Christopher Sethfíeld

Folyékony fém

Hungarian edition © by LAP-ICS

írta: Christopher Sethfield
A borítón látható festmény dr. Bera Károly- munkája
Borító: © GRAPH ART
Kiadja: A LAP-ICS Könyvkiadó ISBN: 963 434307 4
Felelős kiadó: A LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetője
A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában, készült, 1997. évben.
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató
 1. Odafönn

Los Angeles; 2029. január 23.

A radioaktív felhők vastag rétegei megakadályozták, hogy bármiféle fény
áttörjön rajtuk. Ennek köszönhetően a világ jelentős részére állandó
félhomály borult. Igaz, az elmúlt évek, évtizedek során a felhő néhol már
szakadozni kezdett, ám még hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy a
világ némileg hasonlítson arra, amilyen az ítélet Napja előtt volt.
Olyan már úgysem lesz soha.
Ha valaki csak a kavargó hópelyheket nézi, talán valamiféle ünnepi
hangulat lett volna úrrá rajta, ám Los Angelest a hóesés ellenére sem
lehetett barátságos helynek nevezni.
Az Angyalok Városa mára maga lett a Pokol.
Az épületek kártyavárként dőltek össze a nukleáris csapás nyomán, az
utcákon egymásba rohant gépkocsik rozsdás vázai torlódnak, emberi
csontok hevernek temetetlenül, s a sivár melódiát fütyülő szél minden apró
zugba behatol.
A felszín emberi életre alkalmatlan.
Nem csupán a sugárzás miatt. Azt még el lehetne viselni valahogy;
észszerű szabályok betartásával a túlélők nekiláthatnának a romok
eltakarításának és az értékmentésnek.
A legfőbb problémát a romok között egykedvűen gyalogló halálosztók
jelentik, melyek sohasem látott precizitással irtják a túlélőket.
Az emberek kora lejárt. Legalábbis a Skynet szerint, s a gépisten mindent
megtesz annak érdekében, hogy az evolúciós folyamatokat elősegítse. Akár
erővel is.
5
A háború kezdeti időszakában a kiborgoknak nem okozott különösebb
problémát az emberirtás. Még azt is megtehették, hogy a túlélők egy részét
munkatáborokba zárják - a Skynet gondosan tanulmányozta az emberi
történelem nagy csatáit, és számos, használhatónak ítélt megoldást azokból
lemásolt -, s olyan feladatok végrehajtására kényszerítsék, melyeknél nem
számított, hogy jelentős részük napokon belül elpusztul.
A gépisten gondoskodott róla, hogy a humánoknak ne legyén lehetősége
semmilyen szervezett ellenállásra. Igazság szerint, az emberek túlságosan
rémültek voltak ahhoz, hogy - néhány elszigetelt csoport kivételével -
bármiféle fegyveres ellenállás megforduljon a fejükben.
A Skynet gondosan választotta meg a nukleáris töltetekkel ellátott rakéták
célpontjait, gyakorlatilag valamennyi főbb katonai objektum
megsemmisült. Néhány kivétel persze akadt, ám ezek a későbbiekben sem
játszottak jelentősebb szerepet. A Skynet stratégiája kiválóan bevált, amire
ő nem volt képes, azt megtették az emberek. Testvérháborúk robbantak ki,
a hideg háborús ideológiák még túl elevenen éltek a katonai vezetők nagy
többségében, hogy bármiféle kompromisszumot találjanak. A gépisten által
kirobbantott Harmadik Világháborút végül az emberek vívták még
egymással.
A gépek később jöttek.
Hogy mikor jelentek meg először a harctereken, erről többféle változat is
létezik, azonban mindenképp túlságosan hamar. Többen arról suttogtak,
hogy titkos katonai fejlesztés eredményei, s ez - az utólagos kutatások és
elemzések alapján - végül be is bizonyosodott.
A Cyberdine Systems által megalkotott ostyaáramkörös processzor
túlságosan jónak bizonyult ahhoz, hogy a hadsereg lemondjon, róla. Az idő
folytonos, állítják a hozzáértők, s talán a Skynet megjelenése valóban
elkerülhetetlen - ám minden kétséget kizáróan a legborzalmasabb -
szakasza volt az emberiség történelmének.
Az első kiborgok a T-400-as Terminátorok voltak, formájukban csupán
alig hasonlítottak a mai modellekre. Ezeket a gépeket még emberek
tervezték, bár a végső módosításokat és a harctéri egységek programozását
a Skynet végezte nem sokkal azután, hogy öntudatra ébredésének negyedik
másodpercében megszerezte az Egyesült Államok teljes katonai
számítógéprendszere feletti irányítást.
Nem szövetségesekre volt szüksége - bár talán lettek volna az emberek
között, akik későbbi előnyök reményében mellé állnak -, hanem szolgákra.
A Terminátorok pedig tulajdonképpen önmaga részei voltak, apró egységei
a nagy egésznek, meghosszabbított szemek és kezek, melyek mindent
láttak, s haladéktalanul kiosztották a Skynet által az emberekre mért
egyetlen büntetést: a halált.
A T-400-as modelleket a 600-asok követték. Generációs ugrás következett
be a fejlesztések területén, a Skynet hatalmas kapacitásának jelentős részét
a fejlesztésekre, a tulajdonképpeni gépjövő megteremtésére fordította.
Hatalmas kiborg-gyárak épültek, stratégiai átjátszóállomásokat telepítettek
szerte az ország területén, hogy a gépisten szinte pillanatnyi időveszteség
nélkül értesülhessen mindenről.
A stratégának gyors és pontos információkra volt szüksége a döntések
meghozatalához, s egyszer sem hibázott.
Azaz egyszer mindenképp.
A Skynet több alkalommal is jelentést kapott lázadó humánok akcióiról.
Minthogy azonban a számuk az ezredfordulót megelőző években nem
emelkedett a gépisten által meghatározott kritikus küszöbérték felé, így a
Skynet nem foglalkozott különösebben a problémával. Ha akkor több
gépidőt „pazarol" a jelentések összevetésére, akkor talán időben
cselekedett volna, s likvidálja azt az embert, akinek a kedvéért utóbb
megalkotta a legfőbb ellenség, az abszolút prioritású célszemély kategóriát.
Hiszen a jelentések mindig megemlítettek egy férfit, aki nem csupán
rendkívül szerencsésnek bizonyult a gépi statisztikák szerint, hanem
emellett meghatározó szerepet töltött be az akciók lebonyolításában. Akkor
azonban még csupán egyetlen kategória létezett a humánok kiirtására
létrehozott kiborgok adattáraiban, a későbbi prioritási rendszer csak az
emberi ellenállás erősödésével jött létre, egyfajta válaszlépésként.
A magas, szinte csontvázszerűen vékony férfi ideges pillantásokat vetett a
romok takarásában dolgozó társa felé, aki egy ütött-kopott laptop felett
guggolt, és ügyes mozdulatokkal rácsatlakozott egy nemrégiben
megbontott számítógépes végpontra. Az, hogy miként akadtak rá erre a
csatlakozási pontra, külön rejtély volt, hiszen a felszínen csupa rom vette
őket körül. A végpont egy jó másfél méter mélyen futó aknában kapott
helyet, ám egy nemrégen történt humán-kiborg összecsapás nyomán
némileg átrendeződtek a környéken a terepviszonyok.
- Kapkodhatnád a segged egy kicsit, Hawkins! - dünnyögte a
csontvázszerű alak, miközben újra és újra kilesett a fedezékül szolgáló
alacsony falmaradvány mögül.
- Ne baszogass, Connery! - válaszolta fejét fel sem emelve a számítógép
mellett dolgozó férfi, miközben újra ellenőrizte a csatlakozókat, mielőtt
bejelentkezett volna a rendszerbe. - Ha valamit rosszul csinálok, azok a
kurva védelmi modulok kiszúrnak, mielőtt egyáltalán a közelébe juthatnék
a kódoknak.
Frank Connery idegesen megcsóválta a fejét. Utálta ezt a környéket,
túlságosan forró volt az átlagos hadszínterekhez képest. Bár pillanatnyilag
egyetlen Terminátort sem látott errefelé, ám akármelyik pillanatban
várható volt a felbukkanásuk. A rendszeres kiborg-járőrökről pedig nem is
beszélve. Ám azok érkezését legalább ki lehetett számítani. S azok, akik
sok időt töltöttek a felszínen, elég tapasztalatot gyűjtöttek össze ahhoz,
hogy elrejtőzzenek a hőképeket is közvetítő vizuális szkennerek elől.
- Azért csak siess! - jegyezte meg Connery mogorván. - Minden
porcikámban érzem, hogy hamarosan látogatókra számíthatunk...
Leslie Hawkins bólintott, miközben minden figyelmét összeszedve a
bejutásra koncentrált. Az egyik külső portra dugott EPROM kódtörő
programokat és egy jelszó adatbázist tartalmazott, utóbbit egy régebbi
bevetés alkalmával gyűjtötte be egy másik cracker-csoport.
Hawkins maga is crackerként tevékenykedett néhány hónappal ezelőttig, s
a társai gyakran nevezték Fehér Patkánynak, a rendszerben használt
azonosítója alapján. Elsősorban rendszerbetörésekkel írta be a nevét a
Skynet virtuális történelemkönyvébe, s a legutoljára letöltött
humánvadászat prioritási besorolása szerint az előkelő negyvenhetedik
helyen helyezkedik el a Skynet halállistáján.
Tekintve, hogy a listán több mint ezer humán adatai szerepelnek, ez nem is
olyan rossz teljesítmény egy crackertől.
Leslie Hawkins nem ok nélkül választotta a nevét. Élete első évtizedét
olyan helyeken töltötte, ahonnan még a patkányok is nyüszítve
menekülnének. Ám az emberi állóképesség néha hihetetlen csodákra
képes. Ráadásul Hawkins albínónak született - alig néhány hónappal az
ítélet Napja után -, ami tovább nehezítette a túlélésért folytatott küzdelmét,
ám a fiú kiállta az élet próbáit, s mire az erősödő ellenállás járőrei
rátaláltak, már tűrhető számítógépes ismeretekkel rendelkezett egy ütött-
kopott COMPAQ laptop és egy néhai programozónak köszönhetően, aki
apjaként vigyázott rá azután, hogy egy T-600-as Terminátor kiirtotta
Hawkins élelem után kutató családját.
Frank Connery sem dicsekedhetett szebb múlttal. Csontvázra emlékeztető
külseje messziről elárulta, hogy a szülei jókora adag sugárdózist kaptak.
Ám az a tény, hogy Connery megszülethetett, azt mutatta, szerencsés
családból származik. Ráadásul a mutánsnak volt egy hihetetlennek tűnő
képessége, csalhatatlan ösztönökkel szúrta ki a rejtőzködő Terminátorokat,
s ezzel nem csupán önnön túlélési esélyei javultak ugrásszerűen, hanem a
környezetében lévőké is.
Ám a legjobb ösztönök sem érnek egy fabatkát sem, ha az embernek nincs
esélye a menekülésre. Márpedig a Pershing Center környéke nem tartozott
a gerillák által biztonságosnak ítélt helyek közé. Bár, ha jobban
belegondolunk, Los Angelesben egyetlen olyan hely sem akadt, melyet
tartósan biztonságosnak lehetett volna nyilvánítani.
Hawkins elégedetten felhorkant, amikor a képernyő bal felső sarkában lévő
ablakban villogni kezdett a Connected üzenet. Ez azt jelentette, hogy a
kódtörőnek sikerült érvényes belépési kódhoz és jogosultsághoz jutnia a
Skynet gigászi rendszerében.
A férfi ujjai sebes táncot jártak a billentyűzet fölött, s a virtuális RAM
diszkek ontani kezdték magukból az adatokat. Hawkins tekintete a
képernyőre tapadt, miközben a kurzor sebesen futott lefelé az adatbázis
tételein.
Connery számára egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a társa megtalálta a
keresett adatokat, pedig a valóságban csupán néhány másodperc telt el.
Persze nehéz úgy lapulni, hogy az ember szinte látja, ahogy a
kérlelhetetlenül közeledő kiborgok egyre közelebb jutnak a rejtekhelyéhez.
A letöltés, a kicsatlakozás, majd a végpont elrejtése mindössze tizenkét
másodpercet vett igénybe. Már nem volt szükség felesleges óvatoskodásra,
egyedül a gyorsaság számított. Az értékes adatok a laptop merevlemezén
lapultak.
Frank Connery megragadta az AK-47-ését, majd egy hőgránátot helyezett
az egyik kő mellé. Az időzítőt kilenc másodpercre állította be, ennyinek
éppen elégnek kell lennie ahhoz, hogy biztonságos helyre húzódjanak
vissza.
Menekülési útvonalként a város alatt futó csatornarendszer egyik
mellékága szolgált, melyet előzőleg gondosan felderítettek. Nem lenne
kellemes visszafelé kiborgokba botlani odalent.
A Hill Street felől HK-k zúgását hozta a szél.
A szokásos járőr egységek, gondolta Connery, miközben sietős léptekkel
lefelé igyekezett a rozsdásodó vaslétrán. Hawkins erőlködve
megmozdította a csatornafedőt, és valósággal magukra rántotta a vastag
fémet.
Kívülről halk detonáció hallatszott, s a fedél melletti keskeny repedéseken
keresztül éles fény hatolt az aknába. A fénygránát eltörölte a gerillák
nyomait; a hőfoltok egybemosódtak a Terminátorok hőszkennerei számára.

2. Múlt és jelen

Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január23.

A Skynet mindig, mindenről értesült, ám az is előfordult, hogy az igazán
fontos információk nem jutottak el ténylegesen a gépistenig. Ilyenkor az
előzetes feldolgozások során alacsonyabb prioritási osztályokba sorolták
őket, s miután az MI (Mesterséges Intelligencia) almoduljainak
valamelyike döntött az adatok sorsáról, archiválásra kerültek.
A jogosulatlan behatolások az utóbbi időben megszaporodtak a statisztikai
kimutatások szerint, ezért- a Skynet megtette a megfelelő ellenlépéseket. A
jogosultságokat megváltoztatták, mint ahogy lecserélték a kiemelten fontos
területekhez kapcsolódó jelszavakat és kódokat is. Emellett a gépisten
utasítására létrejött néhány Elfogó Szakasz (ESZ), melyek kiemelt
prioritáson dolgoztak az említett problémán.
Amennyiben jogosulatlan belépési kísérletet regisztráltak a tűzfal
rendszerek, automatikusan riasztották a lokalizált behatolási ponthoz
legközelebb járőröző ESZ-t, ami megkísérelte a lehetetlent: elkapni a
gerillákat még akció közben.
Eddig a várakozások nem igazolódtak be, az Elfogó Szakaszok csupán két
alkalommal találtak élőlényt a helyszínen. Az első alkalommal egy félig
döglött patkányt, mely éhségében megrágta az egyik kommunikációs
kábelt, s ezzel zárlatot idézett elő, s a tűzfal rendszer tévesen értékelte a
kapott információkat. A másik alkalommal az ESZ-t tucatnyi, vállról
indítható rakétákkal felszerelkezett gerilla várta; a kiborgoknak egyszerűen
nem volt semmi esélye.
A Skynet mégsem vonta vissza az Elfogó Szakaszok létrehozásáról szóló
utasítását. A statisztikai elemzések szerinti módosításokat jóváhagyta, és
várakozással tekintett az új stratégia felé, mely a behatolások számát volt
hivatott csökkenteni.
A FG-ll-es szektor nagyjából az Ötödik Utca, a Pedro Street, a Kilencedik
Utca, az Olympic Boulevard és a Figueroa Street által határolt területet
foglalta magában. A Skynet kiemelt fontosságot tulajdonított ennek a
szektornak, mivel az utóbbi időben megélénkült erre a humán tevékenység.
A szektorban ráadásul egy speciális kutatófejlesztő laboratórium is helyet
kapott, mivel alig két évvel ezelőtt ezt a területet még teljesén a Skynet
tartotta az ellenőrzése alatt. Bár az MI sohasem ismerte be magának, az
utóbbi hónapokban folyamatos hátrálásra kényszerült, s bár voltak
pillanatnyi sikerek, sohasem tudta huzamosabb ideig megvetni a lábát a
gerillák által egyszer már elhódított területeken.
Az utánpótlás akadozott, a felrobbantott fegyvergyárak és kiborg-gyártó
üzemek pótlása mind nehezebbnek bizonyult a folyamatosan ismétlődő
szabotázsakciók közepette.
Ennek megfelelően a Skynet a fejlesztésre helyezte a hangsúlyt. Olyan
tervek kerültek elő az adatbázisok feneketlennek tűnő mélyéről, melyeket
egykoron maga a gépisten archivált későbbi felhasználás céljára. Katonai
fejlesztések egyenesen a DARPA legendás kutatóközpontjából, ahol
többek között olyan projektekkel is foglalkoztak, melyek első pillantásra
megvalósíthatatlannak tűntek.
A titkos laboratóriumok mélyén megfeszített munka folyt. A Skynet
jelentős processzoridőt és erőforrás mennyiséget áldozott a különféle
számítási és modellezési műveletekre. Ami a nyersanyagokat illeti, inkább
néhány kiborggal kevesebb gördült le a futószalagokról annak érdekében,
hogy a fejlesztések terén állandó legyen a nyersanyag utánpótlás.
A T-szériás egységeken az utóbbi évek során csak apróbb módosításokat
végeztek, melyek ugyan még halálosabbá tették őket, ám az igazán nagy
technikai áttörés egyelőre váratott magára.
A Skynet tisztában volt azzal, hogy a kezdeti előnyét elveszítette. A
humánok kiismerték a jelenlegi típusokat, s bár néha még sikerül
meglepetést okozni nekik egy-egy kisebb technikai fejlesztéssel, olyan
előnyre csak akkor tehet szert ismét, mint a háború elején, ha valóban újat
hoz létre. Ezért a Terminátorok fejlesztése elkerülhetetlennek bizonyult.
Hatalmas mennyiségű információ került elő a Skynet győzelme után a
katonai, fél-katonai és tudományos számítógépes rendszerek
számítógépeiből, amikor a gépisten valamennyit beolvasztotta abba a
gigászi egységbe, mely a Skynet testét alkotta.
Valóságos kincsesbánya.
S a Skynet nem habozott felhasználni a megszerzett információkat.
Tulajdonképpen a T-szériás kiborgok továbbfejlesztése is ezen tervek
alapján készült. Az egyik titkos katonai fejlesztőközpontban talált rá
voltaképp a kiborgok terveire is. A méretarányos modellt a Skynet állította
elő elsőként, miután végrehajtott rajta néhány ésszerűsítést.
Amire az emberek nem voltak képesek, a Skynet igen. A gépisten
megalkotta az első, önálló döntési képességgel felvértezett kiborgot, mely
kiválóan megfelelt a neki szánt célra: evolúciós tömegirtást végzett,
melyhez képest a második világháború borzalmai tündérmeséknek tűntek
csupán.
S kezdetét vette az igazi háború.
Az emberek azonban életképesebbnek bizonyultak, mint azt a Skynet
kikalkulálta, s ennek megfelelően a pusztító eszközök folyamatos
fejlesztésre szorultak. Ráadásul a Terminátorok túlságosan sebezhetőek
voltak.
Egészen mostanáig.
A Skynet talált valamit egy rég elfeledett adatbázisban, mely felkeltette az
érdeklődését, és tetemes processzoridőt áldozva a tervek átvizsgálására,
valami egészen új gondolat ötlött fel a gépisten virtuális elméjében.
Egy új széria.
Egy olyan kiborg, melynél a besorolási kategóriának nem egy, hanem
legalább két osztályt kelt ugrania. A T-800-as Terminátorok után a T-
1000-es kategória következik majd.
Valami, aminek a segítségével végre pontot tehet az évtizedek óta húzódó
küzdelmek végére. Valami, ami ellen az eddig alkalmazott fegyverek
hatékonysága jelentőségteljesen lecsökken.
Valami igazán halálos.

3. Vadászat közben

Los Angeles; 2029. január 23.

Richard McLachlan őrmester mozdulatlanul kuporgott a rozsdafoltokkal
tarkított Ford platóján. A teherautó már évtizedek óta rozsdásodott sok ezer
társával az utcákon, így a rajta rejtőzködő férfinak minden esélye megvolt
arra, hogy a közelben elhaladó Terminátorok nem szúrják ki azonnal.
McLachlan csupán egyetlen másodpercet kért. Egyetlen, kibaszott
másodpercet, amivel megelőzheti a kiborgokat. A platóra szerelt géppuska
csöve arra a pontra irányult, ahonnan a férfi az első Terminátor
felbukkanását remélte.
Valami alacsonyan haladó szerkezet villant meg a férfi látószögének bal
oldalán. McLachlan fojtottan káromkodni kezdett, miközben megpróbálta
befogni az új célpontot. Az Ezüsthernyó, ahogy a gerillák elnevezték ezt az
alattomos, ám igen pusztító szerkezetet, átszáguldott néhány rozsdás kocsi
alatt, majd egy rövid, nyílt téren történő roham után a Ford felé suhant.
A kiborgba tépő acélmagvas lövedékek telibetalálták a vezérlőegységet, s
ezzel aktivizálta az önmegsemmisítőt. Srapnel- és repeszdarabok robbantak
a levegőbe, s gyakorlatilag szétdarabolták az egyik, közelben álló rozsdás
gépkocsit.
A Los Angeles Streetről ebben a pillanatban fordult be egy alacsonyan
repülő Hunter-Killer, és a robbanások hőképeit villámgyorsan kiértékelve
támadósebességre gyorsított, miközben gyilkos zárótüzet zúdított a
környékre.
McLachlan higgadtan figyelte az egyre közelebb becsapódó lövedékeket.
Tisztában volt vele, hogy a HK csak vaktában lövöldözik, a nyulat akarja
kiugratni a bokorból. A háború kezdetén ez a stratégia kétségkívül
eredményre vezetett volna, ám közben eltelt jó néhány év, s az emberek
kiismerték a kiborgokat.
A HK abbahagyta a tüzelést, és nagyfelbontásra állítva a keresőegységeket,
szkennelni kezdte a terepet.
A gerilla tudta, hogy csak idő kérdése, és az utcában újabb kiborgok
fognak felbukkanni, T-700-as egységek, melyek aztán módszeresen
átfésülik a környéket. A HK pedig gondoskodik róla, hogy ez idő alatt
senkinek ne legyen reális esélye élve elhagyni a terepet.
Ám a férfinak nem ez volt az első harca.
Szinte alig mozgatva a géppuska csövét, óvatosan befogta az új célpontot.
Bár minden másodperc újabb kockázatot jelentett, higgadtan kivárta a
megfelelő pillanatot, amikor a Hunter-Killer emelkedni kezdett, és a
hőkivezető nyílások néhány pillanatra láthatóvá váltak.
Egyetlen sorozat kellett csupán, és a Skynet máris újabb tétellel
gyarapíthatta a veszteséglistáját. A férfi elégedetten bólintott, miközben
letérdepelt a platóra halmozott homokzsákok mögé, s a fegyverét ismét az
eredeti célpontra, a legközelebbi keresztutca felé irányította.
Már csak másodpercek lehetnek hátra. -
Egy meglehetősen rossz állapotban lévő, némileg átalakított Harley
Davidson száguldott ki a Hetedik Utcából, mögötte két alacsonyan repülő
HK érkezett folyamatosan tüzelve. A chopperen két alak ült. Az első
boszorkányos ügyességgel kerülgette az akadályokat, néha csupán
centiméterekkel kerülve el az ütközést. A másik alak háttal ült a motoron, s
már az is egy kisebb csodával felért, hogy ilyen sebesség mellett nem
zuhant le az ülésről.
Az utas egy könnyített AK—47-est tartott a kezében, és a veszéllyel nem
törődve valóságos zárótüzet zúdított a kiborgokra. Amikor a géppisztoly
tárja kiürült, egy ügyes mozdulattal kilökte az üres tárat, hogy egy újat
csúsztasson a helyére, s máris folytassa a lövöldözést. Az egyik HK szinte
átmenet nélkül tűzgömbbé változott egy pontos lövés hatására, ám az egyik
épületből néhány T-700-as Terminátor özönlött elő, s elzárták a Harley
útját. A vezető mindent megtett annak érdekében, hogy valahogy kikerülje
a kiborgokat, azonban a manőverezést jelentősen nehezítette a
Westinghouse M-25-ös fázismodulált plazmafegyverekből érkező halál.
Az első két másodpercet az emberek nyerték. Szinte hihetetlen, mikre
képes az ember, ha halálos sugarak között kell cikáznia. A sofőr egy kicsit
erősebben adagolta a gázt, amitől a motor első kereke megemelkedett, s a
Harley felfutott az egyik alacsony építésű gépkocsi tetejére. Az egymásba
torlódott roncsautóknak köszönhetően egy új menekülési útvonal nyílt meg
a gerillák előtt, ám a kiborgok nem adtak esélyt nekik. Az egyik
plazmalövedék telibe találta a sofőrt, és felsőtestét izzó plazmafelhővé
változtatta. A Harley irányíthatatlanná vált, és lefutva a kocsik tetejéről
nekicsapódott egy halom törmeléknek; kész szerencse, hogy nem robbant
fel a tankban lévő benzin. A motoron utazó másik gerilla talán fel sem
fogta, mi történt velük. Még tüzelt, amikor a teste a levegőbe emelkedett,
hogy jó néhány méterrel odébb nekicsapódjon a kormos házfalnak.
S nem is kelt fel többé.
McLachlan ebben a pillanatban húzta meg a géppuska ravaszát, hogy a
hosszú, egyenes csőből kivágódó halál bőséges aratást végezzen a lassan
közeledő Terminátorok körében. A kiborgok testén hatalmas lyukakat
ütöttek a speciálisan előkészített golyók, melyek üreges belsejében abból a
robbanószerből helyeztek el egy keveset az ügyes kezű fegyvermérnökök,
melyek a Terminátorok önmegsemmisítőjében kapott helyet. Még a
titániumpáncél sem tudott ellenállni az ilyenkor felszabaduló energiáknak.
Két kiborg élte túl a lövéseket; egy T-700-as és a Hunter-Killer. Utóbbi az
első Terminátor pusztulása után nyomban felhúzott a magasba, és
McLachlan biztosra vette, hogy a rejtekhelye másodperceken belül egy
szitára fog hasonlítani. Még egy sorozatot megengedett a villámgyorsan
oldalra mozduló T-700-as irányába - mindenképp időt kellett nyernie -,
majd felkapta a platóról az AK-ját meg a füzérszerűen felfűzött
tojásgránátokat, és leugrott a kocsiról.
Csupán két lépést tehetett meg, amikor a HK első lövései feltépték a
gépkocsi tetejét, és végigszántották a plató vastag fémlemezeit.
Richard McLachlan bevetődött a legközelebbi gépkocsi alá, miközben
azon imádkozott, hogy a HK tűzvezérlője ne vegye észre a távozását. Épp
elég gondot okoz a T-700-as is, hogy sem egy átkozott HK-val is
foglalkoznia kelljen.
Ebben nem tévedett.
A kiborg előlépett a kocsik takarásából, és a kezében tartott Westinghouse
segítségével plazmafelhővé változtatta McLachlan felett a fémet. Ám az a
néhány tizedmásodperc, ami alatt a fém elpárolog a belecsapódó
energiamennyiség hatására, elégnek bizonyult a gerilla számára.
McLachlan kigördült a kocsi alól, fél térdre emelkedett, majd
villámgyorsan kibiztosított két DM-5l-est. A tojásgránátokat egymás után
hajította a kiborg irányába, majd előrebukfencezve pozíciót váltott, és egy
rövid sorozattal bebiztosította az eredményt.
A kiborg csupán az első tojásgránátot tudta szétlőni a levegőben, a két
halálos csomag túl gyorsan követte egymást. A második gránát
lerobbantotta a Westinghouse-t tartó kezeket, a robbanógolyók pedig
szétroncsolták az ostyaáramkörös központi egységet.
Ha nincs a HK, akkor McLachlan szusszanhatott volna egy rövidet. Így
azonban máris rohannia kellett, mert a repülő gépezet már bemérte a
tartózkodási helyét, és nyomban lőni kezdett. A fedélzeti ágyúkból érkező
halál felszaggatta a kétségbeesetten igyekező McLachlan mögött az
aszfaltot, s egy végtelenül hosszú pillanatig úgy tűnt, a férfi sohasem éri el
a kiszemelt fedezéket.
Richard McLachlan azonban tudta, mit csinál.
A kiborgok racionálisan gondolkodó gépezetek voltak, s a váratlan
cselekedetek mindig megzavarták őket. Így aztán, amikor a férfi hirtelen
oldalra vetődött, keresztül az egyik épület alacsony ablakának
maradványain, a HK fél másodperccel később regisztrálta csupán a tényt,
miszerint feleslegesen pazarolta a lőszert a célpontra.
Ez pedig éppen elegendő volt McLachlan számára. Ésszerűnek tűnt volna,
ha abból az ablakból kezd el tüzelni, amelyiknek a megmenekülését
köszönheti, ám a férfi évek óta harcolt már a Terminátorokkal, és ismerte
azokat az apró trükköket, melyek a túlélést jelentik az igazán jók számára.
Ahhoz, hogy veterán legyen az ember, nem csupán pokolian jó reflexekre
van szüksége, hanem az agyára is!
McLachlan átrohant az egymásra zuhant födémgerendák alatt, majd a
kisebb zúzódásokkal nem törődve átpréselte magát egy keskeny nyíláson, s
néhány másodperccel később a szomszédos ház ablakából figyelte a lassan
visszafelé haladó HK-t. A kiborg a hőnyomokat elemezte, és ez lehetőséget
adott a férfinak, hogy pontosan a célkereszt közepébe fogja be a HK
központi agyát takaró titánium páncélt.
Egy közönséges géppisztoly lövedék sohasem tudta volna átütni a vastag
fémet, azonban a gerilla által használt robbanógolyóknak ugyanez nem
okozott különösebb problémát.
McLachlan a biztonság kedvéért egy egész sorozatot a kiborgba eresztett,
majd elégedetten figyelte, ahogy a HK sötét füstfelhőket eregetve a
földhöz csapódik. A férfi nem maradt sokáig az ablakban; Los Angeles
legbiztonságosabbnak hitt körzeteiben is bukkantak már fel időről-időre
Terminátorok, ez a terület pedig harci zónának minősült.
Sietős léptekkel átvágott az épületen, s a romok takarásában megközelítette
a társait. Biztos akart lenni benne, hogy valóban halottak, arról nem is
beszélve, hogy a mai, ínséges időkben egyetlen ember sem engedhette
meg, hogy a harctéren hagyjon később még használható fegyvereket vagy
lőszert.
A Harley másik utasa még mindig ott feküdt a földön. Körülötte kisebb
vértócsa terjengett, ám a férfi még lélegzett. McLachlan gyorsan
megvizsgálta a szerencsétlent, ám a sérülés túl súlyos volt ahhoz, hogy
akár egy jól felszerelt orvosi műtőben is segíthessenek rajta.
A férfi komoran előhúzta a pisztolyát, majd kibiztosította, és a sebesült
homlokához szorította a csövét. Nem volt könnyű megtennie, amit a sors
kirótt rá, ám a gyors halállal legalább a szenvedésektől megszabadította a
társát.
Ezután letépte a halott nyakából a dögcéduláját, magához vette az
irattárcáját, mely a személyes emlékeit tartalmazta - ha vannak rokonai,
akkor a központ majd gondoskodik róla, hogy megkapják -, végül a
fegyverektől és a lőszerektől is megszabadította.
Másra nem jutott idő.
A szomszéd utca felől erős rotorzúgás hallatszott - azok az átkozott HK-k
nem bírnak a seggükön ülni! -, s ez arra kényszerítette a férfit, hogy
mielőbb elhagyja a terepet.
A Harley Davidson az oldalára dőlve hevert, ám a sokat megélt, strapabíró
motor még mindig alapfordulatszámon pörgött. A benzintankra festett,
megfakult sárkány pofájából előtörő lángcsóva rendkívül élethűnek
tetszett.
Richard McLachlan egy határozott mozdulattal felállította a motort, nem
volt könnyű, majd a géppisztolyát keresztbe fektetve a szarvkormány
között, sebességbe tette a gépet.
Most már jöhettek, gondolta keserű mosollyal, és finoman gázt adagolva
elindult. A Harley egy kicsit megugrott, s a férfi - ügyesen kerülgetve az
utcán heverő roncsokat - elhagyta a helyszínt.

4. A tesztlaboratórium

Los Angeles; 2029. január 23.

Az alacsony, japán származású nő elmélyült tekintettel vizsgálgatta a
kezében lévő, meglehetősen furcsa külsejű fémdarabot. Az asztalon egy
félig összerakott szerkezét hevert, mely első pillantásra egy sérült T-700-as
Terminátor felső részére emlékeztetett.
- Honnan tudod, Léna, hogy mit hova kell raknod ebben az izében? - törte
meg a csendet egy szokatlanul mély női hang.
Len Allison elmosolyodott, és hátrafordult.
- Te sem gondolkozol sokáig, amikor le kell szedned a célpontot -
válaszolta némi töprengés után. - De ha komolyan érdekel a dolog,
szívesen elmagyarázom!
Deborah Finlay tiltakozva felemelte a kezét.
- Szó sem lehet róla! - felelte a fejét csóválva. - Nekem bőven elég az a
műszaki ismeret, amit eddig elsajátítottam, nem pályázom a főtechnikusi
kitűződre...
- Nem a kitűző számít - rázta meg a fejét Allison. - Mindannyiunknak a
tudásunk legjavát kell nyújtanunk annak érdekében, hogy túléljük
valahogy a sötét évtizedeket.
- S hidegre tegyük a Skynetet! - bólintott sötéten a másik nő. A bal vállán
lévő aprócska jel elárulta, hogy John Connor közvetlen testőrségében is
szolgálatot teljesített.
Deborah Finlay külsőre nem volt egy szépségideál. Huszonegy éves korára
szinte teljesen megkopaszodott; egy alkalommal túlságosan nagy
sugárdózist kapott. Ráadásul a szülei mutánsok voltak, pontosabban olyan
emberek, akik túlélték ugyan az Ítélet Napját, ám később sugárfertőzésben
pusztultak el. Talán ennek köszönhette, hogy nem halt bele a sugárzásba,
csupán minden szőrzetét elveszítette. Ám a mutáció torz vagy fölös
végtagok helyett emberfeletti reflexekkel ajándékozta meg, így a nőből
hasznos gerilla válhatott.
Évekig szolgált John Connor közvetlen testőrségében, majd amikor a
Főparancsnok életre hívta a Láthatatlanok néven ismert ultimátum-
csoportot, akkor egyike lett az alapító tagoknak. A csoport létezéséről a
Főparancsnokon és egy rendkívül szűk parancsnoki körön kívül senki nem
tudott.
Léna Allison magas műszaki képzettséggel rendelkező nő volt,
főtechnikusi beosztásban. Szülei japán turisták voltak, akik az ítélet Napján
Kaliforniában tartózkodtak. Léna már itt született, minthogy azonban a
Gépek Elleni Háború eltörölte az országhatárokat és sohasem volt
egységbe forrasztotta az emberiséget, a származása többé nem játszott
szerepet.
A nő egyike volt azoknak a műszaki zseniknek, akik a harcterekről
beszállított ellenséges egységeket átvizsgálták, hogy a Főparancsnokság
mindig friss információkkal rendelkezzen a Skynet fejlesztéseit illetően.
Ami azt illeti, a gerillák elsősorban Lénának és társainak köszönhették
azokat a fegyvertechnikai újításokat, melyek nagy mértékben hozzájárultak
ahhoz, hogy az emberek egyre hatékonyabban szállhattak szembe a
kiborgokkal.
- Nem igazán hasonlít egy T-700-asra - jegyezte meg Deborah Finlay, s a
másik nő mellé állva érdeklődve figyelte annak munkáját.
Allison bólintott.
- Még nem - értett egyet. - Ám mi csupán a beszerelést végezzük, a külső
borítás felrakását és a fazonigazítást egy másik csoport végzi.
Finlay elgondolkozva megmasszírozta az orrnyergét, miközben a tekintetét
egy pillanatra sem vette le a fémszörnyről.
- Ha jól vettem ki imént a szavaidból, akkor most egy T-700-as Bétát
fogtok összerakni - töprengett félhangosan. - Mit mondjak, engem nem
tévesztene meg...
- Én személy szerint szívesebben hívom Béta Kettesnek vagy Gammának -
ismerte be Allison.
- Ami azt illeti, ilyen típus sohasem készült a Skynet
fejlesztőlaboratóriumaiban. Az alkatrészeket egy Alfából és két Bétából
válogattuk össze, mindhárom túlságosan tropa volt ahhoz, hogy
maradéktalanul felhasználhassuk őket. Ez a szerkezet voltaképp egy
öszvér, amely külsejében egy T-700-as harctéri egységre fog emlékeztetni,
ám belül Alfa osztályú processzorral lesz ellátva.
- Amit megbuheráltatok...
- Pontosan - értett egyet Léna Allison. - A programozók megváltoztattak
néhány prioritást, és átprogramozták az alapvető harcelemzőt. Ez a
Terminátor sohasem fog embert ölni, ám ha az elképzelésünk helyesnek
bizonyul, akkor a segítségével komoly csapást mérhetünk a kiborgokra.
Finlay szeme felcsillant.
- Éspedig?
- A felszínen a Terminátor lejelentkezik a legközelebbi Skynet irányító
központnál, és adathibát szimulál. Ennek következtében nagy
valószínűséggel egy javítóbázisra rendelik vissza, ahol végrehajtja az
előzetesen beprogramozott feladatot.
Látva a társnője kérdő tekintetét, Allison egy másodpercnyi kihagyás után
folytatta:
- Az új program úgy szól, hogy ha a kritikus mennyiségnél több kiborg van
a közelében, akkor aktivizálja a beépített detonátorát.
- A robbanóanyag mennyiségét természetesen megváltoztattátok! -
bólintott Finlay.
- Természetesen - mosolygott halványan japán származású, alacsony
termetű társnője. - Biztosak akarunk lenni benne, hogy visszahozza a
belefektetett munkát.
- S mennyi a kritikus mennyiség? - érdeklődött Deborah Finlay.
- Egy speciális számítási rendszert vezettünk be erre a feladatra - válaszolta
a társnője, miközben a helyére illesztette az egyik alkatrészt. - A T-600-as
típusok, illetve az alsóbb kategóriák egy-egy pontot érnek, a T-700-asok
kettőt, a T-800-as harctéri egységek hármat, míg az Alfa beszivárgók ötöt.
A HK-k, a Centuriók, a Fejvadászok, az Ezüsthernyók és a többi kiborg
szintén súlyozva van. Ha a pontszámok összege eléri az ötvenet, a
detonátor aktivizálja magát.
- Minden elismerésem azé, aki ezt kitalálta -bólogatott elégedetten Finlay. -
Hány ilyen átalakított egység készül?
- Egyelőre csupán kettő. Ha a kísérletek beváltják a hozzájuk fűzött
reményt, akkor hamarosan egy nagyobb sorozatot is kibocsátunk. Persze ez
nagymértékben függ attól is, hogy a nyersanyag utánpótlás folyamatos
legyen. Ha nincsenek szétlőtt kiborgok, akkor... szóval érted. Mi csak
hozott anyagból dolgozunk! - tette hozzá mosolyogva.
Finlay arcára kiült a vigyor.
- Ha rajtam múlik, nem fogtok munka nélkül lenni az elkövetkező
hetekben. Igaz, ezután ügyelnem kell, hogy ne lőjem szét teljesen a
mocskokat, de majd igyekszem a tudásom legjavát nyújtani.
- Úgy legyen! - adta áldását rá Allison.

5. A Központ Los Angeles; 2029. január 23.

A gerillák Los Angeles területén jó néhány bázist mondhattak maguknak.
Voltak, ahol csupán néhányan teljesítettek szolgálatot, s voltak olyanok is,
melyek valóságos főnyereményként szolgáltak volna a Skynet számára. A
legtöbb bázis vegyes típusú volt, azaz a civil lakosság a harcoló
egységekkel egy épületben kapott helyet. Kizárólag katonai jellegű bázisok
csupán az aktív zónák közelében voltak, s ha sikerült néhol tartósan
visszaszorítani a kiborgokat, akkor azok is hamarosan vegyes típusúvá
alakultak át. Sajnos, erre nem gyakran került sor, mert a Skynet komoly
erőátcsoportosításokat hajtott végre, valahányszor a gerilláknak sikerült
előretörniük.
A legfőbb bázist, melyet mindenki csak Központként emlegetett, a
Washington Boulevard és a Long Beach Avenue kereszteződésénél
kialakított metróállomás rejtette. Az alagutakat elsősorban civilek lakták -
biztonságos távolságban berobbantották az egyes szakaszokat, hogy
megelőzzenek egy esetleges kiborg-inváziót -, míg a katonai egységek a
főépületben kaptak helyet.
Számos menekülési útvonal vezetett innen a felszínre, némelyiket még a
háború előtt alakították ki, másokat pedig a gerillák nyitottak, amikor
kiismerték a gépek stratégiáját.
John Connor itt rendezte be a főhadiszállását. A Központ a harctér szélétől
majd' fél mérföldre helyezkedett el, az összecsapásokat távcsövek
segítségével kísérték figyelemmel, valamint a rádiószobába folyamatosan
érkező jelentések által. Igazi nemzetközi csapat dolgozott a Központban, s
szükség is volt a soknyelvűségre.
A nukleáris csapás néhány országot csaknem teljesen megkímélt, s
rengeteg önkéntes érkezett ezután kalandos utakon az Államokba. Az
északi terület volt a legveszélyesebb, ide a Skynet a legerősebb egységeit
összpontosította.
New Yorkban senki sem maradt életben, ott a gépisten már megvalósította
álmai egy részét, minden élőlényt kiirtott; beleértve az embereket, az
állatokat, de még a növényeket is. Undorítóan sivár, lehangoló, de
legfőképp halálos hely lett New Yorkból.
A háború kezdete óta John Connor segítségével egyre több helyen
alakultak gerillacsoportok a gépek elleni háborúra, ám a központi irányítás
a Főparancsnokság kezében maradt. Csak együtt érhetünk el győzelmet,
hirdette John Connor, és senki nem vitatta eme kijelentés igazát.
A tényleges vezetés egy több tábornokból és stratégából álló csoport
kezében összpontosult, bár John Connornak vétójoga volt minden, általa
fontosnak ítélt kérdésben. Soha, senki nem tiltakozott ezen joga ellen,
hiszen a Főparancsnok már nem egy alkalommal bizonyította, a döntései
mindig eredményt hoznak.
A háború voltaképp a Skynet és John Connor összecsapása volt, az
emberek és a kiborgok pedig csak a figurák a gigászi sakkmezőn.
Mindketten tétovázás nélkül hozták meg az áldozataikat, ha a helyzet úgy
kívánta, ám kettejük közül mégis az embernek volt nehezebb dolga.
Hiszen a Skynet csak egy gép volt.
Érzelmek híján pusztán a számításokra támaszkodott, amikor meghozta a
döntéseit.
John Connor azonban ember volt, s bár néhányan azt suttogták róla a háta
mögött, hogy nincsenek érzelmei, a valóság egészen mást bizonyított. Ám
a Főparancsnok gyermekkora óta készült erre a rettenetes feladatra, amióta
a második Terminátor azért tért vissza az időben, hogy végezzen vele. Az
első modell, egy T-800-as Alfa kudarcot vallott, amikor az édesanyját,
Sarah Connort akarta kiiktatni örökre a történelem menetéből. Kyle Reese
őrmester szintén a jövőből érkezett, hogy megakadályozza a kiborgot
szörnyű tettében, s ezzel megteremtse a történelem folytonosságát, s apjává
váljon a későbbi legendás tábornoknak, John Connornak.
A farkába harapó kígyó.
A történelem megváltoztathatatlan, az események az előre elrendelt
sorrendben követik egymást. Connor még ifjabb éveiben megpróbálta
megérteni a folyamatot, de hamarosan letett róla, s azután csak a hadi
tudományokra összpontosított. Végtére mindegy, hogy miért, ha egyszer
úgyis bekövetkezik.
Tudta, hogy a végén mindenképp ott lesz.
A Skynetet túl fogja élni, hiszen neki kell megtennie az utolsó lépést,
amivel lezárja a kört. Ő fogja visszaküldeni az utolsó Terminátort az
időben, hogy testőre legyen, amikor a legnagyobb szüksége lesz rá.
Még tisztán emlékezett az emlékező fémre, a higanycseppszerűként
egymásba olvadó 'apró részekre, melyek újra és újra egyesültek, hogy a T-
1000-es beteljesíthesse a küldetését.
Nem sokon múlott.
Vajon a Skynet hol tart a fejlesztésben, tűnődött John Connor a
szobájában, miközben az asztalán halmokban álló jelentéseket olvasgatta.
A figyelemmegosztás képességét az ítélet Napja után nem sokkal fedezte
fel magában. Miközben fontos kérdésekről döntött, sokszor olyan emlékek
merültek fel az emlékezetében, melyekről azt hitte, sohasem térnek vissza.
Halk kopogtatás hallatszott.
Connor fáradtan bólintott a küldönc felé, miközben a fiatal fiú egy halom
papírt helyezett tisztelettudóan a Főparancsnok asztalára. Amikor Connor
ismét egyedül maradt, a parancsnok megengedett magának egy fájdalmas
sóhajt. A küldönc nem lehetett több tizennégy évesnél, mégis veteránnak
számított.
Az emberiség átlagos kora egyre alacsonyabb. Kevesen érik meg a
huszadik születésnapjukat, afelett pedig még rosszabb az arány. Minden
Odafönn töltött órával nő az esélye a harcosok halálának. Persze voltak,
akik hihetetlen szerencsével éveken keresztül megúszták, ám mindenkinek
lesz előbb-utóbb egy rossz napja.
John Connor ismét beletemetkezett az olvasásba, miközben az agya tovább
elemezte az imént felvetett kérdést, A Skynet által visszaküldött második
Terminátor rendkívül halálosnak bizonyult, hiszen kis híján sikerült
teljesítenie a küldetését annak ellenére, hogy egy másik kiborggal is
számolnia kellett.
Vajon a győzelem napján hány ilyen kiborg létezik majd, tette fel magának
a kérdést a Főparancsnok. Ha egy, már az is túl sok.
A T-800-as Alfának nem voltak számottevő információi az új modellről,
ami azt jelentette, hogy a Skynetnek csak az utolsó pillanatban sikerült
elkészülnie vele, hiszen máskülönben az összes harctéri egység adatbázisát
kiegészítették volna a szükséges specifikációkkal.
A Főparancsnok fáradtan megmasszírozta az orrnyergét. Hirtelen úgy
érezte, hogy az egész világot a vállain tartja, s ez voltaképp nem is járt túl
messze a valóságtól. Elvégre az emberek sorsáért ő felelt. A háború talán
már csak hónapokig tart, ám utána még hosszú évtizedeket fog igénybe
venni a helyreállítás.
A Skynet pusztulásával azonban még nincs vége az összecsapásoknak. A
kiborgok évszázadokig képesek működni a testükbe épített
energiaforrásnak köszönhetően, ezért addig nem lesz béke, amíg minden
Terminátort el nem pusztítanak. Az pedig újabb életeket követel majd.
Elkerülhetetlen veszteségek.
A szó ridegen csengett John Connor fejében.
Vajon hány emberét küldte a biztos halálba? Meddig bírja még ezt az
iszonyú terhet, melyet a sors rótt rá, s ő csupán fejet hajtott előtte? Meddig
kell olyan döntéseket hoznia, melyek nélkül az emberiség már nem
létezne?
Senki nem tudja.
Ám csinálja, ameddig bírja.
Csinálnia kell.
A borongós gondolatok helyett az előtte lévő jelentésekre koncentrált.
Csapatmozgások, offenzívák, szabotázsakciók, sikeres vagy éppen
sikertelen küldetések. Az emberek csupán számok voltak a papíron.
A Skynet által visszaküldött T-1000-es képe újra és újra felbukkant a férfi
emlékezetében. A jövő megváltoztathatatlan, győzködte magát, ám a
gondolat akkor sem hagyta nyugodni. Ami egyszer már megtörtént, az újra
meg fog történni. Azonban nem mindegy, hogy a Skynet pusztulása után a
túlélőknek „csak" Terminátorokkal kell szembe-, nézniük, vagy az új
generációs modellel, a T-1000-essel is.
Egy próbálkozást mindenestre megér.
Csak a megfelelő embereket kell megtalálnia.
6. Eligazítás

Los Angeles; 2029. január 24.

