet
igényel, de akkor is igényel valamennyit. Semmi sem történik
auto- matikusan. Nem lehetünk tudatában olyasminek, amire
nem figyeltünk oda.
Térjünk vissza egy pillanatra a mondatverifikációs fe-
ladathoz! Nem elég, hogy lemaradunk az alkonyi tájról, ha túl
erősen koncentrálunk az ablaktáblán felcsillanó tükörképre, de
minél erősebben összpontosítunk, annál jobban kitágul a pu-
pillánk is. Valószínileg pusztán a szembogarunk méretéből
meg lehetne állapítani szellemi erőfeszítésünk mértékét –
csakúgy, mint memóriánk szabad kapacitását, a feladat
érzékelt nehézségi szintjét, a megoldási folyamat sebességét,
de még a locus coeruleusunk (a norepinefrin nevi
ingerületátvivő anyag egyetlen forrása az agyban, az emlékek
előhívásáért, többféle szorongásos betegségért és a figyelem
szelektív miködéséért felelős agyterület) aktivitásszintjét is,
ami viszont elárulja, folytatni vagy feladni vagyunk-e
hajlamosak a feladatot.
A jó hír azonban az, hogy az edzés, a kíméletlen gyakorlás
kétségbevonhatatlanul fontos és hatékony. Ha rendszeresen
végeznénk – néhány kísérleti alany ezt meg is tette – mond-
atverifikációs feladatokat, pupillánk közben fokozatosan
összezsugorodna, a szavak felidézése természetesebbé válna, és
csodák csodája, észrevennénk azokat a betiket és képeket is,
 130/
amelyek felett korábban elsiklottunk. Valószínileg még az is
felmerülne bennünk: hogy a csudába nem láttuk ezt korábban?
Az előzőleg megterhelő tevékenység természetesebbé, meg-
szokottabbá válna, és kevesebb erőfeszítést igényelne, egyszóv-
al könnyebb lenne. Ami egykor a Holmes-rendszer
hatáskörébe tartozott, az átkerülne a Watson-rendszerbe. És
nem is kellene hozzá sok: csak némi gyakorlás meg egy kis
szoktatás. Az agy- unk nagyon gyorsan tanul, ha akar.
A megoldás az egyes folyamatok ismétlésében rejlik, ugyanis
ez teszi lehetővé agyunk számára, hogy megvizsgálja, megtan-
ulja és megkönnyítse mindazt, ami korábban nehéznek bizony-
ult. Méghozzá olyan, a kognitív feladatoktól, például a mond-
atverifikációs tesztektől eltérően nem jól körülhatárolt
tevékenységek esetében is, amelyek olyannyira alapvetőek,
hogy különösebb gondolkodás vagy odafigyelés nélkül folyam-
atosan végezzük: a látásban és a gondolkodásban.
Daniel Kahneman gyakran hangsúlyozza, hogy az 1.
rendszert – Watson-rendszerünket – nehéz betanítani. Azt
szereti, és azt hiszi el, amit akar. Mi a megoldás? Kahneman
azt javasolja, hogy iktassuk ki az egyes rendszert (a gyors
gon- dolkodást), és a kettes számú (lassú gondolkodású)
Holmes- rendszerrel végeztessük el a munkát. Ha például új
munkatár- sat akarunk felvenni, készítsünk listát az interjúra,
és ne hagy- atkozzunk a benyomásainkra, amelyek – ha még
emlékszünk
 131/
rá – a megismerkedés első öt percében kialakulnak. Egy adott
probléma feltárásakor – ahelyett, hogy állítólagos
ösztöneinkre hagyatkoznánk – készítsünk ellenőrzőlistát a
tervezett lépésekről, legyen szó beteg páciensről, elromlott
autóról, írói válságról vagy bármiről, amivel a mindennapi
életben találkozhatunk. A listák, formulák, strukturált
eljárásmódok a legjobb barátaink, legalábbis Kahneman
szerint.
És mit mond Holmes? Szoktatás, szoktatás, szoktatás. És
motiváció. Váljunk szakértővé azokban a döntéstípusokban és
észlelésmódokban, amelyekben remekelni akarunk! Kitalál-
hatjuk mások foglalkozását, követhetjük gondolatmenetüket,
következtethetünk érzéseikre, és olvashatunk a viselkedésük-
ből? Nagyszeri. Ám ugyanilyen nagyszeriek a detektív
hatáskörén túlmutató dolgok is. Például az, ha egyetlen pil-
lantással megállapíthatjuk az étel minőségét, vagy
felismerhet- jük a következő helyes lépést a sakktáblán, vagy
egyetlen gesztusból kideríthetjük ellenfelünk szándékát a
kosárlabda, a póker vagy akár egy üzleti tárgyalás során. Ha
először megtanu- lunk jól szelektálni annak érdekében, hogy
pontosan azt vigyük véghez, amit akarunk, akkor a Watson-
rendszer hibáit is mér- sékelhetjük, mert előre megtanítjuk,
hogy ne fuseráljon el sem- mit. A lényeg a szelektálás helyes
gyakorlása – a mentális jelen- lét –, valamint a motiváció és a
vágy, hogy saját gon- dolkodásunkat tudatosan irányítsuk.
 132/
Senki nem állítja, hogy könnyi feladat. A probléma
lényege, hogy olyasmi, mint szabad figyelem, nem létezik: a
figyelemnek valahonnan jönnie kell. Minden alkalommal,
amikor pluszigényeket támasztunk figyelmi kapacitásunkkal
szemben – ha séta közben zenét hallgatunk, munka közben
emailezünk, vagy öt különböző médiacsatornát követünk
egyidejileg –, korlátozzuk az egyes aspektusokra irányuló
figyelmünket, és az elmélyült, tudatos és produktív
tevékenység lehetőségét.
Ráadásul alaposan el is fáradunk, ugyanis a figyelem nem
csupán korlátos, hanem véges erőforrás is. Csupán egy bizonyos
ideig csapolhatjuk, aztán újra kell töltenünk. Roy Baumeister
pszichológus az izommiködéshez hasonlítja az önuralmat, s az
analógia tökéletesen megállja a helyét a figyelem esetében is.
Az izomhoz hasonlóan az önuralomra való képességünket is
csak egy bizonyos mértékig feszíthetjük, mert a túlságosan
hosszan tartó használattól elfárad. Az izmot fel kell tölteni – fiz-
ikai értelemben is: glükózzal és pihenéssel – ahhoz, hogy csúcs-
formában maradhasson. Baumeister sem metaforikus értelem-
ben emlegeti tehát az energiát (bár a lelki buzdítás sem árt).
Mindezek hiányában a teljesítmény lankadni fog. Rendszeres
használattal az izom fejlődik, mint ahogyan önuralmunk és
összpontosítási képességünk is: következésképp egyre hosszabb
ideig leszünk képesek egyre bonyolultabb feladatok ellátására –
növekedésük azonban szintén korlátos. Hacsak nem szedünk
 133/
szteroidokat – az emberfeletti figyelem elérését biztosító Ritalin
testedzés során használatos megfelelőjét –, előbb-utóbb
elérjük határainkat, amelyeket valójában szteroidok
szedésével sem léphetünk át. Ha pedig nem használjuk
izmainkat? Gyorsan vis- szazsugorodnak az edzés előtti
méretre.

Természetes megfigyelőképességünk fejlesztése

Képzeljük el a következőket! Sherlock Holmes és dr. Watson
New Yorkba látogat (nem is olyan bizarr ötlet, alkotójuk jó
néhány emlékezetes pillanatot töltött a városban), és úgy
döntenek, hogy felnéznek az Empire State Building tetejére.
Amikor megérkeznek a kilátóteraszra, furcsa idegen szólítja
meg, majd invitálja versenyre őket: melyikük szúr ki hamarabb
egy repülőgépet a levegőben? Bármelyik távcsövet használ-
hatják – az idegen igazság szerint még egy halom negyed-
dollárost is a kezükbe nyom –, és bármely irányban keresgél-
hetnek. Egyetlen szempont van csupán: ki látja meg előbb a
repülőt? Hogyan lát hozzá a két jó barát a feladat
megoldásához?
A feladat könnyinek tinhet. A repülőgép egészen nagy
madár, az Empire State Building pedig egészen nagy ház,
egészen impozáns, 360 fokos kilátással. Ám ha elsők akarunk
 134/
lenni, nem elég mozdulatlanul állnunk, és felfelé (vagy
 135/
bármerre) bámulnunk. Mert mi van akkor, ha a repülő
máshon- nan közelít? Vagy ha nem látható onnan, ahol
állunk? Ha például mögöttünk van? És mi van akkor, ha
elsőként vehettük volna észre a távolból, ha az egyik
negyeddollárost felhasználva igénybe vesszük a távcsövet, és
nem csak ácsorgunk ostobán, pusztán a szemünkre
hagyatkozva? Rengeteg a „mi van, ha” típusú probléma –
feltéve, hogy győzni akarunk –, de ezek a problémák mind
megoldhatók, ha stratégiai döntésként tek- intünk rájuk.
Először azt képzeljük el, miként közelítene Watson a fe-
ladathoz! Mint tudjuk, a doktor energikus. Gyorsan
cselekszik, gyorsan mozog. És gyakran verseng Holmesszal –
többször megpróbálta már bebizonyítani, hogy ő is tud
detektívesdit ját- szani, s mindennél jobban örül, ha úgy hiszi,
hazai pályán győzheti le a nyomozót. Nagy eséllyel
megjósolható, hogyan re- agálna. Először is egyetlen
másodpercet sem vesztegetne gon- dolkodásra. („Az óra
ketyeg! Iparkodni kell.”) Megpróbálná a lehető legnagyobb
teret befogni („A gép bárhonnan jöhet! Az biztos, hogy nem
én akarok a vesztes idióta lenni!”), így valószínileg annyi
távcsőbe dobálna érmét, amennyit csak talál, s közöttük
rohangálna, két sprint között a látóhatárt kémlelve. Talán még
néhány téves riasztást is leadna („Ott egy gép! Ja, nem is, az
csak egy madár.”) a heves vágytól fitve, hogy kiszúrjon
valamit – és amikor megtörténik, őszintén azt
 136/
hinné, hogy repülőt lát. Ám a sok futkározás és téves észlelés
miatt gyorsan elfáradna. „Ez elviselhetetlen – mor-
fondírozna. – A végkimerülés szélén állok. Különben is, mi ér-
telme az egésznek? Csak egy ostoba repülőgépről van szó.”
Reméljük a kedves doktor érdekében, hogy az az igazi repülő
rövid időn belül felbukkan.
És mi a helyzet Holmesszal? Először minden bizonnyal
tájékozódna. Villámgyorsan feltérképezné a környékbeli
repterek helyét, mert a gépek nagy valószíniséggel innen
várhatók majd. Talán még olyan elemekkel is kalkulálna a fel-
bukkanásuk viszonylagos valószíniségének számítgatása során,
hogy az adott napszakban a fel- vagy a leszállás jellemzőbb-e, és
hogy mely útvonalak irányából várhatóak leginkább fel- vagy
leszálló gépek. Ezután a legnagyobb felbukkanási
valószíniséggel kecsegtető ponton helyezkedne el, majd talán
egy érmét is bedobna a legközelebbi távcsőbe, és a környéket
gyorsan végigpásztázva megbizonyosodna afelől, hogy tényleg
nem mulasztott el semmit. Felismerné, ha madarat lát, és az
elsuhanó árnyról is tudná, hogy alacsonyan szálló felhő csupán.
Nem kapkodna. Alaposan körülnézne, és talán még a fülét is
hegyezné, hátha valami árulkodó zaj a láthatáron feltinő gép
felé tereli a figyelmét. Esetleg érzékelni próbálná a szélirány
megváltozását, és beleszimatolna a levegőbe, hogy elcsípje a
benzingőz szagát. Mindeközben híresen hosszú ujjait
 137/
dörzsölgetve a következőt gondolná: „Közeledik, és hamarosan
itt lesz. Én pedig pontosan tudom, hol fog felbukkanni.”
Ki győzne végül? A véletlen természetesen mindig közbe-
szólhat, és a szerencse bármelyikük mellé odaszegődhet. De
ha elég gyakran játszanának ilyet, szinte biztos, hogy végül
Holmes kerülne ki győztesen. Jóllehet stratégiája első
pillantásra lassabbnak, bizonytalanabbnak és főleg
behatároltabbnak tin- het Watsonénál, végül mégis az
bizonyulna eredményesebbnek.

Agyunk nem ostoba. Kognitív torzításaink ellenére az esetek

többségében figyelemre méltóan hatékonyak és eredményesek
maradunk, és watsoni megfigyelőképességünk is okkal jött létre.
Azért nem veszünk észre mindent, mert ha mindent – azaz
minden egyes hangot, illatot, képet, érintést – észrevennénk,
abba beleőrülnénk (ami azt illeti, a szirési képesség hiánya szá-
mos pszichiátriai zavar ismertetőjegye). Watson pedig nem
kérdezett butaságot, repülőgépet keresni talán tényleg nem a
leghasznosabb időtöltés.
Láthatjuk, hogy nem is elsősorban a figyelemhiány jelenti a
problémát, hanem sokkal inkább a tudatosság és a cé-
lirányosság hiánya. A dolgok megszokott medrében haladva
agyunk különösebb előzetes megfontolások nélkül választja ki
fókusza tárgyát. Azt kell megtanulnunk, miként utasíthatjuk
elménket arra, hogy mit és hogyan szirjön meg, ahelyett, hogy
 138/
lustán és a legkisebb ellenállás elvét követve helyettünk
döntene.
Az Empire State Building tetején álló és a repülőgép
érkezését csendben váró Sherlock Holmes szemléltette azt a
négy elemet, amely a legközelebb vihet bennünket célunkhoz:
a szelektivitást, az objektivitást, az inkluzivitást és az
elmélyedést.

1. Szelektáljunk!
Képzeljük el a következő jelenetet! Egy munkába tartó férfi
el- halad egy pékség mellett. A fahéj édes illata elkíséri őt az
utcán. A férfi megtorpan. Habozik. Beles a kirakatüvegen.
Gyönyöri a cukormáz. És az a sok meleg vajas tekercs! A
leheletnyi cukorral megfuttatott rózsaszíni fánkok. Belép az
üzletbe. Kér egy fahé- jas tekercset. „Majd holnaptól diétázom
– gondolja. – Csak egyszer élünk. És különben is, ez a nap
nem átlagos. Retten- etesen hideg van, és alig egy óra múlva
nehéz tárgyalás vár rám.”
Tekerjük most vissza a képzeletbeli szalagot, és játsszuk le is-
mét a jelenetet! A munkába tartó férfi elhalad a pékség mellett.
Megérzi a fahéj illatát. „Most, hogy jobban belegondolok, nem is
szeretem annyira a fahéjat – gondolja. – Sokkal jobban ízlik a
szerecsendió, de annak az illatát nem érzem.” Megtorpan.
 139/
Habozik. Beles a kirakatüvegen. Megpillantja az olajos,
cukros mázat, amely valószínileg megszámlálhatatlan
szívinfarktust és trombózist okozott már. A vajban úszó,
csepegő tekercsek – sőt valószínileg margarinnal készültek,
amelyről mindenki tudja, hogy nem lehet jó péksüteményt
készíteni vele. A túlsütött fánkok kövekként nyomják az
ember gyomrát, utólag már nem is érti az ember, egyáltalán
miért ette meg. „Pontosan, ahogy gondoltam – dörmögi
magában. – Semmi nekem való nincs itt.” Azzal továbbsiet a
reggeli értekezletre. „Kávézni talán lesz még időm” –
gondolja.
Mi a különbség az első és a második jelenet között? Semmi
különös. Az érzékszervi információk ugyanazok maradtak.
Képzeletbeli figuránk szemléletmódja azonban megváltozott, és
ez a változás valóságérzékelését is befolyásolta. Módosította az
információfeldolgozás módját, figyelme tárgyát, valamint a
környezete és elméje között lejátszódó interakciót.
Mindez abszolút lehetséges. Látásunk rendkívül szelektív –
retinánk rendes esetben másodpercenként mintegy 10 milliárd
bit vizuális információt vesz fel, amelyből csupán 10 ezer bit éri
el ténylegesen az agyi látókéreg első rétegét. A terület sz-
inapszisainak pedig mindössze 10%-a foglalkozik a bejövő
vizuális információkkal. Másként fogalmazva, agyunkat min-
tegy 11 millió adatelem, vagyis a környezetünkből érzékszer-
veinkhez eljutó részlet bombázza egyszerre. Ebből tudatosan
 140/
kb. 40 dolgozható fel. Mindez lényegében azt jelenti, hogy vajmi
keveset „látunk” abból, ami körülöttünk zajlik. Amit objektív
látásmódnak nevezünk, az sokkal inkább szelektív szirés,
amelyet pillanatnyi lelkiállapotunk, hangulatunk és gon-
dolataink, valamint motivációnk és céljaink még
válogatósabbá tehetnek.
Ez például a koktélparti-effektus lényege, amikor saját
nevünket még egy zsivajos helyiségben is meghalljuk. És ezért
vagyunk hajlamosak észrevenni a bennünket pillanatnyilag
foglalkoztató dolgokat, vagy azokat, amikről nem sokkal koráb-
ban értesültünk. Így a terhes nők mindenhol kiszúrják a másik
kismamát, beteljesülni látszó álmaira mindenki sokáig emlék-
szik (az összes többit pedig elfelejti), a 2001. szeptember 11-ei
terrortámadás után pedig mindenhol a 11-es számot látjuk. A
környezetünkben nem változik meg semmi – nem ugrik meg
váratlanul a várandós nők száma, mint ahogyan a jövőmondó
álmoké vagy bizonyos számoké sem –, csupán a mi állapotunk-
ban tinik úgy. Ezért ragaszkodunk annyira az egybeesésekhez.
Elfelejtjük azokat az alkalmakat, amikor tévedtünk, vagy
amikor semmi sem történt, és csupán a valamivel egybevágó
pillanatokat őrizzük meg – méghozzá azért, mert eleve csak
ezekre figyeltünk oda. Ahogyan az egyik Wall Street-i guru
cinikusan megjegyezte: a jó látnok titka, hogy előrejelzéseit
mindig ellentétpárokban fogalmazza meg. Az emberek csak
 141/
azokra emlékeznek majd, amelyek valóra váltak, a többit
pedig gyorsan elfelejtik.
Elménk nem véletlenül miködik úgy, ahogy. Kimerítő ál-
landóan maximális kapacitáson futtatni a Holmes-rendszert,
de még csak nem is produktív. Okkal szirünk ki ilyen sok
dolgot a környezetünkből, az agy számára ugyanis mindez zajt
jelent. Ha mindent be akarnánk fogadni, nem bírnánk túl
sokáig. Ugye, emlékszünk arra, mit mondott Holmes az
elmepadlásról ? Azt, hogy értékes ingatlan. Járjunk benne
óvatosan, és használjuk bölcsen! Más szóval, válogassuk meg,
mire figyelünk oda.
Első pillantásra ez talán ésszeritlennek tinik: végső soron
több mindenre akarunk odafigyelni, nem pedig kevesebbre,
nem igaz? Valóban, csakhogy ami igazán lényeges, az a minőség
a mennyiséggel szemben. Azt akarjuk megtanulni, hogy
jobban figyeljünk oda, és kiválóbb megfigyelőkké váljunk, ezt
azonban még csak meg sem közelíthetjük, ha
meggondolatlanul mindenre odafigyelünk. Ilyenkor öngólt
rúgunk. Tudatosan csak annak szabad figyelmet szentelnünk,
amire szükségünk van. Szelektáló képességünk fejlesztésének
első lépése pedig a megfelelő szemléletmód kialakítása.
Holmes ezt mindenkinél jobban tudja. Való igaz, egyetlen
másodperc alatt felméri Watson öltözékét és magatartását, vagy
egy szoba berendezésének akár legapróbb elemeit is. De ugy-
anilyen valószíni, hogy nem figyel fel a kinti időjárásra, sem
 142/
arra a tényre, hogy Watson időközben elhagyta a lakást, és vis-
sza is tért oda. Nem szokatlan eset, hogy barátja megjegyzést
tesz az odakint dühöngő viharra, Holmes pedig felnéz rá, és
közli, ő észre sem vette (a BBC-sorozatban pedig gyakran látjuk
Holmest az üres falhoz beszélni jóval azután is, hogy Watson
visszavonult saját lakrészébe, vagy elment otthonról).
Akármiről is legyen szó, először meg kell válaszolnunk a
kérdést: egészen pontosan mi az, amit el akarunk érni, s csak
ezután maximalizálhatjuk figyelmünk korlátos erőforrásait. A
válasz abban segít, hogy elménket a valóban lényeges célokra és
gondolatokra irányítsuk – másképpen fogalmazva előhangoljuk
–, a lényegteleneket pedig háttérbe szorítsuk. Mire
összpontosít az agyunk, az édes illatra vagy a szalvétán lévő
zsírfoltra? Wat- son napbarnított bőrére vagy a kinti
időjárásra?
Holmes addig nem gyárt elméleteket, amíg nem állnak
rendelkezésére az adatok. A haditervet azonban precízen kidol-
gozza, vagyis meghatározza a célokat és a megvalósításukhoz
szükséges elemeket. Így hát, amikor A sátán kutyájában (The
Hound of the Baskervilles) dr. Mortimer belép a nappaliba,
Holmes már pontosan tudja, mit akar kihozni a helyzetből.
Közvetlenül az úriember feltinése előtt így szól Watsonhoz:
„Vajon mit akarhat dr. Mortimer, a tudomány embere Sherlock
Holmestól, a detektívtől?”10 Holmes még nem találkozott a
szóban forgó férfival, de már tudja, mit akar megfigyelni.
 143/
Már azelőtt
 144/
meghatározta a szituációt, hogy az egyáltalán elkezdődött
volna (és eközben ráadásul az orvos sétapálcáját is sikerült
szemügyre vennie).
Amikor dr. Mortimer belép, Holmes azonnal nekilát, hogy
kipuhatolja látogatása okát. Kifaggatja őt a potenciális binügy
legapróbb részleteiről, az érintett emberekről, a
körülményekről. Megismeri a Baskerville-legendát, a
Baskerville-házat és a Baskerville családot. Érdeklődik a
szom- szédok és a Baskerville-birtok lakói felől, sőt magáról
az orvos- ról is kérdez, legalábbis a családdal való
viszonyával kapcsolat- ban. Még a környéket ábrázoló
térképért is elküld, hogy a szük- séges elemek teljes készletét
begyijthesse: azokat is, amelyek esetleg kimaradtak a
beszélgetés során. Abszolút figyelmet szentel mindennek, ami
eredeti céljához kapcsolódik: megoldani azt, amit dr. James
Mortimer kér Sherlock Holmestól.
Az ügyön kívül pedig minden más megszinik létezni
számára egészen estig, amikor is ezekkel a szavakkal fordul
Watsonhoz: „Testem itt maradt ebben a karosszékben, és tá-
vollétemben (le sem tagadhatnám) két nagy kanna kávét és
ren- geteg dohányt fogyasztottam. Miután maga elment, én
leküldtem Stamfordhoz, és fölhozattam a lápföld katonai
térképét, s lelkem ezen bolyongott egy álló napig. Büszke
vagy- ok rá, hogy egész jól kiismertem magam rajta.”11
 145/
Holmes lélekben Devonshire-be utazott. Fogalma sincs
arról, hogy eközben mit csinált a teste. Nem viccel, legalábbis
nem egészen. Nagyon is valószíni, hogy tényleg nem
tudatosult benne, mit ivott és mennyit dohányzott – de még az
sem, hogy a szoba levegője olyannyira elviselhetetlenné vált,
hogy Watson- nak hazatérése után azonnal ki kell tárnia az
összes ablakot. Az orvos kirándulása a kinti világba szintén
Holmes tervszeri összpontosítását segíti, a detektív ugyanis
nyomatékosan megkéri lakótársát arra, menjen el otthonról,
hogy ne zavarja koncentrációját felesleges információkkal.
Tényleg mindent észrevesz-e Holmes? Távolról sem, a detek-
tív képességeiről alkotott minden népszeri elképzelés ellenére.
Azonban mindent észrevesz, ami az aktuális célkitizés szem-
pontjából fontos. És ez a lényegi különbség! (Holmes az „Ezüstc-
sillagban” [Silver Blaze] szóvá is teszi, amikor rábukkan a
bizonyítékra, amely felett a felügyelő elsiklott: „Én is csak azért
találtam meg, mert éppen ezt kerestem.” Ha nem lett volna a
priori oka pont ennek a keresésére, soha nem veszi észre – és
nem is igazán számított volna, legalábbis nem az ő számára.)
Sherlock Holmes nem vesztegeti az idejét akármire. Stratégiai
precizitással osztja be a figyelmét.
Így hát nekünk is meg kell határoznunk a célunkat annak
érdekében, hogy tudjuk, mit keresünk, és hol keressük.
Ösztönösen így teszünk azokban a szituációkban, amelyekben
 146/
agyunk előzetes tájékoztatás nélkül is felismeri valamiről, ha
fontos. Emlékszünk-e még a házibulira a második fejezetben,
a kék hajú lányra meg a fickóra, aki annyira unalmasnak tint,
hogy még a nevét sem jegyeztük meg? Nos, képzeljük el,
hogy visszacsöppenünk a társaságukba, és élénk beszélgetésbe
boc- sátkozunk a jelenlévőkkel. Ha körülnézünk, számos
hasonló csoportosulást látunk szerte a szobában. Hozzánk
hasonlóan ők is csak csevegnek. Beszéd, beszéd, beszéd,
beszéd, beszéd. Ha jobban belegondolunk, ez a vég nélküli
locsogás rendkívül fárasztó. Ezért nem veszünk róla tudomást.
Háttérzajjá válik. Agyunk tisztában van azzal, hogyan kell
kiiktatnia a környezeti hatások zömét általános céljainknak és
szükségleteinknek meg- felelően (a célra irányuló, azaz
parietális és az ingervezérelt, azaz frontális figyelmi kontroll
szabályozásában egyaránt a parietális és a frontális kéreg
ventrális és dorzális régiói játsz- anak szerepet). A házibuliban
az aktuális beszélgetésre kon- centrálunk, ezért a többit –
annak ellenére, hogy némelyik talán ugyanolyan hangerővel
szól – értelmetlen zsivajként érzékeljük.
Azonban az egyik beszélgetés váratlanul kiemelkedik a többi
közül. Immár nem értelmetlen hablaty. Tisztán halljuk minden
szavát. Odanézünk. Egyszerre odafigyelünk. Mi történt? Valaki
a nevünket mondta, de legalábbis valami ahhoz hasonlót. Ennyi
jelzés elég is volt az agyunknak, hogy felélénküljön, és
 147/
elkezdjen összpontosítani. Elhangzott valami lényeges: figyelj
oda! Ez a klasszikus koktélparti-effektus: valaki megemlíti a
nevünket, addig takarékon dolgozó idegi hálózataink pedig
azonnal akcióba lendülnek. Még csak tennünk sem kell érte.
A legtöbb esetben azonban ez a szépen beépített riasztórend-
szer, amely azonnal figyelmeztet bennünket egy-egy dolog
jelentőségére, egyszerien hiányzik. Nekünk kell hát
megtanítanunk elménket arra, hogy ugyanúgy felélénküljön,
mint ha csak a nevünket hallanánk, mindezt pedig egyér-
telmien figyelemfelhívó inger nélkül. Holmes szavaival élve
tudnunk kell, hogy mit keresünk, ha meg akarjuk látni. A pék-
ség mellett elhaladó férfi esetében meglehetősen egyszeri a he-
lyzet. Az egyértelmi cél, hogy ne egyen péksüteményt. Az egyes
elemek, amelyekre összpontosítania kell, maguk az édességek
(keresse meg kinézetükben a negatívumokat), az illatok (kon-
centráljon az utca kipufogógázszagára vagy a túlfőzött kávééra
a pékség édes illata helyett) és a tágabb környezet (gondoljon a
küszöbönálló megbeszélésre, az esküvőre és a frakkra a pillan-
atnyi ingerek helyett). Nem állítom, hogy könnyi feladat, de
legalább már világos az a felülről lefelé irányuló feldolgozási
folyamat, amelyet meg kellene valósítanunk.
De mi a helyzet például a döntéshozatal, a munkahelyi
problémamegoldás vagy a még nehezebben megfogható dolgok
esetében? A rendszer ugyanígy miködik. Peter Gollwitzer
 148/
pszichológus megpróbálta meghatározni, miként fogalmazhat-
nánk meg céljainkat a lehető leghatékonyabban, és hogyan
irányíthatnánk viselkedésünket ezek megvalósítására. Rájött,
hogy néhány dolog valóban segít az összpontosítás és a
teljesít- mény fokozásában. Először is, ha előre gondolkodunk,
vagyis az adott helyzetet, egy hosszabb idővonal egyetlen
pontjaként ér- telmezve, képesek vagyunk olyan állomásnak
tekinteni, amely- en át kell haladnunk azért, hogy elérhessük a
jövőbeni jobb ál- lapotot. Másodszor, ha pontosak vagyunk,
és egyértelmi célokat tizünk ki, vagyis a lehető
legkonkrétabban meghatározzuk a kívánatos végeredményt, és
figyelmi kapa- citásunkat a legcélirányosabban használjuk.
Harmadszor, ha különböző cselekvésterveket iktatunk be,
vagyis átgondolunk egy adott helyzetet, és eltervezzük, mit
fogunk tenni, ha bizonyos eshetőségek bekövetkeznek
(például ha azon kapjuk magunkat, hogy elkalandoztak a
gondolataink, akkor lehunyjuk a szemünket, elszámolunk tízig,
és újra összpontosítani kezdünk). Negyedszer, ha leírunk
mindent ahelyett, hogy csupán végiggondolnánk, ezáltal
maximalizáljuk lehet- őségeinket, és előre tudjuk, hogy
később nem kell majd rögtönözve úgy-ahogy felidézni a
dolgokat. Végül, ha felkészülünk a negatív (mi lesz, ha nem
sikerül) és a pozitív végkifejletre is (a jutalomra a sikeres
megvalósulás esetén).
 149/
A szelektivitás – a tudatos, átgondolt és okos szelektivitás –
az első, és mint ilyen, kulcsfontosságú lépés annak elsa-
játításában, miként figyeljünk, és hozzuk ki a legtöbbet véges
erőforrásainkból. Kezdjük kicsiben, elérhető célokkal: az
össz- pontosítással! Akár évekbe is beletelhet, amíg a Watson-
rend- szer elkezd a Holmes-rendszerre hasonlítani, és az is
megeshet, hogy soha nem alakul át teljesen. Annyi azonban
biztos, hogy közelíthet hozzá. Segítsünk a Watson-
rendszernek, és ajándékozzuk meg a Holmes-rendszer néhány
eszközével! Ha magára hagyjuk, nem lesz semmije.
Csak még egy figyelmeztetés! Meghatározhatjuk ugyan cél-
jainkat, amelyek segítenek majd megszirni a világot, de
ügyeljünk arra, hogy ne szemellenzőként használjuk őket! Cél-
jainknak, prioritásainknak, a „mit akarok elérni” kérdésre ad-
ott válaszainknak elég rugalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy
alkalmazkodhassanak a változó körülményekhez. Ha
megváltozik a rendelkezésre álló információ, változzunk meg
mi is! Ne féljünk eltérni az előre megfogalmazott célunktól
akkor, ha a változás nagyobb célt szolgál! Mindez szintén a
megfigyelési folyamat része.
Hagyjuk, hogy belső Holmesunk a megfelelő irányba terelje
belső Watsonunk tekintetét! De ne váljunk Alec MacDonald
felügyelőhöz – vagy ahogyan a detektív nevezi, Machez –
 150/
hasonlóvá! Hallgassuk meg Holmes javaslatait, és változtassunk,
ha kell, de inkább sétáljunk egyet, ha nem sikerül!

2. Legyünk objektívek!
A „Szökés az internátusból” (The Adventure of the Priority
School) cími novellában egy magas rangú családból származó
tanuló eltinik a bentlakásos iskolából. Az iskola némettanára
szintén. Miként sújthat ekkora csapás egy ilyen presztízsi és
ekkora tiszteletnek örvendő intézetet, amely „elismerten a leg-
jobb és legexkluzívabb alsós középiskola Angliában”? 12 Dr.
Thorneycroft Huxtable-t, az internátus alapítóját és igazgatóját
mélységesen megrázzák a történtek. Mikorra Észak-Angliából
elvergődik Londonba, hogy konzultáljon Holmes úrral, olyan-
nyira kimerül, hogy végül elájul, „teljes hosszában elterülve”13
a Baker Street 221/B kandallója előtti medvebőrön.
Nem egy, hanem két ember tint el, a tanuló pedig nem más,
mint Holdernesse hercegnek, Anglia egyik leggazdagabb ember-
ének, az egykori miniszternek és kabinettagnak a fia.
Huxtable megosztja Holmesszal ama meggyőződését, hogy
Heidegger, a némettanár valami úton-módon biztosan
közrejátszott a fiú eltinésében. Kerékpárjának nyoma veszett a
fészerből, szobája pedig a sietős távozás nyomait viseli
magán. Ő lenne az ember- rabló? Vagy annak esetleges
cinkostársa? Huxtable csak annyit
 151/
tud biztosan, hogy a tanár aligha lehet ártatlan. Nem lehet a
kettős eltinést puszta véletlen egybeesésnek tekinteni.
A rendőrség azonnal nyomozni kezd, és amikor az egyik
közeli vasútállomás kora reggeli járatán egy közösen utazó fi-
atalember és fiú tinik fel, mindenki úgy véli, a rendőrök kiváló
munkát végeztek. A nyomozást annak rendje-módja szerint le-
fújják. Huxtable bánatára azonban hamarosan nyilvánvalóvá
válik, hogy a feltartóztatott párnak semmi köze az eltintekhez.
Így hát a rejtélyes eset után három nappal az igazgató felkeresi
Holmes urat. Egyáltalán nem túl korán, méltatlankodik a
nyomozó, sőt talán kissé később is a kelleténél. Értékes pillana-
tokat vesztegettek el. Vajon megtalálják-e a szökevényeket,
mielőtt még súlyosabb tragédia történik?
Milyen elemekből áll egy ilyesfajta szituáció? A kérdés
megválaszolásához nem elég néhány tényt szajkózni (hogy
például eltint a fiú, eltint a tanár, eltint a kerékpár), vagy akár
az azokhoz társuló részleteket felvázolni (a fiú és a tanár
szobájának állapotát, a ruházatukat, az ablakokat, a
növényeket). Egy igencsak sajátságos dolog megértése is szük-
ségeltetik: minden szituáció lényegénél fogva dinamikus (a sz-
ituációt a legtágabb értelemben véve: akár gondolati, akár fiz-
ikai vonatkozásban, de még az olyan nem szituációszeri eset-
ben is, mint egy üres szoba). Mi pedig pusztán azzal, hogy
 152/
részesévé válunk, a szituációt valami teljesen mássá
változtatjuk át, mint ami az érkezésünk előtt volt.
Ez a Heisenberg-féle határozatlansági elv, miködés közben,
amikor a megfigyelés ténye megváltoztatja a megfigyelés
tárgyát. Még az üres szoba sem ugyanaz, ha egyszer már
odabent vagyunk. Nem tehetünk úgy, mintha semmi sem
válto- zott volna meg. Bár a gondolatmenet ésszerinek tinhet,
a gyakorlatban sokkal nehezebb alkalmazni, mint elméletben
észlelni.
Vegyük például szemügyre a fehérköpeny-effektus néven is-
mertté vált, gyakran tanulmányozott jelenséget! Tegyük fel,
hogy fáj valamink vagy köhögünk, és tudni szeretnénk, miről is
van szó. Vagy egy régóta esedékes kivizsgálás vár ránk.
Megadóan sóhajtunk, felemeljük a telefonkagylót, és időpontot
kérünk az orvosunktól. Másnap elballagunk a rendelőjébe.
Leülünk a váróteremben. Valaki a nevünkön szólít.
Bemasírozunk az orvoshoz.
Feltételezhetjük, hogy a rendelőbe lépő énünk ugyanaz az
ember, aki előző nap felhívta az orvosát, nem igaz? Hát nem!
Több kísérlet igazolta, hogy sokunk számára pusztán maga a
tény, hogy belépünk a rendelőbe, és meglátjuk a fehér
köpenyes orvost, elég ahhoz, hogy jelentős mértékben
megváltozzanak bizonyos életfunkcióink. Pulzusszámunk,
vérnyomásunk, de még laboratóriumi és véreredményeink
is módosulhatnak
 153/
pusztán attól, hogy megpillantjuk a doktort. Talán nem is kel-
lene izgulnunk vagy aggódnunk különösebben. Eredményeink
mégis megváltoznak, méghozzá magától a jelenléttől és meg-
figyeléstől átalakult szituáció miatt.
Idézzük csak fel, miként vélekedik dr. Huxtable az eltinést
övező eseményekről: adott egy szökevény (a fiú), egy tettestárs
(a tanár) és a megtévesztést vagy a menekülést szolgáló ellopott
bicikli. Ennyi, nem több és nem kevesebb. Az igazgató a
tényeket tudatja Holmesszal, legalábbis ő úgy gondolja.
De vajon tényleg ezt teszi? Vigyük tovább egy lépéssel Daniel
Gilbert pszichológus elméletét, amely szerint azt hisszük el,
amit látunk: azt hisszük el, amit látni akarunk, és amit az el-
mepadlásunk hajlandó meglátni. Agyunkba ezt a hiedelmet
plántáljuk a tények helyett, majd meggyőződéssel valljuk,
hogy objektív tényeket láttunk. Pedig amit látni véltünk,
valójában nem más, mint pillanatnyi korlátolt észlelésünk
eredménye. Elfelejtjük elkülöníteni egymástól a tényszeri
szituációt és a rá vonatkoztatott szubjektív értelmezésünket.
(Elég csupán a bírósági szakértők tanúvallomásainak
pontatlanságára gon- dolni ahhoz, hogy beláthassuk, milyen
rosszul mérünk fel dol- gokat, és milyen tévesen emlékszünk
rájuk.) Mivel az iskolaigazgató azonnal emberrablásra
gyanakszik, az első benyomását támogató információkat veszi
észre és továbbítja, miközben egyáltalán nem szán időt
a teljes történet
 154/
megismerésére. És még csak nem is sejti, hogy ezt teszi,
meggyőződése, hogy teljesen tárgyilagos maradt. Francis Bacon
filozófus szavaival élve: „Az emberi értelem, ha egyszer
magáévá tett egy véleményt (legyen szó akár saját maga által
kialakított, akár mástól átvett véleményről), minden eszközt
megragad arra, hogy azt támogassa és igazolja.” Valódi objekt-
ivitás nem lehetséges – még Holmes tudományos objektivitása
sem tökéletesen az –, de ahhoz, hogy egy szituációban
megközelíthessük a holisztikus látásmódot, tudnunk kell róla,
milyen messzire kalandozunk el.
A célok előzetes felállítása segít megfelelően fokuszálni
figyelmünk értékes erőforrásait. Célkitizéseink azonban nem
válhatnak ürüggyé arra, hogy objektív tényeket újraér-
telmezzünk, és összemossuk őket mindazzal, amit látni akar-
unk, vagy amire számítunk. A megfigyelés és a következtetés
két teljesen különálló lépés – ami azt illeti, még csak nem is
egymás után következnek. Idézzük fel egy pillanatra Watson
afganisztáni tartózkodását! Holmes a megfigyelés során ra-
gaszkodott az objektív, kézzelfogható tényekhez. Az elején
nem vont le következtetéseket, az csak később következett, sőt
azt is mindig megvizsgálta, miként illeszkednek egymáshoz
ezek a tények. Egy adott szituáció megértése a maga
teljességében több lépést igényel, ám az első és legfontosabb
az a felismerés, hogy a megfigyelés és a következtetés nem
egy és ugyanazon
 155/
dolog, vagyis hogy a lehető legtárgyilagosabbnak kell
maradnunk.
Édesanyám meglehetősen fiatal volt – mai megítélés
szerint elképesztően fiatal, az 1970-es évek Szovjetuniójának
standard- jai szerint pedig átlagos korú –, amikor életet adott a
nővérem- nek. Nővérem pedig meglehetősen fiatal volt, amikor
megszülte az unokahúgom. Megszámolni sem tudom,
hányszor esett meg, hogy az emberek – vadidegenek, az
osztálytársaink édesanyjai, pincérek az étteremben – látni
véltek dolgokat, majd eszerint cselekedtek, holott a valóság
egészen más volt. Anyámat régebben rendszeresen nővérem
nővérének nézték, manapság pedig az unokahúgom anyjának.
Való igaz, hogy ezek nem súly- os tévedések a megfigyelő
részéről, de akkor is tévedések, még- pedig olyanok, amelyek
számos esetben kihatnak a viselkedésére, majd későbbi
értékítéleteire és reakcióira. Nem csupán a nemzedékek
összetévesztéséről van szó, hanem a modern amerikai
értékrend kivetítéséről egy egészen más vilá- gra, az egykori
Szovjetunióban élő nők szokásaira. Amíg az Egyesült
Államokban édesanyám kamaszanyának számított, ad- dig a
Szovjetunióban egyszerien feleségnek, és még csak nem is az
első volt a baráti körben, aki gyermeket hozott a világra.
Akkoriban így miködtek ott a dolgok.
Gondolkodunk, ítéletet alkotunk, és még csak el sem
tinődünk azon, mit tettünk.
 156/
Ha leírást adunk valamiről – legyen szó személyről, tárgyról,
látványról, szituációról, interakcióról, bármiről –, szinte soha
nem látjuk azt a maga értékítélet nélküli, objektív valójában. S
mivel szinte soha nem számít a különbség, természetesen nem
is jut eszünkbe különbséget tenni. Ritka az olyan elme, amely
megtanította magát arra, hogy elkülönítse az objektív tényt az
azt követő azonnali, tudat alatti és automatikus szubjektív
értelmezéstől.
Amikor Holmes színre lép, legelső dolga benyomásokat
gyijteni arról, mi is történt ott: ki mit érintett meg, mi honnan
kerülhetett oda, mi van ott, aminek nem kellene ott lennie, és
mi hiányzik. Még extrém körülmények között is képes a vég-
letekig objektív maradni. Szem előtt tartja célját, de szirésre
használja, és nem árulja el. Watson korántsem ilyen
megfontolt. Idézzük fel ismét az eltint fiú és a némettanár
történetét!
Dr. Huxtable-lel ellentétben Holmes felismeri, hogy az igazgató
értelmezése átszínezi a történetét. Éppen ezért – vele ellentét-
ben – eljátszik azzal az eshetőséggel, hogy az állítólagos tények
talán mégsem azok, aminek tinnek. Az igazgató gondolkodását
jelentősen korlátozza egy kulcsfontosságú elem: mint mindenki
más, ő is szökevényt és tettestársat keres. De mi van akkor, ha
Heidegger úr nem sorolható be a fenti kategóriákba? Ha nem
menekül, hanem valami teljesen mást tesz? Az édesapa azt
hiszi, fiát talán Franciaországban élő anyjához segíti eljutni. Az
 157/
igazgató meg azt, hogy máshova viszi. A rendőrség szerint
von- attal menekültek el. Ám Holmeson kívül egyetlen árva
léleknek sem tinik fel, hogy a történet csak annyi, amit
tudnak. Nem egy menekülő tanárt keresnek – bármi legyen is
az úti célja –, hanem a tanárt (jelző nélkül) és a fiút, de még
csak nem is felté- tlenül ugyanott. Mindenki úgy értelmezi a
helyzetet, hogy az eltint tanárnak valamiképpen köze van az
elveszett fiúhoz, akár felbujtóként, akár tettestársként. Senki
nem torpan meg, hogy végiggondolja azt a tényt, miszerint a
rendelkezésre álló bizonyítékok semmire nem utalnak azon
kívül, hogy a tanár eltint.
Senki, Sherlock Holmest leszámítva. A detektív felismeri,
hogy egy elveszett fiút keres. És egy eltint némettanárt. Ennyi.
További tényekkel majd akkor és úgy dolgozik, amikor és ahogy
a felszínre bukkannak. Ezzel az elfogulatlanabb hozzáállással
belebotlik valamibe, ami teljes mértékben elkerülte az
iskolaigazgató és a rendőrség figyelmét. A némettanár nem-
hogy nem menekült el a fiúval, hanem ott fekszik a közelben,
holtan: „magas, körszakállas ember, [aki] szemüveget viselt,
melynek egyik üvege ki volt ütve. Halálát egy iszonyatos ütés
okozta, amely bezúzta koponyája egyik felét.”14
Nem új nyom vezeti Holmest a holttesthez, csupán tudja,
hogyan nézze objektív fényben mindazt, ami előtte hever:
 158/
előítéletek és előregyártott elméletek nélkül. Watsonnak így
foglalja össze a felfedezéséhez vezető lépéseket:

– Folytassuk az eset rekonstruálását! A németet az

iskolától öt mérföldre éri utol a halál, és nem egy golyó
által, amelyről esetleg elképzelhető, hogy egy gyerek is a
fejébe küldheti, hanem egy hatalmas ütéstől, amelyet csakis
erős kéz mérhetett rá. A gyereknek tehát bizonyosan volt
társa a szökésben, ami mellesleg igencsak gyors lehetett, ha
egy gyakorlott kerékpáros csak öt mérföld után érte utol
őket. Maga meg én alaposan megvizsgáltuk a tragédia
színhelyét, és mit találtunk? Néhány marhanyomot, semmi
egyebet. Alaposan körülnéztem errefelé, de ötven yardon
belül nem találtam másik utat, tehát a másik kerékpárosnak
a tulaj- donképpeni gyilkossághoz nem lehet köze. És
emberi lábnyomokat sem találtunk a helyszínen.
– Holmes! – kiáltottam fel. – Ez lehetetlen!
– Bámulatos! – mondta. – Rendkívül tanulságos
megjegyzés. Úgy, ahogy előadom, valóban lehetetlen,
következésképpen valamely ponton hibáznom kellett az ok-
fejtésben. Mégis, láthatta a saját szemével, mi történt.
Nincs valami elképzelése, hol tévedhettem?15
Watsonnak nincs. Ehelyett azt javasolja, hogy adják fel. „Cser-
benhagy a fantáziám” – ismeri be. „Ugyan, ugyan! – dorgálja
 159/
meg erre Holmes. – Nehezebb feladatokat is megoldottunk
már. Most legalább van anyagunk bőven, csak tudjunk élni
vele.”16
A rövid eszmecsere során Holmes rávilágít arra, hogy az ig-
azgató minden elképzelése tévesnek bizonyult. Legalább három
szereplője van a történetnek, nem csupán kettő. A némettanár
megmenteni próbálta a fiút, nem bántani, vagy elszökni vele.
(Ez a legvalószínibb forgatókönyv, figyelembe véve, hogy
meghalt, valamint azt, hogy az eredeti kerékpárnyomokat
követte, és utol kellett érnie a menekülő fiút. Egyértelmi tehát,
hogy sem az elrabló, sem a kamasz cinkostársa nem lehetett.)
A kerékpár az üldözéshez használt eszköz volt, nem pedig
aljas szándék megvalósítása céljából eltulajdonított tárgy. Mi
több, lennie kellett egy másik kerékpárnak is, amely a fiú és
ismere- tlen társa vagy társai szökését segítette. Holmes nem
mivelt semmi ördöngösséget, csupán hagyta, hogy a
bizonyítékok meséljenek. Ezt követően nem engedte meg
önmagának, hogy eltorzítsa a tényeket, csak hogy azok
belesimulhassanak a sz- ituációba. Röviden: a Holmes-
rendszer higgadt elmélkedésével reagált, míg Huxtable
következtetései magukon viselik a Watson-rendszer forrófeji
és reflexszeri átgondolatlanságának minden jegyét.
A sikeres megfigyeléshez meg kell tanulnunk elkülöníteni a
szituációt az értelmezéstől, vagyis a látottakat önmagunktól.
A Watson-rendszer arra buzdít, hogy belevessük magunkat a
 160/
szubjektív, a hipotetikus és a deduktív világába. Abba a világba,
amelynek látszólag a legtöbb értelme van számunkra. A
Holmes-rendszer azonban tudja, hogyan húzza meg a gyeplőt.
Sokat segít, ha az elejétől kezdve megfogalmazzuk az adott
helyzetet, akár szóban, akár írásban, mint ha idegennek
mesélnénk el, akinek sejtelme sincs a részletekről – úgy,
ahogy Holmes vázolja fel elméleteit Watsonnak. Amikor a
detektív fel- sorolja megfigyeléseit, a korábban megbúvó
hiányosságok és következetlenségek felszínre bukkannak.
Ez a gyakorlat sok mindenben hasonlít ahhoz, amikor han-
gosan felolvassuk saját munkánkat, hogy felismerjük a benne
maradt nyelvtani, logikai vagy stílusbeli hiányosságokat.
Meg- figyeléseink olyannyira összefonódhatnak
gondolatainkkal és észleléseinkkel, hogy rendkívül nehéznek
– ha nem lehetetlen- nek – találjuk az objektív valóság
elkülönítését annak agyunk- ban élő szubjektív
megtestesülésétől. A jelenség hasonló ahhoz, amikor esszét,
novellát, tanulmányt vagy bármi mást írunk, és olyan közeli
kapcsolatba kerülünk saját írásunkkal, hogy nagy
valószíniséggel elsiklunk a hibáink felett, és azt olvassuk ki a
szövegből, amit a szavainknak mondaniuk kellene, nem pedig
azt, amit ténylegesen mondanak. A beszéd óhatatlanul lassít
bennünket, ezért észrevehetjük a szemünk számára láthatatlan
hibákat. Fülünk meghallja azt, amit a szemünk nem lát meg.
Bár idő- és energiapocsékolásnak tinhet, hogy hangosan,
 161/
tudatosan
 162/
és odafigyelve olvassuk fel munkánkat, az eljárás szinte mindig
megjutalmaz bennünket néhány olyan hibával vagy tévesztés-
sel, amely felett máskülönben elsiklottunk volna.
Könnyi megadni magunkat Watson tényeket összemosó lo-
gikájának vagy Huxtable saját igazába vetett szilárd hitének.
Ám ha azon kapjuk magunkat, hogy közvetlenül a megfigyelés
után ítéletet alkotunk – sőt akkor is, amikor mindezt észre sem
vesszük, amikor úgy tinik, minden tökéletes értelmet nyer –,
mindig torpanjunk meg, és ismételjük el a következőket:
„Ahogyan állítom, úgy lehetetlen, vagyis állításom valamely
ponton hibás.” Aztán térjünk vissza az elejére, és fogalmazzuk
meg más szavakkal a történteket! Inkább hangosan, mint ma-
gunkban. Inkább írásban, mint gondolatban. Rengeteg
észlelési hibát küszöbölhetünk így ki.

3. Tartsuk szem előtt az inkluzivitást!

Térjünk vissza egy pillanatra A sátán kutyájához! A regény
elején Henry Baskerville, a Baskerville-uradalom örököse
elpanaszolja, hogy eltint a fél pár cipője. Azonban nem csak
egy cipő tint el. A köddé vált lábbeli másnap csodálatos
módon előkerül, ám ekkor Henry felfedezi, hogy cserében
egy másik pár egyik felének veszett nyoma. A fiatalembert
nem rázza meg az eset, csupán bosszantónak találja. Sherlock
Holmes számára azonban
 163/
kulcsfontosságú tényező egy olyan ügyben, amely paranormál-
is, vuduelméleteket gyártó általános pánikkal fenyeget. Ami
mások szemében puszta furcsaság, az Holmes számára az ügy
egyik legárulkodóbb eleme: a „kutya”, amelyről szó van, létező
állat, nem pedig földöntúli jelenés. Állat, vagyis alapvetően a
szaglására hagyatkozik. A detektív később elárulja Watsonnak,
hogy az ellopott cipő kicserélése egy másikra „rendkívül tan-
ulságos [epizód] volt, hiszen […] rögtön világossá tette, hogy
valódi kutyáról van szó, ugyanis semmi mással nem lehet mag-
yarázni, miért ragaszkodott annyira egy használt cipőhöz, és
miért volt érdektelen számára az új lábbeli”.17
De ez nem minden. Az ellopott cipő mellett van egy jóval
nyilvánvalóbb figyelmeztetés is. Mialatt Henry Holmesszal
konzultál Londonban, névtelen leveleket kap, amelyekben
felszólítják, tartsa távol magát Baskerville Halltól. Holmes
kivételével mindenki bedől a látszatnak. Neki azonban az ügy
megoldásához vezető második kulcsfontosságú információt
jelentik a levelek. El is magyarázza Watsonnak:

Valószínileg emlékeznek rá, hogy amikor vizsgálgattam azt

a bizonyos levelet, amelyen az újságból kivágott szavak vol-
tak, különös figyelemmel kerestem rajta a vízjegyet. Eközben
közvetlenül szemem elé emeltem, s felfedeztem, hogy
halvány illat érződik rajta… hogy pontos legyek, jázminillat
 164/
csapta meg az orrom. Hetvenöt parfümöt gyártanak most, s
ezeknek ismerete elengedhetetlen a nyomozó számára,
hiszen magam is több esetben kerültem szembe olyan
ügyekkel, amikor feltétlenül fel kellett ismernem illatokat,
mert ettől függött a siker. A jázminillat rögtön azt a gyanút
ébresztette bennem, hogy valami nőnek a keze van a játék-
ban, s már akkor mindjárt Stapletonékra gondoltam. Így
aztán nemcsak a kutyáról tudtam, hanem a binöst is megse-
jtettem, még mielőtt Devonba tettem volna a lábam.

Tessék, másodszor is felbukkan az illat. Holmes nemcsak

elolvassa és szemrevételezi az üzenetet, hanem meg is szagolja.
És az illat, nem pedig a szavak vagy a megjelenés formája adja a
kezébe azt a kulcsot, amely hozzásegíti a potenciális binöző
megnevezéséhez. Ha nem figyel fel az illatra, az ügy két
lényeges eleme rejtve marad, mivel ezek rajta kívül senki
másnak nem tintek fel. Nem azt állítom, hogy nekünk is meg
kellene tudnunk különböztetni hetvenöt parfümillatot. Csak
azt, hogy soha nem szabad megfeledkeznünk a szaglásunkról,
sőt igazság szerint egyetlen érzékszervünkről sem, mert azok
biztosan nem hagynak cserben bennünket.
Képzeljük bele magunkat egy autóvásárlási szituációba! El-
megyünk az autószalonba, és megcsodáljuk a kiállítótérben
csillogó-villogó mintadarabokat. Mi alapján döntjük el, hogy
 165/
melyik modell a megfelelő számunkra? Ha most azonnal
nekünk szegeznék a kérdést, valószínileg azt válaszolnánk,
hogy először mérlegelnénk egy bizonyos számú tényezőt, az
ártól és a biztonságtól kezdve a megjelenésen és a kényelmen
keresztül egészen az üzemanyag-fogyasztásig, majd pedig
kiválasztanánk a szempontoknak leginkább megfelelő
jármivet.
A valóság azonban ennél sokkal összetettebb. Tegyük fel
például, hogy abban a pillanatban, amikor belépünk a
szalonba, egy férfi ballag el mellettünk egy bögre forró
csokoládéval a kezében. Talán észre sem vesszük, ám az illat
felidézi bennünk nagyapánk emlékét: ő is mindig forró
csokoládét készített, ha nála jártunk. Ez volt a közös kis
szertartás. És mielőtt még észbe kapnánk, már el is hagytuk a
kereskedést egy nagyapánkéhoz hasonló autóval, elfelejtve
(vagy talán észre sem véve), hogy a biztonsági mutatója
távolról sem a legfényesebb. Az is felettébb valószíni, hogy
nem tudjuk pontosan megfogalmazni választásunk okát. Ettől
még nem hoztunk feltétlenül rossz döntést, de a szelektív
emlékezet olyan választást ered- ményezhet, amelyet később
talán megbánunk.
Most képzeljünk el egy másik forgatókönyvet! Ezúttal az üze-
manyag átható szagát érezzük, az autószalon ugyanis a ben-
zinkúttal szemközt található. Egyszerre eszünkbe jut édes-
anyánk intése, hogy bánjunk óvatosan a gázzal, mert
 166/
gyúlékony, és sérülést okozhat. Ezúttal a biztonságra kon-
centrálunk, és nagy valószíniséggel a nagyapánkétól külön-
böző jármivel hagyjuk el a kereskedést. És talán ezúttal sem
tudjuk megmondani, hogy miért.
Egészen mostanáig vizuális jelenségként beszéltünk a
figyelemről. Nagyrészt valóban az, csakhogy gyakran sokkal
több annál. Emlékezzünk csak vissza képzeletbeli Holmesunk
képzeletbeli látogatására az Empire State Building tetején,
amikor bármilyen furcsának is tint, detektívünk nemcsak kém-
lelt, hanem fülelt és szaglászott is a repülőgépek után! A
figyelem az összes érzékszervünkről szól: látásunkról,
szaglásunkról, hallásunkról, ízlelésünkről és tapintásunkról. Ar-
ról, hogy a lehető legtöbbet fogadjuk be az összes
rendelkezésre álló csatornán keresztül. Annak elsajátításáról,
hogy ne hagyjunk ki semmit, pontosabban semmi olyasmit,
ami kitizött céljainkhoz kapcsolódik. És arról a felismerésről,
hogy összes érzékszervünk hat ránk – és a jövőben is hatni
fog, akár tud- atában vagyunk, akár nem.
Az átfogó, teljes megfigyeléshez törekednünk kell az inkluz-
ivitásra, és nem szabad elsiklanunk semmi felett. Számításba
kell vennünk, hogy figyelmünket tudtunkon kívül is elterelheti
valamely láthatatlan érzet. A jázminillat? Holmes szándékosan
szagolta meg a levelet, és ennek köszönhetően felfedezte a női
befolyás jelenlétét. Ami azt illeti, egy bizonyos nőét. Biztosra
 167/
vehetjük, hogy Watson semmi effélét nem fedezett volna fel,
ha ő veszi kézbe a papirost. Ám az előfordulhatott volna, hogy
orra – akár az ő tudta nélkül – ugyanúgy érzékeli az illatot. Mi
történik ilyenkor?
A szaglás emlékeket idéz fel, sőt kutatások szerint a
szagláshoz társított emlékképek a legerőteljesebbek,
legélénkebbek és legtöbb érzelemmel telítettek mind közül. Az
érzékelt illatok kihatnak emlékeinkre, emlékeinkhez kapc-
solódó érzéseinkre és gondolatainkra. A szaglásra gyakran
láthatatlan érzékként hivatkoznak, mert az illatokat többnyire
öntudatlanul érezzük meg. A szag bejut az orrüregbe,
szaglógumónkhoz ér, majd egyenesen a hippokampusz, az
amigdala (érzelemfeldolgozó központ) és a nem csupán illa-
tokkal, hanem komplex emlékezési, tanulási és döntési felada-
tokkal is foglalkozó agyi szaglókéreg felé veszi az útját. Eközben
seregnyi gondolatot, érzést és emléket felébreszt – mindezt
azonban úgy, hogy nagy valószíniséggel sem az illatot, sem
pedig az emlékképet nem jegyezzük meg.
Mi van akkor, ha Watson több kontinensre kiterjedő
szoknyavadászata során belebotlott volna egy jázminillatú par-
fümöt használó nőbe? Tegyük fel, hogy kapcsolatuk boldog volt.
Orvosunk egyszerre talán élesebben érzékeli maga körül a
világot (ne feledjük, hogy a jó kedélyállapot nagyobb be-
fogadóképességet eredményez), de a rózsaszín köd miatt
 168/
esetleg elmulaszt bizonyos részleteket. „Talán nem is olyan
baljós hangvételi az a levél! Talán nem is fenyegeti akkora
veszély Henryt. Talán jobb lenne, ha beülnének valahova,
meginnának egy italt, és megismerkednének néhány bájos
hölggyel – mert hát a hölgyek bájosak, nem igaz? Már mehet-
ünk is.”
De ha a kapcsolat rövid életi, kínzó és küzdelmes volt? Bein-
dul a csőlátás (rosszkedvvel és korlátozott befogadóképess-
éggel), és ezzel együtt a figyelemre méltó részletek félresöprése
is. „Mit számít mindez? Minek törjem magam? Fáradt vagyok,
érzékeim túlterheltek, megérdemlem a pihenést. Különben is,
miért zaklat bennünket Henry ezzel a badarsággal? Termész-
etfeletti eb, ugyan már! Elegem van.”
Ha szem előtt tartjuk az inkluzivitást, nem feledkezünk
meg arról, hogy minden érzékszervünk folyamatosan
miködésben van. Nem hagyjuk, hogy azok irányítsák
érzelmeinket és dönté- seinket. Ehelyett aktívan – ahogyan
Holmes is tette a cipő meg a levél esetében – igénybe vesszük a
segítségüket, és megtanuljuk irányítani őket.
Watson viselkedése mindkét fenti forgatókönyvben
megváltozik, mégpedig abban a pillanatban, hogy megérzi a
jázminillatot. Jóllehet a változás pontos irányát nem tudhatjuk
előre, egyvalamiben biztosak lehetünk. Nem képes inkluzív
figyelmet tanúsítani, sőt a nevével fémjelzett Watson-rendszer
 169/
veszi át fölötte az irányítást, és olyan szubjektivitásra
kényszer- íti, amely tudattalan mivolta miatt a lehető
legkorlátoltabb.
Túlzásnak tinhet, de valóban így van: az érzékszervi
benyomásoknak – különösen a szaglószervieknek – nagy
hatalmuk van. Ha nem tudatosítjuk ezeket – ami gyakran
megesik –, átvehetik a hatalmat gondosan kidolgozott céljaink
és objektivitásunk felett, amelyeken eddig munkálkodtunk.
A szaglás lehet a legfeltinőbb vádlott, de koránt sincs
egyedül. Ha megpillantunk valakit, valószínileg számos hozzá
kapcsolódó sztereotípiánk is aktiválódik, csak éppen nem
vesszük észre. Amikor meleget vagy hideget tapintunk,
viszonyulásunk ennek megfelelően lesz barátságos vagy tá-
volságtartó; ha bátorítón megérintenek bennünket, egyszerre a
megszokottnál merészebbekké vagy magabiztosabbakká válha-
tunk. Ha nehéz dolgot tartunk a kezünkben, valószínileg súly-
osabbnak és komolyabbnak ítéljük meg a helyzetet (vagy a
másik embert). A fentiek közül önmagában egyiknek sincs köze
a megfigyeléshez vagy a figyelemhez, azt leszámítva, hogy tud-
tunk nélkül letéríthet bennünket gondosan egyengetett ös-
vényünkről. És ez veszélyes lehet.
Nem kell Holmesszá válnunk, és megtanulnunk egyetlen
foszlány alapján megkülönböztetni több száz illatot ahhoz,
hogy a szolgálatunkba állítsuk érzékszerveinket, és lehetővé
tegyük tudatunknak, hogy a szokásosnál átfogóbb képet
 170/
alkosson egy jelenetről. Illatos üzenet? Nem kell felismernünk
magát az illatot ahhoz, hogy tudatosítsuk a jelenlétét, valamint
azt, hogy nyomravezető jel lehet. Ha nem figyelünk fel az il-
latra, mindenképp elsiklunk a nyom felett, mindamellett talán
objektivitásunk is csorbát szenved, anélkül, hogy fogalmunk
volna róla. Eltint egy fél pár cipő? Aztán egy másik is? Talán
mégsem a cipő kinézete a lényeg, hiszen a régi, viseltes darab-
nak vész nyoma örökre. Egyéb tudás nélkül is rájöhetünk,
hogy talán egy másik érzékszervi benyomás kínálja a
megoldást, amely felett ismét elsiklunk, ha megfeledkezünk a
többi érzék- szervünkről. Ha nem használjuk összes
érzékszervünket, az mindkét esetben azt eredményezi, hogy
nem látjuk át a helyz- etet teljes egészében, nem a megfelelő
helyre irányítjuk a figyelmünket, és elégtelenül irányított
figyelmünket tudat al- atti ingerek befolyásolják.
Ha aktívan bevonjuk valamennyi érzékszervünket,
belátjuk, hogy világunk többdimenziós. A dolgokat
szemünkön, or- runkon, fülünkön és bőrünkön keresztül
észleljük. Ezen érzék- szervek mindegyikének pontosan
tudatnia kell velünk valamit. Ha mégsem, az is árulkodik
valamiről: az adott érzék hiányáról. Arról, hogy valaminek
hiányzik az illata, a hangja, vagy valamely más jellegzetessége.
Másként fogalmazva, az egyes érzék- szervek tudatos
használata túlmutathat az adott helyzet pillan- atnyi
állapotának megvilágításán, és egy olyan részét
 171/
mutathatja meg, amelyről gyakran megfeledkezünk: azt, ami
nincs ott, ami nincs jelen abban a környezetben, ahol igazság
szerint lennie kellene. A hiány pedig ugyanolyan fontos és
sokatmondó, mint a jelenlét.
Vegyük például Ezüstcsillag, a híres versenyló esetét,
amelynek senki nem képes a nyomára bukkanni. Amikor
Holmesnak alkalma nyílik megvizsgálni a terepet, Gregson
felügyelő, akinek nem sikerült megtalálnia egy látszólag
eltéveszthetetlen dolgot, a lovat, megkérdezi: „Van még valami,
amire fel akarja hívni a figyelmem?” Holmes így felel: „A kutya
különös viselkedésére aznap éjszaka.” Mire a felügyelő
tiltakozni kezd: „De hiszen a kutya semmit sem csinált!” A de-
tektív pedig megadja a kegyelemdöfést: „Éppen ez a különös.”
Holmes számára az ugatás hiánya az ügy fordulópontját
jelenti. A kutyának ismernie kellett a betörőt, máskülönben
fellármázta volna a környéket.
Az ugatás hiányáról túlságosan is könnyi megfeledkeznünk.
Gyakran megesik, hogy egyáltalán nem hiányoljuk a jelen nem
lévő dolgokat, még csak megjegyzést sem teszünk rájuk. Mindez
kiemelten érvényes a hangokra, hiszen hallásunk nem olyan
természetes módon járul hozzá figyelmünkhöz és megfigyelé-
seinkhez, mint látásunk. Csakhogy ezek a hiányzó elemek ugy-
anolyan árulkodóak és fontosak – és gondolatainkat éppúgy be-
folyásolhatnák –, mint jelen lévő társaik.
 172/
Nem kell binügy ahhoz, hogy a hiányzó információ
hatással legyen gondolkodásunkra. Vegyünk például egy
mobiltelefon- vásárláshoz vezető döntési folyamatot! Íme két
lehetőség, vajon melyiket választanánk?

Sikerült eldönteni? Lássunk egy újabb leírást! A fenti adatok

nem változtak, csupán kiegészültek.
 173/

Most melyik készülékre esne a választás? A harmadik opció es-

etében ismét új elemmel egészül ki a lista.
 174/

És most melyik tinik vonzóbbnak?

