Hamvas Béla

A száz könyv
 A feladat száz könyvet megmenteni. Most mindegy, hogy az ostromlott városból, vagy az ostromlott
világból. Olyan száz könyvet, amelyből, ha minden más könyv elveszne, az emberiség irodalmának
vonalát nagyjából helyre lehetne állítani.
Ezúttal nem arról van szó, hogy valaki szórakoztató útikönyvek katalógusát szerkessze meg, vagy hogy
időtöltésből a „puszta szigetre” száz kedves szerzőjét magával vigye, hanem arról, hogy olyan műveket
gyűjtsön össze, amelyeknek fordítása minden nyelven már régen meg kellett volna, hogy legyen. E száz mű
közül az egyiknek legalább mindig az éjjeliszekrényen kellene lennie, hogy az ember, ha nem is többet,
elalvás előtt egyetlen szót elolvasson, és az emberi lét igazi tartalmából legalább valamit az éj
sötétségébe világításul magával vigyen.
A száz könyvön nem szabad száz kötetet érteni. Ez a helyzet sok furcsaságot idézne. Goethéből ki
kellene hagyni Eckermannt, vagy a költeményeket, Dosztojevszkijből és Tolsztojból egy mű kivételével
minden egyebet, a kétkötetes Platóntól az egyiket. A száz könyv száz életművet jelent, száz oeuvre-t, száz
szerző művének javát. Ahol csak egyetlen könyvről van szó, mint Rabelais-nél vagy Danténál, alkudni
nem lehet. A modern szerzők azonban sokkönyvűek; náluk a könyvek címe vita tárgya, száma nyílt kérdés.
Az egyéni ízlés a katalóguson változtatni fog tízet, talán húszat, esetleg harmincat. Az eltéréseket
támadni és védeni lehet. Ötven műben feltétlenül mindannyian meg fogunk egyezni; esetleg hatvanban,
kedvező esetben nyolcvanban. Minden valószínűség szerint a legfontosabb nyolcvanban.
 INDIA
1. A Rigvéda himnuszai
A Rigvéda himnuszai nem közönséges dalok, hanem a világegyetem harmóniájának kultikus énekei. Az
őskorban minden nép ismerte a zene, a költői mérték rejtélyes összhangjait, amelyeknek mágikus hatásuk
volt: az emberi lélekben, a közösségben, az államban, a világegyetemben harmóniát teremtettek. A
megbontott rendet a himnuszok állították helyre. Ha Egyiptomban vagy Mexikóban a felkelő és lenyugvó
naphoz himnuszt énekeltek, a nap harmonikus-szabályos-törvényszerű rendjét kívánták a földi életre is
alkalmazni. Mondják, hogy Orpheusz dalaira a halak kidugták fejüket a vízből: mert a dal az emberi és
állati világ között is összhangot teremt. Az emberek között az egyetemes testvériséget valósítja meg, az
elemek között az örök rendet, az emberi lélekben a tiszta és szép életet.
Az őskori himnuszok közül a Rigvéda énekei a legszebbek.
2. Az Upanisadok
Ha nem száz, de ha három könyvet lehetne csak megmenteni, az Upanisadoknak közöttük kellene lenni.
Az Upanisadok (titkos tanítások) azt mond-ják, hogy a tapasztalati anyagi természet második valóság. Az
első valóság, a tulajdonképpeni és igazi valóság a láthatatlan és a szellemi. Az anyagi természet csak az
örök halhatatlan lélek (átman) káprázata (májá), és független, önálló léte nincs. Ezt a döntő nagy tudást az
ember önmagától nem ismerhette volna meg, sohasem láthatta volna be, hogy ami látszat szerint
körülveszi és életét meghatározza, az nem is valóság. Az Upanisadokat maga a legfőbb szellemisten,
Brahman nyilatkoztatta ki az idők elején az őskor nagy bölcseinek. Ezeknek a kinyilatkoztatásoknak
gyűjteménye az Upanisadok.
Szépségben és nagyságban az Upanisadokhoz egyetlen írott emberi mű sem hasonlítható. Az első
szemelvényes magyar kiadás most készül. Az angol Max Müller-féle fordításban sok a félreértés; kisebb,
főként hinduktól származó fordítások jobbak. A német Deussen-fordítás szürke. [1]
3. Szánkhja-karíka
Csodálatos könyv. A borotvaéles értelem és a csaknem vakmerő képzelet és intuíció összhangjából
tökéletes metafizikai világmagyarázat alakul. A szánkhja rokon a júdeai Kabalával, Püthagorasz
számelméletével és a kínai Ji king számokra épített misztikus filozófiájával.
Jó angol fordításokból ismerhető meg.
4. Patandzsali: Jóga-szútra
A jóga az ős-világszellemmel való egyesülés módszere. Sokféle jóga van: az egészség (hatha), a
tevékenység (karma), az önfeláldozás (bhakti) jógája. Mindegyik az Istenséggel való azonosulás egy-egy
lehetősége. Valamennyi jóga alapja és koronája az úgynevezett rádzsa-jóga (királyi jóga). Ezt írta meg
Patandzsali, a nagy őskori bölcs. A művet, ahogy Patandzsali reánk hagyta, beavatatlan ember nem is érti,
és nem tudja használni. A szútrák legtöbbnyire rövid jelszerű mondatok, vagy csak szavak. Patandzsali
műve csak megfelelő kommentárral használható. A kommentárok száma beláthatatlan. Arra a kérdésre
pedig, hogy közöttük melyik a legjobb, a válasz: a modern ember használjon két kommentárt, egy őskori
hindut, és egy modern európait. A mű nehézségeit csak így fogja tudni eredményesen legyőzni.
A fordítások közül a legjobbak az angolok és a német J. Haveré.
5. Mahábhárata
 Ez a hinduk hőskölteménye a Bháraták nagy nemzetségéről, amelyben elbűvölő mesék, elragadó költői
részek, nagyszabású metafizikai gondolatok, álmok, szenvedések, csodák, istenek, démonok, emberek úgy
kavarognak együtt, mint a Teremtő szellemében a teremtés pillanatában. A Mahábháratából a világnak
egyetlen színe, hangja, formája sem hiányzik. Ha a világ nem egyéb, mint az örök lélek (átman) kivetítése,
akkor a Mahábhárata nem egyéb, mint a kivetített világ összefoglalása. Itt mindenki megtalálja a magáét:
a gyermek az elbeszélésekben, a szerelmes a bűbájos dalokban, a gondolkozó a Bhagavad-gítában, a föld
legszebb filozófiai költeményében.
Több igen jó Mahábhárata-fordításunk van, mert a költeményt rosszul fordítani lehetetlen. A
Bhagavad-gítát legalább ötszázan ültették át, és többezer kommentárja van.
6. Manu törvénykönyve
Aki a dolgokhoz nem ért, az Manu törvénykönyvének a száz legjobb mű közé való felvétele ellen
tiltakozni fog. Aki azonban tudja, hogy alig van mű, amelyből az őskor levegőjét olyan tisztán és
közvetlenül lehetne szívni, az a választást helyeselni fogja. Manu nem olyan törvénykönyvet írt, mint
amilyen ma a Jogszabályok gyűjteménye és a Döntvénytár visszataszítóan ostoba és életellenesen
mesterkélt művei. A törvénykönyveknek tulajdonképpen remekműveknek kellene lenniük; Stendhal mielőtt
írásba fogott, reggelenként a Code Napoléont olvasta, „a szabatos megfogalmazások e csodáját”. Manu is
remekmű, de másként. A könyv tele van pszichológiával, szociológiával, pedagógiával,
életbölcsességgel, humorral, vízióval, misztikával, metafizikával, éspedig olyan magas színvonalon, hogy
aki mondanivalóját igazán megérti, az egyhuzamban olvassa el, mint Dosztojevszkijt. De a legfontosabb
ez: aki Manut olvassa, az visszakerül az ember őseredeti állapotába. A túlvilági szellemeket, az isteneket,
a csillagokat, a halakat, a növényeket, a kristályokat ismét testvéreinek érzi.
A könyvnek több jó angol, német és francia fordítása van, de egyik se nagyon hozzáférhető.
7. Buddha beszédei
Mondják, hogy a világtörténet minden embere között Buddha volt a legnagyobb. Eredeti neve
Sákjamuni volt, uralkodó király fia, de trónjáról lemondott, haját lenyíratta, csuhát öltött, és az
önmegtagadást tanította. Ezért nyerte el a Buddha nevet, amely szó szerint annyit jelent, hogy tökéletesen
felébredett. Buddha abból indul ki, amiből az őskori metafizika: ez a látható világ itt káprázat, és az
egyetlen valóság a láthatatlan szellem. Minden szenvedés, minden zavar, minden tévelygés oka ehhez a
nem-létező káprázathoz való ragaszkodás. Buddha beszédeinek és tanításainak olyan varázsa van, hogy
aki csak egyszer és futólag olvasta is, soha el nem felejti, és mindig visszakívánja. Buddha beszédeinek
gyűjteménye példa arra, hogy a nagy mondanivaló mindig a legelőkelőbb szépség alakjában jelentkezik.
A beszédek hasonlíthatatlanul legszebb fordítása a német Karl Eugen Neumanné, amely az eredetivel
sok helyütt egyenértékű.
8. Sankara: Védánta-kommentár
Ez a könyv a nyugalom és az elmélyedés könyve. Sankara az Upanisadokhoz írta. Ha valaki átható
értelmű ember társaságában hosszabb időt óhajt eltölteni úgy, hogy az igazi valóság légkörében kíván
otthonos lenni, akkor vegye elő ezt a művet, és foglalkozzék vele néhány hónapig. Az egész
világirodalomban nincsen ember, aki az írást annyira élvezné, mint Sankara. Az írók, különösen az
európaiak nagy része, ha ír, vagy írni kénytelen, valósággal szenved. Így az öreg Tolsztoj. De ha nem is
szenved, csak kényszerűségből engedi át magát annak az ördöngös állapotnak, ami az írás. Az embernek
állandóan az az érzése, hogy szabadulni kíván, és igazán tudna a maga számára jobbat is. Ezt a
tapasztalatot merítheti az ember Shakespeare-ből, Joyce-ból éppúgy, mint Baudelaire-ből vagy
Szophoklészből. Az emberek általában nem szeretnek írni, az írók a legkevésbé. Ezért az igazán nagyok,
mint Kung-ce vagy Buddha vagy Hermész Triszmegisztosz, vagy Püthagorasz, vagy Szókratész nem írtak,
és az igazán nagyok egy része, mint Hérakleitosz, vagy Lao-ce, igen keveset írtak. Sankara az írás
boszorkányos megszállottságát határtalanul élvezi, és az emberrel ezt az állapotot meg is tudja
kedveltetni.