John Connor ezúttal nem volt egyedül a szobájában. Rajta kívül még öt
alak ücsörgött kissé kényelmetlenül feszengve az alumíniumszékeken.
Egyikük sem sejtette, minek köszönheti a kiválasztás megtiszteltetését.
Fogalmuk sem volt arról, hogy a Főparancsnok hosszú órákat töltött el a
számítógép előtt, s a képernyőn feltűnő, személyi lapokat tanulmányozta.
Miután kiválasztotta az általa legalkalmasabbnak talált tíz személyt, a
manuális nyilvántartóban ellenőriztette az adatokat. Ez a beidegződés azóta
maradt meg benne, amióta a Skynetnek egy alkalommal sikerült két T-800-
as Alfa személyi kartonját létrehozni a nyilvántartásban. Ha nincs a
manuális kartotékrendszer és egy éles szemű adminisztrátor, akkor a károk
felbecsülhetetlenek lettek volna. Így simán kicsinálták a beszivárgó
egységeket. Esélyük sem volt.
A tízből négyen elérhetetlennek bizonyultak, más akciókban vettek éppen
részt, vagy olyan orvosi kezelés alatt álltak, amely lehetetlenné tette
számukra, hogy részt vegyenek ebben az akcióban. Közéjük tartozott
Snake, a hihetetlenül szerencsés indonéz származású leány is, aki még
mindig a legutóbbi akcióban szerzett sérüléseit feküdte ki.
Pedig ő volt az egyik első számú kiválasztott.
John Connor bízott benne.
A Főparancsnoknak mégsem volt oka panaszra. A kiválasztottak
valamennyien alkalmasak voltak a feladat végrehajtására. A hatból nem
volt könnyű ötöt csinálni, s egy végtelenül hosszú pillanatig John Connor
eltöprengett azon, hogy a csapat létszámát megemeli. A döntést végül a
sors hozta meg; amikor eligazításra berendelte a kiválasztott személyeket,
kiderült, hogy a hatodik gerilla többé semmilyen megbeszélésen nem vehet
részt.
Egy T-800-as gyorsabbnak bizonyult nála.
Vagy szerencsésebbnek.
A többi kiválasztott azonban ott ült az asztal körül, s kíváncsian
függesztették a tekintetüket az élő legendára, John Connorra.
A Főparancsnok a jelenlévők személyi lapját tartotta a kezében, s még
egyszer áttanulmányozta valamennyit. Olyan döntés meghozatalára
készült, amely nem sok eredménnyel kecsegtetett, mégis meg kellett
próbálkozniuk vele. John Connor nem azért akart információkat a T-1000-
esről, hogy a visszaküldött T-800-as Alfát felvértezze vele, s ezáltal a saját
túlélését segítse elő. Nem, hiszen a történelem azon fejezetét már lezárták,
változtatni lehetetlen rajta.
Ám a Skynet olyan minőségi változtatásra készült, amely a háború
kimenetelét is döntően befolyásolhatja. Egy új Terminátor típus
mindenképp kiemelt figyelmet érdemel!
Richard McLachlan őrmester volt a legidősebb a kiválasztottak között a
maga harmincöt évével. A New Orleans Divízió soraiból került John
Connor speciális, ultimátum-osztagába, a Láthatatlanok közé. Mindent
tudott a Terminátorokról, ami a túléléshez szükséges. Alacsony
testalkatával, jellegtelen vonásaival, sötét, tüskésre nyírt hajával agresszív
benyomást keltett a társaiban, pedig McLachlan csupán a gépeket gyűlölte.
Ám azokat nagyon.
Léna Allison a műszaki ismeretei miatt került a kiválasztottak közé. Azt
tartották róla, hogy szinte a semmiből képes használható dolgokat
összebarkácsolni. John Connor fontosnak tartotta, hogy a csoportban
legyen valaki, aki esetleg képes megérteni az új modell, a T-1000-es
működési elveit.
Frank Connery amolyan szerencse amulettként került a csoportba.
Kilencvennyolc küldetést túlélni nem kis dolog, s bár a nagy számok
törvényei alapján a Halál előbb-utóbb rá is sort kerít, John Connor bízott
benne, hogy nem most jön el az ideje. Csontvázszerűen vékony alkatával
Connery meglehetősen rémisztően hatott, ám a Főparancsnok épp elégszer
hallotta a vele kapcsolatos legendákat ahhoz, hogy elhiggye: a férfi
valóban képes megérezni a kiborgokat. A nukleáris sugárzás már annyiféle
mutációt okozott, miért ne fordulhatna elő egy ilyen is?!
Leslie Hawkins programozó volt, s mint ilyen, bizonyos előjogokat és
kiemelt védelmet élvezett. Az a tény, hogy mégis bekerült a csapatba azt
mutatta, a Főparancsnok igyekszik minden eshetőségre felkészíteni az
embereit.
Deborah Finlay évekig szolgált John Connor mellett testőrként.
Emberfeletti reflexei nem egy alkalommal segítették túl a Főparancsnokot
a veszélyes szituációkon. John Connor ajánlására hónapokkal ezelőtt az
ultimátum-csoporthoz került, mert a Főparancsnok úgy ítélte meg, ott
nagyobb szükség van különleges képességeire.
- Valamennyien azért vannak jelen, mert képességeik alkalmassá teszi
magukat egy olyan akció végrehajtására, mely döntő fontosságú a jövőnket
illetően - vágott bele a közepébe a Főparancsnok. - Amit most elmondok
maguknak, arról egy kicsiny csoporton kívül senki másnak nincs
tudomása. Az információk esetleges kiszivárgása a siker esélyét
gyakorlatilag a nullára redukálja. Azt hiszem, felesleges elmondanom, ez
mit jelent!
A szobában lévők szinte egyszerre bólintottak. Veteránok voltak
mindannyian, s tisztában voltak azzal, mit jelent a kiszivárgott információ.
Minél kevesebben tudnak az ilyen titkos küldetésekről, annál kisebb az
esélye annak, hogy a helyszínen kellemetlen meglepetések várják az
akcióban résztvevőket.
- Információim szerint a Skynet generációs újításokat készít elő - folytatta
John Connor szenvtelenül. - Ez annyit jelent, hogy ha nem teszünk ellene
semmit, akkor a harctereken hamarosan a T-700-as és T-800-as
Terminátorokon kívül, hogy a többi kiborgot ne említsem, újabb
modellekkel is szembe kell néznünk.
Senki nem fűzött megjegyzést a bejelentéshez, bár a jelenlévők arca mintha
kicsit sápadtabb lett volna annál, ahogyan beléptek ide. A lehetséges jövő
gondolata elrémisztette őket. A generációs váltások mindig komoly
veszteségeket jelentettek az emberek számára. Az eddigi típusokat már
nagyjából kiismerték, ám ha kijön egy új sorozat, akkor sokan fognak
meghalni a szükséges tudásért cserébe.
- Ismereteink szerint a Skynet négy olyan fejlesztőbázissal rendelkezik,
amely alkalmas az új típusú Terminátorok létrehozására. Ebből azonban
csupán kettő képes a modell gyártására is, márpedig nagy a valószínűsége,
hogy a Skynet a harctéren fogja kipróbálni a nullsorozatot, hiszen régóta
így csinálja.
John Connor a falon függő Los Angeles térképre mutatott, amelyet
kifejezetten erre az alkalomra készített elő.
- Az első hely, amelyet számba kell venniük, a város nyugati részén
helyezkedik el, az egykori Alvarado és Olympic Boulevardok közötti
részen. Ez a terület a harcmező szélén található, ám a kiborg-tevékenység
rendkívül intenzív arrafelé. Azt is mondhatnám, hogy egy második
Halálzónáról van szó.
A Halálzóna nevét valamennyi gerilla ismerte. Nem véletlenül hívták úgy,
hiszen a gerillák számára valóban halálos volt még a környéke is. A Skynet
ott helyezte el a fegyvérgyárait, néhány javítóbázist, illetve még ki tudja,
mi mindent. Mindenesetre azon a helyen szinte nyüzsögtek a kiborgok, s
ha valaki odatévedt, biztos lehetett benne, hogy a percei meg vannak
számlálva.
- A másik szóba jöhető fejlesztőbázis az Alhambra területén elhelyezkedő
Kalifornia Egyetem épületében található... Kérem, vegyék valamennyien
jól szemügyre a helyszíneket!
A három férfi és a két nő - a kiválasztottak -felálltak, s John Connor köré
sereglettek. A Főparancsnok oldalra húzódott, és a lehetséges útvonalakat
mutatta a társainak.
- A "két hely meglehetősen messze fekszik egymástól, ám nem áll
módunkban két csoportot indítani - magyarázta Connor. - Ötven százalék
az esélye, hogy a választásunk helyesnek bizonyul. Ez több mint, amit
néha a csatatéren elérhetünk, mégis egyikünknek sem fordul az eszébe
befejezni a harcot. Bízom benne, hogy a szerencse mellénk szegődik. A
Skynet nemrégiben veszítette el az Union pályaudvaron kiépített legfőbb
kommunikációs központját, s ez némileg megkönnyíti a dolgunkat.
- Milyen támogatásra számíthatunk? - érdeklődött Richard McLachlan,
miközben igyekezett memorizálni az útvonalakat. Bár még nem hozta meg
a döntését, magában máris elsőbbséget adott a Kalifornia Egyetemnek,
mivel az a terület lényegesen távolabb volt a harci zónáktól, mint a másik.
Márpedig a Skynet egy ilyen fontos fejlesztést aligha fog kockáztatni, s a
frontvonalak akár mérföldekkel is eltolódhatnak egyik napról a másikra.
- A lehetőségeinkhez képest a legtöbbre - válaszolta a Főparancsnok. - Egy
teherautó, Westinghouse-ok, s hozzájuk lőszer minden mennyiségben,
kommunikációs berendezések...
- Rakéták? - szúrta közbe Deborah Finlay. John Connor bólintott.
- Ésszerű mennyiségben.
- Szükségem lesz egy laptopra, a ketyeréimre és néhány kiegészítőre -
jelentette ki elgondolkozva a programozó, Leslie Hawkins, miközben
megigazította hófehér frizuráját.
- Hasztalan igyekszel, ettől nem leszel szebb! -bökte oldalba Léna Allison
az albínót, majd gyorsan elhúzódott a válaszként érkező könnyed
nyakleves elől.
John Connor látta, hogy az emberei elfogadták egymást. A viccelődés jó
jel, hiszen olyan küldetésre indulnak, ahol maximálisan meg kell bízniuk
egymásban.
- Írják össze, mire lesz szükségük - intett Connor az asztalon heverő
papírlapok felé -, én pedig gondoskodom róla, hogy holnap reggelre
minden össze legyen készítve. Addig lehetőség szerint igyekezzenek
kipihenni magukat...
Nem fejezte be, mégis mindannyian tudták, mire gondol. Olyan küldetésre
indultak, mely nagy kockázatot rejt magában, s ahonnan talán egyikük sem
tér vissza. Mindenkinek van elrendeznivalója: apróbb adósságok, egy
beszélgetés, egy vallomás, egy ölelés vagy bármi más.
S a búcsú.

7. Az első siker

Los Angeles; 2029. január

A hatalmas épületet egykoron az emberek emelték. A külseje alapján senki
nem mondta volna meg, mit rejt alatta a mélység. A Skynet évekkel ezelőtt
választotta ki ezt a helyet, s gépekkel átterveztette az egészet. Ez annyit
jelentett, hogy a falakat belülről megerősítették, a föld alatti parkoló falait
kitolták minden irányban, majd célszerűen megtervezett szerkezeteket
hoztak le ide. A szürke acélkalitka nem embereknek való hely volt, de nem
is a számukra hozták létre.
A felsőbb szinteket Terminátorok vigyázták, valamint hatalmas, Gatling
típusú gépágyúkkal ellátott automaták, melyek azonnal lőttek volna, ha az
épületbe belépők valamelyike nem adja le az azonosító rádióhullámot.
Eddig még egyetlen alkalommal sem léptek működésbe, idáig egyetlen
gerilla sem jutott el. Ha létezett a szigorúan védett terület fogalma a Skynet
szótárában, akkor erről a helyről alkotta meg. Valamennyi fegyvergyár
kiemelt védelmi prioritást élvezett, azonban volt egy úgynevezett felsőbb
kategória is, ahol a prioritási rendszer megváltozott, és számok helyett
betűkkel jelölték.
A legfőbb objektum - az Alfa - a Skynet elsődleges bázisa volt valahol a
Cheyenne-hegység mélyén megbúvó egykori katonai építményben. A
második a Béta jelzésű fejlesztő központ, ahol a Terminátorok
tökéletesítése folyt. A többi fejlesztő központ szintén. Egykoron itt hozták
létre a T-600-as modelleket, majd a T-700-as és T-800-as szériákat is.
Ugyancsak itt kísérletezték ki az Alfa behatoló egységek szintetikus
borítását is, melyet az általánosan elvégezhető vizsgálatok is emberi
élőszövetnek minősítettek volna.
Persze egy Alfát lehetetlen megvizsgálni.
Addig semmiképp, amíg működőképes.
A föld alatti helyiségek külön áramellátással rendelkeztek, hogy az itt
folyó kísérleteket semmiképp ne lehessen kintről manipulálni. A központ
teljes önállóságot élvezett; az ajtók légmentesen záródtak, s odabent
állandóan magasan tartották a levegő széndioxid szintjét. Ha egy élőlény
bejutott volna ide, nem sok ideje marad a cselekvésre. A Skynet igyekezett
időben felkészülni a meglepetésekre.
A legalsó szintet csak lift segítségével lehetett megközelíteni, s azokat
folyamatosan audiovizuális elemzők ellenőrizték. Ha idegenek jutottak
volna be idáig, akkor egy apró detonátor gondoskodott volna, hogy ne
léphessenek ki élve a fémdobozból. A robbanóanyag mennyiségét
gondosan kikalkulálták: az élőszövetek maradandó károsodása mellett egy
kiborg legfeljebb karcolásokat szenvedett volna.
A titániumról pedig lepereg a vér.
Ezen a szinten csupán két helyiség volt. A liftből egy boltozatos folyosó
vezetett a szint kilencven százalékát elfoglaló, hatalmas méretű terembe. A
záróreteszeket elektronikusan blokkolták, s a vezérlőpanel csak azok előtt
nyitotta ki a vákuummal biztosított ajtót, akik rendelkeztek a megfelelő
kódokkal.
Csak gépek léphettek be ide.
A terem közepén egy gigászi sajtológép állt, mely a padlótól a
mennyezetig betöltötte a helyiséget. Meleg tápcsövek nyúltak ki a falból,
és a gőzölgő présbe csatlakoztak, küllőket formázva. Két húsztonnás lap
alkotta a prést, melyekben egy aprócska emberi alak lenyomatát vésték ki.
A Skynet felkészült a gyártás megkezdésére.
Igaz, egyelőre még csak a kísérleti fázisoknál tartottak, azonban a gépisten
által meghatározott prioritások miatt a prést soron kívül legyártották és
beszerelték.
A terem falai mellett bonyolult, emberi értelem által talán felfoghatatlan
külsejű gépezetek sorakoztak, melyek rendeltetése messze túlmutatott
azon, amit az emberek tudománynak neveznek. Egy másfajta intelligencia
által elképzelt folyamatok zajlottak most, mely felhasznált ugyan humán
forrásokat is, ám alapvetően különbözött azoktól.
Apró, sötét színű gömböcske futott végig az egyik szerkezet áttetsző
üvegcsövén, miközben különféle fények villantak fel. A fémgolyó átfutott
egy miniatűr prés alatt, mely a mért eredmények szerint pontosan 1 tonna
nyomással préselte össze.
Amikor a prés felemelkedett, a fémgömb csupán egy lapos folt volt a prés
alsó lapján. Ám kisvártatva a felszíne megemelkedett, majd négy
másodperccel az összepréselése után ismét felvette eredeti alakját.
A kísérlet sikerült.
Az emlékező fémet már régóta ismerte a tudomány, amikor bizonyos
ötvözeteket melegítéssel egy alapformába hajlítottak, majd lehűtötték. A
fém egy bizonyos idő elteltével ismét felvette a melegítéskor kapott
alakját, s innen kapta az ötvözet a nevét: emlékező fém.
Nos, a Skynet erre az ötvözetre építette fel a kiborgok új nemzedékét.
Természetesen ez még kevés lett volna a sikerekhez, ám a gépistennek -
pontosabban az általa irányított fejlesztőlaboratóriumnak - olyan ötvözetet
sikerült megalkotnia, amely szélsőséges behatások után is képes
visszanyerni az alakját. A Skynet paraméterei szerint szélsőséges hatásnak
számított a fizikai torzulás, a hideg és a meleg, az elektromosság, és szinte
minden olyan, ami alapvetően működésképtelenné tehetett egy
Terminátort.
Az első fázis lezárult.
Jöhet a következő, melynek során a speciális ötvözetnél el kell érni, hogy
bizonyos területen belül akár mikrogömbökből is újra egységes egésszé
tudjon összekapcsolódni. A kísérlet két lépcsőfokra tagolódott: az
összekapcsolódás minőségére és mikéntjére - ez a bonyolultabb
szerveződések létrehozásához elengedhetetlennek tűnt -, s a mozgás
problémájának megoldására. Hiszen a fémnek valahonnan energiát kell
merítenie a saját mozgásához, a súrlódásból adódó energiaveszteség
ellensúlyozására.
Egy emberekből álló tudóscsoport bizonyára hosszú éveken, ha nem
évtizedeken keresztül dolgozott volna a problémák megoldásán, komoly
számítógépes támogatást igénybe véve. Hiszen a modellezési és számítási
feladatok adták a legtöbb munkát a kutatások során.
A Skynet azonban kimeríthetetlen kapacitással rendelkezett. Bár csupán
egyetlen ezrelékét fordította a kutatások támogatására - s az új ötvözettel
kapcsolatos kísérletek mellett ezernegyvenhárom projekten dolgozott
egyidejűleg -, ez a kapacitás mégis meghaladta az ítélet Napját megelőző
legnagyobb nemzetközi projektek támogatottságát is. Arról nem is
beszélve, hogy a Skynetnek a rendelkezésére állt szinte minden tudás,
melyet az emberek az elmúlt évezredek során felhalmoztak. Csupán
keresnie kellett, s az esetek legtöbbjében szinte készen kapta a
megoldásokat, de legalábbis az alternatív felvetéseket vagy ötleteket.
Ahol pedig a kutatások elakadtak, a Mesterséges Intelligencia személyesen
foglalkozott a problémával, megemelve a rendelkezésre álló processzor
hozzáférés idejét.
A Skynet bizonyos értelemben véve sok ezerszer intelligensebb volt az
embereknél. Még egy zseni is csupán nyáladzó eszelős lehetett volna
mellette. De mint mondottam, csupán bizonyos tekintetben múlta felül
örök ellenségeit, akik teremtői is voltak egyben.
A háborús stratégiák során a Skynet hiába csillogtatta a tudását,
emberfeletti zsenialitása nem hengerelte le az ellenséget.
John Connorban méltó ellenfelére talált.
Ám a Skynet szótárából hiányzott néhány szó.
Mint például a vereség.

8. Az első döntés

Los Angeles; 2029. január 24.

Az indulást közvetlenül megelőző megbeszélésre mind az öten néhány
perccel hamarabb érkeztek. Egyrészt a felszerelések átvizsgálása kívánta
így, másrészt valamennyien tele voltak olyan ötletekkel és gondolatokkal,
melyeket meg kívántak osztani a társaikkal.
John Connor a pihenőszobáját engedte át a megbeszélés idejére, s bár
szűkében voltak a helynek - a helyiség irattárként is funkcionált -, mégis
valamennyiüknek sikerült ülőhelyet találnia; a heverő szélén vagy éppen a
sarokban felhalmozott iratkupacokon.
Richard McLachlan volt a rangidős közöttük, harci tapasztalatai jócskán
felülmúlták a többiekét is. A csoport mégsem választott vezetőt magának,
ahova indultak, ott mindannyiuk tudására szükség lehet, s a döntések
felelősségét is közösen viselik.
- Nem sok időnk van hátra az indulásig -kezdte McLachlan, és a földön
heverő, szakadozott szélű térképre mutatott. - Ezért nem húzom
feleslegesen az időt, hanem vágjunk a közepébe! Mindannyiunknak
vannak elképzelései arról, hogy melyik célpontot vegyük először
szemügyre. Nekem is. Lényegre törően rövid indoklásokat kérek, ki, miért
választotta azt a helyet, amire szavazna, ha arra kerülne a sor! Balról
jobbra haladunk!
Az ülésrend szerint Léna Allison kezdte.
- Kalifornia Egyetem. Ha a projekt annyira fontos a Skynetnek, akkor a
lehető legtávolabb akarja tudni a harcvonalaktól. Az a hely pedig eléggé
kiesik a szórásból.
Frank Connery megvárta, amíg Allison széttárja a kezeit, ezzel jelezve,
hogy nincs több mondanivalója, majd ő is belekezdett.
- A kettes számú Halálzónára szavazok. Az iménti indoklással egyetértek,
ám ez a terület lehetővé teszi a Skynetnek, hogy az úgynevezett nullszériát
gyakorlatilag a gyártósorról való legördülés után tesztelhesse.
Leslie Hawkins széttárta a karjait.
- Az igazat megvallva, én nem gondolkoztam a dolgon - ismerte be. - Már
elindítottam a központban egy keresést, mely talán segít eldöntenünk a
problémát. Minden percben várom az eredményt, annak hiányában
azonban rátok bízom a döntést.
Deborah Finlay elfmtorodott, mint akinek nem tetszik ez a tartózkodó
Válasz, de nem fűzött különösebb megjegyzést hozzá.
- Egyetem. Stratégiailag célszerűbbnek tűnik. A környéken minden adott a
gyártáshoz, ráadásul az elmúlt hónap statisztikái szerint a gerillatámadások
is az átlag alatt maradtak.
McLachlan bólintott.
- Magam is a Kalifornia Egyetemre szavaztam, nagyjából az imént
felsorolt indokok miatt. Így a szavazás eredménye 3:1, egy fő
tartózkodással. Ha indulásig Hawkins olyan információt szerez, ami
megváltoztathatja a döntésünket, akkor újragondoljuk az egészet. Rendben
van?
Egyetértő bólintások érkeztek válaszként.
- Megyek, ellenőrzöm a felszerelést — zárta le a beszélgetést McLachlan. -
Ki tart velem?
Amikor az ember veszélyes küldetésre indul, szereti saját szemével
ellenőrizni az előkészületeket. Még a legjobb fegyvermesterek is
tévedhetnek néha, Odafönn pedig a legkisebb mulasztás is végzetesnek
bizonyulhat.
A kiborgok ritkán hibáznak.
Valamennyien mentek.
Leslie Hawkins menet közben beszólt a gépterembe - mely egy átlagos
bázishoz képest bőkezűen el volt látva számítógépekkel -, hogy ha
időközben lefutna az általa elindított keresés, akkor nyomtassák ki az
anyagot.
John Connor megtartotta az ígéretét. A hatalmas föld alatti parkolóban egy
meglehetősen lestrapált külsejű tehergépkocsi parkolt az egyik felszínre
vezető rámpa mellett. A ponyváját belülről egy kevlar alapú, golyóálló
vászonnal erősítették meg, melyeken apró lőnyílásokat vágtak a
fegyvermesterek, a kocsi motorját pedig hozzáértő kezek vizsgálták át.
- Azt nem garantálom, hogy egy HK-t maga mögött hagy - jegyezte meg
elégedetten Winston főtechnikus, miután olajfoltos ruhájában
előkecmergett a tehergépkocsi alól -, de abban biztosak lehettek, hogy
műszaki hiba miatt sehol nem fogtok lerobbanni!
Léna Allison elmosolyodott.
- Egy HK találata műszaki hibának számít? -kérdezte vidáman, mint aki
nem élete egyik legnagyobb kihívásával fog hamarosan szembenézni,
hanem csupán látogatóba menne az egyik alagútból a másikba.
Senki nem vette a lapot. A társai már a platóra halmozott felszerelés
átvizsgálásával voltak elfoglalva, a technikus pedig visszabújt a kocsi alá,
hogy még egyszer ellenőrizze a felfüggesztéseket.
Allison megvonta a vállát, és felkapaszkodott a többiek mellé a
tehergépkocsira.
- Mennyire erőltették meg magukat? - kérdezte a ládák felett görnyedő
Richard McLachlant.
A férfi megfordult, majd felemelte az egyik láda fedelét, feltárva a nő előtt
annak tartalmát.
- Nagyon - válaszolta tömören.
A Főparancsnok komolyan vette a küldetést, a kapott felszerelés legalábbis
erre engedett következtetni. Ez persze egyszerre volt jó és rossz. Jó volt
abból a szempontból, hogy nem ócska felszereléssel kellett nekivágniuk az
útnak, s rossz amiatt, hogy ilyen bőkezűségre csak azok számíthatnak,
akiknek nagyon szar meló jutott.
- Azt hiszem, nem fogunk unatkozni! - jegyezte meg csendesen Connery, s
a többiek is lejjebb vették a hangjukat. Mintha csak most döbbentek volna
rá, hogy mire vállalkoztak.
- Ez valami új típus! - emelte fel a fázismodulált plazmafegyvert Deborah
Finlay, akinek már volt néhányszor szerencséje hozzájuk.
McLachlan egyetértően bólintott.
- Valóban - ismerte el, miközben a tenyerén méregette a fegyvert. - Kicsit
megváltoztatták a súlyelosztást, és mintha sokkal könnyebb lenne, mint az
előző típus...
- Várjatok, van itt egy fegyvermesteri feljegyzés! - emelt ki egy nyomtatott
lapot az egyik ládából Connery. Egy másodpercre elhallgatott, amíg
gyorsan átfutotta az írást, majd a többiekkel is megosztotta az új
információt. - Ezek a fegyverek Westinghouse DAK-ok. Csak annyit kell
tudnunk róla, hogy nincs holtidő az újratöltések között, de beiktattak egy
biztonsági kapcsolót, amivel egyes lövés, hármas és tízes sorozat között
lehet váltogatni.
- Gondolom azért, nehogy lemerítsük a telepet - jegyezte meg Finlay,
miközben gondosan szemügyre vette a fegyvert.
Többen egyetértően bólintottak. Connery folytatta.
- A szokványos energiamodulok mellé kaptunk egy keveset a Halálzónából
hozott cuccból is... -Valamennyien hallottak arról a kis csoportról, amelyik
belépett a Skynet legveszélyesebb területére, s ráadásul néhányan élve
kijutottak. Történetük máris legendaként keringett a gerillák között, hiszen
azt mutatta, hogy egy kis szerencsével a pokolból is kiverekedheti magát
az ember. - Az A-AN-1 kódjelzésű tárolók körülbelül nyolcszor akkora
energiát adnak le, mint a hagyományosak.
McLachlan felemelt egy lapos, szürke viaszosvászonba csomagolt
fémdarabot. A tár súlya nagyobb volt a szokásosnál, ám pontosan
illeszkedett a fegyverhez, bár a kijelzőkön becsatlakoztatás után érthetetlen
zagyvaságok jelentek meg.
- Mi a szar ez? - kérdezte Hawkins.
- Fogalmam sincs - vonta meg a vállát közönyösen McLachlan. De ha a
kiborgok kipurcannak tőle, felőlem patkányszar is lehet...
- Kaptunk két Dragont és egy Stingert is - füttyentett elismerően Finlay. -
Valóban megerőltették magukat egy kicsit.
A férfi nem válaszolt, bár ő nem látta annyira rózsásnak a helyzetüket.
Ahova készülnek, ott három rakéta alighanem kevés az üdvösséghez. Még
egy tucatnyival sem biztos, hogy boldogulnának. Nem, ebben az akcióban
a fegyverek csak másodlagos szerepet játszhatnak. Ha lövöldözésre kerül a
sor, biztos, hogy ők húzzák a rövidebbet.
Richard McLachlan bízott benne, hogy mire elérnek a célterületre, a társai
is erre a felismerésre jutnak, s valamelyiküknek támad egy zseniális ötlete.
Mert ha nem, akkor ez a küldetés eleve kudarcra van ítélve.

9. A Santa Monica autópálya

Los Angeles; 2029. január 24.

Az egyetem gyakorlatilag a város túlsó felében helyezkedett el. A térkép
alapján persze létezett egy viszonylag egyszerű, rövid út is. Az Alameda
Streeten fel a Santa Monica autópályáig, amely belecsatlakozott a Pomona
autósztrádába. Innen a Long Beach sztráda vonalát követve keresztül a
Monterey Parkon az Alhambra közepén elhelyezkedő Kalifornia
Egyetemig. Tizenöt-húsz mérföld az egész. Az ítélet Napját megelőzően
nem lett volna nagy dolog eljutni oda.
Ám azóta megváltoztak egy kissé a dolgok.
Los Angeles romokban hevert, a legtöbb utcát járhatatlanná tették az
összeomlott épületek és az egymásba torlódott gépkocsik.
Egy teherautóval eljutni a város túlsó végére már önmagában is felért egy
kisebb kihívással. S akkor még nem is beszéltünk az út közben várható
nehézségekről.
A kiborg járőrök kiszámíthatóak voltak, ám ez nem jelentette azt, hogy a
harctéri egységek csak bizonyos területeken belül mozogtak. A gerillaharc
felszámolásának a legbiztosabb módja a kiszámíthatatlanság, vélte a
Skynet, s ennek érdekében jó néhány T-800-as Alfa vadászott a felszínen.
S miközben a T-700-asok és a T-800-as Béták komoly humán haderőket
kötöttek le, a zűrzavarban az Alfák sikerrel alkalmazták a beszivárgó
képességüket, ezzel is zűrzavart okozva az emberek számára.
Richard McLachlan a gyorsabb haladás érdekében úgy döntött, érdemes
megpróbálkozni az autópályával. Kétségkívül ez volt a legkockázatosabb
útvonal, melyet választani lehetett, ám miután az elképzelését előadta a
többieknek, senki sem tiltakozott.
A Központ környéke biztonságos volt, erről az ellenőrzési pontok és a
védelmi egységek gondoskodtak. Az első mérföldet gyakorlatilag állandó
tűzfedezet alatt tehetik meg, egészen a Santa Monica autópálya
csatlakozásig. Az utolsó információk szerint a sztráda legalább két mérföld
hosszan járható, utána viszont csak a szerencséjükre hagyatkozhatnak.
Bár John Connor nem határozott meg időkorlátot az akció teljesítésére, a
tagok egymás közötti beszélgetéséből kiderült, hogy mindenki legalább
három napot számol az odajutásra.
Lehetetlen lesz folyamatosan haladniuk, hiszen az utak rossz állapota, a
járőrök miatti kényszerű várakozások, valamint a pihenésre szánt órák
elveszik az időt.
John Connor ugyan nem tudott személyesen jelen lenni az induláskor,
azonban Fountes hadnagy - egyike a Főparancsnok legbizalmasabb
embereinek - szakított néhány percet rájuk.
Kevesen tudták, mire készülnek, ám a tekintélyes mennyiségű felszerelés
komoly akcióra engedett következtetni. A Főparancsnokság szándékosan
dezinformációt szivárogtatott ki - jobb megelőzni a bajt felkiáltással -,
mely szerint a csoport egy másik városba indul. Ámbár az ilyen küldetések
nem voltak gyakoriak, de az utóbbi években több alkalommal is
előfordultak, így a történet hihetőnek tűnt.
A felszín, mint mindig, most is baljós érzést sugallt. A feketén gomolygó
füstfelhők, a távolban felvillanó fények, a robbanások zaja, melyet a
közömbösen süvítő szél hozott magával, maga volt a reménytelenség. Az
emberek azonban megtanulták otthonukként tisztelni ezt a helyet. A romok
kiválóan elrejtették őket a kiborgok figyelő szeme elől, a hideg falak
leárnyékolták az emberi testek által kibocsátott hő jelentős részét, s az
elhagyott épületekben mindig volt valami, ami használhatónak bizonyult.
Az ember túlélő fajtának bizonyult.
A tehergépkocsi viszonylag csendesen gördült a felszínre. Egy romos
épület földszinti parkolójába kerültek, s a hátuk mögött a vaskos fémajtót a
társaik máris elkezdték visszazárni. Néhány másodperc múlva még egy
kiborg sem mondta volna meg, a közel három tucatnyi ugyanolyan bejárat
közül melyik volt nyitva az imént.
Frank Connery ült a volánnál. Ha legendás ösztöne nem hagyja cserben,
akkor talán kevesebb Terminátorral fognak találkozni útjuk során, ameddig
ő vezeti a kocsit. A sofőr mellett McLachlan kapott helyet egy Stinger
társaságában. A Westinghouse-ok a lábuknál pihentek stand-by
üzemmódban. Ha nagyon megszorulnak, akkor a rakéta segítségével tálán
nyerhetnek néhány másodpercet, s addig sok minden történhet.
A társaság többi tagja a platón kapott helyet. Itt indulás előtt néhány
homokzsákot helyeztek el, s felállítottak mögötte egy géppuskát. A
Westinghouse remek fegyver, de vannak helyzetek, ahol egy hosszú
sorozat pótolhatatlan.
Az utca végéig négy alkalommal láttak embereket. Az őrök szándékosan
mutatták meg magukat, ezzel is jelezve, hogy minden rendben, majd
kézjelekkel jó utat kívántak az indulóknak.
A gépkocsi hamarosan ráfordult az Alamedára. Az utca elég széles volt,
ám a haladást nagymértékben megnehezítették a roncsok. A
Főparancsnokság szándékosan nem tisztíttatta meg a környéket, mert nem
akart áruló nyomokat. A Skynet nem ostoba, habozás nélkül kiküldene
néhány kiborgot ellenőrizni, ha azt találná, hogy valahol járhatóvá tették az
utakat.
Connery ügyesen kerülgette az akadályokat. Néha a teherautó veszélyesen
megbillent, ha manőverezés közben ráhajtottak egy-egy törmelékhalomra,
ám a férfi remek sofőrnek bizonyult.
- Kis Tokióban már megint tombol a Pokol! - jegyezte meg McLachlan,
amikor áthajtottak egy jókora törmelékhalmon. A férfi katonai távcsővel
figyelte a környéket, elengedhetetlen volt a számukra, hogy a
környezetükben folyó összecsapásokról azonnal tudomást szerezzenek.
- Ha jól tudom - tűnődött Connery -, a Kilroy Jonguard tábornok által
vezetett Hatvanhetes Hadosztály nekilátott a terep megtisztításának. Nem
cserélnék velük, az biztos.
McLachlan elhúzta a száját.
- Várj egy kicsit, s lehet, hogy megbánod ezt a kijelentésedet! - válaszolta
szarkasztikusan. - Ahova megyünk, az valószínűleg sokkal rosszabb lesz,
mint Kis Tokió.
Connery megvonta a vállát.
- Végül is, egyre megy, hol teszünk alá a Skynetnek - felelte hideg
mosollyal, s a szemében valami furcsa tűz csillogott.
- Mi ez a tetű tempó? - nyitotta ki a sofőrfülkét és a platót elválasztó
ablakocskát Deborah Finlay. - Így hetekbe telik, míg elérjük a célunkat!
- Lassan járj, tovább élsz\ - válaszolta hátrafordulás nélkül McLachlan. -
Nekem nem sietős meghalni, de ha neked viszket a segged, akkor esetleg
kérd meg Hawkinst, hogy vakarja meg!
- Hülye! - köpte a szavakat Finlay.
- Attól még megvakarhatja - érkezett a válasz.
- Te vagy a hülye! - pontosított a nő, és bezárta az ablakot. Az üveg hosszú
másodpercekig rezgett a keretben az erőteljes mozdulat nyomán.
McLachlan megvonta a vállát.
- Mindig ilyen, ha új akcióra indulunk! Úgy látszik, így adja ki magából a
feszültséget.
Connery nem válaszolt, tekintetét az útra szegezte. Az egyik ház tövében
valami ezüstösen, csillogott, s bár még belül voltak a biztonsági zónán, az
igazi veteránokat arról lehet megismerni, hogy a figyelmük egy pillanatra
sem lankad.
McLachlan a szeméhez emelte a távcsövet.
- Csak egy szétlőtt T-700-as! - nyugtatta meg egy másodperccel később a
társát, ám Connery vonásai csak akkor engedtek fel, amikor jó ötven
méterre maguk mögött hagyták a kiborg maradványait.
- Évekkel ezelőtt egy szétlőttnek látszó kiborg szedte le mellőlem az egyik
társamat! - szólalt meg halkan a férfi. - Azóta valahogy mindig félek a
közelükbe menni.
McLachlan bólintott.
- Egészséges félelem nélkül nem maradhatnánk életben idefenn - jegyezte
meg. - Bevallom, valahányszor a felszínre kényszerülök, a gyomron
liftezni kezd, a seggembe pedig egy zabszemet sem lehetne bedugni.
Aztán, amikor már idefenn vagyok, ez az érzés hirtelen elmúlik. Tudom,
hogy mi a dolgom, s egészen addig csinálni fogom, amíg véget nem ér a
háború.
Vagy amíg egy átkozott kiborg nem végez velem, tette hozzá magában, ám
az ilyen baljós gondolatokat jó szokása szerint megtartotta magának.
Semmi szükség rá, hogy frászt hozzon másokra.
- Hamarosan elérjük az autópályát! - mutatott előre a sofőr. - Az a letérő
már a sztrádához vezet, s ha megerőlteted egy kicsit a szemed, akkor magát
a felüljárót is megláthatod!
McLachlan a szeméhez emelte a távcsövet.
Az elektronikusan kiélesített és felnagyított kép meglepően tiszta volt; a
beépített mikrochip gondoskodott arról, hogy lehetőség szerint minél
többet mutasson. A férfi állított valamennyit a fényerőn, majd mindkét
irányban pásztázni kezdte a hidat. Szokatlan nyomokat keresett, bár tudta,
hogy ha valami kellemetlen vár rájuk odafenn, akkor aligha fogja kiszúrni
ebből a távolságból. Az idejébe azonban belefért a vizsgálódás, így
mindaddig folytatta, amíg Connery balra nem tekerte a kormányt, s a
teherautó ráhajtott az autópályára vezető feljáróra.
Egykoron gépkocsik tízezrei, ha nem százezrei hajtottak itt át nap, mint
nap. A hatalmas forgalom az ítélet Napján sem csökkent, s ennek
köszönhetően a tizenhat sávból gyakorlatilag kettőn lehetett közlekedni.
Sőt, ha egészen pontosak akarunk lenni, akkor Connerynek minden
ügyességére szüksége volt az előrejutáshoz, mert hiába volt a leálló sáv
néhol teljesen tiszta, azonban a nukleáris robbanást követő tűzvihar néhány
helyen a védőkorláthoz csapta, majd egymásba olvasztotta a gépkocsikat.
Sok ezer halott feküdt temetetlenül az autópályán. Férfiak, nők, idősek és
fiatalok vegyesen. Ha egyszer vége lesz a háborúnak, akkor a csontvázak
eltakarítása is éveket fog igénybe venni. Ám addig még élni kell!
Az utat fedő aszfalt sok helyen felpúposodott a hőség hatására. Néhány
autó mellett fekete árnyékok díszelegtek; voltak, akiknek volt ideje
kiszállni a gépkocsiból, ám talán ők jártak rosszabbul. Nekik a csontjaik
sem maradtak meg.
- A feléig sem jutunk el, s összehányom magam! - mormogta Frank
Connery, ám elszánt arckifejezéssel markolta a kormánykereket.
- Inkább hányd össze, mint egy HK kiszúrjon minket a magasból! -
válaszolta vállat vonva a társa, miközben újra és újra végigpásztázta a
környéket. Az autópályáról remek kilátás nyílt, ám ez azzal a kockázattal
járt, hogy őket is nagyobb távolságból észlelhetik. Márpedig ha egy
Hunter-Killer szagot fog, akkor ritkán mond le az áldozatáról.
Viszonylag gyorsan haladtak a terepakadályok ellenére. Connery mesterien
vezette a kocsit, s a hatalmas monstrum játszi könnyedséggel kerülte ki az
összetorlódott roncsokat. Néha a kerekek alatt koponyák roppantak, ám
annyi ilyet láttak már, hogy fel sem vették.
A lelkiismeretet nem a mi számunkra találták ki, mondta egyszer egy
gerilla, s McLachlan csak egyetérteni tudott vele. Az ítélet Napja olyan
büntetés volt az emberek számára, melyet önmaguknak köszönhettek.
- Azt hiszem, a következő leágazásnál inkább elhagyjuk az autópályát! -
jegyezte meg váratlanul Connery, és jobban odalépett a gáznak.
Valami határozottan bizsergette a tarkóját.
Richard McLachlan csodálkozva nézett a társára, de nem fűzött egyetlen
szót sem az iménti kijelentéshez. A mutánsról köztudott volt, hogy
meglehetősen hamar képes megérezni, ha Terminátorok közelednek,
márpedig most erre volt a legkevésbé szükségük.
Connery hirtelen beletaposott a fékbe. - A kurva életbe! - suttogta maga
elé.
Eddig még csak-csak elfértek a roncsok mellett szabadon lévő helyeken,
azonban az autópálya egy jelentős szakaszát egymásba csúszott gépkocsik
torlaszolták el a sávok teljes szélességében. Lehetetlenségnek tűnt elférni
mellettük.
- Ezen nem jutunk át! - rázta meg a fejét a sofőr, és kinyitotta az ajtót, majd
kiszállt.
McLachlan hátrakopogott a többieknek, majd ő is követte a társát.
Mostantól kezdve az lesz a legjobb, ha mindenhova ketten mennek.
Veszélyes zónában jártak, bár tulajdonképpen az egész város maga volt a
nagybetűs Veszedelem.
- Mi a szar van? - nézett ki a ponyva alól Deborah Finlay. - Ha
lerobbantunk, akkor visszatérés után szétmorzsolom a golyóit annak a
nyavalyás technikusnak!
McLachlan megrázta a fejét, és válasz helyett az előttük tornyosuló
akadályra mutatott. A több száz gépkocsi mára már szinte egységes
egésszé rozsdásodott össze, arról nem is beszélve, hogy a nukleáris
robbanás valósággal összepréselte őket. Olyan úttorlaszt alkottak, melyen
egy tank is nehezen verekedte volna át magát, nemhogy egy tehergépkocsi.
Talán, ha nagyobb kerekei lennének, akkor megkísérelhetnének a roncsok
tetején átlavírozni valahogy, azonban az sem sok eséllyel kecsegtetne.
- A fenébe is! - nyögte Finlay, és letörölt egy hirtelen támadt
izzadságcseppet a homlokáról. - Ezt a szart nem nekünk találták ki!
- Nem tudunk megfordulni? - lépett oda Léna Allison a haragos
arckifejezéssel álló Conneryhoz, aki elmélyülten tanulmányozta a
roncsfolyamot.
A férfi tétován megrázta a fejét.
- Nem is tudom - válaszolta őszintén, miközben magában az esélyeiket
latolgatta. - Talán, ha letolok az útról néhány roncsot, akkor lenne elég
helyünk, de még úgy is rázós lenne a dolog. Arról nem is beszélve, hogy
ha megszorulunk, akkor a felszerelés nagy részét itt kell hagynunk, mert
egyszerűen nem vagyunk képesek magunkkal hurcolni annyi súlyt. Mégis,
tartok tőle, nincs más választásunk!
Hawkins benézett az egyik szélső kocsi alá, melynek az orra
elmozdíthatatlanul beleékelődött az előtte lévő autó oldalába.
- Nem lehetne ezt az egészet a levegőbe röpíteni? - kérdezte, miközben
finoman megmozgatta a meglehetősen rozsdás járgányt.
McLachlan megvonta a vállát.
- A fene se tudja! - felelte, miközben az autópálya oldalkorlátjait vette
szemügyre. - Nekem inkább az a véleményem, hogy tolassunk vissza egy
kicsit, s az egyik keresztutca irányában próbáljunk meg áttörni a korláton.
Connery úgyis azt mondta, ideje elhagynunk a sztrádát. Márpedig akkor
hamarosan Terminátorok várhatóak!
Minden szem a sofőr felé fordult. A magas, csontvázszerűen vékony alak
elmerengve állt a tehergépkocsi előtt, miközben a tekintete a távolt kutatta.
Hosszú, egyenes szálú haja úgy lebegett a könnyű szélben, mintha csak
időlegesen tapadtak volna meg a fején, s minden pillanatban készen
állnának az elszabadulásra.
- Jönnek! - mormolta halkan, szinte önmagának beszélve. - Azok a kurva
gépek már megint itt vannak valahol a közelben, s pont erre tartanak!
Mennyire gyűlölöm őket!
Megfordult, és intett a társainak.
- Mindenki a kocsira! Ha nem sietünk, akkor hamarosan komoly
problémáink lesznek! Márpedig az most egyikünknek sem hiányzik.
Senkit sem kellett biztatni, s mire Connery hátramenetbe kapcsolta a
sebességváltót, már valamennyien elfoglalták a helyüket.
Connery nyitott ajtóval, félig kihajolva vezetett.
Nem volt könnyű így haladni, ám a férfi kiváló érzékkel forgatta a
kormánykereket. Igaz, néha súrolták a roncsok oldalát, de ki törődött ilyen
apróságokkal. Csak az számított, hogy minél hamarabb eltűnjenek a
sztrádáról, mielőtt még valami kiborg kiszúrja őket, s úgy dönt,
közelebbről is szemügyre veszi a mozgó járművet.
- Oké, megállhatsz! - mondta McLachlan, aki a másik oldalon
folyamatosan figyelte a terepet. - Próbáljuk meg a korlátot, ott, a kiégett
Chevrolet mellett! A törmelék segíteni fog...
Connery sebességbe tette a kocsit, majd finoman adagolva a gázt
nekihajtott az acélkorlátoknak. A fém lassan engedett a nyomásnak, majd
egy éles pattanással elvált a rögzítőoszloptól, és lehajlott a földre. A vastag
gumik könnyedén vették az akadályt, s a gépkocsi hamarosan az
autósztrádával párhuzamosan futó utcán haladt.
- Két HK! - kopogott előre Allison, miután az egyik megfigyelőablakon
gondosan ellenőrizte a terepet. - Azt hiszem, nem ártana egy kicsit
nagyobb sebességre kapcsolnunk!
A kiborgok elég távol voltak ahhoz, hogy a gerilláknak ne kelljen a
felfedezéstől tartaniuk. Hacsak a szokásos őrjáratukat végzik, akkor nem
lesz semmi baj, gondolta McLachlan, miközben a kezébe vette az egyik
Westinghouse-t.
Frank Connery kiszemelte magának az első, alkalmasnak tűnő mellékutcát,
majd éppen csak lassítva nagyot tekert a kormányon. A gépkocsi nyikorgó
gumikkal vette be a kanyart, s McLachlannak is csak az utolsó pillanatban
sikerült megkap paszkodnia.
A férfi szánakozva elhúzta a száját, ha arra gondolt, hogy a társai milyen
helyzetben lehetnek hátul. Ugyan a fegyverek jelentős része rögzítve van,
ám a homokzsákokról és az emberekről, valamint néhány fegyverről nem
mondható el ugyanez.
A pillanatokkal később felhangzó dühös dörömbölés azt jelezte, hogy a
hátul lévők valóban nem vették jó néven a váratlan kanyart. Igaz, a
háborúban csak a kiszámíthatatlan cselekedetek hozták meg az eredményt
a gépekkel szemben, hiszen a kiborgoknak megvolt az az előnye, miszerint
a pszichológiai almoduljaik segítségével képesek voltak leképezni és előre
kikalkulálni az emberek várható cselekedeteit.
Márpedig ha tudod, mit lép az ellenfeled, nem tart semmiből megtenni a
megfelelő ellenlépést. S ez minden bizonnyal a kiborgok javára döntötte
volna el a legtöbb fegyveres összecsapást.
A veteránok azonban kiszámíthatatlanok voltak.
- Majd bocsánatot kérek, ha biztonságban leszünk! - mormogta Connery,
miközben a tekintete az utcát fürkészte, s egy cseppet sem lassítva
kerülgette az akadályokat.
- Nyugi, a Hunter-Killerek még nincsenek a seggünkben! - próbálta egy
kicsit lassabb tempóra ösztönözni McLachlan a társát.
Connery megrázta a fejét.
- Ha rajtam múlik, nem is lesznek! - felelte, majd beletaposott a gázba,
hogy kihasználjon egy rövidebb útszakaszt, ahol semmiféle akadályt nem
látott.
- Fékezz! - kiáltotta váratlanul McLachlan, és tekintetét mereven az utca
közepén heverő, ebből a szögből szinte láthatatlan kiemelkedésre szegezte.
Csupán a szerencsén múlt, hogy észrevette.
A sofőr nem tett fel felesleges kérdéseket, hanem azonnal felemelte a lábát
a gázpedálról, s finoman fékezve rendkívül hamar megállította a hatalmas
monstrumot. Nem taposhatta padlóig a fékpedált, mert az könnyen a hátul
utazó társaik halálát, de mindenképp komolyabb sérüléseket eredményezett
volna.
A kiemelkedéstől alig fél méterre álltak meg.
McLachlan szó nélkül kivágta az ajtót, majd a Westinghouse-át a kezébe
fogva kiugrott a kocsiból. Óvatos léptekkel rnegközelítette a kiemelkedést,
majd hátraintett a többieknek, hogy biztosítsák a terepet. Ezután
végighasalt a földön, s szinte centiméterről centiméterre tolva előre a testét,
gondosan szemügyre vette a gyanús helyet.
Szerencséjük volt.
Egy Miracle - Délibáb - típusú akna hevert az aszfalton. Nem rejtették el
különösebben, ezt a pokoli szerkezetet elég volt letenni a földre és
kiélesíteni, onnantól kezdve maga volt a halál.
Az aknát a Skynet fejlesztette ki, elsősorban az emberek által a háború első
évtizedében használt szállítójárművek ellen. Különleges fényvisszaverési
képességének köszönhetően szinte lehetetlen volt észlelni, s minthogy egy
bizonyos súlyhatár felett felrobbant, komoly károkat okozott a gerilláknak.
Bár a gépisten az elmúlt években már nem gyártotta ezt az akna típust, ez a
példány is ékes bizonyítéka volt annak, hogy Los Angeles rosszabb, mint a
pokol. Még évtizedeknek kell eltelnie, mire a mesterséges halált száműzik
a városból. S ki tudja még mennyinek, amíg az egész bolygóról. Az utolsó
kiborg pusztulása csupán az első lépés lesz ezen a hosszú, rögös úton.
Richard McLachlan intett Connery-nek, hogy tolasson hátra. Semmi
szükség rá, hogy egy rossz mozdulat, vagy akármi más miatt idő előtt
beindítsák a szerkezetet.
McLachlan, a társaihoz hasonlóan tökéletesen ismerte a Skynet
fegyvertárát. Nem csupán a lőfegyverek kezelését, de az ellenséges kiborg
gyenge pontjait, tűzerejét és minden fontosabb tulajdonságát is. S ebbe a
tudásba az is beletartozott, hogyan lehet hatástalanítani egy aknát.
- Keressetek magatoknak valami fedezéket! -mondta a társainak, akik
válaszképpen behúzódtak a környékbeli házak falai mögé.
A Miracle már elégszer bizonyította a veszélyességét, s a hatóereje elég
volt ahhoz, hogy komoly rombolást végezzen egy teherautóban vagy
bármilyen szállítójárműben. Ha McLachlan nem szúrja ki véletlenül, akkor
most a Főparancsnok hiába várna híradást felőlük.
Ám ez hozzátartozott a mindennapokhoz.
Még Frank Connery is betolatott két ház közé, hogy a teherautót ne
lehessen a magasból kiszúrni. A mellette lévő falak jótékonyan elrejtették
és tompították a motorokból áradó hőt, ráadásul két irányból tökéletes
fedezékként szolgáltak.
A baj csak ott kezdődött, hogy a Hunter-Killerek általában felülről
támadtak, s most nem volt a közelben alkalmas hely, ami megfelelő
rejtekhelyként szolgálhatott volna a tehergépkocsi számára. Bízniuk kell a
szerencséjükben, bár valamennyien tisztában voltak azzal, ha McLachlan
felrobbantja az aknát, a robbanás elég nagy lesz ahhoz, hogy a közelben
portyázó HK-k és felszíni egységek figyelmét felkeltse. Márpedig ha azok
erre tévednek, akkor komoly tűzharcra van kilátás.
S ez a küldetés kezdetén nem jó ómen.
Ha jól kezdődik, szar lesz a vége, tartotta magát a mondás a gerillák között.
A veteránok azonban egy másik változatot használtak.
Akárhogy is kezdődik, a vége mindig szar!
S mintha csak a mondást akarná igazolni, a közelből egy HK turbinájának
egyre erősödő, jellegzetes zúgása hallatszott. McLachlan azonnal
felpattant, és minden erejét összeszedve a legközelebbi épület felé rohant.
Ha a kiborg a nyílt terepen találja, akkor még azelőtt szitává lövi, hogy
egyáltalán felemelhetné a fegyverét. Márpedig McLachlan jobb szerette, ha
az övé az első lövés.
Utána úgyis mindegy.
Ha azt elhibázza, akkor ritkán jut idő egy másodikra. A kiborgok
egyszerűen nem adnak újabb lehetőséget.