A válaszadók többsége valahol a második és a harmadik adatsor
között nagy valószíniséggel átpártol a B telefontól az A telefon-
hoz. Csakhogy a két készülék adatai nem változtak meg, csupán
a birtokunkban lévő információmennyiség módosult. Ez a
jelenség a hiány figyelmen kívül hagyása (omission neglect).
Nem vesszük észre azt, ami nincs a szemünk előtt, nem teszünk
fel rá vonatkozó kérdéseket, és a döntéshozás során nem vesszük
számításba a hiányzó elemeket. Bizonyos információk mindig
rendelkezésünkre állnak, némelyikük azonban mindig néma –
és az is marad, amíg tudatosan utána nem járunk. A fenti
példába csupán vizuális információt emeltem be. Ahogy a két
dimenzióból átlépünk a háromba, a listából a valós életbe,
mindegyik érzékszervünk szerephez jut, innentől kezdve pedig
tisztességes lesz a játék. Megnő ugyan annak az eshetősége,
hogy figyelmen kívül hagyjuk bizonyos információk hiányát, de
azé is, hogy még több tudnivalót gyijtünk össze az adott helyz-
etről, ha aktívan bevonódunk, és inkluzivitásra törekszünk.
Térjünk vissza ahhoz a furcsán viselkedő kutyához!
Kétféle- képpen reagálhatott volna: ugat vagy nem ugat. Nem
ugatott. A felügyelő szemléletmódját követve úgy is
fogalmazhatnánk, hogy nem csinált semmit. Holmesét
követve pedig úgy, hogy a kutya a nemugatás mellett
döntött. A két érvelésmód
 175/
végeredménye megegyezik, a kutya néma maradt. A mögöttes
indok azonban homlokegyenest különböző: egyszer a passzív
nemcselekvés, másszor pedig az aktív cselekvés.
A nemdöntés is döntés, mégpedig nagyon is sokatmondó
döntés. Minden nemcselekvés egy párhuzamos cselekvésre utal,
minden nemdöntés egy vele párhuzamos döntésre, minden
hiány egy jelenlétre. Vegyük például a jól ismert alapértelmez-
ett hatást! Az esetek többségében ragaszkodunk az aktuális
alapfelálláshoz, és nem vesszük a fáradságot arra, hogy változ-
tassunk, még akkor sem, ha egy újabb opció kedvezőbb volna
számunkra. Magunktól nem döntünk úgy, hogy befizetünk a
nyugdíjalapba – még akkor sem, ha ehhez cégünk hozzájárul –,
ha a nyugdíjalaphoz való hozzájárulás nem a szerződésünk
része. Nem leszünk szervdonorok, hacsak alapból nem tek-
intenek bennünket annak. A lista hosszasan folytatható.
Egyszeribb nem tenni semmit. Ám ez nem jelenti azt, hogy
tényleg nem tettünk semmit. Merthogy tettünk. Bizonyos ér-
telemben a némaság mellett döntünk.
Az odafigyelés azt jelenti, hogy folyamatosan figyelünk,
ak- tívan bevonódunk, az összes érzékszervünket használjuk, és
be- fogadunk magunk körül mindent, még azokat a dolgokat
is, amelyek nem látszanak, pedig rendesen látszaniuk kellene.
Azt jelenti, hogy kérdezünk, és mindent megteszünk azért,
hogy válaszokat is kapjunk. (Még azelőtt meg kellene
vizsgálnunk a
 176/
számunkra legfontosabb jellemzőket, hogy egyáltalán elindul-
nánk autót vagy mobiltelefont vásárolni. Azután pedig aktívan
oda kell figyelnünk ezekre a jellemzőkre, nem pedig valami
teljesen másra.) Annak a felismerését jelenti, hogy világunk
háromdimenziós és multiszenzoriális, vagyis minden érzékszer-
vünkre hat, és akár tetszik, akár nem, környezetünk befolyásol
bennünket, ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy befolyását
ma- gunk irányítjuk azáltal, hogy odafigyelünk mindarra, ami
körülvesz bennünket. Előfordulhat, hogy nem látjuk át az előt-
tünk lévő szituációt teljes egészében, és olyan döntést hozunk,
amelyről később kiderül, hogy nem a legmegfelelőbb volt. De
nem azért, mert nem próbálkoztunk. Annyit tehetünk, hogy a
lehető legalaposabban megfigyelünk mindent, és nem
feltételezünk semmit, még azt sem, hogy valaminek a hiánya
egyenlő a semmivel.

4. Mélyedjünk el!
Időnként még Sherlock Holmes is hibázik. Ám a hiba rendszer-
int valamiféle téves megítélésből fakad – rosszul becsül fel
például egy személyt, mint Irene Adler esetében, egy le-
hetőséget, hogy egy ló álcázható, mint az „Ezüstcsillagban”, il-
letve egy képességet, hogy valaki önmaga tud maradni, mint „A
ferde szájúban” (The Case of the Crooked Lip). Valóban
 177/
ritkaságszámba megy, hogy a kiváló detektív ennél durvább
hi- bát követ el, tudniillik nem mélyed el a helyzetben.
Egyetle- negyszer esett meg, hogy elhanyagolta az
odafigyelés döntő elemét, az aktív érdeklődést, jelenlétet és
bevonódást, a saját cselekvésében való teljes elmélyülést – és
ez majdnem gy- anúsítottja életébe került.
Az eset „A tőzsdeügynök titkára” (The Stockbroker’s Clerk)
végén történt. A novellában Hall Pycroftnak, a címben szereplő
hivatalnoknak egy bizonyos Arthur Pinner úr üzletvezetői pozí-
ciót kínál a Francia–Középangol Vas- és Fémáru Részvénytár-
saságnál. Pycroft életében nem hallott még a cégről, ráadásul a
következő héten kezdene el dolgozni egy jó híri tőzsdeügynök-
ségnél, de az újonnan felajánlott fizetés olyan busás, hogy nem
szalasztja el a lehetőséget. Megígéri hát, hogy másnap munkába
áll. Azonban gyanúsnak találja, hogy Pinner bátyja, Harry kísér-
tetiesen hasonlít Mr. Arthurra. Arra is rájön, hogy az állítólagos
hivatal rajta kívül senkit sem alkalmaz, de még csak cégtábla
sem hirdeti a falon a létezését a potenciális látogatók számára.
Ráadásul Pycroft egyáltalán nem szakmába vágó feladatot kap:
egy vastag telefonkönyvből kell bizonyos listákat készítenie.
Amikor a következő héten észreveszi, hogy Mr. Harrynek ugy-
anolyan aranyfoga van, mint Mr. Arthurnak, megelégeli a sok
furcsaságot, és Sherlock Holmes elé tárja a problémát.
 178/
Holmes és Watson úgy döntenek, elkísérik Hall Pycroftot
új munkaadójához Közép-Angliába. Holmes pontosan tudni
véli, mi zajlik a háttérben. Azt tervezik, hogy
munkakeresőkként toppannak be a férfihoz, akit a detektív
szokásos módján szembesít majd a tényállással. Minden
részlet a helyén van. A szituáció minden eleme világos
Holmes számára. A mostani nem azon esetek közé tartozik,
amikor csupán a binös val- lomása tüntetheti el a nagyobb
fehér foltokat. Tudja, mire számíthat. Semmi másra nincs
szüksége, csak a férfira.
Ám amikor betoppannak az irodának kikiáltott szobába,
Mr. Pinner távolról sem úgy viselkedik, ahogyan várták.
Watson tárja elénk a látványt:

Az utcán látott ember ott ült az egyetlen asztalnál, előtte az

esti újság kiterítve. Felemelte a fejét – én még sohasem lát-
tam emberi arcon a fájdalomnak ilyen rettenetes jegyeit, sőt
valami fájdalomnál is fájdalmasabb érzés jegyeit, a halálos
rettegés kevesek által megtapasztalt gyötrelmét. Homlokán
veríték gyöngyözött, az arca fehérebb volt, mint a halak
hasa, a tekintete vad és merev. Ránézett a titkárára, de nem
ismerte meg, és a vezetőnk arcára kiült döbbenet elárulta,
hogy ő sem ilyennek szokta látni a munkaadóját.18
 179/
Ezután még váratlanabb fordulatot vesznek a történtek, ami kis
híján teljes kudarcra kárhoztatja Holmes terveit. Mr. Pinner
öngyilkosságot kísérel meg.
Holmes tanácstalan, erre egyáltalán nem számított. Ő maga
mondja: „Ez [eddig] rendben is volna, de még most sem
tudjuk, miért rohant ki a szobából, és miért akasztotta fel
magát ez a gazfickó, amikor megpillantott bennünket.” 19
Hamarosan megtudják a választ. A jó dr. Watson vissz-
arángatja a férfit a halál torkából, aki maga adja a kezükbe a
megfejtés kulcsát: ez pedig az újság. Újságot olvasott, pontosab-
ban egy bizonyos írást, amely teljesen kizökkentette ny-
ugalmából, amikor Sherlock megérkezett társaival. A detektív rá
nem jellemző izgalommal reagál: „Az újság! – rikoltotta Holmes
is, megrészegedve az izgalomtól. – Gondolhattam volna!
Mekkora szamár vagyok! Mindig csak a látogatásunkra gon-
doltam, eszembe se jutott az újság.”20
Az újság említésekor Holmes azonnal felismeri a
jelentőségét, és azt, miért válthatott ki efféle reakciót. De
vajon miért nem vette észre azonnal? Hogyan követhetett el
olyan hibát, amely miatt még Watson is lesütné a szemét
szégy- enében? Miként válhatott a Holmes-rendszer gépezete
Watson- rendszerré? Egyszeri a válasz, s maga Holmes is
megfogal- mazza: elveszítette érdeklődését az ügy iránt.
Gondolatban már lezárta, helyrerakta a kirakó legutolsó
darabját is. Látogatásuk
 180/
szerepét olyannyira felértékelte, hogy úgy vélte, mással már
nem is kell foglalkoznia. Ez pedig olyan hiba, amely egyáltalán
nem jellemző rá.
A detektív mindenki másnál jobban tudja, hogy a valódi meg-
figyeléshez és gondolkodáshoz alapvetően fontos a
bevonódás. Elménknek aktívnak kell maradnia, és el kell
mélyednie abban, amit végez. Máskülönben felületessé válik,
és még egy olyan lényeges elemet is hagyhat elúszni, amely
csaknem a halálba küldi a megfigyelt személyt. A motiváció
rengeteget számít. Ha megszinik, teljesítményünk hanyatlani
kezd, akármilyen jól is szerepeltünk a legutolsó pillanatig –
még ha addig sikeresen meg is valósítottunk mindent, abban a
pillanatban zátonyra fu- tunk, ahogy motivációnk és
bevonódottságunk lankad.
Amikor aktívan viszonyulunk a végzett tevékenységhez,
bármi megtörténhet. Tovább rágódunk a bonyolult kérdéseken,
és sokkal valószínibb, hogy meg is oldjuk. Megtapasztaljuk azt,
amit Tory Higgins pszichológus flow-nak nevez, vagyis egy
foko- zott mentális jelenlétet, amely nemcsak azt teszi lehetővé,
hogy a lehető legtöbbet kihozzuk a végzett tevékenységből, de
bol- dogabbnak és teljesebbnek is érezzük magunkat tőle.
Valóságos, mérhető élvezetet okoz, ha aktívan bevonódunk, és
igazán odafigyelünk arra a tevékenységre, amelyet folytatunk.
Még akkor is, ha olyan unalmas dologról van szó, mint a
levélhalmok szétválogatása. Ha értelmét látjuk a
 181/
cselekvésnek, ez aktív
 182/
részvételre és bevonódásra késztet, következésképpen
nemcsak jobban teljesítünk, hanem boldogabbak is leszünk. Az
elv akkor is érvényes, ha a feladat jelentős mentális
erőfeszítést kíván, például ha bonyolult rejtvényeket kell
megoldanunk. Az er- őfeszítés ellenére örömet érzünk, és
elégedettebbek leszünk, teljesebb összhangba kerülünk
önmagunkkal és a külvilággal.
Mi több, a bevonódás és a flow egyfajta értékteremtő
körfor- gást eredményez. Ahogy egyre motiváltabbá és
éberebbé válunk, egyre nagyobb valószíniséggel leszünk
produktívak, és hozunk létre valami értékeset. Ilyenkor kisebb
az eshetősége annak is, hogy elkövessük a megfigyelés
legalapvetőbb hibáit (például azt, hogy egy személy külső
megjelenését személyisége tényleges elemének tekintsük),
amelyek még a törekvő holmesi megfigyelő legbiztosabb
lábakon álló terveit is keresztül- húzhatják. Más szóval, a
bevonódás stimulálja a Holmes-rend- szert. Valószínisíti,
hogy színre lép, rajta tartja a szemét a Watson-rendszeren,
megnyugtatóan a vállára teszi a kezét, és amikor az akcióba
lendülne, így szól hozzá: „Állj meg egy per- cre! Alaposabban
szemügyre kellene ezt vennünk, mielőtt cselekszünk.”
Nézzük meg mindezt egy példán keresztül! Térjünk vissza
egy kicsit Holmeshoz, egészen pontosan ahhoz a jelenethez,
amikor Watson ügyfelükről alkotott végtelenül felületes
véleményére reagál „A norwoodi tizesetben” (The Adventure
 183/
of the Norwood Builder). A történetben dr. Watson demon-
strálja a nevével fémjelzett rendszer tipikus megfigyelési mód-
szerét: túl gyorsan ítél az első benyomások alapján, és ítéletét
később sem igazítja a sajátos körülményekhez. Az esetben egy
személy megítélése szerepel, s lévén szó emberekről, a koráb-
ban már említett jelenség neve alapvető attribúciós hiba. Csak-
hogy a folyamat, amelyet Watson ítéletalkotása illusztrál, jóval
túlmutat a személyészlelésen.
Miután Holmes elsorolja az ügy nehézségeit, és hangsúlyozza
a gyors intézkedés fontosságát, Watson megkérdezi: „De a fi-
atalember külseje azért csak fog hatni az esküdtekre, nem?”
Holmes azonban gyorsan lehiti: „Ilyesmiben kár bízni, kedves
Watsonom. Talán még emlékszik arra az elvetemült gyilkosra,
Bert Stevensre, aki 87-ben azt akarta, hogy mentessük föl.
Látott már nála nyájasabb modorú, ártatlanabb küllemi fi-
atalembert?”21 Watson kénytelen elismerni barátja igazát. Az
ember sokszor nem az, aminek első pillantásra látszik.
A személyészlelés a miködésben lévő beleélési folyamat
egyszeri illusztrációja. Miközben végigvesszük az alábbi
lépéseket, legyünk tudatában, hogy mindenre érvényesek, nem
csupán emberekre. Azért használjuk éppen őket a folyamat be-
mutatása során, mert így könnyebben el tudjuk képzelni a
sokkal általánosabb jelenséget.
 184/
A személyészlelés folyamata megtévesztően egyszeri.
Először leírást készítünk. Mit csinál a szóban forgó egyén?
Hogyan viselkedik? Milyen a megjelenése? Watson esetében
min- dez azt jelenti, hogy fel kell idéznie azt a pillanatot,
amikor John Hector McFarlane először lépett be a Baker Street
221/B ajtaján. Azonnal látja (Holmes tippjének köszönhetően),
hogy látogatójuk ügyvéd és szabadkőmives – két tiszteletre méltó
tevékenység, feltéve, hogy beszélhetünk efféléről a 19. századi
Londonban. Aztán néhány más részletet is megemlít.

Simára borotvált arca, vékony, finom ajka, ijedt kék szeme

egész megnyerő összbenyomást nyújtott, sápadtsága s még
inkább lenszőke haja azonban kifakult negatív fényképhez
tette hasonlóvá. Körülbelül huszonhét éves lehetett,
öltözéke, modora úriemberre vallott. Könnyi nyári
felöltőjének zsebéből egy csomó hátirattal ellátott papír
kandikált ki, ami a foglalkozásáról árulkodott.22

(Most képzeljük el pontosan ugyanezt a folyamatot egy tárgy,

helyszín vagy bármi más esetében. Vegyünk valami olyan
hétköznapi tárgyat, mint egy alma. Írjuk körül! Hogy néz ki?
Hol van? Csinál-e valamit? Még a tálban heverés is cselekvés.)
A leírást jellemzés követi. Mire enged következtetni mindaz,
amit eddig megtudtunk a cselekvéséről vagy a kinézetéről?
 185/
Felfedezünk-e olyan jellemvonásokat vagy tulajdonságokat,
amelyek jó eséllyel kezdeti benyomásainkhoz vagy észre-
vételeinkhez vezethettek? Watson pontosan ezt teszi, amikor
megkérdezi Holmestól: „De a fiatalember külseje azért csak fog
hatni az esküdtekre, nem?” Fogta a korábbi észrevételeit, majd
úgy, ahogy voltak, egymásra dobálta mindet – finom és
megnyerő fiatalember, úriemberre jellemző modor, az ügyvédi
foglalkozást bizonyító papírok –, majd úgy döntött, hogy a
kupac szavahihetőséget sugall. Szolid, egyenes karaktert,
amelyet semmilyen esküdtszék nem kérdőjelezne meg.
(Tudnánk-e jellemezni egy almát? Mi lenne, ha az egészsé-
gességéből mint belső tulajdonságból indulnánk ki? Hiszen az
alma elvégre gyümölcs, ráadásul korábbi megfigyeléseink
alapján magas tápértékinek tinik.)
Végül korrigálunk: Van-e valami, ami (a jellemzési sza-
kaszban kialakult) első feltevéseimen kívül kiválthatta a cselek-
vést? Igazítanom kell-e bármely irányban kezdeti
benyomásai- mon bizonyos elemek felnagyításával vagy
háttérbe szorításáv- al? Pofonegyszerinek tinik: vegyük
Watson értékítéletét a fi- atalember szavahihetőségéről vagy
sajátunkat az alma egészsé- gességéről, és vizsgáljuk meg,
kell-e módosítanunk rajta.
Csakhogy van egy hatalmas probléma. Amíg a folyamat
első két szakasza szinte automatikus, az utolsó távolról sem
az, és gyakran el is marad. Vegyük észre, hogy John
 186/
McFarlane
 187/
esetében nem Watson az, aki korrigálja benyomását. Készpén-
znek veszi, és már lépne is tovább. Az örökké elmélyült
Holmes az, aki rámutat arra, hogy „ilyesmiben kár bízni”.23
McFarlane vagy építhet megnyerő külsejére az esküdtekkel
szemben, vagy nem. Az esküdtektől függ – és a tárgyaláson
elhangzó többi ér- vtől. Hiszen a látszat sokszor csal. Mert mit
állapíthatunk meg McFarlane szavahihetőségéről pusztán a
kinézete alapján? Az almára visszatérve: a külseje alapján
tényleg meg tudjuk-e mondani, hogy egészséges? Mi van
akkor, ha a szóban forgó alma nemcsak hogy nem
biogyümölcs, hanem ráadásul egy közismerten illegális
növényvédő szereket alkalmazó gyümölc- sösből származik – a
leszedés után pedig nem kezelték meg- felelően, de még csak
egy alapos mosást sem kapott? A külcsín még ebben az
esetben is megtévesztő lehet. Mivel agyunk kész sémával
rendelkezik az almáról, túl időigényesnek és felesleges- nek
ítélhetjük a további vizsgálódást.
Miért bukunk el olyan gyakran az észlelés eme legutolsó,
döntő szakaszában? A válasz éppen a vizsgált elemben, az
elmélyedésben rejlik.
Az észlelés kétféleképpen történhet: passzívan és aktívan,
és a kettő közötti különbség nem az, amire gondolnánk.
Ebben az esetben a Watson-rendszer az aktív, míg a Holmes-
rendszer a passzív. Passzív befogadóként csupán megfigyelünk,
vagyis nem teszünk semmi mást. Nem végzünk egyszerre
 188/
több feladatot.
 189/
Holmes, a passzív megfigyelő minden érzékszervével a meg-
figyelés tárgyára koncentrál, most éppen John Hector
McFarlane-re. Jó szokásához híven „szemét félig lehunyta, ujjai
hegyét összeillesztette”24 a történet hallgatása közben. A passzív
szó talán félrevezető, hiszen ez a koncentrált észlelés minden,
csak nem passzív. Ami mégis passzívnak nevezhető benne, az a
világ többi részéhez való viszonyulása. Nem téríti el semmilyen
más feladat. Passzív megfigyelőként nem végzünk semmi mást,
csak a megfigyelésre fokuszálunk. A folyamatot sokkal inkább
elmélyedő passzivitásnak (engaged passivity) nevezhetnénk. Ez
az állapot az elmélyedés kvintesszenciája, amely mindig
kizárólag egyvalamire vagy – mint esetünkben – egyvalakire
összpontosul.
A legtöbb esetben azonban nincs lehetőségünk arra, hogy
csupán megfigyeljünk (vagy ha van, többnyire nem élünk vele).
Amikor társaságban vagyunk – és a legtöbb szituációra ez
jelle- mző –, nem húzódhatunk egyszerien a háttérbe, hogy
nézelőd- hessünk. Ilyenkor ténylegesen multitasking
üzemmódban miködünk, amelynek során egyszerre próbálunk
meg lavírozni a társas interakció szövevényében, és
véleményt alkotni em- berekről, tárgyakról vagy a
környezetünkről. Az aktív észlelés nem a jelenlét és a
bevonódás értelmében aktív, hanem szó szerint az észlelő
aktivitására utal, arra, hogy több dolgot végez egyidejileg. A
Watson-rendszer aktívan észlel, amikor ide-oda
 190/
ugrál abbéli igyekezetében, hogy ne maradjon le semmiről.
Watson az, aki nemcsak látogatóját veszi szemügyre, hanem ag-
gódik az ajtócsengő meg az újság, az ebédidő és Holmes
hogyléte miatt, ráadásul mindezt egyszerre. A jelenséget talán
pontosabb lenne nem elmélyedő aktivitásnak (disengaged
activity) nevezni. Ebben az állapotban tevékenynek és
hatékonynak tinünk, de valójában semmit nem aknázunk ki teljes
mérték- ben, és szétforgácsoljuk figyelmi kapacitásunkat.
Pontosan az a kulcsfogalom különbözteti meg Holmest Wat-
sontól, a passzív megfigyelőt az aktívtól, az elmélyedő passziv-
itást a nem elmélyedő aktivitástól, amelyet mindkét esetben be-
mutattam: a bevonódás. A flow. A motiváció. Az érdeklődés.
Nevezzük, aminek akarjuk. Ez az, amitől Holmes képes
kizárólag a látogatójára irányítani a figyelmét, ez ragadja meg
annyira, hogy elméje nem kalandozik el másfelé, hanem az ak-
tuális feladatnál marad.
Egy harvardi kutatócsoport klasszikus kísérletsorozatában
nekilátott, hogy bebizonyítsa, az aktív észlelők majdnem tudat
alatti szinten végzik a leírást és a jellemzést, automatikusan,
lényegében gondolkodás nélkül. Azonban utolsó lépésként nem
hajtják végre a korrekciót, még akkor sem, ha ehhez minden
in- formáció a rendelkezésükre áll. Így végül olyan képet
alkotnak a személyről, amelyben nem veszik figyelembe az
interakció összes változóját. Watsonhoz hasonlóan csak arra
emlékeznek,
 191/
hogy az esküdtszékre jó benyomást tenne a férfi megjelenése,
és Holmesszal ellentétben nem veszik számításba azokat a
tényezőket, amelyek ismeretében megtévesztőnek találhatnák
azt a bizonyos megjelenést – mint ahogyan azokat a
körülményeket sem, amelyek között az esküdtek nem hinnének
a vádlott megjelenésének, bármily szavahihetőnek is tinjék.
(Például az olyan nagy hordereji bizonyítékokat, amelyek
tükrében irrelevánsnak tinik az ügy valamennyi szubjektív
aspektusa.)
Az első kísérletben a kutatók azt vizsgálták, hogy a kog-
nitívan „leterhelt”, multitasking üzemmódban dolgozó, a sz-
ituáció több elemével zsonglőrködő személyek képesek-e a
szükséges korrekciót elvégezni első benyomásaikon. A
résztvevőket arra kérték, hogy nézzenek meg egy hét részből
álló videoklip-sorozatot, amelyben egy nő egy ismeretlennel be-
szélget. A klipeket hang nélkül játszották le, látszólag a párbe-
szédben részt vevők személyiségi jogainak védelmében, azon-
ban valamennyit feliratozták, így a nézők megtudhatták a be-
szélgetés témáját. A nő a hét felvételből öt esetében ny-
ugtalanul viselkedett, míg a maradék kettőben higgadtan.
Az összes kísérleti alany ugyanazokat a videókat nézte
meg, két elem azonban különbözött: a feliratok és a
résztvevők fe- ladatai. Az egyik csoportban az öt „nyugtalan”
videót ny- ugtalanító feliratokkal – például a
szexuális életre
 192/
vonatkozókkal – látták el, míg a másikban mind a hét felvételre
olyan semleges témák kerültek, mint mondjuk egy világ körüli
út. (Másképp fogalmazva, a nyugtalanságot mutató öt klip el-
lentmondásosnak hatott a könnyed téma tükrében.) Mindkét
esetben a csoport egyik felétől azt kérték, hogy bizonyos
személyiségdimenziók mentén értékelje a nőt, míg a másik
felének a személyiségértékelés mellett fel kellett sorolnia a hét
beszélgetés témáját, mégpedig elhangzásuk sorrendjében.
Az eredmények nem lepték meg a kutatókat, de alaposan
felforgatták a személyészlelésről, a másik ember megítéléséről
alkotott addigi nézeteket. Azok a résztvevők, akiknek csak a
nőre kellett összpontosítaniuk, jól korrigáltak az adott szituá-
ciónak megfelelően: szorongóbb természetinek ítélték meg őt
a semleges témáknál, és kevésbé szorongónak a
nyugtalanságot keltőknél. Azok azonban, akiknek még a
beszélgetéstémákat is fel kellett sorolniuk, képtelenek voltak
számításba venni a témákat a nő szorongásra való hajlamának
megítélésében. Minden információ a rendelkezésükre állt, de
eszükbe sem jutott élni velük. Így hát, jóllehet pontosan
tudták, hogy egy ad- ott helyzet elméletileg mindenkit
felkavarna, a gyakorlatban egyszerien úgy döntöttek, hogy a
nő általában szorongó ter- mészeti. Sőt azt feltételezték róla,
hogy a jövőbeni szituációk- ban is zaklatottan viselkedik
majd, függetlenül attól, hogy azok mennyire nyugtalanítóak.
És minél jobban fel tudták idézni a
 193/
beszédtémákat, annál tévesebbnek bizonyultak az előrejelzé-
seik. Más szóval, minél leterheltebb volt az elméjük, annál
kevésbé korrigálták első benyomásaikat.
Ez jó és rossz hír egyszerre. Jöjjön először a nyilvánvalóan
rossz: a legtöbb helyzetben a körülmények miatt aktív meg-
figyelők vagyunk, és mint ilyenek, nagyobb valószíniséggel es-
ünk az öntudatlan, automatikus címkézés és jellemzés hibájába
úgy, hogy nem is helyesbítjük kezdeti benyomásainkat. Vagyis a
látszat alapján ítélünk, nem vagyunk résen, és elfelejtjük azt is,
hogy játszi könnyedséggel befolyásolhat minket számtalan
külső és belső erő, méghozzá bárhol és bármikor. Mellesleg akár
arra hajlunk, hogy a nyugati kultúrában megszokott módon
inkább stabil jellemvonásokat, mint múló állapotokat
feltételezünk, akár a keleti gondolkodásnak megfelelően inkább
állapotokat feltételezünk jellemvonások helyett, többnyire
elmulasztjuk a korrekciót.
A jó hírt tanulmányok egyre-másra igazolják, miszerint a
motivált személyek természetesebben – és ezzel együtt pon-
tosabban – korrigálnak a motiválatlanoknál. Más szóval tud-
atosítanunk kell egyrészről azt, hogy hajlamosak vagyunk auto-
matikusan megítélni másokat, és véleményünket később sem
módosítani, másrészről pedig azt, hogy aktívan kell akarnunk
pontosabbá válni. Douglas Krull pszichológus egyik tanul-
mányában ugyanazt a kísérleti elrendezést alkalmazta, mint a
 194/
szorongást vizsgáló harvardi kutatócsoport, azzal a
különbséggel, hogy újabb feladatot adott a résztvevőknek: meg
kellett becsülniük az interjúkban feltett kérdések okozta
szorongás mértékét. Azok, akik elgondolkoztak az egyes szituá-
ciókon, sokkal ritkábban vélték úgy, hogy a nő egyszerien
szorongó természeti – még akkor is, amikor kognitív kapa-
citásukat lefoglalta a felidézési feladat.
Vizsgáljunk meg egy másik általánosan elterjedt paradigmát:
az emberekre ráruházott politikai véleményt, szemben a tud-
atosan választottal. Nézzük a halálbüntetés kérdését (mivel
már korábban is szóba került, és szépen beleillik Holmes
binnel átitatott világába; ráadásul kísérletekben is gyakran
bevetik a témát)! Többé-kevésbé háromféleképpen
viszonyulhatunk a halálbüntetéshez: támogathatjuk,
ellenezhetjük, vagy nem érdekel bennünket túlságosan, nincs
róla véleményünk, vagy soha nem foglalkoztunk a témával.
Miként reagálnánk, ha elolvastatnának velünk egy rövid
cikket, amely a halálbüntetés mellett érvel?
A válasz az, hogy attól függ. Ha nem foglalkoztat bennünket
különösebben a téma – inkább közömbös számunkra, vagy nem
foglalkoztunk vele –, hajlamosabbak vagyunk készpénznek
venni a cikkben leírtakat. Ha nincs túl komoly okunk kételkedni
a forrásban, és ha az írás elég logikusnak tinik, valószínileg
hagyjuk, hogy meggyőzzön bennünket. Elvégezzük a leírást és a
 195/
jellemzést, de nem nagyon korrigálunk. A korrekció
erőfeszítést kíván, és nekünk nincs személyes okunk arra,
hogy energiát fektessünk a dologba. Állítsuk ezt a viselkedést
szembe azzal, ahogyan akkor reagálnánk, ha a halálbüntetés
szenvedélyes el- lenzői vagy támogatói volnánk! Mindkét
esetben már pusztán a téma hallatán is felkapnánk a fejünket.
Sokkal figyelmesebben olvasnánk el az írást, és
belefektetnénk a korrekcióhoz szük- séges energiát. Talán
nem ugyanúgy korrigálunk, ha támog- atjuk, mint ha
ellenezzük – akár túl is korrigálhatunk, ha nem értünk egyet a
cikk állításaival, és átlendülhetünk a ló túloldalára –, de
akárhogyan történjék is, sokkal aktívabban bevonódunk, és
megtesszük az első benyomásaink felülvizs- gálatához
szükséges szellemi erőfeszítést. Mindezt azért, mert fontos
nekünk, hogy helyesen lássuk a kérdést.
Mellékesen ez a politikai kérdés arra is rámutat, hogy a
tartalomnak nem kell szükségszerien emberek megítéléséhez
kapcsolódnia. De gondoljunk csak bele, mennyire másként
észlelnénk két személyt, ha az egyikük véletlenszerien fel-
bukkanó ismeretlen volna, a másikról pedig tudnánk, hogy
hamarosan interjúztatni vagy valamilyen módon értékelni fog
bennünket. Melyik esetben lennénk körültekintőbbek első
benyomásainkkal kapcsolatban? Melyik esetben fektetnénk
több energiát a korrekcióba és az újrakalibrálásba?
 196/
Amikor erősen és személyesen kötődünk valamihez, úgy
érezzük, hogy megéri többletenergiát fektetni bele. Ha pedig
magában a folyamatban is elmélyedünk – abban az
értelemben, hogy alaposabbak, figyelmesebbek és éberebbek
vagyunk –, sokkal valószínibb, hogy megköveteljük
magunktól a pon- tosságot. Természetesen először is
tudatosítanunk kell magunk- ban a folyamatot – de ezen most
már túl vagyunk. Mi történik akkor, ha felismerjük, hogy el
kellene mélyednünk a dologban, de úgy érezzük, nem
vagyunk rá képesek? Arie Kruglanski ps- zichológus a
karrierjét a lezárás iránti igényként (need for closure) ismert
jelenség tanulmányozásának szentelte. Nemcsak azt
bizonyította be, hogy ez az igény – vagyis az elme vágya,
hogy egy témában valamiféle döntő ismeretre tegyen szert –
egyén- enként eltérő mértéki, de azt is, hogy módosítható a
figyelmünk és bevonódásunk növelése érdekében, valamint
azért, hogy biztosan ne hagyjuk ki ítéletalkotásainkból a
végső, korrekciós szakaszt.
Mindezt többféleképpen is megtehetjük. A legered-
ményesebbnek akkor bizonyulunk, ha felelősségre vonhatóak
vagyunk az ítéleteinket illetően, mert ilyenkor több időt szen-
telünk a különféle szempontok és lehetőségek mérlegelésére,
mielőtt döntést hozunk – és a korrekciót is alkalmazzuk a kez-
deti benyomásokon, csak hogy azok pontosak legyenek. Az
elménk nem „zárja le” (vagy ahogyan Kruglanski nevezi, nem
 197/
„fagyasztja le”) a kutatást egészen addig, amíg többé-kevésbé
nem vagyunk biztosak abban, hogy minden tőlünk telhetőt
megtettünk. Jóllehet nincs mindig mögöttünk egy kutató, aki
kifaggatna bennünket, mi is számon kérhetjük önmagunkat, ha
a fontos ítéletalkotásainkat vagy megfigyeléseinket kritikus
kérdések kereszttüzébe állítjuk: „Mennyire lehetek pontos?
Milyen jól teljesíthetek? Javíthatok-e még odafigyelési
képess- égemen?” Az efféle erőpróbák nem csupán bevonnak
ben- nünket a megfigyelés feladatába, és felkeltik legbensőbb
érdeklődésünket, hanem egyúttal abban is segítenek, hogy
kevésbé hajlamosak legyünk az átgondolatlan
következtetésekre és ítéletalkotásra.
Az aktív megfigyelő előtt sok az akadály, mert túl sok
mindent akar egyszerre elvégezni. Ha egy szociálpszichológiai
kísérletben az a feladat, hogy sorban egymás után
megjegyezzünk hét témakört, vagy egy számsort, vagy bármi
mást, amivel a pszichológusok szeretik leterhelni kognitív ka-
pacitásunkat, gyakorlatilag kudarcra vagyunk kárhoztatva.
Hogy miért? Azért, mert ezek a feladatok meggátolják az
elmélyedést. Hacsak nincs fotografikus memóriánk, vagy nem
sajátítottuk el korábban a memóriapalota (memory palace)
építésének készségét, képtelenek vagyunk bevonódni, ha két-
ségbeesetten próbálunk felidézni különböző összefüggéstelen
 198/
információkat (igazság szerint összefüggő információk esetén
sem, ha erőforrásainkat valami más foglalja le).
De kész szerencse, hogy életünk nem egy szociálpszichológi-
ai kísérlet. Soha nem kell aktív megfigyelőként viselkednünk.
Senki nem várja el tőlünk, hogy az elhangzásuk pontos sorrend-
jében felidézzük egy beszélgetés mondatait, vagy hogy előzetes
felkészülés nélkül előadást tartsunk. Senki nem kényszerít ben-
nünket elmélyedésünk korlátozására. Egyvalaki teszi csak: mi
magunk. Akár azért, mert elveszítettük érdeklődésünket, ahogy-
an Holmesszal történt Pycroft esetében, akár azért, mert túlsá-
gosan lefoglal bennünket a jövőbeni tárgyalás, ahelyett, hogy a
jelen lévő emberre koncentrálnánk, mint Watson esetében, jo-
gunkban áll lekapcsolódni egy személyről vagy helyzetről. De
ugyanígy a bevonódás mellett is dönthetünk.
Ha el akarunk mélyedni valamiben, meg tudjuk tenni. Így
pedig nemcsak kevesebb észlelési hibát követünk el, hanem oly-
an fokuszált megfigyelővé válunk, amit talán soha nem gondol-
tunk volna magunkról. Még a figyelemhiányos hiperaktivitás-
zavarral (Attention Deficit Hyperactivity Disorder, ADHD) dia-
gnosztizált gyerekek is oda tudnak figyelni azokra a tárgyakra,
amelyek felkeltik érdeklődésüket, mozgásba lendítik és lekötik
elméjüket. Például a videojátékokról időről időre kiderül, hogy
olyan figyelmi erőforrásokat képesek mozgósítani az emberek-
ben, amelyek létezését még csak nem is sejtették. Mi több, a
 199/
bevonódás folyamatából származó tartós figyelem és a
részletek iránti érzékenység a képernyőn túl más
tartományokba is átsz- ivároghat. Daphné Bavelier és C.
Shawn Green, a kognitív ide- gtudomány képviselői például
több kísérletben is bizonyították, hogy a számítógépes
„akciójátékok” – amelyeket gyors tempó, magas észlelési és
motoros leterheltség, kiszámíthatatlanság és a perifériás
ingerek feldolgozásának szükségessége jellemez – javítják a
vizuális figyelmet, az alacsony szinti vizuális feldol- gozást,
az adatfeldolgozás sebességét, a figyelmi, kognitív és szociális
kontrollt. Sőt egy sor más képességet is egészen külön- böző
területeken, a távirányítású repülőgépek vezérlésétől kezdve
egészen a laparoszkópos sebészetig. Az agy képes a tényleges
változásra, és meg tudja tanulni, hogyan tartsa ébren hosszú
távon a figyelmet, ha ismételten olyasmiben mélyedünk el,
ami igazán érdekel.
A pásztázó elmével kezdtük a fejezetet, és itt is fejezzük
be. A pásztázás az elmélyedés legfőbb ellensége. Akár az
ösztönzés hiánya, akár a multitasking (modern életformánk
jellemzői), vagy akár a laboratóriumi körülmények okozzák,
nem fér meg az elmélyedéssel. Vagyis nem fér meg a tudatos
figyelemmel sem, a figyelemmel, amely az odafigyeléshez
szükségeltetik.
Mégis, folyton-folyvást aktívan akadályozzuk
bevonódásunkat. Fülhallgatóval sétálunk, kocogunk vagy
 200/
metrózunk. A telefonunkat lessük, miközben barátainkkal vagy
 201/
családunkkal vacsorázunk. Az aktuális értekezleten már a
következő körül járnak a gondolataink. Vagyis mi magunk
foglaljuk le elménket saját készítési, megjegyzendő témákkal
vagy számsorokkal. Figyelmünk eltereléséhez nincs szükség
kutatókra. Ami azt illeti, Daniel Gilbert egy másik
kísérletében egy több mint 2200 felnőttből álló csoportot
követett szokásos hétköznapjaik során, és a csoport tagjainak
rendszeres mobil- telefonos jelzésekre be kellett számolniuk
arról, hogyan érzik magukat, mit csinálnak éppen, és az
aktuális tevékenységükön kívül másra is gondoltak-e a jelzés
érkezésekor. Hogy mire jutott? Az hagyján, hogy az emberek
kb. ugyanannyiszor – egészen pontosan az esetek 46,9%-ában
– gondolnak valami másra pillanatnyi tevékenységük során,
mint nem, de úgy tinik, az sem számít, milyen tevékenységet
folytatnak, gon- dolataik egyformán elkalandoznak a látszólag
érdekes és le- bilincselő meg az unalmas és monoton
tevékenységek közben.
A figyelmes, bevonódott elme jelen van. Nem kalandozik
el. Aktívan elmélyed abban, amit tesz, bármiről is legyen szó.
Teret enged a Holmes-rendszernek, és nem hagyja, hogy a
Watson- rendszer módjára eszelősen rohangásszon fel-alá
abbéli ig- yekezetében, hogy egyszerre végezzen el és lásson
meg mindent.
Egy ismert pszichológiaprofesszor minden nap két órára
kilép levelezőrendszeréből, és megszakítja internet-
 202/
hozzáférését, hogy kizárólag az írásra koncentrálhasson. Sokat
tanulhatnánk tőle az önként vállalt fegyelemről és el-
határolódásról. Követnünk kellene ebben! De nézzük meg, mily-
en eredményt hozott egy agykutató nemrégiben elvégzett
vizs- gálata, amelyben arra próbált fényt deríteni, mi történik
velünk, ha három napra kitesznek bennünket a természetbe,
ahol nincs semmilyen telefon- és internetszolgáltatás. Az
ered- mény: kreativitás, világos gondolkodás, az agy
újratöltődése. Nem mindenki engedhet meg magának egy
háromnapos túrát a vadonba, de talán időnként
megajándékozhatjuk magunkat néhány olyan órával, amikor
tudatosan úgy döntünk, hogy összpontosítunk.
 4. FEJEZET
AZ ELMEPADLÁS FELDERÍTÉSE: A KREATIVITÁS
ÉS A KÉPZELŐERŐ JELENTŐSÉGE

John Hector McFarlane, a fiatal ügyvéd egy szép napon arra

ébred, hogy gyökerestől felbolydult az élete. Egyetlen éjszaka
leforgása alatt ő lett a helyi kőmives meggyilkolása ügyében az
első számú gyanúsított. Olyan terhelő bizonyíték bukkant fel el-
lene, hogy Sherlock Holmes felkeresésére és története
elmesélésére is alig marad ideje, mielőtt a rendőrök
elszáguldanak vele a Scotland Yardra.
Előtte azonban még sikerül megosztania Holmesszal, hogy
csupán előző délután látta először az áldozatot, bizonyos
Jonas Oldacre-ot. A férfi személyesen látogatott el az
irodájába, ahol felkérte, tisztázza le, és tanúval hitelesítse
végrendeletét. Az ifjú ügyvéd legnagyobb megdöbbenésére az
iratban az állt, hogy a férfi minden vagyonát őrá hagyja.
Oldacre azt hozta fel in- dokként, hogy gyermektelen, és
egyedül él, ám valamikor jól is- merte McFarlane szüleit, s a
hagyatékkal szeretne tisztelegni az egykori barátság előtt.
Mindamellett nyomatékosan felszólította McFarlane-t, hogy
másnapig egy szóval se említse családja előtt az ügyletet,
hadd legyen meglepetés.
 197/
A kőmives meghívta magához az ügyvédet aznap estére
vac- sorázni, hogy utána átnézhessenek néhány fontos iratot a
bir- tokkal kapcsolatosan. McFarlane lekötelezve érezte
magát, ezért eleget tett a kérésnek. És úgy tint, ezzel véget is
ért az ügy. Másnap reggel azonban a lapok világgá kürtölték
Oldacre halálát és annak körülményeit: a holttestét elégették a
háza mögötti udvaron lévő farakással együtt. A legvalószínibb
gy- anúsított az ifjú John Hector McFarlane, aki nemcsak a
halott birtokát örökölte meg, hanem még (véres) sétapálcáját
is a helyszínen hagyta.
Lestrade felügyelő minden teketória nélkül letartóztatja
McFarlane-t, Holmes pedig magára marad a furcsa történettel.
És bár az őrizetbe vétel abszolút logikus lépésnek tinik – az
örökség, a sétapálca, a késő esti látogatás és az összes többi jel
mind McFarlane binösségére utal –, a detektív mégis úgy érzi,
hogy valami gyanús. „Tudom, hogy valami nem stimmel – mag-
yarázza Watsonnak. – A hatodik érzékemmel tudom.”1
Holmes érzékei azonban pillanatnyilag ellentmondásban
állnak a tömérdek bizonyítékkal. Ami a Scotland Yardot illeti,
az eset megtámadhatatlan. Már csak az utolsó simításokat kell
elvégezni a rendőrségi jelentésen. Holmes ugyan váltig azt
haj- togatja, hogy nem világos az ügy, ám Lestrade felügyelő
eltérő véleményen van: „Nem világos? Ha ez nem világos,
akkor mi?” – vág közbe, majd így folytatja:
 198/

Adva van egy fiatalember, akinek hirtelen tudomására jut,

hogy ha egy bizonyos öregúr meghal, ő egy vagyont
örököl. Mit csinál tehát? Senkinek nem szól egy szót sem,
hanem úgy intézi, hogy valamilyen ürüggyel kimehessen a
kli- enséhez aznap este. Megvárja, amíg a ház egyetlen
másik lakója lefekszik, aztán amikor már nem zavarja senki,
megöli a férfit, a tetemét elégeti a farakáson, és elindul a
közeli fogadóba.2

És mintha ennyi nem volna elég, hozzáteszi:

A vérnyomok a szobában és a boton is igen gyengén látsz-

anak. Valószíni, hogy úgy hitte, nem folyt vér a gy-
ilkosságnál, és azt remélte, hogy ha a hulla elég, a halál mód-
jára utaló minden nyom elvész. Vagyis minden olyan nyom,
amely nyilván hozzá vezetett volna. Nem kézenfekvő ez?3

Holmest azonban nem győzi meg. A detektív így felel:

Az az érzésem, kedves jó Lestrade, hogy talán túlságosan is

kézenfekvő. Magából, egyéb nagyszeri képességei mellől,
hiányzik a képzelőerő. Próbálja csak azonban egy pillanatra
beleképzelni magát a fiatalember helyébe; maga választotta
 199/
volna-e rögtön a végrendelet megszületése utáni éjszakát a
bintett végrehajtására? Nem gondolta volna, hogy túl
veszedelmes, ha a két esemény ilyen szorosan követi
egymást? Azonkívül: olyan alkalmat választott volna, amikor
mások is tudják, hogy ön a házban tartózkodik, hiszen az
al- kalmazott engedte be? Végül pedig: elképzelhető-e,
hogy míg a hullát nagy fáradsággal eltünteti, a botját meg
ot- thagyja, hogy ezzel jelezze: „én vagyok a gyilkos”?
Ismerje be, Lestrade, hogy ez nem nagyon valószíni. 4

Lestrade azonban csak a vállát vonogatja. Mi köze ennek a

képzelőerőhöz? Megfigyelés és következtetés a detektívmunka
fogaskerekei. De a képzelőerő? Nyápic tudósok és léhitő
mivészfélék dolga, akikhez a Scotland Yardnak semmi köze.
Lestrade-nak fogalma sincs arról, mekkorát téved. A
képzelőerő fontos szerepet játszik nem csupán a sikeres
felügyelő vagy nyomozó életében, hanem mindenkiében, aki
hatékonyan szeretne gondolkodni. Ha a gyanúsított
személyazonosságának meghatározásán vagy a nyomozás
vezérfonalának felgöngyölítésén túl is érdekelné Holmes
mondanivalója, a későbbiek során feltehetően ritkábban kellene
a segítségét kérnie. Ha ugyanis a képzelet – mégpedig bármiféle
következtetés levonása előtt – nem lép be a képbe, az előző
 200/
fejezetekben bemutatott észrevételek és ismeretek vajmi keve-
set érnek.
A képzelőerő a gondolkodási folyamat soron következő
sarkalatos pontja. A korábban begyijtött megfigyelések
építőelemeit felhasználva ez alkotja meg a jövőbeni
következtetéseink szilárd alapját képező anyagot, legyen szó
akár arról a végzetes norwoodi éjszakáról, amikor Jonas
Oldacre-ot utolérte a halál, vagy valamilyen bosszantó
probléma megoldásáról, amely már jó ideje gyötör bennünket
otthon vagy a munkahelyünkön. Ha azt feltételezzük róla,
hogy kihagyható, tudománytalan és haszontalan, akkor
hamarosan rá kell döbbennünk, hogy rengeteg energiát
pazarolunk el oly- an végkövetkeztetésekre, amelyek bármily
világosnak és nyil- vánvalónak is tinnek számunkra, a lehető
legtávolabb állnak a valóságtól.

Mi is az a képzelőerő, és miért olyan fontos? Az összes dolog

közül, amelyet Holmes Lestrade-nek megemlíthetett volna,
miért pont ezt a tulajdonságot helyezte előtérbe, és milyen
szerepet játszik egy olyan komolynak tinő témában, mint az
elme tudományos módszere?
Nem Lestrade az első, aki hitetlenkedve húzza el a száját
arra a gondolatra, hogy a képzelet szerepet játszhat a jó öreg
tudományos gondolkodásban, mint ahogyan Holmes sem
 201/
egyedül küzd a bebizonyításáért. Richard Feynman Nobel-
díjas fizikus, a 20. század egyik legkiemelkedőbb tudósa
többször is hangot adott azon meglepődésének, milyen
kevéssé értékelik az emberek azt, aminek ő központi szerepet
tulajdonít mind a gondolkodásban, mind pedig a
tudományban. „Meglep, hogy vannak, akik nem fogadják el,
hogy a képzeletnek van helye a tudományban” – jegyezte meg
egyszer egy előadásán. Nézetük nyilvánvalóan téves, bár az
igaz, hogy a tudósok esetében „a képzelőerő különleges
fajtájáról van szó, amely merőben más, mint a mivészeké. Az
a legnehezebb benne, hogy olyasvalamit kell elképzelnünk,
amit soha nem láttunk még, de ami egybevág minden már
ismert részlettel, és ami mégis más, mint bármi, amit
korábban gondoltunk; mi több, egyértelmi és pontosan
körülhatárolt. Ez pedig nem könnyi feladat.”
Keresve sem találhatnánk találóbb összefoglalót vagy definí-
ciót a képzelőerő szerepéről a tudományos gondolkodás
folyamatában. A képzelet megragadja a tapasztalataink és
meg- figyeléseink során összegyijtött elemeket, és valami újjá
gyúrja össze őket. Mindeközben előkészíti a talajt a dedukció
számára, vagyis a képzeletbeli opciók átrostálásával
megkönnyíti annak eldöntését, hogy az elképzelt összes
lehetőség közül melyik az az egy, amelyik a legjobban
magyarázza a tényeket.
Képzeletünk miködtetése közben ilyenkor valami hipo-
 202/
tetikusat, valami valóságban talán nem is létezőt keltünk
életre,
 203/
amit azonban aktívan hoztunk létre elménkben. Ekképpen az,
amit elképzelünk, „más, mint bármi, amit korábban gondol-
tunk”. Nem a tényeket fogalmazzuk újra, és nem is arról van
szó, hogy gondolkodás nélkül meghúzunk egy egyszeri
vonalat A és B között. Saját szintézisünket és alkotásunkat
hozzuk létre ilyenkor. Gondoljunk a képzeletre, mint
elmepadlásunk egyfajta nélkülözhetetlen szellemi terére, ahol
szabadon dolgozhatunk a különféle tartalmakkal, de még nem
kell azokat elraktároznunk vagy rendszerbe sorolnunk; ahol
kedvünkre ide-oda tologath- atunk, társíthatunk és
újrakombinálhatunk, meg kotyvaszthatunk, és nem kell attól
tartanunk, hogy bármiféle módon megzavarjuk a padlás
központi terének rendezettségét vagy tisztaságát.
Ez a tér abban az értelemben létfontosságú, hogy nélküle
nem beszélhetünk miködőképes padlásról, ugyanis olyan rak-
tárral nem boldogulnánk, amely dugig van dobozokkal. Mert
akkor miként léphetnénk be oda? Hogyan húzhatnánk elő az
egyes ládikákat, hogy megkeressük azt, amire szükségünk
van? Egyáltalán hogyan ismerhetnénk fel, hogy mely dobozok
állnak adott pillanatban a rendelkezésünkre, és azok merre
talál- hatók? Térre van szükségünk. Fényre. Hozzá kell
férnünk padlásunk tartalmához, és be kell tudnunk lépni oda,
hogy körülnézhessünk és szemügyre vehessük, mi micsoda.
 204/
Ebben a térben szabadság van. Itt ideiglenesen elrak-
tározhatjuk összegyijtött észrevételeinket. Még nem fiztük le,
és nem is helyeztük el ezeket a padlás állandó rakterében.
Ehelyett magunk elé terítjük mindet, majd játszani kezdünk
velük. Milyen mintázatok bontakoznak ki? Be tudunk-e
emelni valamit az állandó raktérből, ami úgy alakítja át a
képet, hogy az még mindig értelmes maradjon? Ott állunk
abban a nyitott térben, és az összeszedegetett holminkat
szemléljük. Kiemelünk néhány elemet, kipróbálunk pár
kombinációt, megvizsgáljuk, hogy mi miködik, és mi nem, mi
tinik helyénvalónak, és mi nem. Végül egy olyan alkotással
távozunk, amely más, mint a bevitt tények vagy
megfigyelések. Jóllehet ezekben gyökerezik, van egy teljesen
egyedi része, amely csupán elménk e hipo- tetikus
miködésmódjában létezik, és nem tudhatjuk, vajon valóságos
vagy akár igaz-e.
Alkotásunk azonban nem a semmiből keletkezik. Létezése
a valóságban gyökerezik. Az addig a pontig összegyijtött
meg- figyeléseinkre támaszkodik, „egybevág minden már
ismert részlettel”. Másképp fogalmazva, szervesen kapcsolódik
a meg- figyelési folyamat során a padlásunkon összegyijtött
tartalom- hoz, és elvegyül a mindig is ott tárolt
alkotóelemekkel, tudás- bázisunkkal és világképünkkel.
Feynman a következőképpen fogalmazza ezt meg: „A
képzelet kényszerzubbonyban szorong.” Számára a
 205/
fizika törvényei jelentik a
 206/
kényszerzubbonyt. Holmes számára pedig – nagyon hason-
lóan – a jelen pillanatig összeszedett tudásbázis és meg-
figyeléshalmaz. Soha nem a fantázia puszta csapongásáról van
szó, ebben az összefüggésben a képzelet nem tekinthető
azono- snak a regényíró vagy a mivész kreativitásával. Nem is
lehet ugyanaz. Először is abból az egyszeri okból kifolyólag,
hogy az általunk felépített tényszeri valóságban gyökerezik,
másodszor pedig, mert „egyértelmi és pontosan
körülhatárolt”. Képze- letünk termékeinek konkrétaknak,
részletesen kidolgo- zottaknak kell lenniük. Még ha a
valóságban nem is léteznek, lényegüket tekintve olyanoknak
kell lenniük, hogy elméletileg bármikor kipattanhassanak a
fejünkből, és kis módosítással megállják a helyüket a
külvilágban. Feynman szerint képze- letünk alkotásai
kényszerzubbonyba vannak kötve, Holmes
megfogalmazásában pedig személyes egyedi elmepadlásunk
zárja körül és határozza meg őket. Képzeletünknek mindig
innen kell kiindulnia, és a szabályai szerint kell játszania,
alkal- mazkodva többek között a szorgalmasan
összegyijtögetett megfigyelésekhez. „A játék abból áll –
folytatja Feynman –, hogy meg kell próbálnunk kitalálni, mit
tudunk, és mi az, ami lehetséges? Ez visszamenőleges elemzést
kíván, amely során el- lenőriznünk kell, hogy amit
elképzeltünk, jelenlegi tudásunk alapján beleillik-e a képbe, és
 207/
megengedhető-e.”
 208/
A fenti kijelentésben rejlik a definíció legutolsó eleme.
Igaz, hogy a képzeletnek a valós, szilárd tudásból,
elmepadlásunk konkrétságából és egyediségéből kell
kiindulnia. Tényleg egy nagyobb célt szolgál, méghozzá a
következtetés előkészítését, legyen szó tudományos
felismerésről, egy gyilkosság megoldásáról, vagy akár a
mindennapi élet ezektől távol eső döntéseiről vagy
problémáiról. Akármilyen környezetben is forduljon elő,
képzeletünk miködtetésére bizonyos megkötések
vonatkoznak. De emellett szabadon szárnyalhat. Szórakoztató.
Akár egy játék. Ez a komoly munka legjátékosabb szakasza.
Nem véletlenül hangzik el Holmes szájából „Az Apátsági Major”
(The Adventure of the Abbey Grange) nyitósoraiban a híressé
vált szállóige: „A játszma elkezdődött.”5 Ez az egyszeri
mondat nemcsak izgatottságát és szenvedélyét tárja fel, hanem
a nyomozás mivészetéhez és általánosabb értelemben a gon-
dolkodáshoz való hozzáállását is. Valóban komoly dologról
van szó, ám soha nem vész el belőle a játékosság. Ez ugyanis
szük- séges elem, e nélkül esélytelen bármiféle komoly
próbálkozás.
A kreativitást hajlunk végletes kategóriákban szemlélni, és
azt hinni, hogy vagy eszerint miködik valakinek az elméje,
vagy nem. Ám mindez távol áll az igazságtól. A kreativitás
tanítható. Olyan, mint bármelyik izom – vagy mint a figyelem,
az önuralom –, amelyet gyakorlatoztathatunk, és amely a
 209/
használat, az edzésprogram, az összpontosítás és a motiváció
 210/
függvényében megerősödik. Ami azt illeti, több kísérlet is ig-
azolta, hogy a kreativitás folyékony tulajdonság, és gyakorlás
révén ténylegesen kreatívabbá válunk; ha hiszünk abban, hogy
a képzeletünk gyakorlással fejlődik, akkor egyre ügyesebben
végezzük a képzelőerőt igénylő feladatokat. (A folyamatos
motivációra tehát itt is szükség van.) Az a hit, hogy akár a leg-
jobbakkal egy szintre emelkedhet a kreativitásunk, és a kreativ-
itás alapvető elemeinek elsajátítása kulcsfontosságú szerepet
játszik általános gondolkodási és döntési képességünk fe-
jlesztésében, meg persze abban, hogy inkább Holmes, semmint
Watson (vagy Lestrade) mintájára cselekedjünk.
A következőkben felfedezzük a mindehhez szükséges el-
meteret, a szintézisek, az új kombinációk és a felismerések szín-
padát. Azt a látszólag könnyed és vidám porondot, amelyen
Holmes megoldja a norwoodi kőmives rejtélyét – mert termész-
etesen megoldja. Azt is meglátjuk majd, hogy Lestrade nyilván-
valóba vetett hite tévútra visz, és meglehetősen rövid életi.

Hogyan tegyük túl magunkat a kreativitás

keltette bizonytalanságon?
Képzeljük el a következőt! Bevezetnek bennünket egy üres
szobába, amelyben csak egy asztal áll. Az asztalon három tárgy
hever: egy doboz rajzszeg, egy doboz gyufa és egy gyertya.
 211/
Egyetlen feladatot kapunk: fel kell ragasztanunk a gyertyát a
falra. Tetszőleges idő áll a rendelkezésünkre. Miként oldjuk
meg a feladatot?
Ha olyanok vagyunk, mint Karl Duncker gestaltpszichológus
mára már klasszikussá vált kísérletében a résztvevők 75%-a,
akkor valószínileg az alábbi két megközelítés valamelyike mel-
lett döntünk. Talán megpróbáljuk rajzszeggel felerősíteni a gy-
ertyát a falra – és hamarosan rájövünk, hogy ez a módszer
hiábavaló. Vagy esetleg meggyújtjuk a gyertyát, viaszt
csepegtetünk a falra, és teljesen mellőzzük a rajzszegeket (vég-
ső soron azt is gondolhatjuk, hogy megtévesztésként szolgál-
nak). Így is kudarcot vallunk. A viasz nem elég erős a gyertya
megtartásához, az pedig lepottyan. Akkor most mi legyen?
A jó megoldáshoz szükségünk lesz némi képzelőerőre. Azon-
nal senki sem jön rá. Némelyek egy-két perc gondolkodás
után felismerik, mások csak néhány sikertelen próbálkozást
követően. Megint mások pedig egyáltalán nem tudják külső
segítség nélkül megoldani a feladatot. Íme a válasz: vegyük ki
a rajzszegeket a dobozból, szegezzük a dobozt a falra, majd
gyújt- suk meg a gyertyát. Égő gyufaszállal olvasszuk meg egy
kicsit az alját, a viaszt csepegtessük a dobozba, majd nyomjuk
a vékony viaszrétegre a gyertyát, amely így megtapad a
dobozban. Még azelőtt fussunk ki a szobából, hogy a gyertya
leégne, és lángra lobbantaná a dobozt. Voilà!
 212/
Vajon sokan miért nem ismerjük fel ezt az alternatívát?
Azért, mert megfeledkezünk arról, hogy a megfigyelés és a
következtetés között van még egy fontos gondolati pillanat. A
forrófeji Watson-rendszer útvonalát követjük – Gyerünk! Gyer-
ünk! Gyerünk! –, és alábecsüljük ennek ellenkezője, a csendes
fontolgatás döntő fontosságát. Így érthető, hogy azonnal a
legtermészetesebb és legkézenfekvőbb megoldás után kapunk.
Többségünk ebben a szituációban nem ismeri fel, hogy valami
nyilvánvaló – a doboz rajzszeg – esetleg valami kevésbé nyil-
vánvaló is lehet: egy doboz és rajzszegek.
A szakirodalom ezt nevezi funkcionális rögzítettségnek (func-
tional fixedness). Hajlamosak vagyunk csupán saját eredeti
szerepüket szolgáló tárgyként látni a dolgokat. A doboz és a ra-
jzszegek együtt egy doboz rajzszeg. A doboz a rajzszegeket
tárolja; nincs más funkciója. Képzeleti elrugaszkodásra
(imaginat- ive leap) van szükségünk ahhoz, hogy ezen túllépve
alkotóele- meire bontva is felismerjük a tárgyat, azt, hogy a
doboz és a szegek két külön dolog. (A Gestalt-iskolát képviselő
Duncker is pontosan ezt a kérdést tanulmányozta, vagyis hogy
hajlamosak vagyunk az egész alakot észlelni annak részei
helyett.)
Duncker eredeti kísérletét újabbak követték. Az egyik
például bebizonyította, hogyha a tárgyakat külön-külön
mutatják meg a résztvevőknek – például a rajzszegeket a
doboz mellé helyezik –, a problémát sikeresen megoldók
 213/
aránya
 214/
drasztikusan megnő. Ugyanez történt egy egyszeri nyelvi stim-
ulációt követően is: ha a feladat előtt a résztvevőket
előhangolták egy szósorozattal, amelynek tagjait az és kötőszó
kapcsolta össze (például „doboz és rajzszegek” a „doboz rajz-
szeg” helyett), sokkal többen jöttek rá a megoldásra. De ha
csupán egyesével aláhúzták az öt elemet (gyertya, doboz gyufa,
doboz rajzszeg), az is nagyon sokat segített a kísérleti
alanyoknak a probléma megoldásában.
Az eredeti feladvány azonban némi gondolkodást igényel,
külső segítség nélküli eltávolodást a nyilvánvalótól. Nem elég
csak egyszerien szemügyre venni mindent, ami előttünk van,
és azonnal cselekedni, vagy megpróbálni kikövetkeztetni a
célkitizésünk megvalósításához vezető legvalószínibb for-
gatókönyvet. Akiknek sikerült megoldaniuk a feladatot, azok
tisztában voltak a nemcselekvés jelentőségével, vagyis azzal,
milyen sokat ér, ha hagyják, hogy elméjük befogadja a szituá-
ciót, és csendben töprengjen rajta egy kicsit. Felismerték, hogy
a megfigyelés és a következtetés között ott van a képzelőerő
kiaknázásának kulcsfontosságú, pótolhatatlan lépése.

