Katus Ászló - Europa-Tortenete-A-Kozepkorban

KATUS LÁSZLÓ
EURÓPA TÖRTÉNETE
A KÖZÉPKORBAN
KRONOSZ KIADÓ
Name: Bodnar Zsigmond
Order: 2114574
Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is.

Vásárlásával támogatta, hogy Magyarországon az elektronikus
könyvkiadás fejlődni tudjon, a digitális kereskedelemben kapható könyvek
választéka egyre szélesebb legyen. Köszönjük, és reméljük
webáruházunkban hamarosan viszontlátjuk.
Katus László
Európa története a középkorban

Katus László
Európa története
a középkorban
pdf
Kronosz Kiadó
Pécs, 2014
pdf
Jelen elektronikus kiadvány a Kronosz Kiadó gondozásában

2014-ben megjelent nyomtatott kötet változatlan kiadása
pdf ISBN 978 6156 027 59 7
A borítón
Hans Memling Jelenetek a Passióból (1470 körül)
című festménye látható
A mutatókat összeállította: Erőss Zsolt
Olvasószerkesztő: Radics Melinda

Korrektor: Wölfinger Kitti
A kötetben szereplő térképeket Erőss Zsolt és Nagy Béla készítette
A képeket válogatta: Katus László, Erőss Zsolt és Fedeles Tamás

Az illusztrációk szabad felhasználású forrásokból származnak
@ A térképek készítői
© Katus László
© Kronosz Kiadó
TARTALOM
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS ................................................................................................................... 11
BEVEZETÉS .............................................................................................................................................. 13
ELSŐ RÉSZ – EURÓPA SZÜLETÉSE: A KORA KÖZÉPKOR ........................................................ 17
BEVEZETÉS ........................................................................................................................................ 19
I. AZ ANTIK ÖRÖKSÉG ................................................................................................................... 23

1. A Római Birodalom válsága és konszolidációja ....................................................................... 23
2. A keresztény császárság ................................................................................................................ 26
3. A Nyugatrómai Birodalom végnapjai ........................................................................................ 31
4. A késő római társadalom ............................................................................................................. 33
5. Az antik kultúra továbbadása ...................................................................................................... 36
II. A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ .......................................................................................... 41

1. A korai kereszténység ................................................................................................................... 41
2. A birodalmi egyház ...................................................................................................................... 48
3. Egyház és állam viszonya ............................................................................................................. 51
4. Az egyház szervezete .................................................................................................................... 54
5. Az alapvető hittételek megfogalmazása ..................................................................................... 58
6. Az egyházatyák .............................................................................................................................. 63
Görög atyák ................................................................................................................................ 64
Latin atyák .................................................................................................................................. 65
7. A szerzetesség kezdetei ................................................................................................................ 67
8. Nyugat-Európa kereszténnyé válik ............................................................................................. 71
III. A BARBÁROK ................................................................................................................................... 75

1. A kelták .......................................................................................................................................... 75
2. A germánok ................................................................................................................................... 78
A germánok a népvándorlás előtt ........................................................................................... 78
A germánok vallása ................................................................................................................... 80
A germánok a népvándorlás idején ........................................................................................ 83
3. A hunok .......................................................................................................................................... 86
4. A germán népvándorlás ............................................................................................................... 90
5. Rómaiak és barbárok együttélése ................................................................................................ 93
6 ■ Európa története a középkorban
6. A germán királyságok .................................................................................................................. 98

A Vizigót Királyság ............................................................................................................... 98
A Vandál Királyság .............................................................................................................. 100
A Burgund Királyság .......................................................................................................... 101
Odoaker, Itália királya ........................................................................................................ 102
Az Osztrogót Királyság ....................................................................................................... 102
A Langobard Királyság ....................................................................................................... 105
IV. A FRANK BIRODALOM ............................................................................................................... 109

1. A Frank Birodalom a Meroving királyok idején ..................................................................... 109
2. A Karoling Birodalom ................................................................................................................ 116
A Karoling maior domusok ............................................................................................... 116
Kis Pippin királysága .......................................................................................................... 119
Nagy Károly hódításai ........................................................................................................ 120
A „keresztény császárság” felújítása .................................................................................. 123
A Karoling állam szervezete .............................................................................................. 126
A Karoling egyház ............................................................................................................... 131
Nagy Károly és munkatársai .............................................................................................. 134
A Karoling Birodalom felbomlása .................................................................................... 137
V. A KORA KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA. A KAROLING-RENESZÁNSZ .................................. 142

1. Hanyatló kultúra ......................................................................................................................... 142
2. A Karoling-reneszánsz ............................................................................................................... 144
3. A kora középkor irodalma ......................................................................................................... 150
4. A kora középkor művészete ....................................................................................................... 152
VI. ANGLIA A KORA KÖZÉPKORBAN .......................................................................................... 158
VII. AZ ISZLÁM ÉS AZ ARAB BIRODALOM ................................................................................ 163

1. Az iszlám születése ..................................................................................................................... 163
2. Az arab birodalom ...................................................................................................................... 166
3. A Córdobai Kalifátus .................................................................................................................. 170
VIII. NÉPESEDÉS ÉS GAZDASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN ................................................ 173

1. Népesedés .................................................................................................................................... 173
A népesség alakulása ........................................................................................................... 173
Házasélet a középkorban .................................................................................................... 176
2. A kora középkori mezőgazdaság .............................................................................................. 181
3. A középkori nagybirtok és népei .............................................................................................. 182
Uradalom és földesuraság .................................................................................................. 182
Az uradalmak parasztsága ................................................................................................. 185
4. Kézművesség és kereskedelem .................................................................................................. 191
Uradalmi kézművesek ........................................................................................................ 191
Kereskedelem és forgalom ................................................................................................. 193
5. A kereszténység és a gazdaság ................................................................................................... 196
IX. BIZÁNC A KORA KÖZÉPKORBAN ........................................................................................... 199

1. A bizánci állam ............................................................................................................................ 199
Tartalom ■ 7
2. Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására ........................................................................... 202

3. Válság és gyökeres reform .......................................................................................................... 205
4. Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia ........................................................................... 209
X. A SZLÁVOK ................................................................................................................................. 211

1. A balkáni szlávok ........................................................................................................................ 211
2. A nyugati szlávok ........................................................................................................................ 214
Az alpesi és dunántúli szlávok ........................................................................................... 214
A „Nagymorva Birodalom” ................................................................................................ 217
A csehek ................................................................................................................................ 218
A lengyelek ........................................................................................................................... 219
3. A keleti szlávok ............................................................................................................................ 220
A Kijevi Rusz ........................................................................................................................ 221
XI. A VIKINGEK ................................................................................................................................... 223

A vikingek elnevezései és megjelenésük Nyugat-Európában ........................................ 223
A vikingek megkeresztelkedése ......................................................................................... 224
MÁSODIK RÉSZ – AZ ÉRETT KÖZÉPKOR ................................................................................... 227
BEVEZETÉS ............................................................................................................................................ 229
I. A HŰBÉRISÉG ................................................................................................................................... 233

1. A hűbériség kialakulása ............................................................................................................. 233
2. A hűbéri társadalom ................................................................................................................... 236
II. NYUGAT-EURÓPA „FORRADALMAI” ..................................................................................... 245

1. A demográfiai forradalom ......................................................................................................... 245
2. A mezőgazdaság átalakulása ..................................................................................................... 247
3. A műszaki forradalom ............................................................................................................... 250
III. ÁTALAKULÓ TÁRSADALOM .................................................................................................... 253

1. A három ordo és a lovagok ........................................................................................................ 253
2. A középkori közösségek ............................................................................................................. 256
IV. A KÖZÉPKORI VÁROS .................................................................................................................. 259

1. „A városi levegő szabaddá tesz” ................................................................................................ 259
2. Kereskedelem és hitel ................................................................................................................. 263
3. A céhek és a tőkés ipari vállalkozások .................................................................................. 265
V. A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ AZ ÉRETT KÖZÉPKORBAN ................................. 268

1. A gregorián reform .................................................................................................................. 268
2. A gregorián reform eredményei és következményei ........................................................... 272
3. Az egyházi rend .......................................................................................................................... 275
4. A keleti és a nyugati egyház szétválása ..................................................................................... 277
5. A keresztes hadjáratok ................................................................................................................ 279
6. A szerzetesség megújulása és differenciálódása ...................................................................... 284
7. Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ................................................... 289

Az eretnekségek és az inkvizíció ....................................................................................... 289
Zsidók ................................................................................................................................... 293
8. Zarándoklatok és szentkultusz .................................................................................................. 296
VI. AZ ÉRETT KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA ....................................................................................... 299

1. Oktatás, egyetemek ..................................................................................................................... 299
2. A tudomány: a skolasztika ......................................................................................................... 303
3. A skolasztika nagyjai .................................................................................................................. 305
4. A nemzeti irodalmak születése ................................................................................................. 311
5. A romanika és a gótika művészete ............................................................................................ 313
VII. FRANCIAORSZÁG A 10–14. SZÁZADBAN ........................................................................... 316

1. A Nyugati Frank Királyság ........................................................................................................ 316
2. Az állam „privatizációja” ............................................................................................................ 320
3. A ország újraegyesítése .............................................................................................................. 323
4. A Francia Királyság virágkora ................................................................................................... 326
VIII. NÉMETORSZÁG ÉS A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG ................................................... 332

1. A Keleti Frank Királyság ............................................................................................................ 332
2. A Német Királyság a szász dinasztia idején ............................................................................. 333
3. A Német-római Császárság születése ....................................................................................... 336
4. III Ottó, „a világ csodája” ........................................................................................................... 339
5. II. Henrik, a „szent császár” ...................................................................................................... 343
6. A száli dinasztia és az invesztitúraharc .................................................................................... 344
7. A Hohenstaufen-dinasztia ......................................................................................................... 348
8. Német terjeszkedés kelet felé ..................................................................................................... 353
IX. ANGLIA A 11–13. SZÁZADBAN ................................................................................................ 356

1. A normann és a francia dinasztia ............................................................................................. 356
2. Az angol rendi monarchia kialakulása ..................................................................................... 360
X. A SOKSZÍNŰ ITÁLIA ...................................................................................................................... 365

1. Az észak-itáliai városköztársaságok ......................................................................................... 366
2. Firenze és Velence ....................................................................................................................... 369
3. Dél-Itália ...................................................................................................................................... 373
4. A Pápai Állam .............................................................................................................................. 377
XI. AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET ............................................................................................................... 378

1. A spanyol visszahódítás ............................................................................................................. 378
2. A spanyol királyságok a reconquista után ............................................................................... 380
XII. A SKANDINÁV ORSZÁGOK ..................................................................................................... 383

1. A skandináv királyságok születése ............................................................................................ 383
Dánia ..................................................................................................................................... 383
Norvégia ............................................................................................................................... 384
Svédország ............................................................................................................................ 385
Tartalom ■ 9
2. Népesség és gazdaság ................................................................................................................. 385

3. A skandináv országok a 11–13. században .............................................................................. 386
Dánia ..................................................................................................................................... 388
Norvégia ............................................................................................................................... 390
Svédország ............................................................................................................................ 392
XIII. BIZÁNC ......................................................................................................................................... 393
XIV. KELET-KÖZÉP-EURÓPA ........................................................................................................... 399

1. Lengyelország .............................................................................................................................. 399
Lengyelország kormányzata, társadalma és gazdasága .................................................. 402
2. Magyarország .............................................................................................................................. 405
A magyar nép története az államalapításig ...................................................................... 405
A magyar államalapítás ...................................................................................................... 407
Szent István utódai .............................................................................................................. 409
A keresztény monarchia ..................................................................................................... 412
Magyarország a 12. században ........................................................................................... 414
A 12. századi Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyai .................................... 416
Magyarország a 13. században ........................................................................................... 418
XV. DÉLKELET-EURÓPA ÉS KELET-EURÓPA .............................................................................. 425

1. A Balkán szláv „államai” ............................................................................................................ 425
2. A Kijevi Rusz története .............................................................................................................. 427
HARMADIK RÉSZ – A KÉSŐ KÖZÉPKOR .................................................................................... 435
BEVEZETÉS ............................................................................................................................................ 437
I. VÁLSÁG ÉS ÁTRENDEZŐDÉS ....................................................................................................... 439

1. A 14. század népesedési katasztrófája ...................................................................................... 439
2. A népesedési katasztrófa következményei ............................................................................... 444
II. FRANCIAORSZÁG NYOMORÚSÁGA ÉS FELEMELKEDÉSE ............................................ 447

1. A százéves háború ....................................................................................................................... 447
2. A francia királyság megerősödése ............................................................................................ 452
3. Burgundia felemelkedése és bukása ......................................................................................... 454
III. A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG A 14–15. SZÁZADBAN ............................................... 457

1. Habsburgok és Luxemburgok ................................................................................................... 457
2. A német hűbéri társadalom ....................................................................................................... 461
3. A városszövetségek ..................................................................................................................... 462
4. Svájc kialakulása .......................................................................................................................... 464
5. A Német Lovagrend ................................................................................................................... 465
IV. ANGLIA A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ........................................................................................... 467

V. ITÁLIA ................................................................................................................................................ 469

1. A signoria ..................................................................................................................................... 469
Firenze .................................................................................................................................. 471
2. Dél-Itália ...................................................................................................................................... 478
3. A Pápai Állam .............................................................................................................................. 480
VI. AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN .............................................................. 481

1. Spanyolország .............................................................................................................................. 481
2. Portugália ..................................................................................................................................... 483
VII. Kelet-Közép-Európa ....................................................................................................................... 485

1. Lengyelország .............................................................................................................................. 485
2. Magyarország .............................................................................................................................. 488
VIII. AZ EGYHÁZ A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ................................................................................ 499

1. A pápák Avignonban .................................................................................................................. 499
2. A zsinati mozgalom .................................................................................................................... 501
3. A huszitizmus .............................................................................................................................. 503
4. A vallási élet hanyatlása ............................................................................................................. 504
5. A devotio moderna ..................................................................................................................... 505
6. A reneszánsz pápák .................................................................................................................... 506
IX. A KÉSŐ KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA ............................................................................................ 509

1. Tudományok ................................................................................................................................ 509
2. A „humanizmus” ........................................................................................................................ 512
3. Reneszánsz művészet .................................................................................................................. 515
X. NŐK ÉS GYERMEKEK A KÖZÉPKORBAN ................................................................................ 520

1. Nemesasszonyok ......................................................................................................................... 520
2. Városi nők .................................................................................................................................... 529
3. Parasztasszonyok ......................................................................................................................... 531
4. Gyermekek ................................................................................................................................... 532
XI. DÉLKELET-EURÓPA ÉS KELET-EURÓPA .............................................................................. 534

1. Balkán-félsziget ........................................................................................................................... 534
2. A Moszkvai Nagyfejedelemség .................................................................................................. 537
Tájékoztató irodalom .............................................................................................................................. 538

Térképek jegyzéke ................................................................................................................................... 546
Személynév mutató ................................................................................................................................. 547
Helységnév mutató ................................................................................................................................. 566
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
E zzel a kötettel tisztelegni szeretnék egykori kedves tanáraim – Alföldi András, Deér József,
Hajnal István és Váczy Péter – emléke előtt. Ők szerettették meg velem a középkort és
vezettek be csodálatos világába.
Köszönet illeti pécsi tanártársaimat és volt tanítványaimat, akik segítsége és könyveik nél-
kül nem születhetett volna meg ez a könyv. Köszönettel tartozom Font Márta egyetemi tanár-
nak a középkori Oroszországot és a Kijevi Ruszt, valamint Közép- és Kelet-Európa 10–12. szá-
zadi történetét tárgyaló könyveiért, volt tanítványomnak, Sashalmi Endre egyetemi tanárnak a
skandináv országok történetét áttekintő segítségégéért és a nyugati, valamint a kelet-közép-eu-
rópai és a kelet-európai államfejlődést tárgyaló könyveiért. Köszönet illeti volt tanítványaimat,
Fedeles Tamás és Kiss Gergely egyetemi docenseket, akiknek egyháztörténeti könyveikből és
tanulmányaikból igen sokat tanultam. Fedeles Tamásnak ezenkívül köszönöm a könyvem kö-
rüli bábáskodását is: a névmutató ellenőrzését, a képek válogatásában és a szöveg javításában
nyújtott segítségét. Radó Bálintnak, egykori tanítványomnak, most főlevéltárosnak, egyház-
történeti könyvét és tanulmányait köszönöm, amelyek igen tanulságosak voltak számomra.
Köszönöm volt újkorász tanítványomnak, Nagy Mariann egyetemi docensnek, hogy volt szí-
ves elvállalni a kéziratom fejezetenkénti elolvasását, s a hibák javítását. Végül, de nem utolsó-
sorban, nem íródhatott volna meg a könyv Feleségem megértő áldozatos türelme nélkül, aki
elviselte a szerző írás közbeni rigolyáit és bántásait.
Jelen kötet a 2000-ben megjelent A középkor története című egyetemi tankönyvem átdolgo-
zott, javított és jelentősen bővített, képekkel és térképekkel gazdagon illusztrált kiadása. Bízom
benne, hogy nem csak az egyetemi hallgatók, hanem a középkor iránt érdeklődő szélesebb
olvasóközönség is haszonnal forgatja majd.
Budapest, 2014. május 30.

Katus László
BEVEZETÉS
A középkor elnevezés a 15. századi itáliai humanistáktól származik. Először Giovanni

Andrea dei Bussi pápai könyvtáros használta 1469-ben media tempestas formában. A
16. század elején már gyakran találkozunk a media aetas, media tempore, media antiquitas
kifejezésekkel, majd a 17. században megjelent a medium aevum elnevezés is. A humanisták
számára a Nyugatrómai Birodalom bukása és a saját koruk közötti ezer év a sötétség (tenebrae),
a kulturális hanyatlás kora volt, egyfajta sajnálatos közjáték a kulturális virágzás két nagy kor-
szaka között. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy ők elsősorban filológusok voltak, akik
az írott latin nyelv színvonala alapján ítélték meg az előző korokat, s a klasszikus latinhoz ké-
pest a középkor latinságát barbárnak minősítették. A középkor minden szempontból negatív
minősítést csak a felvilágosodás idején kapott, a 18. században. Ekkor vált divatossá a „sötét
középkor” elnevezés. A 19. század elején azután gyökeresen megváltozott a helyzet: a roman-
tika a középkorért lelkesedett, abban vélte megtalálni álmai korszakát.
A 17. század végén alakult ki a világtörténet hármas korszakbeosztása ókorra, középkorra
és újkorra. E korszakolás Cristoph Cellarius hallei professzor világtörténete nyomán vált álta-
lánosan elfogadottá. Cellarius 1685-ben megírta az ókor történetét (Historia antiqua), majd
1698-ban látott napvilágot a középkor története: Historia medii aevi a temporibus Constantini
Magni ad Constantinopolim a Turcis captam címmel. Ezzel a középkor kronológiai határait
is megadta: Nagy Konstantintól (313) Konstantinápoly elestéig (1453). A 16. és a 17. század
története Historia nova címen 1702-ben jelent meg. A három kötet együtt is megjelent Jéná-
ban 1702-ben, háromkötetes egyetemes történetként (Historia universalis breviter ac perspicue
exposita, in antiquam, et medii aevi ac novam divisa).
A 18. század végére azonban általánossá vált a 476-os és az 1492-es korszakhatár. Az utób-
bit napjainkig a történészek többsége elfogadta, bár akadnak, akik inkább a reformációt (1517)
tekintik a középkor végének, sőt újabban egyesek egészen a 16. század közepéig elmennek,
amikor már Európában minden téren mutatkoznak a nagy felfedezések és a reformáció kö-
vetkezményei. Ami a középkor kezdetét illeti, 476-ot ma már a szakemberek nem tekintik
igazi korszakhatárnak, hiszen akkor nem történt semmi lényeges, a Nyugatrómai Császárság
formális megszűnését a kortársak szinte észre sem vették. Ha egyetlen évszámhoz akarjuk köt-
ni az új korszak kezdetét, akkor sokkal inkább szóba jöhetnek egyéb dátumok: Diocletianus
trónra lépése (284), a keresztény vallásgyakorlatot engedélyező türelmi rendelet (313),
Konstantinápoly alapítása (330), a kereszténység kizárólagos államvallássá emelése (380), a
Római Birodalom végleges kettéválása egy keleti és egy nyugati császárságra (395), vagy a
népvándorlás kezdetét jelző évszámok (375, 378, 406), esetleg 410, amikor a gótok, a kortársak
nagy megdöbbenésére, elfoglalták és kirabolták Rómát. De vannak, akik a Római Birodalom
restaurációját átmenetileg sikeresen végrehajtó I. Iustinianus császár halálát (565), vagy Nagy
Szent Gergely pápa megválasztását (590) tekintik az ókori civilizáció végének. Mindenesetre
az utóbbi évtizedekben a jelentős középkortörténeti összefoglalások túlnyomó többsége a
4. századot már a középkor részeként tárgyalja.
Akadtak jeles medievisták, főleg gazdaságtörténészek, akik szerint a népvándorlás és a
Nyugatrómai Birodalom összeomlása nem hozott gyökeres változást a gazdasági életben. „A
kora középkori gazdaság a késő ókori gazdaság közvetlen és egyenes folytatása, minden te-
kintetben ahhoz csatlakozik” – írta Alfons Dopsch bécsi professzor. Hasonló véleményen volt
a jeles belga történész, Henri Pirenne is, aki Mohamed és Nagy Károly című könyvében azt
az álláspontját fejtette ki, hogy a nagy korszakváltás, az ókorból a középkorba való átmenet
a Mohamed halála és Nagy Károly császárrá koronázása közötti időszakban, azaz a 7–8. szá-
zadban ment végbe. Könyvében így foglalta össze tézisét, amely majdnem egy évszázad óta
tartó nagy nemzetközi vitát váltott ki a korszakkal foglalkozó történészek körében: „A germán
népvándorlás nem vetett véget az antik világ földközi-tengeri egységének, sem annak, amit a
római kultúrában lényegesnek tekinthetünk, úgy ahogy az még az 5. században megmaradt
[...] 600-ban a világ képe minőségileg nem különbözött attól, amilyen 400-ban volt. Az ókori
hagyománnyal való szakítást az iszlám gyors és váratlan előretörése eredményezte. Ez azzal a
következménnyel járt, hogy a Nyugat véglegesen elszakadt a Kelettől, s ezzel véget ért a me-
diterrán egység [...] A történeti élet tengelye a Földközi-tengerről észak felé helyeződött át”.
Diocletianustól és Nagy Konstantintól Nagy Károlyig terjed tehát azoknak a kiemelkedő
történeti személyeknek a sora, akiket szimbolikusan az első középkori személyiségnek tekint-
hetünk. Ebben a félévezredes átmeneti időszakban hova is tegyük hát a középkor valódi kezde-
tét? Egy új civilizáció születése nemigen köthető egyetlen, még oly jelentős évszámhoz sem. A
változás a történeti élet különböző területein nem egyszerre jelentkezik, nem egyforma ütem-
ben megy végbe. Ezért célszerű egy olyan szélesebb idősávot megjelölni, amelyben minden
fontos területen sűrűsödnek a változások. Így mára már általánosan elfogadottá vált az a nézet,
hogy az ókor és a középkor közé indokolt közbeiktatni egy önálló, átmeneti jellegű korszakot,
amelyet a nyugati történészek késő ókornak neveznek. Ennél azonban jobb és találóbb Váczy
Péter névadása: antik középkor, mert jól kifejezi, hogy a civilizáció átalakulása, a középkor
fogantatása a késő Római Birodalom politikai keretei között ment végbe. Ebben az átmeneti
korszakban, amely a 3. századtól a 6. század végéig tartott, egymás mellett él a régi és az új. Az
előbbi halványul, gyengül, az utóbbi erősödik; az ókori civilizáció elhal, de öröksége lényeges
alkotóelemként beépül a középkor új struktúráiba.
Az európai történet e több mint ezeréves korszakát hagyományosan három alperiódusra
szokták tagolni: korai, érett és késő középkorra (németül Früh-, Hoch-, Spätmittelalter). Az
első cezúrát a legtöbben a 10–11. századra teszik, a másodikat általában 1300-ra, de újabban
már sokan előrehozzák 1250-re. Ha az egyes alkorszakoknak olyan nevet akarunk adni, amely
utal lényeges tartalmukra, akkor a mai történészek szinte egyöntetű véleménye szerint a késő
középkor a válságok kora, amelyben már kirajzolódnak az újkori Európa jellemző vonásai.
A középső periódus elnevezései jelzik, hogy ez a középkori európai civilizáció kiteljesedése,
virágkora: Európa ébredése, fellendülése, felemelkedése, expanziója.
A korai középkort illetően már inkább megoszlanak a vélemények. Van, aki a korszak kettős
arculatát hangsúlyozza: az ókorból a középkorba való átmenetet. Mások inkább az újat, a jövő-
be mutató tendenciákat emelik ki az „Európa születése”, a „Nyugat születése” címadással. A két
szempont jól összeegyeztethető, ha a korai középkort két alperiódusra osztjuk. Az első a már
említett „késő ókor”, vagy Váczy Péter szavaival: „antik középkor”. A második alperiódusban
Bevezetés ■ 15
már az új dominál: ekkor születik meg Nyugat-Európa, rajzolódnak ki az Occidens első ha-
tárai, formálódnak ki strukturális jellemvonásai. Határnak a két korszak között többnyire a
7. századot tekintik.
Azok a humanisták, akik a 15. században az antik kultúra bukása és annak reneszánsza,
újjászületése között eltelt mintegy ezer évet, amely az ő szemükben a barbárság és sötétség feles-
leges időszaka volt, középkornak, azaz „köztes korszaknak” nevezték el, aligha sejtették, hogy a
20. és a 21. század történészei erre a korra úgy tekintenek majd, mint amelyben a sajátos európai
civilizáció és kultúra megszületett és felnövekedett. Ez az eredetileg semmitmondó, formális
elnevezés napjainkra olyan tartalmakkal telítődött, olyan egyedi történeti struktúrát jelöl, hogy
tudományos igénnyel csak Európa, sőt csak Nyugat-Európa esetében beszélhetünk „középkor-
ról”. Nyugat-Európa ebben az esetben nem földrajzi fogalom, hanem a történeti Occidens, a
nyugati kereszténység területe, amely a középkor folyamán fokozatosan bővülve, Lengyelország
és Magyarország keleti, illetve déli határáig terjedt. A középkorban ment végbe az a sokoldalú
fejlődés a társadalmi élet minden területén – a technikában, a gazdaságban, a társadalomszer-
veződésben, a politikai intézményekben és a tudományban –, amelynek eredményeképpen az
újkorban Európa lett a világ vezető civilizációja, ő nyújtotta a világ többi része számára az átve-
endő gazdasági, társadalmi és politikai modelleket, civilizációs mintákat, az európai technika és
tudomány vált az egész emberiség egyetemes tudományává és technikájává.
ELSŐ RÉSZ
EURÓPA SZÜLETÉSE:
A KORA KÖZÉPKOR
BEVEZETÉS
A középkori Európa kialakításában három tényező játszott meghatározó szerepet: az an-

tik civilizáció öröksége, a keresztény vallás és egyház, valamint a barbár népek, illetve
az általuk kialakított társadalmi-politikai szervezet. A kiváló lengyel történész, Oscar Halecki
ezt legutóbb így fogalmazta meg Európa millenniuma című könyvében: „Európa mint tör-
ténelmi közösség két fő pillérre épült, a görög-római humanizmusra és a kereszténységre. E
kettő később is az európai tradíció és örökség két legfőbb összetevője maradt. Ez nem túlzott
leegyszerűsítés, mert egyáltalán nem tagadja azoknak az úgynevezett barbároknak a szerepét,
akik mellesleg csak azután integrálódtak az európai közösségbe, hogy érintkezésbe kerültek a
görög-római kultúrával és felvették a kereszténységet”.
A 3. századtól a 6. századig tartó időszakot, amelyben végbement az ókorból a középkor-
ba való átmenet, az európai történetírás általában késő ókornak nevezi. Ezt az átmeneti kort
egyik kiemelkedő francia kutatója, H. I. Marrou így jellemzi: „A késő ókor nem csupán egy
folyamatos fejlődés utolsó szakasza; ez már egy másfajta ókor, egy más civilizáció, amelyet meg
kell tanulnunk a maga eredetiségében elismerni, önmagában megítélni, s nem a korábbi korok
mércéje szerint [...] Egy új szellem nyilvánul meg a legkülönbözőbb területeken, a leginkább
anyagi jellegű technikáktól és a mindennapi lét legkülsődlegesebb formáitól kezdve a kollektív
mentalitás legbelső struktúráiig, addig az eszméig és eszményig, amelyet e kor emberei a világ-
ról és az életről kialakítottak”.
Váczy Péter az antik középkor elnevezést használja, s ezt azért tartjuk igen szerencsésnek,
mert a szóban forgó átmeneti korszakot a legtöbb medievista ma már a középkor kezdeté-
nek tekinti, de hangsúlyozza, hogy a középkor a késő római civilizáció méhében, a Római
Birodalom politikai keretei között született meg. Váczy Péter így jellemzi ezt az időszakot: „A
Földközi-tenger kultúrkörének irányítása továbbra is római kézben maradt, mindezek elle-
nére a 3. század közepe a kultúra történetében mégis az ókor halálának és egy új kor jövete-
lének epochája. Aki a korszakok határát a politikai élet külszínén vonja meg, az bizonyára az
ókori történelem zárókövének a Nyugatrómai Birodalom bukását fogja tekinteni. A valóság-
ban azonban az antiknak középkorrá alakulása a 3. század közepére esik [...] A nagy Római
Birodalom vérkeringése nem szakad meg a 3. század krízisében, hanem még két századon
keresztül »római szellemben« munkálkodhatott tovább. Ez nem jelent kevesebbet, mint azt,
hogy az új világ megalapozása és összeácsolása Rómának jutott osztályrészül. Római császá-
rok, római hagyományok alapján, de már új szellemben egyengetik az utat a középkor felé és
római polgárok azok, akik először gondolkoznak és éreznek középkori ember módjára”.
A kora középkor (4–10. század) során ment végbe a nyugati civilizáció három fő alkotó-
elemének – az antik kultúrának és az azt hordozó romanizált népességnek, a kereszténység-
20 ■ Első rész. Európa születése: a kora középkor
nek, valamint a népvándorlás során itt letelepült barbároknak (germánok, szlávok) – egy-
beolvadása egy teljesen új civilizációs képletté. Ekkor alakultak ki a középkori struktúra fő
elemei és intézményei (földesuraság, hűbériség, egyházszervezet, szerzetesség, lovagság),
eleinte a késő Római Birodalom, majd a barbár királyságok, elsősorban a Frankok Királysága
keretei között.
A korai középkor első alperiódusára, a késő ókorra, vagy az antik középkorra (4–6. század)
a Nyugatrómai Birodalom és az antik civilizáció felbomlását kísérő válságjelenségek nyom-
ták rá bélyegüket: Nyugat viszonylagos elszegényedése és elnéptelenedése Kelethez képest, a
városok hanyatlása, az áru- és pénzforgalom visszaesése. E válságtünetek azonban nem ho-
mályosíthatják el e korszak igazán jelentős, a középkori Nyugat fejlődését megalapozó telje-
sítményeit, amelyek közül különösen kettőt kell kiemelnünk: a keresztény latin műveltség és
értékrend megszületését, s a középkori gazdaság és társadalom egyik legfontosabb szervezeti
keretének, a nagybirtoknak, a földesuraságnak a kialakulását.
Nyugat új kultúráját a kereszténység alkotta meg a bibliai kinyilatkoztatás és az antik örök-
ség egybeötvözésével. A kereszténység maga is ekkor alakította ki középkori arculatát, ekkor
hozta létre egyházi szervezetét, s az egyetemes zsinatokon megfogalmazta a hit alapvető téte-
leit. A görög és latin egyházatyák munkássága nyomán az antik örökség szerves részévé vált a
keresztény kultúrának, természetesen tartalmában megrostálva, hogy megfeleljen a keresztény
etika kívánalmainak és hívő keresztények is olvashassák, s kifejezési formáiban leegyszerűsít-
ve, hogy a barbárok is elsajátíthassák. Az új keresztény kultúra ápolásában és terjesztésében
kulcsszerepet játszott a szerzetesség intézménye.
Ami a földesuraságot, a középkori nagybirtokot illeti, itt csak arra szeretnénk rámutatni,
hogy ez az intézmény önmagában nem azonosítható a feudalizmussal. Ez csak akkor indokolt,
midőn a 9. századtól kezdve – a hűbérbirtok, a feudum révén – szorosan összekapcsolódik a
középkori Nyugat másik alapintézményével, a hűbériséggel. Ekkor minden hűbérbirtok (fe-
udum) földesuraság, s az egész hűbéri rendszer a földesuraság szélesebb talapzatára épül. De
Marc Bloch joggal hangsúlyozza, hogy a két fogalmat világosan meg kell különböztetni. „A
földesuraság a 9. és a 13. század között a feudális társadalom lényeges eleme, de önmagában
véve annál régebbi volt és sokkal tovább élt.”
A 7. századra Nyugaton szinte teljesen eltűntek az antik struktúrák, és felbomlott a ger-
mánok nemzetségi társadalma is. Maradványaik azonban szervesen beépültek a születőben
lévő új civilizációba. A trendvonalak hanyatló tendenciája is megállt. A népesség száma elérte
a mélypontot, s lassan emelkedni kezdett. Georges Duby szerint ekkor vette kezdetét az eu-
rópai gazdaság első fellendülése. A kultúra területén pedig a 8–9. században már Karoling-
reneszánszról beszélünk. A növekedés egyelőre minden téren még igen lassú volt, s csak a
10. század második felében és a 11. században vett nagyobb lendületet.
A korai középkor második szakaszában, a 7. és a 10. század között születik meg Nyugat-
Európa, mint sajátos történeti képződmény, s ekkor körvonalazódnak az Occidens első határai.
Ebben szerepe van a keleten és délen bekövetkező fejleményeknek is. A 7. század Kelet törté-
netében jóval jelentősebb törést jelent, mint Nyugaton. A Keletrómai Birodalom tovább él, de
a túlélés ára gazdasági, társadalmi és politikai szerkezetének alapos átalakítása (közép-bizánci
korszak). A struktúraváltást az kényszeríti ki, hogy Bizánc keleti és balkáni végein megjele-
nik két új „világ”, az iszlám és a szlávok világa, amelyek meghatározó befolyást gyakorolnak
a Nyugat további fejlődésére is. Az iszlám térhódítása hosszú időre elvágja Nyugat-Európát
Kelettől és a Földközi-tengertől.
Bevezetés ■ 21
Az Occidens centruma, magterülete nem a Mediterráneum partvidékén, hanem Észak-

Galliában, a Rajna és a Loire között alakul ki. Itt jön létre a kereszténység közvetítésével az
antik civilizáció és a népvándorlásból született barbár társadalom olyan kiegyensúlyozott
szintézise, amely a legtermékenyebbnek bizonyult új megoldások kiérlelése és új struktúrák
kialakítása terén. A középkori gazdasági, társadalmi és politikai intézmények itt fejlődnek ki
legtisztább, legérettebb formájukban. E centrum köré építi Nagy Károly az Occidens első politi-
kai és kulturális szintézisét. Ettől délre (Dél-Galliában, Hispániában és Itáliában) elevenebben
él az antik római örökség, észak és kelet felé (az egykori limesen túl) valamint a brit szigeteken
viszont a germánok, kelták, szlávok eredeti jellegzetességei érvényesülnek erőteljesen.
A kereszténység és vele a középkori kultúra a 7. században lépi át az egykori Római
Birodalom határait. A Rajnán túli germán törzsek és az angolszászok megtérítésével, egyház-
szervezetük kiépítésével jelentős új területek kapcsolódnak be a nyugati keresztény kultúrába.
A Karoling Birodalom államszervezete markánsan kirajzolja az Occidens keleti határait az Elba
mentén és Pannóniában. Nagy Károly kísérletet tesz arra is, hogy a nyugati keresztény civilizá-
ciót egységes politikai keretbe foglalja. A kísérlet nem jár tartós sikerrel, de a Karoling állam-
szervezés mintául szolgál a későbbi államok számára. Kultúrpolitikájával pedig megalapozta a
középkori Európa műveltségét, a nyugati kereszténység szellemi egységét.
Nagy Károly birodalma hosszú távon epizód, amely csak átmenetileg töri meg a korszak
egyik fő tendenciáját, a politikai dezintegrációt. A Nyugatrómai Birodalom után az utódálla-
mok, a barbár királyságok is felbomlanak, s végül erre a sorsra jut a Frank Birodalom is. Ezt a
folyamatot az állam, a közhatalom „privatizációjának” is nevezhetjük. A parancsolás, tiltás és
ítélkezés hatalma, a bannum kicsúszik a király kezéből, s a „területi fejedelmek”, vagyis a her-
cegek, grófok, majd az egyes földesurak és várurak „magántulajdonába” megy át. A Karoling
Birodalom „privatizációjában” nagy szerepe van az inváziók utolsó hullámának, az arabok, a
vikingek és a magyarok támadásainak. A hatalomnak ezt a felaprózódását régebben „feudális
anarchiának” neveztük, s történelmi balszerencseként könyveltük el. Ma azonban úgy látjuk,
hogy mindez szükségszerű alkalmazkodás volt a korszak technikai és kommunikációs viszo-
nyaihoz, a külső támadások elleni hatékony védekezés konkrét lehetőségeihez. A politikai és
az azt követő társadalmi dezintegráció mintegy előfeltétele volt az egyik legeredetibb nyugati
intézményes fejlődésnek. A középkori monarchia ezekből a kisebb, emberibb léptékű, szemé-
lyes kapcsolatokon alapuló politikai egységekből kiindulva, azok autonómiáját és szokásjogát a
kialakuló nagyobb keretekbe integrálva épül majd fel az érett és a késő középkorban.
Ebben a bomlási folyamatban a nagybirtok, a földesuraság az egyetlen szilárd és tartós
keret, a létbizonytalanság századaiban ekörül tömörül a társadalom. A szabad birtokosok vagy
önként menekülnek védelme alá, vagy a kezébe került hatalmi eszközök segítségével kény-
szeríti őket függésbe. Mert a kisebb-nagyobb földesurak, akik a 10. századtól már várurak
is, magukhoz vonják az uralkodó összes hatalmi jogosítványát, a bannum teljességét, s a ma-
guk területén gyakorolják annak minden funkcióját. A nagybirtok, a földesuraság ekkor válik
komplex gazdasági, társadalmi, közigazgatási, bíráskodási, katonai, sőt egyházi-vallási szer-
vezetté, vagyis egy kis önálló állammá a csak virtuálisan létező országban. A 11. századra az
agrárnépesség nagyobb része már betagozódik a földesúri szervezetbe, de azért még sokfelé
megmaradnak a szabad kisbirtok kisebb-nagyobb szigetei.
A 8. században megjelenik, a 10–11. századra pedig a politikai kormányzat, a társadalom-
szerveződés és a katonáskodás uralkodó intézményévé válik a hűbériség. A felbomló közhatal-
mat a személyes hűségen alapuló kapcsolatrendszer váltja fel. A hűbériség kiemelkedése össze-
22 ■ Első rész. Európa születése: a kora középkor
függ a hadviselés átalakulásával és a nyugati társadalomban kialakuló új munkamegosztással.

A katonáskodás és a termelőmunka elválik egymástól: a fegyverforgatás hivatásos harcosok,
a lovagok feladata lesz, ennek fejében eltartja őket a függő helyzetbe kerülő parasztság, amely
viszont mentesül a katonáskodás terhei alól. Általánossá válik a társadalom három funkcio-
nális rendre – ordóra – való felosztása: az imádkozók (oratores) rendje a klérus, a harcolók
(pugnatores, bellatores) rendje a lovagság, a dolgozók (laboratores) rendje pedig elsősorban a
parasztság. A hűbériség összekapcsolódik a földesúri szervezettel: a vazallus katonai szolgálata
fejében földbirtokot (beneficium, feudum) kap, ahol nem a terület nagysága a fontos, hanem a
telkek, illetve az azokon ülő jobbágycsaládok száma. A földesúri birtokra mint alapstruktúrára
épül a lovagi uralkodó osztály – a hűbérurak és vazallusok – hierarchizált, többszintű kapcso-
latrendszere, a maga sajátos intézményeivel, szertartásaival és jogával.
A hűbériséget Martell Károly a katonai szervezet, Nagy Károly pedig az államszervezet
alapjává tette. Az állam „privatizációja” alatt voltaképpen azt értjük, hogy a közhatalom fel-
bomlása során fokozatosan a hűbéri szervezet vette át annak funkcióit. Ekkor beszélhetünk
jogosan feudalizmusról, vagy inkább feudális társadalomról, feudális monarchiáról, hiszen e
rendszer meghatározó eleme a feudum, a hűbérbirtok, amelyben összekapcsolódik a hűbéri
és a földesúri szervezet. Ez a rendszer a 10–12. században válik uralkodóvá. De csak akkor
igazán jogosult a feudalizmus elnevezés, ha e rendszer mindkét alapintézménye jelen van. A
hűbériség a kora középkor utolsó századaiban alakul ki, de virágkorát a középkor középső
szakaszában, a 11–12. században éli, a 13. században pedig – a földesúri szervezettel együtt –
átalakul, felbomlik.
I.
AZ ANTIK ÖRÖKSÉG
1. A Római Birodalom válsága és konszolidációja
A Római Birodalom a 3. században történetének legsúlyosabb válságát élte át. Ebben kül-
ső és belső tényezők egyaránt szerepet játszottak. Keleten a parthusok uralmát felvál-
tó iráni Szasszanida-dinasztia agresszív fellépése jelentett veszélyt. Nyugaton a frankok és az
alemannok a Rajna-menti limest áttörve feldúlták Galliát, s Hispániába és Észak-Itáliába is
betörtek. A gepidák és a gótok pedig Dáciába és a Balkán-félszigetre nyomultak be. De még
ennél is súlyosabb volt a belső gazdasági és politikai válság. 235 és 284 között a légiók kényük-
kedvük szerint emeltek trónra és taszítottak le onnan császárokat. Ez alatt az ötven év alatt
húsz császára volt a birodalomnak, s ezek közül csak kettő halt természetes halált. De hosszabb
távon sem jobb a mérleg: a Marcus Aureliustól Nagy Konstantinig eltelt 125 év során 47 csá-
szárt „fogyasztott el” a birodalom, átlagos uralkodási idejük nem érte el a három évet.
A 3. század utolsó negyedében sikerült ugyan úrrá lenni a válságon, s némi területi veszte-
séggel (Dácia és az Agri Decumates kiürítése) a limest is helyreállították, de a konszolidációért
nagy árat kellett fizetnie a késő római társadalomnak. Diocletianus (284–305) és I. (Nagy)
Konstantin (306–337) gyökeresen átszervezték a birodalom egész közigazgatását, államap-
parátusát és társadalmát. A 4–5. század késő római állama már nem a régi res publica töb-
bé. Sokkal inkább hasonlít egy keleti despotikus államra, vagy a középkori Bizáncra, sőt a
20. századi totalitárius rendszerekre, mint 1–2. századi elődjére. Augustus és utódai principa-
tusa átalakult dominatusszá, az istencsászárok abszolutisztikus, bürokratikus katonaállamává.
A császár korlátlan úr, sőt isten: „dominus et deus”, s minden, ami személyéhez kapcsolódik
„szent” (a palota sacrum palatium, az uralkodó hálószobája sacrum cubiculum, a császári ta-
nács consilium sacrum, majd később consistorium sacrum). A császárnak és az udvarnak ezt a
természetfeletti, isteni jellegét fejezte ki a keletről, a perzsáktól átvett szertartásrend, amelyben
a császár személyét különleges hódolat (adoratio, görögül proszkünészisz, a proszküneó: ’lebo-
rulva imádni, arcra borulni valaki előtt’ igéből) illette meg.
Diocletianus – a külső támadásokkal szembeni védelem érdekében szükséges decentrali-
záció jegyében – gyökeresen átszervezte a birodalom kormányzati rendszerét. Maximianust
maga mellé vette társcsászárnak, s rábízta a nyugati provinciák kormányzását, míg ő
maga a keleti területeket tartotta meg. A két császár (augustus) egy-egy alcsászárt (caesar)
vett maga mellé helyettesként, utódlási joggal. Így jött létre a négyes hatalom, a tetrachia
rendszere. A négy császár egy-egy praefecturát kormányzott: Orienset maga Diocletianus,
Nicomedia székhellyel, Maximianus pedig Itáliát (hozzá tartozott Afrika is), Mediolanumból
24 ■ I. Az antik örökség
(Milánó). A keleti caesar, Galerius Illyricum ura volt

(székhelye Sirmium), míg a nyugati caesar, Constantius
Gallia praefecturát igazgatta (ide tartozott Britannia és
Hispania is), székhelye Augusta Treverorum (Trier) volt.
A praefecturák dioecesisekre oszlottak, azok pedig pro-
vinciákra. A dioecesis élén a vicarius állt; a provinciákban
elkülönült egymástól a polgári és a katonai igazgatás, az
előbbit a praeses, proconsul, vagy consularis címet viselő
helytartó, az utóbbit a dux gyakorolta. 4 praefectura – 12
dioecesis – 101 provincia: ez volt a birodalom közigaz-
gatási szerkezete a 3. század vége óta. Az új beosztással
megszűnt mind Itália, mind Róma különleges státusa.
Róma nem volt főváros, császári székhely többé, hanem
fokozatosan átalakult vallási, egyházi központtá, ahol
csak a senatus őrizte és ápolta még az ősi római hagyo-
mányokat és kultúrát a 6. század közepéig.
Mind a négy császárnak külön udvartartása, központi
kormányzati apparátusa volt, s a tartományi vezetők mel-
lett is tekintélyes hivatali apparátus (officium) épült ki,
élén a magister officiorummal. Az új rendszer egyik leg-
szembetűnőbb jelensége a bürokrácia hatalmasra növeke-
dése. A tisztviselők szigorúan fegyelmezett, hierarchizált
testületet alkottak, ranglétrával, s az ezen elfoglalt pozíció-
nak megfelelő fizetéssel és címekkel. A városok (civitasok)
A tetrarchák szobra Velencében önkormányzatát felszámolták, gazdálkodásukat, pénz-
(4. század eleje) ügyeiket állami tisztviselők ellenőrizték.
Átszervezték, és létszámában jelentősen megnövelték
a hadsereget is. A létszám a 3. század végén elérte a 400 000-t, a 4. században pedig meghaladta
a félmilliót. A hadsereg három csoportra tagolódott: a határmenti provinciákban állomásoztak
a helyi lakosságból toborzott, s a 4–5. században egyre inkább germánokból álló ripenses vagy
limitanei elnevezésű határőr légiók. A négy császár székhelyén és környékén helyezkedtek el
a nagyobb harci értékű és szükség szerint bárhol bevethető comitatenses, vagyis a császárok
katonai kísérete (comitatus). A harmadik csoportot az uralkodók személyes védelmét ellátó
testőrség (protectores domestici, később schola) alkotta.
A felduzzadt államapparátus és a nagy létszámú hadsereg költségeinek fedezésére új adó-
kat vezettek be. Ezek közül legfontosabb volt az ún. iugatio-capitatio, amelyet a földtulajdo-
nosokra vetettek ki. Az adókivetés alapja egyfelől a föld, másfelől a munkaerő, az előbbinek
adóegysége a iugum, az utóbbié a caput. A iugumot a föld nagysága és minősége, valamint
a termények alapján határozták meg, ugyanez volt a helyzet a caput esetében is, ahol nem-
csak az emberi és állati munkaerő száma, hanem munkavégző képessége is számításba jött.
Szíriában például 5 iugerum (kb. 1,3 hektár, 1 iugerum = 2523 m2) szőlő, vagy a minőségtől
függően 20, 40 vagy 60 iugerum (5, 10, illetve 15 hektár) szántó tett ki egy iugumot. Egy birtok
esetében a iugumok és a caputok számát összeadták, s így kapták meg az adóegységek meny-
nyiségét. Hogy egy adóegység után mennyit kell fizetni, azt évről évre és tartományonként
külön császári rendelet írta elő. Az adót terményben és pénzben fizették. Az adóegységek szá-
1. A Római Birodalom válsága és konszolidációja ■ 25
mát 15 évenként állapították meg (indictio). A 4. században ehhez újabb adónemek járultak: a
senatori rangú nagybirtokosok aranyban fizetendő földadója, a városi decuriók, a kereskedők
és a kézművesek öt évenként fizetendő adója.
Az állam mindenbe beavatkozott, mindent szabályozott. Diocletianus rendeletileg maxi-
málta az árakat és a béreket, de az inflációnak is véget akart vetni, s igyekezett stabil pénzt te-
remteni. Az arany- és ezüstpénz mellett a mindennapi életben a bronz denarius játszott fontos
szerepet, a béreket és az árakat is ebben állapították meg.
Minden erőforrást mozgósítottak a birodalom túlélése érdekében. Nem elégedtek meg az
egyre több és nagyobb adóval, hanem kiépítették a kényszerű közmunkák (munus, munera;
munera sordida: fizikai munkák; munera ordinaria: szervező, irányító munkák, elsősorban a
városokban a decuriók ellenszolgáltatás nélküli kötelezettségei) és a beszolgáltatások (annona)
rendszerét. Az állami terheket túlnyomórészt a társadalom jogilag szabad, de nem kiváltságos,
közvetlen termelőmunkát végző rétegei viselték. Hogy ezek ne bújhassanak ki a rájuk neheze-
dő terhek és szolgáltatások alól, egyre több csoportjukat kötötték lakóhelyükhöz és foglalko-
zásukhoz. A kézműveseket kötelező collegiumokba szervezték, ezekből nem léphettek ki, nem
költözhettek más városba. Számos iparágban a fiúnak is apja mesterségét kellett folytatnia.
Hasonló volt a helyzet a katonák esetében is: a veteranusok erre alkalmas fiai kötelesek voltak
katonai szolgálatot vállalni.
Nagy Konstantin 332-ben megtiltotta és büntette a colonusok önkényes elköltözését és ide-
gen colonus befogadását. „A szökésre gondoló colonusokat rabszolgamódra vasra kell verni,
hogy a szabadokhoz méltó munkát [a colonusok jogilag szabadok voltak] rabszolgai elítélteté-
süknek megfelelően legyenek kénytelenek elvégezni”. A rendelet értelmezése kimondja a rend-
szer társadalompolitikájának alapelvét: „Az pedig, aki nem akar az lenni, mint aminek szü-
letett, szolgasorba taszíttassék! (Qui noluit esse quod natus est, in servitium redigatur)”. Nagy
Konstantin ugyanakkor a rabszolgák sorsát enyhítő törvényeket is hozott, például megtiltotta
a rabszolgacsaládok szétszakítását.
Hasonlóan bántak a városi középosztállyal, a városokat vezető curiák tagjaival, a
curialisokkal, vagy decuriókkal is: sem más városba, vagy faluba költözéssel, sem katonai
szolgálat, sőt colonusi állapot vállalásával, de még remeteségbe vonulással sem szabadul-
hattak azoktól a terhektől, amelyekkel városuknak tartoztak. Az ő kötelességük volt a város
élelemmel és ivóvízzel való ellátása, az utak és fürdők karbantartása, a közrend fenntartása,
ünnepségek, játékok rendezése – mindezt saját költségükön, ráadásul az ő feladatukká tették
az adók behajtását és a katonai sorozást is, s mindezekért saját vagyonukkal feleltek. Aki a
decurio censushoz előírt minimális vagyonnal rendelkezett (például 25 iugerum, azaz 6,3 hek-
tár földbirtokkal), annak vállalnia kellett a decurio státussal járó terheket, sőt státusa örök-
lődött: fia is decurio lett. Városukat csak helytartói engedéllyel hagyhatták el, s ha öt évnél
tovább voltak távol, vagyonukat a kincstár elkobozta.
A 4. századi „totális” állam egy kasztszerűen megmerevedett társadalmat akart kialakítani,
amelyben mindenki beleszületik társadalmi csoportjába, státusába, s az abból való kiemelke-
dés, kitörés elvileg lehetetlen. Ez volt a legnagyobb ára annak, hogy a Római Birodalom keleten
túlélte a népvándorlás viharait, s nyugaton is másfél évszázaddal meghosszabbíthatta létét. De,
miközben a rendszer a társadalmat teljesen gúzsba kötötte és az állam szolgálatába kényszerí-
tette, a hadseregben és az államapparátusban egyesek lehetőséget találtak arra, hogy alacsony
sorból a legmagasabb pozíciókba emelkedjenek: írástudatlan parasztokból, felszabadított rab-
szolgákból, germán kalandorokból császárok, főparancsnokok, főtisztviselők lehettek.
2. A keresztény császárság
305-ben a két augustus, Diocletianus és Maximianus önként
lemondott a hatalomról, s helyükbe a két caesar, Galerius és
Constantius lépett. Constantius azonban 306-ban meghalt,
s helyét Severusnak, a Diocletianus által kinevezett nyugati
caesarnak kellett volna elfoglalnia. A britanniai és galliai lé-
giók azonban Constantiusnak a húszas évei elején járó fiát,
Konstantint (Constantinus) kiáltották ki császárrá. Erre
Maximianus fia, Maxentius is császárrá kiáltatta ki magát
Rómában. A trónkövetelők között kirobbant polgárháború-
ban végül is Konstantin 312-ben legyőzte Maxentiust, ke-
leten pedig Galerius császár 311-ben bekövetkezett halála
után Licinius szerezte meg a hatalmat. A két győztes 313-
ban Mediolanumban találkozott, s kölcsönösen elismerték
egymást augustusnak. A béke nem tartott sokáig: ismételt
fegyveres összecsapások után 324-ben Konstantin vég-
leg felülkerekedett, s ezzel megszerezte a birodalom feletti
egyeduralmat.
Nagy Konstantin (4. század, Palazzo Diocletianus és Maximianus a kereszténység kiirtásá-
degli Conservatori, Róma) val vélte elérni a birodalom belső békéjét és megerősítését,
s 303-ban megindította a legvéresebb keresztényüldözést,
amely egy évtizedig tartott. Főleg Keleten volt különösen kegyetlen az üldözés, Nyugaton
Constantius, majd Konstantin csak látszatintézkedéseket hozott, s egyetlen keresztényt sem
küldtek halálba. Az üldözés eredménytelenségét először a keleti augustus, Galerius ismerte
fel, s halála előtt, 311-ben türelmi rendeletet adott ki. Ebben elmondja, hogy a keresztények
oktalanul elhagyták őseik vallását, s amikor rá akarta őket kényszeríteni, hogy térjenek vissza
őseik hagyományához, akkor sokan vállalták a halálbüntetést is. A császár, látva, hogy „igen
sokan kitartanak elhatározásuk mellett”, megbocsát nekik, s megengedi, hogy „legyenek ke-
resztények és tömörülhessenek gyülekezetekbe”. Cserében azt kívánja, hogy imádkozzanak
istenükhöz a császár üdvösségéért és a közösségért, „hogy az állam mindenfelől épségben
maradjon, ők pedig biztonságban élhessenek otthonaikban”.
Konstantin már az üldözések idején jóindulatot tanúsított a kereszténység iránt. Midőn
Maxentius legyőzése után a keleti császárral, Liciniussal 313-ban Mediolanumban találkozott,
közösen rendeletet adtak ki, amelyben a keresztényeknek és mindenkinek megengedik, „hogy
szabadon azt a vallást kövessék, amelyiket akarják – hogy akármilyen istenség van az égi szék-
helyen, hozzánk és minden alattvalónkhoz kegyes és jóindulatú lehessen”. Visszavonják az ül-
dözési rendeleteket, s elrendelik, hogy „bárki, aki a keresztények vallásának előírásait óhajtja
követni, most szabadon és nyíltan, minden zaklatástól és háborgatástól mentesen követhesse”.
Ezt a jogot más vallások követői számára is biztosítják. Elrendelik továbbá, hogy a kereszté-
nyeknek adják vissza elvett és más célra használt gyülekezési helyeiket.
Konstantin tehát a dominatus rendszerét összekapcsolta a keresztény vallással, s
Diocletianus és Maximianus üldözési politikájával szakítva éppen a kereszténységre alapoz-
va kívánta konszolidálni a birodalmat. Gondolkodásától nem volt idegen a monoteizmus,
2. A keresztény császárság ■ 27
Nagy Konstantin 313-ban vert Nagy Konstantin 337-ben vert pénzérméje,

érméje, a pogány római vallás rajta a Krisztus-monogrammal
Napistenével (Sol Invictus) ábrázolva
hiszen fiatal korában a Nap-kultusz (a Legyőzhetetlen Nap – Sol Invictus) és az Apollón-

kultusz híve volt, s ezeket nem volt nehéz összeegyeztetni egyfajta felületesen értelmezett
kereszténységgel. A türelmi rendeletben és egyéb dokumentumaiban ismételten hivatkozik
a „Legfőbb Istenség”-re (Summa Divinitas), akinek jóindulatát és kegyét el akarja nyerni,
aki őt minden vállalkozásában támogatja és segíti, s „akinek vallását szabad elhatározásból
kötelezőnek ismerjük el”. Nem derül ki egyértelműen, hogy a keresztények Istenét érti-e alat-
ta, vagy a Napistent; valószínűleg ő maga sem tudta ezt magában eldönteni, hiszen nagyon
sokáig tervezte egy szinkretisztikus Héliosz–Krisztus kultusz bevezetését, s Konstantinápoly
főterén Héliosz (Napisten) monumentális szobrát állíttatta fel. Ilyen ambivalens lépése volt
321-ben a vasárnapi munkaszünet bevezetése is: a vasárnap Jézus feltámadásának a napja, de
egyúttal a Nap napja (dies Solis) is. Vannak nyilatkozatai – igaz, hogy keresztény főpapokhoz
írta őket –, amelyekben a kereszténységről mint igaz vallásról (vera religio) ír, a pogánysá-
got pedig néhol babonának (superstitio) minősíti. A hagyomány szerint csak halálos ágyán
vette fel a keresztséget, de a keresztényeket uralkodása alatt egyre több kedvezményben, ki-
váltságban részesítette. Környezetében, tanácsadói között voltak keresztény főpapok, mint
Kaisareiai Euszébiosz, vagy Ossius (Hosius) córdobai püspök. Uralkodása második felében
intézkedéseket tett a pogány kultuszok visszaszorítására: korlátozta a haruspexek tevékeny-
ségét, több pogány filozófust kivégeztetett, a pogány templomok kincseit elkoboztatta, az
arany istenszobrokat beolvasztatta.
Korabeli keresztény források szerint a 312-ben Róma mellett a Milvius-hídnál vívott ütkö-
zet előtt Konstantinnak látomása volt, s ez bírta rá a keresztények támogatására. Lactantius (De
mortibus persecutorum) szerint a csata előtti éjszakán álmában, Euszébiosz (Vita Constantini)
szerint a csata előtt az égen jelent meg a kereszt, vagy a Krisztus-monogram (XP, a görög
Khrisztosz első két betűje). A Krisztus-monogram 315-től pénzein is feltűnt, 324-ben pedig
hadijelvényként a császári zászlót is ez díszítette (labarum).
Konstantin nem tekintette magát istennek, mint elődei. A császárság és a hatalom „szent”
jellege azonban továbbra is megmaradt: a császár hatalmát közvetlenül Istentől kapta, biro-
dalma mintegy az égi birodalom földi képmása, a császár Isten „barátja és kegyeltje”. A kora
középkori felfogás szerint nem a pápa, hanem a császár (később a királyok is) a vicarius Dei,
Isten földi helytartója (a pápa csak Szent Péter helytartója, vicariusa), s mint ilyen a birodalmi
egyház feje is.
A KERESZTÉNYSÉG
28 ■ Főfejezet
ELTERJEDÉSE
A RÓMAI BIRODALOMBAN
(1–5. SZÁZAD)
H i b e rn i a
er
É s z a k i - ng
nia
Eburacum te
-
lti
N
t e n g e r Ba
tan
Á
Elb
ri
a
Londinium
E
B
GERMÁN
C
Colonia Agrippina
Ó
TÖRZSEK
Aug.
Lutetia
-
Treverorum Mogontiacum
Sza
I
Loire j
a
jn
Duna
na
Ra
Vindobona
Gallia
T
Aug.
N
Vindelicum
Noricum Savaria Aquincum
Burdigala Lugdunum
A
Mediolanum Poetovio
Vienna
Aquileia Sophianae
Siscia
L
Tolosa Arelate
Pó
Sirmium
Narbo
T
Eb
Hispania Ravenna
ro
Massilia
Ta j o Caesaraugusta
A
A
d
Naissus
r
Corsica a
i
Toletum Tarraco i-
te Ser
Róma
n
Puteoli g
Córdoba e
r
Sardinia Tirrén-
Elvira Baleares Beroea
Hispalis tenger
Ib F ö
ér
iai-
l d
tenger Caesarea k Croton
M Hippo
a
Regius ö
Carthago
u r Cirta
e t a n i a Syracusae
z
A
Numidia
i
f
-
A Római Birodalom t
r
határa a 4. század elején i e n g e

Pál apostol útjai: c
Cy
1. út (45–48) a
2. út (49–52)
3. út (53–58)
Patriarchátusok határa az 5. században
4. út (60–61)
Patriarchátusok székhelye az 5. században
A 3. században túlnyomóan
keresztény lakosságú területek Nesztoriánus patriarchátus
A kereszténység terjedése Egyetemes zsinat

a 4. században
Kolostoralapítás
A kereszténység terjedése
az 5. században Ismert keresztény közösségek az 1. és a 2. században
Bethesda Jerikó
JERUZSÁLEM JÉZUS KORÁBAN tava felé
(KR.U. 30 körül)
Damaszkuszi
Alfejezet ■ 29
Juh-kapu
városfal kapu Antónia- Getsemáne-
utak Via- erőd kert
rosa Heródes
Dolo
Betánia felé
vízvezeték
temploma
Golgota Nők Ékes-
udvara kapu
g y
Koponya-hely
KÜLSŐVÁROS Szentély
- v ö l
Pogányok
drin udvara
he
an
Hasmóneusok Sz
Hebron és
Betlehem,
Gáza felé
palotája Olajfák
r ó n
hegye
rón
Nagy Heródes
Kid
palotája
K i d
FELSŐVÁROS Gihón-
Kajafás háza forrás
ALSÓVÁROS A
Botránkozás
Hinnám Siloám tornya hegye
Az „utolsó vacsora”
(Gé-Hinnóm
terme
K Siloám tava 100

T O
0 200 300 m
öl
-v
,G
Ó gy Esszénus-kapu
e
G nn
he
a) Szemét-kapu
Panticapaeum
Tyras
Chersonesus
Tomi t e n g e r
t e - Kas+zpi-
e Sinope A
k Trapezus I
e tenger
F Amastris N
E
rdica A R M
Konstantinápoly
Philippi Ancyra
Caesarea
Thessalonice Nicaea
Antiochia Edessa
Athén
Ephesus
Cori
Ti
ntus Miletus Colossae Eu

gr
Antiochia ph
rat
is
és
z
Seleucia
Palmyra Ctesiphon
Creta
Damascus
Caesarea
r Joppe
yrene Jerusalem
Iudaea
Alexandria Petra
Ní
lu Vörös-
s
tenger
500 km
A kereszténység támoga-
tása és az egyházzal való szö-
vetség elsősorban Konstantin
politikai céljait szolgálta, mert
úgy látta, hogy segítségére le-
hetnek a birodalom egységesí-
tésében és központosításában.
A kormányzásban a császár a
consistorium sacrumra támasz-
kodott, vagyis a császári ta-
nácsra, amelyben részt vettek
a központi kormányszervek
vezetői, s a császár mindazon
munkatársai, akiket a comes
címmel tüntetett ki. A közpon-
ti apparátus legfőbb vezetője, a
A Milvius-híd (G. B. Piranesi, rézmetszet, 18. század) magister officiorum nemcsak az
udvar életét irányította, hanem
a külügyek intézése és a tartományi közigazgatás felügyelete is az ő feladata volt. A birodalom
három praefecturára oszlott, élükön a praefectus praetoriok a császár teljhatalmú helyettesei
voltak. A hadsereg élén három főparancsnok állt: a magister peditum a gyalogság, a magister
equitum a lovasság, a comes domesticorum pedig a testőrség parancsnoka volt. Időnként egy-
egy hadvezér a magister utriusque militiae címet viselte, vagyis a gyalogság és a lovasság egy-
aránt az ő parancsnoksága alá tartozott. A hadsereget perzsa mintára páncélos-lovas alakula-
tokkal egészítették ki. Konstantin alatt kezdett nagyobb méreteket ölteni a hadseregben a ger-
mánok jelenléte, nemcsak közkatonaként, hanem a parancsnokok között is. Gazdasági téren
legjelentősebb újítása az arany solidus bevezetése volt (egy solidus 4,48 g aranyat tartalmazott),
amely igen értékállónak bizonyult a kora középkor évszázadai során. Alighogy megszerezte az
egyeduralmat 324-ben, máris megkezdte egy új főváros építését a Boszporusz északi partján,
a régi Büzantion helyén. A 330-ban felavatott város a császárról kapta nevét: Constantinopolis
(Konstantinápoly), s Rómával minden tekintetben azonos kiváltságokban részesült, senatusa a
rómaival azonos jogkörrel bírt.
Nagy Konstantin 337-ben bekövetkezett halála után fiai felosztották egymás között a
birodalmat: II. Konstantin (337–340), és Constans (337–350) kapta Nyugatot, míg Kelet
II. Constantiusnak (337–361) jutott. Az utóbbi halála után unokaöccse, Iulianus (361–363)
került a trónra. Ő megpróbálta a pogány vallást újjáéleszteni (ezért az apostata: ’hitehagyott’
melléknevet kapta), de nem sok eredménnyel, mert 363-ban a perzsák elleni hadjáratban éle-
tét vesztette. 364-ben a pannóniai származású I. Valentinianust (363–375) választották csá-
szárrá, aki a keleti tartományok kormányzását öccsére, Valensre (364–378) bízta. Iulianus és
Valentinianus sikerrel védelmezték a rajnai limest a barbárokkal szemben, de Valens császár el-
esett a Balkánra benyomuló vizigótokkal Hadrianopolisnál vívott ütközetben. Utóda, I. (Nagy)
Theodosius (379–395) megkezdte a barbár népeknek foederatiként (szövetségesek) való letele-
pítését a határtartományokban.
A keresztény Római Császárság belpolitikájában Nagy Konstantin óta egyre nagyobb sze-
repet játszottak a keresztény egyház belső viszályai, szakadásai. Afrikában a donatisták okoztak
3. A Nyugatrómai Birodalom végnapjai ■ 31
problémát, majd a 320-as évektől kezdve az arianizmus körüli viták fajultak a szembenálló pár-
tok közötti elkeseredett küzdelemmé. Nagy Konstantin száműzte Ariust, fiai viszont inkább az
arianizmusnak kedveztek. A különböző vallási nézetek, dogmatikai megfogalmazások közötti
küzdelembe beleavatkozott a hatalom: törvények, császári rendeletek születtek vallási kérdések-
ben, napirenden volt a császári udvar nézeteit el nem fogadó püspökök száműzetésbe küldése.
Az ariánus vita a század végére elcsendesült. Ebben nem kis része volt Theodosius császárnak,
aki 380-ban edictumban megparancsolta, hogy „mindenki abban a vallásban éljen, amelyet a
hagyomány szerint Szent Péter apostol adott át Róma népének”, s azt a hitvallást vallja, „amelyet
Damasus pápa és Péter, Alexandria püspöke is helyesnek tart. Tehát: mindenkinek hinnie kell,
az apostoli hitvallás és az evangéliumi tanítás értelmében, az Atyának, Fiúnak és Szentléleknek
egységesen isteni voltát, egyenrangú méltóságát és szent hármasságát”. Akik ezt a hitvallást kö-
vetik, azok a „katolikus keresztények” nevét viselhetik. Az eretnekek gyülekezetei nem nevez-
hetik magukat egyháznak (ecclesia), s kilátásba helyezi megbüntetésüket. Az ezt követő rende-
letek súlyos büntetés terhe alatt megtiltották a pogány áldozatokat. Ezzel a kereszténység vált a
birodalom kizárólagos és kötelező vallásává. Theodosiust, aki nyugati társcsászárai, Gratianus
és II. Valentinianus halála után egy ideig ismét az egységes birodalom ura volt, 395-ben két fia
követte: nyugaton Honorius (395–423), keleten pedig Arcadius (395–408) lett a császár. Ezzel
véglegessé vált a Római Birodalom kettéoszlása egy nyugati és egy keleti birodalomra.
3. A Nyugatrómai Birodalom végnapjai

A végleges kettéválás után eltérően alakult a keleti és a nyugati birodalom sorsa. A Keletrómai
Birodalom Arcadius és fia, II. Theodosius (408–450) idején – a jeles francia bizantinológus,
Louis Bréhier szavaival élve – „felöltötte jellegzetes arculatát, amelyet egész történelme során
visel majd: hagyományaiban római, kultúrájában görög, kormányzati módszereiben pedig ke-
leti, amely utóbbiak gyakran túlzott szerepet biztosítottak az államban az uralkodó személyes
környezetének, cubiculuma eunuchjainak, a császárnőknek és a hercegnőknek, akik állandóan
egymással versengtek a hatalomért”.
Itt folytatódtak még szenvedélyesebben az előző században elkezdődött dogmatikai viták,
s nagyvárosok (Antiochia, Alexandria, Konstantinápoly) pátriárkáinak hatalmi harcai, ame-
lyek az 5. században már nyílt egyházszakadáshoz vezettek (a nesztoriánus és a monofizita
kopt egyházak kialakulása a keleti tartományokban és Egyiptomban). A birodalom egységét
azonban a trónkövetelők között ismételten fellángoló polgárháborúk ellenére is sikerült meg-
őrizni. Megállították a hadsereg barbárosodási folyamatát, bár egyes germán és alán szárma-
zású parancsnokok időnként meghatározó szerepet játszottak a politikában is. A Keletrómai
Birodalom az 5. században túlélte a germánok és hunok támadásait, meg tudta akadályozni
azt, hogy barbár népek telepedjenek meg területén, s a 6. században megerősödve kísérletet te-
hetett az elveszett nyugati területek visszaszerzésére, az orbis romanus restaurációjára, a Római
Birodalom helyreállítására. Bár ez a kísérlet nem járt tartós eredménnyel, mégis elmondhat-
juk, hogy a Római Birodalom keleten élt tovább struktúrájában, intézményeiben, szellemében,
és az emberek tudatában is. Bizánc polgárai még több mint ezer éven át „rómaiak”-nak érezték
és nevezték magukat, az állam egyik hivatalos neve Rómania volt, az uralkodóé a „rómaiak
császára”, s mint ilyen elvben az egész egykori birodalom uralkodójának tekintette magát a
Nyugatrómai Birodalom megszűnése után is.
A végleges kettéválás után is maradtak még kapcsolatok a két birodalom között: mindkét
birodalom hivatalos nyelve a latin lett, s a 438-ban II. Theodosius keleti császár által kibocsá-
tott Codex Theodosianust, az első hivatalos római törvénygyűjteményt, amely összegyűjtötte a
Nagy Konstantin óta kiadott császári rendeleteket és elvi jelentőségű jogi döntéseket, mindkét
birodalomban ünnepélyesen közzétették, és mindkettőben meghatározta a további jogfejlő-
dést és törvényhozást. Az összegyűjtést az tette szükségessé, hogy az új abszolutisztikus hata-
lom a törvények és rendeletek tömegével próbálta szabályozni a társadalom mindennapi életét
és a mindenható állam szolgálatát.
Nyugaton már az 5. század elején kezdetét vette a birodalom összeomlása. A keleti és a
nyugati gótok betörtek Itáliába, s az utóbbiak 410-ben Rómát is elfoglalták és kirabolták. 406
utolsó napján a vandálok, alánok, szvébek, majd a burgundok átkeltek a Rajnán és végigvo-
nultak Gallián, Hispánián, majd Észak-Afrikát is birtokukba vették. Britanniát és Pannóniát a
rómaiak kiürítették. A császári udvar 402-ben Mediolanumból a jobban védhető Ravennába
költözött át. Honorius császár kénytelen volt nővérét, Galla Placidiát Athaulf vizigót királyhoz
nőül adni. Sem Honorius, sem unokaöccse, Galla Placidia fia, III. Valentinianus (425–455)
nem volt képes a birodalom felbomlását feltartóztatni.
A nyugati birodalom egyes tartományaiban germán népcsoportok telepedtek le: a burgun-
dok és a vizigótok Galliában, ahová északról megindult a frankok betelepülése is. Az alánok
és szvébek Hispaniában, a vandálok Afrikában települtek le és alakítottak királyságot. A bete-
lepülők formálisan Róma szövetségesei (foederati) voltak, s elismerték a császár legfőbb szu-
verenitását, de lényegében önálló királyságokat hoztak létre római területeken, amelyek felett
a ravennai udvar már semmiféle tényleges hatalmat, ellenőrzést nem gyakorolt. A vandálok
már formálisan sem tekintették magukat a birodalom alattvalóinak, s végül is mindkét császár
kénytelen volt elismerni teljes önállóságukat.
A tényleges hatalmat a katonai parancsnokok gyakorolták, s ők kísérelték meg a barbáro-
kat feltartóztatni, illetve a birodalomba beilleszteni. Az 5. század elején a vandál származású
Stilicho Itáliát meg tudta védeni, de a rajnai áttörést nem tudta megakadályozni, s 408-ban
udvari összeesküvés áldozata lett. Majd feleségét is, Serenát – aki pedig Nagy Theodosius csá-
szár unokahúga és örökbe fogadott leánya volt – megfojtották. A század közepén Aëtius lett
a magister utriusque militiae, s neki a 430-as években hun segítséggel sikerült Galliában sta-
bilizálni a római uralmat. Elfogadta a kialakult helyzetet, elismerte a Galliába és Hispániába
betelepült germánok szövetséges státusát, s az ő támogatásukkal 451-ben a hunok támadását
is sikerült visszavernie. III. Valentinianus azonban 454-ben megölette őt, „az utolsó rómait”; a
következő évben viszont Aëtius hívei a császárt gyilkolták meg.
A birodalom nyugaton ekkor már ténylegesen csak Itáliára és a szomszédos északi tar-
tományokra korlátozódott. Az új főparancsnok, a germán Ricimer, tetszése szerint emelt a
trónra császárokat, majd maga távolította el őket. 474-ben Orestes főparancsnok (Attila egy-
kori titkára) saját fiát, a kiskorú Romulust nevezte ki császárrá. A csaknem kizárólag barbá-
rokból álló itáliai hadsereg parancsnoka, a szkír származású Odoaker (Odovacar) azonban
nem fogadta el az új helyzetet, s 476-ban katonáival Itália királyává (rex Italiae) kiáltatta ki
magát. Orestest elfogta és kivégeztette, az utolsó császárt, Romulust pedig hazaküldte vidéki
birtokára. A nyugati császári jelvényeket elküldte Konstantinápolyba Zénón császárhoz. Ezzel
megszűnt a Nyugatrómai Birodalom. Amint az egykorú krónikás, Marcellinus Comes írta:
„Ezzel az Augustulusszal (császárkával) a római nép nyugati birodalma elveszett (Hesperium
Romanae gentis imperium [...] cum hoc Augustulo periit)”.
4. A késő római társadalom ■ 33
4. A késő római társadalom

„A 3. századi válságból egy mélyen megrendült, alapjaiban megváltozott római társadalom
lábalt ki” – írja a korszak jeles kutatója, Alföldy Géza. Míg a késő római politikai intézmények,
uralmi formák keleten, Bizáncban éltek, fejlődtek tovább, addig nyugaton a gazdaságban és a
társadalomban a 3–5. században végbement átalakulás a középkori viszonyokba és struktúrák-
ba való átmenetet alapozta meg.
A változás egyik legszembetűnőbb jelensége a demográfiai válság, a népesség csökkenése,
amely már a 2. század végén megindult. Ebben a birodalmat Afrika felől megtámadó pestis-
járvány mellett szerepet játszottak a lakosságot a népvándorlás során ért megpróbáltatások,
valamint a tudatos születéskorlátozás is. Nyugaton a források tartós munkaerőhiányról tudósí-
tanak: a korábban művelés alatt álló, felszántott földek (ager) jelentős része megműveletlenül,
elhagyottan parlagon hevert (agri deserti), azaz erdős, bozótos, füves, gyomos saltusszá vált.
Az elnéptelenedéssel párhuzamosan megfigyelhető Nyugat viszonylagos elszegényedése
Kelettel szemben. A termelés visszaesése azt eredményezi, hogy Nyugat kereskedelmi és fize-
tési mérlege egyre passzívabb lesz Kelettel szemben, s a jó aranypénz egyre növekvő tömegben
áramlik Keletre.
Nyugat elnéptelenedésének és elszegényedésének egyik jellegzetes tünete a városi élet és a
városi gazdaság hanyatlása, a városok összezsugorodása, a kézműipari és kereskedelmi tevé-
kenység visszaesése. Midőn a 3. században a barbárok a limest áttörve végigpusztították Galliát,
Hispániát, sőt Itáliába is betörtek, az addig nyílt városokat fallal vették körül. Ezek a falak igen
szűk területet fogtak körül, amelyen a városok korábbi lakosságának csak egy kis része élhetett.
A viszonylagos béke helyreálltával a falakon kívül ismét visszatért az élet, a népesség száma
megnőtt, de az 5. századi népvándorlás nyomán a legtöbb város népessége végérvényesen a
korábbinak a töredékére csökkent. A városok nem tűntek el, a legtöbb római város tovább élt,
de lakossága jelentősen megcsappant, a gazdasági élet súlypontja vidékre, a nagybirtokosok
villáiba helyeződött át. A kereskedelmi forgalom és az ipari tevékenység sem szűnt meg, de a
korábbihoz képest jelentősen visszaesett. A 6. századra a nyugati városok (civitasok) egyházi
központtá, püspöki székhellyé lettek.
A városok összezsugorodott méreteire következtethetünk abból, hogy mekkora volt a 3.
században épült falak által védett terület. Rómának Aurelianus császár által a 270-es években
épített falai 19 km hosszúságúak és 1230 hektár területet zárnak körül. Ezzel szemben Verona
falai mindössze 900 m hosszúak, Párizsban pedig az 1300 méternyi fallal körülvett terület
mindössze 8 hektár. Bordeaux 31, Orléans 25, Strassbourg 19 hektárral viszonylag nagy vá-
rosnak számított, ezzel szemben Tours falakon belüli területe csak 6 hektár volt. Rómán kívül
a legnagyobb városok a Rajna mentén találhatók, ahová a késő császárkorban az ipari cent-
rumok áthelyeződtek, s ahol a nyugati császárok is tartózkodtak: a nyugati császári székhely
szerepét nem egyszer betöltő Trier falai 285 hektárt fogtak körül, Mainzban 120, Kölnben 96
hektár volt a védett terület.
Claudius Rutilius költő a 4. században végigutazott Itálián, s benyomásait így összegezte:
„Cernimus exemplis oppida posse mori [példákon felismerhetjük, hogy a városok meghalhatnak]”.
Egy másik korabeli szerző „a félig rommá lett városok holttesteiről” ír (semirutarum urbium
cadavera). Ammianus Marcellinusnál olvassuk, hogy midőn I. Valentinianus császár 375-ben
Pannóniába jött, Carnuntum „lakatlan és elhanyagolt” volt (desertum quidem nunc et squalens).
Nemcsak a városokat, hanem a falvakat is fallal vették körül, megerődítették. Szent Jeromos
a Bibliában szereplő ’falu’ jelentésű görög kómé szót mindenütt castellumnak fordítja, ami fallal
körülvett települést jelent.
A késő római korban már kialakul leglényegesebb jellegzetességeivel a középkor egyik
alapvető intézménye, a nagybirtok, a földesuraság. Ez különbözik a rabszolgasereggel nagyüze-
mi módon művelt ókori latifundiumtól. A késő római és a középkori nagybirtok lényegében
kisüzemek együttese, amelyet kisüzemi módszerekkel művelnek. A birtokot az egyre inkább
csökkenő számú rabszolgák mellett jogilag szabad állapotú kisbérlők, a colonusok művelik, s a
rabszolgákat is egyre növekvő számban ültetik telekre (servi casati). A colonus család egy gaz-
dasági egységet birtokol, amely háztelekből és szántóból áll, s használhatja a legelőket, erdőket,
vizeket, valamint a különböző földesúri berendezéseket (malom, kemence, szőlő- és olajprés,
stb.). A ház, a megművelt föld és a használati jogok együttesét nevezik a korabeli források
colonicának vagy sorsnak. A használati jog fejében a colonus szerződésben megállapított bérleti
díjat, járadékot fizet a birtokosnak, pénzben és/vagy terményben. A terményszolgáltatás elég
jelentős: a termés egyharmada vagy a fele. Ha ehhez hozzávesszük az állami adót, akkor azt
mondhatjuk, hogy a colonusnak saját használatára kedvező esetben termése fele, de elég gyak-
ran csak egyharmada vagy egynegyede maradt meg. A munkajáradék, a robot viszont nem túl
nagy: általában évente hat nap. Azért ilyen csekély, mert a nagybirtokos a saját kezelésében
tartott földeket rabszolgákkal (mancipia) művelteti, a colonusok robotja ezt csak kiegészíti.
Ez a nagybirtok (fundus, praedium) és a colonatus már a Kr. u. 2. században megjelent,
de igazán nagy mértékben a 4–5. században terjedt el. A közbiztonság hiánya, az állami adó-
és egyéb terhek, az eladósodás a szabad kisparasztok egyre nagyobb tömegét késztette arra,
hogy egy-egy nagybirtokos védelme, patrociniuma alá helyezkedjék. Számos esetben egész fal-
vak (vicus) húzódtak egy-egy nagybirtokos vagy magas rangú főtisztviselő vagy katonatiszt
patrociniuma alá. A birtokos védelmet nyújtott mind a rablóbandák és a barbárok ellen, mind
az állami adószedőkkel és egyéb tisztviselőkkel szemben, kifizette a colonus adóhátralékát,
adókedvezményeket szerzett számára, rendezte adósságát, vagy kölcsönt nyújtott neki. Cseré-
ben a colonus birtoka a nagyúr tulajdonába ment át, s az visszaadta neki használatra, különféle
szolgáltatásokkal terhelve. Számos esetben nagyobb terjedelmű birtokot kapott használatra,
mint amekkorát felajánlott az úrnak. Ennek az ügyletnek a jogi formája, a precarium is kiala-
kult már a késő római korban. Ezáltal a colonus egyfajta birtokjogot (possesio) nyert a telekre,
amely felett a birtokos rendelkezett tulajdonjoggal (proprietas, dominium). Olyan szabadok is
kérhettek colonicat, akiknek semmi földjük nem volt.
A colonus telke örökölhető volt, s nem lehetett tőle megfosztani. A colonus jogilag szabad
volt ugyan, de valójában egyre inkább elvesztette szabadságát. Nagy Konstantin 332-ben meg-
tiltotta, hogy elhagyja ura birtokát, ezzel a colonus „röghöz kötötté” (glebae adscriptus) vált; a
nagybirtokos büntető hatalommal is rendelkezett felette, s fia is csak colonus lehetett. A telek
elidegenítése esetén a colonus is az új tulajdonoshoz került, de annak be kellett tartania az
eredeti bérleti szerződést. A colonusnak lehetett magánvagyona (peculium), de azzal is csak az
úr engedélyével rendelkezhetett, s házastársat is csak saját társadalmi köréből választhatott. A
colonusok valóságos helyzetét jól jellemzi Iustinianus Codexe: „Jóllehet állapotukra nézve sza-
badoknak látszanak, mégis szolgái annak a földnek, ahol születtek (licet condicione videantur
ingenui, servi tamen terrae ipsius cui nati sunt aestimentur)”. A nagybirtok népei között tehát
egyre inkább elmosódott a különbség a jogilag szabad colonus és a telekre ültetett rabszolga
(servus casatus) között. Mindkettő egyaránt az úr potestasa, teljhatalma alá tartozott. A szabad-
4. A késő római társadalom ■ 35
ság elvesztése, az egyre erősebb gazdasági és személyi függés fejében viszont védelmet, lét- és
anyagi biztonságot nyújtott számára a nagybirtok.
A késő római nagybirtok – elsősorban Nyugaton – fokozatosan egyfajta állammá vált az
államban. A legtöbb birtokot kivették a helyi közigazgatás hatásköre alól, s némelyiknek si-
került adómentességet (immunitas) is szereznie. A birtokos bíráskodási joghatóságot szerzett
colonusai felett, s embereiből magánhadsereget (bucellarii) szervezett. Ezek a magánhadsere-
gek az 5. század zűrzavaros viszonyai között egyre inkább átvették az összeomló államhata-
lomtól a közrend fenntartását, alattvalóik életének és vagyonának védelmét. A nyugati nagy-
birtokosok főleg a senatori rend tagjai közül kerültek ki, akik különösen Galliában alakítottak
ki hatalmas birtokkomplexumokat, s a városokból kiköltöztek megerődített, magánhadsere-
gükkel védett birtokközpontjaikba (villa). Az 5. században a nagybirtokok egyre inkább a ma-
guk szervezetébe integrálták a gazdasági tevékenység egészét: ipari műhelyeket rendeztek be,
s maguk kereskedtek terményeikkel. A korabeli mezőgazdasági szakíró, Palladius, azt ajánlja a
nagybirtokok tulajdonosainak, hogy rendezkedjenek be valamennyi szükségletük saját erőből
való fedezésére, s a birtokon élő emberekkel végeztessék el a szükséges ipari munkákat is.
A 4. században egy új társadalmi tagolódás körvonalai kezdtek kirajzolódni: az egyik olda-
lon a kiváltságos, hatalmi helyzetben lévő csoportok (honestiores): a nagybirtokos senatorok,
az állami tisztviselők és a keresztény papság, a másik oldalon pedig a dolgozók, az egysé-
ges, függő helyzetben lévő tömeggé nivellálódó alsóbb rétegek (humiliores): a mezőgazda-
sági munkát végző parasztok, colonusok és rabszolgák, valamint a kézművesek, azaz a plebs
rustica és a plebs urbana. A rabszolgák helyzete javult, számuk is erősen csökkent. A korabeli
források számos – némely esetben tömeges – felszabadításról adnak hírt. Szent Melánia és
férje, gazdag rómaiak birtokaikon egyszerre 8000 rabszolgát szabadítottak fel az 5. század
elején. A nagybirtokon élő rabszolgák egy része házat és telket kapott, ahol a colonusokhoz
hasonlóan önállóan gazdálkodott. A szabad és rabszolga közötti jogi megkülönböztetés meg-
maradt, de a gyakorlatban elvesztette jelentőségét. A rabszolgamunka helyét azonban nem a
szabad munka foglalta el (bár szabad parasztok és kézművesek is maradtak, s bérmunkásokat
is alkalmaztak). A vidéken és a városban egyaránt az örökletes rendekbe, testületekbe kény-
szerített, jogilag szabad, de az államtól vagy a hatalmasoktól függő dolgozók munkakényszere
vált uralkodóvá.
A két szélső csoport között fokozatosan eltűnt, felmorzsolódott az a tehetős városi közép-
réteg, amely a korábbi századokban a provinciák és civitasok közéletének hordozója, a közin-
tézmények fenntartója volt: a curiales, vagyis a városok vezetését ellátó testület, a curia tagjai,
a decuriok. Ez a tehetős, középbirtokos réteg a 4–5. században elszegényedett, tönkrement a
rárótt közterhek és az anyagi felelősség következtében. Jelentős részük elmenekült a városból
falura, katonának, vagy papnak ment, esetleg remetének, s nem egy közülük inkább colonusi
állapotot vállalt valamely nagybirtokos patrociniuma alatt. Libaniosz írja a 4. század végén,
hogy a szíriai Antiochiában korábban 600, vagy akár kétszer annyi curialis volt, most pedig
60-at sem lehet összeszedni.
A társadalmi hierarchia csúcsán a senatori rend állt, a senatus tagjai és egyéb senatori rangú
főtisztviselők. Nagy Konstantin idején a római és a konstantinápolyi senatusnak egyaránt 2000
tagja volt. A senatorok elvesztették korábbi politikai és katonai vezető szerepüket, de hatalmas
birtokaikon egy újfajta magánhatalmat építettek ki. A közvetlen termelőmunkát végző társa-
dalom jelentős része – nemcsak a földművelők, hanem a kézművesek is – gazdasági és személyi
függésbe került velük szemben, betagozódott hatalmi szervezetükbe. Ezt a hatalmat át tudták
menteni a Nyugatrómai Birodalom összeomlása utáni időkre is, s erre alapozva a barbár ki-
rályságokban is megőrizték arisztokrata státusukat.
Miközben az 5. század elején a senatori rend tagjai birtokaikról évente 1500–4000 font
arany jövedelmet tudtak behajtani, a társadalom túlnyomó többsége fokozódó szegénységben,
sőt nyomorban, a létminimum határán élt. Lactantius írja a 4. század elején: „Oly mértékben
kezdte fölülmúlni a fizetést húzók száma az adófizetőkét, hogy a mértéktelen adók következté-
ben a parasztok odahagyták földjeiket, mivel felélték már összes erőforrásaikat, s így a művelt
területek vadonná változtak”. A növekvő társadalmi feszültségek néhol nyílt elégedetlenség-
ben, ellenállási mozgalmakban robbantak ki. Galliában és Hispániában a 3. és 5. század között
újra és újra fellángolt a bagaudák mozgalma; ezek lényegében szabad parasztokból, szökött
colonusokból és rabszolgákból verbuválódott rablóbandák voltak, akikkel a reguláris katonaság
sem tudott véglegesen leszámolni. Az elégedetlenség azonban leginkább abban a folyamatban
nyilvánult meg, amelyet Alföldy Géza „a római társadalomnak saját államrendszerétől való el-
idegenedése”-ként határoz meg. A saját bürokratikus és hatalmi apparátusának fenntartása ér-
dekében a társadalomra egyre elviselhetetlenebb terheket rakó, s a társadalmi mozgást gúzsba
kötő állam iránti közömbösség, majd ellenszenv és gyűlölet egyre fokozódott, s a társadalom
valamennyi rétege ellenséget látott az állami intézményekben és közegekben. Ennek eredmé-
nye volt az, hogy igen sokan örömmel fogadták a barbárokat és hozzájuk szöktek. Salvianus
5. századi galliai egyházi írónál (De gubernatione Dei) olvassuk erről a következőket: „Ami
a gótok és vandálok életmódját illeti, mi az amiben magunkat elébük helyezhetnénk, vagy
akár csak össze is hasonlíthatnánk velük? Hogy először az együttérzésről és a szeretetről szól-
jak, csaknem minden barbár, ki egy néphez, egy király alá tartozik, szereti, közel valamennyi
római pedig üldözi egymást. [...] Ezenközben nyomorgatják a szegényeket, sanyargatják az
özvegyeket, eltiporják az árvákat, annyira, hogy közülük sokan – és nem is szegény családból
származók –, kik a szabad ember műveltségével rendelkeznek, az ellenséghez menekülnek,
nehogy az általános üldözés közepette meghaljanak. Ugyanis a barbároknál keresik a római
emberiességet, mert a rómaiak barbár embertelenségét elviselni nem tudják. És ámbár azoktól,
kikhez menekültek, életmódban is, nyelvben is különböznek, sőt, hogy úgy mondjam, a barbár
testek és öltözékek bűzétől is utálkoznak, mégis inkább elviselik a barbárok eltérő életformáját,
mint a rómaiak kegyetlenkedő igazságtalanságát. Így tehát vagy a gótokhoz, vagy más, bárhol
uralkodó barbárokhoz költöznek, és ezt meg nem bánják. Mert inkább akarnak a rabság színe
alatt szabadon élni, mint szabadság színe alatt raboskodni. A római polgár nevezetet tehát, me-
lyet egykor nem csupán nagyra becsültek, de drága pénzen vettek is, most elutasítják és futnak,
menekszenek tőle és nemcsak hitvány dolognak, de csaknem undorítónak tartják”.
A fentiekben leírt válságtünetek elsősorban a birodalom nyugati felére voltak jellemzők.
Keleten kisebb mértékben csökkent a népesség, tovább virágzottak a nagyvárosok, élénk ma-
radt az ipari és kereskedelmi tevékenység. Keleten nem alakultak ki oly hatalmas senatori nagy-
birtokok, mint Nyugaton, s nagyobb tömegben fennmaradt a szabad kisbirtokos parasztság.
5. Az antik kultúra továbbadása

A késő ókor fordulatot jelent a kultúra történetében is. Ismét Váczy Pétert idézzük: „A 3. szá-
zad közepe táján beállott fordulat éles cezúrát von a Földközi-tenger kultúrájának történeté-
ben. A régi istenek és ideálok romokban hevernek. Új ember lép a történelem színpadára. Az
5. Az antik kultúra továbbadása ■ 37
új ember új világképet alkot magának, s régi helyébe más értékeket emel. Természetesen az
antik hagyományokból csak annyit vesz át, amennyit benne továbbra is értékelni tud”.
A római császárkor legjelentősebb teljesítménye, a későbbi európai kultúra szemszögéből
nézve, a meghódított népek nyelvi és kulturális asszimilációja, romanizációja volt. Tegyük
hozzá nyomban, hogy ez csak a nyugati provinciákra érvényes. Keleten – Görögországban,
Kis-Ázsiában, Szíriában, Egyiptomban – a latin nyelv és kultúra a görögöt sehol sem tudta
kiszorítani – annak ellenére, hogy a Keletrómai Birodalom hivatalos nyelve egy ideig a latin
maradt. A nyugati provinciák romanizációja az 5. század elejéig, a népvándorlás megindulá-
sáig, befejeződött. Itália, Hispánia, Gallia, Észak-Afrika és a dunai provinciák lakossága nem-
csak elsajátította a latin nyelvet, hanem a kétnyelvűség időszaka után ez vált mindennapi élete
beszélt nyelvévé. Ezekben a provinciákban a korábbi nyelvek eltűntek, vagy csak a forgalomtól
elzárt hegyvidékeken éltek tovább (mint például a Pireneusokban a baszk). Kivételt képezett
Britannia, ahol a római uralom nem tartott elég hosszú ideig ahhoz, hogy a latin uralma teljes-
sé és kizárólagossá váljék, így ott a kelta nyelv is fennmaradt. Galliában a gall nyelvet a 3. szá-
zadban magánjogi okiratokban még használták, s a 4. századból is maradtak fenn gall nyelvű
feliratok. Az 5. században a gall nyelvnek már semmi nyoma.
Az a nyelv, amelyre a nyugati provinciák lakossága felcserélte saját ősi nyelvét, nem volt
azonos a klasszikus latin irodalmi nyelvvel. Ezt a nyelvet a nyelvészek „vulgáris” latinnak neve-
zik. A beszélt latin már a császárkor első századaiban eltért a klasszikus irodalmi nyelvtől, s ez
az eltérés még inkább fokozódott a 3. és 5. század között, midőn a provinciák lakossága, amely
eredetileg más nyelvet beszélt, s a klasszikus irodalmi nyelvet, a hagyományos nyelvi normákat
nem ismerte, elsajátította a latint. A vulgáris latin a késő ókorban területi változatokat is alakí-
tott ki, aszerint, hogy az egyes provinciákban milyen nyelvi szubsztrátumra települt rá, átvéve
annak egyes elemeit. Szent Jeromos jegyezte meg a 4. század végén, „hogy maga a latinság is
napról-napra változik, mind vidékek szerint, mind időben (ipsa latinitas et regionibus quotidie
mutatur et tempore)”. A vulgáris latinnak az 5. századi Galliában beszélt változatát a nyelvészek
gallorománnak nevezik. A Nyugatrómai Birodalom felbomlása után a vulgáris latinnak ezek a
regionális változatai már önállóan fejlődtek tovább, s így jöttek létre az újlatin (román) nyelvek
(olasz, francia, provánszi, spanyol, portugál, katalán, szárd, rétoromán, dalmát, román).
A latin nyelv az első évezred végére a nyugati egyház liturgikus nyelvévé, a hivatalos ok-
iratok nyelvévé, a klerikus értelmiség tanult, tudós nyelvévé vált, amelyet rendszeres oktatás
keretében kellett elsajátítani. A latin nyelv és az általa hordozott műveltséganyag elsajátítására
az az oktatási anyag szolgált, amely egy évezreden át az európai iskolázás alapját képezte: a hét
szabad művészet (septem artes liberales). Így nevezték a szabad emberhez egyedül méltónak
tekintett szellemi, értelmiségi tevékenységek szabályait, módszereit, technikáit. Ezzel szemben
a „szennyes mesterségek” (artes sordidae, de a középkorban inkább artes mechanicaenek nevez-
ték őket) a kézműves tevékenységek és a kereskedés voltak. A latin ars a görög techné fordítása.
Mezey László írta az arsról: „ismeretet, módszert, az alkotó munkában követendő előírásokat
értettek rajta. Az ars szükségszerűen egybefűzte mindazt, amit ma művészetnek, tudománynak,
vagy egyszerűen mesterségnek mondunk [...] Az ars fogalma és vele a fegyelmezett, módszeres
alkotás igénye volt talán a legjelentősebb darabja annak az örökségnek, ha tetszik útravalónak,
amivel civilizációnk az antik világból évezredes középkori vándorútjára elindult”.
Eredetileg kilenc artes volt, de a késő római korra az orvostudomány (medicina) és az épí-
tészet (architectura) kimaradt a sorból. A hét szabad művészet – azaz a trivium (grammatica,
retorica, dialectica) és a quadrivium (aritmetica, geometria, astronomia, musica) – anyagát kor-
szakunk végén foglalták rendszerbe, s hagyományozták a későbbi századokra. Az első ilyen

összefoglalást az afrikai Martianus Capella készítette az 5. század első felében, allegorikus ke-
retbe foglalva: „Philologia és Mercurius házasságáról és a hét szabad művészetről (De nuptiis
Philologiae et Mercurii et de septem artibus liberalibus)”. A 6. század elején a római Boëthius
(†524) írt könyveket a szabad művészetek egyes tárgyairól, majd az ő műveit felhasználva ba-
rátja, M. Aurelius Cassiodorus (†585 k.) az általa alapított kolostor, a Vivarium szerzetesei szá-
mára foglalta össze a hét szabad művészet anyagát (De artibus et disciplinis liberalium artium).
Nála a hét szabad művészet már szerves része a keresztény oktatásnak. A cél elsősorban a
hibátlan latin beszéd és írás elsajátítása volt, s ehhez a latin írók szövegeinek olvasása nyújtott
segítséget. Szent Ágoston már a 4. század végén megállapította, hogy a keresztény gondolkodás
számára nélkülözhetetlen a hét szabad művészet ismerete, mert aki ezeket elsajátította, an-
nak értelme alkalmassá válik az isteni igazságok megismerésére. A hispániai Isidorus, Hispalis
(Sevilla) érseke (†636) visszatért a régi rendszerhez, mert a medicinát és az architecturát is a
szabad művészetek közé sorolta.
Az említett szerzők más téren is kiemelkedő szerepet játszottak az ókori kultúra ismeret-
anyagának továbbadásában. Boëthius görög filozófusokat fordított latinra és kommentáro-
kat, magyarázatokat írt hozzájuk. A középkor a 12. századig az ő fordításai és kommentárjai
révén ismerte Arisztotelész logikai műveit, és a neoplatonista Porphüriosznak Arisztotelész
Kategóriáihoz írt bevezetését (Eiszagógé), amely a dialektika oktatásának egyik fő kézikönyve,
s az általános fogalmak (universale) problémájának felvetésével a középkor nagy filozófiai vi-
tájának kezdeményezője volt. De nemcsak fordításai és kommentárjai termékenyítették meg a
középkori gondolkodást, hanem a börtönben (az osztrogót Nagy Theoderich, akinek főtiszt-
viselője volt, árulás vádjával börtönbe vettette és kivégeztette) írt eredeti műve, A filozófia vi-
gasztalása (De consolatione philosophiae) is, amely a középkor egyik legolvasottabb könyve lett.
Boëthiushoz hasonlóan Nagy Theoderich szolgálatában állt a római senatori családból szár-
mazó Cassiodorus is. Egyik feladata az uralkodói rendeletek írásba foglalása volt, s az általa
elegáns latinsággal fogalmazott okiratok a későbbi hivatalos írásbeliség mintái lettek. Megírta
a gótok történetét, de ez nem maradt ránk, csak Iordanes által készített kivonatát ismerjük. A
gót uralom összeomlása után calabriai birtokán kolostort alapított Vivarium néven, s maga is
itt töltötte élete második felét. A nyugati szerzetesek itt részesültek először rendszeres oktatás-
ban, tudományos képzésben, s ennek anyagát maga Cassiodorus állította össze (De institutione
divinarum et saecularium litterarum), s ebben az antik örökség is helyet kapott. A kolostornak
nagy könyvtára volt, amely egyaránt tartalmazta az antik és a keresztény írók munkáit, s a
szerzetesek egyik fő feladatát a kéziratok pontos, hibátlan másolása képezte.
Sevillai Isidorus fő műve az Origines vagy Etymologiae, amelyben húsz részre osztva szó-
magyarázatok formájában (innen az Etimológiák cím) elmondja mindazokat a tudnivalókat,
tudományos ismereteket, amelyeket régi szerzők munkáinak olvasása során összegyűjtött. Ez
az enciklopédikus mű közvetítette a középkor számára az ókor által felhalmozott ismeretanya-
got. Népszerűségét jelzi, hogy mintegy ezer középkori kézirata ismeretes. Számos egyéb írását
is rendszeresen használták a kora középkori oktatásban.
Ugyancsak a késő ókorban készült Donatus és Priscianus latin nyelvtana, amelyeket
Cassiodorus is ajánlott a grammatica tanulására. A középkori és koraújkori Európa ezekből a
kézikönyvekből tanult latinul.
A késő ókorban alakult ki az európai kultúra legfőbb hordozója, közvetítője: a könyv. Ekkor
foglalta el az addig használt tekercs, a volumen helyét a codex. Ez nemcsak egyszerű technikai
5. Az antik kultúra továbbadása ■ 39
változást jelentett, hanem az olvasási szokások

gyökeres átalakulását: a codex formátum lehető-
vé tette a magányos olvasást, s azt, hogy az olvasó
sokkal intimebb, bensőségesebb kapcsolatba ke-
rüljön a szöveggel, mint a nehézkesen kezelhető
tekercs esetében.
A középkori Európára hagyományozott an-
tik örökség fontos része a római jog, amelynek
forrásait, a keresztény császárok rendeleteit
először II. Theodosius keletrómai császár gyűj-
tette össze és adta ki 438-ban, értelmezésekkel
(interpretatio) ellátva (Codex Theodosianus).
A római jog végső kodifikációjára száz év-
vel később, 529 és 534 között, került sor
Konstantinápolyban I. Iustinianus császár ren-
deletére. A bizánci jogtudósok összegyűjtötték
a fő jogforrásokat: a római császárok rendelete-
Priscianus
it (Codex), ezt később kiegészítették a legújabb
(Luca della Robbia, 15. század, Firenze)
rendelkezésekkel (Novellae). Összegyűjtötték a
2. és 3. század jeles római jogtudósainak érteke-
zéseit, jogértelmezéseit (Digestae vagy Pandectae), s elkészítették a római jog kézikönyvét,
tankönyvszerű összefoglalását (Institutiones). Így állt össze a Codex Iuris Civilis, amely az
európai jogfejlődés egyik meghatározó eleme lett, különösen miután a 12. században újra
felfedezték, s a bolognai egyetemen tanítani kezdték.
Gyökeres fordulat figyelhető meg az ókori művészetben a 3. századtól kezdve: az antik
szépségideál átadja helyét egy új szellemiségnek, egyfajta transzcendens esztétikának. A klasz-
szikus római művészet realizmusát felváltja egy új spirituális művészet. Nemcsak a keresz-
tényeknél, hanem a pogány alkotásokon is megfigyelhető ez a változás. Ismét Váczy Pétert
idézzük: „Az anyag kezelése és alakítása antik iskolára vall, ám a lélek és forma egyensúlya
felbomlani látszik, hogy a lélek hegemóniájának adjon helyet. A szellem elhagyja a test börtö-
nét, függetleníti magát tőle, szinte kiül az arcra. Maga a szellem válik a művészet igazi tárgyává.
Az anyag formálását nem az élet és a természet szabályainak vetik alá, hanem az eszmék és
fogalmak érzékeltetésének szolgálatába állítják. Elhanyagolják az alakok és események tér- és
időbeli természetes összefüggéseit, a plasztikus érzék visszafejlődik”.
A művészek az antik technika és formanyelv segítségével új tartalmakat, új szellemiséget
fejeznek ki. Ugyanezt figyelhetjük meg az irodalomban is: az ókeresztény írók nemcsak a görög
és latin nyelvet használják, hanem az ókoritól gyökeresen eltérő tartalmak kifejtésére az antik
filozófia és költészet kifejezési formáit alkalmazzák.
Már a római császárság művészetében kialakult az epikus, elbeszélő stílus, amely szinte
filmszerűen mutatja be valamely cselekmény egymás után játszódó mozzanatait: azonos ke-
retben, cezúra nélkül helyezi egymás mellé őket, miközben a főhős ugyanabban az alkotásban
többszörösen jelen van különböző helyzetekben. Ez lesz a keresztény nyugat jellegzetes stílu-
sa, így mesélik el a középkori festményeken és domborműveken a vértanúk, a szentek életét,
de így pereg le előttünk egy-egy hadjárat története Traianus vagy Marcus Aurelius császár
híres római oszlopain is.
S végül, de nem utolsósorban az ókori civilizáció öröksége volt az építészeti forma, amely
a középkori Európa legfontosabb épületének, a keresztény templomnak az alaptípusává vált: a
bazilika (görög eredetű szó, jelentése: királyi csarnok). A római bazilikák eredetileg profán célt
szolgáltak: kereskedelmi és bíráskodási csarnokok voltak, amelyek rendszerint a város főterén,
a forumon álltak. Ezt vették át a keresztények a 4. században és alakították templommá. A
bazilika hosszanti elrendezésű épület, amelynek középtere (a főhajó) kiemelkedik a kétoldalt
hozzácsatlakozó alacsonyabb oldalterek (mellékhajók) fölé. Az épület a főhajó falán, a mel-
lékhajók tetőzete fölött nyíló ablaksorból kapja a megvilágítást. A 4. századtól Rómában és a
birodalom egyéb városaiban sorra épültek az ókeresztény bazilikák.
Az antik kulturális örökség asszimilálásában, a kialakuló középkori kultúrába való beépíté-
sében oroszlánrészt vállalt a középkori Európa másik alkotó eleme, a kereszténység. Ehhez ter-
mészetesen szükséges volt e kultúra tartalmának megrostálása, hogy megfeleljen a keresztény
etika követelményeinek, s kifejezési formáinak leegyszerűsítése, hogy a barbárok is elsajátít-
hassák. A középkori Európa harmadik komponensét alkotó barbárok azáltal váltak alkalmassá
erre a szerepre, hogy felvették a kereszténységet, elfogadták Krisztus hitét, s ezzel betagolódtak
az európai keresztény népközösségbe.
II.
A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ
1. A korai kereszténység
A z ókorból a középkorba való átmenet évszázadaiban, a nyugatrómai állam és társadalom

felbomlása után a keresztény egyház jelentette az intézményi folyamatosságot, s a görög-
római kultúrából örökölt, valamint a „barbárok” által hozott elemekből ő rakta le a sajátos
európai civilizáció és kultúra alapjait.
A keresztény vallás „alapítója”, a názáreti Jézus valószínűleg időszámításunk kezdete előtt,
azaz Kr. e. 6-ban született, midőn Nagy Heródes (Kr. e. 37–Kr. u. 4) volt Júdea királya. Élete
nagy részét Galileában, Názáret városában töltötte. Egyik „életrajz”-írója, Lukács evangélista
szerint „mintegy 30 éves volt”, amikor a nyilvánosság elé lépett. Ez Lukács szerint „Tiberius csá-
szár uralkodásának 15. esztendejében” történt, „amikor Poncius Pilatus volt Júdea procuratora,
s Galileának Heródes (Antipas, Nagy Heródes fia) volt a negyedes fejedelme (tetrarcha)”.
Tiberius császár uralkodásának 15. éve 27. október 1-jétől 28. szeptember 30-ig tartott. Jézus
tehát valószínűleg 27 végén, vagy 28 elején kezdett tanítani Galileában, s hirdette Isten „öröm-
hírét”, az evangéliumot (görögül euaggelion: ’jó hír’): „Beteljesedett az idő és már közel van
az Isten Országa. Térjetek meg, tartsatok bűnbánatot és higgyetek az evangéliumban”. Kr. u.
30-ban a zsidó főtanács (héberül sanhedrin, görögül szünedrion) elfogatta és Poncius Pilatus
procurator a zsidók kívánságára – valószínűleg április 7-én – keresztre feszíttette.
Jézus körül a tanítványok szűkebb és szélesebb köre alakult ki. A szűkebb kört a 12 általa
kiválasztott apostol (görögül aposztolosz: ’küldött’) alkotta, akiket azzal bízott meg: „Menjetek el
az egész világra és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek. Kereszteljétek meg őket
az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit
parancsoltam nektek”. Jézust az apostolok szavai és cselekedetei alapján – Péter apostol szavai-
val – Krisztusnak (görögül Khrisztosz: ’felkent’), azaz az Ószövetségi Szentírásban a zsidóknak
megígért Messiásnak tartották, „az élő Isten Fiának”, akit „Isten hatalmas csodákkal és jelekkel
igazolt, amelyeket általa vitt végbe”, s akit „a halál bilincseit feloldva, feltámasztott [...] Isten azt
a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá (Küriosz, Dominus) és Messiássá (Khrisztosz) tette”.
Az Újszövetségi Szentírás legkorábban keletkezett szövegeiből, Pál apostolnak az 50-es évek-
ben írt leveleiből kiderül, hogy a keresztények Jézust Istennek, Istennel egyenlőnek tekintették.
Követőit és tanítványait, a 40-es évek elején, a szíriai Antiochiában (Antiokheia) kezdték „krisz-
tusiaknak” (Khrisztianoi, Christiani), azaz keresztényeknek nevezni.
A kereszténység a zsidó népi közösség körében keletkezett, és a zsidó vallásból sarjadt ki,
de a római világbirodalom keretei között lett univerzális világvallássá, katholikosszá, azaz egye-
temessé. Gyors elterjedését nagyban megkönnyítette a zsidó diaszpóra, annak a több millió
42 ■ II. A kereszténység és az egyház
zsidónak a közösségei, zsinagó-

gái, akik Palesztinán kívül éltek,
szétszóródva az egész biroda-
lomban, de főként annak keleti
tartományaiban és városaiban.
De ahhoz, hogy a kereszténység
valóban egyetemes világvallássá
válhasson, ki kellett lépnie a zsi-
dó nép és vallás szűk keretéből, s
vállalnia kellett a minden néphez
szóló jézusi küldetést. Ezt a lépést
már a keresztények első nem-
zedéke megtette. Miután egyre
Jézus és a 12 apostol (4. század vége, Milánó, St. Lorenzo) több nem zsidó is kérte felvéte-
lét a keresztény közösségekbe, a
49-ben Jeruzsálemben összegyűlt apostolok és preszbüterek (’öregek’) úgy határoztak, hogy
annak, aki pogányból kereszténnyé lesz, nem kell egyúttal zsidóvá is lennie, azaz nem kell
körülmetélkednie és nem kell megtartania a mózesi törvény rituális előírásait.
Az Apostolok cselekedetei szerint a pogányok térítésének kezdete Péter apostol nevéhez fű-
ződik. Az Apostolok cselekedetei ugyanannak a szerzőnek a műve, aki a Lukács-evangéliumot is
írta, ezt az előszóban világosan meg is írja. A híres protestáns egyháztörténész, Adolf Harnack
meggyőzően bizonyította be a 20. század első évtizedeiben, hogy ez a személy Lukács orvos
volt, aki pogányságból tért meg kereszténnyé, Jézussal soha nem találkozott személyesen, s aki
később Pál apostol kísérője lett. Erről a keresztény hagyomány már az 1. században tudott és
az egyházatyák a 2. században írtak róla.
Az Apostolok cselekedetei leírja, Péter apostol hogyan keresztelte meg Cornelius századost
(centurio) Caesareában. Péternek Jeruzsálemben számot kellett adnia a zsidóból lett kereszté-
nyeknek, hogy miért keresztelt meg egy pogány rómait. Péter égi látomásra hivatkozott, s ez a
zsidó-keresztényeket is meggyőzte.
Péter apostol kezdeményezését Pál apostol folytatta. Zsidó neve Saul volt, görög-római
neve pedig Pál (Paulosz, Paulus). Pál apostol így mutatja be önmagát: „Én zsidó ember va-
gyok, a ciliciai Tarzusban születtem [...] A zsidók ugyanis mindnyájan ismerik életemet if-
júságomtól kezdve, mely elejétől fogva népem körében folyt le Jeruzsálemben. Tudják rólam
kezdettől fogva vallásunknak legszigorúbb felekezete szerint éltem, mint farizeus [...] Eleinte
én is azt gondoltam, hogy határozottan a názáreti Jézus ellen kell szegülnöm, s ezt meg is tet-
tem Jeruzsálemben. A főpapok fölhatalmazásával sok szentet fogságba vetettem és kivégzésük
mellett szavaztam. Zsinagógáról zsinagógára jártam, sokszor megkínoztattam őket, így akar-
tam őket káromlásra kényszeríteni [...] Egy alkalommal a főpapok engedélyével Damaszkusz
felé tartottam. Ekkor útközben déltájban napnál vakítóbb fényt láttam, amely körülragyogott
engem és útitársaimat. Mindnyájan földre buktunk. Ekkor egy hangot hallottam, amely zsidó
nyelven így szólt hozzám: Saul, Saul, miért üldözöl engem? Hiába rugdalózol az ösztöke ellen!
Én erre megkérdeztem: Ki vagy Te, Uram? Én vagyok Jézus, felelte az Úr, akit te üldözöl. De
kelj föl, állj talpra. Azért jelentem meg előtted, hogy terjesztője és tanúja légy annak, amit lát-
tál, és amit még ezután mutatok neked. Megoltalmazlak népeddel és a pogányokkal szemben
[...] Ezért hát, Agrippa király, nem voltam hitetlen a mennyei látomás iránt, hanem hirdettem
1. A korai kereszténység ■ 43
először a damaszkusziaknak, je-

ruzsálemieknek és egész Júdea
lakosainak, majd a pogányoknak
is, hogy tartsanak bűnbánatot és
térjenek meg Istenhez a bűnbánat
méltó tettei által [...] Tanúságot
tettem kicsinyek és nagyok előtt”.
Pál apostol három térítő utat
tett, melyekről az Apostolok cse-
lekedetei tudósít. Első térítőútján
(45–49 között) Barnabás kísére-
tében Ciprus, Kis-Ázsia, Pisidia
és Pamphylia útvonalon haladt,
majd visszatért Antiochiába. A
második útján (49 és 52 között)
csatlakozott hozzá Lukács, aki
később megírta Pál térítőútja-
it. Útvonaluk Macedóniából
Görög-országon át – Athén érin-
Szent Péter és Szent Pál apostol
tésével – Korinthoszba vezetett,
(mozaik, 9. század, Róma, St. Prassade)
ahonnan Pál megírta első levelét
a thesszalonikai hívekhez, amely
az Újszövetségi Szentírás első ránk maradt írása. Másfél év után visszatért Antiochiába, majd
harmadik útján (53. tavaszától 58-ig) keresztülment Kis-Ázsián, meglátogatta az általa ala-
pított közösségeket. Epheszosz és Korinthosz után Macedónián keresztül tengeren visszatért
Jeruzsálembe. Pál igehirdetése, térítő tevékenysége során minden városban bement a zsina-
gógába és először a zsidóknak hirdette az evangéliumot, azután kezdett csak beszélni a pogá-
nyoknak Jézus Krisztusról. Jeruzsálemben a pogányok megkeresztelése miatt letartóztatták és
két évet töltött házi őrizetben. Mivel fellebbezett a császárhoz – Pál ugyanis római állampolgár
volt –, Rómába szállították, ahol a császár a javára ítélt, így két év után szabadlábra helyezték.
Pál életéről ezután nem sokat tudunk. A hagyomány szerint Hispániába ment téríteni. Szent
Péter és Pál a keresztény hagyomány szerint ugyanazon a napon halt vértanúhalált 67-ben.
A kereszténység – ha szakított is a zsidó közösséggel – az Ószövetséget nem tagadta
meg, a zsidó valláshoz fűződő gyökereit nem vágta el. Zsidó és keresztény ugyanazt az Istent
imádja, Jézus Atyja azonos a zsidó ősatyák Istenével. Mindkét vallás legjellemzőbb vonása a
teocentrikus, Isten-központú szemlélet: a hit a személyes és transzcendens Istenben, aki a vi-
lágot a semmiből hozta létre teremtő szavával, aki ura és irányítója a történelemnek, aki az
ember számára az erkölcsi törvényeket adta (Tízparancsolat). Az egyház eretnekként kitaszí-
totta közösségéből azokat (Markiont és követőit a 2. században), akik a kereszténység zsidó
gyökereit megtagadták, s az Ószövetséget elvetették.
A zsidó vallási közösségről való leválás után egyre gyorsuló ütemben kibontakozott a ke-
reszténység új inkulturációja: egybeolvadása a görög-római kultúrával. Átvette annak nyelvét,
gondolkodásmódját, kifejezési formáit. A görög filozófia segítségével, görög nyelven fogalmaz-
ta meg hitének alapvető tanításait. Midőn az 1. század második felében írásba foglalták Jézus
tanítását és az apostolok igehirdetését, az Evangéliumokat, erre már a görög nyelvet használ-
ták, bár a keresztény közösség körében készült első, elveszett írásbeli feljegyzések még a pa-
lesztinai zsidók és Jézus által beszélt arámi nyelven készültek. Görög nyelvűek a legkorábbi
ránk maradt keresztény írások, Pál apostol levelei is. S ugyancsak görög, majd a 2. század
végétől latin nyelven is írtak a keresztény ókor vallási írói, az egyházatyák, akik közül már az
egyik legelső, a 165-ben vértanúságot szenvedett Jusztinosz úgy vélte, hogy a görög filozófia
előkészület az evangéliumra, s Platón számos gondolata összhangban van a bibliai kinyilatkoz-
tatással. Hasonló véleményen voltak a 2. és 3. században virágzó alexandriai keresztény iskola
híres tanárai, Kelemen és Origenész is.
A kereszténység viszonylag gyorsan elterjedt a Római Birodalom egész területén. Az ifjabb
Plinius, Bithynia helytartója a 2. század elején már a keresztények „nagy tömegéről” panasz-
kodik Traianus császárnak, s hozzáteszi, hogy „mindenféle korú, mindenféle társadalmi osz-
tálybeli emberek, férfiak és nők vegyest, igen sokan kerülnek vád alá” kereszténységük miatt.
Keresztény közösségek, egyházak (héberül kahal, görögül ekklészia: ’gyülekezet’) eleinte el-
sősorban városokban jöttek létre, s a 2. században kialakult ezeknek a helyi gyülekezeteknek a
végleges szervezete is. Eleinte a „ház-egyház” volt általános, később a monarchikus szervezet
vált uralkodóvá, vagyis a gyülekezetben egyszemélyes vezetés érvényesült. A püspök (görögül
episzkoposz, latinul episcopus, eredeti jelentése: ’felügyelő’) lett a közösség legfőbb papja és tanító-
ja, akinek feladata, hogy az apostolok tanítását maradéktalanul megtartsa, és hamisítatlanul to-
vábbadja. A püspököket az egész gyülekezet választotta a maga soraiból. Pál apostol Timóteushoz
írt levelében így jellemzi a jó püspököt: „A püspöknek kifogástalannak, egyszer nősültnek, jó-
zannak, megfontoltnak, mértéktartónak és vendégszeretőnek és a tanításra rátermettnek kell len-
nie. Ne legyen iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő és békeszerető, s nem kapzsi. Saját
családjának legyen jó gondviselője, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre nevelje. Aki
ugyanis saját házát nem tudja rendben tartani, hogyan tudná gondját viselni Isten egyházának”.
A 3. században keletkezett Didaszkália (A tizenkét apostolnak [...] katolikus tanítása) című irat,
amely először fogalmazza meg részletesen a püspökkel szembeni elvárásokat, azt kívánja, hogy
lehetőleg legalább 50 éves, házas férfit válasszanak püspökké, akinek felesége hívő, aki fiait isten-
félelemben nevelte, akit háza népe tisztel, és akinek mindnyájan engedelmeskednek.
A püspököt a preszbütérek (’öregek’) segítették papi szolgálatukban, a diakónusok (görögül
diakonos: ’szolga’) pedig a szegények, özvegyek és árvák ellátásában, s általában a közösség
anyagi ügyeinek vitelében. A preszbütér a 3. században már megfelelt a mai áldozópapnak, aki
– ha arra szükség volt – az istentiszteletet is elvégezhette a püspök helyett. A preszbütéreket és
a diakónusokat a közösség választotta, s a püspök kézrátétellel szentelte fel őket szolgálatukra.
A püspök szentelése is kézrátétellel történt, amelyet a szomszéd közösségek püspökei végeztek.
A gyülekezetek eleinte magánházakban jöttek össze, de a 2. században a nagyobb közössé-
gekben már külön gyülekezeti házakat (domus ecclesiae) alakítottak ki. Ezekben lakott a püs-
pök, itt tartották a keresztelést, az istentiszteletet és a szeretetlakomát (agapé). Keleten a 3. szá-
zadban egyes nagyvárosokban már külön épületek is épültek keresztény istentiszteleti célokra.
A falusi népesség körében jóval lassabban terjedt a kereszténység, mint a városokban, ezért
nevezték a keresztény vallást nem ismerőket „pogányoknak”, azaz „falusiaknak, vidékieknek”
(pagus: ’falu, vidék’, paganus: ’falusi, vidéki’).
A kereszténység történelmi kinyilatkoztatáson alapuló vallás. Isten történelmi, vagyis ese-
ményszerűen térben és időben bekövetkezett kinyilatkoztatásának továbbhagyományozása
írásban történik. Mivel a keresztény felfogás szerint ez az isteni kinyilatkoztatás Jézus Krisztus-
ban érte el csúcspontját, s egyben le is zárult, az ember elsősorban a Szentírásból, a „Könyv”-ből,
a Bibliából ismerheti meg azt. A Szentírásban maga Isten szólt az emberekhez az emberi szerzők
szavain keresztül. A kereszténység elfogadta, az isteni kinyilatkoztatás hiteles áthagyományozó-
jának tekinti a zsidó Bibliát, az Ószövetséget. Jézus tanítását, illetve az apostolok igehirdetését az
Újszövetségi Szentírás tartalmazza. A 2. század végére kialakult azoknak a könyveknek, írások-
nak az együttese, „kánon”-ja (görögül kanon: ’nádszál, bot, mérce, szabály’), amelyek hitelesen
közvetítették ezt a tanítást, s amelyeket a keresztények Isten által sugalmazottnak tekintettek.
Ebbe beletartozik a négy evangélium (Máté, Márk, Lukács és János szerint), az Apostolok cse-
lekedetei című irat, Pál apostol 14 levele, Péter két levele, János három levele, Jakab és Júdás
apostolok egy-egy levele és a Jelenések könyve (János Apokalipszise). Valamennyi görög nyelven
íródott, de már a 2. és 3. században latin, sőt kopt fordítások is készültek.
Az újszövetségi kánonba nem került, istentiszteleti felolvasásra nem alkalmas, de vallásos
tartalmú iratokat apokrifeknek nevezik (görögül apokrüphosz: ’elrejtett, titkos, homályos’). A
2. és 3. században nagy számban készültek álnéven írt, ismeretlen szerzőjű iratok (evangéli-
umok; egyes apostolok aktái, cselekedetei; levelek, apokalipszisek, stb.), amelyek rendszerint
egy-egy apostol tekintélyére, titkos tanítására hivatkoztak. Némelyikük a hellénisztikus kor di-
vatos szórakoztató regényeinek keresztény változata. Vallási mondanivalójuk többnyire eltért
az egyház hivatalos, az apostoli hagyományra hivatkozó tanításától. Legtöbbjük magán viseli
a kor igen divatos vallási áramlatának, a gnoszticizmusnak vagy gnózisnak (’ismeret, megisme-
rés’) bélyegét, s ezért a keresztények eretneknek tartották őket. (A nagyrészt a 2. században ke-
letkezett gnosztikus iratok páratlan gyűjteményét tartalmazza az a 13 kopt nyelven írt papirusz
kódex, amelyeket 1945-ben találtak meg Egyiptomban, Nag Hammadi közelében.)
A 2. és 3. században már több olyan irányzat jelentkezett a kereszténységen belül, amely
eltért Jézus és az apostolok eredeti tanításától. Ezeket nevezték eretnekségnek (görögül
hairészisz: ’válogatás, kiemelés’, latinul haeresis: ’eretnekség’, haereticus: ’eretnek’). Eretnek az,
aki tévesen értelmezi Jézus tanítását, aki „válogat” a hitigazságok között, bizonyos tételeket „ki-
emel” az egész összefüggéséből, másokat pedig tagad. Ilyen volt a 2. században a már említett
markionizmus, továbbá a karizmatikus jelenségek (elragadtatás, prófétálás) szerepét eltúlzó,
szélsőséges aszkézist gyakorló és Krisztus közeli újra eljövetelét hirdető montanizmus, de az
egyház számára a legtöbb nehézséget a különböző gnosztikus irányzatok jelentették.
Az eretnekségek jelentkezése tette szükségessé egyfelől a szentírási kánon megállapítását,
vagyis megjelölni azokat az írásokat, amelyek hitelesen közlik Jézus és az apostolok tanítását,
másfelől a keresztény hit lényeges tartalmának rövid, mindenki számára érthető összefogla-
lását. Ez utóbbi célt szolgálta a hitvallás (görögül szümbolon, latinul symbolum, vagy credo:
’hiszek’), amelyet „az igazság mércéjének” (canon veritatis) vagy a „hit szabályának” (regula
fidei) is neveztek. A hitvallás kérdés-felelet formájában a keresztelési szertartás fontos része
volt. A 3. század elején keletkezett Apostoli Hagyomány (Traditio Apostolica) című irat szerint
a keresztelendőtől megkérdezték: „Hiszel-e Istenben, a Mindenható Atyában? Hiszel-e Jézus
Krisztusban, Isten Fiában, aki a Szent Lélek által Szűz Máriától született, Poncius Pilátus alatt
megfeszíttetett, meghalt, eltemettetett, aki harmadnap halottaiból feltámadt, felment a menny-
be, ül az Atya jobbján, aki újból eljön, hogy ítéljen élők és holtak felett? Hiszel-e a Szentlélekben
és hiszed-e a szent egyházat és a test feltámadását?”
A keresztelés – amely révén a hívő az egyház tagja lett – húsvét vigíliáján, azaz az ünne-
pet megelőző éjszakán történt, háromszori vízbemerítéssel a keresztelőmedencében. Utána a
püspök megkente az új testvért szentelt olajjal, kezét a fejére tette és imádkozott, hogy elnyerje
a Szentlélek ajándékait. Ez a szertartás később elvált a keresztségtől és önálló szentséggé lett
(bérmálás). Eleinte csak felnőtteket kereszteltek, de a 3. századtól szokásba jött a gyermekek

keresztelése is. A keresztség kiszolgáltatását 2–3 éves tanulás, próbaidő, ún. katekumenátus
előzte meg, amely során a hitjelölt, a katekumen (görögül katékhoumenosz, a katékheó: ’taníta-
ni, oktatni’ igéből) bevezetést nyert a keresztény életbe.
A keresztény istentisztelet központjában az a szertartás állt, amelyet a legkorábbi források
kenyértörésnek és hálaadásnak, görögül eukharisztiának neveznek. A 2. század elején készült
Didaché, azaz a 12 apostol tanítása című irat azt mondja: „Az Úr napján gyűljetek egybe,
törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen ál-
dozatotok”.
Szombatról vasárnapra virradó éjjel a hívők összegyűltek, felolvastak a Szentírásból, zsol-
tárokat énekeltek, s előterjesztették kéréseiket. Ezután felajánlották adományaikat, majd azok
megáldása után következett az eukharisztia: a püspök hálaadó imát mondott a kenyér és a víz-
zel kevert bor felett. Ebbe az imádságba szőtték bele annak elmondását, hogy mit tett Jézus az
utolsó vacsorán: „Kezébe vette a kenyeret, hálát adott neked és így szólt: Vegyétek és egyétek,
ez az én testem, mely megtöretik értetek. Hasonlóképpen kezébe vette a kelyhet és mondta: Ez
az én vérem, mely kiontatik értetek. Valahányszor ezt teszitek, az én emlékezetemet ünnepli-
tek”. Ezután minden hívő kapott egy darabot a kenyérből és ivott a közös kehelyből. Jusztinosz,
a vértanú filozófus és apologéta így írja le a keresztény istentiszteletet a 2. század közepén: az
eukharisztiát „mi nem úgy vesszük, mint közönséges kenyeret vagy közönséges italt, hanem
mint a megtestesült Jézus Krisztus, Megváltónk, az Isten Igéje által a mi üdvösségünkért felvett
testet és vért, [...] és azt tanultuk, hogy a megtestesült Jézusnak teste és vére ez [...] A Napról
elnevezett napon (vasárnap) mindannyian, a városokban és falvakban egyaránt összejövetelt
tartunk, ahol felolvassuk az apostolok emlékiratait, amelyeket evangéliumoknak nevezünk, és a
próféták írásait. A felolvasó után az elöljáró beszédet mond és arra buzdít, hogy amit hallottunk,
tetteinkkel is utánozzuk. Majd mindannyian felállunk, közösen imát mondunk, imánk befeje-
zésekor kenyeret, bort és vizet hoznak oda, s az elöljáró imát és hálaadást mond, és a nép ráfeleli
az Áment. Az Ámen héber szó, és azt jelenti: »Úgy legyen«. Ezután következik azoknak (kenyér,
bor és víz) szétosztása, amelyek felett hálaadást mondott, a távollevőknek is küldenek belőle a
diakónusok által. A jómódúak, és aki akar, ki-ki szándékának megfelelően adakozik, azt, amit
jónak lát; az összegyűjtött adományokat az elöljáró elteszi, s belőle gondoskodik az árvákról és
az özvegyekről, azokról, akik betegség vagy más oknál fogva szükséget szenvednek, továbbá
a bebörtönzöttekről, az átutazó idegenekről; egyszóval mindenkin segít, aki arra rászorul [...]
Azért a Nap napján tartjuk összejöveteleiket, mert [...] Jézus Krisztus, a mi Megváltónk, ezen a
napon támadt fel a halottak közül”.
A keresztség eltörölte az addigi bűnöket, de ha a hívő ezután súlyos bűnt követett el, ak-
kor bűnbánatot kellett tartania és vezekelnie kellett, s egy időre kizárták a közösségből, nem
vehetett részt az eukharisztián. Súlyos bűnnek számított a hittagadás, a gyilkosság és a házas-
ságtörés. De a 3. században súlyos bűnnek tartották a rabszolgák sanyargatását, a szegények
elnyomását, az állami hivatallal való visszaélést, az adás-vétel alkalmával elkövetett csalást, a
rágalmazást is. Egyes szigorú nézetek szerint a legsúlyosabb bűnök alól az egyház már nem
adhat feloldozást, az ilyet elkövetőket végleg ki kell zárni a közösségből. Végül nyugaton az az
álláspont kerekedett felül, hogy súlyos bűnök esetén is van lehetőség egyszeri bűnbánatra és
vezeklésre. Keleten azonban a többszörös visszaesők számára is fenntartották a kiengesztelő-
dés lehetőségét. A bűn bevallása lehetett nyilvános, az egész közösség előtt, vagy titkos, csak a
püspöknek. A bűnbánat és a vezeklés azonban mindenképp nyilvános volt, s a bűn súlyossá-
gától függően egy-két hét, de akár egy-két év is lehetett. A vezeklő

visszavonult életet élt, böjtölt, imádkozott, a templomba nem lép-
hetett be. A vezeklés letöltése után következett a kiengesztelődés, a
közösségbe való ünnepélyes visszafogadás.
A keresztény közösségek különösen nagy súlyt helyeztek a
karitatív tevékenységre, a szegények, betegek, özvegyek, árvák,
utasok ellátására. Szegényházakat, árvaházakat és vendégházakat
létesítettek, s a szegényekről anyakönyvet vezettek. 251-ben a ró-
mai egyházban 1500 szegény részesült rendszeres ellátásban. A be-
tegeket a szent olajjal megkenték, s imádkoztak gyógyulásukért és
bűneik bocsánatáért.
A kereszténynek nem volt szabad kiprovokálnia az üldözést, de
ha ez elkerülhetetlen volt, akkor helyt kellett állnia. A hit megtaga-
dása, a pogány isteneknek bemutatott áldozat súlyos bűnnek számí-
tott. A keresztények üldözése pedig a 60-as évektől kezdve ismét-
lődően fel-fellángolt a birodalom valamely részén. Az egész biro-
dalomra kiterjedő üldözésre a 3. század közepén került sor, Decius
A keresztelés egyik
császár idején 250–251-ben, majd Valerianus alatt 257 és 260 között.
első ábrázolása (Szent
Utóda, Gallienus viszont nemcsak beszüntette az üldözést, hanem Callixtus-katakomba,
az elvett épületeket és temetőket is visszaadta az egyháznak. Ezután Róma, 3. század)
a keresztények több mint négy évtizedes békét élveztek.
Az utolsó nagy keresztényüldözésre Diocletianus és Galerius császárok rendeletére 303-
ban került sor. Megtiltották a keresztények összejöveteleit, lerombolták a templomokat, be
kellett szolgáltatni a szent könyveket. Az üldözés először a papságot érintette, de hamarosan
kiterjesztették minden hívőre. Aki nem mutatott be áldozatot a pogány isteneknek, azt halálra
vagy kényszermunkára ítélték. Ennek a tíz évig tartó üldözésnek esett áldozatul a legtöbb név
szerint ismert vértanú. Vértanúnak, mártírnak (görögül martür) nevezték azokat, akik életü-
ket adták hitükért. Őket különleges tiszteletben részesítették, sírjuknál istentiszteletet tartot-
tak, haláluk napjáról megemlékeztek. A vértanúk tiszteletéből fejlődött ki a szentek kultusza.
Tisztelték azokat is, akik nem haltak ugyan vértanúhalált, de hitükért börtönt, száműzetést és
kínzásokat szenvedtek, őket hívták hitvallóknak (latinul confessor).
Természetesen nem minden keresztény viselkedett vértanú módjára. Sokan voltak, akik
gyengének bizonyultak, nem voltak képesek elviselni a kínzásokat, s megtagadták hitüket,
áldozatot mutattak be a pogány isteneknek. Voltak, akik nem vettek részt az áldozatban, de
megvesztegetéssel vagy személyi kapcsolatok révén hivatalos bizonyítványt szereztek az áldo-
zat bemutatásáról, vagy felvétették magukat az áldozatot bemutatók jegyzékébe. Az üldözések
elmúltával ezek túlnyomó része vissza kívánt térni a keresztény közösségbe, amely a megfelelő
vezeklés elvégzése után visszafogadta őket.
Az üldözések ellenére a 4. század elejére a kereszténység elterjedt az egész birodalom terüle-
tén. A keresztények száma ekkor 8–9 millióra becsülhető, vagyis a birodalom lakosságának 15–
17%-át tették ki. Egy 3. század eleji forrás, a Levél Diognétoszhoz így jellemzi a keresztényeket:
„A keresztényeket sem területi, sem nyelvi szempontból, még faji szempontból sem lehet meg-
különböztetni a többi embertől. Sehol nincsenek olyan városok, amelyekben mint sajátjukban
laknának, nincs külön nyelvük sem, melyet beszélnének, nincs sajátos, rájuk jellemző élet-
módjuk. Görög és barbár városokban egyformán laknak, étkezés és öltözködés tekintetében
alkalmazkodnak azon vidék szokásaihoz. Saját hazájukban laknak, de mégis jövevényekként;

mindenben részt vesznek polgárokként, de mindent elviselnek, mint idegenek; bárhol, idegen-
ben is otthon vannak, de minden haza idegen számukra. Mint mindenki más, házasodnak,
gyermeket nemzenek, de a magzatot nem hajtják el. Közös az asztal, melyhez letelepednek, de
nem közös az ágy. Testben vannak ugyan, de nem a test szerint élnek. A földön időznek, de a
mennyben van polgárságuk. Engedelmeskednek a meghatározott törvényeknek, de életükkel
felülmúlják a törvényeket. Mindenkit szeretnek, mindenki üldözi őket [...] Szidják őket, és ők
áldást mondanak. Megalázzák őket, és ők tiszteletet tanúsítanak. Jótevők, akiket gonosztevők-
ként büntetnek; amikor megkínozzák őket, örvendenek, mint akik életre támadtak. A zsidók
küzdenek ellenük, mint tőlük idegenek ellen, a görögök üldözik őket; de akik gyűlölik őket,
nem tudják megmondani a gyűlöletük okát. Egészen egyszerűen: ami a testben a lélek, azok a
keresztények a világban. A lélek áthatja a test minden tagját, ugyanúgy jelen vannak a keresz-
tények a világ városaiban. A lélek is a testben lakik, de nem a testből való; a keresztények is a
világban vannak, de nem e világból valók”.
2. A birodalmi egyház
Galerius, majd Konstantin és Licinius császárok türelmi rendeletei nyomán 311-ben és 313-
ban befejeződött a legutolsó és a legnagyobb keresztényüldözés a Római Birodalomban. A
keresztények ettől fogva szabadon gyakorolhatták vallásukat, visszakapták az üldözés ide-
jén elvett istentiszteleti és közösségi épületeiket, temetőiket. A kereszténység már Nagy
Konstantin idején több volt, mint egyike a birodalomban megtűrt vallásoknak. Konstantin
minden vonatkozásban előnyben részesítette a keresztényeket, s maga is keresztény hitjelölt
(katekumen) volt. Környezetében meghatározó szerepet játszottak keresztény tanácsadói.
Rómában, Jeruzsálemben, Betlehemben és a birodalom más városaiban keresztény templo-
mokat építtetett. A keresztény papokat mentesítette az adózástól, a katonáskodástól és egyéb
állami terhektől, kivonta őket a világi törvényszékek joghatósága alól. A papok pereit a püs-
pöki vagy zsinati törvényszékek tárgyalták. Ezt a bíráskodási kiváltságot nevezték privilegium
forinak. A világi keresztények is lehetőséget kaptak arra, hogy magánpereiket a püspök elé vi-
gyék, aki ilyen ügyekben jogerősen ítélkezhetett. A püspököknek joguk volt végrendeleteket
megerősíteni, rabszolgát lehetett felszabadítani előttük. A püspököket tehát a császár közjogi
méltósággal ruházta fel, magas állami címeket viseltek, s utazásaiknál igénybe vehették az
állami postaszolgálatot. Az állami hivatalok betöltésénél Konstantin előnyben részesítette a
keresztényeket. Engedélyezte, hogy bárki végrendeletileg az egyházra hagyhatja ingatlan és
ingó vagyonát, s ezzel a lehetőséggel egyre többen éltek is. Az így kialakuló egyházi vagyon is
mentes volt minden állami tehertől, adótól. Elismerte a császár a templomok menedékjogát,
ami abban állt, hogy azt, aki a templomba menekült, nem lehetett onnan erőszakkal eltávo-
lítani, s ott tartózkodása alatt nem eshetett bántódása. Csak akkor adhatták ki őt, ha a ható-
ságok megígérték, hogy sem halállal, sem testi csonkítással nem büntetik. Később bizonyos
nagyon súlyos bűnök elkövetőit kizárták a menedékjogból.
Nagy Konstantin fiai és utódai további kiváltságokkal halmozták el az egyházat és a püs-
pököket. Ugyanakkor egyre inkább korlátozták, tiltották a pogány áldozatokat, szertartásokat,
bezáratták a pogány templomokat, s végül 380-ban Theodosius császár előírta, hogy minden-
kinek a „katolikus keresztény” vallást kell követnie. Annak ellenére, hogy császári rendeletek
2. A Birodalmi Egyház ■ 49
szigorúan büntették a pogány áldozatok bemutatását, a pogányság csak lassan és fokozatosan

halt el a birodalom mindkét felében. Az 5. században még magas állásokban is találkozunk po-
gányokkal. Rómában a senatus ápolta sokáig a pogány hagyományokat. Keleten I. Iustinianus
császár 529-ben megparancsolta, hogy minden pogánynak meg kell keresztelkednie.
Ezek a kedvezmények és előnyök azt eredményezték, hogy sokan opportunizmusból lettek
keresztények, vagy legalábbis hitjelöltek. Szokássá vált ugyanis, hogy sokan csak életük végén,
halálos ágyukon keresztelkedtek meg, mert a kemény bűnbánati fegyelmet, illetve a kereszté-
nyektől megkövetelt szigorú erkölcsi magatartást nem tudták vállalni. Ezért írta Szent Jeromos a
4. század végén: „Mióta az egyház keresztény uralkodók alá került, megnövekedett hatalomban
és gazdagságban, de kisebb lett erényekben (potentia et divitiis maior, sed virtutibus minor facta
est)”. A konstantini fordulat révén az üldözött egyházból felszabadult, majd hamarosan kivált-
ságokkal felruházott államegyház lett; a keresztény vértanúk és hitvallók egyházából tömeg-
egyház, és hamarosan keresztény birodalom. A világ és az egyház egyre jobban összekapcsoló-
dott. Az egyház világi, társadalmi, politikai és intézményes oldala egyre jobban kidomborodott.
Kereszténnyé többé nem személyes döntés, hanem születés révén lett valaki.
Nagy Konstantin hamarosan az egyház belső ügyeibe is kénytelen volt beavatkozni.
Észak-Afrikában a karthágói püspökválasztás alkalmával – egyes püspököknek és papoknak
az üldözés idején tanúsított magatartása miatt – nézeteltérés támadt a püspökök között. A
numidiai püspökök zsinata ellenpüspököt választott, s ezzel kezdetét vette a donatista egy-
házszakadás, amely az egyik „ellenpüspök”-ről, Donatusról kapta nevét. Az ő vezetésével
szerveződött Afrikában a megalkuvónak tartott katolikusokkal szemben egy „ellenegyház”,
amely radikális életszentséget követelt híveitől, s úgy vélte, hogy az egyháznak minden tag-
jában igaznak és tisztának kell lennie, ezért azok számára, akik az üldözések alatt gyengének
bizonyultak, nincs bűnbocsánat.
A vitatkozó felek a császárhoz fordultak, aki először az egyházra, azaz Róma püspö-
kére bízta a rendezést. A pápa előbb Rómába, majd 314-ben a dél-galliai Arelate (Arles)
városába hívott össze zsinatot, amelyre a nyugati birodalomfél valamennyi tartományából
érkeztek püspökök. Mindkét zsinat a donatisták ellen foglalt állást, akik ezt nem fogadták
el, s a császárhoz fellebbeztek. Konstantin az afrikai helytartó jelentése alapján a donatisták
ellen döntött, s erőszakkal igyekezett elfojtani a mozgalmat. Ez sem neki, sem utódainak
nem sikerült. Észak-Afrikában két egyház működött egymás mellett, külön püspökökkel,
papsággal, templomokkal. A katolikusokat az állami karhatalom támogatta, a donatistákhoz
pedig a társadalom alsóbb rétegei, a rabszolgák, a szegények, a bennszülött berberek csatla-
koztak. Az egymás elleni erőszakos fellépésektől sem visszariadó vallási vitának csak az arab
hódítás vetett véget.
Konstantinnak hamarosan nemcsak ilyen helyi viszályokba, hanem az egész egyházat érin-
tő súlyos hitelvi, dogmatikai vitákba is be kellett avatkoznia. A dogmatikai vitát egy alexand-
riai pap, Areiosz (Arius †336) nézetei váltották ki. Az ellentétek feloldására a császár 325-ben
zsinatot hívott össze a bithyniai Nikaiába (Nicaea), amelyre a birodalom valamennyi püspöke
hivatalos volt. Ténylegesen csak a keleti birodalomfél görögül beszélő püspökei vettek részt
rajta, mintegy háromszázan, a latin Nyugatról csak néhányan jöttek el. Ennek ellenére már
a kortársak „egyetemes zsinatnak” (szünodosz oikumeniké) nevezték, s az egyháztörténet ezt
tekinti az első egyetemes zsinatnak.
A zsinatot (görögül szünodosz: ’összejövetel, tanácskozás’, latinul concilium) maga a császár
nyitotta meg. Latin nyelvű beszédében elmondta, hogy a zsinatot „Isten gyülekezetének belső
meghasonlása miatt” hívta össze. Azt óhajtja, „hogy lélekben egyesülve, valamennyien azt a
közös, békés egyetértést gyakoroljátok, amelyet nektek, mint Isten papjainak, illő volna mások
számára is megszereznetek”. Ezután „az egyik párt vádakkal halmozta el a másikat, azok pedig
védekeztek és viszont gyalázkodtak. Miután mindkét részről sok mindennel előhozakodtak,
és így eleinte heves vita lángolt fel, a császár türelmesen hallgatta valamennyiüket, és feszült
figyelemmel fogadta az előadott érveket, és részletesen válaszolván a két párt nyilatkozataira,
lassanként közelebb hozta egymáshoz a vitatkozó feleket. Kegyesen tárgyalt mindegyikükkel
és görögül beszélt, mert ezt a nyelvet is ismerte. Mindnyájukat az egyetértés felé terelte, míg
végül is minden vitatott pont tekintetében egy értelemre és egy véleményre segítette őket. Így
került sor egyhangú hitvallás elfogadására”. (Euszébiosz: Vita Constantini.)
Hasonló módon zajlott le a többi egyetemes zsinat is, amelyet az első évezredben tartottak,
valamennyit Keleten; mindegyiket a konstantinápolyi császár hívta össze, s ő hirdette ki a hatá-
rozatokat, és mindegyiken majdnem kizárólag a görög nyelvű püspökök vettek részt. A nyugati
kereszténység nyolc ilyen Keleten tartott zsinatot ismer el egyetemesnek (csak azokat, ame-
lyeknek határozatait a pápa elfogadta, megerősítette): 325: Nikaia, 381: Konstantinápoly, 431:
Epheszosz, 451: Khalkédon, 553: Konstantinápoly, 680–681: Konstantinápoly (Trullanum), 787:
Nikaia, 869: Konstantinápoly. Az ortodoxok
ez utóbbit nem fogadták el, ők a 879-es zsi-
natot tekintik egyetemesnek, ezt viszont a
nyugatiak nem ismerik el. Ugyancsak vita
alakult ki a keleti és a nyugati egyház között
a 691–692-ben a konstantinápolyi császá-
ri palota kupolatermében (trullosz) tartott
zsinat (az ún. Quinisextum, mert az 5. és a
6. egyetemes zsinat kiegészítéseként hívták
össze) kapcsán, mert ennek a zsinatnak a
határozatait Róma nem erősítette meg.
Számos olyan zsinatot tartottak, ahol
egy-egy nagyobb terület püspökei jöttek
össze, ezek azonban nem voltak egyetemes
jellegűek. Rendszeresen sor került egyház-
tartományi zsinatokra is. A nyugati germán
királyságokban – elsősorban a vizigótoknál
és a frankoknál – szintén általános gyakorlat
volt, hogy az uralkodók országos zsinatokat
hívtak össze, azon maguk is részt vettek, s
a zsinati döntéseket „állami” törvényként
hirdették ki.
A császárok nemcsak a zsinati határoza-
tok végrehajtását vállalták, hanem maguk is
állást foglaltak a vitatott dogmatikai kérdé-
sekben. A tőlük eltérő nézeten lévő püspö-
Nagy Konstantin császár az egyházatyákkal és a nikaiai köket, a zsinati határozatokat el nem foga-
hitvallás szövegének részletével dókat száműzetésbe küldték. Sőt, midőn a
(ókeresztény ikon) 4. század végén egy hispániai zsinat eretnek-
3. Egyház és állam viszonya ■ 51
nek bélyegezte Priscillanus avilai püspököt és követőit, s az elítéltek Maximus ellencsászárhoz

fellebbeztek, a császári bíróság halálra ítélte és kivégeztette őket. Ez volt az első eset, hogy egy
egyházi fórum által eretneknek minősített személyekkel szemben a világi hatalom halálbünte-
tést alkalmazott. A kor kiemelkedő egyházi személyiségei, többek között Ambrus milánói és
Márton tours-i püspök, sőt maga a pápa is tiltakoztak az ítélet ellen, megtagadták a közösséget
az ügyben vétkes hispániai püspökökkel, akiket végül is megfosztottak egyházi méltóságuktól.
Az elmondottak jól mutatják, hogy a keresztény császárság idején milyen nagymértékben
azonosult az egyház és a birodalom.
3. Egyház és állam viszonya

Az ókori és általában az Európán kívüli civilizációkra a vallási és a politikai közösség szo-
ros kapcsolata, szinte teljes azonossága, szétválaszthatatlansága jellemző. A vallás rendszerint
államvallás, az uralkodó vagy papi funkciókat lát el, vagy maga is istenség, akinek kultusza
kötelező az alattvalók számára. A kereszténység elvileg gyökeres változást hozott az állam és
a vallás viszonyában. Az ótestamentumi zsidóságnál a vallási közösség teljesen azonos volt a
népi és a politikai közösséggel. Jézus viszont nem vállalta a politikai Messiás szerepét, a zsidó
nemzeti törekvések szolgálatát, s nem alapított földi országot. Elismerte, hogy az ember két
közösséghez tartozik, a vallásihoz és a politikaihoz, s a kettő nem azonos. Az ő működése és
tanítása nyomán egy olyan társaság – az egyház – jött létre, amely nem esett egybe semmiféle
politikai közösséggel, meghatározott állammal.
A keresztény vallás elterjedése, az egyház intézményrendszerének, szervezeti kereteinek
kialakulása azonban egy állam, a Római Birodalom keretében ment végbe. A 4. század végére
a kereszténység a Római Birodalom kizárólagos államvallásává lett, s így történt ez utódálla-
maiban is. A konstantini fordulat után állam és egyház egyre szorosabban egybekapcsolódott,
a római császárság keresztény császársággá alakult át. Ezzel a kereszténység lényegében vissza-
tért az ószövetségi modellhez. A papság hosszú évszázadokon át állami funkciókat is ellátott,
a világi hatalom pedig beleszólt vallási kérdésekbe, az egyház ügyeibe. Keleten kialakult az ún.
cezaropapizmus rendszere, amelyben a császár magát nemcsak a politikai, hanem a vallási kö-
zösség fejének is tekinti, főpapokat nevez ki, egyházfegyelmi, sőt teológiai kérdésekben dönt,
zsinatokat hív egybe s dogmákat hirdet ki.
Azt, hogy milyen helyet foglal el a császár az egyházban, először Euszébiosz kaiszareiai püs-
pök fejtette ki részletesen 335-ben, Nagy Konstantin 30 éves uralkodói jubileumán mondott
ünnepi beszédében. A földi császárság a mennyei birodalom képmása, s amint az utóbbinak
csak egy uralkodója van, az Atyaisten, úgy az előbbinek is csak egy császára lehet, aki hatalmát és
uralkodói erényeit Istentől kapta. Az ő feladata, hogy az emberiséget kiszabadítsa a bálványimá-
dásból és a sokistenhitből, s elvezesse az igaz Isten megismerésére. A császár közreműködik Isten
üdvözítő tervének megvalósításában, ezért ő Isten földi helytartója. A császárság és az egyház
mindketten az égi birodalom képmásai, s a kereszténnyé lett Római Birodalomban gyakorlatilag
teljesen azonosak egymással. A keresztény császár Isten helytartója, s mint ilyen, egyúttal az egy-
ház ura is, nemcsak védelmezője, hanem „egyetemes püspök”, aki az egyházban mintegy papi
hatalommal bír. A császár a püspökök felett áll, parancsokat adhat nekik, s döntőbíró vitáikban.
Nagy Konstantin püspöknek tekintette magát, legalábbis a „külső dolgokban” (episcopus in
externis, görögül episzkoposz tón ektosz), de valójában az egyház belső ügyeibe, hitelvi vitáiba
is beavatkozott. Fiai még rajta is túlmentek: Constantius a „püspökök püspöke” (episcopus

episcoporum) címet igényelte magának. I. Leó pápa is a papi rendbe sorolta a császárt, aki
„nem követhet el tanbeli tévedést, mert a Szentlélek sugallata irányítja”.
A császár egyház feletti teljhatalmával már a 4. században szembefordultak egyes tekin-
télyes nyugati püspökök. Ossius (Hosius) córdobai püspök így figyelmeztette Constantius
császárt: „Ne avatkozz az egyház ügyeibe [...] Rád Isten a császári hatalmat bízta, reánk
pedig az egyházi ügyeket”. Hasonló véleményen volt Hilarius, Limonum (Poitiers) püspöke,
Keleten pedig Athanasziosz alexandriai pátriárka is. Még élesebben nyilatkozott Ambrosius
(Szent Ambrus) milánói püspök, aki megírta a császárnak, hogy a hittel kapcsolatos kérdé-
sekben a keresztény császár sem ítélkezhet püspökök felett, hanem éppen fordítva: püspö-
kök ítélkeznek a császár felett. Vallási ügyekben a döntés a püspökök zsinatát illeti meg. „A
császár az egyházban van, nem az egyház felett. (Imperator enim intra ecclesiam, non supra
ecclesiam est)”. Ambrus ezzel azt az elvet fogalmazta meg, amit a latin egyház a következő
századokban képviselt a világi hatalommal szemben: az uralkodó nem ura az egyháznak, ha-
nem támasza, segítője; a hit kérdései, a hit tételei, az egyházfegyelem, az istentisztelet rendje,
az egyházi javak kezelése olyan dolgok, amelyek még a keresztény államra sem tartoznak.
Ambrus ezeket az elveket egy olyan formátumú császárral szemben is érvényesítette, mint
Nagy Theodosius, akit a thesszalonikéi stadionban rendezett vérengzésért nyilvános egyházi
vezeklésre kényszerített.
Az Ambrus által képviselt elvet, az ún. két hatalom elméletét I. Gelasius pápa fogalmazta
meg egyértelműen 494-ben Anastasius császárhoz írt levelében: „Két olyan intézmény van,
amely elsősorban kormányozza ezt a világot: az egyik a legfőbb papok megszentelt tekintélye
(auctoritas sacrata pontificum), a másik pedig a királyi hatalom (regalis potestas). A papok vi-
selte teher annyiban nehezebb, amennyiben Isten ítélőszéke előtt az embereken uralkodó ki-
rályokért is nekik kell számot adniuk. Hiszen [...] azok előtt, akik az Isten dolgaiban elöljárók,
magad is alázatosan meghajtod a fejedet, s te is tőlük várod saját üdvözülésed útját-módját, s
az égi eredetű szentségek felvétele tekintetében, s azok illendőképpen való kiosztásában a vallás
rendje szerint el kell ismerned azt, hogy neked kell magadat alájuk rendelned, s nem te állsz az
ő élükön; egyszóval: ezekben a dolgokban te függsz az ő ítéletüktől, s nincs is szándékodban az,
hogy te rendeld őket a saját akaratod alá. Ha pedig, a közrendet illetően, az egyházi elöljárók,
tudván azt, hogy hatalmadat felső rendelésből kaptad, törvényeidnek maguk is engedelmesked-
nek, [...] akkor tehát milyen odaadással kell azoknak engedelmeskedni, akik a mindenekfelett
tiszteletreméltó misztériumokkal vannak felruházva?”
Gelasius pápa a keresztény világ élén álló két hatalomra eltérő államjogi szakkifejezést
használt. A római államjogi és politikai elmélet szerint az auctoritas a nagyobb, az elsődle-
gesebb hatalom, amely oszthatatlan, s a törvényhozó hatalmat jelenti. A pápa szerint ezzel az
egyetemes keresztény közösségben egyedül csak ő rendelkezik. A királyi hatalom, a potestas,
ennek alá van rendelve, ez a végrehajtó hatalom, amelyet többen is gyakorolhatnak.
Augustus császár mondja saját magáról: „Ezután tekintély (auctoritas) dolgában mindenkit
felülmúltam, hatalmam (potestas) viszont semmivel sem volt több, mint hivatalbeli társaim-
nak (auctoritate omnibus praestiti, potestatis autem nihilo amplius habui, quam ceteri, qui mihi
quoque in magistratu conlegae fuerunt)”. (Res gestae divi Augusti).
A pápa tagadja a császár egyházfőségét, s bár elismeri hatalmának isteni eredetét, arra is
rámutat, hogy az uralkodó tetteiért is az egyháziak felelősek Isten előtt. Ez pedig azt jelenti,
3. Egyház és állam viszonya ■ 53
hogy ellenőrizhetik a világi hatalmat abból a szempontból, hogy az isteni törvényeknek meg-
felelően gyakorolják-e azt.
Ettől kezdve évszázadokon át ez a hatalmi dualizmus a jellemző a nyugati egyház po-
litikai gondolkodására és törekvéseire: a keresztény társadalmat két hatalom – regnum et
sacerdotium: ’királyság és papság’ – kormányozza. Az egyik hatáskörébe tartoznak az evi-
lági élet dolgai (temporalia), a másikéba pedig az élet lelki, vallási vonatkozásai (spiritualia).
Elvben egyik sincs alárendelve a másiknak, függetlenek egymástól, de szorosan együttmű-
ködnek, egymásra vannak utalva. A két hatalom között egy évezreden keresztül folyt a vita
arról, hogy a keresztény közösségben ki az igazi úr, kié az elsőség, ki Krisztus igazi helyettese
itt a földön: a császár vagy a római püspök, a pápa. Mindkét fél a főhatalomra törekedett,
s igyekezett maga alá gyűrni a másikat. A gyakorlatban ez többnyire a világi hatalomnak
sikerült, a pápák inkább csak elméletben deklarálták elsőségüket. Nyugaton azonban ennek
ellenére nem alakult ki a cesaropapizmus rendszere, bár a kora középkori királyságokban az
uralkodók komoly mértékben beavatkoztak az egyház ügyeibe.
A világi hatalom és az egyház viszonyának a latin kereszténység területén kialakult és a
11. század végéig érvényben volt rendjét theokráciának, theokratikus királyságnak nevezzük.
Ebben a rendszerben az uralkodó szakrális személyiség, a klérus tagja, quasi sacerdos: ’mintegy
pap’. A kora középkori uralkodókat – a püspökökhöz és az ószövetségi királyokhoz hasonlóan
– megszentelt olajjal kenték fel püspökök által végzett vallási szertartás keretében, s ezt az egy-
ház a 12. századig a szentségek közé sorolta. Marc Bloch idéz egy imát, amely először Kopasz
Károly lotaringiai királlyá koronázásának történetében jelent meg, amikor Hincmar érsek
hajtotta végre a felszentelést, és egy már létező hagyomány értelmében a következő szavakat
mondta: „Isten koronázzon meg téged a győzelem koronájával [...] és tegyen téged királlyá a
Szentlélek kegyelméből adatott szent olajjal való felkenés által, azzal az olajjal, amellyel a papo-
kat, a királyokat, a prófétákat és a mártírokat kenték fel”.
Az uralkodó hatalmát Istentől kapta, az ő kegyelméből (Dei gratia) kormányozta a reábí-
zott népet. Feladatai közé tartozik a hit megőrzése, az egyház és a klérus védelme, a pogányok
és eretnekek elleni harc. A korai középkorban nem a pápát, hanem a császárt, illetve a királyo-
kat nevezték „vicarius Dei”-nek, Isten földi helytartójának. A theokratikus királyság azonban
nem volt korlátlan hatalommal rendelkező abszolút monarchia. A klérus által megfogalmazott
keresztény politikai elmélet az uralkodást szolgálatnak, ministeriumnak tekintette, amelyet a
hívő közösség üdvére kell gyakorolni. Az egyházi vezetők, a püspökök igényt tartottak arra,
hogy az uralkodót, aki maga is az egyház tagja volt, ellenőrizzék, vajon alkalmas-e (idoneus)
az uralkodásra, s hatalmát a Bibliában megfogalmazott normák szerint – kegyes, igazságos
és békeszerző (pius, iustus et pacificus) királyként – gyakorolja-e, nem viselkedik-e zsarnok,
tyrannus módjára. Ha az uralkodásra alkalmatlannak, vagy zsarnoknak bizonyult, akkor bűn-
bánatra, vezeklésre kényszeríthették, sőt meg is foszthatták trónjától.
A középkori keresztény népközösségben tehát a hatalom ellenőrzött, felelősségre vonható
hatalom volt, amelyet bizonyos meghatározott erkölcsi normák figyelembevételével kellett gya-
korolni. Ezért értékeli úgy a kiváló magyar politológus, Bibó István, hogy az egyház által ki-
dolgozott politikai elmélet és gyakorlat „a hatalomnak egy olyan mértékű erkölcsi átitatódását
eredményezte, ami mondhatjuk, hogy már az európai társadalomfejlődés középkori szakaszában
is nagyobb volt annál, mint amennyit bármelyik más kísérlet a világban el tudott érni a hatalom-
gyakorlás moralizálása terén”.
4. Az egyház szervezete
A 4. és 5. században, a keresztény császárság keretében
alakultak ki véglegesen az egyház szervezeti keretei. Az
alapsejt továbbra is egy-egy városi közösség, amelynek
élén a püspök áll. Keleten ezt általában paroikiának
nevezik, ez Nyugaton is elterjed (paroecia, parrochia),
de ott továbbra is gyakori az ecclesia elnevezés, s az
5. század elején a dioecesis szót is kezdik használni
’püspöki egyház’ értelemben. A környékbeli falvak és
tanyák lakóit a városból jövő vándor-lelkipásztorok
gondozták. A sűrű városhálózattal rendelkező tarto-
mányokban (például Itáliában és Észak-Afrikában)
nagyon sok kisterületű püspökséggel találkozunk, míg
máshol a ritkább és nagyobb területű püspökség volt
a jellemző (Gallia, Hispánia). Már a 3. században ki-
alakultak – főleg keleten – több püspökséget összefo-
gó egyháztartományok (eparkhia, provincia), amelyek
központja rendszerint az állami tartomány székhelye,
a metropolis volt, s a tartomány élén ennek püspöke, a
metropolita állt. Az egyháztartományok élén álló püs-
pököt nevezték a latin Nyugaton archiepiscopusnak
Nagy Károly és III. Leó pápa Szent Péter
(szó szerint ’főpüspök’), azaz érseknek. A metropolita
lábainál. A világi és az egyházi hatalom hívta össze és vezette a rendszerint évente kétszer tar-
megosztásának ábrázolása tott tartományi zsinatot, joghatóságot és bírói hatalmat
(790-es évek, Róma, Laterán) gyakorolt a tartomány püspökei felett, megerősítette
és felszentelte az újonnan megválasztott püspököket.
Egyes, apostolok által alapított jelentős városok püspökei tekintélyben, majd joghatóságban
is a többi püspök és metropolita fölé emelkedtek, s őket nevezték pátriárkáknak. Alexandria,
Antiochia és Róma ilyen előjogait már a nikaiai zsinat elismerte, hozzájuk csatlakozott az 5.
században Konstantinápoly és Jeruzsálem püspöke. Az egyház legmagasabb szintű területi
szervezeti egységei tehát az 5. században az egyenrangú, s a maguk területén teljes jogható-
ságot gyakorló pátriárkátusok (patriarchatus) voltak, amelyek közül négy volt Keleten és egy
(Róma) Nyugaton.
Az öt pátriárkátus között egyre inkább kiemelkedett Róma tekintélye. Ez azon a hagyo-
mányon alapult, hogy a római egyházat Szent Péter apostol alapította. A római püspök tiszte-
letbeli elsőbbségét Keleten is elismerték, Róma azonban ennél többre tartott igényt: az egész
egyház feletti legfőbb hatalomra. Igényét Jézusnak Máté evangéliumában feljegyzett kijelen-
tésére alapozta: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui
sem vesznek rajta erőt. Neked adom a mennyek országa kulcsait, és amit megkötsz a földön,
a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva” (Máté
16, 18–19). (Péter görögül Petrosz, petra: ’szikla’.) Erre első ízben I. István pápa (254–257)
hivatkozott, midőn engedelmességet kívánt az észak-afrikai püspököktől az eretnekek által
kiszolgáltatott keresztség érvénye körüli vitában. A pápa igényével nem értett egyet Szent
4. Az egyház szervezete ■ 55
Cyprianus karthágói püspök, aki szerint a római püspök csak „első az egyenlők között”. A
2. század eretnekségeivel folytatott küzdelemben egyre inkább Rómát tekintették az apostoli
tanítás hiteles letéteményesének és őrzőjének. Irenaeus lugdunumi (lyoni) püspök írta a 180-
as években: Róma „a legnagyobb, a legrégibb, a mindenki által ismert egyház, amelyet a két
legdicsőségesebb apostol, Péter és Pál alapított [...] Ezzel az egyházzal annak hatalmasabb
fősége miatt (propter potentiorem principalitatem) minden egyháznak egyetértésben kell len-
nie”, mert itt őrzik az apostoli hagyományt (apostolica traditio).
A római szék primátusát a konstantini fordulat után a 4. és 5. század pápái egyre határo-
zottabban kezdték érvényesíteni nemcsak hitbeli kérdésekben, hanem fegyelmi, joghatósági
ügyekben is. A kor heves krisztológiai, dogmatikai vitáiban az egyház – keleten is – azt ismerte
el igazhitűnek, aki a római püspökkel egy véleményen volt. A pápai primátus erősítésén főleg
I. Damasus (366–384), Siricius (384–399), I. Ince (402–417), majd I. (Nagy Szent) Leó (440–
461) és I. Gelasius (492–496) pápák munkálkodtak céltudatosan. Egyre határozottabban
érvényesítették a római püspök legfelső joghatósági hatalmát (primatus iurisdictionis), meg-
kívánták, hogy minden fontos ügyben (causae maiores) Róma döntsön. A pápa döntése el-
len már sehová nem lehetett fellebbezni, a római püspöki szék felett senki sem mondhatott
ítéletet (prima sedes a nemine iudicatur). I. Leó azt írta, hogy Szent Péter révén – akinek a
római püspök a helytartója (vicarius) – „a szentséges római egyház az egész világ összes egy-
háza felett főséget tart”. Vagyis igényt tartott az egész egyház feletti teljhatalomra (plenitudo
potestatis), mind a tanítás, mind a joghatóság terén. Midőn 451-ben a khalkédoni zsinatra
elküldte a vitatott kérdésekben vallott álláspontját kifejtő levelét, megtiltotta, hogy afelett vi-
tatkozzanak. Csak egyhangú elfogadásról lehetett szó: „Ez az atyák hite [...] Péter szólott Leó
által!” – kiáltották az összegyűlt püspökök a zsinat jegyzőkönyve szerint. I. Iustinianus császár
a római püspököt tekintette az egyház fejének (caput omnium ecclesiarum). 545-ben törvénybe
iktatta, „hogy az idősebbik Róma pápája a legelső valamennyi pap között, az új Róma, azaz
Konstantinápoly szentséges metropolitájáé pedig a második hely az idősebbik Róma apostoli
szentszéke mögött, viszont valamennyi többi főpapi szék elé helyezendő”. A pápai szék egyete-
mes tekintélyét sikerrel érvényesítette I. (Nagy Szent) Gergely (590–604), aki a pápai tisztség-
nek nemcsak teljhatalmát, hanem szolgálat jellegét is hangsúlyozta, midőn felvette az „Isten
szolgáinak szolgája” (Servus servorum Dei) címet.
Ezzel azonban a kérdés még nem zárult le. A három keleti pátriárkátus a 7. században arab
uralom alá került, Konstantinápoly metropolitája pedig egyre inkább vitatta Róma teljhatalmát
és joghatósági primátusát. Róma primátusa a 6. századtól kezdve elsősorban Nyugaton érvé-
nyesült. A római primátus azonban egyelőre még nem változtatta meg gyökeresen az egyház
zsinati-episzkopális struktúráját, amely mellett a helyi egyházak Nyugaton is kitartottak. A püs-
pöki kollegialitás (communio episcoporum) tudata ekkor még erős volt: a püspökök rendjét (ordo
espiscoporum) az apostoli kollégium utódának tekintették, s úgy vélték, hogy ez a testület a hor-
dozója az egész egyházra kiterjedő legfőbb és teljes hatalomnak, de csak fejével, a római pápával
együtt és egyetértésben. A korai középkorban a püspökök is használták a summus pontifex címet,
az apostolicus jelzőt, a legrégebbi püspökségek is „apostoli szék” (sedes apostolica) voltak, s ezek
a kifejezések csak fokozatosan szűkültek le a pápaságra. A papa (’apa, atya, apuka’) elnevezés is
valamennyi püspököt megilletett, s csak a 6. századtól kezdték kizárólag a római püspököt így
nevezni. Bár Nyugaton elismerték a római pápa primátusát, a 11. század előtt Róma tényle-
ges adminisztratív hatalma a nyugati kereszténység felett is meglehetősen csekély volt. A Római
Birodalom összeomlása utáni évszázadokban ezt a gyakorlatban igen nehéz volt érvényesíteni.
A kiváló angol medievista és egyháztörténész, R. W. Southern így jellemzi a 700 és 1050

közötti helyzetet: „Róma az egyház ügyeit nagyon kevéssé irányította. Világi uralkodók mo-
nostorokat és püspökségeket alapítottak, püspököket, apátokat neveztek ki szabadon, ellen-
vetés nélkül; királyok hívtak össze zsinatokat; királyok és püspökök hoztak törvényeket he-
lyi egyházaik számára tizedekről, istenítéletről, vasárnapi vallásgyakorlatról, penitenciáról;
szenteket avattak – mindezt Rómára való hivatkozás nélkül. Minden püspök úgy járt el, mint
a hit és egyházi fegyelem független letéteményese. Amennyire lehetett, tanácsot kért tudó-
soktól vagy szomszédos püspököktől, de végső fokon a saját kezdeményezéséből kellett cse-
lekednie. Az eligazításukra összeállított törvénygyűjtemények helyi kompilátorok munkái. A
pápai levelek többsége e korszakban egyszerűen megerősítette és helyeselte azt, amit mások
megtettek”.
Mint a többi püspököt, úgy a pápát is kezdetben a római klérus és a nép választotta. A
6. századra a választók köre leszűkült a felsőbb papságra, a hivatalnokokra és a nemességre, a
nép részvétele pedig a választás tudomásulvételére korlátozódott. A pápa megválasztását beje-
lentette a konstantinápolyi császárnak, akinek politikai fennhatósága alá Róma tartozott, majd
a császári megerősítés után került sor a beiktatásra és felszentelésre. Zacharias (741–752) volt
az utolsó pápa, aki megválasztását közölte a császárral, s ezzel végleg megszakadtak a pápaság
politikai kapcsolatai Bizánccal.
Rómában a pápa székhelye a lateráni palota volt, amelyet még Nagy Konstantin engedett
át a római püspököknek. A pápa közvetlen tanácsadói és munkatársai Róma 25, majd 28 főbb
templomának, keresztelő egyházának (az ún. tituláris templomoknak) beiktatott, inkardinált (a
latin cardo: ’ajtósarok, sarokvas’ szóból) papjai voltak, akiket presbyter cardinalisoknak nevez-
tek. Hozzájuk csatlakoztak Róma közvetlen környékének püspökei. A római cardinalisoknak
három rendje alakult ki: a püspök-, a presbyter- és a diakónus-kardinálisok.
Ahogy növekedett a keresztények száma, úgy szaporodtak az elintézendő ügyek, s a
4. századtól kialakultak a központi pápai hivatalok, ahol diaconusok, subdiaconusok, jegyzők
(notariusok), jogi védnökök (defensores), és ügyhallgatók (auditores) dolgoztak. Fontos sze-
repet kapott az irattár, hiszen minden ügyet írásban rögzítettek. A kialakuló pápai hivatalok
élén a palotabírák (iudices palatini) álltak. Megkezdték az egyházjog forrásainak – a zsinati ha-
tározatoknak (kánonoknak) és a pápai dekretális leveleknek, rendelkezéseknek (decretumok)
– összegyűjtését is. A legnevezetesebb ilyen gyűjteményt Dionysius Exiguus (aki egyébként a
keresztény időszámítást is megalapozta, Jézus születési évének téves meghatározásával) állítot-
ta össze a 6. század elején, a pápai levéltár iratai alapján (Codex Canonum).
A római egyház a 4. századtól kezdve igen jelentős birtokadományokban részesült. „Szent
Péter birtoka” (Patrimonium Sancti Petri) a 6. századra már tekintélyes méreteket öltött: mint-
egy 85 négyzetmérföldet tett ki. A birtokok többsége Róma környékén volt, de Sziciliában,
Szardinián, Korzikán, Dél-Galliában és Észak-Afrikában is voltak a pápának birtokai. Róma
környékén, a római ducatusban a pápa tényleges hatalmat gyakorolt – igaz, hogy a császár
nevében. Az arabok és szlávok által szorongatott császárok egyre kevésbé tudtak foglalkozni
Rómával. A 8. században Bizáncban kibontakozó képromboló mozgalom következtében igen
feszültté vált a viszony a „két Róma” között.
A püspököket a helyi közösség választotta a szomszédos püspökök részvételével. A megvá-
lasztott püspököt legalább három másik püspök közreműködésével kellett felszentelni. A püs-
pöki hivatal sajátos jelvényei valószínűleg csak később jelentek meg: a pásztorbot és a gyűrű
a 7. században, a kétágú püspöksüveg (mitra, infula) pedig a 11. században. Az 5. században
4. Az egyház szervezete ■ 57
még nem volt sajátos papi öltözet sem (még az istentisztelet alkalmával sem viseltek külön
erre a célra szolgáló öltözéket), a püspökök és papok úgy öltöztek, mint mindenki más. Midőn
I. Celesztin (422–432) pápa 428-ban arról értesült, hogy egyes galliai püspökök a többi em-
bertől eltérő ruházatot viselnek, figyelmeztette őket, hogy ne eltérő ruházatukkal tűnjenek ki,
hanem igaz hitük és erényeik révén. Az átlagos köznapi öltözködéstől eltérő papi viselet akkor
alakult ki, midőn a népvándorlás során a Római Birodalom területére betelepülő germánok
viseletét lassan a római lakosság is átvette. Ekkor a tartományi zsinatok előírták, hogy a papság
ragaszkodjék a római viselethez.
A püspököket munkájukban a presbyterek és diakónusok segítették, akiket szintén az egész
gyülekezet választott és a püspök szentelt fel. A püspököt lelkipásztori feladataiban az első
presbyter, az archipresbyter helyettesítette, egyházkormányzati és joghatósági ügyekben pedig
az első diakónus (archidiaconus), akit legtöbbször a püspök utódjául is megválasztottak.
A püspök feladata volt a szegények, özvegyek, árvák gondozása. Az 5. században kialakult
az az elv, hogy a püspök és általában minden gyülekezet jövedelmének egynegyede a szegé-
nyeket illeti (a többi negyedet a püspök és a klérus kapta, illetve beruházásokra, építkezésre,
az épületek karbantartására fordították). A püspök háza, vagy a templom mellett kórházak,
szegényházak, vendégházak épültek, s a püspök vezette a rendszeres ellátásban részesülő sze-
gények jegyzékét (matricula). A szegények és betegek gondozása terén a püspökök mellé fel-
zárkóztak a kolostorok is. Az egyházatyák véleménye szerint a keresztény ember csak kezelője
javainak, s a szükségesen túli felesleg a szegényeket illeti. Mindenesetre már ekkoriban hal-
latszanak – az egyházon belül – olyan hangok, amelyek bírálják egyes főpapok és templomok
fényűzését, mert ez a szegények rovására történik.
A 4. századtól a kereszténység vidéken is elterjedt, s megszaporodtak a falusi egyházak,
gyülekezetek. Ezek élén az ún. chorepiscopi, azaz kerületi vagy vidéki püspökök álltak, de fo-
kozatosan felváltották őket a városból a püspök által kiküldött papok. A különböző típusú
falvakban (castella, vici, villae) sorra épültek a templomok, amelyek közül a nagyobbakban
kereszteltek is (ecclesia baptismalis). A parrochia elnevezés lassan átment ezekre a falusi közös-
ségekre, a gyülekezetet vezető papot pedig kezdték a „nép papjának” (presbyter de plebe), vagy
plebanusnak nevezni. Nyugaton a 4. és 5. századtól kezdett kialakulni a plébániák hálózata.
A plébánia lett a középkori nyugati társadalom alapsejtje, a mindennapi élet tartós, szilárd
kerete. Az európai plébániahálózat kialakulása csaknem egy évezredig tartott, s a 14. századra
teljesedett ki. Ez lényegében párhuzamosan haladt az állandó településhálózat kialakulásával.
A középkor végére készen állt a nyugati kereszténység sűrű településhálózata, a maga mintegy
130 000 plébániájával. A falusi plébániák létesítése általában az ún. magánegyházi rendszer
keretében történt: a földesúr építette a templomot és biztosította a plébános jövedelmét, tehát
mindennel ő rendelkezett, ő nevezte ki a plébánost is. Általános szokás volt, hogy a földesúr a
birtokán élő jobbágyfiúk közül egyet neveltetett papnak.
A papok rendszerint a püspök mellett, az ő házában nevelkedtek, s így sajátították el a
szükséges elméleti és gyakorlati tudnivalókat. Nyugaton a népvándorlás után, a 6. században
nagymértékben csökkent a papság képzettsége, ezért rendelkeznek sorra úgy a helyi zsinatok,
hogy a diakónusok és papok tanuljanak meg írni-olvasni, s írástudatlan embert ne szenteljenek
diakónussá. Nemcsak a képzettséggel, hanem az életvitellel is voltak problémák: erre utalnak
azok a zsinati rendelkezések, amelyek tiltják fegyverek és vadászkutyák tartását, vadászatokon
való részvételt. Nyugaton a 4. század óta azt is megkívánták, hogy a püspökök, papok és diakó-
nusok coelibatusban éljenek, ne legyenek házasok. Hogy ezt nem volt könnyű keresztülvinni,
azt mutatják a következő évszázadokban állandóan megismétlődő zsinati rendelkezések. Az

5. és 6. századi galliai zsinati aktákban gyakran szerepel az episcopa, presbytera és diaconissa
kifejezés: a püspökök és a papok feleségeiről van szó, akik fontos szerepet játszottak a közösség
életében, elsősorban a karitatív tevékenység terén. Továbbra is előfordult tehát, hogy házas
embert választottak püspökké, presbyterré, az ilyeneknek azonban meg kellett fogadniuk, hogy
ezentúl különváltan élnek feleségüktől.
A 306-ban, a hispániai Elvirában tartott zsinat 33. kánonja így rendelkezett: „Úgy határoz-
tunk, hogy a püspökök, papok és diakónusok meg az összes oltárszolgálatra rendelt klerikusok
teljesen tartózkodjanak feleségüktől, és ne nemzzenek gyermekeket. Aki pedig ezt megteszi,
azt fosszák meg a klerikusi tisztségtől”.
Keleten nem követelték meg a coelibatust: ha házasembert pappá szenteltek, az továbbra
is élhetett házasságban. Aki azonban nőtlenül vette fel a nagyobb papi rendeket, az később
nem köthetett házasságot. Püspök csak nőtlen férfi lehetett, s egy házas pap csak úgy lehetett
püspökké, ha felesége elvált tőle és kolostorba vonult. Ezért a keleti püspökök csaknem kivétel
nélkül a szerzetesek közül kerültek ki.
5. Az alapvető hittételek megfogalmazása

A késő ókor és a kora középkor egyetemes zsinatain a görög filozófia fogalomkészletének
segítségével részletesen és szabatosan – mondhatnánk: tudományosan – megfogalmazták a
hit alapvető tételeit, dogmáit, elsősorban a Szentháromsággal és Jézus Krisztus személyével
kapcsolatban.
A keresztények számára kezdettől fogva a „Jézus-jelenség” volt a legnagyobb kérdés: „ki ez
az ember?”. Az evangéliumok szerint Jézus úgy beszélt Istenről, mint Atyjáról, akivel benső-
séges, közeli viszonyban van. Már az első keresztény nemzedék „Krisztus”-nak tartotta Jézust,
és Isten Fiának. A Krisztus (görögül Khrisztosz) a héber masiah, messiás fordítása, s azzal,
hogy Jézusra alkalmazták, azt fejezték ki, hogy ő Isten Fölkentje, aki üdvösséget hoz. Egy ős-
keresztény himnusz, amelyet Pál apostol őrzött meg a 60-as évek elején a Filippibeli hívekhez
írt levelében (2, 6–10), azt mondja Jézusról, hogy mielőtt emberi alakban megjelent, „Ő Isten
alakjában volt”, és egyenlő volt Istennel. Az első igazi teológus, Origenész (†254) ezt így fo-
galmazta meg: „A Fiú, bár másvalaki, mint az Atya, maga is Isten”. Vagyis az Atya és a Fiú két
külön önálló létező (görögül hüposztaszisz), de mindkettő Isten. Amikor a 2. században sor
került a keresztény hit részletes, tudományos kifejtésére, választ kellett keresni a kérdésre: ha
Jézus valóban Isten, Isten Fia, akkor milyen a viszony közte és az Atya között? S ehhez járult
a másik nagy probléma: hogyan lehet Jézus Krisztus önálló létét, különálló személyiségét és
istenségét a monoteizmussal, az egyistenhittel összeegyeztetni. Mindemellett a Szentírásban
a Lélek, Szentlélek (görögül pneuma, Pneuma Hagion, latinul Spiritus Sanctus) is önálló cse-
lekvő alanyként működik, s szoros kapcsolatban van az Atyával és a Fiúval. A keresztények
Istene tehát valamiképpen három, s a 2. század végén meg is jelenik a keresztény irodalom-
ban a „Háromság” (görögül Triasz, latinul Trinitas) fogalma. Origenész ezt mondja erről a
Háromság-ról: „a Szentlélek valóságának oly nagy hatalma és méltósága, hogy az üdvözítő ke-
resztség csak a mindenek közül legmagasztosabb hármasság tekintélyétől fogva, azaz az Atya,
a Fiú és a Szentlélek együtt történő megnevezése esetén teljes, ha a nem született Istenatya, az
egyszülött Fiú és a Szentlélek nevét összekapcsoljuk”.
5. Az alapvető hittételek megfogalmazása ■ 59
A 2. és 7. század között lezajlott teológiai vitákban sokféle válasz született e kérdésekre. A

zsidó-arámi kultúrkörben élő zsidó keresztények a szigorú monoteizmus jegyében Isten egy-
voltából, egyedüliségéből indultak ki (ezt az irányzatot nevezték monarchianizmusnak). Ők
Jézust pusztán csak embernek tartották, akit Isten kiválasztott és fiává fogadott (adopcionizmus,
latinul adoptio: ’örökbefogadás’). Mások szerint a Fiú és a Szentlélek csak az Atyaisten különbö-
ző megjelenési formái, az Atya, Fiú és Szentlélek szavak csak az egyetlen Isten különböző műkö-
dési módjait fejezik ki (modalizmus). A gnosztikusok számára Krisztus egyike az Atyaistenből
kiáradó, s nála alsóbbrendű, tiszta szellemi lényeknek (aiónok vagy eonok), aki a Jordánban való
megkeresztelkedéskor leszállt az ember Jézusra, s a keresztre feszítés előtt elhagyta őt.
A hellénisztikus műveltségű keresztények Krisztust azonosították a görög filozófia logosz
fogalmával. A sztoikusok, valamint a közép- és újplatonizmus szerint a Logosz a világminden-
séget átjáró világértelem. Az alexandriai zsidó filozófus, Philón (†Kr. u. 45) szerint a Logosz
Isten elsőszülött Fia, a „második Isten”. A keresztények számára Krisztus Isten kezdettől fogva,
már a teremtés előtt is létező Logosza, Isten örök Fia, aki leszáll a földre és emberré lesz. A ke-
resztény Logosz-tant már az 1. század végén kifejti a János-evangélium prológusa: „Kezdetben
volt a Logosz (latinul Verbum: ’Ige’), és a Logosz Istennél volt, és Isten volt a Logosz [...] Minden
általa lett [...] És a Logosz testté lett és közöttünk élt”.
Hogy Isten egységét megőrizzék, a korai keresztény gondolkodók közül többen a Logosz-
Fiút alárendelték Istennek: nem birtokolja teljesen az isteni lényeget, csak teremtmény, bár ő az
Istenből származó első és legmagasabb rendű szellemi lény. A 4. század elején egy alexandriai pap,
Areiosz (Arius,†336) nagy vitákat kiváltó elméletet fejtett ki. Csak egy örök, igaz Isten létezik, az
Atya. A Logosz-Fiú, aki Jézusban emberi testet vett fel, Isten legkiválóbb teremtménye ugyan,
de a teremtett világhoz tartozik, nem örökkévaló. „Isten Fia a semmiből lett teremtve, volt olyan
idő, amikor nem létezett”. Lényege (uszia) végtelenül különbözik Istenétől: az Isten változatlan,
a Logosz változékony. „Nem egyenlő Istennel, az Atyával, nem is egylényegű vele”, sőt „nem is
hasonló hozzá [...] A Fiú, aki megkísértetik, aki szenved és meghal, bármilyen magasztos is, nem
lehet egyenrangú a fájdalmon és halálon túl lévő, nem változó Atyával: ha különbözik az Atyától,
akkor alacsonyabb rendű”. Ezért nem ismeri, nem ismerheti meg az Atyát, nem hozhat üdvösséget.
Ariusszal szemben az ellentábor azt hirdette: a Fiú az Atyával egylényegű (homousziosz).
Pontos képmása az Atyának, semmiben sem tér el tőle, vele egy létszinten áll. Isten Fia csak
akkor hozhatja meg a világ számára a megváltást, hogyha ő lényege szerint különbözik a világ-
tól, és nem más, mint maga Isten.
A vita valóban a kereszténység lényegét, a Krisztus által hozott megváltást érintette. Ezért
hívta össze Nagy Konstantin 325-ben a nikaiai zsinatot, amely heves vita után elítélte Arius
tanait és hitvallásában részletesen kifejtette a Jézus Krisztus személyével kapcsolatos keresz-
tény hitet: „Hiszünk az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten Fiában; ő mint egyszülött, az
Atyából, vagyis az Atya lényegéből (uszia) született; Isten született az Istenből, Világosság a
Világosságból, igaz Isten az igaz Istenből; született, de nem teremtmény; ő az Atyával egylénye-
gű (homousziosz) és minden általa lett, ami az égben és a földön van”.
Ezzel azonban a vita korántsem zárult le, még egy fél évszázadon keresztül változatlan he-
vességgel folyt. A szélsőséges ariánusok azt hangsúlyozták, hogy a Fiú lényege nem is hasonló
(anomoiosz) az Atyáéhoz. A görög püspökök többsége azonban az arianizmusnak egy mérsé-
keltebb változatát vallotta, amely szerint Krisztus lényege hasonló (homoiusziosz) az Atyáéhoz,
ahogy a tökéletes képmás hasonlít az ősképre. Ebben a vitában már jelentkeztek azok a nyelvi,
megértésbeli nehézségek, amelyek fontos szerepet játszottak a keleti és a nyugati keresztény-
ség egymástól való eltávolodásában. A gazdag filozófiai örökséggel rendelkező görög nyelven
megfogalmazott teológiai állításokat az ebben a vonatkozásban jóval szegényebb latin nyelven
nem lehetett pontosan, eredeti értelmüknek megfelelően visszaadni, s ebből számos félreér-
tés született a keleti és a nyugati püspökök között. A helyzetre jellemző, hogy Constantius
császár 359-ben úgy próbált egyetemes zsinatot tartani, hogy a nyugati püspökök az itáliai
Ariminumban, a keletiek pedig a kis-ázsiai Szeleukeiában ültek össze.
Aszerint, hogy az udvarban melyik irányzat hívei jutottak befolyáshoz, küldték a másik
párt püspökeit száműzetésbe, a keletieket Nyugatra, a nyugatiakat Keletre. Nagy Konstantin
fiai általában az ariánusokat támogatták. A nikaiai álláspont legelszántabb védelmezője
Athanasziosz alexandriai püspök volt, akinek hosszú püspöksége (328–373) alatt öt ízben kel-
lett száműzetésbe mennie. De volt olyan római püspök is, akinek szintén száműzetés lett a sor-
sa. A 4. század közepén a püspökök többsége az arianizmus valamely változata mellett foglalt
állást. A 359-es zsinatok utáni helyzetről írta Szent Jeromos: „A világ felnyögött, látván, hogy
ariánussá vált”. A 360-as években azonban fordult a kocka.
A heves viták egyik fő oka az volt, hogy a nikaiai zsinat nem adott végleges és teljes vá-
laszt az Istenség problémájára, ezzel kapcsolatban még újabb fogalmi tisztázásokra volt szük-
ség. Többek között tisztázni kellett, hogy az Atyának és a Fiúnak egy közös lényege miként
egyeztethető össze kettejük megkülönböztetésével. Emellett felmerült a Szentlélek kérdése is:
vajon ő is egylényegű-e az Atyával? Ez utóbbit sokan nem ismerték el, s tagadták a Szentlélek
istenségét. A fogalmi tisztázást Athanasziosz mellett elsősorban Baszileiosz ankürai püspök
és a három kappadókiai egyházatya: Baszileiosz (Nagy Szent Vazul), Nazianszoszi Gergely
és Nüsszai Gergely végezte el azzal, hogy kidolgozta a pontos fogalmi megkülönböztetést az
uszia (általános lényeg) és a hüposztaszisz (az általános lényeg konkrét, egyedi megvalósulása,
egyedi, különálló létező, latinul subsistentia) között. Így jutottak el a keresztény Isten-fogalom
végső meghatározásához: az egyetlen isteni lényeg (mia uszia) három egyedi létezőben (treisz
hüposztaszeisz) valósul meg, fejeződik ki. A kappadókiai atyák arra is rámutattak, hogy a
hüposztaszisz fogalmának pontosan megfelel a teológiában addig is használt proszópon foga-
lom, amely a színházi nyelvből származott (a színész által a különböző szerepekben használt
álarcot jelentette), s latinra a persona (személy) szóval fordították. Ez megkönnyítette a görö-
gök által megfogalmazott Isten-fogalom latinul való visszaadását, a nyugatiak által való meg-
értését, mert már a 2. század végén Tertullianus is úgy jellemezte az Istenséget, mint amelyben
egy lényeg (una substantia) és három személy (tres personae) van.
A Theodosius császár által 381-ben Konstantinápolyba egybehívott második egyetemes
zsinat megerősítette, és a Szentlélekre vonatkozó formulával kiegészítette a nikaiai hitvallást:
„Hiszünk a Szentlélekben, aki az Atyától származik; az Atyával és a Fiúval együtt őt is imádjuk
és dicsőítjük; ő szólt a próféták szavával”. Így tehát létrejött a Szentháromságról szóló végleges
tanítás, amelyet a nyugati püspökök a következő évben, Rómában tartott zsinatukon fogadtak
el, amikor kimondták: „A Szentlélek valóban és a szó szoros értelmében az Atyától, az isteni
lényegből való, éppen úgy, mint a Fiú. A Szentlélek valóságos Isten és nem teremtmény”. Ezzel
a Római Birodalomban az arianizmus végleges vereséget szenvedett.
A konstantinápolyi hitvallás Nyugaton az 5. században kiegészült azzal, hogy a Szentlélek
„az Atyától és a Fiútól (Filioque) származik”. Ennek alapja Augustinusnak (Szent Ágoston) a
Szentháromságról (De Trinitate) írt munkájában kifejtett teológiai érvelés volt (bár Ágoston
maga nem használta a Filioque kifejezést). A Filioque beiktatását a 809. évi aacheni zsinat köte-
lezővé tette Nagy Károly birodalmában, de Róma csak a 11. században – a császár nyomására –
5. Az alapvető hittételek megfogalmazása ■ 61
A nikaiai zsinat ábrázolása egy vatikáni freskón (1590)
vette fel a hitvallásba. Keleten viszont nem fogadták el, s ez a 9. század óta egyik tényezője volt
a keleti és a nyugati egyház közötti viszálynak.
A Szentháromságra vonatkozó keresztény tanítás végleges megfogalmazásával azonban
még nem zárultak le a nagy teológiai viták, mert még nem tisztázódtak a krisztológia (a Jézus
Krisztusra vonatkozó tanítás) bizonyos alapkérdései. A megoldásra váró kérdés így hangzott:
ha Jézus Krisztus valóban Isten, akkor hogyan lehet ember is? Fönnállhat-e mindkettő együtt?
És ha igen, akkor hogyan képzelhető el a kettőnek egymáshoz való viszonya? Ezekre a kérdé-
sekre is többféle válasz született.
Az első keresztény nemzedékek Jézust Istennek, de valóságos embernek is tartották.
Nehézségek akkor támadtak, mikor ezt a Jézus-jelenséget tudományosan, a korabeli hellénisztikus
filozófia és antropológia fogalmaival kellett leírni, meghatározni. A pogány görögök és rómaiak
számára megszokott dolog volt, hogy a mitológia istenei emberi alakban járkáltak a földön, de ez
nem jelentette azt, hogy valóságos emberré lettek volna. Az Isten emberré levése a zsidó vallási
hagyománytól is idegen. A 2. és 3. század gnosztikus irányzatai szerint Krisztus emberi teste,
szenvedése és halála csak látszat volt (dokétizmus, a görög dokein: ’látszani’ igéből).
Hogy a problémát megérthessük, egy pillantást kell vetnünk a kor emberképére. Eszerint
az ember (görögül anthróposz, latinul homo) három összetevőből áll: a testet alkotó húsból
(szarx), az érzékszervekkel, az érzékeléssel összefüggő lelki funkciókból (pszükhé) és a tisztán
szellemi természetű értelmes lélekből (pneuma). Tehát: anthróposz (homo) = szarx (caro) +
pszükhé (anima) + pneuma (spiritus).
A 4. és 5. században a problémára adott válaszok lényegében két csoportra oszthatók: a
Logosz-test (szarx) és a Logosz-ember (anthróposz) modellre.
A Logosz-szarx modell szerint az égi Logosz-Fiú egy értelmes, de szellemi lélek (pneuma)
nélküli emberi testtel egyesült, Jézusnak tehát csak a teste és a pszüchéje volt emberi, a pneuma
helyét a Logosz foglalta el, vagyis embersége nem volt teljes és valódi. Ez a Logosz lehetett az
Isten Krisztus, amint egyes alexandriai teológusok vallották, de lehetett egy az Istennél al-
sóbbrendű, teremtett közvetítő lény is, amint a gnosztikusok és Arius gondolták. Ez azonban
kétségessé tette a megváltást, hiszen amit az isteni Logosz a megtestesüléskor nem vett föl (ti.
a pneumát, a szellemi lelket, az értelem és az akarat székhelyét, vagyis éppen azt, ami által
bűnös az ember), azt nem is gyógyíthatta, válthatta meg. Ezért mondta ki a konstantinápolyi
zsinat 381-ben, hogy Isten Logosza teljes emberi természetet vett fel szellemi lélekkel (pneuma)
együtt, hogy mindazt megváltsa, ami az embert emberré teszi.
A Logosz-anthróposz modell szerint Jézusban az isteni Logosz teljes emberséggel egyesült,
tehát Jézus valódi emberként szenvedett és halt meg. Ezt az antiochiai teológiai iskola dol-
gozta ki, jól megkülönböztetve, de nem szétválasztva Jézus egyetlen személyében az isteni
és az emberi természetet (phüszisz). Ennek a szélsőségesen eltúlzott változatát képviselték a
nesztoriánusok, akik annyira szétválasztották Jézusban az isteni és az emberi természetet, hogy
lényegében két cselekvő alanyról, két személyről beszéltek. Ezt az irányzatot Nesztoriosz kons-
tantinápolyi pátriárkáról nevezték el, aki maga ugyan nem volt „nesztoriánus”, de úgy vélte,
hogy Máriát nem lehet Isten-szülőnek (Theotokosz) nevezni, hanem csak Krisztus-szülőnek
(Khrisztotokosz). Az alexandriai teológusok szerint viszont Krisztusban az emberi elvegyül
az uralkodó istenségben, amelyik magába is szívja. Kürillosz alexandriai pátriárka szerint
Krisztus „két természet” az isteni Logosznak az ember Jézussal való egyesülése előtt, de „egy
természet” (mia phüszisz) az egyesülés után. Ezt a szemléletet kiélezve Eutükhész fogalmazta
meg, aki szerint Krisztus emberségét úgy magába szívta az istenség, mint ahogy a tengerbe
esett mézcsepp feloldódik és eltűnik abban. Tehát Krisztusban lényegében csak egyetlen, isteni
természet van. Ezt a felfogást nevezték monofizitizmusnak (azaz az „egy természet” tanának).
Az ellentétes nézetek 431-ben Epheszoszban, a 3. egyetemes zsinaton csaptak össze. Itt
elítélték és letették Nesztorioszt, s végül is az antiochiaiak és az alexandriaiak között létrejött
kompromisszum alapján a zsinat kimondta, hogy „Krisztus tökéletes Isten és tökéletes ember,
akinek értelmes lelke és teste van, istenségében egylényegű az Atyával, ember voltában egylé-
nyegű velünk, két természet egysége valósul meg benne; ezért valljuk, hogy Krisztus egy, Mária
pedig Isten anyja (Theotokosz)”.
A vita azonban ezzel nem ért nyugvópontra, mert Alexandriában a monofizita irányzat
kerekedett felül. A császár által 449-ben összehívott epheszoszi zsinaton az alexandriai nézetek
diadalmaskodtak. A zsinatot azonban I. Leó pápa nem ismerte el, egyenesen latrociniumnak,
azaz „rablózsinatnak” nevezte. A konstantinápolyi udvarban történt változások sem kedveztek
a monofizitáknak. Leó pápa egy tanító levélben (Tomus Leonis) fejtette ki álláspontját: Krisztus
halála csak akkor megváltó hatású, ha „aki valóságos Isten, az ugyanakkor valóban ember is,
mert egyik a másik nélkül nem lett volna elég az üdvösségünkhöz”. Krisztusban „mindkét
természet sajátosságai sértetlenül megmaradtak, és egyesültek egyetlen személlyé (persona)”.
451-ben Khalkédonban ült össze a 4. egyetemes zsinat, amelyen Nyugatról csak Leó pápa
öt követe és két afrikai püspök volt jelen. Felolvasták és elfogadták a pápa levelét, amely eldön-
tötte a vitás kérdéseket. A zsinat megfogalmazta azt a krisztológiai dogmát, amelyet ma is vall
a keresztény felekezetek túlnyomó többsége.
Jézus Krisztus „tökéletes istenségében és tökéletes emberségében, [...] aki valóban Isten
és valóban értelmes lélekből és testből álló ember; aki az Atyával egylényegű istensége sze-
rint, és velünk egylényegű embersége szerint, minden szempontból hasonló hozzánk a bűnt
kivéve, [...] akit két természetben (phüszisz) [...] ismerünk meg; anélkül, hogy az egyesülés
által a két természet különbözősége bármi módon eltűnnék, hanem inkább úgy, hogy mindkét
természet jellegzetessége épségben marad, s egy személlyé (proszópon) és egyetlen létezővé
(hüposztászisz) kapcsolódik össze”.
6. Az egyházatyák ■ 63
Khalkédon Nyugaton lezárta a krisztológiai vitát, Keleten azonban a monofizitáknak na-

gyon erős pozíciói voltak, főleg Egyiptomban és Szíriában. A bizánci kormányzat politikai
szempontoktól vezetve meg akarta nyerni a monofizitákat, ezért Akakiosz konstantinápolyi
pátriárka kidolgozott egy egység-formulát, amelyet Zénon (474–475, 476–491) császár 482-
ben törvényként hirdetett ki (Hénotikon). A Hénotikon elítélte Nesztorioszt és Eutükhészt, de
a khalkédoni döntést sem fogadta el, hanem lényegében a Kürillosz pátriárka által megfogal-
mazott alexandriai álláspontot tette kötelezővé. A Hénotikon egyik felet sem elégítette ki, sőt
miután II. Félix (483–492) pápa 484-ben kiközösítette Akakioszt, szakadás, skizma keletkezett
be Róma és Konstantinápoly között, ami 519-ig tartott. I. Iustinus és I. Iustinianus császárok
visszatértek Khalkédon szelleméhez, s az utóbbi által 553-ban Konstantinápolyba egybehívott
5. egyetemes zsinat megerősítette az előző zsinatok határozatait.
A krisztológiai vita utolsó szakasza, a 7. században, akörül zajlott, vajon Krisztus, két ter-
mészetének megfelelően, két akarattal rendelkezett-e, vagy személyi valóságának megfelelő-
en csak egy akarata volt? Az egy akaratot vallók, a monotheleták azt mondták, hogy az emberi
természet csak passzív eszköz az Ige szolgálatában, ezért Krisztusban csak egyetlen akarat
létezik. A döntést ebben a kérdésben, a Konstantinápolyban 680–681-ben tartott 6. egye-
temes zsinat hozta meg, kimondva, hogy „az egy Jézusban két akarat, két tevékenység van
összevegyítés nélkül, változatlanul, de nem is megosztva vagy szétválasztva”. A megtestesült
Fiú szabad emberi akarattal rendelkezett, s a megváltást hozó kereszthalált szabad döntéssel,
emberként is vállalta és végbevitte.
Látható, hogy a kereszténység alapvető hittételeinek rögzítése nem ment viták, éles szellemi
küzdelmek, belső válságok nélkül. Az egyetemes zsinatok többségi határozataival egyet nem
értő püspökök – az ariánusok, a monofiziták, a nesztoriánusok, hogy csak a legfontosabb ún.
eretnek irányzatokat említsük – a hívek ezreivel, sőt millióival együtt elszakadtak az ortodox –
vagyis a helyes tanítást valló – keresztények közösségéből, s elkülönült egyházakat hoztak létre
(Egyiptomban a kopt, Szíriában a jakobita, Perzsiában a nesztoriánus egyházat, s az örmények
is elszakadtak Rómától.)
6. Az egyházatyák
A Római Birodalomban már az első századtól kezdve jelentős keresztény irodalom bontako-
zott ki. E művek szerzőit nevezzük egyházatyáknak (patres), a kort, amelyben éltek és írtak
a patrisztika korának, amely Nyugaton a 7. század közepéig, Keleten a 8. század közepéig
terjed. A személyükkel és írásaikkal foglalkozó tudomány a patrológia. Ez az irodalom első-
sorban dogma- és teológiatörténeti szempontból jelentős, hiszen az egyházatyák fejtették ki
tudományos igénnyel, s fogalmazták meg koruk filozófiai nyelvén a kereszténység alapvető
hittételeit. Az egyházatyák „az antik világfelfogással való állandó ismerkedés és vita során
arra tesznek kísérletet, hogy a kultúrában és a filozófiában szintézist hozzanak létre a keresz-
ténység és az antik világfelfogás között [...] Az antik filozófia különböző típusai (elsősorban
az újplatonizmus) mindenütt nagy hatást gyakorolnak a keresztény önfelfogás konkrét alak-
jára” – írja róluk korunk kiemelkedő katolikus teológusa, Karl Rahner. A szorosan vett vallási
gondolkodásra, a keresztény teológiára mindmáig igen nagy hatást gyakorolnak. De széle-
sebb értelemben is meghatározó volt munkásságuk a középkori Európa kultúrája, világképe
és gondolkodása szempontjából.
Az egyházatyák görög és latin nyelven írtak, ezért megkülönböztetünk görög és latin atyá-
kat. A két csoport között azonban nemcsak a nyelv tekintetében vannak különbségek. A keleti-
ek elsősorban a metafizikai kérdések: a dolgok léte és lényege, a lét értelme iránt érdeklődnek.
Nyugaton viszont az egyéni és közösségi élet jogi-erkölcsi rendje és gyakorlati kérdései állnak
előtérben, a figyelem inkább a reális és a praktikus kérdések felé fordul. Gondolkodásuk közép-
pontjában inkább a valós keresztény élet elemzése áll, különösen az isteni kegyelem és az emberi
természet összefüggéseinek vizsgálata. A sok száz író közül csak a legjelentősebbeket emeljük ki.
Görög atyák
A 2. századi írók elsősorban a keresztény hitet védelmezték a pogány és zsidó támadásokkal

szemben, ezért hitvédőknek, apologétáknak nevezzük őket. Ők értelmezték először az egyház
hitét filozófiai gondolkodási formákban. A legjelentősebb közöttük Jusztinosz (†165 k.). Ő volt
az első, aki hidat vert a görög filozófusok és a kereszténység között, s Krisztus lényegét azonosí-
totta a filozófiai Világ-Logosszal. Irenaeus (†202) kisázsiai születésű volt, de a galliai Lugdunum
(Lyon) püspökeként halt meg. Görögül írt, de művei csak latin fordításban maradtak ránk. Fő
műve: Az eretnekségek ellen, avagy a hamis gnószisz cáfolata (Adversus haereses).
A 2. század végén kezdte meg működését az alexandriai iskola, ahol a Bibliát olvasták és
magyarázták, valamint a filozófusok írásaival foglalkoztak. Az iskola mesterei: Kelemen (†215
k.) és Origenész (†254) alakítottak ki először átfogó szintézist a kereszténység és az ókori vi-
lágismeret között. Kelemen szerint Isten nem két, hanem három szövetséget kötött az embe-
riséggel: a törvény Isten szövetsége a zsidókkal, a filozófia Isten szövetsége a görögökkel. A
Krisztusban kötött új szövetség pedig magában foglalja és tökéletesíti az előző kettőt. Origenész
életműve az első kísérlet tudományosan kidolgozott teológiai rendszer alkotására. Fő műve: Az
alapelvekről (Peri arkhón, egészében csak latin fordításban maradt ránk De principiis címmel).
Euszébiosz (†339), a palesztínai Caesarea (Kaiszareia)
püspöke írta meg először a keresztény egyház történetét
(Ekklésziasztiké Hisztoria) tíz könyvben, Jézus korától 324-ig.
Emellett fontos teológiai művek is fűződnek nevéhez. Megírta
Nagy Konstantin életét, s a császár uralkodásának 30. év-
fordulóján mondott ünnepi beszédében először fejtette ki a
caesaropapizmus elméletét.
Az ariánusokkal vívott teológiai küzdelem kiemelkedő
alakja volt Athanasziosz (†373), Alexandria püspöke, aki-
nek nagy szerepe volt a krisztológiai dogmák végső formá-
jának kialakításában. A Szentháromsággal kapcsolatos fogal-
mak tisztázásában döntő szerepet játszottak a kappadókiai
atyák: Baszileiosz (Nagy Szent Vazul, †379) a kappadókiai
Kaiszareia (Caesarea) metropolitája, valamint Nazianszoszi
Gergely (†390) és Nüsszai Gergely (†394). Baszileiosznak A
Szentlélekről (Peri Pneumatosz hagiou) című könyve az óke-
resztény teológiai irodalom klasszikus alkotása. Fontosak
levelei, amelyekből 365 maradt ránk. Ő készítette el a keleti
Kaiszareiai Euszébiosz szerzetesség szabályait, s a keleti szerzetesek (akiket róla ne-
6. Az egyházatyák ■ 65
veznek bazilitáknak) máig az ő regulája szerint élnek. Joannész

Khrüszosztomosz (Aranyszájú Szent János, †407), aki melléknevét
ékesszólásáról kapta, korának legnagyobb egyházi szónoka volt.
Antiochiában működött, majd Konstantinápoly püspöke lett, de éle-
tét száműzetésben fejezte be.
A középkorban Nyugaton is nagyon olvasott volt az az ismeret-
len író, aki Dionüsziosz Areopagita álnéven tette közzé írásait az 5.
század végén. Főleg A misztikus teológiáról című írását olvasták, de A
mennyei hierarchiáról és Az egyházi hierarchiáról szóló művei is nép-
szerűek voltak. A Párizs melletti Saint-Denis kolostorában őrizték
és fordították írásait, s a kolostor apátja, Suger az ő fény-teológiáját
kívánta építészetileg kifejezésre juttatni, midőn a 12. században el-
kezdte az első gótikus katedrális kialakítását.
Latin atyák
A latinul író keresztény szerzők sorát az észak-afrikai Tertullianus

Nagy Szent Vazul
(†220 k.) nyitja meg. Ő ügyvédként működött, s írásaiban is inkább
(mozaik a kijevi Szent
jogász és szigorú moralista, mint filozófus. Heves, szenvedélyes alkat, Szófia-székesegyházban)
szereti a kiélezett fogalmazásokat, paradoxonokat. Az ő nevéhez fűző-
dik a híres mondás: „az emberi lélek természeténél fogva keresztény”
(anima naturaliter christiana). Élete végén montanista lett. Ugyancsak
észak-afrikai volt Cyprianus, Karthágó vértanú püspöke (†258). Az
arianizmus elleni küzdelem nyugati vezéralakja volt Hilarius (†367),
Limonum (Poitiers) püspöke, akinek az ariánusok ellen írt főműve A
Szentháromságról (De Trinitate) címet viseli.
Ambrosius (Szent Ambrus, †397) magas rangú állami tisztviselő
volt, midőn 374-ben megválasztották Mediolanum (Milánó) püspö-
kévé, pedig még csak hitjelölt volt, nem volt megkeresztelve. Nyugat
egyik legnagyobb egyházi szónoka, műveinek nagy része élőszóban
elmondott és lejegyzett beszéd. Nem elvont teológiai kérdések foglal-
koztatták, hanem azt vizsgálta, hogyan alkalmazhatók az egyes szent-
írási szövegek a keresztények mindennapi életében. Ő honosította
meg a liturgiában az éneklést, s ő maga is írt himnuszokat.
Hieronymus (Szent Jeromos, †420) Rómában Damasus pápa tit-
kára volt és előkelő római hölgyek lelki vezetője. A pápa őt bízta meg
a Biblia latin fordításának felülvizsgálatával, kijavításával. Húsz évig
dolgozott rajta, s az általa elkészített szöveg lett az egyház hivatalos la-
tin Bibliája, a Vulgata. Szívesen olvasta a görög és latin írókat és filozó-
fusokat is, ezért lelkiismeretfurdalás gyötörte. Élete utolsó részét egy
betlehemi kolostorban töltötte, héberből fordította az Ószövetséget
(addig a Septuaginta elnevezésű görög fordítást vették alapul), s kom- Szent Ambrus
mentárokat írt hozzá. Betlehemből szinte az egész római világgal leve- (mozaik, Milánó,
lezett. Számos teológiai munkát fordított görögből latinra. St. Ambrogio)
A legjelentősebb latin egyházatya, a latin Nyugat első évezredének legnagyobb teológusa

és filozófusa, aki meghatározó befolyást gyakorolt a következő évszázadok keresztény gon-
dolkodására, Augustinus (Szent Ágoston, †430) volt. Az észak-afrikai Tagastéban született.
Karthágóban tanult, s ott a manicheusok szektájának tagja lett. 383-ban Rómába, majd a kö-
vetkező évben Milánóba költözött, ahol retorikát tanított. Filozófiával is foglalkozni kezdett, s
különösen az újplatonikusok voltak rá hatással. Szent Ambrus püspök beszédei vitték őt egy-
re közelebb a kereszténységhez, s 387-ben fiával együtt megkeresztelkedett. Ezután hazatért
Afrikába, szülővárosába, s barátaival aszkétikus, szerzetesi közösségben élt. 391-ben Hippo
városában pappá szentelték, majd 396-ban a város püspöke lett. Hatalmas irodalmi életművet
hagyott maga után: 93 művet írt, melyek összesen 232 könyvet tesznek ki. A kereszténységhez
vezető lelki fejlődését Vallomások (Confessiones) című művében írta meg. Legjelentősebb teo-
lógiai munkája A Szentháromságról (De Trinitate) szól.
A középkori gondolkodásra nagy hatást gyakorolt az Isten városáról (De civitate Dei) című
hatalmas, 22 könyvből álló munkája, amely a keresztény történelem-teológia kifejtését adja,
de hozzájárult az államelmélet fejlődéséhez is. A történelem két város küzdelme: Isten városáé
(civitas Dei) és a Sátán városáé (civitas diaboli). Egyik sem azonosítható egyedi államokkal és
intézményekkel. Mind az egyes államokban, mind az egyházban egymással keveredve élnek a
két országhoz tartozó emberek. A két város polgárainak cselekedeteit kétféle szeretet irányítja:
az Isten iránti szeretet és az önszeretet. Az ember végső célja Isten városa, s az államnak ezt a
végső célt kell szolgálnia. Az állam feladata elsősorban a béke és az igazságosság megvalósítása.
Ágoston, mint a nyugati teológia megteremtője, sokat foglalkozott a hit és az ész, a gon-
dolkodás és a tekintély viszonyával. Az igazságot nemcsak hittel szeretné megragadni, hanem
értelemmel is. „Higgy, hogy érts (crede ut intelligas)” – mondja, mert a megértés a hit jutalma,
de ennek fordítottja is igaz: „érts, hogy higgy (intellige ut credas)”, mert az értelem az, amely
megmutatja, hogy kinek kell hinni, s mit kell hinni.
Egész életében foglalkoztatta az emberi szabad akarat és az isteni kegyelem kérdése. Ezt leg-
alaposabban a Pelagiusszal folytatott vita során keletkezett írásaiban fejtette ki. Pelagius (†418
után) szerint az ember képes szabad akarati döntéssel választani jó és rossz között, s pusztán a
saját egyéni erőfeszítésével a bűnt elkerülni és eljutni a tökéletességre, a megigazulásra. A bűn
mindig tudatos személyes döntés eredménye, ezért a csecsemőnek nem lehet bűne, tehát nem
szükséges a kisgyermekek megkeresztelése. A keresztséget érett fejjel, tudatosan kell vállalni.
Ágoston ezzel szemben rámutatott, hogy Ádám bűne (eredeti bűn) átterjed minden ember-
re (áteredő bűn), minden ember az áteredő bűn terhével születik a világra, ezért szükséges a
csecsemők megkeresztelése. Ágoston üdvtörténeti pesszimizmusa nyilatkozik meg abban az
állításában, hogy az emberiség „kárhozatra ítélt tömeg” (massa damnata). Az eredeti bűn kö-
vetkezményeként az emberi természet sérült, értelme elhomályosult, akarata meggyengült. Az
áteredő bűn következménye a bűnre csábító, rosszra való hajlam (concupiscentia), az önszeretet
(amor sui). Az ember elfordult Istentől, nem az ő akaratát keresi, hanem a saját magáét. Ágoston
szerint az első ember bűne a nemzés útján terjed át az utódokra, s ez a nézete a következő szá-
zadokban meghatározta az egyház magatartását a szexualitással kapcsolatban. A megromlott,
sérült emberi természet következménye, hogy az ember önerejéből képtelen jót tenni. Ezért van
szükség a megváltásra, s ezért van szükség az isteni kegyelemre (gratia). Ágoston hitt az isteni
eleve elrendelésben (praedestinatio): Isten az egyes ember üdvösségre vagy kárhozatra rendelé-
sét előre tudja. Akiket az üdvösségre választott ki, azoknak megadja az ehhez szükséges hatékony
kegyelmet, amelynek nem lehet ellenállni, s ők megkapják a jóban való kitartás (perseverantia)
7. A szerzetesség kezdetei ■ 67
kegyelmét is. Mindezt adományként, feltétel és minden elő-

zetes, személyes érdem nélkül. Az egyház elítélte Pelagiust,
de Ágoston kegyelemtanának szélsőséges megfogalmazása-
it sem hagyta jóvá. A karthágói (418), majd a II. orange-i
zsinat (529) csak azt szögezte le, hogy önmagától az ember
semmit sem tehet az üdvösségért, mindent a megelőző is-
teni kegyelemnek köszönhet. Minden ember bűnös, tehát
megváltásra szorul, rá van utalva Isten kegyelmére.
I. (Nagy Szent) Gergely (pápa: 590–604) római senatori
családból származott, magas világi funkciókat töltött
be, de élete delén aszkétikus életre adta magát, s Szent
Benedek regulája szerint élt. Néhány évig a pápa követe
volt Konstantinápolyban, majd 590-ben őt választották
Róma püspökévé. A kora középkor legjelentősebb pápá-
ja volt, aki – bár tökéletesen jártas volt a klasszikus mű-
veltségben – gondolkodásában, szemléletében tudatosan
szakított az antikvitással, s egy új szellemiség kialakítására
törekedett. Szent Ágoston mellett ő gyakorolt legnagyobb
hatást a következő századok keresztény gondolkodására.
Ágostonhoz hasonlóan, ő is pontosan tudta, hogy a rábí-
zott nyáj már nem érti a klasszikus latint, s olyan világban Nagy Szent Gergely pápa
él, olyan századok következnek, amelyben nem a rétorok
elegáns stílusművészetével lehet eljutni az emberek szívéhez. Az új szellemiséget igen találóan
fogalmazta meg egyik levelében: „A beszédnek azt a művészetét, melyet a klasszikus tudo-
mány tanítói terjesztenek, lenézem. Nem kerülöm a barbarizmus használatát; a prepozíciók
alkalmazásának szabályát megvetem, mert szörnyen méltatlannak tartom, hogy a mennyei
kinyilatkoztatás igéit Donatus szabályai alá kényszerítsem”.
Megírta a lelkipásztorkodás kézikönyvét (Liber regulae pastoralis), amelyben bemutatta a
középkor papi eszményét. Kommentárokat írt Jób könyvéhez (Moralia in Iob). Párbeszédes
formában feldolgozta az itáliai aszkéták, remeték és szerzetesek (többek között Nursiai Szent
Benedek) életét Az itáliai atyák életéről és csodáiról (Dialogi de vita et miraculis patrum
Italicorum) című munkájában, amely mintája lett a középkori legenda-irodalomnak. Ebben fo-
galmazza meg a kor szerzetesi eszményét: a jó szerzetes „scienter nescius et sapienter indoctus”,
azaz „tudósan tudatlan és bölcsen tanulatlan”, vagyis nem könyvekből elsajátítható tudásra van
szükség, hanem a Szentíráson való elmélkedéssel, szemlélődéssel és imádsággal megszerezhe-
tő belső bölcsességre. Leveleinek gyűjteménye 854 darabból áll.
7. A szerzetesség kezdetei
A keresztény szerzetességhez hasonló életformával és intézményekkel, de lényegesen eltérő
vallási tartalommal más vallásokban is találkozunk: a buddhizmusban, az iszlámban, Indiá-
ban, sőt Jézus korában a zsidóknál is (esszénusok). A keresztény szerzetesség célja a Krisztus
által ajánlott három evangéliumi tanács, a szegénység, tisztaság és engedelmesség megtartása
és gyakorlása, hogy ezzel az ember egyre közelebb jusson Krisztushoz.
Már az első keresztény nemzedékekben voltak olyanok, akik családjuk körében maradva,
a mindennapi élet keretei között törekedtek tökéletességre, s gyakorolták az önmegtagadás
különféle formáit: szüzességet fogadtak, böjtöltek, imádkoztak, jótékonykodtak. Őket nevez-
zük aszkétáknak. A 3. században – főként az üldözések idején – egyre többen vonultak ki
sivatagokba, hegyekbe, s ott magányosan éltek, de egymás közelében, a legszigorúbb aszkézist,
önsanyargatást gyakorolva. Őket nevezték remetéknek, görögül anakhorétáknak (anakhórein:
’visszavonulni’). (A magyar remete szó a görög erémosz: ’sivatag’, erémitész: ’sivatagban, pusz-
tában élő’ szóból, illetve annak latinizált eremita változatából ered). Különösen Egyiptomban
terjedt el ez a szokás, s egész remete-kolóniák alakultak ki a sivatagban. Az egyiptomi remeték
közül legnagyobb hírre Remete Szent Antal (†356) tett szert, aki körül népes remete-telep ala-
kult ki. (Életrajzát kortársa, Athanasziosz alexandriai püspök írta meg). Híres anakhoréta volt
még Remete Szent Pál (†340) is.
Ezeket a remete-telepeket Pakhomiosz (†346) szervezte igazi szerzetesi közösséggé, aki
Felső-Egyiptomban több férfi és két női kolostort (latinul claustrum: ’bezárt’) szervezett. E kö-
zösségek lakóit nevezzük koinobitáknak (latinosan coenobiták, a görög koinosz biosz: ’közös élet’
kifejezésből). A koinobiták közös élete a Pakhomiosz által szerkesztett szabályzat (regula) szerint
folyt, s szigorú fegyelem, teljes szegénység, az elöljáró iránti engedelmesség jellemezte. A szer-
zetesek saját munkájukból (főleg kézműiparból) éltek, mindegyiküknek külön cellája volt. Bár
a szerzeteseknek olvasniuk is kellett, de a tudományt, a filozófiát, „Origenész dőre fecsegését”
megvetették. Papot, klerikust nem vettek fel a kolostorba. A szerzetesség tehát indulását tekintve
tisztán laikus mozgalom volt, a szerzetesek nem voltak a papi rend tagjai, s ezt a laikus jelleget
a korai középkor századaiban többnyire meg is őrizték. A szerzeteseket görögül monakhosznak,
latinul monachusnak (monacha: ’szerzetesnő, apáca’) nevezték, mert magányosan, egyedül éltek.
A szerzetesség a 4. században gyorsan elterjedt a Római Birodalom keleti tartományaiban.
A keleti szerzetesség végső formáját a nagy kappadókiai egyházatya, Baszileiosz (Nagy Szent
Vazul) alakította ki, aki tapasztalatból maga is jól ismerte az egyiptomi remeteséget és a kolos-
torokat. Az általa alkotott regula némi átalakítás után még ma is használatban van, s a keleti
szerzeteseket róla nevezik bazilitáknak. Baszileiosz szabályzata kerüli az aszkézis túlzásait, bölcs
mérséklet és rugalmasság jellemzi. A szerzetesek életüket imával, fizikai és szellemi munká-
val töltik. Baszileiosz már súlyt helyezett a teológiával való foglalkozásra, a magasabb szellemi
munkára is. A kolostoroknak kórházakat, árvaházakat, iskolákat kellett fenntartaniuk.
A 4. század második felében a szerzetesség Nyugaton is elterjedt, elsősorban Itáliában,
Galliában és Hispániában. A galliai szerzetesség egyik központja a Tours melletti Marmoutier
kolostor lett, amelyet a savariai születésű Szent Márton (†397) tours-i püspök alapított. A má-
sik központ délen, Cannes közelében Lerinum (Lérins) szigetén fejlődött ki. A nyugati szerze-
tesség fejlődésében fontos szerepet játszott Johannes Cassianus (†435), aki Massilia (Marseille)
közelében alapított férfi és női kolostort, s a keleti szerzetesek szabályairól (De institutis
coenobiorum), valamint az egyiptomi szerzetesek tanításáról (Collationes patrum) írt köny-
vei segítségével megismertette a nyugatiakkal a keleti szerzetesi életformát és intézményeket.
Észak-Afrikában Szent Ágoston gyűjtötte maga köré papjait közös életre és regulát is készített
számukra, amely később (a 12. és 13. században) nagyon népszerűvé vált.
A szerzetesség gyors elterjedését bizonyos torzulások, visszaélések is kísérték. Egyes szer-
zetescsoportok elöljáró és szabályok nélkül, teljesen a maguk kénye-kedve szerint éltek, mások
pedig állandóan kóboroltak, vándoroltak. A visszaélések megszüntetésére Nursiai Szent Benedek
(†547) vállalkozott, aki többévi szigorú remeteélet után 529 körül Monte Cassino magasla-
7. A szerzetesség kezdetei ■ 69
tán monostort (görögül monasztérion, latinul

monasterium) létesített, s szerzetesei részére a ko-
rábban készített szabályzatok felhasználásával és
saját tapasztalatai alapján regulát szerkesztett. A
73 fejezetből álló Regula útmutatásokat ad a lelki
életre, s részletesen, gyakorlatiasan szabályozza a
monostor szervezetét, a szerzetesek mindennapi
életét, időrendjét, az étkezéseket, a ruházatot, stb.
Az egész szabályzatra a kiegyensúlyozott, bölcs
mérséklet jellemző, s a gyakorlati életben igen jól
használhatónak bizonyult, s fokozatosan szinte
valamennyi nyugati monostor átvette.
A szerzetes számára kötelező a helyben ma-
radás (stabilitas loci), magántulajdona nem lehet
(a monostornak azonban lehet tulajdona, föld-
birtoka). A szerzetesi élet vezérelve: imádkozzál
és dolgozzál (ora et labora). A munka részben
szellemi (lectio divina: a Szentírás és lelki köny-
vek olvasása és másolása), részben fizikai. A Szent Benedek mellett Desiderius, Monte Cassino
szerzetes főtevékenysége azonban az opus Dei, apátja (a későbbi III. Viktor pápa). Apátsága alatt
a közös imádság, a zsolozsma. Napközben hét átépíttette és kibővíttette a kolostort
alkalommal gyűltek össze a szerzetesek közös
imára, s ehhez járult az éjszakai imaóra. Aki újonnan lépett a kolostorba, az egy évig újonc,
novicius volt, s csak ha ezt az időt sikeresen kiállta, ezután tehette le a szerzetesi fogadalmat. A
monostor élén az apát (abbas) állt, akit az egész közösség választott, s akinek engedelmességgel
tartoztak. Fontosabb ügyekben az apátnak meg kellett hallgatnia az egész közösség véleményét,
de döntési joga csak neki volt. Az apát helyettese a perjel (prior). A kolostor anyagi ellátásáért a
gondnok (cellarius) felelt.
A bencés szerzeteseknek Nagy Szent
Gergely pápa – aki a maga alapította ko-
lostorban Benedek regulája szerint élt – új,
nagy jövőjű feladatkört adott: a hit hirdeté-
sét Európa még pogány népei körében. 596-
ban elküldte Ágoston római apátot negyven
bencés szerzetessel a Kenti Királyságba,
ahol megkezdték az angolszászok keresz-
tény hitre térítését. Egy évszázad múltán
viszont az angol bencések játszottak fontos
szerepet a német törzsek térítésében.
A bencés szerzetességnek a 6. század
végén versenytársa támadt: az ír szerzetes-
ség. Írországban Szent Patrik (†461) hono-
sította meg a kereszténységet és a szerzetesi
életmódot. A szerzetességnek oly nagy si-
kere volt, hogy Írországban sajátos kolosto- Iona monostorának romjai a 20. század elején
A Sankt Gallen-i kolostor a 9. század közepén (19. század végén készült rekonstrukció)
ri egyház alakult, monostorok voltak a püspökségek székhelyei, a püspökök is a szerzetesek

közül kerültek ki. Az ír kolostorokban buzgón tanulmányozták az ókori klasszikusokat és
ápolták az ókori kultúra hagyományait. A bencések ekkor még nem foglalkoztak tudomá-
nyokkal, szellemi munkájuk a Szentírás és némely latin egyházatya olvasásából és másolásá-
ból állt, s inkább a scienter nescius et sapienter indoctus (tudósan tudatlan és bölcsen tanulat-
lan) szentgergelyi eszményének feleltek meg.
A 6. század végén az ír szerzetesek elkezdtek kirajzani a kontinensre. Szent Kolumbán
(†615) társaival 590 táján érkezett Galliába, s ott több kolostort alapított. Legjelentősebb
Luxovium (Luxeuil) volt közülük. Néhány év múlva átkeltek az Alpokon és Észak-Itáliában lét-
rehozták Bobbio kolostorát. Az ír kolostorok nemcsak egy új, mélyebb és lendületesebb vallá-
sosság kisugárzó központjai voltak, hanem könyvtáraik és iskoláik révén a klasszikusok tanul-
mányozásának tűzhelyei is. Egyik kortársa írta Kolumbánról: „Mindenfelé szétszórta Krisztus
tüzét, nem törődve a tűzvésszel, mely nyomában támadhat”. Luxeuilben egy sor leendő frank
püspök nevelkedett. Innen kiindulva újabb kolostorokat alapítottak Kolumbán munkatársai
és tanítványai (például Észak-Gallia egyik legjelentősebb monostorát, Corbie-t). Szent Gallus
alapította Sankt Gallen kolostorát, a középkori műveltség egyik fontos központját.
Az ír szerzetesség szabályai jóval szigorúbbak voltak, mint Benedeké. A kelta fantázia
kimeríthetetlen volt a legkülönlegesebb vezeklési módok kiagyalásában. Az ír szerzetesek
terjesztették el a kontinensen az új bűnbánati gyakorlatot: a legsúlyosabb bűnök egyszeri és
nyilvános bevallása helyett a titkos fülbegyónást, amelyet annyiszor lehetett elvégezni, ahány-
szor bűnbe esett az ember, s a kevésbé súlyos, ún. bocsánatos bűnöket is megvallották. A
gyóntatók tájékoztatására kezdték összeállítani a bűnbánati könyveket, a Poenitentialékat,
amelyek felsorolták a bűnöket és a nekik megfelelő vezeklést, jóvátételt. Az írek által alapított
8. Nyugat-Európa kereszténnyé válik ■ 71
kolostorok később mind a bencés regulát vették át, s a szerzetesi élet és a tudomány virágzó
központjai lettek.
Az ír szerzetesek nemcsak a kontinensen térítettek. A 6. században ők alapozták meg
Skócia kereszténységét. Szent Columba (†597) alapította 563-ban Iona monostorát, ahonnan
kiindulva ezután társai és tanítványai számos monostort létesítettek. A 7. század elején jött
létre Northumbria partjaival szemben Lindisfarne szigetén az a szerzetesház, amelynek kisu-
gárzása fontos szerepet játszott Észak-Anglia keresztény kultúrájának kialakításában.
8. Nyugat-Európa kereszténnyé válik

A kereszténység a 4. század végén a Római Birodalom államvallása lett, de akkor már a biro-
dalom határain kívül is éltek keresztény közösségek, főleg keleten: Örményországban, Mezo-
potámiában és Perzsiában. Nyugat felé az 5. században lépte túl Krisztus hite a birodalom ha-
tárait, midőn Szent Patrik működése nyomán az írek megkeresztelkedtek. Jelentős fejlemény
volt a 4. században a Fekete-tenger északi partvidékén élő gótok megkeresztelkedése, akik
a kereszténység ariánus változatát vették fel. Tőlük átterjedt az arianizmus a többi germán
népre is. A népvándorlás után a Nyugatrómai Birodalom területén letelepedett germán népek
közül a vizigótok és a burgundok a 6. században, a langobardok a 7. században áttértek a kato-
likus vallásra, ezzel megszűnt az arianizmus (majd csak a 16. században éled újjá a különböző
antitrinitárius vallásokban).
A jövő szempontjából igen nagy jelentőségű volt a frankok megtérése. A frankok még
pogányok voltak, midőn 486-ban elfoglalták Gallia északi részét. Tours-i Gergely (†594)
Toronus (Tours) püspöke a Frankok egyháztörténete (Historia ecclesiastica Francorum) című
művében elmondja, hogy Chlodvig frank király az alemannokkal vívott ütközet közben ha-
tározta el, hogy felesége, a katolikus Klotild Istenéhez fordul: „Ha győzelmet adsz nekem
ezen ellenségeim felett és megmutatod hatalmadat [...], hinni fogok benned és megkeresztel-
kedem. Mert imádkoztam isteneimhez, de azok, amint látom, cserbenhagytak, azért úgy vé-
lem, hogy tehetetlenek, mert nem tudják megsegíteni azokat, akik nekik szolgálnak. Hozzád
fordulok tehát és hinni akarok benned, de előbb ragadj ki ellenségeim kezéből”. A győze-
lem után megtartotta szavát és valószínűleg 496-ban (más források szerint 498-ban vagy
499-ben) Szent Remigius püspök Reimsben megkeresztelte őt, kíséretének 3000 katonájával
együtt. Mivel Chlodvig hamarosan megszerezte a vizigótoktól a Loire-tól délre eső területe-
ket is, egész Gallia katolikussá lett.
Az 511-ben Orléans-ban ülésező országos zsinat intézkedett a frank egyházszervezet kiépí-
téséről. A Frank Királyságban gyakran tartottak országos és tartományi zsinatokat, amelyeket
általában a király hívott össze, vagy az ő engedélyével üléseztek. A zsinati döntéseket a királyok
gyakran országos törvény (capitulare) formájában is közzétették. A püspöki székek betölté-
sében is nagymértékben érvényesült a királyi befolyás. Az 549. évi zsinat kimondta, hogy a
püspököt a klérus és a nép választja, de a király akarata is érvényesüljön (cum voluntate regis
iuxta electionem cleri ac plebis).
A Frank Királyság keleti terjeszkedése a frank uralommal együtt a kereszténységet is elvit-
te a dél- és közép-német területekre. A 6. és 7. században váltak kereszténnyé a mai Svájc te-
rületén élő alemannok, s ebben komoly szerepet játszottak az ír szerzetesek, Szent Kolumbán
és társai. A bajorok térítésében a frankoknak jutott hasonló szerep. Itt fontos volt az egy-
A KERESZTÉNYSÉG ELTERJEDÉSE
EURÓPÁBAN A latin és a görög szertartású
kereszténység határa 1054 után
Az iszlám vallás elterjedésének

Uppsala északi határa 1000 körül
Novgorod
e r
Északi-
n g
Armagh
tenger Lund Riga
te
York
i
-
l t
B a
Hamburg
AT L A N T I - Canterbury
Magdeburg Gniezno
Köln
ÓCEÁN Trier
Fulda Kijev
Párizs
Reims Worms Prága
Cluny Salzburg
Esztergom
Lyon
Milánó
Braga
e - t e n g e r
e t
Ravenna
Toledo k
Tarragona Tirnovo e
F
Róma
Konstantinápoly
Sevilla Ochrida
F ö l d
k
Palermo
ö Antiochia
A kereszténység elterjedése:
z
325-ig i
-
325 és 800 között 1054 és 1300 között t
e n g e r
800 és 1054 között 1300 után
Jeruzsálem
500 km
Alexandria
kori augsburgi püspökség újjáélesztése, majd a 7. század végén és a 8. század elején Szent
Emmerám és Szent Rupert (†716) püspökök működése. Türingiában a 7. században kezdett
terjedni a kereszténység.
A német egyház végleges megszervezése az angolszász bencés misszionáriusok érdeme.
Szent Willibrord (†739) a frízek között térített és megalapította az utrechti püspökséget. Szent
Bonifác (eredeti nevén Winfrid, †754) Rómával együttműködve, a pápa által felszentelt misszi-
ós püspökként, majd érsekként térített és szervezett Németországban: előbb Hessenben, majd
Thüringiában és Bajorországban. Ezeken a területeken ő építette ki az egyházszervezetet: püs-
pökségeket alapított Bajorországban Regensburgban, Passauban, Salzburgban és Freisingben,
Hessen-Thüringiában pedig Würzburgban, Erfurtban, Eichstättben és Büraburgban. 744-ben
Fuldában megalapította az egyik legjelentősebb német kolostort. 754-ben a frízek között halt
vértanúhalált 52 társával együtt.
8. Nyugat-Európa kereszténnyé válik ■ 73
A 8. század közepén a német törzsek közül már csak a szászok nem voltak keresztények.
A szászok térítése azonban nem missziós szerzetesek műve volt, hanem a fegyvereké. Nagy
Károly 772-től kezdve harminc éven át szakadatlanul harcolt a szászokkal és erőszakkal térítet-
te őket a keresztény hitre, amiért egyik közeli munkatársa, Alkuin meg is rótta. A meghódított
szász területen számos püspökséget szervezett. Nagy Károly azzal tette teljessé a német egy-
ház szervezését, hogy a kölni, trieri, mainzi és a salzburgi érsekség felállításával létrehozta az
egyháztartományi szervezetet. Hozzájuk csatlakozott 831-ben a hamburgi érsekség, amelynek
feladata a skandinávok között folyó missziós tevékenység irányítása volt.
A Brit-szigeteken a kelta lakosság egy része már a római uralom idején keresztény lett. Az
angolszász hódítók elől ők Walesbe és Cornwallba húzódtak vissza. Az 5. században az írek is
keresztényekké lettek, sőt a kora középkorban itt bontakozott ki a legvirágzóbb kereszténység.
Az ír kolostorokban a mélyen átélt hit jól megfért az ókori klasszikusokat tanulmányozó tudo-
mányossággal, s a „zöld szigetet” méltán nevezték „a szentek és a tudósok szigetének”.
A kelta kereszténység azonban nem foglalkozott a gyűlölt ellenség, az angolszászok térí-
tésével. Ennek érdekében az első lépést Nagy Szent Gergely pápa tette meg, midőn 596-ban
Rómából Ágoston apát vezetésével bencés szerzeteseket küldött Angliába, Kent királyához,
akinek katolikus felesége, Berta frank királylány, már előkészítette a terepet. Aethelbert ki-
rály kíséretével együtt a Temzében megkeresztelkedett, s Ágoston apát, aki a pápától érse-
ki palliumot (eleinte köralkú, később Y, még később T-alakú vállstóla hímzett keresztekkel,
amely elől és hátul lelógott) kapott, megkezdte az angol egyház szervezését. Érseki székhe-
lyévé Canterburyt tette. Még egy fél évszázadig eltartott, mire a többi angolszász király is el-
fogadta a kereszténységet. Az angol egyházszervezet kiépítésében fontos szerepet játszott a
tarszoszi Theodorosz (†690), aki az arabok elől menekült Nyugatra. 668 és 690 között volt
Canterbury érseke. Mivel számos görög és latin kéziratot hozott magával, az angol klérus és a
szerzetesek körében fellendült az ókori műveltség ismerete. Egy nemzedékkel később ezt írja
Theodoroszról és munkatársairól Beda Venerabilis (†735), a yarrow-i kolostor szerzetese, Az
angol nemzet egyháztörténete (Historia ecclesiastica gentis Anglorum) című művében: „Még
ma is vannak tanítványaik között, akik a görög és latin nyelvet úgy tudják, mint anyanyelvü-
ket”. Nem véletlen, hogy Alkuin a tours-i kolostori iskola számára Yorkból hozatott könyveket.
Yorkban létesült egyébként a második angol érsekség.
A 9. század elejére tehát Nyugat-Európa népei kereszténnyé lettek. A nyugati kereszténység
elterjedésének határa az Elba és a Saale folyók mentén húzódott a Dunáig, s onnan le délre
Aquileiáig. A 9. és 10. századra várt az ettől a határtól keletre és északra élő népek bekapcsolása
a keresztény kultúrközösségbe.
A Római Birodalom határain kívüli térítés gyökeresen eltérő minta szerint zajlott, mint a
kereszténység elterjedése a birodalomban az első három évszázadban. Nem belső meggyőző-
désből vállalt személyes megtérésekről volt szó, hanem arról, hogy az uralkodó és környezete,
többnyire politikai belátásból, megkeresztelkedett, majd különféle hatalmi eszközökkel elérte,
hogy az uralma alá tartozó nép vagy népek is kövessék példáját. Szinte valamennyi új keresz-
tény királyságban állami törvények tilalmazták a pogány bálványok kultuszát és az áldozato-
kat, s kötelezték az alattvalókat az egyházi előírások betartására: a vasárnapok és ünnepnapok
megünneplésére, a böjtök megtartására, s szigorú szankciókkal büntették az előírások megsze-
gését. Ezután még nemzedékeken, sőt évszázadokon keresztül szükség volt a papok és szerze-
tesek mindennapos fáradozására, példamutatására, hogy ezek a népek valóban kereszténnyé
is váljanak. De szükség volt bölcs kompromisszumokra is. A pogány szentélyek lerombolása, a
szent fák kivágása a legtöbb esetben nem volt igazán célravezető eszköz. Sokkal hatékonyabb
útnak bizonyult a pogány kultuszhelyek, ünnepek, szokások „megkeresztelése”, keresztény
tartalommal való megtöltése. Bálint Sándor, a magyar vallási néprajz klasszikusa írja erről:
„A primitív pogány szakralizmust az Egyház tövestől nem tudván kiirtani – bár türelmetle-
nebb szolgái ezt olykor kíméletlenül megkísérelték – alkalmazkodott Mesterének tanításához,
aki nem eltörölni, hanem betölteni jött a régi törvényt. Ezzel a türelemmel, olykor kényszerű
belenyugvással természetesen az archaikus világszemlélet fennmaradásához, továbbéléséhez
is hozzájárult. Iparkodott a hagyomány kategóriáinak, emberi reflexeinek bibliai szentesítést
adni. Így rendelte egyebek között a téli napfordulat elragadtatott pogány áldozati időszakának
helyére a karácsonyt, az ősi tavaszi nagy ünnepek helyére a húsvétot és pünkösdöt. A természet
immanenciáját trascendens távlatokba állította. A szellemek idézése helyett ajánlotta a szentek
segítségül hívását, névünnepüknek megülését”.
Peter Brown, a kora középkori kereszténység jeles kutatója így jellemzi ezt a folyamatot
a 6. században: „A kereszténység elterjedése szempontjából tanulságosak azok a keresztény
forrásokban fellelhető elszórt utalások, amelyek egy sajátos kompromisszumkészség műkö-
dését tanúsítják. Nem esztelen ’pogány csökevényekről’ van itt szó, hanem sokkal inkább a 6.
századi keresztények megfontolt kísérleteiről, hogy új vallásgyakorlatukat »összehangolják« a
megelőző kor szokásaival. Ebben az alkalmazkodási folyamatban többnyire a kereszténység
volt a kezdeményező: a pogány közösségek vettek át keresztény jeleket és rítusokat. Keresztet
vetettek az áldozati szertartásokon és keresztény angyalok és szentek neveit kiáltották asztal
körül mondott ünnepi pohárköszöntőkben. Amuletteket és orvosságokat már nem a pogány
jósoktól kértek, hanem a szerzetesektől és a világi klérus tagjaitól [...] Az alapvető mezőgaz-
dasági rítusok is sajátos keresztény színezetet nyertek. A szenteltvíz hintésének szokása, amely
az aszály sújtotta Észak-Afrikában és Provence-ban a termés megerősítésére szolgált, lassan-
ként áttevődött Keresztelő Szent János napjára, s e kicsiny változtatás révén a víz ősi erejét
megsokszorozta a kereszténységnek tulajdonított hatalmas új erő. A 6. századi Hispániában
az életvidám városi klérus egyszerűen hozzácsapta a keresztény Alleluját a januári évkezdet
általános eufóriájához”.
III.
A BARBÁROK
A rómaiak barbároknak nevezték azokat a népeket, amelyek a birodalom határain kívül

éltek. Ezek közül a korai középkorban a germánok és a szlávok játszottak fontos szerepet
Európa etnikai képének kialakításában. Mások rövid ideig megjelentek a színen, de egy idő
után nyomtalanul eltűntek: például a hunok, avarok. De nem szabad megfeledkeznünk arról
a népcsoportról sem, amely a középkori Európa etnikai sokszínűségének egyik legjelentősebb
alaprétegét adta: a keltákról.
1. A kelták
A Krisztus születése előtti évezredben, főleg annak második felében létezett egy kelta Európa.
Az Ibériai-félszigettől és Észak-Itáliától fel egészen az Elbáig, Galliától a Kárpát-medencé-
ig és az Al-Dunáig, valamint a Brit-szigeteken mindenütt kelta népcsoportok, törzsek éltek,
akiket az ókori görög és latin írók Keltoi, Celtae, Galatai, Galatae, Galli néven emlegetnek;
sőt még Kis-Ázsiába is eljutottak (galaták). Kr. e. 200 és Kr. u. 100 között nagy részük római
uralom alá került, s a 4. század végére – a nyugati szigeteken élők kivételével – többé-kevésbé
romanizálódtak, átvették a latin nyelvet, a római társadalmi-politikai intézményeket és kultú-
rát, majd a keresztény vallást is. Galliában a 4. század második felében még lehetett kelta szót
hallani: Szent Jeromos Szent Pálnak a Galatákhoz írt levelét kommentálva megjegyzi, hogy
a kis-ázsiai galaták hasonló nyelvet beszélnek, mint Galliában a Trier (Augusta Treverorum)
környékén lakó treveri törzs tagjai. Az 5. századra a kontinensen eltűntek a kelta nyelvek
és intézmények. Britanniában azonban túl rövid volt a római uralom, ott a britek megőriz-
ték kelta nyelvüket, szokásjogukat, hagyományaikat. Az angolszász hódítók elől az 5–6. szá-
zadban a kelta brit lakosság a sziget nyugati és északi részébe húzódott vissza, s Walesben,
Cornwallban, Skóciában és Man szigetén, valamint a római uralom alá sohasem került Íror-
szágban a közép- és újkorban is továbbéltek a kelta nyelvek és kultúrák. A kontinensen csak
az 5–6. században a brit szigetről Gallia nyugati félszigetére, Bretagne-ba menekült bretonok
beszélték kelta nyelvüket egészen a 20. századig. Máshol csak a római feliratokon megőrzött
kelta személynevek és szavak, valamint a latinizált formában ránk maradt kelta helynevek
őrzik emléküket: Arrabona (Győr), Vindobona (Bécs), Singidunum (Belgrád), Virodunum
(Verdun), Lugdunum (Lyon), Rotomagus (Rouen), Geneva (Genf), Moguntiacum (Mainz),
Tolosa (Toulouse), Londinium (London), vagy olyan folyónevek, mint Sequana (Szajna),
Rhenus (Rajna), Rhodanus (Rhône). Általában a -dunum, -bona, -acum végződésű, valamint
a briga (’magaslat, erőd’) elemet (például Brigetio) tartalmazó helynevek kelta eredetűek. Ha
76 ■ III. A barbárok
nyelvük el is tűnt, Nyugat-Európa lakosságának jelentős része génjeiben őrzi a kelta örökség
bizonyos elemeit.
A középkorban továbbélő – és részben még ma is beszélt – kelta nyelvek két nagy csoport-
ra oszthatók, aszerint, hogy az eredeti indoeurópai *kw hangból q (később c=k) vagy p lett: a
q-kelta, vagy gael, ez az archaikusabb, ezt beszélték az írek és az Írországból Skócia területére
vándorolt kelták (skót gael), és a p-kelta, amelyet a walesiek, a cornwalliak és a bretonok be-
szélnek, tehát az egykori britek utódai (valószínűleg ebbe a csoportba tartoztak a galliai kelta
nyelvjárások is). Például latin quinque, s ebből lett az óír cóic, walesi pimp, gall pempe: ’öt’.
Az Európa nyugati végein továbbélő kelta nyelveken a középkorban gazdag szóbeli köl-
tészet és mondavilág élt, amelyet a 6. századtól kezdve kolostorokban írásba is foglaltak.
Különösen Írországban, majd Walesben bontakozott ki igen sokszínű, változatos kelta nyel-
vű költői és prózai irodalom. Ennek a költői és mondai anyagnak az őrzői, megfogalmazói,
továbbadói azoknak a kelta népekre jellemző, jól szervezett, hivatásos „értelmiségi” csopor-
toknak a tagjai voltak, akiket a források druidának, filidhnek és bardnak neveznek. A bardok
hivatásos énekmondók voltak, s különösen Walesben örvendtek nagy tekintélynek. A druidák
a kereszténység felvétele előtt a kelta társadalmak legelőkelőbb, legnagyobb tiszteletnek örven-
dő, katonáskodás és adófizetés alól felmentett tagjai, papok, jogászok, bírák, nevelők-oktatók
és költők voltak egy személyben. Ők végezték a vallási szertartásokat, ők értelmezték és alkal-
mazták a szokásjogot, tanították az ifjúságot, s az ő feladatuk volt a szóbeli hagyományanyag,
a mondakincs, a költészet őrzése, gondozása. Julius Caesar szerint „tekintélyes számú verset
kell megtanulniuk kívülről, s ezért jó néhányan húsz éven keresztül folytatják tanulmányaikat.
A versek írásba foglalását bűnös tettnek tartják, míg minden más dologban a görög nyelvet
alkalmazzák”. A filidh a druidához hasonló funkciókat végzett, de alacsonyabb, alárendeltebb
státusban. Midőn azonban a kereszténység terjedésével a druidák eltűntek, ők vették át azok
szerepét, mint költők, tanítók, jogi tanácsadók, s az ír szerzetesek mellett elsősorban nekik
köszönhető a kelta mondai és költői hagyomány írásba foglalása.
A kelták hittek a halál utáni életben, ezért a halottak mellé a sírba élelmet, fegyvert, ék-
szereket helyeztek. Hittek egyfajta lélekvándorlásban: Julius Caesar írja a druidákról, hogy
„tanításuk fő tétele az, hogy a lélek nem pusztul el, hanem a halál után egyik emberből a
másikba költözik”. A kelta túlvilág egy szigetcsoport a nyugati óceánon túl, ahol nincs halál,
nincs betegség, nincs öregség, és örökifjú lakói lakomával, zenével, játékkal boldogságban
töltik végtelen idejüket. A kelta kultuszokban fontos szerep jutott a fáknak s a vizeknek: min-
den folyónak, forrásnak, kútnak megvolt a maga női őrző szelleme, ezek emlékét többnyire
helynevek őrzik.
Mit köszönhet a középkori Európa a keltáknak? Az anyagi kultúra terén elsősorban a
fejlett fémművességet. A két nagy vaskori kultúra – Halstatt és La Tène – főleg hozzájuk
kapcsolható. A mindennapi használati tárgyak, szerszámok, fegyverek tömegét készítették
vasból. Tőlük örököltük a kerekes ekét, a vas ekepapucsot és valószínűleg a fazekaskorongot
is. Szellemi kultúrájuk öröksége még élőbb és gazdagabb. A kelta mondakör a 12–13. századi
európai irodalom egyik legkedvesebb témája lett: Artúr király és a kerek asztal lovagjai, a
Grál keresése, Perceval – Parszifal, Trisztán és Izolda története. Ez a mondakör a 12. század-
ban a normann-francia eredetű angol királyok udvarának és történetíróinak közvetítésével
került a kontinensre, ahol olyan költők dolgozták fel, mint Chrétien de Troyes, Wolfram von
Eschenbach, Gottfried von Strassburg. Népszerűségükre jellemző, hogy akkoriban magyar
főurak is szívesen keresztelték fiaikat Tristan, Lanceret (Lancelot) és hasonló nevekre. A kelta
1. A kelták ■ 77
mondavilágra és mitológiára, valamint az Írország-

ban kivirágzott kelta nyelvű költészetre a féktelenül
és parttalanul csapongó, elképesztő túlzásokra is haj-
lamos képzelet a jellemző. Egy angol irodalomtörté-
nész szerint: „a kelta kész minden pillanatban fellá-
zadni a tények zsarnoksága ellen”.
A legnagyobb kelta népcsoportról, a gallokról
sokat tudhatunk meg Julius Caesarnak a gall hábo-
rúról írt könyvéből (Commentarii de bello Gallico).
Különösen érdekes adatokat közöl a gallok társadalmi
és politikai szervezetéről. Az egyik gall törzs királya Kelta bronz sisak
mondta Caesarnak, hogy „hatalma olyan természe-
tű, hogy éppen annyi jogot ad a népnek vele, mint
neki a néppel szemben”. Adiatuanus, gall fővezér egy
alkalommal „hatszáz hívével, azaz, mint a helybeli-
ek mondják, solduriusával” érkezett a csatatérre. „A
soldurius-viszony lényege az, hogy a soldurius az élet
minden javát együtt élvezi pártfogójával, akinek ba-
rátjává szegődött, viszont ha pártfogóját valami bal-
szerencse éri, akkor vagy vele együtt vállalja ugyanazt
a sorsot, vagy öngyilkosságot követ el; és emberem-
lékezet óta egyikük sem vonakodott a haláltól, ha
megölték azt az embert, akinek hűséget fogadtak”.
A germán kísérethez (comitatus) hasonló, szemé-
lyes hűségen alapuló társadalmi kötelékről van tehát
szó, amely erősebb a vérségi-rokonsági kötelékeknél. Kelta kőkereszt
Sztrabón Geógrafikájában így jellemzi a keltákat: „Ez
az egész néptörzs, amelyet most gallnak vagy galatának neveznek, vitéz, bátor és harcra kész,
egyébként azonban egyszerű és nem rossz erkölcsű [...] Könnyű őket rábírni arra, amit hasz-
nosnak találnak, úgyhogy a műveltséget és a tudományokat is átveszik [...] A kelták és a ger-
mánok természet és államszervezet tekintetében hasonlóak, egymással rokonok, egymással
határos területen laknak, amelyet a Rhénos [Rajna] folyó választ el egymástól [...] Köpenyt
hordanak, hajukat hosszúra növesztik, szűk nadrágot viselnek, khitón helyett pedig az alfélig
érő ujjast hordanak [...] Nagy kúp alakú házaik vannak, deszkából és vesszőfonadékból; sűrű
nádtetőt raknak rá. A juh- és sertéstenyésztés olyan virágzó náluk, hogy köpenyeket és besó-
zott húst nemcsak Rómába, hanem Itália legtöbb részébe is nagy mennyiségben szállítanak.
Államszervezetük legtöbbnyire arisztokratikus; hajdan évenként egy fejedelmet választottak,
háborúk idején a nép választott egy vezért [...] Majdnem mindnyájuknál három osztálya van a
különleges tisztelettel övezetteknek; ezek a bárdok, a jósok és a druidák. A bárdok énekesek és
költők; a jósok az áldozatok bemutatói és a természet búvárai, a druidák a természet búvárla-
tán kívül még az erkölcsbölcselettel is foglalkoznak; nagyon igazságosnak tartják őket, s ezért
mind a magán, mind a közös peres ügyeket rájuk bízzák, úgyhogy azelőtt a háborúkat is ők
intézték el békésen, az egymással ellenségesen szembenállókat lecsendesítették, s a gyilkossági
perekben való ítélkezést is a legtöbbször rájuk bízták. Mind ezek, mind a többiek is azt tanítják,
hogy a lélek és a világ elpusztíthatatatlan, egykor azonban a tűz és a víz fog föléjük kerekedni.
Természetük egyszerűségéhez és harciasságához sok balgaság, dicsekvés és cifrálkodás járul.