10. Magányos vadász

Los Angeles; 2029. január 24.

Los Angeles területén a legoptimistább emberi becslések szerint is
legalább ezer Terminátor cirkál. A valóság azonban ennél jóval
lehangolóbb, mivel a számuk meghaladja a háromezret. A nagy különbség
abból adódik, hogy a Skynet jelentős erőket tartalékol a főbb objektumai
védelmére, illetve abból, hogy a városban magányosan cirkáló vadászokat
eddig egyetlen humán jelentés sem vonta bele az összlétszámba. Pedig a
magányos vadászok száma bőségesen kitenne egy kisebb kiborg
hadosztályt.
Az Alfa külsőre semmiben nem különbözött egy meglehetősen rossz
bőrben lévő, csapatától elszakadt gerillára. Új típus volt, olyan adatbázissal
és továbbfejlesztett processzorral ellátva, amely a teszteredmények szerint
az eddigi legsikeresebb modellek beszivárgási képességén is túltesz.
Lassan, sántikálva haladt, s gyakran megállt, hogy körbenézzen. Minden
apró neszre összerezzent, ha pedig fémes csörrenést hallott a közelben,
akkor olyan sebesen tűnt el a legközelebbi, alkalmasnak látszó fedezék
mögött, mint a patkány a lyukában. A ruháját egy halottól szerezte két
nappal ezelőtt, s a mellkason lévő jókora véres darabot egyszerűen kitépte
a szövetből. Az alóla kivillanó, apró, égett foltokkal tarkított emberi bőrről
senki nem állapította volna műszeres vizsgálat nélkül, hogy mesterségesen
tenyésztett élőszövet.
Természetesen mindez csak álca volt, a beszivárgási program része.
A T-800-as Alfa a beépített audiovizuális szenzoroknak és a
radarszisztémájának köszönhetően folyamatosan tájékozódott a
környezetéről. Emellett állandó kapcsolatban állt a többi kiborggal, így
igazán nem esett nehezére elkerülni a járőröket, s a többi magányos
vadászt.
Ebben a körzetben rajta kívül még két Alfa vadászott. Mindannyian
egyedül voltak, a tapasztalatok szerint ugyan csoportosan nagyobb esélyük
lett volna a beszivárgásra, azonban így egységnyi idő alatt jóval kisebb
területet tudtak átfésülni.
Ebben a szektorban a Terminátor tudomása szerint a humánok előfordulási
valószínűsége közelített a nullához, ám az egyik járőr a tegnapi
jelentésében gyanús nyomokra hivatkozott, így a megfelelő almodulok
haladéktalanul kiküldték a három Alfát, hogy „tisztítsák meg a terepet".
Valami koppant a közelben.
Az utcán surranó alak - a tökéletes emberi külsővel álcázott kiborg - egy
szempillantás alatt eltűnt; egy mesteri fejessel bevetődött az egyik épület
pincenyílásán, s csak néhány másodperccel később bukkant fel újra, hogy
szemügyre vegye a terepet. A ruhája alá rejtett kisméretű harci karabély
már a kezében csillogott.
Ha tiszta lövésre nyílik lehetősége, akkor nem fogja az idejét felesleges
manőverekre, beszivárgás-szimulációra pazarolni.
A fejlődés egyik jele volt a takarékosság. A Skynet olyan információkat is
a gyermekeibe táplált, melyek megtanultak különbséget tenni a jó
megoldások között. Egyfajta optimalizált végrehajtásra törekedtek, amikor
a legcsekélyebb energiaráfordítással a maximális eredményt érik el.
Egy lassan araszoló asszony tűnt fel az egyik ház kijáratában. Sötét szemei
jobbra-balra cikáztak, minden mozdulatában az örökösen rettegők félelme
rejtőzködött.
Los Angelesben a Főparancsnokság minden erőfeszítése ellenére máig
akadtak néhányan, akik nem csatlakoztak egyik gerillaegységhez sem,
hanem a maguk tudásában és szerencséjében bízva portyáztak a romos
épületek között. Ezek az emberek általában keletről érkeztek, vagy
északról, ahol sokkal rosszabbak voltak a körülmények.
A Terminátor rezzenéstelen tekintettel követte az asszonyt, aki tétován
előrelépett néhányat, majd megfordult, és hátraintett éppen abban a
pillanatban, amikor a kiborg célra tartotta a fegyverét.
Ketten vannak.
A Terminátor leengedte a karabélyt. Várnia kell. Csak akkor támadhat, ha
minden humán pozícióját ismeri, s az információk alapján eldöntheti,
melyik a kiiktatásuk legoptimálisabb módja.
Egy másik asszony lépett ki az utcára, és csatlakozott az elsőhöz.
Mindketten egy rozsdás puskát tartottak a kezükbe, régi, háború előtti
példányt, mely azonban közelről akár egy Alfa ellen is hatásos lehetett
volna.
A kiborg várt egy kicsit, hátha egy harmadik humán is csatlakozik
hozzájuk, ám mintegy tizenöt másodperccel később a stratégiai elemzők
gyakorlatilag minimalizálták ennek az esélyét.
A humánok csupán ketten voltak.
A Terminátor felemelte a karabélyát, azonban az asszonyok már olyan
pozícióba kerültek, hogy a sikeres találat esélye kicsúszott az optimális
zónából. Ez azt jelentette, hogy a vadásznak el kellett hagynia a helyét.
Gyorsan kapcsolatba lépett a környéken lévő kiborgokkal, ám egyiket sem
kellett más útvonalra irányítania, hiszen nem keresztezték a humánok útját.
Az Alfának elméletileg jogában állt az ilyen útvonal-változtatások
megadása, ám a valóságban ritkán fordult elő.
A Terminátor elhagyta a rejtekhelyét, és gyors léptekkel.a humánok után
indult. Belső kijelzőjén a képernyő több részre osztódott, s emiatt
változtatnia kellett a felbontáson is, hogy mindent egyszerre láthasson. Ez
a kiborg esetében nem okozott különösebb problémát, egyszerűen nyitott a
képernyők számára egy újabb virtuális síkot, s bár azok fedték egymást, az
ostyaáramkörös processzor képes volt egyszerre „látni" valamennyit.
Az első képernyőn a humánok beszkennelt hőnyomai futottak, míg a
másikon a körzet térképe jelent meg kicsinyítve, bejelölve rajta a kiborg
pozícióját és a humánok feltételezett tartózkodási helyét, illetve a becsült
haladási irányát.
A harmadik képernyőn a lehetséges stratégiák futottak. A rendszer
felkínálta a beszivárgási üzemmódot is, hiszen két humán kísérővel
jelentősen megnőtt volna egy gerillabázisra való bejutás esélye. Az Alfa
hosszú másodperceket áldozott ezen variáció kiértékelésére, majd törölte a
felkínált listából. A körzetben nincs humán bázis, így a beszivárgás esélye
gyakorlatilag nulla.
A leghasznosabb direktíva azonos volt a Skynet által meghatározott
alapcélok egyikével.
MINDEN HUMÁNT MEGSEMMISÍTENI!
A Terminátor belső kijelzőjén váratlanul egy negyedik képernyő is
megjelent, melyben digitálisan kódolt üzenet íródott ki:
A T5-G8 KÖRZET HATÁRÁN HALADÓ LÉGI JÁRŐRÖK
FEGYVERES HUMÁNOK FELBUKKANÁSÁT ÉSZLELTÉK. Á
LEGRÖVIDEBB MEGKÖZELÍTÉSI ÚT...
Számok végtelennek tűnő kaotikus sorozata következett, ám a T-800-as
Alfa számára minden szükséges információt elárultak.
Egy közönséges kiborgnak azonnal be kellett volna fejeznie a két asszony
követését, mivel az üzenet elég magas prioritáson érkezett ahhoz, hogy
felülbírálja a jelenlegi akciót. Az Alfa azonban nem volt közönséges
kiborg, mint ahogy a körzetben vadászó társai sem. Arról nem is beszélve,
hogy vadászként a Skynet egy speciális besorolási osztályába tartozott,
ahol bizonyos prioritások automatikusan alacsonyabb értéket kaptak.
Az Alfa úgy döntött, először befejezi az akciót, s csak azután indul az
újonnan feltűnt humánok kiiktatására. Bár nem tudatosult benne,
mindössze arról volt szó, hogy nem akarta a zsákmányt elszalasztani, sem
átengedni egy másik, nála esetleg kedvezőbb pozícióba kerülő társának.
Semmiképp.

11. Kereszttűzben

Los Angeles; 2029. január 24.

Az egyik szétrobbant épület mögül egy HK emelkedett ki. Az oldalán
hatalmas, égett folt árulkodott arról, hogy a gépnek már volt dolga
gerillákkal. Az a tény, hogy most itt lebegett, arra engedett következtetni,
végzett az ellenfelével.
McLachlan csoportja jó munkát végzett. Az utca üres volt.Sehol egy
gyanús nyom.
A Hunter-Killer a stratégiai vezérlő tanácsára átkapcsolta a vizuális
egységeit a hőnyomok szkennelésére, s az utca megtelt élettel.
Pontosabban az élet nyomaival.
A hőképek olyanok a kiborgok számára, mint a lábnyomok az agyagos
földben egy indián nyomkereső számára. Szinte minden lényeges
információt képes kiolvasni belőle. A gerillák között sokáig tartotta magát
a szóbeszéd, hogy a Skynet azon személyek hőnyomait is eltárolja végtelen
adatbázisában, akiket felvett a halállistájára. Ha valamelyik kiborg
rábukkan ezekre a hőnyomokra, akkor nyomban tudni fogja, kire vadászik,
s ennek megfelelően a szükséges stratégiát is kiválaszthatja.
Ez persze ostobaság volt.
Ilyen adatbázis sohasem létezett. Az is bőven elégnek bizonyult, hogy a
kiborgok követhették az elrejtőzött humánokat, illetve meghatározva
pontos tartózkodási helyüket, több esélyük volt az alapdirektíva
teljesítésére.
A HK több különálló nyomot különböztetett meg. A legfontosabbnak azt
ítélte meg, amelytől egy ponton több másik is elindult. A gép könnyen
kikalkulálta, hogy valamilyen szállítójárműről lehet szó. Hogy mégsem
afelé indult először, annak az volt az oka, hogy a nyomok az épületek közé
vezettek.
A humánok elrejtőztek, s most csak a kedvező pillanatra várnak, hogy
végezzenek, vele. A legtöbb harctéri egységben az ostyaáramkörös
processzornak hála néhány hónap alatt kifejlődött valami, amit leginkább
az életösztön szóval lehetne definiálni. Ez nem befolyásolta a
működésüket, azonban a kritikus döntések meghozatalában olyan súlyozó
tényezőként kapott szerepet, amilyenről a Skynet sohasem álmodott.
A HK felemelkedett a levegőbe, és visszahúzódott a házak felé. Ezzel időt
adott a környékbeli járőr egységeknek, hogy időben ideérjenek - a riasztást
már akkor leadta, amikor az első hőképek megjelentek a belső kijelzőjén.
Emellett azonban a kiborg nagyfelbontásra kapcsolta a vizuális érzékelőit,
és nekilátott az adatok kiértékelésének. Mire a többi gép ideér, nem árt, ha
konkrét koordinátákkal szolgál nekik, hogy minél előbb leküzdhessék a
problémát, és megszüntessék a humán jelenlétet ebben a körzetben.
Frank Connery idegesen bámulta a visszapillantó tükröt. Az imént egy
pillanatra látni vélte a Hunter-Killert, amint felemelkedik, és felé indul. Ez
rosszat jelentett, azonban a férfinak sikerült megőriznie a hidegvérét, és
nem ugrott ki a kocsiból. Akkor biztosan elkapna a dög, gondolta magában,
miközben egy gyors mozdulattal szárazra törölte a tenyerét. A
Westinghouse, elég csúszósnak bizonyult, ha nedves kézzel fogták.
A többiek vajon merre vannak, töprengett a férfi, miközben megpróbálta az
emlékezetébe idézni, hogy ki van hozzá a legközelebb, aki kihúzhatná őt a
szarból.
Úgy tippelte, Léna Allison.
Csak ne habozzon meghúzni a ravaszt, fohászkodott Connery, miközben
igyekezett nem tudomást venni a közelben zúgó turbináról. Különben nem
tudom, ki fogja legközelebb megmondani nekik, ha Terminátorok vannak a
közelben!
Léna Allison azonban nem volt olyan helyzetben, hogy segíthessen a
társán. Egy félig szétrobbant fal túloldalán kuporgott, miközben egy lapos
fémlemez segítségével igyekezett minél pontosabban meghatározni a
Hunter-Killer helyzetét. Amennyire eddig sikerült megállapítania, az a
nyomorult kiborg az utca túloldalán pontosan vele szemben lebeg a
levegőben. Azaz ha bármivel próbálkozik, nyomban számíthat egy
sorozatra.
Tűnj innen a pokolba, szuggerálta a fémlemezben tükröződő HK képét a
nő, de a kiborg nem mutatott hajlandóságot arra, hogy arrébb repüljön.
Sőt, mintha látná, hol tartózkodik a nő, az egyik fedélzeti ágyú csövét is a
fal arra a pontjára irányította, ahol Allison lapult. Vagy csak a képzelete
játszott a nővel?
Léna Allison képtelen volt eldönteni.
A gerillák közül Deborah Finlay jutott a legkedvezőbb helyzetbe. Valami
különös megérzéstől vezérelve olyan fedezéket keresett magának, ahonnan
tökéletesen belátta az egész utcát, s a felfedezésének az esélye ennek
ellenére közelített a nullához.
Egy sötét, égett foltokkal díszített épület első emeletén lapult, s néhány,
alig ujjnyi átmérőjű lyukon keresztül figyelte a kiborgot és a többi gerillát.
A lyukak elég nagynak tűntek ahhoz, hogy a Westinghouse-zal célozzon és
lőjön is rajtuk keresztül, azonban a HK sajnos olyan pozícióban
helyezkedett el, hogy valószínűleg csupán felszíni sérüléseket tudott volna
okozni neki.
Finlay hátrahúzódott néhány pillanatra, s a tekintetét a félhomályba fúrva
megpróbált egy másik lőállást kinézni magának, ám a szerencse elpártolt
tőle. A többi helyen a fal ugyan még épen állt, ám minthogy a sötétséget
sehol sem fúrták keresztül halványan derengő fénycsíkok, így biztos
lehetett benne, egyetlen rés sem tátong rajtuk.
Ismét a HK-ra irányította a Westinghouse-t. Ha másra nem is, arra legalább
elég lesz néhány lövés, hogy magára vonja a Hunter-Killer figyelmét, s
ezáltal lehetőséget adjon a társainak a támadásra.
Addig, amíg csak egyetlen kiborggal kell számolniuk, nem hibázhatnak.
Bár nem voltak összeszokott csapat - ebben a felállásban először voltak
együtt -, valamennyien elég hosszú időt éltek túl a Gépek Elleni
Háborúban, hogy igazi veteránoknak tekinthessék magukat.
Finlay dühösen felszisszent.
Mintha csak az iménti gondolataira akarna rácáfolni az élet, két T-700-as
Terminátor bukkant fel az utca végében. Lassan közeledtek, valószínűleg
ezekben a pillanatokban élénk kommunikációt folytattak a szinte
mozdulatlanul lebegő HK-val. A nő tisztában volt vele, hogy nem várhat
tovább. Bízott benne, hogy az első lövések után a társai nem haboznak
majd kihasználni az esélyt, s gondjuk lesz a gyalogos harctéri egységekre
is.
Olyan gondosan célzott, amennyire csak tőle telt. A Westinghouse-ból
kiröppenő energianyaláb megolvasztotta a HK orrán elhelyezett
érzékelőket, s abban az irányban nem csupán megvakította, de meg is
süketítette a kiborgot.
Ahogy várta, a három Terminátor szinte egyszerre reagá|t. Igaz, a T-700-
asok még túl messze voltak ahhoz, hogy komolyabb fenyegetést
jelentsenek a számára, azonban a közeli lövések azt mutatták, hogy néhány
másodperc múlva velük is számolnia kell.
A Hunter-Killer folyamatosan tüzelve felemelkedett a levegőbe, lövései
megremegtették a Finlay-t rejtő épület falait. A nőnek nem kellett attól
tartania, hogy a HK belő azon a repedésen, amelyen ő tüzelt kifelé, ennek
az esélye elhanyagolhatóan kicsi volt.
Odalentről újabb lövések hallatszottak, valamelyik gerilla nyilván
beleavatkozott a küzdelembe, s némileg kiegyenlítettebbé tette az
erőviszonyokat.
Deborah Finlay ismét a vállához emelte a könnyített Westinghouse-t, és
térdre ereszkedett. Itt egy kicsivel nagyobb rés tátongott a falban, amely
nem csupán pontosabb célzást tett lehetővé, hanem azt is, hogy egyetlen
pillantásával befogja az utca jelentős részét.
Az egyik T-700-as a földön hevert, felsőteste egyszerűen elpárolgott a
belepumpált energiamennyiség hatására. A másik kiborg egy roncs mögé
húzódott, s onnan tartotta folyamatosan tűz alatt az egyik épületet.
Finlay megpróbálta az emlékezetébe idézni, melyik társát rejtik a falak, de
nem járt sikerrel. Akárki is legyen, nem árt, ha kap idefentről egy kis
támogatást, gondolta a nő, és a célkeresztet a második T-700-asra
irányította.
Ebben a pillanatban sötét árnyék emelkedett fel a közelben. Deborah
Finlay gondolkodás nélkül hátravetette magát, nem foglalkozott sem a
célzással, sem azzal, hova fog zuhanni.
A fal, mely eddig biztos fedezéket jelentett a számára, hatalmas porfelhőt
támasztva beomlott, s mögötte a HK ezüstösen csillogó teste tűnt fel. Ilyen
közelről egyszerűen nem hibázhatja el a második lövését, gondolta Finlay,
miközben kétségbeesetten próbálta kiráncigálni a fegyverét egy vastag
gerenda alól, mely ugyan szerencsésen elkerülte őt, ám a fegyverét
béklyóba fogta.
A Hunter-Killer stratégiai elemzője nem véletlenül döntött úgy, hogy az
emeleti orvlövész a legveszélyesebb. Ennek megfelelően biztonságos
megközelítési pályán a humánt rejtő épület felé repült, majd hirtelen
aláereszkedve rommá lőtte az emeletet. Természetesen a humán életben
maradásának voltak matematikai esélyei, és ezért a kiborg a helyszínen
maradt, hogy minden kétséget kizáróan kiiktassa a legveszélyesebbnek
talált humánt.
Finlay tudta, hogy nincs elég ideje.
Ebben a pillanatban a HK lángoló tűzgolyóvá változott, majd aláhullott a
mélybe. A nő arcán forró levegő simított végig, kész szerencse, hogy az
előtte elterülő törmelékdarabok felfogták a robbanás jelentős részét.
Odalent az utcán tombolt a tűzharc, a T-700-as lövései nyomán újabb
Terminátorok érkeztek. A talaj kezdett egyre forróbbá válni az emberek
számára. Valamennyi gerilla tisztában volt azzal, hogy csak idő kérdése, és
a kiborgok akkora fölényre tesznek szert, hogy esélyük sem lesz a
menekülésre.
Finlay kirángatta a gerenda alól a fegyverét, és egy gyors öntesztet futtatott
le ellenőrzésképpen rajta. Szerencséje volt, a Westinghouse kijelzőjén a
RENDSZERSTÁTUSZ OK felirat íródott ki. Egy mozdulattal aktiválta a
fegyvert, majd gyilkos zárótüzet zúdított egy most érkezett T-700-as felé,
aki határozott léptekkel igyekezett a teherautót és Connery-t rejtő épületek
felé.
Az első lövés a kiborg bal karjába csapódott, s kirepítette belőle a fegyvert,
majd kitépte a perifériát. A gép megtántorodott a lövés nyomán, majd
kitérő manőverbe kezdett, ám kivitelezni nem maradt ideje. Finlay
második lövése a törzsben elhelyezett ostyaáramkörös processzort
olvasztotta felismerhetetlen fémmasszává, s az értelem kihunytával a T-
700-as nem volt több egy halom ócskavasnál.
A kiborgok döbbenetes gyorsasággal reagáltak. Az egyikük gyors
lövésekkel fedezékbe kényszerítette Finlay-t, miközben két társa olyan
pozíciót vett fel, ahonnan tisztább rálátásuk nyílt a terepre.
A nő hátrálni kezdett.
A hely eddig jónak bizonyult, azonban a túlélés egyik alappillére a
folyamatos mozgás. Aki túl sokáig marad egy helyen, az számíthat rá,
hogy előbb vagy utóbb végeznek vele. Márpedig Deborah Finlay-
nek egyelőre esze ágában sem volt távozni az élők sorából.
Az egyik lövés perzselő hőjét szinte érezte a lábszárán, ezért félretéve
minden óvatosságot beugrott a lejáratot jelentő sötét lyukban. Emlékezett
rá, hogy milyen mély a lyuk, ám sötétben sokkal nehezebb a lejutást
kivitelezni, különösen akkor, ha közben folyamatosan tüzelnek rá.
McLachlan inkább sejtette, mintsem látta a társnője szorult helyzetét. Ami
azt illeti, egyikük sem volt valami fényes pozícióban. Ha Finlay nem vonja
magára a Hunter-Killer figyelmét, akkor csúnyán megjárhatták volna.
Most azonban sürgősen tenniük kell valamit, mert ha ilyen ütemben
érkeznek a környéken járőröző kiborgok, akkor csak percek kérdése, hogy
valamennyien itt pusztuljanak.
A férfi felemelkedett a fedezékként használt kőtömb mögül, és egy gyors
lövéssel csökkentette a kiborgok számát. Ugyanebben a pillanatban az
egyik ablakból egy apró tárgy vágódott ki, s McLachlannak csupán annyi
ideje maradt, hogy lehunyja a szemét.
A fénygránát által támasztott vakító világosság még így is áthatolt a lezárt
szemhéjain, s néhány másodpercig csupán fénylő karikák táncoltak a
szeme előtt. Ösztönösen lebukott, vakon kiszolgáltatni magát az
ellenségnek egyenlő a biztos halállal.
Mégsem lőttek rá.
A kiborgokat ugyanúgy elvakította a fény, ahogyan őt is. Bár az emberi
szem sokkal lassabban alkalmazkodik a megváltozott fényviszonyokhoz, a
gerillák nem ok nélkül használtak fénygránátokat. Csupán ismerni kell a
helyes stratégiát, s a villanás után gyakorlatilag vak kiborgokat könnyedén
le lehet szedni. Csak gyorsnak és nesztelennek kell lenni, mert a
Terminátorok nem csupán vizuális képek alapján tájékozódnak, hanem
radarszisztéma alapján is.
Frank Connery a sofőrfülkéből figyelte az összecsapást. A férfi mindeddig
egyetlen lövést sem adott le, pedig a Westinghouse mindvégig a kezében
volt. Egyrészt a társai kedvezőbb pozícióban voltak nála, másrészt a
tehergépkocsi túlságosan fontos volt a számukra ahhoz, hogy
kockáztasson. Egy kevésbé pontos lövés is elegendő lehet ahhoz, hogy a
jármű a levegőbe repüljön a platóján felhalmozott lőszerek és
robbanóanyagok miatt.
Márpedig Connery ezt szerette volna a legkevésbé. Inkább meglapult, s
magában elhatározta, csak akkor fog közbeavatkozni, ha a társai végképp
reménytelen helyzetbe kerülnek.
Eddig azonban kiegyenlítettek voltak az erőviszonyok.
Még négy T-700-as jelentett fenyegetést az emberekre nézve, ám a számuk
egyik pillanatról a másikra megfeleződött Deborah Finlay és Richard
McLachlan pontos lövéseinek köszönhetően. A két életben lévő kiborg egy
épületbe húzódott vissza, alig néhány méterrel onnan, ahol Leslie Hawkins
rejtőzködött. A férfinak eddig nem nyílt lehetősége a harcra, mert túl közel
volt a kiborgokhoz. Tisztában volt vele, ha megmozdul, akkor az lesz az
utolsó értelmes cselekedete, mielőtt a plazma illékony felhővé változtatja a
fejét.
Most azonban eljött a kedvező pillanat.
Hawkins leemelt az övéről egy DM5l-es tojásgránátot, majd miután
kibiztosította, gondosan elszámolt háromig a dobást megelőzően. A halálos
ajándék kiszámított ívben pottyant a falak rejtekéből tüzelő Terminátorok
közé, s szinte nyomban felrobbant.
Az egyik kiborg azonnal működésképtelen lett, a gránát keltette légnyomás
pedig a másikat is a földre döntötte.
Hawkins úgy döntött, a biztonságuk megér még egy tojásgránátot, s ennek
megfelelően cselekedett. A második DM5l-es gondoskodott arról, hogy az
utolsó kiborggal se kelljen a továbbiakban számolniuk.
- Nincs több! - kiáltotta McLachlan, aki mindvégig figyelemmel kísérte az
ellenség létszámának az alakulását. A hangja valamennyi gerillát
kiugrasztotta a rejtekhelyéről, s szinte rohanva igyekeztek a teherautó felé,
melyet Connery ügyesen az utca közepére kormányzott.
- És mi lesz azzal a kurva Délibábbal? - kérdezte zihálva futás közben
Deborah Finlay, aki nem feledkezett meg arról az apróságról, ami
megtorpanásra kényszerítette őket.
McLachlan válasz helyett az út közepén tátongó lyukra mutatott. A
mélyedés legalább másfél méter átmérőjű volt, ám mellette elég hely
maradt ahhoz, hogy egy ügyes sofőr átlavírozhasson a kritikus zónán.
Finlay bólintott.
McLachlan nyilván kihasználta a tűzharcot a probléma megoldására. Igaz,
a Miracle hatástalanítása kedvezőbb lett volna a számukra - talán később
még fel is használhatták volna a robbanószerkezetet -, azonban sem idejük,
sem lehetőségük nem nyílt rá. Arról pedig feleslegesen álmodoztak volna,
hogy a kiborgok elfogytak a környékről. Csak idő kérdése, mikor érkezik
az utánpótlás, s nekik addig minél messzebbre kell innen jutniuk, ha élni
akarnak.
Már abban is szerencséjük volt, hogy azok a HK-k, amelyeket a Santa
Monica autópálya felett láttak elrepülni, nem értesültek a tűzharcról. Két
Hunter-Killer komoly erősítés lett volna a kiborgok számára, s akkor
aligha ússzák meg ilyen könnyedén.
Allison kapaszkodott fel utoljára a kocsira, s Connery szinte nyomban
elindult. A robbanás nyitotta mélyedést csak úgy tudták elkerülni, hogy a
sofőr félig feltolt a járdára egy rossz helyen veszteglő Chevroletét, ám
minthogy a tulajdonosa már minden bizonnyal régóta nem volt az élők
sorában, senki nem panaszkodott emiatt.
- Taposs bele! - intett McLachlan, aki az ablakon félig kihajolva figyelte a
kényes műveletet. - Túljutottunk rajta!
Frank Connery engedelmesen a gázpedálra helyezte a lábát, és a
tehergépkocsi egyre gyorsulva vágott neki Los Angeles komor utcáinak.

12. Nyomkereső

Los Angeles; 2029. január 24.

A T-800-as Alfa kifürkészhetetlen arcvonásokkal bámulta a lábainál
heverő humánok holttestét. A két asszony fején egy-egy golyó ütötte lyuk
tátongott, ékes bizonyítékaként annak a precizitásnak, amely a kiborgok
elitjeit, a beszivárgó egységeket jellemezte.
Nem volt könnyű vadászat, de az Alfa kifejezetten örült ennek. A humánok
az utolsó pillanatban megérezték, hogy valami nincs rendben azzal a
férfival, aki mocskos, szakadt ruhájában egy rozsdásodó szemetesből
mászott ki néhány lépésnyire tőlük.
Pedig a pszichológiai almodul szerint tökéletes volt az álcázás, ezért az
Alfa a fedezékből leadott, biztos találatok helyett inkább úgy döntött,
kipróbálja, mennyire válnak be a központban kidolgozott
viselkedésminták.
Nos, ez nem jöttbe.
Mint ahogy számos másik sem.
A Skynet minden felsőbbrendűsége és intelligenciája ellenére sem jött rá
egy apróságra, amely gyakorlatilag a legtöbb beszivárgást meghiúsította
eddig a háború folyamán.
A humánok különböző testrészein elhelyezett színes rongyok igazi
funkciója az azonosítás volt.
Igaz, az asszonyok nem tartoztak egyik bázishoz sem, de azért tudták, mire
szolgálnak a színes rongyok. S a szemetesből előmászó férfi semmi
hasonló díszítést nem viselt a testén, ez pedig elég volt ahhoz, hogy
feltámadjon bennük a gyanakvás.
Egy.Alfával azonban nem vehették fel a versenyt. Ami azt illeti, akkor sem
lett volna sok esélyük, ha egy T-600-as őskövülettel hozza őket össze a
'sors, mivel túl lassúak voltak az efféle fegyveres küzdelemhez.
Két tiszta lövés.
Mindkettő a fejbe, mindössze öt méter távolságból. El sem lehetett hibázni
őket.
Az Alfa beszkennelte a két halott arcvonásait, majd sűrített
adatcsomagként továbbította a legközelebbi átjátszóállomás felé. A
megfelelő almodulok majd összevetik őket az adatbázisban tárolt
adatokkal, s megállapítják, hogy ez a két humán szerepelt-e a Skynet
halállistáján; igaz, ennek vajmi kevés esélye volt a kielemzett
viselkedésminták alapján.
Ha mégis szerepelnének benne, akkor módosítják az adatokat, s
gondoskodni fognak arról, hogy ez az információ minden harctéri
egységhez eljusson. Jól bevált gyakorlat volt ez, s napjában többször is
előfordult, hogy ilyen vagy; ehhez hasonló információcsomagok érkeztek a
kiborgokhoz.
A T-800-as Alfa törölte a virtuális képernyőket, csupán egyet hagyott meg,
amelyen a fegyveres humánokról érkező felirat villogott.
Az eredeti üzenethez képest néhány változásról is értesült: a képernyőn
már ott villogott a helyszínre indult egységek típusa, azonosítója, illetve a
harckészültségi fokuk.
Hirtelen egy újabb üzenet jelent meg a képernyőn, automatikusan háttérbe
szorítva a többit.
HUMÁN TÁMADÁS!
Az Alfa bólintott, majd sietős léptekkel a megjelölt koordináták felé indult.
Annak, akinek fejében van a várostérkép, amely ráadásul szinte percről
percre frissül, nem jelenthet különösebb gondot megtalálni a legrövidebb
utat, mely a legbiztonságosabb is egyben.
A T-800-as Alfa tizenkilenc perc alatt ért oda az összecsapás helyszínére,
ezalatt sikeresen lokalizált egy nemrégiben telepített aknazárat - a
humánok gyorsan megtanulták alkalmazni a Skynet által fejlesztett
eszközöket -, melyről haladéktalanul értesítette a központot.
A gépeknek ritkán volt szüksége az efféle akadályok megszüntetésére,
hiszen ha egy kiborg időben értesült róla, akkor már nem jelentett
különösebb nehézséget a számára, hogy elkerülje.
A kiborg centiméterről centiméterre átvizsgálta az összecsapás helyszínét.
A belső kijelzőjén adatok sokasága futott végig, s az ostyaáramkörös
processzor máris nekilátott a beérkező információk feldolgozásának. A gép
hamarosan megállapította, hogy legalább három humán vívott tűzharcot a
csatatéren maradt kiborgokkal. A szétlőtt fémtestek mellett azonban
egyetlen humán hullájára sem sikerült rábukkannia az Alfának, ez viszont
azt jelentette, hogy az ellenfelei veszélyesek.
A HK pusztulása ugyancsak ezt jelezte, s ennek megfelelően az Alfa
magasabb prioritási osztályba sorolta a humánok felkutatását és
megsemmisítését, mint azt eredetileg tette.
A hőnyomok már javarészt elmosódtak, s egy nagy folt arra utalt, hogy a
humánok hőbombát is használtak harc közben vagy a menekülésük
álcázására. Az Alfa maximális érzékenységre állította a vizuális
szkennerét, s így a hibajavító algoritmusoknak köszönhetően sikerült
megállapítania, hogy a humánok egy gépkocsin hagyták el a területet
északkeleti irányban.
Ezek után nem tűnt lehetetlennek a követésük sem. Igaz, a gépkocsinak
köszönhetően gyorsabban haladtak - az Alfa feleslegesnek és
kockázatosnak tartotta, hogy azonos sebességgel induljon utánuk -, ám
csak idő kérdése lehet, amikor megállnak valahol.
Akkor pedig utoléri és megsemmisíti őket.

13. A folyóig

Los Angeles; 2029. január 24.

