Czakó Gábor

A sárkánymocsár ura
Kozmosz Könyvek

A FEDÉL ÁMON LÁSZLÓ MUNKÁJA

Czakó Gábor, 1988
Történik Eufémia bukása után
235, a Tűz és Eső után 231, a IX.
Nagyvila eltűnése után két esztendővel,
amikor az emberek uralta
maradék országok egymás után estek
el a terjeszkedő Araneus-
Kenlog Birodalom csapásai alatt.

I. FEJEZET
1.
Hogy a Nagyvila eltűnt, elveszett, megölték, lepkévé
változott, Jula hercegnőt csöppet sem érdekelte. A vilákat
különben is kelekótya alakoknak tartotta, titokzatoskodó
semmitmondóknak. Miatta a világ összes vilája
kámforrá válhatott volna, neki egy sem hiányzott volna,
a legkevésbé Síria Jónás, aki nem volt Nagyvila, inkább
kicsi volt, sőt, a kisvilák legkisebbiké, lassú és okoskodó,
lábatlankodó és akadékoskodó. Legfőképpen: gyerekrongáló,
és Jula fejfájásainak legfőbb okozója.
Még szerencse, hogy Julának január ötödikén és hatodikán
sikerült háromszor fölmosnia a trónterem mozaikpadlóját
röpke tizenhét óra alatt. Este a nyakon vágott
cselédlány helyett: így kell, te tuskó! Reggel gonosz fejfájástól
gyötrötten kimentette magát a vízkereszti ünnepségen
való részvétel alól. Amikor a Király kíséretével átvonult
a tróntermen, nyilvánvalóvá vált, hogy a második
fölmosás halaszthatatlan. Két nedves lépésnyom tisztábban
beszél ezer vilaszónoknál. A reggeli fölmosás valamit
enyhített halántéka sajgásán. Meg se várta a víz fölszáradását,
szaladt, megtöltötte a vödröt, tiszta ruhát hozott,
és még egyszer nekifogott. A tengert, delfintáncot, vitorlásokat
ábrázoló mozaik kívánta a víz csillogását. Mire
lent a téren fölhangzott az ünneplő nép éljenzése, végzett
a harmadik fölmosással, és halántékában a fájdalom
megszűnt. Hűlt helyén csöppnyi kellemetlen bizsergést
hagyott: mint amikor az ember azt várja, hogy kövér
esőcsöpp pottyanjon a homlokára, készül rá, készül,
mindhiába: a bőr, az idegek, az izmok feszültsége kárba
vész.
Hogy Jula, ez a vaskos, cigányképű néne tényleg hercegnő
volna, csak akkor kérdezhető meg, ha eldöntjük,
kit tekintünk valódi hercegnőnek. Ami korántsem egyszerű,
hiszen az idő kérdése is kacifántosabb, mint amilyennek
látszik. Látszik? Ugyan már! Mert például abból
a tényből, hogy a város Vízkereszt ünnepét üli, egyáltalán
nem következik, hogy hideg lenne, még az sem,
hogy tél, hiszen a renegát rózsa virágzik a tornác előtt.
A Tűz és Eső előtt állítólag határozottan elkülönültek
úgynevezett évszakok, mindegyikre jellemző volt bizonyos
időjárás: például hideg vagy esős-szeles enyhület.
Ilyesmi állítólag most is létezik, elméletben. Síria Jónás,
az öreg vila például fejből vágja, hogy ettől a naptól
kezdődik a tavasz, amattól a nyár, amikor állítólag melegnek
kell lenni a régi könyvek szerint, napsütésnek.
No, fújhatja az öreg a tudományát, ha fölvonul az
égen egy Koromsárkány, elterpeszkedik a Nap előtt, az
éjszaka beleeszi magát a nappalba, fagy söpör végig a
romok között, mocskos hó zuhog, megrémült vaddisznócsordák
dübörögnek a hévizes mocsarak enyhelye felé, az
öreg kanok és emsék közrefogják a malacokat, mert a
vadászpatkányok ott ólálkodnak körülöttük, és könyörtelenül
elragadják a fiatal állatokat. Húszan, negyvenen
rontanak egyre, leterítik pillanatok alatt, szemét kivájják,
heréjét lerágják, vérét veszik ezer harapással. A rángó
tetemet a szállítók máris vonszolják a föld alatti labirintusországba,
a vadászok pedig újabb zsákmány után
vetik magukat. Ha elszánják magukat, nem állhat nekik
ellen sem farkas, sem tigris, sem kétfejű kezesgyík, de
ember se, talán csak a Király és Síria Jónás. Előlük
meghátrálnak, különösen, ha Jónás a furulyáját is megfújja.
No, az emberek máskülönben a disznók rohamának
sem állhatnak ellen. A Város és az ország a legprózaibb
hagyomány szerint úgy keletkezett a dombon, hogy a
hóvihar és a patkányok elől menekülő disznók a környékbeli
embereket is ide kergették, a Király ősapjának
házába.
Ha nincs koromfelhő, vagy már elvonult, vagy még
csak közeledik, vagy a szokott négy-öt napnál tovább
időzött, akkor a szelek nekivadulnak, a viharok orkánná
dagadnak, őrjöngésükben forgószéllé csavarodnak, forró,
szürke cementport hoznak valami hajdanvolt nagyváros
helyén keletkezett sivatagból, ökölnyi méheket, hal-,
béka-, patkány- és madártetemeket, udvarnyi hálójukba
kapaszkodó kutyanagyságú pókokat, a méteres havat
két országgal odébbteszik, a termőföldet a répák, hagymák,
krumpligumók körül kimarják.
Síria Jónás ilyenkor kimegy, mit megy, kikúszik az
égiháborúba a palotából, maga után vonszolja szegény
Hóúr herceget, a trónörököst, és eshetnek akár öklömnyi
jégdarabok, leborul a földre a herceggel, megcsókolja a
sarat, és fölkiált:
- Él! Látod, gyerekem? Él! Ó áldott Földanya! Halottaidból
föltámadtál!
Aztán vissza, mindkettő csupa lucsok, lúdbőr, dermedet.
Julának kell lecibálnia róluk az átázott ruhákat, mert
Jónás tengernyi eszéből arra sem futja, hogy tudja; ilyenkor
meleg ruhát kell venni, forró fürdőt, teát inni pálinkával,
ehelyett transzban magyaráz:
- Él, látod, fiam, föléledt!
- Elpusztít, pusztít mindent - vacogja a herceg, és
Julának kell letörölnie fehér bőréről a sarat.
- Dehogy - Jónás megfogja a gyerek kezét. - Persze
hogy pusztít, de mozog, cseréli a levegőt ismét, mossa
magát, készíti az új arcát, akár a menyasszony, új helyet
keres a folyóknak, a tengereknek.
- És az állatok? Mi lesz az állatokkal? És talán emberek...
talán másutt is élnek emberek... - a herceg reszket,
már nem a hidegtől, hanem az izgalomtól és tanítója
közönyösségétől, aki egy moccanással sem mutatja elégedettségét,
inkább tudálékos arcot ölt a magyarázathoz.
Julának ilyenkor kedve volna képen törölni a vilát: micsoda
gonosz vénség, hogy bízhatta erre a Király meg az
ország a trónörökös nevelését? Annyit se tud, hogy esőben
eresz alá áll az ember, és ha mégis kijjebb kényszerül,
akkor utána nyomban levetkőzik, ha maga eszéből elmulasztaná,
hagyja, hogy más segítsen rajta, s engedi magát
a forró fürdőbe tuszkolni, vagy legalább hagyja, hogy
egy áldozatkész asszony megdörzsölje tiszta törülközővel
jó erősen, vérkeringését fölserkentse, és megmentse a
tüdőgyulladástól. De nem, a vila magyaráz, áttetsző fülei
rezegnek, orra piroslik, és lyukat beszél szegény árva
hasába. Tűz és Eső, persze, az örökös nóta! Hogy soha
meg nem unja! Élvezi! És csak azt az egyet sajnálja, hogy
maga nem élhette át, mert az ükapja ükapjának idejében
történt, hogy a Mars belépett a Vízöntő házába, mire
valahol valamilyen sarkokon a jégsapkák megolvadtak,
mert a levegő fölmelegedett, a tengerek kiáradtak, a
folyók föltorlódtak, iszonyatos árvizek keletkeztek, a
tábornokok pánikba estek, hogy a drága sok fegyverük
haszontalanul elpusztul; rátörtek hát gyorsan a magasabban
fekvő országokra, fölrobbantottak, leöltek, megégettek
amit értek, lángolt a tűz az egész Földön, közben
zuhogott az eső, a tengerek áradása a kontinenseket
lenyomta, más földek viszont kiemelkedtek, repedések
támadtak, melyeken át láva tört föl. Földrengések pattantak
ki, korom szállt az égre, elborította az eget. Azóta
is jönnek a koromfelhők, és telet csinálnak nyáron, megölnek
növényt, állatot, embert, és torzszülött szörnyetegekkel
árasztják el a világot.
Jula hercegnő létére tudta a vila nótáját, el is mondta
neki egyszer, mire Jónás tisztelettel megérintette a karját.
- Úgy-úgy, kegyességed tudhatja, kegyességed mondhatja,
kegyességed unhatja, éppen ezért hallgathatja,
mert úgysem érti.
Julát e nyegle beszéd fölháborította: igazán nem értette,
hogy mit nem ért ő, akit még a Király is így fogadott
annak idején, „rendes asszony, bátor asszony, okos aszszony!".
Itt történt a trónteremben; amely végre tisztának látszott,
látszott, persze hogy látszott! A trónus boltozatát
tartó hét rézlábú oszlop közül a bal első tövében, éppen
a belépőnek szemben hosszúkás fekete kosz, valami elfaj-
.zott svábbogár vagy cincér arasznyi teteme. Összejárná
a padlót, ha elmenne érte...
Akkor is volt ott valami, amikor Jula először lépett be
ide.
Mezítláb állt a szőnyeg végén, hajában, lábujjai közt
moszat-, hínár- és békalencse-maradványok. Rothadó
rongyaiból: hhph! Hhph! csöndes potyogással hullott a
szőnyegre a hévízmocsarak kénszagú vize. Az aranykövecskékből
kirakott delfinek csodálkozva nézték.
Negyven napig bolyongott a mocsárban egy félig kifaragott
fatörzs csónakban. Kisebbik férjével éppen a Nádas-
patak vizére tették a csónakot, hogy megnézzék,
milyen az egyensúlyozása. Ő a csónakban térdelt, és egy
karó segítségével éppen kifelé igyekezett a sodorvonalból,
amikor fölharsant az indri csatakiáltás. Nyilak suhogtak,
dorongok reccsentek csontokon. Jula látta a
férjét futni: középen, egy hajítódárda vashegye és tompa
vége között. Lebukott a csónakban. Az történt, ami késő
ősszel, amikor ők támadták meg az indrik faluját. Fölégették,
akit lehetett, megöltek, a húst disznó- és szarvashússal
egybedarálták, megfüstölték, és egész télen fejedelmien
éltek. Jula úgy kigömbölyödött, hogy a falu
királynője vele hált, és jutalmul választhatott magának
két férjet az indri foglyok közül.
A Nádas-patak elsodorta csónakostul a Mocsárba.
Negyven napig poshadt vizet ivott; sulymot, békalencsét,
sárkány- és madárfiókákat, döglött malacot evett. Éhezett-
fázott, örökös hasmenés kínozta. Emberrel kétszer
találkozott: egy öreggel, kiaszott, vén nádi vilával. Karójával
leütötte, szétverte a fejét, de úgyszólván meg se
kóstolhatta, amikor kétfejű kajmán rontott elő a nádból,
és őt elkergette jogos zsákmányától.
Másodszor egy hatéves kisfiúval találkozott. Könnyű
préda. Hanem a Város hegyének oldalából a vízbe dőlt
kőszobor hátán ült. A szakák városa mindenki számára
rémületes hírű hely volt, onnan még nem tért meg senki
élve. Jula a víz alatt mégis odaúszott, a fiú rózsaszín jobb
lába alá. Elszalasztottá a kedvező pillanatot, hogy nyomban
fölnyúljon, és lerántsa. Kényelmesen hanyatt feküdt,
levegőt vett - ekkor elmúlt az összes pillanat. Jula megérezte,
hogy a gyerek tudja, hogy ő ott lapul, és őrá
vadászik, a locsogó vízre fogta, hogy az árulta el. Vissza
kellett volna vonulnia, vagy csinálni akármit, ehelyett ott
maradt mozdulatlanul fekve, várta, hogy áldozata megrémüljön,
pánikba essen, őrjöngő félelmével végre fölhatalmazza
őt a támadásra - szinte a saját érdekében.
A rózsaszínre ázott talpacska nyugodtan hintázott a
mohos kőszobor zöld algáktól lepett oldalán, jó harapásnyira,
és azt üzente: legyen, ahogy akarod.
És Jula nem akarta sehogy. Valamiképpen visszakecmergett
a sásszigetre, ahová csónakját rejtette. Ott lappangott
egész délután és egész éjszaka. Hajnalban evett
néhány csigát, hogy erőre kapjon, és fölfogja, mit üzent
az a kis láb. Várta, hogy megjelenjék újra a kőszobornál.
Helyette parasztok jöttek le a városból, kapáltak, ástak,
ültettek a lankás hegyoldalon (Jula később megtudta,
hogy itt minden évszakban vetettek valamit: retket, kukoricát,
krumplit, hátha elcsípnek egy olyan időszakot,
melyet kibírnak a növények, és termést is hoznak). Halászok
eveztek feléje, csónakjuk orrában állt a halászmester,
szigonnyal a kezében. Jula kiugrott a csónakjából, és
botjával behúzódott a sás sűrűjébe. A halászok nevettek
rajta, egyik feléje hajított egy cső tejes kukoricát, aztán
nótára gyújtva továbbeveztek. Délután, visszafelé jövet,
feléje se néztek. Csónakjuk orrából hatalmas harcsa nézett
előre, a halászok az ő elejtésének izgalmát énekelték
és élték át újra. Este a városból zeneszó, mulatozás hallatszott,
a Vár hasított kupolájú tornyában valaki trombitált.
Harmadnap reggel Jula bement a Városba. A széles
főutca egyenest a Várhoz vezetett. A kétoldalt álló, kupolás
kőboltozattal épült egyemeletes házakból emberek
jöttek ki, megnézték Julát. Egy asszony megkérdezte, kit
keres, egy másik, hogy honnan jött. Ő nem válaszolt
nekik, bolond lett volna megállni, hogy itt kapják el.
A Király már akkor idős ember volt. Fájós szemét
jobbára behunyva tartotta, gyíkarca csupa ránc. Trónusán
ülve fogadta Julát, fehér kesztyűt viselt, térdén bíborszín
takarót. Jobbján, a széles trónus párnájának széléről
a harmadnapja látott kisfiú harangozott a lábával. Jula
a kegyes halál reményében, hogy gyorsan végezzenek
vele, és ne mondják meg neki, mi lesz a sorsa, azt felelte
Síria Jónásnak - a vila a trónus mellett állt -, hogy ő
hercegnő. A Király erre egy kézmozdulattal visszaparancsolta
a terembe lépő kamarást, aki valami durva vászonköpenyt
hozott a karján, és szolgálólányt, bíborszegélyes
díszruhát rendelt Julának. A díszruháért maga a trónörökös
szaladt, és megcsókolta Jula libabőrös, kénszagú
karját. Jula zavarában magyarázkodni kezdett, mindenféle
csacskaságot habogott, egyik szót a másikba öltötte,
és bizonyosan leleplezte volna magát, ha a Király le nem
inti.
- Rendes asszony vagy, bátor asszony vagy, okos aszszony
vagy. - Ezzel ebocsátotta, hogy a történetét majd
holnap hallgatja meg. A holnapból holnapután lett, majd
sohanapja. A bölcs Király eltekintett Jula ügyefogyott
hazugságaitól. Ha hercegnő, hát hercegnő.
Méltósága díszruhája viseléséből és a királyi ebédek és
vacsorák élvezetéből állott. Inkább elviseléséből, mert a
Király étkezései kevéske borból, kenyérből, hagymából,
retekből, káposztalevesből, továbbá hosszas fohászkodásokból
és áldásokból álltak; a díszruha pedig sehol
sem passzolt, merev volt, elálló, örökké huzat volt benne,
ráadásul arany- és ezüstdrótok álltak ki belőle, melyek
összevissza karistolták Jula bőrét.
Udvari élet ugyanakkor egyáltalán nem létezett, mármint
vigasságok, bálok és hasonlók. Ünnepek igen, tömérdek,
előtte nap persze böjt, aztán evett-ivott a nép,
mulatott, néhányan be is rúgtak, kergették a legények a
lányokat.
Az úgynevezett királyi család ezenközben szobormereven
ült a főasztalnál, és jelképesen bele-belecsippentett a
körbehordott ételekbe. A Király hivatalból mozgott valamicskét:
ő celebrálta a szertartások némelyikét, és olykor
rövid áldásokat mondott. Természetesen értette a
dolgát! Ha úgy hozta a sor, négy órán keresztül meg se
moccant a trónusán, rezzenetlen hallgatta az udvarmester,
a Herceg vagy Síria Jónás halaszthatatlan pusmogásait.
Olykor talán mosolygott vagy bosszankodott, de
táskás rongyarca gyűrődései közt az érzelmek eme szerény
megnyilatkozásai elkallódtak.
Jula unalmában egy év múlva kitalálta, hogy ő a Király
unokahúga. Erre a Király rábólintott, a vila helyeselte
a rokonsági fok pontos megjelölését, a Herceg Jula
ölébe ült, és megcsókolta. Újabb esztendő múlva azt
találta ki, hogy ő inkább a Király nénikéje. Erre is bólintottak.
Legszívesebben a Király felesége lett volna, azonban
a szakák uralkodóinak nősülési szokásait nem sikerült
kiderítenie, így ötletét legföljebb butuska viccként
süthette volna el. Férj? Férjek? Akárcsak férfiak? Legföljebb
a városba vetődött idegenek jöhettek szóba, azok
pedig épp olyan halálraváltak és lelki betegek voltak
mint ő, amikor megérkezett. Éppen az hiányzott belőlük,
ami a legutolsó, ragyaverte, púpos szakát is akármelyikük
fölé emelte, és amire Jula nem talált szót az emlékezetében.
Hosszú ideig selyemnek nevezte, mert a selyem
finom, gyöngéd tapintású, a legteljesebb odaadással borul
az emberre, szinte előre látja, követni segíti gazdája
mozdulatait, ugyanakkor erős, eltéphetetlen, összegyűrhető,
gombóccá gyúrható, mégis marad, ami volt, ránctalan.
Jula soha nem is próbálta megmagyarázni magának,
hogy miért vállalta ezt a bojtos, öregasszonynak való
életet a szakák városában, Cseden. Nem a mocsártól, a
kezesgyíkoktól és aligátoroktól való félelmében, az biztos.
Amikor az első hét végén - valami ünnep előtti böjt
estéjén lefektette a Herceget, és korgó gyomorral maga
is ágyba bújt, föltette a kédést: mivégre a koplalás, az
aranydrótok szúrta sebek a bőrén? Dacosan fölnézett a
csillagokra - meleg volt éppen -, széltelen, álló hőség,
talán nyár, a csillagok nyugodtan ragyogtak az ablakon
túli messzeségben, és Jula hirtelen tudta a választ: jó
nekem itt.
2.
Az Araneus-Kenlog Birodalom csapatai január végén
huszonhét falut, tanyát, lakott barlangot - hadijelentéseik
szóhasználatával: országot - foglaltak el a Mocsártól
és a Nyugati Hegyektől észak-északnyugatra. Ezzel a Birodalom
határait az Óceánig tolták ki a Dusza folyó jobb
partján Lámech kikötőváros és a titokzatos és rossz hírű
Aiföld között.
Az életben maradt fölnőtt lakosok derekára hurkos
drótövet hegesztettek; a rendőri, hivatalnoki, összekötői
tisztségre önként jelentkezők vasövet kaptak, mellyel
állandó összeköttetést tarthattak a birodalmi fővárosban
a főhadiszállással. Akik viszont - fájdalom - előzőleg
viseltek valamilyen hivatalt, azok a Birodalom polgárai
már nem lehettek, eltekintve egészen csekély számú kivételtől.
Például Aszószálláson a köztiszteletben álló vándortanító,
Bős apó kezét-lábát összekötözték, rúdra akasztották,
parázs fölé, füst fölé, ám ahelyett, hogy vallott volna,
elaludt. Hortyogott, nyitott szájából csöpögött a nyál.
Szenilis; nyilván szenilis. Pedig bizonyára fontos ember
lehet. Amikor az araneus és kenlog csapatok a falut
elfoglalták, néhány fiatalember szöktetni próbálta. Vila
volna? Tagadták, sőt azt se tudták, mi az, hogy vila. Az
egyik legényt az araneusok fölfalták. Amíg élt, üvöltött
persze, sírt, könyörgött, a vilaságot is rámondta az öregre,
de hogy mi lenne az, arról semmi érdemlegeset nem
tudott mondani. Annyi bizonyosodott be, hogy Bős apó
valami füvesember, talpmasszírozó, betegség űző táltos,
aki tud írni-olvasni. Pár hete vetődött a faluba egy hoszszú
szőrű fehér lovacska hátán. A lovacska végelgyengülésben
kimúlt, az öreg ott ragadt, gyerekeket kezdett
tanítani a betűvetésre.
A kenlogok szekérre dobták, és eltették Dzí fővezér
diadalmenetébe. Az öreg végig aludt. Az üléshez kötötték,
fejébe aranypapírból készült koronát nyomtak, és
úgy jelentették be a tapsoló népségnek, hogy ő a Nyugati
Mocsár Hercege.
A diadalmenet után lelökték az Elnöki palota Óbörtönnek
nevezett oldalszárnya pincéjébe.
3.
- Akár a vaddisznók!
A Herceg bevonult a keresztbevágott aranykoronggal,
mögötte a Király, majd a vila, az Udvarmester, a kamarás,
a pohárnok, a Főszakács és a halászok. Jula megjegyzése
természetesen órájuk vonatkozott. A Herceg és
a Király középen, a szőnyegen vonult, ahová a többiek
sosem léphettek, szétáradtak hát, mint zivatar után a sár,
a frissen mosott kőpadlón.
Persze enni jöttek. Valaki mindig jön enni, mert mind
fizet adót. Behozza a tizedet, aztán eljön, és fölfalja. Az
asszonyok már rég a konyhában sürögnek; sütik a halszeleteket,
főzik a halpaprikást, az édes sulyomot, a puliszkát
kecsketejjel. Mire a férfiak behordják és fölállítják
az asztalokat, a padokat, megterítenek, addigra az asszonyok
elkészülnek az ebéddel.
A Király a lakomán almával kényeztette a gyomrát.
Éles késsel négybe vágta, kimagozta, aztán hártyavékony
szeletekre hasogatta, és elmajszolta. Hogy, hogyan nem,
négy vila szivárgott be a terembe, és máris ott sündörögtek
a királyi asztal körül, s hamarosan le is ültek: pad
szélére, szék karfájára, az oszlop rézlábára, a pálmafa
ládájára, hol ide, hol oda, cserélgették a helyüket, kértek
ezt, kértek azt, csettintgettek, minden ételt megdicsértek,
aztán vilaszokás szerint egyikből se ettek. Jóllaktak vízzel,
morzsával, kóstolgatással. Főnökük, ha vilák közt
ilyesmiről egyáltalán lehet szó, mindegy, olyasféle, mert
egyenest a trón zsámolyára kucorodott, rózsaszín tenyerű
barna kezével lenyalt fekete haját simogatta. Finom,
nagyon finom, mondta a halásznék kínálgatására, vett
valamit, eltüntette, ferde szemével kacsintott, majd tovább
sutyorgott a Királynak valamelyik titkos vilanyelven.
Jula hiába fülelt, szót sem értett, de azért sejtette a
beszéd, a hírek lényegét. Ugyanaz, ami három hete, három
hónapja, három éve és örökké: háború és háború;
a Nagyviláról továbbra sincs semmi hír, nélküle pedig...
- Háború? - Jula megragadta a mellette fölbukkanó
vörösesszőke, pampulaszájú vila kezét. - Háború?
Tökéletesre sikerült a kérdés. A vila kiránthatta volna
kezét Jula vasmarkából, de akkor huzakodás, botrány,
de ha nem, mint ahogy nem, akkor csak az igazat mondhatta.
A vilák ugyanis lehetnek feketék, fehérek, szőkék,
sárgák, vörösek és mindezek tetszőleges kombinációi,
még foltosak is, vagy kockásak, nők, vakok, bénák,
süketek; akad amelyik föld alatt él, másik erdőben áll
évek óta mozdulatlan, épp olyan kérges és mohos, mint
valami bükkfa, a harmadik vízben ül, és nádszálon át
lélegzik. Egyben közösek, nem terveznek semmit, és sosem
hazudnak. Mert különben? Jula egyszer oktondian
megkérdezte a Hercegtől, hogy különben meghalnának?
Örülnének, ha annyival megúszhatnak! - felelte a Herceg.
A
pampulaszájú, fehér szempillás vila bólintott, és
jobbjával keresztet rajzolt a hercegnő keze fejére, ami
annyit jelentett, vége, valahol lőttek egy egész népnek.
- Messziről jöttetek?
- Messziről.
No ez látszott, mert hiszen Jula ismerte a várostól jó
nyíllövésnyire emelkedő Nyugati Hegyek viláit.
- És az ellenség?
- A kenlogok? Még inkább... - gúnyosan elhúzta a
száját - a dicső mus tattus!
Jula nem lett okosabb, ugyanakkor a harmadik kérdéshez
érve elveszítette a kérdezés jogát. A Kamarástól
azonban hamarosan megtudta, hogy a négy vila négy
királyfinak volt a nevelője négy országban, és mind a
négy ország elpusztult, az egyiknek a lakosságát is kiirtották
azok a bizonyos kenlogok, akik különös, félelmetes
hatású fegyverekkel harcolnak. Hogy a Mocsáron
képesek volnának-e átkelni seregükkel, vagy esetleg a
Nyugati Hegyek felé kerülve be tudnának-e hatolni Csed
városába, a Kamarás nem tudta kinyomozni, mert ő is
kiszaladt a harmadik kérdéséből, amit egy tépett fülű, fél
szemű vén vilához intézett. A harmadik és a negyedik vila
megközelíthetetlen volt: az egyikkel a Király, a másikkal
Síria Jónás és a Herceg tárgyalt.
Jula rosszat sejtett. Kínzó előérzetei elfojtására fölfalt
három harcsaderekat, és elcsipegetett hozzá két tál sulyomgombócot.
Hajnalra aztán minden kiderült. Jött a Kamarás, és
fölverte Julát a legszebb álmából. Nagy útra indul a
Herceg, és neki kell föltarisznyálnia, mintha édesanyja
volna, mert úgy mégsem vághat neki a világnak, mint
valami árva.
- De miért? Hova kellhet mennie ebben a háborús
világban egy ilyen ártatlankának?
A Kamarás nem tudta.
Az éjjel Felhő érkezett. Hideget és hóvihart hozott.
A kavargó, alattomos szél hópihék helyett apró jégszilánkokat
fújt minden lehetséges irányból, egyszerre innen és
onnan. Az, hogy neki háttal, egyszerűen nem létezett.
Jula hamisítatlan hercegnővé vált a bástyafokon. Szobormereven
dacolt az elemekkel, midőn a távozók után
nézett. Persze nem látta őket. szemét elvakította a szúrós
hódara, a távozók alakját pedig hamar elnyelte a Mocsár
fölkavart köde, a Felhő sárkányárnyéka. A látás egyáltalán
nem a szem ügye - szokta mondogatni Dogó mester,
a Király festője a lábatlankodó közönségnek a Palota
téren, ahol a templom oldalfalára Az új világ születése
című freskóját festette. Jula most értette: nem a szemével
nézett a Hercegek után, hanem a szívével, amellyel egyszerre
lehetett látni az elmúlt tíz esztendőt, a Herceg
gyermektérdének sebeit, édes-sós vérét, fagycsípte arcocskáját,
első szakáiiát, hirtelenjött szomorúságait,
csipkelődés vidámságát, arcának meleg pecsétjét; hiába
fújt jeges szél jeges havat, az ott égett Jula nyakán továbbra
is. Örökre, mindhalálig.
Jula egyszerre látta és érezte mindezt, a sorrend nem
az idő. a múlt esetlegességéből származott, hanem az ő
szabadságából, mellyel megteremtette ezt a minden
csóknál forróbb szeretettől áthatott búcsúpecsét körüli
emlékszertartást, mint az ünnep edénye, mint fejedelemasszony.
4.
- Mostantól nem vagy Herceg - mondta a keskeny
szemű, rozsdabőrü vila -, hanem Hóúr, a víziember,
halász és jégvágó, vagy ki tudja.
- Ki tudja? - kérdezte Hóúr, a víziember.
A vila elmosolyodott. Csónakjuk sercegve suhant a
kiszáradt téli nád között a fehér sötétségben: föntről hó,
közben pára, a nap fénye szétolvadt, mint a fekete borba
csöppent tej. A Nyugati Hegyek közt hajóztak, tekervényes
öblökben, csatornákban, melyek a hegyek lábai
közt tekeregtek, hogy pontosan merre, s miért éppen
arra, azt a vila tudta: ott volt a cél: az ilyen feladat pedig
úgy oldandó meg, hogy az ember odamegy, ahová igyekszik.
- És te ki leszel?
- Tab, aki eddig is voltam. És víziember. Gátrekesztő,
halász, jégvágó, és ki tudja.
Éles kanyarral délnek fordultak a tejszín ködben, majd
enyhe ívben jobbra tartottak, jobbra, folyamatosan.
- Mi lesz a történet? - kérdezte Hóúr.
Nádtorzsák reccsentek, száraz ágakat vert a vízbe a
kavargó szél, fölriadt állatok loccsantak odébb.
- A történet itt van, láthatod. Sűrű tőle a levegő, szálai
mindnek összegabalyodva, egymásba fonódva, olvadva,
préselődve, akár a vízcsöppek, mintha soha nem lettek
volna külön történetek. Látod? - Evezőjéről lecsorgatta
a vizet.
- Minden történet készen áll?
- Isten tudja.
- De...
- Ha de, akkor éppen. Ha éppen, akkor egyik. Sose
mind, mindig éppen az egyik.
- Melyik?
- Amelyik soron van. Ha közéjük lépsz, és megadod
nekik, ami jár, a történet kibomlik. Beleléphetsz, és megváltozol
benne. Meséljek neked egy történetet, vagy a
magadét akarod?
- Már nekivágtunk.
A vila letette evezőjét, és gyöngéden megsimogatta
Hóúr hátán a birkabőr bekecset. - Amit választottál, az
örökre a tied. Az te vagy.
Aztán azért mesélt. A Nyugati Hegyekről, amelyek
hajdanában nem mocsárban lappangó dombocskák voltak,
hanem eget hasogató sziklás havasok, melyeken
zergék ugráltak, sasok fészkeltek, „most legföljebb vízipatkányok,
disznók és mi tengődünk rajtuk, hogy legyen
mit enniök a kétfejű sárkányoknak". Nevetett.
Több nap utazás után az utolsó éjszakára kikötöttek
Meszi szigetén. Meszi a parton várta őket. Őrző aligátorait
kiparancsolta a langyos vízből, hogy bemutathassa
nekik vendégeit. Az aligátorok morogtak, röfögtek, kimásztak,
szimatoltak, majd gyorsan visszatoccsantak a
part hideg kövéről. Meszi ledisznózta őket. Bánatosan
tudomásul vették, de a vízből az orruknál többet nem
dugtak ki; a gőzös sötétségben annyi se látszott belőlük,
csak a szuszogásuk, horkantásuk jelezte hollétüket.
Meszi talán ötvenéves lehetett, vagy száznegyvenhét,
esetleg hetven. Az egyszerűség kedvéért most harmincötnek
látszott, sima, bár cserzett bőrével, hosszú, hirtelenszőke
hajával, melyet erőteljes nyakmozdulatokkal és
széles intésekkel, táncos lépésekkel és a szél segítségével
állandó örvénylésben tartott a feje körül, ellenére a nyirkos
ködnek és bolond hóesésnek. Bokáig érő, bő fehér
köpenyeget viselt, többet egymás fölött, s ha jó szél
közeledett, hagyta, hadd csapongjanak körülötte.
Szójamártásban párolt kelkáposztacsíkokat és metélt
tésztát adott vendégeinek vacsorára. Közben megágyazott
nekik, és megmosta a lábukat illendően. Azt is megkédezte,
hogy honnan jönnek, majd nyomban a szájára
csapott.
- Látod, Hóúr, mert ilyen kíváncsi vagyok, azért nem
lehetnék én vila. Mért is kíváncsiskodom örökké? Mert
nem tudok semmit. Miért nem tudok semmit? Mert nem
vagyok vila. Nyughass! - Ez az intés nem a fiúnak szólt,
hanem a teknősbékának, amelyet a lábmosáshoz ülőkéül
használt. - És így megy ez mindenben. Miért lakom én
a legszélső szigeten? Mert nem vagyok vila. Miért nem
mehetek beljebb, azt kérdezed? Mert beljebb akarok
menni. És ki költözhet beljebb? Aki nem akar. Ki lehet
vila? Aki nem akar.
- Már most is túl sokat tudsz - dünnyögte Tab.
- Irigyled ezt a kevéskét? - Hosszú hajával törölte meg
Hóúr lábát, ahogy a könyvben áll.
- Szeretném tudni, amit te.
- Ti mindent szeretnétek tudni. Gyí! - Rácsapott a
teknőcre, aztán hagyta veszni, amire az imént gondolt.
A tűzhelyhez szökkent megkavarni az ételt. - Hm!
5.
A Dusza-parti város régi neve elmerült a Tűz és Eső
füstjében és ködében. Száz éve, amióta újra lakták, Körnek
nevezték, talán mert körkörösen dűltek ki az utcái;
gyűrűkben, a Központi Kráter körül.
Az atyák itt alapították meg a Birodalmat. Előbb a
kenlog városállamocskát kezdetleges nehéziparral és
nyilvántartási rendszerrel, melyet a friss araneus kezdeményezőkészség
és logika fejlesztett nagyhatalommá, a
civilizáció és haladás letéteményesévé.
A város képe szimatoló idegennek, kémnek az elért
sikerekről keveset árult el. A látvány, amelyet kínált, a
megszólalásig hasonlított bármely nagyvároséra, melyet
kontinentális fekvése megkímélt a tenger látogatásától.
Szélmalmok, bódé-utcák és romok. Leomlott házak,
tornyok, sivatag. Sivatag körbe-körbe: szétporlott beton,
döglött cementmorzsák, kavics, elvadult, rozsdás
drótok, üvegszilánkok, néhol ölnyi vastagságban. Itt-ott
szélben nyikorgó vasvázak meredeznek, másutt fantasztikus
kőfalmaradványok: ki tétován, a következő viharig,
ki elszántabban, föladatot és szerepet találván abban,
hogy enyhelyet nyújt valami gyomnak: csalánnak, bálványfahusángnak,
amit úgyis mihamar belep a szélhordta
por.
Mert az élet fertőz. Ami ma kinő, azt elnyeli holnap
a homok, egy beroskadó, alattomos pince, megfojtja egy
hőhullámtól fölbuggyanó kátránytócsa gőze, elhervasztja
Felhő hozta fagy, de újra és újra fölüti a fejét. A Dusza
folyó kanyarának védettebb öbleiben már tucatnyi-féltucatnyi
fa is dacolt a mostoha körülményekkel. A szigeten
kies liget virult, és nyaranta szép gyűrű zöldellt a hajdani
bevásárlónegyed helyén, a Déli vagy más néven Kis Bombatölcsér
krátertava körül.
A Diadalmenet az Óbörtön elé vezető sugárúton haladt
végig. A drótövesek az utat már hajnalban lesöprögették,
szélére vödrökben és ládákban törpe nyárfákat
állítottak, a ritka lombokat művirág girlandokkal földíszítették
és egybefűzték. A szélmalmokat is föllobogózták,
majd kiálltak az út szélére tapsolni a sertések és
hadifoglyok vontatta tankoknak és páncélautóknak, Lir
elnök fiának, Dzínek, a győzedelmes hadvezérnek, aki
újabb népnek vitte el a szabadságot, s most jogos diadallal
szemlélődött a menet élén a négy aranyöves kenlog
segédtiszt emelte pajzsról. Közvetlenül mögötte lovagolt
5-Z-5, az aranyöves, aranypalástos testőrezredes, a kenlog
hősök elseje, akit Zésnek is szabadott szólítani.
Dzí fényes pillantására méltatta a drótöveseket. Jelezte,
hogy hallja, szívében értékeli lelkesedésüket. Hegyes
körmű, rövid ujjacskáival a győzelem V betűjét intette
feléjük. Segédtisztjei muzeális értékű műanyag kösöntyűket
hajigáltak a nép közé. A technikusok, a bányászok,
a munkások, a rendőrök, akik az Óbörtön előtti téren oly
mutatósán fölsorakoztak, lelkesen áldották Lirt, Dzít,
Bzibi miniszterelnököt - aki a letűnt homo sapiens képviseletében
köszörülte torkát a mellvéd mögött -, továbbá
a napsütést, a friss levegőt és az újabb győzelmet, amelyhez
ők is hozzájárultak a maguk szerény módján. A sikerből
ennyi nekik is kijárt azon túl, hogy szabadott
nekik kemény és veszélyes munkát végezniök a műhelyekben,
a laboratóriumokban, a tárnákban. E jog áldásos
voltát csak az vitathatja, aki rosszhiszeműen kényszernek
fogja föl az önmegvalósítást. Az ilyen persze
mindent félremagyaráz, demagóg publicisztikával rabszolgaságot
emleget, és persze a fölszínen csúszkál örökké,
és soha meg nem érti, mert mélyre nem képes hatolni,
hogy a fémövekből a vesékre mért áramütések vagy a
bőrbe döfő úgynevezett cicakörmök egyáltalán nem a
szolgaság eszközei, hanem éppen ellenkezőleg: segítik,
jóindulatúan ösztökélik a polgárt a szükségszerűségek
fölismerésére, a hűségre, a nembeli tökéletesedésre. Mi
rossz van ebben?
Az emberek úgy tudják, hogy semmi. Kaptak tököt
sütve, főzve, rántva eleget; és krumplipálinkát kaptak,
hasist kaptak, védelmet kaptak az ellenük fordult Föld
veszedelmeitől, nőt kaptak, férfit kaptak, a jobbak hetente
kétszer, sőt háromszor, válogatva persze, mert az unalom
öl. Pihenhettek, alhattak, és ha föltöltötték az akkumulátorokat,
nézhették a videofilmeket; naná hogy föltöltötték,
aztán nevelődtek, tanultak és szórakoztak,
szokták az életet, mely nem fenékig tejföl, hanem harc és
vér és küzdelem, amelyben a gyönge elbukik, tehát jobb,
ha minél kevesebbet ugrál. Ott van helyette a Superman,
Bruce Lee, az ő reszortjuk puszta kézzel szembeszállni a
túlerővel, és győzni, igen, a győzelem nélkülözhetetlen.
Ahogy a filmek az élet részeivé váltak, úgy épült be a
hősök megannyi, műszak utáni győzelme a sok derék
munkás életbe: kifényesítve és bearanyozva a hétköznapokat.
A vérfürdőfilmeket csak azok az alkotások szoríthatták
ki a nézők szívéből, melyek Lir elnök életéről, küzdelmes
ifjúságáról, harcairól és munkásságáról szóltak. Lir
gyermekkora. Lir parancsot ad. Lir útmutatása a bányászoknak,
Lir útmutatásai a disznóidomároknak, Lir a
vegyészek közt, Lir és a Nap. Lir a kenlog nép atyja. Lir
íróasztalánál. Ezek a filmek egyszerre voltak izgalmasak,
fordulatosak, mélyértelműen cselekményesek, ugyanakkor
a legszélesebb közönséghez szólók, lelkesítők, mindamellett
művészileg magas szinten megformáltak, jövőbe
mutatók. Hogy mégsem tökéletesek, nem rajtuk múlott,
hanem azon, hogy sikerült megalkotni a Lir és Dzí című
videoklipet,. melyet Atya és Fiú, az utóbbi időben Fiú és
Atya alcímmel játszottak. Ez oly csodálatos remekművé
sikeredett, hogy nem akadt az országban senki, aki képes
lett volna akár egyetlen este elaludni anélkül, hogy meg
ne tekintette volna. Bzibi kenlog miniszterelnöktől Zés
testőrparancsnokon át. Kanászok és komputerprogramozók,
drótöves söprögetők és ezüstöves tüzértechnikusok,
orvosok és szinkrontolmácsok, hírolvasók, harcosok,
hentesek, moslékkészítők és sokan mások mindanynyian
ebből a Műből merítettek erőt ahhoz, hogy másnapra
még jobb fegyvert, még jobb ételt, még több energiát,
még fényesebb győzelmet, még jobb hírt alkossanak,
még forróbb keblű nyuszkókat neveljenek. Lankadatlan,
bátran, jövőbe vetett hittel.
Lám Dzínek, a nemzet szeme fényének kicsi hősi ujja
nem csügged. Példamutató eltökéltséggel mutatta a jelennek
és ha úgy tetszik, a jövőnek a diadalmas V-t, holott
a mai győzelem nem annyira sikerült. A páncélautók
közül egy hiányzott, és a hadifoglyok is jobbára a múlt
haviak voltak, kivéve egy középkorú házaspárt süvölvény
fiúgyerekkel és zsendülő leánykával. A férfi táblát
vitt a nyakában: „Lovaspuszták királya".
A disznók vonta páncélkocsin, amelyhez a menet koreográfiájában
tartoztak, döglött ló feküdt átvetve. Őket
sikerült legyőzni a Keserűvölgyben. A Lovaspuszták királyának
többi, tán tucatnyi alattvalója elesett a harcban,
ménese szétszéledt, sátrait fölgyújtották, tyúkjait, malacait,
veteményeskertjét a győzelmi lakomán fölették. Bebizonyosodott
róla és népéről, hogy a Kupola, a Mocsár,
netán más sötét erők szövetségesei. Vagy ha nem, úgyis
azok lennének, hiszen objektíve, tehát vagy ténylegesen,
vagy potenciálisan mindenki az, aki nem visel övet, és
ilyenképpen nem tartozik a kenlog néphez. A nyílt ellenségnél
százszor veszedelmesebb a potenciális, mert az
barátságot mutat, hízeleg, aztán lesből támad.
Éppen ezért, mert a Kupolát most sem sikerült legyőzni,
ezért határozta el Dzí fővezér a diadalmenetet.
A „Lovaspuszták Királyát" megverni és fogságba ejteni
sem semmi, továbbá a diadalmenet a népnek öröm, a
vezérnek és harcosainak fáradalom, de hát legyen, ha a
nemzet annyira óhajtja a sikerélményt és persze a cirkuszt.
A cirkuszt az óváros helyén lévő Déli vagy Kis Bombatölcsérben
rendezték, csakis öveseknek. Az efféle alantas
szórakozást egyedül ők kívánták. Lir és Dzí egyaránt
undorodott tőle, vissza is vonultak rögtön a Diadalmenet
után. Ám hogy sértődés ne legyen, Dzí két ikerleánykája
képviselte az elnöki családot, Cio és Ciu - szinte még
babák - a kráter két átellenes pontján foglaltak helyet.
Cio vezette a kék foglyok rohamát a döglött lóért, Ciu
a zöldekét. A foglyok erről persze - elvileg - mit sem
tudtak, a Lovaspuszták királya és családja tényleg nem,
de a régiek már próbálták, hogyan kell előrerontani,
megragadni a vacsoránakvalót, amikor megszólal a zene,
és a két leányka táncolni kezd: kezével-lábával táncikálni,
tapicskolni, matatni ki-ki a maga személyvezérlő szenzoros
tabulátorán, mely rádió-összeköttetésben áll a
megfelelő csapat tagjai által viselt övekkel, aztán Bimm!
Bumm! mennek az áramütések a kék és zöld vesékre,
aszerint, hogy az elnöki leánykák tánca kinek a személyi
számát szteppelte ki. A nézők kacagtak, mert a tapasztalatlan
rabok úgy esnek össze, mint a colstok. És mind
tapasztalatlan, a múlt haviak is, hiszen évek kellenek,
amíg az ember idegrendszere meg veséje-mája megszokja.
A jól kitervelt hadrendek összegabalyodnak. Aki elsőnek
látszott odaérni, az a dög előtt pár lépéssel összerogyott,
és most fetreng, eszi a port, két kezével ásná be
magát a porond száraz földjébe, pedig csak egy áramütést
kapott, kicsi a valószínűsége, hogy a bájos és előkelő
végtagok kétszer kikopogják a számát.
Hanem a kislány! A Lovaspuszták királyának leánya!
Jár-kel a fetrengők között, lehajol hozzájuk, vigasztalja,
cirógatja őket, barna haja beborítja pucér kis testét, és
esze ágában sincs a lódög felé törekedni.
Cio asztalának gondozója kikereste a lány számát a
kékek listájáról, és az előkelő végtagok közt tisztelettel
matatva beütötte a gépbe: 343-0. Semmi. A lány lekucorodott
egy fekete bőrű fogoly mellé, aki kínjában hátrafelé
tekeredett gyűrűbe.
- Vila! - üvöltötte a kezelő.
- Vila! - üvöltötte a közönség.
Őrök rohantak be, megragadták a kislányt, fölkapták,
és kiszaladtak vele.
6.
Hóúrnak a terv szerint három napot kellett Meszinél
töltenie. Meszi este az ágya szélére ült, és gyönyörű ősrégi
balladát énekelt egy halálba induló lányról, aki édesanyjától
búcsúzott. Elaltatta a fiút, gyapjútakaróval betakarta,
aztán reggel egy fél mondattal kiküldte a partra cukornádért.
- Ott találod a tönkön a nádvágó kést! - azzal sarkon
fordult, és a kőlépcsőn fölment a ház padlására.
Tab nem volt sehol, még hajnalban elment.
Hóúr kilépett a régi házból, amely kibírta a Tűz és Eső
korát, csak éppen leszállott a heggyel együtt a magasból.
A Felhő elvonult, a párán túl sütött a nap. A berkenyebokor
havas alsó ágán feketerigó ugrándozott. Magot
keresett reggelire. Nyugodtan tehette, mert Meszi sárga
macskái sirályfészkeket raboltak a hegyen.
Az öböl partja talán húszlépésnyire kezdődött a ház
lépcsőjétől. Jól látszottak a cukornádhajtások, az öreg,
barnult vágótuskó, beleszúrva valami kardforma nagy
kés, az aligátorok farokpikkelyein csúszkáló aranyzöld
napfény.
Hóúr emlékezett az öreg Jónás tanítására: a félelem
ellen a menekülés használ a legkevesebbet. Igazából a
benned föltorlódott félelem ingerii és bátorítja a támadót.
Megteheted persze, hogy másra gondolsz. Mint a hülyék.
De ha rád tör a félelem, a leghelyesebb, ha elfogadod
és keresztülengeded magadon. Ha nem talál tapadást,
kifolyik belőled.
Indulni kellett. Már ha úgy dönt, hogy megy. Egyik
történet és másik történet. És ha vége? Ha rögtön vége?
Tíz lépés múlva mindörökre? Vagy akkor harmadik történet
kezdődik? Vagy az első kettő folytatódik? Melyik?
Hogyan?
Simának kell lenni és üresnek. Megállt. Sóhajtott, a
levegőt leeresztette a gyomráig, hagyta kiégni, majd rekeszizmával
is rásegítve kitolta, hogy a tüdeje csúcsában
se maradjon.
Menni kell. Oda a tuskóhoz, kihúzni a kést, kivágni
két nádszálat, visszalépni a tuskóhoz, helyére bökni a
kést, aztán fölvinni a házba a nádszálakat. Az egész
föladat ennyi. A kés bizonyára eléggé éles, a nád, lám,
zsenge.
Plotty! Plotty! - Harántcsíkos ugrókagyló szökdécselt
keresztül a latyakos úton. A hetyke legény kirúgott a
hámból, és az éjszakát valami rossz hírű pocsolyában
töltötte. A parton heverő zöld arcú kezesgyík fél szemmel
rásandított, és jobb mancsát a közeledő felé nyújtotta.
A páncélos legényke gyanútlanul beleugrott, aztán a
hüllőtenyér érintésétől rémülten a magasba vetette magát.
A kezesgyík ekkor a hátára hengeredett, és kényelmesen
eltátotta bölcsőnyi száját. Százharmincnyolc fogából
nem sokra jutoll a kagylócskából, melyei visszafordulva
kényelmesen elropoglaloll. Reggelizőlrükkje mégis
jókedvre hangolhalta, mert barnászöld pofáján élénkzöld
és cilromsárga foltocskák jelenlek meg mosoly gyanánt.
Társainak is tetszhetett, mert egymás után ültek föl
a sekély parti vízben, hasukat vakargatva körbetekintgettek,
jön-e újabb kagyló.
Hóúr jött. Közepes termetű, vállas fiú, aránylag rövid
léptekkel. Szokása ez vajon, vagy fél valamitől? Egy
fiatal, kétfejű példány, amelynek ráadásul hat végtagja
sikeredett, és kamaszos kiforratlanságában még nem
döntötte el, hányat használjon közülük kézként és hányat
lábként, prüszkölt, megrázta hegyes csontpikkelysörényeit:
pislogsz, emberke?
Hóúr pislogott. A mocsári tölgy mögül leselkedő patkány
megfigyelő hátraintett a többieknek: készüljetek,
hamarosan lesz itt valami! A kezesgyíkok egykedvűen
vakargatták hasukról az iszapot, percegtették a pikkelyeiket,
miközben titokban hatalmas farkukkal szilárd
támaszpontot kerestek az elrugaszkodáshoz a sötét víz
iszapos mélyén. Pofájukról eltűntek a zöld és citromsárga
foltocskák. A kagylóevő nagy robajjal betolatott a
vízbe, lekushadt, hogy csak a szeme és orrlika maradjon
kint.
No?
Hóúr a tuskó mellett állt. A tuskóban a kés. Derék kés.
Inkább rövid kard. Láthatóan éles és valószínűleg hegyes.
Egy jól irányzott döféssel el lehetne vele intézni
akármelyik elfajzott aligátort, és talán még egy másikat,
mielőtt a többi három vakaródzó meg a vízben lapulók
támadnának.
A tölgy mögött a körmöspatkányok hevesen sikkantgattak
és füttyentgettek egymásnak.
Plotty! Plotty! - A ház melletti pocsolyából újabb
kalandvágyó ugrókagyló közeledett. Szeme nem lévén,
gyanútlanul ugrándozott az öböl felé.
Hóúr ellépett a tuskó mellett, közvetlen a vízpartra.
Gerincén izzadságcsöpp gördült le; forrónak indult, s
mire a vápához ért, jéghideg lett, akár egy hüllő hegyes,
kúpos foga. Az élet gyönyörű állomás.
Plotty! - Az ugrókagyló megtorpant. Ha szeme nem
is volt, kellően értesült ő a történtekről és a lehetőségekről
meg a hatalmas kívánságról, ami a kezesgyíkokból
áradt; mind egyetlen pont felé, ahogy a kagylóhéj közé
beszívott víz a szájüreg felé. Azon a bizonyos egyetlen
ponton a vörös-sárga csíkos páncélos először tompa iszapos
reszketést érzett, majd kénes gázok bizsergését, aztán
lassú simulást, selymeset, amely csak egy másik kagyló
testének simaságához fogható abban a pillanatban, amikor
egész világ, az összes patkány, teknőc és sárkány
együttvéve se számít semmit. Az ugrókagyló magában
szerencsét kívánt a boldog idegennek, aztán biztos, ami
biztos, két pajzsának gyors rezgetésével fúrni kezdte magát
lefelé a sárba.
Hóúr lehajolt, vizet vett öblösre formált markába, és
a kétfejű kezesgyík pofájába spriccelte.
7.
Meszi az édes, zsenge cukornádból kompótot főzött téli
almával. Készített hagymás galuskát, előételnek kerített
néhány harántcsíkos ugrókagylót is, melyeket szita alatt
szolgált föl, Hóúrnak azonban nem volt gusztusa hozzájuk.
- Fűevő vagy te is, mint a vilák?
- Nem - felelte a fiú -, csak láttam ma reggel egyet...
- Vagy úgy! - Meszi elmosolyodott, de nem árulta el,
mit ért a vagy úgyon. A reggeli nádvágást szóba se hozta,
a kezesgyíkok mintha a világon se lettek volna.
Vacsora helyett kamillateát főzött, majd szobájába
kísérte a fiút, ágya mellé ült, és mesélt neki.
A Tűz és Eső előtti időkről, egy rablóbandáról, amely
talán valami sötét pincében szövetkezett össze, vagy
kocsmában, esetleg idegen csillagról érkezett. Gonoszságból?
Tréfából? Ostobaságból? - Meszi fejét rázta,
sűrű haját most fölkötötte kontyba, fülében nehéz arany
fülbevalókat zirregtetett. A fülbevalókban egy-egy hatalmas
kék kő szikrázott a holdfényben, éppen olyan kék,
mint Meszi selyemköpenye.
- Ki tudja ma már? Ki ismerheti ki magát azoknak a
réges-régi időknek a zűrzavarában? Akkor az emberek
megőrültek. Megőrjítették őket. Tudván tudták, hogy
amit tesznek, az rossz, mégsem hagyták abba. Harácsoltak.
Ami útjukba került, azt megkaparintották, amilyen állattal
elbírtak, azt megölték, a növényeket megmérgezték, a folyókat
hol erre, hol arra terelték, a vizekbe trágyalevet vezettek.
Testük-lelkűk kettészakadt, és észre se vették, hogy csak a
ruhájuk tartja össze őket. Más volt a véleményük, és más
a cselekedetük. Még meg is magyarázták, hogy látni látják
ők, mi igaz, mi nem, de hát a piacról élnek.
Hóúr közbekérdezett:
- Mit jelent „piacról élni"?
- Utánozni a körmöspatkányokat. Azzal tartani, aki
éppen a koncot adja. - Fényes körmű ujjait kószálni
engedte a fiú karján. - Addig garázdálkodtak, amíg
Földanya azt nem mondta: elég! S akkor megrázta magát...
Rettentő léptek döndülése rázta az ablakokat, aztán
horkantások hallatszottak, visítások, sikoltozás, kétségbeesett
füttyögetés.
A patkányok!
- A gyíkocskák és patkányok játszogatnak. - Meszi
bebújt a takaró alá. Átkarolta Hóúr nyakát, és magához
vonta. A fiú megremegett. Torka kiszáradt, nyakizmait
megmerevítette, így orra ujjnyival megállt a sápadt holdfényben
is aranyszín mellek előtt, melyek különös mód
előbújtak a kék köntös alól. Mestere, Síria Jónás sosem
tiltotta öt a nőktől: ha szerelmet akarsz, fiam, válaszd a
szerelmet. Ha párzani akarsz, tedd. Ha az egyiken számon
kéred a másikat, akkor tátsd el a szádat, és csodálkozz!
- A patkányok neszét vették az utazásodnak, és elibéd
jöttek. Az én kicsi gyíkocskáim nagyon szeretik őket.
Rajonganak értük. A patkányagyvelő mérge meg se
kottyan nekik, sőt, egyenesen csemegének tekintik, mint
némelyik ember a cseresznyepaprikát. - Jobbjával végigsimította
Hóúr görcsben púposodó hátát. Bőréből és
ruhájából forró, fojtó jázminillat áradt. Egy settengő
érzés azt súgta Hóúrnak, hogy csodálatos volna széjjeltépni
ezt a lágy bársonyköntöst, és odabújni, belefulladni...
Arcának végre engedélyezte lebocsátkozni a barackszín
kebelre, mely meglepően hüs volt, illatát Hóúr kisfiú
korától kereste.
Egyszer apjának el is mondta, majdnem meg is mutatta,
mert a tenyerében szétmorzsolt fűnek és a belecsöppent
tejnek majdnem olyan illata volt. Igen, mondta apa,
aki ekkor nem mutatkozott Királynak, gyíkarcú öregembernek
sem, hanem inkább valami kalandos hajósnak;
ismerem én is ezt az illatot. Talán még találkozol vele.
Ahogy Hóúr odaérintette, majd egyre erősebben az aszszony
melléhez szorította az arcát, hirtelen úgy érezte,
hogy ez így tökéletes. Bármilyen moccanás előre visszalépés
és zuhanás és bukás - elviselhetetlenül más történet,
mint amire ő vágyik, amiért elindult, amire az életét
föltette.
Szégyen! Kimondhatatlan szégyen, amitől ketté kell
hasadni, ahogy azok a régi emberek kettéhasadtak, akiket
Síria Jónás a konzumidióták törzsének nevezett.
Álmában szeretkezett Meszivel. A Mocsár fölött röpültek.
Meszi gyönyörű volt, tizenhat éves. Kék lánggá
változott, ő piros lánggá, összecsaptak, egymásba fonódtak,
összeolvadtak, forogtak, kavarogtak; eltűnt a Mocsár,
a nádas zöldje, a barna bugák. A színek valami
nedves feketeségbe merültek, amely sikamlós volt, akár
az iszap; tapadó, marasztaló, reménytelen, mégis soha
sehol oly jó még nem volt, mint ott.