EGYIPTOM
9. Pert em heru
Pert em heru annyit jelent, mint kilépés a nappalba. Az egyiptomiak halotti könyve. Tulajdonképpen
imák, beszédek, himnuszok gyűjteménye, melyeket a túlvilágon vándorló lélek útjának fontos állomásain
mond. Ha valaki igazi, hamisítatlan, tökéletes túlvilág-légkört óhajt megismerni, csak a Pert em herut
olvassa. Itt aztán tapasztalni fogja, hogy az igazi valóság a lélek-valóság, s hogy itt minden, de minden a
lélek saját fényétől, éberségétől függ.
Három nagy fordítást ismerünk: Lepsius-ét,
Naville-ét és Budge-ét. A magyar szemelvényes kiadás most készül.
10. Hermész Triszmegisztosz
Hermész Triszmegisztosz neve alatt néhány görög töredék maradt ránk. Az igazi hermetikus hagyomány
azonban ennél több. A leglényegesebb a Tabula smaragdina tíz mondatból álló rejtélye; csupa
misztérium a Poimandrész; de még rejtélyesebb a szám-jelrendszer, amelynek megfejtését többen is
megkísérelték, a legutóbb Encausse és Abbé Constant.
A hagyomány szerint Hermész Triszmegisztosz megkapta közvetlenül az égi hatalmaktól a világ
legnagyobb tudását. Ez a tudás a mágia egy neme volt, és az egyiptomi (Toth) szellemi kaszt őrizte.
Püthagorasz a tudást áthozta Európába. A hermetikus tudás lényegét még nem ismerjük. A legjobban
használható fordítás G. R. S. Meadé.

KÍNA
11. Su-king
Az őskor a mesét, történetet, mítoszt, filozófiát, morált szereti egyetlen műben élvezni. A tudomány
eleget bosszankodik rajta, mert nem tudja kiolvasni belőle azt, amit bolond fejjel ténynek tart. Hála
Istennek a Su-kingnek a tények iránt kevés érzéke volt, de annál több az igazságok iránt. A gyűjteményt
így, ahogy ma ismerjük, állítólag Kung mester gyűjtötte egybe. Ez a könyvön meg is látszik. Egyszerű,
komoly, és csupa kegyelet. Az ember majdnem azt mondaná: semmi irodalom.
12. Lao-ce
Ha minden könyvet úgy írtak volna meg, mint Lao-ce a Tao te kinget, nem lenne szükség száz kötetre,
csak száz, vagy még kevesebb füzetre. Nyolcvanegy vers az egész: a történetről, a lélekről, a közösségről,
a sorsról, az életről, az igazságról szóló minden tudás kvintesszenciája, úgy, hogy a kisgyermek is
megérti, de a nagy költő is csak kivételes pillanatban tudja kimondani. A Tao te king minden igazi életről
szóló tudás eleje és vége.
13. Kung-ce
Kung mester maga nem írt, csak az őskor nagy műveit gyűjtötte össze és magyarázta. A Lun-jüben levő
beszélgetéseket tanítványai írták le. Tulajdonképpen mindig is így kellene lenni. Az ember ne írjon mást,
csak Mesterének szavait jegyezze fel: Platón Szókratészét, Jen Hui Kung mesterét. Így lenne rendjén, hogy
az ember ne essen kevélységbe, és életét a Mester szolgálatában tudja eltölteni.
A Lun-jü mondatai az igaz lélek megnyilatkozásai. Ez bennük a fontos, az igaz és a mély. Az
úgynevezett bölcsességek másodrendűek. Kung mesterben nem a nagy tudást, hanem az igaz szívet
csodáljuk.
14. Csuang-ce
Csuang-ce az a sajátságos emberfajta, mint Szókratész, Pál apostol és Nietzsche –, azt mondják róluk,
hogy paradox emberek. A paradox bennük az, hogy nem a hamis emberi értékeket, hanem az örök
szellemvilág valódi értékeit követik, és az ember önellentmondásait leleplezik. Ez az emberfajta
rendkívül éles elme és a nyelv ragyogó mestere. Soha senki úgy nem tudott beszélni, mint Szókratész, és
nem tudott úgy írni, mint Pál apostol, Nietzsche és Csuang-ce.
Csuang-cét fordítani nehéz, mert ő maga könnyű.
15. Li-tai-po
Ez a teaillatú költészet. Ez a virágzó őszibarackfák költészete. Ez a tiszta kék tengervízben fürdő fiatal
leányok költészete. Ez a májusi fülemüledalok költészete. Ez a legmulandóbb költészet –, a halhatatlanság
költészete.

TIBET
16. Naropa
Tibet nagy szentjei: Tilopa, Naropa, Marpa és Milarépa. Naropa közöttük a nagy mágus, a világ
legnagyobb és legveszélyesebb titkaira csillapíthatatlanul szomjas lény, aki ha gonosz lett volna, az egész
emberiséget megrontotta volna, mint Azazel. Életrajza elmondja, miképpen hódította meg a nagy
varázserőket, és azt, hogy minél több varázslatot tanult meg, annál mélyebbről látta be a világ varázslat-
és káprázatvoltát és azt, hogy ez a világ a lélek álma.
17. Milarépa
Milarépa költő volt, szent, misztikus, aszkéta, tanító. Negyven évig élt a Himalájában csalánlevélen, de
olyan tudást szerzett, hogyha száját szóra nyitotta, még az égben lakó istenek is elcsendesedtek, és őt
hallgatták. Milarépa életrajzából megtudjuk, hogy pusztító vihart támasztani, a távolból embert ölni,
levegőben járni, olyan mesterség, amit aránylag könnyen meg lehet tanulni. Ami nehéz, az egészen más:
tiszta és szent életet élni. És a cél nem a mágia, hanem a tiszta élet. Ezért Milarépa modern: a mai,
mágiába tévedt ember kijózanítására írott könyv.
18. Bardo Tödol
 Ez a tibeti Halottak könyve. Aki a Bardo Tödolt nem ismeri, nem ismeri a helyes meghalás tudományát.
Ez az a könyv, amely minden emberi mű között egyedül, fiziológiailag, az ember idegeinek és izmainak és
csontjainak is meg tudja magyarázni, mi a halál és mi a lélek nagy rejtélyes átlényegülése, amikor
szellemmé válhat. A Bardo Tödolból tudja meg mindenki, hogy a lélek teljesen, korláttalanul, végzetesen
szabad, és azt teszi magával, amit akar, és az történik vele, amit elhatároz. Ami külső kényszernek látszik,
nem egyéb, mint a léleknek önmagára rakott terhe, amit akkor vet le, amikor akar. A Bardo Tödolt Kazi
Dawa Samdup tibeti láma fordította angolra.
19. Tibeti Misztériumok
Ez a mágikus pszichológia tankönyve, minden művész, költő, író, filozófus, komoly politikus, pap
nélkülözhetetlen kézikönyve, amit minden reggel, mielőtt munkájába fog, olvasnia kellene. Józan és rideg
mű. Következetes, megalkuvást nem ismer, illúziója nincs, egyetlen szenvedélye a világ káprázatától
megszabadulni. A nagy tibeti lélektisztító gyakorlatok, jógák leírása. A leghatalmasabb közöttük: a csöd.
A tibeti aszkéta szerint az embernek semmi építenivalója nincs –, az egyetlen feladat bontani és rombolni.
Ezek a jógagyakorlatok szisztematikusan mindent az alapokig rombolnak le, gyűlölet, türelmetlenség,
elfogultság, harag nélkül, csak azért, hogy a lélek visszanyerhesse eredeti szabadságát. Ezt a könyvet is
Kazi Dawa Samdup láma fordította angolra.

