HOLLY BLACK

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023
Írta: Holly Black
A mű eredeti címe: The Lost Sisters
(A Folk of the Air Novella)

A művet eredetileg kiadta:

Little, Brown and Company

Copyright © 2018 by Holly Black

Excerpt from The Wicked King copyright © 2018 by Holly Black

Cover photograph © Robsonphoto/Shutterstock.com. Cover design by Karina Granda.

Cover copyright © 2018 by Hachette Book Group, Inc.

All rights reserved.

Fordította: Szabó Krisztina

A szöveget gondozta: Koós Patrícia

ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-399-592-1
MOBI ISBN 978-963-399-593-8

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2023-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Tamaskó Dávid, Zsibrita László

Korrektorok: Bóta Petra Kitti, Mergl-Kovács Bernadett
Emlékszel a Mr. Fox című mesére? 1
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű és okos lány,
akit nagyon szerettek a bátyjai és a kérői, többek között egy
titokzatos férfi, aki a Mr. Fox névre hallgatott. Senki sem
ismerte őt igazán, csak azt tudták, hogy kifogástalan úriember,
és egy óriási kastélyban él. A lánynak ő tetszett leginkább, és
hamar elhatározták, hogy egybekelnek.
De a lány nemcsak gyönyörű és okos volt, hanem kíváncsi is.
Ezért még az esküvő előtt – akkor, amikor Mr. Fox az állítása
szerint üzleti útra indult – elment, hogy megnézze a kastélyt,
ahol később élni fog. A szóbeszéd igaznak bizonyult, a kastély
valóban óriási volt, magas, vaskos falakkal, amiket borostyán
lepett be, és egy mély vizesárokkal. Ahogy a lány közelebb ért,
látta, hogy a kapu fölé szavakat véstek a kőbe:
 LÉGY MERÉSZ, LÉGY MERÉSZ.

Továbbment, át a kapun, egészen egy ajtóig, ahol újabb

feliratot talált:

LÉGY MERÉSZ, LÉGY MERÉSZ, DE NE TÚL MERÉSZ.

Csak továbbment, belépett az üres kastélyba. Addig járta a

csodás folyosókat és szalonokat, míg egy óriási lépcsősorra nem
bukkant. Fent újabb ajtó várta, felette az állt:

LÉGY MERÉSZ, LÉGY MERÉSZ, DE NE TÚL MERÉSZ,

MÉG A VÉGÉN SZÍVED VÉRE ODAVÉSZ.

Amikor kinyitotta az ajtót, a helyiség tele volt menyasszonyok

holttestével. Némelyiket nemrég ölhették meg, a ruhájukat vér
szennyezte. Mások szinte csontváznak tűntek. Mindannyiukat
egyértelműen az esküvőjük napján gyilkolták meg.
A lány rémülten becsapta az ajtót, és leszaladt a lépcsőn. Ki is
menekült volna a kastélyból, csakhogy ebben a pillanatban Mr.
Fox belépett az ajtón. A legújabb áldozatával a karjában. A lány
gyorsan elbújt egy hatalmas váza mögött, és csendben
meghúzta magát, míg Mr. Fox felcipelte új aráját a lépcsőn. A
tetejére érve megpróbálta lehúzni a gyűrűt a halott lány ujjáról,
de nem járt sikerrel, úgyhogy előhúzta a kését, és levágta a lány
kezét. A vértől iszamós kéz leesett – egyenesen a rejtőzködő
lány ölébe. A férfi úgy döntött, majd később megkeresi, előbb
bevitte a holttestet a rémkamrájába, a lány pedig megszökött.
Mr. Fox másnap meglátogatta, hiszen eljött az idő, hogy
aláírják a házassági szerződést. A lány ekkor – a fivérei és a
családja gyűrűjében – elmesélte, mi történt, mintha csak egy
rossz álom lett volna. Mr. Fox minden meghökkentő fordulatnál
tagadta, hogy így lenne, de miután a lány előhúzta a meggyilkolt
ara kezét, ujján a gyűrűvel, senki sem hitt már neki. A lány
bátyjai felugrottak, és felkoncolták Mr. Foxot.