8.
Lovaspuszták királya nem bírta a fogságot. Nem evett,
nem ivott, sem ő, sem a felesége. A munkát is megtagadták,
pedig könnyű feladatot bíztak rájuk; a börtönfolyosót
kellett volna söprögetniök. Az őrök mogyorópálcával
megverték őket. A hörcsöglelkű asszony védekezett,
visszaütött, de a férfi teljes apátiába süllyedve tűrte az
ütlegeket.
Surján legényfiuk, Paja a szomszéd zárkából hallgatta
a szülei kínzatását. Őrjöngött, ütötte a falat, átkozta a
Birodalmat, a patkányokat, a kenlogokat. Cellatársa, a
Nyugati Mocsár állítólagos nagyhercege, csöndesen hevert
a rothadó szalmán, és aludt. Vagy legalábbis úgy
tett, amíg a fiú rá nem lépett. Akkor fölébredt, és azt
mondta:
- Na!
Paja kis híján rajta töltötte ki haragját, aztán megelégedett
ennyivel:
- Vén agyalágyult!
Nem ismerte föl Bős apót a bűzös sötétségben, holott
az öreg volt Anna mestere, és kis híján az övé is, tanítás
előtt azonban játszottak néhány parti lengőtekét. Utána
Bős apó sajnálkozva kijelentette:
- Legföljebb írni-olvasni és verekedni.
Apa erősködött, ugyan miért? A lányból lehet vila, a
fiúból nem?
Bős apó megsimogatta Paja arcán az akaratosan kidudorodó
rágóizmot.
- Ezért. Erős.
- Mért volna az baj ?
Paja végképp nem értette. Mi rossz van az ő erejében?
Eddig mindenki arra biztatta, legyen erős. Térdére csapta
a vila égerfa vándorbotját, és kettétörte.
- Látjátok? Itt a példa, bizonytalan - folytatta az
öreg. - Ráadásul bizonyítani akarja, hogy ő erős, hogy
ővele semmi baj.
- Miért, van? - kérdezte aggódva Anna.
- Nincs. Csak éppen nem való vilának. A vila soha
nem akarja bebizonyítani, hogy erős, hogy ő alkalmas.
A vila nem akar semmit.
- A vila gyáva és hitvány! - biggyesztette le ajkát Paja.
- Mondhatjuk úgy is - bólintott az öreg.
Paja bosszúból az írásleckékre is csak hébe-hóba járt
el hozzá, és elégtétellel vette tudomásul, hogy kiválasztott
húgánál ő ötszörte gyorsabban megtanulta a betűvetést.
A vilaleckéken meg nevetett, és magában hálát adott
a mesternek, amiért nem fogadta el tanítványnak. Még
hogy ő órák hosszat üljön a tűző napon törökülésben, és
arra gondoljon, hogy esik az eső! Bős apó baráti hajlandóságának
viszonzásául megtanította egy vilatrükkre: a
porból vétettél, porrá leszel nevezetűre, mely homokos
terepen, esetleg vízben, több ellenfél egyidejű kikapcsolására
szolgált a por vagy víz váratlan fölkavarása és szertespriccelése
által.
Bős apó fölismerte Paját. Azt is világosan látta rajta
a börtön sötétjében, hogy ha itt marad, hamarosan úgy
fog járni, mint a szülei. Lovaspuszták királyát három nap
alatt a foglárok lassacskán agyonveregették a feleségével
együtt.
Az öreg vila az ötödik nap éjszakáján kinyitotta a fiú
övének számjelkombinációs zárát.
- Hogy csináltad? - döbbent meg Paja.
- A megfelelő számra gondoltam.
Paja ekkor fölismerte Bős apót. Nyakába borult, ölelte,
csókolta mocskos arcát, majd újra sírni kezdett: mire
megy azzal, hogy nincs a falhoz bilincselve? Zárva az
ajtó! Bős apó fadarabbal kocogtatta, dróttal birizgálta
a zárat, amíg ki nem nyílt.
- Ha mindenáron katona akarsz lenni, fiam, legyél
okos katona.
Paja megfogadta a tanácsot, és elment. Sikeresen kijutott
a börtönből, és nem hazafelé, a Keserűvölgy felé
menekült, hanem a zámbók földjére, a Nyugati Tengerpartra.
Bős apó visszafeküdt a mocskos szalmára, és elaludt.
Reggel a foglárok mogyorófahájjal megkenegették, de
állítólag föl se ébredt a verésre. Mérgükben belehajították
a palota hátsó udvarán egy kiszáradt kútba.
9.
Hóúr lucsokban ébredt. Meszi sehol, az ablakon túl
szokatlanul erős napsütés, amely a Mocsár gőzeit fölszippantotta.
Hóúr reggeli elmélkedését a lehető legrövidebbre
fogta, majd kipattant az ágyból, kis vizet loccsantott
az arcára, s fölöltözött.
A konyhában Meszit nem találta, helyette a küszöbön
egy sáros-véres gúnyájú öregasszonyt, ölében butykossal.
Hóúr odahajolt, hogy beleszagoljon a butykosba, mire a
vénasszony mérhetetlen részegségében fölborult, lebucskázott
a lépcsőn, fejjel bele a gyiklábaktól dagasztott
véres sárba.
Vér, mindenütt vér. Az ösvény, a sziklakövek feketék
tőle az éles napfényben; szanaszét patkánymaradványok,
a földön, a fákon, a ház falán szétkenve.
- Ó, te szerencsés! - Sziszegte a banya. - Burokban
születtél, te szerencsefi! - Prüszkölt. Feje a sárban, teste
átvetve rajta, ahogy bukfencét félbehagyta.
Az öböl partjáról dögletes bűz áradt. Sárkányok dögledeztek
ott, az aligátor és a kezesgyík legváltozatosabb
átmenetei különböző alakú és számú fejekkel, végtagokkal.
Belső kínok emésztették őket, fetrengtek, tekeregtek,
nyögtek, dobálták magukat, a mocsár vizét vedelték hordószámra,
s némelyik szerencsésebb pokolian büdös,
emésztetlen anyagot ürített vastag sugárban, benne patkányfejekkel
és végtagokkal. Gömbölyű kő tetején megugrott
és majdnem Hóúr lába elé loccsant egy ökölbe
szorított emberi bal kéz.
Hóúr hátrahőkölt, visszasietett a házhoz. Átnyalábolta
a boszorkát, becipelte a konyhába, és a ládára ültette. Az
ajtót bezárta, ellenőrizte az ablakot is, hogy ne jöjjön be
a szag. A banya leesett a ládáról. Fölszedte, a lavórhoz
vonszolta, és vizet öntött a tarkójára, arcát lemosta.
Uramisten, Meszi!
Meszi nevetett, áthajolt a lavór fölött, és belehányt az
ivóvizes vödörbe.
- Megőrültél?
Meszi ellökte magától a lavórt állványostul, a lavór
előredőlt, ő hanyatt, feje koppant a kövön. - Szerencsefi!
Te boldog szerencsefi! - oldalára fordult, kezét a térde
közé dugta, hogy ő menten alszik.
- Miért? Miért csinálod ezt?
- Miért ne? - Rúgott, az este még kék bársonyköpenye
fáradtan lelöbbent róla. Alteste csípőig lemeztelenedett;
mocskos volt, fonnyadt és tényleg százesztendős, vagy
talán százötven. - Az én házam, nem? Itthon vagyok, azt
teszek, amit akarok!
- Akkor tegyed. - Hóúr a vödröt kilöttyintette a ház
elé, úgy-ahogy kimosta a másik vödörből vett vízzel,
aztán fogta a két vödröt, és elindult föl a ház mögötti
dombra a forráshoz.
- Ha úgy tartja a kedvem, megölöm magam! - süvöltötte
utána Meszi.
Föltámadt a szél. Valahonnan messziről esőcsöppeket
hozott. Annyi ereje azonban nem volt, hogy a bűzt elhajtsa.
A belső görcsöktől hánykolódó hüllők közül néhányan
elnyugodtak, egy olyannyira, hogy hátán fekve
lebegett az öböl vizén, négy lába az ég felé meredt mozdulatlan.
Hóúr visszatért a vízzel. Az ajtót tárva-nyitva találta.
Meszi sehol. Elkiáltotta a nevét, semmi válasz. Kinézett
az ajtón; sárkányok, sár, nádas, bűz. Végigjárta a két
szobát, a nappalit, a kamrát, bekukkantott a vécébe,
fölkapaszkodott a padlásra - hiába.
Föltörölte a konyhát, aztán újra bejárta a vén ház
minden helyiségét, benézett az ágyak alá, a padlásra
mécsest vitt magával. Semmi. Lerohant az öbölbe, átvágott
a förtelmes ürüléktócsákon, hátha őrületében Meszi...
A haldokló óriásgyíkok nemhogy embert, csíkos
ugrókagylót se kívántak enni. A kagylók, mint akiknek
eljött az ünnepük, eszeveszetten szökdécseltek szanaszét,
akár valami bolhacsapat. Mohón igyekeztek a kloákatócsák
felé, melyekben fürgébb társaik már boldogan viriböltek.
Örömüket szaglószervük nem korlátozta, lévén
hogy ilyesmivel sem a törzsfejlődés, sem a Tűz és Eső
mutációsorozata nem terhelte őket. Az elfogulatlan szervesanyag-
forgalom vitézei voltak ők. A természet csodás
biztonsági szelepei: a sárkányokkal kettesben képesek
lettek volna fönntartani az életet a Földön.
A leharapott és kiadott bal kéz eltűnt.
Hóúr visszament a házba.
Ha nincs Meszi, nincs. Mindegy.
Ha már bűz, de nem kötelező a hideg bűz, akkor
legyen meleg. Fölnyitotta a láda tetejét, nem talált benne
egy szem tüzelőt sem. Fogta a kosarat, ment a szín alá
szárított hínárt préselni. A prés mellett talált néhány kész
kockát, fölszedte őket, markolt nádat is gyújtósnak.
A kemenceajtót nyitva találta. Hogy ennek jelentősége
volna, akkor derült ki, amikor szénvonóval turkálni kezdett
odabent, és Meszi dühödten felvisított.
- Kipróbáltam, milyen a sír - dünnyögte kormosan,
mikor végre előkegyeskedett Hóúr hosszas könyörgésére.
- És ha begyújtottam volna?
- Akkor kipróbálom, hogy milyen a pokol. - Alhatott
tán valamicskét a kemencében, mert részegsége kissé
szelídült. Egész ügyesen odalépett például a vizesvödörhöz,
belémerítette a csanakot, és ivott. - Azért vagy te
pokolian szerencsés fickó, mert nem kellett élned semmit.
És ezután se kell. - Fölhajtott még egy csanak vizet. -
Holnapután vagy azután megölnek a patkányok, és nem
lesz több gondod. Még a pokolra se. - A csanakot az
asztalra dobta. - Mert te még véletlenül se gyújtod föl
öreganyádat. Te kis Parsifal, te!
- Ki az a Parsifal?
- Senki. Volt. Hol volt, hol nem volt. Volt, minden
csak volt. Vanni meg már csak én vagyok! - Nevetett
ócska kis szójátékán, vagy azon, amivel folytatta: - Álmában
fölgyújtani a kemencében! Ez való hozzád! Illik.
Ez jobb szó, ugye? Az a vén, félszívű Síria! Biztos itt
lappang valahol, és vigyáz, nehogy szándéktalanul is
valami galibát csinálj, és az élet sójából egy picike a
nyelvedre csöppenjen. Sicc innen! - Belerúgott Leóba, a
sörényes sárga kandúrba, mely lábához dörgölődzött, és
bojtos farkával a köpenye alá nyúlt.
- Nau! - Leó legidősebb felesége egyetértőén nyávogott
a hamulyukból, majd a másik oldalára gömbölyödött,
és aludt tovább. Álmában is őrizte a hamulyuk
mélyére dugott fiát, az utolsót, amely a legutolsó alomból
megmenekült a vándorpatkányok elől.
- Apád! Csakis a te apádnak juthatott eszébe a te
utazásod! Férfiak! Őrület! Téboly! Hová mész te egyáltalán?
. - Préselek még egy kis tűzrevalót.
- Szemtelenkedsz? Énvelem?! Takarodjál vissza ahhoz
a pökhendi apádhoz, és mondd meg neki, hogy berúgtam,
jó, berúgtam egy kicsit, vagy ha úgy tetszik, nagyon,
és te engemet megutáltál. Igazad van, fiacskám, jogos.
Apádnak pedig érthető szavakkal elmagyarázod, hogy
mindent te sem vagy köteles elviselni. Van ő akkora
tökfej, hogy megértsen téged. Az öreg Jónás majd egy
kicsit morog, aztán majd megért engem!
Hóúr kiment a kosárral.
Az öbölbe új aligátorok sereglettek, s kaffogva zabálták
kimúlt társaik tetemeit.
Nyugat felől, ahol a Papírvárat tartó sziklák szinte
közvetlenül a nádasból emelkedtek ki, és csak egy zsombékos
ösvény vezetett alattuk, vinnyogva iszkolt két
macska. Kerek fülük, okkersárga bundájuk megtépve,
nyomukban harci színekre: tigris- és párducmintásra festett
patkánycsapat. Ezek a házból kilépő ember láttán
fölhagytak az üldözéssel, és visszahúzódtak a nádasba.
Hóúr beengedte a házba Leó két megtépázott feleségét.
A pokoli bűz enyhült talán valamit, vagy kezdett megszokottá
válni? Vagy a félelem szorította vissza? Az a
fajta félelem töltötte be a levegőt, a színaljat, ami kívülről
jön. Nevezik az ilyent fenyegetésnek, támadás előérzetének
is. Mindenütt; fákban, a levegőben, gallyakon, a
földben, a szemét között sercegő, pattogó neszek kísértettek,
mintha a szűk, az alvó rovarbábok, a téllel dacoló
mocsári moszkitók sem éreznék biztonságban magukat,
sőt, félne a görcs a gerendában, és iparkodna beljebb
húzódni.
Talán Meszi is fél. Talán a háború sokkal közelebb ért,
mint ahogy azt Cseden apáék gondolták. A kenlogok
nyilván azért tudtak annyi országot lerohanni, mert minden
képzeletet felülmúlóan gyorsak. És a patkányok!
Kiszorították őket? Síria Jónás fantasztikus történeteket
tudott róluk. A szervezettségükről, szívósságukról, hogy
a Tűz és Eső korszakában a Mellékháborúban olyan
robbanások történtek, amiket ember még a pincékben
sem élt túl, a robbanások kráterei fölött évek múlva is
holtan zuhantak le a madarak, és szerte a világon torzszülött
emberek és állatok jöttek a világra, csakis egyedül
a patkányok virultak. Változtak valamicskét: még szívósabbak,
még vakmerőbbek, még szemtelenebek, még
okosabbak és ravaszabbak lettek.
Ha ők, ilyen alattomos állatok nyílt támadásra szánják
el magukat, ha megrohanják a kezesgyíkokat, az volna
csoda, ha szegény Meszi nem félne.
Az is lehetséges, hogy a kenlogok szövetségre léptek a
patkányokkal.
Megtekerte a présgép öntöttvas lendkerekét. Kicsit
nyikorgott, jól forgott, és elég könnyedén emelte magasba
a kővel súlyosbított préspofát.
Ölnyi hínárt a vellára szúrt, aztán bedobta az etetőnyílásba.
Jó hínár volt, kicsit dohos, kicsit penészes, éppen
annyira, hogy jó égőtéglát lehessen belőle formázni.
Megtekerte a lendkereket, jól fölgyorsítva három tégla
sajtolásához elegendő erőt lehetett benne összegyűjteni.
Amíg a három téglával elkészült, azalatt be lehetett dobni
a következő adag hínárt.
Meszit persze szeretni és nem sajnálni kellene. Jobban,
mint mást. Magányos, elvadult és gonosz lett.
Meghajtotta a lendkereket, aztán beledöfött a hínárboglyába.
Jajszó hallatszott, a boglya megmozdult, és egy fehér
bőrű, mezítelen férfi zuhant ki belőle. Ruhája a rászáradt
vér. Csonka bal karján sásból hevenyészett szorítókötés,
derekán négyszögletes elemekből összeállított fémöv.
10.
A Kupola! Kegyetlen seb a Birodalom testén!
Maga a ház semmi különös: ősrégi malom vagy kúria
a szokásos melléképületekkel, meg néhány újabb toldalékkal,
ahogy a lakók szaporodtak. Virágágyások, napraforgók,
gabona, zöldség, gyümölcsfák - csupa olyan
növény, amely másutt kipusztult a Tűz és Eső óta, amikor
a repülő rovarok kivesztek vagy óriásira nőttek, s
nem maradt, aki megporozza virágaikat. Fenyők, páfrányok
és hasonlók mellett csak olyan növények tenyésztek,
mint az akác, mely gyökérhajtásairól is képes volt
szaporodni. A Kupola alatt régi apró legyecskék, pillangók
éltek és méhes is volt, nádtető alatt igazi kaptárakkal,
zsongó méhecskékkel. És lovak, tehenek, juhok,
ludak, gyöngytyúkok meg kacsák. A kupolások lóval
művelték meg földjeiket, szárazmalmokban őrlettek, és
generátoraikat is lovaik erejével működtették.
Háborúik a külső szemlélők számára meglehetősen
komikusnak tetszhettek. Nagyjából ugyanúgy zajlott le
valamennyi. Az ostromló sereg fölvonult északról vagy
délről, keletről vagy nyugatról - no ennyi volt az eltérés,
mert az égtájak domborzati viszonyai némileg belejátszottak
a csata lefolyásába, ám végeredményébe soha.
Nos tehát fölállt a támadó sereg tankokkal, rakétákkal,
gépágyúkkal, gránátvetőkkel, nyilakkal, kőhajítókkal,
lándzsákkal, kinek mije volt. Eleinte, amíg itt-ott még
akadt valahol benzin, és nem kellett drága pálinkával
járatni a motorokat, és a rozsda se falt föl annyi gépet,
még repülőgépek is részt vettek a rohamban, a tankok,
a páncélozott járművek nem ökör- vagy disznóvontatással,
hanem motorjaik segítségével közelítették meg a Kupolát.
Ezalatt a Kupola lakói az arcvonallal szemben padokat
állítottak föl, kisszékeket raktak ki, az asszonyok
hozták a kötéseiket, macskáik a lábukhoz telepedtek, a
gyerekek fűszálakat vagy meggyes piskótát rágcsálva
néztek farkasszemet a lövegekkel. A fölnőtt férfiak abbahagyták
a szántást, a kapálást, a birkanyírást. Cigarettára
gyújtottak, meguzsonnáztak, vagy ha már délután felé
járt, kigurítottak a gyöpre egy hordót, csapra verték, és
habos sört iszogattak, nótáztak, az ügyesebb kezűek
furulyáztak, hegedültek.
Az ostromlók pedig támadtak. Kilőtték nyilaikat,
ágyúgolyóikat, páncélgránátjaikat, rakétáikat, gépfegyversorozataikat,
majd összeszedték sebesültjeiket. Bizony
a visszapattanó golyók, srapnelek, az elszabadult
repeszdarabok olykor sérüléseket okoztak az óvatlanul
rohamozó csapatokban. A csata fejleményeihez tartozott
még, hogy az ostromlók előtt lassacskán kirajzolódott az
annak előtte láthatatlan Kupola egyre szürkülő, sötétülő
félgömbje. Amikor a Tűz és Eső esztendejében atombombát
dobtak rá, csaknem egészen megfeketedett. Ez
azóta ritkán fordul elő: több száz páncéltörő gránát,
bomba, miegyéb robbanása kell hozzá. Mindeközben a
bentiek szeme előtt a tűzijáték szép sziporkázása lassacskán
láthatatlanná vált, mert a Kupola semmiféle energiát
többé nem engedett át magán, fényt sem, minden érkező
erőhatást a maga gyarapítására fordított, pontosan úgy,
ahogy megalkotója, Guzser Pál a maga idejében megálmodta.
Minél több energiát közöltek vele, a Kupola
annál több energiát nyelt el, s annál szilárdabb lett.
Mondhatjuk úgy, hogy lerombolhatatlan volt, mivel lelke,
az energiaátalakító, a pusztító erőket elnyelte s magába
építette. Ha a támadás túlságosan heves volt, akkor
a bentieknek ugraniok kellett a kényelmes kötögetésből
és sörözgetésből, mert a Kupola teljes megfeketedése
örök éjszakát borított volna a benti világra. Ezért a
fölhalmozódó energiát meg kellett csapolni: beindították
az összes mosógépet, szappan- és pálinkafőzőt, szivatytyút,
szemétőrlőt, gabonaszárítót, föltöltötték a víztornyokat,
az akkumulátorokat, kiégették az építkezéseikre
szánt meszet, téglát, cserepet, kenyeret sütöttek, vasat
olvasztottak, műjégpályát készítettek, villamos ekével
három láb mélységig átforgatták a szőlő alá szánt terület
földjét.
Máskülönben a Kupola láthatatlan volt, egy erőtér
ruganyos, lágy szövedéke alkotta, melyet ujjal be lehetett
nyomni, mint valami óriás luftballon pocakját. Por,
ökörnyál, falevelek megültek rajta, némelykor egészen
ellepték, eső sem sodorta már le a sok szélhordalékot.
Ilyenkor kikapcsolták, háborús időkben percekre, máskor
egész napra, hogy az eső megáztassa a benti földeket,
a szél kicserélje a levegőt, vagy ha vendéget fogadtak,
vagy ha a lakók közül valaki utazásra szánta el magát.
Ravaszabb ostromlók alattomos módszerekkel kísérleteztek:
alagútásással, azonban a Kupola erőtere a föld
alatt is folytatódott. Hogy meddig, ki tudja, mindenesetre
lentebb gyökerezett, mint a támadók eddig remélték.
Máskor vágott szemű zsoldosok lopakodtak a láthatatlan
falhoz, vagy gyökéremberek, pengeemberek, porcogós
mutánsok, hegyi mendelék, majdnem-vilák. Némelyik
fölkúszott a Kupolára, fürge mókusként cikázott
rajta rést keresve, a másik megpróbált belenőni: éjszaka
beásta magát a határ bokrosabb helyén, és heteken át ott
tenyészett mint valami növény, a föld sarából szívta az
életben maradáshoz szükséges nedvességet; a harmadik
borotvával igyekezett rést hasítani, a negyedik óvatosan,
óraszám csak millimétereket haladva próbált előrenyomulni;
a gyökéremberhez hasonlóan, de fennhangon
imádkozva mindenféle istenhez és démonhoz.
Senki sem jutott be a Kupolába, akit a bentiek nem
engedtek be. De hogy kit s miért? Egy utazó madárkereskedő
úgy vallott a kenlog kínzókamrában, hogy ő kereste
ugyan a Kupolát, melynek hírét világszerte hallotta, de
nem találta meg. Kutyafogatával megállt viszont egy
sokszázados udvarház előtt, melyet faluszerű kis település
vett körül, továbbá szépen művelt földek. Kirakta
ketreceit a térre a csorgókút mellé. A bennszülöttek megcsodálták
az ő pucér tyúkjait, papagájait, tömővarjúit.
Megmutatták neki a saját madaraikat, csupa olyan fantasztikus
kövületet, amelyhez foghatót csak az Özönvíz
előtti filmeken lehet látni: kendermagos csibét, galambot,
úgynevezett kacsát és libát. Jó üzleteket kötött:
cserélt, vett, eladott. Estére vacsorára hívták közpénzen
a kocsmába. Meséitették az útjáról, etették-itatták
finomnál finomabb ételekkel és italokkal. Reggel megmutatták
neki az utat a Keserűvölgy felé. A környéket
elhagyva semmiféle Kupolának vagy más úti akadálynak
nyomát nem találta. A legtüzetesebb kenlog vizsgálat
sem találta jelét annak, hogy a madárkereskedő vila lett
volna, a boncolás sem talált a testében olyan műszert
vagy berendezést, ami esetleg hatástalaníthatta volna a
Kupolát.
Igen, megint a vilák. Nagyon valószínű, hogy a Kupola-
lakók velük olykor kivételt tettek, legalábbis némelyikükkel.
Többé-kevésbé megbízható figyelőszolgálati jelentések
arról szóltak, hogy a vilák iskolát tartanak fönn
a Kupolán belül, hírvivőik, tanítványaik jönnekmennek,
ám tárgyi bizonyítékra egyelőre nem sikerült
szert tenni.
11.
Vilát kellene fogni, de vilát fogni éppen annyira jó, mint
amennyire rossz. A legtisztább jó messziről lepuffantani,
és akkor volt vila, nincs vila, kész, a hulláját pedig nagy
ívben el kell kerülni.
343-0, vagyis a Lovaspuszták királyának a lánya bizony
vila volt, de olyan vila, akár a Kupola. Mennél
többet verik, annál jobban virul. A vilák állítólag átengedik
magukon a fájdalmat, aminek az a vége, hogy egy
pofon, két pofon, száz pofon találkozik, és annak fáj, aki
adja. Lehet a vilát persze késsel hasogatni, patkányfogacskákkal
rágcsáltatni, tűzzel égetni. A fájdalom jeleinek
hiánya azzal a hátránnyal jár, hogy a vila hirtelen,
minden előzetes jeladás nélkül meghal. Úgy kilép a testéből
hipp-hopp, akár valami öt számmal nagyobb cipőből,
akkor aztán természetesen minden további kérdezősködésnek
lőttek, s lőttek bizony a vizsgálóbírónak is,
joggal.
A 87-1-19 számú vizsgálóbíró - gyapjas, ősz férfiú
volt. Barna szemével eleget látott a világból ahhoz, hogy
ne verje, égesse, hanem jéghideg vízbe állíttassa a kislányt,
és úgy próbáljon beszélgetni vele édesapjáról, a
Kupoláról, a Mocsárról, a vilaságról, mindezek összefüggéseiről,
támadási terveikről, a szabadságról, amely a
leánykát közöttük várná, választhatna például rögtön,
már most másik, kevésbé megalázó és egyéniségéhez jobban
illő számot.
A kislány a kérdésekre kedvesen és szívesen válaszolt.
Elmesélte, hogy apja egyáltalán nem király, csak a papa,
és kész. A Keserűvölgy nem Lovaspuszta, hanem patakmosta
szép liget, a nép pedig két unokatestvér és néhány
csatlakozott jöttment családból állt, olyanokból, akik
szerették a jó levegőt, a száguldást a lovak hátán, a
citerázást, és esténként figyelték a csillagok állását.
Csacsogása elviselhető lett volna, ha szavai azt jelentették
volna, amit a szótárban, de nem! Véges-végig a
87-1-19 számú vizsgálóbíró ezüstövéről szóltak, amelybe
valaki bármelyik pillanatban beleküldhet néhány volt
feszültséget, és akkor belülről cicakörmök ágaskodnak,
megváltozik a világ, ha egyáltalán marad belőle valami.
12.
Bős apót sáros, mély, kútszerű üregbe dobták a palota
hátsó udvarán. Első nap estéjén utánahajítottak egy
macskabőr tömlő vizet és egy rozscipót. Másnap és harmadnap
semmit.
Az öreg nem nyúlt se az ételhez, se az italhoz. Maga
alá húzott lábakkal ült a sárban, és öt ujját összetette.
Arra a derengésre, sejtésnyi fénypontra gondolt, amely
a messzi magasból ráhullott, mikor börtöne csapóajtajának
tetejét két napja fölnyitották, majd nyomban utána
döngve visszacsapták, és a cipó, a tömlő a sárba lehullt.
Egyetlen fénykvantumocska, a legutolsó fotonka is igazi
fény, nem valódibb nála a Nap teljes sugárözöne. Kimarjuk
végtagjai sajgásáról, az éhségről sem feledkezett meg,
hanem célt választott nekik. Megtisztulni, a test nehézségeitől
kiürülni! Úgyszólván fölösleges keze-lába öntelt
kínlódásában meglátta a pöffeszkedést azok gyötrelmeihez
képest, akiket például elevenen faltak föl a patkányok.
A legtovább kedélye kisimítása tartott, hogy ne
erezzen dühöt, bosszúvágyat, undort, sértettséget, hogy
könnyű legyen, indulatok nélküli. Üres, ahogy öreg
csonthoz illik.
Vagy madárhoz?
Kiröppenni ?
Egyedül?
Ugyan minek?
13.
Drrrong! - Elszánt patkányok csapódtak a csukódó ajtó
deszkájának visítva, őrjöngve. Mit törődtek azzal, hogy
az ember megláthatja őket! Valamit mindenképpen meg
akartak szerezni, tenni, akadályozni. Az újonnan érkezett
kisebb kezesgyíkok sem ijesztették őket, amelyeket
az erősebbek elvertek döglött társaik tetemeitől. Cikáztak
a lábaik között, fölugráltak a falra az ablakpárkány
szegélye után kapkodva, fölmásztak a fákra, s onnan
próbálták a tetőre vetni magukat. Harci mámorukban
fütyültek arra, hogy a szélben elvétik az ugrást, és összezúzódnak
a kövön.
- He? - Meszi felemelte fejét az asztaltól, és nagy
fáradsággal fölkormányozta előbb a bal, majd a jobb
szemgolyójáról a szemhéjat. Mire az egyikkel végzett, s
a másikra került sor, addigra az egyik már ismét becsukódott.
A józanodást kellemetlen folyamatnak találta,
tehát újabb bütyköst keresett, és hamar a mélyére nézett.
Macskái őrjöngve rohangáltak föl s alá, a konyhából ki,
föl a padlásra, be a szobákba, vissza.
Hóúr az ájult embert a ládára fektette. A tűzhely
melegítőtartályából hozott - jobb híján - egy kis állott
vizet, és mosdatni kezdte. A sebesült testét patkányharapástól
származó ezernyi régi heg borította. Mint valami
tetoválás. Bizonyos képzelőerővel talán mintát is bele
lehetett látni.
- He? Nocsak. - Meszi föltápászkodott, és a padhoz
dülöngélt.
Az ember, anélkül, hogy magához tért volna, vonaglani
kezdett, nyögni, két kezével az övéhez kapdosott.
A vasvella szúrta négy seb a mellén és a hasán bugyogva
vérzett.
- Meg fog dögleni - állapította meg az asszony. A láda
melletti mosott ruhák közül kihúzott valami lepedőma-.
radványt, és a sebesült mellére lökte.
- No de Meszi, ő ember!
- Ember? Hő! Höhö! Még hogy ember!
Hóúrnak le kellett fognia, a szerencsétlen úgy dobálta
magát a ládán.
- Még hogy ez ember! Talán nem is volt az soha! -
Meszi bizonytalan ujjaival kikereste sáros köpenye ráncai
közt a brosstűt, kipattintotta, aztán a tű hegyével
matatni kezdett az övön. - Fogjad, szorítsad, ne szórakozzon
már itt nekem!
Hóúr szorította a sebesültet, Meszi végre kinyitotta a
tűvel az öv zárját, és ledobta a földre az övet. Ekkor a
hánykolódás abbamaradt.
- Ennyit tehettem érte.
Visszadülöngélt az asztalhoz, és ivott.
- Szerencsétlen. Látod, hogy szerencsétlen.
- Azért jött, hogy elvágja a torkunkat.
- Honnan veszed?
- Nézz rá!
- Talán kényszerítették. - Hóúr a vizes ruhával letörölgette
a sebek környékét, aztán a lepedőronggyal átkötötte
a vasvella ütötte lyukakat. A bal kézen a rémes aligátorharapásra
nem maradt rongy. Keresett a mosott ruhák
között.
- Neki is jobb lesz, ha megdöglik. - Meszi lenyelt még
egy slukkot. - Nekünk meg semmi se lesz jobb. - Az
ablakhoz támolygott, és kitekintett. - Új barátod régi
barátai meglehetősen barátságtalanok.
- Ki ez? Szerinted ki ez?
- Egy kenlog.
- Honnan veszed?
- Rá van írva. - A ládához ment, s a horkolva alvó
ember nyitott szájába pálinkát csurgatott.
Meszi körbetámolyogta a házat, a nádfonatos ablakredőnyöket
mindenütt leeresztgette, mint aki álmában
vagy bódulatában is tudja, hogy patkányostrom esetén
mi a teendő. A gyáva sárga macskákat fölkergette a
padlásra, hogy ne legyenek a lába alatt, s ott talán a
baglyok majd vigyáznak rájuk. A padlásajtót bereteszelte
utánuk.
A sebesült mellén a kötés átvérzett.
- Azért tudsz te ölni is. - Meszi visszatért a konyhába.
Pálinkásbutykosát szemrevételezte; de az ivást elhalasztotta
nyugodtabb időkre. - Ha elvérzik, kidobjuk a patkányoknak.
Addig úgyse nyugszanak, amíg meg nem
kapják.
Hóúr megnézte figyelmesen: szép ember lehetett, még
így mocskosán, sebhelyesen is szabályosak, tiszták a vonásai.
Olyasféle, mint Cseden a trombitás.
- Hogyhogy nincsen ruhája?
- Miért, a bajtársai tán gatyát viselnek?
Meszi vizet merített a csanakba, ivott, majd a maradékot
az ember arcába löttyintette.
- Most nézd meg.
A szerencsétlen megriadt. Összerázkódott, derekához
kapott azonnal, s hogy nem találta ott az övét, úgy
megrémült, hogy magához tért. Fölült, hátát a falnak
vetette, és indri tájszólásban azt hebegte:
- Én nem, esküszöm, hogy nem!
- Kenlog vagy? - kérdezte Hóúr. Az indri beszédet
kivételesen nem Síria Jónástól, hanem Julától tanulta.
- Én? Hogyan lennék, hogyan volnék? Csak itt jártam...
- Meztelenül? - kérdezte élesen Meszi.
Az ember szűkölve húzódott a falnak. Szépsége szétesett,
arányos vonásai megszakadtak, összegabalyodtak.
Vértől csöpögő, fehér csontú csonkját Hóúrék orra alá
dugta.
- Ne nyúljanak hozzám! Ne merészeljenek! - Vér
buggyant ki a száján.
Meszi váratlan gyöngédséggel megsimogatta az ember
lázas homlokát, és a legtisztább indri kiejtéssel szólalt
meg:
- Indri voltál te is? Hogy hívtak?
- Adja vissza az övemet.
Meszi lehajolt, fölvette az övet, és az ember kezébe
adta.
- Hogy hívtak?
- Volt?
- Csakis.
Az ember körülpillantott, aztán elszánta magát.
- Flag! - Mire a rövid szó keresztülment a száján,
átszellemült, arca újra szép lett. - Flag! - ismételte gyönyörrel.
Az ő átalakulásához fogható volt Meszié is. Mintha
egy kortyot se ivott, sárban sem hentergett volna. Leült
Flag mellé, odalebbent hozzá a ládára tündéresen, zsebkendővel
gyöngéden megtörölgette vérző száját, homlokából
a haját elsimogatta, fejét a vállára vonta.
- Boszorkány! - gondolta Hóúr.
- Gyerek voltál, kisfiú, amikor elfogtak. Kicsike Flag.
Sokan jöttek, és erősebbek voltak nálad. Apádnál is. Ne
félj, nem adunk vissza nekik.
A szájából fölbuggyanó vér, a pösze indri kiejtés szinte
érthetetlenné tette Flag szavait.
- Én megszöktem. Higgyétek el, én megszöktem tőlük.
El mertem szökni... Övvel együtt. Egyedül.
- Bátor vagy. Nagyon-nagyon bátor vagy, Flag,
ugyanolyan bátor, mint kisfiú korodban.
- Tőlük soha senki... megölik az övvel - feje előrenyaklott.
Meszi simogatta.
- Hős vagy, Flag. Igazi hős lettél. Egy ilyen hőstől
merészelték elvenni a valódi nevét, kényszerítették rabszolgának.
- Nem - Flag már nem bírta fölemelni a fejét. - Méreg...
méregmester. - Keze még elmászott valahogy a tőle
tenyérnyire fekvő övhöz, és rámutatott az egyik acéldobozra.
- Ó, tudós is vagy?! Aludj most, aludj! - Meszi gyöngéden
lefektette Flagot a ládára. - Ne félj, vigyázunk rád,
itt maradunk melletted. - Magához vette az övet. Hóúr
ment és pokrócot hozott, betakarta az embert. Meszi a
takarót fölhúzta az arcáig. - Vége. Vége a nyomorultnak.
- Megdöglött? - kérdezte Hóúr élesen.
- Meghalt.
14.
Az övről gyűrűk, karabinerek csüngtek, bicska, mely
fűrészként és reszelőként is használható volt. Magát az
övet máskülönben csuklókkal egybefűzött acéldobozok
alkották, mindenik doboz más és más. Némelyik zárt,
illesztés nélküli tömbnek látszott, gombos szomszédjából
spiráldrót indult, s egy félkört megtéve egy másik gombos
dobozba futott, a harmadik finoman szőtt vasrács
vagy inkább háló, a negyedik kis ablakocska mögött
számok álltak fél karéjban, s előttük piros pálcika rezgett.
A Flag mutatta dobozban néhány zöld golyócska
zirregett, a mellette levőben ugyanakkor a sárgák. Lehettek
volna akár zafír- vagy üveggyöngyök is.
- Ne! - Meszi eltolta Hóúr kíváncsi kezét. - Méreg.
Megmondta.
Másnap este visszaérkezett Tab egy Imus nevű törpe
vilával, aki rövid szemrevételezés után szakértőként vette
kézbe Flag övét, és fényt derített a színes golyócskák
titkára, mely szoros összefüggésben állt a patkányostrom
váratlan megszűntével. Imus és Tab ugyanis akadálytalanul
jutott el a házig, ha nem számítjuk a töménytelen
patkányhullát, amelyen át kellett gázolniuk, és a fintorgó
kezesgyíkokat, melyek gyanakodva piszkálták, szagolták,
fölvették, ledobták őket. A dögök pokolian büdösek
voltak. Néhány aligátor, mely nem ragaszkodott úgy az
eleven táplálékhoz, mint a kezesgyík, megkóstolta a patkányokat,
ráfizetett torkosságára, és a haláltusáját vívta.
- Hó! Hohóhahó! - Imus tapsikolt, majd jobb tenyerével
elégedetten föltúrta hegyes orrocskáját. - Keressük
meg gyorsan a bácsi párját! - Kiszaladt, alig bírták
követni. Futott egyenest a sziklák alatti nádas ösvényhez.
Megkerülte a Papírvár nevezetű túlélő-bunker szirtfokát.
Ugrott zsombékról zsombékra, hogy akármelyik harántcsíkos
ugrókagyló megirigyelhette volna. Az ő gyermeksúlyával
nem kellett attól tartania, hogy elsüllyed. Síria
Jónás egyszer azt mesélte róla Hóúrnak, hogy patakok
és pocsolyák vizén úgy szalad keresztül, hogy a molnárkák
irigylik.
Az utat tigris-, ocelot- és viperamintás patkánytetemek
jelölték a mocsáron át a szomszéd szigetecskéig, mely
kicsinyke sárdomb volt pár bokorral, öreg fűzfával.
A kimúlt patkányok útmutatása szerint ez volt seregük
főhadiszállása és támaszpontja.
- Ó! Hahóhohó! Szegény bácsi, szegény bácsi!
Flag társából csak az öve meg a lánca, mellyel a fűzfához
volt kötve, némi vér és bőrcafat maradt. A nyomok
szerint két, esetleg három aligátor kiette szegényt a bilincséből.
Gallérosgyíkok röppentek föl a szomorú maradványokról.
Három láda állt a tisztáson: mindhárom földöntve.
Kettő üresen, csak pár szem zöld golyócska meg sárga maradt
bennük, a kisebbik tömör volt, üvegablakos hosszú
drót állt ki belőle, és csipogott.
- Ó! Hahó! Csitt! - Imus leült melléje, hallgatta, és
lábszártekercsére írogatott. Az utána érkezőket elküldte,
keressék meg a csónakot.
Hóúr és Tab két motoros dereglyét talált, az egyikben
tucatnyi, még használatlan fémövet.
15.
A patkánytetemeket vasvellával, karókkal összekurkálták,
egy száraz sással-náddal kibélelt gödörbe hányták,
aztán elégették, s földdel beszórták. Eltemették Flagot
is. A jéghideg havasesőben estélig dolgoztak megállás
nélkül. Már Hóúr és Tab, mert Imus a rádióval fütyürészett.
- Ó! Hihihihu!
Vacsora közben elmesélte, hogy magával Bzibi miniszterelnökkel
beszélt, beszámolt neki a történtekről, a miniszterelnök
képtelen volt levonni a tanulságot, s megérteni
Imust: a világ úgy lett megszerkesztve a kezdet kezdetén,
hogy a víz fölülről lefelé folyjék, és a gyönge
győzze le az erőset. Sikerre a Birodalom csak akkor
számíthat, ha seregét szélnek ereszti. Aztán elmagyarázta
társainak a mérgeket is. A zöld golyócskák kívülről szójával
vannak bevonva, mely gátlástalanná teszi a fogyasztóikat.
Például a patkányokat, amelyek rajonganak
értük, valósággal rabjaik. Megeszik tehát, a külső réteget
megemésztik, és nincs az a kezesgyík vagy aligátor vagy
ember, akitől megijednének, és nincs az a ragadozó,
amelyik nem döglene meg, ha két ilyen méreggel átitatott
patkányt fölfal.
A méreg titka: Hóhahhohó! Az, hogy kétkomponensü.
A méreg akkor keletkezik, amikor egy zöld golyócska vegyül
egy sárga golyócskával. Például egy kezesgyík vagy
aligátor elkölt mondjuk öt patkányt: négy olyant, aminek
a gyomrában zöld szómagolyócska van, és egyetlen olyant,
aminek a gyomrában sárga. És akkor félórán belül vége.
- De mitől döglöttek meg a patkányok? - kérdezte
Hóúr.
- Huhu! De jó kérdés! - A törpe vila lapáttenyerével,
gusztustalan szokás, főleg asztalnál, föltörölte hegyes
orrocskáját. - Abba, hogy a két bácsi odalett. Nem volt,
aki ossza nekik a golyócskákat. Falták a kis mohók a
zöldet, a sárgát, ki mennyit bírt.
II. FEJEZET
1.
Zés személyesen vette át a vilalányka kihallgatását. Ő
értett a legjobban a vilák nyelvén a Birodalomban, annak
készült maga is tízéves koráig. Addig nem kenlog volt,
hanem mendele, mégpedig hegyi mendele. Barna bőrű,
könnyű, csupa acélos ín és izom; csont alig, helyette
ruganyos porcogó. Érett férfiként is legföljebb ötven kiló,
ám az színtiszta energia.
Húszas évei végén járó, korán férfiasodó ifjúként lépett
a kínzókamrába. Megdöbbent a látványtól, Annát azon
nyomban kivétette a jeges vizes hordóból. A hóhérok
helyébe komornákat parancsolt. Törülközőt hozatott,
bársonyruhát. Elnézést kért a kellemetlenségekért, majd
eltűnt, s csak vacsora után látogatta meg Annát, már
nem a kínzókamrában, hanem a börtön szőnyegekkel,
antik bőrfotelokkal berendezett klubszobájában.
- Jól vagy?
- Jól.
- Ízlett a vacsora?
- Igen, köszönöm.
- Hozassak egy kis bort?
- Ha megszomjaztál.
- Van valami kívánságod?
- Engedjetek szabadon bennünket.
- Semmi akadálya. Fölveszitek az övet, és mehettek.
Másik nap Zés parancsnok mézben áztatott keserünarancs-
gerezdeket hozott. Drága ajrai csemegét.
- Ti sokat tanultok csecsemőkorotoktól. És a történelem
kerekéről mégsem hallottatok soha?
- Hallottam - felelte Anna.
- Akkor tudhatnád, hogy az örökké egy irányban
halad.
- Tudom.
- Ha tudod, akkor hogyan is lehet köztünk nézeteltérés?
- Zés parancsnok világiasan nevetett, a mézes narancsgerezdes
dobozt közelebb tolta a lányhoz. Anna
elnézett valamerre a ferdén bedeszkázott ablak fölső sávjába,
ahol az ég keskeny csíkja látszott: kövér, ólmos
felhők futottak ottan. Zés parancsnok komolyra fordította
a szót: - Így esett. Szubjektíve nekünk, embereknek
ez rossz. Fájhat, jogos, sértheti a hiúságunkat, jogos. De
ha van eszünk, márpedig van, az tett bennünket emberré,
be kell látnunk, hogy vesztettünk. Sajnos vagy nem sajnos,
tény, hogy új, értelmes faj vette át az uralmat ezen a
tájékon, talán az egész bolygón. És meg kell hagyni,
semmivel sem kormányozza rosszabbul a Birodalmat,
mint elődeink. Ismét sajnálkozhatunk, de a tények -
tények.
Anna hallgatott, amíg Zés parancsnok rá nem szólt,
mondjon már valamit.
- Én buta vagyok, buta ember. És gyerek.
2.
A Kicsi és a Nagy bevájta magát a horhosba. Kis barlangocskát
kapartak a fagyott löszbe, összebújtak benne, és
hallgatták a hóvihart, már negyedik napja. Lent alattuk
a Nádas folyó arasznyi érré szűkült, szélei befagytak, a
jeget hó lepte, és ha vaddisznó merészkedett rá, leszakadt
alatta. A disznó kimúlt vagy elmenekült; a jég sebe másnapra
beforrt, a szél friss havat hordott rá a síkságról.
Homokkal kevert, sárga havat. A síkságon elvadult ménes
iparkodott a mocsár felé. A kanyaron túli faluból az
indrik vad kutyáikkal utánuk eredtek. Síléceken, nyilakkal
s valami elásott, majd kiásott mordállyal, amely fölrobbant,
amikor kezelője a villámsújtotta fűzfánál a lovakra
sütötte. Az állatok a hatalmas dörrenéstől megrettentek
és szétfutottak - ki merre látott. Néhányan átvágtak
a Nádason, csúszkáltak az alattomos, hóval borított
jégen, aztán beleszakadtak. Egyet elsodort a víz, nem
tudott kitörni a sodorvonalból, hol jobbra kapott, hol
balra, kiszélesítette az élő víz útját, mintha példával akarná
bizonyítani, hogy a nem igaz döntés csakis rossz lehet,
a rögtön rákövetkező visszakozás pedig még rosszabb.
Három állat egyenesen a Kicsi és a Nagy barlangocskája
felé kaptatott föl a meredek partoldalban. Amikor
elébük értek, megtorpantak. Nem volt tovább, ugrani
kellett volna, legalább három öl magasra.
Az indrik diadalmasan visítoztak a túlsó parton. Szaladtak
jobbra-balra, fákat kerestek, hídnak való ágakat,
fejszét, kötelet.
A lovak reszkettek. Út csak visszafelé vezetett a folyóhoz,
az alattomos jéghez, az indrik nyilaihoz. Előttük a
barlangocska, benne a két szőrös, rongyokba burkolózott
ember.
- Gyertek - mondta a Kicsi.
A lovak megértették, hogy meg kell fordulniuk, mert
az indrik rögtön lenyilazzák őket, ha háttal állnak nekik.
A két báránybőrbe burkolózott alakot nem tartották
félelmesnek: azok ültek, veszedelmes kezüket rongyaikba
dugták. Nyihogva hátráltak be a barlangba, amennyire
tudtak.
Jó evésnyi idő múlva az indrik megbirkóztak az átkeléssel,
és lándzsákat, baltákat rázva fölkapaszkodtak a
barlanghoz.
- Köszönjük a látogatást. - A Kicsi fölállt, és elébük
ment, mielőtt azok íjaikat fölajzhatták volna. Meglehetősen
komikusán mutatott ötarasznyi termetével a szálfa
indri vadászok között. Széles mozdulattal a barlang előtti
hóbuckára mutatott. - Foglaljatok helyet.
- Kapd el, szujd le, üszd le! - kiabáltak a húsra éhes
vadászok pösze, selypegő indri dialektusukban, és hogyan,
hogyan nem, valahogy lecsúsztak, fölbucskáztak a
hóbuckán.
- Hagyjátok! Majd én! - Tekintélyes férfiú tört előre
a bukdácsolók között, félrerugdalta őket, és fölkapaszkodott
a buckára. Két keze hüvelykujjával elegánsan
félretolta hasáról a bekecsét, hogy láthatóvá tegye derekán
a kenlog fémövet. Ő volt a helytartó. Az alázattal
félrehúzódó vadászoknak csak drótöv jutott, rajta hurok,
hogy szükség esetén föl lehessen fűzni őket.
- Ó! Hohóhahuhu! - A Kicsi tisztelettel meghajolt
előtte. - Méltóztassál, nagyuram! - tessékelte beljebb a
kétlépésnyi barlangba, hol egymásba hátráltak a kis szőrös
lovak, szinte a Nagy mögé bújtak, aki ez idáig mozdulatlanul
ült a sarkán.
Most fölállt, ő is széjjelhúzta kábáiként viselt rongyait,
melyek alól ezüstöv villant a peckesen toronyló férfiú
szeme elé. Egyetlen pillanatra, de ez elég volt ahhoz, hogy
a helytartó hasra vágja magát. Ezüstöves kenlog akkor
sem járt a faluban, illetőleg ahogy az indrik szívesebben
nevezték: az országban vagy legalább: a fővárosban,
amikor a Birodalom kiterjesztette reá áldott fönnhatóságát.
Tél volt akkor is. Három kutyaszánra szerelt páncélkocsival
tizenöt férfi érkezett és vagy hatszáz patkány,
illetőleg novi sapiens, régiesen mus rattus, hivatalosan
mus araneus. A palota udvarára kiszólították az uralkodónőt
a tanácsosaival, és ultimátumot adtak át: amenynyiben
egy órán belül nem vonják ki az indri csapatokat
Alma oázisból, és továbra is bujtogatják, támogatják az
ottani lázadókat, kénytelenek lesznek bejelenteni az Araneus
Birodalom és Indria közt a hadiállapotot. A fejedelemnő
hebegett-habogott, hamarjában azt sem tudta, hol
terül el az a bizonyos Alma oázis. Ahelyett, hogy bölcsen
bejelentette volna a csapatkivonást - mennyiből állt
volna? -, kihívta maga ellen a sorsot mérhetetlenül ostoba
kérdésével: - Miféle csapatokat?
Hálát adhatott a sorsnak az érdemtelenül nyert különös
kegyért, hogy udvartartásával egyetemben menten
legéppuskázták, és ennyivel megúszta. Egy vénembert
például, aki a kapufélfának támaszkodva azt találta
mondani: ganéság, az araneus vitézek másnap estélig
apránként megeszegettek. Még mindig kegyesen, mert
sózás nélkül, ami Lir elnöknek az indri nép iránti különös
jóindulatából és nagyrabecsüléséből fakadt. Lir elnök
máskülönben az indrik iránti jótékonykodásban
mértéket nem ismert. Külön parancsban tiltotta meg a
falu fölgyújtását, foglyok ejtését. Elengedte a nyúladót,
kutyaadót, macskaadót és a háborús jóvátétel felét. No
persze az indrik viszonozták az elnök szeretetét. Erőnek
erejével kifizették a Birodalomnak a nyúladót, kutyaadót,
macskaadót és a jóvátételt. Voltak ők annyira
büszkék, hogy nem kívánták ingyen a szabadságukat!
3.
A büszke nép földkunyhóban éldegélt a Nádas lomha
kanyarulatának könyökében, üregi nyulakkal vegyest.
A gödörlakás télen tartotta a meleget, nyáron hűvös
maradt, a nyulak pedig kéznél voltak, ha jött az adószedő,
röfögő fogatával. Ezért aztán a leégett házakat nem
építették újjá, csak az egyemeletes, tömzsi öregtornyot,
amely az ősidőkből maradt fönn mástel öles kőfalaival,
téglaboltozataival. Ez szolgált az államkincstár raktárául,
a helytartó lakásául, itt szállásolták el a birodalmi
futárokat, ha a túlparti hadi útról a tévedés ide vezette
őket. Itt volt a bolt, a kocsma, ide hozták a csinosabb
nyúlleánykákat is, ha araneus előkelőségek vadásztak a
környéken, és egy kis könnyed, következmények nélküli
pitykézésre vágytak.
Vagyis csöndes, nyugodt hely volt Ózsák, az indri
főváros, valódi peremvidék, amelyre a Birodalom központjából
kevés figyelem esett, és ez így volt jó: se fény,
se árnyék, szürke békesség. Az itteniek megelégedtek
némi hallal, krumplival, a Mocsárból föltévedt aligátorkölyökkel.
Leginkább élni szerettek hóbuckának látszó
kunyhóik meleg büdösében.
Amikor a három lovat és két vendégüket? foglyukat?
az Öregtoronyhoz kísérték, megkérdezték a helytartót,
akit közülükvalónak tudtak: „megöljük őket"? Nem
rosszindulatból, hanem önvédelemből tették volna, ne
mászkáljanak errefelé se idegenek, se hírek, se senki,
legyen itt békesség. Éppen elég, hogy a minap két ezred
araneus vonult át a városon. Volt azokkal gond elég.
A helytartó fémövén megmutatta a titokzatos dobozt.
Az indrik bólintottak: ajaj! Ezek a rohadt dobozok!
Akkor lenne igaz hír és esemény az ügyből, ha elrekkentenék
a két idegent. Ha mégoly csöndesen tennék is, az
övek jeleznék. Azon nyomban besúgják a központban,
ha gazdájuk pár fokkal hidegebb a szokásosnál. Akkor
aztán jönnek a kérdések, az azonosítási számok és a
többi, legkivált a büntetőexpedíció, és akkor a mokány
kis lovacskákat is elveszik, így is, úgy is.
Ültek inkább az Öregtorony vagy inkább Palota földszinti
termében a két idegen körül. Pipitérteát ittak
krumplipálinkával, és hideg sült tököt ettek. A helytartó
ajándéka volt a korsó krumplipálinka. A boltoslány sürgött-
forgott. Cukrot pillanatnyilag nem tudott adni a
teához, bár árukészlete amúgy bőséges volt, izzólámpák,
beszáradt tollak, szúette könyvek, műszempilla kilenc
színben, villamos kenyérvágó és fogkefe, autógumik,
elektronikus porlasztók, négy láda hygrometer, hat szövegszerkesztő,
hónaljszagosítók, videokészülékek, elektronikus
sakkautomata, zsebszámítógépek, fényképezőgépek,
kár, hogy kétszáz éve nem lehetett se filmet, se
elemet kapni hozzájuk. Ettől persze még lehetett volna
keletjük, csak hát a pénz.
- Honnan méltóztattak jönni? - kérdezte tisztelettel a
helytartó. - Talán a vila betörés hírére...
A nagyobbik idegen fölállt, levett egyet a porladozó
könyvek közül. Találomra fölütötte, majd olvasni kezdett:
- „Divatbölcseinket értem, a fennálló rend esküdt ellenségeit,
kik nevetségesnek tartják, ha valaki hívé, hogy
a Megváltó képes volt ujja érintésével néhány vaknak
látását visszaadni, míg ők szintén ujjaik mozgatása által
az egész világ szemét egyszerre felnyitni remélek, s bár
tagadák, hogy Jerikó falai pusztán a kürt rivallására ledöntethettek
volna, abban nem is kételkedének, miként
kiabálásaikra a szolgaság és elnyomatás bástyái, melyeket
önzésök alkotott, s minden perczben újra építhet,
örökre szét fog omlani.
Mit nem fecsegtek ők, e bölcsek, az egyenlőség és
szabadság aranykoráról, midőn az erős az oroszlánrészt
nem fogja többé a gyengétől követelni.
Előadásuk csillámlott és melegített, az értelemre és
képzelődésre egyenlően hatott, hiúságunknak és emberszeretetünknek
hízelgett az élcz, a gúny metsző élével
bonczolt mindent szét, de a közboldogság forrasztó balzsamával
ígért mindent sokkal szebben összeállítani." .
A helytartó megrettenve elpirult, majd elsápadt.
- Nem is tudtuk, uram, nem is sejtettük, fogalmunk se
volt, hogy ilyen lazító, gonosz könyv minálunk... - csillant
a szeme: - Nem tud közöttünk olvasni senki! - Újra
elvörösödött; mert na és? Hogy nem volt mit és nem volt
miért, az emberek tényleg elfelejtettek írni-olvasni, számolni
már a Tűz és Eső előtt, mert akkor gépek számoltak
helyettük, de egy helytartó azért... Kiigazította magát:
- Ha parancsoljátok, én se tudok... Azt a könyvet
most látom először...
Tényleg jobb lett volna nyomban elrekkenteni őket, és
utána kitalálni valami hőstettet vagy balesetet. Ki tudja,
mit morzézik az a törpe azokkal az idomtalan medvemancsaival
az övén a condrája alatt. Ez képes följelentést
tenni egy vacak könyv miatt, amiből véletlenül nem lett
vécépapír. Éppen most, amikor vilabetörés van, ellenőrzés
várható, ráadásul tíz napja duhajkodnak az araneus
tisztek a pincében, és szertehányták, összeszarták az adóba
szánt gabonát, a sört kifolyatták, az elhasznált nyúlkisasszonykákat
a széjjelrágott lenvászonvégek foszlányai
közt költötték el. A helytartó az araneus pajkosságokat
igyekezett a lehető legnagyobb tisztelettel végiggondolni.
