A LÉLEK NAPLÓJA

Egy távolbalátó nő naplója, aki 39 éves korában halt meg, halála után találta meg a lánya ezeket a
feljegyzéseket. A földi életéről szóló részeket nem írom le, röviden az élettörténete – hivatalnoknő, aki
maga neveli Viktória nevű kislányát, férje elhagyta, később Párizsban szerencsétlenség áldozata lett. Ezt a
naplót Viktória találta meg, aki ma is él.

Az estharang halk kongását még hallom, a kis vaskályha fényét még látom, féllábbal mégis a másik
világban vagyok már. Az estharang elnémult, a kályha tüze kialudt s én megérkeztem az örök hazába. Ott
lent az emberek álomországnak nevezik. Itt elhagyom a földi test nehéz súlyát, és kiszélesedett öntudattal
nézek szét. Látjuk a szenvedések okait, látjuk a jövőt. milyen jó, hogy reggelre elfelejtjük, s csak mint
zavaros álomképet visszük át magunkkal az itt átélt eseményeket.
Alfát ma nem láttam még sehol, pedig nagy szükségem volna a tanácsaira. Alfa az őrangyalom,
akivel minden éjjel sokat beszélgetek. Szép, gyönyörű, hófehér angyal ő. A múltkor megkérdeztem:
– Miért hívnak Alfának?
– Mert még a kezdet kezdetétől vagyok.
Alfa olyan, mint az őrangyalokat ábrázolni szokták a bölcsők fölött. Fehér ruhája van, homlokán
csillag ragyog. Mindig megértő és szelíd. Olyan, mint egy jóságos anya. Milyen kár, hogy most nem
látom sehol. Ah, ott jön. Csodálatos világ ez, ha valamit nagyon akarunk, rögtön teljesedik.
– Isten hozott édes Alfám, olyan nagyon vártalak már!
– Békesség neked egyetlenem! – üdvözöl Alfa az ő mélyzengésű, lágy hangján.
– Édes Alfám, nemsokára reggel lesz, és nekem vissza kell mennem a földre. Szeretnék kérdezni
valamit. Tudtad te előre, hogy én ott lent a földön állást kapok. És ha tudtad, miért nem mondtad meg
nekem?
– Gyermekem, a jövőt nem mindig mondhatjuk meg előre, mert ártana ez a tudat. Ha látnátok, hogy
mi elé mentek, megtorpannátok, és ott hagynátok a földi harcmezőt, ahol nappal dolgoznotok kell. Ha én
megmondtam volna előre, hogy itt az ideje állásba jutásodnak, akkor te emberileg nem tettél valna meg
mindent, amit igy szorgalmasan megcselekedtél és nem sikerült volna semmi. Így meglett az, aminek
lennie kellett. Ha látnátok, tudnátok előre, hogy bűneitek büntetéseképpen három hónap múlva meg
fognak gyilkolni, akkor örök rettegés volna az élet számotokra. A most elmondottak bizonyítására
egyszer el foglak vinni valahova, ahol szemléltetően fogod látni az emberi sorsok előzményeit és
következményeit. Most menj, gyermekem, mert a földön hajnalodik, végezd ott a kötelességed, neveld a
kislányodat, dolgozz a hivatalban, és szeresd az embereket. Isten áldjon, gyermekem!
Milyen különös, édes világ ez a másik! Itt az éjszaka nem sötétebb, a nappal nem világosabb, itt
mindig egyformán jó lenni.
Ma ahogy átjöttem és ébredeztem, Alfa úgy bontogatott az álom bódulatából, s elmentünk sétálni.
Alfa azt mondta, hogy megmutatja nekem a poklot. Én, bár féltem egy kicsit, mégis belenyugodtam, mert
kiváncsiságom nagyobb volt félelmemnél. De mennyire elcsodálkaztam, mikor a poklot egészen másnak
láttam, mint azt lenn a jó öreg földön tanultuk.
Egyenes úton mentünk, egyszer csak minden átmenet nélkül lesüllyedtünk valahova. Olyanforma
érzés volt, mintha ritkább levegőből sűrű, büdös, fojtó térbe kerültünk volna. Eleinte alig láttam, majd
ahogyan hozzászokott a szemem a sötétséghez, nagy marakodó csoportot vettem észre.
– Alfa, hol vagyunk? – kérdeztem rettegve.
– A holtak birodalmában – felelte Alfa alig hallhatóan. De hiszen ezek élnek!
Élnek saját maguk, de meghaltak a föld számára. Ezeket a földön mind eltemették, meggyászolták,
elfeledték pedig élnek, mert halál nincs.
Csodálatos, és érthetetlen számunkra. Közelebb léptem a marakodókhoz. Egyiknek véresre karmolták
az arcát és kezét. Valami után kapkodtak, ami mindig eltünt előlük, Valami ragyogó ékszerféle volt. Alfa
észrevette tépelődésemet, sietett felvilágosítani.
– Ezek kapzsi anyagias lelkek, akik még most is a vagyon után áhítoznak. Tépik, marják egymást és
az arany mindig kisíklik a kezükből.
Elhaladtunk mellettük dühösen fenyegetőztek, féltették az aranyukat.
1
 – Drága Alfám, mi minden éjjel a a halál birodalmában járunk ha alszunk?
– Gyermekem, a halál és az álom édestestvérek.
– Sok mindent nem értek én abban az álomvilágban. Nem értem például azt, hogy én hogy kerültem
ide, ahol a halottak vannak, hiszen én élek. Nem értem azt sem hogyha én itt vagyok, miért nincsenek itt
összes földi ismerőseim, hiszen ők is alusznak, nekik is át kell élniük ezeket a csodákat. Annyi kérdésre
nem találok választ.
Töprengésemben nem vettem észre, hogy Alfa már elhagyott. Körülnéztem, nem láttam őt, csak egy
szomorú asszony cipelt valamit mellettem. Arca sápadt, keze véres. Amint jobban megnéztem a
csomagját, látom, hogy egy gyermekholttestet visz. Megdöbbenten pillantok rá :
– Mit viszel, szegény lélek?
– A halott gyermekemet. Én öltem meg, mert törvénytelenül született.
– És nem is próbálod tagadni bűnödet?
– Itt nem lehet tagadni. És ha lehetne is, nem törölhetem le a vért a kezemről.
– Miért nem teszed le a holttestet egy eldugott helyre, ahol senki nem találhatja meg?
– Mert nem tudom letenni. Hozzám tartozik, mint a kezem, fejem, vagy a lábam. Hozzám köti a bűn,
amit elkövettem. Ez a pokol, nem a lángok.
Eltűnik előlem a szegény lélek, és futok Alfa után. Ott messze az út végén ragyog fehér ruhája. Egy
lépés csak, és ott vagyok mellette. Milyen jó lebegni, és az akarat és a gondolatok sebes ségével haladni.
Nem kell hordani ezt a nehéz hústömeget, amit mint ember nem lehet elhagyni. Alfa látja gondolataimat,
és megkezdi napi oktatását:
– Az imént azt kérdezted, miért nincsenek itt az ismérőseid is, ha te itt lehetsz. Akik lent a földön
most alszanak, azok mind itt tartózkodnak ebben a világban, de te nem láthatod őket, mert itt fokozati
különbségek vannak. A nálad magasabbrendűek magasabb síkon ébrednek öntudatra, ha eljön számukra
az alvás ideje, az alacsonyabbrendűek mélyebb síkon. Itt a fokozatbeli különbség nem azt jelenti, mint a
földön. Ott magasrangú ember, akinek sok a pénze, nagy tekintélye van, és alacsonyabbrendű, ha
szegény, rongyos és névtelen. Itt nálunk pedig a lélek jósága, szeretetreméltósága dönti el, hogy ki hová
kerül, amikor alszik. Sokszor előfordul, hogy szegény mosónő jobb, tisztább, magasabb lélek, mint
gazdasszonya, a gőgös államtitkárné. Ez esetben a mosónő tanítja az államtitkárnét a tudományára.
Mig Alfa tanít engem, szembejön velünk két lélek. Csendesen, meghitten beszélgetnek. A férfi
valami különös, vékony, fehér zsinórt von maga után.
– Mi ez a zsinór? – kérdezem Alfát.
– Ez az életszalag. – feleli Alfa. Azt jelenti, hogy ez a férfi él lent a földön, csak éjszakánként jön erre
a világra. A szalag összeköti a lelkét a testével. Ha most követnénk ezt a fonalat, leérnénk a földre, egy
házba vezetne bennünket. Abban alvó embert találnánk, ennek az embernek a testét. Amikor a lélek
visszatér a testbe, akkor ez a szalag, mint a gumi összeugrik, eltűnik. Ha a lélek távozik a testből, ez a
szalag addig nyúlik, ameddig a lélek megy. Ha a szalag elszakad, a lélek nem térhet vissza a testbe, az
ember meghal. Látod, annak a másik léleknek, a nőnek már nincs ilyen szalagja, de mivel a szeretet örök,
minden éjjel találkozik a földön maradt férjével, aki elalvás után azonnal siet hozzá.
Meghitten beszélgetnek, most nem választja el semmi őket egymástól. A férj reggel ha felébred,
boldog, mert szépet álmodott. Azt álmodta, hogy együtt volt a szerető feleségével, az gyöngéden
megsimogatta, elmondta, hagy a szeretet nem hal meg a sirnál. A férj nem tudja, hogy ez valóság volt, de
a szerető meleg érzéseket elhozta magával az anyagi világba, és az egész napja boldogabb lesz tőle.
Útunkat egy szép fehér lélek keresztezte. Mosolyogva köszönt Alfának. Vajon, ki lehet – tünődtem.
– Őrangyal, mondta kedves égi barátom. Jőjj, kövessük az útját.
Elindultunk az őrangyal nyomában. Sok görbe és egyenes ösvényen haladtunk, majd hirtelen
süllyedni kezdtünk olyanformán, mint mikor a lift lefele megy. A földön voltunk. Az őrangyal nagy, sötét
erdő felett lebegett. Nem tudtam elgondolni, mit akarhat itt, ahol legfeljebb hollók és rókák vannak, de
emberi lénynek nyoma sincs. De tévedtem. Amint beljebb hatoltunk az erdőben egy kicsiny mozgó alakot
pillantottam meg. Egy gyermek botorkált az avarban, hátán rőzseköteg. Valószínüleg eltévedt. A hó
hullani kezdett, sűrű, apró pelyhekben elborította az útat. A kisfiú leült egy fa tövébe, és sírt. Távolból
vonítás hallatszott, lehet, hogy kutya, vagy talán farkas. A gyermek rémülten figyelt. Úgylátszik,
megismerte a vészjósló hangot.

2
 – Jaj, mi lesz vele – Alfa, segíts, ha tudsz. Istenem, hogy nincs rajtam emberruha, hogy legalább egy
husánggal védelmére kelhetnék.
Alfa szelíden mosolygott.
– Ne félj, itt a védőangyala, jobban vigyáz rá, mint ti.
Nem mertem ellenkezni, csak magamban tépelődtem, hogyan tud egy testetlen lélek valakit a
farkastól megvédeni.
Az őranyal akkor a gyerekhez lebegett, megfogta a kezét. A kisfiú nem látta őt, mégis felállt, és
elindult. Az őrangyal elvezette az útra. A kisfiú örült, hogy megtalálta az ösvényt, és elkezdett hazafele
szaladni. Messze távolban, az ösvény végén apró kis fény villant meg. A kisfiú nem látta, de az őrangyal
igen. Az erdőkerülő végezte esti sétáját. A gyermek futott előre az úton. Háta mögött felhagyott a vonítás.
Az őrangyal ellibbent az erdészhez, megfogta a kezét és fülébe súgta, hogy valaki az erdő szélén
veszélyben van. Az erdésznek ekkor eszébe jutott, hogy az ösvény másik végén még nem járt. Elindult
hát szépen a gyermek felé. Félúton találkoztak. Az erdész hazavitte az eltévedt fiúcskát, adott neki
vacsorát, lefektette. Megkönnyebbülten föllélegeztem. A gyermek meg volt mentve.
Így dolgoznak az őrangyalok.
Követtük tovább a szép fehér angyalt. Repültünk fölfelé. Tágas térségben találtuk magunkat.
Kezdetben nem láttam semmit, mert nem volt egész világos. És amikor nagyon erősen látni akartam,
mégis láttam. Egy ember szaladt el előttünk, sokan kergették. Emberem hol egy bokor, hol egy szikla,
vagy ház mögé bújt, de üldözői mindenütt rátaláltak. Amint az egyik bokor mögül hirtelen előtünt,
megrémültem.
– Alfa, hiszen ez az én nagybátyám, tiszteletben álló, komoly ügyvéd, miért üldözik őt?
– Gyermekem, nagyon sajnálom, hogy szomorúságot kell okoznom neked, de a te nagybátyád csak a
földön becsületes ügyvéd, ahol lehet hazudni és lehet palástolni az elkövetett bűnöket, de itt közönséges
szélhámos, akit üldöznek azok a lelkek, akiket a földön kifosztott, megkárosított. Utol nem érhetik, mert
még nincs itt a leszámolás órája, csak üldözik, ha majd meghal, és meghalnak az üldözöi is akkor
elszakad az életszalagja, ami most megvédi és akkor utolérik őt.
Elszomorodtam, nagybátyámat nem szerettem ugyan túlságosan, de azért sajnáltam, hogy ilyen sors
vár rá. Tovább mentünk. Láttam kollegámat kocsmákban, örömtanyákon dőzsölni. Csodálkozva fordul-
tam vezetőmhöz.
– Hát itt a másvilágon is van ilyesmi? Hiszen lent a földön azt tanuljuk, hogy pokolba vagy
menyországba jutunk, de hogy vendéglő is van itt azt sosem hallottam.
– Sok mindent nem hallottál még gyermekem, ami pedig van annak dacára, hogy nem hallottál róla.
Az ember nem lesz sem jobb sem rosszabb ha meghal. Nem elég rossz a pokol, nem elég jó a
mennyország számára. Éli tovább azt az életét, amit a földön megszokott. Csakhogy most fizikai test
nélkül. Azonban a fizikai testtel nem halnak meg a vágyak, mert minden kívánság a lélekből fakad. Az
érzéki marad itt is, a részeges szereti az italt, de itt már nem élheti ki vágyait, mert nincs hozzá fizikai
teste. Csak a szomjúság gyötri és ez számára a pokol. A szegény lelkek így kínlódnak hosszú időn át. Ha
jól megnézed őket, látni fogod, hogy egyiknek-másiknak van életszallagja, a többinek nincs. Itt nem sok a
különbség köztük, csupán annyi, hogy az élők csak alvásuk idején tartózkodnak itt, egyébként pedig lent
vannak a testükben.
Megkérdeztem Alfától, amikor elhagytuk ezt a társaságot, hogy ezek magas vagy alacsonyrendű
lelkek? Alacsonyak, mondotta. Most megyünk a magasakhoz.
Felfelé szálltunk, itt már tisztább volt a légkör és kellemesebb. Nagy iskolatermet láttam magam elött.
A dobogón ismerős ember tartott előadást. Kedves, mosolygós arccal intett felém mikor meglátott. Nem
akartam hinni a szememnek. A házunkban lakott egy öreg, sánta, nyugdíjas vasutas. Reggelenként
találkoztam vele, tisztességtudón köszönt. Csekély nyugdíjból tartotta fenn magát, nevelte két árva
gyermekét. Ő volt az előadó itt a dobogón. Arca tiszta, ragyogó és boldog. Szeme okosan csillog,
előadása választékos. Hallgatói is ilyen derült kedélyű lelkek. Megismerem közöttük elhalt drága
nagyanyámat, aki igen egyszerű öregasszony volt. Ez hát a magasabb kategória.
– Mit tanulnak ezek itt? – kérdem Alfát. Hát itt más tantárgyak is vannak mint a földi egyetemen?
– Amit most ad elő az öreg vasutas, az éppen a legfontosabb tantárgy – a megértés. Ezenkívül a
tanrenden szerepelnek: a szeretet, lemondás, odaadás, másokon való segítés, jóakarat. Még magasabb