JÚDEA
20. Hénoch
Hénoch pátriárka, Ádám ötödik unokája, a pártütő Azazel angyalnak és társainak történetét mondja el.
Vannak benne részletek, amelyeknek fenséges volta teljesen egyedül áll: különösen, amikor az Úr Hénoch
által a bukott angyaloknak üzen. Ha az ember ilyen könyveket olvas, hajlandó lenne azt mondani, hogy
száz könyvet megmenteni sok, elég lenne tíz, amelyben az emberi történet lényege benne van. Hénoch
feltárja azt, ami az emberiségben a leggonoszabb gonosz, de megmondja azt is, ami a legjobb jó. Az
abszolút ellentétek misztériumának könyve.
21. Ótestamentum
Az Ótestamentumot a száz nagy könyv közé nem kegyeletből kell fölvenni, de még azért sem, mert a
kereszténység természetes előzménye és feltétele. Az Ótestamentumban egész földi létünk minden alapja
együtt van. Ma hajlandók feltételezni, hogy az emberiség sorsa az izmuson nyugszik. Nem! Az emberiség
sorsa a nagy szent neveken nyugszik. A Véda a valóság könyve, az Ótestamentum a nagy Név könyve. Ha
valaki meg akarja tudni, hogy mi az, ami az Ótestamentumban van, olvassa el egyszer úgy, mintha még
sohasem hallott volna róla, minden utálatos iskolai és papi hazugságtól mentesen. Milyen kár, hogy
nincsen tökéletes és megbízható fordításunk! A mai könyvek mind tele vannak félreértésekkel és (talán)
szándékos hamisításokkal.
22. Zohár
Ha valaki a Zohárból tíz lapot elolvas, így kell szólnia: lehetetlen, hogy ezt a könyvet egy ember írta.
Valószínű, hogy régente voltak nagy bölcsek, akik egy-egy titkot megtudtak, voltak csodálatos tiszta
lelkek, akiknek az angyalok megsúgtak valamit az ég legmagasabb tudásából, és a sok-sok bölcs, a sok-
sok tiszta lélek tudását valaki összehordta. Így keletkezett a Zohár. S ez talán nem is egyetlen ember volt,
hanem egész tudós gyülekezet. Nem száz és nem ezer év tudása van itt, mert ezt a tudást nem lehet idővel
mérni.

PERZSIA
23. Ardai Viraf
Ardai Viraf perzsa költő népének vigasztalan romlásán elszomorodva Ahura Mazdához, a Világosság
urához fohászkodott. Az Úr leküldötte angyalát, s a költő saját szemével láthatta a Túlvilág egész
birodalmát. Ardai Viraf költeménye sokban hasonlít Dante komédiájához, de hasonlít Aeneis és
Odüsszeusz és Platón Erjének túlvilági utazásához is. Ardai Viraf közöttük a legszebb. Több angol
fordítása van versben és prózában. A magyar fordítás most készül.

ARÁBIA
24. Ezeregyéjszaka
Mi lenne, ha egyszer valaki az Ezeregyéjszaka filozófiáját megírná? Valamikor valakinek meg kell
tennie, s hogy ez eddig nem történt meg, azért volt, mert sok volt bennünk a méreg, az irigység, a bosszú,
az önzés, szóval a sötétség. Az Ezeregyéjszaka mindennek az ellenkezője: a szelídség, a humor, a
kedvesség, a tiszta szív, az elfogulatlanság, szóval az öröm. Egyszer már végre komolyan kellene venni az
örömet. Például az egyetemen a szociológia órán Harun al Rasid történeteit olvasni.

MEXIKÓ
25. Sahagun
Azték királyi családból származó indián herceg, aki spanyol szerzetessé lett, írta ezt a könyvet az indián
istenekről.

PERU
26. Perui mítoszok
Nincs idegenszerűbb könyv, mint ez, és ha valaki megérti, alig van könyv, amelyből az ember inkább
önmagára ismer. Ez a félelmetesen szófukar nép itt mégis kimond néhány alig érthető szót.
Gondolkodhatsz rajta, hogy mit jelent.

AFRIKA
27. Néger mesék
A néger szobrászat és festészet nagy betörésének kora már elmúlt: Európa megértette, hogy ezt fel kell
szívnia. A néger meséknek az irodalomba való betörésére az idő még nem érkezett el, de el fog érkezni, és
talán nem lesz belőle olyasvalami, mint a néger zenéből a dzsessz. Bevezetésül mindenkinek A
boszorkány című mese ajánlható. Ebben együtt van E. T. A. Hoffmann, Dosztojevszkij, Dante, Rabelais,
Joyce, Homérosz, Swedenborg, Swift és Rousseau.
Afrika meséit Leo Frobenius gyűjtötte össze.

ÉSZAK
28. Kalevala
Ha valaki azt kérdezi: mi a természet? – nyugodtan azt lehet felelni rá, hogy az, amiről a Kalevala szól.
A természet nem realitás, nem szükség, nem ellenség, nem valami külső és embertől független világ. A
természet az, amiről a Kalevala szól. Nem az állatok, a növények, a föld, a kő, az időjárás, az évszakok
együttvéve. A természet az, amiről a Kalevala szól. A természet nem idillikus, nem kegyetlen, nem
szentimentális, nem rossz, nem részvétlen, nem szigorú, nem elragadó. A természet az, amiről a Kalevala
szól.