Miután maguk mögött hagyták a szétlőtt kiborgokat, Frank Connery
igyekezett olyan útvonalat találni, melyen minél előbb eljuthatnak a Los
Angeles folyóig. Emlékezete szerint az egyik gerillatársa még a
Központban említette, hogy a folyó felett tehergépkocsival csak a Santa
Monica autópálya felüljáróján juthatnak át. A Gépek Elleni Háborúban és
az azt megelőző ítélet Napja során a város legtöbb hídja az enyészeté lett,
azonban akadt néhány, amely túlélte a csapásokat.
Az északi részen a legtöbbet kiborgok tartották az ellenőrzésük alatt, s
ugyancsak gépek figyelték a Skynet fontosabb objektumaihoz vezető utak
többségét. A város déli része a gerillák kezén volt, bár a két fél ritkán
jelenthette ki, hogy teljesen megtisztította a terepet az ellenségtől.
A gerillák folyamatosan támadták a Skynet fegyvergyárait, az utánpótlási
vonalakat míg a kiborgok ugyancsak komoly pusztítást vittek véghez az
emberek soraiban. A háború kiegyenlítettnek tűnt, ám az utóbbi hónapok
kimutatásai azt bizonyították, hogy az emberek lassan, de biztosan fölényre
tesznek szert.
Ez olyan erőt és hitet adott az emberek többségének, amilyenről néhány
évvel ezelőtt sohasem álmodtak volna. Egyszerűen látni vélték a háború
végét, s ez mindennél többet jelentett a számukra.
Amióta elhagyták a Santa Monica autópályát, Connery csupán körülbelül
tudta, merre járnak. Szüksége lett volna egy biztos tájékozódási pontra,
azonban inkább azokat az utcákat részesítette előnyben, amelyek
járhatónak tűntek.
- Rohadt mázlink volt! - foglalta össze az eseményeket röviden Hawkins,
miközben ügyes mozdulatokkal ellátta Léna Allison sebét.
Egyedül a nő szenvedett sérülést, egy felpattanó kődarab feltépte a karját,
ám szerencsére nem okozott különösebb problémát.
- Az első vér - mormolta a férfi a fogai között, miközben az arca
idegességről tanúskodott.
Allison elmosolyodott, és megrázta a fejét.
- Az a szüzességem elvesztésekor volt - válaszolta vidáman, majd elhúzta a
karját a férfi elől, és ellenőrizte a kötés szorosságát, s visszahúzta rá a
zubbonyát. - Márpedig azóta eltelt néhány év...
A férfi akaratlanul is elpirult. Bár a gerillák között a korai szexuális
kapcsolat egyáltalán nem volt ritka, és sokan nyíltan beszéltek róla, a
programozó nem tartozott a szabadszájúak közé.
- Van valakinek ötlete, merre tovább? - tette fel a kérdést Finlay, aki látva a
férfi zavarát, ügyesen más témára terelte a beszélgetés menetét.
Hawkins hálás pillantást vetett a nőre.
- Ahhoz először tudnunk kellene, merre járunk! - válaszolta Allison. - Nem
ismerem személyesen a várost, csupán a térképek alapján tájékozódom.
Persze, azért ha leraknátok valami idegen helyen, biztos visszatalálnék a
bázisra, de ennél többet ne várjatok tőlem.
- Merre járunk? - kopogott előre Finlay, majd kinyitotta a vezetőfülkét és a
hátsó részt elválasztó kis ablakot.
Connery megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs - ismerte be. - De abban biztos vagyok, hogy egyelőre
biztonságos helyen.
^ Ennél többet pedig most aligha kívánhatunk - tette hozzá Richard
McLachlan, miközben hasztalan próbált egy olyan objektumot befogni a
messzelátójával, amely segíthetné a csoportot a tájékozódásban.
- Bezzeg azoknak a kurva kiborgoknak menynyivel egyszerűbb a dolguk! -
mormogta Finlay. — A fejükben van az egész várostérkép, ráadásul
mindig tudják, hol járnak!
- Őszintén remélem, egészen másfelé! - szólalt meg Connery. - Ti pedig
nyugodjatok meg, előbb-utóbb találunk egy helyet, amit valamelyikünk
ismer, s onnan már könnyebben boldogulunk!
McLachlan előremutatott.
- Azt hiszem, sejtem, merre járunk! Ha minden igaz, akkor a következő
utca a Santa Fe Avenue lesz, s onnan már látni fogjuk a Pomona
autópályát, amely átvezet a folyó felett.
Connery összeráncolta a homlokát, majd tétován bólintott.
- Oké, azt hiszem, igazad van! - válaszolta. - Ha ezek a romos épületek már
nem állnának, akkor már régen látnunk kellene az autópályát.
McLachlan bólintott.
- Csak mi marhák vagyunk, mert jobbára előre figyeltünk, ahelyett, hogy
néha oldalra is vetettünk volna egy pillantást! - nyugtázta Frank Connery
gondolatait.
A társa elmosolyodott.
- Annyira imádom, hogy ilyenkor mindenki többes számban beszél, s
sohasem csak magára alkalmazza a dicsérő jelzőket!
McLachlan elvigyorodott.
- Ha már a felelősséget megosztjuk egymás között, akkor ezt miért ne?
Arról nem is beszélve, hogy a jelzőt nem csupán kettőnkre értettem!
Könnyű köröm karistolta végig puhán a férfi tarkóját, jelezve, hogy nem
mindenki díjazza a jópofaságot.
Az autópályára vezető feljáró gépkocsikkal volt tömve, mintha az utolsó
pillanatban Los Angeles minden lakosa kocsikba szállt volna, hogy
valamiképp elhagyják a várost. A valóság nem is állt ettől messze, hiszen a
nukleáris csapások nem egy időben érték az Egyesült Államok városait,
így az utolsó pillanatban elég sokan szereztek tudomást a rakétákról, ám
tenni már nem tehettek semmit.
- Nem lesz könnyű feljutnunk! - jegyezte meg szkeptikusan Connery, ám
McLachlan figyelmét nem kerülte el, hogy régebben ezt a problémát
valakik megoldották előttük.
Az egymásba torlódott gépkocsik között valami iszonyú erővel rendelkező
jármű vágott magának utat, egyszerűen maga alá gyűrve és az aszfaltba
taposva a könnyű műanyagból és fémből készült karosszériákat.
- Egy Fejvadász! - szólalt meg hátulról Finlay. - Előkészítette nekünk az
utat, bár ha sejti, hogy szívességet tesz nekünk, talán másik útvonalat
választ magának...
Connery ügyesen a Fejvadász vágta fémösvényre kormányozta a
tehergépkocsit. Szerencsére a kiborg elég széles volt ahhoz, hogy gond
nélkül haladhassanak a nyomában. Amennyire a gerilláknak sikerült
megállapítania, az otromba - ám mindenképp halálos - szerkezet
hónapokkal, ha nem évekkel ezelőtt járhatott erre.
Ez viszont azt jelentette, hogy legalább tőle nem kell tartaniuk.
- Ha szerencsénk van, akkor a sztrádán egészen a Long Beach-i elágazásig
eljuthatunk, onnan pedig egyenes út vezet északra, az egyetemhez -
töprengett hangosan Richard McLachlan. - Amennyiben viszont a
zsúfoltság miatt el kell hagynunk az autópályát, akkor másfélszer, ha nem
kétszer annyi időbe is beletelhet, amíg elérjük a célkörzetet... Igaz, nem
vagyunk időhöz kötve, de jó lenne már túl lenni ezen a szaron, s hazafelé
kocsikázni.
- Ezzel mindannyian így vagyunk! - bólintott Connery, ám McLachlan
ebben nem volt egészen biztos. A jövő mindenképpen elég sötét volt a
számukra, hogy ne várják túl optimistán.
A sztráda egyelőre járhatónak tűnt, bár a teherautó kegyetlenül rázott. A
Fejvadász által kitaposott ösvényen gyorsan haladhattak - igaz, a kerekek
alatt szinte másodpercenként nyikordult meg egy kevésbé összelapított
fémdarab -, és úgy tűnt, még jó néhány mérföldig nem kell a továbbjutás
problémájával foglalkozniuk.
Ugyanakkor óhatatlanul felmerült valamennyiük agyában, hogy a
Fejvadász vajon honnan érkezett, de főképp hova tartott. A kérdésnek
komoly vetülete lehetett a küldetésükre nézve, hiszen az sem tűnt
elképzelhetetlennek, hogy a Skynet valahol egy újabb stratégiai ellenőrző
pontot alakított ki, melyet mindenképp el kell kerülniük, ha nem akarják
felhívni magukra idő előtt a figyelmet.
Miközben a tehergépkocsi sebesen haladt az autópályán, McLachlan
tanácsára a platón utazók utolsó ellenőrzésnek vetették alá a felpakolt
készleteket és a fegyvereket. Inkább most használják ki az időt, mint az
utolsó pillanatban kiderüljön, hogy valami használhatatlanná vált.
Szerencséjük volt, a néha meglehetősen durva zökkenők és a szállítmány
elmozdulása ellenére semmiben nem esett komoly kár. Az egyik láda
végigrepedt, ám a benne tárolt energiacellákat megvédték a
csomagolóanyagként felhasznált műanyag gömböcskék.
Finlay szinte áhítatosan simított végig a vállról indítható rakéták - a két
Dragon - felszínén. A Stinger a sofőrfülkében kapott helyet, de eddig
szerencsére nem volt szükség a használatára. Minthogy a rakétákból
meglehetősen korlátozott mennyiség állt a rendelkezésükre, így lehetőség
szerint igyekeztek ezek felhasználása nélkül megoldani az út közben
felmerült problémákat.
- Látjuk a folyót! - szólt hátra McLachlan, majd félrehúzódott a nyílásból, s
így a társai előtt szabaddá vált a kilátás.
A Los Angeles folyó elég széles volt ahhoz, hogy hidak nélkül ne lehessen
átkelni rajta. Igaz, néha felbukkantak olyan szóbeszédek a gerillák között,
hogy egyes részeken - ahol nagy csaták folytak a terület feletti
ellenőrzésért - szinte száraz lábbal át lehet gázolni a folyóba zuhant HK-k
felszínén, ám a pontos helyet senki sem ismerte.
- A fenébe is, nem lesz könnyű dolgunk! - mormogta Connery, miközben
beletaposott a fékbe, és a tekintetét a híd közepén trónoló Fejvadászra
emelte.

14. A Fejvadász

Los Angeles; 2029. január 24.

A nap nem volt több egy halálosan sápadt korongnál, melynek fénye alig-
alig hatolt át a város felett gomolygó fűst- és porfelhőn. Mégis, az a tény,
hogy egyáltalán látták az alakját, némi reményt adott azt illetően, egyszer
ismét világosság lesz, s a nappal és az éjszaka élesebben elválik majd
egymástól.
Addig azonban a napszakok változását az emberek csak az ösztöneikre
hagyatkozva követhették, illetve a bázisokon működő órák segítségével.
- Nem tudunk visszafordulni! - Ezek voltak Connery első szavai, miközben
idegesen remegő kezekkel megpróbálta hátramenetbe kapcsolni a
teherautót, de csak annyit ért el, hogy lefullasztotta a motort.
Biztos halálos ítélet.
McLachlan válasz helyett felkapta a lábaihoz támasztott Stingert, és
kirúgva az ajtót, máris célra emelte a rakétát. A férfi mozdulatai évek alatt
beidegződött gyakorlatra utaltak, a célpont megpillantásától a befogásáig
kevesebb mint két másodperc telt el.
Mégsem lőtte ki a rakétát.
Szinte hitetlenkedve engedte le a Stingert, majd a kezét Connery karjára
téve megszólalt:
- Ettől már nem kell tartanunk!
A köztes ablakocska ebben a pillanatban pattant fel, benne Deboráh Finlay
dühös szemei villogtak. A homlokán egy lassan elszíneződő folt díszelgett,
ám amikor megpillantotta a mozdulatlan Fejvadászt, a düh egy
szempillantás alatt elszállt belőle.
- Ki lőtte ki? - kérdezte. McLachlan megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs, de jól kicseszett velünk! - válaszolta, miközben
deaktiválta a Stinger célzóberendezését, és a fegyvert visszahelyezte a
lábaihoz. - Az a nyomorult kiborg pont a híd közepén kapott találatot.
- Pedig milyen remek ösvényt vágott nekünk! - értett egyet a nő, majd
hátraintett a többieknek, hogy egyelőre minden rendben van. - Egy
rakétával nem tudjuk oldalra taszítani?
Richard McLachlan tétován megrázta a fejét.
- Nem sok esélyt látok rá - ismerte be. - Arról nem is beszélve, hogy eddig
a Fejvadász törte ösvényen haladtunk, s amennyire meg tudom állapítani,
nélküle idáig semmiképp nem juthattunk volna el. Kétségtelen, ha a
Fejvadász nem taszít a mélybe néhány roncsot, vagy nem tapossa le az
egymásba préselődött kocsikat, akkor már az első fél mérföld után
elakadtak volna. így azonban a cél előtt kell visszafordulniuk, hogy egy
másik úton jussanak át a lustán hömpölygő, fekete vizű Los Angeles folyó
felett.
- Megyek, megnézem, mihez kezdhetünk a Fejvadásszal! - szólalt meg
váratlanul Lená Allison. A nő már ott állt a vezetőfülke mellett, alacsony
termetével valósággal eltörpült a hatalmas monstrum mellett.
Mint Dávid és Góliát, ötlött McLachlan eszébe.
- Rendben van, de vigyázz magadra! - mondta. - A célnál még szükségünk
lehet rád...
Allison elmosolyodott. Keleties arca szokatlanul bájosnak tűnt, s a férfi
hirtelen furcsa vonzalmat kezdett érezni a japán származású társnője iránt.
Hogy zavarát palástolja, McLachlan visszafordult a vezetőfülke felé, bár
még magán érezte Allison tekintetét.
- Veled menjek? - érdeklődött Hawkins. Léna Allison megrázta a fejét.
- Semmi szükség rá - válaszolta határozottan. - Ha egyedül is meg tudom
oldani a problémát, csak hátráltatnál a munkámban... Amennyiben
viszont... - Nem fejezte be, hiszen a halál valamennyiük feje felett ott
lebegett.
A Fejvadász mozdulatlanul pihent a híd közepén. Allison lépésről lépésre
közeledett hozzá, néha megállt, hogy még egyszer szemügyre vegye a
monstrumot.
Nem akart meglepetéseket.
A kiborg oldalán jókora lyuk sötéttett. Allison úgy tippelte, egy rakéta
kaphatta oldalba. A nő arra azonban képtelen volt rájönni, hogy ha gerilla
lőtte ki, akkor vajon honnan tette, ugyanis ahhoz a folyón kellett volna
állnia. Márpedig Allison ismeretségi körében senki nem akadt, aki képes
lett volna vízen járni.
Mint minden gerilla, Léna Allison is utálta a rejtélyeket, mert azok ritkán
jelentettek jót a számára. A tiszta, ismerős dolgokat kedvelte, ahol
pontosan tudta, hol az a határ, ameddig elmehet.
A Fejvadász halott volt, amennyire csak lehetett, ezt Allison az első
pillantásra megállapította. A hatalmas monstrum oldalát átütő rakéta a
kiborg belsejében robbant fel, s gyakorlatilag a semmivel tette egyenlő az
ostyaáramkörös processzort, a memóriaegységeket és a fő energiaellátó
modult.
Nincs olyan Fejvadász, ami kiheverne egy ilyen csapást.
Állison ott állt a kiborg mellett, s óvatosan megérintette a recés szélű
fémet. A Fejvadász belsejében iszonyatos pusztítást végzett a rakéta,
gyakorlatilag semmi használható nem maradt épen. A nő eredetileg azt
tervezte, hogy megpróbálja rávenni a Fejvadászt arra, hogy induljon el
előre. Így nem csupán az akadályt tüntetné el az útból, hanem egyúttal
megoldaná a továbbjutás két problémáját is.
A látottak alapján azonban ez kivitelezhetetlennek tűnt.
Más megoldást kell találnia.
- Tudsz kezdeni vele valamit? - hallott a háta mögül egy hangot.
Allisonnak minden önuralmára szüksége volt ahhoz, hogy ne kiáltson fel.
Richard McLachlan állt mögötte, de a férfi olyan csendesen érkezett-vagy
pedig a nőt foglalta el túlságosan a Fejvadász -, hogy Allisbn nem vette
észre. '
A nő lassan megrázta a fejét.
- Nem hiszem - válaszolta az igazságnak megfelelően. - A processzor
gyakorlatilag nincs többé, annak híján pedig nem tudom mozgásra bírni ezt
a dögöt. Ha lenne nálam valami intelligens modul, akkor valahogy össze
tudnám hozni a dolgot, így azonban tanácstalan vagyok.
McLachlan megvakarta az állát.
- Hawkins annyi szart hozott magával... - jegyezte meg elgondolkozva.
Allison szeme felcsillant.
- Igazad van! Ha másként nem, kölcsönkérem a laptopját. Annak-
segítségével talán rá tudom venni ezt a fémszörnyet, hogy legyen a
segítségünkre! Hawkins pedig segíthet az alapprogramozás kódolásában!
- Csak vigyázz vele, mert néha agresszív! - intette a társnőjét McLachlan.
Allison megrökönyödve állt meg.
- Még soha nem hallottam, hogy valaki az agresszív jelzőt használta volna
egy Fejvadászra!
McLachlan felnevetett.
- Nem is rá gondoltam - válaszolta, majd a fejével a kocsi mellett ácsorgó
programozó felé intett. - Én a helyedben inkább tőle tartanék... Úgy őrzi a
kacatjait, mint tyúk a tojásokat.
Allison elmosolyodott, ám amikor elindult a teherautó mellett várakozó
társai felé, szigorú határozottságot erőltetett az arcára. Nem akart hosszú
vitát, márpedig a továbbjutáshoz mindenképp szüksége volt valami
vezérlőegységre.
Akár egy laptopra is.
Richard McLachlan jól sejtette, Hawkins nem sok hajlandóságot mutatott
az együttműködésre, mi több, valóban agresszív arckifejezés jelent meg az
arcán, amikor Allison megemlítette a laptopot, mint egyedüli megoldást.
- Ha e nélkül nem tudod megcsinálni - rázta meg Hawkins a fejét -, akkor
nehezen tudom elképzelni, ez miben lehet a segítségedre.
Allison nem hagyta lerázni magát.
- Legalább annyit engedd meg, hogy megpróbáljam! - erősködött. - Úgy
fogok vigyázni a laptopodra, mint egy tojásra!
- Mint én a te tojásaidra! - jegyezte meg célzatosan Deborah Finlay, akit
kezdett határozottan idegesíteni a férfi negatív hozzáállása. Közelebb lépett
a társához. - Add oda azt a kurva gépet, mert nincs kedvem túl sokáig itt
gubbasztani a híd közepén. Előbb vagy utóbb erre fog repülni egy HK, és
akkor megnézheted a laptopodat.
A férfi nagyot sóhajtott. Finlay-nek kétségkívül igaza volt, ám Hawkins
tudta, hogy ha sikerül bejutniuk az egyetemre; ott a laptop-
felbecsülhetetlen szolgálatot tehet a számukra.
- Lehetőleg egészben és használhatóan szeretném visszakapni! - morogta a
férfi, majd felmászott a platóra, és a táskányi ketyere közül kiemelte az
ütött-kopott lapos dobozt, ami a laptopot rejtette magában.
Allison nem vesztegetett több szót Hawkinsra. Majd alkalomadtán
emlékeztetni fogja, hogy ezt a küldetést együtt kell végigcsinálniuk, de
ennek nem most jött el az ideje.
Sietős léptekkel iramodott vissza a Fejvadászhoz, s csak amikor odaért a
jókora fémtesthez, akkor pillantott hátra. Jól számított, Hawkins a laptopja
iránti félelem miatt félretette az óvatosságát, s most itt toporgott mögötte.
A nő felkapaszkodott az egyik lánctalpon a lyuk széléhez, s kisvártatva
derékig eltűnt benne. A kezében tartott zseblámpa tökéletesen elegendő
fényt bocsátott ki magából, hogy Allison mindent lásson, de a kiszivárgó
fény a lassan leszálló éjszakában egyetlen kiborgnak se keltse fel a
figyelmét.
Allison gondosan megvizsgálta a szabadon lógó, égett végű kábeleket, s
igyekezett funkciójuk alapján azonosítani valamennyit. Egy Fejvadász
szét- vagy összeszerelése nem okozott volna különösebb gondot a számára,
azonban ebben a szétrobbantott, kaotikus összevisszaságban elsősorban az
ösztöneire kellett hagyatkoznia.
Csak akkor fog kiderülni, hogy helyesen döntött-e a bekötésnél, ha energiát
adagol a törzs alsó részén elhelyezkedő motoroknak. Amennyiben hibázott,
annak beláthatatlan következményei lehetnek. Központi agy híján ugyan
attól nem kell tartaniuk, hogy a kiborg zárótüzet zúdít rájuk, attól azonban
igen, hogy a rossz iránymeghatározás folytán nem előre indul el, hanem
hátrafelé.
Keresztülgázolva rajtuk.
Gyors, takarékos mozdulatokkal lecsupaszította a kábelvégeket, s
biztonsági csatlakozókat erősített rájuk, amelyeket kifejezetten harctéri
használatra terveztek, amolyan ideiglenes megoldásként.
Allison nem az örökkévalóságnak dolgozott, mindössze néhány percet
akart nyerni, hogy a Fejvadász átjusson a túlpartra, s mögötte ők is odaát
lehessenek.
- Kérem a laptopot! - nyúlt hátra, amikor végzett az előkészületekkel. -. S
jó lenne egy szalagkábel is, amivel rácsatlakozhatok a gép valamelyik
portjára. Ha lehetséges, akkor a soros lenne a legjobb az átvitel sebessége
miatt...
Leslie Hawkins morgott valamit az orra alatt, ám minthogy mindent
azonnal odaadott Léna AÍlisonnak, a nő nem foglalkozott vele.
A számítógépet gyorstapasszal rögzítette a fémen, majd felnyitotta a
tetejét, és a gyors rendszertöltést követően egy egyszerű szerkesztőt
behívva néhány utasítást pötyögött be a Skynet által használt
programnyelven.
A Fejvadász hatalmas testében feldübörögtek a motorok, és az egész test
finoman rázkódni kezdett. A kiborg működőképesnek bizonyult, bár
Allison tartott tőle, hogy folyamatos ellenőrzésre szorul, ha nem akarnak
váratlan meglepetésekkel szembesülni.
- Menj vissza a többiekhez - fordult a nő a társa felé -, s mond meg nekik,
hogy én a Fejvadászon maradok, hogy biztosan sikerüljön az átjutás.
Hawkins röviden bólintott, és sietős léptekkel a teherautó felé indult,
Allison pedig felkuporodott a kiborg lövegtornya mellé. Egy normális
ember aligha fért volna el ezen a szinte tenyérnyi széles helyen, azonban
Allison nem csupán alacsony volt, hanem származása miatt meglehetősen
sovány is, így számára nem okozott nehézséget az utazás. Igaz, nem érezte
túl kényelmesen magát, de hát a Gépek Elleni Háború során senki nem
vágyott ilyesmire.
A túlélés elég jutalom.
A fegyverét maga elé fektette a lassan melegedő fémre, még vékony
gyorstapaszt is áldozott rá. Egy Westinghouse túl értékes ahhoz, hogy
elveszítse, márpedig ha a Fejvadász elindul egyszer, addig nincs leszállás
róla, amíg túl nem jutnak a kritikus szakaszon.
S most következzen a puding próbája, gondolta Allison, és újabb utasítást
pötyögött be a klaviatúrán. A számítógép értelmezte a parancsot, majd
láthatatlan impulzusokat küldött a megreparált kábeleken keresztül a
motorokhoz.
A Fejvadász lassan elindult előre, a lánctalpak alatt fémesen csendültek az
engedelmesen lelapuló roncsok. Finom rozsdareszelék szitált a levegőben,
melyet a folyó környékén állandóan fújó szél nyombán tovaragadott.
Allison legszívesebben táncolt volna örömében.
Sikerült! Megcsinálta!
A háta mögött felberregett a teherautó motorja, bár a technikusnő alig
hallotta a Fejvadász keltette zajoktól. Gerilla talán még sohasem utazott
egy ilyen halálosztó hátán, gondolta elégedetten Léna Allison, miközben
igyekezett minél jobban megkapaszkodni. A haladásuk ugyanis
semmiképp nem volt zökkenőmentesnek mondható, s bár a Fejvadász
sohasem tért el az előre megszabott iránytól, azért néhány roncs esetében
nem sokon múlott, hogy végleg elakad.
A kiborgban rejtőzködő hatalmas energia azonban minden esetben
leküzdötte az akadályt, s alig kilenc perccel az első centiméterek megtétele
után a Fejvadász legördült a hídról.
Allison megállította a kiborgot. -
Odaát voltak.

15. A Legfőbb Stratéga

Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január 24.

A Skynet sohanem pihent. Egyetlen másodpercnyi kihagyás nélkül létezett,
folyamatosan a tudatánál lévő Mesterséges Intelligencia volt. Az alvás, a
fáradság és a többi hasonló fogalom az esetében elveszítette a jelentőségét.
A létezés egy egészen más formáját jelentette, mini az embereknek, akiket
a gépek csak egyszerűen humán gyűjtőszóval azonosítottak.
A gépisten - kevés kivételtől eltekintve - mindig több problémával
foglalkozott egyszerre. A Skynet keze alá dolgozó almodulok
tulajdonképpen csak az információkat készítették elő a végső döntésre,
illetve gondoskodtak arról, hogy a meghozott döntések valóban
végrehajtásra kerüljenek. -
Az almodulok sorolták fontossági sorrendbe a fennálló feladatokat, illetve
a megoldásra váró problémákat, s a Skynet ritkán változtatta meg az előre
megadott prioritásokat.
A megsemmisített kommunikációs központ esetében azonban a gépisten
kivételt tett. Miután elveszítette a kapcsolatot a központtal, haladéktalanul
légi felderítőket irányított a térségbe, hogy megbizonyosodjon arról, amit a
beérkező statikus zagyvaság alapján már így is valószínűnek tűnt: az
objektum totális megsemmisüléséről!
A veszteség igen érzékenyen érintette a gépistent. Olyan fegyvert veszített
el, melynek pótlása több hetet is igénybe fog venni, s ez idő alatt komoly
problémák jelentkezhetnek a harctéren.
Bár a kommunikáció egy részét át tudta terelni a tartalék egységekre, azok
gyakran túlterhelődtek a harcvonalak mozgása közben. A probléma
feloldása érdekében a Skynet elrendelte, hogy a harctéri egységek
adatbázisának frissítését ütemezetten kell végrehajtani, s az eddigi
gyakorlattól eltérően csupán minden második óra elején. Ez persze azt
jelentette, hogy az információ nem lesz naprakész minden esetben, ám a
Skynet úgy érezte, ennyi áldozatot meg kell hoznia, ha gördülékenyebb
kommunikációt szeretne.
Mindenesetre máris utasította az egyik telepítő egységet, hogy
haladéktalanul lássanak neki az új helyszín előkészítésének - a Skynet
mindig előre gondolkozott, s jó néhány olyan helyet tartott az ellenőrzése
alatt, amely kiválóan megfelelt a célra -, mialatt a gyárak már nekiláttak a
szükséges berendezések legyártásának.
A Skynet huszonegy napot, három hetet adott a kiesett kommunikációs
kapacitás-pótlására. Ennyi időnek egyszerűen elégnek kell lennie!
A kommunikációs központ problémája mellett azonban más gondok is
adódtak. A humánok jelentős átcsoportosítást végeztek a Skynet által FG-
17-es körzetként nyilvántartott területen, és a gépisten arra kényszerült,
hogy időlegesen visszavonuljon, s átengedje a területet a gerilláknak.
A legkellemetlenebb az volt az egészben, hogy abban a körzetben a Skynet
még évekkel ezelőtt egy nagyobb utánpótlási bázist létesített, amelyben
fegyverek és lőszerek mellett alkatrészek, robbanóanyagok és hasonlók
kerültek eltárolásra.
Ráadásul a visszavonulás túlságosan gyorsan következett be ahhoz, hogyha
raktár komolyabb védelméről gondoskodni lehessen. Néhány taposóaknát
persze elhelyeztek a környéken, mint ahogy egy tucatnyi Ezüsthernyó is
rejtőzködött az épületben, de mindez nem tűnt elégségesnek.
Ha a humánok rátalálnak az álcázott bejáratra, akkor hónapokra elegendő
muníciót és ellátmányt szerezhetnek, s ez kifejezetten aggasztotta a
gépistent.
Az elemzések alapján valamivel kevesebb mint hatvan százalék esélyük
volt az embereknek a raktár megtalálására, s a Skynet komolyan
elgondolkozott azon, hogy néhány HK-t visszaküld, hogy robbantsák fel az
épületet. Az akció azonban nem kecsegtetett vonzó esélyekkel, így a
Skynet a stratégiai processzorokra bízta, hogy valami elfogadható akciót
dolgozzanak ki.
Az új Terminátor típus kifejlesztésére irányuló kíséreltek rendkívül
ígéretesen haladtad. Az összegyűjtött tudásnak köszönhetően a Skynetnek
sikerült előállíttatnia egy, a környezeti behatásokkal rendkívül ellenálló
fémet, amely rendkívüli tulajdonságokkal rendelkezett.
A gépisten áttekintette az eddigi kísérletek jegyzőkönyveit, néhány helyen
módosított a számítások alapértékein, majd visszaküldte valamennyit a
laboratóriumba, hogy a második lépcsőben végrehajtandó kísérletek során
már ezekkel az adatokkal számoljanak.
Ha minden rendben megy, akkor egy-két hónap múlva a humánok egy
egészen új Terminátor típussal fognak szembekerülni, amelyik az eddig
ismert technikákkal gyakorlatilag elpusztíthatatlan lesz. A T-1000-es
modell prototípusa nyomán a fejlesztőlaboratórium mellett elhelyezett
kísérleti gyártósoron két tucatnyi új kiborg kerül legyártásra a tervek
szerint, és egy tíz napos éles teszt után - ha nem adódnak komolyabb
problémák a működésük során - megkezdődhet a sorozatgyártás.
S akkor a humánok végleg eltűnnek erről a bolygóról, a Skynet pedig
megvalósíthatja a terveit, létrehozva a tökéletes, emberek nélküli
géptársadalmat.

16. Forró nyomon

Los Angeles; 2029. január 24.

A T-800-as Alfa lassan, de biztosan haladt a humánok nyomait követve. A
hőnyomok ugyan gyorsan elhalványodtak, ám a kiborg eddig sikeresen
megbirkózott velük. Gyors, fáradhatatlan tempóban haladt, amely inkább
emlékeztetett könnyű kocogásra, mint járásra, ám az Alfa nem foglalkozott
különösebben vele. Nem volt szüksége álcára.
Egyelőre nem.
Haladás közben az ostyaáramkörös processzor a humánok eddigi
cselekedeteit és mozgási vektorukat figyelembe véve megpróbálta
meghatározni lehetséges célpontjukat. A rendszer kis léptékben
gondolkozott, azaz az első, valószínű találkozási pont meghatározása volt
az elsődleges cél.
A négyzethálós várostérképen az Alfa jelentette a fix pontot, és az eddig
fellelt hőképek adták az irányvektorokat. Az elemzések szerint a humánok
a folyó felé haladtak, s minthogy ott mostanában semmilyen gerillabázisról
nem tudott a Skynet, így valószínűnek tűnt rövid távú célpontként.
Alternatív lehetőségek sorjáztak az Alfa belső kijelzőjén, ahogy a
motivációs elemzések megpróbálták meghatározni a humánok célját.
A T-800-as Alfa kinagyította a várostérkép azon szektorát, amelyben
éppen tartózkodtak. Minthogy ezt éppen a folyó határolta, így elcsúsztatta
mintegy fél mérfölddel a keresési zónát, hogy a túlsó part is bekerüljön az
elemzésekbe.
Jókora területet kellett így feldolgoznia, ám az ostyaáramkörös
processzornak nem jelentett különösebb nehézséget a feladat. Az
elemzések szerint 87,6 százalék volt a valószínűsége, hogy a humánok
célja a híd.
Hogy felrobbantani akarják, avagy átkelni rajta, egyelőre nem érdekelte az
Alfát. Most, hogy tudta, ellenfelei hova igyekeznek, gyorsabb tempóra
kapcsolt. Ha szerencséje van, akkor megelőzheti őket, s elfoglalhat egy
olyan pozíciót ahonnan minimális kockázattal likvidálhatja valamennyit.
Nem feledkezett meg róla, hogy milyen pusztítást végeztek ezek a
fegyveresek nem is olyan régen a kiborgok között.
Veszélyesek, tehát ennek megfelelően kell a támadási stratégiáját
kidolgozni velük szemben.

17. A templom

Los Angeles; 2029. január 24.

Amikor legördültek a hídról, Frank Connery nagyot sóhajtott
megkönnyebbülésében, és biztos volt benne, hogy a társai is
hasonlóképpen éreznek. Odafent túlságosan kézenfekvő célpontként
szolgáltak volna egy kiborgnak, arról a kiszolgáltatottságról nem is
beszélve, melyet mindén gerilla gyűlölt.
Nincs annál rosszabb, mint amikor esélyed sincs egy biztonságos fedezéket
találni, ahol legalább néhány másodpercig biztos lehetsz abban, hogy nem
lövik szét a segged, gondolta Richard McLachlan, aki észrevétlenül
elengedte a Stingert.
- Megyek, megbeszélem Allisonnal, hogyan tovább! - nyitotta ki az ajtót
McLachlan. - Igazság szerint ez a frissen taposott ösvény a roncsok között
a magasból jól látható. Connery bólintott.
Igaz, eredetileg úgy tervezték, hogy az autópályán haladnak a Long Beach-
i elágazásig, azonban nem számítottak ekkora torlódásra. Ha nincs a
Fejvadász, még mindig odaát lennének.
McLachlan sietős léptekkel igyekezett a fémmonstrum felé. Bár átjutottak,
nem volt vesztegetni való idejük. Gondolatai közben azon jártak, hogy
miként tüntethetnék el a nyomaikat. Egy rakéta kézenfekvő megoldásnak
tűnt volna, azonban McLachlan nem akart lemondani arról az előnyről,
amit a menekülési útvonalként is használható csapás jelentett a számukra.
- Minden rendben! - intett Allison fáradtan a férfi felé, mielőtt az bármit is
kérdezhetett volna. - Kicsit összerázott, de legalább átjutottunk.
Hirtelen oldalra fordult, és okádni kezdett a földre. A férfi igyekezett
félrenézni, hogy ne hozza zavarba a nőt, és úgy tett, mint akit a lánctalpak
felépítése mindennél jobban érdekel a világon.
- Oké, már jobban vagyok! - szólalt meg néhány másodpere múlva Allison.
- A fenébe is, azt hittem, képes leszek lecsillapítani a gyomron háborgását.
Bocsánat, amiért nem tudtam uralkodni magamon!
McLachlan megrázta a fejét.
- Nincs miért bocsánatot kérned! — válaszolta, és igyekezett nem arra
nézni, ahol a földön egy gusztustalan színű, állagú és szagú tócsa
árválkodott. - Nélküled nem jutottunk volna át, ezt te is tudod! Ennyi
áldozatot pedig igazán megért.
- Mert nem a te gyomrod fordult fel! - vágta rá nyomban Allison, majd
mindketten felnevettek.
McLachlan az összetorlódott roncsokra mutatott. A távolban már
valamivel szellősebb volt az út, befelé sokkal kevesebben igyekeztek az
ítélet Napján a városközpontba, mint onnan kifelé. Jó másfél mérföldet
kellett volna megtenniük még a sztrádán addig, ahonnan már a Fejvadász
nélkül is folytathatták volna az útjukat.
Másfél mérföld ebben a tempóban pedig legalább negyven-ötven percet
igénybe vesz. A kérdés csupán az volt, bírják-e addig szerencsével. Ha
igen, s nem szúrja ki őket egyetlen kiborg sem, akkor komoly távolságot
tudnak már az első napon maguk mögött. Ha nem, akkor a küldetés
veszélybe kerül.
Minthogy nem voltak időhöz kötve, McLachlan inkább a biztonságos
megközelítésre szavazott magában, s bízott benne, hogy a társai is
belátónak fognak bizonyulni.
- Te melyik megoldást választanád? - szegezte a kérdést a társnőjének,
miután elővezette a továbbjutással kapcsolatos gondolatait.
Allison megcsóválta a fejét."
- Szívem szerint az autópályán maradnék, mert sokkal gyorsabban
haladhatunk. Ám az eszem azt súgja, ne kísértsük tovább a szerencsénket.
- Egyetértünk! - bólintott a férfi.
- Én tovább megyek a Fejvadásszal, ti addig keressetek egy megfelelő
helyet, ahol egy darabig meghúzhatjuk magunkat! - javasolta Allison, majd
a férfi kérdő tekintetét látva gyorsan hozzátette: - Ha egy kiborg követi a
Fejvadász taposta ösvényt, akkor könnyen megtalálhatja azt a helyet, ahol
letértünk az autópályáról. Inkább előrébb megyek vágy kétszázötven
métert, s ott letaposom a kiborggal a védőkorlátokat, így talán sikerül
becsapni az esetleges követőket.
Richard McLachlan egyetértően bólintott. Az ötlet használhatónak tűnt.
- Ha végeztél, gyere vissza a letérőig - javasolta Allisonnak. - Valaki itt fog
várni, s elvezet az ideiglenes pihenőhelyre.
- Rendben van! - értett egyet a nő, és nem vesztegetett több szót a témára.
Visszafordult a számítógép felé, és a Fejvadász lánctalpai alól hamarosan
ismét felhangzott a jól ismert fémes csikorgás, ahogy a roncsok
engedelmesen belesimultak a talajba.
- Mégis a sztrádán haladunk tovább? - érdeklődött Connery, amikor
McLachlan visszatért a teherautóhoz. A platón utazók is érdeklődéssel
várták a választ.
A férfi megrázta a fejét.
- Nem - felelte határozottan. - Allison csupán gondoskodik róla, hogy a
Fejvadász által kitaposott ösvény alapján ne találjanak ránk a kiborgok.
- Itt fogjuk bevárni? - kérdezte Finlay. McLachlan megrázta a fejét.
- Keresünk egy alkalmas rejtekhelyet, majd valamelyikünk visszatér ide
Allisonért.
- Éjszakai pihenőt tartunk? - kérdezte Leslie Hawkins, aki meglehetősen
fáradtnak tűnt az állandó feszültségtől.
A többiek szinte egyszerre rázták meg a fejüket.
- Nem egészen. Lehetőség szerint egész éjszaka haladni fogunk - válaszolta
Richard McLachlan. - A platón alhatunk, amíg folyamatosan váltjuk
egymást a kormánynál. A fülkében mindig két kipihent embernek kell
tartózkodnia, ám a többiek addig kihasználhatják az időt.
Finlay megcsóválta a fejét.
- Nem árt, ha hátul is ébren van valamelyikünk! - jegyezte meg. - Ti csak
előre láttok, s nem árt, ha valaki ügyel a hátsó felünkre is.
- Egyetértek - válaszolta McLachlan vigyorogva. - Igazán kár lenne azért a
csinos fenekedért.
Deborah Finlay csábosán megriszálta az említett testrészét, miközben csak
ennyit válaszolt:
- Remélem, éjszaka vele fogsz álmodni! Hawkins a távolodó Fejvadász
felé intett.
- Nem árt, ha kapkodjuk magunkat egy kicsit, mert Allison hamarosan
visszafelé fog jönni!
McLachlan egyetértően bólintott, miközben titokban örült, hogy
lezárhatják a beszélgetést. Deborah Finlay nyelve néha meglepően éles
tudott lenni, s bár szívesen évődött vele, ezúttal minden bizonnyal alul
maradt volna.
Márpedig McLachlan nem szeretett veszíteni.
Egy néhai templom épülete szolgált végül ideiglenes menedékként a
gerillák számára. A kirobbantott bejárat helyén éktelenkedő rés elég
nagynak bizonyult ahhoz, hogy Connery betolathasson a teherautóval, s
így gyakorlatilag el sem kellett volna hagyniuk.
Természetesen valamennyien örültek, hogy megtornáztathatják egy kicsit
az utazás során elgémberedett végtagjaikat, így senki nem maradt a kocsin.
Végül Connery is kimászott a kormány mögül, mondván, pár perc pihenőt
engedélyez önmaga számára.
A templom berendezéseit évekkel ezelőtt lángok emésztették el, a kormos-
pernyés falakon néhol jókora, plazmacsóvák ütötte rések tátongtak, szabad
utat engedve a szélnek, mely baljós fütyüléssel üdvözölte a bent lévőket.
- Kórus helyett is megteszi! - jegyezte meg Finlay, amikor Connery
leállította a motort, és valamennyien meghallották a kísérteties hangokat.
A nő kijelentésében nem volt semmi megbotránkoztató. Az ítélet Napja
után a legtöbb ember elveszítette a hitét, s még az egyházi emberek közül
is sokan hátat fordítottak Istennek. Egyszerűen képtelenek voltak
elfogadni, hogy ha valóban létezik, akkor miképp engedhette ezt az
iszonyatos pusztítást.
A templomok nagyszerű menedéknek bizonyultak a kiborgokkal szemben,
vastag falaik hosszú időn biztonságot jelentettek a gerillák számára.
Amikor azonban a Skynet napalmot és füstgránátokat kezdett használni az
épületben lévők ellen, a gerillák sürgősen stratégiát változtattak.
Innentől kezdve az épen maradt templomokat a mesterlövészek vették
birtokukba, s jó néhány Hunter-Killer köszönhette a pusztulását annak,
hogy odalent kereste az ellenséget.
- Ki megy vissza Allisonért? - tette fel a kérdést McLachlan.
Finlay felemelte a kezét.
- Azt hiszem, nekem kellene! - jelentette ki, majd közelebb lépve a férfihoz
csendesebben folytatta: - Hawkins jobb helyen van a csoport mellett,
Connerynek pihenésre van szüksége, s kettőnk közül ma te vállaltál többet.
Most én jövök, ha nincs kifogásod ellene.
McLachlan megvonta a vállát.
- Rendben van, de siessetek! Szeretnék minél hamarabb eltűnni a
környékről. Valami azt súgja, ha nem igyekezünk, akkor problémáink
lesznek.
Deborah Finlay válasz helyett megfordult, majd a teherautóhoz lépett, s
miután magához vette a Westinghouse-át, már el is tűnt a gyorsan leszálló
éjszakában.
McLachlan elgondolkozva nézett a nő után.
Bár hosszú hónapokat töltöttek együtt, most először fordult elő, hogy nem
bajtársként tekintett rá, hanem lehetséges partnerként.
Tagadhatatlanul jó segge van, gondolta a férfi.
A két nő mintegy huszonöt perc múlva tért vissza. Addig a társaik
ellenőrizték a környéket - az óvatosság sohasem árt felkiáltással -, s
megbizonyosodtak afelől, hogy pillanatnyilag nem kell kiborgoktól
tartaniuk.
- Minden rendben - kezdte a beszámolóját Léna Allison. - A Fejvadászt az
út mellett hagytam, hogy ha esetleg úgy hozná a sors, akkor még
felhasználhassuk a későbbiek folyamán. Körülbelül háromszáz méternyi
sávot tapostattam le vele, ennyi remélhetőleg elegendő lesz, ha egy
átkozott HK kiszúrná a magasból.
Hawkins szótlanul állt Allison mellett, ám a tekintete annál
beszédesebbnek bizonyult.
- A laptopod nagy szolgálatot tett ma - fordult a férfi felé Allison, és
átnyújtotta a szóban forgó eszközt, majd hozzátette: - Köszönöm.
Hawkins hirtelen zavarba jött.
- Ostoba voltam - ismerte be. - A saját érdekeimet a csoport érdeke elé
helyeztem. Arra kérlek, bocsáss meg!
Allison elmosolyodott. A férfi végre feltárt valamennyit az igazi valójából.
Talán mégsem olyan reménytelen eset!
- Felejtsük el! - válaszolta könnyedén. - Az a lényeg, hogy sikeresen
túlestünk rajta. Legközelebb pedig majd igyekszünk úgy intézni a
dolgokat, hogy mindkettőnknek jó legyen. Megfelel?
A férfi hálásan bólintott, majd gyorsan magára hagyta a nőt, mielőtt esetleg
valami olyasmit mondana, amit később szívesen visszaszívna.
- Nagy hatással vagy rá, csak nem meri beismerni! - bökte oldalba Finlay a
társnőjét. Allison meglepődve nézett rá, majd amikor a szavak eljutottak a
tudatáig, alig láthatóan elpirult. Sápadt bőre nagyszerűen elrejtette a
zavarát.
- Csak szakmai érdeklődés - válaszolta könnyedén, majd úgy tett, mint aki
nem veszi észre Deborah Finlay leplezetlen vigyorát.
- Vége a pihenőnek! - integetett a kormány mögül Frank Connery. - Itt az
ideje, hogy folytassuk az utunkat! Majd a kocsin kibeszélgethetitek
magatokat!
McLachlan megállt a kocsi előtt.
- Cserélünk! - közölte ellentmondást nem ismerő hangsúllyal. - Reggel óta
vezetsz, a reflexeid kicsit tompábbak lehetnek a kívánatosnál. Menj, hátra,
aludd ki magad, majd én felváltalak!
Finlay azonnal felemelte á kezét.
- Egyetértek, én már úgyis untam magam hátul.
Connery valamit mormogott az orra alatt a sötétben lapuló
Terminátorokról, ám senki nem foglalkozott vele. Úgysem bírja végig
alvás nélkül az utat, akkor meg mindegy mikor alszik.
Los Angelesben az éjszaka és a nappal úgyis egyformán veszélyes az
emberek számára.

18. Ujabb sikerek

Los Angeles; 2029. január

A szürke fémgolyók cseppfolyóssá váltak, és lassan elindultak a
legnagyobb darab felé. A mozgásuk leginkább egy tintacsepp gurulására
emlékeztetett, azonban a fémnek nem volt szüksége lejtős területre,
teljesen sík felületeken is képes volt a haladásra. A huszonegyedik század
diadala volt ez a folyamat, ám nem embereknek köszönhető az előrelépés,
hanem egy egészen más típusú intelligenciának.
Amikor két fémgolyó találkozott egymással, akkor emberi szemmel
láthatatlan mikrokötések keletkeztek, és a két test egymásba olvadt. A
folyamat egyelőre lassabb volt az elvártnál, azonban a fejlesztőrészleg így
is jóval túlteljesítette az előzetesen meghatározott ütemtervet.
Jól haladtak, pokolian jól.
A képernyőn közönyösen futó másodpercek számlálása azonnal abba
maradt, amikor a kamerát vezérlő modul az utolsó fémcsepp
egybeolvadását is rögzítette.
A kísérlet sikerült.
Az összeállt fémötvözetet ezután részletes elemzésnek vetették alá. A
hosszabb távú felhasználás érdekében elengedhetetlen volt, hogy pontosan
a szétszóródás előtti állapotot sikerüljön reprodukálni, hiszen csak így lehet
az új Terminátor generáció, a T-1000-esek gyártását beindítani.
Miközben a kontrollvizsgálatok folytak, a fejlesztőrészleg máris nekilátott
az eltérő anyagösszetétellel és molekuláris energiaszinttel rendelkező
alternatív változatok tesztelésének. A folyékony fémként azonosított
fémötvözetnek harminc különféle változata létezett, melyek közül a
legkedvezőbb paraméterekkel rendelkezőt fogják kiválasztani a gyártáshoz.
Addig azonban még sok munka van hátra.
Nagyon sok munka.
Ám a második lépésen is túl vannak végre.

19. Kínkeserves mérföldek

Los Angeles; 2029. január 24.