3
fokozaton előadják az emberiség haladását szolgáló intézmények előkészítését: az orvostant spirituális
alapon és minden mást, ami az emberiség kulturális fejlődését mozdítja elő.
– Kedves Alfa, még egy kérésem volna, ha teljesítenéd, mielőtt időm lejár – fordultam égi
barátomhoz. Mutasd meg nekem kicsiny leánykámnak, Viktóriának a lelkét.
Virágos, napsugaras mezőkön követtem őt. Bájos magas szőke lány jött velünk szembe. Őzbarna
szeme komolyan nézett rám. Itt vagyok anyám, – szólt a bájos alak lágyzöngésű, számomra ismeretlen
hangon. Megütődve tekintettem Alfára, de helyette a lány felelt.
– Igen, én vagyok a te lányod, édesanyám. Köszönöm a testet. amit adtál nekem. Nézz a szalag
irányába és meglátod a kicsiny lánykádat, ahogy te most ismered.
Követtem a szalagot. Kicsiny szobánkba vezetett a másik vége a bölcsőben alvó Viktória szíve fölött
tűnt el. Nem értettem a dolgot. Az a Viktória egy éves, csöpp leányka, ez a másik pedig majdnem olyan
idős mint magam.
– Édesanyám, kondult meg a szép lány hangja mintha az idők távlatából csendült volna elő,
édesanyám, a lélek nem akkor születik, amikor a test. A lélek régen él, a test csak most született. Régen
élünk, sok ezer esztendő óta. A lelkünkben él a sok tapasztalat, és a test nem birná el. Kérdezz meg egy
öreg embert. érzi-e magát lélekben öregnek. Azt fogja mondani, hogy nem, ma is fiatal. Ez bizonyítja az
örökkévalóságot. A lélek soksok ezer éves, mégsem öregszik, mert halhatatlan.
Nem tudom mit éreztem, megérintett az örökkévalóságnak a lehelete.

– Üdvözöllek kedves Alfa, hol voltál, hogy nem láttalak eddig?

– Ott, ahová te is jössz rögtön gyermekem – felelte és máris kézenfogott. – Megyünk Párizsba.
A következő pillanatban nyüzsgő, mozgó, kivilágított várost pillantottam meg lent a mélyben.
Amit látni fogsz, nem emlékezhetsz vissza reggel a földön, –jegyezte meg Alfa.
Nagyforgalmú utcakeresztezés felett lebegtünk, a kanyarodónál élénk autótülkölés, egy hörgő
sikoly... valakit elgázolt az autó. Láttam amint sok ember összeszalad és az embergyűrű közepén ott
feküdt László, a férjem. Testéből lassan emelkedett ki a páraszerű, másik, finomabb test, felfelé lebegett a
magasba, már elérte az elsőemeleti ablakokat. Az a zsinór ami a testet összeköti a lélekkel, egészen
vékonynak látszott. Ekkor az egyik őrangyal odalebbent a zsinorhoz, megfogta és erélyes rántással
szétszakította. A holttest lent a földön, kinyújtózott, a lélek pedig szállt, szállt, elszabadultan, mint egy
léggömb, az őrangyal karján. Hogy a holttesttel mi történik lent a földön, nem érdekelt, de annál inkább a
lélek sorsa. Mi is fellebbentünk a lélek után. Lent a test mellett még megpillantottam Lászlónak az
édesanyját, aki tíz év előtt halt meg.
– Nézd Alfa, – figyelmeztettem barátomat, egy ismerős.
– Tudom, a most elköltözöttnek az édesanyja. Ezért látják a haldoklók már a régen elhalt
hozzátartozóikat, mert valóban ott vannak. Az egészséges emberek nem látják a lelkeket, mert még nem
értek meg a világ számára, de a haldokló már a küszöbön áll és többet tud.
Követtük a Lászlót vivő angyalt. Gyönyörű kertbe lebegett vele. Valamivel bepólyálta, mint a
csecsemőket szokás és befektette egy cellába.
– László most aludni fog – világosított fel Alfa, mielőtt kérdést intéztem volna hozzá. Aludni fog
sokáig, mert bűnös életet élt a földön. Ebben a világban ő most csecsemő, megszületett a világ és meghalt
a föld számára.
Még egyszer megnéztem Lászlót. Aludt öntudatlan, mély álomtalan álmot.
– Mától fogva özvegy vagy, mondta Alfa, de lent a földön még nem szabad tudnod: tehát ahogy
kilépsz az örökkévalóságból, annak kapuján, mindent el kell felejtened.
Vegyes érzelmekkel követtem Alfát, aki szótlanul haladt előttem, nem beszélt hozzám, hogy
gondolkazhassam. Ugyan hogy fog engem érinteni ez a haláleset lent a földön. Fogok-e bánkódni, vagy
megszabadultan fellélegzek? Eszembe jutott Viktória, ez a szép komoly fiatal lány. Viktória, aki itt
álomországban olyan idegen nekem, a földön meg a legjobban szeretett lény számomra. Úgy érzem, hogy
valaki néz rám. Feltekintettem. Viktória jött velem szemközt.
– Itt vagyok édesanyám, hogy elmondjam véleményemet apám haláláról.
Megrettenve néztem rá. – Honnan tudod, hogy én mit gondoltam?
– Anyám, itt nincs titok ebben a világban. Itt a ki nem mondott gondalatok különféle szinű
sugárzások alakjában látszanak. Nem kell beszélni, se tagadni, se igazságunkat bizonyítani. Minden
4
kitűnik a lelki ruhánkból. A gyilkos, a tolvaj, a gonosztevő, hiába mondja, hogy ő ártatlan, ha a lelki
ruhája piszkos barna, vagy fekete színt mutat.
Így beszélt az én szép lányom, aki sokkal okasabb, előrehaladottabb lélek, mint én. Ruháján nem volt
egyetlen sötét folt sem. Ragyogó tisztán tündökölt valami túlvilági fényben.
– Mondd kislányom – kérdeztem tőle, hogy lehet az, hagy te lenn a földön csak egy tudatlan
kisgyerek vagy, itt ebben a világban pedig tanult, okos, teljesen kifejlett lélek?
– Lent a földön abban a gyermeki tesben öntudatomnak csak egy kis része öltött testet. Egy pár rossz
tulajdonságot, anyagias kívánságok, hibák, melyeket csak a durva anyagvilágvan lehet kiküszöbölni a
lélekből. Az öntudat intelligensebb része itt marad munkálkodni ebben a világban. A földi tudósok úgy
veszik ezt kettősséget, hogy altudat és feltudat. Hasonló ez az állapot a rózsa életéhez. A gyökér a piszkos
földben él, a bimbó pedig a napsugaras magasságban.
– A múltkor azt mondtad kislányom, hogy a lélek nem akkor születik, mikor a test. Magyarázd meg
az értelmét.
– Magyarázni nehéz ezt a kérdést, mert akinek nincs a lelkébe vésve ez a tudat, az bizony nehezen
érti. A lélek régen, millió esztendők előtt került ki a Teremtő kezéből és megszületése óta sokezer életen
ment keresztül. A fejlődés kezdetén ősember volt, az erdőben fákon élt, majd barlanglakó lett, azután
házat épített magának, később városba tömörült, megteremtette a kultúrát. Aki született és meghalt, nem
mind új lélek, hanem ugyanazok, akik a fejlődés hajnalán együtt indultak el. Megtörténik sokszor, hogy
az utcán idegen emberrel találkozunk. Ránézünk, hátrafordulunk utána, ő ugyanazt teszi és mind a kettő
úgy érzi, hogy ismeri valahonnan a másikat. Valóban ismerik egymást. Együtt voltak ősemberek,
barlanglakók, házépítők, a kultúra elindítói. Aztán a sors valahogyan szétdobta őket. Most ha találkoznak
nem tudnak semmit, csak sejtik, hogy ismerősök. A tudás megcsalhatja az embert. Az érzések sohasem.
Mert a tudást a földön szerezzük, az érzések pedig a lélekbe vésve élnek.
Az imént azon gondolkoztál, folytatta tovább Viktória, mit szólok édesapám halálához. Itt a halált
más szemmel nézik, mint a földön. Ott azt hisszük, hogy minden elveszett, ha a szeretett lény eltűnt
elöllünk, ha meghalt. Valamennyi idő után, öntudatára ébredve folytatja munkáját. Örülök, mert így
könnyebben a lelkéhez férek. Ha felébred együtt meglátogatjuk, mert biztosan nem fogja tudni mi történt
vele. Születésem előtt éppen ezért választottam őt apámnak, mert a testi rokonság révén jobban a
közelébe férkőzhettem. Ismerem őt már nagyon régen. Valamikor a felesége voltam, híven szeretett és
rámköltötte minden vagyonát. Most szeretném valami módon visszafizetni neki. Azt hiszem rövidesen
nagy szüksége lesz rám és sor kerülhet az adósságom kiegyenlítésére.
– Meg kell tanulnod, mondta Alfa – összpontosítani a gondolataidat. Ha valakinél eredményeket
akarsz elérni, gondolj rá erősen szeretettel. A gondolatok az illető lélek, vagy ember felé rezegnek,
minden távolságokon át és feltétlenül megtallálják őt. Azért mondtam, hogy szeretettel gondolj rá, mert a
rossz gondolatok rossz érzéseket, a jó gondolatok jó érzéseket váltanak ki a másik lélekből. Most menj
gyermekem és jól jegyezd meg mindazt, amit ma mondottam neked, – fejezte be Alfa oktatását és búcsút
intett, mialatt elmerültem az öntudat sűrű, sötét felhőjében.

– Jöjj gyermekem pihenni, – hívott át Alfa magához, – a mai mozgalmas nap után kell egy kis
felfrissülés.
– Üdvözöllek kedves égi barátom – köszöntöttem őt.
Megint itt vagyok ezen a világon, amiről ott lent nem tudunk semmit. Ismeretlen épület elé értünk.
Óriási bazilika szerű kupolában hófehér márványlépcsőn Alfát a szembejövő lelkek udvözölték. Még
magamban tünődtem, miféle épület lehet ez és felértünk a legfelső emeletre. Óriási tágas teremben
hatalmas teleszkópok álltak sorban. Nem tudtam szóhoz jutni a boldog meglepetéstől. Ahová mindig
vágyódtam, de soha nem jutottam el, oda vitt most Alfa, a legmerészebb álmaimban sem képzeltem el
ennél szebbet. Alfa odalépett az egyik óriási távcsőhöz, igazított rajta és mondta: most már nézz bele.
Nem birom hiven leírni azt a lenyügöző látványt, ami szemem eIé tárult. A koromfekete égbolton
sziporkáztak a csillagok. Amint belenéztem a világürbe ezen a hatalmas messzilátón, megláttam azokat az
apró bolygókat is, amelyek a naprendszerünkben a Nap körül forognak, de amelyeket földi látcsővel alig
lehet látni. Mindenről megfeledkezve figyeltem az ég csodáit. Alfa újra csavart egyet a látcsővön, erre az
egyik apró bolygó egy pillanat alatt megnőtt. Tíz méter átmérőjű piciny világ volt rajta, csöpp
emberekkel, állatokkal, hegyekkel, völgyekkel. Csodálkozva szemlélődtem tovább. A tapintatlan látcső
5
apró ház apró szobácskáját tárta föl előttem. Az emberek hasonlítottak a föld lakóihoz, de valami furcsát
mégis láttam rajtuk, amit nem értettem: kis fényes denevér szárnyuk volt. Alfa egyet csavart a gépen.
Félelmetes nagyságú égitest rohant felénk. Rémületemben elkaptam a fejem a látcső elől, mert azt hittem
rögtön rámzuhan.
– Csak a teleszkóp hozza közelebb ezt a bolygót figyelmeztetett nevetve Alfa.
Odanéztem újra. A hatalmas világtest eltakarta a fél eget. Felületén még cseppfolyós tűz lobogott,
mégis emberek álltak rajta. Rémületes óriások, talán hétszáz méter magasak is lehettek. A csodálat
szótlanná tett, csak néztem Alfát.
– Az égi távcsővek tökéletesebbek mint a földiek, mondta Alfa. Miután az égboltozaton levő
világokat láttad, most jöjj mutatok mást.
– Nem szívesen mozdultam el a teleszkóp mellől, de nem akartam szófogadatlan lenni, mentem
utána. Egy mikroszkópot vett elő valahonnan és odatett egy csöpp vizet. Azt hittem, rémületes víziször-
nyeket fogok látni, de tévedtem. Ezen mikroszkóp tovább bontotta a vizet, mint hasonló földi műszerek.
Hosszas és megfeszített megfigyelés után láttam, hogy forognak az elektronok a központi mag körül.
Ugyanaz a bolygórendszer egy csepp vizben, mint a végtelen világürben.
– Látod, mindenben élet van. Az óriási bolygón és az elektronon egyaránt. Az Isten szine előtt nincs
kicsi és nincs nagy. Az Ő szemében egyforma kedves a tüzes bolygó hatalmas lakója és a csöpp elektron
apró emberkéje. Éppen úgy szereti a legszebb angyalt mint az utolsó méhecskét, mert mind a kettő az ő
teremtménye.
– Kedves Alfa – szakítottam félbe kiváncsian – más bolygón is laknak emberek, nemcsak a földön?
– Az emberi felfuvalkodottság és gőg eredménye azt képzelni, hogy ebben a szédületes nagy világban
csak ezen a porszemnyi bolygón van élet.
– De édes Alfám, hogy élhetnek emberek ebben a tűzben? – fagattam bölcs barátomat.
– Gyermekem, csak olyan szervezetű embereket tudsz elképzelni, mint a föld lakói. Nem gondolsz
arra, hogy lehetnek olyan lények, akiknek éppúgy életelemük a tűz, mint nektek a levegő. Isten olyan
bölcs, hatalmas és gazdag, hogy minden ember számára van egy gondolata, hogyne lenne hát minden
világ számára?
Óriási távlatok nyíltak meg szemem előtt. Gyönyörű célok, melyekről nem is álmodtam eddig.
Mégegyszer a teleszkóp elé álltam. Valahol messze kelt a nap. Különös, furcsa látvány volt ez így kint a
világürben. Az öreg Föld most fordította az aranygömb felé azt az oldalát, ahol én lakom. Ez arra intett,
hogy távoznom kell ebből a tündérvölgyből. Alfa kedves hangja kisért a kapuig.
– Mondd Gyurka, – kérdeztem legjobb gyermekkori földi barátomat, mi a véleményed a halálról?
– A halál létforma változás, semmi egyéb. A lélek leveti a testet és más formában él tovább. Az életet
megélni nem lehet, ami egyszer volt, az meg nem szűnhet, meg nem semmisülhet. Az anyag átváltozik.
Ha a fát elégetjük, hamu és füst lesz belőlle. A hamu idővel földdé válik, a füst pedig a levegőbe jut, és
később leszáll, mint korom. Nem szünt meg, csak átváltozott. A selyemlepke petéjéből kikel a hernyó, a
hernyó begubózik és a selyemgubóból kikel a lepke. Itt sem szünt meg az élet, csak formaváltozás történt.
A hernyó nem tudja, hogy ő pete volt, a gubóból kikelt lepke nem emlékszik az ő csúnya
hernyóállapotára. Folyik minden tovább az örökkévalóság sodrában. Ha az anyag így változik és nem
semmisülhet meg, annyival inkább nem semmisülhet meg a lélek, aki az anyagot létrehozta.
– Miből gondolod, hogy az élet örök, – kérdem én.
– Én nem gondolom azt, hanem tudom. – felelte Gyurka.
Két éve Berlinben jártam. Azelőtt sohasem jártam ott, pedig amikor egy térre értem, olyan
ismerősnek tűnt fel minden, mint az olyan hely, ahol naponta járunk. A térről kis utca nyílt. Anélkül,
hogy egy lépést is tettem volna, éreztem, hogy ebben az utcában milyen házak vannak. Tudtam, hogy a
negyedik nagy, ódon sárga épület, régi vasrácsos ablakokkal van. Elindultam én a kis utcában, minden
úgy volt, ahogy azt előre láttam. Mi volt ez tehát? Vizió talán? Nem. Lelkem valamikor itt élt, ezen a
környéken, emberi testben. Azután megtörtént a formaváltozás, amit halálnak neveznek, később a másik,
amit születésnek hívnak. A sok átváltazáson átment lélek elhozta az emlékeket a jelenlegi testbe és
ráismert a kis utcára, meg az ódon sárga házra.
– Gyurka, te azt gondolod, hogy többszőr is élünk kérdeztem.