Egyáltalán nem azért, mert a saját öve is küldözgette
a padlásra szerelt relén át a Központba a maga
híreit, és egyáltalán nem beszélte meg vele, hogy mit
tekint hírnek és mit nem, észleli-e gazdája hangulatait,
gondolatait; a sunyiság, a kétszínűség távol állt tőle. Az
ember, ha nem szerette volna, szeresse meg azt, amit
vállalt; keresse és találja meg benne a szerepet. Erre való
a tudat. Az a bizonyos untig emlegetett tudatosság. Én
is voltam fiatal. Ezzel kezdte, majd nyomban átváltott a
sajnálatra: szegény araneusok úgyis legföljebb négy-öt
évig élnek (kivétel természetesen Lir elnök és Dzí fővezér,
ők örökké), miért ne szórakozzanak addig, ameddig lehet?
Következett a belátás: a magukét herdálják! Végül
a józan ész: lehet-e szél ellen? Akkor meg keresni kell a
legtisztességesebb kompromisszumot! Az éles eszű helytartó
a morált sem hagyta ki, mert minden állam talpköve
a tiszta erkölcs, továbbá a hazaszeretet: az ember nem
választja a hazáját, hanem beleszületik. A haza lehet
olyan, amilyen, az ember mégis szereti.
Vékony arcú, szőke fiú szólalt meg váratlanul:
- Ezt a könyvet még az indji elnyomász kojában íjták?
- Kérdése bizonytalan hangsúlyú volt, kijelentés is lehetett
volna, a mondatból csak az utolsó szó utolsó szótagjának
ívét kunkorította föl. Elengedte teás-pálinkás bögréjét,
és már nyúlt volna a könyvért, de szerencsére időben
észhez térítette egy lapátszakállú öregember, aki lefogta
a kezét az asztal közepén.
- Még akkoj, a kijályság idejében lakott a faluban egy
tanító, te szejencséje nem iszmejted, fiam, no ő, őneki
voltak könyvei. Egész ládával. Különc embej volt az!
Aztán elkejült valahova.
- Akkojiban a tanítók tudtak olvaszni? - csodálkozott
a fiú.
- Moszt isz tudnak! - mordult rá a helytartó.
A kicsike idegen előhúzta rongyai közül aránytalan,
rendes termetű emberhez illő kezét, és a könyvet a szőke
elé tolta.
- Tedd el, fiam! - A helytartóhoz fordult. - Ez a tréfás
könyv! Hóhihihii! Csupa vicc!
Nevetett mindenki, a vörös hajú szép boltoslány is.
Körbeszaladt a korsóval, kitöltötte a krumplipálinka
maradékát.
- Cirincin! - Följöttek néhányan az araneusok közül
a pincéből. Pótlásért, elfogytak a nyulak. Az idegenek
láttán kissé magukhoz tértek, cincogva összesúgtak,
majd körülszaladták, megszimatolták az idegeneket,
ölükbe ugrottak, igazoltatták őket. Mindenkinek mozdulatlanná
kellett merevednie ott, ahol volt. Biztonsági
okokból, nehogy véletlenül rátaposson valamelyikre.
A nagyobbik idegen válaszolt a kérdésekre folyékony
cincogással, füttyögéssel, a kicsi helyeseőén iízett-ciízett
hozzá.
A helytartót ette a méreg! Még hogy ezüstöves vitézek!
Komédiások! És ezeknek gazsulált ő! Ezektől nem
merte elvenni a lovakat! Ezeknek fizetett drága krumplipálinkát!
Az ezüstöv valójában selyemkendő, benne
szemfényvesztéshez használatos kellékek. Alatta pedig a
legközönségesebb füles drótkarika. Dühösen dörzsölte
szemét, a vakot, az árulót. Ha jobban lát, ha tisztességesebben
teszi a dolgát, akkor ő most elsőnek tudhatott
volna meg egy szenzációt, ami lehet, hogy fővesztéssel
jár, de még akkor is megér másfél kiló margarint.
Az araneusok keserves cincogásából még a nyelvüket
nem értő köznép is megértette, hogy valahol valami nagy
baj történt. Még az is lehet, hogy igaz, amit a toronykapura
szerelt hangszóró napok óta bömbölt: vilabetörés
fenyeget. Rika, a veres hajú boltoslány elábrándozott:
milyen lehet egy vila? Hüllő? Majomféle? Mint a helytartó
szobájában a kitömött szárnyas csirihau? Emberszerű
mutáns? Óriás? Vagy oly büdös, mint a nyáron az a
pikkelyes hasú katona, akit sebesülten hoztak ide?
A helytartó szorul szóra értette a beszámolót.
A Birodalom egy csapata megsemmisítő vereséget
szenvedett a Mocsárban. Hogy hogyan? A csepűrágók
nem mondták, no jól is nézett volna ki, ha ilyenek szerkesztenék
a hadijelentéseket. A nagyobbik komédiás tiszteletteljes
gyöngédséggel kis csomagot vett elő tarisznyájából.
Kigöngyölte: egy halott araneus feküdt benne,
fekete-sárga csíkosra festett teste fájdalmas görcsbe tekeredett.
Merev nyakacskáján aranypitykés szíjacska, azon
parányi helyzetjelző adó, mely egyenest a Központban
csipogott, vagy csipogott volna, ha tulajdonosának testmelege
még elegendő energiát adott volna a csipogáshoz.
A kapatos araneusok kijózanodtak. Hogyan is ne józanodtak
volna ki, amikor Hinc vezérőrnagy feküdt előttük,
a parancsnokuk, akivel együtt kellett volna meghalniok
vagy győzniök, de semmiképpen sem sörben áztatott
vásznat rágcsálni, nyúlkurvákat hajkurászni a meleg
pincében. De hát ki gondolta volna? Mit számít tíz-tizenöt
harcos hiánya ott, ahol ezer másik vonul a csatába?
Győztes csatába, mert amióta a világ világ, a Birodalom
seregei ahogy támadó hadműveletet nem folytattak más
nép ellen, úgy vereséget sem szenvedtek soha. És ez nem
is volt igazi hadjárat, csak amolyan portya, katonai tréfa,
puhatolódzás, földerítés, kíváncsiskodás minden rossz
szándék nélkül. Összesen egy-két fogolyról lett volna szó,
a Birodalom számára nélkülözhetetlen önvédelmi információk
megszerzése végett.
Hinc vezérőrnagy teteme talán elárulja majd a kórboncnokoknak,
hogy mi okozta a váratlan és tökéletes
vereséget.
Lemaradt vitézei levitték magukhoz a pincébe. Újabb
nyuszik helyett inkább három tucat pálinkával megöntözött
rozscipót rendeltek a bánatra.
A helybeliek elszéledtek, a vörös lány lelakatolta a
boltsarkot elzáró vasrácsot. A vendégek közül a Nagy
kiment ellátni a lovakat, a Kicsi lefekvéshez készülődött.
A helytartó fölmászott az emeletre a nyikorgó falétrán.
A lány lekucorodott a Kicsi mellé, zizergette a szalmazsákot,
és suttogva megkérdezte:
- Uram, komédiás uram, mondd meg igaz lelkedre:
léteznek a Birodalmon kívül más országok is?
Imus megsimogatta a lány arcát.
- Milyen szép vagy. Nem is hittem volna.
- Őszintén, könyörgöm, mondd meg!
- Hogyne léteznének. Ezer is van, vagy talán több is.
Némelyik egy falu, a másik két-három család, a hármadik
sziget, a negyedikben hétszámra lovagolhatsz, és nem
érsz a végére.
A lány egészen kipirult, majd olyan lett a bőre, mint
a haja.
- És oda el is lehet menni?
- Hova? Melyik országba?
- Akármelyikbe, ahol nincsenek araneusok. - A lány
lehajtotta fejét, s várta, hogy legyen, aminek lennie kell.
Remegett. Imus magához vonta.
- Lehet, hogyne lehetne, kicsikém!
Eldördült odafönn a helytartó hangja:
- Hé, te kurva, gyere fel!
- Igenis!
A lány fölállt.
- Elvinnétek? Magatokkal vinnétek?
Bejött Hóúr az istállóból.
A lány fölkapaszkodott a nyikorgó létrán. Szóváltás
hangzott az emeletről, dobogás. A lány néhány perc
múlva visszajött.
- Menjünk - mondta -, menjünk azonnal. Jelentett
benneteket a Központnak. Azt a parancsot kapta, hogy
tartóztasson le benneteket, mert csalók vagytok, veszedelmes
szélhámosok, és talán vilák.
A két férfi ült a szalmazsákon, és hallgatott.
- Tényleg vilák vagytok?
A férfiak hallgattak.
A lány ment a rácshoz, kinyitotta, és egy zsákba pakolni
kezdett rozscipót, pálinkát, szalonnát, ami a keze
ügyébe akadt.
- Mindegy - mondta kis idő múlva. - Magatokkal
kell vinnetek így is, úgy is. - Elkészült a csomagolással,
bekötötte a zsák száját. - Megöltem. Betörtem a fejét a
csizmájával. - Fogta a szalmazsákot, meggyújtotta, aztán
lelökte a pincegádorba. - Indulhatunk.
A férfiak föltápászkodtak.
- Ó, hohóhahhó! Milyen alapos fehérszemély ez a
vöröske! - mondta Imus, és batyuját a vállára kanyarította.
A színben szánba fogták a lovacskákat. Keresztülhajtottak
a falun, aztán át a Nádas gerendahídján, az alvó
őr mellett. A lány hajtott, egyenest keletnek.
- No de - dünnyögte Hóúr - nekünk észak felé lenne
dolgunk.
- Fél - mondta Imus -, és meg kell hagyni, jogosan.
4.
Az ózsáki helytartó megöletéséből Zés parancsnok arra
következtetett, hogy nem vilák tették. Vilák különben
sem szöktetnek kocsmákból állami szajhákat.
- No? Mit szólsz hozzá? - kérdezte Annától.
Anna nem szólt semmit.
- A barátaid egy kicsit megfeledkeztek rólad, aranyoskám.
Lir elnökkel már további következtetéseit is közölte,
vagyis; soha nem látott méretű vilatámadás van kibontakozóban.
A mocsári vérengzés, az ózsáki gyilkosságok
és gyújtogatás semmiség, elterelő hadmüvelet, nem is
vilák hajtották végre, hanem nyilvánvalóan megtévesztett,
kábítószerrel vagy alkohollal befolyásolt közemberek,
talán alattvalók, akik hamis személyi számot használtak.
Tettük pontosan beleillik az elhárítás tervébe.
Üldözésük folyamatos, felelős a gaj törzs. Lir elnök kissé
ciccegetett, a gajokat rühellte, de belátta, hogy a nagyobb
erőket most a Mocsár kijáratainak őrzésére kell fordítani.
- A gajok erre jók - nyugtatta atyját Dzí fővezér, és
karmos ujjacskáival a győzelem V betűjét mutatta.
- Talán biztosítják, talán nem - kétségeskedett Lir
elnök, majd lelépett a telefon gombjáról, ezzel befejezettnek
nyilvánította Zés parancsnok kihallgatását. Ledőlt
fia mellé a puritán gyapjúkerevetre, és elgondolkodva
fésülgette sárga elnöki macskabundáját.
Beszélgettek és korpát eszegettek közben, fekve, mint
hajdan a rómaiak. A Birodalom helyzetét rózsásnak ítélték.
Végre egy háború, mégpedig az igazi ellenség ellen.
Kimerészkednek végre a Mocsárból!
A flancos, kifésült angórakisasszonyok illemtudóan
rágicsálták almacsutkájukat a fal mellett. Ez volt a dolguk
amellett, hogy történelmi lelkesültséggel bólogattak,
és odaadóan integettek a fülükkel, amikor Dzí fővezér
ujjacskáival a győzelem V betűjét mutatta.
A patkányok világéletükben szerették megprütykölni
a nyúllányokat, tízezer évvel ezelőtt is, amikor ehhez
hasonló legföljebb hegyi magányukban begőzölt kecskepásztorok
vagy jó dolgukban megbuggyant perverzek
agyában fordult meg. A patkányok aberrációban sosem
maradtak el az ember mögött, és amióta a Tűz és Eső
időszakában egy szerencsés mutáció kiigazította a Teremtés
igazságtalanságát, és a rattus norvegicusból kirobbantotta
a rattus sapienst; a novi sapienst, aki amiből
aki lett, mert tud gondolkodni, beszélni, uralkodni.
A nyulak szerencsére elkerülték az efféle változásokat.
Támadtak ugyan közöttük is mutációk, a csincsilla például
birka nagyságúra nőtt, és kacérkodni kezdett a
korszerű mindenevés gondolatával, a többi nyuszi azonban
megmaradt kedvesnek, bájosnak és butuskának. Jelen
lehetett a legtitkosabb tárgyaláson is, nem értett belőle
egy kukkot sem, vagyis rendelkezett a nők legfontosabb
tulajdonságával: tudta tartani a száját és popsiját.
A patkány-, illetve araneus nyelv máskülönben igen
célirányos volt: hat személyes névmás, egy igen, tizenegy
tiltó- és tagadószó, számnevek, főnevek melléknévi értelemben,
melléknevek főnévi értelemben, határozószók,
továbbá egy ige, mintegy mélyértelmű jelzéseként a társadalom
megállapodottságának. Az ige természetesen segédigeként
működött, ilyesféleképpen: „biztosítjuk nekik
az ebédet", „szállást biztosítunk", „csókot biztosítunk
arra a kis nyuszipofájára", „pirosságot biztosít magának
az alma", „csilingelést biztosít a harangvirág". Az araneus
költészet legjobbjai kerülték ezt a homályosságot és
nehézkességet, amit az ige használata biztosított a nyelvnek,
ennélfogva a versekben az igét mellőzték, csak jelzői
értelemben vett főneveket és főnévi értelemben vett mellékneveket
állítottak sorba egymás után, például számnevekkel
vagy határozószókkal fűszerezve. Az alanyi költők
versszakonként beszúrták az egyes szám első személyű
személyes névmást.
Az emberek gyorsan elsajátították az araneus nyelvet,
amikor arra ébredtek, hogy a patkányok elfoglalták a
számítóközpontot, és beültek a készbe néhány kollaboráns
segítségével, akik úgy vélték, hogy az igazi tudomány
korrekt, elfogulatlan és mentes mindenféle irracionális
elemtől.
Zés parancsnok magához rendelte az ezüstöves testőrgárda
tizenkét tisztjét.
- No, fiúk, mit szólnátok egy vadászathoz?
A fiúknak tetszett az ötlet. Különösen amikor megtudták,
hogy meglehet, a vadak vilák. S ha azok, akkor
nyilvánvalóan a főnöküket keresik. Ha a főnöküket keresik,
akkor nyomra vezetnek, ha nyomra vezetnek, akkor
elfogatásukért aranyöv jár, előléptetés, igazi név viselésének
joga. Ennél pompásabb hírt elképzelni sem tudtak
volna ebben a reménytelenül borongós, hűvös februárban,
amikor egy szokásos kupolaostromon kívül egyéb
próba nem kínálkozott.
5.
A gaj törzs meglehetős szabadságot élvezett a keleti pusztán.
Területét előbb körülfolyta a Birodalom, aztán véres
harcok után bekebelezte. A megújuló fölkeléseket kemény
kézzel leverte, azonban a teljes megszállást nem
valósította meg, mert az elpuhultabb araneusoknak semmi
kedvük nem volt kietlen homokpusztákban, huzatos
sziklabarlangokban tanyázni, amikor lakhattak például
Ajrában és Lámechban, a két tengerparti városban, nem
Lamiban, a gajok lepusztult fővárosában, ebben a sivár
hegyi sziklavárban, ahol csöppet sem volt veszélytelen az
élet.
A gajok a marha- és lótenyésztésen, alkalmi halászgatáson
meg vadászgatáson kívül bort termeltek, saját fogyasztásra.
Kereskedelem és ipar helyett rablással ütötték el az
időt. A kifosztott szomszédok, utazók holmijából a tetszetősét
megtartották, a fölösleget eladták vándorkereskedőknek,
és a bevételt foglyaik társaságában elmulatták.
Általában oly alaposan, hogy ráment ingük-subájuk,
néha puskájuk és lovuk is. Ilyenkor hátba veregették
áldozataikat, akiket velük együtt hajítottak ki a kocsmából:
sose búsulj, pajtás! Aztán ha fáztak, mentek az út
szélére, hátha jön valaki, akinek le lehet húzni az ingét.
Foglyaik gyakran beálltak a bandáikba, hogy váltságdíjukat
összeszedjék.
Az araneusok közül a vagányabbak megőrültek azért,
hogy részt vehessenek a gajok dínomdánomjain, aminek
általános berúgás lett a vége, és a táncoló nagyobb lábak
bizony sokszor összetiporták a közéjük támolygó kisebbeket.
Sehol annyi csonka-bonka májzsugoros patkány,
mint Lamiban. Különösen most, hogy megkezdődtek a
csapatösszevonások, és a helytartóságon két ezredet szállásoltak
el.
A menekülők harmadnapra értek Gácsba. Addig nappal
aludtak a széliránt fölfordított szán fedezékében,
éjszaka hajtottak. Kikerülték a falvakat, az őrtornyokat,
az őrzött reléket, és úttalan utakon, bozótokon vágtak
át.
Gácsban valamivel enyhébb idő fogadta őket, a hóvihar
is elállt - szerencsére, mert a lovak a szánból mind
fölfalták a szénát, pedig anélkül megfagytak volna a
subában, még hárman összebújva is. Szóval szerencsésen
utaztak.
Egyetlen útikalandjuk volt: A Levegő Sárkánya harci
névre vágyó elfajzott csirihau mutáns társait megelőzve
szeretett volna aranyövet kapni, és szám helyett saját
nevet viselni, ezért elszakadt tőlük. A Komputertől megtudakolta,
merre tarthatnak a menekülők, és háti rakétájával
merészen elébük vágott.
A harmadik nap késő délutánján történt, a Szemétsivatagon
túl, valahol az egykori Gács határkörnyékén.
A menekülők aludtak a szán mögött. Egyetlen kupacban
mind a hatan; a három ló és a három ember. A hó félig
belepte őket. Javában dúlt a vihar, amikor elaludtak.
Alighogy kiderült, fölfedezte őket a háti rakétájával
szökdécselő Levegő Sárkánya. Ő pompásan kiismerte
magát a porrá vált hajdani metropolisokban.
Élve! - gondolta mohón, élve!
Géppisztolyát, rakétáját, nyúlprémmel bélelt gumicsizmáját
elrejtette, ruháját megszaggatta, megégette,
összekormozta, orrát beütötte, arcát meghasította, aztán
sírva-jajongva odakúszott az alvókhoz.
- Jaj, szegény ember! - mondta Hóúr.
- Ez? - Rika utálta a csirihaukat, a szárnyasokat és a
szárnyatlanokat egyaránt.
- Aj, hahóhahó! - mondta Imus. Nagy kezével kidörzsölte
kis szeméből az álmot, fölpattant az egyik fekvő
lovacska oldalára: mi ég, hol zuhant le, kik háborúznak?
- Agyonütni, agyonütni azonnal! - rángatta ködmöne
ujját a vörös lány. Az ő csirihauismeretei tapasztalatokon
nyugodtak, szemben Hamvas Bélával, aki még 1947-
ben írta le ezeket a szarunyakú, hegyes körmű mutánsokat
- intuitív alapon jósolva fölbukkanásukat.
- Gyere! - Hóúr a csőrfogú sebesültet a hóból a suba
szélére segítette.
- Vak vagy? Meszet ettél? - Rika most Hóúr orra előtt
hadonászott. - Elhiszed neki, hogy kigyulladt a hómező?
Levegő Sárkánya nyögött. Talán mégis jobb lett volna
holtan? A suba szélére hengeredve kipattintotta tőre
biztosító patentját. Most már mindegy, most már ez van.
- Huhú! Imus leszökkent a paci oldaláról, bocskoros
lábacskájával, mintegy véletlenül, végigszaladt Levegő
Sárkánya oldalán. - Már miért ne gyulladhatott volna
ki?
- A hómező?
- Éppen ez az! - A kicsi ember lehajolt, a suba közepére
gurította a sebesültet. - A régiek éppen arra fáztak rá,
hogy csak arra számítottak, amit valószínűnek tartottak.
Belebutultak, kicsikém! Kiszikkadt, megkérgesedett az
agyuk a sok valószínűségtől, és amikor gondolkodniuk
kellett volna, mert elébük toppant hirtelen valami nem
valószínű, akkor prutty! Érthető? Prutty! Elsült a kapanyél.
- Möghalóók! - bőgte Levegő Sárkánya őző, henyén
elnyújtott gaj kiejtéssel. - Jaj möhhalóók! - Rágóizma
megfeszítésével arcsebéből vért préselt ki a suba sárga
báránygyapjára. Hasadt állán a régi sebhely kifehéredett.
Kapott kenyeret, pálinkát, Rika pendelyéből kötést az
arcára.
- Möghalóók! Möghalóók! - bőgte másnap hajnalban
is, amikor rajtuk ütöttek a gaj útonállók.
Már bent jártak a gaj hegyek között, melyek éppoly
komolytalanok voltak, mint lakóik. Öt-kétszáz méteres
sziklacsúcsok, büszke bércek ágaskodtak a pusztaságban,
akárha egy tréfás óriás valami igazi hegyvidék völgyeit
homokkal töltötte volna föl. Öt-tíz méter magasságú
csipkés hegygerinc mellett nyikorgott szánjuk talpa az
olvadt havon, amikor tucatnyi baltákkal, husángokkal
fölfegyverzett gaj rontott rájuk. Akár a régi idők versenyautó-
szerelői, szempillantás alatt kifogták a lovakat, a
négy fogoly övkarikájába kötelet vezettek, s máris föllógatták
őket egy sziklahasadékba erősített dorongra. Fejjel
lefelé, bal bokájuk is a kötélhez rögzítve.
Mire Levegő Sárkánya hármat nyögött, addigra a szán
szét volt szerelve, a széna maradéka szálanként átnézve,
a tarisznyák kiürítve, a foglyok megmotozva és minden
fémtárgytól megkönnyebbítve, Rika feneke megpaskolva.
- Készen is volnánk, aranyoskám!
Őt lovagiasan rögtön leoldozták.
- Kicsodák ezek a fiúk, aranyoskám?
- Kérdezzétek meg tőlük, disznók.
A gajok hatalmasat nevettek. Még ilyet, hogy ők disznók!
- Möhhalóók! - nyögte Levegő Sárkánya.
Az egyik gaj meghúzta a zsákmányolt krumplipálinkás
kulacsot, aztán rázendített.
- Ha möhhalóók, ne szójj hozzám!
Ne kérdezd, hogy mér hideg a lábam!
A társai úgy röhögtek, hogy azt hihette az ember, most
hallják először ezt a nótát. Ittak ők is, és gajdoltak, míg
rá nem untak. Akkor végre eszükbe jutott, hogy nahát,
itt három pasas lóg fejjel lefelé.
Egy úr, és két. na nem vagytok gajok ti is? - kérdezte
a főnökük, felemás szemű, görbe lábú férfi, bizonyos
Talp.
- Azok éppen nem - felelte Imus, kicsi fejecskéje lila
volt, akár egy fej hagyma.
- Én, gyerekkoromban - nyomta a szót Levegő Sárkánya.
- Szerencsésen elmúlt, nem? - Talp főnök házilag barkácsolt
mordályát a hátára vetette, és szétnézett Levegő
Sárkánya övének rekeszeiben. - És úr lett belőled, hú,
micsoda úr! Érzed ugye? Beh jó is úrnak lenni, a kutyafáját!
- Leült egy kőre, hátát a sziklának vetette. Emberei
ugrottak, kiszolgálták cigarettával, tűzzel, lábához heveredtek.
- Hát még ha az ember nem születik úrnak,
hanem kitanulja a maga emberségéből! Az ám az igazi!
És ha valaki egyszer úr, akkor járhat rongyokban, viselhet
tiszti tőrt...
- Emlék! Emlék!
- Ki hallott olyant, hogy valaki az emlékeit a hóna
alatt viseli a szíve helyett? - A tőr hegyével megbirizgálta
Levegő Sárkánya szarupikkelyes, taréjos szegycsontját.
A gajok dűltek a kacagástól.
Miután a krumplipálinka elfogyott, foglyaikat leakasztották,
s visszafüttyentették bozontos lovacskáikat
a zuzmókeresésből.
Fülrepesztő hujjogással, mordálypufogtatással vonultak
be Lamiba, a hoppon maradt többi útonállócsapat
irigy sorfala között. A Józan Pelikánhoz címzett fogadó
udvarán a lovakat, a szánt, Levegő Sárkánya tőrét,
ezüstövét, a kiürült pálinkáskulacsot rögtön árverésre
bocsátották. A négy fogollyal fölsúroltatták az ivót, miért
is a kocsmáros Talp főnök és bandája rendelkezésére
bocsátott egy hasas korsó vörösbort.
- Nem szabad! Ezt az egyet nem szabad - sírta Levegő
Sárkánya. - Adjátok vissza az övemet! Akármit, csak az
övemet ne! - Megfeledkezve a gaj kiejtésről, térdre borult
Talp előtt, a kocsmáros előtt, az egyszerű bandatagok
előtt. Majd, hogy rimánkodása eredménytelen maradt,
fejét a falba verte, Rika elé kúszott, arcút a lábára tette:
neked volt igazad, neked volt igazad! Mért nem öltetek
meg!
- Látjátok, ide vezet a tulajdon, a féltés, a szodéság,
a mohóság. - A kocsmáros töltött egy-egy pohár bort a
foglyoknak a maga jószántából. - Az egész világtörténelem
nem elég, hogy megtanuljuk: amit ilyen könnyen
elveszíthetünk, az nem lehet fontos, és ami nem fontos,
az mellékes. - Löttyintett egy kis bort a köpőcsészébe a
patkányoknak is. Levegő Sárkánya elsápadt, amikor a
lépcső alól előtámolygott két részeg araneus tiszt meg egy
nemkülönben elázott kövér nyúl, nyakában összecsócsált
zöld selyemszalaggal. A köpőcsésze iránt támolyogtak,
összes testi és lelki erejüket összeszedve. Arra nem maradt
energiájuk, hogy megállapítsák: a nyirkos padlón
nem egy részeg hever, hanem egy ezüstövét vesztett ezüstöves
vitéz, aki túlságos mohóságában elszalasztottá élete
nagy alkalmát.
6.
Az árverés zajára lejött az emeletről az a három férfiú,
aki előző nap délutánján érkezett a városba. Megtekintették
a nevezetességeket: a mohos, fekete kövekből
emelt évezredes kápolnát, a gejzírt, az örökké huzatos
Bárra szurdikba épített hét szélmalmot, a tengerszemet,
amelyből az óriásbékák kiirtották a csukákat, a pincesort,
és a helyi szokásoknak megfelelően kiköptek a helytartó
palotájánál, mégpedig az őrszem orra előtt.
- Ide figyelj, öcsi! - mondták a hebrencskedő újonckának.
- Ha jelenteni mersz a parancsnokodnak, hárman
fogjuk tanúsítani, hogy te köptél, és részeg patkánynak
nevezted a helytartót. Értve?
A Józan Pelikánban nemzeti hősnek kijáró tisztelettel
bántak velük: pompás vacsorával fogadták őket, egy
hordócska híres fehérhegyi vörösaszúval. A vakmerő
férfiak elhárították az ünneplést, szerényen eddegéltek,
éppen csak kóstolgatták a királyok borát, a körülöttük
sündörgő gaj menyecskék és leányok piruló ajánlkozását
észre sem vették.
- Tetszik? - kérdezte tőlük Talp, illedelmesen lemaradva
mögöttük, miközben a három hős körbejárta a
szánt és a lovacskákat.
- Nem rossz - felelte Ség, hármójuk közül a legközlékenyebb:
kopasz, alacsony, négyszögletes és csupa izom
férfiú.
- Egy hordócska vörösért megkaphatjátok. - Talp
lelkesen közelebb csosszant hozzájuk. - Azt a kis hordócskát
is csak az áldomás végett kérjük, meg hogy meg
ne sértsünk benneteket. Nézzétek csak meg a lovacskák
fogát. Ugye hogy jó lesz így, fiúk? - Hátranézett a bandájára.
- Hurrá! - zúgta a csapat.
- Hm! - A két magasabbik idegen összenézett, s elindult
befelé az ivóba.
- Ezt az övet, no ezt az egyet megvennénk azért a
hordócskáért. - Ség levette a saroglyára akasztott övet.
- Az csak egy kupa bor, csak az áldomás miatt!
- Nem, hordó, te mondtad! Túl jók vagytok ti mihozzánk!
- Ség barátai után döcögött: óriás combizmai
terpeszbe kényszerítették a lábait.
Az ivóban körbejárták a foglyokat.
- Hm. Hm! - Orrát húzogatta a legfiatalabb turista,
akit társai Oppuk-nak szólítottak, néma k-val. Oppuk
olajos bőrű volt, és olyan hajlékony, hogy hegyi mendelének
nézhették volna, ha fél fejjel alacsonyabb. Megfogta
Rika állat, mélyen a szemébe nézett, egészen addig, amíg
a lány állta a pillantását. Aztán Hóúrhoz lépett. Arcát
megmarkolta, a magáéhoz fordította, majd egy jó sóhajtásnyi
idő múlva a nyaka megrándult, többször, hevesen,
végül hátra kellett lépnie, mintegy szinte kiakasztva magát
a fiú tekintetéből.
- Hm! - Hátranézett a harmadik férfiúra, akit sehogy
sem szólítottak, középkorú volt és szürke, s talán éppen
ettől a másik kettő elöljárójának látszott. Ez az olajos
képű egy heves biccentéssel a Kicsihez parancsolta. Nála
még addig sem tartott a vizit, mint Hóúrnál.
- Mintha egy negyedik is lett volna - mondta Oppuk.
- Éppen kiönti a fölmosóvizet a hátsó udvarra - felelt
a készséges kocsmáros.
- Ő - súgta a harmadik férfiú cigarettájának füstkarikáival,
melyeket egykedvüen eregetett. Pecsétgyűrűs kisujjával
képzeletbeli hamucskákat pöccintett le sötétzöld
öltönyének hajtókájáról.
Oppuk a söntéspulthoz invitálta az ajtónál szorongó
útonállókat. Töltött mindegyiknek a jobbik vörösből.
- Ők érdekelnének bennünket - mondta Talpnak. -
Cirkuszunknak, mely a fővárosban működik, állandóan
szüksége van újabb és újabb artistákra.
Talp kezében megállt a pohár.
- No de ők emberek!
- A mi cirkuszunk se bolhacirkusz! - nevetett Ség, és
hatalmas hátbaveregetéseitől az érintett gajok az ivó
közepére tántorodtak.
Talp bizonytalanul forgatta poharát.
- Mi embereket nem szoktunk. Ha ugrálnak, agyonütjük
őket, de eladni, soha.
- Tényleg nem, az túlzás volna - dünnyögték a társak.
- Miért, most talán szabad emberek? - kérdezte Oppuk.
- Foglyok, foglyok, de akármikor ledolgozhatják az
árukat. Kiválthatják magukat, és ha akarnak, itt is maradhatnak.
Annak idején jómagam is.
- Az én rabom volt! - rikkantotta a vén kocsmáros.
- Aztán a vejem lett.
- Nálunk ez így megy - mondta Talp.
Oppuk vastag ezüstpénzt tett a pultra, és körbeküldte
a boroskancsót.
- Akkor vegyétek úgy, hogy mi váltjuk ki őket.
Talp a fejét vakarta.
- Az azért nem úgy van. Szóljatok már ti is valamit -
mordult a rabokra.
A két férfi hallgatott. Rika most is tudta az egyetlent,
amit tudott, már azt, hogy a három jól öltözött, kereskedőforma
alak valójában katona, és ha katona, akkor...
akkor a továbbiak világosak, akár a nap. Hanem lefegyverezte
őt társainak különös viselkedése. Amikor már
sokadszor noszogatta őket, csapják agyon azt a sunyi
keselyűforma csirihaut, aki társukul szegődött: miért kell
tűrni, hogy befurakodjék közénk? A mi utunkba, a mi
sorsunkba?
- Hát te, édes Rika, merre hajtod a lovakat? - mondta
csöndesen Hóúr. Pattanásos kamaszarca ott feküdt Rika
hétpróbás ölében. - Kérdezted egy szóval is, hogy mi
hová igyekszünk? Ugye nem. Mi most már oda igyekszünk,
ahová te. A történet te vagy és ő és én, és a történet
gátja is mi vagyunk. Ha nem akarjuk a történetet, akkor
nem lesz történet. De ha lesz, akkor nem olyan lesz,
amilyen történetet akarunk vagy szeretnénk, hanem
olyan, amilyenek mi vagyunk. Magunkat semmiképpen
sem kerülhetjük ki.
Rika egy árva kukkot sem értett, viszont megnyugodott.
Hóúr a fejének kicsi moccanásával megsimogatta
a combját. - Jól van, Rika, jól van. Ugye mennyire jó,
ha az ember belül sima?
Belépett az ivóba a hátsó udvar felől Levegő Sárkánya.
A három fővárosi férfiú láttán kiesett kezéből az üres
rocska. Aztán összeszedte magát, és araneus nyelven
megszólalt:
- Én, én biztosítottam ide őket!
A részeg patkányok a borral harmadszor fölöntött
köpőcsésze mellett ketten kétfelé húzták a lestrapált nyúl
fülét.
- Te! - Ség váratlan gyorsasággal Levegő Sárkánya elé
szökkent, és az ezüstövet a gyomrába vágta, ugyanakkor
a másik kezével meg is ölelte: nehogy már összeessen.
Keblére vonta, hátát megpaskolta. - De jó, hogy itt vagy,
gyere. - Ő gajul beszélt.
- Nem... én nem... irgalom - cincogta Levegő Sárkánya.
- Ettől jobban leszel. - Ség poharat kerített, bort töltött
belé, s abba egy sárga meg egy zöld gyöngyöt potytyantott.
- Muszáj? - Levegő Sárkánya egyre csak araneusul
cincogott. - Miért? Fiúk, miért? Nem emlékeztek? Én
öltem meg IV. Gyantárt. És most... így... Hát akárki
legyek én? Miért?
A másik kettő keresztülnézett rajta, és a helybéliekkel
pusmogott a gejzírről. Hosszú csönd támadt, végül Oppuk
odavetette neki:
- Mert jó.
Levegő Sárkánya csöndesen sírt. Belátta, hogy belőle
igazából, ahogy araneusul mondják: a neve szintjén,
sosem lesz Levegő Sárkánya. Ivott egy apró, rettegő
kortyot, majd letette a poharat.
- Ne, így rosszabb - tanította Ség. - Egyszerre.
Levegő Sárkánya utoljára körülnézett. Tétován vakarta
régi sebhelyét.
Rika kiolvasta összetört pillantását.
- Megölik? - kérdezte súgva Hóúrtól.
Imus felelt:
- Ez, ez az ő története. Nézd. Olyan ő, hogy akarja,
még tán szereti is.
Rika nézte.
Levegő Sárkányának tekintete visszatért Ségre, s bizonyos
örömmel állapodott meg rajta: az egyetlen, aki
valóban foglalkozik vele. Lám, egészen nincsen elhagyva.
Vette poharát, és hosszú nagy kortyot ivott belőle. Kicsi
híján az egészet. Bocsánatkérő mosolyféle lebbent át az
arcán; sajnálom, hogy elsőre nem sikerült. És lám, ezek
a beste gyöngyöcskék sem olvadtak el egészen. Körbelögybölte
borát. Ség feltöltötte a poharat.
- Az íz!
- Köszönöm - Levegő Sárkánya hálásan szólt egy
olyan nyelven, amelyet az anyjától tanult valahol, túl a
Mérgezett Városon, a Keleti Óceánon is túl, a Másik
Kontinensen.
- Köszöni - fordította súgva Imus, mert a jelenlévők
közül egyedül ő értette ezt a nyelvet.
Ség átölelte Levegő Sárkányát. Az ezüstövet a derekára
csatolta, és fölvezette az emeletre, a szobájába.
- Őrült szegény - mondta a körbenállóknak Oppuk.
- Ilyenkor jobb, ha alszik. Holnapra kutya baja.
7.
A Mocsár elleni hadművelet egyelőre puhatolódzó jellegű
volt. Kettős céllal: egyrészt földeríteni az ellenség
erejét, másrészt szövetségeseket keresni. A műveletben
kizárólag araneusok vettek részt - harci festés nélkül -,
no persze méregmestereik kíséretében, akik a zöld és
sárga golyócskák adagolása mellett a rádiós tiszti feladatkört
is ellátták. Szívesen vállalkoztak volna még tíz
beosztás ellátására is, ha álcázásukat másként oldhatták
volna meg. A parancsnokság azonban ragaszkodott ahhoz,
hogy nádi viláknak kell öltözniök, illetőleg vetkőzniök,
mert köztudomású, hogy a nádi vilák aszkéták,
csak mások szeméremérzésének tiszteletéből viselnek valami
rongydarabot ágyékkötő gyanánt, máskülönben
pucéran járnak. Még az ideihez hasonló hosszú és hideg
télben is, amely a Mocsár langyos klímáját bizony jócskán
lehűtötte.
Amelyik rekettyésből fogyhatatlan tüsszögés, köhögés,
harákolás hallatszott, ott rejtőzött egy-egy méregmester.
A hozzá tartozó araneus alegység tájékozódását
alaposan megkönnyítette. A vadászpatkányokét is, amelyek
természetes szövetségesnek látszottak. És valóban,
a tárgyalások hamar eredményre vezettek. A vadászpatkány
törzsfőnökök pár láda cukrozott keserűnarancs, néhány
zsák gabona fejében lemondtak a méregmester elfogyasztásáról,
és rögtön szövetséget kötöttek akármelyik
alegység parancsnokával Csed ostromára, aztán odébbálltak,
és a következő alegység parancsnokával is szövetségre
léptek. Így vándoroltak mulatozva és vigadozva
rekettyésből zsombékosra, békességben.
A vadászpatkányok máskülönben kemény legények
voltak, elbántak emberrel-állattal, a nagyobb törzsek
egyenesen aligátorhúson éltek, a vilákat azonban lehetőleg
kerülték. Cseden pedig volt vila. Mert más egy paraszt,
egy vadász, egy katona, egy halász vagy tíz halász
vagy száz halász, különösen, ha ki van borítva a csónakjából!
Egykutyák. Hadonásznak, kalimpálnak, csapkodnak,
lövöldöznek, sikítoznak. Rettegnek, amitől olyan
édes lesz a húsuk. A vila azonban áll nyugodtan, vagy ül,
fütyörészik, furulyái, szívet hasító hangon, amitől futni
kell... Legfőképpen pedig néz. Egyenesen a harcos szemébe,
és azt kérdezi: na? Ilyenkor nincs tovább. A legkeményebb
harcos, aki rezzenetlen kibírta a furulyázást,
fejét lehajtja, szemét lesüti, elfordul, elkullog, és azt kérdezi
magában: mi az, hogy na? Választ a vadászpatkányok
legvitézebb főnökei sem tudtak, de még azok a híres
araneus unokatestvérek sem! És az emberek sem: ősidők
óta azért kötik be a halálraítélt szemét, mert nem bírják
elviselni a tekintetüket.
Talán a repülő gallérosgyíkok. Ők visszafüttyögtek a
viláknak, vállukra ültek. Titkukat azonban nem árulták
el senkinek. Ha mégis, azok a vadászpatkányok, melyeket
égerfák tetejére épített fészkeikbe fölragadtak, a titkot
nem adták tovább...
A vadászpatkányok a Papírvárat ajánlották az araneusoknak,
Meszi szigetén. Már omladozik, a sziklák
közé öntött betonfalak porlanak, s kilógnak a rozsdás
vasalások.
A gyenge pontokon kell behatolni.
Hogyne.
És a próba megedzi a harcosokat.
8.
Lamiban sütött a nap, a kocsma ereszéről kövér jégcsapok
nyújtózkodtak lefelé. A kocsmáros kiment, tört a
vékonyabbjából egy tányérravalót. Talált odakünn egy
megfelelő öregembert, betuszkolta.
- No, Puhár bácsi, ez neked való ügy. Döntsd el,
eladhatja-e Talp ezt a három embert a kedves uraknak?
No de üljünk már le! Minek ácsorogni, amikor kényelembe
helyezhetjük magunkat?
Ugrott, tolta az asztalokat, a székeket, jött a lánya,
Talp felesége, sürgött a poharakkal, szaladt a pincébe
borért.
A kocsmáros leültette a foglyokat is, közéjük telepedett,
hátba veregette Hóúrt.
- Egyet se búsulj öcsi, én hatszor voltam rab életemben,
mégis itt vagyok. Kétszer még a vasövet is rám
verték, idenézz! - Fölrántotta kövér hasán az inget, és
megpaskolta rajta a sebhelyeket. - Haj, de hányszor
megcsapatták villannyal a vesémet, a lépemet! Azóta
nem is bírok vörösboron kívül egyebet inni!
Hóúr megérintette ujjával a hegeket.
- A kérdés nehéz! - jelentette ki Puhár bácsi, miközben
kétágú fehér szakáiiát értő gonddal egybefonogatta.
Döntőbírói tisztéhez illően az asztalfőn foglalt helyet, a
téli napsütés aranyos sugárkévéjében. Pályafutása zenitjéhez
érkezett az Öreg csavargó, mert amióta az útonálláshoz
való fustélyt az irigy évek kicsavarták a kezéből,
ez az egy szakma maradt előtte nyitva. A gajoknál szokásban
volt ilyen alakokat fölkérni döntőbírónak, násznagynak
vagy házavatáshoz szónoknak, külországi tudós
utazók eligazítójának. Úgy vélték, hogy ha a világ
hibájából sem igazságos ítélet nem hozható, sem olyan,
amelyik tetszene felperesnek-alperesnek, akkor legalább
a bíró örüljön. Kapjon hát egy öregember utoljára egy
lehetőséget tapasztalatai összegzésére, mániája kifejtésére.
Ezért aztán a gácsországi vének mind erősen készültek
nagy szereplésükre: kevesebbet ittak, némelyek olvasni
is megtanultak, töprengtek, elmélkedtek, vagyonukat
- ha volt - átadták másoknak, hogy elég ágrólszakadtak
legyenek ahhoz, hogy ilyen megbízatásra érdemesülhessenek.
Puhár bácsi szerencséjének híre rögtön szétfutott a
városban, és a Józan Pelikán úgy megtelt vendéggel,
hogy majd kidűlt az oldala. Elsősorban Puhár bácsi
kortársai lepték el az ivót. Ültek még az ablakpárkányon,
a lépcsőn, a kemencepadkán, de a földön is.
A kocsmáros egész retyerutyája: felesége, lánya, menye
mind ott gázolt közöttük borosüvegekkel és pogácsás
tányérokkal. A vénségtől megvastagodott orrokat három
szoknya három szaga csapdosta. Ség alig bírt visszakecmeregni
a helyére.
- Rendben - mondta a szürke főnöknek, aki semmit
sem válaszolt, mert úgy találta, hogy a kocsmában nincsen
minden rendben. Nem mintha rendetlenség lett volna,
csupán kánya, bonyodalom, haszontalanság, fölöslegesség,
masni a hóhér kötelén. Időhúzás. Holott az idő
pénz. Hírnév és aranyöv. Valódi név. Hősnév. De a
mohóság veszélyes. Különösen ezek közt az ostoba gajok
közt. Őrültek. Vigyázni kell velük. Levegő Sárkánya
megjárta. Úgy látszik, vilát fogni egyszerű. Megtartani
nehezebb. Ilyenek lennének a vilák? Törpék és gyerekek?
Kurvák? A vörös nő? Nem! Fél is rendesen. Jogos.
A vilák szemlátomást csak kíváncsiak. Kicsit mintha
bambák volnának. Miben lehet az erejük? A szürke ember
úgy tudta, az övé abban, hogy szürke és észrevétlen,
tőmondatokban gondolkodik, tehát körmönfont elméletek
nem szennyezik az értelmét; tőrrel, zsinórral, fúvócsővel
ő bánik a legügyesebben az egész hadseregben,
tehát a Birodalomban, vagyis a világon. A hitvány gajok
ereje nem titok. A hitványságukban rejlik, ilyen tunyák,
haszontalanok, semmi értelme meghódítani őket. És ezután
se lesz. A világnak ebből a fertályából érdemleges
fejlődés nem fog kiindulni.
Puhár bácsi megköszörülte torkát. Úgy döntött, hogy
a legnagyobb mértékben szabályszerűen fog eljárni, tehát
legelőbb megkérdezi, ki kicsoda. Abból baj nem lehet, s
míg a delikvensek mesélnek, addig az ő torkában a gombóc
eloszlik.
Rika azt mondta, hogy ő Rika, száma nincsen, eldobta,
elfelejtette régi mesterségét is, most éppen artistának
készül, legutóbb szánhajtó volt három napig, amíg gonosz
emberek el nem fogták, hogy szadista gyilkosok
kezére adják.
A közönség fölhördült, tiltakozott.
- Nézzétek meg az övüket! - kiáltotta Rika. - Ezek
nem kereskedők, nem cirkuszosok, hanem testőrkatonák!
A tömeg még jobban zúgott, Puhár apónak kopognia
kellett az asztalon. Rika ekkor súlyos hibát csinált: túlfeszítette
a húrt, és csak addig a közhelyig jutott, hogy
igazából mindig a sok a kevés. Megvádolta a gajokat,
hogy az araneusok megbizásából fogták el őket.
- Hazugság!
- Rágalom! - üvöltöttek az önérzetükben sértett aktív
és nyugállományú útonállók. Annyira nekivadultak,
hogy mire Puhár bácsi lecsendesítette őket, addigra mindenki
megfeledkezett arról, hogy meg kellene vizsgálni
Ségék övét. Számukra ez a kérdés túlságosan lényeges
volt, lévén szabadságjogaik legfőbb pillére az övviselés
kötelezettsége alóli fölmentés. Közülük csak az hordott
övet, aki állami hivatalt vállalt, vagy tanult és birodalmi
karrierben reménykedett. A Józan Pelikán közönsége
éppenséggel más körökből verbuválódott.
Imus azt felelte, hogy ő tanító.
- Aztán mit tanítasz, édes fiam? - kérdezte Puhár
bácsi, hogy legyen elég szó a levegőben, ne érezzék hátul,
hogy nekik kell fecsegniük.
- Úgyszólván bármit - felelte Imus -, miután igazából
semmihez se értek. Persze könnyen, gyorsan és eredményesen.
- És te nem vagy artista? - kérdezte Puhár bácsi.
- Dehogynem! Bármikor! Ezer örömmel! - Két hüvelykujjával
megtámaszkodott a vastag eperfa asztal szélén,
kinyomta magát, lábait kiemelte az asztal alól, és
elegáns ülőtartásban előrefeszítette.
A sportkedvelő gajok közül többen tapsoltak. A szürke
a fogát szívogatta. Hogy túlestek az övhistórián, hirtelen
unni kezdte a Puhár apó megdicsőítését szolgáló
eljárást. Kopogott az asztalon a tallérjával. Megfordult
az agyában Levegő Sárkányának mindkét gondolata:
nem volna elég holtan? Dobja el az ember azt, ami a
markában van? S hogy döntése megegyezett a néhai
csiriháuéval, kellemesen megborzongott. Izgalom kell!
Nem túl sok, és nem túl kevés. Amennyi épp jó a szívre,
a májra, az epére.
Hóúr tanulónak vallotta magát.
- Hazugság!
Puhár apó kiáltására a hospitáló aggastyánok hegyezni
kezdték a fülüket: most következik Puhár életének
legjelesebb tanulsága.
- A hazugság az ember természetes eleme. A tiéd is,
édes fiam, az enyém is. Tagadjuk, de semmit se szeretünk
jobban nála. - Puhár apó mosolygott. Bölcsen, ahogy
ezerszer elpróbálta a tükör előtt. - Úgy juttatjuk be
magunkba, mint valami mákonyi. Ha rögtön nem megy,
apránként. Ahogy például a reggeli első cigaretta kátrányos
nikotinját. Az is fejbe vág, megszédít, elrontja a
szájízt. De aki férfi, az letöri szervezete ellenállását. Általában
a hazugság ellen is tiltakozik gyomor, agy, vese, de
az erős lélek lerázza zsigerei igáját. A mi lelkünk erős, mi
különbek vagyunk! Mi megmutatjuk! Nekünk ennyi
meg annyi nem árt, sőt! Többet is kibírunk! Bármennyit!
És ínyencek vagyunk. Kóstolgatjuk mások hazugságait
is, a magánhazugságokat, a hivatalosakat, összevetjük a
gazdaságiakat a művésziekkel, de mindennél érdekesebb
és finomabb az a hazugság, aminek az ellenkezőjéről
százszázalékosan meg vagyunk győződve, mégis beadjuk
magunknak. Addig gyötörjük lelkünket, lépünket, amíg
vérünkké válik. - Puhár apó mosolya buddhaivá révült.
- Valami olyasminek az elfogadása, amiből egy szó sem
igaz, semmiféle más kéjhez nem hasonlítható. Az összes
szadista és mazochista élvezet hozzá képest fantáziátlan,
híg nyavalygás.
- No, az öreg Puhár! Csak kivágta! - dünnyögték
többen azok közül, akik már túlestek életük nagy szereplésén.
- Nyögvenyelős - fitymálták az elkövetkezendők.
Puhár apó befejezte:
- Az eredendő bűn, az az igazi természetünk. Az első
érettebb gondolatunk valamennyiőnknek egy csúsztatás,
ami az egyediségünket kiválóságként, nagyszerűségként,
zsenialitásként képzelted el velünk.
Akik az imént azt hitték, vége, egymással pusmogtak.
Puhár bácsi csak most érkezett a kulcsszavához, melyet
költőileg, behunyt szemmel ejtett ki, hogy belül is lássa,
ha már annyi éven át válogatott a regiment egyforma szó
között.
- Az áttetszőség, barátaim! Az áttetszőség a legcsodásabb
emberi vonás! A folytonos hazudozásban éppen ezt
veszítjük el, elhomályosulunk, elszürkülünk. - Meghajtotta
fejét, kétágú, hegyes szakáiiát mellkasába döfte.
Gyér taps csettegett a lépcsőről és a kemence felől.
- Szívjad, megszolgáltad! - A kocsmáros saját kontójára
telitöltötte Puhár apó poharát, aki gyorsan leöblítette
az izgalmát, és a tárgyalást témája szerinti medrébe
erélyes kérdőszóval visszavezette:
- Nos?
Egyetlen hozzászóló jelentkezett. Ség.
- Szépen beszéltél, öreg. Bökd ki az összeget, mi kifizetjük,
aztán már itt se vagyunk. Ma még nagy út áll
előttünk.
- Az a kérdés - köszörülte torkát Puhár apó -, hogy
ti mit szóltok hozzá. - Hóúrékhoz fordult. - Mondjatok
már valamit. Végtére is rólatok van szó.
- Részben - Imus körülnézett, szúrósan, egyenként
sorra vette a jelenlevőket.
- Hogyhogy részben?
- Ikrek vagyunk.
- Ennyien? - Puhár apó kissé elbizonytalanodott, és
egy gúnyos mosoly révén remélte visszanyerni egyensúlyát
a vitában.
- Az egész gaj néppel vagyunk ikrek - folytatta Imus.
- Ha ti most eladtok bennünket, mi rabszolgák leszünk,
jó, ez magánügy. A tiétek az, hogy rabszolga-kereskedők
lesztek. Bennetek az eddig szabad gaj nép patkánymesterségre
adja a fejét.
A szürke férfi ujjával az asztalhoz bökte Ség ütésre
készülő kezét.
- Talán jó értelemben használta a patkány-jelzőt. -
Zubbonya ujjából pénztekercseket gurított az asztalra. -
Ötszáz. Jó? Vagy legyen hatszáz?
- Huúu! - hörgött a Józan Pelikán közönsége. Ennyi
pénz ebben a teremben még soha nem volt együtt. Talán
az utcában sem.
A szürke ember az öt pénztekercset csillagalakban
összeterelte, a hatodikat középre állította.
- No?
Krákogás, hümmögés, sóhaj, kaparászás.
Aztán csönd.
A szürke ember egy hetediket vett elő, kettétörte, a
vastag tallérok szétgurultak az asztalon.
Öreg és fiatal, erős és reszkető, kövér és inas kezek
csaptak le a pénzekre, lökték, ütötték, karmolták egymást,
amíg egy tallér maradt az asztal deszkáján. Aztán
csak a győztes és vesztes bezárt öklök. Az az egy pénz
Hóúr előtt feküdt. Jobbról Rika, balról Imus. a gajok
nem férhettek oda. Most nézték. A fiú két ujja közé vette
a taliért, megnézte rajta a Birodalom jelképét, a széttört
bilincset az egyik oldalon. Lir elnök emberesre igazított
arcát a másikon, aztán megpörgette a pénzt az. asztalon.
A tallér forgott-pörgött, a gajok bámulták kimeredt
szemmel, bámulta a három ezüstöves kenlog vitéz is, meg
a kocsmáros és női rokonai, a falrepedésben telelő legyek.
Ki tudja, meddig bámulták volna még, ha Puhár
apó feje előre nem esik, és föl nem ébreszti őket.
- Nem! - kiáltotta az öreg. - Ezt az egyet nem! Vigyétek
innen a pénzeteket!
A közönség és a Talp-banda dühöngött, hogy az üzlet
meghiúsult, nemkülönben a kocsmáros, hogy ezt a tömérdek
pénzt nem őnála verik el. Puhár apót elmondták
mindenféle vén hülyének, begyöpösödött fejű éhenkórásznak,
ostobának, és egyesült erővel kihajították a
hóra.
Aztán valahonnan csak került rá, berúgtak rendesen,
és megünnepelték magukat, hogy ennyi tenger pénz kísértése
sem tette őket rabszolga-kereskedővé. Hiába, a
gaj nép a szabadság apostola, fiai ifjan hősök, öregen
szent bölcsek, mint Puhár apó.
9.
A szán kifarolt a kanyarban, utasai a hóba buktak. A gaj
útonállók rohamot üvöltöttek, géppisztoly kelepelt. Erre
ébredt Imus, Rika és Hóúr. Oppuk és Ség káromkodva
bogozta a lovacskák összegabalyodott istrángjait és a
gyeplőszárakat a hajnali homályban. Harmadik társuk,
a magabiztos szürke ferfiú galagonyabokrot tartott átölelve,
némán. Odébb néhány gaj hevert.
Imus, Rika és Hóúr össze volt gubancolva. Derekukon
vasöv, a vasövek vékony, erős acélsodronyra fűzve.
Hogy mikor és hogyan? Okoskodó történelemkérdés,
amit. ha megold az ember, ugyanott maradhat, ahol volt.
Hogy hol? Sehol, felelhetnek cinikusan, ha nem volna
jobb a pontos válasz: az árok szélén, Gácsországban,
kenlog fogságban. Talán a borba altatót kevertek, vagy
éjszaka a küszöb hasadékán pumpálták a szobába, egyre
megy: a kenlog leleményesség ilyesmiben határtalan.
- Vége a hentergésnek! Föl! Vissza a szánba! - ordította
Ség.
Oppuk, a gumiember, tárgytól tárgyig szökkent, szedte
össze, ami szétszóródott.
A harmadik higgadtan ölelte a galagonyabokrot.
A kelő nap vörös-arany fénye csillogott a szürke ember
zubbonya hátából kiálló nyílvessző fehér lúdtollán.
Ség hajtott. Oppuk géppisztolyával a saroglyához hasalt.
A foglyokat letakarták subával. Kulacsot adtak be
nekik borral és két sült nyúlcombot. Imus lefogta Rikát.
- Aranyszabály, hogy rab szállítás közben ne egyék és
ne igyék. Kisebb szenvedés az éhség és a szomjúság az
ürítés viszontagságainál.
Déltájban reléhez és keresztúthoz értek. A bal oldali
út északkeletnek vitt, Kör a birodalmi főváros felé, a
jobb oldali dél-délnyugatnak. Megálltak, megtorpantak,
aztán Ség rövid habozás után jobbra fordult.
- Világos - hagyta rá Oppuk. Társa ezüstövére hajolva
elduruzsolta a Központnak a történteket, majd visszahasalt
az őrhelyére. - Nyilván lesben állnak a dögök. Majd
visszajövünk, és kifüstöljük őket.
A válaszút síkságon vitt keresztül. Alkonyattájt ligetes,
csupasz erdőbe jutottak, vékony csontágakon ezer és
ezer sötét fészek: varjúváros. Amerre a szán elhaladt, a
varjak fölröpültek, kiáltoztak, messze földre hírül adták,
hogy valaki háborgatja a tanyájuk környékét. Oppuk
dühösen közibük lőtt, mire pokoli ribillió támadt. Egész
varjúfelhő emelkedett a magasba, a láthatár fölé ereszkedő
Nap szinte menekült a tömegüktől - a rózsaszín-lila
alkonyt fekete éjszaka váltotta föl.
- Hajts! Hajts! - üvöltötte Oppuk.
No hiszen, hajthatott Ség, és futhattak a lovacskák!
Szegény párák bizony iparkodtak volna ostor nélkül is,
majd bele szakadt az inuk. De hát varjak elől? Az utasok
még valahogy védekezhettek: Bebújtak a szalmába, a
subák alá, csapkodhattak, lövöldözhettek, de szegény
lovacskák bele voltak nyűgözve a hámba. Csak előre.