Aranyékszereket hordanak, nyakláncokat, karpereceket, s az előkelők festett és arannyal hím-
zett ruhát viselnek. E könnyelműségük folytán, ha győznek, kibírhatatlanok, de ha vereség éri
őket, letörnek. Balgaságukat tetézi az a barbár és különös szokás, ami az északi népek legtöbb-
jénél is megvan, hogy a csatából visszatérve ellenségeik fejét lovuk nyakára akasztják, s meg-
érkezve a tornácra szögezik [...] Azt is beszélik, hogy a kelták valamennyien élvhajhászok, s
náluk nem szégyen, ha az ifjak visszaélnek ifjúságukkal. Nagy gondot fordítanak arra, hogy ne
legyenek kövérek, sem előrenyúló hasúak, ha pedig valamelyik ifjú az övre nézve megállapított
mértéken túl megy, megbüntetik.”
2. A germánok
A középkori Nyugat-Európa etnikai képének kialakításában legnagyobb szerepe a germánok-
nak volt. A germánok olyan társadalmi és politikai intézményeket hoztak magukkal, amelyek
– bár a római intézmények és a kereszténység hatására átalakulva – fontos szerepet játszottak
a középkori társadalom- és államfejlődésben, ezért részletesebben kell velük foglalkoznunk.
A germánok a népvándorlás előtt
A germánok a Krisztus születése előtti évszázadokban Skandináviában és a Balti-tenger déli

partvidékén éltek. Már Krisztus előtt megindult a vándorlásuk dél felé. A Rajna és a Duna
mentén a római limesbe ütköztek. A Kr. u. 2–3. században a dél felé vándorló gótok már kény-
telenek voltak délkelet felé húzódni az Al-Duna és a Fekete-tenger partvidékére. A Római
Birodalom területén élő kortársak a Kr. e. 2. századtól folyamatosan azt tapasztalták, hogy
egyre érkeznek a különféle germán népcsoportok és törzsek észak felől. Ezt az élményt jut-
tatja kifejezésre a gótok történetírójának, Iordanesnek híres megállapítása: „Scandza insula
(Skandinávia), quasi officina gentium aut certa velut vagina nationum”, vagyis úgy látta, hogy
ebben a műhelyben sorozatban készülnek a népek, s ez a hatalmas anyaöl folyamatosan szüli
a nemzeteket.
A népvándorlás előtti germánságot elég jól ismerjük az ókori görög-római írók műveiből.
Először Apameiai Poszeidonosz említi a germán nevet a Kr. e. 1. század elején, majd néhány
évtizeddel később Julius Caesar foglalkozik velük a gall háborúról írt könyvében, a Kr. u. 1. szá-
zad végén pedig Tacitus egész könyvet szentel nekik: A germánok eredetéről, lakóhelyéről, szo-
kásairól és népeiről (De origine situ moribus ac populis Germanorum), vagy röviden Germania
címen. A népvándorlás idején ismét egy sor latin nyelvű munka készült róluk (Cassiodorus és
Iordanes a gótokról, Tours-i Gergely a frankokról). A germánok társadalmára és szokásaira
vonatkozóan fontos forrásaink az 5. és 9. század között írásba foglalt germán szokásjogok (el-
sősorban a Lex Salica).
Caesar és Tacitus szerint az állattenyésztés a legfontosabb gazdasági tevékenységük, s ál-
lati termékek alkotják fő táplálékukat. Legfontosabb vagyonuk a szarvasmarha. Foglalkoznak
földműveléssel is, de ez a nők és öregek dolga. A művelés alatt álló föld a közösség tulajdona,
de évente felosztják az egyes nemzetségek, családok között. A felszántott területet évről-évre
váltogatják, mert bőven áll rendelkezésre föld. Az újraosztást és a felszántott terület évenkénti
2. A germánok ■ 79
váltakozását mindkét szerző említi. Ez arra utal, hogy az ún. szabályozott talajváltó gazdálko-
dás egy fajtája volt náluk szokásban. A bőven rendelkezésre álló föld egy darabját felszántották,
bevetették, minden család, nemzetség akkora területet kapott, amelynek megművelésére képes
volt, majd a következő évben más helyen jelölték ki a szántóföldet, az előző évit pedig parla-
gon hagyták, valószínűleg több évre, hogy visszanyerje termőerejét. Ilyen művelési rendszer
mellett rendkívül ritka településhálózat és alacsony népsűrűség volt lehetséges. A mai kutatók
becslése szerint Kr. u. 500 körül a mai Németország területének mindössze 2%-a állt művelés
alatt, s a népsűrűség nem haladta meg a 2 fő/km2-t. A régészeti feltárások azt mutatják, hogy
általában igen kis területű szántóföld tartozott egy-egy településhez. Ezen árpát, rozst és tön-
kölybúzát termeltek, de a gabonafogyasztás meglehetősen kicsiny volt.
Tacitus természetesen a római fogalmakkal írja le a germánok viszonyait. Az egyes germán
népeket, törzseket általában a gens szóval jelöli, területüket pedig civitasnak nevezi. A törzsi
terület, a civitas pagusokra (németül Gau: ’járás’) és vicusokra, falvakra oszlott. Ezek a falvak
néhány elszórtan fekvő faházból álltak. Egy-egy pagus száz felfegyverzett gyalogost küldött
hadba. Több forrás utal arra, hogy a társadalom és a hadsereg a decimális rendszer szerint
szerveződött: tízes, százas és ezres egységekbe. A vöröses hajú, kék szemű, magas és erős test-
alkatú germán harcosok dárdával és pajzzsal voltak felszerelve; kardja, érc- vagy bőrsisakja
csak keveseknek volt.
Mind Caesar, mind Tacitus leírásából egy már differenciált társadalom képe tárul elénk. A
társadalom alapját, a köznépet (plebs) szabad fegyverviselő férfiak (és családjuk) alkották, akik
egyúttal „parasztok” is voltak: évente részt kaptak a közös földtulajdonból, s állatokkal, első-
sorban szarvasmarhával rendelkeztek. Részt vettek a politikai döntésekben és a bíráskodásban.
A fegyverviselő szabad férfiak gyűlése, a törzsi gyűlés, vagy népgyűlés (concilium, placitum
generale, thing) döntött minden nagyobb ügyben, s ez ítélkezett főbenjáró vétségek esetén. Itt
választották meg a királyt (rex), akinek nem volt korlátlan hatalma, nem fenyíthetett, büntet-
hetett tetszése szerint, itt választották háború idején a hadvezért (dux), valamint a falvakban és
pagusokban igazságot szolgáltató bírákat is. E választott bírákat a közszabadok közül választott
száz-száz férfi segítette az ítélkezésben. Ezt a népes bírósági gyűlést nevezik a későbbi források
mallumnak vagy mallusnak. Ebben a nemzetségi társadalomban természetesen élt a vérbosz-
szú intézménye, de Tacitus már ennek szabályozott formájáról, a vérdíjról (wergeld, wergild)
is említést tesz: az emberölés is megváltható bizonyos számú barommal és marhával. A vérdíj
nagysága függött az áldozat, a sértett társadalmi állásától. A népvándorlás után írásba foglalt
germán népi jogok némelyikében magasabb vérdíja van a nemesnek, mint a közönséges sza-
badnak, sőt ez utóbbiak között is vannak már különbségek.
A közszabadok közül már a népvándorlás előtti századokban tekintélyben, befolyásban,
s vagyoni helyzetét tekintve is kiemelkedett az előkelők, a „nemesek”, a principes vagy nobiles
rétege, a törzs- és nemzetségfők, az előkelő nemzetségek tagjai, akik tekintéllyel (auctoritas)
rendelkeztek, hadi érdemeik, származásuk, vagyonuk alapján. Tacitus szerint a közszabadok
időnként ajándékokat vittek nekik, a fiatal harcosok az ő kíséretükhöz csatlakoztak, ők osztot-
ták újra évenként a szántóföldeket. Bár a germánok általában monogámok voltak, nekik több
feleségük lehetett. Közülük választották a királyt (rex, kunig, thiudans), vagy a vezért (dux), ők
tárgyalták meg a kisebb, mindennapi ügyeket, nagyobb ügyekben pedig ők tettek javaslatot a
törzsi gyűlésnek. Nekik voltak rabszolgáik is, akiket Tacitus szerint nem úgy használtak fel,
mint a rómaiak. A germán rabszolga helyzete hasonló volt a késő római servus casatuséhoz:
saját gazdasága, otthona, családja volt, s az úrnak természetbeni szolgáltatásokkal tartozott,
mint a római colonus. Ez a törzsi, nemzetségi „nemesség” a népvándorlás utáni forrásokban

ethelingi, edilingi, adalingi (Adel) néven jelenik meg.
Tacitus részletesen leírja azt a sajátos germán intézményt, amely olyan nagy szerepet ját-
szik a népvándorlás idején, majd később a germán királyságokban: a kíséretet, comitatust
(Gefolgschaft). A férfivá lett fiatal harcosok egy-egy princeps vagy „nemes” kíséretéhez csat-
lakoztak, akitől ellátást, felszerelést, fegyvereket, harci lovat kaptak, s akiért, ha szükséges,
életüket is feláldozták. A kíséret intézménye áttörte a hagyományos vérségi, törzsi kereteket,
mert tagjai különböző törzsekből toborzódtak, s számukra a vezérhez való személyes hűség
már erősebb volt a vérségi kötelékeknél. A kíséret nagysága jelezte az egyes előkelők rang-
ját, gazdagságát. A kíséret ellátása, igényeinek kielégítése volt a legfőbb ösztönzője az állandó
háborúskodásnak, a szomszédok földjére indított rabló portyáknak. „A nagy kíséret csak há-
borúval tartható össze” – írja Tacitus, s valóban a kíséretek döntő szerepet játszottak a nagy
népvándorlás harci eseményeiben.
A germánok vallása
A germánok vallási életére vonatkozóan már Tacitusnál sok információt találhatunk. A kora
középkori latin nyelvű történeti munkákban is említés történik germán istenekről és vallá-
si szokásokról. A germán vallás legfontosabb, legrészletesebb forrásai azonban a skandináv
szövegek, hiszen a skandinávok csak a 10–11. században vették fel a kereszténységet. A leg-
jelentősebb ilyen forrás az izlandi Edda. A verses Edda 800 és 1200 között keletkezett énekek
gyűjteménye, amelyet az 1270-ben készült Codex Regius őrzött meg. Valamivel előbb prózai
leírás készült az énekek tartalmáról, ez a prózai Edda. Szerzője Snorri Sturluson (†1241)
előkelő izlandi költő és politikus, aki az 1220-as évek elején egy poétikai tankönyvet írt.
A könyv első része az izlandi költészet műfajait és versformáit tárgyalja, a harmadik része
(Gylfaginning) elmeséli az Edda-dalokban megénekelt mítoszokat a világ keletkezéséről és
sorsáról, az istenek kalandjairól. A verses Edda első része mitologikus énekeket tartalmaz,
ezekből ismerhetjük meg a germánok hitvilágát. A második rész hősi énekek gyűjteménye,
amelyek a történeti időben játszódnak, s a burgundok 4–5. századi történetéhez kapcsolód-
nak. Ugyanazoknak a hősöknek a viselt dolgairól szólnak, akikről a német Niebelung-ének
(Szigurg-Siegfried, Brünhild, Gudrún, Attila) is szól, s akiket napjaink zenebarátai jól ismer-
nek Wagner zenedrámáiból.
A germán kozmogonikus mítoszok szerint kezdetben vala a hatalmas űr, a Ginnungagap,
ezt köd, pára, víz és jég töltötte be. A tűz által megolvasztott jégből keletkezett Ymír, az ősóriás,
akit Adumla tehén táplált. Az ő leszármazottai az Aesir, az áz istenek, Odin és testvérei. Ők
megölték Ymirt és az ő testéből formálták a világmindenséget. Ők alkották meg az első em-
berpárt egy kőrisfa és egy szilfa törzséből. Felépítették az istenek otthonát, Ázgardot és az em-
berek lakóhelyét, Midgardot. E két világot hatalmas óceán veszi körül, ennek mélyére vetik az
istenek a világot fenyegető kígyót (Jörmungand), a másik szörnyet, Fenrir farkast pedig láncra
verik. Az istenek harcban állnak az óriásokkal, az ő világuk a Jötunheim. E világok közepén,
azokat összekapcsolva áll az óriás kőrisfa, az Yggdraszil. A világfa három gyökere a Midgardig,
a Jötunheimig és Hélig nyúlik, ez utóbbiban a közönséges halandók folytatják életüket a halál
után (a kiválasztott hősöket a valkürök Odin várába, a Valhallába viszik). A világfa koronája az
egekig ér. Tövénél két forrás fakad, a bölcs óriás, Mimir őrzi a tudás forrásvizét (ezért a vízért
Odin félszemét hagyja zálogban), a végzet asszonya, Urd pedig az élet forrását. A világfa csú-
csán sas tanyázik, gyökerét kígyó rágja. Itt döntenek a nornák az emberek sorsáról és itt tartják
tanácskozásaikat az istenek.
A germán istenvilág két csoportra oszlik: Aesir és Vanir, vagyis áz és a ván istenekre. Az
Ázok fegyverviselő, harcias istenek, a Vánok békeszeretők, jólétet és termékenységet biztosíta-
nak az emberek számára. E két isten-csoportban egy harcias, patriarchális pásztornép és egy
matriarchális földművelő társadalom vallási elképzelései olvadtak össze.
Az Ázok főistene Ódin (Wôden, Wodan, Wotan). Ő a királyok és a nemesség istene, né-
mely királyi nemzetség tőle eredeztette magát. Őreá utal Tacitus, mikor „a mindenen uralkodó
istenről” (regnator omnium deus) ír, akinek a semnonok törzse emberáldozatokat mutat be.
Trónjáról az összes világ belátható. Ő a Hadak Ura, a Győzelem Atyja, fegyvere a mágikus
dárda. A harcban elesett hősök az ő várába, a Valhallába kerülnek, s boldogságban élve készül-
nek a világ sorsát eldöntő végső küzdelemre. De ő a költészet, az inspiráció, a mágikus csele-
kedetek istene is, aki sas képében ragadta el az óriásoktól a költészet szent mézsörét és vitte
az istenek világába. A mágikus tudásért áldozatokat is vállal: önmagán sebet ejtve kilenc éjen
át csüng étlen-szomjan a világfa ágán, hogy hozzájusson a mágikus írásjelekhez, a runákhoz;
Mimirnek, a bölcs óriásnak félszemét adja zálogba, hogy megkapja a bölcsesség és tudás for-
rásvizét. Felesége Frigg (Friia, Frea, Fricka).
Thor (Thór, Donner), Odin fia, az égi tűz őre, a mennydörgés, a vihar istene. Kultusza jóval
elterjedtebb volt, mint Odiné, elsősorban a közemberek tisztelték. Ő az istenek és az embe-
rek legfőbb védelmezője a gonosz erőkkel, az óriásokkal és szörnyekkel szemben. Fegyvere és
szimbóluma a kalapács.
Loki (Loge), a tűz istene, a germán istenvilág legérdekesebb alakja. Barátja, testvére, szö-
vetségese az isteneknek, de legfőbb ellenségük is egyben. Hol segíti őket, hol ellenük fordul,
megtréfálja, megcsalja őket. Odinnal együtt hozza létre az embert, s számos közös kalandjuk
van. Mintegy kiegészítője, második énje Odinnak. Alakját, nemét tetszés szerint váltogatja.
Tulajdonképpen nem is isten: apja egy óriás, gyermekei pedig az istenek és az emberek világá-
nak legnagyobb ellenségei: Hel, a halál istennője, Jörmungand a kígyó, Fenrir a farkas. A végső
harc eljövetelekor ő szabadítja el a szörnyeket és az óriásokkal együtt az istenek ellen fordul.
Tyr (Tîwaz, Tiw) a korai időkben fontos istenség volt, Zeushoz hasonló, az ég istene, a
csatamező, a rend és a harci szerencse ura, ezért a rómaiak Marssal azonosították. Idővel Odin
háttérbe szorította.
A ván istenek közül a legfontosabbak Njörd és gyermekei: Freyr és Freyja. Őhozzájuk békés
tevékenységek kapcsolódnak, a mindennapi élet munkái, örömei és fájdalmai. Njörd a tenger
és a vizek, a hajósok és a halászok istene. Freyr neve annyit jelent: „Úr”. Yngvi, Ing néven is
szerepel. Ő biztosítja a földek és az asszonyok termékenységét, védi a vetéseket. A középkori
svéd királyi család mitikus őse és istene. A mítosz szerint az ő uralkodása idején béke és jólét
uralkodott e tájakon. Nővére Freyja, a szépség, a szerelem, a termékenység istennője, szereti az
ékszereket és ért a mágiához, amelyre Odint is megtanította.
Római források szerint a késő császárkorban a Rajna vidéken igen elterjedt volt a germán
anyaistennők (matronae) kultusza.
Egyes germán istenek nevét az angol és a német nyelv máig őrzi, elsősorban a hét napja-
inak elnevezésében: Odin-Woden napja a szerda: Wednesday (óangol Wódnes daeg); Thor
(Donner) napja a csütörtök: Thursday (óangol Thúres daeg), német Donnerstag; Tyr (Tiw)
napja a kedd: Tuesday (óangol Tíwes daeg), Friggé pedig a péntek: Friday (óangol Frigedaeg),
német Freitag (a Frea, Friia névalakból). A latin írók római istenekkel azonosították a ger-
mán isteneket (a napjuk is azonos): Odint Mercuriusszal (az ő napja is a szerda: dies Mercurii,
franciául mercredi), Thórt Zeusszal, illetve Jupiterrel (csütörtök: Jovis dies, franciául jeudi),
Tyrt Marssal (kedd: Martis dies, franciául mardi), Frigget Venusszal (péntek: dies Veneris,
franciául vendredi).
Az isteneken kívül az embereknek együtt kellett élniük a mitikus lények egész sorával: tör-
pékkel, manókkal, démonokkal. Különösen fontos szerepet játszottak életükben a különféle,
többnyire nőnemű őrző szellemek, akik a forrásokat, a házat, a családot védelmezték.
A germánok isteneiknek és őrző szellemeiknek áldozatokat mutattak be, gyakran emberál-
dozatot is. A kultuszhelyek többnyire erdők védett rejtekén, szent ligetekben voltak, de a késői
források templomokról is tudnak, ahol az istenek faragott bálványai álltak.
A halál utáni életben való hit nem volt általános, de azért több adat utal arra, hogy hittek
valamiféle túlvilági létben. Az elesett hősök Odin palotájában, a Valhallában éltek tovább, az
egyszerű emberek a Hélben. Hogy a halott odaát ne legyen magányos, gyakran feleségét, férfi-
szolgáját és női szolgálóját is eltemették vele együtt.
Az istenek és az emberek világának volt kezdete, de lesz vége is. Ez a Ragnarök, az „Istenek
végzete”, vagy Ragnarokkr, az „Istenek alkonya”. Az emberi és az isteni társadalom lassan elzül-
lik, egyre súlyosabb bűnökbe süllyed. Az istenek sem feddhetetlenek, maga Odin is gyakran
folyamodik ravaszsághoz, álnoksághoz, sőt esküszegéstől sem riad vissza, hogy célját elérje. A
vég kezdetén Loki elszabadítja a pusztulás démonait: Fenrirt, a farkast, Jörmungandot a tenge-
ri kígyót, s maga is az istenek ellen fordul, majd a küzdelembe bekapcsolódnak az óriások is. A
harcban a szörnyek és az istenek egyaránt elpusztulnak, a nap elsötétül, a csillagok lehullnak,
tűz emészt el mindent, s a föld a tengerbe süllyed. De majd megújulva és megtisztulva újra ki-
emelkedik, termőre fordul, s egy méltóbb nép fog rajta új, boldogabb és örökké tartó életet élni.
Brémai Ádám a hamburgi egyház főpapjainak történetéről a 11. században írt könyvében
(Gesta Hammaburgensis ecclesiae pontificum) elmondja, hogy a svédeknek Uppsalában van
egy arannyal díszített templomuk, ahol három isten szobrának mutatnak be áldozatot. Thor, a
leghatalmasabb, középen ül, kétoldalt pedig Wodan és Fricco (Freyr).
„Thor – mondják – az ég ura, aki a mennydörgésnek és a villámoknak, a szeleknek és az
esőnek parancsol, derült időt és termést ad. A másik isten Wodan, azaz a düh (furor), hadat
visel, s ő ad bátorságot az embernek ellenségeivel szemben. A harmadik Fricco, aki bőkezű-
en békét és élvezetet ajándékoz a halandóknak. Az ő képmását hatalmas hímtaggal (ingenti
priapo) ellátva készítik el. Wodant felfegyverezve ábrázolják, ahogy a mieink Marsot szokták,
Thor pedig a jogarral Jupiterhez tűnik hasonlónak [...] Ha pestis és éhínség fenyeget, akkor
Thor bálványnak mutatnak be áldozatot, ha háború, akkor Wodannak, ha lakodalmat ülnek,
akkor Fricconak.”
Kultikus jellege volt a germánok ősi írásának, az ún. rúnaírásnak. Rúnákkal készült felira-
tok maradtak fenn a Kr. u. 3. századtól Észak-Németországban és Dániában, az 5–6. század-
tól Angliában, majd a 8. századtól Skandináviában. Svédországban a 13. századig használták
őket, de elvétve egészen a 16–17. századig találkozunk rúnákkal sírköveken, ráolvasások le-
jegyzéseiben. A germánok számára a rúnák mágikus jelek voltak, s mint ilyeneket, szívesen
vésték őket fegyverekre, ékszerekre, ajándéktárgyakra, sírkövekre. Az ógermán ru-, gót runa
jelentése: ’titok, rejtély, misztérium’, s a rúnák ismerete titkos, mágikus tudásnak számított (ld.
Odin mítoszát).
A germánok a népvándorlás idején
Mikor megindul a germán népvándorlás, a római források általában „nationes et gentes” meg-
jelöléssel illetik a birodalom határaira rázúduló népcsoportokat. A gótoknál thiuda, a frankok-
nál theod a megfelelő elnevezés, ami egy ógermán *theudo alakra vezethető vissza. Ezek nem
vérségi közösség alapján létrejött vagy organikus képződmények voltak, hanem a vándorlások
során különféle törzs- és néprészekből mesterségesen integrált laza, gyakran és gyorsan vál-
tozó politikai-katonai kötelékek. A népvándorlásban résztvevő germán népek nem voltak túl
nagyszámúak: többnyire néhány tízezres nagyságrendekről van szó, a legnagyobbak létszáma
is alig haladta meg a százezret. Félelmetes erejüket az adta, hogy e népek egynegyede-egyötöde
fegyveres volt, tehát létszámukhoz képest nagy – 10–20 000 fős – seregeket tudtak kiállítani.
A régebbi törzsek nagy része eltűnt, felbomlott, beolvadt a vándorlás során kialakuló új tör-
zsi, népi képződményekbe. A Tacitus által említett mintegy félszáz germán törzsnek a tizedével
sem találkozunk már a népvándorlás kori forrásokban, amelyekben viszont új, a korábbiaknál
nagyobb törzsek, népek tűnnek fel, mint a 3. században az alemannok, a frankok, a szászok,
majd 500 körül a bajorok. Bár ezeknek az új képződményeknek a tagjait már nem kötötte össze
vérrokonság, mégis hittek egy közös mitikus ősben, a közös származásban. A rómaiak szerint a
közös eredet (origo) mellett a nyelv és a szokások (lingua et mores) azonossága e népcsoportok
legfőbb összetartó tényezője. Legszembetűnőbb tulajdonságuk azonban a szilárd politikai és
katonai szervezettség. Ennek megvalósítója a megerősödött királyság volt.
A germán királyság intézménye a népvándorlás során lényegesen átalakult. A korábbi, kis
törzsek felett uralkodó, korlátozott hatalmú, főleg kultikus feladatokat ellátó, az istenekkel való
kapcsolat révén a törzs üdvét biztosító szakrális legitimációjú királyok helyét elfoglalták a had-
vezérből (dux, rik, reiks ld. Athanarich, Alarich, Theoderich, Geiserich, stb.) lett királyok, akik
harcos kíséretükre támaszkodva, s katonai sikereket aratva meg tudták szilárdítani hatalmukat
a hosszú vándorlás viszontagságai, próbatételei között. A törzsek eredeti, vérségi eredetű kul-
tuszközösség jellege a népvándorlás korára elhalványult, inkább a szervezett katonai és poli-
tikai képződmény jelleg a szembetűnő. A népvándorlás során a történelem színpadára lépő
nagy törzsek, törzsszövetségek, népek uralmi formáját a német történetírás hadi királyságnak
(Heerkönigtum) nevezte el. Ezeknek a népvándorlás kori hadvezér-királyoknak a leszárma-
zottaiból alakultak ki a letelepedés után a germán királyságok élén álló királyi nemzetségek.
A letelepedés után – bár a katonai siker, a hódítás a hatalom megszilárdításának továbbra is
lényeges eleme maradt – ismét előtérbe került a királyság szakrális karaktere. A királyi nemzet-
ség (stirps regia) különleges karizmával – azaz természetfeletti eredetű uralkodói képességek-
kel – rendelkezett, amely nemzedékről nemzedékre öröklődött, ezért a királyt mindig ebből a
nemzetségből választották. A király hosszan leomló haja jelezte ezt az őt uralkodásra képesí-
tő természetfeletti erőt. A kereszténység – az „Isten kegyelméből való” theokratikus királyság
eszméjével – megerősítette a királyság pogány eredetű karizmatikus jellegét. Ennek a királyi
hatalomnak, s az egész kora középkori politikai szervezetnek a személyes kapcsolatokon és
nem személytelen intézményeken nyugvó jellegét fejezi ki a kora középkori germán királyok
elnevezése: rex Francorum, rex Langobardorum, vagyis egy politikailag szervezett, szabad har-
cosokból álló nép (populus) uralkodói, s nem egy országé.
Nemcsak a királyi hatalom alakult át és szilárdult meg a vándorlás során, hanem a koráb-
ban is meglévő „nemesség” helyzete, tekintélye is megerősödött a közszabadokkal szemben. A
királyi hatalom jórészt rájuk támaszkodott. Ez a nemesség – amelynek kiemelkedő pozícióját

számos germán népnél a közszabadokénál többszörösen nagyobb vérdíj is kifejezi – az őrzője a
törzsi hagyományoknak, a szakrális szférába emelt eredetmítosznak, a sajátos népi szokásjog-
nak, a hitvilágnak, s általában hordozója és képviselője annak a sajátos törzsi-népi tudatnak,
amely ezeket a törzsi vagy népalakulatokat összetartja, s amelyet a modern történetkutatás
gentilizmusnak nevez.
A népvándorlás korának nagy germán törzsei és népei nagyrészt túlélték a politikai-ha-
talmi viszonyok változásait, s betagolódtak a kialakuló nagy birodalmakba. A Frank Biroda-
lomban az egykori germán törzsek, mint jogközösség éltek tovább egészen az ezredfordulóig,
mint alanyai, hordozói azoknak a népi szokásjogoknak, amelyeket a barbár államok királyai
foglaltattak írásba, s amelyek alapján az egyes germán törzsekhez tartozó személyek vétségeit,
jogait megítélték (a személyi jog elve a bíráskodásban).
A népvándorlás idején a törzs már nem tényleges vérségi, leszármazási közösség, a közös
leszármazás már csak fikció. A törzsek azonban különböző nagyságú és erősen fluktuáló rokon-
sági csoportokból álltak, amelyeknek a tagjait vagy vérrokonság, vagy házassági kapcsolatok
fűzték össze. Az ilyen rokonsági csoport neve a középkori latin forrásokban: stirps, genealogia,
generatio, parentela, propinquitas, linea – ezeknek ófelnémet megfelelője sibba (Sippe), a
langobardoknál fara, magyarul nemzetségnek lehetne nevezni. A rokonsági szolidaritás min-
den vonatkozásban igen erős volt. A családi, nemzetségi vagyonnal, elsősorban a földbirtokkal,
az allodiummal senki sem rendelkezhetett szabadon, arra
a rokonság minden tagja jogot formálhatott. Az örökség
éppúgy, mint a különböző kötelezettségek teljesítése meg-
határozott rendben illette meg a rokonság tagjait. Szabadon
végrendelkezni csak a szerzett birtok és az ingóságok felett
lehetett. Az ilyen rokonsági csoport békekötelék és jogi
kötelék is volt: tagjai egymás között békében éltek (nem
folytattak vérbosszút, magánháborút), s a rokonság kifelé
védelmet nyújtott számukra. A rokonság tagjai kötelesek
voltak a bíróság előtt támogatni egymást (esküsegítség, es-
kütársak). A vérbosszú joga és kötelezettsége alapvetően az
ilyen rokonsági kötelékhez kapcsolódott. Ha valakinek a
rokonát megölték vagy súlyosan megsértették, köteles volt
bosszút állni érte, s ha megegyezés jött létre, akkor részese-
dett a vérdíjból. Ha őt érte sérelem, akkor rokonainak kel-
lett kiállniuk mellette. A rokonság bármely tagja által elkö-
vetett bűnért, vétségért az egész rokonság egyetemlegesen
felelősséget vállalt. A száli frankok törvénykönyvének (Lex
Salica) LVIII. cikkelye (De chrene chruda) szemléletesen
mutatja be a rokonság kölcsönös felelősségvállalását: „Ha
valaki embert ölt és egész vagyona árán sem tudja meg-
fizetni azt, amit a törvény követel, 12 társával együtt meg
kell esküdnie, hogy sem a föld színén, sem a föld alatt nincs
már semmije, amit még odaadhatna. Azután menjen be a
A Lex Salica egy lapja házába és annak négy sarkából vegyen a kezébe földet, áll-
(Sankt Gallen, apátsági könyvtár) jon a küszöbre úgy, hogy a ház belseje felé tekintsen, bal
kezéből a válla fölött dobjon arra, aki legközelebbi rokona anyai és apai ágról. Azután pedig
ingben, öv nélkül, mezítláb, bottal a kezében ugorja át a sövényt, és a jóvátételből, ami még
fennmaradt, olyan arányban, ahogyan a törvény megállapítja, fizesse ama három az anyai ág-
ról, és hasonlóképpen cselekedjék az a három is, aki apai ágról következik. Ha pedig akárme-
lyikük annyira szegény lenne, hogy nem tudná megfizetni a ráeső adósságrészt, az a rokon
következzék a földdobásban, akinek több van és a törvény szerint az fizessen. Ha még annak
sem lenne annyija, amiből az egészet kifizethetné, a gyilkosság elkövetőjét az, akinek a vérdíj-
jal tartozik, állítsa a törvénykező gyűlés [mallum] elé, és négy egymás után következő gyűlés
idejére adjon neki további hitelt. De ha ekkor sem lenne senki, aki annyit hitelezne neki, hogy
fizethessen, és így magát megválthassa, életével bűnhődjön.”
Láthatjuk, hogy a kora középkor írástudatlan társadalmában a jogi eljárásoknál milyen fon-
tos szerepe volt a szemtanúk jelenlétében végzett különféle látványos gesztusoknak. Ezeknek a
gesztusoknak az előírás szerinti elvégzése révén vált az ügylet jogérvényessé.
A germán társadalom alapsejtje a ház volt. A házat egy szűkebb vagy tágabb család, páros
család, vagy összetett család lakta, de a vérrokonokon kívül egyéb tagjai is voltak: szolgák, szol-
gálók, különböző függő személyek, befogadottak. Az ilyen értelemben vett háznépet nevezik a
korabeli források familiának. A germán ház az egész uralmi, hatalmi struktúra alapja, mintája. A
ház ura, a családfő szinte korlátlan hatalommal rendelkezik a ház, a familia minden tagja felett,
büntetheti, fenyítheti, sőt – bizonyos súlyos vétségek (például házasságtörés) esetén – el is taszít-
hatja, ki is zárhatja, sőt meg is ölheti őket, gyermekeit eladhatja rabszolgának (ínség idején). A
ház urának ezt a hatalmát fejezi ki a germán Munt szó (latinul mundiburdium, mundoburdium,
mundiburg[i]um, franciául mainbournie: ’védelem, gyámság, gondnokság, hatalom’). E hatalom
alapja egy elemi védelmi szükséglet. Ezt a védelmet nyújtja az úr háza, familiája tagjainak. Ez a
középkori mentalitás egyik alapelve: védelem és uralom, hatalom szoros, elválaszthatatlan kap-
csolata. A ház alapvető békekörzet, békéje különös védelmet élvez, szent. Ebben a védelemben az
istenek és a halottak is segítenek (ezért temetik a család egyes elhalt tagjait a küszöb alá). A ház
küszöbét senki sem lépheti át az úr engedélye nélkül. Aki más házába belép, annak fegyverét a
ház ajtajánál le kell tennie. A saját háza mindenkit, a ház minden tagját megvédi az ellenségtől, a
vérbosszútól. Vérbosszú esetén sem lehet senkit a saját házában megtámadni. De ha valaki ellen-
sége házába téved, őt sem érheti bántódás, védi a vendégjog. A ház tűzhelye szent, menedékjogát
a közösség nevében eljáró tisztségviselők sem sérthetik meg. A házat védő béke áthágása, meg-
sértése a szokásjog szerint a legsúlyosabb büntetést vonja maga után. Ennek a békének a bizto-
sítása, megőrzése a ház urának feladata, kötelessége, innen ered a hatalma is a ház lakói felett,
akiket kifelé, a bíróságokon, a hatóságoknál és általában minden idegennel szemben ő képvisel.
Vérbosszú, magánviszály esetén viszont a ház minden tagja köteles őt támogatni, a felnőtt férfiak
vele együtt kötelesek kivonulni az ellenséggel szemben.
A germán népeket – nyelvi ismérvek alapján – általában három csoportra szokás osztani: az
északi germánok a skandinávok ősei (vikingek, normannok), a keleti germánok közé tartoztak a
gótok, a burgundok és a vandálok, valamint a szkírek, a herulok és a rugiak, a nyugati germánok
közé pedig a frankok, az alemannok, a langobardok, a bajorok, a frízek, és az angolszászok.
A germánok a népvándorlás előtti évszázadokban már igen élénk kereskedelmi kapcsolat-
ban álltak Rómával. A Rajna menti városok ipari műhelyei nagyrészt a germán piacra dolgoz-
tak. Nem volt tehát számukra ismeretlen és idegen a római civilizáció, megszokták és meg is
kívánták annak anyagi termékeit. Különösen érvényes ez a Rajna jobb partján lakó frankokra
és burgundokra, akik a több évszázados szomszédság révén leginkább mutattak készséget a ró-
mai civilizáció elemeinek átvételére. A Fekete-tenger észa-

ki partvidékén élő gótok viszont a keleti, hellenizált római
területekkel álltak szoros érintkezésben, de jelentős hatást
gyakorolt rájuk az iráni és a sztyeppei nomád népek kul-
túrája is. Ők voltak azok, akik a 4. században, még a nagy
vándorlás előtt felvették a kereszténységet, mégpedig az
akkor Konstantinápolyban átmenetileg felülkerekedett ari-
ánus változatában. Ebben kezdeményező szerepet játszott
Wulfila (Ulfila), egy gyermekkorában gót fogságba került
kappadókiai eredetű férfi, akit a gótok követségbe küldtek
Konstantinápolyba, ahol 341-ben ariánus püspökké szen-
telték. Wulfila a gótokhoz visszatérve megkezdte térítésü-
ket, a görög betűk felhasználásával ábécét alkotott számuk-
ra, s lefordította gót nyelvre a Bibliát. Ennek a gót Bibliának
több részlete maradt fenn 5–6. századi kéziratokban. A
gótoktól vette át a kereszténységet a többi germán nép. A
Római Birodalomba betörő vagy betelepülő germánok
mind ariánusok voltak, kivéve a még pogány frankokat.
Germánok már a népvándorlás előtti évtizedekben
is elég nagy számban éltek a Római Birodalom területén.
Részben egyenként szivárogtak be, részben a rómaiak tele-
pítették le őket kisebb-nagyobb csoportokban Galliában a
3. század vége óta. Ezek az ún. laeti többnyire hadifoglyok
voltak, zárt településeken éltek, a rómaiakkal nem házasod-
Wulfila gót bibliafordításának egy hattak, s mezőgazdasági munkát végeztek, de adott esetben
lapja (Codex Argenteus, 6. század) fegyveres szolgálatra is felhasználták őket. A 4. századtól
már egész germán törzseket, néptöredékeket telepítettek le
a limesen belül, s szövetségi szerződést (foedus) kötöttek velük. A szövetségesek (foederati) sa-
ját társadalmi-politikai szervezetüket megtartva, saját vezetőik alatt, saját szokásjoguk szerint
élhettek a nekik átengedett területen. Szükség volt rájuk az elnéptelenedő, munkaerőhiányban
szenvedő nyugati tartományokban. De szükség volt rájuk a hadseregben is. A 4–5. században
megfigyelhető a római hadsereg fokozatos germánosodása. A magas rangú tisztek, parancsno-
kok között is sok germánnal találkozunk ekkoriban.
3. A hunok
A kelták és a germánok mellett a 4. században egyéb barbár népek is megjelentek Európában.
Ilyenek voltak az Ázsia felől érkező hunok, akiknek a betörése ténylegesen megindította a ger-
mán népvándorlást, különböző germán népeknek a Római Birodalom területén való megte-
lepedését.
A hunok a 370-es évek közepén átkeltek a Volgán, legyőzték a Volga és a Don között lakó
alánokat, majd a keleti vagy osztrogótokra támadtak, akik a Don és a Dnyeszter között éltek. A
keleti gótok zöme behódolt, s a következő évtizedekben a hunok egyik legjelentősebb vazallus
népe lett. A hunok 376-ban már a mai Románia területén élő nyugati vagy vizigótok ellen tör-
3. A hunok ■ 87
tek. A vizigótok zöme Fritigern vezetésével az Al-Dunához vonult és bebocsátást kért a Római
Birodalomba. Csatlakozott hozzájuk a keleti gótoknak a hunok elől elmenekült csoportja is,
Alatheus és Saphrax vezetésével. Ezzel kezdetét vette a germán népvándorlás és a germán né-
pek letelepedése a Római Birodalom területén.
A germán invázió második hullámát szintén a hunok indították el. A 390-es években jelen-
tősebb hun sereg jelent meg az Al-Duna vidékén, a hunok nyugati szárnyának vezére, Uldin
regulus vezetésével. A balkáni római tartományok és Pannónia ellen intéztek támadást, sőt 406-
ban már Itáliában is feltűntek: Stilicho magister militum az ő segítségükkel győzte le Fiesole mel-
lett a birodalomba betörő germánokat. Egy másik hun csapat pedig a Kárpátokat megkerülve
Sziléziába és Morvaországba tört be. Ekkor menekültek nyugat felé a Kárpát-medencében lakó
germán népek, az asdingi vandálok, a szvébek (quádok), valamint a hozzájuk csatlakozó, ide
menekült alán csoportok, majd a Szilézia területén élő silingi vandálok is. E népcsoportok 406.
december 31-én Mainznál átkeltek a befagyott Rajnán és elözönlötték Galliát.
Bár a hunok és germán segédcsapataik már a 4. század végén megjelentek az Al-Dunánál
és a Kárpát-medencében, egyelőre nem szállták meg ezt a vidéket. A hun főerők továbbra is a
Kaszpi-tenger és a Fekete-tenger közötti térségben tanyáztak. 412-ben a keletrómai követség itt
kereste fel Karaton hun nagyfejedelmet. A 420-as években azonban már Ruga (Rua) és Oktar
nagyfejedelmek áttették székhelyüket a Kárpát-medencébe, a Duna és a Tisza vidékére, s innen
vezették hadjárataikat a Balkánra és Nyugat-Európába. A Keletrómai Birodalom egyre drágáb-
ban vásárolta meg tőlük a békét: 422-ben évi 300, 434-ben 700 libra (kb. 350 kg) arany évi adó
fizetésére kötelezték magukat. Míg a Keletrómai Birodalom ellen egyre pusztítóbb támadásokat
intéztek, addig a nyugatrómaiakkal békében és barátságban éltek. A nyugatrómai főparancsnok,
Aëtius – aki korábban túszként a hunoknál tartózkodott, s ott sok jó barátra tett szert – az ő
segítségükkel igyekezett féken tartani a Gallia területére benyomuló, ott letelepülő germán tör-
zseket. Így jutottak el hun seregek a Rajna mentén egészen az Északi-tengerig. 437-ben – Aëtius
kérésére – a burgundok ellen támadtak, s ennek a véres küzdelemnek emlékét őrzi a Niebelung-
ének. Közben Gallia felé vonulva, a Rajnától keletre élő germán törzseket is hódoltatták.
434-ben meghalt Ruga nagyfejedelem. Utóda unokaöccse, Bleda lett, aki a hatalmat meg-
osztotta öccsével, Attilával. 441–442-ben megtámadták a Keletrómai Birodalmat: elfoglalták
és lerombolták Singidunumot (Belgrád), Sirmiumot (Sremska Mitrovica), Naissust (Niš),
Serdicát (Szófia), Philippopoliszt (Plovdiv) és Arkadiopoliszt, s kikényszerítették az évi adó
háromszorosra emelését (2100 libra arany).
445-ben Attila megölte bátyját, s ettől kezdve ő lett a hatalmas birodalom egyeduralkodó-
ja. 447-ben ismét betört a súlyos földrengés sújtotta Balkánra, s egészen Konstantinápolyig
hatolt előre, de a várost bevenni nem tudta. Ez volt a legpusztítóbb hun támadás: feldúlták
a kolostorokat, templomokat, legyilkolták a szerzeteseket és apácákat. Hasonlóképpen jártak
el Galliában is, amikor Attila 451-ben a Nyugatrómai Birodalom ellen fordult. Seregében a
hunok mellett a gepidák, osztrogótok, szkirek, rugiak, herulok, szvébek és türingek segédcsa-
patai vonultak nyugat felé. Aëtius római serege is nagyrészt germánokból állott. A korábban
lázongó galliai germánok – a nyugati gótok, burgundok, frankok – most Róma mellé álltak. A
Mauriacum mellett kibontakozó ütközetben mindkét részről nagyrészt germánok álltak egy-
mással szemben. A rendkívül véres ütközet – amely a források és a mai történeti irodalom
szerint eldöntetlenül végződött – után Attila visszavonult. A következő évben Itáliába indult a
hun sereg. Sorra bevették, hódoltatták az észak-itáliai városokat. A források szerint I. Leó pápa
vezetésével római követség kereste fel Attilát és bírta rá a hadjárat félbehagyására. Valójában
Raffaello Santi: I. Leó pápa találkozása Attila hun királlyal (1514, Vatikáni Palota, Stanza d’Eliodoro)
ennek igazi oka a seregben kitört járvány és éhínség, valamint az Al-Duna vidékén bekövet-
kezett fordulat volt. A keleten trónra került új katonacsászár, Markianosz (450–457) ugyanis
beszüntette az adófizetést, s a Dunán átkelve saját otthonukban támadta meg és győzte le a
hunokat. Attila ismét Konstantinápoly ellen készült, de a hadjáratra már nem került sor. 453
tavaszán éppen nászát ülte legújabb feleségével, mikor agyvérzés érte és meghalt.
Attila halálával a birodalom napja is leáldozott. Az örökösök, Attila főfeleségének,
Arykannak a három fia, egymással viszálykodtak a hatalomért; a vazallus germán népek,
Ardarik gepida király vezetésével, fellázadtak, s 454-ben Pannóniában a Nedao folyónál le-
győzték a hunokat. Attila legidősebb fia, trónjának örököse, Ellák is elesett az ütközetben. A
birodalom keleti végein pedig hamarosan feltűnt egy új nép, az ogur-törökök, akik a 460-as
évek második felében átkeltek a Donon, s meg sem álltak a pannóniai Sirmiumig. A követ-
kező években a hun birodalom teljesen szétesett, a nép szétszóródott. Egy részük beolvadt a
szteppén feltűnő új népi alakulatokba, államképződményekbe. Mások Bizánc szolgálatába, a
császár zsoldjába szegődtek.
A hunok az elsők voltak azoknak az altáji nomád lovas népeknek a sorában, amelyek a
4. századtól kezdve csaknem egy évezreden át időnként kelet felől benyomultak Európa terüle-
tére. A forrásokból ismert hun személynevek alapján valószínű, hogy török nyelvet beszéltek.
3. A hunok ■ 89
Eredetük vitatott: a szakemberek máig sem tudták egyértelműen eldönteni, hogy volt-e közük
a kínai forrásokban a Kr. e. 4. századtól feltűnő hiung-nu, hsiung-nu törzsekhez vagy sem.
Harmatta János így foglalta össze a kérdés állását: „Az újabb kutatások az európai hunok és a
hsiung-nuk között a történeti kontinuitást valószínűsítették, anélkül, hogy a két nép etnikai,
nyelvi, társadalmi, szervezeti vagy anthropológiai azonosságáról beszélhetnénk”.
A hunok nagyállattartó pásztorkodást folytattak. A görög és római írók nem győzik eléggé
csodálni lovas művészetüket. Ammianus Marcellinus úgy látja, „mintha oda volnának nőve
lovaikhoz (equis prope adfixi). Ennél a népnél mindenki éjjel-nappal lóháton ülve vásárol és
elad, eszik és iszik, s a ló keskeny nyakára hajolva mély álomba merül”. Még a diplomáciai
tárgyalásokat is lovon ülve folytatják. A bizánci Zoszimosz szerint „a földön nem tudnak biz-
tos lábon állni, s a lovaikon élnek és hálnak”. Katonai sikereiket is a mozgékony, gyors lovas
harcmodornak köszönhették. Sem a germánoknak, sem a rómaiaknak nem volt ellenszerük
a meglepetésszerűen támadó, gyorsan mozgó, száguldó lovaikról mesterien nyilazó hun se-
regekkel szemben.
A korabeli források rendkívül vad, kegyetlen, külső megjelenésében visszataszító népként
írják le őket. Kis termetű, zömök, tagbaszakadt, vastagnyakú, széles vállú emberek, rövid,
görbe lábakkal, amelyekkel alig tudnak járni. Nincsenek állandó szállásaik. „Soha semmilyen
épületet nem használnak szállásul [...] Még náddal födött kunyhókat sem lehet találni náluk
[...] Nincs állandó lakóhelyük, saját házuk, hanem szekereiken kóborolnak, amelyek lakásul is
szolgálnak” – írja Ammianus Marcellinus, aki sohasem látott hunokat, de azt is tudja, hogy az
asszonyok a szekereken szőnek, ott szülik és nevelik gyermekeiket.
A hunok laza politikai szervezetben éltek törzs- és nemzetségfők vezetése alatt. Az 5. szá-
zad elején a birodalom ún. szárnyakra tagolódott, amelyek katonai és politikai szervezetek
voltak. Egy-egy szárny élén a latin források által regulusnak nevezett részfejedelem állt (pél-
dául Uldin a nyugati szárny regulusa). Az akkor még a Dontól keletre lakó nagyfejedelem a
bizánci forrás szerint csak „az első a többi fejedelem között”. Ugyancsak regulusnak neve-
zik a források a hunoknak meghódolt germán népek vezetőit is. Ruga alatt megszilárdult a
nagyfejedelem hatalma a részfejedelmek és törzsfők rovására, Attila idején pedig korlátlan
hatalmú önkényuralommá vált. Az Attilánál követségben járt Priszkosz szerint tőle mindenki
rettegett. „Királyok, különféle népek vezérei testőrség módjára várták rendelkezéseit, és ha
szemével intett, mindannyian mormogás nélkül, de rettegés és félelem között álltak elő és biz-
ton teljesítették azt, amit követelt tőlük” – írja Priszkosz nyomán Iordanes. Attila környeze-
te tudatosan alkalmazta a megfélemlítés taktikáját: „a népek megrendítésére, a földkerekség
réméül jött a világra”. A Római Birodalom lakói „Isten ostorának” (flagellum Dei) tartották,
akit Isten büntetésül szabadított rá a bűnös világra. Attila maga is hitt isteni küldetésében.
Attila környezetében már alig említenek a források hunokat: görögök, hellenizált barbárok,
rómaiak és a meghódolt germán népek királyai, vezetői (például a gepida Ardarik, a keleti gót
Valamer, a szkir Edika) vették körül, ők voltak a „kiválasztottak” (logadesz), a „hívek, bará-
tok” (epitédeioi). Hatalma rájuk, valamint saját kíséretére és az ő kíséretükre támaszkodott.
Jellemző módon a nagy uralkodónak még a neve is germán alakban maradt fenn, jelentése
„Atyácska” (Atta: ’atya’ + ila kicsinyítő képző). Etzel, illetve Atli néven egyik főhőse lett a
germán hősmondáknak (Niebelung-ének, Edda). Mindez azt jelzi, hogy a hirtelen hatalmas-
ra nőtt birodalomban a hunok már elenyésző kisebbséget képeztek a meghódolt germán és
egyéb népek mellett. Nem véletlen, hogy a félelmetes despota halála után ez a hirtelen nagyra
nőtt birodalom oly gyorsan összeomlott.
Érdekes, hogy Attila kiválasztottai, barátai, munkatársai később milyen nagy szerepet
játszottak a Nyugatrómai Birodalom végnapjaiban. Attila szolgálatában római „titkárok”
(secretarius) és jegyzők (notarius) álltak, ők bonyolították diplomáciai levelezését. Egyik
notariusa, Orestes később római patricius és a hadsereg főparancsnoka lett, aki 475-ben az
Itáliában állomásozó barbár csapatok segítségével saját kisfiát, Romulus Augustust ültette a
császári trónra. Romulus Augustust, az utolsó nyugatrómai császárt viszont Attila egyik ked-
venc „kiválasztott”-jának, a szkir Edikának a fia, Odoaker fosztotta meg trónjától, saját magát
kiáltva ki „Itália királyává”.
4. A germán népvándorlás
A „népvándorlás” (migratio gentium) fogalma a reneszánsz idején jelent meg a 16. században,
egyértelműen negatív jelentéssel: a barbár germánok inváziója, amely elpusztította az antik
kultúrát és a Római Birodalmat.
A germán népvándorlást a hunok indították meg, midőn a 370-es években átkeltek a
Volgán, majd a Donon. A Dontól a Kárpátokig és az Al-Dunáig terjedő területen a keleti vagy
osztrogótok (austro: ’fényes, ragyogó’), és a nyugati vagy vizigótok (vezu: ’derék, vitéz’) éltek,
a két nép között a Dnyeszter folyó volt a határ. Használatos volt a grutungi (’puszták lakói,
síkságiak’, osztrogótok), és a tervingi (’erdőlakók’, vizigótok) elnevezés is. A hunok legyőzték az
osztrogótokat, akik megtarthatták szálláshelyeiket, sőt királyt is választhattak, de betagolódtak
a hun birodalomba. Egy részük azonban Alatheus és Saphrax vezetésével nyugatra menekült
és a vizigótokhoz csatlakozott. A hunok elől a vizigótok egy része Erdélybe húzódott, másik
részük pedig Fritigern vezetésével 376-ban bebocsátást kért a Római Birodalomba. Valens csá-
szár befogadta és Trákiában letelepítette őket. Élelmezési nehézségek és a római hatóságok
visszaélései miatt a gótok fellázadtak, s dúlva, rabolva vonultak végig a Balkánon. Az elle-
nük felvonuló római sereg 378-ban Hadrianopolisnál súlyos vereséget szenvedett; az ütkö-
zetben maga Valens császár is elesett. Végül azonban sikerült a vizigótokat a Dunától délre,
Moesiában, Alatheus és Saphrax keleti gótjait és a hozzájuk csatlakozott alánokat pedig Felső-
Pannóniában letelepíteni, s velük 380-ban, illetve 382-ben foedust (szövetséget) kötni.
395-ben, amikor a hunok is megjelentek az Al-Dunánál, a vizigótok, akiknek vezére ek-
kor Alarich (†410) volt, délebbre vonultak, Görögország területére. A keletrómaiak nyugat
felé irányították őket, s Illyricumon keresztül Itália felé indultak. A vandál származású Stilicho
főparancsnoknak (magister utriusque militiae) sikerült őket feltartóztatni. Stilichónak sikerült
megállítania annak a főleg osztrogótokból és hozzájuk csatlakozott egyéb néptöredékekből álló
germán népcsoportnak a támadását is, amely 405-ben Radagaisus vezetése alatt tört be Itáliába.
Stilicho meggyilkolása (408) után a vizigótok már akadálytalanul vonulhattak végig a félszige-
ten. Ravennát, amely 401-ben lett a császári udvar székhelye a barbár támadásokkal szemben
nehezebben védhető Milánó (Mediolanum) helyett, nem sikerült bevenniük, de 410. augusztus
24-én elfoglalták és kirabolták Rómát. Róma elfoglalásának és kirablásának híre birodalom-
szerte sokkhatást váltott ki, hiszen Rómába 800 éve nem tette be a lábát ellenség. A gótok ez-
után Dél-Itáliába vonultak azzal a szándékkal, hogy átkelnek Észak-Afrikába. Alarich útközben
meghalt, s utóda, Athaulf a császár jóváhagyásával Galliába vonult. A gótok végül is foederati
státusban Aquitániában települtek le 418-ban, s királyuk székhelye Tolosa (Toulouse) lett. Így
jött létre – egyelőre a Nyugatrómai Birodalom keretében – a szövetséges Vizigót Királyság.
4. A germán népvándorlás ■ 91
Midőn a hunok a 4. és
5. század fordulóján meg-
jelentek a Duna-tájon,
a Kárpát-medencében
több germán nép élt. A
Tiszán túl és Dáciában a
gepidák, a Dunától észak-
ra a szvébek (quadok),
a Duna-Tisza közén az
asdingi vandálok. A hun
fenyegetés elől a vandá-
lok és a szvébek elindultak
nyugat felé. Csatlakoztak
hozzájuk a hunok elől már Nyíllal és lándzsával harcoló germánok. Domborműjelenet
Marcus Aurelius diadaloszlopán (2. század vége, Piazza Colonna, Róma)
korábban idemenekült
alánok, majd a Szilézia te-
rületén élő silingi vandálok is. 406-ban ez a vandál-szvéb-alán népcsoport eljutott a Rajnához,
s december 31-én a befagyott folyón átkelve betört Galliába. Gallián végigvonulva 409-ben át-
keltek a Pireneusokon és benyomultak Hispániába. A szvébek az Ibériai-félsziget északnyugati
részén telepedtek le, mint a rómaiak szövetségesei. A Szvéb Királyság központja Braga városa
lett. A vandálok, akiknek királya, Gunderich a rex Vandalorum et Alanorum címet viselte, két
évtizednyi hispániai tartózkodás után (itt tartózkodásuk emlékét őrzi Andalúzia [Vandalusia]
tartomány neve) 429-ben átkeltek Észak-Afrikába. Ekkor már Geiserich (428–477) volt a ki-
rályuk. 430-ban elfoglalták Hippo városát, melynek püspöke, Augustinus (Szent Ágoston) az
ostrom alatt halt meg. 439-ben Karthágó elfoglalásával végleg a Vandál Királyság birtokába
jutott az egykor virágzó, sűrűn lakott római tartomány. A Vandál Királyság volt a római terüle-
ten létrejött első teljesen önálló barbár állam, amely már nem volt „szövetséges”, s névleg sem
ismerte el a császár főségét. A vandálok ügyes hajósnéppé váltak és sikeresen terjeszkedtek a
Földközi-tengeren is. Elfoglalták a Baleári-szigeteket, majd Szardíniát és Korzikát, a tenger
felől ismételt támadásokat intéztek az itáliai szárazföld ellen, s 455-ben Rómát is kirabolták.
A 406. évi vandál–szvéb–alán áttörést követően Gundahar királyuk vezetésével a burgun-
dok – akik évtizedek óta a Majna és a Neckar folyók völgyében éltek – is átkeltek a Rajnán,
s a folyó jobb partján, Mainz és Worms környékén telepedtek le. A Nyugatrómai Birodalom
belső zavarait kihasználva terjeszkedni próbáltak, ezért Aëtius 437-ben rájuk szabadította szö-
vetségeseit, a hunokat. A burgundok ezután a hunok elől Gallia belsejébe húzódtak, s Aëtius
443-ban a Rhône és a Saône folyók völgyében telepítette le őket. Itt jött létre a rómaiakkal
szövetséges Burgund Királyság.
A keleti vagy osztrogótok a Don és a Dnyeszter folyók közti területen éltek, s tekintélyes bi-
rodalmat hoztak létre az Amalok királyi nemzetségéből származó Ermanarich vezetésével. 375-
ben a hunok megsemmisítették Ermanarich birodalmát, s ekkor az osztrogótok és az uralmuk
alá tartozó kisebb keleti germán törzsek (herulok, szkirek, rugiak) hun fennhatóság alá kerül-
tek. A következő évtizedekben ők voltak a hunok legjelentősebb csatlósai, a hun seregek jelentős
részét gót segédcsapatok alkották. Attila halála után ők is felkeltek fiai ellen, majd Pontus-vidéki
szállásterületeiket elhagyva nyugatra költöztek és Marcianus császár 456-ban foederatiként
Pannóniában telepítette le őket. (A gótok betelepedése idején, 456. szeptember 7-én volt az a
hatalmas földrengés, amely romba döntötte Pannónia legnagyobb városát, Savariát). Ugyancsak
a Duna-tájra költöztek keletről a szkirek és a rugiak is. A gót törzsek élén három testvér ál-
lott: Valamer (ő volt a főkirály), Thiudimer és Vidimer. 473-ban a gótok zöme, Thiudimer
király és fia, Theoderich (Theodorik néven is szerepel), aki túszként csaknem egy évtizedet
Konstantinápolyban töltött, vezetésével elhagyta Pannóniát, s a Száván átkelve benyomult a
Keletrómai Birodalomba. Illyricumon keresztül előbb Moesiába mentek, majd Makedónián
átvonulva Epirusban telepedtek meg. 488-ban Zénon császár Itália felé irányította őket, ahol
az utolsó nyugatrómai császárt a trónjáról letaszító szkir Odoaker volt az úr, mint „Itália kirá-
lya”. Az osztrogótok 489-ben betörtek Itáliába, s a következő évben Verona mellett legyőzték
Odoakert, aki Ravennába vonult vissza. Miután Theoderich három évig sikertelenül ostromol-
ta, végül is megállapodtak abban, hogy közösen fognak uralkodni Itália felett. Theoderich azon-
ban néhány nap múlva családjával, rokonaival és híveivel együtt lemészároltatta új „barátját” és
szövetségesét. 493-ban Theoderichet a gótok Itália királyává kiáltották ki, s ezzel létrejött a keleti
gót vagy Osztrogót Királyság, amelynek hatalma nemcsak Itáliára és Szicíliára terjedt ki, hanem
Raetiára, Noricumra, Pannóniára és Illyricum északnyugati részére is.
A Hun Birodalom összeomlása után a Tisza vidéke és az egykori Dacia a Gepida Királyság
birtokában volt. 488-ban a Kárpát-medence északnyugati részén élő kisebb germán törzsek
áttelepültek Itáliába, s helyüket az északnyugat felől benyomuló langobardok foglalták el, akik
a 6. század első felében kiterjesztették uralmukat Pannóniára is. 551-ben és 566-ban háborúba
keveredtek a szomszédos gepidákkal. Első alkalommal a langobardok, második alkalommal
a keletrómaiakkal szövetséges gepidák arattak győzelmet. Alboin langobard király 567-ben
szövetséget kötött Baján avar kagánnal, s avar segítséggel legyőzte Kunimund gepida királyt,
akinek lányát, Rosamundát feleségül vette. A gepidák egy része a langobardokhoz csatlakozott,
másik részük pedig a Kárpát-medencébe benyomuló avaroknak hódolt meg. A langobardok
avar szövetségesüktől félve 568-ban elhagyták Pannóniát és Itáliába vonultak. Ez volt a nagy
germán népvándorlás utolsó hulláma. A Kárpát-medence a langobardok elvonulása után avar
uralom alá került.
A frankok betelepülése római területre más módon ment végbe, mint az eddig ismertetett
népek vándorlása. Ők már a 3. század végén szövetséget (foedus) kötöttek a rómaiakkal, s a to-
vábbiakban csendben, szinte észrevétlenül tolták előre településterületüket dél felé a Rajna bal
partján, elsősorban Toxandriában, a mai Hollandia és Belgium területén. Számosan töltöttek
be közülük magas pozíciókat a római hadseregben. A Rajna bal partján élő frankok a rómaiak,
a jobb partiak a hunok szövetségesei lettek, s a mauriacumi csatában mindkét oldalon frankok
harcoltak egymás ellen. Az 5. század második felében a középső Rajna mentén nyomultak elő-
re, sorra megszállták a bal parti városokat: 459-ben Mainzot, 475-ben Triert és Metzet. A frank
nép sok kisebb törzsből állott. E törzsek két csoportra oszlottak: a száli frankok a Rajna alsó
folyásánál, a tenger közelében éltek, a ripuári frankok pedig a Rajna középső folyása mentén.
Nevük jelentése „bátor, merész, vad” (Sevillai Isidorus szerint nevüket „a feritate morum” kap-
ták). Az 5. század második felében a száli frankok között vezető szerepet töltött be a Meroving
nemzetség. Ennek őse a Tours-i Gergely által feljegyzett frank hagyomány szerint az 5. század
közepén élt Merovech volt. Az ő fia volt Childerich (458–481), az első történetileg igazolható
száli frank törzsfő, akinek sírját a 17. században megtalálták Tournai-ban. Fia, Chlodvig, 486-
ban legyőzte Syagriust, aki a Nyugatrómai Birodalom végnapjaiban önálló királyságot hozott
létre a párizsi medencében. Chlodvig ezután sikeresen eltette láb alól a rivális frank törzsfőket
és saját rokonait is, egyesítette a frank törzseket, s a Rajna és a Szajna közötti területen lét-
5. Rómaiak és barbárok együttélése ■ 93
rehozta a Frank Királyságot. 496-ban megkeresztelkedett, ezzel elnyerte a galliai püspökök

támogatását. A frankok – a többi germán néptől eltérően – a kereszténység katolikus változatát
vették fel.
Végül meg kell emlékeznünk az angolok, szászok és jütök vándorlásáról, akik az 5. szá-
zadban Észak-Németország partvidékéről kiindulva partra szálltak a rómaiaktól kiürített
Britanniában. A kelta nyelvű brit őslakosságot nyugat és észak felé szorítva, fokozatosan meg-
szállták a sziget nagy részét, s hét kis helyi királyságot hoztak létre. A germán hódítók és a kelta
brit őslakosság közti küzdelmek emlékét őrzi Artúr király mondaköre.
Az alamannok vagy alemannok – akiket a források először a 3. század elején említenek –
a Rajna és a Duna közötti ún. Agri Decumatest védő római limes mentén éltek. Több kisebb
törzsből, néptöredékből verbuválódtak, amint azt nevük is mutatja (Alamanni: ’minden em-
ber’). A szvév vagy szvéb népcsoporthoz tartoztak, ezért később „sváboknak” nevezték magu-
kat. A 3. század végén megszállták a Róma által feladott Agri Decumatest. Az 5. század elején
a Rajnáig nyomultak, s egyes csoportjaik áttelepültek a bal partra, Elzászba, mások pedig az
5. és 6. században a mai Svájc területét szállták meg egészen a Jura-hegységig. A 6. század ele-
jén Alemannia frank fennhatóság alá került.
Csak a 6. század közepén tűnnek fel a forrásokban a bajorok (Baiovarii), akik a század első
felében lépték át a Duna vonalát – az egykori római limest – s nyomultak előre az Alpok lábáig.
Eredetükről, 6. század előtti történetükről semmit sem tudunk. A 6. század közepén frank
uralom alá kerültek. A pogány bajorok csak a 7. és 8. században vették fel a kereszténységet.
A bajoroktól északra éltek a türingek, akik először a 4. század végén bukkannak fel a ró-
mai forrásokban toringi néven. A nép magját az idősebb Plinius és Tacitus által is említett
hermundurok alkották, s idővel egyéb germán néptöredékek is csatlakoztak hozzájuk. Az
5. század első felében hun uralom alá kerültek, majd önálló királyságot alkottak. A frank ha-
gyomány szerint Chlodvig édesanyja türing nő volt. 530-ban frank uralom alá kerültek, de
kereszténnyé csak a 8. században lettek.
5. Rómaiak és barbárok együttélése

A népvándorlás során a Nyugatrómai Birodalom területén egy sor germán királyság jött létre:
Észak-Afrikában a vandáloké (429–534); Aquitániában (418), majd Hispániában (507–711) a
vizigótoké és a szvébeké (411–585); Galliában a burgundoké (443–534) és a frankoké (486), Itá-
liában Odoaker királysága (476–493), majd az osztrogótoké (493–555), végül a langobardoké
(568–774). A Frankok Királysága kivételével egyik sem bizonyult tartósnak.
De nemcsak a királyságok tűntek le a történelem színpadáról, hanem az említett germán
népeknek sem maradt nyoma. Nyelvük az első évezred végére eltűnt, emléküket csak tarto-
mánynevek (Burgundia, Andalúzia) és helynevek őrzik. Az egykori germán királyságok terü-
letén ma különféle újlatin nyelveket (olasz, spanyol, katalán, portugál, francia) beszélnek. A
Római Birodalom területére betelepült germánok elég hamar asszimilálódtak, nyelvileg beol-
vadtak a római lakosságba. Ez azért történhetett meg, mert a római, illetve romanizált népes-
ség sokszoros számbeli fölényben volt a betelepülő germánokkal szemben. A barbár királysá-
gokat alkotó gentes létszáma a legtöbb esetben százezer alatt maradt, s csak a legnagyobb népek
lélekszáma haladta meg ezt. A népvándorlásban résztvevő valamennyi germán nép együttes
létszáma nem érte el az egymilliót, míg a Nyugatrómai Birodalom lakosságát 400 körül kb.
15–20 millióra becsülhetjük. Sűrűbb germán népesség csak a két határfolyó, a Rajna és a Duna
mellékén települt meg, délebbre csak elszórt szigeteket alkottak a germán települések. Jól mu-
tatja ezt a germán típusú temetkezések és a germán eredetű helynevek sűrűsége. A Szajna és
a Rajna között elég sok a germán eredetű helynév (kb. 30%), Burgundiában azonban arányuk
csak 2,3%, Aquitániában pedig 0,2%. A római időkben a latin-germán nyelvhatár a Rajna és a
Duna mentén húzódott. A korai középkorban a germán nyelv és etnikum csak ott tudott felül-
kerekedni, ahol sűrű volt a germán település, s közvetlen érintkezésben voltak a Rajnán túli
saját népi területeikkel. Ennek következtében a Rajnától délre és nyugatra mintegy 100–200,
a Dunától délre, az Alpok előterében – az egykori Raetia és Noricum tartományok terüle-
tén – mintegy 200–300 kilométert nyomult előre a germán nyelvterület. Az újonnan szerzett
germán nyelvterületen belül a 9. századig éltek újlatin nyelvszigetek – főleg Brabantban, Trier
és a Bodeni-tó környékén, valamint Bajorországban és Felső-Ausztriában – ezek azonban a
középkor derekára felszívódtak. A 2. évezred elejére kialakult a máig érvényes francia–német,
illetve olasz–német nyelvhatár, ami nagyjából megfelel a mai országhatároknak. Ettől délre a
germánok beolvadtak a római népességbe. Északról délre haladva egyre inkább ritkul a ger-
mán elem az újlatin nyelvekben: a franciában mintegy 500 frank eredetű szó mutatható ki, az
olaszban 300 langobard, a spanyolban 60 vizigót, a portugálban pedig 4 szvéb eredetű szó őrzi
az egykori germánok emlékét.
Bármilyen felfordulással, néhol (főleg a vandálok dúlta Észak-Afrikában) komoly pusz-
títással járt is a germánok vándorlása és betelepülése a birodalom területére, az kétségtelen,
hogy nem azzal a szándékkal érkeztek, hogy megdöntsék Rómát. Éppen ellenkezőleg. Orosius
5. századi történetíró szerint Athaulf vizigót királyt hosszú idő alatt gyűjtött tapasztalatai arra a
felismerésre vezették, hogy a birodalomnak fenn kell maradnia. A gótok fékezhetetlen barbár-
ságuk miatt a törvényeknek és az azokat megtestesítő magasabb állami életnek képtelenek ma-
gukat alávetni, pedig törvények nélkül nincs igazi res publica. Ezért a király célja, hogy gót erő-
vel megújítsa a romanizmus uralmát. Hasonlóképpen vélekedett Theoderich osztrogót király
is (aki fiatal korában csaknem egy évtizeden át élt Konstantinápolyban, s elsajátította az antik
műveltséget): „örvendezünk, hogy római törvények alatt élhetünk, melyeket fegyvereinkkel
remélünk megoltalmazni”. Gyermekeit római műveltségre nevelte, s Prokopiosz (†562) bizánci
történetíró szerint „gondosan vigyázott, hogy fenntartsa az igazságszolgáltatást, szilárd alapon
őrizte a törvényeket, megvédte az országot és biztonságban megőrizte a körös-körül élő bar-
bárokkal szemben”. Theoderich mindenütt helyreállítatta a római épületeket, a fürdőket és a
megrongálódott vízvezetékeket, csatornákat, utakat, hidakat.
A római felfogás szerint a barbárok törvény nélkül élnek (Barbari sine lege vivunt), s azáltal
válnak barbár gentesből állami életre alkalmas néppé (populus), hogy joggal élnek, azaz aláve-
tik magukat a jognak, az írott törvényeknek. Ezt megvalósítani: ez Róma hivatása a barbárok-
kal szemben. A keleti és a nyugati birodalom vezető szellemeiben egyaránt élt az a hit, hogy
Rómának a barbárokkal szemben kultúrmissziót kell teljesítenie, s a birodalmat a barbárok be-
vonásával, az ő katonai erejük segítségével kell fenntartani, szervezetileg átalakítani. A konstan-
tinápolyi császári udvarban a 4. században fontos szerepet játszott Themistios (†388) filozófus
szerint a császár feladata, hogy a limesen túli barbárokat beillessze az isteni uralom földi rend-
szerébe, az impériumba. A barbárokat meg kell nyerni, meg kell őket téríteni a római kultúra
számára. A barbár királyoknak a császárok különféle római címeket (magister militum, patricius,
consul) adtak, kitüntető jelvényeket, díszruhákat küldtek nekik, s azok büszkén vallották magu-
kat a konstantinápolyi császár alattvalóinak, főtisztviselőinek, az ő nevében gyakorolták hatal-
mukat. Ezt az is kifejezésre juttatta, hogy a 6. század

közepéig pénzeiken ott szerepelt a császár képmása
és neve, saját monogramjuk legfeljebb az érem há-
tán volt látható, okleveleikben pedig a római datálást
használták (a consuli évek szerint). Amíg csak a csá-
szár névleges, elvi felsőbbségéről volt szó, addig nem
volt probléma, de midőn ténylegesen érvényesíteni
akarta hatalmát a barbár királyságok területén (pél-
dául I. Iustinianus), akkor fegyverrel ellenálltak. Egy
idő után azonban a császár hatalmának ez a szimbo-
likus, névleges elismerése is megszűnt.
A barbár királyok gondolkodását jól kifeje-
zi Sigismund (516–523) burgund király levele
Anastasius keletrómai császárhoz, melyben trónra
lépését jelenti be. Amikor a levelet írta, a császárnak
már semmi tényleges hatalma nem volt a Burgund
Királyság felett, a foedust már fél évszázaddal koráb- Népvándorlás kori germán viselet
ban felmondták. (San Paolo-biblia, 9. század)
„Apám halálával, ki Felséged császári udvarának
hűséges fia volt s nagyjai közé tartozott, kötelességemnek tartom, hogy szolgálatom legelső lé-
péseit Császári Felséged védnöksége alá helyezzem [...] Népem Felségedé. Amikor népemnek
parancsolok, igazában Felségednek engedelmeskedem [...] Enyéim között királynak mutatom
magam, ám tudom, hogy csak Felséged katonája vagyok. Általam igazgatja Felséged a székhe-
lyétől távol eső vidékeket.”
Később azt írta a császárnak, hogy „őseim mindig hódolattal viseltettek a császárság iránt.
Azokat a méltóságokat és címeket, amelyeket a császár adott nekik, mindennél többre becsülték”.
A germán királyok nagy tisztelettel viseltettek a római kultúra iránt, amelynek utolsó őszi
virágai már az ő udvarukat díszítették. A keleti és a nyugati gót királyok udvara a római senatus
mellett az antik kultúra utolsó őrző tűzhelye. Az utolsó nagy latin költő, Sidonius Appolinaris
a vizigót és burgund Galliában él, az antik örökség már említett összefoglalói és továbbadói,
Isidorus, Boëthius, Cassiodorus, Ennodius a gót királyok barátai és munkatársai. „A gót ura-
lom alatt a latin egyház a régi antik formákban érez és gondolkodik. Az egyház vezető egyéni-
ségei ugyanúgy részt vesznek a klasszikus műveltség ápolásában, mint a profánok, ugyanúgy
írnak, verselnek, ugyanúgy lelkesednek a dicső múlt emlékein, akárcsak a legfelső hivatalnoki
kar oszlopos tagjai” – írja Váczy Péter.
Az osztrogót Theoderich nagy csodálója az antik kultúrának, szívesen beszélget és levelez
tudós munkatársaival, „mert – írja Boëthiusnak – mindig kedves dolog szakértőkkel beszél-
getni a tudományokról”. Unokája, Athalarich 533-ban lelkére köti a római senatusnak, hogy
a szabad művészetek tanítóinak, a grammatica, a retorica és a jog oktatóinak az illetményeit
levonás nélkül utalják ki, hozzátéve, hogy a tanárok járandóságait nem megrövidíteni, hanem
gyarapítani kell, mert ez jobban ösztönzi őket a dicső tanulmányokra. S ugyancsak ő fontosnak
tartja, hogy olyan tisztviselői legyenek, akik igen tanultak (doctissimi). Az antik kultúrának ez
az utóvirágzása a 6. század közepéig tartott.
A rómaiak „vendégként” (hospes) fogadták a barbárokat, akik általában szövetségesként
(foederati) telepedtek római területre. A „vendégjog” (hospitalitas) alapján a római birtokosok
– elsősorban a nagybirtokosok – megosztották földjüket, marháikat és a birtokukon dolgozó

munkaerőt (colonusokat és rabszolgákat), sőt házukat is a jövevényekkel. Az osztozás mértéke
változó volt: Itáliában Odoaker katonái, majd a keleti gótok mindenből egyharmad részt kap-
tak, a vizigótok Galliában és Hispániában viszont kétharmad részt. A burgundok a szántók
kétharmadát, az erdők, rétek, legelők, gyümölcsösök és a curtis, azaz a birtokközpont felét, a
colonusoknak és a rabszolgáknak egyharmadát kapták meg. A germán telepesnek jutott részt
sorsnak nevezték. A sors csak bizonyos idő elteltével (a vizigótoknál ötven év után) vált a ger-
mán teljes tulajdonává. A bíróság előtt a római birtokos képviselte az egész birtokot, s csak ő
fizetett földadót, természetesen csak a saját része után. A felosztást római tisztviselők végezték
(delegatores). A római birtokost és germán „vendégét”, akik a javakon osztoztak, consortesnak
nevezték. Egyes forrásokból úgy tűnik, hogy főleg a germán előkelők (optimates) osztoztak a
rómaiakkal, ők kaptak sorsot, s ők ültettek birtokukra egyszerű germán katonákat, közszaba-
dokat. Ily módon a római lakosság között kis csoportokban szétszóródott germánok beillesz-
kedtek a római agrárrendszerbe, s ez megkönnyítette asszimilációjukat. Az állami birtokok és
a császári birtokok, valamint a lakatlan területek a germán királyok tulajdonába kerültek.
Nem mindenütt történt ilyen békésen az osztozkodás: a vandálok Észak-Afrikában Karthágó
környékén kisajátították a római birtokokat, a birtokosokat elűzték (a colonusok és a rabszolgák
maradhattak), s kialakították a sortes Vandalorum elnevezésű területet, ahol csak vandál birto-
kosok lehettek. Ugyancsak erőszakkal fosztották meg birtokaiktól a római nagybirtokosok egy
részét a langobardok. Ahol hospitalitas alapján történt a megtelepülés, ott is került sor inciden-
sekre. Több 5. századi forrás megemlékezik a Dél-Gallián átvonuló vizigótok rablásairól, pusz-
tításairól. Ennodius (†521) páviai püspök, Theoderich keleti gót király szolgálatában álló római,
viszont idilli képet fest a rómaiak és az osztrogótok közötti osztozkodásról Észak-Itáliában: a
közös birtoklás egyetértő barátokká tette a két birtokost, s elősegítette a két nép közeledését,
együttműködését. A Nyugatrómai Birodalom nagybirtokosainak csak egy részét érintette a
hospitalitas, osztozásra csak ott került sor, ahol a germánok megtelepültek, az ilyen területek
pedig meglehetősen ritkán, szétszórva feküdtek a viszonylag sűrűn lakott római provinciákban.
Az együttélés természetesen nem volt problémamentes. A művelt, kifinomult ízlésű római
birtokos számára nem mindig jelentett nagy élvezetet a barbár szomszéd, illetve birtokostárs,
mert amint Sidonius Appolinaris (†479/486) galliai püspök és jeles költő írja: „Hosszú hajú
horda [...] kapzsi burgundok, akik avas vajjal kenik be hajukat... és bűzlenek a fokhagymától
meg rohadt hagymától”. A köznép azonban sok helyütt „felszabadítóként” fogadta a germá-
nokat, annyira elviselhetetlenek voltak számára a késő római állam terhei, amelyek a germán
királyok uralma alatt nagyrészt fokozatosan megszűntek.
Kétségtelen, hogy a két eltérő életformájú, kultúrájú népesség együttélése sok problémával
járt, amit még a vallási ellentét is súlyosbított, hiszen a germánok ariánusok voltak, a rómaiak
pedig katolikusok. A legtöbb barbár királyságban úgy oldották meg a germánok és rómaiak
együttélését, hogy minden vonatkozásban elválasztották őket egymástól. Ez a dualizmus leg-
teljesebben az itáliai Osztrogót Királyságban és az afrikai Vandál Királyságban valósult meg. A
germánok saját nemzetségi, illetve katonai szervezetükben éltek, saját népi joguk szerint, saját
vezetőik, bíráik alatt. Többnyire településeik is elkülönültek a rómaiakétól. A rómaiak számára
továbbra is érvényben maradt a római jog, tovább működtek a római intézmények és a római
tisztviselők. Külön törvénykönyvet adtak ki a rómaiak és külön a germánok számára. A leg-
több királyságban tilos volt a germánok és rómaiak házasodása. A germánok katonáskodtak,
s nem fizettek adót. A rómaiak viszont tovább fizették a régi adókat, de nem lehettek katonák.
A római nagybirtokos arisztokrácia megőrizte gazdasági hatalmát, s hamarosan politikai po-

zíciókra is szert tett a germán király szolgálatában. Az egyházi vezetők, a püspökök csaknem
kizárólag közülük kerültek ki.
Az uralkodó a rómaiak felett a császár nevében, az ő helytartójaként gyakorolta a hatalmat,
a germánok számára viszont király volt, akit megválasztása után pajzsra emeltek, s a lándzsa
átadásával ruházták rá a hatalmat. A germán királyok a letelepedés után igyekeztek megszaba-
dulni a hatalmukat korlátozó törzsi arisztokráciától, egy részüket kiirtották, más részüket szol-
gálatukba kényszerítették. A királyi hatalom egyfelől a rendelkezésére álló, jövedelmet szol-
gáltató és eladományozható földbirtokon alapult, másfelől a kíséretre támaszkodott. A királyi
kíséret tagjai kiemelt státussal bírtak, ezt jelzi a népi jogokban a kiemelt vérdíj.
A barbár királyságok egy része rövid életű volt. Azokban, amelyek hosszabb ideig fenn-
álltak, nem lehetett sokáig fenntartani a római és a germán népesség teljes elkülönítését. A
7. században mindenütt megindult a két népesség összeolvadása. Ezt nagyban megkönnyí-
tette, hogy a 6. században a burgundok és a vizigótok, majd a 7. században a langobardok is
szakítottak az arianizmussal és áttértek a katolikus vallásra. A frankok az 5. század végén eleve
a katolikus vallást vették fel. A házasodási tilalmat és az egyéb elkülönítő intézkedéseket is
feloldották. A 7. században a vizigótoknál és a langobardoknál megszűnt a jogi dualizmus, s az
egész ország területére érvényes egységes törvénykönyvet adtak ki.
Az összeolvadás a hatalmi elit szintjén ment végbe leggyorsabban: a germán nemzetségi
arisztokrácia és a királyi kíséret tagjaiból, valamint a római nagybirtokosokból új, egységes
vezető réteg alakult ki.
A katolikussá lett uralkodó legfőbb támasza és szövetségese az egyház volt, amelynek köz-
reműködésével a germán hadikirályság fokozatosan átalakult keresztény theokratikus király-
sággá. Ez azt jelentette, hogy a király a helyi egyház fejének tekintette magát: zsinatokat hívott
össze, püspökségeket alapított és püspököket nevezett ki. A vallási életet és az egyházi viszo-
nyokat a király által kiadott törvények szabályozták. A germánok is hittek a királyi nemzetség
karizmatikus voltában, s ezt megerősítette a katolikus egyház, midőn a király hatalmát közvet-
lenül Isten kegyelméből származtatta.
A 7. században felgyorsult az etnikai egybeolvadás, a germánok átvették a túlnyomó szám-
beli fölényben lévő római lakosság nyelvét. De nemcsak nyelvileg asszimilálódtak, hanem egy
szélesebb körű általános romanizálódás is végbement: átvették a római intézményeket, az antik
kultúra elemeit. Terjedt a latin nyelv használata, a törvénykönyveket latin nyelven adták ki. De
a római lakosság is vett át egyet és mást a germánoktól. Elsősorban a viseletet, például a nadrá-
got, vagy a hosszú hajat. A császárok a 4. század végén és az 5. század elején tiltották a germán
nadrág és lábbeli viselését Róma városában és tiltották a hosszú hajat is, de az új királyságok-
ban már nem volt semmi akadálya a barbár viselet átvételének.
A germán királyságokban a gazdasági élet folytonossága sem szakadt meg, ha a forgalom in-
tenzitása mérséklődött is. A jeles belga gazdaságtörténész, Henri Pirenne így ír erről: „Nyugat-
Európa földjén az 5. században alapított barbár királyságok megőrizték az ókori civilizáció leg-
szembeötlőbb és leglényegesebb jellemvonását, a mediterrán jelleget. A Földközi-tenger, amely
körül a régi világ valamennyi civilizációja létrejött, amely elősegítette e civilizációk érintkezését,
és közvetítője volt eszméiknek és kereskedelmüknek, amelyet a Római Birodalom végül teljes
egészében bekebelezett, s amely felé Bretagne-tól az Eufráteszig valamennyi tartományának te-
vékenysége irányult, a germán népvándorlás után sem vesztette el hagyományos szerepét. Az
Itáliában, Afrikában, az Ibériai-félszigeten és Galliában letelepült barbárok számára továbbra
is a Földközi-tenger maradt a bizánci császársággal való közlekedés főútvonala, s az utóbbival

fennálló kapcsolatok lehetővé tették annak a gazdasági életnek a folytatódását, amelyet nem
tekinthetünk másnak, mint az ókori gazdasági élet közvetlen meghosszabbításának. Ennek bi-
zonyítására elegendő néhány tényre utalnunk: Nyugat, Egyiptom és Kis-Ázsia kikötői között
az 5. századtól a 8. századig folytatódott a szíriai hajózás tevékenysége; a germán királyok meg-
tartották a mediterrán medence egységének eszközét és szimbólumát, a római arany solidust;
s végül: a kereskedelem mindenfelől a Földközi-tenger felé irányult, amelyet az emberek még
mindig ugyanolyan jogosan nevezhettek volna mare nostrumnak, mint a rómaiak.”
6. A germán királyságok
A Vizigót Királyság
A vizigótok az 5. század elején Gallia déli részén, Aquitániában hozták létre szövetséges király-
ságukat, Tolosa (Toulouse) székhellyel. A hospitalitas alapján települtek le, a földek, állatok,
colonusok, rabszolgák kétharmad részét sajátítva ki maguknak. Jogi és vallási tekintetben egy-
aránt élesen elkülönültek a római lakosságtól, az összeházasodás tilos volt. A római lakosság
nem katonáskodhatott, de egyébként élhette tovább a maga életét a római jog szerint, saját
bírái és tisztviselői alatt.
A mauriacumi csatában a rómaiak oldalán harcoltak, s királyuk, I. Theoderich (418–451)
elesett az ütközetben. Utódai, a birodalom gyengeségét, zűrzavaros belső viszonyait kihasz-
nálva, igyekeztek kiterjeszteni a gót uralom területét, elsősorban dél és kelet felé. Eurich király
(466–484) már a foedust is felmondta 466-ban, kinyilvánítva ezzel a gót királyság önállósá-
gát. Ő foglaltatta írásba a vizigót szokásjogot (Codex Euricius, vagy Lex Visigothorum, 475
k.). Ezt követte II. Alarich (484–507) alatt a római lakosság jogainak kodifikálása (Breviarium
Alaricianum, vagy Lex Romana Visigiothorum, 506).
A vizigótok a 6. század elején háborúba keveredtek északi szomszédaikkal, a frankokkal,
s 507-ben Vocladis (Vouillé) mellett súlyos vereséget szenvedtek, maga II. Alarich király is
elesett. Dél-Galliát kénytelenek voltak átengedni a frankoknak, s Hispániába húzódtak, ahová
már az 5. században megkezdődött a gótok áttelepülése. Ezután több mint fél évszázadon át
belső válság, a nemesség és a királyok harca, illetve az egyes trónkövetelők küzdelme gyengí-
tette az országot. Ez annál súlyosabb következményekkel járt, mert I. Iustinianus császár resta-
urációs politikája Hispánia visszaszerzését is célul tűzte ki, 551-ben sikerült is elfoglalnia a dél-
keleti partszegélyt. Belpolitikai konszolidációra, és a királyi hatalom megerősödésére Leovigild
(568–586) király idején került sor, aki a Szvéb Királyságot végérvényesen bekebelezte a Vizigót
Királyságba, amelynek uralma már csaknem az egész Ibériai-félszigetre kiterjedt. A rómaikkal
szövetséges Szvéb Királyság 411-ben jött létre Hispánia északi részén, Bracar (Braga) szék-
hellyel. A belső viszályok által gyengített királyság állandó harcban állt a vizigótokkal, akik
585-ben végleg kiterjesztették uralmukat a szvéblakta területekre. Ekkor lett Toledo (Toletum)
a Vizigót Királyság központja, a bizánci szertartásrendet meghonosító udvar székhelye. A
7. század elején a bizánciakat is sikerült kiszorítani Hispániából.
A politikai konszolidáció azonban nem lehetett teljes és végleges, amíg a királyság germán
és római lakosságát vallási ellentét állította szembe egymással. Miközben az ország lakossá-
gának 95%-át kitevő rómaiak katolikusok voltak, a gótok az ariánus vallást követték. A lete-
6. A germán királyságok ■ 99
lepedés után kialakult az ariánus tartományi egyház, amelynek feje a király volt: ő nevezte ki
a püspököket, zsinatokat hívott egybe, amelyen a világi előkelők is részt vettek. I. Rekkared
király (586–601) 587-ben áttért a katolikus hitre, s 589-ben a III. toledói zsinat véglegessé
tette a katolikus vallás győzelmét. A katolikus vallás egyeduralma idején is fennmaradt az
egyház és az állam szoros kapcsolata. A püspököket a király nevezte ki, de ugyanakkor fontos
állami feladatokat is bízott rájuk, elsősorban a bíráskodás ellenőrzését. A püspökök fontos
szerepet kaptak az államvezetésben, mint a király tanácsadói. A király hívta össze az országos
zsinatokat, ő szabta meg a tárgyalandó témákat, s a zsinati határozatok megerősítése is az ő
joga volt. Évente kellett tartani zsinatokat az egyháztartományokban is. Az egyházi zsina-
tokon részt vettek a világi előkelők is, s a zsinatok nemcsak vallási, hanem világi ügyekkel
is foglalkoztak, szinte az országgyűlés szerepét töltötték be. Bizonyos ügyekben a zsinatok
bíróságként is működtek.
Az országos zsinat határozta meg a királyi hatalom gyakorlásának és legitimációjának fel-
tételeit is. A trónutódlás kérdése sokáig nem volt szabályozva, ezért állandó viszály tárgya volt
a király és a nemesség között. 633-ban a IV. toledói zsinat rendezte a kérdést. A zsinaton a
kor kimagasló tudósa, Isidorus, Sevilla (Hispalis) érseke elnökölt, s a királysággal kapcsolat-
ban is az ő nézetei érvényesültek. Kimondta, hogy nem a származás, hanem az alkalmasság
(idoneitas) tesz valakit királlyá. Azt pedig, hogy ki az alkalmas, a püspökök és az előkelők
döntik el. A királyt tehát választják, de nem az egész gót nép, hanem az egyházi és világi ural-
kodó elit. Megállapították a királlyá avatás szertartását is: a püspökök az ószövetségi királyok
mintájára a szent krizmával felkenik a megválasztott királyt, aki hatalmát Isten kegyelméből
(Dei gratia) gyakorolja.
A gótok áttérése a katolikus vallásra nagyban meggyorsította a gót és a római társadalom
összeolvadását, s a 7. század közepén már sor kerülhetett a gótokat és a rómaiakat elkülöní-
tő dualizmus felszámolására. Rekisvinth király (653–672) a VIII. toledói zsinaton, 654-ben
olyan egységes törvénykönyvet bocsátott
ki, amely érvényes volt az egész király-
ság területére és minden lakójára (Liber
Iudiciorum).
A 7. században fokozatosan megerő-
södött a királyi hatalom, amely leszámolt
a nemzetségi, születési arisztokráciával.
Egy új nemesség alakult ki a királyi szol-
gálat alapján.
A vizigót társadalomban a személyes
függőségi kapcsolatok bonyolult rend-
szere alakult ki. Az előkelők, a nagybirto-
kosok kis magánhadseregeket tartottak,
amelyek részben felfegyverzett szolgák-
ból (manumissi), részben a késő római
időkből örökölt bucellarii-ból álltak. A
bucellarius élethossziglani katonai szol-
gálatot vállalt, de ha minden fegyvert és
felszerelést visszaadott, amit szolgálatba Sevillai Izidor és Braulio, Zaragosa püspöke
lépésekor kapott, akkor más úr szolgá- (miniatúra, 10. század második fele)
latába is állhatott. A bucellarii a 7. században földbirtokot is kaptak, néhány rabszolga vagy

colonus családdal. Ez nem vált tulajdonukká, csak a fegyveres szolgálat fejében élvezték a bir-
tok jövedelmét. Csak abban az esetben volt örökölhető, ha az örökös is vállalta a szolgálatot.
A sajones olyan magánkatonák voltak, akiknek patronus váltás esetén nem kellett vissza-
adniuk azt a felszerelést, amelyet a szolgálatba álláskor kaptak (a később kapott adományokat
vissza kellett adniuk). Ők főleg tisztségviselők mellett teljesítettek szolgálatot és nemcsak kato-
nai feladatokat láttak el, hanem a közigazgatásban és a bíráskodásban is segédkeztek.
A leudes elnevezésű csoport tagjai személyes hűségkapcsolatban álltak a királlyal, az ő fegy-
veres kíséretét alkották. Egy részük az udvarban, a király környezetében tartózkodott, a többi-
ek saját birtokukon éltek.
A 7. század végén ismét fellángoltak a belső viszályok. Az arisztokrácia magánkatonaságá-
ra támaszkodva szembefordult a királyi hatalommal. A Vizigót Királyság utolsó évtizedeit az
arisztokrata családoknak a hatalomért vívott küzdelme töltötte ki. A meggyengült királyság
nem volt képes számottevő ellenállást kifejteni az Észak-Afrikából átkelő arabokkal szemben.
711-ben a Tāriq ibn Zijād vezette arab sereg döntő győzelmet aratott a vizigótok felett. (Tārik
adott nevet a Gibraltári-szorosnak, ahol az arab sereg átkelt az Ibériai-félszigetre: ğabal Tāriq:
Gibraltár.) Maga Roderich (710–711) király is elesett az ütközetben. A következő években az
Ibériai-félsziget nagy része arab uralom alá került.
A Vandálok Királysága
A vandálok Geiserich (428–477) királyuk vezetésével 429-ben keltek át Hispániából Afrikába,

s 439-ben a főváros, Karthágó elfoglalásával befejezték ennek a gazdag, termékeny és sűrűn
lakott tartománynak a meghódítását. A kikötőkben hajókhoz jutottak, erős flottát építettek
ki, amelynek segítségével ellenőrizték a Földközi-tenger forgalmát. Elfoglalták a Baleári-
szigeteket, Korzikát, Szardiniát és Sziciliát is, 455-ben pedig megtámadták és kirabolták Rómát.
A keletrómai flották eredménytelenül próbálkoztak a vandál tengeri hatalom megtörésével.
A vandálok sohasem ismerték el a római császárok uralmát, s végül előbb III. Valentinianus,
majd 474-ben Zénon keletrómai császár is kénytelen volt elfogadni az önálló Vandál
Királyságot. III. Valentinianus leányát, Eudoxiát hozzá is adta Geiserich fiához, Hunerichhez.
A vandálok nem a hospitalitas alapján települtek le, hanem Karthágó környékéről elűzték
a római birtokosokat (a colonusok és a rabszolgák maradhattak), s itt egy zárt vandál telepü-
lésterületet alakítottak ki (sortes Vandalorum). Ezen a területen kívül meghagyták a római
közigazgatást és a római tisztviselőket. A római kultúra is tovább virágzott a vandál uralom
alatt, s a hódítókon a 6. században már egy külsőséges romanizáció jeleit is meg lehetett figyel-
ni: római ruhákban jártak, s rendszeresen látogatták a fürdőket. A katolikus klérusnak viszont
meg-megismétlődő üldözést kellett elszenvednie, elsősorban politikai okokból, a római lakos-
ságra gyakorolt befolyása miatt. Különösen Hunerich (477–484) és Gunthamund (484–496)
királyok alatt került sor nagyarányú katolikus üldözésre. A vandálok ariánusok voltak, püspö-
keiket a király nevezte ki, s az istentiszteletek vandál nyelven folytak.
Geiserich erős királyi hatalmat épített ki, megtörte a nemzetségi arisztokrácia hatalmát.
Csak a király tarthatott fegyveres kíséretet. Pénzein a római császárok mintájára a dominus és
augustus címet használta. A trónutódlásban bevezette a senioratus elvét: a királyi nemzetség
legidősebb tagja örökölte a királyságot.
Az 5. század végén Thrasamund (496–523) király az Itáliát elfoglaló osztrogótokkal kö-

tött szövetséget, s feleségül vette Nagy Theoderich nővérét, Amalafridát. Halála után azonban
utóda, Hilderich (523–530), Eudoxia fia, lemészároltatta az özvegy királynét és gót kíséretét.
Megszüntette a katolikusok üldözését, s Konstantinápoly felé közeledett. Az ariánus vandálok-
nak ez nem tetszett, s megfosztották trónjától. Helyébe Thrasamund fia, Gelimer (530–534)
került, aki ismét a bizánciak ellen fordult. A vandál kalózok veszélyeztették Konstantinápoly
gabonaellátását és a Földközi-tenger kereskedelmi forgalmát, ezért Iustinianus császár 533-ban
expedíciós sereget küldött Afrikába Belisarius vezetésével. Belisarius legyőzte Gelimert, elfog-
lalta Karthágót, s 534-ben Észak-Afrika a vandálok uralta szigetekkel együtt ismét a keletrómai
császár fennhatósága alá került, s maradt egészen a 7. század végéig, az arab hódításig.
A Burgund Királyság
A burgundok királysága 443-ban a rómaiakkal kötött foedus alapján jött létre Gallia keleti-dél-
keleti vidékein: a Rhône és Saône folyók völgyében és a Jura hegységben.
A király a rómaiak számára császári tisztviselő, magister militum és patricius volt, a ger-
mánok számára pedig „a mi király urunk” (dominus noster rex). Gundowech király azon-
ban már 466-ban felmondta a foedust. Dél felé terjeszkedve elfoglalta Lyont (Lugdunum) és
Viennet (Vienna). A burgund királyok öccsüket vették maguk mellé társuralkodónak. A király
Lyonban, a testvére pedig Genfben (Genava) tartotta székhelyét.
A hospitalitas alapján a római birtokoshoz beszállásolt burgund a szántók kétharmad, a
rabszolgák és colonusok egyharmad részét kapta, a rétek, legelők, erdők és a házak felét kapta
meg. A római lakosság és a burgundok elkülönítését itt hajtották végre legcsekélyebb mérték-
ben. A rómaiak is katonáskodhattak, s a vegyes házasságot is engedélyezték. A burgund és a
római vérdíja között nem volt különbség. Bár külön törvénykönyv szabályozta a burgundok
(Lex Gundobada, vagy Lex Burgundionum) és a rómaiak (Lex Romana Burgundionum) jog-
viszonyait, a burgundok jogában igen erősen érvényesültek a római jogi hatások. A burgund
jog a frank uralom alatt is érvényben maradt, s még a 11. században is akadtak olyanok, akik a
professio legis alkalmával úgy nyilatkoztak, hogy ők a „burgund jog” szerint élnek. A 31 grófság
minden közigazgatási egységében (pagus) egy burgund és egy római gróf (comes) bíráskodott
együtt, az előbbi a burgundok, az utóbbi a rómaiak felett.
A törvénykönyv szerint a társadalom élén álló „nemesek” (nobiles) – akik között egyaránt
voltak burgundok és rómaiak – vérdíja 300 solidus volt. A tehetősebb szabadok, a jómódú bir-
tokosok (mediocres) vérdíja 200, a közszabadoké (minores, inferiores) és a királyi szolgáké (servi
regis) 150 solidusra rúgott. A katonáskodó szolgákért (ministerialis) 60 solidust kellett fizetni.
A burgundok azok közé a germán népek közé tartoztak, amelyek viszonylag gyorsan
romanizálódtak. Már a 4. században a limes mentén éltek, közvetlen érintkezésben, kereske-
delmi kapcsolatban a rómaiakkal, s a tartós intenzív érintkezés fogékonnyá tette őket a római
kultúra és életmód iránt. A romanizációt megkönnyítette, hogy a 6. század elején áttértek az
arianizmusról a katolikus vallásra. A burgund társadalom előkelő, tehetősebb tagjai a városok-
ban éltek a rómaiak között, s földjüket bérlőknek adták ki. Germán nyelvük a 7. századig élt,
nyelvi asszimilációjuk a 8. századra teljessé vált.
A 6. század elejétől egyre súlyosabb fenyegetést jelentett számukra a frankok szomszédsá-
ga. Ezért Gundobad (473–516) király az osztrogót Theoderich-kel szövetkezett. Ez azonban
nem segített, a burgundok többször vereséget szenvedtek, s 534-ben országuk végérvényesen a

frankoké lett. A frankok tiszteletben tartották a burgundok jogát és intézményeit, s Burgundia
regnumként tagolódott be a Frank Királyságba.
Odoaker, Itália királya
A szkir származású Odoaker, akit a germánokból álló hadsereg 476-ban Itália királyává kiáltott
ki, a római senatusszal a nyugati császári jelvényeket Konstantinápolyba küldette azzal, hogy
nincs szükség nyugati császárra, mert Itáliát Odoaker a keletrómai császár nevében fogja kor-
mányozni. Ezért a senatus a patricius címet kérte számára. Konstantinápoly azonban csak akkor
ismerte el királyságát, midőn 480-ban meghalt Iulius Nepos (476–480), az általuk legitimnek
tartott nyugati császár, akit Orestes
(Romulus Augustus apja) elűzött;
a kért patricius és magister militum
címet azonban nem adta meg neki.
Odoaker lényegében érintetlenül
meghagyta a római közigazgatást,
jogrendszert, a politikai intézmé-
nyeket, az adórendszert. A római
tisztviselők a helyükön maradtak,
a senatust is tiszteletben tartotta.
Az Odoaker által Zénón nevében vert solidus
Ariánus létére türelmes volt a kato-
likusok iránt, sőt igyekezett is ked-
vezni az egyháznak, de azért a pápaválasztásba beavatkozott. Sikerült megszereznie Szicíliát (a
vandáloktól) és Dalmáciát is. Konstantinápolyban nem nézték jó szemmel hatalmának növe-
kedését, s az osztrogót Theoderichet irányították ellene, aki 489-ben betört Itáliába, legyőzte,
majd megölte Odoakert, s 493-ban a keleti gót hadsereg őt kiáltotta ki Itália királyává.
Az Osztrogót Királyság
Az osztrogótok itáliai királyságát Nagy Theoderich (471–526) teremtette meg, aki népével
489-ben benyomult Itáliába, legyőzte Odoakert, majd a főváros, Ravenna megszerzése után a
hadsereg Itália királyává kiáltotta ki. Odoakerhez hasonlóan ő is senatusi követséget küldött
Konstantinápolyba azzal a kéréssel, hogy ismerjék el királyságát. Elődjéhez hasonlóan őt is
évekig várakoztatták, míg 497-ben megkapta az elismerést. A császár consul és patricius címet
adományozott és bíborruhát küldött neki, sőt fiává is fogadta. Pénzein a császár neve és képe
szerepelt, „dominus noster Anastasius” felirattal, de a hátoldalon ott volt saját monogramja
is. Okleveleit a római módra, a consuli évek szerint datálta. Felvette a császári ház nevét is:
Flavius Theodericus rex néven szignálta hivatalos iratait. De szívesen használta az augustus
címet is. Egy felirat „semper Augustus”-nak mondta őt, s szerette magát „iunior Augustus”-
nak, ifjabb császárnak nevezni. Midőn 500-ban Rómába látogatott, bevonulása a császároknak
kijáró szertartás szerint történt. Bár címeivel a távoli császárral való egyenrangúságot sugallta
alattvalóinak, nem tartotta magát feljogosítva törvények (leges) alkotására (ez a császár joga
volt), csak rendeleteket (edictum) adott ki. Uralmát kiterjesztette Dalmáciára, Noricumra és
Raetiára is, s 507-ben Délkelet-Galliát is megszerezte a frankok által legyőzött vizigótoktól.
Theoderich nagyvonalú külpolitikát folytatott: a barbár királyokat egy szövetségi rendszer-
be próbálta összefogni. Ezt házassági politikával vélte megvalósíthatónak: ő maga feleségül
vette Chlodvig frank király nővérét, Audofledát. Saját nőtestvérét, Amalafridát Thrasamund
vandál királyhoz adta feleségül, két ágyasoktól született leányát a vizigót és a burgund király-
lyal, unokáját a thüringek királyával házasította össze. Ez a házasságokon alapuló szövetségi
rendszer azonban nem volt tartós. Előbb a frank és a vizigót király között tört ki háború, majd
a burgundok és a vandálok is Theoderich ellen fordultak.
Az osztrogótok a hospitalitas alapján települtek meg Észak-Itáliában, a Pó sikságon, va-
lamint Rómától keletre Picenum és Samnium tartományokban. Dél-Itáliában, Campania,
Latium és Etruria területén egyáltalán nem voltak gót telepek. Ahol megtelepültek, ott a föl-
dek, állatok és a munkaerő egyharmadát sajátították ki. A gót Itáliában következetesen meg-
valósították a római és a germán népesség elkülönítését. A gótok katonaként éltek, saját joguk,
szokásaik szerint, saját katonai bíráik és tisztjeik, a millenarii (ezredesek) parancsnoksága alatt.
A római lakosság számára tovább működött a római hivatalszervezet, a hagyományos római
tisztségekkel. Rómában megmaradt a senatus, de hatásköre csak a városi ügyekre terjedt ki, a
vidéki városokban, a civitasokban tovább működtek a magistratusok. A senatus tagjai között
már néhány gót névvel is találkozunk.
A római közigazgatási beosztás továbbra is érvényben maradt, de a provinciák és a civitasok
élére Theoderich gót comeseket nevezett ki. Ez a comes Gothorum katonai parancsnok, a pol-
gári közigazgatás feje és bíró is volt egy személyben, bár ez utóbbi minőségében elsősorban a
gótok felett bíráskodott, de ha vita támadt egy gót és egy római között, akkor is ő ítélkezett,
római jogi szakértők közreműködésével. A grófok a római közigazgatási apparátus működését
is ellenőrizték. A provinciák római közigazgatásának élén a tartományi bírák (iudices provin-
ciarum) álltak, az egész ország közigazgatását a praefectus praetorio irányította. Theoderich
500-ban kiadott edictumában szabályozta királysága jogi viszonyait. Ebben hangsúlyozta, hogy
nem ad ki külön törvénykönyvet a gótoknak és a rómaiaknak, mert „miként egy szeretet érzel-
mében egyesíti őket, azt sem akarja, hogy külön törvény alatt éljenek”.
A királyi udvar székhelye Ravennában volt. A királyi tanács tagjai túlnyomórészt gótok vol-
tak, de néhány római is akadt köztük. Az udvari tisztségek betöltőit is comesnek nevezték. Egyes
művelt rómaiak magas
funkciókat töltöttek be a ki-
rály körül. A legjelentősebb
Cassiodorus volt közöttük.
Ő senatori családból szár-
mazott, s sorra töltötte be
a magasabb hivatali posz-
tokat: volt quaestor (a hi-
vatalos levelezés intézője),
patricius, majd consul, végül
ő lett az egész központi hi-
vatalszervezet feje: magister
officiorum. Theoderich ha-
lála után egy ideig egész Nagy Theoderich palotája Ravennában (mozaik, San Apollinare Nuovo)
Itália igazgatásáért felelős praefectus praetorio volt. De a gót király munkatársai közé tartozott
Boëthius, a kor kimagasló tudósa, aki a consuli méltóságot viselte, s a kancellári tisztet is betöl-
tötte. A főpapok közül Ennodius páviai püspök, híres költő tartozott Theoderich környezetéhez.
Teoderich uralma három évtizedes békét jelentett Itália számára, amely a 19. századig ekkor
állott utoljára egységes politikai vezetés alatt. Theoderich igyekezett eltüntetni a megelőző za-
varos évtizedek nyomait: helyreállíttatta a középületeket, a fürdőket, az utakat, a vízvezetéteket,
a csatornákat, kiszáríttatta az elmocsarasodott területeket. A társadalmi fejlődésben tovább
folytatódtak a késő császárkorban jelentkezett tendenciák: a kisbirtokosok betagozódása a
nagybirtok keretébe. A római lakosság tovább fizette az addigi adókat, bár Theoderich némi-
képp módosította az adórendszert: csökkentette az egyenes adókat, s felemelte a fogyasztási
adókat. A király bevételeinek zöme azonban nem az adókból származott, hanem a hatalmas
királyi birtokok jövedelméből. Itália területének egyharmada a király birtoka volt.
A gótok ariánusok voltak, de Theoderich nagy türelemmel viseltetett a katolikus római
lakosság iránt, igyekezett őket kedvezményekkel megnyerni. „Miután az istenség több val-
lást megtűr egymás mellett, nem merészelhetjük, hogy egyet erőszakoljunk rá mindenkire”
– mondotta. Ravennában ariánus és katolikus bazilikát és keresztelőkápolnát építtetett. A
zsinati határozatok megerősítése a király joga volt, s a püspöki székek betöltésébe is beleszólt.
Amikor 498-ban két pápát választottak – Symmachust és Laurentiust – őt kérték fel döntő-
bíróul. Theoderich zsinatot hívott össze, amely Symmachus (498–514) mellett döntött, de a
király csak hosszú habozás után, 506-ban ismerte el őt pápának. Habozásának az volt az oka,
hogy ebben a kérdésben két tűz közé került. Konstantinápolyban Zénon császár helyre akar-
ta állítani a krisztológiai viták nyomán megbomlott vallási egységet, s kiadta a Hénotikont,
amely a monofizita álláspontnak kedvezett. Rómában és Itáliában a monofizitáknak tett en-
gedményeket ellenezték, eretnekségnek tartották. A megválasztott két pápa közül Symmachus
ellenezte a Hénotikont, Laurentius (ellenpápa 498–507) viszont inkább Konstantinápoly felé
hajlott. Theoderich szerette volna fenntartani a jó viszonyt Konstantinápollyal, de az itáliai
katolikusokat sem akarta maga ellen fordítani. Symmachus melletti döntése feszültté tette vi-
szonyát Konstantinápollyal, sőt a római senatust is ellene fordította. Rómában a senatus volt a
római nemzeti hagyományok őrzője, s a senatus radikális tagjai közül kerültek ki a gót uralom
ellenzői, akik kapcsolatot tartottak fenn Konstantinápollyal. A pápa viszont Theoderichet tá-
mogatta, mert benne látta az ortodoxia védelmezőjét az eretnek császárral szemben. 518-ban
azonban Konstantinápolyban fordulat következett be: hatályon kívül helyezték a Hénotikont,
visszatértek az ortodoxiához, s rendeleteket adtak ki az ariánusok ellen. Az itáliai katoliku-
soknak többé már nem volt szükségük az ariánus gót király támogatására, mert helyreállt
a jó viszonyuk a császárral. Ekkor Theodorich valláspolitikája is megmerevedett, szembe-
fordult a katolikusokkal, s I. János (523–526) pápát be is börtönöztette. 526-ban határozot-
tan beavatkozott a pápaválasztásba az ő híve és jelöltje, IV. Félix (526–530) mellett. A római
senatusi ellenzékkel is leszámolt, azzal az ürüggyel, hogy egyes tagjai titkos levelezést foly-
tattak Konstantinápollyal. A senatus által is elítélt „összeesküvőket”, többek között egykori
barátját és munkatársát, Boëtiust is kivégeztette.
Theoderichnek nem volt fiú örököse, utóda leánya, Amalaswintha (Amalasuntha) fia,
Athalarich (526–534) lett. A kiskorú király helyett régensként édesanyja vezette az államügye-
ket, Cassiodorus segítségével. A római műveltségű, neoplatonikus filozófusokat olvasó, köl-
tőkkel és művészekkel barátkozó Amalaswintha szembefordult apja utolsó éveiben követett
politikájával, s a római senatusi pártra támaszkodott és Konstantinápoly barátságát kereste. Fia
korai halála után unokaöccsével, a gót királyi ház utolsó férfitagjával, a filozófus Theodahaddal
lépett házasságra. A filozófus férj azonban hamarosan (535-ben) eltette őt láb alól. Ez ürü-
gyül szolgált a Római Birodalom restaurációjára törekvő Iustinianus császárnak arra, hogy a
vandálokat legyőző Belisarius vezetésével hadsereget küldjön Itáliába, arra hivatkozva, hogy
a meggyilkolt királynő az ő védelme alatt állt. A gót nemesség és katonaság – amely eddig is
egyre nagyobb elégedetlenséggel figyelte Amalaswintha Róma- és Bizánc-barát politikáját –
erre letette és meggyilkolta Theodahadot, s egy gót katonai parancsnokot, Witigist (536–540)
kiáltotta ki királlyá. A bizánci–gót háború csaknem két évtizedig elhúzódott, a nagy váro-
sok (Róma, Milánó) többször is gazdát cseréltek. Belisarius 540-ben Ravennát is elfoglalta és
Witigist foglyul ejtette. A gótok azonban ismét erőre kaptak, s az új király Totila (541–552)
sorra aratta a győzelmeket és Rómát is elfoglalta. Totilát és utódát, Teiát végül is az új bizánci
hadvezérnek, Narsesnak sikerült legyőznie. 553-ban a háború véget ért, s Itália ismét római
(bizánci) uralom alá került. 554-ben Iustinianus kiadta a Pragmatica Sanctiót, amellyel meg-
szervezte a bizánci Italia praefectura közigazgatását. A bizánci helytartó, az exarchosz székhelye
Ravenna lett. A bizánciak azonban nem sokáig örülhettek új szerzeményüknek, mert 568-ban
megjelentek északon a langobardok.
Iustinianus azzal dicsekedett, hogy Itáliát kiszabadította a barbárok zsarnoki uralma alól
és tökéletes békét teremtett. „Az igazság azonban az volt – írja a jeles francia bizantinológus,
Louis Bréhier – hogy Itáliát ez a háború hosszú időre elpusztította, elnéptelenítette, elszegényí-
tette. A termő vidékek tönkrementek, romokban hevertek a műemlékek, utak, vízvezetékek,
gátak, a városokat összezsugorította és megtizedelte a pestis: ilyen képet festenek a kortársak
Itáliáról.” Ezután hosszú évszázadokig nem akadt senki, aki helyreállította volna az épületeket,
a fürdőket, a vízvezetékeket, kitisztíttatta volna a csatornákat. A római metropoliszok kis váro-
sokká zsugorodtak, Róma falai között birkák és kecskék legelésztek, a csatornák eliszaposod-
tak, a folyóvölgyek elmocsarasodtak, az erdő, a saltus mindenütt előretört. A római Itália ro-
mokban hevert. A 6. század végén I. (Nagy Szent) Gergely pápa úgy látta, hogy „minden elve-
szett, a városok elpusztultak, a várak lerombolva, a templomok romokban, s nincs már senki,
aki újjáépítse őket [...] Róma egykor a világ úrnője volt, és mi lett belőle? Hol van a senatus,
és hol van a nép? A senatus szerteoszlott, a nép semmivé lett. A fájdalom és a panasz kitörései
azonban napról-napra felhangzanak a lakosság még lézengő, nyomorult maradványai között.
Így emészti magát egyre inkább ez az üressé vált város”.
A Langobard Királyság
A langobardok, akikhez a gepidák, szvébek és egyéb néptöredékek is csatlakoztak, 568-ban nyo-

multak be Itáliába. Néhány év alatt elfoglalták Észak-Itáliát, amely azóta is róluk van elnevez-
ve (Lombardia). 616-tól Pavia lett a langobard királyok székhelye. A 7. században fokozatosan
előrenyomultak dél felé, megszállták Közép-Itália belső területeit, majd eljutottak délre is, ahol
Beneventumban létrejött az egyik legjelentősebb, legerősebb langobard hercegség. A „rómaiak
császára”, azaz Bizánc uralma alatt csak Ravenna és Róma környéke, a Ravennai Exarchatus és
a Római Ducatus maradt, s délen Calabria és Apulia, Nápoly, Amalfi és Gaeta kikötői, meg a
szigetek: Szicília, Szardínia és Korzika. Később a bizánciak a Pó síkság délkeleti részén bizonyos
területeket visszaszereztek és Közép-Itáliában is sikerült összekapcsolni a Ravennai Exarchatust
és a Római Ducatust, mintegy kettévágva ezáltal a Langobard Királyság területét.
A langobardok ellenségként, rabolva,

pusztítva érkeztek Itáliába, megsemmi-
sítették a római közigazgatási intézmé-
nyeket, sok előkelő rómait megöltek, s a
főpapok is kénytelek voltak elmenekül-
ni előlük. Paulinus aquileiai pátriárka
a lagunában fekvő Grado szigetére me-
nekült, s ez tekinthető szimbolikusan
Velence alapítási időpontjának, bár a szi-
get már korábban is lakott volt.
Agilulf király sisaklemeze (Firenze, Bargello) Alboin (560/65–572) király, aki a
langobardokat a Kárpát-medencéből Itá-
liába vezette, hiába próbálta a pusztítást és a szabad rablást megfékezni, 572-ben a felesége,
Rosamunda gepida királylány által szervezett összeesküvés áldozata lett. Így járt utóda, Cleph
is 574-ben, s ezután egy évtizedes király nélküli anarchia következett, midőn az egyes hercegek
gyakorolták a hatalmat a saját nemzetségi településterületükön, amelyek nagyjából megfeleltek
az egykori római civitasoknak. 584 után Authari (584–590), majd Agilulf (591–616) helyreállí-
totta a királyi hatalmat. A királyt választották, s hatalmát többnyire kénytelen volt megosztani
a hercegekkel. Az erős, néha teljesen önálló hercegségek kialakulása volt a Langobard Királyság
politikai rendszerének egyik jellemző vonása.
A langobardok nemzetségek (farák) szerint települtek le Itáliában, s a nemzetségek veze-
tőiből lettek a hercegek, a duxok. Mintegy 35 ilyen hercegség alakult ki, s a hercegek a maguk
területén közigazgatási és katonai vezetők és bírák voltak egy személyben. Északon sok kisebb
területű hercegség volt, délen két nagy: a salernói és a beneventumi, ahol a királyoknak sem-
miféle befolyása nem érvényesült, s a gyakorlatban szinte teljesen önállóak voltak. A királyok a
7. században nem egyszer az avarok segítségével próbálták féken tartani az önállósuló, lázadó
hercegeket, például északkeleten Forum Iulii (Friaul) duxait.
A langobardok a városokba is betelepültek. A hercegek székhelye is egy-egy város volt, a ki-
sebb városokban állomásozó germán katonaság pedig a comes, vagy marchio parancsnoksága
alatt állt, aki egyúttal a közigazgatást is irányította.
A királyi tisztviselőket gastaldusnak hívták. Ők igazgatták a királyi birtokokat, bíráskodtak,
s ha a királyi hatalom elég erős volt, ellenőrizték a hercegeket. Olyan területeken, ahol nem
alakult ki hercegi hatalom, ők gyakorolták a hercegek funkcióit. A meghódított területek igaz-
gatását is gastaldira bízták.
A barbár királyságok közül a langobardoknál volt a legerősebb a politikai és társadalmi
szervezet germán jellege. A nemzetségi szervezet itt élt legtovább, s a hercegségekben politikai
hatalomhoz jutva korlátozta a királyi hatalmat. A király csak személyes kíséretére (gasindi) és
saját nemzetségére támaszkodhatott. Nagyon későn, csak a 8. században jelentek meg rómaiak
a királyi udvarban, s ekkor alakult ki a király körül egy etnikailag kevert arisztokrácia. Az ural-
kodó elit másfél évszázadon keresztül csak germánokból állt. A 8. században a nagybirtokosok
mind a langobard jogot vallották magukénak. A római közigazgatási szervezet teljes felszámo-
lása miatt a római lakosság is a langobard tisztségviselők fennhatósága alá tartozott. Csak a
városokban maradtak alsóbb szintű római tisztviselők.
A római lakosság jogait nem foglalták törvénybe; a gyakorlatban egy nagyon leegyszerű-
sített, vulgáris római jogot használtak, főleg a városokban, ahol tovább élt még a római világi,
jogi írásbeliség. A katolikus egyház is

a római jogot használta (lege Romana
vivit ecclesia). A langobard népjog
írásbeli rögzítésére 643-ban került sor
(Edictus Rothari). Erre a gyűjtemény-
re kétségkívül hatással volt a király-
ság alattvalóinak túlnyomó többsége
által használt római jog. A langobard
királyok környezetében, a püspökök
körül és a városokban ott találjuk a
notariusokat, akik világi személyek vol-
tak, s akiknek – egy királyi rendelet sze-
rint – mind a langobard, mind a római A langobardok királyságának
joghoz érteniük kellett. A páviai királyi (később az Itálai Királyság) vaskoronája
palotában a 8. században iskola műkö-
dött, ahol az udvari főtisztviselők elsajátíthatták a klasszikus latin nyelvet, megismerhették az
ókori kultúrát.
A romanizáció a langobardok körében lassabban haladt, mint Galliában, de kétségtelen,
hogy a 8. században már ők is a vulgáris latint beszélték. A germánokat ezentúl csak arról lehetett
felismerni, hogy a bíróság előtt azt vallották: a langobard népi jog szerint élnek. Itáliában ugyanis
a 12. századig érvényben maradt a személyi jog elve, vagyis a bírósági eljárás az ún. professio
legisszel kezdődött, azaz a pereskedő felektől megkérdezték, hogy milyen jog szerint élnek.
A romanizáció Itáliában is akkor gyorsult fel, midőn a vallási különbségek az ariánus ger-
mánok és a katolikus rómaiak között eltűntek, ez pedig elég lassan ment. Authari király a
6. század végén a katolikus Theudelinde bajor hercegnőt vette feleségül, aki megözvegyülvén a
következő király, Agilulf hitvese lett. Agilulf már áttért a katolikus vallásra, s feleségével együtt
kolostorokat alapított (Bobbio, Monza). A langobardok egyelőre nem követték a királyi csalá-
dot, sőt Agilulf katolikus fiát, Adaloaldot (616–626) elűzték, s utódai ismét ariánusok voltak.
Rothari (636–652) alatt azonban minden városban egyidejűleg ariánus és katolikus püspök is
működött. A 7. század második felében a királyok már mind katolikusok voltak, s ekkor vette
kezdetét a langobardok tömeges áttérése is.
A langobardoknál nem került sor az állami és egyházi szervezet olyan szoros egybekapcso-
lódására, mint a vizigótoknál, vagy a frankoknál. A püspököknek nem voltak világi, politikai
feladataik, az egyház nem kapott különleges jogokat, privilégiumokat, viszont a király sem
szólt bele az egyházi ügyekbe. Kivételes dolog volt, ha a király hívott össze zsinatot, a langobard
püspökök általában a pápa által egybehívott római zsinatokon vettek részt. A langobard kirá-
lyok a pápát elismerték az egyház fejének az „egész világon”. Az egyház elvilágiasodására sem
került sor olyan mértékben, mint a Frank Királyságban.
A langobard társadalom élén a nagy hercegi nemzetségek álltak, a kisebb farák vezetői
alkották a nemesek (adalingi) rétegét. A germán társadalom zömét a fegyveres szabadok tették
ki, akik két csoportra oszlottak, a teljes fegyverzettel rendelkező barokra, a magukat teljesen
felfegyverezni nem tudó faramannira. A legszegényebb szabadok és a felszabadítottak csak íjjal
és nyíllal voltak felszerelve. A szolgarendűek között a legelőkelőbbek a személyes szolgálatot
teljesítő ministeriales és a királyi szolgák (pueri regis) voltak. A mezőgazdaságban, a földeken
dolgozó szolgarendűek neve massarii volt.
A langobardokhoz csatlakozott kisebb germán néptöredékek tagjai nem vehettek részt a

szabad fegyveres langobardok népgyűlésén. A királyi birtokokon telepítették le, s arimanninak
nevezték őket. Az uralkodótól kapott föld fejében katonai szolgálatot teljesítettek, némi adót is
fizettek, s közmunkákat is kellett végezniük. Főleg a stratégiailag fontos helyekre, s a határvidé-
ken telepítették le ezeket a katona-parasztokat. Jogilag szabadnak számítottak, de a birtokhoz
tartoztak, amelyen telkük volt, s a királyok azzal együtt adományozták el őket.
A Langobard Királyság a 8. század elején megerősödött – ebben nyilván szerepet játszott
a 7. században bekövetkezett gazdasági fellendülés is – s Liutprand (712–744) király kiter-
jesztette hatalmát a spoletói és beneventumi hercegségekre, sőt az itáliai bizánci birtokokat
is fenyegetni kezdte. Aistulf (749–756) király 751-ben elfoglalta a bizánci helytartó székhe-
lyét, Ravennát, s ezután már közvetlenül Rómára vetett szemet. Mivel Konstantinápolytól nem
várhatott érdemleges segítséget, II. István pápa a frank királyhoz, Kis Pippinhez fordult, aki
frank sereggel 754-ben és 756-ban Itáliába jött és visszavonulásra kényszerítette Aistulfot. A
langobard uralom alól felszabadult egykori bizánci területek a pápa fennhatósága alá kerül-
tek. Az utolsó langobard király, Desiderius (756–774) előbb a frankokkal létesített szövetségi
kapcsolatot (leánya Nagy Károly felesége volt), de midőn támadást intézett a pápai területek
ellen, Nagy Károly átkelt seregével az Alpokon, s ostrom alá fogta Páviát. A város eleste után
774. július 5-én Károlyt a langobardok királyává koronázták. Károly ezentúl a rex Francorum
et Langobardorum címet viselte. Ezzel megszűnt az önálló Langobard Királyság, illetve betago-
zódott a Frank Birodalomba.
IV.
A FRANK BIRODALOM
1. A Frank Birodalom a Meroving királyok idején
A népvándorlás során a Nyugatrómai Birodalom területén létrejött barbár királyságok kö-

zül csak a Frank Királyság (Regnum Francorum) bizonyult tartósnak, s ennek keretében
alakultak ki azok a politikai és társadalmi intézmények, amelyek mintául szolgáltak a latin
kereszténység országainak. A Frank Birodalom meghatározó szerepet játszott a középkori
Európa kultúrájának megalapozásában is.
Chlodvig, vagy amint a korabeli források nevezték, Chlodovechus (481–511) Syagrius le-
győzése után a Loire folyóig terjesztette ki a frank uralmat. Ezután sorra leszámolt a száli és
ripuári frank törzsfőkkel, sőt saját nemzetségének számára nem kívánatos tagjaival is, s így ő
lett a frankok egyedüli királya. Az uralom formájában bekövetkezett változást jól jellemzi az
az epizód, amelyet Gergely, tours-i püspök (†593) ír le A frankok egyháztörténete című mun-
kájában a 6. század végén (Gregorius Turonensis: Historia Ecclesiastica Francorum): Chlodvig
serege számos egyházat kifosztott, s az egyik templomból egy csodálatosan nagy és szép kely-
het raboltak el. A püspök azt kérte a királytól, hogy legalább ezt az egy kelyhet kaphassa vissza
az egyház. „A király így szólt a követhez: Gyere utánunk Saxonaeba (Soissons), mert ott fogjuk
szétosztani a zsákmányt. És ha a sors nekem juttatja ezt az edényt, teljesítem a szentatya ké-
rését. Ezután, mikor megérkeztek Saxonaeba és az egész zsákmányt halomba rakták, a király
így szólt: Kérlek titeket vitéz harcosaim, ne utasítsatok el, és részemen kívül legalább ezt az egy
edényt engedjétek át nekem. Mikor a király ezeket mondotta, a józanabb gondolkodásúak így
válaszoltak: Mindaz, amit itt látunk, a tied, dicső királyunk, de még mi magunk is uralmad alá
tartozunk. Most tehát tégy tetszésed szerint, hiszen senki sem szegülhet ellen hatalmadnak.
Mikor pedig ezek így beszéltek, egy könnyelmű, gyűlölködő, hirtelen haragú ember hangos
kiáltással magasba emelte harci bárdját, belevágta a kehelybe és így szólt: Ebből ugyan nem
kapsz, csak amit igaz úton kisorsoltunk. Erre mindenki elámult, de a király szelíd tűréssel
magába fojtotta a sérelem miatt érzett neheztelését. Fogta a kelyhet, visszaadta az egyházi kül-
döttnek, de lelke mélyén nem feledkezett meg a sértésről. Egy év elteltével megparancsolta,
hogy egész serege teljes fegyverzetben vonuljon fel, és mars mezején mutassa meg fegyvere-
inek csillogását. Miközben végigjárta a sorokat és odaért a kehely széthasítójához, így szólt
hozzá: Senki sem hanyagolta el fegyvereit úgy, mint te. Nem is jó a te dárdád, kardod meg
bárdod semmire! Ezzel kikapta kezéből harci bárdját és a földhöz vágta. Mikor az egy kissé
lehajolt, hogy felvegye, a király magasba lendítette karját, és csatabárdjával széthasította a fejét.
Ezt tetted te is Saxonaeban a kehellyel – mondotta.”
110 ■ IV. A Frank Birodalom
A történet jól kifejezi két világ, két szemlélet ütközését, s bemutatja, hogyan vált Chlodvig
a zsákmányon a többiekkel sorshúzás szerint egyenlően osztozkodó törzsfőből valódi, teljha-
talmú királlyá. Frank törzsi királyból és vezérből azonban csak akkor lett igazán király, mi-
dőn – valószínűleg 496-ban (más források szerint 498-ban vagy 499-ben, de 506 is szóba ke-
rült) – Reimsben Remigius (†533) püspök, kíséretével együtt, megkeresztelte. A germán törzsi
királyokat is megillető szakrális jelleg, az uralkodásban őket is segítő „karizma” – amelynek
szimbóluma a frank királyoknál a hosszú haj volt (a szabad férfiak, amint elérték a felnőtt
kort, rövid hajat viseltek), ha ezt levágták, elvesztették a karizmájukat – ekkor nyert keresztény
megerősítést, ekkor vált a keresztények szemében is „Isten kegyelméből” való uralkodóvá. A
késői utódok a frank, majd francia királyok az uralkodók e szakrális, karizmatikus karakterét
szemléletes legendákkal is hangsúlyozták. Hincmar (†882) reimsi érsek írta 878-ban, hogy
Chlodvig keresztelésekor „egy a hónál is fehérebb galamb csőrében egy ampullát hozott, tele
csodálatos illatot árasztó balzsammal, ezután a király, az új Konstantin kérte a keresztséget az
új Szilvesztertől (Remigius püspöktől)”. Ezzel a balzsammal kenték fel a későbbi királyokat. A
12. század elején tűnt fel először az a hiedelem, hogy a francia (és angol) király keze érintésével
a görvélykórt (scrofula, ez a nyirokcsomók tuberkolikus eredetű gyulladása) gyógyítani tudja
(ezt gyakorolták is a 19. század elejéig). A megkeresztelkedésnek volt egy közvetlen gyakorlati
politikai haszna is: ezzel Chlodvig megnyerte a galliai püspökök támogatását, ami igen fontos
volt uralma megszilárdítása érdekében.
Tours-i Gergely azt is elmondja, hogy miután Chlodvig a vizigótok legyőzésével megsze-
rezte Gallia déli felét is, 509-ben Anastasius császártól consuli címet kapott, s Toursban római
császárok módjára bíbortunikát és köpenyt (chlamyst) öltött, fejét diadémmal övezte, majd a
nép közé aranyat és ezüstöt szórt. Ettől kezdve consulnak és augustusnak szólították. Ezzel az
uralma alá került római népesség is elismerte hatalma legitimitását. Egyébként a Meroving
királyokat germán módra, a lándzsa átadásával avatták fel.
A frankok, mint a többi barbárok, nem ismerték az állam elvont fogalmát, nem tudták
az államot úgy elképzelni, mint az uralkodó személyétől független intézményt. A király az
országot saját tulajdonának, családi örökségének,
patrimoniumának tekintette, amely családjában örök-
lődik (patrimoniális királyság). A frank királyok az
országot felosztották fiaik között, a Frank Királyság te-
hát minden király elhunyta után annyi külön országra,
regnumra bomlott, ahány fiú volt a királyi családban.
Chlodvig hatalmának gyakorlásában nagyszámú, frank
katonai kíséretére (trustis) támaszkodott, amelynek tag-
jait személyes hűség fűzte hozzá, ez pedig a germánok-
nál erősebb volt minden vérségi köteléknél.
Chlodvig uralmát kelet és dél felé is kiterjesztette: si-
keres hadjáratokat vezetett az alemannok és a thüringek
ellen. 507-ben Vocladis (Vouillé) mellett legyőzte a vizigó-
tokat, s ezzel a Loire-tól délre eső területek is frank fenn-
hatóság alá kerültek (Septimania és Provence kivételével).
Chlodvignak négy fia volt, akik apjuk halála után
Chlodvig megkeresztelése négyfelé osztották az országot. Ők sikeresen folytatták
(Grandes Chroniques de France, 1415 k.) tovább apjuk hódító politikáját: 534-ben bekebelezték
1. A Frank Birodalom a Meroving királyok idején ■ 111
Burgundiát, 535-ben Provence-ot. Végleg meg-

hódították az alemannokat, 555-ben pedig a ba-
jorokat kényszerítették adófizetésre. De már ekkor
megmutatkoztak a sajátos frank öröklési rendből
adódó problémák. A négy testvér-király ugyan-
is egymással is szüntelen harcban állt. A többiek
halála után ugyan I. Clothar (511–561) ismét egy
kézben egyesítette az egész birodalmat, de ez csak
rövid ideig (558–561) tartott. Mivel neki is négy
fia volt, halála után újra kezdődött az osztozko-
dás. Négy évtizedig tartó véres családi belviszály
bontakozott ki, amelyben a királynék (Brunichild,
Fredegunde) is kiemelkedő szerepet játszottak.
Az egymással marakodó királyok többsége nem
természetes halállal távozott az élők sorából, de
a méregkeverő és orgyilkosokat fogadó király-
nék sem ágyban, párnák között végezték életüket.
Végül is az arisztokrácia megelégelte az asszonyok
véres hatalmi harcát, s Arnulf, metzi püspök (a
Karolingok egyik őse) vezetésével összefogott, s
II. Clothar (584–629), Neustria királya mögé állt,
akinek végül sikerült megszereznie Austrasia és Tours-i Gergely 7. század második felében
Burgundia királyságát is, s 613-ban a birodalmat keletkezett frank krónikájának egy lapja
ismét egyesítette. Ezt az egységet fia, I. Dagobert
(629–639) is megőrizte. Utána már egyetlen Meroving királynak sem sikerült tartósan uralma
alatt egyesíteni az egész birodalmat.
E családi viszályok során a Frank Birodalom már a 6. század végén három királyságra (tria
regna) oszlott: Neustriára (nyugati királyság, fővárosa Párizs), Austrasiára vagy Austriára (ke-
leti királyság, fővárosa Metz), valamint Burgundiára (fővárosa Lyon). Aquitánia saját hercegei
alatt a 7. században teljesen önállósult, s a belviszályok következtében a Rajnától keletre eső
területek felett is megszűnt a tényleges frank fennhatóság. Austrasiában a frankok többségben
voltak, így annak nagyobb részén a germán nyelv vált uralkodóvá, míg Neustriában a kisebb-
ségben (20–30%) lévő frankok beolvadtak a galloromán népességbe.
A szaktudomány gallorománnak nevezi azt a népességet, amelyet a Rajnán átkelő germá-
nok Galliában találtak. Lényegében romanizált gallok voltak, akik a latin nyelv vulgáris helyi
változatát beszélték. Ez már lényegesen eltért a klasszikus irodalmi nyelvtől. Tours-i Gergely
írja a 6. század végén, hogy „a filozófusok módjára beszélő rétort kevesen értik meg, de so-
kan azt, aki paraszti módon szól (rethorem intelligunt pauci, loquentem rusticum multi)”. Ez a
galloromán népesség, amelynek száma a 2. században elérte, sőt talán meg is haladta a tízmil-
liót, Chlodvig idejére kevesebb mint a felére csökkent, és a 7. században nemigen volt több
3 milliónál. A germánok száma viszont nemigen haladta meg ennek 10%-át, csak északon
érte el a 20–30%-ot. A Loire-tól délre nem települtek frankok. A germánok a 6. és 7. század
folyamán nyelvileg beolvadtak a galloromán lakosságba. Ezt megkönnyítette az azonos vallás,
hiszen a burgundok is áttértek a katolikus hitre. Ekkor azonban Gallián belül, nagyjából a
Loire folyó mentén kialakult egy újabb nyelvhatár, amely elválasztotta egymástól az ezredvégre
megszülető két újlatin nyelvet: a franciát és a provanszált (vagy oc nyelvet, oc a provanszálban

’igen’, a franciában oui, ófrancia: oil). A francia nyelv erős germán hatás alatt fejlődött ki, míg a
provanszált ilyen hatások nem érték. A legelső forrásszerű adat arra, hogy a francia már elvált
a latintól a 813. évi tours-i zsinat egyik határozata, amely arra utasítja a papokat, hogy szent-
beszédeiket fordítsák le „a falusi római nyelvre vagy németre” (in rusticam Romanam linquam,
aut in Theotiscam), hogy mindenki könnyebben megérthesse, amit mondanak. 842-ben elké-
szült az az első francia szöveg (az ún. strasbourgi eskü), amely ránk is maradt.
A Frank Királyságban gyorsabban ment a romanizált és a germán népesség egybeolvadása,
mint egyéb barbár királyságokban, mert itt nem volt olyan szigorú elkülönítés, mint másutt, s az
azonos vallás megkönnyítette az házasságot. A 6. század végére az a különbség is eltűnt, hogy a
gall-rómaiak fizették továbbra is a késő római adókat, de nem katonáskodtak, mert ez kizárólag
a frankok kiváltsága volt, akik viszont nem fizettek adót. A 6. század végére az adók megszűntek,
s a rómaiak is teljesítettek katonai szolgálatot. Leggyorsabban ment az egybeolvadás az arisz-
tokrácia szintjén. A római eredetű előkelő nagybirtokos réteg (potentes) a frank uralom alatt is
megőrizte korábbi gazdasági, társadalmi vezető pozícióit, legalábbis a Loire-tól délre eső terü-
leteken. A püspökök túlnyomó része közülük került ki. A 6. századból név szerint ismert 477
püspök közül csak 68 viselt germán nevet (14%). De helyet kapott a galloromán arisztokrácia az
államvezetésben is: a helyi közigazgatási egységek élén álló comesek közül a Loire-tól délre 28
viselt római (64%), s csak 16 frank nevet. Észak-Galliában fordított volt a helyzet: ott a grófok
háromnegyede frank volt. A 6. század második felében már a királyok udvarában is találkozunk
rómaiakkal. Idővel a római arisztokrata családokban is divatba jött a germán névadás, átvették
a germán viseletet, a frank előkelők viszont a rómaiak életmódját utánozták. Gyakori volt az
összeházasodás, s a 6. század végére kialakult egy római és frank vegyes eredetű új arisztokrácia
(nobilitas). Ez az egybeolvadás azonban jelentős kulturális színvonalcsökkenéssel járt. A galliai
senatori családok az 5. században még őrizték, ápolták a klasszikus műveltséget, s jeles latin írók
és költők kerültek ki soraikból. A 6. században azonban mindez hanyatlásnak indult. A régi
iskolák megszűntek, a zsinatok panaszkodnak a papság írástudatlanságáról. Tours-i Gergely
is arról panaszkodik műve prológusában, hogy Gallia városaiban lehanyatlott, sőt kiveszett a
szabad tudományokkal való foglalatoskodás, s az egész országban nincs egy grammatikus, aki
prózában vagy mértékes versben meg tudná írni kora történetét. A királyi kancelláriában sokáig
világiak végezték az írásbeli munkát, mert délen a római arisztokrata családokban és a városla-
kók között bőven akadtak még írástudók, a 7. század közepén azonban klerikusok vették át ezt a
feladatot. A társadalom alsóbb szintjein, a falusi népesség körében a külön temetők megszűnése
jelzi az egybeolvadás befejeződését a 7. és 8. században. A populus Francorum így vált etnikai
fogalomból politikai fogalommá: most már nemcsak a frankokat, hanem a Meroving-dinasztia
uralma alatt élő egész népességet jelentette, etnikai származására való tekintet nélkül.
A frankok és burgundok nyelvi asszimlációja után már csak a jogszokás őrizte a különböző
etnikumok közötti különbséget. A gall-római lakosság a leegyszerűsített római jog szerint élt,
a germánok pedig a saját népi joguk szerint. Chlodvig alatt került sor a száli frankok népi jogá-
nak írásba foglalására (Lex Salica), majd valamivel később elkészült a ripuári frankok törvény-
könyve is. E törvénykönyveket a későbbi uralkodók a felmerült szükségleteknek megfelelően
kiegészítették, módosították, és ismételten közzétették.
Ezek a törvénykönyvek felsorolják a különböző vétségeket, és megállapítják a fizetendő
büntetéspénzeket. A büntetés mértéke megfelelt a vétek súlyának és a sértett fél társadalmi
pozíciójának. Ezért a büntetéspénzek (vérdíjak) összegéből következtetni lehet a társadalmi
hierarchiára. Ha például valaki egy szabad frankot megölt, 200 solidust kellett fizetnie. Egy
római birtokos vérdíja csak ennek a fele volt, a szabad, de adófizető rómaiért pedig csak 62
és fél solidus volt a büntetés. Rabszolga megölésért 35 solidus járt. A királyi szolgálatot teljesí-
tők vérdíja háromszorosa volt a közönséges szabadokénak: tehát a király kíséretéhez tartozók
megöléséért 600, a királyi udvarban élő rómaiért 300 solidust kellett fizetni. Ugyanilyen magas
volt a királyi tisztviselők, a grófok és helyetteseik vérdíja is. Igen súlyosan büntették a gyermek-
gyilkosokat (600 solidus) és a terhes asszonyok gyilkosait (700 solidus). A gyilkosságért kisza-
bott büntetéspénzek igen nagy összegűek voltak, s ha sem a vétkes, sem rokonai nem tudták
megfizetni, a vétkesre halálbüntetés várt. A rokonok felelősségét a „földdobásról” (De chrene
chruda) szóló cikkely (ld. II. 2. fejezet) részletesen szabályozta. A korban végbemenő társadal-
mi változást tükrözi az a cikkely, amely a nemzetségtől való elszakadást szabályozza. A királyi
szolgálat (servitium) hathatósabb védelmet jelentett és több előnnyel is járt, mint a rokonsági
kötelékkel járó jogok és kötelességek, ezért aki ezektől szabadulni akart, lehetősége volt rá. A
Lex Salica LX. cikkelye ezt mondja: „arról, aki nemzetségétől el akar szakadni. A törvénykező
gyűlésben járuljon a thunginus elé és ott három égerfa vesszőt törjön össze a feje felett, a da-
rabokat a gyűlés helyén négyfelé szórja szét és jelentse ki, hogy lemond az esküsegítségről, az
örökösödésről és mindarról, ami őt nemzetségéhez kapcsolja. És ha ezután valamelyik rokonát
meggyilkolják, őrá sem az örökség, sem a jóvátétel nem tartozik. Öröksége a fiscust illeti”.
A társadalmi hierarchiában a legmagasabb helyet a királyi szolgálatban állók foglalták el:
a kíséret (trustis) tagjai, akik vagy a király közvetlen környezetében éltek (trustio, antrustio),
vagy az országban szerteszét a király által nekik adományozott földbirtokon (leudes), továbbá
a királyi udvarban élő rómaiak és az egyéb királyi tisztségviselők (grófok, algrófók). A királyi
szolgálat mindennél nagyobb tekintélyt és hatalmat adott, ezért ha egy szolgarendű ember a
király megbízásából járt el, annak mindenki engedelmeskedni tartozott.
A frank társadalom gerincét a szabad frankok (homo francus) alkották, akik katonáskodtak
és maguk művelték birtokaikat. A „frank” (francus) szó jelentése a 7. században átalakult, s a
jogi és társadalmi értelemben vett szabad állapot kifejezőjévé vált, az illető etnikai eredetétől
függetlenül. Tehát ilyen értelemben homo francus lett a római kisbirtokos, vagy a nem frank
származású germán is.
Az elszegényedett szabadok közül egyre többen kényszerültek a hatalmas földbirtokosok
(potentes) védelme, patrociniuma vagy mundiburdiuma alá. Az ilyen gazdaságilag, vagy sok-
szor személyükben is függő szabadok megőrizték jogképességüket, azaz pereskedhettek, ta-
núskodhattak, de nem számították őket a teljesen szabadok közé. A félszabadok (litus) közé
tartoztak a felszabadított rabszolgák, és a Dél-Galliában nagy számban élő, röghöz kötött
colonusok. A társadalmi ranglétra legalján a rabszolgák voltak, akiket a servus és a mancipium
mellett ekkoriban kezdtek a sclavus szóval jelölni, mert a frankok többnyire a pogány szlávok
közül szerezték rabszolgáikat (ebből lett a francia esclave, és az angol slave: ’rabszolga’). A rab-
szolgák a nagybirtokosok villagazdaságait művelték, és ház körüli szolgálatokat végeztek, de
egyre többen voltak köztük olyanok is, akiket telekre ültettek, azon önállóan gazdálkodtak,
házuk és családjuk lehetett, s terményjáradékkal tartoztak a földbirtokosnak (servus casatus).
Rabszolgát felszabadítani a „király előtt”, vagy az „egyház előtt” lehetett. Az előbbi ún. dé-
nár-dobással (per denarium) történt: a rabszolga a királyi tisztviselő előtt egy dénárt nyújtott
át urának, aki a rabszolga kezét megragadva a háta mögé dobta a dénárt. De történhetett a
felszabadítás a püspök előtt is. A felszabadított rabszolga nem vált teljesen szabaddá, továbbra
is ura, illetve az egyház szolgálatában maradt (libertinus illetve tabularius).
A frank király hatalma személyes jellegű és elvben korlátlan volt, csak Istennek tartozott
felelősséggel. Ő rendelkezett a parancsolás, tiltás és büntetés hatalmával, amelyet a korabeli
források a bannum szóval fejeztek ki. Bizonyos esetekben ezt a bannumot, vagy annak egyes
elemeit, jogosítványait átruházhatta megbízott tisztviselőire, kíséretének tagjaira. A királyi ha-
talom a hatalmas földbirtokon alapult, amelyeket a királyi család Rómától örökölt, vagy hódí-
tás útján szerzett. A római állami birtokok, a császári magánbirtokok, valamint a lakatlan terü-
letek a barbár király tulajdonába kerültek A királyi család magánbirtoka és az ország fogalma
a kortársak tudatában teljesen egybefonódott, mindkettő a király birtoka, patrimoniuma volt.
Az ilyen uralmi formát nevezzük patrimoniális királyságnak. Hóman Bálint ezt a királyságot
így jellemzi: „Az állammal e korban egyértelmű királyság – a regnum – fogalmában a király
közhatalmán kívül a patrimoniumban gyökerező földesúri magánhatalom is bennfoglaltatik.
A felségjogok és a király földesúri jogai, az államháztartás és a királyi magángazdaság [...] szin-
te elválaszthatatlanul egybeforrva jelentkeznek. Az egykorúak szemében a közhatalom erejé-
nek fokmérője a királyi magánhatalom terjedelme volt [...] A király a maga közjogi akaratának
csak akkor és addig szerezhetett érvényt, ha és amíg patrimoniális magánhatalma meghaladta
alattvalóinak földesúri hatalmát.”
Ez utóbbi tényben rejlett a rendszer gyengéje. A királyok – különösen a szüntelen csa-
ládi viszályok idején – állandó birtokadományozásokkal biztosították a szolgálatukban álló
emberek hűségét. Az egyház is hatalmas adományokban részesült. Ezek az adományok nem
voltak feltételhez kötve, s a megadományozott magántulajdonába mentek át. Az ilyen bir-
tokokkal (allodium, patrimonium) a tulajdonos szabadon rendelkezhetett. Ahogy a királyi
család eladományozható birtokai fogytak, úgy gyengült a királyi hatalom, s úgy erősödött a
nagybirtokos arisztokrácia.
A kormányzat központja a királyi udvar volt, amelyet jellemző módon a király családjának
(familia regis), a király házának (domus regis) neveztek. Ez a familia a fegyveres kíséret (trustis)
tagjaiból (antrustio), és a különböző udvari főtisztviselőkből (optimates) állt. Ez utóbbiak kö-
zött eleinte a palotagróf (comes palatinus, comes palatii) volt a legelőkelőbb. Ő a király nevében
bíráskodott, s irányította az udvari szertartásokat. Fontos szerepet töltött be a referendarius,
aki az okleveleket szerkesztette és őrizte a király pecsétjét. Munkájában a cancellarius és az
írnokok (scribae) segítették. A királyi kincstárat a cubicularius (vagy thesaurarius) kezelte,
azért nevezték így, mert a kincstárat az uralkodó hálószobájában (cubiculum) őrizték. Az ud-
var mindennapi életéért, ellátásáért a senescalcus (’öreg szolga’, ebből lett a francia sénéchal)
felelt. Az étkezésekre, főleg a borokra a pohárnok (pincernarus) felügyelt. Az istállógróf (comes
stabuli, francia connétable, constable) a lovakért, kocsikért felelt és az udvar utazásait szervezte
a marsallok (marescalcus, francia maréchal) közreműködésével. A király familiaja rendszerint
ide-oda vándorolt a királyi birtokok között. Állandó székhely még nem volt, bár a királyok
szívesen tartózkodtak egyes városokban, mint Párizs, Orléans vagy Soissons.
Idővel egyre fontosabb szerepet töltött be, s a központi kormányzat élére került a „háznagy”,
a maior domus. Ő eredetileg a főleg Neustriában fekvő királyi birtokok (fiscus) gazdálkodására
felügyelt és bíráskodott az ott élő népek felett. A 7. században már ő volt az ország legfőbb
tisztségviselője, a kíséret és a hadsereg parancsnoka, aki a kiskorú király nevében ténylegesen
kormányozta az országot.
A területi közigazgatás alapegysége a grófság (comitatus) volt. Az egykori római területeken
ez az egykori civitasok területével volt azonos. A frank területeken, elsősorban Austrasiában az
egykori germán szállásterületekből (gau) alakult ki. A grófság élén a gróf (grafio), vagy a főleg
délen használatos latin elnevezéssel, a comes állott, aki a maga területén a király nevében, az ő
megbízásából a bannumot gyakorolta. A közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az adószedés
egyaránt az ő feladata volt, de ő hívta hadba a grófság szabad, fegyverforgató férfiait is. A gróf
saját familiája köréből maga választotta ki és javadalmazta helyetteseit (obgrafio, vicecomes).
A grófság kisebb területi egységekre oszlott: római területen vicariákra, élükön a vicariusszal,
frank lakta területeken ennek alapja az ősi germán tizedes rendszerű beosztás volt: a század
(centena), élén a századossal (centenarius vagy thunginus). A grófokat a király nevezte ki, nem
egyszer a közrendű szabadok közül. A 6. században az volt a gyakorlat, hogy a grófok olyan
területen hivataloskodtak, ahol nem volt saját birtokuk. A 7. században megfordult a hely-
zet: 614-ben II. Chlothar edictuma előírta, hogy a grófot az illető megyében élő birtokosok
közül kell kinevezni. Ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a grófi tisztség egy-egy családban
öröklődjék, önállósuljon és területi hatalom kialakulásának alapjává váljék. A király a grófokat
időnként alkalmi küldöttekkel (missi ad hoc) ellenőriztette.
Alakultak több grófságra kiterjedő, nagyobb területi egységek is: a hercegségek (ducatus).
A duxot a király nevezte ki, de a 7. században már egy-egy családban öröklődött a tisztség.
A Rajnától keletre a hercegség egy-egy nép, vagy törzs területére terjedt ki, így jöttek létre a
germán törzsi hercegségek.
A grófság vezetői rendszeresen tartottak bírósági üléseket (mallus, mallum). (A bírásko-
dást a Karoling állam szervezeténél tárgyaljuk részletesen.) A gallorománok felett a római jog
valamely leegyszerűsített helyi változata szerint ítélkeztek. A Loire-tól délre fekvő területeken
szinte kizárólag a római jog érvényesült. A perekben az igazság kiderítésére kétféle eljárást
használtak: az esküt és az istenítéletet (ordalia). Valakinek egy perben tett esküje annál többet
ért, minél több eskütársat (coniuratores) tudott felvonultatni. A nemzetségek tagjainak köte-
lessége volt rokonaiknak ilyen esküsegítséget nyújtani. Az istenítéletnek több változata volt:
tüzesvas-, hidegvíz-, vagy forróvízpróba, de gyakran alkalmazták a bajvívást is, abban a hitben,
hogy a viadalban Isten azt a felet segíti, akinek igaza van.
Az uralkodó jövedelmeinek nagy része a királyi birtokokról származott. A 6. században
még szedték a római adókat, a fejadót és a földadót is. Ehhez járultak a vámok és vásári ille-
tékek. A 7. századból a római adók szedése megszűnt, ettől kezdve a legfőbb pénzbeli bevételi
forrás a bíróságoktól kiszabott büntetéspénzek összege maradt. Ezeknek egyharmada a grófot
illette, kétharmada pedig a királyi kincstárba folyt be.
A királyság legfőbb támasza az egyház volt, s a családi viszályok és a széttagoltság idején
az egyházszervezet volt a Meroving-dinasztia uralma alatt álló területek összetartozásának,
egységének legfontosabb köteléke. A teokratikus királyság eszméjének megfelelően a király
az egyház védője, de tényleges feje is. Zsinatokat hívott össze, határozataikat megerősítette, s
gondoskodott végrehajtásukról. Törvényeivel szabályozta a vallási életet, alattvalóit kötelezte
a vasárnap és az ünnepnapok megülésére, a böjtök és egyéb egyházi előírások betartására. A
püspökválasztásoknál is érvényesült az uralkodó akarata. A 7. században azonban a püspökök
és apátok nagymértékben önállósultak a királyi hatalommal szemben. Az egyházi birtokok-
nak egyre nagyobb része kapott immunitast, ami annyit jelentett, hogy arra a területre királyi
tisztviselő nem tehette be a lábát, ott a bannum összes jogosítványát a püspök vagy az apát
gyakorolta, vagy saját maga, vagy világi megbízottai (advocatus) útján.
A frank hadsereg – a királyi kíséret mellett – a szabad férfiak hadba vonuló egységeiből
állt. A hadköteles szabad férfi saját magát fegyverezte fel. A frank harcos gyalogos volt, fegy-
verzetét a lándzsa, a kétkampós hajítódárda (ango) és a jellegzetes kétpengéjű bárd, a francisca
alkotta, ehhez esetleg rövid kard (spatha), majd íj is járult. A fegyverforgató férfiakat a király
márciusban seregszemlére, a „márciusi mezőre” (campus Martis) hívta össze. Ez volt a későbbi
birodalmi gyűlés előzménye, mert rendszerint itt hirdették ki az uralkodó rendeleteit, a törvé-
nyeket (capitulare). Innen indultak a hadjáratok is.
A 6. és 7. században némi gazdasági fellendülés figyelhető meg a Frank Birodalomban. A
Kelettel való tengeri kereskedelem megélénkült, Marseille és Narbonne kikötőjének forgalma
növekedett. A távolsági kereskedelem szír, zsidó és görög kereskedők kezében volt, akiknek
kolóniáival Gallia több városában találkozunk. A pénzforgalom sem szűnt meg. A Meroving
királyok tovább verették a római arany solidust. A szerényebb piaci áruforgalom szükségleteire
ezüst dénárt verettek (1 solidus = 40 dénár). A népesség növekedésére utal, hogy némely terü-
leten megindultak az irtások, kezdetét vette az őserdők feltörése.
A 7. század második felében azonban az arabok megjelenése a Földközi-tenger keleti és
déli partvidékén, majd Bizánc meggyengülése a tengeri hajózás és a távolsági kereskedelem ha-
nyatlásához vezetett. A pénzforgalom visszaesett, az aranypénz verése hosszú időre megszűnt.
A 8. századra a Frank Birodalom gazdaságilag önmagába zárkózott, mediterrán kapcsolatai
elsorvadtak, a súlypont délről északra helyeződött át, ahol nem pusztított a pestis, s a megelőző
két évszázadban növekedett a népesség.
2. A Karoling Birodalom
A Karoling maior domusok
I. Dagobert halála (639) után egyfelől tartóssá vált a birodalom részekre bomlása, másfelől a
királyi hatalom végzetesen meggyengült, mert a gazdasági alapját képező birtokállomány az
adományozások következtében igen kicsinyre zsugorodott. Ezzel szemben mindhárom állam-
ban megerősödött a nagybirtokos arisztokrácia, amely kezébe kaparintotta a helyi közigaz-
gatást, a grófi tisztséget is. A tényleges hatalom mindhárom királyságban a maior domusok
kezébe került.
A 7. században már maior domus dinasztiák alakultak ki, amelyek átvették egy-egy regnum
irányítását, s egymással vetélkedtek az egész birodalom feletti hatalom megszerzésért. Ebből a
vetélkedésből a Karolingok ősei, a Pippinidák, illetve az Arnulfingok (azért nevezik így őket,
mert Arnulf (†641) metzi püspök leszármazottai voltak) kerültek ki győztesen. I. Landeni
Pippin (†640) a 7. század első felében Austrasia maior domusa volt, őt fia, Grimoald (†662)
követte. Pippin utódainak férfiágon való kihalása után sikerült az Arnulfidáknak átvenni Pippin
örökségét. I. Pippin leányát, Beggát ugyanis Arnulf metzi püspök fia, Ansegisel vette feleségül.
Ebből a házasságból született II. Középső vagy Heristali Pippin (†714), aki a princeps Francorum
címet is megszerezte. A Pippinidák fő ellenfelei Neustria háznagyai voltak, akik közül a legki-
emelkedőbb, Ebroin (†680) saját kezében akarta egyesíteni mindhárom királyág maior domusi
tisztségét, s ez átmenetileg sikerült is neki. Az austrasiai szabad frank katonáskodó birtokosi
réteg azonban nem tűrte a neustriaiak uralmát, s II. Pippin az ő támogatásukkal Austrasia maior
domusa lett, majd 687-ben Tertry mellett legyőzte neustriai riválisát, s ettől kezdve egészen 714-
ben bekövetkezett haláláig ő irányította az egész birodalmat. Sikeres hadjáratokat vezetett kelet
felé, s az alemannokkal és a bajorokkal újra elismertette a frank fennhatóságot.
2. A Karoling Birodalom ■ 117
Ezt a korszakot, a maior domusok uralmának korát Einhard így jellemzi Nagy Károlyról írt
életrajzában (Vita Caroli Magni): „Valójában a királynak már régóta nem volt semmi hatalma,
és a puszta királyi címen kívül semmi más tekintetben nem volt tündöklő jelenség, mert az
államkincstár és az államhatalom a palotanagyok kezében volt, akiket maior domusoknak ne-
veztek, és akiknek személyében a birodalom feletti legfőbb hatalom egyesült. A királynak nem
maradt más hátra, mint hogy csupán a királyi névvel megelégedve, hosszú hajjal, lecsüngő
szakállal üljön a trónon és úgy tegyen, mintha csakugyan ő volna az uralkodó, meghallgassa
a mindenünnen érkező követeket és távoztukkor közölje velük látszatra önálló elhatározását,
valójában azt, amire kioktatták, vagy éppen amit megparancsoltak neki. Pedig a haszontalan
királyi címen és azon a kikönyörgött életjáradékon kívül, amelyet a maior domus tetszése sze-
rint utaltak ki neki, nem volt semmi más birtoka, mint egyetlen falusi jószága. Ez is alig járt va-
lami jövedelemmel: egy ház volt rajta és csekély számú szolgaszemélyzet, amely szükségleteiről
gondoskodott és rendelkezésére állott. Bárhová kellett mennie, ökörfogatos szekéren utazott,
amelyet falusi módon egy pásztorember hajtott. Így járt be a palotába, így ment a népgyűlésre,
melyet az ország javára évenként hívtak össze. De a birodalom kormányzását a maior domus
látta el, minden bel- és külügyet ő intézett.”
II. Pippin halála után – mivel a keresztény házasságból született két törvényes fia, Drogo
708-ban, Grimoald pedig 714-ben meghalt – az austrasiaiak törvénytelen (a germán Friedelehe-
ből született) fiát, Károlyt kiáltották ki maior domusszá (714–741). Károly nemcsak jó katona
és hadvezér volt, hanem ügyes politikusnak is bizonyult. Előbb Neustriát kényszerítette ha-
talma elismerésére, majd a már teljesen önállósult és a királyi címet is felvevő Eudo, aquitán
herceget győzte le. Aquitánia – amelynek lakóit a korabeli frankok mindig Romaninak nevezik
– azonban továbbra is megőrizte tényleges önállóságát. Több hadjáratot vezetett a Rajnától
keletre: az alemannok és a thüringek felett helyreállította a frank uralmat, s a bajor herceget is
hódolatra kényszerítette.
Közben dél felől új veszély fenyegette a Frank Birodalmat. Az arabok Hispánia meghó-
dítása után, 719-ben betörtek Aquitániába és Septimaniába. Kisebb betörések után, 732-ben
maga a hispániai helytartó, Abdarrahmān indított támadást Gallia ellen. Károly azonban útját
állta, s 732. október 25-én, Poitiers mellett legyőzte őket. Károly ezért a győzelméért kapta az
utókortól a Martell (’kalapács’) nevet.
A poitiers-i csatában fontos szerepet játszott az az új fegyvernem, amelyet Károly hozott
létre, s amelynek megjelenése új korszakot nyitott a hadművészet történetében: a nehézlovas-
ság. Károly a Rajna-vidéki, kisbirtokos vagy birtoktalan szabad frankoknak szolgálat fejében
birtokot adományozott. Közülük kerültek ki a nehézlovasság tagjai, akik páncélozott bőrvértet
(brunia), fémsisakot (galea) és fém lábvédőt viseltek. Fegyverzetüket a lándzsa és a pajzs mel-
lett még hosszú kard (gladius) egészítette ki. A fegyverzetet, felszerelést és a lovat maguknak
kellett kiállítaniuk az adományozott birtok jövedelméből.
E birtokok adományozásához Károly nagyrészt az egyházi birtokokat vette igénybe. Az
egyház a Meroving királyok idején nagy birtokadományokban részesült, s tulajdonában volt a
birtokállomány egyharmada. Károly igénybe vette e birtokok nagy részét. E birtokok legfőbb
tulajdonosa továbbra is az egyház maradt, de jövedelmét – mérsékelt cenzus fizetése ellenében
– a harcos élvezte, aki a birtokot mintegy királyi precariumként (precarium verbo regis) kapta
szolgálata fejében. A Martell Károly által szekularizált birtokokért kárpótlásul rendelte el Nagy
Károly az egyházi tized fizetését.
Martell Károly síremléke (Saint-Denis-székesegyház, Párizs) Frank harcosok (11. századi miniatúra)
Martell Károlyt két fia, Karlmann és III. Kis Pippin (741–768) követte a birodalom veze-
tésében. Karlmann 747-ben kolostorba vonult.
Kis Pippin uralma elsősorban az egyházpolitika terén hozott változást. Martell Károly
ugyanis nemcsak az egyházi birtokok szekularizációját kezdte meg, hanem a püspöki és apáti
székeket igen gyakran olyan világiaknak juttatta, akik erre teljesen méltatlanok voltak, s nem
is lettek az egyházi rend tagjai, hanem teljesen nagyvilági életet éltek. Számos püspöki széket
nem töltött be, mert jövedelmeiket addig a fiscus élvezte. Pippin rendezte az apja által sze-
kularizált egyházi birtokok tulajdonjogának kérdését, majd elfogadva Bonifác, pápai legátus
reformjavaslatait, birodalmi zsinatokat (743 és 747 között) hívott össze, ahol komoly lépések
történtek a klérus és a vallási élet reformjára.
Kis Pippin elérkezettnek látta az időt arra, hogy formálisan is eltávolítsa az utolsó Me-
roving királyt. 749-ben megkérdezte Zacharias (741–752) pápát: „Ki legyen inkább a király,
az-e, akinek semmi hatalma sincsen, [...] vagy pedig az, aki az országot kormányozza?” A
pápa erre azt válaszolta, hogy „helyesebb, ha a hatalom birtokosát nevezik királynak, nem
pedig azt, aki királyi hatalom nélkül maradt.” 751-ben Pippint királlyá választották, majd
Bonifác érsek, a pápa legátusa az ószövetségi királyok mintájára a megszentelt krizmával
felkente. Ezt a szertartást a következő pápa, II. István (752–757) 754-ben a Párizs melletti
Saint-Denis-ben megismételte, midőn személyesen kereste fel a királyt. Az utolsó Meroving
királyt, III. Childericet (743–751), miután haját levágták, s ezzel az uralkodásra alkalmatlan-
ná tették, kolostorba küldték.
A pápa és a frank király közötti szövetség és együttműködés a kölcsönös érdekek alapján
jött létre. Pippinnek a királyi méltóság megszerzéséhez szüksége volt a pápa hozzájárulására.
A pápának pedig hathatós védelemre volt szüksége a langobardokkal szemben, akik Ravenna
elfoglalása után már Rómát fenyegették. Mivel Bizánc segítségére nem számíthatott, Bonifác
tanácsára Pippin felé közeledett. Pippin 754-ben és 756-ban hadjáratot vezetett a langobardok
ellen, s kényszerítette Aistulf királyt arra, hogy a Bizánctól elfoglalt területeket, a Ravennai
Exarchatust és a Pentapoliszt adja át a pápának. A Római Ducatusból és az új területekből

létrejött a „Pápai Állam”, amely 1870-ig fennállott. Pippin küldötte az elfoglalt városok kulcsa-
it elhelyezte Szent Péter sírján, ezzel mintegy átadva azokat az apostolfejedelemnek. A pápa
viszont Pippint a rómaiak patriciusává (patricius Romanorum) nevezte ki, s ezzel a pápaság
védnökévé tette.
Kis Pippin királysága
A 751-es és 754-es szentelési aktus révén Pippin – akit 751-ben a birodalmi gyűlésen frank
szokás szerint (secundum morem Francorum) pajzsra emelve királlyá kiáltottak ki – „Isten ke-
gyelméből” (gratia Dei) uralkodó keresztény király lett, vicarius Christi, azaz Krisztus földi
helytartója. A Karoling-dinasztia királyi uralma – eltérően a Merovingoktól – egyházi szer-
tartással, az uralkodó felavatásával kezdődött, s ezáltal az uralkodó a klérus tagja, „mintegy
pap” (quasi sacerdos) lett. Addig csak a vizigót és az angol királyok esetében alkalmazták a
krizmával való felkenés szertartását. II. István pápa 754-ben Pippin fiait is felszentelte, s ők is
megkapták a római patrícius címet. A források sem Pippin, sem fiai esetében nem utalnak a
megszentelt krizmával való felkenésen kívül egyéb királyavató szertartásra, koronázásra.
Pippin, immár királyként, a három regnumon kívüli országok felett törekedett visszasze-
rezni és megszilárdítani a frank hegemóniát.
Az alemannok már a 6. században frank fennhatóság alá kerültek, de a Merovingok ki-
rályságának meggyengülését kihasználva újra és újra jelentkeztek önállósági törekvéseik.
746-ban Pippin leverte utolsó felkelésüket, s leszámolt az alemann törzsi arisztokráciával.
A törzsi hercegséget megszüntették, s bevezették a frank grófsági rendszert. Új, a Frank
Királysághoz erősen kapcsolódó arisztokrácia alakult ki, amelynek soraiban az alemannok
mellett szép számmal találunk frankokat és egyéb germánokat is. Nagyarányú frank betele-
pülés is történt, s ezen a területen (a későbbi Svábföldön) meghonosodtak a frank intézmé-
nyek: a nagybirtok és a hűbériség.
A bajorok szintén már a 6. században elismerni kényszerültek a frank fennhatóságot, de
ők nagyobb mértékben megtarthatták belső önállóságukat, mint az alemannok. A 6. század
közepén tűnik fel az első bajor herceg, Garibald. Ő volt a megalapozója az Agilolfinger nem-
zetség örökletes hercegi hatalmának. Az Agilolfingok lényegében királyként uralkodtak or-
száguk felett. Szervezték az egyházat, önálló külpolitikát folytattak, s az ő kezdeményezésükre
foglalták írásba a 8. században a bajor népi szokásjogot (Lex Baiuwariorum). Odilo herceg
(736–748) a bajor törzsi arisztokráciával szemben a frankokra támaszkodott, s Martell Károly
lányát vette feleségül. Fia, III. Tassilo (748–788) 757-ben homagiumot, azaz hűbéri fogadalmat
tett Pippinnek. Az így a frank király vazallusává lett bajor herceg évi adót fizetett hűbérurának
és meghatározott számú katonával segítette őt hadjárataiban.
Pippin figyelme ezután dél felé fordult: 759-ben visszafoglalta Septimaniát és Narbonne
városát az araboktól, majd Aquitánia ellen indult, ahol Waifar herceg teljesen önálló uralkodó-
ként viselkedett. Aquitánia hódoltatása azonban nem ment könnyen, az aquitánok nyolc évig
ellenálltak, s Pippinnek csak 768-ban sikerült úrrá lennie a hercegség felett.
Kis Pippin 768-ban meghalt, birodalmát két fia, a 26 éves Károly és a 17 éves Karlmann örö-
költe. A két testvér között hamarosan nyílt háborúval fenyegető ellentét alakult ki. Karlmann
azonban 771-ben váratlanul meghalt, s ezzel Károly lett a birodalom egyedüli ura.
Nagy Károly hódításai
Nagy Károly (768–814) egyeduralkodóként folytatta elődei hódító, terjeszkedő politikáját.

Hosszú uralkodása szinte minden évében vezetett valamerre hadjáratot.
Aquitániát, amelynek népe újra és újra igyekezett szabadulni a „barbár” frankok uralmá-
tól, már 769-ben elfoglalta, s ott is megkezdte a frank grófsági rendszer kiépítését. Ezután
a langobardokkal számolt le. Desiderius langobard király, akinek lányát Károly feleségül
vette, Pippin halála után ismét a pápai terület rovására kezdett terjeszkedni, s 772-ben sorra
elfoglalta annak városait. Károly megpróbált közvetíteni, de mivel nem járt eredménnyel,
elűzte langobard feleségét és 773-ban hadseregével átkelt az Alpokon. Elfoglalta Veronát,
majd hosszú ostrom után a langobard királyok székhelyét, Paviát is. Paviában 774-ben a
langobardok királyává koronázták. Uralkodói címe ettől kezdve: „Károly, Isten kegyel-
méből a frankok és a langobardok királya és a rómaiak patríciusa (Carolus gratia Dei rex
Francorum et Langobardorum atque patricius Romanorum).” A Langobard Királyság bel-
ső berendezését érintetlenül hagyta, bár a fontosabb városokba frank grófokat nevezett ki.
Spoleto és Beneventum langobard hercegeit meghagyta birtokukban, csak évi adó fizetésére
kötelezte őket.
Károly 774-ben Rómába is ellátogatott, s megerősítette apja területi adományát a pápá-
nak. A Pápai Államot újabb területekkel (Viterbo, Orvieto, Bologna, Ferrara, Terracina) is
kiegészítette. Ekkor már Bizánc névleges fennhatósága is megszűnt Róma felett: addig a pén-
zeken a bizánci császár neve és képe szerepelt, s az okleveleket a császár uralkodási évei sze-
rint datálták, I. Hadrianus pápa (772–795) viszont 784-től kezdve a saját nevével és képével
kezdett pénzt veretni, s okleveleit saját pontifikátusa szerint datálta. Ezzel juttatta kifejezésre,
hogy szuverén államfőnek tekinti magát. Ez a szuverenitás azonban csak Konstantinápollyal
szemben érvényesült, Nagy Károllyal és utódaival szemben viszont a pápa egyre inkább függő
viszonyba került.
Károly még 781-ben és 787-ben is kénytelen volt Itáliába visszatérni, hogy a Bizánccal szö-
vetkező beneventumi herceget a frank hegemónia elismerésére kényszerítse. Ez alkalomból
napirendre került a Bizánccal való viszony kérdése is. Károly elismerte a dél-itáliai bizánci
birtokokat, s egyik leányát eljegyezte a gyermek bizánci császárral, Konstantinápoly viszont
tudomásul vette a Rómában és a Pápai Államban történteket. A jó viszony azonban nem tartott
sokáig: a bizánci anyacsászárnő, Eiréné egyházpolitikája sértette Károlyt, aki 787-ben felbon-
totta a jegyességet, majd elfoglalta Isztriát, melyet Bizánc a maga birtokának tekintett.
A Frank Birodalom déli szomszédja az Ibériai-félszigeten a Córdobai Emirátus volt. Az
Emirátusban jelentkező belső ellentéteket kihasználva Károly néhány mohamedán előkelő hí-
vására 778-ban hadjáratot vezetett a mórok ellen. Pamplona és Gerona elfoglalása után azon-
ban a frankok Zaragoza ostrománál kudarcot vallottak. A visszavonuló frank sereg utóvédjét a
Pireneusokban, a roncesvallesi szorosban a baszkok tőrbe csalták és lemészárolták. Itt vesztette
életét többek között Hroudland breton őrgróf, aki később a híres lovagi eposz, a Roland-ének
hőse lett. Ezután az arabok állandóan betörtek a Frank Birodalom déli területeire. Ennek meg-
akadályozására Vilmos, Toulouse grófja, majd Károly fia, Lajos aquitániai alkirály szerzett te-
rületeket a Pireneusok déli előterében: elfoglalták Geronát, Leridát, Barcelonát és Tortosát, és
a 9. század elején a Pireneusok és az Ebro folyó közötti területen megszerveződött a Hispániai
Őrgrófság, Barcelona székhellyel.
NAGY KÁROLY BIRODALMA

Armagh Lindisferne
A Frank Birodalom 768-ban Jarrow DÁNOK

Nagy Károly hódításai Északi-
Őrgrófságok
York
A Frank Birodalomtól függő területek
tenger
ANGOLSZÁSZ Haithabu
OB OD OK
Nagy Károly hadjáratai RIT RÁ N
KIRÁLYSÁGOK föld ME
808
íz
Elba ÁK
Érsekség
Fr
PO
Bréma
2
Canterbury OK
81
ÁSZ
Vis
Fontosabb kolostor Dorestad
z
LE
tul
SZ
a
Corvey
NG
Aachen Királyi székhely, királyi palota Sz. Bertin K
–
BO
YE
Köln
772
Aachen 806 Szorb S ZO R
LE
785
K
Od
Corbie Prüm Fulda
era
sz
Au
Rouen tr á
80
Quierzy zia
788 Őrgr.
5
Breton Párizs
799 Reims Trier Mainz
N eusztria CSEHEK
Őrgr. Á K
ORV
jna
Loir Sens Regensburg
Ra
e Hirsau Altaich M K
VO
Tours Luxeuil
Alemannia Bajor SZLÁ
AT L A N T I - Ó C E Á N Hcg. 791,
Bourges 803 Duna
St. Gallen Salzburg
B u
Pannóniai AVAROK
KA
Lyon Karintia
Aq
RA
Bordeaux
r g
ASZTÚRIAI uitá
NT
Milánó
Tisza
n i a Vienne L Aquileia O KŐrgrófság
ÁN
a Velence
u n d
León 774
ne
Bas n
Rhô
z ko Pó
79
KIRÁLYSÁG k Aniane Bobbio
9
g
Arles
Sp
o
Burgos Ravenna
HO
i a
an
b
77 yol Ő VÁ
R
Ebr
A
á
8 rgr Narbonne TO
BE K
o
d
r
Pápai K
óf. Zára ER
ri
CÓRDOBAI
d
Zaragoza Spalato
a
SZ
1
Spoletói
i-
te
80
Állam Hcg. n Raguza

Barcelona Korzika
i r
Toledo g
Róma e
r
.
EMÍRSÉG
78
Valencia Beneventói
s zig ete k Monte Cassino
7
á r- Benevento
B a le
Nápoly Dürrakhion
Córdoba Szardínia Bari
va i Em írség Hercegség
- tó l Kor
do Tirrén-
(798
F ö l tenger
d k ö BI
R
.
z Palermo
N C I)
IZÁ
i
B
AI (
BAGDADI KALIFÁTUS Szicília RÓM
KELET
-
t 500 km
e n r
g e
772-ben kezdett Károly legnehezebbnek bizonyuló katonai vállalkozásába, a még pogány

szászok leigázásába, amellyel már nagyapja és apja is próbálkozott – nem sok eredménnyel.
Erről a vállalkozásról írta Einhard: „Nem volt még egy hadjárat, amely hosszasabban, kímé-
letlenebbül és a frankok népére nézve nehezebb körülmények között folyt volna, mint ez [...]
amelyet mindkét fél páratlan elszántsággal viselt, egyfolytában harminc álló esztendőn keresz-
tül.” Valóban: Szászföldön csak 804-ben állt helyre a béke.
A szászok nem alkottak egységes államot, törzsekre tagolódva éltek. A legfőbb politikai
hatalmat a népgyűlés testesítette meg, amelyet évente egyszer tartottak a Weser folyó mel-
letti Marklóban. Minden területi egység, gau, 12 nemest, 12 közszabadot és 12 félszabadot
küldött a gyűlésre. A szász társadalom nagyrészt földművelő, állattenyésztő közszabadokból
(frilinge, ingenui, liberi) állt. Az uralkodó réteget a törzsek és nemzetségek vezetői, a „neme-
sek” (edelinge, nobiles) alkották, akiknek vérdíja hatszorta nagyobb volt a közszabadokénál.
A félszabadok (laten, liti, liberti) vérdíja fele volt a szabadokénak. E társadalmi csoportok
között szigorúan tilos volt az összeházasodás. Központi kultuszhelyük a Weser folyó partján
elterülő szent liget volt, ahol egy hatalmas fatörzsben tisztelték Wodan istent, akinek papjaik
és papnőik áldozatokat mutattak be. A papok nevezték ki évente az egyes szállásterületek, a
gauk elöljáróit.
A szászok szívós ellenállást tanúsítottak mind a frank hódítókkal, mind a keresztény hit-
térítőkkel szemben. A frankok állandóan újra és újra hadjáratot voltak kénytelenek vezetni
ellenük. A szászok látszólag behódoltak és hűséget esküdtek, de amint a frank sereg elvonult,
azonnal fellázadtak. A lázadó szászok vezetője Widukind dux volt. A frank seregeket hittérítők
követték, s az elfoglalt területeken bevezették a frank grófsági rendszert, de az átmenetileg elért
eredményeket mindig elsodorta a szászok újabb felkelése. Károly türelmét vesztve 782-ben
mintegy 4500 szászt kivégeztetett, s erőszakkal kereszteltette meg a szász gyermekeket. Miután
a kemény megtorlás sem vezetett eredményre, Károly megegyezést keresett a szász vezetőkkel.
785 karácsonyán Widukind és kísérete megkeresztelkedett. Néhány év békesség után a 790-es
években került sor az utolsó nagyobb szász felkelésre.
A béke véglegesen csak a 9. század elején állt helyre. Károly sok ezer szászt széttelepített a
birodalom tartományaiba, helyükbe frank telepeseket ültettek. 802-re készült el a szász szokás-
jog írásba foglalása, a Lex Saxonum. Szászföldön is kiépült a grófsági szervezet, a szászok las-
san kereszténnyé lettek, templomok, kolostorok épültek, püspökségek (Münster, Paderborn,
Osnabrück, Hildesheim, Halberstadt, Bréma) szerveződtek. A Frank Birodalom keleti határa
ezentúl az Elba mentén húzódott. A felkelések során nagyrészt megsemmisült törzsi vezetőré-
teg helyét új, vegyes eredetű birodalmi arisztokrácia foglalta el.
A frankok ellen fel-fellázadó szászokat támogatták nyugati szomszédaik, a tengerparton
élő frízek is. Náluk angolszász misszionáriusok (Willibrord, Bonifác) dolgoztak a 7. század
közepétől, de nem tudtak jelentős eredményeket elérni. 785-ben Károly elfoglalta Frízföldet,
grófságokra osztotta, s élükre frankokat állított. Itt is erőszak-
kal tudták csak elérni a lakosság megkeresztelkedését. A biro-
dalomba való végleges betagolódás jelképe itt is a népi szokás-
jog írásba foglalása volt 802-ben (Lex Frisonum).
A keresztény bajorokkal szemben, akik már a 6. század
óta kapcsolatban álltak a Frank Birodalommal, Károly türel-
mesebb politikát folytatott. A bajor herceg, III. Tassilo már
Pippin iránt sem teljesítette a 757. évi hűségesküben vállalt kö-
telezettségét, s igyekezett mindinkább függetlenedni a frank
királytól, bár anyai ágon rokonságban állt a Karolingokkal.
Felesége langobard királylány volt, ezért a frank uralommal
elégedetlen langobardokkal keresett kapcsolatokat. Károly fi-
gyelmeztetésére a herceg 781-ben a wormsi birodalmi gyűlé-
sen megújította hűségesküjét. 787-ben azonban már nem volt
hajlandó erre, ezért Károly hadjáratot indított ellene. Tassilo
ellenállás nélkül behódolt, de a frank sereg távozása után az
avarokkal szövetkezett. Erre Károly elfogatta és hűtlenségi
A Tassilo-kehely pert indított ellene. Halálra ítélték, családját pedig megfosz-
(Kremsmünster, 780 k.) tották minden birtokától. Károly kegyelmet gyakorolt és a
herceget családjával együtt kolostorba záratta. Bajorország élére praefectusként Geroldot ál-
lította. 798-ban Salzburgot érseki rangra emelték. A bajor egyház, főleg a salzburgi érsekség
és a passaui püspökség igen fontos szerepet játszott a kereszténység elterjesztésében a csehek
és a magyarok között.
Bajorországnak a birodalomba való betagolódása után a frankok keleten érintkezésbe
kerültek a gyepűit nyugat felé kiterjesztő avar kaganátussal. Kisebb határincidensek és ered-
ménytelen tárgyalások után 791-ben három frank hadsereg indult az avarok ellen, de jelen-
tősebb eredményt nem sikerült elérniük a sajátos nomád harcmodort alkalmazó, s mindent
felperzselve visszavonuló ellenféllel szemben. Ez volt az utolsó hadjárat, amelyben Károly sze-
mélyesen részt vett. 795-ben az avarok körében kitört belviszályt kihasználva már sikeresebbek
voltak, mert elfoglalták és kifosztották a kagán egyik székhelyét (hring), s kincsekkel megra-
kodva tértek haza. 796-ban a kagán meghódolt Pippin itáliai király előtt, a következő évben
azonban az avarok fellázadtak, s több évig tartó háborúskodás következett. Ennek az vetett vé-
get, hogy 803-ban a dunai bolgárok Krum kán vezetésével megtámadták a keleti avarságot. A
nyugati (pannóniai) avarok főnöke, a tudun békét kért, Regensburgban hódolt Károly előtt és
megkeresztelkedett. Példáját hamarosan követte a bolgárok elől a frankokhoz menekülő kagán
is. Ezzel Pannónia is frank uralom alá került, a birodalom keleti határtartománya lett. Einhard
azt írja, hogy az avar háborúk után „Pannónia teljesen elnéptelenedett”. Egyébként a frank for-
rások áradozva írnak az avaroktól zsákmányolt kincsekről. Az elfoglalt avar területek nyugati
részén, az Enns és a Lajta folyók között létesült az Avaria (provintia Avarorum) és a Sclavinia
(mert lakói a szláv karantánok voltak) nevű tartomány, amelyeket Bajorország praefectusa alá
rendeltek. Az ettől délre eső területeket a friauli őrgrófság kapta meg. A Dunántúl (Pannonia
Superior) frank felügyeletét a 803-ban szervezett Oriens praefectura látta el.
Érdekesen alakult az 5. században az angolszászok elől Bretagne-ba költözött kelta bre-
tonok viszonya a Frank Királysággal. A keresztény bretonok már a 6. században a frankok
adófizetői lettek, de nem kerültek szorosabb kapcsolatba a frank állammal. Károly 786-ban
hadjáratot indított a félszigetre, de csak kis részét sikerült elfoglalnia, s megszervezte a breton
őrgrófságot (marca Britannica). A bretonok évi adófizetés ellenében továbbra is megőrizték
viszonylagos önállóságukat.
Ugyancsak laza függő viszonyba (adófizetés) kerültek a Frank Birodalommal az Elba és
az Odera között élő szláv törzsek közül az obodriták és a vilcek, míg a Saale és az Elba között
lakó szorbok földjén Károly őrgrófságot létesített. Ugyancsak adófizetői lettek a birodalom-
nak a csehek is.
A 9. század elején a dánok fosztogatni kezdték a Frank Birodalom nyugati partvidékét. A
dán hajók eljutottak egészen a Garonne folyó torkolatvidékéig. A frankok 808-ban és 810-ben
hadjáratot vezettek a dánok ellen és az Elbától északra megszervezték a dán őrgrófságot.
A „keresztény császárság” felújítása
Nagy Károly halálakor az uralma alatt álló terület mintegy 1,2 millió négyzetkilométerre, lako-
sainak száma 15–18 millióra becsülhető. A hódítások nagyobb részét szervezetileg, közigazga-
tásilag betagolták a birodalomba. Egyes újonnan szerzett területeken őrgrófságokat szerveztek.
Végül a birodalmat a tőle lazábban függő, adófizető, de saját szervezetüket, intézményeiket
megtartó népek (bretonok, elbai szlávok, csehek), illetve tartományok (Beneventumi herceg-
ség, Pápai Állam) vették körül. Nagy Károly birodalma a Brit-szigetek és Északnyugat-Hispá-
nia kivételével felölelte az egész akkori nyugati, latin rítusú kereszténységet.
A korabeli krónikások Károly birodalmát Európával azonosították, Károlyt „Európa urá-
nak” nevezték, a költő Angilbert pedig „Európa atyja”-ként (Pater Europae) magasztalta. A
754-ben készült Mozarab Krónika szerint Martell Károly az arabok visszaverésével az „euró-
paiakat” (Europenses) védelmezte meg a közös ellenséggel szemben. A középkori Európa-tudat
megjelenése tehát a Karolingokhoz, Nagy Károly birodalmához kapcsolódik. Ennek a keresz-
tény Európának a keleti határait Nagy Károly birodalmának kiterjedése húzta meg első ízben
az Elba, Saale és a Duna folyása mentén.
Egy ilyen méretű birodalom ura, amely átfogja az egész populus Christianust, a „keresztény
népet”, már nem egyszerű király. Károly környezetében és Rómában egyaránt úgy gondolták,
hogy Nyugaton is elérkezett a római császárság felújításának ideje (renovatio Imperii Romani).
Ezen természetesen Nagy Konstantin keresztény császárságát értették. Károly egyik közeli
munkatársa, Alkuin a királyhoz írt leveleiben már 796-ban imperiale regnumnak (’császári ki-
rályságnak’) nevezte a birodalmat, s nála szerepel először az imperium christianum elnevezés
is. Alkuin szerint Károly hatalmasabb és bölcsebb, s a kormányzatban kiválóbb, mint a világ
másik két legfőbb méltósága, a pápa és a konstantinápolyi császár, akik elvesztették tekinté-
lyüket, ezért csak Károly lehet a „keresztény nép” feje. Valóban: Konstantinápolyban éppen
egy nő uralkodott: Eiréné császárné, aki saját fiát VI. Konsztantinoszt letaszította a trónról és
megvakíttatta. A 795-ben frank támogatással megválasztott III. Leó (795–816) pápa helyzete
pedig igen ingatag volt Rómában. A rómaiak súlyos bűnökkel vádolták, s tettleg bántalmazták.
A római helyzet rendezése Károlyra várt, hiszen ő volt az egyház védelmezője. A pápa ennek
jeleként elküldte neki Róma város lobogóját és Szent Péter sírjának kulcsát, s a rómaiak elől
Károlyhoz menekült oltalomért.
Károly 800 őszén Rómába ment. A pápa elleni vádak ügyében vizsgálatot rendelt el, s miu-
tán ő megesküdött, hogy ártatlan, visszahelyezte őt a pápai székbe. December 25-én került sor
a császár-koronázásra a Szent Péter-bazilikában.
A korabeli pápai és birodalmi évkönyvek így emlékeznek meg az eseményről: „És mivel
akkor a görögöknél megszakadt a császárok dinasztiája és a hatalom felettük asszonyok kezé-
ben volt, az látszott helyesnek az apostoli Leó pápa, a pápai tanácsban résztvevő összes szent
atyák, valamint a többi keresztény nép előtt, hogy a frankok királyát Károlyt császárnak ne-
vezzék, hiszen ő tartja hatalmában Rómát, ahol mindig a császárok székhelye szokott lenni,
de uralkodik a többi székvárosok felett is végig Itáliában, Galliában és Germániában.” [...] „Az
Úr születésének ezen a szent napján, mikor a király mise közben Szent Péter apostol sírja előtt
elmondott imádsága után felemelkedett, Leó pápa megkoronázta, a római nép pedig ezt kiál-
tozta: ’Éljen és győzedelmeskedjék Carolus Augustus, az Isten által megkoronázott nagy, békét
teremtő császár!’ A magasztalások elhangzása után a pápa olyan tiszteletben részesítette, mint
a régi uralkodókat, Károly pedig a »patricius« név helyett »felséges császárnak« (imperator et
augustus) neveztette magát.”
Életrajzírója, Einhard szerint Károlynak nem tetszett a dolog. Ekkor „vette fel a császári
és augustusi nevet. De ettől annyira idegenkedett, hogy, amint később megerősítette, azon a
napon nem lépett volna be a templomba, ha a pápa szándékát előre tudja”. Többé nem is ment
Rómába. Nem nevezte magát a rómaiak császárának, mint a konstantinápolyi császár, hanem
csak a Római Birodalom kormányzójának, s a frank és langobard királyi címet viselte továbbra
is. Császárrá koronázása után hivatalos címe így hangzott: „Károly, a legkegyelmesebb, felséges,
Istentől megkoronázott nagy és békét

hozó császár, aki a Római Birodalmat
kormányozza, és aki Isten irgalmá-
ból a frankok és langobardok királya.
(Carolus serenissimus augustus a Deo
coronatus magnus pacificus imperator
Romanum gubernans imperium, qui et
per misericordiam Dei rex Francorum
atque Langobardorum)”. Egyetlen
életben maradt fiát, Lajost 813-ban
Aachenban maga koronázta császár-
rá, minden pápai közreműködés nél-
kül. Hasonlóképpen történt 817-ben
Lothar koronázása is. Mindez arra utal,
hogy a császárrá koronázást másképp
értelmezték Rómában, és másképp a
császár környezetében.
Rómában a 8. században készült Az ún. konstantini adomány középkori ábrázolása
a Konstantin-féle adománylevélnek (13. század, Santi Quattro Coronati, Róma)
(Donatio Constantini, Constitutum
Constantini) nevezett hamisítvány, amely szerint Nagy Konstantin, midőn áttette székhelyét
Bizáncba, a lateráni palotát és a császári jelvényeket, valamint egész Itáliát és az összes nyugati
tartományokat átadta I. Szilveszter pápának, „mert nem jogos, hogy ott, ahová az égi császár a
papi fejedelemséget és a keresztény vallás fejét rendelte, világi császár is hatalmat gyakoroljon”.
A fiktív adománylevél arra szolgált, hogy alátámassza a pápai Kúriában kialakított elméletet,
amely szerint Nyugaton a pápa rendelkezik a császársággal, s ő ruházhatja át arra, akire akarja.
Ezt akarta kifejezni az a mozaik is, amelyet III. Leó pápa éppen 799-ben rakatott fel a lateráni
palotában. Ezen Szent Péter a pápának a lelki hatalmat jelképező palliumot, Károlynak pedig
világi hatalmat és az egyházvédői szerepet jelképező zászlót nyújtja át. Károly hatalma tehát
nem közvetlenül Istentől, hanem Szent Pétertől származik, az ő földi helytartója, vicariusa pe-
dig a római pápa. A középkor nagy politikaelméleti vitájában, hogy ki a valódi örököse a római
császárságnak, a pápaság dolgozta ki először a saját elméletét: a császárság Nagy Konstantin
adományaként a pápára szállt (translatio imperii ad papam).
Károly felfogása szerint viszont a császárságot, a „keresztény nép”, kormányzását közvetle-
nül Isten bízta reá, s ennek alapja kizárólag a saját politikai és katonai hatalma, a Frank Biro-
dalom. Császári pecsétjén a „RENOVATIO ROMAN(ORUM) IMP(ERII)” felirat olvasható,
s már a koronázás előtti években az antik műveltség megújítójaként, helyreállítójaként ünne-
pelték. Saját magát tekintette az imperium Christianum urának, s nem a pápát, akit ő helyezett
vissza tisztségébe, s akinek „alázatos engedelmességéről” ír egyik levelében. Ezért nem tetszett
neki a pápa személyét és a római nép szerepét előtérbe helyező koronázási szertartás, amely azt
a látszatot keltette, mintha a pápa iktatta volna őt be a császári méltóságba.
A császárkoronázás természetesen döbbenetet keltett Konstantinápolyban, ahol a római
császárságot egynek és oszthatatlannak tekintették. Végül azonban tudomásul vették a Nyu-
gaton kialakult új helyzetet. I. Mihály (811–813) császár 812-ben követeket küldött Aachen-
be, akik a frankok által elfoglalt Velence és Dalmácia visszaadása fejében elismerték Károly
baszileusz (császár) címét. Károly sohasem nevezte magát a „rómaiak császárának”, a kons-
tantinápolyi császárok viszont ettől kezdve hangsúlyozottan kiemelték, hogy ők viszont azok
(baszileusz tón Rómaión). Tény, hogy a keresztény világnak ettől kezdve két császára volt.
A Karoling állam szervezete
A Karolingok a Meroving politikai intézményeket fejlesztették, építették tovább. A király ha-

talma elvben korlátlan, csak Istennek felelős. Övé az uralkodói hatalom – a bannum – teljes-
sége: a parancsolás, a tiltás és a büntetés hatalma. Feladata a közbéke fenntartása, az egyház,
az özvegyek és árvák, s általában a gyengék védelme. Valamennyi felnőtt férfi alattvalója ál-
talános hűségesküt tett Károlynak, aki ezt az eskütételt többször megismételtette. Bár elvben
mindenben a király döntött, a szokásjog megkívánta, hogy döntései előtt meghallgassa az
udvari tisztségviselők, a tanács és a birodalmi gyűlés véleményét. Károly a birodalom egyes
részeinek kormányzását felnőtt fiaira bízta. 781-ben Pippint Itália, Lajost Aquitánia alkirályá-
vá nevezte ki.
A trónutódlás nem volt pontosan szabályozva. Elvben a királyi család minden felnőtt férfi
tagja jogosult volt a trónra. A birodalom felosztását fiai között Nagy Károly és utóda, Jámbor
Lajos már életében maga elvégezte, többször is (mert egyes fiaik meghaltak). Károly 806-
ban három fia között osztotta fel a birodalmat (divisio regnorum). Azonban Pippin 810-ben,
Károly pedig a következő évben meghalt. Ezért legkisebb fiát, Lajost 813-ban Aachenben
császárrá koronázta.
Az általános birodalmi gyűlés (placitum generale, generalis conventus) rendszerint az évi
hadjárat előtt gyűlt össze, s elvileg tagja volt minden szabad, fegyverforgató férfi, ezért rend-
szerint összekapcsolódott a seregszemlével. Korábban márciusban tartották (’márciusi mező’,
campus Martis), 755-ben áttették májusra (’májusi mező’, magiscampus, campus maii), mert a
hadseregben megnőtt a lovasok száma, ezért meg kellett várni a fű kizöldülését. Itt hirdették ki
az uralkodó rendeleteit, amelyek ezáltal törvényerőre emelkedtek. E törvények neve a leggyak-
rabban capitulare, de szerepelnek capitulum, decretum, edictum néven is. „A törvény a nép
hozzájárulásával és az uralkodó akaratából születik” – mondja az egyik capitulare. Nagy Károly
gyakran egy második általános gyűlést is tartott, amelyen csak a birodalom vezető tisztviselői
és főpapjai vettek részt.
A központi kormányzatnak sokáig nem volt állandó székhelye. A királyi udvar vagy akkori
„hivatalos” nevén: a palota (palatium) állandóan járta a birodalmat, hol az egyik, hol a másik
királyi birtokon szállt meg egy-két hónapra. A Karoling-család birtokai több száz különböző
birtoktestből (fiscus, Pfalz) álltak, ezeken nagyszámú, nagyrészt fából épült palota állt. Ezek a
családi birtokok zömükben a Szajna és a Rajna közötti területen feküdtek (Heristal, Quierzy,
Nimwegen, Köln, Ingelheim, Thionville). Nagy Károly uralkodása vége felé az aacheni palota
– amelynek kápolnája ma is látható – egyre inkább állandó székhellyé vált. Ebben valószínűleg
szerepet játszott a már a rómaiak által is kedvelt gyógyvíz. Károly ugyanis „gyönyörűségét ta-
lálta a természetes hévvizek gőzében – írja Einhard – és gyakran edzette testét úszással. Ezért
építtetett Aquae Graniban királyi palotát, és életének utolsó éveiben megszakítás nélkül itt
lakott haláláig. A fürdőbe nemcsak fiait, hanem az udvari méltóságokat és barátait, sőt néha
még kísérőinek és testőreinek csoportját is behívta, úgyhogy akárhányszor százan vagy még
többen is fürödtek egyszerre”.
A királyi udvar, a „palota” a király körül állandóan szolgálatot teljesítő, őt mindenhová

elkísérő tisztviselőkből állt. Az udvar rendjét a De ordine palatii című iratból ismerjük, amely
Hincmar reimsi érsek (†882) megfogalmazásában maradt ránk, de eredetében Nagy Károly ko-
rára nyúlik vissza. Az udvari tisztségek elnevezése jól mutatja, hogy azok a királyi házban vég-
zett valamilyen konkrét feladatból, szolgálatból fejlődtek ki. Az udvartartás élén a palotagróf
(comes palatii) állt, aki a királyt a bíráskodásban is segítette, sőt helyettesítette is. A senescalcus
(’öreg szolga’, később: sénéchal) az ellátás, élelmezés főnöke volt; a pohárnokmester (magister
pincernarum) az italokért volt felelős; a kamarás (camerarius) a kincstárra felügyelt, az ő be-
osztottai voltak a sacellarii; az istállógróf (comes stabuli, franciául connétable, constable) hatás-
körébe tartoztak a lovak és a kocsik, s ő szervezte az udvar utazásait, a marsallok (marescalcus,
franciául maréchal) segítségével. A palotán belül külön szervezetet alkotott a királyi kápolna
(capella), tagjai a káplánok (capellani), vezetője (capellanus palatii nostri, summus capellanus)
magas rangú főpap, a király egyik főtanácsadója. A kápolna klerikusai végezték a kormányzat
írásbeli munkáit (notarius, cancellarius), a királyi kancellár (cancellarius noster) irányításával.
A kancellár őrizte a királyi irattárat (archivum palatii). A királyi tanács (consilium) ekkor még
az uralkodó informális tanácsadó testülete, nincs állandó szervezete, azok a főtisztviselők,
arisztokraták, főpapok és nagyhűbéresek (vassi dominici) vesznek benne részt, akik éppen az
udvarban tartózkodnak.
Az uralkodót a hatalmas kiterjedésű birodalom kormányzásában a királyi küldöttek (missi
dominici) segítették: a király által kiküldött és utasítással ellátott tisztviselők bizonyos rendsze-
res vagy alkalmi feladatok elvégzésére, a helyi kormányzatok (a grófok) ellenőrzésére. Idővel
kialakultak állandó missus-párok (rendszerint egy gróf és egy főpap), s ezek számára egy meg-
határozott, több grófságból álló működési terület volt kijelölve (missaticum), amelyet évente
be kellett járniuk.
A király és az udvar fő jövedelmi forrása a királyi birtokok hatalmas komplexuma (fiscus,
villa) volt, amelyek kezelését a Capitulare de villis szabályozta. Ezenfelül a pénzverés, a vámok
(teloneum) hoztak némi jövedelmet, ehhez járult a bíróságok által kiszabott bírságok kéthar-
mad része (fredus). Rendszeres közadót már nem szedtek. Az általános gyűlésen megjelent
előkelőknek ajándékot kellett hozniuk az uralkodó számára (dona annualia). Végül számításba
kell vennünk a függő országok és népek évi adóját is, amelyet gyakran természetben róttak le
(a szászok például lóval).
Károly fontos pénzreformot hajtott végre birodalmában. A 8. század elejére az aranypénz
eltűnt, kivonták a forgalomból, ahol nem volt rá szükség, s kincsképzésre használták. Helyét a
csökkenő áruforgalom számára megfelelőbb, kisebb értékű ezüstpénz foglalta el. Károly ezüst
dénárokat és fél-dénárokat (obulus) veretett. Egy font (libra, 491 gramm) ezüstből 240 dénárt
vertek. 12 dénár ért egy solidust, 20 solidus pedig egy librát. A solidus és a libra ún. számoló-
pénz volt, vagyis ilyet nem vertek, csak számoltak vele. A karoling dénár értékálló pénz volt, s
a 13. századig ezen alapult egész Európa pénzrendszere. Károly a pénzverő műhelyeket állami
felügyelet alá helyezte. A dénárok és az obulusok megfeleltek a helyi piacok és vásárok igé-
nyeinek, a távolsági kereskedelemben viszont az arab és bizánci aranypénzeket használták. A
pénz ebben az időben nem csupán fizetőeszköz volt, hanem általános értékmérőül is szolgált.
A különböző termékek, szolgáltatások, adók értékét dénárban határozták meg, de többnyire
terményekkel fizették, vagy ledolgozták.
Károly uralkodása második felében már némi gazdasági fellendülés is megfigyelhető: a
források bizonyos területeken – elsősorban a Rajna és Loire között – irtásokról, új falvakról ad-
nak hírt. A kereskedelem is újra megélénkült, ha nem is a

Mediterráneumban, de északon: a 9. század első felében
Quentovic és Duurstede kikötői meglehetősen forgalma-
sak maradtak, a fríz folyami hajók pedig továbbra is jár-
ták a Scheldét, a Meuse-t és a Rajnát, s az Északi-tenger
mentén parti hajózást folytattak. Az említett folyók men-
tén kereskedőtelepek (portus) jöttek létre. Ennek az át-
meneti fellendülésnek a 9. század közepén a vikingek és
az arabok rablóhadjáratai vetettek véget.
A birodalom területi egységekre volt felosztva, ame-
lyeknek neve a forrásokban: comitatus, pagus, grafia,
gawi, gowe (mai német Gau). Egy-egy grófság élén
a comes vagy grafio állt, akit az uralkodó nevezett ki, s
bármikor visszahívható volt. A forrásokból név szerint
ismert grófok többsége austrasiai volt, s mintegy fele ro-
konságban állt a Karolingokkal. A tisztség ellátásáért a
gróf birtokot kapott (beneficium, honor), amely nem volt
örökölhető. Ezen felül őt illette a bírságok, vámok egy-
harmada, valamint a beszállásolás joga (descensus), ami
annyit jelentett, hogy utazásai során kíséretével együtt
kötelesek voltak őt ellátni. A gróf a király megbízottja,
képviselője volt, s a grófság területén a király nevében ő
gyakorolta a bannumot, azaz kihirdette és végrehajtotta
a törvényeket, fenntartotta a rendet, bíráskodott, és had-
Nagy Károly trónja az aacheni ba hívta a fegyverforgató szabad férfiakat. Helyettese volt
kápolnában (8–9. század fordulója)
az algróf (vicecomes, obgrafio). A grófság kisebb területi
egységekre, századokra (centena) és vicariákra oszlott,
élükön a centenarius, thunginus vagy vicarius nevű, a grófnak alárendelt tisztviselőkkel. A gró-
fokat a központi kormányzat a missi dominici útján ellenőrizte.
A birodalom határvidékein létesült őrgrófságok (marca) élén álló grófok vagy őrgrófok
(comes marchae, marchio, Markgraf, márki) szélesebb hatáskörrel, különleges felhatalmazással
bírtak a külső támadással szembeni hatékonyabb védekezés érdekében.
A források utalnak nagyobb területi egységekre, hercegségekre (ducatus) is, ezek élén a
herceg (dux) állt. Bretagne és Beneventum csak laza hűbéres viszonyban volt a birodalom-
mal, s belső autonómiával rendelkezett. A hercegségek a késő Karoling-korban, a 9. században
jutnak jelentős szerephez (ld. a Capet-ház őseinek, a Robertidáknak a hercegségét a Ducatus
Franciaet, a mai Ile de France területén). A 8. és 9. században fontos szerepet játszik a Neustria
nyugati felében elterülő ducatus Cenomanicus, amelyet az uralkodó fivére vagy legidősebb fia
kapott hercegségül (789-ben az ifjabb Károly), s a 9. században lényegében azonos volt a Szajna
és a Loire közötti területtel. A régebbi jelentős hercegségeket, Aquitániát és Gascogne-t Károly
felszámolta, s 781-ben királyságot (regnum) alakított ki belőlük fia, Lajos számára. Az Itáliai
Királyság élére pedig Pippint, majd annak halála után unokáját, Bernhardot állította. A két
királyság természetesen a birodalom része maradt, s királyaik alá voltak rendelve Károlynak.
Mind az uralkodónak, mind a grófoknak az egyik legfőbb feladata volt az igazságszolgál-
tatás. Ekkor még általában a „személyi jog” elve érvényesült, amely szerint mindenkit annak a
népi közösségnek a joga szerint ítélnek meg, amelynek tagja. Ezért foglalták írásba a népi szo-
kásjogokat (száli frank, ripuári frank, alemann, burgund, vizigót, bajor, langobard, szász, fríz).
A bírósági eljárás első lépése a professio legis, azaz a kérdés: milyen jog szerint élsz? Ez az eljárás
azonban csak akkor volt alkalmazható, ha abban a grófságban, ahol a per folyt, elég nagyszámú
szabad ember élt a vádlott által megnevezett népi jog szerint ahhoz, hogy a bíróságot az e jo-
got ismerő férfiakból össze lehessen állítani. Ellenkező esetben a lakosság többségének a népi
jogát alkalmazták, vagyis már érvényesülni kezdett a „területi jog” elve, amely az ezredforduló
után általánossá vált. Ha a pereskedő felek nem azonos jog szerint éltek, akkor eleinte a frank
jog, a 8. században pedig az alperes joga szerint ítéltek. Nagy Károly gondot fordított arra,
hogy az újonnan a birodalomba betagolódó germán népek (szászok, frízek) szokásjogát írásba
foglalják, illetve a már leírt jogok szövegét felülvizsgálják, kiegészítsék. A Loire-tól délre fekvő
területeken és Észak-Itáliában a lakosság túlnyomó többsége a római jog szerint élt, amelyet a
Lex Romana Visigothorum és a Lex Romana Burgundiorum tartalmazott.
A bírósági szervezet négy szintre tagolódott: a centenák bíróságai apróbb ügyekben ítél-
keztek. A fontosabb ügyeket a megyei bíróság (mallus) tárgyalta, melynek üléseit (placitum)
hathetente tartották a grófság különböző helyein. Elnöke a gróf vagy a centenarius (thunginus)
volt; őt az ítélethozatalban az egyes ülésekre választott alkalmi bírák segítették (rachinburgi).
Ezeket eleinte a vidék szokásjogát ismerő tekintélyes férfiak (boni homines) közül választot-
ták ki. Nagy Károly később alaposabb jogi ismeretekkel rendelkező állandó bírákat (scabini,
échevins) rendelt a megyei bíróságokra. A scabini mellett a vidék kiemelkedő státusú lakói és a
gróf vazallusai is részt vettek az ítélethozatalban. A mallus ülésein eleinte a vidék valamennyi
szabad emberének meg kellett jelennie, ez azonban nagy terhet jelentett különösen a parasztok
számára, ezért Nagy Károly évente háromban állapította meg azoknak az üléseknek a számát
(tria placita generalia), amelyen minden szabad köteles volt részt venni.
A missi dominici bíróságai több grófság számára fellebbviteli bíróságul szolgáltak. Ez a gya-
korlatban úgy történt, hogy évente legalább kétszer a két missus elnökölt a malluson. Egyes
fontosabb ügyek már eleve ide tartoztak. A legfelső fellebbviteli fórum az udvari bíróság volt,
ez ítélkezett a legsúlyosabb ügyekben. Elnöke a király vagy a palotagróf, tagjai az előkelők
(proceres vagy fideles), azaz az udvarban tartózkodó grófok, püspökök, apátok.
A bírósági eljárás során a bizonyítás rendszerint a korábban is szokásos formák között tör-
tént. A törvénykönyvek pontosan szabályozták, hogy az egyes bűnesetekben hány eskütársat
(coniuratores) kell felvonultatni. A nemzetségek tagjainak kötelessége volt rokonaik számára
ilyen eskü-segítséget nyújtani. A burgundoknál divatos volt a bíróság előtti párbaj. Szívesen
alkalmazták az igazság kiderítésére az istenítéletet (ordalia, iudicia Dei). Nagy Károly idején
azonban egyre fontosabbá vált a tanúk szerepe, akiket a grófság szabad emberei közül kellett vá-
lasztani. Bizonyos esetekben – főleg birtokperekben – írásos bizonyítékok használatát is előírta.
A germán társadalmak jogi és morális tudatában igen mélyen vert gyökeret a vérbosszú
(faida) joga és kötelezettsége. Károly a belső béke érdekében minden eszközzel igyekezett a faida
gyakorlatát korlátozni, s a szembenálló feleket arra kényszeríteni, hogy békés úton, kárpótlás
fizetésével (compositio) rendezzék az ügyet, vagy vigyék bíróság elé. Amelyik fél erre nem volt
hajlandó, azt az uralkodó száműzte, sőt később birtokait is elkobozta. A grófok és a missusok fel-
adatává tette, hogy az ellenfeleket vegyék rá a békés, törvényes rendezésre. A bosszúból történt
emberölést ugyanúgy ítélte meg, mint egyéb gyilkosságokat. Sok eredményt nem ért el, ezért
többször visszatért a problémára, egyre szigorúbb büntetést helyezve kilátásba. Még 813-ban
kelt utolsó capitularéjában is szó van a vérbosszút gyakorló emberekről (faidosi homines).
Nagy Károly idején még csak egyházi (püspöki, apátsági) birtokoknak nyújtott kiváltság
volt az immunitas (emunitas), ami annyit jelentett, hogy arra a területre királyi tisztviselő nem
léphetett be, s mentes volt minden közteher (adó, vám) alól, sőt a királyi, illetve a kincstá-
ri jövedelmeket (például fredus) is a birtokos élvezte. Mivel egyházi személy bizonyos világi
funkciókat nem gyakorolhatott, azért az ilyen immunitasszal rendelkező egyházi birtokokon
ezeket az evilági funkciókat (hadba hívás, bíráskodás, birtokkezelés, stb.) laikusokra bízták,
ún. advocatusokra (németül Vogt, franciául avoué), akik e funkcióik révén egyre nagyobb ha-
talomra tettek szert.
Nagy Károly a hűbériséget is beépítette az államszervezetbe, ezzel ezt az eredetileg magán-
jogi viszonyt közjogi, államjogi tényezővé emelte. A hűbériség akkor már általánosan elterjedt a
birodalom törzsterületein, sőt a nemzetközi kapcsolatokban is alkalmazták. Ahogy a birodalom
a hódítások nyomán növekedett, egyre inkább szükségét látta annak, hogy a kormányzásban
segítő munkatársait a személyes hűség kötelékeivel is magához kapcsolja. A királyi tisztviselők
(grófok, missi), a püspökök és az apátok a király hűbéresei, vazallusai (vassi dominici, vasalli
regis) lettek, akik homagiumot (commendatio) és vazallusi hűségesküt tettek, s szolgálatukért –
általában 30 telek (mansus) nagyságú – birtokot (beneficium) kaptak. A királyi vazallusok pedig
a tőlük függő alacsonyabb rangú tisztviselőkkel léptek hűbéri kapcsolatba (vassi comitis). A hi-
vatali hierarchia ily módon hűbéri lánccá alakult át. A királyi vazallusok egy része katonai szol-
gálatot (várőrség, kíséret) teljesített ellátás ellenében. Károly több capitulareban is szabályozta a
hűbéri viszonyt. 802-ben, midőn ismét általános hűségesküt vett ki alattvalóitól, már a hűbéri
fogalomtárat alkalmazta, s azt kívánta, hogy mindenki olyan hűséggel viseltessék az uralkodó
iránt, mint a hűbéres hűbérura iránt (fidelis sum sicut [...] debet esse homo domino suo).
A frank hadseregben már Martell Károly bevezette a hűbériséget: a nehéz páncélos lo-
vasok a hűbérbirtok (beneficium) jövedeleméből szerelték fel magukat. Nagy Károly idején a
hadsereg magját a király hűbéresei és azok vazallu-
sai alkották. De még fennállt a szabad férfiak álta-
lános hadkötelezettsége is (hostis, ost, lantweri). A
gyakorlatban azonban nem lehetett minden szabad
férfit hadba hívni. A szabad parasztok jelentős része
nem volt képes a szükséges felszerelést és fegyver-
zetet beszerezni. Ezért sokan nem tettek eleget a ki-
rály vagy a gróf hadba hívó szavának. Az ilyeneknek
igen nagy összegű bírságot (heriban) kellett fizetni-
ük. Ez azonban nem oldotta meg a problémát, s a
9. század elejére kialakult az a gyakorlat, hogy több
szegényebb szabad együttesen szerel fel és küld had-
ba egy katonát. A három majd négy egész telekkel
(mansus) bíró parasztok kötelesek voltak magukat
felszerelni és hadba vonulni. Az e minimum alatt lé-
vők többen álltak össze egy katona kiállítására. Egy
páncélos lovas kiállításának alapja 12 mansus volt,
mert a felszerelés, a fegyverzet és az erre a harcmo-
dorra alkalmas nagytestű ló igen sokba került. A
nehézlovasság létszáma Károly idejében nemigen
Karoling lovasság (9. századi miniatúra) haladta meg a 3000-t.
Természetesen nem vonult minden alkalommal hadba az összes fegyverforgató férfi. A

hadba hívó parancs többnyire bizonyos területeknek szólt, s azon belül is csak meghatározott
személyeknek kellett hadba vonulniuk. A 9. század elején a birodalomnak négy hadserege,
illetve „hadkiegészítési területe” volt. Mindegyik 6–10 000 gyalogost, és 2–3000 lovast állított
ki (ebből kb. 800 volt a nehézpáncélos lovas). Az egész birodalom együttes hadereje elérhette
az 52 000-es létszámot (40 000 gyalogos, 12 000 lovas), de szükség esetén, ha „általános moz-
gósításra” került sor, ez a szám felemelkedhetett 100 000 gyalogosra és 35 000 lovasra. Hogy ez
az új típusú, részben páncélos nehézlovasságból álló hadsereg milyen hatást gyakorolt a kor-
társakra, arra jellemző a Sankt Gallen-i szerzetes, ’Dadogó’ (Balbulus) Notker leírása a 773-ban
Pávia ellen vonuló frank seregről: „Ha úgy látod, hogy a mezőn annyi a vas, mint a kelő vetés
a szántóföldön, és hogy a Pó és a Ticino vastól feketéllő tengernyi hullámaikkal a város falaira
rázúdulnak, akkor várható, hogy Károly az, aki érkezik [...] És ekkor feltűnt maga a vasércből
való Károly, fején vassisakkal, karján vaspántokkal, vaspáncélban, amely befedte vasércből való
mellét és széles vállát, baljában a magasra emelt vaslándzsa, mert jobbját mindig győzhetetlen
kardján nyugtatta, vaspikkelyek oltalmazták combja külső oldalát [...] Szóljak-e még vas láb-
vértjeiről, amelyek az egész seregben vasból készültek? Pajzsán a vason kívül semmi más nem
volt látható. Paripájának heves vére és színe úgyszintén a vasra emlékeztetett. Hasonló volt a
fegyverzetük mindazoknak, akik előtte haladtak, mindenkinek, aki két oldalról körülvette, és
mindnek, aki követte, és az egész sereg a lehető legjobban hasonlított hozzá. Vassal voltak tele
a mezők és az utak. A vas visszaverte a nap sugarait, a vas fénye mellett elhalványult a föld alatti
barlangok borzalma. Ó, vas! Jaj, vas – hangzott a polgárok ijedt lármája. A vastól megrendült a
falak és az ifjak szilárdsága, elhalt a vének okossága.”
A Karoling egyház
Nagy Károly imperium Christianumában vallási, egyházi ügyekben éppúgy érvényesült az

uralkodói hatalom túlsúlya, mint a késő ókori keresztény császárságban. A két hatalom kö-
zül a pápának csak az imádkozás passzív szerepe jutott. Jellemző ebből a szempontból Nagy
Károlynak III. Leó pápához írt levele: „A mi tisztünk az, hogy Krisztus szent egyházát a külső
támadásoktól: a pogányok betöréseitől és a hitetlenek pusztításaitól fegyverrel megoltalmaz-
zuk, belsőleg pedig a katolikus vallás ismeretében megszilárdítsuk. A te tiszted, Szentatya
viszont az, hogy hadseregünket imára emelt kézzel támogasd”. A középkorban szokás volt
az egyházat különböző allegóriákkal megjeleníteni. Ilyen volt a hajó (navis), s felmerült a
kérdés: ki az egyház hajójának kormányosa? A Károly munkatársai által szerkesztett Libri
Carolini szerint az uralkodó, Károly számára Róma nem volt egyéb, mint a birodalom első
püspöki széke. A Pápai Állam ügyeibe is minduntalan beavatkozott, a pápa tiltakozása elle-
nére. III. Leó pápa végül is saját pontificatusi évei mellett Károly uralkodási éveit is feltüntette
okleveleiben, elismerve ezzel őt legfőbb szuverén urának. Azt azonban Károly és munkatársai
is elismerték, hogy a hit ügyeiben Róma minden egyház felett áll, az ő birtokában van „a hit
normája” (norma fidei).
A Karoling-kor a theokratikus királyság virágkora. Egyház és állam nem választható szét
egymástól. A király magát tekinti a birodalmi egyház fejének. Püspökségeket és érsekségeket
szervez, beleszól a püspökök és apátok választásába, megerősíti és beiktatja őket, vagy éppen
maga nevez ki új püspököket. A püspökök és apátok a király hűbéresei, akik állami feladatokat
is ellátnak. Az uralkodó birodalmi zsinatokat hív

össze, ahol ő elnököl, s dönt a hit és az istentiszteleti
rend kérdéseiben is. A zsinati határozatokat állami
törvényként hirdeti ki, s capitularékban szabályozza
az egyház belső viszonyait. A püspöki zsinati gya-
korlat teljesen egybeolvadt a birodalmi gyűléssel.
Az uralkodó feladata nemcsak a hit és az egy-
ház védelme (defensio), hanem a hit terjesztése
(dilatatio) is. Ennek érdekében Károly – mint lát-
tuk – erőszakos eszközök alkalmazásától sem riadt
vissza. Közeli egyházi munkatársa, Alkuin azonban
ezért megrótta: „Krisztus nem azt mondta, hogy
menjetek és kereszteljetek, hanem azt, hogy men-
jetek, tanítsatok és kereszteljetek” – vagyis a térítés
egyetlen megengedett eszköze a prédikáció, a ta-
nítás, a szóbeli meggyőzés. Mindenesetre, ha még
pogány nép ellen viselt hadat, akkor a katonák nyo-
mában ott jártak a misszionáriusok, s a politikai be-
Nagy Károly fejereklyetartója rendezkedést az egyházszervezés követte.
(14. század második fele, Aachen) A Meroving-dinasztia utolsó évtizedeiben a
frank egyház siralmas állapotba jutott. Megrefor-
málásához már Karlmann és Kis Pippin hozzáláttak, Szent Bonifác közreműködésével. Ez a
reformfolyamat Károly és utóda, Jámbor Lajos idején vált teljessé.
Hadrianus pápa 774-ben elküldte Károlynak az egyházi kánonok gyűjteményét, a Collectio
Dionysio-Hadrianát, amelyet az aacheni zsinat kötelezővé tett az egész birodalmi egyház szá-
mára. Károly ennek alapján szervezte újjá és egységesítette az egyházi hierarchiát. 21 egyház-
tartományt, érsekséget szervezett. Megerősítette a püspöki hatalmat, előírta egyházmegyei
zsinatok tartását évente kétszer, s azt, hogy a püspökök rendszeresen látogassák egyházmegyé-
jük plébániáit. A püspöki székek betöltésénél érvényesítette az uralkodó hozzájárulási jogát
(concessio regalis), ami azt jelentette, hogy a kánoni előírások szerint megválasztott személy
csak az uralkodó hozzájárulásával lehetett püspök. De a királyi kegyúri jog (ius patronatus
regius) alapján számos esetben – főleg az újonnan szerzett és kereszténnyé lett területeken,
mint például Szászföldön – maga alapított új püspökségeket és maga nevezte ki a püspökö-
ket. A püspökségeket kisebb kerületekre, dékánátusokra (esperesség) osztotta, amelyek élén a
főesperes (archidiaconus) állt, aki felügyelte a plébániákat.
A Karoling Birodalomban alakult ki a püspök körül az őt feladatainak ellátásában segítő
papok testülete, akiket kanonokoknak (canonici) neveztek, mert életük normáit az egyházi ká-
nonok szabták meg. Ezt a testületet később, a 11. században kezdték káptalannak (capitulum)
nevezni, a számukra készített szabályzat fejezetei (capitulum) nyomán. Ezt a szabályzatot (Regula
canonicorum) Chrodegang (†742), metzi püspök állította össze. Eszerint a püspök és papjai va-
gyonközösségben éltek, közös imaórákon vettek részt, közösen étkeztek, s napi munkájuk után a
közös hálóteremben tértek nyugovóra. Bár a 816. évi aacheni birodalmi zsinat kötelezően előírta
a vita communist, a székesegyház körül tevékenykedő papok közös életét nem lehetett sokáig
fenntartani. Először a püspök vált ki a vagyon- és életközösségből, majd a kanonokok is felosz-
tották egymás között a káptalani birtokok jövedelmeit, s külön házat, háztartást kezdtek vezetni.
A kanonokok segítették a püspököt lelkipásztori és egyházkormányzati teendőinek ellátá-

sában, közösen végezték az ünnepélyes liturgiát, s a szerzetesekhez hasonlóan naponta hétszer
összegyűltek a karima vagy zsolozsma elmondására. Naponta kellett – meghatározott sorrend-
ben – misét mondaniuk, s naponta összegyűltek a káptalanházban a szabályok felolvasására és
a káptalan ügyeinek intézésére. Fontos feladatuk volt az oktatás, a káptalani iskola fenntartása
és vezetése. A káptalan joga lett a püspök megválasztása is. A káptalan idővel funkciók szerint
tagozódott, s hierarchikus szervezetet nyert. A káptalan feje a prépost (prepositus) volt. Az ol-
vasókanonok (lector), vagy a scholasticus vezette a káptalani iskolát, s az ő feladata volt a hiva-
talos okiratok megfogalmazása. A liturgiát az éneklőkanonok (cantor) vezette, a templomot és
felszerelését az őrkanonok (custos) felügyelte, s ő kezelte a káptalan vagyonát is. A főesperesek
is tagjai voltak a káptalannak.
Az egyházi reform a kolostorokra és a szerzetesi életre is kiterjedt. Helyreállították a fegyel-
met és a birodalom minden kolostora számára kötelezővé tették Szent Benedek reguláját. A
bencés szerzetesség reformját Anianei Szent Benedek (†821) dolgozta ki az eredeti regulához
való visszatérés jegyében, s a 817-ben kiadott Capitulare Monasticum rendelte el végrehajtását.
Ekkor kapcsolódott össze végérvényesen a bencés szerzetesség a papsággal. Károly halálakor
már több mint 800 bencés kolostor volt a birodalomban.
A capitularék és a királyi rendeletek gyakran foglalkoztak az egyház belső ügyeivel, rész-
letesen szabályozták a klérus magatartását, működését. Különösen a papság erkölcseire és ta-
nultságára fordított nagy figyelmet Károly. Mert – szemrehányásaiból kitetszően – mindkettő
alaposan rászorult a reformra. Különösen a falusi papság szellemi és erkölcsi színvonala volt
igen alacsony. Azt is megdöbbenve tapasztalta, hogy több kolostor küldött az udvarba olyan
írásokat, amelyekben „nemcsak helyes gondolatokat olvashattunk, hanem a faragatlan kife-
jezéseket is, mivel amit az istenes jámborság belülről híven diktált, azt kívülről a csiszolatlan
nyelv a tanulmányok elhanyagolása miatt nem tudta kifogástalanul kifejezésre juttatni”. Ezért
biztatja a papokat és szerzeteseket, hogy ne csak a vallás dolgaival foglalkozzanak, hanem mé-
lyedjenek el a tudományok művelésében is, tanuljanak és tanítsanak. Kétszáz évvel korábban
Nagy Szent Gergely pápa úgy vélte, hogy az eszményi szerzetes „scienter nescius et sapienter
indoctus”, azaz „tudósan tudatlan és bölcsen tanulatlan”. Nagy Károly új eszményt állított a pa-
pok és szerzetesek elé: „Azt óhajtjuk, hogy ti – miként az egyház katonáihoz (milites ecclesiae)
illik – bensőleg ájtatosak, kifelé pedig tanultak (interius devoti, exterius docti) legyetek, tiszta
életet éljetek s művelt emberek módjára tudjatok beszélni”. Részletesen előírta, hogy a papok
mit tanuljanak, s a püspökökkel ellenőriztette felkészültségüket. Nagy Károly reformjai tették
alkalmassá a clericusokat arra a rendkívül fontos értelmiségi szerepre, amelyet a középkor kö-
vetkező századai során betöltöttek.
Károly gondoskodott az egyház és a papság anyagi ellátásáról is. Azt, hogy a hívők termésük
egytizedét az egyháznak adják, már a 6. században előírta egy zsinat, de a gyakorlatban nem
valósult meg. Károly most elrendelte és szigorúan végrehajtotta beszedését. Azt is előírta, hogy
a falusi plébánosoknak egy telek (mansus) jár, két rabszolgával. A püspökségek és apátságok
egyébként hatalmas birtokokkal rendelkeztek. 816-ban az aacheni zsinat három kategóriába
osztotta őket: az elsőbe a 3–8000 mansusszal, a másodikba az 1–2000 mansusszal, a harmadik-
ba a 2–300 telekkel bírók tartoztak. A kolostorok közül Sankt Gallen és Lorsch 4–4000, Fulda
pedig 15 ezer mansus tulajdonosa volt. Az egyházi birtokosokhoz képest „szegények” voltak a
világi „hatalmasok”, akik között a legfelső csoport 400 mansusnál végződött. Nagy Károly az
összes egyházi birtok számára immunitast adományozott.
A vallási élet további fejlődésre nézve nagyjelentőségű, hogy Károly a birodalomban köte-
lezővé tette a Nagy Szent Gergely pápa által kidolgozott római liturgiát, s elkészíttette az ennek
megfelelő új, jó latinságú szertartáskönyveket, Paulus Diaconusszal pedig prédikációgyűjte-
ményt állíttatott össze az egyházatyák homíliáiból a papság számára. Rómában Károlynak any-
nyira megtetszett az ottani egyházi ének, hogy a pápától elkérte „a római egyház legtanultabb
énekeseit”, hogy az egyházi éneklést a frankoknál is meghonosítsák.
A 8. század végén kiéleződött a viszony a bizánci és a frank egyház között. Nagy Károly
és püspökei nem fogadták el a 787-ben Nikaiában tartott 7. egyetemes zsinat döntéseit (jól-
lehet a pápa elismerte a zsinat ökumenikus, azaz egyetemes jellegét), s egy vitairatban (Libri
Carolini), valamint a 794-ben Frankfurtban tartott birodalmi zsinaton a bizánciakat egyenesen
eretneknek nyilvánították, s kijelentették, hogy most már nem a konstantinápolyi császár az
igaz hit védelmezője, hanem Károly. A vita a képrombolás, illetve képtisztelet körül folyt. A
2. nikaiai zsinat 787-ben kimondta, hogy a képeket imádat (latreia) nem illeti meg, de tisztelet
(proszkünészisz) igen. Nyugaton, a téves latin fordítás (adoratio: ’imádás’) miatt félreértették a
határozatot, s azt hitték, hogy a zsinat jóváhagyta a képimádást. Ugyancsak növelte a feszültsé-
get a keleti egyházzal a 809. évi aacheni zsinatnak az a határozata, amely előírta a Filioque szó
beiktatását a hitvallásba (ti. a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik). Ezt a keletiek nem
fogadták el, sőt Rómában is csak a 11. században toldották be a Credóba.
A Karoling Birodalomban végrehajtott egyházi reformok több vonatkozásban, főleg a ká-
nonok, a liturgia és a szerzetesi regula egységesítésével, mégpedig római elvek szerint történt
egységesítésével előkészítették a talajt a 11. század nagy egyházi-vallási megújulása, a gregori-
án reform számára.
Nagy Károly és munkatársai
A hatalmas birodalom kormányzatához a királynak munkatársakra, segítőkre volt szüksége,

akik a birodalom különböző részein, ahol ő maga nem lehetett jelen személyesen, az ő nevében
és az ő megbízásából gyakorolták a bannumot, fenntartották a rendet és kiszolgáltatták az igaz-
ságot. Ebben egyaránt igénybe vette a világi arisztokrácia, valamint a püspökök szolgálatait.
A Karolingok legfőbb segítője a birodalom igazgatásában a „birodalmi arisztokrácia”, amely
elsődlegesen hivatali arisztokrácia volt, bár tagjai túlnyomórészt előkelő, „nemesi” vérből szár-
maztak. A hercegek, grófok, őrgrófok és egyéb helyi kormányzatot gyakorló főtisztviselők, a
király közvetlen tanácsadói és munkatársai az udvarban, a püspökök és a nagy királyi monos-
torok apátjai tartoztak ehhez a birodalmi elithez, amelyet Kis Pippin és Nagy Károly tudatosan
alakított ki maga körül. A hűbéri intézményrendszer bevezetésével ők lettek az uralkodó köz-
vetlen főhűbéresei (vassi dominici). Eredetére nézve igen vegyes társaság volt: a Meroving-kori
potentes, a galloromán arisztokrata családok mellett helyet kaptak benne az egyes regnumok
vezető családjai, de a meghódított népek, főleg a bajorok és szászok előkelői is, ha alkalmaz-
kodtak a frank uralomhoz. Nagyobb részük azonban az austrasiai szabad frank katonáskodó
rétegből emelkedett fel az uralkodó szolgálatában. A király hatalmas birtokok adományozásá-
val halmozta el őket a birodalom különböző részein. Ez a viszonylag nem túl széles, néhány
száz családból álló birodalmi arisztokrácia tarthatott igényt a birodalom legfőbb tisztségeire,
ők kerültek az egyes tartományok élére, ők töltötték be a főpapi székeket. Kiemelkedtek kö-
zülük azok a családok, amelyek rokonságban álltak a királyi családdal, például az alemann
Udalriching rokonság, ahonnan Károly második felesége, Hildegard származott (valójában

harmadik felesége volt, de első asszonyával, Himiltruddal nem kötött törvényes házasságot,
hanem germán módra Friedelehe-ben élt, ami teljes jogú házasságnak nem minősülő tartós
együttélés volt), vagy a Welfek, akiknek családjából Jámbor Lajos házasodott.
A birodalmi uralkodó eliten belül is volt bizonyos rétegződés: az egykorú források be-
szélnek nobilesről és nobilissimiről, ez utóbbiak közül kerültek ki a grófok. De a grófok között
is voltak „erősebbek” és „közepesek”: comites fortiores és comites mediocres. Károly 780-ban
a legelőkelőbbek (optimates) között három csoportot különböztetett meg birtokuk nagysága
szerint: fortiores (400-nál több mansusszal), mediocres (200–400 mansusszal) és minores (100–
200 mansusszal).
A Karolingok idején, a 8. században kezdett kialakulni a birodalomban a közepes és kisebb
„nemesek” nagy jövőjű rétege: a hivatásos katonák (milites), a lovagok csoportja, akik katonai
szolgálatuk fejében beneficiumot kaptak (minimum 12 mansus), amelynek jövedelméből felsze-
relték magukat, és megfelelő életmódot folytathattak. A 8. században már ez a hivatásos nehéz-
lovasság alkotja a frank hadsereg ütőképes magját, bár még ott vannak mellettük a hagyomá-
nyos „népfelkelők” is. A késő Karoling-korban egyházi íróknál megjelenik a társadalom három
rend (ordo, funkcionális társadalmi csoport, nem tévesztendő össze a későbbi politikai érte-
lemben vett „rendekkel”) szerint tagolódó koncepciója: az imádkozók (oratores), a harcolók
(bellatores, pugnatores) és a dolgozók (laboratores) rendje. A harmadikban különbségtétel nél-
kül benne vannak az összes fizikai munkát végzők, a szabad kisbirtokos paraszttól a rabszolgáig.
Nagy Károly talán kultúrpolitikusként alkotta a legjelentősebbet, ezen a téren gyako-
rolt legmaradandóbb hatást az európai fejlődésre. A császárság felújításával az Imperium
Christianumban egységes politikai keretet akart adni a nyugati kereszténységnek, a populus
Christianusnak, de ez a törekvése kudarccal járt, birodalma hamarosan felbomlott. Kulturális
alkotásaival viszont megalapozta a nyugati kereszténység kultúráját, középkori szellemi egysé-
gét. (Kultúrpolitikájával a kora középkori Európa kultúráját tárgyaló fejezetben foglalkozunk.)
Életrajzírója és bizalmas munkatársa, Einhard (Einhart †840) Károlyt „magnus clericus”-nak
nevezi. Ez alatt nem azt értette, mintha Károly a klérus tagja lett volna – bár mint királyt annak
is tekintették –, hanem arra utalt, hogy műveltség-
ben versenyezhetett kora clericusaival. Hiszen jól
beszélt latinul, s értett görögül is. Behatóan fog-
lalkozott a hét szabad művészet egyes tárgyaival,
s palotájában tekintélyes könyvtárat gyűjtött össze.
Einhard így jellemzi a császárt: „Megtermett iz-
mos ember volt, magas növésű, de nem rendkívüli
termetű. Feje gömbölyű volt, szeme nagy és eleven
tekintetű, orra valamivel nagyobb a közepesnél,
haja szépen megőszült, arckifejezése vidámságot
és derűt árasztott. Határozott léptekkel járt, egész
testtartása férfias volt; hangja tisztán csengett, de
testi szépségéhez mégsem volt fogható. Állandóan
gyakorolta magát a lovaglásban és a vadászatban.
Frank ruhákat viselt: lenvászon inget és ugyan-
csak lenvászonból készült nadrágot öltött magá- Einhard, Nagy Károly krónikása
ra, majd egy selyemmel beszegett tunikát és nad- (14. századi kódexminiatúra, Párizs)
rágot; azután lábszárát tekerte körül, s lábára sarut húzott.