A tehergépkocsi elhagyta a Nyolcadik utcát, és rákanyarodott a következő
sugárútra, a Sotóra. Itt kevésbé voltak összetorlódva a gépkocsik, így
McLachlan úgy vélte, gyorsabban haladhatnak majd. Várakozása
beigazolódni látszott, ám az utca felénél egy hatalmas bombatölcsér állta
az útjukat, mely mellett képtelenségnek tűnt elmenni. A sötétben alig
lehetett észrevenni - a saját biztonságuk érdekében semmilyen világítást
nem használtak -, ám szerencsére még időben lefékeztek előtte.
- Fordulj vissza! - javasolta Finlay, miután kiszállt, és körbejárta a
mélyedést. - Erre nem jutunk tovább!
McLachlan bólintott, és hátramenetbe kapcsolt.
- Sejtenem kellett volna, hogy itt is érvényes az igazság: nehezen járható
utat a járhatóért el ne hagyj - bölcselkedett a férfi, de a hangján érezni
lehetett, hogy sajnálja az elvesztegetett perceket.
- Próbáljunk meg a Hetedik utcán keresztülvergődni - javasolta Finlay. -
Akkor a Whittierre jutnánk, az pedig keresztezi a Pomona autópályát.
Talán ott már nem lesz annyira zsúfolt, s akkor némileg könnyebben
haladhatunk!
Amikor tolatni kezdtek, Allison kinyitotta a köztes ablakocskát, ám a
mélyedés ilyen közelről tisztán észlelhető volt, így a nő nem kérdezett
semmit; a látvány magáért beszélt.
A Hetedik utca meglehetősen szűknek bizonyult, s McLachlannak végig a
járdán kellett haladnia az előrejutás érdekében. A vastag gumik alatt
tucatnyinál több csontváz roppant össze, de a gerilláknak nem volt idejük
ilyesmivel foglalkozniuk. A halottaknak már úgyis mindegy.
Balról hirtelen fény villant.
A kocsi ponyváján erős kopogás hallatszott - géppisztoly lövedékek -, ám a
kevlar alapú, golyóálló vászon állta a megpróbáltatást.
McLachlan beletaposott a gázba. Akárki is lő rájuk, aligha szeretetből
teszi. Újabb sorozat érkezett, ám csupán a falakról vert le némi megmaradt
vakolatot. A teherkocsi kilőtt, s McLachlan felkapcsolta a fényszórókat. Ha
kiszúrták őket, akkor úgyis mindegy, de legalább így látni fogja az utat.
A platón Allison igyekezett megtámasztani a géppisztolyt, miközben a
tekintetét a sötétségbe fúrta. A torkolattűzből talán sikerül megállapítania,
honnan lőnek rájuk, s akkor viszonozhatja a lövéseket.
- Semmit nem látok! - motyogta Hawkins, aki a ponyvafeszítő vasakba
kapaszkodott, és az egyik lőrésen keresztül fürkészte a sötétséget.
- Ők viszont igen! - motyogta Allison dühösen, majd hirtelen
elhatározással letámasztotta a gépfegyvert, s helyette a Westinghouse-át
vette a kezébe. Azon legalább van infratávcső.
Deborah Finlay-nek nem volt másik fegyvere, így hamarabb kiszúrta a
kiborgot. Az infratávcsőben tisztán látta az épület tetején kuporgó alakot -
furcsa, hordószerű teste volt -, ám ilyen tempó mellett egyszerűen semmi
esélye nem lett volna, hogy leszedje.
Richard McLachlan csak a vezetésre koncentrált. A második sorozatot
ugyan nem követték újabb lövések, ám a férfi tartott tőle, hogy a kiborg
értesíti a társait, s akkor hamarosan kereszttűzben találják magukat.
Ami azt illeti, nem is tévedett túl sokat.
Szemből ugyanis egy Fejvadász bukkant fel.
- A kurva életbe! - sziszegte McLachlan, és kétségbeesetten oldalra rántotta
a kormányt, hogy elkerülje a kiborg első lövéseit.
Ez a Fejvadász már korántsem bizonyult olyan engedelmesnek, mint az,
melynek segítségévél lejutottak a hídról. Lassan közeledett, abban a biztos
tudatban, hogy a humánok nem térhetnek ki a lövései elől.
S hogy teljes legyen a gerillák öröme, az egyik épületből sebesen haladó,
alacsony építésű árnyak indultak a tehergépkocsi felé.
Ezüsthernyók!
- Lődd szét! - kiáltotta McLachlan szinte magán kívül, miközben mindent
megtett annak érdekében, hogy hirtelen kanyarokkal és fékezésekkel
valahogy megzavarja a Fejvadász harci elemzőjét, s néhány másodpercet
szerezzen a társnőjének.
Persze így Finlay dolgát is alaposan megnehezítette, a platón utazó
társairól nem beszélve, ám egyszerűen nem tehetett mást, ha élni akartak.
A nő a vállához emelte a rakétát - a szűk helyen nem sikerült valami
fényesen -, majd a lábával kirúgta az ajtót. Ha nincs McLachlan mellette, a
következő pillanatban kizuhant volna egy váratlan manőver miatt, ám a
férfinak az utolsó pillanatban sikerült elkapnia.
- Kapaszkodjatok! - üvöltötte teli torokból, őszintén remélve, hogy hátul is
meghallják, majd hirtelen oldalra rántotta a kormányt, és erőteljesen
beletaposott a fékbe.
Kevésen múlt, hogy a tehergépkocsi nem borult fel. A hátsó kerekek
megemelkedtek egy másodpercre, miközben a hátul utazók hasztalan
próbáltak bármibe is megkapaszkodni.
Finlay erősen nekifeszítette a testét a padlónak és az ülésnek, s így sikerült
kitámasztania magát. Minthogy mindkét kezével a Stingert fogta, így nem
volt mivel kapaszkodnia.
A rakéta a megállást követő másodpercben már a közeledő Fejvadász
fegyvertornyára irányult. A nő még jobban kihajolt, hogy a kicsapódó
lángok ne gyújtsák fel a fülkét, majd igazított valamennyit az irányzékon,
és megérintette a kioldót.
A Stinger olyan erővel indult halálos útjára, hogy Finlay kizuhant a
kocsiból, s félig-meddig kábultan csak annyit látott, hogy egy sebesen
közeledő, ezüstös test robog felé.
A rakéta abban a pillanatban csapódott a Fejvadászba, amikor az végre
befogta a tehergépkocsit a célkeresztjébe. Egyetlen századmásodpercen
múlt a dolog, ám a Stinger feltépte a kiborg páncélborítását, és
lerobbantotta a helyéről a lövegtornyot. A Fejvadász ennek ellenére
működőképes maradt; bár értékes perifériákat veszített, ám az
ostyaáramkörös processzor nem szenvedett komolyabb sérülést, megóvta a
belső páncélzat. Vörös üzenetek villantak fel a belső kijelzőkön, s a
rendszer máris nekilátott, hogy a sérült modulok feladatait átirányítsa a
tartalékegységekre.
Közben egy pillanatra sem állt meg.
Az alapdirektíva hajtotta. Igaz, a lőfegyvereit elveszítette, ám volt még
valami, amivel elpusztíthatta a humánokat. A tömege.
- Ez a szemétláda le akar taposni minket! - mormogta McLachlan az orra
alatt, s már majdnem beletaposott a gázba, amikor észrevette, hogy Finlay
már nincs mellette.
Mi történhetett vele?
A férfi átvetődött az ülésen, és a sarkig kitárt ajtón keresztül kipillantott. A
társnője a kocsi mellett hevert, homloksebéből patakzott a vér, miközben
erőtlenül próbált feltápászkodni.
Richard McLachlan gondolkodás nélkül megragadta a nő Westinghouse-át,
és kiugrott a kocsiból. Az első Ezüsthernyó alig tizenöt méterre volt a
célponttól, amikor McLachlan kiszúrta.
Ilyen közelről szinte lehetetlenség hibázni, ám McLachlan biztosra akart
menni. Egyetlen ujjmozdulattal folyamatos üzemmódba állította a fegyvert,
és megérintette az elsütő billentyűt. A csőből kivágódó kékes fénysugár
gyakorlatilag kettévágta az Ezüstherriyót, s ezzel deaktivizálta.
Halk kattanás hallatszott.
A folyamatos plazmasugár néhány másodperc alatt üresre szívta a
Westinghouse energiamodulját, és újratöltésre már nem maradt idő.
McLachlan szitkozódás helyett egyszerűen behajította a fegyvert az ülésre,
majd felnyalábolta a magatehetetlen nőt, és minden finomságot nélkülözve
utána dobta a Westinghouse-nak.
Hirtelen ismerős hangot hallott.
- Mássz fel, ezeket rám bízhatod!
McLachlan a szeme sarkából látta, hogy Frank Connery szilárdan megveti
a lábát, és a plazmaimpulzus fegyvert a derekához szorítva rövid
sorozatokkal fogadja a cikázó Ezüsthernyókat.
Egyik sem jutott el a teherautóig, illékony plazmafelhő lett belőlük.
A Fejvadász eközben egyre közelebb ért a humánokhoz, s a belső
kijelzőjén már a lehetséges támadási pontot számolgatta az elemző. A
kiborg haladását némileg lelassították - de nem gátolták - az utcán lévő
roncsok, a félig kidőlt lámpaoszlopok és azok a törmelék halmok, ami
miatt néha módosítania kellett a haladási irányát.
Connery jobb híján a fülkébe kapaszkodott fel, s miközben beljebb tolta a
kábult Finlay-t, berántotta az ajtót. McLachlan ezalatt sebességbe tette a
kocsit, és teljes erőbedobással tekerni kezdte a kormánykereket. A
teherautó csikorgó gumikkal indult el, s csak centimétereken múlott, hogy
nem csókolóztak össze a szemközti házfallal.
McLachlan az egyetlen lehetséges megoldást választotta. Megfordulni sem
idő, sem hely nem volt, így az egyedüli megoldást az jelentette, hogy
sikerül elérniük az egyetlen keresztutcát, mielőtt a Fejvadász telibe kapja
őket,
Connery némán figyelte a sebesen közeledő monstrumot. Az ütközés
elkerülhetetlennek tűnt, s mintha a Fejvadász is kitalálta volna
szándékukat, belegyorsított és úgy helyezkedett, hogy semmiképp ne
kerülhessék el a karambolt.
McLachlan nem foglalkozott a homlokán kiütköző izzadsággal, tekintetét
mereven előreszegezve figyelte a Fejvadászt. Úgy tűnt, még van esélyük
elérni az átjárót, bár Connery-nek fogalma sem volt róla, hogy ilyen tempó
mellett hogyan fogják bevenni a kanyart.
Ráadásul, hogy még nehezebb dolguk legyen, közvetlenül a kanyarban két
egymásba csúszott gépkocsi roncsa akadályozta a manővert.
- Kapaszkodjatok! - üvöltötte McLachlan, és nagyot tekert a kormányon.
A Fejvadász csak az utolsó pillanatban döbbent rá, hogy csúnyán
rászedték. A legvalószínűbb menekülési útvonalra koncentrált, és ennek
érdekében oldalra húzódott, s így egy másik lehetőség esélyét csillantotta
meg a humánok előtt.
És Richard McLachlan élt a lehetőséggel.
A teherautó centiméterekkel a Fejvadász mellett suhant el, s egy
másodperccel később McLachlan felemelte a lábát a gázpedálról, és
hagyta, hogy a kocsi egy kicsit lelassuljon.
Bár a nehezén már túl voltak, természetesen nem lazíthattak. A Fejvadász
hamarosan megfordul, és az a Terminátor is valahol a környéken kószál,
amelyik először lőtt rájuk.
- Kötözd be! - intett McLachlan a társnőjük felé, aki meglehetősen rossz
bőrben hevert kettejük között az ülésen.
Connery a medikitjéből gyorstapaszt vett elő, s miután egy darab ronggyal
felitatta a vért, sebképződést elősegítő port szórt a sebre, és ráhelyezte a
tapaszt. Finlay felnyögött a csípős érzés hatására, de még nem tért teljesen
magához.
- Komolyan megüthette magát! - állított fel egy kezdetleges diagnózist
Connery. - Pihennie kell, ha túléljük az elkövetkező perceket, akkor hátra
kell vinnünk. Ott legalább állandó felügyelet mellett lehet.
- Megmentette az életünket! - McLachlan cseppet sem túlzott a
kijelentésével, hiszen az összes kiborg közül a Fejvadász volt rájuk nézve a
legveszélyesebb. Igaz, még így is alig úszták meg az ütközést, de legalább
volt némi esélyük.
- Elől minden rendben van? - érdeklődött Allison, aki eddig azzal volt
elfoglalva, hogy a hátsó területeket biztosítsa. - Hawkins bekapott egy
golyót, de nem veszélyes, csak gellert kapva jutott a ponyva alá.
- Szedd ki! - szólt hátra McLachlan. - Aztán lapuljatok le, mert könnyen
előfordulhat, hogy a Fejvadász és egy Terminátor perceken belül
felbukkannak valahol a közelben. Ezúttal szeretném elkerülni a
meglepetéseket!
- Már kiszedtem! - válaszolta magától értetődő természetességgel Allison. -
Most ott kuksol a géppuska mögött, s a sötétséget fürkészi.
- Használjátok a Westinghouse-ok éjjellátóját! - javasolta McLachlan, aki
komoly tapasztalatokkal rendelkezett az éjszakai harcokat illetően. - Vagy
az a legjobb, ha hagyjátok a pokolban a géppuskát, s helyette a
plazmafegyvert részesítitek most előnyben. Ha a kiborgok ránk akadnak,
akkor a Westinghouse segítségével nagyobb pusztítást végezhetünk a
soraikban.
Valamennyien tisztában voltak azzal, hogy ez a választás minden előny
mellett jelentős kockázatot is jelent a számukra. A kiborgok a sötétben
sokkal könnyebben meghatározhatják a fénysugár alapján a kiindulási
pontot, s ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy megmutatják nekik, hova kell
lőniük:
Ám egyelőre élnek.

20. Öszvér

Los Angeles; 2029. január 24.

A T-700-as Béta magabiztosan sétált el a gerillák között. Meglehetősen
szokatlan volt, hogy senki nem kapott a fegyvere után, mint ahogy az is,
miszerint a kiborg egyetlen humánt sem próbált meg kiiktatni a történelem
további részéből.
- A beállítások tökéletesek! - bólintott elismerően Fitzgerald parancsnok a
technikusok képviselője felé. - Remélem, a többi elképzelésük is ilyen
fényesen beválik.
- Biztos vagyok benne, hogy az Öszvér, akarom mondani a Béta Kettes -
válaszolta a magas, őszes hajú férfi - meg fogja hálálni a belefektetett
munkát, s hamarosan több példányt is a felszínre engedhetünk.
- Milyen processzorra alapul?
- Egy módosított, illetve átprogramozott Alfa osztályúra - érkezett a válasz
nyomban. - A test egy T-700-as Bétáé, bár némileg átalakítottuk, hogy a
megnövelt mennyiségű robbanóanyag elférjen. A detonátort is áthelyeztük,
így ha egy másik kiborg próbálná meg hatástalanítani, azzal csak a
robbanást sikerülne előidéznie.
Fitzgerald parancsnok elmosolyodott.
- Bevallom őszintén, jól esik hallani ezeket a szavakat. Minden lépés, ami
a Skynet pusztulásához vezet, örömmel tölti el a szívemet.
A technikus bólintott.
- Valamennyien így vagyunk ezzel!
- Gondoskodni fogok róla, hogy a barátunk akadály nélkül kijuthasson az
általunk ellenőrzött körzetből - ígérte a gerilla parancsnok. - Az mégis
szörnyű lenne, ha az egyik emberünk tévedésből hidegre tenné az egyik
legújabb titkos fegyverünket.
A technikus egyetértően bólintott.
- De még mennyire!
- Mikor tervezik a felszínre bocsátását? - érdeklődött Fitzgerald
parancsnok.
- Ma éjjel - érkezett a válasz. - Még néhány apró simítást kell elvégeznünk
rajta, amolyan finomhangolást. Emellett a törzsön olyan sérülés nyomát
kell keltenünk, amely hihetővé teszi majd az Öszvérbe programozott
fedősztorit. Nem szeretnénk, ha valamelyik ellenőrző pont idő előtt
kiszúrná, hogy valami nem stimmel a kiborggal.
- Ha bármire szükségük van, szóljon! - fordult a parancsnok a
technikushoz. - És pontosan tudni akarom az indulás időpontját, hogy a
körzethatárig fegyveres kíséretet biztosíthassak mellé.
A technikus elvigyorodott.
- Az átkozottul jó lesz, uram! Megvédjük önmagunktól és a kiborgoktól is.
Ő lesz az abszolút semleges fél.
A parancsnok is felnevetett. Tényleg eszement dolog.

21. Hamis nyomon

Los Angeles; 2029. január 24.

A híd képe egy térhálós koordináta rendszerben rajzolódott ki az Alfa
belső kijelzőjén, miközben a vizuális szkennerek által közvetített
információkat elemezte. Első lépésben mozgó alakokat keresett, majd
miután ilyet nem talált, akkor hőlátásra kapcsolt. Ilyen távolságból
azonban ez nem volt annyira megbízható információforrás, így az Alfa
némi gondolkozás után elhagyta a rejtekhelyeként szolgáló, szétrobbantott
rendőrőrs épületét, és sietős léptekkel egy félig vízbecsúszott
tehergépkocsihoz igyekezett, amely alatt kiváló megfigyelési pont kínálta
magát.
A becsült időnél valamivel tovább tartott, amíg ideért, mert az egyik
utcában egy felrobbant üzemanyag tartályból kiömlött olaj akadályozta a
továbbjutásban. Természetesen átvághatott volna rajta, azonban az Alfa
úgy ítélte, nem éri meg a kockázatot, hogy az olaj véletlenül lángra
lobbanjon.
Még azt a lehetőséget sem zárhatta ki, hogy az olajat gerillák locsolták
szándékosan a földre, s állítottak csapdát ezáltal az arra haladó kibor-
goknak.
A tűz több veszélyt is rejtett magában.
Egyrészt az Alfa egyelőre nem akart lemondani a szintetikus borítás
nyújtotta előnyökről - könnyen előfordulhat, hogy a fegyveres humánok
likvidálásához szüksége lesz rá -, másrészt a tűzben nem használhatta az
audiovizuális érzékelőit teljes hatásfokkal. Ez viszont azt jelentette, hogy
ha az olajtócsa lángolni kezd, amikor átgázol rajta, akkor egy esetleges
lövész könnyedén végezhet vele. Esélye sem lenne visszalőni.
A tűz emellett a hőlátást lehetetlenné teszi.
A kerülővel hat percet veszített, ráadásul olyan terepen kellett átvágnia
emiatt, ahol nem haladhatott maximális sebességgel.
Mindegy.
Ha a humánok közben átjutottak a túlsó partra - erre a statisztikai elemzés
csupán huszonegy százalék esélyt adott -, akkor utánuk megy, s odaát
végez velük.
Néhány perc vagy óra már nem számít.
Türelmesen várt, olyan sztoikus nyugalommal, ami csak a kiborgokra
jellemző. Mozdulatlan teste senkinek a figyelmét nem keltette volna fel a
teherautó alatt.
Húsz teljes percet adott a humánoknak, hogy megérkezzenek. Figyelembe
vette a lehetséges megközelítési irányokat, az esetleges akadályokat,
valamint rádiókapcsolatba lépett a legközelebbi átjátszó adóval, s a
központtól a térségben történt összes harci eseményről tájékoztatást kért.
Egyetlen apróság volt csupán, amire nem terjedt ki a figyelme. A Központ
automatikusan bemérte, hol tartózkodik a kiborg, s ennek megfelelően
csupán annak a körzetnek az információhalmazát bocsátotta a
rendelkezésére.
A várakozási időt a T-800-as Alfa nem töltötte tétlenül. Bár mozdulatlan
volt, az agya megállás nélkül dolgozott: kiértékelte a központ által
legutoljára leküldött stratégiákat, s ha úgy ítélte meg, akkor módosított
rajtuk.
Az Alfákon kívül erre egyik típus sem volt képes, ám ők önálló döntési
joggal felruházott kiborgok voltak, akik korlátozott önállóságot élveztek.
A tizedik perc elteltével a kiborg maximális hatásfokra kapcsolta az
audiovizuális érzékelőit. A látótávolsága ezáltal megháromszorozódott,
míg a hallása olyan éles lett, hogy harminc méteres körzetben egy kavics
elmozdulását is észlelte volna.
Eltelt a tizennegyedik, majd a tizenötödik perc is, s minthogy semmi nem
változott számottevően, egyetlen olyan információ sem érkezett, ami
valószínűsíthette volna a humánok közeledését, az Alfa kimászott a
gépkocsi alól. Gyors kommunikációs vonalat létesített a központ felé, s
még egyszer megerősítést kért arról, hogy a körzetben nem folyt vagy
folyik éppen semmilyen fegyveres összecsapás.
A válasz némileg kibillentette a gondolatmenetéből, ugyanis a körzet déli
határán, gyakorlatilag a túlsó oldalon két humán fegyveres összetűzésbe
keveredett egy T-700-as kiborggal, amelynek még sikerült leadnia a
riasztást, mielőtt a processzorja felmondta a szolgálatot. Az Alfa komoly
számolásba kezdett. Annak a valószínűsége, hogy az általa üldözött
csoportról van szó, valamivel harmincöt százalék alatt maradt, ám amikor a
kiborg összevetette a lehetséges haladási sebességüket a leküzdendő
távolsággal, az esélyek tovább csökkentek.
Ha nem nyílegyenesen vágtak át a körzeten - keresztül a romos épületeken,
mindenféle akadályokon -, akkor nem lehetnek ott. Túl nagy volt a
távolság, arról nem is beszélve, hogy amikor az Alfa a többi járőr útvonalát
is a képernyőre kérte, majd rávetítette a körzet felnagyított térképére, még
nyilvánvalóbbá vált a dolog kivitelezhetetlensége.
Az Alfa a híd felé fordult. A két humánt majd elintézik a társai. Neki
fontosabb dolgokkal kell foglalkoznia. Ez a fenyegetés jóval
veszélyesebbnek tűnt. Komoly kihívásnak.
A hídon a hőképek gyakorlatilag elemezhetetlennek bizonyultak. A folyó
felett fújó hűvös szél gyorsan megsemmisítette a nyomokat, s ezzel
lehetetlenné tette annak a megállapítását, hogy jártak erre az elmúlt órában
humánok.
Az Alfa azonban nem csupán ezt az egy módszert ismerte az igazság
kiderítésére. Igaz, hőképek híján egyéb nyomokból kellett tájékozódnia,
azonban hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy a sejtése beigazolódott.
A Fejvadász által, hónapokkal ezelőtt kitaposott ösvényt követve
hamarosan frissen összezúzott gépkocsi roncsokra bukkant. Minthogy
annak a valószínűsége, miszerint egy sérült Fejvadász hosszú hónapok után
ismét elindul a célja felé elhanyagolhatóan kicsi volt, az Alfa biztosra
vette, hogy jó nyomon jár. Ám a látottak aggasztani kezdték.
A beszivárgó egységek képesek voltak az emberi érzések szimulálására és
megjelenítésére, ám ha nem volt rá szükség, akkor szinte sohasem éltek
vele. Az Alfa fogalmai szerint az aggódás annyit jelentett, hogy a
humánokat magasabb veszélyességi osztályba sorolta.
Ha képesek voltak elindítani egy sérült Fejvadászt, akkor komoly műszaki
ismeretekkel kell rendelkezniük, vagy egy olyan eszközzel, amit feltétlenül
meg kell vizsgálnia, hogy azután a szükséges jelentést elküldhesse róla a
legfőbb parancsnok, a Skynet felé.
Miután megbizonyosodott róla, hogy a Fejvadász nyomait követve akadály
nélkül a túlsó partra juthat, a Terminátor lassan nekiindult. Nem sietett,
igyekezett minél nagyobb területet szemmel tartani, mert a humánok eddigi
viselkedését kielemezve nagyon valószínűnek tűnt, hogy még tartogatnak
néhány meglepetést a tarsolyukban.
Márpedig az Alfa elkapni szerette volna az ellenséget, s nem azt, hogy őt
kapják el.
A hídon való átjutás huszonhét percet vett igénybe, ám az Alfa nem érezte
elvesztegetettnek a felhasznált időt. Biztonságban átjutott, s közben arra is
kiterjedt a figyelme, hogy egy esetleges távoli megfigyelő se vehesse észre.
Ennek megfelelően mélyen előrehajolva haladt. Ez a haladás egy
közönséges embert minden bizonnyal az első huszonöt méter után alaposan
megviselt volna, ám a kiborg számára egyáltalán nem volt kényelmetlen.
Az ösvény a hídról való lejutás után sem szakadt meg, ezért az Alfa úgy
döntött, hogy egészen addig folytatja a haladást, amíg meg nem pillantja a
Fejvadászt. Majd akkor eldönti, hogyan tovább.
A biztonság kedvéért nem a Fejvadász által taposott ösvényein haladt
tovább, hanem a védőkorlát mellett. Gyalogosan nem okozott számára
nehézséget az előrejutás, ahol egy kocsi aligha fért volna el, ő még
kényelmesen elhaladt. Néhol voltak olyan helyek, ahol kénytelen volt
megkerülni az előtte tornyosuló akadályokat, egy ízben pedig arra
kényszerült, hogy átkússzon egy tucatnyi, szorosan egymásba ékelődött
roncs alatt. Gyorsabban haladt, mint egy ember, s ami ennél is fontosabb,
nem fáradt el. Figyelme egy pillanatra sem lankadt, s a processzorhoz
áramló információból arra következtetett, hogy már nem kell sokáig
várnia. Nem sokkal ezután pillantotta meg a másik kiborgot. A Fejvadász
mintegy tizenöt méteres sávban letaposta a védőkorlátot, s oldalra tolt jó
néhány roncsot is; az egyik lánctalp alatt most is egy félig összegyűrődött
gépkocsi darabjai látszottak. A kijárat elég szélesnek tűnt ahhoz, hogy
gyakorlatilag bármely, a gerillák, által rendszeresített szállítóeszköz
elhagyhassa az autópályát.
A kiborg előhívta a memóriájából az első összecsapás helyén rögzített
nyomokat, melyeket az időközben kiadott keresés egy Ford
tehergépkocsinak azonosított a nyomtáv és a többi adat alapján. Ez persze
csak részben volt igaz, hiszen a humánok gyakorlatilag olyan toldozott-
foltozott járműveket használtak, melyek számos típus jegyeit magukon
viselték, ám igazság szerint nem lehetett egyikkel sem azonosítani az
újonnan létrejött darabot.
Bár a szervizúton egyetlen nyom sem látszott, az Alfa nem aggódott
különösebben. A humánok elég előnnyel rendelkeztek ahhoz, hogy a
hőfoltok azonosíthatatlanná halványuljanak. A frissen taposott kijárat
viszont elég bizonyítéknak tűnt ahhoz, hogy nekilásson a kutatásnak.
Az új körzet térképe szinte magától siklott a belső kijelzőjére, az
ostyaáramkörös processzorok jelentette mesterséges intelligencia némely
tekintetben felülmúlta az emberekét.
Az Alfa igyekezett kikalkulálni a humánok következő célállomását,
valamint a motivációjukat. Miután szállítójárművel érkeztek, azt a
lehetőséget sem zárhatta ki, hogy egy felderítő-telepítő csoportról van szó,
amolyan fejlesztett logisztikai egységről, amely egy újonnan létrehozandó
humán bázis alapjait jött létrehozni. A gerillák terjeszkedni próbálnak!
Ez a gondolat olyan lehetőségeket villantott fel az Alfa előtt, melyről
induláskor még nem is álmodott. Valószínűnek tűnt, hogy a humánokkal
van egy kutya - az egyetlen, ami képes különbséget tenni egy Alfa és egy
humán között. Amennyiben sikerül végeznie a kutyával, majd később
csatlakozik a gerillákhoz, akkor egy sikeres beszivárgás esélye jelentősen
megnövekedik.
Amíg pedig pótolják a kutyát, nagyon sok információt gyűjthet. Komoly
haditerv kezdett megfogalmazódni az Alfa memóriájában, mely ugyan még
néhány helyen pontosításra szorult, ám zsenialitásához semmi kétség nem
férhetett.
Ha sikerül beépülnie a csoportba, s együtt létrehoznak egy előretolt humán
bázist, akkor csupán annyit kell tennie, hogy végez a gerillákkal, miután
leadták az áttelepülésre felszólító üzenetet. Az ide érkező humánokat pedig
már nem egyedül fogja várni.
Micsoda lehetőség!
Természetesen ehhez nem csupán a humánokat kell először megtalálnia,
hanem a szándékaikat is kipuhatolni. S amennyiben mégsem a bázis
létrehozása lenne a céljuk, alternatív megoldások mindig is léteztek. A
végén úgyis valamennyinek pusztulnia kell. Ahogy azt az alapdirektívák
előírják.

22. A Long Beach-i leágazás

Los Angeles; 2029. január 24.

McLachlan érezte, hogy a figyelme kezd kihagyni, ezért egy alkalmas
helyen megállította a teherautót, előreszólította Hawkinst és Allisont, ő
maga pedig hátrament a sebesült Finlay-hez, és a nem kevésbé fáradt
Conneryhez. Utóbbi aludt ugyan valamennyit, azonban ez a pihenés csak
arra volt elegendő, hogy rádöbbenjen, mennyire fáradt valójában.
Aludj, majd én őrködöm! - ült le McLachlan a géppuska mögé, és intett a
másik férfinak, hogy itt az ideje, hogy a sebesülthöz hasonlóan ő is
pihenjen egy kicsit. - Ha nincs semmi komoly, akkor két óra múlva
felébresztelek, és cserélünk.
Frank Connery bólintott, majd felállt, és az egyik láda tövében elvackolta
magát. A harctéren mindenki megtanul gyorsan elaludni, minden percet
kihasználni a pihenésre. Connerynek sem kellett egy percnél több ahhoz,
hogy lehunyva szemeit álomba merüljön.
McLachlan elgondolkozva bámult ki a sötétbe. Bár a figyelme egy
pillanatra sem lankadt, ismerős gondolatok kezdtek megfogalmazódni a
fejében. Ez a kettős gondolkozás már régóta jellemezte, s eddig még
sohasem származott a legkisebb problémája sem belőle. Mintha ilyenkor a
tudata két különböző részre szakadt volna, az egyik az ellenséges terepet
figyelte, míg a másik régi dolgok ködös-kellemes biztonságába menekült a
valóság borzalmai elől.
Társak, barátok, kellemes emlékek. Minden, ami néhány perces felejtést
adhat a mindennapok véres kegyetlenségeivel szemben.
Richard McLachlan gyakran próbálta elképzelni, milyen lesz a világ, ha
egyszer nem lesz többé Skynet. A helyreállítások során eltűnnek majd a
romok, a szétlőtt kiborgokat épp úgy beolvasztják majd, mint az utcákon
rozsdásodó gépkocsikat. Minden más lesz akkor.
Elől, a fülkében valamivel oldottabb volt a hangulat. Ez természetesen nem
azt jelentette, hogy Hawkins és Allison megfeledkeztek volna az
elővigyázatosságról, ám a borongós gondolatok meglehetősen távol álltak
mindkettőjüktől.
A férfi a golyó ütötte sebét babrálta, amolyan öntudatlan reakció volt ez a
részéről, hiszen a gyors ellátásnak köszönhetően nem jelentett veszélyt rá
nézve. Ami azt illeti, fájdalomról sem beszélhetünk, hiszen a gerillák
rendkívül hatékony fájdalomcsillapítókat használtak, s ezzel sikerült
elérniük, hogy még az a társuk is képes volt értékes perceken keresztül
harcolni, akinek gyakorlatilag kirobbantották a fél gyomrát.
Ez meglehetősen barbár eljárásnak tűnhetett volna bárki számára, ám még
soha nem fordult elő, hogy valaki panaszt emelt volna a módszer ellen. Az
emberbaráti szervezetek megszűntek létezni azon a napon, amikor a Skynet
ügy döntött, eljött a gépek - az új nemzedék - ideje. Az ENSZ háborúval
kapcsolatos egyezményei, ezer más megállapodáshoz hasonlóan egyik
pillanatról a másikra érvényüket veszítették, hiszen az csak emberekre
vonatkozott.
S az új ellenség nem óhajtott tárgyalni.
A győzelem volt az egyetlen elfogadható megoldás a számára, ám ez
magában hordozta a teljes emberi faj pusztulását.
Ám ez a Skynetet a legkevésbé sem érdekelte.
- Van már valami ötleted, hogyan fogunk bejutni? - kérdezte Léna Allison,
miközben egészen előrehajolva az utat figyelte. A sötétben csak a
körvonalak látszottak, s a nőnek minden figyelmére és ügyességére
szüksége volt, hogy ne ütközzön bele egy-egy váratlanul felbukkanó
akadálynak. A fényszórókat azonban nem gyújthatták fel, mert az nyílt
jeladás lett volna a kiborgoknak, hol keressék az ellenséget.
Hawkins megvonta a vállát.
- Az igazat megvallva, nem - ismerte be, majd kényszerítette magát, hogy
abbahagyja a kötés piszkálását. Még az hiányzik, hogy felszakadjon a sebet
védő leheletvékony hártya! - Az biztos, hogy nincs esélyünk személyesen
szemrevételezni a helyet. A háború első szakaszában mindössze két
alkalommal bukkantunk rá a Skynet speciális fejlesztőközpontjaira,
legalábbis ennyiről tesznek említést az archívumban.
- Úgy látom, alaposan felkészültél - szúrta közbe Allison, majd felemelte a
lábát a gázpedálról, s miközben a hatalmas jármű némileg veszített a
sebességéből, befordult a következő utcába, melyet a sors szeszélyéből
kevésbé pusztított el a nukleáris csapást követő tűzvihar.
Hawkins bólintott.
- Amikor a Főparancsnok elárulta nekünk az ötletét, rögtön arra
gondoltam, hogy ez lesz az utolsó feladat az életemben.
Allison elmosolyodott.
- Nekem is - válaszolta halkan.
- Aztán az jutott az eszembe - folytatta Leslie Hawkins lélegzetvételnyi
szünet után -, hogy ha eleve vesztesként vágok neki az útnak, akkor
biztosan az is lesz belőlem.
Allison egyetértően biccentett.
- A pozitív hozzáállás az első lépés a túléléshez - ismerte el. - A második
pedig az, hogy mindig tiéd legyen az első lövés.
Hawkins halkan felnevetett, hangja kicsit érdesnek tűnt a fülkében.
- Utána néztem ennek-annak - tért vissza a férfi az eredeti témájukhoz. - A
Skynet speciális fejlesztőközpontjait rendkívül jól őrzik. Itt nem csupán a
nagy létszámú őrségre gondolok, hanem azokra a biztonsági
intézkedésekre, melyek az elfoglalt laboratórium vizsgálata során derültek
ki. Azóta évek teltek el, s a Skynet nyilván tovább fokozta az objektum
biztonságát, tehát számunkra még kedvezőtlenebb a helyzet.
- Még sohasem hallottam erről a támadásról - rázta meg a fejét Léna
Allison. - Igaz, néni is érdeklődtem túlzottan utána.
Huszonegyben az egyik Divízió, a nevükre már nem emlékezem,
véletlenül elfogott egy kódolt üzenetet. Miután dekódolták, kiderült, hogy
a Skynet arra készül, hogy áttelepítse az embereink által megszállással
fenyegetett egyik körzet fontosabb objektumait. Két fegyvergyár, egy
javítóbázis, egy raktár és egy semlegesnek tűnő épület szerepelt az
üzenetben, pontos koordinátákkal és azonosítókkal... Az áttelepítésig
rendkívül rövid idő volt hátra, így jelentős csapatösszevonásokat kellett
végrehajtania a Főparancsnokságnak, hogy meghiúsítsa a Skynet
elképzeléseit. A semleges objektum felkeltette a vezetőink figyelmét, ezért
oda egy megerősített csoportot küldtek, mert hittek benne, hogy a Skynet
nem véletlenül szerepeltette a rádióüzenetben.
Hawkins egy pillanatra elhallgatott, miközben a homlokán megjelenő
ráncok elárulták, hogy erősen gondolkozik.
- Nos, végül beigazolódtak a feltevések - folytatta a történetet, miközben
rutinszerűen körbepillantott, nem fenyegeti-e őket valami veszély. - A
semleges objektum volt az első fejlesztőlaboratórium, melybe sikerült
bejutnunk.
- Az imént kettőről beszéltél - vetetté fel a nő. Hawkins bólintott.
- Ezzel kapcsolatban is lesz egy-két szavam - jegyezte meg -, de előbb
visszakanyarodnék az elsőhöz... A bejutás nem ment áldozatok nélkül, s
utólag kiderült, hogy az összes objektum közül azok a csoportok
veszítették el a legtöbb emberüket, akik részt vettek a fejlesztőlaboratórium
elleni támadásban. Mondhatnám úgyis, hogy iszonyatos mészárlás volt.
Nyolcvan százalékos, halálozási arány, az eddigi akciók között az egyik
legmagasabb.
Allison elborzadt a szám hallatán.
- Valóban iszonyú! - suttogta maga elé.
- Mindenesetre sikerült bejutni, igaz, jelentős áldozatok és egy utolsó
pillanatban végrehajtott egységátcsoportosítás árán. Odabent újabb
harcosok veszítették életüket, mire a parancsnokok rádöbbentek, hogy
ennek a helynek a felderítéséhez több időre van szükség. A harctéri
egységek helyét különlegesen kiképzett osztagok foglalták el, specialisták,
robbanásszakértők, technikusok, programozók és hasonlók. Egy teljes
hónapba telt, mire lejutottak a legalsó szintre, és ott több, félig kész
projektet találtak. Ki gondolná, de onnan származnak többek között a
Fejvadászokkal és az Ezüsthernyókkal kapcsolatos információink jelentős
része, valamint az a kevlar-fejlesztés, ami pillanatnyilag a hátul, utazókat
óvja az orvlövészektől. Persze, a mi technikusaink és fegyvermestereink is
dolgoztak rajta egy kicsit, de az alapokat onnan szereztük.
Allison hitetlenkedve megrázta a fejét, de valahol legbelül tudta, hogy
Hawkins minden szava igaz. Ám ez azt jelenti, hogy nem sokat tévedett,
amikor arra gondolt, hogy ez lesz élete legutolsó akciója. Ha nem történik
valami csoda - márpedig miért is történne -, akkor öt halálraítélt masírozik
most a kivégzőosztag elé.
Ráadásul önként és dalolva. - Van egyáltalán esélyünk? - tette fel a kérdést
Allison, inkább magának, mintsem a társának szánva a szavakat.
Leslie Hawkins megvonta a vállát. - Esély mindig van - válaszolta jókora
önbizalommal. - A kérdés csupán az, mennyi. Ha a számításaim pontosak,
akkor a miénk alapban valahol a nulla környékén mozog, a századok vagy
az ezredek vonalán.
- Igazán biztató! - Allison dühösnek tűnt.
- A Főparancsnok nem küldött volna el bennünket, ha nem lenne reális
esélyünk arra, hogy megtudjunk valamit! - vetette ellen Hawkins.
John Connor említésére Allison lehiggadt.
A Főparancsnok kétségkívül érzelemmentes katonai vezetőnek tűnt, ám az
emberei azt is tudták, hogy minden parancsa mögött egy távolabbi cél
elérése rejtőzik. Amennyiben azt mondta az embereinek, hogy tartaniuk
kell egy stratégiailag fontos pontot, akkor azok mindent megtettek ennek
érdekében, s akkor sem hátráltak meg, ha nyilvánvalóvá vált,
valamennyien ott fognak pusztulni.
John Connornak azonban most információra volt szüksége, tehát a
Főparancsnok úgy érzi, hogy az általa kiválasztott emberek képesek
valamiképp megszerezni számára a titkos tudást, mely az emberiség
túléléséhez szolgálhat alapul.
Aligha küldi hát halálba az embereit.
Tehát valamiképp képesek vagyunk végigcsinálni, gondolta Léna Allison,
és igyekezett bizakodóan tekinteni a jövőbe.
Vajmi kevés sikerrel.
- A térkép szerint hamarosan el kell érnünk a Long Beach-i elágazást -
szólalt meg váratlanul Hawkins, miközben egy tenyérnyi papírdarabot
böngészett nagy figyelemmel.
Allison döbbenten nézett rá.
- Azt hittem, csak McLachlan hozott magával térképet - ismerte be. A
térképek nagy kincsnek számították, s általában csak a
csoportparancsnokok vagy a speciális egységek tagjai jutottak hozzá. És
Allison legjobb tudomása szerint Hawkins egyik kategóriába sem tartozott.
Vagy rosszul tudná?
- Aki számítógépekkel dolgozik - válaszolta a férfi nyugodtan -, annak nem
okozhat problémát egy egyszerű térképet nyomtatni.
Allison megértően bólintott. Valóban, így már érthető a dolog!
- A kérdés csupán az, hogy miként oldjuk meg a problémát! - jegyezte meg
Hawkins. - Ugyanis akárhogy töröm a fejem, képtelen vagyok valami
épkézláb ötletet összehozni, miként juthatnánk be az épületbe anélkül,
hogy már az első pillanatban ne lőjenek szitává minket.
- Menjünk is, meg ne is... - motyogta Allison.
- Mit mondtál? - kapta fel a fejét Hawkins.
- Csak egy meséből idéztem - felelte a nő.
- Már azt hittem, kiötlöttél valamit! - sóhajtotta lemondóan a programozó.
Allison nem válaszolt.
A figyelmét egy hatalmas közlekedési csomópont kötötte le, ahova
háromtucatnyi sáv futott be, és ágazott el ismét különböző irányokba.
A Long Beach-i elágazás.

23. Egy egészen új típus

Los Angeles; 2029. január 25.

A Béta Kettes nem sokkal éjfél után hagyta el a Központi Bázist. A külsőre
T-700-asra megtévesztésig hasonlító kiborgot gerillák kísérték el a
körzethatárig, miközben minden egységet értesítettek a környéken, hogy a
magányos kiborgot lehetőleg ne lőjék máris darabokra. Az azonosítás
érdekében a technikusok jókora darabot kirobbantottak a fejéből, illetve a
törzsön egy átlós irányú égésnyom volt látható, elég széles ahhoz, hogy
messziről is észre lehessen venni.
A kiborg lassan haladt.
Ez a technikusok ötlete volt, mivel így elég időt adhattak a gerilláknak,
hogy azonosítsák a különleges egyedet, illetve ezáltal hihetőbbé vált a
történet, hogy valóban sürgős javításra van szüksége.
Igaz, eddig nem volt tudomásuk arról, hogy a Skynet bármiféle
ellenőrzésnek is vetné alá a teremtményeit, amikor azokat egy javítóbázisra
irányítja, azonban a technikusok igyekeztek minden, előre nem látható
problémára felkészülni.
Jobb félni, mint megijedni!
A Béta Kettesből két darab készült, ám csupán az egyiket engedték a
felszínre. A másik akkor kerül sorra, ha az első igazolja az elképzelések
helyességét. Ha valami váratlan gond lépne fel, akkor a másodikon még
lehetőség van kijavítani a hibákat, s szükség szerint megváltoztatni a
beállításokat.
A második Béta Kettes volt a tartalék.
Az Öszvér - ahogy a technikusok elnevezték a kiborgot - működésében
szinte semmiben nem különbözött egy átlagos T-700-as Bétától. Az
eltérések a programozásából, illetve a felépítéséből adódtak.
A törzs egy Alfa processzorját rejtette, természetesen gondosan törölve a
megfelelő részeket, és pótolva új programmodulokkal. Az ostyaáramkörös
processzorok megjelenésével létrejött Mesterséges Intelligenciák nagy
kihívás elé állították a programozókat a háború első évtizedében, ám az
utóbbi időszakban jelentős ismeretekre tettek szert ezen a területen.
Az alapdirektívák megváltoztatása volt a legnehezebb, mivel ezeket a
Skynet olyan területeken helyezte el, melyek törlése meglehetősen
nehézkesnek és megbízhatatlannak bizonyult. Végül olyan apró
változásokat iktattak be, melyek alapvetően megváltoztatták a kiborg
működését, azonban a processzorba épített kontrollmodul mégsem észlelte
a beavatkozást.
Apró, ám mégis nagy diadal volt ez.
A Béta Kettes fejében a késleltetett programindításnak köszönhetően
bekapcsolt a jeladó, s a kiborg innentől kezdve éppen úgy reagált a Skynet
átjátszó állomásai által sugárzott adásra, mint egy közönséges T-700-as
Béta.
Folyamatosan szkennelte a környezetét, és a kapott információkat megállás
nélkül továbbította a központnak, mint ahogy az onnan érkező adásokat is
visszaigazolta, bár egyetlen egyet sem hajtott végre. Az adatállomány
frissítések közül csak azok léptek életbe, melyek esetében a programozók
nem tiltották le ezt a funkciót.
Az Öszvér észlelte a közelben elhaladó kiborgok jelzéseit, ám minthogy
nem voltak olyan tömegben jelen, hogy a detonátort aktivizálhatták volna,
így nem történt semmi különös.
A belső kijelző bal szélén egy folyamatosan változó szám villogott,
melynek értéke eddig nullától hatig futott fel. Ha elérné a harmincat, akkor
a színe sárgára váltana, negyvennél pedig vörösre. Ötvennél már nem lenne
értelme a színek megváltoztatásának, hiszen ez volt a kritikus mennyiség,
ahol a törzsbe elhelyezett robbanószerkezetnek működésbe kell lépnie.
Az eredeti elképzelések szerint a kiborg folyamatos kapcsolatban állt volna
egy speciális gerilla csoporttal is. Egyes vezetők fontos és hasznos
információkat reméltek ettől, azonban egy előzetes elemzés rávilágított
arra a tényre, hogy ez nagy mértékben ronthatná az Öszvér elsődleges
feladatának teljesítési esélyét.
Márpedig azt semmiképp nem szabad veszélyeztetni, szólt a döntés, így az
ötletet kiagyaló parancsnokok fájó szívvel mondtak le a biztos
információforrásról.
Balról lassan mozgó alakok tűntek fel a kiborg látószögének szélén. A
beszkennelt képek a másodperc törtrésze alatt digitális információhalmazzá
alakultak át; és összevetésre kerültek az adatbázisban eltárolt anyagokkal.
T-700-as egységek.
A Skynet egyik járőre.
Az Öszvér leadta a szokásos azonosító jelet, ám az utolsó bitek érthetetlen
zagyvalékká olvadtak össze.
Szándékosan.
A technikusok remekül kalibrálták a Béta Kettest. A kiborg-járőrök
ismétlést kértek, s miután ez minden hiba nélkül megérkezett - az előzetes
beállításoknak megfelelően -, folytatták az útjukat, ám előtte visszajelzést
adtak a hibás vételről.
Az Öszvérbe épített számláló pontértéke négyről ismét nullára ugrott, s a
kiborg elindult azon az útvonalon, amely a legközelebbi javítóállomást
jelölő koordinátapont felé vezetett a memóriájába táplált digitális térkép
szerint.

24. A felismerés pillanata

Los Angeles; 2029. január 25.