Könnyi Holmesra kitartó és hivös gondolkodógépként, a

mindent számításba vévő logika megtestesítőjeként tekinteni.
Ám a mesterdetektívről alkotott kép, miszerint nem más, mint
logikai automata, a lehető legtávolabb áll a valóságtól. Sőt pont
 215/
az ellenkezője igaz! Holmes attól válik Holmesszá, attól
emelkedik ki a nyomozók, felügyelők és civilek közül, hogy
hajlandó foglalkozni a nem lineárissal, befogadni a hipotetikus-
at, és eljátszani a sejtéssel. Holmes képes kreatív gondolkodásra
és képzelete megmozgatására.
Vajon miért érzünk késztetést arra, hogy figyelmen kívül
hagyjuk eme lágyabb, szinte mivészi oldalát, és helyette a de-
tektív számítógépszerien racionális, kalkuláló tehetségére
összpontosítsunk? Egyszerien azért, mert ez a hozzáállás
könnyebb és biztonságosabb. Olyan mélyen bennünk rejlő
gon- dolkodásmód, amelyet kisgyermekkorunktól fogva
sulykolnak belénk. Albert Einstein fogalmazott így:
„Természetesen ügyel- nünk kell arra, hogy ne az intellektust
tegyük meg istenünknek; mert bár kétségkívül erős izmokkal
bír, személyisége nincs. Nem vezethet, csak szolgálhat; és
nem finnyás, ha vezetőt kell választania.” Olyan
társadalomban élünk, amely bálványozza a
számítógépmodellt, a nem emberszeri Holmesokat, akik
magától értetődő módon képesek megszámlálhatatlan adatele-
met magukba szívni, majd ijesztő precizitással analizálni őket,
és végül kiköpni a megoldást. Olyan társadalomban, amely
rövid úton félresöpri a számszerisíthetetlen dolgok erejét, mint
amilyen a képzelet, és helyette az intellektus hatalmára
fokuszál.
 216/
Első pillantásra akár azt is gondolhatnánk, hogy a fenti
gon- dolatmenet téves, hiszen korunkban valósággal virágzik
az in- nováció és a kreativitás. A vállalkozói szellem, az
ötletgazdag emberek, a Steve Jobsok és a „Think Different”
(Gondolj mást!) szlogen világában élünk. Nos, igen is, meg
nem is. A felszínen nagyra tartjuk a kreativitást, ám szívünk
mélyén halálra rémülünk a képzelettől.
Általánosságban elmondható, hogy nem szeretjük a
bizonytalanságot. Kényelmetlenül érezzük magunkat tőle. A
biztos világ sokkal barátságosabb hely. Így hát nagy
erőfeszítés- sel dolgozunk azon, hogy minden lehetséges
bizonytalansági tényezőt kiküszöböljünk, gyakran
megszokásból fakadó, prak- tikus döntések révén, amelyek
megőrzik a status quót. Ugye, is- merjük a mondást: járt utat
járatlanért el ne hagyj? Nagyjából erről van szó.
Másrészről viszont a kreativitás újdonságot kínál. A képzelet
az új lehetőségekről szól, a még nem létező eshetőségekről, a
tényellentétes dolgokról, az elemek új formába szervezéséről.
A kipróbálatlanról. És a kipróbálatlan bizonytalan. Ijesztő,
még ha ez nem is tudatosul bennünk. Ráadásul akár meg is
szégy- enülhetünk miatta (hiszen a sikerére soha nincsen
garancia). Vajon Conan Doyle felügyelői miért vonakodnak
annyira eltérni a rendszeresített előírásoktól, bármi olyasmibe
belevágni, ami a legcsekélyebb mértékben is veszélyeztetné
 217/
nyomozásukat, vagy akár pillanatnyi késlekedést okozna
benne? Holmes képzelőereje megrémíti őket.
Idézzünk fel egy mindennapos paradoxont! Szervezetek, in-
tézmények és egyéni döntéshozók gyakran elutasítják a kreatív
ötleteket, jóllehet nyíltan azt hangoztatják, hogy a kreativitás
fontos, sőt az egyik leglényegesebb cél. Miért? Egy nemrégiben
végzett kutatás szerint tudattalanul előítéletet táplálhatunk a
kreatív ötletekkel szemben, a rasszizmus vagy a különféle
fóbiák esetéhez hasonló módon.
Ugye, emlékszünk még az Implicit Asszociációs Tesztre? Jen-
nifer Mueller és kollégái úgy döntöttek, hogy tanulmánysor-
ozatukban módosítják a tesztet, és olyasmit vizsgálnak meg,
amit előttük még senki sem: a kreativitást. A résztvevőknek
ugyanazt a jó/rossz kategóriapárosítást kellett elvégezniük,
mint a standard IAT esetében, csakhogy ezúttal a felsorolt
sza- vak gyakorlatias megközelítést tükröztek (például
funkcionális, konstruktív vagy hasznos), vagy pedig kreatív
attitidöt sugalltak (úgymint újszerű, ötletes vagy eredeti). Az
eredmények azt mutat- ták, hogy még azok is, akik a pozitív
tulajdonságok listáján kife- jezetten magasra értékelték a
kreativitást, bizonytalan körülmények között rejtett előítélettel
viseltettek iránta, még- pedig a gyakorlatiasság javára. Mi
több, a korábban kreatívnak tartott tesztötletet (például a
futócipőt, amely nanotechnológia alkalmazásával szabályozza a
cipő szövetének vastagságát, hogy
 218/
hivösen tartsa a lábfejet, és elejét vegye a vízhólyagképződés-
nek) is kevésbé tartották kreatívnak a hagyományosabb
elképzeléssel szemben. Tehát nem csupán rejtett előítélet jelle-
mezte őket, de még a kreativitást sem ismerték fel, amikor
nyíltan szembesültek vele.
Igaz, hogy ezt a hatást csupán bizonytalan feltételek között
észlelték a kutatók, de hát nem ez jellemzi a környezetek
többségét, amelyekben döntések születnek? Az biztos, hogy a
nyomozói munka esetében igen. És a nagyvállalatok
miködésében is. Meg a tudományban. Aztán az üzleti világban.
És gyakorlatilag minden helyszínen, ami csak az eszünkbe jut.
A nagy gondolkodók túljutnak ezen a kritikus ponton. Ein-
stein többször is kudarcot vallott. Abraham Lincoln is, aki
talán az egyetlen olyan ember, aki kapitányként vonult be a
háborúba, és közlegényként tért vissza – mi több, kétszer is
csődbe ment, mielőtt beült volna az elnöki székbe. Walt
Disneyt
„képzelőerő hiányában” elbocsátották egy újságtól (ha volt
va- laha csúcsa a kreativitásparadoxonnak, akkor ez az).
Thomas Edison több mint ezer miködésképtelen mintadarabot
állított elő, mielőtt előrukkolt volna egy olyan villanykörtével,
amely világított is. És Sherlock Holmes is ezt a tábort
gyarapítja. (Rémlik valami Irene Adlerről? Meg a ferde szájúról?
És mi a he- lyzet azzal a sárga arccal, amelyhez hamarosan
részletesebben is visszatérünk?)
 219/
Nem a kudarc hiánya különbözteti meg őket a többiektől,
hanem a kudarctól való félelem hiánya: az a fajta nyitottság,
amely a kreatív elme fémjelzője. Életük egy adott pontján
talán ők is ugyanolyan előítéletesen viszonyultak a
kreativitáshoz, mint többségünk, de így vagy úgy sikerült
visszaszorítaniuk az előítéleteiket. Sherlock Holmes
rendelkezik egy olyan tulajdon- sággal, amellyel a számítógép
nem, és ettől válik azzá, aki, vagy- is többé, mint a logika
mestere: ez pedig a képzelőerő.
Ugyan ki nem dobott még félre problémát amiatt, hogy
nem talált rá azonnal egyértelmi megoldást? És melyikünk
nem ho- zott még rossz döntést, vagy jutott tévútra azért, mert
egy pil- lanatra sem torpant meg, hogy végiggondolja, az a
világos és nyilvánvaló dolog talán egy leheletnyit túl
nyilvánvaló? Ki nem ragaszkodott még egy korántsem ideális
felálláshoz pusztán azért, mert korábban is mindig úgy
történtek a dolgok – és bár jobb megoldások létezhetnek,
túlságosan elkanyarodtak volna a jól bevált módszertől? Járt
utat járatlanért…
A bizonytalanságtól való félelmünk fogva tart bennünket,
pedig jobban tennénk, ha elkísérnénk Holmest valamelyik
képzeletbeli barangolására, és eljátszanánk olyan for-
gatókönyvekkel, amelyek talán – legalábbis pillanatnyilag –
csak a fejünkben léteznek. Einsteinnek például az intuíción
kívül semmije sem volt, amikor előterjesztette az általános re-
 220/
lativitás zseniális elméletét. Amikor George Sylvester Viereck
 221/
1929-ben megkérdezte tőle, hogy felfedezése intuíció vagy
inspiráció eredménye-e inkább, így válaszolt: „Eléggé
mivészlélek vagyok ahhoz, hogy szabadon merítsek képze-
letemből, amely szerintem a tudásnál jóval fontosabb. A tudás
korlátos. A képzelet felöleli az egész világot.” Képzelőerő nélkül
a nagy tudós megragadt volna a linearitás és a könnyi elérhet-
őség bizonyosságában.
Sok esetben nem is létezik nyilvánvaló válasz. A norwoodi
rejtély esetében Lestrade készen kapta a történetet és a gy-
anúsítottat is. De mi van akkor, ha nem áll rendelkezésre ilye-
smi? Ha nincs lineáris történetfizés, és a válaszhoz csak az
elme hipotetikus és kanyargós útja vezethet el? (Ez történik A
félelem völgyében [The Valley of Fear] is, ahol az áldozat
egyáltalán nem az, akinek látszik – de még csak a ház sem.
Eb- ben az esetben a képzelőerő hiánya egyet jelentene a
megoldás hiányával.) És mi van akkor, ha a detektívekétől,
felügyelőkétől és kőmivesekétől oly távoli világban, mint a
miénk, nincs nyil- vánvalóan előttünk a hivatás, a szerelem
vagy a választás, amely boldogabbá tenne bennünket? Mi van
akkor, ha a válaszhoz egy kis elmélyedés és kreatív
önfelfedezés szükségel- tetik? Nem sokan hagynák el a járt
utat a járatlanért, sőt a legtöbben semmiért sem.
Képzelőerő nélkül soha nem érhetnénk el azokat a gondolati
magasságokat, amelyekre képesek vagyunk. A legjobb esetben
 222/
is csupán arra lennénk kárhoztatva, hogy professzionális szin-
ten köpködjük vissza a részleteket és a tényeket, de nem tud-
nánk oly módon hasznosítani őket, hogy jelentősen javítsák
ítélő- és döntéshozó képességünket. A padlásunk roskadozna a
gyönyörien elrendezett dobozoktól, iratmappáktól és egyéb
anyagoktól. Mi pedig azt sem tudnánk, hol kezdjünk hozzá,
hogy mindet átfésüljük. Újra és újra végig kellene nyálaznunk a
rakásokat, és vagy megtalálnánk a megoldáshoz vezető meg-
felelő megközelítést, vagy nem. És ha a szükséges darabot nem
tudjuk előhúzni, mert két vagy akár három különböző map-
pából állna össze? Hát sok szerencsét hozzá!
Térjünk vissza egy pillanatra a norwoodi kőmives
történetéhez! Miért van az, hogy képzelőerő hiányában
Lestrade még csak a rejtély megoldásának közelébe sem
kerül- het, és majdnem börtönbe juttat emiatt egy ártatlan
embert? Mit nyújt itt a képzelet, amit a célirányos elemzés
nem tud megadni? A felügyelőnek és a detektívnek ugyanaz
az informá- ció áll a rendelkezésére. Holmes nincs semmiféle
titkos ismeret birtokában, amely révén olyasmit is
megláthatna, amit Lestrade nem – legalábbis olyan ismerete
nincs, amit Lestrade szintúgy ne használhatna fel könnyedén.
De nem csupán arról van szó, hogy a két férfi különféle
elemeket választ ki a közös ismereth- almazból; amit tudnak,
azt is más-más fényben értékelik. Lestrade az egyszeri
megközelítést választja, Sherlock pedig az
 223/
ötletgazdagabbat, amelyet a felügyelő még csak lehetségesnek
sem tart.
A nyomozás kezdetén Holmes és Lestrade ugyanabból a he-
lyzetből indul, hiszen John Hector McFarlane vallomásánál
mindketten jelen vannak. Sőt Lestrade az, aki némi előnnyel
rendelkezik. Ő már megjárta a tetthelyet, míg Holmes akkor
hall először a történtekről. És mégis, a két férfi megközelítés-
módja gyökeresen és a kezdetektől fogva eltér. Amikor Lestrade
McFarlane letartóztatása és elvezetése előtt megkérdezi
Holmestól, van-e további kérdése, a detektív így válaszol: „Nem,
előbb el kell mennem Blackheathbe.” Blackheathbe? De hát a
gyilkosság Norwoodban történt! „Nyilván Norwoodot akart
mondani, nemde?” – javítja ki Lestrade a detektívet. „Ó, ho-
gyne, persze, azt akartam mondani” – vágja rá Holmes, aki
ezután természetesen Blackheathbe látogat el, a szerencsétlen
McFarlane úr szüleihez. „De miért nem Norwoodba megy?”
Watson ugyanúgy nem érti a döntést, mint korábban Lestrade.
„Azért – feleli Holmes –, mert itt egy olyan különleges es-
eménnyel van dolgunk, amelyik egy másik különleges esemény
következménye. A rendőrség elköveti azt a hibát, hogy
figyelmét csak a másodikra összpontosítja, csak mert az a
nyil- vánvaló bintett.”6 Hamarosan meglátjuk, hogy ez az első
csapás Lestrade túlságosan egyszeri megközelítésére.
 224/
Holmes azonban csalódottan tér vissza a kirándulásról, ame-
lyről a következőket meséli Watsonnak: „Ezután próbáltam fel-
göngyölíteni még egy-két szálat, de semmi olyanra nem jutot-
tam, ami támogatta volna a hipotézisemet, olyanra viszont an-
nál többre, ami ellene szól. Így aztán feladtam a próbálkozá-
saimat, és átutaztam Norwoodba.” Hamarosan azt is meglátjuk,
hogy nem vesztegette hiába az idejét – mi több, ő is így gon-
dolja. Ugyanis soha nem tudhatjuk, hogyan bontakoznak ki még
a legnyilvánvalóbbnak tinő események is, ha egyszer teljes
mértékben kihasználjuk a képzeletnek fenntartott teret el-
mepadlásunkon. És azt sem tudhatjuk, milyen információmorz-
sa ad értelmet egyetlen pillanat alatt az addig teljesen zavaros
rejtélynek.
Csakhogy semmi nem utal arra, hogy sikeresen megoldódna
az ügy, és ezt Holmes szóvá is teszi Watsonnak: „Hacsak nem
jön közbe valami szerencsés véletlen, az a sanda gyanúm, hogy
a »norwoodi tizeset« nem fog szerepelni sikereink ama
krónikájában, amelyet, gondolom, ön előbb-utóbb a türelmes
olvasóközönségre fog zúdítani.”7
És akkor, a legvalószeritlenebb helyen felbukkan egy szer-
encsés véletlen. Lestrade „fontos új bizonyítéknak” 8 nevezi,
amely megkérdőjelezhetetlenül igazolja McFarlane
binösségét. Holmes megdöbben, de csak addig, amíg meg
nem tudja, mi is az új bizonyíték: McFarlane véres ujjlenyomata
a hall falán. Ami
 225/
Lestrade számára a binösség egyértelmi bizonyítéka, Holmes
szemében az ügyvéd ártatlansága mellett szóló legfőbb érvvé
válik. Mi több, azt a sejtését is megerősíti, amely addig a
pillan- atig nem volt több szüntelenül kísértő megérzésnél,
vagy ahogyan Holmes nevezi, „intuíciónál”: hogy nem is
történt semmiféle bincselekmény. Jonas Oldacre valójában él
és virul.
Miként lehetséges ez? Hogyan fordulhat elő, hogy ugyanaz
az információ a felügyelőt egy ember elítélésére, Holmest
pedig a felmentésére készteti, és arra, hogy kétségbe vonja az
egész bintény természetét? Minden a képzelőerőre vezethető
vissza.
Vegyük végig lépésről lépésre! Elsőként is ott van Holmes
első reakciója a történetre: nem száguld el azonnal az állítóla-
gos bintény színhelyére, hanem feltérképezi az összes lehet-
séges szempontot, amely talán – vagy talán nem – hasznosnak
bizonyulhat a későbbiek során. Így hát ellátogat Blackheathbe,
azokhoz a szülőkhöz, akik állítólag ismerték Jonas Oldacre-ot
ifjúkorában, és akik természetesen ismerik McFarlane-t.
Megle- het, hogy nem tinik túlságosan kreatívnak az ötlet,
Lestrade lépésénél mégis jóval nyitottabb és kevésbé lineáris
megközelítést jelent, hiszen ő egyenesen és kizárólag a
bintény helyszínére siet. A felügyelő bizonyos értelemben
minden le- hetséges alternatíva elől elzárkózik. Miért
vesztegetné vizs- gálódásra az idejét, ha egy helyen
 226/
megtalálható minden, amire szüksége van?
 227/
A képzelőerő túlnyomórészt abból áll, hogy nem teljesen
nyilvánvaló kapcsolatokat létesítünk az első pillantásra
teljesen különálló elemek között. Gyermekkoromban kaptam
egy játékot a szüleimtől: egy farudat, amelynek a közepén egy
lyuk, az alján pedig egy karika volt. A lyukon vastag zsinórt
fiztek át, amelynek két végére egy-egy gyirit erősítettek. Az
volt a játék lényege, hogy le kellett emelni a karikát a rúdról.
Első pil- lantásra pofonegyszeri feladatnak tint – egészen
addig, amíg rá nem jöttem arra, hogy a gyiris végi madzag
miatt nem le- het a legkézenfekvőbb módon, a rúd végén
átbújtatva leemelni a karikát. Megpróbáltam erővel lerángatni.
Még több erővel. Aztán gyorsasággal. Talán bejön a trükk?
Megpróbáltam szétválasztani a madzagot és a gyiriket. Még
egyszer azt, ami már korábban sem miködött: átbújtatni a
gyiriket a karikán. Semmi nem vált be. A legígéretesebbnek
tinő megoldások egyike sem bizonyult jónak. Ehelyett a karika
leemeléséhez oly- an tekervényes út vezetett, amelyet órákon,
sőt napokon át tartó türelemjátékkal tudtam csak végigjárni.
Bizonyos ér- telemben ugyanis abba kellett hagyni a karika
leemelésére való törekvést. Mindig a karikával kezdtem, mert
úgy véltem, hogy az a helyes út. Végül is az volt a játék
lényege, hogy leemeljem, nem? Egészen addig nem jöttem rá
a megoldásra, amíg el nem feledkeztem a karikáról, és
szemügyre nem vettem az átfogó képet, hogy feltérképezzem,
milyen megoldásokat kínál.
 228/
Nekem is el kellett utaznom Blackheathbe, hogy rájöjjek
arra, ami Norwoodban zajlik. Könnyebb volt eligazodnom,
mint Lestrade-nak: a feladvány helyes megoldása
egyértelmien megítélhető volt. Így hát nem volt szükségem
Holmes noszog- atására. Tudtam, hogy tévedek, mert kétséget
kizáróan felis- mertem volna, ha igazam van. Azonban a
legtöbb feladat nem ennyire egyértelmi. Nincs makacskodó
karika, amely csak a helyes vagy helytelen válaszlehetőséget
kínálja. A problémákat sokkal inkább egy rakás félrevezető
zsákutca és álmegoldások tömkelege jellemzi. Holmes
figyelmeztetése nélkül pedig hajlamosak vagyunk egyre csak
rángatni azt a gyirit, hátha le- jön – és azt hinni, sikerült
leemelnünk, amikor valójában csak magasabbra préseltük fel
a rúdra.
Sherlock Holmes tehát elutazik Blackheathbe. Ám ez még
nem a vége hajlandóságának, hogy belevesse magát a képzelet
világába. Ahhoz, hogy a detektívhez hasonlóan közelíthessük
meg a norwoodi kőmives ügyét – és véghezvigyük azt, amit ő
–, nyitott lehetőségekből kell kiindulnunk. Nem tehetünk
egyen- lőségjelet az események legkézenfekvőbb menete és az
es- emények egyetlen lehetséges lefolyása között. Ha
megtesszük, azzal azt kockáztatjuk, hogy bele sem gondolunk
jó néhány oly- an eshetőségbe, amely talán a valós választ
hordozza magában. Ráadásul igen valószíni, hogy az undok
 229/
megerősítési torzítás
 230/
(confirmation bias) áldozatául esünk, amelynek miködésébe az
előző fejezetekben már betekintést nyertünk.
Pillanatnyilag azonban Holmes nem csupán McFarlane
ártat- lanságát tartja nagyon is valószíni eshetőségnek.
Eljátszik néhány, csak az elméjében létező, hipotetikus
forgatókönyvvel is, amelyekben egyetlen bizonyítékmorzsa –
még az első számú, a kőmives halálát igazoló – sem az, aminek
látszik. Ahhoz, hogy a valóságnak megfelelően ábrázolja az
események sorozatát, Holmesnak először is el kell képzelnie a
lehetséges eseményso- rt. Máskülönben Lestrade-hoz
hasonlóan ő is csak ezt sza- jkózná: „Maga talán azt gondolja,
hogy McFarlane az éjszaka kellős közepén kijött a börtönből,
hogy megerősítse az ellene szóló bizonyítékokat?” 9 Majd
előrukkolna a látszólag bom- basztikus válasszal: „Én a
gyakorlat embere vagyok, Mr. Holmes, és ha vannak
bizonyítékok, én levonom belőlük a következtetéseket.”10
Lestrade fellengzős bizonyossága pontosan azért olyan téves,
mert a felügyelő gyakorlatias ember, aki a bizonyítékokról
egyenesen a következtetésre ugrik. Megfeledkezik a kulcsfon-
tosságú köztes lépésről, arról a térről, amely időt kínál az
elmélkedésre, a további eshetőségek megfontolására, annak
át- gondolására, hogy mi történhetett, és arra, hogy
végigjárjuk az elménkben azokat a bizonyos hipotetikus
útvonalakat, ahelyett, hogy azonnal az orrunk előtt lévőt
kényszerülnénk használni.
 231/
(De soha ne becsüljük alá az ezt megelőző megfigyelési szakasz
kulcsfontosságát, annak jelentőségét, hogy a képzelet
mozgásterét használható információkkal töltsük fel! Holmes
csak azért vonhatja le az ujjlenyomattal kapcsolatos
következtetéseit, mert tudja, hogy nem kerülte el korábban a
figyelmét: „…én tudom, hogy az az ujjlenyomat nem volt ott,
amikor tegnap átvizsgáltam a hallt” 11 – mondja Watsonnak.
Bízik megfigyelése pontosságában, az odafigyelésében, elme-
padlása alapvető szilárdságában és a benne lévő tartalom
helyességében. Lestrade, akinek nincs efféle gyakorlata, és akit
úgy, ahogy van, a Watson-rendszer irányít, nem ismeri az efféle
bizonyosságot.)
A képzelőerő hiánya tehát a nem megfelelő cselekvéshez (a
nem megfelelő személy letartóztatásához vagy meggy-
anúsításához) és a megfelelő cselekvés hiányához (a tényleges
tettes felkutatásának elmulasztásához) vezethet. Ha kizárólag a
legnyilvánvalóbb megoldást keressük, talán soha nem találjuk
meg a helyeset.
A képzelőerőt mellőző érvelés a Watson-rendszerhez
hason- latos. Ésszerinek tinik, ezért ezt választjuk, csakhogy
túlsá- gosan impulzív és elhamarkodott. Kizárt, hogy – még
akkor is, ha a megoldás meglehetősen hétköznapi – felmérjük
és átlássuk a teljes képet, ha nem hátrálunk egy lépést, és nem
hagyjuk, hogy képzelőerőnk is miködésbe léphessen.
 232/
Nézzük meg Lestrade viselkedésének az ellenpéldáját! „A
Wisteria-lak rejtélyében” (The Adventure of Wisteria Lodge)
Holmes szikmarkúan osztogatott elismerései egyikével tiszteli
meg Baynes felügyelőt: „Ön még sokra fogja vinni. Megvan
hozzá az ösztöne és az esze is.” 12 Hogy mit csinált Baynes
Scotland Yard-beli kollégáitól eltérően, amivel kiérdemelt egy
ilyen dicséretet? Ahelyett, hogy kiiktatta volna, számításba
vette az emberi természetet, és szándékosan letartóztatott egy
ártatlant azért, hogy a valódi binözőt hamis biztonságérzetbe
ringassa. (Természetesen rengeteg a terhelő bizonyíték az
ártatlan személy ellen, több mint elég a letartóztatáshoz, és
egy Lestrade számára kétségkívül ő volna a megfelelő
gyanúsított. Ami azt illeti, eleinte Holmes maga is azt hiszi,
hogy Baynes letartóztatása nem más, mint egy Lestrade-féle
baklövés.) Pon- tosan ebben az előrelátásban rejlik a
képzeletgazdag megközelítés egyik legfőbb erénye: a tények
egyszeri logikán alapuló értelmezése helyett hipotetikus
lehetőségek létre- hozása ugyanezen logika segítségével. Egy
Lestrade-nak soha nem jutna eszébe nem lineárisan
cselekedni. Mi a csudáért fecsérelné energiáját egy személy
letartóztatására, ha a törvény rendje szerint nem őt kell
bebörtönözni? Képzelőerő hiányában csakis egyenes vonal
mentén képes gondolkozni.
 233/
A magasugrás 1968-ban már jól ismert atlétikai szám volt.
A sportoló nekifutott, elugrott, és valamilyen úton-módon
átlendült a léc felett. A régi időkben az ollótechnikát
használták, amely során az atléta a lábával ollózó mozdulatot
téve ugrott át a léc felett. Az 1960-as években már elter-
jedtebbnek számított a hasmánt- vagy a gurulótechnika,
amelynél az ugró a léc felé fordulva gyakorlatilag átgördült
fe- lette. De akármelyik módszert is választották, egyvalami
biztos volt: az ugró előrenézett ugrás közben. Még hogy
hátrafelé ugrás! Milyen nevetséges dolog!
Dick Fosbury azonban más véleményen volt. Neki a hátrafelé
ugrás tint megfelelőnek. Középiskolás évei során
folyamatosan csiszolgatta a technikát, amellyel az egyetemen
már mindenki másnál magasabbra ugrott. Ő maga sem tudta
pontosan meg- fogalmazni, miért így csinálja, de egyszer azt
nyilatkozta, hogy ha jobban belegondol, az inspirációt a távol-
keleti filozófusok- tól, Konfuciustól és Lao-cétől kapta. Nem
törődött másokkal, egyszerien csak azt tette, amit helyesnek
érzett. Kinevették és gúnyolódtak rajta. Fosbury pont olyan
nevetségesnek tint, mint várták. (Ráadásul inspirációja is
kissé komikusan hang- zott. Amikor a Sports Illustrated
újságírója a módszeréről fag- gatta, így felelt: „Még csak
eszembe sem jut a magasugrás. Csak pozitívan gondolkodom.
Hagyom, hogy megtörténjen.”) Senki nem számított arra,
hogy bekerül az Egyesült Államok olimpiai
 234/
csapatába, arra meg főleg nem, hogy az olimpiát is megnyeri.
De megnyerte, és 2,24 m-rel új amerikai csúcsot állított fel,
amely mindössze 3,75 cm-rel maradt el a világrekordtól.
A Fosbury-flopnak elnevezett, addig példa nélküli új tech-
nikával a sportoló olyasmit ért el, ami sok más, nála
hagyományosabb felfogású atlétának soha nem sikerült. A szó
szoros értelmében forradalmasított egy teljes sportágat. Még a
győzelme után is azt jósolták, hogy kirívó példa marad majd
idegenszeri stílusával, a magasugrás pedig visszatér a régi
ker- ékvágásba. Ám 1978 óta csak floptechnikával sikerült új
vilá- grekordot felállítani, 1980-ra a 16 olimpiai döntős közül
13 már ezzel a technikával ugrott át a léc felett. Mind a mai
napig a flop a legelterjedtebb magasugrótechnika. A
hasmánttechnika elavultnak és nehézkesnek tinik mellette.
Miért nem jutott hát senkinek korábban az eszébe, hogy
lecserélje?
Utólag természetesen minden intuitívnak tinik. Ami azon-
ban most tökéletesen egyértelminek hat, akkoriban teljes
mértékben forradalminak és példa nélkülinek számított.
Elképzelni sem tudták, hogy háttal is lehet ugrani. Abszurd öt-
letnek tint. És maga Fosbury? Még csak nem is tartozott a
különösebben tehetséges ugrók közé. Edzője, Berny Wagner
szerint sem, aki a következőképpen értékelte sportolója
képess- égeit: „Van egy diszkoszvetőm, aki magasabbra ugrik
Dicknél.” Minden csak a szemléletmódján múlt. Tény,
 235/
hogy Fosbury
 236/
teljesítménye elhalványul Javier Sotomayor, a jelenlegi csúc-
startó 2,45 m-es rekordja mellett, sőt még csak a legjobb húsz
közé sem kerülhet be vele. De a sportágat örökre
megváltoztatta.
A képzelőerő teszi lehetővé, hogy olyasmit is meglássunk,
ami nem létezik, legyen szó halottról, aki valójában él, vagy
ugrástechnikáról, amely bár hátrafelé irányul, a lehető legel-
őremutatóbb, vagy éppen egy doboz rajzszegről, amely akár
egyszeri dobozként is funkcionálhat. Képzeletünk
segítségével még kézzelfogható bizonyíték hiányában is
megláthatjuk azt, ami történhetett, vagy ami később történhet.
De hogyan ren- dezzük el az egyes részleteket, amikor az
összes ott hever előt- tünk? Honnan tudjuk, hogy melyek a
fontosak? A puszta logika részben megadja a választ, de
önmagában nem elég, sőt nem is tud szünet nélkül miködni.
A kreativitással szembeni ellenállásunk Lestrade-hoz tesz
bennünket hasonlóvá. De az a jó, hogy belső Holmesunk sincs
túl messze. Talán erős bennünk a rejtett előítélet, de nem
változhatatlan, és nem kell feltétlenül olyan nagyon
befolyásol- nia gondolkodásunkat, mint ahogyan szokta.
Vegyük szemügyre az alábbit!
 237/

Kössük össze három vonallal a fenti pontokat úgy, hogy

közben nem emeljük fel a tollat a papírról, és nem haladunk
végig többször a már meghúzott vonalakon! A
kiindulópontnál kell befejeznünk. Három percünk van rá.
Kész? Ha nem, az sem baj, sokaknak nem sikerül. Ha így jár-
tunk, olyanok vagyunk, mint azoknak a kísérleti alanyoknak a
78%-a, akik megkapták a fenti feladatot. Ha sikerült megoldani,
mennyi időbe telt?
Vegyük fontolóra a következőt! Ha a feladatmegoldás
folyamán valaki felkapcsolt volna egy villanykörtét a látóter-
ünkben, nemcsak nagyobb valószíniséggel találtuk volna meg a
választ – a sikeres feladatmegoldási arány kerek 44%-ra ugrott
fel egy villanykörte felvillantása után, szemben az eredeti
feltételek melletti 22%-kal –, hanem gyorsabban is. Az izzó akt-
iválja elménkben a belátással kapcsolatos fogalmakat, így arra
hangolja elő agyunkat, hogy kreatívabban gondolkozzon, mint
egyébként tenné. Ez a miködésben lévő előfeszítés jó példája.
 238/
Mivel a felvillanó villanykörtéhez a kreativitás és a megvilágos-
odás elképzelését kapcsoljuk, láttára hajlamosabbak vagyunk
kitartani a bonyolult feladatok mellett, és kreatív, nemlineáris
módon gondolkodni. Elmepadlásunkon a megvilágosodás, a
belátás vagy a heuréka fogalmak mellett tárolt valamennyi foga-
lom aktiválódik, ami hozzásegít bennünket a kreatívabb
megközelítések felismeréséhez.
Íme a pontfeladat megoldása:

Kialakult szemléletmódunk talán visszafog bennünket, de már

egy apró előfeszítő inger is elég ahhoz, hogy teljesen más
irányba induljunk el. Még felvillanó villanykörte sem kell, a
fa- lon lévő mialkotások is beválnak. A kék szín. Híres,
kreatív gondolkodók fényképei. Boldogságot sugárzó arcok.
Vidám zene. (Igazság szerint bármi, aminek pozitív a
 239/
kisugárzása.)
 240/
Növények, virágok és természeti tájak. Mindez megsokszorozza
kreativitásunkat, akár tudunk róla, akár nem. Ez már ön-
magában is elég ok az ünneplésre.
Bármi is legyen az inger, abban a pillanatban, ahogy
elménk elkezd foglalkozni a gondolattal, megnő a
valószínisége annak, hogy meg is valósítja. Tanulmányok sora
igazolja, hogy a fehér köpeny viselésétől hajlamosabbá válunk
tudományosabban gondolkozni, és hatékonyabban oldjuk meg
a problémákat. A köpeny feltehetőleg aktiválja a kutatókról és
orvosokról alko- tott fogalmainkat, és önkéntelenül felvesszük
a hozzájuk kapc- solt tulajdonságokat.
De miként közelíthetjük meg Holmes képzeletgazdag gon-
dolkodásmódját akkor, ha épp nincs kéznél egy felvillanó vil-
lanykörtékkel teli kék szoba, Einstein és Steve Jobs fotóival a fa-
lon, nem szól vidám zene, mi pedig nem öntözünk fehér
köpenyben gyönyöri rózsákat?

A távolság jelentősége
A képzeletgazdag gondolkodás egyik legfontosabb elő-
mozdítója – vagyis azé, hogy ne ugorjunk Lestrade-hoz hason-
lóan a bizonyítékról azonnal a következtetésre – a tá-
volságtartás, mégpedig több szempontból is. A Holmes–Watson-
együttmiködés kései szakaszát bemutató novellában, „A Bruce-
 241/
Partington-tervek történetében” az orvos a következőt állapítja
meg:

Sherlock Holmes egyik legfigyelemreméltóbb tulajdonsága

volt, hogy azonnal ki tudta kapcsolni az agyát, és könnyed,
szórakoztató dolgokkal foglalkozott, amikor érdemben már
nem tudott tovább dolgozni egy eseten. Azon az
emlékezetes napon például Lassus polifonikus motettáját
tanulmányozta, amelyről monográfiát készült írni.
Számomra ez egyáltalán nem tint izgalmasnak, és úgy
éreztem, hogy soha nem lesz már este.13

Nem könnyi arra kényszeríteni agyunkat, hogy lépjen hátra

egyet. Ésszeritlennek tinhet elhátrálni attól a problémától,
amelyet meg akarunk oldani. A valóságban azonban ez
egyáltalán nem szokatlan tulajdonság az elmélyült gon-
dolkodóknál, például Holmesnál. Az a tény, hogy Watsontól
(akiből saját bevallása szerint is hiányzik e képesség) ez idegen,
jól megmagyarázza, miért bukik el sokszor ott, ahol Holmes
sikerrel jár.
Yaacov Trope pszichológus szerint a pszichológiai távolság
kialakítása legfontosabb lépéseink egyike lehet, ha javítani
akarunk gondolkodásunkon és döntési képességünkön. Több
változata létezik: időbeli (a jövőbe vagy a múltba való
 242/
eltávolodás), térbeli (a fizikai értelemben vett távollét), társas
vagy emberek közötti (a mások nézőpontjába való bele-
helyezkedés), illetve hipotetikus vagy a valóságtól való távolság
(annak elképzelése, hogyan történhetett valami). A távolság,
akármely formában is, megköveteli, hogy túllépjünk elménk
pillanatnyi állapotán. Azt igényli, hogy hátráljunk egy lépést.
Trope azt állítja, hogy minél nagyobb távolságot
teremtünk, annál általánosabbá és elvontabbá válik a
perspektívánk és az értelmezésünk; és minél jobban
eltávolodunk saját perspek- tívánktól, annál átfogóbb képet
tudunk alkotni. Fordítva is igaz: minél közelebb kerülünk a
témához, gondolataink annál konkrétabbá, specifikusabbá,
gyakorlatiasabbá válnak; és minél inkább egocentrikus
nézőpontunk mellett maradunk, annál szikebb és korlátoltabb
lesz az előttünk kirajzolódó kép. Gon- dolataink
elvontságának szintje pedig azt befolyásolja, hogy miként
értékelünk egy adott helyzetet, és hogyan állunk hozzá, mihez
kezdünk vele. Döntéseinkre és problémamegoldó képess-
égünkre is hatással van. Sőt arra is, ahogyan agyunk (egészen
pontosan a prefrontális kéreg és a mediális temporális lebeny)
neurális szinten feldolgozza az információt.
Lényegében arról van szó, hogy a pszichológiai távolság
kapcsolja be a Holmes-rendszert. Csendes elmélyülést ered-
ményez. A távolságteremtés az aktuális problémamegoldástól
kezdve az önuralom gyakorlásáig minden téren javítja a
 243/
kognitív teljesítményt. A pszichológiai távolítás technikáit al-
kalmazó gyerekek (például azok, akik a mályvacukrot habos fel-
hőnek képzelik el – erre nemsokára még visszatérünk) jobbak a
vágybeteljesítés késleltetésében, ha ezzel később nagyobb jutal-
mat zsebelhetnek be. Azok a felnőttek, akiket arra kérnek, hogy
lépjenek hátrébb, és egy általánosabb perspektívából képzeljék
el az adott szituációt, bölcsebb ítéletet hoznak, jobbak a becslé-
seik, pontosabban értékelik önmagukat, és kevésbé emocionál-
isan reagálnak. Akik beiktatják a távolítást az általános
problémamegoldási forgatókönyvbe, rendre gyorsabban
megtalálják a választ a feladatban jobban elmerülő társaiknál.
Azok pedig, akik távolabbról tekintenek a politikai vonatkozású
kérdésekre, gyakrabban vonnak le olyan következtetéseket,
amelyek kiállják az idők próbáját.
Gondoljunk a feladatra egy nagy és bonyolult kirakóként!
A játék doboza elveszett, ezért nem tudjuk, pontosan mit
rakunk össze. Ráadásul az évek során máshonnan is
belekeveredett néhány elem, így abban sem lehetünk biztosak,
pontosan mely darabok tartoznak ide. A sikeres kirakáshoz
először is egészében kell körvonalaznunk a képet. Néhány
elem azonnal kitinik a többi közül: a sarkok, a szegélyek, a
nyilvánvalóan összetartozó színek és minták. Még észbe sem
kaptunk, máris tisztulnak a körvonalak, és az, hogy hova és
miként illeszked- nek majd a fennmaradó darabok. Azonban
soha nem leszünk
 244/
képesek kirakni a képet, ha nem szánunk időt arra, hogy gon-
dosan kiterítsük valamennyi elemet, ha nem azonosítjuk
azokat a sokatmondó kezdődarabokat, és ha nem próbáljuk
meg az elménkben megformálni az összképet. Az
örökkévalóságig tartana, ha véletlenszerien próbálnánk meg
összepasszítani az egyes elemeket, feleslegesen frusztrálnánk
magunkat, és végül talán soha nem is tudnánk megoldani a
feladatot.
Meg kell tanulnunk, hogy hagyjuk a két oldalt, vagyis a
konkrét, egyedi darabokat (hogy azok részletei és színei miről
árulkodnak, és mit sugallnak) és a teljes, átfogó képet (az
általános benyomás, amelyet a képről mint egészről nyerünk)
együttmiködni és közösen dolgozni. Így segíthetnek bennünket
igazán a kirakó összeállításában. Mindkettő kulcsfontosságú,
hiszen a közeli megfigyelés révén összegyijtött darabokat
csupán a képzelet távolságából tudjuk összerendezni. A Trope
által megnevezett bármelyik távolság – időbeli, térbeli, társas
vagy hipotetikus – szóba jöhet, de a távolságnak meg kell
lennie.
Gyermekkoromban imádtam egy kitalálós játékot. Az egyik
játékos kigondolja a választ egy egyszeri feladványra. (Az egyik
kedvencem: Joe és Mary holtan fekszik a padlón, körülöttük
üvegszilánkok, egy víztócsa és egy baseball-labda. Mi történt?)
A többiek úgy próbálják meg kitalálni a megoldást, hogy csak
eldöntendő kérdéseket tehetnek fel. Órákon keresztül el tudtam
 245/
így játszani, szerencsétlen pajtásaimat arra kényszerítve, hogy
megosszák velem ezt a kissé furcsa időtöltést.
Akkoriban nem is nagyon tartottam többre a kitalálós
játékot mókás időtöltésnél és nyomozói tehetségem
próbájánál – talán azért is szerettem annyira, mert ilyenkor úgy
éreztem, alkalmas vagyok a feladatra. Csak nemrégiben ér-
tettem meg, milyen zseniális a feleletválasztásos kérdezés mód-
szere. Arra vesz rá ugyanis bennünket, hogy elválasszuk a meg-
figyeléstől a következtetést, akár akarjuk, akár nem. A felad-
ványokban tulajdonképpen ott rejlik a megoldáshoz elvezető
út, amelyen fokozatosan haladunk, gyakran pihenőt tartva,
hogy képzeletünk elmélyítse és újraformálja mindazt, amit ad-
dig megtudott. Ezen az úton nem száguldhatunk végig. Meg-
figyelünk, megismerünk, időt szánunk az eshetőségek latol-
gatására, szemügyre vesszük a különféle szempontokat, meg-
próbáljuk megfelelő kontextusba helyezni az elemeket, és
megvizsgáljuk, nem vontunk-e le téves következtetést egy
korábbi ponton. Az eldöntendő kérdésekkel operáló játék tehát
szükségszerien képzeleti távolságot (imaginative distance) ered-
ményez. (A feladvány megoldása: Joe és Mary aranyhal. A
baseball-labda berepült az ablakon, és szétzúzta az
akváriumukat.)
De miként teremthetünk távolságot az efféle beépített
segédeszközök hiányában? Miként állhatunk ellent a
 246/
távolságtartás watsoni hiányának, hogyan ismerhetjük fel
Holmeshoz hasonlóan, mikor kapcsoljuk ki agyunkat, és
forduljunk könnyedebb témák felé? Úgy tinik, hogy még az
oly- an látszólag velünk született képességek, mint a
kreativitás és a képzelőerő is lépésekre bonthatók, amelyeken
keresztül a megvan és a nincs meg közötti szakadék
átjárhatóvá válik.

Távolítás tevékenységváltással
Mi az ördög az a hárompipás feladat? Az biztos, hogy nem
szerepel a pszichológia szakirodalmának gyakori
feladattípusai között. De talán itt lenne az ideje, hogy
bekerüljön.
„A Rőt Ligában” (The Red-headed League) Sherlock
szokat- lan rejtéllyel találja szemközt magát, amelynek első
pillantásra nincs ésszeri megoldása. Mi a csudáért
választanának ki valakit pusztán a hajszíne alapján, majd
fizetnék azért, hogy ezzel a hajjal hosszú órákon át ücsörögjön
egy zárt helyiségben?
Amikor Mr. Wilson, a lángvörös haj tulajdonosa története
elmesélése után elhagyja Holmes otthonát, a detektív közli
Wat- sonnal, hogy a probléma azonnali figyelmet kíván. „Mit
akar te- hát tenni?”14 – érdeklődik Watson, aki szokása szerint
 247/
ég a vágytól, hogy megtudja, miként készülnek megoldani az
ügyet. Holmes meglepő válasszal rukkol elő:
 248/
– Pipázni fogok – válaszolta. – Ez egy legalább hárompipás
feladat, így arra kérem, most ne szóljon hozzám ötven
percig. – Összekuporodott a karosszékében, csontos térdét
felhúzta egészen sasorra alá, és csukott szemmel ült ebben
a pózban, mozdulatlanul, csak a fekete cseréppipa meredt
előre a szájából, mint valami furcsa madárcsőr. Én már
szentül hittem, hogy elszenderedett, és már az én fejem is
kezdett elnehezülni, amikor hirtelen felugrott, és pipáját
letette a kandallópárkányra. Látszott rajta, hogy döntésre
jutott.15

A hárompipás feladat tehát olyasmi, ami valami mást igényel,

mint a problémán való közvetlen gondolkodás: nevezetesen
pipázást, mégpedig koncentrált csendben (és ahogy elvárható,
füstben) annyi időn keresztül, amely három pipa elszívásához
szükséges. Egy adott probléma efféle megoldása feltehetően
az egypipástól a betegséget még éppen nem okozó mennyiségi
pipázásig terjedhet, mert azon túl már kárba veszne minden
be- fektetett erőfeszítésünk.
Holmes válaszában természetesen ennél több rejlik. Számára
a pipa a célhoz vezető eszközt (az egyiket a sok közül) jelenti:
pszichológiai távolságot teremt önmaga és az előtte heverő
probléma között, hogy megfigyelései (ebben az esetben a látog-
atója történetéből és megjelenéséből leszirt információk)
 249/
ráérősen átitathassák elméjét, és összekeveredhessenek az el-
mepadlásán felhalmozott anyaggal. Mindezt azért, hogy felis-
merje, mi legyen a következő lépés az ügyben. Watson
kérdéséből kiderül, hogy ő arra számított, a detektív azonnal a
tettek mezejére lép. Holmes azonban pipát helyez önmaga és a
feladat közé. Időt ad a képzeletének arra, hogy zavartalanul
elvégezhesse a dolgát.
Való igaz, a pipa a célhoz vezető eszköz, de fontos tárgy is
egyben. Nagyon lényeges, hogy ebben az esetben tényleges
tárggyal és valóságos tevékenységgel van dolgunk. A
kérdéses problémával látszólag össze nem függő tevékenység
az egyik leghasznosabb módja annak, hogy megteremtsük a
képzeletünk aktiválódásához szükséges távolságot. Holmes
valóban gyakran alkalmazza ezt a taktikát, mégpedig igen
hatékonyan. Pipázik, vagy éppen hegedül, operába megy és
zenét hallgat: ezek a legkedveltebb távolító módszerei.
Maga a tevékenység típusa nem olyan fontos, mint annak
fizikai jellege és ama képessége, hogy más irányba terelje gon-
dolatainkat. Néhány sajátossággal azonban rendelkeznie kell.
Függetlennek kell lennie attól, amit próbálunk megoldani (ha
bintényt, akkor nem szabad másik binesettel foglalkoznunk;
ha egy nagyobb kiadásról kell döntenünk, akkor ne menjünk el
mást vásárolni stb.). Nem lehet megterhelő a számunkra (ha
például új készséget próbálnánk meg elsajátítani, az
 250/
olyannyira lefoglalná az agyunkat, hogy nem tudná felsza-
badítani az elmepadlásunk átbogarászásához szükséges
erőforrásokat, például nem érdemes a Holmes-féle
hegedijátékkal próbálkoznunk – hacsak nem vagyunk hozzá
hasonló virtuóz zenészek). Mégis olyasvalaminek kell lennie,
ami bizonyos mértékig leköt bennünket. Ha Holmes utálna
pipázni, aligha származna előnye a hárompipás technikából.
Hasonlóképpen, ha unalmasnak tartaná a pipázást, talán túlsá-
gosan is eltompulna az elméje a magasabb szinti gon-
dolkodáshoz, esetleg Watsonra jellemző módon képtelen
lenne elszakadni a témától.
Amikor sebességet váltunk, a megoldandó problémát
lényegében áthelyezzük agyunk tudatos részéből a tudattalan-
ba. Talán úgy hisszük, hogy valami mással foglalkozunk – és
való igaz, figyelmi hálózatainkat valami más köti le –,
csakhogy agyunk továbbra is dolgozik az eredeti feladaton.
Talán el- hagytuk elmepadlásunkat, hogy elpöfékeljünk egy
pipát, vagy eljátsszunk egy szonátát, ám az továbbra is lázas
tevékenység színtere, ahol különféle elemek kerülnek elő,
változatos kom- binációk állnak össze, és többféle
megközelítés értékelődik.
Könnyen megeshet, hogy Watson azért képtelen távolságot
teremteni önmaga és egy-egy binügy között, mert nem talál
olyan tevékenységet, amelyben kellőképpen el tudna
mélyedni, ám amely mégsem túlságosan megterhelő a
 251/
számára. Néha
 252/
megpróbál olvasni. De ez túl nehéz feladat, nemcsak az olvas-
mányára képtelen koncentrálni – és ekképpen a kedve is el-
megy a tevékenységtől –, de gondolatai is folyton-folyvást
vis- szatérnek ahhoz, amin nem szabadna töprengenie.
(Holmes számára viszont az olvasás megfelelő
távolságteremtő mód- szer. Ugye, dereng Lassus polifonikus
motettája, amelyről Holmes monográfiát készült írni?) Máskor
a jó doktor meg- próbál üldögélve elmélkedni. Ám ez saját
bevallása szerint túlságosan unalmas, hamarosan azt veszi
észre, hogy már-már elbóbiskolt.
Egyik esetben sem sikerült távolságot teremtenie. Elméje
egyszerien nem azt tette, amit tennie kellett volna – nem
különítette el önmagát aktuális környezetétől, és nem léptette
miködésbe diffúzabb figyelmi hálózatát, azt az alapértelmezett
üzemmódú hálózatot, amely akkor aktív, amikor az agyunk pi-
hen. Ez pont az előző fejezetben tárgyalt elterelődési probléma
ellentéte. Watson most nem képes eléggé elszakadni. El kellene
terelnie a figyelmét az ügytől, ám ehelyett hagyja, hogy az ügy
terelje el az ő figyelmét a választott szórakozásáról, és így nem
aknázhatja ki sem a koncentrált gondolkodás, sem pedig a
diffúz figyelem előnyeit. A figyelem elterelődése nem felté-
tlenül rossz dolog. Minden az időzítéstől és az elterelés jel-
legétől függ. (Apró érdekesség: fáradtan vagy becsípve
hatékonyabban oldjuk meg a belátást igénylő problémákat.
 253/
Hogy miért? Végrehajtó funkcióink gátlás alá kerülnek, így a
rendes esetben figyelemelterelőnek ítélt információ be tud sz-
ivárogni. Ekképpen könnyebben felismerjük a távoli gondolat-
társításokat.) Az előző fejezet teljes egészében a figyelem nem
tudatos elterelődéséről szólt, a mostanit azonban a tudatos
figyelemelterelésnek szenteljük.
Ám ahhoz, hogy mindez miködhessen, a megfelelő
tevékenységet kell választanunk, legyen az pipázás, hegedülés,
operalátogatás, vagy valami egészen más. Az a lényeg, hogy oly-
asvalami legyen, ami teljesen eltereli a figyelmünket, mégsem
annyira megterhelő, hogy megakadályozza a háttérben zajló
elmélkedést. Ha sikerül kiválasztanunk a megfelelő binös
tevékenységet, nevet is adhatunk az előttünk álló problémának
vagy döntésnek: hárompipás, kétmozdulatos, egy múzeumlá-
togatásos… Ugye, értjük, miről van szó?
Ami azt illeti, van egy tevékenység, amely szinte garantáltan
miködik, ráadásul nagyon egyszeri is (pontosan ezt cselekedte
Holmes is, amikor hirtelen megvilágosodott „Az oroszlánsörény
esetében” [The Adventure of the Lion’s Mane]). A sétáról már
többször kiderült, hogy stimulálja a kreatív gondolkodást és a
problémamegoldó képességet, különösen akkor, ha termész-
etben, például erdőben gyaloglunk, nem pedig városias
környezetben (de bármelyik jobb a semminél, és még a fákkal
szegélyezett utcán való sétálás is segíthet). Egy jó csatangolás
 254/
után javul a problémamegoldó készségünk, tovább kitartunk a
bonyolult feladatok mellett, és nagyobb valószíniséggel érzünk
rá hirtelen a megoldásokra (például arra, miként kell
összekötni a korábban bemutatott négy pontot). És mindehhez
csak annyi kell, hogy elballagjunk néhány fa mellett a kék ég
alatt.
A természet közelsége valóban fokozza a jóllét érzését, az
efféle érzések pedig fokozzák a problémamegoldó készséget,
a kreatív gondolkodást, és úgy módosítják agyunkban a
figyelmi és a kognitív kontrollmechanizmusokat, hogy sokkal
inkább hajlamossá válunk a Holmes-féle képzeleti
tevékenységre. De még a sétát is – időnként, amikor túl nagy a
nyomás ahhoz, hogy elinduljunk, és Watsonhoz hasonlóan el
sem tudjuk képzelni, hogy valami mással foglalkozhatnánk –
hely- ettesíthetjük természeti képek nézegetésével. Nem
ideális megoldás, de ínséges időkben megteszi.
A zuhanyzást szintén gyakran társítják a képzeletgazdag
gondolkodásra való ráhangolódással, amely ugyanúgy
elősegíti a távolítást, mint Holmes pipázása vagy a parkbéli
séta. (Mindazonáltal nem zuhanyozhatunk örökké. Egy
hárompipás probléma esetén például ugyancsak hosszasan
kellene a zuhany alatt állnunk. Az efféle esetekben a séta jobb
megoldásnak tin- het.) Ugyanez vonatkozik a zenére –
Holmes hegedijátékára és operalátogatására –, illetve
a vizuálisan stimuláló
 255/
tevékenységekre, például az optikai illúziók és az absztrakt
mivészeti alkotások nézegetésére is.
A fenti esetekben az a közös, hogy a diffúz figyelmi hálózat
megfelelően végzi a dolgát. Gátlásunk csökkenésével figyelmi
hálózatunk átveszi, bármi is foglalkoztasson bennünket. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy felkészít bennünket a feladatra. Segít-
ségével jobban felismerjük a távoli összefüggéseket, és
könnyebben aktiváljuk a közvetlenül nem kapcsolódó em-
lékeinket, gondolatainkat és tapasztalatainkat, amelyek az ad-
ott pillanatban hozzájárulhatnak ahhoz, hogy egységbe
foglaljuk, szintetizáljuk a szükséges dolgokat. A tudattalan in-
formációfeldolgozás rendkívül hatékony eszköz, ha időt és teret
biztosítunk a kibontakozásához.
Nézzük meg az összetett távoli asszociációknak (compound
re- mote associates) nevezett klasszikus problémamegoldási
paradig- mát! Vegyük szemügyre az alábbi szavakat:
VAD ZÖLD TORTA
Most keressünk egy olyan szót, amelyet mindhárom fenti
szóhoz hozzá tudunk kapcsolni úgy, hogy értelmes szóössz-
etételt kapjunk.
Kész? Mennyi időbe telt? És hogyan sikerült megtalálni a
megoldást?
A feladványt kétféleképpen oldhatjuk meg. Az egyik módszer
a belátás, vagyis hogy néhány másodperces keresgélés után
 256/
felismerjük a megfelelő szót, a másik pedig az analitikus
megközelítés, amely során addig illesztgetjük egymáshoz az
egyes szavakat, amíg végül valamelyik mindháromhoz illik. A
fenti feladványra az alma a válasz (vadalma, zöldalma, almatorta),
amelyet úgy is megtalálhatunk, hogy felismerjük a megoldást,
meg úgy is, hogy átrágjuk magunkat egy sor potenciális
jelöltön. (Körte? A vadhoz és a tortához illik, de a zöldhöz nem.
Máz? A zölddel és a tortával összepárosítható, a vaddal már
kevés- bé. És hosszasan folytathatnánk a sort.) Az első módszer
olyan, mintha csak felkapnánk az elmepadlásunk különböző
sarkaiban heverő elemeket, és egy új, összefüggő, mégis önálló
dolgot képeznénk belőlük, amely tökéletesen értelmesnek tinik
abban a pillanatban, hogy meglátjuk. A második pedig
ugyanaz, mintha lassú, kínkeserves fáradozással
végigbogarásznánk el- mepadlásunkat, dobozról dobozra,
egymás után vetve el a kezünk ügyébe akadó tárgyakat, egészen
addig, amíg rá nem bukkanunk arra, amit keresünk.
Képzelőerő híján megrekedünk ennél a második, nem túl
kellemes alternatívánál, ugyanúgy, ahogy Watson is szokott.
Jóllehet a doktor talán sikeresen megold egy olyan feladványt,
mint a szóasszociációs feladat, a valós világban semmi nem
garantálja a sikerét, hiszen nem állnak rendelkezésére az ele-
mek, hogy szépen maga elé tegye őket (mint ahogy a három
szót: vad, zöld és torta). Esélye sincs, mert nem hozta létre a
 257/
megvilágosodáshoz feltétlenül szükséges teret az elméjében.
Fogalma sincs arról, mely elemeket kellene összeillesztenie.
Másképp fogalmazva, nem alkotott fogalmat a problémáról.
Még agymiködése is eltér Holmesétól a probléma
megközelítésekor, akár a szóasszociációról, akár a kőmives
ügyéről van szó. Ha Watsonnak mégis sikerülne egyedül
rájön- nie a megoldásra, első pillantásra talán észre sem
vennénk a különbséget. Egy agyi képalkotó vizsgálat mind
Holmes, mind pedig Watson esetében azt mutatná, hogy a
megoldás körül- belül 300 milliszekundummal korábban
megszületett, mint az a problémamegoldóban tudatosult
volna. Egészen pontosan megugró aktivitást észlelnénk a jobb
elülső temporális lebeny területén (amely közvetlenül jobb
fülünk felett helyezkedik el, és a komplex kognitív
feldolgozásban játszik szerepet), valamint növekvő aktivitást a
jobb elülső felső temporális tekervényben (amely egyrészt az
érzelmi prozódia, vagyis az egyes érzelmeket közvetítő
beszédritmus és hanglejtés azono- sításáért felelős, másrészt a
komplex nyelvi megértéshez szük- séges, egymástól igen
eltérő információkat hangolja össze).
Watson azonban talán még idáig sem jutna el a
megoldáshoz vezető úton, mi pedig valószínileg jóval
korábban felismernénk a kudarcát, mint ő maga. Amíg a
kirakóval küszködik, megál- lapíthatnánk, hogy a megfelelő
irányban halad-e, ha megvizs- gálnánk két agyterülete neurális
 258/
aktivitásszintjét: a jobb és bal
 259/
oldali halántéklebenyét, amelyekhez a lexikális és a sze-
mantikai információ feldolgozása rendelhető, továbbá a
középső frontális kéregét, ezen belül pedig az elülső
cinguláris kéregét, amely a figyelemváltásért, illetve a
következetlen és versengő aktivitás érzékeléséért felel. Az
aktivitásszint emelkedése ez utóbbiban különösen érdekes,
mert azt a folyam- atot mutatja, amelynek során belátásra
jutunk az egészen addig megfejthetetlennek tinő probléma
ügyében: az elülső cin- guláris kéreg valószínileg arra vár,
hogy felfedezhesse az agyból érkező, egymástól jelentősen
eltérő jelzéseket – akár en- yhébbeket is, amelyeket teljesen
öntudatlanul küldünk –, hogy a figyelmét rájuk összpontosítva
feldobhasson egy lehetséges megoldást. Úgy is
fogalmazhatnánk, hogy felerősíti a már létező információkat,
amelyeknek némi segítségre van szükségük ah- hoz, hogy
integrálódjanak, és átfogó egésszé álljanak össze. Nem
valószíni, hogy Watson agya túl sok aktivitást mutatna.
Holmesé azonban teljesen más történet.
Ha csak egyszerien összehasonlítanánk Watson és Holmes
agyát, még akkor is számos jel árulkodna arról, hogy a
detektív
– szemben a doktorral – fogékony a belátásra, ha éppen sem-
milyen célkitizés nem foglalja le elméjüket. Azt látnánk, hogy
Holmes jobb oldali agyféltekéjének a lexikális és a szemantikai
 260/
feldolgozásért felelős régiói aktívabbak az átlagos Watson-
 261/
agynál, és hogy a vizuális rendszerben is fokozottabb diffúz akt-
ivitás jelentkezik.
Hogy mit jelent mindez? A jobb agyfélteke nagyobb szerepet
játszik az efféle, gyakran a belátás, a rádöbbenés pillanataiban
értelmet nyerő laza vagy távoli asszociációk feldolgozásában,
míg agyunk bal féltekéje inkább a szorosabb és nyilvánvalóbb
kapcsolatokat szabályozza. Valószínisíthető, hogy a belátást
kísérő jellegzetes mintázatok olyan elmét jeleznek, amely ál-
landó készenlétben áll azon asszociációk feldolgozására,
amelyek első pillantásra nem is tinnek annak. Más szóval, az az
elme, amelyik képes kapcsolatot találni a látszólag összefüg-
géstelen dolgok között, hozzáfér a benne rejlő gondolatok és
benyomások hatalmas hálózatához, és még a gyenge kapc-
solódási pontokat is kiszúrja, majd felerősíti őket, hogy felis-
merhesse tágabb jelentőségüket, feltéve, hogy létezik ilyen. Úgy
tinhet, hogy a belátás a semmiből bukkan fel, ám valójában egy
egész pontosan meghatározható helyről érkezik, nevezetesen
az elmepadlásról, méghozzá abból a feldolgozási folyamatból,
amely ott zajlik, miközben mi más dolgokkal foglalatoskodunk.
A pipa, a hegedi, a séta, a koncert, a zuhany – van bennük
valami közös azon túl, hogy mindet potenciálisan jó tá-
volságteremtő tevékenységként definiáltuk. Lehetővé teszik,
hogy elménk megpihenjen. Leemelik rólunk a nyomást.
Lényegében valamennyi tárgyalt jellegük – feladathoz nem
 262/
kapcsolódó, nem túlságosan nehéz, de nem is túl könnyi –
összeadódik, hogy felkínálja az idegrendszerünk pihen-
tetéséhez legmegfelelőbb környezetet. Nem tudunk ellazulni,
ha az adott problémán kell dolgoznunk, ezért fontos, hogy
teljesen eltérő tevékenység legyen; és akkor sem tudunk, ha a
kikapcsolódást szolgáló tevékenység túl megerőltető. Ha
pedig túl könnyi, talán nem ösztönöz bennünket semmire, de
az is megeshet, hogy túlságosan is ellazulunk, és elalszunk.
Még ha nem is születik meg bennünk a válasz a problémára
azalatt, amíg távol vagyunk tőle, biztos, hogy felfrissülve és
tettre készen térünk vissza hozzá. Bluma Zeigarnik gestaltps-
zichológus 1927-ben érdekes dologra figyelt fel. Az egyik bécsi
étterem pincérei csupán a folyamatban lévő rendelésekre em-
lékeztek. Amint felszolgálták a megrendelt fogásokat és
italokat, mintha kitörölték volna az információt az emlékez-
etükből. Zeigarnik ekkor azt tette, amit a jó pszichológusnak
tennie kell: visszament a laboratóriumba, és összeállított egy
kutatási tervet. A kísérletben egy felnőttekből és gyerekekből
álló csoportnak 18–22 feladatot adtak, fizikaiakat (mint például
agyagfigura-készítést) és szellemieket (például fejtörőket)
egyaránt. A feladatok felét megszakították, hogy a résztvevők
ne fejezhessék be a tevékenységet. A kísérleti alanyok sokkal
jobban emlékeztek a félbehagyott teendőkre, mint a befejez-
ettekre – ami azt illeti, kétszer olyan jól.
 263/
Zeigarnik az eredményt a félbeszakított történetek esetében
is kialakuló feszültségi állapotnak tulajdonította. Az elménk
tudni akarja, mi következik, be akarja fejezni a feladatát. Dol-
gozni akar, és meg is teszi, még akkor is, ha megálljt paranc-
solunk neki. A további feladatok végzése közben tudat alatt még
emlékszik arra, amit nem sikerült befejeznie. Ugyanarról a
lezárás iránti igényről van szó, amellyel korábban már
találkoz- tunk: elménk azon vágyáról, hogy véget vessen a
bizonytalanság állapotának, és rendezze a még rendezetlent.
Ez a szükséglet ösztönöz bennünket a keményebb, jobb és
teljesebb munkára. Azt pedig már tudjuk, hogy a motivált
elme sokkal hatékonyabb elme.

Távolítás térbeli távolság segítségével

Mi történik akkor, ha a számos fenti javaslat ellenére Watson-
hoz hasonlóan egyszerien nem találjuk meg azt a tevékenysé-
get, amely elterelhetné gondolatainkat? Szerencsére a távolság
nem korlátozódik a tevékenységváltásra (noha ez tinik az
egyik legkönnyebb útnak). A pszichológiai távolság
megteremtésének másik módja a szó szerint vett fizikai
távolság. Ha fogjuk ma- gunkat, és elmegyünk máshová.
Watson ezt úgy oldaná meg, hogy felkelne, és elballagna a
Baker Street-i lakásból, és nem üldögélne tovább
lakótársát nézegetve. Holmes talán
 264/
mentálisan is képes helyszínt változtatni, de a kevésbé erős
akaratúaknak sokat segíthet a térbeli eltávolodás. Néha még
magának a nagy detektívnek is jól jöhet, amikor a képzelőerő
inspirációja más úton nem akar megérkezni.
A félelem völgyében a detektív arra készül, hogy este
kimozdul a fogadóból, ahol elmélkedése túlnyomó részét
végezte, és vis- szatér az aktuális binügy színhelyére. „Egy estét
egyedül?”16 – hüledezik Watson. Naná, hogy ez a legmorbidabb,
amit csak te- hetne. Badarság, veti ellen Holmes, mert úgy véli,
nagyon is tanulságos lenne. „Most rögtön odamegyek.
Megbeszéltem a dolgot a kiváló Amesszel, akiről nem
mondhatni, hogy ra- jongana Barkerért. Beülök a szobába, hátha
az ottani légkör meghozza az ihletet. Hiszek a genius lociban, a
hely szellemében. Ön mosolyog, kedves Watsonom. Nos, majd
meglátjuk.”17 Azzal Holmes elindul a szóban forgó
dolgozószobába.
És hogy megjött-e az ihlet? Meg, másnap reggel ugyanis
előrukkolt a rejtély megoldásával. Hogyan lehetséges ez?
Meghozhatta-e a hely szelleme a Holmes által hőn áhított
inspirációt?
Bizony, a helyszín a lehető legközvetlenebbül hat gon-
dolatainkra, de még a testünkre is. A pszichológia egyik
leghíresebb kísérlete is ezt igazolja. Ivan Pavlov be akarta
bizonyítani, hogy a fizikai inger (ő hangjelzést alkalmazott, de
lehet ez vizuális inger, illat vagy egy bizonyos helyszín is) egy
 265/
idő után ugyanolyan válaszreakciót válthat ki, mint a
tényleges jutalmazás. Így hát megnyomott egy csengőt, majd
enni adott a kísérletben részt vevő állatoknak. Az étel
látványára a kutyáknál – természetesen – megindult a
nyáladzás. Nemsokára azonban már a puszta csengőszóra is,
még mielőtt megláthatták vagy kiszagolhatták volna az ételt.
A kutya megtanulta, hogy a csengőszót étel követi, és ez
kiváltotta nála a fizikai reakciót.
Ma már tudjuk, hogy az efféle tanult asszociáció sokkal
messzebbre visz a kutyánál, a csengőszónál és az élelemnél.
Természetesen az emberek is kiépítenek ilyen mintákat,
amelyek eredményeképp a csengőhöz hasonló ártalmatlan
dol- gok jól kiszámítható reakciókat váltanak ki az agyukban.
Amikor például belépünk egy orvosi rendelőbe, pusztán az ott
terjengő illattól idegesek leszünk – nem azért, mert valami
fájdalmas beavatkozás következik (hiszen talán csak receptet
íratunk fel), hanem mert megtanultuk, hogy azt a környezetet
az orvosi vizsgálattal járó aggodalommal társítsuk.
A tanult asszociáció erejével lépten-nyomon találkozunk.
Például jobban emlékszünk a tananyagra ott, ahol először hal-
lottunk róla. Azok a diákok, akik abban a teremben írják meg a
dolgozatot, amelyikben tanultak, jobb eredményeket érnek el
az új helyszínen vizsgázóknál. És igaz az ellenkezője is: nem
megfelelő helyszín a tanulásra az, amelyhez a csalódottság, az
unalom vagy a nyugtalanság érzése kapcsolódik.
 266/
A helyszínek fizikai és neurális szinten egyaránt
kapcsolód- nak emlékeinkhez. Hajlamosak vagyunk az adott
helyen történő tevékenységtípusokkal társítani őket. Például az
ágyban tévézés megnehezítheti a későbbi elalvást (kivéve, ha
már a televízió duruzsolására elalszunk). Ha egész nap
ugyanannál az íróasztal- nál ülünk, valószínileg nehezebben
leszünk újra produktívak, ha egyszer elakadtak a
gondolataink.
A helyszín és a gondolat közötti szoros kötelék magyarázza
azt is, hogy sokan miért nem képesek otthonról dolgozni, csak
az arra kijelölt irodában. Mivel az otthon fogalmához nem
kapcsolódik szervesen a munka gondolata, ezért itt könnyebben
elterelődik a figyelmünk, például a ház körül normális esetben
végzett teendőkre, és nem a munkavégzést elősegítő idegi
összeköttetések jönnek létre. Egyszerien nincsenek jelen az
emléknyomok, nekünk pedig pont azokat kellene aktiválnunk.
A jelenség arra is rávilágít, miért olyan hatékony a séta.
Sokkal nehezebben esünk egy nem kívánt
gondolkodásmintázat csap- dájába, ha folyton változik
körülöttünk a táj.
A helyszín tehát kihat a gondolatainkra, a helyszínváltozás
pedig másként gondolkozásra késztet bennünket. Rögzült as-
szociációinkat nem odaillőnek értékeli, ezáltal fel is szabadít,
hogy újakat képezhessünk, és olyan gondolkodásmódokat, il-
letve gondolatmeneteket fedezhessünk fel, amelyekre koráb-
 267/
ban ügyet sem vetettünk. Jóllehet képzelőerőnket zátonyra
 268/
futtathatja megszokott környezetünk, szárnyalni kezd, ha
megszabadítjuk a tanult megszorításoktól és kötelékektől. Az
új helyszínen nincsenek emlékeink, tehát neurális kapcsolatok
sincsenek, amelyek miködésbe lépve megbéklyózhatnának
bennünket. Ebben rejlik a képzelőerő és a fizikai távolság
közötti titok nyitja. A legfontosabb, amit a térbeli perspek-
tívaváltás adhat, az, hogy elősegíti a mentális perspek-
tívaváltást. Még Holmesnak is hasznára válik ez, pedig őt
Wat- sonnal ellentétben nem kell kézen fogni, és erővel
kirángatni a Baker Street-i lakásból, hogy némi mentális
távolságot teremtsen.
Térjünk vissza még egyszer Holmes különös kéréséhez A
félelem völgyében! Egyedül szeretne éjszakázni abban a
szobában, amelyben a gyilkosság történt. A helyszín, az em-
lékek és a képzelőerőt fokozó távolság közötti kapcsolat
ismeretében már nem is tinik olyan bizarrnak a detektív hite a
genius lociban. Holmes nem abban hisz, hogy ottlétével
rekon- struálhatja az eseményeket, hanem pontosan azt várja,
amiről az imént szó esett. A helyszín fizikai
megváltoztatásával per- spektívaváltást akar előidézni. Jelen
esetben egy nagyon spe- cifikus helyszínről és egy nagyon
specifikus perspektíváról van szó: Holmes a binügyhöz
köthető személyek nézőpontjához kíván közelíteni. Ezzel a
lépéssel felszabadítja képzelőerejét, hogy az ne a saját
tapasztalatainak, emlékeinek és
 269/
kapcsolatainak az útvonalát, hanem az eseményben érin-
tettekét kövesse. Milyen gondolattársításokat kelthetett életre
bennük a dolgozószoba? Mire inspirálhatta őket?
Holmes nemcsak azt ismeri fel, hogy bele kell helyezkednie a
dráma szereplőinek szemléletmódjába, hanem azt is, hogy ez
roppant nehéz feladat, hiszen rengeteg az olyan elem, amely
tévútra vezetheti. Vajon mi volna a legalkalmasabb eszköz arra,
hogy segítségével félretolja az összes figyelemelterelő részletet,
és a legalapvetőbb sajátosságokra koncentráljon, mégpedig oly
módon, amely a lehető legvalószínibben felidézi majd az ere-
deti szereplők sajátosságait? Egy magányosan eltöltött éjszaka a
tett helyszínén. Holmesnak megérkezése után természetesen
szüksége lesz minden megfigyelői készségére és képzelőerejére,
de immár ő is hozzáfér ahhoz a látványhoz és azokhoz az ele-
mekhez, amelyek megjelentek a bintény idején a helyszínen
tartózkodó előtt, bárki is volt az. Ettől fogva pedig sokkal
biztosabb talajon haladhat tovább.
A dolgozószobában veszi észre a fél pár súlyzót, és azonnal
azt gyanítja, hogy az eltint másik fél valamiként szerepet ját-
szott az események kibontakozásában. Szintén ebben a
szobában következteti ki a másik súlyzó legvalószínibb
helyét: logikus, hogy csak a helyiség egyetlen ablakán
keresztül hajíthatták ki. Amikor elhagyja a dolgozószobát,
már másként vélekedik az események menetéről, mint
korábban. Az ott
 270/
töltött idő alatt jobban át tudta érezni a szóban forgó
személyek szemléletmódját, és ennek köszönhetően
kitisztulhattak a történet korábban homályos elemei is.
Vagyis Sherlock Holmes, amikor a kontextust használja in-
gerként a perspektívaváltás és a képzelőerő elősegítésére, ugy-
anúgy a fent kifejtett kontextuális memória elvét hívja segít-
ségül. Mire gondolna legvalószínibben az adott helyiségben,
az adott napszakban a tettes a bin elkövetése pillanatában,
vagy közvetlenül előtte?
A helyváltoztatás és a távolságteremtés nélkül talán még
Holmes képzelőereje is megbicsaklott volna, mint ahogy meg
is történt előző este, amikor nem vette lehetőségként
számításba az események valódi menetét. Többnyire nem
tanuljuk meg, hogy mások szemszögéből egy alapvetőbb,
átfogóbb szinten, az egyszeri interakciókon túlmutatóan
szemléljük a világot. Hogy- an értelmezné egy másik ember az
adott helyzetet? Hogyan cselekedne bizonyos körülmények
között? Milyen gondolatokat ébresztenének benne az adott
információk? Nem tesszük fel magunknak túl gyakran ezeket
a kérdéseket.
Annyira nem szoktuk meg, hogy ténylegesen egy másik
em- ber nézőpontjába helyezkedjünk, hogy amikor
kifejezetten erre kérnek bennünket, akkor sem tudunk
elvonatkoztatni saját látószögünktől. Egy tanulmánysorozat
kutatói arra a felismer- ésre jutottak, hogy csupán a miénket
 271/
némiképp hozzáigazítva
 272/
tudjuk elfogadni mások perspektíváját. Csak a változás
fokáról beszélhetünk, lényeget érintő váltás nem történik:
saját néző- pontunkat használva horgonyzási pontként, kissé
elmozdulunk valamelyik irányba, de teljesen nem változtatjuk
meg álláspon- tunkat. Mi több, amint találunk egy számunkra
többé-kevésbé kielégítőnek tinő közelítést, abbahagyjuk a
gondolkodást, és megoldottnak tekintjük a problémát. Azt
hisszük, sikeresen ma- gunkévá tettük a megfelelő nézőpontot.
Ez az eléggé kielégítő (satisficing) megoldás, az elégséges
(sufficing) és a kielégítő (satisfying) ötvözete, vagyis
válaszadási torzítás (response bias), amely az adott kérdésre
adható lehetséges válaszok közül az énközpontúak irányában
téved. Amint rátalálunk a bennünket kielégítő válaszra,
abbahagyjuk a keresést, és nem foglalkozunk azzal, hogy az
ideális vagy akár csak megközelítően pontos-e. (Egy
nemrégiben elvégzett kutatás, amely az online viselkedés
vizsgálatára irányult, azt mutatta ki, hogy a felhasználókat a
már meglévő személyes preferenciáik mélységesen be-
folyásolják a honlapok megítélésében. Ezeket a preferenciákat
horgonyként használták, hogy csökkentsék a szóba jövő hon-
lapok számát, és rövidre zárják az internetes keresgélést.
Mindennek eredményeképp gyakran a már jól ismert
weboldalakhoz tértek vissza. Nem szántak időt a potenciális
új információforrások feltérképezésére, és ahelyett, hogy ellá-
togattak volna a tényleges honlapokra, inkább a
 273/
keresőmotorok
 274/
által felkínált tömör összefoglalókra koncentráltak a
döntéshozás során.) Az egocentrikus torzításra (egocentric bias)
való hajlam az eléggé kielégítő keresése közben különösen
akkor erős, amikor a keresési folyamat korai szakaszában
bukkanunk egy valószeri válaszra. Ilyenkor többnyire még
akkor is befejezettnek tekintjük a feladatunkat, ha
megoldásunk nem is állhatna ettől távolabb.
A perspektívaváltás, a helyszín megváltoztatása egész
egyszerien tudatos jelenlétre kényszerít bennünket. Arra, hogy
újraértelmezzük a körülöttünk lévő világot, és hogy más
szem- szögből nézzük a dolgokat. Alkalmanként éppen ez a
perspek- tívaváltás villantja fel a megoldást, amelytől egy
nehéz kérdés eldől, vagy az addig szunnyadó kreativitás
miködésbe lép.
Vizsgáljuk meg azt a híres problémamegoldó kísérletet,
amelyet eredetileg Norman Maier dolgozott ki 1931-ben! A
kísérleti alanyt egy olyan szobába vezették, amelynek
mennyezetéről két madzagot lógattak le. A résztvevőtől
mindössze azt kérték, kösse össze a két zsinórt. Csakhogy, ha
megfogta az egyik szálat, nem érte el a másikat. A helyiségben
néhány más tárgyat is elhelyeztek: egy botot, egy hosszabbító
zsinórt és egy harapófogót. Mi vajon hogyan jártunk volna el?
A legtöbben megfogták az egyik madzagot, majd a bottal és
a zsinórral ügyeskedve megpróbálták elérni a másikat. Nem
volt egyszeri dolguk.
 275/
Hogy mi az elegáns megoldás? Kössük a harapófogót az egyik
madzag aljára, majd ingaként használva lendítsük meg, és
amikor felénk közeledik, kapjuk el, miközben a másik madzagot
is fogjuk! Egyszeri, szellemes és gyors.
Ám a feladatba belezavarodva csak nagyon kevesen tudták
elképzelni, hogy a tárgyak a megszokottól eltérő módon is
használhatók (ebben az esetben a harapófogó például madzagra
köthető súlyként). Akiknek sikerült, azoknak a viselkedése
egyvalamiben eltért a többiekétől, mégpedig abban, hogy tettek
hátra egy lépést. Szó szerint távolabbról vették szemügyre a
problémát. Egészében látták maguk előtt, majd megpróbálták
elképzelni, miként hangolhatnák össze az egyes elemeket. Volt,
aki ösztönösen cselekedett így, másokat a kísérletvezető vez-
etett rá, aki látszólag véletlenül meglökte az egyik madzagot,
amely ekképpen hintázni kezdett (ennyi elég volt ahhoz, hogy a
résztvevőben önkéntelenül is felmerüljön a harapófogós
megoldás). Mindazonáltal akármilyen kis mértékben is, de
mindegyikük nézőpontja megváltozott, vagy, Trope kifejezé-
seivel élve, elmozdult a konkréttól (harapófogó) az absztrakt
felé (ingasúly), a kirakós darabjaitól a teljes kép felé. Soha ne
becsüljük alá a fizikai, valóságos térbeli perspektíva ránk
gyakorolt hatását! Ahogy Holmes mondja „A Thor-híd re-
jtélyében” (The Problem of Thor Bridge): „Ha a nézőpontunk
megváltozik, ugyanaz a tény, ami az előbb súlyos terhelő
 276/
bizonyíték volt, most az igazság felé vezető lánc egyik szeme
lesz.”18