1
Angol népmese, a Kékszakáll egyik változata. A fox jelentése róka – a fordító megjegyzése.
Gyakran eszembe jut ez a történet. Folyton csak ez jár a
fejemben.
Te szereted az ilyen történeteket. A gonoszt megölik, sőt,
kardélre hányják. Bosszút állnak. A merészséget
megjutalmazzák. De mi van azokkal a lányokkal, azzal a sok-sok
engedelmes lánnyal, akik hittek, szerettek, férjhez mentek és
meghaltak? Ők talán nem voltak merészek?
Le merném fogadni, hogy szerinted nem. Le merném fogadni,
hogy szerinted ostobák voltak.
Ez a te bajod, dióhéjban: ítélkezel. Mindenki követ el hibákat.
Nem a megfelelő személybe vetik a bizalmukat. Beleszeretnek
valakibe. Mindenki, csak te nem. Ezért olyan nehéz tőled
bocsánatot kérni.
Mégis megteszem. Bocsánatot kérek. Mármint fogok.
Elmagyarázom, mi történt, és hogy mennyire sajnálom.
Kezdjük egy romantikus történettel.
De lehet, hogy végső soron ez is rémtörténet. Úgy tűnik,
sokszor csak a legvégén derül ki, hogy melyikről van szó.
Volt egyszer egy gyönyörű és okos nő, és mert gyönyörű és okos
volt, úgy hitte, mindig boldog lesz. Talán több esze is lehetett
volna, de nem volt.
Amikor megismerkedett a jövendőbelijével, a férfi a vér, az
olajozott pengék, a szeles sziklavidék illatát árasztotta. Az
udvarlása elbűvölő volt, régimódi. Az ismeretlennel csábított,
egy nagyszerű élettel. És bár a nő szülei kellemetlenül érezték
magukat a férfi társaságában, a barátai pedig megrettentek tőle,
a nő csak még jobban beleszeretett, még fontosabbnak érezte
magát. Ha voltak is fenntartásai, hát mélyre temette őket.
Hiszen korábban is minden tökéletesen alakult az életében.
Elképzelni sem tudta, hogy most másképp történjen.
Úgyhogy átköltözött a férfi kastélyába a hullámokon túlra. És
rájött, miféle rémségeket rejteget a szíve választottja.
Kíváncsi lennék, anyát is ostobának tartod-e, mint azokat a
lányokat az első mesében. De anya története tanmese.
Mindegyik történetnek van tanulsága.
A tündérmesék ilyesmikre tanítanak: Ne térj le az útról! Ne
bízz a farkasokban! Ne lopj el semmit, olyasmit se, amiről úgy
gondolod, egyetlen épeszű embert sem érdekelne! Oszd meg
másokkal az ételt, de ne bízz azokban, akik meg akarják osztani
veled a sajátjukat; ne egyél a fényes, piros almáikból, se a
mézeskalács házukból, se semmi egyébből! Légy kedves –
mindig nagyon kedves – és udvarias mindenkivel: királyokkal
és koldusokkal, boszorkányokkal és sebesült medvékkel
egyaránt! Ne szegd meg az ígéreteidet!
Légy merész, légy merész, de ne túl merész!
Fontos, hogy megtanuljuk azt a leckét, amit anyánk nem.
Volt egyszer három nővér, akik a kertvárosban éltek. Három
lány, Vivienne, Jude és Taryn. A legidősebb maga is tündér volt,
hasított pupillával és hegyes füllel. A két kisebb ikerpár volt, az
arcuk kerek, akár egy-egy ínycsiklandó barack. Az apjuk
kovácsként dolgozott, az interneten árulta a kardjait. Az anyjuk
segített neki a vállalkozásban. Nem szeretett kellemetlen
dolgokkal foglalkozni, túllépett a hibákon, a bűnbánaton, azon a
tényen, hogy a múltját porig égetve elmenekült Tündérföldéről,
a férjétől.
És amikor anyát mégis utolérte a múltja, a
következményekkel már nem neki kellett együtt élnie. Apával
együtt pillanatokon belül életüket vesztették. Minket, lányokat
pedig a tenger túlpartjára vitt egy szörnyeteg, hogy ott neveljen
fel. A három elveszett nővér. Ez is úgy hangzik, mint egy mese,
nem?
De ugorjunk egyet, hagyjuk a vérontást, a sírást, azt, hogy
féltünk ettől a rettenetes új helytől, ami tele volt rettenetes,
mágikus lényekkel!
Ugorjunk oda, ahol elkezdődött az, amiben akkorát hibáztam!
Ott kezdődött, hogy Locke levelet csempészett a táskámba.
Nyilván a palotában tette, ahol a tanítók a nemesség gyermekeit
– minket – történelemre, talányokra, jövendőmondásra okítják,
és minden egyébre, amire ahhoz van szükség, hogy a
társadalom hasznos tagjává válhassanak.
Ha az ablakod alá állok, kijössz hozzám?
Locke mindig Elfhon legfiatalabb hercegével múlatta az időt.
A haja olyan volt, akár a rókabunda, és a nevetésével még az
almákat is képes lett volna lebűvölni a fákról. Mégis miért írt
ilyesmit – vagy bármi egyebet – egy halandó lánynak?
 Gondolom, megakadt rajtam a szeme.
Egyik nap, amikor te a lovagi tornára gyakoroltál, én pedig
olvastam, Locke átnézett a vállam felett. A könyvben lévő kép
egy hosszú kést szorongató hercegnőt ábrázolt egy kígyó
ölelésében.
– Milyen érzés? – kérdezte Locke. – Bennragadni egy
tündérmesében?
– Milyen érzés beleszületni? – vágtam rá, de azonnal
ostobának is éreztem magamat.
Kockázatos dolog volt Cardan herceg rémes barátaival
beszélgetni, de amikor Locke elvigyorodott, hirtelen elöntött a
merészség.
– Kedvelem a történeteket – válaszolta. – És talán téged is.
Három nappal később kaptam tőle a levelet.
A mesék olyan lányokkal vannak tele, akik várnak, tűrnek,
szenvednek. Jó lányokkal. Engedelmes lányokkal. Olyan
lányokkal, akik addig morzsolják puszta kézzel a csalánt, míg
már a vérük folyik. Olyan lányokkal, akik vizet hordanak
boszorkányoknak. Olyan lányokkal, akik pusztaságokon
bolyonganak, hamu közt alszanak, és otthont teremtenek
átváltoztatott fivéreiknek az erdőben. Olyan lányokkal, akiknek
nincs kezük, nincs szemük, nincs hangjuk, sőt, befolyásuk sincs
semmire.
Aztán megjelenik a herceg lóháton, meglátja a lányt, és
gyönyörűnek találja. Nem annak ellenére, hogy szenved, hanem
pont azért.
És amikor megláttam a levelet a táskámban, arra gondoltam,
hogy talán már nem pusztán bennragadtam egy
tündérmesében. Talán most én lehetek a főszereplő.
Miközben Madoc hosszú asztalánál vacsoráztunk, és Oriana a
kis Oakot babusgatta, Vivi fintorgott, te pedig a vadhúst
döfködted a késeddel, nekem unos-untalan elkalandoztak a
gondolataim. Újra meg újra eszembe jutott Locke. Később, a
szalonban megpróbáltam befejezni a hímzést a
bársonyköpenyemen, de folyton beleszúrtam a tűt az ujjamba,
és végül Oriana rákérdezett, minden rendben van-e.
Emlékszel arra az estére? Ott ültél a tűz előtt, a lángok
fényében, és göndör, barna tincseid folyton az arcodba
hullottak, ahogy a tőrödet fényesítetted. El akartam mesélni,
milyen levelet kaptam, de féltem, hogy figyelmeztetnél, biztos
átverés az egész. Hogy Locke csak meg akar szégyeníteni.
Hiszen pontosan tudtad, hogy a legfiatalabb, legrémesebb
elfhoni herceg kebelbarátja. Tudtad, hogy Locke-nak és a
barátainak a kegyetlenkedés a legkedvesebb időtöltésük.
De nem Locke követte el a legszörnyűbb dolgokat. Ő nem
olyan, mint Cardan herceg, aki muzsikaként hallgatta mások
zokogását, aki ellopta a fókatündérek bőrét, hogy felpróbálja,
aki annyi mindent összetört és felégetett, hogy állítólag már
nem látták szívesen az apja palotájában.
Legalábbis hinni akartam, hogy Locke más, mint ő.
Nem akartam, hogy a levél átverés legyen.
Utálom, ha valaki nem kedvel. Utálom, hogy a tündérek
lenéznek minket, amiért halandók vagyunk. Azzal vigasztalom
magamat, hogy szükségük van ránk, még ha ezt nem is vallanák
be. Kellenek a halandó szeretők, hogy halhatatlan gyermeket
nemzhessenek, és a halandók ambícióiból merítenek ihletet.
Nélkülünk nem születne elég gyermek, nem írnának, nem