A varjak ellepték a lovakat, ütöttek, csíptek, karmoltak
mindenütt, ahol meleg húst éreztek.
- Kár! Kár!
Ség karja, Oppuk géppisztolya leütött, leszedett néhányat
közülük, de halálkiáltásuk újabb ezreket hívott
harcba a varjúváros távolabbi kerületeiből. És azok jöttek
dalolva, fekete hullámokban károgták gyűlöletüket.
Rika legszívesebben elveszett volna Imus és Hóúr ölelésében:
soha férfikarokban ennyire nem vágyott elolvadni.
A varjak dörömböltek a subán, éles csőrük repegette,
hasogatta a birkabőrt. Rika olykor fölrúgott: az
elhessentettek helyébe kétannyi érkezett. Frissebb és dühösebb.
- Anyám! - üvöltötte Ség, és száz varjútól tépve-szaggatva
előrezuhant. Amíg markolni bírta a gyeplőt, addig
vonszolódott a szán után.
A lovacskák nem hederítettek a szájukat vágó zabiára.
Lerohantak az útról, be a fák közé, ahol a lehajló szúrós
gallyak lesodorták hátukról, a szánról a varjakat. Inkább
az akáctüskék hasogatása! Néhány dühös madár oda is
követte őket azokon kívül, amelyek a fától fához csapódó
Séget marcangolták.
- Segítség!
- Megállj! Hóha! Állítsátok meg őket! - Oppuk sarkával
rugdosta a subát.
- Maradjatok! - Rika teljes erejéből ölelte a két férfit.
Oppuk maga kényszerült előremászni a bakhoz.
Amint föltérdelt, egy gyönge ág, hüvelykujjnyi, bele is
tört nyomban, megütötte éppen annyira, hogy a szánról
lebukott - leheletnyi híja volt, hogy a saroglyát elkapja.
Megpördült a teste a havon, amikor a gyeplőszíjat a
lovacskák kirántották alóla.
Az erdő végén ködfal emelkedett. Sűrű, fekete habokban
a varjútenger föltorlódott rajta. A lovacskák pillanatig
sem gondolkodtak, hanem késlekedés nélkül belevetették
magukat. Pár ugrásnyit még vágtattak, aztán elmaradt
lábuk alól a föld, szálltak, zuhantak.
A köd a Dár folyóból áradt.
Szélcsöndes télidőben megmaradt a folyómeder fölött,
olykor mérföldekre ért föl, összekapaszkodott a felhőkkel.
A Dár pedig a Mocsárból eredt. A Tűz és Eső előtt
talán a Nádas-patak folytatása volt, mostanra a Mocsár
nád- és szigetrengetegében medrük kapcsolata elmosódott.
A Nádas vize a hőforrásokéval összekeveredett.
A Dárba ömölve ugyan lehűlt, de sosem annyira, hogy
a folyó befagyhasson - jöjjön bármilyen kemény tél,
bármilyen lusta Felhő.
A Dár vize legföljebb tudományos értelemben volt
langyosnak nevezhető, máskülönben hideg volt, velődermesztően
hideg Imusnak, Hóúrnak, de különösen Rikának.
A szán a zuhanás után fölbukott a víz színére, de
a víz elsodorta a szalmát, a subát a három elázott emberről.
A lovacskák kétségbeesetten kapálóztak az istrángba
gabalyodva, hogy valahogy fönntartsák magukat. Összemarcangolt
hátuk sebeiből ömlött a vér, megfestette a
vizet. Imus társait maga után vonszolva előremászott a
bakhoz. Rettentő lapátkezeivel, mint valami gyufaszálakat,
összetörte a kisafákat, kihúzta a rúd csapszögét.
- Menjetek, aranyoskáim! Köszönjük!
A lovacskák elevickéltek valahogy a szán elől, okosan
ki a sodrásból, a túlpart felé.
III. FEJEZET
1.
Kopnak kivételesen megengedte Zés a helikopter használatát
a tengerparti Ajra kikötő és a 126-os relé között,
ahonnan Oppuk üzenetét vették. Kerül, amibe kerül,
pontot kell tenni az ügy végére. Dzí fővezér erősen nyugtalankodott:
az emberek semmit se képesek gyorsan és
pontosan elvégezni. A relé és a Varjas-erdő között a
fedélzetre kell venni a két testőrt a foglyokkal, és haladéktalanul
a fővárosba szállítani őket.
Köp és társa, Stiaszt, hivatalosan 3-57-K és 135-S, az
ötödik és a hatodik ezüstöves, akit a parancsnok a vilabetörés
elhárítására kirendelt, ragyogott a boldogságtól.
Az első parancs szerint lóhalálában Ajra kikötőjébe vágtattak,
s ott leselkedtek, hátha arra próbálnak egérutat
nyerni a vilák. No, bolondok is lettek volna! így a vadászatra,
s vele arra, hogy tényleg Kop és Stiaszt legyenek,
természetesen fikarcnyi esélyük sem maradt. Most azonban!
Mert ki tudja? Oppuk-ék ugyan elfogták a vilákat,
hanem két testőrvitéz már oda. Ki sejtheti előre, miféle
alattomosságra képesek a vilák, miféle praktikákkal tették
el láb alól a két bajtársat?
Napsütésben indultak, enyhe tengeri szélben. Ajra
környékén a tél általában gyenge fagyot, gyorsan elolvadó
havat jelentett néhanapján, amikor Felhő árnyéka
borult a tájra, máskülönben langyos napsütést és a szokottnál
gyakoribb szelet. Ajrában jég soha nem zárta le
a kikötőt, és beérett a keserűnarancs: cukrozva az araneusok
kedvenc csemegéje.
A Fő tértől a narancs- és szőlőültetvényekkel borított,
hegyekbe vezető út mentén a híres píneasor mutatta
Kópéknak az irányt, merre tovább.
Balra messze kéklett a határ, a Dár folyó szalagja. Itt
nem gőzölgött, csak föntebb, északon, ahol a tenger
lehelete alig szelídítette a tél hidegét.
Jó negyedóra múlva a Szőlőhegyeken túl kezdett sűrűsödni
a folyó fölött a levegő a hófoltos partok mögött.
Errefelé a gödrökben, a dombok északi lejtőjén már
megmaradt valamennyi hó. A sizes örömeiről beszéltek,
és barna bőrű ajrai asszonyokról, akikkel kirándulni
szoktak, hogy eltereljék a vadászat izgalmát. Kissé beletévedtek
a folyó erős kanyarulata miatt elébük hömpölyödő
ködbe.
- Szamár voltál, hogy leragadtál Chessynél, és Rózát
kihagytad.
- Föl! Följebb! Föl! Te őrült! - Stiaszt üvöltött, ütötte
Kop karját. - Följebb! Hátra!
A helikopter rotorja rendet vágott a varjútömegben.
Az araneusok visítottak hátul az utasfülke kényelmes és
biztonságos patkányüléseiben, amikor a vér és a fekete
tollzuhatag az ablakra ömlött.
2.
- Az öreg sárkány a legjobb - magyarázta Mila a lányának,
Edinek. - A fiatalnak gyönge a bőre, szakad, reped;
ha kiszárad, magától is összetörik, lepattogzanak a pikkelyei.
Akkor aztán fújhatjuk. Az ilyen a legjobb, ez tart!
Csigával vontatták be cölöpökkel kerített udvarukra
a hatalmas kétfejű dögöt. Lehetett vagy százhúsz, százharminc
esztendős.
- Ennek a bőréről a puskagolyó is visszapattan.
A két nő hosszú szárú halászcsizmát, feszes bőrnadrágot
és aligátorbőr zekét viselt. Karcsúak voltak, izmosak,
sűrű, barna hajuk rövidre nyírva. Szakállas vadászlándzsájukat
a tanya oldalához támasztották, s leültek cigarettázni.
A nádtetős csörlőházból emberforma szörnyeteg
mászott elő. Háncsból gányolt, palást alakú mocskos
rongyot viselt, mely aligátorbéllel volt a derekán átkötve.
Tisztelettel vakkantgatott a hölgyeknek. A döghöz hátrált,
nehogy az udvariatlanság bűnébe esve csupa szőr és
mocskos arcát elfordítsa az úrnőktől. Rövid pengéjű
dikicset vont elő bocskorából, ráfújt az élére, majd nekiállt
nyúzni az állatot. Hátára fordította, a két fejet, a
négy lábat boszorkányos gyorsasággal körülvágta, szúrós
kis kése végigvillámlott a fejek között, a vállöveken,
és az öreg hüllő már vetkőzött is. Emberünk ugrált körülötte,
két karóval és néhány kővel hátul megemelgette,
hogy letűrhesse a pikkelyes bőrt. Olykor a hölgyekre
lesett, s ha úgy találta, nem néznek oda, lekanyarintott
magának egy-egy jó falatnyi húst, és a szájába gyömöszölte.
Háttal állva rágta, ha szembefordulni kényszerítette
a munka ritmusa, akkor egészben nyelte le. Kitűnő
egészségnek örvendett ahhoz képest, hogy Mila tavalyelőtt
sokallta érte a két hordócska krumplipálinkát. Félig
vízbe volt fulladva, keze eltörve - így talált rá Meszi, a
mocsári boszorkány, a Dár holtágában, egy kidőlt fűzfa
alatt.
Az asszonyok pusmogtak. Edi erősködött, Mila kacagott.
Még hogy Talp, az a csámpás gaj útonálló komoly
férfi volna, akire rá lehetne bízni egy igényes fedezést!
- Anyu, én kipróbáltam!
- Én is, kislányom, és mondhatom, nem volt benne
köszönet!
Igen, Edi annyira kislány volt még! Mila pedig pontosan
élete csúcsán. Vajon mit lehetett volna nála jobban
tudni?
A nyúzóval kivágattak vagy kétkilónyi vesepecsenyét
maguknak, és elvonultak vele a tanya mögé, ahol a tűzhelyen
fenyőhasábok parázslottak. A húst sörben megfürösztötték,
besózták, majd a rácsra tették, és sülés közben
bőven fokhagymázták.
Ők ketten a dámák azon irányzatához tartoztak, mely
rusztikus elveket vallott. Vadászat, falusi élet, divatból a
legcélszerűbb, a legszükségesebb, keménység, természetes
gyógymódok, spártai gyereknevelési elvek. Éppen
ezért a párzás idejét tél végére helyezték, hogy gyermekük
ősszel szülessék, miáltal hamarosan kénytelen legyen találkozni
a természet szigorával. Ha fiú az illető, és elhullik,
annyi baj legyen, úgyis a gajoknak adnák. Ha pedig
lány, akkor edzett, kemény dáma válik belőle, aki télen
meztelenül átússza a folyót, szakállas lándzsával sárkányokat
ejt el, fütyül a kényelemre, a férfiak által nyújtható
silány örömökre. Izmai kemények, teste márvány,
hangja érces, ítélete szigorú.
Anya és leánya ebéd után elvonultak a cölöpkerítéses
udvar két átellenes sarkába, Mila a kapuoszlop párkányára
ült föl, Edi a tanya padlásajtajához támasztott
létra legfölső fokára. Énekeltek. Teli torokból, a vadászok
győzelmi dalát. Mila hangja éles volt, hasító; lányáé
mély, rekedtes, szinte baritonhoz közeli alt. A dalban
alkonyulat helyett pitymallott, sárkányok bömböltek,
tündérasszonyok nyilazták-nyársalták őket, miközben
anyámasszony katonái gyáván szűköltek, szakállukat
gereblyézték mocskos ujjúkkal, ami legkivált bélmosásra
való.
- Bak! Bak! - harsogott Mila hangja.
A nyúzó ember már szárítani terítette ki a bőrt a szín
alatt, a mázsányi, egyik felén síkos, másik oldalán bőrhasogató-
pikkelyes sárkánygereznát, és a varjakra gondolt,
hol maradnak vajon? Máskor ilyenkor már rég téptékfalták
a beleket, a gyomorban rothadó halakat, a zsíros
mócsingot. A varjakra általában szabadott gondolni, de
most rohanni kellett, mert az aligátor farokbőréből készült
korbács nem ismer tréfát.
- Sört! - parancsolta Mila.
Bak! - dörgött Edi is.
- Parancs, kisasszonykám!
- A furulyámat!
A Bak néven szólított rabszolga futott, út menti páfrányba,
rongyos palástjába megtörölte véres-zsíros kezét,
hasra esett, hogy lassúságát igazolja, sajnáltassa egy
kicsit magát, és a tisztálkodást meggyorsítsa, mert az
úrnők se söröskorsón, se furulyán nem szenvedhették a
hüllőzsírt.
A varjak lassacskán jöttek. Darabokban: külön a fejek,
külön a szárnyak, a százesztendős fekete lábak:
mintha acélból volnának, a sárga macska és a menyét
foga kicsorbul rajtuk, aztán nicsak. Miszlikbe aprítva!
A hölgyek leereszkedtek a magasból, és táncoltak.
Zekéjüket ledobták, nadrágjukból kiléptek, hullámzó
aranyos testük körül forrt a köd. Mila fölhörpintette a
sört, a cserépkorsót visszahajította Baknak, aki leborult,
arcát a nyirkos, hideg fűbe nyomta. Amikor Edi furulyája
föl-fölsikoltott, ő megrándult, jobbra-balra vetette
magát, karmolta a földet, de arcát föl nem emelte. Nem
mintha tilos lett volna, de jobb volt így őneki, hogy nem
látta a két tökéletes test, az érett és a bimbózó összefonódásait,
szétválásait, a kígyózó simogatásokat, a csókokat;
éppen elég volt, ami a fülén át bejutott hozzá: a
furulya buja sikkantásai, a sóhajok, a cuppantások, a
vastag aranyból készült függők, nyakláncok, a holdköves
gyöngyöv csilingelőse a forró testeken.
A helikoptert meg sem hallották, amíg le nem érkezett
a kapu előtti szomorúfüzekre. Zuhant. Rotorja már a
levegőben eltört, most a törzse: az utasfülkét fönntartották
a fűzfák szövevényes, vékony ágai, a farok a földnek
csapódott és letört.
A hölgyek rendületlenül folytatták táncukat.
Bak tudta a dolgát, szaladt a géphez a sárkányverő
bunkójával.
Nem ez a helikopter volt ebben a királyságban az első
égi jármű, szállt ide már le űrhajó is.
3.
A szán szeszélyes bukdácsolással követte a hullámok
játékát folyás iránt: két talpa, mint valami dupla svert,
megakadályozta a forgásban.
Három utasa levetkőzött, ruháit kicsavarta, s most
azzal foglalatoskodott, hogy a bizonytalan járművön
valahogy újra felöltözzék.
Leginkább Rika fázott. A vilasághoz hozzátartozott
a hidegtűrés és a hajlékonyság, mellyel a két férfi kicsusszant
a derekára szerelt övből; az erő, Imus különös
ereje: mind az ujjaiban. Rika behúzta a hasát,
Imus rövid karocskáját az öv hossztengelyében betette az
övbe, aztán kézfejét előrefeszítette, és a vasgyűrű elpattant.
Hóúr ifjonti hebehurgyaságában úgy gondolta, hogy
a vilasághoz még a buzgó tevékenység is hozzátartozik.
- Mért van az, hogy mi nem cselekszünk soha semmit?
- Gondolod? Hohhohó! - kérdezett vissza Imus.
- Valahogy csak úgy történnek velem a dolgok, nem
érzem magamat eléggé közöttük.
- Az a jó.
- Lehetek így hős?
- Hú, nahó! Hősnek kell lenned?
- Jula azzal búcsúztatott, hogy vigyázzak magamra,
egyek mindig rendesen és legyek nagy hős.
- Jula okos asszony - bólintott Imus. - Tapasztalt és
okos asszony. Sokkal többször kellene hallgatnod rá.
Hóúr fölfortyant:
- Hősnek lenni tilos?
Rika csitítólag közbeszólt:
- A vilák mind hősök. Ők a legeslegnagyobb hősök a
földkerekségen.
- Másik szakma - mondta Imus tanítványának, majd
Rikához fordult. - A vilák egytől egyig kicsik, gyöngék,
elesettek, gyávák, kilököttek, buták, kellemetlenek, utolsók.
A női vilák ráadásul rondák is. Hősöknek a legkevésbé
sem mondhatók. Képzeljétek el, hogyan alakult
volna a történetünk, ha mondjuk a varjúváros előtt lefegyverezzük
és kinyiffantjuk azt a két szerencsétlen csibészt?
- No nem, megölni talán nem... - vetette közbe Hóúr.
- Csak kilökni a hóra?
- Azt sem.
- Valahogy csak le kellett volna szórni őket, már csak
megelőzékenységből is.
Rika csattanósat ütött az előtte guggoló Kicsi hátára.
Libasorban kuporogtak a szán középvonalában.
- Te örökké bolondozol! Ha már a tanítója vagy,
belesántulnál, ha elárulnád ennek a szegény fiúnak, hogy
mit szabad neki és mit nem?
- Mindent szabad. - Imus megpördült a sarkán, és
rátenyerelt a lány két combjára. Hatalmas ujjai térdtől
ágyékig araszoltak - kíváncsian és forrón, hogy égett
Rika bőre. - Bármit. Szabad például hazudni. Nem jár
érte korbács, kötél, fölnégyelés. Egyetlen büntetés, hogy
cáfolat sem: elhiszik mások, végül maga a hazug. Ettől
kezdve aztán... Sutty! Azok az unalmas barátságok,
életek, üzletek, amelyek eddig az igazmondáson alapultak,
hirtelen fölbolydulnak, és mintegy varázsütésre izgalmasak
lesznek. Többé nem lehet biztosan tudni semmit,
fontossá válnak az árnyalatok, a módozatok: ki,
mit, miért, hogyan?
- Ez nekem magas - szólt Rika.
- Pedig éppenséggel egyszerű - felelt Imus.
- Túlságosan - Hóúr szalmaszálat törögetett, s a darabkákat
a vízbe dobálta.
Tompa sötétségben sodródtak előre alkonyattói hajnalig.
A kezükig láttak, a szán vendégoldalát, közben
kásás, szürke homályt, melyben a hangok is mintha eltompultak
volna. A távolabbiak belefulladtak a köd
sűrűjébe, a közelebbiekről a csengés, a muzsika letörlődött.
Ki-ki a saját lélegzését, belei mocorgását vehette
csak ki tisztán. A vadkutyák üvöltése a Nyugati Hegyek
között, a parti mocsárban emésztő sárkányok horkantásai
távolinak és mesterségesnek hangzottak, lehettek volna
akár valami ügyetlenül elkészített film zörejei.
Rika középen ült, Hóúr hátulról fedezte, Imus elölről
védte, mégis félt. Ahogy haladtak, s az idő egyáltalán
nem látszott múlni, az az érzése támadt, hogy talán el van
temetve: föld helyett egyenest a halálba, puha, semmilyen
nyárfavattába. Póknyálba. Szeretett volna ölelkezni,
egyszerre a Kicsivel és a gyerekkel, önként és boldogan
megtett volna bármit velük, a kedvükre, amit csak tanult
az Ózsákon átvonult katonáktól, odavetődött inspektoroktól,
csak fogják, szorítsák, ne engedjék el, ne hagyják
magára, tegyék magukévá, vagyis vegyék el önmagától,
mert nem tud mihez kezdeni.
Sikított, aztán elszégyellte magát, Imus forró nagy
keze simogatta a combját, csípőjét. Sikítását gajdolássá
szelídítette:
Anyám, anyám,
vigyázz reám!
Kicsi anyám,
vigyázz reám!
Kicsi anyám,
édesanyám,
vigyázz reám,
vigyázz reám!
Hóúr mögéje csusszant, magához szorította, Imus az
ölébe feküdt, de közben magyarázott, mert ahogy maga
mondta, sokszor önnön jellemzéséül: kicsit túltanultam
magam, és ez állandó intellektuális fecsegésre kényszerít.
- Atavizmus. Ezt énekeltük. Mind üvöltöttünk és énekeltünk
a Tűz és Eső előtti válság végóráiban, amikor
I1
hirtelen eszünkbe jutott az édesanyánk, és ami még borzasztóbb
: az, hogy mi magunk is édesanyák és édesapák
vagyunk, és nem vigyázunk egyáltalán senkire. Nem is
vigyáztunk akkoriban se egymásra, se magunkra, se a
gyerekeinkre, hanem mindenféle eszközökre és intézményekre
bíztuk őket. Az előző korszak végén okos gépeket
állítottunk a helyünkre a gazdaság, a hadakozás, a kapcsolattartás,
sőt bizonyos liturgikus tevékenységek posztjain
is. Ezek ránk untak, és valami véletlen de közös hiba
folytán eljutottak a kérdésig: minek ide ember?
4.
Rif sziget királynője és leánya erre a kérdésre pontos
választ tudott. Pirkadatra tisztába jött a felelettel Kop és
Stiaszt is a tanya tükrös hálószobájában. Bak régtől
tudósabb volt mindkettőjüknél, ez azonban nem mentette
meg attól, hogy egész éjszaka tekerje a generátor kurbliját.
Állva aludt kínjában pár percecskét, fertályórácskát,
amennyit okos csengőcskéje engedett: ez ugyanis
működésbe lépett nyomban, mihelyst az akkumulátorok
feszültsége a kritikus szint alá csökkent. Éles hangjával
így megmentette szerkesztőjét, Bakot az aligátorkorbácstól.
A patkányok pedig röhögtek a szerencsétlen rabszolgán.
Diadalmasan falták az aligátorbeleket - ritka alkalom,
hogy így, s nem fordítva találkoztak ezekkel a szervekkel.
Sört vedeltek, és röhögtek.
Mila és leánya virradatkor kihajította a tanyából a két
hasznavehetetlenné vált ezüstöves vitézt. Micsoda puhapucások!
A hölgyek mélyen meg voltak sértve. Még hogy
ezek akarnak vilát fogni! Korbács való az ilyennek és egy
jó korty amazontej!
A részeg patkányok röhögtek. Ők már megkapták az
italukat Baktól.
Kop és Stiaszt véresen, meztelen és kábán a helikopterhez
támolygott. Bak kezükbe nyomott egy tökkulacsot.
- Igyatok!
Fegyvert! Golyóval kell elintézni a két fehérmájú némbert!
Ittak. Milyen golyóval? Milyen némbereket? Miért?
A
kiégett roncs mellett talált rájuk a három szánhajós.
Bőgtek.
Bak már magukra hagyta őket. Lentebb a Dárba vizeit,
és csikorgó aggyal töprengett, hogyan került ide?
Hogyan és mikor? Mert nem itt született. Rifen nem
született soha senki. Ez a két katona is jött, és itt fog
maradni. Bement a házba a csípőfogóért. Megfeledkezett
róla: mindig mindenről megfeledkezett. Ej, ej.
- Ó, hohoho! Látod, ez a kérdés újra - nevetett Imus -,
hogy megvagyunk, vagy megvannak?
A sommás elintézés meggyorsítása végett Rika keresett
a helikopter roncsai között egy derék vashusángot.
Imus leintette.
Rika dühösen a vízbe csapott a vasbottal.
- Ti örökösen bűnt láttok mindenben! Még a védekezésben
is!
- Hóhohó! Nem értettél semmit a magyarázatomból
- csóválta busa fejét Imus. - Azt próbáltam elmagyarázni,
hogy a hazugságnak nem az a baja, hogy bűn, hanem
az, hogy megrontja az életet. A létezést. A hazugságtól
hamis lesz az élet. Ha elterjed, ki tud eligazodni mások
szavain? Hogy bűn-e ölni önvédelemből? Mindenki tudja,
de azt is tudja, hogy az ölestől ismét csak megromlik
a létezés, az ölés divatba jön.
- Szóval én is létrontó vagyok, mert megmentettem az
életeteket Ózsákon, és mint egyszerű halandó, ezt a módot
találtam. - Rika kímélte a vizet, most a földet szurkodta
a vasbottal.
- Imus ezt egy szóval se mondta neked - szólt Hóúr
nevetve -, mert a szemrehányás is létrontó, legalább
annyira, mint a hazugság vagy a csalás.
- Könnyű nektek - duzzogta Rika. - Az út kisimul
előttetek, csak utazgattok kegyesen.
- Az egész erre megy ki - mosolygott Imus.
- Hm, hmhm! - Kop és Stiaszt cidrizve összebújt,
dudorászott, simogatták egymás lúdbőrös, vércsíkos hátát.
Övük csicsergett, csipogott, villogott, ügyet se vetettek
rá, amíg Zés parancsnok komolyabb intézkedések
foganatosítására nem kényszerült. A cicakörmök működésbe
léptek a maguk finom kérlelhetetlenségével. Kop
és Stiaszt vinnyogni kezdett. Elengedték egymást, fölállottak,
behúzták a hasukat, amennyire tudták, a cicakörmök
hegye így is elérte a bőrüket.
Nyíttak. Kulacsuk a földre esett.
Bak cammogott feléjük az ösvényen, vállára vetve az
ormótlan ősrégi csípőfogó. Indulat nélkül, az ifjúkor
elfeledhetetlen, briliáns focitechnikájával rugdosta félre
az előtte lábatlankodó patkányokat, melyek a röhögést
annyi időre hagyták abba, amíg fatörzsön vagy földön
landolva nyekkentek.
Imus fölvette az elgurult kulacsot, beleszagolt, meghúzta.
- Igyál csak! Hő! - Bak mutatóujjával cimpája mellett
arca lottyadt bőrét föltolta, s megszívta az orrát. - Nosza!
- Röhögött.
- Ne! - Hóúr rosszat sejtve kitépte Imus kezéből a
kulacsot, és messzire hajította.
- Netene! Disznó! - Bak visszakézből mellbe vágta az
óriás csipöfogóval. A fiú azonnal összeesett. Bak dülöngélő
járásával a partra bicegett, hiába, a kulacs már
elsodródott a hullámokon.
- Te vagy a disznó! - Rika nekiesett a bozontos rabszolgának.
Az könnyedén, fél kézzel kivédte a bunkó
csapását.
- Bocsánat, úrnő, bocsánat. Rabszolgája nagy kincset
dobott ki. Az én úrnőim haragudni fognak. Bocsánat. -
Rika bunkóját magához véve a kenlog vitézekhez lépett,
és fogójával lecsípte derekukról a kínzó ezüstövet.
Rika leguggolt Hóúrhoz, élesztgette, pofozgatta.
Imus oda se nézett. Leguggolt ő is, hintázott a sarkán,
nagy kezével a gyomrát masszírozta, aztán a fejét, majd
megpróbált lenyúlni a torkán.
- Netene! - kiáltott rá Bak, és belerúgott Imus kezébe.
- Ne? - kérdezett vissza az bambán, és kezét nézte
csodálkozva, mit is akartam? Ezzel?
- De nem ám! Lóduljatok! - Bak a volt lovagokat a
ház felé penderítette, majd fölszedte a félbevágott öveket
a földről. - Már bocsásson meg, nagyságos úrnőm, nem
ajánlatos megitatlan rabszolgákkal közlekedni. Hogy így
esett, azt az én királynőim elől nem titkolhatom el. -
Bozontjával biccentett Rikának, s elindult a tanyaudvar
felé a két fogollyal. Ugyanolyan egykedvü szakszerűséggel
rugdosta a patkányokat, melyek időközben visszaröhögték
magukat az útra, mint idefelé jövet. Csiszolt lábmozgása,
utolsó két mondatának ösztönös gördülése
arra vallott, hogy rabszolgasorba jutása előtt a sárkánynyúzásnál
igényesebb foglalkozást űzött.
Hogy elvonult, Rika hagyta a fiút, aki élt, lélegzett,
talán bordája tört, majd összeforr. Imushoz ugrott, hogy
meghányassa.
- Nem?
- De! Kell! Muszáj!
- De?
Késő volt. Imus hiába hányt, a feledés itala már fölszívódott
a szervezetében. Olyan bárgyú lett, mint egy okos
patkány.
6.
- Mi az, hogy kibiztosították őket a birodalomból? Mi?
Amikor azt biztosította a parancs, hogy idebiztosítsa
őket vagy a sírba? - Lir elnök magából kikelve üvöltött,
és megmutatta Zés parancsnoknak, hogy a gyémántokkal
kirakott aranyövben a cicakörmök éppen olyan hegyesek,
mint a közönséges vasövekben. Zés annyira elszokott
már ettől a megpróbáltatástól, hogy hirtelenjében
nem is tudta, mi nyugtatná meg leghamarabb az
elnököt: ha férfiasán állja, bebizonyítván, hogy hős ő,
még ha hibázott is, vagy ha a földre veti magát, és sikoltozik
a fájdalomtól, irgalomért könyörög, hogy Lir érezze,
az ő hatalma korlátlan, még a legnagyobb kenlog
daliát is képes földhöz teremteni karmos kis ujjacskája
egyetlen pöccintésével. Ahogy mondani szokta, mert
most is:
- Csak rázást biztosítok a kisujjamnak, és magának
vége, Zés! Világos?!
- Igenis! üvöltötte Zés kétségtől és fájdalomtól gyötrötten.
- Csak ez! Csak ez! - Lir elnök karmos ujjacskáival
a győzelem V betűjét mutatta, miként ahhoz Dzí fővezér
korában hozzászokott. Erélyes lábacskáival a komputer
tabulátorának Zés parancsnokra vonatkozó mezőin állt
sziklaszilárdan, s ujjacskáit ugyanígy emelte a magasba.
Pompásan mutatott az apjától örökölt sárga elnöki bundában.
Pov, a személye körüli kenlog miniszter a kihallgatás
egész időtartama alatt némán tette a dolgát: a stratégiai
tervek terepéül szolgáló földgömböt türelmesen a V-vel
jelölt irányba állította.
- Nem! Nem! És nem! - Lir elnök elutasította Zés
hízelgő próbálkozásait, midőn az megpróbáltatásaira
harmadikutas megoldást keresett. Hogyisne! Noha az
araneus és a kenlog nép vezérének feladatkörét tökéletes
avatottsággal töltötte be, és ebben az egész egyesült nemzet
fenntartás nélküli támogatását élvezte, Lir sohasem
engedte meg, hogy munkálkodását a hiúságnak, az önhittségnek
vagy önimádatnak akár csak a legcsekélyebb
jele is valaha csorbítsa.
Az új, ifjú Dzí fővezér az étkezőkereveten atyja ujjtartását
próbálgatva készült történelmi küldetésének betöltésére.
Ikernővérei, Cio és Ciu sutyorgó tanácsait követve
olykor ráripakodott Zésre. Kiterjesztette Lir elnök vádjait
jócskán, például a vilákkal való összejátszás gyanúját
is fölvetette: máskülönben mi másért fecsegne annyit Zés
a 343-0 számú fogollyal, azzal az állítólagos vilalánnyal
- ahelyett, hogy rendesen kinyiffantaná valamilyen jó kis
cirkuszi előadáson.
- Személyesen! Világos? Személyesen! Máskülönben!
- Lir elnök ujjacskáival, a győzedelmes V betűbe merevedett
ujjacskáival félreérthetetlenül mutatta, hogy máskülönben
Zés parancsnok egy fejjel meg fog rövidülni. És
örülhet, ha ennyivel megússza.
Lir elnök már Dzí fővezér korában megcsömörlött az
emberektől. Államférfiúi bölcsességgel azonban belátta,
hogy a két alapvető háziállat, a sertés és az ember közreműködését
a Birodalom nem nélkülözheti. Belátta, és
kész. Ennyi. Hogy kedvelje is őket, arra semmi kincsért
sem volt kapható.
7.
Bak vezényletével a két volt lovag és Imus szántott. Kop
és Stiaszt húzta az ekét, Imus nehéz gereblyével aprította
a rögöket. Bak fogta az eke szarvát és az ostort. Hóúr a
konyhában, a kemencesutban aludt harmadik napja; ősi
vilamódszer: a szervezet működését a lehető legkisebbre
csökkenteni, hogy minden energia a gyógyulásra fordítódhassék.
Rikából úrnő lett. S hogy az maradhatott, eszének
köszönhette. Beteget jelentett, így egyelőre megúszta a
sárkányvadászatot, mert a hölgyek bizony ezt az erőfitogtató
élvezetet egyetlen napon se mulasztották el.
A férfiak, vagy ahogy ők mondták, a bakok, munka után
nyúzhatták a hüllőket. S ha ügyetlenkedtek, kaptak Baktól,
aki valóságos udvarossá lépett elő.
Pályája csúcsán meggondolatlanul így szólt Mila királynőhöz,
aki hozzá hasonlóan sokat emelkedett: országának
hirtelenjében számba vehető lakossága támadt.
Nos tehát azt mondta Bak:
- Lesz kenyerünk! Igazi kenyerünk!
- Te tudod, hogy milyen az igazi kenyér? - gyanakodott
Mila.
- Búza kellene! Vetőmag! - lihegett izgatottan Bak. -
Kis zsákocska búza vagy rozs, rozsocska, esetleg árpa!
- Zöld szeme szinte önkívületben ragyogott ki arca őszesfekete
bozontjából.
- Itt várj meg! Ne merészelj elmoccanni!
Mila sarkon fordult, és sietett a konyhába összekotyvasztani
az amazontejet. Még csak az hiányzik, hogy
Bakra most jöjjön rá a régi esze. Ki fogja akkor beidomítani
a másik hármat. Meg ezt ni! Idomítás nélkül pedig
ki ad értük akár egy garast?
Hóúr ébren volt, de nem nyitotta ki a szemét. Összegyűlt
nyálát hagyta az ajka sarkából lecsöppenni.
Helyes fiú. Rika ízlését dicséri. Ámbár ennyi gondoskodást
nem érdemel. Olyan férfi nincsen, aki ennyit megérne.
Ital nélkül pedig egyenest istenkísértés ilyent tartani.
Ön- és közveszélyes. Rika helyes lány, csak tapasztalatlan.
Bak töprengve állt a zsíros barázdán: kenyér? Agya
nem talált jelentést a szónak, mely valami ködös emlék^
ként szivárgott föl a torkába, a hangszálaihoz. Zsigeri
emlékként? Aztán valami fantasztikusan meleg, édes-sós
illat öntötte el egész lényét, aztán egy simogatás forrósága,
mely a tarkójától indult, és végigömlött a sarkáig, és
egy képtelen érzés tajtékját verte föl a vérében: őt valaki
nagyon szereti.
Kenyér? Ez volna a kenyér?
És nemcsak volna, volt is?
Hol?
Talán van is valahol?
Elindult - Imus pár napja azt mondta volna rá: a
legjobb irányba. Előre. Jobb lábát a bal után, balt a jobb
után.
Kenyér.
Azelőtt.
Fantasztikus! Hogy létezhet ilyesmi: azelőtt!?
Ment.
Keresztül a szigeten, át a sűrű puszpángoson, nyugatnak.
A folyóhoz érve pillanatnyi megtorpanás nélkül
gyalogolt tovább, be a vízbe.
8.
Zés joggal számított a legkiválóbb kenlog vitéznek, Lir
elnök és Dzí fővezér legjobb parancsnokának. Személyes
akciói során véletlenül se mulasztotta el, hogy tekintélyes
araneus erőt bevonjon a műveletbe, miáltal sikerei a
birodalmi hiúságot sosem sértették meg túlságosan.
Bölcs volt, tudta, hogy minden állam talpköve a hiúság
- a Birodalomnak váza, gerince, célja is.
Akcióját Ajrából indította, mert a fölbolygatott varjúföldön
át kockázatos lett volna jelentősebb csoportokat
átvezetni. Mintha a Tűz és Eső okozta mutációk a patkányokon,
illetőleg araneusokon kívül más lények értelmét
is konkurenciára hajlamosította volna. A Mocsárban a
kezesgyíkok, Aiföldön a pókok, Lemúria egyes helyein
a gombák lépték át a fajukhoz illő szerény határokat.
Zés a parancsnoki helikopterrel repült a fővárosból a
tengerpartra. Előzőleg már odarendelte azt a hat testőrt,
akit a vilavadászatra küldött. A tengerpartról szekerekkel
indultak két zászlóaljnyi araneussal Rif szigetéhez.
9.
Amikor Mila elkészült a főzettel, lobogását lehűtötte
lottyanat hideg vízzel, megkeverte jobbról, megkeverte
balról, aztán kulacsát hideg vízbe állította, s megtöltötte.
Első dolga volt pótolni Rika mulasztását. Óvatosan
szétnyitotta Hóúr száját, aztán töltött bele egy kortynyit.
Megvárta, hogy a fiú ádámcsutkája fölszaladjon, majd
vissza.
- Jól van, kisöreg! - A maradékból töltött kétkortynyit
a bögrébe, és kivitte Baknak az udvarra.
Hóúr a szájába töltött fanyarkás, csípős folyadékot
kiköpte. Egyszerű vilatrükk volt ádámcsutkájával a nyelőmutatvány.
A kemence melegvíz-tartályából kiöblítette
a száját. A művelethez föl kellett állni, s a kemencesutból
kimászni. A törött bordák kissé még nyilalltak az erősebb
mozdulatoknál, szúrtak a pihegésnél erősebb levegővételnél.
Kibírható. Mi lehet ez az ital?
- Bak! Hova kujtorogtál? Bak!
Hóúr fölkapott gyorsan egy üres palackot, és belecsurgatta
az ital maradékát a rézüstből.
- A korbácsomat! A korbácsomat!
Hóúrnak annyi ideje maradt, hogy „nagyobb botrány
elfödi a kisebbet" elvét alkalmazva előkapja fütykösét,
mintha vizelni szándékozna a konyha közepén.
- Takarodj, te bamba béka, te!
Mila korbácsával ő kapott először. Megérte. Kiszaladhatott
az udvarra, és az üveg ott maradt a hóna
alatt.
- Bak! Bak! Azonnal gyere elő, mert széthasítalak! -
Mila kiáltozva, korbácsát suhogtatva körberohanta a
tanyát, kívülről a kerítést, a környező bozótot, a szántást,
és végigvert az útjába kerülőkön. Tulajdon leánya,
kis királykisasszonykája is kapott a szépséges hátára. -
Miért nem vigyáztál rá? Csak fecsegsz, pletykálkodsz
naphosszat, mint egy csertes férfi!
- Mikor kellett Bakra vigyázni? - Edi kisasszony önérzetesen
visszavágott. Jól érezte magát ezen a reggelen.
Ápolgatta Rikát, ő pedig mesélt neki a Mocsárról, a
vilákról, a gajok földjéről, az indrik gyönyörű hazájáról
és Livlandról. Kalandokról, melyből neki sohasem lesz
része. Az ő világa annyi, amennyit a csónakkal el lehet
érni a sziget körzetében: aligátortelep, kezesgyík-dagonyázó;
nyíl, csáklya, szigony, egy évben egyszer mosdatlan
gaj útonállók, máskülönben Bak és anya. Beszélgetés
soha, csak vadászat utáni sörös gajdolás.
Mila korbácsa újból lesújtott a szemtelen leányra.
Semmi kedve nem volt a szópárbajhoz most, amikor
elfeledte kellő időben beadni Baknak az italát, és az a
szegény, buta hím most elveszett, elkódorgott, talán már
föl is falták a kezesgyíkok. Honnan fog ő most még egy
ilyen derék, értelmes, megbízható, szorgalmas rabszolgát
szerezni? Úgyszólván megsiratta Bakot. Szemét elfutotta
a könny, és mintha ő is ivott volna a feledés italából,
megfeledkezett arról, hogy valaha is egy rossz szót, igazságtalan
ütést kiosztott volna Baknak. Tejben-vajban
fürösztötte inkább. Végigverte a bamba férficsordát,
akik értetlenül tibláboltak a szántás szélén, ott vigyorgott
a kis húgyos kölyök is, és sajnos Edi is, mintha nem is
a tulajdon lánya volna. Vállát vonogatta az új barátnője
mellett.
- Gyere! - Visszaszáguldott a tanyába fegyverekért és
az evezőkért, hogy Bak után nézzen a folyón is.
- Gyertek! - Hóúr megragadta Imus kezét. - Minél
előbb el kell jutnunk Öcsi bácsihoz, a Gombák urához!
- Ha valaki, ő tudhat segíteni Imuson. A nyugati part felé
szaladtak a csónakkikötőhöz. Rika ma reggel arra sétált
Edivel.
- Húzd ki!
- Jó.
Imus bambán vigyorgott, ravaszul kacsintott hozzá:
lám, győzött, a parancsra igenis helyett azt felelte, jó.
Kihúzta a fövényből a kikötőcölöpöt. Beszálltak. Hóúr
talált valami karót, ellökte vele a parttól a csónakot.
Lehasaltak a fenékre, hadd higgye, aki leselkedik, hogy
csak a csónak szabadult el, utasa nincsen.
Platty, platty! - Fölvert hullámok riasztotta csíkos
ugrókagylók pottyantották be magukat a partról a vízbe.
10.
Zés ezredes elutazása után a szolgálattévő udvaroncok jó
darabig találgathatták, hogy mit kellene kezdeni Annával.
Féltek megölni: hogy tűri az ilyesmit egy vila? Akkor
is, ha kislány? Mit szól hozzá Zés? Lir elnök és Dzí
főparancsnok? Féltek tanácsot vagy parancsot kérni,
mert féltek önállótlannak mutatkozni. Jól is vette volna
ki magát, hogy éppen most, amikor az aljas és irigy
ellenség támadása oly hevessé vált, hogy Zés ezredesnek
ki kellett terjesztenie a Birodalom védelmét a Dár szigeteire,
sőt a kietlen Lemúr-felföldre is, ahová a Birodalom
felderítői sem tették be a lábukat soha, ők ilyen piszlicsár
ügyekkel zavarogjanak. Egy elhamarkodott döntés persze
legalább olyan veszedelmes, mint az, hogy az elnöki
Protokoll Főnökség vagy a Főparancsnok szárnysegédje
belebotoljék abba a vilabékába, és megkérdezze... Mindegy.
Kérdezhetne akármit, jót úgyse tudna kérdezni.
Intézkedtek: Annára ráparancsoltak kabátot, megetették,
levetkőztették, fölöltöztették, hosszas leskelődés,
puhatolózások, araneus kamarások többszöri megvesztegetése
után más helyiségekbe kísérték, lopták, toloncolták;
gyalog, szőnyegbe csavarva, cipősládába zárva. Akcióik
után kifújták magukat, összenéztek: No? Rendben
van végre? Nincs. Se így, se úgy, se amúgy. Hogyan hát?
Ötlet se volt, hanem tétovázás, téblábolás, az események
önkényes hullámverése, alkalmazkodás, sodródás, egyre
átláthatatlanabb zavar, tettlegességig fajuló összekoccanások.
A kút!
Végre! Szerencse? Pech? Eldönthetetlen. Parancs nélkül
végképp eldönthetetlen, mert ha nincsen parancs,
bármi is történjék, utána a sóhaj nem a megkönnyebbülésé.
Aki próbálta, tudja.
Ők megpróbálták. Alkonyatkor a hátsó udvaron vonszolódtak
a lánnyal, amikor a kút durván és nyersen,
amilyen durva és nyers csak egy tárgy tud lenni, fölkínálkozott.
Gúnyos szája teli fekete éjszakával, mintha a
sötétség onnan szivárgott volna föl, a romos udvar havas
sarába.
Belökték Annát. Hogy melyikük? Csak későbbi vizsgálatok
tudnák kideríteni: természetesen mind a maga
elfogultságai szerint állapíthatna meg tettest. Egyet vagy
akárhányat.
A sóhaj, valóban nem a felelőtlen megkönnyebbülésé,
mégis kiszakadt belőlük. Volt vilalányka, nincs vilalányka.
11.
A Mocsárban az aligátorok és a kezesgyíkok eszegették
az araneusokat, s néhány tüsszögő méregmestert is megmentettek
a tüdőgyulladástól, azonban a patkányok nem
fogytak. Ugyan ki is tudná kienni őket a világból?
A csedi palotában sorra jelentették a halászok, a pákászok,
a sárkányvadászok és persze a sürgő-forgó vilák az
araneus benyomulás fejleményeit. A Kupolából küldöttség
érkezett: öt harcias legényke segédcsapatnak.
A Király ült a trónján, pislogott a rossz hírekre táskás
szemével, kedves nádi viláit megkönnyezte. Őket különösen
szerette, és gyakran mondogatta:
- Ó, ha minden nagy természetű ember időben nádi
vilának menne, sokkal kevesebb baj lenne a világon.
Jula homlokegyenest ellenkező nézeteket vallott. Nyíltan
meg is mondta, persze csak annak az undok és ostoba
Síria Jónásnak.
- Miért nem csinál már végre valamit!
- Egyebet se tesz.
- Ez? A mi Királyunk? Ül, csak ül a trónján, míg
tyúkszem nem nő a fenekén, és az országot el nem foglalják
körűié!
Jónás ingatta a fejét. Talán bólintott, talán fáradt volt
a nyaka.
- Gúnyolódsz? Talán rosszat mondtam?
- Rosszat. A Király elvégzi a dolgát.
- Hogyan? Miért? Mit csinál?
- Uralkodik.
Jula összecsapta a kezét. Ez már sok volt neki.
- Uram Atyám! Én igazán egy egyszerű asszony vagyok,
de így én is tudnék uralkodni. Ha nem különbül!
- Nem tudnál. - Síria Jónás halkan beszélt, szinte
suttogott.
- Ki ne tudna ott ülni abban a székben? Még hogy én
nem?
- Te - bólintott Jónás. - Te kiabálnál, hisztériáznál,
parancsolgatnál.
Jula öklével hadakozott a vila hegyes orra előtt.
- Igenis parancsolni is kell! Ki kell adni a parancsot
a patkányirtásra!
- Az uralkodónak először uralkodni kell. Aztán másodszor
is és harmadszor is. Korlátlan úr. Az ő tetteibe
senki nem szólhat bele. Egyetlen dolog van, ami tilos
neki: a parancsolgatás.
- De akkor hogyan...
- Ez az ő művészete. A legnagyobb művészet az uralkodás
művészete.
Jula gyanakodva fölvonta hajdan csinosan íves, az
öregedéssel egyre burjánzóbb szemöldökét.
- Mágiával, mi? Vilavarázslattal. Vedd tudomásul,
hogy én nem hiszek semmiféle vilabüvészetben!
- Jól teszed - mosolygott Síria Jónás. - Okos asszony
vagy.
A tanács minden napkeltekor ülésezett. Ültek a vilák
a trónteremben. Mentateát ittak vagy forralt bort, kummogtak,
hosszúkat hallgattak és olykor vakkantottak.
- A Dusza árad.
- A Másik Kontinensen készülődnek a csirihuak is.
- A gólyák visszatértek.
- Igen, valószínűleg.
- A Keserűvölgyben az őszi búza áttelelt.
- Majd később.
- Trau lovai szépek és kezesek.
- Gácsország felől újabb sereg érkezett.
- A Felhő a Jeges Tenger fölött jár.
- Pál, ott Pál sokat tett.
- A darazsak Lemúriában akár a méhek. Hajszálra,
kivéve, hogy a húshoz ragaszkodnak.
Jula a sarokban gunnyasztott, majd ha kellett, hozott
a konyháról teát, forralt bort, a falánkabbjának sós kekszet,
és kukkot sem értett a negyedórás szünetekkel a
legcsekélyebb összefüggés nélkül elhangzó mondatokból,
amelyekhez - említeni se kell - a Király semmiféle megjegyzést
nem fűzött, értelmüket sem firtatta. Jula ismét
panaszra ment Síriához a Csillagdába. Erőnek erejével
letörölte a port és a padlót fölsikálta. Az öreg vila lihegve
szökdécselt körülötte, hogy a megvadult porrongy és
fölmosófa tombolása elől a műszereket megmentse.
- Ha azt mondaná, menjek a Mocsárba a patkányok
ellen ezzel az egy szál bottal, én mennék. Puszta kézzel
is. De ő nem parancsol semmit. A Tanácsban sem. Még
csak nem is kérdez.
- Mi beszélünk. - Síria aszott testével a távcső okulárját,
a magához nyalábolt följegyzésekkel pedig a testét
fedezte.
- Miről beszéltek?
- Mindenről.
- Vettem észre.
- Azt vedd észre, Jula, hogy a Király a te királyod,
meg az enyém, mindannyiunké. De éppen azért, mert ő
igazi uralkodó, nem mifölöttünk, alattvalói fölött uralkodik
vagy hatalmaskodik, mint annyi hamis királyka
szanaszét a világban.
- Ha a mi királyunk, de mégse rajtunk uralkodik,
akkor kiken?
- A történeten.
Jula kicsavarta a fölmosórongyot, majd karjával megtörölte
egészségesen kiizzadt homlokát.
- A könnyebbik végét választotta.
- Lehet. Mindenesetre ha ő nem a történet fejedelme
volna, hanem csak a miénk, akkor már rég elesett volna
a patkányok ellen vívott hősi harcban, velünk együtt.
12.
A lila bajuszú Scsis ezredes araneusainak Zés tárnokmestere
kiosztotta a zöld, illetőleg a sárga szómagolyócskákat
- ki-ki választhatott, ám Rif szigetén sem kezesgyíkokkal,
sem aligátorokkal nem találkoztak. Legalábbis
eleven példányokkal. Annál inkább dögökkel, bőrökkel.
Hangulatuk mindenesetre remekre sikerült: elsöprő lendülettel
áradtak szét a szigeten: fürgék voltak és farkaséhesek.
Mila átélt már néhány ilyen támadást, hanem először
történt, hogy fölkészületlenül fogadta, sőt olyan földúlt
lélekkel, hogy kicsi híján a támadók közé lőtt. Még csak
az hiányzott volna! Az utolsó pillanatban visszalökte
rejtekhelyére a Bak-hajtásra szánt puskát és a tárakat.
Edi sebtében anyja vállára kanyarította az ezüstláncos
sárkánybőr palástot, s karszéke mögé állt szertartásosan
egy szakállas lándzsával. Hiába, hiányzott Bak, aki
mocskosán és koszosán és esetlenül betölteni szokta az
udvarmesteri hivatalt a háromszemélyes királyságban,
ravaszul jelezve a betolakodónak, hogy láthatod, pocsék
koszfészek ez a hely, bolondság volna meghódítani.
Zés berontott az ebédlőbe, melynek semmiképpen sem
sikerült trónteremmé magasztosulnia. Fegyverektől csörömpölő
testőrkatonáit néhány szemvillanással jobbrabalra,
padlásra, pincébe, szanaszét elküldte. Nyomukban
araneus felderítők surrogtak, nyakörvükön helyzetjelző
adóval. Zés a hölgyeket köszönésre sem méltatta. Ismerte
és utálta ezeket a pökhendi amazon királynőcskéket,
akik a folyó szigetfüzérén regnáltak szúnyogos, vizenyős
országocskáikban. Hüllőnémberek az aligátorok között.
Továbbá csempészek, kéjnők, kuplerosnék és boszorkák.
A Birodalom vezetése „hasznos állatoknak" minősítette
őket, meghagyva függetlenségüket. A folyó, a szigetek
környéke hemzsegett az araneusfaló aligátoroktól és kezesgyíkoktól
- az amazonnék mintegy természetes ellenségként
ritkították őket.
Zés a nőre rivallt:
- Hova dugtad őket?
Mila hallgatott egy nyelésnyi ideig, hogy az üvöltöző
barbár érezze, nincsen sikere, de nem tovább, nehogy a
hívatlan vendég bárdolatlanságában még súlyosabb felségsértésre
ragadtassa magát.
- Kiket? - A királynői kézben kissé remegett a benne
felejtett korbács, amely most uralkodói jelképként sunyin
jobbra dőlt, holott a legszívesebben táncolt volna
egy sort. Jogosan, mert az újabb felségsértés csak nem
maradt el.
- Hol vannak? Gyorsan ugassál, te ribanc, mert falhoz
kenlek!
Mila behunyta szemét, megesküdött gyorsan, hogy
ennek a pasasnak vérét veszi, szemét kitolja, körmeit
lecibálja. Ha Bak előkerül, megnyúzatja, de előtte tulajdon
kezével kiheréli. A szükség azonban halasztást kívánt
tettben, gyorsaságot szóban.
- Szántanak.
Szántottak volt. Meg iszkoltak volna, amíg a szómától
fölajzott körmöspatkányok ki nem rágták őket a hámból.
Pár csont maradt a két daliából, a gombjaik és négy
lábszárvédős kincstári bakancs. A zászlóalj, amely elkapta
őket, az ízletesebb és lágyabb részekkel kezdte. Éppen
következtek volna a jó, fogkaptató csontok, amikor a
kenlog testőrök a helyszínre érkeztek.
Zés látta nyomban, hogy az áldozatok akárkik lehetnek,
talán akár Kop és Stiaszt is, hanem a vilák semmiképpen
nem. Melyik kétarasznyi lábszárcsont tartozhatott
volna egy kétaraszos törpéhez? Mégis hitt Milának:
értelmes nőnek találta, akinek van magához való esze,
tehát fölfogja a helyzetét. Olyan amazon pedig nincsen,
aki egy férfiért vagy akár kettőért, ezerért vásárra vinné
a bőrét. Még a körme feketéjét sem kockáztatná.
Scsis ezredes földerítőinek csatárlánca jelentette, hogy
Rif szigetétől délre gazdátlan csónak sodródik lefelé a
folyón. Illetőleg sodródott. Mikor? Valamikor, nem túl
régen, azelőtt, mielőtt az oktondi Zinc hírszerző orrát
össze nem csippentette egy zebracsíkos ugrókagyló. Időbe
telt, mire a társai észrevették, a szemtelen jószágtól
megszabadították, és ő végre képes volt elmesélni, amit
látott.
Hiába, a természet legyőzésének biztosítása egyre hamaribb
feladat. Scsis ezredes morfondírozott, és egyáltalán
nem a kotnyeles patkánytermészet kiigazítására gondolt,
miközben karmocskáival elmélyülten hárfázott lilára
festett bajuszszálain.
A testőrök összeszedtek néhány sárkánybőrt, kést,
ezüstkanalat, mintegy kiszállási díjként, és elfogadták
Mila királynő és Edi kisasszony szíves kínálását. Az
izgalomra jólesik egy kis mézsör.
Öt, a fekete óriás, három korsóval is fölhajtott, kis
híján halomra döntve Mila finom elképzelését: egy csöppecske
amazontej minden korsóba, annyi csak, hogy aki
megissza, éppen csak egy kicsit legyen feledékeny, szórakozott
szinte. Ne feledje el, hogy kicsoda, micsoda, az
araneus nyelvet se, csupáncsak más jusson eszébe ahelyett,
amire éppen szüksége volna. Ahol puskák dörögnek,
szekerek, helikopterek járnak, emberre vadásznak,
ennyi épp elég. Puszta szerencse, hogy Öt nem az eszével
küzdötte föl magát az ezüstövesek közé, így senki se
csodálkozott, hogy a csónakban a tollánál fogta meg az
evezőt. Ráhagyták. Az ő evezőcsapása így is lendített
akkorát, mint két másiké. Ezért is hívták Ötnek: ha már
nincs ki a négy kereke, nehogy háromnak szólítsa bárki,
mert hókon nyomja az illetőt, és máris lehet szögelni a
koporsót.
13.
Anna érkezése Bős apót mormotaálmából varázsütésként
fölriasztotta. Friss lett, okos, kedves, vigasztalta a
kislányt, pátyolgatta, ajnározta, nevettette, és hogy valami
ocsmány vilavarázslatot művelt, arra minden kenlog
őr és araneus felügyelő megesküdött volna. Egy se gondolt
arra, hogy amikor a foglyokat a kiszáradt kútba
lökték, a történet legszebb fordulatát hajtották végre:
összehozták a tanítót a taníványával.
A szégyentelen vénember és a nemkülönben elvetemült
kislány hajnaltájban már vidám gaj kocsmaindulókat
énekelt teli torokból, sorban álló borospalackokról, menetelő
söröskorsókról és vakmerő portyákról A botrány
akkor tört ki, amikor A mokány patkány a nyúlketrecben
című birodalomszerte tilalmazott gúnydalt kezdték fújni,
melynek refrénje a lir-lir, dzi-dzi hangzású vinnyogás
volt.
Bzibi miniszterelnök személyesen hallotta meg a gyalázatos
danászást. Kétségbeesetten krákogott. Más se hiányzik,
mint hogy az elnök vagy a fővezér meghallja! Azt
hiszik ezek az ostobák, hogyha engem megbuktatnak,
jobb jön utánam? Nyomban elrendelte, hogy a tetteseket
vessék az Állatkertbe.
Amíg a Cirkusz a kenlog nép olcsó szórakoztatására
épült, addig az Állatkert az araneusok magasabb rendű
örömét szolgálta. Egy begyűjtötték ott mindenféle állatot,
amit a Tűz és Eső mutációi létrehoztak. Elsősorban
olyanokat, amelyek a patkányok ellenségeinek számítottak.
Tehát kezesgyíkokat, varánuszokat, óriáspókokat,
aligátorokat, sárga macskákat, tigriseket, leopárdokat,
különféle kígyókat, megkopasztott baglyokat, sasokat,
egerészölyveket, rókákat, az elvadult kutyák tucatnyi
törzsét, no és persze embereket. Értékteleneket, akik
megtagadták a haladást és a vasöv felvételét. Ők szolgáltak
a ragadozók táplálékául. (Mellékesen a finnyás, elevenfaló
kígyóknak a semmirekellő baknyulak.)