Télen vidra- és cobolyprémből készült bundával védte mellét
és vállát. Efölé kék köpenyt terített és mindig kardot kötött. A
külföldi ruhákat lenézte, és sohasem engedte, hogy ilyenekbe
öltöztessék, kivéve mikor egyszer Rómában Hadrianus pápa
kérésére, majd másodszor utódjának, Leó pápának könyör-
gésére hosszú tunikát és chlamyst öltött és római módra sza-
bott sarut húzott lábára.
Ételben és italban mértékletes volt, de italban talán még
mértékletesebb, mert az ittasságot bárki másban, de leginkább
magában és családja tagjaiban igen elítélte. Már étel dolgában
nem tudta magát ennyire türtőztetni és nem egyszer panasz-
kodott, hogy a böjtölés árt testi egészségének. Lakomákat fö-
löttébb ritkán rendezett, csakis különös ünnepek alkalmából,
de ilyenkor sok embert meghívott. Napi ebédje mindössze
négy fogásból állt, ha nem számítjuk a sült pecsenyét, amelyet
a vadászok nyársra szoktak húzni. Ezt szívesebben fogyasz-
totta, mint bármi más ételt. Étkezés közben vagy valami ze-
nét, vagy felolvasást hallgatott. Történeteket és a régiek viselt
dolgait olvasták fel neki. Örömét lelte Szent Ágoston művei-
ben is, különösen az Isten országáról (De civitate Dei) szóló
könyvében. A bor és minden egyéb ital élvezetében annyira
mértékletes volt, hogy ebéd közben ritkán ivott háromnál
többször. Nyáron a déli étkezés után némi gyümölcsöt evett
Nagy Károly lovasszobra és csak egyszer ivott, majd levetette ruháit és saruját, akár-
(9. század első fele, Párizs, Louvre) csak éjjelre, és pihent két-három órát. Éjszakáit úgy töltötte,
hogy négyszer vagy ötször is felébredt, vagy leszállt, és meg-
szakította az alvást. Nemcsak barátait fogadta ilyenkor, miközben saruit felvette, és öltözködött,
hanem ha a palotagróf azt jelentette, hogy van valami per, amelyet az ő rendelkezése nélkül
nem lehet eldönteni, tüstént bevezettette a perlekedőket is, és mintha a bírói emelvényen ülne,
meghallgatta a tényállást és ítéletet mondott. De nemcsak ezt intézte ilyenkor, hanem azt is ki-
osztotta, amit aznap el kellett végezni, vagy amivel egyik főemberét meg kellett bízni.
Gazdagon meg volt áldva az ékesszólással és akaratát könnyedén, világosan ki tudta fejezni.
De nem érte be csupán anyanyelvével, hanem nagy buzgalommal tanulmányozta az idegen
nyelveket is. Ezek közül a latint úgy megtanulta, hogy latinul és anyanyelvén egyformán tudott
beszélni; a görögöt inkább csak értette, de nem beszélte. A szabad művészeteket rendkívüli
buzgalommal ápolta, doktorait igen tisztelte és nagy megbecsülésben részesítette. A nyelvtan
elsajátítása végett Petrus Pisanus öreg diakonust hallgatta. A többi tudományban a Britanniá-
ból való szász nemzetiségű Alkuin, ugyancsak diakonus, ez a rendkívüli ismeretekkel rendel-
kező férfi volt a tanítója. Ennek vezetése alatt igen sok időt és fáradságot fordított a retorikának
és dialektikának, különösen pedig a csillagászatnak tanulására. Foglalkozott a számolás mes-
terségével is, és éles elméjével nagy érdeklődéssel szokta vizsgálni a csillagok járását. Próbálko-
zott az írással is: e célból ágyának vánkosa alatt elrejthető viasztáblákat és kis jegyzőkönyveket
szokott magával hordozni, hogy mikor ráérő ideje van, kezét a betűvetéshez szoktassa. De ez a
sokáig halogatott és későn kezdett munka már nemigen sikerült neki.”
Károly udvari embereivel, barátaival és közvetlen munkatársaival, Theodulf, a vizigót szár-

mazású orléans-i püspök ismertet meg bennünket egy udvari lakoma leírása során: „Most
érkeznek az udvari tisztségviselők. Ott van Maginfried, a kopasz kamarás, buzgó a hadi szol-
gálatban és fáradhatatlanul serénykedik a királyi trón körül. Hildebald, a szelíd arcú és jósá-
gos lelkű főkáplán szintúgy jelen van. Ott áll, és megáldja a király ételét és italát, és amiből
enni kíván, ugyanazt kéri ő is. Alkuint, az uralkodó bizalmasát szintén itt látjuk. Lentulus
édes gyümölcsöt hoz. Az esze fürge, minden másban azonban lomha. Mint a hangya, szor-
gosan siet ide-oda a vézna »Einhardocska«. A kicsiny házikó azonban előkelő vendégnek ad
otthont: nagy szellem lakozik soványka mellének belsejében. Egyszer könyveket hoz, máskor
művészi kézzel alkotott épületek modelljeit; majd pedig nyilakat kovácsol. Homlokáról ke-
zével törölve a gyöngyöző verejtéket, érkezik Menalcas, de gyakran kisiet, hogy szakácsok
és pékek rajától körülvéve ellássa tisztét. Nagy hozzáértéssel megterít, és hordja az ételeket
a király feldíszített magas ülőhelye elé. Itt jön Eppinus, a hatalmas testű pohárnok, és szép
edényekben pompás bort kínál. Miután a felszólítás elhangzik, gyorsan körülülik a királyi
lakomát, utat engednek az élvezetnek. El veletek – kiáltják – ti kása- és aludtejtömegek, ma
fűszeres ételekkel legyen tele az asztal. Vesznek az étkekből és elfogyasztják a finom fogáso-
kat, bort isznak állva vagy ülve.”
A Karoling Birodalom felbomlása
Nagy Károly Imperium Christianuma nem volt tartós, halála után három évtizeddel végérvé-
nyesen részeire bomlott. A nyugati kereszténység politikai egyesítése egyetlen birodalmi keret-
ben nem járt sikerrel. A birodalomban sokféle etnikum, civilizáció, mentalitás és nyelv élt egy-
mással keveredve. Nyelvileg a lakosság két nagy nyelvcsaládhoz, a latinhoz (lingua Romana)
és a germánhoz (lingua Theotisca) tartozott. A latin nyelvből ekkorra már kiváltak az újlatin
nyelvek. A 9. században az újlatin szövegek mellett megjelentek az első német nyelvemlékek is.
A birodalom négy nagy sajátos történelmi hagyományokkal, civilizációval és etnikai jelleggel
bíró egységből állt: Francia (a frank törzsterület), Germania, Aquitania (a Loire-tól délre fekvő
területek) és Italia. A birodalmi egység inkább csak az egyházi írók és a kancelláriai tisztviselők
képzeletében élt, a valóságban sokkal kevésbé. A kor kezdetleges kommunikációs eszközei-
vel egy ilyen nagy kontinentális birodalomban igen nehéz volt áthidalni a nagy távolságokat.
Szükségszerű volt, hogy már Nagy Károly alatt regionális kormányzati egységek, királyságok,
alkirályságok, praefecturák, őrgrófságok alakultak ki. Igen erős volt a regionalizmus: az egyes
tartományok, regnumok a gyakorlatban önálló életet éltek, s a központi hatalom gyengülésével
a 9–10. század folyamán ténylegesen önállókká is váltak. A frankok és a meghódított népek
között erős etnikai és kulturális ellentétek feszültek, az egykorú források egymás kölcsönös
megvetéséről, gyűlöletéről tanúskodnak. A frank uralkodó-kormányzó réteg túl vékony volt,
a tisztségviselők természetbeni ellátmánya (hivatali és hűbérbirtok, a helyi bevételek egyhar-
mada) lehetőséget adott arra, hogy helyi hatalmi poziciók révén tartományuraságok, kiski-
rályságok alakuljanak ki, s idővel a hűbériség bomlasztó, felaprózódást elősegítő tendenciái is
érvényesültek. A birodalom gazdasága, amely a mezőgazdaságon és a nagybirtokon alapult,
szerény áru- és pénzforgalommal, szintén nem kedvezett ilyen nagyméretű politikai egység
tartós létének. Mindehhez járultak a Karoling-dinasztia állandóan megújuló belviszályai, ame-
lyek a sajátos öröklési rendből, a birodalom állandó újrafelosztásából származtak.
Mindezeket a bomlás
A FRANK BIRODALOM FELBOMLÁSA irányába ható tényezőket
Északi- egy erőskezű uralkodó, mint
tenger Nagy Károly, ideig-óráig fé-
Elb
a ken tudta tartani (például
Rajna
Bréma tiltotta katonai kíséretek tar-
tását és magánvárak építését,
Magdeburg
Köln meghatározta az egyes nagy-
Aachen
KELETI FRANK hűbéresek vazallusainak szá-
Lo
Ribemont mát, keresztülvitte a helyi

tar
Párizs Worms
Verdun tisztviselők központi ellen-
ingi
Loire őrzését, nem engedte meg a

Regensburg szolgálati és hűbérbirtokok
EÁN
NYUGATI FRANK Duna

KIRÁLYSÁG örökletessé válását, stb.), de
I-ÓC
Salzburg
KIRÁLYSÁG utódai alatt egyre inkább
BURGUND
ANT
felszínre törtek. Mindehhez

Lyon
AT L
Milánó járult még a népvándorlás

utolsó hulláma, az arabok, a
Rhône
Pavia Pó
KIR.
ITÁLIAI vikingek, majd a magyarok
Arles
Ravenna
támadása, amely a védeke-
Pápai
zés hatékonysága érdekében
A
Korzika
d
ri
Földközi-tenger KIR. i- szintén a hatalom felaprózó-

a
Állam te
Lothár császár országa n dását segítette elő.
g
Kopasz Károly királysága Róma er Nagy Károlyt egyetlen
Német Lajos királysága Szardínia r
A ribemonti szerződés (880) által megállapított új határok
Tirrén- életben maradt fia, I. Lajos
A Pápai Állam határa t e n g e r követte a császári trónon
(814–840). „Jámbor” (Pius)
mellékneve is jelzi, hogy
személyében más karakterű uralkodó került a birodalom élére, mint apja. Alapos egyházi
nevelésben részesült, s oly erősen élt benne a szerzetesi eszmény, hogy komolyan foglalko-
zott a kolostorba vonulás gondolatával. Egyik legfőbb tanácsadója Anianei Benedek, a szer-
zetesi reform harcosa volt. Lajos első dolga volt, „hogy az aacheni udvart megtisztította az
életvidám, könnyelmű elemektől és Nagy Károly leányait, akiket éppoly intim szálak fűztek
a tudomány és költészet múzsáihoz, mint a fecsegő, szerelmes udvaroncokhoz, egyszerűen
kolostorba küldte” – írja Váczy Péter.
Lajos trónra léptekor megszűntek a hódító háborúk, a birodalom nem terjeszkedett to-
vább. A belső fejlődés, átalakulás problémái kerültek előtérbe. Lajos uralkodása első éveiben
folytatódott az apja idejében megkezdődött reform-törvényhozás, elsősorban az egyházi vi-
szonyok, a szerzetesi élet további szabályozása. A belső hatalmi viszonyok azonban gyökere-
sen megváltoztak. Míg Nagy Károly idején a regnum és sacerdotium közös kormányzatában
egyértelműen az előbbié, a világi hatalomé volt az elsőség, most a sacerdotium kerekedett
felül. 829-ben a párizsi zsinat a királyi szolgálattal (regale ministerium) a főpapi tekintélyt
(sacerdotalis auctoritas) állította szembe. Egy másik zsinat szerint a püspökök tiszte, hogy a
királyokat, a királyságok előkelőit és a rájuk bízott népet Isten nevében kormányozzák, és ha
szükséges, megdorgálják és megjavítsák (regnant et corrigant). IV. Gergely pápa (824–844)
megírta Lajosnak, hogy „a lelkek kormányzata, ami a fő-

papok feladata, nagyobb dolog, mint a császári hatalom,
amely csak az evilági dolgokra vonatkozik”. Az új helyze-
tet jól jellemzi az a tény, hogy Lajos, akit apja már 813-ban
Aachenban megkoronázott, 817-ben I. Paschalis (817–824)
pápával ismét megkoronáztatta magát Reimsben. A koro-
názást követő megállapodásban (pactum Ludovici) a csá-
szár lemondott Róma feletti joghatóságáról és a pápaválasz-
tásba való beavatkozásról. A császári hatalom gyengülését
mutatja, hogy Nagy Károly halálhírére Rómában a franko-
kat és a frank-párti nemességet, III. Leó pápa tudtával és
beleegyezésével, lemészárolták. Az eset 823-ban megismét-
lődött, de a bűnösök büntetlenül maradtak.
817-ben Lajos felosztotta a birodalmat három fia között
(Ordinatio imperii). Lothart társcsászárrá koronázta (a pápa
823-ban ezt a koronázást is megismételte, újra hangsúlyoz-
va, hogy császár csak az lehet, akit a pápa koronáz), Pippin
(†838) Aquitániát, (Német) Lajos pedig Bajorországot
kapta. Itália Bernhardé (†818), Nagy Károly unokájáé ma-
radt, de mivel ő fellázadt, elvesztette királyságát, s Itáliát is
Lothar kapta meg. Lotharnak más elképzelése volt regnum
és sacerdotium viszonyáról, mint apjának, s 824-ben kiadta
a Constitutio Romanát, amelyben helyreállította a császári I. Jámbor Lajos
felügyeletet Róma felett. Egyfelől biztosította a szabad pá- (Fuldai kézirat, 9. század)
paválasztást a kánoni előírások és a római szokások szerint,
másfelől előírta, hogy a rómaiak tegyenek hűségesküt a császárnak, s a megválasztott pápa
„az én hozzájárulásommal ne szenteltessék fel mindaddig, míg le nem teszi az esküt a császár
követeinek és a népnek jelenlétében.”
Néhány év múlva Lothar apjával is szembefordult. Lajos ugyanis második feleségétől, a
sváb-bajor Welf-házból való Judittól született kiskorú fiának, Károlynak 826-ban részt adott
a birodalomból, majd 829-ben királyi címmel is felruházta. Lothar ezt nem fogadta el, majd a
másik két fiú is fellázadt apja ellen. A három testvér a 817-es Ordinatio imperii helyreállítását
követelte. Lajos engedett, s 831-ben új felosztás született, de nem volt hosszú életű. A fiúk 833-
ban újra felkeltek, s megszerezték a pápa támogatását is. Már majdnem ütközetre került sor, de
a császárt serege cserbenhagyta, s kénytelen volt fiai kezébe adni magát. Ekkor a püspöki zsinat
(amely már egyszer, 822-ben, vezeklésre kényszerítette a császárt) kimondta, hogy Lajos bűnös,
s emiatt alkalmatlan az uralkodásra. Lajos nyilvános bűnvallomás után kolostorba vonult, trón-
ját pedig Lothar foglalta el. A másik két fiú ekkor Lothar ellen fordult, s arra kényszerítették,
hogy elégedjék meg Itáliával. 834-ben a püspöki zsinat Lajost visszavette az egyház közösségé-
be, s visszahelyezte császári jogaiba, majd 835-ben újra megkoronázták. Jámbor Lajos sorsa jól
mutatja, hogy milyen korlátai voltak a kora középkori theokratikus hatalomnak. Az uralkodó,
éppúgy, mint a keresztény közösség többi tagja, az egyház ellenőrzése, fenyítő és büntető hatal-
ma alatt állott. Ezt pedig az ország püspökei együttesen gyakorolták a püspöki zsinaton.
838-ban meghalt Pippin, s a császár a birodalom nyugati felét, Aquitániával együtt legki-
sebb fiának, (Kopasz) Károlynak adta. Ez nem tetszett Német Lajosnak, s fegyverrel fordult apja
ellen, aki 840-ben meghalt. Utóda,

I. Lothar (817–840–855) erős és egy-
séges császárságot akart, de Német
Lajos és Kopasz Károly szembefor-
dult vele, s 841-ben Fontanetumnál
(Fontenoy) legyőzték. Lothar nem
nyugodott bele a vereségbe, s ek-
kor Lajos és Károly 842-ben Strass-
burgban, seregeikkel együtt esküt
tettek egymás megsegítésére. Az
eskü teuton (ófelnémet) és román
(francia) nyelven hangzott el, s fog-
laltatott írásba. Mindkét nyelvnek ez
az első ismert írott emléke, kifejezve
a birodalom germán és romanizált
felének nyelvi elkülönülését.
A feszültség végül is békekötés-
sel oldódott meg, s 843-ban létrejött
a verduni szerződés, amely a három
testvér között felosztotta a birodal-
mat. Kopasz Károly (843–877) kapta
Kopasz Károly
(egy reimsi kódex címlapja, 870 k.)
a nyugati részt, amelynek határa a
Rajna torkolatától nagyjából a Maas
(Meuse), Saône és a Rhône folyók
mentén húzódott. Német Lajos (843–876) a Rajnától keletre eső területek ura lett. A Nyugati
és a Keleti Frank Királyság között elterülő széles sáv, Frízföldtől az Alpokig, valamint Itália
I. Lothar császáré lett. A három testvér abban is megegyezett, hogy a három rész tovább nem
osztható. A verduni szerződést a kortársak még nem tekintették a birodalom végleges felosztá-
sának. A császárság formálisan fennmaradt, a határokat az egyházi és állami közigazgatási hatá-
rok figyelembevételével húzták meg. A birodalmi egyház volt az egység legfőbb letéteményese.
A további bomlás azonban elkerülhetetlen volt. I. Lothar császár halála (855) után három
fia felosztotta egymás között apja részét. A császári trónt és az itáliai királyságot II. Lajos (855–
875) örökölte, II. Lothar (†869) az Alpoktól északra eső területeket kapta (Lotharingia, azaz
Lothari regnum, Lothar királysága), a legkisebb fiú, Károly (†863) pedig Provence királya lett.
Provence-i Károly 863-ban, II. Lothar 869-ben utód nélkül haltak meg. Lotharingiára mind
Kopasz Károly, mind Német Lajos igényt tartott. 870-ben a meerseni egyezményben kettéosz-
tották az országot, majd 880-ban a ribemonti egyezményben egész Lotharingiát a Keleti Frank
Királyság kapta meg. Ebben az időben kezdik a források a birodalom két részére a Francia
occidentalis és a Francia orientalis elnevezést használni.
II. Lajos császár 875-ben bekövetkezett halálával Lothar ága kihalt, s a császári trónt a pápa
támogatásával Kopasz Károly szerezte meg, de 877-ben meghalt. Ezután a Karolingok keleti
ága következett: a pápa III. (Kövér) Károlyt (†888), a keleti Frank Birodalom királyát fiává fo-
gadta, s előbb Itália királyává, majd 881-ben császárrá koronázta. Őt 885-ben a nyugati frank
előkelők is királyukká választották, s így Nagy Károly birodalmának egysége még egyszer és
utoljára helyreállt egy utóda kezén. III. Károly azonban teljesen alkalmatlan volt az uralkodás-
ra, tehetetlennek bizonyult a normannok folyvást megismétlődő támadásaival szemben, ezért

hamarosan lemondatták.
A birodalom felbomlása végérvényesen befejeződött, felszínre tört a partikularizmus, a po-
litikai hatalom egyre jobban felaprózodott, mindenütt helyi dinasztiák vetették meg a lábukat.
Ezek a helyi uralkodócsaládok mind rokonságban álltak a Karolingokkal, s ezen a jogon igényt
tartottak a császárságra, amely ekkor már nem volt egyéb puszta címnél, tényleges hatalom
nélkül. Közülük 891-ben Spoleto hercegének, Widónak sikerült elnyernie a császári koronát,
majd vele szemben a pápa Arnulf német királyt, Német Lajos unokáját hívta meg Rómába.
Arnulf (896–899) volt az utolsó császár, aki egyenes ágon a Karolingok leszármazottja volt.
911-ben kihalt a Karolingok német ága, a nyugati, francia ágban pedig már nem akadt épkéz-
láb férfi, aki az uralkodásra alkalmas lett volna.
A 9. század első kétharmadában a császári címért Itália és Burgundia Karoling-rokon di-
nasztiái, valamint frank származású itáliai őrgrófok vetélkednek. Előbb mindegyik elérte, hogy
Paviában a langobardok vaskoronájával Itália királyává koronázzák, majd, ha sikerült eljutnia
Rómába, valamelyik készséges pápa a császári koronát is a fejére tette. A sort Dél-Burgundia
(Provence) királya, Lajos (†928) nyitja meg, aki 901-ben lesz császár, de négy év múlva le-
győzi őt Berengár (†924), friauli őrgróf, az első itáliai „nemzeti” király, aki 915-ben elnyeri
a császári címet, de tényleges hatalma csak Észak-Itáliára korlátozódik. Őt a Welf II. Rudolf
(†937), Felső-Burgundia királya ütötte ki a nyeregből, de neki csak az Itáliai Királyságig sike-
rült eljutnia 922-ben. Ő ellene behívták Itáliába Vienne-i Hugot (†948), Alsó-Burgundia urát,
akit 926-ban királlyá is koronáztak, de a császárságig nem jutott el, bár húsz évig tartani tudta
magát Itáliában. Hugot II. Berengár (†966), Ivrea őrgrófja űzte el, aki meghagyta Hugo fiának,
Lotharnak a királyi címet, s csak annak halála után, 950-ben koronáztatta meg magát Paviában
a vaskoronával. Lothar özvegye, Adelhaid (†999) I. Ottó német királyhoz fordult segítségért,
aki át is kelt az Alpokon, feleségül vette az ifjú özvegyet, s belenyúlt az itáliai darázsfészekbe.
Ezzel új fejezet kezdődött Itália és a nyugati császárság történetében.
V.
A KORA KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA

A KAROLING-RENESZÁNSZ
1. Hanyatló kultúra
A késő Római Birodalomban az 5. századra megvalósult a kereszténység és a görög-római

kultúra szintézise. Ezután a népvándorlás során kialakult új európai társadalmakat kellett
bekapcsolni ennek a kultúrának a vérkeringésébe. Ezt a feladatot egyedül az egyház volt ké-
pes elvégezni, csak ő rendelkezett az ehhez szükséges írástudó emberekkel és intézményekkel.
Ezzel elkezdődött az első évezred második felének nagy történelmi munkája: a késő Római
Birodalomban kialakult antik-keresztény kultúra elterjesztése az európai népek körében és
továbbadása a későbbi korok számára. Ez óhatatlanul színvonalcsökkenéssel, a kultúra vulga-
rizálódásával járt együtt, hiszen a „barbárok” számára fogyasztható, befogadható formában,
leegyszerűsítve kellett azt megfogalmazni. Az ókor és középkor határán élő és dolgozó keresz-
tény kulturális elit tagjai vállalták ezt a feladatot. Szent Ágoston, a retorika egykori professzora
a milánói főiskolán, püspökként vulgáris latin nyelven szólt észak-afrikai híveihez, noha birto-
kában volt a legtökéletesebb klasszikus irodalmi nyelvnek. „Inkább vállalom a rétorok megro-
vását – mondta –, de fontosabb számomra az, hogy híveim megértsék Isten igéjét.” Caesarius
(†543), a dél-galliai Arelatum (Arles) érseke hasonlóan nyilatkozik: „Az Úr nyája egyszerű
nyelven kapja az égi táplálékot. A művelteknek le kell ereszkedniük az egyszerűekhez, mert ők
megértik azokat, de fordítva nem.”
A keresztény hit és az ókori kultúra egybeötvözése és kibékítése nem volt könnyű, hiszen
az antik alkotások egy része a kereszténységgel szöges ellentétben álló vallási és erkölcsi szem-
léletet sugárzott.
Az első keresztény írók ebből eredő belső konfliktusát jól mutatja az egyik jeles latin egy-
házatya, Szent Jeromos vallomása: „Mikor elhatároztam, hogy a mennyország kedvéért el-
hagyom házamat, szüleimet, nővéremet és atyafiságomat, és jámbor életet élni Jeruzsálembe
költözöm, még mindig nem tudtam rászánni magam, hogy elhagyjam könyvtáramat is, melyet
Rómában annyi fáradsággal gyűjtöttem össze. És böjtöltem, én szerencsétlen, de átböjtölt na-
pomat Cicero olvasásával fejeztem be; olyannyira behálózott engem amaz ősrégi kígyó.”
Végül a középkori gondolkodást nagymértékben meghatározó egyházatya, Szent Ágoston
volt az, aki a következő századok számára irányt mutatóan meghatározta az antik tudomány
és irodalom helyét a keresztény kultúrában: mindezek hasznosak és szükségesek, amennyiben
elősegítik a Szentírás tanulmányozását és megértését. „Ha az úgynevezett filozófusok olyat ál-
lítanak, ami igaz és egyezik a mi hitünkkel, mint főképpen Platón hívei, azt nemcsak nem kell
1. Hanyatló kultúra ■ 143
irtózattal nézni, hanem el kell tőlük venni és a magunk hasznára fordítani [...] A pogány tu-
dományokban nem csupán megtévesztő és babonás mesék vannak, melyeket mindegyikünk,
aki Krisztus nevében kivonult a pogányok társaságából, utálni és kerülni tartozik, hanem meg-
találtatnak náluk az igazság szolgálatára alkalmas szabad tudományok is, úgyszintén egyes
nagyon üdvös erkölcsi szabályok. Ez az ő aranyuk és ezüstjük [...] Mikor a keresztény ember
megválik boldogtalan társaságukból, ezt az aranyat és ezüstöt el kell tőlük sajátítania, hogy az
evangélium hirdetésében kellő hasznát lássa.” Ezzel legalább az antik tudomány és irodalom
egy része létjogosultságot nyert a kialakuló középkori keresztény műveltségben.
A 6. században véget ért az antik latin kultúrának az az utóvirágzása, amely Rómában és
a felbomló birodalom egyes provinciáiban kibontakozott, s amely még a barbár gót királyok
udvarában is kivirult. A 7. század elején a patrisztika kora is lezárult. Nagy Szent Gergely pápa
már tudatosan szembefordult a klasszikus latin kultúrával, s a barbárokhoz szólt. Ettől kezd-
ve a 11. századig nem volt önálló teológiai kutatás Nyugaton. A Szentírást és az egyházatyák
írásait kivonatolták, kommentálták, sőt idővel már nem is az eredeti művekhez nyúltak, ha-
nem egy-egy korábbi kommentátort magyarázgattak. A teológiai, filozófiai és bármilyen tu-
dományos állítások bizonyításának uralkodó módszerévé a tekintélyekre való hivatkozás vált.
Kivonatokat, idézetgyűjteményeket készíteni, kommentárokat kommentálni – „glossarum
glossas glossare” – ebből állt a tudományos tevékenység.
Tiszteletreméltó kivételek azért természetesen akadtak, mint például Johannes Scotus
Eriugena (†877), a párizsi palotaiskola tanára, aki görögből is fordított (egyebek között
Pszeudo-Dionüsziosz Areopagita műveit, amelyek később jelentős hatást gyakoroltak a nyu-
gati gondolkodásra), s a Szent Ágoston és a skolasztika kezdetei közötti csaknem hét évszázad
legeredetibb nyugati filozófusa és teológusa volt. Auctoritas (tekintély) és ratio (értelem) vitájá-
ban ő az utóbbi mellett foglalt állást és a hittételek magyarázatánál az észt, az értelmes érvelést
(vera ratio) a tekintély fölé emelte. Amint neve is mutatja, az ír föld szülötte volt, s onnan hozta
magával a görög nyelv és a görög atyák ismeretét.
A 6. században elsősorban a Frank Birodalomban figyelhető meg az írásbeli kultúra gyors
hanyatlása. A zsinati akták a papság írástudatlanságáról panaszkodnak, s arról, hogy a vadászat
jobban érdekli őket, mint a könyvek. A hanyatlás még az elit szintjén is megfigyelhető. A klasszi-
kus latin, sőt görög nyelv ismerete, az antik kultúra őrzése és ápolása a 6. századtól a keresztény-
ség nyugati végeire szorult, az ír kolostorokba, majd a 7. századtól az angolszász bencés monos-
torokba. Angol földön olyan tudósok dolgoztak ekkoriban, mint Beda Venerabilis (†735), vagy
a yorki iskola mestere, Alkuin (†804), akit Nagy Károly udvarába hívott. Történeti, teológiai és
filozófiai műveik mellett mindketten fontosnak tartották,
hogy tankönyveket írjanak a hét szabad művészet tárgyai
számára. Az ír és az angolszász szerzetesek hozták az antik
írókat és az artest a kontinensre, s az általuk alapított kolos-
torok lettek a studium és az eruditio tűzhelyei.
A másik terület, ahol még éltek a római műveltség
elemei, Itália volt. Itt nemcsak Rómára, a pápai udvarra
kell gondolnunk, hanem a páviai udvarban működő isko-
lára is, amelynek Nagy Károly másik munkatársa, Paulus
Diaconus (†799) „tökéletes klasszikus műveltségét, telje-
sen asszimilált antik ismereteit, biztos latin nyelvi kész- Paulus Diaconus
ségét” köszönhette (Mezey László). Az itáliai városokban (egy kora középkori kéziratból)
144 ■ V. A kora középkor kultúrája. A karoling-reneszánsz
egy szűk világi értelmiségi réteg őrizte

és gyakorolta a római jogi írásbelisé-
get (notariusok, tabelliók). A frank
királyi udvarokban is folyt ilyen jogi-
gyakorlati írásbeli adminisztrációs te-
vékenység, de az ún. formuláskönyvek
használatának elterjedtsége mutatja,
hogy a hivatalos dokumentumok írói
maguk önállóan nem tudták azokat
megszerkeszteni, ezért folyamodtak
kész mintákhoz, amelyekbe csak a ne-
veket kellett beírni.
A latin írásbeliség legfőbb őrző-
je a 6. századtól az egyház, amelynek
szüksége van írástudó klerikusokra. A
vallási műveltség fontos központjai –
a püspökök familiái mellett – az egyre
Egy kolostori íróműhely (Jean Miélot miniatúrája, 1472 k.)
szaporodó kolostorok. Szent Benedek
regulája szerint egy szerzetesnek na-
ponta négy órát, tehát évente kb. 1500 órát kell olvasással foglalatoskodnia. Az ehhez szük-
séges könyveket meg kellett termelni, ezért minden kolostorban előbb-utóbb helyet kapott a
scriptorium, ahol a könyveket másolták, s kialakult a könyvtár. A szerzetesek által másolt és
olvasott könyvek szinte kivétel nélkül vallásos tárgyúak, hiszen a szerzetes kötelessége a lectio
divina, azaz a Szentírás és az egyházatyák műveinek, és főleg példaképeik, a szentek életének,
legendáinak olvasása. A bencés kolostorok nem követték Cassiodorus Vivariumának példáját,
nem tartották feladatuknak az antik kultúra kincseinek őrzését és ápolását. A hét szabad mű-
vészet oktatása és tanulmányozása sem szerepelt napirendjükben, bár latinul olvasni és írni
minden szerzetesnek meg kellett tanulnia. A bencés kolostorok a Karoling-reform nyomán
váltak a keresztény tudományosság igazi központjaivá.
2. A Karoling-reneszánsz
Nagy Károly felismerte, hogy a keresztény birodalomnak megfelelő írásbeli kultúrára és mű-
velt értelmiségre is szüksége van. Ő az első a nyugat-európai uralkodók között, aki nemcsak
őszintén érdeklődött a tudomány, művészet és irodalom iránt, hanem önálló kulturális prog-
ramja volt. E program megvalósításához saját birodalmában nem talált megfelelő embereket,
ezért legfontosabb munkatársait Írországból, Angliából, Itáliából és Hispániából hívta udvará-
ba. Itáliából jött Aquileiai Paulinus (†750) és Petrus Pisanus (†799), akik a latin nyelv és iro-
dalom szakértői voltak, valamint Paulus Diaconus, a langobard származású kiváló történetíró.
Angliából hívta legközelebbi munkatársát, Alkuint. Az írek közül Clemens Scotus és Dungal
érdemel említést. Hispánia szülötte volt a vizigót Theodulf (†821), aki jó teológus és jeles költő
volt, s Károly Orléans püspökévé nevezte ki. Károly öt ízben járt Rómában, s onnan mindig
vitt magával haza szakembereket (a grammatica és a computus mestereit, valamint énekese-
ket) és könyveket. A pápa már Kis Pippinnek küldött ókori könyveket Rómából, latin szer-
2. A Karoling-reneszánsz ■ 145
zők mellett görögöket is, többek között az ál Dionüsziosz

Areopagita írásait. Ez utóbbiakkal a frank udvarban nem
tudtak mit kezdeni, mert Nyugaton akkor már szállóigévé
lett a mondás: „görögül van, nem olvassuk” (graeca sunt,
non leguntur). A következő században II. Mihály (820–829)
császár ismét elküldte Pseudo-Dionüsziosz műveit Jámbor
Lajosnak, majd néhány év múlva megérkezett Írországból
Scotus Eriugena és lefordította őket latinra.
Nagy Károly elsődleges célja a klérus műveltségének
fejlesztése, hogy megfelelhessen az imperium Christianum
igényeinek. A tudomány műveléséről a püspökökhöz és a
szerzetesekhez intézett híres levelében (Epistola de litteris
colendis) a papoktól és szerzetesektől azt kívánja, hogy a
regula betartása és a vallás dolgaival való törődés mellett
a tudományokkal is foglalkozzanak, tanuljanak és ta- Hrabanus Maurus és Alkuin
nítsanak, s ne csak azzal nyerjék el Isten tetszését, hogy (miniatúra, 9. század közepe)
„helyesen élnek” (recte vivendo), hanem azzal is, hogy
„helyesen szólnak” (recte loquendo). Egyszóval: „interius devoti et exterius docti” (belsőleg
ájtatosak, külsőleg tanultak) legyenek. A tudományok tanulmányozása (litterarum studia)
azért fontos, hogy könnyebben behatoljanak a Szentírás titkaiba, s azt jobban megérthessék.
Capitularéiban, rendeleteiben állandóan visszatér a műveltség, az oktatás kérdéseire, ponto-
san szabályozza, hogy a papok mit tanuljanak.
De nemcsak a klérus műveltségét kívánta magasabbra emelni, hanem a világiak oktatását
is fontosnak tartotta. 802-ben elrendelte, hogy „mindenki küldje fiát a betűk megtanulására”.
A papok a tanításért ne követeljenek, és ne fogadjanak el semmit, kivéve azt, amit a szülők
önként felajánlanak – egészítette ki a királyi rendelkezést Theodulf püspök. Ugyancsak kö-
telességévé tette a plébánosoknak, hogy mindenkit, a nőket és a gyermekeket is, tanítsanak
meg a Miatyánk és a Hiszekegy elmondására. A kolostoroknak meghagyta, hogy ne csak saját
újoncaikat tanítsák, hanem tartsanak külső iskolát is, a kívülről bejáró növendékek számára.
Aachenben palotaiskolát létesített, ahol a birodalom jövendő politikai és adminisztratív elitjét
nevelték, nemcsak klerikusokat, hanem világiakat is.
Nagy Károly hozta létre azt az iskolarendszert, amely a következő századokban az egész
nyugati kereszténység területén elterjedt, s az európai iskolázás alapja lett: a plébániai, püs-
pöki és kolostori iskolák hálózatát. Azt is előírta, hogy ezekben az iskolákban mit tanuljanak:
elsősorban a trivium tárgyait, ezen kívül a computust, azaz a számolást és a musicat. Ezeket ő
maga is tanulmányozta. Fontosnak tartotta, hogy a klerikusok hibátlan latinsággal fejezzék
ki magukat, s tudjanak okleveleket és leveleket írni. Az oktatáshoz nem voltak megfelelő tan-
könyvek, mert a hét szabad művészet Galliában feledésbe merült. Ezért Károly angol és itáliai
munkatársait bízta meg a szükséges tankönyvek megírásával. Alkuin például írt grammatikát,
retorikát és dialektikát, vagyis a trivium tankönyveit, mindegyiket párbeszédes formában. Al-
kuin a toursi kolostorban létrehozta a birodalom egyik mintaiskoláját, s munkásságával mél-
tán érdemelte ki a „Frankhon tanítója” (praeceptor Franciae) címet. A tours-i iskolában tanult
Hrabanus Maurus (†856), aki viszont a fuldai kolostor apátjaként „Németország első tanítója”
(primus praeceptor Germaniae) lett. Az Alkuin által Tours-ban kidolgozott tananyag mintául
szolgált a birodalom többi iskolája számára.
A hét szabad művészet

(septem artes liberales) erede-
ti késő ókori tananyagát az új
kor és az új társadalom igé-
nyeinek megfelelően némi-
képp átalakították. A főhe-
lyet a grammatica foglalta el,
amely nemcsak a nyelvtani
szabályok elsajátítását és be-
gyakorlását jelentette, hanem
az antik auctorok olvasását
és értelmezését is. Nemcsak
puszta nyelvtani értelmezés-
ről volt szó, hanem a szó és
jelentés viszonyának, a je-
lentéstartalomnak a feltárá-
sáról. Az olvasott szöveget a
tanulóknak saját szavaikkal
is vissza kellett adniuk, ter-
mészetesen latinul. Ez rend-
szerint verses formában tör-
tént, s a verselés, a versfara-
gás hozzátartozott a diákok
mindennapjaihoz. A retorica
sem a helyesen szólás tu-
dománya volt csak, mint az
ókorban, hanem elsősorban
a levélírás mesterségének
A hét szabad művészet ábrázolása (miniatúra, 1180 k.) (ars epistolandi) elsajátítása.
Levél alatt itt nem csak ma-
gánlevelezést kell érteni, hanem elsősorban oklevelet, azaz hivatalos iratot, ennek szerkesztését
kellett elsajátítania a jövendő értelmiségnek. E tárgy keretében tanulták meg a növendékek
különböző témáknak kerek, jól szerkesztett elbeszélés (narratio) formájában való előadását.
Az oktatás fő formája tehát a dictamen, vagyis a fogalmazás. A legmegfelelőbb témakört erre
a historia szolgáltatta, „a megtörtént és emlékezetre méltó dolgok előadása.” A dialectica ke-
retében a formális logikával ismerkedtek a tanulók, s elsajátították a meghatározás, a pontos
fogalomalkotás szabályait és készségét.
A quadrivium tárgyai közül főleg a musicára fordítottak sok időt, elsősorban gyakorlati
oktatás keretében, hiszen az ének fontos szerepet töltött be a liturgiában. Az astronomia az egy-
házi év változó ünnepei (például a húsvét) idejének pontos kiszámítására képesített. Részben
ezt a célt szolgálta az aritmetica vagy computus is, amelynek tárgya a számtani alapműveletek
elsajátítása volt, az ars computatoria. A tanuló az első két évet bizonyos alapismeretek elsajátí-
tásával töltötte: megtanult olvasni, írni, megismerkedett a zsoltárok szövegeivel és dallamaival,
s néhány egyszerűbb himnusz melódiájával. Ezután következett az artes tanulása, amelyre át-
lagosan 5–6 évet szántak, legtöbb időt természetesen a grammatikára. Ebben a tananyagban
a klasszikus latin irodalom elsősorban nyelvtani és retorikai mintákat, stíluspéldákat szolgál-

tatott. A Karoling-reform csak azt vette át az antik örökségből, amire a klerikus kultúrának
szüksége volt. A római írók közül főleg Cicerót, Pliniust, Vergiliust, Ovidiust, Lucretiust és a
történetírókat olvasták.
Az iskolákban folyó oktatáshoz, az egyházban a liturgiához, a kolostorokban a lectio
divinához jó, hibátlan szövegekre volt szükség. A korábbi századokban, amikor latinul gyen-
gén és hibásan tudó szerzetesek másolták a kódexeket, a szövegekbe sok hiba csúszott. Ezért
Nagy Károly munkatársaival helyreállíttatta a Szentírás, az egyházatyák és az oktatásban hasz-
nált ókori írók szövegeit. A javított, megtisztított szövegeket gondosan lemásolták, majd továb-
bi másolásra elküldték a birodalom kolostoraiba. A régi szövegek helyreállításának kultúrtör-
téneti szempontból szinte felmérhetetlen fontosságú munkája elsősorban a tours-i kolostorban
folyt, Alkuin irányítása alatt.
A középkori Európa egységes latin tudományos és irodalmi nyelvét – amely a klasszikus
latinnál egyszerűbb, de nyelvtanilag helyes és világos kifejezőeszköz volt – szintén Nagy Károly
munkatársai alakították ki. Ugyancsak nekik köszönhető az az új, jól olvasható, szabályos
könyvírás, a karoling minuscula, amelyet lényegében ma is használunk, s amely felváltotta az
addig használt nagybetűs írást (maiuscula). Hogy megérthessük, hogy mit jelentett a Karoling-
reneszánsz a középkori latinság számára, elég összehasonlítani Nagy Károly életrajzírójának,
Einhardnak hibátlan, választékos és ókori mintáihoz (elsősorban Suetoniushoz) méltó latinsá-
gát a korábbi krónikákéval, vagy akár Tours-i Gergelyével.
Ebben a kialakuló klerikus műveltségben már komoly helyet kapnak az egyházatyák mel-
lett az ókori írók munkái is, hiszen a grammatica oktatás keretében a latin nyelvet az ókori
auctorok olvasásán keresztül sajátítják el. Most már a szerzetesnek sincs olyan lelkiismeret-
furdalása, ha ókori szöveget olvas, mint 2–300 évvel ezelőtt, bár némi formális mentegetőzés
még mindig illendő. Theodulf orléans-i püspök, Károly egyik közeli munkatársa mentegeti
imígyen magát, amiért „frivol” pogány dolgokkal (frivola) foglalkozik: „Sokszor olvassuk po-
gány bölcsek írásait, akik bizonyos dolgokban igazán elsőrangúak. Írásaikban – bár sokhelyt,
bizony, ördögiek – mégis hamis héj alatt számos igazság lappang”.
Kulturális reformprogramjának gyakorlati végrehajtását Károly két intézményre, az
episcopiumra és a monasteriumra, azaz a püspökökre és a kolostorokra bízta. Ebből a szem-
pontból igen fontos volt az, ami e két intézményben a Karoling-korban történt: a püspökök
körül a kanonokok testületének, a káptalannak a kialakulása, a kolostorokban pedig a szerze-
tesség (amely eredetében laikus intézmény volt) és a papság összekapcsolása, s a bencés regu-
la kötelezővé tétele az egész birodalomban. Ettől kezdve a szerzetesek is clericusok lettek, az
egyházi rend tagjai. Így jött létre az a clericus-litteratus réteg, amely a középkori Európában
az értelmiségi funkciókat évszázadokon át betöltötte. A litteratus azonos értelművé vált a
clericusszal. Persze a gyakorlatban nem minden clericus volt litteratus, de fordítva évszázado-
kon keresztül igaz volt a tétel: litteratus = clericus (egyedüli kivétel Itália, ahol világi értelmisé-
giek is akadtak). A litteratust a magyar később a „deák” szóval adta vissza. Pápai Páriz Ferenc
szótára (1708) szerint a litteratus: ’tudós, jó deák’, a litterae jelentése pedig „mind az egész deáki
tudomány”. A litteratus az, aki a literarum studiummal foglalkozik, teszi ezt akár egy 8. századi
kolostorban, akár a 13. századi párizsi egyetemen. Litteratussá azáltal lett egy clericus, hogy
megtanult jól latinul és elsajátította a septem artes liberalest. Ahogy a clericus és a litteratus
szinte szinonimákká lettek, úgy vált a laicus az írástudatlan, tanulatlan ember szinonimájává.
Egy középkori szótár, amely a laicus szót a laos, lapis: ’kő’ jelentésű szóval hozta összefüggésbe,
ezt a meghatározást adja: „laicus,

i.e. lapideus, quia durus est et
extraneus a scientia litterarum”,
azaz „idegen a tudományoktól”. A
laicus egyértelmű az idiota szóval,
amely ’tudatlant, írástudatlant’ je-
lent.
Ennek az új clericus értelmiség-
nek a kialakulása valószínűleg nem
ment olyan gyorsan, ahogy Károly
szerette volna, mert egyszer állító-
lag így kiáltott fel: „Ó, bárcsak egy
tucatnyi olyan tudós papom volna,
mint Jeromos és Ágoston (akik
a kedvenc olvasmányai voltak)”.
Alkuin erre így intette türelemre:
„Még az ég és a föld teremtőjének
magának sincs kettőnél több eb-
ből a fajtából, te pedig mindjárt
egy tucatot akarsz?” Pedig Nagy
Károlyt a nyugati kereszténység
szellemi elitje vette körül az aache-
ni palotában. Itt ült össze időnként
az academia, amelyen ókori írókat
Kódexlap karoling minusculával
olvastak fel, vitatkoztak, ahol min-
denki számára kötelező volt a vers-
írás, s mindenki kiváló ókori férfiak nevét viselte: Alkuin Flaccus volt (Horatius), Theodulf
püspök, a jeles költő Pindarosz; Angilbert (†814) a másik költő Homérosz. Károlynak termé-
szetesen az Augustus név járt, de ő jobban szerette, ha Dávidnak szólították e körben, ahová
egyébként az udvar hölgytagjai is bebocsátást nyertek.
De az aacheni udvaron kívül, a birodalom egyházi központjaiban és főleg híres kolos-
toraiban is sok jeles tudóssal találkozunk a 9–10. században: a sváb Reichenauban Walafrid
Strabo (†849), Fuldában Hrabanus Maurus (†856), aki később mainzi érsek lett, Ferrières-ben
Servatus Lupus (†862), Sankt Gallenban a két Notker, Balbulus (†912) és Medicus (†975). A
püspökök között is akadtak híres tudósok és írók, mint például Ionas (†843) orléans-i püspök,
vagy Hincmar (†882) reimsi érsek.
Nemcsak az olvasmányokban éledt újjá a klasszikus ókor, hanem a művészetben is. Az
aacheni palota és a kápolna építéséhez Károly antik márványoszlopokat és egyéb mozdítható
építészeti elemeket hozatott Ravennából. Méltán beszél hát a kultúrtörténet Nagy Károly
környezetében „Karoling-reneszánsz”-ról. Az aacheni palotakápolna a 6. századi ravennai
San Vitale-templomot vette mintául, s ez a tény is arra figyelmeztet, hogy ez a reneszánsz
nem annyira a pogány ókort, mint inkább a keresztény késő ókort tekintette követendő min-
tának. A császári építkezések és a közmunkák felügyelője az életrajzíró Einhard volt, aki
lelkesen olvasta Vitruvius munkáit, hogy feladatának megfelelhessen. Einhard egyébként
kiváló ötvös is volt.
A Karoling-reneszánsz jelen-
tőségét a következőkben foglal-
hatjuk össze: kidolgozta, megál-
lapította a középkori európai mű-
veltséganyag tartalmát, s abban
meghatározta az ókori örökség
helyét. Ez alapvetően keresztény
műveltséganyag volt, az ókori Nagy Károly aláírása
kultúra hagyatékából csak az ke-
rült bele, amit a keresztény világképpel és morállal összeegyeztethetőnek tartottak. Létrehozta
a középkori nyugati kereszténység értelmiségét (litterati), s azáltal, hogy a tudományos, iro-
dalmi tevékenységet (litterarum studia), a litteratus hivatást összekapcsolta a társadalom egyik
kiváltságos rétegével, a clericusok rendjével, szilárd anyagi alapot, társadalmi tekintélyt és
presztízst biztosított az értelmiségi munka számára. Végül létrehozta az e műveltség ápolására
és továbbadására szolgáló intézményes infrastruktúrát: a tudományos műhellyé emelt kolosto-
rok, az iskolát fenntartó káptalanok hálózatát.
Nagy Károly után mintegy két évszázadon át a kolostorok lettek az európai kultúra legfonto-
sabb központjai, műhelyei. Ezen az sem változtatott, hogy Károly halála után, a 817. évi Capitulare
monasticum megszüntette a kolostorok külső iskoláját, s csak saját újoncaik (oblati) oktatását tette
feladatukká. Az európai kultúra történetében a 8. és a 11. század között kiemelkedő szerepet ját-
szó kolostorok zöme a Rajna és a Loire közötti területen helyezkedett el: Tours, Orléans, Fleury,
Luxeuil, Ferrières, Saint-Denis, Saint-Bertin, Saint-Riquier, Corbie, Prüm, Gorze; ezekhez járul-
tak a német kolostorok: délen Reichenau, Sankt Gallen, Hirsau, északabbra Fulda, Lorsch, Re-
gensburg, Corvey, Hersfeld, Gandersheim; Itáliában Bobbio, Farfa, Cividale. Ezek a kolostorok
egyúttal művészeti központok is voltak. Kódexeiket gazdagon illusztrálták, a scriptoriumban a
másoló barátok (scriptores) mellett festők (miniatores), iniciáléfestők (rubricatores), kalligráfusok
(antiquarii) is dolgoztak egy-egy kódexen. Foglalkoztak a szerzetesek építészettel, szobrászattal
és festészettel is, s igen fejlett volt körükben az ipar- és ötvösművészet, hiszen a bencés devotio a
templomot és az istentiszteletet minél gazdagabbá, ragyogóbbá kívánta tenni.
Ha ezekben a kolostorokban nem is nagyon születtek eredeti, a tudományos gondolkodást
új utakra vezető alkotások, a tudásanyag összegyűjtésével, rendszerezésével és továbbadásával,
híres iskolák kialakításával, és egy számottevő litteratus értelmiségi réteg kinevelésével előké-
szítették és megalapozták a középkori európai kultúra nagy kivirágzását a 12. és 13. században.
A skolasztika „katedrálisa” csak az ő általuk lerakott szilárd alapokon épülhetett fel.
A Karoling-reneszánsz nem ért véget Nagy Károly halálával. A párizsi palotaiskola még
unokája, Kopasz Károly idején is működött. A birodalom keleti felében, Németországban a
10. században figyelhető meg egy kulturális fellendülés, amelyet a kultúrtörténet Ottó-rene-
szánsznak nevez. Ebben már a Bizánccal, sőt a hispániai mórokkal létrejött kulturális kapcso-
latok is szerepet játszottak. II. Ottó felesége bizánci hercegnő volt, akinek kíséretében görög tu-
dósok jöttek a német udvarba. I. Ottó még latinul sem tudott, unokája, III. Ottó már görögül
is beszélt. Ennek a német irodalmi fellendülésnek érdekes alakja egy nőíró, Hrotswita, aki a
gandersheimi kolostorban verses legendákat, majd Terentiust utánzó drámákat írt. A császár
ugyan nem tudott latinul, de az unokahúga által vezetett klastromban nevelkedő előkelő lánykák
üres óráikban szívesen olvasták Terentius vígjátékait, s az apáca-írónő ezeket akarta helyettesí-
teni keresztény szellemű művekkel. Versben elmesélte I. Ottó császár tetteit is (Gesta Oddonis).
A kora középkori kultúrát egy nagy tudósegyéniség zárja le az ezredfordulón: Aurillaci

vagy Reimsi Gerbert (945 k.–1003), aki II. Szilveszter (999–1003) néven 999-ben pápa lett. Ő
korának legnagyobb természettudósa volt, aki a reimsi székesegyházi iskolában a retorica és
a dialectica mellett a quadrivium tárgyait tanította. A maga korában páratlan természettudo-
mányos és matematikai ismereteit Katalóniában szerezte, ahol fiatal korában néhány évig mo-
zarab szerzetesektől tanult, akik megismertették az arab tudomány eredményeivel. Itáliai útjai
során megismerkedett II. Ottó császárral, s ő lett III. Ottó legbizalmasabb tanácsadója. A hit és
a tudomány szoros kapcsolata mellett foglalt állást, s császári barátja kérésére kis könyvet írt Az
értelem használatáról (De rationali et ratione uti). Levelezése az első ezredforduló történetének
legfontosabb forrása. Gerbert tanítványa volt a kor másik híres tudósa, Fulbert chartres-i püs-
pök (†1028), aki az ottani iskola nagy hírét megalapozta, s aki szintén a profán tudományok
és a Szentírással foglalkozó studiumok közti harmóniát hirdette. Mesteréhez hasonlóan neki
is volt magyar kapcsolata: az első pécsi püspöknek, Bonipertusnak elküldte Priscianus latin
nyelvtanát, nyilván a pécsi püspöki iskolában folyó grammatica oktatás számára.
3. A kora középkor irodalma

A kora középkori latin irodalom legnépszerűbb műfaja – a teológiai munkák mellett – két-
ségkívül a történetírás volt. Természetesen nem az ókori vagy a modern értelemben vett tör-
ténetírásról van szó, mert e munkák szerzőinek legtöbbje a saját korának eseményeit mondja
el. Az évkönyvek (annales) évek szerint számolnak be a történtekről. A krónika már némi
irodalmi köntösbe öltözteti az eseményeket. A gesta viszont elsősorban a múltat akarja életre
kelteni, s itt a szerkesztésben és az előadásban már jobban érvényesül az író személyisége,
alkotói szabadsága. A korban érthetően az események puszta kronológikus előadása dominál,
de azért akad néhány történeti munka, amely nem méltatlan ókori mintaképeihez. Ilyen a
korszak elején Cassiodorus, akinek a gótokról írt történeti munkáját csak Iordanes kivonatos
átdolgozásából ismerjük. Hasonló szintet majd csak kétszáz év múlva, a 8. században az angol
szerzetes, Beda Venerabilis és a langobardok történetének feldolgozója, Paulus Diaconus fog
elérni. Közben Gergely tours-i püspök monumentális munkája, bár a Historiae címet viseli,
nem egyéb, mint a 6. századi frank történelem – iróniával és némi humorral megírt – véres
krónikája. Saját korának, a 9. század első felének történetéről számol be Nagy Károly unoká-
ja, Nithard (†845), kitűnő latinsággal, igazi történetírói igénnyel. A német történetírás első
kiemelkedő személyisége Widukind (†973 után), a corveyi kolostor szerzetese, aki a szászok
10. századi „viselt dolgairól” (res gestae) számol be. Gestája az antik történetírók ismeretéről
tanúskodik. Fokozottabb mértékben elmondhatjuk ugyanezt a clunyi kolostor szerzeteséről,
Rodulfus Glaberről (†1047), aki az első ezredforduló történetét írta meg.
A középkori életrajzírás egyik legkimagaslóbb, sokáig utol nem ért alkotása Nagy Károly élete
(Vita Caroli Magni) Einhard tollából. A 9. század végén a Sankt Gallen-i kolostor egyik szerzete-
se, Dadogó Notker (Balbulus) népszerű formában, anekdotákkal gazdagon teletűzdelve írta meg
a császár életét. A középkori életrajz igazi műfaja azonban a szentek élete: a vita, illetve a legenda.
Prototípusát Nagy Szent Gergely alkotta meg, s ő már félreérthetetlenül jelzi, hogy nem hiteles
életrajzot, hanem épületes lelki olvasmányt akar nyújtani jámbor szerzetesek számára.
A Karoling-kor jellegzetes terméke a „királytükör” (speculum regis), amely az ideális keresz-
tény uralkodó képét rajzolja meg. A kor jeles személyiségei írtak ilyeneket: Aquileiai Paulinus,
3. A kora középkor irodalma ■ 151
Ionas orléans-i püspök, Hincmar reimsi érsek és Sedulius Scottus, hogy a legkiemelkedőbbe-
ket említsük a sorból, amelybe beletartozik Szent István Intelmeinek (Libellus de institutione
morum) szerzője is.
Irodalomtörténeti szempontból az első évezred utolsó két századának talán legfontosabb
eredménye a középkori latin nyelvű költészet megszületése, illetve inkább újjászületése és
átalakulása. A késő ókor, az 5. és 6. század a keresztény latin költészet nagy felvirágzásának
tanúja: Aurelius Prudentius Clemens, Sidonius Appolinaris (†479/486), Elpidius Rusticus,
Venantius Fortunatus (†600 k.). Ezután a múzsák – úgy tűnik – más tájakra távoztak. A
9. és 10. században visszatértek és otthonra leltek a kolostorokban, püspöki palotákban, sőt a
császári udvarban is. Ekkoriban mindenki – aki írni tud – versel, és mindent megverselnek.
Az artes tanulásában nagy szerepet játszik a vers, a tankönyvek nagy része is verses formában
készül. Walafrid Strabo Reichenauban versbe szedi a botanikát (De cultura hortorum), Sankt
Gallenben Ekkehard (†973) eposzt ír a germán hősről, Walthariusról. Hrabanus Maurus nem-
csak tudós és teológus, hanem a kor legjelesebb himnuszköltője is. S talán ez a legfontosabb új
fejlemény: a líra, a vallásos himnuszköltészet újjászületése, új formáinak kialakulása. Az antik
időmértékes verselés helyébe ez a korszak alakítja ki az európai költészet versformáját: a hang-
súlyos, rímes, kötött szótagszámú költeményt.
Babits Mihály, aki maga is mintegy ötven középkori himnuszt fordított magyarra, így ír
az új költészet megszületéséről és irodalomtörténeti jelentőségéről: A 4–6. századi „virágkor
után többszázados hanyatlás jött a himnuszköltésben, küzdés és hebegés. Mégis zengettek a
naiv énekek templomokban, klastromokban [...] A népek térítői és tanítói, pápák és királyok,
mainzi érsek, cluny apát és Sankt Gallen-i szerzetes, mind egyúttal énekszerzők voltak, ha
nem költői hivatásból, pásztori ihletből [...]. Szerény együgyű hangok; de az irodalomtörténet
búvárlója számára rendkívüli tanulságokat rejtenek. A kutató nyomon kísérheti itt egy fejlett,
gazdag és színes formavilág lassú fölbomlását, s a romláson át egy jövendő ragyogás ígéretes
föl-fölcsillanását. A jámbor költők már nem voltak művelt rómaiak. Még a nyelvet sem kezel-
ték teljes biztonsággal; s bizonnyal nem csupán az egyszerűség bájáért kerülték a művészibb
szerkezeteket. Annál kevésbé hatoltak be a klasszikus prozódia finom titkaiba. A szótagok
hosszúságát és rövidségét nem jól érezte meg barbár fülük; lelkükben egy másik, vadabb zene
zenélt, a saját durva nyelvük, a gyermekkorukban hallott törzsi énekek zenéje. Időmértékes
soraikon átüt egy másik ritmus, mely tapogatódzva valami barbár anyanyelv hangsúlyába
kapaszkodik [...] A liturgikus ének követelményei is közrehatottak. Az egyházi szertartás vol-
taképpen dráma és párbeszéd oly értelemben, hogy felváltva éneklik: pap és nép, karok és
félkarok (antifóna és responsorium). Ez a váltogató éneklésmód magával hozza a strófaszer-
kezetet. A misébe illesztett sequentiák régibb típusa, melyet Notker, Sankt Gallen-i szerzetes
alkotott meg, a görög karénekekre emlékeztet. A fül az egymásnak felelgető strófák zenei egy-
formaságát követelte, és a jámbor, dadogó, tanácstalan költők teljes buzgalommal igyekeztek
legalább szótagszámban egyenlőre mérni megfelelő soraikat.” És mindehhez járult „a versnek
naiv s kissé talán barbár ékszere: a rím! [...] A rím új ékessége nem a régi latin formákhoz kap-
csolódott. A rím egészen új verselést fejlesztett ki, mely bizonyára nem képzelhető el a nemze-
ti nyelvek hangsúlyos verslejtésének hatása nélkül [...] Mind, akik ma verselünk, e naiv újlatin
költők adósai vagyunk, legősibb formáinkkal, legmindennapibb eszközeinkkel. A versforma
kialakulása szoros összefüggésben van a lírai tartalom gazdagodásával. A modern verselés
kifejlődése egybeesik a középkor lelkiéletének mélyebb bonyolódásával és színeződésével [...]
Csakugyan a lírának oly gazdagságáról van itt szó, mely nélkül a mi modern költészetünk
el sem képzelhető. Tudva vagy tudatlanul, mindannyian e jámbor középkori himnuszköltők

örökösei vagyunk; formában, színben, érzésben, gondolatban egyformán tőlük függünk, és
koldusok lennénk őnélkülük.”
A kora középkor irodalma szinte kizárólag latin nyelvű. Számottevő anyanyelvi irodalom-
mal, amely írásban is fennmaradt, csak az ír szigeten, valamint az angolszászoknál találkozunk.
Az íreknél gazdag kelta nyelvű költészet virágzott, amelyben eleven természetérzék jut kifeje-
zésre. Az ír költő így köszönti a daloló madárkát: „Kicsiny hang, kedves hang, a világegyetem
gyöngéd muzsikája, édes kakukkszó a lombok közt.” Az ír hőskölteményekről találóan mondja
Szerb Antal, hogy „a bennük rajzolt életforma sokkal régibb és kezdetlegesebb, mint a ho-
méroszi hősöké, olyan, mint a bibliai pátriárkáké. A királyok sátorban laknak, feleségük főz
nekik és ellopják egymás teheneit. A nagy tehénrablásról szól a leghosszabb ír hősköltemény
[...] Olvasása közben az ember úgy érzi magát, mintha néhány évvel volna Ádám és Éva után.”
Nagy Alfréd, wessexi király latin szerzők műveit fordíttatta le angolra, sőt maga is készített
ilyen fordításokat. Az angolszászoknál jegyezték le a 8. században a Boewulf című több mint
háromezer soros hőskölteményt. A németeknél csak töredékesen maradt fenn az ugyancsak
az idő tájt a fuldai kolostorban leírt Hildebrandslied, ének Nagy Theoderik egyik vitézéről.
Einhard elmondja, hogy Nagy Károly leíratta az ősi barbár énekeket (barbara et antiquissima
carmina), amelyek a régi királyok tetteiről és háborúiról szóltak. Ezekből azonban semmi nem
maradt ránk. Károly ahhoz is hozzáfogott, hogy elkészítse anyanyelvének grammatikáját és a
hónapoknak germán neveket adott.
Mint már említettük, az első írásban reánk maradt francia és német nyelvemlék 842-ből
származik. Nem irodalmi művek, a kor zord valóságát tükrözik: katonák kölcsönös esküje a
két szöveg. De alig telik el néhány évtized és a század végén leírják az első ófrancia költeményt,
Szent Eulália kantilénáját. Ezt követte a 11. század elején egy nagyobb lélegzetű költemény,
Szent Elek legendája.
4. A kora középkor művészete

A 4. és 5. századi keresztény császárság keretei között teljes gazdagságában kialakult a keresz-
tény művészet. Az ókeresztény művészet a római művészet formanyelvét, technikai megoldá-
sait, kifejezőeszközeit vette át, de a régi formákat új tartalommal töltötte meg. Megváltozott
a művészet társadalmi funkciója, célja is. A klasszikus ókor számára a műalkotás elsősorban
esztétikai értékek hordozója, a kereszténység számára viszont a műalkotás elsődlegesen egy
eszmei tartalmat fejez ki, esztétikai értéke másodlagos. A keresztény művészet feladatát az
egész középkorra szóló érvénnyel Nagy Szent Gergely pápa határozta meg: „Ami az olvasni
tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőnek ugyanaz a festészet, hogy azok, akik a betűket nem
ismerik, legalább a falakon nézelődve olvassák azt, amit a kódexekben nem tudnak elolvasni.”
A 11. században ugyanezt írja Durandus, moissaci püspök: „A templomi képek és díszíté-
sek az írástudatlanoknak szóló olvasmányok és szentírási szövegek. (Pictura et ornamenta in
ecclesia sunt laicorum lectiones et scripturae.)” A műalkotásban nem a forma a fontos, hanem
az eszmei mondanivaló, amit az ábrázolás segítségével kifejezésre akar juttatni. A művészet-
nek didaktikus, erkölcsi célzata van.
A korai keresztény művészet legjelentősebb alkotásai a katakombákban fennmaradt fest-
mények, valamint a szarkofágok domborművei. A konstantini fordulat nagy változást ho-
4. A kora középkor művészete ■ 153
zott, mert kibontakozhatott a keresztény építészet. Meg kellett

alkotni a keresztény templom típusát. Erre sem a klasszikus
görög-római templom, sem a zsidók jeruzsálemi temploma
nem szolgálhatott mintául, mert a keresztény templom ezek-
től gyökeresen eltérő funkciót töltött be. Az antik templom
esetében a belső tér kevésbé volt fontos, mint a külső meg-
jelenés. A kultikus cselekmények általában nem a templom
belső terében zajlottak, a hívők, ha be is léptek a templomba,
nem időztek ott sokáig, közösségi cselekmények a belső tér-
ben nem voltak. Az antik templom tehát építészetileg „külső
nézőpontra szervezett”. Még inkább áll ez a zsidó templomra,
ahol a templom épületébe csak a szolgálattevő papok léphet-
tek be, a hívek csak az udvaron tartózkodhattak. A keresztény
templom esetében viszont csak a belső tér a lényeges. Ott fo-
lyik a liturgia, amely lényegénél fogva közösségi aktus, tehát a
templomnak nagyszámú hívőt kell befogadni hosszabb időre.
Ha a hívő belép a templomba, akkor elhagyja a külső földi
világot, s egy másik, a valóságon kívüli, vagy ha úgy tetszik: az
igazán valóságos világba lép. A templom belső terében ezt a
Imádkozó alak
másik világot kell kialakítani, a „mennyei Jeruzsálem” mását, (Róma, Priscilla katakomba,
ahol ég és föld, Isten és ember találkozik. Ezért a keresztény 3. század )
templom építészetileg „belső nézőpontra szervezett”. Az óke-
resztény bazilikák külseje szerény, semmitmondó, egyszerű nyers téglaburkolat. Belül viszont
drága, színes anyagok (márvány, arany, ezüst) borítják, műalkotások (mozaikok, oszlopok,
néha szobrok) gazdagítják.
A keresztény templomot egy profán célokat szolgáló római épületből, a bazilikából ala-
kították ki, s ez volt végig a középkoron át a fő alapforma. Mint már említettük, a bazilika,
mint építészeti forma hosszanti elrendezésű épületet jelent, amelynek középtere (a főhajó) ki-
emelkedik a kétoldalt hozzá csatlakozó alacsonyabb oldalterek (mellékhajók) fölé. Az épület a
főhajó falán, a mellékhajók tetőzete fölött nyíló ablaksorból kapja a megvilágítást. Már a korai
időkben épültek centrális (kör vagy sokszög) alaprajzú szentélyek is, ezek azonban speciális
célt szolgáltak: síremlékek (mausoleum) vagy keresztelőkápolnák voltak. A keresztény temp-
lom három- vagy öthajós bazilika, amelynek hosszházát rendszerint egy vagy több félköríves
apszis zárta le. Az apszis elé a legtöbb esetben a főhajóval azonos magasságú keresztház került.
A hosszház másik végében, a főbejárat előtt előcsarnok (narthex), és oszlopsorral körülvett
atrium szolgált a még meg nem keresztelt hittanulók (katekumenek) tartózkodási helyéül, mert
ők még nem léphettek be a templomba. A templomot sík famennyezet vagy nyitott fedélszék
fedte. Tornya nem volt, harangtornyot csak a 6. századtól kezdtek némely templom mellé épí-
teni. A keresztény templom „keletelt”, vagyis hossztengelye kelet-nyugati irányú, s a szentély,
illetve az apszis a keleti oldalon van. A katakombákban még uralkodó festészet helyét átvették
az ókeresztény templomokban a mozaikok.
Ez a bazilika típusú templom a 4. és 5. században elterjedt az egész birodalomban. Az épít-
tetésben maga a császár járt elől. Rómában a lateráni és a Szent Péter-bazilika voltak az elsők,
de hamarosan követte őket a Santa Maria Maggiore-, a Santa Sabina-, a falakon kívüli Szent
Pál- és Szent Lőrinc-bazilika. Az 5. századtól az új főváros, Ravenna lesz jelentős építkezések
Agape (ókeresztény falfestmény, 3. század, Szent Marcellinus és Péter-katakomba, Róma)
színhelye: az utolsó nyugati császárok után Nagy Theoderich folytatja az építést, s a bizánciak
fejezik be. Ravennában épülnek bazilikák, keresztelőkápolnák (katolikus és ariánus), síremlé-
kek (Galla Placidia és Nagy Theoderich), s végül egy kis nyolcszög alaprajzú templom bizánci
mintára: a San Vitale, csodálatos mozaikokkal, amelyek többek között Iustinianus császárt és
Theodora császárnét ábrázolják kíséretükkel.
A 4. századtól már teljes mértékben érvényesülnek az ókeresztény művészet leglényegesebb
stílusjegyei: a hajlam az elvonatkoztatásra, a kétdimenziós, testetlen, árnyszerű formák kedve-
lése, az érzéki valóság helyett az eszmeire irányuló művészi törekvés. Nem veszik figyelembe
a természetes nagyságviszonyokat, a valóságos arányokat. Az alakok nagysága eszmei jelen-
tőségüket juttatja kifejezésre. Gyakori a fordított perspektíva: a nézőtől távolabb álló főalak
nagyobbnak tűnik az előtér mellékalakjainál. A csodálatos színekben ragyogó mozaikokon
az alakok levegőtlen, fény nélküli térben lebegnek, a térnek nincs mélysége, nincs perspek-
tívája, nincs atmoszférája. A síkszerű alakok ünnepélyesek, átszellemültek, élettelenek, nincs
se súlyuk, se árnyékuk. Messze vagyunk már a 2. és 3. század realista portréitól, a művészet
függetlenedett a valóságtól.
Az „elbeszélő stílus” főleg a szarkofágművészetben jelentkezik, ahol a domborművek egy-
mástól elválasztott, vagy többnyire egybefolyó képsorokban mesélnek el bibliai történeteket,
legtöbbször a nagy heti eseményeket. A 6. században Nyugaton végéhez ért az ókeresztény
művészet. A legtöbb helyen még az épületek karbantartására, restaurálására sem futotta.
A barbárok egészen más jellegű művészetet hoztak magukkal. A barbár művészet hordózói
szinte kizárólag iparművészeti tárgyak: övcsatok, ruhakapcsok, nyakláncok, ékszerek, esetleg
fegyverek, használati tárgyak. Mind a germánok, mind a kelták művészetére a geometrikus
ornamentika a jellemző: a sokszorosan összefonódó szalag-, fonat- és spirálminták. A kelet-
ről jövő sztyeppei népek és a vikingek kedvelték a stilizált állatornamentikát. Az elvont kelta
geometrikus stílus tovább él az ír szerzetesek miniatúra-festészetében. A geometrikus stílus
A Godescalco evangeliarium Egy ír evangeliárim szalag- és állatidomokkal díszített

(781–783, Biblioteque Nationale, Párizs) lapja (8. század, Dublin, Trinity College)
formaelvét kiterjesztik az állati és az emberi alakra is. A kelta-ír kolostorokban a 7. és 9. század

között csodálatos kódexek készültek fantasztikusan túlburjánzó díszítéssel, s Szent Kolumbán
és társai ezek közül sokat elvittek a kontinensre az általuk alapított kolostorokba. Az ír mini-
atúrafestészet az európai középkor első nagy művészete; egyik elemzője, a jeles francia művé-
szettörténész, Henri Focillon szerint: „az emberiség egyik legbámulatosabb álma, az emberi
lélek egyik legtitokzatosabb szeszélye.”
A Karoling-kor művészete a kódexfestészet terén hagyta ránk a leggazdagabb örökséget,
s ezeken a kódexminiatúrákon „az épületeknél és domborműveknél erősebben jut szóhoz az
európai népek képzeletvilága.” Több jeles miniátorműhely működött a birodalomban, töb-
bek között Tours-ban, Reimsben, Metzben, Trierben és nem utolsósorban az aacheni palo-
tában. Ez utóbbiból került ki a 8. század végén a királyi pár részére készült ún. Godescalco
evangeliarium. Kopasz Károly részére három gazdagon díszített Biblia is készült. Az első a
tours-i apátságban, s ebben azt is láthatjuk, amint a szerzetesek átadják a királynak az általuk
illusztrált kéziratot.
A kora középkori kódexművészetnek sajátos csoportját alkotják a hispániai mozarab
miniatúrák, valamint az a 10. században keletkezett kéziratcsoport, amely Liébanai Beatus
(†798 után) Apokalipszis-kommentárjait tartalmazza gazdagon illusztrálva. Ezek a mini-
atúrák „az ezredfordulótól a végítéletet váró keresztény világ lelkiállapotáról is vallanak”. E
kódexminiatúrák alkotói között női név is szerepel: Eude pictrix. Eude festőnő valószínűleg az
első nő az európai művészet történetében.
A ravennai San Apollinare Nuovo-bazilika apszismozaikja (6. század)
Hispánia a középkori építészet történetében is komoly szerepet játszott: a preromán mű-

vészet egyik jelentős provinciája volt. A 7. századi vizigót építészetnek is fennmaradt néhány
emléke, de a hispániai preromán művészet igazán az Asztúriai Királyságban bontakozott ki a
9. században. I. Ramiro (842–850) király építtette Oviedo mellett a Santa Maria del Narancót,
amely eredetileg a római villák mintájára épült nyaraló volt, de templommá alakították át.
Érdekes emlékei a hispániai építészetnek a mozarab templomok, amelyeket a mór uralom
alatt élő keresztények építettek Leónban és Kasztíliában. Ők alkalmazták a vizigót eredetű
patkóívet (ilyen például a leóni San Miguel de Escalada), amelyet az iszlám építészet is átvett.
A Karoling építészet legjelentősebb ránkmaradt alkotásáról, az aacheni palotakápolnáról,
amelynek építését a metzi Ottó mester irányította, már szóltunk. Ugyancsak áll még ma is az
a templom, amelyet Theodulf püspök építtetett Germigny-des-Prés-ben. A centrális elrende-
zésű, görögkereszt alaprajzú templom utal a püspök származására, mert patkóíveivel a vizigót
A kora középkori római Szent Péter-bazilika 20. századi rekonstrukciója
építészetre emlékeztet. Ma már nem látható a Saint-Riquier apátság temploma Centulában,

amelynek mintájára épült a 9. század végén a szászországi Corvey apátsági temploma. Fuldában
a 9. század elején a római Szent Péter-bazilika másolatát építették fel.
A Karoling építészet újítása volt az ún. Westwerk (‘nyugati építmény’), vagyis a bazilikához
nyugatról csatlakozó, négyszög alaprajzú, emporiumos zömök torony. Földszintjét a templom-
ba vezető előcsarnok foglalta el. Emelete a császár magánkápolnája volt, itt volt felállítva trónja
is. A Westwerk a császár jelenlétét érzékeltette akkor is, ha személyesen nem volt jelen. A
tulajdonképpeni templom a védőszent birtoka volt, az Ecclesia triumphans (‘a győzedelemes
egyház’) jelképe, a nyugati építmény az uralkodónak, mint az egyház védelmezőjének a helye,
az Ecclesia militans (‘a harcoló egyház’) szimbóluma. A Westwerk német területeken volt diva-
tos egészen a 12. századig.
A Karoling építészet szerves folytatása volt a 10. századi Németországban az Ottó-kori épí-
tészet, amelynek legépebben fennmaradt emlékei a gernrodei Szent Cyriakus apácakolostor
temploma, valamint a kölni Szent Pantaleon-templom.
Eközben Észak-Itáliában olyan építészeti iskola jött létre, amely később jelentős szerepet ját-
szott a román stílus kialakulásában. Ez a lombard iskola, s központja Como volt. A hagyomány
szerint a népvándorlás idején a római építőmesterek a Comói-tó egyik szigetén találtak mene-
déket, s olyan szakmai titkok birtokában voltak, amelyeket mások nem ismertek. A langobard
királyok a 7. és 8. században különböző kiváltságokkal halmozták el a „comoi mestereket”
(magistri comacini). Ezek a dokumentumok a különböző szakmunkák árait is tartalmazzák. A
boltívek építéséért tizennyolcszor nagyobb árat fizettek, mint egy hasonló méretű sima falfelü-
let felhúzásáért, ez tehát különleges tapasztalatot és szakismereteket igényelt. A lombard építő-
mesterek honosították meg az Alpoktól északra a boltozás tudományát, valamint számos olyan
építészeti elemet, amely szerves részévé vált az ezredforduló után kibontakozó romanikának.
VI.
ANGLIA A KORA KÖZÉPKORBAN
A római Britannia a 4–5. században szüntelen ostrom alatt állt. Először a kelta piktek és
skótok intéztek ellene sűrű támadásokat, az előbbiek északról, az utóbbiak nyugatról, az
ír sziget felől. A 4. század végén, a keleti partokon megjelentek a germán szászok. Az 5. század
elején a rómaiak kiürítették a szigetet, s magukra hagyták a briteket. Ez azonban – a brit tör-
ténészek többségének véleménye szerint – nem törte meg a római civilizáció kontinuitását. A
romanizált kultúra és a városi élet folyamatosságának számos jele van az 5–6. században. Köz-
ben a kontinensről germán törzsek, angolok, szászok, jütök érkeztek és vetették meg lábukat
a keleti és a déli partokon, majd fokozatosan nyomultak előre nyugat felé. A keresztény kelta
lakosság (britek) a nyugati és északnyugati perifériákra (Wales, Cornwall, Skócia) húzódott
vissza. A brit lakosság ellenállása eleinte átmenetileg sikeres volt a hódítókkal szemben. Az
5. század végén vagy a 6. század elején zajlott az a csata egy bizonyos Badon-hegyen (Mons
Badonius), ahol a britek legyőzték a germánokat és néhány évtizedre megállították további tér-
hódításukat. Valószínűleg ennek emlékét őrzi Arthúr király mondaköre. Az angolszászoknak
csak a 6. század végére sikerült a sziget nagyobb részét meghódítaniuk.
A kelta nyelvű brit népesség legnagyobb tömbje Walesben élt tovább, ők a 6. századtól
kezdve Cymrynek nevezték magukat. Politikai egységet sohasem alkottak, számos kis törzsi
jellegű államalakulatra oszlottak. A britek egy része az 5. század második felében áttelepült
Gallia északnyugati részére, Bretagne-ba (bretonok).
Az írek (gaelek, középkori latin nevük: Scoti) már az 5. században kereszténnyé lettek. Meg-
térítésük Szent Patrik nevéhez fűződik. Írországban sajátos kolostori egyházszervezet alakult
ki, Armagh székhellyel: a kolostorok voltak az egyházi élet központjai, a püspökök is a szer-
zetesek közül kerültek ki. Az ír kolostorokban fejlett kulturális tevékenység bontakozott ki (a
görög és a latin nyelv, valamint az ókori klasszikusok ismerete, könyvművészet, miniatúrák). A
7. századtól kialakult egy gazdag ír nyelvű írásbeliség (vallásos munkák mellett az ír népkölté-
szet alkotásai is: lírai költemények, hősi énekek). Politikailag Írország (Eriu, latinul: Hibernia)
több mint száz kis törzsi államra (tuath) oszlott, amelyek élén királyok (ri) álltak. Az ír szer-
zetesek a 7. században fontos szerepet játszottak a kontinens még pogány germán népeinek
megtérítésében, s a frank és észak-itáliai kereszténység megszilárdításában. Az ő művüket a
8. században angolszász bencés szerzetesek folytatták (Willibrord, Szent Bonifác).
Ír szerzetesek (Szent Columba és társai) térítették meg a 6. században a Skóciában lakó
pikteket. A 8. századig a skóciai egyház is kolostori-szerzetesi egyház volt, s élén az Iona szige-
tén alapított kolostor apátja állt. A forrásokban a 6. és 9. század között van nyoma a pikt király-
ságnak. Skócia délkeleti partvidékén (Bernicia) angolok, nyugati partján pedig írek telepedtek
meg, s létrehozták a Dalriada Királyságot. A kelta gael nyelv fokozatosan elterjedt Észak-Skó-
VI. Anglia a kora középkorban ■ 159
ciában is. Így alakultak ki Skócia nyelvi viszonyai: délen a Lowland lakói angolul, északon a
Highland lakói gael nyelven beszéltek. 843-ban Dalriada és a pikt királyság egyesítése révén
létrejött az egységes Skót Királyság.
A 6. század folyamán az angolszászok letelepültek, s kis regionális politikai szervezeteket
hoztak létre. Hét helyi királyság alakult ki: délen Sussex, Kent, Wessex és Essex, keleten Ke-
let-Anglia, tőle északra Deira és Bernicia egyesüléséből Northumbria, középen pedig Mercia.
Ezek a kis királyságok állandó harcban álltak egymással.
Az angolszászok pogányok voltak, a helyén maradt brit őslakosság pedig keresztény. A 6.
század végén és a 7. század elején ír szerzetesek Skóciából kiindulva megkezdték az angolszá-
szok térítését. A missziós tevékenység központja előbb az 563-ban Szent Columba által alapí-
tott Iona-szigeti kolostor volt, majd a 640 körül Aidan által a northumbriai partoknál létesített
monostor: Lindisfarne. Az írek különösen Northumbriában és Merciában értek el sikereket.
Közben azonban délen megjelentek a Nagy Szent Gergely pápa által 597-ben odaküldött ben-
cés szerzetesek, Ágoston apát vezetésével. Először Aethelbert kenti király keresztelkedett meg
kíséretével együtt. Kentben jött létre az angol egyház központja, a canterburyi érsekség. A
7. század első felében a többi királyság is felvette a keresztény hitet. Közben azonban angol
földön összeütközött egymással a monasztikus szervezetű kelta-ír egyház és a bencések ál-
tal képviselt római modell: a hierarchikus püspöki egyház. Az angolszász püspökök 664-ben
Whitbyben zsinatot tartottak és a római szervezet mellett döntöttek. Az írek fokozatosan visz-
szavonultak Angliából, s működési területüket áttették Skóciába, illetve a kontinensre. A kel-
ta-brit kereszténység – amelynek több püspöksége és kolostora volt a szigeten (Bangor volt a
legnagyobb Walesben) – a 7. század végétől már nem foglalkozott az angolszászokkal, sőt a
kelta hierarchia mintegy két évszázadon át mereven elzárkózott minden kapcsolatfelvételtől az
angol püspökökkel. Így a 9. századig két elkülönült egyházszervezet élt egymás mellett.
Mivel az angolszász kereszténység születésénél a római szerzetesek meghatározó szerepet
játszottak, az angol egyház a középkorban igen szoros kapcsolatban volt Rómával: a római
liturgiát és joggyűjteményeket használták, s egyháziak és világiak egyaránt igen gyakran za-
rándokoltak Szent Péter városába. Az angolszász egyházszervezet és a kereszténység kultu-
rális arculatának kialakításában fontos szerepe volt a tarszoszi születésű görög Theodorosz
érseknek (†690), aki nemcsak új püspökségeket alapított, hanem fellendítette a görög és latin
klasszikusok tanulmányozását is. A második angol érsekség északon, York városában jött létre.
Angolszász területeken igen sok bencés monostor (minster) is létesült, amelyek közül elsősor-
ban Wearmouth és Jarrow vált fontos kulturális központtá. Ez utóbbiban élt és dolgozott Beda
Venerabilis (†735), a kora középkor legjelentősebb angol tudósa és írója, aki megírta az angol
nép egyháztörténetét (Historia ecclesiastica gentis Anglorum) is.
A sok kis helyi király közül kiemelkedtek azok, akiket a források bretwaldának nevez-
nek, s latinul rex Britanniaenak fordítanak. Ők a szomszédos királyokat is hegemóniájuk el-
ismerésére kényszerítették, sőt uralmukat Anglia nagyobb részére kiterjesztették. A 7. század
első felében Northumbria királyai voltak ilyenek, majd a 8. században Mercia emelkedett ki,
amelynek királya, Offa (757–796) jelentős lépéseket tett a tényleges egyesítés felé. A canter-
buryi érsekkel megkoronáztatta és felkenette, s „minden angolok királyának” (rex Angliae,
rex totius Anglorum patriae) címeztette magát. Ő már nem elégedett meg azzal, hogy a többi
királlyal elismertesse felsőségét, hanem rexből herceggé (dux) lefokozva, saját hatalmi appa-
rátusába illesztette be őket. A nemzetközi politikába is bekapcsolódott: levelezett és szövetsé-
get kötött Nagy Károllyal.
160 ■ VI. Anglia a kora középkorban
Az angolszász királyságok tartós

A VIKING ANGLIA egyesítését azonban végül is Wessex
királyai végezték el a 9–10. században.
Shetland-szigetek
dán_települési_központok
700_körül Közülük először Egbertnek (802–839)
norvég_települési_központok
sikerült ez, de a dánok megjelenése
viking_útvonalak,_évszámokkal
miatt az egységet csak a déli királysá-
az_öt_privilegizált_önkormányzattal
rendelkező_város_(borough)
Orkney-szigetek
800_körül
gokban tudták fenntartani. A dánok a
8. század végén tűntek fel a brit parto-
Hebridák
kon, s lerombolták Lindisfarne kolos-
ÉSZAKI-TENGER torát. Ismételt rablóhadjáratok után
865-től kezdve tartósan megvetették a
lábukat a szigeten. A keleti parton ösz-
szefüggő dán településterület alakult
ki, ahol a dán szokásjog és társadalmi
szervezet volt az uralkodó. Ez volt az
ún. Danelaw, a „dán törvény földje”.
Az angolszász királyok hol fegyverrel
Lindisfarne
harcoltak a dánokkal, hol rendszeres és
793
NORTHUMBRIA növekvő összegű évi adóval vásárolták
794 meg a békét (danegeld: ‘dán pénz’, ami
Carlisle
Whithorn Durham
később rendszeres adóvá változott).
Tees A dánokkal sikeresen vette fel a
Heversham
ÍRORSZÁG harcot Nagy Alfréd (871–899), Wessex
Man-sziget 867
York királya, akit mint negyedszülött fiút
841
papnak neveltek, de fivérei elhalálo-
Trent
Dublin
836
Derby
Lincoln
zása után uralkodóként is kitűnően
Nothingham Elmham megállta helyét, s közben a kultúráról
n Leicester
ver
Wexford
800_
körül
Se
MERCIA Stanford Norwich sem feledkezett el, hanem maga is for-
Worcester
KELET- dított és fordíttatott keresztény latin
Hereford
ANGLIA
Pembroke 834
írókat (Orosius, Boëthius, Nagy Szent
855
Tem
London
Gergely, Beda) angolra és iskolákat
ze
WESSEX létesített. Alfréd, majd fiai (Edward,
Winchester
Exeter Aethelstan) csaknem egész Angliát
840 visszaszerezték a dánoktól, s közben fo-
kozatosan uralmuk alá vonták az egész
Normandia_felé 100 km
országot. Aethelstan (924–939) már
joggal nevezte magát „egész Britannia
királyának” (rex totius Britanniae).
Alfrédnak azt is sikerült elérnie, hogy a dán király, Guthrum felvette a kereszténységet. Az
angolszász „reconquista” a 10. század közepére sikeresen befejeződött. Edgar királyt (959–975)
a többi fejedelem elismerte egész Anglia urának.
Az ezredvégen ismét kiújultak a dán támadások, s 1016-ban Nagy Knut (Kanut) dán király
– aki feleségül vette a megözvegyült angol királynét, Emmát, Normandia hercegének leányát
– szerezte meg Anglia trónját (1016–1035). Knut norvég király is volt, s valóságos Északi-ten-
geri birodalmat kovácsolt össze, egymással civakodó fiai azonban nem tudták ezt megtartani.
VI. Anglia a kora középkorban ■ 161
Angliába 1042-ben visszatért az angolszász dinasztia. A

normandiai száműzetésben felnőtt Hitvalló Edwardot
(1042–1066) azonban inkább érdekelte az imádság, mint
az uralkodás, így az ország tényleges irányítása 1052 óta
Wessex earlje, Godwin, majd annak fia, Harald kezébe
került. Edwardnak nem volt gyermeke, ezért utódjá-
ul Vilmos normandiai herceget szemelte ki, aki anyai
ágon rokona volt. Ez azonban az angolszászoknak nem
tetszett, s Edward utolsó éveiben megindult a küzdelem
Harald és Vilmos között az angol koronáért.
A 9–10. századi Angol Királyság jellegzetes kora kö-
zépkori „Isten kegyelméből való” theokratikus uralom
volt: a királyt egyházi szertartás keretében kenték fel és
koronázták, legfőbb támasza az egyház volt, amellyel vi-
szont szabadon rendelkezett: a püspököket és apátokat ő
nevezte ki. Az országot egyesítő wessexi királyok frank
mintára szervezték meg Anglia kormányzatát. A király a
hatalomgyakorlásban kíséretére (hired) támaszkodott. A
királyi udvarban hasonló tisztségviselőkkel találkozunk,
mint a frankoknál. A királyt egy informális tanácsadói
kör, a witan (‘bölcsek’) segítette az uralkodásban. A ki- Offa merciai király (fent)
rályi udvar székhelye előbb Winchester, a 11. századtól és Hódító Vilmos (lent) ezüstpénzei
pedig Westminster (London).
Az ország grófságokra (shire) oszlott, amelyekben a közigazgatás és igazságszolgáltatás élén
az ealdorman/aldorman (praefectus), majd később az earl állt (megfelelt a frank comesnek). Ezek
a király által kinevezett, elmozdítható tisztviselők voltak, tisztségük és a vele járó birtok nem
öröklődött. A 10. században egy ealdorman alá 3–4 shire tartozott, s a dán uralom alatt kezdték
őket earlnek nevezni (a dán jarlból). Helyüket az egyes grófságok vezetésében a sheriffek (shire-
reeve) vették át. A shire szabad lakói évente kétszer gyűlésre (shire moot, shire court) jöttek ösz-
sze, amely elsősorban peres ügyekkel foglalkozott. A grófságok kisebb egységekre, századokra
(hundreds) voltak felosztva, amelyek lakói négyhetenként jöttek össze peres ügyeik elintézésére
egy királyi tisztviselő (reeve) elnöklete alatt. Még kisebb alegység volt a tized (tithing). A városok
élén a király által kinevezett wic-reeve, vagy a kikötők esetében port-reeve nevű tisztviselő állt, ő
elnökölt a városlakók gyűlésén, amely idővel városi tanáccsá (moot) alakult át.
A társadalmi struktúrára az angolszász királyok törvényeiből tudunk következtetni. A
ranglétra csúcsán itt is a király kísérete állt, amelynek tagjait eleinte gesithnek (többes száma
gesithas, ‘társak’) nevezték, majd a 8. századtól a ‘szolga, szolgáló’ jelentésű thane(s), thegn elne-
vezést használták rájuk. Őket személyes hűség fűzte az uralkodóhoz, fegyveres szolgálatukért
többnyire földet, vagy teljes ellátást kaptak. Közülük kerültek ki az ealdormanek és earlök.
Belőlük alakult ki a nagy és középbirtokos réteg, a manorok birtokosai, akiknek birtokai adó-
mentesek voltak, s a 10. századra örökölhetővé váltak. Egy thegn legalább öt hide (=mansus)
nagyságú birtokkal kellett hogy bírjon. Körülöttük is kialakult a kíséret, a szolgálatukban álló
szabadok csoportja. Az úr (lord) felelős volt kísérete tetteiért. A lord iránti hűség elsődlegessé
vált, az ebből eredő kötelezettségek megelőzték a rokonság, a nemzetség iránti kötelezettsége-
ket. A lord elleni harcot még a vérbosszú kötelezettsége sem tette jogosulttá.
162 ■ VI. Anglia a kora középkorban
A thegn vérdíja (wergild) Kentben háromszorosa, Wessexben és Merciában hatszorosa volt

a közönséges szabad emberének, akit a források ceorlnak, vagy churlnak neveznek. A ceorl ál-
talában szabad paraszt, aki önállóan gazdálkodik öröklött birtokán. A paraszti birtok egysége
a hide (ami a kontinensen a mansusnak felel meg), akkora terület, amelyet egy nyolc ökrös
ekével meg lehet művelni, s elegendő egy család eltartására. Közép-Angliában ez kb. ötven
hektár volt, de nyugaton ennél kevesebb, esetleg csak a fele. A ceorl részt vett a század és a gróf-
ság gyűlésein, katonai szolgálatot teljesített (fyrd), s közreműködött az utak és hidak karban-
tartásában, erődítmények építésében. Ezt a kötelezettségét azonban pénzben is megválthatta.
Ha öt hide-nyi földet szerzett, akkor vérdíja ugyanannyi lett, mint a thegné, s ugyanazokkal
a jogokkal rendelkezett. Az angol társadalom tehát már akkor sokkal nyitottabb volt, mint a
kontinensen, az egyes rétegek között nem voltak merev, formális választóvonalak.
A ceorl jogállásával bírtak olyanok is, akik jogilag szabadok voltak, de királyi vagy magán-
földesúri birtokon éltek, s birtokuk használatáért földbért fizettek.
A gebur(as) olyan parasztot jelentett, aki a földesúr allodiális földjén, a geburlandon gazdál-
kodott, s azt nem hagyhatta el, tehát a földesúrtól való függése már személyesebb jellegű volt.
A gebur legalább egynegyed hide földet kapott a földesúrtól, ezenfelül házat, állatokat és felsze-
relést is, s ezért munkaszolgáltatást, robotot teljesített (heti két nap, aratás idején három nap).
A földesúri birtokon élő népek közül a geneat(as) (‘társak’) voltak a legelőkelőbbek, akik
földjük használatáért bérleti díjat fizettek, s nem mezőgazdasági jellegű szolgálatot teljesítettek
(testőrség, kíséret, lovak gondozása).
A cotsetlanok (cottage-dwellers: ‘kunyhó-lakók’) kis, kb. két hektár területű földet kaptak, s
ezért különféle szolgálatokkal tartoztak.
A felsorolt társadalmi csoportok, amelyek mind földműveléssel foglalkoztak, jogilag sza-
badnak számítottak, a forrásokban freemenként szerepelnek.
Találkozunk még a törvénykönyvekben fél-szabadokkal (laet) és rabszolgákkal. Ez utóbbi-
nak nem volt vérdíja, ha megölték, az értékét kellett megfizetni urának. Ez átlagosan egy font
volt, azaz nyolc ökör ára.
VII.
AZ ISZLÁM ÉS AZ ARAB BIRODALOM
1. Az iszlám születése
A középkori Európa történetére és kultúrájára a 7. századtól kezdve nagy hatást gyakorolt

az iszlám világa, az arabok birodalma és kultúrája. Ezért, legalább madártávlatból, egy
pillantást kell vetnünk erre a világra is.
Az Arab-félsziget belső, sivatagos részein vándorló, nomadizáló állattenyésztést folytató
arab (beduin) törzsek éltek nemzetségi-törzsi társadalomban, időnként rabló hadjáratokat ve-
zetve egymás, valamint a nyugati és déli partvidék városai, államai ellen. Dél-Arábiában, Jemen-
ben már a Kr. e. 1. évezredben gazdaságilag és kulturálisan viszonylag fejlett államok alakultak
ki: Mina és Sába. Öntözéses földművelést folytattak, városok jöttek létre és bekapcsolódtak a
nemzetközi kereskedelembe. A Kr. e. 1. és a Kr. u. 6. század között a Himjarita Királyság lépett a
korábbi államok örökébe. A 4. és 5. században elterjedt a keresztény és a zsidó vallás, s északon
két keresztény királyság is kialakult, a Gassānidáké és a Lahmidáké. A félsziget nyugati részén
fontos nemzetközi kereskedelmi út haladt Szíriából dél felé Adenig, az ún. tömjénút. Ezen az
úton jutott el Szomáliából Bizáncba a tömjén, de az Indiával való kereskedelemnek is fontos
útvonala volt. A 6. században Bizánc és a Szasszanida Perzsia harcolt a tömjénút ellenőrzéséért.
Dél-Arábia abesszin, majd perzsa uralom alá került, s Jemen elvesztette korábbi kiemelkedő
szerepét. Ekkor került előtérbe a Hidzsázon átvezető nemzetközi kereskedelmi út mentén fekvő
városok közül Mekka, amely átvette a karavánkereskedelem irányítását. A város környéke nem
volt alkalmas a földművelésre, ezért lakói elsősorban kereskedelemmel foglalkoztak.
Mekka nemcsak kereskedelmi központ volt ebben az időben, hanem a zarándokok ezreit
is odavonzotta a Kaba, vagyis az a kocka alakú építmény, amelyben a Fekete Követ őrizték; e
kőben a pogány arabok isteni lényt tiszteltek. Mekka a Quraiš (Kurajs) törzs városa volt. A
kereskedelemben való részvétel alapján, a nemzetségeken belül vagyoni rétegződés alakult ki.
Egyre élesebbé vált az ellentmondás a hagyományos társadalmi keretek – a törzsi nemzetségi
szervezet – és az új gazdasági tevékenység, a kereskedelem nyomán kialakuló vagyoni viszo-
nyok (a kereskedelmi tőke magántulajdona) között. A Quraiš törzsön belül szétváltak a gazdag
kereskedő és a szegényebb nemzetségek.
Egy ilyen szegényebb nemzetség tagjaként született 570 körül Mohamed. 25 éves korában
feleségül vette egy gazdag kereskedő nála jóval idősebb özvegyét, Hadīğa/Hadidzsát, s így
maga is önálló, tehetős kereskedő lett. Hadidzsa hét gyermeket szült neki, de közülük csak
egy leány, Fātima maradt életben. Mohamed 40 éves kora körül felhagyott a kereskedéssel,
mert vallási élményei, látomásai voltak, s visszavonult a Hira-hegy barlangjába. Innen isteni
sugallat küldte az emberek közé hirdetni az egyetlen istent, Allāhot, s a közelgő végítéletet.
164 ■ VII. Az iszlám és az arab birodalom
Keményen ostorozta a gazdag kereskedők kapzsi-

ságát, a szegények nyomorgatását és kizsákmányo-
lását. Első hívei a szegényebb nemzetségek tagjai,
a nők és a fiatalok közül kerültek ki. Hamarosan
összeütközésbe kerültek a város vezetőivel, s 622.
július 16-án áttelepültek a szomszédos Yathrib
városába (a későbbi Medīna/Madīnába, a Próféta
„városá”-ba). Ez az esemény a hiğra/hidzsra, az isz-
lám időszámítás kezdete.
Medina földművelésre, kertgazdálkodásra al-
kalmas termékeny oázis, ahol három zsidó és két
pogány arab törzs élt együtt, de keresztények is
akadtak. Mohamed itt dolgozta ki az új, közös hiten
alapuló közösség, az umma alkotmányát és szerve-
zeti kereteit. E közösségben elvben minden hívő
egyenlő, s köteles egymást testvérnek tekinteni. Az
umma közösség vette át a korábbi, vérrokonságon
alapuló jogi, társadalmi és erkölcsi kötelékek, a
nemzetségi-törzsi szervezet helyét. Mohamed mint-
egy 50–150 hívével (muhāğirūn/muhrádzsirún: ‘ki-
vándorlók’) jött át Medinába, ahol a város lakóinak
Mohamed a Kába előtt (Isztambul, 1595) többsége elfogadta őt prófétának és vezetőnek. Éve-
ken át folytak Mohamed híveinek fegyveres harcai a
mekkai kereskedőkkel, s közben terjesztették az iszlám tanait a sivatagi beduin törzsek között
is. A mekkaiak végül egyezkedni kényszerültek, fegyverszünetet kötöttek, s 630-ban Moha-
med híveivel bevonult szülővárosába. Mekka lakói felvették az iszlám vallást, amelybe viszont
Mohamed beiktatta a Kába tiszteletét, s az oda irányuló zarándoklatot (hağği/haddzs), a Kába
hétszeri körüljárásával. Ezzel kezdetét vette a vallási és a politikai terjeszkedés: midőn Moha-
med 632-ben Medinában meghalt, már uralma alatt állt az arab félsziget nagyobbik, nyugati
fele: Hidzsáz, Jemen, Hadramaut, a Nedzsd nagy része.
Az iszlám (islām) szó jelentése: „teljes odaadás Istennek, belenyugvás az ő akaratába”. Az
iszlám szigorú monoteizmust vall: Allāh szellemi lény, egyszemélyű istenség, aki egyedül van,
nem nemz, nem lehet fia. Elvetik a pogány bálványimádást, de a keresztény Szentháromságot
is. Jézus Mohamed számára nagy próféta, de csak Allāh követe, Mária fia. Az iszlám sok elemet
kölcsönzött a zsidó és a keresztény hitből, a Bibliából. Allāh nemcsak teremtő és uralkodó, ha-
nem segítő, nemcsak büntető, hanem megbocsátó és engedékeny is. A világ végén Allāh ítéletet
tart, jutalmaz (paradicsom) és büntet.
A hit alapelveit és a hívők kötelességeit az iszlám „öt pillére” tartalmazza:
1. A hit (sahāda). „Nincsenek istenek, kivéve az egy igaz Istent, Allāhot és Mohamed az ő
prófétája.” A hit jócselekedetek nélkül mit sem ér.
2. Az ima (salāt). Lehetőleg közösségben történjen, naponta ötször, Mekka felé fordulva,
rituális mosakodás után. Az ima idejét a mu’addin (müezzin) hirdeti a mecset tornyá-
ból. A fő imanap a péntek. Áldozat, kultikus szertartás az iszlámban nincs.
3. Az alamizsna, vagy ínségadó (zakāt) a szegények javára a feleslegből. Ez a jövedelem
vagy az ingatlan vagyon 10%-a.
1. Az iszlám születése ■ 165
4. A böjt (şaum/şiyām) Ramadān hónap folyamán napkeltétől napnyugtáig (éjjel szabad

enni).
5. A zarándoklat (hağği/haddzs): minden felnőtt férfi legalább életében egyszer menjen el
Mekkába, a Kábához.
Az iszlám hívőnek tilos a disznóhús és a szeszes italok fogyasztása. Négy felesége lehet,
azoktól el is válhat, s mellettük ágyasokat is tarthat. Mohamedán férfi elvehet keresztény és
zsidó nőt (pogány nőt nem), de a gyermekek iszlám vallásúak lesznek. Mohamedán nő viszont
csak igazhívőhöz mehet feleségül. A föld az egész iszlám közösség, az umma tulajdona. Moha-
med tiltja az uzsorát és a kamatszedést.
Az életük feláldozására is hajlandó hívők kötelessége a ğihād/dzsihád, a „szent háború” (a
szó eredeti jelentése: ’harc, küzdelem’). A Korán szerint csak a védekező háború igazságos,
kardot használni csak védekezésre szabad. A vallást nem szabad fegyverrel terjeszteni, csak
békés eszközökkel. A keresztények, a zsidók és az iráni Zoroaster/Zarathusztra követői (akik
„szent iratokkal” rendelkeztek) védett kisebbségek (dimmī), akik fejadó (ğizya/dzsizje) fizetése
ellenében megtarthatják vallásukat. A pogányokat azonban meg kell téríteni.
Az iszlám szent könyve a Korán (qurān: ’olvasmány’) Isten öröktől létező szava, amely a Mo-
hamednek adott kinyilatkoztatásokban tárult fel, Gábriel arkangyal közvetítésével. Mohamed
kinyilatkoztatásai, „koránjai” eleinte szóbeli hagyományozás útján terjedtek, apránként foglalták
őket írásba, s a könyv végleges szerkezetét Utmān/Oszmán kalifa idején, 650 körül nyerte el. A
Korán 114 szúrára, fejezetre oszlik, ritmikus prózában írt, igen változatos szöveg. Az iszlám hit
másik forrása a sunna/szunna (’szokás, erkölcs, hagyomány’): nagyrészt Mohamednek a Koránt
magyarázó szavai, egyéb szóbeli megnyilatkozásai (hadīt/hadisz: ’elbeszélés’), illetve az ő vallási
gyakorlataira, magatartására vonatkozó hagyomány, „a próféta szent szokásai”. A 9. században
gyűjtötték őket össze. Az iszlámnak a szunnát elfogadó ortodox irányzata a szunniták. A Ko-
ránon és a Mohamed szavait őrző hagyományon (hadisz) alapul az iszlám jog, a šarīa. Ennek
alapján ítélkezik a qādī/kádi, a mohamedán bíró. Az iszlám államokban európai értelemben vett
világi jog nincs. A Koránt és a hadiszt az alīm (többes száma: ulamā) magyarázza és oktatja.
Az ulamā az iszlám tudósai, akik a madrasának
nevezett felső iskolákban tanulnak és taníta-
nak. Az ulamā közé tartozott a muftī, aki jogi
ügyekben véleményt mondott. Az iszlám kö-
zösség vallási vezetője az imām. A szunnitáknál
egybeolvadt a kalīfa tisztségével, aki az iszlám
közösség politikai és vallási vezetője volt egy
személyben.
Az iszlámban is van a keresztény szerze-
tességhez hasonló aszkétikus, misztikus irány-
zat: a szúfizmus (taşawwuf). A szúfi (‘gyapjúba
öltözött’) különféle aszketikus gyakorlatok se-
gítségével törekszik az istenséggel való egye-
sülésre (dervisek). A zsidó Messiáshoz ha-
sonló jelenség a mahdī (‘a helyesen vezérelt’),
a végső időkben Istentől küldött személy, aki
helyreállítja a megromlott, elfajzott igaz hitet,
legyőzi a hitetleneket. Korán kódex
2. Az arab birodalom
Mohamed halála után közmegegyezés, a hívők konszenzusa (iğmā/idzsma) alapján jelölték ki
az iszlám közösség világi és vallási vezetőjét, a kalīfát, azaz a „Próféta helyettesét, örökösét”.
Az első négy kalifa Mohamed mekkai hívei, barátai, rokonai (apósai illetve vejei) közül került
ki: Abū Bakr (632–634), Umar/Omar (634–644), Utmān/Oszmán (644–656) és Alī (656–661).
Uralmuk alatt gyorsan haladt előre az iszlám hódítás az arab félszigeten kívül is, túlnyomórészt
Bizánc és a Szasszanida Királyság rovására. 634 és 641 között elfoglalták Palesztinát, Szíriát, Me-
zopotámiát, 642-re befejeződött Egyiptom, 651-ig Perzsia meghódítása. Észak-Afrikában Líbia
és Tunisz került arab uralom alá, a Földközi-tengeren Ciprus-szigete. 636-ban Palesztínában,
a Yarmūk folyó mellett vívott csatában legyőzték az ellenük küldött bizánci sereget. Kezükre
kerültek olyan városok, mint Jeruzsálem, Damaszkusz, Antiochia, Alexandria, Ktésziphón.
Oszmán kalifa 656-ban – elődjéhez hasonlóan – gyilkosság áldozata lett. Utána a Próféta
veje, Fātima lányának férje, Alī lett a kalifa. Vele azonban szembefordult a Próféta özvegye,
Āiša, valamint Oszmán rokona, Muāwiya, Szíria helytartója. Alīt 661-ben meggyilkolták, s ek-
kor Muāwiyat kiáltották ki kalifának. Személyében a mekkai Omayya család került hatalomra.
I. Muāwiya (661–680) dinasztikus uralmat hozott létre: az Omajjádok 750-ig uralkodtak az
arab birodalom felett. Muāwiya a birodalom székhelyét Medinából áthelyezte Damaszkuszba.
E hatalmi harc során az iszlám egymással szembenálló irányzatokra bomlott. A szun-
niták szerint a kalifa utódlását a hívők közösségének közmegegyezése, az idzsma határozza
meg, a Prófétától való törvényes leszármazásnak ebben nincs szerepe. Alī pártja (šīa) szerint
viszont éppen ez utóbbi a döntő, tehát csak Fātima és Alī
leszármazottai lehetnek kalifák. Ezt az irányzatot nevezik
siítáknak. Őszerintük nem a kalīfa az iszlám közösség ve-
zetője, hanem a Próféta családjából származó imām. Az
imámnak azonban az ellenséges dinasztia uralma alatt
rejtőzködnie kell. A hetedik rejtőzködő imámot, Ismāīlt
a siíták egy része a Próféta művét helyreállító mahdīnak
tekintette, többségük azonban nem fogadta el őt. Ismāīl
hívei az iszmailiták vagy iszmaeliták.
Az Omajjádok alatt keleten és nyugaton egyaránt to-
vább folytatódott a hódítás. A 8. század elejéig arab ura-
lom alá került az Indus völgye, Horezm és Szogdiana.
Észak-Afrikában elfoglalták a Maghrebet, s eljutottak az
Atlanti-óceán partjáig. 711 és 714 között meghódították
az Ibériai-félszigetet, majd átmenetileg a Pireneusok-
tól északra is megvetették lábukat. Ismételten sikertelen
támadást indítottak Konstantinápoly ellen is (674–678,
717–718), ekkor a bizánciak az ún. „görög tűz” segítsé-
gével megvédték fővárosukat. 747-ben a bizánci flotta
győzelme az arabok felett egy időre fenntartotta a keresz-
tény hegemóniát a Földközi-tenger keleti medencéjében.
Mohamed utódául nevezi ki Alit Nyugat-Európában pedig 732-ben Martell Károly állította
(miniatúra, 1307/1308) meg az arab terjeszkedést.
2. Az arab birodalom ■ 167
A Sziklamecset Jeruzsálemben (7. század vége)
750-ben a keleti tartományokban kitört felkelés megdöntötte az Omajjádok uralmát. A fel-

kelők a Próféta egyik leszármazottjának, Ibrāhīmnak a hívét, Abū Muslimot kiáltották ki kali-
fának, s vele az Abbasida-dinasztia (750–1258, a Próféta nagybátyjától, Abbāstól származtatták
magukat) kezébe került a hatalom. Az Abbasida-mozgalom a keleti Horaszán tartományból
indult ki, s fő társadalmi bázisát az iszlámra áttért iráni kliensek (mavali) alkották. Al-Mansūr
(754–775) és Hārūn ar-Rašīd (786–809) kalifák idején élte fénykorát az arab birodalom. 762-
ben a kalifák áttették székhelyüket a Tigris partján felépült új fővárosba, Bagdadba.
A meghódított területek lakosságának viszonyai lényegesen nem változtak. A régi tiszt-
viselők is helyükön maradtak, az arab tartományi beosztás pedig alkalmazkodott a korábbi
közigazgatási egységekhez. Az arabok a meghódított népektől elkülönülve, megerődített kato-
nai táborokból (amszár) vigyázták a rendet, és indultak további hódításokra. A hódolt népek
földadót (harāğ/haradzs) fizettek, ennek fejében megtarthatták birtokaikat. Ezt az iszlámra
áttérteknek is fizetniük kellett (az arab hódítók leszármazottai nem fizettek adót, csak a vallá-
si jellegű zakātot). Arábiában mindenkinek muszlimmá kellett lennie, máshol viszont az ún.
dimmīk, azaz a keresztények, zsidók és az irániak szabadon gyakorolhatták vallásukat, de ezért
még külön fejadót (ğizya/dzsizje) fizettek (ezt a papok, nők, gyerekek, fogyatékosok és szegé-
nyek nem fizették). A 8. században egyre nagyobb méreteket öltött a meghódított lakosság
áttérése az iszlámra, főleg Perzsiában és a városokban. Az áttérni szándékozók egy-egy arab
nagyúr támogatását kérték, annak kliensei (maulā, többes számban mawālī) lettek. A mawālī
a 9. században már egyenrangúak az arabokkal. Az Abbaszida kalifátus idején a perzsák egyre
nagyobb szerepet kaptak a birodalom irányításában. A perzsákat egyéb népek fiai is követték, s
Dorestad
Rajn
a
Dn
ye
per
SZLÁVOK M A GYA R O K
F R A N K K I R Á LY S Á G Don
A VA R O K
Poitiers
Dun KAZÁR
a
Genova Velence K A G A N ÁT
Toulouse
Eraxinetum Ravenna
ASZTÚRIA SZLÁVOK ete-teng
Fek er
Róma Tbi
CÓRDOBAI Garigliano Konstantinápoly
KALIFÁTUS Barcelona Barcelona Brindisi (678, 718)
(929-től) Toledo Nápoly Bari
Szardínia
Taranto B I Z Á N C I B I RO DA LO M A
Córdoba Baleár-szk.
(929–1031) ö l d Palermo Szmirna Tarszosz
F k ö
Sevilla z Athén
Tig
Jerez de la Szicília
i Aleppo
ris
Frontera Tunisz
Dzsebel-al-Tarik ia Mos
(711) Afrika - ír
t Kréta Sz Nini
e n Ciprus
g e r Damaszkusz
Tripolisz (661–750)
Maghreb Jeruzsálem
Tripolisz Barka Alexandria Jarmuk E
(636)
BERBEREK Líbia
Kairó
Hidzsász
Egyiptom
Medina
Az Arab Birodalom kialakulása és terjeszkedése (632–661)
Nílus
Bagdad Kalifátus székhelye
Vörös- A
Mohamed haláláig (632) A keresztények által
1000-ig visszafoglalt terület
Mekka
Az első négy kalifa idején (632–661) Bizánci Birodalom 750-ben tenger
Az Omajjád-dinasztia idején (661–750) A Bizánci Birodalom határa
I. Iusztiniánusz idején (527–565)
750–1000 A Perzsa Birodalom határa 628-ban
Je
Arab támadások
Jelentős csata
Az arabok által átmenetileg elfoglalt
Bari Kereskedelmi utak
európai városok
így a sok népet és kultúrát összefogó birodalom egyre inkább elveszítette arab etnikai jellegét,
bár hivatalos nyelve az arab lett.
A fő jövedelmi forrást az első évtizedekben a hadizsákmány jelentette, majd az egyre növek-
vő adókra helyeződött át a hangsúly. A 7. század végétől bizánci mintára saját pénzt vertek: az
arany dinárt és az ezüst dirhamot/dirhemet. A meghódított földek egy része a kalifa (az állam)
tulajdonába került, de zömüket magánszemélyeknek engedték át birtoklásra. Emellett voltak
földek családok magántulajdonában is (milk/mulk), amelyek után a zakāt nevű adót fizették.
Az ún. kegyes alapítványok számára átengedett föld volt a waqf. A hadsereg zsoldosokból és
rabszolgákból állt, majd a 9. században bevezették az iqtā/iktá-rendszert, ami annyit jelentett,
2. Az arab birodalom ■ 169
hogy a katonák megkapták egy

bizonyos terület felett az állami
AZ ARAB BIRODALOM ÉS BIZÁNC adók behajtásának a jogát.
Az államszervezésben eleinte
bizánci, majd az Abbasidák alatt
főleg perzsa hatások érvénye-
Vo
sültek, s jelentkezett a közpon-

lga
R Itil
Aral-tó tosításra való törekvés. A köz-
TUS
igazgatást a hivatalok (dīwān)
K
bonyolult rendszere és nagy lét-

a
sz
iliszi Fergána számú hivatásos bürokrata réteg

pi
Horezm
-t
Derbent
(kātib, tsz. kuttāb ‘jegyző, írnok’)
enge
Armenia végezte, élén a wazīrnek (vezír)

Buhara Szamarkand
nevezett főminiszterrel. A kali-
r
Vo
Tebriz Merv
lga
fák a 9. század második felétől

szul (750)
kezdve egyre inkább csak vallási
ive (627)
Nisápur
szerepet töltöttek be. A tényleges
Horaszán Herát Kabul hatalmat a vezír, vagy a hadsereg
us
Bagdad
Ind
(762–1258) Iszfahán élén álló emīr gyakorolta. Emí-

Euf
ráte Baszra Kermán rek álltak az egyes tartományok
sz
Siráz Kermán élén is. A hadseregben az arabok
Szindh
Fársz helyét más etnikumú, túlnyomó-
Perzsa-
részt török zsoldosok, majd egy-
öböl re inkább rabszolgák foglalták el.
A hódítások befejeztével igen
rábia jelentős kulturális fejlődés bon-
Omán
takozott ki. Az arabok átvették
és továbbfejlesztették a meghó-
dított népek – görögök, szírek,
zsidók, egyiptomiak, perzsák,
Arab-tenger indiaiak – kultúráját. A korábbi
emen
kultúrák legjelentősebb alkotá-
Áden
sait lefordították arabra (külö-
nösen fontosak a görög művek
fordításai, amelyet többnyire az
őslakos szír keresztények végez-
tek). A tudományok közül elsősorban a természettudományok, az orvostudomány, a matema-
tika, a csillagászat és a földrajz, valamint a történetírás és a filozófia volt fejlett. A meghódított
népek is művelhették tovább saját kultúrájukat. Az utolsó jelentős görög egyházatya, Jóannész
Damaszkénosz (Damaszkuszi Szent János, †753) pénzügyi tisztviselő volt a kalifa udvarában,
mielőtt kolostorba vonult Jeruzsálemben.
A művészetben az iszlám tiltotta az emberábrázolást, de ezt a gyakorlatban csak a vallásos
művészet terén tartották be szigorúan; profán épületeken, használati tárgyakon, s világi témák-
ban egyre gyakoribbá vált emberek és jelenetek ábrázolása. A szépirodalom vezető műfaja a
lírai költészet volt: legnépszerűbbek a szerelmes versek (gazal) voltak.
Az anyagi és szellemi kultúra fejlettsége tekintetében az arab birodalom és utódállamai

a 12. századig Európa felett álltak. Megőrizték és továbbfejlesztették, majd Európa felé köz-
vetítették a görög és az ókori keleti kultúrák tudományos eredményeit, lefordították a görög
orvostudomány és a filozófia kiemelkedő műveit. Ugyancsak igen fejlett volt a gazdasági élet:
az öntözéses földművelés, a kézművesség és főleg a kereskedelem.
A 9. században kezdetét vette a birodalom részállamokra bomlása. Az egyes országok, tarto-
mányok vezetői (emīr/amīr) – a helyi hadseregre és a maguknak megtartott adókra támaszkod-
va – fokozatosan önállósultak, helyi dinasztiákat alapítottak. A kalifa főhatósága névlegessé vált,
vagy éppen teljesen elszakadtak tőle. Ilyen volt a túlnyomóan berber lakosságú Marokkóban az
Idrisidák dinasztiája (789–974), Algériában és Tuniszban az Aglabidák (800–909), Egyiptom-
ban a török származású Tūlūnidák (868–905), majd a Fātimidák (969–1171), akik 909-től Tu-
nisz urai voltak, s uralmukat Palesztinára, Szíriára és Hidzsázra is kiterjesztették. A horasszáni
Būyidák (Buwayhidák) 945-ben, Bagdadban is magukhoz ragadták a tényleges hatalmat (emīrek
emīrje), a kalifának csak a vallási vezető szerepét hagyva. A Būyidák hatalmát a keletről érkező
szeldzsuk/selğuq törökök döntötték meg, akik 1055-ben elfoglalták Bagdadot. Vezérük, Tugrul
bég a kalifától szultán címet és tényleges teljhatalmat kapott. A szeldzsukok hamarosan uralmuk
alá vonták Mezopotámiát, Palesztinát, Szíriát. 1071-ben Manzikertnél legyőzték a bizánciakat,
s ezután hatalmukat kiterjesztették Kis-Ázsia nagyobb részére. A szeldzsuk birodalom hamaro-
san önálló szultánságokra bomlott. Közülük az 1077-ben létrejött rūmi (a bizánci állam egykorú
nevéből: ’Rómania’), vagy ikoniumi szultánság tartotta kezében Kis-Ázsiát, állandó harcban a
bizánciakkal. Egyiptomban a kurd származású vezír, Salāhaddīn (Szaladin †1193) , 1171-ben
megfosztotta hatalmától a Fātimida kalifát, s megalapozta a saját dinasztiája, az Ayyūbidák
uralmát. Elfoglalta Szíriát, Hidzsázt, Mezopotámiát, majd miután 1187-ben Hattīnnál legyőzte
a keresztesek seregét, Jeruzsálemet és Palesztinát is. A mongolok 1243-ban legyőzték a rumi
(ikoniumi) szeldzsukokat, majd Perzsia és Mezopotámia elfoglalása után 1258-ban bevették és
lerombolták Bagdadot és ezzel véget vetettek az Abbasida kalifátusnak.
Egyiptomban az Ayyūbidák uralmát 1250-ben a mamlūkok/mamelukok döntötték meg.
Ezek eredetileg különböző népekből származó rabszolgák voltak, akikből az egyiptomi kali-
fák, majd szultánok testőrsége verbuválódott. A mameluk szultánok 1516–1517-ig uralkodtak
Egyiptomban, amely ekkor az Oszmán Birodalom része lett.
3. A Córdobai Kalifátus
Az arabok a 8. század elejére befejezték egész Észak-Afrika meghódítását. Ifrīqiya (Afrika)
tartomány Kairavánban (Kairouan) székelő helytartója, Mūsā ibn Nusair 710-ben már az Ibé-
riai-félszigetre küldte kliensét Tāriqot. 711-ben Tāriq ibn Ziyād kelt át egy túlnyomórészt ber-
berekből álló sereggel Ibériába (Gibraltárnál: Ğabal Tāriq, ‚Tāriq sziklája’), s legyőzte Roderik
nyugati gót királyt. A következő évben maga Mūsā ibn Nusair is átjött új sereggel, s néhány év
alatt meghódította az egész félszigetet. Az új tartomány, Al-Andalus (Andalúzia) fővárosa Kor-
doba lett. Az arabok hamarosan átkeltek a Pireneusokon, elfoglalták Narbonne-t, Carcassone-t
és Nîmes-t. Európai előnyomulásukat Martell Károly állította meg Poitiers-nél 732-ben.
Midőn Abū Muslim 750-ben megdöntötte az Omajjádok uralmát, s elfoglalta Damasz-
kuszt, az Omajjád-dinasztia minden ott talált tagját legyilkoltatta. A vérfürdőt egyedül túlélő
Abdarrahmān híveivel Nyugatra menekült, elfoglalta az Ibériai-félszigetet, s 756-ban Córdo-
3. A Córdobai Kalifátus ■ 171
A córdobai Nagymecset
ba emírje lett. Így jött létre a nyugati Omajjád-dinasztia, amely 1031-ig uralkodott Andalúzi-
ában. Már I. Abdarrahmān (756–788) szakított az Abbasida Kalifátussal, s teljesen önálló isz-
lám államot hozott létre ibér földön, a kalifa címet azonban csak III. Abdarrahmān (912–961)
vette fel 929-ben.
A 11. században a córdobai Omajjád Kalifátus több mint húsz kis területi fejedelemségre,
emīrátusra bomlott fel. Az egymással torzsalkodó emírek nem tudtak hatékony ellenállást kifej-
teni a diadalmasan tért hódító keresztény reconquistával (’visszahódítás’) szemben. Az Ibériai-
félsziget muzulmánjait egymás után két ízben is az Észak-Afrikában a berberek körében kibon-
takozó szigorú iszlám integralista mozgalom egyesítette átmenetileg a keresztények elleni sike-
res harcra. Az első ilyen mozgalom prófétája a 11. század közepén Abdallāh Ibn Yāsīn (†1059)
volt, nagyrészt a szaharai berber nomádok (a mai tuaregek ősei) közül kikerült híveit pedig
almurābitūnnak, azaz a ribāt lakóinak nevezték (a ribāt a hitetlenek ellen emelt kolostorerőd
volt); ebből lett Andalúziában az Almoravida elnevezés. Ibn Yāsīn tanítványa és utóda Yūsuf ibn
Tašfin (†1106) Marokkóban alapított dinasztiát, majd 1086-ban átkelt Andalúziába, legyőzte
a keresztényeket, eltávolította az emíreket és egyesítette az iszlám uralom alatti területeket. Az
Almoravida Birodalom központja Afrikában Marokkó, Európában Sevilla volt. Az Almoravida
Birodalom azonban nem volt tartós.
Az elfajzott, a hit „eredeti tisztaságától eltért” dinasztiával szemben a Szaharából új
integralista mozgalom indult, amelynek prófétája Ibn Tūmart (†1130) volt, az igaz hit hely-
reállítására küldött mahdī, híveit pedig al-muwahhidūnnak (‘az Isten egy voltát hirdetőknek’)
nevezték. Innen az új dinasztia andalúziai neve: Almohádok. Ibn Tūmart tanítványa és utóda,
Abdalmumin (†1163) az 1140-es években legyőzte az Almoravidákat, elfoglalta Észak-Afri-
kát, majd Andalúziát is. Az Almohádok ismét egyesítették az ibériai iszlám tartományokat, s
egy fél évszázadon át feltartóztatták a keresztény előnyomulást. 1212-ben azonban Las Navas
de Tolosánál súlyos vereséget szenvedtek, s birodalmuk részeire bomlott. A keresztények a
13. században egymás után foglalták el Andalúzia jelentős városait: Kordobát (1236), Valenciát
(1238), Murciát (1243), Sevillát (1248), Cádizt (1265). A század közepére az Ibériai-félsziget
túlnyomó része felszabadult az iszlám uralom alól. Csak Granadában és környékén tartotta
magát a mór Naszrida-dinasztia 1492-ig.
Ibéria földjén az iszlám uralom fél évezrede alatt egy sajátos kevert társadalom és civilizá-
ció alakult ki. Andalúzia közvetítette az iszlám-arab világ anyagi és szellemi kultúrájának ered-
ményeit és alkotásait a keresztény Európa felé. Az iszlám és a keresztény civilizáció itt száza-
dokon keresztül intenzív érintkezésben és kölcsönhatásban volt egymással. A különböző fajok
és etnikumok keveredéséből, összeolvadásából egy sajátos etnikai képlet alakult ki. A mór His-
pániában az arab-berber uralkodó réteg mellett élt egy meglehetősen nagyszámú iszlám hitre
tért keresztény népesség (vizigót nemesek, ibér parasztok), őket nevezték muwalladoknak. A
bennszülött lakosság többsége megmaradt kereszténynek, de nyelvében és életformájában el-
arabosodott, ők voltak a mozarabok (must’arib: ‘arabizálódott keresztények’). Elég nagyszámú
zsidóság is élt a mór városokban. A reconquista során visszafoglalt területeken a spanyol-por-
tugál uralom alatt is sok mohamedán a helyén maradt és megőrizte iszlám vallását, saját bíró-
ságait (ők voltak a mudéjarok, ejtsd: mudehárok, az arab mudağğanból). Ugyancsak háborítat-
lanul élhettek a 15. század végéig a zsidó közösségek is.
A mór Hispániában a 8. századtól igen fejlett városi civilizáció bontakozott ki, nagy (százez-
res) városokkal, pompás építészeti alkotásokkal (córdobai Nagymecset, granadai Alhambra,
sevillai Alcazar), fürdőkkel, iskolákkal, könyvtárakkal. A jeles írók, tudósok és gondolkodók
sorából csak azokat emeljük ki, akiknek művei, a latin fordítások révén, jelentős hatást gyako-
roltak a középkori európai keresztény és zsidó kultúrára is: elsősorban az Arisztotelész-kom-
mentárokat író Ibn Rušd (Averroës, †1192), valamint a két zsidó filozófus: Salomon ben Jehu-
da ibn Gabirol (Avicebron, Avencebrol †1057/58) és Mūsā ibn Maimūn (Moses Maimonides,
Moses ben Maimon †1204).
VIII.
NÉPESEDÉS ÉS GAZDASÁG
A KORA KÖZÉPKORBAN
1. Népesedés
A népesség alakulása
A történeti demográfusok becslései szerint Európa lakossága 1000 körül ugyanannyi volt,
mint időszámításunk kezdetén, vagyis ezer év alatt semmit sem növekedett. Ez a tény
is jelzi, hogy Európa szegénységben és nyomorban született meg a korai középkor százada-
iban. Fames et caristia – éhínség és nélkülözés –, ezek a korabeli évkönyvekben leggyakrab-
ban előforduló szavak, s bízvást adhatnánk ezt a címet az európai történelem e fejezetének, az
5. századtól az első ezredfordulóig tartó időszaknak. E századok embereinek naponta kellett
megbirkózniuk a puszta létfenntartás gondjaival, s többségük fiatalon elbukott e reménytelen
küzdelemben. A népesség zöme évszázadokon keresztül a létminimum határán élt. Az első
ezredfordulóig Nyugat-Európa volt az eurázsiai kontinens elmaradott, szegény peremvidéke.
A puszta demográfiai tények is jól jelzik, hogy mekkora volt a zuhanás a római császár-
ság fénykorától, a Pax Romana századaitól a 7. századi mélypontig. A 2. században Európa
lakossága 30–36 millióra becsülhető, ebből a Római Birodalom területén élt 26–28 millió. Itá-
lia népessége 7–8 millió, Hispániáé 5–6 millió lehetett, Galliáé 7–8 millió, de újabban egyes
francia történészek már 10 millióról, vagy annál többről írnak. A népsűrűség 10 és 20 fő/km2
között váltakozott. A 2. század végén azonban a birodalom nyugati felében kezdetét vette a
népesség csökkenése, amely több mint négy évszázadon keresztül tartott. A 7. századra Európa
lakossága legalább a felére, de egyes történészek szerint ennél is kevesebbre csökkent. Gallia
lakossága nemigen haladhatta meg a 3 milliót, a népsűrűség a 4–5 főt négyzetkilométerenként.
A Rajnától keletre fekvő német területek még ritkábban lakottak voltak: itt két ember jutott egy
négyzetkilométerre.
A késő római források hemzsegnek az elnéptelenedésre utaló adatoktól: mindenütt elha-
gyott, megműveletlen földek (agri deserti), növekvő munkaerőhiány. Az 5. században a keresz-
tény császárok szigorú „népesedéspolitikai” rendelkezéseket hoznak: a nők 40 éves koruk előtt
nem vehetik fel a fátylat, azaz nem vonulhatnak kolostorba, nem léphetnek a fogadalmas szüzek
sorába; a fiatalabb özvegyasszonyok öt éven belül kötelesek újra férjhez menni, mert különben
javaik felét elkobozzák. De mindez mit sem használt: a népesség csökkenése nem állt meg, sőt a
6. században fel is gyorsult. A népvándorlás megpróbáltatásai és a gyakran jelentkező éhínségek
mellett a népességpusztulás legfőbb oka a pestisjárvány volt, amely ekkoriban Afrikából, Etiópia
174 ■ VIII. Népesedés és gazdaság a kora középkorban
Európa különböző részeinek lakossága Josiah C. Russel szerint (millió lakos)
Év 500 650 1000 1340 1450

Brit-szigetek 0,5 0,5 2 5 3
Franciaország, Németalföld 5 3 6 19 12
Németország, Skandinávia 3,5 2 4 11,5 7,3
1. Nyugat- és Közép-Európa 9 5,5 12 35,5 22,5
Itália 4 2,5 5 10 7,3
Hispánia 4 3,5 7 9 7
Balkán 5 3 5 6 4,5
1. Dél-Európa 13 9 17 25 19
2. Kelet-Európa 5,5 3,5 9,5 13 9,3
Európa 27,5 18 38,5 73,5 50
(Forrás: Late Ancient and Medieval Population. Philadelphia, 1958)
Európa lakossága Colin McEvedy és Richard Jones szerint (millió lakos)
Év 200 600 1000 1300 1400 1500

Nyugat- és Közép-Európa 13 10,3 14,7 36,6 25,6 36
Dél-Európa 17,5 10,5 13,5 23,8 17,5 22,3
Kelet-Európa 5,5 5 7,8 18,3 16,5 22,3
Európa 36 25,8 36 78,7 59,6 80,6
(Forrás: Atlas of World Population History. Penguin Books, 1985)
N. J. Biraben és Massimo Livi-Bacci becslése Európa lakosságra, összehasonlítva

a világ népességével (millió lakos):
Év Európa Világ Európa, %

1 31 252 12,3
200 44 257 17,1
600 22 208 10,6
1000 30 253 11,9
1200 49 400 12,3
1340 74 442 16,7
1400 52 375 13,9
1500 67 461 14,5
(Forrás: A világ népességének rövid története. Budapest 1999)
1. Népesedés ■ 175
felől Egyiptomon keresztül érkezett. A járvány első rohama a 2. század végén söpört végig a
birodalmon, majd különösen nagy halálozást okozva visszatért a 6. században. Az 542–543. évi
pestisnek Konstantinápolyban mintegy 300 000 ember esett áldozatul. A pestis támadásai a 8.
századig rendszeresen megismétlődtek, majd minden emberi beavatkozás nélkül fokozatosan
megszűntek. A járványokat rendszerint éhínség kísérte. A korabeli krónikák és évkönyvek sze-
rint a nagy éhínségek idején nem volt szokatlan az emberhús fogyasztása sem.
Rodulfus Glaber, clunyi szerzetes így írja le az egyik utolsó nagy éhínséget a 11. század
elején: „A mardosó éhség arra kényszerítette az embereket, hogy emberhúst egyenek; az
úton járókat a náluk erősebbek elragadozták, darabokra vágták, és tűzön megsütve felfalták.
Olyanokat, akik az éhség elől menekülve egyik helyről a másikra vándoroltak, és valahol szál-
lást kaptak, vendéglátóik éjjel legyilkolták és megették, sokan mások pedig almával vagy tojás-
sal félreeső helyre csalták a gyermekeket, ott meggyilkolták és elfogyasztották őket; sok helyen
a földből ásták ki a holttesteket, így akarták éhségüket csillapítani [...] Minthogy már szokásba
jött, hogy emberhúst esznek, valaki sült húst vitt eladni a tournusi vásárra, mintha ez valami
állat húsa lenne; mikor felfedezték, nem is tagadta ezt a borzasztó bűnt; végül is agyba-főbe
verték és megégették. Földbe temetett maradványait valaki más kiásta, és éjjel elfogyasztotta;
azt is hasonló módon megégették.”
Az éhező, teljes nyomorúságra jutott embereknek sokszor nem volt más lehetősége az élet-
ben maradásra, mint hogy élelemért eladták magukat rabszolgának. Tours-i Gergely írja, hogy
az 585. évi éhínség idején a kereskedők csak ilyen feltételekkel adtak élelmiszert az éhhalál
küszöbén állóknak. Ez olyan gyakori lehetett, hogy az ún. formuláskönyvek (formulae) minta-
szövegeket kínálnak az ilyen szerződések megfogalmazásához.
Egy 9. századi formulában ezt olvashatjuk: „Testvér uramnak, N-nek én, N. Mindenki tud-
ja, hogy a nagy szükség, amelyben vagyok és súlyos gondjaim annyira tönkretettek, hogy már
semmim sincs, amiből táplálkozhatnám, vagy ruházkodhatnám. Ezért te kérésemet meg nem
tagadtad, hanem nagy szükségemben ezüstben, vagy amactusban érvényes solidusokat adtál
nekem kölcsön, nekem azonban semmim sincs, amiből ezt visszafizethetném. Ezért szabadsá-
gomról lemondva, a magam elkötelezését határoztam el, és ehhez kérem hozzájárulásodat oly
módon, hogy mindazt, amit született rabszolgáiddal (mancipium), azok eladása, elcserélése,
megbüntetése tekintetében tenni szoktál, ugyanazt cselekedni a magam személyét illetőleg is a
mai naptól kezdve korlátlan és rendíthetetlen hatalmad legyen. Ha pedig, amit fel sem szabad
tételezni, akár magam, akár örököseim, esetleg más személy, ezen elkötelezés ellen valamit
cselekedni megkísérelne, neked vagy a fiscusnak büntetésül N. uncia aranyat fizessen, e köte-
lezvény azonban épségben maradjon.”
A 8. századtól bizonyos területeken – elsősorban a Szajna és a Rajna között és Közép-
Németországban, Bajorországban, valamint az Ibériai-félsziget északi részén – már lassan
ismét gyarapodni kezdett a népesség. Erre mutat a művelt terület lassú kiterjedése, az erdőir-
tásokra utaló kifejezések (exsartium, stirps, stirpatum, comprehensio, aprisio, és a germán ere-
detű bifangus) elszaporodása a forrásokban. A 8. és 9. században telepítésekről, új falvak ala-
pításáról számolnak be a dokumentumok mind a Karoling Birodalomban, mind az Asztúriai
Királyságban. Nagy Károly birodalmában mintegy 1,2 millió km2-en 15–18 millió ember élt,
tehát már 10–15 ember jutott egy négyzetkilométerre. A kolostorok birtokösszeírásai szerint
a népsűrűség néhol már 20–30 fő között mozgott négyzetkilométerenként. A népességnöve-
kedés a 10. század végétől felgyorsult, s kibontakozott az a folyamat, amelyet joggal neveznek
középkori demográfiai forradalomnak.
Házasélet a középkorban
A népesség alakulását jelentősen befolyásolták a házasélettel kapcsolatos egyházi előírások. A

középkori európai emberek túlnyomó többségének mindennapjait nagymértékben meghatá-
rozta a házasságnak az a szemlélete és a házaséletnek az a gyakorlata, amelyet az egyház alakított
ki, és amely a bűnbánati fegyelem révén az egyház rendszeres ellenőrzése és irányítása alatt folyt.
A középkori keresztény civilizáció egyik legjelentősebb akkulturációs teljesítménye volt a
házasság és a szexuális élet keresztény modelljének kidolgozása és elfogadtatása a Római Biro-
dalom bukása és a népvándorlás nyomán létrejött európai társadalmakkal. Ez a folyamat nagy-
jából egy évezredet vett igénybe. A 12. század végére vált általánosan elfogadottá a keresztény
házasság, mint társadalmi, jogi és vallási intézmény, amelynek lényeges vonásai a monogámia,
a felbonthatatlanság és a szentségi jelleg, továbbá a felek szabad beleegyezése és a vérfertőzés,
azaz a rokonok közötti házasság tilalma. Ezzel párhuzamosan el kellett fogadtatni azt is, hogy
a házasság, illetve az együttélés kereszténység előtti formái, s azokhoz kapcsolódó szokások
(ágyasság, többnejűség, nőrablás, a feleség eltaszítása, a válás és újraházasodás), valamint a
házasságon kívüli szexuális tevékenység valamennyi esete nem fér össze a kereszténységgel és
a bűn fogalma alá tartozik. A germánoknál sokáig szokásos volt a házasság kereszténység előtti
formája, az ún. friedel-házasság (ófelnémet friedila: ’szerető, feleség’, Nagy Károly is ilyet kötött
első feleségével), vagy az ún. munt-házasság (ófelnémet munt: ’védelem, hatalom’).
E folyamat szerves része volt a házasságon belüli viselkedés, elsősorban a szexuális maga-
tartás keresztény normáinak kialakítása és meggyökereztetése a társadalom mindennapi éle-
tének gyakorlatában. Ennek érdekében az egyháznak tulajdonképpen „kétfrontos” küzdelmet
kellett folytatnia.
Egyfelől meg kellett védeni a házasság és a szexuális élet létjogosultságát olyan túlzottan asz-
kétikus vallási irányzatokkal szemben, amelyek mindezt elutasították (például a gnosztikusok,
manicheusok vagy a katharok). De a keresztények között is akadtak időnként, akik „káromolták
a házasságot, és azt állították, hogy senki, aki házasságban él, nem remélheti Istentől az üdvös-
séget”. Gyanakodva és megvetéssel tekintettek a házasságban élőkre sokan azok közül is, akik
szüzességi fogadalmat tettek, elsősorban a szerzetesek. Őket már Szent Ágoston figyelmeztette
az 5. század elején, „hogy a házasságot ne ítéljék valamiféle rossznak [...] Aki a házasságtól ment
marad, ne azért fusson tőle, mintha az valamiféle rossz lenne, hanem hogy magasabbra törjön”.
Egy 4. századi püspöki zsinat pedig egyenesen kiközösítette azt, „aki a házasság iránti megve-
tésből él szűzi, vagy önmegtartóztató életet, nem pedig azért, mert a szüzesség jó és szent dolog”,
de azt is, „aki szüzességével kérkedik és a házasságban élők ellen fordul”.
Másfelől a híveket kellett meggyőzni arról, hogy a házasság keretei között folytatott nemi
életnek is vannak szabályai, ott sem szabad minden, s a házasságon belül is helye van az ön-
megtartóztatásnak. Amint a bibliai Prédikátor mondja: „Mindennek megvan az órája és min-
den szándéknak a maga ideje az ég alatt [...] van ideje az ölelkezésnek és van ideje az öleléstől
való tartózkodásnak”.
A házasságon belüli nemi élet keresztény megítélésében a fő problémát az okozta, hogy a
gyermeknemzés – ami a házasság elsődleges célja – érzéki gyönyörrel jár, s ezt némelyek ön-
magában bűnösnek tartották. Az egyik legnagyobb tekintélyű nyugati egyházatya, Nagy Szent
Gergely pápa írta egyik lelkipásztori levelében, hogy „a megengedett házastársi egyesülés sem
lehetséges a test kívánsága nélkül, ez pedig semmiképpen sem lehetséges bűn nélkül”. A nemi
aktus tehát a házasságon belül sem mentes bűntől,

legalábbis bocsánatos bűn. Annál is inkább, mert
Szent Ágoston óta általános volt a vélemény, hogy
az áteredő bűn, azaz Ádám és Éva vétke a nemzés
útján származik át egyik nemzedékről a másikra.
Akadtak egyházatyák, akik szerint a gyermeknem-
zés adott módja a bűnbeesés következménye, s az
ártatlanság állapotában nem így volt. Velük szem-
ben már Szent Ágoston leszögezte, s véleményét a
13. századi skolasztika nagyjai is megerősítették,
hogy a házasságot és a nemiséget Isten ajándékozta
az embernek még a bűnbeesés előtt. A gyermekek
nemzése az ártatlanság állapotában is a férfi és a nő
egyesülése útján történne, s ez az egyesülés ott is
az érzékek gyönyörével járna – mégpedig Aquinói
Szent Tamás véleménye szerint – a mostaninál na-
gyobb gyönyörrel. A bűnbeesés következménye te-
hát nem a nemek egyesülését kísérő érzéki gyönyör, Szerelmespár (miniatúra,
ami Isten adománya, hanem a mértéktelen és ren- 1304/1305, Codex Manesse)
detlen vágyakozás, amely ellentétbe kerül „az érte-
lem rendjével” (ez a bűn lényege) és a nemi aktus természetes – tehát Istentől rendelt – céljával.
A házasságon belüli nemi élet nem bűnös, ha általa megvalósulnak a „házasság javai”, ame-
lyek – Szent Ágoston szerint – a gyermek, a hűség és a szentség (proles, fides, sacramentum). A
házasságon belüli nemi aktusnak tehát többféle indokolt motívuma lehet: elsősorban gyermekek
nemzése, másodsorban a „házastársi kötelességek” teljesítése. Szent Pál írta a korinthusi hívek-
hez intézett levelében: „A férfi teljesítse házastársi kötelességét feleségével szemben, hasonlókép-
pen az asszony is férjével szemben. Az asszony testével nem maga rendelkezik, hanem a férje,
éppígy a férfi testével sem ő rendelkezik, hanem a felesége”. A házasságon belüli nemi élet egyút-
tal „orvosság” a paráznaság ellen, mert megakadályozza, hogy a felek a házasságon kívül keressék
szexuális vágyaik kielégítését. Ha a nemi aktusnak ezek az indítékai, akkor semmiképp sem te-
kinthető bűnnek, akkor sem, ha érzéki gyönyörrel jár, szögezik le a skolasztika tekintélyei. Bűn-
nek az számít, ha valaki az érzéki gyönyört önmagáért keresi, figyelmen kívül hagyva a házasság
elsődleges célját. Ha valakit annyira elragad a szenvedély, hogy „házastársában nem a feleségét
látja, hanem csak a nőt, s kész lenne ugyanezt művelni vele akkor is, ha nem lenne a felesége”.
Lássuk tehát, hogy a korabeli források – elsősorban a gyóntatói kézikönyvek, az ún.
poenitencialék, valamint a morális értekezések és prédikációk – tükrében mik voltak az egyház
elvárásai a házasélet gyakorlatát illetően a korai középkorban. A konkrét esetek megítélésében
a fő szempont a gyermeknemzés és a házastársi kötelesség teljesítése. Gyakran hivatkoznak
Szent Pál tanácsára: „Ne tartózkodjatok egymástól, legfeljebb közös megegyezéssel egy időre,
hogy az imádságnak éljetek”. Erre igyekeztek is a házaspárok számára minél több lehetőséget
biztosítani. Feltűnően ritkán idézik viszont Pál szép szavait az efezusi levélből a házastársak
közötti szeretetről: „Férfiak szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat
[...] Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét”. Jóval gyakrabban találkozunk Szent
Jeromos mondásával, amely szerint „aki túl hevesen szereti feleségét, az parázna. Más feleségé-
vel szemben mindenféle szerelem bűn, a saját feleséggel szemben a túlzott szerelem”.
Mivel a házasság fő célja gyermekek nem-

zése, minden olyasmi tilos, ami ezt akadályoz-
za. Az abortuszért – amelyet már a legkorábbi
keresztény szövegek határozottan elítéltek –
igen súlyos penitenciát szabtak ki, lényegében
azonosat a gyilkos nők vezeklésével (a magzat
korától függően 1-től 14 évig, de egy 8. száza-
di angol poenitenciale megjegyzi, hogy nagy
különbség, ha ezt egy szegény asszony teszi a
gyermek felnevelésének nehézségei miatt).
A népvándorlást követő századok viszo-
nyait tükrözi a 7. századi angol poenitenciale,
midőn megengedi, ha valakinek a feleségét az
ellenség elrabolta, s nincs remény a visszaszer-
zésére, akkor új asszonyt vehet. Ha később az
asszony mégis visszatér, s neki már van új fe-
Házasságkötés (miniatúra) lesége, akkor nem köteles őt visszafogadni, de
az asszony is jogosult újra férjhez menni. Ha
bármelyik fél fogságba kerül, s nincs esély a kiváltására, akkor egy, illetve öt évi várakozás után
a másik fél megházasodhat.
Az egyesülésre csak egyetlen pozíciót tartanak természetesnek, a többi „természet ellen való”.
Nem illett a házastársaknak együtt fürdeni, egymást mezítelenül látni. Ezért a 11. században
három napi böjtölés járt kenyéren és vízen.
A legfontosabb és a házasfeleket leginkább érintő előírások a különféle címeken megkí-
vánt időszaki szexuális megtartóztatások voltak. Ezek egyfelől a nő fiziológiai ciklusai, másfe-
lől a keresztény naptár szent időszakai, ünnepei szerint alakultak. E tilalmakat a 4. századtól a
11. századig fokozatosan vezették be. Eleinte csak ajánlották, vagy előírták őket, majd egy idő
után bevezették a szankciókat is, a be nem tartásukért kirovandó penitencia formájában. A
prédikációkban pedig azzal fenyegették e megtartóztatási tilalmak megszegőit, hogy torzszü-
lötteket, leprás, epilepsziás és egyéb betegségektől sújtott gyermekeket fognak a világra hozni.
Menstruáció idején 3–6 napig tilos volt az érintkezés. Ennek megszegéséért tíz nap böjt járt.
A havi vérzéses nőt tisztátalannak tekintették az ószövetségi zsidóság körében is. Hiába mondta
Jézus és írta Szent Pál, hogy a keresztényt nem kötik a mózesi törvény tisztasági előírásai, s ítélte
el ezek betartóit a keresztény szokásjog egyik első írott emléke, a 3. századi Didaszkália, ez a ti-
lalom szívósan tovább élt a középkor folyamán. A másik, igen hosszú megtartóztatási periódust
a terhesség ideje jelentette. Eleinte ezt az egész időszakra értették, legalábbis attól kezdve, hogy
a terhesség nyilvánvalóvá lett, vagy amikor a magzat megmozdult. A 10–11. században a tilalom
lecsökkent az utolsó három hónapra, sőt bizonyos esetekben a szülés előtti 30–40 napra. Ehhez
járult a szülést követő tisztulási idő, ami leánygyermek esetén hosszabb volt, mint ha az újszü-
lött fiú volt, de legalább 30–40 napig tartott, sőt némely helyen elnyúlt 60–70 napra is.
A megtartóztatási időszakok másik csoportját a keresztény kalendárium szent napjai je-
lentették. A hét napjai közül ilyen volt mindenekelőtt a vasárnap, amikor szinte kivétel nél-
kül mindenütt megkívánták a tartózkodást, s megszegését néhány napi kenyérrel és vízzel való
böjtöléssel büntették. Ehhez csatlakozott nagyon sok esetben a szerda és a péntek, mint ha-
gyományos böjti nap is, s ritkábban a szombat, de legalábbis a szombatról vasárnapra virradó
éjjelen tilos volt a házas érintkezés. A 8. században

már megjelennek a megtartóztatási napok között
az egyházi év jeles ünnepei is. Idővel csatlakoznak
hozzájuk az évben elszórt különleges böjti napok is.
Ilyenek mindenekelőtt a főünnepek: a karácsony,
a húsvét, az áldozócsütörtök, a pünkösd, továbbá
az újév, a vízkereszt, a gyertyaszentelő, Keresztelő
Szent János, Szent Mihály, Szent Márton és Szent
András ünnepe. Ez a minimum, de sok helyen idő-
vel csatlakozik hozzájuk Szent István első vértanú,
Szent János apostol, az Aprószentek, Péter és Pál
apostolok, Mindenszentek ünnepe és Nagyboldog-
asszony napja is. A 11. századra felkerül a listára a
többi apostol napja, továbbá a búzaszentelés ünne-
pe, a három keresztjáró nap, minden évnegyedben
a három kántorböjt, s általában a nagyobb ünne-
pek előestéje, vigíliája is. A legtöbb vidéken ehhez
járult még néhány helyi szent és ott különösen
Házasságkötés (Niccolò da Bologna, 14. század)
tisztelt vértanú napja. Ezeknek az év folyamán el-
oszló megtartóztatási napoknak a száma a 7–8.
században még nem volt több 11–15-nél, de a 11. századra már elérte, sőt meghaladta a 60-at.
Ezeknek az új megtartóztatási napoknak a beiktatásával azonban nem nőtt a tiltott napok
összes száma, mert ugyanakkor lényegesen csökkent a három nagy „negyvennapos” böjti
időszak hossza. Ez a három időszak a 9. századig szinte minden poenitencialéban szerepel.
A legfontosabb közülük a nagyböjt, amely hamvazószerdától húsvétvasárnapig tartott, s ösz-
szesen 46 nap folyamatos megtartóztatást jelentett. Valójában többet, mert húsvétvasárnap
ugyan böjtölni tilos volt, de házaséletet – vasárnap és főünnep lévén egyszerre – nem lehetett
élni. S forrásaink csaknem egynegyede ehhez még hozzávette húsvét nyolcadát is, tehát a
megtartóztatás ez esetben 56 napra terjedt ki. Hasonló volt a helyzet a karácsonyt megelőző
szent idő esetében is. Az advent a korai középkorban jóval hosszabb volt, mint manapság,
mert Szent Márton napján, november 11-én vette kezdetét. Az adventi megtartóztatás sem
fejeződött be karácsonykor, amikor a böjt véget ért, mert karácsonyt, s a közvetlenül rá kö-
vetkező három ünnepnapot is megtartóztatással illett megülnie a keresztény házaspárnak. Sőt
akadt olyan ír kézikönyv, amely ezt az időszakot is meghosszabbította vízkereszt nyolcadáig,
tehát húsz nappal. Az ír hívek tehát karácsony előtt és után összesen 64 napot éltek megtar-
tóztatásban, egy huzamban.
A harmadik tartós „negyvennapos” böjti és megtartóztatási időszak a harmadik nagy ün-
nephez, pünkösdhöz kapcsolódott. Ezt azonban nem sikerült tartósan meggyökereztetni, s a
10. századi poenitentialékban már nincs nyoma. Ekkor rövidült le az adventi idő is 22–23 nap-
ra. Így ez a három nagy megtartóztatási időszak – amely korábban legalább 130 napra rúgott
– lecsökkent 69 napra. Igaz, hogy helyette ekkor szaporodott meg az év folyamán elszórt ün-
nepek és böjti napok száma, de a házaspárok ezeket az 1–3 napra terjedő megtartóztatásokat
könnyebben elviselték, mint a 40–50 naposakat.
Tilos volt a házasélet azokban a napokban is, amikor a hívő szentáldozáshoz járult. Ez leg-
alább három napot jelentett, de a 10–11. században 5–7 napra bővült, s nemcsak előtte kellett
tartózkodni a házasélettől, hanem sok esetben

utána is néhány napig. A házasságkötéssel kap-
csolatos egyházi áldás után három napig meg-
tartóztatásban kellett élniük az új házasoknak.
Ha összegezzük azokat a napokat, amikor
vallási okokból nem lehetett házaséletet élni,
akkor meglepően nagy számokat kapunk. Az
első ismert poenitentialéban, amely Írországban
készült a 6. században, ez 196 napot tesz ki, de
a következő évszázadokban többnyire 260–
270 nap körül mozog évente. Tehát átlagosan
90–100 nap maradt szabadon „az ölelésre”,
de a mérsékeltebb követelményeket támasztó
poenitentialék esetében is csak 180–185.
Ha ehhez hozzávesszük a menstruációval,
a terhességgel kapcsolatos és a szülést követő
megtartóztatási napokat, akkor – az asszony
termékenységétől függően – csak évente 21–44
napon kerülhetett sor házastársi érintkezésre,
ami havi 2–4 napot jelent. Ez olyan nőkre ér-
vényes, akik nem szoptattak. A szoptató anyák
esetében – s ez volt a nagy többség – e napok
száma 50–70 között volt, azaz havonta 4–6 nap.
Nászéjszaka (miniatúra, 1380 k.) A történeti demográfia szempontjából az az
érdekes kérdés, hogy ezek az egyházi előírások
– amennyiben betartották őket – milyen mér-
tékben befolyásolták a házasságok termékenységét, s közvetve a népesség számának alakulását.
Ebből a szempontból elsősorban a három folyamatos „negyvennapos” (a gyakorlatban ennél
hosszabb) megtartóztatási időszaknak volt jelentős hatása, mert minden egyéb tényezőt is fi-
gyelembe véve ezek kb. 30–40%-kal csökkentették a megtermékenyülés esélyeit: a házas nők
termékeny periódusainak kb. ekkora hányada maradt kihasználatlanul. Ezért jogosult az a fel-
tevés, hogy egyéb tényezők – járványok, éhínségek, csecsemő- és gyermekhalandóság – mellett
ez is egyik oka volt a késő ókori és kora középkori demográfiai visszaesésnek.
Abban, hogy a 10. századtól kezdve felgyorsult a népesség növekedése, s kibontakozott a kö-
zépkori demográfiai forradalom, egyéb tényezők mellett szerepe volt a házasélettel kapcsolatos
egyházi előírások megváltozásának. A 10. században ugyanis a három negyvennapos megtar-
tóztatási időszak közül az egyik teljesen eltűnt, a másik a felére rövidült. Ugyanekkor az egyház
a legtöbb helyen feladta a szerdai, pénteki és szombati megtartóztatás igényét. Ezen változások
együttes hatása következtében a demográfusok számításai szerint a korábbi századokban ki-
használatlanul maradt termékeny periódusoknak mintegy a fele újra „aktivizálódott”.
A 11. század után „az öleléstől való tartózkodás” napjainak száma egyre csökkent: a
8. századi átlagosan 270 napról a középkor végére (a 16. század elejére) 120–140 napra. A
nagyböjti megtartóztatás ekkor már nem kötelező, csak ajánlott. Később azt is elnézik, ha a
tiltott ünnepnapokon teljesíti valaki házastársi kötelességét, különösen akkor, ha ennek megta-
gadása esetén fennáll a házasságtörés veszélye. A 15. század híres teológusa, a párizsi egyetem
2. A kora középkori mezőgazdaság ■ 181
kancellárja, Jean Gerson (†1429) szerint „ha tudomásodra jut, hogy házastársadat házasság-
törés veszélyével fenyegető vágy emészti, akkor a házastársi kötelességet minden időben és
helyen (még szent helyen is) teljesíteni kell”. Ez alól csak komoly egészségi ok adhat felmentést.
Ennek hiányában a visszautasítás halálos bűnnek számít. Ekkor már a korábban természetelle-
nesnek tartott pozíciókat is elnézik, lényeges az, hogy a megtermékenyülést ne akadályozzák.
Ez volt tehát az elvárás, az egyház igénye a házas hívőkkel szemben. Kérdés, hogy milyen
volt a valóságos gyakorlat, a hívek mennyiben tettek eleget ezeknek az előírásoknak. Pusztán a
penitenciás könyvek elemzése is jelzi azt, hogy bizonyos esetekben nem sikerült az igényeknek
érvényt szerezni, nyilván a hívek ellenállása miatt, s ilyenkor a klérus bölcsen visszavonult, s
feladta a kivihetetlennek bizonyult elvárást. Ilyen volt a pünkösdi negyvennapos megtartóz-
tatási időszak kísérlete, s ilyen a minden heti szerdai, pénteki és szombati tilalom, amelyek a
10. századra már eltűnnek. De a terhesség teljes időszakára kiterjedő tilalom sem bizonyult
tarthatónak, ez is három hónapra, illetve negyven napra csökkent.
Közvetlen forrásunk a hívek magatartására vonatkozóan igen kevés van. A 6. században
Caesarius arles-i püspök, miután figyelmezteti híveit, hogy a tilalmi időszakok be nem tartása
esetén azt kockáztatják, hogy leprás és epilepsziás gyermekeket hoznak a világra, hozzáteszi:
„A leprások rendszerint nem a tanult emberektől születnek, akik a tiltott napokon megőrzik
tisztaságukat, hanem főleg a falusiak között, akik nem tudják magukat megtartóztatni”.
A 9. században Jónás orléans-i püspök elégedetten írja, hogy „azok többsége, akik házas-
ságban élnek, igen szemérmes módon igyekszik megkülönböztetni azokat az időket, amikor
szabad, és amikor nem szabad egyesülni házastársukkal”. Igaz, hogy aztán így folytatja: „Vannak
azonban olyanok is, akik nemcsak megtagadják ennek betartását, hanem még szemérmetlenül
ellent is mondanak a tisztáknak és az őket elítélőknek. Feleségeinket – mondják – a törvény
köti hozzánk, tehát ha tetszésünk szerint élünk velük, amikor és ahogy akarunk, nem vétke-
zünk. Sőt nagyobb bűnt követünk el, ha feleségünk ölelésétől tartózkodunk, és nem nemzünk
gyermekeket, amire kötelezve vagyunk. Ezt az ellenvetést gyakran hallottam [...] Mások azt
állítják, hogy szabad terhes asszonnyal közösülni, s nevetnek, mikor ezért megróják őket [...]
Sokak szerint minden időben eleget kell tenni a házastárs kívánságának, s nem különböztetik
meg a közösülés és a megtartóztatás idejét, nem kímélik sem a terhes asszonyt, sem a menst-
ruálótól nem tartózkodnak. Némelyek ezt tudatlanságból teszik, de vannak, akik tudatosan”.
A 15. század jeles ferences hitszónoka, Sienai Szent Bernardin (†1444) már jóval pesszi-
mistább, midőn – természetesen erős szónoki túlzással – így nyilatkozik: „ezer házaspár közül
– úgy vélem – 999 az ördögé”. Ezzel arra utal, hogy milyen nehézségekkel járt a házaspárok
számára a házasélettel kapcsolatos egyházi előírások betartása, pedig azok akkorra már sok
tekintetben enyhültek a korai középkorhoz képest.
2. A kora középkori mezőgazdaság

A mezőgazdaság és a népesség fejlődése egymással párhuzamosan és kölcsönhatásban haladt.
Az elérhető népsűrűség maximuma egy adott területen mindig az alkalmazott mezőgazdasági
technika függvénye. A korai középkorban az Alpoktól északra az ún. hosszútávú parlagolás
rendszerében (szabályozatlan talajváltó rendszer vagy irtásos-égetéses gazdálkodás) művel-
ték a földet. Ez a rendszer megfelelt az adott helyzetnek, midőn föld volt bőven, a munkaerő
viszont igen szűkösen állt rendelkezésre. A frissen felégetett, feltört terület az első évben jó
termést adott, de hamar kimerült, ekkor elhagyták, s máshol törtek fel egy földdarabot. Eb-
ben a rendszerben, ahol a föld 10–30 évig parlagon hevert, mielőtt újra bevetették, egy adott
népesség számára rendelkezésre álló területnek csak kis része állt tényleges művelés alatt, s az
eltartható, élelmezhető népesség nem lehetett több mint 3–4 fő/km2. A 8. századtól kezdve
Nyugat-Európában fokozatosan áttértek a rövidtávú parlagolásra, vagy ugarolásra (a két- vagy
háromnyomásos rendszerre), amelyben a föld csak egy évig marad ugaron, tehát a művelhe-
tő terület kétharmada-fele hoz termést. Ez a rendszer ugrásszerűen megnövelte az eltartható
népesség számát: Európa természetföldrajzi adottságai mellett ez 30–50 fő/km2. A Földközi-
tenger partvidékén a kétnyomásos gazdálkodás uralkodott, mert itt a nedvesség hiánya miatt
nem vethettek tavaszi gabonát.
A háromnyomásos rendszerben a szántóterületet három részre, nyomásra (calcatura) osz-
tották: az egyikbe őszi, a másikba tavaszi gabonát vetettek, a harmadik egy évig pihent (ugar).
Hogy mindenki egyformán részesüljön a jobb vagy rosszabb minőségű, közelebbi vagy távo-
labbi földekből, a falu határát dűlőkre osztották, s a földeket időnként újraosztották. Minden
család mindegyik dűlőben és mindkét nyomásban kapott egy-egy parcellát. Egy-egy család
szántóföldje tehát sok kis darabban szétszórva feküdt a falu határában. Sok esetben a földes-
úr saját kezelésű földje is betagolódott a nyomásrendszerbe. A nyomásrendszer megkövetelte
bizonyos szabályok szigorú betartását, ezeket a faluközösség szabta meg és ellenőrizte. A me-
zőgazdasági munkákat minden dűlőben és minden nyomásban egy időben, közösen kellett
végezni, s egy nyomáson belül minden gazdának ugyanazt kellett vetnie (nyomáskényszer).
Az ugart legeltetésre használták, de aratás után a szántót is megnyitották az állatok előtt közös
legeltetésre (tarlószabadítás).
A Karoling-korban Európának az Alpoktól északra fekvő vidékeit kétharmad-háromne-
gyed részben még feltöretlen erdőség, illetve bozót (saltus) borította, s a ritka népesség az egy-
mással össze nem függő, szétszórt tisztásokon és a folyóvölgyekben élt. A megművelt és lakott
terület (ager) kiterjedése nem volt nagyobb, mint a római korban, sőt néhol ahhoz viszonyítva
össze is zsugorodott. Németországban az összterületnek mindössze 1,5%-a volt szántóföld, de
a viszonylag sűrűbben lakott területeken sem haladta meg a 3–4%-ot a szántó aránya. A pri-
mitív termelési viszonyok között a saltus is igen fontos szerepet játszott a népesség ellátásában:
tüzelő- és épületfát adott, kiválóan alkalmas volt állatok legeltetésére, s végül a vadászat és a
gyűjtögetés révén jelentősen kiegészítette a lakosság étrendjét.
A terméshozamokra a 9. századi kolostorok leltárainak adataiból lehet következtetni.
Georges Duby számításai szerint a gabonatermés az elvetett mag 1,6–1,8-szorosa volt, az árpa
esetében kivételesen emelkedett a kétszeres arány fölé. Ez azt jelentette, hogy a termésnek több
mint a felét félre kellett tenni a vetéshez. Mivel a gabonatermés az időjárás függvényében rend-
kívül ingadozott, gyakoriak voltak az olyan évek, amikor az elvetett mag sem térült meg.
3. A középkori nagybirtok és népei

Uradalom és földesuraság
A középkori Európa egyik legjellegzetesebb intézménye, a mindennapi élet legáltalánosabb,

legátfogóbb kerete, a nagybirtok, a földesuraság volt. Fejlődése csúcspontján, a 11. században
keretei között élt az európai népesség háromnegyede. Ekkor nemcsak gazdasági szervezetként
3. A középkori nagybirtok és népei ■ 183
működött, hanem – a hűbériséggel összekapcsolódva – a maga területén a felbomló közhata-

lom valamennyi funkcióját gyakorolta.
A középkor a nagybirtokot a késő római társadalomtól örökölte. Szerte a birodalomban, de
főleg Galliában a 3–5. században elszaporodtak a szenátori családok latifundiumai (villa, fun-
dus). E birtokok nagyobb részét olyan telkek foglalták el, amelyeken függő paraszti családok
(colonusok) önállóan gazdálkodtak. Emellett a birtok egy kisebb részét az úr saját kezelésében
tartotta (ezt nevezi a magyar majorságnak) és rabszolgákkal műveltette.
A késő ókori nagybirtok kialakulása olyan viszonyok között ment végbe, amikor a Nyugat-
római Birodalom elnéptelenedése következtében föld volt bőven, de hiány volt munkaerőben.
A nagybirtokos tehát földjeire munkás kezeket kívánt telepíteni. Hogy juthatott munkaerő-
höz? Egyfelől ott voltak saját rabszolgái. Ezeket földre ültette, s a klasszikus ókori rabszolga
fokozatosan átalakult „házas” vagy „kiházasított” rabszolgává (servus casatus), akinek családja,
háza és telke van, ahol önállóan gazdálkodik, bár jogilag megmarad rabszolgának. A munka-
erő másik részét olyan szabad parasztok adták, akik bekerültek a nagybirtok keretébe, függő,
szolgáltató parasztokká váltak, de továbbra is önállóan gazdálkodtak saját telkükön. Ezeket
nevezik az ókori és a kora középkori források colonusoknak. Személyükben jogilag szabadok,
de hozzá vannak kötve telkükhöz, s termésük egy részét beszolgáltatják a tulajdonosnak.
A 4. és 5. században a szabad parasztok egyenként vagy egész falvanként nagy tömegben
húzódtak egy-egy nagybirtokos védelme, patronatusa, patrociniuma alá. Elsősorban azért,
mert a nagybirtokos védelmet tudott nyújtani a rendkívül nagy állami terhek ellen, de a nép-
vándorlás okozta zűrzavaros viszonyok között is szükségük volt egy hatalmas, magánhadsereg-
gel rendelkező úr védelmére. Már ekkor kialakult az a középkorban is használatos jogi forma,
amellyel egy szabad paraszt bekerült a nagybirtokszervezet keretei közé. Ez a precarium vagy
precaria. A paraszt megkéri (precare: ’kérni, könyörögni’) a szomszédos nagybirtokost, hogy
fogadja el a földjét. Az elfogadja, majd visszaadja neki, de szolgáltatásokkal terhelten (precaria
oblata), s erről egy adományozó okiratot (prestaria) állít ki. Azonban rendszerint több földet
ad vissza, mint amennyit a paraszt felajánlott (precaria remunerata). Így a túl kevés földdel
rendelkező parasztcsalád megfelelő méretű birtokhoz jut, a földesúr pedig munkaerőhöz, aki a
terményjáradékon kívül saját kezelésű földje megművelésében is közreműködik (robot, bár ez
a késő római korban még igen kevés). Az is gyakori, hogy olyasvalaki fordul kérésével a nagy-
birtokoshoz, akinek semmi saját birtoka nincs, ő minden földjét az úrtól kapja (precaria data).
A nagybirtok kialakulási folyamatának lényege tehát nem a kisparaszt földjének kisajátí-
tása, hanem éppen ellenkezőleg: a földnek a dolgozóra való ráruházása, a munkaerő ellátása
földdel. A saját földtulajdonnal (allodium) rendelkező kisparaszt földjét továbbra is megtart-
hatja, sőt még kap is hozzá, a földhöz való jogcíme azonban megváltozik: tulajdonosból birto-
kossá vált. A római jog a 2. századtól megkülönbözteti a proprietast (tulajdon) és a possessiót
(birtoklás). A föld tulajdonosa a földesúr (dominus, senior), de a paraszt birtokolja, neki és
örököseinek szilárd joga van a birtoka használatára. Tulajdon és használat szétválnak: a tu-
lajdonos, a nagybirtokos rendelkezik a „felső tulajdonnal” (dominium directum, dominium
superius), a birtokos pedig a „használati tulajdonnal” (dominium utile, dominium inferius).
A nagybirtok fejlődése folytatódott az új barbár királyságokban is. A 7. századra kialakult és
megszilárdult a paraszti birtoklás alapegysége, a telek, a mansus (manere: ’lakni’, eredetileg csak
a lakóházat és telkét jelentette). Factus, sors és colonica néven is szerepel a forrásokban (ófran-
ciául: colonge). Német területeken hoba, huba, az angoloknál hide a neve. Beda Venerabilis
meghatározása szerint: portio unius familiae, vagyis akkora földterület, amelyet egy család
meg tud művelni. Frank területen a forrá-

sok azt hangsúlyozzák, hogy akkora terület,
amelyet egy ekével 120 napi munkával meg
lehet művelni. Egy mansus tényleges területe
vidékenként változó, de nem több 50 hektár-
nál. Az idő múlásával egyre inkább elméleti
egységgé vált, mert a parasztcsaládok zöme
töredék mansuson ült. A 9. századi források-
ban gyakori a fél vagy negyed mansuson ülő
paraszt, a 12–13. században pedig már álta-
lános a negyed telek. Németország északnyu-
gati részén és Bajorországban a földesurak
tiltották a telkek felosztását, ezért kialakult
az ún. törzsöröklési rendszer (Stammerbe),
amelyben egy fiú (rendszerint a legidősebb)
örökölte a telket. A belső telken kívül a szán-
Karoling-kori birtokközpont (rekonstrukció) tó és a rét (kaszáló), s esetleg szőlő tartozott
a mansushoz, s ez a germán törvénykönyvek
szerint már a népvándorlás után az egyes családok magánbirtoka. A mansus birtoklása jogot
adott a faluközösség osztatlan birtokában lévő legelők, erdők és vizek használatára.
A tulajdonos saját kezelésében lévő birtok és a függő parasztok telkeinek szoros összekapcso-
lódása révén a 7. századra kialakult a jellegzetes középkori nagybirtok, az uradalom (dominium,
franciául domaine, seigneurie, angolul manor, németül Grundherrschaft). A majorság, az „úri
telek” (mansus indominicatus, indominicatum, dominium) művelését a számban egyre csök-
kenő rabszolgáktól átvették a telken ülő parasztok. Ez azt jelentette, hogy a függő parasztok
addigi terményszolgáltatása mellé munkaszolgáltatás, robot (corvada, franciául corvée) is járult.
Ez a munkaszolgáltatás többféle lehetett. Voltak, akik különféle szállítási feladatokat végeztek,
de legnagyobbrészt mezőgazdasági munkákból állt, a birtokos majorsági földjének megművelé-
séből. Néha a parasztok bizonyos napokon csapatosan végezték az esedékes munkákat a major-
ságban saját eszközeikkel, kézzel vagy fogattal. A Karoling-korban már általános a heti három
nap robot, de a földesúr sok esetben akkor és annyi munkát vett igénybe, amennyit jónak látott.
A majorsági földek azonban többnyire nem alkottak összefüggő gazdaságot, hanem szétszór-
va feküdtek az uradalom falvaiban, s betagozódtak a faluközösség nyomásrendszerébe. Ebben
az esetben minden telkes gazda kapott egy-egy parcellát a majorsági földből, s azt a magáéval
együtt művelte. Vetőmagot az úr adott, de a parcella egész termése is az övé lett. Ezért mondhat-
juk: a középkori nagybirtok kisüzemi termelésen alapuló nagygazdaság, mert a tényleges ter-
melőmunka a kis paraszti üzemekben folyt, amelyek betagolódtak az uradalom szervezetébe. A
források arra is utalnak, hogy több függő parasztnak voltak rabszolgái, s azokat küldte robotra.
Ez az új típusú, két szorosan egybekapcsolódó részből álló uradalom elsősorban a Loire
és a Rajna közti területen terjedt el. Innen elsősorban az egyházi birtokok révén került át
Németországba s Észak-Itáliába. A Loire-tól délre többnyire a régi rendszer élt tovább: az úr
rabszolgákkal műveltette saját birtokát, a colonusok pedig termény- és pénzjáradékot fizettek.
Számos déli villában nem is volt az úrnak saját kezelésű földje, az egész birtok mansusokból
állt. Az Ibériai-félsziget északi részén is sokáig a hagyományos forma élt, csak a 11. században
alakult ki az élet minden vonatkozására kiterjedő földesúri hatalom.
A középkori nagybirtok történetében új szakaszt jelentett

a Karoling Birodalom felbomlásának időszaka, a 9–11. szá-
zad. Ekkor ment végbe a nagybirtok átalakulása senioratusszá
(franciául seigneurie), földesurasággá, vagyis komplex köz-
igazgatási, bíráskodási, katonai és adóztatási szervezetté. A
nagybirtokok immunitast szereztek, ami annyit jelentett,
hogy területükre királyi tisztviselő nem tehette be a lábát,
ott minden közfunkciót a birtokos látott el, vagyis a maga
birtokán ő gyakorolta a bannumot (ezért nevezte el Duby ezt
a földesuraságot seigneurie banalénak). Ez a hatalma, főleg
a bírói jogköre, kiterjedt olyan területekre is, ahol nem volt
földbirtoka, elsősorban a birtokai közé ékelődő kisbirtokos
szabadokra, akik ezáltal függésbe kerültek tőle. A földesúri
bíráskodás nem terjedt ki a súlyosabb bűnügyekre, amelyek
a grófi bíróság elé tartoztak, de idővel egyre több nagybir-
tokos ennek jogát is megszerezte, sőt számos immunitasszal Egy földesúr és földművesei
rendelkező birtok pallosjogot is kapott. A legtöbbször vala-
mely Karoling tisztviselő (comes, vicecomes: várkapitány) önállósította magát, s immár nem a
király, hanem saját nevében gyakorolta a közhatalmi jogosítványokat, a saját számlájára szedte
be az ezekért járó jövedelmeket. A földesúri jogszolgáltatás hatásköre különböző országokban
attól függött, hogy az államhatalom felbomlása során a bannum milyen mértékben ment át a
hűbérurak, a helyi birtokosok kezébe. Ennek megfelelően maximumát Franciaországban érte
el, minimumát pedig Angliában, ahol mindvégig erős volt a királyi bírósági szervezet.
A bannum (franciául ban, németül Bann) kisajátítása révén alakultak ki a „banalitások”,
azaz a földesúri monopoliumok, amelyek szerint az uradalom parasztjai gabonájukat csak a
földesúr malmában őröltethették, s ugyancsak a földesúri kemencét és szőlőprést kellett igény-
be venniük, természetesen megfelelő illeték fejében.
A közhatalom „privatizációja” eredményezte olyan, a középkori francia jogászok szerint is
„nevetséges” földesúri jogok (droits ridicules) kialakulását, mint például a grenouillage (franciául
grenouille: ’béka’), amely arra kötelezte a jobbágyokat, hogy éjszakánként a kastély körüli vizeket
bottal ütögessék, hogy elriasszák az uraság álmát brekegésükkel zavaró békákat. Vagy a sokat
vitatott (de a forrásokban kétségkívül szereplő) „első éjszaka joga” (ius primae noctis), szelídített
változatában „droit de jambage” (franciául jambe: ’láb’): a földesúr jelképesen betette a lábát az
újdonsült menyecske ágyába, jelezve ezzel, hogy ennél többre is volna joga, de nem él vele.
Még hosszasan sorolhatnánk azokat a vidékenként változó „jogokat”, amelyeket a földes-
urak a kisajátított közhatalom segítségével erőszakoltak ki a maguk javára. Ezeket a túlzott
földesúri követeléseket, indokolatlan jogokat nevezte a nép a 11. századtól „rossz szokások”-
nak (malae consuetudines), s amint erre lehetősége volt, kezdte keresni velük szemben a királyi
hatalom védelmét.
Az uradalmak parasztsága
A középkori francia jogászok szerint a paraszti függésnek három fajtája volt: a személyi függés,
a gazdasági függés (a birtoklott föld tekintetében) és a bíráskodási függés (az immunitas vagy a
bannum következtében). Voltak, akik csak az utóbbi kettő tekintetében függtek egy vagy több
úrtól. De idővel egyre gyakoribbá, egyre általánosabbá vált, hogy valaki mindhárom vonatko-
zásban ugyanattól az úrtól függött.
Az uradalom függő paraszti népessége a korai középkorban két nagy csoportból állt: a sza-
bad jogállapotú colonusokból és a földre ültetett rabszolgákból (servi casati). A kettejük közötti
jogi különbség megmaradt, de egyre inkább elvesztette jelentőségét, mert a két csoport tényle-
ges gazdasági helyzete, életszínvonala lényegében azonos volt. Egy felvilágosítást kérő missus
Nagy Károly udvarából azt a választ kapta, hogy a birodalomban nincs más, csak szabad és
szolga (non est amplius nisi liber et servus), a gyakorlatban azonban nem volt könnyű szétvá-
lasztani a kettőt, s a tiszta „szabadság” és a hagyományos rabszolgaság között egy sor átmeneti
állapot létezett. A forrásokban szerepelnek például „félszabadok” is (litus, lidus). A telkeket is
aszerint osztályozták, hogy eredetileg milyen állapotú ember ült rajtuk: vagyis voltak szabad,
félszabad és szolga mansusok (mansi ingenuiles, mansi lidiles, mansi serviles), s mindegyiknek a
birtoklásáért különböző jellegű és nagyságú szolgáltatásokat kellett teljesíteni. Idővel a birtok és
a rajta ülő személy jogállása elszakadt egymástól. Előfordult, hogy szabad ember, sőt akár egy
nemes jobbágyi jogú földet (mansus servilis) birtokolt, ekkor ugyanazokat a szolgáltatásokat
kellett teljesítenie, mint a jobbágynak. De fordítva is lehetett: a jobbágynak is lehetett szabad
birtoka. Ezért írja Philippe de Beaumanoir, a francia szokásjog egyik híres írásba foglalója a
13. században, hogy „a személy szabadsága nem teszi a jobbágybirtokot szabaddá”.
A kora középkor évszázadaiban a rabszolgák helyzete kétségtelenül javult: telekre ültették
őket, s egyre nagyobb részüket felszabadították. A 9. századi birtokösszeírásokban szereplő csa-
ládok 10–15%-a volt rabszolga állapotú. Nyugat-Európában a 11. századra eltűnt a rabszolgaság.
A rabszolga felszabadítása többnyire az „engedelmesség fenntartásával” (cum obsequio) történt,
vagyis az illetőt továbbra is szoros személyi kötelékek fűzték urához, s ez utódaira is átöröklődött.
A felszabadított rabszolga tehát nem vált „szabaddá” (liber), valószínűleg rá vonatkozik a forrá-
sokban szereplő lidus, litus (félszabad) elnevezés, de találkozunk a homo de corpore (’testi ember’,
ld. németül Leibeigen: ’jobbágy’) elnevezéssel is, ami az úrhoz fűződő szoros személyi kapcsolatra
utal. Az első évezred vége felé az ilyen felszabadított rabszolgákra és ivadékaikra kezdték használ-
ni a servus szót, amely eredetileg rabszolgát jelentett, most azonban jelentésváltozáson megy át:
szolgai állapotú, tehát nem szabad embert jelent, de aki már nem rabszolga. A servust (franciául,
angolul serf) ebben a jelentésben a „jobbágy” szóval szoktuk magyarra fordítani. Tulajdonképpeni
jobbágynak az az ember számított, aki mind személyében, mind gazdaságilag (a föld tekinteté-
ben), mind bíróilag ugyanazon úrtól függött. A hangsúly a személyi függőségen volt. De ez csak
elvben volt így, a forrásokban nem egyszer szabad jogállású embereket is servusként emlegetnek.
Angliában ennek a teljes függőségben lévő jobbágynak a neve villanus, villein.
A servus jelentésváltozására és az ezzel kapcsolatos bizonytalanságra jellemző az az átme-
neti állapot, amely számos dokumentumban tükröződik, ahol a servus régi értelemben rab-
szolgát, és új értelemben jobbágyot is jelent. Például 768–769-ben valaki két méhészkedő job-
bágyot (servus) adományoz az egyháznak, az egyik szabad (liber), a másik rabszolga (servus),
a feleségek pedig mindketten rabszolgák (dono cidlarios II servos, unus est liber et alter servus,
uxores vero eius ambo ancillas). 1062-ben a clunyi apátságnak adományoztak egy villát „cum
servis at ancillis qui [...] sive sint liberi, sive sint servi”, azaz olyan jobbágyokkal és jobbágynők-
kel, akik vagy szabadok, vagy rabszolgák. Tehát van olyan servus, aki liber, s van olyan, aki
servus. Az egyik esetben a servus az uradalomban elfoglalt helyzetét, szolgáltatásainak, terhei-
nek természetét jelöli, a másik esetben pedig jogi állapotát.
A jobbágyi állapotú paraszt (servus) nem rendelkezett jogképességgel, nem viselhetett

fegyvert, a bíróságok nem fogadták el tanúskodását és esküjét szabad emberrel szemben, nem
lehetett clericus, engedély nélkül nem hagyhatta el a birtokot, nem rendelkezett szabadon ja-
vaival, fejadót (capaticum, franciául chevage, az ófrancia chief: ’fej’ szóból) fizetett, halálakor
öröksége egy része az urat illette (mortuarium, manus mortua: ’holt kéz’), s ha nem a birtokról
házasodott, ún. kiházasodási illetéket (forismaritagium) kellett fizetnie. Ilyen esetben kárpó-
tolni kellett azt a földesurat, aki egy jobbágyát ezáltal elvesztette, az utódokat pedig rendszerint
megosztották a két földesúr között.
Elég gyakran előfordult, hogy valaki önként vállalta a szolgai jobbágy állapotot, hiszen a
nagybirtok bizonyos létbiztonságot jelentett. Ekkor végre kellett hajtania egy szertartást: a ha-
rangkötelet a nyakára tekerve háromszor megkondította a harangot, majd a fejéről az oltárra
helyezte a szolgai státus elismerését jelentő pénzdarabot.
Mivel a servus szó jelentése megváltozott, az úr háztartásában, saját kezelésű gazdaságában
dolgozó rabszolga neve – az ókor óta használt mancipium mellett – sclavus lett, mert a rabszol-
gák ekkor nagyrészt a még pogány szlávok közül kerültek ki.
Miközben a rabszolgák helyzete fokozatosan javult, a colonusoké egyre romlott: az uradal-
mi rendszer kiépülésével mind több szolgáltatás terhe nehezedett rájuk. Nagy Károly idejében
még katonai szolgálatukat is igénybe vették, a bírósági gyűlésbe is meghívták őket, de aztán
ezek a kötelezettségek – ami a szabad állapot legfőbb jele volt – elenyésztek (a katonáskodást
közmunkával, pénzzel megválthatták, s idővel ez a megváltási összeg is a földesúr kasszájába
került). Szabadságuk a gyakorlatban egyre kevesebbet ért, s helyzetük lényegében hasonló lett
a szolgákéhoz. 864-ben Kopasz Károly elrendelte, hogy a colonust éppúgy hatvan korbácsütés-
sel kell büntetni, ha megszegi a királyi rendelkezéseket, mint a rabszolgát. A tulajdonképpeni
telkes parasztoktól kissé különböztek a cotarii vagy bordarii névvel jelölt, egy-egy talpalatnyi
földdel rendelkező jobbágyok, akik mint mezőgazdasági munkások, a földesúr vagy a telkes
parasztok szolgálatába szegődtek.
A rabszolgák helyzetének javulásával, felszabadításukkal, a colonusok és egyéb szabadok
állapotának romlásával a függő parasztság különböző csoportjainak helyzete kiegyenlítődött,
s az ezredfordulóra kialakult egy gazdasági-társadalmi viszonyaiban nagyjából egységes, föl-
desúri hatalom alatt álló, függő uradalmi népesség. Ezt nevezzük egységes jobbágyságnak. Az
első ezredforduló agrárviszonyainak egyik legkiválóbb kutatója, Georges Duby úgy jellemzi
a 8. és a 11. század között lezajlott folyamatot, hogy végbement „a falusi népesség általános
jobbágysorba süllyesztése” (un asservissement générale de la population rurale). Ez a folyamat
akkor vált teljessé, midőn az uradalmak a bíráskodási jogot is megszerezték alattvalóik felett.
De, ha a jobbágyi státus „egységes” is volt, a jobbágyok szolgáltatásai vidékenként és uradal-
mak szerint nagyon különböztek egymástól.
A Karoling-korban főleg a birodalom központi vidékei, a Rajna és a Loire között igen sok
szabad kisbirtokos került függő viszonyba az uradalmakkal szemben. A korabeli forrásokban
a szegény (pauper) szinte egyértelmű a szabad emberrel (liber), mert a szabad kisbirtokosnak
a katonai szolgálat és a malluson való rendszeres részvétel nagy anyagi terhet jelentett, ha pe-
dig kivonta magát e kötelezettségek alól, súlyos pénzbüntetésre ítélték. Ezért inkább valamely
hatalmas úr (potentes) védelme alá menekült, hogy e terhektől szabaduljon. Erre a jelenségre
már Nagy Károly felfigyelt, s több capitularéban igyekezett elejét venni a szegény szabadok
függőségbe kényszerítésének.
Egy 811-ben kelt capitularéban ezt olvashatjuk: „a szegények panaszkodnak, hogy ki-
forgatják őket tulajdonukból; és egyformán panaszkodnak a püspökökre és az apátokra és
azok advocatusaira, és a grófokra és azok centennariusaira. Azt is mondják, hogy ha va-
laki nem akarja átadni tulajdonát a püspöknek, az apátnak, a grófnak, a bírónak, vagy a
centennariusnak, akkor keresik az alkalmat, hogy elítélhessék őt és mindig hadba vonulásra
kényszerítik egészen addig, míg az elszegényedve tulajdonát át nem adja vagy el nem adja;
azok viszont, akik tulajdonukat átadják, minden háborgatás nélkül ülhetnek otthon”. Arra is
utal a rendelet, hogy főleg a szegényebbeket kényszerítik hadba vonulni, akik viszont tudnak
nekik valamit adni, azokat hazaengedik.
Tehát éppen az állami tisztviselők és a főpapok éltek vissza hatalmukkal annak érdekében,
hogy a szabad kisbirtokosokat földjük átadására, s ezáltal függő viszonyba kényszerítsék. Ha
ez volt a helyzet Nagy Károly erős uralma idején, akkor elképzelhető, miként mentek a dolgok
gyengekezű és egymással civakodó utódai alatt. A szabad földtulajdon átalakítása függő bir-
tokká rendszerint a precaria – prestaria jogi aktusa formájában történt.
Katalóniában 920-ban 12 szabad kisbirtokos ezzel a kéréssel fordult a grófhoz: „Mi mind-
nyájan átadjuk neked összes allodiumainkat jóakaratunk jeléül, és hogy legyél a mi jó földes-
urunk (senior) és védelmezőnk a te grófságodban élő minden emberrel szemben”.
A precaria – prestariára egy 9. századi formulás könyvben a következő mintát találjuk:
„Mivel tudjuk, hogy te napokkal ezelőtt N. pagusban N. helyen fekvő birtokodat Szent Mária
monostorának átadtad és erről tőlünk, illetőleg a monostortól precariát kértél, ezért jelen le-
velünkkel biztosítunk téged, hogy míg élsz, a jószág haszonélvezetét megtarthatod és rendel-
kezhetsz is vele, úgy azonban, hogy azt elidegeníteni már nincs jogod, és ha ezt megkísérelnéd,
magát a jószágot is azonnal elveszted”.
A Pireneusoktól délre ez a folyamat csak a 11. században bontakozott ki, addig a szabad
kisbirtokosok többé-kevésbé háborítatlanul élhettek. Katalónia (a Barcelonai Őrgrófság) eb-
ben az időben Európa legjobban dokumentált régiója: a 10–11. századból mintegy 15 ezer
oklevél maradt ránk, többek között végrendeletek. Ezekből kiderül, hogy a 10. században az
örökül hagyott birtokoknak 80%-a még szabad családi birtok (allodium) volt, de arányuk a
12. század elejére 10%-ra csökkent. A szabadok függőségbe kényszerítésével párhuzamosan
haladt a parasztok felett közigazgatási és bírói hatalmat gyakorló uradalmak kialakulása.
Ugyanebben az időben hasonló folyamat játszódott le Leónban és Kasztíliában is.
Itália északi felében az uradalmak kialakulása és a szabad parasztok függőségbe kénysze-
rítése valamivel korábban, a 9. században vette kezdetét. Itt azonban a fejlődés hamarosan
sajátos irányt vett. A majorsági földet a házi rabszolgák mellett itt is telekre ültetett rabszolgák
művelték, de a birtokon élő telkes parasztság nagyrészt szabad állapotú volt, sokuknak volt sa-
ját tulajdonú földje, allodiuma is. Ezek az idegen birtokon élő szabad parasztok (liberi in terra
aliena) bérleti viszonyban voltak az uradalommal. A bérlet feltételeit írásbeli szerződésben
(libellum) rögzítették, ezért ezeket a parasztokat libellariusnak nevezték. A bérleti szerződést
meghatározott időre, általában 29 évre kötötték, s nem volt örökölhető. A bérletnek egy másik
fajtája (emphyteusis) három generációra szólt. A bérlők a szerződésben meghatározott bért
fizették, rendszerint természetben. Bresciában a gabonatermés egyharmada, a bor fele volt a
bér, Bobbióban a különböző termények 25–50%-a, munkakötelezettség és egyéb szolgáltatás
viszont nem terhelte őket. De Itáliában korán kibontakozott a pénzgazdaság, s már a 10. szá-
zadban sok helyen pénzben fizették a bérleti díjat.
Itáliában és általában a
Földközi-tenger partvidé-
kén az ezredfordulón meg-
élénkült a kereskedelem és
az árutermelés, s a gazda-
ságban egyre nagyobb sze-
repet játszott a pénz. Amint
a korabeli Itália gazdaság-
történetének jeles szakértő-
je, Pierre Toubert megálla-
pította: a 10–12. században
„a mediterrán világ a pénz,
a piac, a városok világa. A
Robotoló parasztok egy uradalomban
Mediterraneum a közép-
korban fürdik a pénzben”
(persze ez a „fürdés” viszonylagos: az Alpoktól északra eső vidékekhez képest). Mindez termé-
szetesen hatással volt az agrárviszonyokra is, ez magyarázza a bérleti viszonyok és a pénzben
fizetett bérleti díj korai és általános elterjedését Itáliában.
Georges Duby szerint a klasszikus, két részből álló, robotoltató uradalom nem terjedt
el általánosan Nyugat-Európában, sőt tulajdonképpen ez volt a kivétel. Igazi hazája a Rajna
és a Loire közti terület. Ezen kívül sok helyen megjelenik német földön, Angliában, Észak-
Itáliában és az Ibériai-félszigeten is, de különösen a déli vidékeken nem válik uralkodóvá. A
Loire-tól délre nem voltak a telkes parasztok robotjával művelt majorságok, s a rabszolgákkal
műveltetett majorságok is eltűntek az ezredforduló táján.
A kora középkori nagybirtokról a 8. század végéről és a 9. századból maradtak ránk a legko-
rábbi részletes források. Ezek szinte kivétel nélkül egyházi birtokok. Kivételt képez a Capitulare
de villis, amely a Karoling királyi birtokok kezelését szabályozza. A legérdekesebbek a Rajna
és a Szajna között fekvő hét kolostornak a birtokösszeírásai (polypticha). A hét kolostornak
összesen 275 uradalma (villa) volt, nagy területen szétszóródva. Ezek egyharmadában nem
volt majorság, csak telkek. 18 olyan villa is szerepel, ahol viszont telkek nem voltak, csak rab-
szolgákkal műveltetett majorság.
A párizsi Saint-Germain-des-Prés apátság birtokainak összeírását Irmion apát készítette
el. A kolostornak 25 villája volt 936 mansusszal. A mansusok területe 3 és 33 hektár között
szóródott, az átlag 9 hektár volt. A többi kolostor birtokain is 10–15 hektár között volt a
mansus átlaga. A birtoknagyságban lényeges különbségek voltak: volt olyan colonus, akinek
két telke volt, de volt olyan mansus is, amelyen öt colonus osztozkodott. „Szent Germánus
emberei” túlnyomórészt colonusok voltak és szabad telkeken ültek. A kolostor uradalmai-
ban nagyjából azonos területet foglaltak el parasztok telkei és a majorsági föld, amelynek
csak egyharmada állt művelés alatt, kétharmada erdő és parlag volt. A mansi serviles kisebb
terjedelműek voltak és súlyosabb szolgáltatásokkal voltak terhelve, mint a mansi ingenuiles.
A prümi kolostor 42 villában összesen 2118 mansust birtokolt. Az augsburgi püspökség
birtokain 1006 szabad és 421 szolga mansust írtak össze, 80 pedig lakatlan volt. A kolosto-
rok még ennél is nagyobb birtokállománnyal rendelkeztek: Fuldának 15 000 mansusa volt.
Lombardiában a bresciai San Giulia apátság 800 parasztja évente 60 000 munkanapot dol-
gozott a majorsági birtokon, egy családra átlagosan 75 nap jutott. Párizs környékén „Szent
Germánus emberei” éppen kétszer ennyi munkanapot teljesítettek évente az apátság saját
kezelésű birtokain.
A jobbágyok terhei és szolgáltatásai vidékről-vidékre, uradalomról-uradalomra eltérőek
voltak. Mértéküket a szokásjog szabályozta. A legsúlyosabb teher kétségkívül a munkaszol-
gáltatás volt, a robot, amely általában legalább heti három napot tett ki, de a legtöbb helyen
a földesúr és tisztviselői többé-kevésbé korlátlanul igénybe vehették a jobbágy munkaerejét.
Ezenkívül a gabonatermésből, valamint állatainak szaporulatából is egy (helyenként erősen
változó nagyságú) részt kellett leadnia. Ehhez járultak a különböző ajándékok (baromfi, tojás)
a földesúri konyhára. Már a Karoling-korban szólnak a források pénzben fizetett járandósá-
gokról is. Ezek közül a legsúlyosabbá a tallagium, tallia (franciául taille) nevű személyi adó
vált, amelynek összege nem volt rögzítve, s így a földesúr teljesen önkényesen vetette ki jobbá-
gyaira. A bannumból származó földesúri jogokról már szóltunk.
A Saint-Germaine-des-Prés apátság Palaiseau-i uradalmában Walafredus colonusnak két
szabad mansusa volt, kb. 22 hektár szántóval, réttel és szőlővel, vagyis tehetős parasztnak szá-
mított, s ő volt a falu vezetője (major). Mindegyik mansus után egyik évben egy ökröt, a követ-
kező évben egy sertést adott az uradalomnak, ezen kívül 4 dénárt és 104 liter bort, egy birkát
és egy bárányt, három csirkét és tizenöt tojást. Munkajáradéka egy bizonyos terület felszántása,
valamint igás- és kézi robot és favágás annyi, amennyit parancsolnak neki. Ugyanennyivel
tartoztak azok a colonusok is, akiknek egy szabad mansusa volt, függetlenül attól, hogy 10
vagy 17 hektár földjük volt-e. Nadalfredus, Electulfs és Theodoinus, mindhárman rabszolgák
(feleségeik viszont szabad állapotú colonák) közösen birtokoltak egy mansus servilist, mind-
össze 3,2 hektár földdel; ők az apátság szőlőjében kilenc aripennis (kb. egy hektár) szőlőt voltak
kötelesek megművelni, s adtak 156 liter bort és 468 liter mustárt.
Egy nagybirtok átlagos mérete, Pirenne szerint, háromszáz telek (mansus), azaz kb. négy-
ezer hektár lehetett, ennél nagyobb birtokai az egyháznak, a püspökségeknek és a kolostorok-
nak voltak. A világi birtokosok között a száz mansusszal bíró már a legelőkelőbbek (optimates)
közé tartozott. A lovagi életvitelhez 12 mansus jövedelmére volt szükség. A földek ritkán voltak
egy tagban, szétszórva feküdtek nagy területen. Gyakran előfordult, hogy egy falu két vagy há-
rom földesúrtól függött, sőt az is, hogy egyetlen parasztnak több földesura volt, s mindegyik-
nek különböző jellegű szolgáltatásokkal tartozott.
A nagybirtok központjában volt a földbirtokos lakhelye, ott volt a templom, apátság vagy
a vár. A birtok kisebb körzetekre tagolódott, s ezek mindegyike egy vagy több villát foglalt
magába. A körzet központjában volt az udvarház, curtis (franciául cour, németül Hof, angolul
manor), ahol a gazdasági épületek csoportosultak, s ahol a szolgálatukra rendelt szolgasze-
mélyzet (servi quotidiani, dagescalci) lakott. Itt lakott az igazgatással megbízott alkalmazott,
a villicus vagy major is, akit a különleges bizalmi feladatokkal megbízott szolgarendűek, a
ministerialisok közül választottak, s kezdetben elmozdítható volt, de idővel tisztsége örökle-
tessé vált. A nagybirtokon a legkülönfélébb iparosok éltek és dolgoztak, az ő szolgáltatásuk
ipari készítmények, szerszámok, mindennapi használati tárgyak előállítása és javítása volt.
Az asszonyok a görög eredetű szóval gynaeceumnak vagy genitiának nevezett műhelyekben
fontak és szőttek.
Minden uradalomnak megvoltak a maga földesúri törvényszékei, amelyek parasztokból
álltak a major vagy a villicus elnöklete alatt, s a földesuraság saját szokásjoga alapján ítélkeztek.
Ezeknek a jogszokásoknak emlékezetben tartása érdekében időnként egybehívták az urada-
lom lakosságát, s ilyenkor az idősebb férfiak szóban elmondták a nemzedékek óta uralkodó
4. Kézművesség és kereskedelem ■ 191
szokásokat, amelyeket a 12. századtól kezdve gyakran írásba is foglaltak (recordum, recordatio,
Weistümer). A szokásjog rögzítette mind a parasztok, mind a földesúr jogait és kötelezettségeit,
ezért ezek az idő múlásával nemigen változtak.
Az uradalmi körzetek mindegyike nemcsak bíráskodási, hanem vallási egységet is alkotott.
A földesurak főbb udvarházaik közelében kápolnát vagy templomot építettek, azt földadomá-
nyokkal látták el, s maguk nevezték ki a plébániai teendőket ellátó papokat, akiket gyakran sa-
ját jobbágyaik fiai közül neveltettek, miután felszabadították őket jobbágyi állapotukból (mivel
servus nem lehetet clericus). Jámbor Lajos elrendelte, hogy falusi papot csak a püspök tudtával
és beleegyezésével lehet kinevezni és eltávolítani. Ekkor alakult ki az a rendszer, hogy a földes-
úr az általa javasolt clericust „bemutatta” a püspöknek, s ha az megfelelt, a püspök kinevezte.
A középkori nagybirtok patriarchalis jellegű intézmény volt A földesúr nemcsak dominus,
azaz úr, hanem senior (francia seigneur), vagyis az „idősebb”, a „család” legidősebb tagja, aki-
nek hatalma kiterjed az általa oltalmazott familiára. Ennek megfelelően a birtokon élőket ne-
vezték iunioresnak, „fiatalabbaknak” is, mert mintegy fiai voltak a birtokosnak. Ők voltak a
„fiatalabb” családtagok, akik védelemre szorultak. A senior háborús időkben megvédte őket
az ellenségtől és menedéket nyújtott nekik várai falai között. Ennek a védelemnek jellegzetes
példája az itáliai „raktárvár” (castello deposito), amelyben a földesúr már nem lakott, mert a
városban élt, de a parasztok kötelessége volt a várban lévő raktárakat rendszeresen feltölteni,
azokban élelmiszereket és bort elhelyezni (incanevare: ’raktározni’) arra az esetre, ha a lakos-
ságnak a várban kellett menedéket keresnie.
Pirenne írja: „Az a kép, amelyet a földesúri kizsákmányolásról szoktunk alkotni magunk-
nak, egy kissé leegyszerűsített. A középkori nagybirtokon az egyes személyek jogait és köteles-
ségeit a mindenható szokásjog határozza meg, s ezáltal megakadályozza azt, hogy a kizsákmá-
nyolás oly könyörtelen szigorral nyilvánuljon meg, mint amilyenre a profit ösztönzése hajtaná.”
Az uradalmi szervezet nem terjedt ki a falusi népesség egészére. Nagy Károly idejében a föld
nagyobb része még szabad kisbirtokosok tulajdonában volt. Ezek száma a következő három
évszázad folyamán erősen lecsökkent, de a virágzó középkorban is voltak Nyugat-Európában
is olyan vidékek, ahol elég gyakoriak voltak a szabad parasztok falvai (vicus). S azok száma sem
volt jelentéktelen, akik felett a senior csak a bíráskodási jogot, vagy egyéb közfunkcióból eredő
jogokat gyakorolt, de személyileg és gazdaságilag azonban nem függtek tőle.
4. Kézművesség és kereskedelem
Uradalmi kézművesek
A középkori nagybirtokon nemcsak mezőgazdasági termelés folyt, hanem a 10. század előtt az
ipari termelés üzemi szervezete is létezett. A nagybirtokon nagy számban éltek olyan emberek,
akik nem terményszolgáltatással és robottal tartoztak a földesúrnak, hanem kézműipari ter-
mékekkel. Őket ministerialisnak nevezték, feladatukat pedig ministeriumnak. A ministerialis
általában olyan nem szabad (gyakran rabszolga állapotú) személyt jelentett, aki nem mezőgaz-
dasági termeléssel foglalkozott, hanem különféle speciális feladatokat látott el az úr „szolgála-
tában”. Ilyen speciális feladatkör volt a kézműipari munka is.
Hogy hány különféle ipari szakember élt és dolgozott egy nagybirtok keretében, azt meg-
ismerhetjük a 800 körül kiadott Capitulare de villis, azaz a királyi uradalmak kezelőinek adott
utasítás 49. fejezetéből: „Minden bíró (iudex) működése területén tartson jó mesterembereket
(artifices), azaz vaskovácsokat, aranyműveseket, ezüstműveseket, esztergályosokat, vargákat,
asztalosokat, ácsokat, pajzskészítőket, halászokat, madarászokat, szappanfőzőket, szeszfőző-
ket, azaz olyanokat, akik sört, alma- vagy körtepálinkát, vagy bármi más ivásra alkalmas italt
tudnak készíteni, pékeket, akik használatunkra zsemlét sütnek, hálókészítőket, akik mind
vadászatra, mind halászatra, mind madarak fogására alkalmas hálókat készítenek, hasonló-
képpen más ministerialisokat is, akiket felsorolni hosszadalmas lenne.” Külön rendelkezett a
nők ipari tevékenységével kapcsolatban: „a nők műhelyei (genitium) jól legyenek rendezve.
Legyenek lakó-, sütő- és fonóházaik, mindezek jól körülkerítve és erős kapukkal ellátva, hogy
zavartalanul végezhessék munkájukat [...] A genitiumokba a szükséges dolgokat idejében ad-
ják ki, azaz: vásznat, gyapjút, kék festéket, piros festéket, kártolót, bogáncsot, szappant, kenő-
csöt, edényeket és egyéb kisebb dolgokat, amik ott szükségesek”.
Látható, hogy a nők a genitiumban főleg fonással, szövéssel, textilanyagok festésével és var-
rással foglalkoztak. Egy svábföldi királyi uradalomban, ahol nyolc kohó volt, minden ember,
aki vassal dolgozott, köteles volt egy hatod részt az uradalomnak átadni.
A nagy apátságokban is találkozunk ilyen ipari munkát végző ministerialisokkal, s közép-
kori bencés kolostorokban fontos helyet foglaltak el a különböző ipari műhelyek. Szent Be-
nedek regulájában is szó van a kolostorban élő kézművesekről, sőt arról is, hogy termékeiket
esetleg eladják. Számos uradalomban kifejezetten kézműves mansusokat említenek a források,
jelezve, hogy az iparűzőket telekre ültették, de szolgáltatásaik ipari jellegűek voltak.
Saint-Riquier monostorában egész negyede volt a kovácsoknak, a pajzskészítőknek, a nyer-
geseknek, a pékeknek, a vargáknak, a gyapjúkártolóknak és -ványolóknak és a szűcsöknek.
A Saint-Germain-des-Prés apátságban bizonyos jobbágyok iparcikkekkel adóztak a kolostor-
nak: len- és gyapjúingekkel, kapákkal, szőlőkarókkal, hordókkal, hordódongákkal, üstökkel,
kerékabronccsal, zsindellyel, deszkával, fáklyákkal, szappannal, különböző vaseszközökkel:
ekevassal, kaszával, csákánnyal, sőt még a használt vaseszközöket is be kellett szolgáltatni,
hogy a hámorban újra feldolgozzák őket. A jobbágyasszonyok pedig fontak, szőttek és ruhákat
készítettek a monostor számára. A bresciai San Giulia apátság egyik uradalmában nyolc kő-
műves kapott telket, hogy „falakat, házakat és kunyhókat építsenek”; ők némi természetbeni
szolgáltatáson kívül (gabona, bor, sertés, bárány, csirke) 90 nap munkával tartoztak az apátság-
nak. Hasonló formában üzemeltették mindenütt a malmokat és a sörfőzőket. Szükség esetén
bérmunka alkalmazására is sor került: Corbie apátja például bért fizetett mesterembereknek,
akiknek szolgálatait igénybe vette.
Egyes, később nagy jelentőségű exportiparok kezdetei is visszanyúlnak a korai középkorba.
A 9. században gyakran emlegetik a források a „fríz posztót” (pallia fresonica), amely eljutott
a birodalom távolabbi vidékeire is, s oly kiváló minőségű és ragyogó színű volt, hogy Nagy
Károly sem talált jobb ajándékot Hārūn ar-Rašīd kalifa számára. Ez valószínűleg flandriai
posztó volt, s azért nevezték fríznek, mert fríz hajósok és kereskedők forgalmazták. Arra is van
adat, hogy az angol gyapjút már ekkor Flandriába szállították feldolgozásra.
Az uradalmi ministerialisok és műhelyek mellett a 10. században jelennek meg a kézmű-
vesek az akkor születőben lévő városokban. Ezzel új fejezet kezdődik az európai iparűzés tör-
ténetében.
Kereskedelem és forgalom
Amióta a kiváló belga medievista, Henri Pirenne az 1920-as és 1930-as években kifejtette ne-
vezetes tézisét az ókorból a középkorba való átmenet gazdasági folyamatáról, a történészek
között élénk vita folyik arról, hogyan is történt ez az átmenet. Pirenne érvelésében a Kelet és
Nyugat közötti távolsági kereskedelem, a Földközi-tengeri hajózás és a római arany solidus
használata játszott központi szerepet. Kétségtelen, hogy a népvándorlás következtében mindez
nem szűnt meg, ha a forgalom intenzitása csökkent is. Az újabb kutatások annyiban módosí-
tották Pirenne nézeteit, hogy az átmenet fokozatosabb volt, s a 650 és 750 közötti visszaesés
nem volt olyan általános és drámai, s nem kizárólag az arab hódítás számlájára írható, mint
Pirenne feltételezte. Az azonban igaz, hogy a 8. században megszűnt a Földközi-tengeri egység,
és a Mediterráneum központi szerepe. Nyugat hosszú időre elszakadt Kelettől, s Nagy Károly
birodalma szárazföldi birodalom lett.
Az ókorból a középkorba való átmenet jelentős része már a 3. és 5. század között, a késő
római gazdaságban és társadalomban végbement: a népesség csökkenése, Nyugat elszegénye-
dése, a városok hanyatlása, a gazdasági élet súlypontjának áthelyeződése a városokból a nagy-
birtokokra, s egy általános „vissza-agrárosodás” ennek a legfőbb tünetei. A kereskedelem és a
pénzforgalom azonban nem tűnt el teljesen. A Földközi-tengeren az 5. században nem szűnt
meg a hajó- és áruforgalom, ha élénksége, volumene csökkent is.
A gazdasági konjunktúra, a forgalom emelkedésének és csökkenésének ritmusa eltérően
alakult a Nyugat különböző vidékein. A 6. század második felében a langobard hódítás megbé-
nította az észak-itáliai kikötőket, s a forgalmat átirányította a frank Galliába, ahol ekkor egy kö-
rülbelül egy évszázadon át tartó gazdasági fellendülést figyelhetünk meg. Marseille, Narbonne,
Arles kikötőibe rendszeresen érkeztek hajók és áruk Keletről. E kikötőkből a Rhône és a Saône
folyók mentén vezetett tovább az áruk útja észak és nyugat felé, a Szajna, Maas és Mosel völ-
gyébe. A források a Meroving Gallia városaiban keleti kereskedők jelenlétéről tudósítanak, akik
keleti luxuscikkekkel kereskedtek. A vezető szerepet a szírek – akik Szent Jeromos szerint „min-
den halandók között a legkapzsibbak” – játszották, de mellettük görögökről és zsidókról is törté-
nik említés. Tours-i Gergely elmondja, hogy midőn Guntram király 585-ben Orléans-ba ment,
a lakosság nagy lelkesedéssel ünnepelte, s szír és zsidó nyelven is hallatszottak dicsőítő énekek.
A 7. század elején, a Csatorna partján Quentovic és az Alsó-Rajna egyik ága mentén Duurstede
(Dorestad, Dorestatus) kikötők létesítését az Angliával való kereskedelem megélénkülése tette
szükségessé. Az Északi-tenger partja mentén és a tengerbe ömlő folyókon fríz kereskedők ha-
jói jártak. A Meroving Birodalom legfontosabb piaca a 7. század elején a Saint-Denis-i királyi
kolostor mellett alapított vásár (foire du Lendit) volt, ahol a frízek mellett angliai, itáliai és pro-
vence-i kereskedők is megfordultak. Maga a kolostor is áruba bocsátotta termékeit e vásárokon.
A nemzetközi rabszolga-kereskedelem központja Verdun lett. A korabeli forrásokban egyéb-
ként gyakran szerepel vámhelyek említése, vámjövedelmek adományozása.
A 7. század második felében, a Frank Birodalomban visszaesett a kereskedelmi forgalom,
a Kelettel való kapcsolatok egy időre csaknem teljesen megszűntek. Az aranypénz is eltűnt
a forgalomból több mint egy fél évezredre. Mindebben kétségkívül szerepet játszott az arab
hódítás, de nem kizárólag, mert a frank királyokat és maior domusokat sem érdekelte igazán
a tenger. A Frank Birodalom a szárazföld felé fordult, s hátat fordított a Földközi-tengernek.
Ezt betetőzték az arabok, midőn a 9. században elfoglalták Szicíliát, Szardíniát, Korzikát, a Ba-
leári-szigeteket, s hídfőállásokat szereztek a szárazföldön

is: Dél-Itáliában (Bari, Brindisi, Taranto, Garigliano) és a
provence-i partokon (Fraxinetum). Ezzel a Földközi-ten-
ger nyugati medencéje teljesen arab ellenőrzés alá került.
Jogosan írta az arab történetíró, Ibn Haldūn (†1406), hogy
„a keresztények többé egy szál deszkát sem úsztathattak
ezen a tengeren”.
De éppen a Frank Birodalom gazdasági hanyatlása ide-
jén – 650 és 750 között – figyelhető meg gazdasági prospe-
ritás a langobard Észak-Itáliában, elsősorban a Bizánccal
fennálló kereskedelmi kapcsolatok következtében.
Nagy Károly ezüstpénze Nagy Károly kora ismét némi fellendülést hozott a bi-
rodalom kereskedelmében. Ebben fontos szerepet játszott
a már ismertetett pénzreform. Nagy Károly egyéb intézkedésekkel is igyekezett a forgalom
növekedését elősegíteni: elrendelte a mértékek és súlyok egységesítését, helyreállíttatta az uta-
kat, járhatóvá tette az Alpok hágóit. A 9. században a Karoling Birodalomban elszaporodtak a
vásárok (mercatus) és a heti piacok (nundinae), ahol az adásvétel kis tételben (per denaratas)
folyt, s e célra nagyon jól megfelelt az új, kis értékű ezüstdénár. Az uradalmak és a kistermelők
egyaránt e piacokra vitték feleslegeiket. A Capitulare de villis említi, hogy a királyi uradalmak
rendszeresen áruba bocsátották termékeiket, s hasonlókat olvashatunk a nagy kolostorok do-
kumentumaiban is. Minden uradalomban voltak olyan ministerialisok, akik az uradalom ter-
mékeinek eladásával, illetve a szükséges cikkek beszerzésével foglalkoztak. 829-ben a mainzi
és a párizsi zsinat kimondta, hogy a függő paraszt, miután a földesúrnak lerótta járandóságát,
a felesleget szabadon értékesítheti.
Ilyen hatalmas birodalomban nélkülözhetetlen volt az interregionális kereskedelem, hiszen
bizonyos termékek (például a só, a bor, a bányatermékek) nem mindenütt álltak rendelkezésre.
Ez a kereskedelem többnyire vízi úton folyt, s vezető szerepet játszottak benne a fríz kereske-
dők. A folyókon megélénkült a hajóforgalom, partjukon, főleg a Szajna, Rajna, Maas és Mosel
mentén kereskedelemi telepek, portusok létesültek.
Kétségtelen, hogy a Frank Birodalom központi területeinek kapcsolatai a Földközi-tenger
vidékével, ha nem is szakadtak meg teljesen, de jelentéktelenné váltak. A keleti luxuscikkek las-
san eltűntek, illetve más, kerülő úton érkeztek. Az elsorvadó mediterrán kereskedelem helyett
fontossá vált a belső forgalom és az északi vizeken és a keleti végeken kibontakozó távolsági ke-
reskedelem. Quentovic és Duurstede ekkor élte virágkorát. Egy 805. évi capitulare a szlávokkal
és avarokkal folyó kereskedelemről tesz említést, s felsorolja azokat a helyeket, amelyek e ke-
reskedelem központjai: Bardowick, Schesel, Magdeburg, Erfurt, Bamberg, Regensburg, Lorch.
E változás fontosságát kiemeli az a tény, hogy míg a földközi-tengeri kereskedelem drága és
szűk körnek szánt keleti luxuscikkeket forgalmazott, addig mind a belső, mind az északi keres-
kedelem a mindennapi fogyasztás számára szükséges súlyos tömegárukat juttatott el a termelés
helyéről a fogyasztókhoz: gabonát, bort, sót, mézet, posztót, prémeket, vasat, fémet, stb.
Északon ekkoriban kezdenek kiemelkedő szerepet játszani a nemzetközi kereskedelemben
– a frízek mellett – a vikingek. A vikingek hol fosztogató kalózokként, hol békés kereskedők-
ként jelentek meg a frank partokon és a brit szigeteken. A svédek kiépítik a híres keleti kereske-
delmi útvonalat a délkeleti fejlett civilizációk, Bizánc és az arab birodalom felé: a Balti-tenger-
től Novgorodig, onnan a Dnyeperen vagy a Volgán a Fekete-tengerig, illetve a Kaszpi-tengerig,
e tengereken át pedig Konstantinápolyig és Bag-

dad felé. A svédeket a bizánci források Rósz né-
ven említik, a keleti szláv források varégoknak
(varjágok, görög Varangoi, latin Varangi) ne-
vezik őket, ami valószínűleg az óskandináv
vaeringi átvétele, s jelentése: esküszövetségen
alapuló, harcos kereskedő közösség.
Bíborbanszületett Konstantin (Konsztanti-
nosz Porphürogennétosz) bizánci császár A bi-
rodalom kormányzásáról szóló művében leírja,
hogy a Rószok minden évben áprilisban, midőn
a Dnyeper folyó jege felenged, lemennek Kijev-
be, megveszik és felszerelik a szlávok által ké-
szített fatörzsből vájt hajókat, majd júniusban
útnak indulnak dél felé. Részletesen elmeséli,
hogy kerülik meg a Dnyeper folyó zátonyait,
hajóikat a parton vontatva, sőt néhol a hátukon
cipelve. A Dnyeper torkolatától a part mentén
hajózva eljutnak Romaniába, azaz Bizáncba, 9. századi tengeri hajó
ahol értékesítik a magukkal hozott borostyánt,
mézet, prémeket és rabszolgákat.
A svéd kereskedelem központja Birka volt (a mai Stockholm közelében), ahová a fríz keres-
kedők is eljártak. A svéd, a fríz, frank és angol kereskedők fő találkozási helye azonban a 9. szá-
zadban Dánia déli részén létesített Haithabu volt. Fontos szerepet játszott ebben a Balti-tengeren
folyó nemzetközi kereskedelemben Gotland szigete. Az említett helyekről a svédek által orosz
földről, valamint Bizáncból és az arab birodalomból hozott áruk eljutottak a Brit-szigetekre és
a Frank Birodalomba. Fontos szárazföldi út vezetett Kijevből Krakkón és Prágán át Mainzba is.
Szent Ansgar (†865) hamburgi érsek, a skandinávok apostolának életrajza (Rimbertus:
Vita Anskarii) elmondja, hogy Ansgar fríz kereskedőkkel eljutott a svéd kereskedelem köz-
pontjába, Birkába, ahol sok gazdag kereskedő van és bővelkedik mindenféle javakban és pénz-
ben (vicus Birca, [...] ibi multi essent negotiatores divites et abundantia totius boni atque pecunia
thesaurorum multa). Itt a vicus szó nem a megszokott értelemben szabad parasztok által lakott
falut jelent, hanem a germán wik latin visszaadása, ami olyan helyet jelöl, ahol kereskedők
laknak (wik, vicus ubi mercatores morantur – mondja egy ószász szójegyzék). A wik továbbél
olyan helynevekben, mint Narvik, Norwich, Ipswich.
Kétségtelen, hogy ez a kereskedelem a forgalom intenzitását, a szállított áruk mennyiségét
és értékét tekintve nem közelítette meg sem a Római Birodalom, sem az ezredforduló utáni
időszak kereskedelmét. De volt annyira jelentős, hogy a kora középkori Nyugat-Európában
nem indokolt sem „naturális gazdálkodásról”, sem önellátó, zárt gazdaságról, sem „piacok nél-
küli gazdaságról” beszélni.
A Mediterráneumban a 9–10. században vette kezdetét Velence kiemelkedése, az ezredfor-
dulóra már fontos kulcspozíciókhoz jutott Bizánc kereskedelmében. Dél-Itália nyugati partvi-
dékének városai, Nápoly, Amalfi, Salerno és Gaeta ekkor élik virágkorukat: formálisan a kons-
tantinápolyi császár alattvalói, de gyakorlatilag önállóak, s egyformán kereskednek Bizánccal,
valamint a szicíliai és afrikai arabokkal, akikkel meglehetősen jó kapcsolatokat építenek ki.
A Karoling-kor gazdasági fellendülésének a 9. század közepén véget vetettek északon a

normannok, délen az arabok támadásai, s hozzájuk csatlakoztak a 10. század első felében a ma-
gyarok is. A normannok lerombolták Quentovic és Duurstede kikötőit, s rendszeresen foszto-
gatták a nyugat-európai tengerpart és a folyók mentén fekvő portusokat, városokat. Az arabok
ugyanezt tették Itáliában és Provence-ben, sőt az Alpokon átmenő forgalom útját is elvágták.
Joggal állapítja meg a jeles francia gazdaságtörténész R. H. Bautier, hogy „a 9. század közepétől
a 10. század közepéig a nyugat-európai gazdaság teljesen összeomlott, a szaracénok, a vikingek
és a magyarok támadásai következtében.” Midőn e támadások elcsendesedtek, a 10. század
második felében egy új világ kezdett kiemelkedni az általános káoszból.
A kora középkorban nemcsak a kereskedelem volt az egyetlen módja a javak áramlásának,
cseréjének, újraelosztásának. Háborúban és békében egyaránt általános volt a fosztogatás, a
zsákmányszerzés, amelynek elosztása a szokásjog által meghatározott szabályok szerint tör-
tént. A nemzetközi kapcsolatokban is gyakori volt a rendszeres adófizetés. Bizánc veszélyes
szomszédait, ellenségeit rendszeres adókkal tartotta féken, s barbár szövetségeseinek is jelen-
tős összegeket juttatott. Az angolok a dánoknak fizettek ilyen rendszeres adót („dánpénz”).
A korabeli társadalomban a kölcsönös ajándékozási kötelezettségek sűrű hálózata kapcsolta
egymáshoz az embereket: az alattvalók a királynak, a vazallusok a hűbérúrnak meghatározott
alkalmakkor ajándékkal tartoztak, s azt viszonozni is kellett. De a rokonsági viszonynak is
meg voltak az ilyen kötelező ajándékozási alkalmai (például házasságkötés). S végül, de nem
utolsósorban a legfontosabb keresztényi kötelesség: az alamizsna. Már utaltunk rá, hogy ez
korán intézményesült. Az egyház jövedelmeinek meghatározott része a szegényeket illette. A
püspökségek és a kolostorok több száz szegényt élelmeztek, ruháztak rendszeresen, s az ellá-
tásra jogosult családokról anyakönyvet (matricula) vezettek.
Igaza lehet Georges Dubynek, midőn azt mondja, hogy e kereskedelmen kívüli formák ke-
retében sokkal nagyobb mennyiségben cseréltek gazdát az anyagi javak, mint a kereskedelem
révén, s a kora középkor gazdaságát „a fosztogatás, az ajándékozás és a bőkezűség gazdaságá-
nak (une économie du pillage, du don et de la largesse)" nevezi.
5. A kereszténység és a gazdaság
A középkori ember életének mindennapjait, gondolkodását, magatartását a kereszténység ha-
tározta meg. A gazdasági tevékenységet tehát számottevően befolyásolta az, hogy a keresz-
ténység tekintélyei s az egyházi előírások miként vélekedtek az anyagi javak rendeltetéséről, a
haszonról, a kereskedésről, a hitelről, s egyéb, gazdasággal kapcsolatos jelenségekről.
A keresztény világkép sok tekintetben kedvezett a gazdasági fejlődésnek, elsősorban a
technikai újításnak, az innovációnak. A zsidó-keresztény hit szerint Isten abszolút transzcen-
dens, azaz teljesen kívül van a világon, az anyagi világot Ő hozza létre, teremti a semmiből.
A bibliai Törvény első lapjain ott áll az isteni megbízás az ember számára: „Töltsétek be a
földet és vonjátok uralmatok alá”. A látható világ, amelyben nincsenek istenek, sem egyéb
természetfeletti lények, mindenestől az ember szabad kutató, alakító, alkotó tevékenységének
a színtere. A természetnek ez a mítosztalanítása, szakrális jellegétől, isteni varázsától való
megfosztása előfeltétele volt annak, hogy az európai értelemben vett természettudomány és
technika kialakulhasson. A keresztény világképnek ez a hatása a középkor második felében
érvényesült is.
5. A kereszténység és a gazdaság ■ 197
Ehhez járult a fizikai munka felértékelődése a klasszikus ókori szemlélettel szemben. Jézus
és az apostolok fizikai munkát végeztek. „Aki nem akar dolgozni, ne is egyék” – hagyta meg Pál
apostol a thesszaloniki híveknek, s ő maga is kézműves munkával kereste kenyerét. A szerzete-
si közösségek napirendjében kezdettől fogva fontos helyet foglalt el a fizikai munka.
Az is tény, hogy az evangéliumokban kemény szavak olvashatók a gazdagok túlvilági sorsát
illetően. Szent Ágoston a De civitate Dei című művében ezt írja: „Ha van mit ennünk és fedél
van a fejünk felett, akkor ezzel megelégszünk. Mert aki gazdag akar lenni, az kísértésbe és
csapdába esik, és sok ostoba és ártalmas kívánság zsákmánya lesz, amelyek halálát és vesztét
okozzák. Minden rossznak a gyökere a kapzsiság (avaritia)”. Az egyházatyák már az ókor-
ban kifejtették, hogy a földi javaknak nem tulajdonosai, hanem csak haszonélvezői vagyunk,
s amire nincs szükségünk, az a szegényeket illeti. (Ez volt a véleménye a középkori iszlám
tudósoknak is.)
Sok vitára adott okot az egyház állásfoglalása a kamatszedéssel kapcsolatban. Itt nem a mai
értelemben vett uzsoráról van szó. A latin usura szó eredetileg kamatot jelent, minden pejora-
tív felhang nélkül. De mivel az egyház minden kamatszedést tiltott, az usura már önmagában is
bűnös dolognak, visszaélésnek számított. A római jog szerint a maximális kamat 12% lehetett,
s tiltotta a kamatos kamat szedését.
Az egyház álláspontját Jézus kijelentése határozta meg: „Adjatok kölcsön, semmit sem vár-
va érte” (Lukács 6,35). Ez azonban nála nem valamiféle gazdasági szabály, hanem a keresztény
alapmagatartást, a felebaráti szeretet gyakorlását bemutató példa, annak érzékeltetése, hogy
viszonzás elvárása nélkül kell jót tennünk mindenkivel.
A 4. század elején az elvirai zsinat mondta ki először a tilalmat: „Ha egy klerikusról kide-
rül, hogy kamatot szed, úgy határoztunk, hogy fokoztassék le és zárassék ki. Ha valakire, akár
egy világira is, rábizonyosodik, hogy kamatot szedett, de feddés után megígéri, hogy felhagy
ezzel, és többé nem követel kamatot, úgy határoztunk, hogy meg kell neki bocsátani. Ha pedig
kitart ebben a méltánytalan követelésben, ki kell vetni az egyházból”. Ezt azután számos zsinat
megismételte, bár elsősorban a klerikusok esetében. Nagy Károly az egyházi rendelkezésekre
hivatkozva, több capitularéban megtiltotta a kamatszedést. Kölcsönt csak úgy adhatott valaki,
ha ugyanannyit kért vissza, mint amennyit adott.
De Nagy Károly ennél is továbbment: elítélt minden olyan tevékenységet, amikor valaki
spekulációval hamis haszonra akart szert tenni. „Mindazok, akik aratás vagy szüret idején
szükség nélkül, kapzsiságból vásárolnak fel gabonát vagy bort, például ha valaki 2 dénárért
vesz egy modius gabonát, s azt elteszi, míg lehetősége lesz eladni 4 vagy 6 dénárért vagy még
drágábban, akkor hamis haszonra (turpe lucrum) tett szert. Ha szükségből vásárol, hogy neki
magának legyen, vagy szétossza másoknak, azt negotiumnak nevezzük”. Vagyis a kereskedelmi
tevékenységet (negotium) nem lehet nyerészkedés céljából (lucrandi causa) folytatni, legalábbis
ilyen méretű nyereség nem megengedett. A capitularékból kiderül, hogy éhínség idején súlyos
visszaélések történtek: aratás előtt kölcsönt adtak a parasztnak, s később annak kétszeresét, há-
romszorosát kérték vissza. Az is gyakori volt, hogy aratás előtt felvásárolták a gabonát olcsón,
mert a parasztnak szüksége volt pénzre, s később többszörös áron eladták. Ezeket a spekulációs
visszaéléseket Károly szigorúan büntette.
Az egyház és nyomában a világi hatalom a kamatszedés tilalmával a szegényeket, a kisem-
bereket védelmezte. Ekkoriban ugyanis nemigen vettek fel kölcsönt beruházásra, vagy vállal-
kozás finanszírozására. A kölcsönök szinte kivétel nélkül fogyasztási hitelek voltak, pénzben
vagy természetben, amelyet valamely éhező, tönk szélére jutott kistermelő vett fel a túlélés
érdekében. S az ilyen kölcsönöknél általános volt a rossz értelemben vett uzsora, az 50 vagy
100%-os, vagy ennél is nagyobb kamat. Az ilyen ínségkölcsön volt az egyik leggyakoribb esz-
köze a kisemberek függőségbe kényszerítésének: mivel nem tudta visszafizetni, átadta kis bir-
tokát a hitelezőnek, valamely szomszédos nagybirtokosnak. Nagy Károly rendelkezéseiből az
is kiderül, hogy állami tisztviselők, grófok és helyetteseik, valamint püspökök és apátok is éltek
ilyen eszközökkel.
Hogy az egyház is ismerte a törvényes kamat fogalmát, arra jó példát találunk Tours-i
Gergelynél, aki elmeséli, hogy a verduni püspök hétezer arany solidus kölcsönt kért
Theodeberttől, Austrasia királyától, hogy segíthessen városa ínségbe jutott lakóin, s megígérte,
hogy a király az összeget törvényes kamattal (cum usuris legitimis) fogja visszakapni.
A kamatszedés és általában a haszon (lucrum) tilalma nehéz helyzetbe hozta a hivatásos
kereskedőket. Igaz, hogy a 10. század előtt ilyenek igen kevesen voltak, s ők is nagyrészt zsidók.
A 10. századtól azonban a kialakulóban lévő városokban egyre nagyobb számban találkozunk
keresztény hivatásos kereskedőkkel (negotiatores), akik számára komoly problémát jelentett az
egyházi tilalom. Természetesen kidolgoztak olyan formákat, amelyek segítségével meg lehetett
kerülni a tilalmat, illetve el lehetett rejteni a tényleges kamatot, a hasznot. Ennek ellenére még
sokáig találkozunk a forrásokban azzal a mondással, hogy „a kereskedő ember alig, vagy soha-
sem lehet Istennek tetszésére (Homo mercator vix aut nunquam potest Deo placere)”.
IX.
BIZÁNC A KORA KÖZÉPKORBAN
1. A bizánci állam
A Nyugatrómai Birodalom megszűnése után a római császárság keleten élt tovább. Ennek
a továbbélő Római Birodalomnak a lakói mindvégig „rómaiknak” (Rómaioi) nevezték
magukat, uralkodójuk a „rómaiak császára” (baszileusz Rómaión) volt. Az állam megjelölésére
gyakran használták a Rómania szót, de „Bizáncnak” sohasem nevezték, mert ezen ők legfeljebb
csak a fővárost (Büzantion) értették. Az eredetileg csak a fővárosra vonatkozó Bizánc szót az
itáliai humanisták terjesztették ki az egész birodalomra a 15. században, s ezt vette át az újkori
európai tudományosság is. Ilyen értelemben beszélünk mi is a továbbiakban Bizáncról, Bizánci
Birodalomról, bizánciakról.
Bizánc városát maguk a lakói inkább Konstantinápolynak (Kónsztantinoupolisz), azaz
„Konstantin városának” nevezték. Ahogy a rómaiak számára Róma volt „a város” (urbs), úgy
a „bizánciak” számára is Konstantinápoly volt „a polisz” (ez élt tovább az araboknál Bulin for-
mában, s ebből jött a város arab, majd oszmán neve: Istan Bulin – Istanbul). A bizánciak már
a 4. században szívesen nevezték „Új Rómának” (Nea Rómé). A középkorban Konstantinápoly
volt a keresztény oikumené legnagyobb városa, igazi világváros. Lakossága fél millió körül in-
gadozott. Kedvező földrajzi helyzete révén kiválóan alkalmas volt egy-két, sőt három konti-
nensre kiterjedő birodalom központjául. Három oldalról a tenger védte, a szárazföld felé pedig
háromszoros védőfallal vették körül, gyakorlatilag bevehetetlen volt. Rajta kívül a Keletrómai
Birodalomban az 5. század közepén még kettő százezres (Alexandria, Antiochia) és mintegy
harminc több tízezres nagyságrendű város volt.
Ha ezt az ezer éven át fennálló birodalmat, amelynek öröksége máig elevenen él Európa
keleti felében, jellemezni akarjuk, akkor érdemes idéznünk néhány kiváló bizantinológus vé-
leményét. August Heisenberg úgy látja, hogy „Bizánc a kereszténnyé lett görög nemzetiségű
Római Birodalom”. Louis Bréhier szerint Bizánc „hagyományaiban római, kultúrájában görög,
kormányzati módszereiben pedig keleti.” Georg Ostrogorsky pedig így fogalmazza meg Bizánc
lényegét: „Római államiság, görög kultúra és keresztény hit a főforrásai a bizánci fejlődésnek.”
A Római Birodalom 395. évi kettéosztásakor a Balkán-félsziget keleti fele jutott Bizáncnak.
A határt a két birodalom között a Drina folyó képezte, Illyricumot tehát a nyugatiak kapták.
Észak-Afrikában Libya Keleté lett, Tripolitana a Nyugaté. Később Bizánc kiterjesztette fennha-
tóságát az egész Balkánra és egész Észak-Afrikára. A birodalom lakosainak száma 400 és 600
között 18–20 millió körül volt. Keleten nem volt olyan méretű elnéptelenedés, mint Nyugaton,
a városi élet, az ipari termelés, a kereskedelmi forgalom és a tengeri hajózás szinte töretle-
nül folytatódott. Bizánc az évezred végéig megőrizte tengeri hegemóniáját a Mediterráneum
200 ■ IX. Bizánc a kora középkorban
keleti medencéjében. Keres-

kedelmi kapcsolatban állt
Indiával, Kínával. Mivel a
Közép- és Távol-Keletre ve-
zető utak többnyire ellensé-
ges szomszédja, Perzsia te-
rületén mentek át, új utakat
próbáltak törni Kelet felé:
vagy Arábián és az Indiai
Óceánon keresztül délről,
vagy Fekete-tenger északi és
keleti partvidékéről kiinduló
selyemúton északról megke-
rülve Perzsiát. A 6. század
közepén sikerült selyemher-
nyót kicsempészni Kínából,
s erre egy nagyon virágzó
export-iparágat felépíteni.
Évszázadokon át szilárd, jó
Bizánc látképe (rekonstrukció)
aranypénzzel is rendelkezett
a birodalom.
A balkáni politikai határ nem felelt meg pontosan a latin-görög nyelvhatárnak, amely
a mai Albánia északi részén lévő Lissustól húzódott Serdicáig (Szófia), s onnét a Haemus
(Balkán) hegység északi lábánál a tengerpartig. E vonaltól délre görögül, északra latinul be-
széltek. A 7. század elejéig Bizánc hivatalos nyelve is a latin maradt, s a lakosság jelentős része
még ezután is értett latinul. A Bizáncban beszélt görög nyelv a hellenisztikus köznyelv, az ún.
koiné továbbfejlődése során alakult ki, s lényegesen eltért a klasszikus görögtől. Az eltérések
közül kultúrtörténeti szempontból talán a hangsúly változása a legjelentősebb. A korábbi gö-
rög nyelvben zenei hangsúly volt, amely a kvalitáson alapult, vagyis a hangsúlyozott szótag
magasabb volt, mint a nem hangsúlyozott, s ezen alapult az antik verselés is. A koinéban
az eredeti hosszú és rövid magánhangzók közti különbség megszűnt, s minden hangsúlyos
szótag hosszúvá és minden hangsúlytalan röviddé vált, vagyis az új dinamikus hangsúlyozás
a kvantitáson alapszik, amelynek megfelelően a keresztény korban (a 4. századtól) a ritmust
a hangsúlyos és hangsúlytalan szótagok váltakozása adja meg. Hasonló változás ment végbe
Nyugaton a latin himnuszköltészetben is.
Bizáncban sajátos kétnyelvűség uralkodott, mert igen nagy különbség volt a beszélt köz-
nyelv és az irodalmi nyelv között. Az 1. és 2. században kibontakozott az ún. atticizmus, ami
annyit jelentett, hogy a művelt görögök felújították a klasszikus attikai nyelvjárást, s annak
már nem élő formáit és szókincsét. A beszélt vulgáris nyelvnek a 12. század előtti időkből
nem is maradt fenn írott emléke, mert az értelmiség minden ilyen barbár szöveget tudatosan
megsemmisített. Az íráshasználat nagyjából úgy alakult, mint Nyugaton (természetesen görög
betűkkel): a 9. századig a hagyományos nagybetűs írás (maiuscula) divatozott, ezután áttértek
a kisbetűs írásra (minuscula).
Görögül többé-kevésbé a birodalom minden lakója beszélt. Emellett Kis-Ázsiában az ősla-
kosság körében sokan még régi nyelvüket is őrizték, például Mysiában, Phrygiában, Isauriában,
1. A bizánci állam ■ 201
vagy Lykaoniában. Szíria lakossága nagyrészt kétnyelvű volt, Egyiptomban pedig a parasztság
a kopt nyelvet beszélte.
A bizánciaknak saját időszámításuk volt, a keresztény időszámítást nem vették át, csak a
15. században kezdték szórványosan használni. Az éveket a világ teremtésétől számították, ami
szerintük Kr. e. 5509 szeptember 1-én történt. Konstantinápoly elestének (1453. május 29.)
dátuma tehát: 6961.
A bizánci állam egyenes örököse, folytatása volt a késő római császárság, a dominatus ál-
lamszervezetének. A császár abszolút uralkodó, hatalma isteni eredetű, ő Isten képmása és
helytartója a földön, személye „szent” (hagiosz). Megválasztása többnyire kikiáltással történt,
s ténylegesen bárki lehetett császár. Gyakori volt, hogy a császár társuralkodóként maga mellé
vette testvérét vagy fiát. Császárkoronázásra először 457-ben került sor. A bizánci császár az
egész keresztény oikumené urának tekintette magát, aki az összes többi uralkodó felett áll. Ő
volt az „uralkodók családjának” a feje, aki a többieket „testvéremnek”, „fiamnak” vagy „ba-
rátomnak” szólította, s különféle címeket, rangokat, kitüntetéseket, sőt fejedelmi koronákat
is adományozott nekik. A császár körül minden pontosan előírt szertartások szerint, szigorú
formaságok között történt. Liudprand, cremonai püspök, aki a 10. században két ízben is járt
követségben Konstantinápolyban, így írja le a császári fogadást: „A császár trónja előtt egy
rézből készült, de bearanyozott fa állott, amelynek ágai közt mindenféle fajtájú madarak ültek,
amelyek szintén rézből valók voltak, de bearanyozva s különféle hangon énekeltek. A császár
trónja pedig olyképpen volt elkészítve, hogy egyik percben alacsonynak, a másikban maga-
sabbnak, majd emelkedettebbnek látszott és hatalmas oroszlánok őrizték; nem tudom, fából
vagy ércből voltak-e, de be voltak aranyozva. Farkukkal verdesték a földet s tágra nyitott szá-
jukkal s mozgó nyelvükkel ordítást hallattak. Belépésemkor bőgtek az oroszlánok és énekeltek
a madarak. Midőn tiszteletem jeléül harmadszor borultam le a császár előtt és utána a fejemet
felemeltem, láttam, hogy ő, aki azelőtt mérsékelt magasságban ült a földszint felett, most majd-
nem a terem mennyezete alatt van, sőt, hogy más ruha is van rajta. Hogy ez mikép történt, el
sem tudtam gondolni, legfeljebb azt sejtettem, hogy olyanforma gépezet emelhette, mint ami-
lyen a borsajtó gerendája. A császár ez alkalommal egy szót sem beszélt, mert ha akart volna is
beszélni, a nagy távolság miatt nem tehette volna azt a kellő méltósággal s csak főembere útján
érdeklődött Berengár élete és egészsége felől”.
Rómához hasonlóan Konstantinápolyban is volt senatus, de politikai szerepe a 8. század-
ra már formálissá vált. A főváros és a nagyobb városok lakossága démoszokba szerveződött
(például eszerint teljesítettek őrszolgálatot a város falain), amelyeknek eleinte szintén fontos
politikai szerepe volt. A démoszok ugyanis a „cirkuszi pártok” körül csoportosultak, amelyeket
az után a szín után neveztek el, amilyet kedvenc kocsihajtójuk viselt. A cirkuszi pártok néha
kifejezésre juttatták a lakosság nemtetszését, ellenzékiségét. Később a démoszok politikai sze-
repe megszűnt, s tevékenységük arra korlátozódott, hogy az udvari ünnepségeken ők adták a
lelkesen éljenző tömeget.
Bizánc a késő római császárságtól hatalmas bürokratikus gépezetet örökölt és fejlesztett
tovább. A tisztviselők rangosztályok szerint voltak besorolva, s eszerint kapták fizetésüket, s ez
szabta meg, hogy milyen címzés illeti meg őket. A császári udvarban fontos szerepet játszottak
az eunuchok, akik nem egyszer magas állami, egyházi vagy katonai posztot töltöttek be. Mivel
egyre inkább szokásba jött a hivatalok vásárlása, a tisztviselők minden igyekezetükkel azon
voltak, hogy a befektetés minél előbb megtérüljön. Joggal írta egy korabeli forrás, hogy a hiva-
talnokok „úgy falták a népet, mint a kenyeret”.
Bizánc ezeréves fennmaradását nem kis részben diplomáciájának köszönhette, amely a

maga nemében páratlan volt a középkorban. A diplomáciát a bizánciak valóságos művészetté
fejlesztették. Követeik rendszeresen felkeresték a külföldi uralkodók udvarait, a császári ud-
varban pedig hivatalos tolmácsok szolgálták az idegen uralkodókkal és népekkel való kap-
csolattartást. Igyekeztek alaposan megismerni a környező népek és államok belső viszonya-
it, szokásait, kipuhatolni gyengéiket és erejüket, s gondosan mérlegelték, hogy hol és mikor,
milyen eszközökkel tudják a leghatékonyabban elérni céljaikat. Ennek a szorgalmasan össze-
gyűjtött, hatalmas információ-anyagon alapuló bizánci államművészetnek jellegzetes alkotá-
sa Bíborbanszületett Konstantin (Kónsztantinosz Porphürogennétosz, 913–959) császárnak a
10. század közepén írt munkája A birodalom kormányzásáról. A bizánci diplomácia módszerei
igen sokrétűek voltak: például szívesen játszották ki egymás ellen a rájuk nézve veszélyt jelentő
népeket. Leggyakrabban alkalmazott és leghatékonyabb diplomáciai „fegyverük” azonban a
pénz volt. Rendszeresen fizettek évi adókat a szomszédoknak a béke fenntartása érdekében,
s gyakran ajándékokkal igyekeztek megszerezni idegen népek jóindulatát. Az arany legalább
olyan fontos szerepet játszott a bizánci állam védelmében, mint a hadsereg.
2. Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására

Az ún. „kora bizánci” időszakban, azaz 395 és 610 között a késő római társadalmi és politikai
struktúrák éltek tovább. Miután Attila meghalt és a gótokat sikerült Nyugat felé irányítani, egy
időre enyhült a Bizáncra nehezedő barbár nyomás, s mivel keleten, a perzsa határon is béke volt,
polgárai teljes szenvedéllyel átadhatták magukat kedvenc dogmatikai vitáiknak. Mert az ismert
szentháromságtani és krisztológiai problémák nem képezték néhány szakteológus magánügyét,
hanem a császári udvarban is ezekkel foglalkoztak, sőt a városok utcáin és terein is mindenki
ezekről beszélt, ezekről vitatkozott. Nüsszai Gergely meglepetten tapasztalta, mikor a fővárosba
érkezett, hogy az utcákon mindenki „érthetetlen” teológiai kérdésekről fecseg: „ha megkérdezel
valakit, hogy hány obulusba kerül ez vagy az a dolog, akkor a »született és nem teremtetett«
dogmájával válaszol. Ha a kenyér ára után érdeklődsz, azt válaszolják, hogy az Atya hatalma-
sabb, mint a Fiú, és a Fiú alá van Néki rendelve. Ha megkérdezed, kész van-e a fürdőd, így vá-
laszolnak: »A Fiú a semmiből keletkezett«”. Krisztus isteni és emberi természetének problémája
nemcsak teológiai kérdés volt, hanem politikai is, hiszen nagyobb veszélyt rejtett magában a
birodalom számára, mint a barbárok támadásai. A Khalkédoni zsinat után ugyanis Szíriában és
Egyiptomban a monofizitizmus ősi „nemzeti” érzelmekkel, szeparatista törekvésekkel ötvöző-
dött, külön nemzeti egyházak létrejöttével, s e tartományok elszakadásával fenyegetett. E veszély
elhárítása és a monofiziták megbékítése érdekében adta ki 482-ben Zénón császár (474–491) a
Hénotikont, vagyis az Akakiosz pátriárka által kidolgozott közvetítő egységformulát. Hasztalan,
mert a monofiziták nem fogadták el, Róma és a nyugati katolikusok pedig egyenesen megszakí-
tották a kapcsolatot Konstantinápollyal. 35 évig tartott a szakadás (skizma) Róma és Konstanti-
nápoly között, mígnem 518-ban az írástudatlan makedóniai parasztból katonai parancsnokká,
majd császárrá lett I. Iustinus (518–527) hatályon kívül helyezte a Hénotikont, s visszatért a
khalkédoni formulához. A gyermektelen császár unokaöccsét tette meg utódául.
I. Iustinianus (527–565), nagybátyjától eltérően, igen művelt volt, teológiai értekezéseket írt,
s mindenféle tudományokhoz és művészetekhez alaposan értett. Miután nagyobb veszteségek
nélkül, békekötéssel befejezte a perzsákkal folytatott háborút, figyelmét Nyugat felé fordította,
2. Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására ■ 203
s nekilátott dédelgetett álma, a

recuperatio imperii, azaz a Római
Birodalom visszaszerzése megva-
lósításához. Előbb azonban úrrá
kellett lennie egy súlyos belpoli-
tikai válságon, amelybe kis híján
belebukott. Ez volt az ún. Nika-
felkelés 532-ben (Nika: ’győzz!’ ki-
áltással buzdították a kocsihajtókat
a Hippodromban, a kocsiverseny-
téren). A konstantinápolyi démosz
elégedetlen volt némely magas
rangú hivatalnok tevékenységével,
s eltávolításukat követelte. A két
nagy cirkuszi párt, a kékek és a zöl-
dek összefogtak, s a Hippodrom-
ban felkelést robbantottak ki. A
felkelők több középületet felgyúj-
Iustinianus császár, Maximianus ravennai püspök és kíséretük
tottak. Miközben a felkelők a szent
(mozaik, 6. század, Ravenna, San Vitale)
palotát ostromolták, a császár
már menekülésre és lemondásra
gondolt, de felesége, Theodora ki-
tartásra buzdította. Néhány nap
múlva megérkezett a Belisarius pa-
rancsnoksága alatt álló katonaság,
s lemészárolta a felkelőket.
A felkelés leverése után el-
kezdődhetett a Nyugat visszahó-
dítása. 533-ban Belisarius 15 000
főnyi sereggel átkelt Afrikába, s
megsemmisítette a Vandál Király-
ságot. Észak-Afrika másfél évszá-
zadra a „második Róma” birtoka
lett. Itália visszahódítása már
korántsem ment ilyen könnyen.
Csaknem húsz évig tartott (535–
554) míg Belisarius, majd Narses
seregeinek sikerült megtörnie a Theodora császárné és udvarhölgyei
gótók ellenállását. A bizánciak (mozaik, 6. század, Ravenna, San Vitale)
azonban nem sokáig élvezhették
a visszaszerzett Itália birtoklását, mert 568-ban észak felől megérkeztek a langobardok, s a
félsziget északi részét (Lombardia) és belső területeit elfoglalták, Bizáncnak pedig meg kellett
elégednie Ravenna és Róma környékével és Dél-Itáliával. 554-ben néhány évtizedre sikerült
visszahódítani Hispánia délkeleti-déli partvidékét is. Közben Keleten a perzsákkal is fel-fellán-
golt a háború, s Iustinianus adófizetéssel vásárolta meg a békét.
A germán veszély elmúltával keletről és

északról újabb barbár támadások fenyegették a
birodalmat. A Kárpát-medencét megszállták az
avarok, a Balkánon megjelentek a szlávok és a
bolgárok. Iustinianus a Balkán északi részén egy
erődrendszert épített ki, ez azonban nem tudta
megakadályozni az avarok, a szlávok és a bolgá-
rok rabló hadjáratait.
A Római Birodalom restaurációja tehát
csak részleges sikerrel járt. A belpolitikában
Iustinianus legjelentősebb és legmaradandóbb
alkotása a római jog kodifikációja volt. A csá-
szár által kinevezett bizottságok, Tribonianus
(†542), quaestor sacri palatii vezetésével, 529 és
542 között dolgoztak a nagy művön: összegyűj-
tötték az előző császárok és Iustinianus rendelke-
zéseit (Codex), kivonatolták a legjelesebb római
jogászok munkáit (Digestae seu Pandectae), s
elkészítették a római jog összefoglaló kéziköny-
vét (Institutiones). Ehhez később hozzátették
Iustinianus újabb rendeleteinek gyűjteményét
(Novellae). Az így összeállt gyűjteményeknek a
Iustinianus és az építész a Hagia Szófia 13. században adták a Corpus Iuris Civilis nevet.
makettjével
Iustinianus igyekezett megreformálni, ha-
tékonyabbá és olcsóbbá tenni a birodalom köz-
igazgatását is. Megtiltotta a hivatalok vásárlását, intézkedéseket hozott a korrupció ellen, a
szegényebb lakosságot igyekezett megvédeni a hatalmasok túlkapásaival szemben. A legtöbb
sikert az állami bevételek növelése terén érte el, hála egyik közeli munkatársa, Kappadókiai
János kifogyhatatlan leleményének. Pénzre ugyanis nagy szüksége volt, nemcsak a háborúk
miatt, hanem nagyszabású építkezéseihez is. A fővárost egy sor új templommal gazdagította,
közülük az 532 és 537 között épült Szent Bölcsesség (Hagia Szophia), Milétoszi Iszidórosz és
Tralleszi Anthemiosz alkotása, a bizánci építészet legcsodálatosabb remeke.
Mivel maga is jeles teológus volt, érthető, hogy a dogmatikai darázsfészekbe is bele-
nyúlt, annál is inkább, mert a birodalom oly hőn óhajtott egysége érdekében szükséges volt a
monofiziták megnyerése. Ez neki sem sikerült, pedig 553-ban, Konstantinápolyban egyetemes
zsinatot is tartott. Több dokumentumban kinyilvánította, hogy a római egyház „minden egy-
ház feje”, amellyel minden kereszténynek egységben kell lennie.
A 20. század egyik legkiválóbb bizantinológusa, Louis Bréhier így értékeli Iustinianus
uralkodását: „Gyarlóságai ellenére is nagy uralkodóhoz méltóan cselekedett, s olyan szilárd
szerkezetet biztosított a birodalomnak, ami lehetővé tette, hogy hosszú időn át el tudja viselni
a barbárok támadásait, és civilizációjával beragyogja a világot. Neki köszönhető, hogy újból
szabadon lehetett hajózni a Földközi-tengeren, hogy örökre fennmaradt a rómaiak jogi mun-
kássága, hogy a keleti egyház olyan fegyelmi törvénykezéssel rendelkezik, amelyet mindmáig
őriz, hogy oltalmazta misszionáriusait, ösztönzést adott az irodalomnak, az oktatásnak, a bi-
zánci művészet kialakításának”.
3. Válság és gyökeres reform ■ 205
A Hagia Szophia (grafika, 1876)
Iustinianus utódai a Balkánon nem tudták feltartóztatni a szlávok tömeges betelepülését.