GÖRÖGORSZÁG
29. Homérosz
Kétezerötszáz évig az európai költészet apjának mondták, és ezzel tulajdonképpen félreismerték. Most,
két és fél évezred elmúltával kezdjük el nagy körvonalakban érteni. Miért olyan nehéz megérteni őt, aki a
legkönnyebb? Homérosz úgy tesz, mintha nem lennének hátsó gondolatok. Természetes kiegészítése
Nietzsche, aki nem egyéb, mint a hátsó gondolatok Homérosza, és Homérosz a hátsó gondolatok nélküli
Nietzsche. Mindkettejük nagy víziója az igazi ember, az eredeti ember, a Teremtő kezéből frissen
kikerült, még harmatos ember. Akhilleusz, Odüsszeusz és az Übermensch.
30. Szapphó
A száz könyv között, kilencvenkilenc férfi között az egyetlen nő. Néhány töredékkel csupán: egy-két
valószínűleg teljes vers, a többi csak sor, vagy csak öt-tíz szó –, de milyen szó! Kétezer éve írták le és
még forró. Természetes, hogy itt van ő a száz között, senki sem ütközik meg rajta. Szapphónál a nagy
költészet próbáját meg lehet tartani. Az ember tanulja meg verseit könyv nélkül. Mégis, ha az ember
elolvassa, újat tud meg. És mindig – bármilyen jól tudja is –, mindig újra és újra olvasni kívánja.
31. Anakreón
Ha csak a Tücsökdalt írta volna meg, akkor is ezt a kis verset a nagy katalógusba fel kellett volna
venni. De írt mást is, borillatú, könnyedén becsípett verseket. Anakreón az a költő, aki Mexikóban,
Indiában, Kínában és a modern Franciaországban is születhetett volna, és sehol egyetlen szót se kellett
volna másként írnia.
32. Pindarosz
Van abban valami természetes, amit Püthagorasz mond, hogy az emberi életben az első kötelesség az
isteneket, a hősöket, az erőket és a halottak szellemét dicsőíteni. Ezt tette Pindarosz: az ő hangja a
dicsőítés hangja. Ez a dicsőítés az óda. Fordítottja a modern ember, aki önmagát dicsőíti és önéletrajzot
ír. Szegény modern ember. Pindarosz és az a görög, aki az ő ódáit mondja, részesévé lesz az isteni és a
túlvilági nagyságnak, míg a modern ember olyan kicsiny marad, mint amilyen volt.
33. Hérakleitosz
Százharminc mondata (félmondata) maradt reánk, s erről a százharminc töredékről legalább
ezerháromszáz könyvet írtak, nem is egészen a legostobább emberek. Megérteni? Megfejteni?
Megmagyarázni? Nem. A közelében lenni. Gondolkozni azon, amit mondott, és szavainak
határtalanságában elmerülni.
34. Platón
A könyvet az érti meg igazán, aki a következőket gondolja el: mi lett volna Európából, és mi történt
volna Európában, ha Platón nem lett volna? Ma egész biztosan nem lennének államok, nem lennének
tiszta, rendesen öltözött, tagolt beszédű, erkölcsös, művelt emberek, nem lettek volna utak, nem lenne
törvény, fegyelem, önuralom –, nem lenne Európa. Sőt: nem lenne törekvés az egyre tisztább és nemesebb
rendre, igény a magasrendűségre. Egy francia azt mondta: ha Napóleon igazán nagy ember lett volna,
könyveket írt volna. Megfordítva: Platón is lehetett volna világhódító, de túl nagy volt hozzá. Könyveket
írt, mert ez több. Ez a könyv. És ez Platón.
35. Aiszkhülosz
Életünk egyik legmélyebb alapja az ősidőktől fogva átöröklött kép a fenségről. Isten, az Ég, a Tenger, a
Lét, a Lélek. Aiszkhülosz a fenség költője: csupa nagyság, csupa komoly lassúság, csupa ég, tenger, lét,
lélek –, csupa Isten.
36. Szophoklész
Az egész világirodalomban Szophoklész tudta a legtöbbet az emberi sorsról. „A legjobb meg se
születni, s az ezután következő legjobb: hamar meghalni.” Szophoklész látta meg azt, amit azóta is
tragédiának hívunk. Ő látta és írta meg úgy, hogyha az emberi lét tragédiájával szemtől szemben akarunk
állni, az Oidipuszt, az Antigonét és az Élektrát kell olvasnunk.
37. Euripidész
Euripidész volt Athén Dosztojevszkije: mérhetetlen pszichológiai tudással, hallatlan érzékkel minden
iránt, ami százértelmű, problematikus, megoldhatatlan, s amit élni kell, mert ez az ember. Athénben ha
nem is üldözték, biztosan nem szerették. Destruktívnak tartották. Az is. Az ilyen ember szavaival képes
egész államokat megőrölni. Biztosan kell a lábán állnia annak, akit nem zavar meg. Euripidész azoknak az
olvasmánya, akik a mindenekfölött álló igazságot akarják.
38. Arisztophanész
A sötétedő Athénbe világosságot hozott, s ezt a világosságot őrzi minden sora azóta is. Igazság,
szépség, nevetés, becsület, őszinteség, derű – kétezer-ötszáz éve világít. Egészen különös szerencsénk
van, hogy Európában a miénk a legjobb Arisztophanész-fordítás!
39. Thuküdidész
Ha Thuküdidészt nem ismertük volna meg, mindent megértettünk volna, az Olimposzt, Eleusziszt, a
filozófiát, a szobrokat, az Akropoliszt, de a görögökből sohasem értettük volna meg a gyarmatosítást, a
városalapításokat, a harcban és a hajózásban való páratlan ügyességüket, kereskedelmi okosságukat.
Thuküdidésznek Tacitusszal együtt még egy nagy előnye van: a modern történetírás olvasását fölöslegessé
teszik. Itt minden emberi történet lényege megvan, ami azóta történt, csak személyi és időbeli változás, de
ugyanaz.
40. Plutarkhosz
Ez a történeti arcképcsarnok az emberről szóló tudás kvintesszenciája. Történet, lélektan,
társadalomtudomány, neveléstan, jog, filozófia, vallás, földrajz, karakterológia. Teljesen igazuk van
azoknak, akik azt követelik, hogy a fiatalembereket Plutarkhosszal neveljék: ő tudta, mi a nagy élet, és
tudta, hogy mi az életben a nagy. Tudta, hogy mindenkiben lakik Caesar és Arisztidész, Miltiadész és
Scipio, és tudta, hogy kicsiny életet élni nem érdemes.

RÓMA
41. Horatius
Miben van Horatius költészetének utolérhetetlen varázsa? Néhányan azt mondják, hogy sztoikus
világszemléletében; mások azt, hogy római voltában; ismét mások azt, hogy a forma nagy művésze volt.
Nem. Horatius hitt az aranykorban. Hitt abban, hogy az elíziumi létet az ember meg tudja valósítani, ha
komoly, igaz, derűs, nyugodt, nem erőszakos, nem kapzsi, nem irigy, nem hagyja, hogy alacsony
szenvedélyei elragadják. De Horatius azt is hitte, hogy ezt nemcsak egyetlen ember, hanem egész nép, sőt
az egész emberiség meg tudja valósítani, sőt az utat is megmutatta. Aki őt olvassa, az nyílegyenesen megy
vele a boldogság felé.
42. Vergilius
Éppen úgy, mint Horatius, Vergilius is hitt az aranykorban, hitt abban, hogy Augustus uralma alatt ebből
az aranykorból valami megvalósult. Mi az, ami megvalósult? A béke. Jó volt visszanézni a harc idejére,
és megpihenni –, Szabbatot tartani, ünnepet, fellélegzeni és az isteneket dicsérni. Az Aeneis a harcos
múltról szól, de a megszentelt béke, a Szabbat hangján. Ezért olyan nyugodt, olyan kristályos, ünnepi,
méltóságos, zavartalan, enyhe, érett és édes.
43. Tacitus
Az emberiségnek önmagával szemben sok tartozása van. Egyike a legnagyobbaknak egy Tacitus
stílusáról szóló nagy tanulmány. Ebben a műben azt kellene elmondani, hogy Tacitus nem beszél másról,
mint az anankéról, a szükségszerűségről. Ezek a kemény mondatok, ez a szófukarság, ez a mogorva
töredékesség, ez a barátságtalan szigorúság magyarázata. Ez benne a recsegés és a morgás. Tacitus
sziklatömbökben írt. Ez az emberi történet, sőt ez a történet folyamán minden emberi szenvedés
magyarázata.
44. Seneca
 Minden prózastílus között Senecáé közelíti meg a legjobban az ideálisat. A nagy prózaírók mindig
megengednek maguknak valami retorikus dikciót, valami lírát, valamit, ami nem próza. Olvass el
Senecának Lucilius-hoz írt erkölcsi leveleiből egyet, és meg fogod ismerni, hogyan kell tökéletes prózát
írni. Nietzsche azt mondta róla: primum scribere deinde philosophari –, először ír, s csak aztán
gondolkozik. Hiszen éppen ez az! Seneca nem filozófus, hanem prózaíró. Ilyen a nyelv, amikor önmagától
egyszerűen csak beszél.

KERESZTÉNY HAGYOMÁNY
45. Újtestamentum
Tulajdonképpen fölösleges volt a száz legjobb könyv közé felvenni, mert amit ez a könyv mond, az
minden ember szívébe írt szent jel. Ha ez valakiben nincs meg, azon a többi kilencvenkilenc könyv sem
segít.
46. Szent Ágoston
Azt mondják róla, hogy az első európai. Mit jelent az, hogy európai? Azt, hogy az emberiség a kínai, az
egyiptomi, a hindu, a héber, az asszír, az iráni, a tibeti szellem örököse, de még egy lépcsővel feljebb
tudott lépni: keresztény tudott lenni. A kereszténység nem könnyű és vidám életfilozófia, nem úgynevezett
világszemlélet és megoldás. A kereszténység teljesíthetetlen feladat, halálos kötelesség, valami, ami az
életet derékban kettétöri. Ami összemorzsol, mint a malomkő a búzát. A kereszténység a földi lét tökéletes
legyőzése, és a lélek tökéletes felszabadulása. Nincs ember, aki el tudná viselni. De amióta kereszténység
van, senki rajta kívül emberi életet élni nem tud, és nem tudhat. Szent Ágoston nyögött, kínlódott,
szenvedett, jajgatott, de tudta, hogy viselnie kell. Egész Európában elsőnek élt így, ahogy utána sok
milliónak kellene élnie.
47. Eckhart mester
Ha valaki kételkedne abban, hogy az egész emberiségnek elsődleges, veleszületett, szellemével és
lelkével együtt adott, magától értetődő metafizikája van, az olvassa el Meister Eckhart műveit, és vele
párhuzamosan a hindukat, a kínaiakat és az egyiptomiakat. Az azonosság elképesztő, annál is inkább, mert
hatásról szó sem lehet. De Eckhart nem ezért kerül a száz nagymester közé. Ő a középkori misztika maga.
Ötszáz esztendő történetének és ezer szerző művének piramisán áll a tetőn.
48. Kempis Tamás
Aki a Tao te kinget nem ismeri, az nem tud gondolkozni; aki a Védát nem ismeri, az nem tudja, mi a
valóság; aki az Ótestamentumot nem ismeri, nem ismeri az Istent; aki az Újtestamentumot nem ismeri,
nem tud élni; aki Kempis Tamást nem ismeri és nem követi, az nem keresztény.
49. Pascal
Pascal olvasásának három fokozata van. Az elsőn az ember elvakul csodálatos stílusától. A másodikon
megrendül e nagy szív szenvedésén. A harmadikon azt gondolja: végre az ember! Végre az ember, aki
vagyok, a félig hitetlen, de hívő akar lenni. A boldogtalan, a gyarló, a homályos, a tévelygő, aki boldog,
erős, világos, biztos akar lenni –, a szegény-szegény ember, aki Isten gyermeke akar lenni. Teremtő Isten!
Ha a legnagyobbak közülünk ilyenek, milyenek vagyunk mi?
50. Jakob Böhme
A világirodalom legnehezebb olvasmánya. Különösen az érett, nagy művek: De electione Gratiae, a
Signatura rerum és a Mysterium Magnum. Vannak könyvek, amelyeknek mértéke allegro con brio, ilyen
a Bűn és bűnhődés. Van könyv, amely andante moderato, ilyen a Pingvinek szigete. Van molto adagio,
ilyen Jakob Böhme. De annyi tűz, annyi mélység, annyi szenvedély, szenvedés, szeretet, komolyság, hit,
örömvágy, állhatatosság, amennyi Böhmében van, a legnagyobb könyvek közül egyetlenben sincs. A
szerző tudását az angyaloktól kapta, de nem közönséges, hanem arkangyaloktól, talán Mihálytól, a világ
minden misztériumának őrétől. Különös, hogy az európai filozófia történetében Böhme kis jegyzetben
szokott szerepelni; holott a Böhméről szóló könyvben elég, ha az ember az európai filozófiáról kis
jegyzetben emlékszik meg.
51. Emanuel Swedenborg
Swedenborg a legjobb próba. Add oda valakinek, hogy olvassa el valamely művének tíz sorát. Ha az
illető azt mondja bolondság – az az ember lapos és érdektelen fráter. Ha azt mondja: nem értem – az
tökkelütött. Ha azt mondja: unalmas – az ne vegyen többet könyvet a kezébe. Íme, Emerson egyik legszebb
tanulmányát szentelte neki – annak a Swedenborgnak, akinek olyan érzékei voltak, hogy keresztüllátott a
sűrű anyagon, és megpillantotta a szellemi lényeket. Swedenborg az egyetlen nagy, modern ember, akinek
olyan képességei voltak, mint az őskor nagy tibeti, egyiptomi, hindu mestereinek.
52. Claude Saint-Martin
Az európai keresztény hagyomány nagy ismeretlen szerzője Saint-Martin, Böhme tanítványa és Baader
mestere, a szentlélek tüzétől izzó csodálatos ember, időnk legnagyobb titkainak ismerője. Minden szava
olyan, mint a misztikus fürdő vize, elválasztja a jót a rossztól, az igazat a hamistól, az istenit az emberitől.
53. Franz von Baader
Senki sem lett volna alkalmas arra, hogy a kereszténység igazi nagy belső történetét megírja, csak
Baader. Ő azonban azt mondta, hogy az idő még nem érkezett el. Még nem biztos, hogy az ember
keresztény tud maradni. Látta, hogy a múlt század közepétől a jelen század közepéig milyen
megpróbáltatások következtek el, s a történet megírása csak ezután lehetséges. Baader azonban a történetet
előkészítette és megalapozta úgy, hogy lényeges nehézség már tulajdonképpen nincsen. Baadert most
kezdik olvasni, százhúsz évvel halála után, mint Hölderlint vagy Keatset. Baader megértése a mai ember
életében sorsdöntő. Bevezetésül az Áldozatról írt tanulmány ajánlható.