Az Állatkert az Elnöki Palota mögött, a Keleti Bombatölcsér
mintegy két négyzetkilométeres gödrében terült
el, közepén talajvízből gyűlt tóval, melyben a vízi szörnyetegek
tanyáztak. A növényzet csenevész volt: embermagas
szudánifű, csalánfák, papsajtbokrok, törpefenyő
és természetesen tök, amely a Birodalom egyszerűbb lakóinak
fő táplálékul szolgált. A Keleti Bombatölcsér
kutyaól nagyságú sütőtökeibe előszeretettel fúrták be
magukat ősszel a piros képű sallangos viperák, hogy a
langyosán rothadó üregben teleljenek.
Most, tél végén a tökök kövéren szürkéllettek a piros,
kék, zöld, aranysárga, cirmos üvegsziklák között,
melyeket a kelő nap fénye fölöltöztetett ezer csillogó
fénnyel, s most kedvtelve szikráztak a kráter tükörfalában.
Akit ide behajítottak, annak szeme-szája elállt a csodálkozástól.
Mintha a mesebeli Üveghegy belsejébe lökték
volna be. Nagyjából úgy is volt: a kráter negyvenötven
méter magas üvegfalát, melyet valaha egyetlen
robbanás alkotott a talaj homokjából, ember meg nem
mászhatta. Állat se. A bedobott madarak se tudtak kirepülni,
mert mielőtt idekerültek volna, evezőtollaikat kitépték,
szárnyukat eltörték.
Az igazi Üveghegy állítólag Aiföldön volt, és rettentő
szörnyek őrizték.
A tó közepén régen valóban ott állt az Üveghegy.
Eredetileg kétszáz méter magas, buborékokkal teli alumínium-,
vas- és réz-oxidtól vörös, zöldesfeketés girlandokkal
ékes kehely volt. Egy földrengés alapjait megrepegette,
eső, fagy, talajvíz addig mosta, amíg jó ötven
esztendeje oldalára nem dőlt. Hosszában ekkor kettéhasadt.
Egyik fele darabokra tört, ám a másik nagyjából
épen maradt, s hídként szolgált a partra. Rajta jártak le
a rövidlátó araneusok gyönyörködni és ötleteket menteni
az állatkerti lakók élethalál-küzdelmeiből. Az Üveghegy
gyökere a tó közepén nyugodott, és az időjárástól függően
hat-tíz méter magasra emelkedett a víz színe fölé.
Önműködő kamerák pásztázták innen a területet, nehogy
valami érdekes jelenet elkerülje az araneus vezérkar
és előkelőségek figyelmét. Innen vetették a vízbe az új
lakókat. Akit a partra dobtak le, az természetesen nem
élte túl, de a tóba vetettek közül átlagban tíz százalék
megérte a másnapot. Különösen télen, amikor a vízihüllők
az iszapban teleltek.
- Ne feledd! - súgta Bős apó Annának. - Aki akarja,
az nem, aki nem akarja, az igen.
- Kuss!
A kenlog palotaszolgák zsipp-zsupp, kezüknél-lábuknál
fogva meglóbálták s a tóba hajították őket.
A Kráter pereméről gyér közönség figyelte a jelenetet,
s amikor kellett, fázósan tapsolt, ámbár a nap szépen
sütött, szóval ígéretes tavaszias idő járta.
IV. FEJEZET
1.
Lemúria elnevezésének etimológiáját talán a vilák se
tudták levezetni, noha ők ismerték az itteni nyelvjárásokat.
A Déli Tengert a Nyugati Óceántól elválasztó kecskeszakáll
alakú félsziget kívül esett a Birodalmon. Lemúr
nevezetű városa nem volt, se vára, se barlangja, se szakadéka,
se folyója. Ilyen vagy hasonló nevű nép nem lakta,
a helyi dialektusok bizonytalan torokhangokból meg
összeolvadó magánhangzókból álltak, és irtóztak a „Lemúria"-
típusú karakteres szavaktól. A lemúr majom a
helyi klímát megszokni sem próbálta. Az itteni születésű
Síria Jónás Hamvas Bélát, az ókori bölcset sejtette az
ország keresztapjának. Vizsgálódásai befejezése előtt
azonban egy háború elsodorta a környékről.
A tájat kietlen hegyek, zord sziklák, szakadékok, penészes
szurdokok, századok óta füstölgő szemétdombok
tagolták.
Az itteniek ősei annak idején tudatosan készültek a
Tűz és Eső időszakára. Az előző korszak előkelőségei
közé tartoztak, így megengedhették maguknak, hogy
bomba-, sugárzás- és fertőzésbiztos erődítményeket építtessenek.
A sziklacsúcsokon tömzsi beton- és szikla várakat,
alattuk sok emelet mély kazamatákkal; a szakadékokban
a természetes barlangokat kimélyíttették, zsilipkapukat
szereltettek a bejáratukra; másutt aknalabirintusokat
vágattak, melyek sok száz méter mélyen elhagyott
bányákkal álltak kapcsolatban.
Kétszáz esztendőre való élelmiszert halmoztak föl,
meg fegyvert, lőszert, vetőmagot, pótalkatrészeket. Fölszerelték
óvóhelyüket kúttal, geotermikus erőművel, villanyvilágítással,
tyúkfarmmal, gyógyszertárral, magnószalaggal,
videoberendezésekkel, tömérdek filmmel, óvszerrel,
könyvekkel. Az írás-olvasás tudományáról azonban
már a második angolkóros generáció megfeledkezett.
Az emberek úgy találták, hogy a nehézkes körmölés
helyett egyszerűbb és könnyebb videóra rögzíteni a megörökítendőket.
A harmadik nemzedék ezzel is fölhagyott
ükapóék csoszogásánál, betegeskedésénél, tyúkmonyozásánál,
sőt lövöldözéseinél izgalmasabbnak ítélte
a régi mozi- és tévéfilmeket. Történelmüket és személyes
történetüket lassan, de egyértelműen és visszavonhatatlanul
filmsztorikra cserélték. A béke végett - szólt az egyezményes
ideológia, így megszűnik majd a barlang-sovinizmus,
a földéhség. Természetesen iszonyatos háborúk törtek
ki. Ha híre ment, hogy valamelyik óvóhelyen új vagy
feledésbe merült kazetták, filmtekercsek kerültek elő,
netán valami vándorkereskedő ilyesmit hozott, a szomszédok
nyomban támadtak. Még az is megesett, hogy
két-három barlang szövetséget kötött egymással. A szövetség
természetesen a zsákmány fölosztásakor azonnal
fölbomlott. A győztesek gyakran a legyőzött kiégett bunkerében
mészárolták le egymást.
Lemúria belseje hajdan szinte egybefüggő város volt,
ezernyi lakott bunkerrel, óvóhellyel, kapujuk körül az
előmerészkedők vagy idevetődöttek falvacskáival, tanyáival,
szántóföldjeivel és kertjeivel. Mostanára a táj
kihalt. Naphosszat kellett kúsznia-másznia szakadékból
sziklára annak, aki meg akarta látogatni a szomszédját.
Persze ha merte.
A fölperzselt senki földjén mók pásztorok kóboroltak
kecskéikkel, birkáikkal és patkányaikkal. Nem tartoztak
egyik barlang fennhatósága alá sem. A Kazettaháborúk
vagy más néven: Szomszédjárás után szivárogtak be a
lakatlan hegyekbe a Birodalom peremvidékeiről. Miután
szert tettek bizonyos helyismeretre, nevüket megváltoztatták.
Hegyi mendeléknek vagy mengeléknek kezdték
hívni magukat, és azt állították, hogy ők Lemúria igazi
őslakói. Az itt játszott legrégebbi film Mendele vagy
Mengele nevezetű főhősének egyenesági leszármazottai.
A perdöntő filmet - már amiből kiderülhetett volna,
hogy az ősatyát Mendelének vagy Mengelének hívták -
sajnos az idő cenzúrája a műsorból törölte. Mindenesetre
a mókok kegyhelyként, utóbb történelmi fővárosukként
tisztelték azt a kiégett tárnát, melyben az a bizonyos film
állítólag elégett. Itt rendszeresen ünnepségeket rendeztek,
és évről évre több bizonyítékát találták eredetüknek.
Száz esztendővel ezelőtt a nyugati parton I. Gyantár
tucatnyi óvóhelyet egyesített uralma alatt - mégpedig
erőszak nélkül. Az ő bunkeré hegytetőre épült, duci tornya
volt és adóállomása, melyen tévéműsorokat lehetett
sugározni. Nos, I. Gyantár, aki akkoriban még közönséges
Gyantár volt, mi több, számolatlan, kitanulta az
antenna működését, és üzembe helyezte. Ügyes diplomáciával
gyerekjáték volt elérnie, hogy a környező völgyek
óvóhelyei behódoljanak neki. Ez volt ugyanis az adás
egyetlen előföltétele. Vajon ki ne mondana le szabadságáról
Lemúriában vagy bárhol másutt a világban, ha
megnézhet pár tucat rémfilmet? És nemcsak a szabadságáról,
ami egy hermetikusan lezárt barlangban eléggé
elvont fogalom, hanem saját filmjei egyikéről-másikáról
vagy az üres kazettáiról. Nyilván nem egyszerre, hanem
apránként, adó és előfizetési díj fejében. II. Gyantár
rövid, de annál sikeresebb országlása idején a környéken
föllelhető kazetták utolsó csellengő példányai is Tasba,
a fővárosba kerültek.
III. Gyantár idejében zendülés tört ki. A Dabas-völgy
Luis nevű óvóhelyének lakói rájöttek arra, hogy ki vannak
fosztva. Azzal a demagógiával, hogy „fejlődésük
nincsen biztosítva" - figyelmezzünk a hangsúlyos szóra! -,
maguk mellé állították két szomszédjukat, és tárgyalásokat
kezdtek a függetlenségük jeléül széles vasövet viselő,
úgynevezett bozgor mókokkal. Ezek hajlandónak mutatkoztak
részt venni a Tas elleni támadásban némi fegyver,
rúzs, rágógumi, hajfesték és halcsontos fűző ellenében.
A szövetségi szerződést megkötötték, a mókoknak az
előlegbe ígért fűzőket átadták. III. Gyantár hosszú és
unalmas uralkodásának izgalmas vége lett volna, hanem
unokaöccsének angolkóros fejéből kolosszális ötlet pattant
ki. A krónikások szerint ez a kamasz gyerek volt a
Gyantár-ház legnagyobb zsenije, különb a dédapjánál.
Tisztelői éppen ezért IV. Gyantár néven emlegetik, noha
az oldalághoz tartozott, és nagykorúságát sem érte meg.
Nos, ez a tehetséges kölyök ült a repedezett bőrkanapén,
nézte a filmeket, és kitanulta a dramaturgiájukat. Kifigyelte
azt is, hogy a színésznők és a színészek három,
legföljebb négy kozmetikai szalon termékei, tehát a jelenetekkel
egyetemben konvertibilisek! Magyarán az egyik
filmből a másikba a legcsekélyebb nehézség nélkül áttelepíthetek.
Kis kézi komputerén rögtön szerkesztett egy
filmvariáló programot.
A siker frenetikus volt!
A keverőasztalnak nevezett zseniális találmány annyi
új filmet állított elő, amennyit nem szégyellt.
Luis elsőként kapitulált. A családfőt karóba húzva
nyújtották át III. Gyantárnak. A mókok dühösen visszavonultak
új fűzőikben a szikláik közé. Elkeseredésüket
krumplipálinkába és eredetmondájuk további csiszolásába
fojtották.
IV. Gyantár hamarosan föltalálta a filmek átszínezésének
technikáját. A tizenkét bunker lakói örömmámorban
úsztak, és beszolgáltatták Tasnak páncéltörő rakétáikat,
kameráikat, lappangó képmagnóikat. Eljutottak
végre a fejlődés ókori csúcsára: akár az igazi filmgyárak,
ők is tudtak száz filmből egy százegyediket csinálni.
IV. Gyantár azonban nem ismert megállást. Föltalálta
a demokráciát, miáltal mintegy másodszor alapította
meg az államot, a Bunkerszövetséget.
- Újszövetség! - rebegték azok, akikben éltek ősi reminiszcenciák.
Ők, ha IV. Gyantár nevét ajkukra venni
bátorkodtak, mélyen meghajtották fejüket, és öklükkel
háromszor a mellükre ütöttek.
A demokrácia a lehetséges leglényegesebb kérdést érintette,
és nem alkotmányos szóvirág volt, hanem gyakorlat!
Mert ugyebár ment a film, és annak rendje-módja
szerint bomlani kezdett a konfliktus: szőke lány a gengszterek
markában. Az egyszerűség kedvéért legyen három
a lehetőség: l. a szöszkét a gengszterek megerőszakolják
- pornó változat; 2. a leány tenyere élével a bandát
miszlikbe aprítja - karate változat; 3. hősnőnk elájul, feje
hátranyaklik, kivillanó hófehér nyaka a leselkedő vámpírt
fölgerjeszti - horror változat. Nos, ekkor a demokráciában
egybeforrt nemzet apraja-nagyja a keze ügyében
lévő gombbal döntött, és a film sejtelemnyi döccenő után
folytatódott a többség által kijelölt mederben. A kisebbség
eleinte csöppet zúgolódott, néhány apróbb gyilkosságra
is sor került, a többség azonban elégedetten hátradőlt
foteljében, és istenként viselte magát. Teremtett, a
képernyőn látható volt a bizonyíték. A kisebbség értelmesebbjei
hamar abbahagyták a zúgolódást. Megértették,
hogy legközelebb jobban kell igyekezniök, mélyebbre
kell ágyazódniok a közösség gondolkodásába, és akkor
hamarosan ők is azonosulhatnak a többség gusztusával,
és teremtő Istennek érezheik magukat.
IV. Gyantár életének titokzatos baleset vetett véget.
Megismerkedett egy hasadt állú mók pásztorral, aki
rendszeresen látogatta őt a tasi vártorony orma melletti
gondolkodószikláján. Itt szokott ő föl s alá járkálni, csálé
fogai közt sós tengeri levegőt szürcsölni, amikor új kérdések
megoldásán töprengett. A tenger mormolása, a sziklaüregekbe
csapódó hullámok buffanása, a mélység, az
ég és a tenger két kékjének eggyé olvadása, a felhők
robogása, ezek voltak az ő szellemének ihletői.
A mók pásztorlegény bizonyos zöld golyócskákkal
ajándékozta meg. A golyócskák fanyarkás ízűek voltak,
savanyúcukorra emlékeztetők. Ha az ifjú herceg kettőthármat
elfogyasztott belőlük, jókedve kerekedett, megfeledkezett
örökös náthájáról, tyúkmelléről, ó-lábáról, gúzsoló
gátlásairól. Állítólag éppen eljutott a videoszalagok
fölújításának megoldásához, amikor izgalmában egy
egész marék golyócskát kapott be. Néhány hét alatt
annyira megszerette őket, hogy már képtelen volt meglenni
nélkülük, és mindennap egyre többet kívánt. Az a
maréknyi zöld golyó soknak bizonyult. Sirály röppent el
a szikla előtt. IV. Gyantár kiterjesztette csenevész karocskáit,
és utánavetette magát.
Lemúria gyászba borult, a Barlangszövetség kevés híján
fölbomlott. A sebtiben összehívott és a demokráciát
továbbfejlesztő parlament első törvényével az uralkodók
sorába iktatta a szerencsétlenül járt herceget.
A hasadt állú mók pásztor, akinek ráadásul különös
pikkelyek éktelenedtek a nyakán, örökre eltűnt a környékről.
2.
Imus kedves volt, engedelmes és földbuta. Tompa tekintete
néha kifényesedett.
- Ó, hohohó! - hatalmas mutatóujjával az ég felé
döfött, aztán toporgott, kezét visszavonta és a háta mögé
dugta szégyenkezve, mert megint elfelejtette, hogy mit is
akart mondani. Szerencsére hamar elfelejtette azt is,
hogy valamit elfelejtett, így a szégyen nem emésztette.
Fölszabadult energiával kúszott-mászott a Sárkánytaréjhegy
sziklás oldalán, ha kellett, cipelte Rikát piciny csacsiként,
amikor a lány eltikkadt az erőltetett menetben.
Hóúr hajszolta társait. Nyilvánvaló volt. hogy a kenlogok
üldözik őket. Hogy a csónakot visszarúgták a vízre,
s az elsodródott, ellenségeiket csak pillanatokra téveszthette
meg. És az üldözők lerázása csak a "gond fele.
A másik: merre taláható a Gombák Ura, Síria Jónás
unokanagybátyja, a vajákos vila? Hogy Lemúriában, az
biztos, de Lemúria ezer szikla, ezer barlang, ezer szakadék.
Éjszakára aludtak két órácskát egy grotta gádorában.
Imus összebújt Rikával, ölelte, csókolta. A vörös lány
tanácstalanul pillogott Hóúrra. Az megvonta a vállát.
A vilákat semmilyen szabályuk nem tiltotta a nőktől,
ugyanakkor nem is pártolta, de mind kifejezetten ellenezte,
hogy egyik vila a másik bírájául tolja föl magát.
Egyes-egyedül a Nagyvila pirongathatta meg a többit.
Nem nők miatt vagy valami hasonlóért, hanem amiért
jónak látta.
- Hát akkor aludj, majd mi őrködünk! - mondta Rika.
Hóúr aludt.
Rika leszedte magáról Imus mancsait. Kínnal-keservvel
elmenekült Ózsákról, és most újra kurvának kéne
lennie. A kenlog katonák között, akiket ki kellett szolgálnia,
akadt kövér, fekete, pikkelyes, szőrös, sovány, alacsony
is és legkivált mosdatlan és büdös szájú; törpe
azonban nem. Ilyen kedves, szeretetre méltó, szeretetért
csengő, hatalmas, erős, gyöngéd, kedvese örömére törekvő
törpe soha.
Rika szerette. Sűrű boldogság töltötte meg a lényét, a
megértés öröme is: nem volna bűn, csak éppen tilos.
Most tilos, amíg ő beteg. Álomba simogatta Imust.
- Ó, hohohó! - rikkantotta a törpe, amikor bordái
közé nyomult a mók hegyipásztor fegyverének csöve.
Madárrá változott nyomban. Madárrá változni, vagy
csigává, nyúllá, elefánttá, kígyóvá a legolcsóbb vilatrükk.
Az inaskák első leckéi közé tartozik, álmukban is
tudniok kell. Nyilván ezért csinálta meg oly tökéletesen
Imus. Ha ébren van, bizonyára elrontja, vagy - ez a
valószínűbb - eszébe se jutott volna.
Csirregett, vijjogott, károgott, nyakát kitekerte, összegömbölyödött,
lábát behúzta, s két keze ujjain szökdécselt
verébfi módjára. Aztán a legalkalmasabb pillanatban
úgy rúgta tökön a mókot, hogy az meg colstokká
változott és összecsuklott. Erőszakkal kellett széthajtogatni.
Azután viszont a lábát nem lehetett többé összetenni,
mert heréi lúdtojás nagyságúra duzzadtak.
- Siessünk! - Hóúr a mók övét leszerelte, kőhöz verdeste,
majd a föntebbi sziklák közé hajította. Összetörte
a puskát is, és a változatosság kedvéért a völgybe hajította.
Mila királynő italából töltött pár csöppet fájdalomcsillapítónak
a mók fogai közé, majd elindult a kis csapat
kúszva-mászva-tapogatva a kövek, az elszenesedett fenyőtönkök
között. Holdtalan, borongós éjszaka volt.
A nehéz felhők mögül csillag se pislant elő.
- Hiiííí! - Rika halálra váltán sikoltott: beletenyerelt
a sötétben egy langyos kocsonyagombába. Akár az agyvelő.
A gomba túléretten szétmállott, és penetráns bűzt
árasztott.
- Mi van? Mi van? - vakkantotta Imus.
- Csönd! - Hóúr befogta Rika száját.
- Titruitriuououú! - fölrecsegtek körben a mókok fatrombitái.
Várakozásnyi csönd után, hogy társuk válasza
késett, újra: - Titruitriuououú! - És harmadszor is, és
távolabbról, a gerinc felől. Negyedszerre már fél Lemúria
értesült arról, hogy valahol baleset ért egy hegyi mókot.
Esetleg bozdort, mendelét vagy mengelét.
Rika eltartott keze akár valami fáklya - csak éppen
fény helyett kén-hidrogén-szagot árasztott.
A rekedt fatrombiták elhallgattak. Hosszú némaság
telepedett a tájra. Az üldözöttek figyeltek, füleltek. Lassacskán,
megállapíthatatlan, melyik pillanatban, mert oly
finom, oly türelmes átmenettel zizergés támadt. Talán
délről, talán keletről - egy idő múlva a félkör alakú völgy
teljes hossza felől. Mintha valami stadionban egy unalmas
mérkőzésen sok tízezer száj napraforgómagot rágna.
Apró lábacskák csusszantak, körmöcskék kapaszkodtak,
szőrös hasak horzsálódtak, kavicsok gurultak.
Fölfelé! Csakis a hegy felé!
- Hő! Höű! - Iszonyatos bűz csapott föl előttük, aztán
egy rettenetes, hörgő vadállat rontott rájuk. Átbucskázott
Rikán. Imus ösztönösen elkapta, szőrös torkát megszorongatta.
Aztán elengedte.
- Na! Ha!
Bak volt. Fölhasadozó emlékezetéből a gomba fogalma
kiszabadult, és úrrá lett szegény éhes emberen. Bak
bezabált a kocsonyagombákból. Nemcsak hogy büdösebb
lett tőlük, mint amilyen valaha is volt, hanem butább
is. Beszélni is elfelejtett.
Köveket szedtek, elhajították őket a völgy felé, maguk
pedig fölfelé húzódtak a gerinc irányába.
- Ö! Ő! - Bak böfögve, nyögve négykézlábra ereszkedett,
akár egy orangután, és követte őket. Buzgón utánozta
a többieket a ködobálásban. Öröméből azok a
golyók sem zökkentették ki, amelyek váratlanul pukkantak
rájuk a hegy gerincén égnek meredő palalemezek
közül.
A jámbor mók pásztorok! Puskájuk szerencsére olyan
régi volt, hogy a legkisebb érintésre elsült, így célozni alig
lehetett vele. És mi tagadás, zavarta őket a déli szél, mely
Bak gyilkos bűzét irgalmatlanul az orrukba csapta.
A kocsonyagomba gáztámadása ellen az óriás palák fedezéket
nem nyújtottak. Persze a hegyi mókokat keményebb
fából faragták annál, mintsem akármilyen büdöstől
ők berezeljenek, de a szaggal áradó részecskék veszélyét
nem becsülték le: ők tudták, amit Bak nem, amikor
beleevett a kocsonyagombába!
A gombák ugyanis csatlakoztak a Gaia többi utasához,
amelyek megelégelték az ember igáját a Tűz és Eső
korszakában. Elég későn. Elég későn a többi lényhez
képest. A legközönségesebb természettankönyvek is tudtak
arról, hogy a madarak ősei százmillió évekkel ezelőtt
elkezdték kiüregesíteni csontjaikat, hogy ivadékaik ezer
nemzedék múlva majdan levegőbe emelkedhessenek; a
butuska növények is kifürkészték a rovarok gyengéit,
hogy szerelmi örömeikhez fölhasználhassák őket, csak a
gombák maradtak le, mindig csak a gombák! De ennek
már vége!
A langyos kocsonyagomba élen járt a zendülésben.
Fizika- és kémiatudását két fronton vetette be. Elsőbben
is áttért arra, hogy táplálékát körülnője, bekebelezze,
majd rothasztással dolgozza föl. A rothadás hőjétől fűtve
vígan rezgett a legkeményebb télben is. Másodsorban
kölcsönvett egy könnyed ötletet a rokonságtól: mérget
termelt. Gyenge mérget, ami az áldozatot leszoktatja
arról, hogy a gombáknál magasabb rendűnek képzelje
magát. Közelebbről: felejtse el, hogy fiú vagy lány.
A gombák se tudják, mégis szépen élnek.
A lemúriaiak különb eseteket is láttak Bakénál. Még
hogy valaki a keze fejére támaszkodva járjon! Ugyan!
Primitív ősmajomutánzat. Találkoztak ők olyan araneusokkal,
amelyek csigának érezték magukat, sőt csillós
egysejtűnek, mely a farkával csapdosva próbálja fölhajtatni
magát a dombra. Szinte olyan érdekes volt, mint
valami gyengébb film.
Szegénykék.
Nem maradt egyéb út, csak fölfelé.
A mókok - talán hárman vagy négyen, köztük egy
puskás - a gerinc legalacsonyabb hágóját szállták meg.
A lusták. Torkolattüzük, ugrabugrálásuk a szürke ég
előtt, a koromfekete sárkánytaréj-palák között elárulta
őket.
Hóúrék a sziklák fedezékében hátráltak, és a gerinc
magasabb pontját célozták meg. Bak követte őket
penetráns szagával, és rendíthetetlenül hajigálta a
köveket.
A cirregő-zirregő, szotyolarágáshoz hasonlatos zörejből
már jól kihallatszott a fölfelé törekvő patkányok
önszuggesztiós harci cincogása és visítása, ha egy-egy
lefelé guruló kő eltalálta valamelyiküket.
Hóúrnak szúrt a sérült melle a kapaszkodástól a
szapora lihegéstől és attól, hogy Rikát is kellett támogatnia.
A lány félőrült volt a félelemtől.
- Patkányok! Jaj, patkányok! Irgalom! - Hol erre
szaladt volna, hol arra. Imus boldogan segített, emelte
Rikát, ha kellett, de sok köszönet nem volt a buzgalmában,
mert ha a lány irányt váltott, ő követte engedelmesen.
Se ő, se Bak egyáltalán nem féltek a patkányoktól.
Rájuk se hederítettek.
Elérték a gerincet. A túloldali, az északi lejtőt hó borította.
Enyhébb volt a délinél, és egy lapos, havas völgybe
vagy gyönge jéggel borított tóba futott le. A táj sima, fehér
formái itt jól gazdálkodtak a kevéske fénnyel. Tisztán ki
lehetett venni, hogy a lejtő kétharmadánál sűrű, fekete
rajokban patkányok iparkodnak fölfelé. Mögöttük, elnyújtott
csatárláncban mókok, hosszú karókkal vagy
puskákkal fölfegyverkezve.
A déli lejtőn rohamozok egyre közelebbről és közelebbről
cincogtak.
Rika kitépte magát Imus kezéből, és a lív csatakiáltást,
az ijijijijijjííí-t hallatva kidöntött helyéből egy többmázsás
kőlapot, és a havas lejtőre lökte. Aztán összerogyott,
mint aki megszakadt a hisztériás roham kiváltotta erőfeszítésben.
A hatalmas kőlemez méltóságteljesen megindult lefelé.
A hágót őrző lusta mókok rálőttek: a golyó fényes szikracsíkot
hasított. A nagy palatábla gyorsult, egyre gyorsult.
A mókok ordibáltak és közelebb nyomultak.
Hóúr ráparancsolt Bakra:
- Őket dobáld! Szaporán! Gyere! - Imust a következő
nagy táblához húzta. - Segíts!
Fájdalmas patkányvisítás hangzott: a lelökött kő átvágott
a patkányok arconalán.
Bak dobált, a mókok lövöldöztek.
A kőlap nem akart mozdulni.
- Segíts, Rika!
- Igen, rögtön! - felelt a lány, és ülve maradt. Kődarabokkal
mosta a kezét.
A mók puskás újra lőtt. Golyója sziklatörmeléket
fröcskölt Bakra.
- Ő! Ööő!
- Hóhahó! - rikkantott Imus.
A kő végre megmozdult. Jobbra döntötték, balra ingatták.
- Vigyázz! - kiáltotta Hóúr.
- Segítség! - Rika letépte lábáról a beleharapó patkányt,
fölpattant, s az állatot a havas lejtőre hajította.
- Bak! Gyere, Bak! Gyorsan!
Patkányok mindenütt. Marcangolták Hóúrék bocskorát.
nadrágját, ameddig csak föl bírtak ugrani. Imusnak
egy a nyakszirtjébe harapott, Rika ütötte le. A patkánytaktika
alapfogása: egyszerre támadni minél többen,
ahányan csak odaférnek az áldozathoz. A cél földönteni.
A fekvő ellenfél már zsákmány. Bak öőzve tipródott
közöttük erre-arra. Rika harcolt. Ugrált, rugdosta őket,
megpróbált magasabb kövekre fölmászni előlük, de a
sima palán megcsúszott. Az araneusoknak jobban ment
a mászás: ők egykettőre fölszaladtak a sziklapikkelyekre,
és onnan vetették magukat ellenfeleikre.
Közelről hallatszott a mókok zihálása. Apró léptekkel
közeledtek, hogy törzsük lovagi etikájának ősi szabálya
szerint akkor érjenek a csatatérre, amikor a küzdelem
már eldőlt, nehogy eltévesszék a zűrzavarban, hogy melyik
oldalra kell állni.
Rika a testéről, arcáról, hajáról letépett patkányokkal
őket dobálta. Némán. A félelem jeges hidege teljesen
elvette a hangját. Már nem is ugrált, nem is rugdosott.
Gépiesen megragadta a harapást kereső tucatnyi patkány
valamelyikét, és a mókok közé vágta. Nyugodt
volt. Ennyire egyszerű elesni egy patkánycsatában?
- Gyere! Gyere már!
Állt szilárdan, jobbal-ballal gépiesen nyúlt a következő
cincogó, pikkelyes farkú dögért, érezte, hogy szakad a
ruhája, a bőre. Nem a sebeit, a hideget találta a legkellemetlenebbnek.
Hogy fázik a keze.
- Gyere! Gyere már az isten szerelméért!
Hóúrnak érte kellett mennie.
Úgy találta, repül. Friss szél csókolta az arcát, ruhája
alatt melegség ömlött szét. Hogy a vére? Meleg volt,
végre meleg. Imus és Bak rikoltozott, patkányokat hajigált
a derengő égboltra. Milyen tréfás fiúk! A kedves,
mackó Bak és ez a drága, édes törpe! Milyen gyönyörű
is volt a szánon! Hármasban siklani, el Ózsákról, el a
szabadságba!
Még csodálatosabb volt a két és fél napban a közös
suba! Akár a testvérek. Rikának hajdan volt testvére,
éppenséggel kettő. Ugyanígy közös bundában ült velük
egy valahai, mesebeli rénszarvasszánon. Apa hajtott.
Apa? Ki más lehetett volna? Hazájából ennyi maradt: ez
a bundaillatú kép a testvéreivel és talán apával és anyanyelvéből
a csatakiáltás.
Az a menekülés nem sikerült, mert nincsen apa, nincsenek
testvérek és nincsen szán. Kenlog nevelés lett helyette,
kurvaság, patkánytisztelet.
Lövések dörrentek. Kik merészelnek ilyenkor? Vagy
díszsortűz talán?
Hóúr hajolt fölébe, megsimogatta az arcát.
- Erős lány vagy, nagyszerű lány vagy!
Rika elsírta magát.
- Egyetlen szerelmem!
3.
Paja a zámbókkal pillanatok alatt összehaverkodott. Értett
a lovakhoz, tudott eladni részeg matrózoknak kristálytörmeléket
gyémántként, sötét sikátorban meg merte
ütni a rendőrt. A zámbóknak az ilyesmik imponáltak -
lévén hősi nép. Kicsit hasonlatos a gajhoz, akár a tűz a
vízhez: mindkettő elemészti azt, aki belemerül. Máskülönben
kerülték a bunkóharcot az utazókkal, áldozatukat
véletlenül se utána hívták meg borozgatni, hanem
előtte, s mikor elázott a szamár, akor vették ki a zsebéből
a bennevalót. Tréfájuk mind vért kívánt, mint a borotvapenge,
melyet pofozkodáskor ujjaik közé szorítottak.
A zámbók erős közösségi tudatú családokra tagozódtak,
a nemzet fogalmáról viszont mit se tudtak. Az ember
jelentésű zámbó szón rokont is értettek, sőt inkább azt,
mert aki nem volt rokon, azt nem vették emberszámba.
A rokonságot azonban nem szűkítették vérrokonságra.
Bárki bekerülhetett a családba, aki - Gruár hosszújáratú
hajóskapitány szavaival - „képes volt áttörni a szaghatárt".
A kapitány híres volt arról, hogy kerülte a képes
beszédet.
Paja a pincebörtön után emelkedésnek tekintette, hogy
ablaktalan, harminc köbméteres üregben lakhat tizedmagával,
három rétegben. Az emberszag egy szag a sok
közül. Ha fűszerezve dohányfüsttel, főzelékgőzzel, dohhal,
hát fűszerezve. Fő, hogy az ajtó bármikor nyitható.
És a család pedig család: szülők, gyermekek, sógorok,
vejek, testvérek, és ami a legfőbb: tettestársak. És a
tettestársi szag, a közös ügyletek, bujkálások, menekülések
félelem-izzadmánya adja a legeltörülhetetlenebb jegyet.
Paja lovagi neveltetéséhez illően megvédett egy hölgyet
a kenlog rendőr molesztálásától Lámech sötét kikötőnegyedében.
A hölgy belevaló ordas volt az Elefánt névre
hallgató családból, s személy szerint a Barika művésznevet
használta. Természetesen volt stricije, csak hát az
jobbnak látta elpárologni a helyszínről. Okosan úgy ítélte,
hogy a zsaru Barikából semmit el nem fog venni,
legföljebb hozzátesz. Barika rutinosan magáévá tette e
bölcsességet, ezért visított, és táskájával, fejbe verte Paját,
amikor a rendőr elhanyatlott a lóhúgyos kövezeten.
Még ilyet! Hogy tegye ő holnap este ide a lábát?
A többi Elefánt értékelte Paja gesztusát: ők, pályájuk
viharaiban, gyakran álmodták, hogy megvetik valahol a
sarkukat keményen, aztán leütik a rendőrt, tengerbe
lökik a fináncot, elcsánkázzák a fegyőrt!
- Te még kisliba vagy, Barikám! - nyammogta a fogatlan
ores Has, a család esze, aki ráadásul tényleges
hősnek számította magát: egy pankrációs mérkőzésen
kiette a tökmagot a mellette izguló zsaru zsebéből.
Paját az Elefánt család befogadta. Az alagsori szobában,
az ácsolt galéria alatt kapott szalmával behintett
zugot. Onnan vette át a hatalmat előbb a Cetek, a Tigrisek,
a Pókok, a Kaszások, majd a Farkasok, a Darazsak
és a Vércsék, végül - tapintatosan - saját családja, az
Elefántok fölött. Röpke másfél hónap alatt Lámech többi
családja önként csatlakozott hozzá, pedig mindössze
egyetlen sikeres betörést követett el: az araneus helytartóság
raktárából elvitte az összes zöld és sárga szómagolyócskát.
Igaz vagy mesebeszéd, mindegy, az a hír járta
kocsmaszerte, hogy a Kupolából érkezett négy lovas, ők
segítettek neki. A lovasokat senki sem látta, nyilván
ahogy jöttek, úgy eltűntek. Hogy mégis létezniök kellett,
azért vette bizonyosra Lámech közönsége, mert a Körbe
vezető vasútvonal két hídja egymás után leomlott.
A szómafogyasztók; vagyis az araneusok, a kenlog
katonák és méregmesterek, a fináncok és rendőrök, továbbá
a tisztviselői kar jelesei, élükön a bíróság tagjaival,
három nap alatt letették a hűségesküt Paja kezébe. Természetesen
külön-külön és titokban. Ennek fejében megkapták
napi betevő szómájukat, és kifizették az árát
pénzzel, információval, hatalommal. A hónap végére
már tudta valamennyi helyi előkelőség személyi számát,
és szükség esetén elzongorázta. Pökhendiségében odáig
ment, hogy az araneus kormányzót Zsolt névre hallgató
cicája társaságában látogatta meg. Mi több, Gruár kapitánnyal
ötszáz macska importjára kötött szerződést.
Üzelmei a köri központ előtt nem maradhattak rejtve.
A zámbók a Birodalom összes polgárai közül a leglojálisabbak.
Pontosan tudják, hogy mit szabad és mit nem, mit
érdemes és mit nem. A tapasztalatlan kis Paja ellenségeskedésként
értelmezte a zámbók és a birodalmi hatóságok
közti kollegiális üzleti vetélkedést.
4.
A kidöntött sárkánytaréj-palalemez leszánkázott az északi
lejtőn. Elsöpörte az araneus rohamosztagot, szétrebbentette
a mók csatárláncot. A partról a tóba szökkent,
kacsázott a jég fölszínén. A jég recsegve szétrepedezeít
alatta, de továbbpattintotta, aztán tovább és tovább a
túlsó partig. Ott beleütközött a partoldalba, visszahőkölt,
majd elsüllyedt. A férfiak kiúsztak Rikával a partra:
a lány elájult, még a jeges víz sem térítette magához.
Futottak vele gyorsan fedezékbe, be a sziklák, a galagonyabokrok
közé. Futottak, amíg tornyos, hasadozott
hegyfal nem állta útjukat.
Oszlop, repedés, fal, repedés, oszlop. Talán ember
készítette, talán földrengés, talán lezúduló víz.
Megálltak.
Hóúr fohászkodott. Keresztbe tett két kezével két vállát
megfogta, s szemét behunyva kiüresítette magát indulataitól,
félelmétől, törekvéseitől.
A jobb oldali sziklahasadékba nyomult be. Mögötte
Bak Rikával és ázott condraszaggal vegyített szörnyű
bűzével, leghátul Imus. Éppen hasadt a hajnal, s ők
préselték magukat vissza az éjszakába.
A hasadék könyéknyi keskeny volt, oldalazva, horzsolódva
lehetett benne haladni.
Mentek. Bagolyszárny suhogó szele csapott le föntről.
Jó. Ahol a bagoly megél, ott patkány nem tenyészik.
Mentek. Lassan, nyomakodva, préselődve, lehullott
kövekben botladozva, megállás nélkül. Jó tízpercnyi tipródás
után a hasadék szétágazott.
Hóúr most a bal oldalit választotta. Lehunyt szemmel.
A sűrű sötétben látni mit sem lehetett, csak zavarta a
szeme, hogy erőlteti, és ösztönösen félti a föntről hulló
piszoktól és a levegőben hadonászó gyökerektől. Behunyt
szemmel sokkal jobban tudta érzékelni a teret, a
hegyet, a penésztől síkos falak mögött az életet. Előrejutva
egyre bizonyosabb volt benne, hogy jó irányba haladnak,
vagyis az út olyan helyre visz, ahol élet van. Különös
élet. Egészen különös élet. Sem nem állat, sem nem
növény. Nyirkos, húsos, nyugvó, legföljeb csigamozgású,
se hideg, se meleg. Szégyenlős, egyszersmind önbizalommal
teli...
A szikla kétfelől vizet izzadt, ismét lehűtve az erőltetett
testmozgástól lassan langyosodó fagyott ruhákat.
A bocskorok már nemcsak botladoztak, hanem csúszkáltak
az iszamos köveken; bokáig, féllábszárig süllyedtek
hideg vizekbe.
A hasadék föntebb szűkült, lejjebb kiszélesedett: Le
kellett hajolni, és térdig, combközépig érő szikladarabokon
kellett átmászni. Bak nyögött Rika súlya alatt, Imus
sziszegett, de mindketten talpaltak rendületlenül. Mila
királynő itala amilyen tompává, olyan engedelmessé tette
őket.
A barlang kettényílt, majd néhány lépés után újra.
Hóúr mindkétszer balra fordult.
Fal!
Rücskös, mállatag vasbeton. Hóúr tapogató keze nyomán
porlott, kavicsok peregtek ki belőle, itt is, ott is
előbújt a rozsdás, betonacél váz. Hóúrban olyan benyomás
alakult ki, mintha a fal élne: szerves, élő fonalak
terjengenének benne, erek, talán idegek...
Síria Jónás hajszálra ilyennek írta le a Gombák Házának
bejáratát. Ő itt gyerekeskedett. a Gombák Ura a
nagybátyja volt, annak idején Öcsi bácsinak szólította.
- A kapu kulcsa a türelem, fiacskám! - magyarázta
Síria Jónás egy párás hajnalon, tanító ujjával a kelő nap
irányába döfve. - A kagylóhoz érinted a homlokod,
érted, te hebrencs? Nem nyomod, hanem érinted egy
legyecske súlyával. Világos?
Hóúr kitapogatta a kagylót. Igazi volt, levesestálnyi
óriáskagyló a fal jobb oldalán, szívmagasban. Berogyasztott
térddel lehetett hozzáhajolni.
- Nem nyomkodni, nem ütni, nem piszkálni! - Síria
Jónás figyelmeztetőleg megcsapkodta tanítványa tarkóját.
- Ha bántod, kőeső hullik rád, és az nem cirógat,
mint én!
Hóúr igyekezett megfogadni mestere tanácsát, amenynyire
a fáradtságtól reszkető térdeitől tellett. A türelem
a vila sok egyetlen tulajdonsága közül a legegyetlenebb.
Bak leült valami kőre, Rikát ölébe fektette, és gajdolt
neki; la, la la, szöveg nélküli együgyű dallamot. Imus
mögötte cuppogott a vízben. Helyben járt, és egy kálmosgyökeret
rágott teljes lelki odaadással. A gyökér a
tóban akaszkodott rá, az ingébe mászott, úgyszólván a
pocakjába bújt.
- Ó, hohó! - Hirtelen eszébe jutott valami: - Nem úgy
kell, te csacsi! Nem kívülről, hanem belülről! - Rötyögött,
aztán elfelejtette, hogy mit is akart mondani. Kiköpte
a gyökeret, és vizelni kezdett. Vajon milyen magasra
sikerül? Fülelt, mennyi idő múlva hullik vissza? Tökéletesen
megfeledkezett a társaságról.
Hóúr egyre állt berogyasztott térdekkel. Meggémberedve,
némán. A kagyló halkan, ahogy egy muslinca szárnya
muzsikál, zúgni kezdett. Lassan erősödött a hang, és
ugyanakkor magasodott: búgott, dongott, tütült, zurrogott,
furulyáit, fütyült, sípolt, sivított. A kagyló berezonált,
a Hóúr arcáról rácsöpögő izzadtságot visszafröcskölte.
Bak abbahagyta a danolászást.
- Ö! Ööő!
Iszonyatos recsegéssel-ropogással, csikorgással a betonfal
fölemelkedett. Hóúr hátratántorodott, és lecsobbant
a kövek közé gyűlt vízbe.
- Hideg - szólalt meg hosszú idő óta először értelmes
szóval Bak. - Hideg.
Faágak, kő, kavics, föld hullt a várakozókra.
Tompa géphang recsegett:
- Kik vagytok?
Hóúr megmondta a nevét, a többiekét is.
- Mit akartok?
- Betegeket hoztunk.
- Lépjetek be!
Előrebotladoztak a koromsötétben. A kapun túl az út
kisimult. Dohszag gomolygott, langyos, nehéz pára.
- Meleg - motyogta Bak -, meleg.
5.
A Gombák Ura, Síria Jónás bácsikája keszeg, kicsike
férfiú volt. Hegyes, fehér szakállkát és ugyancsak ősz, de
gondosan fölfelé pödrött bajuszkát viselt. Imusnál alig
volt magasabb, viszont arányos termetű: semmi hordófej
és lapáttenyér. Ruházata is condra, bocskor helyett
özönvíz előtti öltöny, babos csokornyakkendő, igazi cipő.
Vendégei tiszteletére magas, fekete kalapot vett, melyet
illő emelgetés után átnyújtott félkarú szolgájának,
hogy ne kopjon fölöslegesen a régi szép idők hiteles
nyúlszőrtanúja.
Ódivatú udvariasságával ellentétben állt, hogy állandóan,
beszéd közben is fütyörészett. Ha két szó nem ért
össze, akkor máris fitty-fitty. Továbbá köpködött. Még
ha zsebkendőbe is, de mégiscsak.
- Köpjetek ti is, aranyoskáim - biztatta vendégeit. -
Az én házamban életbevágóan fontos.
Szolgája kendőket nyújtott át Hóúréknak. Ő is köpködött:
urától kissé elfordulva, és kámzsás csuhája fölhajtott
alsó szegélyébe. A lábak között sündörgő sárga
macskák megvetően nyávogtak. Ők köpködés helyett
tüsszögtek.
- A spórák miatt - magyarázta Imlédevteztrenrekonuicán,
a Gombák Ura, akinek ez a tengerikígyó csupán
a vezetékneve volt. Hat keresztneve pedig - no hagyjuk!
- A tüdőgomba a tréfát nem ismeri. Egyáltalán, a gombáknak
semmi humorérzékük! - Nevetett, füttyentett,
köpött.
Rendkívüli szívélyességgel fogadta Hóúrékat. Rikát
maga vitte volna föl az emeletre, ha kényes orra Bak
közelébe engedi. Hiába, a kocsonyagombával ő sem tudott
igazán megbarátkozni. Minden példánynak örült,
amelyik a barlangból kiszökött. Szolgájával forró fürdőt
csináltatott, tiszta ruhákat hozatott. Rikát megfürdette,
átöltöztette, sebeit balzsamokkal bekente, bekötözte és
infúzióra kapcsolta, és dédunokája, Borküzenredioupkiucán
felügyeletére bízta.
Lifttel leröppent a vendégekhez, és nyájasan csevegve
a Zubogó termébe vitte őket vacsorázni.
- A tengerbe, ezer és ezer kacskaringó után a tengerbe
ömlik. Nagyapám ökörbőrbe varrva végighajózta. -
Füttyentett, köpött. - Bezzeg, akkor még volt ökör, az
ökörnek bőre, tű meg cérna, elég munkáskéz, ajaj!
A Zubogó a barlang földszintjének középső termében
bugyogott a velőgombák hideg, árnyéktalanul foszforeszkáló
derengésében. Háromszögletű ágyában a víz
három miatyánknyi ideig emelkedett, aztán sistergő zubogással
hirtelen leapadt.
- Rika? - kérdezte Hóúr.
- Talán - felelt az öreg. - Nehéz. Persze tudjuk, mindig
az élők helyzete a legnehezebb. - Vigasztalólag megveregette
a fiú lapockáját. - Egyél. Amíg az ember él, egyen.
Ettek. Valami sötét, halszagú pempőt. Baknak igen
ízlett. Kinyalta a tányérját, a szomszédaiét, végül a tálat.
Embermagasságú bordásgombák hajoltak az asztal
fölé. Ők függőleges bordákkal szilárdították törzsüket, és
szívesen építettek bele fa- és kődarabokat. Szivacsos kalapjukról
élősködő, szürke fátyolgombák lengedeztek,
melyek gazdáik külsejét kissé elhanyagolt szőrzetű öregurak
megjelenéséhez tették volna hasonlatossá, ha nem
csatlakoznak hozzájuk a mályvaszín lepkegombák.
Ezek azonban sehonnan el nem maradtak, ahol fátyolgombák
tenyésztek, lévén hogy ők meg rajtuk élősködtek
kéttenyérnyi és masni alakú kalapjukkal. Mi tagadás,
ketten együtt csúfot űztek a jámbor bordásgombákból.
Ha a lepkegombák elunták magukat, s éppen jött egy
kacér légvonat, egy maréknyi fátyolgomba-micéliummal
rábízták magukat, és más helyre vitorláztak. Némelyik
pórul járt, mint az, amelyik most indult, és sercegve
elégett a fáklya lángjában. A sziklafal tövében guggoló
barna békagombák haragosan pusszantak.
- Örökösen ezt csinálják! - dohogott a gazda. - Se
nem látnak, se nem hallanak, csak utálkoznak és gyanakszanak.
A tudatlanság örök büntetése! Köpjél, fiam,
köpjél szorgalmasan!
Hóúr engedelmeskedett. Ugyan szeretett volna egy
kicsit Rikánál lenni gondolatban, vendéglátója viszont
beszélgetni vágyott végre valakivel dédunokáján és a
félkarú szolgán kívül, akiket tíz esztendeje unt már. Akkor
járt kint utoljára a szabadban, hogy egy mók ostromot
kirohanással verjen vissza. Lebecsülte az ellenfelet
és a terepet. Emberei mind odavesztek vagy kint rekedtek,
köztük Síria Jónás is, aki azóta nevének csak húsz
százalékát viselte; a Sírianaltignatélreblakonciniucánból
az első n utáni rész azóta nem kopott.
A veszteségek ellenében egyetlenegy foglyot szerzett, a
félkarút, akit társai éppen fölkoncolni készültek gyávasága
miatt. A fiú gyáva maradt továbbra is - a tüdőgombáktól
való félelmében viselte a csuklyát - viszont többé
nem kellett vitézkednie. Kedvére főzhetett, moshatott,
ápolgathatta a gombákat, persze illő óvatossággal, mert
csuklya ide, csuklya oda, jaj volt annak, aki megbirizgált
egy rosszkedvű, csöves bástyagombát.
Ilyenek álltak őrt Imlédevteztrenrekonuicán úr dolgozószobája
körül, lapos, négykerekű kiskocsikon. A gazda
előbb nyugtatólag megöntözte táptalajukat, majd személyesen
húzta félre a kocsikat. Milliméterről milliméterre.
- Na! Mi a fenerágás! - A dolgozószobában a vezérlőpult
műszerei izgatottan villogtak. Az adatrögzítő csikorgott
és kattogott, a barlang kijáratait figyelő fölvevőgépek
képernyői - sajnos a tucatból már csak három működött
- mók és araneus ostrom-előkészületeket jelentettek.
A délelőtti verőfényben fürdő tó partjára páncéltörő
rakétákkal megrakott helikopter érkezett. A havas hegyoldal
elfekedetett az araneus csapatok hadoszlopaitól.
Kenlog utászok pallóhidat készítettek nekik - özönlöttek
rajta szakadatlan. Zés és Scsis ezredesek tarka törzskarukkal
egy fehér mészkőszikláról irányították az átkelést.
A másik képernyő némi vibrálás után elpukkadt.
A harmadik az Élő fenyvest mutatta. Izgatott patkányraj
néhány mók kíséretében szimatolva kutatott a
barlang rejtett bejárata után.
- Ti aztán fontos emberek lehettek! - Gombák Ura
kapcsolókat állítgatott, majd utasította szolgáját, hogy
ellenőrizze a kapukat.
Az étellift nyikorgott, csikorgott, döccent. Apró tolókocsiban
Borküzenredioupkiucán - legyen ezek után:
Bor - érkezett a betegszobából. Kiköpött dédapja ötven
évvel fiatalabb kiadásban - fehér pöttyös bordó csokornyakkendő
helyett fehér pöttyös kék csokornyakkendőben.
Kikászálódott székéből, szertartásosan lekezelt
Bakkal, Imussal, Hóúrral, nem röstellte háromszor elismételni
a nevét, sőt hozzátenni:
- Nagyon örvendek! - Dédapja soros harákolását
kommentálva megjegyezte: - Csak nyugodtan, uraim,
nekem nem kell, engem a tüdőgombák se bántanak.
Befogadtak, úgyszólván teljesen közéjük tartozom. - Sokatmondó
mozdulattal megérintette sorvadt combját,
miközben a székébe tűzött mankókért nyúlt. - Odafönt
robbantással próbálkoznak - jelentette dédapjának.
- Azt lehet! - füttyentette az öreg.
- Tönkreteszik a liftemet.
- Legalább gyalogolsz egy kicsit! - Imlédevteztr...
hagyjuk, Gombák Ura legyen ezután Im, sőt I! Nos tehát
I elmagyarázta Bornak, milyen baj érte Imust és Bakot.
Közben Hóúr Rika után érdeklődött.
- Ó, a nők! Mindig mindenütt a nők! - csóválta fejét
nagyosan a kicsi örökös. Fölcseperedése óta Rikáig
egyetlen nővel sem találkozott, legföljebb macskában,
halban vagy rovarban. Szeretett gombái az ivartalan
szaporodás elkötelezettjeiként nem választottak nemet
maguknak. Megszagolta Hóúr kulacsát, melyben Mila
itala volt, és meghallgatta a történetet is. - Nahát, még
hogy amazon! A kulacsot magához véve beleült tolókocsijába,
és a lifthez karikázott. - Rögtön! Rögtön! Rögtön,
uraim!
- Előítéletei vannak - dünnyögte pödrött bajusza alatt
az öreg. - Ezért nem lesz belőle Nagyvila soha, pedig
körülbelül mindent tud már. És sajnos, vele a családunk
is kivesz. Ami persze a kisebbik baj, hanem a gombák!
Ki vigyáz majd rájuk?
A tó felé irányított képernyő most azt mutatta, hogy
mindkét sziklahasadék nyelni kezdte az ostromlók áradatát.
Mérhetetlen tömegű patkány között néhány mók
lábalt lámpával és páncélököllel fölszerelve. Nem fecsérelték
az időt földerítésre. Bak kocsonyagombaszaga
nyilván tájékoztatta őket, de jutott harcos bőven mindkét
ösvényre - ha pedig igen, akkor miért ne? Ily módon
mindkét rohamoszlop harcosai esélyt kaptak arra, hogy
hősök legyenek vagy tartalékok. A mókokkal ellentétben
az araneusok az ilyesmire keveset adtak.
- Akár a hangyák! - füttyögött I. Frissítő pezsgőmurcit
töltött, erjesztett édes gyapjasgomba, a Zubogó természetes
ásványvizével hígítva. Füttyentett, köpött. -
Ajaj! Ajajaj!
- Ne próbáljunk meg valamit? - ajánlkozott Hóúr
társai nevében is.
- Amíg a Nagyvila fogoly, ugyan mire mehetnénk?
Megölhetnénk százat? Ötszázat? Ötvenezret? És aztán?
Jönne helyettük félmillió. Ha nem ma, akkor jövőre.
Bekapják a harci tablettájukat, és nem ismernek se Istent,
se embert. Arról a kicsi személyiségükről is megfeledkeznek,
ami talán lehetne nekik.
A másik képernyőn már egy egész század kereste a
bejáratot tucatnyi mók segítségével. Valahonnan két
nyomkereső disznót is kerítettek. Kaparták, csákányozták,
túrták a földet a fenyők alatt.
- Nem emberek, patkányok - folytatta I. - És nem is
arra tartanak, hogy emberek legyenek, hanem amerre a
hangyák, a termeszek. Eltekintve attól, hogy azok legalább
dolgoznak. Bár a robot dicsősége... - Köpött. -
A patkány abszolút tömeglény. A lelke tömeglélek,
Szemjasza lelke. Ki-ki a magáét beadta a közösbe, ahol
elsikkasztják, majd eltckozolják, és nem adnak érte semmit,
pár mócsingos falaton kívül.
Hóúr az ezüstkanállal jászolt.
- Nem lehetne egyszer beszélni velük?
- Meg akarod próbálni?
- Hátha.
- Kérlek. - Kapcsolgatott a vezérlőpulton, majd Hóúr
elé hajlította a mikrofon gégecsövét. Befogta a mikrofont,
és suttogott. - Magyarázd el nekik, hogy a Gombák
Házát lehetetlenség elfoglalni. Ha valamilyen csoda folytán
mégis sikerülne nekik, valamennyien belepusztulnának.
Mert a gomba olyan, mint az élet. nem játék, tilos
babrálni, kísérletezni vele, piszkos kézzel hozzányúlni.
Csak annyit érhetnek el, hogy rászabadítják a kontinensre
a tüdőgombákat, a csöves bástyagombákat, a
rongyos selyemgombákat és ezer más gyilkos fajtát, amelyek
tíz éven belül minden gerincest és ízeltlábút kiirtanak.
Hóúr elfüttyögte az üzenetet.
A vezérkari sziklán élénk tanácskozás kezdődött Zés
és Scsis ezredesek között. Rádióüzenetet küldtek a magasabb
parancsnoksághoz. Hamar megérkezett a válasz:
Gombák Ura engedjen be a házába egy szakasz kenlog
katonát és két század araneus földerítőt, akik meggyőződnek
arról, hogy nem bujkál-e odabent három szökevény
haramia, a Birodalom alattvalói.
- Soha! - cincogta vissza a mikrofonba I. Sápadt,
arcocskája kivörösödött a dühtől, még a bajusza és a
szakálla is szinte rózsaszín lett. Kikapcsolta a mikrofont.
- Ilyenek! Hódítani! Hódítani! Besurranni, elfoglalni,
kirabolni, tönkretenni!
- De hiszen okosok. Miért nem fogják föl ésszel?
Az öreg legyintett.
- Ugyan! Mit lehet fölfogni ésszel ? A mi őseink százszor
okosabbak voltak náluk, évezredes tapasztalatokat
tartottak nyilván, és még azt se érték föl ésszel, hogy az
ivóvizet tilos bepiszkítani. A Tűz és Eső első heteiben,
amikor az áramkimaradások miatt a vízvezetékek és
tisztítók leálltak, százmilliók pusztultak szomján, haltak
meg a mérgezett talajvizektől...
Hóúr bólintott, ismerte a szomorú történetet.
I úr suttogóra fogta hangját, hogy mondanivalója még
jelentőségteljesebbé váljék:
- Az a baj gyökere, hogy ők nem kapták a világot,
hanem elvették. Megkaparintották. Ezért aztán fikarcnyi
felelősséget se éreznek iránta.
- Próbáltál valaha tárgyalni velük?
- Mint mindenki. Nincs adat arról, hogy valaha is
megtartották volna a szavukat. Nem gonoszságból hamisak
- köpött -, a gonoszság föl sem merül bennük. Ha
lenne róla fogalmuk, akkor se érdeklődnének iránta,
mert se nem ehető, se nem iható, se nem markolható.