Távolítás mentális technikákkal

Nézzünk meg újra egy már korábban szemügyre vett jelenetet
A sátán kutyájában! Dr. Mortimer első látogatása után dr.
Wat- son elhagyja a Baker Street-i lakást, és ellátogat a
klubjába. Holmes azonban a karosszékében marad, és Watson
itt is talál rá, amikor este kilenc óra körül hazaér. A doktor azt
feltételezi róla, hogy egész nap ott ült. „Tévedés. Devonban
voltam” – feleli Holmes. Watsonnak azonban a szeme
sem rebben:
„Lélekben?” – teszi fel a kérdést. „Úgy, ahogy mondja”19 – vágja
rá a detektív.
Mit is csinál pontosan Holmes, amikor a karosszékben
üldögélve elméje a pillanatnyi fizikai létből a távoli
messzeségbe kalandozik el? Mi történik eközben az agyában –
és miért befolyásolja mindez olyan hatékonyan a képzelet
miködését és a gondolkodási folyamatot, hogy szinte soha
nem hagyja ki? Holmes mentális utazását számos névvel
illethet- nénk, de nevezzük meg most a legáltalánosabb
módon: meditáció.
A meditáció szóról legtöbbünknek szerzetesek, jógik meg
mindenféle spirituális figurák jutnak eszünkbe. Ez azonban a
 277/
kifejezés teljes jelentésének egyetlen apró szegmensét fedi csak
le. Holmes nem szerzetes, és nem is jógázik, de pontosan érti a
meditáció lényegét: egyszeri mentális gyakorlat az elme megt-
isztítására. A meditáció nem más, mint az a lecsendesült tá-
volság, amelyre szükségünk van az integrált, képzeletgazdag,
figyelmes és tudatos gondolkodáshoz; az a képesség, hogy csa-
kis az elménkben távolságot teremtsünk mind térben, mind
időben, köztünk és minden megoldandó probléma között. A
közhiedelemmel ellentétben még csak az elme kiüresítéséről
sem kell szólnia. Az irányított meditáció egy specifikus célhoz
vagy állomáshoz (például Devonshire-be) vezethet el ben-
nünket, ha az elménket sikerül megtisztítanunk a zavaró
tényezőktől – pontosabban fogalmazva, ha maga az elménk
tisztítja meg önmagát mindentől, ami megzavarhatná, és tartja
fenn ezt az állapotot a további kizökkentő elemek felbukkaná-
sakor is (ami előbb-utóbb biztosan bekövetkezik).
A Wisconsini Egyetem kutatói 2011-ben egy rendszeres med-
itációt nem folytató csoport tanulmányozásába kezdtek. Tag-
jait arra kérték, hogy lehunyt szemmel lazuljanak el, orrukon
keresztül vegyenek levegőt, és koncentráljanak lélegzetük
áramlására; ha véletlenszerien felbukkan egy gondolat, ny-
ugtázzák a jelenlétét, majd egyszerien engedjék el, és lassan
összpontosítsanak megint a légzésükre. A résztvevők 15
percen keresztül végezték a gyakorlatot. Ezután két
csoportra
 278/
osztották őket: az egyik csoport a rákövetkező öt hétben
kilenc alkalommal egy-egy félórás meditációs tréningen vett
részt; a másik csoportnak csupán a kísérlet lezárásaként
tartottak egy félórás tréninget. Az ötödik hét végén még
egyszer elvégeztették mindenkivel a fenti
gondolatgyakorlatot.
A kutatók a meditáció során EEG-vel (elektroenkefalográf)
mérték a résztvevők agyának elektromos aktivitását, és
szívfájdító eredményre jutottak. Még egy ilyen rövid
tréningidőszak is – a résztvevők átlagosan 5–16 percet
gyakoroltak naponta – változást idézett elő neurális szinten. A
kutatók érdeklődését különösen felkeltette a frontális EEG-aszi-
mmetria egy olyan mintázat irányába, amely a pozitív érzel-
mekhez kapcsolható (ezt pedig azelőtt a mindfulness [tudatos
jelenlét] meditációs technikák minimum 70 órányi gyakorlása
után mutatták ki). A tréning előtt a két csoport teljesítménye
között nem találtak eltérést, ám a kísérlet végére a meditációs
tréningben részesültek agya balra eltolódott aszimmetriát
mutatott, tehát a pozitív és a közelítésorientált érzelmi állapo-
tokkal társítható mintázat felé mozdult el – ezeket az állapo-
tokat pedig nemegyszer összefüggésbe hozták már a fokozott
kreativitással és képzelőerővel.
Mit jelent mindez? Először is azt, hogy a meditációval kapc-
solatos korábbi – rendkívül idő- és energiaigényes –
felmérésekkel ellentétben ez a kísérlet nem követelt komolyabb
 279/
befektetést, mégis elképesztő neurális változásokhoz vezetett.
Mi több, a felkínált tréning rendkívül rugalmas volt: a
résztvevők önállóan eldönthették, mikor szeretnék megkapni
az instrukciókat, és mikor akarnak gyakorolni. Ám talán még
ennél is fontosabb, hogy a résztvevők egyre gyakrabban szá-
moltak be spontán passzív gyakorlásról, vagyis anélkül, hogy
tudatosan meditálni akartak volna, a kísérlettől független he-
lyzetekben is azon kapták magukat, hogy az ott kapott
utasításokat követve gondolkodnak.
Mindez csupán egy kísérlet eredménye. A történetben
azon- ban, ami agyunk megismerését illeti, ennél jóval több
rejlik. Korábbi kutatások is azt sugallják, hogy a meditációs
tréning ki- hathat az alapértelmezett üzemmódú hálózatra, arra
a már korábban is tárgyalt diffúz figyelmi hálózatra, amely
elősegíti a kreatív belátást, és lehetővé teszi agyunk számára a
távoli kapc- solódások felkutatását, miközben valami teljesen
mással foglalkozunk. A rendszeresen meditálóknál ez a hálózat
nyugvó állapotban fokozott funkcionális konnektivitást mutat
a nem meditálókhoz képest. Mi több, egy nyolchetes,
meditációs hatásokat vizsgáló kísérlet kutatói a korábban nem
meditáló résztvevők szürkeállomány-siriségében is változást
fedeztek fel a kontrollcsoport tagjainak eredményeihez képest.
A bal oldali hippokampuszban, a hátsó cinguláris kéregben, a
tem- poroparietális határterületen és a kisagyban – tehát
a
 280/
tanulásért és az emlékezetért, az érzelmek szabályozásáért, az
énvonatkozású információfeldolgozásért és a nézőpontváltásért
felelős területeken – nőtt a koncentráció. A hippokampusz, a
hátsó cinguláris kéreg és a temporoparietális határterület egy
olyan neurális hálózatot képeznek, amely mind az önprojek-
ciót – ezen belül a feltételezett jövőről való gondolkodást –,
mind pedig a perspektívaváltást – vagyis mások nézőpontjának
megértését – támogatja, tehát pontosan azt a fajta távolítást,
amelyről mindeddig beszéltünk.
A meditáció gondolkodásmód. A távolságteremtés szokása,
amelynek az a szerencsés következménye, hogy önmeger-
ősítővé válik. Egy eszköz azon mentális technikák arzenáljában,
amelyek segítenek bennünket a megfelelő gondolati keret létre-
hozásában ahhoz, hogy megteremtsük a tudatos és képzelet-
gazdag gondolkodáshoz szükséges távolságot. Sokkal elérhet-
őbb és sokkal szélesebb körben alkalmazható, mint gondolnánk.
Vegyük például Ray Daliót! Dalio szinte minden reggel med-
itál. Néha munka előtt. Néha az irodájában, közvetlenül az
íróasztalánál: hátradől, lehunyja szemét, és összekulcsolja a
kezét. Nincs is szükség többre. „Mindez mentális gyakorlat
csupán, amellyel megtisztítom az elmémet” – nyilatkozta
egyszer a The New Yorkernek adott interjújában.
Dalio nem az az ember, aki elsőként az eszünkbe jut, ha a
meditálókra gondolunk. Nem szerzetes, nem jógaőrült, nem a
 281/
New Age eljövetelét éljenző hippi, de még csak pszichológiával
sem foglalkozik. Hanem a Bridgewater Associates, a világ leg-
nagyobb vagyonkezelő és befektető cégének alapítója; olyas-
valaki, akinek kevés a ráérő ideje, és ami mégis van, azt százféle
módon tudja eltölteni. Mégis tudatosan úgy döntött, hogy
minden napjának egy szakaszát a meditációnak szenteli, annak
legtágabb, klasszikus értelmében.
Amikor Dalio meditál, megtisztítja elméjét. Relaxációval
készül fel az előtte álló napra, és eközben megpróbálja kizárni
azokat a gondolatokat, amelyek az elkövetkező órákban ig-
yekeznek majd kizökkenteni a nyugalmából. Időpazarlásnak
tinhet bármennyi időt is szentelni olyasvalaminek, ami lát-
szólag egyáltalán nem produktív. Ám az elméje terében
eltöltött perceinek köszönhetően Dalio hatékonyabb, rugal-
masabb, fantáziadúsabb és éleslátóbb lesz. Egyszóval jobb
döntéshozó.
De mindenkinek való-e a meditáció? A gyakorlat, ez a
mentális tér nem egyenlő a semmivel, valódi
energiabefektetést és koncentrációt kíván (ezért könnyebb út a
fizikai tá- volságteremtés). Holmes vagy Dalio talán képes
azonnal alámerülni az ürességbe, de fogadni mernék rá, hogy
Watson- nak komoly problémát okozna. Mivel nincs más, ami
lekötné az elméjét, a lélegzés önmagában az ő gondolatait
valószínileg nem tudná kordában tartani. Sokkal
egyszeribb fizikai
 282/
segédeszközöket igénybe venni a távolítás során, mint pusztán
az elménkre hagyatkozni.
Szerencsére – mint ahogy már korábban láttuk – a
meditációnak nem feltétlenül kell a teljes ürességről szólnia.
A gyakorlat során koncentrálhatunk olyan nehezen
megragadható dolgokra, mint a légzés, az érzelmek vagy a
testi érzeteink, annak érdekében, hogy minden külső tényezőt
kizárjunk. De a vizualizációt is választhatjuk: azt, hogy egy
ad- ott mentális képre összpontosítunk, amely valami
kézzelfoghatóbbal és könnyebben elérhetővel helyettesíti az
ürességet. Térjünk vissza egy pillanatra A sátán kutyájának
ah- hoz a jelenetéhez, ahol Holmest a devonshire-i lápvidék
felett lebegve magára hagytuk! Ez is meditáció – pedig
egyáltalán nem céltalan vagy kiüresedett, és a mentális
képeknek sincs híjával. Ugyanazt a koncentrációt igényli,
mint bármely más meditáció, ám bizonyos tekintetben
könnyebben alkal- mazható. Itt ugyanis konkrét tervünk van,
amely lefoglalja elménket, és féken tartja a nemkívánatos
gondolatokat. Össz- pontosíthatjuk rá az energiánkat, ráadásul
élettel telibb, és több dimenzióval rendelkezik, mint
mellkasunk emelkedése és süllyedése légzés közben. Mi több,
közben annak a távolságnak a megteremtésére is
összpontosíthatunk, amelyet Trope hipo- tetikusságnak nevez,
vagyis a ha és a mi lenne, ha le- hetőségeinek fontolgatására.
 283/
Próbáljuk ki a következő gyakorlatot! Hunyjuk le
szemünket (de előbb azért olvassuk el a teendőket)! Idézzünk
fel egy konkrét helyzetet, amelyben dühösek vagy
ellenségesek vol- tunk, például legutóbbi összezörrenésünket
egyik közeli bará- tunkkal vagy a párunkkal! Megvan a
pillanat? A lehető legpon- tosabban hívjuk elő, mintha újra
átélnénk a szituációt. Milyen érzés? Meg tudjuk-e mondani,
hol siklott félre a párbeszéd? Ki volt a hibás? Miért?
Helyrehozható-e a dolog?
Hunyjuk le ismét a szemünket! Képzeljük magunk elé ugy-
anezt a helyzetet! Csakhogy ezúttal úgy, mintha két másik
em- berrel történne meg. Mi csupán apró legyek vagyunk a
falon, akik békésen szemrevételezik az eseményeket.
Szabadon repkedhetünk a helyiségben, bármely szemszögből
megfigyel- hetjük a történéseket, senki nem lát meg
bennünket. Ha végeztünk, ismét vizsgáljuk meg az
érzéseinket, majd válaszoljuk meg újra a fenti kérdéseket.
Ez a vizualizáción keresztül történő mentális távolítás
klasszikus gyakorlata. Olyan folyamat, amelynek során
élesen, mégis némi távolságból képzelünk magunk elé
valamit; olyan perspektívából, amely természetéből fakadóan
más, mint az, amit az emlékezetünkben tárolunk. Az első
forgatókönyvtől a másodikig jutva konkrét szemléletmódról
absztraktra váltot- tunk, érzelmileg valószínileg
lecsendesedtünk, észrevettünk olyan dolgokat, amelyek felett
 284/
az első alkalommal elsiklottunk,
 285/
és talán még az emlékeink is módosultak némiképp a történ-
tekkel kapcsolatosan. Ami azt illeti, talán bölcsebbé váltunk, és
általános problémamegoldó készségünk is javult, az adott for-
gatókönyvtől függetlenül. (És még a meditáció egy fajtáját is
gyakoroltuk. Trükkös, ugye?)
Ethan Kross szociálpszichológus kimutatta, hogy az efféle
mentális távolítás (amelynek fenti példája is az ő egyik tanul-
mányából való) nem csupán érzelmeink szabályozására jó,
hanem bölcsességünk elmélyítésére is, a dialektizmus (a világ-
ban zajló változások és ellentmondások tudomásulvétele) és az
intellektuális alázat (saját korlátaink felismerése) tekintetében
egyaránt. Ráadásként problémamegoldó és döntéshozó képess-
égünk is javul általa. Ha eltávolítjuk magunktól a dolgokat,
akkor nagyobb távlatból dolgozzuk fel a helyzeteket, és olyan
összefüggéseket is felismerünk, amelyeket közelebbről szem-
lélve nem vennénk észre. Más szóval a nagyobb bölcsesség
nagyobb képzelőerőt is jelent. Talán nem vezet azonnal
heurékapillanathoz, de mindenképpen belátásra jutunk általa.
Úgy gondolkodunk, mintha valóban helyszínt változtattunk
volna, jóllehet mindvégig ott üldögéltünk a karosszékünkben.

A villamosmérnök Jacob Rabinow a 20. század egyik legtehet-

ségesebb és legtermékenyebb feltalálója. Az Egyesült Államok-
ban bejegyzett 230 szabadalma között megtaláljuk az automata
 286/
szortírozó rendszert, amelyet a posta ma is használ a levelek
szétválogatására, a merevlemez elődjeként szolgáló mágneses
memóriatárolót, és az egyenes karú fonográfot is. Milyen
trükkel sikerült fenntartania ezt a figyelemre méltó kreativitást
és termelékenységet? Vizualizációval. Egyszer a következőt
nyilatkozta Csíkszentmihályi Mihály pszichológusnak: „Ha
valami olyat kell csinálnom, amihez roppant erőfeszítés és
meg- fontoltság kell, úgy teszek, mintha börtönben lennék. A
börtön- ben az időnek nincs jelentősége. Tehát, ha egy hét kell
ahhoz, hogy valamit elrendezzek, akkor egy hét kell hozzá. Mi
más dol- gom volna? Akár húsz évet is el kell töltenem itt.
Érti? Ez nem más, mint elmetrükk. Máskülönben csak az járna
a fejemben, hogy »Úristen, nem miködik«, és aztán hibát
hibára hal- moznék. Így meg azt mondom, hogy az időnek
nincs jelentősége.”20 Rabinownak a vizualizáció segített
megváltoztatni a szemléletmódját, így olyan dolgokkal is
meg- birkózhatott, amelyek máskülönben maguk alá temették
volna. Ez a technika biztosította a szükséges teret képzelete
miködéséhez és a problémamegoldás sikeréhez.
Széles körben alkalmazott technikáról beszélünk. A sporto-
lók meccs előtt gyakran maguk elé képzelik a játék bizonyos
elemeit, végigpörgetik az elméjükben, mielőtt a valóságban vé-
grehajtanák. A teniszező már azelőtt maga előtt látja a szervát,
hogy feldobná a labdát; a golfozó már azelőtt végigkíséri a labda
 287/
röptének ívét, hogy meglendítené az ütőjét. A
kognitívviselkedés-terapeuták ezzel a technikával tanítják meg
a fóbiával vagy egyéb zavarral küzdő pácienseket ellazulni,
akik ezáltal úgy tapasztalhatnak meg bizonyos szituációkat,
hogy nem kell ténylegesen átélniük őket. Martin Seligman
pszich- ológus szerint ez lehet a legfontosabb eszköz egy
képzelet- gazdagabb és intuitívabb szemléletmód
kialakítására. Érvelésével egészen odáig elmegy, hogy azt
állítja, ismételt, vizuális szimuláció segítségével „az intuíció
virtuálisan és hatalmas mértékben tanítható”. Jól hangzik,
nem?
Minden azon múlik, hogy megtanuljunk
mentálisan/elménk- ben távolságot teremteni azáltal, hogy
olyan élénken képzelünk magunk elé egy világot, mintha a
valóságban látnánk és érzékelnénk. Ludwig Wittgenstein
mondta egyszer: „Megismé- tlem: ne gondolkozz, hanem láss!”
Ez a vizualizáció lényege: az ember megtanul befelé látni,
forgatókönyveket és alternatívát létrehozni az elméjében, és
valóságosként lejátszani a nem valóságosat. Mindez segít a
nyilvánvaló mögé látnunk, hogy Lestrade-dal vagy
Gregsonnal ellentétben ne csak az előttünk heverő
forgatókönyvet lapozzuk végig, és ne csak azt lássuk meg,
amit látni akarunk. Szinte rákényszerít képzeletünk meg-
mozgatására, egyszerien szükségessé teszi a használatát.
Könnyebb, mint gondolnánk. Igazából ösztönösen ezt
 288/
tesszük, amikor fel akarunk idézni valamilyen emléket. Még
az
 289/
aktiválódó neurális hálózat is ugyanaz: a mediális prefrontális
kéreg, a laterális temporális kéreg, a mediális és laterális pari-
etális lebeny, valamint a mediális temporális lebeny (a hip-
pokampusz otthona). Csakhogy ahelyett, hogy pontosan fe-
lidéznénk egy emléket, a tapasztalataink révén összegyijtött
részletekkel bíbelődünk, és olyasmit alkotunk belőlük, ami a
valóságban nem történt meg: akár a még nem létező jövőt,
akár a tényeknek ellentmondó múltat. Mindezeket aztán az
elménk- ben teszteljük, nem pedig tapasztalatilag a valóságban.
Eközben pedig pontosan ugyanazt érjük el, mint a fizikai
távolítás során: eltávolodunk az elemezni kívánt szituációtól.
Mindegyik a meditáció valamely formája. Holmes A
félelem völgyében helyszínváltozást keresett, vagyis a külső
világból ig- ényelt segédeszközt az elméje számára. Ám
ugyanezt a hatást érhetjük el akkor is, ha nem megyünk
sehova – az íróasztalunk mögött, ha Daliók vagyunk, a
karosszékünkben, ha Holmesok, vagy bárhol máshol, ahol
éppen tartózkodunk. Csak fel kell sza- badítanunk a szükséges
teret az elménkben. Hadd váljon üres vászonná! Így a teljes
képzeleti világ a palettánk lehet.

A képzelet táplálása: a kíváncsiság és a játékosság jelentősége

Nemrégiben Sherlock Holmes arra buzdított bennünket, hogy
 290/
tartsuk frissen és tisztán az elmepadlásunkat. Szórjuk ki a
 291/
haszontalan szemetet, a felesleges cókmóktól megtisztított,
rendszerezett dolgokat pedig tároljuk pedánsan elrendezett
ládákban! A helyzet azonban nem ilyen egyszeri. Mert például
honnan a csudából jutott a detektív eszébe „Az oroszlánsörény
esetében” az óceán egyik távoli szegletében élő, szinte ismere-
tlen medúzafaj? Lehetetlen magyarázatot adni rá a detektív
által korábban emlegetett szigorú kritériumrendszer alapján.
És mint az esetek többségében, most is bizton feltételezhetjük,
hogy Holmes túlzott a hatás kedvéért. Legyünk rendszerez-
ettek, de ne merevek! A pusztán a szakmai sikereinkhez szük-
séges legalapvetőbb tartalmakat őrző padlás elég szomorú kis
padlás volna. Alig lenne benne felhasználható anyag, és
gyakor- latilag semmiféle támpontot nem adna sem a belátás,
sem pedig a képzelet miködéséhez.
De miként furakodhatott be ez a medúza Holmes patyolat-
tiszta padlására? Egyszerien. Valamikor felkeltette a detektív
érdeklődését. Akárcsak a motetták egy adott ponton. Mint
ahogy épp elég régóta érdekli a mivészet ahhoz, hogy meg-
próbálja meggyőzni a Scotland Yardot, hogy halálos
ellensége, Moriarty professzor valami rosszban sántikál. Vagy
ahogy A félelem völgyében szól MacDonald felügyelőhöz,
amikor az méltatlankodva visszautasítja, hogy elolvassa a
majorház történetéről szóló könyvet: „Kedves Mac úr, a széles
látókör szakmánk egyik legalapvetőbb követelménye. Az
elképzelések
 292/
összecsengése és a tudás kiterjesztése gyakran rendkívül
érdekes.”21 Holmes kíváncsisága időről időre felébred, és ez
tudása gyarapítására készteti. Az új információt pedig gondosan
eldugja elmepadlása valamelyik rejtett, de felcímkézett
dobozába.
Holmes üzenetének lényege tulajdonképpen az, hogy el-
mepadlásunk többszinti tárolórendszert üzemeltet. Különbsé-
get kell tennünk az aktív és a passzív tudás között, a rendszer-
esen, magától értetődően használt dobozok és azok között,
amelyeknek a tartalmára egy szép napon talán szükségünk
lesz, de amelyeket nem feltétlenül nézegetünk rendszeresen.
Holmes nem azt kéri tőlünk, hogy ne legyünk kíváncsiak, és
ne tegyünk szert arra a medúzára vonatkozó információra.
Nem! Hanem azt, hogy aktív tudásunkat tartsuk makulátlanul
– a passzívat pedig tároljuk tisztán és rendezetten,
megfelelően felcímkézett dobozokban és ládákban, a
megfelelő mappákban és a meg- felelő fiókokban.
Nem arról van szó, hogy egyszerre hátat kellene
fordítanunk korábbi intéseinek, és mindenféle limlommal
megtöltenünk értékes mentális ingatlanunkat. Távolról sem!
Csak hát nem mindig ismerjük fel, hogy az, ami első
pillantásra szemétnek tinik, egyáltalán nem az, hanem
szellemi fegyvertárunk egyik fontos kiegészítője. Így hát
biztonságosan el kell menekítenünk ezeket a tételeket is, hátha
szükség lesz rájuk a jövőben. Nem is
 293/
kell a teljes tételt elraktároznunk: elég egy apró nyom vagy
utalás, egy emlékeztető, amelynek segítségével előkereshetjük –
hiszen Holmes is valami régi könyvben lapozza fel a
medúzára vonatkozó pontos adatokat, nem magától értetődően
ismeri őket. Csak a könyvre kell emlékeznie, meg arra, hogy
abban található az információ.
A rendezett padlás nem statikus padlás. Képzelőerővel töb-
bet kihozhatunk az elmeterünkből, mint nélküle. És az az
igaz- ság, hogy soha nem tudhatjuk előre, melyik elem mikor
bizonyul majd hasznosabbnak, mint azt bármikor is gondoltuk
volna.
Íme tehát Holmes mindennél fontosabb intése: a legmeg-
lepőbb dolgok a legváratlanabb formákban válhatnak
hasznunkra. Nyitottnak kell lennünk az új információkra, még
akkor is, ha egyelőre semmihez sem kapcsolódnak.
Ez az a pont, ahol általános beállítódásunk is bejön a
képbe. Nyitottak vagyunk-e az új információkra, bármily
szokatlannak vagy feleslegesnek is tinjenek, vagy pedig
elvetünk mindent, amit figyelemelterelőnek ítélünk meg? A
nyitottság-e a meg- szokott látásmódunk, és ennek
megfelelően próbáljuk-e szem- lélni a világot és gondolkozni
róla?
Gyakorlással egyre könnyebben ráérezhetünk arra, hogy mi
az, ami hasznunkra válik, és mi nem, hogy mit raktározzunk
el a jövőre nézve, és mit dobjunk ki azonnal. Ami első
 294/
pillantásra
 295/
intuíciónak tinik, az valójában sokkal több: tudás, amely
mögött sokórányi gyakorlás áll, önmagunk nyitottságra
nevelése és arra, hogy addig gyijtsük a tapasztalatokat
elménkbe, amíg fel nem ismerjük, hogy milyen mintázatokba
rendeződnek, és milyen irányba mutatnak.
Ugye, emlékszünk még a távoli asszociációs kísérletekre,
amelyekben meg kellett találnunk a három szót értelmesen
kiegészítő negyediket? Bizonyos tekintetben mindez leképezi
életünk nagy részét: egy sor távoli asszociáció, amelyeket nem
ismerünk fel, hacsak nem szánunk időt arra, hogy megálljunk,
elképzeljünk és fontolgassunk. Ha félünk a kreativitástól, ha
nem merünk szembemenni az uralkodó szokásokkal és szabály-
okkal, akkor azok visszafognak bennünket. Ha akár tudat alatt
is tartunk a kreativitástól, nehezebben leszünk kreatívak.
Akárhogy is igyekszünk, nem válunk Holmeshoz hasonlóvá. Ne
feledkezzünk meg arról, hogy a detektív mindig is szabályszegő
volt, és mint ilyen, nem hasonlíthatott volna kevésbé egy gon-
dolkodógéphez. Éppen ettől olyan erőteljes a
megközelítésmódja.
Holmes A félelem völgyében rátapint a lényegre, amikor a
következőket mondja Watsonnak: „Márpedig olyan
eseménysor nem létezhet, amelyre az emberi értelem nem tud
magyaráz- atot gyártani. Hadd mutassak be egy lehetséges
gondolatmen- etet, csak mint szellemi gyakorlatot,
anélkül, hogy azt
 296/
állítanám, mindez így igaz. Beismerve, hogy ez csak képzelgés,
de hányszor bizonyult már a képzelgés az igazság anyjának!”22
 III. RÉSZ
A KÖVETKEZTETÉS MŰVÉSZETE
 5. FEJEZET
TÁJÉKOZÓDÁS AZ ELMEPADLÁSON:
A TÉNYEKBŐL LEVONT
KÖVETKEZTETÉS

Képzeljék el önmagukat mint Sherlock Holmest, e könyv íróját,

Mariát pedig egy lehetséges ügyfélnek! Az előző kétszáz oldal
alapján információkat szirhettek le rólam, hasonlóképpen ah-
hoz, ahogyan a nagy detektív figyeli meg kliensét a
nappaliban üldögélve. Szánjanak egy percet arra, hogy
végiggondolják, mi mindent tudtak meg e sorok írójáról! Mire
következtethetnek az eddigiekből?
Nem sorolom fel az összes lehetséges választ, de íme egy,
amely talán mindenkit meglep: a Sherlock Holmes nevet először
oroszul hallottam. A történetek, amelyeket édesapám olvasott
fel a tiz mellett, orosz mifordítások voltak, nem az eredeti an-
gol mivek. Nem sokkal azelőtt költöztünk csak az Egyesült
Ál- lamokba, és amikor felolvasott nekünk, ugyanazt a
nyelvet használta, amelyen a családom tagjai mind a mai
napig beszél- nek egymással otthon. Alexandre Dumas, Sir
Henry Rider Hag- gard, Jerome K. Jerome, Sir Arthur Conan
Doyle miveit egytől egyig oroszul hallottam először.
 278/
Holmes azonnal tudta volna, anélkül, hogy meg kellett volna
említenem. Egyszerien levonta volna a következtetést a
rendelkezésére álló tényekből, bevetve eközben egy csipetnyit
az előző fejezetben tárgyalt képzelőerőből. És rájött volna, hogy
semmilyen más nyelven nem találkozhattam először a mód-
szereivel, csakis oroszul. Hihetetlennek tinik? Pedig minden
szükséges elem megvan hozzá. A fejezet végére mi is össze tud-
juk majd illeszteni ezeket azzá az egyetlen magyarázattá, amely
semmiféle rendelkezésre álló ténynek nem mond ellent. Ahogy-
an a nagy detektív többször is elmondta: csupán az összes lehet-
etlen variációt kell kiküszöbölni, s akkor, ami marad, bármen-
nyire valószínitlen is, okvetlenül megfelel a valódi
tényállásnak.

Lássuk hát végre a folyamat leglátványosabb lépését! A nagy

finálét, vagyis a következtetést. Azt a pillanatot, amikor végül
kiteljesíthetjük gondolkodási folyamatunkat, eljutunk a
konklúzióig, és meghozhatjuk döntésünket, bármi is volt ere-
detileg a célunk. Minden adatot összegyijtöttünk és ele-
meztünk. Nem marad más hátra, mint megnézni, mit jelent
mindez, és ez a jelentés milyen következményekkel jár, majd
ezekből a következményekből levonni a logikus
végkövetkeztetést.
 279/
Ez az a pillanat, amikor Sherlock Holmes száját „A
nyomorékban” (The Crooked Man) elhagyja az a bizonyos szó:
egyszeri.

– Előnyös helyzetben vagyok, kedves Watson – mondta. –

Ismerem a szokásait. Ha kevés beteget kell meglátogatnia,
gyalog szokott menni, ha sokat, kocsin. Látom a cipőjén,
hogy járt benne, de mégsem piszkos, vagyis elég sok dolga
volt hozzá, hogy a kocsit megszavazza magának.
– Nagyszeri! – kiáltottam.
– Egyszeri – felelte. – Vannak pillanatok, amikor
csodálatosnak tetszik az ilyen következtetés, mert a
hallgató nem vette észre azt a kicsiséget, ami az egész
következtetés alapja.1

Miről szól valójában a következtetés? A dedukció el-

mepadlásunk legutolsó manővere, az a pillanat, amikor a koráb-
ban összeszedett elemeket egyetlen teljes, összefüggő egésszé
gyúrjuk össze, amely értelmet ad az egész képnek. Padlásunk
ilyenkor szabályos rendben adja vissza mindazt, amit addig oly-
an módszeresen összegyijtött. Holmes dedukciója nem azonos
a formális logika dedukciójával. Pusztán logikai értelemben a
következtetés annyit jelent, hogy egy általános elvből eljutunk
egy sajátos esethez. Talán ez a legismertebb példa:
 280/

Minden ember halandó.

Szókratész ember.
Szókratész halandó.

Holmes számára azonban mindez csupán egyetlen a konklúz-

ióhoz vezető több lehetséges útvonal közül. Az ő következtetése
többféle érvelési módszert foglal magában, bármi belefér, amíg
a tényekből indulunk ki, és azokból olyan megállapításhoz ju-
tunk, amely szükségszerien igaz, és minden más alternatívát
kizár. (Logikai szakkifejezésekkel élve Holmes némely
következtetését megfelelőbb lenne indukciónak vagy abduk-
ciónak nevezni. A dedukcióra vagy a deduktív érvelésre való
utalások a holmesi értelemben, nem pedig a formális logika
szerint értendők.)
Akár bintény megoldásáról, akár döntéshozásról, akár
személyes elhatározásról van szó, a folyamat lényegében ugy-
anaz. Fogjuk a megfigyeléseinket – elmepadlásunk tartalmát,
amelyet megőriztünk és padlásunk meglévő szerkezetébe integ-
ráltunk, amelyet már megrágtunk és képzeletünkben újrakon-
figuráltunk –, az elejétől kezdve sorba rendezzük őket, és nem
hagyunk ki semmit, majd pedig megvizsgáljuk, milyen lehet-
séges megoldás marad, amely egyszerre foglalja magában az
összeset, és válaszolja meg eredeti kérdésünket. Holmes
 281/
szavaival élve kiterítjük magunk elé okoskodásunk láncolatát,
és addig teszteljük a lehetőségeket, amíg (a valószínitlentől el-
tekintve) nem marad más, mint a puszta igazság. A folyamat
Holmes szerint azon a feltételezésen alapul, hogy „csupán az
összes lehetetlen variációt kell kiküszöbölni, s akkor, ami
marad, bármennyire valószínitlen is, okvetlenül megfelel a
valódi tényállásnak”.2 Máskor pedig kifejti: „Megeshet, hogy
végül több magyarázat marad. Ebben az esetben addig
teszteljük őket, amíg az egyik vagy a másik meggyőző men-
nyiségi támogatást nem kap.”
Lényegében ez a dedukció, vagy ahogyan Holmes nevezi, a
„módszeres józan ész”. A józan ész azonban nem annyira
józan, és nem annyira egyszeri, mint ahogyan hinné az ember.
Wat- son gyakran száll ringbe Holmesszal, és ugyanilyen
gyakran téved. De ez természetes. Mert ha eddig a pontig
hibátlanul is teljesítettünk, itt még egyszer szembe kell
szállnunk a Watson- rendszerrel, nehogy a huszonharmadik
órában félrevezessen bennünket.
Miért sokkal nehezebb a következtetés, mint amilyennek
tinik? Miért botlik meg Watson olyan gyakran, amikor meg-
próbál barátja nyomdokába lépni? Mi áll a végső érvelés
útjába? Miért olyan nehéz tisztán gondolkodni gyakran még
akkor is, amikor minden szükséges elemet összegyijtöttünk?
És miként játszhatnánk ki ezeket a nehézségeket, hogy
Watsonnal
 282/
ellentétben – aki újra meg újra megismétli hibáit – úgy
használ- hassuk a Holmes-rendszert, hogy segítsen kimászni
az ingov- ányból, és levonni a megfelelő következtetéseket?

A helyes következtetés nehézségei: amikor belső történet-

mondónk kormányoz
A hírhedt rablóbanda kiszemeli magának az Apátsági Majort,
Kent egyik leggazdagabb embere, Sir Eustace Brackenstall
rez- idenciáját. A három férfi egy éjjel – amikor úgy hiszi,
hogy már mindenki alszik – betör az ebédlő ablakán át,
készen arra, hogy feldúlja a gazdag udvarházat, mint ahogy
azt egy közeli bir- tokkal tette két héttel korábban. A rablók
tervét azonban meg- zavarja a helyiségbe lépő Lady
Brackenstall. Gyorsan leütik, ma- jd az ebédlőasztal egyik
székéhez kötözik. Csakhogy Sir Brack- enstall is megérkezik,
hogy kiderítse a furcsa zajok okát. Ő nem annyira szerencsés,
mint a felesége: olyan erősen vágják fejbe a piszkavassal,
hogy holtan terül el a földön. A rablók kutyafut- tában
kirámolják az ezüsttárgyakat a komódból, de túlságosan
megviselhette őket a gyilkosság, mert nem sokkal később
elme- nekülnek. Előtte azonban még felbontanak egy üveg
bort, hogy lecsendesítsék idegeiket.
 283/
Így történt, legalábbis az egyetlen élő szemtanú, Lady
Brackenstall tanúvallomása szerint. De „Az Apátsági Major” es-
etében csak kevés dolog az, aminek látszik.
A történet meglehetősen hitelesen hangzik. Az úrnő el-
beszélését megerősíti komornája, Theresa is, és minden jel
arra mutat, hogy valóban így zajlott le a támadás. Holmest
mégsem hagyja nyugodni valami. „Ösztöneim egészen mást
súgnak – mondja Watsonnak. – Tévedés, tévedés az egész, az
életemre esküszöm, hogy tévedés.”3 Azzal elkezdi számba
venni a lehet- séges ellentmondásokat, és a teljes mértékben
valószerinek tinő részletek az aprólékos vizsgálat után lassan
árnyékot vet- nek a történet hitelességére. Ám csak a
borospoharakhoz elérve ismeri fel biztosan az igazát. „És
mindezt tetézi a három pohár dolga”4 – magyarázza a
barátjának, majd megkérdezi tőle:

– Fel tudja idézni őket?

– Világosan látom őket magam előtt.
– Azt mondták, hárman ittak belőlük. Hihetőnek tartja
ezt?
– Miért ne? Volt bor mindháromban.
– Igen ám, csakhogy seprő csak az egyikben volt. Erre
bizonyára felfigyelt. S mi következik ebből?
– Hogy az utoljára feltöltött pohárba került a seprő.
 284/
– Szó sincs róla. Az üveg is tele volt seprővel, s ezért
elképzelhetetlen, hogy háromból csak az egyik pohárba
ker- üljön belőle. Két lehetőség adódik, több nem. Az egyik
az, hogy a két első pohár feltöltése után az üveget alaposan
felrázták, és így jutott a seprő az utolsó pohárba. De ennek
valószínisége módfelett csekély. Nem, biztosan nem
tévedek.
– Hát akkor mit feltételez?
– Azt, hogy csak két pohárból ittak, s a harmadikba
átöntötték a leülepedett seprőt, ezzel azt a látszatot keltve,
hogy hárman itták a bort.5

Mit tud Watson a bor természetéről? Meg merném

kockáztatni, hogy nem sokat, de amikor Holmes a seprő felől
érdeklődik, azonnal előrukkol a kézenfekvő válasszal:
bizonyára abba a po- hárba töltöttek utoljára bort. Az indoklás
meglehetősen ésszer- inek tinik, mégis teljesen alaptalan. Azt
is biztosra vehetjük, hogy Watsonnak még csak eszébe sem
jutott ezen töprengeni, amíg Holmes neki nem szegezte a
kérdést. Ekkor azonban bol- dogan feldobta az első
logikusnak tinő választ. De még csak nem is tudatosult benne,
mit tesz, és ha Holmes nem készteti pillanatnyi
megtorpanásra, a dolgot valószínileg tényként kezelte volna
a jövőben, az eredeti történet igazságát
 285/
alátámasztó további bizonyítéknak, nem pedig a
történetszövés lehetséges hibájának.
Holmes nélkül a watsoni történetmondás a természetes és
ösztönös megközelítés. Holmes állhatatossága nélkül hihete-
tlenül nehéz leküzdeni a narratívák megalkotása iránti vágy-
unkat: azt, hogy történetekkel rukkoljunk elő, még akkor is,
ha azok csak részben vagy egyáltalán nem fedik a valóságot.
Az egyszeriséget szeretjük. A konkrét okokat. Az okozatokat.
Azokat a jelenségeket, amelyek intuitív módon értelmet
nyernek (még ha ez az értelem történetesen téves is).
Másrészről nem kedveljük azokat a tényezőket, amelyek az
egyszeriség és az okok konkrétságának útjába állnak.
Bizonytalanság, eshetőség, véletlenszeriség, nonlinearitás:
mind-mind indoklási készségünket, méghozzá gyors és (lát-
szólag) logikus indoklási készségünket veszélyezteti. Ezért
minden tőlünk telhetőt megteszünk azért, hogy ahol lehet,
kiküszöböljük őket. Mint amikor a nem egyforma tisztaságú
bort tartalmazó poharak esetében azt hisszük, hogy
valószínileg a legutolsóként megtöltött tartalmazza az összes
seprőt, úgy azt is gondolhatnánk például, hogy éppen sikersor-
ozata van annak a játékosnak, aki egymás után sok kosarat
bedob (az „elsülő kéz” illúziója [hot-hand fallacy]). A két fenti
példában az a közös, hogy túl kevés megfigyelés alapján jutunk
konklúzióra. A borospoharak esetében csupán arra az egy
 286/
üvegre hagyatkozunk, és nem vizsgáljuk meg, miként viselked-
nek más körülmények között a hasonló palackok. A kosárlabda
esetében pedig rövid távra koncentrálunk (vagyis érvelésünk-
ben a kis számok törvénye érvényesül), és nem vesszük
számításba, hogy a játékosok teljesítménye hosszú távon ter-
mészetszerileg változékony. De nézzünk egy másik példát,
amely a szerencsejátékos hibáját (the gambler’s fallacy) illusztrálja!
Azt hisszük, hogy a feldobott pénzérme nagyobb
valószíniséggel lesz fej, ha előtte többször is írás jött ki, és
megfeledkezünk arról, hogy a rövid sorozatok eloszlása nem
feltétlenül 50-50%-os, mint a hosszúaké.
Akár egy történés miértjére keressük a választ, akár egy es-
emény legvalószínibb okára szeretnénk következtetni, intuí-
ciónk gyakran cserbenhagy bennünket, mert azokat a dolgokat
részesíti előnyben, amelyek a valóságosnál sokkal
irányíthatóbbnak, kiszámíthatóbbnak és megokolhatóbbnak
tinnek.
Ebben a jelenségben gyökereznek azok a gondolkodási
hibák is, amelyeket lépten-nyomon elkövetünk. Akkor is
hajlamosak vagyunk következtetéseket levonni, amikor nem
kellene. Holmes szavaival élve nem vezet jóra az adatok
ismerete előtt – és gyakran azok ellenére – érvelésbe
bocsátkozni. Amikor a dol- gok hirtelen „összeállnak”, igen
nehéz rájuk másképp tekinteni.
 287/
W. J. második világháborús veterán volt. Társaságkedvelő,
elragadó és szellemes. Ám történetesen az epilepszia egy
súlyos válfajában szenvedett, ezért 1960-ban úgy döntött,
drasztikus agysebészeti eljárásnak veti alá magát. Az agya bal
és jobb fél- tekéjét összekötő szövetet, a kérgestestet
készültek átmetszeni. A múltban ezt az eljárást az epilepsziás
rohamok számának csökkentésére használták. A korábban
önálló életre képtelen betegek a mitét után rohamok nélkül
élhettek. De vajon miféle árat fizettek agyuk természetes
összeköttetésének megszüntetéséért?
W. J. idejében még senki sem tudta a választ. Azonban Roger
Sperry, a Caltech (Kaliforniai Miszaki Egyetem, California Insti-
tute of Technology) agykutatója, akit később orvostudományi
Nobel-díjjal tüntettek ki a két agyfélteke kapcsolódásának
kutatásáért, azt gyanította, hogy komolyat. Az állatokon végz-
ett kísérletek legalábbis sorra azt mutatták, hogy a kérgestest
átmetszése a két agyfélteke közötti kommunikáció megsza-
kadását eredményezi. A beavatkozás után mindaz, ami az egyik
féltekében történt, örök rejtély maradt a másik számára.
Lehetséges-e, hogy az embereknél is fellép ez az erőteljes
izoláció?
Az uralkodó szakmai diskurzus egybehangzóan az ellen-
kezőjét állította. Az emberi agy nem állati agy. Sokkal össz-
etettebb, sokkal értelmesebb és sokkal fejlettebb. Mindezt mi
 288/
sem igazolja jobban, mint a mitéti beavatkozáson átesett és
kiválóan funkcionáló betegek sora. Ez mégsem frontális lo-
botómia. A betegek intelligenciahányadosa érintetlen maradt,
érvelési képességük úgyszintén. Úgy tint, memóriájuk sem
sérült, és beszédfunkciójuk is normális maradt.
Ez a fennhangon hirdetett általános vélekedés intuitívnak
és pontosnak tint. Azt leszámítva, hogy égbekiáltóan nagy
tévedés volt. Csupán annyi történt, hogy addig még senki nem
találta meg a tudományos ellenőrzés módját. Vagyis a történet
jó példa a watsoni „jó lesz ez így” megoldásra, amely
értelmes- nek tinik, csakhogy az ellenőrzött tények hiányán
alapul. Egy szép napon azonban színre lépett Holmes
tudományos meg- felelője, Michael Gazzaniga, Sperry
csapatának egyik fiatal ide- gtudósa. Gazzaniga megtalálta a
módját, hogy miként tesztel- hetnék Sperry elméletét, vagyis
azt, hogy a sérült kérgestest meggátolja az agyféltekék közötti
kommunikációt. Nem mással, mint tachitoszkóppal, vagyis egy
olyan eszközzel, amely bizonyos időközönként vizuális
ingereket bocsát ki, mégpedig – és ez a legfontosabb – külön-
külön a két szem számára. (Az oldalankénti prezentáció
jelentősége, hogy az információ egyszerre kizárólag csak az
egyik agyféltekébe jutott el.)
Amikor Gazzaniga a mitét után elvégezte W. J.-vel is a kísér-
letet, megdöbbentő eredményre jutott. Ugyanaz az ember, aki
néhány héttel korábban játszi könnyedséggel ment végig a
 289/
teszteken, immár képtelen volt megnevezni a bal látómeze-
jében felvillanó tárgyat. Amikor az agykutató a jobb
látómezőben jelenítette meg a kanál képét, W. J. könnyiszerrel
kimondta a nevét, ám amikor ugyanazt a képet a bal mezőben
mutatta, úgy tint, mintha lényegében megvakult volna. Szeme
ugyan tökéletesen funkcionált, de nemcsak megfogalmazni nem
tudta azt, amit látott, hanem még csak arra sem emlékezett,
egyáltalán látott-e valamit.
Mi is történt valójában? W. J. lett Gazzaniga
kiindulópontja, az első tesztalany a sok közül, akiknek
eredményei mind egy irányba mutattak: agyunk két féltekéje
nem egyformán miködik. Az egyik felel a vizuális ingerek
feldolgozásáért – ez rendelkezik azzal a külvilágra nyíló kis
ablakkal, ha emlékszünk még Shel Silverstein könyvének
borítójára –, viszont a másik felel a birtokolt ismeretek
szavakba öntéséért, vagyis itt talál- ható a ház többi részéhez
vezető lépcsősor. Amikor a két fél- tekét széthasítják, az
ezeket összekötő híd megszinik létezni. Az egyik félteke
számára rendelkezésre álló információ a másiknak olyan,
mintha nem is létezne. Lényegében két különálló
elmepadlással bírunk, önálló tárhellyel, tartalommal, és
bizonyos mértékig önálló struktúrával.
A dolog ettől a ponttól válik igazán érdekessé. Ha például
felvillantunk egy csirkelábat a kísérleti alanyunk bal szeme
előtt (a képet csak a jobb félteke dolgozza fel – a vizuális,
 290/
amelynek ablaka van), és egy havas tájat a jobb szeme előtt
(ezt a képet pedig csak a bal agyfélteke elemzi – a közlekedő
lépc- sősor helye), majd megkérjük, mutasson arra a képre,
amely a legközelebbi kapcsolatban áll azzal, amit látott, a két
keze nem ért majd egyet. Például a jobb kezével (amely a bal
oldali in- formációhoz kötött) egy hólapátra mutat, a ballal
pedig (amely a jobb oldali információhoz kötött) egy csirkére.
Ha megkérdezzük, miért azt a két tárgyat választotta,
egyáltalán nem lepődik meg, azonnal kivágja a teljesen hihető
és kézenfek- vő választ: a lapáttal lehet a csirkeólat
kitakarítani. Az elméje kerek történetet hoz létre, olyan
narratívát, amely hihetővé és logikussá varázsolja az
ellentmondásos kézhasználatot – ami azonban valójában a
néma képekre vezethető vissza.
Gazzaniga ezt a bal oldali agyféltekénkben zajló folyamatot
„tolmácsnak” nevezte el, amely természetes és ösztönös
módon okokat és magyarázatokat keres – még olyan
jelenségekre is, amelyekre talán nincsenek is, de legalábbis a
mi elménk számára ismeretlenek maradnak. A tolmács
tökéletesen logikus előadónak tinik, ám az esetek többségében
téved. Ő a borospo- harak Watsonjának szélsőséges változata.
A hasított agyú páciensek nyújtják a legjobb tudományos
bizonyítékot arra, hogy milyen szakértelemmel tudjuk
becsapni önmagunkat a narratívák segítségével, amikor olyan
értelmes- nek tinő magyarázatokat gyártunk, amelyek
 291/
valójában a lehető
 292/
legtávolabb állnak az igazságtól. De még csak a
kérgestestünket sem kell széthasítani ahhoz, hogy így
viselkedjünk. A világ legtermészetesebb módján tesszük
folyton-folyvást. Ugye, em- lékszünk még arra a kreativitást
vizsgáló ingás kísérletre, ahol a résztvevők azután jöttek rá a
megoldásra, hogy a kísérlet vez- etője mellékesen mozgásba
lendítette valamelyik madzagot? Amikor a teszt után
megkérdezték az alanyoktól, honnan jött az ihlet, számos
válasszal álltak elő: „Ez maradt az egyetlen lehet- séges
megoldás.” „Egyszer csak bevillant, hogy a kötél kilengne, ha
súlyt erősítenék az aljára.” „Az a kép jelent meg előttem, hogy
átlendülök egy folyó felett.” „Képzeletbeli majmok him-
bálóztak a fákon.”
Elég hihető mind, de egyik sem igaz. Senki nem említette
meg a kísérletvezető trükkjét. Amikor később szóvá tették
előttük mindazt, több mint kétharmaduk továbbra is kitartott
amellett, hogy nem vette észre, és semmilyen hatást nem
gyakorolt a megoldására – jóllehet ezek az emberek a segít-
ségnyújtást követően átlagosan 45 másodpercen belül megol-
dották a feladatot. Mi több, még az az egyharmad is hajlott a
téves magyarázatra, aki elismerte a befolyás lehetőségét.
Amikor egy elterelő mozdulatot is beiktattak, amely nem be-
folyásolta a megoldást (megpörgettek egy madzag végén lévő
nehezéket), azt hitték a rávezető segítségnek, nem pedig azt,
ami ténylegesen közelebb vitte őket a megoldáshoz.
 293/
Elménk minduntalan összefüggő narratívákat gyárt a
teljesen különálló elemekből. Kényelmetlenül érezzük ma-
gunkat, ha valaminek nem tudjuk az okát, ezért agyunk így
vagy úgy, de gyárt egyet, mégpedig az engedélyünk nélkül.
Ha kétségünk támad, elménk a könnyebbik utat választja,
még- pedig a gondolkodási folyamat minden szakaszában, a
következtetéstől az általánosításig.
W. J. története csupán egy szélsőséges példa arra, amit
Wat- son mivel a borospoharakkal. Mindkét esetben a spontán
történetalkotásról van szó, és a belé vetett sziklaszilárd hitről,
még akkor is, amikor a látszólagos kohézión kívül semmi nem
támasztja alá a sztorit. Ez a dedukció első problémája.
Jóllehet minden információ a rendelkezésünkre áll,
könnyen előfordulhat, hogy tudatosan vagy tudattalanul
figyelmen kívül hagyjuk ezek egy részét. Emlékezetünk a
legkevésbé sem töké- letes, és rendkívül kiszolgáltatott a
változásnak és a be- folyásolásnak egyaránt. Maguk a
megfigyelések is – legyenek bár pontosak – erősebben
kihathatnak a felidézés folyamatára, ennélfogva a deduktív
érvelésre, mint gondolnánk. Bármi magára vonhatja a
figyelmünket, mégpedig számos okból: azért, mert aránytalanul
nagy vagy kicsi (szembeötlő), mert nemré- giben történt (friss
tényező), vagy mert éppen valami teljesen más körül forogtak
a gondolataink (előfeszítés vagy keretezés). Ügyelnünk kell
arra, hogy ezen okok egyike se nyomjon túl
 294/
sokat a latban érvelésünk során, és hogy ne feledkezzünk meg
a helyes dedukció végrehajtásához elengedhetetlen
részletekről sem. Arra is oda kell figyelnünk, hogy az eredeti
céljaink és motivációnk alapján megfogalmazott kérdésünket
válaszoljuk meg, ne pedig egy másikat, amely most, amikor
elértünk a gon- dolkodási folyamat legvégére, valamiért
találóbbnak, intu- itívebbnek vagy könnyebbnek tinik. Miért
ragaszkodik Lestrade és a többi felügyelő olyan gyakran a
téves letartóztatásokhoz, még akkor is, amikor minden
bizonyíték az ellenkező irányba mutat? Miért erőltetik
továbbra is az eredeti történetet, mintha észre sem vennék,
hogy az erőteljes foszlásnak indult a varrások mentén? Igazán
egyszeri a válasz. Nem szeretjük elismerni, hogy kezdeti
megérzésünk téves volt, ezért inkább kihajítjuk az ennek
ellentmondó bizonyítékokat. Talán ez az oka annak is, hogy a
téves letartóztatások Conan Doyle világán túl is komoly és
nehezen kiküszöbölhető problémát jelentenek.
A hiba pontos megnevezése közel sem számít annyit, mint az
a jelenség, amely mindegyik mögött ott rejlik. A dedukció során
sokszor nem vagyunk tudatosak, és a kísértés, hogy elkenjük a
tényeket, és mielőbb lezárjuk a folyamatot, a célvonalhoz
közeledve egyre csak erősödik. Természetes módon keletkezett
történeteink olyan erőteljesen meggyőzőek, hogy nehéz figyel-
men kívül hagyni őket, vagy elfordulni tőlük. Elállják a Holmes-
 295/
féle módszeres józan ész útját, és nem hagyják, hogy végigve-
gyük az összes alternatívát, egyiket a másik után, hogy
elválasszuk egymástól a lényegest és a lényegtelent, a
valószínitlent és a lehetetlent, amíg el nem érjük az egyetlen
lehetséges választ.
Mindezek szemléltetésére lássunk most egy példát! Vegyük
szemügyre az alábbi kérdéseket, és írjuk le az első választ,
amely az eszünkbe jut! Kezdhetjük?

1. Egy ütő és egy labda összesen 1,10 dollárba kerül. Az ütő

1 dollárral drágább a labdánál. Mennyibe kerül a labda?
2. Ha 5 gép 5 perc alatt 5 szerkentyit gyárt le, mennyi idő
al- att készít el 100 gép 100 szerkentyit?
3. Egy tóban van egy tavirózsasziget. A sziget minden nap
a kétszeresére nő. Ha 48 nap alatt borítja be az egész tavat,
mennyi idő alatt borítja be félig?

Épp most végeztük el Shane Frederick gondolkodási tesztjét

(cog- nitive reflexion test, CRT). Ha olyanok vagyunk, mint az
emberek többsége, jó eséllyel adtuk meg az alábbi válaszok
valamelyikét: 0,1 dollárt az első kérdésre, 100 percet a
másodikra, és 24 napot a harmadikra. Mindhárom válasz hibás,
ám jókora társaságban hibáztunk. Amikor harvardi hallgatóknak
tették fel ugy- anezeket a kérdéseket, átlagosan 1,43 jó
válasz született (a
 296/
résztvevők 57%-a nulla vagy egy helyes megoldást adott). Prin-
cetonban is hasonló volt a helyzet, az átlagpontszám 1,63 volt,
45%-ban nulla vagy egy helyes megoldással. De még az MIT-n
(Massachusettsi Miszaki Egyetem, Massachusetts Institute of
Technology) adott válaszok is távol álltak a tökéletestől az átla-
gosan 2,18 jó válasszal és a 23% – a válaszadók közel negyedétől
kapott – nulla vagy egy helyes megoldással. A fenti „apró” fe-
ladványok nem is olyan egyszeriek, mint ahogyan első pil-
lantásra tinik.
A helyes válaszok tehát 0,05 dollár, 5 perc és 47 nap. Ha
elgondolkodunk egy pillanatra, valószínileg felismerjük, hogy
miért – és felkiáltunk magunkban: hát persze, miért is nem jöt-
tem rá magamtól? Egyszeri. A jó öreg Watson-rendszer ismét
beelőzött. Az első válaszok, amelyek gyorsan és természetesen
jutnak az eszünkbe, ha nem állunk meg gondolkodni,
ösztönösen kézenfekvőnek tinnek. Ilyenkor hagyjuk, hogy
bizonyos szembeötlő elemek (amelyek itt szándékosan lettek
kiemelve) elvonják a figyelmünket attól, hogy minden elemet
egyenlő mértékben és pontosan mérlegeljünk. Tudatos helyett
nem tudatos, szó szerinti stratégiákat alkalmazunk, vagyis
megismételjük az előző válasz egyik elemét, és nem mérlegeljük
az elénk tárt probléma megoldását legjobban elősegítő straté-
giát. Lényegében egy intuitív kérdéssel helyettesítjük a
bonyolultabbat és időigényesebbet, mert közöttük összefüggést
 297/
vélünk felfedezni. Az eredeti kérdés megválaszolása
megkívánja, hogy elnyomjuk a Watson-rendszer mindig készen-
létben álló megoldását, és megengedjük Holmesunknak, hogy ő
is körülnézzen – vagyis azt, hogy elgondolkodjunk, meg-
fékezzük az első intuíciónkat, majd ezeknek megfelelően
szerkesszük át válaszunkat. Többnyire azonban nem
lelkesedünk túlságosan ezért a megoldásért, különösen akkor
nem, ha addigra már elfáradtunk a sok gondolkozásban. Nem
könnyi a kezdetektől a befejezésig fenntartani a motivációt és a
tudatosságot, sőt sokkal kényelmesebb, ha Watson kezébe
nyomjuk a gyeplőt, és megkíméljük kognitív erőforrásainkat.
Bár úgy tinhet, a valós életben nem nagyon találkozunk
CRT típusú feladatokkal, a teszt meglepően jól előrejelzi
teljesít- ményünket minden olyan szituációban, amelyben a
logika és a következtetés szerephez jut. Ami azt illeti, gyakran
többet elárul, mint a kognitív képességet, a gondolkodási
beállítódást és a végrehajtó funkciókat mérő más eszközök. A
fenti három kérdésnél mutatott jó teljesítmény azt jelzi, hogy
ellenállók vagyunk bizonyos logikai hibákkal szemben, ami
pedig összességében a racionális gondolkodás
alapstruktúráihoz való ragaszkodásunkat mutatja. A CRT azt
is előrejelzi, képesek vagyunk-e végiggondolni azt a fajta
formális logikai – például a Szókratészről szóló – levezetést,
amellyel korábban már találkoztunk. Ha gyengén teljesítünk a
teszten, akkor nagyobb
 298/
valószíniséggel vélekedünk úgy, hogy ha minden élőlénynek
szüksége van a vízre, és a rózsának vízre van szüksége, akkor
ebből az következik, hogy a rózsa élőlény.
Az elhamarkodott következtetés gyakori jelenség, amely
során a logikus helyett szelektív történettel állunk elő, noha
minden bizonyíték rendszerezetten ott hever előttünk. Mégis
elkerülhető, és ezt hamarosan látni is fogjuk. Ritka, hogy az
utolsó pillanatig átgondoltak maradjunk, és ne hagyjuk, hogy a
szürke és unalmas részletek halálra untassanak, és mentális
tartalékaink elfogyjanak a folyamat végére. Meg kell tanulnunk
örülni a logika legapróbb megnyilvánulásainak is, és meg kell
tanulnunk azt is, hogy a következtetést ne unalmasnak és túlsá-
gosan egyszerinek tartsuk – azután a rengeteg erőfeszítés után,
amelyet korábban belefektettünk. Nehéz feladat. Holmes „A
Vérbükkös tanya” nyitósoraiban emlékeztet bennünket a
következőre: „Annak, aki a mivészetet önmagáért kedveli, sok-
szor a legkevésbé fontos vagy legszerényebb mivészi megnyil-
atkozások szerzik a legnagyobb örömet… Ha én a magam
mesterségének, mondhatni mivészetének követelem a teljes
dicsőséget, csakis azért tehetem, mert ez a mesterség
személytelen; valami, ami túlmutat rajtam. A bin megszokott
dolog, de a logika ritka jószág.” 6 Hogy miért? A logika unalmas.
Azt hisszük, hogy már régen rájöttünk a megoldásra. Ettől az
 299/
elhamarkodott bizonyosságtól megszabadulni pedig egyáltalán
nem kis kihívás.

Miként különböztessük meg a lényegest a mellékestől?

Vagyis miként érhetjük el, hogy következtetésünk elejétől a
végéig a megfelelő csapáson haladjon, és ne kanyarodjon le még
azelőtt, hogy igazán nekiindult volna?
Sherlock Holmes „A nyomorék” cími novellában egy új es-
etről, James Barclay parancsnok meggyilkolásáról számol be
Watsonnak. A tények első pillantásra valóban különösek.
Barclay feleségével, Nancyvel vitatkozik a nappaliban. Kettejük
viszonya általában szeretetteljes és figyelmes, így a veszekedés
már önmagában is eseményszámba megy. De még ennél is meg-
lepőbb, amikor a szobalány bekopog, ám az ajtót zárva találja, a
bent tartózkodók pedig nem válaszolnak. Ehhez jön még az
ismeretlen név – David – többszöri említése, majd a leg-
figyelemreméltóbb esemény: a kocsis a gyepre nyíló üvegajtón
keresztül végül bejut a szobába, a kulcsnak azonban nyoma
vész. Az úrnő ájultan fekszik a heverőn, az úr pedig holtan a
padlón, fején zúzott sebbel, arcán a rémület és borzalom leg-
szörnyibb kifejezésével. Az ajtó kulcsát pedig egyiküknél sem
találják.
 300/
Miként állhat össze egyetlen egésszé ez a sok elem?
„Ezeket szedegettem össze, Watson, jó néhány pipát elszívtam
fölöttük, megpróbáltam a fontosabb tényeket különválasztani
a lényegtelenebbektől”7 – meséli Holmes a barátjának.
Egyetlen mondatban összefoglalva ez a sikeres
következtetéshez vezető első lépés: az ítéletalkotásunkhoz
feltétlenül szükséges tényezők elkülönítése a mellékesektől,
annak biztosítása, hogy kizárólag a lényeges elemek
befolyásolják a döntésünket.
Nézzük meg az alábbi leírást két emberről, Billről és
Lindáról! Rövid jellemzésüket egy-egy lista követi lehetséges
szakmájukról és hobbijukról. Rakjuk sorrendbe a lista elemeit
aszerint, milyen mértékben illenek Billre vagy Lindára a leírás
alapján!

Bill 34 éves. Intelligens, de fantáziátlan, kényszeres, és

általában nem túl eleven. Az iskolában a matematika volt
az erőssége, de a társadalomtudományokból és a humán
tárgyakból kevésbé jól teljesített.

Bill orvos, és a póker a hobbija.

Bill építész.
Bill könyvelő.
Bill hobbija a
dzsessz. Bill riporter.
 301/
Bill könyvelő, akinek a dzsessz a hobbija.
Bill hobbija a hegymászás.

Linda 34 éves, egyedülálló, szókimondó és nagyon okos.

Filozófiából diplomázott. Hallgatóként a szívén viselte a dis-
zkrimináció ellen és a társadalmi igazságosságért vívott har-
cot, és részt vett atomenergia-ellenes tüntetéseken is.

Linda alsó tagozatos tanítónő.

Linda egy könyvesboltban dolgozik, és jógázni jár.
Linda aktívan részt vesz a feminista mozgalomban.
Linda pszichiátriai szociális munkás.
Linda tagja a Női Szavazók Ligájának (League of Woman
Voters).
Linda banktisztviselő.
Linda biztosítási ügynök.
Linda banktisztviselő, és aktívan részt vesz a feminista
mozgalomban.