OLASZORSZÁG
54. Dante
Dante költeménye az európai keresztény egyetlen igazi beavatáskönyve. Az egyetlen könyv, amely az
emberi életben itt Európában számunkra mindennek értelmét felfedi. Ezúttal a „minden” szót valódi
értelmezésben kell venni. Aki Dantét olvasta, annak tulajdonképpen nem szabad, hogy kétsége legyen
többé az élet értelme, a tevékenység célja, a közösség rendje, a morál, a szellem nagy kérdéseiben. Miért
van ez így? Mert Dante az utolsó igazán őskori ember, aki nem egyéni, úgynevezett gondolatait akarja az
emberiségre kényszeríteni, hanem az örök eszméket mondja ki: az örök hagyományt. A Dante-
kommentárok között a legjobb, s az egyetlen jó René Guénoné. Ezt a művet a Divina Commediához kell
fűzni, és a száz könyv közé csempészni.
55. Boccaccio
Az igazi derült jókedvről nekünk már sejtelmünk sincs. Minden nevetés, Sterne-é, Joyce-é, Dickens-é,
Molière-é egy kicsit (nagyon?) keserű, könnyes, megkínzott, talán kétségbeesett bohóckodás. Ennek a
kínos nevetésnek a vége az öreg Karamazov és Fomics Foma humora. A középkorral az elfogulatlan és
tiszta derű kora elmúlt. Boccacciótól tudjuk meg, hogy a régiek miképpen tudtak nevetni.
56. Leopardi
Leopardit szerencsétlenségünkre a búskomor és hóbortos Schopenhauer népszerűsítette. Aki tőle
függetlenül olvasta, elcsodálkozott e magányos szellem hallatlan gazdagságán. Bevezetésül a szatírák
ajánlhatók: tökéletesebb és maróbb kritikát Nietzsche is alig adott. A sötétkor nagy válságának
legmélyebb pontján állt –, a legsötétebb szerző.

SPANYOLORSZÁG
57. Cervantes
Ha Cervantes nem született volna meg, az európai még ennyire sem értette volna magát, mint ahogyan
ma érti. Az eszményt minden nép ismerte és ismeri és ismerni fogja. De, hogy az eszménybe egy nép
belepusztuljon, ezt csak Európa tudta – Platón és Don Quijote.

FRANCIAORSZÁG
58. Rabelais
Az emberek nem értik, hogyan vált lehetségessé a Gargantua és Pantagruel könnytelen,
irigységnélküli, mohóság-, kapzsiság-, hazugság-, keserűségnélküli nevetése és vidámsága. Hogyan
lehetséges ez itt Európában, ahol már akkor alig volt más, mint könny, irigység, mohóság, kapzsiság,
hazugság, keserűség? A magyarázat Thelème kolostora. Thelème az aranykor egy darabja, s Rabelais
azért tud könny nélkül nevetni, mert szívével az aranykorban él. Aki az aranykorban él, annak mindaz,
amit lát, derűs. Hát tényleg egyetlen valóság van: az öröm? Egyetlen igaz élet: boldognak lenni? Egyetlen
bizonyosság: az aranykor? Úgy látszik, így van. Egyetlen feladatunk Thelème kolostort építeni, s abban
élni.
59. Villon
Amit a költő nem szentesít, az Isten országába nem juthat be. Villon szentesítette a külvárost, az utcát, a
káromkodást, a hencegést, a neveletlenséget.
Isten országát teljesebbé tette a korcsmával és az akasztófával.
60. Montaigne
Azt mondják, három emberfajta van: a vadember, a civilizált barbár és az európai. Az európai
embernek pedig csak egyetlen par excellence európai műfaja van: az esszé. Montaigne teremtette meg az
antik értekezés, levél, gnóma, dialógus, kommentár, költemény, meditáció műfajainak alkotóelemeiből. De
Montaigne-t nem azért olvassák már négyszáz éve, s nem azért fogják olvasni még sokkal több, mint
négyszáz évig. Montaigne olyan ruhát keresett, amelyikben nem feszeng, s amikor megtalálta, ebben
egyszerre egész lénye megnyilatkozott.
61. Molière
Minden nagy francia író tulajdonképpen úgynevezett moralista. A moralista az, aki a buta és alacsony
embert kigúnyolja és az élet tiszta szépségét dicséri. Mindezt olyan nyelven és módon teszi, hogy
félreérthetetlen. Módszere a csontig ható pszichológiai tudás. A moralisták titka az emberszeretet. Csak az
ismer valakit, aki azt a valakit szereti. Molière is azért ismeri annyira az embert, France-szal, La Bruyère-
rel és a többi nagy moralistával: gúnyolja, vagdalja, kineveti, de mindenekfölött szereti.
62. La Bruyère
Mindazt, amire az emberi közösségben élő lénynek szüksége van, azt megtudhatja La Bruyère
könyvéből, amit az emberi jellemekről írt. Ennél magasabb tudás nincs. Ez a tökéletes emberismeret,
társadalomtudomány, államtan, erotika, illemtan, komolyság. Európa a szentek földje? Elég baj! A
bölcsesség földje kellene, hogy legyen, mert így el fog pusztulni.
63. Chénier
Ha az ember André Chénier verseiből csak egyetlen sort is olvas, egyszerre világosság veszi körül,
előtte a kék tenger terül el, langyos szél hűsíti, és babérillatot érez. A mediterrán világ költője: a tiszta
kék ég, az olajfaligetek, a szőlőhegyek és a gondtalan harmónia költészete. Itt mindig nyár van, béke,
csend, gondtalanság, s az ember az istenekkel együtt sétál a tengerparton.
64. Baudelaire
France az utolsó egyházatyának nevezte őt. Aranyszájú Szent János Bizáncban alacsonyrendű korával
hatalmas beszédekkel szállt szembe;
Baudelaire a modern Párizsban kristályból faragott remek versekkel. Hozzá minden modern embernek
vissza kell térnie, nemcsak tiszteletből, hanem azért is, mert ő tulajdonképpen a modern szellemi
embernek a korral szemben tanúsítandó magatartását véglegesen meghatározta.
65. Rousseau
Jean Jacques Rousseau-nak egy igazságot és egy nagy tévedést köszönhetünk. A nagy igazság az, hogy a
civilizáció az embert megrontja; a nagy tévedés az, hogy az emberiséget minden civilizáció
szükségképpen meg kell, hogy rontsa, és ezért vissza kell térni a természethez. Nem. Az emberiséget csak
– ahogy Hénoch mondja – a lázadó angyalok civilizációja rontja meg, és az ellenszer nem vissza a
természethez, hanem előre az emberi lét ősforrásához. Rousseau intuíciója kitűnő, de csapnivaló
gondolkozó volt. Ez az összetétel így sohasem ismétlődik meg, és halhatatlan.
66. France
Az ember nem győz rajta eleget csodálkozni: France-ról azt terjesztették, hogy Voltaire-i lélek,
istentagadó, szkeptikus, epikureus és pogány. A valóság az, hogy kevés író van a világirodalomban,
akiben annyi pietás lenne, mint Anatole France-ban. A sokaságot és a durva szemet az tévesztette meg,
hogy szeret nevetni. De gondoljuk meg, hogy a középkorban, az igazi hit korában a templomokban
bohózatokat mutattak be; a pápáknak nagy körmenetek alkalmával csúfneveiket vágták szemük közé, és az
utcán kigúnyolták őket. Szabad volt. Miért? Mert ez a pietás egyik legmagasabb foka. Ami az ember
szívéhez nőtt, azt dédelgeti, azzal gyengédségből goromba, mint a férfi kedvesével, mint az apa
kisgyermekével. Az ember csak azzal játszik, akit szeret. Az ember csak legjobb barátját szidja. Az ember
csak azt szereti igazán, amivel játszik, csak azt, amit gúnyol és kinevet. Mert csak azt veszi komolyan. A
Miasszonyunk bohócának írója nem pogány. France bigott, mondta egyszer valaki. Ez az igaz! France
bigott középkori, hívő katolikus. De a hitetlen papok nem értették többé gyengédségét és mélységes hitét,
nem értették az angyali pietást, és istentelennek mondták. Amit France gúnyol, azt szereti: Franciaországot
(Pingvinek szigete), az isteni rendet (Pártütő angyalok), az egyházat (Jelenkori történet), a nagy
századot (Istenek szomjaznak). France sok helyen egészen imakönyvszerű.
67. Mallarmé
Minden költészet közül Mallarmé költészete hasonlít a legjobban az emberiség anyanyelvéhez, ahhoz a
nyelvhez, amit az első ember a Paradicsomban az Úr színe előtt az angyalokkal együtt beszélt. Minden
költészet hangjában van valami, bármily csekély diszharmónia. Mallarmé szavaiban a hang egybeesik a
képpel, a kép a fogalommal, a fogalom az ősi titkos jellel, s oly tisztán, kristályosan, egyszerűen, igazan
szól, hogy már nem értjük. Különös, hogy Mallarmé prózája verseitől nem különbözik. Mintha minden
szava versből lenne.
68. Rolland
A huszadik század nagy angyalai: Tolsztoj, Merezskovszkij, Rilke között ő az arkangyal – az igazság, az
emberiesség, a tiszta szív, a becsület, a kegyelet nagy arkangyala. Egész életében szolgált, soha
önmagáról nem írt, mindig csak a Mesterről, Beethovenről, Tolsztojról, Ramakrisnáról. A Jean
Christophe és az Elvarázsolt lélek, sőt a Clérambault és a Colas Breugnon sem más, mint hódolat
valamilyen képzeletbeli (a valónál igazabb) nagy szellem előtt. Európa lelkiismeretének nevezte el őt egy
olyan emberiség, amelynek nem volt lelkiismerete; a béke angyalának mondta olyan kor, amely nem tudott
mást, mint fegyverkezni. Hallgatni kellett volna rá, s szavát megfogadni. Nem jutott volna ide.