6
 – Tudom feltétlenül – felelte Gyurka. Nézd meg a piciny gyermeket. Egyik makacs és rakoncátlan, a
másik hallgatag és álmodozó. Hol sajátította el ezeket a tulajdonságakat? Talán az anyaméhben? Vagy a
pólyában? Nem. Hanem a lélek előző életéből hozta magával tulajdonságait.

– Alfa kinyújtotta a kezét az égboltra és egy ragyogó csillag felé mutatott. E pillanatban hatalmas
lendületet éreztem. Kint lebegtünk a világűrben. A Föld úgy látszott, mintha imbolygó légkör burkolná
körül.
– Mi ez? – kérdeztem tőle.
– Ez a Föld lelke, vagy ahogy az emberek nevezik, a másvilág. A Földet környezi. Itt élnek a föld
felszínéről elköltözött, meghalt emberek lelkei mindaddig amíg meg nem érnek egy magasabb világ
fokozatára. Oda mennek azok is akik alszanak. Minden bolygónak más a kisugárzása: – a Vénusz
kellemes, a művészetre hat, a Marsé baljóslatú, háborút hoz, a Merkúr alacsonyrendű, a Jupiteré a
tudományt segíti elő. A művészek tehát a Vénusz, a hadvezérek a Mars, a tudósok a Jupiter, az érzéki
alantos lelkek a Merkúr befolyása alatt születnek.
Lassan megértettem, hogy nem a bolygók döntik el, hogy kinek milyen sorsa lesz, hanem a lelkek
már úgy indulnak el megszületni, a megfelelő befolyás alatt érkezzenek a földre.
Útközben Alfa elmondta, hogy egy születésnél segédkezett. A megszületett lélek tekintélyes ember
lett lent a földön, nagy vagyont hagyott hátra és szivósan ellenállt a halál bekövetkezésének. Végre
őrangyala sok vita után elvágta az életfonalát, miként a földi bába a köldökzsinórt. Az öreg
szívszélhüdésben halt meg a földön, hogy megszülessen itt, a másvilágon. De gyere velem, ma fontos
dolgunk lesz, szólt vidáman Alfa. Ma kell ébrednie Lászlónak. Legelőször téged és Viktóriát kell
meglátnia.
Kissé bórsódzott a hátam a kötelességtől, de mivel itt nem lehet ellentmondani, szó nélkül követtem
Alfát. Útközben beszélgettünk. Távolabb ismerőst pillantottam meg, nagymama volt, boldogan köszön-
töttuk egymást.
– Tudtam, hogy ma idejössz hozzánk – mondta nagy szeretettel. Látod én itt lakom és innen indulok
útnak.
Hosszú sor ajtónélküli cella mellett haladtunk el. Teljesen egyöntetű szobácskák voltak, ággyal,
asztallal és székkel. Minden ragyogó hófehér. Az ágyban bepólyált alvó nagybeteg lelkek feküdtek. A
székeken egy-egy őrangyal ült. A folyósó végén az egyik cellában, az alvó lelken kívül, még az angyalon
kívül egy másik angyal állt. Meglepődve ismertem meg Viktóriát.
– Jöjjetek, már vártunk rátok, – szólt, amikor beléptünk.
A szobában négyen alig fértünk el. Az alvó lélekre tekintettem. László volt, elhalt férjem. Nyugodtan
feküdt, az élet legkisebb jele nélkül, fehér szalaggal becsavarva.
–Itt az idő az ébredésre – mondta László őrangyala és hozzáfogott a szallag lebontásához. A lábánál
kezdte és haladt felfelé. Alfa gombolyította fel a polyát, azaz annak lecsüngő végét. Amíg az őrangyal
László szívéig ért a bontással, az alvó mélyet sóhajtott és megmozdult. Mikor fejéről levette a kötés
utolsó darabját is, László kinyította a szemét és nyögve megszólalt: az autó elütött. Rámnézett fájó,
bűnbánó tekintettel.
– Judith, hogy jössz te Párizsba. Bocsáss meg nekem, nagyon beteg vagyok.
Mosolyogva megsímogattam az arcát.
– Nem haragszom rád László, nem is haragudtam soha. És most nem Párizsban vagyunk, hanem
valahol máshol.
László igyekezett felülni, én segítettem neki.
– Az autó elütötte a lábamat, elgázalt, – tért vissza megint földi emlékéhez.
– Alfa intett nekem, hogy kezdjem meg felvilágosító munkámat.
– László te meghaltál. – tértem a tárgyra.
– Meghaltam? – kiáltott rémülten – ne mondj ilyet, akkor most hogy beszélhetnék veled. Hát te is
meghaltál?
– Én nem haltam meg. Most mindketten a másvilágon vagyunk, de én reggel visszatérek a testhez, te
pedig itt maradsz, mert a te testedet már eltemették, nem mehetsz vissza hozzá.
– Eltemették a testemet, – álmélkodott a beteg, akkor hogy lehet, hogy mégis élek.
– A lélek él, a tested halott.
7
 – Lélek, – micsoda szamárság. Ilyen nincs, csak anyag van kiáltotta a materialista lélek, aki most
önmagát akarta letagadni. Ezek kik? – mutatott a többiekre.
– Ez az őrangyalom, ez a tiéd, a sarokban Viktória áll a leányod akit a földön elhagytál velem együtt.
– A csöpp Viktória már ilyen nagy lett, akkor mégis történt velem valami.
– Kelj fel az ágyból gyermekem – szólt Lászlóhoz az őrangyal és jöjj velem a kertbe.
– Én nem tudok menni, eltört a lábam amikor az autó elütött, ellenkezett a beteg.
– Tudsz menni, csak akarj.
László kénytelen kelletlen felkelt és elindult, kisétált a kertbe én is követtem őket. László anyja ült
egy padon. Mikor fiát meglátta, kitárta két karját: Isten hozott édes gyermekem. László értetlenül nézett
rá.
– Anyám… motyogta magában. Anyám rég meghalt és mégis itt beszél és magához hív. Micsoda
helyre kerültem. Bár csak felébrednék ebből a rossz álomból.
– Ez nem álom, hanem valóság – szólt rá az angyal.
– Alfa – szólítottam meg őt, mondd hol van az én apám, hogy még nem találkoztam vele. Már jó pár
éve, hogy átjött ebbe a világba. Talán még mindig alszik.
– Nem, ő már feltámadt.
– Nem értem.
– Jöjj, megmutatom – hívott Alfa. Utána mentem.
– Nézz előre.
Egyzserű kis szobába mutatott, sötét éj volt, mégis tisztán láttam mindent. Az ágyban fiatal nő alszik a
takaró, a hálóing, a teste átlátszó volt. Méhében ökölnyi sötét tömeg mozgott. A tömegből lassan fehér
zsineg nyúlott ki és az alvó páraszerű emberi alakkal volt összekötve.
A fiatal nőben felismertem Teklát az elszegényedett és megtévedt rokonomat, páraszerű emberi alak
arcából apám tekintett rám. Azonnal világos lett előttem minden, apám már nincs a lelkek világában,
hanem lent a földön fejlődő parányi gyermek teste mellett, hogy újra szülessék . Mélyen megrázott ez az
élmény.

Újra találkoztam szellemi féltestvéremmel, Phibos-szal.

A mi lelkünket együtt teremtette az Úr. Phihos átölelte a vállamat így mentünk be a palotába.
Csillogó tágas terembe sokan ültek az asztal körül. Az őrangyalok hosszú fehér egyenruhában voltak
mindannyian. Belépésünkkor ismerősen köszöntöttek. Mikor leültünk mi is az asztalhoz hamarosan
megtudtam, hogy megbeszélésre mindig itt jönnek össze, ha itthon van és nem járja a világürt. Élénk
figyelemmel kísértem az összejövetelt. Vajon miről fognak értekezni. Egyik angyal, akinek éppen olyan
fényes csillag ragyogott a homlokán mint Alfának, hosszú teleírt papírlapot tett az asztalra.
Alfa felállt, csend lett.
Testvéreim, azért jöttünk össze, hogy a földön élő kedves ember-testvéreink érdekében előkészítsük a
Berlin-Prágai gyorsvonat katasztrófáját. Sokan vannak már együtt, akiket már várnak itt, akiknek letelt a
földi idejük. Az első pillanatban sok jaj fog elhangzani és sok könny kihullani, de ha majd magasabb
szempontból tudják mérlegelni az eseményeket, megértik, hogy az ő érdekükben cselekedtünk így. Látom
a névsor együtt van – vette fel az asztalról a teleírt papírlapot, – kérem a terképet is! A katasztrófa itt fog
történni – mutatott a térkép egy pontjára Alfa. A gyorsvonat a kereszteződésnél belerohan a megrakott
tehervonatba!
Lélegzetem is visszafojtva figyeltem szavait. Nincs hát véletlen. Itt mindent tudnak előre, sőt
előkészítik az eseményeket. És a katasztrófára azt mondják, hogy ez jó az embereknek. Különös, nagyon
különös. Úgy látszik, hogy még sokat kell tanulnom, hogy túlvilági szemmel tudjam szemlélni az
eseményeket.
Az első váltóőrt el kell távolítani – folytatta Alfa. Rendes, becsületes ember, ne történjék semmi baja.
Az összeütközés idejében a második őr rendeltessék szolgálattételre! Ezt meg kell büntetni állandó
részegeskedésért.
A két váltóőr védangyala eltávozott. Mentek kötelezettségüket teljesítení.
A gyorsvonat első két kocsija összeroncsolódik, a mozdonyvezető és a fütő meghal. A jelenlegi
mozdonyvezetőnek még nem járt le az ideje. Inocent testvér gondoskodj róla, hogy hirtelen betegséget
kapjon védenced és helyettese állíttassék munkába. Őt már várják ideát. A harmadik, negyedik kocsiban
8
könnyebb sérülések történnek, ide a sebesüléseket kell beosztani. A többi kocsiban nem lesz semmi baj.
Horácius testvér, számolj be védencedről – szólott végül Alfa.
Egyik lélek felállott.
– Védencem nagykereskedő, kezére bizták a mostoha gyermekének a vagyonát. Két nap múlva
lóversenyre akarja vinni a rábízott pénzt, hogy a nyerességet zsebretegye.
Prágába fog utazni, harmadik kocsi belsejében kell elhelyezned, mondta Alfa. Könnyű sérülést és két
napi öntudatlanságot kap. Mire felébred, vége a lóversenynek, megmarad a pénz, amit igy elvesztett
volna.
Phibos, folytatta tovább Alfa.
– Védencem képviselő, ideje lejárt.
– Első kocsiba!
– Védencem hivatalnok. Három évvel ezelőtt elsikkasztotta az árvák vagyonát, bűne még nem derült
ki.
– Harmadík kocsi: kartörés. Kezét, mellyel ellopta az árvák pénzét, levágják.
– Prudus!
– Védencem ékszerész. Ideje lejárt. Feleségévél és kisfiával Budapestre akar utazni. A gyermek húsz
év múlva mint neves orvos vállalt feladatot.
– A gyermeknél magas láz készítendő elő, ami az utazást megakadályozza. Édesanyja mellette marad,
apja az első kocsiban helyezendő el.
– Hilaris!
– Védencem gyűlölt ügyvéd. Még három éve van hátra.
– Lekésik a vonatról.
– Lenis!
– Védencem jó ember, senkinek sem vét, anyja temetésére siet. Ideje még nem járt le.
– Utolsó kocsiba!
– Gratia!
– Védencem tanárnő, a kisleányával. Hitetlen lélek, az anyagon kívül semmi nagyobb hatalmat nem
ismer el. A lánykája már haladottabb, születése előtt azt a feladatot vállalta, hogy anyját korai halálával
felébreszti lelki sötétségéből.
– Második kocsiba. A tanárnőt biztos helyre, a gyermeket az ajtó mellé.
– Stepanie!
– Védencem özvegy asszony, ideje lejárt, nem szándékozik utazni sehová.
– Szorgalmazd, hogy induljon a gyorssal Komáromba lakó beteg nővérének látogatására. Második
kocsiba tedd!
A felszólított lelkek az útbaigazitás után egyenként eltávoztak védenceikhez. Végül hárman
maradtunk.
– Siessünk – sürgetett Alfa, nemsokára itt az összeütközés ideje, akkorra ott kell lennünk.
– Én is mehetek? – kérdeztem.
– Jöhetsz, de maradj mindug Phibos mellett, – válaszolta Alfa és elindultunk. A sötét éjben borzasztó
vihar tombolt. Az elhagyott kis őrházat lelkek környékezték. Ott álltak a bábák, orvosok, betegápolók,
hozzátartozók, őrangyalok és a többiek, akik majd különféleképpen segítenek és közreműködnek.
Vérfagyasztó rémület ült rajtam. Csodálkozva tapasztaltam, hogy mindenki nyugodtan beszélget, mintha
nem tudna semmit. Nagy félelmemben arra gondoltam hogy visszamegyek a testembe, felébredek, hogy
ne kelljen végignéznem a bekövetkezendőket, de a kíváncsiság győzött és én is ott maradtam Phibos
mellett.
Hogy lehet ilyen nyugodtan várni ezt a tragediát kérdeztem Phibostól a többiekre mutatva.
Mi nem vagyunk emberek, a mi számunkra ez nem tragédia, hanem szíves segítség, amit
embertársainknak nyújthatunk előrehaladásuk érdekében.
Lent, a viharos földön az őrházból borizű dúdolással kilépett az őr, meglóbálta a piros lámpát. Pár
perc múlva feltünt a tehervonat és a gyorsvonat dübörgése is közeledett. A reflektorok vakító fénye
behasított az éjszakába. Feszülten figyeltem. Ami azután történt, oly gyorsan pergett le előttem mint a
film. A berlini gyors beleszaladt a tehervonat közepébe, a mozdony felfordult, két első kocsija össze-
roncsolódott, a harmadik és a negyedik kocsi kiugrott a sinből, a többi megállt. A tehervonat három
9
kozépső vagonja feldőlt. Síkoltozás, halálhörgés, szaladgálás, fejveszettség. A lobogó fáklyák vörös
fényénél olyanok voltak az emberek mint a véres árnyékok. Mire segítség érkezett, az épen maradt kocsi
utasai kihúzták a romok alól a sebesülteket. A túlvilági sereg munkához fogott. Láttam Horaciust, amint
az ájult nagykereskedő fölé hajolva vigyázott az életszalagra, pár lépéssel hátrébb Phibost, aki éppen
akkor szakította el a képviselő életfonalát. Gratiának sok dolga akadt, mert a tanárnő és megsérült
kislánya haldoklott. Egy ember vizzel közeledett a kislányhoz, de mielőtt segíthetett volna, Gratia hamar
elvágta a zsinórt, átadva a kislány lelkét az egyik betegápolónak. A vizes ember mikor látta, hogy a
kislánynál már késő a segítség, az anyjához lépett. Gratia életet adó delejt sugározott a tanárnő arcába,
mire az felnyította szemét.
– Hol a kislányom, – kérdezte a föléje hajoló embertől.
– Már elvitték a mentők könnyebb sérüléssel, – füllentett az ember, hogy megnyugtassa az anyát.
Prundus az ékszerész lelkét vitte magával. Virtus vigyázott, hogy a hivatalnok kartörésnél többet ne
kapjon. Stephania csak nagy erőfeszítéssel tudta elszakítani a szívós öregasszony életszalagját, pedig az
egyik vagon teljesen rázuhant.
Mindenki pontosan, nyugodtan végezte a rábízott feladatot, mint az orvos, amikor operál. Mikor a
túlvilági sereg elvégezte kötelességét, ki-ki hazavitte vagy hazakísérte védencét.
Alfa Phiboshoz fordult: holnap újból összejövünk nálad. Meg kell beszélnünk, elő kell készítenünk a
Formornai földrengést, meg a délamerikai áradást!
Sokat tanultam e pár perc alatt. Nincs véletlen és a cselekedetek következménye vasszigorral és
elkerülhetetlenül beteljesedik.