Ha végeztünk a besorolással, vegyük alaposabban szemügyre a

következő két állításpárt: Bill hobbija a dzsessz és Bill könyvelő, ak-
inek a dzsessz a hobbija, valamint Linda banktisztviselő és Linda
banktisztviselő, és aktívan részt vesz a feminista mozgalomban. A
két-
 302/
két állítás közül melyiket ítéltük valószínibbnek az egyes
listákon?
Szinte biztos, hogy mindkét esetben a másodikat. Amen-
nyiben így történt, akkor a többséghez tartozunk, és nagy
hibát követtünk el.
A feladatot változtatás nélkül vettem át Amos Tversky és
Daniel Kahneman 1983-as tanulmányából annak a problémának
a szemléltetésére, hogy a lényeges és a mellékes részletek
elkülönítésekor igen gyakran követünk el hibákat.8 Miután a
résztvevők megkapták a fenti listákat, sokszor döntöttek úgy,
ahogyan mi is: valószínibbnek tartották, hogy Bill könyvelő,
akinek a dzsessz a hobbija, mint azt, hogy Bill hobbija a dzsessz;
és valószínibbnek gondolták, hogy Linda feminista bankt-
isztviselő, mint azt, hogy egyszerien csak banktisztviselőként
dolgozik.
Logikailag egyik sem értelmezhető, az összekapcsolt állítás
nem lehet valószínibb, mint elemeinek akármelyike. Ha első
körben azt sem tartjuk valószíninek, hogy Bill dzsesszzenész,
vagy hogy Linda banktisztviselő, akkor nem lett volna szabad
megváltoztatnunk az ítéletünket pusztán azért, mert azt
viszont valószíninek tartjuk, hogy Bill könyvelő, és hogy
Linda femin- ista. A valószínitlen elem vagy esemény attól
még nem válik varázsütésre valószínibbé, hogy egy másik
lehetséges elemmel vagy eseménnyel kapcsoljuk össze.
Mégis, Bill esetében a
 303/
résztvevők 87%-a, Linda esetében pedig 85%-a ennek meg-
felelően döntött, elkövetve eközben a hírhedt összekapcsolódási
falláciát (conjunction fallacy).
Sőt sokan még akkor is beleestek a csapdába, ha korlátozott
számú választási lehetőség állt rendelkezésükre. Ha csupán
két kijelentés szerepelt a tesztben (Linda banktisztviselő vagy
Linda feminista banktisztviselő), a válaszadók 85%-a akkor is
valószínibbnek találta az összekapcsolt állítást a különállónál.
Mi több, ha elmagyarázták nekik az állítások mögöttes
logikáját (a feminista banktisztviselők csoportja csupán egy
specifikus részhalmaz a banktisztviselőkön belül, tehát Linda
nagyobb valószíniséggel banktisztviselő, mint feminista
bankt- isztviselő), a megkérdezettek az esetek 65%-ában még
akkor is kitartottak a helytelen hasonlósági logika mellett
(Linda femin- istának tinik inkább, tehát valószínibb, hogy
feminista bankt- isztviselő), és nem a helyes extenzionális
logika alapján döntöt- tek. Hiába szembesülünk tehát a tények
és jellegzetességek ugy- anazon készletével, ezekből levont
következtetéseink nem feltétlenül lesznek azonosak.
Agyunk nem arra termett, hogy ilyen szempontok fényében
becsülje fel a világot, effajta kudarcaink pedig igazság szerint
nagyon is érthetőek. Esélyek és valószíniségek esetében
hajlamosak vagyunk naiv gondolkodókká válni – és mivel esély
és valószíniség egyaránt jókora szerepet kap a
 304/
következtetéseinkben, nem csoda, ha gyakran félrecsúszunk. A
valószínűségi inkoherencia (probabilistic incoherence) jelensége a
pragmatikus történetfizésre való, természetesen és magától ér-
tetődően megnyilvánuló hajlamunkban gyökerezik, amely
mélyebb, idegrendszeri magyarázatra, bizonyos értelemben W.
J. és a hasított agy esetére vezethető vissza.
Egyszeribben fogalmazva úgy tinik, hogy míg a
valószíniségi gondolkodás a bal agyféltekéhez kapcsolódik, a
dedukció főként a jobb agyféltekét mozgósítja. Más szóval, a
lo- gikai következmények kiértékelése és ezek empirikus
valószer- iségének vizsgálata nagy valószíniséggel a két
ellentétes fél- tekében zajlik, vagyis olyan kognitív
szerkezetben, amely nem segíti elő a kijelentéslogika
összehangolását az esélyek és valószíniségek megbecslésével.
Mindez azt eredményezi, hogy a különböző követelményeket
nem mindig sikerül megfelelően összehangolnunk, miközben
teljes meggyőződéssel hisszük az ellenkezőjét.
Linda és feminista; Bill és könyvelő. Olyan jól összeillenek, hogy
egyezésüket konkrét tényként kezeljük. A legfontosabb tan-
ulság mindebből, hogy ilyenkor fel kell ismernünk, mennyire
gyakori egy-egy jelenség a valós életben – és be kell látnunk azt
a logikus tényt, hogy az egész egyszerien nem lehet
valószínibb, mint részei együttvéve. Továbbá nem szabad ha-
gynunk, hogy a lényegtelen jellemzők olyannyira áthangolják
 305/
elménket, hogy figyelmen kívül hagyjuk a döntő fontosságú
valószíniségeket.
Teendőnk egészen prózai. Fel kell mérnünk, valójában men-
nyire valószíniek külön-külön az egyes előfordulások. A har-
madik fejezetben már érintettük az alapgyakoriság fogalmát,
vagyis azt, hogy milyen gyakran fordul elő valami az általános
populációban. Most, a dedukció tárgyalásánál vissza kell
térnünk erre, hiszen éppen az alapgyakoriság – pontosabban
annak figyelmen kívül hagyása – áll az összekapcsolódási fallá-
ciához hasonló következtetési hibák hátterében. Magát a meg-
figyelést is megnehezíti, de elsősorban a következtetés során
vezet félre bennünket, amikor megfigyeléseink összességétől a
belőlük levonandó konklúzió felé haladunk. Mert itt a szelektiv-
itás – és a szelektív tudatlanság – teljesen tévútra vihet
bennünket.
Ha pontosan meg akarjuk határozni azt, hogy Bill és Linda
milyen valószíniséggel tartozik az egyes foglalkozási
kategóriákba, meg kell ismernünk a könyvelők, a bankt-
isztviselők, az amatőr dzsesszzenészek, az aktívan
tevékenykedő feministák és a többiek előfordulási arányát a
teljes népességben. Nem emelhetjük ki szereplőinket a környez-
etükből. Nem engedhetjük meg, hogy egyetlen lehetséges
egyezés félrelökje a többi rendelkezésünkre álló információt.
 306/
Miként kerülhetjük el ezt a csapdát? Hogyan válogassuk szét
megfelelően a részleteket, hogy ne temessenek maguk alá a
lényegtelen adatok?
A holmesi következtetés csúcspontjának egy olyan ügyben
lehetünk szemtanúi, amely nagyban eltér a megszokott
londoni binesetektől. Ezüstcsillag, a novella címében is
szereplő díjnyertes ló néhány nappal a Wessex Kupa előtt
eltinik, miközben a fogadásokon hatalmas tétek forognak
kockán. Ugy- anaznap hajnalban, az istálló közelében holtan
találják idomár- ját. Mintha valamilyen nehéz, tompa tárggyal
zúzták volna be a fejét. Az állatot őrző lovászfiút altatóval
elkábították, ezért sz- inte semmire sem emlékszik az éjszaka
történtekből.
Az eset szenzációt kelt, ugyanis Ezüstcsillag Anglia
leghíresebb versenylovainak egyike. Így hát a Scotland Yard
kivezényli Gregson felügyelőt az ügy felderítésére, ő azonban
rövid idő múltán teljesen tanácstalanná válik. Letartóztatja a
legvalószínibb gyanúsítottat – azt az úriembert, akit a ló
eltinésének estéjén az istálló környékén láttak –, de ő maga is
elismeri, hogy a bizonyítékok csak közvetettek, és egy
esetleges újabb fejlemény felboríthatja az elgondolást. Így hát
három nappal később, amikor a lónak még mindig se híre, se
hamva, Sherlock Holmes és dr. Watson felkerekedik
Dartmoorba.
Indul-e a ló a futamon? Sikerül-e igazságot szolgáltatni az
 307/
idomár gyilkossága ügyében? Négy további nap telik el.
 308/
Elérkezik a verseny napja. Holmes megnyugtatja Ross
ezredest, a ló aggódó tulajdonosát, hogy Ezüstcsillag indulni
fog. Nem kell félni. És Ezüstcsillag valóban rajthoz áll, sőt
nyer is! Hamarosan pedig az idomár gyilkosának kilétére is
fény derül.
Többször visszatérünk még az „Ezüstcsillaghoz”, hogy segít-
ségével bepillantást nyerhessünk a dedukció tudományába, de
előbb nézzük meg, hogyan vezeti fel Holmes az eseményeket
Watsonnak. „Olyan ügy, amelyben az embernek inkább a már
ismert részletek megrostálásával kell foglalkoznia, mint új rész-
letek kikutatásával. Annyira szokatlan, annyira végzetes és sok
embert érintő volt az eset, hogy máris a találgatások és
feltételezések túltengése fenyeget bennünket.”9 Vagyis túl sok
az információ és sok a részlet ahhoz, hogy nekiláthassanak
bármilyen koherens egész összegyúrásának, hogy
elkülöníthessék a lényegest a lényegtelentől. Amikor túl sok ad-
at halmozódik fel, a feladat nehezebbé válik. A hatalmas men-
nyiségi megfigyelés között pedig rengeteg potenciálisan
helytelen információ lapulhat olyan személyektől, akik kevésbé
tudatos megfigyelők.
Holmes a következőképpen fogalmazza meg a problémát:
„Meg kell tehát szabadítani a vázat, a tényeket – a megcáfol-
hatatlan és bizonyos tényeket – az elméletgyártók és újságírók
ékítményeitől, és ez nem könnyi feladat. Ha megtesszük, ha
már biztos talajon állunk, megnézhetjük, milyen
 309/
következtetéseket lehet levonni, mik a sarkalatos pontjai az
egész rejtélyes esetnek.”10 Magunkra vonatkoztatva mindezt: a
Bill- és Linda-féle ingoványon átevickélve jobban tettük
volna, ha az elménkben tisztán elkülönítjük, hogy melyek az
adott tények, és melyek az elménk által hozzáadott
díszítőelemek vagy történetek.
Amikor rostálni próbálunk, azaz elválasztani egymástól a
lényegest és a mellékest, ugyanolyan körültekintően kell
eljárnunk, mint a megfigyelés során. Csak így lehetünk biztosak
afelől, hogy helyesen osztályoztuk benyomásainkat. Ha nem
vagyunk elég körültekintőek, beállítódásunk, előzetes feltevé-
seink vagy az esetleges későbbi fordulatok még a legpon-
tosabbnak tartott megfigyeléseinket is módosíthatják.
Elizabeth Loftus egyik klasszikus tanúvallomás-kísérletében
a résztvevőknek meg kellett nézniük egy autós koccanást
ábrázoló kisfilmet. Ezután Loftus egyesével megkérdezte tőlük,
milyen gyorsan hajthattak az autók a baleset pillanatában – ami
a rendelkezésre álló adatokból származó klasszikus dedukció.
Most következik a csavar: minden egyes kérdésfeltevésnél egy
icipicit módosított a megfogalmazáson. A baleset leírásakor az
igéket variálta: az autók ripityára törtek, összeütköztek,
egymásba szaladtak, koccantak vagy egymásnak ütődtek. A
kutató által használt kifejezések drasztikusan befolyásolták a
résztvevők emlékezetét. Nem elég, hogy azok, akik a
jármivek „ripityára
 310/
töréséről” hallottak, nagyobb sebességet feltételeztek a töb-
bieknél, de a rákövetkező héten sokkal nagyobb arányban em-
lékeztek úgy, hogy a filmben üvegcserepeket is láttak, jóllehet
egyik autó szélvédője sem tört be.
Mindez a téves információs hatást (misinformation effect)
il- lusztrálja. Ha félrevezető információval szembesülünk,
hajlam- osak vagyunk igazként felidézni a későbbiekben, és
figyelembe venni a dedukció folyamatában. (Pedig a Loftus
kísérletében résztvevők még csak nem is nyilvánvalóan
hamis, hanem csupán megtévesztő tájékoztatást kaptak.) A
specifikus szóhasználat egyszeri keretként miködik, amely
kihat gon- dolatmenetünkre, sőt emlékezetünkre is. Éppen ez
okozza a legkomolyabb nehézséget, és ez teszi
szükségszerivé, hogy – Holmes szavaival élve – megtanuljuk
kigyomlálni a lényegtelent (az újságírók feltételezéseit) a valós,
objektív és vitathatatlan tények közül, méghozzá átgondoltan
és szisztematikusan. Ha ezt elmulasztjuk, mi is
üvegcserepekre emlékszünk majd a valóságban látott sértetlen
szélvédő helyett.
Igazság szerint akkor kell a legóvatosabbnak lennünk,
amikor több az információnk, nem pedig akkor, amikor
kevesebb. A következtetéseink helytállóságába vetett hitünk
rendszerint nő az alapul szolgáló részletek számának
növekedésével, különösen akkor, ha a részletek egyike
ténylegesen hihető. A hosszabb lista valamiért ésszeribbnek
 311/
tinik, még akkor is, ha elemeit külön-külön nem tartanánk
valószíninek a rendelkezésünkre álló információ alapján. Így
hát, amikor egy összetett állítás valamelyik eleme igaznak
tinik, hajlamosak vagyunk elfogadni a teljes összekapcsolt
kijelentést, még akkor is, ha nincs semmi értelme. Linda, a
fem- inista banktisztviselő. Bill, a dzsesszzenész könyvelő.
Ha úgy vesszük, elég ellentmondásos. Minél alaposabban
végeztük a megfigyelést, és minél több adatot gyijtöttünk
össze, annál valószínibb, hogy félrevezet bennünket egy
kiemelkedő részlet. Hasonlóképpen, minél több mellékes
részletet gyijtünk be, annál kisebb az esélyünk arra, hogy
rábukkanjunk a lényegesre, és annál valószínibb, hogy
aránytalanul nagy súlyt tulajdoní- tunk a lényegtelennek.
Minél több részletet osztanak meg velünk egy történet
kapcsán, annál inkább úgy találjuk, hogy a történet meggyőző
és igaz, még akkor is, ha az adott részletek irrelevánsak a
történet igazságtartalmának szempontjából. Ruma Falk
pszichológus jegyezte le, hogy amikor a narrátor egy véletlen
egybeesést tartalmazó történet elmondásakor (például
ugyanabban a kisvárosban ketten nyernek a lottón) pontosan
körülírt, de teljesen fölösleges részleteket említ, a hallgatóság
nagyobb valószíniséggel értékeli az egybeesést meglepőnek és
lenyigözőnek.
Amikor érvelünk, elménk hajlamos minden, a témához lát-
szólag kapcsolódó információba belekapaszkodni, miközben
 312/
előhívja a valóban lényeges és a csupán fontosnak tinő okokat.
Ennek több oka is lehetséges: az ismerősség, vagyis az az érzés,
hogy már találkoztunk vele, hogy tudunk róla valamit, még ha
nem is tudjuk pontosan megfogalmazni, hogy mit; a terjedő akt-
iváció (spreading activation), vagyis az, hogy egy apró memória-
csomópont aktiválása újabb csomópontokat léptet miködésbe,
ezért az életre keltett emlékek egyre távolabb esnek az ere-
detitől; vagy éppen a véletlen egybeesés, amikor egyszerien es-
zünkbe jut valami, miközben egy másik dolgon töprengünk.
Ha például Holmes csodálatos módon kilépne a könyvből,
és bennünket – nem pedig Watsont – kérne meg arra, hogy
vegyük sorra az aktuális bineset ismert elemeit, elkezdenénk
átkutatni az emlékeinket (Mit is olvastam éppen? Vagy az a
másik ügy volt?), majd bizonyos tényeket kiemelnénk a
tárhelyükről (Rendben: a ló eltint, az idomár meghalt, a
lovászfiút elkábítot- ták, a gyanúsítottat előállították.
Kihagytam valamit?). A folyamat során feltehetően olyasmi is
felbukkanna, amely talán nem is számít igazán (Azt hiszem,
elfelejtettem ebédelni, mert annyira lekötött a történet. Mint
amikor először olvastam A sátán kutyáját, és elfelejtettem
enni, aztán megfájdult a fejem, ezért lefeküdtem, és…).
Ha nem tartjuk kordában a túlzott aktiválódás és a túlzott
inklúzió tendenciáját, az aktiváció sokkal tovább terjed annál,
ami pillanatnyi célunknak megfelel. Az „Ezüstcsillagban” Ross
 313/
ezredes folyton azért nyaggatja Holmest, hogy tegyen többet,
nézzen meg többet, latolgasson többet, az ő szavaival élve
„mozgasson meg minden követ”. Energia és tevékenység,
minél több, annál jobb: ő erre esküszik. Rendkívül nagyot
csalódik, amikor Holmes ellentmond neki, mert úgy dönt, hogy
először a már azonosított kulcselemekre összpontosít. A detek-
tív ugyanis felismeri, hogy a felesleges kigyomlálásához nem
szabad minél több elméletet és potenciálisan lényeges (vagy ép-
pen mellékes) elemet összegyijtenie.
Lényegében azt kell tennünk, amire a CRT tanított ben-
nünket: átgondolni, megfékezni, átszerkeszteni. Kapcsoljuk be a
Holmes-rendszert, fékezzük meg átgondolatlan adatgyijtési
kényszerünket, és inkább tudatosan összpontosítsunk a már
birtokunkban lévő részletekre! Hogy mi lesz azzal a rengeteg
megfigyeléssel? Meg kell tanulnunk szortírozni őket az
elménk- ben az eredményes gondolkodás érdekében. Meg kell
tanul- nunk, mikor ne gondoljunk rájuk, és azt is, mikor
hívjuk őket elő. Meg kell tanulnunk koncentrálni – átgondolni,
megfékezni, átszerkeszteni –, máskülönben könnyen
megeshet, hogy sem- mire sem megyünk a fejünkben kavargó
számtalan gondolattal. A tudatos jelenlét és a motiváció a
sikeres következtetés alapvető követelménye.
Az alapvető azonban nem egyenlő sem az egyszerivel, sem
pedig az elegendővel. Bármilyen fokuszált és motivált is
 314/
Holmes, Ezüstcsillag esetében még ő is sokat bajlódik a lehet-
séges gondolatmenetek megszirésével. Szóvá is teszi ezt Wat-
sonnak, miután megtalálják az állatot: „Be kell vallanom,
hogy teljesen téves elképzeléseim voltak az újságcikkek
alapján. Pedig a cikkekben a fontos tények is benne voltak, de
a lényegtelen részletek teljesen elborították őket.” 11 A
következtetés alappillére: a lényeges és a mellékes
elkülönítése még a legjobban képzett elme számára is
nehézséget okozhat. Ezért nem zárja le Holmes az ügyet a
kezdeti elméletére hagy- atkozva. Pontosan azt teszi, amit
tőlünk is kér: szép sorban kiteríti maga előtt a tényeket, és
azokból indul ki. Még hibái is megfontoltak és hozzá méltók,
mert bármennyire szeretne is szóhoz jutni Watson-rendszere,
ő képes megfékezni.
Hogy hogyan csinálja? Saját tempójában halad, és fittyet
hány mindenkire, aki sietségre ösztökéli. Nem hagyja magát be-
folyásolni. Azt teszi, amit tennie kell, sőt egy apró trükkel is él.
Mindent elmesél Watsonnak – a Sherlock Holmes-irodalom vis-
szatérő eleme ez, s mint láthatjuk, nem csupán ügyes írói fogás.
Maga a detektív fogalmazza meg egyszer, mielőtt megkezdené a
megfigyelést: „mi magunk is akkor látunk a legtisztábban, ha
elmondjuk az esetet valakinek”.12 Ugyanarról az elvről van szó,
amelynek miködését korábban már megfigyelhettük: ha han-
gosan kimondunk valamit, az megállásra és elgondolkodásra
késztet bennünket. Tudatos jelenlétre utasít. Rászorít
 315/
bennünket, hogy a premisszákat, feltevéseket logikai
érdemeik szerint mérlegeljük, és lassítsuk le
gondolkodásunkat, mert így elkerülhetjük a feminista Linda-
féle baklövéseket. Biztosítja, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül
a valóban jelentőségteljes ele- meket pusztán azért, mert nem
keltette fel eléggé a figyelmünket, vagy mert nem illett bele az
okok és okozatok magyarázatára (tudatosan vagy tudattalanul)
megalkotott történetbe. Lehetővé teszi, hogy belső Holmesunk
figyelhessen, és megtorpanásra kényszeríti a Watson-
rendszert. Segítségével megbizonyosodhatunk, hogy valóban
megértettünk mindent, és nem csak megérteni véltük, csupán
azért, mert helyesnek tint.
Holmes pedig tényleg akkor ismeri fel az ügy megoldásához
vezető információt, amikor felsorolja a tényeket Watsonnak:
„Csak a hintóban láttam át, mikor az idomár házához értünk,
hogy miért fontos a currys ürühús.”13 A vacsorára könnyi
lényegtelen apróságként tekinteni egészen addig, amíg fel
nem sorakoztatjuk a többi megfigyelés mellé, és rá nem
ébredünk arra, hogy nagyon is tudatos volt a választás, mert
azt a célt szolgálta, hogy elnyomja a lovászfiút elaltató
ópiumpor szagát és ízét. Aki nem tudja, hogy currys ürühús
lesz a menü, nem kockáztatná meg, hogy egy ízéről
felismerhető mérget használ- jon. Tehát olyasvalaki a tettes,
aki jól tudta, mi lesz a vacsora. Pontosan ez a felismerés az,
aminek hatására Holmes megfogal- mazza a híressé vált
 316/
konklúziót: „De még nem is válaszoltam
 317/
erre a kérdésre, mikor eszembe jutott, milyen fontos láncszem
az is, hogy a kutya nem ugatott aznap éjjel. Egy helyes
következtetés valósággal vonzza a másikat!”14 Ha a megfelelő
ösvényen indulunk el, sokkal nagyobb az esélye annak, hogy
meg is maradunk rajta.
Ennél a lépésnél ügyelnünk kell arra, hogy valamennyi
meg- figyelésünket és az összes, elménk képzeleti terében
összeállított lehetséges variációt felsorakoztassuk, valamint
hogy kerüljük el az átfogó képhez nem tartozó dolgokat. Nem
összpontosíthatunk kizárólag sem a legkönnyebben eszünkbe
jutó részletekre, sem a jelentősnek tinőkre, sem pedig a
leginkább szembeszökőkre, vagy a leglogikusabbnak látszókra.
A leírás alapján valószínileg soha nem gondolnánk Lindát
banktisztviselőnek, de könnyen megeshet, hogy neki tulaj-
donítanánk a feminizmust. Ne hagyjuk, hogy ez utóbbi
vélekedésünk elhomályosítsa a többi adatot! A korábban
alkal- mazott logikával haladjunk tovább, és egy összefüggő
egész részeként kezelve, de egyesével és tárgyilagosan
értékeljünk ki minden elemet. Lehet, hogy banktisztviselő?
Dehogyis! Akkor feminista banktisztviselő? Na, az meg pláne
nem!
Emlékeznünk kell, ahogyan Holmes is tette, az Ezüstcsillag
eltinésével kapcsolatos összes részletre, méghozzá meg-
fosztva az újságok találgatásaitól, meg az azok hatására akar-
atlanul gyártott elméletektől. Holmes soha nem nevezné
 318/
Lindát feminista banktisztviselőnek addig, amíg meg nem
győződne arról, hogy banktisztviselő-e.

A valószínűtlen nem lehetetlen

A Négyek jelében rablógyilkosságot követnek el egy meglehet-
ősen nagy ingatlan legfelső szintjének egyik belülről bezárt kis
szobájában. Hogy az ördögbe juthatott be a tettes? Holmes
számba veszi a lehetőségeket: „Az ajtó tegnap óta nem nyílt ki.
[…] Az ablak belülről van becsukva. Kerete teljesen ép. Oldalt
sincs kifeszítve. Nyissuk ki. A közelben nincs esőcsatorna. A
tető nem érhető el.”15
De akkor hogyan lehet bejutni? Watson találgat: „Az ajtó
zárva volt, az ablak megközelíthetetlen. Talán a kéményen
keresztül?” Holmes azonban elveti az ötletet: „A kályha túl
szik ahhoz. Ezt a lehetőséget már átgondoltam.”
„Nos, akkor hát?” – kérdezi Watson elkeseredetten. „Bizony,
egyszer már ön is alkalmazhatná a módszeremet – feleli Holmes
a fejét csóválva. – Hányszor megmondtam önnek, hogy csupán
az összes lehetetlen variációt kell kiküszöbölni, s akkor, ami
marad, bármennyire valószínűtlen is, okvetlenül megfelel a
valódi tényállásnak. Tudjuk, hogy sem az ajtón, sem az ablakon,
sem a kályhán keresztül nem jött a szobába. Tudjuk azt is,
hogy a
 319/
szobában nem rejtőzködhetett, mert itt lehetetlen elbújni. Te-
hát merről jöhetett?”
Watson ekkor végre felismeri a választ, és felkiált: „A
mennyezet nyílásán keresztül!” Holmes válasza pedig – „ter-
mészetesen csak ez lehetséges” 16 – úgy cseng, mintha ez volna a
bejutás legkézenfekvőbb módja.
Természetesen nem az. Kifejezetten valószínitlen. Olyan fel-
vetés, amely legtöbbünknek soha nem jutna eszébe, és segítség
nélkül Watsonnak sem, bármennyi leckét is kapott már a
Holmes-féle megközelítésmódból. Mint ahogy nehéz
elkülöníteni a lényegtelent a valóban fontostól, úgy gyakran a
valószínitlent sem vesszük számításba – mert az elménk még
azelőtt lehetetlennek minősíti, mielőtt megadná neki az őt
megillető figyelmet. A Holmes-rendszer feladata felrázni ben-
nünket, hogy kiessünk az egyszeri narratívából, és elgon-
dolkodjunk azon, hogy egy olyan valószínitlen felvetés, mint a
mennyezeti nyíláson át történő behatolás, elvezethet ben-
nünket az ügy megoldásához.
Lucretius egyszer bolondnak nevezett valakit, aki azt hitte,
hogy a legmagasabb hegy, amelyet ő valaha látott, a világ leg-
magasabb hegye. Valószínileg mi is bolondnak neveznénk.
Mé- gis mindennap azt tesszük, amit ő. Nassim Taleb
matematikus a római költőről nevezte el a jelenséget
Lukréciusz-alábecslésnek (Lucretius underestimation).
(Lucretius idejében vajon csakugyan
 320/
annyira szokatlan volt az elképzelés, hogy a világ az ismert
dol- gokra korlátozódik? Akkoriban ez kisebb hiba volt
azoknál, amelyeket ma, a könnyen megszerezhető
információk korában elkövetünk.)
Amikor így járunk el, egyszerien csak hagyjuk, hogy
személyes múltbéli tapasztalataink döntsék el, mit tartunk le-
hetségesnek. Meglévő készletünk egyfajta horgonnyá válik: ez
lesz érvelésünk startköve, minden további gondolatunk kiin-
dulópontja. És még ha meg is próbáljuk kiigazítani énközpontú
perspektívánkat, oly csekély mértékben vagyunk rá képesek,
hogy az a lényegen nem változtat, és tulajdonképpen továbbra
is makacsul ragaszkodunk az énünk által irányított, félrevezető
megközelítésünkhöz. Ez történetmesélő hajlamunk másik
formája: az átélt események alapján képzelünk el új
történeteket, és nem aszerint, amit még soha nem
tapasztaltunk.
A történelmi példákból sem okulunk igazán, mert leírás
alapján másképpen tanulunk, mint személyes tapasztalataink-
ból. Ezt nevezik a leírás és a tapasztalat közti hézagnak
(description- experience gap). Watson talán olvasott egyszer
valamit egy mer- ész, tetőn át történő behatolásról, de mivel soha
nem szerzett róla közvetlen tapasztalatot, ennek megfelelően
dolgozta fel az információt, és valószínileg így is használná egy
esetleges problémamegoldás során. És Lucretius bolondja?
Talán
 321/
olvashatott a magas hegycsúcsokról, de még mindig nem hisz a
létezésükben. „A saját szememmel akarom látni őket – köti az
ebet a karóhoz. – Hát bolond vagyok én?” Közvetlen példa
hiányában a valószínitlen olyan mértékben megközelíti a le-
hetetlent, hogy Holmes utasításai mind hiábavalóak.
Mégis, alapvetően fontos, hogy el tudjuk különíteni
egymástól a két dolgot. Ha sikeresen le is választottuk a
lényegest a mellékesről, ha össze is gyijtöttünk minden tényt
(azok következményeivel együtt), és kizárólag a valóban
jelentősekre összpontosítottunk, elveszünk, ha nem engedjük
meg elménknek, hogy a tetőt – bármilyen valószínitlennek
tinjék is – a szobába való bejutás egyik lehetséges helyeként
tartsa számon. Ha Watsonhoz hasonlóan azonnal elvetjük –
vagy még csak nem is gondolunk rá –, akkor soha nem
leszünk képesek kikövetkeztetni az érvelésünkből egyébként
egyenesen következő alternatívákat.
A jövő legjobb mérőeszközét használjuk, a múltat.
Termész- etes dolog, de nem feltétlenül pontos. A múlt ritkán
ad helyet a valószínitlennek. Az ismertre, a valószínire, az
elképzelhetőre korlátozza dedukciónkat. Jókora bátorság kell
ahhoz, hogy a gondosan összeszedett és alaposan megfontolt
bizonyítékokból egy ezeken túlmutató alternatívára
következtessünk.
Térjünk vissza egy pillanatra az „Ezüstcsillaghoz”! Való igaz,
hogy Sherlock Holmes diadalmaskodik – a lovat megtalálják, az
 322/
idomár gyilkosát úgyszintén –, de csak a nagyszeri detektívre
egyáltalán nem jellemző késlekedést követően. Későn kapc-
solódik be a nyomozásba (egészen pontosan három nap késés-
sel), ezért értékes időt pazarol el. Hogy miért? Azért, mert
pon- tosan azt teszi, ami miatt Watsont gyakran megdorgálja:
nem tartja magát a „valószínitlen nem lehetetlen” elvéhez,
tehát ahhoz, hogy a valószínitlent a valószínibb
alternatívákkal egy- enlő esélyesként kell figyelembe venni.
Miközben Holmes és Watson Dartmoorba tart, hogy besegít-
senek a nyomozásba, a detektív megemlíti, hogy kedd este
mind a ló tulajdonosa, mind pedig Gregson felügyelő
táviratozott neki, hogy a segítségét kérjék. Watson meghökken:
„Kedd este! De hiszen már csütörtök délelőtt van! Miért nem
indultunk már tegnap?”17 Holmes így felel: „Mert hibát
követtem el, kedves Watson. Attól tartok, hogy ez gyakrabban
megesik, mint ismer- őseim, kiváltképp a maga olvasói
gondolják. Elképzelhetetlen- nek tartottam, hogy Anglia
leghíresebb lovát hosszabb ideig el lehessen rejteni, méghozzá
olyan ritkán lakott vidéken, mint Dartmoor északi része.” 18
Holmes lehetetlenként kezelte a pusztán valószínitlent,
mindez pedig azt eredményezte, hogy nem cselekedett időben.
Visszájára fordult tehát a megszokott Holmes–Watson-eszmec-
sere, amelyben a doktor feddése szokatlanul helytálló és
találó.
 323/
Még a legjobb és legélesebb elme is tulajdonosa egyéni
tapasztalatainak és világképének rendelődik alá. Jóllehet a
Holmeséhoz hasonló agy rendszerint figyelembe veszi a legtá-
volabbi eshetőségeket is, megesik, hogy őt is korlátozzák koráb-
ban megalkotott nézetei és az adott pillanatban rendelkezésére
álló információhalmaz. Röviden, még Sherlock Holmest is
korlátozza elmepadlása felépítése.
A detektív annyit lát, hogy egy rendkívül feltinő ló eltinik
egy kifejezetten vidéki környezetben. Minden korábbi
tapasztalata azt súgja neki, hogy ez nem maradhat sokáig így. A
következőképpen érvel: ha ez a legfigyelemreméltóbb
versenyló egész Angliában, akkor hogyan tinhet el szem elől
egy olyan elszigetelt vidéken, ahol korlátozott a rejtekhelyek
száma? Valakinek biztosan feltinik – élve vagy halva – a jószág,
és bejelenti a hatóságnak. Mindez a tényekből származtatott
tökéletes következtetés volna, ha történetesen igaz lenne. De
már csütörtök van, a lónak pedig kedd óta semmi nyoma, és
egyetlen bejelentés sem érkezett. Mit nem vett hát számításba
Holmes?
A ló nem maradhatott volna rejtve, ha még mindig annak a
lónak látszana. Az állat álcázásának lehetősége meg sem fordult
a nagyszeri detektív elméjében, mert ha megfordult volna,
biztosan nem veti el a lehetőséget, hogy Ezüstcsillag elre-
jthető. Holmes nemcsak azt látja, ami előtte van, hanem azt is,
 324/
amit tud. Ha olyasvalamit tapasztalnánk, ami semmilyen mó-
don nem illik bele múltbéli sémáinkba, ha nem lenne hason-
mása emlékezetünkben, valószínileg nem tudnánk hogyan ér-
telmezni – vagy pedig észre sem vennénk, és azt látnánk hely-
ette, amire mindvégig számítottunk.
Vizuális észlelésünket remekül szemléltetik a
gestaltpszich- ológiában alkalmazott példák, amelyekben egy
dolgot a be- mutatás kontextusának függvényében
többféleképpen is észlelhetünk.
Vegyük szemügyre az alábbi képet!

A középső alakzatot B-nek vagy 13-nak látjuk? Az inger

ugyanaz, de várakozásaink és az elem kontextusa határozza
meg, hogyan érzékeljük. Álcázott állat? Holmes
repertoárjában nem szerepel semmiféle ilyesmi, se kicsi, se
nagy, így hát meg sem fordul a
 325/
fejében az eshetőség. A tapasztalat, a kontextuális keret, a már
meglévő horgonyok által biztosított hozzáférhetőség kihat a de-
dukcióra. Nem következtetnénk B-re, ha elvennénk az A-t és a C-
t, mint ahogyan 13-ra sem, ha a 12 és a 14 hiányozna. Eszünkbe
sem jutna, akármilyen logikus megoldás is, ha az adott kontex-
tusban egyszerien valószínitlen. De ha kissé eltoljuk a
környező elemeket? Vagy ha a hiányzó sor ott van ugyan, csak
letakarva? Mindez megváltoztatná az összképet, de nem felté-
tlenül módosítaná fontolóra vett választásainkat.
Mindez újabb érdekességet vet fel: nemcsak tapasztalatunk
befolyásolja azt, amit lehetségesnek tartunk, hanem várakozá-
saink is. Holmes arra számított, hogy Ezüstcsillag előkerül, és
ezért más fényben látta a bizonyítékokat, ami miatt pedig
figyelmen kívül hagyott bizonyos eshetőségeket. A felszólító
jelleg ismét felütötte a fejét, csakhogy ezúttal a megerősítési
torzítás formájában, amely a kezdő és gyakorlott gondolkodók
egyik leggyakoribb közös hibája.
Gyermekkorunktól fogva fogékonyak vagyunk a különféle
megerősítési torzításokra. Már jóval azelőtt meghozzuk
döntéseinket, hogy ténylegesen megfogalmaznánk őket, és le-
hetetlennek kikiáltva félredobjuk a valószínitlent. A jelenség
tanulmányozásának kezdetén egy felmérésben harmadik os-
ztályosokból álló általános iskolás csoportot kérdeztek meg
ar- ról, a teniszlabdák mely tulajdonságai fontosak a jó
szervához.
 326/
Amint a gyerekek kialakították egyéni álláspontjukat (például
azt, hogy a méret fontos, de a szín nem), vagy képtelenek
voltak belátni az elképzelésüknek ellentmondó, ám
bizonyítottan lényeges tulajdonságok szerepét (például azt,
hogy a szín mé- giscsak számít, a méret pedig kevésbé), vagy
rendkívül szelektíven és eltorzítva vették tudomásul őket,
vagyis félremagyaráztak minden olyan alternatívát, amely
nem felelt meg eredeti elképzelésüknek. Mi több, segítség
nélkül altern- atív elméleteket sem tudtak felállítani. Amikor
később arra kérték őket, hogy idézzék fel elméletüket és az azt
igazoló bizonyítékokat, tévesen emlékeztek vissza a
folyamatra, így a bizonyítékok sokkal inkább
összeegyeztethetők voltak az elmé- lettel, mint a valóságban.
Más szóval, újraformálták a múltat, hogy jobban igazodjon a
világképükhöz.
Ahogy öregszünk, mindez egyre rosszabb lesz, de a legjobb
esetben is csupán stagnál. A felnőttek hajlamosabbak előnyben
részesíteni az egyoldalú érveket a dolgokat mindkét oldalról
megvilágító érvekkel szemben, és hajlamosak úgy vélni, hogy
ezek az egyoldalú érvek megfelelő gondolkodásmódot képvisel-
nek. Továbbá jobban szeretünk megerősítő, pozitív
bizonyítékokat keresni hipotéziseinkre és hiedelmeinkre, még
akkor is, ha az adott hipotézisek tulajdonképpen nem fontosak
számunkra. Egy nagy jelentőségi kísérlet során a kutatók arra
jutottak, hogy a résztvevők egy elképzelés vizsgálata során csak
 327/
azokat a példákat vették számba, amelyek az elképzelés
helyességét támasztották alá – és nem is vették észre azokat,
amelyek a helytelenségét bizonyították. Bámulatos az is, milyen
aszimmetrikusan mérlegeljük egy-egy hipotézis bizonyítékait:
hajlunk túlbecsülni minden pozitív megerősítő bizonyítékot, és
alábecsülni a negatív, tévedést igazoló bizonyítékokat. Olyan
tulajdonságunk ez, amelyet a profi gondolatolvasók és jövő-
belátók időtlen idők óta kiaknáznak. Azt látjuk, amit keresünk.
Vagyis a dedukció utolsó szakaszában sem szabadulhatunk
a Watson-rendszertől. Még ha tényleg minden adat a
rendelkezésünkre is áll – ahogyan ennek lennie kell a
folyamat ezen pontján –, akkor is megeshet, hogy
elméletgyártásba kezdünk a bizonyítékok előtt, és hagyjuk,
hogy a lehetségesről és a lehetetlenről szerzett tapasztalataink
és elképzeléseink be- leszóljanak abba, hogyan látjuk és
használjuk fel a bizonyítékokat. Az „Ezüstcsillagban” Holmes
azért nem vesz tudomást a megfelelő irányba mutató jelekről,
mert nem tartja lehetségesnek, hogy egy lovat senki ne vegyen
észre. Watson azért nem tekinti opciónak a tetőn át történő
behatolást, mert el sem tudja képzelni, hogy bárki ezen az
útvonalon jusson be egy szobába. Hiába van minden adat a
kezünkben, ez még nem jelenti feltétlenül, hogy érvelésünk
során követjük azt az elvet, miszerint minden bizonyíték
objektív, érintetlen és előttünk van.
 328/
Holmesnak azonban sikerül felismernie és kijavítania hibáját
(vagyis igazából az mutatott rá, hogy továbbra sem került elő
a ló). Amint a detektív megengedi, hogy a valószínitlen
lehetőség elképzelhetővé váljon, teljes mértékben átértékeli az
ügyről és a bizonyítékokról alkotott nézeteit, és minden a
helyére kerül. Watson kíséretében felkerekedik, hogy
előkerítse Ezüstcsillag- ot, és megoldja a problémát. Némi
segítséggel a doktornak is sikerül kiküszöbölnie a csorbát.
Miután Holmes felhívja a figyelmét arra, hogy minden
eshetőséget figyelembe kell venni, bármilyen valószínitlennek
tinjék is, Watson azonnal felveti a bizonyítékokhoz illő
alternatívát – amelyet néhány perccel korábban teljesen
kizártnak tartott.
A valószínitlen nem lehetetlen. A következtetési folyamat-
ban hajlunk arra, hogy megelégedjünk a kielégítővel, és
kényelmesen megállunk, ha valami már elég jónak tinik. De
amíg végig nem vettük az összes lehetőséget, és meg nem
bizonyosodtunk arról, hogy valóban mindennel számoltunk, ad-
dig nem érünk célba. Meg kell tanulnunk kitágítani tapasztal-
ataink határait, és túllépni az első, ösztönös megérzéseken. Meg
kell tanulnunk igazoló és cáfoló bizonyítékokat keresni. De
ami még ennél is fontosabb, meg kell próbálnunk meghaladni
azt a perspektívát, amely túl kézenfekvő ahhoz, hogy
elfogadjuk: a sajátunkat.
 329/
Egyszóval vissza kell térnünk a CRT-hez és annak lépései-
hez. Át kell gondolnunk, hogy mit akar tenni az elménk; meg
kell fékeznünk, ami nem logikus (ebben az esetben el kell
dön- tenünk, hogy valami tényleg lehetetlen-e, vagy
pusztán valószínitlen); majd ennek megfelelően kell
átszerkesztenünk megközelítésünket. Nem mindig lesz
mellettünk Holmes, aki a segítségünkre siet, de magunk is
boldogulhatunk, mégpedig a gondosan kifejlesztett és
gyakorolt tudatos jelenlét segít- ségével. Bár elfoghat
bennünket a kísértés, hogy először cselekedjünk, és utána
gondolkodjunk, hogy még figyelem- bevételük előtt
elvessük az egyes lehetőségeket, a következő általános elvet
szem előtt tartva sikerre vihetjük ügyeinket. Először
gondolkodjunk, utána cselekedjünk, és tőlünk tel- hetően
igyekezzünk minden döntéshez friss elmével közelíteni! A
szükséges elemek mind megvannak (feltéve, hogy
elvégeztük a megfigyelői és képzeleti munkát). A nagy kérdés
az, hogy mihez kezdünk velük. Felhasználjuk-e az összes
rendelkezésünkre álló információt, és nem csupán azt,
amelyik történetesen az eszünkbe jut, vagy amelyikbe
belebotlunk? Ugyanakkora súlyt kap-e mindegyik, hogy aztán
valóban ki tud- juk szirni a lényegest a mellékesek közül,
ahelyett, hogy kibil- lentene bennünketegy teljesen
lényegtelen tényező? Kiterítjük-e logikus
sorrendben magunk elé a darabokat, ahol mindegyik lépés
 330/
egyben a következőre is utal, és ahol minden
 331/
tényezőből levontuk a megfelelő következményeket? Eközben
nem esünk-e bele abba a csapdába, hogy azt hisszük, mindent
végiggondoltunk, pedig távolról sincs így? Figyelembe vesszük-
e a logikus útvonalakat, még azokat is, amelyek lehetetlennek
látszanak? Végül pedig: fokuszáltak és motiváltak vagyunk-e?
Emlékszünk-e arra, mi volt az a probléma, amely ide vezetett
bennünket – vagy rég elhagytuk már eredeti ösvényünket, es-
etleg belekapva egy másik problémába anélkül, hogy
pontosan tudnánk, hogyan és miért?

Azért oroszul olvastam először Sherlock Holmest, mert ez volt a

gyermekkorom és gyermekkorom összes könyvének nyelve.
Gondoljanak csak vissza az utalásaimra! Megemlítettem, hogy a
családom orosz származású, és azt is, hogy nővéremmel együtt
a Szovjetunióban születtünk. Elmondtam, hogy a történeteket
az édesapám olvasta fel. Azt is, hogy a kérdéses kötet olyan régi,
hogy még az is megfordult a fejemben, talán a nagyapám is
ebből olvasott fel apámnak. Ha egyszer mindent együtt látunk
kiterítve magunk előtt, kétség sem férhet hozzá. Ugyan milyen
más nyelvről lehetne szó? De megálltak-e végiggondolni min-
dezt akkor, amikor külön-külön találkoztak az információmorz-
sákkal? Vagy meg sem fordult a fejükben a valószínitlensége
miatt? Vagy mert Holmes olyan angol?
 332/
Nem számít, hogy Conan Doyle angolul írta a történeteit,
és hogy Holmes alakja maga is rendkívül szorosan összeforr az
an- gol nyelvvel. Az sem, hogy most már ugyanolyan jól
olvasok és írok angolul, mint oroszul. Sőt az sem, hogy
mostanáig talán még nem találkoztak orosz nyelvi Sherlock
Holmes-kötettel, vagy hogy talán eszükbe sem jutott feltenni a
kérdést, hogy létezik-e ilyesmi. Csak a premisszák
számítanak, meg az, merre visznek bennünket, ha hagyjuk
kibontakozni a belőlük következő logikus konklúziót, még ha
a kapott irány nem is cseng egybe elménk preferenciáival.
 6. FEJEZET
AZ ELMEPADLÁS KARBANTARTÁSA: A TANULÁS
SOHA NEM ÉR VÉGET

A bérlő viselkedése felettébb szokatlan. Szállásadónője, Mrs.

Warren már tíz napja a színét sem látta. Bezárkózik a
szobájába – az első estét leszámítva, amikor elment valahova, és
csak késő éjjel tért vissza –, és éjjel-nappal fel s alá járkál. Ha
pedig szüksége van valamire, nyomtatott betikkel egy-egy szót
firkant egy papirosra, és kiteszi az ajtó elé: SZAPPAN. GYUFA.
DAILY GAZZETTE. Mrs. Warren belső vészcsengője veszélyt
jelez. Úgy érzi, valami nagyon nem stimmel. Így hát
felkerekedik, hogy tanácsot kérjen Sherlock Holmestól.
Holmest azonban eleinte vajmi kevéssé érdekli az ügy. Egy ti-
tokzatos albérlő aligha érdemes bármilyen nyomozásra. Ám a
részletek apránként egyre izgalmasabbá válnak. Először is ott
vannak a nyomtatott betikkel körmölt szavak. Miért nem
folyóírást használ? Miért választ ilyen nehézkes, természetel-
lenes kommunikációs formát? Aztán ott a cigarettacsikk,
amelyet Mrs. Warren előrelátóan magával vitt a detektívhez.
Bár a szállásadónő egészen biztos abban, hogy a rejtélyes lakó
bajuszt és szakállt visel, Holmes kitart amellett, hogy csak egy
 330/
csupaszra borotvált arcú férfi szívhatta el a kérdéses cigarettát.
Mindezek ellenére nincs olyan szál, amelyen továbbhaladhat-
nának, így a nyomozó arra kéri a hölgyet, tudassa vele, „ha
bármi szokatlant észlel”.1
A szokatlan pedig megtörténik. Másnap reggel Mrs.
Warren felháborodottan tér vissza a Baker Streetre: „Elegem
van, ki kell hívni a rendőrséget, Mr. Holmes!”2 Kiderül, hogy
Mr. Warrent, a szállásadónő férjét két ismeretlen megtámadta,
kabátot dobtak a fejére, majd betuszkolták a járda mellett
várakozó bérkocsiba. Nagyjából egy órával később pedig
kilökték. Mrs. Warren az al- bérlőt hibáztatja, és feltett
szándéka, hogy még aznap kiteszi a szirét. Holmes azonnal
csitítani kezdi:

Ne tegyen semmit meggondolatlanul. Kezdem azt hinni, hogy

ez az ügy jóval nagyobb jelentőségi, mint ahogy első
hallásra gondoltam volna. Most már teljesen világos, hogy
az al- bérlőjét veszély fenyegeti. Éppolyan világos az is,
hogy a rá leselkedő ellenség a maga házának kapujában állt
lesben, s a ködös reggeli félhomályban összetévesztette a
kegyed férjét az albérlőjével. Miután felfedezték otromba
tévedésüket, sza- badon engedték az urát.3

Aznap délután Holmes és Watson ellátogat a Great Orme

Streetre, hogy meglessék a nagy felbolydulást okozó vendéget.
 331/
Hamarosan meg is pillantják – a hölgyet. Holmes feltevése
helyesnek bizonyult: személycsere történt. „Egy házaspár Lon-
donban keres menedéket borzasztó és közvetlenül fenyegető
veszély elől. A veszély nagyságát mi sem bizonyítja jobban, mint
a szigorú óvintézkedések”4 – magyarázza Watsonnak. Majd így
folytatja:

A férfi, akinek el kell látnia bizonyos feladatot, távolléte

alatt tökéletes biztonságban akarja tudni asszonyát. Ez nem
csekély gond, melynek megoldására a férfi régi, jól bevált
módszerhez folyamodott, éspedig oly hatásosan, hogy
hitvesének jelenléte még a szállásadónőnek sem tint föl, aki
pedig naponta látja el élelemmel őt. A nyomtatott betivel írt
üzenetek, most már teljesen nyilvánvaló, arra szolgáltak,
hogy leplezzék a lakás bérlőjének nemét, amely folyamatos
kézírásból amúgy könnyiszerrel kideríthető volna. A férfi
nem jöhetett a nő közelébe, mert azzal nyomra vezette
volna ellenségeit. Mivel közvetlenül nem válthatott szólt
hitvesével, a legkézenfekvőbb megoldásnak tint, hogy egy
napilap apróhirdetés-rovatán keresztül tartsa vele a
kapcsol- atot. Eddig világos minden.5

De mi lehet az ok? Watson tudni akarja a választ. Miért a sok

titkolózás, és honnan várható a nagy veszély? Holmes úgy
véli,
 332/
élet-halál kérdésről van szó. A Mr. Warren elleni támadás, a
szállásadónő baljós érzése, hogy valaki megfigyeli: minden arra
utal, hogy sötét ügy van a háttérben.
De akkor Holmes miért akar tovább nyomozni? Watson érte-
tlenkedik. Hiszen Mrs. Warren problémáját megoldotta – és az
asszonyság sem akar mást, csak kitessékelni a bérlőt a házból.
Miért ártja bele magát még jobban, különösen akkor, ha az ügy
valóban olyan kockázatos, mint amilyennek tinik? A világ
legegyszeribb dolga volna kiszállni belőle, és hagyni, hogy az
események a maguk útját kövessék. „Ugyan miféle haszna
származna belőle?”6 – érdeklődik a doktor.
Holmes azonban kész válasszal áll elő:

– Mit is mondjak erre? A mivészetben néha a mivészet a

cél: én ezt saját gyönyöriségemre teszem. De feltételezem,
hogy orvosi praxisában ön is tanulmányozott olyan
eseteket, barátom, amikor nem gondolt az anyagi haszonra.
– Csak hogy fejlesszem tudásomat, Holmes!
– No látja, barátom, ez egy véget nem érő folyamat: az em-
ber élete alkonyáig fejleszti tudását, egyik leckét veszi a
másik után, egészen az utolsó, egyben legkomolyabb felad-
atig. Ez az eset pedig tanulságosnak ígérkezik. Nem jár érte
pénz, sem megbecsülés, az embert mégis elfogja a vágy, hogy
tisztázza, hogy mögé lásson. Mire bealkonyul, barátom,
egy
 333/
lépéssel továbbjutunk a nyomozásban, erre a fejemet
teszem.7
Holmest nem érdekli, hogy eredeti céljukat már megvalósítot-
ták. Az sem számít, hogy az ügy további boncolgatása rendkívül
veszélyes. Mégsem hagyja annyiban a dolgot, miután elérte az
eredeti célt, hiszen a feladat összetettebbnek bizonyult annál,
mint amilyennek első pillantásra tint. Az eset tanulságos: ha
másra nem is, tudásra tehet szert általa. Amikor Holmes azt
mondja, a tanulás véget nem érő folyamat, a mögöttes üzenet
igen sokatmondó. Természetesen jó dolog tanulni: edzésben
tartja az elménket, és nem hagyja, hogy elkényelmesedjünk. A
detektív számára azonban ennél is többről szól. A holmesi ér-
telemben vett tanulás bizonyos értelemben önmagunk folyama-
tos próbára tételét, szokásaink megkérdőjelezését jelenti, és
azt, hogy soha nem engedjük át teljes mértékben a Watson-
rendszernek a gyeplőt – még akkor sem, ha az időközben ren-
geteget tanult a Holmes-rendszertől. Megszokáson alapuló
magatartásformáink rendszeres felrázásával jár, és azt
feltételezi, hogy – bármennyire is szakértőnek hisszük ma-
gunkat – mindig tudatosak és motiváltak maradunk, bármivel is
foglalkozunk.
Kezdettől fogva hangsúlyoztuk a gyakorlás szükségességét.
Holmes azért jutott el oda, ahova, mert folyamatosan
gyakorolja azokat a tudatos gondolkodási szokásokat,
amelyek
 334/
alapján a világhoz viszonyul. A gyakorlás során azonban a
dol- gok egyre egyszeribbé és természetesebbé válnak, és
átkerül- nek a Watson-rendszer hatáskörébe. Bár szokásaink
immár Holmeséihoz hasonlók, mégis csak megszokások: olyan
dolgok, amelyeket magától értetődő rutinnal végzünk – és
éppen ezért, ha nem vigyázunk, öntudatlanul. Ez rendszerint
akkor történik meg, amikor a gondolkodást természetesnek
vesszük, és nem figyelünk oda arra, mi is történik valójában
az el- mepadlásunkon, amelyet így fel fogunk fordítani,
legyen bár miénk a legrendezettebb és legfényesebben
csillogó padlás, amellyel valaha is találkoztunk. Holmesnak is
újabb és újabb ki- hívásokat kell önmaga elé állítania, ha nem
akar ugyanerre a sorsra jutni. Mert bár tudatos szokásai
valóban rendkívül élesek, ő is eltévedhet, ha nem alkalmazza
őket. Ha nem tesszük próbára rendszeresen gondolkodási
szokásainkat, azt kock- áztatjuk, hogy az oly gondosan
nevelgetett tudatosságunk vis- szacsúszik a Holmes előtti
öntudatlan létezésbe.
Nehéz feladat, és az agyunk, szokás szerint, vajmi keveset
segít benne. Amikor úgy érezzük, hogy valami érdemlegeset
vittünk véghez, legyen szó egy rendetlen szekrény ki-
takarításáról, vagy egy olyan összetettebb, több elmélyülést
ig- énylő feladatról, mint például egy titokzatos ügy
megoldása, belső Watsonunk mindennél jobban vágyik a
 335/
pihenésre, és arra,
 336/
hogy megjutalmazza magát a remek munkáért. Miért is
törnénk magunkat tovább, ha már elvégeztük a feladatot?
Az emberi tanulást nagymértékben ösztönzi a jutalompre-
dikciós hibának (reward prediction error, RPE) nevezett
jelenség. Amikor valami a vártnál nagyobb örömet okoz –
például amikor autóvezetői gyakorlatozás közben ilyesfajta
gondolat fut át rajtunk: „Sikerült bevennem a balkanyart, és nem
döntöttem fel a jelzőkúpot sem!” –, az RPE hatására egy ingerü-
letátvivő vegyület, dopamin szabadul fel az agyban. Ez gyakran
megesik, ha valami újat kezdünk el tanulni. Lépésről lépésre
haladva örömmel tapasztaljuk, hogy eredményeket érünk el:
kezdjük megérteni, hogy mit is csinálunk, javul a teljesít-
ményünk, kevesebbet hibázunk. És tényleg nyerünk valamit
minden egyes lépéssel! Nemcsak jobban teljesítünk (ami
minden bizonnyal örömet okoz), hanem az agyunkat is megjut-
almazzuk a tanulásért és a fejlődésért.
De aztán egyszerre mindennek vége szakad. Már nem meg-
lepő, hogy egyenletesen vezetünk. Már természetes, hogy nem
ütünk mellé a gépelés során. Sőt az is, hogy egy pillanat alatt
megállapítjuk, Watson Afganisztánban járt. Már azelőtt tudom,
hogy képes vagyok rá, mielőtt megtenném. Ilyenkor pedig nincs
RPE. Ha nincs RPE, dopamin sincs. Nincs élvezet. Nincs miért
tovább tanulni. Elértünk egy megfelelő szintet, és úgy
 337/
döntünk – neurális és tudatos szinten egyaránt –, hogy már
elsajátítottunk mindent, amit tudnunk kell.
A trükk a következő: agyunkat meg kell tanítanunk arra,
hogy lépjen túl az azonnali jutalmazáson, és a jövő
bizonytalanságát találja önmagában jutalmazónak. Nem
könnyi – láttuk már korábban is –, mert pontosan a jövőbeni
bizonytalanság az, amit nem nagyon szeretünk. Sokkal jobb
érzés azonnal elmerülni a sikerben, a dopamináradatban és az
utóhatásokban.
A restség hatalmas erő. Az ember szokásainak rabja, de
nem csupán a szemmel látható szokásoké – mint amikor
munka után hazaérve első utunk a nappaliba vezet, hogy
bekapcsoljuk a tévét, vagy a konyhába, hogy bekukkantsunk a
hitőbe –, hanem gondolkodási szokásainak, a gondolatok előre
megjósolható zárt pályáinak, kiszámítható útvonalainak rabja
is. A gon- dolkodási szokásokat pedig nehéz megtörni.
Döntéseink esetében az egyik legerőteljesebb kényszerítő
erő az alapértelmezett hatás (default effect) – ez a korábban már
em- lített hajlamunk, hogy a legkisebb ellenállás irányában
halad- junk, és egészen addig elfogadjuk az előttünk heverőt,
amíg elég ésszeri megoldásnak látjuk. A jelenséggel bárhol
találkozhatunk. A dolgozók akkor lépnek be nyugdíj-elő-
takarékossági programba, ha az munkahelyükön alapjuttatás,
és hajlamosak nem belépni – még ha a munkaadójuk
 338/
nagylelkien ki is egészítené megtakarításaikat –, ha maguknak
kell dönteniük róla. Azokban az országokban, ahol a szer-
vdonorság alapértelmezett (vagyis mindenki potenciális szer-
vdonor addig, amíg másként nem rendelkezik), sokkal ma-
gasabb a donorok aránya a lakosság körében, mint ott, ahol
választás kérdése. Hasonlóképpen, amikor választhatunk,
hogy csináljunk-e valamit, vagy maradjunk tétlenek,
természetesen a semmittevést választjuk – és hajlamosak
vagyunk meg- feledkezni arról, hogy tulajdonképpen ilyenkor
is cselekszünk. Csakhogy ez a meglehetősen passzív és
önelégült „tevékenység” a Holmes által mindig is
hangsúlyozott aktív bevonódás töké- letes ellentéte.
Furcsa, de minél inkább fejlődünk, minél jobbá válunk, és
minél többet tanultunk, annál erősebb a késztetés, hogy
megpi- henjünk. Valamiért úgy érezzük, hogy
megérdemeltük, és nem ismerjük fel, hogy ezzel
tulajdonképpen csak ártunk magunknak.
A fenti minta nem csupán egyéni, hanem szervezeti és
nagyvállalati szinten is felfedezhető. Gondoljunk csak bele,
hány cég (például a Kodak, az Atari, vagy az RIM, a BlackBerry
megalkotója) dobott már piacra olyan áttörő fejlesztéseket,
amelyeket aztán néhány éven belül leköröztek a versenytársak?
A tendencia nem korlátozódik pusztán az üzleti világra. A
látványos innovációt követő legalább ennyire látványos
 339/
stagnálás mintája jóval általánosabb, és megfigyelhető a
tudományos életben, a harcászatban, és szinte bármely iparág-
ban vagy szakmában, amelyet csak fel tudunk sorolni. Mindez
pedig agyunk jutalmazási rendszerének felépítésére vezethető
vissza.
Hogy miért olyan általános ez a minta? Az alapértelmezett
hatásra, a lustaságra vezethető vissza, még tágabb szinten
pedig a szokások rögzülésére/bevésődésére. És minél
komolyabban jutalmaznak egy szokást, annál könnyebben
rögzül. Ha a helyesírási tesztre kapott csillag elég ahhoz, hogy
dopamin- bombák robbanjanak a gyermek agyában, képzeljük
el, mire le- het képes a többmilliárd dolláros siker, a szárnyaló
piaci részvényárfolyam, egy bestseller, egy áhított díj, vagy az
örökös akadémiai kinevezés.

Korábban már volt szó a rövid és a hosszú távú emlékezetről,

valamint a köztük lévő különbségről: az előbbi a tudatunkban
rövid ideig tárolt, majd elengedett információkat tartalmazza,
az utóbbi pedig az elmepadlásunkon tartósan
elraktározottakat. Ez utóbbi két minőségben létezik (bár
pontos miködési mech- anizmusait még kutatják):
beszélhetünk deklaratív, más néven explicit memóriáról, és
procedurális, avagy implicit memóriáról. A deklaratív
emlékezet egyfajta enciklopédikus tudást tárol, méghozzá
eseményeket (epizodikus emlékezet), tényeket
 340/
(szemantikus emlékezet) és más, explicit módon előhívható
dol- gokat. Minden alkalommal, amikor valami újat tanulunk,
külön szócikként rögzítjük. Ha egy bizonyos bejegyzésről
kérdeznek bennünket, fellapozzuk könyvünk megfelelő
oldalát, és – ha minden jól megy, ha megfelelően jegyeztük
fel, és a tinta sem fakult ki – előhívjuk. De mi történik akkor,
ha nem tudunk leírni valamit? Mi a helyzet akkor, ha egy
érzésről vagy egy cselekvés mikéntjéről van szó? Ebben az
esetben beléptünk a procedurális, más néven implicit
emlékezet birodalmába. Itt található a tapasztalat, amelyet már
messze nem olyan könnyi visszakeresni, mint az
enciklopédikus bejegyzéseket. Ha közve- tlenül rákérdeznek
egy tapasztalati dologra, talán nem is tu- dunk pontos választ
adni, sőt a kérdés akár szét is rombolhatja azt, amire
rákérdeztek. (A két rendszer nem különül el teljesen, és
némileg hat is egymásra. Ennek ellenére elképzelhetők és
leírhatók az elmepadláson tárolt két különböző informá-
ciótípusként. Mindkettő ott van, de nem egyformán tud-
atosíthatók és hozzáférhetők. Át is térhetünk egyikről a
másikra, méghozzá anélkül, hogy ezt felismernénk.)
Olyan ez, mint ha autóvezetést tanulnánk. Eleinte
expliciten emlékszünk mindenre, amire kell: a slusszkulcs
elfordítására, a tükör ellenőrzésére, a kézifék kiengedésére.
Tudatosan hajtunk végre minden lépést. De hamarosan már
nem kell egyesével fe- lidéznünk őket, automatikussá válnak.
 341/
Ha pedig megkérdeznék
 342/
tőlünk, hogyan indultunk el, talán meg sem tudnánk mondani.
Az explicit emlékezet territóriumából átkerültünk az implicit
emlékezetébe, aktív tudásunk megszokássá vált. Ám az implicit
emlékezet birodalmában a tudatos jelenlét és az önfejlesztés
sokkal nehezebb. Jóval többet kell dolgoznunk azért, hogy
fen- ntartsuk azt az éberséget, amelyet a tanulás során
mutattunk. (Ez az oka annak, hogy sokszor a tanulási folyamat
során, K. Anders Ericsson svéd pszichológus szavaival élve,
elérünk egy stagnálási szintet, ahonnan látszólag nem tudunk
tovább fe- jlődni. Hamarosan látjuk majd, hogy bár valóban
nehéz túl- lendülni rajta, tudásunkat ezen a szinten túl is
gyarapíthatjuk.)
Amikor először tanulunk valamit, a deklaratív vagy explicit
emlékezet birodalmában járunk. Az explicit emlékek a hip-
pokampuszban bevésődnek, majd (ha minden jól megy) kon-
szolidálódnak és eltárolódnak a jövőbeni használatra. Explicit
memóriánkat használjuk, amikor történelmi dátumokat
magolunk, vagy új munkahelyi folyamatokat sajátítunk el. Ezzel
a memóriával próbáltam valaha megjegyezni (persze szánalmas
kudarcot vallva) a lépcsők számát mindenféle házban, mert
teljesen félreértettem Holmes mondanivalóját. És ez az az em-
lékezet, amellyel lépésről lépésre magunkévá tehetjük a
holmesi gondolkodási folyamatot, hogy kezdjünk közelebb ker-
ülni éleslátásához.
 343/
Holmes maga azonban nem ezt az emlékezetet használja. Ő
ugyanis már elsajátította a gondolkodás lépéseit, számára ezek
automatikusak. Holmesnak nem kell gondolkodnia a megfelelő
gondolkodásmódról: mindig azt alkalmazza – mint ahogyan mi
is automatikusan belső Watsonunkat választjuk alap-
beállításként, mert ezt tanultuk meg. Most azonban meg kell
szabadulnunk tőle!
Amíg ez nem sikerül, azok a feladatok, amelyek Holmes
számára alig okoznak erőfeszítést, belső Watsonunknak
pokoli nehézségeket fognak jelenteni. Minden állomásnál meg
kell állítanunk Watsont, hogy kikérhessük Holmes
véleményét. Azonban, ahogy egyre többet gyakoroljuk
mindezt, ahogy újra és újra rákényszerítjük magunkat a
megfigyelésre, képzeletünk megmozgatására, a
következtetésre – még akkor is, amikor ig- azság szerint
butaságnak tinik, például az ebéd kiválasztásakor
–, beindul majd a változás. A dolgok egyszerre könnyedebbé
válnak. Egyre gyorsabban mennek. A gondolkodás folyamatát
pedig természetesebbnek érezzük, és kevésbé megterhelőnek.
Lényegében annyi történik, hogy memóriarendszert
váltunk. Az explicitből átlépünk az implicitbe, a szokásosba, a
proced- urálisba. Gondolkodásunk az autóvezetéskor, a
biciklizéskor és a már ezerszer ismételt feladatok végzésekor
alkalmazott em- lékezethez válik hasonlatossá. A célirányos
viselkedéstől (amikor tudatosan végigjárjuk Holmes
 344/
lépéseit, és
 345/
megbizonyosodunk arról, hogy mindegyiket megfelelően
teljesítettük) eljutunk az automatikus cselekvésig (amikor már
nem kell odafigyelnünk a lépésekre, mert elménk magától ér-
tetődően halad végig rajtuk). A komoly erőfeszítést igénylő em-
lékezeti tevékenységtől eljutunk egy olyasfajta emlékezésig,
amelynek során a fenti dopaminos jutalmazó rendszerünk úgy
lép majd miködésbe, hogy talán nem is tudatosul bennünk
(szélsőséges példa, de gondoljunk csak a szenvedélybetegekre).
Ismételjük csak el még egyszer, hogy ne feledjük: minél
többször jutalmaznak valamit, annál gyorsabban válik meg-
szokássá, és annál nehezebb lesz megváltoztatni.

Az öntudatlanná vált szokásoktól az újbóli tudatosságig

„A lopakodó professzor” (The Adventure of the Creeping Man)
történetének idején Holmes és Watson már nem lakik együtt.
A doktor egy szép szeptemberi estén üzenetet kap egykori
lakótársától. „Keressen fel most rögtön, feltétlenül jöjjön!”8 –
áll benne. Nyilvánvaló, hogy Holmes találkozni akar a jó doktor-
ral, mégpedig a lehető leghamarabb. Vajon miért? Mivel
rendelkezhet Watson, amire Holmesnak oly sürgősen szüksége
van, hogy nem várhat, és sem üzenettel, sem küldönccel nem
közvetíthető? Ha megvizsgáljuk azt az időszakot, amelyet
együtt töltöttek, úgy tinik, Watson soha nem játszott
 346/
komolyabb szerepet a detektív életében a hiséges támasznál és
krónikásnál. Az biztos, hogy egyetlen binesetet sem oldott
meg, nem támadtak kulcsfontosságú felismerései, és egyetlen
ügy alakulását sem befolyásolta számottevő módon. Nem lehet
Sherlock Holmes kérése egyszerre ennyire sürgető, kizárt, hogy
Watson segítségét kérje egy bintény felderítésében.
Pedig pontosan erről van szó. Kiderül, hogy Watson – már
nagyon régóta – sokkal, de sokkal több puszta krónikásnál és
barátnál, hiséges társnál, erkölcsi támasznál. Igazság szerint
részben Watsonnak köszönhető, hogy Sherlock Holmes ilyen
hosszú időn keresztül ennyire tudatos és éles eszi maradhatott.
Watson valóban alapvető (mondhatni nélkülözhetetlen) szere-
pet játszott a korábbi esetek megoldásában, és ez a jövőben is
így lesz. Hamarosan megtudjuk azt is, hogy miért.