Ami nem ilyen és nem váltható át ilyesmivé két lépésen
belül, az az ő számukra nincsen.
Bor visszatért nyikorgó liftjével a barlang valamely
alsóbb szintjéről. Fehér porcelántégelyben zöldes pépet
hozott. Egy-egy fakanálnyit bedugott Bak és Imus szájába.
- Napjában háromszor - mondta. - Lehetőleg nyolcóránként.
Minél erősebben eltértek a pontos időbeosztástól,
annál kevésbé használ. Ha megérik, meggyógyulnának
maguktól is pár év alatt. Különösen a törpe. Neki
elég lenne egy-két hónap.
Imus csettintett, Bak mohón nyalogatta a száját.
Hóúr megkérdezte:
- Mennyi ideig kell szedniök?
- A kicsinek két-három napig, a bozontosnak tovább.
És ha már itt tartunk... - elpirult - az a hogyhívják...
lány... vagy kicsoda, szóval ő, megmarad... valószínű.
6.
A Papírvár pudvás betonját az araneus aknászok szakszerűen
megfúrták. Éjszaka dolgoztak, titokban, a kibányászott
anyagot a Mocsárba szórták. A föltűnést kerülték.
Persze beszaladozták a szigetet, de békén hagyták a
költeni készülő sirályokat, nem provokálták a kezesgyíkokat.
Meszi házát szemrevételezték: hogyan, merre nyílik
az ajtó, az ablak, a padláslik, de semmi támadás,
semmi besurranás. Rögtön tovább, hadd képzeljék a
csökött sárga macskák, hogy az ő bojtos farkuk, loncsos
sörényük bárkit megijeszt.
Tinc vezérőrnagy tervezte a műveletet e rossz emlékű
helyen. Lépésről lépésre, grammról grammra kiszámította,
hogy mikor, hogyan, honnan, mennyit, merre, hányan.
És ha a mérnöki ész működésbe lép, akkor diadalmaskodik.
A felderítők a nyolcadik nap hajnalán hatoltak be a
Papírvár kriptájába. Itt porladozott az alapító várúr,
Zsede felesége márványszarkofágban. Az örökméccsel
megvilágított helyiségben még jó tucatnyi szarkofág állt
üresen, tetejükön, mint valami oltáron, gallérosgyík, gerle-,
veréb- és poszátamúmiák. A gondos kéz, amely elhelyezte
őket, a légkondicionált hálószobában feküdt
csonttá aszalódva, ahogy egy két évszázados halott kezéhez
illik. Zsede ágyban, párnák közt halt meg, valószínűleg
békésen elszenderült, miközben élete műve rendületlenül
készült tovább.
A Papírvár lovagtermében, a dolgozószobában finoman
susorgott a szövegszerkesztő, a geotermikus erőmű
szerény, de örökösnek mondható kosztján. Az automata
diavetítő negyedóránként új hangulatok fényeit
szórta rá.
A terem végében ébenfa íróasztalnál ült a komputer.
A szemközti vakablakra dolgozott a vetítőgép reggeltől
estig. Napszaknak és évszaknak megfelelő képeket váltogatott
az özönvíz előttről. Éjszaka pihent, reggel újra
kezdte.
Az óriási helyiséget papírtekercsek töltötték meg,
mennyezetig érő rakatokban, melyek takaros rendben
sorakoztak, akár a fatelepen a tüzelő.
A manipulátor a megtelt tekercset legfölülre helyezte
rozsdamentes kezével, majd legalulról kiemelt egy másikat,
befűzte az Írógépbe. Ily módon a tekercsek kétszer
kerültek volna sorra, hogy mindkét oldaluk kihasználtassák.
Volna, ám a mester halála az okos elképzelést
keresztülhúzta. Az automata a megtelt tekercseket újra
és újra befűzte, amikor sorra kerültek - nagyjából húszesztendőnként.
Tinc vezérőrnagy megemelte piros csákóját Zsede írói
lángelméje előtt. Igen, a csákóját! Egyrészt mert íróból
ő ilyesmit ki nem nézett volna, másrészt mert katonaként
tisztelte az ellenfelet, harmadrészt mert piros csákót viselt
álladzóval. A harci színek használatát primitív emberi
vonásnak tekintette és mélyen lenézte.
A regénybe belekóstolt, törzskara is sorban, de porízűnek
találta. A vezérkari tisztek nemkülönben.
Fanyalgásuk hiúbb írónak becsületébe vágott volna,
ám Zsede a sikernél többre tört. Műve, az Imperishable,
szabadon csapongva a regény, a vers, a kiállításmegnyitó,
a dráma, az esszé, a szabálykönyv, az aforizma, a
leltár és megszámlálhatatlan egyéb formák közt, gigászi
célért íródott. A választékosán elegáns szavak: érintés,
zsenge, szív, fülolaj, csapda, áttetsző és a többi sejtelmesen
ironikus, fájdalmas felhangokkal ékes mondatokká
szerveződtek a hasonnevű számítógép szilíciumagyában.
Egyik a másikát hol elfödte, hol kitakarta pajkosan,
fényt vetett rá, átvilágította, aláhúzta, idézőjelbe tette,
lefokozta, ütköztette; betáplált újságkivágatokból, szótárakból,
rendeletekből, kommünikékből, lexikonokból,
regényekből, használati utasításokból vett vendégszövegekben
elsüllyesztette vagy éppen fölszikráztatta.
A mű frissességéről éber receptorok gondoskodtak.
Lankadatlan jelentették a hőmérséklet, a páratartalom
adatait, a légkondicionáló hangjait, a számítógép zörejeit
az abszolút skálára vetítve; a rovarok mozgását, a tyúkokét,
a macskákét, a verebekét, amíg léteztek, a diavetítő
tájképeinek fájdalmas tompulását, karcosodását, Zsedéné
plüssmackóinak porladását - szóval az idő múlását.
Figyelmüket semmi nem kerülte el.
A milliónyi szó tehát csoportosult, szétvált, újrarendeződött
ezernyi és százezernyi sorban, immár egymás hegyén
hátán, hogy előbb-utóbb kikeverje a tökéletes mondatot.
Az öröklét mondatát.
Az araneusok és vadász rokonaik számára ez a kérdés
kínaiul volt. A tudás fájáról ők nem ettek, így haláltudatuk
sem volt, csak pőre életösztönük. Amikor bejárták
és fölforgatták a házat, nem ezt a mondatot keresték.
Délben a jól végzett munka tudatában megpihentek a
sokszorosan teleírt papírhengereken, és megebédeltek.
7.
Az ostrom huszonnyolcadik órájában Gombák Ura fölébresztette
Hóúrt és két társát.
- Mennetek kell, mert különben itt ragadtok.
Dédunokája fakanalával beadta az orvosságot Baknak
és Imusnak. Gyógyulásuknak egyelőre kevés jele
mutatkozott. Talán szaporábban köptek. De hogy azért-e,
mert megértették, itt annak vége, aki nem köp, vagy
egyszerűen Mila királyné főzetének mérge szorította őket
engedelmességre, ki tudja.
Bor visszaliftezett az emeletre Rikához.
- Türelem! Türelem! Türelem! Türelem! - kiabálta
még a liftből is.
A támadás odakünn elakadt. Gombák Ura a rohamozókra
döntötte a szurdékok falát, a hasadékok boltozatát.
Hovatovább azonban az eltömődött bejáratok kijáratként
sem működhettek. A gombák két emberfejedelmét
és szolgájukat ez alig zavarta, mivel ők amúgy se
szándékoztak a közeljövőben kimenni.
- Sietnetek kell - mondta I úr. - A patkányokat mi
magunk is vissza tudjuk verni. Most és még százszor,
de hogy igazából mi a teendő, azt egyedül a Nagyvila
tudja.
Hóúr hallgatott.
- Tudom, hogy őt keresitek.
- Nagyvila? - kérdezte Bak, és körbeforgatta a fejét,
mint a vadgalamb. Ciccentett, hogy ő milyen ügyes:
beszélni tud, és a nyakát forgatni.
- Előttem fölösleges titkolózni - folytatta a kicsi öreg.
- Boldog vagyok, hogy a szolgálatotokra lehetek.
- Hát örökké. Örökké, örökké! - Bor jött vissza a
lifttel. - Örökké elfelejtek valamit! - Átnyújtotta a
gyógyszeres tégelyt Hóúrnak. Előzőleg guszta, ütésbiztos
csomagolást készített neki a veres pulykatakonygomba
üreges termőtestéből. - Nyolcóránként. Csak ti ne felejtsétek,
nyolcóránként, nyolcóránként!
Dédapja visszavette a szót.
- Most éjjel megkérdeztem az Álmot. Válaszolt, de
nem értem. Annyit bogoztam ki, hogy a Nagyvila él, de
nem tud róla; sehol sincs, tehát vagy mély gödörben,
vagy magas toronyban, esetleg víz alatt őrzik; fogoly, de
nincsen megkötözve, társa, esetleg társai vannak, de
egyedül van.
Hóúr megköszönte. I úr nem tehet arról, hogy a telepatikus
úton kapott vilaüzenet. amely valószínűleg magától
a Nagyvilától, de legalábbis a környezetéből származik,
ennyire törött és ellentmondásos. A Gombák Urától
ennyi is nagyon szép. Ha fordítva ment volna az üzenet,
a Nagyvila nyilván nyomban összerakta volna. Például
éppen ettől Nagyvila ő, és nem más. Ugyanazért, amiért
Gombák Ura a gombák ura.
- Ezért nem mehetek veletek, drága gyerekeim - kezdte
a búcsúzkodást I úr. - Ha nem én volnék a Gombák
Ura, hanem valami hitvány csaló volnék, akkor itthagyhatnám
őket, és elpályázhatnék veletek valami szép, napsütötte
országba. Hajaj!
Bak fölemelte mutatóujját - a Síria Jónáséhoz hasonló
tanítói mozdulattal -, és így szólt:
- Hidrogéngomba! Hidrogén és... és... és... - Elfelejtette
a folytatást. Döbbenten forgatta az ujját, és mérhetetlen
csodálkozással vette tudomásul, hogy az éppen
olyan, amilyen.
- Nahát! Nahát! Hogy te miket tudsz! Nahát!
Bak elmerült szemlélődésébe a kicsi Bor fejhangú kiáltozása
nem hatolt be. A nahát szót pedig ő is alkalmazta
az ujjaira. Milyen ráncosak az ízületeknél! Milyen körmösek!
A kézfej meg milyen szőrös. Fekete szőrös.
- Repülni! Csakis repülni! Repülni! - kiáltotta Bak. -
Óriási! Repülni!
Hóúrt megrántotta az az érzés, amely az álom örvényéhez
hasonlatos, amely lassan forgatja a még tiszta
tudatot, engedi átérezni: mennyire kockázatos is elaludni!
Hidrogéngomba természetesen akadt a barlangban
számolatlan tömegben. Ők látták el a külső védelmet.
A kapukhoz vezető ösvények üregeibe telepítették őket.
A föld, a levegő nedveiből hidrogént fejlesztettek, a hidrogén
az üregben összegyűlt, s a levegő oxigénjével durranógázt
alkotott. Az ostromlók fáklyáikkal, lámpáikkal,
szikrázó acéljaikkal maguk robbantották a saját
fejükre a hegyet.
- Fizikus voltál? - kérdezte Baktól Hóúr.
- Gombász voltál? - kérdezte I.
Bak most a másik keze mutatóujjának szemlélésébe
merült, majd hirtelen cserélgetni kezdte őket. Egyre vadabbul.
Háta mögé dugta a kezét, előkapta. Egyiket,
másikat. Üvöltött.
- Ööö! - Lassan elcsitult. Bor nyugtatóan paskolta a
hátát.
- Jó, nyugodtan, jó, jó.
- Jó - bólintott Bak, és összeráncolt homlokkal törekedett
fölfedezni két mutatóujja között valami lényeges
különbséget.
8.
Kör ráérő népe összegyűlt egy kis kukucskálásra a kráter
peremén. Megnézi a „biztosítást", ahogy az araneusból
átvett kifejezéssel a vízbeölést hívták.
- Huú! Huú! - morajlott a tömeg, amikor a két test
a vízbe csobbant.
Morajlani szabadott. Továbbá káromkodni, inni, lopni,
verekedni, pofázni, szavazni, párzani. Hanem barátkozni,
azt nem. És olyasmit sem, ami beláthatatlan barátkozásokhoz
vezet; közelebbről sajnálkozni, együtt
érezni, szimpatizálni, empatizálni, legkevésbé pedig szeretni.
Az efféle összeesküvés-csírák, mert azok. tagadhatatlan!
legkisebb jelére suhogni kezdtek a mogyoróbotok
a hatósági vasmarkokban. Minden államnak joga
van az önvédelemre. Éppen úgy, ahogy az egyéneknek
- szokták mondogatni a televízióban a kenlog jogászok.
A tömeg fölszisszent a fölbukkanó fejek láttán. Sziszszenni
is szabadott, persze a hangsúlytól függően. Az
öntudatosabb polgárok kavicsokkal hajigálták a hőforrásnál
lustálkodó aligátorokat.
Az öregember és a kislány villámgyorsan kiúszott a
partra, s ott belebújt egy óriástökbe.
- No, vége a dalnak! - legyintettek a parton az okosok.
- Elhúzták a nótájukat! - jegyzetek meg azok, akik
hallótávolságban álltak a mogyorópálcás rendőröktől.
A közönség elszéledt. Hiába, a vilák tudhatnak tíz
trükköt, húszat, ezret, de ők is emberek, és meghalnak
szépen, mint a legutolsó nyúlfiú, amikor a sallangos viperával
találkoznak. Éppen ezért ostobaság legénykedni
manapság. Nem olyanok az idők. Különben is: akarhat-e
az ember annál többet, hogy hagyják dolgozni és élni?
A hazájában! Ne feledjük, a Birodalomban, amely a fél
világ ura! Aki pedig él, akárhogy is, ezerszer nagyobb úr
tíz halott vilakirálynál.
Akadtak azért néhányan, akik elmorzsoltak néhány
könnycseppet a szemük sarkában az öregemberért és a
kislányért. És volt olyan kamasz gyerek, aki öklét keményen
összeszorította a zsebében.
Bős apó Annával berendezkedett az óriástökben. Kissé
szűken voltak, de melegen. A főbérlő, a sallangos
vipera éppen ezért örömmel fogadta őket. A tök ugyanis
már kétesztendős volt: vízálló, csontkemény s éppen
ezért hideg. A kígyót a télen majd megvette az Isten
hidege. Szívből vágyott már egy kis melegségre.
9.
Bak végigszáguldott a barlang folyosóin. Leereszkedett
alsóbb járatokba, fölkapaszkodott magasabb szintekre,
körbefutotta a Zubogót. Olykor megtorpant, idegesen
számolta jobb kezével a bal keze ujjait, bal kezével a jobb
keze ujjait, körmeit egyiken is, másikon is egyenként
megnyomogatta. Amikor már végképp elmerülni látszott
ebben a foglalatosságban, akkor váratlanul lehasalt, körülszimatolt
valami gombát a földön, majd a sziklafalon
fölkapaszkodott egy másikhoz, és egy kürtőn átmászott
egy másik folyosóba.
A félkarú szolga veleszületett mók fürgeséggel cammogott
utána. Amikor úgy találta, hogy tanú sehol, odasúgta
valamelyik bordásgombának:
- Ezt add össze ceruza nélkül! - Máris önérzetesebben
talpalt tovább: ő megtette a tőle telhetőt.
Bak a Zubogóban újra megfürdött. Kétségbeesetten
csutakolta magát, mintha a bőrét és a húsát akarná
eltávolítani. Az apadó víz elragadta. A félkarú szolga az
utolsó pillanatban hajított le neki egy háncskötelet, amelyen
kínkeservesen, élete kockáztatásával fölcibálta a
bolond, fekete szőrmókot.
Bak ahelyett, hogy megköszönte volna a derék szolga
segítségét, azon pucéron elszaladt, miközben „repülni!
repülni" kiáltásokat hallatott, és a levegőbe szökdelt.
- Nem is úszni! - dörmögte a félkarú, és a klepetusa
csücskébe köpött. A helyszínre érkező Hóúréknak kimerítő
részletességgel elmesélte a történteket. Hogy miként
kötötte a derekára a kötelet, azt kétszer is elmesélte, majd
szemléltető bemutatót tartott.
- Ööő! - üvöltött Bak egy távoli zugban diadalmasan.
Célját éppen feledve szegfűgombát csipegetni guggolt be
oda, amikor váratlanul a kezébe akadt, úgyszólván belebújt,
amit keresett. A parókás voltergomba! Ennek az
volt a tulajdonsága, hogy hidrogéngáz hatására kalapjának
szivacsos hólyagjaiból nyákot bocsátott ki, amely a
levegőn megszilárdulva parókaként kontyozta körül. Ez
a konty nőttön-nőtt, több méter átmérőjűre burjánzott,
mígnem a kitinszövetek elfogytak, s akkor a kolosszális
hólyag szétpukkadt.
Éjszaka indultak, az Északi Sziklakaputól, az utolsó
rejtett kijárattól, melyet az ostromlók eddig nem fedeztek
föl. Elbúcsúztak Rikától, megcsókolgatták sápadt, sebes
kis arcát, megsimogatták vörös haját, kezet ráztak Gombák
Urával, Borral és a bátor mokkái.
Álltak és dideregtek a hideg északi szélben. Derekukon
körben háncshálók, a hálókban táptalajostul kiemelt
hidrogéngombák és voltergombák. A parókák elég szaporán
burjánzottak - szemre. Körülfolytak a jövendő égi
utasokat, és egy óra múlva se jutottak annyira, hogy saját
súlyukat képesek lettek volna a levegőbe emelni. Imus
ágaskodott, pipiskédéit, aprókat szökkent. Hátha! Bak,
a nagy léghajótervező matematikaedzést tartott. Ujjait
számolta: öttel ötöt, ötöt öttel. Hóúr nevetett volna, ha
a vacogáson kívül egyébre képes a szájával. Ráadásul a
mályvaszín lepkegombák is velük tartottak: ott virítottak
a csillagfényben a velőszín voltereken.
A Göncölszekér rúdja már jócskán lekonyult, s ők
elfeledkeztek ostromról, Nagyviláról, menekülésről, sőt
Hóúr arról is, hogy barátainak a negyedik adag gyógyszert
beadja, amikor Imusból kiszaladt:
- Huúú! - Csodák csodája a picike ember elemelkedett
a fekete sziklától, apró lábai kalimpáltak a levegőben.
Hóúr madzaggal húzta vissza.
- Repülni! Repülni! - lihegte Bak hevesen.
Nekik még félórát kellett várni, mire annyi gáz összegyűlt
az ő kontyosaikban, amennyi az ő súlyukat megmoccantotta.
Hóúr köveket szedett, teletömte Bak és
Imus zsebeit, a kezükbe is nyomott, hogyha majd megszabadulnak
tőlük, a lehető leggyorsabban hussanjanak
a magasba.
A szél északkeletről fújt, Tas felé, ahol VI. Gyantár
uralkodott éppen a James Bond-sorozat LXIX. ismétlésének
korszakában.
V. FEJEZET
1.
Pitymallat után félórával landoltak a tasi várhegyen, az
adótorony tövében. Légijárműveiket éppen levágták s
útnak eresztették a gyönyörű tenger felé, amely jobbra
tengerkék volt, ahogy illik, balra azonban narancsszínű
a látóhatár keleti peremén, ahol a kelő nap vére ráömlött;
már le is tartóztatták őket. Tiszteletteljes szigorúsággal,
ha szabad így mondani. Az őrparancsnok megrögzött
racionalista volt, mint VI. Gyantár valamennyi
alattvalója. Soha el nem hitte volna, hogy az idegenek
bizonyos gombákba kapaszkodva két óra alatt harminc
mérföldet repültek. Sokkal hihetőbbnek tartotta saját
föltevését: kis Superman-csapattal hozta össze a jósorsa,
mely a múlt éjszakai filmből maradt itt. Fájdalom, az
adótorony körzetében még az Atyaúristen sem tartózkodhat.
Hóúrnak végre eszébe jutott a gyógyszer. Beadta társainak
az elmaradt adagot, mit sem tudván arról, hogy
lemúrok szeme láttára enni hallatlan kockázatos. Az
őrség azonnal kiszedte kezéből Bor pempőjét, és könyörtelenül
bekebelezte. Az őrparancsnok előjogaival élve
megtartotta magának a veres pulykatakonygombába
csomagolt tégelyt és a fakanálkát. Autogramot is kért
rájuk.
- Tinéktek ez semmiség, nekem mérhetetlen kincs!
Hóúr lenyelte dühét, és adott autogramot. A katonáknak
is, a bornyúra. Imus szintén leírta nevét az elébe
tartott papírdarabokra. Bizonytalan betűkkel, de boldogan.
- Ó! Hó! Hohohó!
Bak gyanakodva forgatta a ceruzát.
- Írjál! - nógatta Hóúr.
- Írjak?
- Írd le a neved!
- A nevem?
- Persze.
- Rajta! - biztatták a katonák is.
- A nevemet? Milyen nevemet?
2.
A konyhán kaptak enni, viszonzásul segítettek tűzifát
aprítani, amíg VI. Gyantár kegyeskedett fölkelni és megreggelizni,
hogy fogadhassa őket. Az idegen foglyok kihallgatását
unalmában legfelségesebb hatáskörébe vonta.
Minden egyéb tekintetben alkotmányos monarchiának
vallotta magát.
Vov főminiszter és állampszichológus együtt szokott
reggelizni a királlyal, hogy a napi kormányzati teendőket
és a bölcseleti gondolnivalókat megbeszélje vele. Előtte
- merő körültekintésből - be szokott ugrani a konyhába,
s ki szokott kapni pár húsdarabot a káposztás pecsenyéből.
Móknak született, ennélfogva neki lemúrabbnak
kellett lennie minden húsevő lemúrnál. „Barlangi móknak!"
- szokta volt figyelmeztetni azokat, akik nagyvonalúság
örvén pontatlanságra vetemedtek. Lenézte a közönséges
hegyi mókokat. Ősének sem azt a bizonyos
Mendelét vagy Mengelét vallotta, hanem Spencer Tracyt
és Audrey Hepburne-t.
- Mi nem röpködünk összevissza - vetette oda az
érkezésekor sarokba penderített foglyoknak. - A mi filozófiánk
más, ha szabad szerényen fogalmaznom. Húsában-
velejében más!
A szakácsok és a kukták kuncogtak. A húsában-velejében
ízes lemúr kifejezésnek számított, a királyi konyhán
abszolúte helyénvalónak, mi több, jóslatnak, mert a főszakács
délebédre rántott velőrózsákat tervezett a királycsiga
zöld tappancsaiból formált levelecskékkel. Estére
úgyse lehet citromon, almán, sajton, reszelt répán kívül
más egyebet...
Lemúriát a fölületes szemlélő vádolhatta, hogy annyi
a filozófiája, ahány a filmsorozat a raktárakban, sőt
annyi a valósága. Igaz, ami igaz, a Szép kis családunk
című sorozat vetítésekor bárakárhanyadik ismétlés alkalmából
is küldtek jótét lelkek Joceline kisbabájának kelengyét.
A Holdkalózok vetítését rendre be kellett szüntetni,
mert a XIX. rész után minden alkalommal zendülés
tört ki. Az ország legtávolabbi óvóhelyeiről is tömegek
vonultak az adótorony elé a gonosz Barbecue doktor
kiadatását követelve.
Mégis!
A lemúr jellem mindazonáltal ismerte az állhatatosságot,
sőt a hajthatatlanságot is. Mégpedig a népiélek legbennsőbb
körében, a nemzeti evészetben. Mert amilyen
elszántan zabált valamennyi lemúr, ugyanolyan elszántan
fogyókúrázott. Napkeltétől napnyugtáig az előbbi
szenvedélyüknek hódoltak, napnyugtától pirkadatig az
utóbbinak. Korábban hagyták el a hegyek a gyökerüket,
mint bárki lemúr e kettős kötöttséget.
Félreértés ne essék! Alkonyattól kezdve a lemúrok
nem böjtöltek, hanem fogyókúráztak; más szóval porc
és csokoládé helyett karcsúságot nassoltak. S hogy egyazon
falánkságról volt szó mindkét elkötelezettségükben,
azt mi sem bizonyítja világosabban, mint az, hogy koplalásuktól
a metafizikai képzettársításokat távol tartották.
Ha lelki szemeik előtt ilyenkor valami megjelent, az véletlenül
sem a szellem édes fénye volt, hanem marhafartő.
A költőibb lelkek előtt tükörtojások reszkető arany
könnycseppjei közt saját zsírjában hentergő császárszalonna...
VI. Gyantár kegyes hangulatban emésztette a káposztás
pecsenyét a vár fölszíni ebédlőjének ablakában. Pocakja
alá eresztett farmernadrágot viselt dicső elődje,
IV. Gyantár emlékezetére, és afféle otthoni koronaként
PUMA hajszorítót angolkóros köcsögfején. Hajdanában
dús, vörhenyes fürtjeit az idő túlzott szigorral cenzúrázta,
mégis fiatalnak látszott. Ruganyos léptekkel járta körül
a foglyokat. Bilincseiket levétette, ügyvédet hívatott, két
hatósági tanút, írnokot, továbbá hozatott frissítőt, székeket,
gyümölcsöt: cukrozott keserűnarancsot - Vov főminiszter
ajándékát.
Hóúr beszélt. Útjuk célját megkerülve a történetet a
Sárkánytaréj-hegynél kezdte, az araneus támadásnál.
- Létezik ilyesmi? - kérdezte főminiszterétől VI.
Gyantár.
Vov fölkacagott.
- Ezernyi film létezik, Felség. Olyan is, amilyent mi
még nem láttunk.
- No de mégis! Kenlogok és araneusok itt, Lemúriában!
- A fiú mozija más valóság dramaturgiája szerint működik,
de az is lehet, hogy más dramaturgia szerint tükrözi
a valóságot - csürte-csavarta Vov, majd éles fordulattal
hozzátette: - Az is lehet, hogy hazudik a kis csibész!
- A valóságban nincsen hazugság! - A király nehézkesen
elismételt valami megemésztetlen leckét.
A főminiszter megdicsérte:
- Zseniális, Felség! Azért vagyunk mi, hogy elválaszszuk
az igazságot a hamisságtól, a valóságot a szemfényvesztéstől.
Végre megszólalt az ügyvéd is. Ugyanolyan lenyalt
fekete hajú, pirosított arcú mók volt, akár a miniszter.
A mókok a barlangi életben is szerettek pirospozsgásnak
látszani. A dohos pinceszag ellen bőven locsolták magukat
kölnivízzel is.
- Szigorúan a törvényes keretek között!
Elismerően bólintott a király, a miniszter, a két hatósági
tanú, az írnok. Bólintott a sarokban huncutkodó két
bájos tengerimalac is, akiknek ha meg lett volna a pikkelyes,
hosszú farkuk, és bundájukat valaki nem festette
volna értő gonddal tarkára, akárki araneusoknak nézhette
volna őket.
- Gondold meg, fiam! - VI. Gyantár kihúzta magát
karosszékében, ami ettől trónussá lényegült. Hát még
hogy szemét is behunyta, és kinyilatkoztatásba kezdett:
- Az előző világ pusztulását is éppen ez az elfogultság,
ez a sovinizmus, ez a rosszhiszeműség okozta.
A sápatag lemúr írnok pislogott a számára szokatlanul
erős fényben, könnyeit törölgette, összepacázta a jegyzőkönyvet.
Hóúr ragaszkodott állításaihoz.
Imus rikkantott a hozzá intézett kérdésre:
- Ó, hohoho! - Szemében fölcsillant a régi pajkosság.
Bak tiszteletlenül kimarkolt egy csomó cukrozott keserünarancsot.
Szájába tömte, masinált, és mintha az volna
a leglényegesebb, a terem kövezetének szvasztikás mandálájának
tanulmányozásába mélyedt. A reggeli, kissé
gondatlan takarítás nedvességcsíkjai már fölszikkadtak,
de az összesodort piszok mutatta a fölmosórongy kalandos
útvonalát.
Ó, ha Jula látta volna!
Hóúr elmondta Gyantár királynak, amit a Birodalomról
negyedóra alatt el lehetett mondani. A patkányuralmat,
az öveket, a zöld és sárga szómagolyókat.
- Mesebeszéd! - szakította félbe Vov.
VI. Gyantár feszengett a trónusán.
- Nem először hallok ilyesmit. - Bizonytalanul körbenézett.
Az írnok megszeppenve nyaka közé húzta a fejét,
balját a jegyzőkönyv pacáira tette. Az ügyvéd, a hivatalos
tanúk várakozóan fordultak a főminiszter felé.
A főminiszter állampszichológusként vonta össze
szemöldökét. A királyhoz hajolt, és a fülébe súgta:
- Már bocsánat, Felség, de kötelességem figyelmeztetni
önt: zsarnoki énje ismét kitörni készül.
- Én csak annyit jegyeztem meg, hogy nem először
hallok ilyesmit! - pattant föl VI. Gyantár. - Mindössze
annyit akarok leszögezni, hogy ezt a hírt én fantasztikusnak,
döbbenetesnek, gyalázatosnak tartom!
- Zsarnok! Zsarnok! - Vov főminiszter saját homlokát
öklözte.
- Mi volna ebben zsarnoki? Éppenséggel tiltakozom
ez ellen a borzalom ellen!
- És miért tiltakozik?
- Mert elítélem!
- Mesebeszéd! Mert elhiszi! - csapott le szigorúan
Vov. - Éspedig azért hiszi el, mert valóságnak tartja! Sőt!
A helyzet most már súlyosabb. Megbocsát, Felség! -
Meghajolt. - Helyesbítek. Amit ez a taknyos mondott,
azért hiszi el, mert megvalósíthatónak, tehát megvalósítandónak
tartja. Itt, Tasban, az alkotmányos monarchia
kellős közepén!
- Ki mondta ezt? - csattant föl a király.
Vov elmosolyodott, hátrasimította az iménti öklözéstől
fölborzolódott haját.
- A tudatalattija, Felség!
A király üvöltött, Vov túlharsogta:
- Ez az, erről beszélek! Zsarnok! Zsarnok!
A tengerimalackák édesen hancúroztak selyemszénájukban.
3.
A kihallgatás félbeszakadt. A foglyokat a pincebörtönbe
kísérték, ahol két tévétörő - a Hajas ikerpár - várta, hogy
végrehajtsák rajta a halálos ítéletet. Utolsó reményüket
Vov főminiszterbe vetették: ő talán el tudja intézni a
kegyetlen királynál, hogy száműzzék őket. A száműzetést
mások a halálnál is súlyosabb büntetésnek tekintették.
Minden elítélt kérvényezte a karóbahúzást, mert az utolsó
kívánság jogán a karóban ülve nassolhatott, és olyan
műsort nézhetett, amilyent akart. A Hajas fivérek szívesen
lettek volna rabszolgák is egy tévé nélküli országban.
Vov főminiszter ezt a lehetőséget villantotta meg előttük.
- Majd ő! Bízzatok benne, ő majd segít tirajtatok is!
- vigasztalták Hóúrékat. - Ő mindenkin segít!
- Bezzeg a király!
- Ugyan hagyd! Idegbeteg pojáca!
Imus és Hóúr hallgatott. Bak még inkább, holott őt az
őrök idáig rugdosták és verték. Annyira elhagyta magát,
hogy semelyik izmát nem volt hajlandó megmoccantani.
Cipelni kellett. Az angolkóros lemúr őrök elég nehezen
birkóztak meg vele mint föladattal. A könnyebbnek látszó
megoldás, hogy behúznak neki, bokán rúgják, szakállát
cibálják, eredménytelennek bizonyult. Dolgozni
kellett vele keményen.
Imus gyógyultan körbeszimatolta a börtöncellát. Van-e
valahol omlás a falban, eléggé rozsdaette-e az ajtó zárja,
húzódik-e a padló alatt másik üreg. A kisebbik és reszelősebb
hangú Hajas testvér félrevonta abba a sarokba, ahol
- föltételezése szerint - az infravörös fénnyel dolgozó
kamera látószögéből kiestek.
- Bízzatok Vov főminiszter úrban! Csodálatos ember!
Meglássátok, benneteket is elszerez rabszolgának egy
szép, napfényes országba!
- Hoppá! - húzta az orrát Imus. - Éppen ez a hézag!
A reszelős hangú Hajas gyerek csalódottan köpött: ez
is egy idióta tévénéző! Képes lenne átrágni magát a
hegyen, hogy le ne maradjon estére az Isauráról!
Bátyja keserűbb volt, kíváncsibb és tompább hangú.
Vov főminiszter célzásainak homályossága arról, hogy
milyen kevés cukrozott narancsot lehet kapni ma két
fiatalemberért; továbbá Bak durva fenyítése kissé gyanakvóvá
tette. Megkérdezte Hóúrtól, amit ilyenkor szokás:
kicsodák, micsodák, miért varrták be őket?
Hóúr elmondta ugyanazt, amit odafönt VI. Gyantárnak.
- Hallod?
- Persze! - A kisebbik Hajas nem süket volt, hanem
értetlen.
- Gondolod, hogy a Birodalom csapatai egyszer csak
itt teremnek, és amíg a nép a tévét nézi, elfoglalják az
országot?
Ifjabb Hajas a butaság törvénye szerint fivérét vádolta
tudatlansággal:
- Nem hallottad elégszer Vov föminiszter úrtól a Híradóban,
hogy az Újkorban két békeszerető állam létezik?
Tas és a Birodalom? Se egyik, se másik soha nem viselt
hódító háborút más népek ellen!
4.
Eljött az este, a reggel, újra az este. A Saas nevezetű
lemúr őr óramű pontossággal (a műsorhoz igazodott)
hordta a kását és mutatta az időt a pincehomályban.
Hóúrék kihallgatása sehogy nem akart folytatódni.
A halálraítéltek ügyében se történt fejlemény, még üzenetet
se kaptak a cukrozott keserűnarancs árfolyamáról.
A harmadik nap reggelén éppen szétváltak a szokásos
testvéri ölelésükből - hátha nem érik meg az estét -
amikor a zárkasor valamelyik közelebbi bugyrából énekszó
csendült.
Édes női hang, szárnyaló, zengő, egész orgonát intonált.
Előbb mélyen búgott, szivárgott-kúszott a nyirkos
kövezeten, türelemmel folyva körül az elrothadt beton
rozsdás vasbordáit, hogy hirtelen, lélegzetnyi erőlködés
nélkül fölszökkenjen három oktávval magasabbra,
csengjen, szikrázzon, jajongjon, mint a párját kereső kék
vércse. Átvágta magát a sziklafalon, kiszabadult a tenger
fölé, ahonnan halászó sirályok és kárókatonák feleltek
neki.
- Yma hercegnő!
A Hajas fivérek harmadik hete sínylődtek már a börtönben,
és egész életüket ebben a hegyben töltötték, de
most hallották először énekelni a hercegnőt. Sok mese
szólt róla. Hogy százesztendős, hogy húsz, hogy igazából
férfi, de herélt, hogy VI. Gyantár húga, aki kikosarazta
a jóságos Vov főminisztert, hogy valami mocsári király
felesége, lánya, nénje, maga is tündérféle, vajákos, tud
repülni, ezért is vakították meg, szörnyeteg mutáns, hét
lakat alatt kell tartani, mert látványa elviselhetetlen,
csöppet sem vak, inkább nyolc szeme van, akár a póknak,
sőt mindkét fején ugyanennyi, azért tud hat oktávot
áténekelni, mert két feje van, éppen ezért kánont is tud,
szörnyűsége miatt nem lehet fölléptetni a tévében, de
állítólag ő maga se akarja, mert megveti és lenézi az
Életet, nem akar szerepelni benne...
Megbízhatatlan, elhülyült vén lemúrok olykor állították,
hogy igenis, ők hallották a királylány énekét. Naphosszat
képesek voltak térdepelni lakóüregük fala mellett,
fülüket a kőnek tapasztották, arcuk átszellemült, és
sírtak. Ha megkérdezték tőlük, milyen volt?, azt felelték:
mennyei! Milyen a mennyei? Ki tudná azt szóval elmesélni,
gyerekem? Melankóliába estek, se a halas kása, se
a húsos tök, se az Onedin család nem érdekelte őket
többé. Üldögéltek, térdepeltek, fejüket a falnak támasztották,
és várták, egyre várták, hogy újból fölcsendüljön
a Hang.
- Tuúú, dudutuúduúm! - Vadgalamb búgott föl mellettük
Bak markából, aztán rigó fütyörészett, csíz csivitelt.
Hogy Bak? A másik négy még csak beszélgetett olykor
az egyhangú homályban, ő feküdt, hallgatott. Hogy egyáltalán
él, annak etetéskor adta jelét, amikor ételét fölfalta,
tányérját kinyalta, társaitól hagyott maradékot bekebelezte,
s vödörszám lafatyolta a vizet állandó éhsége
ellen.
És most kettőst énekelt a hercegnővel, fütyülve, brummogva,
dúdolva, bölömbikahangon.
- Az amazonok közt rákapott az udvarlásra! - tréfált
Imus.
Csönd lett. Elhallgatott Yma, és elhallgatott Bak.
Imus zavarba jött. Föltápászkodott, s a fal mellett az
ajtóhoz tapogatózott. Megpöngette a rozsdaette vasrudakat.
Hárfázott rajtuk, körmével lepattogtatott pár
rozsdapikkelyt. Nagy levegőt vett, fogást keresett, aztán
széthajtogatta, összetörögette a vasajtó rúdjait. A sarokvasakat
helyükből kitépte, az egész ajtót szétszaggatta és
a folyosóra hajította.
Fölcsendült újból Yma hangja, s Bak is rázendített
marokmuzsikájával. Hóúrt egy mély baráti érzés arra
indította, hogy kilépjen a folyosóra. Imus jobbra tért a
hercegnő cellája felé, ő balra, fogadni az őrséget.
Jöttek! Nem angolkóros lemúrok, hanem Cause és
Gibu, két megtermett mók renegát döngve, dübögve,
homlokukra szerelt bányászlámpával. A pállott levegőbe
éles szél csapott.
Vilagáncs patkányérintéssel!
Hóúr tizenkét ökölcsapást viselt el, és a tizenharmadikért
nyújtotta könnyes-véres arcát, amikor az addig hevesebbnek
mutatkozó Cause átérezte végre helyzetét.
A sajátját. Megalázottságát, megszégyenítettségét: hogy
mérhetetlenül mélyebbre került annál az embernél, akit
ütlegel. Az első pofonnál még a kötelességét vélte teljesíteni.
Hat-hét ökölcsapással ezelőtt gyűlölte a kölyköt:
micsoda szemtelenség kérni a verést? Kicsi volt talán?
Nagyobbat ütött és még nagyobbat! Majdnem kiszakadt
a karja, a tizenkettediknél a lelke.
Lehetetlen, hogy én ilyen legyek! Patkány, patkány, a
patkánynál is patkányabb! A falnak támaszkodott, és
Gibunak, aki még ütött volna egy utolsót, lendületből.
Már az ő elhatározása is odalett. Belekóstolt a tiltott
örömbe, hogy az ember önmagáról gondolkodhat, testét
cél helyett eszköznek tekintheti, kiszolgáltatottságán fölülemelkedhetik,
megfordulhat, önmagát átalakíthatja.
- Uram! - nyögte Cause.
Hóúr kezet nyújtott neki, visszasegítette egyensúlyába.
Lekezelt a másikkal is.
- Semmi... semmi baj, fiúk - motyogta bedagadt szájával.
Indult tovább, föl az ebédlőbe. A mók őrök előbb
csak tétován, majd egyre erősödő önbizalommal követték.
A
király a teraszon elmélkedett. IV. Gyantár mészkőből
nagyolt óriás fejének árnyékában könyökölt a mellvéden.
Lent a völgyben, a Keleti Kikötő körül mók-araneus-
kenlog sereg gyülekezett. Jöttek, egyre jöttek.
A Dabas-völgy bejáratánál szürke porfelhőt vertek szőrös
lovacskáikkal a gaj segédcsapatok. Ezek mögött
zsákvászonba, prémrongyokba öltözött indrik talpaltak
háncsbocskorban.
VI. Gyantár először látott élő lovat. Csalódott. A helikopterekben
is. Kettő állomásozott Zés ezredes parancsnoki
sátra mellett. Újdonság volt számára a bádogpáncéllal
bevont vitorlás csatahajó is, mely a kikötő közepén
horgonyzott, biztonságos távolságban a tasi halászbárkáktól.
Húga éneke elől menekült a teraszra. Annál jobban
semmitől sem irtózott. Talán csak a feladattól, hogy
megmagyarázza magának: egybevágnak az események
eddigi elképzeléseivel.
A kikötő lakosai és a halászok már bemenekültek az
alsó katakombákba, a bejáratokat lezárták. Vov főminiszter
példás személyes bátorságát kimutatva lement, és
tárgyalt a hívatlan vendégekkel.
Sikerrel.
A jövevények parancsnoka, Zés ezredes viszonozta a
látogatást ma reggel. Biztosította az uralkodót, hogy
ártó szándékaik nincsenek. Szökött bűnözők üldözése
közben tévedtek Tasba, s feladatuk teljesítése után
nyomban távoznak. A legnagyobb tisztelettel tíz gyönyörű
sárkánybőrt nyújtott át ajándék és útvám fejében,
továbbá aranyláncokat, holdas, esthajnalcsillagos diadémokat,
valódi amazonkincseket.
VI. Gyantár tudta, mit ér tíz sárkánybőr. Szerette a
kincseket is, és rokonszenvesnek találta Zés ezredest, aki
jóvágású volt, értelmes, nett, mint valami kikupált hegyi
mendele. Mindazonáltal maradt a lelkében valami homályos
gyanú, ami persze lelkiismeret-furdalást keltett benne.
Vov megnyugtatta: Ez természetes, Felség! Igaz
alattvalói hűséggel megcsókolta a király kezét, s ment
visszakísérni a vendégeket. Első az ország érdeke!
Ó, ez a derék Vov! Meg fogja kapni a IV. Gyantárrend
aranycsillagát!
Későn hallotta meg Hóúr és a két mók lépteit. Amikor
megfordult, s meglátta Hóúr véres, dagadt arcát, örségért
akart kiáltani, ám ez ellene lett volna a királyi tekintélynek,
ráadásul ott állt a két őr. De milyen furán! Milyen
hanyagul! Szemlátomást másmilyen lelkiállapotban,
mint amikor a húga elhallgattatása végett a börtönbe
leküldte őket. És Yma tovább énekelt, ennek az állítólagos
vilakölyöknek az elővezetésére pedig senki nem adott
parancsot. S ha valaki adott volna, azt is megparancsolta
volna, hogy verés után mossák meg.
Azonban a helyzet a kérdés tisztázására alkalmatlan
volt.
Yma énekeit. Dalát egész állatsereglet zengedezése kísérte
a föld alatt.
Az örök jelentéstétel helyett összenéztek.
Zendülés?
A király torka kiszáradt. Ha legalább a díszkardját
nem ajándékozta volna zavarában Zés ezredesnek!
Hóúr szemtelenül a mellvédhez lépett.
- Hát megjöttek. Most se hiszel nekem, király?
VI. Gyantár nyelt. Csevegni persze jobb. Vitatkozni is.
Összefonta karját.
- Fanatikus kamasz!
- Bár az volnék!
- Fajgyűlölő!
- Csakugyan? És az a tengersok patkány odalent
tréfa?
- Mi közöd hozzá? Ez az én országom. - VI. Gyantár
lassan visszanyerte méltóságát. - Vendégek.
- Kedves vendégek.
- Miért ne lehetnének kedves vendégek? Ha egyszer
értelmes mutációjuk jött létre, mi jogon nézhetnénk le
őket? Mi jogon nyomhatnánk el őket?
- Mi jogon nyomhatnak el ők embereket?
- Gyerekben ilyen reakciósat én még nem láttam! No,
ide figyelj! - Hóúr az asztalon álló kancsóból vizet öntött
a markába, és lemosta az arcáról a vért, a király barátságos
gesztussal rácsapott a hátára a légycsapójával. -
Tisztelgett nálam ma reggel Zés ezredes, a parancsnokuk.
Kifaggattam őt a vádjaid felől. Azt felelte, hogy elöljárói
valóban patkányok, illetőleg új nevükön araneusok. Bevallom,
bár nem tartozik rád, első pillanatban meghökkentem.
Lassan láttam csak be, hogy ez a helyzet éppen
azért állhatott elő, mert ő valóban szabad ember.
- Hoó! - Hóúr fölsebzett arcát a tiszta víz is csípte.
A király lesújtó pillantást vetett rá.
- Mint ténylegesen szabad ember, ott vállal állást, ahol
kedve tartja, ahol megbecsülik ahol boldogul. Én király
vagyok, s nem szökött bűnöző, mégsem formálok jogot
arra, hogy idegen alattvalók életébe beleszóljak.
Hóúr fölkapta a fejét. A király rendületlenül folytatta:
- Ahhoz végképp semmi jogom, hogy a természet törvényeit
bíráljam. Ha a patkányok araneussá váltak, ha
mellénk zárkóztak, vagy elibénk rukkoltak a törzsfejlődés
különös ágbogain, kötelességünk osztozni velük a
Föld birtokán. Annál is inkább, mert egyszer már eljátszottuk
a becsületünket, aminek milliárdnyi ártatlan állat
és növény itta meg a levét.
- Vak vagy, király? Nem látod, mennyire gonoszok?
- És mi? - VI. Gyantár kopasz köcsögfeje lángolt a
belésulykolt lelkiismeret-furdalástól.
- Félő, hogy egy kicsit túltanultad magad. - Hóúr a
kancsó víz maradékát az arcába löttyentette.
- Talán nem vagyunk gonoszok? - kérdezte VI. Gyantár.
- Kik?
- Mi!
- Te?
- Én? Hogyhogy én?
- A te kérdésed, király, nem az, hogy én gonosz vagyok-
e, hanem hogy te, saját magad, gonosz vagy-e? S ha
igen, miért? A másik kérdést bízd énrám.
VI. Gyantár tüdejében megállt a levegő: fölért a pincéből
a többi fogoly. Elöl Imus, szintén összeverve, mellette
két lemúr foglár, mögöttük Bak, karjaiban a hercegnővel,
ing nélkül, inge a hercegnő elhervadt kis testén. A sor
végén a riadt Hajas fivérek.
- Tartsál velünk, király! - ajánlotta Hóúr.
Mire VI. Gyantárnak sikerült hördülnie párat Imus
jótékony hátbacsapásainak köszönhetően, új sokkot kapott.
Húga kinyújtotta feléje pálcikavékonyra fogyott,
savókékre fakult kezecskéjét, és megérintette a koponyáját.
Forrón, mintha öt kis gyertya égne az ujjacskáiban.
Imus döngető öklével ismét megmentette a király életét.
VI. Gyantár átkozta magában reggeli óvatosságát:
miért köntörfalazott, miért nem adta ki nyomban a kenlogoknak
a foglyokat!
5.
A világ végezetéig titok marad, hogy Zsede Imperishable
nevezetű masinája leírta-e az Imperishable című műben
az öröklét mondatát. Ahogy a patkányokat, úgy Meszit
sem érdekelte.
A Papírvár eleste után Meszi látta, nincs mese. Középkorú,
tisztes özvegyasszonynak öltözött, bepakolta a ladikba
a holmiját, sárga macskáit, és kedves kezesgyíkjai
kíséretében elindult Csedre. Figyelmeztette a gyíkocskákat,
hogy csak messziről szeressék a patkányokat, mert
különben végük.
Útközben nyitva tartotta fülét, és agyonütögette a
füzesekben, lápszigeteken tüsszögő méregmestereket.
Zöld és sárga szómagolyócskáikat összevegyítve a patkányok
elé öntötte. A Csed körüli ostromgyűrűt az ostromlók
szodészenvedélye szétpattintotta előtte.
Győzelmeiről szóló beszámolóját úgy nyújtotta át a
Királynak, mint valami hozományt.
A Király a Csillagvizsgáló tornácán üldögélt egy közönséges
faszéken. Vén arcát süttette a tavaszodó nappal.
Bólogatása királyosabb volt, mint a tróntermi audienciákon.
Meszi többet remélt, tehát támadott.
- Még mindig gyűlölsz?
- Nem gyűlöllek.
- De haragszol!
- Nem haragszom.
Meszi összecsapta a kezét.
- A végén megérem, hogy újra szeretsz.
- Szeretlek.
Jula megpukkadt volna a lépcső alatti hallgatózó helyén,
ha a beszélgetés itt véget ér.
- Vilabeszéd! - kiáltotta Meszi. - Üres!
A Király hallgatott. Pára szállt föl a Mocsárból, hamvassá
fakította a felhőtlen eget. Errefelé ez számított
égszínkéknek.
- Mit hibáztam? Most mondd meg, hogy mit szúrtam
el megint. Tudom, hogy én örökösen mindent elrontok,
tönkreteszek, megmérgezek. Ilyenek az ösztöneim. De
végre tudni szeretném. Az eszemmel, érted?
- Tudod - felelte jó sokára a Király.
- Honnan?
- Az eszedből.
- Hát kérdezném én, most mondd a szemembe, kérdezném
én, ha tudnám?
A Király elmosolyodott pikkelytáskás arcával.
- Kérdeznéd.
- Na jó! - Meszi sötétlila bársonnyal bevont keblén
megcsörrentette a borostyánkeresztes ezüstláncot. -
Nem hiszed el, hogy ugyan földönfutó lettem, segítségre
szorulok, de akarok is segíteni. Másoknak, például neked?
- Elhiszem.
- Akkor mi bajod van velem?
A Király ismét hallgatott. Oly régi a történet! És anynyira
unalmasán ismétli magát! A távcsövet fölvette az
öléből, belenézett. A Nyugati Hegyek felé sirályok veszekedtek
galléros repülőgyíkokkal a patkányhullákon. Meszi
művén.
Az asszony most ököllel ütötte a mellét, mintha az
volna a felelős, amiért csak alakra felelt meg a királynéi
szerep méltóságának.
- Jó, aláírom, hisztérika vagyok, alattomos és önfejű,
régebben szenvedélyesebb az illendőnél, hirtelen haragú
és a többi. Mit nézel? Gyóntatóm vagy talán? Vagy
hibátlan vagy? Szent? Könnyű neked, te, te érzéketlen
fatuskó, te! Volt szíved kiverni azt a szegény kisfiút a vak
világba! Egy ilyen hülyeség miatt! - Zokogni kezdett.
Fejedelmi termetét ültében kihúzta, koronás kontyát egy
fejbiccentéssel leomlasztotta. Ezüstkönnyei végigpatakzottak
az arcán. Erre a jelenetre komponálta a találkozást.
A Király figyelmesen tanulmányozta feleségét. Még
mindig gyönyörűnek találta: szépsége alig kopott, előadói
készsége fejlődött.
- Nem, én sem vagyok hibátlan. - távcsövével most
dél felé fordult, amerre a Dár vezette el a Mocsár fölös
vizét.
- És ha már meghalt az a szegény gyerek?
- Nem halt meg.
Meszi hisztérikusan sikoltozott. Aranyhaja örvénylett.
- Föláldoztátok az ostobaságotok oltárán! Férfihülyeségből
! - Most felére vette hangjában az anyai bánatot.
- Jó, na! Megértem én, ne hidd, hogy képtelen vagyok
fölfogni! Nagyvilánk elvesztése katasztrófa. Mindenki
tudja, látja, érzi. De miből állt volna másikat választani
helyette?
- Él.
- A mi kisfiúnk is élhetne még.
- Ő is él.
- Honnan tudod?
Lemúriát a Nyugati Hegyek karéján túl csak sejteni
lehetett. A Király érezte, hogy Hóúr arra jár. Állatok és
halvány sugárzású emberek között. Imus személyét sajnos
nem érzékelte, holott többször összegyűjtötte teljes
figyelmét. Síria Jónás segítségét kérte. Az öreg valaha
barlangi vila volt, tehát telepátia-szakértő. Jónás ötórányi
kemény összpontosítás után ma reggel jelentette:
- Karc!
Tehát él, de össze van karcolva, akár a homokkal
befújt üveg vagy a Nagyvila. Helye és mozgása éppen
ezért meghatározhatatlan. Remélni lehet, hogy együtt
vagy közel van Hóúrral.
- Bár! - felelte Jónásnak a Király.
Most Meszivel sokkal döcögősebben alakult a társalgás
- a bőven ömlő szavak ellenére.
Meszi hagyta végre fölszáradni a könnyeit, és átment
higgadt, okos asszonyba, akit az élet megtiport ugyan
százszor, ámde gerincét nem sikerült megtörnie.
- Mit kellett volna tennem? Engedd meg végre, hogy
javítsak! Tudod, tudod jól - hátradobta súlyos haját -,
engem az ösztöneim folyton összezavarnak ebben az
életnek nevezett labirintusban. Ha tényleg szeretsz, akkor
nem engeded, hogy eltévedjek.
A Király élvezettel hallgatta felesége telt, zengő altját,
és a halálra gondolt, amely hamarosan, legföljebb egykét
éven belül elszólítja őt kemény trónusáról, Meszi
kedves hazudozásainak hallgatásából. A halál szögéből
a legravaszabbul vezetett életlabirintus is nyílegyenes.
Mind hozzá vezet. Olyan egyértelműen, hogy az már
unalmas - Őfelőle nézve. A halál széke nem trónus,
hanem rossz kabarészínpad, ahol az ócska poénokat is
mind elmagyarázzák. A Király nem félt tőle, szeretettel
és megértéssel gondolt rá.
Meszi szája egyre járt.
- Hagytam volna a patkány-rabszolgákat? Hidd el, ha
őket elintézzük, ölünk, persze, vitathatatlan, de megmentünk
száz és száz ártatlan életet. Egész Csedet, a Mocsár
összes lakóját... Önvédelem, tiszta önvédelem. Az csak
jogos?!
A Király feje megbiccent. Talán bólintott. A Nyugati
Hegyek felől a sirályok vijjogása és a repülőgyíkok csiszszegése
fülsiketítővé fokozódott.
Ezerszám verekedtek, összegabalyodva vércsékkel, gödényekkel,
cickányleguánokkal, fütyülős vámpírokkal,
melyeket a vérszag e hozzájuk nem illő órán is előcsalt
barlangjaikból.
- Ha jogos az önvédelem, akkor miért baj, hogy elintéztem
azokat a tüsszögőket? Pár nap múlva úgyis elvitte
volna őket a tüdőgyulladás vagy a malária. Nem?
- Lehet.
- Akkor meg mi a baj? Mondjál már valamit! - Fölállt,
s a Király elé lépett. Aranyhaja, sötétlila bársonyköntöse
méltóságteljesen lebbent utána.
A Király rákényszerült két összetett mondatra.
- Ha mocsári boszorkány vagy, ölhetsz. Ha Királyné...
no, ha Királyné, akkor tudnod kell, hogy Királynénak
lenni más eset.
- Hogyan más?
A Király széttárta karját. Távcsöve a földre esett és
összetört. Most mit magyarázzon? Olyannak, aki húsz
éve igazi Királynő lehetett volna, ha hajlandó volna
megérteni a hivatalát.
A Király hirtelen összerezzent. Most félt a haláltól.
Tudta, hogy nagy az ő bűne.
6.
A foglárok megmutatták az utat a Téli Kikötőbe, ahol
VI. Gyantár gyorsnaszádja, az Onedin horgonyzott a
meleg vizű Kerka forrás barlangjában.
Az Onedin csavaros vitorlás volt. Teleszkópos árbocait,
műanyag vitorláit a parancsnoki hídról lehetett vezérelni
; a hajófenéken rögzített, tizenkét pedálos szerkezettel
pedig a hajó csavarját lehetett emberi erővel meghajtani,
miáltal a hajó szélcsöndes időben sem veszítette el
manőverező képességét.
Őrséget nem találtak, viszont a kabinajtók tárvanyitva.
A mók őrök ismerték a járást a hajón. Egyikük Hóúrral,
a lemúr kollégákkal és a Hajas fiúkkal nyomban a
pedálokhoz telepedett, míg a másik, Cause Imussal a
kikötőkötelet oldoztatta el, majd a kormánykerékhez
állt.
Bak mögéje ült a királyi karosszékbe, ölében a hervadt
kis hóvirágcsokorrá fonnyadt hercegnővel. Énekeltek.
Halkan, ciceregve és dorombolva, a kicsike, kékre sápadt
Yma és a vastag vonású, fekete férfi; szöveg nélküli,
magánhangzókból intonált, kedveskedő dallamot.
Az Onedin nyikorogva-nyekeregve kievickélt a ködös
barlangból a napsütötte tengerre.
- Hohohó! Gőzt, pajtások! Tekerjétek! Gőzt! - kiabált
le a fedélközbe az izzadó pedálosoknak Imus.
Könnyen vidorkodott, az ő rövidke lábai nem értek le az
ülésről a pedálig. Ő Cause utasítására a főárboccal egyezkedett.
A teleszkóp beragadt, pedig jó szél fújt, tavaszillatú,
hamar el lehetett volna vele röppenni a part közeléből.
Egyelőre fedezékben voltak. A várhegy tengerbe nyúló
foka eltakarta őket a Keleti Kikötőben horgonyzó hadihajó
elől. Annak persze semmiből sem állhat elfogni
egy vízibiciklit. Akkor se, ha két láb helyett tizenkettő
hajtja.