SKANDINÁVIA
69. Ibsen
Ez a tiszteletreméltó öreg tanítómester csak egy helyen vétette el, vígjátékot kellett volna írnia.
Komolyságát figyelembe véve neki kellett volna megteremtenie a swifti komédiát a színpadon. Amit a
modern emberről mond, így is arcpirító; akkor megsemmisítő lett volna. Képzeljék el a Vadkacsát
bohózat alakban, vagy pláne a Solness építőmestert, aki „öregkorára már nem épít többé templomokat,
csak családi házakat”, és az állványokra nem mer felmenni, mert szédül. Ez lett volna a Kísértetek
vígjátéka! Az embernek a torkán akadt volna a nevetés.
70. Strindberg
Először nacionalista protestáns volt, aztán szocialista istentagadó, aztán misztikus és alkimista tudós,
katolikus, szoknyavadász, nőgyűlölő, Nietzsche barátja, s végül megérkezett önmagához. Strindberg a
modern ember Jákob-létrája. Rajta lehet felmászni az égbe. Ő a modern Pál apostol -nem egy, hanem tíz
pálfordulással. Ő a százszor született ember.
71. Andersen
Már-már egészen természetesnek látszik, hogy a földön az élet alapmelódiája a gépzaj és az ágyúdörgés
lett. És természetes, hogy ebben a zajban időnként olyan idegenszerű hangok szólalnak meg, mint
Mallarméé vagy Rilke-é. Ha azonban Andersenről van szó, ennek mégis fel kell tűnnie. És felmerül a
kérdés: melyik idegenebb, a gépzaj vagy az anderseni mese bölcsődal-hangja? Ne legyünk
szentimentálisak, ezzel a valóságot meghamisítjuk. Mondjuk ki minden érzelgés nélkül, ökölbeszorult
kézzel és szigorúan, hogy életünk igazi melódiája nem a dübörgés. Andersen pedig nem a szívtelenségbe
kényszerített emberi lélek életszurrogátuma, hanem az igazi emberi lét. A zajból mindig menekülni fogsz
és a bölcsődal mindig tárt karokkal vár.

OROSZORSZÁG
72. Gogol
Ha valakinek kétsége lenne afelől, hogy igazi szatírát csak mélyen vallásos ember írhat, olvassa el
Gogolt. Az írásnak az ember számára még elviselhető legnagyobb feszültsége a mély vallásosság és a
kifelé való bohóckodás. Egy volt ez Sterne-nél, France-nál és Arisztophanésznél. Ez a feszültség
mindenkit megzavart – Gogol ép elméjét vesztette el. A Holt lelkek az ép elme határán járó profétikus,
feddő dorgálás és az őrjítően nevetséges komédia keveréke.
73. Dosztojevszkij
Máig is kérdés, hogy a démonokat, amelyekről Dosztojevszkij ír, ő csak leleplezte, vagy pedig ő volt
az, aki a démonokat idézte. Ha ő idézte őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb gonosztevője; ha ő
leplezte le őket, Dosztojevszkij volt a világ legnagyobb varázslója. De ő megmondta azt is, hogy a
démonokat mivel lehet megfékezni. Szeretettel, lemondással, türelemmel, alázattal, önmegtagadással.
Dosztojevszkij a legnagyobb alkimisták egyike, akik valaha éltek: megmutatta az emberi élet ördögi voltát
és megmutatta, az ember hogyan győzheti le az ördögöt. Ennél többet egyetlen embertől sem lehet kívánni.
Minden műve fontos, de ha kell, ki lehet hagyni a Sihedert (nem szívesen). A többi: Bűn és bűnhődés,
Karamazov testvérek, A félkegyelmű, Szegény emberek, Az ördöngösök, Sztjepancsikovo és lakosai,
Goljadkin úr, A nagyváros homályából.
74. Tolsztoj
Tolsztoj problémája a következő: életének utolsó szakaszában a válságban levő emberiségnek Tolsztoj
Leó teljesen kész, világos megoldást ajánlott fel, amit megvalósítani egészen könnyű dolog lett volna. Az
emberiség ezzel szemben irtózatos erőfeszítéssel egészen mást valósított meg, amivel az életet még
válságosabbá tette. Mi lett volna, ha feleannyi erőfeszítéssel (éhséggel, vérontással, pusztítással,
járvánnyal) azt valósította volna meg, amit Tolsztoj mondott? Valószínűleg elértük volna a békét – Isten
országát. Mi következik ebből? Az, hogy az emberiség a könnyen elérhető béke helyett a nagyon nehezen
elérhető pusztulást, éhséget, vérontást, járványt választotta. Lehetséges az, hogy egyetlen embernek van
igaza, és az egész emberiség téved? Olvassátok Tolsztojt, és meg fogjátok látni.
75. Merezskovszkij
Milyen különös dolog ez a modern regény! A legdurvább idegizgalom mesterséges felkeltésétől kezdve
minden belefér, olcsó erotika, erkölcsi és immorális tanítás, propaganda, dilettantizmus. Regényt írt
Rolland, France, Joyce és Merezskovszkij. Merezskovszkij, a szent, a próféta, az apostol, a tanítvány, az
örök tanítvány, akinek gondolata a Mestertől soha egyetlen pillanatra sem távozott el. Az orosz
kereszténység, ez a vad, szenvedélyes, anarchikus, megszállott kereszténység vele zárult és ért
csúcspontra. Micsoda század! Gogoltól Merezskovszkijig! Hátha még a világ hallgatott volna rájuk.