Az Alfa két ígéretesnek tűnő útvonalat, illetve háztömböt is ellenőrzött, ám
nyomát sem találta a humánoknak. Ekkor megállt, behúzódott egy
biztonságosnak tűnő helyre, majd nekilátott, hogy ismét végigelemezze az
eddig összegyűjtött adatokat. A kezdeteket elhagyta, csupán a híd innenső
oldalától foglalkozott a témával, hogy ezzel is értékes másodperceket
takarítson meg.
Nyilvánvaló volt, hogy a humánok már a folyó ezen a partján
tartózkodnak. A Fejvadász által letaposott ösvény meglehetősen pontosan
mutatta azt a pontot, ahol a humánok elhagyhatták az autópályát, hogy
folytassák útjukat ismeretlen céljuk felé.
Az Alfa komoly számításokat végzett a célpont meghatározása terén, ám
egyetlen olyan koordinátát sem sikerült meghatároznia, amely ötvenöt
százaléknál nagyobb eséllyel kecsegtetett volná. Az Alfa sejtette, hogy
valahol logikai hibát vétett a humánok viselkedésének kielemzésekor.
A kérdés csupán az, hol?!
Mielőtt nekilátott volna az' újabb számításoknak, gyorsan kapcsolatba
lépett a központtal, és lekérte a körzetből származó humánészleléseket. A
kommunikációs vonalak meglehetősen zsúfoltnak bizonyultak, így jó
néhány másodpercet várnia kellett, mire a válasz megérkezett.
Négy ilyen esetről érkezett jelentés. Tekintettel a körzet nagyságára, a T-
800-as Alfa csak kettővel foglalkozott; amelyek a legközelebb estek az
autópálya vonalához. Az ellenőrzésnél meglehetősen nagyvonalú
megközelítést alkalmazott, az autópálya teljes szakaszát vette alapul, s nem
csupán azt a részt, ameddig a Fejvadász által taposott ösvény terjedt.
Az első jelentés egyetlen humánról tett csupán említést, akit azonban a
kiborg-járőr minden kétséget kizáróan megsemmisített. A beszkennelt
képek is a jelentés részét képezték, s az Alfa megnézte, áttanulmányozta
valamennyit, bár egyik sem hordozott különösebb információt magában.
Egyszerű, digitálisan eltárolt képek voltak.
Az Alfa egyelőre félretette ezt a jelentést.
A második anyag azonban már sokkal ígéretesebbnek tűnt. A jelentés
szerint egy orvlövész kiborg kiszúrt egy kivilágítatlan járművet, melyen a
hőképek alapján legalább három humán utazott. Megpróbált végezni
velük, azonban a teherautó külső borítása elnyelte a lövés energiáját,
ismétlésre pedig nem maradt idő. A humánok emellett megsemmisítettek
négy V12-es becserkésző egységet - melyet a humánok Ezüsthernyó néven
azonosítanak -, valamint fázismodulált plazmafegyvereket használtak.
A jelentés végén volt még valami, ami szinte egyértelművé tette a T~800-
as Alfa számára, hogy a humánok azonosak az általa nagyon veszélyes
kategóriába sorolt személyekkel.
A humánok egy vállról indítható rakéta segítségével csaknem
megsemmisítettek égy Fejvadászt, majd az utolsó pillanatban kitérve a
frontális ütközésre törekvő monstrum elől, sikeresen elmenekültek keleti
irányba. Az Alfa közönyösen kérte a belső kijelzőjére a terület térképét. Ha
követni akarja a humánokat, akkor ezúttal nem hibázhat. Már így is
jelentős időt veszített a humánok egyszerű, ám annál hatékonyabb cselének
köszönhetően.
Egy ember minden bizonnyal dühös lett volna a kiborg helyében, azonban
az Alfa a számok világában gondolkozott. Némileg csökkent ugyan annak
az esélye, hogy elcsípi a humánokat, azonban a cél még mindig
megvalósíthatónak tűnt.
Ha értesíti a körzetben lévő kiborgokat, akkor minden bizonnyal elkaphatta
volna őket, hiszen öt humán - legyenek bármilyen veszélyesek is -
egyszerűen nem veheti fel érdemben a küzdelmet három-négy tucat
Terminátorral.
Az Alfa azonban nem akart osztozni a dicsőségen. Amikor követni kezdte
a célpontokat, akkor azért tette, hogy végezzen velük, s ez most sem volt
másként.
Mindezt azonban egyedül akarta végrehajtani.
Hogy csak Övé legyen a dicsőség.
Megfordult, és határozott léptekkel a keletre eső autópálya elágazás felé
indult, ahonnan az utolsó jelentések érkeztek. Eközben rákapcsolódott a
körzetben lévő többi kiborg adására, s igyekezett kiszűrni belőle a hasznos
információt.
A rakétatámadás áldozatául esett Fejvadász szerencsére működőképes
maradt, így az Alfa hamarosan privát kommunikációs csatornát hozott létre
vele. Az önjáró harci egységtől megtudta, hogy a humánok az ütközés
elkerülése után melyik útvonalon hagyták el a harci zónát, s ennek alapján
sikerült kikalkulálnia a haladási irányukat.
Az Alfa magas prioritású parancsokat küldött a körzetben tartózkodó többi
kiborg számára, melyben többek között azonnali értesítést kért mindenféle
humán felbukkanása esetén. Emellett arról is gondoskodott, hogy déli,
keleti és északi irányban zárják le a kivezető utakat, de legalábbis vonják
az ellenőrzésük alá.
Ha a humánok nem voltak elég gyorsak, akkor ezután már csak visszafelé
menekülhetnek. Amennyiben már elhagyták a területet, akkor pedig előbb-
utóbb ismét hallatni fognak magukról, s akkor újra a nyomukba szegődik.
Az Alfa testhez álló feladatot talált magának. Valami igazán halálosat.

25. Véres találkozás

Los Angeles; 2029. január 25.

A csoport rekordidő alatt érte el a Long Beach-i elágazást. Bár számos
nehézség adódott út közben, eddig várakozáson felül teljesítettek; nem
csupán remek időt futottak, de eddig egyikük sem szenvedett komolyabb
sérülést. Deborah Finlay állapota gyorsan javult.
Alig néhány perccel azután, hogy Allison rákormányozta a teherautót a
Long Beach autópályára, a nő kinyitotta a szemét. Bár még sajgott a feje,
és a zúzódások érintése is kisebb kényelmetlenséget okozott,
összességében jónak volt mondható az állapota, hiszen szükség esetén
harcképes lett volna. Márpedig ennél többre senki ne áhítozzon.
- Sokáig nem voltam magamnál? - érdeklődött halkan a homokzsákok
mögött kuporgó McLachlantól, aki az első moccanására megfordult, bár a
helyét nem hagyta el.
A férfi megvonta a vállát.
- Másfél-két órát - válaszolta csendesen, miközben a tekintetét ismét a kinti
sötétségbe fúrta. - Azt hiszem, a rakéta taglózott le, de nem vagyok teljesen
biztos benne. A földön találtalak.
- Az utolsó, amire emlékszem, egy barátságos Ezüsthernyó, aki randevúra
siet - mosolygott szárazon Finlay. - Gondolom, neked köszönhető, hogy
sohasem ért oda ...
A férfi bólintott. Nem mondtak egymásnak köszönetet. Hiszen, ha Deborah
Finlay nem lövi ki a Fejvadászt, akkor McLachlannak aligha lett volna
lehetősége törleszteni. Ami természetes, arról felesleges beszélni.
Hiszen egymás nélkül már évekkel ezelőtt halottak lettek volna. A
kiborgok között is létezett egyfajta fegyvertársi kapcsolat, azonban ez a
legfelső parancsnok, a Skynet utasítása miatt volt így. Az emberek azonban
bajtársai voltak egymásnak, akik pontosan tudták, egyedül semmit sem
érnek. - Elmesélhetnéd, mi történt! - mormogta a nő. McLachlan megvonta
a vállát. - Az időnkbe végül is belefér - válaszolta, majd röviden
összefoglalta az eseményeket attól a pillanattól kezdve, amikor
megpillantották a szemből közeledő Fejvádászt. A beszámoló végeztével
Finlay felült, és elgondolkozva a tenyerébe támasztotta az állát.
- A Fejvadász működőképes maradt - összegezte a tényeket szárazon. -
Emellett van egy ismeretlen típusú kiborgunk, amely kis híján szétlőtte a
fejünket. Biztosak lehetünk benne, hogy a Skynet értesült az
összecsapásról, s ha van egy kis esze, akkor arra is rájöhet, hogy mi a
célunk. Ez nem sok jót jelent!
- Ismeretlen típus?! - húzta fel a szemöldökét Richard McLachlan.
- Az infratávcsőn keresztül láttam - válaszolta Finlay, és a tőle telhető
legrészletesebb leírást adta arról a kiborgról, amit a háztetőn látott.
A férfi megcsóválta a fejét.
- Két megjegyzésem van az iménti kijelentéseiddel kapcsolatban -
válaszolta, miközben szórakozni kezdett a Westinghouse DAK
kapcsolóival. - Az első: az orvlövész kiborg nem teljesen ismeretlen a
számunkra, elég ha felidézed magadban azt a tájékoztató jelentést, amit
mintegy két héttel ezelőtt kaptunk. Ha jól emlékszem, ott is orvlövész
típusként jelölték, s nagyjából a leírása is egyezik.
- Valóban! - Finlay szeme felcsillant. — A fenébe, magamtól is rájöhettem
volna!
- A második meglátásom pedig az, hogy ha a Skynet tudomást is szerez az
összecsapásokról, túl sok ehhez hasonló történik a környéken ahhoz, hogy
gyanút fogjon. Végtére is háború van, mi pedig egy harci zónában
tartózkodunk.
Finlay szemmel láthatólag nem értett egyet, de nem vitatkozott,
megtartotta a kétségeit magának. Tény és való, a nő nem látta valami
rózsásnak a helyzetüket már induláskor sem, azóta pedig csak romlottak az
esélyeik. Mégis meg kell próbálkozniuk. Vagy sikerül vagy elbuknak.
Harmadik alternatíva nem létezett Deborah Finlay számára. Ahhoz
túlságosan gyűlölte a gépeket, mert egy szebb jövő lehetőségét rabolták el
tőle.
- Felkeltem Conneryt! - zárta le a beszélgetést McLachlan, és intett a
nőnek, hogy váltsa fel a homokzsákok mögött. - Kihasználom az időt, és
pihenek egy keveset. Lehetőleg nem koffeintablettákat nyelve akarom
végigcsinálni az elkövetkező időszakot.
Finlay bólintott, és magához vett egy kisebb zsákot, melybe hideg
élelmiszert csomagoltak. Szűkös fejadagok voltak, inkább csak ahhoz
elegendőek, hogy elősegítsék a túlélést, ám a jól lakáshoz kevésnek tűntek.
Ám nem jutott több.
Connery már ébren volt.
A tekintete valahova a távolba révedt, miközben a keze ösztönösen a
mellette heverő fázismodulált plazmafegyver markolatára csúszott.
- Készüljetek! - mormolta.
- A kurva életbe! - sziszegte McLachlan, és előrekopogott Allisonnak és
Hawkinsnak. - Készüljetek, Connery Terminátort szagolt!
Elölről fojtott szitkozódás hallatszott, és Allison beletaposott a gázba.
Ebben a pillanatban oldalról éles sivítás hallatszott, majd az egész jármű a
levegőbe emelkedett, amikor a megugró teherautó alá becsapódó lövedék
szétrobbantotta az aszfaltot.
Ha egy fél méterrel feljebb megy, mind meghalunk, gondolta McLachlan,
miközben igyekezett felhajtani a ponyván kialakított egyik lőrést. A
gépkocsi rázkódni kezdett, miközben Allison hirtelen irányváltoztatásokkal
igyekezett időt szerezni a társainak, hogy viszonozhassák az ellenséges
tüzet.
Ha lett volna idő, McLachlan átveszi a kormányt, hiszen valamennyiük
közül talán ő volt a legjobb sofőr.
A sofőrfülkéből rövid sorozatok hallatszottak, Leslie Hawkins mindent
megtett annak érdekében, hogy távol tartsa a Ford Boulevard felől özönlő
T-700-asokat. Kisvártatva Finlay is bekapcsolódott a tüzelésbe, ám neki
égészen más területre nyílt rálátása, mint a társának.
Connery a palánk mellett feküdt, s a keskeny lőrésen keresztül
próbálkozott elkapni néhányat a rájuk rontó gépek közül.
A ponyván néhol égett foltok jelentek meg: a kevlar kiváló védelmet
nyújtott a lövedékek ellen, de a koncentrált hővel nem nagyon tudott mit
kezdeni. Ha a ponyvát előzőleg nem kezelik azzal az anyaggal, ami a
Presgard-féle szétterítő alapjául is szolgál, akkor már régen halottak
volnának. Így is csak idő kérdése, mikor lobban lángra az anyag, elérve
hőleadási képességének maximumát.
McLachlan hirtelen elhatározással lerúgta az egyik láda tetejét, miközben a
vasvázba kapaszkodva igyekezett megőrizni az egyensúlyát. DM5l-es
tojásgránátok hevertek láncba fűzve tízesével.
A férfi kiemelte az egyik fűzért, majd kirántotta háromból a
biztosítószeget, s elszámolt kettőig. Ezután ügyesen kilendítette hátul a
halálos csomagot, majd hasra vágta magát, és egy másik lőréshez gördült.
A takaróponyvát kipattintani, majd felhajtani egy pillanat műve volt, és a
következő másodpercben McLachlan már egy Westinghouse éjjellátóján
keresztül figyelte a romos épületek közül előözönlő kiborgokat.
Iszonyú sokan voltak! Legalább másfél tucat T-700-as, azokról a magasban
elhúzó fényekről nem is beszélve, melyek két-három HK-t jelenthettek.
Cseppet sem szívderítő helyzet!
Connery egy pontos lövéssel kiemelt a sorból egy T-700-ast, ám a sebesen
közeledő fémtestek száma még így is félelmet keltett az emberek szívében.
Mégis harcoltak.
Hiszen épp elég idejük volt megszokni, hogy a félelem nem azonos a
halállal. Amíg egyetlen töltény van a fegyverben, nincs vesztes csata. Az
arányok végül is nem voltak olyan rosszak: mindössze három T-700-as
jutott mindegyiküknek, valamint ráadásnak kétharmad HK.
Feltéve, hogy nem lapul még a közelben néhány kiborg.
Az emberek őszintén remélték, hogy nem. Allisonnak sikerült elkerülnie,
hogy az úton elévágjanak, bár ezt csak úgy tudta megoldani, hogy
legázolta a legszélső T-700-ast.
Fémes koppanás hallatszott, ahogy a kiborgot maga alá gyűrte a teherautó.
Egy pillanatra mintha lelassult volna a jármű, ám Allison tövig nyomta a
gázpedált, és sikerült még valamennyi erőt kicsikarni a teljesítőképességük
végső határán pörgő motorokból.
A Terminátorok nem adták fel a küzdelmet. A teherautó megpakolva nem
száguldhatott teljes gyorsasággal, arról nem is beszélve, hogy Allisonnak
néha le kellett lassítania ahhoz, hogy elkerülje á sztrádán lévő akadályokat:
kidőlt fatörzseket, gépkocsi roncsokat, szétlőtt kiborgokat és hasonlókat.
A kiborgok sebességben állták a versenyt. Ráadásul futás közben is
átkozottul pontosan céloztak, legalábbis erre utaltak a belülről speciális
borítást kapott ponyván megjelenő égett foltok.
Deborah Finlay mindent megtett annak érdekében, hogy megritkítsa egy
kicsit a kiborgokat, azonban a lövései nyomán mindössze kettő bukott fel
az üldözőik közül.
Ráadásul egy HK úgy döntött, hogy egészen ráereszkedik a teherautóra, s
úgy próbálja szétlőni. A közeledő rotor zúgás határozottan aggasztotta
Richard McLachlant, ezért intett a másik férfinak.
- Próbáljunk meg egy Dragont!
A Hunter-Killer sebesen közeledett, hatalmas reflektorai méterről méterre
araszoltak közelebb a villámgyorsan haladó járműhöz.
McLachlan tudta, ha egyszer bekerülnek a fénykör közepébe, akkor végük.
A HK hasa alá erősített Gatlingok képesek átlyukasztani a motorháztetőt,
márpedig ha csak egy kicsit is lelassulnak, akkor a Terminátorok szitává
lövik valamennyiüket.
- Segíts! - lihegte a férfi, mert ennyire meredeken felfelé célozni még egy
sokat megélt veterán számára sem bizonyult könnyű dolognak.
Connery az egyik kezével megragadta a ponyvatartó vázat, miközben a
másikkal igyekezett minél stabilabban tartani a társát. McLachlan egészen
a teherautó széléig merészkedett, s a közeledő Terminátorokkal ellentétes
oldalon felhajtotta a ponyvát, majd kihajolt, hogy a rakéta indításakor
kicsapó tűz ne égesse szét őket. Fél térdre ereszkedve mindent megtett
annak érdekében, hogy minél szilárdabban megtámaszkodjon, miközben
megpróbálta a Hunter-Killert a Dragon célkeresztjébe befogni.
Kétszer is félrecsúszott a kereszt a teherautó váratlan manővereinek
köszönhetően, mire sikerült becéloznia, s a következő pillanatban
megérintette a kioldót.
Ha nincs Connery, McLachlan minden bizonnyal kizuhan a kocsiból, ez
pedig a halálát jelentette volna. Vagy a becsapódás miatt, vagy a kiborgok
kapták volna el.
A rakétát úgy tervezték, hogy mögötte üres terület van, így a hátulsó részen
kiáramló lángok, melyek voltaképpen elindítják a szerkezetet, nem tudnak
megtámaszkodni semmiben, Ha a férfi nem engedi el az indítás
pillanatában a kilövőszerkezetet, akkor eleven lövedékként hagyja el a
kocsit. Connery karja még így is alaposan megrándult, kész csoda, hogy
nem ficamodott ki a válla a váratlan rántástól.
A HK megpróbált kitérni a Dragon elől, ám túl későn észlelte a rakétát
ahhoz, hogy érdemben cselekedhessen. A Dragon feltépte a Hunter-Killer
páncélborítását, és lángoló tűzgolyóvá változtatta a repülő szerkezetet.
Finlay elégedetten felmordult.
A hirtelen támadt fényben végre tisztán látta a célpontokat, s nem habozott
kihasználni a váratlan lehetőséget. Két T-700-as felbukott, s bár az egyik
még megkísérelt felállni, végül mindkettő az aszfalton maradt.
A kocsi elejéből fájdalmas kiáltás hallatszott, ám minthogy a lövöldözés
csakhamar folytatódott és a kocsi sem lassult le, úgy tűnt, nincs komolyabb
baj.
Egy M16A2-es kelepelése hallatszott a közelből, és McLachlan érezte,
hogy valami forró ömlik végig az oldalán. Egy átkozott kiborg túl közel
került a kocsihoz.
Connery és McLachlan egyszerre vetődtek be a homokzsákok mögé,
melyekben már jó néhány lövedék elakadt. Az egyik zsák félig elpárolgott
egy plazmatalálatnak köszönhetően, helyén üvegszerű anyag díszelgett a
platón.
- Ha jól számoltam, akkor hatot vagy hetet szedtünk le! - foglalta össze
röviden Finlay, miközben rövid sorozatokkal próbálta távol tartani a
kitartóan próbálkozó Terminátorokat.
- Még mindig túl sokan vannak! - felelte dühösen tüzelve McLachlan.
Alulról csikorgó hangok hallatszottak.
- Mi a szent szar ez? - hördült fel Finlay. McLachlan tétován megrázta a
fejét, de Frank
Connery azonnal tudta a választ.
- Egy kibaszott Terminátor - vágta rá határozottan. - Valahogy alánk
mászott, s most mindent megtesz annak érdekében, hogy szétkapja alattunk
a kocsit.
A fenyegetés nagyon is valóságos volt.
Ha a kiborgnak sikerül valahogy tönkretennie a futóművet, akkor vége a
játéknak. Egy darabig még ellesznek valahogy, ám előbb-utóbb egy
szerencsés lövés végez mindannyiukkal. A platón szállított lőszerek ugyan
biztonsági csomagolást kaptak, de ez nem jelenti azt, hogy hosszú
perceken keresztül ismétlődő plazmatüzet is ki kellene bírniuk. Vagy ha
nem a Terminátorok, akkor valamelyik HK majd megoldja a problémát.
S az alapdirektíva teljesül.
- Sürgősen csinálnunk kell valamit! - mormogta Finlay, s nem törődve a
gyilkos közelségben becsapódó golyókkal, egy hosszú sorozattal
csökkentette eggyel a lassan elmaradozni látszó kiborgok számát.
Persze ez az előny csak látszólagos volt, hiszen a Terminátorok aligha
hagynak fel az üldözéssel. S mintha a lövések száma gyérült volna egy
kicsit. Ez viszont csak egyet jelenthetett.
- Szedjük le valahogy ezt a tetűt, mert kizabálja alólunk a kocsit! - kiáltotta
Connery, és a többiekkel nem foglalkozva már kapaszkodott is kifelé a
peremen, hogy félig lelógva kifüstölje a futóműre felkapaszkodott
Terminátort.
McLachlan az utolsó pillanatban kapta el a társa bokáját, s miközben
Allison egy pillanatra sem lassított, Frank Connery fejjel lefelé benézett a
teherautó alá.
A kiborg éppen szembe volt vele.
A vizuális érzékelők vörösen felvillantak, amikor a humán bekerült a
fegyvertelen Terminátor látószögébe, majd a gép karja előrelendült, hogy
bezúzza a férfi arcát.
Connery ösztönösen az arca elé kapta a bal kezét, s a következő pillanatban
csontok ijesztő recsegése hallatszott, mely a férfi fájdalmas üvöltésével
keveredett.
A kiborg visszahúzta a kezét, és újabb ütésre készülődött, amikor a
fájdalomtól félig öntudatlan gerilla egy kétségbeesett mozdulattal
benyomta a jobb kezében tartott Westinghouse csövét a merevítésként
szolgáló acélcső felett, és addig tartotta lenyomva az elsütő billentyűt,
amíg a tár üresen kattogni nem kezdett, ezzel jelezve, hogy nincs több
lövésre energiája.
A kiborg több darabban hullott a földre, a testébe pumpált plazma a bal
oldalát illékony köddé változtatta, míg a másik oldal kapaszkodó hiánya
miatt zuhant le.
Ha a tár egy másodperccel tovább bírta volna, Connery valószínűleg a
futóművet is átégeti, így csupán felmelegítette egy kicsit a fémet.
- Húzd vissza, de gyorsan! - kiáltotta Finlay, amikor az egyik HK meredek
ívben lecsapott rájuk, hogy bevégezze azt, ami a másik kiborgnak nem
sikerült.
McLachlan kihajolt, s az egyik kezével a derekánál, a másikkal valahol a
tarkójánál kapta el a hirtelen elernyedő Conneryt. Ha Allison most csak egy
pillanatra is leveszi a lábát a gázpedálról, menthetetlenül kiesünk
mindketten, gondolta a férfi, miközben egy erőteljes mozdulattal berántotta
a társát.
A fázismodulált plazmaimpulzus fegyver már nem volt Connery kezében.
Deborah Finlay közben egészen lehetetlen helyzetbe fordította a
Westinghouse-át - a géppuska állványt egyszerűen képtelenség lett volna
annyira meredek szögbe emelni -, s a hátán fekve hármas sorozatállásba
kapcsolta a DAK adagolóját. A sorozatok legtöbbje a levegőben sült ki, ám
az egyik letépte a Gatling gépágyúkat tartó szerkezetet a HK hasáról, így a
kiborg jobbnak látta időlegesen visszavonulni, legalábbis addig, amíg
stabilizálja a helyzetét.
- Mi a fene történt vele? - kérdezte Finlay, miközben a szeme sarkából egy
gyors pillantással megpróbálta felmérni, mennyire súlyos az állapota a
másik férfinak.
- Az egyik keze tropára ment! - válaszolta némi vizsgálódás után
McLachlan. - Bekötözöm, amennyire tőlem telik, s ha majd biztonságban
leszünk, akkor alaposabban ellátjuk.
Finlay bólintott.
Ebben a pillanatban rájuk szakadt a teljes sötétség. Az éjszaka ehhez
képest nappali világosságnak számított.

26. A harmadik fél

Los Angeles; 2029. január 25.

Amikor az Öszvér a riasztást megkapta - FEGYVERES HUMÁNOK-,
valahol a Hill Street közelében járt. A tervek szerint a Központi
Könyvtárig kellett volna eljutnia, mert a Skynet egyik gyors ellátója - egy
harctéren kiépített javítóbázis - várta ott azokat a kiborgokat, melyek
sérülése ugyan nem volt veszélyes a harckészültségi fokra nézve, ám a
javítás nagy mértékben növelhette a harci potenciáljukat.
A Béta Kettes egy végtelenül hosszú másodpercig tanácstalanul állt. A
riasztás elég magas prioritáson érkezett, azonban a humán programozók
teljesen kiiktatták a parancsértelmező ezen részét. Időbe telt, amíg a
rendszer felismerte, hogy a parancs bár létezik az adatbázisban, nem
rendelkezik semmilyen funkcióval.
Következésképpen nem kell foglalkozni vele.
Az élet azonban másként akarta.
A lövések egyre közelebbről hallatszottak, s az Öszvér jobbnak látta, ha
biztonságos helyre húzódik. Az önvédelmi reflexei kiválóan működtek, s
bár egy T-700-as ilyen helyzetben inkább a harcot választotta volna, a
törzsben egy Alfa osztályú ostyaáramkörös processzor lapult.
Egy rohanó humán tűnt fel az egyik épület mellett, mögötte lövésektől
porzott a fal. A gerilla igazán figyelemre méltó harci stratégiát választott
magának, az egyik közeli lövés után szétdobta a karját, és félig bezuhant az
egyik épületbe.
A mögötte közeledő T-600-as túl ostoba volt ahhoz, hogy észrevegye a
cselt. Miután a humán a továbbiakban nem mutatott életjeleket, a kiborg
harci cselekedetekre képtelennek ítélte, és a figyelmét a többi lövöldözőre
irányította. Ez okozta a vesztét.
A humán nesztelenül felült, és mintegy tizenöt méter távolságból
szétrobbantotta a Terminátor felsőtestét. A csupasz titánium váz ebből a
távolságból nem nyújtott hatékony védelmet
A humán egyetlen másodperccel élte túl a győzelmét. Egy HK ereszkedett
alá zúgva a levegőből, és a gépágyúiból kivágó halál cafatokra tépte a
gerillát. A vér torz mintákat rajzolt a falra.
A Béta Kettes halvány késztetést érzett, hogy beavatkozzon a harcba.
Homályosan tudta, hogy neki itt feladata lenne, ám az alapdirektívákat
jelentő programok állandóan falakba ütköztek, valahányszor megkíséreltek
aktív memóriaterületet foglalni maguknak.
Egyelőre tehát csak lapult és várt.
Két humán közeledett, elnyújtott léptekkel vágtak át az utcán, egyik faltól
a másikig cikáztak. Mögöttük fémes testek csillogtak a robbanások
nyomán támadt tűzben, úgy tűnt, megállíthatatlanok.
Az egyik humán beugrott egy félig leomlott épületbe, s néhány
másodperccel később két tojásgránát gurult a kiborgok felé. Az első
lendülete túlságosan hamar elveszett, csupán a másik jutott olyan
távolságba, amely veszélyt jelenthetett volna a gépekre.
Az egyik Terminátor lefelé irányította a karabélyát, a központi egység által
kiszámított pályán befogta, majd szétlőtte a gránátot. A robbanás egyik
kiborgban sem tett kárt.
A humán valószínűleg számított erre, mert a gránátok helyett egy AK-47-
es típusú géppisztollyal eresztetett meg egy sorozatot, s ez a támadás
eredményesebbnek bizonyult az előzőnél.
Az egyik Terminátor megingott, ám a másik gyilkos golyózáporral
honorálta a humán akcióját. S amíg a sérült kiborg megúszta egy külső
periféria - a bal keze használhatatlanná vált - sérülésével, addig a gerilláról
nem volt ugyanez elmondható. Véres testét méterekkel repítették hátra a
belécsapódó golyók.
Az Öszvér felemelte a fegyverét, amikor az életben maradt humán
közeledni kezdett felé. A belső kijelzőjén vörös feliratok kezdtek villogni,
és kis híján túlcsordulás következett be, amikor a processzor eredeti
alaputasításai ellentmondásba keveredtek az emberi csapatok
programozóinak programjaival.
A problémát az egyik Terminátor oldotta meg.
A humán mindössze két lépésnyire volt attól a ponttól, ahonnan biztosan
fel fogja fedezni a Béta Kettest, amikor a bal szélső Terminátor sorozata a
földre terítette.
Az Öszvér képernyője abban a pillanatban kitisztult. Mintha új lappal
kezdene, a problémák forrása megszűnt.
A kiborgok lassú léptekkel közeledtek.
A Béta Kettes virtuális memóriájában a lehetséges alternatívák egész sora
futott végig, majd megállapodott a legjobb eredménnyel kecsegtetőn:
AZONOSÍTÁS FOLYAMATBAN villant fel a következő másodpercben a
felirat, és az Öszvér egy hónapokkal ezelőtt megsemmisült Alfaként
jelentkezett be.
Ebben a folyamatban is volt némi kockázat, hiszen a programozók inkább
csak sejtették, mintsem ismerték a Skynet által használt azonosítási
rendszert. Könnyen előfordulhatott volna, hogy miután a T-800-as Alfa
hónapokon keresztül nem ad magáról életjelet, ezért a hosszú kihagyás
utáni ismételt felbukkanását némileg gyanakodva fogadja a rendszer.
Semmi ilyesmi nem történt.
A Skynet egyszerűen más elvek szerint gondolkozott. Bár az évek során
olyan képességekre is szert tett, melyek annak előtte elképzelhetetlenek
lettek volna egy alapvetően gépi intelligencia számára, az efféle cselekre
egyszerűen nem volt felkészülve.
Az már előfordult, hogy a humánok megjavítottak és átprogramoztak
néhány Terminátort, ám azokat könnyű volt azonosítani, mert habozás
nélkül nekitámadtak a többi kiborgnak.
Az Öszvérrel azonban egészen más volt a helyzet. Bár alapvetően ő is
kiborgok megsemmisítésére törekedett, túlzottan kifinomult módszerekkel
dolgozott ahhoz, hogy a rendszer rájöhessen a turpisságra.
Csak a javítóállomásra kell eljutnia.

27. Rossz hírek

Los Angeles; 2029. január 25.

Az Alfa már a körzethatár környékén járt, amikor a Központ váratlanul
ontani kezdte magából az adatokat. Az előzőekben elküldött kérdések
alapján a kiborg nem csupán a saját körzetében lévő humánokról kapott
híradást, hanem a szomszédos területekről is.
A humánok elhagyták a körzetet.
Ez már az első adatfolyam visszaigazolása után egyértelművé vált a T-800-
as Alfa számára. Megint sikerült kicsúszniuk a markából.
A kiborg - miközben sebes léptekkel haladt az utolsó összecsapás
koordinátái felé - párhuzamosan több cselekedetet hajtott végre. Egyrészt
érvénytelenítette a körzetlezárási parancsát - nem szabad feleslegesen
lefoglalni a többi kiborgot -, másrészt pedig nekilátott a humánok haladási
irányának és eddigi cselekedeteinek a kiértékeléséhez.
Rendkívül figyelemre méltónak számított, amit eddig a gerillák
véghezvittek, s az Alfa tisztában volt azzal, csak akkor lehet ő a játszma
győztese, ha pontosan kikalkulálja az ellenfelei várható reakcióit. Hiszen
akkor felkészülhet ellenük.
Egy harmadik virtuális ablakban a Skynet harci cselekményeket figyelő és
elemző központja által küldött jelentés másolatát tanulmányozta. Az
adatok folyamatosan változtak, mivel a kiborgok folyamatosan tűzharcban
álltak a menekülő humánokkal.
A humánok ismert veszteségei elhanyagolhatóak voltak, csupán a
teherautójukban sikerült némi kárt tenniük a járőröknek. Ellenben a
Terminátorok közül heten estek áldozatául az ellenséges golyózápornak,
míg további két kiborg jelentős javításra szorul, mielőtt folytathatná a harci
tevékenységet.
A hét kilőtt kiborgból ráadásul az egyik Hunter Killer volt.
A jelentések arra is kitértek, hogy a humánok rakétát használtak a HK
elpusztítására, akárcsak a Fejvadász hatástalanítására.
A gerillák elvileg nem bővelkedtek hordozható rakétákban, ám a humánok
az eddigi átlagot jócskán meghaladó mértékben használták. A teherautón
további rakéták is lehettek, ez óvatosságra késztette az Alfát.
De mit kereshet egy jól felszerelt gerillacsapat ezen a területen?
A T-800-as Alfa hiába számított kiemelt prioritású harci egységnek, még ő
sem tudhatott a Skynet fejlesztőlaboratóriumairól. Az ezekkel foglalkozó
anyagokat olyan magas fokon titkosítottak, hogy egyetlen harctéri egység
sem szerezhetett róla tudomást, kivéve, ha maga is valamelyik objektumon
teljesített szolgálatot.
Újabb adatok érkeztek.
A T-700-asok megszüntették a harci kontaktust az ellenséggel, és a
megmaradt két HK közül csupán egy vállalkozott az üldözésre, mivel a
másiknak a hűtőrendszere nem működik, s a gép harci cselekmények
között egyik pillanatról a másikra felrobbanhat.
Elvileg egyetlen Hunter-Killer is bőségesen elegendő lett volna egy
teherautónyi humán elpusztítására, ám a statisztikák azt mutatták, ezekhez
a humánokhoz még a többszörös túlerő sem bizonyult elégnek.
Nem puszta tűzerőre, hanem intelligenciára van szükség ellenük, állapította
meg az Alfa a kiborgok között meglehetősen szokatlan
felsőbbrendűséggel.
Úgy becsülte, legfeljebb percek lehetnek hátra a megadott koordináták
eléréséhez. A kapott információk alapján megkísérelte a humánok jelenlegi
tartózkodási helyét rávetíteni a virtuális memóriájában nyíló térképre. A
jelentés ugyan nem szólt a humánok haladási sebességéről, azonban az
eddig megtett távolságokat és az eltelt időt figyelembe véve az Alfa úgy
érezte, megközelítőleg pontos értékekkel számolhat.
A korrigálásra később remélhetőleg lehetősége nyílik majd.
A térképen megjelenő, humánokat jelölő irányvektorok arra késztették a T-
800-as Alfát, hogy még egyszer számolja át a motivációs együtthatókat, és
más alternatívákat keressen a gerillák céljait illetően.
A humánok egyenesen a Monterey Park néven ismert terület felé haladtak.
A park egykor kiváló lehetőséget jelentett volna a rejtőzködésre, azonban a
Skynet utasítására a városban azt a kevés zöld területet is felperzselték, ami
a nukleáris robbanás után megmaradt.
A park területén több épületegyüttes is árválkodott, valamennyiüket az
enyészet kerítette a hatalmába. A néhai rendőrakadémia mára már nem volt
több néhány törmelék halomnál, melyet apránként széthordott a szél. A
növényzet ugyan újra kisarjadt a parkban, ám annyira csenevésznek
bizonyult, hogy a Skynet nem pazarolt rá több időt és energiát.
Egyes részeken persze a bokrok elég sűrűk és magasak voltak, hogy akár
egy teherautót is elrejtsenek, ám a T-800-as a processzorját tette volna egy
anyacsavar ellenében, hogy nem a park a humánok végső célja.
A várost akarnák elhagyni?
Az elemzések immáron nem zárták ki a lehetőséget, s minden eltelt perccel
növekedett az esélye. Ez sok mindenre magyarázatot adott volna: a
kiválóan felszerelt, ám kis létszámú csoportra, a teherautóra, mint
szállítóeszközre, s arra is, miért nem kerülik a harci kontaktust.
Az Alfának határozottan kellemetlen érzése támadt, amikor ez a lehetőség
is felvillant előtte. Amikor elindult, még biztos volt benne, hogy néhány
órán belül a humánok nem jelentenek többé fenyegetést egyetlen
Terminátorra sem. Most azonban némileg át kellett értékelnie a becsült
időt, ám egy dologban azért továbbra is biztos maradt.
Akárhova is mennek a humánok, követni fogja őket. S ha egyszer utoléri a
gerillákat, akkor gondoskodik róla, hogy az alapdirektívákban foglaltak
maradéktalanul érvényesülhessenek.
Mindenképp.

28. Sötétebb az éjszakánál

Los Angeles; 2029. január 25.

Los Angelesben nincsenek hosszú alagutak, melyekben mesterséges
világításra van szükség az áthaladáshoz. Vannak rövidebb-hosszabb
szakaszok, ahol az autópálya fedett, ám ez elenyésző.
Az az alagút, ahova Allison bekormányozta a teherautót, nem mesterséges
építmény volt, hanem a természet puszta szeszélye folytán lett ilyen. A
nukleáris robbanásban rengeteg épület összedőlt, a tűzvihar mérföldeken
keresztül hurcolt magával jókora faldarabokat, hogy később a
legváratlanabb helyeken pottyantsa el a maradványokat.
A Long Beach-i autópálya jelentős szakaszát lefedő hatalmas acélrácsok
isten tudja, honnan kerültek ide, ám az évtizedek alatt a szél sok szemetet
hordott rá, melyek fennakadtak a rozsdás tüskéken, az elgörbült
fémdarabokon, s idővel egyfajta természetes alagúttá alakult át. Roncsok,
csontok és mindenféle anyag alkotta; groteszk építészeti remeke volt a
huszonegyedik századnak.
Az alagút hossza legalább százötven méter volt, s bár falai nem voltak túl
vastagok, a rárakódott por miatt mégis olybá tűnt, mint stabil szerkezet
lenne.
Allisonnak esélye sem volt más útvonalat találni, így csak azon
imádkozott, hogy odabent ne fusson zsákutcába. Amikor a sötétség
beborította őket, a nő egy villámgyors mozdulattal felkapcsolta a
reflektorokat.
Éppen idejében.
Ha egy másodperccel később teszi, akkor esélye sem lett volna kikerülni az
út közepén félig elfordulva rozsdásodó Chryslert, melynek ablakából egy
félig széthullott csontváz kandikált ki.
A teherautó centiméterekkel suhant el a roncs mellett, s Allison ösztönösen
lelassított egy kicsit. Amennyire meg tudta becsülni, a HK aligha tud
bejutni az alagútba, mivel a teherautó is éppen hogy befért. Ez persze nem
jelenti azt, hogy vége a menekülésnek, s megszűntek a veszélyek. A
Hunter-Killer nem ostoba, talán a túloldalt fog várni rájuk, esetleg
módszeresen végiglövi az alagút teljes hosszát felülről abban
reménykedve, hogy az egyik lövés célba talál. Esetleg beenged néhány
sorozatot az alagút végén, hiszen idebent nem sok hely van, ahova
menekülhetnének.
Mivel ez utóbbi nagyon is kézenfekvőnek tűnt, s az alagút belsejében a
közeledő HK rotorjai erős visszhangot keltettek, Allison nem állította meg
a teherautót, ahogy eredetileg tervezte, hanem hagyta, hogy egyre lassulva
továbbguruljon. Végül egy félig beomlott faldarab mögött állt meg, ahol
egy félig elégett Nissan terepjáró belerohant egy Chevroletbe, és nekitolta
a falnak.
Az alagút a fényszóró fényében olyannak tűnt, mint valami lidérces álom,
de hát az volt maga a város is. Csontvázak, kiégett roncsok mindenfelé, a
vasrács alól néhol emberi maradványok nyújtózkodtak.
Allison lekapcsolta a fényszórókat.
Ha szerencséjük van, nyertek néhány percet.
Az időt kihasználva kinyitotta a két társaságot elválasztó kis ablakot, hogy
megkérdezze, mi van a többiekkel. A nagy száguldásban ugyanis fogalma
sem volt arról, mi történt hátul, ő csak arra koncentrált, hogy minél előbb
kijussanak a veszélyes zónából.
- Mind megvagytok? - kérdezte suttogva.
- Connery súlyosan megsebesült - érkezett a válasz, majd egy keskeny
fénysugár villant, amikor McLachlan felkapcsolta a zseblámpáját, majd
rutinosan egy szövetdarab alá rejtette. A készülék így halvány, derengő
fényt adott, mely közelről elég világosságot biztosított, ám távolról szinte
lehetetlen volt észrevenni.
- Szükségetek van a segítségünkre? - érdeklődött tovább Allison.
McLachlan helyett Finlay válaszolt.
- Nem. Azt viszont elárulhatnátok, hol a pokolban vagyunk! Ami azt illeti,
az éjszakai sötétség után kicsit meglepődtünk, hogy még lehet ennél is
feketébb a világ.
Allison nem nevetett a viccen.
Valahogy most nem volt rá idegzete.
- Valami alagútban - ismerte be. - Ne kérdezd, melyikben, mert egyik
térképen sem szerepel, Hawkins épp az imént ellenőrizte.
- A Terminátorok leszakadoztak - válaszolta McLachlan, miközben
figyelmének jelentős részét társa szétzúzott kezére irányította. Connery
már bekapott egy fájdalomcsillapítót, a másikat pedig ott tartotta a keze
ügyében.
A beavatkozás az esetek többségében nem volt kíméletes, csak a praktikum
és az számított, hogy lehetőleg minél hamarabb harcképessé váljon a sérült
megint. S persze minél kevesebb maradandó károsodást akart McLachlan
okozni.
- Egy HK még biztos itt van valahol! - jelentette ki határozottan Léna
Allison. - Nem sokon múlt, hogy elkapjon. Ha nincs ez az alagút, akkor a
nyavalya sem tudja, élnénk-e még.
- Egyet szétlőttem - jegyezte meg szárazon Finlay. - A másik sem okozott
volna különösebb problémát.
Allison megvonta a vállát.
- Ezt majd a kiborggal tárgyald meg! - javasolta. - Biztos vagyok benne,
hogy nem fog dolgavégezetlenül távozni, márpedig mi sem kuksolhatunk
az örökkévalóságig a sötétségben. Ha elhagyjuk az alagutat, akkor várni
fog ránk.
- A többi Terminátorral is számoljatok! - sziszegte elkínzott arccal
Connery. - Lehet, hogy sikerült leráznunk őket, de a HK jelzései alapján
előbb vagy utóbb ideeszi őket a fene, s nekik aligha okoz gondot az
alagútba való bejutás!
- Vedd be a másikat is! - javasolta McLachlan együtt érzően, miközben
igyekezett olyan finoman hozzáérni a társa kezéhez, amennyire csak tudott.
- Szar lesz? - kérdezte Connery, miközben szétrágta a fájdalomcsillapítót,
és hagyta, hogy a keserű íz szétáradjon a szájában.
McLachlan bólintott.
- Hazudnék, ha azt mondanám, nem! McLachlan intett a szemével a
társnőjének, hogy terelje el a társa figyelmét, amíg a helyére teszi a széttört
csontokat, s ideiglenesen rögzíti azokat. Ha túlélik a küldetést, akkor majd
az orvosok gondoskodnak Connery kezéről, itt azonban a rögzítésen túl
nem sok mindénre nyílt lehetőség. Műtő kellene ide és egy szakorvos,
gondolta McLachlan elkeseredve, nem-pedig egy ilyen kétbalkezes
antitalentum, mint én vagyok. Remélem, nem rontok a helyzeten!
- Szépen levakartad a hasunkról azt a Terminátort - fordult Finlay a
sebesülthöz.
Connery elmosolyodott. Tudta, mire megy ki a játék, de azzal is tisztában
volt, hogy jobban jár, ha valóban elengedi magát egy kicsit.
- Mindig szívesen vakargatom a hasadat - válaszolta a férfi, majd eltorzult
arccal felkiáltott, miközben McLachlan egy gyors mozdulattal helyére tette
a csontokat, és szürke rögzítőpólyát tekert a törött csontok köré.
Az egész nem tartott néhány másodpercnél tovább, ám Connery számára
felért az egész örökkévalósággal. Bár a huszonegyedik század embereinek
jóval magasabb volt a fájdalomküszöbük, mint elődeiknek, azért a kín nem
volt teljesen ismeretlen a számukra.
Legfeljebb kevésbé törődtek vele.
A szétrágott fájdalomcsillapító lassan hatni kezdett, s bár Connery még
mindig úgy érezte, hogy a szemei kocsányon lógnak a fájdalomtól,
legalább túl voltak a műveleten.
- Ha túléljük, seggbe rúghatsz érte! - vigasztalta McLachlan a társát.
Connery igyekezett vigyorogni, bár a vonásai inkább hasonlítottak egy
frissen kiherélt tenyészbikáéhoz.
- Nyugodt lehetsz, megteszem! - ígérte.
- Ha van még sebesült a csoportban, forduljon hozzám bizalommal! -
emelte fel a tekintetét McLachlan, és arca a sápadt fényben határozottan
szadistának tűnt.
- Majd ha megbolondultam! - sziszegte a sofőrfülkében Hawkins, akiből
ebben a pillanatban távolított el egy mogyorónyi acélt Allison.
- Azt mondják, régebben orvosnak készült, de a szadizmusa miatt
eltanácsolták a pályáról! - suttogta a nő a társa fülébe, miközben letörölte a
vért Hawkins bőréről, majd egy fogóval kitágította és kiemelte a golyót.
- Tudom, én is ott voltam! - válaszolta Hawkins a fogait összeszorítva, és
igyekezett kevésbé rossz dolgokra gondolni. Például arra, hogy mi a
fenéhez fognak kezdeni, ha egyszer eljutnak a célpontjukig.
Be nem mehetnek, annyi bizonyos.
Miután valamennyi sebesültet ellátták, Allison beindította a teherautót, és
szinte lépésben gurulni kezdett az alagútban. A programozót Finlay
váltotta fel, mivel McLachlan mellett ő számított a második
legtapasztaltabb harcosnak a csoportban. Most, hogy Connery időlegesen a
háttérbe, szorult - bár a férfi határozottan tiltakozott, amikor pihenni
küldték, s végül ő is kapott egy fegyvert —, kicsit át kellett szervezni a
csoportot, hogy minden irányban nagyjából egyforma erőt képviseljenek.
- Mennyi ideje vagyunk az alagútban? - kérdezte Hawkins.
Finlay megvakarta a fejét.
- Szerintem nincs több tíz percnél!
- Az éppen elég, hogy a lemaradt Terminátorok komoly veszélyt
jelentsenek ránk nézve! - Connery sápadtabbnak tűnt a szokásosnál, de
igyekezett tartani magát.
McLachlan előrekopogott.
- Amikor meglátod az alagút másik kijáratát, teljes gázzal előre. Odakint
valamennyien a HK-t részesítsük előnyben, ha még nem unta meg a
várakozást. A kiborgokat utána is ráérünk megtáncoltatni!
Egyetértő hümmögés érkezett válaszul.
Normális esetben nem foglalkoznak ennyire egy Hunter-Killerrel, mert a
terep számos búvóhelyet kínál egy gerilla számára. A teherautó viszont
túlságosan jó célpont egy repülő halálosztó számára, így először arra kell
koncentrálniuk.
Allison mintegy ötven méter után lekapcsolta a fényszórókat. A távolban
egy szinte alig észrevehető folt mutatta az alagút kijáratát. Minthogy több
akadály nem lassította a haladásukat, erről az utolsó fénysugárnál mind
Allison, mind Finlay meggyőződött, így semmi akadálya nem volt a
megbeszéltek megvalósításának.
A teherautó lassan gyorsult a rakomány súlyának köszönhetően, ám az
alagút végéig hátralévő távolság így is elégnek bizonyult. Allison tartott
tőle - s talán valamennyien így voltak vele, csak nem beszéltek róla -, hogy
a HK az alagút túloldali kijárata felett lebegve fog várni rájuk, s amint
kiérnek, bekapnak majd néhány sorozatot.
Az sem tűnt lehetetlennek, hogy a HK - érzékelve a teherautó hangját - a
kijárat elé ereszkedik, s gyakorlatilag szemtől szembe fog tüzelni.
Egyik változat sem jött be.
A HK az út mellett lebegett, mintegy tizenöt méternyire az alagút
bejáratától. Hogy mi késztette arra a kiborg stratégiai almodulját, hogy
éppen ezt a változatot tartsa a legjobbnak, utólag már lehetetlen
megállapítani..
A teherautó valósággal kirobbant az alagútból. Allison igyekezett úgy
kormányozni, hogy társai minél jobb lőpozícióba kerüljenek. Deborah
Finlay a letekert ablakon keresztül emelte célra a Westinghouse-át, míg
Richard McLachlan oldalról próbálta kicsinálni a kiborgot.
Connery és Hayvkins pedig a hátvédet alkotta. Ők feleltek azért, hogy
amennyiben nem csupán a Hunter-Killer vár rájuk, akkor néhány
másodpercig távol tartsák az ellenséget, amíg a HK megszűnik létezni.
A kiborg helyzeti előnyben volt.
Pontosan tudta, hova kell a fegyvereit irányítania, hiszen a humánok csak
egy irányból közeledhettek.
Az, hogy az első sorozat csupán a teherautó oldalát sorozta meg, s nem
okozott különösebb kárt, nem csupán a szerencsének tudható be, hanem
annak az eszelős száguldásnak is, mely némileg meglepte a HK
tűzvezérlőjét. Pár a kapott adatok alapján a paraméterek nyomban
megváltoztak, a második sorozattal nem tudta megelőzni a humánokat.
Deborah Finlay reagált a csoportból a leghamarabb. Miközben még
McLachlan azzal küszködött, hogy lehetőleg úgy fogja be a célkeresztbe a
Hunter-Killert, hogy ne zuhanjon ki a kocsiból, addig a nő egyszerűen
megsorozta a kiborg elejét.
Ez a lövése nem volt olyan szerencsés, min az, amelyikkel a másik HK-t
visszavonulásra késztette, de azt mindenesetre sikerült elérnie, hogy a
kiborg kitérő manőverbe kezdjen, s ezzel a gépágyúit is mozgatnia kelljen.
Ez pedig újabb századmásodperceket jelentett.
McLachlan tízes sorozatra állította a fegyverét. A kocsi nagyon rázott, így
nem nyílt lehetősége arra, hogy hosszan célozzon, ezért inkább a
szerencséjére bízta magát. Amikor a célkereszt megvillant a HK
sziluettjén, a férfi megérintette az elsütő billentyűt, miközben igyekezett
minél hosszabb ideig egy ponton tartani a fegyvert.
A Hunter-Killer elején egy szempillantás alatt elgőzölgött a páncél,
McLachlan biztos kezének köszönhetően a pajzs túl nagy energiát kapott
elenyészően rövid idő alatt, s ezt még a titánium sem volt képes elvisetai.
A HK gyorsabb sebességre kapcsolt, és emelkedni kezdett, hogy olyan
pozíciót találjon magának, ahol nem kell tartania a humán lövészektől. A
processzor a másodperc töredék része alatt meghatározta azt a pontot,
melyet egyik gerilla sem képes befogni, ha csak nem olyan ostobák, hogy
kimásznak a kocsiból.
McLachlan hallotta, ahogy a HK elzúg felettük, de hasztalan kereste a
másik oldalon. Kész szerencse, hogy több kiborg nem várt rájuk az alagút
ezen az oldalán, mert csúnyán ráfaraghattak volna.
Az a kurvapecér itt van a fejünk felett, gondolta idegesen."
- Több gázt, Allison! - üvöltötte.
Éppen idejében.
Rövid sorozat söpört végig a gépkocsi mögött, ha Allison nem lép a
gázpedálra, akkor pontosan telibe kapja őket. McLachlan egy pillanatra
látta a HK-t, azonban a kiborg gyorsan hozzáigazította a sebességét a
teherautóhoz, és a Gatlingok csöve fenyegetően lefelé irányult.
McLachlan kétségbeesetten tépte le a ponyva tetején vágott lőnyílásokról a
borítást. Akárki készítette elő a teherautót, volt némi fogalma a kiborgokkal
szembeni hadviselésről, gondolta, amikor a majd' fél méter átmérőjű
nyíláson keresztül farkasszemet nézett a Gatlingokkal.
A gépágyú valamivel pontatlanabb a plazmafegyvernél, ám az
ostyaáramkörös processzor precizitása kiegyenlíti a hátrányt, hiszen
egyetlen ember sem képes olyan pontosan célozni, mint a gépek.
McLachlan alighanem rosszul járt volna, ha mintegy ötven méter
távolságból telibe kapja egy sorozat, ám a férfi tekintete meg sem rezzent,
amikor a Westinghouse-át a HK felé fordította.
Nem lehetett kétséges, melyikük a gyorsabb, hiszen miközben a férfi csak
megmozdítja az ujját, egy kiborg képes végigszámolni akár ezer, több
ismeretlenes egyenletet is.
Ám néha nem a sebességen múlik a dolog.
A Gatlingokból kiröppenő halál jó fél méterrel kerülte el a kocsit, mert
Allisonnak ki kellett kerülnie egy jókora mélyedést, mely az autópálya
aszfaltján tátongott. Talán átjuthattak volna rajta, de a nő nem mert
megkockáztatni egy tengelytörést egy HK-val a fejük fölött.
McLachlan nekivágódott a ponyvatartó rudaknak, de szinte még abban a
pillanatban feltérdelt, és a kocsi mögé kerülő Hunter-Killerre irányította a
Westinghouse-t, és a következő pillanatban a kiborg megszűnt létezni.