Imus jó negyedórát olajozta, cibálta, becézte, mire
kiugrott tokjából a főárboc, sőt denevérszárnyhoz hasonlatos
vitorláit is kibontotta. A hajó menten megugrott,
szökellve érte utol a hullámokat. Az orrárboc irtózott
az igazságtól, de a kis hátsó segédárbocot hamar
sikerült fölállítani és kibontani négyszögletes vitorláját.
Ekkor a fedélközből följöttek a pedálozók, és egyesült
erővel kinyújtották az orrárbocot. Erre sudárvitorlát és
nagy hólyagvitorlát húztak. Repült az Onedin, akár a
szélvész! Kicsit préselve, sebesen nyugatnak, bele az ismeretlen
óceánba.
- A kikötő szemhatárán túl majd északnak fordulunk
- mondta Imus Cause-nak.
- De hiszen arra a Birodalom...
- Éppen azért.
Beszélgetésüket alattuk, a kapitányi kajütben, Scsis
ezredes és csapata nem hallotta. Lefoglalta őket a kitörés
megtervezése.
7.
Súlyom és tök lett volna Bős apó és Anna eledele, meg téli
álmából fölzavart csiga, ha ismeretlen kezek nem csúsztatnak
le éjszakánként a lejtős üvegfalon a Szabadság
valamely úgysem olvasott lapszámába csomagolt kenyeret,
almát, kecskesajtdarabot. A titokzatos adakozók
szájuktól vonták meg a falatot, és életükkel játszottak,
amikor a rejtett kamerák kíváncsiságával dacolva a kráter
pereméhez osontak.
Anna rögtön összebarátkozott az elfajzott szelindekekkel,
rókákkal, patkányfogó tacskókkal, pulikkal,
szetterekkel, terrierekkel. Bárhová ment, hatalmas kutyafalka
rajzolt körülötte, ismerve a kutyalélek haspártiságát,
nem oktalanul. A titokzatos adakozók csontokat,
vágóhídról csórogatott bél-, pata-, gégedarabokat is eregettek
alá.
Az egyik hajnalon két kupán csapott patkányt!
A következőn kettőt, majd ötöt, aztán tízet!
A kamerák olykor látták a szerencsétleneket a kráter
fenekén támolyogni, de hogy merénylettől vagy túlméretezett
szómaadagtól kerültek oda, föl nem deríthették.
Ahogy telt-múlt az idő, s az öregember és a kislány
csak élt, élt, kifogva vérebeken, kígyókon, aligátorokon,
úgy terjedt a városban egy veszedelmes járvány. A bátorság.
Az emberek beleestek, és az élet vadonatúj ízeit
ismerték föl.
Például ácsorgott valaki a járda szélén. Munkaidejét
már letöltötte a Lőpor- és Púdergyárban. Két merőkanál
tökfőzelékét megkapta, fölfalta, a motozáson ügyesen
átcsusszant, holott kabátgallérja alatt egy egész kenyérhéjat
sikerült kicsempésznie a gyári konyháról.
Állt tehát az illető a járdaszélen, és azon gondolkodott,
hogy föl kellene ugrani és a fáról pár szem madárcseresznyét
leszakítani. A madárcseresznyének ugyanis édes a
húsa. A husikája. A csontos mag és a pergamenbőr
között. Jólesne rágogatni este az ágyban Sárával. Sára
pár szem madárcseresznyéért biztos szívesen jönne másik
este is, kiutalás nélkül. A fölugrás viszont azzal a kockázattal
jár, hogy az ember kiszökken a bakancsából, drótöve
a heves mozdulattól netán valami elektromos hullámot
kelt, aminek beláthatatlan következményei lehetnek.
A kockázat tehát óriási, bár arányos, mert a madárcseresznye
a tél végéig, sőt tavaszig megőrzi édességét.
Az illető ekkor mélyet lélegzett. Picit rugózott a térdével,
amennyit a nadrág bősége eltakar, és elképzelte,
hogyan lendíti majd a kezét.
Ekkor jött egy rendőr, és rákiáltott:
- Tűnj innen!
Az ember ekkor olyasmire vetemedett, ami a városban
dúló bátorságjárvány nélkül elképzelhetetlen lett volna.
Visszakérdezett:
- Miért tűnjek el?
A rendőr természetesen végigvágott rajta mogyorófa
husángjával a szabályzat előírása szerint, viszont meghökkent.
Mi az, hogy miért? Létezik ez a szó? Praxisában
ekkora vakmerőséggel nem találkozott. Ő aztán kemény
legény volt világ életében, és egyáltalán nem az egyenruháért
meg a tökfőzelékre járó fasírtpogácsáért lépett be
a testületbe, de civil korában ő se mert volna ilyesmit
megreszkírozni. Ütött még egyet, mondjuk úgy: szorgalmit,
mégse sikerült helyrebillenteni lelki egyensúlyát. Mi
az, hogy miért? A megoldhatatlan kérdés sokkhatása
alatt elfeledkezett a zendülő előállításáról. Továbbment,
botjával lefejezte a tavalyi bogáncsokat.
Az ember meg vigyorgott. Már nem a madárcseresznye
miatt. Innen őt száz rendőr sem kergetheti el. Az
ütlegek csöppet se fájtak, már ahhoz az édes ízhez képest
nem, amelyet száz zseb madárcseresznyénél is édesebbnek
talált.
Ezt fogja Sárának ajándékozni!
Bős apó kedvére szórakozott. Áttetsző, tiszta üvegdarabokat
keresett. Kődarabokkal ütögette őket, hogy szépen,
kagylósán törjenek. Amelyik sikerült, annak kiszámította
a fókusztávolságát a szép napsütésben, majd
kövek és fadarabok segítségével fölállította. Szemben a
kráter üvegfalával, úgy, hogy a gyújtópont éppen érintse
a falat.
Lapukból fekhelyet készített magának, ledőlt, és hallgatta
a rianásokat.
- Piiííng! Pujiuóng! Ciaiang!
Itt így, ott úgy szólt a fölhevített üveg pattanása, mert
néhol késélnyi repedés keletkezett benne, másutt a hajszál
tizedrészénél is vékonyabb. Egy-egy rianáskoncert
végeztével Bős apó áthelyezte lencséit a napjárás ajánlotta
másik helyre.
Az üvegfal repedéseinek hangjai természetesen csöndesek
voltak, Bős apó abszolút hallásához illők. Az egyszerű
bámészkodók és hivatásos leselkedők észre se vették
őket a többi zaj között.
Akadt éppen elég. Anna hamarosan dalárdát szervezett
a falkából. Csatlakozott hozzájuk egy muzikális
kezesgyík is röffenni, kaffanni, nyiffanni. Szegényes repertoárja
volt a kezesgyíknak a kutyákéhoz képest, még
szegényesebb a sallangos viperáé. A vipera azonban vérig
sértődött volna, ha kihagyják. Anna hosszú diplomáciával
és karmesteri szigorral elérte, hogy a kórus a pauzát
is bevegye művészi eszköztárába. Nos, ekkor jutott szóhoz
a vipera a maga gátlásos szisszenésével.
8.
A kicsik fennhéjázása, a parvenük etikettbolondsága, a
katonák dicsvágya, a szeplősök hiúsága ezernyi remek
tervet döntött már dugába.
No és a tárgyak konoksága!
Scsis ezredes testőrein és hordozóin nem múlott semmi.
Az ellenségen sem.
A vilákat annyira lekötötte a hajózás ezernyi gondja,
hogy eszükbe se jutott bekukkantani a parancsnoki kajütbe.
Azt is elmulasztották, hogy megálljának egy percre,
kisimítsák magukat belül, és vilaszokás szerint sorra
vegyék: miféle lények milyen indulatai hullámzanak körülöttük
a hajón. A szemükre bízták magukat, így aztán
vakok maradtak.
Hóúr és a Kicsi gyerekes lelkesültséggel cibálta, zsírozta,
bogozta az árbocokhoz vezető bovdeneket. Nyitogatták-
csukogatták, szél alá forgatták a denevérszárnyvitorlákat,
csuklóikat olajozták, saját ujjaikat pedig minduntalan
becsípték, Imus a főárbocról le is pottyant.
Ezenközben Bak és Yma egymást sétáltatták az imbolygó
fedélzeten. Összehajolt a hullámsötét férfi és a
habfehér nő, és dudorászott. Egyik dalról gyújtottak a
másikra, mintha mesélnének szavak nélkül elzümmögött
dallamokkal és ritmusokkal. A hajóorr fölverte tavaszízű
tajték az arcukba vágott.
Amikor elfáradtak, fölmentek a parancsnoki hídon
fölállított nyugszékhez. Bak belefeküdt, Yma az ölébe
gömbölyödött becsukódva, akár a Mária-liliom kelyhe
alkonyatkor. Fehér volt. Amikor elfordult tőle, mindenki
megesküdött volna, hogy fehérnek látta, hófehérnek,
holott rongyos ruháját csalánszövetből, zsákvászonból
toldották össze ügyetlen kezek. Kislányos arca kipirult
a kíváncsi tengeri szélben. A haja... az igen, az valóban
fehér volt, ősz, egyetlen színes hajszál nélküli. Hogy a
szeme milyen volt? Egyelőre nem nyitotta ki. Vak lett
volna, ahogy a fáma tartotta, vagy először csupán a
fülével és a bőrével akarta érzékelni a valóságot? Bak
átölelte búzakéve-karjaival, és úgy melengette.
Aludtak.
A Hajas fivérek Saassal és Zótárral, a két lemúr foglárral
tésztát dagasztottak a konyhában. Ez a legjobb elfoglaltság
olyankor, amikor az embert elsodorják az események.
A tésztába bele lehet kapaszkodni, és alkalomadtán
egy maréknyit a szeplős Hajas kölyök képébe lehet
vágni: fogja már be végre a lepényiesőjét!
Scsis ezredes hajnalra időzítette a támadást. Addigra
kívül kerültek a kikötő látkörén, s meggyőződtek arról,
hogy a hadihajó nem üldözi őket, tehát a foglyok elejtésének
dicsőségén nem kell megosztozni azzal a fölfújt Zés
ezredessel. Most majd eldől, hogy egy komoly hadműveletben
ki kinek a segédcsapata.
Hanem az az értetlen kapitányi asztal! Annak is a
lapja! Szépnek szép volt, elegánsabb Lir elnök dísztribünjénél,
könyöklőjénél. Három oldalról babás korlát
szegélyezte, melynek sarkait meztelen nőstény emberkék
tartották. Nos, ez a szépreményű asztal bizonyult árulónak:
megtagadta a kiférést az ajtón! A hordozó rabszolgák
okvetetlenkedtek mindenféle méretekkel - megkapták
értük a magukét a cicakörmöktől. Ha Scsis ezredes
egyszer fölkötötte kitüntetéseit arany nyakörvére, és kipödörte
lila csatabajszát, akkor többé nem engedett elképzeléseiből.
És most ez a helyzet állott elő. Az elfogandók
amúgy is aludtak, csak a két mók őrködött a kormánykeréknél.
Bang! Reccs! - A kenlog testőrök kifeszítették helyéből
az ajtókeretet. Scsis ezredes méltóságteljes piedesztálján
elővonulhatott és elkiálthatta tűhegyes hangocskáján:
- A Birodalom nevében letartóztatást biztosítok nektek!
10-18-0, főtestőre és főtolmácsa harsányan fordította
szavait három embernyelvre. A testőrök és az araneus
harcosok a megadott terv szerint szétspicceltek, akár a
vér...
Ratatata! - A szeplősebb Hajas gyerek végigverette
géppuskával Scsis ezredes csapatát. Spriccelt a vér.
A Hajas fiúról kiderült, hogy remek a lélekjelenléte és
született géppuskás. Jobb szemét a rászikkadt tészta beragasztotta,
mégis kiválót lőtt, holott katona korában
éppenséggel a jobb szemével szokott célozni. Almában is.
A hajóorr géppuskaállásában, hová sértettségében elvonult,
éppen lövöldözősét álmodott.
Scsis ezredes akciója összeomlott a parancsnoki híddal
együtt. A testőrök azonkívül, hogy kidöntötték alóla a
kabin falát, föl is másztak rá. Az ő súlyuk bizonyult
soknak.
A kölcsönös győzelem kölcsönös vereséggé változott.
A leomló parancsnoki híd palacsintává lapította Scsis
ezredes törzskarát, kidöntötte a hátsó árbocot, leszakította
a főárboc vitorlázatát, és magával rántotta a kormánykereket.
Az ezredest éppenséggel a babás korlát mentette meg
a gépfegyvergolyóktól és az omlástól. Az összetört deszkák
fedezékében leszedte aranygallérját a kitüntetésekkel,
bajuszát összeborzolta, és harcosainak maradékával
a hajófenékbe iszkolt.
A halott hordozók tarisznyájából előugráló nyuszibabákat
Cause és Gibu elkapta és irgalmatlanul megsütötte.
Az Onedin kormányozhatatlanul hányódott a tengeren.
Imus eszkábált valami hosszú evezőlapát-félét, tollat
éppenséggel az oly nagy szerepre vergődött asztallapból,
és azzal próbált a hajó futásának valamilyen irányt szabni.
Akiknek leért a lábuk az ülésről, azok pedáloztak.
Beleértve Scsis ezredes kenlog testőrségének háromfős
maradékát, kihagyva azonban Bakot.
Bak a hecegnőjével dudorászgatott lankadatlan. Eddigi
falánkságáról megfeledkezve visszautasította a nyúlpecsenyét,
és a szegényes kosztból csak morzsákra tartott
igényt. A morzsákat is különös áhítattal, az éneklés fölmagasztosult
szüneteiben fogyasztotta.
Yma leginkább sós tengeri párából, napsütésből meg
dudorászásból és mosolygásból élt. Szemlátomást elég
jól, mert erősödött, arca kipirult, haja megfényesedett.
Csak a szeme, az maradt változatlanul zárva.
Immár a ruhája is szép fehér volt: Imus szabóként is
megvillantotta ügyességét, és lepedőből pongyolát sikerített
neki. Mértékvétel közben alkalma nyílt közelről
megvizsgálni azokat a lehunyt pillákat. Meg se rebbentek,
amikor Imus hirtelen elzárta, majd rájuk bocsátotta
a napfényt, vagy VI. Gyantár selyemlepedőjével szelet
csapott.
Ravaszdian, vagy ahogy ő a ravaszdiságot elképzelte,
megkérdezte Baktól:
- Milyen színű is Yma szeme?
Bak tudományosan megemelte szemöldökét, és nem
válaszolt. Egyáltalán nem válaszolt semmiféle kérdésre,
mint aki átlát a világ ravaszdiságain. Énekelt, és kész -
úgy látszik, nem segített rajta Bor gyógyszere. Bármenynyire
megkedvelte őt Imus és Hóúr, meg se fordult a
fejükben, hogy miatta visszakanyarodjanak a Gombák
Házához. Miért is tértek volna le útjukról, amikor Bak
visszamaradott állapotában is volt annyira boldog, mint
a hajó összes utasa együttvéve.
- Lehet, hogy azelőtt se volt több esze - jegyezte meg
Hóúr.
- Ejnye! - Imus rosszallóan csóválta busa fejét: ilyesmit
nem illik mondani, cáfolni viszont szamárság.
Bak szakadatlanul mosolygott éneklés közben is az
ínysorvadásos kapafogaival, akár egy nyájas lápi koponya.
Harmadnapra elfogyott a poshadt víz, a kétszersült, a
lepény és a nyúlpecsenye. Délután hajó tűnt föl a láthatáton
- nyilvánvalóan birodalmi hajó. Scsis ezredes három
kenlog testőre haladéktalanul föllázadt. Az őrt álló Zótárt
a tengerbe hajították, és elfoglalták az orrban a
géppuskaállást.
A többiek erre lemenekültek a fedélközbe, magukkal
vonszolták Bakot és Ymát. A zendülés ezen a ponton
elakadt. A fedélzet deszkázatát a géppuska nem vitte át,
a víz pedig maradt annyi, amennyi volt. Ráadásul a
látóhatár peremén fehérlő vitorlás egyre zsugorodott,
majd lassan eltűnt a horizont mögött. A lázadók kabátjukat
lengették, lövöldöztek, de csak a lőszert pocsékolták.
A
fedélközben nyirkos, fülledt meleg volt, a fedélzeten
lüktető szél csapongott: hol orral, hol oldalával lökte a
hajót a hullámoknak.
10-18-0 főtestőr és főtolmács türelmetlen szomjúságát
tengervízzel próbálta oltani.
Imus odalent mesélt. Télről, hóról, fehér bundás medvékről,
Jégországról, vad csirihaukról, delfinekről...
- Aludjatok! - biztatta a társakat Hóúr.
- És ha megtámadnak? - lihegte cserepes szájjal a
szeplős Hajas. A bátorság, mellyel Scsis ezredes puccsát
elintézte, elszállt belőle. - Ha megtámadnak és megölnek?
- Akkor nem halunk szomján - vélte a testvére.
Imus bólintott, Hóúr megkérdezte:
- Miért kellene meghalnunk? Éppen most?
Cause és Gibu fölajánlotta vízözön előtti ócska pisztolyait
Hóúrnak. Ő megnézte, majd visszaadta a fegyvereket.
- Víz kellene nekünk, nem vér.
A két mók kissé elcsüggedt.
Vége?
Saas mellé kuporodtak, és bevalották neki, hogy bizony
ők úgy mókok, ahogy a gödény absztinens. Azt se
tartották kizártnak, hogy mók nép nem is létezik. Se
hegyi mók, se barlangi... A Hajas fivérek fölkapták a
fejüket.
- És Vov főminiszter?
- A Birodalomban született ő is - felelte Cause. -
Őneki is van rendes, becsületes édesanyja, édesapja, minekünk
is. Lehetnek valamilyen hegylakók Lemúriában,
de az bizonyos, hogy se mi, se a főminiszter nem származunk
se Spencer Tracy tói, se Audrey Hepburne-től.
Saas a hüvelykujját szopta, és mosolygott. Ó igen! Ő
ismerte és tisztelte e nevezett isteni művészeket. Bárcsak
újra láthatná őket!
- Mindig irigyeltelek benneteket.
- Nem volt igaz.
- Dehogynem! - Saas lemúr-mosolyát kiszínezte az
ábrándozás. A gyönyörű emlékektől hirtelen egész nyelet
nyál gyűlt össze a szájában. Mióta vágyott erre! Ó, és ha
ez így mehetne tovább! Ha a ragadós, enyves nyál fölhígulna,
összegyűlne, és nyelné, nyelné az ember, akkor ki
lenne zárva a szomján hálás!
- Én indrinek születtem - vallotta be Gibu.
- Én pedig zámbónak - vallotta Cause.
- A Birodalom szolgálatába kellett álmom.
- Elfogtak és kényszerítettek.
- Beszivárogni...
- A földet elfoglalni...
- Szolgálatba szegődni...
- Mesebeszéd! - motyogta hüvelykujjával a szájában
Saas. - Te még hasonlítasz is Tracyre! - Hogy melyik
mókra gondolt, titok maradt. Kihúzta hüvelykujját a
szájából, és behunyt szemmel nyelt egy nagyot.
Odafönt a fedélzeten ezenközben rettenetes hascsikarás
tört 10-18-0 főtolmácsra.
9.
Zés ezredes kissé föllélegzett kollégája és főnöke, kolonel
Scsis eltűnése után. Annak ellenére! Mert ha valaki, ő
szívből tisztelte és becsülte az araneusokat. Olyannyira
vérévé vált az irántuk való hűség, hogy bizonyos idő
elteltével a fenyítéseit is dicséretté dolgozta át a mája, a
lépe, a csontja veleje.
Az első lépcsőben belátta, hogy hibázott vagy hibázhatott
volna, tehát talán rászolgált. A másodikban átjárta
a törődés melege: lám, ővele foglalkoznak. Hány és hány
ember él szerte a nagyvilágban, akit még csak le se köpnek!
A harmadikban megkapta a föladatot s általa célt
az életének. Ha egyetlen fia negyedéves mérnökhallgató
korában nem akasztotta volna föl magát, igazán boldog
embernek vallhatta volna magát.
Ó, ha a gyerek egyszer megértette volna őt! Igen, ez az
Újkor legnagyobb társadalmi problémája! A szülők hiába
toleránsak gyermekeikkel, azok nem értik meg őket.
A meg nem értett szülő keserű sorsa jutott Zés ezredesnek.
Belátta ő a vitákban, hogy a részleteket illetően
igaza volt Lexinek - odahaza mégse szólíthatta Z-46-63-
nak! - csak az egészre vonatkozó következtetéseiben
nem. Mert akármi akárhogyan legyen, ha törődnek az
emberrel, ha kenyeret adnak a kezébe s célt az életének,
akkor minden egyéb mellékes.
Ha ezt elmagyarázta neki, Lexi mosolygott, és bekapott
három zöld golyócskát. Mosolya szemlátomást átváltozott
a narkósok elviselhetetlenül báva vigyorává.
Zés ezredes társadalmi lényként és pénzügyi, katonai,
ifjúságpolitikai, sőt általános szempontokból is helyeselte
az alkohol és a drogok alkalmazását, viszont itt és
most, helyesebben ott és akkor, családapaként kevésbé.
Kevésbé! Ez a jelző illett Scsis ezredeshez fűződő viszonyára.
Igen, igen, bármiben és föltétlenül, csak éppen
kevésbé. „Parvenü!" - gondolta olykor akaratlan, amikor
Scsis ezredes vendégszaga az orrába csapott: hol
orgona, hol mosusz, hol jázmin, általában inkább mind,
egymásra rakódva.
- Most mi lesz? Most mi lesz? - tördelte kecses első
lábát az ifjú Ceer főhadnagy. A családi alomból most
lépett a hadsereg kötelékébe. A szolgálatára rendelt
nyuszkóktól elsősorban melegséget, lágy szőrösséget, cicit
és efféléket kívánt, Zéstől atyai-ápolói gondozást. Dzí
fővezér pedig Zéstől unokaöccse épségben való hazapátyolgatását.
- Nem lesz semmi baj.
Zés ezredes Tas föltűnésmentes megszállása után elkonfiskálta
VI. Gyantár teljes pálinkakészletét, és helikoptereit
föltankolva a tenger fölé küldte. Logikus következtetéssel
délnek és keletnek. Nyugat és északnyugat
felé butaság lett volna kereskedni. Kifutott a Keleti Kikötőből
a Jövő útja nevezetű hadihajó is. Fogtak néhány
lemúr halászbárkát, két zámbó csempészbandát, egy tutajra
való hajótörött négert, ám az Onedinnek sehol nem
akadtak a nyomára.
- Ó, ha ezt a bácsi megtudja! - cincogta kétségbeesetten
Ceer főhadnagy a harmadik nap estéjén. Okosan
bevette magát nyuszibabái pihés hasa szőrébe.
10.
A viharban a két Hajas fivér a mókokkal és a maradék
lemúrral összebújva imádkozott.
- Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz!
Ezt a két mondatot tudták. Hajtogatták, abba nem
hagyták, miközben ide-oda gurultak a fedélközben, mint
valami hatalmas gombolyag. Egymást el nem engedték.
Bak a főárboc gyökerét ölelte, és odaszorította egyúttal
Ymát is. Énekeltek tovább, de hangjukat elnyelte a
hullámok dübögése, a mennykövek csattogása, a hajó
eresztékeinek keserves nyikorgása.
Imus fürge kis majomként fölsurrant a fedélzetre.
- Megállj! - kapott utána Hóúr, de Imus már átszökött
a csapóajtón. Hóúrnak nem volt más választása,
utánamászott.
Az ég megfeketedett a rettenetes felhőktől. Nem a
Felhő jött, csak közönséges óceáni kumulusz-sárkányok.
Püffedt hasuk a hullámok tarajáig lógott. Megszakadtak
önnön terhük alatt; veszett szél csapott ki belőlük,
mennykövek hullottak, sivított a levegő, mintha szelídebb
tájakra akart volna menekülni.
Imus a tat felé igyekezett. Mint valami tengeri csillag,
rátapadt a fedélzet egyenetlenségeire, a deszkahasadékokra,
hogy a vad hullámok le ne sodorják. Hóúr biztonságosabb
úton kúszott utána a zászlókötél végébe kapaszkodva.
A taton kikötötték magukat a kapitányi kabin biztonságosnak
látszó alapzatához. Egyesült erővel belekapaszkodtak
a kormányevezőbe, hogy valamiképpen szélirányban
tartsák a hajót. Elég kevés sikerrel, mert a rúd
a tenger erejét kölcsönvéve kénye-kedve szerint rángatta
a törpét és a gyereket. Ők azonban kitartottak.
- Látod? - üvöltötte Imus. - Nézd!
A két lázadó az orrban hasonlóképpen kapaszkodott
a géppuskába, ahogy ők az evezőbe. Társukat, 10-18-0
főtestőrt és főtolmácsot hasmenésével együtt elsodorta a
vihar. A másik kettő jobbra-balra csapongóit a gépfegyver
körül, amerre a víz és a hajó bukdácsolása vetette
őket.
A hullámok már ripityára verték az orr palánkját, és
akadálytalanul söpörtek végig a tatig. A hídból és a
kapitányi kajütből maradt pár deszkaszál állta csak útjukat.
Nélkülük olykor úgy tűnt föl, mintha a kis hajó már
elsüllyedt volna.
- Tegnap nekik, ma nekünk se! - üvöltötte mestere
fülébe Hóúr.
Bömbölt a vihar. A szél, a hullámverés, az égzengés
mind egymást igyekezett túlharsogni. Aztán nehogy már
valamelyik győzzön, beszállt a versenybe az eső. Jégszilánkokkal
és hatalmas gólyafoscsöppekkel verette végig a
fedélzetet, a géppuskára és az evezőre fagyott négy kezet.
Hóúr áttért a gondolásra: mit harsogjon ő versenyt a
zivatarral?
Rikának jó! - gondolta előzékenyen mestere kedvéért.
Azóta nem került szóba a lány, hogy Imus emlékezete
visszatért.
Miből gondolod?
No igen.
Mind a ketten a lányra koncentráltak. Képzeletük
szárnyán Öcsi bácsi barlangjába röppentek, ahol a lány
az öreg I-vel és a kis csenevész Borral szarvasgombapástétomot
falatozott, és a Zubogó habzó pezsgővizét
kortyolta hozzá.
Gyomruk kordulása túlzengte a vihar bögését.
I a családról mesélt, amelynek semmiképpen sem volna
szabad kivesznie, mert akkor a gombák, az emberiség, az
élet a Földön... Rika gondolatai lazák voltak és lágyak,
mint valami éppen szétbomló selymes leánycopf. Bor
hűvösséget és szarvasgombaillatot árasztott.
Kitátották a szájukat, hogy legalább az eső verjen be.
Rika gondolatai gomolyogtak a barlangi élet sötét
fényei körül, emlékezete kis foltokban föltisztult, talán
éppen rájuk gondolt volna, amikor eltört a kormányevezö.
A hajó azt a csekély iránytartó készségét is elvesztette,
amivel eddig rendelkezett. Imus és Hóúr elhasalt. Imus
szeretett volna tapadni a vizes deszkákhoz, ehhez azonban
a kezére is szüksége lett volna, az azonban semmiképp
se volt képes elengedni az evező csonkját.
Valamiképpen a hátukra kerültek, és csúsztak, amerre
a derekukra erősített kenderkötél engedte. Az evezőnyél
maradványával a felhők tintakék hasa felé kurkáltak a
szikrázó villámfényben. Vagy fenyegették az eget? Egy
kamasz és egy törpe?
Nevettek.
Elájultak.
VI. FEJEZET
1.
Zés ezredes Ceer főhadnagyra bízta VI. Gyantár őrzését
és szórakoztatását a pincében, maga pedig kiült
IV. Gyantár töprengősziklájára.
Most kellene vilamód gondolkodni!
- Rendkívül egyszerű - magyarázta neki nemrégen
Anna. - Gondold azt, amit csinálsz, és tedd, azt, amit
gondolsz. - Mosolygott, és biztatólag bólogatott, mintha
egy másik kisgyereket biztatna: ugorjon, nem mély a víz.
Ezt a készségességet rettenetesen rühellte a vilákban.
Mintha tényleg meg akarnák osztani a titkaikat! Vagy
másként: nekik ilyesmi nincsen, tessék nyugodtan kérdezni
bármit!
- Világéletemben így csináltam - felelete gőgösen a
kislánynak.
- Akkor te már régóta vila vagy.
- Szemtelen lidérc! - Zés úgy vágta szájon Annát,
hogy az beröpült a sarokba. Feje a falnak koppant,
lenyaklotí. Zés utánaugrott, fölrázta: - Na, most mit
gondolsz? Mit gondolsz?
- Szegény... - Szájából vér permetezett az ezredes
aranysújtásos fekete ingére.
- A rossebb egyen meg! - Zés Annát az egyik bőrfotelba
fektette, és lelocsolta a díszletváza vizével. A rossebb
egye meg. Kinyújtotta ujjait, nézte a körmét, ökölbe
zárta, a híres, a sárkányölő, a kardforgató vasökölbe,
ami most egy taknyos kislánynak mutatta meg.
- Tényleg ennyi - folytatta később Anna: - „A vilaságban
nincs szemernyi elmélet, csak sors. Légy szabad
és azonos!" - idézte szó szerint a mesterét.
Zés fölnevetett.
- Te aztán szabad vagy!
- Én igen - mondta komolyan a kislány.
Zés nevetett, Anna türelmesen hallgatta.
- És én? Én? - Zés aranyövébe akasztotta hüvelykujjait,
nehogy ismét elragadtassák magukat.
- Tudnod kell.
- Honnan?
- Onnan, hogy bevallód magadnak, amit gondolsz.
- És ha tudom?
- Akkor mire vagy kíváncsi?
- Arra, hogy miért gyűlölsz?! - Az ezredes ökle alatt
most a dohányzóasztalka rogyott össze taglósújtotta
borjúként. - Miért gyűlöltök ti bennünket? Vagy engem?
Személy szerint engem? - A sárkányölő öklök most a dali
mellkast döngették.
- Miért gyűlölnélek? - Annácska ruhája ujjával fölitatta
a vért a szája sarkából.
- Akkor miért gondolod rólam, hogy egy hitvány rabszolga
vagyok? - A vasöklök gyufaszálként összetörögették
az asztal lábait.
Anna hallgatott. Tágra nyílt szemmel figyelte az acélos,
önbizalomtól duzzadó férfit, aki most szemlátomást
szenvedett. Zés homloka kipirult, izzadt, fekete haja átzsírosodott.
- Hogy dróton rángatott bohóc vagyok? Hogy fajankó
vagyok? Vaksi? Hisztérikus csirkefogó? Azt hiszed,
nem látok beléd?
Anna, hiába no, gyerek volt még. Szája elé vonta
karját, hogy mosolyát eltitkolja. Várt is egy kicsit, hogy
hangja megnyugodjék.
- No de ezredes! Mindezt nem én gondolom, hanem te!
Zés parancsnokot az emlék annyira fölindította, hogy
most is belefejelt dühében a mellvéd kövébe, ahogy akkor
fölkapta a dohányzóasztal lapjának maradékát, és homlokához
ütötte.
- Gyűlölet! Gyűlölnek!
Rájött a megoldásra.
Hogyan is mehettek volna másfelé! Hogyan is gondolhatta
eddig!
Leszáguldott a hegyről, és fölszállást vezényelt mindkét
helikopternek. Az Édes Csók nevezetűt személyesen
vezette. Röpültek, amíg az alkohol ki nem fogyott a
tartályokból, a kicsike Onedint azonban nem találták a
csillagfényes éjszakában.
Másnap a vihar visszakergette őket.
Harmadnap a nyájas, szűzies kék tengeren egy habfodor
sem árulkodott arról, hogy egy bizonyos Onedin
nevezetű királyi jacht valaha is megkaristolta volna tükörsima
fölszínét.
Zés ezredest azonban a Nyugati Óceán összes ármánya
se tudta félrevezetni. Seregét VI. Gyantár vendégszeretetére
bízta, maga pedig a két helikopterrel, a testőrökkel
Ceer főhadnaggyal, továbbá a főhadnagy barátaival és
nyuszikáival, valamint az összes pálinkával északnak
repült, hogy a Nyugati Hegyek és Zámbófölde közé eső
Ai partvidéket átkutassa.
2.
Imus és Hóúr egy mogyoróágon lengedezve tért magához.
Össze-összeütődtek a föltámadt hajnali szélben.
A derekukra kötött kötélen függtek. A kötél továbbra is
a hátsó árboc csonkjával állt összeköttetésben, ám az
árboc örökre elhagyta az Onedint.
Az Onedin elhagyta a tengert is, önmagát is. Egy óriás
hullám hátán kiröppent a partra, és szétesett. Ezenközben
azonban a fizika játékosabb törvényeit követve szétszórta
önnön darabjait, ahogy a robbanó uborka teszi
érett magvaival.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a fizika lehiggadt,
nem pedig a biológia megbomlott törvényei szerint
jár el, lévén, hogy az eset Aiföldön történt, ahol a mogyoró
bokor helyett harmincméteres fákon tök nagyságúra
nő, az Üveghegyek hasadékaiban marokszám áll a rubin
és a gyémánt, a pókok tigriseket és szarvasokat vacsoráinak.
Már ha embervér nem kerül a bendőjükbe!
A két kenlog!
A zendülők az orr deszkázatának néhány darabjával
és természetesen a géppuskával elcsúsztak messze haránt,
az enyhe domboldalon, közel egy régi tanyaromhoz.
Nyolc-tíz komondor méretű muskátlipók galoppozott
körülöttük. A darázscsíkos, fekete-sárga potrohok villogtak
a kelő nap fényében - egymás mellé érve hullámos
szőnyegnek látszottak. Száz lépés távolságból és fejjel
lefelé lógva elég nehéz volt megszámolni őket. Szétmorzsolt
muskátlira emlékeztető szaguk bizony elég messzire
érzett.
Vagy nem is olyan messzire?
Ó! Hohohó! - gondolta lelke szakadtából Imus.
Hóúr fogta, maradt lógva úgy, hogy addig, szemét se
moccantotta, várta, hogy a szél járása fordítsa.
Az ő pókjuk a hegy felé eső irányban, mohos, szürke
kő mögött illatozott. Az ő kedvükért mondott le a katonákról.
A biztosról a bizonytalanért. Mert ugye ha ők
halottak, akkor kár a fáradtságért: nincs se vér, se nyirok.
Fiatal példány volt, máris ravaszka. Háttal ült, mintha
igazából a napfölkelte érdekelné. Arról igazán nem tehet,
hogy nyolc szeméből a tarkójára is jutott kettő.
A többiek és a roncs más részei nem látszottak sehol.
Nyugat felé, pár lépésnyire a fától, meredeken szakadt le
a part a tenger felé. Talán ott...
Hogy odalent vannak-e pókok? Erre egyikük sem tudott
elég figyelmet szentelni. Túl közel volt a sajátjuk
meg a csapat.
A csapat rendületlenül rótta a köröket a testőrök körül.
Cicergő, zizegő hangon duruzsoltak, biztatták egymást.
Oly egyhangú dallamon, mintha nem is vadásznának,
hanem receptekről és szabásmintákról cseverésznének.
Közben fonalat húztak, hálót szőttek, kötelet tekertek
a katonák fedezéke körül.
Azok egyelőre biztonságban érezték magukat. Épségben,
tiszta fejjel úsztak meg a hajótörést, idejében észrevették
a pókokat. Deszkadarabokból mellvédet eszkábáltak,
géppuskájukat fölállították.
A pókok karájoztak, fonalukat eregették lazán, szinte
mellesleg, hol szűkebb, hol tágabb körben. Mintha gyűrű
alakú szőnyeget szőttek volna. A magasabb füvek, a
gólyahír sárga bimbója mintát alkottak benne.
Pukk! - A kenlogok kipróbálták a géppuskájukat. Egy
aranyos-fekete potroh szétfröccsent. A többiek megtorpantak,
fölágaskodtak, aztán elkezdtek szaladozni a vonagló
körül. Lasszót fontak rá, odébbrántották, aztán
rávetették magukat.
A tájat fullasztó muskátliillat töltötte be, mire a bokrok
közül, a part felől, mindenünnen áradni kezdtek a
pókok.
A szemérmes várakozó is fölugrott leshelyéről. A mogyorófához
szaladt, csáprágójával megbírizgálta előbb
Hóúrt, aztán Imust. Krákogott, ahogy egy tanácstalan
ember szokott.
Imus és Hóúr testét kimerevítve lengett a kötélen.
A muskátliillat áradt, áradt és győzött. Az eddig oly
türelmes vadász lerobogott a lakmározók közé. Neki
már az aprócska, alig öklömnyi hímeken és kölykökön
is át kellett vergődnie, hogy egy szürcsintésnyi léhez jusson.
A két vila egyetlen közös pillanatban kioldotta magát
kényelmetlen helyzetéből, és a földre huppant. Futás a
part felé! Csalinkázás inkább és támolygás elmerevedett
tagokkal.
Az ártatlan kék tenger elhagyta éjszakai garázdasága
színterét, és az apállyal visszavonult a homokpartra lökött
roncstól. Messze, jó fél mérföldnyire locsogott magában,
és alázatosan nyalogatta a kagylót kereső sirályok
lábát.
- Végre! Hála Istennek! - kiáltoztak a lemúrok és
mókok a deszkák közül.
- Hó! Halihó!
- Vigyázzatok! Ragad!
A roncsot is bekerítették a muskátlipókok ezüstszőnyegükkel.
Imusék nem lacafacáztak vele: két karóval a
széles fonalszőnyeget keskeny szalaggá túrták, aztán átugrottak.
- Végre, csakhogy éltek!
Különösebb baj nélkül úsztak meg a hajótörést. Csak
Cause szenvedett kartörést, a többiek apróbb-nagyobb
zúzódásokat. Szomjasak sem voltak már, csak kimerültek
és éhesek. Yma hercegnő viszont egyre élénkebb lett.
Ő rakta helyére Cause karját, lécdarabbal és pókfonállal
rögzítette. Bak is dolgozott: dinnye nagyságú mogyorót
próbált egy ködarabbal föltörni. A mogyoró persze védekezett,
elugrált, s kit mást, mint Causét, a szegény törött
karú mókot ütötte el.
- Most mi lesz?
- Hogy jutunk ki?
- Hová?
- Hol vagyunk?
- Vízbe veszni jobb lett volna?
A mókok, a két Hajas és Saas mind Imustól várt
segítséget, mert ilyenkor kell lennie valakinek, aki vállalja.
Odafönt újra megszólalt a géppuska: Pukk! - Aztán
ugatott. A muskátliszag hamarosan szinte elviselhetetlenné
vált.
A törpe a homlokára ütött.
- Tűz! - Fölragadott egy kiszabadult ácskapcsot, és a
deszkákat fáklyányi darabokra repesztgette. Vele tartott
az egész csapat, kivéve Bakot, aki konokul kopácsolt az
ugráló mogyorón.
Hamarosan többölnyi lécet hasogattak össze a szurkos
fenékdeszkákból. Szétszórták a Scsis és társa által összerágott
almot, de az ezredesnek és csapatának nyoma
veszett. Bizonyára elmenekültek a hajótörés után, de
hogy hová?
A tiszta kék égen óriás, fekete keselyük keringtek.
Várták a pókok hagyatékát. Ők a száraz húst is kedvelték,
sőt a csontokat is.
Yma könnyű kezével pókfonalakat gombolyított a
kevésbé ragadós szárazabbjából, és a léckötegeket összekötözte.
Bak végre összetörte a mogyorót. Kiszedte a kissé
megpenészedett belet, és csalódottan szagolgatta.
- Nem kenyér.
Mindenkinek jutott belőle egy egész falat.
A lemúrok rákényszerültek, hogy nappal fogyókúrázzanak.
Hóúr forgácsra tett vízcsöpplencsével tüzet gyújtott,
aztán lángra lobbantotta a pókkerítést. A sok fonál
égett, akár a zsír.
Fölmálházták magukat a léckötegekkel. Yma kettőt
vitt, a többiek ötöt-hatot, kivéve Imust, aki csak egyet,
és Bakot, aki egész tucatot. Ki se látszott alóluk, mint
valami rőzsehordó szamár. Yma kézen fogva vezette a
sor közepén. Újra dalolásztak.
A hajó maradványait fölgyújtották.
3.
Meszi közölte Síria Jónással, hogy ő itt egy percig sem
marad, mert kész öngyilkosság, ami Cseden folyik. Julát
megcsókolta, és megnyugtatta, hogy minden a legnagyobb
rendben van, a patkányok közt pestis tört ki,
visszavonulnak, viszik haza a járványt. Ismét megcsókolta,
és neki ajándékozta borostyánkeresztes ezüstláncát,
és személyesen kente be Jula könnyes arcát ránctalanító
balzsammal.
- Hóúr remekül érzi magát. Hízott két kilót.
Julának ajándékozta az egész tégely balzsamot.
Tabot gyilkosnak nevezte. A vár alatt találkoztak.
Meszi kétfejű kezesgyíkjával vitette le motyóját a ladikhoz.
- Miért volnék én gyilkos?
- Tudod te jól!
- Ne beszélj rébuszokban!
Meszi sokatmondóan kacagott. Miért éppen ő ne beszéljen
rébuszokban? Elhelyezkedett a ladik farában, a
kezesgyík tisztelettudóan kitolta a sás közül a járművet.
- A Király is gyilkos! Főgyilkos, úgy bizony! - Meszi
harsányan kiabált, hogy a varsáikhoz igyekvő halászok
egyetlen szaváról se maradjanak le. - Az én dicsőséges
férjem! Az én szent volt férjem!
- Ne bomolj! - A vila begyalogolt a vízbe Meszi után.
- El innen, kutya! - Meszi az evezőlapáttal hanyatt
lökte Tabot. - Mondd meg a gazdádnak, hogy átallok a
patkányokhoz! Akkor végre lesz miért sértegessen! -
Nagyot húzott az evezővel, és lefröcskölte a föltápászkodó
Tabot. - És a Nagyvilátokat is én fogom megtalálni!
Előbb, mint ti! Neki volt esze, ő már rég átment a patkányokhoz,
és issza a jó krumplipálinkát!
Nevetett. Kezesgyíkjai boldogan lubickoltak körülötte,
farkukkal csapdosták a békalencsés vizet Tabra.
A sárga macskák fújtak.
Hogy a Nagyvilát megkeresi, azt halálosan komolyan
gondolta. Ezt Tab is tudta. Utánakiáltott:
- Hol keresed?
- Ott, ahol tinéktek soha eszetekbe se jutna!
Igen! Megkeresi, beszél vele, és megkéri, üssön végre
szét az öntelt vilanépség között. Ne kímélje őket, legkevésbé
az egy csöppet sem felséges Királyt. Azt a lancmókot.
Azt a kenetes vén békát!
A patkányokkal majd ő elbánik.
Kényelmesen evezgetett, s útközben jól tartotta kezesgyíkjait
náthás méregmesterekkel.
4.
Elöl ment Imus égő fáklyával. Fáklyát vitt hátul is Hóúr
és az oldalvédben haladó két Hajas. A többiek középen,
kezükben friss fáklyánakvalóval. A mókok fontoskodva
előkészítették ódon pisztolyaikat.
Észak felé haladtak a homokos parton. Gibu kagylókat
kapdosott föl, és Cause fölkötött karjára rakta őket.
Ott megtapadtak a pókfonálon. A tenger csöndesen sustorgott,
habjai elsimultak a fövényen, szemérmesen beleszivárogtak:
pardon, mi itt se voltunk! Fehér sirályok
csisszentették a lágykék víztükröt halacskákra vadászva.
A nap sütött, ragyogva, langyosán.
Tavaszodott.
Folyócskához értek, mely a csöndes homokban szétomló
deltával egyesült a tengerrel. Átlábaltak rajta, majd
a jobb parton a szárazföld belseje felé fordultak. Zöld
mezőn, rügyező ligeteken haladtak keresztül, szelíden
hullámzó dombok között.
Déltájban egy mogyorófa alatt lepihentek. A fa már
kihányta barkáját. A barkafürtök nagyobbak voltak a
banánfürtöknél. Verébnyi méhecskék zsongtak körülöttük.
Találtak pár szem mogyorót. A Hajas fivérek néhány
jól irányzott ácskapocsütéssel föltörték őket. Ugyanolyan
penészesek és avasok voltak, mint az első, de végre
valamennyien jóllakhattak, és a folyóból annyi friss vizet
ihattak, amennyi jólesett.
A távolban olykor őzcsapatok, vaddisznócsordák vonultak,
láttak lopakodó tigrist is, rengeteg madarat és
rovart, de pókokkal egyelőre nem találkoztak. Fonalaik
azonban mindenütt jelen voltak, akár az özönvíz előtti
világban a távíródrótok.
Imus alaposan megvizsgált egy szálat. Cérnavékony
volt, csillogó, ruganyos, tapadós, nyúlós. Aki beleakadt,
azt hagyta úgyszólván szabadon mozogni egy tág, sőt
állandóan nyújtható sugarú körben, miáltal a fogolyban
a szabadság illúzióját keltette. A rab akár futhatott is
- épp annyira gyorsan, hogy a végzet még utolérhesse.
Délután találtak két mókust - régimódi aprókat -
pókfonálra csavarodva.
- Pompás! - rikkantotta Cause. - Végre egy kis hús!
A Gibu gyűjtötte kagylókat kettesben ették meg, de fél
fogukra se volt elég az a pár darab.
Imus mintegy helyeslőleg lehajolt a két reszkető állatkához.
Fáklyája parazsával a fonáltól megszabadította,
majd elbocsátotta őket.
A hálás mókusok makkantottak, s hogy viszonzásul
valami szépet mutassanak, helyből fölszökkentek a fölöttük
terebélyesedő juharfa ágai közé.
- Miért? Miért? - kérdezte indulatosan Cause. Hogy
az általános helyeslés elmaradt, igazított a kérdésen.
- Miért erre megyünk?
- Merre másmerre? - kérdezett vissza Imus.
- Amerre nem futunk a Birodalom katonáinak karjai
közé.
- És merre nem futunk?
Cause elhallgatott. Fölszisszent, gyöngéden magához
ölelte törött karját.
- Ha elkapnak bennünket, elevenen fölfalnak, vagy
kifeszítenek a földön két cövekhez, és tankkal keresztülmennek
a combunkon.
Hóúr megveregette a vállát.
- Jobb, ha most megtudod: nincsen kizárva, hogy el
kell mennünk a fővárosba.
Cause dühösen belerúgott egy fadarabba.
- Uram Isten! Ez őrület!
A fadarab röpült, be a füzesbe, és egy lapuló pók
szemét találta. A pók fölugrott.
Cause rémülten lekuporodott a földre, hogy a hátára
kötözött lécnyalábok megvédjék.
Aki mert, körülnézett. Volt pók jobbra, balra, elöl és
hátul. Vagy két tucat. Egyelőre lapultak a fák, a fű, a
vakondtúrások fedezékében.
- Mi is úgy véltük - simogatta meg Imus Cause fejét -,
hogy nincsen más választásunk.
5.
Dzí fővezér személyesen vezette a lámechi rajtaütést.
Éjfélkor érkezett az elkanászodott városba három páncélvonattal.
Nyomban megszállta a kikötőt, a rendőrséget,
a postát, a két helyőrségi laktanyát és a fináncok
székházát. Az összes katonát és tisztviselőt, araneust és
kenlogot elfogatta és még abban az órában elküldte a
Mocsárhoz. Senkivel nem tett kivételt.
Az akcióról egyetlen ember tudott a városban: Has
apó, az Elefántok atyja. Mégpedig első kézből. Harminc
ezüst ellenében ő tett bejelentést a fővárosi hatóságoknál
Paja üzelmeiről.
Túlzónak találta a fiú legutóbbi ötletét: macskaimport
a tengerentúlról? Azt azért nem! Igaz, ami igaz, a patkányok
patkányok akkor is, ha araneusoknak hívatják
magukat. Sem nyálas, sem ámítás neki nem kenyere, és
szépnek tartja a szabadságot is, ámde az is világos minden
épeszű ember előtt, hogy ilyen jól még sohase éltünk.
Emberuralom alatt se. Akkoriban az üzlet tizedennyire
sem virágozhatott.
Paját természetesen értesítette a várható eseményekről.
Kár lett volna a gyereknél fölhalmozódott ingóságokat
ebek harmincadjára juttatni.
Különben is a fiú rokon, megérdemel még egy lehetőséget.
Életmentő éjszakai látogatásáért köszönet, ölelés, ne
adj' Isten, pár marék ezüst helyett zsibbasztó kokit kapott
a gyertyatartóval a feje búbjára. Akkorát, hogy
elájult. A tökfejű zsandárok őt tartóztatták le Paja helyett.
Paja mérhetetlen vagyonából a pizsamáját, a hálózsákját
és cirmos cicáját mentette ki Lámechből. Has papa
klumpájában klaffogott a kertek hajnali harmatában.
A szag végett rabolta el a klumpát, hátha nyomkereső
disznókkal erednek utána.
Szívében hálás volt az öreg Hasnak: legyenek akármilyen
gazemberek a zámbók, köztük is akad rendes ember.
Még aggódott is, hátha túl nagyot talált ütni a gyertyatartóval.
Igazán csak azért tette, hogy az öregről minden
gyanút elhárítson. Zsarolással szerzett vagyonát nem
sajnálta. Ebül szerzett jószág ebül vész el. Veszett volna
macskául!
Gruár kapitány vajon mit fog kezdeni a macskákkal,
ha megérkezik?
És a fináncokkal?
Délnek tartott, a mesés Aiföld irányába, ahol az Üveghegyek
szakadékaiban térdig ér a drágakő. Igaz, hogy
onnan még nemigen tért meg utazó, de Fajától távol állt
a félelem. Hogyan is félhetne valaki, aki két hónapja
szabad pusztafi volt, aztán halálraítélt, két órája Lámech
ura és milliomos, és mindehhez tizenhét esztendős?
Frima község kenlog rendőrét teketória nélkül agyoncsapta,
flintáját, kabátját elvette, majd a helybélik tiltó
tanácsára fittyet hányva tutajt eszkábált, és macskájával
együtt átkelt a megáradt Duszán, amely a Birodalmat
Aiföld kies szigetétől elválasztotta.
A büszke Duszát, a Nyugati Hegyek utolsó tagja, a
némi túlzással Mormota-dombnak nevezett silány kődarab,
száz mérföldnyire a tengertől két ágra szakasztottá.
Az északi ág Zámbófölde határát mosta, a déli a Nyugati
Hegyek lábainál kanyargott, és Lemúriától választotta el
Aiföldet.
Paja a túlsó parton néhány barátságos cölöplakóval
találkozott, akik megvendégelték sült hallal, mézsörrel.
Még feleséget is ajánlottak neki - szemérmes kis ferde
szemű Titát -, ha fölhagy őrült tervével, és náluk pecázgat
mindhalálig.
Paja megköszönte a jóságukat, megígérte a menyaszszonykának,
hogy egyszer majd visszajön érte, és partra
szállt.
Dél felé menetelt tovább. Arra sejtette az Üveghegyeket,
s azok arra is voltak. Gyönyörű vidékeken haladt át
a tavaszi víg napsütésben. Zöld réteken, melyeket sárga
lángfolyamként nárciszhullámok öntöttek el, menyaszszonyruhás,
virágzó almaligeteken, melyeket nyoszolyólányok
seregeként vettek körül a rózsaszín virágos barackosok.
Az ég kéken ragyogott, a macska nyárfapihékkel
futballozott, virult a paréj, a sóska, kínálta magát a
halványzöld saláta. A levegőben virágillat, jácint és muskátli.
Paradicsom!
Paja nehezen értette, mi lehet az a veszély, ami elriasztja
innen a kalandorokat, a Birodalom harcosait, sőt a
patkányokat, holott ők aztán mindenüvé betolakszanak.
Az állatok barátságosaknak látszottak. Keselyűk, sasok,
estelente baglyok és denevérek másutt is röpködtek
a levegőben. Kígyók is sustorogtak a napsütötte kövek
között, és Birodalom-szerte bekapdováltak néhány vigyázatlan
patkánylegényt. Az ugrómókusok még a mogyorókra
se jelentettek komoly veszélyt, legföljebb nevetni
lehetett rajtuk, amikor helyből két emelet magasba
fölszökkentek. A vaddisznók? Paja lepuffantott egy őszi
malacot vacsorára. A csorda esze nélkül elpucolt, fölriasztva
békésen legelésző őzet, nyulat.
A méhek látszottak a legveszedelmesebb állatoknak.
A második nap délutánján a nyárson sült malaccomb
után Paja elszunyókált a selymes fűben. Macskája rémült
nyikkanására és a mellén szúró bizsergésre ébredt. Arasznyi
távolságból műfűre arc meredt rá; szőrös, két ízeit
csápbajusszal és tekintet nélküli barna szemekkel, ernyedten
lógó ormányajakkal.
Paja mellkasán állt az illető. Kissé rugózott, hat karmos
lábának markolása áthatolt a pizsama vékony szövetén.
Akkora volt, mint egy rigó. Áttetsző, erezett, viaszsárga
szárnyaival legyezte magát, s felborzolta torán
a barna szőröket. Igazán csinosan mutatott, különösen,
hogy a hibátlan kék eget választotta bemutatkozása hátteréül.
A fiúban egy pillanatra megállt az ütő. Az sem derítette
föl, hogy vendége egy idő múlva elunta helyzetét, és
kormos lábaival ruganyosán dagasztva megfordult, és
lüktető potrohát mutatta. A barna-fekete szelvények legutolsójából
ébenfekete fullánk sejlett. Tulajdonosának
méreteiből következtetve: akár egy derék acélszög.
Türelem.
Bizony türelem. Az a fullánk talán emberszegycsontot
is átdöfne, és akkor a méregről szó sem esett.
A méhecske látogatásának értelmét sehogy sem találván
végre elrepült. Elrugaszkodásának tizenkét hegyes
tűnyoma megmaradt Paja mellének bőrén.
- Úgy látszik, itt leginkább a rovarok rukkoltak előre
- mondta Zsoltnak, a macskájának. Véleményét megerősítette
egy lepedőnyi fehér káposztalepke (?), mely csöndesen
vitorlázott a fejük fölött napkeletnek.
Negyednap délelőtt alacsony dombsor tövében forráshoz
értek. Megették a vadmalac maradékát, friss vizet
ittak rá, aztán fölkapaszkodtak a gerincre. Vadcsapást
követve virágzó szamócáson vágtak át. Néhol már bugygyosodtak
a zöldesfehér gyümölcskék a lehullott szirmok
helyén.
Belekáprázott a szemük!
Tenger!
Az Üveghegy tenger alakú volt. Szemhatárig hullámzó-
habzó millió üveghullám: csúcsos, tarajos, buborékos,
habos, szilánkos, zafírszín, vérvörös, zöld, opálos
minden lehetséges és lehetetlen színben. Mindez kétszerezve
és háromszorozva, mert az Üvegtengerben valódi
víz hullámzott, a téli havazások olvadéka. Némelyik palota,
orrszarvú, margaréta, bálna, jegenye vagy éppen
kétfejű sas alakú szikla ormán növények telepedtek meg.
A füvek, apró cserjék közt madarak fészkeltek.
Pajáék láttán a madarak - leginkább sirályok és cankók
- vijjogva feléjük röpültek, mintha el akarnák hajtani
őket.
- Nézd az irigyeket! - kiáltotta macskájának Paja, és
leszáguldott a domboldalon.
Az opálkék üvegharangokból előpréselődő két csíkos
muskátlipók közül az egyiket időben meglátta. Lekapta
puskáját, és belelőtt. A madarak sikoltozva vetették magukat
a magasba a fullasztó muskátliszag elöl. Egy galléros
repülőgyík - nini, ő is itt? - elvétette az irányt, és
nekirepült egy kristálysziklának.
Paja is tisztán érezte az illatot, mielőtt a másik pók
harapása megbénította volna.
6.
Amíg Dzí fővezér Lámechben rendet teremtett, és az
elbitangolt vezetőséget a mocsári frontra küldte, addig a
fővárosban kellemetlen események történtek. A bátorságjárvány
a tüsszögtető kis náthából halálos kórrá mérgesedett.
A szó szoros értelmében.
US-120-P rézöves - lehetetlen eléggé hangsúlyozni:
rézöves! - nőmozgalmi titkár az irodájában, hivatali idő
alatt, a legcsekélyebb előzetes jeladás nélkül vilává változott.
Kijelentette, hogy őt ezután senki se merészelje
US-120-P-nek nevezni mint valami leltárba vett másológépet,
mivel van őneki becsületes neve.
- Vidra! Értitek? Vid-ra!
Főnöke - elvtelen jóindulattól vezérelve - beérte linkóci
fenyegetőzéssel.
- Majd a cicakörmök megtanítanak az igazi nevedre,
ha elzongorázzák a központban! - Látszólag határozottan
beszélt, mégsem eléggé elrettentőén.
US-120-P, vagy nevezzük mostantól Vidrának, legyintett.
- Teszek rá!
A főtitkár természetesen nyomban teljesítette bejelentési
kötelességét, és a cicakörmök haladéktalanul működésbe
léptek. Erről az egész osztály meggyőződhetett,
hamarosan csurom vér lett Vidra derekán az ing.