NÉMETORSZÁG
76. Edda
Edda szó szerint annyi, mint Dédanya. Az ősgermán versekre ez kétféleképpen értelmezhető. Az egyik
értelem az, hogy minden vers végeredményben és szükségképpen a Földanyáról, az Élet anyjáról szól,
arról a nagy-nagy Asszonyról, akit Goethe a Faust második részében hatalmas Mütter-víziójában látott –,
arról, akit a Willendorfi Venus ábrázol –, Démétérről, akit nálunk Nagyboldogasszonynak hívtak. A másik
értelem az, hogy a Dédanya maga a költészet, a Vers mindnyájunk igazi anyja, a nőnemű Anya-Logosz,
akit Júdeában El Ruahnak hívtak. Ez Philon és Böhme Szophiája. A két értelem között mindenki szabadon
választhat, s látni fogja, hogy mind a kettő egyezik.
77. Till Ulenspiegel
Egy flamand író megkísérelte, hogy Till Ulenspiegelből moralistát és nemzeti hőst faragjon, s ezzel
igazi jellegétől megfosztotta. Till Ulenspiegel tulajdonképpen naplopó és csirkefogó volt, ez az
értelmetlen és bolond sors tette őt naggyá: a csavargók királyává. Kár volt erkölcsösíteni és igazolni.
Igazolta ő saját magát csínyeivel és fortélyaival.
Nem akart ő nemzeteket megváltani; kövér libát akart enni, bort akart inni, és árnyékos fa alatt aludni.
78. Goethe
Johann Wolfgang von Goethét, az öreg pogány mestert ma már nem tudjuk szeretni. Tudjuk, hogy
kivonta volna magát szenvedéseinkből, hűvösen nézte volna templomaink égését és városaink romjait,
egyetlen könnyet sem ontott volna testvéreink halála fölött, és nem borzongott volna meg az újabb és
újabb, irtózatosabb fegyverek láttán. Mégis jó néha elővenni a Faustot, amely számunkra már múlt, az
Eckermannt, amely csak az ő jelene, s a verseket, amelyek desztillált pillanatok. Rabelais velünk sírt
volna; Platón és Lao-ce és Milarépa is. Goethe nem. Ez lenne az ő helye? Ez a gyémántszív, amelyet még
az apokalipszis sem karcolhat meg?
79. Hoffmann
Ernst Theodor Amadeus Hoffmann a világ legtermészetesebb csodája. Amikor az ember olvassa, egyik
ámulatból a másikba esik azon az otthonosságon, amellyel a legnagyobb titkok között mozog s ahogy a
legnagyobb rejtélyeket ismeri. Amikor az ember elolvasta, így szól: hiszen mindez magától értetődik.
Baudelaire isteninek mondta őt. Iskolája? Száz év óta minden valamirevaló író tartozik neki,
Dosztojevszkij éppen úgy, mint Powys, Mallarmé éppúgy, mint Nietzsche és Rilke.
80. Hölderlin
A fiataloknak a Hüperiont kell olvasniuk, az érett embereknek az Empedoklészt, az öregeknek a
verseket. Aki a Hüperiont jól elolvasta, annak semmi sem fog fájni többé, s nyílegyenesen haladhat
fölfelé. Aki az Empedoklészt elolvasta, az nem fog megbánni semmit, és lemond megbékélten a
másodrendűről. Aki a verseket is elolvasta, sajátságos állapotba kerül. Az élet minden percének
szépségét tiszta szívvel és örömmel tudja fogadni, de bármely pillanatban távozásra készen áll, mert tudja,
hogy nem éri semmi veszteség, a halál az embert már nem rövidítheti meg.
81. Nietzsche
Az első világháborúról azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Arra, ami azután következett, azt mondták,
hogy annak apja Nietzsche. A második háborúra is azt mondták, hogy Nietzsche-háború. Igaz. De nemcsak
ez az igaz. Mindennek, ami a század eleje óta történik, annak apja Nietzsche, mert ez a világ Nietzsche-
világ. Van Dante-világ,
Dickens-világ, Joyce-világ, Böhme-világ – azért van ez, mert a legnagyobbak közülünk már istenek.
Minden gondolatunkat gondolta, minden szenvedésünket szenvedte, mindazt, ami történik, előre látta. És
mi az, amit tanított? Egészen egyszerű, mint ahogy a nagy tanítás mindig egyszerű: légy több, mint ember.
Ezt kell megvalósítanunk. Légy több, mint irigy és kapzsi, alacsony és földhözragadt, mohó, barbár,
gyilkos, tolvaj, buta horda.
Melyik műve a legfontosabb? Mindegyik. De főként a Wille zur Macht (a hagyatékból), a Würzbach-
féle kiadásban. Valószínűleg még száz év telik el, amíg az emberiség megérti, hogy ebben a könyvben mi
van.
82. George
A kőbe véshető szavak költészete. Stefan George tulajdonképpen uralkodó király volt a nagy egyiptomi
Menesz, a nagy kínai Sárga Úr fajtájából, és a modern ember le nem mosható szégyene, hogy nem ismerte
fel őt, nem ültette trónra, és nem borult le előtte. George azért elmondta nagy törvénykönyvét. S aki ezeket
a törvényeket nem tartja meg, az önmagát bünteti: hitvány és értelmetlen életet él.
83. Rilke
Rainer Maria Rilke költészetének jellemzésére szavaink még hiányosak. Jó néhány nemzedéknek kell
elmúlnia, amíg nyelvünk odáig ér, hogy a róla való beszédre alkalmas legyen. Ami ugyanaz: vissza kell
menni a tízezer év előtti időkre, hogy újra megtaláljuk a hozzá méltó szavakat. Egyelőre csak ennyit: nagy
emberi élete egész erőfeszítése volt száz olyan sort alkotni, amely úgy hangzik, mint az arkangyalok
kürtje, amikor az Urat dicsőíti. Mondják, hogy Rilke maga is angyal volt, mert átlátott az anyagon.
Valószínűleg igaz. De a köztünk élő angyalok saját lényükhöz sohasem tudnak eljutni. Rilke igazi lényét
elérte. A Duinói elégiák a huszadik század legnagyobb lírai műve.

AMERIKA
84. Cooper
A Bőrharisnya-könyvek egyszerűségben, komolyságban, természetes nagyszerűségben és igazságban
csak a nagy kínai könyvekhez, legfeljebb még Homéroszhoz hasonlíthatók. Az amerikai nép, ha Cooper
puritán éthosza mellett maradt volna, a világ modern nagy Spártáját tudta volna megalkotni. A
Bőrharisnya törvénykönyv és eposz és morál, a nagy pionír amerikai nemzedékek számára. Ami ma
odaát, a süllyedő felhőkarcoló-világban még igaz, az Cooper hagyatéka.
85. Mark Twain
A világirodalom suhanca. Rokona: Villon, Till Ulenspiegel és Hamsun. Senkit nem bánt, és mindig a
száján az, ami a szívében. Ezért neki kellett írni a legszebb gyermekkönyveket: a Koldus és Királyfit, a
Tom Sawyert és a Huckleberry Finnt.
86. Thoreau
Helyesen értelmezte Rousseau-t és saját szívét: nem a természethez tért vissza, hanem az
egyszerűséghez és az ősforráshoz. A közösségből kivonult, egyedül az erdőben ütött tanyát, maga emelte
házát, maga szántott, vetett, ültetett, maga készítette cipőjét, fejte a tehenet és vágta a fát. Olyan ez a
könyv, mintha a világvárosok közepében valaki kunyhót épített volna, faggyúval világítana és állatbőrben
járna –, reggel pedig imádkozna. Ez a tao: a kezdetek kezdetének békés, szent élete.
87. Emerson
Emerson egész művében nincsen egyetlen hamis hang, egyetlen túlzás, egyetlen valótlanság. Tiszta
arany. Tiszta valóság: a valódi értelem és a valódi szív könyve.
88. Whitman
Csoda az, aminek nincs előzménye, de következményeiben kiszámíthatatlan. Ilyen csoda volt a 19.
század végén, amikor az irodalom csaknem teljesen csodátlanná lett, vagyis amikor minden irodalmi
jelenség az előzményekből csaknem maradéktalanul érthetővé vált, – amikor a költészet merő történet,
ugyanannak a valaminek folytatása volt, ilyen csoda volt akkor Walt Whitman. De Whitman csoda is
maradt. A leginkább azokhoz a kínaiakhoz hasonlít, akik előtte háromezer évvel éltek, s akikről ő maga
sohasem hallott. Whitman úgy beszél, mintha a nyelvet ő találta volna fel.