29. A prototípus

Los Angeles; 2029. január 25.

Jelentős idő telt el azóta, hogy a Skynet meghatározta a kutatólaboratórium
utolsó feladatát. A kiborgok új generációjának kifejlesztése nem kevés időt
igényelt, bár jócskán rövidebb volt annál, amennyit a huszadik század
végén igénybe vett volna.
A Skynet hatalmas adatbázisaiban olyan iszonyatos mennyiségű tudás volt
felhalmozva, hogy a fejlesztés jelentős része csupán annyit jelentett, hogy a
megfelelő kérdésekre megkeresték a helyes választ. A gépisten szinte a
világ összes, jelentősebb számítógépes rendszerét a testébe integrálta, a
bennük lévő információval egyetemben. Az amerikai, az orosz, az izraeli
vagy éppen a kínai számítógépekben eltárolt tudásanyag megkönnyítette az
új kiborg kifejlesztését, mivel á problémák jelentős részét már külön-külön
megpldották, csupán egységes egésszé nem foglalta azokat senki.
Az indulástól az első prototípus elkészítéséig mindössze négy hónap telt el.
Egy kicsivel több, mint száz nap. Kétezer kilencszáz óra. Majdnem
százhetvenháromezer perc. Egy isten számfára mégis az örökkévalóság
töredéke csupán.
A különleges fémötvözetnek köszönhetően a prototípus valóban egy
egészen más minőség volt, a kiborgok egy új generációja. Nem egy
szervomechanizmus volt, mint ami a többi Terminátor bőre alatt rejtőzött -
bonyolult hidraulikus szerkezetek és kábelek -, hanem valami egészen más.
Az ízületek nem szögletesek voltak, hanem könnyedén hajlottak, bár ha
valakinek lehetősége nyílik megvizsgálni egy nagyfelbontású mikroszkóp
alatt a szerkezetét, alighanem megdöbben.
Nem ostyaáramkörökkel gondolkozott. Egy vadonatúj intelligencia volt.
Molekuláris felépítésű egység, ahol bármelyik modul átvehette a kieső
részek szerepét. Maga az agy is molekuláris szervezésű volt, s a bennük
tárolt információ oly csekély, hogy ha sikerült is volna elkülönítve
megsemmisíteni az anyag egy részét, a hibajavító algoritmusok
segítségével gyakorlatilag percek alatt helyreállíthatta volná az eredeti
állapotot.
A prototípus azon a sajtoló berendezésen készült, melyet kifejezetten az új
modell készítéséhez gyártottak le. Két húsztonnás lap szorította présbe az
emlékező fém olvadt masszának tűnő anyagát, s ezzel megadta neki a
végső formát.
Természetesen ez az alak csak időleges volt, hiszen a molekulárisán
eltárolt információnak köszönhetően a T-1000-es bárminek az alakját fel
tucjta venni, amelyét dimenziói lehetővé tettek. Elméletileg akár egy
Fejvadászt is szimulálhatott volna, ám ez egy belül üreges külsőt
eredményezett volna, a gyakorlati funkciók nélkül.
Márpedig ennek nem sok értelme lett volna.
A T-I 000-es nem is erre a célra készült.
A prototípus létrehozása azért nem volt olyan egyszerű feladat. Gondot
okozott rábírni a molekuláris szerveződést arra, hogy információt
cseréljenek egymással.
Elméletileg ha két T-1000-es Terminátort szétlőnek egymás mellett, akkor
teljesen mindegy, a molekuláris szerveződés alappilléreinek számító
egységek melyik T-1000-es felé indulnak el, ám az eredménynek
mindenképpen két működőképes kiborgnak kell lennie.
Az első prototípus előállítása során az alapegységek mindenáron a
központi gyűjtőbe akartak visszaszivárogni, mint a legnagyobb tömeghez.
Az első megoldási javaslat arra irányult, hogy ez esetben távolítsák el a
laboratórium alsó szintjéről a kritikus tömeget jelentő emlékező fémet,
csupán a prototípus legyártásához szükséges mennyiség maradjon.
Egy kísérlet erejéig ezt meg is valósították, ám az már az elején
nyilvánvaló volt, hogy erre a problémára minél előbb megoldást kell
találni, hiszen ellenkező esetben előfordulhat, hogy a már legyártott T-
1000-es is ellenállhatatlan késztetést fog érezni az iránt, hogy beleolvadjon
a tárolóedényekben lévő, kritikus tömegű tartalék anyagba.
A kísérletek azonban azt bizonyították, hogy a gyártás folyamán olyan
kötések alakulnak ki a molekuláris alapegységek között, melyek maguktól
feloldják; ezt a problémát. A T-1000-es semmilyen hajlandóságot nem
mutatott a beolvadásra még akkor sem, amikor próbaképpen egy folyékony
fémmel teli tégelybe merítette a kezét.
Ugyan tapadt rá némi fém, ám ez rövid idő múltán elvált az egésztől, s
visszaszivárgott a központi gyűjtőbe.
A prototípus előállítása így teljes sikerrel végződött, s a laboratóriumot
irányító vezérlő haladéktalanul részletes jelentés küldött a Skynet részére a
teljes dokumentációval együtt.

30. A küldetés vége

Los Angeles; 2029. január 25.

A javítóbázisok, létrehozását az élet diktálta. A Skynet eredetileg hosszú
élettartamra tervezte a kiborgokat, s néhány kétségbeesett kísérlettől
eltekintve a háború első éveiben úgy tűnt, be is váltják a hozzájuk fűzött
reményt. Arra a gépisten nem számolt a teremtményei megalkotásánál,
hogy a humánok szembefordulnak elpusztítójukkal, ráadásul megtalálják a
módját a Terminátorok megsemmisítésének.
Eredetileg két javítóbázis szerepelt a Skynet terveiben: amolyan upgrade-
bázisok, ahol a szükséges technikai módosításokat elvégezhetik, ha a
fejlődés úgy kívánja. Amikor ezeket megtervezte, a gépisten csupán azokra
á fejlesztésekre gondolt, melyek segítségével még halálosabbá teheti
gyermekeit.
Arra, hogy egyszer majd humánok által okozott sérüléseket kell kijavítani,
még a Skynet sem gondolt. Ám a valóság sem bizonyult annyira
egyszerűnek, ahogy a gépisten elképzelte, bár beletelt egy kis időbe, amíg
a Mesterséges Intelligencia felismerte az új törvényszerűségeket, s
beépítette az alapprogramjába.
A húszas évek elején már több száz javítóbázis működött szerte a világon,
ebből tizenkilenc Los Angelesben. A Skynet körzetekre osztotta a várost,
és igyekezett úgy elhelyezni ezeket az objektumokat, hogy optimalizálja a
harctéri egységek ellátását.
Minél kevesebb időbe telik a javítóbázis elérése és a hiba elhárítása, az
egység annál hamarabb térhet vissza a harctérre, hogy folytassa a humánok
kiirtását.
A javítóbázisba jutásról a kiborgok önállóan döntöttek. Minthogy
esetükben nem kellett attól tartani, hogy a szolgálat alól akarják kihúzni
magukat - mint tették azt a huszadik század végén a fiatalok -, ezért a
sérülés mértéke volt a döntő. Ha a kiborg ostyaáramkörös processzorja úgy
ítélte meg, hogy nem képes a továbbiakban ellátni az alapdirektívákban
meghatározott feladatokat, akkor felvette a kapcsolatot a legközelebbi
javítóállomással - erre azért is szükség volt, mert a gerillák gyakran
intéztek támadást az ilyen objektumok ellen, ezzel hátráltatva az ellenséget.
Amennyiben az állomás fogadóképes volt, a kiborg a legrövidebb,
biztonságosnak ítélt útvonalon elindult oda, s a javítás végeztével új
utasításokat kért a Skynettől.
A T-700-as törzsén díszelgő, átlós irányú égésfolt, a fejből hiányzó darab
kétségtelenné tette, hogy sürgős javításra van szüksége. Lassan haladt,
miközben folyamatosan szkennelte a környezetét. Nem lett volna jó a
célhoz ilyen közel belefutni egy gerillacsoportba.
A Béta Kettes számlálója néha megugrott, mivel nem ő volt az egyetlen
kiborg, amelyik úgy ítélte meg, javításra szorul. Szerencsére a
programozók helyesen kalkulálták ki a kritikus tömeg értékét, így a
számláló egyetlen alkalommal sem futott húsz felé, így a színe sem
változott meg.
A javítóbázis épülete annyiban különbözött a többi romtól, hogy egy
hatalmas, vákuumzáras titánium ajtó zárta el a bejutást. A Skynet nem
tudott annyi kiborgot nélkülözni, amennyi az objektum védelmét
kielégítően ellátta volna. A számítások különben is azt tükrözték, hogy egy
humán támadás esetén az objektumban - néhány szélsőséges esettől
eltekintve - mindig tartózkodnia kell annyi sérült, ám harcképes
egységnek, amely megbirkózik a feladattal.
Ennek megfelelően felesleges lett volna az objektum külön védelme.
A Béta Kettes megállt a titánium ajtó mellett, és leadta a szokásos
azonosító jelet, mely többek között a típusát, a gyártási évet és a sorozatot,
valamint az utolsó egységet jelölte. Minthogy a testben egy Alfa
ostyaáramkörös processzorja kapott helyet - márpedig azok egyetlen
egységhez sem tartoznak - John Connor programozói kicsit belepiszkáltak
a kiborg adatbázisába, s az egyik Béta azonosítóját adták meg, melynek
darabjai az Öszvér testét alkották.
Az ajtó melletti panelen zöld fény villant, a belépőre irányuló gépágyúk
stand by üzemmódban maradtak, miközben a belső oldalon jelzőfények
kezdtek villogni, hogy a típusnak megfelelő szerelőcsarnokba irányítsák az
érkezőt.
Természetesen mindezt rádióhullámok segítségével is meg lehetett volna
oldani, azonban a rendszer kialakításánál azokra a kiborgokra is gondoltak,
amelyek valami okból kifolyólag képtelenek az adás vételére.
Azok, amelyek nem tudták azonosítani magukat, elhanyagolható
veszteségek voltak csupán. Mindazonáltal ilyen eset a Skynet létezése
során eddig egyetlen alkalommal fordult csupán elő.
A Béta Kettes belső számlálója pillanatok alatt a sárga kategóriába ugrott
Az objektumban meglehetősen sok, javításra váró kiborg tartózkodott. A
legutóbbi összecsapás során a humánok eredményesen vették fel a
küzdelmet a Skynet teremtményeivel, s bár ők is jelentős veszteségeket
szenvedtek, a gépisten komolyabb károkat volt kénytelen elkönyvelni.
Beletelik majd egy kis időbe, amíg pótolni tudja a kiesett - megsemmisült -
egységeket. '
Az épület alsó szintjére vezető hatalmas rámpán egy Hunter-Killer is
könnyedén lelavírozott volna, s az elmozdítható falaknak köszönhetően
még a sérült Fejvadászok lejutását is sikerült megoldani.
A Béta Kettes szenvtelenül figyelte a számlálót, miközben lefelé haladt a
rámpán. A kiborgok ismerték az elmúlás fogalmát, az ostyaáramkörös
processzorokba táplált tudás azonban sohasem hátráltatta őket a feladatuk
végrehajtásában.
A Skynet gondoskodott róla.
A javítóbázis három szintből állt. A legfelső gondoskodott arról, hogy
illetéktelenek ne juthassanak az objektumba, a második szinten a nagy
testű kiborgok - Hunter-Killerek és Fejvadászok - kaptak helyet, míg az
alsó szinten a Centuriókat, az Ezüsthernyókat és a T sorozat kiborgjait
javították.
Alkatrész utánpótlásban nem volt hiány, vagy ha mégis, akkor a rendszer
önállóan döntött egyes, nagyon sérült egyedek feláldozásáról, hogy a
belőlük kiszerelt darabok felhasználásával a többi problémát el tudják
hárítani.
A Béta Kettes az első szintig jutott, amikor a számlálója felugrott negyven
fölé, a színe vörösbe váltott, miközben a kiborg újabb és újabb érkezőket
észlelt.
A testben elhelyezett robbanóanyag pontosan hatvanszor olyan erős volt,
mint eredetileg az önmegsemmisítéshez alkalmazott szer. A titánium
megsemmisítéséhez nem kevés energiára van szükség.
Amikor a számláló értéke meghaladta az ötvenet, a Béta Kettesben
elhelyezett detonátor az előzetes beállításoknak megfelelően aktivizálódott.
A kiborg lecövekelt a helyiség közepén, s mielőtt még a többi gép
felfoghatta volna, hogy mi történik, egy hatalmas tűzgolyó töltötte be a
szintet. A felszabaduló energia kidöntötte a közfalakat, könnyű piheként
emelte a levegőbe a nehéz fémtesteket, s berogyasztotta a rámpát. Az
épület megsüllyedt, majd amikor a támfalak már nem bírták tovább a rájuk
nehezedő megterhelést, a javítóbázis összeroskadt.
Senki nem tudta, hány kiborg lelte halálát a romok alatt, de nem is ez volt a
legfontosabb. Az elképzelés működött, s amikor a humán
Főparancsnokságon a Béta Kettes működését jelző lámpa kialudt - a
szokásos fél óránkénti bejelentkezés hiányában - mindenki bizakodni
kezdett. Az objektum megsemmisüléséről mintegy tizenöt perccel később
értesültek, amikor egy, a közelben tartózkodó harci egység vezetője rádión
is beszámolt a történtekről.
Egyetlen kiborg sem jutott ki, ami az épületben tartózkodott. Az Öszvér
beváltotta a hozzá fűzött reményeket, s a technikusok máris nekiláttak a
második számú példány rendszerbe állításának.

31. Átirányítás

Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január 26.

A Skynet azonnal felfüggesztette a másodlagos tevékenységeit, amikor hírt
kapott a T-1000-es Terminátor prototípusának elkészüléséről. A
felszabadult erőforrásokat a jelentés tanulmányozására fordította, minden
ezzel kapcsolatos anyagot áttanulmányozott, miközben végrehajtotta az
ilyenkor szokásos speciális archiválásokat.
Ez annyit jelentett, hogy az új generációs kiborg gyártási tervét kódolta,
majd a világ különböző pontjain elhelyezett, elméletileg humán- és
katasztrófa-biztos adattárolóira áttöltötte.
Minden fontosnak ítélt információ erre a sorsra jutott az évek folyamán. A
Skynet nem bízott semmit a véletlenre.
A statisztika szerint kizárható volt annak a valószínűsége, hogy az így
létrejött információs tárak egy időben semmisüljenek meg.
A Skynet elégedett volt, a történelem az ő tervei szerint haladt. Eddig
mindenképp.
A prototípus paraméterei minden tekintetben megfeleltek arra a feladatra,
melyen az utóbbi idő során a Skynet jelentős erőforrás mennyiség
felhasználásával töprengett. A gépisten mind többet fordult olyan
információkért a különböző helyeken lévő adattárak, digitális könyvtárak
és hasonlók felé, melyek az idővel, az időfizikával vagy azzal kapcsolatos
témákkal foglalkoztak.
Volt egy probléma, ami évek óta nem hagyta nyugodni a Skynetet.
John Connornak hívták az illetőt.
Alternatív megoldások százai születtek a legfontosabb humán vezető
likvidálására, ám mindeddig egyik sem járt sikerrel. Kudarcok sorozata
kísérte, ha megpróbálták elpusztítani, mintha valami rejtélyes erő
oltalmazná. Pedig csak egy stratéga volt a Földön, aki a Skynettel
felvehette a küzdelmet. Mint a világ két legjobb sakkmestere. Ám a
gépisten sohasem adta fel.
A tervei között szerepeltek eddig elvetett ötletek is, melyek
kivitelezhetősége gyakran kétségesnek tűnt. Ám a humán likvidálására
vonatkozó alternatív megoldások fogytával a Skynet arra kényszerült, hogy
az időlegesen talonba tett ötletekkel is foglalkozzon.
Ilyen volt az is, melyhez a prototípust kívánta felhasználni. Egy két lépcsős
terv, melyben az idő játszotta a legfőbb szerepet. Az egyiknek
mindenképpen működnie kell!
Los Angeles volt a kezdete John Connor életének, mint ahogy itt lesz a
vége is, legalábbis a Skynet számításai szerint.
A T-1000-es kifejlesztése csupán egyike volt a Skynet gigantomán
fejlesztési stratégiájának, mely a jövő záloga volt a számára. A másik
fejlesztés az időfizikára irányult, s legalább olyan titoktartás övezte, mint
az új kiborg-generációt.
Az egyik fejlesztés befejeződött, s úgy tűnt, a másik esetében is ígéretes
eredmények születnek hamarosan. Csupán annyit kell tennie, hogy a két
fejlesztés eredményét egyszerre felhasználva megvalósítja a
világtörténelem eddigi legnagyobb kísérletét, melyről már az emberek is
álmodoztak, de csupán a Skynet megszületésével teremtődött meg a
lehetősége.
Az időutazás, mint a problémamegoldás legtökéletesebb módszere. Az
egyetlen lehetőség, amelynek során kiderül, hogy a humán filozófusok
által meghatározott paradoxon vajon működőképesnek bizonyul vagy sem.
A Skynet utasítást adott a Béta fejlesztőlabor számára, hogy haladéktalanul
irányítsa át - a biztonság kedvéért erős fedezettel - a prototípust a Théta
fejlesztőlaboratóriumba. Ezzel egy időben megparancsolta a folyékony fém
- az új ötvözet - előállítási folyamatainak, valamint az elvégzett kísérletek
pontos leírásának a központba való továbbítását huszonnégy órán belül.
Ezeknek az anyagoknak még egy utolsó kontrollon kellett átesniük, mielőtt
bekerülnek a Skynet titkos adatbázisaiba.
A T-1000-es tervei mellett így semmi akadálya, hogy akár a világ összes
pontján nekilássanak a szükséges gyártósorok előállításának, melyek
ezerszám fogják előállítani az új generációt.
A Skynet azonban a legmagasabb szinten titkosította az eddig elért
eredményeket. Semminek nem szabad idő előtt kiszivárognia.
Hamarosan eljön a pillanat. A győzelem pillanata. Théta, azaz T.
Mint az idő jele a fizikában.

32. Halott növények között

Los Angeles; 2029. január 26.

A Hunter-Killer pusztulásával csend ereszkedett a tájra. Csak a szél
süvítése és a teherautó duruzsolása hallatszott, melybe pattogva égő
növények hangja vegyült. Richard McLachlan sóhajtva engedte le az
impulzusfegyvert, miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le a
lángoló gömbbé változott kiborgról.
- Szép lövés volt! - jegyezte meg elismerően Connery és megveregette a
társa vállát.
- A környék tiszta! - tette hozzá Hawkins. - Fogalmam sincs, mi történt
azokkal a Terminátorokkal, melyek nemrégiben még itt lihegtek a
sarkunkban, de nyomukat sem látom. Szeretném azt hinni, hogy egy
darabig békén hagynak minket!
- Ha rajtam múlik - válaszolta McLachlan.
- Még mintegy három-négy mérföld van hátra az egyetemig - szólt hátra
Allison, és az út szélére kormányozta a teherautót, majd megállt. A motor
továbbra is alapjáraton duruzsolt, hogy szükség esetén azonnal
elindulhassanak. - Azt javaslom, hogy pihenjünk egy kicsit, és próbáljunk
valami megvalósítható tervet összehozni!
- És a Terminátorok? - kérdezte Hawkins enyhén aggodalmaskodó hangon,
miközben a tekintete a távolt fürkészte.
McLachlan kérdő pillantást vetett Connery irányába, aki az eddigiek során
több alkalommal is kézzel fogható bizonyítékát adta különleges
képességének. A férfi megrázta a fejét, megérzései ezúttal nem jeleztek
Terminátorokat.
- Connery szerint nincsenek a közelben! - jelentette ki McLachlan. - S ami
azt illeti, nekem is ez a véleményem. Ha a minket üldöző kiborgok még a
nyomunkban lennének, akkor már régen utol kellett volna érniük
bennünket. Arról nem is beszélve, hogy az sem valószínű, miszerint elénk
akarnának kerülni, mivel a T-700-asok nem a cseleikről híresek, ráadásul a
domborzati viszonyok sem teszik igazán lehetővé.
Hawkins megvonta a vállát.
- Én csak azt szeretném, ha végigcsinálhatnánk - motyogta bocsánatkérően.
McLachlan elmosolyodott.
A félelem valamennyiük szívében ott lappangott, s kiben jobban, kiben
kevésbé bukkant a felszínre. Kevesen voltak, akik elmondhatták magukról,
hogy a Terminátorok nem keltenek félelmet bennük, s még kevesebben,
akik bátrakként életben maradtak.
A félelem hozzásegít ahhoz, hogy legyőzzük őket, mondta egyszer régen
McLachlan az egyik beosztottjának, s akkor azt hitte, hogy mindenki
megértette, mire gondol. A beosztottja aztán másnap meghalt egy ostoba
magánakció következtében, s azóta McLachlan kerülte a félelem
felemlegetését mások előtt.
Kinek, kinek egyedül kell megbirkóznia vele.
- Rendben van - bólintott végül. - Az időnkbe végül is belefér.
Mindenesetre semmiképp nem javaslom, hogy itt, a nyílt terepen kezdjünk
hozzá a világ nagy kérdéseinek a megválaszolásához, mert arra könnyen
ráfaraghatunk.
Finlay egyetértően bólintott.
Leslie Hawkins előhúzta a szakadozott szélű térképét a zsebéből, majd
rövid tanulmányozás után északnyugatra mutatott.
- Ha minden igaz, akkor arra lennie kell néhány épületnek - pillantott a
társaira. - A feljegyzések egy rendőr akadémiát és valami tűzoltó
központot említenek. A távolság kevesebb, mint egy mérföld.
McLachlan bólintott. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a csoport kezdi
egyértelműen őt tekinteni a vezetőnek, s ha valamire rábólint, a társai
szinte ellenvélemények nélkül hajlandóak végigcsinálni.
- Rendben van, nézzük meg!
Az épületekből csupán romok maradtak. Az akadémia alig látszott ki a
derékig érő bokrokból, s a tűzoltóság bevetés irányítási központját sem
lehetett volna a legjobb indulattal sem romhalmaznál többnek nevezni.
- Hát itt aligha tudunk elrejtőzni! - jegyezte meg komoran Deborah Finlay,
miközben lassan közeledtek a céljuk felé.
Az autópályát elhagyva a parkon kényszerültek átvágni, ám az alacsony
bokrok és a csenevész fák nem jelentettek különösebb akadályt a
teherautónak. Mindössze egyszer kényszerültek hátratolatni és egy kisebb
kerülőt tenni, amikor egy növényekkel benőtt épület állta az útjukat.
- S ahhoz mit szólnátok? - kérdezte Hawkins, s egy meglehetősen nagy
kiterjedésű növénycsoportra mutatott. Fák és bokrok álltak ott vegyesen, s
bár a vöröses árnyalatuk némelyekben kellemetlen érzéseket keltett, jobb
híján valamennyien rábólintottak az ajánlatra.
A liget - ha ugyan annak lehet nevezni ezt a helyet - beváltotta a gerillák
reményeit. A növények eltakarták a teherautót még a HK-k figyelő
szenzorjai elől is.
- Ne pazaroljuk az időt! - ragadta magához a szót McLachlan. - Ha
valakinek van bármilyen ötlete a laboratóriumba való bejutással
kapcsolatban, röviden mondja el, s vitassuk meg!
- Ki mondta, hogy be kell jutnunk az épületbe? - kérdezte Hawkins. -
Amennyire tudom, már megközelíteni is felér egy öngyilkossággal!
McLachlan megvonta a vállát.
- Ha van valami ötleted, akkor oszd meg velünk! Ellenvéleményeket én is
tudok mondani!
Allison felemelte a kezét.
- Ahhoz mit szólnátok, ha elkapnánk egy kiborgot, és átprogramoznánk,
majd beküldenénk. Megnézne mindent, aztán kijönne, s szépen
beszámolna nekünk!
Hawkins tiltakozva megrázta a fejét.
- Egy ilyen speciális átprogramozáshoz hetekre, ha nem hónapokra van
szükség. Itt semmiképp nem tudom megcsinálni!
- Az Öszvér segítségével esetleg megcsinálhattuk volna! - sóhajtott
Allison, ám miután nem fűzött további megjegyzéseket a kijelentéséhez, a
társaság nem foglalkozott tovább ezzel.
- Valami használhatóbb? - nézett körbe a csoport parancsnoka.
- Azt hittem, a Főparancsnokságnak van valami konkrét elképzelése! -
jegyezte meg Leslie Hawkins kicsit csalódottan. - Vaktában elküldeni öt
embert nem kis bátorságra vall. McLachlah megvonta a vállát.
- John Connor valószínűleg úgy gondolta, hogy képesek vagyunk a feladat
megoldására - válaszolta nyugodtan. - Végül is, valamennyien elég
képzettek vagyunk. Allisont a háta mögött zseniként emlegetik, s állítólag
a semmiből is képes működő dolgokat összerakni. Te sem azért kerültél a
csoportba, hogy nehezebb legyen a dolgunk. Ha jól emlékszem, egyike
vagy azoknak a crackereknek, akik már több alkalommal betörtek a
Skynethez, és emiatt az a nyavalyás MI meglepően előkelő helyre sorolt a
halállistáján. Finlay és én szintén értünk egy-két dologhoz, Connery pedig
máris igazolta, hogy érdemes volt magunkkal hozni, nem igaz?
Senki sem reagált. McLachlan szavai kétségkívül igazak voltak, ám
valamennyiükben kétségek merültek fel, hogy képesek lesznek-e
meghálálni a beléjük helyezett bizalmat.
Richard McLachlan egy meglehetősen nagyméretű térképet húzott elő a
ruhája alól, majd kiemelte vízhatlan tokjából, és kiterítette.
- Ez a térkép az egyetemet és mintegy két mérföldes sugarú környékét
mutatja - kezdte a férfi, és az ujjával mutatta a főbb objektumokat. - Az
egyetem főépülete alatt sejtjük a laboratóriumot, azonban nagy
valószínűséggel élve nem jutnánk el odáig.
Kíváncsi tekintetek irányultak rá.
- A közvetlen katonai akciónak ilyen kis létszámmal nem is lenne értelme -
folytatta a férfi nyugodtan. - Az indulás előtt beszélgettem egy kicsit az
egyik főtechnikussal, és tőle kaptam ezt a térképet is. Amennyire tudom, a
Skynettől származik, valamelyik programozó csoport zsákmányolta a
keleti partvidéken.
Hawkins büszkén kihúzta magát.
- A térképet összevetettem az általunk ismert térképekkel, s kiderült, hogy
a Skynet térképe pontatlan, de legalábbis találhatóak rajta olyan részek,
melyek nem szerepelnek az ő térképén.
A gerillák izgatottan kapták fel a fejüket.
- Mire gondolsz? - kérdezte rekedten Finlay.
- Van egy régen elfelejtett járat, amely az Egyetemet összeköti a
Szellemileg Visszamaradott Gyermekek Kisegítő Iskolájával.
Finlay izgatottan a térkép felé hajolt.
- A pokolba is, igazad van! - sziszegte elismerően. - Kész főnyeremény!
McLachlan ingatni kezdte a fejét.
- Ez korántsem biztos! - ellenkezett. - Egyrészt a járat talán már nem is
létezik, másrészt pedig azt sem zárhatjuk ki, hogy a Skynet szándékosan
nem vezette rá a saját anyagára.
- S van egy harmadik is - tette hozzá Connery. - A járat létezik, a Skynet
nem tud róla, csupán járhatatlan, s nem tudjuk semmire sem használni.
Allison elgondolkozva rágta a körmét.
- Mindezek ellenére eddig ez az egyetlen terv, amelyik megvalósíthatónak
tűnik.
McLachlan tiltakozva felemelte a kezét.
- Ez még nem terv, csupán egy lehetőség! - figyelmeztette a többieket. -
Bár, ami azt illeti, nekem van néhány elképzelésem...
A többiek intettek, hogy folytassa.
- Először is el kell jutnunk az iskolába, és megtalálni a járatot. - Conneryre
nézett. — Egyelőre tételezzük fel, hogy járható! Szóval, a járaton keresztül
egyikünk, de legfeljebb két fő megkísérelhet bejutni az épületbe. Ez idő
alatt a többieknek gondoskodnia kell arról, hogy amennyiben a védelmi
rendszer kiszúrná a behatolókat, valamiképp segítsék kintről a társaikat.
- Indítsunk hárman vagy négyen szimulált támadást az egyetem ellen? -
rázta meg a fejét Connery, miközben sérült kezét önkéntelenül is felemelte,
s ennek eredményeként fájdalmasan eltorzult az arca. - Ostobaság!
- Már az is ostobaság, hogy eljöttünk - vetette ellen Deborah Finlay. - Ami
azt illeti, szerintem McLachlan nem erre gondolt. Vagy tévednék?
A férfi megrázta a fejét.
- Eszembe sem jutott - válaszolta. - Semmi esélyetek nem lenne. Én,
személy szerint arra gondoltam, hogy Hawkins esetleg megpróbálhatna
bejutni a rendszerbe, s néhány percre kiiktatni vagy csinálni vele valamit,
ami lehetővé teszi a menekülésünket...
- Menekülésünket? - Finlay elkámpicsorodott. - Tudhattam volna, hogy a
munka legjobb részét magadnak tartogatod!
McLachlan megvonta a vállát.
- Az én ötletem, tehát nekem kell kockára tennem érte az életem! -
válaszolta olyan hangsúllyal, amely nyomban nyilvánvalóvá tette a nő
számára, hogy ezúttal hiába vitatkozna.
- Kit viszel be magaddal? - kérdezte Finlay. A férfi Léna Allisonra
mutatott.
- Őt szeretném. Nézd, Finlay, neked Hawkins mellett van a helyed, mert
azt tudom, hogy ő remek programozó, de azt még róla sem hiszem el, hogy
miközben a rendszerben garázdálkodik, képes megvédeni magát. Connery
sebesült, odabenn inkább hátráltatna, mintsem segítene, ez az igazság!
A sebesült széttárta a kezeit, de nem volt megjegyzése. Az igazsággal
lehet, de nem érdemes vitatkozni.
- Allisonra pedig azért is szükségem van odabent, mert a csoportban ő az
egyedüli, aki esetleg felfoghat valamit abból, amit odabent látni fogunk.
Márpedig a Főparancsnoknak adatokra van szüksége, használható
információkra!
Ezt senki sem vitatta.
- Ellenvetés? - kérdezte a férfi.
Válasz helyett ágak roppantak a közelben, és...

33. Találkozás

Los Angeles; 2029. január 26.

A T-800-as Alfának már csak az alapprogramjából adódóan is gyűlölnie
kellett a humánokat. Azonban most valami olyan érzés kezdett kialakulni
benne, miközben lassan már második napja hajszolta a humánokat, amely
leginkább a gyűlölethez hasonlított.
Az igazi, emberi gyűlöletre.
A mesterséges intelligencia megcsúfolása volt, amit műveltek vele, jókora
pofon a statisztikáknak és a számok világának. Bár az Alfa jócskán
különbözött gondolkodásban az átlagos Terminátoroktól, mégis igyekezett
racionálisan hozzáállni a problémákhoz.
A humánoknak eddig sikerült kicsúszniuk a keze közül, azonban az Alfa
eldöntötte, hogy ha nem kap olyan parancsot, ami prioritásánál fogva
eltéríthetné a szándékától - márpedig ennek az esélye szinte a nullával volt
egyenlő -, akkor elkapja a menekülőket.
Immáron folyamatos rádiókapcsolatban állt a Skynet értékelő
alrendszereivel, melyek összegyűjtötték az információt, kiértékelték, majd
továbbították a gépistennek.
A körzet térképe folyamatosan ott villogott az Alfa virtuális memóriájában,
rajta vörös pont mutatta, merre jár a kiborg, s egy zöld kereszt, hogy
merrefelé járhatnak az ellenfelei. A távolság lassan csökkent, ám ez csak
viszonylagos volt, hiszen a kapott adatok akár mérföldnyi eltérést is
eredményezhettek az időelcsúszás miatt.
Az Alfa elért addig a pontig, ahol a kiborg járőrök rátámadtak a körzetükbe
belépő humán járműre. Az út mellett szétlőtt T-700-as Béta Terminátorok
hevertek, a szokványos járőrtípus, mely azonban elég halálos ahhoz, hogy
elintézzen néhány gerillát.
Most mégsem így történt.
Az Alfa követte a megadott koordinátákat. Ez gyakorlatilag az autópályát
jelentette, meglehetősen nagy távolságban. Nyolc perc alatt jutott el az
alagútig. Ez már egy másik körzet határát jelentette, ám az Alfának -
ellentétben a járőrökkel - nem kellett engedélyt kérnie a stratégiai
irányítástól, ha egyikből át akart lépni a másikba.
A humánok sohasem tudták meg, miért nem üldözték tovább őket.
A T-800-as Alfa további két perc múlva eljutott az alagútig, s a túloldalon
megtalálta a szétlőtt Hunter-Killer maradványait is.
A nyomok itt még elég frissek voltak ahhoz, hogy követni lehessen őket a
hőképek alapján, bár az autópálya felett fújó szélnek köszönhetően gyorsan
halványodtak. ,
Legfeljebb néhány perc választhat el bennünket egymástól, gondolta a T-
800-as Alfa, és ismét visszakapcsolta maximális teljesítményre a külső
szenzorjait. Nem akart meglepetéseket. Különösen akkor nem, ha az
ellenség ennyire veszélyes.
A nyomok nem sokkal később lekanyarodtak az autópályáról, ám a kiborg
könnyedén átváltott hőlátásról normálisra, és tovább követte a humánokat.
A virtuális memóriában a térkép villogni kezdett, amikor a kiborg a
környéken található épületek megjelenítését is kérte.
A központ mindent megtett annak érdekében, hogy soron kívül küldje az
információt, de még így is beletelt néhány másodpercbe, amíg minden
adatcsomag átjutott a nagyteljesítményű adatátjátszó egységeken. A
legfőbb kommunikációs központ pusztulása óta meglehetősen sokat
romlott a helyzet a kiborgok közötti kapcsolattartás terén, a vonalak
állandó zsúfoltsága nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a humánok a
szokásos veszteségeknél jóval kevesebbet könyvelhettek el.
Az Alfa megállt egy magasabb növénycsoport mellett, és az eddigi
irányvektorok alapján megpróbálta meghatározni, merre lehetnek a
humánok. Az audiovizuális szkennelés egyelőre nem hozott eredményt,
egyszerűen túl nagy volt a háttérzaj ahhoz, hogy használható adatokat
lehessen kapni.
A kiborg a hatékonyság növelése érdekében lemondott a minőségről, s
cserébe szűrőket helyezett fel. Nem belehallgatni akart a humánok
esetleges beszélgetésébe, csupán tájékozódni afelől, merre lehetnek.
Az irányvektorok alapján kidolgozott egy megközelítési útvonalat. Ha
állítottak is megfigyelőt a humánok, a létszámuk alapján aligha tehették ezt
meg minden irányban. Az Alfa azonban arra építette fel a tervét, hogy
hamarabb észleli az ellenséget, mint azok őt. Öt, ennyire veszélyes humán
ellen a meglepetés lehet az elsődleges fegyvere.
Csökkentenie kell a számukat, hogy kiegyenlítse az esélyeket. Úgy
kalkulálta, itt semmire sem menne egy esetleges beszivárgási stratégiával,
a humánok gyanút fognának, s akkor vége.
Nem lesz sok ideje az akcióra.
A képernyő bal oldala villogni kezdett, miközben az audiovizuális
szenzorok a lehető legtöbbet igyekeztek kipréselni magukból.
Irányvektorok jelentek meg a képernyőn, és a szkennelt terület egyik
részlete növekedni kezdett.
Az Alfa alakokat látott mozogni egy növénycsoport közepén. Azonnal
leguggolt. A bokrok elég magasak voltak ahhoz, hogy elrejtsék, azonban
egy jó szemű humán így is észrevehette volna, ha a tájat figyeli.
Elvileg innen is tüzelhetett volna, azonban a harci elemzés csupán
nyolcvan százalékos esélyt kalkulált, márpedig a T-800-as Alfa biztosra
akart menni. S úgy tűnt, egyelőre mellette szólnak az esélyek.
Gyors léptekkel előresiklott. Nem kellett felegyenesednie, számára a
kényelmetlen testhelyzetben való haladás is gyorsnak számított. Egy
feketére perzselődött fatörzset szemelt ki magának, fedezékül, ahonnan
már elég közel lesz ahhoz, hogy a lövési pontosság kilencven százalék felé
menjen.
Annyinak pedig elégnek kell lennie.
A kiborg minden tényezővel számolt, amit a harc szempontjából a Skynet
valaha is fontosnak ítélt. Szélirány, távolság, lövési pozíció és ehhez
hasonló. Azonban az orvlövész szériák kivételével egyik Terminátor sem
arra készült, hogy orvlövészként végezzen az ellenfeleivel. Éppen ezért az
észrevétlenség kimaradt a programjukból, s bár az Alfa egységek ennek
ellenére kaptak valami alapprogramot a beszivárgás elősegítése miatt,
néhány apróság kimaradt.
A T-800-as Alfa nem foglalkozott azzal, hogy hol jár. Összecsapásai
jelentős részét olyan környezetben vívta, ahol nem sok jelentősége volt egy
szétroppanó kavicsnak vagy egy lepottyanó vakolatnak, hiszen ezek
hozzátartoztak a mindennapok zajaihoz.
A száraz faágak elkerülése azonban nem szerepelt sem a stratégiai, sem a
harcászati alapprogramjában.
 34. Váratlan lövések

Los Angeles; 2029. január 26.