A megszokás hasznos. Mi több, elengedhetetlen. Felszabadítja

kognitív kapacitásunkat, és lehetővé teszi, hogy átfogóbb és
stratégiai jelentőségi témákkal foglalkozhassunk apró-cseprő
részletkérdések helyett. Teret enged a magasabb szinti
elmélkedésnek, általa egészen más síkon gondolkodhatunk. A
szakértelemben hatalmas szabadság és lehetőség rejlik.
Másrészről azonban a megszokás veszélyesen közeli
rokon- ságban áll az öntudatlansággal. Rendkívül könnyi
abbahagyni a gondolkodást, ha egyszer valami egyszerivé és
automatikussá
 347/
válik. A holmesi gondolkodási szokások kialakításáért tett
fáradságos utunk célirányos. A késleltetett, jövőbeli jutalom
elnyerésére összpontosítunk, amelyet tudatos gon-
dolkodásunkért, a jobb, tájékozottabb és átgondoltabb dönté-
seinkért és azért kapunk, mert mi magunk irányítjuk elménket,
és nem hagyjuk, hogy ő tegye ezt velünk. A megszokás ennek
éppen az ellenkezője. Amikor valami szokássá válik, akkor az
agy tudatos, motivált Holmes-rendszeréből az öntudatlan és
meggondolatlan Watson-rendszerbe költözik, amely rengeteg
torzítással és heurisztikával, a viselkedésünket tudtunk nélkül
befolyásoló rejtett erővel dolgozik. Már nem vagyunk tud-
atában ennek a hatásnak, ezért sokkal kevésbé figyelünk rá
oda. De mi a helyzet Sherlock Holmesszal? Hogyan őrzi meg
tud- atosságát? Az ő példája nem azt sugallja, hogy a
megszokás
összeegyeztethető a tudatossággal?
Térjünk vissza Holmes Watsonnak címzett sürgős üzen-
etéhez, amelyben arra kéri, hogy mindenképp látogasson el
hozzá! Watson pontosan tudja, miért hívja, bár azt talán nem
veszi észre, mennyire nélkülözhetetlen a személye. A doktor
úgy látja, hogy „Holmes mindig is a szokásai rabja volt, cé-
lirányosan és koncentráltan. Az utóbbi időben úgy vettem
észre, hogy én is a szokásává válok, hogy engem is kezd a
hegedijéhez, apróra vágott pipadohányához, fekete pipájához,
tárgymutatóihoz, satöbbihez hasonlítani.”9 De mit is jelent az
 348/
pontosan, hogy Watson a detektív szokásává vált? „[Más] es-
etekben is igénybe vett, mint agyának köszörikövét. Ösztön-
zően hatottam rá. Jólesett neki, ha fennhangon elmélkedhetett,
miközben én figyeltem. Pedig bajosan állíthatnám, hogy
kizárólag hozzám intézte szavait, mert azok ugyanúgy szólhat-
tak volna akár a díványa keretének is. Ettől függetlenül
hozzászokott, hogy kérdéseket szúrok közbe, és értékelem a
nyomozása eredményeit.”10 És ez még nem minden! Watson így
folytatja: „Időnként ingerelte ugyan a gondolkodásom lassúsága
és közönségessége, ugyanakkor ennek éles ellentéteként jóval
világosabban és gyorsabban pattinthatta ki agyának zseniális
ideáit. Ez volt hát a szerény szerepem a kapcsolatunkban.”11
Holmesnak természetesen más módszerei is vannak – és azt
is meglátjuk hamarosan, hogy Watson szerepe sem ennyire
korlátozott. A doktor azonban valóban pótolhatatlan eszköz
Holmes többdimenziós fegyvertárában, és eszközként (vagy
ha úgy tetszik, szokásként) az a feladata, hogy ne engedje
öntudat- lan rutinba süllyedni a detektív gondolkodási
szokásait, hanem segítsen benne, hogy azok továbbra is
tudatosak, aktuálisak és pengeélesek maradjanak.
Korábban már szó esett az autóvezetés elsajátításáról, és a
veszélyről, amely akkor leselkedik ránk, ha túlságosan is jár-
tassá válunk valamiben. Ilyenkor nem gondolkozunk magán a
cselekvésen, figyelmünk elterelődhet, elménk pedig
öntudatlan
 349/
üzemmódba kapcsolhat. Ha minden a megszokott mederben
halad, akkor nincs is ezzel semmi gond. De mi van akkor, ha
valami félresiklik? Reakcióidőnk közel sem lenne olyan
gyors, mint a tanulás kezdeti szakaszában, amikor
egyfolytában az előttünk lévő útra koncentráltunk.
És mi lenne, ha rákényszerülnénk, hogy ismét a vezetésre
összpontosítsunk?
Valamikor valaki megtanított bennünket vezetni, és
egyszer talán ugyanerre kérnek majd meg minket is. Ha ez
bekövetkezik, akkor bölcs döntés lenne, ha elfogadnánk a ki-
hívást. Amikor ugyanis egy másik személynek elmagyarázunk
valamit, lépésekre bontva, hogy megérthesse, nem csupán arra
kényszerülünk, hogy ismét odafigyeljünk arra, amit teszünk,
hanem esetleg saját vezetési technikánk is tovább csiszolódik.
Talán másképp gondolunk az egyes lépésekre, és tanítás
közben tudatosabban odafigyelünk saját tevékenységünkre is,
hiszen példát szeretnénk mutatni. Talán friss szemmel nézünk
az útra is, és esetleg meg tudjuk fogalmazni, hogy mit kell
tudnia egy autóvezetőnek, mire tanácsos odafigyelnie, és
szükség esetén hogyan reagáljon. Olyan mintázatokat
ismerhetünk fel, amelyeket korábban nem vettünk számításba
– vagy talán nem is láttunk –, mert túlságosan lefoglalt
bennünket az összetett folyamat uralása. Immár nemcsak
kognitív erőforrásaink sza- badabbak annyival, hogy
észrevehessük ezeket, de eléggé jelen
 350/
is leszünk ahhoz, hogy kiaknázzuk a szabadság nyújtotta
előnyöket.
Holmes ugyanígy tesz. Nemcsak „A lopakodó professzorban”
igényli Watson jelenlétét. Vegyük észre, miként okítja
barátját: mindig elmeséli neki, hogyan jutott el erre vagy arra
a következtetésre, milyen tevékenységet végzett az elméje, és
milyen útvonalat járt be. Ehhez azonban magára a
gondolkodási folyamatra kell visszatekintenie. Újra figyelme
fókuszába kell állítania azt, ami szokásává vált. Még azokat a
következtetéseket is tudatosítania kell magában, amelyeket
ön- tudatlanul hozott, például azt, hogy kitalálta Watson
afgan- isztáni hadi szolgálatának színhelyét. (Bár azt már
láttuk, hogy a holmesi öntudatlanság messze nem ugyanaz,
mint a watsoni.) Watson abban segít Holmesnak, hogy ne
feledkezzen meg a ter- mészetesen miködő elemekről sem.
Mi több, a jó doktor az elkövethető hibák tárháza is egyben.
Holmes így fogalmazza meg ezt egyszer: „sok esetben a maga
tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz”. 12 Ez pedig nagy
elismerés! Watson még legapróbb kérdéseivel is – azokkal,
amelyek Holmes számára teljesen nyilvánvalóak – arra
kényszeríti a detektívet, hogy újra megvizsgálja az adott dolog
egyértelmiségét, és vagy megkérdőjelezze, vagy pedig elmag-
yarázza, miért is olyan végtelenül nyilvánvaló. Egyszóval Wat-
son nélkülözhetetlen.
 351/
Ezt Holmes is pontosan tudja. Nézzük csak meg a kedvtelé-
seit! A hegedülést, a dohányt, a pipát meg a jegyzeteit megfon-
toltan válogatta össze, mert előmozdítják a gondolkodást. De mi
segítette a Watson előtti időszakban? Akármi is volt az, a detek-
tív hamar felismerte a Watson mellett töltött időszak jelentős
előnyét. „Lehet, hogy nem áramforrás – közli egyszer barátjával
a maga szívélyes módján –, de hogy jó vezető, az vitathatatlan.
Vannak emberek, akik maguk nem zsenik, de megvan az a
különös képességük, hogy inspirálni tudják a lángészt. Hadd
valljam be, drága cimborám, hogy mélységesen a lekötelez-
ettjének érzem magam.”13 És valóban adósa Watsonnak.
A nagyok soha nem válnak önelégültté. Dióhéjban ez Holmes
titka. Nincs szüksége arra, hogy bárki is végigvezesse az elme
tudományos módszerén – amelyet akár maga is feltalálhatott
volna –, saját maga állít kihívásokat önmaga elé, hogy még töb-
bet tanuljon, még jobban végezze a dolgát, fejlődjön, és meg-
birkózzon egy olyan esettel, olyan szemszöggel vagy
megközelítéssel, amellyel korábban még nem találkozott. Ezért
riadóztatja folyton Watsont, aki próbára teszi, ösztönzi, és arra
kényszeríti, hogy soha ne vegye készpénznek zsenialitását; és
ezért választja ki olyan gondosan az eseteket, amelyekkel
foglalkozik. Mert ne feledjük, Holmes nem vállal el akármit!
Kizárólag az érdeklődését felcsigázó ügyeknek szentel figyel-
met. Sajátos erkölcsi szabály, ugyanis nem a binözés
 352/
visszaszorításának érdekében old meg binügyeket, hanem
hogy kihívás elé állítsa a gondolkodását. A hétköznapi binöző
nem érdekli.
Akár Watson segítségével csiszolja módszerét, akár a ne-
hezebb, kivételesebb bintényt választja a könnyebbel szemben,
az üzenet ugyanaz: táplálni kell a tanulás és a fejlődés iránti
szükségletet. „A Vörös Kör esetében” (The Adventure of the Red
Circle) Holmes végül szemtől szemben találja magát Gregson
felügyelővel, aki már egy ideje abban az ügyben nyomoz, mint
amelyikre a detektív választása esik, miután első munkáját be-
fejezte. Gregson végképp összezavarodik. „Föl nem foghatom,
hogy ön, Mr. Holmes, ugyan hogy keveredhetett bele ebbe a
különös históriába.”14
Holmes válasza végtelenül egyszeri: „A tudásvágy volt az
oka, Gregson, a tudásvágy, semmi más. Én szakadatlanul tanulni
vágyom az élet iskolájában, ez az én egyetemem.”15 A
második bintény bonyolultsága és idegensége természetesen
nem tán- torítja el. Ehelyett felkelti az érdeklődését, és
tanulásra csábítja. Bizonyos tekintetben az is szokás
kérdése, hogy soha ne mondjunk nemet a tudásszerzésre,
bármilyen ijesztő vagy össz- etett is legyen. Holmes azt
mondja Watsonnak, hogy a szóban forgó eset a „tragikus és a
furcsa mintapéldánya”,16 és mint ily-
 353/
en, megéri a vizsgálódást.
 354/
Nekünk is ellen kell állnunk a késztetésnek, hogy
elmenjünk a nehéz ügyek mellett, és elmerüljünk annak
kényelmes tud- atában, hogy már megoldottunk egy bintényt
vagy egy nehéz feladatot. Ragadjuk meg inkább a kihívással
teli alkalmakat, még akkor is, ha sokkal könnyebb lenne az
ellenkezőjét tenni. Ez az egyetlen módja annak, hogy egész
életünkön át részesüljünk a holmesi gondolkodás előnyeiből.

A túlzott magabiztosság veszélye

De mit tehetünk azért, hogy ne essünk áldozatul a túlságosan
magabiztos gondolkodásnak, amellyel elmulasztjuk
rendszeres próbatétel elé állítani önmagunkat? Nem létezik
bombabiztos módszer. Ami azt illeti, éppen a módszer
tévedhetetlenségébe vetett hit az, ami elgáncsolhat bennünket.
Amikor szokásaink láthatatlanná válnak a számunkra, amikor
már nem tanulunk aktívan, és feleolyan nehéznek sem tinik a
helyes gondolkodás, mint egykoron, hajlamosak vagyunk
megfeledkezni arról, mily- en bonyolult volt kezdetben a
folyamat. Természetesnek vesszük, amit meg kellene
becsülnünk. Azt hisszük, hogy mindent irányításunk alatt
tartunk, hogy szokásaink még mindig tudatosak, agyunk még
mindig tevékeny, elménk még mindig folyamatosan tanul, és
feladatokat old meg – különösen azért, mert olyan sokat
 355/
dolgoztunk azért, hogy eljussunk idáig.
 356/
Valójában pedig az történt, hogy az egyik, igaz, sokkal jobb
szokáskészletet egy másikra cseréltük le. Eközben pedig azt
kockáztatjuk, hogy áldozatul esünk a siker két hatalmas el-
lenségének, az önelégültségnek és a túlzott magabiztosságnak.
Nehéz leküzdeni ezeket, még Sherlock Holmesnak is.
Vizsgáljuk meg azon ritka esetek egyikét, amelyekben
Holmes elmélete abszolút tévesnek bizonyul! „A sárga arc” (The
Yellow Face) cími novellában egy férfi, Grant Munro keresi fel
Holmest azzal a kéréssel, hogy segítsen neki fényt deríteni fe-
lesége különös viselkedésének okára. A Munro házaspár bir-
tokától nem messze lévő villába nemrégiben új bérlők
költöztek, mégpedig elég furcsák. Mr. Munro véletlenül megpil-
lantja egyikük arcát, és úgy véli, hogy „volt benne valami ter-
mészetellenes, valami nem emberi”. 17 A puszta látványától is
végigfutott hátán a hideg.
Ám még a rejtélyes bérlőknél is meglepőbb felesége reakciója
az új szomszédokra. Az éjszaka kellős közepén elhagyja a házat,
hazudik távolléte okáról, majd másnap ellátogat a villába, és
kicsikarja férjétől azt az ígéretet, hogy nem követi oda. Amikor
harmadszor is felkeresi a szomszédokat, Munro a nyomába
ered, ám senkit nem talál ott. De ugyanabban a szobában,
amelyben korábban az ijesztő arcot látta, megtalálja a felesége
fényképét.
 357/
Mi folyik itt? Holmes kijelenti, hogy „zsarolás, hacsak nem
tévedek nagyon nagyot”.18 És ki a zsaroló? „Nyilvánvalóan az
a figura, aki a ház egyetlen szép szobájában lakik, és az
asszony fényképét a kandallópárkányon őrizgeti. Szavamra,
Watson, gyönyöri ez a történet az ablakban megjelenő fakó
ábrázatról, a világ minden kincséért sem mulasztottam volna
el!”19
Watson érdeklődését is felkelti a bizarr eset, hát rákérdez:
„Van valamilyen elképzelése a dologról?”20
„Igen, de csak ideiglenes feltevés” – vágja rá Holmes, majd
hozzáteszi: „Bár csodálkoznék, ha nem bizonyulna helyesnek.
Abban a házban az asszony első férje lakik.”21
Ám ez az ideiglenes feltevés tévesnek bizonyul. A villa lakója
egyáltalán nem Mrs. Munro első férje, hanem a lánya,
akinek létezéséről korábban sem Mr. Munro, sem Holmes
nem tudott. A látszólag a zsarolónak szánt pénz pedig
egyszerien a kislány és a dajkája utazási költségeit fedezte
Amerikából Angliába. Ráadásul az oly természetellenesnek
és nem emberinek tinő arc azért tint annak, mert valóban
nem emberi arc, hanem maszk, amely a gyermek fekete
bőrszínét rejtette. Holmes es- zmefuttatása tehát nagyon
messzire esett az igazságtól. Hogyan tévedhetett ekkorát a
kiváló detektív?

Az önmagunkba és a képességeinkbe vetett hit teszi lehetővé

 358/
számunkra, hogy határainkat feszegessük, és többet érhessünk
 359/
el, mint addig, és hogy olyan esetekbe is belevágjunk, amelyek
elől a kevésbé magabiztos ember meghátrálna. Némi egészséges
önbizalom nem is árt: egy kis „jobb vagyok az átlagnál” érzés
sokat lendíthet a pszichés jóllétünkön és a problémamegoldási
készségünkön. Ha magabiztosabbak vagyunk, a nehezebb felad-
atokhoz is hozzálátunk, amelyekkel máskülönben talán nem is
foglalkoznánk. Az önbizalom kilendít bennünket a
komfortzónánkból.
Megeshet azonban, hogy túlzottan magabiztossá válunk,
hogy önbizalmunk túlharsogja pontosságunkat. Az adott
körülményekhez és a valósághoz képest túlságosan bízunk
képességeinkben, vagy aránytalanul jobbnak értékeljük ma-
gunkat a többieknél. Véleményünk érvényességének illúziója
egyre csak nő, csakúgy, mint a kísértés, hogy saját fejünk után
menjünk. A túlzott önhittség pedig kellemetlen eredményekhez
vezethet, és olyan hihetetlenül nagy tévedésekbe eshetünk egy-
egy eset kapcsán, mint amekkora sikerrel szoktunk járni
általában. A leánygyermeket például férjnek hisszük, a szerető
anyát pedig megzsarolt feleségnek.
A legkiválóbbakkal is megesik. Ami azt illeti – és erre már
korábban is utaltam –, többnyire a legkiválóbbakkal esik meg.
Tanulmányok igazolják, hogy a túlzott önbizalom a tapasztalat-
tal csak növekszik, nem pedig csökken. Minél többet tudunk,
minél jobban értünk valamihez, annál nagyobb valószíniséggel
 360/
becsüljük túl a képességeinket – és becsüljük alá az általunk
nem befolyásolható események kényszerítő erejét. Egy
felmérés vállalatigazgatók reakcióit vizsgálta, akikről kiderült,
hogy hajlamosabbá váltak a túlzott magabiztosságra, miután
tapasztalatot szereztek a vállalati fúziók és cégfelvásárlások
terén: megkötött alkuikat túlságosan is felértékelték (korábbi
alkuk esetében ez nem fordult elő). Egy másik felmérés szerint
a nyugdíjbiztosítási befizetések esetében a magabiztosság az
életkorral és az iskolai végzettséggel korrelált: a legmagab-
iztosabb befizetőknek a nyugdíjkorhatárhoz közelítő, magas
iskolai végzettségi férfiak bizonyultak. A Bécsi Egyetem
kutatása pedig azt igazolta, hogy az emberek általában nem túl
magabiztosak, ha ismeretlen piacon fognak kockázatos
kereskedésbe – egészen addig, amíg jelentős tapasztalatra nem
tesznek szert az adott területen. Akkor ugyanis a túlzott önbiz-
alom rohamosan megnő. Mi több, a cég várható bevételeit az
előző négy negyedévben igen pontosan előrejelző elemzők
pon- tatlanabbá váltak a rákövetkező becsléseikben. A
hivatásos kereskedőkre is nagyobb mértékben jellemző a
túlzott magab- iztosság, mint a tanulókra. A túlzott önbizalom
egyik legjobb előrejelzője pedig a bizonyos tapasztalat
birtokában és bizonyos idő elteltével megszerzett hatalom.
A siker remek táptalajt biztosít a magabiztosság túlburján-
zásához. Ha szinte mindig igazunk van, könnyen elhihetjük,
 361/
hogy mindig igazunk van. Holmesnak minden oka megvan a
magabiztosságra. Szinte kivétel nélkül hibátlanok a meglátásai,
és szinte mindenben jobb bárki másnál, legyen szó gon-
dolkodásról, binügyek megoldásáról, hegedülésről vagy
ökölvívásról. Így hát jogosan eshetne áldozatul a túlzott magab-
iztosságnak. Mentségére szóljon, azaz általában mentségére
szól mindaz, amit az előző szakaszban már láttunk. Ismeri
szellemi képességei csapdáit, és mindent megtesz annak
érdekében, hogy elkerülje őket: követi az önmaga által
felállított szigorú irányelveket, és belátja az életfogytig tartó
tanulás szükségességét.
Nekünk, többieknek, akik a mindennapi élet színpadán
moz- gunk, a túlzott önbizalom csalafinta ellenfél. Ha csak egy
pillan- atra is leengedjük a pajzsunkat – mint ahogyan Holmes
is tette ebben az ügyben –, azonnal lecsap.
A túlzott önbizalom vaksághoz vezet, a vakság pedig hi-
bához. Olyannyira beleszeretünk saját szakértelmünkbe, hogy
kétségbe vonjuk azokat az információkat, amelyeket a
tapasztalat alapján nem lenne szabad – még az olyan szem-
betinőket is, mint amikor Watson közli, hogy elméletünk
„csupa feltételezés”22 –, és továbbra is ragaszkodunk eredeti
álláspontunkhoz. Egy pillanatra vakká válunk mindenre, amit
megtanultunk: hogy ne gyártsunk elméleteket a tények
összegyijtése előtt, ne előzzük meg önmagunkat, ássunk
 362/
mélyebbre, és figyeljünk alaposabban, illetve ne hagyjuk,
hogy elragadjon bennünket megérzésünk egyszerisége.
A túlzott magabiztosság a képességeinkre vagy a helyzet lát-
szólagos ismerősségére vonatkozó passzív feltételezésekkel
helyettesíti a dinamikus, aktív nyomozást. A sikerhez vezető út
megítélését is eltorzítja, a feltételestől a lényeges irányába tolja
el. Elég képzett vagyok ahhoz, hogy most is ugyanolyan könnyedén
úr- rá legyek a helyzeten, mint eddig. Minden a képességeimnek
köszön- hető, nem pedig annak a ténynek, hogy a környezetem
történetesen megfelelő hátteret biztosított a tudásom
megcsillogtatásához. Tehát nem változtatok a viselkedésemen.
Holmes az eset során figyelmen kívül hagyja az ismeretlen
tényezők, vagyis Mrs. Munro rejtélyes élettörténetének
jelentőségét. Nem számol az álca lehetőségével sem. (Talán ez a
gyengéje, ha mondhatunk egyáltalán ilyet. Ugye, emlékszünk
még, hogy sem az „Ezüstcsillagban”, sem pedig „A ferde
szájúban” nem jutott eszébe ez a megoldás?) Ha Holmes
hozzánk hasonlóan többször is elolvashatná hőstetteit, talán
maga is felismerné a típushibáját.
Számos tanulmány vizsgálta már miködés közben ezt a
folyamatot. Az egyik klasszikus példában klinikai pszich-
ológusokat kértek arra, hogy személyiségprofilok alapján
ítéljék meg bizonyos emberek magabiztosságát. Egy valós
klinikai eseten alapuló esettanulmányt négy részre bontottak,
 363/
majd arra kérték a kísérletben részt vevőket, hogy az egyes
részek elolvasása után válaszoljanak meg egy sor, a páciens
személyiségére vonatkozó kérdést, például viselkedés-
mintázatairól, érdeklődési köréről és bizonyos élethelyzetekre
adott tipikus reakcióiról. A megvizsgált személyek magab-
iztosságát is értékelniük kellett. Szakaszonként egyre több
háttér-információt biztosítottak.
Az esettel kapcsolatos tudásanyag növekedésével a pszich-
ológusok magabiztossága is egyre nagyobb lett,
véleményalkotásuk pontossága azonban nem változott. Két ps-
zichológus kivételével mindenki beleesett a túlzott magab-
iztosság csapdájába (más szóval magabiztosságuk túlszárnyalta
pontosságukat), és miközben a magabiztosság általános szintje
az első szakasz 33%-áról indulva az utolsó résznél már 53% volt,
a pontosság mindvégig 28% körüli maradt (amelyből 20% a
kérdéssor felépítéséből eredő véletlenszeriség).
A túlzott magabiztosság gyakran közvetlenül összekapcsol-
ható az efféle alulteljesítéssel – és időnként súlyos ítéletalkotási
hibákkal is. (Képzeljük csak el, mi történne, ha egy klinikai ps-
zichológus éles helyzetben túlzottan megbízna saját ítéletében,
bármilyen pontatlan is legyen. Vajon kikérné-e egy kollégája
véleményét, vagy tanácsolna-e ilyesmit a betegének?) A túl
magabiztos emberek túlságosan bíznak saját képességeikben,
túl hamar félrelökik a számukra ellenőrizhetetlen befolyásoló
 364/
tényezőket, és alábecsülnek másokat – mindettől pedig sokkal
gyengébb teljesítményt nyújtanak, mint amilyenre rendesen
képesek lennének. Baklövést követnek el egy bintény
megoldásában, vagy éppen téves diagnózist állítanak fel.
A jelenség időről időre megfigyelhető, méghozzá a kísérleti
körülményeken kívül, a valós életben is, ahol vagyonok, sza-
kmai pályafutások és emberi sorsok forognak kockán. A túlzot-
tan magabiztos kereskedők rosszabb eredményeket érnek el
kevésbé önelégült társaiknál. Többet értékesítenek, ám
kevesebb haszonnal. A túlzottan magabiztos cégvezetők rendre
túlértékelik vállalatukat, és késlekednek a nyilvános
részvénykibocsátással, ami természetesen káros
következményekkel jár. Ezenfelül nagyobb valószíniséggel
döntenek a más cégekkel való fúzió mellett, különös érzékkel a
kedvezőtlen egybeolvadások iránt. A túl magabiztos ügyvezetők
rontják a cégük profitját. A túl magabiztos detektívek pedig a
nagy önajnározás közepette foltot ejthetnek amúgy makulátlan
szakmai hírnevükön.
A siker egyik sajátossága, hogy hajlamos véget vetni az életh-
osszig tartó tanulás létfontosságú folyamatának, hacsak nem
szállunk szembe aktívan ezzel a tendenciával. A sikerérzés tart
vissza bennünket leginkább a kihívások keresésétől és önma-
gunk megkérdőjelezésétől, ami a holmesi gondolkodás elenged-
hetetlen aspektusa.
 365/

A túlzott magabiztosság ismertetőjelei

A túlzott magabiztosság elleni legjobb gyógyszer talán az, ha
felismerjük, mikor és hol hajlamos lecsapni ránk. Holmes
például pontosan tisztában van azzal, hogy a múltbéli sikerek
és tapasztalatok milyen nagymértékben felelősek gondolkodási
hi- báinkért. Éppen ez a tudás segíti őt a tankönyvbe illő
kelepce felállításához a tragédiasorozat kellős közepén A
sátán kutyájában. A gyanúsított fülébe jut Sherlock Holmes
érkezése, Watson pedig aggódik, hogy ez megnehezítheti
majd az elfo- gását. „Bánt, hogy észrevette magát” – mondja
Holmesnak, aki azonban egyáltalán nincs meggyőződve arról,
hogy ez olyan tragikus volna. „Először engem is bántott, de
hát a találkozást nem kerülhettük el” 23 – feleli. Azt is
felismeri, hogy a hír hal- latán az illető „legfeljebb óvatosabb
lesz, de az sincs kizárva, hogy pánikba esik, és elhamarkodja a
dolgot. Mint a legtöbb ér- telmes binöző, valószínileg nagyon
bízik saját eszében, és szentül hiszi, hogy sikerült bennünket
becsapnia.”24
Holmes előtt nem titok, hogy a sikeres binöző könnyen vál-
hat saját sikere áldozatává. Észreveszi azt az önelégült
okosságot, amely a kelleténél ravaszabbnak tartva magát
alábecsüli ellenfele és túlbecsüli saját erejét. Nemegyszer ennek
kiaknázása segíti a gonosztevő fülön csípésében, akárcsak Bask-
 366/
erville Hallban.
 367/
A túlzott magabiztosság vagy az ahhoz vezető elemek felis-
merése más emberekben talán nem okoz problémát, de teljesen
más saját magunkban észrevenni ugyanezt: sokkal, de sokkal
nehezebb. Ezért hibázhatott Holmes akkorát Norburyben. Szer-
encsénkre azonban a pszichológusok kitinően azonosították
azokat a területeket, ahol a túlzott magabiztosság a leggyakrab-
ban fenyeget. Jellemzően négy körülménycsoport hajlamosít rá.
Először is, ha nehézséggel kerülünk szembe: amikor például
olyan esetet kell megítélnünk, amelynek nem ismerjük minden
tényét. Ez a nehéz-könnyű hatás (hard-easy effect). A könnyi
problémák esetében sokkal kevésbé vagyunk magabiztosak, míg
a nehéz esetekben többnyire túlságosan is azzá válunk. Tehát
amikor minden jel a siker felé mutat, inkább alábecsüljük a
képességeinket, ha pedig az előjelek kedvezőtlenebbek,
túlértékeljük őket, mert becslésünket nem tudjuk megfelelően
hozzáigazítani a külső körülmények változásaihoz. Például az
ötvenszázalékos választás (choice-50, C50) feladatban a
résztvevőnek két lehetőség közül kell választania, majd 0,5 és 1
között értékelnie, hogy mennyire biztos a döntését illetően. A
kutatók ismételten arra az eredményre jutottak, hogy a döntés
nehézségének növekedésével egyre kevésbé sikerül összee-
gyeztetni a magabiztosságot és a pontosságot, vagyis a túlzott
magabiztosság egyre nagyobb szerepet kap.
 368/
A jövőre vonatkozó jóslatok esetében komoly szerephez jut
a nehéz-könnyi hatás, pedig ezek az előrejelzések egyáltalán
nem könnyi (sőt talán egyenesen lehetetlen) feladatot
jelentenek. Lehetetlenségük azonban egyáltalán nem tart
vissza bennünket a próbálkozástól, és attól sem, hogy ne
váljunk túl magabiztossá a saját észleléseinken és
tapasztalatainkon alapuló jóslataink során. Vessünk egy
pillantást például a tőzs- depiacra! Képtelenség ténylegesen
megjósolni egy adott részvény árfolyamának változását.
Rendelkezhetünk tapasztal- attal, sőt szaktudással is – ennek
ellenére csak jóslatokba boc- sátkozhatunk. Egyáltalán nem
meglepő tehát, hogy azok az em- berek, akik időnként
hatalmas sikert aratnak, hatalmasakat is buknak. Minél
sikeresebbek vagyunk, annál nagyobb valószíniséggel
tulajdonítunk mindent a képességeinknek – nem pedig a
véletlen szerencsének, amely azonban minden jövőre
vonatkozó előrejelzés képletének kihagyhatatlan eleme. (A
szerencsejátékokra és a fogadásokra is érvényes mindez, de a
tőzsdepiac esetében könnyebben elhiszi az ember, hogy saját,
tapasztalati előnnyel rendelkezik.)
Másodszor, a túlzott önbizalom az ismerősség érzésével
párhuzamosan is nő. Ha először csinálunk valamit, szinte biz-
tos, hogy óvatosan járunk el. De ha már sokadszorra ismételjük,
egyre jobban bízunk a képességeinkben, és önelégültté válunk
még akkor is, ha környezetünk megváltozik (dereng valami a
 369/
túl magabiztos autóvezetőkről?). Amikor megszokott, ismert
fe- ladatokat látunk el, valamiért nagyobb biztonságban
érezzük magunkat, és azt hisszük, hogy nem szükséges
ugyanolyan körültekintőnek lennünk, mint akkor, amikor
valami újat vagy ismeretlent próbálunk ki. Ellen Langer
klasszikus példája azt ig- azolta, hogy az emberek egy már
ismert lottótípussal játszva könnyebben megadják magukat az
irányítás illúziójának (a túlzott magabiztosság egyik
megnyilvánulása, amikor megítélésünk szerint nagyobb
befolyással vagyunk a környez- etünkre, mint a valóságban),
mint akkor, amikor ismeretlen szerencsejátékra fogadnak.
Mindez olyan, mint a szokások kialakulása, amiről már be-
széltünk. Minden ismétléssel egyre jobban megismerjük a
tevékenységet, mozdulataink egyre automatikusabbá válnak,
ezért feltehetően egyre kevesebbet gondolkodunk azon, amit
teszünk. Nem valószíni, hogy Holmes a pályafutása elején
elkövetett volna egy olyan hibát, mint „A sárga arcban”.
Árulkodó információ, hogy a történet karrierje késői sza-
kaszában játszódik, és hogy egy olyan, hagyományosnak mond-
ható zsarolási ügynek látszik, mint amilyennel a detektív
korábban már számtalanszor találkozott. Pedig Holmes pon-
tosan tisztában van az ismerősség érzésének veszélyeivel, leg-
alábbis ha másokról van szó. „A fátyolos albérlőben” (The Ad-
venture of the Veiled Lodger) egy olyan párról olvashatunk,
 370/
akik túl sokáig etettek egy oroszlánt. „A nyomozás során
kider- ült, hogy az oroszlán néha bizony elég szeszélyes
természeti volt, de […] mint már annyiszor, ezúttal is a
megszokás győzedelmeskedett az óvatosság felett.”25
Holmesnak nincs más dolga, mint önmagára is alkalmazni ezt
a logikát.
Harmadszor, a rendelkezésre álló információ gyarapodásával
szintén nő a magabiztosságunk. Minél több ismeretünk van
valamiről, annál valószínibbnek tartjuk, hogy kezelni tudjuk a
szituációt, még akkor is, ha az új információ nem ad lényegi
többletet a meglévő tudásunkhoz. Pontosan ezt a hatást figyel-
hettük meg a fejezet korábbi szakaszában a páciensek
megítélésére felkért klinikai pszichológusoknál: minél több in-
formációval rendelkeztek a betegről, annál magabiztosabbak
voltak a diagnózis pontosságát illetően, pedig annál kevésbé
volt indokolt a magabiztosságuk. Ami Holmest illeti, ezernyi
részlet zúdul rá Norburyben. Noha minden Mr. Munro néző-
pontján keresztül szirődik át, akinek a legfontosabb adatokról
sejtelme sincs. Mégis, olyan hihetőnek tinik minden! Holmes
elmélete természetesen az összes tényt magyarázza, pontosab-
ban az összes rendelkezésre álló tényt. Ám a detektív nem szá-
mol azzal az eshetőséggel, hogy tekintélyes mennyisége el-
lenére az információ még mindig szelektált. Hagyja, hogy a
puszta tömeg elnyomja az intő jelet, hogy még mindig nem hal-
lott egy szót sem attól a főszereplőtől, aki a leglényegesebb
 371/
adatokkal szolgálhatna: Mrs. Munrótól. A mennyiség pedig
ezúttal sem egyenlő a minőséggel.
És végül negyedszer: a túlzott magabiztosságot a cselekvés
is növeli. Amikor aktívan részt veszünk valamiben,
magabiztosab- bá válunk benne. Langer egy másik közismert
tanulmányában arra a felismerésre jutott, hogy a pénzérmét
feldobók – szem- ben a pénzérme feldobását csupán
szemlélőkkel – magab- iztosabban állítják, hogy fej vagy írás
lesz-e a következő dobás eredménye, jóllehet annak
valószíniségét maga a dobás ténye nem befolyásolja. Mi több,
azok, akik maguk veszik meg a lot- tószelvényüket, jobban
bíznak a szerencsés végkifejletben, mint azok, akik úgy kapják.
A valós világban ugyanilyen nyilvánvaló a hatás. Vegyük
megint a részvénykereskedőket szemléltetésül! Minél többet
értékesítenek, annál biztosabbak benne, hogy képesek jó
üzletet kötni. Ez pedig gyakran túlkereskedést ered- ményez,
amely azonban gyengíti korábbi jó teljesítményüket.
Most azonban, hogy ismerjük a jelenséget, könnyebb dol-
gunk lesz. A fentiek tudatosítása ugyanis segíthet kivédeni a
hi- bákat. A megoldás a fejezetet indító üzenetben rejlik: nem
sza- bad abbahagynunk a tanulást! A legtöbb, amit tehetünk,
hogy elfogadjuk: elkerülhetetlen, hogy előbb-utóbb mi is
hibázni fo- gunk, akár a stagnálás, akár a vele rokon, mégis
többé-kevésbé ellentétes túlzott magabiztosság miatt. (Azért
többé-kevésbé, mert a szokássá vált stagnálással
 372/
szemben a túlzott
 373/
magabiztosság a mozgás illúzióját kelti, még ha ez a mozgás
nem is feltétlenül visz előre.) Ha pedig megbékülünk a
tévedések lehetőségének gondolatával, nincs más hátra, mint
folytatni a tanulást.
„A sárga arc” történetének végén Holmes az alábbi, bölcs
kéréssel fordul barátja felé: „Watson, ha valaha észreveszi, hogy
túlontúl biztos vagyok a képességeimben, vagy hogy lusta vagy-
ok egy ügyet kellő alapossággal végiggondolni, legyen szíves,
súgjon csak ennyit a fülembe: Norbury. Nagyon hálás leszek
magának.”26 Egyvalamiben biztosan igaza volt: a világ minden
kincséért sem lett volna szabad kihagynia ezt az ügyet. Mert
még a legjobbaknak is – és csak nekik igazán – szükségük van
néha arra, hogy emlékeztessék őket saját esendőségükre, és az
önámításból eredő igen súlyos hibák lehetőségére.

A jó hír: a tanulást újrakezdeni soha nem késő

„A Vörös Kör esetével” nyitottuk a fejezetet, ahol Holmes
diadala a folyamatos, egy életen át tartó tanulás és fejlődés
vágyának volt köszönhető. Melyik évben tetőzött kiolthatatlan
kíváncsisága és az a vágya, hogy elméjét új, egyre összetettebb
esetekkel és elképzelésekkel bombázza? 1902-ben. 27 És mikor
született meg „A sárga arc”, amelyben a magabiztosság győzel-
met aratott a Holmes által szorgalmazott tudás felett?
 374/
1888-ban. A két évszám is rámutat az emberi elme
nyilvánvaló és lényegi tulajdonságára: arra, hogy a tanulás
soha nem ér vé- get. A rejtélyes albérlő esetét elvállaló
Holmes, aki aztán nyakig merül a titkos társaságok és a
nemzetközi binszövetkez- etek világában (a Vörös Kör
ugyanis egy titokzatos olasz bin- banda, amelynek nevéhez
számos gonosztett fiződik), nem ugyanaz a Holmes, aki „A
sárga arc” történetében azt a könnyelminek tinő hibát
elkövette.
Még Holmesnak is megvannak a maga norburyi esetei. Ám
ő úgy dönt, hogy ezekből tanulva jobb gondolkodóvá válik, és
tökéletesíti elméjét – azt az elmét, amely már így is minden-
kiénél tökéletesebbnek tinik. Hasonlóképpen mi sem hagyunk
fel a tanulással, akár tisztában vagyunk vele, akár nem. „A
Vörös Kör esete” idején Holmes 48 éves volt. A
hagyományos elképzelések alapján azt hihetnénk, hogy ebben
az életkorban már semmilyen számottevő változásra nem
képes, legalábbis agyának alapvető szerkezeti szintjén. Nem
sokkal ezelőtt a tudósok még az emberi élet húszas éveit
tekintették az utolsó olyan időszaknak, amikor jelentős és
tartós neurális változások következhetnek be: ezt tartották
annak a pontnak, amikor ide- grendszerünk fejlődése többé-
kevésbé befejeződik. A legújabb bizonyítékok azonban
teljesen más irányba mutatnak. Nem elég, hogy képesek
 375/
vagyunk a folyamatos tanulásra, de még
 376/
agyunk szerkezete is változhat, és sokkal összetettebb módon
fejlődhet sokkal tovább, mégpedig egészen időskorunkig.
Egy kísérletben három hónapon keresztül tanítottak felnőt-
teket három labdával zsonglőrködni. A kutatás során három
al- kalommal vizsgálták meg az agyukat: a tréning előtt,
akkor, amikor elsajátították a készséget (vagyis amikor
legalább egy percig tudtak folyamatosan zsonglőrködni), és
három hónappal a készségszint elérése után (arra kérték őket,
hogy ezalatt hagyjanak fel a gyakorlással). Mellettük egy
olyan kontrollcso- port agymiködését is felmérték, akik nem
vettek részt a trénin- gen. Az első mérésnél nem találtak
különbséget a zsonglőrködők és a nem zsonglőrködők
szürkeállományában. Amire azonban a zsonglőrcsapat
megtanulta a mutatványt, jelentős változás következett be:
agyuk szürkeállománya bi- laterálisan (tehát mindkét
féltekében) növekedett a középső temporális területen és a bal
oldali hátsó intraparietális barázdában, vagyis a komplex
vizuális mozgásérzékelési in- formációk feldolgozásáért és
megőrzéséért felelős területeken. Nemcsak a zsonglőrök
tanultak, hanem az agyuk is – mégpedig egy jóval alapvetőbb
szinten, mint azt korábban bárki is lehet- ségesnek tartotta.
Sőt az idegsejtek hálózatának szintjén történő változások
sokkal gyorsabban végbemennek, mint gondolnánk! Amikor
kutatók egy csoport felnőttet körülbelül két órán keresztül arra
 377/
tanítottak, hogy két szín – a zöld és a kék – újonnan definiált
és elnevezett kategóriáit különböztessék meg (vagyis vettek
négy, szemmel láthatóan különböző, de saját névvel nem
rendelkező színárnyalatot, és mindegyiknek tetszőlegesen
kiválasztott nevet adtak), azt találták, hogy a résztvevők
agyában megvast- agszik a szürkeállomány a látókéreg
színlátásért felelős V2-es és V3-as területén. Tehát az agy
mindössze két órán belül mély, strukturális szinten reagált az
új inputokra és a gyakorlásra.
Még az olyan, hagyományosan a fiatalok kiváltságának tar-
tott tevékenység is, mint az idegen nyelvek elsajátítása, mó-
dosítani tudja az idősebbek agyának felépítését.
Megvizsgáltak egy csoport felnőttet, akik 9 hónapos intenzív,
modern kínai nyelvtanfolyamon vettek részt. A havonkénti
kontroll során azt tapasztalták, hogy agyuk fehérállománya
fokozatosan átren- deződik a bal félteke nyelvi területein, a
jobb félteke vonatkozó részein, de még a kérgestest elülső
végén is: az idegrostok azon hálózatában, amely összeköti a
két agyféltekét, és amelyről már ejtettünk néhány szót a
hasított agyú betegek kapcsán.
Gondoljunk csak bele, micsoda átrendeződés megy végbe
az olyan szélsőséges esetekben, amikor valaki elveszíti a
látását, valamelyik végtagja miködésképtelenné válik, vagy
bármilyen más drasztikus testi változáson esik át. Az agy
teljes területeket rendel át az új funkciók ellátására, és
 378/
komplikált, innovatív megoldásokat talál ki arra, hogyan
vegyék át ezek az elveszített
 379/
készség eredeti helyének feladatait. Agyunk csodával határos
tanulási bravúrokra képes.
És ez még nem minden. Mostanra egyértelmivé vált, hogy
gyakorlással még az idősek is visszafordíthatják a már
végbement kognitív hanyatlás bizonyos jeleit. Egészen
elképesztő! Bámula- tos már maga a gondolat, hogy akkor is
jelentős változást érhet- ünk el, ha netalán egész életünkben
lusták voltunk. Jóvátehet- jük az önmagunknak okozott
károkat, ha nekilátunk a munkának, és nem feledkezünk meg
Holmes legmaradandóbb tanításáról.
Természetesen hátulütője is van a dolognak. Ha agyunk
képes arra, hogy egész életünkben folyamatosan tanuljon – és a
tanulás során folyamatosan változzon –, akkor a felejtésre is
képes. Vegyük fontolóra a következőt! A zsonglőrködős
kutatásban a harmadik vizsgálat idejére a három hónappal
korábban mért látványos szürkeállomány-növekedés komolyan
visszaesett. Mire volt hát jó az a sok gyakorlás? Pedig a
folyamat a teljesítmény és az idegsejtek szintjén is beindult.
Hogy mit jelent mindez? Agyunk tanul, akár tudunk róla, akár
nem. De ha nem erősítjük meg a kapcsolatokat, azok egész
egyszerien elvesznek.
Úgy is dönthetünk, hogy abbahagyjuk a tanulást. Agyunk
soha nem hagy fel vele. Az agy döntésünknek megfelelően úgy
fog reagálni, ahogyan használjuk. Nem abban rejlik a
 380/
különbség, hogy tanulunk-e vagy sem, hanem abban, hogy
mit és hogyan tanulunk. Megtanulhatjuk a passzív létezést, a
megállást, a nemtanulást; és megtanulhatjuk a kíváncsiságot,
az ismeretlen felkutatását, és azt, hogy olyan területeken
képezzük tovább magunkat, amelyekről mindeddig nem volt
tudomásunk. Ha megfogadjuk Holmes tanácsát, megtanítjuk
tevékenyen miködni az agyunkat. Ha nem így teszünk, ha
megelégszünk azzal a szinttel, és megállunk azon a ponton,
ahol tartunk, akkor épp az ellenkezőjére tanítjuk.
 IV. RÉSZ
AZ ÖNISMERET TUDOMÁNYA ÉS
MŰVÉSZETE
 7. FEJEZET
A DINAMIKUS PADLÁS: A (GONDOLKODÁSI)
FOLYAMAT ÖSSZERENDEZÉSE

Watson A sátán kutyája felütésében belép a Baker Street

221/B nappalijába, ahol azonnal rábukkan James Mortimer
sétapál- cájára. Megpróbál élni a lehetőséggel, hogy Holmes
módszereit a gyakorlatba átültetve kiderítse, mit tud
kikövetkeztetni az or- vosról annak sétabotja alapján. Ám
barátja, félbeszakítva gon- dolatait, hirtelen rákérdez: „Na,
mire jött rá, Watson?”1
Watson megdöbben. Holmes az asztalnál ülve reggelizik ép-
pen, csakhogy társának hátat fordítva. Honnan tudhatja, hogy ő
mit csinál vagy gondol? Minden bizonnyal hátul is van szeme.
A detektív azonban határozottan cáfolja a feltételezést: „Azt
nem, csak előttem van valami, mégpedig egy jól kifényesített
ezüst kávéskanna. Na, de mondja csak, Watson, mire jött rá lá-
togatónk botjáról? – faggatózik. – Miután már megvizsgálta,
szeretném hallani, milyennek képzeli a gazdáját.”
Watson örömmel veszi fel a kesztyit, és legjobb tudása
szer- int igyekszik követni barátja általános
megközelítésmódját:
„Először is úgy gondolom, hogy ez a dr. Mortimer befutott,
idősebb orvos lehet, akit látnivalóan becsülnek, ha már ilyen
 373/
elismerően emlékeznek meg róla.” Majd így folytatja: „Ezen-
kívül azt hiszem, igen nagy a valószínisége annak, hogy
ismeretlen barátunk vidéki orvos, aki többnyire gyalog látog-
atja a betegeit.”
Az első megállapítás meglehetősen ésszerien hangzik. De mi
alapján vonta le a második következtetést? „Ez a bot
valamikor igen mutatós darab lehetett, most azonban már
annyira el van nyúzva, hogy városi orvos aligha venné kézbe”
– magyarázza.
Holmes elégedett. „Abszolúte hibátlan!” – kiált fel. De vajon
felfigyel-e még valamire Watson?
Miután szemügyre veszi a sétapálcára vésett feliratot, az
or- vos az alábbi megjegyzést teszi: „És akkor itt vannak ezek
a V. K.-beli barátok… Ez valami vadásztársaság lesz, »Vidám
Kom- pánia« vagy ilyesféle. Föltehetően mint orvos volt
valamiben a segítségükre, s ezzel a szerény ajándékkal
honorálták szolgálatait.”
„Biz’ isten, Watson, maga időnként felülmúlja önmagát” –
feleli Holmes, aztán tovább dicséri a barátját. „Jó vezetőnek”
nevezi, a lángész inspirátorának, majd a következővel fejezi
be a dicshimnuszt: „Hadd valljam be, drága cimborám, hogy
mélységesen a lekötelezettjének érzem magam.”
Watson végre megtanulta volna a trükköt? Tényleg elsa-
játította Holmes gondolkodásmódját? Nos, ha tovább nem is, de
egyetlen pillanatra boldogan merülhet el a bókban. A következő
 374/
pillanatban aztán a detektív magához ragadja a stafétabotot, és
kijelenti, hogy valóban „van itt […] egy-két olyan jel”, amelyből
levonható néhány következtetés.
„Csak nem kerülte el valami a figyelmemet? – kérdezi Wat-
son fontoskodva. – Remélem, lényeges mozzanatot nem
tévesztettem szem elől.”
De nem egészen erről van szó. „Attól tartok, kedves Wat-
sonom, hogy a maga következtetéseinek többsége eredendően
hibás – közli vele Holmes. – Amikor azt mondottam, hogy maga
ösztönöz engem, őszintén szólva arra gondoltam, hogy sok es-
etben a maga tévedései nyomán jutottam el az igazsághoz. Ez
persze nem jelenti, hogy ezúttal minden megállapítása baklövés
volt. Barátunk minden bizonnyal vidéki orvos. Az is biztos,
hogy sokat jár gyalog.”
Watson mindezt úgy értelmezi, hogy a lényeget tekintve iga-
za volt. Nos, addig valóban, hogy pontosan felismerte a rész-
leteket. De igaza lehet-e valakinek, aki képtelen meglátni az
összképet?
Holmes úgy véli, nem. A detektív szerint a V. K. rövidítés
sokkal inkább a Charing Crosson lévő kórházra, semmint bármi-
féle helyi vadásztársaságra utal, ebből az új kiindulópontból
pedig további következtetések vonhatók le. Watsonnak azonban
fogalma sincs róla, hogy mifélék. „Semmi sem jut eszébe? –
 375/
nógatja Holmes. – Maga jól ismeri a módszeremet. Miért nem
használja hát?”2
És ezzel a híres felszólítással – ha úgy tetszik, kihívással –
Holmes belevág abba a lenyigöző logikai levezetésbe, amelynek
nem más vet véget, mint dr. Mortimer felbukkanása, nyomában
azzal a göndör szőri spániellel, amelynek létezését a detektív
alig néhány perccel korábban következtette ki.

A fenti eszmecsere magában foglalja a gondolkodás

tudományos megközelítésének minden olyan elemét, amelyet
az eddigiek során feltérképeztünk, és csaknem tökéletes kiin-
dulópont annak bemutatásához, miként rakjuk össze teljes
egésszé a gondolkodási folyamatot, valamint miként fordulhat
elő, hogy mégsem áll össze. A sétapálca egyszerre illusztrálja a
helyes gondolkodást és ennek kudarcát. Rávilágít az elmélet és
a gyakorlat közötti nagy jelentőségi választóvonalra, a helyes
gondolkodásról szerzett ismeretek és a tényleges megvalósítás
közötti különbségre.
Watson számos alkalommal látta már Holmest munka
közben, de amikor neki magának kellene alkalmaznia eljárását,
kudarcot vall. Vajon miért? És mit kellene tennünk, hogy
nekünk sikerüljön?

1. Ismerjük meg önmagunkat és környezetünket!

 376/
Szokás szerint az alapokkal kell kezdenünk. Először is
tisztázzuk, mi az, amit mi magunk viszünk be az adott szituá-
cióba! Hogyan értékeljük az elénk táruló jelenetet, még mielőtt
elkezdenénk a megfigyelést?
Watson számára a feladat a sétapálcával kezdődik: „Szépen
megmunkált, testes alkalmatosság volt ez, jókora görccsel a
végén; afféle igazi kutyaütő. […] Régimódi háziorvosok járnak
ilyen botokkal. Olyan volt, mint ők: tiszteletet parancsoló, ko-
moly és bizalomgerjesztő.”3 A sétapálca külső ismer-
tetőjegyeinek bemutatása rendben is volna. Ám vessünk egy
közelebbi pillantást a következő részre! Valódi megfigyelés
történt, vagy inkább következtetés?
Watson alig fogott bele a pálca leírásába, személyes torzítá-
sai máris elárasztják észlelését, saját tapasztalatai, múltja és
nézetei pedig anélkül keretezik a gondolatait, hogy az
egyáltalán tudatosulna benne. A pálca már nem egyszerien egy
pálca, hanem a régimódi háziorvos sétapálcája, annak minden
egyes jellemzőjével együtt. A háziorvos azonnal megidézett
képe ezentúl Watson minden ítéletét befolyásolja majd – neki
pedig fogalma sem lesz róla. Ami azt illeti, még az sem jut es-
zébe, hogy a V. K. rövidítés esetleg egy rangos kórházat jelöl-
het: olyasvalamit, amit orvos létére ismernie kellene, és ami
akár eszébe is juthatott volna, ha először elgondolkodik, és nem
száguld el a vidéki orvos nyomában.
 377/
Ez a keret (frame), más szóval a tudatalatti előfeszítő inger
a maga teljes pompájában. És ki tudja, milyen előítéletek,
sztereo- típiák és egyéb torzítások lopakodnak még elő
Watson el- mepadlásának zugaiból? Ő biztosan nem. De a
végső íté- letalkotását befolyásoló minden heurisztika vagy
leegyszer- isítés nagy valószíniséggel ebben az első,
átgondolatlan értékelésben gyökerezik.
Holmes viszont jól tudja, hogy mielőtt teljes gőzzel
beindítjuk elménket, meg kell tennünk egy előzetes lépést. Wat-
sonnal ellentétben nem kezdi el addig a megfigyelést, amíg
ezt nem tudatosítja magában, szereti mindjárt a legelején
megragadni a folyamatot – és jócskán a bot előtti pontról in-
dulni el. Jóval azelőtt áttekinti a szituáció egészét (az orvost, a
sétapálcát meg minden mást), hogy elkezdené a részletes adat-
gyijtést érdeklődése tárgyáról. Ehhez pedig egy teljesen
hétköznapi dologhoz folyamodik, olyasmihez, ami Watsonnak
talán eszébe sem jutna: ránéz a kifényesített kávéskannára.
Nincs szüksége deduktív képességeire, ha kéznél van egy vissz-
atükröző felület – miért is pocsékolná őket fölöslegesen?
Nekünk is mindig körbe kell néznünk, hogy nincs-e a
közel- ben egy tükör, amely a segítségünkre lehet, mielőtt
habozás nélkül fejest ugranánk a folyamatba. Ha találunk
ilyesmit, használjuk ki, hogy átlássuk a helyzet egészét, és
mega- kadályozzuk elménket abban, hogy
meggondolatlanul
 378/
előreszáguldjon, majd tudomásunk és irányításunk nélkül
mindenfélét felkapkodjon az elmepadlásunkon.
Környezetünk értékelése döntéseinktől függően több
mindent is jelenthet. Holmes számára a szoba, Watson és az
előtte álló kávéskanna megfigyelését. Akárhogy is, afelől bizto-
sak lehetünk, hogy a fejesugrás előtt meg kell állnunk egy pil-
lanatra. Nem feledkezhetünk meg környezetünk felméréséről,
mielőtt a tettek mezejére lépünk – vagy mielőtt beindítjuk a
holmesi gondolkodási folyamatot. Mert végül is a megállás és
mérlegelés ezen folyamat első lépése. A megfigyelés
kiinduló- pontja. A részletek összegyijtése előtt tudnunk kell,
miféle részletekről van szó, és hogy van-e egyáltalán
összegyijtendő részlet.
Ne feledjük: a célirányos, tudatos motiváció számít. Még-
hozzá rengeteget számít. Idejekorán kereteznünk kell cél-
jainkat, hogy irányítsanak bennünket, és hogy segítsenek beo-
sztani értékes kognitív erőforrásainkat. Át kell gondolnunk
ezeket a célokat, leírnunk mindet, mégpedig a lehető legkörül-
határoltabban. Holmesnak nincs szüksége jegyzetekre,
többségünknek azonban egészen biztosan jó szolgálatot
tesznek, legalábbis az igazán fontos döntéseknél. Segítenek
megvilágítani a lényeges pontokat, mielőtt megkezdenénk
utazásunkat a gondolkodás birodalmában. Mit akarok elérni? És
mit jelent mindez a gondolkodás folyamata szempontjából? Aki nem
 379/
keres, nem is talál. Ahhoz pedig, hogy találjunk, először is azt
kell tudnunk, hol keressünk.

2. Figyeljünk meg mindent alaposan és átgondoltan!

Amikor Watson szemügyre veszi a sétapálcát, megjegyzést tesz
méretére és súlyára. Feltinik neki a bot kopott vége is – annak
jeleként, hogy gazdája nagyokat sétál vele, mégpedig viszonylag
zord környéken. Végül szemügyre veszi a V. K. feliratot, és
ezzel be is fejezi a megfigyelést. Meggyőződése, hogy semmi
nem kerülte el a figyelmét.
Holmes ebben soha nem biztos ennyire. Először is, nem
korlátozza megfigyelését a sétapálcára mint fizikai tárgyra: az
eredeti cél, a folyamat első lépésében felállított keret, hogy
ismereteket gyijtsön a tulajdonosáról. „Feltétlenül szórako-
zottnak kell lennie annak, aki, miután már egy órát várakozott
valahol, névjegy helyett botot hagy a helyiségben” 4 – mag-
yarázza Watsonnak. Hát persze, a sétapálcát ottfelejtették. Wat-
son is tudja ezt, mégsem vesz tudomást róla.
Mi több, a pálca saját kontextust teremt, ha úgy tetszik, a
rávésett feliratnak köszönhetően létrehozza a tulajdonos
élettörténetének egy lehetséges verzióját. Míg Watson a
vidéki orvosról öntudatlanul alkotott és megalapozatlan
véleménye tükrében értelmezi a V. K. feliratot, addig
Holmes felismeri,
 380/
hogy az adatot önmagában kell tanulmányozni, előzetes fel-
tevések nélkül, mert csak így mesélhet saját történetéről.
Miért kap egy orvos sétapálcát ajándékba? Vagy Holmes
szavaival élve: „Miféle alkalom lehet az, amely megelőzte ezt
az ajándékot? Mi indította arra doktorunk barátait, hogy testü-
letileg nyújtsák át neki érzelmeiknek ezt a zálogát?”5
Kiinduló- pontja a felirat valódi megfigyeléséből ered, és nem
egy torzításból. Ez a pont egy háttértörténetre utal, amelyet
megis- merhetünk, ha gondosan következtetünk. A kontextus
ugyanis a szituáció szerves része, nem pedig tetszőlegesen fel-
vagy levehető kiegészítő.
Ami magát a sétapálcát illeti, a jó doktor szokásához híven
most sem elég alapos megfigyelő. Egyetlen pillantást vet rá
csupán, míg Holmes „néhány percig puszta szemmel vizsgál-
gatta. Majd, mintha csak most kezdené érdekelni a dolog,
letette a cigarettáját, majd az ablakhoz vitte, és nagyítólencse
alatt nézte végig.”6 Több szempontból és többféle
megközelítés alapján, tüzetesebben szemrevételezte.
Módszere persze nem olyan gyors, mint Watsoné, ám sokkal
alaposabb. Jóllehet semmi nem garantálja, hogy az efféle
gondosság bármilyen új részlettel szolgál, soha nem tudhatjuk
előre, így hát ha valódi megfigyelésre törekszünk, soha nem
hagyhatjuk el. (Az ablak és a nagyítólencse a mi
esetünkben persze többnyire
 381/
metaforikusan értendő, és az alaposabb kutatásra, a nagyobb
pontosságra és a több töprengéssel töltött időre utal.)
Való igaz, Watsonnak feltinik a pálca mérete és kopott
vége. Ám a közepén látható fognyomokat már nem látja meg.
Fognyomok a sétapálcán? Aligha rugaszkodunk el nagyon a
valóságtól, ha az információból egy olyan kutya létezésére
következtetünk, amely a gazdája nyomában vitte a botot, még-
pedig gyakran. Holmes természetesen levonja a megfelelő
konzekvenciákat. Ez is a megfigyelés és dr. Mortimer teljes
történetének része. Sőt Holmes arra is felhívja barátja
figyelmét, hogy a kutya állkapocsmérete nyilvánvaló a
fognyomok alapján, ez pedig utal a fajtájára is. Természetesen
elhamarkodott dolog volna egyértelmi kijelentést tenni a kutya
fajtájáról, de es- élyünk sem lenne a következtetésre, ha nem
ismernénk fel a szükséges részleteket, és nem tudatosítanánk
magunkban, milyen lehetséges jelentőségük van általános
céljaink szempontjából.

3. Működtessük képzeletünket, és tartsunk távolságot!

A megfigyelés után következik a kreatív térben és időben való
elmerülés, az elmélkedés, elmepadlásunk képzelőerőnek nevez-
ett tartományának részletes feltérképezése. Ez az elme pi-
henője, a hárompipás probléma, a hegediszó, az
 382/
operalátogatás, a hangverseny, a múzeumlátogatás, a séta, a
zuhany, vagy bármi, ami arra késztet bennünket, hogy
hátráljunk néhány lépést az adott szituációtól, mielőtt újult er-
ővel ismét nekiveselkednénk.
Ezen a ponton nem vádolhatjuk Watsont. Pihenőre igazán
nem marad alkalma, Holmes azonnal lecsap rá, és felszólítja,
hogy a módszereit alkalmazva következtessen ki minden
lehet- séges dolgot a Vidám Kompánia helyett a Viktória
Kórházat jelölő V. K. rövidítésből. Nem várhatjuk hát a szegény
doktortól, hogy konyak- és cigarettaszünetet tartson.
Watson mégis megtehetne valamit, ami kevésbé látványos,
ám nagyon is alkalmas arra, hogy hozzásegítse egy teljes
binténynél jóval szerényebb probléma megoldásához. Hiszen
nem minden feladat hárompipás. Talán a metaforikus
hátralépés is megtenné: a mentális eltávolodás, a
megtorpanás, az eltöprengés, majd az újraszervezés és
újraintegrálás. Egészen rövid időt venne csak igénybe.
Ám Watson nem tesz effélét. Még akkor sem hagy
magának gondolkodási időt, amikor maga Holmes ösztönzi
erre azzal a kijelentésével, hogy csak a „nyilvánvaló
következtetéseket” tudja levonni, annál továbbnem lát.
Vessük össze Watson és Holmes megközelítésmódját! Watson
azonnal nekiront a témának: a sétapálca alakja és súlya megál-
lapításából egyenesen a régimódi háziorvos képére, a V. K.-ból a
 383/
Vidám Kompániára, a kopott, védőgyiri nélküli botvégből a
vidéki doktor alakjára, a londoni kórházból pedig városról
vidékre költözésre következtet. Ennél többre nem jut. Ezzel
szemben Holmes elidőzik megfigyelései és következtetései
között. Idézzük csak fel, hogy először meghallgatja Watsont,
majd megvizsgálja a sétapálcát. Ezután ismét beszél
Watsonnal, és végül, amikor elkezdi felsorakoztatni saját
következtetéseit, azt sem egyszerre teszi. Kérdéseket tesz fel
önmagának, még- pedig több választ megengedő kérdéseket,
mielőtt megál- lapodna egyetlen lehetőség mellett. Szemügyre
veszi a külön- féle eshetőségeket – lehetséges-e, hogy dr.
Mortimer egy jól is- mert londoni orvos? A kórház állandó
személyzetének tagja-e? Vagy netán gyakorló orvos? Ifjú
szigorló? Ezt követően átgon- dolja, melyik eshetőség tinik a
legvalószínibbnek a többi észre- vétel fényében. Nem
következtet, hanem eltöpreng, és eljátszik a lehetőségekkel.
Megkérdőjelez és fontolóra vesz. Csak ezután kezdi
megfogalmazni a konklúzióit.

4. Következtessünk, de csak a megfigyeléseinkből!

Watsonként a sétapálcától könnyiszerrel eljuthatunk a „lát-
nivalóan megbecsült, befutott, idősebb orvosig”, a „vidéki or-
vosig, aki többnyire gyalog látogatja a betegeit”,7 és aki
valami- féle orvosi segítséget nyújtott a helyi
 384/
vadásztársaságnak
 385/
(amelyet a társaság tagjai a sétapálcával köszöntek meg).
Holmesként pedig a Viktória Kórház egykori „állandó vagy
gyakorló orvosáig”, a „harmincon aluli, szeretetre méltó, nem
túl törekvő és szórakozott fiatalember alakjáig, aki ráadásul
kutyatulajdonos is”8 – mégpedig egy göndör szőri spánielé –, és
aki búcsúajándékul kapta a sétapálcát, amikor London
belvárosából vidékre költözött. Ugyanaz a kiindulópont töké-
letesen eltérő végkövetkeztetésekkel, amelyek egyetlen közös
keresztmetszete a sokat sétáló vidéki orvos. Miként juthat két
ember ennyire különböző konklúzióra ugyanazon problémával
szembesülve?
Watson két helyes következtetéssel büszkélkedhet: a
sétapálca vidéki orvosé, aki sokat jár gyalog. De miért idősebb,
és miért megbecsült? Honnan származik a lelkiismeretes és
odaadó családorvos képe? Az biztos, hogy nem tényleges meg-
figyelésből, hanem a saját elméje szüleményéből, azonnali reak-
ciójából, amely szerint „régimódi háziorvosok járnak ilyen bo-
tokkal, amely olyan, mint ők: tiszteletet parancsoló, komoly és
bizalomgerjesztő”.9
A sétapálca a komolyságot leszámítva önmagában semmi
effélét nem sugall. Egy tárgy csupán, amely bizonyos ismertető-
jegyeket hordoz magán. Watsonnak viszont azonnal egy egész
történetet mond el. Az aktuális ügyhöz vajmi kevéssé kötődő
emlékeket ébreszt fel benne. Elmepadlása kósza bútordarabjait
 386/
látjuk, amelyeket bizonyos, jórészt tudattalan asszociatív em-
lékezeti folyamatok aktiváltak. Ugyanez a helyzet a vadásztár-
sasággal is. Watson olyannyira összpontosít képzeletbeli,
tiszteletet parancsoló, méltóságteljes vidéki orvosára, hogy
egyetlen indok tinik logikusnak: a sétapálcát egy helyi
vadásztársaság adta ajándékba, amely tagjainak dr. Mortimer
valamikor orvosi segítséget nyújtott. Watson nem megalapozott
logikai lépésekkel jut el ezekig a következtetésekig.
Dedukciói szelektív figyelmében és a képzeletében élő
orvosban gyökereznek. Természetes, hogy dr. Mortimer
bizalomgerjesztő és idősebb családos emberként a helyi
vadásztársaság tagja, és mindig készen áll a segítségnyújtásra.
Sebészeti segít- ségnyújtásról lehetett szó? Hát persze! Egy
ilyen kaliberi és en- nyire kifinomult úriember csakis komoly
sebészorvos lehet.
Watson figyelmét teljes mértékben elkerüli az a tény, hogy
Mortimer a seborvosok királyi testületének tagja (erre maga
az orvos is utal később, amikor Holmes doktornak nevezi:
„Szólít- son misternek, uram! Szerény seborvos vagyok.” 10)
Olyan többletinformáció ez, amely önmagában megcáfolja a
képet, amelyet Watson hiperaktív agyában Mortimer
megtestesített. Sőt ahogyan korábban már láttuk, Watson
afelett is elsiklik, hogy a látogató a sétapálcáját hagyta hátra,
nem pedig a névjegyét. Emlékezete ebben a pillanatban
ugyanolyan tudat- talanul szelektív, mint a figyelme – hiszen
 387/
ő maga olvasta el a
 388/
seborvosok királyi testülete tagja feliratot, amikor először
szemügyre vette a botot. Csakhogy teljesen háttérbe
szorították azok az adatok, amelyekkel a pálca jellegének
alapján buzgó elméje önként ellátta. Ráadásul már a legelején
szemet szúrt neki, hogy a tulajdonos az előző este hátrahagyta
a botját, de mint megfontolandó megfigyelés vagy tény ez is
kisiklott a tudatából.
Ezzel szemben Holmes verziója egy teljesen eltérő gon-
dolkodási folyamaton alapul, amely tudatosan viszonyul saját
miködéséhez és a rendelkezésére álló információkhoz: az
összes adat felölelésére törekszik, nem pedig csak néhány
kiválasztott morzsáéra, igyekszik teljes egészként tekinteni az
előtte lévő bizonyítékra, és elkerülni bizonyos tények
mellőzését, kiszínezését vagy éppen elhalványítását.
Lássuk először az ismeretlen látogató korát! Holmes először
is meggyőzi Watsont, hogy a V. K. inkább Viktória Kórházat,
semmint Vidám Kompániát jelent. (Végső soron doktorról van
szó: nem logikusabb-e, hogy kórháztól, nem pedig vadásztár-
saságtól kapjon ajándékot? A két K közül, a szubjektív változat
helyett az objektív információt tekintve, melyik a valószínibb?)
Majd így szól társához: „Bizonyára belátja, hogy Mortimer nem
tartozhatott a kórház állandó belső személyzetéhez. Ilyen állást
csak jól ismert londoni orvosok kaphatnak, márpedig nehezen
hihető, hogy egy jól ismert londoni orvos egy szép napon fogja
 389/

magát és vidékre költözik.”11 (A sétapálca jellegzetességei

alapján – amelyekre Watson oly buzgón felhívta a
figyelmünket – természetesen tudjuk, hogy dr. Mortimer
vidékre költözött.) Ez így igaz. Aligha várható, hogy egy híres
kórház állandó személyzetének valamelyik tagja csak úgy
összepakoljon, és elmenjen, hacsak nem játszik közre valamily-
en más, előre nem látott körülmény. Azonban egy sétapálca
nem szolgáltat bizonyítékot az efféle körülményekről, tehát a
rendelkezésre álló adatok alapján a költözés okát nem lehet
kikövetkeztetni. Ha mégis megtennénk, pontosan ugyanazt a
hibát követnénk el, mint Watson, amikor elméje sugallatára,
nem pedig objektív megfigyelések alapján alkotja meg saját
verzióját.
De akkor mégis ki ő? Holmes megfejti a talányt: „Ha a
kórházban miködött, és mégsem volt tagja az állandó szemé-
lyzetnek, akkor semmi esetre sem lehetett egyéb, mint gyakorló
orvos, alig valamivel több, mint egy ifjú szigorló. A kórháznak
Mortimer öt évvel ezelőtt mondott búcsút. A dátum itt látható a
boton.” Íme, Watson „javakorabeli háziorvosával” szemben
kibontakozott „egy harmincon aluli fiatalember” 12 alakja.
Vegyük észre, hogy Holmes biztos Mortimer korát illetően,
hiszen minden más lehetőséget kimerített, így egyetlen ésszeri
alternatíva maradt. (Emlékszünk? „Megeshet, hogy végül több
magyarázat marad. Ebben az esetben addig teszteljük őket,
 390/
amíg az egyik vagy a másik meggyőző mennyiségi támogatást
nem kap.”) Watsonnal ellentétben azonban nem megy el
odáig, hogy sebészorvosnak feltételezi. Bármilyen orvos lehet.
Egye- tlen irányba sem mutat bizonyíték, Holmes pedig nem
boc- sátkozik következtetésekbe adatok hiányában. Az
ugyanolyan hibás lépés volna, mint a nem elég messzemenő
következtetés.
Milyen ember lehet a titokzatos látogató? „Ami pedig a
jelzőket illeti – fejtegeti Holmes –, nos, ha jól emlékszem, azt
mondottam, hogy látogatónk szeretetre méltó, nem túl törekvő
és szórakozott.”13 (Jól emlékszik.) De miként következtethette
ki ezeket a jellemvonásokat? Kiderül, hogy nem olyan meggon-
dolatlanul, mint Watson: „Tapasztalatom szerint csupán
szeretetre méltó emberek kapnak ajándékokat, kizárólag egy
nem túlságosan törekvő ember dobhatja sutba londoni karrier-
jét a vidékért, és feltétlenül szórakozottnak kell lennie annak,
aki, miután már egy órát várakozott valahol, névjegy helyett
botot hagy a helyiségben.”14 Mindegyik jellemvonás közvetlenül
Holmes valamelyik korábbi megfigyelésén alapul (amelyek, ha
csupán néhány perc erejéig is, de áthaladtak képzelete tér- és
időbeli szirőjén).
Objektív tények, többféle eshetőség megfontolása, majd
leszikítés a legvalószínibb lehetőségekre. Csupa tárgyhoz tar-
tozó részlet, és semmi képzelet által kitöltött rés. Tudományos
dedukció mesterfokon.
 391/
És hogy miért tulajdonít Holmes dr. Mortimernek kutyát,
ráadásul egy igen pontosan meghatározott fajtát? Már érin-
tettük a Watson figyelmét elkerülő harapásnyomokat. Azonban
a nyomok meglehetősen sajátságosak, egészen pontosan a
közöttük lévő távolság az, ugyanis megmutatja, hogy „a kutya
állkapcsa […] szélesebb, mint egy foxié, de ahhoz már nem elég
széles, hogy egy szelindeké lehessen”. Holmes ezen a logikai
nyomon haladva talán magától is kitalálja, hogy göndör szőri
spánielről van szó, de már nincs rá ideje, ugyanis a kutya,
gazdája társaságában, betoppan a két baráthoz. Ezzel pedig
vége szakad a következtetések láncolatának. Micsoda
végtelenül letisztult gondolatmenet! Nem jutott eszünkbe,
önkéntelenül is, hogy milyen egyszerű? Miért is nem jöttem rá? Egy
tökéletesen kivitelezett dedukciónak pontosan ezt a hatást kell
kiváltania.