582-ben Sirmiumot is kénytelenek voltak átengedni a Kárpát-medencében megtelepülő ava-
roknak. Itáliában és Afrikában új közigazgatási rendszert vezettek be: a ravennai és a karthágói
exarchátusban egy kézben, az exarchosz kezében egyesítették a polgári és a katonai hatalmat.
A perzsa fronton is kiújultak a hadműveletek. A 7. század elején a perzsák elfoglalták Sziriát és
Egyiptomot, hatalmukba kerítettek olyan városokat, mint Antiochia és Jeruzsálem, s mélyen
benyomultak Kis-Ázsiába is. Előbb a perzsák, majd az avarok Konstantinápoly falaiig nyomul-
tak előre, sőt ostrom alá is vették a várost.
3. Válság és gyökeres reform

Az összeomlás előtt álló birodalmat I. Hérakleiosz (610–641) mentette meg, aki újjászervez-
te a hadsereget, majd felszabadította Kis-Ázsiát és északnyugat felől benyomult perzsa terü-
letre. 627-ben Ninivénél döntő győzelmet aratott a perzsák felett. Ezzel a szasszanidák állama
harcképtelenné vált. Hérakleiosz – akit Georg Ostrogorsky „a bizánci történelem legnagyobb
uralkodójának” nevez – hozzáfogott a birodalom konszolidálásához, közigazgatási, katonai és
társadalmi szervezetének újjáalakításához. Ő csak megkezdhette azt a reformot, amelyet utó-
dai tettek teljessé. 634-ben Bizánc délkeleti határain

megjelentek az arabok, s rohamos gyorsasággal hó-
dították meg Szíriát, Palesztinát, Egyiptomot. Ke-
zükre került Jeruzsálem, Damaszkusz, Antiochia,
Alexandria. 636-ban Szíriában, a Yarmūq folyónál
legyőzték az ellenük küldött bizánci sereget. Az
ázsiai és afrikai tartományok néhány évtized le-
forgása alatt elvesztek, a birodalom Kis-Ázsiára
és Konstantinápoly környékére zsugorodott. Az
arabok 668/69-ben, 674–678-ban és 717/18-ban a
fővárost is ostrom alatt tartották, a Balkán pedig tel-
jesen a szlávok birtokába került. 679-ben a bolgárok
átkeltek a Dunán, s megkezdték államuk kiépítését.
Bizáncot tehát nagy veszteségek érték a 7. szá-
zadban: korábbi területének nagyobb részét el-
vesztette, lakossága 17–18 millióról 6–7 millióra
Hérakleiosz előtt hódol a perzsa király olvadt. A Római Birodalom örökre elveszett, ekkor
(plakett, 1160–1170 k.) vált a megmaradt terület „bizáncivá” és göröggé.
Hérakleiosz császár a görögöt tette hivatalos nyelv-
vé, s az addig használt latin imperator, augustus, caesar helyett felvette a görög baszileusz címet.
Bizánc ekkor alakítja ki saját belső struktúráját, fennmaradása érdekében alkalmazkodva a
megváltozott erőviszonyokhoz. Hérakleiosz és utódai végrehajtották az új helyzet igényelte
gyökeres reformokat. A késő római császárságtól örökölt közigazgatási beosztás helyett az
egyes tartományokat nagyobb közigazgatási egységekbe, themákba fogták össze. A thema ere-
detileg katonai egységet, hadtestet jelentett, de később jelentése átment annak a területnek a
megjelölésére, melyen az illető csapattest állomásozott. A thema élén a császár által kineve-
zett sztratégosz állt, akinek a kezében egyesült a polgári és a katonai hatalom. Az első themák
Kis-Ázsiában létesültek: Opszikion, Armeniakon, Anatolikon, majd sor került a Balkán meg-
szervezésére is. A hadszervezet alapja a parasztkatonaság lett. A parasztkatona, a „sztratióta”
(sztratiótész) szabad tulajdonú földbirtokkal bírt, s ennek fejében katonai szolgálatot látott el.
A parasztság állami terhei a 6. század végén és a 7. században csökkentek: a római eredetű adók
(iugatio-captatio, epibolé), valamint Iustinianus által bevezetett monopóliumok megszűntek.
Ugyancsak megszűnt a falusi lakosság, a colonusok, illetve geórgoszok röghöz kötöttsége is. A
szabad parasztok igen sok új települést hoztak létre, elsősorban a birodalom határvidékein,
ahol az arabok és más szomszédok támadásai nyomán sok volt az elhagyott, üresen álló föld.
Még inkább meggyorsult a szabad falusi települések keletkezésének folyamata azáltal, hogy a
szomszédos népek könnyűszerrel hatoltak be a birodalom földjére és ott letelepedtek.
A kiváló orosz bizantinológus, A. P. Kazsdan így értékeli a Bizáncban a 7. században vég-
bement átalakulást: „Megállapíthatjuk, hogy a 8. században az új típusú hadsereg – a paraszti
népfölkelés – biztosította a bizánci sereg eredményes hadműveleteit, sőt Bizánc fennmaradá-
sát. Más szavakkal azt mondhatjuk, hogy Bizánc csupán társadalmi rendjének a 7. században
véghezvitt gyökeres átalakításával tarthatta fenn magát. Többek között ezek az átalakulások
eredményezték a sztratióta hadsereget [...] Az átalakulások lényegét abban foglalhatnánk
össze, hogy a rabszolgák és földhöz kötött geórgoszok kizsákmányolásán alapuló nagybir-
tok-rendszert a szabad faluközösségek tömege váltotta fel. A hadügy gyökeres átszervezése
3. Válság és gyökeres reform ■ 207
(vagyis a sztratióta népfelkelésre való áttérés a nagyrészt idegenekből álló hivatásos zsoldos
hadsereg helyett) annak következtében vált lehetségessé, hogy a birodalom életében mező-
gazdasági fordulat ment végbe a 7–8. század folyamán, amikor kialakult a szabad faluközös-
ségi parasztok széles rétege”.
A bizánci faluközösség és a parasztság életviszonyait a 8. században keletkezett Földműves
Törvényből (Nomosz Geórgikosz) ismerjük. Ebből kiderül, hogy a bizánciak nem ismerték a
nyugati mezőgazdaságban akkoriban elterjedő technikai újításokat: a nyomásos gazdálkodást
és az aszimmetrikus, eketaligás nehéz ekét. A hagyományos római túró vagy karcoló ekével
(aratrum) szántottak. Igásállatnak ökröt, szamarat és öszvért használtak. A ló drága és rit-
ka jószág volt, csaknem kizárólag katonai célokra használták. A faluközösség tagjai szabad
parasztok, akik szabadon költözködhetnek, s teljes jogú tulajdonosai telküknek (sztasz), azt
szabadon eladhatják vagy bérbe adhatják. A szántók, kertek és szőlők gazdaságilag különál-
ló egységek voltak, a paraszti telek részeinek számítottak. A faluközösség közös tulajdoná-
ban voltak a művelés alatt nem álló, még felosztatlan földek, valamint az erdők és a legelők,
amelyeket a közösség tagjai szabadon használhattak. A források gyakran beszélnek nagycsa-
ládokról, vagy összetett családokról (szüngenia), amelyek egy fedél alatt éltek és közösen gaz-
dálkodtak. Rendszerint a házas fiúk éltek együtt szüleikkel, de gyakori volt házas testvérek
együttélése és közös gazdálkodása is. A faluközösség védelmét szolgálta az „előnyben része-
sítés”, a protimiszisz, ami annyit jelentett, hogy ha egy paraszt eladta földjét, akkor rokonai,
szomszédai, végül pedig az egész falu lakói elővételi joggal bírtak. A faluközösség megtilthatta
idegenek letelepedését a falu területén. A szabad parasztok között különleges helyet foglaltak
el a már említett sztratióták, akiknek parancsra lóval és fegyverzettel be kellett vonulniuk. A
sztratióta birtokok valamivel nagyobbak voltak a közönséges paraszt birtokánál, s tulajdonosa-
ik a katonai szolgálat fejében mentesültek az állami adók alól, sőt gyakran készpénz- és termé-
szetbeni juttatásokban részesültek, hogy „jó lovakat és különféle fegyvereket szerezhessenek”.
A 7. században a parasztok kivívták szabadságukat, a városok viszont pusztulásnak indul-
tak. A szíriai és egyiptomi nagyvárosok arab uralom alá kerültek, a kis-ázsai városok is össze-
zsugorodtak. Egy 9. századi arab földrajzi író szerint Kis-Ázsiában csupán öt város van, a többi
település vagy erődítés, vagy falu. A városi kézműipar helyzetéről a 10. század elején készült
Eparkhoszi Könyv nyújt tájékoztatást. Az eparkhosz állami tisztviselő volt, aki a kézműves tes-
tületeket ellenőrizte. Konstantinápolyban 23 ilyen kézműves testület működött. A kézműves
műhelyekben (ergasztérion) a tulajdonos és a szakmát tanuló inasok mellett bérmunkások és
rabszolgák is dolgoztak. Az önálló kézművesek műhelyei mellett voltak állami műhelyek is,
amelyek az udvar és a hadsereg igényeit elégítették ki.
A gyökeres reformok eredményei a 8. században értek be, midőn Bizánc már jelentős ka-
tonai sikereket ért el mind az arabok, mind a bolgárok ellen. A 7. század végén és a 8. század
elején trónviszályok gyengítették a birodalmat, de 717-ben Anatolikon thema sztratégosza, az
észak-szíriai származású III. Leó (717–741) lett a császár. Sikeresen visszaverte a 717/718-ban
Konstantinápolyt ostromló arabokat, majd 740-ben jelentős győzelmet aratott felettük, meg-
szabadítva ezzel Kis-Ázsiát az állandó arab betörésektől. Leó jelentős törvényhozói munkát
végzett, elkészíttette a Corpus Iuris Civilis görög fordítását, és a kor igényeinek megfelelő át-
dolgozását (Eklogé, 726). Fia, V. Konsztantinosz (741–775) már támadásba ment át Szíriában
és Arméniában az arabokkal, a Balkánon pedig a bolgárokkal szemben. Itáliában viszont ösz-
szeomlott a bizánci uralom: 751-ben elveszett Ravenna, majd hamarosan Róma is kikerült a
bizánci fennhatóság alól.
Alighogy a 7. század végén elcsen-

desültek az évszázados krisztológiai
viták, a 8. században Bizánc belső
nyugalmát ismét egy vallási viszály
bolygatta fel: a képrombolás. A ke-
resztények között kezdettől fogva vita
volt arról, hogy szabad-e Istent, s főleg
Krisztust ábrázolni. Ezt a zsidó vallás
és az iszlám egyaránt tiltotta. A ke-
reszténységben, különösen Keleten,
mindazonáltal igen elterjedt Jézus,
Szűz Mária és a szentek képeinek, az
ikonoknak a tisztelete. A képrombo-
lók, az ikonoklaszták, szerint ez azonos
Bizánci képrombolás (miniatúra, 9. század közepe)
a bálványimádással. A képtisztelők, az
ikonodulok viszont arra hivatkoztak,
hogy ők nem imádják, hanem csak tisztelik a képeket, mert emlékeztet arra, akit ábrázol. Az
ikonok ugyanis nem azonosak az ábrázolt személlyel, hanem azoknak csak képmásai, s azért
lehet tisztelni őket, mert a tisztelet nem a képeknek szól, hanem az ábrázolt személyeknek. Arra
is hivatkoztak, hogy aki a képek ellen harcol, az tagadja Krisztus valóságos emberségét.
III. Leó 726-ban kiadott rendeletében elítélte a képek tiszteletét, majd 730-ban elrendelte
azok eltávolítását is. A képrombolás egyúttal ürügyül szolgált az ellenszegülő kolostorok birto-
kainak szekularizálására. A sztratióták számának szaporítása érdekében az államnak szüksége
volt új földekre. A képromboló császárt az állami és a katonai vezetőkön kívül még a világi
felsőpapság is támogatta, a képtisztelet legelszántabb harcosai viszont a szerzetesek voltak, de
mögöttük állt a lakosság nagyobb része, amelynek vallási életében a szentképek fontos szerepet
játszottak. Elítélték a képrombolást a nyugati keresztények is, s emiatt a császárok éles ellentét-
be kerültek a pápákkal. V. Konsztantinosz még elszántabban folytatta a képek és a képtisztelők
üldözését, mint apja: egyenesen halállal büntette a képtiszteletet. A század végén azonban eny-
hült az üldözés, s mikor a kiskorú VI. Konsztantinosz (780–790) helyett édesanyja, Eiréné kor-
mányozta a birodalmat, sor került a képtisztelet helyreállítására. A 787-ben Nikaiában tartott
VII. egyetemes zsinat hatályon kívül helyezte a képromboló rendeleteket, s kimondta, hogy
jogos a képek tisztelete. Az imádás (latreia) egyedül Istent illeti meg, a szenteknek és a képek-
nek pedig tiszteletadás (proszkünészisz, szó szerint ’leborulás, térdhajtás’) jár. (Ezt Nyugaton az
adoratio: ’imádás’ szóval fordították, s úgy vélték, hogy a zsinat a képek imádása mellett foglalt
állást.) Ezzel azonban az ügy még nem zárult le. A 9. század első felében újra megerősödött
a képromboló irányzat. 843-ban ismét egy anyacsászárnő lépett közbe (a nők szinte kivétel
nélkül képtisztelők voltak): a kiskorú fia, III. Mihály (842–867) helyett kormányzó Theodóra
teljes mértékben helyreállította a képek tiszteletét. Ezzel véget ért a több mint egy évszázadon
keresztül dúló képháború, amely jelentősen hozzájárult a keleti és a nyugati kereszténység kö-
zötti szakadék elmélyítéséhez
A 9. században egyéb súlyos belső problémákkal is meg kellett küzdenie a bizánci veze-
tésnek. 821–823-ban Kis-Ázsiában nagyarányú parasztfelkelésre került sor Szláv Tamás ve-
zetésével, tiltakozásul az előző években bevezetett új adók ellen. Ugyancsak fegyveres harcot
folytattak a fennálló rend ellen az ún. paulikiánusok. Ez a manicheus gyökerű, az iráni eredetű
4. Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia ■ 209
dualizmust valló vallási szekta az államot és a világi intézményeket a Sátán alkotásainak tekin-
tette, amelyeket meg kell semmisíteni. Közben az arabok elfoglalták Krétát, Máltát, Szicíliát, s
ezzel veszélyeztették a bizánciak eddig nagy erőfeszítésekkel fenntartott tengeri hegemóniáját.
4. Bizánci nagyhatalom: a Makedón-dinasztia

Új korszakot nyitott Bizánc történetében a Makedón-dinasztia (867–1025) hatalomra kerülé-
se. A dinasztia alapítója, I. Baszileiosz (867–886) paraszti sorból került a császári trónra (mint
előtte II. Iustinus és III. Leó). Végleg leszámolt a paulikiánusokkal és jelentős kodifikációs
munkát végzett (Prokheiron, Epanagógé), majd a bizánci jogrendszer 60 könyvre tagolódó
nagyszabású összefoglalását fia, VI. (Bölcs) Leó (886–912) adta ki (Baszilika). A hadsereg
létszámának fenntartása érdekében megtiltották, hogy a sztratióták elhagyják birtokaikat,
a parasztok pedig faluközösségeiket. Visszaállították az epibólét is (a szomszédok felelőssé-
ge az elhagyott földek adójáért). Ugyanakkor azonban a makedón császárok védelmezték a
faluközösségeket és a parasztokat
a nagybirtokosok (dünatoszok) tö-
rekvéseivel szemben: ismételten
megerősítették a parasztok és a fa-
luközösség tagjainak elővásárlási
jogát. Ezzel kívánták megakadá-
lyozni, hogy a nagybirtokosok pa-
raszti földeket szerezzenek meg, s
behatoljanak a faluközösségekbe.
Ha mégis megtörtént, hogy parasz-
ti föld jogellenesen nagybirtokos
tulajdonába jutott, azt visszamenő
hatállyal vissza kellett szolgáltatni.
Mivel Bizáncban is elterjedőben
volt a nehézfegyverzetű lovasság, a
sztratióta birtok jövedelmi határát
felemelték, hogy a drága fegyver-
zetet beszerezhessék. A 9. és 10.
századi Bizáncra jellemző az a tár-
sadalmi és politikai küzdelem, ami
egyfelől a hatalmukat a faluközössé-
gekre kiterjeszteni és a parasztokat
függőségbe kényszeríteni törekvő
nagybirtokosok (dünatoi), másfe-
lől a parasztokat, s ezzel a hadse-
reg társadalmi alapjait védelmező
császári kormányzat között folyt. A
Makedón-dinasztia császárainak,
elsősorban II. Baszileiosznak (976–
1025) a parasztvédő rendelkezések II. Baszileosz győzelme a bolgárok felett (miniatúra, 1345–1346)
sorozatával sikerült megvédeniük a kisparaszti birtokot és a faluközösséget. Nagyrészt ennek

köszönhették katonai sikereiket és azt, hogy újra sikerült kiterjeszteni uralmukat az előző év-
századok folyamán elvesztett területek egy részére. Bizánc az ő uralkodásuk idején élte legtar-
tósabb virágkorát, s a bizánci hatalom ekkor érte el tetőpontját.
A keleti fronton, az arabokkal szemben a 10. század második felében Bizánc egyértelmű
katonai fölénybe került. Niképhorosz Phokasz (963–969) és Joannész Tzimiszkész (969–976)
császárok a 960-as években visszafoglalták Krétát, Ciprust, Antiochiát, Aleppót és a főniciai
partvidéket. A Balkánon az időközben kereszténnyé lett bolgárok a 9. század végén és a 10.
század elején kiterjesztették uralmukat a félsziget nagy részére. A bolgár kán, Simeon (893–
927), aki Konstantinápolyban tanult, s jól ismerte Bizáncot, egyenesen a császári trón meg-
szerzését tűzte ki céljául, s Drinápoly elfoglalása után ez már nem is tűnt olyan lehetetlennek.
Simeon 919-ben felvette a „bolgárok és a rómaiak császára” címet, a bolgár egyházat pedig
a pátriárkátus rangjára emelte. Utóda, Péter (927–969) cár alatt azonban belső viszályok és
a magyarok támadásai meggyengítették Bulgáriát, amelyre a bizánciakkal szövetséges kijevi
fejedelem, Szvjatoszlav is szemet vetett. A bizánciaknak végül is 970-ben és 972-ben sikerült
felülkerekedniük, de sikerük nem bizonyult tartósnak. Nyugaton, Ohrid környékén hamaro-
san kialakult egy új bolgár hatalmi centrum, Sámuel vezetésével, aki uralmát a keleti bolgár
területekre is kiterjesztette. II. Baszileiosz – a „Bolgárölő” – végül is 1014 és 1018 között kí-
méletlen hadjáratban megsemmisítette a bolgár önállóságot. A Balkán egészen a Dunáig és a
Száváig ismét bizánci fennhatóság alá került, a dalmát városok kivételével. Ebben a hadjárat-
ban Baszileiosz szövetségese volt Szent István magyar király, s a háború eredményeképpen
Magyarország lett Bizánc északi szomszédja. Valószínűleg ezzel a szövetséggel kapcsolatosan
jött létre Imre magyar trónörökös házassága egy bizánci hercegnővel. Midőn II. Baszileiosz
1025-ben meghalt, Bizánc hatalma tetőpontján állt, mind keleten, mind a Balkánon felülkere-
kedett ellenfelein.
A nyugati uralkodókhoz hasonlóan a bizánci császárok is fontos feladatuknak tekintették a
kereszténység terjesztését, s ennek köszönhető, hogy a 9–10. században a szláv népek egy része
a keleti vagy bizánci rítusú kereszténységhez csatlakozott. Bár érdekes, hogy mind a bolgár,
mind az orosz uralkodók részéről történt kísérlet a nyugati kereszténységgel való kapcsolatfel-
vételre is. Az ortodox szláv népek kulturális fejlődése szempontjából nagy jelentőségű volt a
bizánci testvérpár, Kürillosz és Methodiosz (Cirill és Metód) működése a 9. században. Midőn
Rasztiszláv morva fejedelem 863-ban a bizánci császártól kért térítőket, III. Mihály császár
és Photiosz (†893/4) pátriárka a testvéreket küldte el hozzá. Ők készítették el a Szentírás első
szláv fordítását a Thesszaloniké környékén élő makedón-bolgárok nyelvén. Ezt nevezik óbol-
gárnak, vagy ószlávnak, vagy ó-egyházi szlávnak. Hogy a lefordítandó szöveget le is írhassák,
a görög betűk alapján megalkották a szláv ábécét, a glagolicát. Ennek alapján fejlesztették ki
tanítványaik a cirill írást. A testvérek Rómába is elmentek, hogy a pápától is felhatalmazást
kérjenek missziójukhoz. A pápa Methodioszt Sirmium érsekévé szentelte és Pannónia apostoli
legátusává nevezte ki. Kürillosz Rómában meghalt 869-ben, de testvére 885-ben bekövetkezett
haláláig fáradozott a pannóniai szlávok és a morvák térítésén.
X.
A SZLÁVOK
A szlávok először az 1. és 2. századi latin és görög íróknál (Plinius, Tacitus, Ptolemaiosz)

tűnnek fel Venedi, Veneti néven. Ezek a szerzők a Balti-tenger és a Kárpátok közötti terü-
letre helyezik őket. A 6. században megjelennek a bizánci forrásokban is, Szklavinoi, Szklavoi
Antoi néven. Saját magukat Slovene elnevezéssel illették. A névben rejlő slow- tő többfélekép-
pen értelmezhető, a legvalószínűbb feltevés a „mocsár” jelentéssel hozza összefüggésbe a szlá-
vok nevét, ami annyit jelentene: „mocsarak között lakó”. Prokopiosz is azt írja a szlávokról,
hogy „erdőkben és mocsarakban élő” nép. A szlávok őshazájukból a 6. és 8. század között
vándoroltak szét nyugati, déli és keleti irányban. Szétvándorlásuk valószínűleg összefüggésben
volt az avarok megjelenésével e tájon. A bizánci források azt írják, hogy a szlávok az avarok
szövetségesei és szolgái.
Az avarok az általánosan elfogadott álláspont szerint azonosak a kínai évkönyvekben
szereplő zsuan-zsuan néppel. A bizánci forrásokban az 5. század második felében tűnnek fel
uar-hun néven. Mikor 558-ban Európa területére érkeztek, a bizánciak szövetséget kötöttek,
mert alkalmasnak látszottak a sztyeppei nomád népek féken tartására. 568-ban költöztek a
Kárpát-medencébe, sokféle egyéb népelemet hozva ide magukkal (utigurok, kutrigurok, szlá-
vok). A következő évtizedekben az avarok folytonosan harcoltak a bizánciakkal, akiktől 582-
ben Sirmiumot sikerült elfoglalniuk. 617-ben már Konstantinápoly falai alatt portyáztak, majd
626-ban a perzsákkal együtt megkísérelték a főváros elfoglalását. Ezután az avar támadások
alábbhagytak, lassan bezárkóztak a Kárpát-medencébe.
1. A balkáni szlávok
A Balkánon a 6. században tűntek fel a szlávok, akik észak felől be-betörtek a Bizánci
Birodalomba, s a század végén már Konstantinápoly falai alatt is megjelentek. Miután az ava-
rok szétzúzták a Balkán északi részén húzódó bizánci védelmi rendszert, a szlávok nagy tö-
megben vándoroltak be és települtek le a Balkán területén. A bizánci források számos szláv
vezér és nemzetségfő nevét őrizték meg. A 7. században már nagyobb szerveződések, törzsszö-
vetségek alakulásáról is történik említés.
A 7. században jelentek meg a színen az ogur etnikumú, török nyelven beszélő bolgárok. 679-
ben Aszparuch vezetésével átkeltek a Dunán és uralmuk alá hajtották a Dunától délre élő szláv
nemzetségeket. Azonban a kisszámú bolgár uralkodó réteg viszonylag rövid idő alatt beolvadt
a jóval nagyobb létszámú szlávságba, átvette annak nyelvét. A bolgárok voltak az elsők, akik
a balkáni szlávok körében középkori „államnak” nevezhető politikai képződményeket hoztak
212 ■ X. A szlávok
létre. A 8. században Bizánc ismételten hadat viselt ellenük és szerződéseket kötött velük. Krum
kán (803–814) a Kárpát-medence keleti felére is kiterjesztette a bolgár uralmat. 811-ben maga
I. Niképhorosz (803–811) császár is elesett a bolgárokkal vívott ütközetben. A kialakulóban lévő
bolgár állam központja Pliszka volt. Krum kán, majd Omurtag kán (814–831) bizánci mintára
reformokat vezettek be: erősítették az uralkodó hatalmát, csökkentették a bolgár nemesség befo-
lyását, ezzel elősegítették a bolgárok szlávosodását. Borisz kán (852–889) nevéhez fűződik a bol-
gárok megkeresztelkedése. Ő egyszerre kért misszionáriusokat Konstantinápolyból és Rómából,
de végül 864-ben a császárvárosban keresztelkedett meg, s a konstantinápolyi pátriárkátushoz
csatlakozott. Ekkor jött létre a bolgár érsekség hét alárendelt püspökséggel. Borisz befogad-
ta Metódiosz sirmiumi érsek Morvaországból elűzött tanítványait, s ők honosították meg a
bolgárok között a szlávok apostolai által létrehozott glagolita írást. A korai bolgár állam fény-
1. A balkáni szlávok ■ 213
korát Simeon (893–927) alatt élte, aki a császári

(cári) címet is felvette, s uralmát a Balkán nagy
részére kiterjesztette. Simeonnak, aki görög ne-
veltetésben részesült, célja az volt, hogy Bizáncot
meghódítsa és megújítsa. E célból négy háborút
indított Bizánc ellen. Bölcs Leó császár szövetsé-
get kötött az Etelközben élő magyarokkal és a ma-
gyarok megtámadták a bolgárokat. Erre Simeon a
besenyőket uszította – a főerők távollétében – az
Etelközben maradt magyarokra. Simeon székhe-
lyét áthelyezte Preszlávba, s az új fővárost pompás
épületekkel ékesítette. Bulgária baszileioszának
címét Bizáncban is elismerték, s fia, Péter cár
(927–968) bizánci hercegnőt kapott feleségül. A
bolgár püspökök szinódusa felállította a bolgár
patriarkátust, amely 972-ig állt. Bulgária Simeon
fia Péter alatt lehanyatlott és meggyengült. Terjedt
a bogumilizmus, amelynek nagyon sok híve volt.
Ez a vallási szekta, amely a paulikiánusok utóda
volt, tagadta az egyházat és harcot indított ellene.
Az első bolgár cárságot a bizánciak 972-ben fel-
számolták, de Nyugat-Balkánon, Ohrid környé-
kén hamarosan újjáéledt a bolgár állam, Sámuel
(997–1014) vezetésével. 1014 és 1018 között az-
után II. Baszileiosz – a magyarokkal szövetség-
ben – megsemmisítette a kora középkori bolgár
államiság ezen utolsó kísérletét, s a Balkán egész
területét bekebelezte birodalmába.
A Balkán-félsziget nyugati részén szerb tör-
zsek települtek meg a 6. században. A 9. század-
ban már kisebb területi szervezetek alakultak ki
köztük: a župak/zsupák, amelyek több nagycsa-
ládot (zadruga) fogtak össze, élükön a zsupánok-
kal. A 10. században némely zsupán már több
ilyen területet egyesített uralma alatt, s a Drina és a Lim folyók között kialakult a későbbi szerb
állam csírája, Raška, valamivel később tőle északra Duklja. A szerbek a 9. és 10. században
keresztelkedtek meg, egyházuk a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott.
A szerbektől nyugatra, a dalmát partokon, illetve a Száva és a tengerpart közötti területen
települtek meg a 7. és 8. században a horvátok. Először a Frank Birodalommal kerültek kapcso-
latba, így ők a kereszténység latin rítusú változatát vették fel, s a frankok szervezték meg az első
horvát püspökséget Ninben (Nona). A dalmáciai városok, ahol szinte töretlen folytonosságban
élt tovább a késő római népesség, Bizánc fennhatósága alatt voltak. A horvátok körében a 9. szá-
zadban kezdődött az államszerveződés. A horvát fejedelmi, majd királyi család, a Trpimiridák
(Tprmirovići) őse, Trpimir (845–864), akit a légrégebbi horvát oklevél dux Chroatorum és a
Spalato mellett talált režinicei kőfelirat dux Trepim(erus) néven említ, még elismerte a frank
főhatóságot, de egyik utódát, aki nem a Tprmirovići családból származott, Branimirt (879–892)
már teljesen önálló fejedelemnek tekintik a horvát történészek. A fejedelmek mellett már ekkor
megjelenik a második legfontosabb horvát méltóság, a bán (horvát: ban, latin: banus), aki a
Száva vidéki, akkor Szlavóniának nevezett térség ura (a bán név valószínűleg az avar bajan név-
ből alakult ki). I. Tomiszláv (910–928) 914-ben felvette a királyi címet (a pápai levelek mindig
rex titulussal emlegetik, ámbár azt nem említik, hogy a pápa elküldte volna a királyi jelvényeket
neki). A Horvát Királyság 11 zsupánságból és három báni kerületből állt.
2. A nyugati szlávok
Fredegarius krónikája, amelyet 660 körül írtak, említ egy bizonyos Samot, aki a 7. században
élt a mai Csehország területén és 623/624-ben – mint negucians, azaz kereskedő – jelent meg
ezen a tájon a szlávok között. Sikeres felkelést vezetett az avarok ellen, amelynek befejezése
után a szlávok „királyukká” választották őt. Fredegarius elmondja, hogy midőn I. Dagobert
frank király 630/631-ben serviciumot követelt tőle, akkor „pogány büszkeséggel” utasította
vissza. Nem lehet tudni, hogy Samo szláv volt-e, vagy sem. Samo 658/659-ben halt meg. Halála
után „birodalma” szertefoszlott és eltűnt a történelem színpadáról.
Samo „királyságától” északra éltek az elbai szlávok, akik a Saale, az Elba és az Odera fo-
lyók között laktak: (délről észak felé haladva) a dolemicek (glomaci), a szorbok (sorbi, sorabi),
a hevellerek, a luticok vagy liuticok, más néven vilcek és északon, a Balti-tengernél az obodriták
vagy abodriták. Már Nagy Károly megkezdte az elbai szlávok alávetését és őrgrófságok szerve-
zését területükön, de ez csak a keleti Német Királyságban vált teljessé. A Középső és az Északi
Elba mentén lakó szlávok 983-ban fellázadtak a német uralom ellen és ez a terület csaknem két
századra elveszett a Német Királyság számára.
Az alpesi és dunántúli szlávok
Az egykorú írott források a Dunántúl lakosságát éppúgy karantánoknak nevezik, mint a Keleti-
Alpok népességét, egészen a Dunáig. Ezek a „karantánok” a mai szlovénok ősei, s település-
területük akkoriban minden irányban jóval nagyobb kiterjedésű volt a mainál. A Dunántúl
nyugati része a 9. században a Frank Birodalomhoz tartozott. Az itt élő szláv népesség ekkor
már keresztény volt, s a salzburgi érsekség egyházkormányzata alatt állott.
Egy igen fontos egykorú történeti irat – amelyet 871 táján Salzburgban szerkesztettek és a
A bajorok és a karantánok megtérése címet viseli – részletesen tájékoztat bennünket a 9. századi
Dunántúl viszonyairól.
Nagy Károly császár 796-ban legyőzte az avarokat. A hadjáratot vezető fia, Pippin „Alsó-
Pannóniának a Balaton tava környékén elterülő része fölé, amely a Rába nevű folyón túl terül
el a Dráva folyóig, és egészen addig, ahol a Dráva folyó a Dunába ömlik, Arno salzburgi püspö-
köt nevezte ki, hogy gondoskodjék tanítással és egyházi gondozással a népről, amely a hunok-
ból (avarokból) és szlávokból ezeken a részeken maradt. [...] Arno püspök papokat szentelt fel
és elküldte őket Szlavóniába, vagyis a karantánok vidékére és Alsó Pannóniába. [...]
Az Úr születésének 798. évében történt, hogy Arno érsek elnyerte Leó pápától az érseki
palliumot. [...] Ezután a császár meghagyta Arno érseknek, hogy menjen a szlávok vidékére, és
2. A nyugati szlávok ■ 215
vegye gondjaiba ezt az egész vidéket, gyakorolja egyházi tisztségét püspök módjára, és prédi-
kálásával erősítse meg e népeket a hitben és a kereszténységben. [...]
Ekkor a császár parancsára Arno salzburgi érsek püspökké szentelte Deoderikot, és maga
Arno meg Gerold gróf elvitték őt Szlavóniába és a főemberek kezébe adták, rábízván mint püs-
pökre a karantánok vidékét és a vele határos részeket a Dráva folyótól nyugatra, egészen addig,
ahol a Dráva a Duna folyóba ömlik. [...]
Miután tehát Károly császár a hunok (avarok) visszaszorítása után (e terület) püspöki tiszt-
ségét a salzburgi egyház irányítójára bízta, azaz odaadományozta Arno érseknek és utódainak,
hogy mindörökre rendelkezzenek felette és kormányozzák, a szláv és bajor népek kezdtek meg-
telepedni és elsokasodni ezen a földön, ahonnan a hunok (avarok) elűzettek. Ekkor a császár
határőrgrófot nevezett ki”, sorrendben ötöt. „Eközben pedig, amíg ezek az említett őrgrófok
igazgatták e keleti tájat, néhány herceg lakott ezeken a részeken, amelyek az említett püspöki
székhelyhez tartoztak. E hercegek a császár szolgálatában alá voltak rendelve az említett őrgró-
foknak; nevük a következő: Priwizlauga, Cemicas, Ztoimar.” [Ezek a karantánok népi főnökei,
„kenézei” voltak; neveik azonosak a mai szlovén Pribislav, Semika, Stojamir nevekkel.]
Ratbod őrgróf idejében „egy bizonyos Priwina, akit Moimar (Mojmír), a Duna feletti
morvák hercege száműzött, Ratbodhoz jött. Ratbod őt azonnal bemutatta a mi urunknak,
Hludowik (Német Lajos) királynak, és az ő parancsára a hitbe beavatva megkeresztelkedett. Ő
ezután is Ratbod gondjaira volt bízva, és egy bizonyos ideig csakugyan vele is volt. Közben va-
lami viszály támadt közöttük, s emiatti félelmében Priwina elmenekült, övéivel együtt a bolgá-
rok földjére ment. Vele együtt ment a fia, Chozil (Kocel) is [...](Német Lajos) „király hűbérbir-
tokul Priwinának adta Alsó-Pannóniának egy részét a Sala (Zala) nevezetű folyó környékén.
Itt kezdett akkor lakni és egy erődítményt kezdett építeni a Sala folyó egy mocsaras berkében
és elkezdte körös-körül összegyűjteni a népeket és elkezdett terjeszkedni azon a földön [...]
Azután mintegy két vagy három év elteltével (Liupram érsek) Salapiuginnál (Zalabér) szent
Hrodbert tiszteletére felszentelt egy templomot, amelyet Priwina az összes föntebb említettel
együtt Istennek adományozott [...] Utóbb pedig Liupram érsek Salzburgból mesterembereket
küldött neki, kőműveseket meg festőket, kovácsokat és ácsokat, akik Priwina városában egy
tiszteletre méltó templomot építettek, amelyet maga Liupram érsek építtetett és elintézte, hogy
ott egyházi tevékenységet folytassanak. Ebben a templomban Adrianus vértanú pihen eltemet-
ve. Ugyanebben a városban van Keresztelő Szent János temploma, továbbá a városon kívül”
még 14 helységet sorol fel, köztük van „Quinque basilicae” (Pécs), és „Bettobia” (Pettau), „ahol
Priwina és népei templomot építettek. Mindezeket Priwina idejében építették, és a salzburgi
érsekek szentelték fel [...]
A kegyes Hludowicus királynak tehát tudomására jutott, hogy Priwina jószándékú az Isten
szolgálatában és az ő szolgálatában is. Ezért teljes tulajdonába engedte át neki azt, amit előbb
csak hűbérként birtokolt [...]
Az Úrnak tehát a 865. esztendejében Adalwinus, tiszteletre méltó salzburgi érsek Krisztus
születését Chezilónak (Kocel) a várában ünnepelte, amelyet újabban Mosaburcnak hívnak,
amely atyjának, Priwinának a halálával őreá szállt. Priwinát a morvák ölték meg [...]
Egy bizonyos Methodius nevű görög az újonnan feltalált szláv írásaival kiszorította a latin
nyelvet, a római tanítást és a hiteles latin szent iratokat, és a nép előtt megvetette azoknak a
miséjét, evangélium hirdetését és egyházi tevékenységét, akik azt latin nyelven végezték”.
Methodioszt 869-ben találjuk Kocel udvarában, aki a pápánál elérte egy önálló sirmiumi püs-
pökség alapítását, Methodiosz vezetésével és szláv nyelvű liturgiával. Az önálló egyházkormányzat
létrehozása mögött valószínűleg a politikai függetlenségre és a frank uralom lezárására való tö-
rekvés húzódik meg. Ez azonban csak néhány évig járt sikerrel. Végül is a bajor papság kerekedett
felül, s Methódot bebörtönözték. 874-ben pedig ismét frank őrgrófok igazgatták ezt a területet.
Az újabb magyar régészeti kutatások egyik legjelentősebb eredménye Priwina/Pribina és
Chezilo/Kocel várának, s még néhány más 9. századi szláv településnek feltárása a Dunántúl
területén. Az ásatások napvilágra hozták a mai Zalavár község határában az egykori Mocsárvár
(Mosaburg) maradványait. A feltárás arra mutat, hogy e helyen a kor viszonylatában jelentős
megerősített település, egyházi és hatalmi központ, s a Keszthely-környéki kultúra egyik virágzó
centruma állt. Előkerültek egy 21,5 x 12 m-es, háromhajós kőbazilika alapfalai is a 9. századból.
A zalavári 9. századi temető nagy fakoporsós temetkezései kétségtelenül szláv lakosságra
utalnak. A temetkezés vagyoni-társadalmi különbségeket mutat, bár még nem oly nagyokat,
amelyek teljesen elkülönülő temetkezésben nyilvánultak volna meg. A sírok egy csoportja
frank-bajor eredetű sarkantyúkat, rövid frank kardokat tartalmaz. Ezek tulajdonosai lehettek
frank-bajor katonák, de talán inkább a Pribinával együtt ide települt morva-szláv uralkodó
csoport, a herceg katonai kíséretének tagjai. Az anyagi kultúra fejlettségére utal a 9. századi
rétegben talált vas ekepapucs és vasfogó. Határozott nyomai vannak a késő római kézműves
hagyományok továbbélésének, s az ide települő szlávság is ezeket fejlesztette tovább.
Viszonylag nagy népességű és megerősített szláv települések nyomaira bukkantak a régé-
szek még a Dunántúl számos helyén. E települések régészeti anyaga egyrészt a Keleti Alpokban,
másrészt a Balkán-félsziget északi részén feltárt szláv kultúrákkal mutat rokonságot, s valószí-
nű, hogy a Dunántúl szláv népességének jelentős része ezekről a területekről vándorolt be az
avar uralom bukását követő évtizedekben.
A „Nagymorva Birodalom”
822-ben megjelentek a frankfurti birodalmi gyűlésen a „Marvani” (morvák) követei. Ezzel

kezdődött a morvák történelme. A morva „állam” első fejedelme Mojmír (830–846) volt, a
Mojmiridák dinasztiájának alapítója. Ő már meg is keresztelkedett. Mojmír elűzte Priwina/
Pribinát, a dunántúli szlávok fejedelmét Nyitráról és megvetette a morva állam alapjait. A
morva állam nem Morávia területén jött létre, hanem a mai Nyugat-Szlovákiában, a Morva, a
Duna és a Garam folyók közt.
Kezdetben a morvák a Frank Birodalom adófizetői voltak, de a sikeres frankellenes felke-
lést vezető Rostislav/Rastislav (846–870) már önállósult és megszilárdította a morva államot.
A Frank Birodalom belső viszályait ügyesen kihasználva a morva állam a nyugati szlávok kö-
rében és a Frank Birodalom keleti határán vezető pozícióra tett szert. Rostislav ellensúlyozni
akarta a Keleti Frank Birodalom hatalmát és a bajor egyház befolyását, ezért Bizánchoz közele-
dett és meghívta a szláv apostolokat, Kürilloszt és Methodioszt, hogy a morva államban fejtsék
ki térítő tevékenységüket.
A morva államban a régészek sűrűn lakott vár-városokat tártak fel (némelyiküknek a fa-
lakon belüli területe ötven hektárnál is nagyobb volt): Mikulčice, Pohansko, Dévény-Devín,
Uherské Hradiště templomokkal, földesúri udvarházakkal, sírokkal (bennük arany és ezüst
ékszerekkel). A morva államban fejlett kézművesség virágzott.
A morva állam virágkorát I. Svatopluk (Swentopluk, 870–894) uralkodása idején élte.
Hatalmát kiterjesztette a cseh-morva és a sziléziai területre, valamint a sorbokra, wisłanokra
és a történelmi Magyarország nyugati és középső részeire. Svatopluk igyekezett terjeszteni

a kereszténységet: a cseh fejedelem, Bořivoj (†894 körül) – Cosmas (†1125) cseh történet-
író krónikája (Chronica Boemorum) állítása szerint – az ő udvarában keresztelkedett meg.
VIII. János (872–882) pápa 880-ban és V. István (885–891) pápa 885-ben keltezett oklevele
szerint a morva állam nem függ semmiféle világi uralkodótól. Svatoplukról megoszlik a ko-
rabeli történetírók véleménye: egy részük hűtlenséget vet szemére, és azzal vádolja őt, hogy
minden nép iránt ellenséges érzülettel viseltetik, más részük ezzel szemben kiemeli intelligen-
ciáját és bátorságát, s kora félelmetes uralkodójának, „Magnus”-nak nevezi őt. Svatopluk halála
után ismét érvényesült a keleti frank befolyás. 895-ben Csehország elszakadt a morva államtól.
Svatopluk fiát, II. Mojmír (894–906) morva fejedelmet a magyarok legyőzték, és ezzel vég-
leg megsemmisítették a „Nagymorva Birodalmat”. Ezzel egy időben pogány lázadás is kitört
Moráviában. 959-ben I. Boleslav cseh fejedelem megszerezte Moráviát, amelyet meghódított
1017-ben a lengyel uralkodó, I. Bolesław Chrobry.
A csehek
Középkori latin nevük Bohemi. Cseh nevük valószínűleg a Ceši (Čechy) közép-csehorszá-
gi törzs nevéből származik, amelynek vezető családja, a Přemyslidák lettek később egész
Csehország uralkodói. 845-ben Regensburgban 14 cseh duces megkeresztelkedett. A cseh ke-
reszténység erősödésében döntő szerepet játszott az ómorva hatás. Cosmas (†1125) cseh tör-
ténetíró krónikájában (Chronica Boemorum) azt írja, hogy a cseh fejedelem, Bořivoj Svatopluk
udvarában keresztelkedett meg.
I. Bořivoj (†894 körül) volt kétségtelenül az a közép-csehországi fejedelem, akit már ke-
resztényként tart számon a cseh hagyomány; feleségét, Ludmilát (†921), mártír szentként tisz-
telik. Bořivoj után fia, I. Spytihněv (894–915) lett Közép-Csehország fejedelme. Ő 895-ben, a
regensburgi püspökség keretében, Prágában archidiakonátust létesített, miközben a többi cseh
fejedelemség pogány maradt. 911 után a cseh fejedelmeket a Přemyslidák uralmának elfoga-
dására kényszerítette. I. Spytihněv, s utóda és öccse, I. Vratislav (915–921) már kénytelenek
voltak elfogadni a Német Királyság befolyását.
I. Vratislav után idősebb fia, (Szent) Wenzel/Václav (921–929 v. 935) következett a feje-
delmi trónon. Mivel ő még kiskorú volt, helyette anyja, Drahomira kormányozta az orszá-
got. Wenzelt, testvérével, Boleslavval együtt nagyanyja, (Szent) Ludmila nevelte keresztény
szellemben. Ez nem tetszett anyjának, „az istentelen pogányok nemzetségéből (ex genere
gentilium ignominium Deum)” származó Drahomirának, aki egy, a kereszténységet elutasító
irányzattal szövetkezett. A konfliktus Ludmila meggyilkolásával végződött. Wenzel 923/924-
ben lett nagykorú és átvette az uralkodást. 929-ben Wenzel – I. Henrik német király betörése
után – elismerte a német király legfőbb hatalmát, és Csehország a Német Királyság adófi-
zetője lett. Ezért és a fejedelem mély vallásosságáért nyílt ellenségeskedés nyilvánult meg
ellene. Valószínűleg 929-ben (vagy 935-ben) Boleslav várában testvére megölte őt. „A figye-
lemre méltó gyorsasággal fölemelkedő kultusz leglátványosabb bizonysága a Vencelt dicsőí-
tő rendkívüli gazdagságú hagiográfiai irodalom: több mint egytucatnyi középkori legendája
közül négy vagy öt a 10. század második felére datálható – nincs még egy kora középkori
szent Európában, akinek az életét ilyen rövid idő alatt ennyi legenda örökítette volna meg”
– írja Klaniczay Gábor.
I. Boleslav (929/935–967/973) miután megölte bátyját, Wenzelt, fejedelem lett. 936-ban

konfliktusba keveredett I. Ottó német királlyal, a háború 14 évig tartott. A 950-ben megkö-
tött béke Boleslavot adófizetésre és a német királynak nyújtandó katonai segítségre kötelezte
(ez meg is történt: 955-ben a magyarokkal vívott augsburgi csatában és az elbai szlávok ellen
indított hadjáratban). 965-ben Boleslav lánya, Dobrawa feleségül ment a lengyel Mieszko
fejedelemhez, ez végül Mieszko megkeresztelkedéséhez és a lengyelek kereszténnyé válásá-
hoz vezetett.
II. Boleslav (967–999) alapította 973-ban a prágai püspökséget, amelynek püspöke 983-
ban Szent Adalbert (Vojtěch, †997) lett, aki a Slavnikidák családjából származott, apja Slavník
(†981) – Libice ura – volt. A Slavnikidák rokonságban voltak a Přemyslidákkal. Slavník ha-
lála után fia, Soběslav önállóságra törekedett, s a szászok és a lengyelek felé közeledett. Ezért
II. Boleslav 995-ben megtámadta Lidicét, és a Slavnikidák minden ott tartózkodó tagját le-
gyilkoltatta. A hat testvér közül csak Soběslav és Adalbert maradt életben. Adalbert kétszer is
otthagyta a prágai püspökséget, és Rómába ment, s ott beállt szerzetesnek (987 és 992 között,
s 994/995-ben). 996-ban végleg eltávozott Prágából, s néhány hónapot a magyar fejedelem,
Vajk/István udvarában töltött. Innen Bolesław lengyel fejedelemhez ment, és a pogány poro-
szok között halt – egy sikertelen térítő út közben – mártírhalált 997-ben. A lengyel fejedelem
megvette a mártír Adalbert holtestét a poroszoktól és Gnieznóban/Gnesenben temettette el.
II. Boleslavot fia, III. Boleslav (999–1002/1003) követte a fejelemségben. III. Boleslav
képtelen volt kormányozni az országot, s uralma belső viszályokat okozott. Boleslav üldözte
testvéreit: Jaromírt kiheréltette, Oldřich anyjával Heinrich bajor herceghez menekült. Midőn
Boleslav ellen a fejedelmi kíséret fellázadt, Heinrich bajor herceg elfogatta őt és kiszolgáltatta
Bolesław Chrobry lengyel fejedelemnek. Eközben a csehek Vladivoj/Wlodoweit, aki rokonság-
ban állt a Přemyslidákkal, fejedelemmé választották. Erre Bolesław Chrobry – mivel Jaromír
meghalt – visszavitte Boleslavot Csehországba, és hatalomra segítette. Boleslav megölte vejét,
erre a kíséret ismét fellázadt. Ez alkalmat adott Bolesław Chrobrynak, hogy maga vegye át
Csehország kormányzását. Bolesław Chrobry megvakítatta Boleslavot, és börtönbe záratta. Ott
halt meg 1037-ben.
A lengyelek
A 10. század elején a későbbi Lengyelország területén nagytörzsek éltek, amelyek szállásterü-
letei később az állam közigazgatási beosztásának alapjává váltak. A wisłánok és a lengyanok
Kis-Lengyelországban (Polonia Minor, Małopolska), a mazoviánok Mazoviában (Mazowsze),
a polánok Nagy-Lengyelországban (Polonia Maior, Wiełkopolska), a goplánok Kujáviában
(Kujawy), a slezánok Sziléziában (Śląsk), a pomoránok Pomerániában (Pomorze). E nagy-
törzsek közül a polánok területén képződött a lengyel állam, Gniezno környékén. A lengyel
államot és annak első uralkodó dinasztiáját, a Piastot megalapító I. Mieszko fejedelmet (960–
992) egy arab utazó a legnagyobb kiterjedésű szláv állam uralkodójának nevezte. Ez az állam
a később Nagy-Lengyelországnak nevezett területen helyezkedett el, központja Gnieznóban
volt. Mieszko hatalma valószínűleg kiterjedt a szomszédos területekre is. Mieszkót a szom-
szédos német források először 963-ban említik. 966-ban megkeresztelkedett, s feleségül vette
a cseh Dobrawa hercegnőt. 968-ban létesült az első lengyel püspökség Poznańban, ez a mag-
deburgi érsekségnek volt alárendelve.
A lengyel középkori „állam” szervezése Mieszko fia, Vitéz (Chrobry) Boleszław (992–
1025) uralkodása alatt vált teljessé. Az önálló lengyel egyházszervezet akkor jött létre, midőn
1000-ben III. Ottó császár Gnieznóban érsekséget alapított, három alárendelt püspökséggel
(Krakkó, Vratislav/Wrocław, Kołobrzeg/Kolberg). Bolesławot 1025-ben Gnieznóban királlyá
koronázták.
3. A keleti szlávok
A szlávok szétvándorlása során egy részük kelet felé települt. A keleti szlávok földműveléssel
foglalkoztak. Fokozatosan vették birtokukba a földművelésre alkalmas földeket, ahol a telepeik
nem alkottak összefüggő etnikai területeket. Sűrűbb telepeik a Dnyeper középső folyása men-
tén jöttek létre. Más csoportjaik a Nyugati-Bug felé vándoroltak, Pszkov-Novgorod környékére
csak a 10. században kerültek el. A keleti és északkeleti irányba elmozduló csoportok között
egészen az államszervezésig nem jött létre szorosabb kapcsolat.
A régészeti adatok tanúsága szerint a kis létszámú – néhány családból álló – csoportok a fo-
lyók közelében, egy-egy szigeten telepedtek le. A déli régióban földbe mélyített, északon pedig
fából készült házakat építettek. A folyók mentén élő, földet művelő szláv lakosság e térségben
a balti és finnugor népek egyes csoportjait találta, de ezek nem alkottak szorosan zárt etnikai
tömböt. Halász-vadász életmódot folytattak. Különálló csoportjaik megmaradtak egészen a
12. századig. A déli szomszédságban élő lovas-nomád sztyeppei népekkel szemben védekezni
kényszerültek. Nem véletlen, hogy a legkorábbi megerősített szláv telepeket a szláv lakóterület
déli sávja mentén találjuk. A lovas-nomád népek közül a kazárok, rövid ideig a magyarok is
adóztatták a földművelő szlávokat.
A 7–10. század közötti időben – igaz, csak későbbi források alapján – már lehetséges a
keleti szláv tömbön belül differenciálni. A keleti szlávok egyes csoportjaira értendő megkü-
lönböztető neveket általában törzsneveknek tartják. A 12. század elejéről származó orosz
krónika, a Poveszty vremennih let (Régmúlt idők elbeszélése, Nyesztor krónika, továbbiakban
PVL) a következő törzsneveket sorolja fel: poljanok, szeverjanok, ulicsok, tivercek, drevljanok,
dregovicsok, krivicsek, radimicsek, szlovének, fehér horvátok. Kijev környékét a poljanok
(„mezei lakók”) lakták. A poljanoktól északkeletre, a Deszna folyó mentén laktak a szeverjanok
(„északiak”). A Novgorod környéki szlovén törzs neve más szlávok lakta területen (például a
Balkánon) ugyancsak előfordul, jelzi a közös eredetet. A felsoroltakon kívül ismerjük még a
buzsanok („Bug mentén lakók”) és a volinyanok („Volhínia lakói”) elnevezéseket, valamint
a tőlük keletebbre lakó fehér horvátokat. A fehér horvátoktól délkeletre élő tivercekről és
ulicsokról többen állítják, hogy csak némi fenntartással lehet őket a szlávok közé sorolni. A
dregovicsok, krivicsek, radimicsek és vjaticsok az eredeti szláv „központból” az elvándorlás-
nak egy külön útját választó csoportból alakultak ki. A törzsneveket a 12. század elején még
ismerték, de a 12. század folyamán a törzsnevek eltűnnek a forrásokból. Szerepüket átvette a
település szerinti névadás: például kijeviek, szmolenszkiek, halicsiak.
A keleti szlávok terjeszkedéséről és egyéb népekkel való találkozásáról Font Márta a követ-
kezőket írja: „A keleti szlávok megtelepedése a 10. században a Dvina és a Volga felső folyásá-
nál nem terjedt északabbra. A kisebb szláv csoportok nem lakatlan területre érkeztek, hiszen
az északi régióban, az Uraltól a Baltikumig kisebb-nagyobb finnugor eredetű népek éltek, akik
a finnugor népcsoport finn ágához tartoztak, és ezt a régiót Krisztus születése körüli idők óta
3. A keleti szlávok ■ 221
lakták. Ilyenek voltak, például a merják és a muromák, akikről a korai keleti szláv források
még hírt adtak, de később sorsuk az asszimiláció lett. Valószínű, rajtuk kívül más finn nép-
csoportoknak is hasonló sors jutott, még mielőtt létükről egyetlen forrás is tudósított volna.
A muromák nevét a „Murom” helynév őrizte meg, a merjáknak ennyi nyoma sem maradt.
A keleti szlávok északkeleti terjeszkedése a 12. század végéig töretlenül folytatódott, ekkor
találkoztak az első államalakulattal a térségben, a Volgai Bulgáriával és török etnikumú csuvas
lakóival. Ugyancsak ekkor kerültek kapcsolatba az errefelé élő finnugor népekkel (mordvin,
cseremisz) is. Finn csoportokat (például vót) asszimilálva terjeszkedtek tovább a Novgorod
környéki szlávok – a 10. századot követően. A 10–15. században eljutottak a Fehér-tengerig, a
Pecsora torkolatvidékéig, sőt egészen az Urálig. A novgorodiak találkoztak finnugor népekkel
a Baltikumban is, az ún. livóniai részeken, ahol a mai észtek és lettek elődei éltek. A sztyep-
pei népek közül a szlávok elsőként a Kaukázus előterében szerveződött kazár birodalommal
léptek érintkezésbe, amelynek befolyása Kijev térségéig terjedt. A kazárok a déli régióban élő
földművelő szlávokat adóztatták. A 9. század vége felé a kazár adóztatók helyébe a magyar
törzsszövetség lépett, majd miután a magyarok a Kárpát-medencébe költöztek, a besenyők
foglalták el helyüket a sztyeppén. Velük a keleti szlávoknak szintén számos összeütközésük
volt. Délen, Kijev környékén, illetve Kijevtől délkeletre az erdős sztyeppén felbukkanó nomád
népekkel nemcsak harcokat vívtak, hanem az ott maradt töredék népcsoportokat (úzok, tor-
kok, besenyők) a kijevi fejedelmek nemegyszer szolgálatukba fogadták. A kunokkal például a
harcok mellett házasodtak is, így bizonyos fokú asszimilációt itt is feltételezhetünk. A kelet,
északkelet felé mozgó szláv csoportok finn és török elemeket is magukba olvasztottak ván-
dorlásuk során, tehát etnikai sokféleség jellemezte már az államot létrehozó populációt is. [...]
Ennél viharosabb szerep jutott a keleti szlávok lakta térségben megjelenő vikingeknek, vagy
normannoknak, akiket a keleti szláv területen varégoknak neveztek”.
A varégok felfegyverzett távolsági kereskedőkből álló csoportokban érkeztek a kelet-euró-
pai térségbe. A folyók mentén, amerre kereskedelmi útjaik vezettek, telepeket létesítettek. A
varégok először Novgorod környékén telepedtek le, ahonnét elágazott a volgai és a dnyeperi
útvonal. A varégok megjelenése nagyobb mobilitást hozott gazdasági, társadalmi és politikai
értelemben egyaránt. Ma már nem képezi vita tárgyát, hogy a Kijevi Rusznak egyik fontos
etnikai összetevőjét alkották. A kelet-európai térségbe érkezett varégok asszimilálódtak, elszlá-
vosodtak, ami jelzi a két népcsoport egymáshoz viszonyított arányát, azaz a szlávok túlsúlyát.
A Kijevi Rusz
A keleti szláv államalapítás vitás kérdései közé tartozik az állam nevének (Rusz) etimológiá-
ja is. Biztos az, hogy a 9. századi nyugati források a varégokra alkalmazták ezt az elnevezést
(Rhos = Suoenes). VII. Bíborszületett Konstantin – a 10. század közepén írt munkája, A biro-
dalom kormányzásáról – is rósznak nevezi a varégokat, akik minden évben, áprilisban, midőn
a Dnyeper folyó jege felenged, lemennek Kijevbe, megveszik és felszerelik a szlávok által készí-
tett fatörzsből vájt hajókat, majd júniusban útnak indulnak dél felé, Romaniába, azaz Bizáncba.
Azt is írja, hogy a Dnyeper menti szlávok a rószok adófizetői.
„A normann-varégok kelet-európai jelenlétét és államalkotó részvételét a Kijevi Rusz létre-
jöttében nem lehet tagadni, hiszen a források ezt egyértelműen igazolják. Ugyanúgy a szlávok
sem rekeszthetők ki az államszervezés folyamatából. Hozzátennénk, a jelenleginél több figyel-
met érdemelne a balti, a finn és a török elemek szerepe a Kijevi Rusz etnikai rétegződésében,
bár a varég és a szláv etnikai összetevőknél nyilvánvalóan kisebb súllyal. A Kijevi Rusz a keleti
szlávok, a normann-varégok és a fent említett kisebb etnikumok összeolvadásából keletkezett
államalakulat volt” – írja Font Márta.
A Kijevi Rusz lakói önmagukat „russzkij”-nak nevezték, és a szomszédos államok 11–13.
században is így nevezték őket. A Ruszt alkotó etnikumokat a szlávok asszimilálták. A Kijevi
Rusz magában foglalta mindazt a népességet, amelyből a ma ismert három keleti szláv nép, a
belorusz (fehérorosz), a (nagy)orosz és az ukrán (kisorosz) kialakult.
A PVL-ben megőrzött hagyomány szerint a Kijevi Rusz Novgrodban kezdődött. 862-ben
a viking-rósz Rurik (Hrørikr/Roderick) két testvérével a Ladoga-tó vidékére érkezett, Rurik
nemzetségével Novgorodban letelepült és Novgorod fejedelme lett. A hagyomány 879-re te-
szi Rurik halálát, aki az orosz fejedelmi dinasztia ősatyja. Fia, Oleg, a PVL szerint, 882-ben
Novgorodból a Dnyeperen lehajózva elfoglalta Kijevet, megölte az ott uralkodó Aszkoldot és
Dirt, és átvette az uralmat. Ezzel ellenőrzése alá vonta a Baltikumból Konstantinápolyig ve-
zető kereskedelmi utat. Az államszervezés irányába mutató lépések egy évszázad elteltével,
Vlagyimir (978–1015) fejedelemsége idején kezdődtek el. Az Oleget követő fejedelmek (Igor,
Olga, Szvjatoszlav) csak zsákmányszerző hadjáratokat vezettek, adót szedtek. Tudatos változ-
tatási szándékot Vlagyimir nagyfejedelem lépéseiben láthatunk, aki előbb a pogány kultuszok
egységesítését akarta elérni, majd felvette a keresztséget. Font Márta – a középkori orosz törté-
nelem szakértője – azt írja: „Véleményünk szerint a Kijevi Rusz mint állam csak Vlagyimirtól
kezdve létezett; az Oleg és Vlagyimir uralkodása közötti időszakban a Kijevi Ruszról csak mint
törzsszövetségről beszélhetünk.”
Vlagyimir fejedelem apja, Szvjatoszlav halálakor (972) Novgorod irányítója volt. A ke-
reszténység felvételét közvetlenül megelőző időre sikerült a Rusz egészét uralma alá vonni.
Vlagyimir a terület gerincét alkotó novgorod-kijevi vízi utat személyesen ellenőrizte, másutt
fiai révén érvényesítette nagyfejedelmi jogait. Vlagyimir 988-ban keresztelkedett meg, s a Kijevi
Rusz népét is „fejedelmi parancsra” megkeresztelték. A Kijevi Rusz egyházszervezete a kons-
tantinápolyi pátriárkátus joghatósága alá tartozott, és kezdetben görög volt a konstantinápolyi
pátriárka által kinevezett kijevi metropolita is. Vlagyimir bizánci minta szerint fejlesztette az
orosz kultúrát: katedrálisokat és templomokat építtetett görög és örmény építőmesterekkel,
városokat és iskolákat alapított. Kapcsolatot létesített Nyugat-Európával és Rómával is. A tör-
zsi-nemzetiségi alapon szerveződő társadalomban a szeniorátus rendje uralkodott: az elhunyt
családfő helyébe a nemzetség legidősebb tagjának kellett lépnie. Ez rokonok közti trónharco-
kat eredményezett. Vlagyimir halálát követően a trónharcokból Bölcs Jaroszláv (1019-1054)
került ki győztesen.
XI.
A VIKINGEK
A vikingek elnevezései és megjelenésük Nyugat-Európában
A skandinávok ősei a nyugat-európai forrásokban a 8. század végén tűnnek fel, amikor 793-
ban váratlanul megjelennek Anglia északkeleti partjain és elpusztítják a híres lindisfarne-i
kolostort. Amikor a hír eljutott Nagy Károly udvarába, Alkuin megdöbbenve írta: „Mi és atyá-
ink majd 350 éve élünk ezen a szépséges földön, és soha azelőtt ilyen rémség nem történt
Britanniában, mint amit most egy pogány népségtől elszenvedtünk, de azt sem gondolta volna
senki, hogy egy ilyen tengerről érkező támadás lehetséges”. Hamarosan azonban hozzá kellett
szokniuk az ilyen tengerről jövő támadásokhoz, mert a következő évszázadban ezek a hajósok
szinte évente felkeresték a Frank Birodalom és a Brit-szigetek partjait.
A nyugati források általában Normanni, Nordmanni, Nortmanni: ’északi emberek’ néven
emlegetik őket, a német krónikákban gyakran használják az Ascomanni: ’kőrisfa-emberek’
kifejezést is. Ritkán, de a viking név is előfordul. Brémai Ádám például Dánia és Svédország
leírásakor ezt mondja: „azok a kalózok, akiket ők vikingeknek neveznek, a mieink pedig
Ascomanninak, a dán királynak adót fizetnek (Ipsi enim pyratae, quos illi Wichingos appellant,
nostri Ascomannos)”. Ezek a kalózok a Balti-tengeren rabolnak, és rengeteg aranyat hordtak
össze. Úgy látszik tehát, hogy ők maguk vikingnek nevezték magukat. A viking szó eredetére
vonatkozóan többféle elmélet született. Vannak, akik az öböl jelentésű skandináv vik szóval
hozzák kapcsolatba. Mások a skandináv és angol helynevekben gyakran szereplő wic, vik szót
látják benne, ami tábort, megerősített helyet, kereskedelmi települést jelent (a korabeli latin
források a vicus szóval adták vissza).
Korábbi történetükről csak a régészeti kutatások alapján sejthetünk valamit. Svearben, a ké-
sőbbi Svédország központjában, Stockholm környékén 5. és 6. századi hatalmi központ marad-
ványai kerültek napvilágra. Hasonlókat tártak fel a régészek Dániában is. Egy 9. századi krónikás
szerint a „dánok a tengeren élnek”, s a vikingek valóban elsősorban mint kiváló hajósnép tűnnek
elénk a középkori forrásokban. A régészek elég sok viszonylag épségben megmaradt viking hajót
találtak, s ezeken nyomon lehet követni a hajózási technika fejlődését. A korai hajók még tőke és
árboc nélküliek, tehát csak evezőkkel lehetett őket mozgatni, s elsősorban part menti hajózásra
voltak alkalmasak. A 8. századra azonban kifejlődött a hajógerinc, a tőke, az erős árboctalp, a ko-
moly vitorlázat, s ezzel készen állt az a viking hajó, amellyel már az óceánnak is neki lehetett vág-
ni. A vikingek a 9–10. században el is jutottak Izlandra, Grönlandba és Észak-Amerika partjaira.
A skandinávok a 11. századig közös nyelvet beszéltek, a dánt (vox Danica), amelyet min-
denki megértett. A korábban délre vándorolt germánok nyelvétől azonban már sok tekintetben
különbözött. A forrásokban a 9. századtól már elkülöníthetők a norvégok, a dánok és a svédek.
224 ■ XI. A vikingek
Az első kettő működési tere Nyugat, a svédeké Kelet volt. Működés

alatt egyaránt érthetünk kalózkodást és rablást, de kereskedést is.
Ezek a hajósok a kínálkozó lehetőségek szerint könnyen átvedlettek
rablóból kereskedővé, vagy megfordítva. A norvégok a 8. század vé-
gétől Skóciában és Írországban nemcsak fosztogattak, hanem le is
települtek. A dánok ugyanezt tették Angliában és a Nyugati Frank
Királyságban. A 9. század elején a nyugati forrásokban már feltűnik
egy dán király, Gotfrid/Gotfred (804–810), aki Nagy Károly szövet-
ségeseként harcolt a szlávok ellen. Ő létesítette Haithabu (Hedeby)
kikötőjét, amely a következő két évszázadban a balti kereskedelem
egyik legfontosabb központja lett. Utóda pedig már a kereszténysé-
get is felvette.
A svédek ugyanekkor az oroszországi folyókon eljutottak a
Fekete- és a Kaszpi-tengerig, onnan pedig Konstantinápolyba és
Bagdadba. A bizánci források rósz néven említik őket, a keleti szlá-
vok pedig varégnak, varjágnak nevezik azokat a harcos kereske-
Viking sisak
dőket, akik az első orosz államokat megszervezték. Gazdag arab
és bizánci aranypénzleletek sora jelzi Oroszországon és a Baltikumon át a svéd kereskedők
útvonalait, s tömegével kerültek elő e pénzek skandináv területeken is.
A vikingek megkeresztelkedése
A 9–10. században a vikingektől nemcsak a pusztítás miatt félt a keresztény Nyugat-Európa,

hanem „agresszív pogányságuk” miatt is. A 10. században a nyugati kereszténységet a pogány
magyarok mellett a vikingek fenyegették elsősorban. Nemhiába hangzott fel sokszor e két kö-
nyörgés: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!”; „A vikingek haragjától ments meg
Uram minket!”
A 10–11. század fordulójára azonban a kereszténység egykori ellenségei a nyugati keresz-
tény kultúrkör részeivé váltak. A dánok és a norvégok két évszázados kapcsolata a Brit-szige-
tekkel és a Karoling Birodalommal, illetve annak két utódállamával, éreztette hatását Skandi-
návián belül is. Egy lassú asszimilációs folyamat ment végbe, melynek során az otthoni vikin-
gek megismerkedtek a pénzhasználattal, és lassacskán részévé váltak az északnyugat-európai
területek kezdetleges pénz- és áruforgalmának. Georges Duby a 10–11. század európai pénz-
forgalmának (a nyugati dénárok elterjedésének) vizsgálata alapján úgy látja, hogy a 10–11.
század fordulója táján, amikor Kelet-Közép-Európa országai, valamint Skandinávia felvették a
kereszténységet, e két térség már a nyugati gazdaság vonzásába került.
De a vikingek megismerkedtek a keresztény Nyugat intézményeivel is, melyek közül a leg-
fontosabb az egyház volt. A folyamat végeredményeként Skandinávia a nyugati kereszténység
részévé vált. A kereszténység skandináviai térnyerése három szakaszra osztható. A 820-as évek-
ben a dánokhoz és a svédekhez irányuló missziók – amelyeknek irányítója a 831-ben alapított
hamburgi érsekség és Szent Ansgar, „Észak apostola” volt – jelentették a kezdetet. A második
szakasz a 9. század második felében bontakozott ki, amikor tolerálni kezdték a kereszténységet
Dániában és Svearban (Svédország keleti részén): engedélyezték a keresztelést, és az igehirdetést,
sőt templomok építését is. Ennek eredményeként 948-ban, Dániában már püspökségek is létez-
XI. A vikingek ■ 225
tek. A harmadik szakasz

az uralkodók végleges
áttérése volt. Dániában
ez 965 körül, míg a má-
sik két országban a 10–
11. század fordulóján
következett be. Amikor
965 körül Kékfogú Ha-
rald (kb. 945–986) dán
király felvette a keresz-
ténységet, erről egy ké-
sőbbi krónikás így írt: „a
dánok már régen keresz-
tények voltak, de mégis
bálványokat tiszteltek,
pogány kultuszokkal”. Viking hajó a 10. századból (rekonstrukció, Gokstad)
A kereszténység si-
kere Skandináviában, Kelet-Közép-Európához hasonlóan, az uralkodói hatalom szándéká-
tól és erejétől függött. Nem véletlen, hogy a nyugati kereszténység északi és keleti perifériáin
olyan uralkodószentekkel találkozunk, mint például Szent Olaf (1015–1030) Norvégiában,
vagy Szent István Magyarországon, akiket elsősorban egyházszervező munkájukért avattak
szentté. Bár Szent Olaf egyúttal egy másik kora középkori uralkodószent típusát is képviseli, a
mártírszentét. Norvégiában és Svédországban a térítés párhuzamosan haladt a királyi hatalom
kiterjesztésével, mivel Dániával ellentétben ezeken a területeken később történt meg az, hogy
a politikai hatalom egy uralkodó kezében összpontosult volna. Dánia földrajzi helyzetének
tudható be, hogy itt győzött először a kereszténység, következésképp Dánia egyházszervezete
volt a legfejlettebb a 11. században. Dánia földrajzi helyzete ugyanis nemcsak azt jelentette,
hogy könnyebben elérhető volt a missziók számára, de azt is, hogy a skandináv országok közül
rá nehezedett a legerősebb politikai nyomás a kereszténység felvételét illetően: Dánia ugyanis,
Magyarországhoz, Lengyelországhoz vagy Csehországhoz hasonlóan, a 10. században meg-
erősödő Német Királyság szomszédja volt, melynek uralkodói 962-től a császári címet is visel-
ték, s mint ilyenek, feladatuknak tekintették a kereszténység terjesztését.
Bár mind Kelet-Közép-Európában, mind Skandináviában felülről történt a kereszténység
felvétele, a hasonlóságok mellett fontos különbségek is megfigyelhetők ennek folyamatában.
A 11. században a „nyugati kereszténység igazi peremvidéke” Skandinávia volt: részben föld-
rajzi adottságai (különösen Norvégiában voltak nehezen elérhető helyek), részben pedig a po-
gányság szívós ereje miatt. Ennélfogva Skandináviában a hit terjesztése több mártírt követelt,
mint az angolszászoknál, és az uralkodók áttérése után csak igen lassan tűntek el a pogányság
maradványai. 1080-ig a svéd uralkodók eltűrték, hogy Uppsalában, amely a legfontosabb skan-
dináv pogány kegyhely volt, áldozatokat mutassanak be Thornak, Wotannak, Freyrnek: állat-
és – némely szerző szerint – emberáldozatok tetemei rothadtak a fákon. A dán királyt pedig
VII. Gergely 1080-ban levélben figyelmeztette a pogány szokások elhagyására.
A skandináv országok egyházszervezetének kiépítésében a 11. században erős angol hatás
érvényesült, annak ellenére, hogy a hamburg-brémai érsekség alá tartoztak. Bizonyára az an-
gol hatásnak – Szent Edward király példájának (†978) – tudható be a mártír király szenttípus
226 ■ XI. A vikingek
skandináviai erőssége. Mindhárom királyság védőszentje ugyanis egy-egy mártír király lett:
Norvégiáé Szent Olaf, Dániáé Szent Kanut (†1086), Svédországé pedig Szent Erik (†1160).
Talán ugyancsak angol hatás tükröződik abban, hogy az eredetileg csak Anglia által fizetett
„Szent Péter filléreinek” nevezett adó idővel Skandináviára is kiterjedt. (Kelet-Közép-Európá-
ban Magyarország és Lengyelország fizette.) A pápasággal való szoros viszony eredményezte
azt, hogy az 1215-ben tartott IV. Lateráni zsinat rendelkezése az istenítéletek megszüntetésé-
ről, Angliához hasonlóan hamar átkerült a skandináv országok jogába. A skandináv orszá-
gok egyházszervezete sokáig „csonka” volt, mert a hamburg-brémai érsekség alá tartozván, a
12. század előtt nem rendelkeztek önálló egyháztartománnyal. Skandinávia 1104-ben került ki
az említett érsekség joghatósága alól, amikor Dániában érsekség jött létre Lund központtal, és
ezentúl az északi területek ez alá tartoztak. Norvégiában 1152-ben, Svédországban 1164-ben
állítottak fel érsekséget Nidaros (Drontheim, ma: Trondheim), illetve Uppsala székhellyel.
Az egyháztartományok szerepet játszottak a királyságok politikai határainak kijelölésében
is: azt mondhatjuk, hogy a norvég, illetve svéd egyháztartományok a 13. századi norvég, illet-
ve Svéd Királyság területi előfutárai. Izland és Grönland ugyanis 1152-től a norvég érsekség
alá tartozott, és bár norvégok kolonizálták e két szigetet, hivatalosan csak az 1260-as években
váltak a norvég monarchia részévé. A svéd érsekség pedig magában foglalta a finnek 13. szá-
zadban alapított püspökségét is, még mielőtt Finnország svéd uralom alá került volna.
MÁSODIK RÉSZ
AZ ÉRETT KÖZÉPKOR
BEVEZETÉS
A 10. század közepétől a 13. század végéig terjedő korszak legszembetűnőbb sajátsága Nyu-
gat-Európa expanziója és dinamizmusa, amelynek következtében helyzete a világban
alapvetően megváltozik. Ekkor bontakozik ki az a sokoldalú fejlődés az élet minden területén,
amelynek eredményeképpen az újkorban Európa lett a világ vezető civilizációja.
A 10. században az Occidens még az eurázsiai kontinens elmaradott, szegény perifériája,
amely semmilyen vonatkozásban nem veheti fel a versenyt sem a közeli, sem a távoli Kelet
kultúráival. Az utolsó fénykorát élő Bizánchoz képest Nyugat-Európa ekkor még az elmara-
dottság, a barbárság világa, a létminimum határán tengődő, éhséggel küszködő falusi civilizá-
ció. De a Nyugat számára kedvezőtlen mérleggel zárul az összehasonlítás a déli szomszéddal,
az iszlám világával is.
A 9–10. században Nyugat-Európa olyan, mint egy ostromlott vár: délről az arabok, észak-
ról a normannok, keletről a magyarok támadják, s pusztítják, rabolják keresztül-kasul. Közben
délkeleten Bizánc – amely méltán tekinti magát a Római Császárság folytatójának, továbbélé-
sének – a Makedón-dinasztia kiemelkedő katona-császárai alatt utolsó virágkorát éli. Jelentős
katonai sikerek révén nemcsak Krétát és Ciprust szerzi vissza az araboktól, hanem Kilikiát,
Szíria és Armenia egy részét is, a Balkánon bekebelezi a bolgár cárságot, s megerősíti uralmát
Dél-Itáliában is. Konstantinápolyhoz hasonló nagyvárost Nyugat még évszázadokig nem is-
mer, s a nyugati ember számára Bizánc a fényűzés és kifinomult életvitel mesés világa.
De ekkor szélesednek áthidalhatatlan szakadékká a nyugati latin rítusú és a keleti görög
rítusú kereszténység között már a késő ókor óta jelentkező eltérések, s 1054-ben sor kerül a
nyílt, formális egyházszakadásra is. A kereszténység két felének fejlődési útja ettől kezdve még
inkább elválik egymástól, eltérő kultúrát és mentalitást alakítva ki Európa nyugati és keleti fe-
lében. A Balkán-félsziget és az orosz földek a keleti kereszténységbe tagolódnak be. A nyugati
és a keleti kereszténységnek a 11. századra kialakult a határvonala, amely Lengyelország keleti,
Magyarország keleti és déli határán húzódott. Igen fontos határ az európai kultúrtörténetben
is: eddig terjedt el a nyugati, latin keresztény kultúra minden alapvető jelensége, intézménye,
mozgalma. Az építészet és a képzőművészet terén ez volt a romanika és a gótika, majd a rene-
szánsz elterjedésének keleti és délkeleti határa, eddig terjedt a humanizmus, majd a reformáció,
eddig voltak nyugat-európai típusú iskolák, itt vált a műveltség és az iskolai tananyag szerves
részévé a klasszikus latin kultúra öröksége, eddig terjedtek el a szellemi munkának – a görögök
nyomán – a skolasztika által kidolgozott jellegzetesen nyugat-európai, racionális módszerei.
A 11. században fordult a történelem kereke. Bizánc elérte fejlődése zenitjét, s a követke-
ző két évszázad számára már a gazdasági-társadalmi válság, a politikai-katonai gyengülés, a
kulturális megmerevedés időszaka, amelyben előbb gazdasági, majd politikai téren is függő
helyzetbe kerül az itáliai városállamokkal szemben.
230 ■ Második rész. Az érett középkor
Amerika, Grönland
Izland
ARAB, VIKING ÉS Hjatland
FIN
MAGYAR KALANDOZÁSOK K
NEK
GO
A 8–10. SZÁZADBAN NO
RV
É
K
ÉSZTE
Novgorod
ALBA És zaki-
KIR. Lindisfarne
EK
ÍRORSZÁG
tenger
TT
York DÁNOK
LE
ge
ten
-
lti
ANGOL Ba
OK
Haithabu
SZ
KIR.
RO
London Bréma Elba
PO KIJEVI
KELETI LEN
GY E L RUSZ
Rajna
Merseburg EK
AT L A N T I -
T Ö R Z S E K
933
Rouen Köln
S Z L Á V
Párizs Prága Krakkó
FRANK Kijev Dnyep
ÓCEÁN NYUGATI Mainz Regensburg
er
a
Rajn
Dnyes
zter
Pozsony
Augsburg
FRANK N Y Ő K
SE
St. Gallen 955 KIR. 907
Lyon 926 MAGYAR B E
899
LEÓNI KIR. Pavia FEJEDELEMSÉG Kherszon
KIR. León
924 Velence
Duero Toulouse Arles ITÁLIAI Fekete-
Zára Duna
CÓRDOBAI Barcelona KIR. Spalato tenger
KALIFÁTUS Raguza
Korzika
Róma BOLGÁR BIR.
Valencia
Konstantinápoly
Córdoba Tesszaloniki
-szk. Szardínia
Baleár Nápoly
Tirrén-
F ö l d tenger KELETRÓMAI (BIZÁNCI) BIRODALOM
k Athén
ö Palermo
Szicília
z
Málta i Ciprus
-
t
e
Az arabok kalandozásai n g e r
Az vikingek kalandozásai
A magyarok kalandozásai
500 km
Fontos csata
A népvándorlás hullámai, melyek a 3. századtól ismételten végigsöpörtek Európán, a

10. század második felében elültek. Nyugat-Európát nem éri többé külső invázió. Sőt kelet
és dél felé egyaránt megindul a Nyugat expanziója. A 10–11. században a csehek, lengyelek,
magyarok és a skandináv népek megkeresztelkedése révén az Occidens határai messze kito-
lódnak kelet és észak felé.
Bevezetés ■ 231
Az ezredforduló táján fordult a kocka délen, a Földközi-tengeren is. A Nyugat fokoza-

tosan ellentámadásba ment át az iszlámmal szemben. Az Ibériai-félszigeten kezdetét vette
a reconquista, a Földközi-tengeren az itáliai városok flottái vették át a kezdeményezést, s a
11. század végétől, a keresztes hadjáratok során a hadszíntér áthelyeződött a Mediterráneum
keleti partvidékére. A katonai sikereknél azonban fontosabb volt, hogy kibontakozott az a bé-
kés kereskedelmi és kulturális cserekapcsolat az arabokkal, amely az anyagi és szellemi javak
egész sorával gazdagította Európát.
A konszolidáció fontos része volt a belső béke és közbiztonság megteremtése. Ebben nagy
szerepe volt a középkori békemozgalomnak, az „Isten békéjének” (pax Dei, treuga Dei), amely
sikeresen fékezte, korlátozta a fegyvertelenek és a termelőmunkát végzők elleni fegyveres erő-
szakot. Georges Dubynek a 11. századi forrásokat olvasva az a benyomása támadt, hogy ekko-
riban szinte egész Európa útra kelt. A korábban néptelen utak egyszerre megteltek kereskedők-
kel, zarándokokkal, vagy csak egyszerűen más tájakon szerencsét próbálókkal.
A történetírásban az utóbbi évtizedekben szinte már divattá vált minden téren forradalom-
ról beszélni a 10–13. századi Európában, jelezve ezzel a bekövetkezett változások viszonylag
gyors ütemét és radikális voltát. Ha a „forradalom” megjelölés alkalmazása némely esetben
túlzás is, annyi kétségtelen, hogy a 950 és 1250 közötti három évszázad Európa történetének
egyik legdinamikusabb, legtöbb újat hozó időszaka, amelyhez csak a 18–19. századi ún. „kettős
forradalom” nyomán kibontakozó modern fejlődés mérhető.
A 10–13. századi Európában forradalomról legteljesebb joggal a népesedés és a mező-
gazdaság területén beszélhetünk. Európa lakossága az első évezredben stagnált, 1000 körül
ugyannyi volt, mint a 2. században. Ezután viszont 300 év alatt több mint megkétszereződött.
A népesség növekedése szoros kölcsönhatásban volt a mezőgazdaságban bekövetkezett válto-
zásokkal. Bizonyos – részben már korábban is ismert – technikai újítások tömeges elterjedése,
a háromnyomásos művelési rendszer meghonosodása következtében emelkedtek a hozamok,
s némely kedvező adottságú vidéken a 13. században olyan termésátlagokat jegyeztek fel, ame-
lyeket csak a 19. században tudtak túlszárnyalni. Még fontosabb volt az extenzív terjeszkedés:
az Európa területének 50–70%-át kitevő őserdők és szűzföldek feltörése, a belső kolonizáció,
majd a nyugati parasztság és vele együtt az intenzívebb művelési módok fokozatos előnyo-
mulása kelet felé. Mindennek következményeképp kialakult Európa végleges településháló-
zata, lényegesen javult a parasztság gazdasági és jogi helyzete, s a kontinens nyugati felében a
14. századra megszűnt a hagyományos, személyi függésen alapuló jobbágyság.
A mezőgazdaság feleslegei tették lehetővé a differenciáltabb társadalmi munkamegosztást,
a kézműipar és a kereskedelem fellendülését. Flandriában és Itáliában már a 13. században
kapitalista módon szervezett exportiparágak fejlődtek ki, elsősorban a textiliparban. Ennek a
gazdasági fellendülésnek talán legfontosabb eredménye – a parasztság helyzetében bekövetke-
zett kedvező változások mellett – az egyik legsajátosabb nyugat-európai intézmény, a közép-
kori város kialakulása. A városok polgárai a 11–13. században sorra kiharcolták, vagy egyéb
módon megszerezték a jogot az önkormányzatra, s kialakult a városi szabadságnak az a sajátos
szférája, amellyel más civilizációkban nem találkozunk. A középkori Nyugat-Európában nem
voltak olyan nagy városok, mint Konstantinápoly, vagy az arab országok városai. A városháló-
zat azonban sűrűbb volt, mint más civilizációkban.
A nyugati társadalomfejlődés egyik legfontosabb újdonsága az volt, hogy az addig uralko-
dó vertikális, függőségi kapcsolatok (földesúr–jobbágy, hűbérúr–vazallus) mellett a 11. szá-
zadtól egyre inkább előtérbe került a horizontális társadalmi szerveződés. Ez azt jelenti, hogy
232 ■ Második rész. Az érett középkor
tömegesen alakultak ki az azonos helyzetű és érdekű csoportok autonóm közösségei, területi

vagy szakmai alapon szerveződve: faluközösség, plébánia, városi communa, kereskedő gilde,
kézműves céh, tanárok és diákok egyeteme, stb. A fraternitasok, communitasok, universitasok,
korporációk változatos világa ez, amelyben e „felsőbb engedély nélkül” létrejött közösségek
maguk intézték saját ügyeiket. Minden ilyen közösségnek megvoltak a maguk „szabadsá-
gai”, meghatározott jogai és kötelességei. A hatalom nem telepedett rá a társadalomra, hanem
érvényesülni hagyta annak önszerveződését. Ezek az elvek a politikában is érvényesültek: a
nagyobb, átfogóbb politikai keret a szabadság e kis autonóm köreire épült, azokat integrálta.
Végül ilyen közösségnek (communitas regni) fogták fel az államot is.
E századokban az európai politikai gondolkodásban egy kopernikuszi fordulat ment végbe.
A kora középkori teokráciát felváltotta a népfelség elve, amely szerint minden hatalom és jog
forrása a nép, az uralkodó a nép megbízásából gyakorolja hatalmát, a népnek felelős. Ezt az
elvet a 12–14. század teológusai, filozófusai és kánonjogászai igen sokoldalúan kifejtették. A
gyakorlatban a rendiség intézményeiben valósult meg, természetesen tökéletlenül. A „nép”
(populus) fogalmába csak a politikai jogokkal rendelkező társadalmi csoportok – a klérus, a
nemesség, a polgárság – viszonylag szűk csoportját értették bele, ők tárgyalhattak képviselőik
útján az uralkodóval, s ellenőrizhették, korlátozhatták hatalmát.
A politikai elmélet és gyakorlat ilyen fejlődéséhez hozzájárult a lelki és a világi hatalom
körének elhatárolása, a vallási és a politikai közösség elvi szétválasztása, amit a 11–12. század-
ban a gregorián reform hajtott végre, az egyház belső erkölcsi és lelki megújulásával együtt.
Minden más civilizációban, így a keresztény keleten is a vallási és politikai közösség szorosan
összefonódott, szinte teljesen azonosult. Nyugaton már a korai középkorban kidolgozták a
„kettős hatalom” elméletét, de a gyakorlatban állandóan folyt a harc akörül, hogy ki a ke-
resztény közösség igazi feje, a pápa vagy a császár. A küzdelem a gregorián reformmal sem
zárult le, de az elvi szétválasztás és elhatárolás akkor is nagy horderejű lépés volt, ha a felek a
továbbiakban sem mondtak le a másik feletti hegemóniáról. A gregorián reform nemcsak az
egyház szabadságát vívta ki, hanem az államot is kibontotta a kora középkori teokrácia vallási
burkából, a világi hatalmat megfosztotta szakrális jellegétől s ezzel megnyitotta az utat a poli-
tikai szféra autonóm fejlődése számára.
Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell arról, hogy Európa a 12–13. században jutott el
a kultúra minden ágában – a művészetben (gótika), a filozófiában, a teológiában és a tudomá-
nyokban (skolasztika), a költészetben – arra a szintre, hogy képes volt eredeti, a klasszikus ókor-
tól gyökeresen eltérő, de azzal színvonalban, minőségben egyenértékű alkotásokat létrehozni.
I.
A HŰBÉRISÉG
A 8. században megjelenik, a 10–11. századra a politikai kormányzat, az igazságszolgálta-

tás, a katonáskodás és általában a társadalomszerveződés uralkodó intézményévé válik
a hűbériség, amellyel a felbomló közhatalmat a személyes hűségen alapuló kapcsolatrendszer
váltja fel. A hűbériség kiemelkedése összefügg a hadviselés átalakulásával és a nyugati társa-
dalomban kialakuló új munkamegosztással. A katonáskodás és a termelő munka elválik egy-
mástól: a fegyverforgatás hivatásos harcosok, a lovagok feladata lesz, ennek fejében eltartja
őket a függő helyzetbe kerülő parasztság, amely viszont mentesül a katonáskodás terhei alól.
A fejlődés döntő mozzanata, midőn a hűbériség összekacsolódik a földesúri szervezettel: a
vazallus katonai szolgálata fejében földbirtokot kap, ahol nem a terület nagysága a fontos,
hanem a telkek, illetve az azokon ülő és szolgáltató, járadékfizető jobbágycsaládok száma. A
földesúri birtokra mint alapstruktúrára épül a lovagi uralkodó osztály, a hűbérurak és vazal-
lusok hierarchizált, többemeletes kapcsolatrendszere, a maga sajátos intézményeivel, szertar-
tásaival és jogával. A 11. és a 13. század közötti időszakot Nyugat-Európában joggal nevez-
hetjük a hűbéri társadalom korának.
1. A hűbériség kialakulása
A hűbéri intézmény gyökereit valószínűleg a Meroving-időszak Frank Királyságában, a Rajna
és a Loire között kell keresnünk. A 6–7. században gyakran uralkodtak itt anarchikus állapo-
tok. A közhatalom kevés eszközzel rendelkezett ahhoz, hogy hatékony legyen, képtelen volt
a lakosságnak biztonságot teremteni. Így sokan valamely hatalmasságnál kerestek oltalmat.
A védelemért cserébe mindig valamilyen szolgálat járt. A hatalmasok ezt hatalmi pozícióik
kiépítésére használták fel, ugyanakkor rá voltak utalva olyan férfiakra, akik személyükben kö-
tődnek hozzájuk, és akiket magánhadseregükben alkalmazhatnak.
A folyamat leglényegesebb mozzanata, hogy sok szabad más szabadok védelme alatt és szol-
gálatában feladja önállóságát. Korabeli források „függő szabadok”-nak (ingenui in obsequio) hív-
ják az ilyeneket. A jelenség nem volt újdonság, hiszen a késő római Galliában a nagyurak gyakran
vették körül magukat saját katonáikkal (buccellarii). A másik előzmény a comitatus intézménye
a germánoknál, amelyet Tacitus Germániájából ismerünk. Ez azt jelenti, hogy szabad harcosok
egy csoportja szabad akaratából egy úr szolgálatába áll, és szoros személyes kapcsolatban harcol
vele és érte. De hivatkozhatunk a gallok hasonló intézményére, a soldurius-viszonyra is.
A 6–7. századi Frank Birodalomban nagyon különböző szociális helyzetű férfiakat talá-
lunk az ilyen függő személyek között. A legelőkelőbbek, az antrustiók voltak közülük, akik a
234 ■ I. A hűbériség
király, illetve a királynő fegyveres kíséretét (trustis) alkották, s így a király különleges védelme
alatt álltak. A nagyuraknak is volt fegyveres kíséretük (gasindi). Ezek többnyire alacsony szár-
mazásúak voltak, így néha a vassus szóval is jelölik őket, amelyet a nem szabadokra használ-
nak. Ez a kelta *gwas szóból származik, amely fiatalembert (a puer: ’ifjú’ szó is használatos),
szolgát jelent. Az egész Meroving-időszak során a nem szabadokat hívják így, de a 7. századtól
a függő szabadokra is használják.
Egy szabad férfi egy másik védelme alá, vagyis patrociniumába – germán szóval: munt,
mundium, mundeburdis (franciául mainbor, mainbornie, maimbour, latinul mithium, defensio,
jelentése: ’védelem, gyámság, gondnokság, hatalom’), – egy commendatiónak nevezett jogi ak-
tus révén került. A szó a ‚se commendare’ igéből származik, amelynek jelentése: ’valakinek a
védelme, hatalma alá helyezkedni’. A kommendáció mindkét szerződő fél számára kötelessé-
geket jelentett. A kommendálónak szolgálnia és engedelmeskednie kellett urának (dominus),
azzal a kitétellel, hogy a szolgálat (servitium) összeegyeztethető szabad állapotával. Az úrnak
pedig élelemhez és ruhához kellett hozzásegítenie, megélhetést és védelmet kellett biztosítania
számára. A szerződés megszűnt a kommendáló halálával, és ugyanez történt az úr halálakor
is. Ez egyfajta keretszerződés volt, amelyen belül aztán nagyon eltérően alakult, hogy milyen
szolgálatot vártak a kommendálótól: szolga, házicseléd, harcos, küldönc, jószágkormányzó
vagy mindez egyszerre legyen. Ugyanígy az úrnak is nagyon sokféle lehetősége volt arra, hogy
eltartási kötelezettségét lerója. Vagy közvetlen módon gondoskodott a kommendálóról, vagy
olyan helyzetbe hozta, hogy eltarthassa saját magát.
A tours-i formuláskönyvben (8. század) megtaláljuk egy ilyen szerződés mintaszövegét:
„Aki más hatalmába ajánlja magát (Qui se in alterius potestate commendat). Mivel mindenki
tudja, hogy semmim sincs, amiből táplálkozhatnám vagy ruházkodhatnám, ezért elhatá-
roztam, hogy kegyességtektől kérni fogom, hogy magamat védelmetekbe (mundoburdum)
adhassam és ajánlhassam; ezt ezennel meg is teszem, mégpedig oly módon, hogy élelem és
ruházat dolgában, amint azt neked szolgálván megérdemlem, segíteni és könnyíteni fogsz
rajtam; én pedig, amíg élek, a szabad emberek sorában (ingenuili ordine) neked szolgálok
és engedelmeskedem (tibi servitium vel obsequium inpendere debeam), hatalmadból vagy
védelmed alól magamat ki nem vonom mindaddig, amíg élek, sőt ellenkezőleg: életem
minden napján a te hatalmadban és védelmed alatt fogok megmaradni. Ezért helyénvaló,
hogyha bármelyikünk ezt a megállapodást meg akarná változtatni, ennyi solidust fizessen
a másik félnek (pari suo) bírságképpen, azonban a megállapodás változatlanul érvényben
maradjon; ugyanezért e megállapodásról két azonos szövegű levél készüljön, és ezt aláírá-
sukkal erősítsék meg”.
A magát kommendálónak egy darab földet engedtek át, hogy létfenntartásáról gondos-
kodhasson. A leggyakoribb az volt, hogy az úr hosszabb időszakra, többnyire élethossziglan
átengedte a föld használatát és jövedelmét. Az ilyen földátengedésnek voltak olyan formái is,
hogy nem kellett dolgozniuk az úr saját kezelésű földjén vagy háztartásában, sem termény
vagy pénzszolgáltatást nem adtak. Az ilyen formában átengedett földet nevezték beneficium-
nak, ’jótéteménynek’. A beneficium átadása rendszerint egy szerződés formájában történt. Két
okiratot állítottak ki: egyet az úr, a másikat a kedvezményezett számára. Hogy a Meroving-
korban mennyire volt általános gyakorlat a beneficium-adományozás, azt források hiányában
nehéz megállapítani, de a 8. század közepe előtt nem lehetett nagyon elterjedt.
A frank társadalom a Meroving-korszakban ismerte mind a vazallitás, mind a beneficium
intézményét. Ezek azonban ekkor még teljesen különállóak, csak ritka esetekben találkoz-
1. A hűbériség kialakulása ■ 235
nak. A Karoling-időszakban viszont egyesülnek, és közös intézményrendszert alkotnak. A

Frank Birodalom a 7. század végén és a 8. század első felében állandó belső harcok és külső
támadások színtere. Ilyen körülmények között szükségessé vált egy nagyszámú, jól felfegy-
verzett, hűséges harcosréteg kiállítása. Martell Károly találta meg a megoldást: a vazallusok
számának növelését. Földet osztott szabad frank parasztoknak, hogy eltarthassák magukat,
és felszerelésüket előteremthessék. A földosztás egyrészt a Karoling-birtokokból, másrészt
koronabirtokokból, de legnagyobb részben egyházi birtokokból történt. Az egyház tiltako-
zása miatt az uralkodó visszavette a földeket, aztán beneficiumként visszaadta azoknak, akik
már egyébként is birtokolták. A földért semmiféle adót nem kellett fizetniük, csak katonai
szolgálattal tartoztak érte. A tulajdonjogi problémát pedig úgy rendezték, hogy a vazallusok
cenzust fizettek érte az egyháznak. Mivel a későbbiek során még inkább nőtt a vazallusok
száma, többször szükségessé vált az egyházi birtokok igénybevétele. Cserébe, az egyház kár-
pótlásául, Nagy Károly bevezette az egyházi tizedet, amelyet a birodalom valamennyi lakó-
jának fizetnie kellett.
Mindezek következményeként jelentős változás állt be a vazallusok társadalmi rangját ille-
tően. A 7. században még szabad, de alacsony társadalmi rangú férfi a vassus. A 8. században
a birtokadományok miatt társadalmi rangjuk emelkedik. Nagy Károly általában 30 mansus
nagyságú beneficiumokat adományozott, s ennek haszonélvezője már tehetős középbirtokos-
nak számított (mint tudjuk, egy páncélos nehéz lovas kiállításához 12 mansus jövedelmére volt
szükség). Sokan maguk is vazallusokat tarthattak.
A 8. század végén és a 9. században a vazallusok száma erősen növekedett. A legrangosab-
bak közöttük a király vazallusai (vassi dominici). Nagy Károly a hadsereg után a közigazgatásba
is bevitte a hűbériséget: a grófok és a püspökök az ő vazallusai lettek. A vazallus ekkor már
lovas katona, akit a források a 10. századtól kezdve gyakran lovagnak, milesnek is neveznek.
A 8. századi források már leírják a vazallusi viszonyt létrehozó szertartást is: ez a
homagium, majd ezt követi a hűségeskü. 757-ben Tassilo bajor herceg tett homagiumot Kis
Pippinnek. A hűbériség ezzel a nemzetközi kapcsolatoknak, az országok közötti viszonynak
is uralkodó formájává vált.
A beneficiumok nagysága sokféle lehetett. Néha akkorák voltak, mint egy falusi birtok, más-
kor csak ennek egy részét foglalták magukba, megint máskor ennek többszörösét is kitették.
Voltak olyan beneficiumok, amelyeket grófi, hercegi, őrgrófi hivatalokhoz kötöttek (honor), s
így hamarosan maguk a hivatalok is beneficiumokká váltak. A beneficium tulajdonjogilag a
hűbérúré volt, de közvetlenül a vazallus rendelkezett felette, ő élvezte jövedelmeit.
877-ben Kopasz Károly beleegyezett a hűbérbirtokok örökölhetőségébe. Egyre gyakrabban
megesett, hogy egy-egy vazallus több hűbérúrnak is homagiumot tett, s így próbált minél több
beneficiumhoz jutni. A beneficium eredeti célja az volt, hogy segítse az úr iránti szolgálat telje-
sítését azzal, hogy anyagi bázist biztosít számára. Ez a felfogás a 9. században megváltozott: a
beneficium egyre inkább a szolgálatteljesítés feltételévé vált.
A Karolingok a vazallusi rendszer segítségével akarták az államszervezet gyengeségeit ki-
küszöbölni. Hatalmuk megerősítése érdekében grófokat, őrgrófokat és más állami tisztségvi-
selőket léptettek be vazallusaik közé. A grófokat pedig arra kötelezték, hogy az alájuk rendelt,
őket helyettesítő tisztviselőket (vicecomes, vicarius) kapcsolják magukhoz hűbéri kötelékkel.
Kialakult tehát a hűbéri lánc: a grófok a király hűbéresei voltak, az alsóbb tisztviselők pe-
dig a gróf vazallusai. Az algrófok és vicariusok idővel a területükön emelt várak kapitányait
(castellanus) kényszerítették homagiumra. Ez a rendszer kezdetben, Nagy Károly idején, erő-
sítette, hatékonyabbá tette a király hatalmát, később azonban a visszájára fordult. A vazallus
ugyanis jobban kötődik közvetlen hűbérurához, akitől a beneficiumot kapta, mint a király-
hoz, s mindig elsősorban közvetlen felettese iránti kötelességeit teljesíti. A hűbérúr így minden
szinten vazallusa és a király közé állt. A király egy idő után már közvetlenül nem is érhette el a
hűbéri lánc alsó fokait, az alvazallusokat, mert a hűbéri szokásjogban kialakult az az elv, hogy
„a vazallusom vazallusa nem az én vazallusom”.
2. A hűbéri társadalom
A hűbéri társadalom korának a 10–13. század tekinthető, a hűbéri intézményrendszer ekkor
fejlődött ki teljes egészében. Nemcsak a Frank Birodalom utódállamaiban (Franciaország, Né-
metország, Burgund Királyság, Itália) találkozunk vele, hanem 1066 után Angliában, a keresz-
tes hadjáratok nyomán a Jeruzsálemi Királyságban, a reconquista eredményeként Spanyolor-
szágban is megjelenik a hűbériség intézménye.
Nézzük meg tehát, milyen volt a hűbériség fejlődése csúcspontján, a 11–13. században. A
hűbérurat általában seniornak (franciául seigneur), ritkábban dominusnak nevezték, Német-
országban a Herr volt használatos, Angliában a lord. A hűbéresnek többféle elnevezése volt: a
leggyakoribb a vasallus (a 10. századig inkább vassus formában) és a homo (németül Mann).
A hűbéri viszony elsősorban két szabad ember közötti személyes kapcsolat, amely egy ün-
nepélyes szertartással jött létre, ez volt a hominium vagy homagium (franciául hommage). A le-
endő vazallus fegyvertelenül és hajadonfővel letérdelt a hűbérúr elé, annak kérdésére: „Akar-e
az én emberem (homo) lenni?” azt felelte: „Akarok (volo)”, majd összekulcsolt kezét a hűbérúr
kezébe téve kijelentette, hogy az ő „embere” lesz. A szertartás lényeges eleme a szimbolikus
gesztus, a kezek összekulcsolása (inmixtio manuum), a szóbeli akaratnyilvánítás el is marad-
hatott. A homagiumot gyakran kiegészítette, különösen Franciaországban, a csók (osculum).
A szertartás azt fejezte ki, hogy a hűbéres saját magát, egész személyét átadja urának (traditio
personae). A homagiumot követte a hűségeskü vallási szertartása (fides, sacramentum fidelitatis,
iuramentum, iusiurandum). Ha magas rangú személyről volt szó, vagy a szerződésnek politikai
jelentősége volt, a szerződés megkötéséről oklevelet is kiállítottak, amelyben rögzítették a két
fél kötelezettségeit. A hűbéri kapcsolat a felek élettartamára szólt, ha bármelyik fél meghalt,
akkor a homagiumot meg kellett ismételni.
A vazallusi szerződés következményeként a hűbérúr közvetlen hatalmat (dominatio,
dominium, potestas) gyakorolhatott hűbérese felett, de csak olyan szolgálatot kívánhatott
tőle, ami összeegyeztethető volt a szabad ember méltóságával és a király iránti köteles tiszte-
lettel. A vazallus tisztelettel (reverentia) tartozott urának, amely bizonyos külső gesztusokban
is kifejezésre jutott. Lovászi szolgálatot teljesített, például: a kengyelnél fogva tartotta ura
lovát, amikor nyeregbe szállt, vagy vezette a lovát (ezt a szolgálatot kívánták a pápák a császá-
roktól), ünnepélyes alkalmakkor díszkíséretet adott. A hűbéri kapcsolat mindkét fél számára
kötelezettségekkel járt.
A hűbéres kötelezettségeit Fulbert, Chartres püspöke, V. Vilmoshoz, Aquitánia hercegéhez
1020-ban írott levelében így foglalja össze: „Annak, aki urának hűséget esküszik, a követke-
ző hat dolgot kell mindig emlékezetben tartania: sértetlenség, megbízhatóság, becsületesség,
hasznosság, könnyedség, lehetőség. Sértetlenség (incolume), hogy ura testében kár ne essék.
Megbízhatóság (tutum), azaz, hogy a rábízott titokkal vagy azokkal az intézkedésekkel kap-
2. A hűbéri társadalom ■ 237
csolatban, amelyek ura bizton-

ságát szolgálják, hiba ne legyen.
Becsületesség (honestum), hogy
az igazságszolgáltatás terén vagy
más ügyekben, melyek becsületét
érintik, kára ne essék. Hasznosság
(utile), hogy birtokain kár ne érje.
Könnyedség vagy lehetőség (facile
vel possibile), azaz, hogy az a jó
dolog, amit ura könnyen megte-
hetne, őmiatta ne legyen nehézzé,
sem az, amit meg lehet tenni, ne
váljék lehetetlenné. Méltányos le-
gyen, hogy az, aki a hűbéres, eze-
ket az ártó dolgokat elkerülje, de
ezért még nem érdemelné meg a
hűbérbirtokot (casamentum): mert A hűbéri kapcsolatot megteremtő homagium
nem elegendő a rossztól tartózkod- (miniatúra, 13. század)
ni, ha nem teszünk jót is. Fontos te-
hát, hogy a hat fent említett dologban híven álljon ura rendelkezésére tanáccsal és segítséggel
(consilium et auxilium), ha a hűbérbirtokhoz (beneficium) méltónak akar látszani, s teljesíteni
akarja a hűséget, amelyre esküt tett. A hűbérúr pedig szintén tartozik mindezeket megtenni
(in his omnibus vicem redder debet) hűbéresével szemben. Mert ha valaki ezt nem teszi, joggal
tekintik hűtlennek és esküszegőnek”.
A hűbéres elsősorban hűséggel (fidelitas) tartozik urának, másrészt bizonyos szolgálatok-
kal. A hűségnek elsődlegesen negatív jellege volt: tartózkodni kellett minden olyan cseleke-
dettől, ami árthat a hűbérúrnak. A szolgálatokat két szóban lehet összefoglalni: „auxilium et
consilium”, azaz segítség és tanácsadás.
Az auxilium elsősorban lovas katonai szolgálatot (militare servitium) jelentett. A hűbéres
köteles volt teljes felszereléséről gondoskodni, kivéve a jelentéktelen hűbérbirtokkal rendelke-
ző kishűbéreseket (vavassores), akik csak a legfontosabb fegyverekkel kellett, hogy rendelkez-
zenek. Egyes vazallusok csak a maguk személyében teljesítettek szolgálatot, mások egy meg-
határozott számú lovag, a saját hűbéreseik kíséretében érkeztek szolgálatba. Flandria grófja
például a 12. században csak 20 lovaggal csatlakozott a francia király seregéhez, az angol ki-
rályt azonban ezer lovassal kellett megsegítenie Angliában és Normandiában, s 500 lovaggal
Franciaország más területein. Angliában, ahol a király ellenőrzése alatt tartotta az egész hűbéri
rendszert, a hűbérúr csak a király szolgálatában hívhatta fegyverbe vazallusait.
A fegyveres szolgálat lehetett szabályszerű hadi vállalkozás (expeditio, hostis), vagy egysze-
rű lovas kíséret (equitatio, cavalcata). Németországban a korona vazallusai kötelesek voltak a
királyt Rómába, a császárrá koronázásra elkísérni (Römerzug: ’római út’). A fegyveres szolgálat
egy formája volt az őrszolgálat (stagium, custodia) a hűbérúr várában. A vazallus gyakran köte-
les volt a saját várát is a hűbérúr rendelkezésére bocsátani. A hűbéresek igyekeztek a szolgálat
időtartamát korlátozni. A 11. század második felétől Franciaországban általánossá vált, hogy
a hűbéres csak bizonyos számú napot, általában negyvenet, köteles szolgálni, és ha a hűbérúr
ennél többre tart igényt, zsoldot kell fizetnie.
A lovas katonai szolgálaton kívül még más formái is voltak az auxiliumnak, például: a
hűbérúr birtokának kezelése, hírvivői szolgálat, különféle udvari feladatok ellátása. Az újon-
nan felszentelt párizsi püspököt például főhűbéreseinek kellett a vállukon bevinni a székes-
egyházba. Németországban az ilyen szolgálatokat a 12. században a hűbéri kötelékbe felvett
ministerialisok látták el. A katonai szolgálatot bizonyos esetekben meg lehetett váltani pénzfi-
zetéssel (scutagium: ’pajzspénz’). Angliában már korán megengedték a megváltást, kezdetben
csak a hűbéri hierarchia alsó fokán lévők, később már a közvetlen koronahűbéresek számára
is. Ebből a pénzből zsoldoshadsereget lehetett felállítani, amely sokkal használhatóbb volt az
uralkodó számára, mint egy hűbéres sereg. A 13. században Franciaországban is elterjedt a
katonai szolgálat pénzen való megváltása.
Az auxilium másik formája volt a pénzbeli segítség, mégpedig általában négy alkalommal:
ha a hűbérúr fogságba esett, s váltságdíjat kellett érte fizetni; ha legidősebb fiát lovaggá avatták;
ha legidősebb leánya férjhez ment; s ha a hűbérúr a Szentföldre indult.
A vazallus köteles volt tanácsadással (consilium) is segíteni hűbérurát. Ez abban állott,
hogy el kellett mennie a hűbérúr udvarába (curtis, curia), ha az hívta, s bizonyos ideig ott
kellett tartózkodnia. Vagyis „udvarolnia” kellett a hűbérúrnak. A hűbérúr néha összehívta
a vazallusok tanácsát, hogy megbeszélje velük különféle ügyeit. Fontos gazdasági, politikai,
de még családi kérdésekben sem dönthetett a vazallusok véleményének, tanácsának kiké-
rése nélkül. Mivel a hűbérurak általában egy terület felett bannumot gyakoroltak, a vazal-
lusoknak segíteni kellett őket közigazgatási és bírói feladataik ellátásában. A bíráskodás a
hűbérúr által e célra összehívott gyűlésen a vazallusnak elengedhetetlen kötelessége volt,
de a hűbérúr sem vonhatta ki magát azon kötelezettség alól, hogy vazallusai felszólítására a
törvényszéket összehívja.
A hűbéri kapcsolat a hűbérúr számára is jelentett kötelezettségvállalást. Egyrészt hűséget,
azaz ő sem tehetett semmit a másik fél ellenére, másrészt védelmet (protectio, defensio) és ellá-
tást tartozott nyújtani vazallusának. A bíróság előtt is ki kellett állnia érte, s ellenséges támadás
esetén fegyveres segítséget kellett nyújtania. Egyébként minden téren ugyanolyan segítséggel
és tanácsadással tartozott hűbéreseinek, mint ők neki.
A hűbérúr kötelezettségei közé tartozott gondoskodni hűbérese megélhetéséről. Vagy saját
udvarában biztosított számára ellátást (ezek voltak a baccalarii, vagy Angliában a household
knights), vagy birtokot adományozott neki. A birtok nélküliek száma az idők folyamán egyre
csökkent; a 11. század óta szabállyá vált, hogy a hűbéresnek birtokot kell kapnia. Rendszerint
az történt, hogy a leendő vazallus már igen fiatalon, apródként bekerült a hűbérúr udvarába,
ott nevelkedett, ott tanulta ki a lovagi „szakmát”. Lovaggá avatása után még egy ideig a hű-
bérúr környezetében tartózkodott, majd idővel, rendszerint akkor, midőn megházasodott,
hűbérbirtokot kapott.
A vazallusnak eredetileg nem volt joga a hűbéri szerződést egyoldalúan felbontani, legfel-
jebb csak akkor, ha a hűbérúr visszaélt hatalmával. A 11. század végétől Franciaországban és
Lotaringiában lehetséges volt, hogy egy vazallus felbontsa a szerződést, feltéve, ha döntését
ünnepélyesen bejelentette és lemondott a hűbérbirtokról. Ez volt a diffidatio, diffiduciatio ak-
tusa. Erre került sor akkor is, ha egyik fél nem teljesítette kötelezettségeit. Ha a vazallus esett
a hűtlenség vétkébe, akkor elvették tőle a hűbérbirtokot. A birtok visszavétele (commissum)
nem ment mindig simán, ezért a leggyakrabban csak egy időre foglalták le a birtokot (saisa,
saisimentum). A hűbérúr szerződésszegése is birtokhoz kapcsolódó szankciót vont maga után.
Ezután nem ő, hanem saját hűbérura számított a birtok adományozójának. Ha nem állt fe-
lette hűbérúr, akkor minden további nélkül a vazallus tulajdonába került a birtok. A hűbéri
kapcsolat felmondása is meghatározott formák között történt: ez volt az exfestucatio, azaz egy
szalmaszál, vagy pálca (festuca), vagy egyéb jelképes tárgy elhajítása.
Még a 9. században Franciaországban kialakult az a szokás, hogy egy vazallus több hűbér-
úrnak is tett homagiumot. A 11–12. században más országokban is általánossá vált, hogy egy
vazallusnak több hűbérura volt, néha 10–20 is. Ilyenkor nem volt könnyű eldönteni, hogy a
hűbéres melyiküknek tartozik hűséggel. Kezdetben az számított első hűbérúrnak, akitől a va-
zallus a legnagyobb hűbérbirtokot kapta. A 11. században kialakult a ligantia (francia ligesse)
intézménye. Ez azt jelentette, hogy egyik homagium a sok közül jogilag erősebb volt a többinél,
s a vazallus (homo ligius) annak a hűbérúrnak (dominus ligius, seigneur lige) tartozott teljes hű-
séggel és szolgálattal, akinek ilyen hominium ligiumot tett. Idővel ez is inflálódott, s előfordult,
hogy egy vazallusnak több dominus ligiusa volt. Franciaországban a 13. században homagium
ligiumot csak a királynak lehetett tenni, s ugyanígy volt ez Angliában is. Németországban vi-
szont Barbarossa Frigyes nem tudta ezt keresztülvinni. A többszörös homagium mögött az a
törekvés állt, hogy a vazallus minél több hűbérbirtokhoz jusson.
A hűbérbirtokot a hűbérúr ingyenesen bocsátotta a vazallus rendelkezésére azért, hogy
ezáltal létfenntartását biztosítsa, s lehetővé tegye a hűbéri kötelezettségek teljesítését. A szol-
gálat feltételével adott, nem örökölhető hűbérbirtokot a kezdetben beneficiumnak nevezték,
s ez a szó Németországban a 12. századig használatban maradt. A 10. századtól kezdve egyre
inkább elterjedt a germán eredetű feudum vagy feodum szó (feum, fevum, feu, feo, fee formá-
ban is szerepel). A szó eredetére vonatkozóan többféle magyarázat született. Az egyik szerint
a germán fëhu: ’marha, jószág’ (ld. németül Vieh) és az ôd: ’birtok’ összekapcsolódásából szü-
letett (*fehu-ôd). Valószínűbb azonban, hogy a szintén germán feohu, faihu szóból származik,
amely az első rúnát jelölte (mint a görögben az alfa) és az ajándékozás, a személyes elkötele-
ződés szimbóluma volt. Ezt a rúnát vésték olyan értékes tárgyakra, például bronz vagy ezüst
melltűkre, övcsatokra, amelyeket ajándékul adtak valakinek. Az ásatásoknál előkerültek ilyen
tárgyak ilyen feliratokkal: „Hariberga adja Liubonak, szeretettel”, vagy „Boso írta a rúnákat
neked, Diotha”. Ez több volt, mint egyszerű ajándék, személyes kapcsolatot, hűséget fejezett
ki, s a másikat is erre kötelezte. Nemcsak szerelmesek adtak ilyet egymásnak, hanem a har-
cosok közötti barátságot, a nemzetségek között létrejött békét is ilyen ajándékok cseréjével
pecsételték meg. A feoh-ôd>feudum tehát olyan birtokadományt jelent, amely hűségre, vi-
szonzásra kötelez.
Mivel a hűbéresek lovagok voltak, ezért igen gyakran a feudum militis kifejezéssel jelölték
a hűbérbirtokot. A beneficium szóval azonos értelemben használták, annak népies változata
volt, amint egy korabeli oklevélben olvashatjuk: „beneficium, quod vulgo dicitur feodum”. A hű-
bér megjelölésére még más kifejezéseket is használtak, így például: casamentum, tenementum,
tenura, liberum tenementum. A feudumba való beiktatás volt az investitura. Ez egy pálca, jogar,
lándzsa, zászló, gyűrű, vagy valamilyen egyéb jelképes tárgy átadásával történt, általában a
homagium szertartása után.
Bár a hűbéri kapcsolat dologi eleme leggyakrabban a földbirtok volt, de emellett más ob-
jektumokat (például várat), vagy jövedelmi forrást (hivatalt, vámot, vásárjogot, pénzverési jo-
got, vagy évjáradékot) is adhattak feudumként. Különösen a késő középkorban vált gyakorivá
jövedelmek és járadékok hűbérként való adományozása. Ez volt a „kamarai hűbér” (feodum
de bursa). Példa erre egy 1087-ben létrejött szerződés Saint-Bertin apátja és a kolostor in-
tézője, Gerboldo, valamint annak testvére, Arnulf között: „miután hűbéreseim lettek, az év
meghatározott időpontjában, azaz Mihály-napkor 2 ezüstöt kapnak feudumként”. A kamarai

hűbér fizetése sehol nem vált olyan rendszeres gyakorlattá, mint Angliában. Az egyik legré-
gebbi példa erre az az 1101-ből származó szerződés, amely szerint I. Henrik II. Robertnek,
Flandria grófjának évi 500 fontot köteles fizetni hűbér címén. Ilyen eszközök felhasználásával,
főleg a 12. és 13. században, az Angol Királyságnak sikerült meglehetősen sok francia és né-
met fejedelmet és más nagyurat hűbéresévé tennie. A kamarai hűbér több formában létezett.
A hűbéres kaphatott egy bizonyos pénzösszeget, amivel ő maga vásárolt javakat vagy jogot
valamire, és ez biztosította megélhetését. A hűbér lehetett egy pontosan megállapított összeg,
jövedelem is, például évi járadék. Laikusok gyakran kaptak feudumként templomokat, kolos-
torokat, kápolnákat, vagy egyéb egyházi jövedelemforrásokat, például egyházi tizedet. Mind
Franciaországban, mind Németországban a különböző területi fejedelmek, hercegek, grófok,
őrgrófok, birodalmi püspökök hatalmukat is hűbérként gyakorolták.
A 12. század második felében Barbarossa Frigyes megpróbálta az államot hűbérjogi ala-
pon újjászervezni, és ettől kezdve az új birodalmi fejedelmeknek, a püspökök és apátok nagy
részének, a hercegeknek, a legtöbb őrgrófnak és néhány grófnak a „hatalma” a király kezéből
származó hűbérnek számított. Ezen magas méltóságok mellett számtalan hivatal és jog volt hű-
bérként adható. A várnagyok, ispánok, bírák hivatalai is mind hűbérként szolgáltak. Igaz, hogy
maga a hűbér ezekben az esetekben nem egy bizonyos földterület volt, de általában ezekkel a
jogokkal, hivatalokkal mégis járt egy-egy kisebb birtok.
A hűbér egy másik fajtája volt a honor; ebben az esetben a hűbéres valamilyen tisztséget,
közhivatalt kapott. Angliában a honor a 12–13. században egészen sajátos értelmet nyert. Több
olyan hűbér együttesét jelentette, amelyek egy báró birtokában voltak, és ennek alapján birto-
kosa köteles volt jelentős katonai segítséget nyújtani az uralkodónak.
A privilegizált hűbér sajátos formája volt a szabad hűbér. Az a vazallus, aki ilyennel rendel-
kezett, nem volt másra kötelezve, mint arra, hogy hűségét megtartsa, és ha a hűbérhez vár is
tartozott, akkor azt szükség esetén ura rendelkezésére bocsássa.
A feodum loricae az után a hosszú páncéling után kapta nevét, amely a lovag felszerelé-
sének lényeges részét képezte. A hűbérnek ez a fajtája Franciaország területén, elsősorban
Normandiában fordult elő. A fegyveres szolgálatról történt megállapodás alapján a vazallust
kötelezhették hűbérura várában végzendő őrszolgálatra is. Ez volt a várhűbér (beneficium
castrense vagy beneficium castellanum.)
A feodum vavassoris vagy terra vavassoris a vavassor hűbérét jelölte. A vavassor vagy
valvassor (vassus vassorum) kezdetben kishűbérest, később általában alacsonyabb társadalmi
rangú hűbérest jelentett, olyan lovagot, akinek már nem volt vazallusa, tehát a hűbéri hierar-
chia legalsó szintjén állt. Észak-Itáliában a korona alhűbéreseit nevezték így, Franciaország
nagy részében pedig azt a vazallust, akinek a katonai szolgálathoz nem kellett teljes felszere-
lést kiállítania.
Néhány hűbértípus különlegessége keletkezésének körülményeiből fakadt. Ilyen a feu-
dum oblatum, amely a 9–10. században nagy számban fordul elő. Ez a fajta hűbér többnyire
úgy jött létre, hogy egy allodium tulajdonosa birtokát ünnepélyes keretek között másnak
adta át. Ezután a szokott szertartás szerint annak hűbérese lett és így jogosulttá vált hűbér
szerzésére.
A záloghűbér dologi biztosítékként szolgáló hűbért jelentett. Főleg a középkor utolsó szá-
zadaiban volt gyakori, hogy egy adós bizonyos birtokokkal vagy egyéb jövedelemforrásokkal
elégítette ki hitelezőit, így azok kezébe mozdíthatatlan és jövedelmező zálog került. Zálog-
hűbérként vagy allodiumot adományoztak vagy egy olyan értéket adtak tovább, amit az adós
maga is hűbérként birtokolt. Ebben az esetben szükséges volt a hűbérúr hozzájárulását is
megszerezni.
Amint a hűbéri kapcsolat is csak a felek életében volt érvényes, úgy a hűbérbirtok át-
engedése is csak a vazallus életére szólt, s utódaira nem volt átörökíthető. Ennek ellenére a
9. században Franciaországban és Itáliában már egyenes férfiágon öröklődött a hűbér, s ezekben
az országokban a 11. század végére már általánossá vált a feudum öröklése. Németországban
ez a fejlődés lassabban ment végbe. A 11. század elején a feudum örökölhetősége még koránt-
sem volt olyan elterjedt, mint Franciaországban, főleg nem az alacsonyabb rangú hűbéresek
körében. II. Konrád a kishűbéresek (valvassores) nyomására 1037-ben Észak-Itáliában olyan
rendeletet hozott (Constitutio de feudis), amely törvényesítette az egyenes ági örökösödést,
és ez a korona vazallusaira is érvényes volt. Németországban is hasonló szabályozást vezetett
be, amely biztosítékot adott arra, hogy az elhunyt hűbéresek birtokait utódaik kapják meg, és
ne kerüljenek idegen kézbe. Ennek ellenére Németországban még a 12. és a 13. században is
számos olyan hűbér akadt, amely nem volt örökölhető. A 12. század második feléig a mellékági
örökösödés is kivételt jelentett.
Mivel a hűbérért cserébe a vazallus bizonyos szolgálatot végzett, a vazallus halálakor az
adományozás érvénytelenné vált. Ilyen esetben meg kellett ismételni mind a homagiumot és a
hűségesküt, mind az invesztitúrát. A valóságban ez úgy zajlott, hogy az örökös birtokba vette
az örökségül hátrahagyott hűbért és kéréssel fordult a hűbérúrhoz, hogy elődje nyomába lép-
hessen. Ezt bizonyos határidőn belül kellett megtennie, amely területenként változó volt (több-
nyire 40 nap). A hűbérúr nem tagadhatta meg a hűbér átadását az örökösnek, de beleegyezését
meg kellett fizetni (relevium). A 12. és 13. században jelentősebb birtokok esetén hatalmas
összegeket kellett fizetniük azoknak az örökösöknek, akik nem egyenesági leszármazottak vol-
tak. Így például 1212-ben Portugál Ferrand 50 000 fontot fizetett, hogy hozzájusson Flandri-
ához, és engedélyt kapjon az örökösnővel, Johannával kötendő házasságra. A relevium francia
területen a hűbérből származó egy évi jövedelemnek felelt meg. 1192-ben Baudoin flandriai
gróf 5000 márka ezüstöt fizetett Fülöp Ágostnak pro relevio. Németországban az örökségért
fizetett díj kevésbé volt elterjedt, mint Franciaországban és Angliában, ahol elsősorban a kirá-
lyok számára fontos bevételi forrást jelentett.
A hűbérbirtokot elvileg nem lehetett felosztani, ezért csak egy fiú örökölhette. Kívánatos
volt, hogy az örökösök, akik azonos igényeket próbáltak érvényesíteni, megegyezzenek a le-
gitim utód személyében. Csaknem mindenhol kialakult egy bizonyos szokás, amely véget ve-
tett a hűbérúr önkényes választásának, és ez többnyire a primogenitura volt. Angliában ezt
törvényerőre is emelték. Az oszthatatlanság törvénye mégsem maradhatott érintetlen. Minél
inkább saját tulajdonaként tekintett hűbérére a vazallus, annál erősebb volt az a kívánsága,
hogy ez a birtoka is hasonló legyen saját tulajdonú birtokához (allodium), tehát halála után
valamennyi gyermeke részesüljön az örökségből. Különböző megoldásokkal próbálkoztak.
Észak-Franciaországban sikerrel alkalmazták a paragiumot, amely szerint a hűbérbirtokot a
fiútestvérek között felosztották, de a hűbérúr szempontjából osztatlan maradt. A testvérek a
legidősebbtől kapták az örökség egy részét, azzal a feltétellel, hogy segítik vazallusi kötele-
zettségeinek teljesítésében. Németországban nem osztották fel a hűbért, hanem az örökösök
közösen birtokolták. Homagiumot is közösen tettek.
Ha az örökös kiskorú volt, gyámot jelöltek ki mellé, rendszerint rokonát, vagy pedig a hű-
bérúr ideiglenesen visszavette a birtokot addig, amíg az örökös el nem érte a nagykorúságot.
A gyám élvezte a birtok jövedelmét, de gondoskodnia kellett az örökös neveltetéséről. A nőket

eleinte kizárták az öröklésből, de végül erre is találtak megoldást. Az örökösnő helyett egy –
rendszerint a hűbérúr által kijelölt – férfi látta el a hűbéri kötelezettségeket. Férjes asszonyok
esetében ez természetesen a férjük volt. Arra is volt azonban példa, hogy asszonyok kormá-
nyozták a hűbért, elnököltek a hűbéri törvényszék ülésein, sőt még hadba is mentek.
A vazallus továbbadhatta a hűbérbirtokot, illetve annak egy részét másoknak, a saját hű-
béreseinek. Sőt idővel adni-venni is lehetett feudumot, de csak a hűbérúr egyetértésével és
közreműködésével. Ilyen esetben a hűbér értékének egyötödét kellett a hűbérúrnak fizetni.
A hűbérbirtok felett kettős tulajdonjog érvényesült: a hűbérúré és a vazallusé. Az előbbié
volt az elsődleges tulajdonjog (dominium directum, ius eminens), az utóbbié a használati, ha-
szonélvezeti jog (dominium utile, ius utendi et fruendi). A hűbéri lánc esetén e jogok bonyolult
szövevénye alakult ki. Lényeg az, hogy sem a hűbérúr, sem a vazallus nem rendelkezhetett
szabadon a birtokkal, kötötte őt a másik fél joga. Sőt, ha hozzávesszük, hogy minden hűbér-
birtok egy kisebb vagy nagyobb földesuraság volt, ahol függő parasztok művelték a földet,
akiknek szintén szilárd joguk volt telkük (mansus) birtoklásához, akkor egyetérthetünk Marc
Bloch-kal abban, hogy „a feudális korban a tulajdon szó meg van fosztva minden jelentésétől.”
A fejlődés során a hűbérúr tulajdonjoga (proprietas) egyre gyengült, a vazallus használati és
rendelkezési joga pedig erősödött. A hűbéri viszony eredetileg személyes hűségkapcsolat volt,
de egyre inkább eldologiasodott, s a feudum vált lényeges elemévé: ezért tettek homagiumot,
ennek fejében teljesítették a kötelezettségeket.
Már utaltunk arra, hogy a hűbéri viszony a nemzetközi kapcsolatoknak is megszokott
formája volt a 8. századtól kezdve. Amint Franciaországban a 11. és 12. században nem egy-
szer előfordult, hogy a király egy birtok vagy egy bizonyos terület feletti bíráskodási jogok
után saját koronavazallusának hűbérese volt, úgy az sem volt ritkaság, hogy az egyik ural-
kodó a másiknak tett homagiumot. Ez legtöbb esetben olyankor fordult elő, ha hűbérura
országában birtokai voltak. Legtipikusabb esete ennek az angol és a francia királyok hűbéri
kapcsolata abban az időben, midőn a normann, majd a Plantagenet-dinasztia ült az angol
trónon. De a 11. századi császárok is ilyen formában próbálták érvényesíteni hegemóniá-
jukat Lengyeloszág és Magyarország felett. Igen gyakori volt az is, hogy egy-egy uralkodó
a pápának ajánlotta fel országát hűbérként. Ez természetesen jelképes aktus volt, amelyre
olyan esetben került sor, ha az illetőnek szüksége volt a pápai tekintély támogatására. Egyes
középkori pápák, mint VII. Gergely és III. Ince, igyekeztek minden királyságot hűbéresük-
ké tenni. A pápai hűbéruraság volt a legjobb módja, hogy egy tényleges uralmat legitimmé
tegyenek. Legtipikusabb esete ennek a normannok dél-itáliai uralma: a normann hercegek a
pápa hűbéresei voltak, s ez lehetővé tette számukra, hogy egy alkalmas pillanatban a királyi
méltóságot is elnyerjék.
A hűbéri viszony és a feudum körül gazdag szokásjogrendszer alakult ki, amelyet a
12. századtól írásban is rögzítettek. A hűbérjog fejlődése Európa különböző országaiban lénye-
gesen eltért egymástól. Franciaországban és Angliában a 12. században az uralkodók ügyesen
ki tudták használni a hűbérjogot hatalmuk erősítésére és kiterjesztésére. Németországban ez
nem sikerült. A hűbériség egyébként jelentős hatást gyakorolt a sajátos európai politikai intéz-
mények, a politikai gondolkodás és a hatalomgyakorlás módszereinek fejlődésére. A hűbéri
kapcsolat kölcsönös kötelezettségekkel járt, s ha bármelyik fél megszegte ezeket, a kapcsolatot
fel lehetett mondani. Az uralkodó is része volt a hűbéri rendszernek, így ez az elv vele szemben
is érvényesült. Amiként az is, hogy a hűbérúrnak minden fontos döntése előtt ki kell kérnie a
vazallusok tanácsát, s nem dönthet az ő véleményük ellenére. A consilium hűbéri kötelezettsé-

gének fontos szerepe volt a francia parlamentek (legfelső és tartományi bíróságok), valamint a
rendi képviseleti intézmények kialakulásában. Számos politológus joggal hangsúlyozza, hogy
Európa modern politikai intézményei, elsősorban a képviseleti demokrácia, nem jöhettek vol-
na létre a hűbériség mint előzmény nélkül.
A hűbéri rituálé bizonyos maradványai szinte napjainkig továbbélnek: a középkori ember
minden személyes kapcsolatot a hűbéri viszony módjára fogott fel. Így Istenhez is úgy fordult,
mint hűbérurához, akinek hűséget fogad, de akitől védelmet, segítséget is vár. A gesztus is
ugyanaz: a keresztény ember máig a homagium gesztusával, összekulcsolt kezekkel imádkozik
Istenhez. Midőn a 11–12. századi hercegi és grófi várakban kialakul egy kifinomultabb visel-
kedési normákkal szabályozott udvari kultúra, amelyben már nem illik az asszonyokat verni,
a lovagok a hűbérúrnak kijáró tiszteletadással veszik körül a nőket: ezentúl nemcsak a hűbér-
úrnak jár homagium, hanem asszonyának is, a lovag nemcsak a seniornak „udvarol”, hanem
szíve hölgyének is, s ha arra kerül a sor, akkor térden állva vallja meg szerelmét. A hűbériség
eltűnt a történelem süllyesztőjében, de mentalitásának bizonyos elemei, egyes gesztusai máig
részei az európai civilizációnak.
A hűbéri intézményrendszer és jog nem egyformán terjedt el a középkori Európában,
nem egyforma intenzitással hatotta át az egyes társadalmakat. Szülőhazája a Frank Birodalom
szíve, a Rajna és a Loire közötti terület volt. Innen a Karoling-uralom vitte Észak-Itáliába,
és a Rajnától keletre eső német vidékekre, Hódító Vilmos normannjai pedig Angliába. Dél-
Franciaország bizonyos vidékein és az Ibériai-félsziget északi részén csak a 12. században
terjedt el igazán. A német hűbériség megkésett és lassú fejlődésére már utaltunk. Igaza van
Marc Blochnak, midőn azt írja, hogy a hűbériség „a Rajnán túli német földön, különösen
északon, sohasem hatotta át oly mélyen a társadalom szervezetét, mint az ősi frank területe-
ken”. A Német-római Császárságtól keletre pedig egyáltalán nem jutott el a hűbériség a maga
klasszikus formájában.
Az állam „privatizációja” alatt voltaképpen azt értjük, hogy midőn a közhatalom felbom-
lott, akkor a hűbéri szervezet vette át annak funkcióit. Ekkor beszélhetünk jogosan feudaliz-
musról: hiszen e rendszer központi eleme a feudum, a hűbérbirtok, amelyben összekapcsoló-
dik a hűbéri és a földesúri szervezet, vagyis a föld és az azt művelő emberek feletti hatalom.
Ez a rendszer a 9. és a 12. század között vált uralkodóvá. A hűbériség a korai középkor utolsó
századaiban alakult ki, de virágkorát a középkor középső szakaszában, a 11–13. században élte,
utána pedig – a földesúri szervezettel együtt – átalakult, felbomlott.
Henri Pirenne így jellemzi a „feudalizmust”: „A feudális rendszer nem egyéb, mint a köz-
hatalom felaprózódása e hatalom közegei között, akik annak következtében, hogy a földnek
egy-egy részét birtokolják, függetlenekké válnak, és a reájuk ruházott hatáskört családi birto-
kuk egy részének tekintik. Mindent összevéve, a feudalizmus megjelenése Nyugat-Európában
a 9. század folyamán nem egyéb, mint annak a ténynek visszahatása a politikai rendben, hogy a
társadalom visszatért egy tisztán mezőgazdasági civilizációba, ahol a föld a megélhetés egyetlen
forrása és a gazdagság egyedüli feltétele [...] Gazdasági szempontból e civilizáció legszembeöt-
lőbb és legjellegzetesebb jelensége a nagybirtok [...] Azt a politikai rendszert, amely Európában
a Karolingok eltűnése után uralkodott, feudálisnak szokás nevezni. Ez az elnevezés a francia
forradalomra megy vissza. A francia forradalom a feudalizmus terhére írta különbségtétel nél-
kül mindazokat a jogokat, kiváltságokat, szokásokat és hagyományokat, amelyek a modern
állam alkotmányával és a modern társadalom felépítésével ellentétben álltak. Ha azonban ezt a
szót pontosan akarjuk értelmezni, feudalizmus és feudális rendszer alatt csak azokat a jogi vo-
natkozásokat érthetjük, amelyek a hűbérből vagy a hűbérúr és a vazallus közötti kapcsolatból
adódnak. Visszaélünk a nyelvvel, ha a szó tartalmi jelentését oly szélesre kiterjesztjük, hogy a
feudalizmus és a feudális rendszer fogalmakba egy egész politikai rendet beleértünk, amelyben
a feudális elem ténylegesen csak egy másodlagos tényezőt alkotott”.
II.
NYUGAT-EURÓPA „FORRADALMAI”
A történetírásban az utóbbi évtizedekben szinte már divattá vált minden téren forradalom-
ról beszélni a 10–13. századi Európában. Ebben a fejezetben három forradalomról lesz
szó: a demográfiai forradalomról, a mezőgazdasági forradalomról és a műszaki forradalomról.
1. A demográfiai forradalom
A történeti demográfusok becslései szerint 1000 és 1300 között Európa lakossága megkét-
szereződött (lásd az Első rész VIII/1. fejezetben közölt táblázatokat!) Különösen nagyarányú
volt a népességnövekedés Nyugat- és Közép-Európában, ahol három évszázad alatt csaknem
megháromszorozódott a lakosság száma. Ebben az időszakban az európai népesség jóval gyor-
sabb ütemben növekedett, mint a világ többi részének lakossága, ennek következtében Európa
részesedése a világ népességében 12%-ról 17%-ra emelkedett. A 13. század végén Európa né-
pessége 75 és 80 millió közé tehető, az 1000 körüli 30–38 millióval szemben. Ennél gyorsabb
ütemű népességfejlődéssel csak a 19–20. században találkozunk, az ipari forradalmat követő
„demográfiai átmenet” idején.
A lakosság abszolút számát pontosan megállapítani természetesen nem tudjuk, mert a kö-
zépkorban még nem voltak a mai értelemben vett népszámlálások. A népességet csak becsül-
ni lehet olyan birtok- és adóösszeírások alapján, amelyek csak a lakosság egy részére terjedtek
ki, s csak az adózó vagy szolgáltató háztartások számát adják meg. Ahhoz, hogy ezekből a
teljes népességre következtethessünk, meg kell becsülnünk, hogy a népességnek mekkora ré-
sze maradt ki az összeírásból, s mekkora volt a háztartások átlagos létszáma. A becslések ezért
meglehetősen tág határok között ingadoznak. Angliában például két ilyen országos szintű
összeírás áll rendelkezésünkre: az Utolsó Ítélet Könyve (Domesday Book) 1086-ból és a Poll
Tax jegyzékek 1377-ből. Az előbbi alapján a lakosságot a 11. század végén minimálisan 1 és
1/4 millióra, maximálisan 2–3 millióra lehet becsülni, míg az utóbbi alapján a 14. század első
felében (a nagy pestisjárvány előtt) elért népességi csúcs minimálisan 3,7 millió lehetett, de
elérhette akár a 6–8 milliót is. Az angol történészek és demográfusok nagy többsége mindkét
esetben az alacsonyabb értéket látja valószínűbbnek. Ha az abszolút népességszámot pon-
tosan nem is tudjuk megállapítani, annyi ezekből az adatokból kétségtelenül kitűnik, hogy
Anglia népessége két és fél évszázad alatt kb. megháromszorozódott. Hasonló ütemben növe-
kedett Franciaország lakossága is.
A népesség gyorsuló növekedésére, a demográfiai nyomás fokozódására, sőt bizonyos
területeken viszonylagos túlnépesedésre utalnak a 11–13. század nagy népmozgásai: a pa-
246 ■ II. Nyugat-Európa forradalmai
raszti telepítések, a keresztes hadjáratok, a hispániai reconquista. II. Orbán pápa egyértel-
műen utalt erre az első keresztes hadjáratot meghirdető beszédében 1095-ben: „Semmi se
tartson vissza benneteket, sem vagyon, sem család. Országaitok minden oldalról körül van-
nak zárva, magas hegyek veszik körül őket távol a tengerektől, és túl szűkek egy ilyen nagy
lakosság számára”. Különösen a kishűbéresek nem tudtak mit kezdeni a fiatalabb fiaikkal,
mert a hűbérbirtok csak a legidősebbre szállhatott. E fiatalabb fiúk közül kerültek ki az ún.
„kóbor lovagok”, akik seniort keresve járták az országot, ők kísérték Vilmos herceget Anglia
meghódítására, ők alkották az első keresztes hadjárat katonáinak zömét, s ők voltak azok a
normann kalandorok, akik meghódították Dél-Itáliát. Ez utóbbi történet valóban egyértel-
műen utal a demográfiai robbanásra. Míg Georges Duby vizsgálatai szerint a 8–10. század-
ban a nemesi családok zöme a 3. generációban kihalt, addig a 11. században egy közepes
normandiai lovagnak, Hauteville-i Tankrédnak 12 felnőtt fia volt, akik egymás után mentek
Dél-Itáliába, s ők (többek között Guiscard Róbert) hozták ott létre a normann hercegsége-
ket, majd a Szicíliai Királyságot.
1300 körül a népsűrűség Itáliában, Flandriában, Franciaország északnyugati részén és a
Rajna vidéken meghaladta a 30 fő/km2-t, sőt néhol a 40-et is. A francia történészek kedvenc
szavajárása szerint Nyugat-Európában „bekövetkezett a teli világ (le monde plein) állapota”,
vagyis a népsűrűség elérte azt a kritikus értéket, amely az adott mezőgazdasági technika mel-
lett még megfelelő életszínvonalon eltartható volt. Franciaország lakossága (a korabeli te-
rületen) 4–5 millióról 13–15 millióra, Itáliáé 5 millióról 10-re nőtt 1000 és 1300 között. A
nyugat-európai népesség növekedésének értékelésekor figyelembe kell vennünk azt is, hogy
a természetes szaporulat nagyobb volt a ténylegesnél, mert korszakunkban a népfelesleg elég
jelentős méretű elvándorlása figyelhető meg a nyugati területekről. A német népesség nagy
számban települt át keleti területekre, Franciaországból pedig az ibériai reconquistát követő
újratelepítés vont el népességet.
Mint már korábban utaltunk arra, a népességnövekedés minden jel szerint már az ezred-
forduló előtt, a 8. század második felében kezdetét vette. Ez elsősorban annak volt köszön-
hető, hogy a pestis, amely 541-től folyamatosan pusztította Európa lakosságát, a 8. század
végén minden emberi beavatkozás nélkül (a korabeli orvoslás nem állt azon a szinten, hogy
a pestis ellen bármit tehetett volna, a pestis kórokozóját csak a 19. század végén fedezték fel)
megszűnt. 767 után nincs olyan adat a forrásokban, amely egyértelműen pestisre utalna. A
10. század közepén megszűntek – mint népességcsökkentő tényező – a külső támadások
is. Mindezen összetevők együttesen kétségkívül hozzájárultak az átlagos halandósági ráta
csökkenéséhez.
Korabeli adatokból és mai hasonló agrárjellegű társadalmakból vett analógiák alapján fel-
tételezhető, hogy a nyers születési arányszám 40–45 ezrelék körül mozgott (vagyis ezer lakosra
egy évben 40-45 születés jutott). A születési arány emelkedéséhez az egyház által előírt házas-
sági viselkedési szabályok enyhítése hozzájárulhatott. A halálozási ráta ennél valamivel alacso-
nyabb lehetett, s ritkábban adódtak halálozási többletek, mint a kora középkorban. A becslések
szerint a természetes szaporodási ráta hosszú távon három ezrelék körül volt, s ez biztosította
a népesség megfelelő ütemű reprodukcióját.
A középkori demográfiai robbanás – mert történeti távlatban annak minősíthetjük – leg-
főbb ösztönző tényezőjét azonban a jobb táplálkozásban és a javuló életkörülményekben kell
keresnünk. A népesség gyors növekedése szoros kölcsönhatásban volt a mezőgazdaságban
végbement kedvező változásokkal.
2. A mezőgazdaság átalakulása ■ 247
2. A mezőgazdaság átalakulása
Mint már korábban utaltunk rá, Nyugat-Európa egyes vidékein, elsősorban a nagy monostori
uradalmakban a 8. századtól kezdve áttértek a két-, vagy háromnyomásos művelési rend-
szer alkalmazására. Természetesen évszázadokig eltartott, míg ez a termelékenyebb művelési
rendszer mindenütt elterjedt. Európa keleti felébe csak a 13. és 14. században jutott el. A
nyomásrendszerre való áttéréssel az eltartható népesség négyzetkilométerenként 3–10 főről
30–50 főre emelkedett.
A nyomásrendszerre való áttérés mellett új, hatékonyabb eszközök elterjedése – vagyis a
technika fejlődése – is hozzájárult a mezőgazdasági termelés fellendüléséhez. Ezek közül a
legfontosabb volt egy újfajta eke, a carruca, azaz a fordítós eke megjelenése. (A carrucából lett a
francia charrue, német neve Pflug, s ebből a szláv plug.) A hagyományos könnyű, szimmetrikus
eke, az aratrum (franciául araire, a szláv nyelvekben ralo) – amelyet a Földközi-tenger vidékén
a legújabb időkig használtak – nem szánt mélyen, inkább csak karcolja, túrja a földet, s vonta-
tása nem igényel sok energiát. Éppen ezért szükséges a talajt időnként (4–10 évenként) ásóval
vagy kapával mélyebben is megforgatni. Ez az eke csak könnyű talajok művelésére alkalmas,
az Alpoktól északra eső területek nehéz, kötött, erdei talajainak feltörésére viszont nem. Erre
a carruca a megfelelő, az aszimmetrikus ekevassal ellátott, csoroszlyás, kormánydeszkás, eke-
taligás fordító- vagy ágyeke, amely a felszíni gyeptakaró felhasítása után mélyen megforgatja
a talajt, s az ekevas által lenyesett földdarabot az egyik oldalra veti ki. Mozgatásához négy, de
gyakran 6 vagy 8 ökörre volt szükség. Középkori források szerint egy ilyen ekével 60–70 hektár
földet lehetett megművelni.
Egyre nagyobb mértékben alkalmazták igavonó állatként a lovat, amely gyorsabb az ökörnél.
Ezt elsősorban az újfajta, szügyhám segítségével történő fogatolás elterjedése tette lehetővé. A
szügyhám alkalmazása a szállításban is jelentősen megnövelte a ló teljesítményét. A korábban
használt nyakhám ugyanis akadályozta az állat légzését, s ezáltal csökkentette húzóerejét. A ló iga-
vonó állatként való elterjedése és a nyomásos gazdálkodásra való áttérés kölcsönösen feltételezte
egymást, mert a ló ta-
karmányozásához szük-
ség volt zabra, ennek
termelése pedig csak a
nyomásrendszerben volt
lehetséges. A carrucával
való szántás nagyállatok
(ökör, ló) tartását tette
szükségessé, kialakult
tehát az Európára jel-
lemző gabonatermelő–
nagyállattartó vegyes
gazdaság a növényter-
melés és az állattenyész-
tés megfelelő arányával,
egyensúlyával. Ez a gaz-
dálkodás lehetővé tette a Fordítós eke és szügyhám (egy angol zsoltároskönyvből, 1330 k.)
jobb táplálkozást: az európai ember jóval több húst, fe-

hérjét fogyasztott, mint más földrészek lakói. Energiával
is jobban el volt látva: az ökör és a ló vonóereje mellett
egyre hatékonyabban ki tudta használni a víz és a szél
energiáját is: a 10–13. században ment végbe a vízima-
lom, majd a szélmalom tömeges elterjedése. Mindennek
eredményeképpen az európai paraszt háromszor – a kö-
zépkor végén már ötször – annyi energiával rendelke-
zett, mint egy kínai.
A mezőgazdasági termelés növekedése mindenek-
előtt extenzív terjeszkedés eredménye volt: a művelt te-
rület többszörösére növekedett az addig meg nem mű-
velt szűzföldek, az őserdők és a bozótos, füves területek
feltörésével, a mocsarak lecsapolásával. Eleinte a régi
falvak körüli tisztások határait tolták ki, irtás útján léte-
sített új telkekkel, majd az addig lakatlan erdőségekben
létesültek új irtásfalvak. Franciaországban főleg belső
telepítés folyt, de igen sokan települtek át a móroktól
visszafoglalt spanyol területekre is. Németalföld és Né-
metország parasztsága az addig gyéren lakott keleti er-
dőségeket, majd a Balti-tenger déli partvidékét koloni-
zálta, és sokezres hullámokban vándorolt lengyel, cseh
és magyar területekre is. Sok helyen mocsarak lecsapo-
lásával, ármentesítéssel szereztek művelhető földterü-
letet. Flandriában és Észak-Németalföldön a tengertől
kezdtek elhódítani területet, gátak építésével.
Gazdálkodó szerzetesek Németalföldön és Franciaországban százával léte-
(miniatúra, 12. század eleje)
sültek új falvak, az alapító oklevélben pontosan meg-
határozott jogokkal. A 12. század második felében a
Lorris alapítólevelében foglalt jogot 83, a beaumont-i jogot pedig több mint 500 új telepü-
lésnek adták meg. A normandiai Breteuil alapítólevele pedig Angliában és Walesben terjedt
el igen széles körben.
Az extenzív terjeszkedés mellett érvényesült az intenzív irányú fejlődés is: új, nemesített
növényfajták megjelenése, s a termésátlagok számottevő emelkedése. A 9. századi forrásokból
arra következtethetünk, hogy a különböző gabonafajták termése nem haladta meg az elvetett
mag 1,5–2,2-szeresét, a 13. század második felében viszont már 4–6-szoros, vagy ennél is na-
gyobb hozamokkal találkozunk. Ez részben annak köszönhető, hogy nemesebb gabonafajták
szorították ki a hagyományos gabonaféléket (például a búza a tönkölyt). A francia történészek
vizsgálatai szerint a 13. században olyan gabonahozamokat értek el, amelyeket a 19. századig
nem tudtak túlhaladni. Ha a növekedés nem is volt mindenütt olyan látványos, mint Francia-
ország termékeny síkságain (ahol 8–10-szeres hozamokra is van adat), Nyugat-Európa egészét
tekintve azt állíthatjuk, hogy a gabonafélék terméshozama a 9. és a 13. század között legalábbis
megkétszereződött. Több száz évi hallgatás után a 12–13. században megújult a mezőgazdasági
szakirodalom. Jeles skolasztikus filozófusok és teológusok írnak mezőgazdasági szakkönyve-
ket, mint Nagy Szent Albert, vagy Robert Grosseteste. A kor legteljesebb agronómiai szak-
2. A mezőgazdaság átalakulása ■ 249
könyve az itáliai Petrus de Crescentiis 1305 táján írt Opus ruralium commodororumja (magya-
rul így adhatnánk vissza: A mezőgazdaság előnyeiről).
A korszerű mezőgazdasági módszerek elterjesztésében igen nagy szerepet játszott a
11. század végén alapított szerzetesrend, a ciszterciek. Ők mindenütt feltöretlen, szűz földeken
létesítették új kolostoraikat, s mellettük korszerű mezőgazdasági nagyüzemeket alakítottak ki
(grangia). Nem alkalmaztak jobbágymunkát, hanem egy tagban lévő, 2–300 hektáros gazda-
ságaikat egy hozzáértő szerzetes (grangiarius) irányításával saját, laikus testvéreik (conversi)
művelték, ha ez nem volt elegendő, akkor bérmunkásokat fogadtak. A ciszter gazdaságok min-
denütt a legkorszerűbb agrotechnikát alkalmazták. Ha tekintetbe vesszük, hogy a 13. század
végére a ciszterci kolostorok száma elérte a hétszázat, akkor megértjük, hogy mindez mit jelen-
tett a korszerű mezőgazdaság térhódítása szempontjából.
A mezőgazdasági termelés növekedése következtében lényegesen javult a lakosság élelme-
zése. A 11. században már ritkulnak az éhínségekről szóló híradások. Az emberek több és jobb
minőségű kenyeret, több húst, zöldséget és gyümölcsöt fogyasztottak, mint a kora középkor
századaiban, s étrendjük változatosabb lett. A mezőgazdaság képes volt ellátni a gyors ütem-
ben növekvő városi lakosságot is. A városok fejlődése viszont ösztönözte a mezőgazdasági
árutermelés kialakulását.
Ez a mezőgazdasági prosperitás tette lehetővé a 12–13. század hallatlanul gazdag kulturális
és művészi alkotótevékenységét. Georges Duby így ír erről: „A katedrálisok művészete mint
városi művészet a környező vidékekből merítette fejlődésének legfontosabb táplálékát, és – a
hatalmas agrárhódítás eredményeként – megszámlálhatatlan földmunkás, erdőirtó, szőlőtele-
pítő, árokásó és gátépítő erőfeszítése nyomán jött létre. Az új termés és a zsenge szőlőskertek
hátteréből törnek az ég felé Laon katedrálisának tornyai, melyeket kőből faragott igavonó ök-
rök koronáznak; minden katedrális oszlopfőin szőlőindák virágzanak; Amiens és Párizs ka-
tedrálisának homlokzata paraszti munkák képein keresztül mutatja be az évszakok változását.
Méltán: a kaszáját fenő aratómunkás, a szőlejét metsző, kapáló vagy bújtató szőlősgazda emelte
ki a földből ezt a műalkotást a munkája által”.
A laoni katedrális tornyait díszítő nyolc pár ökör valóban jól szimbolizálja a mezőgaz-
dasági forradalom és az új művészet, a gótika kapcsolatát: az építtetők mintegy így rótták le
hálájukat négylábú munkatársa-
iknak, mert nem kis részben az
ő közreműködésüknek köszön-
hették a katedrális felépítését
lehetővé tevő jövedelmeket. Az
első gótikus templomot építtető
Suger apát nem véletlenül kezdi
a híres Saint-Denis-i apátsági
templom átépítésének leírását az
apátság jövedelmeinek részletes
felsorolásával, mert – mint írja –
„jövedelmeink növekedése” tette
lehetővé az építkezés megkez-
dését. S azt, hogy milyen hatal-
mas beruházás volt egy gótikus
katedrális felépítése, hadd érzé- A laoni katedrális tornyai az ökrökkel
keltessük a 12. és 13. század fordulóján épült chartres-i katedrális példáján. Egy amerikai mű-
vészettörténész – John James – kiszámította, hogy a katedrális felépítése az 1970-es években
annyiba került volna, amennyibe Párizs 70 emeletes, 280 méter magas felhőkarcolójának, a
Tour Maine-Montparnasse-nak az építési költsége volt. Az utóbbi mögött egy 50 milliós ország
ötmilliós fővárosa állt, a chartres-i katedrális mögött pedig egy 8–10 milliós ország 15–20 000
lakosú püspöki városa, igaz, hogy – ismét Duby szavaival –„a világ legtermékenyebb földjeit
művelték meg e vidék szívében, a Párizs körül elterülő síkságokon”.
A kolonizációs mozgalom során új falvak és egyéb települések ezrei jöttek létre. Ezekben a
telepes parasztok (hospes) jóval kedvezőbb feltételek mellett jutottak telekhez, mint a régi job-
bágyfalvakban: nem kellett robotolniuk, s rendszerint a terményszolgáltatás helyett is pénzbeli
censust fizettek. Ezek az új települések – amelyeket sokszor „új város”-nak (villa nova, ville
neuve) neveztek – a városokhoz hasonló önkormányzatot élveztek. Az újonnan feltört terü-
leteken kialakultak a paraszti szabadság széles zónái, s ezek kedvezően hatottak vissza a régi
területek jobbágyságának helyzetére is.
A mezőgazdasági fellendülést segítette a kedvező klímaváltozás, amely a lakosság létfelté-
teleit is jelentősen javította. A 8. századtól a 13. századig Európában a korábbinál és a későbbi-
nél melegebb és kevésbé csapadékos időjárás uralkodott, az évi átlaghőmérséklet kb. egy fokkal
magasabb volt a 20. századi átlagnál. Mindez kedvező volt a mezőgazdaság számára, mert
olyan területeket is rendszeres szántóföldi művelés alá lehetett vonni, amelyek a 20. században
nem álltak művelés alatt (egy celsius fok évi hőmérséklet-emelkedés azt eredményezte, hogy a
hegyoldalakon a földművelés 300 méterrel magasabbra nyomulhatott).
A mezőgazdaságban végbement átalakulás, a szűzföldek feltörése, a nagy telepítési moz-
galom átalakította a középkori nagybirtok, az uradalom hagyományos struktúráját, megvál-
toztatta a függő parasztság helyzetét. A kereskedelem fellendülése és a pénzgazdaság kibonta-
kozása is változtatásra ösztönözte a földesurakat. A 12–13. században fokozatosan feladták a
majorsági gazdálkodást, saját kezelésű földjeiket vagy telkekké alakították, vagy meghatározott
időre szóló bérlet formájában adták ki a parasztoknak. A majorsági földek csökkenésének üte-
me vidékenként változó volt, s a konjunktúra, a terményárak alakulásának függvényében hol
felgyorsult, hol lelassult, sőt arra is volt példa, hogy a folyamat átmenetileg visszafordult, de
a fejlődés alaptendenciája egyértelmű: a 14. századra Nyugat-Európában eltűnt a majorsági
gazdálkodás. A 14. századra a földesurak zöme átalakult járadékossá, aki maga nem gazdálko-
dott, hanem parasztjai termény- vagy pénzjáradékából élt. A jobbágyok vagy pénzen megvált-
hatták, vagy termény- és pénzjáradékká alakíthatták át munkaszolgáltatásaikat, a személyes
függés értelmében vett jobbágyság pedig Nyugat-Európa legtöbb vidékén megszűnt.
3. A műszaki forradalom
Az iparűzés területén az ezredforduló után a legfontosabb változás, hogy az ipari tevékenység
kiválik az uradalmak keretéből és a kialakuló városokban koncentrálódva önállósul. A 11. és
12. században sorra megszűntek a hagyományos uradalmi műhelyek. Számos ciszterci kolos-
tori gazdaságban találkozunk ugyan ipari műhelyekkel, de ezek egészen mások, mint a korábbi
uradalmi műhelyek, ezek a kor „gyárai”, korszerűen „gépesített” üzemek.
A középkori iparban az ezredforduló után egy nagyhorderejű műszaki fejlődés bontako-
zott ki, amelyet ha „középkori ipari forradalomnak” nem is, de „műszaki forradalomnak” bát-
3. A műszaki forradalom ■ 251
ran nevezhetünk. Elsősorban a már az ókoriak által is is-

mert vízikerék sokoldalú felhasználása miatt. A vízikerék
a középkornak éppolyan univerzális erőgépe volt, mint a
19. század ipari forradalma idején Watt gőzgépe.
Nézzük csak meg, hogy milyen munkákat is végzett el
a víz egy jól felszerelt ciszterci ipari üzemben. A clairvaux-i
apátság egyik szerzetesének köszönhetjük az alábbi szem-
léletes leírást 1200 tájáról: az apátságon átvezetett folyócska
vize „először hevesen a malomra veti magát, megőrli a ga-
bonát, a kövek súlya által, és megmozgatja a finom szitát,
hogy elválassza a lisztet a korpától. És máris a szomszédos
épületben van, ahol az üstbe ömlik, és a tűznek adja át ma-
gát, hogy megfőve a szerzetesek sörét készítse elő, majd a
közeli kallók vannak soron. Az imént még a barátok élel-
mével volt elfoglalva, most a ruházkodásukról gondos-
kodik. Semmit sem tagad meg, amit tőle kérnek. Emeli
és süllyeszti a nehéz kölyűket, ezeket a kalapácsokat vagy
jobban mondva, e falábakat, és nagy fáradságot takarít meg
a barátoknak [...] innen távozva a tímárműhelybe ömlik,
ahol a szerzetesek cipőjéhez való bőrt készíti ki, majd sok
ágra bomlik, hogy különböző szolgálatokat láthasson el,
legyen az főzés, szitálás, öntözés, mosás vagy őrlés, s végül,
Vitruvius vízikerekének rekonstrukciója
hogy teljessé tegye munkáját, elhordja a szennyet”. (Terrassai múzeum, Spanyolország)
S a szerzetes még nem említette a vízikerék hajtotta
fűrész, fújtató, érc-, kender- és csertörő-berendezéseket.
A felsorolt műveletek mind a munkavégző szerszámok
váltakozó irányú egyenes mozgatását igényelték. A vízike-
rék a víz egyenes, egyirányú mozgását körforgássá alakítja
át. Ahhoz, hogy a forgótengelyről átvitt energiával a vizet
az egyenes síkban mozgó szerszámoknak, gépelemeknek
közvetíthessük, forgattyúra, tengelyből kiálló bütyökre van
szükség. Az ókorban már ismerték ezeket a transzmisszió-
kat, de nem alkalmazták. Vitruvius a De architectura című
munkájában le is írja ezeket. A kolostorokban pedig a 9.
század óta olvasták és másolták ezeket a kéziratokat. Hogy
ki volt az újító, aki ezeket először alkalmazásba vette,
nem tudjuk. Lényeg az, hogy a 10. századtól kezdve már
alkalmazzák ezeket az energiát átvivő, mozgást közvetítő
megoldásokat, s a vízszintes főtengelyre csapolt bütyök- Vízikerék
sor, vagy forgattyúrendszeres közlőmű segítségével alkal- (kódexlap, 13. század első fele)
massá tették a vízikereket arra, hogy őrlő, törő, hántoló,
zúzó, fűrészelő, sajtoló berendezéseket működtessenek. A katedrálisok építésénél a követ vízi
fűrésszel vágták fel a szükséges méretre, s természetesen a faipar is hasznosította deszkák ké-
szítésére. Az élelmiszeriparban a malmon kívül az olajütők, a sörfőzők és a cukornádsajtolók
alkalmazták. A tímárok számára fontos volt a csertörő, az értelmiségi munka nyersanyagát a
papírmalmok készítették. A textiliparban

kallózásra, kendertörésre használták a ví-
zikereket. A bányászatban és kohászatban
érczúzók, kohófújtatók, fémmegmunkáló
kalapácsok mozgatásánál játszott szere-
pet. Endrei Walter számításai szerint egy
vízikerék 40–50 ember munkáját látta el.
Angliában a Domesday Book szerint
1086-ban 5600 vízimalom működött.
Ugyancsak Endrei Walter becslése sze-
rint a korabeli Európában kb. 200 000 ví-
zikerék volt használatban, s ezek legalább
10 millió ember nehéz testi munkáját
látták el. S ehhez járultak a szélmalmok,
amelyek a 12. századtól kezdve szintén
megjelennek a forrásokban, s amelyek
szintén univerzális erőgép szerepét látták
el. A „vízimalom” tehát nemcsak lisztet
őrlő malmot jelent, hanem fűrészmal-
mot, kallómalmot, zúzómalmot, stb.
(Nem véletlen, hogy Angliában az ipari
forradalom idején a géppel dolgozó ipari
Építkezés taposómalommal (13. század) műhelyek és gyárak a mill: ’malom’ nevet
kapták.)
A vízikerék akkor vált igazán univerzális energiaforrássá, amikor több bütykös tengely al-
kalmazásával sokszerszámos munkagéppé alakították át, s egyetlen vízikerék egy egész sor
munkaeszközt tudott egyszerre mozgatni. E technika virtuozitásig fokozott kihasználását je-
lentették a késő középkori programozott harangjátékok.
Nemcsak az univerzális erőgép megalkotása jelentett műszaki forradalmat a középkori
Európában. Az egyes iparágakban is a maguk területén hasonló horderejű újítások születtek.
A textiliparban a fonókerék, majd a lábítós vízszintes rendszerű szövőszék meghonosodása
emelte jelentősen a termelékenységet. A lábítót (pedált) eredményesen alkalmazták az eszterga
kifejlesztésénél is. A kommunikációs eszközök terén a papírgyártás technikájának kidolgozása,
majd a 15. században a könyvnyomtatás feltalálása hozott forradalmi változást. De tulajdon-
képpen ide sorolhatnánk a Velencében a 13. század óta gyártott szemüveget is. A kohászatban
a 14. században kifejlesztett magas kohó és a frissítési eljárás eredményezett jól kovácsolható
vasat. A magas kohó viszont nem jöhetett volna létre, ha a vízikereket nem alkalmazták volna
a szükséges nagyteljesítményű fújtatók működtetésére. A puskapor és a lőfegyverek feltalálása
a hadtörténetben nyitott új korszakot. Végül a nagy felfedezések nem történhettek volna meg
a hajózás terén a középkorban végbement technikai forradalom nélkül, amely lehetővé tette,
hogy az evezős gályákról áttérjenek az emberi erő nélkül mozgó vitorlás hajókra, amelyek kö-
zül a Hanza városok koggéja és a portugálok karavellája volt igen fontos.
Társadalmi szempontból igen fontos tény, hogy e találmányok nem néhány uralkodó szó-
rakoztatását szolgálták, mint ókori elődeik, hanem az átlagemberek mindennapi nehéz fizikai
munkájának kiváltását eredményezték.
III.
ÁTALAKULÓ TÁRSADALOM
1. A három ordo és a lovagok
A 11. század elején két francia főpap, Adalbero, laoni és Gerard, cambrai-i püspök fejtette
ki azt a társadalomszemléletet, amely a következő évszázadokban általánossá vált első-
sorban a klérus és a nemesség körében. Eszerint az emberiség kezdettől fogva három ordóra
(rend) oszlik, aszerint, hogy kinek mi a feladata. Vannak, akik imádkoznak (oratores), vannak,
akik harcolnak (pugnatores), s vannak, akik dolgoznak (laboratores, agricultores). Ez a világ Is-
tentől alkotott rendje. Indoklásul hivatkoznak Nagy Szent Gergely pápára, aki kifejtette, hogy
a teremtésben nincs egyenlőség, mert a földi viszonyok tükörképei az égi viszonyoknak, s ott is
hierarchia van az angyalok között, nem egyenlők a hatalomban (potestas), hanem az angyalok
alá vannak rendelve a főangyaloknak. Az ordo tehát a világ Istentől megszabott rendje, amely-
ben mindenkinek megvan a helye, megvan a maga feladata, funkciója (officium, servitium).
Az imádkozás az egyházi rend (ordo clericalis, ordo clericorum) feladata. Ez már Nagy
Konstantin kiváltságai révén elkülönült a laikusok rendjétől, s ez a rendi különállása csak erő-
södött az idők folyamán, különösen a 11. században a gregorián reform idején. Saját bíróságai
vannak, világi bíróság nem ítélkezhet felettük, mentesek a közterhektől, s még öltözékükben is
elkülönülnek. Rendi öntudatuk éppen ekkoriban erősödik meg, minden szempontból maga-
sabb rendűnek tartják magukat a laikusoknál. A harcolók rendje is kialakult már a 11. század-
ra: a lovagság. A dolgozók rendje pedig a földművelők, de éppen a 10. század végén tűnnek fel
a forrásokban másféle dolgozók is: a burgenses, a burgusok lakói, a majdani városi polgárok,
akik kereskedők és kézművesek. A társadalom statisztikai eloszlása a három rend között is
egyértelmű: 90–95% a dolgozók rendje, s mintegy 5–10% a másik kettő, de az ő kezükben van
a hatalom, a potestas. A földművelőkről már szóltunk, a városi polgárokról és a klerikusokról
másutt fogunk szólni. Itt csak azt kell hangsúlyoznunk, hogy a dolgozók rendje éppen ezekben
a századokban jelentős átalakuláson megy át: egyfelől differenciálódik, másfelől jogi státusa,
gazdasági-társadalmi helyzete átalakulóban van. Most nézzük meg közelebbről a harcolók
rendjét, a lovagokat.
A harcolók rendje akkor kezdett kialakulni, midőn Martell Károly, majd Kis Pippin és Nagy
Károly megteremtették a hivatásos nehézlovas katonát, a lovagot, akit a források a 10. század-
ban már egyöntetűen milesnek neveznek, bár használatos emellett a caballarius elnevezés is.
Nyugat-Európában a 8. századtól kezdve lassan elválik egymástól a termelő munka és a kato-
náskodás (miközben Bizáncban a hadsereg a sztratiótákon, a parasztkatonákon alapul, ott csak
a 11–12. század folyamán alakult ki a lovagság). Ez a munkamegosztás kétségtelen előnyökkel
jár: mindkét fél a saját hivatására fordíthatja teljes munkaidejét. A lovagnak egyetlen feladata
254 ■ III. Átalakuló társadalom
van, hogy jó katona legyen, s ennek fejében el-

tartják a parasztjai. Mert minden lovag legalább
12 mansusnyi birtokot kap. A paraszt hadkö-
telezettsége lassan feledésbe merül, s minden
idejét birtokára fordíthatja. Az eredmény nem
marad el: egyfelől a hivatásos lovagsereg győzel-
me az arabok és a magyarok felett, másfelől a
mezőgazdasági forradalom.
A lovag nemcsak katona, hanem földesúr
is, bár maga nem műveli a földjét, nem gazdál-
kodik. De a jövedelemre szüksége van, mert lo-
vagnak lenni nem olcsó mulatság. Az a speciális
nagytestű, erős ló (dexterius), amely képes egy
páncélos lovast harcba vinni, lényegesen drá-
gább, mint egy közönséges ló, s legalább kettő
kell belőle, hogy tartalék is legyen. A 11. századi
Franciaországban egy ilyen ló 25–30 solidusba
került (egy ökör 6–10 solidusba), a páncélozott
öltözék még többe: 100 solidusba. Minimum egy
A három ordo (miniatúra, 1285 k.)
150 hektáros birtok jövedelme kell ahhoz, hogy
valaki lovagként felszerelje magát. A lovagok
nincsenek sokan. Egy közepes grófság, amely-
ben 200–250 falu van 150–200 lovagot állít ki.
Vannak köztük gazdagok, nagyurak (milites
maiores), de szegényebbek is (milites minores).
Lovagnak lenni szakma (officium), készülni
kell rá. A leendő lovag 6–7 éves korában bekerül
egy nagyúr, rendszerint apja hűbérura udvará-
ba, s apródként kezdi tanulni a szakmát. Később
fegyverhordozó, pajzshordozó lesz, s harcba is
elkísérheti urát. 18–20 éves korban kerül sor a
lovaggá avatásra. Ez eleinte teljesen profán ce-
remónia: lényeges eleme a fegyverek átadása,
a karddal való felövezés, ehhez járul a váll- és
nyakérintés. Az egyház a 12. századra ezt beik-
tatta egy vallási szertartásba, amelyre nagy ün-
nepek előtt került sor. A jelölt meggyónt, majd
megfürdött, s az éjszakát a kápolnában töltötte
virrasztással és imádsággal. Másnap a szent-
Lovagok felövezése karddal misén megáldozott, majd mise után történt a
(14. századi francia kódex) fegyverek átadása. Ezután az avatást végző lovag
karddal a vállára és a nyakára ütött, felöltöztették
lovagi díszbe, majd esküt tett. A nyakérintés, ami kezdetben kézzel történt, valószínűleg erede-
tileg egyfajta érintési mágia maradványa, az avató ezzel adja át erejét, vitézségét, lovagi erényeit.
Ha az illető méltatlanná vált a lovagi névre, akkor hasonló szertartással történt a megfosztás is.
1. A három ordo és a lovagok ■ 255
Ramón Llul (†1315), a híres katalán lovag-író

A lovagi rendről szóló könyvében (Libre del orde
de cavayleria) így sorolja fel a lovag tíz köteles-
ségét: az egyház tanainak megtartása; az egyház
védelme; a gyöngék és elesettek védelmezése; a
szülőhaza szeretete; nem hátrálhat meg az el-
lenség elől; szüntelenül harcol a hitetlenek ellen;
eleget tesz hűbéri kötelezettségeinek; adott sza-
vát megtartja; a rászorulókkal szemben irgalmas,
bőkezű, jószívű; a jog és a jóság bajnokaként har-
col az igazságtalanság és a rossz ellen.
Az egyház tehát igyekezett megszelídíteni,
és a keresztény társadalom szolgálatába állítani
ezeket a kemény, erőszakos férfiakat. Az új, ke-
resztény lovagi eszményre való nevelés mellett, a
monogám és felbonthatatlan keresztény házasság
igájába is igyekszik őket betörni. Egyik sem volt
könnyű dolog, de a 12. században már számot-
tevő változások figyelhetők meg a lovagi életfor-
mában és mentalitásban. A legfőbb lovagi erény
immár nem az erőfitogtatás, hanem az udvarias-
ság (courtoisie), amely egy egész jól kidolgozott
magatartáskódexet jelent. A lovagok megtanul-
nak írni-olvasni, s a fejedelmi udvarokban saját
költeményeiket dalolják szívük hölgyének, azaz
a hűbérúr feleségének, s közben – ha éppen arra
járnak – odahaza is ritkábban verik feleségüket, Keresztény lovag ábrázolása
mint korábban. Megszületik a nőkultusz, a lovagi (13. század második fele)
szerelem, a lovagi költészet, s ez utóbbi már nem
latinul, hanem édes hazai – provanszál, francia vagy német – nyelven. A fegyverzet is átalakul:
a lovagi tornákon hosszúnyelű lándzsával ütik ki a nyeregből a tetőtől talpig összefüggő pán-
célba öltözött ellenfelet. Ha igazi háború éppen nincs, akkor vadászatokon és lovagi tornákon
gyakorolják magukat. De egyre több gondot okoz a hűbérbirtok is, amelynek jövedelmei nin-
csenek arányban a megnőtt igényekkel.
A lovag eddig is nemesnek számított, de a 12. századig nem volt semmi formális kritériuma
annak, hogy ki nemes. A nemesség életforma és mentalitás volt, nem jogi kategória. A nemesi
titulust nem örökölni kellett, hanem kiérdemelni. A 12. században – Marc Bloch kifejezésével
élve – ez a „ténybeli nemesség” (noblesse de fait) átalakul „jogi nemességgé” (noblesse de droit),
s bezárkózik öröklött kiváltságai sáncai mögé. Kialakul a gyakorlat, s nem egy uralkodó ki is
mondja, hogy lovag csak az lehet, akinek az apja is lovag volt. IX. Lajos óta a nemesítés kizáró-
lag a király joga. A német Heerschild rendszer is lezárult, miután a ministerialisok még éppen
el tudtak helyezkedni a hierarchia alsó szintjein. Mint sok minden másban, Anglia ebben is
kivétel: ott egy bizonyos jövedelmi szint felett mindenki automatikusan lovagnak számít. A
kiskaput előbb-utóbb Franciaországban is megtalálják: Szép Fülöpnek semmi pénz nem elég,
s 1302-ben a nemesítést is áruba bocsátja.
2. A középkori közösségek
Az európai középkor folyamán lényegében a társadalomszerveződés két alapmodelljével ta-
lálkozunk: a kora középkorban a függőségi viszonyok szerinti vertikális szerveződéssel, majd
az ezredforduló után egyre inkább előtérbe került a horizontális irányú, érdekvédelmi jellegű
szerveződés.
A kora középkorra a vertikális irányú társadalomszerveződés volt jellemző, azaz függő-
ségi viszonyok szerint rendeződött a társadalom. A római, majd a frank állam felbomlása, a
népvándorlás ismételt hullámai általános létbizonytalanságot eredményeztek. Ilyen viszonyok
között az emberek egy hatalmasabb személy védelmét keresték. Ezt a védelmet, a nagyúr által
nyújtott viszonylagos biztonságot meg kellett fizetni: különféle anyagi vagy személyes szolgál-
tatásokkal, szükség esetén akár a személyes szabadság feladásával. Ilyen vertikális, függőségi
kapcsolat volt a földesúr és a függő parasztok közötti viszony a nagybirtok keretében, s ilyen
volt a magasabb társadalmi körökben, a szabad emberek között a hűbériség. Érdekes, hogy a
középkori nyelvhasználat a függőségi kapcsolatban felül lévő, erősebb felet mindkét esetben
seniornak (idősebb) vagy dominusnak (úr) nevezte, a másik félre pedig gyakran a homo (em-
ber) elnevezést alkalmazta, mert a hűbéres és a jobbágy egyaránt az úr ’embere’ volt, akinek
védelmet, anyagi létalapot nyújtott, s akitől cserében szolgálatot kapott.
Az európai társadalomszervezésnek lényeges és jellegzetes eleme volt „az alárendeltségben
is megőrzött emberi méltóság” (Szűcs Jenő), ami annyit jelentett, hogy az alárendelt nem volt
az úr kényére-kedvére kiszolgáltatva, kapcsolatukat a szokás szabályozta, s megvoltak a szer-
ződésszerűség és kölcsönösség bizonyos elemei.
A kiváló magyar medievista, Szűcs Jenő „társadalom és állam szétválasztását” tekintette a
keresztény Nyugat egyik legfontosabb eredeti karaktervonásának, a „nyugati értelmű társada-
lomfejlődés” egyik gyökerének. Az első ezredforduló előtt végbement politikai dezintegráció,
a politikai alakulatok szétfoszlása eredményezte ezt, aminek következtében a nyugat-európai
társadalom fölül szinte eltűnt az „állam” és a közhatalom mint társadalomszervező tényező. Míg
más civilizációkban az állam és a közhatalom formálta a maga képére és igényei szerint a társa-
dalmat, Európában fordítva történt: a társadalom formálta a maga képére az „államot”. A magára
hagyott társadalom maga szervezte önmagát, a középkor a társadalmi önszerveződés aranykora.
A 12–13. századtól kezdve nemcsak a nagybirtok alakul át, hanem a hűbériség is alapo-
san megváltozik. Ez azt jelenti, hogy a vertikális struktúrák, a függőségi viszonyok, ha fenn
is maradnak, de fokozatosan elveszítik korábbi szinte kizárólagos, a társadalom szervezetét
alapvetően meghatározó jellegüket. Már az első évezred végén jelentkeznek az új szervező-
dési formák. A vertikális szerveződés mellett kialakul, és egyre fontosabb szerepet játszik a
társadalom horizontális szerveződése. Ez annyit jelent, hogy a társadalmi hierarchia azonos
szintjén álló, azonos pozíciójú, azonos helyzetű és érdekű, de egymással vérrokonságban nem
álló emberek szerveződnek önkéntesen különböző célok elérésére csoportokká, közösségek-
ké. Modern szóval érdekvédelmi szervezeteknek is nevezhetjük ezeket, de talán helyesebb a
korabeli kifejezések valamelyikét használni. A társadalmi kapcsolatrendszer rendező elvévé a
függés és az uralom helyett az önkéntes társulás, a szerződéses viszony válik.
A forrásokban legkorábban ghildonia, gilde névvel jelölik ezeket a szövetségeket, majd ál-
talánossá válnak az olyan elnevezések, mint: universitas, communitas, communio, fraternitas,
corpus, corporatio, societas, coniurati, iuramentum. Az utóbbi két elnevezés arra utal, hogy ezek
2. A középkori közösségek ■ 257
a társulások „esküszövetségek”, vagyis tagjaik esküvel fogadják meg, hogy a közös cél érdeké-
ben közösen fognak eljárni, illetve, hogy a közösség szabályait betartják.
Ilyen közösségek, testületek vagy lokális, területi alapon jönnek létre: az egy településen
vagy adott – rendszerint szűkebb – területen élők közösségei, vagy szakmai alapon, az azonos
foglalkozásúak, valamilyen azonos tevékenységet folytatók, azonos feladat elvégzésére vállal-
kozók szövetségei. A lokális közösségek közül a legáltalánosabb és legjellegzetesebb a falukö-
zösség és a városi communa, de a nagyobb városokban negyedenként, utcánként is létrejönnek
szomszédsági közösségek. Idővel aztán szélesebb területekre is kiterjed az ilyen szerveződés:
a 12. században létrejön a lombard városok szövetsége, a német városszövetségek, a spanyol
hermandadok, a svájci Eidgenossenschaft, vagy számos regionális szövetség, s a század végén
már megjelenik, s a következő században egész Nyugat-Európában elterjed az „ország közös-
sége” (communitas Regni) fogalma.
Sajátos területi alapú szerveződés egyes – rendszerint telepített – etnikai csoportok közös-
sége, például Erdélyben a „szászok közössége”, az Universitas Saxonum. A szakmai szerveződé-
sek közül a leggyakoribbak a kereskedők gildéi és hanzái, a kézművesek céhei, vagy „a tanárok
és diákok egyeteme”. Ez utóbbi végül is máig hatóan kisajátította a maga számára az universitas
kifejezést, amely pedig a középkorban mindenféle ilyen horizontális érdekvédelmi szervező-
dést jelölt, többek között a céheket is.
Létrejönnek ilyen szervezetek valamiféle konkrétabb, szűkebb cél elérésére: például a köz-
biztonság fenntartására falvakban, városokban, rablók megfékezésére, egy folyó mentén vagy
völgyben települt falvak összefognak a folyó szabályozására, s a 14–15. században igen elsza-
porodnak a különféle vallási célú közösségek, a confraternitások.
Nagyszámúak és sokfélék tehát az ilyen típusú közösségek, s a 12–13. században már sűrűn
behálózzák egész Európát. Már a 8. század végén feltűnnek a forrásokban az első gildék, s az-
után a 10. században már tömegessé válik említésük. A legkorábbi, jól szervezett ilyen társulá-
sok a kereskedők gildéi és hanzái. A 10. század második felében Észak-Itáliában megjelennek
a városi communák is.
A 12–13. században végül kánonjogászok és teológusok kidolgozzák e közösségek elméle-
tét, az ún. korporációs tant, vagy communitas elméletet. Ehhez felhasználják az akkor újjáéledő
római jog nyújtotta elemeket is. A sokat emlegetett kiinduló alapelv, amely megadja a létjogo-
sultságát az ilyen szerveződésnek így hangzik: „Quod omnes tangit, ab omnibus comprobari
debet”. Vagyis az olyan ügyeket, amely mindenkit érint, mindenki részvételével és jóváhagyá-
sával kell intézni. Más szóval a közösség minden tagjának joga van személyesen, vagy válasz-
tott képviselői útján véleményt nyilvánítani. Ilyen közösségek a felsőbbség engedélye nélkül
(sine licentia superioris) létrejöhetnek, de azért fontos megszerezni a hatalom jóváhagyását,
ami általában a közösség „szabadságait”, azaz jogait és kiváltságait meghatározó és megerősítő
ünnepélyes oklevélben (charta) történik.
Az universitas az állam mintájára (ad exemplum reipublicae) rendelkezhet közös vagyon-
nal, közös pénztárral, lehet saját pecsétje, s fontos, hogy legyen közös jogi képviselője (actor,
syndicus). Tehát az universitas vagy communitas jogi személy. Bár a közösségek jogai, „szabad-
ságai” sokfélék – a középkorban nincs általános „szabadság”, csak „szabadságok” vannak – bi-
zonyos alapjogok minden ilyen közösséget megilletnek: megválaszthatja vezetőit, bíráit, bel-
ső működésének szabályozására jogszabályokat, statutumokat hozhat. Aquinói Szent Tamás
így határozza meg a communitast: „szabad sokaság, amely törvényt alkothat a maga számára”.
Tehát az ilyen közösségek belső autonómiával bírnak, egyébként bármilyen legyen is a viszo-
nyuk a hatalomhoz. S itt meg kell mondanunk, hogy a hatalom nemigen kedvelte alattvalóinak
ilyen önkéntes érdekvédelmi társulásait, amelyek tőle függetlenül jöttek létre, s amelyek felett
nem gyakorolhat megfelelő ellenőrzést. Ezért az uralkodók Nagy Károlytól Szép Fülöpig ismé-
telten tiltják gildék, coniuratiók, fraternitasok, societasok alakulását, de az ilyen szerveződések
tömegéből ítélhetően, nem sok sikerrel.
A gildéknek és hasonló szövetségeknek voltak közös ünnepei. A legkorábbi források egy
valószínűleg pogány eredetű rituális ivászatot (libatio) emlegetnek, amely aztán jól beleillesz-
kedett a keresztény környezetbe is. Igen gyakoriak voltak a már valódi keresztény kultuszok:
misemondatás az elhunyt tagokért, körmeneteken való részvétel. A középkor vége felé az egyes
céheknek, confraternitasoknak saját oltárai vannak, s oltáros papjai, akik naponta mondják
az esetleg már évtizedek óta felhalmozódott fogadalmi miséket. Igen fontosak e közösségek
szociális és karitatív feladatai: beteg tagjaik ápolása, az özvegyek és árvák segélyezése, stb.
Tulajdonképpen önsegélyző egyleteknek, társadalombiztosítási pénztáraknak is tekinthetők,
mert a tagok rendszeres összegeket fizetnek ilyen célokra. A kereskedő gildék pedig az első
biztosító intézetek, mert a tagok befizetéseiből pótolják a hajótörés vagy rablás miatt bekövet-
kezett veszteséget. Az igen gyakori békeszövetségek pedig a közrend, közbiztonság, köznyuga-
lom fenntartásához járultak hozzá.
Ezek az elvek, amelyek alapján az említett társadalmi közösségek szerveződtek, érvénye-
sültek a politikában is. A nagyobb, átfogóbb politikai keretek a szabadság kis autonóm köre-
ire épültek, azokat integrálták. Ebben a politikai struktúrában az egyén nemcsak egy felsőbb
hatalom alattvalója, hanem valamely autonóm közösség teljes jogú tagja, polgára is. Végül az
egész országot is ilyen közösségnek fogták fel, communitas regninek, ahol szintén érvényes a
„quod omnes tangit, ab omnibus comprobari debet” elve. Az ország közösségének is joga van
beleszólnia az ország ügyeibe képviselői útján. A középkor végén a rendiség intézményei eze-
ket az elveket ültették át a politikai gyakorlatba. (De csak a populus tagjai – tehát, akik a késő
középkori rendeknek is tagjai voltak – részesülhettek ebben a kiváltságban, hogy beleszólhat-
tak az ország dolgaiba.)
Az önszerveződő társadalom formálta a maga képére az államot az érett középkori nyugati
kereszténység területén. Ez a középkori latin keresztény európai társadalmi-politikai fejlődés
egyik „eredeti jellegzetessége”.
IV.
A KÖZÉPKORI VÁROS
1. „A városi levegő szabaddá tesz”
A 11. és 13. század közötti időszak egyik legszembetűnőbb jelensége a középkori európai
város megszületése. Városok természetesen korábban is voltak, de az a város, ami az ez-
redforduló után megszületik, az teljesen új képződmény, sehol más kultúrában nincs hozzá
hasonló, de nem hasonlít az antik vagy a modern városra sem. Lényegében a kereskedők és
kézművesek autonóm közössége, a környező területektől, a vidéktől eltérő sajátos jogrenddel és
mentalitással. Hogy mi teszi a várost, azt frappáns rövidséggel megfogalmazta már Szent Ágos-
ton: „non muri sed mentes”, azaz nem a falak, hanem a mentalitás, lakóinak gondolkodásmódja.
A középkori Európában a városfejlődésnek három földrajzi zónájával találkozunk. Itáliában
és a Földközi-tenger partvidékén lényegében a római városok élnek tovább, nemcsak a tele-
pülés, hanem a lakosság, a társadalom kontinuitása is megfigyelhető. A többi egykori római
területen, a provinciákban is voltak római alapjai a középkori városfejlődésnek, de a városi élet
teljes kontinuitásáról ott nem beszélhetünk. Végül, ahol nem volt római uralom, ott alapított,
telepített városok jöttek létre.
A 10. század második felében megjelenik a forrásokban egy új társadalmi csoportot jelölő
nagy jövőjű szó: burgensis, azaz a burgus lakója. (Ennek egyenes leszármazottja a mi „bur-
zsoá” szavunk.) Mi is hát a burgus? Valamely püspöki székhely (civitas), kolostor vagy földes-
úri vár (castrum, castellum), tehát valamely hatalmi-igazgatási központ körül kialakult nyílt
település, ahol kereskedők és kézművesek laknak. Később a burgusokat fallal körülvették,
vagyis külvárosok lettek. Egyes vidékeken nevezték portusnak, suburbiumnak, vagy germán
szóval wiknek (vicus) is. Némely jelentősebb városban több burgus is kialakult, s idővel ezeket
is körülzárta a városfal. Már egy 4. századi pannóniai felirat azt mondja, hogy burgusban
olyan emberek laknak, akik kereskednek: burgus cui nomen commercium. A burgusok lakói
közül először a kereskedők hoztak létre érdekvédelmi szervezeteket, gildéket (9–10. század),
a kézművesek céhei jóval későbbiek (12. század). Így érthető, hogy kereskedők szervezték
meg az egész város közösségét, a communát, azért, hogy a földesúrtól kivívják a város auto-
nómiáját, „szabadságait”.
A communa a polgárok esküszövetsége (coniuratio), amelyet minden évben megújítanak.
A communa mozgalom a 11–12. században bontakozott ki. Néhol nyílt összecsapásra került
sor a polgárok és a város ura (rendszerint a püspök) között (Milánó, Laon, Cambrai), de a
legtöbb esetben békés megegyezéssel végződött a dolog, mert a földesurak is hamar rájöttek,
hogy az ő anyagi érdekeik szempontjából is hasznos a város jelenléte birtokaikon. Idővel már
egyenesen ők kezdeményezték városok alapítását, s ruháztak fel városi kiváltságokkal olyan
260 ■ IV. A középkori város
Középkori város (Carcassonne)
településeket is, ahol esetleg nem voltak meg a városi funkciók kifejlődésének lehetőségei. A
város-mozgalom méreteire jellemző, hogy Norman J. G. Pounds szerint a 10. század végén
Európában mintegy száz település minősíthető városnak, a 15. században pedig már 6000 a
városi jogállással bíró települések száma, bár ezeknek legalább a fele ténylegesen nem tölt be
városi funkciókat, s nem egyéb, mint kiváltságos agrártelepülés. Az uralkodók általában tá-
mogatták a városi polgárok autonómia-törekvéseit, de elvárták, hogy a polgárok pénzzel és
fegyverrel támogassák őket.
Melyek voltak az európai városok legfontosabb „szabadságai”? A városi charták eléggé vál-
tozatosak ebből a szempontból, bár voltak sikeres városjogok, amelyek elég nagy területen el-
terjedtek és városok tucatjai, sőt százai vették át őket. Ilyen volt például Kelet-Közép-Európában
Magdeburg, Nürnberg és Eger (északnyugat-csehországi város) városjoga, a Baltikumban pedig
Lübecké. A kiváltságlevél mindenekelőtt békét biztosított a város számára. A pax urbana értel-
mében a város területén tilos volt a vérbosszú, a párbaj. A város, mint közösség állt szemben
földesurával vagy a királlyal. A közterheket a közösség osztotta fel a polgárok között.
A városi jog legfontosabb eleme a városi polgár személyes szabadsága volt. Ha faluról egy
jobbágy betelepült a városba, s ott egy évig és egy napig háborítatlanul élt, akkor már nem
lehetett visszavinni arra a birtokra, ahonnan megszökött, hanem szabad polgárrá lett. „Die
Stadtluft macht frei” – „a város levegője szabaddá tesz”, tartja a régi német szólásmondás.
1. „A városi levegő szabaddá tesz” ■ 261
Egy középkori város (Hans Memmling: Jelenetek a Passióból, 1470/1471)
A városokban az ország többi részétől eltérő tulajdonjog volt érvényben: a városi polgár
szabadon rendelkezett ingó és ingatlan javaival. Minden polgárnak joga volt részt venni a vá-
rosi népgyűlésen (ezt nevezték először parlamentnek, parliamentumnak), s ott elmondani a
véleményét. Ahogy a városok nőttek, az ilyen teljes népgyűlések egyre ritkábbak lettek, s szű-
kebb testületek vitatták meg rendszeresen a város ügyeit, de még a 15. században, s olyan nagy-
városban is, mint Firenze, előfordult, hogy a nagyharang szavára minden felnőtt férfi polgár a
városháza előtti térre sietett.
A hagyományos jog és a szokásjogon alapuló bíráskodás a mereven formalista eljárásaival,
istenítéleteivel, jogi párbajaival, a falusi lakosságból toborzott bíráival nem felelt meg a keres-
kedők és az iparűzők igényeinek. Nekik egy gyorsabban intézkedő bíróságra, objektívebb bizo-
nyítási eljárásokra volt szükségük, s olyan bírákra, akik maguk is jártasak az ítélkezésük alá eső
személyek szakmájában, s az ügy ismeretében dönthetnek jogvitáikban. A 11. század elejére a
gyakorlat során keletkezett jogszokások együtteséből kialakult egy kezdetleges kereskedelmi
jog (ius mercatorum), egyfajta nemzetközi szokásjog, amelyet a kereskedők alkalmaztak egy-
más között ügyleteikben. A kereskedők maguk közül választottak döntőbírákat. Ez az alkalmi
jogszolgáltatás idővel állandó és a közhatalom által elismert igazságszolgáltatássá vált. Nyugat-
Európában a városok sorra elnyerték a bíráskodási önkormányzatot, s ez által megannyi, a
területi szokásjogtól független kis törvénykezési szigetté váltak.
A bíráskodási önkormányzat elnyerését hamarosan követte a közigazgatási autonómia ki-

vívása. A várost a polgárok által választott tanács (tagjai az esküdtek, iurati) és magistratus
irányította, élén a polgármesterrel (major, maire). Itáliában és Dél-Franciaországban római
elnevezéseket használtak: a városi tanácsot senatusnak, a város vezetőit consuloknak nevezték,
akik rendszerint többen voltak, s elég rövid időközönként váltották egymást. A városveze-
tésnek jogában állt a polgárokat a város szükségleteinek fedezése (például városfal építése és
fenntartása) érdekében megadóztatni. Szükség esetén a város védelmét is a polgároknak kellett
ellátniuk, ezért a parasztoktól eltérően a polgárok viselhettek fegyvert. Fontos részei voltak a
városi jogállásnak a különféle gazdasági jogok: vásártartás, árumegállító jog.
A kiváló belga középkori várostörténész, Henri Pirenne így ír a középkori városi polgár
jogállásáról: „A középkori polgár minőségileg különbözik mindazoktól, akik a városfalon kívül
élnek. Amint valaki átlépi a kapukat, egy másik világba, pontosabban szólva egy másik jogte-
rületre lép be. A polgárjog megszerzése a lovaggá ütéssel vagy a papi tonzúrafeladással azonos
következményeket von maga után, olyan értelemben, hogy sajátos jogi státust ad. A polgár,
akárcsak a pap vagy a nemes, mentesül az általános jog hatása alól, s azokhoz hasonlóan egy sa-
játos rendhez (status) tartozik – ahhoz, amelyet később a »harmadik rend« kifejezéssel jelölnek.”
A középkori európai városok népessége a 11. századtól a 13. század végéig folyamatosan
és gyors ütemben növekedett. Ezt jelzi az a tény is, hogy a legtöbb városban ismételten új és új
falakat kellett építeni, hogy magukba foglalhassák a gyorsan növekvő külvárosokat. A legtöbb
város terjeszkedése a 14. század elején megtorpant, s majd csak a 16. században indultak újra
növekedésnek. Nyugat-Európában nem találunk olyan nagy népességű – nem egy esetben mil-
liós – városokat, mint az egykori Római Birodalomban, Bizáncban vagy az arab birodalomban.
Nyugat-Európára inkább a kisebb városok igen sűrű hálózata a jellemző. A 13–15. század kö-
zött biztosan csak Párizs lakossága haladta meg a 100 000 főt, s talán a 200 000-t is. Európa két
leginkább urbanizált vidéke Flandria és Észak-Itália volt. Flandria két nagyvárosa, Brugge és
Gent meghaladta az 50 000-es lakosságszámot a 13. század végén (sőt egyes becslések szerint a
14. század elején Brugge a 100 000-et is). Itáliában Bologna, Firenze, Genova, Milánó és Róma
lakossága 50 és 100 000 között ingadozott, a százezres lélekszámot a középkorban azonban
valószínűleg csak Velence érte el. Délen Palermo és Nápoly időnként több lakossal bírt, ezek
azonban nem voltak igazán európai típusú városok. Amint az Ibériai-félsziget déli részének mór
nagyvárosai, Córdoba, Granada és Sevilla sem, bár lakosságuk a mór uralom idején meghalad-
hatta a százezret. Németország legjelentősebb városainak (Köln, Augsburg, Nürnberg) lakossá-
ga 30–40 000 között mozgott a 13. század végén. S hasonló volt a helyzet Angliában is.
Polgárjoggal csak az rendelkezett, aki saját ingatlannal bírt a városban. Nagyobb váro-
sokban az ilyenek a lakosság kisebb részét alkották. A polgárjoggal nem rendelkezőknek nem
volt semmi beleszólásuk a város ügyeibe. A polgárság idővel társadalmilag és vagyonilag erő-
sen differenciálódott. A város vezetése néhány tucat gazdag kereskedő család (patriciusok)
birtokába került, minden vezető tisztséget ők töltöttek be, s ők voltak a tanács és a különféle
önkormányzatok tagjai. A 13. század végére vagy a 14. század elejére sok városban a polgárság
alsóbb rétegei kivívták, hogy képviselőik útján részt vehessenek a város vezetésében. Így került
Flandriában vagy Itáliában némely jelentős városban a céhek kezébe a város irányítása.
Jan de Vries számításai szerint 1500-ban Európában (a Németországtól és Ausztriától
keletre fekvő országok nélkül) a lakosság 5,8%-a élt a 154 tízezernél népesebb városban.
Németalföldön 18,5%, Itáliában 12,4% volt e városok lakóinak aránya, Franciaországban
viszont csak 4,2%, Németországban 3,2%, Angliában 3,1%. Viszonylag magas volt az arány
2. Kereskedelem és hitel ■ 263
Spanyolországban: 6,1%. A városlakók fele a mediterrán országokban (Itália, Spanyolország,

Portugália) élt. Paul Bairoch adatgyűjtése szerint Európa összes városában 1300-ban a lakosság
10,8%-a élt (Oroszország nélkül). Ez az arány 1400-ban 13,6%-ra emelkedett, 1500-ban viszont
visszaesett 11,2%-ra. Szerinte 1300-ban a három leginkább urbanizált területen, Flandriában,
Itáliában és Spanyolországban 21–22% volt a városi lakosság aránya, Franciaországban és
Németországban 8–8%, Angliában 4,4%. Tízezernél nagyobb népességű város (Oroszország
nélkül) összesen 256 volt, 5,5 millió lakossal. Ebből 50 és 100 000 közötti lakossal nyolc
(Firenze, Sevilla, Nápoly, Córdoba, Köln, Gent, Palermó, Siena), 100 000 vagy annál több la-
kossal öt (Párizs, Granada, Velence, Genova, Milánó).
2. Kereskedelem és hitel
Az arabok, majd a normannok és a magyarok támadásai következtében minimálisra zsugoro-
dott kereskedelem a 11. században látványosan újjáéledt.
Az újjáéledés először a Földközi-tengeren jelentkezett, majd a 12. században követte az
Északi- és a Balti-tenger is. A 11. században Pisa és Genova sorra visszavették az araboktól
a nagy szigeteket, s megszerezték a hegemóniát a Földközi-tenger nyugati medencéjében. A
Mediterráneum keleti felében, a Levantén már előbb kezdett pozíciókat szerezni Velence. A
keresztes hadjáratok újabb lendületet adtak az itáliai kikötővárosok hajózásának és kereske-
delmének. A kibontakozó mezőgazdasági prosperitás Nyugat-Európában növelte a vásárlóerőt
és a levantei luxuscikkek (fűszerek, selyem, brokát és egyéb drága kelmék, drágakövek, stb.)
iránti keresletet, a fejlődésnek induló európai ipar pedig lehetővé tette, hogy a hajók visszárut
is vigyenek, elsősorban gyapjúszöve-
tet, lenvásznat, fémárukat. Sorra léte-
sültek az itáliai városok kereskedelmi
telepei, lerakatai, a fondacok a szíriai,
egyiptomi és kisázsiai partokon. Az
itáliaiak, elsősorban a velenceiek telje-
sen kezükbe kaparintották Bizánc ke-
reskedelmének és gazdasági életének
ellenőrzését és irányítását.
Korán kialakultak a kereskedelmi
vállalkozás társas formái is. A velen-
cei commenda társaságok (Genovában
societas maris) esetében egy vagy több,
már befutott, de a kockázatos utazásra
már nem szívesen vállalkozó keres-
kedő tőkét bocsátott egy vállalkozó
szellemű fiatalabb rendelkezésére, aki
aztán ténylegesen útnak indult keletre.
A hasznot megosztották, általában há-
romnegyed részt kapott a helyben ma-
radó tőkés, egynegyedet pedig az ak-
tív partner. Ezáltal egy kezdő is tőkét Párizs püspöke megáldja a vásározókat (miniatúra, 14. század)
gyűjthetett, és idővel vállal-

kozóként beszállhatott az üz-
letbe. Gyakori volt, hogy egy
hajóba többen fektettek tőkét,
illetve egy-egy vállalkozó több
hajóba fektetett, hogy ezáltal
megosszák a kockázatot. A
kommendát később kiszorí-
totta a vera società, amely már
igazi nagyvállalkozás volt, sok
partnerrel, s ebből nőttek ki a
13–14. század nagy nemzet-
közi üzleteket és hitelezése-
ket lebonyolító kereskedő- és
bankházai. Hasonlóan mű-
ködtek a szárazföldi kereske-
delmet bonyolító társaságok
(compagnia, societas terrae).
Északon a skandinávok
(rószok) már a 9. századtól
Zsidó pénzváltók Velencében (miniatúra, 15. század) kiépítették a tengeri kereske-
delmi útvonalakat és a kap-
csolatokat a bizánci és arab
Kelettel, Oroszországon keresztül. Róluk azonban sohasem lehetett biztosan tudni, hogy mi-
kor érkeznek békés kereskedőkként, s mikor fegyveres rablókként. A 12. században azután a
skandinávoktól a német kereskedők vették át az északi kereskedelem irányítását. Visby, majd
Lübeck lett a központ, s a 13–14. században kialakult a Hanza-városok szövetsége, amelyhez
közel 200 város csatlakozott, s lerakatai, érdekeltségei Novgorodtól Stockholmon és Bergenen
át Londonig és Brugge-ig íveltek.
A 11. századra már egyértelműen Brugge lett Északnyugat-Európa nagy forgalmi központ-
ja. Itt érintkezett egymással a két nagy európai „gazdaság-világ”: a mediterráneumi és a Balti-
és Északi-tengeri. Az itáliai kereskedők Brugge-be szárazföldi úton mentek, a Rhône és a Saône
völgyében. Ugyancsak jelentős forgalom bonyolódott Itáliából Észak felé az Alpok hágóin. Az
itáliai kereskedők nemcsak az északi régió termékeiért (prémek, méz, viasz, borostyánkő, stb.)
mentek Flandriába, hanem az ott nagy tömegben gyártott nyersposztóért, amelyet azután oda-
haza (főleg Firenzében) finomítottak és színeztek, majd vitték a keleti piacokra.
Észak-Itália és Flandria között félúton, Champagne-ban alakult ki a 12. században a kö-
zépkori Európa legjelentősebb vására. Champagne grófjai közbiztonságot teremtettek, spe-
ciális kereskedelmi bíróságokat állítottak és kereskedelmi kedvezményeket adtak, s ezek az
előnyök odavonzották a kereskedőket. A champagne-i vásárok az egész évet kitöltötték: az öt
város közül Troyes-ben és Provins-ben kétszer, Bar-sur-Aubéban, Lagnyban és Sézanne-ban
egyszer volt vásár, amely hat-hat hétig tartott. Ha véget ért, a kereskedők átmentek a szom-
szédos városba és ott folytatták a kereskedést. E vásárokon cserélt gazdát a flandriai posztó a
levantei árukért. Az Európa különböző országaiból és városaiból való kereskedőknek fogadó-
ik, áruraktáraik, sőt egész negyedeik voltak a városokban, s egy idő után állandó ügynökségek
3. A céhek és a tőkés ipari vállalkozások ■ 265
is kialakultak. Sőt, a champagne-i vásárok váltak Nyugat-

Európa pénz- és hiteléletének is a központjává. Itt alakul-
tak ki a nagybani kereskedelemnek és a hitelezésnek azok
a formái és technikái, amelyek egész Európában elterjedve
évszázadokra meghatározták az üzleti tevékenységet. Itt
alakult ki a váltó (cambium), és a folyószámlán történő át-
utalások (giro) rendszere. Mivel Európa minden valamire
való kereskedője és üzletháza megjelent a vásáron, lehető-
vé vált a fizetések teljesítése tényleges pénzmozgás nélkül,
hiszen a nagysúlyú aranypénzek szállítása mind szárazföl-
dön, mind tengeren kockázatos volt.
Fiorino d’oro
A pénz körül egyébként igen nagy zűrzavar uralkodott,
mert annyiféle pénz volt forgalomban, hogy abban csak
a szakemberek, a pénzváltók tudtak eligazodni. A hitelezés területén kezdetben a zsidók ját-
szottak fontos szerepet, de a 12. századtól kiszorították őket a lombardoknak nevezett itáliai
bankárok. A legtöbb európai ország a Karoling pénzrendszert, illetve annak valamilyen válto-
zatát használta, vagyis a fontot, a shillinget és a dénárt (libra, solidus, denarius), de a különböző
libráknak és fontoknak az értéke lényegesen eltért egymástól. Csak a 13. század második felében
jelent meg újra stabil, jó fizetőeszköz az európai pénzpiacon: a IX. Lajos által veretett tours-i ga-
ras, valamint a Firenze által 1252-ben kibocsátott aranyforint (fiorino d’oro). Más olasz városok
is verettek aranypénzt, például Velence a dukátot vagy zecchinót.
A távolsági kereskedelem mellett rendkívül elszaporodtak a helyi piacok és a vásárok, ame-
lyek a helyi és a tartományi hatóságok szigorú ellenőrzése alatt bonyolították forgalmukat.
3. A céhek és a tőkés ipari vállalkozások

A középkori városban nemcsak maga a polgárok közössége, a communa volt horizontális ér-
dekvédelmi szervezet, hanem többfajta kisebb hasonló szervezet is létrejött részben területi
(városnegyed, szomszédság), részben szakmai, részben vallási (confraternitások) alapon. A
legtipikusabb városi szervezetek a kereskedők és az iparosok szakmai közösségei voltak. A ke-
reskedők gildéi és hanzái már az első évezred végén elég nagy számban léteztek. Érthető, hogy
a kereskedők szervezkedtek először, hiszen az utazás sem szárazföldön, sem tengeren nem volt
biztonságos, az ő foglalkozásuk többfajta kockázattal járt, tehát nekik volt leginkább szükségük
a gilde nyújtotta kölcsönös segítségre (közös utazás fegyveres csoportokban, betegek, özve-
gyek, árvák segélyezése, rakomány-biztosítás).
A 11. század végén, s a 12. században megjelennek a kézművesek testületei, amelyeket ele-
inte fraternitasnak vagy caritasnak neveznek, jelezve, hogy elsősorban jótékonysági és vallásos
jellegű csoportosulásokról van szó, majd általánossá válik a céh elnevezés (latinul officium,
ministerium, franciául métiér, németül Zunft vagy Innung, olaszul arte, angolul craftgild). A
céhek alakulását a 12. században a városi hatóságok is ösztönözték, mert fontosnak tartották a
városban piacra kerülő élelmiszerek és egyéb iparcikkek minőségének és árának ellenőrzését
és szabályozását. Erre pedig az iparűzők szakmánkénti szervezetei voltak a legalkalmasabbak.
A céhek azonban igyekeztek szabadulni a városi hatóság túlzott gyámkodásától és a
13. századtól követelték az önigazgatás jogát, hogy tanácskozhassanak érdekeikről, hogy saját
pecsétjük és harangjuk legyen, sőt a városi kormányzatban – amely a gazdag kereskedők, a

patriciusok kezében volt – is szavuk legyen. A legtöbb városban a 14. századra sikerült is elér-
niük, hogy maguk válasszák a dékánokat és az esküdteket, akik a céh ügyeit vezetik, sőt azt is,
hogy politikai testületként ismerjék el őket, s részesedjenek a város vezetéséből.
Pirenne így határozza meg a középkori céhet: „olyan testület, amely egy meghatározott
mesterség kizárólagos gyakorlásának kiváltságát élvezi a hatóság által jóváhagyott szabályok
szerint”. Az adott ipari szakmát tehát csak a céh tagjai űzhették. Ezzel megszabadultak a céhen
kívüliek, a kontárok konkurenciájától. De nemcsak a külső konkurencia ellen védte a céh a
kézművest, hanem saját szaktársai versenye ellen is. A céhszabályok teljesen egyenlő feltétele-
ket teremtenek tagjaik számára, s igyekeznek megakadályozni, hogy a szakma egyetlen tagja
se gazdagodhasson meg a többiek kárára. Ezért szigorúan előírják az alkalmazható technikai
eljárásokat, rögzítik a munkaidőt, megszabják az árakat és béreket, megszabják a műhelyekben
a dolgozók és a szerszámok számát, megtiltanak mindenféle hírverést. Önálló kezdeményezés,
technikai újítás nem lehetséges, senki sem alkalmazhat olyan eljárásokat, amelyek révén gyor-
sabban és olcsóbban termelhet, mint a többiek.
De gondoskodtak a céhszabályok a fogyasztó védelméről is. A hamisítást, a csalást, de még
a szakmai hanyagságot is igen szigorúan büntették. A városi felügyelők bármikor beléphetnek
a kézműves műhelyébe és ellenőrizhetik munkáját. De a lakosságnak is lehetősége van erre,
mert úgy kell dolgoznia az ablakban, szinte a kirakatban, hogy bárki figyelemmel kísérhesse a
mester munkáját.
A céhek önálló tagjai a mesterek, ők a műhely, a szerszámok és a nyersanyag tulajdonosai,
s övéké a gyártott termékek értékesítéséből származó bevétel is. Minden műhely egyben bolt
is, ahol a vásárló közvetlenül érintkezik a termelővel. A mester többnyire egy-két legénnyel
dolgozik, aki már kitanulta a szakmát, de még nem érte el a mesteri ragot, hiszen a mesterek
száma korlátozott, s szigorú feltételekhez van kötve az önállósulás. Az inasok a mester irányí-
tásával tanulják a szakmát, meghatározott ideig (általában hét évig), s a szülő és a mester között
létrejött megállapodás – sok esetben írott szerződés – által meghatározott feltételek között. A
tanulás szerves része a vándorlás, azaz más városok hasonló céhei körében való tapasztalat-
szerzés. A szakma sikeres elsajátítását „remekmű” elkészítésével kell bizonyítani.
A céhes mesterek a helyi piacra – azaz a városban és a közvetlen környéken élő fogyasz-
tók szükségleteinek kielégítésére – termeltek. A középkori Európa egyes vidékein azonban
viszonylag korán kialakultak olyan ipari központok, amelyek távoli piacokra, exportra dol-
goztak. Ilyen exportiparág volt elsősorban a textilipar: a flandriai posztógyártás, Itáliában a
luccai selyemipar. A flandriai posztóipar angol gyapjút dolgozott fel. A nyers posztót azután
nagyrészt Itáliában (Firenzében) finomították, színezték, s itáliai kereskedők exportálták az
akkor ismert világ minden tájára, így a Közel-Keletre vagy a novgorodi vásárokra is. Az itáliai
kereskedők a 12–13. században a híres champagne-i vásárokon vásárolták meg a posztót a
flandriai kereskedőktől, a 14–15. században viszont már a nagy itáliai kereskedőházak megbí-
zottai (factores) települtek le a flandriai városokban, elsősorban Brugge-ben, s kezükbe vették
a posztókereskedelem irányítását.
Az exportiparok nem céhes alapon szerveződtek, s itt figyelhetjük meg az ipari termelés
tőkés szervezetének kialakulását. A posztókészítés összetett folyamat, amelynek során a nyers-
anyag több szakmunkás kezén megy át. Az egész folyamatot a nagykereskedő szervezi meg:
ő importálja a nyers gyapjút Angliából, ő adja ki a nyersanyagot, majd a félkész terméket az
egyes kézműveseknek, akik a kész terméket neki adják át, s ő értékesíti azt. Az exportiparok-
3. A céhek és a tőkés ipari vállalkozások ■ 267
ban tehát már különválik a tőke és a munka. A mester, bár saját műhelye van, s a szerszámok is
az övék, már lényegében a vállalkozó, a nagykereskedő alkalmazottja. Ezt a rendszert nevezik
„kihelyezéses” vagy „kiadási” rendszernek (németül Verlagssystem), mivel a vállalkozó kiadja
a nyersanyagot vagy a félkész terméket feldolgozásra az egyes mestereknek, de nevezik „tőkés
háziiparnak” is, mivel a mester saját házában, saját műhelyében dolgozik, de a tőkés vállal-
kozó, a nagykereskedő megbízásából. Az exportiparok méreteire jellemző, hogy Gentben a
14. század közepén több mint 4000 takács, és jóval több, mint 1200 ványoló dolgozott. A firen-
zei textiliparban a munkások száma ennek is többszöröse volt.
A textilipar után az építőiparban találkozunk nagyszabású, sokféle szakmunkást foglal-
koztató vállalkozásokkal. Egy-egy nagy katedrális építkezésén 200–300 fős csapat is dolgozott
egy építőmester irányítása alatt: kőfaragók, ácsok, üveg- és fémművesek, festők, nem beszélve
a segédmunkásokról.
V.
A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ
AZ ÉRETT KÖZÉPKORBAN
1. A gregorián reform
A 9. és a 10. század újabb fontos szakaszt jelentett a kereszténység elterjedésében, mert a

csehek, a lengyelek, a magyarok, a skandináv népek, a Balkánon pedig a bolgárok, a szer-
bek és a horvátok, majd végül az oroszok megkeresztelkedésével csaknem teljessé vált az eu-
rópai keresztény népközösség. A 12. századra maradt az Elba és az Odera között élő szlávok, a
13. századra a poroszok, a balti népek és a finnek megtérítése, s végül a sort a litvánok zárták,
akik a 14. században vették fel a kereszténységet.
Az első évezred végének legjelentősebb pápája I. Miklós (858–867) volt, aki erőteljesen
képviselte a pápai primátus és a római püspök egyetemes főhatalmának elvét, elsősorban
Konstantinápollyal szemben. Ekkor a nyugati és a keleti egyház vezetése között szakításra is
sor került. Az okot az adta, hogy a konstantinápolyi császár 858-ban száműzte Ignatiosz (†877)
pátriárkát, s a laikus Phótiosz (†893/894) személyében új pátriárkát nevezett ki. I. Miklós ezt
nem fogadta el, s Phótioszt 863-ban megfosztotta méltóságától. Erre Phótiosz eretnekséggel
vádolta meg a pápát, akit a 867-ben Konstantinápolyban tartott zsinat letettnek nyilvánított
és kiközösített. A szakadást I. Baszileiosz császár, a Makedón-dinasztia alapítója számolta fel,
aki – közvetlenül trónra lépése után, 867-ben – visszahelyezte Ignatioszt, s a VIII. egyetemes
zsinaton 869–870-ben helyreállt a kereszténység egysége.
Ebben az időben szerkesztették az ún. ál-izidori dekretális gyűjteményt (Collectio Pseudo-
Isidoriana), amelyben hiteles okiratok mellett nagyon sok hamisítvány is található. Célja az
volt, hogy a pápai hatalmat megerősítse, s ezért azt bizonyította, hogy a zsinatok a pápa alá
vannak rendelve, s a fontosabb ügyekben (causae maiores) a pápa jogosult dönteni. Erre a
gyűjteményre majd sokszor hivatkoznak a következő évszázadokban.
A következő másfél század ún. „sötét korszak” a pápaság történetében, amely teljesen a ró-
mai nemesi családok hatalmi ambícióinak játékszerévé vált. Különösen Theophülaktosz senator
és családjának nőtagjai, valamint a tőlük származó Crescentiusok gyakoroltak nagy befolyást
a pápaságra. A 10. század végétől pedig a német-római császárok töltötték be a pápai trónt. A
püspöki és apáti székekkel is a világi uralkodók és a területi fejedelmek rendelkeztek, s a főpapo-
kat hol kisebb, hol nagyobb mértékben bevonták világi, állami feladatok intézésébe. Az egyház
tehát a világiak uralma alá került, s teljesen betagolódott a hűbéri struktúrába. Általánossá vált
a simonia, az egyházi tisztségek és jövedelmek adásvétele, s a coelibatust sem nagyon tartották
be. A főpapok – néhány tiszteletreméltó kivételtől eltekintve – világi feudális urakként éltek.
1. A gregorián reform ■ 269
Ezt az egyházhoz méltatlan helyzetet felszámoló mozgalmat

gregorián reformnak nevezzük, a reformokat energikusan végre-
hajtó VII. Gergely (1073–1085) pápáról. A gregorián reform fon-
tos előzménye volt a 10. században végbement kolostori reform,
amely a burgundiai Clunyből és a lotaringiai Gorzéból indult ki.
Cluny bencés kolostorát Vilmos aquitániai herceg alapította 910
körül, s a helyi püspök joghatósága alól kivéve, közvetlenül a
római pápa védelme alá helyezte, azaz exemptiót biztosított szá-
mára. Biztosította a szabad apátválasztást is, s általában kizárta a
kolostorból a világi hatalom, a nagy hűbérurak befolyását. A kez-
deményezésnek nagy sikere volt, Clunyhez több mint ezer ben-
cés monostor csatlakozott, s létrejött az ún. clunyi kongregáció,
amely szilárd szervezetben fogta össze az addig egymástól füg-
getlen bencés kolostorokat a clunyi apát vezetése alatt. A kolos-
tori reformból nőtt ki a 11. században az egész egyház reformja,
megújulása. Azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a
reformmozgalom nem lehetett volna ily sikeres, ha nem támogat-
ja egy szélesebb társadalmi igény: a feudális hatalmi struktúrába
betagolódott, gazdag és erkölcstelen életű főpapsággal elégedetlen
laikus tömegek mozgalma „az evangéliumi és apostoli egyházhoz”
való visszatérés jelszavával.
A gregorián reform elsősorban a papság belső, erkölcsi meg-
újulását, megtisztulását tűzte ki céljául, felvette a harcot az egy-
házi tisztségek vásárlása, a simonia, valamint az ágyasokat tartó
és nős papok ellen. Másik célkitűzés az „egyház szabadságának”
kivívása volt, vagyis kivonása a világi hatalmak gyámsága, be- VII. Gergely
folyása alól, akiknek döntő szavuk volt a pápai széktől kezdve a (11. századi kéziratból)
püspöki és apáti tisztségek, valamint a falusi plébánosi feladatkö-
rök betöltésében is, s akik a maguk világi céljai érdekében használták az egyház anyagi javait.
Ennek érdekében kimondták és keresztülvitték, hogy minden egyházi tisztséget kánoni vá-
lasztással kell betölteni. Ez annyit jelent, hogy a püspök megválasztására kizárólag a káptalan
jogosult. A papság számára kötelezővé tették a coelibatust, a szexuális önmegtartóztatást, s
megtiltották, hogy egyháziak homagiumot és hűségesküt tegyenek, s ezáltal hűbéri függésbe
kerüljenek világiakkal szemben. Végül célul tűzte ki a reform a római pápa primátusának
fokozottabb érvényesítését.
A reform elveinek kidolgozásában, elméleti megalapozásában fontos szerepet játszottak
olyan személyiségek, mint Humbertus de Silva Candida (†1061) bíboros, aki könyvet írt a
simonia ellen (Adversus simoniacos) és Damiani Szent Péter (†1072), aki szerzetesként, majd
pápai legátusként prédikációiban és leveleiben fejtette ki a reform szükségességét, s a gyakor-
latban is sokat tett keresztülviteléért. A kánonjogászok fontos szerepet játszottak a reform
előkészítésében és végrehajtásában: Burchard wormsi püspök (†1025), aki kánonjogi gyűjte-
ményt állított össze a reform alátámasztására, vagy Anzelm (†1086) luccai püspök, aki rend-
szerezte az áthagyományozott egyházjogi anyagot és könyvet írt VII. Gergely pápa védelmében
III. Kelemen ellenpápával szemben (Liber contra Wibertum). Ivo (†1115/1116) chartres-i püs-
pök műveivel meghatározó befolyást gyakorolt a kánonjog és a skolasztika fejlődésére.
270 ■ V. A kereszténység és az egyház az érett középkorban
Már a 11. század elején sorra születtek a zsinati határozatok a simonia ellen, s a coelibatus
érdekében. A reformokat, amíg az egyház belső, erkölcsi megtisztulásáról volt szó, a császá-
rok – főleg II. és III. Henrik – is támogatták, sőt a kánoni választás ellen sem emeltek kifo-
gást. III. Henrik 1046-tól német püspökökkel, a reform híveivel töltötte be a pápai trónt, akik
sorra az ókeresztény pápák nevét vették fel, jelezve, hogy ezzel az egyház kezdeti apostoli
tisztaságához akarnak visszatérni. A század közepén került a pápai udvarba diakónus bíbo-
rosként a szerzetes Hildebrand, aki a reformmozgalom legaktívabb irányítója lett. II. Miklós
(1059–1061) pápasága alatt, az 1059-es Lateráni zsinaton szabályozták a pápaválasztás rend-
jét. Eszerint a pápát kizárólag a bíborosok választják, a papság többi részének és a római nép-
nek csak utólagos hozzájárulási joga van. Azt is kimondták, hogy a pápát lehetőleg a római
papság köréből és Rómában kell megválasztani. A zsinat ismételten elítélte a simoniát, a nős
papoktól megvonta az egyházi hatalom gyakorlásának jogát, s megtiltotta, hogy bárki is a
laikusok kezéből egyházi hivatalt fogadjon el.
A reformfolyamat akkor bontakozott ki igazán, midőn 1073-ban Hildebrandot választot-
ták pápává, aki VII. Gergely néven foglalta el a pápai trónt. Már bíboros korában megkezdte a
pápaság igényeit alátámasztó jogforrások gyűjtését és rendszerezését. Ennek alapján fogalma-
zódott meg az új pápa programja, amelyet 27 tételben foglalt össze. Ez az ún. „Dictatus papae”,
amelyet érdemes szó szerint idézni:
1. Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr.
2. Egyedül a római pápát mondják joggal egyetemesnek.
3. Püspököket egyedül ő tehet le és helyezhet székükbe vissza.
4. Követe a zsinaton minden püspököt megelőz, még ha ő maga alacsonyabb rendű is;
ugyancsak a püspökök elmozdítására ítéletet is hozhat.
5. A pápa távollevőket is letételre ítélhet.
6. Az általa kiátkozottakkal egyebek közt még ugyanabban a házban sem tartózkodhatunk.
7. Egyedül neki szabad a korszükségletnek megfelelően új törvényeket hozni, új püspöksé-
geket alapítani és fordítva, gazdag püspökségeket feloszlatni és szegényeket egyesíteni.
8. Egyedül ő használhat császári jelvényeket.
9. Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.
10. Egyedül az ő nevét említik az egyházakban.
11. Az egész világon csak őt illeti meg a pápa név.
12. Jogában áll császárokat letenni.
13. Jogában áll, ha a szükség úgy kívánja, püspököket az egyik püspöki székből a másikba
áthelyezni.
14. Bármely egyház klerikusát tetszése szerint felszentelheti egy másik részére.
15. Az, akit a pápa szentelt fel, bármelyik egyház elöljárója lehet, és nem bízható rá alacso-
nyabb tisztség; azt, akit a pápa szentelt fel, más püspök magasabb rendre nem szentel-
heti fel.
16. Rendelete nélkül nem lehet egyetemes zsinatot összehívni.
17. Tekintélyének támogatása nélkül semmiféle capitulum és semmiféle könyv nem tekint-
hető kánoninak.
18. Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat.
19. Senki fölötte nem ítélkezhetik.
20. Senki ne merészeljen az Apostoli Székhez fellebbezőt elítélni.
21. Minden egyház fontosabb ügyeit eléje kell terjeszteni.
1. A gregorián reform ■ 271
22. A római egyház még soha nem

tévedett, az Írás tanúsága szerint
örökké tévedhetetlen lesz.
23. A római pápa, ha a kánonoknak
megfelelően választották, Szent
Péter érdemeire való tekintettel két-
ségkívül szent lesz, mint ezt Szent
Ennodius paviai püspök bizonyítja,
kivel ebben sok szentatya egyetért,
és amint Szent Symmachus pápa
dekrétumaiban található.
24. Az ő parancsára és felhatalmazásá-
val az alacsonyabb rendűek is vádat
emelhetnek.
25. Püspököket zsinat egybehívása nél-
kül is letehet, vagy visszahelyezhet.
26. Nem tekinthető katolikusnak az,
aki a római egyházzal nincs egy-
ségben.
27. A gonoszoknak tett hűségeskütől
az alattvalókat feloldozhatja.
A konfliktus a császárral akkor tört

ki, amikor VII. Gergely az 1074. és 1075.
évi Római böjti zsinatokon megismételte
elődei reformrendelkezéseit, s szigorúan
megtiltotta a laikus invesztitúrát, vagy-
is azt a már két évszázados gyakorlatot,
hogy a püspököket a császár vagy a király
iktatta be hivatalába és a vele járó világi
javakba, a gyűrű és a pásztorbot átadásá-
val. (Az invesztitúraharc lefolyását majd
a Német-római Császárság tárgyalásánál A „Dictatus papae” egy kézirata (Vatikáni Könyvtár)
ismertetjük.) Látszólag a császár győzött,
hiszen elfoglalta Rómát, s a pápát a pápai hűbéres Guiscard Róbert katonái mentették ki az
Angyalvárból. VII. Gergely száműzetésben, Salernóban halt meg 1085-ben.
A császár végül is nem tudta megőrizni az egyház feletti jogait és hatalmát. A pápák és a
császárok közötti több évtizedes küzdelem olyan kompromisszummal zárult, amely mindkét
fél érdekeit figyelembe vette. A kérdés rendezését megkönnyítette, hogy időközben a teológu-
sok és főleg a kánonjogászok a püspöki tisztségben szétválasztották a lelki-vallási (spiritualia)
és a világi hatalmat (temporalia), hiszen akkor a püspökök és apátok nagy része valamilyen
világi hivatalt is viselt. Az invesztitúra eszerint csak a temporaliára, a világi tisztségre és a vele
járó földbirtokra vonatkozott. Hosszadalmas és időnként meg-megszakadó tárgyalások után
1122-ben, Wormsban létrejött a megegyezés V. Henrik (1106–1125) császár és II. Callixtus
(1119–1124) pápa követei között. Eszerint a császár lemondott a gyűrűvel és pásztorbottal
való invesztitúráról, de továbbra is joga volt arra, hogy a kánoni választás után a püspököt
a jogar átadásával beiktassa a világi hivatalával járó birtokokba. Hasonló megállapodások
jöttek létre a többi uralkodóval is, akik szintén lemondtak a gyűrűvel és a pásztorbottal való
invesztitúráról.
2. A gregorián reform eredményei és következményei

Hogy modern történészek és szociológusok milyen jelentőséget tulajdonítanak a gregorián re-
formnak az európai történelemben, arra néhány kiragadott példát idézünk. Rosenstock-Huessy
német történész az európai forradalmakról írt könyvében 1789 és 1917 mellett a gregorián re-
formot tekinti a három igazi európai forradalom egyikének. Az egyik vezető angol középkor-
történész, R. W. Southern A nyugati társadalom és az egyház a középkorban című (magyarul is
olvasható) könyvében így ír VII. Gergely pápa programjáról: „Amikor összehasonlítjuk ezeket a
megállapításokat más nagy akcióprogramokkal, a Magna Chartával, a Bill of Rightsszal, az ame-
rikai alkotmánnyal, a Kommunista Kiáltvánnyal, arra kell gondolnunk, hogy e dokumentumok
közül csak az utolsónak volt ilyen nagy és mindenre kiterjedő hatása sok nemzet mindennapi
életére”. A történészekével egybecseng a szociológus (Tomka Miklós) véleménye is: „Ez volt az
az innováció, ami megnyitotta a zsilipet az európai típusú modernizáció folyamata előtt. Társa-
dalomszervezeti kategóriákban mérve e modernizáció első látványos lépése az invesztitúraharc,
pontosabban a vallási és a politikai hatalom különválása volt, amit szinte szükségszerűen kö-
vetett az egyházi és a világi rend elkülönülése, a vallási és a profán tudományok önállósulása, a
társadalom új- és legújabbkori differenciálódása”.
Az európai politikai gondolkodás történetével foglalkozó szakemberek már sokszor nyo-
matékosan hangsúlyozták ennek a szétválasztásnak, megkülönböztetésnek, a két hatalom el-
méletének rendkívüli jelentőségét: ezzel a szabadságnak egy olyan új koncepciója jelent meg
az európai gondolkodásban, amely mint előzmény nélkül a modern politikai intézmények lét-
rejötte nem érthető meg. Az a tény, hogy kialakult és elfogadottá vált az elv, hogy az emberi
életnek van olyan szférája, területe, amely nincs alávetve az állami hatalomnak, hanem a maga
területén független és autonóm, igen nagy jelentőségű még akkor is, ha a tiszta dualizmus, azaz
a két hatalom tökéletes egyensúlya a gyakorlatban alig valósult meg, s mindkét fél igyekezett az
elvet a maga javára magyarázni és alkalmazni.
A reform megerősítette, kiteljesítette a nyugati latin szertartású kereszténység egységét,
univerzalizmusát, nemzetek feletti jellegét, mert meggátolta, hogy – a Nyugattól épp akkori-
ban elszakadt keleti ortodox kereszténységhez hasonlóan – önálló nemzeti egyházakra bomol-
jon szét. Ezt elsősorban azzal érte el, hogy a korábbinál jobban kiemelte és érvényesítette, s az
akkoriban rendszerbe foglalt egyetemes egyházi jog, a kánonjog segítségével megerősítette a
római pápa primátusát. A pápa tekintélyben és hatalomban messze a többi püspök fölé emel-
kedett, joghatósága, legfőbb bírói hatalma kiterjedt az egész nyugati egyházra. A reform követ-
keztében a pápa tekintélye, hatalma oly mértékben megerősödött, hogy a 12–13. század pápái
joggal tekinthették magukat az európai latin szertartású keresztény népközösség fejének. A
pápa egyetemes joghatósága és legfelsőbb bírói hatalma kiterjedt az egész nyugati keresztény-
ségre, s minden fontosabb ügyben őt illette meg a döntés. A püspökök megerősítését, elmozdí-
tását, sokszor megválasztását a pápák maguknak tartották fönn, s az egyházmegyék létesítését,
határainak kijelölését, vagy módosítását szintén Róma hatáskörébe utalták. Az érsekek hatal-
2. A gregorián reform eredményei és következményei ■ 273
muk jelvényét, a palliumot a pápától kapták, s ezért Rómába kellett menniük. A pápa legátusai
útján rendszeresen ellenőrizte, irányította a helyi egyházi közösségeket.
Az egész nyugati latin szertartású kereszténységre kiterjedő központi irányítás megerő-
södését jelzi az a tény, hogy míg 1000 körül évente átlagosan csak 10 pápai levél hagyta el
Rómát, addig 1200 körül már 280, a 14. század első felében pedig több mint 3600. A 12. század
elejére kialakult a pápai ügyintézés hivatali szerve, a római kúria (Curia Romana). A reform
során befejeződött a nyugati latin kereszténység szertartásrendjének, liturgiájának, már Nagy
Károly által kezdeményezett egységesítése, a római liturgia kizárólagos uralma jegyében. A
12. századtól kezdve Nyugaton is rendszeressé váltak az egyetemes zsinatok, amelyeket koráb-
ban kizárólag Keleten tartottak. Nyugaton a 12. és 13. században a következő egyetemes zsina-
tokat tartották: 1123-ban, 1139-ben, 1179-ben és 1215-ben Rómában, a Lateránban, 1245-ben
és 1274-ben Lyonban. Ezeken a zsinatokon az egész latin kereszténység képviselve volt. Az
I. Lateráni zsinaton 1123-ban még csak 300 püspök és egyéb főpap vett részt, 1215-ben a
IV. Lateráni zsinaton már több mint 1200. A 11–12. századtól növekedett a bíborosok testü-
letének a szerepe az egyház kormányzatában: ők választották a pápát, aki velük tanácskozott
meg minden fontos ügyet. A bíborosi kollégium kialakulásával háttérbe szorult a római zsinat
szerepe, amely korábban a pápa legfőbb tanácsadó testülete volt.
A gregorián reform fordulatot jelentett a politikai és a vallási szféra, a világi és a lelki
hatalom, egyház és állam viszonyában is. A reform véget vetett a teokratikus királyság rend-
szerének. A pápák ettől kezdve nemcsak a vallási-egyházi ügyekben igényeltek maguknak
teljhatalmat, hanem világi ügyekben is. A teokrácia elvét felváltotta a hierokrácia, vagyis az
a rendszer, amelyben a pápa auctoritása az egyetemes keresztény közösségben minden téren
érvényesül: ő a közösség feje, legfőbb törvényhozója, elvben ő a császári hatalom birtokosa, s
a világi uralkodók az ő közvetítésével kapják Istentől hatalmukat. Az elmélet teológiai alapját
az a felfogás képezi, hogy mivel a keresztény közösség végső célja a túlvilági üdvösség elérése,
s az evilági dolgok, így az államok és a politikai hatalom is, csak eszközök e cél eléréséhez,
ezek az eszközök is az emberiséget az üdvösség felé vezető úton irányító lelki hatalom illeté-
kessége alá tartoznak.
A keresztény közösségben elismert két hatalom közül ettől kezdve az egyházi írók egy-
értelműen a pápai hatalmat tartják elsődlegesnek, magasabb rendűnek, mint ahogy a lélek
méltósága nagyobb a testénél, a fejé a tagokénál. A 11. századtól kezdve egyedül a pápa hasz-
nálja a „Krisztus helytartója” (vicarius Christi) címet. A két kard elmélet is úgy módosul, hogy
mindkét kard birtokosa a pápa, mindkettőt ő kapta Krisztustól, de az anyagi, világi kardot nem
maga használja, hanem átadja az arra alkalmasnak tekintett uralkodóknak, akik az ő megbí-
zásából, az ő parancsára forgathatják azt. Amint Clairvauxi Szent Bernát megfogalmazta: az
anyagi kardot az Egyházért (pro Ecclesia) használják, a lelki kard pedig az Egyház által (ab
Ecclesiae) használtatik. A legfőbb világi hatalom birtokosa is a pápa: a pápák vitték át a császár-
ságot a görögöktől (vagyis Bizáncból) a germánokra, Nagy Károly császárrá koronázása révén,
tehát a császársággal is ők rendelkeznek (translatio imperii – a császárság „átvitele”).
A hierokratikus elvet, a pápai teljhatalom elméletét legradikálisabban VIII. Bonifác pápa
fejtette ki 1302-ben kiadott „Unam Sanctam” kezdetű bullájában. „Az egy és egyetlen egyház-
nak egy a teste, egy a feje, nincs két feje, mint valami szörnyszülöttnek. Krisztus tudniillik ez
a fej és Krisztus helytartója: Péter, és Péter apostol utóda [...] Ezen az egyházon belül s annak
birtokában két kard van: a lelki hatalom kardja és a világi hatalom kardja [...] Mindkét kard, a
lelki is, az anyagi is az egyház hatalmában van. Ámde az utóbbit az egyházért kell forgatni, az
előbbit pedig maga az egyház forgatja; azaz: a lelkit a papok forgatják, az anyagit a királyok s a
katonák ugyan, de csak akkor, ha a papok azt helyeslik vagy megengedik. Mert egyik kardnak
a másik alatt kell lennie, s a világi hatalmat alá kell rendelni a lelki hatalomnak. A lelki hatalom
mind méltóságban, mind nemességben minden földi hatalomnál előbb való, amennyivel a lel-
ki dolgok megelőzik az evilágiakat [...] A lelki hatalomnak van joga arra, hogy a földi hatalom
rendjét vigyázza, s ha az nem bizonyulna jónak, ítélkezzék is felette”.
Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy a pápa valóságosan a gyakorlatban is élni
kíván a világi hatalommal, s ténylegesen kormányozni akarja a keresztény közösséget. Elvi
felsőbbségről van szó, arról, hogy a pápa határozza meg azokat az alapelveket, amelyeknek a
keresztény közösség kormányzatában érvényesülniük kell, s ezek alapján elbírálhatja, meg-
ítélheti az uralkodók magatartását, eldöntheti a királyok és országok között felmerült vitás
ügyeket. Az egyes országok kormányzatába, helyi viszályokba, hűbéri vitákba nem szól bele,
csak akkor gyakorolja teljhatalmát, ha valamelyik császár vagy király magatartása az egyete-
mes keresztény közösség érdekeit sérti, békéjét, biztonságát veszélyezteti. Amint a középkor
egyik legnagyobb tekintélyű pápája, III. Ince megfogalmazta: a pápa „a bűn miatt” (ratione
peccati) rendelkezik teljhatalommal evilági ügyekben is, hiszen az uralkodók is emberek, az
ember pedig az ősszülők vétke óta nincs bűn nélkül. A bűn, a bűnös elítélése vagy feloldozása
a lelki hatalom körébe tartozik. Ezt az egyetemes, a világi ügyekre is kiterjedő hatalmi igényt
természetesen csak a kor legnagyobb pápái, például III. Ince tudták érvényesíteni. Őket való-
ban elfogadták legfőbb döntőbírónak (arbiter mundi).
Az új elméletnek megfelelően a gregorián reform megfosztotta a világi uralkodót addig
elismert szakrális jellegétől, kizárta őt a klérus rendjéből, s mindenestül a laikusok rendjébe,
az evilági szférába utalta. Az uralkodói hatalom e szekularizációja igen nagy jelentőségű kez-
deményezés a sajátos európai politikai fejlődés történetében. A királyi hatalom új elméletét
éppen az invesztitúraharc idején, 1085 körül fejti ki egy Manegold (†1103 után) nevű szerze-
tes a lautenbachi kolostorban a pápai politika mellett, a császár ellen írt könyvében (Liber ad
Gebehardum). Megállapítja, hogy a világi uralkodó a néptől kapja a hatalmat azzal a megbízás-
sal, hogy jó kormányzatot valósítson meg. Ha ezt nem teszi, akkor a nép elbocsáthatja. A ki-
rályi hatalom eredetét és természetét a disznópásztor hasonlatával világítja meg: amint a falu-
közösség felfogadja a pásztort sertései őrzésére, s ha munkáját nem jól végzi, akkor elbocsátja,
ugyanígy van a királyokkal is. Egy olyan fontos politikai eszme van e sorokban megpendítve,
amelyet a 12–13. század egyházi írói, a kánonjogászok, a skolasztikus filozófusok és teológusok
részletesen kifejtenek, s amely majd a modern európai politikai intézmények alapelve lesz: a
társadalmi szerződés (pactum) és a népfelség elve.
A világi uralkodók természetesen nem mindig fogadták el minden további nélkül a pá-
pai főhatalom elméletét. Vele szemben Barbarossa Frigyes a római császáreszmét támasztotta
fel a bolognai egyetem jogászainak segítségével, s a császári hatalom abszolút voltát hirdette,
amelynek a pápa is alá van rendelve. Midőn koronázásra Rómába ment és találkozott a pápá-
val, megtagadta a IV. Hadrián (1154–1159) pápának a császárok részéről hagyományosan ki-
járó tiszteletadás teljesítését, ti. a pápa lovának vezetését, és leszálláskor a kengyeltartást. Csak
miután a pápa megértette vele, hogy ez csak formális szertartás, semmi köze sincs a hűbéres
viszonyhoz, volt hajlandó erre. Ennek ellenére igen feszült maradt közöttük a viszony. Midőn
Hadrián pápa meghalt, a bíborosok többsége III. Sándort választotta meg (1159–1181), a csá-
szár hívei viszont ellenpápát választottak, IV. Viktor személyében. Az egyházszakadás 17 évig
tartott, s nyílt háborúhoz vezetett. III. Sándor pápa Frigyes ellenfeleivel, a lombard városokkal
3. Az egyházi rend ■ 275
szövetkezett, amelyek végül is legyőzték a császárt. 1177-ben a velencei békében a császár visz-
szaadta az egyház elfoglalt javait és jogait, s lemondott arról, hogy a pápaságot saját hatalma
alá kényszerítse.
A III. Lateráni zsinat 1179-ben kimondta, hogy az érvényes pápaválasztáshoz a szavazatok
kétharmadának megszerzése szükséges. 1241 és 1243 között, majd 1268 és 1271 között több
mint 20 hónapig üresen állt a pápai szék, mert a bíborosok nem tudtak megegyezni a válasz-
tandó pápa személyében. Ezért az 1274-ben ülésező II. Lyoni zsinat elrendelte konklávéban (a
clavis: ’kulcs’ jelentésű latin szóból; konklávé – cum clave – azt jelenti, hogy „kulcsra zárt”) tör-
ténő választást. A választás idejére a bíborosokat a minimális kiszolgáló személyzettel együtt
elzárják a külvilágtól, amellyel egyáltalán nem érintkezhetnek. A Lyoni zsinat úgy rendelke-
zett, hogy a bíborosoknak annál szűkebb ellátást kell adni, minél tovább tart a választás és a
széküresedés alatt semmi jövedelmet nem húzhatnak.
A pápaság és a császárság küzdelme Barbarossa Frigyes kudarcával még nem zárult le. A
13. században II. Frigyessel, a 14. század első felében pedig Bajor Lajossal kellett a pápáknak
hosszasan viaskodniuk.
A megreformált pápaság tekintélye és hatalma csúcspontját III. Ince (1198–1216)
pontifikátusa idején érte el. Ő volt az első pápa, aki valóban teljes szuverenitással uralkodott
az egyházi államban, s teljesen függetlenné vált a császárságtól. Ő hívta össze az érett középkor
legjelentősebb zsinatát, a IV. Lateráni (XII. egyetemes) zsinatot 1215-ben. A zsinat számos
egyházfegyelmi és szervezeti intézkedés mellett dogmatikus döntést is hozott: összefoglalta az
egyház tanítását a szentségekről, s az Oltáriszentségről szólva először használta hivatalosan az
átlényegülés (transsubstantiatio) kifejezést. A zsinat elrendelte, hogy a világiak évente egyszer,
a húsvéti időszakban, végezzék el a szentgyónást és szentáldozást.
3. Az egyházi rend
A 11. század elején két francia püspök fejtette ki az ordo-elméletet, amely a következő évszá-
zadokban általánossá vált. A gregorián reform az imádkozók (oratores) rendjét a többi rend
(ordo), a harcolók (pugnatores), s a dolgozók (laboratores) fölé emelte.
Az egyháziak igen népes és összetett társadalmi rendet alkottak a középkori Európában.
Az imádkozók rendje – ahogy a második évezred elejétől kezdve nevezték őket, szembeállítva
a harcolók és a dolgozók rendjével – sokféle, egymástól lényegesen eltérő műveltségű, életfor-
májú, anyagi és társadalmi helyzetű csoportot fogott egybe. A püspökök, a felszentelt áldozó-
papok és szerpapok (diaconusok) mellett az egyháziak többsége egész életében megmaradt a
papi rend alsóbb fokozatain (vagyis nem szolgáltathatta ki a szentségeket). De idetartoztak a
különféle szerzetesrendek tagjai, valamint különösen a 12. századtól igen gyorsan növekvő lét-
számú diákok is. E heterogén csoportok közös ismérve a tonzúra volt, jelentős kiváltságokkal
és jogokkal rendelkeztek, s összefoglalóan klerikusoknak nevezték őket. Számuk mai szemmel
nézve hihetetlenül nagy volt. A 15. században, egyes városokban arányuk a 10%-ot is elérte. A
jeles magyar egyháztörténész, Szántó Konrád becslése szerint 1500 körül Nyugat- és Közép-
Európa, vagyis a latin szertartású kereszténység 50–60 millió lakosa közül 1,5–3 millióra tehe-
tő az egyházmegyés papság száma. A szerzetesekkel és a diákokkal most nem foglalkozunk, ők
sajátos, önmagában is változatos csoportot és életformát képviseltek az egyházi társadalmon
belül. Figyelmünket ezúttal a világi papságra összpontosítjuk.
A 4. századtól kezdve, a konstantini fordulat óta

az állam, a világi hatalom rótt egyre több közfelada-
tot a püspökökre és a képzett papokra. A középkor
második felében, s főleg utolsó századaiban nagy
számban találkozunk olyan egyházi személyekkel,
akik, bár igen magas egyházi tisztséget – püspöksé-
get, érsekséget, prépostságot – töltöttek be, s annak
javadalmából éltek, egyházi-vallási feladatokat tény-
legesen nem végeztek, hanem az államigazgatásban,
diplomáciában dolgoztak.
A papság életmódja akkor kezdett szembetűnőb-
ben eltérni a társadalom többi részének mindennapi
életétől, midőn a nyugati, latin rítusú kereszténység
körében elterjedt a papi nőtlenség, a cölibátus gya-
korlata. A keleti, görög rítusú kereszténység soha-
sem lépett erre az útra, s mindmáig pappá szentel
nős férfiakat. A szentelés után azonban már nem le-
het házasságot kötni, s házas pap nem lehet püspök.
A papi nőtlenség követelményét nem volt köny-
nyű a gyakorlatban érvényesíteni. Nem véletlen,
hogy a 11. században, amikor az ún. gregorián re-
form célul tűzte ki az egyház erkölcsi megtisztítását,
a simonia megszüntetése mellett elsősorban a papi
nőtlenség megvalósítására törekedett, amely ekkor
elvben kötelezővé vált a latin szertartású keresz-
ténység területein.
A cölibátus érvényesítése különösen lassan és
Klerikusok oktatása nehezen ment a latin kereszténység perifériáin, a
(a képen Szentviktori Hugo skolasztikus
frissen megkeresztelt népek körében. A 12. század
teológus; miniatúra, 1190 k.)
elején az Esztergomi zsinat határozataiban a püspö-
kök feleségeiről és fiairól olvashatunk. A 13. századi
magyarországi oklevelekben is gyakran találkozunk papok – nem egy esetben magas rangú
papok: főesperesek, prépostok – fiaival, akik sokszor maguk is papok lettek, esetleg éppen
apjuk pozícióját örökölték. III. Ince pápa 1198-ban hozott rendelkezését – hogy a házas papok
küldjék el feleségüket, s ha azt nem teszik, meg kell őket fosztani javadalmuktól – a következő
században a pápai legátusok és a zsinatok többször megismételték.
A papi cölibátus kérdésével azért foglalkoztunk viszonylag részletesen, mert a világi papok
és egyéb klerikusok mindennapi életét lényegesen meghatározta az, hogy hivatalosan vagy nem
hivatalosan házasságban éltek-e vagy sem, volt-e családjuk vagy sem. A nőtlenséget őszintén
vállaló és megtartó papok számára nem volt egyszerű és könnyű mindennapi életkörülménye-
ik elrendezése, hiszen saját háztartást kellett vezetniük. Nagyobb jövedelemmel rendelkező
papok megfelelő számú szolgaszemélyzetet tarthattak, ám kis jövedelmű falusi papok számára,
ha nem tudták valamelyik közeli nőrokonukat (anya, nővér, nagynéni) magukhoz venni, alig
maradt más választás, mint a házasság vagy együttélés. Ezért már az 5. század elejétől talál-
kozunk olyan törekvésekkel, hogy a világi papok is a szerzetesekéhez hasonló közösségekben
4. A keleti és a nyugati egyház szétválása ■ 277
éljenek együtt, természetesen azokétól eltérő feltételekkel, hiszen lelkipásztori feladataik miatt
nem vonulhattak ki a világból.
A kanonokok alkották a középkori egyházi társadalom középosztályát, s belőlük alakult ki a
klerikus értelmiségi elit derékhada. Nyugaton a 13. században már megkövetelték a kanonokok
és főesperesek egyetemi végzettségét. Magyarországon ilyesmiről természetesen nem lehetett
szó. A 14. század elején még előfordult, hogy egy káptalan kanonokjainak többsége nem tudta
saját kezűleg aláírni a nevét. Mindazonáltal a kanonokok növekvő jövedelme lehetővé tette,
hogy anyagi gondoktól mentesen szellemi munkával foglalkozzanak, s magasabb tanulmányo-
kat végezzenek, esetleg valamelyik külföldi egyetemen. Ezzel a lehetőséggel egyre többen éltek,
főleg a 14. és 15. században, midőn a közeli Bécsben, Prágában és Krakkóban is létesültek egye-
temek. 1183 és 1543 között az esztergomi káptalan 690 tagja közül 136, vagyis pontosan egyötö-
dük fordult meg külföldi egyetemen. Ez persze messze elmarad a németországi átlagtól, ahol a
15. században már csaknem minden kanonok egyetemi végzettséggel rendelkezett.
A magyar klerikusok szinte kivétel nélkül jogot tanultak. A 13. század közepén IV. Ince
(1243–1254) pápa szemükre is hányta, hogy „elhanyagolják a bölcselet és a teológia tanulá-
sát, és a római jog tanulására adják magukat, mert csak a világi ügyekben jártasak kerülhet-
nek Magyarországon egyházi méltóságokba, akiknek azután fő céljuk a meggazdagodás”. A
14. század közepén a magyarországi klérusban egyetlen teológiai egyetemi fokozattal rendel-
kező személy (magister) sem volt, jogi végzettségűek viszont bőven akadtak.
Az egyházi társadalom másik végletét az alsópapság alkotta. Ennek zömét a falusi papok,
plébánosok, káplánok tették ki. A korai időszakban, a magánegyházi rendszer idején teljesen
ki voltak szolgáltatva a földesúrnak, aki szabadon rendelkezett a templommal, az egyház jö-
vedelmével és a pappal. Rendszerint saját szolgái, rabszolgái közül neveltetett valakit papnak.
Képzettségük ezért minimális volt, csak a betanult imaszövegeket, formulákat tudták elolvasni,
írni nem tudtak. A földesúr sokszor rövid időre, egy évre, fél évre alkalmazta őket, így teljes
létbizonytalanságban éltek. Megélhetésük biztosítására földműveléssel, kereskedéssel, kupec-
kedéssel foglalkoztak, gyakorta érte panasz őket iszákosságuk, erőszakosságuk, szerencsejá-
tékok iránti szenvedélyük miatt. Magyarországon a középkorban egy-egy plébánia tizedének
csak tizenhatod része jutott a plébánosnak. Ebből fizette segítőit, a káplánokat is, akik az ellátás
mellett évi 3–4 forint javadalmazást kaptak.
IX. Gergely (1227–1241) pápa követe, Jakab prenestei püspök még 1232-ben is azt írta
Magyarországról a pápának, hogy a falusi papság megélhetési viszonyai igen szegényesek,
ezért alig található az országban más, mint szolgaállapotú pap. De Nyugaton sem volt sokkal
jobb a helyzet, a püspökök egyházlátogatási irataiból hasonló kép tárul elénk ott is.
Valamivel jobb helyzetben voltak a külföldi (többnyire német) telepesek papjai, akiket
maguk választottak, valamint a 14–15. században a nagyobb falvak, mezővárosok és városok
plébánosai, akik közül jövedelme, műveltsége és életmódja alapján nem egy az egyházi közép-
réteghez sorolható.
4. A keleti és a nyugati egyház szétválása

Miközben Nyugaton teljes lendülettel kibontakozott az egyház belső reformja, bekövetkezett
a keleti és a nyugati egyház végleges szétválása. A keleti és a nyugati kereszténység fejlődése
már az ókor óta eltérő úton haladt. A lényeges különbségek nem a hit alapvető tartalmában
voltak, hanem annak kifejezésmódjában, megélésében: a nyelvben, a rítusban (liturgia), az

egyházi fegyelemben, az egyházszervezetben, az egyházról mint intézményről vallott eltérő
felfogásban. A nyelvi különbségek – mint láttuk – már az ókorban problémákat okoztak, s
ezek idővel csak fokozódtak. Már utaltunk a képtisztelet, illetve képimádat körüli nyelvi fél-
reértésekre. Nyugaton az ezredforduló táján az volt a vélemény, hogy a görög „a hazugság és
az eretnekség nyelve”, s az agyafúrt görögök kiforgatják a hitigazságokat. „Graeca fides nulla
fides” – mondogatták Nyugaton, azaz a görögök hite nem is hit. Keleten pedig a latinokat bar-
bároknak tekintették, akiknek szegényes nyelve alkalmatlan a teológiai igazságok kifejtésére.
A rítusbeli eltéréseket Nyugaton, ahol a liturgia a római rítus jegyében egységesülőben volt,
már „az igaz hit botrányának” tekintették. A képrombolás, majd a Phótiosz-skizma nagyban
hozzájárult az ellentétek elmélyítéséhez. A 11. század közepén éles vita folyt a két fél között a
papi házasság kérdésében: a keletiek kifejtették, hogy a cölibátus ellentétben van a Szentírás-
sal, a nyugati reformirányzat egyik vezetője, Humbertus bíboros viszont válaszában a papok
házasodását eretnekségnek minősítette. A vita mindkét részről egyre türelmetlenebb, dur-
vább hangnemben folyt.
A legfontosabb probléma azonban a pápai primátus kérdése volt: a Róma által igényelt
legfőbb joghatóság az egész egyház felett, ami a 11. századra Nyugaton már elfogadottá vált. A
keletiek szerint Róma püspökét megillette a legfőbb döntési jog a hit kérdéseiben, s elismerték
tiszteletbeli elsőségét is, a primatus honorist, de a joghatósági primátust, az egész egyház feletti
főhatalmat nem. A keletiek szerint az öt pátriárka egyenrangú, a maga területén mindegyik
teljhatalommal rendelkezik, s Róma csak az első az egyenlők között.
Konstantinápoly ragaszkodott önállóságához.
A 11. században konkrét joghatósági vita is felmerült Róma és
Konstantinápoly között Dél-Itáliával kapcsolatban, ahol nagyszámban
éltek görög rítusú keresztények. Az itáliai zsinatokon támadták a görög
szertartást, IX. Leó (1049–1054) pápa pedig Szicíliába latin érseket ne-
vezett ki. Erre válaszul Kerullariosz Mihály (†1059) pátriárka bezáratta
a konstantinápolyi latin templomokat. Leó ochridai érsek egy itáliai
püspökhöz intézett nyílt levelében a latinokat vallási szokásaik miatt ju-
daizmussal vádolta, Humbertus bíboros viszont a görögöket eretneknek
minősítette. A hitelveket érintő egyetlen vita a Filioque körül folyt, ame-
lyet Róma éppen ekkor iktatott be hivatalosan is a hitvallásba, a görögök
pedig erre nem voltak hajlandók.
1054-ben felmerült annak a lehetősége, hogy a Dél-Itáliát hatal-
mukba kerítő normannokkal szemben a pápa és a bizánci császár kö-
zött együttműködés, szövetség jön létre. Ennek előfeltétele lett volna
a két egyházfő közötti nézeteltérések tisztázása. Leó pápa levelet írt a
pátriárkának, amelyben kifejtette igényét az egyház feletti főhatalom-
ra, sőt a konstantini adománylevélre hivatkozva a világi hatalomra
(terrena dominatio) is. Ilyen előzmények után, 1054-ben pápai követ-
ség utazott Konstantinápolyba, Humbertus bíboros vezetésével. Sem a
bíboros, sem a pátriárka nem volt alkalmas arra, hogy a kiélezett hely-
zetben megegyezést hozzanak létre. Humbertus támadólag lépett fel és
IX. Leó pápa (11. éles vitákat provokált, erre a pátriárka elzárkózott a további tárgyalások
századi kéziratból) elől. Humbertus viszont 1054. július 16-án a Hagia Szophia oltárán el-
5. A keresztes hadjáratok ■ 279
helyezte a pátriárkát és támogatóit ki-

közösítő bullát. Kerullariosz sem ma-
radt rest: zsinatot hívott össze, amely
Humbertust és támogatóit közösítette
ki. Ilyesmi már korábban is előfordult,
s akkoriban senki nem gondolta, hogy
ez a kereszténység végleges kettésza-
kadását jelenti. Annál kevésbé, mert
Rómában a kölcsönös kiközösítések
idején nem is volt pápa: IX. Leó meg-
halt, utódját pedig még nem válasz-
tották meg.
5. A keresztes hadjáratok Kerullariosz Mihály (miniatúra egy 11. századi krónikából)
A gregorián reform szellemiségéből született meg a keresztes hadjáratok eszméje és terve. Ezt
az tette szükségessé, hogy a 11. században a Közel-Keleten olyan változások történtek, amelyek
megnehezítették, sőt lehetetlenné tették a keresztények szentföldi zarándoklatait. A helyzet
akkor vált kritikussá, midőn az 1070-es években Palesztina és Kis-Ázsia nagy része a szel-
dzsuk-törökök uralma alá került, akik ellenségesen viselkedtek a keresztény zarándokokkal
szemben. Ezért már VII. Gergely felvetette egy keresztes hadjárat tervét. Ezt végül is II. Orbán
pápa (1088–1099) valósította meg, többek között I. Alexiosz bizánci császár kérésére, akinek
birodalmát nagyrészt megszállták a szeldzsukok.
II. Orbán 1095 őszén a franciaországi Clermont-ban tartott zsinaton meghirdette a hadjára-
tot. Nyugat keresztényeitől kért segítséget „Keleten lakó testvéreik” számára, mert a „Rómania”,
azaz Bizánc keleti tartományait dúló „turkok” az egész kereszténységet fenyegették. A keresztes
hadjárattól a keresztény egy-
ség helyreállítását is remél-
ték. A lelkesedés nagy volt,
a szervezés azonban koránt-
sem volt tökéletes.
1096-ban először rosszul
felfegyverzett, egyszerű em-
berek, többnyire parasztok,
nők és gyerekek szervezetlen
csoportjai indultak útnak
a remete vándorprédikátor
Petrus Eremita (Amiensi
Péter, †1115) és Nincstelen
Walter (†1096) vezetésével.
A fegyelmezett lovagsere-
gek több úton vonultak.
Bouillon Gottfried (†1100) II. Orbán pápa Clermont-ba érkezik és meghirdeti a keresztes hadjáratot
Lotaringiából Magyarorszá- (miniatúra, 14. század)
NORVÉG
Oslo
SVÉD
280 ■ Főfejezet KIRÁLYSÁG Stockholm
SKÓT
N
Á
KIRÁLYSÁG Visby
KIR.
E
Gotland
Írország Északi- DÁN
C
e r
KIRÁLYSÁG
g
Dublin Lund
Ó
n
York
tenger t
e
i -
es ANGOL l t Königsberg
I -
al B a
W Lübeck
Gdańsk NÉMET
Evesham
1265 Hamburg LOVAGREND
Oxford Bréma OS
T
KIR. London Szász

Elb
a POR
Rajna
N
Canterbury Hcg. Gniezno

1066 Magdeburg
Hastings Bouvines
Visz
LENGYEL
tu
L A
1214 Köln
Liegnitz
Boroszló
N É M E T- R Ó M A I 1241
zil KIRÁLYS
S
Reims éz
Sz
ajn
Mainz iai
a
Párizs Krakko
A T
Cseh
H
Worms
cg
FRANCIA Regensburg Királyság
.
Loire
Sváb Hcg. Bajor
Bécs Muhi
K I R Á LYSÁG Osztrák
Clermont Konstanz Salzburg Hcg.
Hcg.
Buda
Santiago de
Compostela
CSÁSZÁRSÁG
Lyon Legnano
LEÓNI Guyenne Milánó Zágráb M A GYA R K I
1176 Velence
Hcg.
León Canossa
V
E
Genova
Rhône
LE
NAVARRAI
Tolouse Albi
.
Duna
A d
Duero KIR. Pápai
IR
NC
KIR. Marseille
Pisa Firenze
K
EI
Zára
r i
KASZTÍLIAI
L
K
ARAGÓN Spalato
Eb
Ö
SZERB
Á
Lisszabon
a
ro
ZT
Állam ÁR
-t
G
i
Toledo Tajo
SA Raguza N
TU
e SÁ KIR.
KIR. Barcelona n G
g
POR
Tagliazozzo e
KIRÁLYSÁG Róma 1268 r
Córdoba Las Navas Benevento
Valencia 1266 Ohri
Sevilla 1212 de Tolosa
k. Nápoly
á r-sz SZICÍLIAI
GRANADAI Murcia Bale
KIR. Granada
EP
F
IR
ö
US
Tanger
l
Z
d
k Palermo
KIR.
Bona
A Tunisz ö
L
M
O Mahdija z
H
Á
D i
O
K -
B t
A határok az 1250 körüli állapotot tükrözik I R
Keresztes hadjáratok: O
D
A
1. keresztes hadjárat (1096–1099) L M
2. keresztes hadjárat (1147–1149) A
3. keresztes hadjárat (1189–1192)
4. keresztes hadjárat (1202–1204)
II. András magyar király keresztes hadjárata (1217–1221)
Az Almoravida Birodalom határa 1095-ben
A keresztes államok határa legnagyobb kiterjedésük idején
F I N N E K
SVÉD KIR.
DÁN KIR.
EURÓPA A 11–13. SZÁZADBAN
Alfejezet ■ 281
Reval Novgorod
1242 Csud-tó
Szuzdal
A KERESZTES HADJÁRATOK
NÉMET Vlagyimir
Riga
Moszkva
LOVAGREND
OROSZ
LITVÁN
FEJEDELEMSÉG
ZO K
D A
FEJEDELEMSÉGEK R
H O
ula
SÁG Y
Kijev
N
Dn
ye p
er
1240
o A
R
A Ka s z pi -
Ka
lka
1240
i
1241
te n g e r
Várad
Kolozsvár
I R Á LY S Á G
K
O Kaffa
N
Nagyszeben Kherszon
U
K
K
VLACHO e - t e n g e r GRÚZ
e k e t KIRÁLYSÁG
Vidin F
Nis Tirnovo
Szinope
BOLGÁR 1205, 1256 TRAPEZUNTI Trapezunt
Adrianopolisz CSÁSZÁRSÁG
CÁRSÁG Konstantinápoly
Manzikert
1204 IKONIUMI
id
Á R S Á G 1071 MONGOLOK
Thesszaloniké S Z Nikaia
Á NIKAIAI SZELDZSUK
S
Larissa
C
EDESSZAI
CSÁSZÁRSÁG
N
Ikonium Edessza
G
T I
ZÁ
S GRÓFSÁG
Athén Szmirna OR
L A
NY
Á
SZULTÁNSÁG
MÉ ANTIOCHIAI
- ÖR
KIS Antiochia BAGDADI
S
FEJEDELEMSÉG Bagdad KALIFÁTUS

Ródosz Nicosia (1258-tól mongol)
TRIPOLISZI
Kandia Limaszol Tripolisz
N
GRÓFSÁG
Damaszkusz
Á
Hattín
1187
e Akkon
n
T
g e r Jeruzsálem JERUZSÁLEMI
1099 KIRÁLYSÁG
L
Alexandria
U
Kairo
A
J
Z
500 km
J Ú S
B I D A
gon és a Balkánon át vezette seregét. Toulousi Rajmund (†1105) Dalmácián át érke-

zett Konstantinápolyba, ahol a seregek gyülekeztek, Tarentumi Bohemund (†1111)
pedig Itáliából hajózott át. Konstantinápolytól már egyesülve ment a három sereg. A szeldzsu-
kokat Nyugat-Kis-Ázsiában legyőzték, majd elfoglalták Edesszát és Antiochiát. Jeruzsálem
ostromát 1099-ben kezdték meg, s július 15-én elfoglalták a várost. Az ezt követő vérfürdő
és rablás nem vált a keresztes eszme dicsőségére. A jelenlévő krónikás így számol be erről:
Salamon templomában „mintegy tízezer embert fejeztek le. Ha ott lettetek volna, bokáig vér-
ben gázoltatok volna, mint mi. Mit is beszélek erről annyit? Egyikük sem mentette meg életét,
de még a nőknek és a gyermekeknek sem kegyelmeztek”.
A meghódított területeken a győztes keresztes seregek vezérei európai típusú hűbéres ál-
lamokat hoztak létre. A Jeruzsálemi Királyság élére Bouillon Gottfried került, mint advocatus
Sancti Sepulcri, majd egy év múlva, az ő halála után, öccse I. Balduin (1100–1118). A királyság
hűbéres államai az Antiochiai Fejedelemség, az Edesszai Grófság és a Tripoliszi Grófság voltak.
A meghódított területek lakói jobbágyokká lettek. A szent helyek védelmét a 12. században a
lovagrendek vállalták.
A 12. században megindult a mohamedánok ellentámadása. 1144-ben elfoglalták Edesszát.
Ez váltotta ki a második keresztes hadjáratot 1147 és 1149 között. Ennek létrehozásában nagy
szerepe volt Clairvauxi Szent Bernát (†1153) prédikációs körútjának. Az első hadjárattól el-
térően, ebben már uralkodók vettek részt: III. Konrád német és VII. Lajos francia király. A
hadjárat teljesen eredménytelen volt: a sereg jelentős része már Kis-Ázsiában elpusztult, s
Damaszkusz sikertelen ostroma után a
hadjárat véget ért.
Hamarosan megpecsételődött Jeru-
zsálem sorsa is. Salāhaddīn (Szaladin
†1193) egyiptomi szultán elfoglalta Szí-
riát és Mezopotámiát, majd a Jeruzsá-
lemi Királyság ellen indult. 1187-ben a
hattíni csatában a keresztény lovagsereg
megsemmisítő vereséget szenvedett,
s ezután a szent város is elesett. A ke-
resztények birtokában csak egy keskeny
tengerparti sáv maradt. Ennek hírére
ismét összefogtak Európa vezető álla-
mainak uralkodói: Barbarossa Frigyes,
II. Fülöp Ágost és Oroszlánszívű Ri-
chárd. Frigyes Ikoniumnál legyőzte a
szeldzsukokat, de váratlan halála miatt
serege feloszlott, s Akkon vára alatt csak
néhány ezer német harcos várta hajón
odaérkező francia és angol bajtársait.
Richárd útközben elfoglalta Ciprus szi-
getét, azután együttes erővel bevették
Akkon várát. A keresztesek egymás kö-
Királyi tanács Damaszkusz ostromáról: III. Konrád, VII. zötti viszálya is gyengítette a vállalko-
Lajos és III. Balduin (miniatúra, 12. század vége) zást, amely több eredményt már nem is
5. A keresztes hadjáratok ■ 283
tudott elérni. A francia király és Li-

pót osztrák herceg hazatért, az angol
király maradt, de katonai sikert már
nem tudott felmutatni. Diplomáciai
tárgyalásokkal azonban sikerült el-
érnie, hogy Szaladin engedélyezte a
szent helyek szabad, de fegyvertelen
látogatását.
A negyedik hadjárat 1202 és
1204 között már teljes mértékben
komprommitálta a nyugati keresz-
ténységet és a keresztes eszmét. A
főleg franciákból álló sereg hajón
készült Egyiptomba, de nem tudta
megfizetni a szállítási költségeket. Templomos lovagok sakkoznak
Ezért a velenceiek azt kívánták tőlük, (miniatúra, 1283)
hogy foglalják el a magyar király bir-
tokában lévő Zárát. Ezt meg is tették, de utána nem a Szentföldre mentek, hanem megost-
romolták, és elfoglalták Konstantinápolyt. Megalapították a Latin Császárságot (1204–1261),
élén I. Balduinnal (1204–1205), Flandria grófjával. A város elfoglalását követő fosztogatás és
erőszakoskodás a későbbiekben végképp lehetetlenné tette a keleti és a nyugati keresztények
közötti közeledést. A szétválás tulajdonképpen ekkor vált véglegessé.
A középkor mentalitására jellemző, ami ezek után történt. Egyszerű, naiv emberek úgy
gondolták, hogy ami nem sikerült a bűnös és önző felnőtteknek, az sikerülni fog az ártat-
lan, tiszta lelkű gyermekeknek. Így került sor – az egyház tiltakozása ellenére – 1212-ben a
gyermekek keresztes hadjáratára. A francia gyermekeket szállító hajók egy része útközben
elsüllyedt, az életben maradt gyermekek pedig mohamedán rabszolga-kereskedők karmai
közé kerültek. A német gyermekek szerencsére nem jutottak túl Itálián, ahonnan a hatóságok
hazairányították őket.
A pápák azonban még ennyi kudarc után sem adták fel, s 1217-ben útnak indult az ötödik
hadjárat, amelyben II. András magyar király is részt vett. A magyarok Betszaidánál megverték
az egyiptomi szultán seregét, de a táborhegyi erődöt sikertelenül ostromolták. A hadjáratban
szintén résztvevő VI. Lipót (†1230) osztrák herceg és Brienne-i János (1210–1225) jeruzsálemi
király 1219-ben Egyiptomban bevette Damiette várát, de azután súlyos vereséget szenvedtek és
így az 5. keresztes hadjárat is eredménytelenül ért véget.
II. Frigyes császár is fogadalmat tett keresztes hadjárat vezetésére. Ezt úgy oldotta meg,
hogy 1228-ban kis flottával Keletre hajózott, s 1229-ben az egyiptomi szultánnal kötött szer-
ződéssel és megfelelő számú aranyakkal sikerült egy időre biztosítania a keresztények számára
Jeruzsálem, Betlehem és Názáret birtokát, valamint a zarándokút szabad használatát. A 6. ke-
resztes hadjárat tehát harc nélkül több eredményt hozott, mint az előzőek. 1244-ben azonban
a keresztesek Gáza mellett vereséget szenvedtek és ezzel Jeruzsálem végleg elveszett. Csak egy
keskeny tengerparti sáv maradt meg, Joppe, Akkon és Antiochia városokkal.
Utoljára IX. Lajos, francia király próbálkozott. Először 1248-ban Egyiptomba vezetett
hadjáratot, de bekerítették és seregével együtt fogságba esett. Csak több év után, hatalmas
váltságdíj ellenében kapták vissza szabadságukat. 1270-ben Tunisz ellen vonult, de Karthágó
elfoglalása után táborában járvány tört ki, amelynek ő maga is

áldozatául esett.
Eztán már csak az epilógus volt hátra: előbb Joppe, majd
Antiochia és Tripolisz, s végül 1291-ben Akkon is elesett. A ke-
resztes hadjáratok tehát két évszázados rengeteg véráldozat után
eredménytelenül befejeződtek.
A hadjáratoknak volt egy szomorú kísérőjelensége. Mikor
egy hadjáratra készülődve prédikátorok járták a vidéket és buz-
dították az embereket, hogy fogjanak fegyvert a hit ellenségeivel
szemben, az egyszerű nép, amely az első hadjárat szerencsétlen
kísérlete után már a lovagokra hagyta a szentföldi kalandot, de
lelkesedésében maga is ki akarta venni részét az ellenség meg-
semmisítéséből, muszlimot a közelben nem találván, a zsidók
üldözésével, pogromokkal vezette le szent buzgalmát. Az ilyen
kilengéseknek sokszor a hatóságok sem siettek elejét venni.
Steven Runciman, aki monumentális munkában megírta a
hadjáratok történetét, így értékeli a középkori Európa történeté-
Templomos medál és pecsét nek ezt a különös fejezetét: „Történelmi perspektívából tekintve
az egész keresztes mozgalom történte egyetlen óriási kudarc [...]
A keresztény seregeket elsősorban a hit sodorta Keletre [...] Ez az
őszinte vallásos hit gyakran szégyentelen pénzsóvársággal, mohósággal párosult. Csak nagyon
kevés keresztény gondolta úgy, hogy nem illő Isten művét az anyagi előnyök megszerzésével pá-
rosítani [...] A keresztes hadjáratok diadalai a hit diadalai voltak. A hit bölcsesség nélkül azonban
veszedelmes dolog [...] Az oly nagy bátorság kevés tisztességgel, az oly sok áhítat kevés megér-
téssel párosult. A fennkölt eszményeket bemocskolta a kegyetlenség és a kapzsiság, a vállalkozó
szellemet és kitartást a vak és korlátlan önelégültség. A Szent Háború nem volt más, mint az
Isten nevében évszázadokon át tanúsított vallási türelmetlenség, vétek a Szentlélek ellen”.
Kemény szavak, de a mozgalom értelmét kereső francia egyháztörténész, Daniel-Rops sem
talált más pozitívumot, mint azt, hogy „a keresztes hadjáratok lehetővé tették, sokkal inkább,
mint a középkori történelem bármely más eseménye, hogy a nyugati kereszténység egysége
tudatára ébredjen”. Runciman utal az anyagi előnyökre. Az európai fejlődésre gyakorolt pozitív
hatásokat keresve valóban ezekre kell rámutatnunk: a keleti kereskedelem és hajózás fellendü-
lése, a keletről beáramló fényűzési cikkek ízlésformáló hatása, az itáliai kikötővárosok virágzá-
sa. Európa, elsősorban Itália 12–13. századi gazdasági prosperitásához kétségkívül hozzájárul-
tak a keresztes hadjáratok.
6. A szerzetesség megújulása és differenciálódása

A keleti és a nyugati keresztény társadalom és mentalitás közötti különbséget jól érzékelteti a két-
féle szerzetesség sorsa. Keleten a 4. század óta nincs változás: az ortodox szerzetesek ma is Szent
Vazul szabályai szerint élnek, innen a nevük is: baziliták. Nyugaton már a késő ókorban sokféle
szerzetesi irányzat jött létre, még a legsikeresebb szerzetesi közösségek is minduntalan megrefor-
málták magukat, s az idők folyamán számtalan új, szabályaiban, célkitűzéseiben, életformájában
eltérő szerzetesrend alakult, eleget téve a változó társadalom új elvárásainak, igényeinek.
6. A szerzetesség megújulása és differenciálódása ■ 285
A Karolingok birodalmi politikája a szerzetesi mozgalmat is egységesíteni akarta, s kötele-

zővé tette minden kolostorban a bencés regulát. A bencés szerzetesség a 9. és a 10. században
jelentős reformokon ment keresztül (Anianei Szent Benedek, Cluny), de már nem tudott ma-
radéktalanul megfelelni az átalakuló társadalom igényeinek. A 11. századtól kezdetét vette a
nyugati szerzetesség differenciálódása.
Az új szerzetesrendek közül különösen fontosak a ciszterciek, akik nemcsak a keresztény
aszkézis új formáit alakították ki, hanem nagy szerepet játszottak a korszerű mezőgazdasági és
ipari technika elterjesztésében is. A 12. században elsősorban lelkipásztorkodással foglalkozó
új rendek alakultak: a premontreiek és egyéb, az ágostoni regulát követő közösségek. Ekkor
jöttek létre a Szentföldön a lovagrendek is, amelyeknek a tagjai szerzetesek és lovagok is voltak
egyszerre, s feladatuk a szent helyek és a zarándokok védelme volt. A 13. század pedig a kolduló
rendek (ferencesek, domonkosok) létrejöttének és látványosan gyors elterjedésének korszaka:
ők elsősorban a városi népesség lelki gondozásával és az eretnekek visszatérítésével foglalkoz-
tak, de kimagasló szerepet játszottak a kor tudományos életében, az egyetemi oktatásban is.
Az első új rendek a bencés szerzetességből ágaztak ki. Szent Benedek reguláját a maga ere-
deti tisztaságában akarták megélni. A clunyi kongregáció monostoraiban a kórusimára, a litur-
gia minél gazdagabb végzésére helyezték a hangsúlyt. Ezenfelül a kor aszkétikus hajlamai szá-
mára a bencés kolostorok túl gazdagok, templomaik túl fényűzőek voltak, nem sugározták az
evangéliumi szegénység és egyszerűség szellemét. Kölni Szent Brúnó (†1101) reimsi kanonok
alapította a karthauziak igen szigorú rendjét, Franciaországban, Grenoble mellett Chartreuse
(Carthusium) rengetegében. Ez a rend, amelynek tagjai csaknem állandó hallgatást fogadtak,
összekapcsolta a kolostori közösségi életet a remeteséggel.
A ciszterciek is az ősi, szigorú bencés regulához kívántak visszatérni. Robert (†1111),
molesmes-i bencés apát 1098-ban néhányad-
magával visszavonult Citeaux vadonába, s ott
új kolostort alapított. A rend akkor virágzott
fel igazán, mikor egy ifjú burgundiai nemes,
Szent Bernát (†1153) harminc rokonával és
barátjával felvételét kérte. Új kolostorokat
alapítottak, s ezek egyikének Clairvaux-nak
Bernát lett az apátja. A rend szabályzatát a
Charta Caritatist 1119-ben hagyták jóvá. Ez
az első igazi szerzetesrend központi kormány-
zattal, évenként tartott egyetemes káptalan-
nal. Visszatértek a szegénységhez, az egysze-
rűséghez, a fizikai munkához. Szent Bernát
így bírálja a bencés kolostorok és templomok
fényűzését: „Az egyház falai ragyognak, és
szegényei szűkölködnek. Köveit arannyal bo-
rítja, és fiait mezítelenül hagyja. Szűkölködők
költségén szolgálják ki a gazdagok szemeit. A
kíváncsiak megtalálhatják, amiben gyönyör-
ködjenek, és a nyomorgók nem találják meg,
amiből eltarthatnák magukat.” Már szóltunk
arról, hogy milyen fontos szerepe volt a rend- Szent Bernát
nek a korszerű mezőgazdasági módszerek és az ipari újítá-

sok, és általában a racionális gazdálkodás elterjesztésében. A
13. század végén a rendnek 700 férfi és 900 női kolostora volt,
némelyikben több száz szerzetessel.
Nagyon elterjedtek a 11–13. században az ágostonos ren-
dek, amelyek szabályzatukat Szent Ágoston alapján dolgozták
ki. Két csoportjuk volt, a szabályozott kanonokok rendje és az
ágostonos remeték rendje. A szabályozott kanonokok világi
papok voltak, akik közösségben éltek, s lelkipásztorkodással
foglalkoztak. Az újabb kutatások szerint 4000–5000 házuk
volt szerte Európában. A legismertebb közülük a premont-
reiek kongregációja, amelyet Szent Norbert (†1134) alapított
1121-ben a Laon melletti Prémontré völgyében. Ők voltak az
első rend, amely fő feladatának tartotta a prédikálást és a lelki-
pásztorkodást. Ők szerveztek először világiak számára ún. har-
madik rendet. Az ágostonos remeték közé tartozik az egyet-
len – ma is létező – magyar alapítású rend, a Remete Szent
Pálról elnevezett pálosok rendje. A Mecsekben (1225 körül), a
Bakonyban (1260 körül) és a Mátrában (az 1290-es években)
élő remetéket a helyi püspökök, a Pilis hegységben élőket pedig
Laikus testvérek Özséb (Eusebius, †1270) esztergomi kanonok szervezte közös-
(dombormű, 12. század, Saint ségbe 1250 körül (Pilisszentkereszt). Fontos központjuk volt az
Étienne- katedrális, Bourges) 1382-ben alapított lengyelországi kolostor, Częstochowa.
Számos olyan szerzetesrend alakult, amely szociális gon-
dozással, betegek ápolásával, rabok kiváltásával foglalkozott. A betegápoló rendek közül a
Lázár-rend a leprásokat gondozta. Az 1175 körül alapított Szentlélek Ispotályos Rend több
száz kórházat (hospitium) tartott fenn egész Európában. A rabkiváltó rendek közül az 1198-
ban alapított trinitáriusok voltak a legfontosabbak, akiknek közel egymillió, nagyrészt a mo-
hamedánok fogságában sínylődő rab köszönhette szabadulását.
A keresztes hadjáratokhoz kapcsolódott a különböző egyházi lovagrendek létrejötte, ame-
lyek összekapcsolták a szerzetesi és a lovagi eszményt, s a Szentföld és a zarándokok védelme
mellett ez utóbbiak gondozásával, a betegek ápolásával is foglalkoztak. A lovagok szerzetesi
fogadalmat tettek. A lovagok mellett e rendeknek voltak klerikus tagjai is, valamint elég nagy-
számú altiszti szolgálatot végző személy segítette a lovagokat feladataik ellátásában. A lovag-
rendek tagjainak jelentős része az egész Európában megtalálható rendházaikban élt, vagy a
rend által fenntartott kórházakban teljesített szolgálatot. A lovagrendeknek szigorúan közpon-
tosított szervezete volt. Élükön a nagymester állt, akinek a generális káptalan segített a rend
vezetésében. A rendek tartományokra, ezek pedig perjelségekre oszlottak.
A johanniták a Jeruzsálemben 1080 körül alapított Alamizsnás Szent János kórház beteg-
ápoló közösségéből alakultak lovagrenddé 1137 körül. Sok kórházat létesítettek a Szentföldön
és Európában. Akkon eleste után előbb Ciprusra, majd Rhodosz szigetére települtek át, majd
miután a törökök miatt ezt is el kellett hagyniuk, 1530-ban V. Károlytól hűbérként megkapták
Málta szigetét. Fekete köpenyt viseltek villásvégű fehér kereszttel.
A templomosok rendje 1119-ben jött létre, midőn kilenc francia lovag Jeruzsálemben szer-
zetesi közösséget hozott létre a zarándokok fegyveres védelmére. Nevüket azért kapták, mert
6. A szerzetesség megújulása és differenciálódása ■ 287
első rendházukról (tévesen) azt hitték,

hogy azon a helyen állt egykor Salamon
temploma. A rend idővel igen meggaz-
dagodott, s az európai pénzforgalomnak
egyik fő közvetítője lett. Vörös kereszttel
ellátott fehér köpenyt viseltek. Szép Fülöp
francia király szemet vetett vagyonukra, s
koncepciós pert indított a rend vezetői el-
len. A rendet a pápa 1312-ben feloszlatta.
A Német Lovagrend az Akkon ostroma-
kor felállított tábori kórházból fejlődött ki,
előbb betegápoló, majd harcos lovagrend-
ként, de tevékenységét elsősorban nem a
Szentföldön, hanem Németországban és a
Baltikumban fejtette ki, ahol fontos szere-
pet játszott a poroszok és a balti népek té-
rítésében, s önálló államot is létrehozott. A
Német Lovagrend teljes neve a következő
volt: a Jeruzsálemi Német Ház Áldott Szűz
Máriának Ispotályos Rendje. 1198-ban lo-
vagi rendként újjáalakult, központja elő- Templomosok megégetése (miniatúra, 14. század)
ször Accra, majd Velence lett. A lovagok
szolgálatait bármelyik fejedelem igénybe vehette, aki hajlandó volt finanszírozni a hitetlenek
elleni hadviselést.
Az érett és a késő középkor legjellegzetesebb szerzetesi közösségei a kolduló rendek vol-
tak. A 11. századtól kibontakozó viszonylag gyors gazdasági és népességnövekedés új, addig
nem ismert szociális problémákat szült, új társadalmi rétegeket alakított ki, amelyekkel az ún.
monasztikus rendek nemigen tudtak mit kezdeni. A szegénység jellege és arculata is átalakult.
A 12. században Nyugat-Európában kibontakozott egy ún. „szegénységi mozgalom”, amely
az evangéliumok és az őskeresztények szegény egyházához való visszatérést hirdette. Mindez
kapcsolódott a gyors ütemű urbanizációhoz. Érthető, hogy az őserdőt feltörő ciszterek és pre-
montreiek kies völgyekben megbúvó kolostoraikból nem tudtak a városi népességhez hozzá-
férni, problémáikkal foglalkozni. Ezeknek az új kihívásoknak feleltek meg a kolduló rendek,
amelyek közül a két legjelentősebb szinte egy időben keletkezett. Nekik köszönhető, hogy a
szegénységi mozgalmak, amelyek egy része a 12. században az eretnekség felé sodródott, meg-
találták helyüket az egyház keretei között. A korábbi, ún. monasztikus rendek tagjai is tettek
szegénységi fogadalmat, de ez csak azt jelentette, hogy az egyes szerzetesnek nem lehet ma-
gántulajdona, a kolostoroknak viszont lehettek birtokai, lehetett vagyona. A kolduló rendek
radikálisabban kívánták megélni az evangéliumi szegénységet: a közösségnek sem lehetett va-
gyona, földbirtoka, semmiféle rendszeres jövedelmi forrása. A kolduló rendek élén általában
a generális állt, a tartományok élén pedig a provinciálisok. A provinciálisok gyűlése alkotja a
generális káptalant, amelynek törvényhozó hatalma van.
A ferencesek, vagy a Kisebb Testvérek Rendjét (Ordo Fratrum Minorum) Assisi Szent
Ferenc (†1226) alapította. Ő mindvégig laikus maradt, s egy kisebb közösséget hozott létre
szülővárosa környékén, amelynek tagjai járták a vidéket, és prédikáltak a népnek, megosztot-
ták életüket a szegényekkel. III. Ince pápa 1209-ben szóban jóváhagy-

ta a kis közösség működését. A rend írott szabályzatát III. Honorius
pápa (1216–1227) 1223-ban erősítette meg. Assisi Szent Ferenc kez-
deményezésének óriási sikere volt: halálakor a rend tagjainak száma
már megközelítette a tízezret. A század végén pedig 1300 rendházban
mintegy 35 000 ferences élt. Ahogy a rend rohamosan növekedett, úgy
okozott mind több problémát annak a radikális szegénységnek a meg-
élése, amelyet Ferenc testvéreitől megkívánt. Ezért a rendben már az
alapító életében kibontakozott a szegénységi vita, ami akörül folyt, ho-
gyan kell értelmezni, miként kell megélni a szegénységet. A következő
évtizedekben a rend bekapcsolódott az egyetemi oktatásba, püspökök,
sőt pápák kerültek ki soraiból. Sokan úgy vélték, hogy ez ellentétben
van az alapító eredeti szándékaival. Ők voltak a spirituálisok, a gya-
korlati élet igényeihez alkalmazkodók pedig a konventuálisok. Ezek a
viták végül is szakadáshoz vezettek a renden belül: 1517-ben szétváltak
a konventuálisok (minoriták) és a szegénységet az alapító szellemében
értelmező obszervánsok. Végül 1525-ben egy harmadik irányzat is ön-
állósult: a kapucinusok.
A domonkosok, vagy a prédikáló testvérek rendjét (Ordo Fratrum
Assisi Szent Ferenc Predicatorum) egy kasztíliai pap, Guzman Domonkos (†1221) alapí-
(Cimabue festménye, totta. Úgy látta, hogy a dél-franciaországi kathar eretnekekkel csak
1278–1280) olyanok tudnak párbeszédet folytatni, akik szegényen közöttük élnek.
Első rendházát Toulouse-ban létesítette. A pápa a rendet 1216-ban
hagyta jóvá. A ferencesekhez hasonlóan ez a rend is gyorsan elterjedt egész Európában. A
14. század elején már több mint 500 rendházuk volt. A domonkosok – a ferencesektől eltérően
– komoly studiumokat folytattak, hogy az eretnekekkel vitatkozni tudjanak. Ezért nem vélet-
len, hogy a 13. században sorra alakuló egyetemeken a teológia oktatását az első évtizedekben
főleg domonkosok végezték (Nagy Szent Albert, Aquinói Szent Tamás), s az inkvizíció kiala-
kulása után rájuk bízták az eretnekek kivizsgálását.
Mindkét kolduló rendnek létesült ún. harmad rendje, amelynek keretében a világban élők
csatlakozhattak a rendhez, élhették annak lelkiségét. A kolduló rendekhez soroljuk még a
13. században keletkezett karmelitákat és a szervitákat is.
Az ismertetett szerzetesrendek közül mindegyiknek volt női ága is, s tömegével létesül-
tek a női kolostorok és rendházak. Olyannyira, hogy a 12. és 13. században ez már gondokat
is okozott.
A 13. században annyira elburjánzott a szerzetesség, olyan tömegben jöttek létre új közös-
ségek, hogy az 1274-ben tartott Lyoni egyetemes zsinat már tilalmat rendelt el: „A jelentke-
zők tomboló lelkesedése erőnek erejével elérte, hogy a szerzetesrendek megszaporodjanak, és
e különböző rendek néhányának vigyázatlansága, meggondolatlansága, főleg azoké a kolduló
szerzeteseké, akiknek saját alapítása sem nyert még jóváhagyást, az ilyen rendek féktelen tö-
megét bocsátotta szabadjára. Ezért tehát nagyobb szigorral ismételjük meg a korábbi tilalmat:
a mai naptól senki nem veheti fel semmiféle új szerzetesi élet szokásait, és kijelentjük, hogy
az fent említett (IV. Lateráni) zsinat óta alapított minden kolduló rend vagy szerzetesi szerve-
zet, amely nem nyerte el a pápa jóváhagyását, mindörökre betiltatik, függetlenül attól, hogy
mennyire fejlődött ki”.
7. Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ■ 289
Dominikánus szerzetesek (Tommaso da Modena freskójának részlete, 1352, Treviso)
Különösen a női kolostorok és közösségek nagy száma okozott gondot egyes rendeknek. A
premontreiek például több mint tízezer nőt fogadtak be a rendbe. Létrejöttek az ún. kettős ko-
lostorok, ahol gyakran az apátnő kormányozta mind a női, mind a férfi rendházat. Ezért a pre-
montrei rend egyetemes káptalanja úgy döntött, hogy több nőt ne vegyenek fel. Ezt az egyik apát
így indokolta meg: „Mi és a teljes kanonoki közösségünk, felismerve, hogy a nők gonoszsága
nagyobb a világ minden más gonoszságánál, hogy semmiféle harag nem mérkőzhet a nők harag-
jával, és hogy a darazsak és sárkányok mérge gyógyíthatóbb és kevésbé veszedelmes a férfiak szá-
mára, mint a nőkkel való bizalmaskodás, egyhangúlag határozatba hoztuk, nem kevésbé lelkünk
épségéért, mint testünk és javaink biztonsága kedvéért, hogy semmi esetre sem fogadunk be több
nővért kárhozatunkra, hanem úgy fogjuk őket kerülni, mint veszedelmes állatokat”.
7. Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban

Eretnekségek és az inkvizíció
A virágzó középkorban Európa egyes területein már tömegméreteket öltöttek az egyházon kí-
vüli vallási mozgalmak és szerveződések, amelyeket összefoglalóan eretnekségeknek nevezünk.
Ezeket két csoportra lehet osztani: az egyik a tulajdonképpeni eretnekség, amely a keresztény-
ség keretei között maradva, annak valamely részaspektusát eltúlozva, kiemelve fordult szembe
az egyház tanításával vagy intézményes szervezetével; a másik csoport valójában nem eretnek-
ség, hanem más, a kereszténységtől idegen vallás megjelenése az európai társadalomban.
Az első csoportba tartozó eretnekségek közül különösen a 12. században a gazdag egyház
reformját és az evangéliumi szegénységhez való visszatérést követelő mozgalmak a legszembe-
tűnőbbek. Ezek közül a legjelentősebbek, a lyoni szegények, vagy más néven valdiak, valdensek,
nevüket Valdes (Valdo) Péter (Petrus Valdesius,†1207) gazdag lyoni textilkereskedőről kapták.
Ő gyökeres megtérést hajtott végre: a Szentírást lefordíttatta a nép nyelvére, 1173-ban szétosz-
totta vagyonát, és néhány társával vándorprédikátorként járni kezdte a vidéket, bűnbánatot és
szegénységet hirdetve. Sokan csatlakoztak hozzá, s szintén prédikálni kezdtek. A lyoni érsek
megtiltotta nekik a prédikálást. Erre Valdes Rómába ment, s megkérdezte a pápát, hogy sza-
bad-e világinak az evangéliumot hirdetnie a nép nyelvén. III. Sándor pápa jóindulattal fogadta
őt, megadta a felhatalmazást az igehirdetésre azzal a feltétellel, hogy csak bűnbánatot hirdet-
hetnek és megszerzik a városi egyházi hatóság beleegyezését is. Az érsek azonban fenntartotta
a tilalmat. Mivel ennek ellenére folytatták tevékenységüket, s prédikációikban egyre inkább
az egyházat kezdték bírálni, III. Lucius pápa (1181–1185) 1184-ben Ab abolendam kezdetű
decretumában a lyoni szegényeket is eretneknek nyilvánította és kiátkozta. Valdest száműzték,
ezért előbb Itáliába, majd Csehországba ment. Tételeit 1184-ben fogalmazta meg: az Írás a hit
egyetlen szabálya, ezért mindenkinek olvasnia kell a Bibliát; az istentiszteletet a nép nyelvén
kell tartani; az ember a hit által, Krisztus érdeméből igazul meg. Valdes és követői végül elve-
tették a misét, a gyónást, a szentek tiszteletét, s szembefordultak az egyházi hierarchiával. Főleg
Dél-Franciaországban, Itáliában és Csehországban terjedt el Valdes tanítása és mozgalma. A
valdensek később a reformációhoz csatlakoztak.
A IV. Lateráni zsinat 1215-ben elítélte Joachim (†1202) fiorei (Kalábria) ciszterci apát
tanait, amelyeknek a középkor utolsó századaiban számottevő hatása volt. Joachim művei-
ben a történelmet három korszakra osztotta föl: az első az Atyáé, a második a Fiú korszaka.
A harmadik és utolsó korszak a Szentléleké, a szerzetesek kora, mely 1260-ban kezdődik,
amikor egy új szerzetesrend hirdeti majd az igazi evangéliumot, és a romlott, testi egyház
helyébe egy megreformált, tökéletesen lelki egyház lép. Ezek a nézeteket a ferencesek egyik
ága, a spirituálisok magukra vonatkoztatták, mert szerintük a Joachim által megjövendölt
új rend a ferencesek spirituális ága. A spirituális mozgalmat az egyház az 1310-es években
erőszakkal számolta föl. Teljesen azonban nem sikerült elfojtani, mert a mozgalom a spiritu-
álisok legszélsőségesebb ágazatát alkotó és az egyháztól elszakadó fraticellik eretnekségében
még tovább élt.
A másik csoportba az iráni eredetű, ún. dualista eretnekségek tartoznak. Az iráni vallási
dualizmus már az ókorban nagy hatást gyakorolt a Római Birodalom vallási életére, s magá-
ra a kereszténységre is. Első megjelenési formája a gnoszticizmus volt, majd a 3. századtól a
manicheizmus terjedt el. A perzsa Mani (†277) egy szinkretista jellegű vallást dolgozott ki,
amelynek alapját az iráni Zarathusztra tanai adták, de belevegyítette Buddha és Jézus tanítá-
sának egyes elemeit is. Szent Ágoston, aki ifjúkorában maga is manicheista volt, így foglalja
össze tanításának lényegét: „Mani két princípiumról tanít, amelyek egymástól különböznek,
egymással ellenségesek, örökkévalók, egyszerre léteznek és mindig is voltak. Azt gondolta,
hogy két természet és két lényeg létezik, a jó és a rossz”. Jó és rossz, fény és sötétség, szellem és
anyag áll szemben és harcol egymással, és a sötétség az embert is hatalmába kerítette. Hogy
az anyag rabságába került szellemet kiszabadítsuk, meg kell tagadni a testet, tartózkodni kell a
húsételtől, a házasságtól és szigorú aszkézist kell gyakorolni.
A manicheizmus elemei éltek tovább Kis-Ázsia keleti tartományaiban a 8. században fel-
tűnt paulikiánusok között. Valószínűleg tőlük szivárogtak át a dualista eszmék a Balkánra, ahol
a 10. századi Bulgáriában tűntek fel a bogumilok (Isten barátai) körében. A 11–12. századi
Észak-Itáliában hasonló tanokat hirdettek a patarénusok.
A dualista irányzat legerőteljesebben Dél-Franciaországban jelentkezett, a katharok vagy
tiszták mozgalmában, akiket egyik központjukról, Albi városáról, albiaknak is neveznek.
Szent Bernátnak írta róluk

az egyik apát 1145-ben,
hogy teljes szegénységben
élnek, nem esznek húst,
és semmiféle közösülés-
ből eredő táplálékot (tej,
tejtermék, tojás). Nem
ismerik el a házasságot,
elutasítják a gyónást, az
eucharisztiát, a liturgi-
át, s azt mondják, hogy
két keresztség szükséges.
A hitet vándorprédiká-
torok hirdetik. A tiszta
katharizmus a világ dua-
lizmusát hirdette, a mér-
sékelt változat már igye-
kezett ezt összebékíteni
a kereszténységgel, mert
az egyetlen teremtő Istent
vallotta, akinek a művét
a sátán állandóan zavar-
ja. A katharok tagadták
a Szentháromságot és a A katharok kiűzése Carcassonne-ból, 1209-ben
szentségeket, elvetették (Grandes Chroniques de France, 1415 k.)
az egyházat, bár érdekes
módon létrehozták a maguk egyházi szervezetét. A vezetők, a „tiszták”, vagy a „tökéletesek”
(perfecti) szigorú aszkézisben éltek, nem házasodtak, nem lehetett semmiféle vagyonuk, s
rájuk voltak érvényesek az említett étkezési tilalmak. Ők a consolamentum (vigasztalás) nevű
szertartás révén teljesen bűn nélkül maradtak. Az átlagos „hívővel” (credentes) szemben nem
támasztottak ilyen nagy követelményeket, ők bűneiktől az apparellamentum nevű szertartás-
sal (egyfajta bánat) szabadulhattak meg.
A katharizmus a 12. század végére és a 13. század elejére Dél-Franciaországban annyira
elterjedt, hogy a hivatalos egyházi szervezet szinte teljesen felbomlott. Sem a hatóságok, sem
a ciszterci szerzetesek nem boldogultak velük. Ezért III. Ince pápa keresztes hadjáratot hir-
detett ellenük, amely 1208-tól végbe is ment Simon de Montfort (†1218) gróf vezetésével. A
katharizmust teljesen kiirtani azonban ezzel sem lehetett, az inkvizíciónak még száz év múltán
is foglalkoznia kellett vele (erre jó példa Montaillou).
A keresztények között a 4. század óta állandó vita tárgyát képezte a kérdés, hogyan kell
bánni az eretnekekkel. Egyaránt voltak hívei az erőszaknak és a türelemnek is, s mindkét fél
igyekezett találni a maga álláspontjára igazolást a Bibliában. Az egyházatyák többsége elítélte
a fizikai erőszak alkalmazását. A 4. századtól már voltak, akik a testi fenyítést vagy a szám-
űzetést megengedhetőnek tartották, de a halálbüntetést ők is elvetették. Az utóbbit először az
állami hatóságok kezdték alkalmazni a donatisták és a manichaeusok ellen. Ezt jogilag azzal
indokolták, hogy az eretnekség felségsértés, mert a császár az egyház feje, ezért bármiféle val-
lási eltévelyedés őt sérti. A felségsértésért pedig a

római jog szerint halálbüntetés járt. A 11. század
elején Nyugaton már fel-fellobbantak a máglyák
az elítélt és makacs eretnekek alatt, de egyelőre
még az volt a gyakoribb, hogy az eretnekeket a
nép meglincselte. Már csak ezért is szükségessé
vált az eretnekek felkutatásának és az eretnekség
megállapításának feladatát hivatalos intézmény-
re, szakemberekre bízni.
A 11–12. században ismét fellángolt a vita
arról, hogy milyen kényszert lehet alkalmazni a
más véleményen lévőkkel szemben. Számos teo-
lógus ekkor is elutasította a fizikai kényszert. „A
konkoly nőhet a búza mellett az aratásig” – hivat-
Eretnekek égetése (miniatúra, 14. század) kozott a jézusi parabolára Waso lüttichi püspök.
Az eretnek csak egyházi büntetésben részesülhet.
Hasonló véleményen volt Szent Bernát is: „Fides suadenda, non imponenda”, azaz a hitet rábe-
széléssel, meggyőzéssel kell terjeszteni, s nem kényszeríteni. Az eretnekekkel szembeni maga-
tartás éppen a katharizmus nagyarányú elterjedése miatt keményedett meg a 12. században. A
kánonjogász Rufinus (†1192) úgy vélte, hogy az eretnekek fegyverrel is kényszeríthetők az igaz
hit elfogadására. Mások felújították a késő római tézist, mely szerint az eretnekség felségsértés,
ezért a megátalkodott eretnek halállal büntetendő. De az egyházjogászok zöme is hangsúlyoz-
ta, hogy az eretnekekkel szemben nem „zelo ultionis, sed amore correctionis”, azaz nem a bosz-
szúállás dühével, hanem javító szeretettel kell eljárni.
Egyfelől a hit és a keresztény közösség önvédelmének, másfelől az egyéni lelkiismeret kö-
telező erejének kettőssége tükröződik III. Ince pápa magatartásában, aki igyekszik az eretne-
kekkel szót érteni, s hangsúlyozza, hogy a hit kérdéseiben elsődleges a személyes lelkiismeret.
Lelkiismerete ellen még az eretnek sem tagadhatja meg objektíve téves hitét. Súlyosabban vét-
kezik, ha akár fizikai, akár erkölcsi kényszer hatására megtagadja eretnek nézeteit, mint ha
lelkiismerete szavára megmarad szubjektíve igaznak vélt, bár objektíve téves hitében, s vállalja
az egyházból való kiközösítést és a büntetést. (Hasonló nézetet fejt ki később Aquinói Szent
Tamás is a Summa Theologicaban.)
A 12. század végén egyházmegyei, majd egyetemes zsinatokon és pápai nyilatkozatokban
körvonalazódik a hivatalos álláspont: az eretnekség sérti a közjót, tehát veszélyes mind az
egyházra, mind az államra, ezért mind az egyházi, mind a világi hatóságok kötelesek hiva-
talból felkutatni és üldözni az eretnekeket. A papságnak vádemelés nélkül is, hivatalból, ex
officio fel kellett lépnie az eretnekek ellen. Az 1184. évi Veronai zsinat szabályozta a felkutatási
(inquisitio) eljárást. Ezt III. Ince 1199-ben megerősítette, s az eretnekséget a felségsértéssel azo-
nosította, amelyre Iustinianus császár kódexe máglyahalált írt elő büntetésül. Ezt a IV. Lateráni
zsinat is jóváhagyta, II. Frigyes pedig birodalmi törvénnyé tette. Ettől kezdve tűzhalál várt az
eretnekekre. IX. Gergely pápa (1227–1241) dolgozta ki a végleges jogi eljárást. 1252-ben az
egyház is engedélyezte a világi hatóságok által már régebben alkalmazott kínvallatást. Közben
kialakult az inkvizíció központi szervezete. Az eretnekek felkutatását és kivizsgálását a do-
monkosokra bízták. A megtérő eretnek kegyelmet kapott, de elvesztette esetleges hivatalát és
ruháján kék keresztet kellett viselnie.
Zsidók
A Kr. u. 1. században körülbelül ötmillió zsidó élt a Földön, számuk a 14. század végére mint-
egy másfél millióra csökkent. Az európai zsidóság két csoportra oszlott: az askenáziakra és
a szefárdokra. Az askenáziak mindenütt éltek Európában. A szefárdok az Ibériai-félszigeten
éltek, a 11–12. századig mór, azután spanyol uralom alatt. A szefárd zsidók nagy tömegben
vándoroltak át az arab birodalomból és Észak-Afrikából, mikor az arabok elfoglalták az Ibéri-
ai-félsziget nagy részét. A mór Hispániában, Al-Andalusban élték a középkori zsidók „arany-
korukat” (legalábbis a későbbi visszaemlékezések szerint).
Az európai zsidók helyzete a 11. század közepéig viszonylag jó volt, azzal együtt, hogy kö-
zösségeiket a keresztény Európában idegen testnek tekintették. Ipart űztek, kereskedtek, nem
egy helyen földet műveltek és fegyvert is hordhattak. A távolsági kereskedelemben jelentős
szerepet játszottak. Az egymással kapcsolatokat tartó hitközségek hálózata Európa nagy térsé-
geit lefedte. Ekkor – a klerikusokon kívül – a zsidóság volt az írásbeliség letéteményese, hiszen
vallási előírásuk az írni-olvasni tudás.
A 11. század végétől azonban helyzetük fokozatosan romlott: a keresztes hadjáratoknak
ezrével estek áldozatul, az egyház is ellenségesen tekintett rájuk. Lépésről lépésre kiszorítot-
ták őket a földművelésből és az iparból, csak a kereskedelmet, és elsősorban a pénzügyleteket
hagyva meg nekik. A IV. Lateráni zsinat döntéseinek értelmében 1215 óta megkülönböztető
viseletet (csúcsos süveget és sárga foltot) voltak kötelesek hordani és eltiltották őket a közhi-
vataloktól is. A keresztények szemében különös zsidó szokások táptalajt biztosítottak az olyan
babonáknak, melyek szerint a zsidók keresztény gyermekek vérét használják fel szertartása-
ikhoz. A középkori Európa első vérvádja az angliai Norwichban ütötte fel a fejét. Egy másik
gyakran hangoztatott vád volt, hogy a zsidók ellopják a megszentelt ostyát, amely a keresztény
hit szerint Jézus testét jelképezi, és döfködik, szurkálják, hogy „újrajátsszák” Krisztus megölé-
sét. Az ún. ostyavád abból a keresztény vélekedésből fakadt, hogy a zsidók mint nép egyeteme-
sen felelősek Krisztus haláláért.
Az Ibériai-félszigeten a visszahódított területeken keresztény államok jöttek létre. Itt a zsi-
dók az egyre erősödő királyi hatalom „szolgái” lettek. A zsidók az uralkodóval kötött szerződés
értelmében közvetlenül neki fizettek adót, ennek fejében autonómiát és védelmet kaptak. A
királyoknak szükségük volt a zsidó elitre. A mohamedán területeken szerzett közigazgatási és
diplomácia tapasztalatuk, nyelvtudásuk a keresztény uralkodók nagy segítségére volt állama-
ik megszervezésében, és a muszlimokkal folytatott tárgyalások során. A zsidókat ellenségnek
tekintő, térítő katolicizmus egyre erősödött, ezzel nőtt a tömegek zsidóellenessége és az ural-
kodókra nehezedő nyomás is, hogy bánjanak szigorúan a zsidókkal. Ráadásul a városi közép-
rétegek kialakulásával az uralkodó számára fontos, már említett zsidó ismeretek is vesztettek
értékükből, hiszen egyre több keresztény is el tudta látni ezeket a feladatokat.
A zsidók elkülönülő, jól megkülönböztethető kisebbséget alkottak, tehát az erőszak céltáb-
lájává váltak. Ez igaz volt a mohamedánokra is, bár őket bizonyos értelemben védte a granadai
mohamedán állam. Fennállt ugyanis a veszélye, hogy ha a keresztény vidékeken legyilkolják a
muzulmánokat, Granadában ugyanezt fogják tenni az ottani keresztényekkel. A zsidókat nem
oltalmazta semmilyen politikai alakulat.
A spanyol zsidók helyzete egyre romlott, végül az 1391-ben kirobbanó erőszakhullám több
tucat közösséget pusztított el. A pogrom-sorozat Sevillában indult. A mintegy 20–30 000 fő-
nyi zsidó közösséget megsemmisítették: a legtöbb

embert megölték, a túlélők nagy részét eladták
a mohamedánoknak. Mások, hogy mentsék az
életüket, megkeresztelkedtek. Az erőszakhullám
végigsöpört a térségen és átterjedt az Aragón Ki-
rályságra is. Összesen mintegy hetven közösség
semmisült meg, sok ezer embert mészároltak le.
Az uralkodók és a helyi vezetők sikertelenül pró-
bálták megfékezni az erőszakot.
A pogrom-sorozat alatt és után a zsidók töme-
gesen keresztelkedtek meg, mivel ezzel általában el
tudták kerülni a halált. A megkeresztelt zsidókat
marranóknak nevezték (arab eredetű szó, az arab-
ban muharram, a spanyolban ’disznó, tisztátalan’, a
spanyolok így nevezték a zsidókat és a mohame-
dánokat, amiért nem ettek disznóhúst). A több
tízezer „új keresztényt” gyanakodva figyelték. A
halálfélelem diktálta hitváltás nyilván nem fakad-
hatott valódi katolikus meggyőződésből, sokan
titkokban továbbra is a zsidó hitelvek szerint éltek.
A marranók természetesen fenntartották családi,
baráti kapcsolataikat, azaz részei maradtak a zsidó
társadalomnak. Ez kitermelte a zsidók első „faji”
alapú, azaz a vallási hovatartozástól elszakadó hát-
Zsidók lemészárlása a Rajna-vidéken rányos megkülönböztetését. A spanyol területe-
(kézirat, 11. század vége) ken döntő szempont lett a limpieza de sangre, azaz
a vér tisztasága. 1449 és 1492 között több spanyol
városban is (például Sevillában, Toledóban, Valladolidban) zavargások törtek ki, melynek so-
rán megtámadták, kifosztották és legyilkolták az „új keresztényeket”.
A spanyol zsidók sorsa 1492-ben teljesedett be. Granada elfoglalásával az egyesített Spanyol
Királyság az utolsó mohamedán államot is megsemmisítette az Ibériai-félszigeten. Még ebben
az évben az összes zsidót kiűzték Spanyolországból. Az „új keresztények” maradhattak, de ha-
talmas nyomás nehezedett rájuk. Az 1478-ban felállított, az uralkodónak alárendelt inkvizíció
ezrével vonta kínpadra és küldte máglyára a marranókat azzal a – gyakran megalapozott –
váddal, hogy titokban a zsidó vallást követik. Nem csoda, hogy 1492 után „új keresztények”
tömegei hagyták el Spanyolországot és Itáliába mentek. Sokan letelepültek Ferrarában, ahol a
herceg, I. Ercole d’Este (†1505) kiváltságokat adott nekik. Hamarosan a félsziget másik álla-
mában, Portugáliában is kiűzetés vagy megkeresztelkedés lett a zsidók sorsa. A marranókat
sújtó üldöztetés itt sem maradt el: 1506-ban a felbőszült csőcselék kétezer kényszerkereszteltet
mészárolt le Lisszabonban. Bár I. Mánuel (1495–1521) portugál király keményen megtorolta a
tömegmészárlást, 1516-ban kezdeményezte az inkvizíció felállítását Portugáliában is, és – mi-
vel szüksége volt a marranók szakértelmére, kapcsolataira és tőkéjére – lezárta előttük a határt.
A 11. századtól Európa más területein is rosszra fordult a zsidók helyzete. Az erőszakhul-
lám kezdetét az első keresztes hadjárat jelentette 1096-ban. A Szentföld visszahódítására indított
vállalkozás első áldozatai nem a mohamedánok, hanem a Krisztus gyilkosainak tekintett zsidók
voltak. Hasonló pusztításokra került sor a második hadjárat (1146–1148) során is, amikor a ke-
resztesek német és észak-francia zsidó közösségekre rontottak. Carentanban szabályos utcai harc
alakult ki a zsidók és a keresztesek között, de a zsidó ellenállást véresen leverték. A harmadik
keresztes hadjárat (1189–1192) előestéjén a felkorbácsolt zsidó- és mohamedánellenes érzelmek
Londonban gyilkosságsorozattá fajultak. A frissen megkoronázott király, Oroszlánszívű Richárd
kivégeztette a főkolomposokat, ám miután elhagyta Angliát, hogy csatlakozzon a hadjárathoz,
a támadások újra indultak. A norwichi és stanfordi zsidó közösségek elpusztítása után a yorki
zsidók lemészárlása következett. A várba húzódó túlélők a tömeges öngyilkosságba menekültek.
Néhányan hajlandóak voltak megkeresztelkedni, ám az ostromlók őket is megölték.
Európában 1347 és 1350 között pestis pusztított. Bár a zsidókat éppúgy pusztította a „fekete
halál”, mint a keresztényeket, hamar lábra kapott a vélekedés, hogy a járványt a zsidók okozták.
A kínpadra vont zsidók „bevallották”, hogy valóban ők mérgezték meg a kutakat. A cél állítólag a
keresztények kiirtása lett volna. Ehelyett majdnem az európai zsidóságot irtották ki. Hiába han-
goztatta VI. Kelemen pápa (1342–1352) , IV. Károly német-római császár, (1346–1378, császár
1355-től) IV. Péter aragóniai király (1336–1387) és mások, hogy a kútmérgezés vádja kohol-
mány. A végítéletszerű időkben a józan szó süket fülekre talált, és a zsidók házai lángra lobban-
tak. Mintegy 350 zsidó közösség pusztult el Európa-szerte, főleg Ausztriában, Németországban,
Spanyolországban és Franciaországban, de lemészárolták a zsidókat Svájcban is. A megkeresztel-
kedés gyakran megmentette az üldözötteket, de viszonylag kevesen maradtak életben ilyen áron.
A helyi hatóságok sokszor megpróbálták megfékezni az őrjöngő, fosztogató, gyilkoló tö-
meget, hiszen más sem hiányzott nekik a vészterhes időkben, mint a zűrzavar, de tehetetlenek
voltak. Máshol éppen a hivatalos vezetők álltak az öldöklés élére. Strassbourgban például a
polgárok lecserélték a zsidókat védő városi tanácsosokat, az új vezetés máglyára küldött két-
ezer helyi zsidót. A kivégzéssel kapcsolatban fontos tényezőre világított rá egy korabeli törté-
netíró: „A pénz ölte meg a zsidókat. Ha szegények lettek volna és az urak nem tartoztak volna
nekik, nem égették volna meg őket.” A támadások természetesen fosztogatással jártak, de a
meggyilkoltak javainak elrablása mellett az anyagi haszonszerzésnek volt egy másik aspektusa
is. A zsidók legnagyobb adósai gyakran a nemesség soraiból kerültek ki. A befolyásos, ám
eladósodott nemesek sokszor a zsidóellenes megmozdulások élére álltak, hogy megszabadul-
janak nemkívánatos hitelezőiktől.
A középkori Európában sajátos viszony alakult ki az uralkodók és a zsidók között. A zsidók
védelmet kaptak a központi hatalomtól az egyre ellenségesebb környezetben, cserében tőké-
jüket, szakértelmüket és nemzetközi kapcsolataikat bocsátották az uralkodó rendelkezésére.
Amikor a centrum hatalma meggyengült és a közrend felbomlott (keresztes hadjáratok, fekete
halál), a zsidókra rendszerint üldöztetés, kényszerkereszteltetés, kifosztás és halál várt. A király
a szokásos „zsidóadó” mellett gyakran további anyagi előnyöket csikart ki a védelmére szoruló
közösségektől. Teljes kifosztásuk azonban nem állt az uralkodó érdekében, hiszen akkor egyik
legfőbb jövedelemforrását vesztette volna el. Az általános tendenciák sem kedveztek a zsidók-
nak: a katolikus egyház fokozatos térnyerése éppúgy hátrányos helyzetbe hozta őket, mint az,
hogy egyre erősödtek a keresztény kereskedői csoportok, sőt a sokáig szinte kizárólag zsidó
területnek tekinthető pénzpiacokon is megjelentek a keresztények Az uralkodó és a zsidók kö-
zötti alkuegyensúly felborult. A királyra egyre nagyobb nyomás nehezedett, hogy lépjen fel „vé-
denceivel” szemben, ugyanakkor a zsidók egyre kevesebbet tudtak nyújtani az uralkodóknak. A
folyamat logikusan torkollott a zsidók kifosztásába és kiűzésébe. 1290-ben Angliából, 1394-ben
Franciaországból, 1492-ben Spanyolországból, 1496/1497-ben Portugáliából kellett távozniuk.
8. Zarándoklatok és szentkultusz
A középkori keresztények életének nagy eseménye volt a zarándoklat (peregrinatio, peregrinus:
’zarándok’). Zarándoklatra három okból mentek az emberek: szabad elhatározásból, fogada-
lomból, vagy vezeklésből. A zarándoklat szorosan összefüggött a népi vallásosság másik alap-
élményével, a szent- és ereklyekultusszal.
A szentek kultusza még az ókorban a vértanúk tiszteletével kezdődött. A 4. századtól a
vértanúk földi maradványait rendszerint átvitték a katakombákból, ahol eltemették őket, vala-
melyik templomba (translatio). A szentek maradványainak ez a translatiója később is nagyon
gyakori volt, a középkori szentek láthatóan szerettek „utazni”. Az ereklyekultusz mögött az a
hit állt, hogy Isten csodát tesz a szent közvetítésével, az ő közbenjárására. Ezt persze imával
is el lehetett érni, de az átlagember jobban szeretett közvetlen kapcsolatba kerülni a szenttel,
megérinteni, vagy látni az ereklyéjét, imádkozni előtte. Ezért az ereklyéket úgy helyezték el az
oltáron, vagy az oltár alatt, hogy látni lehessen őket. Az ereklyéknek óriási forgalma volt. A
keresztes hadjáratok idején nem illett hazatérni a Szentföldről ereklye nélkül. A szentek földi
maradványait és a velük kapcsolatos használati tárgyakat (ruha, stb.) feldarabolták, hogy minél
többen hozzájussanak. Igen általános volt az ereklyék adása-vétele, bár ezt a zsinatok tiltották.
Ereklyét lopni nem számított bűnnek. Gyakori volt az ereklyék hamisítása, hiszen a jámbor
zarándoknak bármit el lehetett adni. A 12. század elején írta Guibert de Nogent (†1125), hogy
Keresztelő Szent János fejét két helyen is mutogatják, ez azt jelenti, hogy a szentnek vagy két
feje volt, vagy az egyik hamisítvány. A középkorban jöttek szokásba a körmenetek, amikor a
szent ereklyéit ládában körülhordozták a városban. Az ereklyekultusz jegyében alakult ki a
zarándokutak mentén a zarándoktemp-
lom típusa, amelyben szentélykörüljáró
könnyítette meg a zarándoktömegek za-
vartalan mozgását.
A zarándok sajátos jelvénye volt a bot
és a tarisznya, de legtöbbször ruházatá-
ról is fel lehetett ismerni. Mielőtt útnak
indult, végrendelkezett, hiszen a zarán-
dokokra útközben sokféle veszedelem
leselkedett, annak ellenére, hogy már az
első évezred végén jogi védelemben ré-
szesültek. Az első évezred elején kialakult
ugyanis a sajátos zarándokjog, az ordo
peregrinorum, vagy lex peregrinorum.
A veszedelmek elkerülése érdekében
többnyire csapatosan utaztak. A zarán-
dokok túlnyomó része gyalog ment, so-
kan mezítláb, az előkelőbbek, egyháziak
lovon, öszvéren. Gondot jelentett a za-
rándokok ellátása, elszállásolása a hosszú
úton. A 11–13. században a fő zarándok-
Canterburyi zarándokok (minatúra, 1455 k.) utak mentén kialakult a szálláshelyek
8. Zarándoklatok és szentkultusz ■ 297
(hospitium) láncolata, ezeket kolos-

torok és különféle kegyes alapítvá-
nyok létesítették és tartották fenn, s
a vendégek ellátást is kaptak. A nagy
forgalmú zarándokútvonalak men-
tén külön erre a célra szerzetesren-
dek is alakultak. A 14–15. században
elszaporodtak a fizető vendéglátó-
helyek. Egy korabeli feljegyzés sze-
rint a 15. században, Rómában 1022
vendégfogadó működött.
A zarándok nagy élménye az
volt, amikor a szent hely közelébe
érve egy dombról megpillantotta Zarándokok Hitvalló (Szent) Edward sírjánál (miniatúra, 1250 k.)
a szent várost, vagy a templomot.
Ezeket a magaslatokat nevezték
„örömhegynek” (mons gaudii, fran-
cia montjoie). A késő középkorban
kialakult a helyettesítés gyakorlata
is: ha valakire vezeklésül zarándok-
latot róttak, akkor azt más is elvé-
gezhette helyette. Voltak hivatásos
zarándokok, akik megfelelő összeg
fejében bárki helyett megtették a
zarándokutat.
A középkor legnépszerűbb za-
rándoklata Szent Jakab sírjához
vezette a peregrinust, Santiago de
Compostelába. Az apostol földi ma-
radványait a 8. század végén vagy a
9. század elején vélték megtalálni az
A zarándokoknak szóló útmutatót is tartalmazó
Ibériai-félsziget északnyugati part-
Codex Calixtinus címlapja (12. század, Santiago de Compostela)
ján. Az ezredforduló után a clunyi
kolostor krónikása, Rodulfus Glaber már zarándoktömegekről ír. Több jól kiépített zarándok-
út vezetett arrafelé Franciaországon át. Róma, az apostolfejedelmek és annyi vértanú sírja is
népszerű úti cél volt, de sokáig nem vetélkedhetett Szent Jakabbal. Róma igazán azóta vált a
zarándokok fő célpontjává, mióta a pápák meghirdették a szentéveket. Az első nagyarányú
szentévi zarándoklat 1300-ban volt, amikor állítólag 2 millió zarándok kereste fel a várost. A
sikerhez az is hozzájárult, hogy a szentévi zarándoklat – gyónás után – teljes búcsúval járt, azaz
a túlvilági büntetések teljes elengedésével. Népszerű volt az egész középkoron át a jeruzsálemi
és szentföldi zarándoklat. A mohamedán uralom sem akadályozta ezt, mert eltűrték a zarán-
dokokat. A középkor utolsó századaiban a ferenceseknek rendháza is volt a Sion hegyén. Sőt a
15. században már velencei és genovai konzul is volt a városban.
Franciaország legnépszerűbb zarándokhelye Tours volt, Szent Márton sírja. Sokan keresték
fel Mont Saint-Michelt, ahol Szent Mihály főangyalt tisztelték. Ugyancsak Szent Mihályhoz
zarándokoltak Dél-Itáliában Monte Garganóba. A 12. századtól, midőn a ciszterciek elterjesz-

tették a Mária-kultuszt, egyre többen keresték fel azokat a kegyhelyeket, amelyek Máriának
voltak szentelve. Mivel a hit szerint Mária testével együtt vétetett fel a mennybe, testi ereklyéi
nem maradtak, de sok helyen vélték őrizni körmét, haját, tejét, vagy egy-egy ruhadarabját,
mint Chartres-ban, vagy Aachenban. Loreto egyenesen Mária házával büszkélkedhetett. A
legnépszerűbb Mária-zarándokhelyek Chartres, Aquitániában Le Puy és Rocamadour voltak.
A zarándoklat egyúttal lehetőséget adott a középkori embernek arra, hogy kalandvágyát,
világlátási igényét is kiélje. A késő középkorban már nem egy zarándok gyanúba keveredett,
hogy utazásának „turisztikai” jellege van, s némelyek nem is tagadták, hogy útközben szívesen
ismerkednek az érdekes látnivalókkal.
VI.
AZ ÉRETT KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA
1. Oktatás, egyetemek
A 11. századdal minden vonatkozásban új korszak kezdődik Európa kultúrtörténetében.