Ismerős fej bontakozott ki előttem, az örökkévalóság ködéből. Alfa kedves, mosolygó arca tekintett
rám.
– Siessünk gyermekem, ma sok dolgunk lesz, – mondta, midőn átléptem a küszöböt. Kézenfogott
mint a mesében a tündérek, szálltunk a légen át. Álamországnak ismeretlen vidékére vitt. Itt még nem
jártam. Beláthatatlan magasságú kopár hegyek meredtek a széles lapos fennsík minden oldalán. Útat sehol
nem láttam, ezt a tájat úgy látszik csak olyanformán lehet megközelíteni, ahogy mi jöttük. Aki repülni
nem tud, az nem jöhet se be, se ki.
– Kik laknak e kietlen, szomorú országban? – kérdeztem Alfától.
– Ez átmeneti hely azok számára akik mennek vissza a földre. Itt működik a következménvek
törvénye. Sokat tanulhatsz, ha beszédbe ereszkedsz az itt tartozkodó lelkekkel.
– De miért ilyen szomorú, sivár helyen vannak?
– Akik innen indulnak, nem érdemelnek jobb helyet.
Egyszerű, istállószerű épület alatt sok lelket pillantottam meg. Csoportba verődve beszélgettek.
Alfával beléptünk közéjük. Bizalmatlan suttogással mutogattak ránk. Sötétképű, rossznézésű lélek mellé
kerültem.
– Hová készülsz testvér? – szólította meg.
– Megyek a földre leszületni. Mikor utoljára ott voltam kilenc embert öltem meg, most sem adom
alább.
– Tévedsz gyermekem, – szólt Alfa, most következő életben nem lesz módodban embertársaidat
megölni, mert alkoholista apának, és vérbajos anyának leszel a gyermeke, s mint ilyen, sántán, csonka
kézzel, görbe gerinccel születsz a világra. Lábad, mely egykor gyilkosságokra vitt, bicegve fogja hordani
ormótlan testedet és kezed, amellyel kioltottad embertársaid életét, csonkán, minden munkára képtelenül
fog éktelenkedni.
Szüleid sötét bűneik büntetteit látják majd benned, te magad pedig lemoshatatlanul viseled
gonosztetteid bélyegét a nyomorék testben, míg egy hozzád hasonló elvetemült lélek meg nem gyilkol.
A lélek megrettenve nézett maga elé, Alfa pedig feléje nyúlt és a szívetájáról hosszú fehér szalagot
húzott elő, az életszalagot.
– Indulj útnak! És ha évtizedek után visszatérsz ide a mindenható szeretet mosson tisztára
szenvedéseid tüzével!
Lent a földön, külteleki nyomortanyán, rongyos vackán találkozott a részeges férj a vérbajos
feleségével. Szájuk egy szomjas csókban forrt össze. Testük összeolvadt. Alfa hosszú, fehér zsineget

10
kapcsolt közéjük. A gyilkos lélek megfogamzott. Álomországban kevesebb lett egy bűnössel, lent a
földön pedig útjára indult egy új élet.
– Szótlanná tett ez a csodálatos élmény. Így születik hát az ember? Nem sok időm volt gondolkodni,
mert Alfa előkészítette a következő lelket.
– Mi a bűnöd?
– Gazdag nagytőkés voltam. Vagyonomat szegény munkások véres verejtékén harácsoltam össze.
Minden embert kihasználtam, sokat dolgoztattam őket és keveset fizettem.
– Szegény munkásember leszel, kit lelkiismeretlen gazdagok éhbérért dolgoztatnak. Ami rosszat tettél
másnak, most tapasztalod saját magadon. Menj utadra!
Az eldugott életszalag előkerült a gyáros szívetájáról és Alfa most vidám házba vitte védencét.
Egyszerű fiatal pár tartotta esküvőjét. Egyik szobában mulatott a násznép, a másikban a szemérmes
menyasszony vette le fejéről a fehér mirtuszkoszorút és eloltotta a lámpát. Alfa elindította a gyárost
útjára.
– Ki következik?
– Magas, szélesvállú alak lépett elő.
– Mi a bűnöd?
– Istentagadó voltam, most is az vagyok, az is maradok. Ha Isten volna, nem engedné, hogy az
emberek annyit szenvedjenek. Eltörölné a könnyet.
– Balga gyermek! Hogy gondolhatsz itéletet egy zeneműről, amelynek csak egy akkordját hallottad,
hogy törhetsz pálcát egy író felett, akinek regényéből csak egy gondolatot olvastál? Mi jogon mondhatod,
hogy Isten igazságtalan az emberekkel szemben, mikor minden emberi lélek életéből csak egy rövidke
szakaszt láttál? Menj a földre gyermekem, de mivel Istent nem akarod meglátni, vakon kell születned. Az
egyedüllét óráiban, amikor kifelé a világban nem nézhetsz, majd meglátod a mélyén az Istent.
– Indulj gyermekem!
A következő lélek ismerős volt nekem. Mikor kóborlásaimat megkezdtem ebben a világban,
találkoztam vele.
– Mi a bűnöd? – kérdezte tőle Alfa.
– Megöltem a gyermekemet mert törvénytelenül született.
– Most te leszel fölösleges és ugyanaz a sors ér.
Öntudatos, energikus lélek állott Alfa elé.
– Mi a bűnöd?
– Orvos voltam és állatokat élve boncoltam.
– Degenerált szűlök beteges gyermeke leszel, kiben a lelket csak operációkkal tarthatják meg.
– Én a tudományt szolgáltam – szólt kétségbeesetten a lélek.
– Most is azt fogod tenni gyermekem. Betegséged olyan ritka és érdekes lesz az orvosok előtt, hogy
mindig örömmel fognak operálni. Most is a tudományt fogod szolgálni, de most saját testeddel, saját
fájdalmadon keresztül.
Az orvos életszalagja egy gazdag, idősebb házaspárhoz kapcsolódott be, akik évek óta vártak a
gyermekre, de hiába.
– Jöjjön a következő! Mi a bűnöd?
– Nem segítettem az éhezőkön, pedig tehettem volna, mert volt miből. Nem hallottam meg a
könyörgők sirását!
– Aki lelki füleivel nem hall, az elveszti fizikai hallását is, süketen fogod leélni életedet, éretlen és
rosszhiszemű emberek közepette.
Bájos nő volt a következő lélek.
– Mi a bűnöd?
– Szép gyermekem és áldott jó férjem volt és én mindenkivel megcsaltam őt. Beszennyeztem a nevét,
tönkretettem az életét, boldogtalanságában öngyilkos lett.
– Mivel az érzékiség a bűnöd, olyan életet kapsz, ami kigyógyít a bajból. Az éjszakák kifestett
pillangója leszel, utcasarkon fogod lesni ki vet pár fillért a fanyar örömökért, amiket nyújtasz neki. Egész
életedben égető vágy gyötör a tiszta, csendes házasélet után, amit könnyelműen eldobtál magadtól és ha
megutáltad a fertőt melyben élsz letelik időd, újból itt várlak. Isten veled!
Vékony fiúcska következett.
11
 – Nem akarok a földre menni, könyörgött még mielőtt Alfa kérdezhette volna. Olyan rossz ott, az
emberek bántottak, hadd maradjak itt.
– Időd letelt gyermekem, vissza kell menned a földre mint ahogy lent meg kell halni, ha lejárt az idő.
Mi a bűnöd?
– Kenyeret és fát loptam, mert éhes voltam és fáztam.
– Bűnöd nem nagy, csak annyi, hogy lopás helyett kérned kellet volna, ha lelkedben nem lett volna
egy jó adag türelmetlenség és következetlenség, most már nem is kellene visszamenned, de ezt a kis hibát
még ki kell küszöbölnöd. Tehetős szülőket kapsz, akik szeretni fognak. Ha pedig emberré fejlődsz egy
gép mellett kell állnod egész életedben. Figyelned kell minden mozdulását, mert életedbe kerülhet egy
pillanatnyi szórakozottság. Ott tanulhatsz majd türelmet és következetességet.
Még csak egy lélek volt hátra, szomorúan közeledett felénk.
– Hát te megint itt vagy? – kérdezte Alfa.
– Újra visszaküldtek, sóhajtott a lélek. Nem találok anyát, aki megszüljön mikor egy hónapig az
anyaméhben élek, jön az orvos és rettenetes fájdalmat okozva kivág. Nem kellek senkinek pedig úgy
szeretnék megszületni. Mindenki lent van már a földön; akit szeretek.
– Ne feledd gyermekem, hogy te is ugyanazt tetted, amikor a földön voltál. Nem szeretted a
gyermekeket, és amikor új élet jelentkezett, te is elmentél az orvoshoz. Hány lelket küldtél így vissza?
– Négyet!
– Akkor még egy lemerülés van hátra!
Alfa megkereste az életszalagot. Főúri palotában, ahova a világ zaja nem hatol el, lábujjhegyen,
csendes éjjel végigfutott a néma folyósókon a főúr leánya, apja titkárja szobájáig. A titkár vonzó volt és
fiatal, a leány bájos és fülig szerelmes a csak leheletkönnyű kombiné fedte ifjú testét. Nem látta senki
csak az öreg hold a fehér batiszt függönyön keresztül, meg Alfa, aki hamar bekapcsolta az életszalagot.
Egyedül maradtunk a széles fennsíkon.
– Mi lesz a lányhoz kapcsolt lélekkel? – kérdeztem.
– Egy hónap múlva, kétségbeesett éjszakák után, mikor az új élet elindulását észreveszi, elmegy az
orvoshoz. Az orvos kése kivágja a fejlődő parányi kis testet és a lélek visszajön ide. Mivel tartozását
kifizette szabad akaratból cselekedhetik amit akar. Itt marad, vagy visszamegy a földre, ahol szeretettel
várják.
– Van szabad akarat? Hisz az itt felsorakozatt lelkek egyike sem ment a maga jószántából, mind
kényszer hatása alatt indultak.
– Isten a teremtés hajnalán minden gyermekének szabad akaratot adott. E szabadságot ugy használták
fel, ahogy nekik tetszett. Egyik jóra, a másik rosszra. Akik jóra használták, azok messze tőlünk, magasabb
világokon élnek, mint ragyogó, tiszta hófehér lélek. Akik rosszat cselekedtek, azok lassan lesülyedtek a
mély anyagvilágba, mint amilyen a Föld is. Minél lejjebb süllyed a lélek, annál korlátozottabb a szabad
akarata is, de ha visszaindul Isten útja felé, amilyen arányban halad a jóban előre, olyan arányban kapja
vissza szabad akaratát. A gyilkos, aki ma előtted indult útjára, ha előző életében nem használta volna
embertársai meggyilkolására szabad akaratát, most nem ilyen szükre határolt cselekvési lehetőségekkel
ment volna le a földre. Amikor a csonka, nyomorék testben, a szenvedések kínjában arra gondol, hogy
Isten milyen igazságtalan, mert a porba sújtotta őt, az ártatlant, aki úgy gondolja, nem vétett senkinek,
akkor majd álmában megmutatjuk neki előző léte szörnytetteit. Ha tudatosan nem is fogja az álmot
átvenni, mégis megnyugszik egy kissé. És halála után, ha újból átjön ide, már világosabban fel fogja
ismerni a cselekedetek következményeinek törvényét. Akkor már lelki erőkben gazdagabban mehet majd
le adosságát fizetni.
– Hát a múlt életben elkövetett gonoszságaiért nem lesz elég törlesztés a következő nyomorult élet?
– Ne feledd gyermekem, hogy ő kilenc embertársától vette el az életet, tehát neki is kilencszer kell
meghalnia erőszakos halállal. Ez nem Isten bűntetése, mert Ő nem bűntet senkit, hanem a megyilkolt
áldozatok halálrémülete és átka kíséri a gyilkost mindaddig, míg el nem éri. Ha elérte, itt az idő a
fizetésre. Az emberek eltitkolják a sötétség leple alatt elkövetett gonosz cselekedeteiket, de a lélek előtt
nem lehet semmit sem elrejteni. A gondolatok megtalálják és megbüntetik a bűnöst.
– Kedves Alfa, nagy zürzavar alakul ki szemeim előtt. Ha ez úgy van, ahogy most mondod, akkor a
folyamatnak soha nem lesz vége. Mikor egyenlítődik ki a sok összekuszált fonal és hogyan egyezhető
össze a következmények törvénye Krisztus megváltói munkájával?
12
 – Gyermekem! Ha gödörben állsz, csak par méternyi körzetben észleled a föld felszínén látható
eseményeket. De ha fölmész egy magas hegy tetejére és onnan nézel szét, lényegesen többet fogsz látni a
földön történő dolgokból. A te jelenlegi fokozatodon minden zürzavarnak tetszik, de ha majd magasabb
szemszögből tudsz nézni, a zürzavarban felismered az isteni harmoniát. A fonalak valóban kuszáltak, de a
kibontakozás nincs olyan messze mint te gondolod, és nem olyan körforgásszerű mint te most azt látod.
Krisztus valóban megváltotta az embereket, de csak azokat, akik töredelmes szívvel elhatározzák hogy
amennyire emberi gyarlóságuktól kitelik nem vétkeznek többé, s ezt a fogadalmat lehetőleg meg is
tartják. Ezekért jött le Krisztus, ezeket váltotta meg, nem pedig azokat, akik Jézus palástjába burkolva
vigan bűnöznek tovább, fennen hírdetve, hogy Krisztus nevében Isten megbocsájtja az ő bűneiket. El
tudod képzelni, hogy Isten olyan igazságtalan, hogy a legtisztább gyermekét a legborzasztóbb
kinszenvedéseknek tette ki, hogy mint egy őskori bálványt elfogadta a véráldozatot a tökéletestől, a
tisztától azért, hogy a piszkos, a szennyes tovább folytassa az ő bűnös uralmát? Ez a felfogás csak az
emberi rövidlátás és betűrágás eredménye semmi egyébb. Krisztus áldozatát probáld a következőképpen
megérteni, kissé durva hasonlat, de a te emberi lelkedhez közelebb áll s így jobban megérted: lemégy a
föld mélyébe, ahol a sötétben sok giliszta van. Szennyben, nyirkos hidegben tengődnek, míg a föld felett
ragyogó nap süt, tarkavirágos zöld réten pillangók kergetőznek, de semmiképpen sem tudod megértetni
velük amit akarsz. Nincs rá mód. Lemész hozzájuk és megszületsz mint giliszta, de emberi ésszel.
Elmondod nekik földfeletti tapasztalataidat és hívod őket fel a föld színére, a napsugárra. Nem hisznek
neked, hogy másik világ is van, kinevetnek. Ők, akik még a sötétben vannak, nem tudják elhinni, hogy
világosság is van. Azonban akad egy-két szomjas lélek közöttük, aki azt mondja: hátha mégis igaza van
ennek az új jövevénynek, kövessük őt, és követnek téged fel, a föld színére. Boldogan néznek fel az égen
ragyogó csodára, zöld fákra, a tarka virágokra és szívükben hála fakad irántad. Csak azoknak használtál,
akik követtek téged és feljöttek veled a napsugárra. A többiek tovább is az ők tudatlan giliszta életüket
élték anélkül, hogy a te nagy áldozatod, amit értük hoztál, hasznukra lett volna. Krisztus is eljött hozzánk,
az ő ragyogó fényhazájából, de mert másképpen nem értettük volna őt meg, megszületett köztünk, mint
ember. Elmondta, hogy a földön kívül van egy olyan világ, ahol a lélek fénye tisztábban ragyog, mint a
nap és ahol a jóság virága ezernyi változatban pompázik. Ha őt követjük, eljutunk mi is oda. De mi nem
követtük őt, hanem előbb kinevettük, aztán keresztre feszítettük. Krisztus csak azokat váltotta meg és
váltja meg, akik követik őt, de nem színleg a külső formák megtartásával, hanem lélekben. És ha jól
figyelsz gyermekem, – folytatta Alfa, meglátod a harmoniát és az összefüggést Krisztus megváltói
munkája és a következmények törvénye között. Aki jó következményeket akar, annak olyan
előzményeket kell elindítania amelyek jót eredményeznek. Ha a lélek ezt már tudatosan teszi, akkor még
gondolatban sem cselekszik rosszat. Az ellene vétőknek megbocsájt, nem akarja visszaadni a bántalmat.
Ezzel segít kibogozni az összekuszált szálakat. Ha a gyilkos kilenc áldozata Krisztusi úton haladó,
megváltott lélek lenne, és testvéri összefogással megbocsájtanának a gyilkosnak, akkor másképpen
alakulna minden. A vétkezőre kilenc oldalról áradó szeretettömeg a bünöző lelkében mélységes
bűnbánatot ébreszt. Felismerheti vele a rosszat, megmutatja neki, hogy helytelen úton halad. Így kevesebb
szenvedéssel járta volna ki azt az iskolát, amit most sós könnyel és véres verejtékkel kell végig járnia. A
bocsánat segítő erő, a szegény botorkáló emberi lélek számára. Azt is előre viszi, aki megbocsájtott, azt
is, akiknek megbocsájtott.
– Kedves Alfa, hogy én mindezt megértsem, olyan jónak és tisztának kellene lennem mint te vagy.
De sajnos, távol állok ettől. Kérlek, még csak azt mondd meg, hogy lent a földön szabad akaratból tehetek
azt, amit akarok, vagy előre el van rendelve, hogy mit fogok tenni?
– Szabad akaratból tehetsz amit akarsz, de a cselekedeted következményét nem kerülheted el szabad
akaratból. Ha akarod, megvághatod a kezedet késsel, de a vágás eredményét, a vérző sebet már nem
kerülheted el. Ennek be kell következnie. Elrendelve pedig nincs semmi, hanem Isten látja előre a jövőt,
ismer minden emberi lelket és mindenkit arra a helyre állít, ahol az illető lelki alkatából kifolyólag éppen
azt cselekszi, amit azon a helyen cselekednie kell. Te gyilkolhatsz szabad akaratodból, de Isten ismer
téged, látja a jövőt, tudja előre, hogy te gyilkolni fogsz. Tehát olyan ember mellé vezérel, aki
cselekedeteivel azt a sorsot érdemelte ki, aki valaha maga is ölt és most a te kezed által oltatik ki az élete.
Ő lefizette ugyan a tartozását, de a te szabadakaratodból folyó cselekedettel újabb csomót kötöttél a saját
rovásodra, mert téged nem mentesít az, hogy neki jár a gyilkosság. Te szabad akaratodat latba vetve azt is