énekelnének elég balladát.
És azzal vigasztaltam magamat, hogy megértem a barokkos
szokásaikat, azt, hogy milyen nagyra becsülik az udvariasságot.
Éppen ezért nem hagyhattam megválaszolatlanul Locke levelét.
A jó modor megkívánta, hogy valamiképpen feleljek rá.
Azt természetesen nem kívánta meg a jó modor, hogy
beleegyezzek a találkozóba.
Ahelyett, hogy veled osztottam volna meg a dilemmámat,
Vivihez fordultam. Odakint volt, a csillagokat nézte.
– Jósolsz? – kérdeztem.
Te meg én nehezen olvassuk ki a jövőt az égből. Egyikünk
sem lát elég jól a sötétben ahhoz, hogy pontosan le tudjuk
jegyezni a csillagok mozgását.
Talán ha ügyesebbek lennénk, láttuk volna, mi vár ránk.
Vivi a fejét rázta.
– Gondolkodom. Anyán. Eszembe jutott valami, amit ő
mondott.
Nem tudtam, mit felelhetnék erre. Ismered Vivit, vidám, ha
minden úgy alakul, ahogy szeretné, és gyötrődik, ha nem. Egész
héten ingerlékeny volt, amikor csak tehette, átszökött a
halandók világába. Mindig ilyen az ideköltözésünk meg a
szökési kísérletünk évfordulóján. De most cseppet sem vágytam
a rosszkedvére. A tanácsára volt szükségem.
Vivi hangja különösen, távolian csengett.
 – A fürdőkádban voltam, hajókat süllyesztettem el, és
műanyag cápákat küldtem utánuk a hab alatt. Nagyon kicsi
lehettem. És akkor anya azt mondta: „Muszáj kifejezetten
kedvesnek lenned másokhoz. A többi gyerek viselkedhet
szörnyetegként, de te nem.”
– Nem tűnik igazságosnak – feleltem, de közben elfogott az
irigység, hogy Vivi ennyi mindenre emlékszik anyával és apával
kapcsolatban. Én az arcukat sem tudom magam elé idézni
részletesen.
– Én is így éreztem. – Vivi megvonta a vállát. – Úgyhogy még
több hajót elsüllyesztettem.
– Ó! – préseltem ki magamból értetlenül.
– De lehet, hogy jobb lett volna, ha hallgatok rá. – Felém
fordult, és rám függesztette azt a hátborzongató, macskaszerű
tekintetét. – Nem tudom, megtanultam-e valaha, hogyan legyek
kifejezetten kedves. Szerinted?
Nem szívesen vallom be, de Vivi néha megrémít. Hiába
szereti annyira a halandó dolgokat, olykor teljesen idegennek
tűnik. Főleg olyankor, ha úgy érzem, én is csak egy vagyok a
halandó dolgok közül, amiket szeret, talán pont azért, amiért a
halandó filmek, dalok és képregények is annyira vonzzák:
eszményíti a gyerekkorát.
Nem tudom, te éreztél-e ilyesmit valaha. Talán meg kellett
volna beszélnem ezt veled. Talán nagyon sok mindent meg
kellett volna beszélnem veled.
– Hát – ragadtam meg a lehetőséget, amit Vivi kérdése kínált
–, kifejezetten kedves lenne tőled, ha segítenél nekem. Levelet
kaptam egy fiútól, és vissza kellene írnom valamit, de nem
tudom, pontosan mit.
Előhúztam a zsebemből a cetlit. Remény és félelem kavargott
bennem, ahogy az ujjaim a papírhoz értek. Félig arra
számítottam, hogy csupán a képzeletem szüleménye az egész.
Felhevülő arccal nyújtottam át.
Hidd el, egy pillanatig sem gondoltam azt, hogy a sajátomon
kívül bárki másnak bajt hozhatnék a fejére!
Vivi tökéletesen lát a sötétben, így könnyedén elolvasta az
üzenetet.
– Locke? – Úgy tűnt, mint aki próbálja beazonosítani, kiről
van szó. Nem tudtam eldönteni, hogy ugrat-e. – Szóval szeretnél
találkozni ezzel a fiúval a holdfényben? Csókot lopni?
Mintha ilyen egyszerű lenne!
– Mi van, ha átverés? Játszma?
Ahogy Vivi felém fordult, oldalra billentette a fejét. Színtiszta
zavarodottság ült az arcán. Mintha felesleges lett volna attól
félnem, hogy összetörik a szívemet. Fogalma sem volt, milyen
veszélyes lehet egy összetört szív. Neked van. Te tudod.
– Akkor egyszerűen kineveted és jó erősen lábon rúgod azt a
fiút, amiért bajt kevert – felelte Vivi egy vállrándítás
kíséretében. – Vagy vidd magaddal Jude egyik kardját, és
kergesd meg vele! Téged is ugyanúgy megtanítottak vívni,
valamire csak emlékszel még.
– Nem voltam túl ügyes. Folyton bocsánatot kértem, ha
eltaláltam valakit – emlékeztettem.
Madoc legalább az egyikünket ki akarta tanítani a
mesterségére – a háború művészetére. Bizonyára Viviben
reménykedett. De te voltál az, aki tanulni szeretett volna.
Akinek igazán van hozzá érzéke. Te voltál az, aki újra meg újra
felpattant, hiába döntött le a lábadról.
Régen mindig azt mondogattad, hogy ügyes vagyok. Könnyen
elsajátítom a mozdulatokat. De én nem akartam megtanulni
őket. Már a puszta gondolatot is gyűlöltem, hogy esetleg
szükségem lehet rájuk.
Elfhon előtt azt hittem, ugyanolyanok vagyunk. Ikrek.
Ugyanolyan ruhát hordtunk. Ugyanúgy nevettünk, és
ugyanazokon a dolgokon. Még egy fura nyelvet is kitaláltunk,
elméletileg a plüsseink beszéltek úgy. Emlékszel?
Persze volt, amiben különböztünk. Én mindig is szégyenlős
voltam. Te sosem mondtál nemet a kihívásokra, pedig egyszer
letört egy darab az egyik fogadból, amikor megkergetted az
egyik szomszéd gyereket a medence betonszélén.
De ezek a különbségek nem tűntek fontosnak Madoc
érkezéséig. Addig, amíg rá nem támadtál, míg én csak
zokogtam. Meg akartad ütni. Hasztalan próbálkozás volt.
Oktalanság. Úgy mentél neki, mintha nem érdekelne, hogy az
életeddel fizethetsz érte.
Azután minden olyan lett, mint egy kihívás, amiből képtelen
vagy kihátrálni.
És elkezdtél elhallgatni előlem dolgokat. Nem mondtad el,
miért hiányzik egy ujjperced, és mi történt aznap éjjel, amikor
senki sem talált. Nem csak én titkolóztam. Te is rengeteg
mindent elhallgattál.
 Erre valószínűleg azt mondanád, hogy kifogásokat keresek.
Hogy valójában nem is sajnálom. Pedig csak őszinte vagyok. És
próbálom úgy elmesélni az egészet, ahogyan történt.
– Akkor felejtsd el! – javasolta Vivi.
Nem hallgattam rá.
– Lehet, hogy mégsem játszma. Mindenesetre valahogy
válaszolnom kell.
– Vedd rá Jude-ot, hogy vonja el a figyelmét, és amíg őt nézi,
belecsempészheted a leveledet a táskájába. Vagy odamehetsz
hozzá te, és Jude intézi a levelet. Arra kevésbé számítana.
– Jude-ot nem érdeklik a fiúk – vágtam rá, talán egy kissé
hevesebben, mint szerettem volna. Megrémített a gondolat,
hogy Nicasia, vagy ami még rosszabb, Cardan herceg rajtakap.
Szó sem lehetett róla, hogy a palotában adjam oda Locke-nak a
levelet. – Csak a kardok meg a stratégia érdeklik.
Vivi felsóhajtott. Valószínűleg már bánta, hogy bevallotta,
kedvesebb akar lenni.
– Idehívhatok egy tengeri madarat, hogy vigye el az
üzenetedet Locke birtokára. Ezt szeretnéd?
– Igen! – ragadtam meg a kezét.
Visszamentem a szobámba, és kiválasztottam egy gyönyörű,
krémszínű papírlapot. Óvatosan megszövegeztem az
üzenetemet: Ha van merszed idejönni az ablakom alá, várni
foglak.
Aztán (apró figyelmesség gyanánt) almavirágot nyomtam a
papírra, szorosan négyzet alakúra hajtottam, majd lezártam
viasszal és Madoc pecsétjével.
 Emlékeztetni akartam Locke-ot, hogy nem tanácsos ujjat
húzni velem. Nem voltam ám annyira ostoba! Legalábbis akkor
még.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Tarynnek
hívtak. Rengeteget szenvedett a tündéreknek nevezett
mágikus lények miatt, de hiába vetették meg, ő mindig
kedves volt. Aztán egy nap megakadt rajta egy rókahajú
tündérfiú pillantása. Látta, milyen erényes és bájos, ezért
feleségül vette. Az oldalán, csillagként tündöklő ruhában a
tündérek most először tisztán látták Tarynt. Rájöttek, hogy
félreismerték, és…