Ekkor kezd az európai kultúra önálló alakot felvenni, saját arculatot ölteni. Nem tagadja
meg antik előzményeit, de már nem pusztán utánozni kívánja őket, hanem a számára használ-
ható antik elemeket beépíti egy kialakulóban lévő új kultúrába, amely már az európai Nyugat,
a latin kereszténység sajátja. A 12. és 13. század már a legtöbb vonatkozásban ennek az új eu-
rópai keresztény kultúrának egyik csúcspontja.
Az alap a Karoling-kultúra, az ott kialakult litteratus műveltség. A kultúra intézményes
hordozóinak területén azonban végbemegy egy váltás a 11. században „Még az egyház tar-
tóoszlopának számító clunyi apátság is ellenséges a tudománnyal szemben.” – írja Georges
Duby. „Odilon főapát a Karoling-reneszánsz elleni tiltakozásul száműzte a kolostorokból az
irodalmi humanizmust, s a főapát megátalkodott bűnösnek bélyegezte azokat, akik a klasz-
szikus latin szerzők olvasásában tobzódnak.” Alig hunyta le szemét Nagy Károly, máris elren-
delték a kolostorok külső iskolájának bezárását. A kolostorok helyét a kultúra fejlesztésében és
továbbadásában a 11. században átvették a városi, székesegyházi, káptalani iskolák. A püspöki
székhelyeken kialakuló és differenciálódó káptalanon belül az egyik kanonok, a scholasticus
gondja és feladata az iskola létesítése és felügyelete. Mindez összefügg a városok fejlődésével.
A városok lesznek a litteratus műveltség központjai.
Clunyben a liturgián van a hangsúly, a kórusban való éneklés tölti ki a szerzetes minden
idejét. De Cluny éppen azzal járul hozzá a civilizáció fejlődéséhez, hogy alkotásra ösztönzi a
zenészeket, építőmestereket, kőfaragókat, ötvösöket. A ciszterek is hasonló véleményen van-
nak, mint a clunyi bencések. Szent Bernát számára Párizs a „modern” (ez nagyon divatos szó a
12. században) Babilon, ahonnan a kolostor menedékébe hívja a fiatalokat. „Sokkal többet ta-
lálhatsz az erdőben, mint a könyvekben. Többre tanítanak majd a fák és a kövek, mint akárme-
lyik mester”. Vagy hallgassuk a bencés Pierre de Cellét (†1183): „Ó, Párizs, milyen nagy értője
vagy te a lelkek elbűvölésének és megtévesztésének! [...] Mennyire boldog iskola ellenben az,
ahol maga Krisztus tanítja szívünket erénye szavával, ahol tanulás és olvasás nélkül sajátíthat-
juk el az örök élet titkát! Könyvet itt nem vásárolnak, írástanárt sem fizetnek, semmi sincs itt a
világ zűrzavarából, sem a szofizmák intrikáiból, itt minden probléma megoldása egyszerű, itt
rájöhetsz mindennek az értelmére”.
Pierre de Blois (Petrus Blesensis) a 12. század második felében dacosan szegezte szem-
be ezekkel a véleményekkel a „modernek” (moderni) álláspontját: „A tudatlanság sötétjéből
csak akkor juthatunk el a tudomány világosságához, ha egyre elevenebb szeretettel olvassuk
300 ■ VI. Az érett középkor kultúrája
újra a Régiek munkáit. Ugassanak csak

a kutyák, röfögjenek csak a disznók! Én
akkor is a Régiek töretlen híve maradok!
Övék minden gondolkodásom, és az ő
műveik felett pirkad rám a hajnal ezen-
túl is. Mi olyanok vagyunk, mint a tör-
pék az óriások vállain, akiknek jóvoltá-
ból messzebbre látunk, mint ők maguk.
(Nos quasi nani super gigantum humeros
sumus, quarum beneficio longius, quam
ipsi, speculamur)”.
A párizsi Notre-Dame székesegy-
ház iskolájának kancellárja, Petrus
Comestor (†1187) 1170-ben megállapí-
totta: „Vannak, akik inkább az imádságra
adják magukat, mint az olvasásra, ők a
kolostorok lakói; mások viszont minden
idejüket olvasással töltik, s ritkán imád-
koznak, ők a scholares”.
Oktatás Párizsban a 14. század végén A 11–12. századtól a székesegyházi
(miniatúra, Grandes Chroniques de France) iskolák az oktatás, a tudomány központ-
jai, s belőlük nő ki a középkori nyugati
kultúra egyik legsajátosabb intézménye, az egyetem. Ezekben az iskolákban már újra élő a
klasszikus örökség, olvassák az auctorokat, s nem érzik úgy, hogy ezáltal hitük veszélybe ke-
rülne. A 12. században keletkezett az a híres mondás, amelynek egyik változatát már olvas-
hattuk. Lássuk, hogy fogalmazta meg ezt a híres chartres-i iskola mestere, Bernard (†1130 k.):
„Olyanok vagyunk, akár az óriások vállára felkapaszkodott törpék. Többet és messzebbre lá-
tunk, mint ők; nem mintha látásunk élesebb, vagy termetünk nagyobb lenne, mint az övék, ha-
nem azért, mert ők a levegőben hordanak bennünket, felemelnek az ő gigászi magasságukba”.
A leghíresebb iskolák Tours, Orléans, Laon, Reims és a természettudományos érdeklődésé-
ről híres Chartres. A század második felében mindnyájukat túlszárnyalja Párizs, ahol több hí-
res iskola is működik: a Cité szigetén a székesegyházi, a bal parton pedig a Saint-Victor apátság
iskolája, és Szent Genovéva hegyén több szabad iskola. Párizs Szent Bernát számára a Babilon,
az ártatlan lelkek elveszejtője. Mások számára viszont ez Jeruzsálem, Dávid és a bölcs Salamon
lakóhelye. Philippe de Harvengt (†1183) premontrei apát írta egyik tanítványának: „Hajtott
téged a tudomány szeretete, most hát elérkeztél Párizsba, rátaláltál erre a Jeruzsálemre, melyre
annyian vágyakoznak. [...] A klerikusok olyan sokadalma, olyan tömege áramlik e helyre, hogy
számban hamarosan maguk mögött hagyják a laikusok népes táborát is. Minő boldog város,
hol ilyen buzgósággal forgatják a szent könyveket, és a Szentlélek adta csodás képességgel meg-
fejtik bonyolult rejtélyeiket, boldog város, ahol annyi kitűnő professzor él, ahol olyan fejlett a
teológiai tudomány, hogy joggal nevezhetnénk a filozófia és az irodalom városának! [...] Sem-
mit sem tartok méltóbbnak a papi rendhez, mint ha klerikus ember a tudományokba merül,
könyvet tart a kezében, s a lehető leggyakrabban foglalkozik olvasással”.
Salisbury János (Johannes Saresberiensis, †1180), a jeles angol tudós így írt párizsi él-
ményéről barátjának, Becket Tamásnak 1164-ben: „tettem egy kis kitérőt Párizsba. Amikor
1. Oktatás, egyetemek ■ 301
megpillantottam ott az élelmiszerek bősé-

gét, az emberek víg kedélyét, a klerikusokat
övező tekintélyt, az egész egyház fenségét
és dicsőségét, a filozófusok változatos tevé-
kenységét, az egész olyan csodálatos benyo-
mást keltett bennem, mintha Jákob lajtorjá-
ját láttam volna, melynek csúcsa az égboltig
ér, és rajta szüntelen áramlásban angyalok
hada kapaszkodik fel, vagy ereszkedik lefelé.
Fellelkesülvén e boldog zarándoklaton, be
kellett látnom: itt lakozik az Úr”.
Párizsban úgy vélik, hogy a tudományos
munka nincs ellentétben a hittel. Autuni
Honorius (Augustoduniensis) a 12. század
első felében így írt erről: „Nincs más tekin-
tély, csak az értelemmel bebizonyított igaz-
ság: amit a tekintély nekünk hinni tanít, azt Joghallgatók Bolognában a 14. század közepén
az értelem erősíti meg bizonyítékaival. Amit (dombormű, Johannes Legano [†1383] szarkofágján)
a Szentírás nyilvánvaló tekintélye kihirdet, azt
be is bizonyítja a következtető értelem. Mert ezt a világot az Úr az ember számára hozta létre,
és ha világot mondok, beleértem a földet, az eget és az egész világegyetemet is”.
Ezekből az iskolákból a 13. századra kialakul a studium generale, az egyetem. Párizsban a
scholares 1200-ban királyi védelemben részesülnek. 1205-től már gyakran szerepel a doku-
mentumokban az universitas kifejezés, 1215-ből való Robert de Courçon, az egyház által kine-
vezett kancellár statutuma. Végül 1231-ben a pápai megerősítés zárja le a kialakulási szakaszt.
A párizsi egyetem történetét feldolgozó Jacques Verger szerint 1212-től kétségkívül joggal be-
szélhetünk párizsi egyetemről: Universitas magistrorum et scholarium, azaz a tanárok és a diá-
kok autonóm közössége, amely a pápa közvetlen védelme alatt áll. A pápa garantálja a diákok
és a tanulás szabadságát (libertas scholarium). A párizsi egyetemmel szemben – amely a párizsi
püspök felügyelete alatt állt – a 12. század végén Oxfordban az illetékes lincolni püspöktől
tekintélyes térbeli távolságban alakult ki a studium generale a különböző apátsági iskolákból,
amelyet 1214-ben III. Ince pápai kiváltságban részesített.
A párizsi egyetem sok kis műhelyből állt, ahol egy-egy tanár tanított. Tulajdonképpen is-
kolák föderációja volt, s ezek túlnyomó részében az artes oktatása folyt, természetesen a leg-
magasabb szinten. Mert a facultas artiumot mindenkinek el kellett végeznie, s csak ezután
folytathatott teológiai, jogi vagy orvosi tanulmányokat. Aki elvégezte az artest, az licentiatus
lett, azaz licentiát, engedélyt kapott arra, hogy a nyugati kereszténység területén bárhol oktas-
son (ius ubique docendi), s megkapta a magisteri kalapot. A facultas artiumon tanító tanárok
nagy része közben végezte a magasabb facultasokat, ezért az órák mindig reggel voltak, hogy a
tanár időben átalakulhasson diákká. Az artes tanulását legkorábban a 13. év betöltésével már
el lehetett kezdeni, s 20 éves kor táján fejezték be. A hangsúly a dialektikán volt, ahol elsősor-
ban Arisztotelészt olvasták és Porphüriosz Eisagógé című munkáját, amely jó bevezető volt
a „Filozófus” logikájához. Ha valaki teológus akart lenni, akkor legalább 16 évi tanulás után
lehetett a teológia doctora, tehát legkorábban 36 éves korában. A teológia tananyaga a Biblia
mellett Petrus Lombardus (†1160), párizsi püspök 1155 és 1158 között készült nagy összefog-
laló munkája: a Szentenciák négy könyve (Libri quattuor Sententiarum), amely az egyházatyák
alapján dolgozza fel a teológia alapkérdéseit, „modern” dialektikus módszerrel.
A karok élén egy-egy dékán állt, az egyetem élén a rector, akit mindig a facultas artium
választott a maga tanárai közül. A diákok mind clericusok voltak, tehát tonzúrát viseltek,
és élvezték a clericus rend jogi kiváltságait. A diákság natiók szerint csoportosult: francia,
picard, normann és angol natio volt. A magyarok, a németekkel, csehekkel és lengyelekkel
együtt az angol natioba tartoztak, az olaszok és spanyolok a franciába. A vizsga (examen,
determinatio) részben bizottság előtti vizsgából, nyilvános előadásból, s előre megadott kér-
dések kifejtéséből, illetve róluk való vitatkozásból (disputatio) állt. Az előadások a tankönyv
szövegéből indultak ki (lectio), ahhoz adtak magyarázatot. Minden főgondolathoz megfogal-
maztak egy kérdést (quaestio), ismertették a lehetséges ellenvetéseket, felsorolták az ellenük
vagy mellettük szóló érveket, majd az ellenvetések cáfolata után kifejtették a felvetett kérdés
megoldását. Tehát a lényeg auctoritas és ratio összhangja, a tekintélyek állításainak kritikai
vizsgálata. Alapkövetelmény volt a fogalmak pontos meghatározása, és az érvelésben a logika
szabályainak alkalmazása.
A 13. század közepétől a domonkosok és a ferencesek is nyitottak iskolát Párizsban. Ők
diákjaik számára kollégiumokat létesítettek, amelyek eleinte csak szállást adtak, majd az elő-
adásokat is ide helyezték át. A kollégiumi rendszer elterjedt, s a 15. században már majdnem az
egész egyetem kollégiumokból állt. Hasonló volt a szervezet Oxfordban és Cambridge-ben is.
Párizs volt a mintája a többi egyetemalapításnak, amelyek általában ad instar studii
Parisiensis (a párizsi studium mintájára) történtek. Franciországban a középkor végéig még
16 egyetem létesült. A 13. században létesültek egyetemek az Ibériai-félszigeten (Palencia,
Salamanca, Sevilla, Lisszabon – Coimbra). A Német-római Császárságban csak a 14. szá-
zadban került erre sor (Prága, Bécs, Erfurt, Heidelberg, Köln), hasonlóképpen Lengyel- és
Magyarországon is. Itáliában híres volt a bolognai egyetem, amely a jogi oktatásra specializá-
lódott. Itt oktatták először – a 12. század elejétől – a római jogot a Corpus iuris civilis alapján,
azután, 1140-től a kánonjogot a Decretum Gratiani alapján. Salernóban és Montpellierben
elsősorban orvosi képzéssel foglalkoztak. Jó hírű, nagy vonzáskörű egyetemmé lett az 1222-
ben alapított padovai egyetem.
A 12–13. század nagy szellemi megújulása során ezekben az iskolákban alakultak ki az
európai tudományosság és intellektuális munka sajátos módszerei, a gondolkodás, az érvelés
és vitatkozás technikái. Ezekben az iskolákban nevelődött az európai egység legfőbb hordo-
zója, a nyugati kultúrközösség megvalósítója: az új klerikus értelmiség, amely a 12. századtól
mindenütt betöltötte a különböző társadalomszervező és államirányító funkciókat. Az isko-
lákban a Karoling-írásból fejlesztették ki a mindennapi gyakorlat, az oklevélírás új szükség-
leteinek megfelelő gyors, de mégis fegyelmezett, tisztán olvasható folyóírást. Az iskolákban,
elsősorban a párizsi egyetemen, tehát kialakult a keresztény Európa egységes kommunikációs
eszközrendszere: a latin nyelven való írás és fogalmazás. S ezt a kommunikációs technikát a
diákok ezrei, sőt tízezrei vitték szét a latin kereszténység egész területén a perifériákig. „Az
írásfejlődés egyes fokozatai egészen lényegtelen időbeli eltéréssel jelentkeztek Franciaország
után Magyarországon is” – állapította meg az európai hivatásos értelmiségi réteg kialakulá-
sának kiváló kutatója, Hajnal István. Az egyházi szervezetre támaszkodva kialakult egy egy-
séges európai intellektuális réteg, amelynek jelenléte „a magyar határoktól keletre és délre
hirtelen megszakad”.
2. A tudomány: a skolasztika ■ 303
2. A tudomány: a skolasztika
Az egyetemekhez kapcsolódott a középkori tudomány kibontakozása. Erre jelentős hatást gya-
korolt az arab tudománnyal való érintkezés, mert ennek közvetítésével jutottak hozzá a görög
filozófia és természettudomány addig Európában nem ismert alkotásaihoz. Ebből a szempont-
ból fontos volt a mohamedánok és a keresztények együttélése Hispániában és Dél-Itáliában,
főleg Szicíliában, mert mindkét helyen nagyon sok keresztény volt, aki tudott arabul. Toledó-
ban és Szicíliában, majd Itáliában többfelé és Konstantinápolyban is fordítóiskolák alakultak,
ahol tömegével fordították az arab, majd a görög munkákat latinra. Így ismerte meg a nyugat
Arisztotelész addig nem ismert logikai műveit, amelyek nagy hatást gyakoroltak a középkori
tudományosság, a skolasztika létrejöttére. Arisztotelész műveit többségükben Moerbeke Vil-
mos (†1280) – aki domonkos szerzetes volt és élete nagy részében a görög keleten tartózkodott
– fordította görögből latinra és javította a korábbi fordításokat.
„A sic et non, a lectio és a disputatio eljárását alkalmazó arisztotelészi-skolasztikus mód-
szer már mintegy száz évvel korábban kialakult az iszlám jogban [...] A Summa theologiae
szerkezetét Aquinói Szent Tamás sem önállóan ötlötte ki: az arab világban már széles körben
elterjedt oktatási sémával találkozunk nála” – írja Ulrich G. Leinsle. 1142-ben a clunyi apát,
Petrus Venerabilis (†1156) is összehozott egy kis csoportot azzal a megbízással, hogy fordítsák
le latinra a Koránt. Ő már sajnálta, hogy elpusztult az antik kultúra.
Az arisztotelészi pogány gondolkodás, különösen Averroës értelmezésében, természete-
sen komoly problémát jelentett a középkori kereszténység számára. Averroës legfőbb köve-
tője a párizsi facultas artiumon Brabanti Siger (†1283 k.) volt. (Dante Isteni Színjátékában a
Paradicsomba helyezi őt, Aquinoi Tamással és Albertus Magnusszal együtt. Azt mondja róla:
„kinek egykor ajkán sok gyűlöletes igazság kirebbent”). Brabanti Siger szerint az arisztotelészi
filozófia Averroës értelmezésében a világ racionális magyarázatát nyújtja, mely nyilvánvalóan
több pontban ellentétes a keresztény hittel. Ez a tény azonban nem teszi kétségessé a kinyi-
latkoztatás igazságát. A kettős igazság tanát – melyet neki tulajdonítani szoktak – Siger nem
hirdette. Kijelentései szerint előtte csak egy igazság van, a kinyilatkoztatás.
A Pierre de Corbeil (†1222) érsek elnökletével 1210-ben tartott Párizsi zsinat Párizs terü-
letén kiközösítés terhe mellett megtiltotta Arisztotelész metafizikájának és természettudomá-
nyi műveinek (libri de naturali philosophia), valamint a commenta olvasását. A Commentán
elsősorban Averroës arab nyelvű kommentárjait kell értenünk. A tilalom helyi érvényű volt,
nem vonatkozott tehát Oxfordra, ahol később lefordították és kritikai igénnyel feldolgozták az
arisztotelészi természetfilozófiát.
IX. Gergely pápának (1227–1241) 1228-ban a párizsi egyetemhez intézett levele óv attól,
hogy bárki is behatóbban foglalkozzon filozófiával. A filozófia iránti rendezetlen vonzalom
egyenértékű a házasságtöréssel és a bálványimádással. Párizsban több teológiai magiszter
is letért a régiek ösvényéről, „profán újításoknak”, és természetfilozófiai tanoknak (doctrina
philosophica naturalium) adta meg magát.
Averroës művei és Arisztotelész – 1252-től, illetve 1255-től a facultas artium előadásai-
nak hivatalos programjába felvett – természettudományos írásai intézték az első komolyabb
kihívást a teológiához. Ezzel magyarázható, hogy 1270. december 12-én Etienne Tempier
(†1279) párizsi püspök elítélt tizenhárom tételt. Az elítélt tételek közül legalább négy Brabanti
Siger ellen irányul. Az 1270-es elítélés még csak felsorolta az újfajta arisztotelizmus teológiai
szempontból elfogadhatatlan filozófiai tanait, az 1277-ben egy nagytekintélyű teológusokat is

tömörítő bizottság részvételével összeállított, 219 elítélt tételt tartalmazó listának viszont már
elvi jelentősége volt. A lista megjelentetése előtt súlyos konfliktusokra került sor a facultas
artiumon és a teológiai fakultáson. A teológiai fakultással kapcsolatban is felmerült az eret-
nekség gyanúja. Ezért az 1277-es elítélés nem tekinthető egyszerűen a teológusok részéről az
arsok tanárai ellen hozott intézkedésnek, kivált, hogy az elítélés és a kiközösítés vele járó ve-
szélye teológusokat is érintett, Aquinói Szent Tamást (három évvel a halála után) és Aegidius
Romanust (†1316). A tévedéseket felsoroló 1277-es lista forráskritikai vizsgálatából kitűnik,
hogy a szöveg csak hellyel-közzel találja célba a két magiszter, a keresztény hit fő ellensé-
geinek tartott Brabanti Siger és a dániai származású Boëthius de Dacia tanait, és olykor a
filozófia és a teológia viszonyát helyesen meghatározó tételeket is elítélt. „Arisztotelész ismert
»tévtanain« és Aquinói Tamás elítélt nézetein kívül [...] a teológia önértelmezése és fejlődése
szempontjából kapcsolatban elsősorban az értelem és a hit, a filozófia és a teológia, az isteni
mindenhatóság és a természetes okok, az isteni és az emberi megismerés viszonyával elítélt
tételek jártak súlyos következményekkel [...] Ezért Etienne Tempier-ben óhatatlanul a »kettős
igazság« híres gyanúja merült föl, amelynek a prológusban adott hangot. Így hát tulajdon-
képpen nem is az úgynevezett »averroisták«, hanem maga a püspök az atyja a »kettős igazság
tanának«” – írja Ulrich G. Leinsle.
Az érett középkor tudománya a skolasztika, vagyis az a tudomány, amelyet az iskolákban,
az egyetemeken tanítanak. A skolasztika szó jelentését így foglalja össze a középkori sko-
lasztika jelenkori kutatója, Ulrich G. Leinsle premontrei szerzetes tudós: „A szkholasztikosz
kifejezés filozófiai összefüggésben először Arisztotelész Poétikájában bukkan fel. A szkholé
főnévből (jelentése: pihenés, nyugalom, mentesség a munka kötelességétől, másrészt a tu-
dományoknak szentelt, illetve egy tanár előadása) eredő kifejezés szabadon választott tevé-
kenységet jelöl, amelyet az ember saját magáért végez, végső soron a szkholé kifejeződéseként
felfogott theóriát, annak az embernek az élet alapvető szükségleteitől nem korlátozott cselek-
vését, aki azzal, foglalkozik, ami lényeges”.
A keresztény ókorban a scholasticus jelzővel a műveltséget és a tudományos felkészültséget
fejezték ki. A hivatalnokokat még a Meroving-korban is scholasticusként emlegették, a Karoling-
kortól pedig a székesegyházi, városi vagy kolostori iskolák vezetőit is. A korai és az érett közép-
korban a scholasticus egyszerűen csak annyit jelentett, hogy „tudományos” vagy „iskolás”.
A skolasztika meghatározott módszerrel és értekezési formával iskolás módon, tudomá-
nyos és racionális síkon dolgozta fel a filozófiát, a hit tartalmait és a különböző tudományokat.
Viták bontakoztak ki e módszerek ellenfeleivel, akik szerint csupán pogány eredetű „frivol
újításokról” van szó.
Ismét Ulrich G. Leinsle-t idézzük: „Az iskolai oktatás jellegénél fogva a teológia és a filozó-
fia elsődlegesen normatív szövegek értelmezésével és kommentálásával foglalkozott, glosszák,
szövegelemző kommentárok, parafrázisok vagy quaestiókra tagolódó kommentárok formá-
jában. Szövegek alapján merülnek fel a kérdések (quaestio), amelyeket azután kidolgozott ér-
tekezésekben, illetve a 13. századtól fogva disputatiók során tovább elemeznek [...] Alapvető
igény az igazság lényegi tisztázása, főként abban az esetben, ha a tekintélyek ellentmondani
látszanak egymásnak. Éppen ezért a legfontosabb eszköznek a logika számít [...] Pontosan a
látszólag sehol meg nem torpanó kérdezés jellemzi a skolasztikus teológiát mint racionális, tu-
dományos teológiát, másrészt viszont támadásoknak is kiteszi: egyesek szerint »komoly prob-
lémák híján is előszeretettel bocsátkozik érvelésbe«”.
3. A skolasztika nagyjai ■ 305
Lényege a dialektikus módszer, az arisztotelészi logika alkalmazása a hit problémáinak

megértése céljából. Ezt világosan megfogalmazta már az első igazi skolasztikus, Szent Anzelm
canterburyi érsek, akinek alapelve a fides quaerens intellectum, azaz a megértést kereső hit.
„Hanyagságnak tartom, ha szilárdan hiszünk, s nem igyekszünk fel is fogni azt, amit hiszünk.” A
ratio rangját Anzelm egyértelműen biztosítja: a ratiónak kell lennie az összes emberi létmozzanat
fejedelmének és bírájának (ratio [...] et princeps et iudex debet omnium esse quae sunt in homine).
A középkori skolasztika kialakulásában nagy szerepet játszott a filozófiai universale vita.
Az universale vita kiindulásához Porphüriosz a középkorban sokat használt Eiszagogéjának a
nemi és faji fogalmakról (ezek az általános, vagy egyetemes fogalmak) szóló része adott alkal-
mat. Ebben Porphüriosz azt a kérdést veti fel, vajon a nemek és a fajok a valóságban is létez-
nek-e, vagy csak elménk alkotásai? Testi vagy szellemi természetűek-e? Az érzéki dolgoktól
különváltan, vagy azokban léteznek-e?
Erre a középkorban három választ találunk:
1. A realizmus Platónt követve, az általános fogalmak tartalmát képező egyetemességnek
mind a gondolkodástól, mind az egyedi léttől önálló tárgyi, szubsztanciális létet tulajdonított,
amely az egyedi lét előfeltétele (universalia ante rem). Az emberi lélek például nem önálló
szubsztancia, hanem „az ember” tulajdonsága csupán.
2. A mérsékelt realizmus Arisztotelész alapján oldja meg a kérdést. Az egyetemesnek tár-
gyi (reális) léte van, amennyiben az egyedi valók lényegét alkotja (universalia in re), azonban
azoktól önállóan nem létezik.
3. A nominalizmus szerint az egyetemesnek csak fogalmi léte van, illetve az egyetemes-
ség csak a szavakban áll, melyek a tárgyak egy bizonyos csoportjának jelzésére alkalmasak
(universalia post rem).
A korai középkor Platón szellemében válaszolta meg ezt a problémát. A realisták és
antirealisták közötti voltaképpeni harc a 11. században tört ki. Előidézője Roscelinus (†1120)
mester volt. Azt állította, hogy csak az egyedi létezők reálisak, az általános fogalmak merő
hangok (flatus vocis), legfeljebb puszta nevek (nomina).
3. A skolasztika nagyjai
Szent Anzelm (1033–1109) Aostában született, a normandiai Becben belépett a bencés rend-
be és 1078-ban a beci monostor apátjává választották. II. Vilmos angol király 1093-ban Can-
terbury érsekévé nevezte ki. A canterburyi érseki székből a gregorián reformot törekedett
Angliában megvalósítani. Mesterének Szent Ágostont vallotta. Filozófiai művei közül jelen-
tősek a De grammatico (logikai alapvetés) és a De veritate (az igazság elmélete). A dialektika a
lényegek ismeretére vezet. Gondolatainak szabatos kifejtésével emelkednek ki Szent Anzelm
művei, a szavak értelmének pontos meghatározására törekszik. Eszmerendszerének áttekint-
hető felosztását adja, nagy gondot fordít tételei bizonyítására, s az ellenvetések cáfolatára.
Megállapítása szerint az igazság minden vonatkozásban bizonyos normához való viszonyt
fejez ki. A kijelentés igaz, ha az értelmet kifejezi. A gondolkodás igaz, ha olyannak fogja fel a
dolgot, amilyen a valóságban. A dolog igaz, ha megfelel az isteni értelemben levő ideájának.
Az igazság tehát mindig valami helyességet (rectitudo), megegyezést jelent, amit csakis az
értelem ismerhet meg. Az igazság meghatározása: az a helyesség, amelyet kizárólag az érte-
lem foghat fel (rectitudo sola mente perceptibilis). A gondolkodás során maga az ész, a ratio
fedi fel a dolog belső szükségszerűségét, s jut el az objektív

értelemben vett ratio szükségszerűségéhez (ratio necessaria).
Szent Anzelm nem a hithez keresi az értelmet, hanem a
hit alapján kívánja a megértést (Neque enim quaero intelligere
ut credam, sed credo ut intelligam). Az „intellectus fidei”, a hit-
ben rejtőző igazság megértéséhez az elemi képzést a gram-
matika adja, amely nála a formális logika szerepét tölti be.
A dialektikát már azért is nagyra tartja, mert a hívő ember
optimizmusával vallja, hogy a hit egész tartalma felfogható az
ész számára, s még olyan misztériumok mellett is, amilyenek
a Szentháromság vagy a megtestesülés tana, kényszerítő ész-
okok (rationes necessariae) szólnak.
Szent Anzelm teológiai gondolatainak legkiemelkedőbb
pontja Isten létének a bizonyítása, amellyel két művében
foglalkozik. Mindkettőt a beci apátságban írta 1077–1078-
ban. A Monologium (eredeti címe: Exemplum meditandi de
Szent Anzelm
ratione fidei) istenbizonyítékai a tapasztalati rendből kiin-
dulva az oksági elv alkalmazásával bizonyítják Isten létét. A
Proslogiumban (eredeti címe: Fides querens intellectum) egy olyan érvet állít fel, mely Isten
fogalmából következtet Isten létére. Isten az a lény, akinél nagyobb gondolható. Arról, aminél
nagyobb nem gondolható el, el sem gondolható, hogy ne létezzék a tudaton kívül is, mert
akkor nem az volna, aminél nagyobb nem gondolható el. (Ez az ún. ontológiai istenérv.)
Anzelm még a monasztikus kultúra jellegzetes irodalmi formáit, az értekezést, a dialógust
és a levelet használja, a laoni iskolánál (11. század vége, 12. század) viszont már a skolaszti-
ka iskolás formájával találkozunk. A laoni iskola sajátos műfajai a glosszák és a szentencia-
gyűjtemények. A laoni szentenciagyűjtemények nagy hatással voltak a párizsi Szent Viktor
kolostor iskolájára, amelyben első teológiai tanárától, Champeaux-i Vilmostól (Guillelmus
de Campellis, 1070–1120) fogva egységet alkotott az iskolás skolasztika és az Ágoston-rendi
reformkanonokok kolostori élete. Ez a szintézis jól megfigyelhető Szentviktori Hugo (1097–
1141) tudományokról alkotott felfogásában: „Tanulj meg mindent, s hamarosan belátod, hogy
nem haszontalan”. Hugo már lényegesen szabadabban használja és önállóbban dolgozza fel a
patrisztikus anyagot, mint a laoni teológusok.
A realizmus és a platonizmus erős bástyája volt a 12. században a chartres-i iskola, amely
a trivium és a klasszikus tudományok mellett a matematika és a természettudományok fel-
karolásával a tudomány egyik legjelentősebb középkori központjává fejlődött. Az iskola első
mestere és vezetője Bernard (†1130 k.) volt. Állítólag ő százada legjelentősebb platonikusa
(perfectissimus inter Platonicos seculi sui). Öccse, Theodoricus (Thierry, †1155/1156), dialek-
tikus, matematikus és természettudós volt. Heptateuchonja a hét szabad művészet tanköny-
ve. A chartres-i iskola platonizmusát mérsékli Gilbertus Porretanus (Poitersi Gilbert, †1154),
Bernard után a chartres-i iskola vezetője. Salisbury János „kora legtudósabb emberének” ne-
vezi őt. Az egyetemes és az egyedi lények közötti reális különbséget erősen hangsúlyozta. Fő
műve a Liber sex principorum a hat utolsó arisztotelészi kategóriáról szól.
Salisbury János (Johannes Saresberiensis, †1180), a chartres-i iskola angol származású egy-
kori diákja, később chartres-i püspök, a mérsékelt realizmust pszichológiai alapon igyekszik
igazolni.
A dialektikus módszert teljes alapossággal Pierre

Abélard (Petrus Abaelardus, †1142) dolgozta ki, midőn
kritikai vizsgálatnak vetette alá az egyházatyák szövege-
iben található ellentmondásokat. Ő az egyházjogászok
által az esetek (casus) mérlegelésénél alkalmazott ,,sic et
non” (pro et contra) módszert a filozófiai és a teológiai
gondolkodás szolgálatába állította. Abélard Párizsban a
Notre Dame iskolájában tanított. Messze földről kereste
fel őt a tanítványok serege. Elcsábította, majd titokban fe-
leségül vette tanítványát, Héloïse-t, ezért a lány kanonok
nagybátyja megfosztatta őt férfiasságától. Mindketten
kolostorba vonultak. Életét megírta a Szerencsétlenségeim
történetében (Historia Calamitatum). Egyes teológiai
kérdésekben vallott nézetei miatt két tartományi zsinat
is elítélte. Petrus Venerabilis clunyi apát befogadta a ko-
lostorba, s ott halt meg 1142-ben.
Az universaliák kérdésének a megoldásánál Abélard
a nyelvlogikára támaszkodik. Arisztotelészt követő
meghatározása szerint universale (általános fogalom),
egyetemes az, ami alkalmas arra, hogy több egyedről
állítsuk. Platón és Szókratész két különböző egyed,
de az emberség állapotában megegyeznek. Ez a közös
mozzanat a hasonlóságon alapuló megegyezés, amelyet Abélard és Heloïse
(14. századi miniatúra)
elvonás (abstractio) útján tesz magáévá az értelem.
Abélard a dialektikus készség fejlesztésével a teoló-
gia elmélyítését kívánta szolgálni, a dogmák racionalista magyarázata nem volt szándékában.
Abélard fontos szerepet játszott a keresztény etika továbbfejlesztésében is. Ő azt hangsúlyozza,
hogy a cselekedetek önmagukban közömbösek, a szándék (animi intentio) határozza meg er-
kölcsi minőségüket.
Újból Ulrich G. Leinsle-t idézzük: „Abélard Párizsban [...] olyan értelmiségi miliőben moz-
gott, amelyben a diákok csupán »emberi és filozófiai érveket« (humanas et philosophicas rationes)
kívánnak a teológiai igazságok megértéséhez, s kizárólag az intelligentiát tartják lényegesnek, a
Biblia érthetetlen szavait nem. Semmi olyanban nem akarnak hinni, amit még nem értettek meg.
Ezért Abélard azt a célt tűzi ki maga elé, hogy az emberi, filozófiai érvekkel operáló intelligentiát
az Írás autoritatív szövegének talaján dolgozza ki, vagyis az írás rejtett értelmét nem csupán
patrisztikus idézetek felsorakoztatásával, vagy spirituális egzegézissel kívánja bemutatni, hanem
racionális vizsgálódással próbálja feltárni, s ily módon igazságát is megvizsgálja. Abélard mód-
szere nem tekinthető jellegzetesen teológiainak, hanem általánosságban valamennyi tudomány-
ra jellemző. A felmerülő kérdések eldöntésére itt a ratio hivatott [...] Abélard racionális érvei
mindig a hit szolgálatában állnak, még ha bizonyos tanait eretneknek nyilvánították is”.
A skolasztika tetőpontját a 13. század nagy rendszerezőinél érte el, a domonkos Nagy Szent
Albertnél (Albertus Magnus, †1280) és tanítványánál, a szintén domonkos rendi Aquinói
Szent Tamásnál (†1274).
Nagy Szent Albert azt vallja, hogy Platón és Arisztotelész tudományának szintézise viszi
előbbre a filozófiát. Az universaliak kérdésében is közvetít Platón és Arisztotelész között. A faji
lényeg (eidosz) megelőzi a dolgokat, és független konkrét megvalósulásuktól (universale ante

rem). Általános fogalmaink gondolati tartalmak, s ilyenképpen a dolgok után vannak (post
rem). Az individuális dolog a faji lényeg konkretizálódása (universale in re). A létezőket a lé-
nyeg és az existentia alkotja. Albert az arisztotelészi filozófiából sok korábban be nem fogadott
tant vitt be a skolasztikába. Filozófiai működésének javát Arisztotelész írásainak a magyará-
zata képezi. Nagy Albert a skolasztikus teológia tárgyát próbálja meghatározni, a tudomány
arisztotelészi koncepcióját alapul véve. A megoldásban Albert nyomatékosan hangsúlyozza
a teológia tudományosságát: a teológia a legmagasabb rendű tudomány. Nagy Albert kiváló
természettudós volt; nagyra értékelte a természet megfigyelését és pontos leírását. Tisztában
volt a kísérletezés (experimentum) jelentőségével. „Háromszáz éves kerülőúttól szabadult vol-
na meg a természettudomány, ha az Albert kijelölte úton halad tovább” – mondja H. J. Stadler,
állattani művének (De animalibus) kiadója.
Aquinói Szent Tamás Nápoly közelében született 1224/1225-ben. 1239-ben a nápolyi
egyetemre ment, itt ismerkedett meg Arisztotelész tanaival. 1244-ben belépett a domonkos
rendbe. 1245-ben Párizsba ment, ahol Nagy Albert tanítványa volt. Tamás 1256 és 1259 kö-
zött, valamint 1268 és 1273 között a párizsi egyetemen tanított. Közben Orvietóban, Rómában
és Viterbóban is tanár volt. A pápa meghívására a Lyoni zsinatra készült, útközben halt meg
50 éves korában, 1274-ben. Spanyolországban az arabok térítésén fáradozó rendtársai kéré-
sére készült a kereszténység filozófiai igazolását fejtegető Summa Contra Gentiles 1264-ben.
Legterjedelmesebb és legkésőbbi műve a teológiát kifejtő három részes Summa Theologiae,
amelyen 1266-tól élete végéig dolgozott. A nagy művet Tamás nem tudta befejezni, a III. rész
nagyrészt a szerző munkája, a hátralevő részt iratai alapján tanítványa, Pipernói Reginald adta
közre. Aquinói Tamást 1323-ban szentté avatták,
az ellene hozott ítéleteket 1325-ben visszavonták.
Aquinói Tamás a filozófia teológiától kü-
lönböző sajátos jellégének felismerésével igye-
kezett elmélyedni a különböző rendszerekbe.
Értékelésénél az a szempont volt mérvadó előt-
te, hogy a nézetek elfogadásánál nem az állítók
tekintélye, hanem érveik a döntők. S mivel úgy
találta, hogy e követelménynek Arisztotelész ta-
pasztalaton alapuló egységes rendszere felel meg
a legjobban, mesterénél, Nagy Albertnél nagyobb
határozottsággal foglalt állást Arisztotelész mel-
lett anélkül, hogy a kritika jogáról vele szem-
ben is lemondott volna. A maga elé tűzött célt
nagy határozottsággal követte, noha kívülről
az avërroistákkal, a skolasztikán belül pedig a
platonikusokkal kemény küzdelmet kellett vív-
nia. Ő páratlan koncentráló képességének meg-
felelően szimultán egyszerre több írnoknak is
tudott diktálni különböző műveket. Aquinói
Tamás párját ritkítóan világos, átgondolt, a leg-
kisebb részletet is felölelő szintézisét – mint a
Carlo Crivelli: Aquinói Szent Tamás (1476) korabeli katedrálisokat – a páratlanul merész
konstrukció szilárd eleganciája jellemzi. A tudomány feladata nem merül ki a teológia szol-
gálatában. Önálló célja és feladata, „hogy beírja az emberi lélekbe az univerzum egész rendjét,
valamennyi okát és elvét”. Aquinói Tamás az érzékelésből eredezteti a megismerést. Az anyagi
dolgok mivolta az elsőként és önmagában ismert. Az érzéki benyomásból kialakított képzet
nem teljes megismerés. Az „alkotó ész” (intellectus agens) megvilágítja a képzetet, absztra-
hálja belőle a fogalmat. Az intellectus agens az emberi szellem spontán és aktív képessége, ő
„alkot mindent”.
Aquinói Tamás hitt abban, hogy hit és ész, filozófia és teológia egymással harmóniába hoz-
ható. A filozófián alapuló természetes teológia (theologia naturalis) és a kinyilatkoztatott teoló-
gia (theologia revelata) egyetlen összefüggő rendszert alkotnak. Nagy összefoglaló művében, a
Summa Theologicában egy-egy tétel tárgyalását gyakran e szavakkal kezdi: „ezt nemcsak a hit
véli, hanem az értelem is bizonyítja (Quod non tantum fides tenet, sed etiam ratio demonstrat)”.
Aquinói Tamás világnézetére jellemző következő állítása: „A folyóknak a forrásukhoz történő
visszatérése a megtestesülés titkára utal [...] Ezek a folyók ugyanis azok a természeti javak,
amelyekkel Isten eltöltötte a teremtményeket: a lét, az élet, az értelem [...], az a forrás pedig,
ahonnan ezek előtörnek, maga Isten [...] Ezek a folyók az egyéb teremtményekben elszórtan
vannak meg, az emberben azonban összegyűjtve találhatóak meg, mert az ember mintegy az
a horizont, az a határ, ahol összetalálkozik a szellemi és az anyagi természet [...] éppúgy ré-
szesedik a testi, mint a szellemi javakból [...] Éppen ezért, amikor a megtestesülés titka által
az emberi természet egyesült Istennel, a természeti javak összes folyója visszatért forrásához”.
A domonkosok után hamarosan a ferencesek is bekapcsolódtak a tudományos munkába.
Közülük Szent Bonaventura (†1274) és Johannes Duns Scotus (†1308) a legjelentősebbek.
Szent Bonaventura a ferences szellemiségnek megfelelően nem becsüli sokra a filozófiát.
Az ideákat Istenbe helyezi, de nem csupán logikai, hanem teremtő valóságként. Az érzéki va-
lókról elvonás útján szerzett, Istenről és önmagáról pedig közvetlen intuitív ismerete van a
léleknek. Mivel a szellemi valóság nem merülhet el az anyagban, a szellemi dolgok ismeretére
az érzéki ismerettől függetlenül jut a lélek. Önmaga létét, tulajdonságait, önmagára reflektálva,
önszemléletben ismeri meg. De önmagában Isten képmását is felismeri, s így önmaga lelkén
át megismeri a felette álló szellemi valóságot, az Istent. Isten, aki mint végső ok minden tevé-
kenységünkkel közreműködik, biztosítja – Bonaventura szerint – az ismeret igazságát.
Az isteni megvilágosítás következményének kell tekintenünk hit és tudás, teológia és fi-
lozófia oly szoros kapcsolatát, amely a kettő közötti határvonalat elhomályosítja. Ha már a
természetes ismeret is isteni megvilágosításra vezetendő vissza, az ismeretforrás azonossága
révén a filozófia önállósága megszűnik. Bonaventura szerint a kinyilatkoztatás derít fényt a
tudás egész területére.
Duns Scotus előbb Oxfordban, majd Cambridge-ben és Párizsban tanított, 42 éves korában
Kölnbe hívták, ahol egy év múlva meghalt. Fogalmai találóbbak, megkülönböztetései fino-
mabbak, érvei súlyosabbak a többiekénél, s náluk jóval több problémát lát meg. Méltán kapta a
doctor subtilis jelzőt. Duns Scotus kritika alá vette Aquinói Tamás és társai intellektuális opti-
mizmusát. Szerinte nem az értelem segítségével, hanem a szeretet tüzében edzett akarat révén
juthatunk el Istenhez. A tudás területét leszűkíti a hitével szemben. A természetes tudás csak
akkor biztos, ha érzékelhető benyomásokra nyúlik vissza. Az érzékfeletti dolgokról nincsenek
tiszta fogalmaink. Istent nem a filozófiával, hanem a hittel és teológiával ismerjük meg. Az
erkölcsi parancsok nem észbeli tartalmak, hanem az isteni akaratban gyökereznek. A filozófi-
án alapuló természetes teológia (theologia naturalis) és a kinyilatkoztatott teológia (theologia
revelata) nem hozható összhangba. A teológia és a filozófia útjai szétválnak, mindkettő a maga
sajátos tárgyával foglalkozik. Georges Duby írja: „Az emberi értelem, Duns Scotus szerint,
mindent szemügyre vehet, ami nem a kinyilatkoztatott igazság, és ami ennél fogva nem ha-
ladja meg szellemi képességeit. Sőt: mivel nem a hitről van szó, az ember teljes szabadsággal
vizsgálhatja ezeket a dolgokat. A tudósok érdeklődése a tapasztalattal igazolható tények felé
fordul”. Duns Scotus az újkori individualizmus egyik előfutára: az individualitás (egyediség)
értelemmel megragadható, pozitív léttartalom. Az egyed a fajiság léttartalmán túlmenő pozitív
határozottsággal, önállósággal rendelkezik.
Érdekes megjegyezni, hogy számos nyugati történész szerint az európai késő középkor és
kora újkor tulajdonképpen Duns Scotusszal kezdődik; ha eszmetörténeti szempontból nézzük
a kérdést, akkor ebben sok igazság van, s különösen ha még hozzávesszük, hogy nem sokkal
Duns Scotus halála után kezdődik az a nagy válság-időszak, amely tulajdonképpen felbom-
lasztja a középkori Európa struktúráit.
A skolasztika természettudományos vonala a 13. században, Oxfordban bontakozott ki.
Robert Grosseteste (†1253) „párját ritkító tudós, értett a matematikához és optikához, s any-
nyi nyelven tudott, hogy eredetiben olvashatta az egyházatyákat s a múlt filozófusait és böl-
cseit” – írta mesteréről Rogerius Bacon. Természettudományos érdeklődésről tanúskodnak a
fényről, a fénytörésről és visszaverődésről, a szivárványról, a színekről, a Nap melegéről írt
művei. Kísérletet tett arra, hogy matematikai-kvantitatív módon írja le a természetet. Galilei
empirikus-matematikai módszere erre az „oxfordi Platón”-ra támaszkodik. Rogerius Bacon
(†1292), a középkor egyik legeredetibb gondolkodójaként messze megelőzte korát. A visszás-
ságokat felfedő, de kíméletlen bírálataiért jótevője, IV. Kelemen pápa (1265–1268) halála után
élete utolsó húsz esztendejét kolostori fogságban töltötte, tudományos munkában. Fő műve,
az Opus maius tudományelméleti kérdésekkel foglalkozik, s arra törekszik, hogy a tudományt
a gyakorlati élet szolgálatába állítsa. Másik forradalmi gondolata, a tudományos kísérletezés.
Még inkább felkavarta a kedélyeket, hogy a korabeli studium bűnéül rótta fel a méltatlan tekin-
télyek bálványozását, a megszokást, a közvélemény előítéleteit, a tudatlanságunkat elfedő lát-
szattudás fitogtatását. Autók, repülőgépek és olyan járművek tervezésén törte a fejét, amelyek
„biztonságosan közlekedhetnek a tengerfenéken és a folyamok mélyén”.
A skolasztika ölén született meg a politikatudomány, amit ők politikai teológiának nevez-
tek. Ez szorosan kapcsolódott a gregorián reformhoz, a pápa és a császár közötti küzdelemhez.
Lautenbachi Manegoldról, a szerződéselmélet első megfogalmazójáról már volt szó. Utána a
politikai elmélet következő jelentős műve a már említett Salisbury János angol származású
chartres-i püspök nevéhez fűződik, aki 1159-ben kiadott Policraticus című könyvében az álla-
mot az emberi organizmushoz hasonlítja, amelyben a lélek szerepét az Egyház tölti be. Ha az
uralkodó megsérti az igazságosság és méltányosság elvét, akkor zsarnok, s a népnek jogában
áll őt eltávolítani, sőt megölni. „A zsarnokot legtöbbször meg kell ölni (Tirannus plerumque
occidendus)” – állapítja meg Salisbury János.
Az ellenállás, a zsarnokká váló fejedelem (a társadalom, de nem egyének által való) el-
űzésének jogosultsága Aquinói Tamásnál is szerepel, aki politikai teológiáját a Summán kívül
elsősorban De regimine principum (A fejedelmek kormányzatáról) című munkájában fejtette ki.
Másrészt a természetjoggal kapcsolatos fejtegetéseivel megalapozta az emberi jogok elméletét,
amellyel a tételes pozitív jog nem kerülhet ellentmondásba. Aquinói Tamás szerint az állam a
természet produktuma, tökéletes társadalom, amelynek célja az emberek földi jólétének bizto-
sítása. Ideális kormányformának az alkotmányos monarchiát tekinti, amelyben az egész népet
4. A nemzeti irodalmak születése ■ 311
illeti meg a törvényhozás és a fejedelem választásának joga, „ezt isteni törvény rendelte így” –
teszi hozzá. A fejedelem hatalma korlátozott, mert a nép megbízásából a köz javára gyakorolja
azt. A zsarnokká váló fejedelem uralma erőszakkal is megdönthető, ez nem tekinthető bűnös
lázadásnak. Elismeri az állam autonómiáját a maga területén.
A népfelség elvét legteljesebb mértékben William Ockham (†1349), és különösen Padovai
Marsilius (†1343) fejtette ki a Defensor Pacis (A béke védelmezője) című, 1324-ben írt mun-
kájában.
A 12. század másik jelentős tudományos teljesítménye, a skolasztika kialakulása mellett,
az európai jogtudomány megszületése. A középkor első felében a római jogot a leges Romanae
barbarorum leegyszerűsített, vulgáris formájában ismerték. A 11. század végén fedezték fel a
Digestákat, s ez lendületet adott a római jog tanulmányozásának és oktatásának. Ennek meg-
alapozása Irnerius nevéhez fűződik, aki a 12. század elején Bolognában működött. Az egyházi
jog, a kánonjog kialakulásához és rendszerbe foglalásához nagymértékben hozzájárult a gre-
gorián reform, amely szükségessé tette a jogforrások összegyűjtését, rendszerezését és értelme-
zését. Ezen a téren Burchard, wormsi püspök, Anzelm luccai püspök és Ivo chartres-i püspök
munkássága volt úttörő. Ilyen előzmények után, szintén Bolognában készítette el Gratianus
(†1150 k.) a kánonjog klasszikusnak számító rendszeres feldolgozását és kifejtését, 1140 körül
befejezett Concordia discordantium canonum című művében. Ebben a skolasztika dialektikus
módszerét és a civiljog magyarázatában kialakult módszereket alkalmazza a kánonjog terü-
letén. A jogtudomány kialakulása azért volt fontos, mert a középkori és kora újkori európai
politikai gondolkodás elsősorban a jog fogalmaiban fejeződött ki.
4. A nemzeti irodalmak születése

A latin nyelvű irodalom lényegében az ezredforduló előtt kialakult műfajok nyomán fejlődik
tovább és teljesedik ki. A középkor legendakincsét Jacobus de Voragine (†1298) foglalta össze
és közvetítette a későbbi korok felé az Aranylegendában (Legenda Aurea). A himnuszköltészet
ekkor éri el csúcspontját Hildebert de Lavardin, Celanói Tamás (Dies irae) és Jacopone de Todi
(Stabat Mater) munkásságában, de a nagy teológus, Aquinói Szent Tamás is írt himnuszokat
(Pange lingua). A Gesta Romanorum a legnépszerűbb középkori példázatgyűjtemény, számos
kézirata van. Valószínűleg Angliában vagy Németországban állították össze a 14. század köze-
pén. 250 példázatot, legendát, novellát és mesét tartalmaz, mindenféle forrásból. A kódexírók
is merítettek belőle, prédikációknál nagyon sokszor használták. A latin nyelvű költészetben
érdekes színfoltot képviselnek a vándordiákok (vagantes), a goliardok, akik a tavaszi természet,
a bor és a szerelem örömeit éneklik meg (Carmina Burana).
A kor igazi nagy eseménye azonban a nemzeti nyelvű irodalmak megszületése. Ebben nagy
szerepet játszottak a különböző fejedelmi udvarok. A politikai széttagolódásnak ez volt a po-
zitív oldala: a sok kisebb-nagyobb udvar jelenléte, amelyek legtöbbje a lovagi kultúra egy-egy
tűzhelye lett. A nemzeti nyelvű irodalom első jelentős műfaja a franciáknál a hősi ének, a
chanson de geste, amelynek ciklusai a frank történethez, főleg Nagy Károlyhoz kapcsolódnak.
A több mint száz ránk maradt francia hősi ének közül a leghíresebb a Roland-ének (Chanson
de Roland), amely a 11. században keletkezett, de az Oxfordban őrzött legrégibb kézirata csak
1130 és 1170 között íródott. A hősi éneknek mindjárt a 12. században a szatírája is megszüle-
tett: Nagy Károly zarándoklata (Pélérinage de Charlemagne).
Roland-ének Rózsaregény
(kézirat, 11. század vége 12. század eleje) (kézirat, 1405 k.)
Német területen váltotta ki a lovagi epika a legnagyobb hatást. A 13. század folyamán oszt-
rák és bajor földön számos költemény keletkezett, amely a lovagi eposz modorában ősi germán
mondakincset ad elő. A 19. századi tudomány az ismeretlen szerzőktől való műveket népepo-
szoknak keresztelte el. A németeknél a hősi énekhez hasonló a Nibelungenlied, amely a nép-
vándorlás korába visz vissza bennünket, s amely a 19. században német nemzeti eposszá vált.
A Nibelungenlied 1200 körül keletkezett. A spanyol hősi ének a Poema de Mio Cid. Ez Rodrigo
Díaz de Vivar hősi életéről mesél. A spanyol hősi ének 1140 körül íródott, tehát közvetlenül az
események után (1092–1099), amelyeket elbeszél.
A lírai költészet legpompásabban Dél-Franciaországban virágzott ki, occitán vagy provan-
szál nyelven: ez a trubadúrok költészete, amely elsősorban az udvari, lovagi szerelmet énekli
meg. Közel félezer trubadúrt ismerünk név szerint. A legjelesebbek: Vilmos aquitániai herceg,
Jaufré Rudel, Bertrand de Born, Bernard de Ventadorn, Peire Vidal (aki Magyarországon is
járt). Andreas Capellanus, VII. Lajos francia király és Aquitániai Eleonóra leányának, Marie de
Champagne-nak udvarában a 12. század végén, vagy a 13. század elején megírta a De amorét
(A szerelemről), a lovagi-udvari szerelem kézikönyvét. Ezt a lírát a németeknél Minnesangnak
hívták, s a minnäsengerek közül a legnagyobb költő, a közvetlen és őszinte Walter von der
Vogelweide, aki 1190-ben tűnt fel és 1230-ig élt.
A lovagság udvari kultúrájának kedvenc témái voltak a trójai hősök és Nagy Sándor ka-
landjai, s még inkább a kelta mondakör: a Trisztán-monda, Artúr király és a kerekasztal lo-
vagjainak története, a Szent Grál keresése valamint a balga szent, Parszifál, Parzival, Perceval.
5. A romanika és a gótika művészete ■ 313
Mindegyiküket többször feldolgozták francia, német, vagy angol nyelven. Az angol udvarban
élt és költötte verses novelláit (lais) a legnagyobb középkori költőnő, II. Henrik angol király
féltestvére, Marie de France (†1200 k.). Novellái lovagtörténetek a hűségről, megpróbáltatás-
ról (Fresne, Elidue), a halandókba szerelmes tündérekről (Lanval). A franciák közül Chrétien
de Troyes, aki Aquitániai Eleonóra és Marie de Champagne pártfogoltja volt. Őt a lovagvilág
külsőségei érdekelték. Művei: A szégyen-taligán ülő lovag, Lancelot (Lancelot le Chevalier á
la charrette), Érec et Énide, Cligés, Yvain le Chevalier au lion, Perceval ou le Roman du Graal.
A németek közül Wolfram von Eschenbach és Gottfried von Strassburg a legjelentősebbek.
Wolfram von Eschenbach Parzivalját a 13. század első évtizedében írta. Kétségkívül igen sokat
vett át Chrétien de Troyes-tól. Gottfried von Strassburg Tristan und Isoldját szintén a 13. szá-
zad első évtizedében írta. Ő a rímet, a ritmust, a nyelvet csodálatosan kezeli.
A késő középkor legolvasottabb irodalmi műve – „bestsellere” – a szimbolikus verses
Rózsaregény, amelynek első részét Guillaume de Lorris, a másodikat Jean de Meung írta a 13.
században. Közel 300 kéziratban maradt ránk. Guillaume de Lorris még tiszteletben tartja az
udvari szerelem konvencióit, de meg akarja írni a szerelem tankönyvét, allegóriába öltöztetve.
Allegorikus alakjai mély gyökeret eresztettek a kor tudatába: Remény, Édes Gondolat, Csúnya
Száj, Kedvező Fogadtatás és társaik alkotják a késő középkor mitológiáját. Jan de Meungöt, aki
továbbírta a szerelem tankönyvét, a szerelemnél jobban érdekelte a tankönyv. A szerelemről
általában nem volt nagy véleménye, benne már a józan polgár megvetése lakott az efféle lovagi
hóbortokkal szemben, és a nőket igen-igen kevésre becsülte.
Itáliában már a 13. században polgári jellegű költészet bontakozott ki. A lírában „az édes
új stílus” (dolce stil nuovo), amelynek halhatatlan remekműve Dante Alighieri (1265–1321) Új
élete (Vita nuova). De Dante igazi nagy teljesítménye a Divina Commedia, a középkori világ-
kép és mentalitás hatalmas költői szintézise.
5. A romanika és a gótika művészete

A művészetekben az ezredforduló, a népvándorlás utolsó hullámának pusztításai után új al-
kotó lendület bontakozik ki. A clunyi kolostor krónikaírója, Rodulfus Glaber (†1047) így ír
erről: „Az ezredik éven túl, mintegy a harmadik év beálltával, szerte az egész földkerekségen,
főleg azonban Itáliában és Galliában, hozzákezdtek az egyházak építéséhez [...] Mindegyik ke-
resztény nép abban versengett, hogy szebbel rendelkezzék, mint a másik. Úgy látszott, mintha
a világ maga is lerázta volna régi ruhájának porát, s mindenütt templomok fehér ruhájába
öltözködnék. Ekkor tehát majdnem valamennyi püspöki székhely templomait és a különböző
szentek többi monostorát, a kisebb falvak templomait a hívek jobbal cserélték fel”.
Az ezredforduló táján kialakuló és egész Európában viszonylag gyorsan elterjedő művésze-
tet a tudomány romanikának nevezi. Ha e művészet legáltalánosabb jellemzőit, a mögötte vagy
benne rejlő szemléletmódot jellemezni akarjuk, akkor legjobb, ha szakemberhez fordulunk.
Marosi Ernő így ír a romanikáról: „A romanikát egyaránt jellemzi a tartalmi irracionalitás és
az elvont formarend. Művészetelméletének jellemző képviselői [...] a világban és a műalkotás-
ban egyaránt egyetlen elvont, hieratikus rend megnyilvánulását látják, számukra a szép és a jó
egyet jelent, mindkettő az isteni tökéletesség megnyilvánulása”.
A romanika művészetének hordozója, az ókeresztény művészethez hasonlóan, amelynek
építészeti alapformáját, a bazilikát is átvette, a templom: ez az egységes műalkotás, amelynek
létrehozásában egyaránt részt vesz

az építészet, a szobrászat, a festé-
szet, s a belső díszítés kialakításá-
ban az iparművészet. Az építészet
a meghatározó, a többi művészeti
ág annak van alárendelve. A leg-
nagyobb technikai probléma, ame-
lyet a kor építészeinek meg kellett
oldaniuk, a boltozás volt. A korai
boltozatok sokszor beomlottak,
a faszerkezetes, kazettás meny-
nyezetű, vagy nyitott fedélszékű
megoldások pedig tűzveszélyesek
voltak. Ennek ellenére megfigyel-
hető a boltozás elterjedése, előbb a
hevederívekkel tagolt dongabolto-
zaté, majd a keresztboltozaté, sőt a
12. század első felében már a bor-
Román stílusú bazilika makettje
dás keresztboltozat is megjelenik,
ami majd lehetővé teszi a gótika
megszületését. A román templo-
mokra a tömbszerű, súlyos formák
jellemzőek, a hatalmas, zárt falfe-
lületek, kicsiny ablakokkal. A zárt,
nagy falfelületeket párkányokkal,
lizénákkal, vakárkádokkal, emele-
ti galériákkal tagolták. A boltozat
megkövetelte a négyzethálós tago-
lást, a különböző nagyságú négyzet
alakú térszakaszok alkalmazását. A
tér tagolását igyekeztek áttekinthe-
tőbbé, egységesebbé tenni. Ebben
a tekintetben különböző regioná-
lis típusok alakultak ki. Francia
területekre jellemző a szentélykö-
rüljárós, kápolnakoszorús zarán-
doktemplom. Németországban a
kétszentélyű, kétapszisú, két ke-
resztházú alaprajzokat kedvelték.
Jellemző a romanika építészetére
a váltakozó támrendszer, amellyel
A pisai dóm a belső tér egyhangúságát kívánták
feloldani, de az épület statikája, a
boltozat is megkívánta a tömörebb, vaskosabb és a karcsúbb pillérek váltakozását. A szob-
rászat szorosan alkalmazkodik az épület kínálta lehetőségekhez: a kapuzat domborművei,
5. A romanika és a gótika művészete ■ 315
az épületbe szervesen beágyazódó osz-

lopszobrok, a pillérfők gazdag plasztikai
kiképzése jelzi e lehetőségek realizálását.
A román építészetnek számos regio-
nális változata alakult ki. Francia terüle-
ten Burgundia (Cluny, Dijon, Tournus,
Vézelay, Autun), Languedoc (Moissac,
Toulouse), Provence (Arles), vagy
Normandia (Caen) mind sajátos provin-
ciát alkotnak. Német területen a kolostor-
templomok (Hildesheim, Maria Laach,
Lorsch) mellett a Rajna-menti nagy csá-
szári bazilikák (Speyer, Worms, Mainz) je-
lentik a román építészet csúcspontját. Itália
román épületei közül csak Verona, Parma,
Lucca, Milánó, Pavia bazilikáit emeljük ki
a sok közül, s mindenekelőtt a legcsodá-
latosabbat: a pisai dóm épületegyüttesét,
a keresztelőkápolnával és a harangtorony-
nyal. Spanyol földön a nagy zarándokköz-
pont, Santiago de Compostela bazilikája a
romanika reprezentatív alkotása. De elju-
tott ez az építészet a keresztény Európához
akkoriban csatlakozó új népek földjére:
Magyarországra és Lengyelországba is. A
romanika építészetében külön csoportot
képeznek a ciszterci rend templomai, ame-
lyek minden külső és belső díszítést eluta-
sító egyszerűségükkel tűnnek fel.
A gótikus építészet a 12. században
egy jól körülhatárolható területen született A chartres-i gótikus katedrális
meg: Île-de-France-ban, a francia királyi
család birtokterületén. Az 1140-es években a kor kiemelkedő személyisége, Suger apát átépít-
tette a Saint-Denis-apátság román templomát. Suger leírta a templom építésének történetét, így
tudjuk, hogy egy sajátos eszmei koncepciót akart építészetileg kifejezésre juttatni: a Pszeudo-
Dionüsziosz Areopagita műveiben – amelyek kéziratát az apátságban őrizték – kifejtett fény-
misztikát. Az 1144-ben felavatott, átépített Saint-Denis-székesegyházat követte a környék többi
hasonló stílusban épített katedrálisa: Laon, Noyon, Párizs, majd a 13. század első felében a klasz-
szikus gótika három nagy reprezentatív alkotása: a chartres-i, a reimsi és az amiens-i katedrális.
A legfontosabb új szerkezeti elemek: a csúcsíves bordás keresztboltozat, a támpillér és a
támív. Ezek lehetővé tették a korábbi kötött boltozási rendszer (négyzetes boltszakaszok) felol-
dását, a falakat mentesítették a boltozat súlyától, s ezzel megengedték ablakokkal való akár teljes
áttörésüket, s a magasság szinte korlátlan növelését. A falak szinte feleslegessé váltak, statikai
funkcióikat a pillérkötegek és a külső támpillérek vették át. A romanika vízszintes tagolása he-
lyett uralkodóvá vált a vertikális, függőleges tagolás. Az egész épület jól áttekinthető, racionális
szerkezetet nyert, felépítésé-

ben ugyanazok az elvek érvé-
nyesültek, mint egy skolaszti-
kus Summában. Az építészeti
megoldások forradalmi átala-
kulása alkalmat adott a hatal-
mas felületű színes üvegabla-
kok alkalmazására. A gótikus
templomépítészet a 13. szá-
zadban elterjedt az egész nyu-
gati kereszténység területén,
mindenütt sajátos regionális
változatokat alakítva ki. A gó-
tikus művészet igen szívósan
továbbélt: még Párizsban is
épült gótikus templom a 16.
század elején. A 16. században
többfelé, így Magyarországon
A gótikus Saint-Denis-apátság belső tere
is, egymás mellett él a gótika
és a reneszánsz.
A gótika korából rengeteg nem vallási célú építészeti emlék maradt ránk: várak, kasté-
lyok, polgárházak, városházák, s néhol egész városnegyedek, vagy éppen sértetlen városok
(Carcassone, Rothenburg).
A gótikában megváltozott a művészeti ágak egymáshoz való viszonya. A romanikában a
szobrászat és a festészet alárendelődött az építészetnek, az adott számukra keretet, érvényesülési
lehetőséget. Most a különböző művészeti ágak egymás mellé rendelődnek, sőt önállóvá is válnak.
A gótikus katedrális kapuzatán elhelyezett szobrok kilépnek a falból, körüljárható, teljes alakok-
ká lesznek, feloldódik merev tartásuk, s egymás felé fordulnak, kommunikálnak egymással. A
festmény is lelép a falról, s táblaképpé lesz, amely önálló életet is élhet. A freskófestészet termé-
szetesen továbbra is fontos szerepet játszik (például Itáliában). A legnagyobb változás azonban
a gótika szobrászatában a romanikához képest a realizmus és a humanizmus érvényesülése. Az
alakok újra felveszik reális arányaikat, arcvonásaik, gesztusaik érzelmeket, lelkiállapotokat fejez-
nek ki; nem szimbólumok és típusok többé, hanem élő, valóságos emberi személyek.
A 14–15. században egész Európában egy nagyjából egységes, azonos formanyelvet beszélő
festészeti stílus terjedt el, amelyet a művészettörténészek „internacionális gótikának” nevez-
nek. Mesterei között rangos helyet foglal el a magyarországi művész, Kolozsvári Tamás is. A
gótika a kisművészetek és az ötvösművészet gazdag felvirágzását hozta magával, s külön ki
kell emelnünk a késő középkor könyvművészetét, gazdagon, művészien illuminált kódexeivel.
VII.
FRANCIAORSZÁG A 10–14. SZÁZADBAN
1. A Nyugati Frank Királyság
A verduni szerződésben végrehajtott osztozkodás után a Nyugati Frank Királyságban

(Francia Occidentalis) kezdetét vette az a folyamat, amelyet a francia történészek „az
állam privatizációjának” neveznek. A királyi hatalom felségjogainak gyakorlása fokozatosan
átment a magukat önállósító főtisztviselők, nagyhűbéresek kezébe. Az első nyugati frank ki-
rály, II. (Kopasz) Károly (843–877) mindjárt uralkodása első éveiben kénytelen volt elismerni
a breton őrgrófság és Aquitánia tényleges önállóságát. A központi hatalom gyengüléséhez a
Karolingok szüntelen családi háborúi mellett nagymértékben hozzájárultak a fiatal királyságra
minden irányból rázúduló külső támadások is. A dánok, vagy ahogy a korabeli források ne-
vezték őket, a normannok (latinul nordmannus, nortmannus: ’északi ember’) a 840-es évektől
rendszeresen megjelentek a francia partokon, kirabolták a part menti városokat, kolostorokat,
majd a folyókon felhajózva a szárazföld belsejében lévő településeket is. Gyakran télre sem
tértek haza, hanem frank földön letáboroztak. A korabeli források egy-egy normann támadás
alkalmával többtucatnyi hajóról írnak, Párizs ellen 845-ben 120 hajó vonult, egy-egy hajóban
30–40 harcossal. A fél évszázadon keresztül szinte évenként megismétlődő normann támadá-
sok egyetlen folyó menti várost sem kíméltek. Délen, Provence partjainál az araboknak vol-
tak hídfőállásaik, ahonnan rendszeresen indítottak rabló portyázásokat a környékre. S mire a
10. század elejére a normann nyomás alábbhagyott, megjelentek kelet felől a magyarok, akik
911 és 954 között legalább fél tucatszor végigszáguldottak Gallián is. Mindhárom támadó főleg
a kolostorok és egyházak kincseit rabolta, s rabszolgákat szedett.
A frank királyi évkönyvek 9. századi folytatásában, az Annales Bertinianiban évente talá-
lunk híradásokat a normannok és a mórok rablóhadjáratairól:
„842. Mór kalózok a Rhône folyón Arlesig jutottak, útközben mindent elpusztítottak, majd
megrakott hajóikkal büntetlenül hazatértek.
843. Normann kalózok megtámadták Nantes városát és miután a püspököt, és sok papot és
mindkét nembéli világit megölve a várost kirabolták, Aquitánia alsó vidékei felé indultak, hogy
azt is elpusztítsák. Végül egy bizonyos szigetre jutottak, ott házakat építettek és télre állandó
szállásra letelepedtek.
845. A normannok március hónapban 120 hajóval, mindkét parton mindent elpusztítva,
feljöttek a Szajnán egészen Párizsig, anélkül, hogy bármiféle ellenállásra találtak volna. Károly
fel akarta velük venni a harcot, de mivel látta, hogy nem győzheti le őket, egyezséget kötött
velük és 7000 font ezüstöt adott nekik, hogy ne menjenek tovább és vonuljanak vissza.”
318 ■ VII. Franciaország a 10–14. században
A frankok (de ekkor már joggal nevezhetjük őket franciáknak) eleinte nem voltak képe-
sek komoly ellenállást tanúsítani, mert nehéz fegyverzetű lovagseregük tehetetlen volt mind a
rendkívül gyors arab és magyar könnyűlovassággal, mind a vikingek és mórok hajóival szem-
ben. A gyengülő és nehezen, lassan mozduló központi hatalom teljesen tehetetlennek bizo-
nyult, csak a kisebb területi egységek urai tudták hatékonyan megszervezni a védekezést. A
legjobb védelmet a megerősített falak és a várak nyújtották. A 9–10. században százával épültek
Nyugat-Európában a várak, s ekkoriban vették körül új, erősebb falakkal a városokat. Egy-egy
gróf vagy földesúr vára menedéket nyújtott nemcsak saját famíliájának, hanem szükség esetén
a környék parasztjainak is. Ismét az Annales Bertinianit idézzük: „Károly megparancsolta a
királyság minden főurának, hogy jelenjenek meg a pîtres-i általános gyűlésen, s hozzanak ma-
gukkal tengernyi munkást és szekeret azon erődítmények építéséhez, melyek meggátolnák a
normannokat a folyón felfelé és lefelé hajózásban”. A normannoknak időnként fizetett sarcok,
az erődítési rendszer 869-től egyre teljesebb kiépítése, valamint a legenergikusabb hadvezérek
(köztük Erős Róbert, a Capetingek őse) megjelenése azt eredményezte, hogy csökkentek a
betolakodók okozta károk, ám maguk a betörések még korántsem értek véget. A skandinávok
szinte megszakítás nélkül Franciaország földjén állomásoztak, ami azzal járt, hogy némiképp
rendeződtek a viszonyok a helybéliek és a normannok között. A normannok 881-ben megnyi-
tották elsloo-i megerősített táborukat, egész tömeg kereste fel őket, „hogy kereskedjék velük”.
Azt is tudjuk, hogy a frankok közül ki lovakat, ki fegyvereket árult a normannoknak. Hincmar
arról számol be, hogy a normannok 873-ban engedélyt kérnek, hogy vásárt rendezhessenek
a Loire egyik szigetén. A normannok közül sokan szerettek volna tartósan letelepedni. Meg-
egyezést kezdeményeztek a frank királyokkal, azaz hajlandók voltak felvenni a kereszténysé-
get, és hűbéresküt tenni az uralkodónak. Ezt tette Weland viking vezér is. Követte példáját
Rollo, akinek vezetésével a normannok letelepedtek azon a területen, amely később a Nor-
mandia nevet kapta.
Kopasz Károly csak birtokadományokkal tudta biztosítani hívei hűségét. Uralkodása alatt
négyszer annyi birtokot adományozott el, mint nagyapja. Különösen érzékenyen érintette a ki-
rályi hatalom gazdasági alapjait a nagy királyi apátságok elidegenítése. A királyi birtokállomány
töredékére olvadt, a nagyhűbéresek viszont óriási birtokokra tettek szert. A hivatalviseléshez
vagy szolgálathoz kötött birtokok kezdtek örökölhetővé válni, a hatalmukat egykor a király
nevében gyakorló grófok, algrófok, missusok kezdtek önállósulni, s hivatali területüket családi
birtoknak tekinteni. A király egyre több magánbirtoknak is immunitast adományozott. Kopasz
Károly már uralkodása kezdetén megállapodást (foedus concordiae salubris: ’üdvös egyetér-
tés szövetsége’) kötött országa egyházi és világi előkelőivel (coulaines-i szerződés), s kötelezte
magát arra, hogy hatalmát velük együtt gyakorolja. A király korlátozott hatalmát ismerte el,
midőn a 864. évi Edictum Pistensében kinyilvánította, hogy a törvényt a nép egyetértése és a
király rendelkezése alkotja (lex consensu populi et constitutione regis fit). Népen (populus) itt a
birodalom egyházi és világi előkelői értendők, az ő hozzájárulásuk, beleegyezésük (consensus)
teszi törvénnyé a király rendeletét. Fontos további lépést tett ezen az úton 877-ben, mikor im-
már császárként Itáliába indult, hogy főhűbéresei és az ország nagyjai (primores regni) hűségét
és támogatását biztosítsa. A Quierzy-sur-Oise-i palotában kiadott capitularéban megígérte,
hogy csak vazallusai, azaz az egyházi és világi előkelők egyetértésével és tanácsával fog kormá-
nyozni, továbbá engedélyezte a grófi tisztségek, valamint a hűbérek öröklését, s megparancsol-
ta, hogy a grófok, püspökök és apátok is engedélyezzék ugyanezt a saját hűbéreseiknek. Úgy
tűnik, hogy a rendelet csak a már meglévő gyakorlatot hagyta jóvá. Károly még abban az évben
1. A Nyugati Frank Királyság ■ 319
meghalt, s fia, II. (Dadogó) Lajos (877–879) koronázásakor a főhűbéresek homagiumot tettek
az új királynak, aki beiktatta őket hűbérbirtokaikba és tisztségeikbe. Ezzel a közhatalom és a
hűbériség teljesen egybefonódott. A quierzyi capitulare engedményei csak azoknak szóltak,
akik Károlyt elkísérték az itáliai hadjáratra, de a folyamatot már nem lehetett visszafordítani, s
a 10. században általánossá vált a hűbérbirtokok és a különböző hercegi, grófi, őrgrófi, algrófi
címek, tisztségek és a velük járó birtokok örökölhetősége. A 9. század végén mintegy 29-re
rúgott azoknak a báróságoknak a száma, amelyek többé-kevésbé különálló hatalmi területet
alkottak, és ez a szám a következő század végére megkétszereződött.
A Karoling-család francia ágának ekkoriban nem voltak uralkodásra alkalmas tagjai, ezért
a nyugati frank előkelők 888-ban Odót (franciául Eudes, 888–898), Párizs grófját választották
királlyá. Odo Erős Róbertnek (†866), Anjou és Blois grófjának volt a fia, s tekintélyét annak
köszönhette, hogy sikereket ért el a normannokkal szemben. A család Párizs környékén, a mai
Île-de-France területén épített ki szinte önálló hercegi hatalmat (akkoriban ezt a vidéket ne-
vezték Franciának). Odo a Karoling Együgyű Károlyt (898–922) tette meg örökösének. Ellene
azonban főúri felkelés tört ki, Odo öccsének, Róbertnek vezetésével, akit a lázadók 922-ben ki-
rálynak kiáltottak ki. A döntő ütközetre Soissons előtt került sor: Róbert életét vesztette ugyan,
Károly és hívei azonban kénytelenek voltak visszavonulni. A főurakat nem tántorította el vezé-
rük halála, és 923-ban Burgundia hercege, Raoul (923–936) személyében új királyt választot-
tak. Együgyű Károlyt az egyik területi hatalomra törő főúr, II. Vermandois-i Heribert (†943),
elfogta és börtönbe zárta. Károly a fogságban halt meg 929-ben. Raoul halála után ismét visz-
szatértek a Karolingok, míg végül 987-ben I. (Capet) Hugo (987–996) királlyá választásával
végleg a Robertidák birtokába került a trón. A családot, amelyben 987 és 1328 között apáról
fiúra szállt a Francia Királyság,
később Hugó mellékneve nyomán
Capetingeknek nevezték. (Csak
jóval Hugó halála után tűnik fel a
forrásokban a Capet név, amelyet
a cappa szóból származtatnak,
ami rövid köpenyt jelent.) A 11.
század elején – egy évszázaddal
a keleti ág kihalása után – egye-
nes ágon kihalt a Karoling-család
nyugati ága is.
Capet Hugó megválasztása al-
kalmával az ország nagyjai (akik
ténylegesen csak Francia, Nor-
mandia és Burgundia előkelői és
egyházfői voltak) tudatosan az
alkalmasság (idoneitas) elvét sze-
gezték szembe a Karolingok örö-
kösödési jogával. „A trónt nem
lehet örökségként megszerezni,
– mondta Adalberon reimsi ér-
sek – csak azt emelhetjük fel oda,
aki kitűnik nemcsak a test ne- Capet Hugó koronázása (14. századi miniatúra, Párizs)
mességével, hanem szellemének bölcsességével is.” A francia királyokat elvben választották,

de minden Capet-uralkodó még életében megkoronáztatta fiát, s olyan szerencsések voltak,
hogy mindegyiküknek volt fia, s mindegyikük abban a korban szokatlanul hosszú ideig ural-
kodott. 996 és 1270 között nyolc Capet ült a francia trónon, átlagos uralkodási idejük 34 év
volt. (Ugyanezen idő alatt Magyarországon az Árpád-háznak 19 királya volt, átlagos uralkodá-
si idejük csak 14 év.) Fontos új fejlemény volt, hogy a trónöröklés ekkor már az elsőszülöttség
elve alapján történt, s nem került sor az ország felosztására az elhunyt uralkodó fiai között,
mint a Merovingok és a Karolingok idején.
2. Az állam „privatizációja”
A Capet-dinasztia első királyai alatt folytatódott a 9. században megindult folyamat: a feudális
területi széttagolódás. A királyi hatalom minimálisra zsugorodott, a közhatalom valameny-
nyi ágának birtoklása, funkcióinak gyakorlása felaprózódott a területi fejedelmek között. Az
ország ténylegesen önálló területi egységek laza halmazává alakul át, amelyet csak a hűbéri
kötelékek tartottak össze.
A területi szétaprózódás három szakaszban ment végbe. Először a több grófságot felölelő
nagyobb területi egységek – a regnumok és ducatusok – önállósultak, főleg a birodalom peri-
fériáin. Ezek többnyire sajátos etnikai jelleggel, önálló történeti múlttal bírtak. Ilyenek voltak:
Flandria, Burgundia, Provence, Bretagne, Aquitánia, amelyből később kivált a gascogne-i her-
cegség, a toulouse-i grófság és Auvergne. Itt mindenütt örökletes grófi illetve hercegi dinasz-
tiák alakultak ki már a 9. században, sőt uraik közül többen a királyi címet is felvették. A 10.
század elején a normannok több csoportja is megkeresztelkedett és letelepült francia területen.
Rollo normann vezér 911-ben a francia király hűbérese lett, s hercegséget kapott (Normandia).
A második szakaszban ment végbe az egyes grófságok önállósulása a 10. század második
felében és a 11. század elején. Végül a 11. században a grófságok is felbomlottak kisebb területi
egységekre. A Burgundiai Hercegség területén lévő Mâconi Grófságban a gróf 980 körül már
teljes egészében rendelkezett a bannummal. Várakat építtetett, s ezeket helyetteseire (vicarius)
és egyes nagybirtokosokra bízta. Ezek a várurak (castellanus) fokozatosan kisajátították s örök-
letessé tették a bannumot a maguk körzetében. Hasonlóképpen járt el néhány kolostor is a
maga birtokán, s 1000 után a grófság kilenc kisebb önálló közigazgatási-bíráskodási egységre
bomlott. Ezeknek urai mind a gróf hűbéresei voltak, a gróf a hercegé, a herceg pedig a király
vazallusa, azaz koronavazallus volt.
A felaprózódási folyamat a 11. században válik teljessé: ekkor a legtöbb földesuraság, vár-
uraság, grófság, püspökség, sőt apátság is teljesen autonóm politikai egység, amely a királyi
hatalom (bannum) valamennyi elemét kisajátítja, s a maga területén önállóan gyakorolja a köz-
igazgatást, a bíráskodást, a katonai parancsnokságot, a pénzverést, a vámszedést, vagyis az ösz-
szes ún. regále jogot. A nagyobb területi egységek fejei közül csak a normandiai herceg őrzi meg
hatalmát a hercegség egész területe felett, csak itt él tovább viszonylag erős hercegi hatalom.
A király tényleges hatalma csak saját családi birtokára, hercegségére korlátozódik, amely
Orléans és Párizs környékén szétszórva fekvő birtoktestekből áll, s az ország területének 10%-
át sem teszi ki. Csak itt függenek közvetlenül a királytól a várurak, itt vannak kisebb vazallusai,
itt rendelkezik bíráskodási jogokkal, s itt terjed ki földesúri hatalma a parasztokra is. Az ural-
ma alatt álló terület nagyságát, katonai erejét tekintve a király csak közepes tartományúrnak
2. Az állam „privatizációja” ■ 321
számít, vannak nála sokkal hatalmasabbak is (a flandriai gróf kb. 50%-kal nagyobb hűbéri
sereget tud kiállítani, mint a király). Saját birtokain kívül a király hatalma csak névleges, tény-
legesen azonban nem gyakorolhatja. Tekintélyének alapja nem tényleges hatalma, hanem a
királyság szakrális jellege: a legenda szerint Chlodvig keresztelésekor az égi galamb által hozott
megszentelt olajjal kenik fel, mint az ószövetségi királyokat, érintésével görvélykórt gyógyít.
A király koronázása és a felkenés összekapcsolódott, a szertartást a reimsi érsek végezte, s a
12. században Reims lett a koronázó város.
Az állam fogalma teljesen szétfoszlik, a hűbériség veszi át szerepét. A király nem uralko-
dó (souverain), hanem legfőbb hűbérúr (suzerain), aki csak saját közvetlen vazallusainak hű-
ségére tarthat igényt. A „vazallusom vazallusa nem az én vazallusom” elv alapján, saját tar-
tományán kívül csak a hűbéri láncolatban közvetlenül utána következő koronavazallusokkal
léphet közvetlen kapcsolatba. A hűbéri lánc alsóbb fokai közvetlenül már nem érhetők el
számára, a parasztok pedig mindenütt saját földesuruk hatalma alatt állnak minden tekin-
tetben. A 11. században a távolabbi területeken, főleg a Loire-tól délre élő koronavazallusok
(hercegek, grófok) már nem újítják meg a homagiumot, nemzedékeken át semmiféle szemé-
lyes kapcsolatot nem tartanak a királlyal. 884 és 1155 között nincs országos érvényű törvény
(mint a Karoling capitularék), vagy királyi rendelet, csak egyes konkrét esetekben intézkedő
oklevelek, de ezek is csak egy szűk területre, a közvetlen királyi birtokokra vonatkoznak.
Franciaország a királyi hűbérek és a teljesen önálló tartományuraságok tarka kaleidoszkópja
a 11. században. Azonban ezekben a tartományurakban, akik a maguk területén tényleges
uralkodói hatalmat gyakorolnak, s a királlyal esetleg semmiféle személyi kapcsolatot nem
tartanak, él annak tudata, hogy „országukat” királyi hűbérként bírják, hatalmukat a korona
vazallusaként gyakorolják.
A királyi udvarból fokozatosan elmaradnak a hercegek, majd a grófok és a püspökök is. Az
udvar különböző feladatait, funkcióit kisebb nemesek, a király kis vazallusai, ministerialisai,
a 12. századtól pedig növekvő mértékben az ún. legisták, azaz szakképzett és gyakran polgári
származású jogászok látják el. Az ő soraikból szerveződik az az új típusú központi adminiszt-
ráció, amelyre támaszkodva a királyok a 12. században fokozatosan újra közvetlen hatalmuk
alá vonják és egyesítik az ország területének nagy részét. A királyi hatalom legfőbb támasza
az egyház: a Loire-tól északra négy érsekség és 20 püspökség függ a királytól, s 32 apátságnak
ő a patronusa.
A várurak és földesurak birtokai között szétszórva élő szabad parasztok fokozatosan
nagyrészt szintén függőségbe kerültek, legalábbis közigazgatási-bíráskodási tekintetben. A
szabadok sajátos ősi intézményei és jogai (a bírósági gyűlésen való részvétel, személyes ka-
tonáskodási kötelezettség) eltűntek (ezen jogok gyakorlása többnyire a paraszt számára is
terhessé vált).
A ténylegesen önálló területi fejedelmek szabályszerű magánháborúkat viselnek egymás, s
nem egyszer a király ellen is. Ez a „feudális anarchia” időszaka. A 10. század második felében
megszűnnek a külső támadások, s fokozódó erőfeszítések történnek a belső béke biztosítására,
a feudális anarchia korlátok közé szorítására is. A déli és burgundiai püspökök kezdeményezé-
sére kibontakozik az „Isten békéje” (treuga Dei, pax Dei) mozgalom, s ez a 11. században orszá-
gos méretűvé növekszik. Egyházi büntetések terhe alatt tilos a fegyvertelenek (nők, parasztok,
klerikusok, kereskedők) elleni erőszak, korlátozzák a magánháborúkat, szabályozzák a mene-
dékjogot; a lovagok egymás elleni fegyverhasználatát is tilalmazzák bizonyos napokon (szerda
estétől hétfő reggelig és az egyházi ünnepnapokon és ünnepi időszakokban). A békegyűlése-
ken a hűbérurak és a lovagok kölcsönös esküt tesznek a béke megtartására. A király jogot kap
arra, hogy megfékezze a békeeskü megszegőit. A hűbérurak közötti viszályokban egyre inkább
a hűbéri bíróságok, a pairek (pares) bíróságai döntenek a hűbéri szokásjog alapján.
Capet Hugo 11. századi utódainak uralkodását többnyire a szomszédos tartományurakkal
és nagyhűbéresekkel folytatott küzdelmek töltik ki. Hol az egyikkel, hol a másikkal szövet-
keznek egy harmadik ellen, s ügyesen ellensúlyozzák az egyik hűbéressel a másik túlerejét. A
közvetlen befolyásuk alatt álló szerény területen elejét veszik a közhatalom további felaprózó-
dásának, megszilárdítják hatalmukat, a birtokaik közé ékelődő váruraságok megszerzésével
kikerekítik birtokállományukat, s igyekeznek azt a királyi hatalom későbbi kiterjesztésének
bázisává tenni. Házasságok útján próbálnak befolyást szerezni a ténylegesen önálló hercegsé-
gekben, grófságokban.
II. (Jámbor) Róbert (996–1031) igen művelt, ami nem csoda, hiszen Reimsi Gerbert (a ké-
sőbbi II. Szilveszter pápa) tanítványa volt. I. Henrik (1031–1060) aktívabb, energikusabb sze-
mélyiség, a koronauradalmak kikerekítése és azokon a királyi hatalom megszilárdítása nagy-
részt az ő és fia, I. Fülöp (1060–1108) érdeme. Fülöpről igen negatív képet festenek a korabeli
források („az asztal és az ágy örömeinek élt”, lusta volt a harcra és az uralkodásra), ez részben
annak köszönhető, hogy házasságai miatt konfliktusba került a reformpápasággal. Többször
is egyházi átokkal sújtották, s VII. Gergely tyrannusnak, tehát uralkodásra alkalmatlannak
minősítette. A francia püspökök ebben a konfliktusban a király
mellé álltak. A pápák ekkoriban többször jártak Franciaországban, s
1095-ben Clermont-ban hirdette meg II. Orbán pápa az első keresz-
tes hadjáratot. 1107-ben létrejött a kompromisszum: Fülöp és fia,
Lajos Saint-Denis-ben találkozott II. Paschalis pápával, s kölcsönös
egyetértésben szabályozták az invesztitúra-kérdést: a király lemon-
dott a pásztorbottal és a gyűrűvel történő invesztitúráról, s a kánoni
választás után egyszerű, hűbéri eskü nélküli királyi concessióval adta
át a hivatalával járó világi javakat (temporalia) az új főpapnak. Az
észak-francia püspökségek betöltésénél továbbra is érvényesülhe-
tett a király befolyása.
Érdemes néhány szót szólni a Francia Királyság legfontosabb
hűbéres területi fejedelemségeiről a 11–12. században. Északon a
Flandriai Grófság a Francia Királyság gazdaságilag legfejlettebb,
legurbanizáltabb vidéke. A gróf maga is egy tucat grófság hűbérura
(székhelye: Brugge). Normandiában volt legerősebb a hercegi hata-
lom, amely meg tudta akadályozni a további részekre bomlást. A hű-
béri struktúrát és az egyházat a hercegek (székhelyük Rouen) erősen
kézben tartották, s jól képzett, ütőképes hadsereggel rendelkeztek. Ez
utóbbinak köszönhetően (Hódító) Vilmos (1035–1087) herceg 1066-
ban megszerezte Anglia trónját. Bretagne (Britannia) lakói kelta nyel-
vet beszéltek. Az addig ténylegesen önálló hercegség a 12. században
Normandiától, majd az angol királyoktól került függő viszonyba. A
Plantagenêt (V.) francia királyok leghatalmasabb szomszédai és riválisai Anjou gróf-
Gottfried, Anjou grófja jai, akik megszerezték a szomszédos Maine és Touraine Grófságot
(1151 k., Le Mans-i is, majd Plantagenêt Gottfried 1144-ben házasság útján a norman-
katedrális) diai hercegséget. Fia, Henrik, szintén házasság révén előbb Guyenne
3. Az ország újraegyesítése ■ 323
Hercegség ura lett, majd az angol trónt is ő örökölte. Délnyugat és kelet felől Blois és Champagne
grófjai voltak a királyok szomszédai és sokáig ellenlábasai. A 12. század második felében és a
13. században ismételt házasságokkal sikerült szorosan a királysághoz kapcsolni. Burgundiában
a Capet-házból való hercegek uralkodtak (székhelyük: Dijon), így a királyi befolyás könnyebben
érvényesülhetett. Aquitánia korábban a Loire-tól délre eső egész területre kiterjedt, de a 11. szá-
zadban a hercegi hatalom névlegessé vált. A hercegek tényleges hatalmat csak egy-egy grófság-
ban, többnyire Poitou-ban gyakoroltak. Aquitánia 1154-ben az angol király hűbérbirtoka lett.
A bonyolult hűbéri kapcsolatok és az állandó magánháborúk világát azonban az angol királyok
sem tudták igazán kézben tartani. A Toulousei Grófság fokozatosan kiterjesztette hatalmát a
déli területek nagy részére. A 12. században ez volt a kathar eretnekség fő fészke. A déli terü-
letek – amelyek lakossága nem francia, hanem provanszál (vagy más néven occitan/okszitán)
nyelven beszélt – csak a 13. században kerültek szorosabb kapcsolatba a Francia Királysággal. A
Pireneusoktól délre a Barcelonai Őrgrófság a 10. századtól gyakorlatilag teljesen önállósult, ezt
fejezte ki a gróf által használt cím is: „gratia Dei comes”.
3. Az ország újraegyesítése
A 12. században kezdetét vette az ország politikai egységének helyreállítása, a területi fejedel-
mek önállóságának megtörése. Energikus uralkodók, jogvégzett tisztviselők (legisták), püspö-
kök, apátok és jelentős részben a városok támogatásával több nemzedék szívós erőfeszítésével
hajtották végre ezt a feladatot. Az erős királyi hatalom elméleti és jogi alapjait az egyházi írók
és a legisták dolgozták ki. E téren fontos a 12. század legjelentősebb francia politikai és kultu-
rális személyiségének, Suger apátnak (†1151), a Saint-Denis-i királyi apátság fejének szerepe
(az ő nevéhez fűződik a gótikus művészet megszületése is).
A királyság ideológiájában fontos helyet kapott a Karoling hagyomány, Nagy Károly kul-
tusza. Ebben az időben virágzik a francia hősi ének, a chanson de geste divatja. Ezek az epikus
költemények, amelyekből közel száz maradt ránk, mind a Frank Királyság korában játszódnak,
s többnyire Nagy Károly és lovagjai dicsőségét éneklik. Ezekben jut először irodalmi formában
kifejezésre a hazaszeretet: „francia föld, igen édes ország vagy” – így sóhajtanak a lovagok,
mielőtt meghalnak, „nehogy miattunk gyalázat érje az édes Franciaországot (la dulce France)”.
Ez a hazaszeretet nyilvánult meg, midőn 1124-ben V. Henrik német-római császár betört az
országba és Reims környékét dúlta. VI. Lajos ekkor Saint-Denis-ben imádkozott Szent Dénes
sírjánál, majd Suger apáttól átvette Szent Dénes lobogóját, amelyet később azzal a zászlóval
azonosítottak, amelyet Nagy Károly a pápától kapott (oriflamme), s eddig nem látott hatalmas
sereggel vonult a császár ellen. A nagy hűbérurak – Aquitánia és Burgundia hercegei, Flandria,
Anjou és Blois grófjai, akik eddig tudomást sem vettek a királyról, vagy nyíltan hadat viseltek
ellene – félretették ellentéteiket, s mind felsorakoztak a király mögé. A császár ennek láttán
harc nélkül visszavonult. Nagyjából ugyanebben az időben kezdik a korabeli források a Fran-
cia, Regnum Franciae kifejezésékkel már nemcsak Párizs környékét vagy Észak-Franciaorszá-
got jelölni, mint korábban, hanem a Capet-dinasztia uralma, legfőbb hűbérurasága alatt álló
összes területeket, tehát lényegében egész Franciaországot.
A királyok jól ki tudták használni a belső anarchia megfékezésére indított békemozgalom,
a treuga Dei nyújtotta lehetőségeket. A hűbérurak és a lovagok esküt tettek a béke megtar-
tására, s a király joga és feladata volt a békeeskü megszegőinek megfékezése, megbüntetése.
A hűbériséget, amely a megelőző századokban a politikai szétaprózódás egyik fő tényezője

volt, most hozzáértő elmék (Suger apát és a jogászok) a királyi hatalom megerősödésének és
egységesítő törekvéseinek szolgálatába állítják. Míg eddig a hűbériség a közhatalom szétap-
rózódásának eszköze volt, most centripetális elemei kezdenek érvényesülni. A 11–12. század
francia királyai ritkán házasodnak külföldről: ha egy hercegi vagy grófi dinasztia férfiágon
kihal, feleségül veszik az örökösnőt (például VII. Lajos Aquitániai Eleonórát). Ha egy korona-
vazallus család kihalt, vagy hűtlenség miatt a hűbéri bíróság megfosztotta hűbérbirtokától, a
királyra mint főhűbérúrra visszaháramló birtokot nem adták ki újra hűbérként, hanem saját
birtokállományukhoz csatolták. Ezt a német uralkodó nem tehette meg, de a francia jogászok
a hűbéri jogot – amely állandóan formálódó, helyi változatokat kialakító szokásjog volt –
ügyesen az uralkodó és a központi hatalom érdekeinek megfelelően alakították. Ily módon
kimondatott, hogy minden területi fejedelemség közvetlen királyi hűbér; a királyra nem ér-
vényes a „vazallusom vazallusa nem az én vazallusom” elve; az alvazallusok hűbéruraik ellen
a királyhoz fordulhatnak panaszukkal; a király nem tartozik senkinek sem homagiummal;
a hűbéri segítség kötelezettsége a király ellen nem érvényes. A király mint legfőbb hűbérúr
(suzerain) egy idő után már nemcsak a hűbéri láncolat élén állt, hanem egyre inkább felet-
te, illetve kívüle is. A király a hercegeket és grófokat sorra homagiumra kényszerítette, s az
ország távolabbi területein is egyre több gróf, várúr került közvetlen hűbéri függésbe tőle.
A francia királyok ezekben az egységesítő törekvéseikben elsősorban az egyházra, a királyi
család kegyurasága alatt álló észak-francia püspökségekre és apátságokra s a városokra tá-
maszkodtak. A megerősödő polgárság készségesen támogatta a királyt pénzzel és katonával
a nagy hűbérurakkal szemben. A 12. századi királyok pedig bőven osztogatták a városi és
mezővárosi szabadságokat biztosító chartákat, s támogatták a communa mozgalmakat. Az
akkoriban kibontakozó gazdasági fellendülés is az uralkodónak kedvezett, mert birtokában
voltak az ország legtermékenyebb területei. Mindez azt eredményezte, hogy a király jövedel-
mei többszörösen felülmúlták a területi fejedelmek bevételeit. Közben ők is hozzáfogtak a
maguk területén a központi hatalom kiépítéséhez, aminek hasznát majd a monarchia fölözi
le, midőn e területek birtokába jut.
A királyi hatalom megerősítésében az első komoly sikereket VI. (Kövér) Lajos (1108–
1137) érte el, aki életrajzírója, Suger apát szerint előnytelen testalkata ellenére szinte egész
életében le sem szállt a lóról, de sikerült engedelmességre kényszerítenie a békét megszegő
kiskirályokat, rablólovagokat, s kiterjesztette a királyi bíráskodás területét. Jelentősen meg-
növelte a királyi birtokokat, s a királyság tekintélyét. Midőn fiát összeházasította Aquitánia
örökösnőjével, Eleonórával, átmenetileg délen is érvényesíteni tudta a királyság befolyását.
VII. Lajos (1137–1180) legfőbb tanácsadója és munkatársa kezdetben szintén Suger apát volt,
aki a régensi teendőket is ellátta, míg a király 1147 és 1149 között keresztes hadjáraton vett
részt. A király házasságát azonban a pápa 1152-ben rokonság címén semmisnek nyilvání-
totta. Így Aquitánia elveszett a királyság számára. Súlyosbította a helyzetet, hogy Eleonóra
férjhez ment Anjou grófjához és Normandia hercegéhez, Plantagenêt Henrikhez (†1189), aki
1154-ben angol király is lett. Ezzel létrejött az ún. „Plantagenet birodalom”, amely a következő
évszázadban sok gondot okozott a francia királyoknak. Franciaország területének kétharmad
része ugyanis az angol király hűbérbirtoka volt.
Mint ismeretes 1066-ban a normann herceg, Hódító Vilmos szerezte meg Anglia trónját.
A 12. században a normann dinasztia férfiágon kihalt, s női ágon Plantagenêt Henrik örökölte
az angol trónt, mert anyja, Matild Hódító Vilmos unokája és I. Henrik angol király leánya volt.
3. Az ország újraegyesítése ■ 325
Az angol trón mellett apai örökségként bírta Anjou, Maine és Touraine Grófságokat, anyai
örögségként Normandiát és Bretagne-t, felesége hozományaként pedig Aquitániát. Az angol
király e birtokok után a francia király hűbérese volt, s II. Henrik és fiai ismételten homagiumot
is tettek, s buzgón részt vettek a franciaországi hűbéri háborúskodásokban.
II. Fülöp Ágost (1180–1223), aki a döntő lépéseket tette az ország egyesítése és a királyi
hatalom megerősítése terén, a hűbéri jog nyújtotta lehetőségek kihasználásával visszaszerezte
a Plantagenêt-birtokok nagy részét. 1202-ben az udvari hűbéri bíróság (a pairek bírósága)
elmarasztalta és megfosztotta hűbérbirtokaitól a vazallusa menyasszonyát elcsábító, s ezzel a
kölcsönös hűséget megszegő Földnélküli János angol királyt. A bíróság ítéletét mint legfőbb
hűbérúr a király hajtotta végre. Ez természetesen nem ment harc nélkül. Mivel az angol ki-
rály a német Welf-dinasztiával állt rokonságban és szövetségben, Fülöp a Hohenstaufokkal
szövetkezett, s sorra visszahódította János hűbérbirtokait. A döntő összecsapásra 1214-ben
Bouvines-nál került sor. A nagyrészt városi milíciákból és zsoldosokból álló francia sereg
döntő győzelmet aratott az angol–német lovagsereg felett. E csatával hosszú időre eldőlt az
európai hegemónia és Németország sorsa is. A következő évszázad vezető európai hatalma a
megerősödő és ellenőrzését az ország egész területe felett visszaszerző Francia Királyság lett,
szemben a teljes felbomlás és felaprózódás útjára lépő Németországgal. A bouvines-i csata
után kapta II. Fülöp az „Augustus” (Ágost) melléknevet. A csatát követő békében Földnélküli
János lemondott a Loire-tól északra fekvő hűbérbirtokokról. A következő években az egykori
Plantagenêt-hűbérek – Guyenne kivételével – a francia király birtokába kerültek. 1259-ben a
párizsi béke zárta le az első angol–francia „százéves háborút”. II. Fülöp Ágost négyszeresére
növelte a király közvetlen hatalma alatt álló területet.
II. FÜLÖP ÁGOST HÓDÍTÁSAI
1180 1223
angol francia „domaine royale”

egyházi birtokok
hűbérbirtokok hűbérbirtokok királyi birtok
Az egyesítés fontos mozzanata volt

Dél-Franciaország meghódítása. Délt, a
Midit (ahogy a franciák nevezik) múlt-
ja, hagyományai, eltérő nyelve (oc vagy
okszitán, másnéven provanszál nyelv), a
római jog és írásbeliség továbbélése, vala-
mint a hercegi-grófi udvarokban virágzó
magasabb színvonalú kultúra (ez a közép-
kori népnyelvi világi líra, a trubadúrkölté-
szet szülőföldje) szembeállította az észak-
francia területekkel. A 12. században ez
a vidék volt a manicheus eredetű kathar
(albigens) eretnekség fő fészke. A helyi hű-
bérurak nagy része tűrte, sőt támogatta is a
katharokat, akik önálló egyházi szervezetet
építettek itt ki, s a lakosság nagyobb része
II. Fülöp Ágost győzelme is az ő hívük volt. 1209-től a pápa által a
Bouvines-nál (15. század eleji miniatúra) katharok ellen meghirdetett keresztes had-
járat ürügyén az északi lovagok seregei,
Simon de Montfort (†1218) vezetésével, meghódították Délt, s tűzzel-vassal irtották az eret-
nekeket. Dél betagolódott a Francia Királyságba, de az egykori különállás maradványai még
sokáig éltek.
4. A Francia Királyság virágkora

A katonai sikerek megnövelték a királyság tekintélyét és hatalmát, s lehetővé tették a közpon-
tosított közigazgatás kiépítését. A II. Fülöp által megkezdett művet utódai, VIII. Lajos (1223–
1226), s főleg IX. (Szent) Lajos (1226–1270) fejezték be. E reformok következtében a hűbériség
elvesztette politikai szerepét, teljesen kiiktatódott a közigazgatásból és az igazságszolgáltatás-
ból, s helyét elfoglalta a szakszerű bürokrácia. Még a hadszervezetben is visszaszorult a hűbé-
res csapatok szerepe, az uralkodók előnyben részesítették a katonai kötelezettségek pénzbeli
megváltását, és inkább zsoldosokat fogadtak, illetve a városi milíciákra támaszkodtak.
A 13. században már általánosan elismert elv, hogy az ország minden lakója engedelmes-
séggel tartozik a királynak, aki legfőbb hűbérúrból (suzerain) uralkodóvá (souverain) válik.
Semmiféle más hatalmat nem ismer el maga felett, a császárt sem, érvényesíti az elvet, hogy
„a király császár a maga országában” (rex est imperator in regno suo). 1202-ben III. Ince pápa
is tudomásul veszi, hogy a francia király evilági ügyekben nem ismer el maga felett senkit. A
jogi szakértők leszögezik, hogy „mindenki, aki Franciaországban él, alá van rendelve a király
iurisdictiójának és hatalmának. A királynak mindenki engedelmeskedni tartozik, ha a köz ja-
váért (pro communi bono) fegyverbe hív”.
1155-től kezdve ismét találkozunk olyan uralkodói rendeletekkel, amelyeknek hatálya az
egész országra kiterjed. Érdekes megfigyelni, hogyan erősödik a király törvényhozó és rende-
letadó jogköre: 1155 és 1223 között a király mindig vazallusai egyetértésével rendelkezik, mert
a maguk területén ők birtokolják a bannumot, ezért a királyi oklevelekben a királyi vazallu-
4. A Francia Királyság virágkora ■ 327
sok mind név szerint fel vannak sorolva. 1223

és 1285 között már csak a legnagyobb bárók
egyetértésére hivatkozik a király, de név sze-
rint nem sorolja fel őket. 1285 után az az elv
érvényes, hogy a királynak joga van rendelete-
ket hozni, de csak a „nagy tanács” közreműkö-
désével. A 13. században válik Párizs egyértel-
műen az egységesülő monarchia fővárosává.
II. Fülöp Ágost kezdi építtetni a Louvre-t, de
a királyok nem itt laknak, hanem a Szajna szi-
getén, a Citében lévő királyi palotában, amely
mellé Szent Lajos emelteti a gótika csodálatos
gyöngyszemét, a Sainte-Chapelle-t.
A királyi udvarból, az egykori királyi fa-
míliából a 13. századra kialakul a központi
kormányzat intézményrendszere az írásbeli
adminisztrációt végző jegyzők és titkárok ha-
dával, a pénzügyeket intéző kamarával, s a jogi
képzettségű szakemberekből álló, rendszere-
sen ülésező királyi tanáccsal. A királyi tanács
(Conseil) a főtisztviselőkből, egyházi és világi
előkelőkből állt össze, de fokozatosan egyre
nagyobb szerepet kaptak benne a magas kép-
zettségű szakemberek, a legisták. IX. Lajos már
ritkán hívta össze a nagy létszámú teljes taná-
csot, inkább egy főleg legistákból álló szűkebb
testületre támaszkodott döntéseinek megho-
zatalában. Ezt „magán tanácsnak” (conseil
privé), vagy „titkos tanácsnak” (conseil secret)
nevezték. Szép Fülöp hozta létre a „nagy és tit-
kos tanácsot” (Grand et Secret Conseil), amely- Sainte-Chapelle
ben már szinte kizárólag csak szakértők ültek.
Ez 1318-ban átalakult „havi tanáccsá” (Conseil des Mois), mert havonta rendszeresen ülésezett.
A királyi udvarban az egykori frank tisztségek neveivel találkozunk ugyan, de funkciójuk
időközben átalakult. Az udvartartás vezetője, a király helyettese a 12. század végéig a sénéchal,
ezt a tisztséget azonban Fülöp Ágost 1191-ben megszüntette, s szerepkörének nagy részét a
connétable vette át, aki elsősorban a hadsereg főparancsnoka volt, de a politikai ügyekre is
befolyást gyakorolt. Eredeti istállómesteri feladatkörét a marsallok örökölték. A főpohárnok,
vagy pincemester a pénzügyek irányításában is részt kapott, mert a korona jövedelmeinek
jelentős része a bortermelésből származott. A központi apparátus legfontosabb emberévé a
Capet-dinasztia idején a kancellár (chancelier) vált, aki szükség esetén a királyt is helyettesítet-
te. Ő irányította az írásbeli adminisztrációt, az oklevéladást. A 13. század végéig egyházi embe-
rek töltötték be ezt a funkciót. A kancellária személyzete (titkárok, jegyzők) az írásbeli ügyek
szaporodtával erősen megduzzadt. A királyi udvar (Cour) mellett kialakult a „király házának”
(L’ hôtel-le-roi) nevezett szervezet, amelynek feladata az udvar ellátása volt.
A helyi igazgatást a koronabirtokokon a 11. század elejétől kezdve a prévôt (praepositus)

nevű tisztviselők látták el. Eredetileg a királyi jövedelmek beszedése volt a feladatuk, de ez
fokozatosan kibővült a bírói tevékenységgel, majd a rájuk bízott terület (prévôté) katonáit is
ők vezették a királyi hadseregbe. Idővel kialakult a prévôté-k bérbeadásának rendszere. A ki-
rályi hatalom megerősödésével párhuzamosan, a 12. század végén új királyi tisztviselők je-
lentek meg, a baillik (baillif, latin baiulus, baiulivus). Eleinte a prévôt-kat ellenőrizték, majd a
13. században kialakultak a baillage-ok, azaz olyan kerületek, amelyek egy-egy bailli igazgatása
alá tartoztak. Baillik északon, a királyi törzsterületen működtek, az újonnan megszerzett déli
területeken ugyanazt a feladatot betöltő királyi tisztviselőt sénéchalnak nevezték, működési
körzetét pedig sénéchaussénak. A bailliket és sénéchalokat, ezeket a többnyire kisnemesi vagy
polgári származású tisztviselőket a király nevezte ki, fizetést kaptak, hivatali körzetükben nem
lehetett sem birtokuk, sem anyagi és családi érdekeltségük, s időnként áthelyezték őket egy
másik kerület élére. Feladatuk a királyi jövedelmek beszedése mellett elsősorban a bíráskodás
volt. A földesúri bíróságoktól hozzájuk lehetett fellebbezni. Átvették a prévôt-k katonai fel-
adatait is, s az ő felügyeletük alá tartoztak a kerületükben lakó királyi vazallusok is. A bailli-k
előkelő tisztviselők voltak, részt vettek a királyi tanácsban. A király rajtuk keresztül tartotta ke-
zében és intézte az ország különböző régióinak ügyeit. Ezt fejezte ki a korabeli mondás: „ahol
a bailli van, ott jelen van a király is”.
A királyi tisztviselők egyik fő feladata volt a királyt megillető jövedelmek beszedése. Egye-
nes adó nem létezett, de a király a legkülönbözőbb jogcímen húzott jövedelmeket alattvalóitól.
A szorosan vett földesúri jövedelmeken kívül azokon a területeken, ahol közvetlenül gyako-
rolta a felségjogot, vámokat vethetett ki. Minden hivatali, bírói ténykedés után, valamint kü-
lönböző jogok engedélyezéséért illetéket kellett fizetni. Ehhez járultak a fő hűbérurat megillető
segélypénzek, valamint az örökösödési díjak. A király által adományozott hűbérek öröklésekor
ugyanis az örökösnek a hűbér egy évi jövedelemét kellett befizetni illeték gyanánt, a hűbér
elidegenítése esetén pedig értékének egyötödét. A királyi kincstárat a templomosok kezelték, s
minden királyi tisztviselőnek a párizsi Temple-ba kellett beszolgáltatnia az összegyűjtött pénzt.
A kincstárat Szép Fülöp a 13. század végén áthelyezte a Louvre-ba. A pénzügyi elszámolásokat
a Számvevő Kamara (Chambre des Comptes) ellenőrizte.
A királyi bíráskodás a 13. század második felében kiterjedt az egész országra: a helyi bí-
róságoktól a királyi bíróságokhoz lehetett fellebbezni. A legfelső bírói fórumot a curia regis
alkotta. Később részben átvette helyét a párizsi királyi palota kertjében tartott Plaids de la
Porte (’a Kapu bírósága’). IX. Lajos kezdte kialakítani a parlamentet (curia in parlamento),
amelynek szakértő, jogvégzett tagjai évente kétszer tartottak ülésszakot. Ebből fejlődött ki a
14. század elejére a rendszeresen ülésező párizsi Parlament. (Franciaországban tehát a par-
lament nem rendi képviseleti gyűlés, mint Angliában, hanem egyfajta „legfelső bíróság”.)
A központi bíróságok közül a pairek bírósága (cour des pairs) elé a hűbéri perek tartoztak,
amelyekben hat egyházi és hat világi koronavazallus ítélkezett. Funkcióját a 13. század végén
átvette a Parlament.
A régi területi önállóság bizonyos elemei a központi intézményeit kiépítő monarchiában is
továbbélnek: minden grófságnak, vidéknek megvan a maga szokásjoga, a királyi bírák is e sze-
rint ítélnek. Ez az önkormányzat azonban a királyi tisztviselők felügyelete alatt áll. A legtöbb
tartományban ezek a királyi tisztviselők gyűjtik össze és foglalják írásba a helyi szokásjogot,
például Philippe de Beaumanoir (†1296) a Beauvais környékit. A 13. században az is szokásba
jött, hogy a nagy hűbéresektől visszaszerzett tartományokat a királyok kisebb fiaiknak adták
apanázsként. Így kapta például Szent Lajos öccse, Károly Anjout, ezért nevezték Anjou Károly-
nak, de természetesen semmi köze nem volt a korábbi Anjou grófi dinasztiához.
A király elismerte az egyes tartományok sajátos „szabadságait”, kiváltságait, szokásjogát. Kü-
lönösen a magánjogba nem avatkozott be a központi hatalom, ez a regionális „szabadságok”
szférája volt. A király egyfelől garantálta és védelmezte ezeket a helyi jogszokásokat, de egyúttal
ellenőrizte is őket abból a szempontból, hogy nem sértik-e az ország „közjavát”. A királynak
joga volt eltörölni, hatályon kívül helyezni a „rossz szokásokat” (malae consuetudines), ame-
lyek nem egyeztethetők össze az igazságosság követelményeivel (például IX. Lajos eltörölte a
seniorok „rossz szokásait”, amelyeket a tőlük függő parasztok rovására gyakoroltak). 1298 óta
a párizsi parlament feladata a helyi szokásjogok ilyen irányú felülvizsgálata, szükség esetén a
királyi jog érvényesítése. A később kialakuló tartományi parlamenteknek viszont jogukban állt
felülvizsgálni a királyi rendeleteket abból a szempontból, hogy nem sértik-e az illető terület
jogszokásait, s ha sérelmesnek ítélték őket, vétót emelhettek. A királyi hatalom helyreállítása
tehát nem jelentette az ország felülről történő erőszakos egységesítését, hanem inkább a helyi
autonómiák integrációja volt a királyság rendszerébe. Franciaországban a királyi hatalom jelen-
tős megerősödése és az ország egységének helyreállítása ellenére erősen érvényesült és egészen a
nagy francia forradalomig fennmaradt a regionalizmus, a régióhoz való kötődés, ami egyébként
a 18–19. századi „kettős forradalom” előtti ún. „régi Európa” egyik jellegzetes vonása volt.
Hasonló módon ment végbe a rendi intézmények kialakulása is. Az egyes hercegségek-
ben és grófságokban még a területi széttagoltság idején, a 12. században kialakultak a hűbé-
resek gyűlései, amelyeken azután fokozatosan nemcsak a bárók
és főpapok vettek részt, hanem a kisnemesség, az alsópapság és a
városi polgárság küldöttei is, így a 13. században ezek a gyűlések
már az illető tartomány közösségét (universitas, tota communitas)
képviselték. Mikor a király kiterjesztette közvetlen hatalmát ezekre
a tartományokra, a királyi tisztviselők (baillik) is összehívták eze-
ket a gyűléseket, amelyekből a 14. században kialakultak a tarto-
mányi rendek, amelyeknek feladata elsősorban az adók és a király
által igényelt alkalmi pénztámogatások megajánlása volt. Ezeknek
a tartományi rendeknek a szerepe olyan erős maradt, hogy mellet-
tük az angliaiéhoz hasonlóan erős országos rendi intézmények nem
alakulhattak ki. Szép Fülöp ugyan 1302-től ismételten összehívta
az országos rendi gyűlést (états généraux), ezt azonban kivételes
alkalomnak tekintette, mert különösen kényes politikai ügyekben
(konfliktus a pápával, a templomosok pere) ily módon akarta meg-
nyerni a „politikai társadalom” egyetértését.
A középkori Francia Királyság virágkorát a 13. században,
IX. (Szent) Lajos (1226–1270) hosszú uralkodása idején élte. Ő el-
sősorban a belső nyugalom és közbiztonság megteremtésén fára-
dozott. Korlátozta a fegyverviselést és a vérbosszú alkalmazását,
tiltotta a párbajt, s intézkedéseket hozott a társadalom szegény
rétegei, elsősorban a jobbágyok védelmében. A helyi tisztviselőket
az országot járó vizsgálóbiztosok (enqueteur) ellenőrizték. Szilárd,
jó pénzt is teremtett: a tours-i, majd a párizsi garast, mindkettő IX. Lajos szobra
gyorsan elterjedt egész Európában. Érthető, hogy a nép megőrizte a Sainte-Chapelle-ben
emlékezetét, alakja köré anekdoták,

legendák fonódtak, s halála után ha-
marosan szentté avatták. Élete nagy
kudarca volt két keresztes hadjárata:
az elsőt 1249-ben a Nílus-deltába ve-
zette, de seregét járvány tette harc-
képtelenné, s maga is fogságba esett.
Második hadjárata 1270-ben Tunisz-
ba irányult, s ő maga is ott halt meg.
A középkori francia királyi ha-
talom IV. (Szép) Fülöp (1285–1314)
uralkodása alatt érte el tetőpontját.
Ő elsősorban a bevételeket kívánta
növelni és rendszeres adókká átala-
kítani. Ezért hívta össze az első ren-
IV. Szép Fülöp és családja (miniatúra, 14. század) di gyűlést. S ugyancsak ezért indí-
tott pert az igen gazdag templomos
lovagrend ellen, amelynek javait
elkoboztatta. A papság megadózta-
tása miatt Fülöp konfliktusba került
VIII. Bonifác pápával, aki végül is
hozzájárult, hogy a francia főpapok
önkéntes adományokat juttassanak
a királynak. Egyéb egyházpolitikai
kérdések miatt azonban az ellentét
kiújult, s a pápa 1302-ben reformzsi-
natra Rómába rendelte a francia püs-
pököket, a királyt pedig törvényszéke
elé idézte. A rendi gyűlés a király mel-
lé állt, aki megtiltotta, hogy a főpapok
elmenjenek Rómába. A pápa válaszul
kiadta híres „Unam Sanctam” kezde-
tű bulláját, amelyben kifejtette, hogy
VIII. Bonifác pápa 1302-ben kiadja az Unam Sanctam bullát a keresztény közösségben a legfőbb
(miniatúra, 14. századi) világi hatalom is a pápa kezében van,
ezért joga van a világi uralkodókat
irányítani és felettük ítélkezni. A francia bárók és főpapok Fülöp által összehívott gyűlése erre
a pápát eretnekséggel, istenkáromlással, simoniával és egyéb súlyos bűnökkel vádolta, s egye-
temes zsinat összehívását kívánta, hogy az ítélkezzen az egyház vezetésére alkalmatlan, bűnös
pápa felett. A pápa ekkor egyházi átokkal sújtotta Fülöpöt és Franciaországot. Erre 1303 szept-
emberében Guillaume de Nogaret (†1313) francia kancellár egy kis csapattal Itáliába ment, és
Anagniban foglyul ejtette a pápát, akit állítólag tettlegesen is bántalmaztak. A konfliktusból vé-
gül is a francia király került ki győztesen, mert Bonifác még abban az évben meghalt, s utóda,
XI. Benedek (1303–1304) feloldotta az egyházi átkot. 1305-ben pedig V. Kelemen (1305–1314)
személyében francia főpap foglalta el a pápai trónt. Kelemen be sem tette a lábát Rómába, s
1309-ben Avignonba helyezte át a pápai kúria székhelyét. A 13. században Franciaország egyre
nagyobb befolyást gyakorolt az egyház vezetésére: 1245-ben és 1274-ben Lyonban tartották a
XIII. és a XIV. egyetemes zsinatot, s 1311–1312-ben is a franciaországi Vienne-ben került sor
a XV. egyetemes zsinatra.
Nem volt ilyen sikeres Szép Fülöp politikája Flandria tekintetében, ahol a városokban
(Brugge, Gent, Douai) éles politikai küzdelem bontakozott ki a patrícius oligarchia és a cé-
hekben szerveződő polgárság között. Az előbbiek a francia királyhoz fordultak támogatásért.
Fülöp 1300-ban megszállta Flandriát, a grófot elfogatta, s a tartományt királyi igazgatás alá
helyezte. A céhek szembefordultak a francia uralommal, s a gyalogos polgársereg 1302-ben
Kortrijknál súlyos vereséget mért a francia lovagseregre. A felkelőket Anglia támogatta, így a
flandriai kérdés egyik oka lett a hamarosan kirobbanó angol–francia konfliktusnak.
Fülöp fiainak rövid uralkodása után 1328-ban egyenes ágon kihalt a Capet-dinasztia. Fran-
ciaország bárói ekkor IV. Fülöp unokaöccsét választották királlyá, a korona ezzel az oldalági
Valois-házra szállt. A trónra azonban III. Richárd angol király is igényt tartott, mert édesanyja
IV. Fülöp francia király leánya volt. Ez a trónviszály szintén egyik kirobbantó oka volt a „száz-
éves háborúnak”.
Franciaország a 12. és 13. században minden tekintetben – nemcsak politikai, hanem gaz-
dasági és kulturális téren is – Európa vezető hatalmává vált. A francia gazdaság és társadalom
dinamizmusát jól érzékelteti a népesség növekedése: az 1000 körül (a mai területen) 6 millióra
becsülhető népesség a 14. század elejére 18–19 millióra növekedett, sőt egyes becslések szerint
a 20 milliót is meghaladta, a népsűrűség elérte a 40 főt négyzetkilométerenként. (Magyaror-
szág a 19. század közepén érte el ezt a népsűrűséget.) Az irtások, földfeltörések és a nagyarányú
belső kolonizáció nyomán ezrével keletkeztek új falvak, amelyekben a parasztság szabadabban
és jobb körülmények között élt, mint a hagyományos uradalmi falvakban. A városok száma és
lakossága is jelentősen megszaporodott. A 14. század elején Párizs volt Európa legnagyobb vá-
rosa. A 12. és 13. században Franciaország vált a latin keresztény kultúra legfontosabb központ-
jává. Az ekkor divatos mondás szerint „Itáliáé a pápaság, a németeké a császárság, a franciáké
a studium”, azaz a tudomány és az oktatás. A felsőoktatás terén vitathatatlan a párizsi egyetem
vezető szerepe: egész Európából oda áramlanak a diákok, a híres professzorok. Franciaország-
ban, a királyi birtokon születik meg a latin kereszténység gyökeresen eredeti, új művészeti
stílusa, a gótika. A gótikus székesegyházat a kortársak joggal nevezik „francia műnek”, opus
francigenumnak. Franciaországnak a nyugati kereszténység kultúrájában elfoglalt kimagasló
helyét a 13. század közepén találóan így jellemezte egy bíboros pápai legátus: „Franciaország
az a kemence, ahol az emberiség szellemi kenyerét sütik”.
VIII.
NÉMETORSZÁG
ÉS A NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁRSÁG
1. A Keleti Frank Királyság
A középkori Német Királyság gyökerei a Frank Birodalomba nyúlnak vissza. A 6. és a

8. század között a Rajnától keletre lakó, német nyelven (Theodisca lingua) beszélő törzsek
(gentes) fokozatosan frank uralom alá kerültek, a frank államban területi-politikai szervezetet
nyertek, s felvették a kereszténységet. A Frank Birodalom, s különösen Nagy Károly öröksége
a továbbiakban évszázadokon át meghatározó szerepet játszott mind a Francia, mind a Német
Királyság sorsának alakulásában. Nagy Károlyt, „Európa atyját”, egyaránt ősüknek, középkori
államuk létrehozójának tekintik a franciák (Charlemagne) és a németek (Karl der Grosse). Ér-
dekes viszont, hogy ugyanarra a Karoling-örökségre alapozva mennyire eltérő volt a középkor
századaiban a francia és a német államfejlődés útja.
843-ban a verduni osztozkodáskor a birodalom német nyelvű területeit Német Lajos (843–
876) kapta, akinek halála után három fia, frank szokás szerint, felosztotta egymás között az
országot. Lothar ágának kihalása után, a 880. évi ribemonti szerződésben a keleti frank kirá-
lyok megszerezték Lotaringiát, s ezzel kialakult a Keleti és a Nyugati Frank Királyság közötti
végleges határ, amely az egész középkoron át érvényben maradt.
A 9. század folyamán a németek (főleg a szászok) is ugyanúgy szenvedtek a normannok
rablótámadásaitól, mint a franciák. De alighogy sikerült felettük 891-ben végleges győzelmet
aratni, néhány év múlva feltűntek a magyarok, akik fél évszázadon keresztül jóval több gondot
okoztak a német uralkodónak, mint korábban a normannok. A magyarok kezdetben a keleti
frankok szövetségesei voltak a morvák ellen, de Pannónia elfoglalása után ellenségesre fordult
a viszony. 907-ben német sereg indult Pannónia visszafoglalására, Luitpold őrgróf vezetésével,
de Braslauespurchnál (valószínűleg Pozsony) megsemmisítő vereséget szenvedett. Luitpold
őrgróf, a salzburgi érsek és még két püspök is elesett a csatában, amely után a magyarok meg-
szállták az Enns folyótól keletre fekvő területeket. Ettől kezdve szinte évente „kalandozott”
magyar sereg német területen.
A 9. század végén volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy Nagy Károly birodalma újra egy
kézben egyesül: III. (Kövér) Károly (879–887) keleti frank királyt 881-ben, Rómában császár-
rá koronázták; közben fivérei is meghaltak, s országrészük reá szállt, majd 885-ben a nyugati
frank előkelők is őt választották meg királyuknak. Ez az egységes császárság azonban mindössze
két évig tartott: Károly alkalmatlan volt az uralkodásra, ezért 887-ben a keleti frank előkelők
megfosztották a tróntól, s unokaöccsét, Arnulfot (887–899) választották királlyá. Károly ezután
2. A Német Királyság a szász dinasztia idején ■ 333
hamarosan (888-ban) meg is halt, s ezzel ténylegesen véglegessé vált a Birodalom részekre sza-
kadása. Ezen az sem változtatott, hogy Arnulfot 896-ban, Rómában császárrá koronázták. Egy
korabeli forrás szerint ekkor „a teuton frankok és a latin frankok” elváltak egymástól és így „a
Rajnán túli törzsek” külön fejlődési útra léptek. Midőn Arnulf fiának, IV. (Gyermek) Lajosnak
(899–911) halálával 911-ben kihalt a Karolingok német ága, fel sem merült, hogy a Karoling
nyugati frank uralkodót hívják meg a trónra, hanem a német törzsi hercegek közül választottak
királyt. 921-ben a keleti és a nyugati frank király bonni találkozójukon kölcsönösen elismerték
egymást, s ezzel hivatalosan is megpecsételték a végleges szétválást. A frank elnevezés még a
szétválás után is sokáig tovább élt: a Német Királyságot hivatalos iratokban a 10. és 11. században
is általában „regnum Francorum”-nak nevezték. Igaz, hogy már 919-ben felbukkant a „regnum
Teutonicorum” elnevezés is, de ez csak a 11. század végétől vált általánosan használatossá. A „né-
met” (deutsch, ófelnémet diutisc, theodisk, latin theodiscus ) népnév latinosított formában már a
9. századtól szerepel a forrásokban (gens theudisca, Teutisci, Theodisci), a 12. század elején pedig
egy német nyelvű elbeszélő költeményben (Annolied) is feltűnik: Diutschi (németek), Diutschiu
lant (német föld, ld. Deutschland), Diutschiu liute (német emberek).
Bár a királyi hatalom felaprózódása nem öltött oly méreteket, mint a nyugati frank terü-
leteken, német földön is meggyengült a királyság, s kialakultak a területi fejedelemségek. Az
egykori királyi tisztviselők, a grófok, őrgrófok és palotagrófok hivatali területükön önállósí-
tották magukat, örökletessé tették hatalmukat és hivatali birtokaikat, s magukhoz ragadták a
király uralmi jogosítványainak (bannum) tekintélyes részét. Saját hadsereggel rendelkeztek,
saját területükön bíráskodtak, önálló külpolitikát folytattak és a helyi egyházat is hatalmuk
alá vonták. Ebben szerepet játszott a külső támadás is: a 9. század második felében a normann
rablóhadjáratok, majd kelet felől a magyarok portyázásai, amelyekkel szemben a védelem szin-
tén a helyi hatalmakra hárult.
Ez a folyamat német földön sajátos formát öltött: törzsi hercegségek alakultak ki, a törzsi
területek vezetése egyes kiemelkedő családok, nagyrészt az egykori Karoling birodalmi arisz-
tokrácia leszármazottainak kezébe került, akik megszerezték maguknak a hercegi (dux) címet.
Négy ilyen törzsi hercegség alakult ki a 10. század elejére: a szász, a frank, a sváb és a bajor.
Hamarosan felzárkózott melléjük Lotaringia, Türingia viszont nem tudott önállósulni, hanem
a szász hercegek uralma alá került. Ezek a hercegségek a 10. század elején laza hűbéri kap-
csolatban álltak a királlyal, s igyekeztek önállóságukat bővíteni. Ebben a rendszerben a kirá-
lyi hatalom elsősorban három pilléren nyugodott: a király saját hercegségének erőforrásain, a
Karoling-korból örökölt királyi birtokokon, valamint a birodalmi egyház feletti rendelkezésen.
A Karoling-dinasztia kihalása után ezek a törzsi hercegek választottak maguk közül királyt,
mégpedig Ottó szász herceg javaslatára a frank I. Konrádot (911–918), aki sikertelenül igyekezett
a törzsi hercegek hatalmát korlátozni, s a portyázó magyarokkal szemben is tehetetlennek bizo-
nyult. I. Konrád okult saját kudarcából, s halála előtt nem öccsét javasolta utódjául, hanem a leg-
nagyobb hatalmú herceget, a szász Liudolfing-családból való I. (Madarász) Henriket (919–936).
2. A Német Királyság a szász dinasztia idején

A szász dinasztia (919–1024) trónra kerülése fordulatot jelentett a német történelemben: kez-
detét vette az a folyamat, amelynek során a Keleti Frank Királyságból, a törzsi hercegségek
laza szövetségéből megszületett a német „állam”, majd létrejött a Német-római Császárság. A
334 ■ VIII. Németország és a Német–római Császárság
család névadó őse, Liudolf gróf, a Karoling állam tisztviselőjéből lett a „keleti szászok herce-
ge”, fia Ottó pedig már az egész szász törzsi terület feje. A szászok tagolódtak be legkésőbb a
Frank Birodalomba, ők vették fel legkésőbb a kereszténységet, érthető tehát, hogy náluk éltek
legelevenebben a germán hagyományok. A szász hercegek képviselték leginkább Nagy Károly
örökségét: az ország egész területe feletti közvetlen királyi hatalom elvét.
I. Henriket 919 tavaszán a szászok és a frankok királlyá választották. A svábok és a bajorok
azonban egyelőre másképp döntöttek: Arnulf bajor herceget választották a „Német Királyság”
(regnum Teutonicorum) uralkodójává, de két éven belül ők is behódoltak a „szász” királynak.
Henriknek uralkodása végén nemcsak azt sikerült elérnie, hogy utódjául fiát válasszák meg,
hanem szakított a Meroving és a Karoling frank államban egyaránt szokásban volt gyakorlattal
is, hogy az uralkodó felosztotta a birodalmat fiai között. Másodszülött fiát, I. Ottót (936–973)
jelölte ki egyetlen örököséül, s ezzel biztosította a királyság egységét és oszthatatlanságát. Ottó
két fivére természetesen nem nyugodott ebbe bele, a régi rendszernek megfelelően részt kért
a királyi hatalomból, de a kitört küzdelemben vereséget szenvedtek. Thankmart menekülés
közben megölték, Henrik azonban kétszeri lázadás után is kegyelmet nyert bátyjától, s a törzsi
hercegi család kihalása után megkapta Bajorországot. A legfiatalabb testvér, Bruno egyházi
pályára ment, s bátyja kölni érsekké tette meg őt. I. Ottó még életében megválasztatta és meg-
koronáztatta fiát, II. Ottót (973–983), s ugyanígy járt el ez utóbbi is, az alig hároméves III. Ottó
(983–1002) esetében. III. Ottónak nem volt gyermeke, de a szász dinasztia hatalma és tekinté-
lye már annyira megszilárdult, hogy utódát is e család oldalágából választották: a már említett
Henrik bajor herceg unokáját, Gizella magyar királyné bátyját, aki II. Henrik néven foglalta el
a trónt. Vele azonban 1024-ben végleg kihalt a család férfi ága, de az ezután trónra kerülő száli
(frank) dinasztiára (1024–1125) is azért esett a választás, mert női ágon rokonságban volt az
Ottókkal: II. Konrád I. Ottó leányának dédunokája volt.
Miután a trónutódlás folyamatosságát és a királyi hatalom egységét sikerült biztosítani, a
szász uralkodók legfőbb törekvése a királyi hatalom megerősítése, a törzsi hercegségek külön-
állásának megszüntetése volt. Igyekeztek őket integrálni a megerősödött királyság keretei közé.
I. Henrik és I. Ottó fenntartották a békés viszonyt a hercegekkel, házasságok révén családi
kapcsolatot építettek ki velük, az egyes törzsi hercegek halála, családjuk kihalása, vagy éppen
levert felkelése esetén hercegségükbe a királyi család tagjait, rokonait vagy kipróbált híveiket
ültették. I. Ottó elérte, hogy 949-re mindegyik hercegség az ő családja kezébe került. Persze
ez sem jelentett abszolút biztosítékot a hercegek esetleges önállósági törekvéseivel szemben,
hiszen 953-ban saját fia, Liudolf sváb herceg, és veje, Vörös Konrád lotaringiai herceg kelt
fel ellene. Miután a felkelés összeomlott, Liudolf és Konrád kegyelmet kapott, de elvesztette
hercegségét. Lotaringiát Ottó ekkor öccsére, Bruno kölni érsekre bízta. II. Ottónak unoka-
testvérével, Civakodó Henrik (†995) bajor herceggel (Szent István királyunk apósával) gyűlt
meg a baja, aki az utókortól méltán kapta a „Civakodó” melléknevet. 976-ban meg is fosztották
hercegségétől, de 985-ben visszakapta azt.
Családtagoknak és rokonoknak a hercegségek élére helyezése tehát nem mindig hozott
megnyugtató megoldást, de ezeket a változásokat I. Ottó jól kihasználta arra, hogy a herceg-
ségekben is fokozottabb mértékben érvényesítse a királyi felségjogokat, elsősorban a bírás-
kodás és az egyház feletti rendelkezés terén. A hercegekkel és a világi előkelőkkel kapcsolatos
tapasztalataik ugyanis meggyőzték Henriket és Ottót, hogy a királyi hatalmat elsősorban az
egyházzal szövetségben, arra támaszkodva építhetik ki és erősíthetik meg. Ezért vált a 10–11.
századi Német Királyság egyik legfőbb jellegzetességévé a királyi hatalom, az államszerve-
2. A Német Királyság a szász dinasztia idején ■ 335
zet és az egyház szoros összekapcsolódása. A szász és a

száli dinasztia hatalmának legfőbb támasza a birodalmi
egyház volt.
Henrik és Ottó igyekezett megakadályozni azt,
hogy a hercegek tartományi egyházakat építsenek ki,
s végül sikerült megszerezniük valamennyi herceg-
ségben az egyház feletti rendelkezést. A király mint
szakrális személyiség, a krizmával való felkenés révén
a klérus tagja, a birodalmi egyház feje is volt, aki ér-
vényesíteni tudta befolyását a püspöki és apáti székek
betöltésénél, s ő rendelkezett az egész ország területén
az invesztitúra jogával, vagyis a pásztorbot és a gyű-
rű átadásával ő iktatta be az új főpapot tisztségébe és
birtokaiba. Míg Franciaországban a 11. században a
püspökségeknek csak egyötödével rendelkezett a ki-
rály, addig Németországban minden püspökség a ki-
rály főkegyurasága alá tartozott. Az egyházat nagy bir-
tokadományokkal látták el, s az egyes püspökségek és
apátságok immunitast is kaptak, ami azt jelentette, hogy I. Ottó és felesége
birtokaik területére királyi tisztviselő nem tehette be a (szobor, 13. század, Magdeburg)
lábát, mert ott minden „állami” funkciót maga a főpap
gyakorolt az ezzel megbízott tisztviselő, a Vogt közreműködésével. A központi kormányzat,
sőt fokozatosan a helyi közigazgatás is teljesen az egyháziak kezébe került. Ők voltak a király
tanácsadói, ők töltötték be a legfontosabb udvari pozíciókat, ők álltak a legtöbb grófság élén,
Itáliában pedig ők voltak a városok urai. Az udvari kápolna volt az az intézmény, ahol a főpapi
utánpótlás nevelkedett, itt ismerkedtek meg az államügyekkel, s sajátították el azok intézésé-
nek technikáit. A királyi kápolnában nevelkedett klerikusok közül kerültek ki a püspökök és
a nagy birodalmi apátságok vezetői. A főpapok kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét,
ha területükön tartózkodott, s ők adták a birodalmi hadsereg zömét is. 982-ben több mint
kétezer páncélos lovas (loricata) egység állt II. Ottó rendelkezésére, ebből az egyháziak 1510-
et állítottak ki, míg a világi előkelők csak 534-et. A mainzi és a kölni érsek, az augsburgi és a
strassburgi püspök 100-100 páncélos lovast állított ki, a trieri érsek 70-et, a reichenaui apát
60-at, míg a legerősebb világi kontingens létszáma csak 40 lovag volt.
A császárság megszerzése után ez a birodalmi egyházi rendszer Rómára is kiterjedt. I. és
III. Ottó, valamint III. Henrik pápákat tett le és nevezett ki. Így került a 990-es években a pá-
pai székbe az első német (V. Gergely), majd az első francia pápa (II. Szilveszter). A gregorián
reform, a világi invesztitúra tilalmával ezt a birodalmi egyházat és az egész reá épülő hatalmi
struktúrát alapjaiban rendítette meg. Érthető tehát, hogy az invesztitúraharc a Német-római
Császárságban bontakozott ki leghevesebben.
A királyság hatalmának és tekintélyének megnövekedéséhez hozzájárult az országot dúló
magyarok felett aratott győzelem. Henrik jól kihasználta a magyaroktól 926-ban évi adófizetés
ellenében vásárolt kilencévi békét, megszervezte a védelmet, átalakította a hadsereget (külö-
nösen a lovasság létszámát növelte), s az adófizetés felmondása után, 933 tavaszán Riadénál
(Merseburg) nagy győzelmet aratott felettük. I. Ottó Augsburg melletti (Lechfeld) győzelme
955-ben egyszer s mindenkorra véget vetett a magyar „kalandozásoknak” német földön.
I. Henrik és I. Ottó a külpolitika irányítását is kivette a törzsi hercegek kezéből. Az Elba és

Odera között élő szláv törzsek a német király adófizetőivé váltak, területükön őrgrófságokat
szerveztek. A politikai szervezéssel párhuzamosan haladt a német kolonizáció és a keresz-
tény hittérítés az I. Ottó által létrehozott, s 968-ban érseki rangra emelt magdeburgi püspök-
ség irányításával. Az Elba és Odera között püspökségek létesültek, s német papok vezetésével
folyt a cseh és a lengyel misszió is, amelynek előrehaladását jelzi a poznańi (968) és a prágai
püspökség (973) alapítása. Mindkettő a német egyházszervezetbe tagozódott: a magdeburgi,
illetve a mainzi érsekségnek voltak alárendelve. Az Elba és az Odera közötti területek azon-
ban a 983. évi nagy szláv felkeléskor elvesztek, s ismételt sikertelen próbálkozások után csak
a 12. századtól sikerült Németország szerves részeivé tenni őket. A cseh hercegség nemcsak
egyházszervezetileg kapcsolódott a Német Királysághoz, hanem politikailag is: a cseh herceg a
német király hűbéreseként a birodalom területi fejedelmei között előkelő helyet foglalt el. Az
Ottók keleti politikájának legjelentősebb eredménye azonban az önálló lengyel és magyar egy-
házszervezet létrejötte volt az ezredfordulón. Ez a két ország politikailag is önálló egységként
kapcsolódott be az európai keresztény népközösségbe.
II. Ottó alatt került sor a magyar támadások nyomán összeomlott délkeleti végek új-
jászervezésére: 976-ban felújították az Ostmarkot (Ostarrichi), s megszervezték a Karantán
Hercegséget, amelyből az ezredforduló után kihasították a Krajnai és Stájer Őrgrófságokat.
Nyugaton a szász és a száli uralkodók külpolitikájának legjelentősebb eredménye a Burgund
Királyság megszerzése volt 1033-ban.
3. A Német-római Császárság születése

Midőn I. Henrik meghalt, a korabeli szász krónikás, Widukind (†973 után) joggal nevezte
őt az európai királyok között a legnagyobbnak. Még inkább megillette ez a cím I. Ottót, akit
a hadsereg az augsburgi győzelem után imperatorként ünnepelt, s uralmát a korabeli közvé-
lemény „imperiale regnum”-nak minősítette. (Emlékezzünk vissza, hogy a császárkoronázás
előtt, 796-ban Alkuin is így minősítette Nagy Károly királyságát.) Érthető tehát, hogy Ottó
előbb-utóbb igényt tartott arra, hogy Itáliát és Rómát, s ezzel a császári koronát is megszerezze.
Annál is inkább, mert úgy vélte, hogy a magyarok feletti győzelemmel és a szláv misszió sikere-
ivel, mint „a pogány barbárok legyőzője, a kereszténység terjesztője és az egyház védelmezője”
kiérdemelte a császári méltóságot. Alkalom is kínálkozott, midőn 950-ben meghalt Lothar,
aki az Itália királya címet viselte, s özvegyét, Adelhaidot, az új király, Berengár ivreai őrgróf
fogságba vetette. Adelhaid segélykérésére Ottó átkelt az Alpokon, s a „langobardok királyává”
koronáztatta magát, majd követeket küldött Rómába, hogy az esetleges császárkoronázás esé-
lyeiről tárgyaljanak. Kérése elutasításra talált, mert Róma ura, Alberich patrícius nem kívánt
vele osztozkodni a város felett. Ottó – kárpótlásul – feleségül vette a fiatal özvegyet, s hazatért.
A Karoling császárság meggyengülése, majd névlegessé válása után Rómában a helyi arisz-
tokrácia kezébe került nemcsak a város vezetése, hanem a pápaság sorsa feletti döntés is. A
10. század elején a görög származású senator, Theophülaktosz (†924/925) és családja ragadta
magához a hatalmat. Az ügyek irányításában fontos szerephez jutottak a család nőtagjai: a
senator felesége, Theodora (†914 után) és két leánya, Marozia (†936 előtt) és az ifjabb Theodóra.
Marozia senatrix et patricia 928-ban letette X. János pápát (914–928) és börtönbe vetette, majd
a börtönben 929-ben megölette. 931-ben saját fiát, a házasságtöréséből III. Sergius pápától
3. A Német-római Császárság születése ■ 337
(904–911) született XI. Jánost (931–936) ültette a pápai

trónra. Mikor megözvegyült, feleségül ment Itália királyá-
hoz, Provence-i Hugohoz. Első házasságából származó fia,
Alberich, spoletói herceg azonban 932-ban fellázadt elle-
ne, elűzte Hugot, bebörtönözte anyját, s átvette az uralmat
Róma és környéke felett. Alberich 954-ben bekövetkezett
halála után 17 éves fia, Octavianus lett a város ura, s egyút-
tal pápa is, XII. János (955–964) néven. A korántsem papi
életet élő ifjú, a Rómára is szemet vető Berengárral szem-
ben most már maga kérte Ottó segítségét, és felajánlotta
neki a császári koronát. Ottó 961-ben ismét Itáliába jött, s
a pápa 962. február 2-án a római Szent Péter-templomban
császárrá koronázta őt. Ezzel létrejött a Német-római
Császárság, amely csaknem ezer évig (1806-ig) fennállt. A
császári címet ettől kezdve a német királyok nyerhették el,
ha Rómába mentek a koronázásra (azaz császár csak német
király lehetett, de nem minden német király lett császár).
Ez alkalommal adta ki Ottó azt a nevezetes oklevelet, az
A Szent Római Birodalom
ún. Ottonianumot, amelyben szabályozza a császárság és a
császári koronája
pápaság viszonyát. Mindenekelőtt megerősíti Szent Pétert
és helyettesét, a pápát, mindazon területek birtokában, amelyeket elődei, Pippin és Nagy
Károly adományoztak neki, biztosítja a pápák törvényes, azaz az egyházjogi előírásoknak meg-
felelő szabad választását, de azt is előírja, hogy a megválasztott pápa beiktatása előtt köteles
hűségesküt tenni a császárnak, akinek küldöttei (missi) jelen lesznek a pápai fennhatóság alatt
álló területeken, s ellenőrzik a kormányzást és a bíráskodást. De mivel a következő évben maga
a pápa is ellene fordult, kiegészítette az Ottonianumot azzal, hogy a rómaiak tegyenek esküt,
hogy a jövőben a császár előzetes hozzájárulása nélkül senkit sem választanak pápává. A láza-
dó pápát a császár által összehívott római zsinat megfosztotta méltóságától, és helyébe a világi
(laikus) VIII. Leót (963–965) ültette a pápai székbe. XII. János 964 elején visszatért Rómába,
de hamarosan meghalt. A császár 964 nyarán visszahódította Rómát, és az általa összehívott
zsinat letette a XII. János halála után megválasztott V. Benedeket (964).
A római koronázás és Ottó itáliai tartózkodása napirendre tűzte az új nyugati császár és
a konstantinápolyi császár egymáshoz való viszonyának kérdését. Az Itáliát fenyegető arab
veszéllyel szembeni fellépés érdekközösséget hozott létre a két császár között. Bizánc végül is
elismerte Ottó és utódai császárságát, s Ottó kérésére Theophanu személyében császári herceg-
nőt küldött fia számára feleségül. III. Ottó is részesült ugyanebben a kegyben, de ő meghalt,
mire a bizánci hercegnő Itáliába érkezett.
Itáliában és Rómában nem volt könnyű feladat a császár uralmát biztosítani. A római ne-
messég ismételten felkelt ellene, s Észak-Itáliában is zűrzavaros viszonyok uralkodtak. I. Ottó a
császári koronázás és halála között eltelt 12 évből kilencet kénytelen volt Itáliában tölteni. Ez a
tény már előrevetíti a jövő képét: a német királyok figyelmét és erejét egyre növekvő mértékben
lefoglalja a császárság és az itáliai hegemónia megszerzése, ezért elhanyagolják a szorosan vett
német ügyeket, s a királyi felségjogokat egyre inkább átengedik a területi fejedelmeknek. A csá-
szári ambícióknak és az itáliai politikának a 12. és 13. században döntő szerepe lesz abban, hogy
Németországban a partikularizmus kerekedik felül, a szász dinasztia erős Német Királysága a
14. századra önálló kisállamok laza

szövetségévé alakul át.
973-ban Quedlinburgban bi-
zánci, dán, cseh, lengyel, kijevi és
a korabeli Európa egyéb fejedelmei
által küldött követek jelenlétében
ünnepelte Ottó császár a Húsvétot.
A vendégek között ott voltak Géza
magyar fejedelem követei is, akik
a császár segítségét kérték a ke-
reszténység elterjesztéséhez a ma-
gyarok között. A császár, aki ha-
marosan meghalt, ekkor valóban
úgy érezhette, hogy ő az európai
fejedelmek családjának (familia
regum) atyja.
Utóda, II. Ottó korántsem volt
Német választófejedelmek (miniatúra, 14. század) olyan sikeres uralkodó, mint apja.
Hatalmát ki akarta terjeszteni Dél-
Itáliára is, de 982-ben Calabriában súlyos vereséget szenvedett az araboktól. A következő év-
ben a szláv felkelés nyomán az Elbán túli területek is hosszú időre elvesztek. Mikor 983-ban,
alig 28 éves korában meghalt, Ottó fia mindössze három éves volt.
A 20. század első felének egyik legjelentősebb középkorkutatója, Marc Bloch azt írta,
hogy a 10–12. századi német viszonyok jellemzésére leginkább az „archaikus” jelző alkalmas.
Franciaországgal vagy Itáliával összehasonlítva a német fejlődés minden téren egy-két évszáza-
dos késésben volt. A 10. századi Német Királyság archaikus jellegét még inkább kiemelik a kor-
szakkal foglalkozó mai német történészek. Gerd Althoff az Ottó-kori hatalmi struktúrát „állam-
előtti” képződménynek minősíti, s úgy véli, hogy minden vonatkozásban kezdetlegesebb volt
a Karoling államszervezetnél. A tulajdonképpeni államiság legfontosabb kellékei hiányoztak,
a hatalomgyakorlás intézményes keretei nem alakultak ki, központi kormányzatról alig lehet
beszélni. Az írásbeliség minimális volt, az ügyintézés ténylegesen szóbelileg történt, s normául
nem írott szabályok, hanem a szokások szolgáltak. Az „állam” lényegében azonos volt a király
személyével, aki körül az informális személyi kapcsolatok bonyolult hálózata épült ki. A szokás-
jog arra kötelezte az uralkodót, hogy döntéseinél hallgasson tanácsadóinak, bizalmasainak vé-
leményére. Ennek a király körüli személyi körnek azonban nem volt meghatározott struktúrája,
nem voltak körülhatárolt reszortok és funkciók. Nagy többségükben egyházi emberek voltak,
de helyet kaptak benne rokonok és világi előkelőségek is. A királyságnak nem volt állandó szék-
helye, az udvar állandóan utazott (Reisekönigtum) az egyik királyi birtokról a másikra, de egyre
gyakrabban szállt meg püspöki székhelyeken vagy a nagy birodalmi monostorokban is.
Ezek között az archaikus viszonyok között a szász uralkodók egy viszonylag erős ki-
rályi hatalmat építettek ki, s ebbe be tudták integrálni a törzsi hercegségeket is. Miközben
Franciaországban végbement az állam teljes privatizációja, s a királyok tényleges hatalma csak
családi hercegségük kis területére terjedt ki, a német király fenn tudta tartani közvetlen ha-
talmát az ország területének jelentős része felett. A 12. században azonban fordult a kocka.
Franciaországban fokozatosan megerősödött a királyi hatalom, s az ország területének egyre
4. III. Ottó, „a világ csodája” ■ 339
nagyobb részét vonta közvetlen ellenőrzése alá. Németországban viszont éppen ekkor indult
meg az önálló területi fejedelemségek kialakulása, a központi államhatalom fokozatos felbom-
lása. Ebben szerepet játszott az a tény is, hogy a német területek nagy részén nem fejlődött
ki teljes mértékben a hűbéri struktúra. A hűbéri jog és a hűbéri intézmények itt elsősorban a
területi fejedelmek javára szolgáltak, a királyság viszont nem tudta kihasználni a maga javára
a hűbériségben rejlő lehetőségeket, mint az Franciaországban történt.
Németországban a 11. század második felében veszi kezdetét az a folyamat, amely Fran-
ciaországban már a 9–10. században végbement: a királyi hatalom fokozatos gyengülése, a
közhatalom felaprózódása, területi fejedelemségek kialakulása, majd teljes önállósulása. Az
invesztitúraharc során a világi invesztitúra megszűnésével, a kánoni választás jogrendjének
kialakulásával összeomlott a szász királyoknak az egyházra és az „állami” funkciókat is betöltő
főpapságra épülő királyi hatalma. A császár és a pápa viszálya, az ismételt pápai kiátkozás (ez
felment az alattvalói és vazallusi hűség alól) nagyban elősegítette a területi fejedelmek, herce-
gek önállósulását. A francia királyoktól eltérően a német királyok sem a városokra nem tudnak
támaszkodni (mert azok gyengék és szegények voltak) a fejedelmekkel szemben, sem a hűbé-
riségben rejlő lehetőségeket nem tudják a maguk javára fordítani. A német hűbéri jogban nem
figyelhető meg a francia királyok számára kedvező irányú fejlődés: nem alakul ki az uralkodó
legfőbb hűbérurasága, az alvazallusokkal nincs semmi kapcsolata, a visszaháramló hűbéreket
ismét tovább kell adományoznia (Leihezwang), nem csatolhatja őket saját birtokához. A német
hűbéri fejlődés a nagyvazallusoknak kedvezett, s teljes mértékben érvényesültek a hűbériség
– különösen a többszörös vazallitás – állambomlasztó tendenciái. A különböző dinasztiák
uralkodói csak saját birtokaikra, uradalmaikra, váraikra támaszkodhattak. Németországnak
nem alakult ki központja, uralkodói székhelye, mint Párizs vagy London. A királyok várról
várra, uradalomról uradalomra vándoroltak. Közben a területi fejedelemségek fokozatosan
örökletessé váltak, tartós hercegi és grófi dinasztiák alakultak ki: Hohenstaufen (Svábföld),
Welf (Szászország, Bajorország), Askani (Brandenburg), Habsburg (Elzász, Svábföld, Auszt-
ria), Wittelsbach (Bajorország), Babenberg (Ausztria, Stájerország), Luxemburgi (Luxemburg,
Csehország). Itáliában (főleg Lombardiában) a városi polgárok communa mozgalma a császárt
képviselő feudális hatalmakkal (püspökök, grófok, őrgrófok) szemben fokozatosan kivívta a
városok önkormányzatát, majd a 12. század végére teljes önállóságát, a császár pusztán névle-
ges legfelső hatalma alatt.
4. III. Ottó, „a világ csodája”

III. Ottó (980–1002, király 983-tól, császár 996-tól) kiskorúsága idején anyja, a bizánci
Theophanu, majd ennek halála után nagyanyja, Adelhaid császárné vezette a kormányzatot.
A gyermek király gondos nevelésben részesült. Az igen tehetséges és fogékony ifjú korán
kitűnt a tudományok iránti érdeklődésével, széles körű, a bizánci kultúra elemeit is felöle-
lő irodalmi műveltségével. Nevelői 989-től 993-ig (amikor Hildesheim püspöke lett, ő épít-
tette a hildesheimi Szent Mihály templomot) Bernward (†1022) és 993-tól a görög Johannes
Philagathos (†1001), piacenzai érsek jól felkészítették őt feladataira. Egyaránt nagy hatást gya-
koroltak rá az ókori kultúráért rajongó tudósok, mint Leó (†1026), Vercelli püspöke, vagy
Reimsi Gerbert, korának legkiválóbb természettudósa, de tökéletességre törekvő keresztény
élet bajnokai is, mint a vértanúságot kereső prágai püspök, Adalbert, vagy olyan aszkéta reme-
ték, mint a dél-itáliai görög Szent Nilus (Neilosz,

†1004) és Szent Romuald (†1027), a kamalduli
remeterend alapítója. Rövid élete során egyik
nap zsinatokon elnökölt, érsekségeket, püspöksé-
geket alapított, pápát nevezett ki, vagy országok
sorsa felett döntött, máskor viszont vezeklőru-
hába öltözve, mezítláb zarándokolt Szent Mihály
kegyhelyére, Monte Garganóba vagy Gnieznóba,
Szent Adalbert sírjához, s többször is elhatározta,
hogy élete hátralévő részét bűnbánó remeteként
önsanyargatással tölti.
Az ambiciózus fiatalember azonban 994-ben,
14 éves korában, elérve az akkori szokásjog sze-
rinti nagykorúságot, saját kezébe vette a hatalmat.
996-ban Rómába ment, ahol a német császárok el-
len minduntalan felkelő helyi nemesség vezetője,
II. Crescentius János (†998) volt az úr – az ő család-
jából került ki a pápa, XV. János (985–996) is. Ottó
éppen útban volt Róma felé, midőn Ravennában
hírt kapott a pápa haláláról. Helyébe 23 éves
unokatestvérét, Brunót nevezte ki, aki V. Gergely
III. Ottó (miniatúra a müncheni
evangeliariumban, 1000 k.)
(996–999) néven foglalta el a pápai széket. Ő volt
az első német pápa Szent Péter trónján. Az új pápa
császárrá koronázta Ottót, aki itt, Rómában ismer-
kedett meg Adalbert prágai püspökkel, valamint a kor leghíresebb tudósával, Reimsi Gerberttel.
Amikor 996 őszén Ottó visszatért Németországba, Adalbert is vele ment, s életrajzírója szerint
napokon keresztül éjjel-nappal beszélgetett a császárral. Adalbert hamarosan elhagyta ifjú barát-
ját, s a pogány poroszok földjére ment, ahol 997-ben vértanúságot szenvedett.
Ottó 997-ben udvarába hívta Reimsi Gerbertet, aki a kortárs történetíró, Thietmar (†1018)
merseburgi püspök szerint „tökéletes megfigyelője volt a csillagok pályájának és minden kortár-
sát meghaladta a legkülönbözőbb tudományágakban szerzett ismereteivel”. A császár felkérte,
hogy legyen a tanítója: „műveld ki bennünk az eleven görög szellemet, tanítsd nekünk az aritme-
tika könyveit, hogy a tanulás révén felfoghassunk egy keveset a régiek kifinomult gondolkodásá-
ból [...] Azt akarjuk, hogy szabadságunk korlátozása nélkül nyesd ki belőlünk a szász durvaságot
(rusticitas), de kiváltképp azt, hogy hívd életre a bennünk lakó görög finomságot (subtilitas)”.
Arra is felkérte, hogy legyen tanácsadója az államvezetésben. Gerbert el is jött hozzá, s élénk filo-
zófiai vitákat folytattak egymással, amelyeken „nagy számban voltak jelen tanult emberek, neme-
sek és tudósok, köztük bölcs és ékesen szóló püspökök”. Gerbert kis könyvecskét is írt tanítványa
számára Az ésszerűről és az ész használatáról (Libellus de rationali et ratione uti)”.
Ottó 997 végén ismét Itáliába indult, s Gerbert is elkísérte. Az előző évben ugyanis, amint a
császár elvonult Rómából, Crescentius elűzte V. Gergely pápát, s vele szemben ellenpápát állított
Johannes Philagathos (†1001) piacenzai érsek személyében (XVI. János). Mesterét, Gerbertet,
Ottó 998 tavaszán Ravenna érsekévé nevezte ki, majd amikor V. Gergely 999 februárjában vá-
ratlanul meghalt, őt ültette Szent Péter székébe, II. Szilveszter (999–1003) néven. Az első német
pápát követte az első francia pápa, mindkettő az ifjú császár kegyéből. Ottó ezúttal csaknem
4. III. Ottó, „a világ csodája” ■ 341
két évig, 999 végéig maradt Rómában, majd rövid

lengyelországi és németországi tartózkodás után,
1000 nyarán ismét visszatért az Örök Városba. A
német földet nem látta viszont többé.
I. Ottó tisztában volt császári hatalmának
tényleges kiterjedésével, határaival: a rómaiak és
a frankok császárának nevezte magát, s rómaiak
alatt ténylegesen Róma és környéke lakóit ér-
tette. Unokája, III. Ottó viszont egy univerzális,
nemzetek feletti keresztény birodalomról ábrán-
dozott. Ez a zseniális fiatalember barátja, a kor
legnagyobb tudósa, a francia Gerbert hatására
és sugallatára meghirdette a „római császárság
felújításának” programját (renovatio imperii
Romanorum). Természetesen a keresztény császá-
rok, elsősorban Nagy Konstantin és Nagy Károly
birodalmára gondolt, s koncepciójában a keresz-
tény misszió központi szerepet játszott. Ezt fejezte
ki azzal, hogy római császári titulusát kiegészítette Sclavinia, Germania, Gallia és Róma hódol
a „Jézus Krisztus szolgája”, majd később az „apos- III. Ottó császárnak
tolok szolgája” címmel. Székhelyévé Rómát tette, s (reichenaui evangeliarium, 1000 k.)
onnan kívánta irányítani II. Szilveszterrel, a pápai
trónra emelt barátjával együtt azt az egyetemes keresztény birodalmat, amelynek az ő szemé-
ben Itália, Gallia és Sclavinia Germániával egyenrangú tagjai.
Minden jel arra mutat, hogy III. Ottó 998-tól kezdve Rómában akarta állandó székhelyét
berendezni: a régi római császári palota romjain, a Palatinuson építtetett palotát magának.
Udvarát bizánci mintára szervezte meg: tisztségviselőinek görög címeket adott, sőt néhány
régi római címet is felújított. 998 áprilisától a császár ólompecsétjén megjelenik a „Római
Birodalom megújítása” (Renovatio imperii Romanorum) felirat, a pecsét hátlapján pedig Róma
szimbolikus ábrázolása. A császár a 10. század zűrzavarai, a helyi nemesség családjainak egy-
mást váltó uralma után rendet akart teremteni Rómában, hogy a város méltó legyen a „caput
mundi”, a keresztény világ feje címre.
Ottó terveinek és szándékainak megértéséhez figyelembe kell vennünk, hogy hasonló pe-
csétfeliratot már Nagy Károly is alkalmazott. A Nagy Károlyra és az ő birodalom-koncepciójá-
ra való utalás tehát kétségtelen. Vegyük ehhez még hozzá, hogy 1000 tavaszán Ottó felkereste
Aachenban Nagy Károly sírját, és felnyittatta azt. Ahogyan Nagy Károly saját magát tekintette
„az egyház hajója” kormányosának, a keresztény világ igazi fejének, s számára Róma nem volt
egyéb, mint a birodalom első érseki széke, úgy rendelkezett Ottó is a pápai székkel, tetszése
szerint ültetve abba rokonát vagy tanítómesterét. Nagy Konstantinra, a keresztény császárság
hatalmi rendjének a kialakítójára utal az a tény, hogy Gerbert pápaként – Ottó tanácsára –
Konstantin pápájának, Szilveszternek a nevét vette fel. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy Ottó
nem újította meg nagyapja adománylevelét, az Ottonianumot, s a pápához intézett levelében
hazug koholmánynak minősítette az ún. konstantini adománylevelet is (amely szerint Nagy
Konstantin a pápának adta át Rómát és a nyugati császári jelvényeket), akkor kibontakoz-
nak előttünk Ottó elképzeléseinek körvonalai. Nagy Konstantin és Nagy Károly keresztény
birodalmának renovációja volt a célja. Az új mozzanat nála az, hogy amióta Nagy Konstantin
átengedte a pápának a várost és a lateráni palotát, a császárok nem tartották székhelyüket a vá-
rosban, Ottó viszont Rómát tette saját székhelyévé, s a pápával együtt innen kívánta irányítani
az univerzális keresztény birodalmat. Itáliai tartózkodása alatt Ottó mindig a pápával együtt el-
nökölt a zsinatokon. „Valljuk, hogy Róma a világ feje (caput mundi), és a római egyház minden
egyháznak az anyja” – jelenti ki egyik oklevelében. Ennek az egyetemes keresztény birodalom-
nak egyenrangú tagjai az egyes királyságok. Ezt fejezi ki a reichenaui evangeliarumban látha-
tó Ottó-ábrázolás, amelyen négy szimbolikus nőalak hódol a császárnak, a felettük olvasható
felirat szerint: Roma, Gallia, Germania, Sclauinia (a szláv területek, elsősorban Lengyelország).
III. Ottó álma a nemzetek feletti keresztény császárságról nem volt megvalósítható, hi-
szen 1001-ben még székvárosából is elűzték őt és Szilveszter pápát a fellázadt rómaiak. Ekkor
intézte Ottó híres beszédét Róma népéhez, amelyet egy korabeli forrás – természetesen átsti-
lizálva – megőrzött. Szemrehányást tesz nekik, amiért elárulták, megtagadták őt: „Miattatok
hagytam el hazámat, családomat, az irántatok érzett szeretet nem engedte, hogy törődjek a
szászokkal, az összes némettel, akik a véreim. Eljuttattalak benneteket birodalmam legtávolab-
bi vidékeire, oda, ahová őseitek, amikor hatalmuk alá vetették a világot, sem tették a lábukat.
És miért cselekedtem volna ezt, ha nem azért, hogy dicsőségeteket kiterjesszem a világ vé-
géig. Gyermekeimmé fogadtalak, mindenki másnál jobban szerettelek benneteket; miattatok
támadt köröttem irigység és gyűlölet, mert vesztemre titeket karoltalak fel”.
A felkelésen sikerült úrrá lenni, de a császár és a pápa hamarosan elhagyták a várost, amely
nem volt biztonságos számukra. Az év hátralévő részében főleg Ravennában tartózkodtak.
Ottó csak télen indult seregével Róma felé, de mielőtt bevonulhatott volna a városba, megbe-
tegedett. 1002. január 22-én, 22 éves korában meghalt a császár, akit a kortársak a „világ cso-
dájának” (mirabilia mundi) neveztek. Mestere, Szilveszter pápa egy év múlva követte kedves
tanítványát. A Róma székhelyű, univerzális keresztény birodalom ábrándja ezzel szertefoszlott.
A kortársak, köztük tisztelői és munkatársai is, úgy vélekedtek, hogy III. Ottó elhanyagolta
hazáját, Németországot, Itália és Róma miatt.
Arra azonban ez a rövid, de kivételes történelmi pillanat elég volt, hogy az ezredfordulón a
császárnak nemcsak beleegyezésével, de személyes közreműködésével létrejöhessen az önálló,
a birodalmi egyháztól független lengyel és magyar egyházszervezet, s a Német Királyságtól
független Magyar Királyság és Lengyel Hercegség. III. Ottó 1000-ben elzarándokolt Gnieznóba
(Gnezda), hogy imádkozzék barátja, Szent Adalbert sírjánál. Itt önálló lengyel érsekséget ala-
pított, három alárendelt püspökséggel. Emiatt a német egyházi vezetők meg is nehezteltek rá,
valamint azért is, mert ez alkalommal I. Vitéz (Chobry) Bołeszlawot (992–1025) önálló ural-
kodóként kezelte, ha királlyá nem is emelte, amint azt a 12. századi lengyel krónika állítja. Az
eseményről tudósító egyetlen egykorú forrás, Thietmar, merseburgi püspök krónikája csak
annyit jegyez meg, hogy a császár ez alkalommal Bołeszlawot „adófizetőből úrrá emelte” – s
ezért Isten bocsásson meg neki – tette hozzá a német krónikás (Deus indulgeat imperatori,
quod tributarium faciens dominum). Itáliába visszatérve, valószínűleg még ugyanabban az
évben a pápával együtt fogadta Vajk magyar fejedelem követét, Anastasius apátot, s ekkor –
ugyancsak Thietmar szavai szerint – „Vajk, aki országában püspökségeket alapított, a császár
kegyéből és bíztatására koronát és áldást kapott (Imperatoris [...] gratia et hortatu [...] Waic in
regno suimet epicopales cathedras faciens, coronam et benedictionem accepit)”.
5. II. Henrik, a „szent császár” ■ 343
5. II. Henrik, a „szent császár”

III. Ottónak nem volt gyermeke, így vele a szász dinasztia egyenes ága kihalt. A trónt végül is
a legközelebbi rokon, Ottó másodfokú unokatestvére, a dinasztiát megalapító I. (Madarász)
Henrik dédunokája, Henrik bajor herceg nyerte el. Ő már 29 éves, élete delén járó férfi volt,
s uralkodói tapasztalatokkal is rendelkezett, mert 995 óta a Bajor Hercegség élén állt. Apja,
Civakodó Henrik még harcolt a magyarokkal, ő azonban jó viszonyt alakított ki a keleti szom-
széddal, s 996-ban nőül adta húgát, Giselát (†1060) Géza fejedelem fiához, Istvánhoz, akit a
következő évben Koppánnyal szemben fegyverrel is megsegített.
III. Ottó halála után utóda, II. Henrik (1002–1024) lemondott az egyetemes birodalmi
ambíciókról, s a Keleti Frank Királyság, azaz Németország megújítását tűzte ki céljául, hiszen
a megelőző években, a Német Királyságban az erőviszonyok a területi fejedelmek javára tolód-
tak el a királlyal szemben. Henrik uralkodása első hónapjaiban a hivatalos okiratokat hitelesítő
ólompecsétjét a Renovatio Regni Francorum (Frank Királyság Megújítása) felirattal látta el,
jelezve, hogy ő elsősorban a német királyi hatalom helyreállítására és megerősítésére törek-
szik. Henrik egyelőre nem foglalkozott Rómával és a császársággal. 1004-ben csak azért ment
sereggel Itáliába, mert ott Ottó halála után az ivreai őrgrófi házból való Arduint (1002–1004)
választották királlyá. Arduin nem tanúsított ellenállást, s Henriket a milánói érsek Paviában a
vaskoronával Itália királyává avatta.
Keleten ismételten az egykori hűbéressel, a len-
gyel I. Bołeszlawval kellett harcolnia, aki az Odera és
az Elba közötti területet, Lausitzot igyekezett megsze-
rezni, sőt átmenetileg Csehországot is meghódította.
Éveken át folyt a háború a lengyel fejedelemmel, aki
Csehországot feladta, de Lausitzot és Meissent – né-
met hűbérként – az 1018-ban megkötött bautzeni béke
után is megtarthatta.
Miután a hercegek és grófok önállósulási törekvé-
seit megtörte, s Bołeszlawot hűbéresi hódolatra bírta,
sor kerülhetett a római útra és a császárkoronázásra.
Rómában 1002 után III. Crescentius János (†1012)
lett az úr, az ő halála után a Crescentiusok uralma
összeomlott és tusculumi grófok vették át a hatalmat
a városban. Alberich (†1037) gyakorolta a világi ha-
talmat, a pápai trónra pedig egymás után két uno-
kaöccsét, majd fiát ültette. Mind Crescentius, mind
Alberich és unokaöccse, VIII. Benedek pápa (1012–
1024) jó viszonyt tartott fenn Henrikkel, aki elődjétől
eltérően nem avatkozott Róma belügyeibe, akkor sem,
amikor 1014-ben odaérkezett, hogy a pápa császárrá
koronázza.
II. Henrik talán a legjellegzetesebb megtestesülé-
se volt a kora középkori teokratikus királyeszmének. II. Henrik császár két püspökkel
Fiatal korában több székesegyházi iskolában tanult, jár- (korabeli ábrázolás, Bamberg)
tas volt kora tudományában, elsősorban teológiai, liturgiai ismereteivel tűnt ki. Magát Krisztus
helytartójának (vicarius Christi) tartotta. A püspökök püspöktársuknak (coepiscopus) tekintet-
ték. Több székeskáptalannak tagja volt, s a kanonokokkal együtt részt vett a közös imában. A
királyi akaratot minden eszközzel érvényre juttatta mind a világi urakkal, mind legközelebbi
munkatársaival, a főpapokkal szemben, mindenkitől feltétlen engedelmességet kívánt. Kortársa
és munkatársa, Thietmar merseburgi püspök írja róla, hogy „minden ellenfelét megalázta és
meghajtott nyakkal hódolatra kényszerítette”. Egyik modern életrajzírója szerint a keresztény
király erényei közül a szelídséget és az irgalmasságot hiányolták nála.
A birodalmi egyház elődei által megkezdett kiépítése az ő uralkodása alatt vált teljessé.
Kormányzatában a püspökökre és a birodalmi apátokra támaszkodott, akiket szinte kivétel
nélkül maga nevezett ki, jelentős részben az udvari kápolnában nevelkedett klerikusok közül.
Gyakran tartott zsinatokat, amelyeken ő elnökölt. A püspökségeket és apátságokat gazdagon
ellátta javadalmakkal. Kötelesek voltak ellátni a királyt és kíséretét, s ők állították ki a birodal-
mi hadsereg túlnyomó részét. Nagy gondot fordított a szerzetességre, s erős kézzel végrehajtot-
ta a kolostorok reformját az eredeti bencés regula szellemében.
II. Henrik kezdeményezésére indult meg az az egyházi reformfolyamat, amely a század má-
sodik felében az ún. gregorián reformban teljesedett ki. Harmadik itáliai útján, 1022-ben a pá-
pával együtt Paviában zsinatot tartott, amely határozatokat hozott az egész egyház reformjára
(az egyházi fegyelem helyreállítására, a simonia megszüntetésére, az egyházi javak védelmére)
vonatkozóan. A következő évben Róbert francia királlyal történt találkozóján is az egyházi re-
form kérdését vitatták meg. 1007-ben megalapította a bambergi püspökséget, amelynek fontos
szerepet szánt a keleti misszióban. Az új püspökséget hatalmas birtokokkal látta el, székesegy-
házát a pápa szentelte fel. A bambergi székesegyház mellett királyi palota is épült, s uralkodása
második felében ez volt kedvenc tartózkodási helye, itt is temették el.
Sógorával, István magyar királlyal mindvégig jó viszonyt tartott fenn, s hozzá hasonlóan ő
is abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a bambergi püspökség kezdeményezésére a pápa
1146-ban szentté avatta, majd 1200-ban feleségét, Kunigundát is. II. Henrik az egyetlen német
király és német-római császár, akit az egyház a szentek sorába iktatott. Henriknek nem volt
gyermeke (feltételezések szerint szűzi, ún. József-házasságban élt feleségével).
Vele végképp kihalt a szász dinasztia férfiága. A számba jöhető legközelebbi rokonok leány-
ágon I. (Nagy) Ottó ükunokái voltak: két száli frank úr a Felső-Rajna vidékéről, mindkettőt
Konrádnak hívták. Végül Aribo (†1031) mainzi érsek támogatásával az idősebbik (ő is csak 34
éves volt), II. Konrád nyerte el a királyságot. Személyében egy évszázadra a száli uralkodóház
(1024–1125) került a német és a császári trónra.
6. A száli dinasztia és az invesztitúraharc

II. Konrád (1024–1039) személyisége lényegesen különbözött két elődjétől. Míg III. Ottó és
II. Henrik birtokában voltak koruk legmagasabb műveltségének, addig ez Konrádról nem
mondható el. A 19. század végi jeles magyar történész, Pauler Gyula szerint „igazi német volt,
mégpedig a közönségesebb és brutálisabb fajtájából”. Váczy Péter lényegében ugyanezt mondja
róla, más szavakkal: „Konrád a nyers, de harcos, kardforgató, tagbaszakadt grófi gyermekek
közt nőtt fel a vidéken”. Tőle távol állt az univerzális császár-eszme, ő német birodalmi politi-
kát folyatott, hatalmi eszközökkel. A német király hatalmát igyekezett megszilárdítani mind
6. A száli dinasztia és az invesztitúraharc ■ 345
Itáliában, mind keleten. Kormányzatában ő is elsősorban a birodalmi egyházra támaszkodott.

Folytatta az elődje által megkezdett kolostori reformot, s támogatta az egyházi reformtörekvé-
seket. De azt is felismerte, hol kell új utakra lépni.
1025-ben elődjéhez hasonlóan körbejárta Németországot, s mindenütt elismerték király-
ságát. A következő évben Itáliába ment, ahol az észak-itáliai nagyhűbéresek ismét el akartak
szakadni a Német Királyságtól, s a francia királynak, majd az aquitániai hercegnek kínálták fel
a vaskoronát. Konrád hódoltatta Lombardiát, majd a milánói érsek 1026-ban Paviában Itália
királyává koronázta. A császárkoronázásra a következő évben került sor Rómában. Békés körül-
mények között, mert Henrikhez hasonlóan Konrád is óvakodott attól, hogy belenyúljon a római
darázsfészekbe. Hazatérve tízéves fiának, Henriknek adta a bajor hercegséget, majd 1028-ban
Aachenban német királlyá koronáztatta, ezáltal biztosítva családja zavartalan trónutódlását.
Keleten neki is I. Bołeszlaw lengyel fejedelemmel kellett megküzdenie, aki – kihasználva
Henrik halálát – felmondta a hűbéri kapcsolatot, és 1025-ben felvette a királyi címet. Bołeszlaw
még abban az évben meghalt, s fiát, II. Mieszkót (1025–1034) csak többévi háborúskodás után
sikerült rákényszeríteni arra, hogy lemondjon az apja által elfoglalt Odera és Elba közötti terü-
letekről, Lausitzról és Meissenről, valamint a királyi címről, s elismerje a császár hűbérurasá-
gát. Nem volt ilyen sikeres az a kísérlete, hogy István magyar királyt is hűbéri hódolatra kény-
szerítse. 1030-ban Magyarországot is megtámadta, de eredménytelenül kellett visszavonulnia,
sőt még egy kis területet át is kellett engednie a magyaroknak.
A száli uralkodók az Ottók politikáját folytatták tovább, de a királyságot új társadalmi erők
bevonásával igyekeztek megerősíteni. Az egyház mellett főleg a nemesség alsóbb rétegeire, a
kishűbéresekre (valvassorok) és ministerialisokra (azaz földesúri függésben élő, eredetileg nem
szabad, de udvari és katonai szolgálatuk révén az uradalmi népek sorából kiemelkedő és a
nemességhez közeledő csoportra) támaszkodtak. II. Konrád elsősorban az itáliai valvassorokat
akarta megnyerni, midőn 1037-ben megengedte a hűbérbirtokok öröklését. 1032-ben meg-
szerezte a Burgundiai Királyságot. Burgundia királyának, III. Rudolfnak (993–1032) nem
volt gyermeke, ezért a császárt tette meg örökösévé. 1032-ben bekövetkezett halála után
Konrád lett Burgundia királya. Ettől kezdve a császárság alapját három királyi tisztség alkotta:
Németország, Itália és Burgundia királya lett a császár, ha Rómában a pápa megkoronázta.
Konrád Speyerben építtetett székesegyházat, amely mintaképe lett a híres Rajna men-
ti „császárdómoknak” (Worms, Mainz). 1039-ben bekövetkezett halála után ebbe az épü-
lőfélben lévő templomba temették. Fiára, III. Henrikre (1039–1056) megerősödött királyi
hatalmat hagyott. A csehek és a lengyelek elismerték Henrik hűbéruraságát. Sőt, 1045-ben
Székesfehérvárott Péter magyar király is hódolt neki, s cserében hűbérként kapta vissza az
országot. Péter azonban 1046-ban megbukott, s Henrik 1051–1052-ben sikertelenül próbálta a
magyar királyt ismét hűbéri hódolatra kényszeríteni.
III. Henrik 1046-ban ment Rómába, ahol igen zűrzavaros viszonyok uralkodtak, mert hár-
man is igényt tartottak a pápai trónra. Henrik mindhármat letette, s német püspököt ültetett he-
lyükbe. II. Kelemennel (1046–1047) kezdődött azoknak a német származású reformpápáknak
a sora, akiknek nagy szerepük volt a gregorián reform előkészítésében. A kibontakozó egyházi
reformmozgalmat a császár is támogatta, s az általa egybehívott Sutri-i zsinat intézkedéseket
hozott a simonia ellen és a papi cölibátus megvalósítása érdekében.
A kora középkori Német Királyság III. Henrik uralkodása idején élte virágkorát, az
I. Henrik és I. Ottó által kezdeményezett fejlődés ekkor teljesedett ki. De ekkor jelentkezett
a rendszer válsága is. III. Henrik támogatta az egyházi reformot, különösen amíg az egyház
belső megtisztulásáról volt szó, de hamarosan kiderült, hogy ez a

reformmozgalom bizonyos határon túl már nem egyeztethető össze
a birodalmi egyház rendszerével, ami pedig a Német Királyság alap-
pillérét jelentette. A reformmozgalom során kibontakozó invesztitú-
raharc alapjaiban rendítette meg a Német Királyságot.
IV. Henrik (1056–1106) mindössze hat éves volt, mikor édesapja
meghalt. Ezt kihasználva a világi és egyházi nagyok a királyság ro-
vására igyekeztek erősíteni saját hatalmukat. Midőn Henrik 1065-
ben átvette a kormányzást, előbb az elbai szlávok felkelésével kel-
lett szembenéznie, amelynek során az Elba és az Odera között újra
kiépíteni kezdett közigazgatási és egyházszervezet ismét veszen-
dőbe ment. 1073-ban pedig a szászok lázadtak fel. Henrik ugyanis
Szászországban és Türingiában akart a királyság számára szilárd te-
rületi bázist kiépíteni, ezért ott várakat építtetett, s mindenhol saját
ministerialisait ültette a szászok nyakára. Henrik seregei 1075-ben
Homburgnál legyőzték a felkelőket. Ekkor azonban kibontakozott
az a több évtizedes küzdelem, az invesztitúraharc, amely végleg
megpecsételte a kora középkori erős Német Királyság sorsát.
Az első összeütközés az 1073-ban megválasztott VII. Gergely
pápával az itáliai püspöki székek betöltése miatt robbant ki, mert
Henrik a régi kinevezési gyakorlatot követte. A pápa egyelőre csak a
IV. Henrik ábrázolása egy király tanácsadóit átkozta ki, s az 1075. évi böjti zsinaton megtiltot-
1106 utáni kódexben ta, hogy a német király az invesztitúrát gyakorolja. Ennek ellenére
Henrik újabb püspököket nevezett ki. Erre a pápa szigorú korholó
levelében most már magát Henriket fenyegette meg kiközösítéssel.
Válaszul 1076 elején a wormsi birodalmi zsinaton a német püspökök felmondták az engedel-
mességet a pápának, akit Henrik lemondásra szólított fel. VII. Gergely természetesen nem
mondott le, hanem az 1076-os böjti zsinaton kiközösítette Henriket, s alattvalóit, hűbéreseit
feloldotta a hűségeskü alól. A német területi fejedelmek éltek a kedvező alkalommal, s azt kí-
vánták, hogy a király engedelmeskedjék a pápának, mert különben megfosztják méltóságától.
A pápát pedig meghívták Németországba, a birodalmi gyűlésbe. Henrik szorult helyzetében
nem tehetett mást, mint a Németország felé tartó pápa elé sietett, Canossa várában bocsánatát
kérte, s három napi vezeklés után meg is kapta. A pápa feloldotta az egyházi átkot.
A német fejedelmek ennek ellenére letették Henriket, s Forchheimben, Rheinfeldeni Rudolf
(1077–1080) sváb herceg személyében ellenkirályt választottak. Csaknem kétszáz év után ekkor
érvényesült először a Német Királyságban a szabad királyválasztás elve. A kitört polgárháború-
nak az vetett véget, hogy 1080-ban Rudolf halálos sebet kapott egy egyébként győztes ütközet-
ben. A területi fejedelmek ekkor Hermann von Salmot (1080–1088) választották királlyá. Az ő
1088-ban bekövetkezett halála után már nem kellett új ellenkirályt választani, mert az 1090-es
években saját fiai, akiket időközben királlyá koronáztatott, szintén Henrik ellen fordultak.
VII. Gergely 1080-ban ismét kiátkozta Henriket, de ő most már nem sokat törődött ezzel.
A német és az itáliai püspökök nagy része – akik nem nézték jó szemmel a római reformirány-
zatnak a pápai hatalom megerősítését célzó lépéseit – mögötte állt, s a ravennai Wibert érsek
személyében ellenpápát – III. Kelemen (1080/84–1100) – választatott. 1081-ben – immár nem
mezítláb és vezeklőruhában, hanem sereggel – Itáliába ment, Rómában ostrom alá vette az
6. A száli dinasztia és az invesztitúraharc ■ 347
VII. Gergely és IV. Henrik (egy 12. századi krónikából) IV. Henrik Matild canossai grófnő előtt,
és Cluny apátja (miniatúra, 1115 k.)
Angyalvárba menekült pápát, s 1084-ben ellenpápájával császárrá koronáztatta magát. A

pápa segítségére siető Guiscard Róbert elől azonban kénytelen volt visszavonulni, s hazatérni
Németországba. 1090-ben ismét Itáliába ment, innen azonban hét éven át nem tudott hazatérni.
Közben ugyanis odahaza megerősödtek ellenfelei, akik összefogtak a császári hatalom
észak-itáliai ellenzékével és a reformot támogató püspökökkel. A császár fiai is csatlakoztak
az elégedetlenekhez, s Henrik igen szorult helyzetbe került, amelyből csak a nagy arisztokra-
ta családoknak (Welfek) tett engedmények árán szabadult. Az 1103. évi birodalmi gyűlésen
négy évre birodalmi békét hirdetett, felhívása azonban süket fülekre talált, s alig egy év múlva
ismét kitört ellene a felkelés, amelynek élén ezúttal Henrik nevű fia és kijelölt utóda állt. A fiú
legyőzte apját, s lemondásra kényszerítette. Az öreg császár azonban még most sem adta fel, s
új harcra indult trónja visszaszerzésért, de 1106-ban meghalt.
V. Henrik (1106–1125, 1111 óta császár) idején folytatódott a harc, bár közben újra és újra
eredménytelen tárgyalások folytak a császár és II. Paschalis (1099–1118) pápa között. Miután
Henrik hiába próbálta erőszakos eszközökkel engedményekre bírni a pápát és a római reforme-
reket, újabb hosszas tárgyalások után 1122-ben Wormsban, a német fejedelmek közreműködésé-
vel, létrejött a megállapodás V. Henrik és II. Callixtus (1119–1124) pápa követei között.
A wormsi konkordátum értelmében a császár lemondott a gyűrűvel és pásztorbottal tör-
ténő invesztitúráról, az egyházi hivatalba való beiktatásról, s megengedte a kánoni válasz-
tást. A megválasztott püspököt a lelki hatalomba az érsek vagy a pápai legátus iktatta be. A
pápa viszont megengedte a császárnak, hogy (képviselői útján) jelen legyen a püspökválasz-
táson, s vita esetén a józanabb párt mellett foglaljon állást. A világi javakba és tisztségekbe,
valamint a hűbérekbe való beiktatást az uralkodó a kormánypálca átadásával gyakorolhatta,
Németországban a püspök felszentelése előtt, Itáliában és Burgundiában a felszentelés után.
A wormsi egyezmény megadta a kegyelemdöfést az Ottók által kiépített birodalmi egyház-

nak. A német érsekekből és püspökökből hamarosan az uralkodótól többé-kevésbé független
egyházfejedelmek lettek, akik a maguk területén szinte teljes államfői jogokat gyakoroltak.
Annál is inkább, mert Henrik utódai a császári korona elnyerése érdekében újabb engedmé-
nyeket voltak kénytelenek tenni az invesztitúra kérdésében.
7. A Hohenstaufen-dinasztia
V. Henrikkel kihalt a száli dinasztia, birtokait a sváb herceg, Hohenstaufi Frigyes örökölte, aki a
trónra is igényt tartott. A királyválasztásnál érvényesült a területi fejedelmeknek az a taktikája,
amely a későbbi választásokra is jellemző volt: ti. nem a leghatalmasabb társukat választották ki-
rállyá, hanem a kisebb hatalommal rendelkezők közül valakit. Ezúttal Supplinburgi Lothar szász
hercegre esett a választás, aki III. Lothar (1125–1137) néven foglalta el a trónt. Az ő halála után a
Welf-családból való X. (Büszke) Henrik (†1139) bajor herceg örökölte a szász hercegséget, s így
ő lett a leghatalmasabb a területi fejedelmek között. Ezért most nem őt, hanem a Hohenstaufen-
család egy tagját, III. Konrádot (1138–1152) választották királlyá. Ezzel ismét egy új dinasztia
került a Német Királyság trónjára: a Hohenstaufen-család, vagy röviden a Staufok (1138–1254).
III. Konrád részt vett a 2. keresztes hadjáratban (1147–1149). Közben odahaza az északi
német urak, Welf Oroszlán Henrik (†1195) vezetésével az Elba és az Odera között élő, még
pogány szlávok ellen folytattak keresztes hadjáratot. Ennek nyomán került sor e terület végér-
vényes közigazgatási és egyházszervezetének kiépítésére, és a Német Királyságba való integ-
rálására. Nagyarányú német paraszttelepítés is folyt, s német városokat alapítottak (Lübeck,
Schwerin) ezeken a területeken, amelyek szláv lakossága idővel nyelvileg teljesen asszimiláló-
dott, beolvadt a németségbe.
Konrádot unokaöccse, I. (Barbarossa, Rőtszakállú) Frigyes követte a trónon (1152–1190).
A legerősebb területi fejedelmet, Welf Oroszlán Henriket engedményekkel próbálta megnyerni.
Átengedte neki a bajor hercegséget, Szászországban pedig a kirá-
lyi hatalom minden jogosítványáról lemondott. Oroszlán Henrik
szinte önálló királyként uralkodott északon: telepített, városokat
alapított, püspököket nevezett ki, hadjáratokat viselt és fogadta a
szomszédos szláv, illetve pomerán fejedelmek hűbéri hódolatát.
Nemzetközi politikát is folytatott: az angol király lányát vette fe-
leségül, s ezzel komoly támaszra tett szert a Staufokkal szemben,
akik viszont a francia királlyal szövetkeztek.
Frigyes modern hivatalnok államot szeretett volna kiépí-
teni, ehhez viszont pénzre volt szüksége. Ezért úgy gondolta,
hogy az új típusú királyi hatalom anyagi, gazdasági bázisát
az észak-itáliai városokban találhatja meg. Ezért kapott olyan
nagy hangsúlyt uralkodása alatt az itáliai politika. Hat ízben járt
Itáliában, s uralkodási ideje több mint egyharmadát ott töltötte.
Hogy Itáliában szabad kezet nyerjen, egyre több engedményt
volt kénytelen tenni Németországban a területi fejedelmeknek.
I. Barbarossa Frigyes bronz Első itáliai útja során a bolognai egyetem jogászaival került
fejszobra kapcsolatba, s a római jog segítségével megújított császáreszmét
7. A Hohenstaufen-dinasztia ■ 349
szembeszegezte a pápai koncepcióval, amely szerint

a császársággal a pápa rendelkezik. Frigyes a régi ró-
mai császárok jogutódjának tekintette magát, s az ő
példájuk nyomán abszolút hatalommal szeretett vol-
na uralkodni. Elvben magát tekintette az egész világ
urának, környezetében az európai uralkodókat csak
regulinak, „királyocskáknak” titulálták, a pápát pedig
csak a birodalom első püspökének tekintették. A pápa
viszont a császárt saját hűbéresének tartotta, ennek
elismeréseképpen lovászi szolgálatot kívánt tőle, s
IV. Hadrián pápa (1154–1159) (az egyetlen angol
származású a pápák sorában) 1157-ben, egy levelében
a császárságot a pápák által adományozott beneficium-
nak (beneficium – non feudum sed bonum factum) mi-
nősítette. Frigyes erre ünnepélyesen kijelentette, hogy
a császárságot a fejedelmek választása révén egyedül
Istentől (per electionem principum a solo Deo) kapta.
A birodalom restaurációját (Restauratio Imperii)
– amelyben legfőbb munkatársa Rainald von Dassel
(†1167) kölni érsek és kancellár volt – Frigyes Itáliá-
ban kezdte meg. Már első útján, 1154–1155-ben ki-
derült, hogy nem lesz könnyű dolga. Rómában éppen
köztársaság volt, élén a senatusszal és Bresciai Ar-
nold, volt ágostonos kanonokkal, néptribunnal. Fri-
gyes Arnoldot elfogatta és kivégeztette, de a császár-
koronázást csak katonai erővel tudta keresztülvinni. I. Barbarossa Frigyes a fiaival
Ezután a dél-itáliai normannok ellen akart hadjára- (miniatúra, 12. század vége)
tot viselni, de serege megtagadta az engedelmességet,
arra hivatkozva, hogy a hűbérjog szerint csak a római koronázásra kell elkísérniük az uralkodót
(Römerzug), egyéb hadműveletekben nem kötelesek részt venni. A pápasággal való konfliktusa
még inkább kiéleződött, midőn Hadrián pápa halála után a bíborosok többsége III. Sándort
(1159–1181) választotta meg, Frigyes hívei pedig IV. Viktor (1159–1164) mellett foglaltak állást.
Ismét egyházszakadás és 17 éves küzdelem következett a pápa és a császár között.
III. Sándor az észak-itáliai városokkal szövetkezett, amelyeknek már kivívott autonómiáját
sértették Frigyes intézkedései. A császár ugyanis közvetlen hatalmat kívánt gyakorolni a váro-
sok felett, teljhatalmú német tisztviselőket, podestákat nevezett ki élükre, s kíméletlenül kezdte
behajtani a különböző adókat és regalékat. 1158-ban a roncagliai birodalmi gyűlésen hozott
határozatok teljes mértékben helyreállították az invesztitúraharc során veszendőbe ment királyi
jogokat. A városok ellenálltak, elsősorban Milánó. Frigyes egyévi ostrom után bevette a várost,
és leromboltatta. Milánó azonban hamar újjáéledt, az addig egymással civakodó városok ösz-
szefogtak, s 1167-ben létrehozták a „Lombard városok ligáját”, s 1169-ben kötelezték magukat
Milánó újjáépítésére. A szövetkezett városok – amelyeket a pápa „Itália szabadsága” (libertas
Italiae) nevében buzdított harcra – végül 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet arattak Frigyes
felett. Frigyes 1177-ben, Velencében a pápával kötött békét, majd 1183-ban, Konstanzban a
városokkal is. Ebben elismerte a Lombard Ligát és a lombard városok önkormányzatát, a váro-
sok pedig elismerték, hogy a

császár alattvalói, de az nem
szól bele belső ügyeikbe.
Frigyes 1179-ben pert
indított Oroszlán Henrik
ellen, aki a lombardiai hábo-
rú idején megtagadta tőle a
fegyveres támogatást (a hű-
béri jog alapján). Mind az
országos jog, mind a hűbér-
jog alapján elmarasztalták és
megfosztották hercegségei-
től. Henrik csak családi bir-
tokait tarthatta meg, s szám-
űzetésbe ment apósához,
Angliába. A szász és a bajor
hercegségeket mint hűbé-
reket azonban Frigyes újra
kénytelen volt kiadni. Csak
annyit tehetett meg, hogy
I. Barbarossa Frigyes a keresztesek élén (miniatúra, 15. század, Velence)
felosztotta őket kisebb terü-
leti fejedelemségekre. Ekkor
jutott a Wittelsbach-család a bajor hercegség birtokába. Frigyes egyébként is az által igyekezett
a nagy, etnikai alapon álló hercegségek hatalmát gyengíteni, hogy kisebb területi egységekre
bontotta őket. Így a hagyományos törzsi hercegségek lassan eltűntek, illetve átalakultak új,
hűbéres területi fejedelemségekké.
Barbarossa Frigyes élete végén felvette a keresztet, s egyéb európai uralkodókkal (II. Fülöp
Ágost, Oroszlánszívű Richárd) együtt elindult a Szentföldre (3. keresztes hadjárat). Oda azon-
ban sohasem jutott el, mert útközben Kis-Ázsiában fürdés közben belefulladt a Saleph folyóba.
Vele együtt sok évszázadra elsüllyedt az egységes és erős Német Királyság reménye is.
Barbarossa Frigyes még halála előtt igyekezett biztosítani, hogy családja kezére jusson
egész Itália. Megszállta az egyházi állam egyes területeit, s Henrik fia számára megszerezte
a Szicíliai Királyság uralkodója, II. Vilmos nagynénjének, II. Roger posthumus (halála után
született) lányának, Konstanzénak (†1198) a kezét. A szicíliai normann uralkodóház utolsó
férfi tagjának halála után, 1194-ben VI. Henriket (1194–1197) Palermóban királlyá koronáz-
ták, ezzel Szicília és Nápoly a Staufok birtokába került. Henrik azzal is megpróbálkozott, hogy
a Stauf-ház örökösödési jogát jelentős királyi jogok átengedése fejében elismertesse a német
fejedelmekkel, de visszautasításra talált. Henrik már az egész keresztény világ feletti uralom-
ról ábrándozott, mikor keresztes hadjáratra készülődés közben meghalt. Korai halála súlyos
következményekkel járt Németországra nézve. Fia, II. Frigyes még csak három éves volt, s bár
1196-ban királlyá koronázták, a német trón betöltésénél szóba sem került. VI. Henrik hiába
békült ki Oroszlán Henrikkel, aki hazatérhetett a száműzetésből, halála után újra teljes erővel
fellángolt a Stauf–Welf küzdelem a trónért. 1198-ban az észak-német fejedelmek Oroszlán
Henrik fiát, Ottót (1198–1215) választották királlyá, míg a Stauf-pártiak az elhunyt császár
öccsét, Sváb Fülöpöt (1198–1208). A területi fejedelmek többsége és a ministerialisok Fülöpöt
7. A Hohenstaufen-dinasztia ■ 351
támogatták, a nagytekintélyű pápa, III. Ince viszont Welf

Ottó mellett döntött. Ez érthető, hiszen ki akart szabadul-
ni a Staufok szorongató gyűrűjéből. A pápa hangsúlyoz-
ta, hogy az ő joga a német királyválasztás megerősítése,
mert a német király igényt tarthat a császárságra, azzal
pedig a pápa rendelkezik. Ince kihasználta az alkalmat
és visszaszerezte a VI. Henrik és apja által elfoglalt pá-
pai területeket, s Konstanze halála után átvette a kiskorú
II. Frigyes gyámságát és a Szicíliai Királyság kormányzá-
sát. A pápa gyámfiával megígértette, hogy nem fogja egy
kézben egyesíteni a Német és a Szicíliai Királyságot.
A két király híveinek küzdelme egy évtizeden át folyt,
mígnem 1208-ban Fülöp személyes bosszú áldozata lett,
s Ottó egyedül maradt a porondon. 1209-ben a pápa csá-
szárrá koronázta, de két év múlva ki is átkozta, mert az
új császár is szemet vetett a pápai területekre és Szicíliára.
A pápa ekkor az időközben felserdült II. Frigyest küldte
Németországba, s őt újra meg is választották és megko-
ronázták. 1214-ben a bouvines-i csata végleg eldöntötte a
német trónviszály kérdését is. Mint ismeretes, a Staufok
a győztes francia király, Fülöp Ágost szövetségesei voltak,
Welf Ottó pedig a vesztes angol királyé. Ezután Ottót min-
den híve elhagyta, Németországban II. Frigyes lett a hely- II. Frigyes (miniatúra, 13. század vége,
zet ura, akit 1215-ben Aachenban immár harmadszor, de Vatikáni Könyvtár)
most már véglegesen, királlyá koronáztak, majd császárrá
1220-ban Rómában. Ekkor Németországot fiára, Henrikre bízta, ő maga pedig élete hátralévő
részét Itáliában töltötte, ott érezte igazán otthon magát. A Szicíliai Királyságban modern, köz-
pontosított államot épített ki, s három évtizeden át harcolt a pápákkal hol fegyverrel, hol tollal,
vitairatokat írva ellenük. Niederhauser Emil így jellemzi őt: „II. Frigyes talán a legérdekesebb és
legszínesebb német uralkodó, aki valaha is élt, s egyúttal a legkevésbé német. Atyja még német
nyelven írt szerelmes verseket. Frigyes inkább normann anyjára ütött, ami ekkor már azt jelen-
tette, hogy olasz volt. A solymászatról latin nyelven írt könyvet, s olaszul verselt”. Öntudatban
sem szenvedett hiányt: magát Isten helytartójának, a világ urának, legfőbb törvényhozónak (lex
animata), a római császárok utódának tartotta, aki elhozza a világnak a béke birodalmát. Hiva-
talos irataiban szinte Messiásként magasztalja önmagát. Ellenfelei viszont cinikus hitetlennek,
eretneknek, az Antikrisztus előfutárának tekintették. Nem csoda, hogy a pápák ismételten kiát-
kozták, s 1245-ben a Lyoni egyetemes zsinat megfosztotta őt trónjától. A német területi fejedel-
mek kihasználták a lehetőséget, s a főpapok kezdeményezésére 1246-ban új királyt választottak
Heinrich Rampe, türingiai gróf személyében, majd mivel ő hamarosan meghalt, Hollandi Vil-
most (1247–1256) ültették a trónra. II. Frigyes 1250-ben meghalt, fia IV. Konrád (1250–1254),
bár apja már korábban megkoronáztatta, meg sem kísérelte a Német Királyság megszerzését,
Itáliában próbált szerencsét, de 1254-ben őt is elragadta a halál.
Ekkor veszi kezdetét az a két évtizedes időszak, amelyet interregnumnak neveznek a német
történészek. Névleg természetesen volt király, de meg sem próbált uralkodni. Az is megszokot-
tá vált már, hogy Vilmos halála után, 1257-ben két királyt is választottak, az viszont újdonság
volt, hogy egyiknek sem volt Németországban semmiféle saját birtoka, tehát hatalma kizárólag
hívei jóindulatán múlott. Kettejük közül X. Alfonz, Kasztília királya el sem ment Németország-
ba, Cornwalli Richárdnak (1257–1272), az angol király testvérének pedig néhány év után elege
lett a Német Királyságból, s hazatért.
A Stauf és a Welf királyok küzdelme súlyos következményekkel járt a Német Királyságra
nézve, mert mindkét fél a királyi jogok, jövedelmek és birtokok terhére tett engedményekkel
igyekezett híveket szerezni. II. Frigyes pedig itáliai ambíciói érdekében Németországban felad-
ta a királyi hatalom még megőrzött jogosítványait is. 1220-ban lemondott az uralkodói regále
jogok (pénzverés, adó- és vámszedés, telepítés, várépítés, városalapítás, bíráskodás) gyakorlá-
sáról az egyházi fejedelmek területén. Lemondott a ius spoliiról is, vagyis arról a jogról, hogy a
végrendelet nélkül elhunyt egyházfő hagyatéka a királyt illeti. Már a dokumentum címe is jelzi
a jövőt: Confoedaratio cum principibus ecclesiasticis, a Német Királyság a ténylegesen önálló
fejedelemségek konföderációjává van átalakulóban. 1231-ben ugyanezen jogokat megadta a
világi fejedelmeknek is (Statutum in favorem principum), s ezáltal elismerte őket tartományaik
önálló uralkodóinak (domini terrae). A folyamatot felgyorsította az interregnum, amikor –
király nem lévén – a fejedelmek zavartalanul munkálkodhattak területi uralmuk kiépítésén.
S a következő két évszázadban sem akadt olyan király, aki ezt a folyamatot megállította, vagy
éppen visszafordította volna.
E fejedelmek (princeps, Fürst) részben egyháziak (érsek, püspök, apát), részben világiak
(herceg, gróf, őrgróf) voltak. Területükön (terra, Land) gyakorolták az összes királyi felségjo-
got, azaz a „föld és az emberek feletti” uralmat: bíráskodtak, adót szedtek, önálló hivatalnok-
szervezetet építettek ki, saját hadsereget tartottak. A 13. század második felében már 20–30
világi és 90 egyházi fejedelemség osztozott Németország területén, s számuk a következő két
évszázadban egyre növekedett. A „föld és az emberek” feletti hatalom különösen Németország
nyugati felében aprózódott fel, ahol sok kis államocska alakult ki a középkor végére. Ahogy
haladunk kelet felé, úgy egyre nagyobb területű fejedelemségekkel találkozunk.
A rendi intézmények, majd a modern bürokratikus állam kialakulása Németországban
nem birodalmi szinten, hanem az egyes területi fejedelemségek szintjén ment végbe. A már a
13. században is meglévő tartományi gyűlésekből a 15. században kifejlődtek a tartományi
rendek. A birodalmi curia 1231-ben, midőn a fejedelmeket megerősítette uralkodói jogaik
gyakorlásában, azt is kimondta, hogy rendeleteket vagy új jogokat (constitutiones vel nova
iura) csak a tartomány jobbjainak és nagyjainak (meliores et maiores terrae) beleegyezésével
(consensus) hozhatnak. A tartományuraságok kiépítésében a fejedelmek legfontosabb munka-
társai azok a ministerialisok lettek, akikre korábban a királyi hatalom támaszkodott. A biro-
dalmi városok is területi fejedelemségekké alakultak, a többi város pedig képviselői útján részt
kapott a tartományok kormányzatában. A folyamat a 14–15. századra vált teljessé: ekkor a her-
cegségek, grófságok, őrgrófságok, érsekségek, püspökségek és a birodalmi városok megannyi
külön kis államnak tekinthetők, a birodalom pedig államok szövetségének, konföderációjának
(Bund). A király (császár) hatalma csak névleges, az egyes részállamokra nincs befolyása, csak
a saját területi hatalmára, hercegségére vagy grófságára támaszkodhat. A birodalomnak a kö-
zépkor végéig nem volt központja, fővárosa, minden megválasztott új király máshol tartotta
udvarát, székhelyét. A központi, birodalmi intézmények csak csökevényesen fejlődtek ki, igen
korlátozott hatáskörrel (birodalmi gyűlés, birodalmi bíróság).
A birodalmi gyűlés (Reichstag) a korábbi curia generalisból fejlődött ki, amelyen elvileg
minden fejedelem köteles volt megjelenni. Amint Gerics József megállapítja: „A birodalmi
8. Német terjeszkedés kelet felé ■ 353
curia a 13. században éppúgy, mint előbb, fejedelmek, tartományurak és bárók szigorúan hű-
béri gyülekezete volt. Rajta minden fejedelem a saját külön jogállása alapján mint egyedileg
érdekelt személy vett részt, organikus képviseleti funkció nélkül [...] A német birodalmi gyűlés
a 13. században nem lépett előre a rendi fejlődés útján”. Végleges szervezetét, rendi képviselet
jellegét a 15. században nyerte el. Három kollégiumból állt: az elsőben a választófejedelmek,
a másodikban a világi és egyházi fejedelmek, a harmadikban az 51 birodalmi város küldöttei
tanácskoztak és szavaztak. A birodalmi gyűlést a császár hívta össze. Az érvényes döntéshez
az uralkodó és a három kollégium egybehangzó akarata volt szükséges, a kollégiumokban a
többségi szavazat érvényesült. Az üléseket a mainzi érsek vezette. Ha létre is jött az egyhangú
döntés, a meghozott birodalmi törvények végrehajtására már nem létezett hatékony birodalmi
szintű központi kormányzat.
A 15. század végén állították fel a Birodalmi Kamarai Bíróságot (Reichskammergericht),
amelynek tagjait – nyolc nemest és nyolc jogi szakértőt – a császár nevezte ki. Ez a testület
egyfelől fellebbezési bíróság volt, másfelől a birodalmi szintű ügyekkel foglalkozott.
A 13. század második felétől a királyt hét választófejedelem (Kurfürsten) választotta: a
mainzi, a trieri és a kölni érsek, a cseh király, a pfalzi (rajnai) palotagróf, a szász herceg és a
brandenburgi őrgróf. A választási eljárást 1356-ban a német Aranybulla szabályozta. „Megál-
lapítjuk és elrendeljük, hogy a mainzi érsek [...] mikor a császár vagy a rómaiak királyának [a
német királyt a császárrá koronázás előtt a rómaiak királyának nevezték] halálhíre a mainzi
egyházmegyében bizonyossá válik, a halálhír vételétől számított egy hónapon belül ezt az ösz-
szes választófejedelmeknek nyílt levélben adja tudtára; ha azonban az érsek ennek végrehaj-
tásában és a hír közlésében hanyag volna, vagy késedelmesnek mutatkoznék, ugyanazon feje-
delmek saját maguktól, minden további meghívás bevárása nélkül, három hónapon belül [...]
Frankfurt városában gyűljenek össze a rómaiak királyának választására, kiből egykor császár
lesz. A választás szavazattöbbséggel történik. Az újonnan megválasztottnak azonnal meg kell
erősítenie a választófejedelmek hűbéreit, privilégiumait, jogait és szabadságát”. Az érvényes
választáshoz legalább négy választófejedelem jelenléte szükséges. Az Aranybulla előírja, hogy
a választófejedelmek minden évben a királlyal együtt tanácskozzanak a birodalom helyzetéről.
8. Német terjeszkedés kelet felé

A középkori Európa népesedési és mezőgazdasági forradalmának egyik igen fontos részjelen-
sége volt a német településterület nagyarányú kiterjedése kelet felé a 11. és a 14. század között.
Ez a kelet felé nyomulás (Drang nach Osten, Ostbewegung, Ostsiedlung) nemcsak a német nép
története szempontjából fontos, hanem jelentős szerepet játszott a szomszédos országok és
területek történetében is. E nagyarányú népmozgásnak három iránya és formája volt.
Az első esetben a német népesség és a német nyelv terjedése párhuzamosan haladt a német
uralom kiterjedésével, illetve követte azt. Ezek a területek a Német Királyság részeivé lettek,
s lakosságuk a 13. század végére elnémetesedett. Ez történt a mai Ausztria területén, a keleti
Alpok völgyeiben, Alsó- és Felső-Ausztriában, Stájerországban, Karintiában, Tirolban. A szláv
(szlovén) lakosság csak délkeleten, a Drávától délre maradt meg. Északabbra az Elba és a Saale
folyók vidékén – mint láttuk – már a 10. században határgrófságok létesültek, és püspökségek
szerveződtek, de az ottani szláv lakosság ellenállása, ismételt felkelései miatt ezeket a területe-
ket még két évszázadon át nem sikerült szervesen a birodalomhoz kapcsolni. A német uralom
folyamatos és tartós kiterjesztése és megszervezése csak a 12. század közepén vette kezdetét
a helyi fejedelmek, mint a Welf Oroszlán Henrik, Wettini Konrád meisseni őrgróf, vagy az
Askaniai Medve Albert és mások irányításával. A „központi hatalom”, a király ebbe nem avat-
kozott bele. Itt párhuzamosan folyt a pogány szláv és porosz lakosság keresztény hitre térítése,
a politikai-közigazgatási szervezet kiépítése, valamint német parasztok tömeges betelepítése
és városok alapítása szintén német lakossággal. E folyamat során alakult ki a Brandenburgi
Őrgrófság, a Mecklenburgi és a Pomerániai Hercegség, majd a Német Lovagrend állama. Volt,
ahol fegyverrel kellett megtörni a szlávok ellenállását, de sok esetben éppen a szláv fejedel-
mek (például az obodrita Pribislaw és utódai, a pomerán hercegek, Sziléziában a lengyel Piast-
házból való hercegek) kezdeményezték a német parasztok betelepítését és német jogú városok
alapítását. A telepítésben a hűbérbirtokot kapó német lovagok mellett nagy szerepet játszottak
a kolostorok is. Ezen a területen a kereszténnyé lett, hagyományos agrárviszonyok között élő
ritka szláv népesség nyelvileg beolvadt a nagy tömegben betelepülő német lakosságba. Néhol
azért a 21. századig megmaradtak egyes szláv szigetek, mint például Lausitzban a szorbok.
Helmoldus (†1177) bosau-i plébános 1167/1168-ban e szavakkal fejezte be a Szlávok kró-
nikáját (Chronica Slavorum): „A szlávok egész területe, amely Dánia határánál kezdődik, s a
Balti-tenger és az Elba között hosszan elnyúlik egészen Schwerinig, s amelyet korábban a rab-
lók betörései elvadulttá és csaknem lakatlanná tettek, most Isten segítségével szinte egyetlen
nagy szász településterületté szerveződött (tota redacta est veluti in unam Saxonum coloniam),
ahol városok és falvak épültek, s megszaporodtak a templomok és Krisztus szolgáinak a szá-
ma.” A helyi fejedelmek többfelé szláv parasztokat is telepítettek német jog (ius teutonicum)
szerint a feltörésre váró területekre, ezek azonban idővel elnémetesedtek. A Balti-tenger és a
Szudéták között a német település- és nyelvterület a 12. és 13. században mintegy 300–400
kilométert nyomult előre kelet felé, az Elba-Saale vonaltól az Oderáig, illetve még azon túl is.
Legmesszebbre nyúlt előre kelet felé a német nyelvterület a Balti-tenger déli partján, Kelet-
Poroszországban.
Ettől északkeletre, a Baltikumban, másképp alakult a helyzet. Ez a táj a 13. században a
Német Lovagrend uralma alá került, itt is német városokat alapítottak, nagyarányú német pa-
raszttelepítésre azonban nem került sor. A litván, lett, lív és észt lakosság a német lovagi bir-
tokosok jobbágya lett, de nyelvét megtartotta, nem asszimilálódott. Az uralkodó osztály és a
városi lakosság német volt, a lakosság nagy részét kitevő parasztság viszont nem német.
A német keletre nyomulás harmadik formája ott valósult meg, ahol a németek már ki-
alakult keresztény államok területére települtek be: Lengyelországba, Magyarországra vagy
Cseh- és Morvaországba. Itt általában ezeknek az országoknak az uralkodói, helyi földesurai
kezdeményezték a németek betelepítését országuk még feltöretlen, ritkán lakott vidékeire. Így
jöttek létre a 12–13. században a „német jogú” falvak ezrei magyar, lengyel és cseh földön, s
így létesültek városok, amelyeknek német lakói szintén magukkal hozták az odahaza jól bevált
(lübecki, magdeburgi, nürnbergi, hallei, iglaui, stb.) városi jogokat. Ezek a telepítések néha
kisebb csoportokban, falvanként történtek, de az is előfordult, hogy egyszerre telepítettek be
nagyobb tömeget, s külön területet, önkormányzatot, saját intézményeket engedélyeztek szá-
mukra (például az erdélyi szászoknak).
A keletre vándorló németek telepítése meghatározott szervezeti keretek, jól körülhatárolt
jogi formák között történt. A telepítést a helyi fejedelem vagy a földesurak megbízásából, az
általuk kiállított kiváltságlevél alapján nemesi vagy polgári származású vállalkozók, az ún.
locatorok (német Schultheiss, ebből lett a Felföldön a magyar soltész; az erdélyi szászok te-
8. Német terjeszkedés kelet felé ■ 355
lepítői a gerébek) végezték, akik összetoborozták a telepeseket, új hazájukba vezették, s ott

letelepítették őket a tervszerűen megépített falvakban. A locatorok munkájuk fejében örökös
bírói tisztséget, az átlagosnál nagyobb telket, adómentességet és egyéb kiváltságokat kaptak.
A telepesek, akiket legtöbbször „vendégeknek” (hospes) neveztek, szintén kedvezőbb helyzet-
be kerültek, mint az őslakos parasztság: az irtásért évekig mentesek voltak a földesúri terhek
alól, majd többnyire pénzjáradék formájában rótták le a telepítési szerződésben pontosan
rögzített szolgáltatásaikat, telküket szabadon adhatták-vehették, falvaik pedig bizonyos ön-
kormányzatot élveztek. A telepesek által magukkal hozott „német jog” azután kiterjedt a nem
német telepesekre is. Ugyanígy terjedtek el a városalapító németek által magukkal hozott
német városi jogok is lengyel, cseh és magyar területen, biztosítva a városi polgárság részére
a teljes belső önkormányzatot.
A német paraszti és polgári telepesek új hazájukba a mezőgazdaság, a kézművesség és a
bányászat korszerű, fejlett technikáit vitték magukkal és honosították meg. Ezáltal nem kis
mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy a befogadó országok felzárkózhassanak az európai cent-
rum színvonalához, vagy legalábbis fokozatosan egyre inkább megközelíthessék azt.
IX.
ANGLIA A 11–13. SZÁZADBAN
1. A normann és a francia dinasztia