13
mondhattad volna, hogy nem gyilkosz és akkor az, akinek ez a halál jár, más kézből kapta volna meg a
kegyelemdöfést.
– Még csak azt szeretném tudni drága Alfa, hogy mi lesz a meg nem térő bűnösökkel? Hiszen Jézus
megmondta, hogy ő mindenkiért jött.
– Gyermekem, egyszer sor kerül ezekre is. A megváltás munkája állandóan folyik. Jézus minden
percben magához emel egy zokogó bűnöst. A legmegátalkodottabb gonosztevő is megundorodik egyszer
a büntől és ha csak egyetlen sóhajában kéri a világosság Úrát hogy könyörüljön rajta, a Megváltó áldott
keze már is emeli fel, hogy szívére szorítsa, elősegítse az igazi bűnbánatot a lélekben. Eltávoz tunk a
kopár fennsíkról.
– Ide többé nem jön senki? – kérdeztem.
– De igen, állandóan jönnek azok, akiknek vissza kell menniök a földre. Itt gyűlekeznek, ha pár nap
múlva erre járunk megláthatod mennyien lesznek ismét.
– Most hova megyünk?
– Boldogabb lelkek közé, akik szintén a földre készülnek, de nem a kényszer hajtja őket, hanem
maguktól mennek segíteni.
Szép, gondozott virágos kert felett repültünk. Mikor leszálltunk, körénk sereglettek.
– Isten hozott szép, fehér angyal! Régen várunk! köszöntötték Alfát. Jöjj segíts, hogy visszajussunk a
földre.
Szépen sorban álltak. Az egyik egy angyalarcú szőke lányka volt.
– Ott lent a sötét földön – mondotta, dajkám volt valamikor egy szegény mosónő. Nagyon szeretett.
Hozzá akarok menni, mert látom mílyen elhagyatott. Nemsokára a férje is meghal. Engedj oda, segíteni
szeretném őt.
– Menj Isten nevében – szólt Alfa.
A lány szíve fölött apró csomó állt ki, Alfa meghúzta és az életszalag kinyúlt messze, amerre Alfa
ment. A szőke lánykát a szegény mosónőhöz kapcsolta.
Magas férfi volt a következő lélek.
– Én a pápuák közt akarok megszületni. Nagyon sajnálom őket, hogy olyan mély szellemi
sötétségben élnek. Egy kis világosságot viszek nekik.
– Mehetsz fiam – szólt Alfa.
– Én feltaláló vagyok és sok kitünő találmánnyal akarom megajándékozni az emberiséget. Viszek
nekik veszélytelen repülést, és egy gépet, mely nem a térben, hanem az időben mozog.
– Járj szerencsével – intett hosszú búcsút neki Alfa.
– Én színész vagyok és a leggyönyörűbb melódiákat ajándékozom az embereknek, ha lemehetek. Egy
szegény hitetlen öregemberhez készülök mint unokája és korai halálommal fel szeretném ébreszteni
vakságából.
Az utolsó lélek állt Alfa előtt.
– Melyik uralkodó családban kívánsz születni mint trónörökös? Tudom, erre a feladatra készülsz már
régen.
– Még nem merem vállalni. Nem érzem magam elég erősnek. Itt ugyan már kitüztem a célokat,
melyeket egy ország hasznára fogok fordítani, de az emberek szük börtöne annyira befolyásolja a csele-
kedeteket lent az anyagvilágban, hogy még először egy pár élet tapasztalatára van szükségem, mielőtt ezt
a felelősségteljes feladatot elvállalnám. Most itt fent meg van a jó szándék bennünk, de ott lent, ha
körülvesz az anyagi vagyon, meg a hatalom és elvétetik tőlünk a túlvilág ismerete, megejt a gőg, és bölcs
uralkodás helyett számtalan csomót kötünk sorsunk fonalán, bajt okozva másoknak is, magunknak is. Ha
lemehetnék olyan tiszta öntudattal, mint ahogy itt élünk, könnyebb volna ugyan megállni az anyagi
vagyon és hatalom kísértéseivel szemben, de kisebb lenne az érdemünk az elvégzett munkáért. Egyelőre
csak egy kis körben akarom begyakorolni az ország kormányzását és lemegyek a földre mint néptanító.
Ha majd egy osztályt helyesen és igazságosan tudok vezetni és a kormányzásból ilyen szükreszabott
helyen jól vizsgáztam, csak ezután vállalom el, mint uralkodó egy ország kormányzását.
– Isten vezéreljen útadon bölcs testvérem, – búcsúzott Alfa a lélektől.
– Látod gyermekem, – szólt hozzám kevés szünet után, mikor újból egyedül maradtunk – az az aktus,
amit most végignéztél itt a túlvilágon, a földön temetésnek felel meg. Az eltávozott lelkekkel nem
érintkezhetünk egy emberélten át, csak akkor, ha ide átjönnek. Aggódó szeretettel figyeljük a munkájukat,
14
ahol lehet, segítünk is. Néha sorscsapásnak érzik ezt a segítséget, de bármilyen formában jön, mindig az ő
érdemüket szolgálja. Most pedig menj vissza a földre, mert hajnalodik! – mondotta Alfa és búcsuzóul
megsimogatta az arcomat.

Alfa szobájában ébredtem öntudatra. Asztal előtt ült és olvasott egy nyitott könyvből.
– Mit csinálsz? – kérdeztem.
– Diktálok.
– Kinek, hova? – nem értem.
– Elhiszem, neked új lesz amit most mutatok.
Elegáns szobát láttam magam előtt. Kényelmes karosszékben Hevessy Ferenc ült, a nagy író. Előtte
fehér papír félig beírva. Amint Alfa olvasott, hosszú, egyforma hullámok indultak el az agyából az író
felé. Hevessy feje fölött eltűntek a hullámok és ő írni kezdett. Mikor Alfa velem beszélt, a kisugárzás
megszünt és akkor az író nem írt.
– Látod, most nincs gondolata. – mondta Alfa.
Lent, a földön az író felkelt a székről és sétálni kezdett a szobában fel és alá.
– Azt hiszi, hogy gondolkozik. Jól figyelj! Alfa újból elindította a hullámokat. Az író hirtelen leült a
székben és írni kezdett. Áradtak lefelé a gondolatok.
– Szeretnék valamit kérdezni kedves Alfám.
– Várj egy kevés ideig, – szakította meg Alfa a diktálást. Lent abba maradt az írás.
– Még ezt az oldalt befejezem és akkor beszélgetünk. Az iró sebesen szántott végig a papíron. Néha
kihúzott egy-két szót és mást írt helyébe. Percek alatt fekete lett a papír. Alfa az oldal végére ért, betette a
könyvet és hozzám fordult.
– Most már kérdezhetsz, amit akarsz. Ma nem diktálok tovább.
Hevessy egy ideig rágta a tollát, de mivel a műveletnek semmi eredménye nem lett, ami regényét a
befejezéshez segítette volna, mérgesen az asztalhoz vágta a tollat. A teleírt papírlapot bezárta fiókjába és
kilépve az erkélyre feltekintett a csillagos égboltra.
– Hát mi emberek csak mozgatott bábuk vagyunk lent a földön? – kérdeztem Alfát. Mindent a lelkek
világában intéznek? Nincs egy álló gondolatunk?
– Gyermekem, nem értetted meg amit láttál.
– Dehogynem. Te egy már kész müvet diktálsz az írónak, ő lent a földön leírja és kiadja mint a saját
alkotását, pedig ilyenformában ehhez nincs is joga, mert nem az övé, hanem a tiéd, vagy azé, aki az
asztalonfekvő könyvet már itt álomországban megírta.
– Látom, hogy nem értetted meg – mosolygott Alfa. Ez a mű, amit én most diktálok, valóban készen
van, és én csak a közvetítő szerepet játszom. A művet nem én írtm, hanem az író, aki most kiadja a saját
munkájaként. Megírta, mielőtt lement megszületni. Azzal a feladattal indult útnak, hogy tollával
világosságot gyűjt a sötétben botorkáló emberi lelkeknek. De mivel előre tudta, hogy durva testben, lent
az anyagvilágban el fogja feledni a sok felemelő gondolatot, engem kért meg, hogy diktáljam le a művét
neki, ha itt lesz az ideje. Most itt az idő és én diktálok. Néha a magam gondolataiból is adok hozzá és ha
az ő szövege nem megfelelő és én sem tudok jobbat nyújtani helyette, akkor mástól kérek. Minden lélek
más színt, más tulajdonságot képvisel. Például ha a regényben elbájoló naplemente megírására van
szüksége, szólok Grátiának. Ő rajongója a világűr szépségeinek. Diktál ő olyan csodálatos megkapó alko -
nyatot, hogy az embernek könny szökik a szemébe ha olvassák. Előfordul, hogy világos komoly értekezés
kell, ezt a lírait Grátia nem adhatja magából, mert nincs neki. De jön Prudens testvér a bölcs, és diktálja
ami kell. Ő viszont a naplementét nem tudná megírni.
– A múzsa csókja tehát nem mese? – kérdeztem.
– Bizony nem. Az emberek mindenben megsejtik a valóságot, és én most a múzsák között vagyok.
Igen, itt is mindenkit arra használnak amire alkalmas. Nincs kényszer. Így születik meg a földön egy
regény vagy más írásmű. Mi nem mozgatjuk az embereket bábként, mert ha tennőnk, nem lenne szabad
akaratuk. Várjuk, hogy ők mit akarnak cselekedni és csak segítünk nekik. A jó embereket jó lelkek
vezetik előre a rossz embereket sötét lelkek taszítják a fertőbe, mert az ember hasonló lelkeket vonz
magához. Az emberektől függ, hogy jók akarnak-e lenni vagy sem.
– Valami eszembe jutott kedves Alfa, tudod, hogy én párhuzamosan két naplót vezetek. Egyet a földi
életemről és egyet itt a lelkek világában, álombeli kóborlásaimról. A lenti naplót itt ismerem, de az e
15
világi feljegyzéseimről lent nincs tudomásom. Nem tennéd meg nekem azt a szívességet, hogy a múzsám
lennél és amikor nappal írom a másikat, egyúttal lediktálnád nekem az ittenit, úgy mint az előbb az
írónak. Hálás volnék érte és sokat tanulnék belőle.
– Kedvesem, szívesen megteszem, ha itt lesz az ideje. Most még nem szabad tudnod lent, hogy mi
történik ideát, mert ha az a sok titok és tudás egyszerre rád szakadna, a gyenge emberi test megsinylené.
Még csak mint sejtést és álmot viheted magaddal az itt átélt eseményeket, de ha már lélekben fejlettebb,
erősebb leszel és közeledsz az átköltözéshez, szóval földi életed vége felé jársz, nagyon szívesen
megteszem amit most kérsz, hadd tanuljanak belőle embertársaid is.
– Köszönöm a jóságodat kedves barátom – mondtam Alfának. Ha neked nem is hálálhatom meg, amit
értem teszel, mert te már túl vagy minden földi problémán, talán egyszer majd nálam is szegé nyebb
testvéremen segítek a te nevedben. Az lesz a hálám irántad!
– Hála csak a mindenek fellett virrasztó örök Szeretetet illeti, nem engem, aki magam is csak alázatos
szolgája vagyok az Úrnak!