Következő délután az összes órán Locke-ot figyeltem, hátha

jelzi valamiképpen, hogy megkapta az üzenetemet. Felém sem
nézett. Egyetlenegyszer sem.
Kezdtem kételkedni benne, hogy Vivi tényleg elküldte az
üzenetet. Talán valamit elrontott, és a megigézett tengeri madár
valaki más birtokára vitte az üzenetet. De az is lehet, hogy
Locke egyszerűen összegyűrte és félrehajította.
A közös takarónkon ültünk épp, és te a legnagyobb
nyugalommal harapdáltál egy kökényszilvát. Fogalmad sem volt
róla, miféle gondolatok kergetőznek vadul a fejemben.
Szemügyre vettem fénytelen hajadat, emberi, puha testedet,
amin semennyi kardvívás sem segíthet. A halandók világában
talán csinosnak számítottunk volna, de itt – hiába is áltattuk
magunkat – közönségesek voltunk.
 Azt kívántam, bár beléd rúghatnék. Azt kívántam, bár
felpofozhatnálak. Ha rád néztem, olyan volt, mintha tükörbe
pillantanék. És gyűlöltem, amit láttam. És az önfeledtséged
abban a pillanatban csak tovább rontott a helyzeten. Tudom,
hogy rémes dolog ilyesmit gondolni, de legalább őszintén
bevallom. Látod, mindent elmondok.
Egész délután kétségbeesetten, szánalmasan főttem a saját
levemben. De aznap este kavics koppant az ablakomon. Egy fiú
alakja bontakozott ki odalent, a sötétben. Úgy mosolygott fel
rám, mint aki már az összes titkomat ismeri.
Amikor Locke először az ablakomhoz jött, lemásztam az
erkélyről, és sétára indultam vele az erdőben. A távolból
mulatozás zaját hallottam, de körülöttünk minden csendes volt.
– Örülök, hogy eljöttél velem sétálni. – Rozsdabarna kabátot
viselt, és folyton a hajába túrt, mintha ő lett volna zavarban. –
Szeretnék kérdezni valamit a szerelemről.
– Tanácsot akarsz kérni?
Lélekben felkészültem, hogy olyasmit fog mondani, amit nem
akarok hallani. Ettől függetlenül hízelgőnek találtam, hogy
egyáltalán akar tőlem valamit.
– Nicasia azt hiszi, belém szeretett.
– Azt hittem… – bukott ki belőlem, de aztán inkább
elhallgattam, nem mondtam ki, amit eredetileg akartam.
 – Hogy Cardan herceg kedvese? – Locke ravasz rókára
emlékeztető vigyorral fordult felém. – Az is volt. Aztán
elcsábítottam tőle. Meglep, hogy engem választott egy herceg
helyett?
Megráztam a fejemet, úgy meghökkentettek a szavai, hogy
őszintén válaszoltam:
– Cseppet sem.
Locke nevetése leveleket kavaró fuvallatként emelkedett a fák
közé.
– Nem tartasz áruló barátnak?
Örültem, hogy sötét van, úgy talán kevésbé látszott, hogy
elpirultam.
– Nyilván megvolt rá az okod.
Szándékosan nem ecseteltem, milyen rémes alak Cardan
herceg, de úgy sejtettem, nincs is szükség rá, ha egyszer sem
Nicasia, sem Locke nem kedveli annyira, hogy figyelembe vegye
az érzéseit.
– Tetszel nekem – mondta Locke. – Nem túl bölcs dolog
részemről. Egészen biztos vagyok benne, hogy túlságosan is
tetszel nekem.
A homlokomat ráncoltam. Vajon a halandóságomra céloz? De
ha következmények nélkül elcsábította egy herceg szeretőjét,
akkor nyilván nincs félnivalója.
– Nincs ezzel baj, tetszhetek neked akármennyire, nem igaz?
– Lehet, hogy Nicasia nem értene ezzel egyet.
A mosolya alapján több lapult a vallomása mögött, mint
amennyire a szavak következtetni engedtek. Úgy éreztem,
többre vágyik lagymatag barátságnál.
Beleszédültem.
– Szóval ha legközelebb is meglátogatnálak – folytatta –,
megígéred, hogy nem árulod el senkinek? Az égvilágon
senkinek, bármi történjék is, csak akkor, ha már úgy vélem,
biztonsággal megteheted?
Eszembe jutott Vivi, aki segített elküldeni a levelet. És persze
te is eszembe jutottál, hiszen itt már biztosan gyanakodni
kezdtél volna, hogy forral valamit.
– Nem árulom el senkinek – feleltem végül. – Ígérem.
– Akkor jó.
Locke megfogta a kezemet, csókot lehelt a csuklómra, majd
hazakísért.
Tudom, mit gondolsz: ha rájöttem, hogy gyanakodnál, akkor
igazán gyanakodhattam volna én is. Ha egyszer a mesék óva
intenek attól, hogy megszegjük az ígéreteinket, akkor nem lett
volna szabad ilyen könnyedén a szavamat adnom. De ott, a
csillagok alatt mintha álom lett volna az egész, és egy pillanatig
sem tétováztam.
Amikor Locke másodjára jött el az ablakomhoz, a hátsó
lépcsősoron osontam le, és magammal vittem egy üveg éjsötét
bort, némi érett sajtot meg az egyik késedet. Az éjszaka leple
alatt eszegettünk, és mire az égen megjelent a hajnal pírja, már
az üveg és egymás szájából ittunk.
Amikor Locke harmadjára jött el az ablakomhoz, leeresztettem
neki egy kötelet, ő pedig felhúzódzkodott az erkélyemre.
Bemászott a szobámba, majd az ágyamba. Az egész ház csendbe
burkolózott körülöttünk, így kénytelenek voltunk minden egyes
hangot elfojtani.
– Hol volt, hol nem volt, volt egyszer lány, akit Tarynnek hívtak
– suttogta, és az egész annyira tökéletes volt. Locke annyira
tökéletes volt.
Egyik boldog éjszakát a másik követte. Meséltünk egymásnak,
olyanokról, akiket ismertünk, és olyasmiről, amit egymás
szórakoztatására találtunk ki.
És igen, meséltem neki rólad.
Túlságosan is sokat meséltem neki rólad.
Teljesen megrészegített, megbolondított a szerelem. A
következő mulatságon túlságosan szerettem volna látni Locke-
ot ahhoz, hogy biztos távolságból szemléljem a tivornyát.
Beálltam a vad körtáncba, és téged is magammal rángattalak.
Hiába tudtam, hogy nem szabad beszélnie velem,
reménykedtem, hogy valami azért csak történik majd. Túl
merésszé tett a boldogság.
Arra viszont álmomban sem számítottam volna, hogy
odafordul majd hozzánk – és hogy nem az én szemembe néz,
hanem a tiédbe, Jude.
Mintha nem tudna minket megkülönböztetni.
És Cardan herceg is látta, mi történik.
Egész éjszaka forgolódtam a takarómon, vártam Locke-ot. De
nem jött.
Másnap, a palotában fogalmam sem volt, mit gondoljak, mit
tegyek. Rémesen éreztem magamat, olyan rosszul, mintha
ólomsúly húzná az egész testemet, mintha a vér
kavicshordalékká vált volna az ereimben.
Aztán Cardan herceg földet rúgott az ételünkre. A vajas
kenyér is koszos lett a kezedben. Felnéztél rá, de nem tudtad
elég gyorsan elfojtani a dühödet, és észrevette.
Nagyrészt egyetértünk abban, hogy legjobb elkerülni a
legfiatalabb herceget. Előkelő, rémes és ádáz. Legtöbbször
figyelemre sem méltatott bennünket. De aznap ez megváltozott.
– Valami baj van? – kérdezte Nicasia. Átkarolta Cardan vállát.
– Föld. Onnan jöttél, halandó. Oda is fogsz visszatérni
hamarosan. Harapj egy nagyot!
 Csodálkoztam, hogy az árulása után Cardan ilyen közel
engedte magához. És azon is csodálkoztam, hogy rád néztek
homlokráncolva, Jude, pedig rám kellett volna haragudniuk.
Végig azt vártam, mikor fordulnak felém, mikor mutatják ki,
hogy sejtik, mit műveltem Locke-kal. Félig-meddig arra
számítottam, hogy mindent tudnak, és ocsmány, szégyenteljes
módon részletezni is fogják mindenki füle hallatára.
De aztán úgy álltál oda Nicasia és Cardan elé, mintha a
pajzsom lennél.
– Kényszeríts! – vicsorogtál.
Egyszerre szerettem volna befogni a szádat, mielőtt még
nagyobb bajba keveredünk, és hálásan átölelni téged.
– Ugye tudod, hogy megtehetném? – kérdezte Cardan, és
iszonyú tűz lobbant a szemében. Felfordult a gyomrom attól,
ahogyan rád nézett.
Nicasia kihúzott egy hajtűt a hajadból.
– Sosem leszel olyan, mint mi – közölte, mintha emlékeztetnie
kellett volna minket erre.
– Menjünk, hadd éljék csak a nyomorult életüket! – sürgette
Locke Cardant, de hiába.
Azonnal felvetted az alapállást. Nem voltam benne biztos,
hogy ők is tudják-e ezt, de én láttam, hogy küzdelemre készülsz,
és rettegtem, mi fog történni. Biztosra vettem, hogy Cardant
megütni felségárulásnak minősül, még akkor is, ha ő üt először.
– Jude nagyon sajnálja – szabadkoztam, ami valószínűleg
bosszantott téged, de ez az egyetlen, amit nem bánok. –
Mindketten nagyon sajnáljuk.
 Cardan rám emelte nyugtalanító, fekete szemét.
– Bebizonyíthatja, mennyire sajnálja. Mondd meg neki, hogy
semmi keresnivalója a Nyári Tornán!
– Félsz, hogy megnyerem?
Te aztán egyetlen kihívás elől sem hátrálsz meg.
– Halandóknak semmi keresnivalója ott – felelte Cardan
jegesen, és amikor visszanézett rám, úgy éreztem, nem csak a
tornáról beszél. Halandóknak semmi keresnivalója ott. Nem
nektek való. Locke sem neked való. – Lépj vissza, vagy
megkeserülöd!