ANGLIA
89. Mabinogion
A Mabinogion tulajdonképpen nem az angol szigeten élt régi népek versgyűjteménye, hanem hatalmas
szellemi hagyomány történeti emléke. Ez a hagyomány nyilatkozik meg a Canterbury történetekben éppen
úgy, mint Shakespeare-ben, Sterne-ben, Keats-ben. A nagy reális angol nép lelke legmélyén húzódó igazi
realitás él itt: a mesék, a tündérek, az álmok, a varázslatok, a szellemek világa. De még valami. A
Mabinogion minden darabjában van valami hamiskás és bolondos játék. Ez az angol humor őse, a
tündérmese és a bolond, játékos komédia – ez az emberi lélek egyik legnagyobb misztériuma: a humor.
90. Shakespeare
 A modern kor elején Byron azt mondta, hogy az emberiség története válaszútra érkezett: döntenie kell
Shakespeare és a szappan között. Az emberiség a szappant választotta. A választás hatása azóta egyre
nagyobb hatással és következményekkel bontakozik ki. Shakespeare az európai ember egészének egyetlen
és teljes megjelenése, s azzal, hogy nem őt választották, az igazi európait megtagadták. A modern árulás.
Ő a jelkép: „a szenvedélyek óceánján a kormány nélkül való hánykolódás”, mint Joyce mondja róla. Ő a
fehér ember.
91. Defoe
A Robinson Crusoe legköltőibb része azoknak a tárgyaknak a jegyzéke, amelyeket a süllyedő hajóról
sikerül megmentenie. Ez a jegyzék hatalmasabb, mint az Iliász, vagy az Aeneis seregszemléje, vagy a
Mahábhárata nagy hőskatalógusa, ahol a háború héroszai vonulnak fel. Ez a mi élettársaink békés,
kozmikus seregszemléje: a só, a kalapács, a cipő, a tűzszerszám, a pohár, az evőeszköz, a kenyér, a rizs.
Aki a Robinsont helyesen olvassa, érezni fogja, hogy az egész költemény Homéroszéval azonos.
92. Swift
A világirodalom legkeserűbb könyve, a botor, ügyefogyott, hitvány, alacsony emberfajta által vérig
sértett igaz lélek határtalan szenvedése, amelynek az emberiség végzetes alacsonysága úgy fáj, hogy már
megbocsátani sem tud, csak átkozódni. Platón meg akarta építeni az eszményi közösséget, Merezskovszkij
és Tolsztoj hitt Isten országának közeli eljövetelében. Swift kijózanít. Hogyan? – kérdezi. Eszményi
közösség? Isten országa? Ezzel az emberiséggel?
93. Sterne
Laurence Sterne nagy könyvét, a Tristram Shandyt regénynek mondják, de persze nem regény, ahogy
nem életrajz, nem történet, nem szatíra, nem líra, nem dráma. Egyszer már igazán foglalkozni kellene
azzal, hogy mi az, nem műfaja, hanem lényege szerint, amit Sterne írt és mi benne a rokon Rabelais-vel,
Cervantes-szel, France-szal és Joyce-szal. Hátha az elfelejtett nagy angyal, a Nevetés Angyala szólal meg
itt, aki olyan ismeretlen volt, hogy még az őskori könyvek is kifelejtették.
És hátha ez az angyal a Tristram Shandyben nevet a legtisztábban?
94. Wordsworth
William Wordsworthnél kezdődik a modern ember, a bonyolult, saját sokszerűségével tehetetlen,
félelmetes ellentéteinek kiszolgáltatott, önmaga ellentmondásaiba elveszett, az öröm morzsáiért küzdő
modern ember. Sem a sokszerű gazdagságot, sem az ellentéteket, sem a tehetetlenséget, sem a
legyőzhetetlen örömvágyat így együtt senki sem írta meg. Wordsworth a modern költészet apja, de a
modern ember apja is, aki bennünket a világtörténetben igazolt, és aki helyünket a világban megteremtette.
Költészete pedig olyan, mint a szirének éneke, aki meghallotta, az életnél is jobban kívánja.
95. Keats
Nincs benne semmi emberi, semmi anyagi, semmi folt, semmi hamis. Ő a költő. Sem előtte, sem utána
senkit e név mellette nem illet meg. Költészetének igazi varázsa titok. Nem tudni, mi benne a vonzó, a
legyőzhetetlen, a mérhetetlen és a határtalan. Amióta Keats-et olvashatjuk, már nem panaszkodhatunk
annyira Orpheusz verseinek elvesztén.
96. Shelley
Kortársai azt mondták róla, hogy őrült volt és csaknem gonosztevő. A legszívesebben börtönbe zárták
volna, de úgy, hogy azért odamentek volna hallgatózni, mit mond –, mint ahogy az ember a kalitkába zárt
vörösbegy és rigó hangját hallgatja a másik szobából. Nem tudtak ellenállni tüzes és lángoló szavainak,
szenvedélyes ütemeinek. Az ember magával viszi este ágyába e versek emlékét, s vele alszik el. Szépeket
álmodik. Igazi előde Szent Ágoston volt, igazi utóda Romain Rolland. Ő a vallásos forradalmár, az
egyetlen igazi forradalmár.
97. Dickens
Valaki egyszer szembeállította Szophoklészt és Dickens-t, de nem mondta meg, hogy miért teszi.
Valószínűleg azért tette, mert Szophoklész volt az, aki az életnek semmit sem bocsátott meg, Dickens
pedig mindent megbocsátott. Pedig volt neki mit megbocsátani. Ő sem élt másként, mint mi, ő is
szenvedett a sötétségben, és a hullámokon imbolygott. A dickensi hangulat: a megbékülés a
legnehezebbel. Fejet hajt az elviselhetetlen előtt és mosolyog. A mosoly azt jelenti: nem adok fel semmit.
98. Swinburne
Olyan világ, amelyből Swinburne költészete hiányzana, olyan lenne, mint amelyben nem lenne virág, és
nem lenne muzsika. Amihez nyúl, abból illat lesz, ütem, édes álmodozás, tánc, béke és harmónia. Van
poetry – közönséges költészet, és van superpoetry – költészetfölötti költészet. Charles Algernon
Swinburne a költészetfölötti költészet mestere. Mindegy, hogy az ember mit olvas belőle, mert érintése a
fontos, a rózsaujjú varázsérintés, amelynek bűbájos mágiája nyomán mindenki egyszerre széppé válik.
99. Joyce
Joyce a könyvtárost nagy zavarból menti meg. Ahelyett, hogy a 20. századból ötven írót kellene
fölvennie úgy, hogy abból a lényeg kimaradna, fölveheti egyedül Joyce-ot úgy, hogy abban a lényeg benne
van. Igaz, hogy az Ulysses és a Finnegan egymástól úgy különbözik, mintha az utóbbit a nagyapa írta
volna, az előbbit az unoka. De Joyce-ban, mint oly sok nagy íróban, három nemzedék találkozik. Ő már
most úgy ír, mint ahogy a legnagyobbak majd száz év múlva fognak írni tudni.
Az Ulysses ma már könnyű olvasmány. Megértésében nehézség nincs. A Finnegan pedig olyan, mint az
erős méreg. Ha valaki belőle sokat iszik, meghülyül, ha tíz cseppet, halálos melankóliából is meggyógyul.
Éspedig percek alatt. Joyce egyébként az írás csodája – ő az írók Démoszthenésze. Démoszthenész
dadogott és rángatózott, és mégis Athén legnagyobb szónokává tudta magát tenni. Joyce is ilyen dadogó
volt. Nem tudott írni. De önfegyelemmel a század legnagyobb stilisztája lett. Mert lehetetlen, hogy valaki
egészséges alapokról elindulva az írásnak ilyen mestere lehessen.
100. Powys
A legtöbb író és költő tulajdonképpen szólóhangszeren játszik, még az olyan gazdag művész is, mint
Dante vagy Shakespeare. Négy-ötszólamú művet alig ismerünk. John Cowper Powys műveiben
nagyzenekar játszik: ez a szédítő szimfonikus sokszólamúság az embert eleinte lehengereli, később felüdül
tőle, végül életszükségletévé lesz. Akár a nagy regények közül a Wolf Solent et, vagy a még nagyobb
Glastonbury Romance-t olvassák is, tanulmányai közül a Sensualityt, vagy az Art of Happinesst, vagy a
Pleasures-t, zengő és morajló szóáradat hangzik. Powys a tengertől tanult meg írni. Az egész, a teljes, az
összes-minden ember beszél belőle, minden tulajdonsága, tehetsége, testrésze, képessége, hibája, bűne,
minden szelleme, kísértete, őse, utóda, angyala, démona és ördöge.
 LÁBJEGYZET
[1] Hamvas Béla az 1940-es években Magyarországon elérhető német-angol-francia kiadványokból
dolgozott. Azóta a száz ismertetett mű mindegyike megjelent magyarul, olykor több változatban is, de alig
van olyan ókori és keleti szövegkiadásunk, amelynek gondolati hitelessége és nyelvi ereje megközelítené
a Hamvas által megjelölt források színvonalát. (A szerk.)