– Milyen nap van ma nálatok a földön? – kérdezte Alfa.

– Szombat éjjel – válaszoltam.
– Nem baj, ha reggel későn kelsz?
– Nem, vasárnap nincsen hivatali munka.
– Akkor jöjj gyermekem, ma éjjel messze barangolunk. Lemegyünk a föld hátsó oldalára, ahol most
nappal van és betekintünk egy kórházba. Szavait tett követte, gomolygó felhők között repültünk. A
világűr beláthatatlan ködtengelyéből, mint ragyogó brilliáns tüzelt a nap. Rózsaszín bárányfelhőn
kékszemű leányka ült.
– Mit csinálsz itt gyermekem? – kérdezte Alfa.
– Nézem a temetésemet. Meghaltam... Anyám sír, apám könny nélkül zokog és én nem találom meg
az útat ebben a világban. Eltévedtem. Mutassátok meg az ösvényt jó lelkek mely a Mennyországba vezet.
Fehér őrangyal emelkedett ki a felhők széle mögül.
– Nem tévedtél el gyermekem! Itt vagyok melletted láthatatlanul amióta átjöttél hozzánk. Látom,
búcsúzol régi hazádtól, fájó érzéseidet nem akartam megzavarni. Ha már nem köt semmi a földhöz,
indulhatunk a Mennyország felé. Feladatodat bevégezted, két porig sújtott ember lent a földön ma este
feltekint majd a csillagok felé és először életükben Istent keresve zokogó lélekkel sírnak fel. Úram!
Miért? … Miért? …
Elbúcsúztunk tőlük. Ők felfele indultak, mi lefelé.
Messziről komor épület tűnt a szemembe, egy kórház. Az emberi fájdalmak tömkelege árad szét a
világba. Engem is megcsapott. Szomorú, lesújtó bánat vett körül. A kórteremben sok ágy állt egymás
mellett, bennük beteg emberek. De engem nem az emberek érdekeltek benne, hanem a lelkek, akik az
ágyakat körülvették. Zsúfolva volt a terem lelkekkel. Ha ezt emberek látták volna.
Megfigyeltem, némelyik ágy mellett tíz-tizenkét lélek is forgolódott, máshol nem volt csak egy-kettő,
vagy egy sem.
– Miért osztódnak el olyan egyenlőtlenül a lelkek az ágyaknál? – kérdeztem Alfától.
– Akik közel állnak a halálhoz, azok körül sokan vannak, mert előkészítik az eseményeket. Egyik
vérzést indít el, másik lázat csinál, a harmadik köhögési ingert ébreszt, aszerint, amint a betegnek
szüksége van rá, hogy az utolsó aktus bekövetkezhessék.
– A terem túlsó végében egy ágy felett éppen akkor szakították az életszalagot.
– A pénzt eldugtam a… sóhajtotta szakadozottan a haldokló öregasszony, de nem fejezhette be a
mondatot, mert a szellemi mozgató már nem adhatta át a testnek a godolatokat, az összeköttetés megszünt
a test és a lélek között.
– Látod, – mutatott Alfa a halottra. Itt van a test: arca, szeme, keze, lába, agya van, ugyanúgy, mint
egy perccel előbb, mégis hiányzik belőle valami: a lélek! A hitetlen orvosok fel fogják boncolni és azt
mondják: nincs lélek! Még nem találkoztunk vele a bonckés alatt! Bizony, bonckéssel nem lehet lelket
találni. Lelket csak lélek találhat meg, nem az élesre köszörült villogó penge!
Percenként szakították el a haldoklók életszalagját a túlvilági bábák. Járvány volt. Arat a halál,
mondották az emberek. Jöjjetek át az ideig-óráig való földi létből az örök létbe tovább fejlődni! –
mondották a lelkek.
16
 – Ha most sokat járkálnék veled kedves Alfa, szívemből teljesen kiveszne a részvét.
– Látod, ezért nem szabad most megtudnod az itt történteket, mert mint embernek szükséged van a
részvétre. A lélek már kinőtt belőle, mert tudja, hogy magasabb célokat csak szenvedéseken keresztül
lehet elérni.
– A műtőbe léptünk. Orvosok, ápolónők hófehér köpenyben, hófehér mütőasztalon sápadt asszonyt
altattak. Súlyos műtétre készültek. Nem hiszem, hogy kibírja – mondotta a professzor az alorvosnak. A
szív gyenge, de meg kell kockáztatnunk, mert operáció nélkül legfeljebb 24 órája van hátra.
Az éter hatása alatt a lélek lassan kiemelkedett a testből. A műtőasztal fölé szállt és csak az életszalag
kötötte össze a testtel. Őrangyala mellette állt. Kibírja a testem ezt a súlyos operációt? – kérdezte a lélek,
vagy át kell jönnöm ide? Időd még nem érkezett el, hiszen most még csak harminc éves vagy és ötvenet
kell lent töltened – felelte az angyal. Menjünk innen, nem akarom látni, ahogy az orvos a testemet
vagdalja. Nem valami felemelő látvány.
*****
– Nem hagyhatjuk itt a testedet. Ellenkezőleg! Erőinket összpontosítva segítenünk kell, hogy mielőbb
túl légy a veszélyen.
– Miért vállaltam én ezt a nagy megprobáltatást? Már nem emlékszem rá.
– Mert az a lélek, aki jelenleg a férjed, bukásaival egyre terheli következő életét. Nézd, most is a fák
alatt sétál egy fiatal nővel, mialatt téged a halálból mentenek!
– Ő nem tudja, hogy ma operálnak!
– Az igaz, de megcsalni azért nem volna szabad. Ha most nem jönne a súlyos betegség, egészen
elhidegülne tőled, mert az a másik nő elcsábította. Nagyon befolyásolható szegény, de ha meglátja,
milyen nagyon beteg vagy, visszahozza a lelkiismeretfurdalás.
– Igen, már emlékszem mindenre. Nézd, mutatott le egyszerre a testére, a tüdőben látok valami bajt!
– Úgy van, már elindult az a betegség is, amibe húsz év múlva bele fogsz halni. Addig szépen lassan
fejlődik s mire letelik időd, akkor éppen tetőfokára lép és meghalsz.
A professzor befejezte az operációt.
– Visszamehetek? – kérdezte a lélek.
– Még nem lehet! Az éter olyan erős hatást váltott ki a szervezetben, amit még nem bírnál el. Majd
később visszamehetsz, ha kissé szétoszlik a testben.
Az öntudatlan beteg óvatosan le lett szedve a műtőasztalról és kocsira téve begörditették egy csendes
szobába. Kimelegített ágy várt rá s kb. egy óra multán bejött a professzor.
- Visszamehetek már? – türelmetlenkedett a lény
– Igen, de csak rövid időre.
A lélek az ágy fölé lebegett, elhelyezkedvén pontosan az ágyában. Először a páraszerű láb tűnt el a
testben, utána a kar. Aztán megmozdult az ágyban.
–Ébred, sugta az ápolonő a professzornak.
A lélek feje még a másik világban volt, de már érezte a test kínjait. Ne menj el szép angyalom! –
sóhajtotta szenvedő arca.
–Ne félj, itt maradok.
-Ne menj el szép angyalom, suttogta már a száj is.
–Félrebeszél! szolt az ápolonő.
–Agonizál – felelte az orvos. Telefonálni kell a férje után!
A lélek újból emelkedni kezdett a testből. _ –Megint itt vagyok? – kérdezte örzőjétöl.
–Igen, de csak rövid időre kell itt maradnod – mondta az angyal. A beteg mozdulatlan: viaszsárga
arccal feküdt az ágyon. A folyósón halk léptekkel közeledett valaki. Óvatosan nyilt az ajtó, belép a férj.
Mikor meglátta feleségét, megilletődött arccal a földre nézett.
–Túl van az operáción? – kérdezte.
–Igen – válaszolt az orvos.
–Mikor vihetem haza?
–Kedves uram, – szólt a professzor- komoly, pózt öltve magára, a helyzet nagyon súlyos. A beteg
szíve gyenge és későn hozta be. Nem vállalhatom a felelősséget. Ön férfi, meg kell mondanom, hogy
felkészülhetünk a legrosszabbra.

17
 –A férj az orvosra nézett. Megrettent arca lassan elborult. Lelkében felébredt a szeretet és a
lelkifurdalás. A professzor szavaira leroskadt a felesége ágya mellé és kitört belőle a zokogás.
–Jöjj vissza édes napsugaram! Soha többé... !
–Szegényke, hogy szeret! Visszamegyek, súgta a lélek az őrangyalának.
–Még nem lehet – szólt az angyal és visszatartotta a siető lelket. Hadd égesse csak ki a szenvedés tüze
szívéből a benne levő rosszat.
–De már megbánta, látod?!
–Ez még kevés és nem elég komoly bánat. Erre az órára vissza kell emlékeznie élete későbbi
idejében, amikor megint bűnt akar elkövetni. Eszébe kell jutnia, hogy súlyos fogadalmakkal imádkozott
vissza téged a túlvilágról. Csak hadd szenvedjen. Szüksége van rá.
–Míg a férj lent zokogott a haldokló mellett, a lélek türelmetlenül toporzékolt és percenként kérdezte:
mehetek már? Nem! -hangzott mindig egyformán és indulatok nélkül a bölcs angyal felelete. A férj elsírta
már minden könnyét s amikor keze a beteg jéghideg kezéhez ért, eszelősen felsikoltott: Meghalt! s föléje
hajolva halálos rémülettel kémlelte az arcát, van–e még benne élet.
Az orvos az ágyhoz lépett.
-Még nem halt meg, de nincs sak hátra!
Sajnáltam a szegény férjet, meg a türelmetlen lelket és csodáltam a szenvtelen orvost, akit nem hatott
meg a könny kötelessége teljesítése közben. Az őrangyal végre engedélyt adott és a lélek boldogan
röppent vissza testébe. Hamar eltünt keze, lába, törzse, s végül a feje. A beteg megmozdult és sóhajtva
felnyitotta a szemét, elfeledve mindent, amit percek alatt élt át a másik világban. Az orvos megütődve
nézett rá. A férj nem akart hinni a saját szemének. A feleség megtört tekintetében szivárványszínek
ragyogtak fel. Arcára amikor a férjét meglátta, sejtelemszerű, gyenge mosoly rajzolódott.
–Angyalkám, ugy-e nem halsz meg? Ugy-e nem hagysz itt engem?
-Itt maradok –súgta halkan a beteg. Senki nem értette. Mehetünk tovább –szólt halkan Alfa.
Az őrültek házába…….
Végigborzongott rajtam valami. Még nem voltam soha ilyen szomorú.
Most legalább megismerem az őrültség lelki okait is.
A kórházat már messze mögöttünk hagytuk. Lelkek serege környékezett. Jöttek felülről, vagy mentek
vissza. Útközben sok ismerőssel találkoztunk. Leglábbis úgy köszöntötték Alfát, mintha régi barátság
fűzné össze őket.
Vadállati üvöltés hallattszott a földről. Megborzadtam. –Hallod? – kérdezte Alfa. Az egyik őrült
üvöltött így . Virágos park terült el alattunk. Egy padon két őrült beszélgetett.
–Én ha kikerülök innen, lángba borítom az egész világot. Olyan háborut indítok, amilyen még sose
volt…. – mert én – suttogta. a másik fülébe – Dzsingisz Khán vagyok. De ne mondja el barátom
senkinek, mert ha megtudják, nem engednek ki innen.
–Igazán? súgta felcsillanó szemmel a másik. Akkor szövetkezzünk, mert én meg az Orosz Cár
vagyok. Kezet szorítottak.
–De ne szóljunk senkinek, mert meggátolják terveinket.
Ott hagytuk őket. Még hallottam a két cinkostárs suttogását, de már nem értettem mit beszélnek.
–Mi az oka kényszerképzetüknek? – kérdeztem Alfától.
–Ez nem kényszerképzet, ez a valóság.
–Hogyan? –Az egyik valóban Dzsingisz Khán, a másik meg az Orosz Cár.
–Ez lehetetlen!
–Lehetetlen nincs! Mindkettő valóban az akinek mondja magát, csak az a baj náluk, hogy előző
haláluk és jelenlegi születésük élménye kiesett tudatukból, de megmaradt az emlékezés. Nem tudják
elgondolni, vajon miért csukták be őket, mikor nincs

****semmi bajuk és várják a percet, amikor megszökhetnek és terveiket végrehajthatják. Persze ezen
pillanat nem következik el, mert vigyáznak rájuk, de ha elmehetnének, még akkor sem valósíthatnák meg
azt, amit akarnak, mert nincs hatalom a kezükben. Ez az ő életük büntetése: tudni, hogy nagy emberek,
mégsem tehetnek semmit.