5. Tanuljunk hibáinkból és sikereinkből!

Watson hibáinak megfigyelésével Holmes még többet megtanul
a gondolkodási folyamat csapdáiról: azokról a pillanatokról,
amikor könnyi letérni a helyes útról, pontosan abba az irányba,
amerre a téves ösvény halad. A fenti párbeszédből például
megtapasztalja az aktiválódott sztereotípiák erejét és az elején
felállított nem megfelelő keret leküzdhetetlen befolyását
 392/
későbbi következtetéseinkre, valamint azt a hibát, amikor nem
veszünk számításba minden megfigyelést, csak a legszem-
betinőbbekre, a legfrissebbekre vagy éppen a legkönnyebben
hozzáférhetőkre koncentrálunk. Nem mintha nem lenne
egyéb- ként is tisztában ezekkel a dolgokkal, de minden
alkalom em- lékeztetőül szolgál, megerősítésként, új
kontextusba helyezett előfordulásként, és ezek mind-mind
tudásának frissen tartását segítik.
Ha Watson odafigyelne, ő is levonhatná ugyanezeket a tan-
ulságokat, Holmes helyesbítéseiből pedig megtanulhatná
azonosítani a félrecsúszáshoz vezető pillanatokat, és
legközelebb felismerni azt, hogy merre vezet a helyes út. De
sajnos a másik irányt választja, és Holmes ama megjegyzésére
összpontosít, miszerint „ezúttal nem volt minden megállapítása
baklövés. Barátunk minden bizonnyal vidéki orvos. Az is biztos,
hogy sokat jár gyalog.”15 S végül ahelyett, hogy megvizsgálná,
miért pont ezt a két feltevést találta el, az összes többit pedig
nem, elégedetten így szól: „szóval igazam volt”. Vagyis elsza-
lasztja a tanulás lehetőségét, és szelektív módon ismét csak az
elérhető megfigyelésekre fokuszál.

A tudás hasznos és jó dolog, de az elmélet szintjét elhagyva át

kell ültetni a gyakorlatba, méghozzá újra és újra – különben
 393/
porosodni kezd, és a hosszú évekig ki nem nyitott padlás
dohos bizét árasztja.
Ha pedig ránk tör a lazítás iránti vágy, idézzük fel a berozs-
dásodott borotvapenge metaforáját A félelem völgyéből: „Sok
hosszú, munkátlan hét volt már mögöttünk, és most végre re-
mek céltáblája akadt azoknak a csodálatos képességeknek,
amelyek, mint minden különleges adottság, kihasználatlanul
csak terhére vannak tulajdonosuknak. Tespedve csak tompult
és rozsdásodott a borotvaéles agy.”16 Képzeljük magunk elé
ezt a rozsdaette, életlen pengét, az acéllemezről pergő
visszata- szító, narancsszíni rozsdaszemcséket, a piszkot és
pusztulást, amely szinte már tapintható: olyannyira, hogy még
csak kinyúlni sincs kedvünk, hogy elmozdítsuk onnan, ahol
elhan- yagolva árválkodik. Jusson eszünkbe, hogy a pengét
akkor is használatban kell tartanunk, ha minden csodálatosnak
tinik, és nem várnak ránk nagy kaliberi döntések vagy
gondolatok. Ha elménket a legapróbb dolgokon is
gyakorlatoztatjuk, élesen tartjuk a fontos dolgok számára.

Írjunk naplót!
Kanyarodjunk el egy kis időre Mr. Mortimertől! Egyik jó barát-
nőm – nevezzük Amynek – régóta szenved a migréntől. Minden
a legnagyobb rendben megy egészen addig, amíg derült égből
 394/
villámcsapásként rá nem tör a fájdalom. Egyszer azt hitte,
hogy belehal, máskor pedig azt, hogy egy rendkívül fertőző
vírust ka- pott el. Több évbe telt, amíg megtanulta felismerni
az első jeleket, hogy aztán elrohanjon a legközelebbi sötét
szobába, és teletömje magát fájdalomcsillapítóval, még mielőtt
lecsapna rá a mindjárt meghalok/megfertőződtem pánikszeri
rémülete. Többé-kevésbé képessé vált kezelni a helyzetet,
kivéve akkor, amikor a migrén egy héten belül többször is
rátört, és a szinni nem akaró fájdalom a munkában, az írásban
és minden másban akadályozta. Vagy amikor olyan
alkalmatlan pillanatokban jött a migrénroham, amikor sem
elsötétített csendes szoba, sem gyógyszer nem állt a
rendelkezésére.
De Amy rendíthetetlenül kitartott, és körülbelül egy éve
háziorvost váltott. Az ilyenkor jellemző ismerkedés és beszél-
getés során szokás szerint most is megemlítette a migrént.
Azonban az új orvos – szemben az összes korábbival – ahelyett,
hogy együttérzően bólogatott és még több fájdalomcsillapítót
írt volna fel, egy kérdést szegezett neki: „Vezetett-e valaha
naplót a migrénjéről?”
Amy nem értette. A migrén nézőpontjából írjon? Lásson
keresztül a fájdalmon, és vesse papírra tüneteit az utókor ok-
ulására? Ugyan, dehogy. A kérdés sokkal egyszeribb volt. Az or-
vos egy halom kinyomtatott táblázatot adott neki, olyan szem-
pontokkal, mint kezdete/vége, ráutaló jelek, alvás időtartama
 395/
(órában), aznapi étrend és hasonlók. Amynek minden migrén
után a lehető legpontosabb adatokkal kellett kitöltenie a
tábláz- atot, kb. tucatnyi bejegyzést várt tőle a doktora.
Nem sokkal a látogatás után Amy felhívott, hogy elmesélje,
mit gondol az új orvos módszeréről. Meglehetősen abszurdnak
találta. Magabiztosan közölte velem, hogy pontosan tudja, mi
okozza a migrént. A stressz és az időjárás-változás. De
megígérte, hogy fenntartásai ellenére és a móka kedvéért ki-
próbálja (bevallom, mókásnak találtam az esetet én is).
Nem osztanám meg a történetet, ha nem döbbentettek volna
meg mindkettőnket az eredmények. Első beszélgetésük al-
kalmával az új orvos megkérdezte Amytől, hogy a koffein
kiváltott-e nála valaha migrént? És az alkohol? Amy minden-
tudóan csóválta a fejét. Nem, egyáltalán nem. Semmi összefüg-
gés nincs köztük. Csakhogy a migrénnapló mást mondott. Az es-
tefelé elfogyasztott erős fekete tea pedig szintén rendszeresen
ott szerepelt az étrend mezőben a roham napján. Az egy po-
hárnyinál több bor szintén gyakori binösnek bizonyult. Az
alvásmennyiség? Az biztosan nem számít. Hát dehogynem!
Kiderült, hogy azokon a napokon, amikor mozdulni is alig
tudott a fájdalomtól, jóval kevesebbet aludt a megszokottnál. A
sajt (a sajt?, ugyan már!) szintén a listán szerepelt. És igen,
Amynek is igaza volt. A stressz és az időjárás-változás szintén
kiváltó oknak bizonyult.
 396/
Csakhogy Amynek nem volt teljesen igaza. Ő pedig Watson-
hoz hasonlóan viselkedett, amikor váltig ragaszkodott
elképzeléséhez, amely csak többé-kevésbé volt helyes. A két
említett faktor olyan szembetinő volt, hogy egyszerien nem
vett tudomást másról. Így aztán nem számolt azokkal a
tényezőkkel, amelyek visszatekintve olyannyira nyilvánvalóak
voltak.
A tudás természetesen csak részeredmény. Amyt még mindig
gyakrabban kínozza a migrén, mint szeretné. De most már
sokkal jobban uralja a kiváltó tényezők egy részét, mint
koráb- ban. Sőt hamarabb felfigyel a tünetekre, különösen
akkor, ha tudja: olyasmit tett, amit nem kellett volna, például
egyszerre fogyasztott sajtot és bort… egy esős napon. Ilyenkor
néha, előz- etes csapást mérve, még a fájdalom beköszönte
előtt gyógyszert vesz be.
Nem mindenki szenved migréntől. De mindnyájan döntünk
és választunk, problémákon és dilemmákon töprengünk, még-
pedig napi szinten. Fontoljuk meg a következő javaslatot tan-
ulási folyamatunk felgyorsítására és a Holmes által nagyvon-
alúan bemutatott lépések integrálására: vezessünk döntési
naplót! Nem átvitt értelemben, hanem ténylegesen. Írjuk le a
dolgokat, úgy, ahogyan Amy tette a migrénes rohamokkal és
az azokat kiváltó tényezőkkel!
 397/
Amikor választás előtt állunk, problémát oldunk meg, vagy
döntést hozunk, rögzítsük valahol a folyamatot. Készítsünk
listát megfigyeléseinkről, hogy emlékezzünk rájuk, ha eljön az
idő – de papírra vethetjük gondolatainkat, következtetéseinket,
kutatásunk folyamatát és az érdeklődésünket felcsigázó dol-
gokat is. Sőt ennél is tovább mehetünk! Írjuk le, hogy végül
mire jutottunk! Voltak-e kételyeink, fenntartásaink, számba
vettünk-e más eshetőségeket? Pontosan fogalmazzunk, és
mindent nevezzünk a nevén! Végül pedig térjünk vissza az
egyes bejegyzésekhez, és rögzítsük, hogyan érintett bennünket
a folyamat! Elégedett voltam? Volt-e olyan érzésem, hogy
bárcsak máshogy csináltam volna valamit? Visszatekintve
megértettem-e oly- asmit, ami korábban nem volt világos
számomra?
Azoknál a döntéseknél, ahova nem jegyeztünk fel egyetlen
megfigyelést vagy listát sem, próbáljuk meg a lehető legpon-
tosabban megfogalmazni mindazt, ami abban az időszakban az
elménkben zajlott. Mi mindent mérlegeltem? Mire alapoztam a
döntésemet? Mit éreztem az adott pillanatban? Milyenek voltak a
körülmények? (Feszült voltam? Érzelmes? Lusta? Átlagos nap volt,
vagy sem? Történt-e bármi szokatlan?) Kit érintett még rajtam kívül
az eset? Milyen tétek forogtak kockán? Mi volt a célom, a kezdeti
motivációm? Teljesítettem-e azt, amit eredetileg akartam? Elterelte-
e valami a figyelmemet? Egyszóval próbáljuk megragadni a
 398/
lehető
 399/
legtöbbet gondolkodási folyamatunk menetéből és
eredményeiből.
Ha sikerült összegyijtenünk legalább egy tucatnyi be-
jegyzést, olvassuk el újra! Egy lendülettel átfuthatjuk
valamen- nyit. Mindazt a sok gondolatot azokról a témákról,
amelyet ed- dig talán ide nem tartozónak véltünk, az elejétől a
végéig. Biz- tos vagyok benne, hogy pontosan ugyanazt a
felfedezést tesszük majd, mint Amy, amikor átolvasta a
migrénnaplóját. Ugyanazokat a megszokássá vált hibákat
követjük el, ugy- anazon a megszokott módon gondolkozunk,
ugyanazoknak a kontextuális körülményeknek esünk
áldozatul, újra meg újra. Rádöbbenünk majd, hogy korábban
nem ismertük ezeket a rög- zült mintázatokat – ahogyan
Holmes sem tudja, mennyire alábecsüli mások képességét, ha
álcázásról van szó.
Még a legkomolyabb szakértőnek is óriási hasznára válhat,
ha összegyijti őket, még ha úgy is véli, hogy pontosan
tisztában van velük; ha nyomon követi azokat a lépéseket,
amelyeket nem tart szükségesnek nyomon követni. Egy
orvosokból álló csapat 2006-ban megdöbbentő tanulmányt tett
közzé: a michigani kórházak intenzív osztályain sikerült
minimálisra csökkenteni a katéter okozta véráramfertőzések
számát. A jelenség meglehetősen költséges, ráadásul
életveszélyes: évente mintegy 80 ezer új esetet regisztrálnak,
amelyből 28 ezer halálos végkimeneteli. A kezelési költség
 400/
betegenként 45 ezer
 401/
dollárra rúg. Az 1000 betegre (a kutatásban nem betegszámmal,
hanem a katéternapok számával dolgoztak) eső fertőzések
számának mediánja a kísérleti beavatkozás 3. hónapjára 2,7-ről
0-ra csökkent. A 16. és a 18. hónap között az 1000 főre eső fer-
tőzésszám átlaga a kezdeti 7,7-ről 1,4-re csökkent. Miként vált
mindez lehetségessé? Új csodatechnikát fedeztek volna fel az
orvosok?
Valójában csak egy olyan egyszeri eljárást vezettek be,
amely ellen több orvos is tiltakozott, mondván: szakmai tek-
intélyük megkérdőjelezéséről van szó. A kutatók egy el-
lenőrzőlista kitöltését tették kötelezővé. A listán csupán öt pont
szerepelt, mégpedig olyan kézenfekvőek, mint a kézmosás vagy
a beteg bőrének megtisztítása a katéter behelyezése előtt.
Kizárt, hogy bárkit emlékeztetni kellene efféle alapvető felada-
tokra! És mégis, az ellenőrzőlista hatására a fertőzések száma
hirtelen szinte nullára csökkent. (Mindebből pedig termész-
etesen következik, hogy a lista alkalmazása előtt a felsorolt
lépések egy részét nem, vagy nem rendszeresen végezték el.)
Bármily komoly szakértővé is válunk tehát egy témában, a
legegyszeribb elemekről is megfeledkezhetünk, ha gépiesen
végezzük az egyes mozzanatokat, függetlenül attól, mennyire
motiváltak vagyunk, hogy sikeresen végrehajtsuk a feladatot.
Minden, ami lehetővé teszi számunkra a pillanatnyi tudatos
 402/
megfontolást, legyen az akár egy egyszeri ellenőrzőlista, magas
szinti szakértelmünk és sikerünk megőrzéséhez járulhat hozzá.
Az emberi alkalmazkodóképesség rendkívüli. Nem hang-
súlyozhatjuk eleget, hogy agyunk milyen hosszú ideig képes
gyarapodni és szerkezetében változni. Az együtt dolgozó sejtek
összekapcsolódnak. Ha pedig más kombinációban kezdenek el
dolgozni, akkor megfelelő számú ismétlés után ez az összekapc-
solódás is megváltozik.
A gyakorlás jelentőségének hangsúlyozása azért olyan fon-
tos, mert ez az egyetlen eszköz, amellyel Holmes módszereit a
valós életben alkalmazhatjuk, azokban a szituációkban,
amelyek érzelmileg minden gondolatkísérletnél sokkal, de
sokkal telítettebbek. Mentálisan kell felkészülnünk azokra az
emocionális pillanatokra, amikor minden körülmény tudatos
gondolkodásunk ellen esküszik össze. Könnyi megfeledkezni
arról, hogy elménk milyen gyorsan rálép az ismerős ös-
vényekre, amikor kevés időnk van gondolkodni, vagy bármilyen
más nyomás nehezedik ránk. Ettől függetlenül tőlünk függ,
me- lyik ösvényt választjuk.
A legfontosabb pillanatokban a legnehezebb Holmes lo-
gikáját alkalmazni. Így hát csak annyit tehetünk, hogy addig
gyakorlunk, amíg szokásaink megingathatatlanná válnak. Ekkor
még a legsúlyosabb stresszhatások mellett is alkalmazni
tudjuk
 403/
azokat a gondolkodási sémákat, amelyek elsajátításán oly sokat
dolgoztunk.
 8. FEJEZET
ILYEN AZ EMBER

Edward Gardner 1920 májusának egyik reggelén levelet

kapott egy barátjától. Két kisméreti fényképet talált a
borítékban. Az egyiken egy kislány tündérre emlékeztető,
táncoló lényeket figyelt a patakparton. A másikon pedig egy
szárnyas teremt- mény (Gardner szerint manó) látszott egy
másik lány hívogató keze mellett.
 401/

Gardner teozófus volt, vagyis hitt a keleti gondolkodásból vett

reinkarnációt és a lélekvándorlás valószíniségét ötvöző
népszeri nézetben, miszerint az ember betekintést nyerhet az
isteni tudásba a spirituális extázis állapotában, közvetlen intuí-
ció vagy különleges, személyes kapcsolat révén. Tündérekkel
és manókkal mindeddig csupán olvasmányaiban találkozott, a
valóságban sohasem, ám ott, ahol mások csupán jót derülnek,
 402/
majd egyszerien félredobják a levelet és a fényképeket, ő
hajlandó volt mélyebbre ásni. Így hát válaszlevelet írt
barátjának, amelyben a fényképek negatívját kérte.
A lemezek hamarosan megérkeztek, Gardner pedig sietve
továbbította őket egy bizonyos Harold Snellingnek, a páratlan
tehetségi fényképésznek. Az a hír járta róla, hogy semmiféle
hamisítás nem maradhat rejtve előtte. Telt-múlt a nyár, Gard-
ner pedig kitartóan várta a szakértő ítéletét. Lehetséges, hogy a
két fénykép több, mint ravasz mesterkedés?
Július végére megérkezett Snelling válasza: „A két negatív
abszolút hiteles, hamisítatlan, egyetlen expozícióval készült
szabadtéri felvétel. A tündéralakok mozgásban vannak, semmi
nem utal stúdiómunkára: karton- vagy papírmodellek alkal-
mazására, sötét háttérre, festett alakokra, sem másra.
Megítélésem szerint mindkettő eredeti, érintetlen fénykép.”
Gardner örömmámorban úszott. Csakhogy a szakértői
vélemény nem győzött meg mindenkit, túl valószeritlennek
tint az egész. Ám volt valaki, aki eleget hallott róla ahhoz,
hogy tovább kutasson az ügyben: Sir Arthur Conan Doyle.
Conan Doyle rendkívül aprólékos ember volt, ebben a
tekin- tetben kétségkívül hien követte teremtménye
módszerét. Így hát további igazolásért fordult ezúttal a
fényképészet vitathata- tlan szaktekintélyéhez, a Kodakhoz –
történetesen az ő gépükkel készítették a kérdéses fényképeket
is.
 403/
A Kodak azonban nem volt hajlandó hivatalos megerősítést
kiadni. A fotográfusok egybehangzóan állították, hogy a
felvételek egyetlen expozícióval készültek, a szakértők pedig
nem találtak rajtuk semmiféle hamisításra utaló külső jelet, de
a hitelességüket megerősíteni – nos, az már túlzás lett volna.
A fényképeket erre utaló jegyek nélkül is meghamisíthatták,
és különben is: tündérek nem léteznek. A képek tehát nem
lehet- nek valódiak.
Conan Doyle az utóbbiakat hibás logikának, méghozzá
körkörös érvelésnek nyilvánította, ha beszélhetünk ilyesmiről.
A többi állítást azonban elég szilárdnak látta. Nincs
hamisításra utaló jel. Egyetlen expozíció. Meggyőzőnek hat,
különösen Snelling véleményével alátámasztva. Az egyetlen
ellene szóló érvet a Kodak fogalmazta meg, és az is puszta
feltételezésen alapult – Holmes teremtőjénél pedig ki tudhatta
volna jobban, hogy a feltételezéseket nem szabad figyelembe
venni?
Már csak egyetlen dolognak kellett utánajárni: mi a helyzet a
képeken látható lányokkal? Milyen – az ügy mellett szóló vagy
azt cáfoló – bizonyítékokkal szolgálhatnak? Sajnálatos módon
Sir Arthurnak éppen egy ausztrál útra kellett indulnia, ezért
megkérte Gardnert, hogy utazzon el helyette a felvételek
készítésének helyszínére, a nyugat-yorkshire-i Cottingley
kisvárosába, és beszéljen az érintett családdal.
 404/
Edward Gardner 1920 augusztusában találkozott először Elsie
Wrighttal és 6 évvel fiatalabb unokahúgával, Frances
Griffiths- szel. A lányok megerősítették, hogy ők készítették a
felvételeket, mégpedig három évvel korábban, amikor Elsie
16, Frances pedig 10 éves volt. A szüleik nem hitték el, hogy
a pa- takparton tündérek tanyáznak, ezért úgy döntöttek,
doku- mentálják a jelenséget. Így készültek a fényképek.
Gardner őszintének és egyszerinek látta a lányokat. Jól
nevelt vidéki gyermekek voltak, akiket aligha hajthatott
személyes nyereségvágy, és akik még a fényképekért sem
akar- tak fizetséget elfogadni. Sőt arra is megkérték, hogy ha a
képek megjelennek valahol, a nevüket ne említsék. Jóllehet
Mr. Wright, Elsie édesapja továbbra is szkeptikus maradt, és a
fotókat gyermeki csínytevésnek tartotta, Gardner meg volt
győződve a hitelességükről, és arról, hogy a tündérek
valóságo- sak. A lányok nem hazudnak. Amint visszaért
Londonba, elégedett hangú jelentést küldött Conan Doyle-
nak. Úgy tint, az ügy bizonyságot nyert.
Conan Doyle ennek ellenére úgy döntött, hogy még több
bizonyítékot akar. Hiszen a tudományos kísérletnek megis-
mételhetőnek kell lennie, hogy eredményei érvényesek
legyenek. Így hát Gardner még egyszer elindult vidékre, ezúttal
két fényképezőgéppel meg két tucat egyedi jelöléssel ellátott
fotólemezzel, amelyeket nem lehetett észrevétlenül kicserélni.
 405/
Odaadta őket a lányoknak, azzal az utasítással, hogy ismét
fotózzák le a tündéreket – ha lehet, napsütésben, mert akkor a
legjobbak a fényviszonyok.
Nem kellett csalódnia. Kora ősszel három újabb fényképet
kapott. A tündérek mindegyiken szerepeltek. A lemezeket sem
cserélték ki. Csalásra utaló nyomot nem találtak.
Arthur Conan Doyle-t meggyőzték. A szakértők egyetértettek
(természetesen a hivatalos megerősítést most sem vállalták). A
kísérlet megismétlése sem ütközött akadályba. A lányok ősz-
intének és megbízhatónak tintek.
Decemberben Sherlock Holmes világhíri megalkotója a The
Strand Magazine-ben – ahol maga Holmes is debütált – pub-
likálta az eredeti fényképeket a verifikációs folyamatról írt be-
számolóval együtt. A cikk címe: „Fairies Photographed: An
Epoch-Making Event” (Lencsevégre kapott tündérek: Egy kor-
szakalkotó esemény). Két évvel később megjelent a The Coming
of the Fairies (A tündérek érkezése) cími könyve is, amelyben
részletesen bemutatta a nyomozás menetét, és amelyben Geof-
frey Hodson jövőbelátó további megerősítést adott a tündérek
létezéséről. Conan Doyle elhatározásra jutott, és döntésén nem
is kívánt változtatni.
Hogyan bukhatott meg az író a holmesi gondolkodás vizs-
gáján? Hogyan történhetett, hogy ez a nyilvánvalóan intelligens
ember a tündérek létezésének konklúziójára jutott, pusztán
 406/
azért, mert egy szakértő azt állította, hogy a cottingleyi
fényképeket nem hamisították meg?
Sir Arthur olyan sok energiát fektetett a fényképek hite-
lességének igazolásába, hogy fel sem merült benne a nyilván-
való kérdés: vajon a rengeteg vizsgálódás közepette miért nem
jutott az eszébe senkinek, hogy nem a fényképekkel, hanem a
tündérekkel manipuláltak? Könnyen beláthatjuk, hogy egy
tízéves gyermek meg egy tizenhat éves kamasz bajosan ham-
isíthat szakértőket is megtévesztő fényképeket. Na de mi a he-
lyzet a tündérhamisítással? Vegyük szemügyre alaposabban
az előző oldalakon látható fényképeket! Utólag már
nyilvánvaló, hogy nem lehetnek valóságosak. Úgy néznek ki,
mintha él- nének? Vagy inkább rafináltan elrendezett
papírfigurákra em- lékeztetnek? Miért állnak kontrasztban a
képek többi részével? Miért nem mozog a szárnyuk? És vajon
miért nem kísérte el senki a lányokat tündérnézőbe?
 407/

Conan Doyle mélyebbre áshatott volna – és mélyebbre is

kel- lett volna ásnia – az eset kapcsán. Ha megteszi, akkor
például felfedezte volna, hogy Elsie tehetséges mivész, aki
történetesen egy fényképészeti stúdióban dolgozik. Talán az is
szemet szúrt volna neki, hogy egy bizonyos 1915-ben kiadott
 408/
könyv képei
 409/
kísértetiesen hasonlítanak az első felvételeken látható
tündérekre.
Holmes biztosan nem dőlt volna be ilyen könnyen a cotting-
leyi fotóknak. Előfordulhat-e, hogy a tündérek emberi segít-
séggel kerültek a fényképekre, vagyis volt valaki, aki úgymond
világra segítette őket? Ez lett volna az első kérdése. Ha valami
valószínitlen, attól még nem lehetetlen – igazolása azonban
értelemszerien jókora mennyiségi bizonyítékot kíván. Sir Ar-
thur Conan Doyle nyilvánvalóan nem szerezte be ezeket a
bizonyítékokat. Hogy miért? Látni fogjuk, hogy ha el akarunk
hinni valamit, akkor szinte sosem kételkedünk és
akadékoskodunk, hanem jóval felületesebben, alapos vizs-
gálódás nélkül sorakoztatjuk fel a bizonyítékokat, mint akkor,
ha nem akarjuk elhinni. Másképp fogalmazva, nem várunk el
olyan mennyiségi, illetve olyan alapos igazolást. Conan Doyle
számára a tündérek létezése pontosan olyasvalami volt, amit
szeretett volna hinni.
Döntéseinket a pillanatnyilag, nem pedig az utólagosan
rendelkezésre álló tudásunk kontextusában hozzuk. E kontex-
tuson belül pedig nehéz lehet egyensúlyba hozni az elvárható
nyitottságot az adott kornak megfelelő racionalitással. Velünk
is el tudják hitetni a tündérek – vagy egyéb jelenségek –
létezését. Csupán alkalmas környezet és megfelelő motiváció
kell hozzá. Gondoljunk erre, mielőtt ítélkeznénk Conan Doyle
 410/
baklövése felett! (A fejezet végére talán már egészen elmegy a
kedvünk a bírálattól.)

Tudásunk és motivációnk rabságában

Hunyjuk le a szemünket, és képzeljünk magunk elé egy tigrist!
Zöld, füves tisztáson heverve sütkérezik a napsütésben. Vé-
gignyal a mancsán. Lusta ásítással a hátára fordul. Oldalt meg-
zizzen az egyik bokor. Talán csak a szél játszik, de a tigris meg-
dermed. Egyetlen szempillantás alatt ugrásra készen össze-
húzza magát, háta feldomborodik, feje a két mellső lába közé
lapul.
Ugye, látjuk? Hogy néz ki? Milyen színi a szőre? Vannak
csíkjai? Milyen színiek a csíkok? És a szeme? A pofája? Látjuk a
bajuszát? Milyen vastag a bundája? Kivillannak a fogai, amikor
kinyitja a száját?
Ha az emberek többségéhez tartozunk, tigrisünk bundája
narancsárnyalatú, fekete csíkokkal a pofáján meg az oldalán.
Talán a jellegzetes fehér foltok is ott vannak a fején, a hasán,
a mancsa végén és a nyakszirtjén. Vagy talán nem, és a tigris
az átlagosnál kevésbé színes. A szeme talán fekete. Talán kék.
Mindkét változat előfordul. Talán láttuk kivillanni a metszőfo-
gát. Talán nem.
 411/
Egyetlen részlet azonban szinte mindenkinél egybecseng: a
szemünk előtt megjelenő tigris domináns színe nem más, mint
az az égett vöröses-narancsos árnyalat, amely nagyjából a tiz
és a melasz színe közé esik. Valószínileg nem a rendkívül
ritka fe- hér tigris képe jelenik meg előttünk, az albínószeri
lényé, amelynek fehér szőrét egy recesszív allél dupla
megjelenése okozza, és amely olyan ritka jelenség, hogy a
szakértők szerint a természetben csak minden tízezredik
születésre jut egy fehér kölyök. (Ezek az állatok egyébként
nem albínók. A jelenség leu- cizmus néven ismert, és általános
pigmentszegénységet jelent, nem csupán a festékanyag, a
melanin hiányát.) Az sem valószíni, hogy fekete, vagy más
néven melanisztikus tigrist lá- tunk. Ezt a színvariációt –
nincsenek csíkok, átmenetek, csak tiszta, ébenfekete bunda – a
polimorfizmus egy válfaja okozza, amely nem-aguti, vagyis
teljesen egyszíni mutációt ered- ményez. (Az aguti gén a
pigmentek adott szőrszálon belüli eloszlását határozza meg,
esetünkben azt, hogy csíkos vagy egységes színi lesz-e a
bunda.) Egyik változat sem gyakori. Egyik sem a tipikus
tigris, amely az állat neve hallatán megjel- enik előttünk.
Mégis, mindhárom egyetlen faj, a panthera tigris képviselője.
Hunyjuk le ismét a szemünket, és képzeljünk el egy másik
ál- latot, az utánzó polipot! A tengerfenéken gubbaszt,
a
 412/
korallzátony közelében. Körülötte opálos kék a víz. Halraj úszik
el mellette.
Nehéz? Egy kis segítség: a polip körülbelül 60 cm hosszú,
barna-fehér csíkos, vagy pettyes – esetleg egyik sem. Az
utánzó polip ugyanis több mint 50 különböző tengeri állat
alakját képes felölteni. Akár annak „Az oroszlánsörény
esetében” látott medúzafajnak a formáját is, amely oly sok
áldozatot követelt, méghozzá a tanácstalan Holmes
jelenlétében. Hasonlíthat egy csíkos tengerikígyóra, egy falevél
formájú nyelvhalra, vagy akár egy emberi lábon járó szőrös
pulykára is. Egyetlen pillanat alatt megváltoztatja a színét, a
méretét és az alakját. Egyszóval szinte lehetetlen egyetlen
állatként elképzelni. Ezernyi állat egyszerre, így általános
érvénnyel nem tudjuk meghatározni.
Elárulok valamit. A fent említett állatok közül valamelyik
nem létezik. Talán egy nap bebizonyosodik, hogy van ilyen, de
pillanatnyilag csupán legenda. Melyik ez az állat? A naranc-
sszíni tigris? A fehér? A fekete? Vagy az utánzó polip?
A megoldás: a fekete tigris. Jóllehet genetikailag elképzel-
hető, hogy van ilyen – az alapján, amit a tigrisek öröklődési
mintáiról és genomjáról tudunk, elméleti lehetőségként meg is
marad –, csakhogy soha nem dokumentáltak még fekete
tigrist. Vannak állítólagos észlelések. Láttak már
álmelanisztikus példányokat (amelyek bundáján a csíkok
olyan szélesek voltak, és olyan közel helyezkedtek el
 413/
egymáshoz, hogy a melanizmus
 414/
hatását keltették). Láttak barna tigrist, sötét csíkokkal. Láttak
fekete tigrist, amelyről kiderült, hogy fekete párduc – ez az
összetévesztés leggyakoribb formája. De soha nem láttak még
igazi fekete tigrist. Nincs megerősített, igazolt előfordulás.
Egyetlenegy sem.
Mégis, valószínileg könnyen elhittük, hogy létezik. Az biz-
tos, hogy az emberiség már évszázadok óta szeretne látni
egyet. Az állat a vietnami mondavilág sötét fenevada, többen
valóságos vagyont ajánlottak fel érte, Napóleon pedig kapott
egyet ajándékba Jáva királyától (sajnos később párducnak
bizonyult). Létezése értelmet nyert, beleillik az állatok
általános mintázatába, amelyet valóságosnak tekintünk. És
különben is, miért ne volna lehetséges?
Az utánzó polip azonban nemrégiben még tényleg legenda
volt. Csupán 1998-ban fedezte fel egy csapat halász Indonézia
partvidékén. Olyan bizarr és hihetetlen volt a beszámolójuk,
hogy többórányi filmfelvétellel tudták csak meggyőzni a szkep-
tikus tudósokat a faj valódiságáról. Bár az utánzás viszonylag
gyakori jelenség az állatvilágban, azelőtt egyetlen fajnál sem
tapasztalták, hogy többféle álcát is fel tud venni – és soha
azelőtt nem látta még senki, hogy egy polip más állat alakját
öltötte volna magára.
A tanulság, hogy a tudományosan hangzó szövegkörnyezet
miatt hajlamosak vagyunk valóságosnak hinni dolgokat. Minél
 415/
több számadatot és részletet kapunk, minél több hangzatos és
tudományosnak ható kifejezést olvasunk – melanisztikus (az
egyszínű fekete helyett), aguti és nem-aguti (a csíkos és
egyszínű helyett), vagy éppen mutáció, polimorfizmus, allél,
genetika –, an- nál nagyobb valószíniséggel hisszük el, hogy az
elénk tárt kép valós. Fordítva is igaz: végtelenül könnyi nem
létezőnek bélyegezni valamit azért, mert valószeritlenül,
radikálisan vagy ellentmondásosan hangzik, vagy mert még
soha nem lát- tuk, és még csak nem is gyanítottuk a létezését.
Képzeljük el egy pillanatra, hogy a cottingleyi fotókon egy
eddig felfedezetlen rovarfajjal láthatók a lányok. Mi lenne
például, ha a következő oldal első fotóján látható teremt-
ménnyel fényképezkedtek volna?
416/
 417/
Igen, ez egy parányi sárkány! (Egészen pontosan az Indonéz-
iában őshonos draco sumatranus vagy közönséges siklórepülő
gyík. De tudta volna ezt bárki is Conan Doyle Angliájában?)
Vagy nézzük meg a mellette lévő lényt! A mélységes, sötét
fantázia teremtménye, a rémségek könyvébe illő lény. De
valóságos-e? (Nos, hadd mutassam be a Kanadából származó
csillagorrú vakondot [condylura crista]! Nem szerepelt a köztud-
atban, még közvetlenül az internet előtti időszakban sem – és
akkor gondoljunk csak a viktoriánus korra!)
De bármilyen állatot említhetnénk, amely alig néhány évt-
izeddel ezelőtt még ismeretlen vagy szokatlan volt – vagy
még ma is furcsán hat. Ugyanazt a komoly bizonyítást
igényelné ezeknek a lényeknek az elfogadtatása is, vagy elég
volna a fényképhamisítást megcáfolni?
Az, hogy mit hiszünk el a világból – és hogy milyen men-
nyiségi bizonyítékot igénylünk ahhoz, hogy valamit tényként
fogadjunk el –, folyamatosan változik. Ezek a hiedelmek nem
éppen az elmepadlásunkon lévő információk, és nem is
színtiszta megfigyelések, mégis befolyásolják
problémamegoldási folyamatunk minden lépését. Az, hogy mit
hiszünk lehetségesnek vagy hihetőnek, meghatározza a kérdés-
feltevéseink és vizsgálódásaink mögött meghúzódó alapvető
feltételezéseinket. Látni fogjuk, hogy Conan Doyle eleve fo-
gékony volt arra, hogy higgyen a tündérek létezésében. Akarta,
 418/
hogy valóságosak legyenek. Ez a fajta fogékonyság pedig
meghatározta a cottingleyi fényképekkel kapcsolatos
intuícióit, ezért nem látott át a turpisságon, bár ő maga úgy
gondolta, hogy szigorú kritériumokat állít fel a
valóságosságuk ellenőrzésére.
Intuícióink befolyásolják, hogyan értelmezzük a hozzánk
eljutó adatokat. Bizonyos dolgok hihetőbbnek „tinnek”
másoknál. De fordítva is igaz: vannak dolgok, amelyeknek
egyszerien „semmi értelmük”, akármennyi érv és bizonyíték is
sorakozik mellettük. Ez pedig megint csak a megerősítési
torzítás (és ami azt illeti, egy rakás másik torzítás is: az ér-
vényesség és a megértés illúziója, a kis számok törvénye, a hor-
gonyhatás és a reprezentativitás – egyidejileg).
Jonathan Haidt pszichológus a következőképpen összegzi a
dilemmát The Righteous Mind (Az igazságosztó elme)1 cími
könyvében: „Borzalmasan teljesítünk, ha saját hitünket
támadó bizonyítékokat kell felsorakoztatnunk; ám mások
megteszik nekünk ezt a szívességet, mint ahogyan mi is
kiválóan értünk a mások hitében megbújó ellentmondások
felkutatásához.” A többségünknek nem okoz gondot a
tündérekkel kapcsolatos tévedések felismerése, mert nem
fiznek bennünket érzelmi szálak létezésük lehetőségéhez. De
vegyünk csak olyasvalamit, ami személyesen érint bennünket,
vagy ahol megítélésünk/ hírnevünk forog kockán – akkor is
ilyen egyszeri lenne?
 419/
Elménket könnyen meggyőzhetjük arról, hogy mi az, ami
létezik, de ugyanilyen könnyen arról is, hogy mi az, ami nem.
Mindez elsősorban a motivációnkon múlik. Talán úgy véljük,
a tündér nem vehető egy kalap alá az utánzó polippal,
akármilyen nehéz is elképzelni ezt a különös mélytengeri
teremtményt. Hiszen az biztos, hogy polipok vannak. Az is,
hogy mindennap új állatfajt fedeznek fel. Sőt az is, hogy
némelyikük meglehetősen bizarr külseji. A tündérek azonban
a világ miködéséről alkotott racionális értelmezésünket
kérdőjelezik meg, és ezen a ponton kerül be a képbe a
kontextus kérdése.

Az elme hanyagsága
Mindent egybevetve Conan Doyle-t nem vádolhatjuk hanyag-
sággal a cottingleyi fényképek hitelesítése terén. Igaz, nem
járt el olyan részletesen és pontosan a bizonyítékok
összegyijtése során, mint ahogy detektívjétől megkövetelte
volna. (De nem lustaságból! Ne feledjük, Sir Arthur nem volt
rest, ha ilyesmire került sor. Ha még emlékszünk rá,
kulcsszerepet játszott két, tévesen gyilkossággal vádolt
gyanúsított, George Edalji és Oscar Slater nevének tisztára
mosásában.) Az általa ismert legjobb fényképészszakértőt
kérte fel, és a maga módján a jelenséget is megpróbálta
 420/
reprodukálni. Meg aztán olyan nehéz lehetett
 421/
elhinni, hogy egy 10 és egy 16 éves lány nem rendelkezik a neg-
atívok meghamisításához szükséges szakértelemmel?
Könnyebben megérthetjük Conan Doyle álláspontját, ha
megpróbáljuk az ő és kortársai szemével látni a fényképeket.
Jusson eszünkbe, hogy mindez a digitális fényképezőgépek, a
Photoshop meg a képszerkesztés végtelen lehetőségeinek kor-
szaka előtt történt, amikor még nem tudtak bármiféle
agyszüleményt összetákolni – mégpedig a cottingleyi
tündéreknél sokkal meggyőzőbb módon. Akkoriban a
fényképészet viszonylag új mivészetnek számított. Fáradságos,
időigényes és technikailag kihívást jelentő feladatnak. Nem
mindenki volt rá képes, a meggyőző manipulálásra pedig főleg
nem! Mai szemmel egészen máshogy látjuk ezeket a képeket,
mint 1920-ban. Más a mérce, más példákon nőttünk fel. Az idő
tájt maga a fénykép is bizonyító erővel bírt, mert olyan nehéz
volt elkészíteni és módosítani. Szinte lehetetlen visszatekintve
pontosan felfogni, mennyit is változott azóta a világ.
A cottingleyi tündérekkel azonban volt egy óriási – és mint a
Conan Doyle hírnevére gyakorolt hatása mutatja, áthidalhata-
tlan– probléma. Nincsenek tündérek. Ahogy az egyik Kodak-al-
kalmazott hívta fel rá Sir Arthur figyelmét: bármi is legyen a
bizonyíték, nem számít. A tündérek a képzelet, nem a valóság
szülöttei. Ennyi.
 422/
Ugyanazt a bizonyítékot különbözőképpen érzékeljük az
alapján, hogy mit tartunk a valóságban lehetségesnek és lehet-
etlennek. Idővel azonban ezek a nézetek megváltozhatnak,
ezért az egykor talán jelentéktelen bizonyítékok egyszerre
hatalmas horderővel rendelkezhetnek. Gondoljunk csak bele,
hány ötletet kiáltottak ki légből kapottnak, amikor először
napvilágot látott, mert annyira elképzelhetetlen volt, hogy
egyszerien nem lehetett igaz: a Föld kerek, a Föld a Nap körül
kering, az univerzum szinte teljes egészében számunkra
láthatatlan sötét anyagból és sötét energiából áll. Sőt Conan
Doyle idejében is történtek varázslatos dolgok: a röntgensugarak
feltalálása, a baktériumok, a mikrobák és a radioaktivitás
felfedezése – mennyi minden, amely láthatatlanból, vagyis
nem létezőből láthatóvá, vagyis nyilvánvalóvá vált! Addig
nem észlelt jelenségek, amelyek létezését senki nem sejtette,
egy csapásra érzékelhetővé lettek.
Ebben a kontextusban tényleg olyan nagy őrültség lenne
Ar- thur Conan Doyle spiritualizmusa? Amikor 1918-ban hiv-
atalosan is belépett a spiritualisták körébe, aligha volt egyedül
a hitével – vagy az ő szavaival élve, a tudásával. Jóllehet a
spiritu- alizmus soha nem vált nagy tömegeket mozgató
irányzattá, az óceán mindkét partján jelentős támogatókat
tudhatott magáénak. William James például létfontosságúnak
tartotta, hogy a pszichológia új tudománya is megvizsgálja a
pszichikai
 423/
kutatásokban rejlő lehetőségeket. Így fogalmazott: „Alig
kapiskáljuk még, hogy a szelleminek (pszichikusnak) nevezett
tényeknek mekkora jelentőségük lehet a tudomány számára.
Meggyőződésem, hogy e tények alapján a jövő generációja a
legnagyobb tudományos hódításokra lesz képes.” Úgy gondolta,
hogy a szellemi jelenségek és felismerések jelentik majd az
évszázad tudását. Ez a követendő út, nem csupán a pszicholó-
gia, hanem minden tudományág számára.
Mindezt pedig nem más mondta, mint a modern pszichológia
atyja. És még meg sem említettük a pszichikusok közösségének
többi nagyágyúját: William B. Carpenter pszichológust és kom-
paratív anatómust, aki az összehasonlító neurológia területén
több nagy hatású írást is publikált; Simon Newcomb csillagászt
és matematikust; Alfred Russel Wallace természettudóst, aki
Charles Darwinnal egy időben alkotta meg evolúciós elméletét;
William Crookes kémikust és fizikust, több új kémiai elem és
vizsgálati módszer feltalálóját; Oliver Lodge fizikust, aki részt
vett a rádiótávíró kifejlesztésében; Gustav Theodor Fechner ps-
zichológust, a pszichofizika (a pszichológiai kutatások egyik
legpontosabban mérhető tudományterülete) megalapítóját;
Charles Richet fiziológust, aki az anafilaxia kutatásában végzett
munkájáért kapott Nobel-díjat – és még hosszasan folytathat-
nánk a sort.
 424/
És ne higgyük, hogy azóta sokat változott a helyzet! Az
Egyesült Államok lakosságának 78%-a nyilatkozott úgy
2004-ben, hogy hisz az angyalok létezésében. Ami pedig a spir-
itualitást illeti, Daryl Bem, a modern pszichológia egyik kulc-
sfigurája – aki azzal az elmélettel vált közismertté, amely szer-
int saját mentális és érzelmi állapotainkat, csakúgy, mint
másokét, viselkedésünk és a külső környezet megfigyelése által
észleljük – 2011-ben a Journal of Personality and Social Psycho-
logyban közzétett egy tanulmányt, a diszciplína egyik legelis-
mertebb és leghatásosabb publikációját. Témája az érzékfeletti
észlelés (extrasensory perception, ESP) létezésének bizonyítása, és
nem mást állít benne, mint hogy az ember képes a jövőbe látni.
A Cornell Egyetemen végzett egyik kísérlet során például a
hallgatóknak két függönyt mutattak a számítógép képer-
nyőjén, és azt mondták nekik, hogy az egyik mögött kép re-
jtőzik. Meg kellett tippelniük, melyik rejti a képet. A választás
után a függöny felgördült, a kutató pedig megmutatta, melyik
volt a helyes megoldás.
Mi értelme – tinődhetnénk el, méghozzá jogosan – a
választás után megmutatni a kép helyét? Bem azt állítja, hogy
ha egy kicsit is képesek vagyunk a jövőbe látni, akkor vissza-
menőleg fel tudjuk használni ezt az információt úgy, hogy az
át- lagosnál jobban válasszunk a jelenben.
 425/
Most jön csak a java! A kísérlet során kétféle képet használ-
tak, semleges és erotikus tartalmúakat. Bem elképzelhetőnek
tartotta, hogy jobban látjuk a jövőt, ha úgy érezzük, megéri
látni (kacsintás, oldalba bökdösés). Ha igaza van, akkor a
résztvevők a véletlen találatok 50%-os esélyénél jobban
teljesítenek a képmegtalálós játékban. És láss csodát, az erot-
ikus képek megtalálási aránya 53% körül mozgott. Létezik
érzékfeletti érzékelés. Örvendezzünk hát! Vagy ahogy Jonathan
Schooler pszichológus (a tanulmány egyik recenzense) kissé
visszafogottabban nyilatkozott: „Őszintén hiszek abban, hogy
ha egy köztiszteletben álló, megfontolt kutató efféle felfedezést
tesz, az közzétételre érdemes.” A tündérek földjét és a spiritual-
izmust nehezebb hátrahagyni, mint gondoltuk. Ráadásul még
nehezebb akkor, ha olyasmiről van szó, amiben hinni akarunk.
Bem tanulmánya ugyanakkora felháborodást, és a
„tudományág válságának” emlegetését váltotta ki, mint William
James nem titkolt spiritualizmusa jó száz évvel korábban.
Ami azt illeti, a tiltakozás a folyóirat tanulmányt közlő
számában tint fel – ritkán fordul elő, hogy cikk és kritika
egyidejileg jelenjen meg. Vajon a lap munkatársai a jövőbe
láttak-e, és már az előtt jártak egy lépéssel, hogy meghozták a
cikk leközléséről szóló vitatott döntést?
Nem sok minden változott azóta. Azt leszámítva, hogy
manapság pszichikai kutatás és spiritualizmus helyett pszí-
 426/
mezőről, parapszichológiáról és ESP-ről beszélünk. (Másrészről
pedig hányan nem hajlandók elhinni Stanley Milgram
engedelmességről szóló kutatásának eredményét, amely be-
bizonyította, hogy az emberek túlnyomó többsége végrehajtja
a halált okozó áramütést, ha parancsba adják neki, még akkor
is, ha pontosan felhívták a figyelmét tette következményére?)
Ösztöneinket rendkívül nehezen győzzük le, bármelyik
irányba is tereljenek bennünket. Akarat és tudatos erőfeszítés
kell hozzá.

Intuíciónkat nagyban meghatározza a kontextus, azt pedig

jelentősen befolyásolja a világ, amelyben élünk. Mindez pedig
egyfajta szemellenzőként – vagy vakfoltként – miködhet,
többé-kevésbé úgy, ahogyan Conan Doyle és a tündérek es-
etében is. Tudatos jelenléttel azonban törekedhetünk arra,
hogy megtaláljuk az egyensúlyt intuícióink ellenőrzése és az
újdonsá- gra való nyitottság között. Ekképpen a legjobb
ítéleteket al- kothatjuk a rendelkezésünkre álló információk
alapján – és csa- kis ezek alapján –, annak felismerésével és
megértésével gazdagítva, hogy az idő átformálhatja és
átszínezheti ezeket az információkat.
Hibáztathatjuk-e Arthur Conan Doyle-t a tündértörténetei
iránti elkötelezettségéért? Tényleg akkorát tévedett-e abban a
viktoriánus Angliában, ahol szinte minden gyerekkönyvet
 427/
zsúfolásig megtöltöttek a tündérek (nem utolsósorban a Pán
Pétert,2 J. M. Barrie, Sir Arthur jó barátja mivét), és ahol még a
fizikusok, pszichológusok, kémikusok és csillagászok is hajlot-
tak arra, hogy lehet benne valami? Ő is csak ember volt, akárc-
sak mi, és… az ember már csak ilyen.
Soha nem tudhatunk meg mindent. A legtöbb, amit tehet-
ünk, hogy észben tartjuk Holmes észrevételeit, és hiségesen
al- kalmazzuk őket a gyakorlatban. A nyitottság is ide tartozik
– ebből származik a szállóige (vagy a detektív szavaival élve
ax- ióma) „A Bruce-Partington-tervek történetéből”: „ha már
minden elmélet megdőlt, akkor az, ami még fenntartható, bár-
mennyire is képtelenségnek tinjön, az lesz az igazság”. 3
De miként ültessük át mindezt a gyakorlatba? Ha
elméletben meg is értettük az egyensúly és a nyitottság
szükségességét, miként alkalmazhatjuk ezt a tudást aktuálisan,
azokban a szituációkban, amelyekben nincs annyi időnk
eltöprengeni a következő lépésen, mint a ráérős olvasás során?
Vissza kell térnünk a kezdetekhez, vagyis ahhoz a szokássá
vált gondolkodásmódhoz, amelyet mi magunk fejlesztünk ki,
ahhoz a struktúrához, amelyet mindenáron megpróbálunk fen-
ntartani elmepadlásunkon.

A vadász beállítódása
 428/
A Sherlock Holmes-történetek egyik leggyakrabban visszatérő
képe a detektív mint vadász, mintegy szünet nélkül készenlét-
ben lévő ragadozó, aki még akkor is arra vár, hogy lecsaphasson
a következő prédájára, amikor látszólag lustán henyél az
árnyékban. Ő az éber mesterlövész, aki környezete legfinomabb
rezdülésére még az ebéd utáni szieszta idején is lövésre készen
kapja fel térdén heverő puskáját.
Watson a következő jellemzést adja barátjáról „Az ördög
lábában” (The Adventure of the Devil’s Foot):

Bárkinek feltinhetett, ahogy flegmatikus külseji barátomat

hirtelen feltüzelte a kíváncsiság, amint a végzetes esemény
színterére értünk. Feszült lett és eleven, szeme kigyúlt,
arcán feszült figyelem ült, végtagjai szinte remegtek a
visszafojtott energiától […] egészen olyan benyomást
keltett, mint egy foxterrier, amelyik éppen becserkészi a
vadat.4

Tökéletes leírás. Nem vesztegeti feleslegesen az energiáját: a

szokásává vált, mindig ugrásra kész figyelmi állapotban
bármikor egyetlen szempillantás alatt reagálhat, akárcsak az
oroszlánt megpillantó vadász, a gazellát kiszemelő oroszlán,
vagy a hajszát remegő testtel váró, a közelben tanyázó rókát
kiszimatoló foxterrier. A vadász szimbólumában a Sherlock
Holmes-i gondolkodás minden jellemzője egyetlen elegáns
 429/
alakzatban ölt testet. A vadászra jellemző beállítódás ki-
alakításával közelebb kerülünk egy lépéssel ahhoz, hogy a
gyakorlatban alkalmazhassuk az elméletben már megtanul-
takat. A vadász elméje összefoglalja számunkra a holmesi gon-
dolkodás azon elemeit, amelyek fölött máskülönben talán elsik-
lanánk, és beállítódásának rendszeres használata azokra az
irányelvekre emlékeztet bennünket, amelyekről esetleg
megfeledkeznénk.

A tettre kész figyelem

A vadász nem vadászik mindig. Csakhogy mindig készenlétben
áll, és ha a körülmények úgy hozzák, támad – de nem pazarolja
feleslegesen az energiáját. Ráhangolódik a figyelemre méltó
jelekre, de azt is tudja, melyekkel nem kell foglalkoznia.
Minden jó vadász az erőforrásait a valóban fontos pillanatokra
tartogatja.
Holmes bágyadtsága – az a „flegmatikus külső”, amelyet
mások talán melankóliának, depressziónak vagy színtiszta
lustaságnak vélnek – nagyon is szándékolt, és nem közönyt
jelent. A tétlenség megtévesztő pillanataiban energiái el-
mepadlásán gyülemlenek fel, pásztázva, a zugokba betekintve,
és erőt gyijtve, hogy azonnal aktív összpontosításra váltsanak,
amint felcsendül a hívó szó. A detektív időnként enni sem
 430/
hajlandó, mert nem akarja emésztéssel vesztegetni az energiáit.
„Az éhezés jót tesz a képességeimnek” – közli Watsonnal „A
Mazarin-gyémánt esetében” (The Adventure of the Mazarin
Stone), amikor barátja arra kéri, legalább egyen egy keveset.
„Ön orvos, kedves Watson, ezért bizonyára egyetért velem ab-
ban, hogy minél több vérre van szüksége az ember
emésztőrendszerének, annál kevesebb jut belőle az agynak.
Márpedig én csupa agy vagyok. Tekintsük a testem többi
részét felesleges függeléknek. Nekem az agyvelőmre kell
koncentrálnom!”
Soha nem feledkezhetünk meg arról, hogy figyelmünk – és
tágabb értelemben véve kognitív képességeink – egy véges
tér- fogatú medence elemei, amely kiszárad, ha nem bánunk
vele megfelelően, és nem töltjük fel rendszeresen. Éppen ezért
tud- atosan – és szelektíven – kell használnunk figyelmi
erőforrá- sainkat. Álljunk készen a támadásra, amikor valóban
felbukkan az az oroszlán, feszüljenek az izmaink, amikor a
róka szagát felénk sodorja a szél. Ugyanaz a szellő, amely a
miénknél kevés- bé figyelmes és kifinomult orr számára a
tavaszon és a friss virág illatán kívül az égvilágon semmit sem
hoz magával. Ismer- jük fel, hogy mikor jön el az aktív
részvétel, és mikor a vis- szavonulás ideje – és azt a pillanatot
is, amikor valami egyáltalán nem érdemes a figyelemre.
 431/

Igazodás a környezethez
A vadász pontosan ismeri a játszmát, amelyben részt vesz, és
ahhoz igazítja módszereit. Aligha vadászunk ugyanúgy
rókára, mint tigrisre, és nem ugyanazzal a felszereléssel
megyünk madár- és szarvaslesre sem. Ha nem elégszünk meg
azzal, hogy újra és újra ugyanolyan vadat izzünk, meg kell
tanulnunk al- kalmazkodni a körülményekhez, fegyvernemet,
taktikát váltani, és magát a viselkedésünket is az adott helyzet
kívánal- maihoz igazítani.
Ahogy a vadász végcélja is mindig ugyanaz – elejteni a
vad- at –, úgy Holmes is folyvást a gyanúsítotthoz vezető
információk megszerzésére törekszik. A detektív
azonban az adott
„prédától”, a binelkövető személyétől függően mindig más és
más módszert alkalmaz. Kiismeri a személyt, majd a megszerzett
ismeretekhez alkalmazkodva jár el.
Watson „A kék karbunkulusban” (The Adventure of the
Blue Carbuncle) rácsodálkozik arra, hogy Holmes képes volt
olyan információt előcsalogatni, amely néhány pillanattal
korábban még nem akart felszínre bukkanni. A detektív
elmagyarázza, miként sikerült mindez: „Aki így nyíratja az
oldalszakállát, és akinek akkora az önérzete, hogy majd
szétveti a mellényét, azt mindig rá lehet venni egy fogadásra.
 432/
Állítom, hogy ha leteszek elé száz fontot, nem adott volna
ilyen pontos és kimerítő
 433/
információt, mint így, hogy azt hitte, jól megverhet a fogadás-
ban.”5
Ezzel ellentétes taktikát alkalmaz A Négyek jelében, amikor
eltökéli, hogy mindent kiderít az Aurora gőzhajóról. „Az ilyen
embereknél […] főleg arra kell vigyázni, hogy ne vegyék észre,
hogy amit mondanak, nekünk milyen fontos. Mihelyt ezt hiszik,
azonnal olyan némák lesznek, mint az osztriga. De ha az ember
félig-meddig kelletlenül hallgatja őket, akkor többnyire megtud
mindent, amit meg akar tudni.”6
Nem vesztegetjük meg azt, aki ezt megalázónak érezné. De
rávesszük a fogadásra, ha felfedezzük rajta az efféle
hajlandóság jeleit. Nem csüngünk annak az ajkán, aki nem
szereti két kézzel szórni az információt. De hagyjuk csacsogni,
ha ahhoz van kedve, és körbeudvaroljuk, ha észrevesszük rajta
a fecsegésre való hajlandóságot. Csak a meggondolatlan vadász
akarja ugyanazzal a fegyverrel leszedni a tigrist és a fácánt.
Nem létezik szabványmegoldás. Ha rendelkezésünkre állnak a
megfelelő eszközök, és már használni is megtanultuk őket,
akkor nagyobb hozzáértéssel válogathatunk közöttük. Ne
használjunk kalapácsot ott, ahol egy finom koppintás is elég!
Ideje van a nyílt és közvetlen megoldásoknak, de néha szokat-
lan eljárásokat kell alkalmaznunk. A jó vadász meg tudja külön-
böztetni a kettőt, és azt is felismeri, mikor melyiket érdemes
használni.
 434/

Alkalmazkodóképesség
A jó vadász alkalmazkodik a körülmények előre
megjósolhata- tlan változásaihoz. Mert mi van akkor, ha épp
kacsavadászat közben bukkan fel egy szarvas a szomszédos
bozótban? Egy ud- varias „Nem, köszönömmel”
visszafordulhatnánk a madarak- hoz, ám a legtöbben
alkalmazkodnánk az új kihíváshoz, és megragadnánk az
alkalmat, hogy lecsapjunk a jóval értékesebb prédára.
„Az Apátsági Majorban” például Holmes az utolsó
pillanat- ban úgy dönt, nem adja át a gyanúsítottat a Scotland
Yardnak.
„Nem tehettem meg, Watson”7 – ismeri be az orvosnak.

Ha kiadják az elfogatóparancsot, semmi sem mentheti meg.

Miködésem során egyszer-kétszer, úgy érzem, nagyobb
bajt követtem el a binös felfedésével, mint ő maga a
binével. Most már megtanultam vigyázni. Jobb, ha Anglia
törvényeiv- el játszadozom, mint a saját lelkiismeretemmel.
Tudjunk meg többet, mielőtt cselekednénk!

Nem szabad foggal-körömmel ragaszkodnunk a korábban el-

tervezett lépésekhez. A körülmények változnak, és velük együtt
az alkalmas megközelítésmód is. Gondolkodnunk kell, mielőtt
fejest ugrunk valamibe, vagy megítélünk másokat. Mindenki hi-
 435/
bázik, de hibáink egy része az adott idő és helyzet tükrében
 436/
talán nem is tinik annak. (Hiszen minden döntésünket helyes-
nek tartjuk abban a pillanatban, amikor meghozzuk.) Ha pedig
a körülmények változása ellenére mégis úgy döntünk, hogy
továbbhaladunk az eredeti ösvényen, legalább választásunk
okának teljes tudatában határozunk a nem optimális útvonal
követéséről. Idővel megtanulunk mindig „egy kicsivel többet
megtudni”, mielőtt cselekszünk. William James szavaival élve:
„Mindnyájan, tudósok és nem tudósok egyaránt, a hiszékenység
egyfajta görbe síkján élünk. A sík egyikünknél erre, a másikun-
knál arra billen: csak az vessen a másikra követ, akinél egyik
irányba sem!”

Korlátaink tudatosítása
A vadász ismeri saját gyengéit. Ha van sebezhető oldala, megkér
valakit, hogy fedezze; vagy ha ez nem lehetséges, akkor gon-
doskodik arról, hogy abból az irányból ne érhesse támadás.
Azzal is tisztában van, ha hajlamos túllőni a célon. Bármi is
legyen a gyenge pontja, számításba kell vennie, ha sikerre
akarja vinni a vadászatot.
A „Lady Frances Carfax eltinésében” (The Disappearance of
Lady Frances Carfax) Holmes csak akkor döbben rá a szóban
forgó hölgy eltinésére, amikor már majdnem túl késő megmen-
teni őt. „Drága Watsonom, gondosan jegyezze fel az esetet
 437/
krónikájába! – mondta aznap este Holmes. – Kiváló példája le-
het annak, hogy még a legnagyszeribb elmék is elhomályosul-
hatnak. Ilyen botlások akárkivel megeshetnek, de csak a
legkiválóbbak képesek felismerni és helyrehozni tévedéseiket.
Azt hiszem, ezt az érdemet magaménak tudhatom.”8
A vadásznak óhatatlanul hibáznia kell ahhoz, hogy felismer-
hesse gyengeségét. Nem a hibázás hiánya különbözteti meg a
sikeres vadászt a sikertelentől, hanem a hiba felismerése és a
képesség, hogy tanuljon belőle, és ezáltal ne ismételhesse meg a
jövőben. Tudatosítanunk kell korlátainkat, hogy legyőzhessük
őket, tisztában kell lennünk esendőségünkkel, és fel kell is-
mernünk saját gondolatainkban és tetteinkben (másokéban ter-
mészetesen sokkal könnyebb)! Ha nem, akkor örökre a
tündérek létezésének hitére leszünk kárhoztatva – vagy a nem-
létezésükére, még ha minden jel fogékonyabb és nyitottabb
szemléletmódért is könyörög.

A csend gyakorlása
A vadász tudja, mikor csendesítse el az elméjét. Ha mindig
minden rendelkezésre álló ingert befogad, érzékei túlterheltté
válnak, és veszítenek élességükből. Akkor pedig nem tud
majd a fontos jelekre összpontosítani, a kevésbé jelentőseket
pedig
 438/
kirostálni. Az efféle éberség fenntartásához elengedhetetlen az
időnkénti egyedüllét.
Watson A sátán kutyájában tömören összefoglalja a lényeget,
amikor Holmes arra kéri, hagyja magára. A doktor nem
panaszkodik, átlátja a helyzetet: „A megfeszített agymunka
óráiban, amikor a bizonyítékok minden egyes részletét gon-
dosan mérlegelte, s szinte kijátszva őket egymás ellen, külön-
böző elméleteket állított fel, és amikor végleg el szokta dönteni,
mely tényezők fontosak és melyek lényegtelenek, nos, effajta
foglalatosságai idején barátom egyenesen igényelte a visszavon-
ultságot és a magányt.”9
A világ eltereli a figyelmünket. Soha nem csendesedik el a
kedvünkért, és önmagától nem hagy magunkra bennünket.
A vadásznak meg kell teremtenie saját visszavonultságát és
magányát, elméje csendjét, azt a teret, ahol átgondolhatja tak-
tikáját, az alkalmazandó megközelítésmódokat, múltbéli lépé-
seit és jövőbeli terveit. Alkalmankénti elcsendülés nélkül vajmi
kevés az eshetőség a sikeres vadászatra.

Állandó éberség
Ami a legfontosabb, a vadász mindig résen áll, még akkor is,
amikor úgy gondolja, nincs olyan tigris a világon, amely a tiző
délutáni napfényben odakint portyázna. Ki tudja, talán pont ez
 439/
lesz az a nap, amikor először bukkan fel a fekete tigris? A
fekete tigris, amely talán a megszokottól eltérő módon
vadászik (hiszen másképpen álcázza magát, vagyis akár azt is
feltételezhetjük, más a zsákmányszerzési stílusa is). Holmes
unos-untalan arra figyelmeztet bennünket, hogy gyakran a
legjelentéktelenebbnek tinő ügy a legbonyolultabb. Semmi
nem szül annyi elkényelmesedést, mint a megszokás és a sza-
bályszeriség látszata. Semmi nem pusztítja akkora
sebességgel az éberséget, mint a rutin, és semmi nem buktatja
el gyorsab- ban a jó vadászt, mint a sikerből fakadó
önelégültség, a kezdeti sikerességét lehetővé tevő szemlélet
gyökeres ellentéte.
Ne váljunk olyan vadásszá, aki azért mulasztotta el a zsák-
mányt, mert azt hitte, annyira jól végzi a dolgát, hogy
megadhatja magát a figyelem nélküli rutinszeri cselekvésnek.
Mindig tudatosan alkalmazzuk a szabályokat! Soha ne hagyjuk
abba a gondolkodást! Watson azt mondja A félelem völgyében:
„Végül is, ha meggondolja az ember…”, mire Holmes türelme-
tlenül közbevág: „Az sohasem árt.”10

Mi más érzékeltethetné kifejezőbben a holmesi gondolkodás

csúcspontját jelentő tudatosság jelenlétét, mint először is az agy
képe, azon belül pedig a vadász tudatossága? A vadászé, aki
nem csupán fontolgatja, hogy meggondolja, hanem valóban
megteszi. Mindig. Ugyanis a tudatosság nem a vadászat elején,
 440/
nem az új kalandok vagy gondolkodási folyamatok
elindulásáv- al kezdődik vagy ér véget. Folyamatos állapot, az
elme jól begyakorolt jelenléti állapota, még akkor is, amikor
tábort üt éjszakára, és kinyújtóztatja lábát a tiz mellett.
A vadász gondolkodásmódjának elsajátításával sokat tehet-
ünk azért, hogy ne kápráztassanak el bennünket a tündérvilág
elénk toppanó, nyilvánvaló következetlenségei. Nem szabad
kizárnunk létezésük lehetőségét, de elővigyázatosnak kell len-
nünk – és tudnunk kell, hogy bármennyire is szeretnénk
elsőként igazolni létezésüket, megeshet, hogy a valódi
bizonyíték valamikor a jövőben bukkan majd fel, vagy talán
még akkor sem. Akárhogy is, kritikusan kell viszonyulnunk
minden lehetséges bizonyítékhoz, és ugyanezzel a hozzáállással
kell fordulnunk mások hiedelmei felé is.
Nagyon is számít, hogyan látjuk önmagunkat. Tekintsünk
magunkra vadászként a saját életünkben, és hamarosan látjuk
majd, hogy – ennél a metaforánál maradva – a sikeres vadászat
is könnyebben megy. Akár elfogadjuk a tündérek létezésének
lehetőségét, akár nem, a vadász bennünk átgondoltan, tud-
atosan teszi. Így nem érhetnek bennünket meglepetések.

A cottingleyi tündérek meséje 1983-ban majdnem végleg befe-

jeződött. Több mint 60 évvel a fényképek első felbukkanása
után a 76 éves Frances Griffiths bevallotta, a fotók hamisak.
 441/
Legalábbis négy biztosan. Az unokanővére rajzolta a
földöntúli teremtményeket, amelyeket kalaptivel rögzítettek a
fényképezés helyszínén. Sőt a bizonyíték, amelyet Conan
Doyle az eredeti képen látott, és amelyet a manó köldökének
vélt, sz- intén egy ti volt. A legutolsó fotó azonban valódi.
Legalábbis Frances ezt állította.
Két héttel később, Elsie Hill (született Wright) is színre lé-
pett. A szenzáció kitörése óta hallgatott, de most megerősítette,
hogy Frances igazat mondott. Ő rajzolta a tündéreket szépiával,
majd vízfestékkel kiszínezte mindet, amikor a szülei éppen nem
voltak otthon. Aztán kalaptivel rögzítette őket a helyszínen. Az
alakokat egyértelmien az 1915-ös megjelenési Princess Mary’s
Gift Book (Mary hercegnő képeskönyve)11 ihlette. És mi a helyzet
azzal az utolsó képpel, amelynek hitelességéhez Frances váltig
ragaszkodott? Elsie azt nyilatkozta a The Timesnak, hogy
Frances még csak jelen sem volt akkor. „Nagyon büszke vagyok
rá – mesélte. – A saját gépemmel készítettem, és meg kellett
várnom, hogy a fényviszonyok is megfelelőek legyenek. De a
könyvem legutolsó oldalán árulom csak el a titkát.”
Sajnos az említett könyv soha nem készült el. Frances Grif-
fiths 1986-ban meghalt, Elsie pedig két évvel később követte.
Mind a mai napig vannak, akik fenntartják, hogy az ötödik
fénykép hiteles. Cottingley tündérei nem hajlandók meghalni.
 442/
Talán, de csak talán Conan Doyle, a vadász elkerülhette
volna, hogy ugyanerre a sorsra jusson. Ha csak egy kicsit is
kritikusabban viszonyul önmagához (és a lányokhoz), és ha csak
egy kicsivel többet vizsgálódik, éppúgy tanulhatott volna a hi-
báiból, ahogyan teremtménye a maga botlásaiból. Arthur
Conan Doyle talán spiritualista volt, ám spiritualitása nem
talált utat ahhoz az egyetlen tulajdonsághoz, amelyben
Sherlock Holmes nem ismert alkut: a tudatossághoz.
W. H. Auden írja Holmesról:

Az emberekhez való hozzáállása, megfigyelési és

következtetési technikája a kémikusé vagy a fizikusé. Ha viz-
sgálódása tárgyául emberi lényeket választ a holt anyaggal
szemben, annak pusztán az az oka, hogy az élettelen utáni
nyomozás szánalmasan könnyi, ugyanis az emberrel szem-
ben az anyag nem hazudik. Ezért aki az embert választja
viz- sgálódása célpontjául, kénytelen kétszer olyan élesen
meg- figyelni, és kétszer olyan szigorú logikát alkalmazni.