1066-ban meghalt Hitvalló Edward, s mivel gyermeke nem volt, Harald, Wessex earlje foglalta
el a trónt. Két trónigénylő is jelentkezett. Harald Hardrada, norvég király, expedíciós seregével
partra szállt Northumbriában, Harald azonban Stamford Bridge-nél legyőzte őt. Azután sie-
tett délre, ahol Vilmos, Normandia hercege szállt partra. Hastingsnél ütköztek össze, s Vilmos
győzött, Harald maga is elesett a csatában. I. Vilmost 1066-ban királlyá koronázták, s ezzel kez-
detét vette a normann-francia uralom Angliában. Eltartott még öt évig, míg Vilmos legyűrte
az angolszász ellenállást és ura lett az egész országnak. I. Vilmost (1066–1087) fiai, II. (Rufus)
Vilmos (1187–1100), majd I. Henrik (1100–1135) követték a trónon.
A normann hódítás nem volt népvándorlás, csak egy vékony harcos uralkodó réteg telepe-
dett rá az angol társadalomra: Vilmos mindössze 5000–6000 lovaggal vette birtokába Angliát.
A normannok mindenütt várakat emeltek, s onnan tartották szemmel új alattvalóikat. Az ural-
kodó osztályt, a nagybirtokosokat és a főpapokat kicserélték: az angolszász arisztokrácia birto-
kaiba normann lovagok ültek. Az angol föld 20%-a a király, 24%-a az egyház, 48%-a normann
lovagok birtokába került. Az egyház is „normannizálódott”: normann-francia papok foglalták
el az érseki, püspöki és apáti székeket. Az ország gazdasági és politikai irányítását teljesen át-
vette a normann–francia világi és egyházi arisztokrácia. Az angolszászok parasztok voltak és
a kialakulóban lévő városok polgárai. Az angol nyelv és kultúra átmenetileg háttérbe szorult.
Normann harcosok az angol invázió előtt (a Bayeux-i szőnyeg részlete, 11. század második fele)
1. A normann és a francia dinasztia ■ 357
Előbb a latin, majd a francia volt az udvar, az arisztokrácia és a

kultúra nyelve, az angol csak a 14. században kezdett újjáéledni és
irodalmi nyelvvé válni.
Vilmos átültettette angol földre a normann–francia hűbériség
intézményeit és szokásait. Arra azonban vigyázott, hogy ne járjon
úgy, mint francia hűbérura, I. Fülöp. A normann uralkodók jól ösz-
sze tudták egyeztetni a hűbériséget az erős királyi hatalommal, igaz
hogy e téren már szereztek tapasztalatokat odahaza, Normandiában.
Angliában kimondatott az elv, hogy minden föld tulajdonosa elv-
ben a király, csak neki lehet allodiuma, a többi birtokos csak hűbér-
ként bírja földjét a királytól, akinek mindenki hűséggel tartozik. A
lovagok (miles) hűbérbirtokuk ellenében katonai szolgálatot telje-
sítettek a király számára. Közülük, mintegy ezren a király vazallu-
sai, közvetlen hűbéresei voltak (köztük kb. 160–200 báró, mintegy
50 főpap); ezek mindegyike hűbérbirtokának nagysága arányában
meghatározott számú lovagot állított ki. A 12. századtól a katonai
szolgálat megváltható, vagy helyettes állításával is ellátható volt. Ez
lehetővé tette, hogy a király ne a hűbéresek korlátozott katonai szol-
gálatától függjön, hanem zsoldosokat fogadhasson.
A hűbéri intézmények teljesen kiépültek Angliában is, de francia Hódító Vilmos ábrázolása
típusú feudális partikularizmus, hűbéri széttagolódás nem alakult egy 12. századi kéziratban
ki, nem ment végbe az állam „privatizációja”. A normann hercegek
odahaza, Normandiában is szilárdan a kezükben tartották a hatalmat, s nem engedték meg a
további széttagolódást. A királyi hatalom Angliában az ország egész területére kiterjedt. A király
minden alattvalóhoz közvetlenül hozzáférhetett, az alvazallusokhoz is, neki mindenki engedel-
mességgel tartozott. A nagy hűbérbirtokok nem alkottak összefüggő területi egységet, hanem
szétszórva feküdtek több grófságban, így nem alakulhattak ki francia típusú területi fejedelem-
ségek, a nagy hűbérurak nem tudták kezükbe kaparintani a közigazgatást, bíráskodást, és egyéb
királyi felségjogokat. A nagyhűbéresek saját vazallusaikat csak a király parancsára, az ő szolgá-
latában hívhatták fegyverbe. A királyi bírósági szervezet hatásköre kiterjedt az egész országra.
Az egyházi és világi nagybirtokok nem rendelkeztek immunitasszal, kötelesek voltak been-
gedni területükre a királyi tisztviselőket. A királyt az egyes grófságokban (shire) az általa kine-
vezett elmozdítható, felelősségre vonható sheriff képviselte, akinek tisztsége nem öröklődött. A
sheriff elnökölt a megyei bíróságok ülésein és ő mondta ki az ítéletet.
A normann királyok az egyházat is erősen kézben tartották: a főpapok mind királyi vazal-
lusok voltak. 1107-ben Henrik az invesztitúra kérdésében megállapodást kötött II. Paschalis
pápával. A király lemondott a gyűrűvel és pásztorbottal való invesztitúráról, de lényegé-
ben ő nevezte ki a püspököket és apátokat, akiket a felszentelés előtt oklevéllel iktatott be a
temporaliába, majd homagiumot és hűségesküt tettek neki. A klerikusok pereiben, bűnügyek-
ben is külön egyházi bíróságok ítélkeztek.
Hódító Vilmos rendeletére 1086-ban összeírták Anglia birtokait, falvait és a bennük lakó
népeket. Ez a maga korában egyedülállóan részletes összeírás később az Utolsó Ítélet könyve
(Domesday Book) nevet kapta (mert úgy vélték, hogy olyan teljes és minden apró részletre ki-
terjedő, mint az a könyv, amelyet majd az utolsó ítéletkor előhoznak, s amelybe mindenkinek
minden tette fel van jegyezve). Ennek alapján képet alkothatunk a korabeli angol társadalomról.
358 ■ IX. Anglia a 11–13. században
Az angol történeti demográfusok a Domesday Book alapján a korabeli Anglia népességét 1,3
–1,5 millióra becsülik (bár vannak, akik szerint a 2 milliót is meghaladhatta). A kiváló angol
gazdaságtörténész, M. M. Postan szerint 1086-ban a szántóföldi művelés alatt álló terület leg-
alább akkora, sőt egyes közép-angliai grófságokban nagyobb volt, mint a 19. században. A kora-
beli felfogás szerint az első- és másodrangúnak minősített földek már mind művelés alatt álltak.
A társadalmi hierarchia élén 3000–4000 báró és lovag állt, ők voltak a hűbérek birtoko-
sai. A szabad parasztok száma meglehetősen nagy volt, különösen Kelet-Angliában, a „dán
törvény földjén” (Danelaw). Ők minden szempontból szabadon rendelkeztek földjükkel: fel-
oszthatták, eladhatták, örökbe hagyhatták. Sok grófságban már kialakultak a földesúri uradal-
mak (manor), s ezek keretében is éltek szabad birtokosok (sokemen), de ők már kötődtek az
uradalomhoz, járadékot fizettek a földesúrnak, s az ő bíráskodása alá tartoztak. De szabadon
elköltözhettek, s telküket el is adhatták (a vevő természetesen vállalta a járadékfizetést). Egyéb
vonatkozásban, a király felé is, a szabadok jogai és kötelességei voltak rájuk érvényesek. Az
uradalomban élő parasztok többsége (vilanus, vilein) már jobban függött a földesúrtól, szemé-
lyében is, természetbeni és pénzjáradékkal tartozott neki és telke nagysága arányában robo-
tolt. Találkozunk olyanokkal is, akik, bár esetleg volt egy kis földjük, főleg bérmunkából éltek
(cottars, bordars), és sokszor saját házuk sem volt. A 12. századig rabszolgákat is emlegetnek a
források az uradalmakban.
I. Henrik fia és örököse balesetben meghalt, vele 1135-ben kihalt a normann–dinasztia
férfiága. I. Henrik leánya, Matild – V. Henrik császár özvegye – számára szerette volna bizto-
sítani a trónt, akinek második férje Anjou grófja, Geoffroi Plantagenêt volt (a sisakdíszként
viselt rekettyeágról kapta melléknevét). Vele szemben azonban fellépett unokatestvére, Blois
István (1135–1154), s ő szerezte meg a trónt. Matild sem hagyta annyiban a dolgot, s a trón-
viszály csaknem két évtizedes zűrzavaros, polgárháborús időket hozott Angliára. Végül 1153-
ban megállapodás született: István halála után Matild fia, Plantagenêt Henrik kapta meg a
trónt, aki közben apja halálával Anjou, Maine és Touraine grófságok és a normann hercegség
birtokába jutott, sőt felesége, VII. Lajos francia király elvált neje, Eleonóra révén Aquitániát
is megszerezte. Blois István a következő évben meghalt, így II. Henrik (1154–1189) Anglia
királya lett. A tőle kiinduló Anjou–Plantagenet-dinasztia 1399-ig ült a szigetország trónján.
II. Henrik és fiai, I. (Oroszlánszívű) Richárd (1189–1199) és (Földnélküli) János (1199–
1216) hatalmas franciaországi birtokaik után a francia király hűbéresei voltak, akinek annak
rendje és módja szerint homagiumot is tettek. Mint francia hűbérurak, életük jelentős (sőt
Richárd a legnagyobb) részét a kontinensen töltötték.
II. Henrik betetőzte azt a művet, amelyet már dédatyja, Hódító Vilmos elkezdett: megerő-
sítette a polgárháború éveiben meggyengült királyi hatalmat, továbbfejlesztette a központi in-
tézményeket. A megye élén álló sheriff megmaradt királyi tisztviselőnek. A lovagi hűbérbirtok
és a grófi (earl) cím örökölhetővé vált ugyan, de a címet ez utóbbi esetekben csak a legidősebb
fiú örökölte, nem a család minden tagja. Az angol társadalom sajátos vonása, hogy a nemesség
nem alakult zárt renddé, mint a németeknél, hanem lefelé nyitott maradt. A szabad paraszt és a
városi polgár a lovagság soraiba emelkedhetett, ha bizonyos évi jövedelmet hozó birtokot szer-
zett. Henrik lehetővé tette a katonai szolgálat pénzen való megváltását (scutagium: ’pajzspénz’),
s az így a kincstárba befolyó pénzen inkább zsoldosokat fogadott. A 13. században a lovagok
zöme már nem volt katona, a szolgálatot megváltotta, sőt nem is avattatta magát lovaggá, de élt
a lovagok jogi-politikai státusával járó jogokkal és kötelezettségekkel (részvétel a shire ügyei-
nek intézésében, a bírósági üléseken). A lovagságból alakult ki a késő középkorban a gentry, a
1. A normann és a francia dinasztia ■ 359
közép- és kisbirtokos nemesség, amely a

helyi önkormányzatokat irányította.
Henrik uralkodása idején, az ő re-
formjai eredményeképpen fejlődött ki
lényeges vonásaiban a Common Law,
az egész Angliára és minden alattvalóra
érvényes „közös jog”. A Common Law
tulajdonképpen bírói döntéseken ala-
puló szokásjogi rendszer, amely a 12. és
13. században létrejött királyi bíróságok
gyakorlata alapján alakult ki. A középko-
ri királyok egyik legalapvetőbb felségjoga
a bíráskodás volt. A kontinensen ezt a
legtöbb országban idővel átengedték hű-
béreseiknek, a területi fejedelmeknek. Az
angol fejlődés ezzel ellentétes utat járt: a
központi királyi bíróságok kialakulása jó
példa arra, hogy bizonyos királyi jogok
II. Henrik és felesége, Eleonóra bíráskodása
és funkciók hogy váltak ki a királyi ud-
(12. századi kódexábrázolás)
varból (curia regis) és intézményesültek.
Már I. Henrik alatt kialakult a curia regis
keretében egy hivatal, az Exchequer, amely a királyi jövedelmek adminisztrációjával foglal-
kozott. Nevét arról a sakktábla mintázatú asztalterítőről kapta, amelynek mezőire az évente
kétszer elszámoló királyi tisztviselők, elsősorban a sheriffek a beszedett jövedelmeket elhe-
lyezték. Ennek a hivatalnak a szakembereiből alakult ki az első központi királyi bíróság, az
Exchequer Bírósága (Court of Exchequer), amely elsősorban a királyi jövedelmekkel kapcsola-
tos perekkel foglalkozott. Magánszemélyek vitáinak eldöntésére hozta létre II. Henrik a Court
of Common Pleast, azaz a közönséges peres ügyekkel foglalkozó bíróságot, amely állandóan
Westminsterben ülésezett, függetlenül attól, hogy az udvar éppen merre tartózkodott az or-
szágban. A király személyes bíráskodásából alakult ki a 13. században a Court of King’s Bench, a
„királyi ítélőszék bírósága”, amely főleg büntető ügyekkel foglalkozott, s az összes többi bíróság
felett ellenőrzést gyakorolt. Ez a három bíróság alkotta a Courts of Common Lawt, vagyis a
„Common Law bíróságait”. A királyi bíráskodás szervei voltak az „utazó bírák” (circuit judges),
akik kiszálltak az ország egyes vidékeire, s ott szolgáltattak igazságot.
Sajátos angol fejlemény volt az equity, a „méltányossági jog”. Ugyanis sem a Common Law,
sem a tételes törvényhozás nem rendelkezett egyértelműen minden esetben, ezért gyakran
joghézagok alakultak ki, s bizonyos ügyekben a felek hiába fordultak a rendes bíróságokhoz.
Hogy mégis érvényesülhessen valamilyen formában az igazság, erre szolgált az equity. Ezt a
méltányossági bíráskodást kezdetben a király és a királyi tanács, majd az ő nevében a kancellár
gyakorolta, s ebből alakult ki a Court of Chancery, a „kancellár bírósága”.
A Common Law lényegét tekintve íratlan szokásjog volt, de a bíróságok munkájának meg-
könnyítésére a 12. század végén Ranulf de Glanvill (†1190), a királyi bíróság tagja írásba fog-
lalta. Majd a következő században Henry de Bracton (†1268), a King’s Bench bíróság tagja De
legibus et consuetudinibus regni Angliae című munkájában a római jog elvei alapján rendsze-
rezte is.
A királyi bíróságok sok tekintetben átvették a helyi,

grófi bíróságok szerepét, hiszen minden ügyben ezekhez
a központi bíróságokhoz lehetett fordulni, fellebbezni,
vagy megvárni az utazó bírák érkezését, akik szintén a
grófi bíróságok ülései keretében szolgáltattak igazságot.
A grófi bíróságok természetesen megmaradtak, főleg ki-
sebb büntető ügyekben játszottak szerepet (birtokpere-
ket kizárólag a királyi bíróságok előtt lehetett folytatni),
s folyamatosan átalakultak esküdtbíróságokká (jury). A
helyi szabad parasztokból, lovagokból vagy polgárokból
álló, választott jury feladata volt a tényállás feltárása, a
bizonyítékok és vallomások mérlegelése, s ennek alapján
a döntés a vádlott bűnösségéről vagy ártatlanságáról. Az
uradalmi bíróságok csak saját függő népeik felett bírás-
kodtak kisebb ügyekben, de tőlük is a királyi bíróságok-
hoz lehetett fellebbezni.
II. Henrik igyekezett megszüntetni a klérus igazság-
szolgáltatási kiváltságait, ezért korlátozta az egyházi bí-
róságok hatáskörét. Világi természetű és bűnügyekben a
klerikusokat is a királyi bíróságok elé utalta (Clarendoni
Becket Tamás meggyilkolásának Konstituciók 1164, Clarendoni Assisa 1179). Az egyház
legkorábbi ismert ábrázolása egy jogait megnyirbáló reformjai miatt Henrik szembekerült
13. századi kéziratból egykori barátjával és munkatársával, Becket Tamás canter-
buryi érsekkel is, akit a király túlbuzgó hívei 1170-ben az
oltár előtt meggyilkoltak. Ezért II. Henriket egyházi átok alá helyezték, s nyilvános vezeklést is
kénytelen volt vállalni.
2. Az angol rendi monarchia kialakulása

I. Richárd uralkodásának tíz évéből fél évet sem töltött Angliában: francia birtokain hadako-
zott hűbéreseivel, s keresztes hadjáratba is elment. A Szentföldön összekülönbözött Lipót oszt-
rák herceggel, aki hazatérőben elfogatta, s kiszolgáltatta a császárnak. Az angol népnek óriási
váltságdíjat kellett kinyögnie szabadon bocsátásáért. Ezt követte János szabályszerű „rémural-
ma”. János ellen II. Fülöp francia király hűbéri pert indított, s a bíróság ítélete alapján sorra
foglalta el az angol király franciaországi hűbérbirtokait. 1214-ben János Bouvines-nál súlyos
vereséget szenvedett, s ráadásul a canterburyi érseki szék betöltése miatt konfliktusba került
III. Ince pápával is, aki nemcsak őt, hanem az egész országot egyházi átok alá helyezte. János
végül is úgy nyert bocsánatot, hogy elismerte a pápa hűbérúri felsőbbségét. Mindezek és az
országra kivetett súlyos adók miatt az elégedetlen bárók nyíltan szembefordultak a királlyal, s
1215-ben rákényszerítették a Magna Charta Libertatum aláírására.
A 63 cikkelyből álló dokumentum biztosítja a bárók, a nemesség, a városok jogait, és az
egyház szabadságát. Kimondja, hogy a király csak a királyi tanács jóváhagyásával vethet ki
adókat. Szabad embert törvényes ítélet nélkül nem lehet elfogni, bebörtönözni, száműzni, bir-
tokait elvenni. Fontos az ellenállási záradék, amely szerint 25 választott báróból álló testület
2. Az angol rendi monarchia kialakulása ■ 361
ellenőrzi a jogok megtartását, s „az egész

ország közössége (communa totius terrae)
nevében” kényszerítheti a királyt – akár
fegyverrel is – a sérelmek orvoslására.
János fia, III. Henrik (1216–1272) fran-
cia tanácsosaira és zsoldosaira támasz-
kodva igyekezett visszaállítani a korlátlan
királyi hatalmat, s emiatt állandó konflik-
tusban volt a bárókkal, akik az idegenek
távozását követelték. Henrik a hagyomá-
nyos felfogásnak megfelelően az országot
saját háztartásaként, tulajdonaként kezel-
te. Vele szemben a bárók a nép (populus)
jogaira hivatkoztak, s a főtisztviselők (kan-
cellár, iusticiarius) választását követelték.
1258-ban létrejött a bárók konföde-
rációja: kölcsönös esküt tettek a reform
kikényszerítésére, „Anglia közössége”
(commun de Engleterre; communitas,
universitas regni) nevében fegyverrel
kényszerítették a királyt, hogy engedé-
lyezze egy 24 tagú bizottság megalakítá-
sát, hogy reformjavaslatokat dolgozzon
ki. A tagok felét a Királyi Tanács, másik
felét a bárók delegálták. A 24 tagú bizott-
ság Oxfordban ült össze. Határozatában
(Oxfordi Províziók) kimondta, hogy éven-
te háromszor, meghatározott időpontban
parlamentet kell tartani, amelyen a király
tanácsosai és a közösség (le commune) által
választott „12 derék ember” fog részt ven-
ni, s megtárgyalják a királyság helyzetét. A
24 tagú bizottság négy embert választott A Magna Charta egy III. Henrik által kiadott,
azzal a feladattal, hogy jelöljék ki azt a 15 1225-ös példánya
férfit, akik a király tanácsát alkotják.
Parliamentumot, vagy colloquiumot már korábban is összehívott Henrik, de saját tetszése
szerint válogatta meg, hogy kiket hív meg és mikor. Ugyancsak maga választotta ki tanácsosait
is. Az Oxfordi Províziók újdonsága abban van, hogy rendszeressé teszi a parlamentet, és előre
meghatározza az ülések időpontját. Meghatározza azt is, hogy kik ennek a parlamentnek a
résztvevői: a királyi tanács tagjai és a közösség, vagyis az ország politikai elitje (gyakorlatilag a
bárók) által választott 12 képviselő. De mivel a tanács tagjait sem az uralkodó választja tetszése
szerint, hanem a bizottság által kiküldött négytagú albizottság jelölte ki őket az ország előkelői
közül, a parlament végeredményben a „közösség” képviselője az uralkodóval szemben.
Az Oxfordi Províziók alapján az 1259-ben, Westminsterben összeült (27 tagú) parlament
úgy határozott, hogy a két parlament között mindig legyen felváltva két-három tanácsos a
király körül, s az ő tevékenységü-

ket a következő parlament vizs-
gálja felül (felelősség elve!). Ha
valami nagyon fontos ügy merül
fel, akkor mind a 15 tanácstagot
meg kell hívni. Ezek voltak a West-
minsteri Províziók. A király ugyan
hangsúlyozta, hogy a parlament
összehívása az ő joga, s ezt akkor
teszi, midőn neki tetszik, de már
nem állt módjában visszafordítani
a fejleményeket.
Az ország közösségéhez (com-
munitas) a lovagok és a szabad
parasztok is csatlakoztak, majd
a városok is. A mozgalom veze-
tője Simon de Montfort (†1265),
Leicester earlje, az egyik legna-
gyobb birtokos báró volt. A király
diplomáciai ellenakcióba kezdett,
megnyerte a pápa és a francia ki-
rály támogatását. A döntőbírául
felkért és a báróktól is elfogadott
francia király, IX. Lajos 1264-ben
Amiens-ben Henrik javára, s az
1258 előtti állapot visszaállítása
mellett döntött. A bárók és lova-
gok egy része nem fogadta ezt el, s
nyílt fegyveres felkelésre került sor.
Simon de Montfort Lewesnél le-
győzte a királyt, és fogságba ejtette.
Anglia királyai: II. Henrik, Oroszlánszívű Richárd, Földnélküli Vezetésével háromtagú kormányzó
János és III. Henrik (miniatúrák, 12–13. század fordulója) tanács alakult, ami a király nevében
összehívta a parlamentet. A bárók
és főpapok személyes meghívót, a
grófságok sheriffjei pedig utasítást kaptak, „hogy a nevezett grófságból két lovagot, ugyanazon
grófság minden városából két városi polgárt, minden mezővárosból két lakost válasszanak ki
és a jelzett napra és helyre küldjenek el úgy, hogy a nevezett lovagok a maguk és a nevezett
grófság közössége nevében, és a nevezett polgárok és lakosok a maguk és a nevezett városok és
mezővárosok közössége nevében, azoktól távol teljes és elegendő hatalommal rendelkezzenek,
hogy intézkedéseket foganatosíthassunk azon veszedelmek ellen, amelyek ezekben a napokban
fenyegetik a királyságot”. Ez az angol parlament, a rendi képviselet születésnapja.
A pápa és a francia király elítélte a történteket és beavatkozásra készülődött. A bárók egy
része is a király mellé állt, s Edward trónörökös, akinek sikerült megszöknie a fogságból, 1265-
ben Eveshamnél legyőzte a felkelőket. A csatában Simon de Montfort is életét vesztette.
2. Az angol rendi monarchia kialakulása ■ 363
Simon de Monfort halála és megcsonkítása az eveshami csata után (kéziratillusztráció, 14. század eleje)
Az 1258–1265. évi mozgalom veresége azonban nem akasztotta meg az angol rendiség
kifejlődését. Henrik két év múlva újra kiadta és megerősítette a Magna Chartát. I. Edward
(1272–1307) – II. Henrik mellett az angol középkor legjelentősebb uralkodója – pedig gyak-
ran, szinte évente összehívta a parlamentet. Ez persze – különösen kezdetben – még nem
volt kialakult rendi képviselet, de az a tény, hogy uralkodása alatt 51 parliamentumot tar-
tott, jelzi, hogy minden fontosabb intézkedése előtt ki akarta kérni alattvalói véleményét. Az
51 parlament közül 21-en jelen voltak a közösségek képviselői is, másik 21 esetben csak a
mágnásokból álló Nagytanács (magnum consilium) tagjai, 13 esetben pedig a szűkebb királyi
tanács (consilium regis) tagjai vettek részt a tanácskozáson. 1275-ben került sor a közösségek
képviselőinek összehívására, s ez a következőkben egyre gyakrabban megismétlődött, majd
1297-től rendszeressé vált.
A rendi képviselet kialakulása terén a 13. és 14. század fordulóján bekövetkezett gyors fej-
lődést jelzi, hogy míg egy 1290 körül keletkezett forrás (Fleta) szerint a király parlamentjein a
prelátusok, grófok, bárók, előkelők és jogi szakemberek vesznek részt, addig az 1320 körül kelet-
kezett Modus Tenendi Parlamentum (Hogyan kell parlamentet tartani) szerint: „a király tarthat
parlamentet országának communitasával a püspökök, grófok és bárók nélkül is, ha meghívták
őket a parlamentbe, jóllehet egyik sem [...] jön el a meghívásra, [...] de másként van az ellen-
kező esetben: semmiféle parlament se legyen, bár az érsekek, püspökök, grófok és bárók, meg
az összes pares jelen lenne is a királlyal, amikor a communitasok – egyháziak és világiak – nem
volnának hajlandók bizonyos okokból [...] eljönni [...] noha parlamentre hívták őket, ahogyan
de iure kell. Ezért helyes, hogy minden dolgot, amelyet a parlamentnek kellene jóváhagynia
vagy elvetnie, helyben hagynia vagy megtagadnia, vagy tennie, azt a parlament kommunitása
hagyja jóvá, amely a parlament három fokozatából vagy osztályából áll, azaz a papságnak a
prokurátoraiból, a megyebeli lovagokból, polgárokból és burgensesből, akik Anglia egész
kommunitását képviselik (ex procuratoribus cleri, militibus, comitatuum civibus, et burgensibus
qui repraesentant totam communitatem Angliae), és ne az előkelők, mivel mindegyikük csak a
saját személyéért jön a parlamentbe”.
Lényeges dolog volt, hogy az angol parlament nem meghatározott társadalmi csoportokat,
hanem lokális közösségeket (commons) képviselt.
A 14. század elején tehát készen áll a kétkamarás angol rendi gyűlés végleges szervezete: a
Lordok Házába (House of Lords) a király név szerint hívta meg a főpapokat, az earlöket, a báró-
kat és a királyi tanács tagjait. A Közösségek Házát (House of Commons) a grófságok és a váro-
sok választott küldöttei alkották. A parlament

legfontosabb feladata az adók megszavazá-
sa volt, de idővel egyéb ügyekre is kiterjedt
hatásköre, elsősorban a törvényhozásra. A
parlament petíció formájában terjesztette elő
törvényjavaslatait az uralkodónak, aki azokat
szentesítette, s így lett belőle törvény (bill). A
királyi rendeletek akkor emelkedtek törvény-
erőre, ha a parlament hozzájárulását adta. A
parlamentnek bíráskodási jogköre is volt.
I. Edward a parlamenttel együttműködve
jelentős törvényhozói tevékenységet fejtett
ki, ezért angol Iustinianusnak is nevezték. E
munkájában nagy segítségére voltak a „ki-
rály klerikusainak” (King’s clerk) nevezett
szakképzett, hivatásos tisztviselők, akik nagy
számban, s reszortok szerint specializálód-
va dolgoztak a király szolgálatában. Edward
tette kötelezővé az esküdtszéki eljárást bün-
tetőügyekben.
Ugyancsak a 14–15. században terjedt el
egész Angliában az ún. „békebírák” (Justice
of the Peace) intézménye. Ezeket a király
nevezte ki a megyei kisnemesség (gentry)
köréből. Rendőri hatalmat gyakoroltak és
bírósági gyűléseket tartottak, amelyek las-
sanként a korábbi megyei bíróságok helyébe
léptek. 1363-ban újabb törvény rendelkezett
jogkörükről, melybe a hagyományos, kiszál-
ló királyi vándorbíróságok által nem tárgyalt
I. Edward elnököl a parlamentben peres ügyek kivizsgálása, elbírálása, a jogsé-
(miniatúra, 16. század)
relmek orvoslása, a bűnözők letartóztatása, a
piacok ellenőrzése, az árak és bérek megsza-
bása és megtartatása is beletartozott. Háborús időkben a védelemről is gondoskodniuk kellett.
Eredetileg ennek a grófságonként 6 vagy több lovagnak, illetve gentrynek az adott grófságban
kellett laknia, 1439-ben pedig évi 20 fontos freehold-minimumot írtak elő számukra. 1500
táján grófságonkénti számuk 20–35-re emelkedett. Jelentőségük abban állt, hogy a királyi ha-
talmat képviselték vidéken.
X.
A SOKSZÍNŰ ITÁLIA
A Római Birodalom, majd a rövidéletű osztrogót állam felbomlása után, azaz a 6. század
közepétől 1860-ig Itália sohasem állt egységes politikai hatalom alatt. A félszigetnek a
középkor egész időszakára jellemző három részre szakadása a 8. században következett be,
pontosabban 774-ben, midőn Nagy Károly legyőzte a langobardokat, és országukat birodal-
mához csatolta. A félsziget északi fele ettől kezdve a Karoling Birodalom, majd a Német-római
Császárság – többnyire csak névleges – fennhatósága alá tartozott. A félsziget közepén, Róma
és Ravenna között Kis Pippin és Nagy Károly adományából létrejött az Egyházi Állam, ahol
ténylegesen a pápa gyakorolta a politikai hatalmat, annak ellenére, hogy formálisan ez a terület
is a Birodalom része volt, legalábbis a 12. század végéig. Dél-Itálián a királyság bukását túlélő
langobard hercegségek (Beneventum, Capua, Salerno) és Bizánc osztoztak, a szigeteket pedig
a 9. században az arabok foglalták el. Míg Észak-Itália az Alpokon túli területekkel állt élénk
gazdasági és kulturális kapcsolatban, addig délen elsősorban bizánci görög és iszlám-arab gaz-
dasági és műveltségi hatások érvényesültek.
Észak-Itáliát Nagy Károly – birodalma egyéb területeihez hasonlóan – grófságokra és
őrgrófságokra osztotta, s élükre többnyire frankokat, s egyéb germánokat (alemannok, bajo-
rok) helyezett. 781-ben fiát Pippint, majd annak halála után unokáját Bernhardot tette Itália
királyává. Jámbor Lajos idején legidősebb fia, a társcsászárrá is koronázott Lothar lett Itália
királya, s 843-ban, a verduni osztozkodásnál is ő kapta Itáliát a császári koronával együtt.
Fiának, II. Lajos császárnak az arabok okoztak sok gondot, akik hídfőket (Bari, Taranto)
létesítettek az itáliai szárazföldön, s 846-ban Rómát is kifosztották. Halála után előbb a nyu-
gati frank uralkodó, II. (Kopasz) Károly, majd a keleti frank király, III. (Kövér) Károly pró-
bálkozott a császárság és Itália megszerzésével, de egyik sem tudta itt tartósan megvetni a
lábát. 888 után egyes helyi grófi és őrgrófi dinasztiák építették ki önálló helyi hatalmukat
(Friaul, Ivrea, Tuscia, Spoleto). Ezeknek a helyi dinasztiáknak a tagjai (Wido, spoletói herceg,
majd I. és II. Berengár őrgrófok), valamint a szomszédos Alsó-Burgundia (Provence) uralko-
dói (Lajos és Hugo), valamennyien a Karoling-ház oldalági rokonai, próbálták megszerezni
az Itáliai Királyság vaskoronáját, valamint a császári címet is. Végül 951-ben I. Ottó német
király avatkozott be a rendkívül zűrzavaros itáliai helyzetbe, s 962-ben Rómában császár-
rá koronáztatta magát. Itália nagyobbik, északi fele ekkor a Német-római Császárság része
lett. I. Ottó a kormányzatban Itáliában is a püspökökre támaszkodott, akik között, a helyi
langobard és frank előkelő családok fiai mellett egyre több, az Alpokon túlról frissen érkezett
németet is találunk.
366 ■ X. A sokszínű Itália
1. Az észak-itáliai városköztársaságok
A 10–11. században a császársághoz tartozó északi területeken a már jelentős fejlettségi szintet
elérő városok püspökei egyúttal a közigazgatást és bíráskodást irányító grófok is, hatáskörük
kiterjed a város körül az egész grófság (comitatus, olaszul contado) területére. Így jön létre
szoros kapcsolat a város és a környező terület, a grófság, a contado között, s később ez a szoros
kapcsolat lesz alapja a városállamok kifejlődésének. Az Alpokon túli fejlődéstől eltérően Itáli-
ában a város uralma alá hajtja a környező vidéket, a contado falvait.
A városokban székelő püspök-grófok körül alakul ki a hűbéri kapcsolatrendszer: a
nagyhűbéreseket capitaneinek (ők a milites maiores), a szerényebb birtokú kisvazallusokat
valvassoroknak (ők a milites minores vagy secundi milites) hívják. Ezek a hűbéres lovagok –
akiknek birtokai a contadóban fekszenek – bent laknak a városokban, s ők alkotják azoknak
vezető társadalmi rétegét. Bekapcsolódnak a különböző városi jellegű tevékenységekbe, vál-
lalkozásokba, elsősorban a kereskedelembe, s a meggazdagodott polgárokkal, a kereskedőkkel
együtt ők alkotják a városok vezetőrétegét.
Az a tény, hogy a nemesi, lovagi réteg benn él a városokban, a városképre is rányomja
bélyegét: a városokban nemesi lakótornyok (torre) épülnek, ahol a nemesség – mint máshol
vidéki váraiban – egész széles értelemben vett familiájával, vagyis rokonokkal, vazallusokkal,
szolgákkal él együtt. Az arab és zsidó utazóknak ez tűnik fel leginkább a 11–12. századi itáliai
városokban. Benjamin de Tudela zsidó utazó az 1160-as években a tornyok erdejét látja min-
denütt, s a nagyobb városokban – erős túlzással – egyenesen tízezer toronyról ír. (Firenzében
1180-ban a helyi források csak 135-ről tudnak. A mai utazó is láthat még belőlük néhányat
a toscanai kisvárosban, San Gimignanóban.) Ehhez
járulnak a nemesi életvitel egyéb velejárói is: a vér-
bosszú, a családi háborúk, a lovagi tornák.
A 10. század végén és a 11. században feltűn-
nek a forrásokban a városi polgárok közösségei, a
coniuratiók, communák. Kezdetét vette a harc a vá-
ros feletti hatalomért. A püspök-grófot fokozatosan
megfosztották bírói, közigazgatási hatalmától, s csak
az egyházi funkciókat hagyták meg neki. A többinek
gyakorlását átvette a városi közösség. Ez a változás a
legtöbb esetben viszonylag békés úton ment végbe.
A fellendülőben lévő kereskedelem révén a polgá-
rok meggazdagodtak, s készségesen kölcsönöztek
a püspöknek, akinek viszont gyakran volt pénzre
szüksége. E kölcsönök fejében aztán a püspök kény-
telen volt átengedni a világi hatalom jogosítványait a
polgároknak. A polgárok egyébként is munkatársai
voltak, hiszen tanácsának (consultà) tagjai, akiknek
véleményét ki kellett kérnie, nemcsak a hűbéres lo-
vagok közül kerültek ki, hanem polgárok is voltak
köztük. Így a püspök tanácsadó testülete, a consultà,
San Gimignano lakótornyai lassanként átalakult városi tanáccsá, amely kezébe
1. Az észak-itáliai városköztársaságok ■ 367
vette a világi ügyek intézé-

sét. A polgárok jól kihasz-
nálták a gregorián reform
nyújtotta lehetőségeket, el-
űzték a simoniás, feleséget,
ágyasokat tartó püspököket,
papokat. A lombardiai vá-
rosok érthetően lelkes hívei
voltak a reformnak, és az
invesztitúraharcban a pápa
mellett álltak. Cserében ők
is komoly támogatást kap-
tak az egyháztól. A refor-
merek, akik a spiritualia és a
temporalia, azaz a lelki és a
világi hatalom szétválasztá-
sát hirdették, nem szívesen
vették, ha a püspökök világi
funkciókat is viselnek. Nyílt
összeütközésre az érsek és a
Ambrogio Lorenzetti: A jó kormányzás hatása a városra
polgárság között elsősorban
(freskórészlet, 1338–1340, Palazzo Pubblico, Siena)
Milánóban került sor. Ebben
a városi lakosság alsóbb ré-
tegei is részt vettek (pataria). A 11. század végén, a 12. század első felében a legtöbb város
megszerezte a belső autonómiát.
A városi communáknak az önkormányzatért vívott küzdelmében a városban élő lovagok is
részt vettek. 1037-ben rávették II. Konrád császárt a Constitutio de feudis kiadására, amelyben
engedélyezte a hűbérbirtokok öröklését. A polgári öntudatot mutatja, hogy a külső feudális ha-
talmakat nem szívesen tűrték meg a városban. Ahol a terület felett világi gróf állt, annak nem
lehetett palotája a városban. Paviában 1024-ben lerombolták a királyi palotát is, s II. Konrád
seregével csak a városon kívül üthetett tábort. Lucca 1081. évi kiváltságlevelében szerepel,
hogy a királynak nem lehet palotája a városban, sőt a város körül hat mérföldes körzetben sem
épülhet várkastély, s semmiféle megerődített épület.
A communa legfőbb szerve a városi polgárok népgyűlése (arengo, concio, assemblatorium,
parliamentum). Ők választják a városi tanács (senatus, consiglio) tagjait és a város ügyeit
ténylegesen intéző consulokat. A consulok száma városonként változó: 4, 8, 12 (ez a leggya-
koribb), vagy még ennél is több. A consulok többnyire felosztják egymás között a feladato-
kat. Genovában hat consul végzi a közigazgatást, négy bíráskodik, de külön consulok foglal-
koznak a hajózással, a vásárok, piacok ellenőrzésével, vagy a katonai ügyekkel. Milánóban a
consuli testület társadalmi csoportonként tagolódik: tíz tag képviseli a nagy nemesi családokat
(capitanei), nyolc a kisebb lovagokat (valvassores) és öt a tehetősebb kereskedő polgárokat. A
hatalom tehát ekkor még a nemesség kezében van.
A népgyűlésen a polgárság alsóbb rétegei (kézművesek, földművelők) is részt vehettek (ők
a popolo minuto, az ’apró nép’), vagyis mindazok, akiknek háza, ingatlana volt a városban, de
a szolgák, alkalmi munkások, napszámosok nem. A tanácsban (amely némely városban igen
népes, több száz tagú volt), csak a nemesek és a gazdagabb polgárok (popolo grasso: ’zsíros,
kövér nép’) kaptak helyet. Külön problémát jelentettek a klérus tagjai, akiknek sajátos jogállása
volt: nem katonáskodtak, nem fizettek adót és külön egyházi bíróságok ítéltek felettük. Egyházi
személyek és intézmények e kiváltságos jogállást kihasználva gyakran folytattak gazdasági te-
vékenységet, sőt egyes kereskedők még az alsóbb egyházi rendeket is felvették, hogy a klérus
kiváltságaiban részesülhessenek. Ezt természetesen a többi polgár nem nézte jó szemmel, emi-
att állandó volt a konfliktus az egyháziak és a polgárság között.
A városi polgárok kötelessége volt a katonáskodás. A nemesek adták a lovasságot, míg a
popolo, a kézművesek, kiskereskedők, stb. gyalogosan szolgáltak. A fegyverzetet részletesen
meghatározták a városi statutumok, amelyek nagyon részletesen és szigorúan szabályozták a
polgárok mindennapi életét: az öltözködést, a tornyok magasságát, a fegyverviselést, tiltották
a túlzott luxust, s különböző politikai jellegű szövetségek (consorziere) létrehozását, amelyek
elsősorban a nemesség körében voltak divatosak.
Ahogy a városok növekedtek, kialakultak a különféle kisebb területi, szomszédsági szerve-
zetek is (contrade, vicinanze, quartini, sesti), s idővel ezek képviselői is helyet kaptak a tanács-
ban, éppúgy, mint a szerveződő kézműves céhek (arti) vezetői. A környező vidék (contado) is
a város közigazgatási és bírói hatalma alá került. A falusiak földjáradékot fizettek a városban
lakó birtokosoknak, vagy magának a városnak. Néhol az északi jobbágysághoz hasonló ál-
lapotban voltak, de Itáliában, különösen a városi contadokban gyakori volt a szabad bérleti
viszony, 19 vagy 29 évre, a termés egyharmada, vagy fele fejében. A falusi (contadino) sokáig
másodrendű embernek számított a városban lakó polgárral (cittadino) szemben. A contado
parasztjai azonban nagy számban települtek be a városokba. Ezt a városok legtöbbje igyekezett
fékezni, nehogy contadójuk elnéptelenedjék, hiszen ez látta el a várost élelemmel, onnan jöttek
a katonák és az adó. Sienában, ha a betelepülő paraszt nem sienai földesúr embere volt, akkor
négy hónap alatt szabad ember és polgár lehetett, de ha földesura sienai volt, akkor – amellett,
hogy elveszítette telkét – csak 10 év múlva lehetett szabad polgár. A 12. század folyamán azon-
ban a legtöbb helyen a contado is kivívta jogait: sorra alakultak az ún. szabad községek (borghi
franchi), amelyek lakói ugyanolyan jogokkal bírtak, mint a városlakók.
A püspökökkel és egyéb helyi urakkal szemben a városok már kivívták az önkormányzatot
a 12. század közepére. Ekkor kerültek összeütközésbe a császárral. Barbarossa Frigyes a császári
hatalmat az itáliai városok gazdasági erejére támaszkodva szerette volna megújítani és megerősí-
teni, ezért meg akarta szilárdítani a városok feletti hatalmát. 1158-ban a roncagliai mezőn tartott
birodalmi gyűlésen visszakövetelte a városoktól a megelőző évtizedekben kisajátított regále jogo-
kat. A városok élére királyi megbízottakat, német podestákat helyezett. Fellobbanó ellenállásukat
fegyverrel törte meg. 1162-ben elfoglalta Milánót és leromboltatta a várost. Erre az addig egy-
mással viszálykodó városok összefogtak: megalakult a lombard városok ligája (societas civitatum
Lombardiae), s szövetkeztek Frigyes fő ellenfelével, III. Sándor pápával. A pápa ekkor „Itália
szabadságáért” (pro libertate Italiae) bíztatta a császár elleni küzdelemre a városokat. A szövetsé-
gesek 1176-ban Legnanónál döntő győzelmet arattak a császár felett, aki előbb Velencében 1177-
ben a pápával kötött békét, majd a konstanzi békében (1183) szabályozta az Itáliai Királyság
helyzetét. A városok gyakorlatilag teljes önállóságot kaptak, ennek fejében elismerték a császár
névleges főhatalmát, tehát Észak-Itália a Német-római Császárság része maradt.
A 12. század második fele a nagy gazdasági fellendülés időszaka. A tengerparti városok a
levantei kereskedelem megélénküléséből és a keresztes háborúkból húztak hasznot. Pisa már
a 11. század első felében fölénybe került az iszlám flottákkal szemben a Földközi tengeren,
1. Az észak-itáliai városköztársaságok ■ 369
elfoglalta Szardíniát és Korzikát. Utána kibontakozott Pisa és Genova küzdelme a tengeri he-
gemóniáért, amelyben végül is Genova kerekedett felül. Firenze, Lucca és Milánó fontos ipari
központokká fejlődtek. A 12. században és a 13. század elején mindenütt új falak épültek, je-
lezve a városok növekedését.
Miután kivívták és a császárral szemben megvédték az önállóságot, nagy hévvel lángoltak fel
a belső társadalmi és pártküzdelmek. A városnegyedenként és céhekben szervezett szegényebb,
kézműves polgárság (popolo minuto) szembefordult a nemesség és a gazdag kereskedő polgár-
ság soraiból (popolo grasso) kikerülő városvezetéssel, és részt kért a hatalomból. A 13. században
ismét nyílt háborúvá fajult a császárok (elsősorban II. Frigyes) és a pápák közötti ellentét. A
pártok aszerint alakulnak, hogy a pápát (guelfek) vagy a császárt (ghibellinek) támogatják-e.
A ghibellinek általában a nemesek közül toborzódtak, míg a polgárság inkább guelf volt.
A popolo minuto a 13. század folyamán a legtöbb városban kiharcolta a részvételt az önkor-
mányzati szervekben. A kézműves kispolgárok először Milánóban kaptak részt a város vezeté-
sében: az 1198-ban alakult szervezetük, a credenza di Sant’ Ambrogio is küldött egy consult a
város vezetésébe, ahol már ott voltak a főnemesség (nobili, az egykori capitanei leszármazottai)
és a kisnemesség (motta) képviselői, majd 1214-től a kereskedők (mercanti) gildéje is kapott erre
jogot. A 13. század közepén kialakult egy sajátos intézmény, a popolo érdekeinek képviseletére,
védelmére: a népkapitányok (capitanei del popolo), akik igen gyakran nemesi családokból ke-
rültek ki, amelyek a nép segítségével szerették volna megőrizni pozícióikat, a városok vezetését
a legtöbb helyen kezébe vevő gazdag kereskedő polgársággal szemben. A belső társadalmi har-
cok lecsillapítására hozták létre a podesztaság intézményét is. A podestà kívülről hívott személy
volt, mintegy semleges döntőbíró, aki meghatározott ideig (fél, egy, maximum három évig) állt
a város élén. A városban semmiféle személyi, rokoni, társadalmi kapcsolata, sem földbirtoka
vagy háza nem lehetett, feleségét sem vihette magával, magánlátogatást nem tehetett. Megbízása
lejártakor részletes számadással tartozott és felelősségre lehetett vonni. Ha eredményesen mű-
ködött, gyakran meghosszabbították megbízatását. Rendszerint jó hírű nemesi családokból hív-
tak podesztákat. Egy-egy sikeres podesztát egymás után több városba is meghívtak. A pármai
Matteo Gerardi de Corrigia kilenc városban viselte a tisztséget, néhol többször is. Voltak híres
podeszta-családok, mint a pármai Rossiak: a család 12 tagja viselt podesztaságot, köztük III.
Ugolino nyolc városban összesen 13 alkalommal. Az is gyakori volt, hogy a püspököt kérték
fel döntőbírónak, vagy a pápa küldött legátust, pacificatort, rendszerint egy-egy koldulóbarátot.
A legdélibb város, ahová a communa-mozgalom és az autonóm városi intézmények elju-
tottak, Róma volt, ahol az 1143. évi felkelés nyomán létrejött a polgárok választott képviseleti
szerve, a senatus. A felkelést ugyan Barbarossa Frigyes leverte, de a polgárság autonóm in-
tézményei – pápai felügyelet alatt – részben megmaradtak. A nemesség és a popolo harca a
13. században Rómában is oda vezetett, hogy Bolognából Brancaleone degli Andalót hívták
senatorként a város élére. Ő békét teremtett, 140 nemesi tornyot leromboltatott, s biztosította a
popolo minuto részvételét az önkormányzatban.
2. Firenze és Velence
A 13. századi társadalmi küzdelmek során kialakuló városi alkotmány legjellegzetesebb példá-
jával Firenzében találkozunk. Firenze a 13. század végén Velence és Milánó mellett Itália északi
felének harmadik nagyvárosa. Lakóinak száma 1300-ban 90 000 körül volt, s ebből 30 000-n
Firenze a 15. században (Hartmann Schedel krónikájából, 1493)
dolgoztak a textilipar különböző ágaiban. Mintegy 300 cég foglalkozott részben posztóké-
szítéssel, részben a flandriai nyersposztó finomításával és festésével. A posztókészítés a nyers
gyapjútól a finom színes szövetig 25 részműveletből állt, s szinte mindegyikre külön szakma
fejlődött ki. Firenze gazdagságának másik forrása a banküzlet volt: több mint 70 bankház mű-
ködött a városban, s némelyikük üzleti tevékenysége szinte az egész korabeli Európát behálóz-
ta. A bankárok számára a legjobb és legbiztosabb üzlet a pápaság jövedelmeinek kezelése volt.
A világi uralkodók háborúinak finanszírozása már jóval kockázatosabb volt, s a 14. század kö-
zepén a legnagyobb firenzei bankházak bele is buktak abba, hogy hatalmas összeget hiteleztek
az angol királynak, aki végül is fizetésképtelenné vált. Firenze volt az első európai állam, amely
– több mint egy félévezredes szünet után – 1252-ben aranypénzt kezdett veretni, a forintot
(fiorino d’ oro), amelyet a város címerében szereplő liliom díszített.
III. Henrik császár 1055-ben Firenzét kivette a grófi hatalom alól, s közvetlenül a császár
joghatósága alá rendelte. 1068-ban a püspököt, Róma egyetértésével, simonia miatt elűzték,
s utódja már csak tisztán vallási funkciókat gyakorolhatott. A firenzei polgárság a 13. század
második felében – II. Frigyes halála után, az interregnum idején, amikor nem volt császár –
kiszorította a nemesi családokat a hatalomból. A firenzei polgárok 21 céh (arte) keretében
szerveződtek. Először a hét nagyobb céh (arti maggiori) kaparintotta kezébe a város vezetését,
s lényegében meg is tartotta. A nagyobb céhek tagjai illetve vezetői nagykereskedők és ipari
vállalkozók voltak: gyapjú-, selyem-, szövet-, bőr- és prémkereskedők, hozzájuk csatlakoztak
a bankárok, a jogászok, valamint az orvosok és gyógyszerészek céhei. A kézműiparosok 14 ki-
sebb céhben (arti minori) tömörültek. Érdekes megfigyelni a városvezetés fokozatos „demok-
ratizálódását”: 1281-ben a kisebb céhek közül ötöt bevettek a különböző városi önkormányzati
szervekben képviselt nagyobb céhek közé. A folyamat 1292-ben vált teljessé, amikor a még
megmaradt kilenc kisebb céh képviselői is helyet kaptak a városi testületekben.
2. Firenze és Velence ■ 371
Az új helyzetet az 1293-ban kiadott városi alkotmány, az Ordinamenti di Giustizia ko-

difikálta. Eszerint a polgár jogaival csak az élhetett, aki valamely céhnek a tagja volt. A leg-
magasabb tisztségekre csak a nagyobb céhek tagjait választhatták. A választás úgy történt,
hogy a nagyobb céhek 30 éven felüli tagjainak nevét, akik a hivatalra választhatók voltak
– összesen mintegy hatezren voltak ilyenek – nyolc bőrzsákba (borsa) tették, azokat kétha-
vonta elővették, s neveket húztak ki belőlük. Így választották a várost vezető Signoria tagjait: a
Zászlótartót (Gonfaloniere) és a hat, majd nyolc priort. Ők két hónapra beköltöztek a Palazzo
della Signoriába, s erre az időre szerény fizetést kaptak. Ragyogó vörös köpenyt viseltek, her-
melinbéléssel, hermelingallérral és fejfedővel. Munkájukban a választott testületek, tanácsok
egész sora segítette őket. Súlyosabb problémák, általában a város autonómiáját fenyegető ve-
szély esetén a városháza harangtornyában lévő nagyharang, a Vacca (’tehén’) összehívta a
14 éven felüli férfipolgárok gyűlését, a parlamentót, a városháza előtti térre. Ha a polgárok
kétharmada összejött, akkor felállítottak egy szükségbizottságot (balia), amely teljhatalmat
kapott az ügyek intézésére.
A lakosságnak több mint háromnegyede – a textilipari munkások, napszámosok, szolgák,
fuvarosok, stb., akiknek nem volt a városban saját háza – nem tartozott egyik céhhez sem,
nekik semmi szavuk nem volt a város ügyeiben. De nemcsak ők voltak kirekesztve, hanem a
gyakorlatban a polgárok nagyobb része, a popolo minuto is, s a nemesek sem vehettek részt
a köztársaság választott szerveiben, amelyeket teljesen a gazdag kereskedő- és bankárcsalá-
dok kis csoportja tartott ellenőrzése alatt. 1378-ban a textilipari munkások, az ún. ciompók
megkísérelték kivívni, hogy részt vehessenek a város vezetésében, felkelésük azonban végül
is kudarcot vallott.
Sajátos színt képviselt az észak-itáliai városok sorában Velence. Az 5. században a hunok
elől a laguna szigeteire menekült a környező területek lakossága, amely formálisan elismer-
te a konstantinápolyi császár fennhatóságát. Az ezredforduló táján Velence fokozatosan el-
lenőrzése alá vonta előbb az Adria, majd a Földközi-tenger keleti medencéjének hajózását. A
11. században a bizánci császárok által kapott privilégiumok segítségével kezébe kaparintotta a
Keletrómai Birodalom egész kereskedelmét.
Ha Velence politikai szervezetét minősíteni akarjuk, akkor „nemesi köztársaságnak” mond-
hatjuk. A város élén álló herceg, a doge (dux) először a 7. század végén tűnik fel a forrásokban, a
12. században azonban kialakulnak a városi communa választott szervei és intézményei, egyre
inkább korlátozva a doge hatalmát, amely végül is csak reprezentációra szorítkozott. 1172-ben
megalakult a „doge tanácsa” (consilium ducis), majd a Senatus, végül a 13. század elején a Nagy
Tanács (Maggior Consiglio). A doge tanácsába minden kerület (sestiere) egy-egy tagot küldött,
akiknek megbízatása egy évre szólt. A Nagy Tanács választotta meg a magisztrátus és a többi
tanács tagjait, törvényeket szavazott meg, kegyelmi jogkört gyakorolt. Idővel átvette a népgyű-
lés szerepét is, amelynek legfontosabb feladata a doge megválasztása volt, a jelölési bizottság
javaslata alapján. 1297-ben a Nagy Tanács, amelynek eredetileg 300–400 tagja volt, bezárult:
tagjai – ekkor már több mint ezren voltak – ezentúl csak a legelőkelőbb nemesi családokból
kerülhettek ki, akiknek a neve az „aranykönyvben” szerepel. Peter Burke találóan állapítja meg:
„Azt szokták mondani, hogy Velencét kevesen kormányozták, de ezek a kevesek szokatlanul
sokan voltak. A Nagy Tanácsnak (Maggior Consiglio) tagja volt minden felnőtt patrícius, és ez
a 16. század első felében több mint 2500 főt jelentett. Ezért volt olyan hatalmas a Nagy Tanács
terme és ezért is kellett akkora freskó oda”. A Nagy Tanács funkcióit fokozatosan különböző
kisebb bizottságok vették át. Ezek közül a Negyvenek Tanácsa (Quarantia) volt a legfontosabb,
Velence a 15. században (Hartmann Schedel krónikájából, 1493)
amely elsősorban fellebbviteli bíróságként működött, s ez a tanács terjesztette a törvényjavasla-

tokat a Nagytanács elé. A város kormányzását ellátó testületet, a Serenissima Signoriat a doge, a
hat hercegi tanácsos és a Negyvenek Tanácsának három vezetője alkotta. A megválasztott doge
tisztsége élete végéig szólt, de ha nem tartotta be a hercegi tanács vagy a Nagy Tanács döntéseit,
akkor a hercegi tanács javasolhatta visszahívását.
1310-ben jött létre a félelmetes, szinte korlátlan hatalommal rendelkező Tízek Tanácsa
(Consiglio dei Dieci), amely afféle állambiztonsági szerv volt, tagjai bárkit ellenőrizhettek,
még a doget is. A 14. századtól kiépítették a besúgórendszert, bárki tehetett feljelentést bárki
ellen (névtelen feljelentéssel nem foglalkoztak), s minden eszközzel igyekeztek megóvni az
állam biztonságát. Ugyanez volt a helyzet a külpolitikában is: Velence tartott először állandó
követeket külföldi országokban, akiknek rendszeres jelentéseket kellett hazaküldeniük.
Velence a 13–14. században a másik nagy kikötővárossal, Genovával versengett a tengeri
hegemóniáért. Egy évszázadig tartó változatos küzdelem után végül is Velence kerekedett
felül a 14. század végén. A városállam ekkor építi ki szárazföldi hátországát: megkezdi a
terjeszkedést a mögöttes szárazföldön (terra ferma), elfoglalja Padovát, Veronát, Bresciát,
Bergamót és egy sor kisebb várost. Így alakul ki Velence szárazföldi tartománya: Veneto. A
szárazföldön nyugati irányú terjeszkedése során azonban összeütközésbe került a kelet felé
terjeszkedő Milánóval, s ez hosszú háborúskodásra vezetett a két városállam között. Közben
Velence kiépítette tengeri „birodalmát” is: a magyar királyokkal viaskodva a középkor végé-
re végleg uralma alá hajtotta Dalmáciát, majd az Adria, az Ión- és az Égei-tenger szigeteit,
valamint Krétát és Ciprust is.
A 14–15. század folyamán egyébként sok észak-itáliai város elvesztette függetlenségét: a
három sikeresen terjeszkedő városállam, Firenze, Milánó és Velence fennhatósága alá kerül-
tek. Most hagyjuk el Északot, s menjünk Délre, s menjünk vissza időben fél évezredet.
3. Dél-Itália ■ 373
3. Dél-Itália
999-ben Salernót egy arab csapat szorongatta. Éppen arra járt egy normann hajó, 40 harcos-
sal, állítólag zarándokúton jártak errefelé. A zarándokok gyorsan átvedlettek katonákká, s a
salernóiak az ő segítségükkel visszaverték az arabokat. Egy korabeli forrás szerint így jelentek
meg a normannok Dél-Itáliában, ahol akkoriban elég zűrzavaros viszonyok uralkodtak. A szá-
razföldön a királyság bukását túlélő langobard hercegségek: Beneventum, Capua, Salerno; a ten-
gerparton, Apuliában és Calabriában Bizánc az úr, Szicília, Szardínia és Korzika a 9. század óta
arab uralom alatt áll. A kikötővárosok – a nyugati parton Amalfi, Nápoly és Gaeta, a keletin
Bari – bár névleg elismerik a konstantinápolyi császár uralmát, gyakorlatilag önálló kis városál-
lamok, amelyek élénk tengeri kereskedelmet folytatnak az arabokkal is. Időnként a német-római
császárok serege is megjelent e tájon, ahol egymás mellett, sőt egymással keveredve élt a latin és
görög rítusú és görög nyelvű keresztény, valamint Szicíliában az Észak-Afrikából betelepült mo-
hamedán lakosság. Ideális érvényesülési lehetőség a szerencsét próbáló normann lovagoknak.
A normannok a 10. század elején megkeresztelkedtek és megtelepültek Franciaország
északnyugati partvidékén, ahol létrejött a francia hűbéres normann hercegség. A normann
harcosok azonban továbbra is járták fürge hajóikon a tengereket, s bárkinek a zsoldjába szí-
vesen elszegődtek. Így jutottak el egyre többen Dél-Itáliába is. 1030-ban egy bizonyos Rainulf
már Aversa grófja, a capuai herceg hűbéreseként. Ezt követően egyre több normann lovag
kapott a langobard hercegektől grófságokat. A legsikeresebbek egy szerény vagyonú, de nagy-
családos normann nemes, Hauteville-i Tankréd fiai, akik egymás után érkeztek Dél-Itáliába
(utánpótlás bőven volt, mert Tankrédnak – abban a korban szokatlanul – 12 fia volt). Közülük
Drogo (†1051) a 11. század közepén már hercegi rangot és Italia magister milituma címet ka-
pott a konstantinápolyi császártól. Közben ő és testvérei fokozatosan kiterjesztették hatalmukat
a bizánciak és a langobard hercegek rovására. Drogo halála után Tankréd hatodik fia, Róbert
(†1085) lett az apuliai és calabri-
ai normannok hercege, aki kor-
társaitól a „Guiscard” (’Ravasz’)
melléknevet kapta. Róbert – mi-
után uralmát kiterjesztette egész
Apuliára és Calabriára, s elfog-
lalta a kikötővárosokat: Barit,
Brindisit, Tarentót – 1077-ben
megszerezte Salernót is, s ezzel
megszűnt az utolsó langobard
hercegség Dél-Itáliában. IX.
Leó pápa nem nézte jó szem-
mel a normann térfoglalást, s
személyesen vezetett sereget
ellenük, de vereséget szenve-
dett, s maga is fogságba esett.
Végül Hildebrand (a későbbi
VII. Gergely pápa) javaslatára II. Guiscard Róbert II. Miklós pápa hűbérese lesz
Miklós pápa 1059-ben elismerte (14. századi krónikaábrázolás)
a normann hódítást, s Róbert a pápa hűbérese lett. 1084-ben, midőn IV. Henrik elfoglalta
Rómát, Guiscard Róbert normannjai mentették ki az Angyalvárba szorult VII. Gergelyt, s vit-
ték Salernóba, miközben a Szent Péter-bazilikában az ellenpápa császárrá koronázta Henriket.
Guiscard Róbert egyik fia, Bohemund (†1111), Taranto grófja részt vett az első keresztes had-
járatban, s Antiochiában saját hercegséget alapított.
Dél-Itáliában hasonló helyzet alakult ki, mint Angliában a normann hódítás után. A nor-
mann lovagok szűk uralkodó rétegként telepedtek rá a helyi lakosságra, a helyi langobard her-
cegi és grófi családok leányait vették feleségül, s udvaraikban a francia nyelvet és a francia-nor-
mann lovagi kultúrát honosították meg.
Guiscard Róbert már 1059-ben felvette a „Szicília hercege” címet, de a sziget visszahódí-
tását az araboktól csak két év múlva kezdte meg öccse, I. Roger (†1101) gróf. 1061-ben el-
foglalta Messinát, de még három évtizedes szakadatlan küzdelembe került, mire 1091-ben az
egész sziget az ő birtokába került. I. Roger (nevét szokták így írni franciásan, vagy olasz vál-
tozatban: Ruggiero) csak Szicília ura volt, fia II. Roger (1101–1154, király 1130-tól), Guiscard
Róbert ágának kihalása után, 1127-ben már megörökölte Dél-Itáliát is. Így jött létre a Nápoly-
szicíliai normann királyság, mert a II. Honorius (1124–1130) halálát követő skizmát (1130–
1138, kettős pápaválasztás miatt) kihasználva, II. Anaklét (1130–1138) ellenpápa engedélyé-
vel II. Rogert 1130 karácsonyán Palermóban királlyá koronázták. 1139-ben II. Ince pápával
(1130–1143) is kibékült.
II. Roger Szicíliában és Dél-Itáliában a korabeli Európa egyik legerősebb, gazdaságilag leg-
fejlettebb és „legmodernebb államát” építette ki. Szicíliában nem engedte meghonosodni a nor-
mann hűbéri viszonyokat, s a szárazföldön is megfékezte a feudális anarchiát, az egymással
végeláthatatlan vérbosszúharcokba merült normann lovagokat. A középkorban szokatlan türe-
lemmel rendezte a többnyelvű és vallású népesség együttélését.
Békében élt egymás mellett a katolikus és az ortodox hierar-
chia, és a mohamedánok és a zsidók is szabadon gyakorolhat-
ták vallásukat. Ez utóbbiak semmiféle hátrányos megkülön-
böztetésben nem részesültek. A hivatalos okleveleket három
nyelven – latinul, görögül és arabul – állították ki. Görögök,
mohamedánok és zsidók magas pozíciókat töltöttek be az
államigazgatásban és a hadseregben. A görög és arab szak-
embereknek köszönhetően igen mintaszerű volt a pénzügyi
adminisztráció. Kora uralkodói közül II. Roger rendelkezett
a legnagyobb bevételekkel. Ennek alapját az igen fejlett gaz-
dasági élet alkotta. Tovább virágoztak az arabok által megho-
nosított gazdasági tevékenységek: az ültetvényes gazdálkodás,
a selyemtermelés és néhány fontos exportiparág. Roger erős
flottát építtetett arab és görög-szír „admirálisok” (a szó maga
is az arab ’emírből’ származik) vezetése alatt, s ellenőrzése alá
vonta a Földközi-tenger keleti és nyugati medencéje közötti
hajóforgalmat, amit megkönnyített az, hogy Málta is az ő bir-
tokában volt. Sőt, az afrikai partokon, Tuniszban és Líbiában is
szerzett támaszpontokat. 1140-ben az egész országra érvényes
II. Roger egységes törvénykönyvet adott ki, amely a maga nemében az
(mozaik, Martonara, Palermo) első volt a középkori Európában (Arianoi Assisák).
Tabula Rogeriana. Muhammad al-Idrīsī világtérképe II. Roger udvarából (1154)
II. Roger palermói udvarában egy igen sajátos, ek-

lektikus kultúra virágzott, amelyben érdekes együttes-
sé ötvöződtek a normann–francia lovagi kultúra, vala-
mint a görög-bizánci és az iszlám–arab hatások elemei.
E kultúra egyik legszebb emléke a palermói királyi pa-
lota kápolnája, az 1140-ben felszentelt Capella Palatina.
A keresztény és az arab keleti művészet díszítmény-
kelléktárának a legjavát adta itt. A Roger által építtetett
cefalùi (1131–1148) katedrális is a szicíliai építészet re-
mekműve. II. Roger bőkezű mecénás is volt: al-Idrīsī-
vel (†1165 k.) egy földrajzi művet (Kitāb Ruğār) íratott
(térképekkel), udvarában összegyűjtette az arab költők
verseit és a bizánci ortodox homiletikusok műveit. A
latin tudósok közül a történetíró Telesei Alexandert
(†1143, műve az 1127 és 1135 között írt De rebus gestis
Rogerii Siciliae regis) támogatta.
II. Roger halálát különböző fajú és vallású alattvalói
megsiratták, a külföldiek számára viszont „tyrannus”
és „usurpator” volt, jogtalan birtokosa a hatalomnak.
II. Roger halála után – fia és unokája, I. Vilmos
(1154–1166) és II. Vilmos (1166–1189) alatt – az általa
létrehozott „modern” mintaállam hanyatlásnak, bom-
lásnak indult. Egyre inkább érvényesültek a normann
hűbériség bomlasztó erői, az egyes bárók fokozatosan
önállósultak a maguk területén. Komnénosz Manuél A Cappella Palatina belső tere
bizánci császár vissza akarta szerezni egykori dél-itáliai birtokait, ezért II. Vilmos Barbarossa
Frigyessel szövetkezett. Mivel gyermeke nem volt, nagynénjét II. Roger posthumus (halála
után született) lányát, Konstanzét feleségül adta a császár fiához, a későbbi VI. Henrikhez. II.
Vilmos halála után, 1190-ben Tankrédet, II. Roger törvénytelen unokáját választották királlyá.
Tankréd (1190–1194) szövetséget kötött II. Iszaakiosz bizánci császárral, akinek lánya, Iréné
1193-ban Tankréd fiának, Rogernak felesége lett. Tankréd után kiskorú fiát, III. Vilmost (1194)
választották királlyá. II. Vilmos helyett anyja volt a régens, aki hódolt VI. Henrik előtt. Ezzel
szabaddá vált az út VI. Henrik számára a Szicíliai Királyság trónja felé. 1194 karácsony napján
megkoronázták. VI. Henrik (1194–1197) lett Szicília királya, s így Dél-Itália a Hohenstaufen-
ház birtokába került.
VI. Henrik 1197-ben fiatalon meghalt, új országát alig három éves fiára, II. Frigyesre
(1198–1250) hagyva. A gyermek király gyámságát, anyja, Konstanze halála után a pápa, III.
Ince vállalta. II. Frigyes a nagykorúságot elérve, 1208-ban vette át országát a pápától, de egy-
előre figyelmét a németországi viszonyok kötötték le, ahol évek óta folyt a küzdelem a hatalo-
mért a két rivális dinasztia, a Staufok és a Welfek között. A küzdelem 1214-ben a bouvines-i
csatában a Staufok javára dőlt el. A III. Ince által restaurált és teljesen önállóvá lett egyházi ál-
lamot ezzel délről és északról egyaránt a Hohenstaufen-család királyságai vették körül. Frigyes
a pápa kérésére ünnepélyesen lemondott arról, hogy a Német és a Szicíliai Királyságot egy
kézben egyesíti, de ígéretét nem tartotta be, sőt igyekezett a császári hatalmat Közép- és Észak-
Itáliában is ismét érvényesíteni. Emiatt ismét több évtizedes elkeseredett harc bontakozott ki a
pápák, a lombardiai városok és a császár között.
II. Frigyes 1220 után főleg Dél-Itáliában tartózkodott, s dédapjának, II. Rogernek nyom-
dokaiba lépve erős, központosított királyi hatalmat épített ki. Letört minden hűbéri partikula-
rizmust, a magánvárakat leromboltatta, s nem tűrte a városi önkormányzatokat sem. Állandó
hadsereget hozott létre és királyi várakat építtetett szerte az országban. Vazallusok helyett
szakszerű, bürokratikus hivatalszervezetre támaszkodott, a nagyrészt polgári vagy kisnemesi
származású, jogvégzett hivatalnokokra, a iustitiariusokra. Semmiféle magánérdek nem köt-
hette hivatali körzetükhöz: nem lehetett ott birtokuk, nem köthettek üzleteket, nem létesít-
hettek rokoni kapcsolatokat, még feleségüket sem vihették magukkal. Az állami tisztviselő
nem hűbérbirtokot, hanem fizetést kapott, s hivatalából bármikor elmozdítható, áthelyezhető
volt. Frigyes 1224-ben Nápolyban állami egyetemet létesített jogász-hivatalnokok képzésére.
Ugyancsak szigorú állami felügyelet alá helyezte a gazdaságot is; a külkereskedelem állami mo-
nopólium volt, s erős flottát építtetett tengeri pozíciók megszerzésére és védelmére. Elődeitől
eltérően ő nem Szicíliában, hanem a szárazföldön, főleg Apuliában tartózkodott szívesen, ahol
királyi várak és kastélyok sorát építtette fel. Dél-Itália Frigyes uralkodása idején az akkori
Európa bürokratikus, központosított mintaállamává lett, az első „modern” állammá, s uralma
mintegy előképe volt a későbbi „felvilágosult abszolutizmus”-nak.
A pápával nyílt háborúba keveredő Frigyest a Lyoni egyetemes zsinat 1245-ben megfosz-
totta trónjától. 1250-ben bekövetkezett halála után a dél-itáliai birtokokat törvénytelen (ké-
sőbb törvényesített) fia, Manfréd (1250–1266) kormányozta, aki 1258-ban a „Szicília királya”
címet is felvette. A pápa azonban 1245 óta megüresedettnek tekintette a trónt, s végül is úgy
döntött, hogy IX. Lajos francia király öccsének, Anjou Károlynak adja a Szicíliai Királyságot.
Anjou Károly be is vonult Itáliába, 1266-ban Beneventónál legyőzte Manfrédet (Manfréd el-
esett a csatában), majd 1268-ban Tagliacozzónál Frigyes unokáját, Konradint (1266–1268) is
kivégeztette, s ezzel Dél-Itália ura lett.
4. A Pápai Állam ■ 377
4. A Pápai Állam
Az északi városállamok és a déli normann, majd Anjou Királyság között fekvő Pápai Állam
sajátos színfoltja volt az itáliai politikai palettának. Az állam elvileg Szent Péter birtoka volt,
mert annak idején Kis Pippin és Nagy Károly az apostolfejedelemnek adományozták. 962 óta
a Német-római Császárság része volt, de ténylegesen a pápák kormányozták. Ez viszont igen
instabillá tette a rendszert, minden pápaváltozás után az új egyházfő hozta magával a maga ro-
konait, s állandóan új emberek kerültek a különböző vezető pozíciókba. A pápák pedig rend-
szerint idősebb korukban kerültek hatalomra, s uralkodásuk viszonylag rövid ideig tartott.
A Pápai Állam hat provinciára volt felosztva, mindegyikben egy rector in temporalibus in-
tézte a világi ügyeket, s mellette egy magas rangú főpap az egyháziakat. A rectorok többnyire
a pápák unokaöccsei, kegyencei közül kerültek ki, s legtöbbjüknek csak a jövedelmek élvezése
volt a célja. A bárók hűségesküt tettek a rectornak, mint főhűbérúrnak, aki a hadsereg vezetője
és főbíró is volt. Mindegyik provinciának volt általános gyűlése (parlamentum generale), ame-
lyen kötelező volt a jogosultak részvétele, aki nem ment el, azt pénzbüntetéssel sújtották. Az
egész államnak összparlamentje nem volt. Az északi területeken jelentős városi communák is
voltak pápai uralom alatt. Rómának külön státusa volt: ott a pápa abszolút módon uralkodott,
míg a popolo 1143. évi felkelése létre nem hozta a senatust. Az egyházi államban igen nagy be-
folyással bírtak az ősi római nemesi családok, akik sorából számos pápa is kikerült (Colonna,
Caetani, Conti, Frangipani, Orsini, Savelli, Pierleoni, Annibaldi).
XI.
AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET
1. A spanyol visszahódítás
A Hispániát 711 után fokozatosan megszálló araboknak nem sikerült uralmuk alá vetniük
az Ibériai-félsziget egészét. A keresztények az északi hegyek között sikerrel védekeztek,
s a 8. század első felében Asturia, Cantabria és Galícia tartományok területén létrejött az
Asztúriai Királyság. Asztúria királyai a 9. században déli irányban egészen a Duero folyóig
terjesztették ki uralmukat. Székhelyükké előbb Oviedót, majd León városát tették, s ettől
kezdve az ország neve is León. A kis ország északkeleti részét, Burgos körül Kasztíliának
kezdték nevezni, mert ezen a területen sok vár (castellum) épült a mórok féken tartására.
Burgos grófjai lassanként egyre inkább önállósították magukat, s 1035-ben I. Ferdinánd
(1034–1065) a királyi címet is felvette. 1037-ben Ferdinánd uralma alatt egyesült a Kasztíliai
és a Leóni Királyság. Az egyesült királyságokban – amelyek majd időnként újra szétváltak –
a súlypont egyre inkább áthelyeződött Kasztíliára. A Pireneusoktól délre fekvő területeken,
Katalóniában a Karoling Birodalom őrgrófsága (később Barcelonai Grófság) szerveződött.
A baszkok lakta Nyugati-Pireneusokban, Pamplona körül még a 8. század végén egy grófság
létesült, amelyből a 10. században kifejlődött a Navarrai Királyság. Barcelona és Navarra kö-
zött, a Középső-Pireneusokban jött létre az Aragóniai Grófság. A 11. század elején III. Nagy
Sancho (1000–1035) navarrai király Aragóniát és Kasztíliát is uralma alá vonta, majd három
királyságát szétosztotta fiai között. Így mind a navarrai, mind a kasztíliai, mind az aragóniai
uralkodóház Sancho leszármazottja volt.
A mór Andalúzia (Al-Andalus), amely 929 óta Bagdadtól teljesen független kalifátus volt,
Córdoba székhellyel, a 11. században teljesen szétaprózódott kis helyi államocskákra (ezeket
nevezték taifának). Körülbelül harminc ilyen kis tartományúri hatalom alakult ki. Ezt a hely-
zetet kihasználva a keresztény uralkodók nekiláttak a mór uralom alatt álló területek visz-
szahódításának (reconquista) és újranépesítésének (repoblación). Hiába avatkoztak közbe két
ízben is az észak-afrikai berberek – előbb az almoravidák, majd az almohádok – a reconquistát
csak lassítani tudták, feltartóztatni, megállítani nem. A reconquistában Kasztília játszott veze-
tő szerepet, amelynek királya VI. Alfonz (1072–1109) egészen a Tajo folyóig nyomult előre,
és 1085-ben elfoglalta Toledót, amelyet nyomban meg is tett országa fővárosává. Ezután az
almoravidák átmenetileg megállították a keresztény előrenyomulást. Velük szemben a legen-
dás Cid (El Cid, arabul ’úr’), azaz Rodrigo Diaz de Vivar (†1099) kasztíliai nemes harcolt si-
keresen, aki átmenetileg Valenciát is elfoglalta. A 12. században elsősorban Aragónia ért el
sikereket a keleti partvidéken: 1118-ban elfoglalták Zaragózát, és megvetették a lábukat az
Ebro folyótól délre, majd Katalóniával egyesülve felszabadították Tortosát és Leridát.
1. A spanyol visszahódítás ■ 379
A félsziget nyugati partvi-

dékén a portugál grófság foko-
zatosan önállósult, s a bragai
érsekség alapításával 1104-ben
egyházszervezetileg is önállóvá
vált. Egy, a mórok ellen vívott
győztes csata után I. Alfonzot
(1139–1185) királlyá kiáltot-
ták ki. Portugália akkor vált
nemzetközi jogilag is önálló
királysággá, midőn III. Sándor
pápa 1179-ben ezt elismerte.
Fővárosa eleinte Coimbrában
volt, majd 1147-ben elfoglalták
Lisszabont, s ez lett a királyság
székhelye.
A 12. század második felé-
ben az almohádok ismét lefé-
kezték a keresztény előrenyo-
mulást, s 1195-ben Alarcosnál Spanyol katonák (freskó, 13. század vége, Barcelona)
súlyos vereséget mértek Kasz-
tília királyára. A félsziget addig
egymással állandóan viszály-
kodó keresztény uralkodói
végre összefogva 1212-ben Las
Navas de Tolosánál döntő győ-
zelmet arattak az Almohádok
felett. Ezzel újra lendületet vett
a reconquista. A portugálok
II. Sancho (1223–1248) és III.
Alfonz (1248–1279) vezetésé-
vel lenyomultak egészen a déli
tengerpartig. III. Ferdinánd
(1217–1252) León és Kasztília
királya az 1230-as és 1240-es
években sorra vette be a jelen-
tős mór városokat: Kordobát,
Murciát, Sevillát. Kasztília és
Portugália határa a Guadiana
folyó lett. A keleti parton az
Harc a mórok ellen (1400 k.)
aragóniai I. Jakab (1213–1276)
nyomult előre, s elfoglalta Va-
lenciát (1238), majd a Baleári-szigeteket. 1250 után már csak a déli parton Granada maradt
mór uralom alatt. A reconquista egyelőre befejeződött, az utolsó felvonásra, Granada elfoglalá-
sára több mint két évszázadot kellett még várni.
380 ■ XI. Az Ibériai-félsziget
2. A spanyol királyságok a reconquista után

Az Ibériai-félszigeten a visszahódítás után sajátos politikai, népességi és társadalmi viszonyok-
kal találkozunk. Az első szembetűnő vonás a különböző etnikumok, vagy helyesebben vallási
színezetű kultúrák együttélése, keveredése. A mohamedán lakosság zöme ott maradt a vissza-
hódított városokban, s a keresztények eleinte türelemmel kezelték őket. A mór uralom öröksé-
geként többszázezer zsidó is élt spanyol földön, amelyen négy keresztény királyság osztozott.
A politikai egységesítést megnehezítette, hogy az Ibériai-félsziget földrajzilag nem egységes,
hanem, két teljesen különböző jellegű területre tagolódik: Kasztília elszigetelt, terméketlen
fennsíkjára, valamint a gazdag, termékeny peremvidékekre, amelyek azonban hátat fordítanak
a kasztíliai fennsíknak, azzal nem alkotnak szerves egységet.
A visszahódítás során elért sikerei révén, de területe és lakosságszáma alapján is Kasztília
lett a félsziget vezető hatalma. 1300 körül a félsziget 5,6 millió lakosának háromnegyede,
mintegy 4,5 millió Kasztíliában élt. Gazdasági és társadalmi fejlettség tekintetében azonban
Aragónia lényegesen felülmúlta, hiszen hozzá tartoztak a virágzó Földközi-tengeri kikötők,
s hozzá tartozott a félsziget legfejlettebb része, Katalónia is, ahol jelentős textilipar virágzott.
Barcelona az itáliai kikötővárosokkal versengő kereskedelmi központ volt, egészen a Levan-
téig terjedő kapcsolatokkal. Aragónia figyelmét a 13. század vége óta egyre inkább lekötötte
Itália, mert III. Péter (1276–1285) 1282-ben Anjou Károlytól megszerezte Szicíliát. Északon
a kis Navarrai Királyság a 13. század végén a champagne-i grófok birtokába került, s teljesen
Franciaország felé fordult.
Kasztília, a terméketlen fennsík országa, a nagy pestisjárvány után még kopárabbá vált.
Az elnéptelenedett vidékeket birkatenyésztésre fordították, annál is inkább, mert egyre nőtt a
kereslet a nyersgyapjú iránt. A visszafoglalt területeken egyes főnemesi családok (grandok),
lovagrendek és kolostorok hatalmas birtokokat kaptak. A harcok elcsendesülésével kialakul-
tak a későbbi magyarországi hitbizományokhoz hasonló birtokkomplexumok, a señoriok,
vagy mayorazgok, a majorátusok, amelyeket a család elsőszülöttje kormányzott, s elidegenít-
hetetlenek és feloszthatatlanok voltak. Ezeken a birtokokon nem állt rendelkezésre elegendő
munkaerő (délre már nem jutott elegendő telepes), ezért a földművelés rovására a juhtenyész-
tés került előtérbe.
A mórokkal vívott sok évszázados, állandó harc, a félsziget fokozatos visszahódítása sa-
játos társadalmi és politikai viszonyokat fejlesztett ki Ibéria kis államaiban. A főnemesség itt
hatalmasabb, a kisnemesség pedig népesebb volt, mint bárhol Európában. Az állandó hábo-
rús állapot az erős és nagy kiváltságokkal rendelkező arisztokrácia mellé egy nagy létszámú
és öntudatos lovagi-kisnemesi réteget hívott életre (infanzon, caballero, hidalgo). Állandó
utánpótlást kaptak a Pireneusoktól északra eső területek örökségben nem részesülő ifjú lo-
vagjai sorából. A kisnemesek, valamint a nagy családoknak a majorátus intézménye miatt
föld nélkül maradt kisebb fiai természetes foglalkozásnak tekintették a katonáskodást, s mivel
viszonylag szegények voltak, ezért minden kalandos vállalkozásra készen álltak. Ők harcoltak
a reconquistában, s annak egyenes folytatásaként a felfedezések és gyarmatosítások kalandor
hadjárataiban, de belőlük került ki az itáliai és a flandriai háborúk hadseregének zöme is. A
visszafoglalt területek benépesítésének igénye a parasztság és a városi népesség számára terem-
tett kedvező viszonyokat. A parasztság szabadabb volt, mint a Pireneusoktól északra. A falusi
és városi települések, valamint a mór világban kialakult, keresztény uralom alá került etnikai
2. A spanyol királyságok a reconquista után ■ 381
csoportok (zsidók, mozarabok, mudejárok)

sajátos jogokat, szabadságokat, önkormány-
zatot kaptak (fuero – e szabadságokat bizto-
sító oklevél). Erős és szabad falusi és városi
közösségek fejlődtek ki, a lakosok gyűléseivel
(concejón), s létrejöttek a falvak és városok,
sőt az ő mintájukra a kisnemesek szövetségei,
uniói, testvériségei (hermandadok). Egyes te-
rületeken (Katalónia, Valencia) itáliai típusú
kereskedő városokkal találkozunk.
A királlyal a kormányzatban való együtt-
működésre jogosított rendi gyűlések (cortes)
spanyol földön alakultak ki a legkorábban Eu-
rópában (Leónban 1188-ban, a többi állam-
ban a 13. század közepén), s ezeken a bárók,
főpapok, lovagok és városok mellett a kisebb
helyek küldöttei, a népi közösségek képvise-
lői is szóhoz jutottak. A rendek Aragóniában
voltak a legerősebbek, ahol 1247-ben alakult
meg a cortes, amely a 14. században évente
háromszor ülésezett. Az ülések közötti idő-
ben egy állandó bizottság vigyázott a cortes
határozatainak megtartására, ez egyben fel-
sőfokú bíróság is volt. Katalóniában is volt
hasonló: a generalitat, amelynek hét tagját a
cortes választotta (két egyházi, két nemesi, há-
rom városi képviselő). Látható, hogy az Ara-
góniai Királyság tulajdonképpen egy föderá-
ció volt, mert a hozzá tartozó Katalóniának és
Valenciának is volt saját cortese. Az aragóniai León gótikus katedrálisa
politikai szemlélet a király és a rendek közötti
viszonyt megegyezés, paktum jellegűnek tartották (pactismo), s ebből a szempontból igen jel-
lemző az eskü, amelyet az aragóniai rendek a trónra lépő új királynak tettek: „Mi, akik éppen
olyan jók vagyunk, mint te, esküszünk neked, aki nem vagy jobb nálunk, hogy királyunkul
elfogadunk, feltéve, hogy megőrzöd összes szabadságunkat és a törvényeket, de ha nem, ak-
kor nem (fogadunk el)”.
Kasztíliában a cortes korántsem képviselt ilyen erős hatalmat. Eleinte minden várost meg-
hívtak, de képviseletük fokozatosan csökkent, a 15. századra már csak 18 város küldöttei vet-
tek részt a cortesen. A városok egyre növekvő része betagolódott a kialakuló latifundiumok-
ba, majorátusokba. Az arisztokrácia növekvő hatalmával szemben a kisnemesek és a városok
hermandadokba tömörültek, de adott esetben tiltakoztak a királyok pénzpolitikája ellen, vagy
gazdasági érdekeiket igyekeztek védelmezni és előmozdítani. Míg Aragóniában a rendiség ér-
vényesíteni tudta erejét, addig Kasztíliában egyre inkább érvényesültek a királyság közpon-
tosító törekvései. Kasztíliában 1260 és 1320 között a társadalmi feszültségek robbanásai és a
polgárháború az árak megállíthatatlan növekedését vonták maguk után. Aragónia és Navarra
382 ■ XI. Az Ibériai-félsziget
valamivel jobban viselték az inf-

lációt. Katalóniának kivétele-
sen – vegyes gazdaságának és a
mediterrán világgal fenntartott
kapcsolatainak köszönhetően –
sikerült viszonylag sikeresen át-
vészelnie a válság időszakát.
A gazdasági válság súlyosbo-
dása olyan nagy mértékű Kasz-
tíliában, hogy X. (Bölcs) Alfonz
(1252–1284) végül olyan gaz-
daságpolitika folytatására kény-
szerül, mely serkentőleg hat a
termelésre és a kereskedelemre,
visszatartja az árakat, és elősegíti
a tőke felhalmozódását a terme-
lők kezében. A valladolidi cortes
korlátozza a hivatalok költségeit,
évi 33,3%-ban rögzíti a kölcsö-
X. (Bölcs) Alfonz egykorú ábrázolása nök törvényesnek tekinthető
maximális kamatait, és csökkenti
a kereskedelmet sújtó adók számát. Végül a jerezi cortes (1268) szentesíti a korona korlátlan be-
avatkozását a gazdaságba. Attól fogva a súlyok és a mértékegységek egységesek lesznek a király-
ság egész területén, a pénz stabilizálódik, és bizonyos fogyasztási cikkeknek megszabott áruk
lesz. A testületi érdekek megszüntetése céljából betiltják a kereskedők és kézművesek társulatait,
és kárpótlásul befagyasztják a fizetésüket. Azért, hogy érvényt szerezzenek a közszükségleti cik-
kek kiviteli tilalmának, kijelölik a külkereskedelem bonyolítására jogosult kikötőket. X. Alfonz
utódai is jóváhagyják ezeket az intézkedéseket, viszontszolgáltatásként a városi polgársággal
fenntartott tartós szövetségért. A városok panaszai a rossz termésről, a biztonság hiányáról az
utakon vagy az adótúlkapásokról nyitott fülekre találtak az udvarnál, de az ott uralkodó állandó
pénzszűke és a cortes szolgálatkész beleegyezése az újabb adók kivetésébe a kasztíliai városok
gazdaságának igazi rákfenéi lesznek.
A hasonló problémáktól gyötört aragóniaiak is bevezetik a kemény kéz politikáját II. Ja-
kab (1285–1327) idejében, azzal a különbséggel, hogy a királyt a cortesnek rendelték alá, így
elkerülték a pénzek szabálytalan kezelését és a rendkívüli adókkal való visszaélést. Ezekkel
az intézkedésekkel stabilizálták a gazdaságot, és megalapozták a katalán kereskedőpolgárság
felvirágzását.
XII.
A SKANDINÁV ORSZÁGOK
1. A skandináv királyságok születése

Dánia
D ánia dán neve, Danmark (a dánok markja) arra utal, hogy földrajzilag az ország magját
képező terület (Jütland-félsziget) déli része Nagy Károly birodalmának őrgrófsága volt. A
9. század elején a dán király a frank terjeszkedés megakadályozására építtette azt a földsáncot,
amelyet ma Danevirkének hívnak. A 9. század végén Nagy Alfréd angol király egyik írásában
fordul elő először a Denemearcan elnevezés, immár az egész országra vonatkoztatva. Dánia fe-
lett a 8. század végére már egy ember uralkodott, szemben a későbbi Norvégiát és Svédországot
alkotó területekkel, melyeken több hatalmi centrum osz-
tozott. Dánia uralkodójának hatalma a 9. században már
túlnyúlt a dán szigeteken és magában foglalta a mai Svéd-
ország déli részét, azaz a Skåne-félsziget nyugati szeletét.
(Az itt levő területeket csak 1658-ban vesztette el Dánia.)
Kékfogú Harald dán király (kb. 945–986) volt az
első egész Skandináviában, aki királyi pénzt veretett.
Az első nehéz dénárok pedig fia, Hegyesszakállú Sven Hegyesszakállú Sven által veretett
(986–1014) alatt jelentek meg. Kékfogú Harald tovább- pénzérmék
építette az elődei által megkezdett Danevirkét a Jütland-
félszigeten átvezető kereskedelmi utak védelmére a délről
jövő támadások ellen. Kékfogú Harald 965 körüli meg-
térésével Dánia belépett a keresztény országok sorába,
és a térítés előretolt bástyája lett Skandináviában. Sven
alatt – 986-ban egy csatában legyőzte apját, aki a csatá-
ban meghalt – a hatalmi központ a Jütland-félszigetről
Roskildébe és Lundba helyeződött át. Sven Norvégiára
is kiterjesztette uralmát. Ez magyarázza az Anglia elle-
ni támadások erősödését, melynek folytán II. Ethelred
(979–1016) kénytelen volt bevezetni az ún. dánpénzt
(Danegeld). Sven fiát, Nagy Knutot (1018–1035) először
nem akarták elismerni királynak a dánok, de angliai si-
kerének folytán – 1016-ban a szigetország királya lett –
1018-ban elfogadták uralkodójukként, 1028-ban pedig
Knut még Norvégiát is megszerezte. Nagy Knut dán király
384 ■ XII. A skandináv országok
Norvégia
Norvégia norvég neve, Norge, nem sok eligazítást ad az ország megnevezésének eredetét illető-
en. De a német Norwegen és az angol Norway (’északi út’) névalakokból világosan kiderül, hogy
az ország északi partjainál futó tengeri kereskedelmi út már kezdettől fontos szerepet játszott a
norvégok történetében. A norvég területekből az Yngling-család hatalmának megszilárdulása
formálta ki Norvégia kontúrjait Széphajú Harald (†930) idején, aki már majdnem Norvégia
egésze felett uralkodott. (Harald Haarfager, Széphajú Haraldként vonult be a köztudatba, an-
nak ellenére, hogy a hajához kapcsolódó legenda nem tartalmaz olyan utalást, mely szerint
Harald haja szép lett volna. A fáma szerint Harald ágyasává akart tenni egy norvég hercegnőt,
de az nem állt kötélnek, csakis a házasságra volt hajlandó, de arra is csak azután, ha Harald
egész Norvégia felett megszerzi az uralmat. Ezért Harald fogadalmat tett, hogy amíg nem lesz
Norvégia ura, nem vágja le, és nem fésüli a haját.)
I. Jó Haakon (935–960), Széphajú Harald fia volt az első keresztény király Norvégiában.
Haakon nevéhez fűződik a nagyobb territóriumok (lag) gyűléseinek (lagthing) létrehozása,
illetve továbbfejlesztése. E nagyobb területeket grófságokra osztották, és ezek gyűlései (thing)
választották ki azokat, akik a grófságot a lagthingen képviselték. Haakon uralkodásának másik
fontos fejleménye az ún. leidang (hajók és a hozzá szükséges legénység biztosításának kötele-
zettsége) rendszeressé tétele volt.
A 10. század végén I. Olaf Tryggvason (995–1000) rövid uralkodásától eltekintve Norvégia a
dán király uralma alatt állt. I. Olaf otthon partra szállt, Mosterben megalapította Norvégia első
keresztény templomát. Rövid uralkodásának igazi jelentősége Tröndelag meghódításában állt,
mivel e terület urai csökönyös pogányok voltak. Olaf Tryggvason hittérítőket küldött a norvégok
által kolonizált Izlandra (kb. 50 000 norvég élt itt a 11. században), s e távoli sziget az Althing
döntése nyomán 1000-ben elfogadta a kereszténységet.
Az igazi egyházalapítónak II. Olaf Haraldson, más né-
ven Szent Olaf (1015–1030) tekinthető. 1024-ben Mosterben
gyűlést hívott össze, ahol lefektették a norvég egyház szabály-
zatát: mindazonáltal az egyes területek gyűléseinek (thing)
joguk volt ezt módosítani és e joggal éltek is. Olaf 1028-ban
Novgorodba menekült Nagy Knut agresszív politikája miatt.
1030-ban visszatért, de meghalt abban a csatában, amelyet
egy parasztokból álló pogány csapattal vívott. Halála után
csodákról kezdtek beszélni, s 1041-ben a norvég egyház
szentnek nyilvánította, csontjait Nidarosban helyezték el. Ő
lett „Norvégia örökös királya” és az ország védőszentje, már
egy évszázaddal azelőtt, hogy hivatalosan szentté avatták vol-
na (1164). Szent Olaf kultusza halála után hamarosan Nor-
végián kívül is elterjedt: Rómában és Londonban is emeltek
templomot a tiszteletére, sőt ő volt az utolsó „ökumenikus”
nyugati szent, azaz olyan, akit a keleti egyház is elismert. Ha-
lálának napja lett a legkorábbi norvég ünnepnap. Olaf állam-
szervező munkássága is jelentős volt, a középkorban például
Szent Olaf, „Norvégia örökös királya” az ősi norvég jogot „Olaf törvényei” néven emlegették.
2. Népesség és gazdaság ■ 385
Svédország
A svéd területek szerveződtek a legkésőbb állammá a skandináv országok közül. Svédország

svéd neve, Sverige, annak a hatalmi centrumnak a nevéből ered, amely Svédország keleti ré-
szén feküdt és Svearnak nevezték. Olaf Skötkonung (994– kb. 1021) volt az első svéd király,
aki kb. 995-től pénzt veretett „Svear királya” felirattal (ezek a pénzek már a kereszténység
hatását mutatják) és hatalmát a másik hatalmi központ (Götar) is elismerte. Olaf áttérését
általában 1008-ra teszik. Olafnak el kellett menekülnie, mivel nem volt hajlandó elvégezni
azokat a pogány szertartásokat, amelyek tisztségével együtt jártak. Svédországban, ahol a
pogányság a legerősebb volt, a királyoknak kompromisszumot kellett kötniük. Ők maguk
keresztények lehettek, de nem léphettek fel erőszakosan a germán istenek kultusza ellen.
Különösen Uppsala volt nagy tiszteletnek örven-
dő kegyhely, amely sokáig érinthetetlennek bizo-
nyult. Valószínűleg itt ölték meg 1030 körül azt a
Wilfred nevű angol misszionáriust, aki összetört
egy Thor istent ábrázoló képet. 1055 körül a svéd
király lebeszélte arról a hittérítőket, hogy lerom-
bolják az uppsalai szentélyt, mert saját trónját
féltette egy esetleges pogánylázadástól. Olaf Skötkonung által veretett pénzérmék
2. Népesség és gazdaság
A 9–10. századi viking inváziók egyik okát több történész abban látja, hogy az adott területek
eltartó képessége és a népesség közötti egyensúly a népesség növekedése miatt felborult. Ez a
feltevés elsősorban Norvégia (különösen a part menti területek) esetében tűnik valószínűnek,
hiszen a norvégok még Grönlandon is megtelepedtek, de nem általánosítható a térség egészé-
re. Részint azért, mert Dániában, úgy tűnik, nem volt népességnövekedés, részint, mert nagy
lehetőségek voltak a belső kolonizáció számára.
A kereszténység felvétele előtt rendkívül drasztikus népesedést szabályozó eljárással talál-
kozunk, azaz a nem kívánt gyermekek kitételével. Ez elsősorban a testi fogyatékos gyermeke-
ket sújtotta, de valószínűsíthető, hogy általában a lánygyermekek jobban ki voltak téve ennek
az eljárásnak. A kereszténység felvételével a helyzet alapvetően megváltozott az emberi élet
felértékelődése miatt. Mindazonáltal ez a gyakorlat csak lassan múlt ki, mert még a 12–13. szá-
zadban is találkozunk az említett szokást tiltó törvényekkel – e törvények azonban kivételeket
is tartalmaztak, például a testi fogyatékos gyermekek esetében.
Skandináviában a népesség változása a 10–15. században alapvetően a nyugat-európai de-
mográfiai trendek szerint alakult. Jelentős különbség volt azonban az, hogy Skandináviában a
több évszázados növekedést csak a 14. század közepén jelentkező pestis törte meg, szemben
a legfejlettebb nyugat-európai területekkel, ahol a növekedés már a 13. század végére megtor-
pant. Skandinávia lakossága 1000 körül egymillió, a 14. század elején pedig kb. kétmillió volt,
és ezt a csúcspontot nem sikerült elérni a középkor hátralevő részében. A népesség fele Dániá-
ban élt. Norvégia lakosságát 300–500 000 főre tehetjük, míg Svédországét 500–700 000-re. Az
uralkodó családtípus a nukleáris család volt, melyben ritkán fordult elő 3–4-nél több gyermek.
A mezőgazdaságban a 11. század előtt az állattartás volt a meghatározó, a kereszténység fel-

vételével viszont megnőtt a földművelés jelentősége, s az új földek feltörésével rohamosan nőtt
a települések száma. Norvégia földrajzi viszonyai nem kedveztek a falvak kialakulásának, így
a különálló családi gazdaságok voltak többségben. Az ellenpóluson a sík Dánia állt falvaival.
Svédország lankásabb részeire a kis falvak voltak jellemzőek, a hegyvidékeken viszont szintén
a különálló családi gazdaságok terjedtek el. A legfőbb gabonaféle a zord éghajlat miatt nem a
rozs vagy a búza, hanem az árpa volt (Izlandon és Grönlandon még ezt sem lehetett termeszte-
ni, így ezek a területek teljesen a gabonaimporttól függtek), búzát csak Dániában és Norvégia
déli részén termesztettek.
A városok száma Skandináviában a középkor végén is csekély volt, és emellett igen kis lé-
lekszámmal bírtak. Svédországban a 13. században alapított Stockholm volt a legnagyobb kb.
hétezres népességével, és ugyanennyi lehetett Bergené is Norvégiában. A földrajzi viszonyok,
Dánia kivételével, gátolták a belkereskedelem és a belső piac fejlődését. A jelentősebb városok
– még Dániában is – a távolsági kereskedelemnek köszönhették létüket.
Kezdetben az Angliával való kapcsolatok domináltak a külkereskedelemben (különösen
Norvégia esetében). A 12–13. század fordulójára azonban ez a kapcsolat erősen meggyengült,
majd a 13. században teljesen háttérbe szorult.
A Dánia birtokában levő Sund-szoros volt a kulcsa a 12–14. században kialakuló észak-eu-
rópai gazdasági világ két pólusa, Nyugat-Európa és a Baltikum közti árucserének. Ezt az áru-
forgalmat Lübeck irányította, már hosszú idővel a Hanza Szövetség 1358. évi hivatalos meg-
alakulása előtt. A nyersanyagokért (fa, vas, bőrök, viasz), prémekért, de főleg a sózott heringért
cserébe baltikumi gabonát és nyugati iparcikkeket, főleg posztót, valamint bort és luxuscikke-
ket szállítottak a skandináv államoknak. A Sund-szoros két oldalán jöttek létre a jelentős dán
városok: Koppenhága, Malmö, Helsingborg. A 14. századra a német városok Hanzája valóság-
gal rátelepedett a skandináv külkereskedelemre. Különösen igaz ez Norvégiára, ahol Bergen-
ben a Hanza északi lerakata (kontor) működött, mivel a jelentős tengerparti norvég városok a
Lübeck által szállított gabonától függtek. Maga a „német Hanza” kifejezés a norvég király egy
1343. évi kiváltságlevelében fordul elő először, melyet az uralkodó a városszövetségnek adott.
A Hanza erejét mutatja az is, hogy amikor háborúba keveredett a dán királlyal és legyőzte őt,
akkor a stralsundi békében (1370) a dánok kénytelenek voltak átengedni egy időre a Hanzának
a Sund-szorost védő erődök ellenőrzését is.
3. A skandináv országok a 11–13. században

Skandinávia a kereszténység felvételével része lett a nyugati keresztény kultúrkörnek, de az
egyetemes egyházi intézmények mögött a nyugat-európaitól eltérő társadalmi és politikai
struktúra állt. Skandinávia egy sajátságosan különálló egységet alkotott a nyugati kultúrkörön
belül a 11–12. században, amit még a közös nyelvi örökség is erősített. Ha Nyugat-Európa nagy
részének megkülönböztető vonása ebben az időben a hűbériség állam- és társadalomszervező
szerepében, valamint a földesuraság domináns voltában rejlett, akkor Skandináviában a hűbé-
riség hiányát és a szabad parasztok nagy számát, valamint gyűléseik (thing) politikai szerepét
kell kiemelnünk. Bár nem volt ismeretlen a feltételhez kötött adománybirtok, az legtöbbször
csak életre szólt, tehát nem vált örökölhetővé; nem beszélhetünk továbbá sem vazallitásról,
sem hűbéri láncról.
3. A skandináv országok a 11–13. században ■ 387
A thing (Dániában ting) jogai igen széleskörűek voltak.

Mindenekelőtt a gyűlések választhatták meg a királyt. Bármi
volt is a jogigény alapja (öröklés, választás, csatában való győ-
zelem, hódítás), azt el kellett ismertetni a gyűlésekkel. Dániá-
ban Vyborg gyűlésének elsősége volt a választásban, de a többi
terület gyűlése is elvárta, hogy jóváhagyás céljából megjelen-
jen előtte az uralkodó. A 12. századi Norvégiában a választás
bárhol történhetett, de az elismerésben hagyományosan az
Eyrathing (Tröndelag területén) élvezett elsőséget. Svédország-
ban Svear gyűlése követelte magának a királyválasztás jogát, a
14. században pedig az egyes gyűlések képviselőiből álló tes-
tület választotta a királyt. Svédországban a 12. században a ki-
rálynak körül kellett járnia az országot, ez a 13. században már
Finnországot is magában foglalta. Ezt a körutat Eriksgatának
hívták; az Erik név uralkodót jelent, így az elnevezés jelentése
az „uralkodó útja”. A 12. század végére azonban e gyakorlatot
Szent Erik (1156–1160) nevéhez kapcsolta a hagyomány, s így
„Erik útja” néven lett ismert.
A gyűlések nemcsak megválasztották, illetve elismerték a Szent Erik (†1160)
királyt, hanem a korai időszakban le is tehették, ha az illetővel
elégedetlenek voltak, sőt esetenként meg is ölték. A gyűlések kezdetben szinte teljesen kezükben
tartották az igazságszolgáltatást. A király jogköre ekkor csak a főbenjáró bűnökre (szent helye-
ken elkövetett emberölés, kalózkodás, gyújtogatás, stb.) terjedt ki. Csak igen lassan terjedt el az
a felfogás, hogy aki bármilyen bűnt követ el, az megsérti a király békéjét. A 13. század folyamán
viszont már az az elv vált uralkodóvá, hogy a király legfontosabb funkciója a bíráskodás. Még
inkább korlátozott volt a király szerepe a törvényhozás terén, ami szintén a gyűlések előjoga volt.
Norvégiában elvben csak a thingnek állt jogában törvényt előterjeszteni. A királyok szerepe in-
kább a törvények írásba foglalásában, rendszerezésében, néha új törvény előterjesztésében merült
ki. Minden esetben el kellett azonban fogadtatni ezeket a gyűlésekkel, ill. azzal a gyűléssel, amely
elsőséggel bírt. A gyűlések csak a 12. században kerültek egy-egy helyi hatalmasság befolyása alá.
A másik hatalmi pólust a király és kísérete képezte. A királyoknak a pogány vikingek ka-
rizmatikus képességet tulajdonítottak: a 960-as években a norvég Szürkebundás Haraldnak a
kedvezőtlen időjárás okozta rossz termések miatt kellett meghalnia, és valószínűleg így járt
még legalább két svéd király is a kereszténység felvétele előtt. (Ezek egyike, egy Domald nevű
király volt, akit Uppsalában megöltek a germán isteneknek bemutatandó áldozat idején: mivel
az előző évben az ököráldozat nem hozta meg a jó időt, így a király került sorra, akinek vérével
megkenték az istenek oltárát. Ez aztán hatásosnak bizonyult, mert utóda alatt nem volt ilyen
gond.) A királyok pozíciójának ingatag volta nemcsak ebben, valamint a gyűlések választási
előjogában rejlett, hanem abban is, hogy a leszármazásnak a 12. század előtt nem tulajdoní-
tottak túlzott jelentőséget. A század végére viszont elfogadottá vált, hogy király csak a királyi
család rokonságából kerülhet ki. A 12. század közepe előtt Svédországban nem volt előfeltétel
a korábbi királyokkal való vérrokonság, 1163 előtt pedig Norvégiában a királyi család törvény-
telen gyermekei is jogot formálhattak a trónra. Ekkor törvényileg kizárták őket.
A királyok tehát arra törekedtek, hogy a monarchiát örökletessé tegyék, illetve, hogy az egy-
ház segítségével szakrális legitimációt biztosítsanak maguknak és utódaiknak a koronázási szer-
tartással. Koronázásra először Norvégiában került sor 1163-ban, de csak 1247-től lett szokásos-
sá; ezt követte Dánia 1170-ben, majd Svédország 1210-ben. A királyi hatalom az egyház sokrétű
támogatása mellett kiaknázhatta a leidang által kínált lehetőséget is hatalmának kiterjesztésére.
Ehhez járult még a királyi birtokokkal való rendelkezés, a bíráskodás és a törvényhozás terén
meglevő jogosítványai, végül pedig a királyi kíséret. A kíséret megjelölésére a 11. században vált
elfogadottá a hird elnevezés (angol eredetű szó jelentése ‘család’). A hird eredetileg az uralkodók
csak harcosokból álló kíséretét jelentette, de idővel beletartoztak a püspökök is, és a kíséret egy-
re inkább adminisztratív funkciót nyert: belőle kerültek ki az egyes igazgatási egységek elöljárói.
Ahhoz, hogy valaki hird tagjává válhasson, esküre volt szükség, Norvégiában pedig a hird meg is
tagadhatta az új tag befogadását. A hird a 13. században királyi tanáccsá alakult át.
A 11–12. századi skandináv politikai struktúra tehát alapjaiban (ingatag királyi hatalom –
harcos kíséret – szabadok nagy száma, szabadok gyűlései) a 6–7. századi germán királyságok
rendszerére emlékeztet. A 12–13. századi változások eredményeként azonban a 13. században
már kezdett új alapokra helyeződni a politikai struktúra a társadalmi differenciálódás és a nyu-
gati hatások következtében. A változások üteme természetesen eltérő volt: e téren Dániának
jutott az úttörő szerep a térség országai közül.
A 11. században még a gyűlések voltak a hatalom fő letéteményesei. A 12–13. században
a királyság fokozatosan átvette a gyűlések jogainak nagy részét. A 13. századra egy privilé-
giumokkal bíró erős arisztokrácia fejlődött ki (különösen Svédországban), amely a szintén
kiváltságolt egyházzal karöltve korlátozta az uralkodó hatalmát. A városok gazdasági és politi-
kai szempontból nem jelentettek számottevő tényezőt.
A 12–13. században következett be, hogy Skandinávia nemcsak egyházszervezetileg, ha-
nem strukturálisan (politikai és társadalmi struktúráját tekintve) és intellektuálisan is részévé
lett a nyugati latin keresztény világnak. A változás lényegét jól szemlélteti Lübecki Arnold, aki
1200 táján azt írta, hogy a dánok „alkalmazkodtak a többi natiohoz”. Nemcsak azt jegyezte
meg, hogy átvették a német viseletet és a nehézpáncélos lovagi harcmodort, de azt is, hogy a
nemesek fiaikat Párizsba küldik tanulni – részben az egyházi pályán való előrejutás, részben
pedig a világi dolgokban való jártasság megszerzése végett – valamint, hogy kiválóak a logi-
kában, a civil- és a kánonjogban. 1477-ben Uppsalában, 1478-ban pedig Koppenhágában jött
létre egyetem.
Dánia
Földrajzi fekvésénél fogva Dánia volt kitéve leginkább a külföldi hatásoknak. A királyok a
11. század végén szorosabbra fűzték kapcsolatukat az egyházzal. Ebben része volt IV. (Szent)
Knut (1080–1086) rövid uralkodásának. Knut túlhajtotta királyi felségjogait és keményen be-
hajtotta az őt és kíséretét megillető ellátmányt. Emellett még rendszeres adójövedelmet is akart
teremteni a kincstár számára. Ugyanezt akarta elérni az egyház vonatkozásában is: megkísérel-
te a tized bevezetését. Intézkedései miatt olyan népszerűtlenné vált, hogy lázadás tört ki ellene,
és amikor Odensében Szent Alban templomába menekült, a lázadók ott végeztek vele. Halála
után ínséges esztendőket élt át Dánia, és a nép ezt Isten büntetésének tulajdonította. Tekintetbe
véve a pogány korszakból örökölt hiedelmet, hogy a királyok felelősek a jó és a rossz termé-
sért, teljesen természetes volt, hogy IV. Knutot hamarosan szentként kezdték tisztelni. I. Erik
(1095–1103) politikai tőkét kovácsolt testvére halálából. 1101-ben szentté avattatta IV. Knutot,
és az egyház mint szentségtörést elítélte a királyi hatalom elleni lázadást. Erik Jeruzsálembe is
elzarándokolt, és ezen az úton érte utol a halál.
Utódja Niels (1103–1134) folytatta Erik politikáját: az egyház rendszeres tizedjövedelem-
hez jutott, és az egyháziak mentesültek a királyi bíróságok hatásköre alól. Cserében a dán egy-
ház hangsúlyozta a király jogát a büntetéspénzekre, valamint azt, hogy a kincsleletek és a ha-
jótörésből származó javak őt illetik meg. IV. Knutot Dánia védőszentjének kezdték tekinteni.
1134-ben már kimutatható a nyugati nehézpáncélzatú lovasság jelenléte.
A 12. század közepét követő majdnem száz év meghatározó volt Dánia történetében, mivel
mindössze három uralkodó ült a trónon: I. (Nagy) Valdemar (1157–1182) és fiai, VI. Knut (1182–
1202), majd II. Valdemar Sejr (’Győztes’ 1202–1241). I. Valdemar tipikus 12. századi reformural-
kodó volt. Uralkodása alatt jelentős előrelépés történt az államigazgatásban, és kezdetét vette a
városalapítások korszaka. A „Danevirkének” nevezett földsáncot megerősíttette. Mivel a Barba-
rossa Frigyes császár által favorizált ellenpápát támogatta, ezáltal összeütközésbe került Eskillel
(†1181/1182), a lundi érsekkel, aki viszont III. Sándor pápa támogatója volt. Lund érseke Francia-
országba ment száműzetésbe. Később visszatért, kiegyezett Valdemarral, sőt hozzájárult Valdemar
hatalmának megerősödéséhez. A király elérte Eskilnél, hogy az érsek királlyá koronázza (1170)
kiskorú fiát, Knutot. III. Sándor pápa is elismerte, hogy a Dán Királyságban öröklődik a trón.
II. Valdemar alatt 1231-ben az egész országra kiterjedő földösszeírás történt (Liber Census
Daniae), 1241-ben pedig a király az igazságszolgáltatást egységesítette azzal, hogy dán nyelven
törvénykönyvet állíttatott össze a létező jogokból (Jyske Lov), s ez az egész országban érvénnyel
bírt azután, hogy Vyborg gyűlése jóváhagyta, majd a király kihirdette.
A Valdemarok királysága idején Dánia gazdasági konjunktúrát élvezett: a mezőgazdaság
fellendült. Minden háztartásnak egy meghatározott összeggel és természetbeni beszolgáltatá-
sokkal kellett hozzájárulni a hadsereg fenntartásához. Ennek a rendszernek egyik társadalmi
következménye egy új nemesi réteg kialakulása volt, amely adómentesség fejében ellátta a ka-
tonai szolgálatot (frælsæ). A frælsi, illetve frelsi Svédországban és Norvégiában is megvolt, és
ott is adómentes, új katona-nemességet jelentett.
Nagy Valdemar és fiai expanziós politikát kezdeményeztek a Balti-tenger térségében.
1169-ben elfoglalták Rügen szigetét, majd Pomerániában és Mecklenburgban kezdtek terjesz-
kedni, hódoltatva az ottani szláv hercegeket. Uralmukat egészen az Elbáig kiterjesztették, s
Knut felvette a „Dánok és a Szlávok királya” címet. 1202-ben Lübeck dán uralom alá került,
megtarthatta azonban jogi önállóságát. A Baltikumban is megvetették a lábukat: 1218-ban
II. Valdemar erődöt emelt a legjobb észt kikötőnél, amit az észtek taani liin (Tallinn), azaz
a „dánok erődjé”-nek hívtak, míg maguk a dánok Revalnak, illetve Revelnek nevezték. Az itt
alapított püspökséget pedig a lundi érsekség alá rendelték. Tallinnról és környékéről 1346-ban
egy nagy pénzösszeg ellenében a dán király lemondott a Német Lovagrend javára. 1227-ben
az egyesült észak-német fejedelmek a bornhövedi csatában legyőzték a dánokat, akik ezután
kénytelenek voltak feladni észak-németországi hódításaikat.
A II. Valdemar halálát követő trónviszályok meggyengítették a királyságot, és erősítették a
nemesség pozícióit, amely az 1250-es évektől rendszeresen összegyűlt Nyborgban (ezt nevez-
ték később Danehofnak). 1256-ban a Lund érseke által Vejleben kiadott dekrétumok kinyilvá-
nították az egyház szabadságát. 1282-ben a dán „Magna Chartában” a királyt az országgyűlés,
a Danehof évenkénti összehívására kötelezték. Meghatározták a nemesség jogait: a király nem
börtönöztethetett be senkit az illető vallomása és érvényes bírói ítélet nélkül, hacsak nem tet-
tenérésről volt szó; a királyi bíróságok nem szabhattak ki nagyobb büntetést, mint amit a tarto-
mányi jog előírt; korlátozták a király vagyonelkobzási jogát olyan esetekben, ha valaki nem en-
gedelmeskedett a parancsának; a királynak el kellett ismernie az ún. „Valdemari törvényeket”.
Norvégia
A 11. századi norvég uralkodók közül Harald Hardrada (Keménykezű) (1046–1066) nevét
kell elsősorban megemlítenünk. Ő alapította Oslót, de az ország legjelentősebb városává, a
nemzetközi kereskedelem kikötőjévé Bergen vált. Melléknevét azzal érdemelte ki, hogy ke-
gyetlenül letörte a szeparatista előkelők ellenállását. Megpróbálta megszerezni az angol trónt
is, de 1066-ban Stamford Bridge-nél meghalt a Harold Godwinsonnal vívott csatában. 1130-ig
Harald Hardrada vonalán öröklődött a királyi tisztség. Az utódok figyelmet szenteltek a királyi
birtokok igazgatásának és a bimbózó városoknak is.
1130–1240 közt Norvégia történetének meghatározó vonása a dinasztikus küzdelmek so-
rozata volt, melyet társadalmi konfliktusok, valamint az invesztitúraharc színeztek. A dinasz-
tikus ellentét alapja az volt, hogy nemcsak a királyi család legitim tagjai, de a törvénytelen fiú
utódok is igényt formálhattak a trónra. 1130–1162 közt nyolc király ült a trónon és egyikük
sem halt meg természetes halállal. 1163-ban Nidaros érseke királlyá koronázta V. Magnust
(1162–1184). A koronázás a királyság nagyjainak jelenlétében, a nyugati kereszténységben
szokásos latin formulákkal történt és a király személyének szent és sérthetetlen voltát, az ural-
kodó elleni lázadás elítélését volt hivatott kifejezni. A koronázás mellett ugyanakkor törvény
született a trónöröklés szabályozásáról is, a lagthingek jóváhagyásával. Eszerint csak egy király
lehet, tehát a királyi hatalom oszthatatlan; az örökösnek törvényes fiúnak kell lennie, a trón
pedig a legközelebbi örököst illeti meg, hacsak nincs olyan ok, amely ezt lehetetlenné teszi;
ebben az esetben az érsek, a püspökök és 12 előkelő (akiket a püspökök választanak ki) ösz-
szegyűlik Nidarosban Szent Olaf sírjánál és kiválasztja a legmegfelelőbbet az örökös jelöltek
közül. A részletes szabályozás a kánonjog hatását tükrözi. A törvényt azonban nem sikerült
érvényesíteni, mivel túl nagy törést jelentett a korábbi szokásjoghoz képest: kizárta a törvény-
telen gyerekeket a trónöröklésből, és megszüntette a gyűlések szerepét.
Magnus kinyilvánította, hogy Istentől és Szent Olaftól bírja királyságát. 1164-ben volt Szent
Olaf hivatalos szentté avatása. Magnusnak kemény ellenállással kellett szembenéznie az egyre-
másra fellépő trónkövetelőket támogató „nyírfalábasok” (Birkebeiner) személyében. A nyírfalá-
basok – akiket ellenfeleik hívtak így, de büszkén vállalták e nevet – zöme földönfutó paraszt volt.
A hegyekbe visszavonuló lázadók elnevezése onnan eredt, hogy a nagy szegénység miatt nyírfa-
kéreggel tekerték be a lábukat. 1177-ben a nyírfalábasok energikus trónkövetelőre leltek a Feröer-
szigeteken élő Sverri Sigurdsson (1184–1202) személyében. 1179-ben döntő győzelmet aratott
Magnus és apja felett. Norvégia gyakorlatilag kettészakadt, mert Sverri erősen befészkelte magát
Tröndelag tartományba. Magnus hatalmát azonban csak 1184-ben tudta megtörni, amikor le-
győzte a király dán csapatokkal megerősített seregét, és maga Magnus is meghalt a csatában.
Sverri nem volt híján az uralkodói talentumnak. Uralkodása alatt a leidang állandó adó lett,
és arra törekedett, hogy saját kezébe vegye a kezdeményezést a törvényalkotásban, a bírásko-
dásban pedig törvénytudó emberek kijelölésével akarta kikapcsolni a gyűléseket a törvényke-
zésből. Mivel a kíséret, a hird, igen felduzzadt a háborúskodás miatt, ezért tagjai közül sokat
letelepített, akik a földbirtok fejében katonai szolgálattal tartoztak. Sverri reformjai azonban
csak a 13. században teljesedhettek ki, mivel összetűzésbe került az új norvég érsekkel, aminek
eredménye Norvégia legvéresebb polgárháborúja, az ún. pásztorbot háború (1196–1217) lett.

Az új norvég érsek, Eirik a párizsi egyetemről hozta magával a hierokratikus tanokat. Két kér-
dés, a püspökválasztás és Sverri koronázása körül csúcsosodott ki kettejük nézeteltérése. Sverri
a régi elvet vallotta, miszerint a püspököt a nép és a klérus választja, a királynak pedig, mint
ezek képviselőinek, joga van jelen lenni a választáson és beleszólni abba. A koronázást az érsek
azért tagadta meg, mert Sverrit törvénytelen gyereknek tartotta, és az ügyet a pápa elé utalta.
A szakításhoz végül az vezetett, hogy vita alakult ki arról, mekkora kísérete lehet az érseknek.
Az érsek öt napot kapott, hogy elbocsássa kíséretének feleslegessé vált tagjait, azonban helyette
Dániába hajózott. A püspökök megkoronázták Sverrit (1194), de ezért a pápa kiközösítette
őket, és így egyre-másra hagyták el a királyt. 1196-ban Oslo püspöke előállt egy trónörökössel,
akit Magnus fiának mondtak, és megkezdődött a harc Sverri ellen.
Norvégia két szembenálló területre szakadt: Sverrit régi bázisa, Tröndelag, valamint a nyu-
gati területek támogatták, míg a többi a „pásztorbot párt” alá tartozott. A küzdelem nemcsak
a fegyverek, hanem az eszmék küzdelmét is hozta. Amikor 1198-ban III. Ince került a pápai
trónra, kiközösítette Sverri támogatóit. Ez Sverrit arra késztette, hogy határozottan megfogal-
mazza a királyi hatalomról és ezen belül főként a királyi hatalomnak az egyházzal való viszo-
nyáról vallott felfogását. „A király védelme a püspökökkel és a klérussal szemben a kánonjog-
ból (Gratianus Decretumából)” című ónorvég nyelven írt munkája (1199 körül) a bolognai
jogásziskola hatásának iskolapéldája. Érvelésének gerincét a Decretumból vett latin idézetek
képezik és ezt kommentálta saját álláspontjának megfelelően. Norvégiában a latin mellett az
ónorvég is az írásbeliség nyelvének számított.
A küzdelem időlegesen lezárult Sverri halála után, s az érsek is visszatért. Tartós megol-
dást azonban csak Sverri unokájának, IV. (Öreg) Haakonnak az uralkodása (1217–1263) ho-
zott. 1217-ben a „pásztorbot párt” királya meghalt, és Norvégia nagyjai elismerték Haakont.
IV. Haakon komoly eredményeket tudott felmutatni. Stabilizálódott a királyi tisztség, azokon az
alapokon, amelyek 1163-ban fogalmazódtak meg. 1247-ben a pápa legátusa új koronázási ordót
alkotva Bergenben királlyá koronázta IV. Haakont. Haakon legidősebb fiát jelölte örökösnek, az
ifjú Haakon is megkapta a királyi címet. Az ifjabb király korai halála után Magnus lett az örökös.
VI. Magnus (1263–1280) uralkodása után a Lagabøtir (’Törvényjavító’) melléknevet kapta,
mivel uralkodása fő feladatát a jogalkotásban látta. 1273-ban törvényt adott ki a trónöröklésről,
amely sorrendben 12 örököst jelölt meg, hiányuk esetén pedig a legközelebbi férfi rokon öröklését
írta elő. VI. Magnus eltörölte a régi vérdíjrendszert, 1274–1276 között pedig kivette a bűncselek-
ményeket a gyűlések hatásköre alól. Uralkodása alatt a kancellár lett az államigazgatás legfonto-
sabb embere. 1277-ben Magnus konkordátumot kötött az egyházzal, amely rögzítette a királyi
hatalom és az egyház viszonyát Norvégiában. A püspökök immunitast szereztek a leidang alól, vi-
szont a király kezébe került az egyházi tisztségekre való jelölés joga. 1290-ben egyezmény született
arról, hogy az egyház semmiféle olyan jövedelemre nem tart igényt, amelyre 1277 után tett szert.
Öreg Haakon udvarában az 1250-es években született az a „Királytükör”, amely a királyság-
ról alkotott új felfogást képviselte: a királyok isteni jogalapjának elvét. A trón a primogenitura
alapján öröklődik. A gyűlések szerepe tehát eltűnt a „királycsinálásban”, és jelentősen meg-
gyengült jogi téren is. „A király tulajdona az egész királyság, csakúgy mint benne minden
ember, ezért mindenki, aki a királyságában van, szolgálattal tartozik neki, amikor csak szük-
ségletei úgy kívánják” – a királytükör ezen sorai jól visszaadják a változások szellemét.
Norvégia nemzetközi presztízse soha nem volt nagyobb, mint Öreg Haakon idején. Norvé-
gia királya Angliával, Skóciával, Franciaországgal, a Német-római Császársággal, Kasztíliával
állt diplomáciai kapcsolatban, sőt követei még a tuniszi szultánhoz is eljutottak. Ennél is többet
mond azonban az, hogy a Haakont koronázó pápai legátus 1247-ben Haakont mint lehetséges
német-római császárt említette.
A 13. században nagyjából rögzült a norvég monarchia területe. A Hebridák, azaz a Skócia
nyugati részén levő szigetek, valamint a Shetland-szigetek és az Orkney-szigetek hivatalosan
is a norvég monarchia részei voltak. Más volt a helyzet Grönland és Izland esetében, amelyek
bár egyházilag a norvég érsekség részét képezték, hivatalosan csak 1266-ban, illetve 1267-ben
fogadták el a norvég uralkodó főségét, mivel gazdasági szempontból teljesen az anyaország-
ra voltak utalva. A Hebridák szigetcsoportja és a Man-sziget ugyanakkor az 1266-os perth-i
egyezmény alapján Skóciáé lett egy nagyobb összeg, valamint egy évenként fizetendő jelképes
összeg fejében. A 15. század második felében a Shetland- és Orkney-szigetek is Skóciához ke-
rültek. 1326-ban szerződés született Norvégia és Novgorod közt a határ kérdésében.
Svédország
Svédország mutatta a legkisebb tiszteletet a királyi tisztség iránt: a királyságról még a 13. szá-
zadban is a viking kor elvei szerint gondolkodtak, mintsem a nyugati kereszténység kortárs
monarchiáiban bevett eszmék jegyében. Ezt az mutatja, hogy 1060 és 1250 közt a trónért
egymással viaskodó két család nem tudott folyamatosan, azaz több generáción át trónon ma-
radni. A királyi pozíció instabilitását mutatja, hogy több uralkodót is letettek trónjáról ebben
az időben. A jelenség oka abban rejlett, hogy a 12. század közepe előtt az uralkodónak nem
kellett szükségszerűen rokonságban állnia valamely korábbi királlyal. A szakrális megerősítés
eszközéhez is csak igen későn nyúltak az uralkodók: a koronázást először Szent Erik unokája
alkalmazta 1210-ben.
Svédországnak is megvolt a maga királyszentje, az imént említett Szent Erik, aki nem ter-
mészetes halállal halt meg, és akiből végül a svédek patrónusa lett – annak ellenére, hogy az
egyház sohasem avatta szentté. Svédországnak viszont nem volt Nagy Valdemarhoz vagy Öreg
Haakonhoz hasonló királya.
A 13. század első felében a valódi hatalom egy főúri dinasztia, a Folkunger-család kezében
koncentrálódott, akinek feje 1250-ben saját fiát, Valdemart (1250–1275) emelte trónra. Bár
maga a család meggyökeresedett a trónon, ez nem jelentette azt, hogy az egyes királyok trónja
is stabil lett volna: a királyok letétele tovább folytatódott Svédországban. A politikai helyzet
kedvezett a főúri hatalom megerősödésének, akik befolyásuk alá vonták a tartományi gyűlé-
seket. A 13. század utolsó harmadában az arisztokrácia privilégiumok formájában erősítette
meg pozícióit. 1279-ben adómentességet kaptak azok, akik lóháton harcoltak, 1284-től pedig
az egyházi és világi főurak évente gyűlést tartottak.
Svédország számára a finn területek kínáltak jó lehetőséget a területi terjeszkedésre, mivel
1105 körül a pápaság missziós területté nyilvánította a pogány finnek földjét. Ellenük vezetett
hadjáratott Szent Erik 1157–1158-ban. A 13. században létrehozták a finnek püspökségét, s az
uppsalai érsekség alá rendelték. A 13. századi svéd hadjáratoknak köszönhetően Közép-Finn-
ország, valamint Kelet-Finnország egy része svéd uralom alá került.
1240-ben a svédek Novgorod elleni támadását Alekszandr Nyevszkij visszaverte, 1323-ban
pedig meghúzták a határokat Svédország és Novgorod közt.
XIII.
BIZÁNC
B izánc a 11. század közepén érte el legnagyobb kiterjedését az arab hódítás óta. A belpoliti-
kai válság, a gyakori trónváltozások azonban jelezték, hogy ez a hatalmi pozíció nem lesz
sokáig fenntartható. Annál is inkább, mert a 7. században kialakított rendszer, amelyen Bizánc
katonai ereje alapult, a 11. század folyamán összeomlott, illetve átalakult a nyugat-európaihoz
hasonló feudális rendszerré.
Georg Ostrogorsky kiváló bizantinológus a következőket írja a Makedón-dinasztia utáni
korszakról: „II. Basileios gyenge utódai már nem képesek folytatni a küzdelmet a feudális ha-
talmasok ellen. A parasztok és katonák birtokainak felbomlása egyre nagyobb gyorsasággal
haladt tovább, és a bizánci állam védelmi potenciáljának és kormányzati erejének hanyatlásá-
hoz vezetett. A birodalom gazdasági és társadalmi struktúrája alapvető változáson ment ke-
resztül. A bizánci császárság nemcsak feladja a feudális arisztokrácia elleni harcot, de maga is
a mindenkori erősebb nemesi csoport egyik tényezőjévé, összetevő elemévé válik. A játszmát a
nagybirtokos nemesség nyeri meg, és már csak az kérdéses, hogy ennek az osztálynak melyik
rétege kaparintja majd meg a legfőbb hatalmat: a hivatalnoki vagy a katonai nemesség. A kö-
vetkező századok bizánci történetét, amely első pillantásra csak udvari intrikák szövevényének
tűnik, a fővárosi civil arisztokrácia és a provinciák katonai arisztokráciájának versengő hatal-
masai közti harc határozza meg”.
A nagybirtokosok, akiket addig féken tartottak a központi kormányzat parasztvédő törvé-
nyei, sorra felvásárolták vagy egyéb úton megszerezték a paraszti földeket, patronátust szervez-
tek a faluközösségek felett. A nagybirtokosok (dünatosz) birtokaikra parasztokat (paroikosz)
telepítettek, akik a föld használatáért termény- és pénzjáradékot fizettek és robotoltak, egyéb-
ként azonban személyileg szabadok voltak, szabadon költözhettek. A 11. század második felé-
ben a nagybirtokok immunitast szereztek, azaz maguk szedhették be az adókat, és bíráskodási
jogot is kaptak. A szabad paraszti faluközösségek tagjainak megtiltották a közösségből való
kilépést, ezzel egyfajta állami jobbágyokká lettek. A hagyományos kisparaszti sztratióta elem
eltűnt, mert a sztratióta birtokminimumot háromszorosára emelték. Erre azért volt szükség,
mert a korábbi gyalogos hadsereggel szemben a nehézfegyverzetű lovasságra helyeződött a
súlypont, az ilyen felszereléshez pedig nagyobb jövedelemre volt szükség. Eleinte 2–3 család
állított ki egy felfegyverzett sztratiótát, majd a végleges megoldást a hűbériség bevezetése hoz-
ta. Mint Nyugaton, itt is kialakult a hivatásos páncélos lovas katonaság.
A 11. század közepén jelent meg a forrásokban a pronoia és a pronoiariosz szó. A pronoia
hűbérbirtokot jelent, amelyet egy sztratióta élethossziglani használatra kapott katonai szolgálat
fejében. Ez a sztratióta már nem azonos az első évezred katona-parasztjával, aki maga művelte
a földjét. Ez már hivatásos lovag, aki a hűbér jövedelméből él. Ugyanúgy, mint Nyugaton, a
394 ■ XIII. Bizánc
pronoia nemcsak földbirtok lehet, hanem bármiféle jövedelemforrás, többnyire az államot il-
lető különféle bevételek, szolgáltatások. Tehát Bizáncban is megjelent a feudalizmus, a 11. szá-
zadban, s nem előbb. A Nyugattal szemben lényeges különbség, hogy itt a rendszer felett van
egy viszonylag erős államszervezet, amely kézben tartja például a bíráskodás felsőbb szintjeit.
A paroikosz a földesúri bíróság ítéletével szemben fellebbezhet az állami bíróságokhoz.
A 11–12. században a hivatali nemesség és a katonai nemesség küzdött a hatalomért, s a
császárok hol az egyik, hol a másik csoport képviselői közül kerültek ki. IX. Konsztantinosz
Monomachosz (1042–1055) a magas rangú tisztviselők soraiból került a császári trónra, s kö-
zülük való volt X. Konsztantinosz Dukasz (1059–1067) is. Az 1057-ben I. Isaakiosszal (1057–
1059), majd I. Alexiosszal 1081-ben trónra került Komnénosz-dinasztia viszont a kis-ázsiai
katona-nemesség képviselője volt.
1071-ben bekövetkezett a katasztrófa: a birodalom keleti határán feltűntek a szeldzsuk-tö-
rökök, s Alp Arslān (1063–1072) szultán vezetésével Manzikertnél megsemmisítették a bizánci
hadsereget. IV. Rómanosz Diogenész császár (1068–1071) is fogságba esett. Ezután a szeldzsu-
kok Kis-Ázsia nagy részét elfoglalták, s már a fővárost fenyegették. A Balkánon a lázadó bol-
gárokkal szövetkező besenyők és úzok mértek csapást a bizánci seregekre, s utána végigdúlták
az egész félszigetet. A magyarok is be-betörtek a birodalomba. IV. Péter Krešimir horvát király
(1058–1074) utódját, Démétrios Zvonimirt 1076-ban VII. Gergely pápa legátusainak jelenlété-
ben pápai vazallusként királlyá koronázták. Még ennél is érzékenyebb csapást jelentett Bizánc
számára az a körülmény, hogy 1077-ben a zetai Mikhaél is Rómától kapott királyi koronát.
Dél-Itáliában pedig Guiscard Róbert normannjai foglalták el a bizán-
ci birtokokat. 1090-ben a besenyők a szárazföldről, a smyrnai emír
tengerről ostromolták Konstantinápolyt. Bekerítve 1090–1091-ben
komoly telet élt át Konstantinápoly, nélkülözéssel és aggodalommal
telve. A besenyők ellen I. Alexiosz a kunokat hívta segítségül. A kunok
1091-ben egy rendkívül véres csatában megsemmisítették a besenyő-
ket. Erről a csatáról írja Anna Komnéné: „egy egész népet semmisítet-
tek meg egyetlen nap alatt, mely tízezernyi főt számlált”. A birodalom
európai részében elhárultak a nagyobb veszélyek, és a hadi helyzet
hasonlóképpen keleten is kezdett már javulni. A következő években a
birodalmat új, sokkal komolyabb nehézségek elé állították: közeledtek
a keresztesek.
Korábban I. Alexiosz Komnénosz (1081–1118) a Nyugathoz for-
dult segítségért, és II. Orbán pápa meg is hirdette az első keresztes
hadjáratot. A vállalkozást, mely a bizánci birodalomra nagy veszélyt
jelentett, I. Alexios megpróbálta önmaga és állama számára elfogad-
ható irányba terelni. Megkövetelte a keresztes lovagoktól, hogy nyuga-
ti szokás szerint hűségesküt tegyenek neki, és adjanak át számára min-
den olyan területet, amely korábban a Bizánci Birodalomhoz tarto-
zott. A császár megígérte, hogy élelmiszerrel és harci eszközökkel látja
el a keresztes lovagokat, és kilátásba helyezte azt is, hogy ő maga is fel-
veszi a keresztet, és minden hadi erejével a keresztesek élére áll. A ke-
resztesek végül is elfogadták a császár követelését. Az egyesült keresz-
I. Alexiosz Komnénosz tes és bizánci seregek legyőzték a szeldzsukokat, s ezáltal a kis-ázsiai
egy korabeli miniatúrán birtokok nagy részét visszaszerezték. 1104-ben azonban Harrannál a
XIII. Bizánc ■ 395
szeldzsukok megsemmisítő vere-

séget mértek a keresztesekre és
ezt követően a császári hadsereg
előtt lehetővé vált fontos kilikiai
erődítmények: Tarsos, Adana és
Mamistra elfoglalása. A bizánci
flotta bevette még Laodikeiát és
a többi tengerparti várost egé-
szen Tripolisig. Alexiosz császár
utódját, Joannést egy magyar her-
cegnővel jegyezte el, Szent László
király leányával, Árpád-házi
Szent Piroskával, aki Bizáncban
az Eiréné nevet kapta, és a gö-
II. Jóannész Komnénosz, bizánci császár és felesége,
rög egyház szentként tiszteli.
Piroska–Eiréné, Szent László magyar király leánya
II. Komnénosz Joannés (1118– (mozaik a Hagia Szophia-székesegyházban)
1143) a besenyőket győzte le
1122-ben, s helyreállította a birodalom határát a Dunánál.
I. Komnénosz Manuél (1143–1180) kiváló képességű és sokoldalúan képzett uralkodónak
bizonyult. Született hadvezér és bátor harcos volt, aki nem rettent vissza semmi személyes
veszélytől, mindenekelőtt azonban találékony diplomataként, nagy és merész gondolatokat
megvalósítani kész államférfiként ismerjük. Manuél nyugati típusú lovagcsászár volt. Georg
Ostrogorsky ezt írja Manuélről: „A Komnénoszok blachernai palotáját a derű és az életöröm új
atmoszférája töltötte meg. Lovagi tornákat rendeztek, és maga a császár is részt vett a bizánciak
számára szokatlan és idegen látványosságokon. Az udvart egyre jobban a Nyugatról érkezett
külföldiek uralták, és a görögök nem kevés bosszúságára a birodalom magas méltóságaiba ül-
tette be őket a császár [...] Manuél nyugati irányultságát kora tendenciái határozták meg, nem
csupán saját akarata, hiszen ekkor kezdődött az európai politikának az a korszaka, melynek
szálai a Földközi-tenger medencéjében futottak össze. Földközi-tengeri hatalomként Bizánc
sem maradhatott távol az eseményektől. Hogy aktívan bekapcsolódott ebbe a politikába, an-
nak alapja nagyhatalmi helyzete a Földközi-tengeren [...] Programját minden lényeges elemé-
ben a mértékletes és megfontolt Jóannés már előre felvázolta. Azonban Manuél végzetes hibája
abban rejlett, hogy túlságosan siettette az eseményeket, és az álmodozásból azonnal a tettek
mezejére lépett. Mindezt anélkül tette, hogy figyelembe vette volna: céljai elérésére elégtelenek
a rendelkezésére álló eszközök”.
Manuél uralma alatt állt Bizánc utoljára az európai nagypolitika központjában. A Német-
római Birodalommal kötött szövetséget, amelynek alapját atyja vetette meg, Manuél meg akarta
erősíteni. Amint már Jóannés uralkodása alatt elhatározták, az új császár III. Konrád sógor-
nőjét, Bertha von Schulzbachot (†1158/1160) vette feleségül. A két uralkodó együttműködése
elsősorban a normann király ellen irányult, amit azonban meghiúsított a második keresztes
hadjárat megindulása, amelyen nemcsak a francia, hanem a német uralkodó is részt vett. A
keresztes hadjárat a nyugati érdeklődésű Manuél számára legalább oly fontos volt, mint egykor
nagyapja számára. A keresztesek átvonulása a birodalom területén – a szokásos rendzavarástól
kísérve – nagymértékben megzavarta a németek és a bizánciak közötti viszonyt. Még sajná-
latosabban alakult a császár kapcsolata a francia királlyal, VII. Lajossal, II. Roger barátjával.
Alexioshoz hasonlóan Manuél is mindent megtett azért,

hogy a jövevényeket a lehető leggyorsabban Kis-Ázsiába
segítsék, és így nagyapjához hasonlóan Manuél is meg-
követelte a keresztesek vezetőitől a hűbéreskü letételét és
a meghódított területek átadását. Míg Manuélt lefoglal-
ták Keleten a keresztesekkel való viták, addig II. Roger
1147 őszén támadást intézett a Bizánci Birodalom ellen,
megszállta Korfut, Korinthost és Thébait.
Jóannes idejéhez hasonlóan Manuél korában a bi-
zánci-normann ellentét állt az előtérben. Megpróbálta
Itáliát visszaszerezni, de nem ért el maradandó ered-
ményeket. I. Vilmos, a normannok királya gyors ellen-
támadásba lendült, 1156-ban Brindisi mellett súlyos
csapást mért a bizánciakra, és nemsokára az egész
meghódított terület hatalma alá került. Manuél 1158-
ban békét kötött I. Vilmossal. A normannokkal való
békekötés és a bizánci csapatok kiutasítása Itáliából a
bizánci uralom végét jelentette.
Míg Manuélt lefoglalták Keleten a keresztesekkel
való csatározások, addig II. Roger 1147 őszén nyílt tá-
madást intézett a Bizánci Birodalom ellen, magához
ragadta Korfut, megszállta Korinthost és Thébait, az
Manuél Komnénosz és felesége, Antiochiai egykori Görögország leggazdagabb városait.
Mária (12. századi kéziratból) 1149-ben kitört a háború Magyarország ellen,
amely a bizánci–magyar háborúskodások hosszú sorát
nyitotta meg. A háború oka az volt, hogy Manuél – atyjához, Jóannéshez hasonlóan – be-
avatkozott a magyar trónviszályokba. Szeme előtt végső célként az ország meghódítása és a
Bizánci Birodalomhoz való kapcsolása lebegett. II. Géza király halála 1161-ben adta meg az
alkalmat a magyar viszonyokba való beavatkozásra. III. István, II. Géza fia és utóda ellenében
Manuél pénzzel és fegyverrel támogatta Géza testvéreit, IV. Istvánt és II. Lászlót. Hosszú és
változatos harcra került sor. 1164-ben jött létre az a szerződés, amely komoly előnyöket ígért
a bizánci császárnak: III. István öccsét, Bélát, akit Bizáncban a magyar trón várományosa-
ként ismertek el, Konstantinápolyba küldték. Mégis újabb harcokra volt szükség ahhoz, hogy
megvalósuljanak a szerződés előnyei. Dalmácia, Horvátország, Bosznia és Sirmium vidéke
a bizánci császár jogara alá került (1167). Béla Konstantinápolyban az Alexiosz nevet kap-
ta, eljegyezték a császár lányával, és utódjává tették, mivel Manuél így akarta megvalósíta-
ni Magyarország Bizánccal való egyesítését. A trónvárományos megkapta a despotész címet,
amely eddig csak magát a császárt illette. Manuél fiának a születése azonban a császárt arra
a tervre ösztönözte, hogy III. István halála után kedvencét, Béla-Alexioszt a magyar trónra
emelje, s ezáltal befolyását megerősítette Magyarországon.
A magyarországi küzdelmek mellé Szerbiával való harcok is társultak. A bizánci uralom-
mal szemben a szerbeket támogatták a magyarok. Rácországban az egyik felkelés követte a
másikat. Bár Manuél mindig le tudta törni ezeket a lázadásokat, de véget vetni mégsem tu-
dott nekik, bármilyen gyakran cserélte is a hűtlenné vált zsupánokat. 1166-ban vagy 1167-ben
Nemanja Istvánt a rácok nagyzsupánjává emelte. De nemsokára ő is fellázadt a bizánci császár
XIII. Bizánc ■ 397
ellen, és súlyos csapást mért a bizánciakra. Közben azonban Manuél sikerei Magyarországon
megfosztották a szerbeket a magyar támogatástól. Amikor a császár nagy sereg élén behatolt
Szerbiába, Nemanja feladta a kilátástalanná vált ellenállást. A Nemanja-dinasztia őse és a szerb
állami függetlenség későbbi megalapítója Manuél császár haláláig megőrizte vazallusi hűségét.
A bizánciak támadása Ancona ellen a normannokkal szemben a Velencével való együtt-
működés végét jelentette. Manuél megkísérelt kapcsolatot teremteni és kiépíteni más itáliai
tengeri kikötővárosokkal: 1169-ben Genovával, 1170-ben pedig Pisával kötött szövetséget. Így
egyre inkább kiéleződött a viszony Velencével. 1171-ben súlyos konfliktus alakult ki. Egyetlen
nap lefolyása alatt a velenceieket az egész birodalomban elfogták, javaikat, hajóikat és áruikat
lefoglalták. Velence válasza nem sokat váratott magára. Erős flotta jelent meg a bizánci tenger-
parton, és felégette Chios és Lesbos szigetét.
Az 1170-es évek végén minden oldalról ingadozni kezdett Manuél hatalmi pozíciója. A
Rómával való együttműködés reményei csalókának bizonyultak: az egyház egységéhez mind-
két részről hiányoztak a feltételek. Kiirthatatlan volt Nyugaton a gyanú a szakadár görögök el-
len, mint ahogy Bizáncban is az ellenszenv a latinok iránt. Nikétasz Choniatész így adja vissza
a bizánciak általános hangulatát: „Az átkozott latinok [...] javaink után epekednek, és fajtánkat
szeretnék megsemmisíteni [...] Köztünk és köztük a gyűlölet szakadéka tátong, képtelenek va-
gyunk lelki egységre lépni velük, és mindenben teljesen más állásponton vagyunk”.
Manuél 1176-ban óriási haderővel vonult fel Ikonion ellen. Müriokaphalonnál a phrygiai
hegyszorosokban 1176. szeptember 17-én azonban rettenetes katasztrófa érte: a bizánci hadse-
reget a szeldzsukok bekerítették és lemészárolták. Manuél maga azzal a csapással hasonlította
össze ezt a vereséget, amely Bizáncot 105 évvel ezelőtt Mantzikertnél érte. Kis-Ázsia nagy része
végleg elveszett a birodalom számára.
A bizánci kultúra – az irodalom, a művészet és a jog – utolsó virágkora volt a Komnénosz-
dinasztia időszaka, a bizánci történészek méltán nevezik ezt „proto-reneszánsznak”. A
Komnénoszok korszakát a bizánci historiográfia virágkoraként jelölhetjük, és ez mindenekelőtt
Anna Komnéné, Jóannész Kinnamosz (†1203) és Nikétasz Choniatész (†1217) műveinek kö-
szönhető. I. Alexios császár legidősebb lánya, az okos és művelt Anna Komnéné (†1153/1154),
az Alexiaszban apja történetét írta meg. A nyugati kortársak szemében Bizánc volt akkoriban
Európa legjobb módú országa.
Az 1082-ben megkötött szerződésben a velenceiek, akik Bizánc szövetségesei voltak, keres-
kedelmi kiváltságokat kaptak. A velenceiek ettől kezdően a Bizánci Birodalom minden részé-
ben, még magában Konstantinápolyban is szabadon kereskedhettek mindenféle áruval anélkül,
hogy valamilyen összeget fizetniük kellett volna, tehát sokkal előnyösebb helyzetbe kerültek,
mint maguk a bizánci kereskedők. A velenceiek szinte területen kívüli jogokat élveztek, s telje-
sen kezükbe kerítették Bizánc kereskedelmét és gazdasági életét. Ez Manuél halála után, 1182-
ben nagy latinellenes felkeléshez vezetett Konstantinápolyban, ahol a latinokat legyilkolták.
A bizánci állam repedései világosan megmutatkoztak akkor, amikor Manuél halála után
12 éves fia, II. Alexiosz (1180–1182) lépett a trónra, és a császár özvegye, Antiochiai Mária
vette át a régensséget. II. Alexiosz után I. Andronikosz Komnénosz (1183–1185) lett a császár.
Andronikosz a feudális arisztokrácia ellensége és a nyugati irányzat könyörtelen ellenzője volt.
A birodalom regenerációjára törekedett.
Manuél után a birodalom gyorsan közelgett az összeomláshoz, s ezt az 1185-ben
II. Iszaakiosszal (1185–1195) trónra kerülő Angelosz-dinasztia sem tudta feltartóztatni. Az ál-
lam és az egyház szétválása és a keresztes hadjáratok kezdete óta állandóan növekedett Nyugaton
a Bizánc-ellenes hangulat. Manuél agresszív politikája Keleten és Andronikosz latinellenessége

hozzájárult ahhoz, hogy a hangulat nyílt ellenségeskedéssé fajuljon. Konstantinápoly elfog-
lalásának ötlete már a második keresztes hadjárat során, VII. Lajos környezetében kísértett.
Barbarossa, és a normann királyok örököse, VI. Henrik politikai terveinek középpontjába ál-
lította ezt. A keresztes háború gondolatának egyre mélyebb elvilágiasodása elérte célját: a ke-
resztes hadjárat hódító eszközzé lett, és a keleti keresztény birodalom ellen fordult. 1204-ben
– Velence bíztatására, mivel nem tudták megfizetni a városnak a bért a szállításért – a keresz-
tesek elfoglalták és kifosztották Konstantinápolyt. Geoffroy de Villehardouin (†1212/1218),
Champagne marsallja, aki a negyedik keresztes hadjárat egyik vezetője volt, a Konstantinápoly
megvétele (La conquête de Constantinople) című művében a város kifosztásáról szemtanúként
pontosan beszámol: „A többi keresztes elárasztván a várost, nagy zsákmányra tett szert, s oly
nagy volt ez a zsákmány, hogy senki nem tudná elsorolni: arany, ezüst, arany- és ezüstneműk,
drágakövek, atlaszkelmék, selyemruhák, mókusprém és hermelin bundák, s mindenféle
drága holmi, melyekhez foghatót sehol másutt nem találni. És Geoffroy de Villehardouin,
Champagne marsallja az igazsághoz híven tanúsíthatja, hogy mióta a világ világ, egyetlen vá-
rosban sem tettek még szert ekkora zsákmányra. Mindenki abban az épületben szállt meg,
amelyik néki tetszett, és igen sok ház közül lehetett választani [...] És joggal dicsérhették az
Urat: mert együttvéve nem több mint húszezer harcossal és Isten segítségével négyszázezer
vagy még ennél is több embert kerítettek hatalmukba a föld legnagyobb és legjobban megerő-
sített városában”.
A keresztesek megalakították a Latin Császárságot, amely 1261-ig állt fenn. A császári trónt
I. Balduin (1204–1205), Flandria grófja foglalta el, a keresztes lovagok hűbéres fejedelemsége-
ket alakítottak, Velence pedig magának foglalta le a stratégiai szempontból fontos szigeteket. I.
Balduin 1205-ben a bolgárokkal és a kunokkal Adrianopolisz mellett vívott csatát elvesztette
és bolgár fogságba esett, további sorsa nem ismertes. Utódjává öccsét, Henriket (1206–1216)
választották.
I. Theodrosz Laszkarisz (1205–1221) Konstantinápoly elfoglalása után Kis-Ázsiába me-
nekült és létrehozta a Nikaiai Császárságot, ahol lényegében a bizánci állam élt tovább. I.
Theodrosz Laszkarisz volt a Laszkaridák dinasztiájának alapítója.
VIII. (Palailogosz) Mihály (1259–1282) Velencével szemben Genovával szövetkezett. 1261-
ben visszafoglalta Konstantinápolyt, s ezzel helyreállította a Keletrómai (Bizánci) Császárságot.
Ettől kezdve mindvégig az ő leszármazottai ültek a császári trónon. 1274-ben a Lyoni egyete-
mes zsinaton a pápai primátus elismerésével elfogadta az uniót a latin egyházzal. A bizánciak
többsége azonban az unió ellen volt, különösen a szerzetesek (zelóták). A pronoia-birtokok
örökölhetővé váltak, a központi hatalom meggyengült, gazdaságilag pedig a maradék biroda-
lom teljes függőségbe került az itáliai kereskedővárosoktól, elsősorban Velencétől.
XIV.
KELET-KÖZÉP-EURÓPA
1. Lengyelország
A lengyel „államot” és annak első uralkodó-dinasztiáját, a Piastot megalapító I. Mieszko

fejedelmet (960–992) egy arab utazó a legnagyobb kiterjedésű szláv állam uralkodójának
nevezte. Ez az állam a később Nagy-Lengyelországnak nevezett területen helyezkedett el, köz-
pontja Gnieznóban volt. Mieszko hatalma valószínűleg kiterjedt a szomszédos területekre is.
Mieszkót először a corveyi szerzetes, Widukind (†973 után) 963-ban említi rex Misaca néven
Rerum Gestarum Saxonicarum című művében, amely 967/968 körül íródott. Mieszko 966-ban
megkeresztelkedett, s feleségül vette a cseh Dobrawa hercegnőt. 968-ban létesült az első len-
gyel püspökség Poznańban, ez a magdeburgi érsekségnek volt alárendelve.
A lengyel középkori „állam” szervezése Mieszko fia, I. Vitéz (Chrobry) Boleszław (992–
1025) uralkodása alatt vált teljessé. Az önálló lengyel egyházszervezet akkor jött létre, mi-
dőn 1000-ben III. Ottó császár Gnieznóban érsekséget alapított, három alárendelt püspök-
séggel (Krakkó, Vratislav/Wrocław, Kołobrzeg/Kolberg). A császár Adalbert féltestvérét,
Radimot (Gaudentius, †1006–1022 között) nevezte ki első érseknek. A Bolesławot 1025-ben
Gnieznóban királlyá koronázták.
Az átlagos életkor azokban az időkben igen alacsony volt. Ennek okát elsősorban a nagy-
arányú – 30–50%-os – gyermekhalandóságban kell keresni. A nők átlagos életkora 30–32 év
volt, a férfiaké 33–36 év. Az emberek mindössze 5–7%-a élt 50 évnél tovább.
Boleszław Chrobry halála után, 1035–1037-ben az egyház egész működését megbénította
egy hatalmas pogányfelkelés, amely az egész államot és az egyházat is anarchiába taszította.
I. (Megújító) Kázmér (1034–1058) a következő évtizedekben azonban türelmes munkával
helyrehozta a károkat. Amikor egy-egy új tartomány a lengyelek vonzáskörzetébe került, a
püspöki szervezetet oda is kiterjesztették. Az egyházközségi hálózatot a 12. században hozták
létre. A szerzetesség, amely először a 11. század elején tűnt fel, amikor Benedek-rendi szer-
zetesek telepedtek meg Międzyrzeczben (Meseritz), Poznań közelében és Tyniecben, Krakkó
közelében, tovább erősödött, amikor a 12. században ciszterciek, a 13. században pedig kol-
duló rendek érkeztek. A lengyelek Csehországtól vették fel a kereszténységet, s egészen a
11. század végéig a Cirill és Metód hagyományait követő szláv liturgia a cseh földeken együtt
létezett a németek által támogatott latin egyházzal. A lengyel egyházi szókincsbe a cseh és a
szláv formák kerültek be, nem pedig a német vagy a latin kifejezések. Jó példa erre a hhrzest
(keresztség), a kokiól (egyház), és a ksiadz (pap) kifejezés. Mind Adalbert, mind féltestvé-
re, Gaudentius a Slavnik-család tagjai voltak, akik a szláv liturgiát követték, és feltehetően
Lengyelországban sem tagadták meg ezt.
400 ■ XIV. Kelet-Közép-Európa
I. Boleszław utódai állandó harcban álltak a hegemóniájukat lengyel területekre kiter-

jeszteni törekvő német-római császárokkal, akiknek hűbéruraságát időnként kénytelenek
voltak elismerni. II. (Merész) Boleszław (1058–1079) a németekkel szemben VII. Gergely
pápát támogatta, s ezért a pápa legátusa királlyá koronázta. De hamarosan összeütközésbe
került az egyházzal, és Magyarországra kellett menekülnie. A királyi hatalmat III. (Ferdeszájú)
Boleszławnak (1102–1138) átmenetileg sikerült megerősítenie, aki végrendeletében felosztotta
az országot fiai között. A Krakkóban székelő „legfőbb fejedelem” (princeps) uralma alatt ma-
radt Kis-Lengyelország, Nagy-Lengyelország és Pomeránia, testvérei pedig Szilézia, Kujávia és
Mazóvia, valamint Sandomierz urai voltak. Ez a felosztás azonban nem sokáig maradt érvény-
ben. Kis- és Nagy-Lengyelország a következő két évszázadban nem tartozott egy fejedelem alá.
A 12. század második felében a széttagolódás tovább folytatódott, s a 13. század elején már 23
részfejedelemségből állt az ország. A főfejedelem (dux maximus) Krakkóban tartotta székhe-
lyét. Őt ekkor már Kis-Lengyelország nemzetségei választották a Piast-dinasztia tagjai közül.
A fejedelmi hatalmat II. (Igazságos) Kázmér (1177–1194) kezdte megszilárdítani, aki kelet
felé próbált terjeszkedni, de Halicsban a szintén arrafelé hódító magyar királlyal, III. Bélával
találta magát szemben. A 13. század elején II. Andrással folytatódott a viszály.
Nagy-Lengyelországban és Sziléziában ebben az időben erősen érvényesült a német és a
cseh befolyás. Mazóvia pedig a pogány poroszok állandó betöréseitől szenvedett. Ezért Konrád
(†1247) fejedelem 1226-ban a Német Lovagrendet hívta be és telepítette le országa határvidé-
kén. Két évvel később Hermann von Balk (†1239) vezetésével megérkeztek a lovagok. A német
lovagok ötven éven keresztül tűzzel-vassal üldözték a poroszokat. 1288-ra a porosz területek
keresztény hitre tértek. Ezt követően a rend kicsúszott eredeti pártfogója kezéből, európai lép-
tékkel mérve is számottevő erővé vált és saját államot hozott létre. Az elfoglalt területeken a
Német Lovagrend megkezdte a kolonizációt: a telepeseket főleg Németországból hívta be. Több
száz falut és számos várost alapított, például Malborkot vagy Königsberget, továbbfejlesztett
olyan, már meglévő településeket,
mint Chelmno vagy Toruń.
A tatárjárás Lengyelország
déli területeit is végigpusztítot-
ta. 1241-ben a tatárok Halicson
és Kis-Lengyelországon keresztül
Sziléziába nyomultak, és a legnicai
(legnietzi) csatában megsemmi-
sítő vereséget mértek II. (Kegyes)
Henryk (1238–1241) sziléziai feje-
delem seregére.
A 12. század második fele és
a 13. század az egyesítési törek-
vések jegyében telt. Kezdetben a
principatus eszméjének fennma-
radásáért és a korai Piast közpon-
ti hatalom helyreállításáért har-
colt az uralkodó a főurak kisebb
A lengyelek veresége a tatároktól a liegnitzi csatában csoportjai és az egyház támoga-
(miniatúra a Hedvig-kódexből, 14. század közepe) tásával. Ezt az irányt képviselte
1. Lengyelország ■ 401
III. (Öreg) Mieszko (1173–1177 és 1194–1202), akitől a nagy-lengyelországi Piast-ágak ered-

tek, és fia, III. Władysław, azaz Vékonylábú Ulászló (1228–1231). I. (Szakállas) Henrik szi-
léziai fejedelemnek sikerült egyesítenie a krakkói területet, Sziléziát és Nagy-Lengyelország
déli részét. Nagy reményeket fűztek II. Przemysl (1280–1296) törekvéseihez, aki Nagy-
Lengyelországra támaszkodva akarta helyreállítani a Lengyel Királyságot. II. Przemysl

Jakub Świnka, gnieznói érsek támogatta. 1282-ben II. Przemysl megkötötte a gyermektelen
Mściwój gdanski részfejedelemmel a kepnói egyezséget, melynek értelmében Mściwój halála
után Przemysl megkapja Kelet-Pomerániát. 1295-ben, Mściwói halála után Przemysl egye-
sítette Kelet-Pomerániát Nagy-Lengyelországgal, és még ugyanebben az évben Gnieznóban
Lengyelország királyává koronázták. Egy évvel később azonban a brandenburgi őrgrófok
felbujtására meggyilkolták.
Ezzel megkezdődött Władysław Łokietek, azaz Könyöknyi Ulászló több mint húsz évig
tartó harca Lengyelország egyesítéséért. II. Przemysl halála után Łokietek nagy-lengyelor-
szági részfejedelem lett. Átvette a hatalmat Kelet-Pomerániában is, de a főurak támogatása
hiányában kénytelen volt átengedni II. Vencel (1282–1305) cseh királynak, aki Mazóvián és
Szilézián kívül 1300-ban a lengyel területeket is megszerezte, és Gnieznóban Lengyelország
királyává koronáztatta magát. II. Vencel 1305-ig uralkodott. 1306-ban Morvaországban meg-
gyilkolták fiát és utódát, III. Vencelt (1305–1306), aki magyar király is volt 1301 és 1305 között.
Ekkor Łokieteknek magyar segítséggel sikerült megszereznie Kis-Lengyelországot, Kujáviát,
Sieradzot és Lęczycát. Miközben Kelet-Pomerániában a közigazgatást megszervezte, magára
vonta a Swięca nevű főúri család haragját. A Swięcák összeesküvést szőttek a brandenburgi-
akkal, ennek következtében Łokietek elvesztette ezt a részfejedelemséget. Łokietek, akit lefog-
laltak a kis-lengyelországi ügyek, nem tudta megvédeni Pomerániát. III. Vencel halála után a
Přemyslidák örökösei jelentették be igényüket a lengyel trónra. 1311-ben Krakkóban lázadás
tört ki Łokietek ellen. A lázadás elfojtása után Łokietek elfoglalta Nagy-Lengyelországot és
megszerezte a társadalom támogatását. Poznańt 1314-ben vette be.
Minthogy ekkor már Lengyelország jelentős részét megszerezte, Łokietek XXII. János
pápa (1316–1334) beleegyezésével 1320-ban Krakkóban királlyá koronáztatta magát
II. Władysław (1320–1333) néven.
Lengyelország kormányzata, társadalma és gazdasága
Az országot fejedelmek patrimoniumának tekintették és a szokásjog alapján kormányoz-

ták. A helyi méltóságokat, akiket latinul comesnek (gróf), lengyelül pedig kezdetben pannak
(úr), majd kasztelannak (várnagy) hívtak, az uralkodó nevezte ki vagy mozdította el. Saját
gródjaikból – váraikból – ők irányították a megyék katonai és törvénykezési ügyeit. A királyi
birtokok igazgatása is az ő feladatuk volt, akárcsak a sokféle szokásjogon alapuló szolgálat és
adó behajtása. A fejedelem mellett ekkor jelenik meg a wojewoda nevű főtisztviselő (vajda),
az „udvar feje”. A hercegi rada, azaz a fejedelmi tanács (consilium) egy tucatnyi világi és egy-
házi méltóságból állt, de önálló előjogai nem voltak. A megosztottság időszakában a tartomá-
nyokat kormányzó hercegek ezeket a hivatalokat minden egyes udvarban létrehozták. Ezért a
wojewoda tisztsége, amelyet eredetileg csupán egyetlen ember viselhetett, minden tartomány-
ban megjelent, és az elkövetkező évszázadokban is a regionális hatalom központja maradt. A
centrifugális erőket kiküszöbölve III. (Ferdeszájú) Boleszław (1102–1138) kiépítette a megyei
hivatalok új és a korábbinál sűrűbb hálózatát. Az új megyefőnök a starosta (capitaneus, várbí-
ró, várkapitány) volt. A politikai életben, mind a helyi ügyekben, mind a fejedelmi tanácsban
a starosta képviselte a király előtt a nemesség kívánságait. A helyi méltóságok „colloquiuma”
széles körű törvénykezési feladatokat látott el.
A társadalmi ranglétra tetején kezdetben a drużyna, azaz a király kísérete állt. Ennek tagjai
heredes (dziedzic) osztályából kerültek ki, akik a fejedelemtől kapott földért cserébe katonai
szolgálattal fizettek. Később możnowładztwo, azaz a „főnemesi osztály” vette át a helyét, amely a
11. és 12. században ún. „jobb és nemesebb” (meliores, nobiliores) családokból, később bárókból
(barones) állt, amelyeket a vérrokonság vagy hivatali viszony fűzött a fejedelemhez. Noha hű-
séget fogadtak az uralkodónak, mégis a legtöbb lázadást ők szították, és ők álltak a hátterében
azoknak az intrikáknak, amelyeket a részfejedelmek szőttek a regnáló Piast fejedelmek ellen.
A 13. század elejétől a „harcoló rend” élére egy milesből (ryczerz), azaz lovagokból álló
osztály állt. Ők elegendő földdel és emberrel rendelkeztek ahhoz, hogy lóval, páncéllal és
szolgákkal szerelkezzenek fel. A heredes nagy többsége valószínűleg csak egy-két gyalogost
tudott kiállítani, s gyakran ezt is csak több család vagy földtulajdonos együttesen. Ezek az
emberek azonban magukat mind a szlachta, azaz a „harcos osztály” tagjainak tartották. Kis-
Lengyelországban egy féllovagi osztály nyomait is felfedezhetjük; ezeket włodkának, azaz köz-
nemesnek nevezték, és megélhetésükért kénytelenek voltak megművelni saját földjeiket.
A társadalmi ranglétra alján a szolgák álltak. Eredetileg hadifoglyok voltak, akik később
saját földet kaptak, vagy a nagyobb birtokokon dolgoztak. Adni és venni lehetett őket. A
13. században a rabszolgaság már visszaszorulóban volt. Az egyház ellenezte a megkeresztel-
kedett rabszolgák adásvételét, a rabszolgák pedig igyekeztek felvenni a keresztséget. Addigra
már hosszú ideje léteztek szabad és félszabad parasztokból álló csoportok is, és ezek a vidéki
munkaerő egyre növekvő hányadát képviselték.
A 13. században a betelepülések hatására alapvető társadalmi változások mentek végbe. A
telepesek részben külföldi bevándorlók voltak, részben helyiek, akik a már meglévő telepü-
léseket új elvek szerint szervezték újjá. A betelepüléseknek két fő formája volt: egyfelől a régi
falvakat népesítették be, másfelől a telepesek új községeket hoztak létre. A folyamatot a lengyel
fejedelmek is bátorították, mivel földjeiken komoly emberhiány mutatkozott. Egy energikus
fejedelem néhány év alatt fellendíthette örökségbe kapott gazdaságát, ha a Németországban
szokásos bérleti feltételeknél jobbat ajánlott, s ráadásul még egy zasadźcat (locator) is megbí-
zott az új telepesek felkutatásával és a telepítés megszervezésével. A falusi települések esetében
az iramot a sziléziai fejedelem, I. (Szakállas) Henrik (1231–1238) diktálta, aki 1205-ben 10 000
parasztcsaládot telepített 400 új faluba. Mindegyik család egy łan, azaz egy „udvarháznyi” mű-
velhető földet kapott, míg a legelők és az erdők közös használatban maradtak. Az alapítást kö-
vetően előre megszabott ideig minden szolgálatot és adót is elengedett. De még ezt követően is
csak katonai szolgálatot, részben pénzben, részben terményben kifizetett bérleti díjat és dézs-
mát, valamint évi 2–4 napra rúgó majorsági és erődítésjavítási robotot kért. A továbbiakban a
lengyel vidékre betelepülők az 1227-ben Szakállas Henrik és a wrocławi püspök között létre-
jött, részletes szerződést tekintették mintának. Az új falvakban a telepesek jelentős autonómiát
élveztek. Az ún. „német jog” alapján csupán a földesúr által örökletes címmel felruházott sołtys
(Schultheiss), a falusi bíró parancsolt nekik, és csak az általa vezetett faluszék ülhetett törvényt
felettük. Sokkal jobb helyzetben voltak, mint a vidéki lakosság többi része, akiknek továbbra
is a ius ducaléban, azaz a hercegek által érvényesített „lengyel jogban” megszabott adókat és
kötelezettségeket kellett teljesíteniük.
1264-ben a krakkói fejedelem, V. (Szemérmes) Boleszław (1243–1279) egy általános ki-
váltságlevélben jogokat adott a zsidóknak. A 13. század közepéig nem volt szükség jogi ren-
delkezésekre, mert a frissen alapított városok hatóságai csak ekkor kezdték zaklatni, sőt egyes
esetekben elűzni a zsidókat. A kiváltságlevélben külön is leírták, hogy a zsidóknak joga van
zaklatás nélkül utazni az országban, kereskedni, saját vallási előírásaikat követni, valamint
nem lehet őket rabszolgaságba vagy jobbágyságba taszítani.
Ebben a korban a gazdasági élet is gyors fejlődésnek indult. A birtokgazdálkodási for-
radalom, amelyet először a cisztercita szerzetesek vezettek be, gyorsan elterjedt a világi bir-
tokokon is, és elősegítette az egybefüggő földek koncentrációját. A püspökök, a bárók és a
királyi tiszttartók próbálták birtokaik termelését növelni. A gabonatermelés 1000 és 1300 kö-
zött mintegy 100%-kal növekedett és elérte (Nagy-Lengyelországban, Kis-Lengyelországban
és Mazóviában) a mintegy félmillió tonnát. Ez fele részben a szántóterület (mintegy 33%-
os) növelésének, fele részben pedig a munkatermelékenység növelésének volt köszönhető.
Általánossá vált a háromnyomásos gazdálkodás. Minthogy a jobbágyi szolgáltatások a pénz-
és terményjáradékon alapultak, a paraszt – alávetett jobbágyi helyzete ellenére – hasznot hú-
zott a nagyobb szabadságból.
A királyi fennhatóság alatt működő wieliczkai sóbánya, az olkuszi ólom- és ónbánya és
a kielcei vasércbánya is egyre többet termelt. Az ősi pénzrendszert megreformálták. Az első
lengyel denarit (ezüst dénárt) a 980-as években verték I. Mieszko uralkodása alatt. A korai
Piastok „vastag dénárjait” a későbbi fejedelmek új, „vékony dénárokkal” váltották fel. Krakkó
a Balti-tengertől a Balkán felé vezető észak–déli kereskedelmi útvonal mentén feküdt. Ezen
az ősi „borostyánúton” a középkorban a magyar rezet szállították északra, míg a szövetárut és
a sózott heringet délre.
A mezőgazdasági termelés növekedése ösztönözte a városok fejlődését, melyek a kereskede-
lem és a kézműipar központjai lettek. Korábban a növekvő árucsere színhelyéül a vásárhelyek
szolgáltak (számuk 12. század végén mintegy 250 volt). A falvakhoz hasonlóan a városok fejlő-
dése is olyan szervezeten alapult, melyet főleg a német telepesek hoztak Lengyelországba, akik a
gyors ütemben növekvő városi lakosság körében a legnépesebb csoportot alkották. A németek a
„német jog” alapján szerveződtek, melyet aztán fokozatosan kiterjesztettek a város egyéb része-
ire is. Csak kevés olyan város volt, melyet korábban lakatlan területen alapítottak; kezdetben a
kezdeményezés a fejedelemtől vagy a főuraktól indult ki. A városok alapítása Lengyelországban
rendszerint a magdeburgi vagy
(Pomerániában) a lübecki jog sze-
rint történt. A városokat (főleg a
nagyobb városokat) rendszerint
fallal vették körül.
A Piast-Lengyelország kul-
turális életéről a források hiánya
miatt nem tudunk sokat. A világi
társadalom túlnyomó része írás-
tudatlan volt. Az építészetben a
legkorábbi lengyel épületek román
stílusú templomok voltak, pél-
dául a 11. századi krakkói Szent
András-székesegyház vagy a płocki
katedrális a 12. századból. A góti-
kus stílus elsőként a sulejówi és a
Szent Adalbert püspökké avatása wąchocki ciszterci apátságnál jele-
(részlet a gnieznói székesegyház bronz kapujáról) nik meg. A gnieznói székesegyház
2. Magyarország ■ 405
1175 körülire datált csodálatos bronzkapuját, amelynek domborműves tábláit Szent Wojciech
(Adalbert) mártíromságának jelenetei díszítik, valószínűleg Flandriában készítették. Az iroda-
lomban a latin nyelvű szövegek a 13. század végéig uralkodók voltak. Anonymus Gallus (műve:
Cronicae et gesta ducum sive principum Polonorum, ezt a 12. század elején írta) és Vincentius
Kadłubek (†1223), krakkói püspök (műve: Chronica Polonorum) krónikái a latin hagyomány
része. Mivel Lengyelországnak nem volt saját egyeteme, a magasabb szintű oktatásra vágyó fi-
atalok kénytelenek voltak külföldre utazni, különösen Franciaországba és Itáliába. Több ilyen
külföldön tanuló diák neve fennmaradt – a Párizsban tanuló történészé, Lengyel Martiné, vagy
az orvosé, Montpellier-i Lengyel Miklósé. A legismertebb közülük egy sziléziai filozófus, Witelo,
más néven Vitellion (†1280) volt, aki munkatársa volt mind Moerbecke Vilmosnak, mind
Aquinói Szent Tamásnak. Az optika tudományáról írt értekezésében, a Perspectivában meg tudta
különböztetni a szem mechanikai működését az agy tudat alatti koordinációs funkcióitól.
2. Magyarország
A magyar nép története az államalapításig
A magyar nép kialakulásának, őstörténetének és Kárpát-medencei honfoglalásának története

kevés biztos adatra támaszkodik. A magyar nyelv az összehasonlító nyelvészet megállapítása
szerint a finnugor nyelvcsalád keleti, ugor ágához tartozik, legközelebbi nyelvrokonai a vogu-
lok és osztjákok. A magyar szókincs túlnyomó része ma is finnugor eredetű. A magyar nyelv-
ben már a honfoglaláskor is voltak török, iráni és szláv jövevényszavak. A magyar lakosságra
vonatkozó embertani adatok a keleti népcsoportokkal való kapcsolatok mellett, nagy arányban
európaiak jelenlétét mutatják.
A magyarok a Kr. e. I. évezred folyamán leszakadtak a finnugor népek tömbjéről, és azóta
iráni, majd török lovas népek társaságában tartózkodtak. Amikor az írott forrásokban felbuk-
kannak, már különböztek északon maradt rokonaiktól. Kultúrájuk időközben a sztyeppe lovas
népeiéhez hasonult, elsősorban a türkökéhez; ezért nevezték őket türknek a bizánciak. Az ugor
népek közösségéből kiszakadó magyarok az Irtis-Isim-Tobol folyókat övező ligetes sztyeppei
övezetben éltek. Itt tértek át a vándorló-legeltető állattartásra. Az ősmagyarok valószínűleg
ettől az időtől nevezték magukat magyarnak.
A Volga és az Urál közötti őshazába (Magna Hungaria) az 5. században költöztek át. Ez
tekinthető a magyar őstörténet tényleges kezdetének. A magyarok a 8. századig éltek Magna
Hungariában. Levedi vezetésével ekkor tovább vándoroltak délnyugati irányba (Levédia), és
ezzel a kelet-európai sztyeppe török népei közé kerültek. A legerősebb török hatás az onogurok
részéről érte őket. A magyar nyelvben mintegy 300 ótörök jövevényszó tanúskodik az onogu-
rok nyelvi és kulturális hatásáról.
A Magna Hungariából délnyugatra vándorló magyarság a 8. század végén kerülhetett a
Kazár Kaganátus érdekszférájába. A Kazár Kaganátus 558-ban alakult meg a Kaukázustól
északra fekvő területeken. A kazár török nép volt, a kaganátus hatalma csúcsán Kelet-Európa
legjelentősebb politikai alakulatának számított. Lakosságát sokféle eredetű nép alkotta. A ve-
zető réteg fölvette a zsidó hitet. Kazária régészeti hagyatéka Kelet-Európa legfejlettebb anyagi
kultúrájáról tanúskodik. Ez az egész kelet-európai sztyeppén elterjedt kultúra a sztyeppei és a
bizánci elemek keveredését mutatja.
A szomszédsági kapcsolat meghatározó volt. A magyar nyelv bolgár-török típusú jöve-

vényszavai éppúgy erről tanúskodnak, mint a kazár mintára kialakult kettős fejedelemség in-
tézménye. A törzsek élén a vallásos tisztelettel övezett főfejedelem (kende vagy kündü) és a
tényleges hatalmat gyakorló fejedelem (gyula) állt. A 840-es években kazár fennhatóság alá
kerültek. A Kazár Kaganátusban 860 körül lezajlott lázadás résztvevői (kabarok) később az
ősmagyarokhoz csatlakoztak. Etelköz (’folyamköz’) a Don és a Duna közötti sztyeppe régiót
takarta, ahová 830–850 körül költöztek az ősmagyarok. A 9. század közepétől 895-ig a magyar
törzsek főfejedelme Álmos, őt követően Árpád volt.
Ibn Rusta arab földrajztudós 930 körül és Gardīzī perzsa történetíró a 11. század közepén
al-Ğayhānī khorászáni tudós 920 körüli feljegyzései nyomán így ír a 870 körüli magyarokról:
„A magyarok a turkok egyik fajtája. Főnökük 20 000 lovas élén vonul. Főnöküket k.dn.h-nek
(kende) nevezik. Ez a név királyuk címe, mert annak az embernek a neve, aki királyként ural-
kodik rajtuk, Ğ.l.h (Gyula). Minden magyar a Gyulának nevezett főnökük parancsát követi a
háború dolgában, védelemben és más dolgokban. Sátraik vannak. Együtt vándorolnak a friss és
bőséges fűvel. Országuk egyik határa a Rūm-tenger (Fekete-tenger), amelybe két folyó ömlik.
Szállásaik a két folyó között vannak. Amikor eljönnek a téli napok, mindegyikőjük annál a folyó-
nál telepszik meg, amelyhez közelebb van. Ott marad télre, halászik a folyóból. A téli szállás ott
alkalmasabb nekik. A magyarok országa fában és vízben gazdag. Talaja nedves. Sok szántóföld-
jük van. A két folyó közül az egyiket Āt.1-nak (Atil–Don), a másikat Dūbā-nak (Duna) hívják
[...] Az összes velük szomszédos saqāliba (szláv) fölött győzelmet aratnak. Súlyos élelmiszer-el-
látmány nyújtására kötelezik őket, és úgy kezelik őket, mint rabokat. Megrohanják a szlávokat
és addig viszik a tengerparton a foglyokat, amíg a Rūm országának (Bizánc) egy kikötőjébe nem
érnek, amelynek K.r.h (Kercs) a neve. Amikor a magyarok Kercsbe érnek a foglyokkal, a rūmok
(bizánciak) eléjük mennek és ott vásárt tartanak. A rabszolgákért cserébe bizánci brokátot, gyap-
júszőnyegeket és más bizánci árukat vesznek [...] A magyarok szemrevaló és szép külsejű em-
berek. Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve és gyönggyel berakottak.”
A nyugatra vándorlás okai a kazároktól való függetlenedés szándéka és keletről a besenyők
meg-megújuló támadásai voltak. A magyar törzsek mintegy 20 000 lovas harcost tudtak moz-
gósítani, ami igen jelentős katonai erőt kép-
viselt. Összlétszámuk ennek alapján mintegy
200–300 000 főre becsülhető.
Az Annales Bertiniani szerint 862-ben a
keleti frankokat egy Ungrinak nevezett, „ko-
rábban ismeretlen” ellenség támadta meg.
Ez a legelső hír magyarokról a nyugati for-
rásokban. A magyarok első csoportjai 895-
ben jelentek meg a Kárpát-medencében. A
honfoglalás tényét a kutatók háromfélekép-
pen magyarázzák. Az egyik szerint a 895.
évi újabb besenyő támadás által megtizedelt
etelköziek maradékának meneküléséről le-
hetett szó. Bölcs Leó bizánci császár szövet-
séget kötött az Etelközben élő magyarokkal
Hátrafelé nyilazó, kalandozó magyar lovas és a magyarok megtámadták a bolgárokat.
(freskó, aquileai dóm, 10. század) Erre Simeon bolgár cár a besenyőket uszí-
totta – a főerők távollétében – az Etelközben maradt magyarokra. A másik nézet szerint vi-
szont tervszerű betelepülésként, esetleg a vereséget követő tudatos bevándorlásként magya-
rázható az esemény. A harmadik szerint klímaváltozás – Európa-szerte kimutatható meleg
periódus – okozta a vándorlást: a kiszáradás a vizekben gazdagabb régiók felé irányította a
népcsoportokat.
A honfoglalás menete pontosan nem, csak körvonalaiban rekonstruálható. Az évszáza-
dokkal későbbi magyar krónikák és Anonymus saját koruk viszonyait vetítették vissza, míg
az egykorú frank források szűkszavúak. A beköltözés főiránya a Vereckei-hágón át vezetett. A
honfoglaló magyarok hét törzsből álltak: Nyék, Megyer, Kürtgyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi,
akikhez a kabarok csatlakoztak. A magyarok először a morvákat akarták megtámadni. Álmos
egykor Szvatoplukkal szövetséget kötött. Ahhoz, hogy a morvákat megtámadják, Álmosnak
távoznia kellett. Örökébe fia, Árpád lépett, aki 900 után halt meg.
Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár A birodalom kormányzásáról című, 948 és
952 között írt művében a 40. fejezetben így ír a magyarokról, akiket türköknek nevez: „A tür-
köknek ez a nyolc törzse nem hunyászkodik meg a maga fejedelmei előtt, de megegyezésük
van arra nézve, hogy a folyóknál, bármely részen üt ki a háború, teljes odaadással és buzga-
lommal együtt harcolnak. Első fejük az Árpád-nemzetségből sorban következő fejedelem,
és van két másik is, a jila (gyula) és a karcha (horka), akik bírói tisztséget viselnek, de van
fejedelme minden törzsnek is”.
A magyarok érkezésekor a Kárpát-medence nem volt lakatlan. A honfoglalók a Kárpát-
medence nyugati felében előbb a morvákat győzték le. A Dunántúl teljes birtokbavétele 907
után, a bajorokkal Brezalauspurcnál (Pozsony) lezajlott csata után történt. Keleti szokás szerint
a határvidéket mindig lakatlanul hagyták (gyepű), s a magyarság csak az alföldi dombos terü-
leteket, és a folyóvölgyeket szállta meg. Ami a székelyeket illeti, eredetük problémája ma sem
tekinthető lezártnak. Erdély délkeleti szegletébe 12–13. századi királyaink telepítették őket,
előzőleg az ország más határvidékein volt a szállásuk.
Az új hazából az első hadjáratot 899-ben vezették, az utolsót 970-ben. A hazai kuta-
tás „kalandozásoknak” nevezi ezeket a hadjáratokat. Ezek a katonai akciók egyértelműen
rablóhadjáratok voltak. A nem túl nagy létszámú csapatok portyáik során többször bejárták
a keleti és a nyugati frankok országát, a Balkánt és Itáliát, s eljutottak az Ibériai-félszigetre is.
955-ben elszenvedett Lech-mezei vereség után megszűntek a nyugat felé indított hadjáratok,
de a Balkánon még 970-ig voltak „kalandozások”.
A kereszténység fölvétele a 10. század közepén indult meg. A magyar vezetők közül elő-
ször 948-ban Bulcsú járt Konstantinápolyban, akit maga a császár keresztelt meg és patrikioszi
címmel tüntetett ki. Az erdélyi Gyula 952-ben keresztelkedett meg és „Turkia” felszentelt püs-
pökével, Hierotheosszal tért haza. Ióannész Szkülitzész elmondja, hogy az említett püspök „a
barbár tévelygésből sokakat kivezetett a kereszténységhez”. A bizánci rítusú püspökök még a
11. században is gyakorolták hivatásukat.
A magyar államalapítás
III. Ottó Itáliába visszatérve 1000-ben a pápával együtt fogadta Vajk magyar fejedelem követét,
Anastasius apátot, s ekkor – Thietmar (†1018), merseburgi püspök szavai szerint – „Vajk, aki
országában püspökségeket alapított, a császár kegyéből és biztatására koronát és áldást kapott
Koronázási palást (1031)
(Imperatoris [...] gratia et hortatu [...] Waic in regno suimet epicopales cathedras faciens, coronam
et benedictionem accepit)”. Így írja le az egyetlen korabeli forrás a magyar állam alapítását.
A nyugat felé „nyitás” nem választás, hanem kényszer szülte lépés volt. Géza fejedelem,
Árpád dédunokája követeket küldött Quedlinburgba I. Ottó császárhoz és lemondott azokról
a bajor és morva területekről, amelyeket addig a magyarok tartottak megszállva. Az első té-
rítő a Bruno néven ismert Sankt Gallenből származó szerzetes volt, akit I. Ottó a „magyarok
püspökévé” szenteltetett föl. Géza sok ezer „nemesebb” magyarral együtt megkeresztelkedett,
és „megfogadta, hogy minden alattvalóját a keresztény név viselőjévé teszi”. Gézáról írta egy
nyugati krónika: „elég gazdag vagyok ahhoz, hogy két úrnak is szolgáljak”.
996-ban alapították a Szent Márton-hegyi bencés monostort (később Pannonhalma). 996-
ban történt Vajk/István házassága Gizella (†1060) bajor hercegnővel. Ő lett Gizella, a magya-
rok első királynéja. Géza ekkor lemondott Bécsről és környékéről is, és ettől kezdve a legújabb
korig a Morva és a Lajta képezte az ország nyugati határát.
Géza utóda 997-ben Vajk lett, aki megkeresztelése után az István nevet vette fel. Koppány,
Somogy ura, Árpád ükunokája a senioratus elve alapján magának követelte a fejedelmi trónt,
emellett – a leviratus szokására hivatkozva – Géza özvegyének kezét is. István 998-ban a
Veszprém melletti csatában legyőzte Koppányt, holttestét felnégyeltette. Gyula országát,
Erdélyt István már 1003-ban bekebelezte.
István jó viszonyra törekedett szomszédaival. A bizánci II. Baszileioszt 1018-ban segítet-
te a bolgárok legyőzésében, sógorával, II. Henrik császárral pedig barátságban élt. A szász
dinasztia kihalásakor azonban örökösödési igénnyel lépett fel, részt követelve fiának a bajor
hercegségből, s emiatt háborúba sodródott az új császárral, II. Konráddal. Konrád 1030-ban
Magyarországba nyomult. Az altaichi kolostor egykorú évkönyvei szerint „Konrád császár
visszatért Magyarországról, katonaság nélkül és haszontalanul, mivel a sereg éhínségtől szen-
vedett és Bécsben a magyarok által elfogatott”. Az 1031-ben megkötött békében a császár a

Lajta és a Fischa folyók közötti területet átengedte a magyaroknak.
A gondot a trónöröklés kérdése jelentette István számára, miután utolsó fia, Imre 1031-ben
vadászbaleset áldozata lett. A trónörökös unokatestvére, Vazul lett volna, Géza Mihály nevű
testvérének a fia, őt a király azonban nem látta alkalmasnak az uralkodásra. Helyette nőági
unokaöccsét, Pétert (1038–1041, 1044–1046) jelölte ki utódául, az elűzött velencei doge, Otto
Orseolo fiát. Vazult megvakították, három fia Lengyelországba menekült. István 1038. augusz-
tus 15-én halt meg, mintegy hatvanéves korában.
Szent István utódai
Pétert 1041 őszén elűzték, és egy előkelő magyar nemzetség fejét választották királlyá, Abát,
keresztény nevén Sámuelt (1041–1044). Aba István nőági rokona volt. 1042-ben III. Henrik
császár védelmébe fogadta az elűzött Pétert. 1043-ban, amikor a császár Győrig nyomult, Aba
kénytelen volt békét kérni, és lemondani az István által megszerzett bajor területekről. 1044-
ben Henrik újból megjelent, hogy Pétert uralomra segítse, Aba Sámuel Ménfőnél csatát vesz-
tett, menekülés közben elfogták és kivégezték.
Aba bukásával ismét Péter vette át az uralmat. 1045-ben Székesfehérvárra hívta Henriket,
s ott átadta kezébe a királylándzsát, amivel országát birodalmi hűbérré nyilvánította. A keresz-
tény urak és főpapok 1046-ban visszahívták Lengyelországból Vazul fiait, a pogányok viszont
úgy látták, hogy a fordulat a régi rend visszatérését is jelenti, és hozzáfogtak a papok és szer-
zetesek legyilkolásához. Ekkor vesztette életét a velencei származású, 1083-ban szentté avatott
Gellért csanádi püspök, akit a Duna pesti révénél öltek meg két püspöktársával együtt.
I. András (1046–1060) helyreállította a keresztény államrendet, és a pogányokat engedel-
mességre szorította. III. Henrik nem könnyen mondott le a hűbérúri fennhatóságról. 1051-
ben benyomult az országba, de kénytelen volt ütközet nélkül visszafordulni, mert a magyarok
megfosztották utánpótlásától. 1052-ben Henrik Pozsonyt próbálta meg elfoglalni, de kudarcot
vallott. A gondokat a trónutódlás kérdése okozta. A királyság örökösének Vazul harmadik fia,
Béla számított, aki kevéssel a trónváltozás után szintén hazatért, és hercegi címmel az ország
keleti harmadát kapta meg a bátyjától kormányzásra. A hercegség (ducatus) 1107-ig fennálló
intézménye az ország kormányázásának területi megosztását jelentette. A herceg a Tiszától
keletre eső országrészt és Nyitra vidékét kormányozta. Tartományában uralkodói jogokat gya-
korolt, így pénzt is veretett.
András király eleinte zavartalanul működött együtt Béla herceggel, de 1053 körül fia szüle-
tett, Salamon, és azóta azon fáradozott, hogy számára biztosítsa a trónt. Még életében királlyá
koronáztatta, és 1058-ban eljegyezte a nemrég meghalt III. Henrik kiskorú leányával, Judittal.
Öccsét is megpróbálta rábírni, hogy mondjon le öröklési jogáról, de Béla Lengyelországba me-
nekült, és 1060-ban csapatokkal tért vissza. András csatát vesztett, és az ott kapott sebeibe ha-
marosan bele is halt. Salamont a hívei Németországba menekítették, míg Bélát megkoronázták.
I. Béla (1060–1063) uralkodását a pogányság utolsó nyílt fellépése tette emlékezetessé. 1061-
ben Székesfehérvárott, ahol törvénynapot tartott, közrendűek óriási tömege sereglett össze, és
valamennyi pap megkövezésére, karóba húzására óhajtották elnyerni a király felhatalmazását.
Béla három nap gondolkodási időt kért, ezalatt összeszedte hadait, majd szétverte a gyüleke-
zetet. A kereszténység győzelme végleg biztosítva volt. 1063-ban IV. Henrik császár támadást
indított, hogy sógorát, Salamont uralomra juttassa. Béla állítólag kész volt önként lemondani,
de a támadás előestéjén baleset áldozata lett. Fiai, Géza, László és Lampert Lengyelországba
menekültek, és Salamon (1063–1074) akadálytalanul elfoglalta a trónt. Hamarosan kibékült
unokatestvéreivel, átengedte Gézának apja hercegi tartományát, és ezután egy darabig egyetér-
tésben uralkodtak. 1068-ban közösen vertek vissza az erdélyi Kerlésnél egy besenyő betörést, és
1071-ben együtt ostromolták Nándorfehérvárt a bizánciaktól. Az esedékes testvérharcot az itt
szerzett zsákmány elosztása robbantotta ki. Gézáék cseh segédcsapatokat hoztak, míg Salamont
német sereg támogatta. A király 1074-ben Mogyoródnál csatát vesztett, és nyugatra menekült.
Mivel Salamon magával vitte kincstárát, I. Géza (1074–1077) a Szentszékhez fordult új
koronáért, de VII. Gergely pápa eleinte az elűzött királyt tekintette törvényes uralkodónak, ké-
sőbb pedig azt kívánta Gézától, hogy elismerése fejében fogadja el a pápa hűbéruraságát. Géza
ehelyett a VII. Mihály (1071–1078) császártól kapott új koronát tétette a fejére, amely utóbb a
Szent Korona része lett.
I. László (1077–1095) István mellett a korai magyar történelem másik legismertebb alak-
ja. Nem is annyira tetteivel magasodik ki az első évszázadok homályából, hiszen nem tu-
dunk sokkal többet róla, mint Istvánról. 1192-ben őt is szentté avatták. A késő középkorban
ő volt a legtöbbet emlegetett magyar szent. László fiatal és vitéz harcosként maradt meg a
magyarság emlékezetében. Sikerült rábírnia az elűzött Salamont, hogy mondjon le jogá-
ról és térjen haza, de aztán kénytelen volt elzáratni. István király szentté avatása alkalmá-
ból szabadon engedte, mire Salamon az Al-Duna mellett élő besenyőknél húzta meg magát.
László minden törekvése arra irányult, hogy az István által megalapozott berendezkedést
megszilárdítsa. Ennek érdekében hozta meg szigorúságukról nevezetes törvényeit, és evégett
járta ki VII. Gergely pápánál István, Imre herceg és Gellért püspök szentté avatását, annak
ellenére, hogy az István által megvakított
Vazul a nagyapja volt. István király testének
„felemelése” 1083. augusztus 20-án történt.
Jobb kezét nem találták, de hamarosan teljes
épségben előkerült, azóta a Szent Jobb külön
kultusz tárgya.
László legmaradandóbb tette Horvát-
ország meghódítása volt. Dmitar Zvonimir
(1075–1089) király, aki nem volt a horvát
uralkodóház tagja, és választással került a
trónra, 1075-ben VII. Gergelytől kapott ko-
ronát, és viszonzásul országát a Szentszék
hűbérének nyilvánította. Halála után a ma-
gyar király emelt igényt az örökségre nővére
jogán, aki Zvonimir özvegye volt, és 1091-
ben vette birtokba az országot. Élére királyi
címmel unokaöccsét, Álmost nevezte ki, és
amikor ezt az ország hűbérura, II. Orbán
pápa sérelmezte, átpártolt annak ellenfelé-
hez, IV. Henrik császárhoz.
Horvátország meghódításakor vált Ma-
Szent László hermája (15. század, Győr, Székesegyház) gyarország szerves részévé Szlavónia, amely
a Drávától a Kapela-hegységig terült el.

Zágrábban megalapította a kilencedik
magyar püspökséget, élére a cseh eredetű
Duh püspököt állította, aki értette a lakos-
ság nyelvét.
Lászlónak nem maradt fiörököse.
Életben maradt unokaöccsei közül az ifjab-
bat, Álmost jelölte utódának. Halála után
mégis az idősebb fivér, a művelt, de előny-
telen külsejű Kálmán (1095–1116) lett a ki-
rály. Kálmánt eredetileg papnak nevelték, és
a püspöki székből lépett a trónra. A kortárs
lengyel krónikás szerint „az írás tudomá-
nyában legműveltebb volt” kora összes ural-
kodója közül, és itthon később a „Könyves”
jelző ragadt rá. Öccse, akit a hercegséggel
kárpótoltak, képtelen volt belenyugodni a
mellőzésbe. 1098-tól ötször lázadt fel bátyja Álmos herceg és fia, Béla herceg megvakítása
ellen német és lengyel segítséggel. Kálmán (Képes Krónika, 14. század második fele)
eleinte megbocsátott neki, de végül elvesz-
tette a türelmét, és 1113 táján kisfiával, Bélával együtt megvakíttatta. Álmos bukásával megszűnt
a hercegség intézménye. Az ifjú királyfiakra ezentúl Horvátország és Dalmácia, a 13. században
néha Erdély kormányzását bízták.
A nyolc évszázadon keresztül fennállott magyar–horvát államközösség László utó-
da, Kálmán alatt jött létre. Kálmán menyasszonyát, I. Roger szicíliai gróf leányát, 1097-ben
már magyar sereg fogadta Biograd kikötőjében. A magyar krónika szerint ezzel a sereg-
gel vívott harcban esett el Péter, a horvát király, és az ütközet helyét a Gvozd fennsíkot az-
óta nevezik Petrova Gorának. 1102-ben maga Kálmán jött Horvátországba, és Biogradon
(Tengerfehérváron) Horvátország királyává koronázták. Egy késői dalmát szöveg szerint ekkor
egyezményt kötött a 12 vezető horvát nemzetség fejével. A megegyezés értelmében a horvát
nemzetségfők elismerték Kálmánt királyuknak, s a király biztosította számukra összes korábbi
kiváltságaik további élvezetét, így nemzetségi birtokaik szabad birtoklását, s minden adófize-
tés alóli mentességet. Az országot ért támadás esetén a Dráváig saját költségükön, azon túl a
király költségén vonultak hadba. Ezen a szövegen – amelyet a 14. században csatoltak Tamás
spalatói főesperes 13. századi történeti munkájához (Historia Salonitanorum atque pontificum
Spalatensium) – alapul a horvát közjogi elmélet: a magyar-horvát államközösség alapja a ma-
gyar király és a horvát nemzetségfők közötti szerződés (pacta conventa). Erre a megegyezésre
hivatkozott 1527-ben a Habsburg Ferdinándot horvát királlyá választó cetini horvát ország-
gyűlés, midőn kinyilvánította: „szabad akarattal csatlakoztunk a magyar koronához”.
Horvátországot a király nevében és megbízásából a bán kormányozta. A 12. század végétől
külön bánja volt Szlavóniának, s külön a tengerparti Horvátországnak. A század végétől az volt
szokásban, hogy a király öccse vagy fia kormányozta Horvátországot és Dalmáciát. A horvát
kormányzat élén álló hercegek, „ifjabb királyok” és bánok fejei voltak a közigazgatásnak és a
bíráskodásnak, parancsnokai a horvát hadseregnek, és saját pénzt is verettek. A horvát nemes-
ség országos gyűléséről, a saborról a 13. század vége óta van tudomásunk.
1105-ben a dalmát városok is a magyar király uralma alá kerültek. Kálmán először Zárába
vonult be, majd innen Šibenikbe és Trogirba ment. Spalato polgárai bezárkóztak falaik mögé, s
fegyveres ellenállásra készültek. „Idő múltán azonban megtudták, hogy a magyarok is keresz-
tények és a király jól akar velük bánni” – írja a város történetírója. „Erre Crestentius érseket
küldték Kálmánhoz, hogy kérjen békét. A király kegyesen fogadta a főpapot és hajlott a váro-
siak minden kérésére. Írásba foglalták mindazt, amit megállapítottak, s a király és jobbágyai
esküvel is megerősítették a szerződést. Másnap aztán megesküdtek a polgárok előbb az öregek,
aztán a fiatalok, végre az egész köznép, hogy Kálmán királynak és utódainak és a magyar biro-
dalomnak mindenkor alattvalói és hívei maradnak. Ezután a király bevonult a városba, nagy
tisztességgel fogadtatva a papságtól és a néptől és dús ellátásban részesülve a község által.”
A magyar királyok ettől kezdve a 13. század végéig minden harmadik évben személyesen
meglátogatták Horvátországot és Dalmáciát. 1108. évi itt tartózkodása alkalmával erősítet-
te meg Kálmán Trogir, Zára és Spalato városi kiváltságait. Ezek a kiváltságlevelek a korabeli
Délkelet-Európában egyedülállóan széles önkormányzatot és belső szabadságot biztosítottak
ezeknek a városoknak.
Kálmán uralkodásának kezdetére esett az első keresztes sereg átvonulása. 1096 folyamán
több hullámban érkeztek seregek. Bouillon Gottfriedot a király személyesen fogadta Sopronban,
és a Duna bal partján kísérte a Nándorfehérvárral szemben álló határvárig, Zimonyig. Néhány
csapatnak, amely garázdálkodni próbált, nem sikerült átjutnia, Kálmán szétverette őket.
A tengerpart meghódítása óta Kálmán, elődeitől eltérően, akik „a magyarok királyai” vol-
tak, „Magyarország, Dalmácia és Horvátország királyának” címezte magát (1108). A címválto-
zás fontos szemléleti változást tükrözött. Azt, hogy a királyi fennhatóság tárgyaként a pogány
kori gens képzetét kezdte felváltani a regnumé, azaz a személyek feletti uralom átalakulóban
volt territoriális jellegűvé. A meghódított területek nem váltak a Magyar Királyság részeivé,
hanem továbbra is külön országokként tartották számon őket, amelyeket az uralkodó szemé-
lye – később pedig a koronája – fűzött össze. A regnum Hungariae mind tartalmilag, mind
területileg kezdett körvonalazódni.
Horvátország és Dalmácia meghódítása új korszakot jelent a magyar külpolitikában, a ter-
jeszkedés korszakáét, amely azóta mintegy három évszázadon át tartott, 1390-ig az első osz-
mán-török betörésig. Magyarország ezalatt Kelet-Közép-Európa vezető hatalma volt, és míg
idegen támadástól nem kellett tartania, ő maga szünet nélkül támadta szomszédjait. A terjesz-
kedés nem tényleges hódításokban nyilvánult meg, mint inkább szüntelen háborúskodásban,
és a királyi cím folyamatos bővülésében. Az utolsó Árpádok már nyolc szomszédos ország,
Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Halics, Lodoméria, Bulgária és Kunország királyának
címezték magukat, és ezek a magyar korona névleges alkotórészei maradtak 1918-ig.
A keresztény monarchia
Az államalapítás Szent István műve volt, de az új rend megszilárdítása még eltartott három
nemzedékig. Egy pogány népet és még félnomád társadalmat kellett ugyanis keresztény élet-
módra és a tulajdon tiszteletére szoktatni. A 11. század leglátványosabb fejleménye a keresz-
tény vallás és intézmények és az ezekre épülő keresztény monarchia meghonosítása volt. Az új,
„Isten kegyelméből” gyakorolt hatalom szilárdabb volt, mint elődje. A vallásból a keresztény
király olyan tekintélyt származtathatott, amelyre elődei nem is gondolhattak. Szent István ki-
rálysága a legtekintélyesebb és a legerősebb államalakulat volt mindazok között, amelyek a 10.

század folyamán létesültek Közép- és Észak-Európában.
István koronázása után megkezdődött az egyházszervezés. István két érseki egyházmegyét
is alapított: az esztergomit és a kalocsait (ez I. László idejében Bácsra települt), és nyolc püs-
pökséget: Veszprémben, Pécsett, Győrött, Egerben, Vácott, Csanádon, Biharban – ez nemsoká-
ra Váradra került át – és az erdélyi Gyulafehérvárott. Ezekhez 1100 körül a zágrábi és nyitrai,
majd a 13. században két Dráván túli, a szerémi és a Diakováron székelő boszniai járult. Az
esztergomi érsek kezdettől a magyar egyház rangban első főpapjának, prímásának számított és
különböző előjogok illették meg, köztük a király megkoronázásáé.
István Székesfehérvárra helyezte át székhelyét Esztergomból, azontúl itt koronázták a ki-
rályokat és feleségüket. A középkorban a fehérvári káptalan őrizte a királyi ház legféltettebb
kincseit, köztük a 15. század elejéig a Szent Koronát is. Az egyházszervezet kiépítésével meg-
jelentek az első kolostorok. A bencés rend leggazdagabb magyarországi apátsága, a pannon-
halmi Géza alapítása volt. István görög apácák részére alapította a veszprémvölgyi kolostort,
amelynek alapítólevele a magyarországi görög oklevéladás egyetlen fennmaradt emléke. A
11–12. században a görög rítus sem volt idegen Magyarországon.
István úgy rendelkezett, hogy tíz falu építsen egy templomot. A kezdetleges földművelés – a
vadtalajváltó rendszer – miatt külön tiltani kellett, hogy a falvak „elvándoroljanak” a templom
közeléből, azaz a faluhatár más részére költözzenek. A halottakat csak a templom kertjében,
a cinteremben (cimiterium, temető) szabad elföldelni. Bizonyos fajta boszorkányok üldözését
Kálmán megtiltotta, „mivel ilyenek nincsenek”. Elítélték a nőrablás hagyományát és a házas-
ságtörést; jogos volt viszont az in flagranti kapott asszonyt megölni. Már István kénytelen volt
büntetni azokat, akik „a feleségük elől külföldre szöknek”, és akadt, aki, hogy a házasságból
meneküljön, inkább rabszolgának adta el magát.
„Magyarország főurai megesküdtek, hogy a tolvajt nem kímélik, és el nem rejtik” – olvas-
suk Szent László törvényeiben A rendelkezések embertelen szigorral büntették az „orvokat”,
azaz a tolvajokat. László idején minden lopásért kemény megtorlás járt, és a büntetések szigora
idővel még fokozódott, mert az eredmény túl lassan mutatkozott.
Az egyház egyik létalapja a tizedjövedelem volt, aminek szedését már István elrendelte.
Hatalmas földterületek jutottak az egyház tulajdonába. A legnagyobbakat Szent István aján-
dékozta az általa alapított püspökségeknek, káptalanoknak és monostoroknak, de példáját a
13. század elejéig sokan követték. Emellett a leggazdagabb világi urak is alapítottak monos-
tort, mert oda kívántak temetkezni. Az egyházi személyek nálunk is ki voltak véve a világi
bíróság illetékessége alól.
Az egyházi vagyon új elemet hozott a magyar társadalomba: az uradalmi szervezetet,
amelynek keretében különböző állapotú, „kondíciójú” népek, hajdani szolgák és szabadok él-
tek együtt egy közös szervezetben. Az egyházi birtok oszthatatlan és elidegeníthetetlen volt,
a terjedelmét, majd a határait is írásban rögzítették. Az államalapítás során az ország messze
legnagyobb földesura az Árpádok királyi nemzetsége lett.
István politikájának fő támaszai a német földről és máshonnan bevándorolt „jövevény”
(advena) lovagok voltak. Ők is hatalmas birtokadományokban részesültek, és leszármazottaikat
később egyenrangúnak tekintették az őshonos magyar nemzetségekkel. Később, a 11–12. század
folyamán számos lovag érkezett még, legtöbbször az idegen származású királynék kíséretében.
A királyság az országegyesítés óta elvben az egész Kárpát-medencét magába foglalta, de
ekkor még jórészt lakatlan volt. A magyarság az ország szívében, lehetőleg sík vidéken, folyók
és patakok mentén telepedett meg. A határvidéken csak szórványosan élt némi szláv lakosság.
Az ország határát gyepűk alkották, így nevezték azokat a természetes vagy mesterséges aka-
dályokat, amelyeket az ország szélein alakítottak ki. A gyepűket és a rajtuk átvezető, kapunak
nevezett átkelőhelyeket székelyek, besenyők és magyar etnikumú őrök telepei védték. A kapu-
kon túl lakatlan terület, a gyepűelve következett. A mai Szlovákia hegyvidékei és Erdély jókora
határterületei néptelenek voltak.
A királyi hatalmat várak biztosították. A vár a kora középkorban ugyanazt jelentette, mint
később a város, azaz fallal körülvett lakott helyet. Az István-kori várakat, Esztergomot vagy
Fehérvárt kezdettől kőfalak védték, de a zömük földvár volt. Az új várakra épült a királyság
katonai szervezete. A kalandozó harcos jobbágyság és a közrendű magyarok társadalmi funk-
ciója és megkülönböztetése a régi maradt, de falvaikat a király a várak szolgálatára rendelte,
élükre (vár)ispánnak nevezett tisztségviselőt állított. A várhoz tartozó várföldek nem összefüg-
gő területként, hanem elszórtan feküdtek.
A harcosból lett várjobbágyok jelentették az új hatalom fő támaszát. Ők adták a hadse-
reg gerincét. Közülük kerültek ki a várszervezet tisztségviselői: a századosok, a hadnagy és a
várnagy. A közrendű eredetű várnép jogi tekintetben megőrizte szabad állapotát, de örökö-
sen a vár szolgálatához volt láncolva. A szolgálat számukra pénz- és terményadót jelentett.
A társadalmi állapot öröklődő volt, a hadakozó parasztból éppúgy nem lehetett nemes, mint
a szolgából szabad ember. A várnépből várjobbágyi szolgálatra kiemelt jobbágyfiúkat még a
13. században is megkülönböztették az „igazi és nemes” várjobbágyoktól, azoktól, akik Szent
Istvántól eredeztették jogállásukat és ezért a „szent király szabadjainak” nevezték magukat.
A várakat egy területi szervezet tagolta bele a kormányzás rendszerébe: a vármegyék
(comitatus) intézménye. „A vármegyeszervezet egy várakon felépülő hatalmi apparátus volt,
amellyel az uralkodó a kerületekbe szervezett egész nép felett törvénykező és végrehajtó hatal-
mat gyakorolt.” (Györffy György) A szlávoktól átvett „megye” szó eredetileg „határt” jelentett.
A vármegye összefüggő terület volt, amelynek határain belül nemcsak várnépek, hanem min-
denféle egyéb népelemek, királyi, egyházi és világi birtokosok alattvalói éltek. A várispánsá-
gok száma a 12. században 72 körül volt, a vármegyéké Szent István korában 45 lehetett. Ez
Györffy György álláspontja. Kristó Gyula eltérő eredményre jutott a vármegyék számát illető-
en. Györffy Szent István-korinak gondolta a királyi vármegyék zömét, Kristó pedig mindösz-
sze 25–30-at. Ő újabb megyék folyamatos megszervezésével az 1070-es évekre vélte elérni a
45–50-es megyeszámot, majd a 12. század közepére a 70-et.
A vármegye megfelelt a frank grófságnak, és az élén álló megyésispán ugyanazt a funkciót
látta el, mint a frank államban a gróf. A magyar ispán a szláv zsupán szóból származott, és
nemzetségfőt jelentett. A királyság vezető tisztségviselői az esztergomi érsek, valamint a ná-
dorispán (comes palatinus, később röviden nádor, palatinus) voltak.
Magyarország a 12. században
Kálmánt a fia, II. István (1116–1131) követte a trónon. Midőn a király megtudta, hogy Álmos
herceg fiát, a vak Bélát Magyarországon rejtegetik, szálláshelyet utalt ki neki és összeházasítot-
ta a szerb fejedelem, a nagyzsupán leányával. II. (Vak) Béla (1131–1141) helyett a szerb Ilona
királyné uralkodott, akinek első teendője volt, hogy férje megvakítása miatt bosszút álljon.
Aradra országos gyűlést hivatott össze, és a tömeg 68 előkelőt legyilkolt. Ekkor Kálmán állító-
lagos fiát, az orosz Boriszt hívták meg

a trónra. Amikor a trónkövetelő 1132-
ben megjelent Magyarországon, Béla a
Sajó mellett legyőzte. Az ő uralkodása
alatt, 1137-ben került először Bosz-
nia magyar fennhatóság alá. A trónon
legidősebb fia, az alig 12 éves II. Géza
(1141–1162) következett. Gyámja és a
kormány feje anyai nagybátyja, a szerb
Belos bán volt, aki befolyását a király
nagykorúsága után is megtartotta.
1147-ben, amikor a második keresztes
háború megindult, a magyar–német
viszony feszült volt, és III. Konrád jó-
formán ellenségként vonult át hadaival
Magyarországon. A másik keresztes
VII. Lajos francia király és II. Géza
sereg fővezérével, VII. Lajossal szívé-
(Képes Krónika, 14. század második fele)
lyes volt Géza kapcsolata. Géza 1148 és
1152 között hatszor küldött hadat Oroszországba, hogy felesége, Eufrozina királyné testvérét,
a kijevi nagyfejedelmet megsegítse.
1150 körül egy arab világjáró úgy találta, hogy a magyar király „birodalma sokszorosan ha-
talmasabb, mint Bizánc uralkodójáé, és hadai megszámlálhatatlanok”. Ahogy a szemtanú, Ottó
freisingi püspök írta: „mindnyájan úgy engedelmeskednek a fejedelemnek, hogy bűnnek tar-
tanák nemcsak nyílt ellenkezessel felizgatni, hanem szinte még titkolt suttogással sérteni is”. A
következő évtizedet a nemzetközi diplomácia új eseményei alakították. A bizánci császár ekkor
Komnénosz Manuél volt, aki ismét programra tűzte a birodalom régi hatalmi állásának vissza-
szerzését. Az Árpádok családi viszályai lehetővé tették Manuélnek, hogy beavatkozzék a magyar
belügyekbe. Géza 1149-ben megtámadta Bizáncot. A háború megszakítással 1155-ig elhúzódott.
Géza uralkodásának vége felé a szilárd belső rend felborult, egy évtizeden át trónviszályok követ-
keztek, amelyek Manuél terveinek kedveztek. A világi és egyházi nagyok egy csoportja inkább a
közeledést javasolta Bizánchoz. Királyjelöltként Géza egyik öccsét, Istvánt léptették fel, aki 1157-
ben külföldre szökött és Manuél támogatását kereste. A példáját nemsokára bátyja, László is kö-
vette. 1159-ben a kettős pápaválasztás kapcsán kirobbant a császár és a pápa konfliktusa. A ma-
gyar egyház élén ekkor Lukács esztergomi érsek állt, aki elérte, hogy Magyarország III. Sándor
táborához csatlakozzon. Lukács Párizsban tanult, és a műveltség európai tájékozottsággal és az
egyház új eszméi iránti elkötelezettséggel párosult benne.
Géza 1162 tavaszán meghalt. Az utóda fia, III. István (1162–1172) lett, de bizánci támo-
gatással érkező nagybátyjai elől hat hét múlva Ausztriába kellett menekülnie. A trónt először
II. László (1162–1163), majd korai halála után IV. István (1163–1165) foglalta el. Lukács egyi-
küket sem volt hajlandó királynak tekinteni, s a koronázást a kalocsai érsek végezte el. IV.
István hónapok alatt népszerűtlenné tudta magát tenni, így III. Istvánnak nem volt nehéz
megbuktatnia. Annak fejében, hogy Manuél elismerte királynak, III. István öccsét, a gyer-
mek Bélát, a király belement, hogy Béla Konstantinápolyba kerüljön neveltetésre. A császár
Alexiosznak keresztelte át és saját örököseként kezelte, eljegyezte leányával. Nemsokára meg-
változott Béla helyzete, mert Manuélnek 1169-ben fia született. A magyar hercegtől megvonta
trónörökösi jogait és saját lánya helyett a sógornőjét,

Châtillon Annát adta hozzá nőül.
III. István fiú utód nélküli halálával III. Béla (1172–
1196) lett a királyság örököse. III. Béla végig lojális
maradt Manuélhez, de független királyként és a római
egyház hű fiaként uralkodott. Béla Manuél halála után
birtokba vette Dalmáciát és a Szerémséget. A szövet-
séget azonban az új Angelosz-dinasztiával is fenntar-
totta és a leányát II. Iszaakiosz császárhoz adta nőül.
Ő maga első felesége halála után, 1186-ban VII. Lajos
francia király leányát, Margitot vette el. A királyi pár
1189-ben vendégül látta esztergomi palotájában a har-
madik keresztes hadjáratra vonuló Barbarossa Frigyes
császárt. Ezekben az években Béla figyelmét elsősor-
ban Haliccsal kapcsolatos tervei kötötték le. 1188-ban
egy belviszály ürügyén beavatkozott az ország ügyeibe
és ifjabbik fiát, Andrást ültette a fejedelmi székbe.
Bélát 1196-ban első felesége mellé temették a szé-
kesfehérvári bazilikába. A királysírokat a török idők-
III. Béla magyar király és első feleségének, ben széthányták, az övék épségben maradt és 1848-
Antiochiai (Chatillon) Annának sírja (ma ban napvilágra került. Innen tudjuk, hogy Béla az
Budapesten, a Mátyás-templomban)
akkori fogalmak szerint óriás termetű, 190 cm magas
volt. Halálával a Kálmán utáni korszak legnagyobb
formátumú uralkodója szállt a sírba. Az Árpádok magyar királysága ekkoriban állt hatalma
tetőpontján, a következő század már a lassú szétesés és a nagy átalakulások időszaka.
A 12. századi Magyarország gazdasági és társadalmi viszonyai
A 12. század közepének Magyarországáról több egykorú külföldi leírás is tájékoztat, segítségük-
kel szemléletes kép rajzolódik ki gazdasági és társadalmi viszonyairól. Mind az arabok, mind
a bizánciak a föld gazdagságát dicsérték, a szépen művelt földeket, a dús legelőket, ménesek és
gulyák sokaságát, halban és vadban bővelkedő vizeket és erdőket. Magyarországot ekkoriban
elkerülte az éhínség. Ennek az volt az oka, hogy az ellátás nagyobb mértékben függött az állatte-
nyésztéstől és a halászattól, tehát kevésbé volt kitéve az időjárás szeszélyeinek.
Freisingi Ottó püspök azt írta, hogy „a falvakban és helységekben igen silány, azaz csak
nádból, ritkán fából és még ritkábban kőből való lakásaik vannak, ezért az egész nyári és őszi
idő alatt sátrakban laknak”. A régészet az említett faházak cölöpnyomait, valamint földbe mé-
lyített és náddal fedett, ezért nádépítménynek látszó, ablaktalan, földpadlós kunyhók marad-
ványait tárta fel, ezek lehettek a falusi népesség, szabadok és szolgák szállásai. A kőépület ritka
volt, a templomok egy része, néhány udvarház és palota épült kőből. A városok inkább nagy-
méretű falvak benyomását keltették. Városias jelleget legfeljebb az a néhány település öltött,
amelybe nyugati jövevények költöztek.
A 12. században erősödött fel a nyugati telepesek kirajzása kelet felé. Magyarországon bőven
volt még hely a számukra, különösen a Felvidék és Erdély lakatlan tájain. Mindenütt szívesen
látott vendégek voltak a hospesek. Elsőként a franciák és vallonok

érkeztek. Itt olasz volt a nevük, ami ekkor latin nyelvű népet jelen-
tett. Sokkal jelentősebb volt a német bevándorlás. Magyarországon
az első nagy csoportot, amely még Flandriából jött, II. Géza tele-
pítette le Dél-Erdélyben 1150 körül, de hamarosan Rajna-vidéki
és más németek is érkeztek és nemsokára a Szepességben is meg-
jelentek. Ezek a telepesek, akiket itt szásznak neveztek, megyényi
vagy még nagyobb összefüggő területeket népesítettek be és máig
megőrizték nyelvüket és városias kultúrájukat. Az erdélyi szászok
később hét székbe szerveződtek, amelyeknek II. András 1224-ben
különleges kiváltságokat adott (Andreanum).
A 12. század eseményeivel kapcsolatban meg kell említenünk
az erdélyi románság eredetét. Közismert, hogy ebben a kérdésben
régóta két nézet ütközik, az egyik a románokban őslakosokat lát,
a másik középkori bevándorlóknak tartja őket. Az első elmélet
mellett az szól, hogy a románok a latin nyelvcsaládhoz tartoznak.
Másrészt viszont a korainak minősülő helynevekben nincs nyo- Királyfej
muk. Nincs nyoma ortodox népnek sem a 13. századnál korábbi (Kalocsa, 1210 körül)
forrásokban. Jóval valószínűbb a másik elmélet, amely a román-
ság balkáni eredetét vallja. A Balkánon a 10. század óta emlegetnek bizánci források hegyi
pásztorkodó életmódot folytató román csoportokat, a vlachokat, sőt román nyelvjárást beszélő
vlachok máig élnek a görög és horvátországi hegyvidéken. Balkáni eredetük mellett szól szá-
mos nyelvészeti érv, különösen a román nyelv albán kapcsolatai. Erdélyben a 12. században
jelentek meg, mert 1200 körül már zárt közösségben lakták a Fogarasi-havasok északi lejtőit.
A 12. századi telepítések alaposan átformálták az ország etnikai és gazdasági képét. Addig
lakatlan területek kerültek eke alá, jelentősen megnövelve a királyság erőforrásait. Ezekről
III. Béla korából van először átfogó képünk. Egy párizsi kéziratban fennmaradt egy kimutatás
arról, hogy milyen forrásból mekkora bevételek illették meg ekkoriban a magyar királyt.
A pénzverés mindenütt regálejog, azaz uralkodói felségjog volt, nyugaton azonban igen
korán szétaprózódott. Magyarországon ez nem következett be, itt az érméket mindvégig a ki-
rályi kincstár, a kamara nevében verték. A pénzmonopóliummal együtt járt a nemesérclelő-
helyek monopóliuma. Közép-Európa hegyvidékei igen gazdagok voltak ezüstlelőhelyekben,
így a Magyar Királyság is, amely részint a Felvidéken, részint Erdélyben birtokolt nagy ho-
zamú bányákat. A kibányászott fémet, vagy annak egy részét a királyi kamara pénzzé verte.
Pénzújítás esetében az új pénz 50%-kal drágább volt, mint a régi, és az árkülönbözetet a kama-
ra hasznának (lucrum camerae) nevezték. A 11–13. századi kamarabérlők a jelek szerint főleg
keleti kereskedők voltak: horezmi eredetű muszlim kálizok, böszörmények (kikeresztelkedett
muzulmánok) és zsidók. A pénzjövedelem volt a legjelentősebb III. Béla bevételei között, és
azoknak mintegy 36%-át tette ki. Hasonló módon királyi monopólium volt a sóbányászat,
amely termeléséből a bevételek 10%-a eredt. A bevételek nagyobbik fele, 54%-a különböző
forrásokból tevődött össze: a vásárok és vámok jövedelméből, a 72 ispánság adójából, továbbá
Horvátország és az erdélyi szászok pénzbeszolgáltatásából. Magyarországon a 13. századig az
érménél elterjedtebb volt a „rúdvaluta”, azaz a veretlen fémben történő fizetés.
III. Béla korának újításaként szokás számon tartani a kancellária felállítását, ez azonban
már elődei alatt megtörtént. Addig a kevés számú oklevelet a királyi kápolna mellett műkö-
dő papok állították ki, a 12. század

második felében erre a célra külön
testület alakult, amelyet kancellá-
riának neveztek. „Mivel az emberi
természet fogyatékossága folytán
az idők múlásával könnyen belo-
pózik a feledés az elmúlt dolgok
emlékezetébe. Méltó írással védel-
mezni és megerősíteni mindazt,
amiben a jogi személyek szerződést
III. Béla dénárja, hátlapján a kettőskereszttel kötöttek, azért, hogy ez sértetlenül
és háborítatlanul megmaradjon az
írás erejével és alkalmas férfiak tanúbizonyságával” – olvassuk Béla egy 1181. évi oklevelében.
Ettől kezdve mutatkoznak sűrűsödő jelei annak, hogy a jogok írásos rögzítése nemcsak az
egyház, hanem a világiak számára is szükségessé vált. Erre a célra 1200 táján egy sajátosan
magyar jogintézmény született meg, az ún. hiteleshelyek. Ezek egyházi testületek – káptala-
nok, bencés apátságok, premontrei prépostságok – voltak, ahol mindig volt megfelelően kép-
zett személy iratok kiállítására. A reform eredményeként 1200 körül a szóbeliséget felváltja
az írásbeliség időszaka.
Magyarország a 13. században
III. Béla idősebb fia, Imre (1196–1204) uralkodását elsősorban öccse, András herceggel folyó
viszályai tették emlékezetessé. András csak pénzt örökölt apjától, de szeretett volna önállóan
uralkodni. 1198-ban Dalmáciát és Horvátországot kapta meg bátyjától, majd a trón után is ki-
nyújtotta a kezét. Harmadik lázadása után kibékültek, sőt Imre őt jelölte ki halála előtt kiskorú
fia, III. László (1204–1205) gyámjául. Amikor a gyermek nemsokára elhunyt, András végre a
fejére tétethette a koronát.
II. András (1205–1235) külpolitikájában Halics megszerzésére tett kísérletet. 1205 és 1233
között legalább tízszer jártak magyar hadak Galícia földjén. Felvette a „Galícia és Lodoméria
királya” címet. 1214-től saját fiait, Kálmánt, majd Andrást próbálta az „orosz” trónra ültetni.
Amikor az ifjabb András 1234-ben meghalt, a háborúk sorozata véget ért, anélkül, hogy ered-
ményt hozott volna azon kívül, hogy a halicsi „orosz király” a Magyar Királyság vazallusa lett.
A kunok Kárpátokon túli földjére először II. András vetett szemet. 1211-ben betelepítette
Erdély déli határára, a Barcaságba a Szentföldről érkező Német Lovagrendet. Fő feladatukká
a fegyveres térítést tette, és hűbérül nekik adta mindazt a területet, amit a Kárpátokon túl az
Al-Dunáig meg tudnak hódítani. A rend hozzálátott, hogy a még lakatlan erdélyi végvidéket
gyarmatosítsa. Várakat épített, falvakat alapított, és néhány év alatt függetlenségre törekedett.
András 1225-ben hadsereggel vonult Erdélybe és a rendet kiűzte az országból. A lovagok ez-
után a mazóviai herceg meghívására Mazóvia északi határára költöztek. 1227-ben a kunok
egy része megtért, és a Kárpátokon túl, a dél-moldvai Milkóban missziós püspökség létesült
részükre. A hatalmas kun szállásterület nyugati részét magyar fennhatóság alá helyezték, az
élére báni címmel helytartó került, akinek székhelye Szörény vára lett. András örököse, Béla
herceg 1233-tól Kunország királyának címezte magát.
Imre király egy szerbiai beavatkozás után felvet-

te a „Szerbia királya” címet (1202). Azóta megvolt a
„jogalap”, hogy az Árpádok és örököseik beleártsák
magukat déli szomszéduk dolgaiba. Bosznia, Ráma
néven II. Béla óta Magyarország melléktartomá-
nya volt. Lakosai között túlsúlyban volt a bogumil
szekta. A bosnyák bánt tehát bármikor vádolni le-
hetett azzal, hogy az eretnekeket pártolja. Imre meg
is próbálkozott Bosznia meghódításával. Ehelyett
András a térítést kísérelte meg. Térítő munkáját itt
is, az ortodox szerbek között is a kolduló barátok-
ra bízta, és evégett két új püspökséget alapított, a
szerémit (1229) és a boszniait (1233).
II. András három házasságot kötött és egy sereg
gyermekről kellett gondoskodnia. Első feleségét,
Gertrúdot a meráni őrgrófok családjából választot-
ta. Gertrúdtól három fia született, elsőként Béla, és
számos leány, akiket bolgár, lengyel, német és orosz
uralkodókkal házasított össze. II. András leányai
közül Magyarországi Szent Erzsébet, Lajos türingiai
őrgróf fiatalon, 1231-ben elhunyt felesége a legis-
mertebb. Ő a világias udvartól elfordulva vezekléssel
és a betegek ápolásával töltötte az életét. Már 1235-
ben szentté avatták.
A 13. században bomlott fel az a berendezkedés,
II. András és felesége, Gertrúd korabeli
amelyet Szent István teremtett, és adta át a helyét ábrázolása egy zsoltároskönyvben
valami gyökeresen újnak. A társadalom, a gazdaság,
a politikai szervezet változásokat élt át. A világi fő-
méltóságoknak II. András idejében új nevük jelent meg: országbárók vagy röviden bárók. Egy
sor új udvari tisztség is feltűnt: az országbíró, a tárnok-, az asztalnok-, a pohárnok- és lovász-
mester, az erdélyi vajda, a déli tartományokat kormányzó bánok. A középkori báróknak sem a
címe, sem a hivatala nem volt öröklődő, a király nevezte ki őket a visszavonásig. A tanács tag-
jait illette meg az a jog, hogy háború esetén a csapatukat saját címeres zászlajuk alatt vezessék
hadba. A püspökök és bárók voltak tehát a királyság „zászlósurai”.
András bárói rávették királyukat „új intézmények” (novae institutiones) bevezetésére. A
király hozzáfogott a várföldek és az udvarnokföldek eladományozásához. „Örök adomány-
ként” adta oda híveinek, hogy leszármazóikat is megillesse. „Az adományozás legjobb mértéke
a mértéktelenség” – állította. Hatalmas földterületek jutottak magánkézre az ország minden
táján, részben a „gyepűelve” lakatlan erdőségei, vár- és udvarnokföldek sokasága is, a rajtuk
élő népességgel együtt.
Szó sem volt azonban a hűbéri rendszer meghonosításáról. Sem András, sem utódai
nem hűbérbirtokokat adományoztak, hanem örökbirtokot; a földet nem feltételesen, a szol-
gálat kötelezettségével engedték át, hanem feltétel nélkül. Az egész középkorban ez maradt
Magyarországon a királyi birtokadományok jellemző vonása, tehát a hűbériség Magyarországon
sohasem vert gyökeret.
Az „új intézmények” alapjában rendítették meg az addigi politikai berendezkedést, és

sokféle ellenkezést váltottak ki. A várföldek eladományozása „szabadokból” földesúri alatt-
valókká süllyesztette a várnépeket, és tönkretette a várszervezetet, amin a várjobbágyság
tekintélye nyugodott. Különös népszerűtlenség övezte az idegen jövevényeket, Gertrúd ki-
rályné német rokonait, akik valósággal elárasztották az udvart, s magas méltóságokhoz és
nagy földbirtokokhoz is jutottak. 1213-ban, mialatt a király Halicsba tartott, egy bárói ösz-
szeesküvés a pilisi erdőben végzett a királynéval és kíséretével. András kellemetlen helyzetbe
került, mert legfőbb támaszait kellett volna megbüntetnie. Így karóba húzatta Péter ispánt,
az egyik főkolompost, de a többi résztvevőt megkímélte. Bánk bánt, a másik értelmi szerzőt
eltávolították az udvarból, de később megint részt kapott az ország kormányzásából. Nem
növelte a király népszerűségét 1217. évi keresztes hadjárata sem, ami dicsőséget nem hozott,
viszont rengeteg pénzbe került.
A királyi szerviensek, a majdani nemesség 1222. évi mozgalmából született az Aranybulla.
A királyi szerviens (serviens regis) „a király szolgáját’ jelentette, ténylegesen szabad birtokost,
a társadalom legfüggetlenebb elemét. A korai Árpád-kor rendszerében a szabad eredetű né-
pesség zöme földesúri alattvaló volt. Rajtuk kívül volt az Árpád-kori társadalomnak olyan ré-
tege, amely „teljesen” szabad volt. Tagjai földbirtokkal és részben alattvalókkal rendelkeztek,
és semmilyen földesúrnak nem voltak alávetve. Ők nevezték magukat a 13. század elejétől
a „király szolgáinak”, arra utalva, hogy senki másnak nem tartoznak szolgálattal és engedel-
mességgel, mint egyedül a királynak, neki sem mint földesuruknak, hanem mint az ország
legfőbb urának. Kizárólag a király maga bíráskodhat felettük, szolgálatuk nem lehet más, mint
a katonáskodás. A szerviens, a „(királyi) szolga” ugyanazt jelentette, mint a későbbi nemes, és
ugyanazt a kört ölelte fel: minden olyan birtokost, kicsit és nagyot, aki nem tartozott a bárók
közé. A szolgabíró az autonóm nemesi közösségek választott bírója volt. A szerviensi moz-
galom tömegét kisbirtokosok alkották, akiknek nem csekély része paraszt volt, vagyis a saját
házán és néhány hold földön kívül nem volt semmije.
Ilyen előzmények után került sor 1222-ben a szerviensek mozgalmára, amely megbuktatta
a kormányzatot és kikényszerítette a 30 pontból álló szabadságlevél, az Aranybulla kiadását. A
legtöbb cikkely a király és a bárók túlkapásai ellen irányult, és leszögezte, miféle káros jelensé-
geknek nem szabad a jövőben előfordulniuk. Megtiltotta „egész ispánságok” eladományozását,
és korlátozni igyekezett az idegenek befolyását. Ekkor mondták ki, hogy a nemes birtoka men-
tes minden királyi adó és beszállásolás alól, vagyis hívatlanul sem az uralkodót, sem embereit
nem kell a házában vendégül látnia; hogy a nemes nem köteles ingyen hadba vonulni, még a
királlyal sem, csak akkor, ha az országot külső támadás éri; hogy személyében nem tartozik a
megyésispán bírósága alá, hanem csak a király vagy a nádor ítélhet felette; hogy érvényes bírói
ítélet nélkül nem tartóztatható le. Ezek olyan kiváltságok voltak, amelyek a szervienseket min-
den más társadalmi rétegtől megkülönböztették. Az Aranybulla záradéka nevezetes szankciót
tartalmazott, amelyet később ellenállási jogként emlegettek. Ha a király vagy utódai az előző-
ekben foglaltakat nem tartanák meg, felhatalmazta mind a püspököket, mind a világi nagyo-
kat, hogy a királyi felségnek bármikor „ellenállhassanak és ellentmondhassanak a hűtlenség
vétke nélkül”. Az Aranybullát azóta, hogy Nagy Lajos a nemesség kívánságára 1351-ben újból
törvénybe foglalta és megerősítette, a nemesi kiváltságok foglalatának tekintették.
II. András halála után a fia, IV. Béla (1235–1270) elüldözte vagy börtönbe vettette apja
tanácsadóit, elkobozta birtokaikat, majd hozzálátott, hogy a változások következményeit
helyrehozza. A határozott stílus megszilárdította az uralkodó tekintélyét, de társadalmi fe-
szültséget idézett elő a mongol támadás előestéjén. 1235-ben Julianus domonkos rendi barát
elindult, hogy felvegye a „Szkítiában” maradt magyarokkal a kapcsolatot, és rájuk is bukkant
a Volgán túl, a Baskíria vidéki Magna Hungáriában. Nyelvi nehézségek állítólag nem merül-
tek fel, és Julianus tudomást szerezett az Európát fenyegető tatár veszély nagyságáról. Batu
kán hadai időközben megindultak Oroszország ellen, és útközben megsemmisítették a keleti
magyarokat is.
1239-ben bebocsátást kért Magyarországba a mongolok elől menekülő Kötöny, kun feje-
delem és népe. Béla az Alföldön jelölt ki szállást a számukra. 1241-ben a mongol hadak meg-
indultak Magyarország ellen. A jobbszárny északról tört az országba, a balszárny az erdélyi
hágókon át nyomult be. A derékhad, amelyet Batu személyesen vezetett, az ország szívét vette
célba. Március 12-én nehézség nélkül törte át a Vereckei-szoros gyepűit, előőrsei öt nap múlva
már Vácot prédálták fel. A királyi sereg Pest mellett gyülekezett. Pesten pogrom tört ki a ku-
nok ellen, akiket árulással vádoltak. A tömeg meglincselte Kötönyt és kíséretét, mire népe ott-
hagyta a tábort és kivonult az országból. Béla még így is tekintélyes haderővel rendelkezett. A
magyarok sík terepen, szekereiktől körülvéve foglaltak állást, Batu szerint „nyáj módjára szűk
akolba zárkóztak”. Reggelre a tatárok átúsztattak a folyón, minden oldalról körülfogták a tá-
bort és a bennrekedteket egyszerűen halomra nyilazták. Ott pusztult csaknem az egész magyar
sereg és vele az ország „vezérkara”: a nádor, az országbíró, mindkét érsek és számos egyházi és
világi úr. Maga a király váltott lovakon menekült nyugatra, végül a dalmát tengerparton, Trogir
falai mögött pihente ki az izgalmakat.
A mongol vihar amilyen gyorsan érkezett, olyan hamar ült el. Bélát egészen Dalmáciáig
üldözték, de hamarosan visszafordultak, és nyárra az egész sereg elhagyta az országot. 1241
végén meghalt Ögödej nagykán, és Batu jelen akart lenni utóda megválasztásánál. A tatárok
kegyetlenkedéseiről Rogerius, váradi kanonok hagyott ránk eleven beszámolót Siralmas éne-
kében. „Ebben az évben Magyarországot, amely háromszázötven éven át fennállt, elpusztí-
totta a tatárok hada (Hoc anno regnum Ungarie, quod 350 annis duravit, a Tartarorum gente
destruitur)” – jegyezte fel egy német szerzetes.
A tatárjárás meggyor-
sította a korszerűtlen tár-
sadalmi szerkezet felbom-
lását és az azokat átalakító
folyamatokat, amelyek már
II. András korában jelent-
keztek. A következő évtize-
dek gyors „modernizációt”
hoznak, amelynek során
a Magyar Királyság társa-
dalmi és politikai beren-
dezkedése sok tekintetben
kezdett a nyugatiakéhoz
hasonulni. A modernizáció
egyik tünete a nagybirtokos
arisztokrácia megerősö-
dése, ami viszont szükség-
szerűen vezet az 1270-es Tatárok Magyarországon (miniatúra, Thúróczy-krónikából, 1488)
években a kirá-lyi hatalom

meggyengüléséhez és az
ország széteséséhez.
Arról ma is folyik a vita,
hogy a tatárjárás mekkora
emberveszteséget jelentett.
A pusztítás elsősorban a
ritkán lakott alföldi régiót
érte, míg a legsűrűbb né-
pességű országrészek – a
Dunántúl és a Kisalföld
– aránylag kevéssé voltak
érintve. Van olyan, némi-
leg túlzó vélemény, hogy a
teljes népességnek közel a
fele esett áldozatul, mások
a veszteséget 15–20%-ra
becsülik. Az ország bámu-
A 13. század második felében épült Hollókő várának romjai
latosan hamar magához
tért a csapásból. 1269-ben
a nápolyi követ úgy jelentette, hogy „hihetetlen hatalma van a magyar királyi háznak, akkora
hadereje, hogy a keleti és északi részeken nem akad senki, aki moccanni merne, ha a király
hatalmas seregét mozgósítja”.
A helyzet ilyen alakulásában szerepe volt IV. Béla rugalmas és józan politikájának.
Államférfiúi nagysága abban nyilvánult meg, hogy képes volt szakítani konzervatív elveivel,
tudomásul venni a viszonyok változását és törekvéseit hozzájuk igazítani. A híveit ő is most
gazdag adományokkal árasztotta el. A 13. század második felének feltűnő jelensége a bárók
családi vagyonának nagymérvű gyarapodása.
A változások nyilvánvaló jele a kővárak építése volt. Mire Béla meghalt, közel száz vár emel-
kedett az ország különböző pontjain, 1300 körül már több százzal számolhatunk. Az erődít-
mények másik típusát a városok képviselték, amelyekből 2–3 volt csak Béla trónra léptekor, és
vagy húsz a század végére. Magyarországon először IV. Béla idején találkozunk tudatos város-
politikával, a városi önkormányzat meghonosításával. Ezt a politikát fia, V. István is folytatta.
Magyarországon a „fehérvári jog” lett a minta. Ez volt az a kiváltság, amellyel Székesfehérvár
vallon eredetű polgárai rendelkeztek.
Megerősödött az a társadalmi réteg, amely megengedhette magának a lovagi felszerelést: a
páncélt, sisakot, pajzsot, lándzsát, kardot. A Felvidék királyi erdőségeiben szabad embereket
juttatott földhöz olyan feltétellel, hogy hadjárat esetén meghatározott számú páncélost állíta-
nak ki. Előírt számú páncélos hadba küldése az új alapítású városoknak és kiváltságos falvak-
nak is kötelessége volt. A könnyűlovasságot a székelyek és a kunok képviselték a hadseregben.
A megsértett kun népet Béla 1245 körül visszahívta, és az Alföld néptelenné vált tájain jelölte
ki végleges szállásterületüket.
A birtokadományozási politika a tatárjárást követő évtizedekben is folytatódott. Az or-
szág újjáépítését és a birtokadományokat nagyarányú telepítő munka kísérte. A nemességen
belül kialakulóban volt egy vékony „főnemesi” réteg, amelynek nem voltak megkülönböztető
kiváltságai, de vagyonánál fogva igényt tartott a bárói hivatalok betöltésére. Ekkor alakul ki
Magyarországon a kíséretnek egy sajátos, késő középkori formája, amelyet a modern történet-
írás familiaritásnak nevezett el. Nálunk a hűbériség nem honosodott meg, a kíséret megtar-
totta hagyományos jellegét. A latin familiaris szó a nemes születésű „cselédet” jelentette, aki
az úr háztartásához tartozott, de csak a társadalmi állásához illő „munkára” volt kötelezhető,
elsősorban fegyveres szolgálatra. A nemes familiáris szabad akaratából szegődött el olyan úr
szolgálatába, aki társadalmilag magasan felette állt. Tagja lett ura háztartásának, többnyire egy
asztalnál étkezett vele, „tartást”, azaz teljes ellátást és egyéb kialkudott juttatást kapott tőle,
aminek fejében hűséggel tartozott neki és állandó szolgálatára volt kötelezve. A magyar famili-
aritást úgy emlegetik, mint a hűbériség itthoni változatát, ez a párhuzam azonban félrevezető.
A familiáris nem tekinthető hűbéresnek, mert nem volt hűbérbirtoka.
A Balkán szomszédos területein sikerült helyreállítani, sőt kiterjeszteni a magyar fenn-
hatóságot. István herceg, aki előbb Erdélyt kapta meg kormányzásra, nem érte be ennyivel.
Háborúra került sor, és Béla 1262-ben kénytelen volt engedni. István megkapta az „ifjabb ki-
rály” címet, az országot kettéosztották úgy, hogy neki jutott a keleti rész a Dunáig. Béla 1264-
ben fegyverrel támadt fiára, de hadai csatát vesztettek. Az ifjabb király ellentámadásba ment át,
Isaszegnél újból győzött (1265) és apját békére kényszerítette. 1267-ben az ország nemeseinek
esztergomi gyűlése kivívta a két királytól kiváltságaik megerősítését. Ebből a kezdeményezés-
ből született meg a nemesi önigazgatás szerve, a nemesi vármegye, amely a század végére az
egész ország területén meghonosodott.
V. István (1270–1272) rövid uralkodására már rávetette árnyékát a főúri pártok elkövetke-
ző harca, s korai halálával véget ért a viszonylagos stabilizáció időszaka. A trónt a tízéves IV.
(Kun) László (1272–1290) foglalta el, aki mellett nagykorúságáig anyja, a kun Erzsébet lett a
régens. Valójában bárói klikkek vetélkedtek a politika irányításáért. Az egyik pártot eleinte
Héder Henrik, a másikat Csák Péter vezette. A püspöki kar 1277 májusában gyűlést hívott össze
a Pest melletti rákosi mezőre, amelyen néhány bárón kívül nemesek vettek részt. Nagykorúvá
nyilvánították a királyt, és kötelezték, hogy lépjen fel a béke helyreállítása érdekében. A rá-
kosi gyűlés volt Magyarországon az első országgyűlés a szó igazi értelmében. Ekkor éreztette
hatását nálunk először a rendi parlamentarizmus eszméje, amely egyes nyugati országokban
már terjedőben volt. Abban, hogy ez magyar földön európai viszonylatban meglepően korán
jelentkezett, döntő szerepe volt annak a tudós főpapi csoportnak, amely a mozgalmat kezde-
ményezte, s amelynek tagjai a bolognai egyetemen tanultak jogot, és ott magukba szívhatták
a kor legmodernebb politikai gondolatait. Az 1277-ben megindult „rendi fejlődés” néhány
évtized múlva elakadt, és csak a 15. század első felében kezdődik majd újra.
László az új német királlyal, Habsburg Rudolffal lépett szövetségre. Rudolf ekkoriban szállt
harcba II. Ottokár cseh királlyal Ausztria és Stájerország birtokáért. A két tartomány sorsáról
1278-ben a Morvamezőn, Dürnkrut mellett vívott ütközet döntött, amelyben Rudolf szerezte
meg a győzelmet. II. Ottokár maga is a csatatéren maradt. A Přemysl-ház rövid életű „biro-
dalma” megszűnt. Magyarország nyugati szomszédja ettől kezdve a Habsburg-család osztrák-
stájer hercegsége volt.
Központi kormány már nem létezett, amikor Lászlót „kedves kunjai” 1290-ben meggyil-
kolták. Mivel Lászlónak nem volt gyermeke, sokak számára úgy tűnt, hogy személyében kihalt
az Árpádok fiága. Volt ugyan még a dinasztiának egy állítólagos sarja, a „velencei” András, II.
Andrásnak utolsó házasságából származó unokája, de az ő törvényes eredetét többen vitat-
ták. Az országnagyok zöme elfogadta III. Andrást (1290–1301) királyul. 1290-ben az óbudai
országgyűlés egy hitlevelet fogadtatott el a királlyal, amelyben köteleznie kellett magát az or-
szág törvényeinek és a rendek szabadságjogainak épségben tartására. III. András minden jó
szándéka ellenére tehetetlennek bizonyult a bárókkal szemben, és nem tudta megakadályozni,
hogy tovább szilárdítsák megszerzett hatalmukat.
Šubić Pál horvát bán 1290-ben az Anjou-házbeli Martell Károlyt, II. Károly nápolyi ki-
rály fiát ismerte el magyar királynak. Amikor Martell Károly 1295-ben meghalt, hétéves fia,
a Carobertónak (Károly Róbert) becézett Károly lett a magyar trónkövetelő, aki 1300-ban a
Šubićok és más horvát nagyok hívására partra szállt Dalmáciában. III. András nem sokkal ez-
után, 1301. január 14-én fiú utód nélkül meghalt, Magyarországot válságos helyzetben hagyva
hátra. Ákos István országbíró, III. András király leghívebb barátja írta: „S az ország főpapjai,
bárói, nemesei és minden rendű lakosa elsiratván Szent István első magyar király nemzet-
ségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskáját, sokat tépelődve
gondolkodának, Isten kegyelméből hol s mikép találnának maguknak a zent királyok véréből
sarjadt új királyt”.
XV.
DÉLKELET-EURÓPA ÉS KELET-EURÓPA
1. A Balkán szláv „államai”
A 12. század végén a Balkán politikai földrajza néhány év alatt végleg átalakult. Szerbia füg-
getlen országgá vált Nemanja István nagyzsupán (1166–1196) vezetése alatt, akinek utódai
1217 óta királyi címmel uralkodtak a 14. századig. Nemanja István 1180-ig lojális volt Bizánchoz,
de Manuél halála után ellene fordult. 1183-ban magyar segítséggel szabadította fel országát vég-
leg a bizánci fennhatóság alól. Életiratában is azt mondja: „megszilárdítottam és megújítottam és
fölemeltem hazámat, Raškát, a görög császártól megerőszakoltat, a magyar király segítségével”. A
Nemanja visszavonulását követő trónviszályok idején Imre király Vukant segítette a nagyzsupáni
székbe, aki ennek fejében letette a vazallusi hűbéri esküt. A magyar királyok ettől (1202) kezdve
viselték a „Szerbia királya” címet. Tényleges uralmukat azonban tartósan csak Szerbia északi ré-
szére tudták kiterjeszteni, ahol létrehozták a közel 300 évig fennállt macsói bánságot.
Nemanja István lemondása után a fia, István örökölte a nagyzsupáni széket (1196–1227).
Bizánc és Magyarország között lavírozva ügyes politikával sikerült megőriznie országa önálló-
ságát. Nyugati kapcsolatainak köszönhetően 1217-ben III. Honorius pápa (1216–1227) koronát
küldött neki és a pápa legátusa királlyá koronázta. Szerbia ez idő-
től fogva királyság lett. István király ezután egyháza újjászervezé-
sébe fogott és testvére Szent Száva (†1236) a nikaiai pátriarkátus
engedélyével autokefál (önálló) szerb érsekséget alapított. István
király utódai igyekeztek megőrizni államuk önállóságát. István
utódát, István Radoszlávot (1227–1234) saját testvére István
Vladiszláv (1234–1243) fosztotta meg a trónjától, őt meg test-
vére, István Uroš (1243–1276) űzte el. István Uroš uralkodása
alatt kezdődött a centralizáció, amelynek a jövőben mutatkoztak
eredményei és gazdasági fellendülés következett be. A szerbiai
bányák hozamának növelésre szászokat hívtak be az országba,
aminek eredményeképp a király ezüstdénárokat veretett.
A magyar és szerb uralkodók ezekben a századokban hol
háborúkat vívnak egymással a Dunától és a Szávától délre elte-
rülő területek (Macsói, Kucsói és Barancsi bánság) birtokáért,
hol családi kapcsolatokra lépnek. Dragutin István szerb király
(1276–1282) felesége, Katalin V. István magyar király lánya
volt. Midőn 1282-ben testvére, II. Uroš Milutin (1282–1321)
elűzte Dragutin Istvánt, az Magyarországra jött, s hercegi rang- A kolostorba vonult Nemanja
ban kormányozta a Szávától délre fekvő Bánságokat. István (freskó, 13. század)
426 ■ XV. Délkelet-Európa és Kelet-Európa
1186-ban Bulgária rázta le a bizánci uralmat és lett ismét számottevő hatalom a kun erede-
tű Asen testvérek alatt. I. Ivan Asen (1187–1196) 1187-ben a cári címet is felvette, de megölték.
Testvére, Péter (1196–1197) követte a trónon, de egy év múlva őt is megölték. Ezután az ifjabb
testvér, Kalojan (1197–1207) következett. III. Ince pápához közeledett és uniós szerződést kö-
tött Rómával. A Latin Császársághoz próbált meg közeledni, de elutasítás lett a vége. Háborúra
került sor, amelyben Kalojan Adrianopolisnál 1205-ben megsemmisítette a Latin Császárság
hadseregét. Kalojan 1207-ben Thessaloniké ostrománál meghalt. Utóda unoköccse, Boril
(1207–1217) lett, aki elvette Kalojan kun származású özvegyét, hogy a Duna balpartján élő ku-
nok katonai támogatását biztosítsa a maga számára. Boril háborúba kezdett a konstatinápolyi
latin császárság és Magyarország ellen, ami nyílt elégedetlenséget keltett és lázadáshoz vezetett.
Boril uralmát I. Asen cár fia, II. Ivan Asen (1218–1241) döntötte meg. 1221-ben feleségül vette
Máriát, II. András magyar király lányát, ezzel az északnyugati határon béke született. 1230-ban
legyőzte Theodorosz Dukasz thessalonikéi császárt a klokotnicai csatában. Ezután Bulgáriát
1. A Balkán szláv „államai” ■ 427
délen és délnyugaton az Égei- és az Adriai-tenger határolta. Ivan felmondta a nagybátyja uniós

szerződését és bolgár pátriarkátust alapított. II. Ivan Asen korának egyik kimagasló uralkodója
volt. Uralkodása alatt Bulgária lett Délkelet-Európa vezető politikai, katonai és gazdasági ha-
talma. Ivan bőkezűen pártfogolta a kultúrát és a művészetet. Uralkodása után trónviszályok és
belső harcok következtek. Közben 1242/1243 telén a tatárok pusztították el Észak-Bulgáriát.
III. Ivan Asen cár (1279–1280, †1302) elvette Eirénét, VIII. (Palaiologosz) Mihály bizánci csá-
szár leányát, s ezzel megalapította a bizánci Asen-családot. Bulgáriában csak a 14. század ele-
jén, Theodor Szvetoszlav cár (1300–1322) alatt jöttek rendbe a dolgok.
A 12. század első felében kerültek kapcsolatba a magyarok Boszniával, amely akkoriban kez-
dett önálló politikai egységként szerveződni. Ez lett a központja a középkor egyik jelentős vallási
mozgalmának, a bolgár eredetű bogumilok szektájának, amely a 10. század óta volt terjedőben.
Az egyház azért látott bennük veszélyes eretnekeket, mert elvetették a papi hierarchiát, a szent-
ségeket és a házasság intézményét. A raškai szerb nagyzsupánnal létrejött szövetség tette lehe-
tővé II. Béla számára, hogy az 1130-as években kiterjessze fennhatóságát Bosznia északnyugati
részére, az Orbász, Boszna és Ráma folyók völgyére. II. Béla felvette a „Ráma királya”, fia, László
pedig a „Bosznia hercege” címet. 1150 körül Boric bán kormányozta Boszniát a magyar király
hűbéreseként. Ott volt Boric a magyarok és szerbek oldalán a Bizánc elleni háborúkban is.
A 13. századtól Bosznia a magyar királyok balkáni expanziós törekvéseinek egyik fő cél-
pontjává vált. A bogumil eretnekek ellen viselt keresztes hadjárat címén ismételten támadást
indítottak ellene, de az országot tartósan és teljesen nem tudták uralmuk alá hajtani. A bos-
nyák bánok, majd királyok lényegében önállóan kormányozták országukat. A magyar fenn-
hatóságot tartósan csak Bosznia északi és északnyugati vidékeire sikerült kiterjeszteni, ahol
a 13. század folyamán megszervezték a Szlavóniához, illetve Horvátországhoz tartozó Szana,
Dubica és Orbász vármegyéket, és az Ozorai és Sói bánságokat.
2. A Kijevi Rusz története

A törzsi-nemzetiségi alapon szerveződő Kijevi Rusz társadalmában a szeniorátus rendje uralko-
dott: az elhunyt családfő helyébe a nemzetség legidősebb tagjának kellett lépnie. Ez rokonok kö-
zötti trónharcokat eredményezett. Vlagyimir halálát követően a trónharcokból Bölcs Jaroszláv
(1019–1054) került ki győztesen. Bölcs Jaroszláv fiai segítségével kormányozta országát. 1050
táján hozott döntést a trónöröklés kérdésében. Fiai közül hárman (Izjaszlav, Szvjatoszlav és
Vszevolod) kaptak hasonló nagyságú körzeteket, a fiatalabbaknak lényegesen kisebb körze-
teket jutatott. Két fia követte őt a nagyfejedelmi trónon: Izjaszlav (1054–1073, 1076–1078) és
Szvjatoszlav (1073–1076). Miután testvérei meghaltak, Vszevolod (1078–1093) jutott a nagyfe-
jedelmi trónra. A 11. század végére, illetve a 12. század elejére a fejedelmi dinasztián belül a ha-
talom gyakorlása csaknem teljes egészében Bölcs Jaroszláv e három fiától született utódok kezén
szilárdult meg. Vszevolod leszármazottai a 12. század során különböző körzeteket (voloszty)
irányítottak, úgy, mint Szvjatoszlav utódai is. Izjaszlavnak csak egyetlen utóda jutott lényeges
szerephez, Szvjatopolk, aki 1093–1113 között kijevi nagyfejedelem volt.
A 12. század első harmadában II. Vlagyimir Monomah (1113–1125) és fia, „Velikij” (Nagy)
Msztyiszlav (1125–1132) idejében sikerült a kijevi nagyfejedelem uralmát újra biztosítani a
Kijevi Rusz egész területén. 1132-ig Nagy Msztyiszlav volt az utolsó nagyfejedelem, aki tényle-
gesen tudott uralkodni a Rusz területén. A 12. század a részfejedelemségek kialakulásának idő-
szaka. A helyzet alapját a szeniorátus

rendje jelentette: fejedelemnek számí-
tott mindenki, akinek az apja is fejede-
lem volt; ezzel jogot formálhatott akár
a nagyfejedelmi cím megszerzésére is,
de joga volt ahhoz, hogy részesüljön a
dinasztia rendelkezésére álló javakból.
Ez nem birtok formájában történt, ha-
nem egy adott területről befolyt adók
megszerzését jelentette. Az ilyen mó-
don kialakult területet nevezte a kora-
beli szóhasználat volosztynak. Csak a
voloszttyal rendelkező fejedelmeknek
Az 1117-ből, Novgorodból származó Msztyiszlav-evangélium volt saját jövedelmük, amiből egy kísé-
retet el tudtak tartani. A voloszty átörö-
kítésére 1097-ben tettek kísérletet, amikor Ljubecsben összegyűltek a fejedelmek, és megálla-
podtak abban, hogy mindenki megtarthatja azt a volosztyot, amivel az apja is rendelkezett. Ezt
nevezték otcsinának, azaz apai birtoknak, ebből alakult ki később a votcsina (örökbirtok). Az új
politikai egységek a következők voltak: Peremisl-Tyerebovl, Volhínia-Szmolenszk, Vlagyimir-
Szuzdal, Csernyigov, Novgorod-Szeverszkij, Novgorod és Pszkov.
Vernadsky 7,5 millió, Cserepnyin 5–9 millió közöttire becsüli a korai Rusz lakosságát. A
népesség vándorlása a déli részeken a 12. század óta megnőtt létbizonytalanság miatt északke-
let felé irányult.
A gazdálkodásban etnikai különbségek is jelentkeztek. A szlávok földművelést űztek, a
varég-ruszok kereskedelemmel foglalkoztak. A finnugorok lakta területen az erdő adta ter-
mékek összegyűjtésének, délen, a nomádok lakta részeken az állattenyésztésnek volt nagyobb
szerepe. A Rusz déli tájainak talaja kedvezett a földművelésnek. Északon, az erdőségek miatt,
irtással és égetéssel kellett a művelhető területet növelni. A keleti szlávoknak megvoltak az ekés
földműveléshez szükséges eszközeik. Az eketípusok közül ismerték a könnyű túróekét (ralo),
a vaspapuccsal ellátott nehézekét (plug) és a karcolóekét (szoha). Kezdetben a túróeke terjedt
el, majd a 11–13. században az erdős sztyeppén és a szürke erdei talajon a vaspapuccsal ellátott
ekefajta lett az uralkodó, míg az erdős zónában a kétágú, karcoló véggel ellátott eke dívott.
A 11–12. században nincs nyoma a két-, majd háromnyomásos gazdálkodásnak. Északon
többnyire lovat, délen pedig ökröt fogtak az eke elé. Északon a kevesebb napfényt igénylő, rö-
videbb tenyészidejű növények terjedtek el (köles), de beérett a búza és az árpa is. Délen az őszi
vetésű rozzsal és borsóval találkozunk. A terméshozamok alacsonyak voltak, az elvetett mag
kétszerese termett. Ez így volt még a 14–15. században is. A paraszti népesség számára egy-egy
év rossz termése éhínséget okozott. Az évkönyvekben 1024–1332 között 47 „éhség-esztendőt”
említenek. Megtermelték a ruházkodáshoz nélkülözhetetlen lent és kendert is. A gazdaságok
része volt a kézműipar, amely a gazdaság számára szükséges eszközöket állította elő, ami azt
jelenti, hogy a paraszti gazdaság önellátásra volt berendezkedve.
A folyókban, erdőkben gazdag Kelet-Európa a halászat és a vadászat űzésére is alkalmas
volt. A kis prémes állatokra vadásztak, a szőrme keresett cikk és könnyen értékesíthető volt.
Erdei foglalatosság a méhészkedés. Az erdei termékek a kereskedelem (és az adók) fontos ré-
szét alkották. Fontos kereskedelmi cikk volt a só is, amit Kijevbe Halicsból szállítottak.
2. A Kijevi Rusz története ■ 429
A Kijevi Rusz létrejöttét a távolsági kereskedelmi utak fölötti ellenőrzésnek köszönhette.