Ő sziszegett, szaporán szedte a levegőt, őrült kívánságát
azonban nem vonta vissza:
- Vidra vagyok! Vidra! - Egyre gyorsabban lihegett,
amint a cicakörmök élénkebben kezdtek vájkálni a húsában.
Már köpködött is, a földre, a falra - mi tagadás, Lir
elnök és Dzí fővezér kettős portréja felé.
A személyzet a máskor megszokott elítélően kárörvendő
kacagás helyett a fertőzöttség súlyos jeleit mutatva
köhögött. Némelyek a kezüket tördelték, és bizonytalan
szavakat mormoltak.
- Talán...
- Azért...
- Bárhanem...
- Ki gondolta volna...
- Hogy éppen ő...
Éppen én! Ezt a hallatlan vakmerőséget gondolta el
Vidra is US-120-P korszakának utolsó pillanatában.
Előtte persze ő is azt, amit annyi éven át: miért éppen én?
Hány és hány választ halasztott el ez a visszakérdezés!
A dolog úgy kezdődött, hogy US-120-P-nek ünnepi
beszéde fogalmazványában le kellett volna írnia a Szabadság
vezércikkéből: „A kenlog asszonyok nőnap alkalmából
különösen boldogok." Le is írta, aztán eszébe
jutott, hogy az egyik nő igen, a másik nem, a harmadik
alig, a negyedik nagyon. Ugyanez a helyzet a napokkal
is: az egyiken meglehetősen, a másikon kevésbé. És így
tovább. Az átmenetek és változatok száma fölmérhetetlen.
Ezt kéne kimondani!
Belepirult. Részint abba, hogy ez a nagy igazság micsoda
lompos közhely, másrészt abba, hogy bizony még
itt se tartunk.
Ekkor jött a klasszikus kérdés: miért éppen én?
Némi töprengés után válaszolt: miért ne éppen én?
Ettől váratlanul megkönnyebbült. A kifejezések, amelyeket
eddig átláthatatlan kivégzőkámzsaként viselt a gondolatain,
nevetségessé váltak. Mi az, hogy átmeneti? bonyolult?
egy ember úgyse foghatja föl? egy ember úgyse
tehet semmit?!
Éppenséggel az a bizonyos egy ember érthet meg és
tehet meg akármit. Ha ő sem, akkor aztán végképp senki.
Ki is érthetné meg helyette? Ki is tenné meg helyette?
Csak nem maga Dzí fővezér? Vagy egyenesen Lir elnököt
kérje meg?
Nevetett.
Körmözéshez nem szokott, gyönge bőrű oldalából dőlt
a vér. Már átáztatta a nadrágját. Fájt. De hát az ember
nem az oldala. Jól is néznénk ki!
- Szegénykéim! Szegény szegénykéim! - mondta tenyerüket
csapdosó kollégáinak.
És a nem reális! A csúcs! Holott létezik-e észveszejtőbb
irrealitás elszónokolni. hogy a „kenlog asszonyok nőnap
alkalmából különösen boldogok", s közben soha nem
gondolni arra, hogy szegény Mari vajon boldog-e akár
fél percig is?
Ó, Mari!
Elszomorodott. A bánat oly elemi erővel tört rá, hogy
már egyáltalán nem érezte a cicakörmöket.
A főtitkár tudta a kötelességét. Hívta az ellenkulcsost,
kinyitották a páncélszekrényt, elővették a pisztolyt.
Vidra az utolsó figyelmeztetésre se volt hajlandó viszszatérni
a kerékvágásba, sőt fölszólította a többieket is
- az egybehangzó tanúvallomások szerint: „Térjetek már
észhez!"
A főtitkár meglehetősen férfiatlanul elfordult, és meghúzta
a ravaszt. A golyó persze félrement.
- Gondold meg, Pól! Ebből csak neked származhat
bajod! - mondta szemtelenül Vidra a félelem legcsekélyebb
jele nélkül. Már csupa vér volt a nadrágja és széke
körül a szőnyeg is.
A főtitkárnak vállalnia kellett azt, amit ilyenkor a
felelős vezetőnek vállalnia kell. Szembenézett a zendülővel,
és végre lepuffantotta. Négy további golyóba került,
de sikerült.
A tisztviselők a véres szőnyegbe csavarták a tetemet,
és elszállították a földolgozóba. Rendbehozták az irodát,
és lendületesen dolgoztak tovább. Mégis. Hiába az elszánt
munkakedv, a hit, valamennyien érezték, hogy a
nőmozgalom eleven testén valahol repedés támadt.
Az ügy Bzibi miniszterelnökig gyűrűzött. Ő haladéktalanul
krákogott és intézkedett. Az elöljáróság humanizációs
osztálya kiutalt egy asszonyt a főtitkárnak munkaereje
újratermelése végett. Nem a megszokottat, frisset!
Jó húsban lévő, alig elérett szőkeség érkezett, meglehetősen
beszómázott állapotban. Munkáját tisztes iparkodással
végezte, különösebb tehetség nélkül. Szakmainak
föltüntetett lelkesedését krumplipálinkából merítette.
Végighallgatta a főtitkár meséjét a délután történtekről,
szőrmentén simogatta kopasz fejét, s amikor szünet
támadt a társalgásban, vicceket mondott.
Pól mégsem nyugodott meg. Kiirthatatlanul motoszkált
benne a kérdés:
- Vajon hány fecske csinálja a nyarat?
7.
- Hihihúhahú! - Imus két fáklyával hadonászva keringett
a csapat körül. Összeütögette őket, és szikraesőt
szórt a karéjozó pókokra. Azok megugrottak, fejtoruk
bundája sercegve égett. Erre a többi ember is nekibátorodott.
Égő fáklyákkal kiszaladtak a készülő fonálkerítéshez,
és fölgyújtották. Saas lemúrságához képest szokatlan
elevenséggel szökdécselt. Szervezete lassan kezdett
megbarátkozni a népfénnyel és a friss levegővel. Nehezebben
fogadta el, hogy a világ egy kattintással nem
kapcsolható le.
- Ezek ki fognak pusztulni - ismételgette. - Kivesznek
egyhamar. Képtelenség. Ekkora ízeltlábúaknak a létezése
is képtelenség!
- Tudományosan tökigaz! - hagyta rá Gibu, és fáklyájával
keményen hadonászott. - Viszont addig!
- Meddig?
- Amíg így parasztosan eldől, hogy ők pusztulnak ki
előbb vagy mi!
Bak Yma hercegnővel a kör közepéről figyelte az eseményeket.
Remegett, hajladozott, kékre szorongatta
Yma karját. Szemlátomást küzdött valami emlékért, ami
sehogy se akart előkerülni agyának valamely betokosodott
kamrácskájából.
- Tűz! - szólalt meg végre, aztán lemondóan megcsóválta
fejét. - Szem! - Ez se volt az igazi.
- Szem? - kérdezte bátoritóan Yma. Ez volt az első
prózai szó, ami elhagyta a száját, bár Hóúr megesküdött
volna, hogy ezt is énekelte.
- Szem? Valóban. - Bak homloka elfelhősödött, az
emlék héja végképp összezárult. - Szem. Tekintet...
- Tekintet? - most Hóúr kérdezett biztatóan.
- Nincs nekik - folytatta Bak azzal a csekély örömmel,
amit a tárgyi tudás tud nyújtani annak, aki többre vágyik.
- Az aligátorral vagy a sallangos viperával szembe
lehet nézni, de egy ilyennel...
- Pókkal...
- Egy ilyen pókkal nem. - Elhallgatott, mielőtt kitérhetett
volna arra, hogy ebben látja-e az idők változását.
Hagyta, hogy társai fölmálházzák.
Elindult a menet. Körben fáklyások, középen a sérült
lelkű málhás öszvér.
A pókok elhúzódtak messzire, látótávolságon túli
dombok, bokrok mögött lappangva követték a csapatot.
- Jókor jött a fenyves - állapította meg Gibu határozottan,
szervezete D-vitamin tartalmának növekedésével
párhuzamosan egyre okosabbnak érezte magát, filmdramaturgián
csiszolt elméjével osztályozhatónak vélte a
történet fordulatait jókor és rosszkor jöttékre.
Alig értek a fenyveserdő árnyékába, fölhangzott az
égen a két helikopter berregése. Visszalestek: birodalmi
helikopter, mi más lehetne?
Két helikopter. Zés ezredes megérkezett a testőrökkel.
Látta a hajóroncsot, a domboldalon nyüzsgő pókokat.
Mielőtt leszállt volna, tett egy nagyobb kört, hátha mutatkozik
valahol ember.
Az erdőben a folyócska patakká keskenyült, futása
fölgyorsult. Ahogy meredekebb lett az ágya, úgy habzott
egyre sistergőbben a vize az útjába kerülő kövek között.
A gyaloglók útja is emelkedett; lassan és hosszan, aztán
lapos fennsíkra ért, ahol kissé ritkultak a fenyők, mert
galagonyákat, mogyorókat és akácokat is beengedtek
soraik közé és a lombhullató fák alázatos kíséretében
mindenféle gyomot és füvet. Ezek most kérkedve zöldelltek,
s virágokat hánytak legyecskék, lepedőnyi lepkék és
behemót méhek örömére.
A patak ágya is szélesebbre nyílt, futása lelassult.
Egyik kanyarulatában, lankás zöld rétecske közepén magányos
lucfenyő susorgott a friss szélben.
Megtorpantak. Közvetlen közelükben, úgyszólván a
lábuk elől pók ugrott föl a megsárgult tavalyi nád közül.
Oldalazva, hátrálva futott el, dühösen ciripelve. A tisztás
szélén megállt, harciasán hintáztatta csíkos potrohát,
csáprágójával ujjnyi ágakat metszett le egy akácbokorról.
A
helyén, melyet elhagyott, fehér szarvasbika állt föl
imbolygó térdekkel, mint valami újszülött. Csillogó pókfonál
borította egész testét, lábain szoknyaként csüdig
lógott, kis lépéseket engedélyezve neki. Az egész háló a
tisztás közepén álló fenyőhöz volt rögzítve.
A szerencsétlen állat magához engedte az embereket.
Nyítt. Barna szeméből könnyek folytak, nyaka friss
sebéből nyirokkal elegy vér. Szőre fehér volt, az utolsó
szálig ősz. Leszedték róla a pókhálót, és Hóúr összeszámolta
nyakán, marján, hátán, combjain a pókszájtól
származó sebeket. Huszonhatot talált, többé-kevésbé
gyógyult állapotban.
- Fantasztikus! - jelentette ki Saas. - A pók megfogta,
megkötötte, hagyta élni, legelni, inni, és rájárt.
- Napjában egyszer jóllakott belőle! - Gibu is megtapogatta
a sebeket. A szarvas tűrte, a fáklyától se félt, a
hangos szótól se. Immár semmitől se tudott megijedni.
Csatlakozott a vonuló csapathoz.
- Hess! - csapott feléje próbaképpen Saas a fáklyával.
A szarvas éppen csak megtorpant, reflexből, aztán
ment tovább az emberekkel, sőt, dacolva egy igazi tüzes
ütéssel, közéjük furakodott.
- Hagyd - mondta a simább hangú Hajas fivér.
Causénak is volt véleménye, ugyanaz, ami a mókusokról.
- Csak jöjjön, jöjjön, majd megesszük vacsorára. Kellene
végre ennünk már egy kis húst is! - A többiek
hallgattak, erre hozzátette: - Hát nem igaz? Szerintetek
nem? Nektek ízlik az avas mogyoró?
- Nem ízlik - válaszolta az ifjabb és szeplősebb Hajas.
- Na, hát akkor?
Senki sem válaszolt.
Éjszakára a fenyvesbe húzódtak. Tobozokból gyűrű
alakú tüzet raktak, és középen feküdtek le Bak és Yma
a szarvassal, egymást melengetve. Saas a patakparton
kígyónyi földigilisztákat ásott, és megpirította a parázson.
A lemúrok végre vacsoráztak egy jót. Mit törődtek
a fogyókúrával! Éjszaka fölváltva őrködtek. Különös
esemény nélkül jött el a hajnal. A pókok a hidegben
meggémberedtek, s megbújtak valahol, ahol enyhelyet
reméltek. Hogy nem mindnek sikerült meleg otthont
találnia, bizonyitotta reggel a tábor közelében talált póktetem:
legyek, darazsak, varjak lakmároztak belőle.
Kelet felé meneteltek tovább a patak partján. Az út
ismét emelkedett, a folyócska vize megint sustorgott és
zubogott, egy helyen derék kis vizesésben bukott alá.
8.
Zés ezredes megtalálta Scsis ezredes két kenlog testőrének
száz seben át kiszívott hulláját. A pókok elhúzták
őket fedezékestül. Géppuskájukban még maradt két töltény.
Scsis ezredes teteme is meglett és törzskarának
tagjaié is. A vilák után földúlták a hajótörés környékének
minden zegét-zugát, lemészároltak vagy száz pókot.
Végül be kellett zárkózniuk a helikopterbe, mert a muskátliszagban
megfulladtak volna.
Reggelre a helikopter le volt kötözve. A ravasz pókok
kiismerték a lőfegyverek távhatását - szélirányban elrejtőztek
a sziklák mögött, és fonáldarabokat eregettek a
szél szárnyán. No persze ötven közül egy akadt bele a
helikopterbe, no de ők ötezret küldtek vagy ötvenezret.
Nem számolták.
- Ez egy ellenséges bolygó - szögezte le Öt, az emlékezetét
vesztett fekete testőr. Sehogy se akarta tudomásul
venni, hogy a Földön jár. - Ó, valóban? - mondta, ha
valaki bizonygatta. Zés ezredes ilyesmivel nem vesződött,
hanem kiküldte, hogy bogozza ki a helikoptert. Öt bogozta,
a pókok eregették az ökörnyálakat. Aztán a többi
testőr is bogozott, végül mindenki, maga Zés parancsnok
is, kivéve az aggodalmaskodó Ceer főhadnagyot, aki a
viszontagságok elől nyuszkói keblére menekült.
Zés végül kénytelen volt kiküldeni egy büntető expedíciót
a pókok ellen, hogy kiszabadíthassák végre a gépeket.
Amikor az elsőt nagyjából megtisztították a fonalaktól,
rögtön elindította a menekülő vilák felderítésére.
Hogy a tengerbe vesztek volna? Ilyen könnyítő megoldásokat
eleve elutasított. Meg kell lenniök!
A helikopter egy óra múlva visszatért.
- Megvan! Megvan! - kiáltotta Jonceu kapitány, a
pilóta. Gyöngyözött a homloka, remegett a keze.
- Hol?
- Alig ötven mérföldnyire keletre!
- Mind a kettő? - kérdezte izgatottan Zés.
Jonceu kapitány parancsnoka füléhez hajolt, de nem
bírván uralkodni magán, kiabált:
- Az Üveghegy, ezredes, az Üveghegy! Létezik!
- A vilákról beszélj! - Zés megrázta, no ugyan rázhatta!
- Üvegtenger közepében áll. Akkora smaragdok, gyémántok,
zafírok ragyognak benne és körülötte, mint ez
a helikopter. Mint egy ház! - Kacagásban tört ki, és
kacagott, kacagott eszelősen.
Zés látta, hogy Jonceu kapitánnyal egyelőre nem sokat
kezdhet.
Elővette a térképet. Aiföld csak a körvonalaival szerepelt
rajta, a tengerparttal, a Dusza két ágával, a Nyugati
Hegyek bizonytalan vonulatával, mely Lemúria bérceibe
olvadt délen. Becslése szerint a Birodalom határa, vagyis
a Dusza elágazása száz mérföldnél közelebb lehetett.
Márpedig a vilák célja a Birodalom!
- Parancsnok! - A hat testőr fenyegetően körülállta.
Röpködtek újra a ragadós ökörnyálak, ki törődött velük?
Jevó őrnagy, a rangidős, a térképre bökött hegyes
körmű ujjával, oda, ahol a Birodalom határa száz mérföldnél
is messzebb volt, de amerre Jonceu kapitány
szerint az Üveghegynek lennie kellett. - Csakis erre mehettek!
- Semerre másfelé! - jelentette ki a másik öt testőr.
Zés belátta, hogy valóban.
Mire ismét megtisztították a helikoptereket, bealkonyult.
Éppen csak fölszálltak, s pár mérföldet repültek
egy olyan helyre, ahol talán nincsenek pókok. Az ismeretlen
terepen a vilakutatásnak éjszaka semmi értelme.
Az Üveghegy pedig a smaragd- és rubinházaival
amúgy se fog elszaladni, ha már eddig kitartott.
Ceer főhadnagy is így találta jónak. Szerinte a Birodalom
csapatai elől nemhogy az Üveghegy, de senki az
égvilágon nem szalad el. Miért is tenné? Költői kérdését
forró bundájú nyuszkói érzelmesen helyeselték.
9.
Harmadnap reggel kanyargó szurdikhoz értek. Elszenesedett
fák, rettentő hőtől megolvadt kövek közt, hamun
és újólag képződött humuszon vágta át magát a patak,
melyet Cserfesnek neveztek el szüntelen kedves csobogásáról.
A szarvas mindenképpen le akarta beszélni őket az út
folytatásáról. Lemaradt és sírt. Hóúr visszament érte,
erre előrenyargalt, és ütköző hamvas szarvával Imust
kezdte visszafelé tuszkolni: Ne, arra ne, az Isten szerelmére
ne!
Pókháló akadt bőven, benne kiszikkadt mókushullák,
varjútetemek, mázsás vadkan száraz bőre, sőt tigrisbunda.
Fáklyáikkal a hálókat felgyújtották, minél több volt,
annál nagyobb sercegéssel égtek. Kiszabadítottak egy
még élő rókát: az illető köszönés nélkül elszáguldott
visszafelé.
Imus maga mellé rendelte Saast és Gibut, minthogy a
víz felől oldalvédre amúgy se volt szükség.
Félórát haladtak talán az árnyékos szurdikban, mely
éppen északnak kanyarodott, amikor világosság csapott
a szemükbe: ragyogtak a kövek, a megszenesedett régi
fák, a vízben az áttetsző színes kövek: Cause alig bírta
visszatartani magát, hogy be ne ugorjon értük. Az nyugtatta
meg, hogy amint előrehaladtak, úgy szaporodtak,
nőttek, fényesedtek a piros, kék, zöld, sárga kavicsok a
vízben.
Egy kis kanyar jobbra, s megszédültek: az Üveghegy!
Fantasztikus! A fehér szarvas bőgött, ahogy a torkán
kifért, a mókok és lemúrok elhajigálták fáklyáikat, a
földre vetették magukat, négykézláb kúsztak-másztak.
Drágakő! Tengernyi drágakő! Minden kavics drágakő!
Bukfenceztek, hemperegtek, ingeikbe, zsebeikbe, nadrágjukba
gyömöszölték a kincseket!
- Jó helyre hoztál, törpikém! - kiáltotta Gibu. Következő
sikítása halálhörgés volt. Fiatal pók kapta el egy
szikla mögül. Elvétette a fogást, és éles csáprágójával
fölmetszette Gibu torkán a nyaki ütőeret.
Özönlöttek a pókok. Üveghólyagokból, kövek és bokrok
mögül, a bal kéz felől emelkedő vadvirágos domboldalról.
Mesterből és tanítványából, Imusból és Hóúrból elpárolgott
a híres vilahiggadtság, csapkodták, döfködték
fáklyáikkal a pókokat: az egyiket elzavarták, jött helyette
három. A lemúrok és mókok nem segíthettek. Kúsztak-
másztak volna vissza a csapathoz, de már belegabalyodtak
a fonalakba, és a drágakökavics-talaj kicsúszott
elrugaszkodni akaró lábuk alól.
Üvöltöttek és sírtak, könyörögtek, vérük-könnyük
összefolyt. Hóúr és Imus megtette a tőle telhetőt. Három
fáklyával harcoltak, foguk közé is vettek egyet: ütötték,
ökleitek a pókokat, azok cirregve, füttyögve menekültek:
fonalakat, leszakadt, rángatózó végtagokat, égett szőrszagot,
no és muskátliillatot hagyva hátra. Helyükbe
rögtön újabbak hömpölyödtek. Hömpölyödtek és gabalyodtak,
mert jöttek a környező dombokról, az erdőből,
szikláról sziklára szökellve, föltorlódtak a szűk parton,
aztán összeakadtak hosszú, csíkos aerobik-zoknis lábaik,
borotva-ollós csáprágóik. Mind enni akart végre a
hosszú téli böjt után. A vérszag megvadította őket: mérhetetlen
tömegben vetették magukat a szerencsétlen Gibu
tetemére, egymás csáprágói közül kitépve kézről kézre
adták, majd letiporták a másikat, húsz szívószáj nyomult
a zsákmány húsába, mignem egy-egy erősebb példány
vagy a fekete-sárga potrohok tömegnyomása el nem sodorta
az étkezőket.
Ez az iszonyatos közjáték némi lélegzethez juttatta a
védekezőket. Imus és Hóúr Yma segítségével magukhoz
rángatták a sebesülteket. A sima hangú Hajas fiút holtan:
nem pók végzett vele. Egyetlen póknyálas szívásnyom
volt csupán az arcán. A szíve ölte meg. Bezzeg Saas
a horrorfilmek áldásos hatásának betudhatóan öt pókcsókot
is kibírt baj nélkül.
Bak egész idő alatt középen állt, ölelte a fehér szarvasbika
reszkető nyakát, duruzsolt valamit a fülébe: lalalala.
Tekintete elakadt az Üvegtenger közepén a legmagasabb,
piramisforma csúcson. Ez vagy három mérföld távolságban
emelkedett zöld fűvel koronázva. Gólyák keringtek
körülötte, most érkezhettek a meleg, telelő szigeteikről.
Fészküket keresték. Bak úgy mélázott, mintha
nem halálos veszedelemben forogna, hanem egy ódon
falusi életkép szemléltetésére lenne megbízatása.
A csapat végre összeállt, s berendezkedett körkörös
védelemre. Yma hercegnő, Imus, Hóúr alkotta a gyűrű
bástyáit, melléjük, pontosabban közéjük állt falnak a
szeplős Hajas, Saas, Cause a fél kezével. A fáklyákkal
hadonászva lassan nyomultak a part mentén, hogy valamiképpen
kikerüljenek a pókok gyűrűjéből. Gibu és a
sima hangú Hajas fiú tetemét hátrahagyták martaléknak,
ha már kimenteni, tisztességgel eltemetni semmiképp se
tudták volna.
Sikoltás!
Jajongó, könyörgő embersikoly. A mók és a két lemúr
búgónak hallotta, akár a havasi kürt hangját, a vilák
élesnek.
Sehol senki, csak a marakodó pókok kavalkádja a
Hajas fiú testén. Lassan kivágták magukat közülük.
Cause törött karjának pókfonal-fáslijába dugta fáklyáját,
bal kezébe ácskapcsot fogott, amellyel fölhasított egy
csíkos potrohot. A kannibál testvérek egérutat engedtek.
A sikoltás újra!
Közelebbről és erősebben.
Ember mégis sehol.
Bak annyira ráfeledkezett a keringő gólyákra, hogyha
nincs a szarvas, képes lett volna lemaradni.
A sikoly most a lábuk előtt hangzott.
Imus először csak egy opálos üvegbuborékot látott,
melyet szinte kitöltött egy csíkos póktest. Inkább csak
érezte, hogy embernek is kell lennie ottan, látni a tompa
opálüvegbe olvadó fehér báb végét látta csak.
- Üss! - parancsolta Causénak.
Cause ütött. Egyet, kettőt, ötöt, az üveg előbb pengett,
aztán ezer repedés futotta el, majd ötödikre szinte szétrobbant.
A pók dühösen fölugrott: Imus és Saas parázsló
fáklyával belé döfött, fejtora szőre és a rátapadt fonalak
lángra lobbantak. Lobogva hátrált a víz felé, hogy őrjöngő
dühében lendületet vegyen a rohamhoz, amikor túlhevült
teste émelyítő muskátliszagot árasztva szétrobbant,
szertefröcskölve édes-sós testnedveit. Többek közt a
szeplős Hajas szájába.
Az üveghólyag maradványai között, sűrű fehér fonálba
göngyölt ember feküdt. Kiaszott, petyhüdt múmia,
fehér szegélyes kék pizsamában. Az életnek egyetlen jelét
adta: sikoltott.
Yma parázsló forgáccsal fölmetszette, kiszabadította
gubójából.
Paja!
Hetvenévesnek látszott, olyannak, aki ideje javát hat
üvegharang alatt töltötte - egy pók ölében. Bőre fonynyadt,
csupa ránc, haja, szemöldöke, kézfejének szőre
hófehér.
Hajas kimosta pókleves száját az Üvegtengerben, aztán
markában vizet hozott Fajának. Paja végre elhallgatott,
s ivott, ivott. A partra kellett vinni végül, mert
szomja csillapíthatatlan volt. Saas lökdöste utána az
elbambult Bakot, hogy a csapat együtt maradjon.
- Lódulj, te hülye!
Bak arcán mosoly gyűlt.
- Ó! Hülye! Ó!
- Legalább a nevedet érted! - Saas most kissé barátságosabban
rúgta fenékbe. Bak hálásan köszönte, hófehér
kapafogaival szélesen vigyorgott. Pár pillanatig újra az
óriás üvegtorony felé meredt, aztán megrázta busa fejét,
lehajolt, földobott a levegőbe egy marék topázt, és szétszórta.
- Ó, ó, ó, ó! Békasó! - kiáltotta, aztán kapta Paja pihe
testét, fölültette a fehér szarvas hátára. - Gyia! - ügetni
kezdett az Üvegtenger partján. A csapat alig bírta követni.
- Mi van, Bak, mi jutott eszedbe? - kérdezte Imus. Az
ő rövidke lábaival igazán iparkodnia kellett, hogy lépést
tarthasson.
- Hülye! - Saas tudta a tényállást.
- Békasó! - kiabálta Bak. - Békasó!
Trappoltak.
Ősz szarvas hátán ősz ember, mellettük a csupa fekete
bozont Bak, aki egyre rikoltotta:
- Békasó! Békasó!
A messzibb vidékekről késve érkező pókok gyanakodva
és értetlenül utat nyitottak: az ő ebédjük nem szokott
ilyen diadalmas rikkantásokkal szemközt szaladni, hanem
szükölve és ellenkezőleg.
- Mi a fene az a békasó? - lihegte Saas. '
Hóúr fölvilágosította:
- Kavics.
- Közönséges kavics?
- A legközönségesebb.
Fölkapaszkodtak a dombra. Kurrogó, boldogan doromboló
szürke cirmos macska került elébük. Fölugrott
a szarvas hátára, és nyalta az ősz aggastyán arcát.
10.
Zés ezredes harcedzett szeme látott már disznókat harcolni
óriáskígyókkal, angolnákat farkasokkal, harkályokat
arasznyi lódarazsakkal, ember, patkány, sárkány
küzdelméről nem is szólva. Gólyák és pókok küzdelmével
először találkozott.
Az Üvegtenger partjához érve ezernyi pókot látott
marakodni. Hogy emberen tipródtak, rögtön jelezték
okos műszerei: Gibu vasöve csipogott. Leszállást vezényelt
a Hóúréktól Cserfesnek nevezett patak kiágazásától
balra, hogy nyugtuk legyen a túloldalon hemzsegő
pókseregtől. Amíg a fedélzeti komputer a központtól
Gibu azonosítási számát tudakolta, addig a testőröket
nyugtatta: lám, akad itt drágakő valóban bőven: korund,
zafír, topáz, hogy csak az alumínium-oxidoknál
maradjunk. Fontosabb a biztonság - no és természetesen
a vilák elfogása.
- Lám csak! - dünnyögte önmaga megerősítésére. No,
az végül is külön késedelmet nem jelent, ha az ember
lehajol, és megtömi a zsebét topázzal, jáspissal, vagy ami
akad. Ha rubin, hát rubin.
A gólyák a legnagyobb csendben érkeztek. Lebegve
suhantak, szárnymozdítás nélkül. Nyakukat behúzva
karnyújtásnyira elszálltak a póktömeg fölött, majd ott
hirtelen pakk-pakk-pakk, piros csőrükkel, mint valami
villámgyors varrógéptüvel, végigszurkálták a csíkos potrohokat,
és egy lusta lebbenéssel följebb röppentek.
A tucatnyi gólya első rohamával széles rendet vágott
a pókseregben, majd szaglótávolságon kívül leszálltak.
Belegázoltak a vízbe, hosszú csőrüket mosogatták, kelepeltek:
én így csináltam, koma, hát te hogyan?
Zés ezredes eltömette az Édes Csók összes nyílását.
- Mi bajt biztosítottunk már megint? - kérdezte Ceer
főhadnagy, kizökkentve a bolyhos nyuszkói kebelekről.
Zés jelentette.
Ceer kitekintett az ablakon.
- Gusztustalan. Parancsnok, én nem biztosíthatlak
téged megelégedettségemről. - Mielőtt visszatért volna a
selymes melegségbe, meghagyta, hogy csináljanak végre
rendet, és őt csak akkor zaklassák, ha elvégezték azt,
amiért a fizetésüket húzzák.
- Jojcakát!
A gólya-pók-csata folytatódott. Ugyanolyan egyoldalúan,
ahogy elkezdődött. A pókok belefeledkeztek a
szürcsölésbe, jöttek a gólyák, kiszúrtak pár tucat potrohot,
lett újra szürcsölnivaló. A megmaradtak dőzsöltek,
amíg a következő légitámadásban sorra nem kerültek.
A bámészkodó testőrök megtanulhatták volna, hogy
a legnagyobb baj a vakság, és hogy mennyire vakít a
zabálás.
A komputer azonosította Gibut: MK-88-88. Elég sivár
számot viselt szegény ahhoz képest, hogy VI. Gyantár
szolgálatában álmokként igazi Gibu lehetett. Egy
sápadt lemúr-leánynak talán Gibukám...
Zés megnyugodott: jó nyomot követett. Távcsövével
vizsgálódva megállapította, hogy még egy hulla fekszik
a parton, mégpedig öv nélküli. Akár egy vila is lehet!
Elégedettsége vitte jégre. Elkövette utolsó és egyetlen
hibáját. A jóvátehetetlent.
Történt, hogy a gólyák, melyek addig ritmikusan támadtak,
mosakodtak, támadtak - nagyjából hatvanhetven
perc telt el két támadásuk között, a már jó tizedére
fogyott pókcsapat helyett a helikoptereket repülték
körül. Tagadhatatlanul túlzott, sőt tolakodó kíváncsisággal.
Egyik-másik leszállt, körbesétálta a gépmadarat,
csőrével megkocogtatta a törzs páncélzatát, fölkapaszkodott
a kerekekre, bekukkantott a pilótafülke ablakán.
Zés ezredes - hogy átkozta utóbb a percet! - arra
gondolt, hogy elhessenti őket. Beindította negyed percre
a rotorokat, hogy légörvényük majd elkergeti a kíváncsi
madarakat. Így is történt. Az egyik gólyát azonban a
rotorszárny elkapta, és széthasította.
A többi gólyát szétszórta az örvény. Egy idő múlva
összegyülekeztek, s a vízre szálltak ott, ahová szerencsétlenül
járt társuk hullott. Kelepeltek, emelgették a lábukat,
ugyanúgy mosogatták a csőrüket, mintha a pókok
vérét tisztogatnák róla. A többiek eltűntek. Hogy hová,
erre akkor derült fény, amikor különös csörgés, kopogás
hallatszott az Édes Csók alól. Jonceu kapitány rádión
közölte Zéssel, hogy az ő helikoptere alól is ugyanaz a
zörej hallatszik.
Fél perc alatt zajlott le az egész.
- Jé! - kiáltotta Öt, a fekete testőr. - Zafíreső!
Valóban drágakövek röpködtek az ablakok előtt.
A gólyák hajigálták őket. Hárman-hárman kikaparták
mindkét helikopter egy-egy kereke alól a laza drágakőtalajt.
És a sok tonnás harci helikopterek fölhemperedtek,
recsegve összetörtek. Golyóálló testük meghasadt, ablaküvegeik
kipattogtak, rotorjuk letört. Jonceu kapitány
gépének üzemanyagtartálya léket kapott, az alkohol kifolyt,
s Jonceu kapitány cigarettájától lángra lobbant.
Mire mindez végbement, addigra a gólyák már elröpültek,
és társuk lebegő teteme mellett kelepelték, emelgették
a lábukat, mosogatták a csőrüket, mintha a pókok
vérét tisztogatnák róla.
11.
Omlás. A birodalmi állapotok kulcsszava. Zés ezredes
helikoptereinek fölborulásával egy időben megindult a
Keleti Kráter üvegfala. Leomlott. Leomlott mögötte a
homok. Lir elnök palotája egy ideig lebegett, lógatta a
pincéjét az elfolyó mélység fölött. A rabok kipotyogtak
belőle, és gázoltak, szaladtak a vizes homokban, ahogy
a lábuk bírta. Igencsak kellett sietniök, mert a palota
pincéstül-emeletestül utánuk omlott.
Vitte a mélybe Lir elnököt az udvartartásával, a nyuszkókat:
a használtakat és a vadonás-frisseket, a komputert
a személyi nyilvántartásokkal és a fegyvermesterek
műhelyeit.
A lakosság otthagyta az üzemeket, a lakásokat, a mozikat,
és a Keleti Kráter peremére tódult, meg a Fő térre,
ahonnan az Óbörtön és az Elnöki Palota helye volt látható.
Az emberek betiltott, régi dalokat énekeltek, táncoltak,
sorban álltak aranykezű zártörők előtt, akik leszerelték
a derekukról a cicakörmös fémöveket. Az övekből
láncot formáltak, és leeresztették a Kráterbe, hogy a
kiszabadult rabok fölmászhassanak. A rendőrök halomba
rakták mogyorófa botjaikat, és meggyújtották.
Bzibi miniszterelnök született politikus volt. Mire az
olvatag homokkal a Kráter fenekére ért két aranyöves
testőre kíséretében, addigra kiokoskodta, hogy itt és
most polgárháború következik.
Dzí fővezér bizonyára hamarosan kitalál valami okosat
Lámechben, amit azonban csak akkora körben fognak
megérteni, amekkorában a páncélvonataival el tudja
magyarázni. Icci tábornagy például - a Mocsár körül
összevont seregek élén - nyilván homlokegyenest ellenkező
következtetésekre fog jutni, akárcsak Sisszió tengernagy
Ajrában a flottánál. És akkor még szóba se hoztuk
Tinc vezérőrnagyot a földerítővel, a jelentősebb helyőrségek
önfejű kenlog tisztjeit, akik megunták maguk körül
az araneusokat; a Kupola körül örökösen gyülekező
csavargókat, az önállóságról ábrándozó gajokat, az indriket,
a vad amazonokat, a kiszámíthatatlan mókokat és
a többit, a többit!
Ajaj!
Bzibi miniszterelnök e rengeteg tudással a fe
*******************************************
mögül.
- Te vagy az?
- Én - felelte Bős apó.
Anna a kutyáit terelgette. Azok vad kaffogással patkányra
vadásztak az elnöki palota romjai között. Még a
tohonya komondorok és bernáthegyik is kaparták a homokot.
Bzibi miniszterelnök megköszörülte a torkát.
- Hogy csináltad?
- Mit?
Bzibi ismét krákogott.
- Már úgy értem, kint a városban.
- Mi van a városban?
- Fölkelés.
- Nahát.
- A Birodalom omladozik.
- Ráuntatok, mi?
- Mi?!
- Ti. - Az öreg vila karmesteresen követte a levegőben
ujjával a dallamot, amit az új rianás hangja rajzolt.
- Hogyhogy mi? - Bzibi lassan megnyugodott: ez is
egy tárgyalás, akár a többi.
- Túl erősek voltatok, és mindegyre erősebbek akartatok
lenni. - Bzibi nem értette, Bős apó pedig nem magyarázta.
Áthelyezte a lencséket. Lehasalt a porba, méricskélte
a gyújtótávolságot. Házigazdája, a sallangos vipera
hol innen dugta oda az orrát, hol onnan. Az öreg végre
**********************************
- Szeretném...
- Mit szeretnél? Bökjed már ki, látod, tenger a ^
gom!
Bzibi végre teljes terjedelmében előnyomult a két
aranyöves mögül. Bizalmasan leguggolt, azután fölállt.
Viszatért a sallangos vipera, ráadásul egy érdeklődő rokonát
is hozta. Kíváncsiskodókból amúgy se volt hiány.
Rojtos állú varánuszok, kezesgyík, tőrfogú leopard, keselyűdarázs
- az állatkerti lakosság fele ott lebzselt a
közelben.
- Meg akarom adni magamat!
- Mi is! - tették hozzá az aranyövesek, és géppisztolyukat
nyújtották az öregember felé.
- Nekem?
- Neked.
- És miért?
- Hogy foglyok legyünk. - Bzibi fölsandított a Kráter
peremén nyüzsgő tömegre.
- Hadifoglyok! - A testőrök egyre nyújtogatták a
fegyvereiket.
Bős apó vállat vont.
- Miattam! - Nagyjából elégedett volt a lencsék mostani
elhelyezésével. Hátradőlt ültében, hunyorgott a művére,
aztán rápirított a kotnyeleskedő sallangos viperára:
- Maradj már veszteg, te majom, vagy mi vagy, hebehurgya
csíkoskagyló, te!
Bzibi és a testőrök leguggoltak. Guggoltak, guggoltak,
sarkuk elzsibbadt, lábszárukba görcs állt.
- Mi baj? - kérdezte a vila, miközben rongyai közt
kotorászott, hátha akad valamelyik korcban még egy
használható lencse.
- Hogyan legyünk így foglyok? - Bzibi egyre idegesebb
lett. A lába fájt, a vadállatok egyre szaporodtak.
- Ahogy kedvetek tartja.
- Neked kell bennünket őrizned és védelmezned.
- Nekem?
Bzibi a kezét tördelte, ahogy az udvarban a szépreményű
Ceer főhadnagytól frissiben elleste. Ceer főhadnagy
szép reményei ezekben az órákban foszlásnak indultak.
- Belátom, nem a leghelyesebben bántunk veled.
- Ugyan, szóra se érdemes.
- Örülök, hogy így találod. Éppen ezért kérlek arra
most, hogy fordult a kocka, és te lettél az erősebb, tekints
bennünket foglyaidnak, és védjél meg.
Bős apó végignézte a miniszterelnököt.
- Vénségedre se tanultál történelmet?
- Dehogynem! Most viszont...
- Akkor tudhatnád, hogy az erős nem véd meg senkit.
Még önmagát se, legföljebb a kocsmában. A történetben
mindig a gyönge győz. Ha védelmet kérsz tőlem, akkor
fogadd meg a tanácsomat: legyél gyönge! Szívből!
Bzibi könyörgő pislogása láttán hozzátette:
- Persze ez elsőre senkinek se sikerül. Tanulni kell,
gyakorolni. Ha itten féltek belefogni, akkor húzódjatok
el valami csöndesebb vidékre. Már ha mostanában létezik
olyasmi.
12.
A Koromsárkány esőfelhőnek indult. Álcázta magát:
óceáni kumuluszokat terelt előre, ő maga pedig mögöttük
lappangott, aztán hirtelen bekapta az eget, a földet,
a nappalt.
Bak elhagyta a békasó, békasó! kiáltásokat, öröme
azonban töretlenül fokozódott ujjongássá. Mire a nappal
teljesen elfeketedett, már nem ordított. Reszelős, rücskös
hangja kisimult.
- Béke! - suttogta ünnepi áhítattal. - Béke! Látjátok ?
A jobbját nyújtja! Ó Istenem! Végre! Végre!
Senki semmilyen békejobbot nem látott a kormos sötétségben.
A Hajas fiú még a szeplőket sem az orra
hegyén, amíg a villámok rá nem kezdték.
Imus valamit megsejtett. Megvakarta az állat, vagyis
a szakállát, mely sajnos elburjánzott az utóbbi hetekben.
Ha volt rá érkezése, mindig gondosan borotválkozott,
mert rosszul esett neki, ha törpének nézték. Megbökdöste
tanítványa oldalát.
- Figyelsz, gyerek, figyelsz?
Hóúr figyelt, botladozott Yma hercegnővel a karján a
fáklyák gyatra fényében, s csapkodott, amerre pókot
gyanított. Imus sejtésének követésére nem maradt ereje.
- Gyertek!
A csapat a parton megtorpant, Bak gyalogolt tovább.
- Gyertek nyugodtan!
Elsőnek a fehér szarvas indult Fajával a hátán.
- Ne féljetek! - Bak háta kezdett beleolvadni a sötétbe.
Imus belépett a vízbe. Sekély volt, de hideg, kutya
hideg, és ami másnak sekély volt, az neki kötésig ért.
- Vigyázzatok, mert síkos!
Követte a vízbe Bakot az egész csapat.
13.
- Igenis gyilkosok! Ők a gyilkosok! Nem én! - Meszi
dühösen lapátolta a vizet a ladikja farában. - Ti tanúsíthatjátok!
- A kezesgyíkok engedelmesen úsztak a ladik
farvizén. Meszi kedvéért bármilyen hatóság előtt vállaltak
volna tanúskodást.
- Mikor tettem én hidegre akárkit?
Susogott a szél a füzek rügyező ágai között. A tavalyi
nádtorzsak tövéből ujjnyi zöld tőrök pattantak ki.
- No persze oktalanul!
Ügyetlen repülőgyíkkölyök pottyant a vízbe. Meszi
odakormányozta a ladikot, és az evezővel partra segítette
az illetőt, mielőtt kezesgyíkjai puszta szórakozottságból
bekapták volna.
Meszi szívét elöntötte a jóság melege, majd tovább
áradt a májába, a gyomrába. Egyenes csatornába lökte
a ladikot, aztán hagyta siklani magától, és engedte, hogy
emlékezete mélyéről föltörjön sok édes emlék. Mind azt
tanúsította, hogy nem boszorkány volt ő élete pályáján,
hanem jó asszony, mocsári tündér, aki minduntalan segített
a bajbajutottakon!
Ki tudná megszámolni, hányszor talált félholtat a vízben,
szikláról lezuhanva, vadállatoktól marcangolva? Az
ilyent ő soha nem hagyta rákok és aligátorok prédájául,
még a kenlogot se, sőt a vilát se, bár mindkét fajzatot volt
oka utálni.
De nem! Ő vette a fáradságot, ladikjába emelte a
sebesültet, s minthogy maga férfitartásra nem volt berendezkedve,
elfuvarozta az illetőt az amazonokhoz. Ez
persze most bűn, mert fáradozásaiért elfogadott az amazonoktól
egy-két hordócska pálinkát. A pálinkát persze
vedelték a szentéletű vilák, sosem kérdezték: honnan
vetted, jóasszony? Ugyanekkora bűnösnek tartanák akkor
is, ha a házába vitte volna a sebesült férfiakat. Házasságtörő!
- kiabálnák száraz torokkal. Így is kiabálják.
A Királyért az amazonok egy kupica krumplipálinkát
sem adnának!
Hogy a Király eszébe jutott, kihűlt benne a szívmeleg.
De így, higgadt nyugalommal visszagondolva se talált
olyan esetet a múltjában, melyet mások ellen irányuló
rosszaságnak, netán bűnnek lehetne tekinteni. Tévedések
és hibák sajnos akadtak.
Szegény kicsi Hóúr! Őrá kellett volna egy kicsivel
jobban vigyázni, és akkor az apja erőszakkal sem vehette
volna el.
A szenvedélyek? Mind következmény. Az élet magányban
elviselhetetlen súlyát meg kell osztani valakivel
vagy valamivel. A Király soha semmit sem segített, csak
követelt, egyre követelt. Ő pedig... igen. Neki könnyű.
Aszkétának született, mamiasznak, mulyának. Nincsen
olyan démon a két világban, akit egy ilyenre rávinne a
lélek.
Áthajózott a Darázs-szoroson, a Mocsárból kiömlő
Horgas kövek közt zubogó vizén. A kezesgyíkok bőgtek,
hogy ne, erre ne, hideg a víz, élesek a kövek. A darazsakat
fölriasztották hegyszakasztó bömbölésükkel, Meszi
azonban kitartott.
- Jöttök jöttök, nem jöttök, maradtok. - Fejére húzta
a batyuból az összes ruhaneműt, így egyetlen szúrással
megúszta. Félóra múlva már magához is tért, csak a jobb
karja bénult meg. A sárga macskák sajnos odalettek, de
a kezesgyíkoknak a darazsak nem árthattak, fullánkjuk
beletört a pikkelyes sárkánybőrbe. Ők a Horgastól szenvedtek.
A hideg víztől és a kövektől, melyeken elcsúszott
behemót testük, és összetörték, összezúzták magukat.
Az első éjszaka megszökött egy, a másodikon még egy.
A Dusza déli ágához érve csak a legkisebb maradt.
*************
Gyalog?
Micsoda rossz tréfa?
Meszi hajthatatlan volt, szikár és szótlan. A sárkánynak
a kedves szavak hiánya jobban fájt, mint a nyakcsigolyája,
amelyre kétszer esett rá a Horgasban. Látta ő
jól, hogy nem a fáradalmak, nem a bénulás, nem a hideg
változtatta meg az úrnőt olyannyira, hogy semmi vidámság
nincsen benne, semmi kalandos szeszély, bolondság.
Olyan lett, mint akármelyik unalmas ember...
Talpaltak.
Elöl Meszi elkoszolódott bársonyköntösében. Béna
jobbja lógott, aranyfelhő-haja csimbókokban, bőre itt
sebes, amott csupa kék folt, kedélye méla, borongós,
olyan világba révedez, melyben sosem volt otthonos.
Hátul caplatott a sárkány. Bal mancsában lóbálta a
ronggyá szakadt, megfogyatkozott batyut, két fejét bánatosan
ingatta léptei ütemére. Előbb a négy lábon járással
próbálkozott, aztén a két hátsóra emelkedett. Egyik
pozitúra sem esett jól. Végiggondolta mind a két fejével,
és arra a következtetésre jutott, hogy gyalogolni kutyának
való.
Vagy póknak.
Láttak néhányat távolról. A kezesgyík rögtön megérezte,
hogy halál van bennük. Kiáltott Meszinek, vigyázzon,
figyeljen, menjen lassabban.
Az asszony rá se hederitett. Tekintetét valami belső
***************
élelem a batyujában volt, azt Alföldre érve megetette a
sárkánnyal.
- Elkoptam! - Ez volt több nap egyetlen szava. És
nem is volt igaz. Amíg a darázscsípés ájulatában feküdt,
és ladikja forgott-hányódott a Horgas szeszélyes hullámain,
Meszi valamiképpen érzékelte, hogy mi történik
vele; kint, a ladikban és odabent. Mintha álmot látott
volna, melyben ő egy kormányozhatatlan hajó utasa
volt. A hajó sziklának ütődött, pörgött, a hullámok átcsaptak
rajta, zátonyra futott. Ő ott ült a kormánylapátnál,
félt, sikongott, és meg se moccantotta a kormányt.
A hullámok a szájába csaptak, fuldoklott, föl akart ébredni,
mert tudta, hogy álom az egész. Nem tudott.
Fuldoklott, amíg meg nem fulladt.
A halál olyan volt, mint valami őrült építkezés. Szíve,
mája, csontjai, összes porcikája leszakadt addigi helyéről
és valahová máshová igyekezett. Sírt, könyörgött, üvöltött,
mert borzalmasan fájt az egész lénye, amint belülről
széttépődött, aztán lassacskán - anélkül, hogy a fájdalom
enyhült volna - a belátás, hogy a halál ilyen: „az én
halálom ilyen", kissé megnyugtatta.
- Meghaltam - ezt kellett volna mondani a hűséges
gyíknak.
Az Üvegtenger partjára érve a sárkány kipottyantotta
fogsorai közül a batyut. Előrenyargalt, és a vízbe vetette
magát.
Víz! Végre víz!
Lubickolt, pacsált, farkának hatalmasan önfeledt ütésével
kettétört egy rubinobeliszket. Mindkét pofáján citromsárga
foltok jelentek meg mosoly gyanánt.
Meszi végre elmosolyodott a derék állat örömén. Lehajolt
a rongyos, sárkánynyálas batyuhoz. Fölvette, és
elnevette magát. Ezt meg minek cipeltük idáig? El kellett
volna nyomban hajítani, s nem azon morfondírozni,
hogy ugyan már, valóban az van benne? Halálomban is
nő maradtam.
A pókok túl fiatalok voltak vagy túl éhesek. Egyszerre
rontottak Meszire, mind a kettő csak magának akarta.
Tépték, rángatták, s közben egymással is hadakoztak.
Még egyszer meg kell halni?
Meszi nem kiáltott.
A sárkány abbahagyta a fürdőzést, és a partra rontott
a tőle telhető legnagyobb sebességgel. A pókokból csak
a muskátliszag és pár vonagló lábízület maradt. Meszi
azonban se élő, se holt nem volt már. A sárkány lekushadt
melléje, óvatosan alája bújt, és a lapockájánál leffegő
ötödik kezének segítségével fölvette a hátára.
- Arra! - suttogta Meszi.
A kezesgyík az utasítást úgy értelmezte, hogy a vízbe,
annak is a közepe felé.
14.
A Piramis lábánál a szőlőt takarta ki két vén hírmondó;
Barát és Dzsid. Igen elcsodálkoztak, amikor a különös
párt partra evickélni látták. Kapájukat a vállukra vetve
közelebb mentek. Miféle szerzet lehet ez a sárkányon
lovagló asszony? A nemrégiben érkezett rigók, gébicsek
és pintyek is odasereglettek. Egy vakmerő gyöpike egyenest
a sárkány bal feje búbjára telepedett.
Elég ramaty! - állapították meg magukban a vének.
A szép, királynői bársonyköntös mészárszéki mosórongy
lett, a híres aranyhaj csupa véres csimbók, és az egész
bűzlik a sárkány szagtól.
A kezesgyík óvatosan a fűre csúsztatta hátáról Meszit,
majd visszahátrált a vízbe. Két busa fejét kint hagyta a
part szélére fektetve figyelmeztetésként: ő rajta tartja a
szemét az embereken.
A vének letették a kapát, és óvatosan fölemelték Meszi
átfagyott, sebes testét. Fölvitték az első lépcsőre, az üvegpitvarba.
Ott erősebben sütött a Nap. Az üvegtető összegyűjtötte
az erejét, és a följáró melletti két napkö is
odaverette a fényt.
A Barát meleg vizet hozott, gyolcsot, gyógyfüveket.
Meszi azonban intett a szemével: köszöni, de egy korty
vízen kívül egyébre nincsen szüksége. Arra is csak azért,
hogy összeszűkült torkát a nedvesség megoldja.
- Ez a Nagyvila palotája?
A hírmondók bólintottak.
- De nincsen itthon.
- Sajnos - mondták kissé bambán. Oly régen nem volt
látogatójuk, s most hirtelen egy asszony, egy haldokló!
- Szóljatok neki!
- Sajnos...
- Mondtuk...
Beborult az ég. Meszi megijedt: jaj, csak addig még!
Elhallgatott, hogy takarékoskodjék az erejével.
- Mit kívánnál tőle? - kérdezte a Barát.
Meszi nézte az égen az egyre kövérebb és egyre feketébb
felhők futását. Mintha üldöznék egymást, és közben
lopnák a fényt.
Amiért elindult, azt nem kívánta. A szíve mélyén soha.
Akkor mit? A Királyt? A királyságot? Kóbor vitézeket,
vadászokat, elcsavargott kamaszokat? A kisfiát? Az életet?
Fölsebzett szájával elmosolyodott.
Milyen egyszerű!
A vihar a Piramis fölé ért, a duhaj tavaszi esőfelhők
fölött a Felhővel! De mintha nem hagynák magukat,
megtorpannának, fölvennék vele a harcot, és fölfelé is
hajigálnák a mennyköveket! Bele a Koromsárkány
hasába!
- Nos? - kérdezte a Barát. Nem bízott abban, hogy az
idegen asszony túlélne egy szunyókálást.
A tavaszi vihar szét tudja tépni a Koromsárkányt?
Századok óta először?
Földanya győz?
Dzsid gyertyát gyújtott. A levegő odakünt teljesen
megfeketedett.
- Meghalni kívánok - mondta Meszi.
A villámok fénye sziporkázott az Üveghegy varázsos
világában. Hosszú másodpercekig bolyongott a fény az
üvegsziklákban, a vízben, a drágakőhegyekben, a Piramisban.
Mire kiszabadult, új villám csapott le.
Énekszó hangzott, patakopogás. A kétfejű kezesgyík
kaffogása: őt innen senki el ne merje hajtani!
Fehér szarvas léptetett a pitvar elé, a hátán hófehér
lovas. Mogulé koromfekete férfi lépett elő a homályból
nádszál asszonnyal, aztán egy törött kezű mók, két lemúr,
egy kamasz fiú és egy törpe.
- Ó urunk!
Dzsid és a Barát kirohant a zuhogó esőbe a villámok,
az égzengés és a jövevények közé.
- Szövetség! Béke! - kiáltozták önfeledten a jövevények,
és sebes, vizes karjukkal az égre mutattak. Sötét
volt még, de jól látszott, hogy a Koromsárkány ízekre
szakadt!
- Uram! - Meszi még meg tudta várni, hogy az örömködök
a pitvarba lépjenek. - Bocsáss meg nekem.
A Nagyvila leguggolt a véres, szétmarcangolt testű
asszony mellé, és széles tenyerei közé vette Meszi még
eleven bal kezét. Az ép volt még és szép. Intett Hóúrnak.
Hóúr döbbenten térdelt a dikó mellé. Ó Istenem!
A Nagyvila két tenyerébe hajolva megcsókolta anyja
kezét.
- Szeretünk téged! - súgta a Nagyvila Meszi fülébe.
15.
Dzsid és a Barát tiszta ruhákat hozott, bort és kenyeret.
Az előcsarnokban ülték meg a hazatérés ünnepét és
Meszi halotti torát.
Meszit a pitvarban ravatalozták föl a kezesgyík kedvéért,
hogy odafekhessen úrnője lába mellé. Természetesen
a két napkövön kívülre, a paskoló esőbe. Hóúr a pitvar
lépcsőjén virrasztott.
A vihar már elvonult, a Felhő szétszakadt, szép tavaszi
eső hullott, virágfürdető.
Másnap, a temetés után a Nagyvila elmesélte a történetét.
- Hozzátok indultam - fordult Hóúrhoz -, apád tanácsát
kérni, hogyan szabadítsam ki Ymát bátyja fogságából.
Útközben egy fűzfa kidőlt, és a csónakomra zuhant.
Anyád ladikjában tértem magamhoz. Nyájasan mosolygott,
és megitatott amazontejjel, amit ti Mila királyné
főzeteként ismertek. Aztán eladott Milának két hordó
pálinkáért. A többit ismeritek.
Hóúr magába roskadt.
Imus megveregette Hóúr vállát.
- Nagyvilánk eltüntetésével Meszi keltette föl a Birodalomban
azt az éhséget, ami az összeroppanásához vezetett.
A Lirek és Dzík azt hitték, hogy Nagyvila nélkül
a maradék országok nem tudnak ellenállni nekik. Ez
talán igaz lehetett volna, ha a hataloméhséget bármivel
lehetne csillapítani és csikarását kibírni.
Hóúr a Nagyvila barna arcába nézett.
- Tudta... anyám tudta, hogy te ki vagy?
- Nem. Nem is kellett volna tudnia. De ha arra rájött
volna életében, hogy ő ki, nagyon nagy királynő lehetett
volna.
CZAKÓ GÁBOR
A sárkánymocsár ura
Czakó Gábor 1942-ben született. Esszéista, dráma- és
regényíró, József Attila-díjas. 1983 végéig tagja volt a
Mozgó Világ szerkesztőségének.
A sárkánymocsár ura kalandregény, felnőttmese a szó
legizgalmasabb értelmében, mégis szoros kapcsolatban
áll a szerző más, bölcseleti ihletésű műveivel, közelebbről
a Lélek fele és a Luca néni föltámadása című regényekkel,
de leginkább az Eufémiával - annak mintegy a folytatása.
A történet tehát a jövőben játszódik, egy általunk fölidézhető
környezeti katasztrófán túl, a mi fájdalmasan
átalakult földgolyónkon, új tájakon és új lények: tréfás
kedvű és veszedelmes gombák, állatok, növények között.
A Birodalomban. A Birodalom egyre terjeszkedik, már
alig van nép és országocska, mely ne lenne alattvalója
vagy vazallusa. A technikai civilizáció nélküli emberiség
új faj, az araneus, az intelligens patkány uralma alá kerül.
Már szinte csak a vilák szabadok, de ők is elveszítették
vezetőjüket. A mély humorral megírt történet a Nagyvila
fölkutatásáról szól; Hóúr herceg és egy törpe vila utazik
tűzön-vízen, külső és belső csodákon át. A vilák: különös
népség. Önmagukban a világot helyreállították: nincs rés
gondolataik és tetteik között. Ezért nem félnek, szabadok,
nem ütnek vissza, legyőzhetetlenek...
KOZMOSZ KÖNYVEK
ISBN 963 211 820 0
Kozmosz Könyvek, Budapest
Felelős kiadó: Sziládi János igazgató
Felelős szerkesztő: Szántó György Tibor
Műszaki vezető: Szakálos Mihály
Képszerkesztő: Szántai Ágnes
Műszaki szerkesztő: Tóth Lajos
Terjedelem: 13,36 (A/5) ív. IF 6164