– Beszélek vele! – szóltam közbe gyorsan. – Hiszen csak játék
az egész!
Nicasia olyasfajta mosolyt villantott rám, amit általában egy
engedelmes háziállatnak tartogat az ember. Egy pillanatra
felmerült bennem, hogy talán nincs különösebb oka a rémes
viselkedésüknek, hogy nem tudnak semmit. De Cardan félig
leeresztett szemhéjjal, buján nézett rád. És amikor Valerian
megszólalt, mintha egyszerre több dologra is célzott volna:
– Úgy van, csak játék az egész.
Aznap este megfogadtam, hogy ha Locke az ablakomhoz jön,
elküldöm. A védelmemre kellett volna kelnie. Valamit csinálnia
kellett volna!
De Locke-nak nyoma sem volt. Mire a hajnalpír megjelent a
láthatár szélén, veszítettem az elszántságomból. Már úgy
voltam vele, hogy azzal is beérem, ha eljön. Önző örömmel
fogadom majd, hogy velem van, még ha csak titokban is. Bár
eljönne, bár eljött volna!
De nem jött.
A tündérek utálják a halandókat, amiért hazudnak, de hazudni
többféleképpen lehet. Azóta, hogy Tündérföldére jöttünk, Jude,
rengeteget hazudtunk egymásnak. Eljátszottuk, hogy jól
vagyunk, úgy tettünk, mintha idővel tényleg jól lehetnénk majd.
És amikor túl nehéz volt megjátszani magunkat, egyszerűen
nem tettük fel egymásnak a szükséges kérdéseket.
Mosolyogtunk, kényszeredetten felnevettünk, a szemünket
forgattuk a tündéreken, mintha nem félnénk tőlük, pedig
mindketten folyton-folyvást rettegtünk.
És ha voltak is hajszálrepedések a színjátékunk felszínén, hát
úgy tettünk, mintha nem lennének ott.
Úgyhogy nem értettem. Tudtam, hogy lovag akarsz lenni, de
nem értettem, mennyire rettegsz attól, hogy Madoc megtiltja.
Azt hittem, majd küzdesz az ő zászlaja alatt. Azt hittem, én
vagyok az, akinek meg kell találnia a helyét Tündérföldén, és te
a kardoddal már megváltottad a sajátodat. Azt hittem, a Nyári
Torna csak egyetlen lehetőség a sok közül arra, hogy
megcsillogtasd a tudásodat. Lesz majd másik. Hiszen nem hiába
tanított meg téged Madoc vívni.
Értenem kellett volna.
Úgy nevelkedtünk, mint a nemesség gyerekei, de nem
tartoztunk közéjük. Halandók vagyunk, és sosem volt
egyértelmű helyünk Tündérföldén. Te is éppúgy
megkérdőjelezted, miféle jövő vár rád itt, mint én.
– Elegem van abból, hogy jó vagyok – mondtad nekem azután,
hogy Madoc gyakorlatilag összetörte az álmaidat.
Azt hittem, csak dühöngsz.
De aztán sóval hintetted meg Cardan herceg és a barátai –
köztük Locke – ételét. Olyasmit tettél, ami csak akkor vicces, ha
ők követik el másokkal szemben, akkor nem, ha ők húzzák a
rövidebbet. Merész voltál, vakmerő, és lélegzetelállítóan ostoba.
Légy merész, légy merész, de ne túl merész, még a végén szíved
vére odavész!
Amikor a herceg rád nézett a palota kertjében, gyűlölet izzott
a szemében. Még soha, senkinek az arcán nem láttam ilyesmit
korábban, olyan színtiszta rosszindulat ült rajta, hogy
önkéntelenül elhátráltam.
Neked meg volt bátorságod rávigyorogni.
És annyira dühös voltam. Szerettem Locke-ot, és hosszú
éjszakák óta nem jött el hozzám, te meg tovább rontottál a
helyzeten. És miért? Azért, mert valami csúnyát mondtak? Mert
tönkretették az ételünket?
Féltem, szerettem volna rád üvölteni vagy megrázni téged, de
azzal teljesen összezavartalak volna. Képtelen voltam
elmagyarázni az okát, hiszen fogalmam sem volt, eljön-e még
valaha Locke az ablakomhoz. Mi van, ha az összes elsuttogott
szó, a csókok, az ölelés semmit sem jelentettek számára? Nem
álltam készen rá, hogy bevalljam, milyen féleszű voltam, de
haragudni azért tudtam.
Haragudtam rád, haragudtam rá.
Hazafelé viszont a haragom rémületté változott. Cardan
herceg és Valerian elkapott téged, bekötötték a szemedet,
leszorították a karodat. Engem Locke ragadott meg. Nicasia
valahol mögöttük nevetett.
– Ne félj! – súgta Locke a fülembe. Nem láttam az arcát, de a
hangja gyengéden csengett. – Hamar vége lesz.
– Meg kell állítanod őket! – feleltem ugyanolyan halkan. –
Segítened kell!
– Bízz bennem! – vágott a szavamba, majd a folyóba lökött.
Hatalmas csobbanással estem bele a vízbe. A hideg sokként
ért, és megbotlottam, aztán vadul dobogó szívvel megindultam
egy közeli szikla felé. Fogalmam sem volt, mi vár ránk. Hiszen
Nicasia anyja a Mélytenger királynője, Cardan apja pedig a
nagykirály. Azt tehetnek velünk, amihez csak kedvük szottyan.
Eszembe jutott, milyen arcot vágott korábban Cardan, és
megborzongtam.
Bízz bennem! Ezt súgta Locke. De nem bíztam benne. Hogyan
is bízhattam volna?
Téged mélyebbre löktek, és elsüllyedtél, majd kétségbeesve,
vizet köpködve törtél a felszínre. Próbáltam odamenni hozzád.
A víz átáztatta a szoknyámat, lefelé húzott. Rettegtem, hogy
megcsúszom, nagyon erős volt a sodrás. Locke szavaitól csak
még rosszabbul éreztem magamat. Hamar vége lesz, mondta. De
attól, hogy valami gyorsan történik, még nem lesz feltétlenül
könnyebb.
Felálltál. Én másra sem tudtam figyelni, csak a jeges folyóra,
arra, hogy megőrizzem az egyensúlyomat. Valerian mondott
valamit a vízitündérekről. Cardan mohó pillantással figyelt
minket.
Féltem. Nagyon-nagyon-nagyon féltem.
– Jó móka? – kiáltottál oda nekik, mintha nem is aggasztott
volna, mi történik velünk. – Jól szórakoztok?
Nicasia vizet fröcskölt rád.
– Csodásan – válaszolta Cardan, aztán megcsúsztál, és
elmerültél a vízben.
Még a közeledbe sem érhettem, már fel is bukkantál,
reszketve vetted egyik lélegzetet a másik után. De nem hátráltál
meg, nem könyörögtél, nem ígérted, hogy bármit akar is,
megteszed. Vajon miért vetetted úgy meg a lábadat? Talán azért,
mert nekünk mindig olyan igazságtalan lapokat osztottak.
Próbáltam árral szemben, a sekélyebb víz felé evickélni.
Locke udvarias érdeklődéssel figyelt a partról, olyan volt, mint
aki egy színpadon kibontakozó darabot néz. Rémes volt. A
szoknyám túl nehézzé vált, és túl lassan haladtam.
Bizonytalanul lépkedtem.
– Ikertestvér – fordult felém Cardan. – Nagylelkű ajánlatom
van a számodra. Mássz ki a partra, csókolj meg kétoldalt! Utána,
ha nem véded a húgodat sem szóval, sem tettel, nem tartalak
felelősnek, bármit is tesz. Ugye, milyen jó lehetőség?
– Menj! – szóltál rám határozottan. – Túlélem.
Cardan hercegre néztem. Halovány mosoly görbítette a szája
szélét. Elég időt töltöttem már Tündérföldén addigra ahhoz,
hogy értsem, mit nem ígért meg. Nem fog felelősnek tartani
azért, amit te tettél. De azt nem ígérte meg, hogy azért sem, amit
én tettem.
És úgy voltam vele, hogy talán nem is fog. Mennyi esélye volt
annak, hogy igen? Ki akartam jutni a folyóból, magam mögött
hagyni a vízitündéreket és a sodrást. Biztosra akartam venni,
hogy nem fogok megfulladni és nem fognak megenni. És bár
bizonyos szempontból nemes tett lett volna a vízben maradni
veled, nem tehettem érted semmit.
Talán Cardan csak bosszút akart állni rajtad, amiért
megsóztad az ételét.
Locke-ra pillantottam. Enyhén felvonta a szemöldökét,
nehezen olvastam a gesztusból. Bízz bennem! – mondta
korábban. De ha volt is bármiféle terve, semmi jelét nem
láttam.
Valerian a vízhez lépett, úgy húzott ki, mintha valami nemes
hölgy lennék. A herceg arcához nyomtam hűvös számat, aztán
Locke egy kicsit később elhúzott onnan.
Nicasia felém fordult, arcán olyan ádáz kifejezés ült, hogy
rettegés kerített a hatalmába.
– Mondd, hogy „elhagyom a húgomat, Jude-ot”! – utasított. –
„Nem segítek rajta. Még szeretni sem fogom.”
– Nem kell ezt mondanom – feleltem zavarodottan. – Ez nem
volt része az alkunak.
A többiek nevettek. Nicasia nem, ő szemlátomást túl dühös
volt ahhoz, hogy derűt erőltessen magára.
Valami nem stimmelt. Nem csak az ellenük elkövetett csíny
miatt csinálták. Nicasia dühe túl intenzív volt, Cardan gyűlölete
túl végzetes. És Locke mintha csak félig lett volna benne az
egészben, mintha készséges, de nem túl lelkes résztvevője lett
volna a dolognak.
– Kérlek! – súgtam neki. – Csinálj valamit!
– De hát csináltam. – Nem nézett rám beszéd közben. –
Megvédelek.
Hirtelen eszembe jutott, ahogy rád mosolygott a mulatságon.
Cardan előtt. Azóta pedig egyszer sem jött el hozzám. Eszembe
jutott, hogy egypetéjű ikrek vagyunk. Locke megvédett engem,
igen. Azáltal, hogy átverte őket.
Elhitette velük, hogy te vagy a szeretője.