Sir Arthur Conan Doyle kevés dolgot tartott olyan nagyra,

mint a bátorságot. Mégsem ismerte fel, hogy az állatok,
amelyekre vadászott, éppoly emberiek voltak, mint azok,
amelyeket megteremtett. Sem kétszer olyan éber, sem kétszer
olyan lo- gikus, sem pedig kétszer olyan szigorú nem
volt a
 443/
megítélésükben. De talán az lehetett volna, ha segítségért
fordul ahhoz a szemléletmódhoz, amelyet ő maga hozott létre
saját detektívje számára. Sherlock Holmes soha nem feledkezett
volna meg arról, hogy az emberek tudnak hazudni, és hazudnak
is, sem pedig arról, hogy bárki hibázhat, és mindenki esendő,
beleértve önmagát is.
Conan Doyle nem tudhatta, milyen irányba fejlődik majd a
tudomány. Megtett minden tőle telhetőt, mégpedig az önmaga
által felállított paramétereken belül. Tegyük hozzá, hogy ezek
a paraméterek mind a mai napig megállják a helyüket.
Ugyanis William James magabiztos jövendölésével szemben, ha
a szelle- mi jelenségek magyarázatáról van szó, az életünket
irányító láthatatlan erőkről szerzett ismereteink – jóllehet a
természeti jelenségek magyarázata terén fényévekkel
meghaladtuk Sir Ar- thur legmerészebb álmait is –
megragadtak 1900 környékén.
A lényeg azonban nem Sherlock Holmes vagy Arthur
Conan Doyle – és nem is Daryl Bem vagy William James.
Sokkal inkább az, hogy tudásunk és környezetünk
mindannyiunkat korlátoz, és erre nem árt emlékeznünk. Ha
nem értünk vagy nem tudunk elképzelni valamit, az még nem
jelenti azt, hogy nem is létezik. A tudás hiányában elkövetett
hiba nem jóvátehetetlen, és nem jelenti azt, hogy nem
folytathatjuk a tanulást. Elménkben mindnyájan vadásszá
 444/
válhatunk.
 UTÓHANG

Walter Mischel 9 évesen kezdte el az óvodát. Nem azért, mert

szülei elhanyagolták a taníttatását. Csak éppen nem beszélt an-
golul. 1940-et írunk, a Mischel család nemrégiben érkezett meg
Brooklynba. A kevés szerencsés zsidó család egyikeként 1938
tavaszán, a náci hatalomátvétel hajnalán sikerült elmenekül-
niük Bécsből. Az utazást a szerencse legalább annyira segítette,
mint az előrelátás: az egyik rég elhunyt anyai nagyapáról ugy-
anis kiderült, hogy amerikai állampolgársággal is rendelkezett.
Akkor szerezhette meg, amikor 1900 környékén New York
városában dolgozott, de később visszatért Európába.
Biztos vagyok abban, hogy ha valaki legkorábbi emlékei felől
faggatná dr. Mischelt, ő nem azt az esetet említené meg,
amikor a Hitlerjugend tagjai belekötöttek Bécs utcáin. Nem is
azt, amikor édesapját más zsidó férfiakkal együtt éjnek idején
kirángatták az ágyból, és arra kényszerítették, hogy faággal a
kezében pizsamában meneteljen végig a városon – ez volt a
ná- cik rögtönzött paródiája a zsidók tavaszköszöntő
ünnepéről. (Mischel apja gyermekbénulás miatt még
felnőttkorában sem tudott bot nélkül járni. Így hát a kisfiúnak
végig kellett néznie édesapja botladozását a menetben.) De
még csak nem is azt az
 440/
utazást nevezné meg, amikor végleg búcsút mondtak Bécsnek,
és nem a londoni nagybácsi vendégszobájában eltöltött na-
pokat, vagy az Egyesült Államokba költözésüket a háború
kitörése előtt.
Hanem az óvoda legelső napjai közül azt, amikor az
angolul szinte semmit sem beszélő kis Walter kezébe IQ-
tesztet nyom- tak, hogy töltse ki. Aligha lephet meg bárkit is,
hogy nem teljesített jól. Idegen kultúra idegen nyelvén
vizsgáztatták. A tanítónője azonban meglepődött. Legalábbis
ezt állította a kisfiúnak, meg azt, hogy nagyon csalódott. Mert
hát azt mond- ják, a külföldiek mind okosak. Többet várt tőle.
Carol Dweck ennek pont az ellenkezőjét élte meg. Hatodik
osztályos korában – furcsa módon ez az eset is Brooklynban
történt – a többi osztálytársával együtt ő is megkapta az
intelli- genciatesztet. A tanára aztán olyasmit tett, amely láttán
manapság sokan a szemöldöküket ráncolnák, akkoriban azon-
ban aligha lehetett szokatlan jelenség: az elért pontszámok
alapján sorrendet állított fel a tanulók között. Az „okos”
gyerekek ülhettek közelebb a tanári asztalhoz, a kevésbé
„oko- sak” pedig egyre távolabb és távolabb. A sorrenden ezután
senki nem változtathatott, és a kevesebb pontszámot elérő
diákok még az olyan alapvető iskolai feladatokat sem
láthatták el, mint a tábla lemosása. Folyamatosan
emlékeztették őket arra, hogy az intelligenciaszintjük nem üti
meg a mércét.
 441/
Dweck a szerencsések közé tartozott. Az övé lett az egyes
számú pad, ugyanis ő érte el a legmagasabb eredményt az
egész osztályban. Ennek ellenére úgy érezte, valami nem
stimmel. Tudta, hogy mindössze egyetlen újabb felmérés kell
csupán, és a kevésbé okosak közé sorolják majd. Lehetetlen,
hogy ilyen egyszeri volna: egyetlen pontszám egyszer és
mindenkorra meghatározza az ember intelligenciáját?
Néhány év múlva Walter Mischel és Carol Dweck a Columbia
Egyetem oktatói közé tartoztak. (Jelenleg Mischel ugyanott,
Dweck a Stanfordon tanít.) Mindketten a szociál- és személy-
iségpszichológiai kutatások kulcsfigurái (jóllehet Mischel 16
évvel idősebb), és mindketten annak a régi IQ-tesztnek tulaj-
donítják pályafutásuk alakulását: a vágyukat, hogy mélyebbre
ássanak az olyan, állítólag rögzült, egyetlen egyszeri teszttel
mérhető, és jövőnket egy életre meghatározó tulajdonságok
kutatásában, mint a személyiségjegyek és az intelligencia.
Könnyi belátni, hogy Dweck milyen úton ért el a
tudományos sikerek csúcsára. Ő volt a legokosabb az os-
ztályában. De mi a helyzet Mischellel? Miként válhatott a 20.
századi pszichológia egyik vezető alakjává, az önuralmat vizs-
gáló híres mályvacukorteszt megalkotójává, a személyiséget
és a személyiségkutatás módszereit teljesen új szemszögből
megközelítő tudóssá az, aki egy korai IQ-teszt alapján legfeljebb
a hátsó padsorban kapott volna helyet? Valami nem stimmel,
a
 442/
hiba pedig bizonyosan nem Mischel intelligenciájában vagy ma-
gasba ívelő pályafutásában rejlik.

Sherlock Holmes vadász. Tudja, hogy semmi sem lehet túl

bonyolult a számára, sőt igazság szerint, minél bonyolultabb
az ügy, annál jobb. Jórészt ebben az attitidben rejlik sikerének
titka, és annak magyarázata is, miért nem képes Watson a
barátja nyomdokaiba lépni. A „Szökés az internátusból” egyik
jelenetében Watson letesz arról, hogy valaha is kideríthetik,
mi történt az eltint tanulóval és tanárával: „cserbenhagy a
fantáz- iám”1 – panaszolja Holmesnak. A detektív azonban
eltán- toríthatatlannak bizonyul: „Ugyan, ugyan! Nehezebb
felada- tokat is megoldottunk már.”2
Amikor pedig Watson úgy nyilatkozik a titkosírásról, hogy
„nincs ember, aki be tudna hatolni a titokba”,3 Holmes így
felel:
„Talán mégis van néhány támpont, amely elkerülte az ön ma-
chiavelliánus intellektusát.” Csakhogy Watson hozzáállása
biztosan nem könnyíti meg a helyzetét. „Vizsgáljuk meg a
kérdést a tiszta ész fényében!”4 – javasolja ekkor a detektív,
ma- jd természetesen megfejti az üzenetet.
Bizonyos szempontból Watson mindkét esetben saját
magát teszi harcképtelenné. Amikor kijelenti, hogy
cserbenhagyta a fantáziája, amikor egy feladatot
emberfelettinek nyilvánít, egyszerien bezárja az elméjét a
 443/
siker lehetősége előtt.
 444/
Márpedig éppen a hozzáállás számít a legtöbbet, hatása pedig
jóval megfoghatatlanabb és mérhetetlenebb, mint egy teszten
elért pontszámé.
Carol Dweck éveken át kutatta, hogy mi különbözteti meg
Holmes „ugyan, ugyanját” Watson „cserbenhagyó” fantáz-
iájától, és Walter Mischel sikerét a feltételezett intelligenci-
ahányadosától. Vizsgálódását két feltevésre alapozta:
egyrészről azt feltételezte, hogy az IQ-teszt nem lehet az
intelli- gencia mérésének egyetlen eszköze, másrészről pedig
azt, hogy magában az intelligencia fogalmában is sokkal több
minden rej- lik, mint gondolnánk.
Dweck szerint az intelligencia két fő elméletéről beszélhet-
ünk: a gyarapítható vagy inkrementális intelligencia elmé-
letéről és az entitáselméletről. Előbbi szerint az intelligencia
folyékony, vagyis fejleszthető. Ha többet dolgozunk, többet tan-
ulunk, tudatosabban használjuk képességeinket, okosabbá
válunk. Más szóval, ez az elmélet nem fogadja el, hogy
létezik az emberi képességek számára áthatolhatatlan terület,
valamint úgy véli, Walter Mischel valamikori IQ-tesztered-
ményének alig van jelentősége tényleges képességei és
későbbi teljesítménye szempontjából.
Másfelől az entitáselmélet azt állítja, hogy az intelligencia
változatlan, nem fejleszthető. Akármennyit is küzdünk érte,
ugyanolyan okosak (vagy buták) maradunk, mint voltunk. Ezt
 445/
az álláspontot képviselte Dweck hatodik osztályos tanítónője és
Mischel óvónője is. Ha valaki egyszer a sor végére kerül, akkor
ott is marad. Nem tehet ellene semmit. Így jártál, haver. Ez van.
Dweck kutatásai során többször is felmerült egy érdekesség.
Az egyén teljesítményét, és különösen azt, hogyan reagál a
kudarcra, nagymértékben befolyásolja, melyik elméletben hisz.
Amíg a gyarapítható intelligencia híve a kudarcot tanulási le-
hetőségként fogja fel, addig az entitáselméleté frusztráló
személyes fogyatékosságnak, amelyet nem lehet orvosolni.
Következésképp, amíg levonja a tanulságot a tapasztalatból, és
a jövőbeni helyzetekre alkalmazza, utóbbi nagy valószíniséggel
inkább igyekszik elfelejteni az egészet. Lényegében tehát arról
van szó, hogy a világról és önmagunkról alkotott képünk
ténylegesen meghatározza tanulásunk módját, és azt, hogy mit
tudunk.
Egy pszichológuscsoport nemrégiben elvégzett kísérletében
arra próbált fényt deríteni, hogy ez az eltérő reakció pusztán a
viselkedés szintjén jelentkezik-e , vagy pedig mélyebben, az
agymiködés szintjén is megnyilvánul. A kutatók a válaszadás
pillanatában mérték egyetemi hallgatók agyának eseményhez
kötött potenciálját (EKP) – vagyis az agyi neuronok által belső
vagy külső események hatására kibocsátott elektromos jeleket –
egyszeri Eriksen-féle flanker feladatok végzése során. A
hallgatóknak öt betiből álló sorokat mutattak, és arra kérték
 446/
őket, hogy gyorsan azonosítsák a középső betit. Az egyes sorok
egymással kongruens – például MMMMM – és inkongruens –
például MMNMM – elemekből is állhattak.
Noha a teljesítmény pontossága általánosságban magas volt
– kb. 91% körül mozgott –, a feladat bizonyos paraméterei
elég nehezek voltak ahhoz, hogy ne születhessen hibátlan
megoldás. Az igazi különbség azonban abban rejlett, hogy
melyik résztvevő – és ami még ennél is fontosabb, melyik
résztvevő agya – hogyan reagált akkor, amikor hibát követett
el. Az inkre- mentális beállítottságúak (tehát azok, akik hittek
az intelligen- cia fejlődésében) jobban teljesítettek a hibás
próbálkozások után, mint az entitásbeállítottságúak (tehát
azok, akik az intelli- genciát állandónak hitték). Sőt az
inkrementális beállítottság erősödésével a hibás
próbálkozások után a pozitív polaritású EKP-hullámok is
nőttek, míg a helyes megoldások esetében nem tapasztaltak
ilyen változást. Minél nagyobb volt hibázáskor a pozitív
polaritású kitérések amplitúdója, annál pontosabbá vált a
hibázás utáni teljesítmény.
Mit is jelent mindez? Az adatok arra engednek
következtetni, hogy a fejlődésorientált szemléletmód (vagyis az
intelligencia gyarapodásába vetett hitünk) a hibákhoz való ad-
aptívabb hozzáállást eredményez – nem csupán a viselkedés,
hanem az idegsejtek szintjén is. Minél jobban hisz valaki a fe-
jlődésben, annál erősebbek az agyában a hibáknak szentelt,
 447/
tudatos figyelmet tükröző elektromos jelek. És minél erősebbek
ezek a jelek, annál jobb utánuk a teljesítmény. Ezek a köztes
folyamatok azt sugallják, hogy az inkrementális intelligencia
elméletével rendelkező egyének önmegfigyelési és ellenőrzési
rendszere egy igen alapvető neurális szinten ténylegesen
hatékonyabb: agyuk nagyobb figyelemmel követi saját, önmaga
generálta hibáit, és ezeknek megfelelően alakítja viselkedését.
Ez a közvetlen hibatudat (online error awareness) – a hibát az
elkövetés pillanatában felismerjük és azonnal ki is javítjuk – fe-
jlődésének története.
Agyunk rendkívül érzékenyen reagál gondolkodásmódunkra.
Nemcsak a tanulásról vallott nézeteink, hanem az olyan elmé-
leti elképzeléseink, mint például a szabad akaratba vetett hit,
is befolyásolják agyunk reakcióit (ha nem hiszünk benne,
elménk közönyösebben, kevésbé motiváltan készül a rá váró
feladatra). Az átfogó elméletektől egészen a konkrét
technikákig elképesztő képességekkel rendelkezünk elménk
be- folyásolására, ezáltal teljesítményünkre, reakcióinkra és a
környezetünkkel való kapcsolatteremtésre. Ha képesnek his-
szük magunkat a tanulásra, akkor tanulni fogunk. Ha pedig azt
hisszük, hogy kudarcra vagyunk kárhoztatva, akkor pontosan
erre ítéljük önmagunkat nemcsak viselkedésünk, hanem idegse-
jtjeink legelemibb szintjén is.
 448/
Szemléletmódunk azonban nem előre meghatározott dolog,
mint ahogy intelligenciánk sem születésünkkor belénk táplált,
átírhatatlan program. Tanulhatunk, fejlődhetünk, és
megváltoztathatjuk a világhoz való szokásos hozzáállásunkat.
Vegyük csak például a sztereotípiafenyegetést, amelynek
meg- felelően az, ahogyan mások látnak bennünket – vagy
ahogyan szerintünk látnak – egy adott szituációban,
befolyásolja a viselkedésünket, mégpedig, akárcsak minden
előfeszítő inger, tudat alatt. Feszélyezhet bennünket, ha
valamilyen oknál fogva egyediek vagyunk egy csoportban
(például egyetlen nőként vagyunk jelen egy férfitársaságban),
ez pedig negatívan hat a teljesítményünkre. A nők
matematikai teljesítményére és a kisebbségben élők
mindennemi eredményére negatív hatást gyakorol az, ha a
tesztírás előtt le kell írniuk nemüket vagy et- nikai
hovatartozásukat. (A posztgraduális képzés felvételi vizs-
gáján például az etnikumra vonatkozó kérdés jelentősen ron-
totta a fekete hallgatók teljesítményét.) Az ázsiai nők jobban
teljesítenek a matematikateszten, ha ázsiai mivoltukra kerül a
hangsúly, és rosszabbul, ha a nőire. A fehér férfiak rosszabbul
szerepelnek az atlétikai gyakorlatok során, ha azt hiszik,
teljesítményüket a velük született adottságaik határozzák meg,
a fekete férfiak pedig akkor, ha úgy tudják, hogy a
sportintelligencia.
 449/
Egy egyszeri trükk azonban ezen is segíthet. Azok a nők,
akiknek bemutatnak néhány példát a tudomány és a technika
területén sikeres asszonyokról, nem tapasztalják nemük
teljesítményre gyakorolt negatív hatását a matematikateszt
során. A Dweck-féle intelligenciaelméletet – pontosabban az
inkrementális intelligencia elméletét – megismerő hallgatók a
szemeszter végére jobb jegyeket szereztek, és jobban tudtak
azonosulni a felsőoktatási rendszerrel. Egy felmérésben azok
a kisebbségi hallgatók, akik a tanév során 3–5 alkalommal
írtak arról, hogy mit jelentenek számunkra bizonyos, az egyén
ön- meghatározása szempontjából fontos értékek (például a
családi kapcsolatok vagy a zenei ízlés), átlagosan 0,24 ponttal
jobb tan- ulmányi eredményt értek el a kutatás 2 éve alatt,
mint a sem- leges témákról írók. A rendszerint alulteljesítő
afroamerikaiak pedig átlagosan 0,41 ponttal magasabb
tanulmányi átlagról szá- molhattak be a kísérletet követően.
Sőt az utóvizsgák száma is lecsökkent, méghozzá 18%-ról
5%-ra.

Vajon minket milyen beállítódás vezet, amikor saját teljesít-

ményünkről van szó? Ha fel sem ismerjük
szemléletmódunkat, akkor semmit sem tehetünk a vele járó,
de ellenünk dolgozó hatások kiküszöbölése érdekében (és
ugyanez vonatkozik a neg- atív sztereotípiákra is), és nem
részesülhetünk a nekünk dol- gozó hatások előnyeiből sem
 450/
(amelyek miködésbe lépnek, ha
 451/
aktiváljuk a pozitív sztereotípiákat). Amiben hiszünk, na-
gymértékben meghatározza azt, amilyenek vagyunk.
Watson az entitáselméletben hisz, a rögzült képességek
világát látja, amikor egyszer s mindenkorra legyőzöttnek nyil-
vánítja önmagát. Ha így gondolkodunk, akár tudatosan, akár
nem, sokszor azonnal kitérünk, amikor váratlan nehézségbe
ütközünk, nehogy kínos helyzetbe hozzuk magunkat a
próbálkozások során. Ami Holmest illeti, az ő számára
minden változtatható, gyarapítható. Addig nem tudhatjuk,
amíg ki nem próbáltuk. Ráadásul minden kihívás egyben
lehetőség is arra, hogy valami újat tanuljunk, hogy
kiterjesszük elménk határait, fejlesszük képességeinket, és
további eszközökkel gazdagítsuk elmepadlásunkat. Amíg
Watson padlása statikus, Holmesé dinamikus.
Agyunk egy pillanatra sem szünetelteti az új kapcsolatok
létesítését és a használaton kívüliek kigyomlálását. Egyre er-
ősödik azokon a területeken, amelyekkel foglalkozunk, akárc-
sak a könyv elején szemléltetett izom, amely az edzés hatására
folyamatosan fejlődik (a használatlanságtól azonban
elsorvad), és amellyel soha nem remélt bravúrokat vihetünk
véghez.
Miként is kételkedhetnénk az emberi agy transzformációs
képességében, ha végiggondoljuk, milyen sok álruhában
képes kibontakoztatni a tehetséget olyan esetekben, ahol
tulajdono- sának korábban sejtelme sem volt a képességeiről.
 452/
Nézzük csak
 453/
meg Ofey példáját! Ofey középkorú fizikus volt, amikor
először ecsetet vett a kezébe, azelőtt még csak a rajzolással
sem próbálkozott. Abban sem volt biztos, hogy egyáltalán
meg tudja-e tanulni. De megtanulta, mégpedig olyannyira,
hogy később önálló kiállítást szervezett, ma pedig a világ
minden tájáról megkeresik a gyijtők, hogy megvehessék a
mialkotásait.
Ofey természetesen nem átlagos eset. Nem akármilyen fiz-
ikus ő, hanem történetesen a Nobel-díjas Richard Feynman, aki
bármihez nyúlt is, biztos, hogy valami egyedülállót hozott létre.
Feynman Ofey álnéven alkotott, hogy miveit egészen biztosan
saját jogukon, nem pedig más teljesítményei alapján értékeljék.
De nem ő az egyedüli eset. Jóllehet Feynman maradandót alko-
tott a fizikában, nem ő az agymiködés késői és nagymértéki
változási képességeinek legmeglepőbb példája.
Anna Mary Robertson Moses – közismertebb nevén Grandma
Moses – 75 évesen kezdett festeni. Mivészi tehetségét Pieter
Bruegeléhez hasonlították. Legismertebb festménye, a Sugaring
Off 1,2 millió dollárért kelt el 2006-ban.
Václav Havel próza- és drámaíró volt, amíg a cseh
ellenállási mozgalom központi alakjává vált, majd 53 évesen
lett a posztkommunista Csehszlovákia első elnöke.
Richard Adams elmúlt 52, amikor megjelent klasszikussá vált
első regénye, a Gesztenye, a honalapító (Watership Down).5 Soha
 454/
nem is gondolt magára íróként. Az eddig több mint 50 millió
példányban elkelt könyvet a lányainak mesélt egyik története
ihlette.
Harlan David Sanders – közismertebb nevén Sanders
ezredes – 65 éves múlt, amikor megnyílt az első Kentucky Fried
Chicken (KFC) üzlet. Azóta generációja egyik legsikeresebb üz-
letembereként tartják számon.
Oscar Swahn svéd sportlövész 1908-ban, 60 évesen vett
részt élete első olimpiáján. Két arany- és egy bronzéremmel
tért haza. Az 1920-as játékokon bronzérmével ő lett minden
idők le- gidősebb olimpikonja és éremszerzője – 72 évesen. A
lista hosszú, a példák változatosak, és világszerte
előfordulnak.
Persze élnek köztünk Holmesok is, akiknek fiatalabb koruk-
tól megadatott a tiszta gondolkodás ajándéka, akiknek nem kel-
lett hosszú évek rossz szokásait leküzdve megváltozniuk, vagy
új irányba fordulniuk. De ne feledjük, hogy Holmesnak is
képeznie kellett önmagát, ő sem egy nagy detektív gon-
dolkodásával született. Semmi nem történik csak úgy.
Mindenért meg kell dolgoznunk. Megfelelő odafigyeléssel és
munkával azonban elérjük céljainkat. Figyelemre méltó az em-
beri agy.
Holmes meglátásai szinte bármire alkalmazhatók. Minden
a beállítódásunkon, szemléletmódunkon,
 455/
gondolkodási
 456/
szokásainkon és a világhoz való tartós hozzáállásunkon múlik.
Maga a konkrét alkalmazás sokkal kevésbé számít.

Ha mindössze egyetlen dolgot kellene kiemelni a könyvből,

az így hangzana: a leghatalmasabb elme az elcsendesült elme.
Amelyik jelen van, töprengő és tudatos: gondolatait és
állapotát tekintve egyaránt. Ritkán kapcsol multitasking
üzemmódba, és ha mégis, okkal teszi.
Ezt az üzenetet közvetíti a következő is: a The New York
Times egyik nemrég megjelent cikkében arról az új gyakorlatról
volt szó, hogy az ember lapul, amíg sms-ezik. Parkoló autójában
marad, amíg sms-t küld, emailezik, vagy a Facebookot, esetleg a
közösségi háló bármely más formáját használja, ahelyett, hogy
átadná a helyet más autók számára. Ez a szokás talán felbőszíti
a parkolni vágyókat, azonban azt is jelzi, hogy egyre erősebben
tudatosul bennünk: vezetés közben nem szabad mással
foglalkoznunk. „Le a multitaskinggal!” – harsogja egy szalagcím
a népszeri The 99% blogon.
Zajos világunkat felfoghatjuk korlátozó tényezőként is:
használhatjuk kifogásként arra, miért nem gondolkodunk olyan
tudatosan, mint Sherlock Holmes. A mesterdetektívet nem
bombázta vég nélkül a média, a technológia meg a modern élet
észveszejtő sebessége. Neki sokkal könnyebb volt! De tekinthet-
jük kihívásnak is, hogy túltegyünk Holmeson. Bizonyítsuk be,
 457/
hogy a környezet nem igazán számít – attól még ugyanolyan
tudatosak lehetünk, mint ő, sőt némi erőfeszítéssel még tud-
atosabbak is. Minél több energiát fektetünk a folyamatba,
annál többet nyerünk: annál biztosabban és tartósabban
hagyunk fel öntudatlan szokásainkkal, és haladunk a
tudatosak irányába.
A technológiára áldásként is tekinthetünk, amelynek Holmes
végtelenül örült volna. Az egyik közelmúltban végzett kísérlet
kimutatta, hogy amikor előhangolnak bennünket a
számítógépekre, vagy amikor számítunk az információ
későbbi hozzáférhetőségére, sokkal kevésbé vagyunk képesek
az adatok felidézésére. Mindazonáltal – és ez a lényeg –
sokkal hatékonyabban emlékezünk arra, hol (és hogyan)
kereshetjük vissza a szükséges ismereteket.
A digitális korban elmepadlásunk korlátai már nem ugy-
anazok, mint Holmes és Watson idejében. Virtuális képess-
égeinkkel olyan mértékben megnöveltük tárhelyünket, ami
Conan Doyle idejében még elképzelhetetlen lett volna. Ez
pedig érdekes lehetőséget vet fel. Elraktározhatunk egy rakás
„ka- catot” (hátha jól jön majd később), méghozzá úgy, hogy
pon- tosan tudjuk, hol keressük később, ha szükség van rá.
Akkor sem kell kidobnunk dolgokat, ha úgy gondoljuk, nem
feltétlenül érdemelnek kiemelt helyet a padlásunkon. Csupán
annyit kell megjegyeznünk, hogy elraktároztuk minden
eshetőségre. Ám a nagyszeri lehetőség mellett fokozott
 458/
óvatosságra is szükség
 459/
van. Talán olyasmit akarunk az elmepadlásunkon kívül
tárolni, aminek sokkal inkább belül lenne a helye, így a
karbantartási folyamat (amelynek során megtartunk vagy
kiselejtezünk dol- gokat) egyre nehezebbé válhat.
Holmesnak megvolt a maga iktatórendszere. Nekünk itt a
Google. Meg a Wikipédia. Az évszázadok során felhalmozott
– könyvekben, cikkekben és történetekben rejlő – tudás szépen
összerendezve, használatra készen. A sok-sok digitális fájl.
Azt azonban nem remélhetjük, hogy az egyes döntéseink
előtt mindent át tudunk majd nézni. Sőt arra sem
számíthatunk, hogy mindenre emlékszünk majd, amivel
találkozunk – ez nem is lehet a célunk. Azt kell
megtanulnunk, hogy az eddiginél nagyobb rendben tartsuk
padlásunkat. Ha megtesszük, rendkívüli módon kitágíthatjuk
korlátainkat. De ha hagyjuk, hogy beszippantson bennünket az
információk ör- vénye, ha a lényeges helyett a lényegtelent
raktározzuk el a mindig rendelkezésre álló – vagyis a
fejünkben lévő –, ám korlátozott méreti tárhelyen, a digitális
kor csak hátráltat bennünket.
A világ változik. Erőforrásaink olyan komolyak, hogy Holmes
legmerészebb álmaiban sem láthatott volna ilyet. El-
mepadlásunk határai eltolódtak. Kitágultak. Ezzel együtt kit-
olódtak a lehetséges határai. Tudatosítanunk kell ezt a
változást, hogy előnyt kovácsolhassunk belőle, és ne váljunk az
 460/
áldozatává. Minden arra az alapvető figyelemre, jelenlétre,
tud- atosságra, szemléletmódra és motivációra vezethető
vissza, amelyek életünkön át elkísérnek bennünket.
Soha nem leszünk tökéletesek. Ám ha tudatosan közelítünk
tökéletlenségünkhöz, hosszú távon jobb és eredményesebb gon-
dolkodókká válunk. „Furcsa, hogyan ellenőrzi az elme ön-
magát!”6 – kiált fel Holmes „A haldokló detektívben” (The
Ad- venture of the Dying Detective). Ez mindig így lesz. De
talán, ha egyre jobban megértjük ezt a folyamatot, mi magunk
is aktívan részt vehetünk benne. (Csupán annyit tehetünk,
hogy igyek- szünk egyre pontosabban megérteni az elménkben
zajló folyam- atot, és egyre hatékonyabban ellátni
információkkal.)
 Köszönetnyilvánítás

Olyan sok rendkívüli ember miködött közre e könyv

elkészítésében, hogy – mivel a tömörség nem az erősségem –
további fejezetet igényelne, ha megfelelően köszönetet
mondanék mindegyiküknek. Végtelenül hálás vagyok mindenk-
inek, aki útmutatásával és támogatásával a segítségemre volt:
elsősorban a családomnak és csodálatos barátaimnak.
Szeretlek benneteket! Nélkületek nem fejezhettem volna be,
sőt talán el sem kezdtem volna az írást. És köszönöm a
tudósok, kutatók és diákok, valamint a Sherlock Holmes-
rajongók kitartó támog- atását. Hálás vagyok a fáradhatatlan
együttmiködésért és a mélységes hozzáértésért, amely
munkám során nélkülözhete- tlen volt.
Külön kiemelném Steven Pinkert, a legcsodálatosabb ment-
ort és barátot, akit csak kívánni lehet. Közel tíz éven át önze-
tlenül megosztotta velem idejét és bölcsességét – pedig ezernyi
más dolga is akadt volna. A könyvei miatt kezdtem el pszicholó-
giát tanulni – és a támogatása miatt vagyok még mindig ezen a
területen. Richard Panek, aki az ötlettől a végső megvalósításig
segített a projektben, tanácsai és segítsége nélkül nem indul-
hattam volna el, és nem érhettem volna célba. Katherine Vaz az
 457/
első pillanattól kezdve hitt bennem, és hosszú éveken át a
biztatás és az inspiráció kiapadhatatlan forrását jelentette szá-
momra. Leslie Klinger kezdeti érdeklődése Sherlock Holmesról
végzett kutatásom iránt, és páratlan szakértelme a Baker
Street 221/B világával kapcsolatban szintén kulcsszerepet
játszott az út sikerében.
Nagyszeri ügynököm, Seth Fishman is hatalmas dicséretet
és köszönetet érdemel, szerencsés vagyok, hogy őt tudhatom
magam mellett. Köszönöm a Gernert Company csapata többi
tagjának is, elsősorban Rebecca Gardnernek és Will Robertsnek.
Csodálatos szerkesztőim, Kevin Doughten és Wendy Wolf
alig egy év alatt szinte a semmiből publikálhatóvá varázsolta a
kéziratot – soha nem gondoltam volna, hogy ez lehetséges. És
hálával gondolok a Viking/Penguin csapatának többi tagjára
is, különösen Yen Cheongra, Patricia Nicolescura, Veronica
Wind- holzra és Brittney Rossra. Köszönöm Nick Daviesnek a
remek észrevételeket, és a Canongate minden dolgozójának,
hogy hit- tek a projektben.
A könyv cikksorozatként indult a Big Think és a Scientific
American folyóiratokban. Rendkívüli hálával tartozom Peter
Hopkinsnak, Victoria Brownnak és a Big Think minden
munkatársának, valamint Bora Zivkovicnak és a Scientific Amer-
ican kollégáinak azért, hogy teret és szabadságot adtak nekem
 458/
ahhoz, hogy saját belátásom szerint alkossam meg
elképzeléseimet.
Rengeteg olyan embert tudnék még felsorolni, akik
nagylelkien elhalmoztak idejükkel, támogatásukkal és bát-
orításukkal, de néhányukat feltétlenül meg kell említenem.
Walter Mischel, Elizabeth Greenspan, Lyndsay Faye és az ASH-
nél dolgozó kedves hölgyek, a Columbia Egyetem Pszichológia
Tanszékének munkatársai, Charlie Rose, Harvey Mansfield,
Jenny 8. Lee, Sandra Upson, Meg Wolitzer, Meredith Kaffel, Al-
lison Lorentzen, Amelia Lester, Leslie Jamison, Shawn Otto,
Scott Hueler, Michael Dirda, Michael Sims, Shara Zaval és
Joanna Levine – mindannyiuk külön köszönetet érdemel.
Végül pedig szeretnék köszönetet mondani férjemnek,
Geoffnak, aki nélkül nem születhetett volna meg ez a könyv.
Szeretlek, és végtelenül boldog vagyok, hogy az életem része
vagy.
 Ajánlott irodalom

Sir Arthur Conan Doyle munkáin kívül számos könyv és cikk

segített az ismeretszerzésben: a felhasznált irodalom teljes
listája a honlapomon tekinthető meg.1 Az alábbiakban az
egyes fejezetekhez ajánlok néhány olyan olvasmányt,
amelyeket valamilyen szempontból kiemelkedőnek tartok. A
felsorolás nem hivatkozik az összes elolvasott tanulmányra, és
nem nevez meg minden pszichológust, aki valamilyen módon
hozzájárult a könyv megszületéséhez, csupán az egyes
területeken kulc- sszerepet játszó írásokra és kutatókra
korlátozódik.

Előhang
Azok számára, akiket mélyebben érdekel a tudatos jelenlét és
annak hatásmechanizmusa, Ellen Langer klasszikusát, a Mind-
fulnesst,2 valamint első jelentős, Counterclockwise: Mindful Health
and the Power of Possibility3 cími munkájának legújabb kiadását
ajánlom.
Az elméről, evolúciójáról és természetes képességeiről szóló
átfogó és több területet felölelő remek forrás Steven Pinker
Hogyan működik az elme,4 valamint The Blank Slate5 cími
könyve.
 460/

1. fejezet
Sherlock Holmes történetének, a Conan Doyle-írások hátter-
ének és Sir Arthur Conan Doyle életének megismeréséhez a
következő forrásokra támaszkodtam: Leslie Klinger: The New
Annotated Sherlock Holmes;6 Andrew Lycett: The Man Who
Created Sherlock Holmes: The Life and Times of Sir Arthur Conan
Doyle;7 John Lellenberg – Daniel Stashower – Charles Foley:
Arthur Conan Doyle: A Life in Letters.8 Utóbbi két mi Conan
Doyle életét mutatja be, az első pedig a Holmes-kánon hátterének
és különféle ér- telmezéseinek legkiválóbb forrása.
A pszichológia kezdetei iránt érdeklődőknek William James
klasszikus munkáját, a The Principles of Psychologyt9 ajánlom. A
tudományos módszer történetében való elmélyedéshez pedig
Thomas Kuhn munkáját, A tudományos forradalmak
10
szerkezetét. A motivációhoz, tanuláshoz és szakértelemhez
kapcsolódóan Angela Duckworth, Ellen Winner (Gifted Children:
Myths And Real- ities)11 és K. Anders Ericsson (The Road to
Excellence)12 munkáira hagyatkoztam. A fejezet sokat köszönhet
Daniel Gilbert mi- veinek is.

2. fejezet
 461/
Az emlékezetkutatások legkiválóbb összefoglalói Eric Kandel In
Search of Memory13 és Daniel Schacter Az emlékezet hét bűne14
cími munkája.
John Bargh az előfeszítés jelenségének és az emberi
viselkedésre gyakorolt hatásának legkiválóbb kutatója. A fejezet
megírásához Solomon Asch, Alexander Todorov munkássága,
valamint Norbert Schwarz és Gerald Clore közös kutatása is ko-
moly segítségemre volt. Az Implicit Asszociációs Tesztről szóló
kutatások anyagához Mahzarin Banaji laboratóriumán
keresztül vezet az út.

3. fejezet
Az agy alapértelmezett üzemmódú hálózatáról, nyugalmi ál-
lapotáról, inherens természetes tevékenységéről és a
figyelemre való beállítódásáról szóló kutatás Marcus Raichle
nevéhez fiződik. A figyelem, a figyelmetlenségi vakság és az
érzékeink megcsalhatósága vonatkozásában Cristopher Chabris
és Daniel Simons A láthatatlan gorilla15 cími könyvét ajánlom,
az agy kognitív torzításaival kapcsolatban pedig Daniel Kahne-
mantól a Gyors és lassú gondolkodást.16 A megfigyelés
korrekciós modelljét Daniel Gilberttől vettem át.

4. fejezet
 462/
A kreativitás, a képzelőerő és a belátás természetének áttek-
intéséhez Csíkszentmihályi Mihály munkáit ajánlom, többek
között a Kreativitás – A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság
ps- zichológiája,17 valamint az Áramlat – A tökéletes élmény
pszicholó- giája18 cími könyveit. A távolságképzés kreatív
folyamatokban betöltött szerepével kapcsolatosan sokat
merítettem Yaacov Trope és Ethan Kross munkásságából. A fejezet
egészét áthatják Richard Feynman és Albert Einstein gondolatai.

5. fejezet
Az objektív valóság és a szubjektív tapasztalat közötti kapcsolat
hiányának megértését Richard Nisbett és Timothy Wilson írá-
sainak köszönhetem, többek között 1977-ben publikált áttörő
jelentőségi tanulmányuk, a „Telling More Than We Can
Know”19 volt rám nagy hatással. Kiváló összefoglalót olvasha-
tunk munkájukról Wilson Ismeretlen önmagunk – A tudattalan új
megközelítése20 cími könyvében, és új megvilágításban ismerhet-
jük meg David Eagleman Incognito: The Secret Lives of the Brain21
cími írásában.
Az agyhasítás kutatásának két úttörője Roger Sperry és Mi-
chael Gazzaniga. A témában való elmélyedéshez Gazzaniga
Who’s in Charge?: Free Will and the Science of the Brain 22 cími
könyvét ajánlom.
 463/
A kognitív torzítások következtetéseinkre gyakorolt hatása
kapcsán ismét Daniel Kahneman Gyors és lassú gondolkodását kell
említenem, Elisabeth Loftustól és Katherine Ketchamtől a Wit-
ness for the Defense23 pedig kiváló kiindulópont, ha többet akar-
unk megtudni az objektív észlelés, valamint az azt követő fe-
lidézés és következtetés folyamatáról.

6. fejezet
Az agyról szóló ismeretek bővítéséhez ismét Daniel Schacter
munkásságát ajánlom, elsősorban pedig az Emlékeink
24
nyomában cími könyvét. Charles Duhigg A szokás hatalma25
cími munkája részletes áttekintést ad a viselkedésformálásról, a
szokások megváltoztatásáról és arról, hogy miért olyan könnyi
leragadni a régi mintáknál. A túlzott magabiztosságról Joseph
Hallinan Why We Make Mistakes26 és Carol Tavris Történtek hibák
(de én nem tehetek róluk)27 cími könyvében olvashatunk többet. A
túlzott magabiztosságra való hajlamról és az irányítás illúziójáról
szóló gondolatok túlnyomó részét Ellen Langer munkássága in-
spirálta (erről az Előhangban részletesebben is szólok).

7. fejezet
 464/
Az eddigieket áttekintő fejezetről van szó, amelyre a fentebb
említett könyvek és írások mindegyike hatással volt.

8. fejezet
Conan Doyle-ról, a spiritualizmusról és a cottingleyi
tündérekről megint csak az első fejezethez ajánlott forrásokat
javaslom. A spiritualizmus története iránt érdeklődőknek pedig
William James The Will to Believe and Other Essays in Popular
Philo- sophy28 cími munkájában érdemes elmélyedniük.
Jonathan Haidt The Righteous Mind cími könyve azt tárgyalja,
milyen nehezen kérdőjelezzük meg saját hitrendszerünket.

Utóhang
Carol Dweck a szemléletmód fontosságát Mindset29 cími
könyvében összegzi. A motiváció jelentőségéhez pedig Daniel
Pink Motiváció 3.030 cími könyvét ajánlom.
 Jegyzetek

Előhang
1
Sir Arthur Conan Doyle: „Botrány Csehországban”. In: Sir Ar-
thur Conan Doyle összes Sherlock Holmes története. Ford.:
Boronkay Zsuzsa, Katona Tamás, Mikes Lajos, Nikowitz
Oszkár, Takácsy Gizella, Tury Gyula. Szeged, Szukits, 2010, I.
kötet, 135. o.
2
William James: Psychology. The Briefer Course. New York,
Harp- er Torchbooks 1961, 424.

1. fejezet
1
A bíborvörös dolgozószoba, I. 11. A fordításon változtattam. (A
ford.)
2
A Négyek jele, I. 86.
3
A bíborvörös dolgozószoba, I. 11. A fordításon változtattam. (A
ford.)
4
Uo.

2. fejezet
 466/
1
A bíborvörös dolgozószoba, I. 10.
2
Uo. A fordításon változtattam. (A ford.)
3
A kifejezés utalás Nicholas Meyer Sherlock Holmesról szóló
1974-es regényének (The Seven-Per-Cent Solution) címére. Le-
fordíthatatlan szójáték: az angol solution szó jelentése lehet
oldat vagy megoldás.
4
A Négyek jele, I. 64. A fordításon változtattam. (A ford.)
5
I. m. 68.
6
A tesztet bárki elvégezheti magyar nyelven, aki felkeresi a
Harvard Egyetem [Project Implicit] weboldalát:
implicit.har- vard.edu.
7
I. m. 70-71.
8
A Vérbükkös tanya, I. 318.

3. fejezet
1
Alexandre Dumas: Monte Cristo grófja (Le Comte de Monte-Cristo)
Ford.: Csetényi Erzsi. Budapest, Európa, 2011.
2
A bíborvörös dolgozószoba, I. 7.
3
I. m. 12. A fordításon változtattam. (A ford.)
4
Ely M. Liebow: Dr. Joe Bell, Model for Sherlock Holmes. Bowling
Green, Bowling Green University Popular Press, 1982.
5
A bíborvörös dolgozószoba, I. 11-12. A fordításon változtattam. (A
ford.)
 467/
6
I. m. 8.
7
Uo.
8
Uo.
9
I. m. 7.
10
A sátán kutyája, II. 8.
11
I. m. 22.
12
„Szökés az internátusból”, I. 551.
13
I. m. 549.
14
I. m. 560.
15
I. m. 561-62.
16
I. m. 562.
17
A sátán kutyája, II. 116.
18
„A tőzsdeügynök titkára”, I. 366.
19
I. m. 368-69.
20
I. m. 369.
21
A norwoodi tizeset, I. 505-06.
22
I. m. 498.
23
I. m. 506.
24
I. m. 499.

4. fejezet
1
„A norwoodi tizeset”, I. 505.
 468/
2
I. m. 502.
3
Uo.
4
Uo.
5
„Az Apátsági Major”, I. 658.
6
„A norwoodi tizeset”, I. 503.
7
I. m. 505.
8
I. m. 506.
9
I. m. 508.
10
Uo.
11
Uo.
12
„A Wisteria-lak rejtélye”, II. 242.
13
„A Bruce-Partington-tervek története”, II. 292. A fordításon
változtattam. (A ford.)
14
„A Rőt Liga”, I. 175.
15
Uo.
16
A félelem völgye, II. 157.
17
Uo.
18
„A Thor-híd rejtélye”, II. 458.
19
A sátán kutyája, II. 22.
20
Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás – A flow és a felfedezés,
avagy a találékonyság pszichológiája (Creativity: Flow and the
Psy- chology of Discovery and Invention) Ford.: Keresztes Attila.
Bud- apest, Akadémiai, 2009.
 469/
21
A félelem völgye, II. 161.
22
I. m. 156.

5. fejezet
1
„A nyomorék”, I. 408-09.
2
A Négyek jele, I. 86.
3
„Az Apátsági Major”, I. 665.
4
I. m. 666.
5
Uo.
6
„A Vérbükkös tanya”, I. 312.
7
„A nyomorék”, I. 421.
8
Lásd bővebben: Danial Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás
(Thinking, Fast and Slow) Ford.: Bányász Réka. Budapest, HVG
Könyvek, 2012.
9
„Ezüstcsillag”, I. 330.
10
Uo.
11
I. m. 343.
12
I. m. 330.
13
I. m. 343.
14
I. m. 344.
15
A Négyek jele, I. 85.
16
I. m. 86.
17
„Ezüstcsillag”, I. 330.
 470/
18
Uo.

6. fejezet
1
„A Vörös Kör esete”, II. 263.
2
I. m. 264.
3
I. m. 265.
4
I. m. 266.
5
Uo.
6
I. m. 267.
7
Uo.
8
„A lopakodó professzor”, II. 464.
9
Uo. A fordításon változtattam. (A ford.)
10
Uo. A fordításon változtattam. (A ford.)
11
Uo. A fordításon változtattam. (A ford.)
12
A sátán kutyája, II. 6.
13
Uo.
14
„A Vörös Kör esete”, II. 275.
15
Uo.
16
Uo. A fordításon változtattam. (A ford.)
17
„A sárga arc”, I. 350.
18
I. m. 354.
19
Uo.
 471/
20
Uo.
21
Uo.
22
I. m. 355.
23
A sátán kutyája, II. 96.
24
Uo.
25
„A fátyolos albérlő”, II. 497.
26
„A sárga arc”, I. 357.
27
Az esetekkel és Holmes élettörténetének kronológiájával
kapcsolatban lásd Leslie Klinger: The New Annotated Sherlock
Holmes. New York, W. W. Norton, 2004.

7. fejezet
1
A sátán kutyája, II. 5.
2
I. m. 6.
3
I. m. 5.
4
I. m. 7.
5
I. m. 6-7.
6
I. m. 6. A fordításon változtattam. (A ford.)
7
I. m. 5. A fordításon változtattam. (A ford.)
8
I. m. 7. A fordításon változtattam. (A ford.)
9
I. m. 5. A fordításon változtattam. (A ford.)
10
I. m. 8.
11
Uo.
 472/
12
I. m. 7.
13
Uo.
14
I. m. 7.
15
I. m. 6. A fordításon változtattam. (A ford.)
16
A félelem völgye, II. 130.

8. fejezet
1
Jonathan Haidt: The Righteous Mind: Why Good People are
Divided by Politics and Religion. New York, Vintage, 2013.
2
James M. Barrie: Pán Péter (Peter Pan) Ford.: Tótfalusi István.
Budapest, Ciceró, 2006.
3
„A Bruce-Partington-tervek története”, II. 289.
4
„Az ördög lába”, II. 331. A fordításon változtattam. (A ford.)
5
„A kék karbunkulus”, I. 241.
6
A Négyek jele, I. 99.
7
„Az Apátsági Major”, I. 669.
8
„Lady Frances Carfax eltinése”, II. 319.
9
A sátán kutyája, II. 21.
10
A félelem völgye, II. 120.
11
Princess Mary’s Gift Book. London, Hodder & Stoughton, 1914.

Utóhang
 473/
1
„Szökés az internátusból”, I. 562
2
Uo.
3
A félelem völgye, II. 123.
4
Uo.
5
Richard Adams: Gesztenye, a honalapító (Watership Down) Ford.:
Székely Kata. Budapest, Partvonal, 2012.
6
„Haldokló detektív”. A fordításon változtattam. (A ford.)

Ajánlott irodalom
1
www.mariakonnikova.com
2
Ellen J. Langer: Mindfulness. New York, Da Capo Press, 1990.
3
Ellen J. Langer: Counterclockwise: Mindful Health and the Power of
Possibility. New York, Ballantine Books, 2009.
4
Steven Pinker: Hogyan működik az elme (How the Mind Works)
Ford.: Csibra Gergely. Budapest, Osiris, 2002.
5
Steven Pinker: The Blank Slate. London, Penguin Books, 2003.
6
Leslie Klinger: The New Annotated Sherlock Holmes. New York,
W. W. Norton & Company, 2005.
7
Andrew Lycett: The Man Who Created Sherlock Holmes: The Life
and Times of Sir Arthur Conan Doyle. New York, Free Press,
2007.
8
John Lellenberg – Daniel Stashower – Charles Foley: Arthur
Conan Doyle: A Life in Letters. New York, Penguin Press HC,
 474/
2007.
 475/
9
William James: The Principles of Psychlology. New York, Dover
Publications, 1950.
10
Thomas S. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete (The
Structure of Scientific Revolutions) Ford.: Bíró Dániel. Budapest,
Osiris, 2002.
11
Ellen Winner: Gifted Children: Myths And Realities. New York,
Basic Books, 1997.
12
K. Anders Ericsson: The Road to Excellence. New Jersey,
Lawrence Erlbaum Associates, 1996.
13
Eric Kandel: In Search of Memory. New York, W. W. Norton &
Company, 2007.
14
Daniel Schacter: Az emlékezet hét bűne – Hogyan felejt és emlék-
szik az elme? (The Seven Sins of Memory: How the Mind Forgets and
Remembers) Ford.: Bíró Gábor. Budapest, HVG Könyvek, 2002.
15
Christopher Chabris – Daniel Simons: A láthatatlan gorilla,
avagy hogyan csapnak be minket az érzékeink (The Invisible Gorilla:
And Other Ways Our Intuitions Deceive Us) Ford.: Hodász Eszter.
Budapest, Magnólia, 2011.
16
Daniel Kahneman: Gyors és lassú gondolkodás (Thinking, Fast
and Slow) Ford.: Bányász Réka. Budapest, HVG Kiadó, 2013.
17
Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás – A flow és a felfedezés,
avagy a találékonyság pszichológiája (Creativity: Flow and the
Psy- chology of Discovery and Invention) Ford.: Keresztes Attila.
Bud- apest, Akadémiai, 2009.
 476/
18
Csíkszentmihályi Mihály: Áramlat – A tökéletes élmény pszicholó-
giája (Flow: The Psychology of Optimal Experience) Ford.:
Legén- dyné Szabó Edit. Budapest, Akadémiai, 1997.
19
R. E. Nisbett – T. D. Wilson: „Telling More than We Can Know:
Verbal Reports on Mental Processes” Psychological Review,
1997. 84. szám, 231–59.
20
Timothy D. Wilson: Ismeretlen önmagunk – A tudattalan új
megközelítése (Strangers to Ourselves: Discovering the Adaptive Un-
conscious) Ford.: Síklaki István. Budapest, Háttér, 2010.
21
David Eagleman: Incognito: The Secret Lives of the Brain. New
York, Vintage, 2012.
22
Michael Gazzaniga: Who’s in Charge? Free Will and the Science
of the Brain. New York, Ecco, 2012.
23
Elisabeth Loftus – Katherine Ketcham: Witness for the Defense.
New York, St. Martin’s Griffin, 1992.
24
Daniel Schacter: Emlékeink nyomában (Searching for Memory)
Ford.: Dankó Zoltán. Budapest, Háttér, 1998.
25
Charles Duhigg: A szokás hatalma – Miért tesszük azt, amit
teszünk, és hogyan változtassunk rajta? (The Power of Habit: Why
We Do What We Do in Life and Business) Ford.: Rézmives
László. Budapest, Casparus, 2012.
26
Joseph Hallinan: Why We Make Mistakes. New York, Broadway
Books, 2010.
 477/
27
Carol Tavris: Történtek hibák (de én nem tehetek róluk) (Mistakes
Were Made [But Not By Me]) Ford.: Borbás Mária, Varga Katalin.
Budapest, Ab Ovo, 2009.
28
William James: The Will to Believe and Other Essays in Popular
Philosophy. Create Space Independent Publishing Platform,
2012.
29
Carol Dweck: Mindset. New York, Ballantine Books, 2007.
30
Daniel H. Pink: Motivacio 3.0 – Osztonzes maskepp (Drive:
The Surprising
Truth About What Motivates Us) Ford.: Garamvölgyi
Andrea. Budapest,
HVG Könyvek, 2010.
 Név- és tárgymutató

„A Bruce-Partington-tervek története” 43, 169, 305

„A fátyolos albérlő” 262
„A ferde szájú” 129, 157, 258
„A görög tolmács” 42
„A haldokló detektív” 328
„A kék karbunkulus” 308
„A lopakodó professzor” 248-49
„A Mazarin-gyémánt esete” 307
„A Musgrave-szertartás” 42
„A norwoodi tizeset” 133-34, 145–48, 152, 158–63
„A nyomorék” 204, 217
„A Rőt Liga” 173-74
„A sárga arc” 157, 254, 262, 264-65
„A Thor-híd rejtélye” 188-89
„A tőzsdeügynök titkára” 129–31, 142
„A Vérbükkös tanya” 73–76, 80, 217
„A Vörös Kör esete” 253, 264-65
„A Wisteria-lak rejtélye” 164-65
„Az Apátsági Major” 151, 206-07, 310
„Az oroszlánsörény esete” 176-77, 197, 297
 478/
„Az ördög lába” 306-07
„Botrány Csehországban” 12
„Ezüstcsillag” 108-09, 125-26, 129, 222-23, 225–28, 229, 231–33,
234–36
„Lady Frances Carfax eltinése” 311
„Sherlock” (BBC-sorozat) 42-43, 107
„Szökés az internátusból” 112-13, 116–18, 319

A bíborvörös dolgozószoba 26, 29, 42, 97

A félelem völgye 158, 182-83, 185-86, 197-98, 200, 284, 313
A Négyek jele 55, 60–63, 64-65, 66-67, 69-70, 71, 229, 309
A sátán kutyája 107-08, 120-21, 123, 189, 193, 226, 260, 271–73, 312
a vadász szemléletmódja 306–14
Adams, Richard 325
ADHD lásd figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar
agy
alapbeállítás 79, 93
cinguláris kéreg 94, 180, 191-92
és öregedés 235
frontális kéreg 109
halántéklebeny 179
hasítás 211-12, 220, 266, 334
hippokampusz 49, 70, 123, 191, 196, 247
kérgestest 210–12, 266
 479/
kisagy 191
parietális kéreg 109
pásztázás 93-94, 143
precuneus 94
prefrontális kéreg 94, 170, 196
temporális és a parietális lebenyek találkozása (TPJ) 191
temporális tekervény 179
Watsoné és Holmesé
180 agyhasítás 211-12, 220,
266
aktív észlelés és passzív észlelés 135-36
aktiválás 49, 53–57, 64, 76–79, 131-32, 135–41, 168, 174, 225
aktiválás szétterjedése 49, 225
alapértelmezett hatás 128, 244
alapértelmezett üzemmódú hálózat 94
alapgyakoriság 91, 221
álca 233, 258
alkalmazkodóképesség 289, 309-10
Anson, George 21-22
asszociatív aktiválás 49-50, 53-54, 57, 64, 280
Atari 245
attribúciós hiba 35, 67, 133
Auden, W. H. 315
autóvezetés elsajátítása 246, 248
 480/
Bacon, Francis 114
Baker Street 221/B lépcsői 12-13
Barrie, J. M. 305
Baumeister, Roy 101
Bavelier, Daphné 142
Bell, Joseph 25-26, 36, 41, 48, 8-89
Bem, Daryl 303-04, 316
benyomás 92, 100
bevonódás 37, 129–32, 136-37, 141–43, 244 lásd még motiváció
bizonytalanságtól való félelem 157-58
BlackBerry 245
Brett, Jeremy 24

Carpenter, William B. 303

cinguláris kéreg 94, 180, 191-92
Conan Doyle, Arthur
birkák leölése Great Wyrleyben 21–
23 és a tündérfotók 290–95, 300–02,
305
és Joseph Bell 25-26, 36, 40, 48, 88, 89
mint spiritualista 302, 315
Sherlock Holmes karakterének megalkotása 24–26
cottingley-i tündérfotók 290–95, 300–02, 305
Crookes, William 303
Cumberbatch, Benedict 24, 51
 481/

Csíkszentmihályi Mihály 195

csillagászat és Sherlock Holmes 42-43

Dalio, Ray 192-93, 197

Darwin, Charles 303
deklaratív memória 245–47
digitális kor 326–28
Disney, Walt 157
Downey Jr., Robert 24
Doyle, Arthur Conan lásd Conan Doyle, Arthur
döntési napló 287-88
Dumas, Alexander 203
Duncker, Karl 152, 154
Dweck, Carol 318–20, 323

éberség 306, 312

Edalji, George 21–23, 41, 301
Edison, Thomas 157
Einstein, Albert 155, 157-58
elcsendesült elme 326
elérhetőségi heurisztika 63
elme
két rendszere 32–36
 482/
pásztázás 93-94, 143
Watson-rendszer és Holmes-rendszer 32–37, 47-48, 59, 61-62
elmepadlás
és memória 49
felépítése 43–45, 55, 57
meghatározása 43
tárolási szintjei 198-99, 211, 246
tartalma 43, 45, 72, 80
Watsoné és Holmesé 47-48, 70, 324
Watson-rendszer és Holmes-rendszer 32-33, 37
előfeszítés 76–78, 79-80, 107
előzetes benyomás 92
előzetesen megalkotott nézet 223
emlékezésre való motiváltság 53
Empire State Building-kísérlet 101-02, 104
Ericsson, K. Anders 246
érzelem
és előfeszítés 71, 74–76
Holmes szempontjából 61-62, 69
érzelmi heurisztika 62
eseményhez kötött potenciál 321-22
észlelés 119, 135-36
explicit memória 245–47
 483/
Falk, Ruma 225
Fechner, Gustav Theodor
303 fehérköpeny-effektus
113
Feynman, Richard 325
figyelem elterelődése 176, 185, 199
figyelemhiányos hiperaktivitás- zavar 142-43
figyelmetlenségi vakság 97
Fosbury, Dick 165-66
Frederick, Shane 215
frontális kéreg 109, 180
funkcionális rögzítettség 153

Gardner, Edward 290–93

Gazzaniga, Michael 210–12
Gilbert, Daniel 33, 114, 143
Gillette, William 24
Gollwitzer, Peter 110
Great Wyrley 21, 22
Green, C. Shawn 142
Griffiths, Frances 292, 314

gyermekkori tudatosság 15-16

 484/

Haggard, Sir H. Rider 203

 485/
Haidt, Jonathan 300
halálbüntetés 139-40
halántéki tekervény 179
hárompipás probléma 173–77, 278
hátsó cinguláris kéreg 94, 191
Havel, Václav 325
Heisenberg-féle határozatlansági elv 113
helyszín mint tanult asszociáció 183-84
hiány figyelmen kívül hagyása 127-28
Hill, Elsie Wright lásd Wright, Elsie
hippokampusz 49, 70, 123, 191, 196, 247
Hodson, Geoffrey 293
holdudvarhatás 66-67
Holmes, id. Oliver Wendell
25 Holmes, Sherlock
„A Bruce-Partington-tervek története” 43, 169, 305
„A fátyolos albérlő” 262
„A ferde szájú” 129, 157, 258
„A görög tolmács” 42
„A haldokló detektív” 328
„A kék karbunkulus” 308
„A lopakodó professzor” 248-49
„A Mazarin-gyémánt esete” 307
„A Musgrave-szertartás” 42
 486/
„A norwoodi tizeset” 133-34, 145–48, 152, 158–63
„A nyomorék” 204, 217
„A Rőt Liga” 173-74
„A sárga arc” 254, 262, 264-65
„A Thor-híd rejtélye” 188-89
„A tőzsdeügynök titkára” 129–31, 142
„A Vérbükkös tanya” 73–76, 217
„A Vörös Kör esete” 253, 264-65
„A Wisteria-lak rejtélye” 164-65
„Az Apátsági Major” 151, 206-07, 310
„Az oroszlánsörény esete” 176-77, 197, 297
„Az ördög lába” 306-07
„Botrány Csehországban” 12-13
„Ezüstcsillag” 108-09, 125-26, 129, 222-23, 225–28, 229,
231–33, 234–36
„Lady Frances Carfax eltinése” 311
„Szökés az internátusból” 112-13, 116–18, 319
A bíborvörös dolgozószoba 26, 29, 42, 97
A félelem völgye 182-83, 185-86, 197-98
A Négyek jele 55, 60–63, 64-65, 66-67, 69–70, 71, 229, 309
A sátán kutyája 107-08, 189, 193, 260, 271–73, 312
ahogy mások látják 154, 156
első találkozása Watsonnal 26, 92
és a csillagászat 42-43
 487/
és a gondolkodás folyamata A sátán kutyájában 271–
84 és a kokain 54
és a tudatos jelenlét 226-27
és az elmepadlás koncepciója 43-44, 45-46, 47-48, 70-71, 80,
174-75, 197
és az érzelem szerepe a gondolkodásban 61
és Watson afganisztáni múltja 36, 87-88, 90–92, 115
flegmatikus külseje 306-07
hipotetikus repülőgép-megtalálási kísérlet 101–03
igénye Watsonra 248-49
ismert képei 24
magabiztossága 254-55, 257, 260, 263, 264
megelőzi saját korát 25
mint pszichológus 24-25
mint vadász 306–12
összehasonlítása Watsonnal 59–61, 69–71, 122–24, 241-42,
274–79, 282
tévedései és korlátai 117, 119, 129–32, 232-33, 311
Holmes-rendszer irányította gondolkodás 32-33, 37-38
hosszú távú memória 245-46

idegennyelv-tanulás 266
Implicit Asszociációs Teszt (IAT) 57-58, 60, 156
implicit memória 245-46
 488/
indukció 205
intuíció 82-83, 290

James, William 33, 59, 302, 304, 310, 315

Jerome, Jerome K. 203
Jobs, Steve 155, 169
józan ész 206, 214
jutalompredikciós hiba 243

Kahneman, Daniel 100, 333-34

Kassam, Karim 52
képzelet 147–52, 153–57
és a sétapálca-példa A sátán kutyájában 271–
73 és vizualizáció 193-94, 195-96
képzés
és öregedés 265–67
holmesi 31, 242–44, 267
kérgestest 210–12, 266
kielégítően jó 187, 236
kisagy 191
kíváncsiság 197, 264, 267
kivételek Holmes szerint 61
Kodak 245, 291, 292, 302
kognitív reflexiós teszt (CRT) 214–16, 216
 489/
kokain 54
kopernikuszi elmélet 42
környezet 58-59, 64, 67, 72–79
következtetés 30, 154, 159, 179, 199, 278
„A nyomorék” 204, 217
„Az Apátsági Major” 206-07
A Négyek jele 229-30
„Ezüstcsillag” 222-23, 225–28, 229, 231–33, 234–36
képzelőerő szerepe 148-49
sétapálca-példa A sátán kutyájában 271–81
következtetés és elemzés tudománya 47
kreativitás 144, 150–52, 154–57, 167-68, 173, 195, 199
Kross, Ethan 194
Kruglanski, Arie 141
Krull, Douglas 139

Ladenspelder, Hans 93
Langer, Ellen 14, 262-63
Lashley, Karl 48-49
Libby, Lewis „Scooter” 52-53
Lincoln, Abraham 157
Lodge, Oliver 303
Loftus, Elizabeth 224
Lucretius 230, 231
 490/

magabiztosság 258, 262–64 lásd még túlzott

magabiztosság Maier, Norman 188
meditáció 189–94
megerősítési torzítás 163, 234, 300
megfigyelés
és odafigyelés 88, 93
és nézés 89-90
Holmes és a részletek 87-88
hangos elismétlés 119, 227
mint a tudományos módszer első lépése 12-13, 15
sétapálca-példa A sátán kutyájában 274–78
memória
és az elmepadlás 49–
52 és konszolidáció 49,
53
és motiváció 39, 48, 52-53
kódolás 49
rövid távú és hosszú távú 49, 70, 245
Meredith, George 23
Mischel, Walter 317–20, 330
mobiltelefonos információs kísérlet 143
módszeres józan ész 206, 214
Moses, Anna Mary Robertson (Grandma Moses) 325
motiváció 37–39, 132, 136
 491/
Mueller, Jennifer 156
multitasking 94, 136-37, 143, 326

naplóírás 285–88
nehéz-könnyi hatás 260-61
Neisser, Ulric 97
Newcomb, Simon 303

objektivitás 104, 114, 124-25

odafigyelés 88, 93, 128, 141, 143, 326
Ofey (festőmivész) 324-25

összetett távoli asszociáció 178-79

ösztönök szétválogatása 60

parietális agykéreg 109

passzív és aktív észlelés 135-
36 pásztázó elme 93-94, 143
Pavlov, Ivan 183
precuneus 94
prefrontális kéreg 94
pszichológiai távolság 170–74

Rabinow, Jacob 195

 492/
Raichle, Marcus 93, 333
Rathbone, Basil 24
recenciahatás 64
rejtett előítélet 57-58, 157, 167
reprezentativitási heurisztika 64
restség 244-45
Richet, Charles 303
RIM (BlackBerry) 245
rózsaszín elefánt 33–36, 45

Sanders, Harlan David

325 Schooler, Jonathan
304
Seligman, Martin 196
séta mint távolságteremtő mechanizmus 177, 184
sétapálca 271–74
siker és magabiztosság 254, 256-57, 258-59
Silverstein, Shel 43, 211
Simon, Herbert 83
Slater, Oscar 37, 301
Snelling, Harold 291-92
Sotomayor, Javier 166
Sperry, Roger 210
Spinoza, Benedict de 33
spiritualizmus 302–04
 493/
Swahn, Oscar 325

szelektív hallás 98
szelektív látás 97
szelektivitás 104–06, 111
személyészlelés 133-34, 138
szemléletmód 311, 315, 321–23, 328
szkepticizmus 32, 35, 80
szokás 83-84, 242–46, 248–50, 254, 306
szirés 36, 50-51, 70-71, 72, 74, 78, 95, 104–06, 111

Taleb, Nassim 230

tanulás
és a sétapálca-példa A sátán kutyájában 273-
74 és öregedés 265–67
lásd még képzés
tanúvallomás 224
távolságteremtő mechanizmus
meditációval 189–97
térbeli eltávolodással 182–89
tevékenységváltással 173–77
temporális és a parietális lebenyek találkozása (TPJ) 191
tespedtség 93
téves információs hatás 224-25
 494/
tigrises kísérlet 295–97
Trope, Yaacov 170-71, 188, 193
tudatos jelenlét 187, 190, 226-27, 236-37,
305 sétapálca-példa A sátán kutyájában
273-74
szerepe a Holmes-rendszer felé vezető úton 37, 40
története 13-14
tudományos módszer 29–32
túlzott magabiztosság
jelei 260–64
veszélyei 254–59
tündérfotók 290–95, 300–02, 305, 314
Tversky, Amos 219

utánzó polip 297-98

valószíniségi inkoherencia 220-21

valószínitlenség 204–06, 229–32, 233-34
videójátékok 142
Viereck, Sylvester 158
villanykörte felvillanása 167-68
vizualizáció 193–96

Wagner, Berny 166

Wallace, Alfred Russel 303
 495/
Watson, dr. John
„A Vérbükkös tanya” 73–76
„Szökés az internátusból” 319
A Négyek jele 55, 60–63, 64-65, 66-67, 69-70, 71
afganisztáni múltja 36, 87-88, 90–92, 115
el nem mélyedő aktivitása 136
első találkozása Holmesszal 26, 92
gondolkodási folyamata A sátán kutyájában 271–81
hipotetikus repülőgép-kereséses kísérlet 101–103
Holmes-ábrázolása 169, 306
összehasonlítása Holmesszal 135-36, 247, 313, 319-20, 324
szerepe a binügyek megoldásában 248–50
tartózkodása Afganisztánban 36, 87-88
versengése Holmesszal 102
Watson-rendszer irányította gondolkodás 32-33, 37
Winner, Ellen 39
Wittgenstein, Ludwig 196
Wright, Elsie 292, 294, 314

Zeigarnik, Bluma 181

zuhany mint távolságteremtő mechanizmus 177, 181

zsonglőrködés 265-66
@Created by PDF to ePub