A távolsági kereskedelmi út két végpontját a Varég-(Balti-)tenger és a Rusz-(Fekete-)tenger
alkotta. Fontos volt a Novgorodból a Volgán át a Kaszpi-tenger és az arab világ felé vezető
kereskedelmi út is. A hajókat az egyik folyóról a másikra a legrövidebb szárazföldi szakaszon
vitték át. Így kellett eljárni a Dnyeper zuhogóinál (porogi) is. A legértékesebb a ladjának neve-
zett hajótípus volt, amely evezőkkel vagy vitorlával volt felszerelve. A közönséges ladjánál érté-
kesebb volt a bárka (sztrug). A legegyszerűbb vízi jármű a fatörzsből kivájt csónak (cseln) volt.
A Kijevi Ruszban a grivna szolgált általános értékmérőül. A 11–12. században a kijevi grivna
egy hatszög alakúra formált, veretlen ezüsttömb volt, a leletek átlagos súlya szerint 168 g-ot nyo-
mott. A novgorodi grivnát rúd alakúra formálták, és átlagosan 204 g-ot tett ki. A 13. századtól
kezdve kezdi felváltani a grivnát a rubel. A grivnánál kisebb összegek nevei arról tanúskodnak,
hogy a veretlen ezüstön kívül a különböző prémek töltötték be a pénz szerepét: a kuna (co-
boly- vagy hermelinprém), és a veverica (mókus vagy menyét bundája). A kettő között a prém
nagyságában van különbség: egy kuna három vevericával volt egyenlő. Nehezebb magyarázni
a rezan és a nogata eredetét; mindkettő a váltópénz szerepét töltötte be. A következő értékvi-
szonyok állapíthatók meg: 1 grivna = 20 nogata, vagy 25 kuna, vagy 50 rezan, vagy 75 veverica.
A távolsági kereskedelemben a Rusz határain kívül vert érmék voltak forgalomban. Kezdetben
az arab dirhemek, majd a bizánci érmék, de megjelentek nyugat felől az ezüstdénárok is. A
12. század folyamán az érmék beáramlása fokozatosan csökkent, illetve megszűnt. Az érme-
forgalom csökkenése egy „pénztelen” korszak kezdetét jelentette, amely egészen a 14. századig
tartott. Kijevi Ruszban az idegen kereskedőket gosztynak nevezték. Az egy helyről származó
kereskedők egymás közelében telepedtek le, a városon belül sajátos negyedeket alkottak.
A fejedelem és kísérete legfőbb jövedelmi forrása az adó (dany) volt. Az adó behajtását
kezdetben a fejedelem személyesen végezte: kíséretével együtt körbejárta az uralma alatti te-
rületeket, és begyűjtötte járandóságát. A fejedelmek másik jelentős jövedelmi forrása a keres-
kedelem hasznából való részesedés volt. Bevételeik származtak az igazságszolgáltatásból is.
Az első törvénykönyv (Pravda) Bölcs Jaroszláv idején készült, amit fiai a 11. század második
felében, majd Vlagyimir Monomah a 12. század elején kibővített.
A földet művelő szlávok folyó közelében lévő településeken éltek, amelyeket később farön-
kökkel megerősített földsánc, a gorogyiscse védett. A varégok vagy a rószok a fontosabb folyók
mentén létesítettek telepeket. A kereskedőtelepek vonzották az újabb megtelepedőket, így ezek
váltak a városiasodás alapjává.
A keleti szláv törzsek élén már a legkorábbi adatok alapján is a fejedelem (knyaz) állt. Ezek
közül emelkedik ki Kijev nagyfejedelme (velikij knyaz). Az első nagyfejedelmek a varég-ruszok
közül kerültek ki, de a 10. század folyamán szláv neveket viseltek. A fejedelmeknek csak trónra
ültetése van, nincs koronázása. A „trónra ültetés” kísérő szövege (apja és nagyapja trónjára ült)
csak az uralom családi szálon való jogosultságát bizonyítja. Jogilag elismerték, hogy a fejedelmi
dinasztián belül minden felnőtt férfi jogosult a
dinasztia hatalmából (jövedelméből, presztí-
zséből) részesülni, de ténylegesen a távolabbi
rokonság kiszorítására igyekeztek. A jog sze-
rinti elv a dinasztia felnőtt férfi tagjai között a
legidősebb joga (szeniorátus) szerint tett kü-
lönbséget; azonban igyekeztek az elsőszülött-
séget (primogenitura) megvalósítani. Novgorodi grivnák
A társadalom csúcsán a vérségi-nemzetségi előkelők egy csoportja állt, amelynek differenci-

álódása igen lassan halad előre. A fejedelmek kiemelkedését a törzsi-nemzetségi előkelők közül
a kíséret (druzsina) segítette elő. A varég-rusz harcos elemek beépülése a keleti szláv knyazok
kíséretébe a fejedelmi hatalom létrejöttét gyorsította meg. A kíséret volt az, amely legkönnyeb-
ben fogadta be és tudta asszimilálni a különféle etnikai környezetből érkezőket. A kíséreten
belül a származás már nem volt lényeges, sorsuk a fejedelemtől nyert juttatásoktól függött. A
fejedelmek számára az idegen származású kísérettagok fontosabbak voltak a helyieknél, mivel a
fejedelem szolgálatában nem jelentett visszahúzó erőt saját nemzetségük. A szolgálatok fejében
a fejedelemnek gondoskodnia kellett kíséretének tagjairól (élelem, ruházat, fegyver). Az adók
nem mindig voltak elegendők erre. A hiányzó jövedelmek pótlására indítottak zsákmányszerző
hadjáratokat. A nagyobb jövedelem nagyobb számú kíséret eltartását tette lehetővé.
Kezdetben a fejedelem közvetlen környezetében élt minden kísérettag: együtt laktak, kö-
zösen étkeztek. Nem egyenlően részesültek a jövedelmekből, a kíséreten belül kialakult egy
hierarchia. A kísérettagok közül azok emelkedtek ki, akik lehetőséget kaptak egy-egy fontos
feladat ellátására. A fejedelem a voloszty igazgatásával a kísérettagok közül bízott meg valakit,
akit namesztnyiknek vagy poszadnyiknak neveztek. Ha hadat toborzott a fejedelem, a vojevoda
(hadvezér) és a tiszjackij (ezredes) voltak segítségére. A poszadnyik és a vojevoda elsősorban
nem a fejedelem környezetében teljesített szolgálatot, a feladat kiemelte őket a kísérettagok
közül. A fejedelemtől nagyobb juttatás járt nekik. A PVL a fejedelmi helytartókat bojároknak
nevezi. A bojárok eredetileg a kíséret tagjai voltak, azonban hamar leváltak onnan.
A bojár szó etimológiája vitatott, hogy szláv vagy török eredetű-e. Bármelyik etimológiá-
ból indulunk ki, a bojárokat a kísérettagok leggazdagabbjai között találjuk. Sem a PVL-ben,
sem a Pravdában nincs utalás arra, hogy a bojárok földbirtokosok lettek volna. A bojári föld-
birtoklást bizonyító adataink csak a 14–15. századból vannak. A 12. században a fejedelmek
„diplomatái” is a bojárok közül kerültek ki. Végleges leszakadásuk az egykori kíséretről a
13. század végére következett be. A kíséret másik része megtartotta szoros kapcsolatát a fe-
jedelemmel. A kíséretek a 9–10. században varég elemekkel töltődtek fel, a 12. századtól a
sztyeppei törökök kerültek túlsúlyba.
A társadalmi különbségeket – mint a germánoknál – a törvényekből ismerhetjük meg:
a gyilkosság esetén kiszabható vérdíjakból. A szabad ember (muzs) vérdíja 40 grivna volt.
Megjelent a dupla vérdíj (80 grivna) is, ha a gyilkosságot a fejedelem szolgálatában álló személy
ellen követték el. Szabad nő megöléséért csak fél vérdíj járt. Ha szolga a gyilkosság áldozata,
akkor csak 6 grivna volt a vérdíj. „Dupla szolgavérdíj”, azaz 12 grivna volt fizetendő, ha az illető
fejedelmi szolgálatban állt. A szolgák által okozott kárért uruknak kellett fizetnie. Ha holttestet
találtak és nem volt megállapítható a gyilkos kiléte, akkor annak a falunak kellett kifizetnie a
vérdíj összegét, amelynek közelében a holttestet meglelték. A törvények alapján a társadalom
szélső rétegeit lehet könnyen elkülöníteni: a fejedelem szolgálatában álló személyeket, a dupla
vérdíjasokat; a holopokat, akikért vérdíjat sem kellett fizetni, csak az árukat megtéríteni.
A társadalom zömét a jogilag szabadok alkották, akikért 40 grivna vérdíj járt. Az egysége-
sen szabadnak mondottak között lényeges gazdasági különbségek mutatkoztak, őket fenyeget-
te az eladósodás veszélye, ami szabadságuk elvesztésével is járhatott.
A nem szabad rétegek között a legalsó fokon a holopok álltak. A holop a bíróság előtt nem
tanúskodhatott. A bővített Pravda szerint a holoppá válásnak három útja létezett: ha valakit elad-
tak, illetve megvásároltak; ha valaki rabnőt vett feleségül, és ha valaki szolgálatba szegődött szer-
ződés (rjad) nélkül. További nem szabad rétegeket is találunk a Kijevi Rusz területén. Ide tartozik
a cseljagy. Mivel adták-vették, a cseljagy helyzete lényegében azonos volt a holopnak nevezett szol-
gáéval. Az izgoj kategória nemcsak a társadalom alsó, hanem a felső rétegében is megtalálható.
Az izgoj kóborló, a nemzetségből kiszakadt személy volt. A puscsennyiki, proscsennyiki csoportok
a rabszolgaságból felszabadítottak. Eredetileg a szmerdek a leigázott keleti szláv törzsek adófizető
szabad parasztjai. A szmerd jelentése később: az államnak adózó paraszt. A szmerdek Pravda-beli
helyzetéből kitűnik, hogy nem azonosak a közszabad réteggel (muzsi). A szmerdek fejedelemtől
függő helyzetét mutatja, hogy haláluk után a fejedelemre szállt a vagyonuk.
A vecse a városoknak nevezett településeken működő testületként jelenik meg a források-

ban. A vecse véleményt nyilvánított a háború és béke kérdésében, támogatta egyik vagy másik
fejedelem megválasztását a gyűlésen vagy akár fegyveresen, és feltételeket szabott a hívott fe-
jedelem számára. A vecse működése a 11. század második fele és a 13. század első fele közötti
időszakban az egész Rusz területén általános volt. A vecsén megjelentek nemcsak a központ-
ban lakók voltak, hanem a voloszty szabad lakossága is. A vecse nem nyilvánított véleményt
egyetlen alkalommal sem jogi, bírósági, gazdasági vagy adminisztratív kérdésekben. Hiányzott
belőle az önkormányzati jelleg.
A Kijevi Rusz egyházszervezete a konstantinápolyi pátriárka joghatósága alá tartozott.
„Kijev és az egész Rusz metropolitája” a tatárjárás előtt a keleti szláv (óorosz) régió egyházfője
volt; kinevezése a konstantinápolyi pátriárkától függött. A metropolita alá tartoztak a püs-
pökségek. Az első püspökségek a kereszténység felvétele után szerveződtek. A kereszténység
felvétele után a kijevi egyházmegye (eparchia) léte biztosnak tekinthető. Ezt követően a déli
területeken, Kijev közvetlen közelében szerveződtek az újabb egyházmegyék. A 12. században
püspökségek alapításának sora történik: Polockban (1105), Szmolenszkben (1136), Halicsban
(1153), Rjazanyban (1198). A világi papság a 12. században nemcsak püspökökből és görögök-
ből állt. A központi településeken már nemcsak egy-egy, hanem több templomot is találunk.
A világi papság (beloje duhovensztvo) testületei a kliroszok és a szoborok voltak. Klirosznak ne-
vezték a nagyobb templomokban működő papok összességét. Szobornak nevezték a püspökök
és a metropolita részvételével tartott tanácskozásokat, de léteztek papi szoborok is.
Az egyház világi hierarchiája mellett megjelent a szerzetespapság (csornoje duhovensztvo).
Az óorosz korszakban a legtöbb kolostor a centrumban, Kijevben jött létre, ahol a 11–12. szá-
zad folyamán szinte mindegyik nagyfejedelem alapított kolostort. Golubinszkij orosz egyház-
történész számításai szerint Kijevben legalább 17, Novgorodban 18, Vlagyimir-Szuzdalban 8,
Szmolenszkben és Halicsban 5–5 kolostor létezett a tatárjárás előtt.
A keresztény és pogány vallás egymás mellett, egymással kölcsönhatásban létezett évszá-
zadokon keresztül. Vlagyimirtól kezdve a fokozatosan kiépülő egyházszervezetnek évszázado-
kon át meg kellett küzdenie a folytonosan ható pogány képzetekkel. A pogány hitvilág bizo-
nyos elemeit maga az egyház emelte be a keresztény gondolatkörbe. A fejedelem és kíséretének
világi összejövetelein, lakomáin elhangozhattak a skandináv sagák és a sztyeppei hősi mondák.
Akik ezeket az ősi énekeket előadták (szkomorohi), megtalálhatók a kijevi Szófia-székesegyház
egyik freskótöredékén is. A hősi énekek tartalmukban számtalan pogány elemet őrizhettek, a
papság szemében nem volt kívánatos a szkomorohi jelenléte.
Azok a papok, akik kezdetben a tömeges kereszteléseket elvégezték, Bizáncból érkeztek.
De görög volt a Kijevi Rusz fennállása idején – néhány kivételtől eltekintve – a főpapok zöme.
A korábban megkeresztelkedett szláv területekről (bolgárok, csehek) is érkeztek papok, akik
szláv nyelvet beszélvén, közreműködtek a térítésben.
Elsőként a kereszténységet felvevő Vlagyimir fejedelemnek két mártírhalált halt fiát,
Boriszt és Glebet (†1015) avatták szentté. Testük felemelése és újratemetése 1072-ben történt.
Ismerjük a Barlangkolostor egyik 11. századi alapítójának, Magyar Mózesnek az életét is. A
kereszténységet felvevő Vlagyimir fejedelmet csak a 13. század közepén avatták szentté.
A keleti szlávoknál az írásbeliség a kereszténység felvételével egyidejűleg jelent meg. A
Balkánról érkeztek az első írott emlékek a Rusz területére: a szláv nyelvre lefordított liturgi-
kus irodalom. Az első keleti szláv bibliarész-fordítás az Osztromir evangélium, amelyet 1056–
1057 táján másoltak. 1083-ból való az Arhangelszkoje evangelije. A Rusz saját írásbelisége a
11. században alakult ki. Ezt követően vannak olyan források, amelyek informálnak a Ruszban
történtekről. Az elbeszélő források és az évkönyvek alkotják a legfontosabb forráscsoportot.
A legkorábbiak: a Lavrentyjev évkönyv (letopisz) 1377-ből, az Ipatyjev évkönyv a 15. század
elejéről, valamint az első novgorodi évkönyv a 14. századból.
A 19. és a 20. század fordulóján a forráskritika állapította meg annak a legelső évkönyvnek
a létezését, amellyel minden későbbi kódex szövege kezdődik. Ez a már többször idézett PVL
(Poveszty vremennih let). Korábban Nyesztor-krónikaként is ismerték, mivel Nyesztor volt a
PVL egyik szerzője. A PVL szövegét rekonstruálták. Kimutatható, hogy a PVL a 12. század
elején keletkezett, és rövid időn belül két alkalommal is átdolgozták.
Bölcs Jaroszláv idején épült a kijevi Szent Szófia-székesegyház, amely szakított a bolgár
területen meghonosodott építészettel, és inkább a konstantinápolyi építkezéseket vette mintá-
ul. Ezt a stílust monumentális historizmusnak nevezik a művészettörténészek. A kijevi Szent
Szófia-székesegyházat valószínűleg görög mesterek építették. Hasonló stílusban, bár kisebb
méretben épültek Rusz-szerte a püspöki székhelyek templomai is. A 12. század második fe-
lében és a 13. század elején a Rusznak több pontján épültek „kocka formájú” négyoszlopos
templomok, amelyeknek csak egy kupolája volt.
A 11–12. században bizánci mesterek keze nyomát viseli a Kijevi Rusz festészete és szob-
rászata, amely az építészet kiegészítőjeként jelent meg. A legelső nagyméretű székesegyházak
freskóinak és mozaikjainak jellemzésére szintén a monumentális historizmus fogalmát hasz-
nálják a művészettörténészek.
1169-ben Andrej Bogoljubszkij (†1174), Vlagyimir-Szuzdal fejedelmének csapatai meg-
támadták Kijevet. Andrej hadának támadása akkora pusztulást eredményezett, amelyet Kijev
nem is tudott többé kiheverni. A perifériákon formálódó politikai egységekkel összehasonlít-
va Kijev hátrányosabb helyzetbe került, lényegesen kisebb területre zsugorodva. A 12. század
második felében Kijev voloszttyá válását a címek viselése is jelezte: a regionális központok
fejedelmei közül többen is felvették a nagyfejedelem címet, kifejezve, hogy nincsenek Kijevnek
alárendelve. Kijev és a perifériák közötti egyensúly-eltolódás és Kijev jelentőségének csökke-
nése mögött gazdasági változások álltak. A 11. század végén a kunok megjelenése és nyomuk-
ban az állandósuló háborúk károsan befolyásolták a dnyeperi vízi út forgalmát. A vízi út új
útvonalra helyeződött át, a Dnyeszterre, amely biztonságosabb volt a Dnyeperhez képest. A
másik ok, ami Kijev és a perifériák viszonyának megváltozását eredményezte, a demográfiai
változásokban keresendő. A perifériák egyes részein megnövekedett a lakosság. A kunok a
11. század utolsó harmadától a 13. századi tatár (mongol) támadásig a Kijevi Rusznak, illetve
részfejedelemségeinek sztyepp felőli szomszédai voltak.
A tatárok 1223-ban az Azovi-tengerbe ömlő Kalka folyó mellett mértek először jelen-
tős csapást a kunokra, ahol a Rusz fejedelmeinek egy csoportja is a kunok oldalán harcolt.
Dzsingisz kán (1206–1227) halála előtt a mongol birodalom nyugati részét Dzsocsi nevű fi-
ának szánta, aki azonban még előtte meghalt. Örökébe fia, Batu (†1255) lépett. A mongol
birodalom nyugati fele Batu ulusza (részbirodalma) lett, amely Batu szervezése alatt vált Arany
Hordává. Az „ordu/orda” szó az uralkodó szállásterületét jelentette, az „arany” jelző a nagykán
rezidenciáját. 1229-től Ögödej (1229–1241) került Dzsingisz örökébe. A további hódításokról
1235-ben döntött a kurultaj: keleten Dél-Kínát és Koreát, nyugaton Kis-Ázsiát és az európai
országokat kell meghódítani!
A Rusz területét két jelentősebb tatár támadás érte: az első 1237/1238-ban a volgai bolgá-
rok felől indult, a másik 1240 őszén Csernyigov irányában. A tatár támadás egy addig isme-
retlen erejű és más szokások szerint harcoló nomád csoport megjelenését hozta magával. A
nyugat felé forduló tatárok 120–140 000 harcossal rendelkeztek. Technikai fölényben is voltak:
ostromgépekkel voltak felszerelve és a görögtüzet is használták. Az 1237/1238 telén elszenve-
dett nagy vereség után Jurij Vszevologyics (Vlagyimir Monomah unokája) a menekülőkből új
hadsereget állított össze, és a Szity mellett felvette a harcot a tatárokkal, de vereséget szenve-
dett. 1238-ban a tatárok Szuzdalt is lerombolták. Északon a tatárok hosszabban jelen voltak,
délen gyorsan továbbvonultak.
Johannes Piano Carpini (†1252) ferences szerzetes 1246-ban keresztülutazott a tatár dúlta
Rusz déli részein. Jelentése szerint öt évvel a tatár dúlás után Kijevben és környékén mindösz-
sze kétszáz ház állt. A templomok viszont működtek, pedig ez a terület közvetlenül a tatárok
uralma alá került.
A tatárok tartós berendezkedését az adószedők és népesség-összeírók jelentették. 1245-től a
fejedelmek rendszeresen vittek „ajándékokat” a nagykán udvarába. A tatár-mongol birodalom
egész területére Möngke kán vezette be a népesség- és adóösszeírást. 1257-ben a Rusz területén
is megjelentek a baszkakok, a tatár adószedők, akiknek biztonságáról Alekszandr (1236–1263)
novgorodi fejedelem gondoskodott. A Rusz számára utolsó adóösszeírást 1273–1275 körül
hajtották végre. A regisztrálás és az adóösszeírás alól mentesült minden egyházi intézmény. Az
ortodox egyház által kapott első káni kiváltságlevél, a jarlik 1267-ben keletkezett. A regisztrá-
lás a paraszti népesség (családfő és háza népe) összeírására terjedt ki, amire a kiróható cenzus
mértéke miatt volt szükség. A regisztrálás másik célja katonai: a lakosságot tized, század, ezred,
tízezred (tümen, oroszul: tyma) szerint sorolták be. Vernadsky számításai szerint a Rusz terü-
lete 27 tüment állított ki. A tatárok a déli terület egy részét (Kijev, Csernyigov, Perejaszlavl),
azaz a Kijevi Rusz egykori magját ténylegesen uralmuk alá vonták. Az északkeleti részeket,
Vlagyimir-Szuzdalt vazallus területükké tették. Novgorodot némi adóra, Halics-Volhíniát
adóra és katonaállításra kötelezték.
A tatárok nyugati birodalmának, az Arany Hordának a központja, Szaraj a Volga mellett he-
lyezkedett el, Asztrahanytól 100 km-nyire északra. Itt kellett a Rusz fejedelmeinek „tiszteletüket
tenni”, egyúttal a káni kinevezést (az erről szóló okmányt jarliknak nevezték) is itt vehették át.
Szarajból tovább kellett menniük a fejedelmeknek a nagykán Orkhon környéki központjába,
Karakorumba is. A Rusz fejedelmeit lényegileg Szarajból irányították 138 éven keresztül.
Novgorodot nem támadták meg a tatárok. Alekszandr novgorodi fejedelem 1240-ben a
Néva melletti csatában legyőzte a Jarl Birger vezette svéd sereget, ezért kapta a Nyevszkij mel-
léknevet. 1242. április 5-én pedig a Csúd-tó jegén a Német Lovagrend seregét semmisítette
meg. (Erről készült Szergej Eizenstein híres filmje 1938-ban, a „Jégmezők lovagja”.) Alekszandr
Nyevszkij 1252-ben Vlagyimir-Szuzdal nagyfejedelme is lett.
HARMADIK RÉSZ
A KÉSŐ KÖZÉPKOR
BEVEZETÉS
A középkori Európa nagy századainak alkotó lendülete a 13. század végére a legtöbb terüle-
ten kifulladt. A mezőgazdaság fejlődése megtorpant, a népesség növekedése már a nagy
pestisjárvány előtt megállt. A városok munkás hétköznapjainak nyugalmát heves társadalmi
küzdelmek zaja verte fel. A térbeli horizont egyelőre minden irányban lezárult. Európa kö-
zépkori expanziója befejeződött. A mezőgazdaság termelékenysége csökkent, extenzív terjesz-
kedésre pedig már nem volt lehetőség. A keresztény Nyugat világa telítődött, s egyelőre nem
talált sem kiutat népfeleslegének levezetésére, sem technikai újításokat a föld eltartó képessé-
gének növelésére.
Kelet-Európát és Kelet-Közép-Európát nem érintette oly mértékben a pestis, mint Nyugat-
Európát, ezért ott a népesség a 14. és 15. században nem csökkent, hanem továbbra is nőtt.
A 14–15. század a válságok kora, s a krízis a gazdasági-társadalmi szférából átterjedt más
területekre is. Az egyház, amely az előző korszakban meg tudott újulni, s alkalmazkodni tudott
a változó társadalmi és lelki igényekhez (például új szerzetesrendek alapításával), most nem
volt képes a szükséges reformokat végigvinni.
Európa keleti felét nem érintette annyira a pestis, mint a nyugati felét, s nem érintette demo-
gráfiai visszaesés sem. A késő középkor Kelet-Közép-Európa virágkora. De azután az oszmán ha-
talom elnyelte a balkáni államokat és a bizánci császárságot is. Végül a középkori Magyarországot
is megsemmisítette. A lengyel-litván unió viszont kelet-európai nagyhatalom lett.
Ezek a válságok növekedéssel, strukturális átalakulással járó krízisek voltak, amelyek már
az újkor Európáját készítették elő. A válságtüneteknél fontosabbak voltak azok a jelenségek,
amelyek a jövőbe mutattak: a humanizmus, a reneszánsz; a vallásosság új, személyesebb formái
(devotio moderna); a modern állam kialakulása felé tett lépések, a tudományok fejlődése, a
technikai fejlődés az iparban, a bányászatban, a hajózásban; a nagy felfedezések előkészületei,
stb. A 16. század elején egy fiatal, életerős Nyugat-Európát látunk, amely készen áll immár az
egész világ felfedezésére, az egész földkerekség gazdasági, majd politikai meghódítására.
I.
VÁLSÁG ÉS ÁTRENDEZŐDÉS
1. A 14. század népesedési katasztrófája
A 14. század közepén – félévezredes távollét után – ismét visszatért Európába a pestis,
mégpedig legveszedelmesebb, legnagyobb halandósággal járó változatában (bubópestis).
Ezúttal nem Afrikából jött, mint az ókor végén, hanem – a mongolok közvetítésével – Belső-
Ázsiából. Megjelenése egyébként a biológiai hadviselés legkorábbi – s mindmáig legsikeresebb
– esete. 1347-ben a Krím-félsziget déli partján lévő genovai telepet és kereskedelmi lerakatot,
Kaffát tatárok ostromolták, midőn a seregben kitört a pestis. Mielőtt szétoszlottak volna – ez
volt az egyetlen lehetséges védekezés – a pestises hullákat katapulttal belőtték a városba. A mit
sem sejtő genovaiak jó keresztény módjára illően eltemették a halottakat, ámde hamarosan
rajtuk is jelentkeztek a járvány tünetei. Sietve hajóra szálltak tehát, s betegeiket, halottaikat – és
a pestis kórokozóit is – magukkal vitték és hazahajóztak. Az így behurcolt járvány néhány év
alatt legalább 20–25 millió halálos áldozatot szedett az európai népességben.
Pestisben elhunytak temetése (flamand miniatúra, 1352)

440 ■ I. Válság és átrendeződés
EURÓPA NÉPSŰRŰSÉGE A 13. SZÁZAD VÉGÉN

Népsűrűség (fő/km2)
40-nél több
30–40
20–30
10–20
Észak
10-nél kevesebb i-
er
tenger
ng
te
-
lti
Ba
London
ATLANTI- Brügge
Gent
Rouen Köln
ÓCEÁN Párizs
Tours
a a
Milánó on ov
d
r
Ve
Pa
Toulouse Velence
Genova Bologna
Montpelier Firenze
Korzika
Barcelona Róma
Konstantinápoly
Córdoba
Sevilla Nápoly
Szardinia
Granada
F ö l d k Palermo
ö
z
i Szicília
-
Városi lakosság (fő) t
e Kréta
50 000-nél több n g
25 000–50 000 e r 500 km
10 000–25 000
A történeti demográfusok ma már egyetértenek abban, hogy a népesség dinamikus fej-

lődését nem a „fekete halál” törte meg. Igaz, hogy az 1348 és 1351 között Európát lerohanó
nagy pestisjárvány óvatos becslések szerint is a lakosságnak legalább egynegyedét-egyhar-
madát (némely vidékeken 40–50%-át) elpusztította, de a népesség növekedése a legtöbb or-
szágban már korábban, valamikor a 14. század elején megtorpant. 1315 és 1317 között ismét
1. A 14. század népesedési katasztrófája ■ 441
szörnyű éhínség tizedelte Nyugat-Európa

lakosságát. A mintegy 20 000 lakosú fland-
riai Ieper (Ypres) városában 1316 májusa és
októbere között 2794 embert temettek el.
Ekkor Nyugat-Európa egyes vidékein már
félreérthetetlen jelei mutatkoztak a relatív
túlnépesedésnek. A legsűrűbben lakott tá-
jak telítődtek, vagyis elérték azt a maximá-
lis népsűrűséget, amelyet a mezőgazdasági
technika és termelékenység adott szintje
mellett el tudtak tartani (40–50 fő/km2).
A 13. század végére megtorpant a me-
zőgazdasági termelés növekedése is. Az ex-
tenzív terjeszkedés lehetőségei kimerültek,
minden művelhető földet feltörtek, a kolo-
nizációs mozgalom határai lezárultak, az
agrotechnikában pedig lényeges, hozam- és
termelékenységnövelő újítások a 18–19. szá-
zadig nem jelentkeztek. Számos adat arra
mutat, hogy Nyugat-Európában már a 13.
század második felében stagnáltak, sőt sok
helyen csökkentek a gabona terméshozamai.
A folyamat jól végigkövethető Angliá-
ban, amelynek középkori agrártörténete for- Szénakaszálás
rásokkal jól dokumentált. A Domesday Book (Berry herceg hóráskönyvéből, 15. század)
tanúsága szerint a 11. század végére Anglia
földjének túlnyomó részét már művelés alá fogták. A szántóterület kiterjedése akkora volt, mint
a 19. században. Nemcsak az elsőrendű, azaz a legjobb minőségű és legkönnyebben művelhető
földeket szántották fel, hanem a nehezebb, másodrendű talajok nagy részét is. A további terjesz-
kedés során egyre inkább az ennél gyengébb minőségű, nehezen művelhető, alacsony termőké-
pességű, ún. marginális földek kerültek feltörésre. Mivel a talajerő visszapótlásának (trágyázás)
lehetőségei korlátozottak voltak, a korábban művelés alá vett első- és másodrendű földek hoza-
ma időközben csökkent, lassan kimerültek, egy részük művelésével fel is hagytak. A kieső jó mi-
nőségű földeket viszont az újonnan feltört, gyenge termőképességű marginális földek nem pó-
tolhatták, s ezek még hamarabb kimerültek. Érvényesült tehát a „csökkenő hozadék” törvénye.
A növekvő népesség élelmiszerigényének nyomására egyre több legelőt törtek fel, s vetettek be
gabonával, ezáltal felborult az az egészséges szántó-legelő arány, amely az ún. vegyes gazdálko-
dás rendszerében szükséges a növénytermelés és állattenyésztés egyensúlyának fenntartásához.
(Az állattenyésztésnek azonos kalóriamennyiség előállításához öt-hatszor nagyobb területre
volt szüksége, mint a gabonatermelésnek.) A 13. századra a legelőterület annyira megcsappant,
hogy a legelő ára, vagy a bérleti díja magasabb volt, mint a szántóföldé. A legelőhiány miatt
csökkent az állatállomány, ez pedig visszahatott a növénytermelésre is: nem volt elegendő igaerő
a növekvő szántóterület rendszeres megművelésére, s egyre kevesebb trágya állt rendelkezésre.
Mindezen folyamatok együttes hatásának eredményeképpen a 13. század második felében és
a 14. században mind a művelt terület, mind a termésátlagok csökkenő tendenciát mutattak.
Klímatörténeti adatok szerint ekkoriban az

időjárásban is kedvezőtlen változás állott
be: hűvösebb és csapadékosabb évtizedek
következtek a középkori meleg maximumra.
A 14. század elejére tehát mind a mező-
gazdasági termelés, mind a népesség növe-
kedése megtorpant. Bekövetkezett a „telített
világ” állapota, vagyis a népsűrűség elérte
azt a kritikus értéket, ameddig az adott ag-
rotechnikai színvonal mellett a népességet
normálisan el lehetett tartani. Mind fel-
törték és megművelték az erre egyáltalán
alkalmas földterületeket, jelentősen kiter-
jesztve a szántóföldek nagyságát, és nem
utolsósorban erősen megélénkült a keres-
kedelem. Európa nyugati fele nemcsak „be-
felé” terjeszkedett, hasznosítva valamennyi
rendelkezésre álló területet, hanem „kifelé”
is expanzívan viselkedett: ennek az expan-
ziónak a körébe sorolhatjuk a keresztes
hadjáratokat, a mórok fokozatos kiűzését
az Ibériai-félszigetről, és a német telepesek
keletre irányuló mozgalmait is. Európa nyu-
Őszi vetés (Berry herceg hóráskönyvéből, 15. század) gati részein és a Mediterráneumban érett
középkori struktúrák alakultak ki. Mintegy
70–80 millió ember élt itt 2,5 millió km2-en, ahol 130 000 templomtorony volt található. Ha
valaki felment az egyikre és körülnézett, 5-6 másikat látott.
Ez a „telített világ” azonban kimerítette az adott technikai feltételek mellett rendelkezésre
álló lehetőségeket, és sem belső, sem külső expanzióját nem tudta tovább folytatni. A külső
expanzió megtorpanásának látványos jelei a keresztes hadjáratok megszűnése, a reconquista
befejeződése és a német telepesek hullámainak az elapadása. De hogyan érzékelhetjük a „bel-
ső” megtorpanást? Megállt a népesség növekedése, újabb telepesek nem rajzottak ki, és így
nem keletkeztek újabb községek. (Franciaországnak, Angliának és a nyugati német területek-
nek úgyszólván minden 19. századi falva létezett már 1300 körül). Nem volt újabb művelésbe
fogható terület, gyakorlatilag minden lehetséges földdarabot művelésbe vettek. A megművelt
földek tengerében már csak szigeteket képeztek az erdők és a megműveletlen földek, tehát
éppen fordítva, mint a Karoling-korban volt. Telített, de egyenlőtlenül telített világ alakult ki;
a rosszabb adottságú vidékeken kisebb volt ugyan a népsűrűség, de itt is elérték terjeszkedési
lehetőségeik határát. Az embereken olyan érzés vett erőt – egykorú krónikák ennek hangot
adtak –, hogy „túl sokan vagyunk”, elbátortalanodtak, pesszimistává váltak, még a nagy pestis
előtt. Érezhetően csökkent a kereskedelmi forgalom is.
A sűrűn lakott területen élő emberek nem tudnak élelmet, gabonát, vágómarhát impor-
tálni nagy távolságokról, Európa ritkábban lakott vidékeiről, ahol képesek élelmiszerfelesleget
megtermelni. Az adott technikai, termelési színvonalat nem voltak képesek áttörni, jelentősen
javítani. A 14. század első felében ez a helyzet állt fenn: még nem alakult ki a Kelet-Közép-Eu-
1. A 14. század népesedési katasztrófája ■ 443
rópával való nemzetközi méretű árucsere-forgalom, és még nem tudtak számottevően javítani
a mezőgazdasági termelés technikáján, a nyomásrendszert még nem haladták meg.
A „telített világban” nagyfokú élelmiszerkereslet alakult ki. Ez természetesen az élelmiszer-
árak nagyfokú emelkedését vonta maga után. De nem mindennek emelkedett egyformán az
ára, hanem az életben maradáshoz legfontosabb tápláléknak, a gabonának az ára szökött fel
a legjobban, erre fordították pénzük legnagyobb részét az emberek. Ezért kevesebb maradt
egyéb cikkek vásárlására, vagyis csökkent azon áruk iránti kereslet, amik viszonylag lemarad-
tak az áremelkedésben. A luxuscikknek számító húsárak kevésbé emelkedtek, és az ínséges
időkben nem létfontosságú iparcikkek árai még ennél is kevésbé. Az árstruktúrák is átalakul-
tak, éspedig a mezőgazdasági termékek javára és az iparcikkek kárára. Ennek a hosszú korsza-
kon át tartó tendenciának messze ható gazdasági és társadalmi következményei lettek.
Így alakult ki a hagyományos gazdálkodás első krízise a 14. században: mivel a kis paraszti
gazdaságok nem tudták tökéletesíteni a technikát, nem tudtak pénzt fektetni földjeik javításá-
ba, és a mezőgazdaság válságba került, csökkent a vásárlóerejük, ami a céhekbe szorított városi
iparra is fékezően hatott. A 14. század eredetileg agrárjellegű válsága így a rendszer általános
válságává szélesedett.
A lakosság növekvő része élt a létminimum határán vagy az alatt. A 14. század közepéig
már több nemzedék fehérjeszegényen táplálkozott, és kenyérrel-kásával is csak szűkösen tudott
jóllakni. Az eredmény általános biológiai leromlás volt. A mortalitás egyes vizsgálatok szerint
néhol 52 ezreléket ért el; a nagy gyermekhalandóság és a rövid felnőtt életkor miatt a születéskor
várható átlagos élettartam 20 év körül járt. Az alultáplált, s egyre gyakrabban éhező népesség
körében a járványos betegségek fokozott mértékben pusztítottak. A halandóság emelkedett, s
a század közepén ismét megjelent Európában a pestis, első támadása idején a védtelen, nem
immunizált népességben katasztrófális pusztítást okozva, főleg a sűrűbben lakott, urbanizált
vidékeken. A 11–13. század páratlan dinamizmusa és prosperitása után a 14. század a nagy
gazdasági, társadalmi és népesedési válságok időszaka. Milliók, sőt tízmilliók gyors pusztulása
meghatározóan rányomta bélyegét a következő másfél évszázad európai mentalitására, amelyen
a halál víziója uralkodott. „Nincs még egy kor-
szak, amelyik annyit foglalkozott volna a halál
gondolatával, mint a késő középkor” – írja Hu-
izinga. Ez a haláltánc-ábrázolások és leírások
kora a képzőművészetben és az irodalomban.
A nagy pestisjárvány után Európa lakossá-
ga mintegy harmadával csökkent. Az Île-de-
France népessége 1348 és 1444 között a felére
csökkent. Toulouse 1335. évi 30 000 lakosa
helyett száz év múlva is csak 8000 főt találunk.
Firenze 80 000 lakosa 30 000-re csökkent, a
sienai 50 000 lakosból 25 000 maradt, San
Gimignanóban 13 000-ből 4000. De a pestis-
járványok a 14. század közepe után szinte évti-
zedenként megismétlődtek, ha már nem is eny-
nyire nagy pusztítást okozva. 1347 és 1534 kö-
zött 17 nagyobb járvány vonult végig Európán,
tehát átlagosan 11 évenként tért vissza a pestis Michael Wolgemut: Haláltánc (metszet, 1493)
(6 és 13 év között szóródtak az egyes intervallumok). J. N. Biraben kutatásai szerint 1347 és 1670

között nem volt Európában egyetlen olyan év sem, amikor valahol ne lett volna pestis.
A pestis egészen a 17. század végéig, a 18. század elejéig jelen maradt Nyugat-Európában (a
kontinens keleti felében a 19. századig). 10–20 évenként megújult erővel lobbant fel a járvány,
s bár már nem járt olyan katasztrofális arányú halandósággal, mint első megjelenésekor, az
európai népesség növekedése közel két évszázadra megtorpant. Csak a 15. század második
felében mutatkoztak a regenerálódás jelei. Európa lakossága a 16. század közepén érte el újra
az 1300 körüli népességszámot.
A demográfiai válság idején, a 14–15. században kialakult a késő középkori és koraújkori
Nyugat-Európára jellemző népesedési modell, amelynek egyik legfőbb eleme a rendszeresen
visszatérő demográfiai katasztrófák, azaz olyan évek sorozata, amikor többen halnak meg,
mint születnek, sőt a járványok és éhínségek következtében a halandóság a születések több-
szörösére emelkedik. A járvány- és éhínségmentes években a rugalmatlan élelmiszertermelés-
nél gyorsabban növekvő népesség 10–20 éves rendszeres időközökben beleütközött a stagnáló
vagy lassan fejlődő mezőgazdaság által igen alacsonyan megszabott élelmezési, népsűrűségi
plafonba. Hogy a demográfiai katasztrófák visszatérését késleltessék, hatásukat enyhítsék,
szükségessé vált a népességnövekedés lelassítása. A középkor végére kialakult tehát a nyugati
társadalmakra egészen a 20. század elejéig jellemző házasodási modell: egyre később kötöttek
házasságot, s a népesség jelentős része sohasem házasodott meg. A nők átlagos életkora az első
házasságkötéskor 25 és 30 év között mozgott (Magyarországon 18 év körül), s az 50. életévüket
betöltött nők 15–20%-a még hajadon volt (nálunk csak 2–3%-a). Mivel így a szülőképes kor-
ban lévő – 15–50 éves – nők többsége nem élt házasságban, ennek következtében csökkent a
születések száma (a születési arányszám Nyugat-Európában ritkán haladta meg a 40 ezreléket,
míg nálunk a 18. század második felében és a 19. század elején is 50 ezrelék felett volt), s lelas-
sult a népesség szaporodásának üteme. Kialakult az a szokás, amelyet több országban törvé-
nyek, jogszabályok is szankcionáltak, hogy csak az és akkor köthetett házasságot, alapíthatott
családot, aki és amikor egy önálló gazdasági termelőegység (gazdaság vagy műhely) birtokába
jutott (öröklés, házasság, vagy vásárlás útján).
2. A népesedési katasztrófa következményei

A 14. század közepének nagy járványa idején zsidópogromok törtek ki: a kortársak egy része
bűneik büntetéseként értelmezte a járványt, mások azonban a zsidók (e részben megvagyo-
nosodott és irigyelt népcsoport) mesterkedésének tulajdonították. Nyugat- és Dél-Európából
tömegesen űzték ki őket, ahonnan Lengyelországba és Litvániába települtek.
A pestisjárvány után világvége-várás hatalmasodott el az embereken. Úgy érezték, hogy
a világ elöregedett. Flagelláns mozgalmak léptek fel, főleg Németországban, ennek résztvevői
önmagukat ostorozva városról városra vonultak. Az emberek a halál bűvöletében éltek, sok
írás foglalkozott az ars moriendivel, a keresztény emberhez méltó halállal; szélesen elterjedt a
haláltánc-motívum, főleg Franciaországban, de máshol is, festmények révén. A bűnbánó asz-
kéták csoportjai mellett azonban a sátánimádók is megjelentek, mások viszont az élet örömeit
habzsolva igyekeztek szabadulni az egész társadalmat átható kollektív félelmektől.
A pestisjárvány következtében nemcsak egyes településeken belül pusztult ki a lakosság
jelentős hányada, hanem egész falvak váltak elhagyatottá. Középkori oklevelekben szereplő,
2. A népesedési katasztrófa következményei ■ 445
s később nem létező falvak tömegéről már régóta tudott a történetírás, de a pusztásodás ha-
talmas méreteit csak a légi fényképezésen alapuló modern régészeti kutatások segítségével si-
került feltárni. Az egykori emberi települések nyoma még évszázadok múlva is felfedezhető
megfelelő rálátással, alacsony napálláskor akkor is, ha közben betemették, legelővé vagy akár
szántófölddé alakították az elhagyott településeket. Így például Németországban a középkori
településeknek mintegy 26%-a vált pusztává (Wüstungen), Angliában is kb. 20% volt az elpusz-
tult falvak aránya (lost villages), Franciaországban is nagy számú elhagyott települést találunk
(villages désertés). A falvak elhagyása nem feltétlenül jelentette azt, hogy teljes lakosságuk ki-
halt a pestis miatt, hanem az összességében jelentősen megcsappant népesség átcsoportosulá-
sáról is szó volt. A korábbi „telítettség” idején rossz hatásfokkal művelt marginális földeket, s
a kedvezőtlen helyen fekvő, csak kényszerből elfoglalt településeket elhagyták a túlélők, akik
most már sokkal kevesebben voltak, és újra megengedhették maguknak, hogy csak a jó föl-
deket műveljék, a kedvező fekvésű településeket lakják. Sokan beköltöztek a városokba, ahol
ugyancsak nagy pusztítást végzett a járvány. A 14. és 15. században nem alapítottak új váro-
sokat, s a meglévők lakossága sem növekedett (néhány kivételtől eltekintve).
Az európai népesség növekedése közel két évszázadra megtorpant. Csak a 15. század má-
sodik felében mutatkoztak a regenerálódás jelei. Európa lakossága a 16. század közepén érte el
újra az 1300 körüli népességszámot.
A nagy halálozási katasztrófát túlélők átmenetileg ismét kedvezőbb viszonyok közé kerül-
tek: megszűnt az a nagy nyomás, feszítettség, amelyben korábban éltek. Megváltozott a föld és
az emberkéz viszonya: most a munkaerő lett kevés, viszonylagos földbőség támadt. A túlné-
pesedés megszűnt, sőt munkaerőhiány lépett fel, s a földesurak különböző kedvezményekkel
csalogatták birtokaikra a jobbágyokat. A helyben maradottaknak is kedvezményeket kellett
adni, hogy el ne vándoroljanak: Európa nyugati felében és Itáliában gyakorlatilag megszűnt
a középkori típusú jobbágyság. Ez betetőzte a 12–13. századi nagy kolonizációs hullám ide-
jén kibontakozott társadalmi folyamatot: Nyugat-Európában a 14–15. században megszűnt a
klasszikus értelemben vett jobbágyság, s a parasztság átalakult szabad bérlővé.
Hirtelen megszűnt a gabona és egyéb élelmiszerek iránti nagy kereslet, ennek következ-
tében csökkentek a gabonaárak. Most fordított irányban változott meg az árstruktúra: a me-
zőgazdasági árak estek vagy stagnáltak, az ipari árak viszont emelkedtek. Mindez a földes-
úri járadék csökkenését is eredményezte. A földesurak felhagytak saját kezelésű majorságaik
művelésével, és gazdag parasztoknak adták bérbe az általuk művelt földeket. Észak-Itáliában
kialakult a feles művelés (mezzadria) rendszere, vagy pedig pénzszolgáltatás lépett a korábbi
jobbágyi terhek helyébe.
Az élelmiszerárak csökkentek, a munkabérek viszont a munkaerőhiány következtében
emelkedtek, s a 15. századi Angliában bekövetkezett az az állapot, amelyet az angol történészek
„az angol mezőgazdasági munkások aranykorának” neveznek. A reálbérek ekkor magasabbak
voltak, mint azelőtt bármikor, de még azután is egészen a 19. századig. A piaci erők Nyugat-
Európában másutt is megszüntették a még megmaradt jobbágyterheket, és növelték a béreket
és a parasztok életszínvonalát. A feleslegessé vált szántókat újra legelővé alakították, vagy ta-
karmánynövényeket termeltek rajtuk. A 15. században az emberi táplálkozásban megnőtt a
hús és a tejtermékek aránya.
A kisebb nemesek belerokkantak ezekbe a változásokba, elszegényedtek, egyeseknek a
mindennapi kenyér előteremtése is gondot okozott. Belőlük lettek a korban elszaporodó „rab-
lólovagok”, de mint társadalmi osztály nagyrészt kihaltak, akik tehették, katonának álltak,
majd később ez a réteg adta a felfedezések kalandjában résztvevőknek nem kis részét. Kelet-
Közép-Európában és Spanyolországban az agrárdepresszió nem volt elég erős ahhoz, hogy a
kisnemeseket anyagilag tönkretegye, sőt, az újkor elején még további jelentős nemesedések
történtek, így ezekben a társadalmakban a nemesség (azon belül a kisnemesség) aránya sokkal
magasabb maradt, mint a legfejlettebb nyugati országokban.
Ha a 14. század folyamán tendenciáiban ilyen kedvezően alakult a parasztság sorsa, akkor
mi az oka annak, hogy mégis éppen ekkor voltak a nagy parasztfelkelések? Bizonyosan az, hogy
a régi földesúr–paraszt viszony felszámolása, valamint az emberkéz és a föld arányának a meg-
változása nem érvényesítette automatikusan a hatását. Legtöbbször ott keltek fel a parasztok,
ahol a földesúr, mit sem törődve a megváltozott viszonyokkal, a régi vagy mindenesetre már
méltánytalannak érzett szolgáltatásokat akart behajtani, vagy a parasztokat korlátozni igyeke-
zett újonnan megszerzett jogaik gyakorlásában. De a háborús terhek és pusztítások, valamint
új adók bevezetésének a kísérletei is hozzájárultak egyes parasztmozgalmak kitöréséhez.
A legjelentősebb parasztmegmozdulások az 1358-as Jacquerie Franciaországban, majd az
angol felkelés voltak. Az 1381-es, Wat Tyler vezette angliai parasztfelkelés forrásai igen jók,
ezért itt lehet a legvilágosabban nyomon követni a parasztok sérelmeit, célkitűzéseit. Új adó-
nemet, egyfajta fejenkénti adózást akartak bevezetni a korábbi rendszerrel szemben, amely
tekintettel volt a parasztok eltérő anyagi teherbírására. A földesurak robotszolgáltatásokra is
próbálták kényszeríteni tehetősebbé és szabadabbá vált parasztjaikat. Ők – John Ball egyen-
lőségről szóló prédikációiból merítve ideológiai érveiket – megtagadták e méltánytalannak
érzett szolgáltatások teljesítését.
Európa legfejlettebb részeinek a válsága a 14. század kezdetétől a 15. század közepéig tartott.
A mezőgazdasági depresszió mélypontja kb. 1450-re tehető, a század második felében előbb
lassú, majd egyre gyorsuló ütemű javulás következett be. Újra növekedni kezdett a népesség szá-
ma, lassan, majd egyre gyorsabb ütemben emelkedtek a gabonaárak, és élénkült a kereskedelmi
forgalom. Megint elkezdődött az a folyamat, amely a 14. század elején a „telített világot” válság-
ba vitte, de most már nem ugyanolyan körülmények között. Immár nagyobb területek között
jött létre munkamegosztás; az ipari centrumok szélein pásztorövezet alakult ki, így Spanyolor-
szágban, Dél-Itáliában, Magyarországon, Lengyelország egyes részein és Dániában; az alpesi
tehenészet is ekkor indult virágzásnak. E kis népsűrűségű országok területigényes állattenyész-
tést tudtak folytatni, éspedig saját szükségletükön felül, exportálásra is. Mindez a 16. század
folyamán öltött igazán nagy méreteket, de már a 14. század végén, a 15. században elkezdődött.
Tehát területileg fokozatosan áttörték a válságot okozó bűvös kört. De áttörték technikailag is:
Németalföldön, Közép- és Észak-Itáliában nem a régi típusú gabonatermelést erőltették, hanem
áttértek az intenzívebb mezőgazdaságra: felvirágzott a kertgazdálkodás, gyümölcsöt, zöldséget,
virágot, ipari növényeket termeltek, takarmánynövényeket iktattak a vetésforgóba, ezzel bel-
terjesebbé tehették saját területük állattenyésztését is, ami viszont földjeik feljavítását segítette
elő. Itáliában hagyományosan bort és olajbogyót is termeltek. Mindehhez jelentős tőkét kellett
befektetni a mezőgazdaságba. A nagybirtok helyett immár a város vette át a parasztság sza-
bályzójának a szerepét, éspedig olyan formában, hogy Németalföldön piacra termelő, jómódú
szabad parasztság alakult ki, Itáliában viszont a város alávetette magának a parasztokat, a vi-
déket, a contadót. Mivel e nagy népsűrűségű, fejlett területeken értékesebb, munkaigényesebb
terményeket állítottak elő, a kenyérgabona egy részét távolabbi vidékekről kellett importálni. Ez
a nemzetközi munkamegosztás erőteljes fejlődéséhez vezetett. Minél jobban egységesült gazda-
ságilag Európa nyugati és keleti fele, annál inkább fokozódott gazdasági kétarcúsága.
II.
FRANCIAORSZÁG NYOMORÚSÁGA
ÉS FELEMELKEDÉSE
1. A százéves háború
A z 1258. évi párizsi béke után az angol király franciaországi hűbérbirtokaiból csak Guyenne
maradt meg. Igen kényes volt Flandria helyzete, amely a francia koronához tartozott, de a
gróf bizonyos területek után hűbérese volt a német királynak is, sőt hűbérese lett Angliának is.
Az angol nyersgyapjút ugyanis a flamand szövőnők és takácsok dolgozták fel, így a két ország
gazdasága a legszorosabban egymásra volt utalva. A francia királyok viszont Flandriában is ér-
vényt kívántak szerezni hűbéri felsőbbségüknek, hűbéri perekkel, tisztviselők kiküldésével, vá-
rosok elfoglalásával. Az angolok attól féltek, hogy Brugge-nek és Calais-nak, az angol-flamand
kereskedelem e két fontos kikötőjének a megszállásával a franciák bármikor megbéníthatják
az angol gazdasági életet. A flandriai érdekellentét volt a százéves háború kitörésének a legfőbb
oka. Az angol érdekek megvédését nemcsak a király, hanem az angol nemesség és polgárság,
az angol rendek is támogatták, ezért nagy anyagi áldozatokat hoztak, súlyos adókat szavaztak
meg. E támogatás nélkül nem húzódhattak volna ilyen sokáig a harcok.
Ezen alapvető érdekellentét mellett újabb ürügyet adott az angol igények érvényesítéséhez
a Capet-dinasztia férfiágának kihalása 1328-ban. III. Edward angol király leányági örökösö-
désre hivatkozva magának követelte a francia trónt. A franciák azonban a nőági örökösödést
semmisnek nyilvánították, és végül egy unokatestvér, a Valois-dinasztiát megalapító VI. Fülöp
(1328–1350) került ki győztesen a választási küzdelemből. III. Edward kénytelen volt elismerni
az új francia uralkodót és az ő kezébe is letenni a hűbéri esküt. Azonban szövetségi rendszert
épített ki Fülöp ellen, nem utolsósorban a flandriai polgársággal is összefogva. Fülöp viszont
az angol király dél-franciaországi hűbérbirtokait kezdte elfoglalni azzal az ürüggyel, hogy
Edward nem tesz eleget hűbéri kötelezettségeinek. Edward kinyilvánította, hogy ezután már
nemcsak hűbéri jogait fogja védelmezni, hanem franciaországi koronájáért is küzd. Ezentúl
már nem hűbérúr és vazallusa vitájáról volt többé szó, hanem két rivális királyi dinasztiának a
harcáról Franciaország birtoklásáért.
Jellemző a középkori mentalitásra a következő történet: Hogyan lehetett eldönteni, hogy
melyiküknek van igaza, ki Franciaország „valódi” királya? A háború kezdetén az angol király,
III. Edward levelet írt a francia királynak, VI. Fülöpnek. Ebben – el akarván kerülni oly sok
keresztény pusztulását, mellyel a háború járna – javaslatot tett a viszály megoldására: a két
király vívjon egymással párbajt, vagy mindketten válasszanak ki maguknak hat vagy nyolc
lovagot, s ezeknek a harca döntse el a vitás kérdést, hiszen az ég annak adja majd a győzel-
448 ■ II. Franciaország nyomorúsága és felemelkedése
met, akinek igaza van. Ez a hagyományos istenítélet, a bírósági

párbaj nemzetközi szintre emelt változata. Még jellemzőbbek a
középkori mentalitásra a további javaslatok: „Ha Fülöp valóban
Franciaország királya, akkor igazolja azt azzal a próbatétellel,
hogy kiáll kiéheztetett oroszlánok elé, mert az oroszlánok soha-
sem bántanak egy valódi királyt, vagy pedig vigye végbe a be-
tegek gyógyításának csodáját, amiként más igazi királyok meg
szokták tenni. Ha ezt nem teszi, méltatlannak minősíti magát
Franciaország trónjára”. Fülöp a javaslatokat gőgösen visszauta-
sította, az angol király pedig követei útján ezt az európai ud-
varok és kormányok tudomására hozta. A királyok kölcsönös
párbajra hívása általános szokás volt a középkorban, de nem
tekinthető egyébnek, mint egy „diplomáciai” formulának, mert
a gyakorlatban sohasem került sor ilyen párbajra. Ugyancsak
általános volt a francia és az angol királyok mint karizmatikus
személyiségek gyógyító erejébe vetett hit.
III. Edward 1338-ban átkelt a csatornán, Brabantban ütöt-
te fel székhelyét, és 1340-ben felvette a francia királyi címet.
Ugyanebben az évben az egyesült angol–flamand hajóhad nagy
VI. Fülöp győzelmet aratott Sluys mellett, a Schelde torkolatánál, a francia
(miniatúra, 14. század) hajóhad fölött. Az angolok Bretagne-ban is meg tudták vetni
a lábukat, ahol a herceg fiúörökös nélkül bekövetkezett halála
után ketten tartottak igényt az örökségre: a francia király unokaöccse és az elhunyt herceg
fivére, aki az angol királyhoz menekült.
Edward 1346-ban ismét partra szállt, s Crécynél döntő győzelmet aratott a francia lovagi sereg
felett: 1500 francia és 4 angol lovag esett el az ütközetben. Ennek az óriási egyenlőtlenségnek az
volt az oka, hogy a középkori feudális francia lovagi sereggel szemben egy sokkal mozgékonyabb,
ütőképesebb, modernebb angol sereg harcolt. Crécynél a francia lovagok a tradicionális lovagi
etika szerint, egyéni büszkeségből, egyéni hősiességgel harcoltak, fegyelmezetlenül, irányíthatat-
lanul. Parancs ellenére sem fordultak vissza, mert azt szégyennek tartották volna, a súlyos pán-
célzattal különben is nagyon bajos lett volna gyorsan manőverezni. Ha harcmódjuk nem is, de
fegyverzetük azért némileg javult. A korábbi sodrony-páncélzatot most már csuklókkal ellátott
vaslemezekből készült páncél váltotta fel, ami a továbbiak során 60–80 kg súlyú lett. A lovagot be
kellett öltöztetni, lovára kellett emelni, majd szerencsés esetben leemelni róla. Ha kilőtték alóla
lovát vagy kivetették a nyeregből, tehetetlenül vergődött, fel sem tudott kelni magától. Ha hátul-
ról támadták meg mozgékonyabb ellenfelek, vagy kampós alabárdokkal földre rántották, hamar
megtalálták a páncélzatán azokat a réseket, amelyeken át tőrrel megölhették a lovagot.
Az angol ellenfél ezzel szemben egész más típusú katonaságot állított ki. A franciák meg-
döbbenve tapasztalták, hogy az angolok nem tartják be a középkori lovag részére kötelező
harcmodort, „szabálytalanul” küzdenek. Az angol királyok minden 16 és 60 év közötti szabad
embert hadba hívtak, és közülük választották ki a harcra legalkalmasabbakat. Zsoldosvezérek
vezetésével a háború foglalkozássá, szakmává vált. Az angol hadseregben döntő szerepe volt
a kitűnően nyilazó gyalogságnak; a számszeríj (íjpuska) négyélű nyílvesszeje átütötte a lova-
gi páncélokat. De az egyszerű kézi íjat is nagy pontossággal és gyorsan kezelték, percenként
10–12 nyilat tudtak kilőni, míg a genovaiak csak négyet. Edward a nyilazás tudományának
1. A százéves háború ■ 449
előmozdítására betiltott Angliában

minden egyéb játékot, helyettük min-
denütt íjászversenyeket kellett tartani,
melyek láthatóan eredményre vezettek.
Az angolok egyfajta vállalkozásnak te-
kintették ezt a háborút, befektettek, és
nyereséget akartak elérni. A katonák
bevételei: a zsold, a nemesek részére
bizonyos hűbéri járandóságok, ajándé-
kok. De ennél sokkal lényegesebb volt
a zsákmány. Egy-egy sikeres csata után
kocsirakományok kígyóztak az ösz-
szeharácsolt holmival. A legfontosabb
mégis a váltságdíj volt. Az egyszerű
közembert minden további nélkül meg-
ölték, előkelő lovagot soha, hiszen nagy
értéket képviselt, súlyos váltságdíjat fi-
zetett érte a család. A lovag úgy tartotta
illendőnek, hogy a követelt váltságdíjra
még ráígérjen, ezzel is kihangsúlyozva A crécyi csata (Jean Froissart krónikájából, 15. század)
méltóságát. Egyes zsoldosvezérek szinte
meggazdagodtak ezen. Mivel azonban az összecsapás után a fosztogatással és fogolyejtéssel
volt elfoglalva a győztes fél, nem üldözte és nem semmisítette meg az ellenséget, tehát nem volt
döntő győzelem, ezért is húzódtak el a végtelenségig a harcok.
A zsoldosokkal viszont az volt a probléma, hogy békeidőben szélnek eresztették őket, s
nem kaptak zsoldot. Ilyenkor rendszerint továbbra is bandákba tömörülve, sarcolásból, fosz-
togatásból éltek. Nekik a katonáskodás volt a foglalkozásuk, ha ezt nem gyakorolhatták, ak-
kor sem tértek át valamilyen más békés foglalkozásra. Emiatt a békeévekben szinte többet
szenvedett a lakosság, mint a háborúk idején. A hadseregek létszáma ugyanis ekkor még nem
volt magas, az ostromok sokáig tartottak, és akkor a hadseregek egy helyen tömörültek. A
békeidőben szétszéledő 15–30 fős fegyveres bandák garázdálkodása jelentette a nagy terhet a
lakosságra. Mindez 5–6 nemzedéken át tartott.
A crécyi csata után az angolok ostrom alá vették Calais városát, amely csak egy év után
kapitulált. Ezért igen szigorú feltételeket szabtak ki rá. A város 1559-ig angol uralom alatt ma-
radt, a lakosokat elűzték, s angolokat telepítettek be.
1349-ben Dauphiné hercege utód nélkül meghalt, s a tartomány a királyra szállt, aki
örökös hűbérként a mindenkori trónörökösnek adta. Azóta nevezik a francia trónörököst
Dauphinnak. 1348-ban a kereskedelmi utak mentén terjedve Franciaországot is elérte a nagy
pestisjárvány. Ennek következtében évekig szüneteltek a harcok. 1350-ben Fülöp meghalt, s a
korona tapasztalatlan, sem személyes uralkodásra, sem tanácsadóinak megválasztására nem
alkalmas, teljesen a középkori lovagi eszmék világában élő fiára, II. Jánosra (1350–1364) szállt.
János összehívta tartományainak rendjeit, hogy szavazzák meg az adókat. Ezt azonban csak
azzal a feltétellel tették meg, hogy ha ellenőrizhetik a pénzügyi kormányzatot. A korona fi-
zetésképtelenné vált. A francia uralkodó osztály meghasonlott, nemesi ligák alakultak. Egy
királyi unokaöcs, Gonosz Károly, a navarrai király, aki leányágon Capet-leszármazott volt, s
aki Normandiában is nagy birtokokkal rendelkezett, III. Edward mellé állt. II. János elfogat-
ta ugyan Gonosz Károlyt, de Normandia fellázadt, s a főnemesek egy része is ellene fordult.
Edward (†1376), az angol trónörökös, a Fekete Herceg 1355-ben Bordeaux-ból kiindulva vé-
gigdúlta Dél-Franciaországot, majd 1356-ban északnak fordult. Poitiers mellett, Maupertuis-
nél találkozott a francia király seregével, amely a csatában megsemmisítő vereséget szenvedett,
s maga a király is fogságba esett. A király fogsága idején a Dauphin (a leendő V. Károly) vette
át helyét. A francia nemesség egy része Gonosz Károly mellé állt.
Súlyos válsághelyzet következetett: a katonai vereség s az elégtelen vezetés következtében
meghasonlott az uralkodó osztály, ez viszont felkelésekre bátorította az adóterhet viselő kö-
zéprétegeket. A csatavesztést követően a trónörökös kénytelen volt összehívni a rendi gyűlést,
amelyen a királyi politikát bíráló ellenzék vezetői, Étienne Marcel párizsi posztókereskedő, a
kereskedőtestület elöljárója (prévôt des marchands), valamint Robert Le Coq püspök, Gonosz
Károly híve, az adózás drasztikus csökkentését, az igazgatás megreformálását és egy állandó
parlamenti tanács felállítását követelték. A rendek 1357-es gyűlésükön elfogadták a Grande
Ordonnance-ot (nagy rendelkezést), amely szerint a király mellé tanácsot kell állítani a klé-
rus, a nemesség és a polgárság választott képviselőiből, s az jelölje ki a királyi tisztviselőket.
Gondoskodni kell a rendek rendszeres összeüléséről, s azoknak kell dönteniük a háború és
béke, valamint a pénzverés kérdéseiről. A trónörököst teljesen megbénította a Gonosz Károly
párti főurak, a reformokat követelő rendek és a felkelő párizsi polgárok összefogása, el kellett
menekülnie Párizsból. Fokozta a nehézségeket, hogy 1358-ban a meggyötört parasztok is fel-
keltek a Párizstól északra fekvő tartományokban.
A legnagyobb francia parasztmegmozdulás, a Jacquerie, 1358 májusában tört ki. Nevét
a francia parasztok gúnynevéről, együgyű Jakabról (Jacques Bonhomme) kapta. Vezetőjük,
Guillaume Caillet (Carle), kapcsolatba lépett a párizsi polgárok vezetőjével, Étienne Marcellal,
aki felhasználta a parasztok tömegtámogatását, de ugyanakkor Gonosz Károllyal is szövetke-
zett. Ez utóbbi tárgyalásra hívta, majd elfogta a parasztok vezérét, és utána leverte a parasztfel-
kelést; a vezért kivégezték, és 20 000 parasztot lemészároltak.
A trónörökös és a koronára törő Gonosz Károly egyaránt Párizsba akart bevonulni. Étienne
Marcel hajlandó lett volna bebocsátani az angolbarát navarrai királyt, de a párizsi nép inkább a
trónörökös mellé állt. Ő felhasználta az alkalmat, elfoglalta Párizst és leszámolt a polgári felke-
lőkkel. 1360-ban megkötötték Brétignyben a békét, III. Edward lemondott a francia trónról, de
megtartott több fontos tartományt (Poitout, Guyenne-t, Gascogne-t, Calais-t és Guines-t), hű-
béri kötelezettségek nélkül. A trónörökös tehát kénytelen volt elismerni az angol hódításokat.
V. (Bölcs) Károly (1364–1380) tehetséges uralkodónak bizonyult. Igaz, hogy a nemesek tá-
mogatták, mert megrettentek a parasztfelkeléstől, de a nép is mellé állt, mert az angolok ellen
csak tőle remélhetett védelmet. Adóreformokkal és a pénzügyek megszilárdításával megterem-
tette a további harcok gazdasági alapjait. Újjászervezte a hadsereget, ő is íjászokat, tüzérséget és
zsoldosokat alkalmazott, a hajóhadat is megerősítette. Intézkedései eredményt hoztak: sikerült
levernie Gonosz Károly hadseregét, majd visszafoglalta az angoloktól a dél-franciaországi bir-
tokokat. 1369-ben ismét háború kezdődött, s a franciák délen visszaszerezték Poitout. V. Károly
sok eredményt ért el, de uralkodása végére már nagyon terhessé vált a háború, a társadalomban
a kimerülés jelei mutatkoztak. 1380-ban a százéves háború első szakasza lényegében lezárult.
VI. Károly (1380–1422) 11 évesen került a trónra, majd hamarosan az idegbaj tünetei mu-
tatkoztak rajta. Ez lehetőséget adott arra, hogy helyette hercegi nagybátyjai kormányozzanak.
Franciaországban a 13. században szokássá vált, hogy a királyi hercegek hűbéri fejedelemségeket
1. A százéves háború ■ 451
kaptak apanázsként. Ezek hatalmas tartományok uraiként saját dinasztiákat alapítottak. A legha-
talmasabb Merész Fülöp burgund herceg volt, de Lajos (†1384), Anjou hercege, János (†1416),
Berry hercege, Lajos (†1415), Guyenne hercege, valamint a király testvére, Orléans hercege meg-
annyi hatalmas úr volt, mindegyik a saját érdekeit kereste, külföldi, angol, német vagy itáliai ori-
entáció segítségével. A királyi család tagjai nemcsak a gyenge uralkodó kezéből ragadták ki a kor-
mányzást, hanem egymás között is torzsalkodtak: az Orléans-i és a Burgundi-ház hívei egymást
gyilkolták, vérbosszúk sorát követve el a 15. század elején. A bajokat tetézte, hogy Félelemnélküli
János, burgundi herceg az angolokkal szövetkezett, s azok ismét partra szálltak. V. Henrik
(1413–1422) angol király 1415-ben nagy győzelmet aratott Agincourt-nál az orléans-i párthoz
tartozó nemesekből álló francia seregen, amely négyszeres túlerőben volt. Az angolok elfoglal-
ták Normandiát, Párizsba pedig a burgundi herceg vonult be, aki elismerte V. Henriket francia
királynak. Henrik már véglegesen meg akarta hódítani Franciaországot, angol igazgatással és
angol telepesekkel. 1419-ben Félelemnélküli János burgundi herceget, miközben a Dauphinnel
tárgyalt a montereau-i hídon, meggyilkolták, s ez végleg az angolok táborába vitte Burgundiát.
Franciaország tragikus helyzetbe került, az 1420. évi troyes-i békében Károly lemondott
örökségéről, s a rendek is készek voltak V. Henriket elismerni francia királynak. 1422-ben
meghalt mind VI. Károly, mind V. Henrik. A gyermek VI. Henrik (1422–1470) angol királyt
Párizsban francia királlyá kiáltották ki, Károly trónörököst pedig, a majdani VII. Károly (1422–
1461) francia királyt Bourges-ban ugyancsak francia királlyá választották, de nem tudták meg-
koronázni, mert a francia királyok ősi koronázó városa, Reims angol megszállás alatt volt.
Franciaország tehát három részre szakadt: az északi részeket Bedford hercege, aki az angol
király nevében kormányzott, tartotta ellenőrzése alatt; a burgundi herceg Burgundián kívül
Champagne-t és Picardiát tartotta megszállva, a megkoronázatlan francia király pedig délen
rendezkedett be. Övé volt ugyan a legnagyobb terület, a nemesség nagyobbik része is őt támo-
gatta, de mindenütt az anarchia jelei mutatkoztak. Országszerte éhínség dúlt. Minél inkább
elhúzódott a háború, annál erősebbé vált vele szemben a népi ellenállás. Az angol katonákat
öldösték, azok meg tömegesen akasztották fel a francia parasztokat. A
közvéleményben elterjedt az a nézet, hogy a francia király védi meg leg-
jobban a népet az ellenségeitől. Lojalitást éreztek a dinasztia iránt, nem
szívesen vetették alá magukat idegen uralomnak.
Az éppen születő nacionalizmus és a monarchiához, a királyi csa-
ládhoz való hűség ébredésének az idején egyedülálló jelenségként lépett
fel Jeanne d’Arc (†1431), a kelet-champagne-i Domrémyben született
parasztlány. E terület igen sokat szenvedett az angol inváziótól, sok
paraszt, akinek a földesúrtól való függősége lazult, a francia királyban
látta egyetlen reményét. 1429-ben Jeanne Szent Katalin és Szűz Mária
hangját vélte hallani, akik arra biztatták, hogy koronázzák meg a királyt,
verjék ki az angolokat, szabadítsák fel Franciaországot. A férfiruhában
katonák között forgolódó Jeanne megnyert magának egy kisebb csoport
harcost, akik előbb hóbortosnak tartották, de azután 200 főnyi csoport-
juk – egy hozzáértő kapitány vezetésével – felszabadította Orléans-t
az ostrom alól, Jeanne innen nyerte „Orléans-i Szűz” nevét. Ezután si-
ker sikert követett, szinte vallásos lelkesedés szállta meg a katonákat,
meg voltak róla győződve, hogy ahol Jeanne megjelenik, ott győznek. Jean d’Arc
Szentnek tartották, az angolok pedig boszorkánynak. Ha megtudták, (táblakép, 1485 k.)
hogy valahol jelen van, az már fél vereség volt a számukra. A nagy várakozások beteljesültek,
a franciák önbizalma visszatért, Károlyt megkoronázták Reimsben. Sikeresen folytak tovább a
harcok, Jeanne fő törekvése az volt, hogy kiűzzék az angolokat, majd békét kössenek velük, és
a franciák is békében éljenek. A közvélemény nemzeti hősnek és az egyház szentjének tartotta.
A politikusoknak hasznos, de kissé terhes személyiség volt. Pályafutása azonban nem tartott
soká: 1430-ban burgundi csapatok elfogták, és jó pénzért kiszolgáltatták őt az angoloknak.
Inkvizíció elé állították, és 1431 májusában, Rouenben nyilvánosan elégették, mint eretneket.
(1456-ban perújrafelvétellel megsemmisítették az ítéletet, 1920-ban pedig szentté avatták.)
Jeanne d’Arc halála azonban már nem állította meg a francia sikereket. Ezek elérésében
igen nagy szerepe volt annak, hogy Burgundia elpártolt az angoloktól. A flamand–angol gaz-
dasági érdekközösségen túlmenően a Flandriát is birtokoló burgund herceget egyéb célok is
vezették. Azért támogatta az angolokat, hogy a francia király és a német császár rovására –
akiknek hűbérese volt – terjeszkedhessék. Most azonban elérkezettnek látta az időt ahhoz,
hogy szerzeményeit ne hűbéri jogon, hanem szuverén módon birtokolja. Ehhez pedig a francia
uralkodó hozzájárulása kellett. Ezért távolodott el az angoloktól, s az 1435. évi béketárgyaláso-
kon cserbenhagyta őket. Jutalma nem is maradt el: a francia király elismerte a burgund terü-
letek teljes szuverenitását. Jó Fülöp burgundi herceg ezzel megszűnt a francia király vazallusa
lenni. 1436-ban a franciáknak sikerült Párizst is visszafoglalniuk.
2. A Francia Királyság megerősödése

A francia monarchia különben meglepően gyorsan épült újjá. VII. Károly újjászervezte a had-
sereget, majd átszervezte az adórendszert is, éspedig oly módon, hogy ne kelljen a rendek hoz-
zájárulását kérnie az adókivetéshez. Megtiltotta magánhadseregek tartását. A királyi abszolu-
tizmus a katonai győzelmekkel és a nemzeti érzés kibontakozásával párhuzamosan erősödött.
De senki nem tiltakozott ellene: az volt az általános vélemény, hogy a király évről évre annyit
vesz el alattvalóitól, amennyire szüksége van ahhoz, hogy megvédje őket. 1438-ban nemzeti
zsinatot tartottak, amelynek határozatait a bourges-i Pragmatica Sanctio tartalmazta. Ez szabá-
lyozta Franciaország és a Szentszék viszonyát. Biztosította a püspöki székek kánoni választással
való betöltését, de fenntartotta a király javaslattevő jogát. Ugyanakkor a gallikán szabadságok
védelmében korlátozták a pápa jogait, s a Rómába küldött pénzküldeményeket negyedére re-
dukálták. A háború idején részben a nemesség is kicserélődött: a régi nemesi familiák közül
sokan elszegényedtek, tönkrementek, s kialakult egy új nemesség. Az ő nemességük ellenke-
zett azzal a hagyománnyal, hogy csak nemesember fia lehet nemes. A király a meggazdagodott
polgároknak nemesi levelet adományozott, vagy magas hivatalt bízott rájuk, amely viselőjükre
nemesi rangot ruházott. Emellett VII. Károly idején kezdetét vette az állami hivatalok áruba
bocsátása, s ennek révén „a kard nemessége” (noblesse d'épée) mellett kezdett kialakulni egy új,
hivatali nemesség, „a talár nemessége” (noblesse de robe).
1439-ben zsoldosok fogadására állandó egyenes adót vezettek be, a taille royale-t. A nemes-
ség és a papság adómentességet kapott. XI. Lajos alatt ennek az adónak az összege négyszere-
sére emelkedett. 1444-ben pedig sor került a hadsereg újjászervezésére: 15 lovas ordonnance-
kompániát állítottak fel, mindegyik 100 „lándzsából” állt, egy lándzsa pedig egy nemesből és
öt neki alárendelt íjászból. A kompániákat nemesi kapitányok vezették, akiket a király nevezett
ki. Ezzel létrejött egy kilencezer fős állandó hadsereg, amelyet néhány egyéb alakulat (gyalogos
2. A Francia Királyság megerősödése ■ 453
íjászok) egészített ki. Az elfoglalt területek sorra visszakerültek francia fennhatóság alá. Végül
Guyenne visszafoglalásával 1453-ban békekötés nélkül lett vége a százéves háborúnak, csak
Calais maradt angol kézen (1558-ig).
A százéves háború minden nagy csatájában az angolok fölényesen győztek, a háború „nyer-
tesei” – ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről – mégis a franciák voltak. Az angolok a háború
végére kénytelenek voltak lemondani minden korábban birtokolt területükről. Anglián évtize-
dekre belső anarchia lett úrrá, Franciaországban viszont megerősödött a monarchia, úrrá lett a
hercegek tartományi partikularizmusán, s a kibontakozó nemzeti érzésre alapozva megkezdte
központi hatalmának kiépítését, abszolutisztikus eszközöktől sem riadva vissza. A 15. század
végén ismét Franciaország Európa vezető hatalma, amellyel csak a látványos gyorsasággal fel-
felé ívelő Habsburg-hatalom kelhet hamarosan versenyre.
Az újjáépülés nagy lendületet vett Franciaországban. A 15. század közepén megszűnt az
évszázados gazdasági depresszió, az európai konjunktúrának egy újabb felfelé ívelő szakasza
indult meg, először lassan, majd az 1500-as évektől egyre gyorsuló ütemben. A politikai szepa-
ratizmust is nagyrészt sikerült felszámolni. A háború véget ért, de a királyi hatalomnak az or-
szágon belül erős ellenfelei voltak a nagy tarto-
mányurak, többnyire a királyi család oldalágai:
Orléans, Burgundia, Anjou, Bourbon, Alençon,
Bretagne. Mindegyiknek saját udvara, saját kor-
mányzata volt.
Ennek a helyzetnek a felszámolása azon-
ban már XI. Lajosra (1461–1483) várt, aki to-
vább folytatta a központi hatalom kiépítését.
Növelte a hadsereg létszámát, s különösen a
tüzérség fejlesztésére fektetett súlyt. A városok
támogatták központosító politikáját, bár auto-
nómiájukat korlátozta. 1474-ben IV. Edward
angol király végérvényesen lemondott a francia
trónra való igényéről. 1477-ben Merész Károly
halála után francia sereg szállta meg országát, s
Burgundia ismét francia hűbéres lett. Burgun-
di Mária azonban Habsburg Miksához ment
feleségül, s így a burgundi örökség egy része
elveszett. További királyi hercegek halálával a
koronára szállt Anjou, Maine és Provence is, a
francia királyok örökségi igényt szereztek a ná-
polyi Anjouk trónjára is (ami később majd az
itáliai hadjáratok megindítására szolgáltatott
ürügyet). Franciaország lényegében egységes
területű, minden korábbinál központosítottab-
ban kormányzott ország lett, Európa akkori leg-
nagyobb hatalma, mintegy 15 millió lakossal.
(Annyival, mint a százéves háború előtt volt). Jean Fouqouet: XI. Lajos elnököl
Kulturális téren is előrehaladt az egységesülés, a a Szent Mihály-rend káptalanjának ülésén
párizsi nyelvjárás vált a francia irodalmi nyelv- (Illusztráció a rend statútumkönyvéből, 1470)
vé. A Francia Királyság szakrális jellegét a kora középkor óta elismerték, úgy tartották, hogy a
király mint Isten kiválasztottja kézrátétellel gyógyítani tudja a golyvát. Az állam léte, állandó-
sága a köznép szemében a király személyében testesült meg.
Az országos rendi gyűlést (états généraux) a 15. század végén két ízben hívták össze: 1468-
ban és 1484-ben. Ekkor nevezték először „harmadik rendnek” a városok küldötteit. Ezután
hetven évig nem került sor az országos rendek összehívására.
3. Burgundia felemelkedése és bukása

A 15. században a mai Franciaország középső-keleti részén fekvő Burgundia, valamint a ké-
sőbbi Németalföldnek megfelelő területek a burgund állam keretében egyesültek. Ez az érde-
kes államalakulat az egykori Európa gazdaságilag legfejlettebb részét képezte, még Itáliát is
megelőzte városainak sűrűségével, virágzó posztóiparával. A tengerpart biztosította kedvező
fekvése, valamint fontos szárazföldi kereskedelmi utak révén árui könnyűszerrel kapcsolód-
hattak be az európai gazdaság vérkeringésébe. Flandria és Brabant a korabeli Európa legurba-
nizáltabb vidéke volt. Brugge a hajózás központja lett, ide futottak be a Hanza kereskedőhajói,
dél felől pedig a genovai és velencei hajók.
A németalföldi városoknak két típusát különböztethetjük meg ekkor: az egyik részük
kereskedőváros, ahol a kereskedő patríciusok voltak hatalmon, akik kora kapitalista vállal-
kozói rendszerben szervezték a híres finom posztó előállítását és értékesítését, s kereskedő
gildéi teljhatalommal rendelkeztek a posztócéhek felett. A városok másik csoportjában a posz-
tócéhek vezetői beleszólást nyertek a kommunális ügyek intézésébe, őket is beválasztották a
városi tanácsba. Ezek voltak Flandria „jó városai”, ahol a céhek gyakorolták a hatalmat a pat-
ríciuskereskedők helyett. Ez a céhuralom azonban éppen olyan féltékenyen igyekezett bizto-
sítani a saját kizárólagos érdekeit, mint a patríciusok: szigorúan tiltotta a posztókészítés több
részműveletének az egyesítését (tehát a vállalkozói rendszert), és igyekezett megakadályozni,
hogy a szomszédos kisvárosokban és falvakban is posztókészítés folyjék (tehát a céhek meg-
kerülésével kialakuló bedolgozórendszert próbálták lehetetlenné tenni). Ez a céhtagok közötti
egyenlőség, „posztós demokrácia” természetesen nem a jövő fejlődési útja volt, e városoknak
szükségképpen le kellett hanyatlaniuk akkor, amikor az ízlés és a kereslet változása nyomán
vidéken kialakult a könnyebb és finomabb kelméket készítő „új posztóipar”.
A németalföldi városok a 13. században kivívták ugyan a kommunális önkormányzatukat
az egyházi főhatósággal szemben, a hercegektől és grófoktól azonban – ellentétben az itáliai vá-
rosokkal – nem függetlenedtek teljesen, a legtöbbjüknek „ura” volt. A városok vezetése a gaz-
dag polgárok által választott képviselők, valamint a tartományúr megbízottja (bailiff) között
oszlott meg. A városokon belül éles volt már a társadalmi tagozódás és a társadalmi feszültség.
(Egyedül Gentben 4000 szövőmunkás dolgozott a 14. században.)
A németalföldi tartományurak a 13. században megszilárdították hatalmukat saját nemes-
ségük és városaik felett: mindegyiküknek saját udvartartása, adminisztrációja, jogszolgáltatá-
si és adóztató apparátusa volt. De a 14. században itt is sor került a rendek megerősödésére:
Brabantban 1356-ban az uralkodó osztály biztosította saját jogait a herceggel szemben, ami-
kor leszögezte, hogy Brabantot nem lehet felosztani, s hazaiakkal kell az egyes méltóságokat
betölteni. Flandriaban a gróf legfőbb ellensúlya a három nagy város: Brugge, Gent és Ieper
(Ypres) volt.
3. Burgundia felemelkedése és bukása ■ 455
Amennyire nem volt egységes az egyes hercegségek és grófságok, s azon belül az egyes
városok arculata, annyira bonyolult kapcsolatok fűzték őket valamely nagyobb politikai egy-
séghez. Franciaország, a Német-római Császárság, valamint időnként Anglia vazallusai voltak,
néha két, vagy akár mindhárom országhoz is egy időben fűzték őket hűbéri kötelékek.
A flamand gazdasági élet szorosan összefonódott az angollal, mivel a flamand takácsok az
Angliából importált nyersposztót dolgozták fel. Ugyanakkor Franciaország is igyekezett meg-
szerezni ezt a gazdag területet, amely a champagne-i vásárok közelében feküdt. Az Anglia és
Franciaország között dúló hosszú háborúskodás során a flamand tartományok az angol király
mellé álltak, különben az egyetlen rendelettel letilthatta (néha le is tiltotta) a gyapjúszállít-
mányokat, s ez azonnali munkanélküliséget, felkeléseket eredményezett. A franciák 1300-ban
megszállták Flandriát, de nem sokáig tudták megtartani, mert a flamand polgári hadsereg
1302-ben Kortrijknál (Coutrai) megverte a francia lovagok seregét, és ezzel megszabadult a
Franciaországba való beolvadás veszélyétől.
A Burgund állam annak köszönhette létrejöttét, hogy a francia királyi házban 1225 óta
szokássá vált az apanázs-rendszer, azaz a király testvéreinek hatalmas hercegségkel való
megadományozása, hogy azok rangjuknak megfelelően élhessenek. Ezek a királyi rokonok
azután gyakran dinasztiákat alapítottak. Házasságokkal újabb tartományokat lehetett ere-
deti apanázsukhoz hozzászerezni (örökösödéssel egyben szét is lehetett darabolni már ki-
alakult nagyobb egységeket); a politikai szövetségek családi kapcsolatokban testesültek meg.
V. Károly francia király testvére, Merész Fülöp (1363–1404) 1363-ban apjuktól, Jó Jánostól
megkapta a Burgundiai Hercegséget. 1369-ben Flandriai Margittal (†1405) kötött házas-
ságot, s ezáltal Flandria grófja is lett, és Antwerpent, valamint a Franche Comté-t (Szabad
Grófságot) is megszerezte. Új dinasztiát alapított, amely négy nemzedéken át tartott, és meg-
alapította a burgund államot. Az első két burgundi uralkodó azonban még nem volt egé-
szen tudatában ennek az önállósodásnak, hanem továbbra is francia hercegnek tartotta ma-
gát, részt vett a francia politikában. Az új államalakulat egyes területei kettős vazallussággal
Franciaországhoz (egyre lazuló szálakkal) és a Német-római Császársághoz is kapcsolódtak.
Ténylegesen azonban egy köztes állam létesült Franciaország és a Német-római Birodalom
között, a Valois-k Burgundiája, amely megvetette a későbbi egyesült Németalföld alapjait.
Burgundia és Flandria eleinte két különálló, össze nem függő terület volt. Együttesen olyan
nagy gazdasági erőt képviseltek, hogy ez alapja lehetett egy nagy államnak, amely azonban
lazán kapcsolódó területek, s köztük függetlenségre törő városok együttese volt. Az új államot
hűbéres módon szervezték és irányították. Második uralkodója, Félelemnélküli János (1404–
1419) Franciaországtól is megszerzett egyes városokat. Fia, Jó Fülöp (1419–1467) alatt vált
Burgundia egy megnagyobbodott hercegi apanázsból önálló állammá, amely még Holland
és Hainault grófságok és Luxemburg hercegségének területével is bővült. Fülöpnek sikerült
saját kezében egyesítenie a Rajna-torkolat körüli, addig független hercegségeket és grófságo-
kat, amelyeket Németalföldnek nevezünk. A közel fél évszázadig uralkodó herceg, Jó Fülöp
a százéves háború második szakaszában az angolokkal szövetkezett, de miután újabb terüle-
tek megszerzésével elérte célját, már fontosabbnak tartotta, hogy a francia királlyal független
államnak ismertesse el országát és megszűnjön a francia uralkodó vazallusa lenni. Az arrasi
békében (1435) elérte területének megerősítését és a Franciaországtól való függetlenséget.
Jó Fülöp idején az udvar már nagyrészt Dijonban tartotta székhelyét, de néha Brüsszelben,
Brugge-ben, és időnként másutt is. Európa legfényűzőbb udvara lett, az európai divatot ek-
kor innen diktálták. (A következő évszázadban majd a burgund divatot és etikettet veszik
Jó Fülöp burgundi herceg Merész Károly burgundi herceg

(Rogier van der Weyden, 1450) (Rogier van der Weyden, 1460)
át és fejlesztik tovább a spanyol uralkodók.) Burgundia uralkodója alapította 1430-ban az

Aranygyapjas rendet, Európa mindvégig legelőkelőbb lovagi rendjét. A burgundi udvar a
15. század második felében Európa vezető hatalmának a szerepére törekedett.
De nem volt könnyű ezt a távolról sem homogén államalakulatot kormányozni. A fény-
űző udvar felügyelete alatt álló igazgatási szervezet földrajzilag is szükségképpen megoszlott: a
németalföldire és a burgundira. Mindkét helyen központi adminisztrációt rendeztek be, Lille-
ben az északi, Dijonban a déli területek részére. Négy provinciális központot is kialakítottak:
Dijonban, Gentben, Brüsszelben és Hágában. Ezenkívül minden politikai egységnek, nemcsak
Burgundiának és Brabantnak, hanem Namurnak és Limburgnak is megvoltak a maga „rendjei”.
Jó Fülöp egységes rendi gyűlést akart létrehozni, hogy azzal is elősegítse a területek egységesülését,
de azok rendi előjogaik erősítésére használták azt fel. Mindez erősen korlátozta a hercegi hatalmat.
Fülöp utóda, Merész Károly (1457–1477) Liège, Köln, Trier, Nancy és Strasbourg elfoglalá-
sával tovább növelte Burgundia területét. Mikor Elzászt is megszerezte Habsburg Zsigmondtól,
a sváb és a svájci városok ligát hoztak létre ellene. 1475-ben Merész Károly Lotaringiát is elfog-
lalta; ekkor volt Burgundiának legnagyobb a területi kiterjedése. Immár összefüggő területet
alkotott, nem állt többé két különálló részből. De ezt Károly nem tudta megtartani. 1477-ben
a lotaringiai herceg, Strasbourg városa és a svájciak egyesült erői megverték Nancynál, ahol
Károly az életét vesztette Ezzel megbukott az a terve, hogy Franciaország és a Német-római
Birodalom között egy nagy köztes államot hozzon létre.
E két hatalom között lángolt fel a harc a zsákmányért. A franciák nagy területeket foglaltak
vissza Franciaország számára. Flandria és a Franche Comté szállt a német-római császárra.
Merész Károlynak nem volt fia; leánya, Burgundi Mária (†1482) Habsburg Miksához ment
feleségül, így szállt a burgund örökség egy része Miksa unokájára, V. Károly császárra.
III.
A NÉMET–RÓMAI CSÁSZÁRSÁG
A 14–15. SZÁZADBAN
1. Habsburgok és Luxemburgok
A z interregnum után a választófejedelmek lehetőleg a másodrendű jelöltek, a kisebb tar-

tományurak, grófok közül választottak királyt, aki nem veszélyeztette önállóságukat, s
vigyáztak arra, hogy ne alakulhassanak ki tartós királyi dinasztiák. Így került a királyi trónra
1273-ban I. Habsburg Rudolf (1273–1291), akinek családi birtokai Elzász, Svájc és Svábföld te-
rületén voltak, s a közepes birtokkal és hatalommal rendelkező grófok közé számított. Rudolfot
nem érdekelte Itália, ehelyett Németországban igyekezett rendet teremteni, az elidegenített bi-
rodalmi javakat visszaszerezni, s erősíteni a királyi hatalmat. Legnagyobb sikere a magát önál-
lósító Přemysl II. Ottokár (1258–1278) cseh király legyőzése volt a magyarok támogatásával,
1278-ban Dürnkrutnál (Morvamező).
Csehország már a 10. század óta a Német Királyság része volt, de azon belül jelentős önál-
lósággal bírt. Az Elba és az Odera között élő szlávoktól eltérően a csehek nem németesedtek
el, bár a 12. századtól kezdve sok német paraszt és városi polgár települt le cseh területen. A
cseh hercegek egy legendás Přemysl nevű törzsfőtől származtatták magukat. Már II. Vratiszláv
királyi koronát kapott 1086-ban IV. Henriktől, majd 1158-ban II. Ulászló Barbarossa Frigyestől.
II. Frigyes 1212-ben a cseh uralkodónak megadta az örökletes királyi címet. Ottokár az in-
terregnumot kihasználva, a Babenberg-család férfi ágának kihalása (1246) után rátette a kezét
Ausztriára és Stájerországra, majd Karintiára és Krajnára is. Rudolfnak megtagadta a hódolatot,
s maga is a német királyi méltóságra aspirált. A dürnkruti csatában Ottokár életét vesztette.
Az Ottokártól megszerzett Babenberg-örökséget, Ausztriát és Stájerországot Rudolf saját
fiainak adományozta, s ezzel megalapozta a Habsburgok területi fejedelemségét. A választó-
fejedelmek most már a Habsburgoktól is kezdtek tartani, ezért Rudolf halála után nem fiát,
Albertet választották meg, hanem egy szerény közép-rajnai grófot, Nassaui Adolfot (1292–
1298). De mivel ő is serényen hozzálátott saját területi fejedelemsége kiépítéséhez, 1298-ban
letették, s mégis inkább I. Habsburg Albertet (1298–1308) választották királlyá. Adolf ragasz-
kodott a trónhoz, de a göllheimi csatában vereséget szenvedett és életét vesztette. Albertet vi-
szont 1308-ban saját unokaöccse ölte meg. A választók ekkor új család után néztek, s meg is
találták az alkalmas egyént Henrik, Luxemburg grófja személyében. Rómában már csaknem
száz éve nem koronáztak császárt, ezért az itáliai császárpártiak (ghibellinek), köztük Dante,
nagy lelkesedéssel és várakozással üdvözölték VII. Henriket (1308–1313), midőn végigvonult
458 ■ III. A Német–római Császárság a 14–15. században
a félszigeten, hogy 1312-ben császárrá koronázzák, ám Henrik a követ-

kező évben Toscanában meghalt. Uralkodásának legfontosabb ered-
ménye az volt, hogy a Přemysl-ház kihalása (1306) után megszerezte
fiának a cseh koronát. I. János cseh királyként (1310–1346) épített ki
területi hatalmi bázist a Luxemburg-ház számára.
1314-ben kettős királyválasztásra került sor: a Luxemburgi-párt
Wittelsbach IV. Lajos bajor herceget (1314–1347), a Habsburg-párt
I. Albert fiát, Szép Frigyest (1314–1322) választotta meg. A két király
közötti háborúban 1322-ben Mühldorfnál Lajos győzött, Frigyes pedig
visszavonult családi hercegségébe. A Habsburgok ideje még nem jött el,
több mint száz évet kellett várniuk, míg újra a Német Királyság trónjára
ülhettek, hogy azután csaknem négyszáz évig le se szálljanak onnan.
Bajor Lajos uralkodása alatt került sor a császárság és a pápaság
utolsó nagy összecsapására. Az első összetűzést az Avignonban regnáló
XXII. János pápával (1316–1334) 1323-ban az váltotta ki, hogy Lajos
egy vikáriust, császári helynököt küldött Itáliába. A pápák a megelőző
évtizedekben az Anjouk segítségével igyekeztek a németeket kiszo-
rítani Itáliából, s megszüntetni a német királyok császárságát, ezért
Avignonban rossz néven vették Lajos lépését. A pápa kiátkozta a ki-
rályt, aki viszont egy összehívandó egyetemes zsinathoz fellebbezett.
Heves elméleti harc, röpirat-háború kezdődött, amelyben Bajor Lajost
olyan neves filozófusok támogatták, mint a ferences William Ockham
és Padovai Marsilius. Marsilius ekkor írta a pápai álláspont cáfolatára
Habsburg Rudolf híres politikaelméleti művét, a Defensor pacist.
síremléke a speyeri
A pápa szerint ő – mint vicarius Dei – mindkét (az egyházi és a
dómban
világi) hatalom birtokosa, s a világi hatalmat ő ruházza át a császár-
ra; a pápa joga megerősíteni a német király választását, kettős választás esetén ő a döntőbíró,
üresedés esetén ő kormányozza a birodalmat, s leteheti az alkalmatlan uralkodót. A császár
viszont tagadta a pápa világi hatalmát és előjogait, s azt állította, hogy a királyi és császári ha-
talom közvetlenül Istentől ered, nincs szükség a pápa közvetítésére; az állam a maga területén
szuverén, a választott királynak nincs szüksége pápai megerősítésre. 1328-ban Bajor Lajost
Rómában egy senator császárrá koronázta. A német fejedelmek eleinte támogatták a császárt a
pápa elleni harcban. A választófejedelmek 1338-ban nyilatkozatot tettek közzé, amely szerint
az általuk többségi szavazattal megválasztott király pápai megerősítés nélkül gyakorolhatja ha-
talmát. 1346-ban azonban már Lajos ellen fordultak, letették trónjáról és Luxemburgi Károlyt,
János cseh király fiát választották királlyá. Károly hamarosan cseh király is lett, mert a franciák
szövetségeseként apjával együtt részt vettek a crécyi csatában, ahol János elesett.
IV. Luxemburgi Károly (1346–1378, 1355-től császár) a késő középkor legjelentősebb német
uralkodója, műveltségével is kiemelkedett a kortárs fejedelmek közül. Ifjúkorában éveket töltött
a francia udvarban, s székvárosát, Prágát a korabeli Európa egyik vezető kulturális és művésze-
ti központjává tette. Prágában alapította 1348-ban az első német egyetemet (Prága lakossága
akkoriban jórészt német nyelvű volt), amelyet 1365-ben követett a bécsi, majd a század végén
az erfurti, heidelbergi és a kölni egyetem. Károly minden téren ügyes, hajlékony, konfliktuso-
kat kerülő politikát folytatott. Jó viszonyt tartott a pápákkal, az itáliai ügyekbe nem avatkozott
bele. A koronázáson kívül csak azért ment 1368/1369-ben Itáliába, hogy támogassa a pápa ha-
1. Habsburgok és Luxemburgok ■ 459
zatérését Avignonból. A birodalom politikai konszolidációját cé-

lozta a királyválasztást szabályozó Aranybulla kiadása 1356-ban.
A birodalmi birtokállományt Szilézia egy részével, Lausitzcal és
a Brandenburgi Őrgrófsággal gyarapította. Kisebb fiát, Zsigmon-
dot összeházasította Lajos magyar király leányával, s ezzel meg-
szerezte számára a magyar koronát. Az idősebbik fiút, IV. Vencelt
(1376–1400, cseh király 1363–1419), aki a cseh koronát is örököl-
te, még apja életében megválasztották római királynak. Az egy-
re jobban elharapódzó belháborúkon és feszültségeken azonban
Vencel nem tudott úrrá lenni, ezért négy választófejedelem 1400-
ban letette őt (a Cseh Királyságot megtartotta) és I. Ruprecht
(1400–1410) rajnai palotagrófot választotta királlyá. Az ő halála
után, 1410-ben ismét visszatértek a Luxemburgok, de nem Ven-
cel, hanem öccse, Zsigmond, aki egyúttal brandenburgi őrgróf és
magyar, majd cseh király is volt.
I. Zsigmondnak (1410–1437) több mint két évtizedet kellett
várnia, míg római királyból császárrá lehetett 1433-ban. Őt erő-
IV. Károly (korabeli
sen lekötötték a Magyar és a Cseh királyság, majd pedig a pápa- falfestmény részlete a
ság problémái, ezért uralkodása nagy részében nem tudott elég karlsteini várból)
figyelmet szentelni a németországi ügyeknek. A Német Királyság
és a császárság tekintélyét azonban sikeres nemzetközi politikai
szereplésével helyreállította. Ügyes diplomata volt, s jelentősen
hozzájárult a kor európai problémáinak rendezéséhez. Legna-
gyobb sikere a Konstanzi zsinat összehívása és lebonyolítása volt
1414 és 1418 között, ahol megszüntették a nyugati egyházszaka-
dást, s megkezdték az egyház belső reformját. Nehezen boldogult
viszont Csehországban a huszitákkal, akik 1419-ben nyíltan fel-
keltek, s a következő években Jan Žížka és Nagy Prokop vezetésé-
vel többször súlyos vereséget mértek az ellenük vonuló birodalmi
„keresztes” seregekre, majd hadműveleteiket a szomszédos or-
szágokra is kiterjesztették. Végül is 1433-ban bizonyos engedmé-
nyek árán sikerült megegyezni a husziták mérsékelt szárnyával, a
kelyhesekkel (Prágai Kompaktátumok), akik a következő évben
Lipanynál legyőzték a radikális táboritákat.
Zsigmond uralkodása idején már sürgetővé vált a birodalom
reformja. 1422-ben a nürnbergi birodalmi gyűlésen meghatároz-
ták az egyes tagok katonai kötelezettségeit, majd szóba került a
hadsereg fenntartása érdekében egységes birodalmi adó bevezetése
is. Maga Zsigmond is kidolgozott egy tervezetet, ennek gyakorlati
keresztülvitelére azonban nem került sor (Reformatio Sigismundi). Zsigmond német-római
Zsigmond halála után ismét a Habsburgok kerültek a német császárrá koronázása idején,
egy 1433 körüli festményen
trónra, akik időközben családi birtokállományukat Tirol meg-
szerzésével gyarapították. 1438-ban Zsigmond vejét, II. Albert
(1438–1439) osztrák herceget választották királlyá, aki a magyar és a cseh koronát is megsze-
rezte. A következő évben bekövetkezett váratlan halála után unokaöccsére, Frigyes stájer és
karintiai hercegre esett a választás. III. Frigyes (1440–1493) volt az utolsó császár, akit Rómá-
ban koronáztak 1452-ben. Miután sikerült megszereznie Ausztriát is, Bécsből kormányozta
a birodalmat, már amennyiben ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet. A tulajdonképpeni Né-
metországba, a saját családi birtokain kívüli területekre 1444 és 1471 között, tehát 27 évig be
sem tette a lábát. A legtöbb eredményt egyházpolitikájában érte el. A pápával 1448-ban kon-
kordátumot kötött, amely szabályozta a birodalom és a Szentszék viszonyát, a püspöki székek
betöltését, s a 19. század elejéig érvényben maradt. A pápa és az 1431 óta ülésező Bázeli zsinat
közötti konfliktust azzal zárta le, hogy a pápa mellé állt, s a zsinatot elűzte Bázelből. Frigyest
1471-ben a török veszély késztette arra, hogy érdeklődést mutasson a birodalom ügyei iránt,
s elmenjen a birodalmi gyűlésre, ahol ezzel a problémával is foglalkoztak. A törökök ugyanis
már a császár családi birtokára, Stájerországba is betörtek. Egyelőre azonban a töröknél kö-
zelebbi fenyegetést jelentett számára Hunyadi Mátyás magyar király, aki Stájerország és Alsó-
Ausztria után 1485-ben Bécset is elfoglalta.
Közben a Cseh Királyság ténylegesen elszakadt a birodalomtól. Csehországot, Albert fia,
V. László (1453–1457) kiskorúsága idején egy cseh arisztokrata, Podjebrád György (1458–1471)
kormányozta, akit László halála után 1458-ban királlyá választottak. Mivel a huszitákat támoga-
tó Podjebrádot a pápa kiátkozta, s ellene keresztes hadjáratot hirdetett, Hunyadi Mátyás magyar
király a császárral szövetségben hadat üzent a cseh királynak és elfoglalta Morvaországot és Szi-
léziát. A morva katolikus rendek 1469-ben királlyá választották Mátyást, de Podjebrád György
halála után a lengyel II. Ulászló is igényt tartott a cseh koronára. Egy évtizedes küzdelem után
végül 1479-ben Mátyás lemondott II. Ulászló javára, de Morvaországot és Sziléziát megtartotta.
Frigyes az 1470-es években azon fáradozott, hogy Miksa fia számára megszerezze Merész
Károly burgundiai herceg leányának, Máriának a kezét, s vele a korabeli Európa legfejlettebb,
leggazdagabb országát. A házasság létre is jött 1477-ben, miután Merész Károly Nancy mel-
lett, a svájciakkal vívott csatában elesett. A burgundi örökséget ugyan meg kellett osztania a
francia királlyal, de nagyobb része, a birodalmi hűbérek, a leggazdagabb területek (Német-
alföld) Miksának jutottak. I. Miksa (1493–1519), akit még apja életében királlyá választottak
(1486), folytatta a Habsburg-hatalom kiépítését. 1491-ben szerződést kötött II. Ulászló ma-
gyar és cseh királlyal, amelynek értelmében, ha Ulászlónak nem születik törvényes fiúutóda,
akkor a magyar és a cseh trónt a Habsburgok öröklik. Ezt megerősítette az 1506-ban kötött
családi szerződés (Miksa unokái, Ferdinánd és Mária összeházasodtak Ulászló gyermekei-
vel, Annával és Lajossal), amelynek alapján Miksa unokája, Habsburg Ferdinánd 1526-ban
igényt tarthatott a Magyar és a Cseh Királyságra. Miksa Nyugatot sem tévesztette szem elől,
s 1496-ban hasonló kölcsönös házassági és örökösödési szerződést kötött a spanyol királyi
párral, Aragóniai Ferdinánddal és Kasztíliai Izabellával: Don Juan, a spanyol trón örököse
feleségül vette Miksa leányát, Margitot, Miksa fia, Szép Fülöp pedig a spanyol királyi pár leá-
nyát, (Őrült) Johannát. A fejlemények tökéletesen igazolták a híressé vált szállóigét, amellyel
állítólag Hunyadi Mátyás jellemezte a Habsburgok politikáját: „Mások csak háborúzzanak,
te, boldog Ausztria, házasodj, mert amit másoknak Mars ád, neked Venus adja az országokat
(Bella gerant alii! Tu, felix Austria, nube! Nam quae Mars aliis, dat tibi regna Venus!)”. Mind-
két szerződés nyertesei a Habsburgok lettek, mert a Habsburg hercegnők férjei (Don Juan
és II. Lajos) kellő időben elhaláloztak, s velük egyúttal kihalt családjuk férfiága. Így Miksa
unokái, Károly és Ferdinánd, a Német Királyság és a császárság mellé a Magyar és a Cseh
Királyságot, valamint Spanyolország trónját, s vele az újonnan felfedezett amerikai birtokokat
is megszerezték. 1527-ben készen állt a Habsburgok világbirodalma.
2. A német hűbéri társadalom ■ 461
Miksa már kénytelen volt több gondot fordítani a

birodalmi ügyekre, mint apja, mert a birodalmi gyűlés
1486-ban napirendre tűzte a birodalom reformját. Álta-
lában a 15. századi Németország hangos volt a reformok
követelésétől mind az egyházban, mind a birodalomban.
Mi tagadás, mindkét intézmény alaposan rászolgált a
reformra. Sokféle reformterv született, ezek közül talán
a legjelentősebb Nicolaus Cusanus (†1464) bíboros írá-
sa (De concordantia catholica, 1434), amelyben a késő
középkor legkiválóbb teológusa és filozófusa, aki pápai
legátusként igen sokat tett a birodalomban az egyház re-
formjáért, a birodalom reformjára vonatkozóan is fontos
javaslatokat tett. Az 1495. évi wormsi birodalmi gyűlésen
meg is születtek az első fontos reform-döntések: meg-
hirdették az örökös országos békét, azaz megtiltották a
tartományurak egymás közötti magánharcait, létrehoz-
ták az állandóan ülésező Birodalmi Kamarai Bíróságot, s
elrendelték az egész birodalomra érvényes adó szedését.
Ennek tényleges beszedésére azonban nem került sor,
mert nem volt meg hozzá a szükséges birodalmi appará- I. Miksa és családja
tus. Felállítottak ugyan egy birodalmi kormányt, sőt egy (Bernhard Strigel olajfestménye,
birodalmi hadsereg létesítését is kimondták, de ezek sem 16. század első negyede)
valósultak meg a gyakorlatban, elsősorban megfelelő
anyagi fedezet híján. A birodalmat Barbarossa Frigyes óta „szentnek” titulálták, a 15. század-
ban már azt is hangsúlyozták, hogy ez a birodalom a „német nemzeté”, s így alakult ki a 15.
század végére az a hivatalos elnevezés, amelyet 1806-ig használtak: a „Német Nemzet Szent
Római Birodalma (Heiliges Römisches Reich Deutscher Nation)”.
2. A német hűbéri társadalom

Miközben a birodalmi reform csak a 15. század végén vette kezdetét, s igen szerény ered-
ményeket ért el, az egyes fejedelemségekben folyamatosan kialakultak a rendi társadalmi és
politikai intézmények, s végbement a helyi szokásjogok írásba foglalása is. A joggyűjtemények
közül az egyik legjelentősebb a Szásztükör (Sachsenspiegel), amelyet Eike von Repkow (†1233
után) foglalt írásba a 13. század elején, s az északi területeken volt használatos. Első része a
tartományi köz-, magán- és büntetőjogot, második része pedig a hűbéri jogot tartalmazza. A
dél-német területeken használatos jogot a 13. század második felében, Augsburgban kelet-
kezett Svábtükör (Schwabenspiegel) foglalta össze, amelyen már erősen érződik a római jog
és a kánonjog hatása. A számos területi szokásjogi gyűjtemény közül említést érdemel még a
14. században készült Franktükör (Frankenspiegel).
A Szásztükör adja az első részletes leírását annak a sajátos hierarchikus, már szinte kaszt-
szerű szervezetnek, amelyet a német hűbéri társadalom kialakított. Ez az ún. „hadipajzs-
rendszer” (Heerschildordnung). „Hadipajzsnak” nevezték a királyt megillető hűbéres kato-
nai kontingenst. A rendszer mindenkinek kijelölte a hűbéri hierarchiában elfoglalt helyét,
s a hierarchia egyes szintjeinek határait csaknem

lehetetlen volt átlépni. A király is csak a legfel-
ső szinttel érintkezhetett, az alsóbb szintekhez
közvetlenül nem férhetett hozzá. A magasabb
rangban lévő úr nem fogadhatott el hűbért az
alacsonyabb szinten állótól. Az első pajzs a kirá-
lyé volt, aki (eltérően a 11–12. századi francia és
angol királyoktól) senkinek sem lehetett vazallu-
sa. A második pajzs az egyházi fejedelmeket, a
harmadik a világi fejedelmeket (princeps, Fürst)
illette. Ők közvetlenül a király hűbéresei voltak.
Világi fejedelem kaphatott hűbért egyházitól, de
egyházfejedelem nem lehetett hűbérese világi
hercegnek. A negyedik szintet az egyházi és a
világi fejedelmek hűbéresei, a grófok, bárók és a
bizonyos nagyságú birtokkal rendelkező szabad
urak alkották. Az ötödik pajzshoz a közönsé-
ges nemeseket, a hatodikhoz a ministerialisokat
sorolták. A hierarchia legalján az egypajzsosok
(Einschildige) álltak, akik senkinek nem adhattak
hűbért, tehát csak egymaguk vonultak hadba.
Láthatjuk, hogy a 13. században a német feu-
dális társadalom hierarchiájában már helyet kap-
A királyválasztás ábrázolása tak a ministerialisok is. Mint arra már utaltunk,
a heidelbergi Szásztükörben (1300 k.) ők a király és a fejedelmek birtokain élő nem
szabadok (jobbágyok) soraiból kiemelt, különfé-
le szolgálatokat (katonáskodás, birtokigazgatás, bíráskodás, közigazgatás, gazdasági feladatok)
végző emberek voltak, akik fontos szerepet töltöttek be előbb a királyok, majd az egyes területi
fejedelmek környezetében, s idővel maguk is jómódú birtokosok, hűbérurak lettek, a nemesség,
a lovagság soraiba emelkedtek.
3. A városszövetségek
A 13. században, főleg az interregnum zavaros hatalmi viszonyai idején, a megerősödő váro-
sok is igyekeztek beleszólni a birodalmi politikába. A késő középkori német történelem sajá-
tos jelenségei a különböző városszövetségek, amelyek rendszerint regionális szinten alakultak
ki, de nem egy közülük több tartományra, fejedelemségre is kiterjedt. Ilyen volt az 1254-ben
alakult Rajnai Városszövetség, amelyhez Aaachentől Zürichig több mint hetven város csatla-
kozott. Céljuk a belső béke és közbiztonság megteremtése volt. Birtokos urak, sőt fejedelmek is
csatlakoztak a szövetséghez, amellyel Hollandi Vilmos király is együttműködött. A német vá-
rosok azonban nem tudtak tartósan a királyra támaszkodni a feudális urakkal szemben, mint
ez Franciaországban történt. Néha éppen a király túlzott pénzügyi követeléseivel szemben ala-
kultak városszövetségek. Így volt ez például 1376-ban a Sváb Városszövetség esetében, amely-
hez 1381-ben az Elzászi és az újabb Rajnai Városszövetség is csatlakozott. Időnként (1388–
3. A városszövetségek ■ 463
1389-ben és 1449–1450-ben) ún.

városháborúra is sor került a váro-
sok és a fejedelmek között. Ezekben
végül is az utóbbiak kerekedtek felül,
s a kisebb városok függőségbe kerül-
tek velük szemben, betagolódtak a
területi uralom szervezetébe. Csak a
nagyobb és jelentősebb városok tud-
ták megőrizni önállóságukat, s biro-
dalmi városokként a fejedelmekkel
egyenrangú tagjai lettek a birodalmi Lübeck hanzaváros pecsétjei (13. század közepe)
politikai struktúrának.
Egyébként a városszövetségek mintájára a kisebb nemesség, a hierarchia alsóbb szintjein
álló lovagok is létrehoztak ilyen szövetségeket, hogy megvédjék érdekeiket hol a fejedelmek-
kel, hol a birodalmi városokkal szemben. 1488-ban a Sváb Szövetségben városok, kisnemesek,
fejedelmek fogtak össze a túlságosan megerősödő bajor hercegség ellen.
A városszövetségek közül a legjelentősebb az észak-német Hanza-szövetség volt. Az ófel-
német hanse szó ‘társaságot, testületet’ jelent, s a 11. századtól így nevezték egyes városokban
a kereskedők érdekvédelmi testületeit, majd az észak-német kereskedővárosok szövetségét
is. A Balti-tengeren tevékenykedő német kereskedők első központja és szövetsége 1161-ben
Gotland szigetén, Wisbyben alakult ki. A Balti-tengeri kereskedelem központjává azonban
hamarosan az Oroszlán Henrik által 1158-ban alapított Lübeck városa lett. Ahogy a német
előrenyomulás haladt kelet felé, úgy létesültek sorra a 13. században a városok a Balti-tenger
partján: Wismar, Rostock, Stralsund, Stettin, Kolberg, Danzig, Königsberg, Riga, Reval és
Dorpat. Miközben Itália kereskedő- és kikötővárosai szüntelen háborúskodásban voltak egy-
mással, a Balti- és az Északi-tenger városai összefogtak, s konföderációt alkottak. 1358-ban
alakult meg formálisan is a Hanza-városok szövetsége, amely az évente tartott Hanza-gyűlésen
(Hansetag) hozott határozatokat a résztvevők kereskedelmi érdekeinek összeegyeztetésére és
védelmére vonatkozóan. A szövetség elsősorban gazdasági társulás volt, amelyben minden
város megőrizte politikai önállóságát és belső autonómiáját, de szükség esetén közös fellé-
péssel, fegyverrel is megvédték gazdasági érdekeiket. Különösen a Balti- és az Északi-tenger
közötti átjárást biztosító tengerszorosokat ellenőrző Dániával került sor időnként fegyveres
összeütközésre. A résztvevő városok száma a 14. és 15. században kétszáz körül járt: nem-
csak tengeri kikötők voltak közöttük Revaltól, Dorpattól és Stockholmtól az észak-német-
alföldi partokig, hanem nagyon sok szárazföldi város is a folyók mentén, különösen Észak-
Németországban. A szövetség vezető városainak Lübeck mellett Köln, Bréma, Braunschweig,
Danzig és Riga tekinthetők. Lerakatai, kontorjai voltak a Hanza-szövetségnek Novgorodban
(Peterhof), Bergenben, Brugge-ben és Londonban (Stalhof). A Hanza-kereskedők nagy befo-
gadóképességű, nehéz hajóikon (kogge) a mindennapi élethez szükséges tömegárukat forgal-
maztak: gabonát, fát, sót, mézet, nyersvasat, prémeket, gyapjút, kátrányt, posztót.
A másik táj, ahol jelentős gazdasági fejlődés figyelhető meg a 14. és 15. században, Dél-Né-
metország. Itt nemzetközi piacra termelő, tőkés módon szervezett textilipari központok ala-
kultak ki, valamint jelentős vas- és fémipari centrumok és bankházak (Nürnberg, Augsburg
[Fuggerek], Ulm, Konstanz). A dél-német tőke a szomszédos kelet-közép-európai országokra,
így Magyarországra is kiterjesztette befolyását.
4. Svájc kialakulása
A középkori európai távolsági kereskedelem igen fontos útvonalai vezettek az Alpok hágóin
keresztül, ezek védelmével felfegyverzett, szabad parasztokat bíztak meg a későbbi Svájc
területén. A 13. század közepén Uri és Schwyz kantonok elnyerték azt a kiváltságot, hogy
nem tartoztak területi fejedelem joghatósága alá, hanem közvetlenül a „birodalomtól” függ-
tek. Habsburg Rudolf igyekezett joghatóságát erre a családi birtokai szomszédságában fekvő
területre is kiterjeszteni, s a szabad svájci parasztokat függőségbe kényszeríteni. A parasztok
ragaszkodtak autonómiájukhoz, s a három őskanton, Schwyz, Uri és Unterwalden 1291-
ben „örök szövetséget” kötött, azaz esküvel megfogadták, hogy nem tűrnek el idegen bírát
és egyéb tisztviselőt maguk felett. Kiváltságaikat a nem Habsburg-házi királyok (Nassaui
Adolf, VII. Henrik) elismerték és megerősítették, a Habsburgok viszont fegyverrel próbál-
ták érvényesíteni tartományúri hatalmukat. A svájciak 1315-ben Morgartennél legyőzték
Habsburg Lipót seregét, majd megújítot-
ták az esküszövetséget (Eidgenossenschaft),
amelyhez a 14. és 15. században sorra
csatlakoztak a többi kantonok, sőt város-
ok is kérték felvételüket (Luzern, Zürich,
Bern). A svájci parasztok és polgárok 1386-
ban Sempachnál, 1388-ban Näfelsnél is-
mét legyőzték a Habsburgok lovagseregét. A
15. században a szövetség kezdett terjeszked-
ni és hódítani, s a 16. század elejére a kanto-
nok (akkori nevükön Ort: ‘hely’) száma 13-ra
emelkedett. 1475-ben a burgundi herceggel
is háborúba keveredtek, s Murtennél legyőz-
ték Merész Károlyt, aki 1477-ben a svájciak-
kal Nancynál vívott újabb ütközetben maga
is életét vesztette. 1499-ben a Habsburgok
elismerték a svájci kantonok és városok szö-
vetségének önállóságát.
A 16. század elején lényegében mai te-
rületével kialakult Svájc, amely 13 kis állam
(Ort) szövetsége volt, ezért Dreizehnörtige
Eidgenossenschaftnak nevezték (szó szerint
„tizenháromhelyű esküszövetség”), s egyes
részeit igen bonyolult jogviszonyok kapcsol-
ták egymáshoz. A 13 kantonon kívül vol-
tak csatlakozott tartományok (Zugewandte
Orte), amelyek a szövetségi üléseken csak
tanácskozási joggal vehettek részt, s voltak
„alattvalók” (Untertanen), azaz olyan terüle-
A morgarteni csata tek, amelyek nem rendelkeztek önkormány-
(miniatúra egy svájci krónikából, 1470 k.) zattal, hanem a kantonok uralma alatt álltak.
5. A Német Lovagrend ■ 465
5. A Német Lovagrend
A német keleti terjeszkedésben, a Balti-tenger délkeleti-keleti partvidékének betelepítésében és
németesítésében a 13. századtól kezdve irányító szerepet játszott a Német Lovagrend. A rend,
amelynek tagjai fehér köpenyt viseltek, rajta fekete kereszttel, 1198-ban létesült a Szentföldön,
Akkon ostroma idején. Már a 13. század elején Európában is szereztek birtokokat, s létesítet-
tek házakat. Hermann von Salza nagymester (†1239) vezetésével 1211-ben Erdély délkeleti
sarkában telepedtek meg, de önállósulási törekvéseik miatt II. András 1225-ben elűzte őket.
II. Frigyes ekkor a porosz földek meghódítását és a pogány poroszok megtérítését tűzte fel-
adatukul, s az 1226-ban kiadott rimini Aranybullában ugyanolyan jogokkal ruházta fel őket a
meghódítandó területeken, mint amilyenekkel a területi fejedelmek rendelkeztek. A nagymes-
ter birodalmi herceg lett. Konrád mazóviai fejedelem meghívta őket országába, hogy legyenek
segítségére a poroszok ellen, s Kulm várát és környékét adta nekik. A rend tehát hozzáfogott
a porosz területek meghódításához. 1237-ben egyesültek az 1202-ben alapított kardtestvérek
rendjével, amely északabbra, a Baltikum területén, Lívlandban működött. A 13. század folya-
mán fokozatosan kiterjesztették uralmukat egész Poroszországra, Lívlandra, Kurlandra, lett,
litván és észt területekre. Novgorod ellen intézett támadásukat Alekszandr Nyevszkij 1242-
ben a Csúd-tó jegén vívott csatában visz-

szaverte. Az elfoglalt területeken váro-
sokat létesítettek (Thorn–Toruń, Elbling,
Königsberg, Memel, Marienburg, ahová
a nagymester 1309-ben áthelyezte szék-
helyét), s megindult a paraszti telepítés
is. Ennek következtében Poroszország
keleti része a középkor végére teljesen el-
németesedett. A 14. században Branden-
burgtól Kelet-Pomerániát (Pomerellen)
is megszerezték.
A rend tagjai papok, lovagok és lai-
kus testvérek voltak. A lovagok letették
a hármas szerzetesi fogadalmat. A rend
élén a nagymester állt, akit élethosz-
sziglan a rendi főkáptalan választott. A
nagymestert öttagú vezető testület se-
gítette a rend irányításában. A rendnek
szerte Európában, főleg Németország-
ban és Itáliában több száz háza volt, ezek
külső rendtartományokba voltak szer-
vezve, élükön komturokkal és területi
A grünwald–tannenbergi csata (15. század végi krónikából) káptalanokkal. A rend igen gazdag volt,
földbirtokaiból származó jövedelmei
mellett maga is kereskedett, tagja volt a Hanza-szövetségnek, s területén gazdag és virágzó
városok voltak. Kölcsönöket is adtak német fejedelmeknek. A német nemes ifjúságra nagy
vonzerőt gyakorolt a rend, ahol viszonylagos jólétben lehetett élni, ezért a létszám gyorsan
gyarapodott. A lovagok idővel szívesen kivonták magukat a személyes hadviselésből, s zsoldo-
sokat alkalmaztak.
A rend arra törekedett, hogy egyesítse déli porosz és északi balti területeit (Kurland,
Lívland), amelyeket litván föld választott el egymástól. Ezért a 14. század folyamán szinte
szüntelen harcban álltak a litvánokkal, s 1382-ben sikerült is egyesíteni országuk két részét. A
lengyel–litván perszonálunió létrejötte 1386-ban komoly fenyegetést jelentett a rend számára.
1410-ben Jagelló Ulászló vezetésével lengyel-litván sereg vonult ellenük, s augusztus 15-én a
Grünwald és Tannenberg között lefolyt csatában a lovagok megsemmisítő vereséget szenved-
tek. A nagymester és a vezetők jelentős része holtan maradt a csatatéren. Ezzel a lovagrend
további terjeszkedését sikerült megállítani, a korábban elfoglalt litván területeket visszaven-
ni. Sőt, az 1454-ben kitört újabb háborúban elszenvedett vereség után 1466-ban, a második
toruńi békében a nagymesternek Kelet-Pomerániáról, Danzigról és Marienburgról is le kellett
mondania, s a lengyel király hűbérese lett.
IV.
ANGLIA A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN
I. Edward nevéhez fűződik Wales meghódítása (1277–1284) és az angol koronához csatolása.

1301 óta az angol trónörökösök viselik a „walesi herceg (Prince of Wales)” címet. Az új szer-
zeményt Angliához hasonlóan grófságokra osztották, egyébként a lakosság megtarthatta etnikai
különállását, nyelvét, jogszokásait. Nem volt ilyen tü-
relmes a zsidókkal szemben, akiknek a hitelezői tevé-
kenységét korlátozta, megkülönböztető jelvény viselé-
sére kötelezte, majd 1290-ben kiűzte őket az országból,
ahová csak a 17. században térhettek vissza.
I. Edward belekeveredett a skót trónviszályba is,
s átmenetileg el is foglalta Skócia egy részét, de vé-
gül is I. Robert Bruce (1306–1329) a skótok királya
1314-ben Bannockburnnél legyőzte az angolokat.
I. Robert testvérét, Edward Bruce-t 1316-ban Íror-
szág királyává választották, de 1318-ban a faugharti
csatában legyőzték és elesett.
III. Edward (1327–1377) idején kezdődött a száz-
éves háború Franciaországgal. A háború miatt növel-
ték az adókat, s ez volt a fő kirobbantó oka 1381-ben
a Wat Tyler és John Ball nevéről ismert parasztláza- III. Edward kinevezi fiát, a Fekete Herceget
dásnak. A mozgolódás Essexben és Kentben kezdő- Aquitánia helytartójává (miniatúra, 1390 k.)
dött május végén, ahol a parasztok a már harmadik
alkalommal kivetett poll tax fizetését megtagadták.
A robot eltörlését és a jobbágyság megszüntetését kí-
vánták. Az elmúlt évtizedekben nagyobb szabadságra
szert tett parasztok nem akarták többé vállalni a régi
szolgáltatásokat. Ball és radikális társai, a lollardok
az Ádámtól való közös származásra hivatkozva
(ezért nevezték őket adamitáknak) a teljes társadal-
mi egyenlőséget hirdették. A katonai vezető Tyler
lett. A felkelés egész Kelet-Angliára, majd az északi
grófságokra is kiterjedt. A templomokat, kolostorokat
kifosztották. III. Edward helytállt a nehéz hetekben.
Sikerült leválasztania az emberek többségét Tylerről,
akit London polgármestere orvul meggyilkolt. Ez olaj Wat Tyler halála (miniatúra, 14. század vége)
468 ■ IV. Anglia a késő középkorban
volt a tűzre, de a király megígérte a parasztoknak kö-

veteléseik teljesítését. Később a Parlament felmentette
ígéretei alól, a lázadók vezéreit kivégezték. A poll tax
szedését viszont elhagyták.
A felkelés után erős ellenzéki mozgalom bontakozott
ki, amely II. Richárd (1377–1399) király fő tanácsadói-
nak leváltását kívánta. Az 1386 októberében összeült ún.
Csodálatos Parlament követelésére a király néhány vezető
tisztviselőt elbocsátott. A királyi háztartás kiadásait ezen-
túl egy tizennégy tagú bizottság ellenőrizte. A király bírái
viszont felségárulással vádolták a bizottságot. Nyílt fegy-
veres összecsapásra került sor, s 1387-ben Oxfordshire-
ben a királyi csapatok alulmaradtak a lázadó lordok
seregével szemben. A következő év elején összeülő ún.
Irgalmatlan Parlament kíméletlenül eltávolította a király
minden tényleges párthívét. 1399-ben II. Richárdot, a
Plantagenêt-ház utolsó egyenes ági tagját a Parlament
VII. Henrik (ismeretlen festő, 1505 k.) megfosztotta trónjától, amelyet a család oldalágából, a
Lancaster-házból való IV. Henrik (1399–1413) foglalt el.
A középkori Anglia története a „rózsák háborújával” ért véget (1455–1485). Az elnevezés
Walter Scott nyomán ment át a köztudatba, és a két rivális dinasztia címerére, a Lancasterek
piros és a Yorkok fehér rózsájára utal. Téves azt állítani, hogy a harminc éven át tartó ró-
zsaháború csupán a két ház közötti dinasztikus konfliktus lett volna. Valójában a korábban
feltételezettnél sokkal nagyobb szerepet kaptak a különböző udvari frakciók, melyeknek nyílt
összeütközéseire jobbára vidéken került sor. A krónikások mindenképp túlhangsúlyozták a
harcok kiterjedését és hosszúságát. A tényleges hadiesemények, mindent egybevéve, nem tet-
tek ki többet egy esztendőnél. Ugyanakkor a halottak számát és a pusztítás mértékét javarészt
alábecsülték. Az angol történészek tizennégy nagy csatát és számos kisebb ütközetet tartanak
számon. A harcoknak összesen 38 főúr (peer) esett áldozatául, de feltűnő az is, hogy ezeknél
jóval több főúri család halt ki ez idő alatt magtalanság, illetve a magas gyermekhalandóság kö-
vetkeztében. Az időszak mindenképp a pusztulás és rombolás kora. A városokat a fosztogatás
fenyegette, a kereskedelem sokfelé megbénult, a gentry sokszor maga vett elégtételt sérelmeiért.
A York-házbeli IV. Edward (1461–1483) 1461-ben Towton Moornál legyőzte a Lancesterek
seregét, s ezzel a York-ház került trónra. A Lancasterek visszatérési kísérletét Tewkesburynél
1471-ben aratott újabb győzelmével elhárította. Halála után öccse, Glouchester hercege meg-
ölte az elhunyt király kiskorú fiait és III. Richárd (1483–1485) néven maga foglalta el a trónt.
Országos és nemzetközi híre olyan rossz volt, hogy felesége 1485-ös halálakor hivatalos közle-
ményben jelentette ki, hogy nem mérgezte meg. Henry Stafford, Buckingham hercege viszont
fölkelést szervezett ellene. Kapcsolatot keresett Richmond grófjával, Henry Tudorral, aki anyja
révén rokonságban volt a Lancaster-házzal, s igényt tartott a trónra. Richárdnak sikerült elfoj-
tania Buckingham lázadását. Tudor Henrik viszont a VIII. Károly francia királytól kapott se-
gítséggel Milford Haven közelében partra szállt és 1485. augusztus 22-én Market Bosworth-től
mintegy két mérföldre, Ambien Hillnél megütközött York III. Richarddal, akit serege cserben-
hagyott, és akit lova elpusztulta után megöltek. Richmond earlje VII. Henrik (1485–1509) né-
ven alapította meg a Tudorok dinasztiáját. Feleségül vette York Erzsébetet, IV. Edward leányát.
V.
ITÁLIA
1. A signoria
A 13. század végén és a 14. század első felében az észak-itáliai városállamok belső életében
fontos változás ment végbe. A polgárság autonóm intézményeit felváltotta az egyedura-
lomnak egy sajátos formája: a signoria (a signore: ’úr’ szóból). Ez annyit jelentett, hogy egy sze-
mély vagy egy család – ügyesen kihasználva a belső társadalmi feszültségeket, politikai küzdel-
meket – egyeduralomra tesz szert a város felett. Néha ez csak a sikeres személy életére, vagy csak
néhány évre korlátózódott, de az esetek többségében sikerült ezt az egyeduralmat örökletessé
tenni, dinasztiát alapítani. A signoriának semmi törvényes jogalapja nem volt, a puszta erősza-
kon, hatalombitorláson alapult. Némely esetben utólag sikerült legitimálni azáltal, hogy a né-
met-római császár – akinek névleges fennhatósága alá tartozott Észak-Itália – birodalmi hercegi
vagy helytartói címet adományozott a sikeres signorénak.
Az egyeduralom megszerzésére lehetőséget nyújtottak bi-
zonyos önkormányzati tisztségek: a signoria sok város esetében
egy sikeres podesztaság vagy népkapitányság folytatása volt
azáltal, hogy az illetőre élethossziglan ráruházták az eredetileg
csak néhány évre szóló tisztséget. Igen sok signore került ki a
zsoldosvezérek, a condottierek közül. A 14–15. században a pol-
gárok már nem szívesen fogtak fegyvert, s a városi milíciákat
felváltották a zsoldosseregek. Egy zsoldosvezér hol az egyik, hol
a másik város szolgálatába szegődött – arra is volt eset, hogy
egyik évben Milánó zsoldjában harcolt Velence ellen, a követke-
ző évben pedig fordítva – s kedvező pillanatban magához ragad-
ta valamelyik város felett a hatalmat. Az ilyen signorék azután
rendszerint nem elégedtek meg egy város feletti hatalommal,
hanem ki akarták terjeszteni uralmukat más városokra is, s te-
rületi fejedelemséget törekedtek létrehozni. Ez tartósan azonban
csak néhányuknak sikerült.
A signorék között bőven akadtak véreskezű, hatalmukkal
visszaélő zsarnokok, de olyanok is, akik a társadalmi és párt-
küzdelmek évtizedei után békét teremtettek városukban, amely Az itáliai condottiere tipikus
kormányzatuk alatt gazdaságilag felvirágzott, udvaruk pedig a re- képviselője: Farinata degli
neszánsz kultúra fontos központja lett. A tartós és jó emlékű – a Uberti (Andrea del Castagno
podestaságból kifejlődő – signoriák közé tartozott a d’Este-család freskója, 15. század közepe)
470 ■ V. Itália
(ősei Nagy Károly idején jöttek Itáliába) uralma Ferrarában, Modenában és Reggióban. Ők
elsősorban a gazdaságfejlesztés terén tűntek ki, s kis államuk – amelyet a császár hercegség
rangjára emelt – a 15. század végén 120 000 arany dukát évi jövedelemmel a 6. helyen állt
Itália államai között Velence, Milánó, Nápoly, Firenze és a Pápai Állam után. A vidéki kisne-
mesi származású Gonzaga-család a népkapitányi tisztségre alapozva szerezte meg a signoriát
a 14. század elején Mantovában. Ők is hercegi címet kaptak a császártól. Udvaruk a rene-
szánsz kultúra egyik legragyogóbb központja volt. Szintén jelentős kulturális központtá fej-
lesztette városát, Urbinót és udvarát Federigo da Montefeltro (†1482), aki híres condottiere
volt. Ugyancsak sikeres zsoldosvezér volt Castruccio Castracane, Lucca, Pisa, Pistoia, Prato
és Volterra ura, a ghibellinek egyik vezére, akit Bajor Lajos császár birodalmi helytartóvá és
herceggé nevezett ki, s akinek életrajzát Macchiavelli írta meg. Már a 13. század végén Verona
élére került a della Scala (Scaliger) család, amelynek leghíresebb tagja, Cangrande (†1329) a
környező városokat is uralma alá hajtotta. Dante, akit száműzetésében Verona fogadott be,
benne vélte fölfedezni azt, aki majd üdvöt és szabadulást hoz Itáliának. Genovában a popolo
minuto juttatta hatalomra a Boccanegra-családot az egymással torzsalkodó nemesi klánokkal
(Doria, Fieschi, Grimaldi) szemben. A legjelentősebb személyiség köztük a Verdi által egyik
operája hőséül választott Simone Boccanegra (†1363) volt a 14. század közepén. A század vé-
gén Genova Milánó uralma alá került.
Kiemelkedő uralkodókat, s patologikus, szadista zsarnokokat egyaránt találunk a Visconti-
család tagjai között, akik Milánó felett szerezték meg az uralmat. Milánóban a 13. század má-
sodik felében a della Torre (Torrigiani) családnak sikerült signoriához jutnia. Velük szemben
végül is a 14. század elején VII. Henrik császár támogatásával a Viscontiak szerezték meg a
Milánó a 15. század végén (Hartmann Schedel krónikájából, 1493)

1. A signoria ■ 471
várost. A család hatalmát Ottone Visconti érsek alapozta meg, aki VII. Henrik császárnál el-
érte, hogy unokaöccse, Matteo Visconti (†1322) 1311-ben birodalmi vicariusként megkapja
a város feletti uralmat. A Viscontiak a 14. században fokozatosan kiterjesztették uralmukat
a környékbeli városokra, s így jelentős területi fejedelemséget hoztak létre. A család legki-
emelkedőbb, legtehetségesebb tagja, Gian Galeazzo Visconti (†1402) volt, aki megszerezte
Bolognát, Pisát és Perugiát, s akit a humanista írók már új Caesarként ünnepeltek és már-már
az Itáliai Királyság feltámasztását várták tőle. 1447-ben kihalt a család férfiága, s rövid köztár-
sasági közjáték után, Firenze támogatásával a híres condottiere, a hol Velence, hol Milánó szol-
gálatában álló Francesco Sforza (felesége Visconti-lány volt) lett Milánó hercege (1450–1466).
Ez a paraszti származású kiváló katona jó uralkodónak is bizonyult. II. Pius pápa így jellemezte
őt, mint a condottiereből lett herceg jellegzetes típusát: „Nagyon magas volt és méltósággal
viselkedett. Arckifejezése komoly, beszéde nyugodt, modora kellemes, egész jelleme herceg-
hez illő. Korunkban ő látszott az egyetlen embernek, akit Fortuna a kegyébe fogadott. Kiváló
testi és szellemi képességekkel rendelkezett. Nagyon szép, magas rangú és erényes hölgyet vett
feleségül, akitől nyolc gyönyörű gyereke született [ezen kívül volt 11 törvénytelen gyereke is].
Ritkán betegeskedett. Nem akadt, amit ne tudott volna megszerezni, ha nagyon vágyott rá”.
Fiai már korántsem voltak ilyen kiváló emberek. Egyikük, Lodovico il Moro (†1508) volt az,
aki 1494-ben a franciákat behívta Itáliába nápolyi ellenségeivel szemben, s ezzel a félévszáza-
dos háborúk poklát szabadította a már negyven éve békét élvező félszigetre.
Firenze
Egészen sajátos formában valósult meg egy család uralma Firenzében, ahol a látszatra demok-
ratikusnak tűnő intézmények mellett a 14. században néhány gazdag oligarcha-család kezébe
került a város tényleges irányítása. A városban, amely időközben
kiterjesztette uralmát Arezzóra, Pistoiára, Pisára és Livornóra is, a
15. század elején az Albizzi-család jutott döntő befolyáshoz. Velük
szemben az ellenzék a Medici-ház körül csoportosult, akik a pápa
bankárjaként nagy vagyonra tettek szert, s a rivális oligarcha-csa-
ládokkal szemben a popolo felé orientálódtak. Az Albizzi-pártnak
1433-ban sikerült száműzetésbe küldeni a Medici-ház fejét, az ak-
kor 44 éves Cosimót, aki egyébként nem nagyon avatkozott nyíltan
a politikába, hanem visszavonultan élt, és az üzletvezetés mellett,
szabad idejében, humanista tanulmányokkal foglalkozott (az ola-
szon kívül beszélt latinul, franciául és németül, olvasott görögül,
héberül és arabul). A következő évben Cosimót visszahívták és az
Albizzieket száműzték.
Ettől kezdve haláláig, 1464-ig Cosimo de’ Medici (1434–1464)
volt Firenze tényleges ura, jóllehet semmiféle formális hatalommal
nem rendelkezett, semmiféle tisztséget nem viselt. Ahogy a pápa
írta róla: „úgy uralkodott mintha nem is uralkodnék [...] A politi-
kai kérdések az ő házában dőlnek el. Azok kapnak hivatalt, akiket Cosimo de’ Medici
ő választ. Ő dönt béke és háború ügyében, és ő ellenőrzi a törvényt (Jacopo Pontormo
[...] Minden tekintetben király, csak nevében nem az”. Egyik barátja festménye, 1518–1519)
472 ■ V. Itália
Firenze a 15. század végén (Francesco di Lorenzo Rosselli festménye, 1490 k.)
szerint „ha el akart érni valamit, úgy intézte, hogy a kezdeményezés látszatra mástól származ-
zék, ne tőle”. A pápának írt levelében maga Cosimo így szerénykedik: „Szentatyám, ön úgy ír
nekem, mintha én nem csupán szerény magánember lennék, aki beéri a polgár közepes méltó-
ságú rangjával, hanem uralkodó herceg volnék [...] ön nagyon jól tudja, hogy milyen korláto-
zott egy magánember hatalma egy népi kormányzás alatt álló szabad államban”. Mivel Firenze
diplomáciai levelezését ő maga intézte, gondot jelentett, hogy milyen minőségben írja alá eze-
ket a leveleket. Végül is ezt a megoldást találták: „a köztársaság feje (capo della repubblica)”.
Halála után sírjára azt írták: „Pater patriae – a Haza Atyja”.
A hivatali tisztségeket barátai, párthívei töltötték be, ő maga lényegében hatalmas vagyoná-
val, bőkezű adományaival tartotta kezében a polgárságot. Cosimo és fia, Piero idején, 1434 és
1471 között a Medici-család 664 ezer arany forintot költött a városra. Csak összehasonlításul: a
Medici-palota értéke 5000 arany forint volt, egy szerényebb városi palota 1000 forintba került, a
Medici-bankház külföldi fiókjaiban a pénztárosok évi 40 forintot kerestek, a segédek évi húszat.
Legnagyobb diplomáciai sikere az volt, hogy Firenzét kibékítette Milánóval, s ott hatalomra
segítette Francesco Sforzát. Mikor megérkezett Konstantinápoly elestének híre, az ő kezdemé-
nyezésére jött létre a béke Milánó és Velence között (Lodi, 1454), s alakult meg a törökellenes
Szent Liga, Firenze, Nápoly és a pápa csatlakozásával. Ezzel beköszöntött a pax Italiae negyven
éves időszaka, amikor a félsziget vezető hatalmai viszonylagos békében éltek egymással, s ez
lehetővé tette a reneszánsz páratlan kulturális kivirágzását.
Cosimo Medici „uralma” alatt Firenze egyre jelentősebb várossá vált: a kibontakozó rene-
szánsz művészet első központja itt alakult ki, a városban működő tudósok, a Cosimo által össze-
gyűjtött hatalmas könyvtár és egyeteme révén a humanista tudományok kiemelkedő műhelyévé
vált. Nemzetközi tekintélye is számottevően emelkedett. Ehhez hozzájárult, hogy két pápa is
hosszabb ideig tartotta székhelyét

a városban: V. Márton 1418 és
1420 között, IV. Jenő pedig 1434-
től kilenc éven át. A pápák a Santa
Maria Novella kolostorban laktak.
1439-ben világra szóló ese-
mény színhelye volt a város. 1438-
ban Ferrarában ült össze a XVII.
egyetemes zsinat, amelyet a keleti
és a nyugati egyház újraegyesíté-
se céljából hívtak össze. A török
már Konstantinápolyt fenyegette,
ezért a görögök hajlottak az uni-
óra, természetesen ennek fejében
hatékony segítséget vártak nyu- Pisanello rajza a zsinatra érkező bizánci követekről (1440 k.)
gati keresztény testvéreiktől. A
Ferrarában kitört járvány miatt a zsinatot 1439-ben Firenzébe helyezték át. A zsinatra a város-
ba érkezett VIII. Palaiologosz János bizánci császár (1425–1448), a konstantinápolyi pátriárka,
s kíséretükben mintegy 700 magas rangú pap, teológus és tudós, akik számos, Nyugaton addig
ismeretlen görög kéziratot hoztak magukkal. E főpapok és tudósok közül többen a zsinat után
is Firenzében maradtak, s munkásságuk, kézirataik nagyban hozzájárultak a humanista tudo-
mányosság fellendüléséhez. A zsinat idején – hála Cosimo bőkezűségének – fényes ünnepsé-
gek zajlottak a városban. Hosszas tárgyalások és viták után 1439 júliusára elkészült az uniós
dekrétum. Bár mindkét fél aláírta, mégsem volt tartós hatása, mert a remélt nyugati segítség
elmaradt, s a török hamarosan elfoglalta Konstantinápolyt. Ilyen körülmények között az unió
gyakorlati megvalósulására nem került sor.
Cosimót élete vége felé egyre jobban kínozta a „Medici-betegség”, a köszvény, néha teljesen
megbénult. Careggi-beli villájában órák hosszat ült némán. A felesége szerette volna megtudni,
hogy miért tölt olyan sok időt szótlanul. Cosimo így válaszolt: „Ha elutazunk, neked legalább két
hétre van szükséged az előkészületekhez. Mivel e világból a másvilágra készülök, megérthetnéd,
hogy rengeteg gondolkodnivalóm van ezzel kapcsolatban”. Élete 76. évében, 1464-ben halt meg.
Közeli barátja, Vespasiano Bisticci írta Cosimoról: „Ha tudóst fogadott, irodalomról vitat-
kozott vele; a teológus társaságában kimutatta a teológiában való járatosságát, amely olyan tu-
domány, amellyel mindig szívesen foglalkozott. Ugyanezt lehet elmondani a filozófiáról is. Az
asztrológusok megállapíthatták, hogy igencsak ismeri a tudományukat. A zenészek ugyanígy
megtudhatták, hogy mestere a zenének, amelyben nagy örömöt talál. Ugyanez áll a festészetre
és a szobrászatra: mindkét művészethez tökéletesen értett, és igen sok kitüntetésben részesí-
tette az összes arra érdemes művészt és mestert. Megbízható ítész volt építészeti kérdésekben,
véleménye és tanácsa nélkül egyetlen fontosabb középületet sem emeltek vagy fejeztek be”.
Cosimo halála után fia, Piero de’ Medici (1464–1469) lett a család feje. Ő ugyanabban a
betegségben szenvedett, mint apja, ezért kapta a „Köszvényes” melléknevet. A firenzei polgá-
rok zöme hajlandó volt neki is megadni azon előjogokat és tiszteletet, melyeket atyja élvezett.
Felesége, Lucrezia Tornabuoni kiemelkedő személyiség volt: szellemes társalgó, jeles költő,
aki átlagon felüli műveltséggel rendelkezett. Két fiuk (Lorenzo és Giuliano) és három leányuk
született. A fiúk nevelését kiemelkedő humanisták irányították: Gentile Becchi, Cristoforo
474 ■ V. Itália
Landino és Marsilio Ficino. Lorenzo már 15 évesen diplomáciai kül-

detést teljesített különböző itáliai városállamokba, majd Rómába.
Firenzében Cosimo unokája, Lorenzo „il Magnifico” alatt érte el a
reneszánsz csúcspontját. Midőn Piero 1469-ben meghalt, Lorenzo 20
éves, Giuliano pedig 16 éves volt. Lorenzo feljegyzései szerint az aty-
ja halála utáni második napon „a város főemberei házunkhoz jöttek,
hogy vigasztaljanak bennünket, és biztassanak, vegyem a vállamra
az állam gondját, amint azt atyám és nagyatyám is tették”. A firenzei
viszonyokat jól jellemzi Lorenzo válasza: „Javaslataik természetesen
ellenkeztek ifjúi ösztöneimmel, és mivel szem előtt tartottam, hogy a
teher és a veszély nagy. Akaratom ellenére beleegyeztem kérésükbe.
Azért cselekedtem így, hogy megvédjem barátainkat, mert Firenzében
nem jó annak, aki gazdag, de nem részesül a hatalomban”. Lorenzót
bevették a Százak Tanácsába, a baliába, s fontos államügyeket, főleg
diplomáciai feladatokat bíztak rá. Fontos szerepe volt a különböző ta-
nácsok döntéseinek meghozatalában.
A Firenzei Köztársaság informális vezetője 1469-ben – immár a
harmadik nemzedékben – ismét egy Medici lett: Lorenzo de’ Medici
(1469–1492), aki az „il Magnifico” (a Nagyszerű) melléknevet kapta.
Leonardo rajza Lorenzo Nevelője, Marsilio Ficino szerint „születésétől örömteljes természe-
de’ Mediciről (1480 k.) te” volt. Szerette az akkoriban divatos labdajátékokat, a vadászatot és
a solymászatot. Nagyon kedvelte az állatokat, különösen a lovakat.
Szívesen énekelt, többnyire maga szerzette dalokat. Verseket írt, lanton játszott, rajzolt, rendkí-
vül sokoldalú és művelt volt. De szerette a durva beszédet, a sikamlós történeteket is. Igen mű-
velt édesanyjához nagyon ragaszkodott, tanácsait mindig figyelembe vette. Előkelő és gazdag
római nemes család lányát, Clarice Orsinit vette feleségül. Tíz gyermekük született, közülük
három fiú és négy leány maradt életben. A fiúkat – atyjukhoz hasonlóan – jeles humanisták
(Landino, Ficino, Poliziano) nevelték.
Lorenzo uralmának első éveit mulatságok, ünnepek sora jellemezte: parádék, tornák, álarcos-
bálok, látványosságok, zenei rendezvények, lakomák, táncestek követték egymást. Firenzében ak-
koriban egy évben csak 275 munkanap volt, így a nép is élvezhette a látványosságokat. Különösen
nagyszabásúak voltak a lovagi tornák (giostra), amelyeken természetesen Lorenzo vagy Giuliano
győzött, s vette át a díjat a „torna királynőjétől”, a szépséges Lucrezia Donatitól.
Összeesküvések a Mediciek hatalmának megtörésére többször voltak Cosimo, Piero és
Lorenzo idején, de valamennyi kudarcot vallott. A helyzet megváltozott, amikor Francesco
della Rovere lépett a pápai trónra, IV. Sixtus néven. Hat unokaöccsét bíborossá tette és azok
számára, akik nem egyházi pályára léptek, jövedelmező birtokokat igyekezett szerezni. Két
unokaöcs, Girolamo Riario (†1488) és Giovanni della Rovere firenzei birtokokra vetett szemet.
1477-ben Girolamo Riario és Francesco Salviati (†1478) pisai érsek a Medici-bank legnagyobb
firenzei riválisával, a Pazzi-család tagjaival összeesküvést szőttek a Mediciek eltávolítására. A
pápa tudott az akcióról, helyeselte is, csupán azt kívánta, hogy senkit ne öljenek meg. „Menj és
tedd, amit tenni kívánsz, csak öldöklés ne legyen” – mondta unokaöccsének.
1478 áprilisában Firenzébe érkezett a pápa 17 éves unokaöccse, Raffaele Riario (†1521) bí-
boros, aki akkoriban a pisai egyetemen tanult. A tiszteletére április 26-án rendezett ünnepélyes
szentmisét az összeesküvők jó alkalomnak találták a merénylet végrehajtására. Úgy tervezték,
A Medici-palota Firenzében (1440–1460)
hogy úrfelmutatáskor ölik meg a testvéreket. Gian Battista da Montesecco zsoldosvezér, aki-
nek Lorenzót kellett volna megölnie, nem vállalta a feladatot, mondván „lelkiismerete nem
engedi meg, hogy a gyilkosságot szentségtöréssel tetézze, nem képes arra, hidegvérrel megöl-
jön egy embert olyan helyen, ahol Isten láthatja”. Erre két pap vállalkozott arra, hogy leszúrja
Lorenzót. Az Úrfelmutatást jelző csengőszóra Giulianót lekaszabolták, Lorenzónak azonban,
akit a papok tőre a nyakán sebesített meg, sikerült a sekrestyébe menekülnie. Az összeesküvők
ezután a Palazzo della Signoriába siettek, hogy átvegyék a város feletti hatalmat. A priorok
azonban az őrség segítségével letartóztatták őket, kötelet kötöttek a nyakukra, és kidobták őket
a palota ablakán. Salviati érsek, Francesco Pazzi és kísérőik holtteste napokig himbálózott a
levegőben a városháza homlokzatán. Lorenzo kérte híveit, hogy ne legyen öldöklés, de nem
hallgattak rá, mindenkit megöltek, akit összeesküvőnek véltek. Mintegy nyolcvan ember lel-
te halálát a véres bosszúhadjáratban, köztük ártatlanok is. Raffaele Riario bíborost, aki nem
tudott az összeesküvésről, Lorenzo álruhában szöktette ki a városból és kísértette Rómába.
Salviati érsek és a merénylő papok ártatlan rokonait is sikerült Lorenzónak megmentenie a
tömeg bosszújától. Viszont a tényleges bűnösöket, akik elmenekültek a városból, kíméletlenül
üldöztette. Mindegyiküket elfogták és kivégezték. Giuliano egyik gyilkosa Konstantinápolyba
menekült, de a szultán Lorenzo kérésére kiadta őt.
Lorenzo idejében a Medici-palota és a környékbeli Medici-villák a reneszánsz művészet,
irodalom és tudomány legragyogóbb műhelyei voltak. Nagyatyjához hasonlóan maga köré
gyűjtötte a művészeket, írókat és tudósokat, akik firenzei palotájában, vagy a város környéki
villáiban – Fiesoléban, Cafaggiolóban, Careggiben és Poggio a Caianóban – vele együtt fenn-
hangon felolvastak, zenét hallgattak, klasszikus szövegeket vitattak meg és a filozófia titkait ku-
tatták. Ezeknek az összejöveteleknek állandó vendége volt a költő Angelo Poliziano (†1494)
és Luigi Pulci (†1484), a filozófus Marsilio Ficino (†1499) és Giovanni Pico della Mirandola
(†1494). A városban dolgozó jeles művészeket, Filippino Lippit (†1504), Sandro Botticellit
(†1510), Domenico Ghirlandaiót (†1494) és Antonio Pollaiuolót (†1498) Lorenzo elhalmozta
476 ■ V. Itália
megrendelésekkel, a tehetséges fiatal művészek számára iskolát létesített és fizetést folyósított. A

legtehetségesebbet, Michelangelót (†1564) palotájába fogadta és saját gyermekeként kezelte. Az
üzlethez azonban nem nagyon értett: a Medici-bankház, amelynek már apja idejében nehézsé-
gei voltak, őalatta hanyatlásnak indult, több külföldi fiókja csődbe jutott, a család eladósodott.
1477-től Firenze nemzetközi helyzete válságosra fordult. Nemzetközi koalíció alakult
a Medici-család hatalmának megtörésére, melyben részt vett IV. Sixtus pápa és rokonsága, I.
Ferrante (1458–1494) nápolyi király, Federigo da Montefeltro, Urbino hercege, s csatlakozott
hozzájuk a Mediciek belső ellenzéke is. A Pazzi-összeesküvés meghiúsulását és a firenzeiek ke-
mény bosszúját haraggal fogadták Rómában. A pápa kiközösítette Lorenzót, a priorokat, majd
az egész várost egyházi átok alá helyezte. Ezután hadat üzent Firenzének, s ezt tette szövetsége-
se, a nápolyi király is. A Signoria büszkén válaszolt: „Azt állítod, hogy Lorenzo zsarnok, és azt
parancsolod, hogy kergessük el. A firenzeiek többsége azonban védelmezőjének tartja őt [...]
Firenze szilárdan védelmezni fogja szabadságát, bízni fog Krisztusban, aki ismeri ügye igazságos
voltát, és aki sohasem hagyja el azokat, akik Benne bíznak”. A toscanai püspökök a pápát közö-
sítették ki. Firenze nehéz helyzetbe került. Szövetségesei, a francia király és Milánó érdemleges
katonai segítséget nem nyújtottak. A pápai sereg parancsnoka pedig a jeles hadvezér, Federigo
da Montefeltro volt. Lorenzo úgy döntött, hogy maga megy Nápolyba az ellenséggel tárgyalni.
Már hosszabb ideje titkos kapcsolatban állt a nápolyi udvarral, és biztosította magát afelől, hogy
odaérkezését nem fogják rossz szemmel nézni. Ferrante nápolyi királyt nyugtalanította a török
terjeszkedése és a francia király igénye a nápolyi trónra. Így létrejött a béke. 1480 augusztusában
török sereg szállt partra Otrantónál, s veszedelmes hídfőállást létesített. Erre Ferrante közvetí-
tésével a pápa is hajlandó volt békülni, és feloldotta az átkot. 1484-ben meghalt Sixtus pápa, s
utódjával, VIII. Ince pápával (1484–1492) Lorenzónak sikerült jó viszonyt kialakítania. Firenze
római követe ezt írta neki: „Egész Itáliában tudják, hogy mennyire befolyásolja ön a pápát, és
hogy Rómában gyakorlatilag a firenzei követ irányítja a politikát”. Ince pápa Lorenzo 13 éves fiát,
Giovannit bíborossá nevezte ki, Lorenzo lánya, Maddalena pedig férjhez ment a pápa egyik fiához.
Az 1480-as években Lorenzo fő törekvése az itáliai béke fenntartása volt. Létre akart hozni
egy olyan egységes és erős Itáliát, amely távol tudja tartani a törököt, és meg tudja hiúsítani
Franciaország, Spanyolország és a császárság Itáliával kapcsolatos hatalmi törekvéseit. Lorenzo
1480-ban átszervezte a város kormányzatát. A baliával felállíttatta a Hetvenek Tanácsát, amely
ezentúl megválasztotta a Signoriát. Ettől kezdve erősen korlátozottá vált mind a Signoria,
mind a Százak Tanácsának a hatalma; gyakorlatilag a Hetvenek Tanácsa volt Firenze kormá-
nya. Lorenzo továbbra is hangsúlyozta, hogy ő „nem Firenze ura, hanem csak egyszerű polgá-
ra”. Befolyása azonban általában döntő volt az ügyek alakulására. Joggal állapította meg róla a
történetíró Francesco Guiccardini: „Ha Firenzének zsarnok kellett, akkor sohasem találhatott
volna nála jobbat vagy kellemesebbet”. Lorenzót már viszonylag fiatalon sokat kínozta a „csa-
ládi betegség”, a köszvény. Szorgalmasan látogatta a gyógyfürdőket, de ez sem segített: 43 éves
korában, 1492. április 8-án Careggi-beli villájában elhunyt.
Legidősebb fia, Piero de’ Medici (1492–1494, †1503) ekkor 21 éves volt. Nem volt népsze-
rű, az államügyekhez nem értett, s nem is szívesen foglalkozott velük. A Medici-család, amely
négy nemzedéken keresztül egymás után kiemelkedő tehetségeket és alkalmas vezetőket adott
Firenzének, a „Magnifico” halálával láthatóan kimerült. Ekkor már a tüzes szavú domonkos
barát, Girolamo Savonarola (†1498) uralkodott a polgárok lelkén. A barát nagy hatású prédi-
kációiban egyre élesebben támadta a Medici-családot és az általa képviselt rendszert. 1494-ben
VIII. Károly francia király bevonult Itáliába, hogy érvényesítse igényét a Nápolyi Királyságra.
Midőn a francia sereg Firenzéhez közeledett, 1494. november 9-e éjjelén Piero a családjával
elmenekült Firenzéből. Hamarosan követte őt öccse, Giovanni bíboros is. Távozásuk után a
Signoria örökre száműzte a Medici-családot a Firenzei Köztársaság területéről.
1494 novemberében a Mediciek száműzése után néhány nappal VIII. Károly francia király
seregével bevonult Firenzébe. Savonarola Károly király elé ment Pisába, s úgy üdvözölte, mint
Isten küldöttét és az igazság szolgáját, s kegyelmet kért a város számára. A király megkímélte a
várost, majd néhány nap múlva továbbindult Nápoly felé. A franciák távozása után igyekeztek
helyreállítani a köztársaság korábbi intézményeit. A városban egyre inkább Savonarola lett az
úr, aki Firenzéből „szent várost” akart csinálni. Szenvedélyesen ostorozta a gazdag polgárok
fényűzését, a karneváli ünnepségeket, a különféle játékokat, az érzéki, buja festményeket, a
klasszikus tudományokat, a pogány filozófusokat; bűnbánat tartására s az ősegyház egyszerű-
ségéhez, szegénységéhez való visszatérésre szólított fel. Szükségesnek tartott politikai reformo-
kat is, egyfajta teokratikus köztársaságot kívánt megvalósítani. Nemcsak a várost, az egyházat
is meg akarta tisztítani. Az évek múltával prédikációi egyre radikálisabbak lettek, nyíltan tá-
madta a Medicieket és híveiket, ostorozta a papságot, nem kímélte a főpapokat, sőt a pápát
sem. A barát prédikációinak hatására a polgárok bűnbánatot tartottak, elégették a „hívságos
dolgokat”: a drága ruhákat, luxustárgyakat, képeket és a „pogány könyveket”. A Firenzében
székelő mantovai követ azt írta, hogy „egy dominikánus barát úgy megfélemlítette az összes
firenzeit, hogy mindenki kegyes életre adta magát. Egy héten három nap böjtölnek kenyéren
és vízen”. Savonarolát azonban VI. Sándor pápa kiátkozta az egyházból, erre a közvélemény
ellene fordult, és 1498 áprilisában letartóztatták, megkínozták, s eretnekként – két rendtársával
együtt – halálra ítélték. Előbb felakasztották őket, majd testüket máglyán elégették.
Girolamo Savonarola
(Fra Bartolomeo
olajfestménye, 1498)
Savonarola felakasztása és
máglyahalála
(ismeretlen, 1498)
478 ■ V. Itália
Savonarola kivégzése után Firenzébe nem tért vissza az a vidám, életteli légkör, amely
Lorenzo il Magnifico idején jellemezte a várost. Politikai és gazdasági jelentőségének már
nyoma sem volt. Az aranykor után a pénzügyi válságok sora köszöntött Firenzére. 1502-ben
élethossziglani gonfalonierevé nevezték ki Piero Soderinit (†1524), akinek a következő évek-
ben fő tanácsadója Niccolò Machiavelli (†1527) volt. Ezekben az években néhány kiemel-
kedő művész munkássága még egyszer a reneszánsz művészet központjává tette Firenzét.
Michelangelo, aki a Mediciek száműzése után elhagyta a várost, 1501-ben – immár híres mű-
vészként – visszatért, s a Signoria megbízásából egy régebbi szobrász által elfaragott, heverő
márványtömbből kifaragta Dávid monumentális szobrát, amelyet végül is a városháza előtt
állítottak fel. Ugyancsak visszatért a városba Leonardo da Vinci, ekkor festette meg egy firen-
zei polgár feleségének arcképét, a titokzatos mosolyú Mona Lisát. 1504-ben ideérkezett az ifjú
Raffaello is. Ekkor tehát a reneszánsz három legnagyobb művésze Firenzében dolgozott. 1506
és 1508 között azonban mindhárman távoztak a városból.
Piero de’ Medici többször próbálkozott visszatérni – sikertelenül. 1503-ban bekövetkezett
halála után a család feje Giovanni de’ Medici (†1521) lett, akit X. Leó néven 1513-ban pápá-
vá választottak. Giovanni azon próbálkozott, hogy a Medici-család visszaszerezze a hatalmat
Firenze felett. 1512 szeptemberében spanyol csapatok segítségével Giovanni bíboros és öccse,
Giuliano bevonult a városba. Ezután több mint egy évtizedig – a köztársasági alkotmány lát-
szólagos megtartásával – a Medici-család valamelyik tagja volt Firenze tényleges ura.
2. Dél-Itália
Az Anjou-ház alatt Nápoly lett a királyság fővárosa. II. Roger és II. Frigyes államszervezeti
újításai, gazdasági eredményei hamarosan veszendőbe mentek. A mohamedán, zsidó és gö-
rög népesség iránti türelmes politika megszűnt, sőt visszájára fordult. Az országban minden-
ütt francia arisztokrata családok kaptak nagy hűbérbirtokokat. Dél-Itália és Szicília, amely a
12. században és a 13. század elején nemcsak Itália, hanem egész Európa egyik legfejlettebb,
gazdaságilag legvirágzóbb területe volt, lassan elmaradott, szegény perifériává süllyedt, az új-
kori Itália „Mezzogiorno”-jává, amelynek elmaradottsága és szegénysége kiáltó ellentétben
volt az iparosodott, gazdag Északkal.
Szicília nem is tűrte sokáig a francia uralom túlkapásait és az elviselhetetlenné váló pénz-
ügyi kizsákmányolást: 1282-ben felkelés tört ki (ez volt a szicíliai vecsernye, mert a felkelésre
a jelet a vecsernyére szólító harang adta meg), elűzték az Anjoukat, s Manfréd vejét, Aragónia
uralkodóját, III. Pétert (1282–1285) hívták meg a trónra. Ettől kezdve a szárazföld, a Nápolyi
Királyság az Anjou-dinasztia, Szicília – amelyhez 1326-ban megszerezték Szardíniát is – pe-
dig az Aragóniai-ház uralma alatt állt. Az Anjouk természetesen nem nyugodtak bele Szicília
elvesztésébe, s csaknem egy évszázadon keresztül próbálkoztak visszaszerzésével, de sikerte-
lenül. Végül 1372-ben, az aversai békében a pápa és Nápoly elismerték a Szicíliai Királyságot,
ahol 1296 óta az Aragóniai-ház mellékága uralkodott. 1412-ben a sziget visszakerült az ara-
góniai király közvetlen uralma alá. Ettől kezdve egészen 1712-ig alkirályok kormányozták
Szicíliát, majd a Nápolyi Királyságot is.
Nápoly Anjou uralkodói közül Bölcs Róbert (1309–1343) volt a legkiemelkedőbb. Művelt
ember, tudósok és költők barátja, kiváló politikus és katona is. Uralmát szinte az egész félszi-
getre kiterjesztette. A pápától megkapta az egyházi állam főkapitánya címet, a császár Toscana
birodalmi vikáriusává tette meg. Fiai nem voltak,

ezért leányunokája, Johanna (1343–1382) lett az
örököse, akit még gyerekkorában összeházasítot-
tak a magyarországi Anjou-ház tagjával, András
herceggel, Nagy Lajos király öccsével. Andrást
nem kedvelték Nápolyban, s – állítólag felesége
tudtával – meg is gyilkolták. Mint a magyar törté-
nelemből tudjuk, Lajos emiatt hadjáratot vezetett
Itáliába. Ezek nem jártak maradandó eredménnyel,
bár Lajos Nápolyt is elfoglalta, ahonnan Johanna
Avignonba menekült, hogy a pápa előtt bizonyítsa
ártatlanságát. Johannát végül is a pápa 1378-ban
megfosztotta a királyságtól. Johanna, nem lévén
gyermeke, adoptálta a francia király öccsét, Lajost,
aki nem tudott ugyan Itáliába jönni, de utódaira
hagyta a nápolyi trónigényt. Johanna trónfosztása
után az itáliai Anjou-ház egy másik ágából való III.
(Kis) Károly (1380–1386), durazzói herceg szerez-
te meg a trónt, aki tanult András tragédiájából és
a biztonság kedvéért 1382-ben megölette Johannát. Bölcs Róbert ábrázolása
Ez azonban nem segített rajta, mert a magyar koro- az Anjou-Bibliában (1340. k.)
nára is igényt tartott, s eljött Magyarországra, ahol
meg is koronázták, de röviddel ezután, 1386-ban
a királynők (Erzsébet anyakirálynő és Mária ki-
rálynő, Nagy Lajos özvegye és leánya) budai házá-
ban egy merénylet során halálos sebet kapott. Fia,
László (1386–1414) ismét reményeket keltett a kor-
társakban, mert tehetséges uralkodónak bizonyult.
Elűzte francia rokonait, akik megpróbáltak érvényt
szerezni trónigényüknek, majd bevonult Rómába
és Toscanába. De 1414-ben fiatalon meghalt, s mi-
vel gyermeke nem volt, a trónt nővére, II. Johanna
(1414–1435) kapta meg. Mivel neki sem volt gyer-
meke, előbb V. Alfonzot (1416–1458), Aragónia és
Szicília királyát fogadta örökbe, majd ezt hamaro-
san megbánva egyik francia rokonát, Anjou Lajost.
Johanna halála után, 1435-ben V. Alfonz tudta Nápolyi Johanna (miniatúra, 15. század)
érvényesíteni trónigényét, s 1442-ben Nápoly ki-
rályává koronázták és így a két királyság, Szicília és Nápoly egyesült az aragóniai király ke-
zében. Alfonz halála után 1458-ban II. János (1458–1479) fia örökölte Aragóniát és Szicíliát,
törvénytelen fia, I. Ferrante (1458–1494) pedig Nápolyt. (Ferrante leányát, Beatrixet vette
feleségül Hunyadi Mátyás). Ferrante halála után, a francia uralkodóház érvényesíteni akarta
trónigényét, s 1495-ben VIII. Károly el is foglalta Nápolyt, de a szövetkezett itáliai hatalmak
„Szent Ligájának” nyomására kénytelen volt visszavonulni. A franciák végül is 1504-ben le-
mondtak trónigényükről a spanyol király javára.
480 ■ V. Itália
3. A Pápai Állam
A 14. században, midőn a pápák Avignonban tartózkodtak, a Pápai Állam szétzüllött. A szom-
szédok szemet vetettek területeire, s védelme igen sokba került. XXII. János idején az igen
jelentős pápai bevételek 64%-át (átlagosan évi 230 000 arany forintot) felemésztették az itáliai
háborúk. Róma mintegy 30 000 lakosú kis város volt, ahol az ókori romok között birkák le-
gelésztek, a Szent Péter- és a lateráni bazilika teteje beszakadt. A pápák Bajor Lajossal szemben
a nápolyi Bölcs Róbertre támaszkodtak, akit senatorrá, a Pápai Állam főkapitányává neveztek
ki, s ő 1341-ben be is vonult Rómába, de két év múlva meghalt.
1347-ben egy Cola di Rienzo (†1354) nevű nótárius „néptribunnak” kiáltotta ki magát,
s megszerezte a város feletti hatalmat, elűzte a nagy arisztokrata családokat, s kiáltványaiban
felszólította az „egész szent Itáliát”, hogy egyesüljön Róma vezetése alatt.
1353 és 1360 között Aegidus Albornoz (†1367) bíboros, Toledo érseke, Itália pápai legá-
tusaként és az Egyházi Állam vikáriusaként helyreállította a rendet, restaurálta a helyi önkor-
mányzatokat és reformokat kezdeményezett. 1357-ben összehívta Fanóba az egyházi állam
összes provinciáinak Parlamentum generaléjét, s kiadta Liber constitutionum Sanctae Matris
Ecclesiae (ismertebb nevén a Constitutio Aegidianae) című törvénykönyvet, amely egészen
1816-ig érvényben volt. Hogy a római nemesség túlzott befolyását ellensúlyozza, a város élére
egy kívülről jövő senatort állított, akit a pápa nevezett ki, s fél évig volt hivatalban.
1377-ben a pápa végleg visszatért Rómába.
VI.
AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN
1. Spanyolország
A z Ibériai-félszigetet láthatóan messze elkerülték az 1315–1317 között Európa-szerte dúló

éhínségek, de igencsak érintette a „fekete halál”. Kasztília, a terméketlen fennsík országa,
a nagy pestisjárvány után még kopárabbá vált. Az elnéptelenedett vidékeket birkatenyésztésre
hasznosították, annál is inkább, mert egyre nőtt a kereslet a nyersgyapjú iránt. A késő közép-
korra a gyapjú vált az egyik legfontosabb kiviteli cikké. A gyapjút feldolgozatlanul exportálták,
a jó minőségű hazai nyersanyagra alapozva nem alakult ki számottevő textilipar.
Roberto Lopez úgy véli, s teljesen egyetért vele Fernand Braudel is, „hogy a pásztorkodás
döntőbb hatást gyakorolt az Ibériai-félsziget gazdaságára, mint az olajbogyó, a szőlő, a réz, vagy
akár Peru minden kincse”. A 14. századtól elterjedt a spanyol és az Észak-Afrikából behozott
juhok kereszteződéséből származó merino. A finom gyapjút adó juh minden évben vándo-
rolt, s miután a nyarat a hegyekben töltötte, átköltözött a királyság déli vidékei, La Mancha,
Estremadura és Andalúzia meleg legelőire. Ezt a juhfajtát a spanyolok „vándorló juhnak” ne-
vezik. Ezek a juhok Kasztíliában sokszor 800 kilométeres távolságot is megtesznek. A pásztor-
kodásnak ezt a módját nevezzük transzhumálásnak, azaz legelőváltásnak, mert a nyári és a téli
legelőket felváltva használják. Egyébként a legelőváltó juhtenyésztés a középkorban (és azóta
folyamatosan szinte napjainkig) nemcsak Kasztíliára volt jellemző, hanem Dél-Franciaországra,
Itáliára és – mint jól tudjuk – a Déli- és Keleti-Kárpátok román lakosságára is. Braudel hangsú-
lyozza, hogy „nem nomadizálásról van szó, mert a juhokat hivatásos juhászok, és csak ők kísé-
rik, a rabadanok, a számadók és segítőik; kezükben ott a parittya és a pásztorbot, magukkal vi-
szik öszvéreiket és néhány lovat, főzőedényeiket és kutyáikat”. A finom gyapjút adó juhok télen
a magas északi vidékekről a déli sík vidékekre vonulnak. A nyájak és tulajdonosaik (gazdagok
és szegényebbek) északi, elsősorban a négy nagy juhtenyésztő városhoz, Leónhoz, Segoviához,
Soriához és Cuencához tartoznak. Az egész rendszer az északi, a nyári legelők befogadóképes-
ségétől függ, mert délen a lakatlan területek korlátlan növekedést tennének lehetővé.
A hatalmas, több tízezres juhnyájak vándorlása természetesen rengeteg konfliktus forrása
egyfelől a parasztok és a pásztorok között, másfelől az egyes nyájak között. Ezek méreteit elkép-
zelhetjük, ha szem előtt tartjuk, hogy az egész rendszerben sokmillió juh teszi meg évente kétszer
a nyári és a téli legelő közötti sokszor több száz kilométeres távolságot. Ennek a hatalmas mozgás-
nak a szabályozására, a konfliktusok kezelésére nagyon jól szervezett, szigorúan kézben tartott
intézményt kellett létrehozni. Ez volt a juhtenyésztők társasága, érdekszövetsége, a Mesta, amely
első kiváltságait 1273-ban kapta, s később komoly gazdasági és politikai hatalomra tett szert.
482 ■ Az Ibériai-félsziget a késő középkorban
A kasztíliai gyapjúexport 14. századi nagy fellendülésé-

hez hozzájárult az is, hogy ekkor (a százéves háború miatt)
lelassult az angol gyapjúkivitel, s az itáliai városokban ekkor
született meg a posztóipar (eddig főleg a flamand posztót
finomították és festették). Genovai kereskedők előre meg-
vették a gyapjút és a firenzeiekkel együtt gyapjúmosókat
tartottak fenn. A gyapjúbálákat Bilbaóban rakták hajóra és
szállították Flandriába. Itália felé Málaga és Alicante kikö-
tőjéből indultak a szállítmányok. S míg a gyapjú eljutott idá-
ig, többek között olyan „apró” mindennapi gondokat is meg
kellett oldani, hogy a sokmillió juh számára nélkülözhetetlen
sót a legelőkre szállítsák. Érthető tehát, írja Braudel, „hogy a
legelőváltó pásztorkodás erősen intézményesített, mentessé-
gei, szabályozásai és kiváltságai vannak, és némileg a társa-
dalmon kívül áll”. S teszi érthetővé azt a fontos szerepet is,
amelyet a Mesta a késő középkori és a kora újkori spanyol
történelemben játszott.
A városok egyre növekvő része betagolódott a kiala-
kuló latifundiumokba, majorátusokba. Az arisztokrácia
növekvő hatalmával szemben a kisnemesek és a városok
hermandadokba tömörültek, de adott esetben tiltakoztak
Katalán cortes (miniatúra, 1495) a királyok pénzpolitikája ellen, vagy gazdasági érdekeiket
igyekeztek védelmezni és előmozdítani. A 15. században vi-
szont a bortermelő vidékek városi és falusi közösségei alkottak hermandadot a hidalgók ellen,
s valóságos belső háborúra (guerra irmandiña) került sor.
Míg Aragóniában a rendiség érvényesíteni tudta erejét (a katalán generalitat például sza-
bályszerű háborút viselt a király ellen a 15. század végén), addig Kasztíliában egyre inkább
érvényesültek a királyság központosító törekvései. Létrejött egy legfelső központi bíróság, az
audiencia, a városok vezetését a király által kijelölt regidorokból álló tanács vezette, s a városok
élére mindenütt királyi kormányzók (corregidor) kerültek. A király mellett tanácsok alakultak
az egyes kormányzati szektorok ügyeinek intézésére (Titkos Tanács, az Igazságszolgáltatás Ta-
nácsa, a Lovagrendek Tanácsa, az Inkvizíció Tanácsa). A királyi hatalom fő támaszai az Inkvizí-
ció és a lovagrendek voltak. A lovagrendekben főleg a hidalgók tömörültek, s e rendek óriási bir-
tokokkal rendelkeztek (a Calatrava-rend például 350 falu és mintegy 200 000 ember ura volt).
Az 1350-től 1474-ig terjedő időszak a válságok kora volt az Ibériai-félszigeten. A kasztíliai
polgárháborúban Kegyetlen Pétert (1350–1369) 1369-ben törvénytelen féltestvére megölte, és
II. Henrik (1369–1379) néven elfoglalta a trónt: ezzel létrejött a Trastamaran-dinasztia, amely
V. Aragóniai Ferdinánd 1516-ban bekövetkezett haláláig uralkodott. Még a polgárháború alatt
is, amely pedig majdnem az egész 15. században gyötörte Kasztíliát és Aragóniát, mindkét
királyság egyre szilárdabb gazdagságra tett szert. Amíg a királyok és a nemesek egymás el-
len harcoltak, a kézművesek és néhány vállalkozó lassan fölépítették a gazdaságot, vagyis ki-
alakították azt az ekkor még gyöngécske alapot, amelyen a 16. századi spanyol birodalom és
tengerentúli gyarmatai nyugodhattak. A probléma mind a leendő Spanyolországban, mind
Portugáliában az volt, vajon sovány mezőgazdasági tartalékaik elegendőek-e ahhoz, hogy erős
gazdasági alapot biztosítsanak az elkövetkezendő világméretű terjeszkedéshez.
2. Portugália ■ 483
Kasztíliában a 15. század kö-

zepén polgárháború dúlt, s ebből
Izabella (1474–1504) került ki
győztesen, aki már 1469 óta II.
Ferdinánd (1479–1516) aragóni-
ai trónörökös felesége volt. A két
uralkodó házassága még nem
jelentette a két ország egyesülé-
sét, mindkettő megőrizte külön-
állását, saját intézményeit. Sőt a
két ország egyike sem volt még
igazán egységesnek tekinthető.
A házasság azonban lehetőséget
nyitott arra, hogy a királyságok
meginduljanak az egység útján.
Délen még állt az utolsó mór ki- A „Katolikus Királyok”: Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella
rályság, Granada, a Naszridák di- (ismeretlen festő, 15. század vége)
nasztiája alatt. A Reyes Católicos
(a katolikus királyok), ahogy Izabellát és Ferdinándot nevezték (VI. Sándor pápa adományozta
nekik ezt a címet) egy évtizedig tartó, súlyos harcokkal járó háborúban 1492-ben elfoglalták
Granadát, s ezzel végleg megszűnt a mór uralom Hispánia földjén. Ugyanebben az évben in-
dult el Cádiz kikötőjéből három hajóval Kolumbus Kristóf (Christophoro Colombo, †1506),
az Atlanti-óceánon Nyugat felé hajózott, hogy felfedezze az Indiába vezető tengeri utat... és
három hónapig tartó hajóút után rátalált Amerikára.
2. Portugália
Ferdinánd, aki Izabella halála után egymaga uralkodott mindkét királyságban, 1515-ben
megszerezte Kasztília számára Navarrát is. Az Ibériai-félsziget túlnyomó része tehát egyetlen
uralkodó kezében egyesült. A nyugati parton csak Portugália maradt önálló királyság. 1256-
ban ott is sor került a cortes összehívására. Dinis vagy Dénes király (1279–1325) 1288-ban
Lisszabonban egyetemet alapított, amelyet később Coimbrába helyeztek át. (Kasztíliában is
alapítottak három egyetemet a 13. században: Palenciában, Salamancában és Sevillában. Eze-
ket a 14–15. században még nyolc újabb alapítás követte.). Ekkoriban vált az ország hivatalos
nyelvévé a port-i dialektus, amelyből a portugál irodalmi nyelv kifejlődött. A portugál társada-
lom földrajzilag három egymástól eltérő régióra tagolódott. Északon a hűbéri viszonyok váltak
uralkodóvá. Középen a városok játszottak fontos szerepet, s a polgárság komoly politikai befo-
lyáshoz is jutott. Délen a reconquista során a lovagrendek kaptak óriási birtokokat, amelyeken
mohamedán rabszolgák és keresztény telepesek dolgoztak.
1383-ban I. Ferdinánddal (1367–1383) kihalt az uralkodóház. A kibontakozó zűrzavar-
ban Don João de Avis szerezte meg a trónt I. János (1385–1433) néven. Angol segítséggel
legyőzte az ellene támadó kasztíliai sereget. A portugál királyok már a század eleje óta szö-
vetségi viszonyban voltak Angliával, ezt most megerősítették azzal is, hogy János angol her-
cegnőt vett feleségül.
484 ■ Az Ibériai-félsziget a késő középkorban
Lisszabon látképe (1572)
I. János alatt vette kezdetét a portugálok afrikai terjeszkedése, midőn 1415-ben elfoglalták
a Gibraltári-szoros túlpartján Ceutát, amely az afrikai kereskedelem fontos központja volt. Az
észak-afrikai terjeszkedés V. Alfonz (1438–1481) idején folytatódott 1471-ben Tanger és Arcila
elfoglalásával. Közben az óceánra is kimerészkedtek a portugálok: elfoglalták és kolonizálták az
Azori-szigeteket, Madeirát, a Zöldfoki-szigeteket és a Kanári-szigeteket (ezt azonban később
át kellett engedniük Kasztíliának). A portugál tengeri hajózás fejlesztésében és a felfedezések
előkészítésében főleg Tengerész Henrik (†1460) királyfi szerzett nagy érdemeket. Sagresben
tengerésziskolát létesített és támogatta a nyugat-afrikai partvidék feltárására irányuló expedí-
ciókat. Az afrikai arany lelőhelyeihez akartak eljutni, s az 1460-as években megerősített keres-
kedelmi állomást létesítettek az Aranyparton. Az aranykereskedelem királyi monopólium volt,
s az afrikai szállítmányok révén évente mintegy fél tonna arany jutott Portugáliába. Kezdetét
vette a rabszolga-kereskedelem is. Délen, ahol a nagybirtokosok afrikai rabszolgákat dolgoz-
tattak, hamarosan a lakosság 10%-a a feketék közül került ki.
1487/1488-ban Bartolomeu Diaz (†1500) expedíciójának a Jóreménység foka megkerü-
lésével sikerült elérnie a kelet-afrikai partokat. A század eleje óta folyó afrikai felfedező uta-
kat végül is 1497/1498-ban koronázta átütő siker: Indiába nem Kolumbusz, hanem Vasco da
Gama (†1524) jutott el először az óceánon keresztül, igaz, hogy ő nem nyugat felé próbálko-
zott, hanem Afrika megkerülésével az Indiai-óceánon át. Csaknem 11 hónapos hajóút után,
1498. május 20-án ért az expedíció India kikötőjébe. Vasco da Gama vállalkozását Luis de
Camões (†1580) örökítette meg 1572-ben Os Lusiadas (A luziádák) című eposzában.
VII.
KELET-KÖZÉP-EURÓPA
1. Lengyelország
L engyelország akkor kezdett komolyabb szerepet játszani az európai politikában, mikor

II. Władysław Łokietek (1320–1333), aki Sandomierz fejedelme volt, végrehajtotta a len-
gyel fejedelemségek egyesítését. 1305-ben megszerezte Krakkót, 1315-ben Nagy-Lengyelor-
szágot. II. Władysławot 1320-ban XXII. János pápa engedélyével Krakkóban királlyá koro-
názták. Ugyancsak a pápa közvetítésével jött létre a házassági kapcsolat Magyarországgal: az
újdonsült lengyel király leányát, Erzsébetet Károly Róbert magyar király vette feleségül. Az
egyesítést elősegítette a gazdasági fellendülés, amelyen az ország keresztülment.
II. Władysławot fia, III. Nagy Kázmér (1333–1370) követte a trónon. A magyar szövet-
ség fontos volt, mert a Lengyel Királyságra a Luxemburgok is igényt tartottak. Az ellentéte-
ket 1335-ben a visegrádi királytalálkozón simították el. Károly Róbert, Luxemburgi János
cseh király és Nagy Kázmér lengyel király találkozóján a cseh ki-
rály jelentős összeg fejében lemondott a lengyel trónigényről, a
Német Lovagrend pedig visszaadta az elfoglalt kujaviai területe-
ket. Kétségtelen, hogy Lengyelországnak jelentős területi enged-
ményeket kellett tennie a békéért. Közös gazdasági intézkedéseket
is hoztak Bécs árumegállító joga ellen. 1339-ben újabb találkozóra
került sor Visegrádon, ahol a Luxemburgokat Károly képviselte.
Itt került először szóba Lajos magyar trónörökös igénye a Lengyel
Királyságra, Kázmér gyermektelen halála esetén. Mivel Kázmérnak
ismételt házasságaiból sem született fia, 1355-ben létrejött a meg-
állapodás Lajos trónöröklésére vonatkozóan. Kázmér célja az erős
fejedelmi hatalom kiépítése volt, s Lengyelország végleges egyesí-
tése tulajdonképpen Kázmér uralkodása alatt ment végbe. A régi
részfejedelemségi igazgatási szervek átadták helyüket a központi
szerveknek, amelyek lassanként kiterjesztették hatáskörüket az
egész országra. A legelső országos tisztség a kancellár lett. Kázmér
mellett királyi tanács működött, ennek tagjai nagy részben még
csak kis-lengyelországi nemesek és városi polgárok voltak. A helyi
közigazgatás ebben az időben mindenütt a király által kinevezett
sztaroszták kezébe került, akik a király akaratának végrehajtóivá III. (Nagy) Kázmér szobra
váltak, sokszor nem vették figyelembe a helyi főnemesség kívánsá- a krakkói Collegium
gait. Egyre nagyobb szóhoz jutott a helyi köznemesség (szlachta), Maiusban
486 ■ VII. Kelet-Közép-Európa
amely rendszerint a királyt támogatta. Kázmér alatt átszervezték az igazságszolgáltatást is.

Mindenütt megjelentek a királyi bíróságok, amelyek élén a király távollétében a sztaroszta
állott. Kázmér egyesítő törekvéseinek megfelelően 1346–1347-ben sor került két tartomány-
gyűlésre, melyek célja éppen a régi jogok egyesítése volt. A nagy-lengyelországi nemesség
Piotrkówban, a kis-lengyelországiak pedig Wislicán üléseztek. Az eredmény két terjedelmes
törvénykönyv lett. A wislicai és piotrkówi statútumok egyesítették a két országrész büntető-
és magánjogát. A következő időkben már csak e két törvénykönyvet kellett kiegészíteni, hogy
megszülessék az egész Lengyelországra kiterjedő jog. Kázmér erőskezű politikát folytatott
az egyházzal szemben is. Bár támogatta a halicsi térítési akciót, de felhasználta az egyházat a
királyi hatalom megerősítésére. A főpapi székekbe személyes híveit ültette, s nem riadt vissza
az egyházi birtokok elvételétől, a pápai jövedelmek csökkentésétől sem. A tizedkérdést is a
lakosság érdekeinek megfelelően rendezte. Kázmér erőteljes gazdasági tevékenységbe kez-
dett. E korban a királyi hatalom alapját még a királyi birtokok jelentették. Kázmér azokat az
egyházi és világi kézbe került uradalmakat, amelyeknek eredetét tulajdonosaik nem tudták
igazolni, elvette birtokosaiktól, és így a királyi birtokokat jelentősen megnövelte. További jö-
vedelem-forrást jelentett a bányaregálé. A királyi vámpolitika kiemelte a hazai kereskedőket,
akik vámmentességet kaptak, és így érthető, hogy a városok kölcsönökkel és más eszközökkel
is szívesen támogatták a király egységesítő politikáját, amely a gazdasági élet fellendülését és
a városi polgárság érdekeit szolgálta.
Nagy Kázmér előbb a Német Lovagrenddel, majd a litvánokkal állt harcban, ez utóbbiakkal
Halics birtokáért. 1366-ban aztán sikerült is megszereznie Halicsot. A sikert a jól szervezett
hadseregnek köszönhette: 20 000 páncélos lovast tudott felvonultatni. Nemzetközi tekintélyét
jelezte az 1364. évi krakkói fejedelmi találkozó, amelyen IV. Károly császár és Lajos magyar
király is részt vett féltucatnyi más uralkodóval együtt. Kázmér alapította a krakkói egyetemet
1364-ben. Halálakor Lengyelország területe mintegy 230 000 km2-re rúgott, a lakosság száma
pedig 2,3–3 millió volt, azaz egy négyzetkilométerre nyolc lakos jutott (1000 körül kb. l millió
volt az ország lakossága, az akkori területen 4 fő/km2 népsűrűséggel). Az egyesítést szolgálta a
különböző területek jogának kodifikációja.
1370-ben Kázmér halálával kihalt a Piast-uralkodóház, s a lengyel trónt Lajos (1370–1382)
magyar király örökölte. Nagy Lajos lengyel királysága nem volt népszerű: nem sokat tartózko-
dott az országban, s nem is védelmezte sikeresen a lengyel területeket. A lengyel nemességgel
kötött kompromisszum eredménye volt az 1374. évi kassai privilégium, amelyben Lajos csök-
kentette az adót, kötelezte magát arra, hogy csak lengyel tisztségviselőket nevez ki. Lajosnak
sem volt fiú utóda, ezért leányát, Máriát jelölte a lengyel trónra. Mária azonban a magyar koro-
nát örökölte, így a lengyel korona húgáé, Hedvigé (Jadwiga, 1384–1399) lett. A lengyel nemes-
ség szabta meg, hogy ki legyen Hedvig férje. A választás a litván fejedelemre, Jagellóra esett, aki
1385-ben vállalta, hogy megkeresztelkedik. 1386-ban Lublinban Jagellót királlyá választották,
megkeresztelték és megkoronázták, a keresztségben a II. Władysław (Ulászló, 1386–1434) ne-
vet kapta. A lengyel–litván unió révén a két ország komoly tényezővé vált az európai politi-
kában. A két országot perszonálunió fűzte össze, egyéb kapcsolat nem volt köztük. A térítést
Litvániában a Jagelló által alapított vilniusi püspökség végezte. Jagelló Lengyelországban társ-
uralkodó volt felesége mellett, de annak halála után, 1399-ben teljes jogú király lett. 1410-ben
a grünwaldi csatában legyőzte a német lovagokat.
II. Władysław utódául kiskorú fiát, III. Władysławot (1434–1444) választották meg,
akit 1440-ben I. Ulászló néven magyar királlyá is koronáztak, és elesett a várnai csatában.
III. Władysław utódát, IV. Kázmért (1447–1492) nehéz tárgyalások után választották meg.
1453-ban megerősítette a lengyel nemesség eddigi privilégiumait, és Podoliát Lengyelországhoz
csatolta. Kázmér 1457-ben elfoglalta a Lovagrend székhelyét, Marienburgot, s az 1454 és 1466
közötti háborút követő második toruńi békében (1466) a lengyelek megszerezték Nyugat-
Poroszországot és Gdańsk kikötőjét – ezzel kijutottak a Balti-tengerre. A belpolitikában a köz-
nemesség politikai súlya a 15. században növekedett, megszerezték az ellenőrzést a tartományi
igazságszolgáltatás és a pénzügyek felett, kialakult a két házból álló rendi országgyűlés, a szejm,
valamint a tartománygyűlések (sejmik). A központi kormányzatot a királyi tanács (senatus)
irányította. A 15. század végére Lengyelország rendi monarchiává alakult.
A késő középkor lengyel kultúrájából ki kell emelnünk Nagy Lajos kortársa, Czarnkówi
János (†1387) történeti művét, mely kora eseményeit 1384-ig tárgyalja. A polgári származá-
sú író alkancellári hivatalában sok értékes anyaghoz jutott, és így műve fontos forrás mind
Lengyelország, mind Magyarország története szempontjából. Jan Długosz (†1480) krakkói
kanonok nevelte IV. Kázmér gyermekeit. Krónikája, amelyen 1455-től haláláig dolgozott, a
lengyel történetet már az egyetemes történet részeként tárgyalja. Długosz is ahhoz a körhöz
tartozott, amelynek tagja volt Veit Stoss (Wit Stwosz, †1533) nürnbergi festő és szobrász, vala-
mint Sanoki Gergely (†1477) érsek, akinek a Lwówhoz közeli Dunajówban lévő palotája mág-
nesként vonzotta a vezető európai humanistákat.
A legkorábbi lengyel nyelvű próza, a töredékes Kazania świętokrzyskie, a Świętokrzyski pré-
dikációk egy częstochowai szerzetes munkája, 1350 körül keletkezett. Teljes egészében liturgi-
kus szöveg, erősen keveredik benne az egyházi latin és a lengyel.
Az építészetben ebben az időben a gót stílusnak már egy sajátos helyi válfaja is kialakult
Lengyelországban. Különösen nagyot fejlődött a városi építkezés, melynek nem egy emléke
napjainkig fennmaradt, s a lengyel városok nagyságáról és gazdagságáról tanúskodik.
2. Magyarország
Az Árpád-ház kihalása után VIII. Bonifác pápa annak a középkori jogszokásnak szellemében,
hogy a királyi trónok betöltése körül támadt viszályokban a pápáknak döntő szavuk van az új
király személyének kijelölését illetően, a nápolyi Anjou-ház fiatal tagját, Károly Róbertet akar-
ta a magyar trónra juttatni. Károly Róbertet 1301 tavaszán egy csapat Esztergomba kísérte, és
ott Bicskei Gergely (†1303) érsek gyorsan megkoronázta. A magyar rendek többsége azonban
nem akarta elfogadni a Szentszék jelöltjét. A közfelfogás szerint ugyanis, ha kihal a férfiág, a
királyválasztó jog visszaszáll a nemzetre. A hirtelen megválasztott és megkoronázott Vencel
(1301–1305), II. Vencel cseh király 12 éves fia, majd annak utóda Bajor Ottó (1305–1307)
alkalmatlannak bizonyultak az ország vezetésére. A Szentszék jelöltjenek, Károly Róbertnek
esélyei megnőttek. A magyar rendek az ország függetlensége megóvása érdekében kimondták,
hogy a választást nem a pápa rendelkezésére ejtik meg, hanem az a nemzet szabad elhatározá-
sából történik. 1307-ben a rákosi országgyűlés I. Károlyt ismerte el királynak. 1310. augusztus
27-én a Szent Koronával I. Károlyt végérvényesen királlyá koronázták.
I. Károly Róbert (1308–1342) erélyes kézzel felszámolta a tartományurak hatalmát, új, hozzá
hűséges nagybirtokosi, bárói osztályt hozott létre, és a központi hatalmat megszilárdította. A
13. század végén kibontakozó rendi ideológia Károly tetszését nem nyerte el. Nem tartott or-
szággyűléseket. A királyság „teljhatalma” a tartományuraktól annak idején elhódított várakon és
a hozzájuk tartozó uradalmakon nyugodott. Károly magának
tartotta meg a hódítások nagyobbik hányadát. 1382 körül az
ország váruradalmainak fele még királyi birtoknak számított,
a földterületnek 15–20%-ával. A ténynek elsősorban politikai
jelentősége volt. Azáltal, hogy a király megbízható híveit állít-
hatta a várak élére, szilárdan kezében tartotta az egész ország
feletti ellenőrzést. A hivatalok és a velük járó honorbirtokok
zöme a királyi tanács vezető személyeinek jutott. A nádori és
országbírói méltósággal terjedelmes hivatali jószágok sora járt
együtt, a vajdák az erdélyi, a bánok a szlavóniai, horvátorszá-
gi és délvidéki várakat kapták meg honorbirtokul. Az ország
kormányzásának szálai a királyi udvarban (aula vagy curia)
futottak össze. Az állandó székhely Visegrád lett, ahol Károly a
Fellegvár tövében fényes palotát emeltetett.
„A királyság, nagysága miatt, valósággal üresnek látszik”
– állapította meg egy francia domonkos szerzetes, aki 1308-
ban beutazta Kelet-Európa országait. Az ország népsűrűsé-
ge egyes becslések szerint 5–7 fő/km2-re tehető a 14. század
elején, és 10 fő/km2 körül lehetett száz év múlva, az 1430-as
Károly Róbert ábrázolása a években. A ritka népesség azonban jobban ellenállt a Fekete
Thúróczy-krónikában (1488) Halál pusztításának. A megtelepedés addig elért fokát a
XXII. János pápa adószedői által ösz-

szeállított pápai tizedjegyzékek (1332–
1337) tükrözik. Kiderül belőlük, hogy
csupán az ország közepe volt viszony-
lag sűrűn benépesítve, és hatalmas
fehér foltok terültek el mind Kelet-
Magyarországon, mind a Felvidéken. A
Felvidéken a szervező munkát külföldi,
elsősorban német vállalkozók, soltészek
végezték, akik leszerződtek a magyar Károly Róbert aranyforintja
földesúrral egy-egy lakatlan terület be-
népesítésére, lakosokat toboroztak rá és megállapodtak a telepítés feltételeiben. A jövevé-
nyek tartós adómentességet kaptak. Majdani szolgáltatásaik pontosan rögzítve voltak, főleg
pénzben kellett ezeket teljesíteniük, de robotról már szó sem volt. A „német jogú” telepítések
nyomán megváltozott az északi országrész arculata. Olyan vidékeken, ahol korábban szinte
senki sem élt, irtásfalvak sokasága keletkezett. Hasonló telepítési folyamat ment végbe a keleti
országrészben. Kárpátalján az 1330-as évektől öltött nagyobb méreteket a ruszin bevándorlás
és ekkortól fogva lepték el a románság mind nagyobb tömegei Erdélyt, a máramarosi erdősé-
geket és a Szörény felé eső végeket. A román bevándorlók kizárólag juhtenyésztéssel foglalko-
zó hegyi pásztorok voltak, akik saját elöljáróik, kenézeik vezetése alatt álltak.
Mialatt a Nyugatot csapás csapást követve sújtotta, Kelet-Európa népei viszonylagos nyu-
galomban gyarapodtak. Ugyanebből az okból kifolyólag kevésbé hatott a fejlődés is. Ennek
legszembetűnőbb jele, hogy a városiasodás a 14. és a 15. században megtorpant. Kezdett kiala-
kulni egy előnytelen munkamegosztás a két régió között, amelynek hatásai majd az újkorban
mutatkoznak meg.
A városiasodás IV. Béla idején indult meg, az Anjouk alatt még fellendülőben volt. Mind
Károly, mind fia fontos jövedelemforrást láttak a királyi városokban és igyekeztek növelni a
számukat. Az Anjou-kor végére már alig volt az országban népesebb királyi falu, amely ne
nyerte volna el a „szabad városok” (libera civitas) vagy „szabad falvak” (libera villa) jogállá-
sát. „Igazi” városnak azt tekintették, amely nemcsak kiváltságokkal, hanem falakkal is meg
van erősítve, belőlük alakult ki a 15. századra a szabad királyi városok kiváltságos csoportja.
Legfőbb bírájuk és feljebbviteli törvényszékük 1378-tól a tárnokmester ítélőszéke volt, amely-
nek munkájában polgárok is részt vettek.
Magyarország a külföldi piacon csak agrártermékekkel jelenhetett meg, amelyek között a
14. század óta – a jó hírű hazai, főleg szerémségi bor mellett – az állatbőr és az élőállat állt első
helyen, az Európában addig ismeretlen magyar szarvasmarha. A külkereskedelem egyensúlyát
a bányakincsek biztosították. Szerepet játszott a réz is, döntő tényező a nemesfémkészlet gaz-
dagsága volt. Magyarország ezüsttermelése már régóta egyike volt a legjelentékenyebbeknek a
kontinensen, mellé a 14. század elejétől az arany társult. Egyes becslések szerint Magyarország
szolgáltatta ez idő tájt a világ aranytermelésének egyharmadát.
I. Károly legfontosabb gazdasági reformjai a bányászathoz és a pénzveréshez kapcsolódtak.
Forrásaink 1326-ban említik először az új magyar aranyforintot, amely ettől fogva századokon
át Európa elterjedt aranyvalutája maradt. Az Anjouk idején tárták fel Máramarosban azokat a
sóbányákat, amelyek kiaknázása révén a 15. század elejére a sóregále válik majd a legnagyobb
királyi jövedelemforrássá. Károly és Lajos újítása volt a külkereskedelmi forgalom megvámo-
lásának új rendszere, amely a harmincadvám újjászervezésében, és megnövelésében nyilvá-

nult meg. A kamara haszna, az urbura (bányailleték), a pénzverésből származó nyereség, a
sómonopólium, a harmincad és a városi adók tekinthetők a 14–15. századi magyar uralkodók
állandó jövedelemforrásainak.
Már I. Károly a szokásjoggal szemben világosan megfogalmazta, hogy „az ország nemesei,
valahányszor hadat vezetünk, kötelesek saját pénzükön és költségükön velünk együtt hadba
vonulni”. Az Anjouk tehát a nemesi felkelést kötelezővé tették. Jóval fontosabb volt az udvari
lovagság és a bárók katonai szerepe. S mindig kéznél voltak a kunok, jászok és székelyek hadai,
amelyek elsősorban a könnyűlovasság szerepét töltötték be.
A tartományuraságok bukásával helyreállt az ország politikai egysége, sőt a királyság hatal-
masabb lett, mint valaha. Egyvalami hiányzott még: a balkáni tartományok visszaszerzése. A
fő cél a szerb határvidék visszaszerzése volt. 1317-ben elfoglalta Macsó várát, 1319-ben pedig
Nándorfehérvárt. 1334-ben országához csatolta Galambócot. Szerbia elleni háborúkban a ma-
gyar király mindvégig élvezhette a bosnyák bán támogatását. Boszniát az 1300 körüli években
Šubić Pál (†1312) tengermelléki bán vonta a függésébe, majd 1322-től Kotromanić István bán
uralkodott felette, aki az 1463-ig uralkodó dinasztia megalapítója lett.
Amilyen szívósan ragaszkodott Károly Macsó birtokához, olyan könnyen vette tudomá-
sul Horvátország és Dalmácia önállósulását. Itt 1312 óta Šubić Mladen (†1322 után) tenger-
melléki bán uralkodott, az Anjouk nevében, de gyakorlatilag függetlenül. Károly 1322-ben
Horvátországba is ellátogatott, leváltotta Mladent, és fogolyként magával vitte. A Šubićok ha-
talma leáldozott, a dalmát városok Velence védnöksége alá húzódtak, a Šubićok várain a hor-
vát urak osztoztak. 1326-ban Ákos Mikes (†1343) szlavón bán megpróbálta engedelmességre
szorítani őket, de vereséget szenvedett, és Károly életében több magyar sereg nem ment horvát
földre. Egyedül az északon, Zengg környékén birtokos modrusi grófok, a Frangepánok ősei
maradtak hívek a magyar királyhoz, biztosítva számára a kijárást az Adriára.
Barátokat Magyarország északon talált, a Luxemburgok cseh és különösen a Piastok len-
gyel dinasztiájában. A magyar–lengyel szövetség mindvégig az Anjouk politikájának pillére
volt. 1320-ban Károly elvette II. Władysław (Ulászló) leányát, Erzsébetet (†1380). Tőle össze-
sen öt fia született. A sógorságnak volt köszönhető, hogy III. (Nagy) Kázmér l339-ben magyar
királyra hagyta országát arra az esetre, ha nem születnék örököse.
Károly Róbert 54 éves korában, 1342-ben halt meg. Utóda 16 éves fia, I. Lajos (1342–1382)
lett. A több nyelven beszélő, magas műveltségű király Szent Lászlót választotta eszményképé-
vé. A nevelését irányító mesterek igazi középkori lovagkirállyá formálták. Nem sokkal a halála
után először külföldi szerző illette „Nagy” jelzővel. Lajos egész életműve arra épült, amit apja
teremtett: a karddal egyesített és bölcsességgel megreformált országra.
Nyomban trónra lépte után a nápolyi kérdés került a magyar udvar érdeklődésének kö-
zéppontjába. Károly Róbert kisebb fiának, Andrásnak Bölcs Róbert nápolyi király feleségül
adta leányát, Johannát (†1382). András herceget 1345-ben megfojtották Aversában. Erre Lajos
személyesen két hadjáratot vezetett a Nápolyi Királyság ellen 1347/1348-ban és 1350-ben.
Nápolyt elfoglalta, királlyá is koronázták, de végül belátta, hogy a Nápolyi Királyságot nem
tudja megtartani és 1352-ben békét kötött Johannával.
Az eleve bukásra ítélt nápolyi kalandnál reálisabb cél volt Horvátország és Dalmácia vissza-
szerzése. 1345-től kezdve ismét magyar bárók (egyelőre 1357-ig a szlavón bánok) kormányozták
Horvátországot. 1358-ban Dalmáciát is visszahódította. Az újabb velencei háború kitörésekor,
1356-ban Lajos szükségesnek látta, hogy a szomszédos boszniai területeket országához csatolja.
I. (Nagy) Lajos és udvara a Képes Krónika címlapján (Tull Ödön rekonstruált másolata)
Szerbiával szemben jó ideig nem merült fel a magyar szupremácia érvényesítésének gon-
dolata. A helyzet 1355 után változott meg. Lajos 1359 nyarán mélyen benyomult szerb terület-
re, és Kruševacnál legyőzte Uroš cárt. Észak-Szerbiában ekkortájt Lázár kenéz jutott hatalom-
ra, aki elismerte a magyar király fennhatóságát és vazallusa lett. Lajos ennek fejében átengedte
neki Macsó legnagyobb részét, úgyhogy 1380 táján a közvetlen magyar uralom nem állt töb-
ből, mint három határvár, Bitva, Nándorfehérvár és Galambóc birtoklásából.
1345-ben a székelyek ispánja, Lackfi András (†1359) a Kárpátokon átkelve legyőzte a tatá-
rokat, és földjük egy részét magyar uralom alá vonta. Lajos 1347-ben azt kérte a pápától, állítsa
helyre a megszűnt milkói püspökséget, és egy magyar ferences barátot nevezzen ki az élére.
A meghódított, jórészt románok lakta terület kormányzását a máramarosi nemes családból
származó Dragoşra bízta, akit a terület vajdájává nevezett ki. Dragoşt 1359 után az ugyancsak
Máramarosból kicsapó Bogdán eltávolította, s ezzel megteremtette az önálló moldvai vajdasá-
got. A Dragoş-család visszatért Magyarországra, s az ország mágnásai közé emelkedve Drágffy
néven vonult be a magyar történelembe.
Ekkoriban virágzott fel a magyarországi alapítású szerzetesrend, a pálosoké. Lajos lengyel-
országi uralma idején ott is meghonosodtak, és 1382-ben létesült Częstochowában az a közös-
ségük, amely ma a rend központja. Elsősorban a ferencesek hatásának tudható be az a vallási
türelmetlenség, amely a király uralkodásának hosszú szakaszát jellemezte. A szerbek lakta déli
határvidéken éltek ortodoxok, Erdélyben és szomszédságában is megnőtt a számuk. A király
1366-ban a délvidéki szerbek és a románok katolizálását tűzte ki célul. A térítést a ferencesek

vállalták magukra. Alighogy Lajos meghalt, az ortodoxok „visszaestek korábbi tévelygésük-
be, sőt rosszabbak lettek, mint előtte”. Ugyanezekre az évekre esik az egyetlen magyarországi
kísérlet a zsidók kiűzésére. Kisebb-nagyobb zsidó közösségek a korai Árpád-kor óta éltek a
királyság számos városában. Helyzetük a 13. század végére sokat romlott, de még mindig ked-
vezőbb volt az európai átlagnál. Védelmükről 1371 óta az országos zsidóbíró (iudex Iudaeorum
regni) gondoskodott. Később, az 1470-es évektől külön elöljáró, a praefectus Iudaeorum állt
az élükön, akit a király nevezett ki a budai zsidó Mendel-család tagjaiból. Lajos ragaszkodott
ahhoz, hogy a püspöki székeket belátása szerint töltse be.
Lajos csak egyszer hívott össze országgyűlést, 1351-ben. Ez „örök időkre” megerősítette
II. András 1222. évi Aranybulláját. Másfelől ennek az országgyűlésnek törvényeiben volt ol-
vasható, hogy az ország összes „igazi” nemese „egy és ugyanazon szabadságot élvezze”. Ez az
országgyűlés előírta, hogy halott nemes földjének „testvéreire, rokonaira és nemzetségére” kell
szállniuk. A történetírás sokáig ezt a kijelentést tekintette az „ősiségi elv” első megfogalmazá-
sának. Valójában már régóta tudjuk, a cél az volt, hogy a fiág kihaltával uratlanná vált vagyo-
nok ne maradjanak magánkézben, hanem „királyi kézre” háramolva az udvart erősítsék. Az
oldalági vagyont a rokonság harmadízig igényelhette.
A Nagy Lajos halálát követő két évtized fordulópontot jelent a magyar történelemben.
A királyi földbirtok hegemóniáját a mágnás-vagyonoké váltotta fel. 1390 körüli években
formálódnak ki a megkaparintott királyi uradalmakból a hatalmas főúri vagyonok, amelyek
léte a továbbiakban meghatározza az ország társadalmi, gazdasági, sőt kulturális arculatát,
és ezzel együtt a politikai erőviszonyokat is. A korszak másik „újdonsága” a török veszély,
amely alapjában változtatta meg Magyarország bel- és külpolitikai helyzetét. A Magyar
Királyság még hosszú időn át az Oszmán Birodalom közel egyenrangú ellenfele maradt, sőt
erejéből időnként ellentámadásokra is futotta. Az Oszmán Birodalom 1390 körül elérte az
ország határát, nemcsak a balkáni magyar hegemónia ment veszendőbe, hanem a királyság
támadóból védekezővé vált.
Nagy Lajos végakarata szerint mindkét trónját idősebbik leánya, Mária (†1395) örökölte
volna, de a lengyel nagyok ragaszkodtak hozzá, hogy új uralkodójuk náluk tartsa a székhe-
lyét. Az anyakirályné, Erzsébet, aki a régens volt kiskorú leánya helyett, Mária húgát, Hedviget
(†1399) küldte Lengyelországba. 1385-ben tartották meg Zsigmond, IV. Károly császár fia
és Mária esküvőjét. A nápolyi király, Durazzói (Kis) Károly Horvátiék meghívására 1385-
ben partra szállt Dalmáciában és nemsokára Budán volt. Bejelentették Mária lemondását és
Székesfehérvárra kísérték Károlyt, ahol 1385. Szilveszter napján Demeter bíboros érsek fejére
helyezte a koronát. II. Károly (1385–1386) uralkodása mindössze 39 napig tartott. Már 1386
februárjában meggyilkolták. A királynékat Horvátiék foglyul ejtették és Novigrádba hurcolták,
ahol az anyakirálynét 1387 első napjaiban megfojtották.
Zsigmond (1387–1437) a bárók kegyéből lett királlyá, és ezért magas árat kellett fizetnie.
Megválasztása fejében szerződést csikartak ki tőle, amely minden hatalmat a királyválasztó
liga tagjainak juttatott. A tisztségeket és honorbirtokokat a tagok egymás között osztották szét.
Öt év alatt a királyi uradalmaknak közel a felét szétkapkodták. Várak, uradalmak és mezővá-
rosok tucatszámra kerültek a liga vezéreinek örökös tulajdonába, és az Anjouk hatalmas kirá-
lyi birtokállományának romjain egyszeriben mágnásvagyonok tucatjai keletkeztek. Az ország
mindazon tájain, ahol eddig a király és ispánjai voltak az urak, mostantól fogva főúri dinasz-
tiák fejei parancsoltak.
Mire azonban az ország egysége újból helyreállt, az

Oszmán Birodalom fenyegető közeledése árnyékolta be.
1390-től rendszeresen török martalócok dúlták Magyarország
déli határvidékeit, majd 1394-ben feltűntek Erdélyben is. Az
érintett megyék földje néhány évtized alatt sivataggá válto-
zott, az Anjouk idején még virágzó falvai és mezővárosai
szinte nyomtalanul tűntek el a föld színéről, és a rohamosan
pusztuló magyar ajkú lakosság helyére a Balkánról menekülő
szerb telepesek özönlöttek. 1396 augusztusában Zsigmond
impozáns keresztes haderővel kelt útra az I. Bajezid szultán-
nal való leszámolásra. A csata a keresztes had katasztrofális
vereségével végződött 1396. szeptember 25-én a bulgáriai
Nikápolynál. A vezérek legtöbbje ott veszett vagy foglyul
esett. Kitűnt, hogy a török birodalom olyan erőt képvisel,
amellyel szemben az országnak még nemzetközi támoga-
tással sem ajánlatos támadóan fellépnie. Meg kellett tanulni
„együtt élni” a török betörések fenyegetésével, és a balkáni
nagyhatalmi törekvések kora végleg lezárult.
A bárók felkelésének elfojtása után megszilárdult a királyi
hatalom és egészen Zsigmond haláláig biztos alapokon nyugo-
dott. „Ettől kezdve a királyt élete végéig nem háborgatta orszá-
gában belső zavargás: nyugodtan viselhette uralkodói jogarát”
– írta Thuróczy. A belső stabilitás lehetővé tette, hogy a király Zsigmond király csapatai élén
hódoljon külpolitikai ambícióinak. Igazi császár akart lenni, (Kolozsvári Tamás, a garamszent-
amilyen apja, IV. Károly volt. A legelső Európában, olyan, aki benedeki oltár részlete, 15. század)
egyedül képes, sőt hivatott megoldani a kor olyan egyetemes
gondjait, mint az egyházszakadás, az egyházi és társadalmi reform, és az oszmán fenyegetés.
Uralmát elsősorban a hozzá hű bárókra, az általa teremtett új arisztokráciára alapította.
Kemény kézzel ragadta magához a magyar egyház fölötti ellenőrzést. Szerepet kaptak a királyi
városok Zsigmond politikai koncepciójában. A számuk erősen megcsappant az 1387 utáni
birtokadományozások során, de a legfontosabbakat a király uralta. Zsigmond nagy erőfeszí-
téseket tett a városok politikai és gazdasági súlyának növelésére. Minden királyi várost pal-
losjoggal ruházott fel, felmentette kereskedőiket a belföldi vámok fizetése alól, eltörölte velük
szemben Buda árumegállító jogát. Szorgalmazta a sokhelyütt még hiányzó városfalak felépíté-
sét. 1397-ben a temesvári országgyűlés törvénybe iktatta az ún. telekkatonaság felállítását, azaz
a birtokosokat arra kötelezte, hogy a törökök ellen folyó háború tartamára 20–20 jobbágytelek
után egy-egy könnyűfegyverzetű lovas íjászt állítsanak ki. 1435-ben az intézkedés annyiban
módosult, hogy a fegyverest 33 jobbágy után kellett felszerelni.
Lazarević István felvette a bizánci eredetű despota címet és Zsigmond vazallusának nyilvá-
nította magát. 1408-ban a magyar bárók egyikeként Magyarországon hatalmas uradalmakat
kapott adományul. A két új ütközőállam – Havasalföld és Szerbia – kialakítása nem kevesebbet
jelentett, mint hogy az oszmán pusztításokat éveken át román és szerb területek fogták fel, és
Magyarország déli végei ezáltal mentesültek a rettegett csapástól.
Zsigmond jelentős erőket mozgósított a husziták leverésére, de az ellenfél taktikai fölé-
nyével és forradalmi lelkesedésével szemben minden támadása kudarcot vallott. Velence már
egy ideje feszült viszonyban

volt Zsigmonddal. 1410-ben
Velence ostrom alá fogta Traut
és Sebenicót, és a háború meg-
indult. A Velence elleni háborúk
kevés sikert hoztak a magyar
királynak. Sebenico már 1412-
ben elesett, 1418-ban a szigetek
kerültek sorra, 1420-ban pedig
az utolsó magyar támaszpontok,
Spalato és Trau. Amikor 1433-
ban a pápa közvetítésével létre-
Lovas csapatok összecsapása (Thúróczy-krónika, 1488) jött a béke, Zsigmond kénytelen
volt tudomásul venni a tarto-
mány elvesztését.
1404-ben a pozsonyi országgyűlésen a rendek hozzájárulásával magának tartotta fenn
minden egyházi javadalom betöltését és a kegyurak által bemutatott főpapok megerősítését
s a placetum regiumot (királyi tetszvényjog, azt jelentette, hogy a pápai bullákat csak a király
hozzájárulásával lehetett kihirdetni) törvényben mondta ki. Az azonban tévedés, hogy a
Konstanzi zsinat megadta volna a főkegyúri jogot Zsigmondnak.
A 15. század legnagyobb magyarországi parasztmozgalmát, az 1437. évi erdélyi felkelést,
az erdélyi püspök jogtalan tizedkövetelése és a földesurak magatartása robbantotta ki, amellyel
gátolták a szabad költözést. A felkelő parasztok az erdélyi magyar és román „országlakosok
közösségének” (universitas regnicolarum) címezték magukat, és hat kapitány állt az élükön,
akik között első helyen Budai Nagy Antalt nevezik meg. Az 1437. július 6-i kolozsmonostori
egyezményben mérsékelték az egyházi tizedet, végleg eltörölték a földesúrnak járó kilence-
det, kimondták a szabad költözéshez való jogot, és lehetővé tették, hogy a jobbágy szabadon
végrendelkezzék javairól. Szeptember 16-án Kápolnán unióra lépett egymással Erdély három
„rendje”: a magyar nemesség, a szászok és a székelyek. Zsigmond halának hírére 1437 de-
cemberében a nemesi hadak ellentámadásba mentek át. Ostrom alá fogták Kolozsvárt, amely
a felkelőkhöz állt, és mozgalmuk középpontja lett. A város 1438. január végén esett el, és meg-
torlásul elveszítette kiváltságait, lakói pedig jobbágyokká lettek. Az elfogott parasztvezéreket
Tordán kivégezték, a közembereket pedig csonkítással büntették. Február 2-án a győztesek
megújították kápolnai uniójukat. A nemesség uralma helyreállt.
Zsigmond utóda veje, Habsburg Albert (1437–1439) lett. Albert – aki apósának a cseh és
német trónon is utóda lett – rövidesen külföldre távozott, a kormányt pedig ezalatt felesége,
Erzsébet vezette. Albert hazatérése után, 1439 májusában kénytelen volt országgyűlést össze-
hívni Budára. A gyűlésen a kormány fölötti ellenőrzést a rendek kezébe adták. A mozgalom
jelszava „az ország régi szokásainak helyreállítása” volt, ennek jegyében intézkedett a Zsigmond
által bevezetett „új szokások” ellen. Az 1439. évi rendi mozgalom nemcsak Zsigmond reformjait
tette semmivé, hanem a megmaradt királyi birtokállományra is végső csapást mért.
Albert utóda a 15 éves lengyel király, III. (Jagelló) Ulászló lett, aki I. Ulászló (1440–1444)
néven uralkodott Magyarországon. I. Ulászló megígérte, hogy nőül veszi Erzsébetet, Albert
özvegyét. Időközben azonban az özvegy fiúgyermeket (V. Lászlót) szült, s a csecsemő meg-
koronáztatásával kész helyzet elé állította I. Ulászlót. II. Murád szultán hadai 1440-ben hó-
napokon keresztül ostromolták a magyar

határvédelem legfontosabb erősségét,
Nándorfehérvárt. A Zsigmond király ál-
tal létrehozott védelmi szervezet azonban
külső támogatás nélkül is jól vizsgázott.
Hunyadi János 1441-ben mélyen benyo-
mult Szerbia területére. Viszonzásként
Mezid bég 1442 márciusának közepén
Gyulafehérvárig fosztogatta Erdélyt.
Hunyadi, amikor március 22-én utolér-
te a sietve hazafelé igyekvő törököket, a
Vaskapunál megsemmisítő vereséget mért
rájuk. Hunyadi győzelme meggyőzte a
szultánt: Magyarország közvetlen megtá-
madására egyelőre még nem jött el az idő.
Hunyadi 1443. július közepén indult el
az ún. hosszú hadjáratra. Bár a Balkán- fél-
szigeten jelentős győzelmeket ért el, való-
jában azonban egyelőre még semmi sem Hunyadi János (Thúróczy-krónika, 1488)
dőlt el. Hunyadiék egyetlen török erőssé-
get sem foglaltak vissza, a szultánt nem
sikerült megmérkőzésre kényszeríteni, a leigázott keresztények általános felkelése elmaradt.
A törökök békét kértek. 1444. augusztus 15-én Nagyváradon Hunyadi esküvel szentesítette a
békeszerződést „a király, a maga és az egész nép nevében”. Szeptember vége felé a békekötés
ellenére Ulászló és Hunyadi újabb támadásra indult. Kezdeti sikerek után, Várnánál a magyar
sereg csatára kényszerült a több mint kétszeres túlerőben levő török sereggel, mely 1444. nov-
ember 10-én súlyos vereséggel végződött. A király holtan maradt a csatatéren.
1445-ben az országgyűlés úgy döntött, hogy V. Lászlót ismerik el királyul, feltéve, ha
III. Frigyes hajlandó őt és a szent koronát kiadni. Az országgyűlés addig is hét főkapitányt ren-
delt ki a belső béke fenntartására. Hunyadi 1448-ban úgy határozott, hogy újból megkísérli
döntő ütközetre kényszeríteni a szultánt. Az egyenlőtlen erők összecsapására október 18–19-én
került sor Rigómezőn, s magyar vereséggel végződött. Vállalkozásainak legjelentősebb eredmé-
nye a Török Birodalomba egyszer már bekebelezett Szerbia helyreállítása, és az ország déli és
keleti előterében lévő balkáni államok (Bosznia, Havasalföld, Moldva) magyar orientációjának
fenntartása és megerősítése volt. Európa ekkortájt „tüntette ki” Magyarországot a „keresztény-
ség védőbástyája” címmel. Akkoriban született meg az az elmélet, amely szerint a magyar nem-
zetet (natio Hungarica) a nemesek – beleértve a nem magyar nemzetiségű nemeseket is – ösz-
szessége alkotja, s választás útján ez ruházza át a hatalmat az uralkodóra.
1446-ban az országgyűlés a király kiskorúsága idejére kormányzóvá választotta Hunyadi
Jánost, aki nem élhetett a legfelsőbb bíráskodás jogával, csak korlátozottan rendelkezett a
királyi jövedelmek felett. Hunyadi az 1450-es években már 28 vár, 57 mezőváros, mintegy
ezer falu, összesen mintegy 4 millió hold felett rendelkezett. Befolyása sok familiárisa és le-
kötelezettje révén messze túlterjedt birtokai határain. III. Frigyes 1452 szeptemberében kiad-
ta V. Lászlót. Hunyadi lemondott a kormányzóságról, de országos főkapitányként továbbra
is ő rendelkezett az ország haderejével, a királyi várak többségével és a királyi jövedelmek-
kel. Joggal írta Aeneas Silvius Piccolomini, hogy „három ember kormányozza” László király
örökségét: „János Magyarországot, György [Podjebrád György] Csehországot, a gróf [Cillei
Ulrich] pedig Ausztriát”.
II. Mehmed szultán 1456-ban az egész birodalom seregével fogott Nándorfehérvár ostro-
mához. III. Callixtus pápa elrendelte, délben harangszó figyelmeztesse a híveket: imádkozza-
nak Magyarországért. Hunyadi legfőbb segítője a ferences Giovanni da Capestrano (Kapisztrán
János, †1456) volt. V. László Budáról Bécsbe menekült. Hunyadi tízezret el nem érő magán-
hadseregére és az alája tartozó területek nemességére maradt Nándorfehérvár megvédésének
feladata, meg arra a húszezernél is több önkéntes keresztesre, akik a péterváradi táborban vár-
ták Hunyadi megérkezését. A török július 21-én indított döntő rohamot a vár bevételére, de a
rohamot az ostromlottak visszaverték. Másnap a keresztes csapatok, harcvágytól égve, kitörtek
a várból. A véres küzdelem belenyúlt az éjszakába. Mire megvirradt, a török sereg táborát
hátrahagyva elmenekült. A nagy diadal hetven esztendőre vetette vissza az ország határaitól
a török hódítást. A győzelmet azonban Hunyadi nem tudta kiaknázni, mert ő és nemsokára
Kapisztrán is pestisjárvány áldozata lett.
Hunyadi János halála után a Hunyadiak ellenfelei végérvényesen le akartak számolni a
Hunyadi-párttal. De hiába végeztették ki Hunyadi idősebb fiát, Lászlót, Mátyást pedig hiába
hurcolták Prágába, V. László 1457-ben bekövetkezett váratlan halála után a magyar köznemes-
ség Szilágyi Mihály vezetésével az alig 15 éves Hunyadi Mátyást (1458–1490) emelte az ország
trónjára.
Az ifjú uralkodó nagy eréllyel kezdett hozzá a rendteremtéshez. Főpapok és nagyurak helyett
alacsonyabb származásúak kerültek a központi bíróságok, a kincstartóság és a királyi uradalmak
igazgatására, az újonnan létrehozott budai udvarbíróság élére, akiken keresztül Mátyás, a királyi
tanács kikapcsolásával, szabadon rendelkezhetett e fontos kormányszervekkel. A csalódott bárók
III. Frigyeshez fordultak segítségért, aki 1459 kora tavaszán haddal tört Nyugat-Magyarországra,
s Németújvárott magyar királlyá választatta magát. III. Frigyes kísérletének meghiúsulta után a
királyi hadak 1460–1461-ben Jan Jiškrát (†1470) is kifüstölték váraiból, mire 1462 májusában
kiegyezett Mátyással. Ezzel a felvidéki cseh uralom egyszer s mindenkorra megszűnt. Jiškra em-
berei királyi zsoldba álltak (ezek vetették meg Mátyás idegen zsoldosseregének alapjait).
Az immár ismét egységessé vált országban Mátyás rögtön hozzákezdett az arisztokrácia
sorainak átrendezéséhez. Abba olyan személyeket emelt be, akik neki köszönhették felemel-
kedésüket, s feltétlen hűséggel kötődtek hozzá. Itt indult azoknak az arisztokrata családoknak
– a Szapolyaiaknak, a Báthoriaknak – a karrierje, akiket a következő fél században az ország
kormányrúdjánál látunk majd. Szapolyai Imre (†1487) nádor hatalmas birtokokat szerzett,
nagy vagyonra is szert tett.
1463-ban elbukott a független Bosznia. A szultáni had elvonulása után még az év telén
Mátyás személyesen vezetett hadjáratot a tartományba, elfoglalta Jajcát, Kljucsot, Banja Lukát.
A boszniai várak megszerzésével Mátyás kikerekítette és befejezte a Zsigmond által megalapo-
zott határvédelmi rendszert. E határvédelmi rendszer gerincét a két, egymással párhuzamosan,
egymástól mintegy száz kilométernyi távolságban húzódó végvárlánc alkotta. Ennek a rend-
szernek legszilárdabb pontja a Nándorfehérvár körüli centrum, a leggyengébben védett Erdély
volt. A végvárak között és mögött a legkülönbözőbb eredetű és harcértékű mozgó alakulatok
helyezkedtek el. Nagy szerepet játszottak a határvédelemben a Magyarországra menekült, s a
Délvidéken letelepített szerb urak. A szerb parasztok adták az egyre nagyobb szerephez jutó
huszárság és a dunai-szávai naszádos flottilla emberanyagának zömét.
Matthias Corvinus mellképe III. Frigyes és kísérete

(lombard szobrász alkotása) (illusztráció a berni krónikából, 1470)
III. Frigyessel 1463-ban Bécsújhelyen kötöttek békét. Ennek értelmében Frigyes a Szent
Koronát és Sopron városát 80 000 forintért visszaadta Mátyásnak. Kikötötték, hogy abban az
esetben, ha Mátyás törvényes utód nélkül halna meg, Frigyes vagy utódai öröklik a magyar
trónt. A koronázásra a bosnyák hadjárat miatt csak 1464-ben került sor. A koronázás után
azonnal megkezdődött az igazgatás átfogó reformja. Az új rendszerhez új támogatók kellettek,
visszatértek a kormányba a régi bárói családok eddig mellőzött tagjai. Az új adórendszer miatt
1467-ben Erdélyben lázadás tört ki a király ellen. Mátyás a felkelést leverte.
1464 után néhány évvel a külpolitikában is új korszak kezdődött. Ez szinte szakadatlan
háborúskodást jelentett. A pápa 1466-ban eretneknek nyilvánította és kiközösítette a huszita
Podjebrád Györgyöt. Mátyás 1468-ban hadat üzent a cseh királynak. A cseh korona országai
közül Morvaország, Szilézia és Lausitz mindig megmaradt katolikusnak, az itteni rendek és
a cseh katolikus kisebbség Mátyásnak ajánlották fel a cseh koronát. 1469-ben Olmützben
megválasztották Mátyást cseh királynak. Mátyás a cseh korona országainak kétharmadát
uralma alá hajtotta, Csehországot azonban sohasem tudta meghódítani. 1471-ben meghalt
Podjebrád György. A cseh rendek IV. Kázmér lengyel király fiát, II. Ulászlót (1471–1516)
választották meg cseh királynak.
A király távollétében számos magyar főúr zrednai Vitéz János (†1472) esztergomi érsek,
a Hunyadi-család egyik legrégibb támogatója vezetésével összeesküvést szőtt Mátyás ellen.
A szervezkedés okát a kortársak a nagy adóterhekben, az egyházi jövedelmek lefoglalásában
látták. Az összeesküvők a koronát a lengyel király második fiának, Kázmér hercegnek ajánlot-
ták fel. 1471-ben Mátyás a belső összeesküvésen és a külső támadáson gyorsan úrrá lett. Vitéz
János fogságban halt meg, Janus Pannonius pécsi püspököt menekülés közben érte a halál.
Az összeesküvés résztvevőinek nagyobbik része idővel kegyelmet nyert. Egy jó évtized múl-
va pereket indított ellenük és birtokaikat elkobozta. Újlaki Miklós (†1477) hűsége jutalmául
bosnyák király lett. Bosznia legfontosabb vára, Jajca

1527-ig magyar kézen maradt.
A Cseh Királyságért 1474-ben indult meg a harc
III. Frigyessel. Mátyás a cseh–lengyel csapatok elől
Boroszlóba zárkózott, a város ostroma alatt itt hirdet-
ték ki Beatrixszal való eljegyzését is. Frigyes császár
1477-ben II. Ulászlót iktatta be a Cseh Királyságba,
azonban a magyar hadi sikerek után ugyanebben
az évben Mátyásnak adta a cseh hűbért. Ulászló és
Mátyás 1479-ben Olmützben békét kötött: kölcsönö-
sen elismerték egymás jogát, hogy viselhetik a cseh
királyi címet, mindegyikük megtartotta saját ország-
részét. Morvaországot, Sziléziát és Lausitzot Ulászló
csak Mátyás halála után válthatta magához.
A déli határokon papírforma szerint béke volt.
Az 1460-as évek közepétől 1521-ig nyílt török-ma-
zrednai Vitéz János portréja
a Tribrachus kódexben (1465–1470) gyar háború csak ritkán zajlott. A béke gyakorlatilag
állóháborút jelentett. Szultáni sereg nem indult az
ország ellen, csak a szomszédos bégek vezettek had-
mozdulatokat. Mivel a végvárak között nagy volt a távolság, ezért a török csapatok betörtek
Magyarországra. 1474-ben Váradig jutottak, 1479-ben Erdélyt pusztították. Mátyás 1475-ben
hadat viselt Szabács vára ellen. A várat súlyos véráldozatok árán sikerült csak bevennie. Az
1479-es erdélyi betörés folyamán Kinizsi Pál (†1494) és Báthori István (†1493), erdélyi vajda
Kenyérmezőnél legyőzték a törököket. 1483-ban, csaknem negyven esztendős szünet után, a
status quo alapján Mátyás és II. Bajazid szultán békét kötöttek.
A viszony III. Frigyessel rögtön az olmützi szerződés után ellenségessé vált, a háború azon-
ban csak 1482-ben kezdődött. Katonai téren a magyar király volt fölényben. Ekkortájt Mátyás
10–15 000 idegen zsoldost tartott fegyverben. A zsoldossereg gerincét a cseh nehézlovasság
alkotta. Bécs 1485-ben történt bevételével Mátyás szinte teljes Alsó-Ausztriát megszerezte,
Bécsbe helyezte át székhelyét.
A Hunyadi-család nem tudott dinasztiát alapítani. Mátyás első felesége, Podjebrád Katalin
1464 februárjában szülésben gyermekével együtt meghalt. 1474-ben házasságot kötött
Aragónai Beatrixszal (†1508), a nápolyi király, Ferrante leányával. A házasság gyermektelen
maradt, ezért a király utolsó éveinek minden erőfeszítésével arra törekedett, hogy az udvarban
nevelt törvénytelen gyermeke, a bécsi polgárlánytól született Corvin János számára biztosítsa
az öröklést. A kiszemelt trónörökös megkapta a hatalmas Hunyadi-birtokokat, övéi lettek a
hűtlenség miatt vagy más módon a király kezére háramló jószágok is. Corvin János a hunyadi
grófság mellé a liptói hercegi címet is megkapta. Mátyás király 1490. április 6-án, Bécsben úgy
távozott az élők sorából, hogy akár szerzett tartományai, akár a trónutódlás dolgát megnyug-
tatóan rendezni tudta volna. A jelek szerint agyvérzés végzett vele.
Mátyás halála után a rákosi országgyűlés 1490. július 15-én a lengyel II. Ulászló (1490–
1516) cseh királyt választotta királlyá. Utóda fia, a 10 éves II. Lajos (1516–1526) magyar és
cseh király lett, aki alatt a mohácsi csatatéren 1526. augusztus 29-én a középkori Magyarország
elbukott.
VIII.
AZ EGYHÁZ A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN
1. A pápák Avignonban
VIII. Bonifác alig egy évvel azután, hogy meghirdette a pápaság egyetemes uralmi igényét,
kénytelen volt megtapasztalni, hogy a valóság nincs összhangban a meghirdetett elmélettel.
Ezúttal nem is a császárral került szembe, mint a megelőző két évszázad pápái. Az „egyház leg-
idősebb leányának”, Franciaországnak a királya, IV. Szép Fülöp kijelentette, hogy lelki ügyekben
kész alázatosan engedelmeskedni a pápai szék intéseinek és parancsainak, de országának világi
ügyei csak rá tartoznak, s ezek tekintetében senkit nem ismer el maga felett. Sőt, mint legke-
resztényibb királynak, kötelessége az egyház védelme, ha veszély fenyegeti. Bonifác világuralmi
eszméit „rossz és veszedelmes újításnak” minősítette, sőt eretnekségnek, s ily esetben a francia
király kötelességének tekintette összehívni az egyetemes zsinatot, amely elítéli és leteszi majd a
bűnös és eretnek pápát. Szép Fülöp kezdeményezését a francia püspökök többsége és a párizsi
egyetem is támogatta, s így került sor 1303-ban arra, hogy francia katonák Anagniban fogságba
ejtették a pápát, s a király kancellárja, Guillaume de Nogaret (†1313) állítólag tettleg is bántal-
mazta. A pápát csak rövidesen bekövetkezett halála mentette meg attól, hogy a francia király
által összehívott egyetemes zsinat bírósága elé állítsák, s mint eretneket megfosszák tisztségétől.
Ez az esemény is jelzi, hogy a 14. század elejére véget ért az európai egyetemes keresztény
népközösség virágkora, s megindult e közösség felbomlásának folyamata. Lazultak a keresztény
egység kötelékei, s az univerzalizmus épületén repedések kezdtek mutatkozni. Az egyházi élet
legkülönbözőbb területein komoly válságtünetek jelentkeztek. Érthető tehát, hogy az 1311/12-
ben Vienne-ben tartott XV. egyetemes zsinat óta a nyugati egyházban egyre gyakrabban hang-
zott fel a jelszó: reform szükséges „mind a főben, mind a tagokban (tam in capite, quam in
membris)”. VIII. Bonifác halála után Rómában ismét fellángolt a két rivális arisztokrata család,
a Colonna- és az Orsini-család nyílt háborúskodása. A francia király nyomására az akkor már
francia többségű bíborosi testület V. Kelemen (1305–1314) személyében francia pápát válasz-
tott, aki vonakodott a bizonytalanná vált Rómába vonulni, és 1309-ben Avignonba helyezte át a
pápai kúriát. Avignon ekkor nem tartozott a Francia Királysághoz, hanem a német-római csá-
száré volt, melyet az a nápolyi királynak adott hűbérbe, ez utóbbi pedig a pápa hűbérese is volt.
A pápai kúriát XXII. János (1316–1334) szervezte újjá, igen hatékonnyá téve ezt a sajátos,
állam nélküli államigazgatási rendszert. A legfőbb végrehajtó hatalom a kancellária volt, ebből
különítették el a Poenitentiariát, olyan bűnök elbírálására, amelyek alól a püspökök nem ad-
hattak feloldozást. A másik pápai főbírói szerv a Sacra Romana Rota volt, ez volt a legfelsőbb
fellebbezési bíróság. A Signatura (mely később keletkezett), az egyházi állam világi bírósági
ügyeivel foglalkozott. A pénzügyek a Camera Apostolica hatáskörébe tartoztak.
500 ■ VIII. Az egyház a késő középkorban
Az avignoni pápai palota homlokzata
XXII. János a különféle egyházi adók egész rendszerét fejlesztette ki. A pápai bevételek-
nek három fő csoportja volt: egyrészt a census beati Petri, a helyi egyházaktól a pápához be-
fizetendő összegek. Reservatiónak nevezték azt, midőn a pápa egy bizonyos egyházi tisztség,
javadalom betöltését magának tartotta fenn. Ezek száma a 14. században nagyon megnöveke-
dett. Minden betöltés után az illető püspökség vagy kolostor egész évi jövedelmének egyhar-
mada a Kúriához került (ez volt a servitium, illetve kisebb javadalmak esetében az annata).
Széküresedés esetén az illető püspökségek jövedelme a pápát illette, úgyszintén az elhunyt
főpapok jussa is (spolia). A jövedelmek másik csoportját a nemcsak egyháziak által fizetett
adók alkották: elsősorban a denarius beati Petri (a Péter-fillér), amit Angliában, Skóciában,
Lengyelországban és Magyarországon évente minden porta után fizettek. De egyéb pápai adók
is ide tartoztak. Végül az egyházi államból származó jövedelmek, az egyházi birtokok és pénz-
intézetek jövedelmei, a hivatalok eladásából származó jövedelmek, az egyházi államban kive-
tett adók, és a pápai hűbéres Nápolyi és Szicíliai Királyságok hűbéradói. De jelentős jövedelem
származott a búcsúcédulák árusításából, valamint az eretnekek vagyonának az elkobzásából is.
A 15. század közepén a bíborosok konzisztóriuma (a pápa elnökletével) vált az egyház-
kormányzat döntő szervévé; a zsinatok megritkulása idején ez a szerv foglalta el az egyetemes
zsinat helyét. A kancelláriától és az egyéb hivataloktól a bíborosok konzisztóriuma igyekezett
egyre több hatalmat megszerezni. A pápai akarat keresztülvitelét pedig az biztosította a leg-
egyszerűbben, ha a bíborosok között lehetőleg minél több olyan ember volt, aki a pápa elkö-
2. A zsinati mozgalom ■ 501
telezettje, lehetőleg rokona (unokaöccse, azaz neposa, innen a „nepotizmus” kifejezés). Mivel
a pápaság nem volt dinasztiához kötött, örökletes méltóság, minden újonnan megválasztott
pápának újonnan kellett olyan személyek körét megteremtenie, akikre támaszkodhat; ezt leg-
könnyebben családtagjainak főpapi méltóságokba emelésével érhette el.
A pápák Avignonban tartózkodása ártott a pápaság egyetemességének (politikailag túlsá-
gosan alárendelődött a francia hatalomnak), ugyanakkor a végső kibontakozás és hatalomgya-
rapodás éveit jelentette. Az egyház a korabeli Európa legjobban működő, legerősebben cent-
ralizált állama lett, s mint ilyen, mintaképül szolgált az újkori abszolutista államok számára.
A pápai kúria a nyugati egyházak fölött addig soha el nem ért adminisztratív ellenőrzést szer-
zett, az egyház bevételei pedig messze felülmúlták az akkori Európa bármelyik uralkodójának
a jövedelmét. E pénzügyek kezeléséből származtak a legnagyobb bankárvagyonok, előbb a
Medicieké, majd később a Fuggereké.
A pápai udvar 1377-ben, XI. Gergely (1370–1378) idején tért vissza Rómába, de ő hamaro-
san meghalt. Gergely halálakor a francia bíborosok egy része még Avignonban volt, a többiek
két pártra oszlottak. Így vált lehetségessé, hogy a kisszámú olasz kardinális, valamint a római
nép nyomása alatt itáliait, Bari püspökét választották pápává, aki a VI. Orbán (1378–1389) ne-
vet vette fel. A francia bíborosok azonban érvénytelennek minősítették a választást, s a francia
VII. Kelement (1378–1394) választották pápává, aki Avignonban telepedett le. Ezzel létrejött a
nyugati egyházszakadás (1378). Mindkét pápa teljesen meg volt győződve a saját megválasz-
tásának érvényességéről, és kiátkozta ellenfelét. Az egyházszakadást az is elősegítette, hogy az
európai uralkodók is saját politikai érdekeik szerint támogatták az egyik vagy a másik pápát,
nem sokat törődve az egyház egységének a kérdésével. Két pápai kúria alakult ki, két központi
adminisztrációval, az egyik főleg franciákból, a másik nagyrészt itáliaiakból állt. A római pápa
egyre inkább a nápolyi, az avignoni pedig a francia királytól került függőségbe, a hívek meg
egyre szkeptikusabban figyelték, hogy Krisztusnak immár egyszerre két földi helytartója van.
Az egyház ügyéért felelősséget érző személyek és testületek, így az egyetemek is, követel-
ték e tarthatatlan helyzet megszüntetését. Végül 1409-ben 9 római és 6 avignoni kardinális
Pisában összegyűlt, és javasolta, hogy ugyanitt tartsanak egyetemes zsinatot. 1409 augusztusá-
ban került sor a Pisai zsinatra (ami nem volt egyetemes zsinat), több száz püspök, apát, és az
európai uralkodók laikus kiküldötteinek a részvételével. A zsinat pert indított a két pápa ellen,
és mindkettőt megfosztotta méltóságától. V. Sándor (1409–1410) személyében új pápát válasz-
tottak, aki Bolognában ütötte fel székhelyét. A másik két pápa – XII. Gergely (1406–1415), a
római pápa és XIII. Benedek (1394–1417), az avignoni pápa – azonban nem kívánt távozni, s
így kettő helyett immár három feje lett az egyháznak.
2. A zsinati mozgalom
Az egyházszakadás idején rendkívül megerősödött az ún. konciliarizmus, azaz a „zsinati moz-
galom”. Az elvet párizsi ferences teológusok dolgozták ki, három forrásból merítve: a római
jogból, amely az alattvalók egyenlő alávetettségét hirdette, a rendi ellenállás jogából és a városi
önkormányzat elemeiből. A 13–14. században kidolgozott politikai elméleteket, elsősorban
a népfelség elvét, az egyházban is alkalmazták. William Ockham szerint az egyházban sincs
korlátlan hatalom, ott is érvényesülnie kell az egyes hívők szabadságának. A pápa hatalmát
Krisztustól kapta, de ezért az még lelkiekben sem korlátlan. Nem parancsolhat mindent, csak
ami okvetlenül szükséges, mert különben az evan-

gélium törvénye a szolgaság törvénye lenne. A pápai
hatalom nem uralkodói hatalom (dominativus), ha-
nem szolgáló hatalom (ministrativus). A pápa felett
áll az egyetemes egyház, az ecclesia universalis. Ta-
nulmányok jelentek meg arról, hogy az egyházat jo-
gilag korporatív testületnek kell tekinteni, amelynek
a pápa csak időlegesen feje, nem pedig valamilyen
egyházi egyeduralkodó, monarcha. A pápák és a ki-
rályok a nép megbízásából uralkodnak, de ha visz-
szaélnek vele, meg lehet fosztani őket hatalmuktól.
A zsinati elmélet szerint a keresztény közös-
ségben is a nép egésze, a populus christianus a leg-
főbb hatalom birtokosa, a pápa és a római kúria az
ő megbízásából gyakorolja a végrehajtó hatalmat.
Szükség esetén azonban az egyetemes zsinat mint
a populus christianus képviseleti szerve átveheti a
hatalom gyakorlását, mert a zsinat a pápa felett áll.
Ilyen szükséghelyzet állott elő a 15. század elején,
ezért Zsigmond király mint a császárság váromá-
nyosa a pisai pápával, XXIII. Jánossal egybehívat-
ta a Konstanzi zsinatot (1414–1418). A zsinaton
mindhárom pápa megjelent, továbbá 3 patriarcha,
29 bíboros, 33 érsek, 150 püspök, valamint a szer-
zetesrendek és az egyetemek képviselői, még a keleti
keresztények közül is sokan eljöttek. Mindhárom
Zsigmond és felesége Cillei Borbála bevonul
pápát letették és egy negyediket választottak meg:
a konstanzi zsinatra (miniatúra, 1440 k.)
V. Mártont (1417–1431), aki a Colonna-családból
származott. A zsinat 1415-ben Haec sancta synodus
kezdetű dekrétumában ünnepélyesen kinyilvánította, hogy a katolikus egyházat képviseli, s
hatalmát közvetlenül Krisztustól bírja, ezért mindenki, a pápa is, engedelmeskedni tartozik a
zsinat határozatainak. A zsinat fő feladatának az egység helyreállítása mellett az egyház álta-
lános reformját (generalis reformatio) tekintette. Ennek érdekében számos reformintézkedést
hozott, többek között kimondta, hogy a jövőben gyakran, legalább tízévenként kell egyetemes
zsinatokat tartani. Így ült össze 1431–1445 között a XVII. Bázeli Egyetemes zsinat, amely a
zsinati mozgalom tetőpontjának tekinthető. Itt intézkedéseket fogadtak el a simonia (a papi
méltóságok vásárolhatósága) ellen, igyekeztek magasabb szintre emelni a papság életvitelét,
elítélték a papi ágyasságot, a misetartás és zsolozsmamondás kötelezettségének a pontos be-
tartását követelték, stb. A nemzeti egyházak követeléseinek tettek eleget akkor, amikor a pápai
jövedelmeket is meg akarták nyirbálni.
Zsigmond halálával (1437) azonban a zsinati mozgalom legfőbb világi támasza veszett el.
1438-ban nyílt meg a Ferrarai zsinat, amely a XVII. Bázeli Egyetemes zsinatnak jogszerű folyta-
tása volt. Ezt 1439-ben Firenzébe helyezték át, és kimondták az uniót a keleti ortodox egyházzal
(gyakorlati eredménye Bizánc bukása miatt nem lett). A Filioquénak a hitvallásba való felvételére
nem kötelezték a görögöket. A primátus kérdésében nehezen született megegyezés. A pápai jog-
3. A huszitizmus ■ 503
hatóságnak a Kelet pátriárkái fölé való maradéktalan kiterjesztésébe a bizánci császár nem ment
bele. Az új javaslatot, amely szerint a pápa megkívánja joghatóságának kiterjesztését Kelet egy-
házaira, de Kelet történelmi privilégiumainak és jogainak tiszteletben tartásával akarja azt gya-
korolni, a görögök szabadon elfogadták. Ezt tükrözi az a formula, melyben kemény tárgyalások
után megegyeztek: „Az Apostoli Széknek és a pápának elsősége (primátusa) van az egész földke-
rekségen; a pápa mint Péter utóda és Krisztus helytartója az egész Egyház feje, minden keresz-
tények atyja és tanítója, aki az egész egyház vezetésének hatalmával rendelkezik, a régi zsinatok
határozatai és kánonjai szerint”. A Bázelben tovább ülésező főpapok viszont egyre radikálisabbak
lettek. IV. Jenő (1431–1447) pápát is felfüggesztették, és leszögezték, hogy a pápának nincs joga
feloszlatni a zsinatot. Még egy utolsó ellenpápát (V. Félixet, 1439–1449) választottak, de a zsinati
mozgalom már erejét vesztette, és 1449-ben feloszlott. A pápaság és a zsinati mozgalom harca-
inak igazi győztese a modern állam lett, amely az egyház feletti hatalmát megerősítette, de nem
sikerült keresztülvinni a hőn óhajtott reformot sem a főben, sem a tagokban. A 15. század köze-
pén a zsinati mozgalom elgyengült, s a pápai főhatalom kerekedett felül a zsinattal szemben. A
reform végrehajtása így a 16. század nagy vallási mozgalmára maradt: a protestáns és a katolikus
reformra. Amint korunk egyik jeles katolikus egyháztörténésze, Karl August Fink frappánsan
írja: „Róma megakadályozta a reformot, s ezért kis idő múlva megkapta a reformációt”.
3. A huszitizmus
A Konstanzi zsinatnak az eretnekség problémájával is foglalkoznia kellett. A nyugati egy-
házszakadás idején a huszitizmus vált a legjelentősebb eretnekmozgalommá, amely Csehor-
szágban németellenes nemzeti színezetet is öltött. A mozgalom John Wycliff (†1384) oxfordi
egyetemi tanár tanaihoz kapcsolódott, aki azt hirdette, hogy a királyi hatalom független a pá-
pától, és a királynak joga van az egyházi vagyon felett rendelkezni. Az őskeresztény egyház
egyszerűségét és demokratizmusát tartotta követendőnek, s hogy ezt széles körben megismer-
hessék, kezdeményezésére lefordították a Bibliát nemzeti nyelvre. A Szentírást tartotta a hit
egyedüli forrásának. Az egyházat a predesztináltak láthatatlan közösségének tartotta, s tagadta
az egyházi hierarchia isteni eredetét. Ő maga megmenekült ugyan az inkvizíciótól, de követői,
a lollardok súlyos üldözéseket szenvedtek. Wycliff írásait Prágai Jeromos (†1416), aki 1399–
1400-ban Oxfordban tanult, vitte Prágába. Jan Husz (†1415) prágai magiszter Wycliff tanait
fejlesztette tovább, de németellenes és mélyebb szociális színezetet adott tanainak. Az egyházi
visszaélések ellen prédikált, elvetette az ál-kereszteshadjáratok fejében nyújtott bűnbocsána-
tot, tiszta életű és szegény papságot kívánt, el akarta törölni az egyházi hierarchiát, követelte a
két szín alatt való áldozást (kenyérrel és borral), és a Bibliának mindenkihez való eljuttatását,
ezért le is fordította azt cseh nyelvre. Élete vége felé egyre élesedett szociális bírálata is. Midőn
a kibontakozó cseh nyelvi-nemzeti mozgalom nyomására a német diákok elhagyták a prágai
egyetemet, Husz lett a cseh oktatási nyelvűvé vált intézmény rektora. A pápa Huszt is eretnek-
nek bélyegezte, és zsinat elé idézte. Menlevelet kapott biztonsága szavatolására, de amikor nem
vonta vissza tanait, mégis elfogták és megégették (1415), arra hivatkozva, hogy a menlevél csak
az oda jövetelkor ígért sértetlenséget, a távozáskor már nem.
Halála után nemzeti hőssé vált. Barátját és első tanítványát, Prágai Jeromost is máglyán
égették meg Konstanzban 1416-ban. Husz eszméi tovább terjedtetek, igen jó talajra leltek a
kb. 35 000 lakosú Prágában is, ahová özönlöttek a vidék szegényei. A huszita háborúk ide-
jén (1419–1434) két irányzat alakult ki: a nemesek

a mérsékelt „kelyhes” mozgalmat követték, míg a
„táboriták” nagyrészt szegény, talajtalan emberekből
verbuválódtak, akiknek a körében vándor prédiká-
torok millenáris hiedelmeket, várakozásokat terjesz-
tettek. Hradištĕ közelében egy hegyen (amit a bibliai
Tábor hegyének kereszteltek el) telepedtek le, s itt
kezdték építeni Tábor városukat. Abban a meggyő-
ződésben éltek, hogy Krisztus a közeljövőben ismét
el fog jönni városukba. Itt megszűnt a különbség
pap és laikus között, elvetették az egyházat, a szent-
ségeket, a szentekhez segítségért való imádkozást, a
tisztítótűzben való hitet, a zarándoklást. Eltörölték
maguk között a magántulajdont, a dézsmát és a föl-
desúri szolgáltatásokat. A közeli jövőben várták a
boldog Ezeréves Birodalom eljövetelét, amikor min-
denki egyenlő és testvér lesz, s az emberi szenvedé-
sek meg fognak szűnni. Vezéreik Jan Žižka (†1424)
és Nagy Prokop (†1434) voltak. A Bázeli zsinat kül-
döttei végül is 1433-ban megegyeztek a kelyhesekkel
(prágai kompaktátumok). A táboritákat a kelyhesek
és a katolikus nemesség összefogva verte le Lipany
mellett, 1434-ben.
4. A vallási élet hanyatlása

A késő középkorban a városi plébánia ismét olyan je-
Husz János megégetése lentőséget kapott, mint az ókorban. Már nem a kated-
(miniatúra Ulrich Richental krónikájából,
rális volt az egyetlen plébániatemplom. A szerzetesek,
1464 k.)
rendházak is rendelkeztek plébániai jogokkal, saját
plébániával. A polgárok is saját plébánost akartak. A
plébánosok a városi tisztviselők sorába tartoztak, őket is gyakran választották. Bár ez utóbbi
nem általános. A városi polgárok gyakran megszerezték a patronátust a városi templomok
felett (kinevezési vagy bemutatási jog), a város építtette, javíttatta, tartotta fenn a templomot.
Ilyen címen a templomgondnok gyakran laikus volt, aki a befolyó adományokkal, jövedelmek-
kel rendelkezett. A városnak befolyása volt az alapítványokra, a misejavadalmak betöltésére
is. A városi egyházi élet elvilágiasodása kiterjedt az iskolára, a kórházra, a szegényellátásra.
Ezek egyre inkább a világiak vagy a városi hatóságok kezébe kerültek. A szoros kapcsolat a
kórház és a kolostor között megszűnt. A kórházak önállóak lettek, s a fenntartásukat kórházi
fraternitasok vették át.
Rengeteg új ünnep keletkezett a 14. és a 15. században. Minden püspök és rendfőnök jo-
gosult volt új ünnepet kreálni. A szentek ünnepei elnyomták a vasárnapokat. Flandriában 95
ünnepnap volt: 52 vasárnap, 43 szentek ünnepe. Már nem úgy fogták fel a liturgiát, mint az
egész egyház szolgálatát, hanem az a klérus feladatává vált. Az Eucharisztia közösségi jellege
5. A devotio moderna ■ 505
egyre inkább háttérbe szorult, a magánmisék váltak uralkodóvá. A 13. századtól az addig a
kórus által énekelt részeket is a pap maga imádkozta, s a leckét és az evangéliumot is ő olvasta,
ami korábban a kisegítők feladata volt. Az olvasmányokból is kizárták a népet. Nem fordítot-
ták le őket, s gyakran közben az orgona is szólt. A plébániatemplomokban is válaszfal épült a
papi kórus és a laikusok hajója közé. A szöveget nem értették, így megnőtt a ritus jelentősége,
a külső szertartásoké. A liturgia önmagában széppé és komplikálttá lett, de némajátékká. A
hívők közben mást imádkoztak, magánájtatosságot folytattak. Így a mise csak igen korlátozot-
tan lehetett a népi vallásosság számára termékeny. A hallás helyett a látás került előtérbe: az
ostya látása, szemlélése. Egyik oltártól a másikhoz szaladtak az Úrfelmutatást látni. A megszo-
kás és a mennyiségi szempont érvényesült: minél több szertartásra, látványosságra törekedtek.
Nicolaus Cusanus bíboros mondta: „Az Eucharisztia étel, nem látványosság”.
Ritkán áldoztak, a klerikusok is (akik nem voltak felszentelt papok). A szentség értelmét
nem értették. A mise eseményből dolog lett. Minden céh, testvériség, család saját misét akart
saját oltárnál. Ezért sok oltár volt a templomokban, és sok altarista, akik csak misét mondtak.
A boroszlói székesegyházban 47 oltár, 122 javadalom volt. Alapítványok tömege jött létre. A
mise gyümölcsei mennyiségileg meghatározottak, oszthatók voltak a résztvevők között. Voltak
missae bi-, trifacitae: több igeliturgia egy kánonnal. Volt missa sicca is, kánon nélküli mise.
1470-ben Türingiában búcsúprédikátorok jártak, ha a kánon előtt kiderült, hogy kevés búcsú-
pénz jött össze, akkor csak száraz misét (missa sicca) mondtak. A misében önkényes változ-
tatások, elhagyások is voltak, ugyanabban a templomban nem egyforma misét mondtak. A
hívek a templomban sétálgattak, beszélgettek, sőt udvaroltak szívük hölgyének, főleg Itáliában.
Prédikáció sokszor volt, mise előtt és alatt, sőt délután is. A katekézis nem volt rendszeresen. A
gyermekek tanítása a szülők feladata volt.
5. A devotio moderna
A pápát Rómában 20–30 állandóan ott tartózkodó világias szellemű, pompában élő bíboros
vette körül; nem is egyedül a pápa, hanem ez az udvartartás együttesen adta meg a római kúria
világias, reneszánsz jellegét. Rendszerint fiatalon kinevezett bíborosokról volt szó, akik járatla-
nok voltak egyházi ügyekben, egyesek soha nem gyóntattak, nem prédikáltak, viszont különös
előszeretettel vettek részt tornajátékokon, karneváli mulatságokon. Egy 1497. évi rendelkezés
mindezt tiltja, és azt is előírja, hogy egy-egy bíboros ne tartson háztartásában 80-nál több sze-
mélyt, és ezeknek legalább egynegyede szerzetes legyen, ne tartsanak 30-nál több lovat és fiatal
szolgafiúkat. Sok jámbor szándékkal Rómába érkező zarándok mélyen megbotránkozott a fő-
papok e fényűzésének láttán. Az egyházon belül is ostorozták a visszaéléseket, de nem tudták
azokat megszüntetni. Mind több joggal érte az egyházat az a vád, hogy a szegényekből pénzt
présel ki, ahelyett, hogy hatékonyan hirdetné nekik Krisztus tanításait.
A középkor végének sok tekintetben külsőségessé váló vallásosságával szemben szép szám-
mal jelentkeztek olyan törekvések, amelyek a hangsúlyt a hit titkaiba való bensőséges elmé-
lyedésre és a mindennapi élet megszentelésére helyezték. Egyik ilyen kezdeményezés volt a
németalföldi „Közös élet testvéreinek társasága”, amelyet Gerhard Groote (†1384) alapított. Ők
kolostorszerű közösségekben laktak, önként vállalt szegénység, tisztaság és imádság közepette,
de az elmélkedést és a tisztes életet, valamint munkát és a tevékeny felebaráti szeretet gyakor-
lását a vallási ceremóniáknál sokkal fontosabbnak tekintették.
Arnold, a Benedek-rendi Dickeninge apátja így írt róluk: „Különböző helyen sok ember
közös életet kezdett, papok módjára, egyetlen házban, ahol könyveket másolnak eladásra; és
azok, akik nem tudnak írni, azt a kézműves mesterséget gyakorolhatják, amihez értenek. Vagy
más kétkezi munkát végezhetnek valamelyik szomszédos házban, fizetségért. Ezek az emberek
a két kezükkel dolgoznak, és abból élnek, amit fáradságos munkájukkal megkeresnek, vagy
magánjövedelmükből. Mindent megosztanak egymással, és azzal próbálják életüket harmo-
nikusabbá tenni, hogy mindenük közös. Együtt esznek, és nem koldulnak. Maguk közül az
egyikre rábízzák a házat, követik tanácsait, és engedelmeskednek neki, ahogy a tanítványok
engedelmeskednek mesterüknek. Ezt az életmódot azért folytatják, hogy az élethez szükséges
dolgokat kényelmesen biztosíthassák, főleg azonban azt remélik, hogy ilyen módon élve, in-
kább tetszésére vannak Istennek, és jobban szolgálják Őt”.
Ezt az elmélyült, spirituális vallási irányzatot nevezték devotio modernának. A devotio
moderna szellemét leginkább a Krisztus követése című könyv tükrözi, amelyet általában
Thomas Kempisnek (†1471) tulajdonítanak. A következő századokban a Biblia mellett ez lett a
katolikusok legnépszerűbb olvasmánya. Ennek az eszmevilágnak a képviselője volt Rotterdami
Erasmus is, a keresztény humanizmus kimagasló alakja.
6. A reneszánsz pápák
Az első reneszánsz pápának a polgári származású V. Miklós (1447–1455) tekinthető, akinek a
pontifikátusa alatt került sor Bizánc elfoglalására (1453), ezért törökellenes keresztes hadjáratot
akart szervezni, de nem sikerült nemzetközi koalíciót összehoznia. Sokkal sikeresebbek voltak
Róma felvirágoztatására irányuló törekvései. Az 1450-es szentév alkalmából zarándokok töme-
gei keresték fel Rómát, amelyet V. Miklós céltudatosan épített, és Firenze után a reneszánsz
második központjává emelte. Ő alapította a vatikáni könyvtárat, ahol ókori és humanista szer-
zők műveit gyűjtötte össze és másoltatta. Templomok sorát építtette újjá, s terveztetni kezdte
a Szent Péter-templomot. Az Angyalvárat, mely eredetileg Hadrianus császár síremléke volt,
átépíttette. Utódja, a mindössze néhány évig uralkodó III. Callixtus 1455–1458) volt az első
Borgia pápa; e spanyol család még sok híres-hírhedt egyházfejedelmet adott a következő évti-
zedekben. Ezt Callixtus azzal alapozta meg, hogy rövid uralma alatt rokonait és katalán híveit
tette a legfontosabb pozíciókba az egyházi államban és a kúriában. Javára írandó viszont, hogy
elődjénél sikeresebb erőfeszítést tett a törökellenes harcok támogatására; Hunyadi János hadjá-
ratát anyagilag és pápai legátus küldésével is támogatta, nemzetközi összefogást azonban neki
sem sikerült létrehoznia. Sőt, halálakor Rómában zavargások törtek
ki a Borgia-dinasztia ellen.
II. Pius (1458–1464), családi nevén Aeneas Silvius Piccolomini
magas műveltségű humanista tudós és költő volt, aki mozgalmas
előélet után került a pápai trónra. A zsinati mozgalom lelkes híve-
ként, az utolsó ellenpápát is támogatta, majd a császár szolgálatá-
ban fél Európát beutazta kiváló diplomataként. Az egyházszervezet,
elsősorban a kúria megreformálása érdekében a legkiválóbb főpa-
pokból reformbizottságot hozott létre, reformtervezeteket készít-
tetett, melyek közül a legalaposabb Nicolaus Cusanus „Reformatio
V. Miklós generalis”-a volt. Részben ezekre a tervezetekre támaszkodva készí-
6. A reneszánsz pápák ■ 507
III. Callixtus II. Pius II. Pál IV. Sixtus
tette el a reformprogramját tartalmazó („Pastor aeternus”) bullát, melynek kihirdetésében a

halál megakadályozta. Ő is sikertelen kísérletet tett egy nagy törökellenes keresztes hadjárat
szervezésére.
Utóda II. Pál (1464–1471), akinek ígéretet kellett tennie, hogy mint pápa megtart bizonyos
választási pontokat. Ezek közé tartozott, hogy egyetemes zsinatot hív össze, csak egyetlen roko-
nát nevezi ki bíborosnak, a bíborosok kinevezésénél, a javadalmak adományozásánál, hadüze-
netnél és békekötésnél kikéri bíborosai tanácsát, stb. Trónra lépése után a megválasztása előtt
vele elfogadtatott választási pontokat megtagadta, mivel azok korlátozták a pápai hatalmat és
ezért jogtalanok. Emiatt súlyos ellentétbe került a bíborosi testülettel. Velencével és a francia
királlyal szemben az egyház szabadságának védelmére kelt. A kelyheseket támogató és huszita
tanokat valló Podjebrád György cseh királyt mint visszaeső eretneket letette, ellene keresztes
hadjáratot hirdetett és az ítélet végrehajtásával Mátyás magyar királyt bízta meg. Mátyásnak a
cseh- és a törökellenes háborúk céljaira kb. 100 000 aranyat adományozott.
IV. Sixtus (1471–1484) volt az első pápa a Rovere-családból. Unokaöccseivel, rokonaival
már nemcsak a legfőbb vatikáni posztokat töltötte be, hanem egy-egy itáliai fejedelemség meg-
szerzéséhez is hozzásegítette őket. Ezzel párhuzamosan az előző pápa neposait, rokonait ki
kellett mozdítani a kulcspozíciókból. Így került szembe IV. Sixtus, családi politikája miatt, a
Mediciekkel és egyik unokaöccse, valószínűleg a pápa tudtával, így szervezte meg a firenzei
Pazzi-család segítségével a Medici testvérek elleni merényletet. A törökellenes harcokra ki-
vetett és továbbra is befolyó adókat immár leplezetlenül a Rovere-család hatalmának a nö-
velésére, valamint a reneszánsz pompára fordította, noha Hunyadi Mátyásnak is küldött 200
000 aranyat a törökellenes harcokra. Sixtus pontifikátusa alatt minden korábbinál nagyobb
méreteket öltött a simonia, azaz az egyházi méltóságok adásvétele. Sixtus kora legnagyobb mű-
vészeit gyűjtötte maga köré, az ő megrendelésére készült el a Vatikán legszebb része, a „Sixtus-
kápolna”. Ettől kezdve itt tartották a legünnepélyesebb pápai rendezvényeket.
A Borgia és a Rovere-családok vetélkedése során kompromisszum jött létre, így a Cibo-
családból való személyt választották meg a következő pápának, aki a VIII. Ince (1484–1492)
nevet vette fel. Csak felesége halála után lett pap. Békés és jószívű ember volt, akit a rómaiak
szerettek, és mint pápát a „haza atyja” címmel tüntették ki. Elődjéhez hasonlóan egyik fő hibája
rokonpártolása volt. A legszerencsétlenebb tette a boszorkánybulla (Summis desiderantes) kibo-
csátása volt (1484), mellyel bár a boszorkányüldözés őrületének akart határt szabni, sajnos, az
ellenkezőjét érte el. A bulla igen sok kárt okozott, mert a legfőbb egyházi tekintély hozzájárulá-
sát adta ahhoz a hiedelemhez, hogy léteznek boszorkányok.
A pápaság intézménye az ugyancsak

Borgiák közül származó VI. Sándor (1492–
1503) pontifikátusa alatt hanyatlott a leg-
mélyebbre. Szinte természetes, hogy őt is
simoniával választották meg; nagy tehetsé-
gű, ügyes diplomata, és állítólag hódítóan
szép férfi volt. A reneszánsz államférfi meg-
testesítője: uralkodásra és dicsőségre vá-
gyott, céljait gátlástalanul valósította meg, a
földi élvezeteket végletesen szerette. Ennek
VIII. Ince VI. Sándor ellenére egyházi kötelességeinek igyekezett
megfelelni. Egyházkormányzati teendőit
ellátta, sokat buzgólkodott a missziók érdekében, s néhány erőtlen lépést tett a reformok
irányában. Spanyolország és Portugália őt kérte föl döntőbíróul az új gyarmati területek kö-
zötti határvonal eldöntésére. Ez a határvonal, mint a pápa 1493. május 4-én kiadott bullájá-
ban megállapította, az a hosszúsági kör, délkör (meridián) volt, amely a legkülsőbb Azori-
szigetektől 100 spanyol mérföldre húzódott. A délkörtől nyugat felé eső rész a spanyoloké,
a kelet felé eső rész pedig a portugáloké lett. Uralma éveiben már folytak az itáliai háborúk,
és Sándor pápa az egyházi államot egyértelműen az egyik, lehetőleg a leghatalmasabb itáliai
államnak tekintette, amelyet örökletessé kívánt tenni családjában. Ehhez jelentős hadsereget
kellett szerveznie. 5–6 gyermeke közül kettőt, Cesarét (†1507) és Lucreziát (†1539) hasz-
nálta fel céljai megvalósításához. Cesarét egész fiatalon érsekké, majd bíborossá nevezte ki.
A pápai hadsereg vezéreként sorra hódította meg a Pápai Állam területén fekvő Riminit,
Imolát, Faenzát, Forlit, s Itália egységesítését az egyházi államból kiindulva akarta végrehaj-
tani. Lucreziát háromszor adták férjhez. Második férjét Cesare gyilkoltatta meg.
A Medici pápa, X. Leó (1513–1521) mondta: „Isten adta nekünk a pápaságot, tehát élvez-
zük azt”.
A reneszánsz pápák életvitelét és a keresztény hit késő középkori romlását látva igazat
kell adnunk a németalföldi születésű VI. Hadrián (1522–1523) pápának, aki jogosan azt írta
Francesco Chieregatinak, az 1522/23-as nürnbergi birodalmi gyűlésre (ahol a lutheri refor-
mációt tárgyalták) induló követének: „Mondd meg azt is, hogy nyíltan beismerjük: Isten az
emberek, különösen a papok és prelátusok bűnei miatt engedte meg az egyház üldözését, mert
az Úr biztosan nem azért nem menthetett meg minket, mert megrövidült a keze, hanem azért
nem hallgat meg bennünket, mert a bűn elválaszt tőle. Jól tudjuk, hogy néhány év óta a római
szentszéknél is sok undorító dolog történt, visszaélések egyházi ügyekben, a parancsok áthá-
gása, sőt minden a visszájára fordult. Így nem lehet csodálkozni azon, hogy a betegség a fejtől
a tagokra, a pápáktól a prelátusokra terjedt át.
Mi papok és prelátusok, valahányan csak vagyunk, mindnyájan letértünk az igazság útjá-
ról, és sok idő óta nem akadt közöttünk egy sem, aki jót cselekedne. Ezért mindannyiunknak
tisztelettel kell adóznunk Isten iránt és meg kell előtte alázkodnunk; közülünk mindegyik ve-
gye fontolóra, miért bukott el, és inkább ítélje meg saját magát, mint Isten ítélje meg őt harag-
jának a napján. Ezért ígérd meg a nevünkben: minden igyekezetünkkel azon leszünk, hogy a
római udvart, amelyből talán a baj szerteáradt, megreformáljuk. Így legalább onnan indul ki a
gyógyulás, ahol a baj elkezdődött”.
IX.
A KÉSŐ KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA
1. Tudományok
D uns Scotus gondolatait a nominalizmusról a másik angol, szintén ferences filozófus és

teológus, William Ockham (†1349) fejlesztette tovább. Ő az ún. via modernát kiteljesí-
tette az előző század skolasztikusai által képviselt via antiquával szemben. Nála a teológia már
teljesen elválik a filozófiától. A tudományos vizsgálódás tárgyai szerinte csak az egyedi dolgok,
az egyedi létezők lehetnek. Ezzel megnyílik az út az empirikus tudományok, a természettudo-
mányok előtt.
Ockham követői szélsőséges nominalisták voltak: az általános fogalom a dolgok egy cso-
portját megjelölő puszta név (nomen) csupán. A via moderna kiemelkedő képviselője volt
Nicolaus d’ Autrecourt (†1350). Szerinte „maga a dolog” (a faj, a lényeg, a szubsztancia) nem
ismerhető meg. Az egyetlen biztosan megismerhető szubsztancia kinek-kinek a saját lelke.
Mérsékeltebb nézeteket vallott Marsilius van Inghen (†1396), Pierre d’ Ailly (†1420), a párizsi
egyetem kancellárja, később cambrai püspök és bíboros tanítványa, a párizsi egyetem kancel-
lárja, Jean Gerson (†1429), és az „utolsó skolasztikus” Gabriel Biel (†1495).
A skolasztika nem érthető a misztika nélkül. A legnagyobb bizonyíték erre Eckhart (†1327)
mester. A Domonkos-rendi Eckhart kiváló lelkivezető volt: a misztika nem elmélet, hanem
gyakorlat. Eckhart mester írta: „Az elmélkedésnél többet ér enni adnunk az éhezőnek. Aki pe-
dig éppen elragadtatásba esnék, mint Szent Pál, de tudja, hogy egy kis leveske kellene az egyik
betegnek – sokkal többre tartom, ha a szeretet végett hagynád az elragadtatást, s annál nagyobb
szeretettel szolgálnád a beteget”. A 14. századi misztikusok közül említést érdemel Heinrich
Suso (Seuse, †1366), aki hálás tanítványként védte meg Eckhartot – akinek latin írásaiból 28
tételt ítél el XXII. János pápa – támadói ellen. A mester másik követője Johann Tauler (†1367).
Körükből eredt a „Német teológia”, amit Eckhart legnagyobb tisztelője, Luther Márton nyom-
tatott ki. Eckhart misztikáját folytatja a németalföldi Jan van Ruysbroeck (†1388).
A jelentős középkori teológusok és filozófusok sorát Nicolaus Cusanus (†1464) zárja, aki
először kérdőjelezte meg a középkorban uralkodó arisztotelészi világképet a véges és zárt koz-
moszról, középpontjában a Földdel. Bár Cusanus humanista volt, s a skolasztika sok tekin-
tetben idegen volt számára, ő maga a skolasztika folytatójaként értelmezte gondolkozását. A
Docta ignorantia (Tudós tudatlanság, 1440) foglalja össze a filozófiára vonatkozó nézeteit és
világlátását. Híres állítása az „ellentétek egysége (coincidentia oppositorum)”, amely a legna-
gyobb mértékben Istenben valósul meg. A Docta ignorantia harmadik könyve az emberről
szól. Az ember célja a végtelen, felfoghatatlan és elrejtett Isten (Deus absconditus). Az ember
Istenre vágyakozik: a végtelen és a tökéletesség utáni vágy formájában. Filozófiai spekulációi a
510 ■ IX. A késő középkor kulturája
természettudományos gondolkodást is gazdagították.