És azzal, hogy kiálltál ellenük, gyakorlatilag megerősítetted a
feltételezésüket.
– Ne! – suttogtam. – Hiszen a húgom! Nem teheted ezt a
húgommal!
– Feleslegesen aggódsz. Nézd! – Elismerően pillantott rád,
ahogy vizesen, fázva, mégis dacosan álltál ott. – Elég erős,
kibírja.
 Szégyellem, de ez elég volt ahhoz, hogy keserűség vegye át az
együttérzésem helyét. És bár együtt sétáltunk haza, és rémülten,
bűntudatosan, vizesen, fázva és lesújtottan zokogtam, nem
mondtam el neked, hogy miért. Semmit sem árultam el. Nem
szólaltam meg.
Persze, nem mintha te bármit is mondtál volna nekem.
Aznap este reszketve ültem a tűz előtt, és virágok szirmait
tépkedtem. Ezt a fajta jóslást nem a palotabéli oktatás során
tanultam.
Szeret.
Nem szeret.
Locke továbbra sem keresett fel.
Arra ébredtem, hogy Vivi a matracomra veti magát, és kiabál,
hogy indulunk a halandók világába. Nagyon lelkes volt, nem
tűrt apellátát. Te leginkább kimerültnek tűntél, ernyedten ültél
az aggófűparipádon, miközben átrepültünk a tenger felett.
Megsimogattam a hátasom durva, zöld bőrét, arcomat a lombos
sörényhez nyomtam, beittam fűillatát. Szeretem Tündérföldét,
szeretem a mágiát. Mégis megkönnyebbülés volt egy kicsit
magam mögött hagyni.
Gondolkodnom kellett.
Figyelj, beismerem, hogy féltékeny voltam, amiért Locke
olyan nyíltan csodálta az ellenállásodat.
Próbáltam mesélni magamnak. A Borsószem
hercegkisasszonyban egy lány kétségbeesetten érkezett meg egy
palotához, a ruhája átázott, saras volt, a bőre jeges. Azt állította,
hogy hercegnő, de a hintója feldőlt, és a viharban elszakadt a
szolgálóitól. Csak egy ágyra lenne szüksége, és némi élelemre. A
királyné nem tudta, higgyen-e neki. A lány nagyon szép volt,
olyan szép, hogy teljesen elvarázsolta a királyné fiát, de vajon
tényleg hercegnő? Egy módon deríthették csak ki. A királyné
kiadta az utasítást, hogy rakjanak egyetlen borsószemet a
tucatnyi pehelydunna alá. Csakis egy hercegnő bőre elég
érzékeny ahhoz, hogy még a legapróbb dolog is felsértse.
Talán Locke-nak tetszett az, hogy érzékeny vagyok.
Megvédett. Lehet, hogy olyasvalakire vágyott, akit meg kell
védeni. De nem voltam benne biztos.
Ráadásul úgy gondoltam, haragszol rám.
Őszintén így hittem. Hiszen kimásztam a folyóból, magadra
hagytalak. Megcsókoltam mindkét oldalt annak a szörnyeteg
Cardannak az arcát.
És még ha nem is tudhattad, miattam történt ez az egész.
– Dühös vagy, ugye? – szólaltam meg.
– Sajnálom – bukott ki belőled, gyakorlatilag ugyanabban a
pillanatban, és ha lehet, még rémesebben festettél, mint
korábban. Aztán felfogtad, mit mondtam, és értetlenül néztél
rám. – Rád?
– Megfogadtam Cardannak, hogy nem segítek neked, pedig
azért mentem veled, hogy segítsek.
Ez volt a legkevesebb, amiért bocsánatot kellett kérnem, de a
teljes igazságot nem árulhattam el. Megígértem Locke-nak, hogy
senkinek sem mondom el.
 Frusztráltnak tűntél.
– Ugyan már, Taryn, inkább neked kellene dühösnek lenned
rám, hiszen miattam löktek be a vízbe. A lehető legokosabban
cselekedtél. Sosem haragudnék rád emiatt.
Én haragudtam, de amikor ezt kimondtad, még jobban
gyötört a bűntudat, mint korábban bármikor.
Vivi ekkor megjegyezte, hogy lennének ötletei, milyen, ennél
durvább dolgokkal vághatnál vissza a hercegnek és a
barátainak.
– Szó sem lehet róla! – szakítottam félbe elborzadva.
Amit Locke tett, hiába szenvedtél te miatta, nagy dolog volt.
Azt jelentette, hogy fontos vagyok számára. És már Nicasia és
Cardan herceg is kiszórakozta magát, megszégyenített téged.
Úgy gondoltam, ha nem provokálod őket tovább, akkor ők is
abbahagyják.
Locke napok óta nem látogatott meg. Akármilyen kapcsolatot
feltételeztek is köztetek, addigra már nyilván úgy voltak vele,
hogy vége. Hogy sikeresen gátat szabtak neki. Hogy
elijesztettek.
De még mielőtt megígérhetted volna, hogy nem teszel semmit,
Vivi közölte velünk a megdöbbentő tényt, miszerint halandó
barátnője van, és örökre maga mögött hagyja Tündérföldét.
– Van egy tervem, ami mindkettőtöket felvidíthat – jelentette
ki, miközben átvágtunk a plázán. – Mind ideköltözünk a
halandók világába. Összeköltözünk Heatherrel. Jude-nak nem
kell többet a lovagi cím miatt aggódnia, Tarynnek pedig nem
kell valami ostoba tündérfiú nyakába vetnie magát.
 Megfeszültem ennek hallatán, hiszen Vivi segített elküldeni a
levelet Locke-nak, de nem árult el ennél többet. Lefoglalta, hogy
meggyőzzön minket, mivel ő nem akar Tündérföldén maradni,
ezért nyilván mi sem, és egyébként is rosszul érezné magát,
amiért hátrahagy minket.
Nem értette, hogy az égvilágon semmi sem vár minket a
halandók világában, még a saját nevünk sem.
Egyszer utánanéztem magunknak egy könyvtárban. Az
újságcikkeket a számítógép képernyőjén olvastam el. A szüleink
meggyilkolása elég nagy szenzációnak számított a kardok miatt.
A lőfegyverek világában a kardok régimódinak és egy kicsit
furcsának is tűntek. A különös házaspár különös halála. Voltak,
akik azt hitték, valami megcsalásról van szó, mire apa
középkori hagyományőrző barátai próbálták a
nyilatkozataikkal elvenni a vádak élét. De mivel az újságokban
leginkább olyan képeket közöltek, amin beöltözve szerepeltek,
mindez csak rontott a megítélésükön.
A cikkek feltételezték, hogy a gyerekek idővel előkerülnek
majd. Néhány ruhánk és a játékaink eltűntek. Talán
megtalálnak minket pár nap múlva, biztos az erdőben alszunk,
az együttérző verebek által összehordott levéltakaró alatt. De
természetesen nem így volt.
Sosem találtak ránk.
Heatherről kiderült, hogy egy rózsaszín hajú művész, aki
olyan mély érzelmekről árulkodó pillantásokat váltott Vivivel,
amiket esélyem sem volt a maguk teljességében felfogni. De
hiába néztek így egymásra, egyszerűen nem értettem, mégis
hogyan szerethetett bele Vivi egy halandó lányba. Hiszen
Heather semmiről sem tud. Nem bír semmiféle mágiával. Úgy
tűnt, még csak nem is szenvedett sokat.
Erőt kellett volna belőle merítenem – elvégre ha Heather és
Vivi egymásba szeretett, akkor igenis szeretheti egymást egy
halandó és egy tündér. Ám ehelyett csak rosszul éreztem
magamat. Talán ők voltak a kivétel, és másnak már nem jut a
szerencséjükből.
Vagy talán az zavart, hogy anya is Heatherhöz hasonlóan
kezdte. Beleszeretett valakibe, aki nem mondta el neki a teljes
igazságot, aki hagyta, hadd higgye, hogy ő is ember, aki elvitte
egy olyan világba, amit nem értett, egy olyan világba, ami aztán
rútul elbánt vele. Egy olyan világba, ami remélhetőleg velem
nem teszi meg ugyanezt.
Légy merész, légy merész, de ne túl merész!
Légy jó, de ne túl jó! Légy csinos, de ne túl csinos! Légy
őszinte, de ne túl őszinte! Talán senkinek sincs szerencséje.
Talán túl nehéz ez az egész.
Mire visszaindultunk az aggófűlovakhoz, szerintem Vivi is
rájött, hogy egyedül fogja elhagyni Tündérföldét.
Próbáltam elképzelni Elfhont nélküle. Egy kicsit ijesztőbb lesz
minden. Nem lesz törvényes örökös, aki közbenjár majd az
érdekünkben Madocnál. Nem lesz senki, akihez egy kis
mágiáért fordulhatunk. És ami a legrosszabb: nem
gondolhatjuk majd meg magunkat. Ha Vivi nem készít repülő
pónit gyomnövényből, vagy egy hajót, amit a kifújt levegőnk
hajt, akkor a szigeteken ragadunk.
 Korábban is fontos volt, hogy megtaláljuk a saját helyünket
Tündérföldén, de Vivi távozása miatt elengedhetetlenné vált.
– Idővel el kell mondanod neki – jegyezted meg. Vivivel még
mindig Heatherről beszélgettetek. Tündérföldéről. Az
elhallgatásról.
Próbáltam nem úgy érezni, mintha nekem címezted volna a
szavakat, pedig könnyedén illettek volna az én helyzetemre is.
– A szerelem nemes cél – emlékeztette Vivi. – És lehet egy
nemes cél eszköze rossz?
Késő délután már a palotában voltunk, egy olyan unalmas
tanórán, hogy elbóbiskoltam a közepén. Felmásztunk az egyik
fára, mielőtt nekiláttunk a magunkkal hozott ételnek. Nagyon
ügyeltem rá, hogy ne pillantsak túl gyakran Locke irányába –
pedig rémesen szerettem volna –, és úgy tűnt, Cardan herceg és
a barátai megunták, hogy minket kínoznak. Kivételesen mintha
te is kerülted volna a bajt. Megnyugodtam. Elhitettem
magammal, hogy a nehezén már túl vagyok. Úgy tettem, mintha
most már minden jóra fordulna.