18
 Tovább haladtunk, két őrült jött egymással szembe. Döbbenetes dolgot tapasztaltam rajtuk. Mindkét
tébolyodottnak a páraszerű lelki feje elhunyt szemekkel hátrahanyatlott, kinyúlva fizikai testéből.
Helyette,
Egy nagyon is aktív lélek rendelkezett, aki teljesen elfoglalta a testét, ahol a sétálók összeértek, a két
lélek ellenségesen nézett egymásra.
–Itt vagy megint, te gyilkos? – kiáltotta az első. Most 'omlunk, rikácsolta a másik, és egymásnak
rántottak. Tépték, marták, ráncigálták egymást. Az őrültek lelki szemei felnyíltak és passzív védéssel,
tehetetlenül nézték, mint rongálja testüket a két ellenség, anélkül, hogy ők beleszólhatnának.
Messziről ápolók rohantak feléjük.
–Figyed mi történik – súgta nekem Alfa. Szétválasztották a verekedőket, akik még messziről is habos
szájjal acsarogtak egymásra.
Hideg zuhany alá vitték őket. Amint a betegeket a hideg víz érte, megdöbbenve láttam, hogy a két
testből kiemelkedik a két ellenség, az őrültek lelkei pedig elfoglalják újból testeiket és bágyadtan
megnyugodva néznek körül. A zuhanyozás abbamaradt.
–Az orvosok nem látják a lelki hátteret és azt hiszik, hogy a hideg víz csillapítja az őrültet. Pedig az
történik, hogy a megszálló, ellenséges lélek a testben érzi a hideg víz kellemetlen hatását és egész
egyszerűen otthagyja arra az időre, míg a hidegzuhany tart. – mondta Alfa. A két őrült bambán nézett
maga elé. –Ha a két ellenség nem jönne többé vissza, akkor meggyógyulnának a tébolyodottak? –
kérdeztem.
–Ez esetben már nem, mert a két megszálló lélek durva viselkedésével annyira megrongálta a testet,
hagy már csak legfeljebb úgynevezett csendes őrült lehet belőlük. Képzeld el, hogy a művésznek van, egy
finom zongorája, amelyen keresztül kiöntheti lelke legragyogóbb kincseit, de jön egy ellenség és baltával
kezd játszani rajta. Vadul ütögeti, elpattantja a húrokat, kitépdesi a billentyűket. Azután hiába akar a
művész megint úgy játszani, mint azelőtt, nem tud, mert a hangszer tönkrement. Ilyen zongora a két őrült
teste is. Hiába hibátlan a lelkük, már nem tudja használni az agyat, mint az ellenség garázdálkodása előtt.
–Eszerint az emberi test csak hangszer, melyen keresztül az e világból bárki megnyílvánulhat?
Például, kedves Alfa, te tudnál így beszélni az emberekkel?
–Hogyne, szoktam is. Vannak rejtett képességű egyének, akiknek az életszalagjuk nyúlékonyabb,
mint a többieké. Kikeresek egy ilyen embert magamnak. Közeledésemet érezve lelke kissé távozik a
testből a nyúlékony életszalag segítségével, én pedig elfoglalom a testét, a szájával beszélek, a kezével
írok, az agyával gondolkodom. Én nem rongálom meg a testét, inkább segítő erőket adok neki. A
bolondokházába csak akkor viszik, ha rejtett képességek mellett tisztátalan életet él és hasonló lelket vonz
magához, vagy ha előző életéből ílyen irányú elszámolnivalója van valakivel, aki még mint ember nem
született újra, hanem e világban él.
–Fantasztikus és új gondolat számomra – mondottam Alfának.
–Az nem új, hogy a trombita csak akkor szól, ha szellemi mozgatója: az ember fújja. A misztikus
pedig eltűnik abban a pillanatban, amint a hátteret és az okokat megismerjük.
Egy csoport őrült közelébe értünk. Lobogó, fekete hajú, fiatal férfi volt a középpont.
–Halljátok? – mondotta a többieknek, csendet intve. – Ugy-e dálatos muzsika?
Az őrültek kacagásban törtek ki. Nem hallottak semmit. A beteg feje felett csillogó aranyhegedün egy
lélek játszott. Ő hallgatta, a többiek nem, mert csak neki szólt. A kacagás dühösítette. A földről egy
marék port vett fel és a szemükbe szórta.
–Csendben legyetek, mert nem hallom! – mondta. A hegedűből csodálatos, andalító melódiákat csalt
elő a lélek. Az őrült figyelt. Az én muzsikám, én szereztem! – magyarázta társainak. Egetverő hahota volt
a felelet.
–Én szereztem – ordította az őrült és dühébe zakogásba tört ki.
–Látod a hegedülő lelket? – kérdezte tőlem Alfa. Egykor a földön mindketten muzsikusok voltak és a
lobogóhajú őrült ellopta a hegedülő lélek nagy művét, a legszebb operáját és kiadta mint a saját művét. A
boldogtalan a csapástól megtébolyodott. Halála után, ő is itt a földön találja meg áruló barátját és azóta
állandóan a fülébe húzza az ellopott zenét. Most már senki sem veheti el tőle, teljesen az ő tulajdona. Más
nem hallja, csak az akinek szól, az őrült.
–Gyerünk e szomorú helyről Alfa –kértem őt. Látom, hogy minden cselekedetünk mögött ott áll az
elkerülhetetlen következmény. De ha a testi és lelki betegségeknek valóban ez az oka amit most láttam és
19
amit a. múltkor mondtál, miként lehet, hogy gemosz emberek kicsattanó, egészségesek, alázatos szolid
emberek, pedig súlyos betegségben sinylődnek?
–Meg kell különböztetni a felfelé és lefelé haladó lelket. Amíg valakinek a szíve hideg és érzéketlen,
hiába küldenék rá csapásokat, nem érnek célt vele, mert a lélek egyszerüen tudomást sem vesz róla,
nemhogy bánkódna miattuk. Ilyenkor, hagyjuk kitombolni a lelket. Adunk neki gazdagságot,
szépséget, egészséget, magas rangot és hatalmat. Szabad akaratából cselekedhet közvetlenül. Ha
elbukik és lefelé esik, következő életében már jönnek a csapások, pedig akkor már alázatosabb mint a.
földi javakban bővelkedő életében volt. Hogy a jók szenvednek, az természetes. A rossz még nem tud
szenvedni, mert konok és megátalkodott. Csak akkor jönnek rá a csapások, ha már érzéketlenségéből egy
kicsit fölengedett. A jó pedig most fizet konokságában elkövetett büneiért, most, amikor már érezni
tanult. Előfordul az is, hogy alázatos jó anyának, megátalkodott, gonosz fia van. Az anya maga vállalta az
áldozatot mielőtt megszületett, hogy életével, cselekedeteivel, béketűrésével jó példát mutasson a rossz
fiának. Ha a jók nem szenvednének és nem vállalnának alázatos életet, a gonoszok nem
fejlődhetnének lélekben, mert maguktól hasonlótól nem tanulhatnaksemmi jót.
–Meddig tart a jók szenvedése? Örökké? – kérdeztem Alfát.
–Dehogy kedvesem, ez már igaszságtalanság lenne, amit pedig nem szabad feltételeznünk az
Örök Szeretettől.
Ha valaki semmiképpen nem akar javulni, kilökik a föld légköréből egy alacsonyabb világba.
Ott születik meg, mint vadember. Már hozzá hasonló, durva ősemberekkel azután marhatják,
gyílkolhatják egymást, amíg jólesik nekik, bármelyik öli meg a másikat, mindig csak az igazság győz,
mert mind megérdemlik a büntetést.
–És mit csinálnak a kezdetleges világban?
–Számtalan újjászületéssel megteremtik a kultúrát, ugyanúgy mint a földön lakók tették
évmilliókkal ezelőtt, mikor őket dobták ki erre a földre egy magasabb világból. Ha a lebukó lélek itt sem
találja meg a helyét, még lejjeb zuhan, ha pedig jóságával kiemelkedik, visszajön a földre. A
bukás és az előrehaladás lehetősége végtelen. A testi betegségek pedig csak akkor mutatják a lélek
különféle hibáit, ha már a reakció szitáján van az ember. Ez már jó jel! Azt jelenti, hogy ha a lélek még
tele is van ezerféle fogyatékossággal, már elindult vsszafelé. A gonosz, makkegészséges emberek meg
lefelé haladnak, a szelíd, jólelkű egészségesek pedig már kiküszöbölték magukból azt a hibát,
ami betegséget idézhetne elő. Beszélgetés közben ragyogó város fölé értünk. Felhőkarcolók nyultak
az ég felé.
–Hol vagyunk? – kérdeztem csodálkozva Alfát?
–San Franciscoban!
Leerezkedtünk a magasból és egy hatalmas bérkaszánya huszonhetedik emeletén betértünk egy
lakásba. Tágas szobában vagy húsz ember üllt. Nők, férfiak vegyesen. Jóleső érzés ölelt körül közöttük.
–Milyen kellemes itt, biztosan jó emberek ezek -mondottam Alfának.
–Igen! Azok. Akik előreviszik a bukkott földet. Övéké a jövő. Haláluk után látják majd meg, milyen
tágas tér nyílik számukra következő életükben. Mert új korszak küszöbén állunk. A súlyos gazdasági
válság és munkanélküliség megszűli a boldogabb jövendőt. A rosszak, akik mindig a saját hasznukat
nézték és csak ártalmára voltak másoknak, kidobatnak innen, hogy helyet adjanak az önzetlennek és
másokért munkálkodóknak. Az új korszak szivárványja már ível fölfelé az égboltra.
Lelkes öröm töltött el Alfa szavait hallgatva.
–Szeretem a munkát, dolgozni akarok én is másokért, végy fel engem is a hű napszámosaid közé –
kértem kedves barátomat.
–Ne félj, itt nincsen munkanélküliség, itt minden léleknek feladata van.
A szobában szaporodott a hallgatóság. Lelkek jöttek és elhelyezkedtek az ülő emberek között vagy
mellettük. Kiváncsian vártam a bekövetkezőket. Egyik lélek megszólított: Te még a földön élsz testvér,
látom még életszallag húzódik útánnad. Miért jössz ide, ahonnan csak már átköltözöttek küldenek
üzenetet az embereknek?
–Nem fog megszólalni, csak tanulni jött! – világosít fel Alfa.
Fiatal férfi beszélgetett egy másik lélekkel. . . .
–Engem most hoztak ide először. Mit gondolsz, beszélhetek a feleségemmel? Ott ül a sarokban a
konyha mellett, gyászruhában. Milyen szomorú szegényke!
20
 –Nem tudom, lehet–e, vezetőnktől függ – felelte.
–Csak azt szeretném megmondani neki, hogy ne sírjon, mert én élek és ha meghalt ő is, találkozni
fogunk.
–Hiába mondanád, nem hinné, mert az emberek lelkébe már belerögződőtt az úton– útfélen
hangoztatott helytelen megállapítás, hogy még nem jött vissza onnan senki! Egész egyszerüen letagadnak
minket, mintha nem volnánk. Igaz, hogy csak a közömbös és gondolkozásra lusták mondják ezt, de
sajnos, a földön még ez a típus van többségben, nem a másik, a kutatók, a gondolkodók, a látszólag
igazságtalanságokba bele nem nyugvók típusa, mint amilyenek ezek itt!...mutatott a szobában halkan
beszélegető emberekre.
–Az én feleségem is ezek között van!
–De őt még csak a te elvesztésed feletti fájdalom, meg a kiváncsiság hozta ide, nem a kutatás vágya.
De nem baj. Ez az első lépés a titok feltárrása felé.
Alfához hasonló, fehér ruhás őrangyal érkezett, a Vezető. Mindenki elcsendesedett.
–Ki akar ma beszélni a földön maradt kedveseivel? kérdezte a lelkektől.
–Én szeretnék a feleségemmel, azzal a gyászruhás szőke nővel.
–Még nem lehet fiam, mert nagyon friss a seb. Majd pár hónap múlva, ha kissé megnyugszik.
–Én meg akarom mondani a leányomnak, hogy ne adja el a házat, mert akivel most tárgyal, be akarja
csapni – mondotta egy lélek. Anyagi ügyeiket az emberek intézzék el egymással, mi nem avatkozunk
bele.
–Mit akarnak ezek? – kérdeztem súgva Alfától.
–Beszélni fognak az emberekkel. Nézd ott a szoba kőzepén a széken ülő magas, piros arcú férfit és
mellette azt a fiatal asszonyt. Ők a közvetítők a két világ között. A nyúlékony életszalag lehetővé teszi,
hogy testüket rövid időre kőlcsönadják túlvilági testvéreinek.
A vezető akkorra beosztotta, hogy kik beszélhetnek ma az emberekkel. Mindenki fegyelmezetten,
csendben várt. Lent a szobában az emberek áhitatosan felfohászkodtak. Egyik közülük felállt és
imádkozni kezdett: Mindenható Atyánk! Örvendező szívvel jöttünk ma össze itt, a Te szent színed előtt.
Könyörgünk, engedd meg nekünk, hogy elfeledve a világi gondjainkat, beszélgethessünk az ellköltözött
túlvilági testvéreinkkel. Küld hozzánk azt, akit a Te bölcsességed erre legalkalmasabbnak talál!
Elhallgatott és helyet foglalt.
A középen ülő pirosarcú, negyven év körüli férfi behunyta a szemét, lelke alig láthatóan kiemelkedett
testéből és átengedte helyét a vezetőnek. Csak lassan átvette a közvetítő testét; és megszólalt: Kedves
testvéreim. Szeretettel köszöntelek benneteket. A két közvetitő mellé most két alvó lelket hoztak.
Kíváncsian figyeltem, mi fog történni.
–Nézd, – mondta Alfa, ez a két csökönyös alvó nem akarja nekünk elhinni, hogy meghalt. Most az
emberek közé víszik őket, hogy megmagyarázzák nekik, hogy mi történt velük
Hogy fognak beszélni, hiszen alszanak? –Ha az emberi test körülöleli őket, majd felébrednek.
-Két túlvilági orvos a közvetítők felett állva, lassan besüllyesztette a lelkeket. Egyiket a pirosarcú
férfibe, másikat a fiatalasszony testébe. Elképedten figyeltem. Az első lélek halkan, bizonytalanul
megszólalt az asszonyon keresztül. A két vitatkozó beszédébe beleszólt az az ember, aki előbb
imádkozott.
–Meghaltatok a föld, de éltek az örökkévalóság számára.
–Az nem lehet, – mondotta egyszerre mindkét lélek. –De bizony lehet, és valóban így is van!
–De ha meghaltam, hogyan beszélek mégisveled? A halott nem tud beszélni! – firtatta a hadnagy.
–Nem is a halott beszél, hanem az a lélek, aki halhatatlan felelte a férfi.
–Lélek? Ki tudja van–e? És nem csupán a haláltól félő emberek agyában született meg ez az
álomkép? Ha meghaltam volna, nem volna testem. Azt pedig csaknem akarod elhitetni velem, hogy
testetlen lélek vagyok.
–De bizony az, mert az a test amelyből beszélsz, nem a tiéd, csak pár percre kölcsönadták neked,
hogy beszélgethessünk.
–Milyen tréfás ember vagy te! Még nem hallottam, hogy testet is adnak kölcsön! – kacagott a
hadnagy .
–Az előbb azt mondtad, hogy mint hadnagy szolgáltál az orosz harctéren. Ebből az következik, hogy
férfi voltál. Már pedig az a test, ahonnan most szólsz hozzám, egy nőnek a teste. Tapogasd csak meg . A
21
hadnagy a. fejéhez nyúlt. Az ujjak belemarkoltak a gondozott, hullámosra ondolált selymes hajtömegbe,
megtappintották a fülbevalót, a gyöngyöt a nyakán és lassan a melléig csúsztak. A két gömbölyű halom, a
nöiesség letagadhatatlan bizonyítéka, megdöbbentette a lelket.
–Mi történt velem? Álmodozom talán?
–Ez nem álom, hanem valóság! Elhozott téged ebbe az iskolába őrangyalod, mert neki nem akartad
elhinni, hogy meghaltál. Nekünk embereknek talán jobban hiszel!
–Szóval meghaltam! – fordult a hadnagy újból a férfihez. Hát akkor a mennyországban vagy a
pokolban kell lennem, nem itt nálatok.
–A mennyország számára nem vagy elég jó, a pokol számára nem vagy elég rossz. Az embereket a
halál nem változtatja meg. Sem jobbak, sem rosszabbak nem lesznek általa. Haladásodtól függ hogy
mielőbb a mennybe, azaz a legtökéletesebb létformába juss. A pokol csak átmeneti tartózkodási hely. Ha
kiégették a lélekből a benne levő rosszat, akkor a lélek indulhat felfelé, hogy évmilliók múltán a mennybe
kössön ki.
–Ezszerint, nincs örök kárhozat? – kérdezte a hadnagy.
–Hát el tudod hinni Istenről, a legtökéletesebb szeretetről azt a kegyetlenséget, hogy egy szegény,
botorkáló emberi lelket örök kárhozatra küld? Csak a mi számunkra olyan végtelen hosszú az idő, amíg
valaki a pokolból a mennybe jut, hogy a proféták ezzel a szóval tudták legmegfelelően tudomásunkra
hozni, hogy "örök"!
–Időtök letelt kedves testvéreim! távozzatok Isten nevében! – mondta a férfi a két léleknek. És miután
hosszú, mély álmotokból felébredtek odaát, majd bebizonyítják nektek, hogy igaz amit mondtam. Isten
veletek.
A két túlvilági orvos segédkezett a lelkeknek, hogy elhagyhassák a kölcsönvett testet. A hadnagy és a
centurió csadálkozva nézett össze. Hogy lehet, amit az imént ez az ember mondott.
Az őrangyal melléjük lépett és két tilmszerű mozgó képet mutatott be nekik. Az egyiken szanítészek
temettek. A hadnagy felfigyelt. Felismerte bajtársait. Nyitottszemű, véres holttestet helyeztek el a közös
sirba.
–Ez én vagyok! – ugrott fel előremeredt szemmel a hadnagy. –Csak voltá1 – felelte rá az őramgyal. A
hullákat mésszel leöntöték, a sírt betemették. A hadnagy, magábaroskadtan ült. Hát mégis igaz? –
kérdezte saját magától.
Az angyal lepergette a másik fílmet is. Izzó napsütésben pajzsok, páncélok villogtak. Az előtérben
izmos katona harcolt ellenfelével. E óvatlan pillanatban dárda áll meg a szívében és összeroskadt.
–Ez meg én vagyok – sóhajtott a centurió. Tehát igaz! –Kedves Alfa, a. centurió római volt, a
hadnagy magyar és két évezred választotta el őket, hogyan tudtak egymással még beszélni és főleg hogy
értettem meg őket én, amikor egy szót sem tud angolul?
Nyelvbeli különbség. Itt nem a szavak beszélnek, hanem a gondalatok. Te a gondolatokban olvastál,
anélkül, hogy tudnál róla.
–Rövid az időnk gyermekem, igyekezzünk – mondta Alfa.
–Hova megyünk ma?
-Majd meglátod.
A légből lesüsülyedtünk a föld felszínére. Trópusi erdőben voltunk, emberek nem lakta helyen, a
dzsungel kellős közepén volt Braziliában.
–Hat mit akarhat itt Alfa – tűnödtem el. Fent a magasba tölgyfák hatalmas koronái összeértek, alig
hagyva itt–ott a napsugaraknak helyet. Leültünk egy fatörzsre. –Figyelj! szólt Alfa.
Pár lépésnyire tőlem hatalmas kelyhű liliomhoz hasonÍö árasztotta bódító illatát, a nedves gőzölgő
avarból sok életerőt kaphatott, mert sötét levelei izmosak voltak. Pár percnyi csendes nézelődés után
megmozdult a virág, mintha szellő érintette volna. A kehelyből parányi fej tekintett szét óvatosan, azután
följebb emelkedett, végül az egész lenge láthatová vált. Arasznyi kis tündér ült a virágkehely szélén.
–Nem lát minket –jegyezte meg Alfa.
-Mi ez? kérdeztem tőle. Ember, állat, tündér vagy boszorkány?
–Ez a virág lelke. Ez élteti a növényt. Ha eltávozik belőle, a virág meghal és elszárad, mind az emberi
test, ha a lélek elszáll. Mindennek van lelke, az utolsó fűszálnak és kődarabnak is.
-Ahonnan a lélek eltávozik, ott nincs többé összetartó erő, szétesik az anyag.