Mivel minden, ami van, individuális és megismétel-
hetetlen, mivel az univerzum végtelen, a Föld nem a
világ közepe; egyáltalán nincs középpontja a világnak;
az állócsillagok köre nem a világ határa, a Föld csak
egy csillag a sok közül. Cusanus két korszak határán
állva, mindkettőből a legjobbat egyesíti gondolkodá-
sában: skolasztikából azt, hogy egyáltalán lehetséges
igaz megismerés, az újkorból azt, hogy éppen az igaz-
ság követeli meg a kritikus gondolkodást.
Az Oxfordban megkezdett természettudományos
kutatásokat a 14. században Párizsban folytatták. A
természettudományok fellendülése a nominalizmus-
nak volt köszönhető. Az Ockham által felállított empi-
rikus-induktív tudomány eszméje ösztönzőleg hatott
a megfigyelésre, a természetvizsgálatra. Az új termé-
szettudomány első úttörőit a nominalisták sorában ta-
láljuk. Johannes Buridanus (†1358), a párizsi egyetem
tanára és rektora, Questiones Octavi Libri Physicorum
Hölgyek geometriát tanulnak című könyvében elveti a mozgás arisztotelészi értel-
(miniatúra, 1309–1316 k.)
mezését, s helyette az impetusra vezeti azt vissza. A
mozgó test a mozgásba hozott testtel bizonyos erőt
közöl, melyet az a hatás megszűntével is megtart s a
levegő és a föld vonzásának ellenállása folytán fokoza-
tosan veszít el. Buridanus gondolataiból kiolvashatóan
ezt az impetust arányosnak veszi a test tömegével és a
test sebességével. Tehát az impetus, ha homályosan és
bizonytalanul is, de a mai fizika impulzusfogalmának
csíráját rejti magában. Buridanus a csillagmozgató in-
telligenciák teóriáját feladja és az égi testek mozgását
a mozgás egyetemes törvényei alapján magyarázza.
Buridanus tanítványa Albert de Saxonia (†1390), a bé-
csi egyetem első rektora a nehézkedés központjának a
világ központját tartotta, s ebből arra következtetett,
hogy a Föld mozdulatlansága nem olyan abszolút,
mint azt a korábbiak tartották.
A 14. században néhányan azt gondolták, hogy
a Föld nem mozdulatlan, de Nicolaus Oresmius
(†1382), a párizsi egyetem keretében működő Collège
de Navarre tanára, későbbi lisieux-i püspök volt az, aki
először hirdette kifejezetten az ég mozdulatlanságát s
a Föld naponkénti forgását a tengelye körül. Oresmius
ezt írja: „Nekem azonban úgy tűnik, hogy a Föld és
Egyetemi oktatásban használt kézirat, nem az égbolt az, ami a napi mozgást végzi”. Oresmius
geomatriai ábrákkal, számításokkal
(1300 k.) 1350-ben megjelent Tractatus de Configurationibus
1. Tudományok ■ 511
Qualitatum et Motuum című munkájában foglalkozott az egyenletesen változó mozgás (motus

uniformiter difformis) vizsgálatával. Megszerkesztette az egyenletesen gyorsuló mozgás grafi-
konját, és ezzel közel jutott a függvény fogalmához, és a függvénynek a koordináta-rendszerbe
vitt ábrázolásához. Ezért tekintik őt a koordináta-geometria (analitikus geometria) egyik elő-
futárának. Azt a törvényszerűséget, hogy a megtett út a közepes sebességtől függ, az oxfordi
Merton College kutatói már ismerték Oresmius munkájának megjelenése előtt fél évszázaddal.
Ezt az összefüggést ma is Merton-szabálynak nevezik.
A Merton College-hoz tartozó Thomas Bradwardine (†1349), későbbi canterburyi érsek,
1328-ban megjelent Tractatus Proportionum című munkájában éles kritika alá veszi az arisz-
totelészi dinamika alaptörvényét, amely szerint a sebesség az erő és az ellenállás hányadosával
arányos.
A 14. század végén és a 15. században Filippo Brunelleschi igen jó matematikus volt.
Vasari szerint csak azért kezdett festeni, hogy a geometriát alkalmazza. Piero della Francesca
De Prospettiva Pingendi című művével kiérdemelte kora legjobb geométerének megtisztelő ti-
tulusát. Leon Battista Alberti Della Pittura (1435) és Ludi Mathematici (1450) című munkái-
ban leírja a perspektíva törvényeit, a két szem szerepét a sztereolátásban. A csillagászatban a
következő évszázad nagy áttöréséhez a szakasztronómusok nyújtják a legnagyobb segítséget.
A 15. század két kiemelkedő csillagásza Georg Peuerbach (†1461) és tanítványa, egyben mun-
katársa, Johannes Regiomontanus (†1476) volt. Peuerbach Theoricae novae planetarum című
művében nagyon szemléletes új bolygóelméletet dolgozott ki. Ez a mű a következő idők leg-
fontosabb csillagászati tankönyve volt: 56 latin kiadást ért meg, de lefordították olasz, spanyol,
héber és francia nyelvre is. Regiomontanus a Kopernikusz előtti idők legkiválóbb matematiku-
sa és csillagásza volt. Több évet töltött Mátyás király udvarában.
Henricus Martellus Germanus világtérképe (1490 k.)

Meg kell emlékeznünk arról is, hogy milyen ismeretei voltak a középkori Európának a
távoli földrészekről, elsősorban Ázsiáról. Piano Carpini utazásával már megismerkedtünk.
Willelmus Rubruk minden elődjénél hosszabban, részletesebben és pontosabban számolt
be keleti utazásáról (1253–1255). Marco Polo (†1324) „leírása Európában elsőként mutat-
ta be Ázsia távoli országait, tartományait: Kínát, Tibetet, Indiát, Japánt, Jávát és Szumátrát,
Indokínát és Ceylont, hírt adott Zanzibárról és Madagaszkárról, de még Szibéria sarkkörön
túli vidékeiről is” – írja Csukovits Enikő.
Ismét Csukovits Enikőt idézzük: „A 15. századra megérett az idő az addig szerzett geográfiai,
történeti ismeretek összegzésére. Az új évszázad nem csak a földleírásban, de a térképészetben
is új korszakot nyitott. [...] Aeneas Sylvius először Ázsia leírását készítette el, második, Európa
ismertetését tartalmazó részén haláláig dolgozott. [...] A De Asia először 1477-ben, Velencében
jelent meg nyomtatásban, a De Europa első nyomtatott kiadása 1490-ből maradt fenn; a két
részt együtt, Cosmographia címen először a 16. század elején adták ki. [...] A Cosmographia óriá-
si hatást gyakorolt az európai geográfiai műveltségre, gondolkodásra. [...] A Cosmographia nem
hiányzott Kolumbusz Kristóf könyvtárából sem, hozzájárult ahhoz, hogy legnevesebb olvasójuk
a Santa Maria fedélzetén elindult világtörténelmi jelentőségű útjára”.
2. A „humanizmus”
A Humanismus szót 1808-ban alkotta meg egy német pedagógus, F. J. Niethammer, mégpedig
a középiskolai oktatásban a görög és latin klasszikusokra eső hangsúly kifejezésére, mintegy
védekezésül a gyakorlatibb, természettudományosabb oktatás követelései ellen. A szót számos
19. századi történész ebben az értelemben alkalmazta a reneszánsz tudósaira, akik szintén a
klasszikusoknak a tananyagban elfoglalt központi helye mellett kardoskodtak. A 15. század első
felében sokkal elterjedtebb volt a studia humanitatis fogalom, amely a tudományterületek vilá-
gosan meghatározott körét jelentette: a grammatika, a retorika, a történelem, a költészet és az
erkölcsfilozófia tartozott ide. Tehát a humanizmus olyan kulturális és oktatási program, mely
a tudománynak egy fontos, de lehatárolt területét hangsúlyozta és fejlesztette tovább. Ennek a
területnek a középpontjában az irodalom állt. Ez a sajátosan irodalmi érdeklődés szabja meg
annak a rendkívül intenzív figyelemnek a jellegét, amit a humanisták a görög, és kiváltképp
a latin klasszikusok tanulmányozásának szenteltek. A studia humanitatis magában foglal egy
filozófiai tudományterületet is, nevezetesen az erkölcstant, de kizár olyan területeket, mint a
logika, a természetfilozófia és a metafizika, de a matematikát, asztronómiát, orvostudományt is.
A humanisták meggyőződése szerint jól írni és beszélni csakis az antik szerzők tanulmá-
nyozása és utánzása révén lehet megtanulni. A legtöbb figyelmet a középkor során ismeretlen
vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzők felfedezésének szentelték. A humanisták kialakí-
tották a történeti és a szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelv-
tant, a retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, régészetet, az epigráfiát és különfé-
le régiségekkel kapcsolatos tárgyakat. A humanisták görög tanulmányaira hatással voltak a
tudományos kapcsolatok bizánci kollégáikkal. 1439-ben az uniós zsinatra Firenzébe érkezett
VIII. Palaiologosz János bizánci császár, a konstantinápolyi pátriárka, s kíséretükben mint-
egy 700 magas rangú pap, teológus és tudós, akik számos, Nyugaton addig ismeretlen görög
kéziratot hoztak magukkal. E főpapok és tudósok közül többen a zsinat után is Firenzében
maradtak, s kézirataik nagyban hozzájárultak a humanista tudományosság fellendüléséhez.
2. A „humanizmus” ■ 513
Raffaello Santi: Az athéni iskola (freskó, Vatikáni Múzeum, 1509)
Nyugat-Európában a humanisták beiktatták a görögöt az összes egyetem és a jobb középisko-

lák tanrendjébe. Fokozatosan latinra fordították az akkoriban ismert görög irodalom szinte
teljes korpuszát, s így bekapcsolták azt a nyugati gondolkodás fő áramába. Az új fordítások
anyaga a teljes görög költészetet, történetírást, ékesszólást, a görög patrisztika teológiájának és
a nem arisztotelészi filozófiának a java részét, sőt további matematikai és orvostudományi tár-
gyú írásokat is tartalmazott. A kéziratkeresés láza fogja el a lelkeket. Klasszikusa a sokat utazó,
német kolostorokba is bejáratos Poggio Bracciolini (†1459).
A humanisták bírálták a skolasztikusok rossz stílusát, a klasszikus forrásokban való járat-
lanságukat, rögeszmés érdeklődésüket bizonyos, a bírálók szerint lényegtelen kérdések iránt,
de semmi pozitívummal nem járultak hozzá azoknak a filozófiai és természettudományos
ágaknak a fejlesztéséhez, amivel a skolasztikusok foglalkoztak. A reneszánsz platonizmus
nem volt olyan anti-arisztoteliánus, mint sokan gondolják. Legbefolyásosabb képviselőire
Platón és Arisztotelész újplatonikus szintézise hatott, sőt befolyást gyakorolt rájuk a közép-
kori arisztotelianizmus is. Marsilio Ficino egyaránt követi Platónt és Arisztotelészt, Pico della
Mirandola pedig kifejezetten védelmébe veszi a középkori arisztoteliánusokat Ermolao Barbaro
támadásai ellen. Arisztotelész tekintélyét a legkülönbözőbb okokból érte kihívás a reneszánsz
során, de ez a tekintély mindvégig erős maradt, különösen a természetfilozófia területén.
A humanisták Platónt görög eredetiben tanulmányozták és sok dialógusát a 15. század első
felében elsőként fordították le latinra. A reneszánsz platonizmus legfontosabb és legnagyobb
hatású képviselője Marsilio Ficino. Platonikus teológia című munkájában a platonikus filozófi-
áról adott összefoglalást. Firenzei Platonikus Akadémiája, az ott folyó előadás-sorozatokkal és
vitákkal néhány évtizedre olyan intézményes centrummá vált, melynek hatása Ficino levelei
és írásai nyomán egész Európára kiterjedt. A platóni értelemben vett lelki szerelemről szóló
tanítása, melyre egyébként ő alkalmazta először a „plátói szerelem” kifejezést, a későbbi rene-
szánsz irodalom egyik legnépszerűbb gondolata lett. Szoros szálakon kapcsolódik a firenzei
Akadémiához, ugyanakkor sok tekintetben különbözik Ficinótól a fiatalabb kortárs, Giovanni
Pico della Mirandola. A humanista platonikusok közül a legjelentősebb volt a német filozófus
és bíboros, Nicolaus Cusanus.
Az ünnepélyeken felvonuló pogány istenek ne tévesszenek meg bennünket. A középkor
keresztényi értékrendszere nem veszett el, változatlan erővel uralkodott a szélesebb néprétegek
fölött. A Malleus Maleficarum, a boszorkányégetés humanista
latinságú kézikönyve 1487-ben jelent meg.
Az első humanista író Francesco Petrarca (†1374) volt.
Kéziratokat kutatott fel, megalapította a klasszikus filológiát.
Kortársai latin művei alapján a nagy antik írók egyenrangú
utódának tekintették. Halhatatlanságát mégis olasz verseinek
köszönheti. Petrarca nagy újítása az volt, hogy a szonettjei-
nek Laurája már nem elvont égi lény, hanem valóságos földi
asszony volt. A trecento itáliai humanista irodalmának másik
képviselője Giovanni Boccaccio (†1375) volt. Ő írta az első
Dante-életrajzot. Nevét novellagyűjteménye, a Decamerone
tartotta fenn. Benne Boccaccio évszázadokra rögzítette a no-
vella formáját. Elmondja a nagylelkűség, hűség, hűtlenség vagy
ostobaság példázatát, vagy egyszerűen a sors valami kiszámít-
hatatlan fordulatát. A Decamerone főképp erotikus meséiről,
mulatságos és fordulatos házasságtörési históriáiról nevezetes,
ezeknek köszönheti nem múló népszerűségét. A quattrocentó-
ban, vagyis az olasz 15. században semmi nevezetes olasz nyel-
vű alkotás nem jött létre. Annál termékenyebb és gazdagabb
a latin nyelvű irodalom. A quattrocento a latin írók fénykora,
általuk nyeri el Itália a vezetést Európában. Művelői között
akadnak igazi nagy költők is, mint a nápolyi Pontano (†1503)
és a firenzei Angelo Poliziano (†1494).
Magyarországon is érvényesült a humanizmus hatása.
Az Itáliában nem járt, művelt zrednai Vitéz János környeze-
Francesco Petrarca (Andrea del te kezdte terjeszteni az új irányzatot. Váradi, majd esztergomi
Castagno freskója, 1450 k.) székhelyén gyakran összejöttek a humanista műveltséggel ren-
delkezők. Számukat itáliai taníttatással ő is igyekezett növelni.
3. Reneszánsz művészet ■ 515
Unokaöccse, a Ferrarában tanult Janus Pannonius volt a korszak élvonalbeli, külföldön is jól
ismert humanista latin költője. Mátyás, Vitéz hatására felismerte a humanizmus jelentőségét,
maga is gyűjtött könyveket. Mátyás híres könyvtárában, a Bibliotheca Corvinában klasszikus
auktorok írásait gyűjtette össze, de teológiai, történeti, hadtudományi munkák sem hiányoztak
gyűjteményéből. A könyveket miniatúrákkal díszíttette. A címerek és könyvkötések utalnak a
tulajdonosra. A könyvtár 2000–2500 kötetet tartalmazott, amelyből kb. 170 maradt ránk.
3. Reneszánsz művészet
A „reneszánsz” újjászületést (olaszul rinascità) jelent „Az irodalomnak és a művészeteknek
az antikvitás újrafölfedezésével bekövetkező föltámadását jelölő fogalom először az itáliai
humanistáknál bukkant föl, akiktől aztán Vasari is átvette. Kétségkívül termékenynek bizo-
nyult: fiatalságot, erőt, megújítási szándékot jelenített meg [...] A »reneszánsz« szónak azonban
esztétikai csengése is van, s ez a kor humanistáinak és művészeinek köszönhető” – írja Jean
Delumeau Reneszánsz című könyvében.
Giorgio Vasari (†1574) Le Vite de’ piu eccellenti Architetti, Pittori e Scultori Italiani (A legki-
válóbb olasz építészek, festők és szobrászok élete) című híres könyvében (1550) három korszakot
különböztet meg. Az első a 13. század közepén a toscanai művészekkel vette kezdetét, akik
„elhagyván a régi stílust, lendülettel s szorgalommal fogtak a régiek utánzásába”. A második
periódus a 15. századnak felelt meg, s olyan művészek neve fémjelezte, mint Brunelleschi,
Masaccio és Donatello, akik elsősorban a természetet igyekeztek utánozni, „de nem akartak
semmi mást”. Ezt követte aztán a 16. század, a tökéletesség kora, amikor is „teljes bizonyos-
sággal állíthatom, hogy a művészet megvalósította
mindazt, amit a természet utánzójaként megtehe-
tett, s immár oly magasságokba emelkedett, hogy
mostanság inkább lehanyatlásától kell tartanunk,
mintsem újabb fejlődését várnunk” – írja Vasari.
Marsilio Ficino nem minden sovinizmus nélkül
hirdette: „Kétségkívül aranykor kellett ahhoz, hogy
újra fényesen tündökölhessenek a korábban csak-
nem elpusztult szabad művészetek: a nyelvtan, az
ékesszólás, a festészet, az építészet, a szobrászat és a
zene. S mindannyian Firenzében”.
„Az olasz reneszánsz központi problémája a tö-
kéletes arányok fogalma. Ez a kor nemcsak az em-
beri alak, hanem az épület megkomponálása terén
is önmagában harmonikus, tökéletes egész kiala-
kítására törekedett. Minden formát zárt egységgé
képezve, szabadon kapcsolták egymáshoz ezeket az
önállóan lélegző részeket” – írja Heinrich Wölfflin
Művészettörténeti alapfogalmak című könyvében.
Az itáliai reneszánsz kultúra megkülönböztető
jegye abban állt, hogy a középkorival ellentétben Giotto: Szent Ferenc kiűzi az ördögöket
világi jellegű volt. Peter Burke, aki a festmények Arezzo városából (1297–1299 k.)
témáiban bekövetkezett mennyiségi változásokat mintegy 2000 kép számítógépes statisztikai

elemzése alapján állapította meg, azt írja Az olasz reneszánsz című könyvében: „A statisztikai
vizsgálat alapján úgy tűnik, hogy a világi témát ábrázoló itáliai festmények aránya az 1420-as
évekbeli 5 százalékról az 1520-as évekre 20 százalékra emelkedett. Ebben az esetben tehát a
»világiasodás« csupán annyit jelent, hogy a kisebbséget alkotó világi témájú képek aránya
némi emelkedést mutat.”
Az új stílus legnagyobb mestere a firenzei Giotto di Bondone (†1337) volt. Egyike volt
annak a kevés nagy festőnek, akiről már életében felismerték, hogy forradalmasította a művé-
szetet, és aki ezzel sikert is aratott. Giotto sikere azzal magyarázható, hogy irányzata a három-
dimenziós realizmus felé mutatott, és ezt szívesen fogadták a korábbi, síkszerű bizánci stílusú
ábrázolás után. Az emelkedett hang, a tartózkodó mozdulatok, a monumentális csoportok
nem gátolják abban, hogy alaposan megfigyelje a mindennapi dolgokat. „Lám, festészetben
Cimabue tartott minden teret, és ma Giottót kiáltják [...]” – mondja Dante a Purgatóriumban.
Egészen Masaccóig nem talált Giotto méltó örökösre és versenytársra.
A bizánci-gótikus forma, a „régi stílus”, melyből Giotto kitört, Sienában tovább élt, és nem-
csak az első nagy sienai festőre, Duccióra (†1318/1319) hatott, hanem majdnem két évszázadon
át tovább formálta a sienai művészetet. A dekorativitás iránti érzék és a vonal hangsúlyozása a ki-
terjedéssel szemben, ez jellemzi a sienai mestereket. Ambrogio Lorenzetti (†1348) festette sienai
Palazzo Pubblico Jó és a Rossz kormányzat című hatalmas freskóját. Fivére, Pietro Lorenzetti
(†1348), lírai és epikus hajlamú testvérénél drámaibb alkat volt, legmegrendítőbb hatású freskói
csak Assisiben maradtak fenn. Simone Martini (†1344) is dolgozott a Palazzo Pubblico számá-
ra, Nápolyba és Avignonba is eljutott.
Vele, aki Petrarca barátja volt, indult el
az avignoni kulturális központon ke-
resztül a trecento festészetének export-
ja észak, sőt kelet felé is.
Firenze és Siena mellett Pisa a
protoreneszánsz festészet egyik leg-
kiemelkedőbb alkotását produkálta.
A Campo Santo falán a 14. század
egy tartalmilag hármas egységet ké-
pező monumentális kompozíció, „A
halál diadala”, az „Utolsó ítélet” és a
„Remeték élete”, a pisai Francesco
Traini festői felfogásában és előadásá-
ban, az 1348-ban Itália-szerte pusztító
pestis hatását megrendítő erővel jut-
tatta kifejezésre.
A quattrocento kezdetén Firenze
székesegyháza lett az építészeti stí-
lus korszakváltásának szimbóluma.
Andrea da Firenze az 1360-as évek
második felében készült freskóján a
Santa Maria Novellában lévő A do-
Brunelleshi kupolája minikánus rend diadalán a firenzei
Masaccio: Jézus és Péter apostol az Adógaras című képről Andrea Verrocchio és Leonardo da Vinci:
(1425, Brancacci-kápolna, Firenze) Jézus megkeresztelése (1475 k., Uffizi Galéria,
Firenze; az előtérben bal felől térdelő angyal,
valamint a hátteret alkotó táj Leonardo alkotása)
dóm még a régi kupolájával van ábrázolva. Az új kupola megépítésére hirdetett pályázaton
Filippo Brunelleschi (†1446), az ötvösből, majd szobrászból lett építész került ki győztesen.
Brunelleschinek a 42 méteres átmérőjű kupolát állvány nélkül kellett felépítenie. 1420-ban
kezdett hozzá a tervezéshez, s e csodálatos remekművet 1436. március 25-én ötórás szertar-
tással szentelték fel.
Az „igazi” reneszánsz művészet a quattrocentro első évtizedeiben született meg a „nagy tri-
ász” firenzei munkássága során. Az építészetben Filippo Brunelleschi alkotásai, a szobrászat-
ban Donatello (†1466) művei, a festészetben pedig Masolino da Panicale (†1440) és Masaccio
(†1428) freskói a Santa Maria del Carmine-templom Brancacci-kápolnájában jelzik egy új kor-
szak elérkeztét a művészet történtében. Firenze a század folyamán mindvégig a legjelentősebb
központja maradt az itáliai reneszánsznak. Az úttörő négyes nyomába a művészet minden ágá-
ban egy sor kiemelkedő alkotó lépett. Az építészetben a Mediciek „udvari” építésze, Michelozzo
di Bartolommeo (†1472) és Leon Battista Alberti (†1472), akinek hírnevéhez tervezői praxisa
mellett elméleti munkássága is hozzájárult, a század második felében pedig Giuliano da Sangallo
(†1516) és Benedetto da Maiano (†1497), aki a szobrászatban is kitűnt. A szobrászatban, a
Mediciekhez közel álló Donatellóval egy időben dolgozott Lorenzo Ghiberti (†1455), Luca della
Robbia (†1482) és az építésznek is kiváló Bernardo Rossellino (†1464) is. A második nemzedék
legnagyobb szobrásza, Andrea Verrocchio (†1488) jeles festő is volt, műhelyében inaskodott
többek között Leonardo da Vinci (†1519) és Perugino (†1523). Hozzá hasonlóan e század alko-
tóinak többsége egyetemes művész volt, a művészet több ágában is maradandót alkotott.
A festészetben Masaccio hatása hosszú

távon érvényesült: nemcsak kortársai, Filippo
Lippi (†1469), Fra Angelico (†1455) és Andrea
del Castagno (†1457) követték őt az ember-
ábrázolásban, hanem a reneszánsz csúcspont-
jának nagy mesterei, Leonardo, Michelangelo
és Raffaello is őt vallották ősüknek és legfőbb
mesterüknek. Lippi és Fra Angelico sokat
dolgoztak a Mediciek számára, hasonlókép-
pen Paolo Uccello (†1475), Benozzo Gozzoli
(†1497) és Antonio Pollaiuolo (†1498) is.
A második nemzedék nagy firenzei festői,
Domenico Ghirlandaio (†1494), Sandro
Botticelli (†1510) és Filippino Lippi (†1504)
is szorosan kötődtek Lorenzo de’ Medici ba-
Piero della Francesca: Federico da Montefeltro urbinói
ráti köréhez. Ghirlandaio műhelyéből ke-
herceg és felesége, Battista Sforza (1472–1474, Uffizi
Galéria, Firenze) rült a Medici-házba az ifjú Michelangelo
Buonarroti (†1564). A Mediciek nemcsak
maguk halmozták el munkával a városuk-
ban élő művészeket, hanem kapcsolataik
révén megrendeléseket szereztek számukra
Itália egyéb városaiban, beajánlották őket a
baráti hercegeknél és pápáknál. Firenzében
nemcsak a Mediciek pártfogolták a művé-
szeket, hanem a többi gazdag kereskedő és
bankárcsalád (Pitti, Pazzi, Strozzi, Rucellai,
Sassetti, Tornabouni) is bőkezű mecénás
volt. Foglalkoztatták őket a nagyobb céhek
is, amelyekre egy-egy templom vagy szociális
intézmény felügyelete, gondozása volt bízva.
Nagyobb szabású feladatok esetében pályá-
zatot írtak ki, s a beérkezett pályamunkák
alapján a zsűri döntötte el, hogy kivel kötnek
szerződést a műalkotás kivitelezésére.
A 15. század közepén és második felé-
Sandro Botticelli (részlet a Háromkirályok imádása
ben Firenze mellett kialakultak a reneszánsz
című képről, 1475 k., Uffizi Galéria, Firenze) művészet egyéb központjai is. A festészetben
kiemelkedő volt az umbriai iskola (Perugino,
Pinturicchio (†1513), s innen nőtt ki Raffaello Santi (†1520) is). Urbinót Piero della Francesca
(†1492) munkássága fémjelzi. Észak-Itáliában a mantovai Gonzaga-udvar fejlődött jelentős
művészeti központtá, itt dolgozott Janus Pannonius barátja, Andrea Mantegna (†1506). Sajátos
színt jelentett az itáliai reneszánsz művészetben Velence, amely a század végére Firenzével
egyenrangú központtá nőtte ki magát. Az építészetben Mauro Coducci (†1504) és Pietro
Lombardo (†1515) alkotásai emelhetők ki, az utóbbi a szobrászatban is jeleskedett. Ugyanezt
lehet elmondani Antonio Rizzoról (†1498) is. A cinquecento híres velencei festészetének kezde-
Donatello: Gattamelata lovas szobra Andrea Verrocchio: Bartolomeo Colleoni

(Padova, 1443–1447) lovasszobra (Velence, 1481–1488)
tei is Leonardo kortársaihoz köthetők: Carlo Crivellihez (†1493), a Bellini-családhoz (Jacopo

[†1470/71] és fiai, Gentile (†1507) és Giovanni [†1516]), Vittore Carpaccióhoz (†1526). A
16. század első éveiben pedig elindul pályáján a velencei festészet két zseniális nagymestere:
Giorgione (†1510) és Tiziano Vecellio (†1576). Rómában sokáig nem alakult ki helyi művé-
szekből álló jelentős központ. A reneszánsz pápák azonban szerte Itáliából meghívták a legki-
tűnőbb művészeket, hogy dolgozzanak a városban. Az 1480-as évek elején IV. Sixtus pápa hét
kiváló itáliai festőt bízott meg azzal, hogy a róla elnevezett vatikáni kápolna oldalfalain fessék
meg Mózes és Jézus életének egyes jeleneteit. Róma igazán akkor vált a reneszánsz művészet fő
központjává, midőn a cinquecento elejének nagy művészei – Michelangelo, Donato Bramante
(†1514), Raffaello – végleg letelepedtek vagy éveken keresztül dolgoztak a városban.
Meg kell emlékeznünk az északi reneszánszról (vagy egyes művészettörténészek szerint az
északi késő gótikáról), amely a burgundi hercegek idejében virágzott. A burgundi szobrászat
mestere és atyja a 14. század végén Claus Sluter (†1405 körül), akinek szobrai csak töredé-
kesen maradtak fenn. A champmoli karthauzi kolostorban állt Merész Fülöpnek Sluter által
készített síremléke, mellette pedig Félelemnélküli Jánosnak és feleségének, Bajor Margitnak
kettős síremléke, Jean de la Huerta és Antoine Le Moiturier alkotása. Philippe Pot síremlékét
Antoine Le Moiturier-nek tulajdonítják, aki a 15. század végén élt. Ő volt az utolsó azon fla-
mand-burgundi szobrászok sorában, akik Sluter modorát egészen a reneszánsz időkig életben
tartották. Az északi reneszánsz festészet csúcspontját a 15. századi flamand festők – Melchior
Broederlam (†1409), Jan van Eyck (†1441), Robert Campin (†1444), Rogier van der Weyden
(†1464), Hugo van der Goes (†1482) és Hans Memling (†1494) – művészetében érte el. Ők
a vallásos témakörű kompozicióikban teljes részletességgel dolgoznak és a képek hátterében
csodálatos gazdagságban mutatják be a korabeli urbanizált flamand tájat is.
X.
NŐK ÉS GYERMEKEK A KÖZÉPKORBAN
A 11. század elejétől kezdve a társadalmat a korabeli írók három osztály (ordo) képződ-
ményének írják le: papok, katonák és dolgozók (oratores, bellatores, laboratores), akik
együttesen alkotják az isteni akaratot kifejező keresztény társadalmat. A 12. századtól azonban
a nagy társadalmi–gazdasági átalakulásokkal kísérve – nem teljesen elvetve a három rendre
tagolódó társadalmat – az újfajta társadalomábrázolásokban és egyéb írásokban a nőket csak-
nem mindig külön kategóriába sorolják. Shulamith Sharar – a középkori nők történetének je-
les szakértője – szerint ezek az írások arról tanúskodnak, hogy a nőket a középkori társadalom
külön rendjének tekintették.
A nők jogai egyik társadalmi osztályban sem voltak azonosak a férfiakéival. A nemesasz-
szony életvitele eltért a nemesemberétől, a polgárasszonyé a polgárétól, és hasonló volt a falusi
nők helyzete is.
1. Nemesasszonyok
A nyugat-európai társadalomban a kiváltságos osztály (lovagok, nemesség) leányai részére két
életút kínálkozott: vagy megházasodtak és várúrnők lettek, vagy kolostorba vonultak és apá-
caként élték le életüket. A legtöbb nemesasszony mindkét életformát átélte: leánykorában egy
részük kolostorban nevelkedett, majd megházasodva várúrnőként éltek férjük mellett; megöz-
vegyülve „felvették a fátylat”, s kolostorban, apácaként fejezték be életüket.
A nemes családok leányainak nevelése többnyire nem otthon történt, hanem a hűbérúr
udvarában, vagy valamelyik női kolostorban. Nemcsak sajátos „női” tevékenységekre (varrás,
szövés, hímzés) oktatták őket, hanem – egyes korabeli források szerint a fiúknál alaposabb –
szellemi képzésben is részesültek: megtanulták a hét szabad művészet elemeit: írni-olvasni,
énekeket előadni, történeteket mesélni, s elsajátították a latin nyelvet is.
A legtöbb középkori szokásjog szerint a lány 12 éves korában vált nagykorúvá, vagyis a há-
zasságra alkalmassá. A legtöbben 14 éves korukban már ténylegesen házasságban éltek, vala-
mely vár, lovagi háztartás, familia úrnői, azaz dámák (dame) voltak. Egy ilyen, szinte még gye-
reklány várúrnő életéről, személyes élményei alapján színes leírást nyújt Lambert, az ardresi
vártemplom plébánosa, aki a 12. század végén ura megrendelésére megírta Guînes grófjainak és
Ardres urainak történetét. A Péronnelle nevű fiatal grófné idejét az ájtatosságokon kívül gyer-
mekjátékokkal töltötte: a többi kislánnyal körtáncot járt, „babázott és más hasonló szórakozá-
sai voltak”. Gyakran előfordult, hogy „nyáron nemes egyszerűséggel és könnyed mozdulattal
ingre vetkőzött, beugrott a medencébe, nem azért, hogy megmosakodjék, vagy fürödjék, ha-
1. Nemesasszonyok ■ 521
nem hogy felfrissüljön és mozogjon, hol háton úszott,

hol mellen, hol a víz alatt, hol a felszínen, látni lehetett
hófehér bőrét, máskor meg száraz, fehér ingben mutat-
kozott a lányok, de éppúgy a lovagok előtt is, ártatlanul,
a férjével, a katonákkal és a néppel egyaránt bájos és
kedves volt”.
A korán házasodó úrnő 20 éves kora táján már
többgyermekes anya volt, 30 éves kora körül pedig már
nagymama, s igen gyakran özvegy. Hacsak időközben
nem halt bele valamelyik szülésbe. Mert a Lambert-
család történetében szereplő asszonyok közül minden
harmadikkal ez történt. Némelyik már az elsőt sem élte
túl, de volt olyan is – mint például II. Balduin gróf fe-
lesége, Chrétienne –, aki a tizedik gyermeke szülésébe
halt bele (s ami ritkaság akkoriban, mind a tíz gyermek
megérte a felnőttkort). A fiatal várúrnő életét sűrűn
egymást követő terhességek és szülések töltötték ki. Az
imént említett grófnő menye, Christine 12 gyermek-
kel ajándékozta meg férjét, átlagosan másfél évenként
szült, s ez nem számított ritkaságnak abban az időben.
A fiatal, még kívánatos özvegyet saját vagy férje roko-
Nők egy 15. századi itáliai breviáriumban
nai, vagy a hűbérúr újra férjhez adták, az idősebb, eset-
leg már többszörös özvegyek kolostorba vonultak. A
vazallusok özvegyeivel általában a hűbérúr rendelkezett, hiszen számára nem volt közömbös,
hogy ki teljesíti majd a továbbiakban az elhunyt hűbéres kötelezettségeit. Idővel arra is lehe-
tőség nyílt, hogy az özvegy a hűbérúrtól pénzen megválthassa szabadságát, s maga döntse el,
meg akar-e újra házasodni, s ha igen, kihez menjen hozzá kérői közül.
A 12. században már nem volt szokás a feleséget egyszerűen eltaszítani, ami az előző szá-
zadban még elég gyakran előfordult, még akkor sem, ha nem produkálta a várva várt fiú örö-
köst. A házasságok felbontására egyébként viszonylag tág lehetőséget biztosított a rokonság,
amelyet az egyház akkor igen szigorúan kezelt: ha sikerült kimutatni a házasfelek között a leg-
alább hetedfokú rokonságot, akkor elválasztották őket. Ez pedig egy-egy régió viszonylag nem
nagyszámú nemességét tekintve, nem volt nehéz dolog. Ahhoz azonban hozzá kellett szokniuk
az úrnőknek, hogy osztozniuk kell férjük ágyasaival, akik ott éltek körülöttük a várban. Az
említett családi krónikában Lambert pap (akinek magának is több gyermeke volt: leányai és
pap fiai) dicsérettel emlékezik meg a grófok ágyasairól, akik nem akárkik voltak, hanem gyö-
nyörű, érintetlen nemes szüzek. A törvényes feleség vigaszául szolgált, hogy ekkor már csak az
ő gyerekei örökölhettek, a fattyúk ki voltak zárva az örökségből, bár általában róluk is megfe-
lelően gondoskodtak. Az említett II. Balduin grófot halálakor 10 törvényes gyermeke mellett
23 törvénytelen utóda siratta.
A fentiekből is kitetszik, hogy az egyháznak a hagyományos szokásokkal vívott kemény
küzdelem után a 12. századra – legalábbis jogi vonatkozásban – sikerült elfogadtatnia a keresz-
tény házasságot, amelynek lényeges elemei: a házasság szentségi jellege és felbonthatatlansága;
a nyilvánosság (pap és tanúk jelenléte); a rokonok közötti házasság tilalma (a 8. századtól a
negyedízigleni, a 11. században a hetedízigleni rokonság házassági akadály, majd 1215-ben
522 ■ X. Nők és gyermekek a középkorban
a IV. Lateráni zsinat ismét a negyedik nemzedékben állapítja meg a kritikus határt); mindkét
fél szabad beleegyezése (ha sikerült meggyőzően igazolni a kényszerítés tényét, akkor a há-
zasságot semmisnek nyilvánították), sőt a nagykorúság elérése után (az egyházi jog szerint a
fiúknál 20, a lányoknál 18 év, de a korabeli szokásjogok szerint csak 14, illetve 12 év) a szülők
hozzájárulására sem volt szükség.
A valóságban az utóbbi két feltétel nemigen érvényesült. A házasság akkoriban nem a két
érdekelt fél személyes ügye, hanem az egész családot, nemzetséget, sőt az egész hűbéri társa-
dalmat érintő gazdasági és politikai jellegű aktus. Családok közötti kibéküléseket, szövetség-
kötéseket pecsételtek meg házasságkötéssel, ezzel biztosították a vazallusok hűségét, szorosabb
kapcsolódását a hűbérúrhoz, ez volt a családi vagyon és presztízs növelésének legfőbb eszköze.
Hatalmi tömörülések, birodalmak létrejöttének megalapozója lehetett az ügyes házasságpoli-
tika. Közismert a szerencsés házasság szerepe a Habsburgok világbirodalmának létrejöttében.
Ez érvényes számos középkori hercegi, grófi, várúri dinasztiára is. A házasság ügyében a szü-
lők, a rokonok, számos esetben a hűbérurak döntöttek, ők választották ki a házastárs személyét
érdekeik szerint. A többnyire tizenéves fiatalok ezt engedelmesen elfogadták, annál is inkább,
mert számos esetben az eljegyzés (sőt a házasságkötés is) már születésük után, vagy egészen
kisgyermekkorban megtörtént, sőt mire a házasság tényleges létrejöttére, elhálására sor került,
esetleg már többször cserélődött is a kiszemelt házasfél személye, szintén a változó családi, hű-
béri érdekeknek megfelelően. A házasság elsődleges célja törvényes utódok, örökösök világra
hozása volt, a család fennmaradásának, továbbélésének biztosítása, a nemes vér átörökítése, s
a legtöbb esetben két nemes nemzetség összekapcsolása.
Arra is volt példa, ha ritkán is, hogy a fiatal leány nem fogadta el a számára kiszemelt férjet,
ellenállt minden rábeszélésnek, kényszerítésnek, s inkább örökös szüzességet fogadott és kolos-
torba vonult. Az egyház támogatta az ilyen személyes döntéseket, különösen az újraházasodást
elutasító özvegyek esetében (mert általában nem nézte szívesen az özvegyek újraházasodását).
Ilyen esetekben, amikor a házasság nem kölcsönös szerelem alapján jött létre, s a felek sok-
szor csak az esküvőn látták egymást először, létrejöhetett-e szoros és meleg érzelmi kapcsolat,
kötődés a házasfelek között? A korabeli „udvari szerelem” szabályai szerint, amelynek bőséges
tárházát nyújtja a trubadúrok és a Minnesängerek költészete – nem. „Nem lehetséges szerelem
házastársak között” – írja András, a káplán (Andreas Capellanus) a szerelemről szóló értekezésé-
ben. Pártfogója, Mária, Champagne grófnője (Marie de Champagne [†1198], a híres Aquitániai
Eleonóra és VII. Lajos francia király leánya) pedig kijelenti, hogy „házasság és szerelem két egy-
mástól idegen világ”. Az „udvari szerelem” azonban csak költői játék – bár kétségkívül fontos
szerepe volt a nőkkel szembeni civilizált, „udvarias” viselkedés kialakításában –, a valóságról pe-
dig a források szűkszavúsága miatt szinte semmit sem tudhatunk. Mindenesetre vannak hiteles
példáink a komoly házastársi szerelemre, együvé tartozásra, és az ellenkezőjére is.
A már említett II. Balduin, Guînes grófja éppen Angliában tartózkodott, amikor felesége
szülni készült. Hírt kapott, hogy az asszony rosszul van, erre két orvossal rohant haza, de hiába,
az asszony meghalt. A krónika szerint szinte eszelős lett a bánattól, „nem tudván magáról, nem
ismert meg senkit, nem tudta megkülönböztetni a jót és a rosszat, a becsületest és a tisztesség-
telent”, úgyhogy az orvosok két hónapig nem engedtek senkit a szobájába. Vagy a középkori
Odüsszeusz és Pénelopé története: Vaudémonti Hugo a Szentföldön fogságba esett, s csak 16 év
múlva szabadult és térhetett haza. Felesége, Lotharingiai Anna rendületlenül várta, bár családja
nagy nyomást gyakorolt rá, hogy házasodjon újra. Nancyban őrzött sírkövük azt a pillanatot
örökíti meg, midőn az asszony átöleli 16 év után hazatérő férjét. A híres írónő, Christine de
Pisan (†1431), aki 15 éves korában ment férjhez,

s 24 évesen özvegyen maradt három gyermekkel,
verseiben éveken át siratta korán eltávozott férjét.
A feleség értékét az adta, hogy jelentős va-
gyont, birtokot hozott magával. Különösen ke-
resettek voltak az örökösnők, midőn egy nemes
családban nem volt fiú örökös, s a leány egy
egész váruradalmat, grófságot, esetleg herceg-
séget vitt magával a házasságba. Georges Duby
megfigyelése szerint a 11–12. században általá-
ban az asszony származott előkelőbb, gazdagabb
családból. Ez a „házassági piac” alakulásának
következménye volt: a hűbérjog korlátai miatt
kevés volt a házasságképes férfi (csak az elsőszü-
lött házasodhatott a hűbérbirtok oszthatatlansá-
ga miatt), s viszonylag sok volt az eladó lány. A
házasságkötés alkalmával a férj családja szerző-
désben biztosította a feleség számára az özvegyi
ellátmányt, általában a férj birtokának egyhar-
madát. Megözvegyülése, vagy a házasság felbon- Nemesasszonyok kedvenc időtöltése, a solymászat
tása esetén nemcsak saját örökségével, hozomá- (holland faliszőnyeg részlete, 1430 k.)
nyával rendelkezhetett szabadon, hanem ezzel az
özvegyi ellátmánnyal is, sőt a házasság idején közösen szerzett javak egy részére is joga volt.
Milyen volt a középkori nemes asszony helyzete a házasságban? A francia történészek
egyöntetű véleménye szerint szabadabb volt, mint az újkorban (amikor örökös kiskorúságra
ítéltetett, s apja, majd férje gyámsága alatt állt), szélesebb jogképességgel és nagyobb cselek-
vőképességgel rendelkezett, mint a 16. századtól a 20. századig bármikor. Javaival, vagyoná-
val nagyobb mértékben rendelkezhetett, nagyobb gazdasági szabadságot élvezett. Házassága
alatt férje kezelte javait, de nagyobb tranzakciót csak felesége jóváhagyásával hajthatott végre,
s annak örökségét, valamint az özvegyi ellátmányt véglegesen nem idegeníthette el. Ahogy
Vincent de Beauvais (†1264), 13. századi enciklopédia-szerző kifejezte: „a feleség sem úrnője,
sem szolgálója férjének, hanem társa (nec domina, nec ancilla, sed socia)”. A különböző adomá-
nyozásokról kiállított oklevelekben rendszerint együtt szerepel férj és feleség.
A várakban rendszerint igyekeztek a férfiak és a nők életterét elválasztani egymástól. A nők
számára fenntartott rész volt az úrnő igazi birodalma: itt éltek vele együtt kiskorú gyermekei,
valamint a várúr hűbéreseinek, papjainak az udvarban nevelkedő leányai, a szolgálók, s elő-
kelőbb családok esetében az udvarban élő nemesasszonyok. A várúrnő elsődleges feladata az
utódok, örökösök biztosításán kívül a reprezentálás volt: ünnepségek, jeles események, vendé-
gek fogadása alkalmával fényes ruhában pompázni – leányaival, női kíséretével együtt – férje
oldalán. Az úrnő dolga volt a szorosan vett háztartás irányítása: gondoskodás az élelemről,
ruházatról, a szolganép felügyelete. Rendszerint ő adta férjhez a szolgálólányokat, jobbágylá-
nyokat. Speciális feladata volt az uradalomban élő asszonyok, lányok védelme. Egy penitenciás
könyv azt ajánlja, hogy a dámák szüntelenül járjanak közbe férjüknél a birtokon élő alattvalók
érdekében, mert „senki sem tudja náluk jobban meglágyítani egy férfi szívét”, mégpedig az
ágyban „ölelésekkel és simogatásokkal”. Lambert többször említett családi krónikája el is mesél
egy esetet, mikor egy házasulandó lány,

akin a gróf emberei egy megszégyenítő
járandóságot akartak behajtani, a gróf-
néhoz fordult. A grófné, mikor leszállt
az éj, „átölelte férjét” és a „megpuhított”
gróf meghallgatta a kérést, s eltörölte ezt
a méltatlan adót.
A várúrnőre akkor hárult igazán
sokféle feladat és felelősség, amikor fér-
je nem volt otthon. S ez volt a gyakoribb
eset, mert a lovagok hol hadakoztak va-
lahol, hol hűbéruruk vagy a király ud-
varában időztek, hol lovagi tornákon
szórakoztak, esetleg fogságba estek, vagy
felvették a keresztet, s hosszabb időre el-
mentek a Szentföldre. Ilyenkor az úrnő
minden tekintetben helyettesítette fér-
jét, még olyan teendők terén is, amelyek
egyébként nem tartoztak a nőkre, vagy
éppenséggel tilos volt számukra. Ilyen
volt a parancsolás és büntetés joga, mert
ez fegyverfogással járt, ami pedig nőnek
elvileg tilos volt. De ha ez a hatalom a nő
öröksége volt (mivel nem volt fiörökös),
s férje az ő nevében gyakorolta, akkor ál-
talában az asszony jelen volt férje mellett.
Várvédő nők A férj távolléte idején az úrnő kezel-
(Walter de Milemete miniatúrája, 1326–1327 k.) te az uradalmat, irányította a gazdálko-
dást, ellenőrizte az intézőket, ő tartotta
karban a várat, szükség esetén meg is védte azt, s nem egyszer kellett fegyverrel védekeznie az
agresszív szomszédokkal szemben. Férje nevében jogi aktusokat is kezdeményezhetett, adás-
vételi szerződéseket írhatott alá, birtokügyekben pereskedhetett. Ha férje hűbérúr volt, akkor
fogadhatta a hűbéresek homagiumát. Ha férje fogságba esett, rendszerint ő gyűjtötte össze a
váltságdíjat, ő tárgyalt szabadon bocsátása feltételeiről. Ha pedig férje meghalt, ő volt végren-
deletének végrehajtója. Tudunk olyan asszonyokról, akik páncélinget húztak, kardot fogtak
és lovon harcoltak a feudális anarchia csetepatéiban, mint Montfort Izabella, sőt olyanokról
is, akik seregeket vezettek, háborút viseltek, mint Matild (†1167), Hódító Vilmos unokája, I.
Henrik angol király leánya, V. Henrik császár özvegye, II. Plantagenêt Henrik angol király
édesanyja. Voltak olyanok, akik a nagypolitikában játszottak irányító szerepet, mint Matild
(†1113) toscanai őrgrófnő, VII. Gergely és utódainak egyik legfőbb szövetségese az inveszti-
túraharcban, vagy a kiskorú fiaik nevében régensként országokat kormányzó asszonyok, mint
Theophanu (†991), III. Ottó, Ágnes (†1077) IV. Henrik, vagy Kastiliai Blanka (Blanche de
Castille, †1252) IX. Lajos francia király édesanyja.
Georges Duby, aki több száz középkori nemes úrnő életútját próbálta felgöngyölíteni a ko-
rabeli források szűkszavú híradásaiból, szemléletesen így jellemzi e nők életkörülményeit: „Aki
valóságos képet akar kapni arról, milyen volt a nők élete akkor és ott, annak figyelembe kell
vennie a háborúk és a színlelt háborúk, a lovagi tornák állandó közelségét, oda kell képzelnie
melléjük vagy tíz heves, lovát táncoltató, páncélját tisztogató, csatakos, lószerszám- és húgysza-
gú férfit, akik több figyelmet szentelnek lovaiknak, mint a nőknek, a nőknek, akik a veszedelem
tetőfokán a várba bezárva nyugtalankodtak, olykor arra kényszerítve, hogy egyedül kezeljenek
egy-egy vereséget, és maguk induljanak útra, hogy előteremtsék a szomszédoktól a váltságdíj-
hoz szükséges dénárokat, és ugyancsak ők kaptak szemrehányást, ha nem tudták ügyesen ki-
alkudni a fogságban lévő hitves kiszabadulását. Rosszul mérjük fel az úrnő valódi hatalmát,
ha elfelejtjük, hogy férje legtöbbször másfelé lovagolt, és elérhetetlen volt. Igaz, hogy ilyenkor
a nemesasszonyok szabadabban éltek, de nagy felelősség nyomta a vállukat, és ahogy akkor
mondták, »vigasztalanul«, egyedül, támasz nélkül, ki voltak szolgáltatva saját gyengeségeiknek”.
De valóban gyengék voltak? Egyetérthetünk a kiváló francia történésszel, Régine Pernoud-
val, aki könyvet írt a katedrálisok korának asszonyairól, hogy „ha olvassuk e kor krónikáit, és
elmerülünk a feudális civilizáció első századai történetének részleteiben, akkor szinte kénysze-
rítően kínálkozik egy észrevétel: az asszonyok legtöbbjének erőteljes személyisége hímnemű
partnereikkel szemben”.
Nem minden nemes lány ment férjhez. Nem mindenki számára akadt megfelelő parti. A
hűbérjog szigorúan előírta a hűbérbirtok oszthatatlanságát, ezért a másod-, harmadszülött fi-
atal lovagok zöme nem köthetett házasságot, legföljebb csak akkor, ha sikerült olyan hűbér-
urat találnia, aki birtokot adott neki, s hozzáadta saját, vagy valamelyik vazallusának lányát.
Különösen az ezredforduló után kibontakozó demográfiai robbanás után hemzsegett Nyugat-
Európa a nőtlen fiatal férfiaktól és a pártában maradt lányoktól. Ez utóbbiak egy része arra is
vállalkozott, hogy valamely előkelő lovag ágyasa legyen, de legtöbbjük számára nem volt más le-
hetőség, mint felvenni a fátylat, azaz kolostorba vonulni. Ugyancsak kolostorban fejezte be éle-
tét az özvegyen maradt nemesasszonyok zöme is, vagy azok, akiket férjük eltaszított, vagy vala-
milyen ürüggyel (rendszerint rokonság címén) elvált tőlük. Végül, szép számmal akadtak olyan
házaspárok is, akik egy idő után közös megegyezéssel különváltak, s mindkettőjük kolostorba
vonult. A 11. században Hugo (†1109), clunyi apát kolostort alapított azon házas nők számára,
akiknek férje – részben az ő rábeszélésére – beállt a híres burgundiai monostor szerzetesei közé.
Női kolostorokkal találkozunk már a szerzetesség kialakulásának kezdetén. A 4. századi
Egyiptomban az első szerzetesi közösségek alapítója, Pakhomiosz házat épített Mária húga és
társnői számára is a férfikolostor mellett. A 6. században Nyugaton is megjelentek az apáca-
kolostorok. Ezek a közösségek általában Szent Benedek regulája szerint éltek, az apácák által
választott, de időnként az alapító család által kijelölt apátnő (abbatissa), vagy kisebb kolosto-
rokban perjelnő (priorissa) vezetése alatt. Ez a regula pontosan megszabta a napi tevékeny-
ség ritmusát, időbeosztását: közös imádság váltakozott szellemi munkával (olvasás, másolás),
fizikai munkával és pihenéssel. A szerzetesnők között semmiféle különbségtétel nem volt,
senkinek nem lehetett személyes tulajdona, egyforma ruhában jártak, közös hálóteremben
aludtak, közösen étkeztek. Az apácák szinte kivétel nélkül nemesi származású hölgyek voltak.
Szegényebbek nemigen kerülhettek be, legfeljebb a szolgálók közé, mert a belépéskor jelentős
hozományt kellett adni a kolostor javára. A kolostorok egyébként jelentős vagyonnal: földbir-
tokkal, uradalmakkal, jobbágyokkal rendelkeztek. Idővel gyakorlattá vált, hogy a fizikai mun-
kákat alacsonyabb származású „laikus nővérek”, az ún. conversae végezték.
A női kolostorok alapításának virágkora a 12. században következett be, midőn az új szer-
zetesrendek – főleg a ciszterciták, a premontreiek, és az ágostonos rendek – nagy számban fo-
gadtak be nőket is soraikba. Százával létesültek új női kolostorok, mégsem tudtak eleget tenni a
növekvő igényeknek. E kolostorok feladata, mint egy korabeli írás kifejti, hogy „olyan helyekké
legyenek, ahol érett asszonyok, akik belefáradtak a házasság szabadosságaiba, megtisztulhas-
sanak múltbeli tévelygéseiktől, és méltókká váljanak arra, hogy elnyerjék Krisztus ölelését. A
házasságtól megszabadult nemes asszonyok választották ezt a helyet, annál türelmesebben
nyugodva bele a házasság örömeinek elvesztésébe, mivel ráébredtek, hogy milyen rövidek és
szomorúsággal teltek annak gyönyörei”. A női kolostorok számának gyors növekedése idővel
visszahatást szült a férfi szerzetesek körében. A 12. század végén a premontrei rend egyetemes
káptalanja úgy határozott, hogy „mostantól kezdve több nővért nem veszünk fel”.
A női kolostorok sajátos változatát képviselték az ún. kettős monostorok, ahol egymás mel-
lett, vagy egy épületegyüttesben (rendszerint a templom két oldalán) volt elhelyezve egy női és
egy férfi szerzetesház. A férfi szerzetesek feladata ebben az esetben az apácák lelki gondozása,
és a kolostor együttes anyagi szükségleteinek ellátása volt. A női monostorba nem léphettek
be. Nagyon sok kettős monostor létesült a frank és az angolszász királyságok területén a 6–8.
században. Ezek élén az apácák által választott apátnő állt, akinek a férfi szerzetesek is enge-
delmességgel tartoztak. A kettős monostorok a 9. században eltűntek, majd a 11. században
jelentek meg újra. Ekkor már ritka a kettős monostorokban a női vezetés, többnyire férfi apá-
tok és perjelek állnak az intézmények élén. Kivételt képezett Franciaországban a fontevrault-i
közösség. Alapítója Robert d’Arbrissel (†1117) nagyhatású vándorprédikátor, aki nagyszámú
követőjét és tanítványát – akik között többségben voltak a nők – 1099-től kettős monostorok-
ban telepítette le. Az anyakolostor Fontevrault-ban négy monostorból állt, három a nők, egy
a férfiak számára. Mivel a rend az alapító szándéka szerint a nőkért, a nők számára létesült,
végrendelete értelmében minden kettős monostor élén apátnő, illetve perjelnő állt, mégpedig
olyan, aki nem szűz, hanem élt már házasságban, vagyis özvegy. A kezdeményezésnek nagy si-
kere volt: a 12. század közepén ötezerre becsülték a közösség tagjainak számát. Fontevrault első
apátnője egy előkelő fiatal özvegy volt, Petronille de Craon, Chemillé urának felesége, aki 20
éves korában megözvegyült, belépett a kolostorba, s 22 éves korában apátnő lett. Ő 35 évig állt
a közösség élén. Utódává 1149-ben Anjou Matildot választották, V. Fulco (†1143) gróf (majd
1131 és 1143 között jeruzsálemi király) leányát, Plantagenêt II. Henrik angol király nagynén-
jét, az angol trónörökös özvegyét, aki már 29 éve, 15 éves kora óta volt a kolostor lakója.
R. W. Southern, a kiváló angol medievista és egyháztörténész így jellemzi e középkori ko-
lostorok apátnőit: „Parancsoló természetű, félelmetes hölgyek voltak, nem feledkeztek meg
róla, hogy az uralkodó osztályhoz tartoznak. Apácakolostoraikhoz általában férfiszerzetesek
közösségeit csatolták, hogy ezek kiszolgáltassák a szentségeket és a világi adminisztráció szük-
séges teendőit elvégezzék, és az előkelő apátnő olyan szellemben kormányozta az egész szerve-
zetet, mint aki hozzászokott a parancsoláshoz. A sötét középkor e hölgyeinek nevéhez néhány
kiemelkedő vallásos és irodalmi alkotás fűződik, de ragyogó függetlenségük nem tartott soká-
ig. Ahogy a társadalom szervezettebbé vált és egyházi vonatkozásban megszilárdult, előtérbe
került a férfiuralom szükségessége”.
A férfiuralom megvalósítása a gyakorlatban nem volt könnyű dolog. A ciszterci rend ve-
zetői például a 12. század végén és a 13. században kemény küzdelmet vívtak a spanyolországi
arisztokratikus monostorok apátnőivel, akik teljes függetlenséget élveztek, s nem sokat törőd-
tek az egyetemes káptalan határozataival. A pápa is megbotránkozva értesült róla, hogy ezek az
apátnők prédikálnak a szószékről, gyóntatják apácáikat. Hiába próbálták meg korlátozni a női
kolostorok számát, azok gomba módra szaporodtak, s német nyelvterületen, Németalföldön
és az Ibériai-félszigeten többszörö-
sen meghaladták a férfiakét. A rendi
vezetés hasztalan próbálta meg az
apácákat a férfi apátok fennhatósága
alá kényszeríteni. Az apácakolosto-
rokban zavargások törtek ki, s végül
is az egyetemes káptalan kénytelen
volt visszavonni, illetve enyhíteni a
női kolostorok szabadságát korláto-
zó rendelkezéseket.
Érthető tehát, hogy számos ne-
mesi származású, előkelő hölgy
úgy érezte, hogy kolostorba lépve, s
idővel annak élére kerülve nagyobb
szabadságot élvez, több lehetőséggel,
mozgástérrel bír, mint házasságban,
várúrnőként, ahol alá volt rendelve
férjének. Az apácák jelentős része
nem a tökéletességre törekedve lé-
pett kolostorba, hanem azért, mert
nem kínálkozott számára más al-
ternatíva. Természetesen igen sokan
voltak, s számuk a 12–13. században
egyre növekedett, akik teljes meg-
győződéssel és odaadással vállalták
a Krisztusnak szentelt szüzek állapo-
tát. Közülük kerültek ki a kor nagy
női szentjei (például IV. Béla leánya,
Szent Margit), vagy kiemelkedő
misztikus írói (Bingeni Hildegard,
Magdeburgi Mechtild, Hackeborni A kettős kolostor szimbolikus ábrázolása (1300 k.)
Mechtild). Voltak azonban elsősor-
ban az előkelő özvegyek között, akik
a kolostort valamiféle menedéknek tekintették, ahol – ha szerényebb körülmények között is –
folytathatják korábbi életvitelüket. Ők szolgálóik, udvaruk nemesasszonyai kíséretében vonul-
tak be a monostorba, látogatókat fogadtak, s kijárogattak. Bár a regulák előírták a klauzúrát, a
kolostor teljes elzárását a külvilágtól, a legtöbb kolostorban ezt nem vették szigorúan. Mivel e
téren egyre több visszásság mutatkozott, VIII. Bonifác pápa 1298-ban kötelezővé tette minden
kolostorban a szigorú klauzúrát. Ennek azonban nem volt tartós hatása. A késő középkor-
ban gyakran találunk arra is utalást, hogy a kolostorokban divatos ruhákban jártak, ékszere-
ket viseltek, kutyákat, majmokat tartottak, táncoltak, s egyéb világias szokásoknak hódoltak.
Mindez nagyban aláásta a kolostori fegyelmet.
A világi életben forgolódó várúrnő és a világtól elvonult apáca kettős életformájának jel-
legzetes példáival találkozunk Anjou grófjainak családjában a 12. században. IV. Fulco (†1109)
gróf első házasságából (volt vagy féltucat) született leánya, Ermengarde igen előkelő házasságot
kötött: első férje Vilmos (†1127), Poitiers grófja, Aquitánia hercege, a híres trubadúr volt (az
első, akinek versei fennmaradtak). A kicsapongó természetű, botrányos szerelmeiről hírhedt
férj egy idő után eltaszította, s elvette Toulouse-i Philippát. Ermengarde-ot újra férjhez adták,
ezúttal Bretagne hercegéhez, IV. Alan Ferganthoz (†1114). Miután gyermekeik felnőttek, a
herceg Bretagne-t unokájára, III. Conanra (†1148) hagyva beállt szerzetesnek, Ermengarde
pedig felvette a fátylat és bevonult Fontevrault-ba.
Hamarosan érdekes társaság verődött össze a kolostorban. 1114-ben megjelent mostoha-
anyja, apjának sorban 5. felesége, a hírhedt Bertrada de Montfort, akit jól ismerhetünk Georges
Duby A lovag, a nő és a pap című könyvéből, s aki miatt 1095-ben a Clermont-i zsinaton maga
II. Orbán pápa vetette egyházi átok alá a francia királyt, I. Fülöpöt. A király ugyanis eltaszí-
totta első feleségét, Flandriai Berthát, s feleségül vette hűbéresének, Anjou grófjának feleségét,
Bertradát, aki ráadásul még rokona is volt, tehát nemcsak házasságtörésről volt szó, hanem
vérfertőzésről (incestus) is. Az újdonsült pár nem zavartatta magát emiatt, sőt idővel az egykori
férj is megbékült a helyzettel, mert 1106-ban Fulco gróf Angers-ben vendégül látta a királyt
és Bertradát. Fülöp király két év múlva meghalt, s Bertrada – mintha mi sem történt volna –
visszatért Fulcóhoz. Ez a Bertrada vette fel a fátylat 1114-ben Fontevrault-ban, s a következő
évben maga az alapító, Robert iktatta be egy másik kolostor perjelnői tisztébe. Hogy megtérése
őszinte volt, arra látszik utalni egy korabeli krónika híradása, amely szerint teste, amely még
mindig „fiatalos volt, s megőrizte teljes szépségét”, nem bírta a szigorú aszkézist, s hamarosan
belehalt a szerzetesi élet megpróbáltatásaiba.
Bertrada nem jött egyedül Fontevrault-ba. Vele volt húga, Isabella is, aki szintén felvette
a fátylat, miután férje, Raoul de Toesny (aki Hastingsnál Hódító Vilmos zászlóvivője volt, s
mint ilyen látható a híres bayeux-i kárpiton) meghalt. Isabellát egyébként a korabeli források
az ókori amazonokkal hasonlítják össze, mert nem átallott páncélinget ölteni és lovon harcba
szállni, midőn egy szomszédos grófnővel folytatott elfajult szóváltásából a két család három
évig tartó háborúskodása lett.
A következő évben, 1115-ben újabb jeles nőszemély kérte felvételét a kolostorba: Philippa,
akit Aquitániai Vilmos Ermengarde eltaszítása után feleségül vett. Ő is megunta a jeles truba-
dúr kalandozásait (akinek egyébként hat gyermeket szült), s beállt apácának. Követte őt leánya,
Audéarde is.
1120-ban érkezett Ermengarde unokahúga, Matild, V. Fulco gróf (majd 1131 és 1143 között
jeruzsálemi király) leánya. Az ő sorsa is a korra jellemzően alakult: 11 éves korában lépett be a
kolostorba, de néhány hónap múlva apja kihozta onnan, mert eljegyezte Vilmos angol trónörö-
kössel, I. Henrik fiával. Az 1118-ban történt házasságkötéskor Matild 13, férje 16 éves volt. Az ifjú
férj két év múlva kíséretével együtt hajótörés áldozata lett, s a 15 éves özvegy most már végérvé-
nyesen visszatért Fontevrault-ba, amelynek 1149-ben, 44 éves korában apátnőjévé választották.
Matild visszajövetelét azonban Ermengarde nem várta meg. 1119-ben két haláleset nyo-
mán úgy gondolta, hogy ideje visszatérni a világba. Ebben az évben ugyanis meghalt második
férje, a bretagne-i herceg, akivel együtt vonultak kolostorba, s ugyanekkor távozott az élők
sorából első férjének második felesége, Philippa is. Ekkor Ermengarde a Reimsi zsinat előtt
bepanaszolta Vilmos herceget, amiért elhagyta őt. Az akció nem járt sikerrel: a herceg nem
fogadta őt vissza. Egyelőre a kolostorba se volt kedve visszamenni, hanem néhány évig fia, III.
Conan, bretagne-i herceg udvarában élt. Hamarosan megismerkedett a kor nagyhatású egy-
házi szónokával, a ciszterci rend felvirágoztatójával, Clairvauxi Szent Bernáttal, s az ő hatására
ezúttal egy cisztercita kolostorba lépett be, sőt magánvagyonából maga is alapított monostort.
2. Városi nők ■ 529
Közben féltestvére, V. Fulco gróf 1131-ben Jeruzsálem királya lett, s az ő hívására 1132-ben
néhány cisztercita apáca kíséretében a Szentföldre ment. Három évig élt ott, majd hazatérve
abba a redoni kolostorba vonult vissza, ahol második férje, Alan herceg utolsó éveit töltötte.
Midőn 1147-ben meghalt, férje mellé temették el.
Ermengarde a kor jellegzetes előkelő asszonya volt, kapcsolatban állt, levelezett a század ve-
zető szellemeivel, Robert Arbrissellel, Clairvauxi Szent Bernáttal, a jeles költő Marbod (†1123)
rennes-i püspök pedig verses levélben magasztalta testi és lelki szépségét.
2. Városi nők
A városi nők semmiféle szerepet nem játszottak a városvezetésben, ugyanakkor fontos sze-
repet töltöttek be a városok gazdasági életében, helyet kaptak a kézművesek és kiskereskedők
céheiben. A nők városi tulajdonuk révén lehettek polgárok, de a férfiaktól eltérően a városi ki-
váltságoknak csak töredékét élvezhették (nem választhattak és nem képviselhettek). A legtöbb
angol városban elismerték a nem elsőszülött fiúk és leányok városi kiváltságokhoz való jogát
is. Ha nem születtek fiúk egy családban, akkor a leányok is örökölhettek. A legtöbb flamand
városban viszont a lányok örökösödési joga a fiúkéhoz hasonlított. Az itáliai városokban és
Avignonban azonban drasztikusan korlátozták: a férjhez menő (hozományban részesülő) lá-
nyok semmit sem kaptak apjuk örökségéből. Ez részben a családi vagyon szétaprózódásának
megakadályozását szolgálta, részben abból a félelemből fakadt, hogy a lány olyan férfihez megy
feleségül, aki a városon kívül lakik.
A városi nők házasságába nem avatkoztak be külsőleg, a családok döntöttek gazdasági ér-
dekek vagy politikai számítások alapján. A városokban a férfiak többnyire akkor házasodtak
(27–32 évesen), amikor megszilárdították gazdasági helyzetüket. Céhbeli tanoncok és mesterle-
gények nem is nősülhettek, amíg önállóvá nem váltak. A gazdag városi családok lányai nagyon
fiatalon mentek férjhez (az itáliai városokban 13 évesen). A késő középkorban a toszkán váro-
sokban 16–17,5 évesen, Londonban 17 éves korukban házasodtak a lányok. Egy vagyonosabb
városi családban az átlagos gyermekszám (Pistoia 1427. évi anyakönyve szerint 2,26, a környező
vidéken 3,21, egy szegény városi családban 0,86, vidéki szegény családban 1,47 volt). A különb-
ség oka az lehetett, hogy a városokban nagyobb volt a gyermekhalandóság, a 15. századi járvá-
nyok jórészt a városokban szedték áldozataikat. A városi gazdag asszonyok szoptatós dajkákat
fogadtak csecsemőik mellé, hamarabb estek teherbe és sok gyermeket szültek (akár 17 gyerme-
ket is), akik közül azonban többen meghaltak. A városi szegényebb nők nem alkalmaztak szop-
tatós dajkákat, így ők ritkábban estek teherbe. A városokban a lányok a gyermekkor több évét
(néha teljes gyermekkorukat) töltötték anyjukkal, míg sok fiút 7 éves korától már otthonától
távol neveltek. A lányokat is városi vagy zárdai iskolákba küldték, de sokuk otthon tanult házi
tanítókkal. Ők tanulmányaikat 12 éves korukban befejezték és otthon maradtak, amíg férjhez
nem mentek. Léteztek koedukált városi elemi iskolák, némelyiket beginák vezették. Ezek az
iskolák olvasást tanítottak népnyelven, valamint a vallás, az imák és az illemszabályok alapjait.
A középkori város termelésében nagyon fontos szerepet játszottak a nők. Egyes foglalko-
zásokat szinte női mesterségeknek tekintettek, bár férfiak is végezték őket. Léteztek kizárólag
női céhek is, amelyekben a szabályzatot maguk a nők alkották meg. Párizsban például a 13.
században a céhes szabályzatok száz mesterséget sorolnak fel, melyek közül hattal csak női
céhek foglalkoztak: selyemfonással, ékszerekkel és aranyszállal díszített elegáns fejfedők vagy
erszények készítésével. A többi női mes-

terség is általában az öltözködéssel füg-
gött össze. De más európai városokban is
hasonlóan alakult a helyzetük: Sienában
fonó- és takácsnők, Kölnben, a flamand
városokban, Frankfurtban takácsnők,
míg Firenzében szíjgyártók is működtek.
A londoni adófizetők 1319. évi nyilván-
tartása szerint a nők az összes adófizetők
4%-át tették ki. A nők valamennyi eu-
rópai városban dolgoztak mosónőként,
kapusként, fürdőházi alkalmazottként,
de sokan tartottak albérlőket, vezettek
kocsmát vagy fogadót, tartottak fent pa-
tikát, dolgoztak felcserként. Különösen
sokan tevékenykedtek az élelmiszer-ke-
reskedelemben, boltokban, bódékban,
piacokon, heti vagy időszaki vásárokon.
Városonként eltérően néhány foglalko-
Fonó és szövő nők (francia miniatúra, 1400 k.) zást nem űzhettek nők: Párizsban példá-
ul nem lehettek súlymérők, Norwichban
egy bizonyos kelmefajtát nem szőhettek. Általánosságban elmondható, hogy a női munká-
val szemben csak akkor emeltek kifogást, ha konkurenciát jelentett a férfiak számára. A 14.
században, amikor a flandriai és német városokban élő nők munkalehetőségei beszűkültek
a gazdasági válság következtében, sok szegény nő csatlakozott a beginák mozgalmához. A
városi dolgozók legkisebb presztízzsel rendelkező rétege a szolgálóké volt. Bérük – a városi
munkásokkal összevetve – alacsonyabb volt, a mezőgazdaságban dolgozó bérmunkásokénál
viszont magasabb. A szolgálólányok néhány év alatt össze tudták gyűjteni a hozományra va-
lót, férjhez mehettek, ezért is növekszik meg a középkori városokban a női lakosság száma,
mert vidékről is sok fiatal nő keresi ott a megélhetést. Az alkalmazottként dolgozó nők alacso-
nyabb munkabérben (egyes kutatások szerint a 14. század első felében a férfiak bérének 68%-
a) részesültek, mint a férfiak, a darabbérben fizetett nők azonban nem szenvedtek hátrányt a
férfiakkal szemben.
„A szolgálókhoz hasonlóan a prostituáltakat is külön »társadalmi-szakmai« osztálynak
tekintették. Ez az ősi mesterség a középkorban a városok nagyarányú terjeszkedését meg-
előzően is és vidéken is létezett. A városokban ugyanolyan foglalkozás lett, mint bármelyik
másik” – írja Shulamith Sharar. A középkori társadalom engedélyezte, tehát hivatalos volt és
jogszerű, de megvetette és alantasnak tartotta. Ettől függetlenül jelentős kereslet és kínálat
övezte. Az igénybevevők között nős férfiakat, soha meg nem házasodókat, világi klerikuso-
kat, egyetemi diákokat, s a városokon átutazó kereskedőket, zarándokokat, csavargókat vagy
a terményeiket a városban értékesítő parasztokat egyaránt találunk. A 14. századi gazdasági
visszaesés sem csökkentette sem a kínálatot, sem a keresletet. Mivel a céhek elzárkózása el-
sőként a nőket érintette, sokukat a begina mozgalom felé terelte, más részüket a prostitúci-
óhoz sodorta. A városokban hivatalos bordélyházak működtek, a hatóságok meghatározott
utcákra korlátozták az örömlányok működését. Megkülönböztető viseletre kötelezték őket:
3. Parasztasszonyok ■ 531
feltűnő ruhadarabot, például vörös kalapot vagy ruhájuk ujján szalagokat kellett hordaniuk.
Az egyházi rendeletek szerint tilos volt a prostituáltat megakadályozni a templomba járásban
vasárnap és ünnepnapokon.
Milyen szórakozási lehetőségük volt a városokban élő nőknek? Városi ünnepségekre és
színházba jártak, ahol a női szerepeket is férfiak játszották. Birkózóversenyek, kakas- vagy
medveviadalok nézői között találjuk őket. A városi közfürdők (a gazdagoknak magánfürdőik
voltak) amellett, hogy lehetővé tették, hogy a városi férfiak és nők könnyebben ügyeljenek sze-
mélyi tisztaságukra, mint a vidéken élők, egyben szintén szórakozási lehetőséget jelentettek.
3. Parasztasszonyok
„Az, hogy egy nő közfeladatot lásson el a paraszti társadalomban, még inkább kivételszámba
ment, mint az, hogy egy nemes nő hivatalt töltsön be birtoktulajdona révén.” Egyik ilyen kivé-
telt a Birmingham melletti Halesowenből ismerjük a 15. század elejéről, ahol nőket választot-
tak meg sörkóstolónak, ami rangos hivatalnak számított a faluközösségben. Valószínűleg ez a
korabeli népességfogyásnak köszönhető, mivel a nőknek válságos időszakban mindig kedve-
zőbb volt a helyzete.
A parasztcsaládokban a legtöbb vidéken a leányok is örököltek (a hozomány mellett), de a
fiúk jogai mindig elsőbbséget élveztek. Gyakran előfordult, hogy a legidősebb vagy a legfiata-
labb fiú örökölte a családi vagyont, a lányok pedig csak hozományt, a fiúk javadalmat kaptak.
De voltak olyan vidékek is, ahol egyetlen gyermek örökölt, a többiek pedig elhagyták a házat.
Toscanában viszont a 15. században például nagycsaládokban éltek, nem osztották fel a va-
gyont, közösen művelték a földet a szülők, a megházasodott fiúk, esetleg az apa fivérével együtt.
A parasztok házassága – a többi osztályhoz hasonlóan – alapvetően családi, társadalmi
és gazdasági ügylet volt. A férj volt a ház és vagyon ura, még akkor is, ha javarészt a feleség
örökségéből származott. Le Roy Ladurie szerint az Haute Ariège vidékén az idősebb asszonyok
társadalmi rangja emelkedett, felnőtt gyermekei adtak a szavára, tisztelték, míg a férfiak tekin-
télye negyven fölött fokozatosan hanyatlott.
A lányok 14–18 éves korukban mentek férjhez, a férfiak 25 évesen nősültek. A jómódú pa-
rasztok fiai és lányai korábban házasodtak, a szegényeké később. A falusi lányok nagy többsége
férjhez ment, s akik nem, azok a legszegényebbek közé tartoztak. Ők többnyire elhagyták a
falvakat és szolgálólányként dolgoztak a városokban vagy mezőgazdasági bérmunkásként más
falvakban. A vagyonosabb
családokban falun is, a váro-
sokhoz hasonlóan, több gyer-
meket neveltek fel, mint a sze-
gény családokban. Ez egyrészt
annak köszönhető, hogy a
gazdagok jobban kihasználták
a termékenység időtartamát,
másrészt a gyermekeknek na-
gyobb esélyük volt az életben
maradásra a jobb életkörül-
mények miatt. Nyúlvadászat (kézirat illusztráció, 1310-1320 k.)
A középkori paraszti társadalom-

ban a nők végezték a mezőgazdasági
munkák java részét. A lányok és fele-
ségek a családi földeken dolgoztak, az
özvegyek és a hajadonok saját földje-
iket igazgatták. Sok nő szolgálóként
vagy mezőgazdasági munkásként
dolgozott földesurak vagy a vagyo-
nosabb gazdák házában. A nők bére
falun is kivétel nélkül alacsonyabb
volt a férfiakénál. A történeti iroda-
lom valaha csak a háztartási és kony-
hakerti munkát tulajdonította a falusi
nőknek. Ma már tudjuk, hogy renge-
Fejő nő (13. századi angol miniatúra) teg mezei munkát is a nők végeztek
el, a legelő azonban valóban a férfiak
fennhatósága alá tartozott. A nők takarítottak, főztek, vizet hordtak, elszállították a malomba
az őrlendő búzát, sajtot készítettek, vajat köpültek, ellátták a jószágot (baromfit, malacokat),
művelték a zöldségeskertet, sört főztek házi fogyasztásra és eladásra. A nők fontak és szőttek,
mivel a leggazdagabbak kivételével mindenki házi készítésű ruhát hordott. A földeken kapál-
tak, gyomláltak, részt vettek a betakarításban. Ha nyomtatással tisztították a gabonát, a nő
ösztökélte a barmokat. Piacokra, vásárokra vitték a terményfölöslegüket.
Vidéken, falun a szórakozási lehetőségek gyérebbek voltak, mint a városokban. A falu-
si nők szerettek ráérősen beszélgetni akár munkavégzés közben is, ha szőttek-fontak, vagy
a malomba vitték a búzát. A fiatal lányok szabad idejükben együtt sétáltak, beszélgettek. A
férfiak sakkoztak, kockáztak, énekeltek. Időnként vándor énekesek vagy színészek érkeztek a
falvakba, de főleg a piacokra, vásárokba, ahová a férfiak és a nők is elmentek. A falusi nők a
férfiakhoz és a városi nőkhöz hasonlóan együtt ittak a férfiakkal otthon vagy a kocsmákban.
Az iskolázottságban jelentősen különböztek a városi nőktől: legfeljebb néhány parasztfiú
járt a plébánosok által vezetett iskolákba, akik így vagy az uradalmak irányításában kaphattak
szerepet, vagy papok, szerzetesek lettek. A paraszti társadalomban ugyanis a férfiak túlnyomó
többsége is tanulatlan volt.
4. Gyermekek
A római gyakorlattal ellentétben, mely szerint a gyermekek jogilag az apák tulajdonát képez-
ték, s még életben maradásukról is ők dönthettek az apa korlátlan hatalma „patria potestas”
értelmében, a keresztény felfogás szerint a világra jött gyermeket Isten a szülők megőrzésére
bízta. A teológusok és prédikátorok pedig kiterjesztették e szülői kötelezettséget azzal, hogy
tartsák el és védjék meg gyermekeiket, neveljék és keresztény szellemben oktassák őket. Is-
ten színe előtt ugyanis felelősek voltak gyermekeikért. Feltételezések szerint az ókorban gya-
kori volt a csecsemőgyilkosság, mert a fogamzásgátlás modern változatai előtt ez a születés-
szabályozás azon kevés módjának egyike volt, amely hatékonynak és az anya szemszögéből
biztonságosnak számított. Az egyházatyák azonban jelentős lépést tettek a gyermekek iránti
4. Gyermekek ■ 533
részvét és könyörület vonatkozásában, mikor

azt állították, hogy a gyermekeknek lelkük van,
Isten számára fontosak: „a gyermek Isten hal-
hatatlan lélekkel megáldott teremtménye, tehát
figyelmet, együttérzést, gondoskodást, oktatást,
nevelést érdemel”.
Philippe Ariès – neves francia demográ-
fus – 1960-as években írt híres könyvében azt
állította, hogy a középkori ember a gyermeket
kicsinyített felnőttként tekintette, a gyermek-
kor ekkoriban nem létező dolog, és a gyerme-
kek iránti szeretet majd csak a középkor vége
felé alakul ki. Ariès későbbi kritikusai, köztük
Shulamith Shahar viszont azt állítják, hogy a
középkor gyermekképe ennél differenciáltabb,
sok érv szól amellett, hogy a gyermekkor meg-
ítélése pozitív volt, mivel a keresztény tanítás
értelmében Isten a gyermeket a szülőre bízta
Játszó és pillangót kergető gyerekek
nevelés céljából. Shulamith Sharar ugyanakkor (14. századi angol miniatúra)
hivatkozik Abélard prédikációjára is, melyben
a kiváló filozófus és bölcselő a szerzetesrendbe
belépve azt kérdezi: „Miféle élet lehet annál keservesebb, mint azé a férfié, aki nap mint nap
végigszenvedi a feleség és az utódok ellátásával együtt járó megpróbáltatásokat? Van-e olyan
élet, mely kevésbé szolgálja Isten imádatát, mint azé az emberé, akit sok-sok érzelmi szál köt a
földi világhoz?” Abélard kortársa, Cluny Bernard aggodalommal vélekedett korának nagyará-
nyú népességnövekedéséről: „Egyre csak szaporodik az emberi horda, az emberekből kiveszett
a vallásos áhítat, s a féktelen testi vágy házasodáshoz és mértéktelen szaporodáshoz vezet”. A
13. században élt ferences szerzetes, Bartholomeus Anglicus ugyanakkor hangsúlyozta, hogy
a szülőknek kötelessége a rájuk bízott gyermek felnevelése, tanítása. A középkori gyermekség-
ről kialakított negatív gyermekképre, mely különösen a kisgyermekkor végétől kezdődő, 7–12
éves időszakra vonatkozik, erőteljesen hatottak Szent Ágoston nézetei. Születésekor a gyermek
még testileg-lelkileg tökéletlen lény, fizikai és intellektuális fejlődésével azonban növekszik haj-
lama a rosszra, és ez a serdülőkorban (lányok 12 évesen, fiúk 14 évesen) éri el csúcspontját.
Szent Ágoston azonban nem csak arról ír, hogy minden gyermek bűnben születik, hanem arról
is, hogy megkeresztelése után ártatlanabb a nála idősebbeknél.
A 12. század a Szűz Mária-kultusz virágba szökkenésének kora. A társadalom szélesebb ré-
tegeihez szóló művészeti alkotások és a prédikációk a Szentanyát az odaadó anya példaképeként
ábrázolták: várandós állapotában, amint fiát szoptatja, dédelgeti, játszik vele. Több szerzetes-
rend jogszokásgyűjteményében találkozunk olyan záradékkal, mely engedélyezi a világtól el-
vonulni és szerzetesrendbe lépni szándékozó szülőknek, hogy gyermekeiket magukkal vigyék.
XI.
DÉLKELET-EURÓPA ÉS KELET-EURÓPA
1. Balkán-félsziget
S zerbia Dečanski III. Uroš István (1321–1331) szerb király és utóda, Dušan István (1331–
1355) idején virágkorát élte és a Balkán-félsziget vezető hatalmának számított. Dušan az
1340-es években délfelé terjeszkedett, leigázta Makedóniát, Albániát, Thesszáliát, és 1346-ban
Skopjéban cárrá, azaz császárrá koronáztatta magát. Ezután a szerb metropolitát pátriárkai
rangra emelte. Államát bizánci mintára rendezte be. Két törvénykönyvet is kiadott 1349-ben
és 1354-ben, amelyekben a bizánci jogban járatos tudósok közreműködésével a szerb szokás-
jog hiányait szándékozott kiküszöbölni. A helyzet Dušan István halálával, 1355 után változott
meg. Szerbia néhány év alatt félig független tartományokra esett szét. Lajos 1359 nyarán mé-
lyen benyomult szerb területre, és Kruševacnál legyőzte Uroš (1355–1371) cárt. Észak-Szerbi-
ában ekkortájt Lazar Hrebeljanović (1362–1389) kenéz jutott hatalomra, aki elismerte a ma-
gyar király fennhatóságát és vazallusa lett. I. Murad szultán 1389. június 15-én a Rigómezőn
megsemmisítő győzelmet aratott Lázár szerb fejedelmen és szövetségesein, aminek következ-
tében Szerbia török vazallus állammá vált a harcmezőn kivégzett Lazar fia, Lazarević István
(1389–1427) uralkodása alatt. II. Mehmed 1459 nyarán befejezte Szerbia meghódítását. Ezzel
Szerbia négyszáz esztendőre megszűnt létezni.
A szomszédos Bosznia a Šubićokat követő új bán, II. Kotromanić István (†1353) uralkodása
alatt az Anjou-ház megbízható vazallusállama lett. I. Lajos 1353-ban nőül vette II. Kotromanić
István bosnyák bán leányát, Erzsébetet (†1387). 1377-ben István utóda, I. Tvrtko bán „Isten
kegyelméből Szerbia, Bosznia, a Tengermellék és a nyugati részek királya” (1377–1391) cí-
met vette fel, ez Lajos jóváhagyásával történt. A 15. században Bosznia három részre szakadt:
a nyugati területeken Hervoja Vukčić uralkodott, aki megkapta Nápolytól a hercegi címet.
1415-től a területi fejedelmek a török évi adófizetői lettek. Az utolsó bosnyák király, Tomašević
István (1461–1469) 1462 telén felmondta az engedelmességet a Portának. A szultáni hadaknak
1463-ban egy hónap sem kellett a gyenge királyság legázolására.
Havasalföld a 14. század első évtizedeiben szerveződött állammá a kun származású Basarab
(1317–1352) vajda uralma alatt. Basarab, miután Havasalföldön megszilárdította hatalmát, a
Szörényi bánságot megkísérelte elfoglalni a magyar királytól. Károly Róbert 1330-ban hadjára-
tot indított ellene a régi hűbéri viszony helyreállítására, hazatérő seregét azonban a vajda hadai
a posadai hegyszorosban teljesen elpusztították. Bár az elkövetkező két évszázadban a magyar
király hűbéruraságát névlegesen meg tartotta Havasalföld fölött, ez valójában független állam-
má fejlődött. 1359-ben Konstantinápoly áldásával megalapítják „Ungro-Vlahia” érsekségét, az
önálló ortodox egyházszervezetet, kolostorokat építenek, sor kerül az első román ezüstpénz
1. Balkán-félsziget ■ 535
kibocsátására. Mircea cel Bătrîn (Öreg

Mircsea, 1386–1418) uralkodása alatt
Havasalföld belviszonyai megszilárdul-
tak, területe is megnőtt Dobrudzsával.
A tehetséges uralkodó jó közigazgatást
teremtett, értékálló pénzt veretett, tuda-
tosan támogatta a kereskedelmet, kolos-
torokat alapított, amelyek nemcsak a kul-
túra, hanem a fejlettebb gazdálkodás mű-
helyei voltak. 1394-ben a betörő I. Bajazid
serege ellen ugyan több kisebb győzelmet
aratott, de Erdélybe volt kénytelen mene-
külni, ahol Zsigmond királynak hűség-
esküt tett. A király csapatai visszahelyez-
ték vajdai székébe. Mircea Zsigmonddal
együtt ezután több törökellenes háború-
ban is részt vett. Miután Dobrudzsában is
úrrá lett a török, Mircea 1417-től a béke
fenntartása érdekében évi adót fizetett
a szultánnak. A török nyomás Hunyadi
János hadjáratai nyomán egy időre eny-
hült. Vlad Dracul (1435–1446) havas-
alföldi vajda többször közreműködött
ezekben a harcokban. S különösen kitűnt A posadai csata (Képes Krónika, 14. század második fele)
a Hunyadiak pártfogoltja, az ugyancsak
havaselvei Vlad Ţepeş (1465–1462, 1476) – az ő személyéhez kapcsolódik a Drakula-legenda
–, aki vakmerően szembeszegült a törökkel, 1459-ben megtagadta az adófizetést, végigdúlta a
Duna török kézen lévő jobb partját, 1462-ben pedig visszaverte a szultán seregét. A kemény-
kezű uralkodó súlyos gazdasági és politikai konfliktusba keveredett a szász városokkal, keres-
kedőik közül számosat karóba húzatott, s amikor a török elől Erdélybe menekült, a szászok
Mátyás előtt törökbarátsággal, árulással vádolták meg. A király elfogatta. Később, 1476-ban
visszaültették a vajdai székbe, de a töröktől támogatott ellenvajdával vívott harcban hamarosan
életét vesztette.
Moldva Nagy Lajos tatárellenes háborúi kapcsán máramarosi román vajdák vezetése alatt
1359-ben jött létre. Moldva kiváló uralkodója volt Alexandru cel Bun (Jó Sándor, 1400–1432),
aki megfontolt politikával biztosította a virágzás belső és külső feltételeit. Formailag a lengyel
király hűbérese volt, a Lengyelország és Magyarország közötti egyensúlyi állapotot azonban
jól fel tudta használni függetlensége megőrzésére. Értékes támogatást nyújtott a lengyeleknek
a Német Lovagrenddel folytatott harcukhoz. Halála után negyedszázadig súlyos trónvillongá-
sok voltak, amelyek következtében 1456-tól Moldva adót fizetett a töröknek. Ştefan cel Mare
(Nagy István, 1457–1504) volt a török elleni védelmi harcok, az államépítés kiemelkedő alak-
ja. Új katonaelemek fölemelésével hadseregét megerősítette. Ştefan 1474-ben az adófizetést is
megtagadta, a következő évben ellene vonuló török felett nagy győzelmet aratott Vasluinál.
1476-ban ismét harcol a törökökkel, ettől kezdve Mátyás erdélyi segédcsapatai is támogat-
ták. Kapcsolatokat épített ki a moszkvai fejedelemmel, maga kijevi hercegnőt vett feleségül.
536 ■ XI. Délkelet-Európa és Kelet Európa
Ekkorra azonban már a tengerparti Kilia és Akkerman török kézre került, s az erőforrásaiban
megfogyatkozott ország uralkodója kénytelen volt ismét felemelt adót fizetni a töröknek. A
nagy fejedelem élete végéig meg tudta őrizni Moldva egyre korlátozottabb függetlenségét.
Bulgáriában II. Terter György (1322–1323) utód nélkül halt meg, ezzel kihalt az Asen-
dinasztia. Ezután Bulgária két részre bomlott: az egyiknek Vidin volt a központja, a másiknak
pedig Trnovo. Mindkét részben a Šišman-dinasztia uralkodott. Ivan Stracimir (1360–1396)
vidini cár önállóvá tette Vidint féltestvérével, a másik részben, Trnovóban uralkodó Ivan
Šišman (1371–1393) cárral szemben. A törökök 1393-ban elfoglalták Trnovót, 1396-ban pedig
egész Bulgáriát. Ezzel Bulgária – Szerbiához hasonlóan – négyszáz esztendőre megszűnt létezni.
Az oszmán törökök – akiknek az állama a kis-ázsiai Bursa (Brussza) körül alakult ki
1324 táján – a következő két évtizedben teljesen elfoglalták Bizánc kis-ázsiai birtokait, s
1354-ben megjelentek Európa földjén is. 1370-ben Adrianopolisz elfoglalásával teljessé vált
Konstantinápoly bekerítése a szárazföldön. A bizánci császár az oszmánok adófizető vazallusa
lett. A császárok ismételten a Nyugathoz fordultak segítségért, még a vallási unióra is készek
voltak, de a nyugati lovagsereg 1396-ban Nikápolynál teljes vereséget szenvedett. 1402-ben
Timur Lenk (†1405) Ankaránál legyőzte az oszmánokat, ami fél évszázad haladékot jelentett
Bizáncnak. 1453. május 29-én II. Mehmed (1451–1481) szultán 54 napi ostrommal bevette
Konstantinápolyt, az utolsó bizánci császár, XI. Konstantin Palaiologosz (1449–1453) kézi
Konstantinápoly eleste (illusztráció Jean Chartier krónikájában, 1450–1470 között)

2. A Moszkvai Nagyfejedelemség ■ 537
tusában elesett. Ezzel több mint ezerévi fennállás után megszűnt a „Rómaiak Császársága”
Keleten is. Ez lett a sorsa a Balkánon azoknak a délszláv államoknak is, amelyek a 12. század-
tól kivívták önállóságukat Bizánctól.
2. A Moszkvai Nagyfejedelemség
A mongol hódoltság korában a legnagyobb gazdasági-politikai fejlődést mutató terület Nov-
gorod mellett a vlagyimir-szuzdali (később moszkvai) nagyfejedelemség volt. Moszkva városát
a 12. század közepén alapították. A vlagyimir-szuzdali nagyfejedelmek jó viszonyt ápoltak az
Arany Horda tatár kánjaival, és a kijevi metropolita Vlagyimirbe tette át székhelyét. A nagy-
fejedelemségben megerősödött a korábban jelentéktelen Moszkva. Ebben nagy szerepe volt
Jurij Danyilovics (1303–1325) fejedelemnek és öccsének, Ivan Kalitának (1325–1341), akinek
„Pénzeszsák” mellékneve volt. Ő az első moszkvai nagyfejedelem, 1328-ban kapott erre vonat-
kozó jarlikot a tatároktól. Dmitrij Ivánovics (1359–1389) nagyfejedelem 1380-ban a kulikovói
mezőn legyőzte az Arany Horda tatárjait. 1382-ben Tohtamyš (1376–1399) kán Moszkvát is
elfoglalta és felégette, és az adófizetés a tatároknak egy évszázadig, egészen 1480-ig fennma-
radt. Dmitrij felosztotta birtokait gyermekei között, s a moszkvai nagyfejedelemség egy fél
évszázadra újra megosztottá vált. I. Vaszilijnak (1389–1425) sikerült – káni engedéllyel – né-
hány részfejedelemséget moszkvai uralom alá hajtani. A 15. század derekán II. (Vak) Vaszilij
(1425–1462) uralkodása alatt a moszkvai nagyfejedelemségen belül is újra indult a széttagoló-
dás. 1448-ban vált az orosz egyház önálló, autokefál egyházzá.
Az egyesítés, vagy ahogy az évkönyvíró nevezte, az orosz területek egybegyűjtése III. Iván
(1462–1505) nagyfejedelem idejére tehető. Iván volt az, aki végérvényesen megtagadta az
adó fizetését a tatároknak, s ezzel lerázta Oroszföldről a „tatár igát”. Sorra foglalta és csatol-
ta Moszkvához a különböző fejedelemségeket: a nagy ellenlábas Novgorodot (1478) és Tvert
(1485), majd Csernyigovot és Novgorod-Szeverszkijt (1503). Fia, III. Vaszilij (1505–1533)
folytatta a hódításokat: Pszkovot (1510), Szmolenszket (1514) és Rjazanyt (1521) foglalta
el. Ugyanakkor jelentős területek maradtak még az Arany Horda utódállamainak, a Krími,
Kazanyi és az Asztrahanyi kánságoknak a birtokában, és az egykori Kijevi Rusz nyugati terü-
leteit is a litván állam birtokolta.
TÁJÉKOZTATÓ IRODALOM
Források
A három Villani krónikája. Máriabesnyő – Gödöllő, 2011, Attraktor.
Amor sanctus. Középkori himnuszok. Ford. Babits Mihály. Budapest, 1984, Officina.
Aquinói Szent Tamás szemelvényekben. Magyarul és latinul. Kivál. ford. Schütz Antal. Budapest, 1943,
Szent István Társulat.
Aquinói Szent Tamás: A létezőről és a lényegről. Budapest, 1990, Helikon.
Aquinói Szent Tamás: A Summa Theologiae kérdései a jogról. Budapest, 2011, Szent István Társulat.
Aquinói Szent Tamás: Az értelem egysége. Budapest, 1993, Ikon.
Arab filozófia. Szöveggyűjtemény. Bőv. kiadás. Piliscsaba, 2000, PPKE BTK.
Az első és második keresztes háború korának forrásai. Budapest, 1999, Szent István Társulat.
Az isteni és az emberi természetről, I. Görög egyházatyák. 2 köt. Budapest, 1994, Atlantisz.
Bolsakov, O.G. – Mongajt, A.L. (kiad.): Abu-Hámid al-Garnáti utazása Kelet- és Közép-Európában 1131–
1153. Budapest, 1985, Gondolat.
Canterburyi Szent Anzelm összes művei. Teológiai, bölcseleti írások. Budapest, 2007, Szent István Társulat
Compagni, Dino: Krónikája korának eseményeiről. Bukarest, 1989, Kriterion.
Dante összes művei. Budapest, 1962, Helikon.
Edda. Óészaki mitologikus és hősi énekek. Vál., szerk. Balogh Anikó. Budapest, 1985, Európa.
Einhard: Nagy Károly élete. Budapest, 1902, Athenaeum.
Freisingi Ottó Krónikája. Budapest, 1912, Athenaeum.
Garas Klára (vál.): Kortársak a németalföldi festőművészetről. Budapest, 1967, Gondolat.
II. Piusz pápa feljegyzései. 2 kötet. Budapest, 2001, Balassi.
IV. Károly császár önéletrajza – Karoli IV imperatoris romanorum vita ab eo ipso conscripta. Budapest,
2010, Eötvös.
Iordanes: Getica. A gótok eredete és tettei. Közreadja Kiss Magdolna. Budapest, 2005, L’Harmattan.
Jacobus de Voragine: Legenda aurea. Budapest, 1990, Helikon.
Jónás Ilona Sz. (szerk.): Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény. Európa és Közel-Kelet. Budapest,
1999, Osiris.
Johannes Cassianus: A keleti szerzetesek szabályai. Pannonhalma–Tihany, 1999. Magyar Bencés Kongre-
gáció.
Johannes Cassianus: Az egyiptomi szerzetesek tanítása. 2 köt. Pannonhalma–Tihany, 1998–1999, Magyar
Bencés Kongregáció.
Kardos Tibor (vál.): Dante, Petrarca, Boccaccio. Művészéletrajzok. Budapest, 1963, Gondolat.
Kardos Tibor (vál.): Petrarca levelei. Budapest, 1962, Gondolat.
Kmoskó Mihály: Mohamedán írók a steppe népeiről. Budapest, 2000, Balassi.
Kulcsár Zsuzsanna (vál.): A középkori élet. Budapest, 1964, Gondolat.
Liudprand történeti munkái. Budapest, 1908. Athenaeum.
Marosi Ernő (összeáll.): A középkori művészet világa. Budapest, 1969. Gondolat.
Mezey László (vál.): Deákok és lovagok. Budapest, 1961, Gondolat.
Mezey László (vál.): Középkori krónikák. 2 köt. Budapest, 1969, Gondolat.
Nagy Szent Gergely: Moralia. Bibliakommentár a Jób könyvéhez. Budapest, 2000, Terebint.
Tájékoztató irodalom ■ 539
Nótári Tamás: A salzburgi historiográfia kezdetei. Szeged, 2007, Szegedi Középkorász Műhely.
Órigenész: A principiumokról. 2 kötet. Budapest, 2003, Kairosz.
Paulus Diaconus: A langobárdok története. Budapest, 2012, L’Harmattan.
Petrus Abaelardus: Szerencsétlenségeim története. Budapest, 1985, Helikon.
Prokopios: Titkos történet. Budapest, 1984, Helikon.
Róna-Tas András (szerk.): Források a korai magyar történelem ismeretéhez. Budapest, 2001, Balassi.
Salisbury, John of: Policraticus. Budapest, 1999, Atlantisz.
Szádeczky-Kardoss Samu: Az avar történelem forrásai 557-től 806-ig. Budapest, 1998, Balassi.
Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 3. köt. Az egyháztörténet forrásai. Szöveggyűjtemény. Buda-
pest, 1987, Ecclesia.
Szent Ágoston: A boldog életről. A szabad akaratról. Budapest, 1989, Európa.
Szent Ágoston Vallomásai. 2 köt. Budapest, 1944, Parthenon. (Latin és magyar nyelven).
Tours-i Gergely: Korunk története. A frankok története. Pozsony, 2010, Kalligram.
Villehardouin, Geoffroy de: Bizánc megvétele. Budapest, 1985, Európa.
Widukindus Corbeius: A szász történet három könyve. Budapest, 2009, Eötvös.
Zimonyi István: Muszlim források a honfoglalás előtti magyarokról. A Gayháni-hagyomány magyar fejezete.
Budapest, 2005, Balassi.
Feldolgozások
A középkor általában:
Bloch, Marc: Gyógyító királyok. A királyi hatalom természetfeletti ereje Franciaországban és Angliában. Bu-
dapest, 2005, Osiris.
Butlin, R. A. – Dodgshon, R. A. (szerk.): Európa történeti földrajza. Budapest, 2006, Akadémiai Kiadó.
Csató Tamás és mások: Egyetemes történeti kronológia. 1. köt. Az őstörténettől 1789-ig. 4. kiad. Budapest,
1984, Tankönyvkiadó.
Davies, Norman: Európa története. 2. kiadás. Budapest, 2002, Osiris.
Elias, Norbert: A civilizáció folyamata. Budapest, 1987, Gondolat.
Font Márta (szerk.): Dinasztia, hatalom, egyház. Régiók formálódása Európa közepén (900–1453). Pécs,
2009.
Földi András – Hamza Gábor: (Brósz Róbert és Pólay Elemér tankönyvének alapulvételével): A római jog
története és institúciói. 4. átdolg. és bőv. kiadás. Budapest, 1999, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Gunst Péter (szerk): Európa története. Debrecen, 1993, Csokonai.
Halecki, Oscar: Európa millenniuma. Budapest, 1993, Századvég.
Gurevics, Aron: Az individuum a középkorban. Budapest, 2003, Atlantisz.
Gurevics, Aron J[akovlevics]: A középkori ember világképe. Budapest, 1974, Kossuth.
Gurevics, Aron Jakovlevics: A középkori népi kultúra. Budapest, 1987, Gondolat.
Jónás Ilona, Sz.: Sokszínű középkor. Természet – társadalom – kultúra a középkori Európában. Szerkesztette:
Nagy Balázs – Novák Veronika. Budapest, 2010, Eötvös.
Klaniczay Gábor (szerk.): Európa ezer éve. A középkor. 2 kötet. Budapest, 2004, Osiris.
Larousse Panteon: Kezdetektől a középkorig. I. e. 1800 – 1492. Budapest, 2002, Kossuth.
Le Goff, Jacques: Európa születése a középkorban. Budapest, 2003, Atlantisz.
Le Goff, Jacques: Középkori hősök és csodák. Budapest, 2013, Európa.
Katus László: A középkor története. Budapest, 2000, Pannonica–Rubicon.
Makkai László: Az európai feudalizmus jellegzetességei. Budapest, 1987, Tankönyvkiadó.
Matthew, Donald: A középkori Európa atlasza. Budapest, 1983, Helikon.
Pounds, Norman J. G.: Európa történeti földrajza. Budapest, 1997, Osiris.
Rázsó Gyula: A lovagkor csatái. Budapest, 1987, Tankönyvkiadó.
Sashalmi Endre: A nyugat-európai államfejlődés vázlata (1000–1700). Budapest, 2006, Pannonica.
Szűcs Jenő: Vázlat Európa három történeti régiójáról. Budapest, 1983, Magvető.
Váczy Péter: A középkor története. Budapest, 1936, Magyar Szemle Társaság.
Kora középkor:
Alföldi András: Keresztény császárok, pogány Róma. Máriabesnyő – Gödöllő, 2005, Attraktor.
Angenendt, Arnold: A kora középkor. A nyugati kereszténység 400-tól 900-ig. Budapest, 2008, Szent István
Társulat.
Baán István: Justinianus császár teológiája. Budapest, 1997, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány
Bárány Attila: Britek, angolszászok, vikingek. Máriabesnyő – Gödöllő, 2008, Attraktor.
Bóna István: A hunok és nagy királyaik. Budapest, 1993, Corvina.
Brandt, Hartwin: Nagy Konstantin, az első keresztény uralkodó. Budapest, 2007, Gabo.
Brøndsted, Johannes: A vikingek. Budapest, 1983, Corvina.
Brown, Peter: Az európai kereszténység kialakulása. 200–1000. Budapest, 1999, Atlantisz.
Brown, Peter: Szent Ágoston élete. Budapest, 2003, Osiris.
Chadwick, Henry: A korai egyház. Budapest, 1999, Osiris.
Daniel-Rops, Henri: Az apostolok és vértanúk egyháza. 2 kötet. Budapest, 1989, Ecclesia.
Dawson, Christopher: Európa születése. Budapest, é. n. , Athenaeum.
Dixon, Philip: Britek, frankok, vikingek. Budapest, 1985, Helikon.
Epperlein, Siegfried: Nagy Károly. Budapest, 1982, Gondolat.
Ferdinandy Mihály: III. Ottó, a szent császár. Budapest, 2000, Balassi.
Félegyházy József: Az egyház a korai középkorban. Budapest, 1967, Szent István Társulat.
Gönczi Katalin és mások: Egyetemes Jogtörténet. 1. köt. Budapest, 1997. Nemzeti Tankönyvkiadó.
Graham-Campbell, James: A viking világ atlasza. Budapest, 1997, Helikon.
Hamman, A.: Így éltek az első keresztények. Budapest, 1987, Szent István Társulat.
Kákosy László: Fény és káosz. A kopt gnosztikus kódexek. Budapest, 1984, Gondolat.
Kelly, J. N. D.: Szent Jeromos élete, írásai és vitái. Budapest, 2003, Kairosz.
Kendeffy Gábor: Az egyházatyák és a szkepticizmus. Budapest, 1999, Áron.
Krawczuk, Aleksander: Nagy Konstantin. Budapest, 1981, Gondolat.
Markus, Robert A.: Nagy Szent Gergely és kora. Budapest, 2004, Kairosz.
Meyendorff, John: Birodalmi egység és keresztény szakadások. Az egyház 450 és 680 között. Budapest, 2001,
Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.
Németh Gyula (szerk.): Attila és hunjai. Budapest, 1940, Magyar Szemle Társaság. Reprint: Budapest,
1986, Akadémiai Kiadó.
Orosz István (szerk.): Európa a korai középkorban (3–11. század). 2. átdolgozott kiad. Debrecen, 1999,
Debrecen U. P.
Papp Imre: Nagy Károly és kora. Debrecen, 1997, Csokonai.
Riché, Pierre: II. Szilveszter, az ezredik év pápája. Budapest, 1999, Balassi.
Roesdahl, Else: A vikingek. Budapest, 2007, General Press.
Schneider, Theodor (szerk.): A dogmatika kézikönyve. 1. köt. Budapest, 1996, Vigília.
Špidlík, Tomaš: Két Melánia. Budapest, 2009, Szent István Társulat.
Tóth Imre: Konstantin-Cirill és Metód élete és működése. Budapest, 1991.
Vanyó László: Az ókeresztény egyház és irodalma. Budapest, 1980. Szent István Társulat.
Trapé, Agostino: Szent Ágoston. Budapest, 1987, Szent István Társulat.
Az érett középkor:
Angi János és mások: Európa az érett és kései középkorban (11–15. század). Debrecen, 2001, Debrecen U. P.
Bartlett, W. B.: Az utolsó keresztes hadjárat – A hetedik keresztes hadjárat és a Szentföldért vívott utolsó
ütközet története. Debrecen, 2008, Hajja és Fiai.
Davis, R. H. Q.: A normannok. Mítosz és valóság. Budapest, 2002, Osiris.
Deér József: A pápaság és a normannok. Máriabesnyő – Gödöllő, 2010, Attraktor.
Duby, Georges: A katedrálisok kora. Budapest, 1984, Gondolat.

Gerics József: A korai rendiség Európában és Magyarországon. Budapest, 1987, Akadémiai Kiadó.
Gunst Péter: Barbarossa Frigyes. Budapest, 1976, Akadémiai Kiadó.
Jónás Ilona, Sz.: A középkor nagy császárai. Budapest, 1993, Kossuth.
Molnár Máté: A templomos lovagrend alkonya. Budapest, 2010, Miles Christi.
Rowley, Trevor: A normannok. Debrecen, 2008, Hajja & Fiai.
Runciman, Steven: A keresztes hadjáratok története. Budapest, 1999, Osiris.
Runciman, Steven: A szicíliai vecsernye. Budapest, 1999, Balassi.
Szántó Richárd: Anglia társadalmi és politikai struktúrái (11–15. század). Szeged, 2004, JATEPress.
Székely György: VII. Gergely. Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó.
A késő középkor:
Braudel, Fernand: Anyagi kultúra, gazdaság és kapitalizmus. XV–XVI. század. A mindennapi élet struktú-
rái: a lehetséges és a lehetetlen. Budapest, 1985, Gondolat. – Budapest, 2004, Gutta.
Burckhardt, Jacob: A reneszánsz Itáliában. Budapest, 1978, Képzőművészeti Alap.
Delumeau, Jean: Reneszánsz. Budapest, 1997, Osiris.
Diederiks, H. A. és mások: Nyugat-európai gazdaság és társadalomtörténet. Budapest, 1995, Osiris.
Duby, Georges – Duby, Andrée: Jeanne d’Arc perei. Budapest. 1989. Európa.
Franzl, Johann: I. Rudolf. Az első Habsburg a német trónon. Budapest, 2002, Corvina.
Gillingham, John: A Rózsák háborúja. Budapest, 1985, Kossuth.
Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok. Budapest, 1987, Gondolat.
Hamann, Brigitte: Habsburg lexikon. Budapest, 1990, Új Géniusz.
Hankiss Elemér – Makkai László: Anglia az újkor küszöbén. Budapest, 1965, Gondolat.
Hibbert, Christopher: A Medici-ház tündöklése és bukása. Budapest. 1993, Holnap.
Holmes, Georg: Hierarchia és lázadás (1320–1450). Szeged, 2003, Szukits.
Huizinga, Johan: A középkor alkonya. Az élet, a gondolkodás és a művészet formái Franciaországban és
Németalföldön a XIV. és XV. században. Budapest, 1976, Magyar Helikon.
Kristeller, Paul Oskar: Szellemi áramlatok a reneszánszban. Budapest, 1980, Magvető.
Palacký, František: A huszitizmus története. Budapest, 1984, Európa.
Paravicini, Werner: Merész Károly. Budapest, 1989, Akadémiai Kiadó.
Pernoud, Régine: Jeanne d’Arc – ön- és tanúvallomások. Budapest, 1991, Ecclesia.
Szvet, J.: Kolombusz. Budapest, 1977, Kossuth.
Tuchmann, Barbara: A szerencsétlen XIV. század. Budapest, 1987, Európa.
Wallerstein, Immanuel: A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Budapest, 1983, Gondolat.
Wittmann Tibor: Németalföld aranykora. Budapest, 1965, Gondolat.
Országtörténeti összefoglalók:
Ardagh, John – Jones, Colin: A francia világ atlasza. Budapest, 1999, Helikon.
Braudel, Fernand: Franciaország identitása. I. köt. A tér és a történelem. II. köt. Az emberek és a dolgok.
Budapest, 2003, 2004, Helikon.
Duby, Georges (szerk.): Franciaország története I. A kezdetektől a Bourbon-restaurációig. Budapest, 2005,
Osiris.
Duby, Georges – Mandrou, Robert: A francia civilizáció ezer éve. Budapest, 1975, Gondolat.
Price, Roger: Franciaország története. Budapest, 1994, Maecenas.
Pósán László: Németország a középkorban. Debrecen, 2003, Debrecen U. P.
Tokody Gyula – Niederhauser Emil: Németország története. Budapest, 1972, Akadémiai Kiadó.
Hearder, Harry: Olaszország rövid története. Budapest, 1992, Maecenas.
Szántó György Tibor: Anglia története. Budapest, 1987, Maecenas.
Vincent, Mary – Stradling, R. A.: A spanyol és portugál világ atlasza. Budapest, 1997, Helikon.
Anderle Ádám: Spanyolország története. Budapest, 1992, Móra.
De Cortázar, Fernando García – Vesga, José Manuel González: Spanyolország története. Budapest, 2001,
Osiris.
Vilar, Pierre: Spanyolország története. Budapest, 1984, Gondolat.
Birmingham, David: Portugália története. Budapest, 1998, Pannonica.
Moberg, Vilhelm: Népem története. Svédország a középkorban. Budapest, 1984, Gondolat.
Gazdaság, társadalom:
Benevolo, Leonardo: A város Európa történetében. Budapest, 1994, Atlantisz.
Bloch, Marc: A feudális társadalom. Budapest, 2002, Osiris.
Cameron, Rondo: A világgazdaság története. Budapest, 1994, Maecenas.
Endrei Walter: A középkor technikai forradalma. Budapest, 1978, Magvető.
Duby, Georges: Emberek és struktúrák a középkorban. Budapest, 1978, Magvető.
Livi-Bacci, Massimo: A világ népességének rövid története. Budapest, 1999, Osiris.
Macfarlane, Alan: Az angol individualizmus eredete. A család, a tulajdon és a társadalmi átmenet. Buda-
pest, 1993, Századvég.
Makkai László: A technika századai. Válogatott tanulmányok. Budapest, 1997, Akadémiai Kiadó.
Mollat du Jourdin, Michel: Európa és a tenger. Budapest, 1996, Atlantisz.
Montanari, Massimo: Éhség és bőség. A táplálkozás európai kultúrtörténete. Budapest, 1996, Atlantisz.
Pirenne, Henri: A középkori gazdaság és társadalom története. Budapest. 1983, Gondolat.
Spufford, Peter: Hatalom és haszon. Kereskedők a középkori Európában. Budapest, 2002, Scolar.
Szkazkin, Sz. D.: A parasztság a középkori Nyugat-Európában. Budapest, 1978, Gondolat.
Wrigley, F. A.: Népesedés és történelem. Budapest, 1973, Gondolat.
Zombori István: Lovagok és lovagrendek. Budapest, 1988, Kozmosz.
Egyháztörténénet:
Adriányi Gábor: Az egyháztörténet kézikönyve. München. 1975, Aurora.
Brown, Péter: A szentkultusz. Budapest, 1993, Atlantisz.
Chadwick, H. – Evans, G. R. (szerk.): A keresztény világ atlasza. Budapest, 1993, Helikon.
Csóka J. Lajos: Szent Benedek fiainak világtörténete. 2 köt. Budapest, 1969, Ecclesia.
Eliade, Mircea: Vallási hiedelmek és eszmék története. 2–3. kötet. Budapest, 1995–1996, Osiris.
Gárdonyi Máté: Bevezetés a katolikus egyház történetébe. Budapest, 2006, Jel.
Gergely Jenő: A pápaság története. Budapest, 1982, Kossuth.
Glasenapp, Helmuth von: Az öt világvallás. 4. kiad. Budapest, 1984, Gondolat.
Heussi, Karl: Az egyháztörténet kézikönyve. Budapest, 2000, Osiris.
Klaniczay Gábor: Az uralkodók szentsége a középkorban. Budapest, 2000, Balassi.
Nigg, Walter: A szerzetesek titkai. Budapest, 1984, Szent István Társulat.
Papadakis, Aristeides – Meyendorff, John: A keresztény Kelet válsága és a pápaság felemelkedése. Az egyház
1071 és 1453 között. Budapest, 2002, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.
Puskély Mária: Kétezer év szerzetessége. Szerzetesség- és művelődéstörténeti enciklopédia. 2 köt. Budapest,
1998, Dinasztia.
Radó Polikárp: A megújuló istentisztelet. Múlt – jelen – jövő. Budapest, 1975, Ecclesia.
Ruh, Kurt: A nyugati misztika története. I. kötet: A patrisztikus alapok és a 12. század szerzetesi teológiája.
II. kötet: A 12. és a 13. századi női misztika és az első ferencesek misztikája. Budapest, 2006, Akadémiai
Kiadó.
Sigal, Pierre: Isten vándorai. Középkori zarándoklatok és zarándokok. Budapest, 1989, Gondolat.
Southern, R. W.: A nyugati társadalom és az egyház a középkorban. Budapest, 1987, Gondolat.
Szántó Konrád: A katolikus egyház története. 1. köt. Budapest, 1983, Ecclesia.
Timkó Imre: Keleti kereszténység, keleti egyházak. Budapest, 1971, Szent István Társulat.
Zimmermann, Harald: A középkori pápaság. A középkori pápák története a historiográfia tükrében. Buda-
pest, 2002, Gondolat.
Oktatás, tudomány, értelmiség:

Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, 1998, Osiris.
Bolberitz Pál – Gál Ferenc: Aquinói Szent Tamás filozófiája és teológiája. Budapest, 1987, Szent István
Társulat.
Bónis György: A jogtudó értelmiség a középkori Nyugat és Közép-Európában. Budapest, 1972, Akadémiai
Kiadó.
Borbély Gábor: Civakodó angyalok. Bevezetés a középkori filozófiába. Budapest, 2008, Akadémiai Kiadó.
Canning, Joseph: A középkori politikai gondolkodás története 300–1450. Budapest, 2002, Osiris.
Chenu, M. D.: Aquinói Szent Tamás és a teológia. Budapest, 1999, Szent István Társulat.
Dér Katalin: Szépséges értelem. Canterburyi Szent Anzelm teológiája és filozófiája. Budapest, 2001, Szent
István Társulat.
Fináczy Ernő: A középkori nevelés története. Budapest, 1926, Egyetemi Nyomda. Reprint: Budapest, 1985,
Könyvértékesítő Vállalat.
Fináczy Ernő: A renaissancekori nevelés története. Budapest, 1919, Hornyánszky.
Hajnal István: Technika, művelődés. Tanulmányok. Budapest, 1993, História.
Jakó Zsigmond – Manulescu, Radu: A latin írás története. Budapest, 1987, Európa.
Kecskés Pál: A bölcselet története. Budapest, 1981, Szent István Társulat.
Kenny, Antony: Aquinói Szent Tamás. Budapest, 1996, Akadémiai Kiadó.
Kneale, William – Kneale, Martha: A logika fejlődése. Budapest, 1987, Gondolat.
Láng Benedek: Mágia a középkorban. Budapest, 2007, Typotex.
Le Goff, Jacques: Az értelmiség a középkorban. Budapest, 1979, Magvető.
Leinsle, Ulrich G.: A skolasztikus teológia története. Budapest, 2007, Osiris.
Mezey László: Deákság és Európa. Budapest, 1979, Akadémiai Kiadó.
Nyíri Tamás: A filozófiai gondolkodás fejlődése. 6. kiadás. Budapest, 2001, Szent István Társulat.
Seligmann, Kurt: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Budapest, 1987, Gondolat.
Simonyi Károly: A fizika kultúrtörténete a kezdetektől a huszadik század végéig. 5. jav. és bővített kiadás.
Budapest, 2011, Akadémiai Kiadó.
Strauss, Leo: Természetjog és történelem. Budapest, 1999, Attraktor.
Strauss, Leo – Cropsey, Joseph (szerk.): A politikai filozófia története. 1. köt. Budapest, 1994, Európa.
T. Tóth Sándor – Szabó Árpád: Matematikai műveltségünk keretei. Középkor és reneszánsz. Budapest, 1988,
Gondolat.
Torrell, Jean-Pierre O.P.: Aquinói Szent Tamás élete és műve. Budapest, 2007, Osiris.
Irodalom, művészet:
A művészet története: A korai középkor – A gótika és a Távol Kelet – A korai reneszánsz – Az érett rene-
szánsz. Budapest, 1988, 1992, 1991, 1986, Corvina.
Babits Mihály: Dante. Budapest, 1930, Magyar Szemle Társaság.
Burke, Peter: Az olasz reneszánsz. Budapest, 1994, Osiris.
Entz Géza: A gótika művészete. Budapest, 1973, Corvina.
Eörsi Anna: Az internacionális gótika festészete. Budapest, 1984, Corvina.
Focillon, Henri: A formák élete. A nyugati művészet. Budapest, 1982, Gondolat.
Gülke, Peter: Szerzetesek, polgárok, trubadúrok. A középkor zenéje. Budapest, 1979, Zeneműkiadó.
Hauser Arnold: A művészet és irodalom társadalomtörténete. 1. köt. 2. kiad. Budapest, 1980, Gondolat.
Jantzen, Hans: Francia gótikus székesegyházak. Budapest, 1989, Corvina.
Kulcsár Péter – Németh G. Béla: Az európai irodalom képeskönyve. A kezdetektől Shakespeare-ig. Budapest.
1989, Helikon.
Levey, Míchael: A festészet rövid története. Giotto – Cézanne. Budapest, 1972, Corvina.
Marosi Ernő: A középkor művészete. 1. köt. 1000–1250. 2. köt. 1250–1500. Budapest, 1996, 1997, Corvina.
Marosi Ernő: A román kor művészete. Budapest, 1972, Corvina.
Panofsky, Erwin: Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Budapest, 1986. Corvina.
Panofsky, Erwin: Idea. Adalékok a régebbi művészetelmélet fogalomtörténetéhez. Budapest, 1998, Corvina.
Pevsner, Nikolaus: Az európai építészet története. Budapest, 1972, Corvina.
Rescigno, Eduardo – Garavaglia, Renato: A keresztény és világi ének a középkorban. Budapest, 1987, Ze-
neműkiadó.
Seibert, Jutta (szerk.): A keresztény művészet lexikona. Budapest, 1986, Corvina.
Szentkirályi Zoltán: Az építészet világtörténete. 1. köt. Budapest, 1980, Képzőművészeti Alap.
Takács Imre (szerk.): Sigismundus rex et imperator. Művészet és kultúra Luxemburgi Zsigmond korában
1387–1437. Kiállítási katalógus és tanulmányok. Budapest, 2006, Szépművészeti Múzeum.
Végh János: Németalföld festészete a XV. században. Budapest, 1977, Corvina.
Warnke, Martin: Udvari művészek. A modern művész előtörténetéhez. Budapest, 1998, Enciklopédia.
Wölfflin, Heinrich: Művészettörténeti alapfogalmak. A stílus fejlődésének problémája az újkori művészet-
ben. Budapest, 2001, Magyar Könyvklub.
Bizánc:
Bicskov, Viktor: A bizánci esztétika. Budapest, 1988. Gondolat.
Bréhier, Louis: Bizánc tündöklése és hanyatlása. 2 köt. Budapest, 1997, Bizantinológai Intézeti Alapítvány.
Floss, Clive – Magdalino, Paul: Róma és Bizánc. Budapest, 1990, Helikon.
Kádár Zoltán: Bizánci művészet. Budapest, 1987, Corvina.
Kazsdan, A. P. – Litavrin, G. G.: Bizánc rövid története. Budapest, 1961, Gondolat.
Moravcsik Gyula: Bevezetés a bizantinológiába. Budapest, 1966, Tankönyvkiadó.
Obolensky, Dimitri: A Bizánci Nemzetközösség. Budapest, 1999, Bizantinológiai Intézeti Alapítvány.
Ostrogorsky, Georg: A bizánci állam története. Budapest, 2003, Osiris.
Iszlám, arabok:
Benke József: Az arabok története. Budapest, 1987, Kossuth.
Brett, Michael – Forman, Werner: A mórok. Az iszlám Nyugaton. Budapest, 1985, Gondolat.
Cahen, Claude: Az iszlám. A kezdetektől az Oszmán Birodalom létrejöttéig. Budapest, 1989, Gondolat.
Goldzieher Ignác: Az iszlám kultúrája. 2 köt. Budapest, 1981, Gondolat.
Mazahéri, Aly: A muszlimok mindennapi élete a középkorban a 10-től a 13. századig. Budapest, 1989, Eu-
rópa.
Robinson, Francis: Az iszlám világ atlasza. Budapest, 1996, Helikon.
Rogers, Michael: A hódító iszlám. Budapest, 1987, Helikon.
Simon Róbert: Az iszlám keletkezése. Budapest, 1967, Kossuth.
Simon Róbert: A Korán világa. Budapest, 1987, Helikon.
Közép-Kelet-Európa:
Font Márta: A keresztény nagyhatalmak vonzásában. Közép- és Kelet-Európa a 10–12. században. Buda-
pest, 2005, Balassi.
Lengyelország:
Topolski, Jerzy: Lengyelország története. Budapest, 1989, Gondolat.
Davies, Norman: Lengyelország története. Budapest, 2006, Osiris.
Magyarország:
Benda Kálmán (főszerk.): Magyarország történeti kronolológiája I. A kezdetektől 1526-ig. 3. kiadás. Buda-
pest, 1981, Akadémiai Kiadó.
Engel Pál: Magyarok Európában. I. Beilleszkedés Európába, a kezdetektől 1440-ig. Budapest, 1990, Háttér.
Engel Pál: Szent István birodalma. A középkori Magyarország története. Budapest, 2001, História.
Engel Pál – Kristó Gyula – Kubinyi András: Magyarország története 1301–1526. Budapest, 1998, Osiris.
Fehér Katalin (főszerk.): Magyar ipar- és technikatörténet. Budapest, 2000, Kertek.
Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Budapest, 1996, Magyar Egyháztörténeti Enciklopé-
dia Munkaközösség.
Magyarország története I. Székely Gyögy (főszerk.) – Bartha Antal (szerk.): Előzmények és magyar történet
1242-ig. 2 köt. Budapest, 1984, Akadémiai Kiadó.
Mályusz Elemér: A konstanzi zsinat és a magyar főkegyúri jog. Máriabesnyő – Gödöllő, 2005, Attraktor.
Mezey Barna (szerk.): Magyar alkotmánytörténet. (5. átdolg. kiadás. Budapest, 2004, Osiris.
Mezey Barna (szerk.): Magyar jogtörténet. 3. átdolg. kiad. Budapest 2004, Osiris.
Szakály Ferenc: Magyarok Európában. II. Virágkor és hanyatlás, 1440–1711. Budapest, 1990, Háttér.
Szűcs Jenő: Az utolsó Árpádok. Budapest, 1993, História.
Nők és gyermekek a középkorban:

Duby, Georges: A lovag, a nő és a pap. A házasság a középkori Franciaországban. Budapest, 1987, Gondolat.
Duby, Georges: A nő a középkorban. Budapest, 2000, Corvina.
Shahar, Shulamith: A negyedik rend. Nők a középkorban. Budapest, 2004, Osiris.
Shahar, Shulamith: Gyermekek a középkorban. Budapest, 2000, Osiris.
Kelet-Európa és Délkelet-Európa:
Niederhauser Emil (szerk.): A kelet-európai népek története. 1. rész. A kezdettől a XVIII. század végéig.
Budapest, 1988, Tankönyvkiadó.
Niederhauser Emil: Kelet-Európa története. Budapest, 2001, História.
Sashalmi Endre (szerk.): „Kelet-Európa” és a „Balkán”, 1000–1800. Intellektuális történeti konstrukciók vagy
valós történeti régiók? Pécs, 2007, PTE Kelet-Európa és a Balkán Története és Kultúrája Kutatási Köz-
pont.
Balkán:
Hegyi Klára – Zimányi Vera: Az oszmánok Európában. Budapest, 1986, Corvina.
Matuz József: Az Oszmán Birodalom története. Budapest, 1990, Akadémiai Kiadó.
Niederhauser Emil: Bulgária története. Budapest, 1959. Gondolat.
Oroszország:
Berki Feriz: Az orthodox kereszténység. Budapest, 1975, Magyar Orthodox Adminisztratúra.
Font Márta: Oroszország, Ukrajna, Rusz. Fejezetek a keleti szlávok korai történetéből. Budapest, 1998, Ba-
lassi.
Font Márta – Krausz Tamás – Niederhauser Emil – Szvák Gyula: Oroszország története. Budapest, 1997,
Maecenas.
Heller, M. – Nyekrics, A.: Orosz történelem. 2 kötet. Budapest, 1996, Osiris, 2000.
Lazarev, Viktor: Középkori orosz festészet. Budapest, 1975, Corvina.
Lihacsov, D. S.: Oroszország kultúrája a reneszánsz hajnalán. Budapest, 1971, Gondolat.
Szvák Gyula: A Moszkvai Oroszország története. Budapest, 1997, Magyar Ruszisztikai Intézet.
Vásáry István: Az Arany Horda. Budapest, 1986, Kossuth.
TÉRKÉPEK JEGYZÉKE
(1.) Belső borító elöl A Római Birodalom felbomlása és a népvándorlás (4–6. század)
(2.) Belső borító hátul Európa a 14–15. században
(3.) 28–29. old A kereszténység elterjedése a Római Birodalomban (1–5. század)

(4.) 72. old A kereszténység elterjedése európában
(5.) 121. old Nagy Károly birodalma
(6.) 138. old A Frank Birodalom felbomlása
(7.) 160. old. A viking Anglia
(8.) 168–169. old. Az arab birodalom és Bizánc
(9.) 212–213. old. Bolgár államok (900-1393/1396)
(10.) 216. old Kelet-Európa 900 körül
(11.) 230. old Arab, viking és magyar kalandozások a 8–10. században
(12.) 280–281. old Európa a 11–13. században. A keresztes hadjáratok
(13.) 325. old II. Fülöp Ágost hódításai (1180–1223)
(14.) 401. old Lengyelország. Piast-dinasztia (10–13. század)
(15.) 426. old Szerb fejedelemségek (900–1459)
(16.) 430. old Kijevi Rusz. Rurik-dinasztia (10–13. század)
(17.) 440. old Európa népsűrűsége a 13. század végén
(18.) 465. old A Német Lovagrend (13–15. század)
(19.) 487. old Lengyelország és Litvánia. Piast- és a Jagelló-dinasztia (14–15.
század)
(Az 1–8., 11–13., 17. térképeket Erőss Zsolt, a 9., 10., 14–16., 18., 19. térképeket Nagy Béla készítette.)
SZEMÉLYNÉV MUTATÓ
Aba Sámuel magyar király 409 Ákos Mikes szlavón bán 490
Abbās, Mohamed nagybátyja 167 Alarich nyugati gót király 83, 90
Abdallāh Ibn Yāsīn iszlám próféta 171 Alarich, II. nyugati gót király 98
Abdarrahmān hispániai helytartó 117 Alatheus keleti gót vezér 87, 90
Abdarrahmān, I. a Cordobai Emirátus emírje 170, Alberich, I. Spoleto hercege 336, 337
171 Alberich, III. tusculumi gróf 343
Abdarrahmān, III. a Cordobai Kalifátus kalifája Albert (Nagy, Szent, Albertus Magnus) német sko-
171 lasztikus filozófus 248, 288, 303, 307, 308, 354,
Abélard, Pierre (Petrus Abaelardus) francia skolasz- Albert de Saxonia német filozófus 510
tikus filozófus, teológus, himnuszköltő 307, 533 Albert, I. (Askaniai, Medve) szász herceg 354
Abū Bakr muszlim kalifa 166 Albert, I. (Habsburg) osztrák herceg, német király
Abū Muslim muszlim kalifa 170, 167 457, 458
Adalbero laoni püspök 253 Albert, II. (Habsburg) osztrák herceg, német, ma-
Adalberon reimsi érsek 319 gyar és cseh király 459, 460, 494
Adalbert (Szent, Vojtěch/ Wojciech) prágai püspök Alberti, Leon Battista itáliai művész, polihisztor
219, 339, 340, 342, 399, 404, 405 511, 517
Adaloald langobard királyfi, Agilulf fia 107 Albertus Magnus lásd Albert (Nagy, Szent)
Adalwinus salzburgi érsek 215 Albizzi család 471
Adelhaid német-római császárné, I. Ottó felesége Alboin langobard király 92, 106
141, 336, 339 Alekszandr Nyevszkij vlagyimiri nagyfejedelem és
Adiatuanus gall fővezér 77 novgorodi fejedelem 392, 434, 465
Adolf, Nassaui német király 457, 464 Alexander, Telesei itáliai krónikás, történetíró 375
Adrianus (Szent Adrián) nikodémiai vértanú 215 Alexiosz lásd Béla, III. magyar király
Aegidius Romanus francia teológus 304 Alexiosz, I. (Komnénosz) bizánci császár 279, 394,
Aegidus Albornoz spanyol bíboros, Toledo érseke 395
480 Alexiosz, II. (Komnénosz) bizánci császár 397
Aethelbert kenti király 73, 159 Alfonz, I. portugál király 379
Aethelstan wessexi király 160 Alfonz, III. portugál király 379
Aëtius nyugatrómai katonai parancsnok 32, 87, 91, Alfonz, V. Aragónia és Szicília királya 479
Agilulf langobard király 106, 107 Alfonz, V. portugál király 484
Ágnes (Poitoui) német-római régens császárné, Alfonz, VI. kasztíliai király 378
IV. Henrik anyja 524 Alfonz, X. (Bölcs) kasztíliai király 352, 382,
Ágoston (Szent, Augustinus) hippói püspök, egy- Alföldi András magyar régész, ókortörténész 11
házatya, filozófus 38, 60, 66, 67, 68, 91, 136, 142, Alföldy Géza magyar ókortörténész 33, 36
143, 148, 176, 177, 197, 259, 286, 290, 305, 533 Alfréd, Nagy wessexi király 152, 160, 383
Ágoston római apát 69, 73, 159 Alī (ibn Abi Tálib) muszlim kalifa 166,
Aidan (Szent) angolszász szerzetes 159 Alkuin angol teológus, Nagy Károly munkatársa 73,
Ailly, Pierre d' francia teológus, bíboros 509 124, 132, 136, 137, 143, 144, 145, 147, 148, 223,
Āiša, Mohamed felesége 166 336
Aistulf langobard király 108, 118 Al-Mansūr Abbasida kalifa 167
Akakiosz konstantinápolyi pátriárka 63, 202 Álmos magyar fejedelem 406, 407
Ákos István magyar országbíró 424 Álmos magyar királyi herceg, I. Géza fia 410, 411, 414
Alp Arslān szeldzsuk szultán 394 Arcadius, Flavius keletrómai császár 31

Althoff, Gerd német történész 338 Ardarik gepida király 88, 89
Amalafrida vandál királyné, Thrasamund felesége, Arduin ivreai őrgróf, itáliai király 343,
Nagy Theodorich nővére 101, 103 Areiosz (Arius) alexandriai diakónus 49, 59
Amalaswintha (Amalasuntha) keleti gót királynő, Aribo mainzi érsek 344
Nagy Theoderich lánya 104, 105 Ariès, Philippe francia demográfus 533
Ambrosius lásd Ambrus (Szent) Arisztotelész ókori görög filozófus 38, 301, 303, 304,
Ambrus (Szent) milánói püspök, egyházatya 51, 52, 305, 307, 308, 513, 514
65, 66 Arius lásd Areiosz
Ammianus Marcellinus késő római történetíró 33, 89 Arno salzburgi érsek 214, 215
Anaklét, II. ellenpápa 374 Arnold, Dickeninge apátja 506
Anastasius apát 342, 407 Arnulf bajor herceg 334
Anastasius, I. bizánci császár 52, 95, 102, 110, Arnulf keleti frank király, római császár 141, 332,
András („velencei”), II. András állítólagos unokája 333
423 Arnulf kolostori intéző 239
András (Szent) apostol 179 Arnulf metzi püspök 111, 116
András magyar királyi herceg, I. (Nagy) Lajos öccse Árpád magyar nagyfejedelem 406, 407, 408
479, 490 Arykan, Attila hun király főfelesége 88
András, I. magyar király 409 Asen, I., Ivan bolgár cár 426
András, II. magyar király 283, 400, 416, 417–420, Asen, II., Ivan bolgár cár 426, 427
421, 426, 465, 492 Asen, III., Ivan bolgár cár 427
András, III. magyar király 423, 424 Aszkold kijevi varég–rusz vezér 222
Andrej Bogoljubszkij Vlagyimir-Szuzdal fejedelme Aszparuch bolgár kán 211
433 Athalarich keleti gót király 95, 104
Andronikosz, I. Komnénosz bizánci császár 397, Athanarich nyugati gót fejedelem 83
398 Athanasziosz alexandriai pátriárka 52, 60, 64, 68
Angilbert költő, kancellár 124, 148 Athaulf nyugati gót király 32, 90, 94
Anjou Lajos, I. Johanna nápolyi királynő fogadott Attila hun király 32, 80, 87–90, 91, 202,
fia 479 Audéarde, Ermengarde aquitániai hercegné lánya
Anna (Jagelló), II. Ulászló lánya 460 528
Anna (Lotharingiai), Vaudémont-i Hugo felesége 522 Audofleda keleti gót királynő, Nagy Theoderich fe-
Anna Komnéné bizánci hercegnő, történetíró 394, lesége 103
397 Augustinus lásd Ágoston (Szent, Augustinus)
Annibaldi család 377 Augustus (Octavianus) római császár 23, 52
Anonymus Gallus lengyel krónikaíró 405 Aurelianus, Lucius Domitius római császár 33
Anonymus magyar királyi jegyző és krónikás 405 Authari langobard király 106
Ansegisel, Arnulf metzi püspök fia 116 Autrecourt, Nicolaus d' francia filozófus, skolaszti-
Ansgar (Szent) hamburgi érsek 195, 224 kus teológus 509
Anthemiosz, Tralleszi bizánci építész 204 Averroës (Ibn Rušd ) arab filozófus, tudós 172, 303
Antiochiai Mária bizánci császárné, I. Mánuel fele-
sége 396, 397 Babits Mihály magyar költő, író, irodalomtörténész
Anzelm (Szent) canterburyi érsek, teológus 305, 306 151
Anzelm luccai püspök 269, 311 Bacon, Rogerius angol gondolkodó, ferences szerze-
Apameiai Poszeidonosz sztoikus filozófus, történet- tes 310
író 78 Bairoch, Paul belga gazdaságtörténész 263
Aquitániai Eleonóra francia és angol királyné, VII. Baján avar kagán 92
Lajos francia király, majd II. Henrik angol király Bajazid, I. oszmán szultán 535
felesége 312, 313, 324, 522 Bajazid, II. oszmán szultán 498
Aragóniai János asztúriai herceg 460 Balduin, I. edesszai gróf, jeruzsálemi király 282
Arbrissel, Robert vándorprédikátor, a fontevrault-i Balduin, I. Flandria grófja, latin császár 283, 398
kolostor alapító apátja 526, 528, 529 Balduin, II. Guînes grófja 521, 522
Személynév mutató ■ 549
Balduin, III. jeruzsálemi király 282 Benedek, VII. pápa 343

Bálint Sándor magyar néprajzkutató 74 Benedek, XI. pápa 330
Balk, Hermann von, a Német Lovagrend nagymes- Benedek, XIII. ellenpápa 501
tere 400 Berengár friauli őrgróf 141, 365
Ball, John angol pap, lollard eretnek 446, 467 Berengár, II., ivreai őrgróf, itáliai király 141, 336,
Bánk magyar bán, nádor 420 365
Barnabás (Szent) apostol 43 Bernard (Cluny) bencés szerzetes 533
Bartholomeus Anglicus ferences szerzetes 533 Bernard, a chartes-i iskola tanára 300, 306
Bartolommeo, Michelozzo di itáliai reneszánsz Bernardin (Sienai, Szent) ferences hitszónok, egy-
szobrász, építész 517 háztanító 181
Basarab havasalföldi vajda 534 Bernát (Clairvauxi, Szent) ciszterci apát 273, 282,
Baszileiosz (Nagy Szent Vazul) egyházatya 60, 64, 68 285, 291, 292, 299, 300, 528, 529
Baszileiosz ankürai püspök 60 Bernhard, Itália királya, Nagy Károly unokája 128,
Baszileiosz, I. bizánci császár 209, 268 139, 365
Baszileosz, II. („Bolgárölő”) bizánci császár 209, Bernward (Hildesheimi, Szent) Hildesheim püspö-
210, 213, 393, 408 ke 339
Báthori család 496 Berta frank királylány, a kenti király felesége 73
Báthori István erdélyi vajda 498 Bertrand de Born francia trubadúr 312
Batu tatár kán 421, 433 Bibó István magyar jogász, politikus, társadalom-
Baudoin flandriai gróf 241 tudós 53
Bautier, Robert-Henri francia gazdaságtörténész Bicskei Gergely esztergomi érsek 488
196 Biel, Gabriel német skolasztikus filozófus 509
Beatrix (Aragóniai), magyar királyné, I. Ferrante Bingeni Hildegard német misztikus apáca 527
nápolyi király lánya, Hunyadi Mátyás felesége Biraben, J. N. francia történész, demográfus 174,
479, 498 444
Beatus liébanai presbiter 155 Birger, Jarl svéd államférfi, hadvezér 434
Beaumanoir, Philippe de francia jogtudós 186, 328 Bisticci, Vespasiano firenzei könyvkereskedő, hu-
Beauvais, Vincent de domonkos szerzetes, enciklo- manista 473
pédia író 523 Bleda hun nagyfejedelem 87
Becchi, Gentile firenzei püspök, humanista 473 Bloch, Marc francia történész 20, 53, 242, 243, 255,
Becket Tamás (Szent) canterburyi érsek, mártír 338
300, 360 Blois, Pierre de (Petrus Blesensis) francia költő,
Beda Venerabilis angolszász bencés szerzetes, író, diplomata 299
tudós 73, 143, 150, 159 Boccaccio, Giovanni itáliai író, költő, humanista 514
Begga, I. (Landeni) Pippin lánya 116 Boccanegra család 470
Béla, I. magyar király 409, 410 Boccanegra, Simone genovai doge 470
Béla, II. (Vak) magyar király 411, 414, 415, 419, 427 Boëthius de Dacia filozófus 304
Béla, III. (Alexiosz) magyar király 396, 400, 415– Boëthius római író, filozófus 38, 95, 104, 160
418 Bogdán, I. moldvai fejedelem 491
Béla, IV. magyar király 419, 420, 421, 422, 423, 489, Bohemund, Taranto grófja 282, 374
527 Boleslav, I. cseh fejedelem 218, 219
Belisarius bizánci hadvezér 101, 105, 203 Boleslav, II. cseh fejedelem 219
Bellini család 519 Boleslav, III. cseh fejedelem 219
Bellini, Gentile velencei reneszánsz festő 519 Bołeszlaw, I. (Chobry, Vitéz) lengyel fejedelem,
Bellini, Giovanni velencei reneszánsz festő 519 uralkodó 218, 219, 220, 342, 343, 345, 399, 400
Bellini, Jacopo velencei reneszánsz festő 519 Boleszław, II. (Merész) lengyel uralkodó 400
Belos szerb bán 415 Boleszław, III. (Ferdeszájú) lengyel uralkodó 400, 402
Benedek (Anianei, Szent) bencés apát 133, 138, 285 Boleszław, V. (Szemérmes) lengyel uralkodó 403
Benedek (Nursiai, Szent) bencés rendalapító 67, 68, Bonaventura (Szent) teológus író 309
69, 70, 133, 144, 192, 285, 525 Bonifác (Szent, Winfrid) hittérítő, érsek, pápai legá-
Benedek, V. pápa 337 tus 72, 118, 122, 132, 158
Bonifác, VIII. pápa 273, 330, 488, 499, 527 Burke, Peter brit történész 371, 515
Bonipertus pécsi püspök 150 Bussi, Giovanni Andrea dei pápai könyvtáros 13
Borgia család 506, 507
Borgia, Cesare VI. Sándor pápa fia, kardinális, had- Caesar, Julius római császár 76, 77, 78
vezér 508 Caesarius (Szent) arles-i püspök, érsek 142, 181
Borgia, Lucrezia VI. Sándor pápa leánya, modenai Caetani család 377
hercegné 508 Caillet (Carle), Guillaume francia paraszt, a
Boric boszniai bán 427 Jacquerie vezetője 450
Boril bolgár cár 426 Callixtus, II. pápa 271, 347
Borisz (Szent), vértanú, I. Vlagyimir kijevi nagyfe- Callixtus, III. pápa 496, 506, 507
jedelem fia 432 Camões, Luis de portugál költő 484
Borisz, I. bolgár kán 212 Campin, Robert flamand festő 519
Borisz, Kálmán magyar király állítólagos fia 415 Cangrande, della Scala itáliai signore 470
Bořivoj, I. cseh fejedelem 218 Capellanus, Andreas (András) francia udvari káp-
Botticelli, Sandro firenzei reneszánsz festő 475, 518 lán 312, 522
Bouillon Gottfried flamand lovag, jeruzsálemi ki- Capestrano, Giovanni da (Kapisztrán János) feren-
rály 279, 282, 412 ces teológus, hitszónok, inkvizítor 496
Brabanti Siger filozófus 303, 304 Carpaccio, Vittore itáliai reneszánsz festő 519
Bracciolini, Poggio itáliai tudós, humanista 513 Carpini, Johannes Piano ferences szerzetes, utazó
Bracton, Henry de angol jogtudós 359 434, 512
Bradwardine, Thomas angol tudós, canterburyi ér- Cassianus, Johannes ókeresztény szerzetes, teológus
sek 511 68
Bramante, Donato itáliai reneszánsz építész 519 Cassiodorus, M. Aurelius római államférfi, törté-
Brancaleone degli Andalo római senator 369 netíró 38, 78, 95, 103, 104, 144, 150
Branimir horvát fejedelem 214 Castagno, Andrea del itáliai festő 469, 514, 518
Braudel, Fernand francia történész 481, 482 Castracane, Castruccio itáliai zsoldosvezér 470
Braulio Zaragosa püspöke 99 Celanói Tamás ferences szerzetes, költő 311
Bréhier, Louis francia történész 31, 105, 199, 204 Celesztin, I. pápa 57
Brémai Ádám német teológus, történetíró 82, 223 Cellet, Pierre de bencés apát, püspök 299
Bresciai Arnold ágostonos kanonok, római nép- Cemicas karantán törzsfő 215
tribun 349 Champeauxi Vilmos (Guillelmus de Campellis)
Brienne-i János jeruzsálemi király 283 párizsi teológiai tanár 306
Broederlam, Melchior németalföldi reneszánsz festő Chartier, Jean francia festő, illusztrátor 536
519 Châtillon Anna antiókhiai hercegnő, magyar király-
Brown, Peter angol történész 74 né 416
Bruce, Edward Írország királya 467 Chieregati, Francesco itáliai püspök, pápai nuncius
Bruce, I. Robert skót király 467 508
Brunelleschi, Filippo itáliai reneszánsz szobrász, Childeric, III. Meroving király 118
építész 511, 515, 517 Childerich, I. frank törzsfő 92
Brunichild frank királyné 111 Chlep langobard király 106
Brúnó (Kölni, Szent) reimsi kanonok 285 Chlodovechus lásd Chlodvig
Bruno kölni érsek, I. Ottó testvére 334 Chlodvig, I. frank király 71, 92, 93, 103, 109, 110,
Bruno Sankt Gallen-i szerzetes 408 111, 112, 321
Bruno, III. Ottó unokatestvére lásd Gergely, V. Chozil (Kocel), Priwina nyitrai szláv fejedelem fia
pápa 215
Budai Nagy Antal erdélyi kisnemes 494 Chrétien de Troyes francia költő 76, 313
Buddha 290 Chrétienne, Guînes-i grófné, II. Balduin felesége 521
Bulcsú magyar törzsfő 407 Christine, Guînes-i nemesasszony 521
Burchard wormsi püspök 269, 311 Christine de Pisan francia írónő 522, 523
Buridanus, Johannes skolasztikus filozófus, a pári- Chrodegang metzi püspök 132
zsi egyetem tanára 510 Cibo család 507
Cicero, Marcus Tullius ókori római író, filozófus, Deér József magyar történész 11
politikus 142, 147 Delumeau, Jean francia történész 515
Cillei Borbála német-római császárné, Luxemburgi Demeter esztergomi érsek 492
Zsigmond második felesége 502 Démétrios (Dmitar) Zvonimir horvát király 394, 410
Cillei Ulrich magyar főúr 496 Dénes, I. portugál király 483
Cimabue itáliai festő 516 Deoderik karantán püspök 215
Cirill (Szent, Konsztantínosz, Kürillosz) bizánci fi- Desiderius lásd Victor, III. pápa
lozófus, hittérítő, nyelvtudós 210, 217, 399 Díaz de Vivar, Rodrigo kasztíliai nemes 312, 378
Clemens Scotus ír grammatikus 144 Diaz, Bartolomeu portugál hajós, felfedező 484
Clothar, I. frank király 111 Diocletianus, Caius Aurelius Valerius római csá-
Clothar, II. frank király 111 szár 13, 14, 23, 25, 26, 47
Coducci, Mauro itáliai reneszánsz építész 518 Dionüsziosz Areopagita görög nyelven író teológus,
Cola di Rienzo nótárius, római néptribun 480 filozófus 65, 143, 145, 315
Colonna család 377, 499, 502 Dionysius Exiguus ókeresztény író 56
Columba (Szent) ír szerzetes 71, 158, 159 Dir kijevi varég–rusz vezér 222
Comestor, Petrus francia teológus 300 Długosz, Jan lengyel, kanonok, diplomata, történet-
Conan, III. Bretagne hercege 528 író 487
Constans, Flavius Iulius nyugatrómai császár 30 Dmitrij Ivánovics moszkvai nagyfejedelem 537
Constantius, I. nyugatrómai császár 24, 26 Dobrawa cseh hercegnő, lengyel királyné 219, 399
Constantius, II. keletrómai császár 30, 52, 60 Don João de Avis lásd I. János portugál király
Conti család 377 Don Juan lásd Aragóniai János asztúriai herceg
Corbeil, Pierre de francia érsek 303 Donatello firenzei szobrász 515, 517, 519
Cornelius caesareai centurio 42 Donati, Lucrezia firenzei nemesaszony 474
Corrigia, Matteo Gerardi de itáliai podeszta 369 Donatus karthágói püspök 49
Corvin János, horvát–szlavón bán, Hunyadi Má- Donatus, Aelius késő római grammatikus 38, 67
tyás fia 498 Dopsch, Alfons osztrák társadalom- és gazdaság-
Cosmas cseh történetíró 218 történész 14
Courçon, Robert de a párizsi egyetem kancellárja 301 Doria család 470
Craon, Petronille de Chemillé-i grófnő, fontrevault-i Dracul, Vlad havasalföldi vajda 535
apátnő 526 Dragoş/Drágffy család 491
Crescentiis, Petrus de bolognai jogász, mezőgazda- Dragutin (IV.) István szerb király, szerémi herceg 425
sági író 249 Drahomira, cseh királyné, I. Vratislav felesége 218
Crescentius család 268, 343 Drogo itáliai herceg 373
Crescentius, II. János római nemes 340 Duby, Georges francia történész 20, 182, 185, 187,
Crescentius, III. János római nemes 343 189, 196, 224, 231, 246, 249, 250, 299, 310, 523,
Cristoph Cellarius német történész és nyelvész 13 524, 528
Crivelli, Carlo itáliai festő 308, 519 Duccio sienai festő 516
Cusanus, Nicolaus német bíboros, teológus, filozó- Duh zágrábi püspök 411
fus 461, 505, 506, 509, 510, 514 Dungal ír szerzetes, tudós, költő 144
Cyprianus (Szent) karthágói püspök 55, 65 Duns Scotus, Johannes ír skolasztikus filozófus 309,
Czarnkówi János lengyel történetíró 487 310, 509
Durandus moissaci püspök 152
Csák Péter magyar báró 423 Dzsingisz tatár kán 433, 434
Cserepnyin, L. V. orosz történész 428 Dzsocsi mongol hadvezér, Dzsingisz kán fia 434
Csukovits Enikő magyar történész 512
Ebroin neustriai háznagy 116
Dagobert, I. frank király 111, 116, 214 Eckhart keresztény misztikus, gondolkodó 509
Damasus, I. pápa 31, 55, 65 Edgar, I. angol király 160
Dante, Alighieri itáliai költő, filozófus 303, 313, Edika szkír törzsfő, Attila udvari főembere 89
457, 470, 514, 516 Edward (Fekete Herceg) walesi herceg, III. Edward
Decius, Caius Traianus római császár 47 fia 450, 467
Edward, I. (Nyakigláb) angol trónörökös, király Étienne Marcel francia posztókereskedő 450
362, 363, 364, 467 Eude miniatúra festőnő 155
Edward, I. wessexi király, Nagy Alfréd fia 160 Eudo aquitán herceg 117
Edward, II. (Szent) angol király 225 Eudoxia vandál királyné, III. Valentinianus lánya
Edward, III. (Hitvalló, Szent) angol király 161, 297, 100, 101
356 Eufrozina magyar királyné, II. Géza felesége 415
Edward, III. (Plantagenet) angol király 447, 448, Eurich nyugati gót király 98
450, 467 Euszébiosz, Kaisareiai püspök, történetíró, 27, 50,
Edward, IV. (Plantagenet) angol király 453, 468 51, 64
Egbert wessexi király 160 Eutükhész konstantinápolyi kolostori elöljáró 62,
Eike von Repkow német hivatalnok 461 63
Einhard (Einhart) frank történetíró 117, 121, 123, Eyck, Jan van németalföldi festő 316, 519
124, 126, 135, 137, 147, 148, 150, 152
Eiréné bizánci hercegnő, bolgár cárné, III. Asen Ivan Farinata degli Uberti itáliai nemes, zsoldosvezér
felesége 427 469
Eiréné bizánci régens, császárnő, VI. Konsztantinosz Fātima, Mohamed lánya 163, 166
anyja 120, 124, 208 Fedeles Tamás magyar történész 11
Eiréné lásd Szent Piroska Félix, II. pápa 63
Eirik norvég érsek 391 Félix, IV. pápa 104
Eizenstein, Szergej orosz filmrendező 434 Félix, V. ellenpápa 503
Ekkehard, Sankt Gallen-i szerzetes 151 Ferdinánd, I. (Habsburg) magyar és cseh király 411,
Electulfs rabszolga 190 460
Ellák hun hadvezér, Attila hun fejedelem fia 88 Ferdinánd, I. kasztíliai király 378
Elpidius Rusticus keresztény költő 151 Ferdinánd, I. portugál király 483
Emma normann hercegnő, angol királyné 160 Ferdinánd, II. (Aragóniai) aragóniai és (V.) kasz-
Emmerám (Szent) vértanú püspök 72 tíliai király 460, 482, 483
Endrei Walter magyar technikatörténész 252, 279 Ferdinánd, III. leóni és kasztíliai király 379
Ennodius (Szent) páviai püspök 95, 96, 104, 271 Ferenc (Assisi, Szent) ferences rendalapító 287, 288,
Eppinus frank pohárnok 137 Fergant, IV. Alan Bretagne hercege 528, 529
Ercole d’Este, I. ferrarai herceg 294 Ferrand portugál herceg 241
Erik (Szent) svéd király 226, 387, 392 Ferrante, I. nápolyi király 476, 479, 498
Erik, I. dán király 388, 389 Ficino, Marsilio itáliai orvos, filozófus, humanista
Ermanarich keleti gót király 91 474, 475, 514, 515
Ermengarde, IX. Vilmos aquitániai herceg felesége Fieschi család 470
527, 528 Fink, Karl August német egyháztörténész 503
Ermolao Barbaro itáliai tudós 514 Firenze, Andrea (di Bonaiuto) da itáliai festő 516
Erős Róbert Anjou és Blois grófja, a Capetingek őse Flandriai Bertha, I. Fülöp francia király első felesége
318, 319 528
Erzsébet (Kotromanić) magyar királyné, I. (Nagy) Flandriai Margit, Merész Fülöp burgundi herceg fe-
Lajos második felesége 479, 492, 534 lesége 455
Erzsébet (Kun), régens, IV. (Kun) László anyja 423 Focillon, Henri francia művészettörténész 155
Erzsébet (Luxemburgi), magyar királyné, régens, Folkunger család 392
Habsburg Albert felesége 494 Font Márta magyar történész 11, 220, 222, 427
Erzsébet (Magyarországi, Szent) magyar királyi Fra Angelico firenzei festő 518
hercegnő, II. András lánya 419 Francesca, Piero della itáliai reneszánsz festő, mate-
Erzsébet (Piast), magyar királyné, I. Károly Róbert matikus 511, 518
felesége 485, 490 Frangipani család 377
Erzsébet (Yorki) angol királyné 468 Fredegarius frank történetíró 214
Eschenbach, Wolfram von német költő 76, 313 Fredegunde frank királyné 111
Eskil lundi érsek 389 Freisingi Ottó püspök, történetíró 415, 416
Ethelred, II. angol király 383 Frigyes, Hohenstaufeni sváb herceg 348
Frigyes, I. (Barbarossa, Rőtszakállú) német-római Gergely, IV. pápa 138

császár 239, 240, 274, 275, 282, 348–350, 368, Gergely, V. pápa 335, 340
369, 376, 389, 416, 457, 461, Gergely, VII. pápa 225, 242, 269, 270–272, 279,
Frigyes, II. német-római császár 275, 283, 292, 350, 322, 346, 347, 373, 374, 394, 400, 410, 524
351, 352, 369, 370, 376, 457, 465, 478 Gergely, IX. pápa 277, 292, 303
Frigyes, III. (Szép) osztrák herceg, német (ellen)ki- Gergely, XI. pápa 501
rály 458 Gergely, XII. pápa 501
Frigyes, III. német-római császár 459, 460, 495, Gergely, Nazianszoszi görög püspök, egyházatya 60,
496, 497, 498 64
Fritigern nyugati gót vezér 87, 90 Gergely, Nüsszai (Szent) görög egyházatya, teológi-
Froissart, Jean francia történetíró 449 ai író 60, 64, 202
Fuggerek augsburgi bankár- és kereskedőcsalád 463, Gerics József magyar történész 352
501 Gerold bajor praefectus 123
Fulbert chartres-i püspök 150, 236 Gerold pannóniai őrgróf 215
Fulco, IV. Anjou grófja 527, 528 Gerson, Jean francia tudós, a párizsi egyetem kan-
Fulco, V. Anjou grófja, jeruzsálemi király 526, 528, cellárja 181, 509
529 Gertrúd (Meráni) magyar királyné, II. András fele-
Fülöp (Merész) burgundi herceg 451, 455, 519 sége 419, 420
Fülöp (Sváb) német király 350, 351 Géza magyar fejedelem 338, 343, 408, 409, 413
Fülöp (Szép) spanyol trónörökös, I. Miksa császár Géza, I. magyar király 410
fia 460 Géza, II. magyar király 396, 415, 417
Fülöp, I. francia király 322, 357, 528 Ghiberti, Lorenzo itáliai reneszánsz szobrász, öt-
Fülöp, II. (Ágost) francia király 241, 282, 325, 326, vösművész 517
327, 350, 351, 360, Ghirlandaio, Domenico firenzei freskófestő 475
Fülöp, III. (Jó) burgundi herceg 452, 455, 456 Gilbertus Porretanus (Poitersi Gilbert) skolasztikus
Fülöp, IV. (Szép) francia király 255, 258, 287, 327, filozófus 306
328, 329, 330, 331, 460, 499 Giotto di Bondone firenzei festő, szobrász és építész
Fülöp, VI. francia király 447, 448, 449 515, 516
Gizella (Gisela) bajor hercegnő, magyar királyné
Galerius, Maximianus római császár 24, 26, 47, 48 334, 408
Galilei, Galileo itáliai tudós 310 Glaber, Rodulfus clunyi szerzetes, történetíró 150,
Galla Placidia nyugati gót királyné, I. Theodosius 175, 297, 313
lánya 32, 154 Glanvill, Ranulf de angol jogtudós 359
Gallienus, Publius Licinius Egnatius római császár Gleb (Szent) vértanú, I. Vlagyimir kijevi nagyfeje-
47 delem fia 432
Gallus (szent) ír szerzetes, misszionárius 70 Godwin Wessex earlje 161
Garibald bajor herceg 119 Goes, Hugo van der flamand festő, grafikus 519
Ğayhānī, al khorászáni tudós 406 Golubinszkij, E. orosz történész 432
Geiserich vandál király 83, 91, 100 Gonzaga család 470, 518
Gelasius, I. pápa 52, 55 Gotfrid (Gotfred) dán király 224
Gelimer vandál király 101 Gottfried (V.) Plantagenêt Anjou grófja 322
Gellért (Szent) csanádi püspök 409, 410 Gozzoli, Benozzo firenzei festő 518
Geoffroi Plantagenêt Anjou grófja 358 Gratianus itáliai teológus, kánonjogász 311, 391
Gerard cambrai-i püspök 253 Gratianus, Flavius római császár 31
Gerbert (Aurillaci vagy Reimsi) lásd Szilveszter, II. Grimaldi család 470
pápa Grimoald, Austrasia maior domusa, I. (Landeni)
Gerboldo apát 239 Pippin fia 116
Gergely (Toursi) toursi püspök, történetíró 71, 78, Grimoald, Austrasia maior domusa, II. Pippin fia 117
92, 109, 110, 111, 112, 147, 150, 175, 193, 198 Groote, Gerhard németalföldi pap 505
Gergely, I. (Nagy, Szent) pápa 13, 55, 67, 69, 73, Grosseteste, Robert oxfordi tudós 310
105, 133, 134, 143, 150, 152, 159, 160, 176, 253 Guiccardini, Francesco itáliai történetíró 476
Gundahar burgund király 91 Henrik, II. (Civakodó) bajor herceg 334, 335, 343
Gunderich vandál király 91 Henrik, II. (Plantagenêt) angol király 313, 322, 323,
Gundobad burgund király 101 324, 325, 358–360, 524, 526
Gundowech burgund király 101 Henrik, II. (Szent) bajor herceg, német király, német-
Gunthamund vandál király 100 római császár 219, 270, 334, 343–344, 345, 408
Guntram burgund király 193 Henrik, II. angol király 313, 358, 359, 360
Guthrum dán király 160 Henrik, II. kasztíliai király 482
Guzman Domonkos kasztíliai pap, a domonkos Henrik, III. (Oroszlán, Welf) szász és bajor herceg
rend alapítója 288 348, 350, 354, 463
Henrik, III. angol király 361, 362, 363
Györffy György magyar történész 414 Henrik, III. bajor herceg, német-római császár 270,
György, II. Terter bolgár cár 536 335, 345, 370, 409
Henrik, IV. angol király 468
Haakon (Magnus) norvég királyi herceg 391 Henrik, IV. német-római császár 346–347, 374,
Haakon, I. (Jó) norvég király 384 409, 410, 457, 524
Haakon, IV. (Öreg) norvég király 391, 392 Henrik, V. angol király 451
Hackeborni Mechtild német apáca, misztikus író Henrik, V. francia király 451
527 Henrik, V. német király, német-római császár 271,
Hadīğa/Hadidzsa, Mohamed első felesége 163 323, 347, 348, 358, 524
Hadrián, IV. pápa 274, 349 Henrik, VI. angol király 451
Hadrián, VI. pápa 508 Henrik, VI. szicíliai és német király, német-római
Hadrianus római császár 506 császár 350, 351, 376, 398, 471
Hadrianus, I. pápa 120, 132, 136 Henrik, VII. angol király 468
Hajnal István magyar történész 11, 302 Henrik, VII. német király, német-római császár
Haldūn, Ibn arab történetíró 194 457, 464, 470
Halecki, Oscar lengyel történész 19 Henrik, X. (Büszke) bajor herceg 348
Harald (Haarfager, Széphajú) norvég király 384 Henryk, II. (Kegyes) sziléziai fejedelem 400
Harald, I. (Kékfogú) dán király 225, 383 Hérakleiosz, I. bizánci császár 205, 206
Harald II. (Erikkson, Szürkebundás) norvég király Heribert, II. vermandois-i gróf 319
387 Heródes Agrippa, II. zsidó király 42
Harald, II. (Godwinson) Wessex earl-je, angol ki- Heródes Antipas galileai tetrarcha 41
rály 161, 356 Heródes, I. (Nagy) Júdea királya 41
Harald, III. (Hardrada, Keménykezű) norvég király Hervoja Vukčić horvát bán, bosnyák herceg 534
356, 390 Hieronymus lásd Jeromos (Szent)
Harmatta János magyar történész 89 Hierotheosz ortodox szerzetes, magyar püspök 407
Harnack, Adolf német teológus, történész 42 Hilarius Limonium (Poitiers) püspöke 52, 65
Hārūn ar-Rašīd Abbaszida kalifa 167, 192 Hildebald frank püspök 137
Harvengt, Philippe de premontrei apát 300 Hildebert de Lavardin francia himnuszköltő 311
Héder Henrik magyar báró 423 Hildebrand bíboros lásd Gergely, VII. pápa
Hedvig (Jadwiga, Szent) magyar hercegnő, lengyel Hildegard római császárné, Nagy Károly második
királyné 486, 492 felesége 135
Heisenberg, August német történész 199 Hilderich vandál király 101
Helmoldus bosau-i plébános, történetíró 354 Himiltrud, Nagy Károly első asszonya 135
Héloïse, Abélard tanítványa és szerelme 307 Hincmar reimsi érsek 53, 110, 127, 148, 151, 318
Henrik I. (Madarász) német király 218, 333, 334, Hóman Bálint magyar történész 114
335, 336, 343, 345 Honorius (Autuni, Augustoduniensis) német szár-
Henrik, I. (Szakállas) sziléziai fejedelem 401, 403 mazású teológus 301
Henrik, I. angol király 240, 324, 356, 357, 358, 359, Honorius, Flavius római császár 31, 32
524, 528 Honorius, II. pápa 374
Henrik, I. francia király 322 Honorius, III. pápa 288, 425
Henrik, I. konstantinápolyi latin császár 398 Horváti család 492
Hrabanus Maurus fuldai apát, tudós, teológus 145, István, II. pápa 108, 118, 119
148, 151 István, II. Vladiszláv (Ulászló) szerb trónkövetelő,
Hrotswita német kanonissza, írónő 149 szerémi király 425
Hroudland breton őrgróf 120 István, III. (Ștefan cel Mare) moldvai fejedelem 535
Huerta, Jean de la spanyol reneszánsz szobrász 519 István, III. magyar király 396, 415, 416
Hugo (Vienne-i, Povence-i) Alsó-Burgundia ura, István, IV. magyar király 396, 415, 416
itáliai király 141, 337, 365 István, V. magyar király 422, 423, 425
Hugo cluny-i apát 525 István, V. pápa 218
Hugó, I. (Capet) frank király 319, 322 Iszaakiosz, I. bizánci császár 394
Hugo, II. (Vaudémonti) vaudémonti gróf, keresztes Iszaakiosz, II. (Iszaakiosz Angelosz) bizánci csá-
lovag 522 szár 376, 397, 416
Huizinga, Johan holland történész 443 Iszidórosz (Milétoszi) bizánci építész 204
Humbertus da Silva Candida francia bencés apát, Iulianus, Flavius római császár 30
bíboros 269, 278, 279 Iustinianus, I. bizánci császár 13, 34, 39, 49, 55, 63,
Hunerich vandál király 100 95, 98, 101, 154, 202, 203, 204, 205, 206, 292
Hunyadi család 496, 497, 498, 535 Iustinus, I. bizánci császár 63, 202
Hunyadi János magyar hadvezér, kormányzó 495– Iustinus, II. bizánci császár 209
496, 506, 535 Ivan I. (Kalita, „Pénzeszsák”) moszkvai fejedelem 537
Hunyadi László, Hunyadi János id. fia 496 Iván, III. moszkvai nagyfejedelem 537
Husz, Jan cseh pap, tanár, vallásreformer 503–504 Ivo chartres-i püspök 269, 311
Izabella, I. (Kasztíliai, Katolikus) kasztíliai királynő
Ibrāhīm Omajjád kalifa 167 460, 483
Ignatiosz konstantinápolyi pátriárka 268 Izjaszlav (I.) Jaroszlavics kijevi nagyfejedelem 427
Igor rusz fejedelem 222
Ilona szerb királyné 414 Jakab (Szent) apostol 45, 297
Imre (Szent) magyar királyi herceg 210, 409, 410, Jakab prenestei püspök, pápai legátus 277
Imre magyar király 418, 419, 425 Jakab, I. (Hódító) aragóniai király 379
Ince, I. pápa 55 Jakab, II. aragóniai király 382
Ince, II. pápa 374 James, John amerikai művészettörténész 250
Ince, III. pápa 242, 274, 275, 276, 288, 291, 292, János (Aranyszájú, Szent, Joannész Khrüszoszto-
301, 326, 351, 360, 376, 391, 426 mosz) prédikátor, teológus, egyházatya 65
Ince, IV. pápa 277 János (Damaszkuszi, Szent; Jóannész Damaszké-
Ince, VIII. pápa 476, 507, 508 nosz) teológus, szerzetes 169
Inghen, Marsilius van nominalista filozófus 509 János (Félelemnélküli ) burgundi herceg 451, 455, 519
Ióannész Szkülitzész bizánci történetíró 407 János (Földnélküli) angol király 325, 358, 360, 361,
Ionas orléansi püspök 148, 151 362
Iordanes későantik történetíró 38, 78, 89, 150 János (Jó) burgundi herceg 455
Irenaeus lugdunumi (lyoni) püspök 55, 64 János (Keresztelő, Szent) vértanú 74, 179
Iréné bizánci hercegnő, II. Iszaakiosz lánya 376 János (Szent) apostol, evangelista 45, 59, 179, 296
Irnerius itáliai jogász 311 János Berry hercege 451
Isidorus (Sevillai) ókeresztény író, Sevilla érseke, János, I. (Brienne-i) jeruzsálemi király, konstanti-
egyházatya 38, 92, 95, 99 nápolyi latin társcsászár 283
Ismāīl (rejtőzködő) imám 166 János, I. (Luxemburgi) cseh király 458, 485
István, (II.) Kotromanić bosnyák bán 490, 534 János, I. pápa 104
István (Szent) vértanú 179 János, I. portugál király 483, 484
István, Blois angol király 358 János, II. (1458–1479) aragóniai király
István, I. (Szent, Vajk) magyar király 151, 210, 219, János, II. (Jó) francia király 449, 450
225, 334, 343, 344, 345, 408–409, 410, 412, 413, János, VII. (Palaiologosz) bizánci császár 473, 512
414, 419, 424 János, VII. pápa 218
István, I. pápa 54 János, X. pápa 336
István, II. magyar király 414 János, XI. pápa 337
János, XII. pápa 337 Károly (Provencei) provence-i király, I. Lothár fia
János, XV. pápa 340 141
János, XVI. pápa 340 Károly, I. (Anjou), szicíliai és nápolyi király 329,
János, XXII. pápa 402, 458, 480, 485, 488–489, 499, 376, 380
500 Károly, I. (Károly Róbert) magyar király 424, 485,
János, XXIII. pápa 502, 509 488–490, 534
Janus Pannonius pécsi püspök, költő, humanista Károly, I. (Nagy) frank király, római császár 14, 14,
497, 515, 518 21, 22, 54, 60, 73, 108, 117, 119, 120–137, 138,
Jaromír cseh fejedelem 219 139, 141, 143, 144, 145, 147, 148, 149, 150, 152,
Jaroszláv, I. (Bölcs) kijevi nagyfejedelem 222, 427, 175, 176, 186, 187, 188, 191, 192, 193, 194, 197,
429, 433 198, 214, 215, 223, 224, 235, 253, 258, 273, 299,
Jeanne d’Arc katolikus szent, francia nemzeti hős 311, 323, 332, 334, 336, 337, 341, 365, 377, 383,
451, 452 470
Jenő, IV. pápa 473, 503 Károly, II. (Anjou) nápolyi király 424
Jeromos (Szent) ókeresztény teológus, egyházatya Károly, II. (Gonosz) navarrai király 449, 450
34, 37, 49, 60, 65, 75, 142, 148, 177, 193, 503 Károly, II. (Kis, Durazzói) magyar és (III.) nápolyi
Jézus 61, 62, 63, 64, 67, 154, 164, 178, 197, 208, 290, király 479, 492
293, 341, 517, 519 Károly, II. (Kopasz) nyugati frank király 53, 139,
Jiškra, Jan cseh-morva származású zsoldosvezér 496 140, 149, 155, 187, 235, 317, 318, 319, 365
Joachim fiorei ciszterci apát 290 Károly, III. (Együgyű) nyugati frank király 319
Joannés, II. (Szép) Komnénosz bizánci császár 395, Károly, III. (Kövér) keleti frank király, római császár
396 140, 332, 365
Joannész, I. Tzimiszkész bizánci császár 210 Károly, IV. (Luxemburgi) német-római császár 295,
Johanna, I. flandriai grófnő 241 458, 459, 486, 492, 493
Johanna, I. nápolyi királynő 479, 490 Károly, V. (Bölcs) francia király 450, 455
Johanna, II. (Őrült) kasztíliai királynő 460 Károly, V. német-római császár, spanyol király 286,
Johanna, II. nápolyi királynő 479 450, 456, 460
Jones, Richard brit demográfus 174 Károly, VI. francia király 450, 451
Judit frank királyné, Jámbor Lajos második felesége Károly, VII. francia király 451, 452
139 Károly, VIII. francia király 468, 476, 477, 479
Judit, (Sváb) német hercegnő, magyar királyné 409 Kastiliai Blanka (Blanche de Castille) régens, IX.
Julianus domonkos rendi szerzetes 421 Lajos francia király anyja 524
Jurij Vszevologyics vlagyimir–szuzdali nagyfejede- Katalin (Árpád-házi) magyar királyi hercegnő,
lem 434 szerb királyné 425
Jurij, I. Danyilovics moszkvai fejedelem 537 Katalin (Szent, Alexandriai) vértanú 451
Jusztinosz (Szent) vértanú, filozófus 44, 46, 64 Kázmér (Szent) lengyel herceg 497
Kázmér I. (Megújító) lengyel fejedelem 399
Kadłubek, Vincentius krakkói püspök 405 Kázmér, II. Igazságos lengyel fejedelem 400
Kálmán magyar királyi herceg, II. András fia 418 Kázmér, III. (Nagy) lengyel király 485–486, 490
Kalojan bolgár cár 426 Kázmér, IV. lengyel király 487, 497
Kapisztrán János lásd Capestrano, Giovanni da Kazsdan, A. P. orosz történetíró 206
Kappadókiai János bizánci prefectus 204 Kelemen (Alexandriai) görög teológus, egyházi író
Karaton hun nagyfejedelem 87 44, 64
Karlmann austrasiai maior domus 118 Kelemen, II. pápa 345
Karlmann, I. frank király 119, 132 Kelemen, III. ellenpápa 269, 346,
Károly (Anjou, Martell) calabriai herceg, II. Károly Kelemen, IV. pápa 310
nápolyi király fia 424 Kelemen, V. pápa 330, 499
Károly (Ifjabb) frank király, Neustrasia kormányzó- Kelemen, VI. pápa 295
ja 126, 128 Kelemen, VII. pápa 501
Károly (Martell) frank maior domus 22, 117, 118, Kempis, Tamás német teológus, keresztény miszti-
119, 124, 130, 166, 170, 235 kus, egyházi író 506
Kerullariosz Mihály konstantinápolyi pátriárka Kunigunda (Luxemburgi, Szent) német-római csá-

278, 279 szárné, II. Henrik felesége 344
Khrüszosztomosz, Joannész lásd János (Arany- Kunimund gepida király 92
szájú, Szent) Kürillosz alexandriai pátriárka 62, 63
Kinizsi Pál magyar hadvezér 498
Kinnamosz, Jóannész bizánci történetíró 397 Lackfi András székely ispán 491
Kiss Gergely magyar történész 11 Lactantius ókeresztény író 27, 36
Klaniczay Gábor magyar történész 218 Lajos türingiai őrgróf, Magyarországi Szent Erzsébet
Klotild frank királyné, Chlodvig, I. felesége 71 férje 419
Knut (Kanut, Szent) dán és norvég király 160, 226, Lajos I. (Jámbor) Aquitánia kormányzója, frank ki-
383, 384 rály és római császár 120, 125, 126, 128, 132, 135,
Knut, IV. (Szent) dán király 388, 389 138–139, 191, 365
Knut, VI. dán király 389 Lajos, (I.) Anjou hercege 451, 479
Kolozsvári Tamás magyar festő 316, 493 Lajos, (I.) Orléans hercege 451
Kolumbán (Szent) ír szerzetes, apát 70, 71, 155 Lajos, I. (Nagy) magyar és lengyel király 420, 459,
Kolumbus Kristóf (Christophoro Colombo) tenge- 479, 485, 486, 487, 489, 490–492, 534, 535
rész, felfedező 483, 484, 512 Lajos, II. (Dadogó) nyugati frank király, római csá-
Konrád, (Mazoviai) lengyel fejedelem 400, 465 szár 319, 365
Konrád, (Vörös) lotaringiai herceg 334 Lajos, II. (Ifjabb) itáliai király, római császár 140,
Konrád (Wettini) meisseni őrgróf 354 141
Konrád, I. keleti frank király 333 Lajos, II. (Német, Hludowik) keleti frank király
Konrád, II. német-római császár 241, 334, 344– 139, 140, 141, 215, 332
345, 367, 408 Lajos, II. (Jagelló) magyar és cseh király 460, 498
Konrád, III. német király 282, 348, 395, 415 Lajos, III. (Vak) provence-i, itáliai király, római csá-
Konrád, IV. német király 351 szár 141, 365
Konradin sváb herceg, jeruzsálemi és szicíliai király Lajos, IV. (Bajor) német és itáliai király, német-ró-
376 mai császár 275, 458, 470, 480
Konstantin, I. (Nagy, Constantinus) római császár Lajos, IV. (Gyermek) keleti frank király 333
13, 14, 23, 26–27, 30, 31, 32, 34, 35, 48, 49, 50, 51, Lajos, VI. (Kövér) francia király 322, 323, 324
56, 59, 60, 64, 124, 125, 253, 341, 342 Lajos, VII. francia király 282, 312, 324, 358, 395,
Konstantin, II. római császár 30 398, 415, 416, 522
Konstantin, VII. Bíborbanszületett (Konsztanti- Lajos, VIII. (Oroszlán) francia király 326
nosz Porphürogennétosz) bizánci császár 195, Lajos, IX. (Szent) francia király 255, 265, 283, 326,
199, 202, 221, 407, 327, 328, 329, 362, 376, 524
Konstantin, XI. Palaiologosz bizánci császár 536 Lajos, XI. francia király 452, 453,
Konstanze szicíliai királynő, német-római császárné Lambert ardres-i plébános 520, 521, 523
350, 351, 376, Lampert magyar királyi herceg, I. Béla fia 410
Konsztantinosz Porphürogennétosz lásd Konstan- Landino, Cristoforo itáliai humanista író 474
tin, VII. Bíborbanszületett László nápolyi király, magyar trónkövetelő 479
Konsztantinosz, V. bizánci császár 207, 208 László, I. (Szent) magyar király 395, 410–411, 413,
Konsztantinosz, VI. bizánci császár 124 490
Konsztantinosz, IX. Monomachosz bizánci császár László, II. magyar király 396, 415, 427
394 László, III. magyar király 418
Konsztantinosz, X. Dukasz bizánci császár 394 László, IV. (Kun) magyar király 423
Kopernikusz, Nikolausz lengyel csillagász 511 László, V. magyar király 460, 494, 495, 496,
Koppány magyar vezér 408 Laura, Petrarca kedvese 514
Könyves Kálmán magyar király 411, 412, 413, 414, Lazar, I. (Hrebeljanović, Szent) szerb fejedelem 491,
416, 534
Kötöny kun fejedelem 421 Lazarević (VI.) István szerb fejedelem, despota 493,
Kristó Gyula magyar történész 414 534
Krum bolgár kán 123, 212 Le Coq, Robert francia püspök, kancellár 450
Le Moiturier, Antoine francia szobrász 519 Luitpold bajor őrgróf, herceg 332
Le Roy Ladurie, Emmanuel francia történész 531 Lukács esztergomi érsek 415
Legano, Johannes bolognai jogtudós 301 Lukács evangelista 41, 42, 43, 45
Leinsle, Ulrich G. német egyháztörténész 303, 304, Lupus, Servatus bencés szerzetes, ferrières-i apát 148
307 Luther Márton német lelkész, reformátor 509
Lengyel Martin diák, történetíró 405 Lübecki Arnold német püspök, történetíró 388
Lengyel Miklós montpellier-i diák, orvos 405
Lentulus, Nagy Károly udvari embere 137 Macchiavelli, Niccolò itáliai író, filozófus, politikus
Leó bizánci (ochridai) érsek 278 470
Leó, Vercelli püspöke 339 Maddalena firenzei nemesasszony, Lorenzo de’ Me-
Leó, I. (Nagy Szent) pápa 52, 55, 62, 87 dici lánya 476
Leó, III. pápa 54, 139, 124, 125, 131, 136, 139, 207, Magdeburgi Mechtild begina, misztikus író 527
208, 209, 214 Maginfried, Nagy Károly kamarása 137
Leó, IX. pápa 278, 279, 373 Magnus, Albertus német teológus, skolasztikus filo-
Leó, VI. (Bölcs) bizánci császár 209, 213, 406 zófus 303, 307
Leó, VIII. pápa 337 Magnus, V. norvég király 390, 391
Leó, X. (Giovanni de’ Medici) pápa 476, 477, 478, Magnus, VI. norvég király 391
508 Maiano, Benedetto da itáliai reneszánsz szobrász 517
Leovigild nyugati gót király 98 Maimūn, Mūsā ibn (Moses Maimonides, Moses
Levedi magyar fejedelem 405 ben Maimon) zsidó rabbi, orvos, filozófus 172
Libaniosz görög szónok, szofista filozófus 35 Manegold (Lautenbachi) szerzetes, egyházi író 274,
Lipót (I.) osztrák és stájer herceg 464 310
Lipót (V.) osztrák herceg 283, 360 Manfréd szicíliai király 376, 478
Lipót, (VI.) osztrák herceg 283 Mani iráni vallásalapító 290
Lippi, Filippino firenzei festő 475, 518 Mantegna, Andrea itáliai reneszánsz festő 518
Lippi, Filippo firenzei festő 518 Manuél, I. (Nagy) Komnénosz bizánci császár 376,
Liudolf sváb herceg, gróf 334 395–398, 415, 416, 425
Liudprand cremonai püspök 201 Mánuel, I. portugál király 294
Liupram salzburgi érsek 215 Marbod rennes-i püspök 529
Liutprand langobard király 108 Marcellinus Comes történetíró 32
Livi-Bacci, Massimo olasz történész, demográfus 174 Marcianus bizánci császár 91
Llul, Ramón katalán lovag-író 255 Marco Polo velencei kereskedő, utazó 512
Lodovico il Moro (Maria Sforza) Milánó hercege Marcus Aurelius római császár 23, 39, 91
471 Margit (Bajor, Hainaut-i) grófnő, Félelemnélküli Já-
Lombardo, Pietro itáliai reneszánsz szobrász és épí- nos burgundi herceg felesége 519
tész 518 Margit (Capet) magyar királyné, III. Béla felesége
Lombardus, Petrus párizsi püspök 301 416
Lopez, Roberto olasz történész 481 Margit, Habsburg savoyai hercegné, I. Miksa lánya
Lorenzetti, Ambrogio itáliai reneszánsz festő 367, 516 460
Lorenzetti, Pietro itáliai reneszánsz festő 516 Mária (Habsburg) magyar királyné, II. Lajos fele-
Lorris, Guillaume de francia költő 313 sége 460
Lothar, I. itáliai király, római császár 125, 139, 140, Mária magyar királyi hercegnő, II. András magyar
332 király lánya 426
Lothar, II. itáliai király 141, 336, 365 Mária magyar királynő, I. (Nagy) Lajos lánya 479,
Lothar, II. középső Frank Királyság uralkodója 141 486, 492
Lothar, III. (Supplinburgi) szász herceg, német-ró- Mária, I. burgundi hercegnő, német-római császár-
mai császár 348 né 453, 456, 460
Lucius, III. pápa 290 Mária, Szent Pakhomiosz egyiptomi remete húga
Lucretius, Carus Titus ókori római költő, filozófus 525
147 Marie de Champagne grőfnő, Aquitániai Eleonóra
Ludmila (Szent) cseh vértanú, I. Bořivoj felesége 218 és VII. Lajos francia király leánya 522
Marie de France költőnő, II. Henrik angol király Metód (Szent, Methodiosz) görög szerzetes, hittérí-
testvére 313 tő 210, 217
Márk evangelista 45 Meung, Jean de francia költő 313
Markianosz bizánci császár 88 Mezey László magyar irodalomtörténész 37, 143
Markion kis-ázsiai eretnek hitszónok 43 Mezid oszmán bég 495
Marosi Ernő magyar művészettörténész 313 Michelangelo Buonarroti itáliai reneszánsz képző-
Marozia itáliai nemesasszony, Theophülaktosz pá- művész 476, 478, 518, 519
pai kincstárnok, senator lánya 336 Mieszko, I. lengyel fejedelem 219, 339, 404
Marrou, Henri-Irénée francia történész 19 Mieszko, II. lengyel fejedelem 345
Martellus, Henricus német térképész 511 Mieszko, III. (Öreg) lengyel fejedelem 401
Martianus Capella késő ókori karthágói író, jogász Mihály, Géza magyar fejedelem testvére 409
38 Mihály, I. bizánci császár 125
Martini, Simone sienai festő 516 Mihály, II. bizánci császár 145
Márton (Szent) tours-i püspök 51, 68, 179, 297 Mihály, III. bizánci császár 208, 210
Márton, V. pápa 473, 502 Mihály, VII. bizánci császár 410
Masaccio firenzei reneszánsz festő 515, 517, 518 Mihály, VIII. (Palaiologosz) bizánci császár 398,
Máté evangelista 45, 54 427
Matild (Anjou) fontevrault-i apátnő, V. Fulco lánya Mikhaél zetai (dukljai, diokleiai) fejedelem 394
526, 528 Miklós, I. pápa 268,
Matild angol hercegnő, német-római császárné 324, Miklós, II. pápa 270, 373
358, 524 Miklós, V. pápa 506
Matild toscanai őrgrófnő 347, 524 Miksa, I. (Habsburg) német-római császár 453,
Mátyás, I. (Hunyadi) magyar király 460, 479, 496– 456, 460–461
498, 507, 511, 515, 535 Milemete, Walter de angol tudós, illusztrátor 524
Maxentius, Marcus Aurelius Valerius római augus- Mircea, I. (cel Bătrîn, Öreg) havasalföldi fejedelem
tus 26 535
Maximianus ravennai püspök 203 Moerbeke Vilmos domonkos szerzetes 303, 405
Maximianus, Marcus Aurelius Valerius római csá- Mohamed iszlám próféta 14, 163–165, 166
szár 23, 26 Mojmír, II. morva fejedelem 218
McEvedy, Colin brit történész, demográfus 174 Mojmír/Moimar, (I.) morva fejedelem 215, 217
Medici család/ház 471–478, 501, 507, 517, 518 Montefeltro, Federigo da Urbino hercege, hadvezér
Medici, (I.) Piero de’ firenzei signore 472, 473, 474 470, 476, 518
Medici, (II.) Piero de’ firenzei signore, Lorenzo de’ Montesecco, Gian Battista da zsoldosvezér 475
Medici fia 476, 477, 478 Montfort, (I.) Izabella de lotharingiai hercegnő 524,
Medici, Cosimo de’ firenzei államférfi 471–473, 528
474 Montfort, Bertrada de I. Fülöp francia király máso-
Medici, Giovanni de’ bíboros lásd Leó, X. pápa dik felesége, fontevrault-i perjelnő 528
Medici, Giuliano de’ (I.) firenzei signore 473, 474, Montfort, Simon de francia gróf 291, 326, 362
475 Montfort, Simon Leicester earlje 362
Medici, Giuliano de’ (II.) firenzei signore, Nemours Möngke tatár kán 434
hercege 478 Mściwój gdański részfejedelem 402
Medici, Lorenzo de’ („il Magnifico”) firenzei állam- Msztyiszlav „Velikij” (Nagy) kijevi nagyfejedelem 427
férfi 473, 474– 476, 478, 518 Muāwiya, I. Omajjád kalifa 166
Mehmed, II. oszmán szultán 496, 534, 536 Muhammad al-Idrīsī arab térképész, földrajztudós,
Melania (Szent) római nemesasszony 35 utazó 375
Memling, Hans flamand festő 519 Murád, I. oszmán szultán 534
Menalcas, Nagy Károly udvari embere 137 Murád, II. oszmán szultán 494
Mendel budai zsidó család 492 Mūsā ibn Nusair Afrika arab helytartója 170
Merész Károly burgundi herceg 453, 455, 456, 460,
464 Nadalfredus rabszolga 190
Merovech száli frank törzsfő 92 Nagy Mariann magyar történész 11
Nagy Szent Gergely lásd Gergely, I. (Nagy, Szent) Origenész ókeresztény teológiai író 44, 58, 64, 68
pápa Orosius gall történetíró 94, 160
Nagy Szent Leó lásd Leó, I. (Nagy, Szent) pápa Orseolo, Otto velencei doge 409
Nagy Szent Vazul lásd Baszileiosz egyházatya Orsini család 377, 499
Narses bizánci hadvezér 105, 203 Orsini, Clarice firenzei nemesasszony, Lorenzo de’
Nemanja (I.) István szerb fejedelem 425 Medici felesége 474
Nemanjics, (II.) István szerb fejedelem, király 425 Ossius (Hosius) córdobai püspök 27, 52
Nepos, Julius római császár 102 Ostrogorsky, Georg szerb bizantinológus 199, 205,
Nesztoriosz konstantinápolyi pátriárka 62, 63 393, 395
Niederhauser Emil magyar történész 351 Oszmán (Utmān) iszlám kalifa 165, 166
Niels dán király 389 Ottó (Bajor, Wittelsbach) bajor herceg, magyar ki-
Niethammer, F. J. német pedagógus 512 rály 488
Niképhorosz, I. bizánci császár 212 Ottó metzi építőmester 156
Niképhorosz, II. Phokasz bizánci császár 210 Ottó, (I., Nemes) szász herceg 333, 334
Nikétasz Choniatész bizánci krónikás 397 Ottó, I. (Nagy) német-római császár 141, 149, 219,
Nilus (Szent, Neilosz) keresztény író, remete 340 334, 335, 336, 337, 338, 341, 344, 345, 365, 408
Nithard frank krónikás, Nagy Károly unokája 150 Ottó, II. német-római császár 149, 150, 334, 335,
Nogaret, Guillaume de francia kancellár 330, 499 336, 338
Nogent, Guibert de bencés történetíró, teológus 296 Ottó, III. német-római császár 149, 150, 220, 334,
Norbert (Szent) német szubdiakónus 286 335, 337, 339–342, 343, 344, 399, 407, 524
Notker, Balbulus (Dadogó) Sankt Gallen-i szerze- Ottó, IV. (Welf) német-római császár 350, 351
tes, író, költő 131, 148, 150 Ottokár, II. (Přemysl) cseh király 423, 457
Notker, Medicus Sankt Gallen-i szerzetes, orvos 148 Ovidius, Naso Publius ókori római költő 147
Ögödej tatár nagykán 421, 433
Ockham, William angol ferences szerzetes, skolasz- Özséb (Boldog, Eusebius) esztergomi kanonok 286
tikus filozófus 311, 458, 501, 509, 510
Octavianus lásd János, XII. pápa Padovai Marsilius skolasztikus teológus, filozófus,
Odilo bajor herceg 119 író 311, 458
Odilon clunyi főapát 299 Pakhomiosz (Szent) egyiptomi remete 68, 525
Odo (Eudes) Párizs grófja, nyugati frank király 319 Pál (Szent) apostol, 41, 42, 43, 44, 45, 55, 58, 75,
Odoaker (Odovacar) germán hadvezér, itáliai ki- 177, 179, 197, 509
rály 32, 90, 92, 93, 96, 102 Pál, II. pápa 507
Offa merciai király 159, 161 Palladius, Rutilius Taurus Aemilianus római mező-
Oktar hun nagyfejedelem 87 gazdasági szakíró 35
Olaf (Szent) lásd Olaf, II. (Haraldson) Panicale, Masolino da itáliai reneszánsz festő 517
Olaf, I. Tryggvason norvég király 384 Pápai Páriz Ferenc evangélikus református lelkész,
Olaf, II. Haraldson (Szent) norvég király 225, 226, író 147
384, 390 Paschalis, I. pápa 139
Olaf, III. Skötkonung svéd király 385 Paschalis, II. pápa 322, 347, 357
Oldřich lengyel részfejedelem, III. Boleslav testvére Patrik (Szent) ír keresztény térítő 69, 71
219 Pauler Gyula magyar jogász, levéltáros, történész 344
Oleg kijevi rusz fejedelem, Rurik fia 222 Paulinus aquileiai pátriárka 106, 144, 150
Olga (Szent) kijevi rusz fejedelemasszony 222 Paulus Diaconus langobard származású történetíró
Omar, I. (Umar) iszlám kalifa 166 134, 143, 144, 150
Omurtag bolgár kán 212 Pazzi család 474, 476, 507, 518
Orbán, II. pápa 246, 279, 322, 394, 410, 528 Pazzi, Francesco firenzei nemes, bankár 475
Orbán, VI. pápa 501 Pelagius ókeresztény író 66, 67
Oresmius, Nicolaus párizsi tanár, lisieuxi püspök Pernoud, Régine francia történész 525
510, 511 Péronnelle guînes-i grófné 520
Orestes (Flavius) Attila titkára, római főparancs- Perugino, Pietro itáliai reneszánsz festő 517, 518
nok, Romulus Augustus apja 32, 90, 102 Péter (Damiani, Szent) bíboros, egyháztanító 269
Péter (IV., Nagy) Krešimir horvát király 394, 411 Plinius, id. római író, polihisztor 93, 147, 211
Péter (Orseolo) magyar király 345, 409 Plinius, ifjabb római író, Bithynia provincia helytar-
Péter (Remete, Amiensi) prédikátor 279 tója 44
Péter (szent) apostol 27, 31, 41, 42, 43, 54, 55, 119, Podjebrád (I.) György cseh király 460, 496, 497, 507
124, 125, 159, 179, 271, 273, 337, 340, 377, 503 Podjebrád Katalin magyar királyné, I. (Hunyadi)
Péter alexandria püspök 31 Mátyás első felesége 498
Péter magyar ispán 420 Poliziano, Angelo humanista költő 474, 475, 476
Péter, I. (Kegyetlen) kasztíliai király 482 Pollaiuolo, Antonio itáliai festő 475, 518
Péter, I. bolgár cár 210, 213, 213 Pontano, Giovanni itáliai humanista 514
Péter, II. bolgár cár 426 Pontormo, Jacopo itáliai freskófestő 471
Péter, III. aragóniai és szicíliai király 380, 478 Porphüriosz görög neoplatonikus filozófus 38, 301,
Péter, IV. aragóniai király 295 305
Petrarca, Francesco itáliai humanista költő 514, 516 Postan, M. M. angol gazdaságtörténész 358
Petrus Venerabilis teológus, clunyi apát 303, 307 Pot, Philippe burgund nemes, hadvezér, diplomata
Peuerbach, Georg német tudós 511 519
Philagathos, Johannes piacenzai érsek lásd XVI. Pounds, Norman J. G. brit földrajztudós, történész
János 260
Philippa (Toulousei) aquitániai hercegné 528 Prágai Jeromos cseh vallási reformer 503
Philón alexandriai zsidó filozófus 59 Přemysl cseh dinasztia 218, 219, 402, 423, 458
Photiosz bizánci teológus és természettudós, kons- Pribislav karantán törzsfő 354
tantinápolyi pátriárka 210, 268, 278 Priscianus későantik latin grammatikus 38, 39, 150
Pico della Mirandola, Giovanni itáliai humanista Priszkosz keletrómai diplomata, történetíró 89
filozófus 475 Priwina (Pribina) nyitrai és dunántúli szláv fejede-
Pierleoni család 377 lem 215
Pilatus, Quintus Pontius Júdea procuratora 41, 45 Priwizlauga lásd Pribislav
Pinturicchio itáliai reneszánsz festő 518 Prokop, Nagy cseh (huszita) vezető 459, 504
Piperno, Reginald itáliai domonkos teológus 308 Prokopiosz (Kaiszareiai) bizánci történetíró 94, 211
Pippin (Púpos) frank herceg, Nagy Károly elsőszü- Prudentius, Aurelius Clemens ókeresztény költő
lött fia 126, 128, 214 151
Pippin, I. (Landeni) frank maior domus 116 Przemysl, II. lengyel herceg, király 401, 402
Pippin, I. aquitániai király, Jámbor Lajos fia 139 Ptolemaiosz görög csillagász 211
Pippin, II. (Középső vagy Heristali) frank maior Pulci, Luigi humanista költő 475
domus 116, 117,
Pippin, III. (Kis) frank király 108, 118–119, 120, Radagaisus germán hadvezér 90
122, 123, 132, 134, 144, 235, 253, 337, 365, 377 Radim (Gaudentius) gnieznoi püspök, lengyel érsek
Piranesi, Giovanni Battista itáliai rajzművész, réz- 399
metsző, építész 30 Radó Bálint magyar történész 11
Pirenne, Henri belga történész 14, 97, 190, 191, 193, Radoszláv (III.) István szerb király 425
243, 266, 266 Rahner, Karl német teológus 63
Piroska (Szent, Eiréné) magyar királyi hercegnő, Rainulf Aversa grófja 373
I. László lánya, bizánci császárné 395 Rajmund, (IV., Toulousi) Toulouse grófja 282
Pisanello reneszánsz festő 473 Ramiro, I. asztúriai király 156
Pisanus, Petrus diakónus, latin grammatikus 136, Rampe, Heinrich türingiai gróf 351
144 Raoul Burgundia hercege 319
Pitti család 518 Raoul de Toesny normann nemes, hadvezér 528
Pius, II. (Aeneas Silvius Piccolomini) pápa 471, Rasztiszláv (Rostislav/Rastislav) morva fejedelem
496, 506–507 210, 217
Plantagenêt család/dinasztia 242, 325, 358, 468, Ratbod pannóniai őrgróf 215,
524, 526 Regiomontanus, Johannes német matematikus,
Platón ókori görög filozófus 44, 142, 305, 307, 513, csillagász 511
514 Rekisvinth nyugati gót király 99
Rekkared, I. nyugati gót király 99 Rudolf, II. felső-burgund király 141

Remete Szent Antal keresztény remete 68 Rudolf, III. burgund király 345
Remete Szent Pál sivatagi remete 68, 286 Rudolf, Rheinfeldeni sváb herceg 346
Remigius (Szent) reimsi püspök 71, 110 Rufinus bolognai kánonjogász 292
Riario, Girolamo itáliai báró, IV. Sixtus pápa uno- Ruga (Rua) hun nagyfejedelem 87, 89
kaöccse 474 Runciman, Steven angol történész 284
Riario, Girolamo itáliai gróf 474 Rupert (Szent) türingiai püspök 72
Riario, Raffaele itáliai bíboros, IV. Sixtus pápa uno- Ruprecht, I. rajnai palotagróf, német király 459
kaöccse 474, 475 Rurik (Hrørikr/Roderick) varég vezér, óorosz feje-
Richárd (Cornwalli) Poitou grófja, német király 352 delem 222
Richárd, I. (Oroszlánszívű) angol király 282, 295, Rušd, Ibn lásd Averroës
350, 358, 360, 362 Russel, Josiah C. amerikai történész, demográfus 174
Richárd, II. angol király 468 Rusta, Ibn arab földrajztudós 406
Richárd, III. angol király 331, 468 Rutilius, Claudius késő római költő 33
Ricimer nyugatrómai hadvezér 32 Ruysbroeck, Jan van németalföldi misztikus 509
Rimbertus hamburg-brémai érsek, történetíró 195
Rizzo, Antonio itáliai építész, szobrász 518 Salāhaddīn (Szaladin) egyiptomi és szíriai szultán
Róbert („Guiscard”) normann herceg, hadvezér 170, 282, 283
246, 271, 347, 373, 374, 394 Salamon I. magyar király 409, 410
Robert Molesmes-i bencés apát 285 Salisbury János (Johannes Saresberiensis) chartes-i
Róbert, I. (Anjou, Bölcs) nápolyi király 478, 479, püspök, teológus 300, 306, 310
480, 490 Salm, Hermann von német ellenkirály 346
Róbert, I. francia király 319 Salomon ben Jehuda ibn Gabirol (Avicebron,
Róbert, II. (Jámbor) francia király 322, 344 Avencebrol) zsidó költő, filozófus 172
Robert, II. flamand gróf 240 Salvianus galliai egyházi író 36
Robbia, Luca della itáliai reneszánsz szobrász 39, Salviati, Francesco pisai érsek 474, 475
517 Salza, Hermann, von, a Német Lovagrend nagy-
Roderich nyugati gót király 100 mestere 465
Roger, I. szicíliai gróf 374, 411 Samo szláv kereskedő 214
Roger, II. szicíliai király 350, 375, 376, 395, 396, 478 Sámuel (Nagy) bolgár cár 210, 213
Rogerius váradi kanonok, történetíró 421 Sancho, II. portugál király 379
Rollo normann vezér, Normandia hercege 318, 320 Sancho, III. (Nagy) navarrai király 378
Rómanosz IV. Diogenész bizánci császár 394 Sándor, (III. Alexandrosz, Nagy) makedón király
Romuald (Szent) remete, a kamalduli rend megala- 312
pítója 340 Sándor, I. (Alexandru cel Bun, Jó Sándor) moldvai
Romulus Augustus nyugatrómai császár 32, 90, 102 fejedelem 535
Rops, Daniel francia egyháztörténész 284 Sándor, III. pápa 274, 290, 349, 368, 379, 389, 415
Rosamunda gepida királylány 92, 106 Sándor, V. pápa 501
Roscelinus francia filozófus, teológus 305 Sándor, VI. pápa 477, 483, 508
Rosenstock-Huessy, Eugen német történész 272 Sangallo, Giuliano da itáliai szobrász, mérnök 517
Rossellino, Bernardo itáliai reneszánsz szobrász, Sanoki Gergely lengyel humanista író, lembergi ér-
építész 517 sek 487
Rossi család 369 Santi, Raffaello itáliai reneszánsz festő 88, 478, 513,
Rothari langobard király 107 518, 519
Rovere család 507 Saphrax keleti gót vezér 87, 90
Rovere, Francesco della lásd IV. Sixtus pápa Sashalmi Endre magyar történész 11
Rovere, Giovanni della itáliai zsoldosvezér 474 Sassetti család 518
Rubruk, Willelmus ferences misszionárius, utazó 512 Saul lásd Pál (Szent) apostol
Rucellai család 518 Savelli család 518
Rudel, Jaufré francia trubadúr 312 Savonarola, Girolamo domonkos szerzetes 476–478
Rudolf, I. Habsburg német király 423, 457, 458, 464 Scaliger család 470
Schedel, Hartmann német orvos, polihisztor és tör- Świnka, Jakub gnieznói érsek 402
ténetíró 370, 372, 470 Syagrius Gallia római helytartója 92, 109
Schulzbach, von Bertha, III. Konrád sógornője 395 Symmachus (Szent) pápa 104, 271
Scotus Eriugena, Johannes ír neoplatonista filo-
zófus, egyházi író 143, 145 Szántó Konrád magyar egyháztörténész 275
Sedulius Scottus ír grammatikus 151 Szapolyai család 496
Serena nyugatrómai nemesasszony, Stilicho felesége Szapolyai Imre magyar főúr, nádor, horvát–szlavón
32 bán 496
Sergius, III. pápa 336 Száva (Szent) a szerb ortodox egyház megalapítója,
Severus, Flavius Valerius római császár 26 metropolita, író 425
Sforza, Battista urbinói hercegné 518 Szentviktori Hugo skolasztikus filozófus 276, 306
Sforza, Francesco itáliai hadvezér, Milánó hercege Szerb Antal magyar író, irodalomtörténész 152
471, 472 Szilágyi Mihály magyar hadvezér, kormányzó 496
Sharar, Shulamith történész 520, 530, 533 Szilveszter, I. pápa 125
Sidonius Appolinaris galliai püspök, költő 95, 96, Szilveszter, II. (Reimsi Gerbert) pápa 150, 322, 335,
151 339, 340, 341, 342
Sigismund (Szent) burgund király 95 Szláv Tamás bizánci parasztfelkelés vezetője 208
Silvius Piccolomini, Aeneas lásd II. Pius pápa Szókratész ókori görög filozófus 307
Simeon, I. bolgár cár 210, 213 Sztrabón ókori görög földrajztudós 77
Siricius (Szent) pápa 55 Szűcs Jenő magyar történész 256
Šišman dinasztia 536 Szűz Mária 45, 62, 164, 208, 298, 451, 533
Šišman Ivan bolgár cár 536 Szvetoszlav Theodor bolgár bojár, cár 427
Sixtus, IV. pápa 474, 476, 507, 519 Szvjatopolk, II. Izlaszjavics kijevi nagyfejedelem
Slavník cseh nemes, Libice ura 219 427
Sluter, Claus burgund szobrász 519 Szvjatoszlav (I.) Igorjevics kijevi fejedelem 210, 222
Soběslav (I.) cseh herceg 219 Szvjatoszlav (II.) Jaroszlavics kijevi nagyfejedelem
Soderini, Piero firenzei gonfaloniere 478 427
Southern, Richard William angol történész 56, 272,
526 Tacitus, Publius Cornelius római történetíró 78–
Spytihněv, I. cseh fejedelem 218 80, 81, 83, 93, 211, 233
Stadler, H. J. német történész 308 Tamás (Aquinói, Szent) domonkos szerzetes, teoló-
Stafford, Henry Buckingham hercege 468 gus, filozófus 177, 257, 288, 303–304, 307, 308–
Stilicho vandál származású nyugatrómai hadvezér 309, 310, 311, 405
32, 87, 90 Tamás spalatói főesperes, történetíró 411
Stracimir Ivan vidini cár 536 Tankréd (Hauteville-i) normann nemes 246, 373
Strassburg, Gottfried von német költő 76 Tankréd szicíliai király, II. Roger törvénytelen uno-
Strozzi család 518 kája 376
Sturluson, Snorri izlandi költő, politikus 80 Tarentumi Bohemund, Taranto grófja, keresztes
Šubić Mladen horvát bán 490 hadvezér, antiochiai herceg 282
Šubić Pál horvát bán 424, 490 Tāriq ibn Zijād arab hadvezér 100, 170
Subić család 424, 490, 534 Tassilo, III. bajor herceg 119, 122, 235
Suetonius, Tranquillus Caius római történetíró 147 Tauler, Johann német misztikus 509
Suger apát bencés szerzetes, teológus író, politikus Teia keleti gót király 104
65, 249, 315, 323, 324 Tempier, Étienne párizsi püspök 303, 304
Suso, Heinrich (Seuse) német dominikánus, misz- Tengerész Henrik portugál herceg, felfedező 484
tikus 509 Ţepeş, Vlad havasalföldi vajda 535
Svatopluk, I. (Swentopluk) morva fejedelem 217, Terentius, Varro Marcus római költő, író 149
218 Tertullianus, Quintus Septimius Florens ókeresz-
Sven I. (Haraldsson, Hegyesszakállú) dán király tény teológus 60, 65
383 Thankmar német herceg, I. Ottó fivére 334
Sverri Sigurdsson norvég király 390, 391 Themistios görög szónok, filozófus 94
Theodahad keleti gót király 105 Trpimir, (I.) horvát fejedelem 213
Theodebert, Austrasia királya 198 Tudela, Benjamin de zsidó utazó 366
Theoderich (Nagy) keleti gót király 38, 92, 94, 95, Tugrul szeldzsuk bég, szultán 170
96, 101, 102–104, 154, Tūmart, Ibn iszlám próféta 171, 172
Theoderich, I. nyugati gót király 98 Tvrtko, I. boszniai bán 534
Theodoinus rabszolga 190 Tyler, Wat angol parasztlázadás vezetője 446, 467
Theodora bizánci császárné, I. Iustinianus felesége
154, 203 Uccello, Paolo firenzei reneszánsz festő 518
Theodora bizánci császárné, régens, Theophilosz bi- Ugolino, III. itáliai podeszta 369
zánci császár felesége, III. Mihály császár anyja Újlaki Miklós magyar főúr, macsói bán, erdélyi vaj-
208 da, bosnyák király 498
Theodóra, (ifjabb) Theophülaktosz pápai kincstár- Ulászló, I. (Jagelló) magyar és (III.) lengyel király
nok, senator lánya 336 486, 494, 495
Theodora, Theophülaktosz pápai kincstárnok, sena- Ulászló, II. (Jagelló) magyar és cseh király 497, 498
tor felesége 336 Uldin a hunok nyugati szárnyának regulusa 87, 89
Theodoricus (Thierry) chartes-i dialektikus, mate- Uroš (Dečanski) III. István szerb király 534
matikus és természettudós 306 Uroš (I.) István szerb király 425
Theodorosz canterburyi érsek 73, 159 Uroš (II.) István (Milutin) szerb király 425
Theodorosz Dukasz thessalonikéi császár 426 Uroš/Dušan, IV. István szerb király, cár 491, 534
Theodosius, I. (Nagy) római császár 30, 31, 32, 39,
48, 52, 60 Váczy Péter magyar történész 11, 14, 19, 36, 39, 95,
Theodosius, II. bizánci császár 31, 32 138, 344
Theodrosz, I. Laszkarisz nikaiai császár 398 Vajk lásd István, I. (Szent) magyar király
Theodulf orléans-i püspök, költő 137, 144, 145, 147, Valdemar (Birgersson ) svéd király 392
148, 156 Valdemar, I. (Nagy) dán király 389, 392
Theophanu bizánci hercegnő, német-római császár- Valdemar, II. (Sejr, Győztes) dán király 389
né 337, 339, 524 Valdes (Valdo) Péter (Petrus Valdesius) lyoni textil-
Theophülaktosz pápai kincstárnok, senator 268, kereskedő, reformátor 289
336 Valens, Flavius római császár 30, 90
Thietmar merseburgi püspök, történetíró 340, 342, Valentinianus, I. római császár 30, 33
344, 407 Valentinianus, II. római császár 31
Thiudimer keleti gót király 92 Valentinianus, III. római császár 32, 100
Thrasamund vandál király 101, 103 Vasari, Giorgio itáliai reneszánsz építész, manieris-
Thuróczy János magyar történetíró 493 ta festő, művészeti író 511, 515,
Tiberius, Iulius Caesar Augustus római császár 41 Vasco da Gama portugál tengerész, felfedező 484
Timur Lenk mongol fejedelem 536 Vaszilij, I. moszkvai nagyfejedelem 537
Tiziano Vecellio velencei reneszánsz festő 519 Vaszilij, II. (Vak) moszkvai fejedelem 537
Todi, Jacopone da itáliai költő 311 Vaszilij, III. moszkvai nagyfejedelem 537
Tohtamyš tatár kán 537 Vazul magyar herceg 409, 410
Tomašević István bosnyák király 534 Veit Stoss (Wit Stwosz) nürnbergi építész 487
Tomiszláv, I. horvát király 214 Venantius Fortunatus frank költő, püspök 151
Tomka Miklós magyar vallásszociológus 272 Vencel, II. (Přemysl) cseh király 402
Tornabouni család 518 Vencel, III. (Přemysl) cseh király 402, 488
Tornabuoni, Lucrezia firenzei nemesasszony, Piero Vencel, IV. (Luxemburgi) cseh király 459
de’ Medici felesége 473 Ventadorn, Bernard de francia trubadúr költő 312
Torrigiani család 470 Verger, Jacques francia történész 301
Totila keleti gót király 105 Vergilius, Maro Publius ókori római költő 147
Toubert, Pierre francia történész 189 Vernadsky, George orosz-amerikai történész 428,
Traianus, Marcius Ulpius római császár 39, 44 434
Traini, Francesco pisai festő 516 Verrocchio, Andrea itáliai reneszánsz szobrász, öt-
Tribonianus, Flavius bizánci hivatalnok, jogász 204 vös és festő 517, 519
Vidal, Peire francia trubadúr 312 Walafrid Strabo reichenaui szerzetes, költő, diplo-
Vidimer keleti gót király 92 mata 148, 151
Viktor, III. pápa 69 Walter, Nincstelen francia nemes, prédikátor 279
Viktor, IV. ellenpápa 274, 349 Waso lüttichi püspök 292
Villehardouin, Geoffroy de Champagne marsallja 398 Watt, James skót feltaláló és mérnök 251
Vilmos (Adelin) angol herceg, I. Henrik fia 528 Weland viking vezér 318
Vilmos Toulouse grófja 120 Weyden, Rogier van der németalföldi festő 316,
Vilmos, (II.) (Hollandi) Holland grófja, német ki- 456, 519
rály 351, 462 Wido spoletói herceg, itáliai király, római császár 141
Vilmos, I. (Hódító) normann herceg, angol király Widukind corveyi szerzetes, krónikaíró 122, 150,
161, 243, 246, 322, 324, 356, 357, 358, 396, 524, 336, 399
528 Wilfred angol misszionárius 385
Vilmos, I. (Jámbor) aquitániai herceg 269 Willibrord (Szent) misszionárius, utrechti püspök
Vilmos, I. (Rossz) szicíliai király 375 72, 122, 158
Vilmos, II. (Jó) szicília király 350, 376 Winfrid lásd Bonifác (Szent)
Vilmos, II. (Rufus) angol király 305, 356 Witelo (Vitellion) sziléziai szerzetes, filozófus 405
Vilmos, III. szicíliai király 376 Witigis gót katonai parancsnok, király 105
Vilmos, V. (Nagy) aquitániai hercege 236 Władysław, II. Łokietek (Könyöknyi, II. Ulászló)
Vilmos, IX. (Trubadúr) aquitániai herceg 312, 528 lengyel király 402, 460, 466, 486, 490
Vinci, Leonardo da itáliai művész, polihisztor 474, Władysław, II. Jagelló cseh király lásd Ulászló, II.
478, 517, 518, 519 magyar és cseh király
Visconti család 470, 471 Władysław, III. (Vékonylábú) lengyel fejedelem 401
Visconti, Gian Galeazzo milánói herceg 471 Władysław, III. Jagelló lengyel király lásd I. Ulászló
Visconti, Matteo milánói vicarius 471 magyar király
Visconti, Ottone milánói érsek 471 Wojciech (Szent) lásd Adalbert (Szent)
Vitéz János bíboros, esztergomi érsek, humanista Wolgemut, Michael német festő, grafikus 443
497, 498, 514 Wölfflin, Heinrich svájci művészettörténész 515
Vitruvius, Marcus Pollio római építész, hadmérnök, Wulfila/Ulfila ariánus püspök, bibliafordító 86
szakíró 148, 251 Wycliff, John angol teológus, egyházi reformer 503
Vladivoj/Wlodoweit cseh fejedelem 219
Vlagyimir, I. (Szent) kijevi nagyfejedelem 222, 427, Yngling család 384
432 Yūsuf ibn Tašfin marokkói szultán 171
Vlagyimir, II. Monomah kijevi nagyfejedelem 427,
429, 434 Zacharias (Szent) pápa 56, 118
Vogelweide, Walter von der német költő (Minne- Zarathusztra/Zoroaster iráni bölcselő, pap, vallás-
sänger) 312 alapító 165, 290
Vojtěch (Szent) lásd Adalbert (Szent) Zénón, I. bizánci császár 32, 63, 92, 100, 102, 104,
Voragine, Jacobus de itáliai érsek, történetíró 311 202
Vratislav, I. cseh fejedelem 218 Žižka, Jan huszita hadvezér 459, 504
Vratislav, II. cseh fejedelem, király 457 Zoszimosz bizánci történetíró 89
Vries, Jan de holland történész 262 Ztoimar karantán törzsfő 215
Vszevolod (I.) Jaroszlavics kijevi nagyfejedelem 427
Vukan (Nemanjić ) szerb nagyzsupán 425 Zsigmond (Habsburg) osztrák főherceg 456
Zsigmond, I. (Luxemburgi) magyar és cseh király,
Waifar aquitániai herceg 119 német-római császár 459, 492–494, 495, 496,
Walafredus colonus 190 502, 535
HELYSÉGNÉV MUTATÓ
Aachen 60, 125, 126, 128, 132, 133, 134, 138, 145, Augusta Treverorum lásd Trier
148, 155, 156, 298, 341, 345, 351, 462 Autun 301, 315
Accra 287 Aversa 478, 490
Adana 395 Avignon 331, 458, 459, 479, 480, 499–501, 516, 529
Aden 163
Agincourt 451 Bagdad 167, 170, 195, 224, 378
Akkerman 536 Bamberg 194, 343, 344
Akkon 282, 283, 286, 287, 465 Bangor 159
Alarcos 379 Banja Luka 496
Albi 290 Bannockburn 467
Aleppo 210 Barcelona 120, 378, 379, 380,
Alexandria 31, 44, 54, 62, 64, 166, 199, 206 Bardowick 194
Alicante 482 Bari 194, 365, 373, 501
Amalfi 105, 195, 373 Bar-sur-Aube 264
Ambien Hill 468 Bázel 460, 502, 503, 504
Amiens 249, 315, 362 Beauvais 328
Anagni 330, 499 Bec 305, 306,
Ancona 397 Bécs (Vindobona) 75, 277, 302, 408, 409, 458, 460,
Angers 528 485, 496, 498, 510
Ankara 536 Bécsújhely 497
Antiochia (Antiokheia) 31, 35, 41, 43, 62, 65, 166, Belgrád (Singidunum) (lásd még Nándorfehérvár)
199, 205, 206, 210, 282, 283, 284, 374 75, 87
Antwerpen 455 Beneventum (Benevento) 105, 106, 108, 120, 123,
Aosta 305 128, 365, 373, 376
Apulia 105, 373, 376 Bergamo 372
Aquae Grani lásd Aachen Bergen 264, 386, 390, 391, 463
Aquileia 73 Bern 464
Arad 414 Betlehem 48, 65, 283
Arcila 484 Betszaida 283
Arelate l. Arles Bihar 413
Arelatum l. Arles Bilbao 482
Arezzo 471, 515 Biograd (Tengerfehérvár) 411
Ariminum 60 Birka 195
Arkadiopolisz 87 Bitva 491
Arles (Arelate, Arelatum) 49, 193, 315, 317 Bizánc (Büzantion) lásd Konstantinápoly
Armagh 158 Bobbio 70, 107, 149, 188
Arrabona lásd Győr Bologna 39, 120, 179, 262, 274, 301, 302, 311, 348,
Assisi 516 369, 391, 423, 471, 501
Augsburg 262, 335, 461, 463 Bordeaux 33, 450
Helységnév mutató ■ 567
Bourges 451, 452 Corvey 149, 150, 157

Bouvines 325, 326, 351, 360, 376 Crécy 448, 449, 458
Bracar lásd Braga Cuenca 481
Braga Bracar 91, 98, 379 Częstochowa 286, 491
Braslauespurch 332
Braunschweig 463 Csanád 413
Bremen 122 Csernyigov 428, 433, 537
Brescia 188, 189, 192, 372
Breteuil 248 Damaszkusz 42, 43, 166, 170, 206, 282
Brétigny 350 Damiette 283
Brezalauspurc/Braslauespurch lásd Pozsony Danzig lásd Gdańsk
Brigetio 75 Dévény (Devín) 217
Brindisi 194, 373, 396 Diakovár (Djakovo) 413
Brugge 262, 264, 266, 322, 331, 447, 454, 455, 463 Dickeninge 506
Brussza lásd Bursa Dijon 315, 323, 455, 456
Brüsszel 455, 456 Dorpat 463
Buda 416, 423, 492, 493, 496 Douai 331
Burgos 378 Dunajów 487
Bursa (Brussza) 536 Duurstede (Dorestad, Dorestatus) 128, 193, 194, 196
Büraburg 72 Dürnkrut (Morvamező) 423, 457,
Cádiz 172, 483 Edessza 282

Caen 315 Eger (Csehország) 260
Caesarea (Kaiszareia) 42, 64, Eger 413
Cafaggiolo 475 Eichstätt 72
Calabria 38, 105, 338, 373 Elbling 466
Calais 447, 449, 450, 453 Elvira 58, 197
Cambrai 259 Epheszosz 43, 50, 62
Cambridge 302, 309 Erfurt 72, 194, 302, 458
Cannes 68 Esztergom 276, 277, 286, 413, 414, 416, 423, 488, 514
Canossa 346, 347 Evesham 362, 363
Canterbury 73, 159, 305, 360
Capua 365, 373 Faenza 508
Carcassonne 260, 291 Fano 480
Careggi 473, 475, 476 Farfa 149
Carentan 295 Faughart 467
Carnuntum 33 Ferrara 120, 294, 470, 473, 502, 515
Centula 157 Ferrières 148, 149
Ceuta 484 Fiesole 87, 475
Chartres 236, 250, 298, 300, 306, 315 Firenze 261, 262, 263, 264, 265, 266, 267, 366, 369–
Chartreuse (Carthusium) 285 371, 372, 443, 471–478, 502, 506, 507, 512, 514,
Chelmno 400 515–518, 530
Citeaux 285 Fleury 149
Cividale 149 Fontenoy (Fontanetum) 140
Clermont 279, 322, 528 Fontevrault 526, 528,
Cluny 150, 186, 269, 285, 297, 299, 307, 313, 315, 525 Forchheim 346
Coimbra 302, 379, 483 Forli 508
Como 157 Frankfurt 134, 217, 353, 530
Constantinopolis lásd Konstantinápoly Freising 72
Corbie 70, 149, 192 Friaul 106, 123, 141, 365
Córdoba 170, 171, 172, 262, 263, 378, 379 Fulda 72, 133, 145, 148, 149, 152, 157, 189
Gaeta 105, 195, 373 Jeruzsálem 42, 43, 48, 54, 142, 153, 166, 167, 169,
Galambóc 490, 491 170, 205, 206, 282, 283, 286, 297, 300, 389, 529
Gandersheim 149 Joppe 283, 284
Garigliano 194
Gáza 283 Kaffa 439
Gdańsk 463, 466, 487, Kairaván (Kairouan) 170
Genf (Geneva, Genava) 75, 101 Kaiszareia lásd Caesarea
Genova 262, 263, 297, 367, 369, 372, 397, 398, 439, Kápolna 494
448, 454, 470, 482 Karakorum 434
Gent 262, 263, 267, 331, 454, 456 Karthágó 49, 65, 66, 67, 91, 96, 100, 101, 205, 283
Germigny-des-Prés 156 Kenyérmező 498
Gerona 120 Kerlés 410
Gniezno (Gnesen) 219, 220, 340, 342, 399, 402, 404 Khalkédon 50, 55, 62, 63, 202
Gorze 149, 269 Kijev 195, 220, 221, 222, 427–434
Götar 385 Kilia 536
Granada 172, 262, 263, 293, 294, 379, 483 Kljucs 496
Grenoble 285 Klokotnica 426
Grünwald (Tannenberg) 466, 486 Kolberg Kołobrzeg 220, 399, 463
Kolozsvár 494
Győr (Arrabona) 75, 409, 413 Konstantinápoly (Constantinopolis, Bizánc, Bü-
Gyulafehérvár 413, 495 zantion) 13, 27, 30, 31, 32, 33, 39, 50, 54, 56, 60,
62, 65, 67, 86, 87, 88, 92, 94, 101, 102, 104, 108,
Hadrianopolis 30, 90, 398, 536 124, 125, 163, 166, 175, 195, 199, 200, 201, 202,
Hága 456 203, 204, 205, 206, 207, 210, 211, 212, 222, 224,
Haithabu (Hedeby) 195, 224, 229, 231, 268, 278, 282, 283, 303, 394, 395, 396,
Halberstadt 122 397, 398, 407, 415, 433, 472, 473, 475, 506, 536
Harran 394 Konstanz 349, 368, 459, 463, 494, 502, 503
Hastings 356, 528 Koppenhága 386, 388
Hattín 170, 282 Korinthos 43, 396
Heidelberg 302, 458 Kortrijk (Coutrai) 331, 455
Helsingborg 386 Köln 33, 73, 126, 157, 262, 263, 302, 309, 335, 349,
Heristal 126 353, 456, 458, 463, 530
Hersfeld 149 Königsberg 400, 463, 466
Hildesheim 122, 315, 339 Krakkó 195, 220, 277, 399, 400, 402, 404, 485, 486
Hippo 66, 91 Kruševac 491, 534
Hirsau 149 Ktésziphón 166
Hispalis lásd Sevilla Kulikovo 537
Homburg 346 Kulm 465
Hradištĕ 217, 504
Lagny 264
Ikonium (Ikonion) 282, 397 Laodikeia 395
Imola 508 Laon 249, 259, 286, 300, 306, 315
Ingelheim 126 Las Navas de Tolosa 172, 379
Iona 69, 71, 148, 151, 158, 159 Le Puy 298
Ipswich 195 Lęczyca 402
Isaszeg 423 Legnano 349, 368
Ivrea 365 Leicester 362
León 156, 378, 381, 481
Jajca 496, 498 Lerida 120, 378
Jarrow 159 Lerinum (Lérins) szigete 68
Jéna 13 Lewes 362
Libice 219 Merseburg 335

Liège 456 Messina 374
Lille 456 Metz 92, 111, 155
Limonium lásd Poitiers Międzyrzecz (Meseritz) 399
Lindisfarne 71, 159, 160, 223 Mikulčice 217
Lipany 459, 504 Milánó (Mediolanum) 24, 65, 66, 90, 105, 142, 259,
Lisszabon 294, 302, 379, 483, 484 262, 263, 315, 349, 367, 368, 369, 372, 469, 470,
Livorno 471 471, 472, 476
Ljubecs 428 Milford Haven 468
Lodi 472 Milkó 418, 491
Londinium lásd London Modena 470
London (Londinium) 75, 161, 264, 295, 339, 384, Moguntiacum lásd Mainz
463, 467, 529, 530 Mogyoród 410
Lorch 194 Moissac 315
Loreto 298 Mons Badonius 158
Lorris 248 Mont Saint Michel 297
Lorsch 133, 149, 315 Montaillou 291
Lublin 486 Monte Cassino 68
Lucca 266, 315, 367, 369, 470 Monte Gargano 298, 340
Lugdunum lásd Lyon Montpellier 302, 405
Lund 226, 383, 389 Monza 107
Luxeuil (Luxovium) 70, 149 Morvamező lásd Dürnkrut
Luzern 464 Mosaburg (Mosaburc) lásd Zalavár
Lübeck 260, 264, 348, 354, 386, 389, 463 Moster 384
Lwów 487 Moszkva 535, 537
Lyon (Lugdunum) 64, 75, 101, 111, 273, 288, 289, Murcia 172, 379
308, 331, 351, 376, 398 Murten 464
Mühldorf 458
Macsó 490 Münster 122
Magdeburg 194, 219, 260, 335, 336, 354, 399, 404 Müriokaphalon 397
Mainz (Moguntiacum) 33, 73, 75, 87, 91, 92, 194,
195, 315, 335, 336, 344, 345, 353 Näfels 464
Málaga 482 Nag Hammadi 45
Malbork 400 Nagyvárad 495
Malmö 386 Naissus lásd Niš
Mamistra 395 Nancy 456, 460, 464, 522
Mantova 470, 518 Nándorfehérvár (lásd még Belgrád) 410, 412, 490,
Manzikert 170, 394 491, 495, 496
Maria Laach 315 Nantes 317
Marienburg 466, 487 Nápoly 105, 195, 262, 263, 308, 350, 373, 376, 470,
Market Bosworth 468 472, 476, 477, 478, 479, 492, 516, 534,
Marklo 121 Narbonne 116, 119, 170, 193
Marseille (Massilia) 68, 116, 193 Narvik 195
Massilia lásd Marseille Navarra 378, 483
Maupertuis 450 Názáret 41, 283
Mauriacum 87, 92, 98 Németújvár 496
Medīna (Madīna) 164, 166 Niš (Naissus) 87
Meersen 140 Nicomedia 23
Mekka 163, 164, 165, 166 Nidaros lásd Trondheim
Memel 466 Nikaia (Nicaea) 49, 50, 54, 59, 60, 61, 134, 208, 398,
Ménfő 409 425
Nikápoly 493, 536 Pisa 263, 314, 315, 368, 397, 470, 471, 474, , 477,
Nîmes 170 501, 502, 516
Nimwegen 126 Pistoia 470, 471, 529
Nin (Nona) 213 Pliszka 212
Ninive 205 Plovdiv (Philippopolisz) 87
Nona lásd Nin Poggio a Caiano 475
Norwich 195, 293, 530 Pohansko 217
Novgorod 194, 220, 221, 222, 264, 384, 392, 428, Poitiers (Limonum) 52, 65, 117, 170, 450
429, 432, 434, 463, 465, 537 Poitou 323, 450
Novigrád 492 Polock 432
Noyon 315 Poznań 219, 336, 399, 402
Nürnberg 160, 162, 463 Pozsony (Brezalauspurc /Braslauespurch) 332, 407,
Nyborg 389 409, 494
Prága 195, 218, 219, 277, 302, 336, 458, 459, 496,
Nyitra 217 503, 504
Prato 470
Odense 388 Preszláv 213
Ohrid 210, 213 Provins 264
Olmütz 497, 498 Prüm 149, 189
Orange 67 Pszkov 220, 428, 537
Orléans 33, 71, 114, 144, 149, 193, 300, 320, 451,
453 Quedlinburg 338, 408
Orvieto 120, 308 Quentovic 128, 193, 194, 196
Oslo 390, 391 Quierzy 126, 318, 319
Osnabrück 122 Quinque basilicae lásd Pécs
Oviedo 156, 378
Oxford 301, 302, 303, 309, 310, 311, 361, 503, 510, Ravenna 32, 90, 92, 102, 103, 104, 105, 108, 118,
511 148, 153, 154, 156, 203, 205, 207, 340, 342, 346,
Oxfordshire 468 365
Regensburg 72, 123, 149, 194, 218
Paderborn 122 Reggio 470
Padova 302, 372 Reichenau 148, 149, 151, 335
Palaiseau 190 Reims 71, 110, 139, 150, 155, 300, 315, 321, 323,
Palencia 302, 483 451, 452, 528
Pamplona 120, 378 Reval (Revel) lásd Tallinn
Pannonhalma 408 Ribemont 140
Párizs 33, 65, 111, 114, 118, 138, 189, 249, 250, 262, Riga 463
263, 299, 300, 301, 302, 303, 307, 308, 309, 312, Rigómező 495, 534
315, 316, 317, 319, 320, 323, 327, 331, 339, 388, Rimini 465, 508
405, 415, 450, 451, 452, 510, 529, 530 Rjazany 432, 537
Parma 315 Rocamadour 298
Passau 72 Róma 13, 19, 24, 26, 27, 30, 31, 32, 33, 35, 38, 39,
Pavia 105, 108, 120, 131, 141, 315, 343, 344, 345, 40, 42, 43, 47, 48, 49, 54, 55, 56, 57, 60, 63, 65, 66,
367 67, 73, 75, 77, 78, 79, 80, 87, 90, 91, 94, 95, 96, 97,
Pécs (Quinque basilicae) 215, 413 100, 102, 103, 104, 105, 106, 107, 108, 113, 118,
Perejaszlavl 434 120, 124, 125, 131, 134, 136, 139, 141, 143, 144,
Perugia 471 153, 156, 157, 159, 199, 201, 202, 203, 207, 210,
Pest 421, 423, 212, 219, 222, 237, 262, 268, 270, 271, 272, 273,
Pettau (Bettobia) 215 274, 278, 279, 290, 297, 308, 330, 332, 333, 335,
Pilisszentkereszt 286 336, 337, 340, 341, 342, 343, 345, 346, 349, 351,
Piotrków 486 365, 369, 370, 374, 384, 394, 397, 426, 452, 457,
458, 460, 475, 476, 479, 480, 499, 501, 502, 503, Szmolenszk 432, 537
505, 506, 508, 519, Szófia (Serdica) 87, 200
Roncaglia 349, 368 Szörény 418, 489, 534
Roskilde 383
Rostock 463 Tagaste 66
Rothenburg 316 Tagliacozzo 376
Rouen (Rotomagus) 75, 322, 452 Tallinn (Reval) 389, 463
Tanger 484
Saint-Denis 65, 118, 149, 193, 249, 315, 316, 322, Tannenberg lásd Grünwald
323 Taranto (Tarento) 194, 365, 373
Saint-Bertin 149, 239 Tarsos Tarzus 42, 395
Saint-Riquier 149, 157, 192 Terracina 120
Salamanca 302, 483 Tertry 116
Salapiugin lásd Zalabér Tewkesbury 468
Salerno 195, 271, 302, 365, 373, 374 Thébai 396
Salzburg 72, 73, 123, 214, 215 Thesszaloniké 52
San Gimignano 366, 443 Thionville 126
San Giulia Santa Giulia 189, 192 Toledo (Toletum) 98, 99, 294, 303, 378, 480
Sankt Gallen 70, 131, 133, 148, 149, 150, 151, 408 Toletum lásd Toledo
Santiago de Compostela 297, 315 Tolosa lásd Toulouse
Savaria 68, 92 Torda 494
Saxonae lásd Soissons Toronus lásd Tours
Schesel 194 Tortosa 120, 378
Schwerin 348, 354 Toruń (Thorn) 400, 466, 487
Sebenico 494 Toulouse (Tolosa) 75, 90, 98, 288, 315, 443
Segovia 481 Tournai 92
Serdica lásd Szófia Tournus 175, 315
Sevilla (Hispalis) 38, 99, 171, 172, 262, 263, 293, Tours (Toronus) 33, 68, 71, 73, 110, 112, 145, 147,
294, 302, 379, 483 149, 155, 297, 300,
Sézanne 264 Towton Moor 468
Sibenik 412 Trau 494
Siena 263, 367, 368, 443, 516, 530 Trier (Augusta Treverorum) 24, 33, 73, 75, 92, 94,
Sieradz 402 155, 456
Singidunum lásd Belgrád Tripolisz 284, 395
Sirmium 24, 87, 88, 205, 210, 211, 212, 215, 396 Trnovo 536
Skopje 534 Trogir 412, 421
Sluys 448 Trondheim (Drontheim, Nidaros) 226
Soissons 109, 114, 319 Troyes 264, 451
Sopron 412, 497 Tunisz 166, 170, 283, 330, 374
Soria 481 Tuscia 365
Spalato 213, 411, 412, 494 Tver 537
Speyer 315, 345, 458
Spoleto 120, 141, 365 Uherské Hradiště 217
Stamford Bridge 356, 390 Ulm 463
Stettin 463 Uppsala 82, 225, 226, 385, 387, 388, 392
Stockholm 195, 223, 264, 386, 463 Urbino 470, 476, 518
Stralsund 386, 463
Strassbourg (Strassburg) 33, 140, 295, 335 Vác 413, 421
Valencia 172, 378, 379, 381
Székesfehérvár 345, 409, 413, 416, 422, 492 Valladolid 294
Szeleukeia 60 Várad 413, 498, 514
Várna 486, 495 Wearmouth 159

Vaslui 535 Whitby 159
Vejle 389 Winchester 161
Velence 24, 106, 125, 195, 252, 262, 263, 264, 265, Wisby 463
275, 283, 287, 297, 349, 368, 369, 371, 372, 397, Wislica 486
398, 409, 469, 470, 472, 490, 493, 494, 507, 512, Wismar 463
518, 519 Worms 91, 122, 271, 315, 345, 346, 347, 348, 461
Verdun (Virodunum) 75, 140, 193, 317, 332, 365 Wrocław (Vratislav) 220, 399, 403
Verona 33, 92, 120, 292, 315, 372, 470 Würzburg 72
Veszprém 408, 413
Vézelay 315 Yathrib 164
Vidin 536 York 73, 143, 159, 295, 468
Vienna (Vienne) 101 Ypres (Ieper) 441, 454
Vindobona lásd Bécs
Virodunum lásd Verdun Zágráb 411, 413
Visby 264 Zalabér (Salapiugin) 215
Visegrád 485, 488 Zalavár (Mosaburg) 215, 217
Viterbo 120, 308 Zára 283, 412
Vlagyimir 537 Zaragoza 120, 378
Volterra 470 Zengg 490
Vouillé (Vocladis) 98, 110 Zimony 412
Vyborg 387, 389 Zürich 462, 464
A Kronosz Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók
és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja
A Kronosz Kiadó a Szakkiadók Társulásának tagja,

könyveink elektronikusan elérhetők, olvashatók és kereshetők
az Arcanum Adatbázis Kiadó által létrehozott
www.szaktars.hu
adatbázisban

Katus Ászló - Europa-Tortenete-A-Kozepkorban

Uploaded by

Document Information

Original Title

Copyright

Available Formats

Share this document

Share or Embed Document

Sharing Options

Did you find this document useful?

Is this content inappropriate?

Copyright:

Available Formats

Katus Ászló - Europa-Tortenete-A-Kozepkorban

Uploaded by

Copyright:

Available Formats

KATUS LÁSZLÓ

Köszönjük a vásárlást a szerző és a kiadó, valamint a terjesztő nevében is.

Európa története a középkorban

Jelen elektronikus kiadvány a Kronosz Kiadó gondozásában

A mutatókat összeállította: Erőss Zsolt

Olvasószerkesztő: Radics Melinda

A kötetben szereplő térképeket Erőss Zsolt és Nagy Béla készítette

A képeket válogatta: Katus László, Erőss Zsolt és Fedeles Tamás

ELSŐ RÉSZ – EURÓPA SZÜLETÉSE: A KORA KÖZÉPKOR ........................................................ 17

I. AZ ANTIK ÖRÖKSÉG ................................................................................................................... 23

II. A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ .......................................................................................... 41

III. A BARBÁROK ................................................................................................................................... 75

6. A germán királyságok .................................................................................................................. 98

IV. A FRANK BIRODALOM ............................................................................................................... 109

V. A KORA KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA. A KAROLING-RENESZÁNSZ .................................. 142

VI. ANGLIA A KORA KÖZÉPKORBAN .......................................................................................... 158

VII. AZ ISZLÁM ÉS AZ ARAB BIRODALOM ................................................................................ 163

VIII. NÉPESEDÉS ÉS GAZDASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN ................................................ 173

IX. BIZÁNC A KORA KÖZÉPKORBAN ........................................................................................... 199

2. Kísérlet a Római Birodalom visszaállítására ........................................................................... 202

X. A SZLÁVOK ................................................................................................................................. 211

XI. A VIKINGEK ................................................................................................................................... 223

MÁSODIK RÉSZ – AZ ÉRETT KÖZÉPKOR ................................................................................... 227

BEVEZETÉS ............................................................................................................................................ 229

I. A HŰBÉRISÉG ................................................................................................................................... 233

II. NYUGAT-EURÓPA „FORRADALMAI” ..................................................................................... 245

III. ÁTALAKULÓ TÁRSADALOM .................................................................................................... 253

IV. A KÖZÉPKORI VÁROS .................................................................................................................. 259

V. A KERESZTÉNYSÉG ÉS AZ EGYHÁZ AZ ÉRETT KÖZÉPKORBAN ................................. 268

7. Az eretnekségek és az inkvizíció. A zsidók a középkorban ................................................... 289

VI. AZ ÉRETT KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA ....................................................................................... 299

VII. FRANCIAORSZÁG A 10–14. SZÁZADBAN ........................................................................... 316

VIII. NÉMETORSZÁG ÉS A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG ................................................... 332

IX. ANGLIA A 11–13. SZÁZADBAN ................................................................................................ 356

X. A SOKSZÍNŰ ITÁLIA ...................................................................................................................... 365

XI. AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET ............................................................................................................... 378

XII. A SKANDINÁV ORSZÁGOK ..................................................................................................... 383

2. Népesség és gazdaság ................................................................................................................. 385

XIII. BIZÁNC ......................................................................................................................................... 393

XIV. KELET-KÖZÉP-EURÓPA ........................................................................................................... 399

XV. DÉLKELET-EURÓPA ÉS KELET-EURÓPA .............................................................................. 425

HARMADIK RÉSZ – A KÉSŐ KÖZÉPKOR .................................................................................... 435

BEVEZETÉS ............................................................................................................................................ 437

I. VÁLSÁG ÉS ÁTRENDEZŐDÉS ....................................................................................................... 439

II. FRANCIAORSZÁG NYOMORÚSÁGA ÉS FELEMELKEDÉSE ............................................ 447

III. A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG A 14–15. SZÁZADBAN ............................................... 457

IV. ANGLIA A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ........................................................................................... 467

V. ITÁLIA ................................................................................................................................................ 469

VI. AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN .............................................................. 481

VII. Kelet-Közép-Európa ....................................................................................................................... 485

VIII. AZ EGYHÁZ A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ................................................................................ 499

IX. A KÉSŐ KÖZÉPKOR KULTÚRÁJA ............................................................................................ 509

X. NŐK ÉS GYERMEKEK A KÖZÉPKORBAN ................................................................................ 520

XI. DÉLKELET-EURÓPA ÉS KELET-EURÓPA .............................................................................. 534

Tájékoztató irodalom .............................................................................................................................. 538

Budapest, 2014. május 30.

A középkor elnevezés a 15. századi itáliai humanistáktól származik. Először Giovanni

A középkori Európa kialakításában három tényező játszott meghatározó szerepet: az an-

Az Occidens centruma, magterülete nem a Mediterráneum partvidékén, hanem Észak-

függ a hadviselés átalakulásával és a nyugati társadalomban kialakuló új munkamegosztással.

1. A Római Birodalom válsága és konszolidációja

(Milánó). A keleti caesar, Galerius Illyricum ura volt

Nagy Konstantin 313-ban vert Nagy Konstantin 337-ben vert pénzérméje,