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy lány, akit Tarynnek
hívtak, és volt egy tündér szeretője, aki éjszakánként
meglátogatta. Nagylelkű fiú volt, imádta a lányt, de csak a
sötétség leple alatt kereste fel. Két dolgot kért. Egy: hogy a
 lány tartsa titokban a találkozóikat. És kettő: hogy sose
nézze meg alaposabban az arcát. Egyik este követte a
másikat, és a lány nagyon élvezte a fiú társaságát, de idővel
kíváncsi lett, vajon milyen titkot őrizhet…

Az álmodozásomat Cardan herceg szakította félbe.

– Tudom, mit tettél – szólalt meg halkan, gúnyosan, és a
legkevésbé sem tűnt kérdésnek a mondandója. – Gonosz lány
vagy! Hagytad, hogy a húgodon töltsem ki a haragomat. Nem túl
kedves tőled, igaz?
Bársonyzekét viselt, a gombokat gagátból faragták. Markáns
járomcsontját és kegyetlen vonalba préselődő száját göndör,
fekete tincsek keretezték. Jóképű, de ettől valamiért még
rosszabb, hogy ilyen rémes alak. Mintha tönkretett volna
valami szépet. Egyedül rám figyelt, és ettől úgy éreztem
magamat, mint egy bogár, amit egy gyerek nagyítóval fel akar
gyújtani.
Úgy megdöbbentett, hogy csak dadogva tudtam válaszolni:
– N-nem tudtam. Esküszöm, hogy nem tudtam.
Lassú mosolyra húzódott a szája.
– Ó, már értem, miért kedvel úgy Locke!
Egy pillanatra azt hittem, talán bókol.
– Rémes vagy. – Már-már élvezettel ejtette ki a szavakat. – És a
legrosszabb, hogy ennek az ellenkezőjét hiszed.
Könnyek szöktek a szemembe. Utáltam, hogy ilyen könnyen
meg lehet ríkatni. És Cardan herceg tévedett. Nem tudtam. Csak
aznap délután, a folyónál döbbentem rá.
 Megráztam a fejemet, letöröltem a könnyeimet.
– Akkor most már békén hagyod?
Cardan közelebb hajolt, olyan közel, hogy az arcomon
éreztem a leheletét.
– Ahhoz már túl késő.
Aztán hirtelen ott termettél, és megragadtad a vállát. Még
mielőtt egy szót is szólhattam volna, megperdítetted, és egy
fához taszítottad. Megragadtad a zekéjét a nyakánál. Cardan
szeme tágra nyílt a döbbenettől. A nemes ifjak izgatottan
figyeltek.
Cardan Elfhon hercege. És te kezet emeltél rá – ott, mindenki
szeme láttára. Úgy sejtettem, ezek után parancsba adja majd,
hogy vágják le.
Úgy meghökkentem, hogy mozdulni sem tudtam. Már-már
idegennek tűntél így, vicsorogva. Ez az új éned, aki nem adta
meg magát a folyóban, a Jude, akit már nem biztos, hogy
ismerek. Egy olyan Jude, aki nem biztos, hogy kedvelne engem.
Úgy festettél, mint aki át akarja harapni a herceg torkát, ő pedig
szemlátomást roppant boldog volt, hogy végre ürügyet
szolgáltattál neki, és mozgásba lendítheti aljas terveit.
Iszonyúan féltettelek, és magamért is aggódtam. Egyre
rosszabbra és rosszabbra fordult minden, és fogalmam sem
volt, mit tehetnék. Mintha rabul ejtettek volna egy körtáncban.
Nem számít, milyen fáradt az ember, a halandó láb nem áll
meg. Addig mozgunk, amíg véresre nem táncoljuk a talpunkat.
Amíg össze nem esünk. Mást nem tehetünk egészen addig, amíg
véget nem ér a dal.
De aznap éjjel Locke végre eljött az ablakomhoz.
Kavics ütődött az üvegnek, és azonnal kipattantam az ágyból,
köntöst kerestem, amit magamra húzhatok. Kimentem az
erkélyre, és zakatoló szívvel lenéztem rá. Ragyogott a haja a
holdfényben, szívszaggatóan jóképű volt.
Nagy levegőt vettem, és megacéloztam a lelkemet. Annyira
csábító volt minden aggodalmamat és félelmemet félrelökni, és
a karjába vetni magamat.
De botorság lett volna elfelejteni, mennyi fájdalmat okozott
nekem minden egyes éjszaka, amikor nem tudtam, eljön-e, nem
tudtam, mit jelentek számára – hogy jelentek-e bármit
egyáltalán.
És valami más is zavart még. Nicasia haragja olyan frissnek
tűnt, úgy sütött róla a birtoklási vágy, hogy felmerült bennem,
talán még mindig együtt vannak. Hogy amikor Locke nem
engem látogat meg éjszakánként, akkor vele időzik.
Csak álltunk ott, és néztük egymást, miközben a hűvös
éjszakai szellő a köntösömet lobogtatta, neki pedig
összeborzolta a haját.
– Gyere le, szépségem, kedvesem, tubicám! – unszolt, de nem
mert hangosan beszélni. Egy kicsit azért nyilván aggódhatott,
hogy a tábornok a közelben alszik. Vajon hogyan reagálna
Madoc, ha Locke felébresztené? Egy pillanatra elképzeltem,
ahogy szíven lövi egy nyílvesszővel, aztán megráztam a fejemet,
hogy elkergessem a képet. Nem vallott rám, hogy ilyesmiket
gondoljak.
Az pedig főleg nem, hogy röpke elégedettség töltsön el tőle.
Leginkább a bűntudat vezérelt, amikor vékony kötelet
erősítettem az erkélyre, és lecsúsztam rajta. Csupasz lábbal
értem földet a füvön.
Locke a tenyerébe vette mindkét kezemet, és olyan mosollyal
nézett végig rajtam, ami egyszerre volt hízelgő és halványan,
kellemesen buja. Ellenérzések ide vagy oda, kuncogásban
törtem ki.
– Nehéz volt távol maradni tőled – mondta.
– Nem lett volna muszáj.
Valahogy az is része volt a bűbájának, hogy kiszedte belőlem
a gondolataimat.
– Mi, tündérek, nem úgy szeretünk, mint ti – magyarázta
Locke. – Talán nem lett volna szabad rám bíznod a szívedet.
Lehet, hogy össze fogom törni.
Nem tetszett, amit hallottam.
– Cardan tudja, hogy velem találkoztál. Ő maga mondta.
– Ó! – Ennyit felelt, nem többet.
Pár lépésnyit elhátráltam tőle, és összefontam a karomat.
– Hagyd ki ebből az egészből Jude-ot!
Locke mosolya rókát idézett.
– Nagyon úgy tűnik, hogy Cardan szereti bántani, nem?
Ez igaz. És szörnyű, hogy így van. Még ha rá tudnálak is
venni, hogy ne vágj vissza – ez már önmagában lehetetlen
vállalkozásnak tűnik –, a herceg biztosan szörnyen dühös,
amiért nekilökted egy fának.
– Jude nem nyerhet.
– Valóban? – kérdezte Locke.
Gyűlöltem, hogy így megkérdőjelezi a szavaimat, mintha te
sokkal érdekesebb lennél, mint én. Én voltam a jó nővér, aki
bízott, és betartotta a szabályokat. Te pedig a dühös, aki nem
tudta, hol a határ, aki folyton a tragédiával kacérkodott. Nem
volt igazságos.
– Még te sem vagy hajlandó szembeszállni Cardan herceggel.
Mégis mennyi esélye lehetne Jude-nak?
Locke erre felnevetett.
– Tessék! Itt az a temperamentum, amit úgy próbálsz
rejtegetni. Tudod, mi olyan lenyűgöző benned? Olyan vagy,
mint aki éhesen ül a megterített asztal előtt, mégsem hajlandó
enni.
Tündérfölde megterített asztalairól eszembe jutott az
örökalma, a gyümölcs, amitől a halandók teljesen eszüket
vesztik. Eszembe jutottak azok a lakomák, amikről csak
hallottam, ahol a tündérek elbűvölik az embereket,
ínycsiklandó finomságoknak tűnő szemetet szolgálnak fel
nekik, és Örömkirálynőnek koronázzák őket – egy olyan címet
adományoznak nekik, amihez mocskos rongyok és rémes gúny
jár.
Mégis miért csodálkozik, hogy nem szívesen ennék egy ilyen
lakomán?
– Sosem vagy könnyelmű? – kérdezte.
– Melletted mindig.
– Mutatni akarok valamit – fogta meg a kezemet Locke. –
Gyere velem!
– De hát nincs rajtam… – tiltakoztam, de már húzott is be az
erdőbe.
– Nem számít. Senkit sem fog érdekelni.
Riadtan megdermedtem.
– Ki lesz még ott? Nem hiszem, hogy ez jó ötlet.
Hiszen még cipő sem volt rajtam.
– Megbíznál bennem? – kérdezte Locke.
Annyi minden rejtőzött ebben a kérdésben. Visszagondolva,
az életem az első levele előtt száraz gyújtósnak tűnt, csak arra
várt, hogy Locke lángra lobbantsa.
Nem, nem is Locke. Hanem a szerelem.
– Igen – szorítottam meg a kezét. – De csak ma estére.
Mulatság zajlott az Álca-tó közelében. Tündérek tivornyáztak
a csillagok alatt, szőnyegeken nyúltak el. Nem ismertem őket,
nem jártak a palotai iskolába, és ha véletlenül valaki
ismerősnek tűnt, kiderült, hogy őt is csak futólag láthattam
korábban. De Locke-ot ismerték, többen is odakiáltottak neki.
Az egyikük hegedült, és amikor meglátott minket, egy olyan dalt
kezdett el játszani, amit a halandók világában hallottam régen.
Locke megperdített a karjában, és abban a néhány
pillanatban minden tökéletes volt. Három dalt is
végigtáncoltunk, egyre inkább elengedtem magamat, a lépteim
ösztönösebbé váltak. Aztán megpihentünk a füvön,
megosztoztunk egy kis fűszeres boron, amit egy kölcsönkapott
fapohárból fogyasztottunk el.
Locke az egyik fiúra mutatott, akinek a haja olyan
elképesztően világoszöld volt, akár az újonnan kisarjadt levelek.
– Egyre csak téged néz.
– Mert hálóingben vagyok.
– Menj, beszélgess vele! – biztatott Locke sejtelmesen.
Hitetlenkedő pillantást vetettem rá, mire felvonta a
szemöldökét, és elmosolyodott.
– Csak elkezdeni nehéz.
– Mit?
– Menj! – noszogatott csibészesen.
Úgyhogy erőt vettem magamon, felkeltem, és odasétáltam a
fiúhoz a füvön.
Meglepettnek tűnt, ahogy a közelébe értem, majd felállt,
leporolta egyszerű tunikáját. Pánsíp lógott a nyakában
bőrszalagon.
– A tábornok lánya – hajolt meg. – Néha, amikor ritkább a
lombozat, idelátszanak az erőd fényei.
– Én pedig néha hallom az erkélyemen a zenét. Te játszol
olyankor?
Elpirult. Nyilván zöld lehetett a vére, mert az arcát és a
nyakát is ez a szín járta át.
– Amennyiben tetszett, szeretném azt állítani, hogy igen.
– És milyen nevet dicsérhetek?
Locke-nak igaza volt. Tényleg könnyen ment. A fiú kedves
volt. De nem értettem, mit kellene tennem egészen pontosan.
– Edir – mutatkozott be. – De bárminek nevezhetsz, ha
megtisztelsz egy tánccal.
Úgyhogy táncoltam vele. A kezét szégyenlősen végig a
derekamon tartotta. Locke a távolból figyelt minket. A hegedűs
ide-oda ugrándozott játék közben. Rongyokat viselő mulatozók
pörögtek és szökdécseltek levelekkel a hajukban.
Felnevettem.
Olyasmi volt ez, amit Oriana gyűlölne. Nem tetszene neki,
hogy egymagam vágtam neki az erdőnek, hogy nincs a
zsebemben só. Nem tetszene neki, hogy táncolok, főleg, hogy
olyan tündérekkel teszem, akik nem tartoznak az udvarhoz. De
ennek ellenére, annak ellenére, hogy milyen különös volt az
egész, jól szórakoztam.
– Remélem, nem unatkoztál nélkülem – szakított félbe minket
Locke. Meglepődtem, észre sem vettem, hogy felállt.
A következő pillanatban a karjába vont, és megcsókolt. Aztán
Edirhez fordult.
– Kellemes társaságnak tűnik ez a fiú. Az volt?
 Sértett kifejezés suhant át a fiú arcán. Összepréselte a száját.
– Nagyon is – feleltem.
Csak akkor döbbentem rá, milyen lekezelően csengenek a
szavaim, amikor már kiejtettem őket. Mintha Nicasia vagy
maga Cardan herceg szájából hangzottak volna el. De egy
pillanatra jólesett szörnyen viselkedni, olyan volt, mintha
magasból pillantottam volna le a világra.
– Ha megbocsátasz, távozom – húzta ki magát Edir. – Talán
valamelyik éjjel kinyitod majd az ablakodat, és amikor hallod a
dalomat, eszedbe jut ez az éjszaka.
Visszament a barátaihoz, én pedig rémesen éreztem
magamat, amiért a lelkébe tapostam.
– Még inkább vágyni fog rád így, hogy nem kaphatott meg –
súgta Locke a fülembe, majd a nyakamhoz préselte a száját.
– Nem érdekel – feleltem. – Haza akarok menni.
– Visszakísérlek. Már ha szeretnéd.
– Igen.
Összehúztam magamon a köntöst, és megindultam, nem
vártam, hogy ő mutassa az utat. Úgy éreztem magamat, mint…
Nem is tudom, hogyan éreztem magamat. Alig tudtam volna
szavakba önteni.
– Miért akartad, hogy ezt tegyem? – kérdeztem végül.
Az erdő csendbe burkolózott. Egyedül az járt a fejemben,
hogy Locke most kimutatta a foga fehérjét. Ez a valódi énje.
Szánt szándékkal fájdalmat okozott Edirnek. Cardan, Nicasia és
Valerian barátja. Rokon lelkek. Ostobaság volt beleszeretnem.
– Bizonyítani akartam valamit, amit másképp nem hittél
volna el – válaszolta Locke. – Irigység. Félelem. Harag.
Féltékenység. Mind fűszer. – Felnevetett az arckifejezésem
láttán. – Mit ér a kenyér só nélkül? Idővel még a vágy is
ellaposodhat.
– Nem érte…
A számhoz nyomta az ujját.
– Nem minden szerető képes értékelni az ilyen fűszereket. De
szerintem te igen.
Hízelgésnek szánhatta, de nem voltam benne biztos, hogy célt
ért vele. Behúztam a nyakamat, elléptem tőle.
Nem úgy tűnt, mintha felzaklattam volna.
– Megmutathatom neked egy másik énedet, Taryn. Egy olyat,
aminek a létezésére álmodban sem gondoltál volna. Szörnyű
lehet, ha valaki bennragad egy történetben. De ennél többre is
képes vagy. Mesélhetsz te magad. Alakíthatod a történetet.
Egész Tündérfölde szeretetét kivívhatod.
Gyűlöltem, hogy Locke ilyen könnyedén kitalálta a szívem
leghőbb, legszégyenteljesebb vágyát.
És mielőtt ítélkezni kezdenél, tudom, hogy te is vágysz erre.
Látom, mennyire ki akarod vívni Madoc elismerését. Látom,
hogy elidőzik rajtuk a pillantásod. Látom az irigységet, azt, hogy
te is különleges akarsz lenni. Ne mondd, hogy te nem tennél
meg nagyon sok mindent Tündérfölde szeretetéért!
– Mit kellene ehhez tennem?
– Mondj le a halandó szokásaidról és a halandó kételyeidről!
Aggodalmak ide vagy oda, amikor közelebb lépett és
megcsókolt, belekapaszkodtam. És amikor lefektetett a talajra
ott, az erdőben, örömmel feledkeztem el minden másról.
Elnyújtóztam, belélegeztem az avar édes illatát.
Már benne jártunk a délelőttben, mire elaludtam. A nap olyan
erősen tűzött, hogy kénytelen voltam behúzni a függönyt, és
párnával eltakarni a szememet, miközben egy új történet
ismétlődött a fejemben.