22
 Karcsú őzike jött felénk. Az apró zöld fűszáltündérek halálos rémülettel menekültek vissza a
helyükre. Az őzike minden harapásával tizenöt-húsz ilyen zöld tündért szállított felfelé a légbe, mint
vízben a buborék. És hogy mi lesz ezekkel a felszabadult lelkekkel? Új feladatott kapnak.
Amelyik eddig füvet éltetett, magtündér lesz ezután. Megállás egy pillanatra sincs a hatalmas
gyönyörű gépben amit életnek nevezünk. Azok a lelkek, amelyek a kezdetleges állatok ruhájában
jöinnek, évezredekkel előbb ásványokká és hasznosabb növényekké tisztulnak. Halál nincs a
természetben sem, csak létforma változás. Se anyagi, se szellemi erő el nem veszhet, nem semmisülhet
meg, csak átalakul!
-Van–e a kőnek lelke? – kérdeztem hihetetlenül.
–Van! Most éppen a kövek magvába megyünk – mondta Alfa. Úgy éreztem, mintha a föld puhulni
kezdene a lábunk alatt és mi süllyedni kezdenénk lefelé. Lassan eltünt előttünk a trópusi erdő.
Kellemetlen volt a föld sűrű rétegeiben mozogni, bár a mi páraszerű testünk átlobogott minden szilárd
anyagon. A föld puha kérge után vastag kőréteg állta utunkat.
-Vajon mit mutathat nekem Alfa ebben a halott világban –gondoltam.
-Olyan halott ez, mint amilyennek most látod – találta ki gondolatomat Alfa.
A gránittömbben valóban mintha lassú mozgást észleltem volna. Belemélyedtünk a sok száz méter
vastag sziklába. Koromsötét volt lent a mélyben, mégis láttunk mindent. Apró, közömbös lelkek rakták,
hordták egymás mellé a homokszemeket, növelve a gránitréteget. Gépiesen, fáradtan és pihenés nélkül
dolgoztak. Állandóan lefelé haladtunk. A kőszénrétegben ugyanaz a munka folyt és a drágaköveknél és
nemesfémeknél szintén. Csak az anyag szerint változott a lelkek formája. Sokáig figyeltem az opál
alakulását. Csupa baljóslatú, rosszakaratú lélek. Eszembe jutott, fent a földön a babona, hogy az emberek
félnek az opáltól, mert állítólag szerenesétlenséget hoz a viselőjére. Ezeket a csúf kis gonoszokat látva el
is hiszem, hogy igen. A gyémántot hideg, fenséges arcú lelkek készítették, a rubint vidámak, a türkizt
álmodozók. Amint a föld központja felé haladtunk, egyszerre forróbb lett körülöttünk az anyag. Ránk
nem hatott, de azért éreztem, hogy meleg van. Halk morajt hallottam a távolból. Amint lefelé haladtunk,
a moraj erősödött, már elviselhetetlen zuhogás volt, amikor csak egyszer kíértünk a föld anyagából egy
láthatatlan térbe, ahol vakító lángtenger hömpölygött: a központi tűz. A lángtengerben millió apró lélek
táncolt, forgott, dobogott. Átléptünk a központi tűzön. A föld belsejében meleg üregek voltak, ahova nem
jutott el özön. Itt is lelkek munkálkodtak.
–Honnan került ide és miért ez a sok apró lény? kérdeztem, –Mert itt is feladatok vannak. amelyeket
el kell végezni. Ők az anyag lelke, ők az összetartó erő. Azért vannak itt, mert fent a föld felszínén, mint
emberek, oly temérdek rosszat követtek el, hogy a Mindenható megkönyörülve rajtuk, elvette szabad
akaratukat és emberi öntudatukat és leküldte őket dolgozni, mielőtt a világból kilökné arra a másik,
kezdetilegesebb bolygóra. Itt végzik az előírt körforgást és ha felfejlődtek az ásványi léten keresztül a
föld felszinére, ott folytathatják az előrehaladást a növényi és állati fokozatokon át a legtökéletesebb
formáig. –És mi lesz velük ezután? – kérdeztem.
–Ha már elérték a legtökéletesebb állati vagy növényi formát? Felviszik a Teremtő elé, aki újra
visszaadja szabad akartukat, öntudatukat, szóval valósággal újra teremti őket. Ha a hosszú és keserves
szenvedés után visszanyert szabad akaratukkal a lehetőség szerint nem követnek el rosszat, földünkön
fejlődhetnek tovább, ha pedig újból rosszat cselekednek, most már irgalom nélkül kivetik őket a sötétebb
világra.
-Innen ered hát a hinduknak a lélek–vándorlásba vetett hite a reinkarnáció tana?
–Igen, de nem ugy van ahogy a tudatlan és tanban járatlan ember gondolja, hogy ma ember vagyok,
tegap ló voltam, holnap pedig macska leszek, hanem a most bemutatott hosszú körforgáson keresztül esik
az ember sokkal alacsonyabban levő állat szinvonalára, ha cselekedeteivel rászolgál a keserves
tapasztalatokra.
Azon az úton, amelyen lejöttünk, most vissza lebegtünk a Föld felszinére, onnan fel a légkörbe, Alfa
világába. Philos várt ránk itt. 'Vízsgálta' a tovarohanó felhőket, a csillagokat, a tőlünk messze keringő
világokat.
–Gyermekem! – szólt hozzám Alfa. Lent a földön életed nehéz ideje következik. Mindent
megfontolva cselekedj. Emlékeket nem vihetsz magaddal innen, hogy szabad akaratodat ne befolyásolja.
Csak mint sejtelem fog benned élni a jóra való törekvés. Az égi napló lediktálását is megkezdem, mert
földi életed vége felé jár. Egész könnyű betegséget kapsz, hogy ne szenvedj nagyon. Más hamarosan
23
legyőzi az ilyen bajt, te meghalsz tőle, ha elérkezik az időd. Az elkövetkező harcot egyedül kell
megharcolnod: tehát éjjelenként se jöhetsz hozzám tanácsot kérni. Ha letetted a földi test terhét, boldogan
szorítunk szívünkre, de addig már nem találkozunk. Éjszakai pihenésed, álomtalan, események nélküli
szürke csend lesz. Most menj gyermekem, mert virrad az új hajnal!
–Isten veled drága barátom! – búcsúztam a másvilágról és könnybeborult szemem szivárványában
végleg elmosodott Alfa légi lénye.
Sándor temetésén megfáztam – írja földi naplójában özvegy Szentgyörgyné. Napok múlva lázzas
vagyok és köhögök. Csak délutánonként vagyok jobban, ha az égi naplót írom. Ilyenkor Alfa diktál a
mennybeli asztal mellett, elfelejtek minden földi bajt. Most tudom már, hogy egykor titokzatos álmaim
valóságok voltak és Alfa kedves Őrangyalom, végigkísért éjszakai utaimon, ma is mellettem áll. Csak
éppen nem látom őt. Philos, az eszményi férfi, lelkem kiegészítő része, vár rám szeretettel.
Betegségem ágynak döntött. Jön a vég. Az égi napló befejeződött.
Mennem kell, kedveseimnek nem mondom meg. Minek szomorítsam őket idő elött. Géza a nevelt
fiam, Thekla fia minden délután itt üll mellettem. Viktória is eljön esténként. Zsuzsi! – mondtam hűséges
cselédemnek - nézze, itt van ez a napló, ha alszom vagy meghalok, zárja a fiókomba! Dehogy hal meg a
nacsága, egy kis náthátol még nem halt meg senki ~ biztatott Zsuzsi! Azt hiszi szegényke, hogy
vigasztalásra van szükségem, pedig ilyen boldogan és tudatosan felkészülve még senki nem indult a
halálba, mint én. Kötelességem elvégeztem, Viktória leányomat felneveltem; lehetővé tettem, hogy
feladatát véghez vigye, vegyész lett. Gézát, édesapám újabb inkarnációját elindítottam az útja felé. Most,
amikor a végső akkordokat írom, itt áll mellettem Alfa, Philos, nagymama és a túlvilági orvosok. Látom
őket fizikai szememmel. Mindnyájan élő valoságok, kedvesen, mosolyogva hívnak a tulsó partra. Lábam
hűlni kezd, szívem már halkabban dobog. Az őszi délelőtt tompán aranyló napsugara beömlik kék
selyempaplanomra és halkan búcsút int távozó lelkemnek. Zsuzsi itt üll mellettem, nem sejti, hogy egy
óra multán testem örök álomba szenderül, hogy szűkre szabott hüvelyéből kiengedje a diadalittasan
felujjongó szabadulni vágyó szellemet. Az agónia közeledik. Nagymama aggodó szeretettel hajol fölém.
Philos vár. Alfa a fülembe súgja: Jöjj gyermekem!
-Az időd letelt! A túlvilági fehrruhás bábája az életszalagomhoz nyúl. Isten veled anyagi világ!
Köszönöm amit adtál nekem! Fájdalom nélküli és könnyű halál. Emberek, ne féljetek tőle!
Eddig tart a napló. Anyám elment a másik világba, az angyalokéba. Olyan halk csendes volt az
elválás, hogy Zsuzsi, aki mellette üllt, csak akkor ébredt tudatára a valóságnak, amikor anyám kezéből
kiesett a toll. Fehér arcán enyhe mosoly üllt. Ekkor tudtam meg, hogy a napló mind igaz.

24