Volt egyszer egy lány, akit Tarynnek hívtak. Egy Locke nevű
fiú beleszeretett. Mindketten Elfhon legfiatalabb hercegének
barátai voltak a tehetséges Valeriannal és a gyönyörű,
mélytengeri Nicasiával együtt. Amikor megérkeztek a
mulatságokra, az udvar tagjai mind odafordultak feléjük,
hogy megcsodálják lenyűgöző ruhájukat, ravaszul szabott
kabátjukat. És aki csak megpillantotta őket, rajongott értük –
legfőképp Tarynért, aki a legjobb és legnépszerűbb volt
közülük.
 Nem sokkal később kezdődött a lovagi tornád.
Figyelmeztettelek. Semmi jó nem származhat abból, ha
szembeszállsz egy herceggel. De sajnos Madoc telebeszélte a
fejedet a becsületnek nevezett ostobasággal, ami gyakorlatilag
egyet jelentett azzal, hogy sose hátrálj meg, és hogy győzni
sokkal fontosabb, mint túlélni. Akkor is így játszottál.
Késve érkeztem meg. Ott sem akartam lenni. Bár elmondtam
neked, hogy a részvétellel egyedül csak bánatot nyerhetsz, nem
számítottam rá, hogy hallgatni fogsz rám. És a legkevésbé sem
akartam végignézni.
De Vivi mindenképpen ott szeretett volna lenni, és ha én nem
megyek, azt bizonyára rossz néven veszed. Már így is épp eleget
vitatkoztunk. Úgyhogy ültem ott a kék ruhámban, hallgattam,
ahogy a tömeg üvölt. Vajszínű zászlók lobogtak a szélben.
Lélekben felkészültem a műsorra.
Nem okoztál csalódást. Olyan erősen ütötted meg Cardant,
hogy azt hittem, megrepesztetted a bordáit, de csak a
gyakorlókardod tört el. A barátját, Valeriant a földre küldted.
Mintha valamiféle őrület lett volna úrrá rajtad. Korábban is azt
gondoltam, hogy zabolátlan vagy, de az semmi volt ehhez
képest.
Vivi vadul ujjongott. Rhyia hercegnő, Cardan egyik nővére és
egyúttal Vivi barátnője, olyan élvezettel figyelte a küzdőteret,
akár egy vadász a ragadozó és a zsákmány táncát. Én rémülten
szorítottam a kezemet.
A torna után sietve magam mögött hagytam a nézőteret, a
rosszullét kerülgetett az aggodalomtól.
De Cardan herceg előbb odaért. A hajadnál fogva
megragadott, és vicsorogva nézett rád.
Túl ügyes voltál. Mindenki látta. Az is egyértelművé vált,
miért nem akarta Cardan, hogy részt vegyél a tornán. Halandó
vagy. Nem győzheted le a nemesek gyerekeit, főleg nem ilyen
könnyedén.
– Semmit sem tehetsz – jelent meg Locke mögöttem.
 – Bántani fogja.
Visszapillantottam Rhyia hercegnőre, reméltem, hogy
közbeavatkozik. De túl messze voltunk a nézőtértől, és
egyébként is belemerült a nővéremmel folytatott beszélgetésbe,
szinte felénk sem nézett.
– Cardan Tündérfölde hercege – emlékeztetett Locke. – Jude
pedig… Hát, most kiderül, ő micsoda.
– Könyörögj! – parancsolta neked Cardan herceg. – De
ügyesen! Ékesen. Legyen méltó hozzám!
Egy pillanatra úgy tűnt, talán engedelmeskedni fogsz.
Locke szeme érdeklődően csillogott.
– Miért nézel így Jude-ra? – kérdeztem.
– Nem tehetek róla. – Egy pillanatra sem vette le rólad a
szemét. – Vonz a baj.
Eszembe jutott, hogy azt mondta, a féltékenység fűszer, és
hogy mondjak le a halandó szokásaimról és kételyeimről.
Otthagyott. Egyszerűen faképnél hagyott, és odasétált hozzád.
A húgomhoz. A forrófejű ikertestvéremhez, aki szemlátomást
hajlandó volt az összes létező ostoba döntést meghozni.
Ahhoz a lányhoz, akinek a története épphogy csak elkezdett
kibontakozni.
Sajnálom! Sajnálom! Ez az egész bocsánatkérésnek indult.
Számos rossz döntést hoztam. Én is tisztában vagyok vele.
Belefáradtál, hogy gúnyolnak, belefáradtál, hogy folyton fejet
kell hajtanod nekik. Valószínűleg abba is belefáradtál, hogy
mindenbe így belefáradtál már. Értem én. De így, hogy
magamra maradtam, nekem is nehezebb volt fejet hajtani.
És Locke… Locke más fényben látott engem, mint korábban
bárki. Megízleltette velem a szerelmet, a vágyat, a sóvárgást. És
többet akartam belőlük. Nem szerettem volna feladni őket.
Persze ez még nem mentség arra, amit tettem.
– Gyere velünk lovagolni! – hívott Vivi a barátnőjére mutatva.
Annak ellenére, hogy hercegnőnek született, Rhyia abban
lelte leginkább örömét, ha az erdőben lovagolhatott, ha a
barátaival vadászhatott. Úgy sejtettem, Vivit és Rhyiát az
vonzotta egymáshoz, hogy mindketten fittyet hánytak az
illendőségre.
– Igen, gyere csak! – biztatott Rhyia hercegnő is. – Hogy megy
az íjászat?
– Közepesen – vallottam be.
Képtelen voltam nemet mondani egy hercegnő meghívására,
hiába tudtam, hogy lovaglás közben nem duzzoghatok majd
kedvemre. Pedig mennyire szerettem volna duzzogni, sajnálni
magamat, sírni! Utáltam, hogy Locke úgy néz rád.
Legszívesebben megettem volna az összes tejszínkrémet és
lekvárt Madoc konyhájából.
Mi, tündérek, nem úgy szeretünk, mint ti.
Anyámra gondoltam, elképzeltem, hogy végigjárja Madoc
erődjének minden szobáját, és szép lassan rádöbben, hogy
képtelen itt élni. Tervet szőtt, hogy elmenekülhessen a férjétől.
Arra gondoltam, hogy biztos nagyon jó érzés lehetett, amikor
megütötted Cardan herceget a gyakorlókardoddal.
– Mesélj erről a Heatherről! – kérte Rhyia a nővéremet
lovaglás közben. – Megéri miatta odaköltözni a mocskos, vassal
teli világukba?
Vivi elnevette magát.
– Tudod, hogy szeretek ott lenni.
Rhyia ajka halvány mosolyra húzódott.
– Ez igaz. De mondd, milyen a lány!
– Az első dolog, amit észrevettem rajta, az a kék tintapaca volt
az orrán – mesélte Vivi. – A második a szeme, a legsötétebb
borostyánkőre emlékeztetett. Amikor megszólalt, attól féltem,
valaki máshoz beszél.
Rhyia felhorkant.
– Mit mondott?
Vivi elmosolyodott az emlékre.
– „Meg akarlak rajzolni.”
– Á! Egy művész.
– Elhozhatnád ide – viccelődtem. – Tündérföldén nagyon
szeretik a művészeket.
– Ó, remek ötlet! – nevetett Rhyia. – Milyen jó, hogy
kilovagoltál velünk.
Vivinek már kevésbé tetszett a dolog.
– Szerintem jobb lesz, ha egyelőre megtartom Heathert
magamnak.
– A szerelem önző – jegyezte meg Rhyia, aztán kifeszítette az
íját. Észrevett egy madarat magasan, a fák lombjai közt, és úgy
döntött, levadássza.
Zavart az, amit mondott, bár igazság szerint a Locke iránt
érzett szerelmem is önzőség volt. De a szerelem változást hoz.
Ennyit azért csak megtanultam a mesékből. Vissza tud
változtatni macskából, békából, szörnyetegből. Persze,
valószínűleg arra is képes, hogy ilyen lényekké varázsoljon.
Egész Tündérfölde szeretetét kivívhatod, így fogalmazott
Locke.
A hercegnő előrevágtázott, Vivi ellenben bevárt engem. A
lovak egymás mellett haladtak.
– Miért haragszol Jude-ra? – kérdezte.
Ezek szerint hiába próbáltam palástolni az érzelmeimet, míg
a tornát néztük. És… végül is most már tudod, hogy éreztem
magamat.
– Ő haragszik, nem én – válaszoltam. – Folyton haragszik. És
másokat is megharagít ránk.
– Néha könnyebb azokra haragudni, akik közel állnak
hozzánk, mint azokra, akik valóban megérdemlik.
Rhyia hercegnő lelőtt három kisebb madarat, majd tűz felett
megsütötte őket. Puha sajttal és egy üveg borral fogyasztottuk
el. Olyan éhes voltam, hogy az ujjaimat is lenyaltam, aztán a
csontokat szopogattam. Vivi észrevette, és nekem adta a madara
felét. Amikor ellenkeztem, a szemét forgatta.
De még az sem volt elég.
Aznap este Locke eljött az ablakomhoz, szólongatott, de úgy
tettem, mintha aludnék. Túlságosan megbántott, túlságosan fájt
az egész. Nem akartam hallani, mit mondana rólad, ha
rákérdezek.
Egyre csak szólongatott, de nem mentem le. Végül feladta.
Mégsem tudtam pihenni. Egy órán keresztül forgolódtam,
majd végül magamra kanyarítottam egy köpenyt, és kiültem az
erkélyemre. Hallgattam a baglyok huhogását.
Aztán zeneszó csendült az Álca-tónál. Valaki egy korábban
sosem hallott dalba kezdett, szívfájdalomról énekelt. Egy
lányról, aki csillagfényben járta a vidéket. Aki halandó testben
érkezett, de a szépsége mennyei volt. A kegyetlensége pedig
darabokra törte a fiú szívét.
Hallgattam, ahogy Edir rólam énekel.
 Locke-nak igaza volt. Tényleg megmutatta, hogyan vívhatom
ki Tündérfölde szeretetét. Megmutatta, hogyan alakíthatom én
a történetet. Sőt, ennél is többet tett. Megmutatta, hogyan
érhetek el egyfajta halhatatlanságot.
Hosszan ültem ott, a sötétben, hallgattam a zenét. Aztán
fogtam magamat, és elsétáltam Locke birtokára.
Tudom, hogy jártál már ott, láttad a tündérmesébe illő
kastélyt. Olyan a tornya, mint amilyenben Aranyhaj
raboskodhatott. Napközben gyönyörű, de éjszaka riasztó volt.
Légy merész, légy merész!
Remegve kihúztam magamat, szorosabbra vontam a
köpenyemet, és minden erőmet latba vetve bekopogtam a
súlyos bejárati ajtón.
Halvány fény derengett az egyik fenti szobában, úgyhogy
ismét kopogtam.
Az ajtó kinyílt, és egy vékony, magas lény állt mögötte,
szolgáló lehetett.
– Locke-hoz jöttem – jelentettem ki a tőlem telhető
leggőgösebben.
Légy merész, légy merész, de ne túl merész!
Rám meredt, én pedig vissza rá, próbáltam ügyet sem vetni
rá, milyen sápadt, és a szeme is milyen beesett. Mintha már
halott lett volna. Végül meghajolt, és intett, hogy lépjek be.
Egy kis szalonba vezetett, egyszerűbb és porosabb volt, mint
amilyenre számítottam. Egy másik szolgáló – alacsony és
gömbölyded – valamiféle lila folyadékkal teli üveget és egy kis
poharat hozott.
 Amikor Locke belépett a szobába, épp köhögtem, ugyanis,
mint kiderült, az a lila ital erősebb volt, mint hittem. A haja
álomtól borzas volt, köntöse alatt vékony inget és puhának tűnő
nadrágot viselt. Mezítláb sétált végig a kőpadlón.
– Idejöttél – mondta úgy, mintha korábban fel sem merült
volna benne, hogy akár ilyesmit is tehetek.
Ennyi előnye van végül is annak, ha mindenki
engedelmesnek, hűségesnek és jónak tart. Nem számítanak rá,
hogy meglepem őket.
– Igen – feleltem. – Azt hiszem, most már értem. Hogy mit
értettél az alatt, hogy mondjak le a halandó kételyeimről. És
hajlandó vagyok megtenni. De azt akarom, hogy vegyél el
feleségül.
– Á! – Leült a pamlagra. Kábának tűnt az alváshiánytól. –
Szóval ezért idejöttél az éjszaka kellős közepén?
– Remélem, szeretsz. – Próbáltam úgy beszélni, ahogyan
Oriana, amikor megtilt nekünk valamit. Olyankor mindig
szigorú, de sosem tűnik rosszindulatúnak. – Megpróbálok úgy
élni, ahogyan a tündérek. De kénytelen leszel feleségül venni
akkor is, ha ezek közül egyik sem igaz, mert még a végén
elrontom a szórakozásodat.
– A szórakozásomat? – visszhangozta.
Erre már aggodalmasan csengett a hangja. Erre már
szemlátomást magához tért.
– Bármiféle játékot űzöl is Nicasiával és Cardannal. És velem.
Mondd meg Madocnak, hogy össze fogunk házasodni, és Jude-
nak is fedd fel a valódi szándékaidat, vagy elkezdem én
irányítani a történetet!
Eszembe jutott, hogy a Mr. Foxban a fivérek végül
felkoncolták a gonosztevőt. Amikor odakint álltam az
erkélyemen, rájöttem, hogy mivel az én családom igencsak
hajlamos az erőszakra, a mesében történteknél sokkal kevesebb
is elég lenne ahhoz, hogy Locke ellen forduljanak. És ahogy Edir
dala szállt a levegőben, arra is rádöbbentem, hogy bár Locke
úgy döntött, kitanít, nem fog tetszeni neki az, amit a
megszerzett tudással kezdek majd.
– Megígérted, hogy… – tiltakozott, de a szavába vágtam:
– És nem egy évig és egy napig fog tartani a házasságunk. Azt
akarom, hogy a halálod napjáig szeress.
Pislogni kezdett.
– Mármint úgy érted, a te halálod napjáig? Mert az idővel el
fog jönni.
A fejemet ráztam.
– Te örökké élsz. Ha szeretsz, a történeted részévé válok. Én is
tovább élek.
Még sosem nézett rám így korábban, mintha át kellene
értékelnie mindazt, amit rólam hitt. Aztán bólintott.
– Összeházasodunk – egyezett bele, de aztán felemelte a kezét.
– Három feltételem van. Az első, hogy Dain herceg koronázásáig
senkinek sem mesélhetsz rólunk.
Csekélységnek tűnt a várakozás.
– És egészen addig nem is adhatsz fel, nem számít, mit
mondok vagy mit teszek.
Tudom, milyenek a tündéralkuk. Figyelmeztetésként kellett
volna felfognom, hiszen az is volt. Helyette örültem, hogy az
első két feltétel ilyen könnyen teljesíthető.
– És még?
Légy merész, légy merész, de ne túl merész, még a végén szíved
vére odavész!
– Egyedül annyi – mondta Locke –, hogy ne feledd, mi nem
úgy szeretünk, mint ti.
Tudom, hogy jobb testvérnek kellett volna lennem,
figyelmeztetnem kellett volna téged valamiképpen, de valahol
biztos megérted.
Hiszen csak be kellett fognom a számat Dain herceg
koronázásáig, eltűrni mindent, amit Locke művel. Aztán úgyis
el kellett árulnia neked az igazat. Megegyeztünk, hogy onnantól
kezdve örökre velem lesz.
És a halála napjáig szeretni fog.
Szóval sajnálom. Tényleg sajnálom. Nem hittem, hogy képes
elnyerni a szívedet. Ha ettől jobban érzed magadat, gyötört,
hogy mellette látlak, hogy nevettél, amikor hármasban ültünk a
palota iskolájában a takarónkon, és a kezedet fogta.
Kínszenvedés volt a piruló arcod, a csillogó szemed látványa.
Nem éppen fűszernek éreztem a féltékenységet. Egy teljes fogás
volt, és öklendezve tudtam csak lenyelni.
De nem vagyok anyánk, és nem fogom elkövetni ugyanazokat
a hibákat, mint ő. Nem fogok meghátrálni. Tudom, mit akarok.
Locke-ot akarom. Nem félek a titkaitól.
És meg fogsz bocsátani. Muszáj leszel. A húgom vagy, az
ikertestvérem. Meg kell értened. Ha jól magyarázom el, akkor
tudom, hogy megérted.
Addig fogok itt állni, és a tükörbe nézve gyakorolni, amíg már
nem nézel így rám, mikor a végére érek.
 A szerzőről

Holly Black számos fantasyregény első számú New York Times-

bestsellerszerzője, ő jegyzi például az Elfhon-történeteket, a The
Coldest Girl in Coldtownt, A Spiderwick Krónika köteteit és az
első felnőtteknek szóló regényét, a Book of Nightot. Felkerült az
Eisner-díjra és a Lodestar-díjra jelöltek szűkített listájára,
elnyerte a Mythopoeic-díjat, a Nebulát és a Newbery Honort. Az
amerikai New England régióban él férjével és fiával, egy titkos
könyvtárral felszerelt házban.
 Méltatások

„Rajongóknak kötelező!”
– Nikike_k, moly.hu

„Tündérmese utalásokkal és varázslattal megfűszerezve.”

– klaraboglarka, moly.hu

„Ahogyan a sorozat többi része, ez is lehengerlően jóra

sikeredett.”
– Aaron_Rgd, moly.hu

„Holly Black még mindig varázslatosan ír olyan tündérmeséket,

amiknek tudod, hogy nem lehet jó vége.”
– heysunny, moly.hu

„Rövid, de igazán ütős.”

– Dominique, amazon.com

„Nagyon tetszett, hogy Taryn szemszögéből íródott.”

– Juliet, amazon.com