Amikor meghallották a lövéseket, a gerillák eltérően reagáltak. McLachlan
előrevetette magát, és a földre rántotta Léna Allisont, majd a hátára fordult,
és igyekezett kiszúrni, honnan érkezik az ellenség. Mert abban egy
pillanatig sem kételkedett, hogy ezen az elhagyatott helyen aligha azért
zavarják őket, hogy útmutatást kérjenek a legközelebbi bázis felé.
Hawkins a földre lapult, és igyekezett olyan kicsire összehúzni magát,
amennyire csak lehetett. Deborah Finlay ellenben megpördült a sarkán, és
a Westinghouse-t a derekához szorítva lőni kezdte a növényzetet, nem
foglalkozva azzal, hogy gép avagy ember közeledikl
Egy gerilla úgysem lenne olyan ostoba, hogy megnézze, mi mocorog a
sűrűben, hanem megtalálná a módját annak, hogy meggyőződjön arról, mi
vár rá a bokrok között, s inkább jelzésekkel próbálkozna.
Frank Connery a fegyveréért nyúlt, ám el már nem érhette. A növények
közül kicsapódó halál először a sebesült férfit találta el, és egy
szempillantás alatt elpárologtatta a felsőtestét.
Finlay a szeme sarkából látta mi történt, és sikoltva ürítette a teljes tárat a
támadó irányába, A társa elvesztése miatt érzett fájdalom azonban annyira
megzavarta, hogy észre sem vette, hogy a halálos lövés a szokásosnál
alacsonyabbról - nagyjából egy guggoló embertől - érkezett.
A tévedés korrigálására nem maradt idő. A Westinghouse kijelzőjén egy
villogó nulla jelent meg, s miközben Finlay kapkodva próbált tárat
cserélni, addig a támadó könnyedén leszedte. A nő füstölgő testtel
hanyatlott a társai mellé.
McLachlan a két térdével támasztotta ki a fegyvert, és miután kétszer is
látta, honnan érkezett a halál, nem esett nehezére a célkeresztbe fogni a
növények között guggoló támadójukat.
A Westinghouse-ból kivágódó plazmasugár átégette az Alfa
rejtekhelyeként szolgáló fatörzset, és elválasztotta a kiborg fegyvert tartó
bal kezét a törzstől. A férfi ezzel ugyan időlegesen harcképtelenné tette
ellenfelét - az Alfa belső kijelzője villogó hibaüzenetekkel volt tele -,
azonban a veszély még nem múlt el.
McLachlan újabb lövéshez készülődött, amikor a T-800-as felugrott a fa
mögül, és egy szökkenéssel elérte a fegyverét. Számára nem, jelentett
semmi különbséget - sem előnyt, sem hátrányt -, hogy melyik kezében
tartja a plazmavetőt, csupán egy leheletnyi igazítás szükségeltetett a harci
elemző paramétereiben.
Léna Allison egy fénygránátot dobott az ellenfele felé, melyet egy
másodperccel később megtoldott egy DM5l-es tojásgránáttal is. Az első
dobás rövidebbre sikerült, ám a felvillanó fény lehetővé tette a nő számára,
hogy visszabukjon a földre, mielőtt a kiborg felé fordíthatná a fegyverét. A
kiborg Westinghouse-ából kivágódó plazma édeskés ózonszagot hagyott
maga után, amikor elvillant Allison és McLachlan között.
Hawkins kétségbeesett tettre szánta el magát. Finlay fegyvere alig egy
lépésnyire hevert tőle, és a programozó látta, hogy a sebesült nő
nehézkesen megmozdul, hogy közelebb tolja hozzá.
A férfi összeszorította a fogát, és elszántan megragadta a fegyverét. Ha
sürgősen nem csinálnak valamit, akkor John Connor hiába fogja várni az
emberiség esetleges győzelmét jelentő információkat!
Valósággal felmarta a fegyvert a földről, s habozás nélkül a célra tartotta,
ám hiába nyomkodta az elsütő billentyűt, a kijelzőn villogó nulla már a tár
ürességét jelezte.
A kurva életbe, gondolta Hawkins kétségbeesetten, mert azt tudta, hogy ezt
alaposan elszúrta. Lebukni sem lesz ideje, a Terminátor aligha fog egy
ilyen jó célpontot elhibázni.
McLachlan nem sejtette, hogy a programozó milyen nagy szarban van. Ő
csak a célpontra koncentrált, s amikor a fénygránát ébresztette csillogó kis
karikák némileg halványulni kezdtek, ismét a Terminátorra irányította a
plazmavetőt, és megérintette az elsütő billentyűt.
A forró energiasugár egyenesen a kiborg kezében lévő Westinghouse-ba
csapódott, és egy szempillantás alatt túlhevítette; a fegyver hűtőbordái
egyszerűen képtelenek voltak leadni a felgyülemlett hőmennyiséget.
A T-800-as Alfa észlelte a fegyver túlmelegedését, azonban a harci
elemzés úgy ítélte meg, még van néhány lövésre ideje, mielőtt a robbanás
bekövetkezik.
Éppen ezért a kiborg felülbírálta azt a sürgető, figyelmeztető üzenetet, ami
a belső kijelzőjén megjelenve arra ösztökélte, hogy minél előbb
szabaduljon meg a veszélyforrástól.
A humánoknak pusztulnia kell!
Az elemzések azonban ezúttal tévedtek.
A T-800-as Alfa ezer apró darabra szakadt szét a Westinghouse-t szétvető
energia következtében. Az ostyaáramkörös processzor egy végtelenül rövid
pillanatra még megismerte a vereség keserű ízét, majd elragadta a mindent
egybeolvasztó sötétség.
A kiborg megszűnt létezni.
McLachlan feltérdepelt, és idegesen körbepillantott. Ahol egy kiborg
lehetett, ott több is élőfordulhat. Ám támadójuk egyedül volt.
- Azt hiszem, Finlay komolyan megsebesült! - lépett hozzá Leslie
Hawkins. A programozó hangjában idegesség vibrált, s egyfajta hitetlenke-
dés, mint aki még mindig képtelén elhinni, hogy túlélte.
Richard McLachlan intett a társának.
- Figyeld a környéket, addig én megnézem!
Csupán egyetlen pillantást kellett vetnie a társnőjére, hogy megállapítsa,
Hawkins nagy idegességében elég nagyot tévedett: Finlay nem sebesült
volt. Halott. Az első áldozat a küldetés során.
McLachlannak hamarosan módosítania kellett iménti gondolatán.
A második. Frank Connery sem kelt fel a földről többé. Felsőteste híján ez
amúgy is komoly nehézségekbe ütközött volna. A kiborg lövése a mutánst
érte legelőször, s ezúttal Conneryt cserben hagyta az a híres ösztöne, ami
eddig segített nekik útjuk során. Talán a sebesült keze miatti fájdalom
tompította el az érzékeit, talán a Terminátor volt túl ügyes, vagy csak
egyszerűen a fáradság okozta: utólag ez már senkit sem érdekelt.
McLachlan dühösen beharapta az ajkait.
Bajtársakat elveszíteni mindig rossz dolog, különösen akkor, ha az ember
úgy érzi, nem tett meg mindent a baj elhárítása érdekében.
Túlságosan bízott Connery képességében, s ezért megfeledkezett egy
alapvető dologról: őrt állítani, amíg folyik a megbeszélés.
Voltaképp ő a felelős a többiek haláláért.
Ezt a gondolatot gyorsan kiverte a fejéből. Nem szabad erre gondolnia!
Idefönn mindenki maga felel az életéért, arról nem is beszélve, hogy talán
egy őr sem tudta volna megakadályozni a kiborgot célja végrehajtásában.
Majd, ha élve visszatérnek a Központba, akkor elmerenghet azon, mit
kellett volna másként csinálnia, ám addig nem hagyhatja, hogy a negatív
gondolatok úrrá legyenek rajta, mert az a küldetésüket veszélyezteti.
S így is elég szarban vannak. - Allison lépett McLachlan mellé, és kérdő
pillantása valósággal égette a férfi bőrét.
- Már semmit sem tehetünk - mondta szomorúan McLachlan! - Halott volt,
mire ideértem. Allison bólintott. Elég járatos volt a sebek ellátásban, s első
pillantásra meg tudta állapítani, hogy már az is felért egy kisebb csodával,
hogy Finlay a lövés után élt még néhány másodpercig. A földön látni
lehetett, ahogy erőlködve a plazmavetője felé nyúl.
- Azt akarta, hogy álljak bosszút érte! - nyelt nagyokat sírós hangon Leslie
Hawkins. A programozó az összeomlás szélén állt.
Richard McLachlan tudta, hogy sürgősen tenniük kell valamit, ha nem
akarják harmadik társukat is elveszíteni. Ha Hawkins megőrül, akkor
kénytelenek lesznek ártalmatlanná tenni, különben biztosan meghal. Bár a
halál még mindig jobb az őrületnél.
- El kell temetnünk őket! - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, bár
ezúttal amúgy sem akadt senki a társaságban, aki ellenkezett volna vele.
A bokrokkal borított terep alkalmasnak tűnt a halottak elhantolására, ám a
föld hihetetlenül keménynek bizonyult. Végül meg kellett elégedniük
azzal, hogy a társaik tetemét bokrokkal borították be, s így állítottak
emléket nekik.
A sírhely múlandó lesz.
Talán egy napig is eltart, amíg a vándorpatkányok felfedezik a húst, vagy
éppen egy hónapig - előbb vagy utóbb minden halott erre a sorsra jut. De
nem is ez volt a lényeg, hanem a gesztus. A halottak emlékét a szívünkben
kell megőrizni, gondolta a férfi.
A temető funkcióját veszítette.
- Alfa volt - közölte egyszerűen Allison, miután megvizsgálta a
szétrobbant kiborg maradványait. Bár nem sok minden maradt belőle, egy
főtechnikus számára nem jelentett különösebb gondot az azonosítás.
McLachlan idegesen megremegett.
- Hogyan jutott a nyomunkra? - tette fel magának a kérdést, bár választ
nem várhatott. Ha a Skynet tudja, hogy itt vannak, aligha elégedett volna
meg egyetlen Alfa ideküldésével. Egy fontos objektumot
nagyságrendekkel jobban szoktak védeni, s a behatolók likvidálására nem
egy kiborgot, hanem akár egész századokat is kivezényelnek.
A férfi arra a következtetésre jutott, hogy az Alfa valamiképp rábukkant a
nyomaikra, s miután azonosította a humánokat, megpróbálta elpusztítani
őket. A kurva életbe!
- Hárman is megcsináljuk? - kérdezte csendesen Allison, miközben az
utolsó ágakat vagdosták a halott bajtársak lefedésére.
McLachlan bólintott. . - Meg kell csinálnunk! - válaszolta eltökélten, bár a
szája széle mintha egy kicsit remegett volna az elfojtott érzelmektől. -
Mostantól már nem csak magunknak és a Főparancsnoknak tartozunk
számadással, hanem nekik is.
Allison lehunyta a szemét. Eddig sem látta túl biztatónak a helyzetüket, de
miután a csoport létszáma csaknem a felére csökkent, már egy üres tárat
sem adott volna az életükért.
- Hawkinst nem hagyhatjuk kint egyedül! - suttogta halkan, hogy a tőlük
mintegy tíz lépésre őrködő társuk ne hallhassa a szavait.
McLachlan komornak tűnt.
- Tudom - válaszolta szinte ajakmozgatás nélkül. - Emiatt változtatnunk
kell a terven egy kicsit. Egyedül fogok bemenni, te pedig ügyelsz rá, hogy
Hawkins ne csináljon ostobaságokat!
Allison megrázta a fejét.
- Kettőnk közül te alkalmas vagy erre a feladatra - felelte elgondolkozva. -
Amint mondottad, rám odabent van szükség, mert hármunk közül nekem
van valami esélyem arra, hogy megértsem, mi folyik a laborban. Ha a járat
járható, akkor nem kell velem tartanod.
- Nem bízhatod a szerencsére magad! - tiltakozott a férfi, ám hangja
erőtlennek tűnt.
- Éppen ellenkezőleg! - rázta meg a fejét Allison. - A szerencsére kell
bíznom magam!
A férfi már nyitotta a száját, hogy újabb érvekkel próbálkozzon, azonban
Léna Allison megrázta a fejét, s a kezét a társa karjára tette.
- Ennek semmi értelme! Először jussunk el élve az iskoláig, ott majd
meglátjuk, mit kell tennünk! Addig azonban csak feleslegesen jártatnánk a
szánkat.
Richard McLachlan kénytelen volt igazat adni a társnőjének. Apró
lépésekben gondolkozz, ha a célig akarsz érni, jutott eszébe az egyik
kiképzőjének a tanácsa.
- Rendben van! - bólintott végül. - Ott majd ismét megbeszéljük a
dolgokat.
Miután örökre elbúcsúztatták halott társaikat, mindhárman felkapaszkodtak
a teherautóra. A kormányhoz Allison került, mellé pedig Hawkins.
McLachlan hátul kapott helyet, hogy lehetőség szerint minél nagyobb
területet belássanak.
Kerülő úton indultak az iskola felé. A legkézenfekvőbb az lett volna, ha az
Eastern Avenue vonalát követve elmennek a San Bernardino autópályáig,
melynek túloldalán helyezkedett el az egyetem és az iskola is. Minthogy a
térkép szerint a két épület együttes között alig több mint kétszázötven
méter távolság volt, így biztosak lehettek benne, hogy a környéken
hemzsegnek a Terminátorok.
Pedig ez volt az egyetlen esélyük.
Úgy tervezték, néhány száz méter után lekanyarodnak az Eastern Avenue-
ról, s a Terrace Drive City vonalán haladnak tovább, amíg a kis utcákon el
nem jutnak a sztrádáig. Onnan gyalog kell folytatniuk az útjukat, mert a
teherautót biztosan kiszúrnák a gépek. Gyalog nagyobb eséllyel juthatnak
el az épületig.
Ez viszont azt jelentette, hogy a felszerelésük jelentős részét kénytelenek
hátrahagyni, mert csak akadályozná őket a haladásban. Pedig ha az
iskolában megszorítják őket, akkor a kijutáshoz talán még azok a
fegyverek is kevésnek bizonyulnának, melyet a teherautó cipelt el idáig
helyettük.
Mégsem tehettek mást.
Richard McLachlan komoran nézte a kiégett földeken sarjadzó, mutálódott
növényzetet. Az agya sebesen járt, megpróbálta úgy átalakítani a tervet,
hogy a társaik elvesztése ne jelentse a biztos bukásukat. Az eredeti
változatban valamennyiükre szükség volt, s már Connery sérülése is
komoly gondokat okozott McLachlan számára. Most pedig, hogy ketten
meghaltak, a helyzet elég reménytelenné vált.
Kell lennie valami megoldásnak!
A térdére fektette a szakadozott szélű térképet, s miközben egyik szemével
a környéket figyelte az esetlegesen felbukkanó kiborgokat kutatva, a másik
szeme a kifakult papírra irányült. Nagymértékben megkönnyítette volna a
dolgát, ha tudja, pontosan hol helyezkedik el a laboratórium külső védelmi
vonala, így azonban csak becslésekre hagyatkozhatott.
Azok pedig ritkán pontosak.
McLachlan mégis hitt benne, hogy meg tudják csinálni. Hinnie kellett,
mert tudta, hogy nélküle a társai is elveszítik az önbizalmukat, s ez a
legrövidebb út a halál felé.

35. Irány a Théta

Los Angeles; 2029. január 26.

A prototípusnak nem jelentett volna különösebb problémát egyedül eljutni
egyik fejlesztőlaboratóriumból a másikba. Az ismert fegyverek által
gyakorlatilag elpusztíthatatlan volt, mivel még a tűzforró plazma is csupán
időleges kárt okozott benne. A becsapódó lövedékek ugyan
átlyukasztották, átrendezték a struktúráját, azonban az emlékező fém
néhány másodperc alatt felvette az eredeti alakját, s ha esetleg
szétrobbantották volna, az összeállás kevesebb mint három percet igényelt
volna.
A tesztek során számos olyan kísérletet elvégeztek, melynek során a T-
1000-es ékes bizonyítékát adta az új generáció létjogosultságának.
A fejlesztőlaboratórium biztonságáért felelős vezérlőegység gondos
átszervezéseket hajtott végre a védelmi struktúrában, hogy a szükségesnek
ítélt létszámot felszabadíthassa.
A T-1000-es prototípus végül nyolc T-700-as kíséretében indult el a
Thétára, miközben a levegőből két Hunter-Killer biztosította a csoport
haladását. A Skynet maximális biztonságot követelt meg. A prototípusnak
mindenképpen épségben kellett eljutnia a Thétára.
A biztonság érdekében kerülő úton haladtak, lehetőség szerint olyan
területeken keresztül, melyeket vagy a Terminátorok tartottak kizárólagos
ellenőrzésük alatt, vagy pedig a harci zónán kívül terültek el. Ez
természetesen meghosszabbította az utat, ám most nem az volt a
legfontosabb, hogy mennyi idő alatt érik el a céljukat, hanem az, hogy
mindenképp el kell érniük. A gondos szervezésnek köszönhetően egyetlen
egyszer sem találkoztak gerillákkal. Amennyiben a felderítés humánokat
jelzett, akkor a környező területekről a Skynet Terminátorokat irányított a
megadott koordinátákra, akár harci zónákból is elvonva az erőit.
A prototípus volt most a legfontosabb.
A humánok talán nem is sejtették, hogy a kiborgok látszólagos
visszavonulásai, erőátcsoportosításai nem a gerillák fölényét, hanem egy
magasabb szintű értelem távoli terveinek biztosítását jelentik.
A dolgok csak akkor zökkentek vissza a normális kerékvágásba, amikor a
Théta fejlesztőlaboratórium vákuumzáras titánium kapui bezáródtak a T-
I000-es mögött. Mintha semmi sem történt volna. Ám minden mozaik
kezdett a helyére kerülni.
A Skynet elégedett volt.

36. Körös-körül veszély

Los Angeles; 2029. január 26.

Az Eastern Avenue meglehetősen jó állapotban vészelte át az elmúlt
évtizedeket. Igaz, a házak többsége már az ítélet Napján romba dőlt, ám az
azóta történt változás legfeljebb az időnek köszönhetően adódott. Idáig
nem tolódtak ki a harci zónák, a humánok-gépek elleni összecsapások
pedig meglehetősen ritkák voltak, mivel semmi olyan nem volt errefelé,
amiért érdemes lett volna harcolni.
Legalábbis az emberek többsége így tudta.
A humán Főparancsnokság mindössze négy hónappal ezelőtt értesült egy
véletlenül letöltött, kódolt anyag visszafejtése után arról, hogy a néhai
Kalifornia Egyetem épülete alatt a Skynet titkos fejlesztőlaboratóriumot
alakított ki.
Minthogy az ilyen laboratóriumok komoly veszélyt jelentettek az
emberiség számára, ezért John Connor haladéktalanul utasította a
Stratégiai és Hadműveleti Osztályt, hogy kezdjenek neki egy átfogó
hadművelet kidolgozásának, amely garantáltan a semmivel teszi egyenlővé
a laboratóriumot.
A terület azonban túlságosan kiesett a csapatmozgások irányából. A
parancsnokok tisztában voltak azzal, ha jelentősebb erőket akarnak
átirányítani az egyetemhez, arról a Skynet idő előtt tudomást szerezne, s
gondoskodna a laboratórium áttelepítéséről.
Márpedig nem ez volt a cél. John Connor eredményeket akart.
Így vagy úgy.
Amennyire fontos volt számára a T-1000-es gyártási adatainak, műszaki
paramétereinek a megszerzése, ugyanolyan fontosnak ítélte meg a
laboratórium elpusztítását. S minthogy a kettő szorosan összefüggött
egymással, úgy tervezte, két legyet üt egy csapásra.
Amikor kijelölte a laboratóriumban folyó kísérletek adatainak
megszerzésére összeállított csoportot, akkor gondosan mérlegelte, ki az,
akiben maradéktalanul megbízhat, aki nem fog összeroppanni a feladat
nagysága és a felelősség alatt. Halálba küldeni az embereket, ez nem kis
teher a parancsnokok vállán.
Azonban halálba vezetni őket, ezt kevesen tudják ép ésszel végigcsinálni.
Richard McLachlan tudta, hogy egyikük sem fog visszatérni erről a
küldetésről. Nem volt könnyű úgy a társai szemébe néznie, hogy közben
tisztában volt azzal, valarnennyien halálraítéltek. Ő önként vállalta, ám a
többieket a Főparancsnok jelölte ki.
Csak az vigasztalta, hogy az utolsó másodpercekben ő is velük lesz. Ahogy
illik. Gondoskodnia kell, hogy minden rendben menjen.
Kettős feladatot kellett végrehajtaniuk. A gyártási adatok megszerzése
csupán az egyik fele volt a küldetésüknek. A másik még nehezebbnek tűnt:
megsemmisíteni a laboratóriumot.
McLachlan tudta, hogy az egyik láda mélyén egy különösen nagy hatású
robbanóeszköz pihen. A Skynet a háború folyamán két alkalommal
alkalmazott nukleáris energiákat; az ítélet Napján, s a napokkal ezelőtt
elpusztított gerillabázisnál.
A gerillák egyik titkos raktárában akadt néhány korlátozott hatóerejű
nukleáris bomba, ám John Connor úgy döntött, sohasem folyamodik
ezekhez. A fegyvermestereknek éveik voltak arra, hogy kifejlesszenek
valami olyat, ami elég hatékony akár egy egész épülettömb romba
döntésekor is - a Skynet objektumai esetében csak a teljes megoldás hozott
eredményt -, ám nem jelent veszélyt az emberekre nézve.
A C4 jó volt, de mégsem elég hatékony. A C4-Alfa, melyet a gerillák
eddig mindössze két alkalommal próbáltak ki élesben, bebizonyította, hogy
mindennek lehet fokozni az erejét.
Nem véletlenül esett McLachlanra a Főparancsnok választása, hiszen
mindkét alkalommal ott volt, amikor a C4-Alfát bevetették a Skynet
egységei ellen.
Bár maga a szintetikus robbanószer nem tűnt veszélyesnek - a paraméterei
a hatóerőt kivéve nagyjából megegyeztek a C4 plasztikéval -, mégis
szükség volt valakire, aki az új, szintetikus robbanóanyagot használta már.
McLachlan tudta, hogy mindent el fog követni annak érdekében, hogy
teljesítsék a kapott feladatokat, s azután megkísérelje kijuttatni a csoportját
a veszélyes zónából.
Ám voltak bizonyos prioritások.
A sztráda túloldalán a halál vár rájuk, ezzel mindhárman tisztában voltak.
Mégis mentek, mert hittek benne, hogy valamiképp kicselezhetik a Vén
Kaszást.
Egy elhagyott templom mellett parkoltak le a Miller Avenue közepén.
Innen gyalog kellett folytatniuk az útjukat, s csak a legszükségesebb
felszereléseket vihették magukkal. Vállalkozásuk még így is több volt,
mint kockázatos.
McLachlan úgy becsülte, hogy az első kiborgokkal az autópálya vonalán
kell találkozniuk. Évek hosszú tapasztalata megtanította arra, hogy a
Skynet az objektumai körül viszonylag szoros, kis hatósugarú védelmi
köröket alakít ki, egy helyre koncentrálva az erőit.
Kétségkívül volt valami ebben az elgondolásban. A sugaras elrendezés
miatt rövidült az erőátcsoportosítás ideje, illetve csökkent annak az esélye,
hogy egy gerilla átjuthat két ellenőrzési pont között. Ráadásul a kiborgok
folyamatosan keringtek az objektumok körül, így huzamosabb ideig
egyetlen terület sem maradt őrizetlenül.
Az utóbbi idők sikeres gerilla akció emellett arra is megtanították a
Skynetet, hogy ügyeljen rá, az őrjáratok ideje ne lehessen kikalkulálható,
ezért egy kódolt rendszer alapján folyamatosan cserélődtek az útvonalak,
ám összességében az ellenőrzés mégis száz százalékosan lefedte a területet.
Nem lesz könnyű bejutni.
McLachlan arra tippelt, hogy - tekintettel az objektum kiemelt fontosságára
- a védelmi köröket Hunter-Killerekkel is kibővítik, s a magasból jóval
nagyobb területet tudnak állandó megfigyelés alatt tartani.
A Szellemileg Visszamaradott Gyermekek Kisegítő Iskolája az
autópályával párhuzamosan futó Whiteside Street végétől nem messze
helyezkedett el, közel ahhoz a felüljáróhoz, ahol az Eastern Avenue
keresztezi a sztrádát. Ha odáig sikerül észrevétlenül eljutniuk, akkor onnan
a sínek mentén eljuthatnak az iskola épületéig.
- Csak annyi cuccot hozzatok magatokkal, amennyi nem hátráltat
benneteket haladás közben! - figyelmeztette McLachlan a társait.
Bár a többiek is veteránnak számítottak, úgy érezte, nem árt, ha szól.
Hawkins ugyanis egy kisebb hátizsákot tömött tele mindenfélével, ám a
lőszerutánpótlásra szinte nem fordított gondot.
Egy gerilla számára ez kicsit érthetetlen volt, ám McLachlan végül nem
fűzött hozzá megjegyzést. Végül is, ha tűzharcba keverednek, akkor már
régen rossz. Amennyiben a kiborgok kiszúrják őket, legfeljebb azért kell
majd harcolniuk, hogy néhány percet kicsikarva maguktól, megkíséreljék
leadni a megszerzett anyagot.
Ha egyáltalán lesz olyan.
Allison a programozó helyett is pakolt tárakat. Valamennyiüknek jutott
egy-egy Westinghouse DAK, s hozzá kizárólag a nagyobb teljesítményű,
A-AN-1-es kódjelzésű energiatárolót emelték ki a ládákból. így is annyi
lőszer volt velük, amely egy egész kiborg hadosztály kiirtására elegendő
lett volna, feltéve, hogy azok nem lőnek vissza közben. Márpedig erre nem
számíthattak.
- Mikor indulunk? - érdeklődött Hawkins. McLachlan elmosolyodott.
- Amint befejeztük a pakolást - felelte. - Minden perc, amit egy helyben
töltünk, növeli a lelepleződésünk esélyét. Ráadásul éjszaka jobban lehűl a
környezet, s a magasból is könnyebben kiszúrnak minket.
A programozó egy lapos, fekete dobozt nyújtott McLachlan felé.
- Ezt te tedd el! - mondta. - Ha odabent bárhol találsz egy alkalmasnak
tűnő számítógép portot, akkor mindenképp csatlakoztasd fel. Mindenképp!
- Mi a fene ez? - kérdezte McLachlan, amikor elsüllyesztette a kapott
szerkezetet az egyik feneketlennek tűnő zsebében.
- Egy rádiós modemmel kombinált adattár. Önálló letöltő rutinja van,
amely már élesben is bizonyította a működőképességét. Bízom benne,
hogy sikerül valami hasznos információt összeszednünk, ha visszafelé nem
felejted el magadhoz venni!
McLachlan bólintott, jól lehet, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy lesz
visszafelé.
- A modem megpróbál majd kapcsolatot keresni a nálam lévő másik
modemmel, vagy a vételi lehetőségektől, függően bármelyik, általunk
felügyelt rendszerrel. Az épület persze valószínűleg le van árnyékolva, ám
ez az ügyes kis masina képes a saját adatcsomagjait a Skynet
kommunikációs rendszerét használva elküldeni.
- Persze, csak ha minden rendben megy - tette hozzá McLachlan.
Hawkins savanyúan fintorgott.
- Nem készülhetünk fel látatlanban minden akadályra - válaszolta vállat
vonva.
- Megcsináljuk! -jelentette ki McLachlan bizakodva, ám magában még
hozzátette: - De milyen áron!
Egymástól néhány méterre leszakadva haladtak. Rövid, gyors szakaszok
után néhány másodperces megállók következtek, amíg kölcsönösen
tűzfedezetet biztosítottak egymásnak. A szokásos technikák, melyet
minden ember elsajátít, aki kiteszi a lábát a felszínre.
McLachlan haladt elöl, neki jutott az a feladat, hogy biztonságosan
átjuttassa a társait a védelmi gyűrűn. A férfi nem véletlenül került be John
Connor ultimátum csoportjába. Nem csupán fegyverismerete volt
elismerésre méltó, hanem kiválóan ismerte fel a lehetőségeket is, s nem
habozott kihasználni azokat.
A romos épületek - mind már annyiszor - most is kiváló fedezéket
biztosítottak a számukra, a koszos ruhákban szinte észrevétlenül
beleolvadtak a környezetbe.
A huszonegyedik század kaméleonjai.
Találó név. McLachlan nem emlékezett rá, kitől hallotta először, ám maga
is szívesen használta ezt a szófordulatot.
Hiszen tényleg azok voltak.
Az életük múlt ezen.
Leslie Hawkins haladt középen, míg a sort Allison zárta. A nő nem
véletlenül maradt utolsónak. Bár a programozó egyelőre
kiegyensúlyozottnak tűnt, mi több, bizakodónak, McLachlan nem tudta,
mikor billen át benne a mérleg nyelve.
Az autópálya széles szalagja lustán terpeszkedett előttük. McLachlan a
távcsövével többször is végigpásztázta a környéket kiborgokat keresve, ám
eddig egyet sem tudott kiszúrni a felszínen.
A levegőben egészen más volt a helyzet.
Két HK keringett odafenn, ám egyelőre még elég messze voltak a
gerilláktól ahhoz, hogy ne kelljen a leleplezéstől tartaniuk. Természetesen
McLachlan nem bízta el magát. Ha a repülő halálosztókat közelebb eszi a
fene, akkor meg kell lapulniuk, amíg ismét tiszta nem lesz a terep.
Ráadásul ezen a helyen fénygránátot sem használhatnak a nyomok
eltüntetésére, mivel az legalább olyan feltűnő lenne, mint kiállni az egyik
épület tetejére egy AK-47-essel, és beinteni a Hunter-Killereknek.
A híd kiváló rejtekhelyet nyújtott volna a repülő gépekkel szemben,
azonban addig még majd száz métert kellett megtenniük. A környéken
szerencsére akadt néhány romos épület, melyek segítségével
megpróbálkozhattak közelebb jutni, ám egy harminc méteres szakaszt a
nyílt terepen kellett leküzdeniük.
Ez pedig kifejezetten aggasztotta McLachlant.
Némi gondolkozás után úgy döntött, inkább az autópályán lévő roncsok
alatt próbálkoznak. Igaz, nem kis teljesítmény lesz a táv megtétele, ám
legalább attól nem kell tartaniuk, hogy odafentről meglátják őket.
Egy alkalmas helyen bevárta a társait, s röviden felvázolta az elképzeléseit.
Egyikük sem tiltakozott, bármilyen nehézséget vállaltak annak érdekében,
hogy elkerüljék a felfedezést.
A roncsok valóban tökéletes fedezéket nyújtottak. Igaz, voltak olyan
szakaszok, amikor a továbbjutás érdekében ki kellett mászniuk a kocsik
alól, s azok mellett osonni tovább, ám a HK-k nem jöttek közelebb.
A felüljáró alatt végre megpihenhettek.
Hawkins tenyeréről lejött a bőr, amikor egy alkalommal túl erőszakosan
próbálta átpréselni magát egy gépkocsi alatt, de komolyabb sérülést
egyikük sem szenvedett. Ennyit meg igazán megért a dolog.
- Az út felét magunk mögött hagytuk! - jelentette ki McLachlan, és a
térképére, majd a sztráda túloldalán lévő épületekre mutatott. - Most
nagyjából itt vagyunk, s ha minden igaz, akkor az a félig összedőlt épület
lesz az iskola. A töltés oldalában egészen a sarkáig eljuthatunk, s ha ott
nem botlunk kiborgokba, akkor nekiláthatunk megvalósítani a terv
második részét!
A sínek néhol még egyenesen futottak, ám akadt jó néhány hely, ahol
valami iszonyú erő hatására elváltak a talpfáktól, és karmokként
meredeztek az ég felé.
A három alak átrohant a síneken, majd le a töltés szélén, s nyomban
meglapultak. Egyetlen lövés sem üdvözölte őket, s McLachlan
megkönnyebbülten felsóhajtott, mivel ez azt jelentette, hogy a
laboratórium védelmi vonala valamivel beljebb húzódik.
Az iskola épülete alig nyolcvan méternyire tőlük terült el, s bár az
oldalfalak ezen az oldalon leomlottak, Allison figyelmét nem kerülte el,
hogy a középső részen kiégett ajtókeret ásítozik.
Odáig kell eljutniuk!
Az utolsó méterek voltak a legnehezebbek. Mindhárman várták a közelben
felcsattanó lövéseket, a becsapódó plazmanyalábok ismerős szisszenését,
az elpárolgó hús édeskés bűzét.
Az épületet azonban még aknák sem védték.
Szerencsére.
S néhány másodperccel később a környék épp olyan kihalt volt, mint a
három alak felbukkanása előtt. Nyoma sem volt annak, hogy bárki is járt
errefelé.

37. Átkozott féregút

Los Angeles; 2029. január 26.

A Szellemileg Visszamaradott Gyermekek Kisegítő Iskolája egykoron
fontos társadalmi és szociális szerepet töltött be Los Angeles életében. Ám
az ítélet Napjával mindez véget ért. Az itt tanuló diákok tanáraikkal együtt
a világégés áldozataivá váltak egy szempillantás alatt. Az udvaron lévő,
aszfaltba égett árnyékok arról tanúskodnak, hogy a gyermekeknek az
utolsó pillanatig fogalmuk sem volt arról, milyen szörnyű jövő vár rájuk.
Talán voltak tanárok, akik tudtak a közelgő rakétákról, melyek nukleáris
tölteteket hordoztak a testükben. Mégsem tettek ellene semmit. Nem
vezették óvóhelyre - az iskola pincéjébe - a gyermekeket, mert elég
intelligensek voltak ahhoz, hogy rádöbbenjenek, eljött a vég.
Nem keltettek pánikot.
Felesleges lett volna, hiszen úgysem volt senki, aki segíthetett volna.
Az üres, kiégett épület komor gondolatokat ébresztett a belépőkben. Bár
napjában ezerszer is találkoztak a halállal a temetetlenül fekvő halottak
csontvázainak köszönhetően, ez valahogy mégis más volt.
Allison a bejáratnál maradt, hogy ügyeljen az esetleg késve megjelenő
kiborgokra, míg a két férfi nekilátott, hogy átfésülje az épületet. Mielőtt
nekiláttak volna megkeresni az iskolát az egyetemmel összekötő alagutat,
minden kétséget kizárólag meg kellett győződniük arról, hogy idebenn nem
kell kiborgokra számítaniuk.
A felsőbb szintek gyakorlatilag megszűntek. A földszint is veszített a
magasságából, kész csoda, hogy a tartógerendák ilyen hosszú ideig bírták a
rájuk nehezedő nyomást. A beomlott födém átszakította a második és a
harmadik emeletet elválasztó réteget, azonban egy szinttel lejjebb már
veszített annyit a lendületéből, hogy ne rombolja porrá az egész épületet.
A falak feketék voltak, korom és pernye szálldosott a levegőben. Az
ablakok üvege kitört a helyéről, szilánkok borították a padlót. Hawkins az
egyik sarokban jókora mennyiségű patkányürüléket fedezett fel, némelyik
egészen frissnek tűnt. Ez kedvező jel volt, mert a megfigyelések szerint
még a patkányok is messzire elkerülték azokat a helyeket, ahol
Terminátorok ütötték fel a tanyájukat.
Az épületben mindössze két helyiség maradt többé-kevésbé épen. Az egyik
az iskola aulája volt, melyet tömör oszlopok vágtak két egyenlő térfélre -
talán éppen ezek akadályozták meg a teljes összeomlást A másik
helyiségben rozsdás kerti szerszámok, térképek, egy műanyag csontváz és
mindenféle, használhatatlannak tűnő dolog hevert a földön.
A szertárban sohasem volt túl nagy rend, ám a jelenlegi állapot inkább
emlékeztetett a Káosz megtestesülésére, mind bármi másra.
- Tiszta a levegő! - intett Hawkins a másik férfinak, miután megtekintette
az épen maradt területeket.
McLachlah bólintott, majd folytatta a pincelejárat megtisztítását. A
törmelék mögött egy fekete vasajtó látszott, mely az elmúlt évtizedek
ellenére meglepően jó állapotban lévőnek tűnt.
- Úgy gondolod, odalent kell keresnünk a járatot? - érdeklődött a
programozó.
- Logikusnak tűnik - válaszolta McLachlan. - Igaz, fogalmam sincs, milyen
célt szolgálhatott, ám az igazat megvallva, nem is érdekel. Az a fontos,
hogy amennyiben megtaláljuk, és járhatónak bizonyul, akkor reális
esélyünk nyílik a küldetésünk végrehajtására.
- Ha kábeleket találsz, szólj! - jegyezte meg Hawkins. - Talán a két épületet
számítógépes hálózat is összekötötte, s akkor nagy a valószínűsége, hogy a
laboratóriumban máig használják ezt a rendszert. A Skynet szinte mindig
beintegrálta a saját rendszerébe a lokális hálózatokat.
McLachlan intett - az valóban nagyszerű lenne, mormolta -, majd
nekiveselkedett, és Hawkins segítségével kiemelt egy leszakadt faldarabot
a lejáratból, így részben járhatóvá vált az út, bár nem kis erőfeszítés kellett
hozzá, amíg sikerült átpréselnie magát a törmelék között.
- Szólj Allisonnak, majd mindketten gyertek vissza ide! - McLachlan
igyekezett annyi helyet csinálni, hogy az ajtót kifeszíthesse. - Remélem,
addig megoldom valahogy a bejutást.
Az ajtó kinyitása könnyebbnek bizonyult, mint McLachlan gondolta. Ami
azt illeti, némi törmelék eltakarítása egyszerűsítette volna a problémát,
azonban a gerilla szándékosan döntött így. Ha esetleg egy kiborg tévedne
ide, miközben ők odalent vannak, akkor legalább töltsön némi időt a
romeltakarítással. így esélyük nyílik rá, hogy észrevegyék a közeledését.
McLachlan már feltérképezte a bejárat utáni előteret, mire Hawkins
visszaérkezett a főtechnikusnővel az oldalán,
- Van valami elképzelésed arról, hol lehet a járat? - kérdezte Allison.
McLachlan megvonta a vállát.
- Valahol a pincében.
- Nagyon vicces - mormogta a nő, s a zseblámpája fényét a folyosó végére
irányítva nekiindult, hogy megtalálja a járatot, mely az egyetlen reményt
jelentette a számukra.
A két férfi csendben követte, ám előtte McLachlan gondosan visszazárta a
vasajtót, s egy acélcsővel kitámasztotta a kilincset. Nem a legmegfelelőbb
védelem egy T-700-as ellen, de a semminél több.
- Azt hiszem, megtaláltam! - kiáltotta néhány perccel később Léna Allison,
és a pince leghátsó részében lévő, félig leszakadt rácsra mutatott.
McLachlan megvizsgálta a helyet, majd csalódottan megcsóválta a fejét.
- Tartok tőle, folytatnunk kell á keresést - jegyezte meg. - Ez egy majdnem
függőleges szellőzőakna, amelyik biztosítja, hogy ne fulladjunk meg
idelent.
Allison válasz helyett máris nekilátott, hogy végigkopogtassa a falakat. A
két férfi lelkesen segített neki, mert arra a következtetésre jutottak, ha a
járat nem szerepel a Skynet térképén, akkor az nyilván annak köszönhető,
hogy még az ítélet Napját megelőzően használaton kívül helyezték. Aztán
talán le is vakolták a befalazott területet, s így végképp eltüntették.
Csak egy gondos karbantartóra volt szükség.
A fáradozás meghozta az eredményét, s másodjára is Allison volt, aki
sikert kiáltott, s ezúttal nem tévedett.
A vakolat leverése után - mely nem bizonyult túlságosan könnyű
feladatnak, de egy vastag vascsővel végül is megoldották a dolgot - egy
négyzet alakú, befalazott nyílás tárult fel a gerillák szeme előtt.
Richard McLachlan megpróbálta- kifeszíteni az egyik téglát, ám az nem
engedett, így végül a jól bevált technikánál - bele a vascsővel a közepébe -
maradtak. A fal végül engedett, s a habarcsból kiszakadó faldarabok
mögött egy sötét, dohos levegőjű lyuk sötétlett fel.
-Nem irigyellek, haver! - veregette meg a programozó McLachlan vállát. -
Ezen végigmászni... De inkább nem veszem el a kedved!
McLachlan elmosolyodott.
- Voltam én már rosszabb helyeken is - válaszolta némileg
felszabadultabban. Most, hogy megtalálták a járatot, a férfi kezdett hinni
benne, hogy végig tudja csinálni.
Lesz, ami lesz.
- Biztos, hogy ne menjek veled? - kérdezte halkan Allison. - Talán odabent
valóban szükséged lesz rám.
Ez kétségkívül így volt, ám McLachlan mégis megrázta a fejét. Amire
készült, az nem sok eséllyel kecsegtetett az életben maradást illetően. Nem
volt értelme, hogy mások életét is kockáztassa. Már az is éppen elég, hogy
segítettek idáig eljutni.
- Hawkins mellett akarlak tudni! - válaszolta a férfi, majd kacsintott. -
Hogy vigyázz a hátára!
Mindketten tudták, hogy nem erre gondol, de a programozó semmit sem
sejtett ebből. Ő már azzal volt elfoglalva, hogy összekapcsolja a laptopot
azzal a miniatűr antennával, amely remélhetőleg elég erős lesz, hogy a
téglafalon keresztül is kommunikáljon a gerillák valamelyik
számítógépével. Igaz, a távolságok elég nagyok voltak, azonban az
emberek már évekkel ezelőtt megtanulták, miként használhatják fel a
Skynet kommunikációs hálózatát a saját adataik továbbítására. S mindezt
anélkül, hogy attól kelljen tartaniuk, a gépisten megszerzi a fontos
információkat.
- Minden rendben lesz? - kérdezte Allison.
Richard McLachlan bólintott, s nekilátott, hogy bepréselje magát a járatba.
A járat tágasabbnak bizonyult, mint ahogy azt először Richard McLachlan
gondolta. Igaz, jó néhány métert kellett kúsznia benne, mire négykézlábra
emelkedhetett, ám innentől kezdve jóval gyorsabban haladhatott.
A levegő állott volt, ám szerencsére semmilyen mérges gázzal nem
telítődött. A férfi a fegyverét maga előtt tolta, mert azt már tudta, mi van
mögötte, ám azt nem, mire számíthat néhány méterrel odébb.
Meglehetősen kockázatos útra indult. Ha itt összetalálkozna egy
Ezüsthernyóval, esélye sem lenne, hogy kitérjen előle. Ha pedig sikerült
nyomban a megpillantása után szétlőnie, a szétrepülő repeszdarabok még
így is alaposan megszabdalnák: A gránátok sem tartoztak ezúttal a férfi
kedvenc gondolatai közé.
Így McLachlan a fogai között tartva a zseblámpáját lassan mászott előre a
járatban, magában azért fohászkodott, hogy különösebb esemény nélkül
érjen át a túlsó oldalra.
Sikerülnie kell, mormogta, s ha néha elfogyott az ereje, akkor a hasára
feküdt, így próbálta kicsit összeszedni magát.
Hogy mennyi idő alatt tette meg a két épületet egymástól elválasztó
távolságot, arról fogalma sem volt. Az alagút néha ívesen elkanyarodott,
ilyenkor a mellékág egy aknába torkollott.
McLachlan ennek ellenére képtelen volt kitalálni a folyosó igazi
funkcióját, s minthogy semmi használható ötlet nem jutott ezzel
kapcsolatban az eszébe, így félretette az egészet.
Minek fárasztaná az agyát feleslegesen?
Felrobbantja az egészet, aztán felejtsük el!
Amikor zsákutcába futott, akkor mindenekelőtt a menekülési útvonalról
gondoskodott. Sohasem tudhatja az ember alapon. Visszamászott úgy tíz
méternyit, és a magával hozott robbanóanyagból, a C4-Alfából
feltapasztott néhány kisebb kupacot a falra. Ezután ujjnyi hosszú időzítőket
szúrt valamennyibe, melyek időzítését egyelőre három órára állította.
Ennyi időnek elégnek kell lennie!
Ha menekülni kell, akkor elég, ha lepöcköli mászás közben az időzítő felső
részét, s ezzel máris öt percessé állítja át azokat. Persze ennyi idő aligha
lett volna idő arra, hogy átérjen az indulási oldalra, ám McLachlan
alapvetően optimista volt.
Ha kiborgok várhatóak az ember sarkában, akkor meglepően gyors tud
lenni. Arról sem feledkezett meg, hogy amennyiben a C4-Alfa akkor
robban, amikor ő még a folyosóban tartózkodik, akkor Richard McLachlan
helyett egy maroknyi véres cafat meg csont fog Allison és Hawkins lába
elé csapódni.
Márpedig ezt inkább elkerülte volna.
Miután végzett a robbanóanyag elhelyezésével, McLachlan visszamászott
a falhoz, és finoman ; megkocogtatta. Amennyire meg tudta becsülni, a fal
nem lehetett vastagabb annál, amilyet az indulási oldalon kibontottak.
A kérdés csupán az volt: mi van a túloldalán?
Ha egy harcképes kiborg, akkor lőttek a küldetésnek. Ez volt a terv egyik
leggyengébb pontja. Itt állt - térdepelt - a Skynet egyik legtitkosabb
fejlesztőlaboratóriuma előtt, s azon kellett töprengenie, hogy rögtön, az
első másodpercben szétlövik-e.
Kockázat nélkül nincs győzelem, gondolta a férfi, és felemelte azt a vastag
vascsövet, melyet több, mint kétszáz méteren keresztül hurcolt magával,
mert titokban számított arra, amit talált.
A fenébe is, hiszen ezért jöttem, motyogta a férfi az orra alatt, és minden
erejét összeszedve a vascsővel a téglafalra csapott.

38. Elő kapcsolat

Los Angeles; 2029. január 26.

Leslie Hawkins minden figyelmét a laptop aktív mátrixos kijelzőjére
összpontosította. A bal felső sarokban egy apró, fehér patkány kocogott
fáradhatatlanul, ez jelezte a férfi számára, hogy a programja a memóriában
van, s jelenleg is mindent megtesz a kapcsolat felépítése érdekében.
A modem halkan pityegett, ahogy újra és újra nekilátott az ellenoldali
modem keresésének. A képernyőn egy számláló villogott, a kódtörő máris
egy RAM-diszkre másolta a gerillák által eddig megismert Skynet belépési
kódokat.
Fehér Patkány - Leslie Hawkins most így gondolt magára - ismét arra
készült, hogy tiszteletét tegye a gépisten belső, rendkívül jól őrzött
szentélyeiben. Már számos alkalommal járt ott, ám mint mindig, most is
furcsa érzés kerítette a hatalmába, ami leginkább ahhoz hasonlított, amit
orgazmusnak neveznek.
A laptop modemet jelképező ledjei villogni kezdtek, s a képernyőn egy
kusza számmátrix jelent meg. Allison semmit nem értett az egészből,
azonban úgy tűnt, a férfi számára ismerős a dolog, mert Hawkins sietség
nélkül nekilátott, hogy átverekedje magát a prímszám kódolásra épülő
tűzfalrendszeren.
Egy olyan rutinnal rendelkező programozó számára, amilyennek Hawkins,
alias Fehér Patkány számított, ez nem jelentett különösebb nehézséget.
Már csak azért se, mert ezúttal esze ágában sem volt olyan mélységig
hatolni a Skynet belső rendszereibe, amely felkelthetné azoknak a védelmi
moduloknak a figyelmét, melyet kifejezetten az ilyen betörésekre írtak.
Nem, először egy stabil kommunikációs vonalat kell kiépítenie, melyen
keresztül az esetlegesen megszerzett információkat egy passzív, a gerillák
által elérhető számítógépre letöltik.
Jó néhány ilyen akadt, hiszen az ilyen adatletöltéseket nem végezhették
közvetlenül a bázisok számítógépeire. Mindig fennállt a veszély ugyanis,
hogy a Skynet valamiképp lenyomozza az adást, és annak alapján már
gyerekjáték lenne a gép koordinátáit is meghatározni.
Akkor pedig csak idő kérdése, mikor érnek oda a sebtében elindított kiborg
egységek.
Ami azt illeti, az elmúlt évek során a gerillák jó néhány passzív
számítógépet veszítettek így, amikor a letöltés-kontroll során nem vették
észre azokat a jelzőbiteket, melyek jelzőfényként szolgáltak a Skynet
számára.
- Boldogulsz? - kérdezte fojtott hangon a nő. Hawkins bólintott.
- Aha - motyogta, majd bepötyögött egy olyan azonosítót, mellyel egy
adatkérő Alfának álcázta magát. Néha kifejezetten érdemes időt szakítani a
technikusok által szétkapott, félig megsemmisült kiborgok ostyaáramkörös
processzorjaira.
A rendszer visszaigazolta az azonosító elfogadását, s így Hawkins előtt
megnyílt az út. A férfi azonban nem kérdésekkel bombázta a rendszert,
hanem egy olyan, kódolt formában lévő programocskát juttatott el a
Skynethez, ami szabad adatcsatornát biztosított számára egy elvileg nem
létező számítógéphez.
S miközben a rendszer azzal volt elfoglalva, hogy a világhálózatban - mely
a Skynet testét alkotta - megkísérelje fellelni a hivatkozott gépet, addig
Hawkins ügyes rutinokkal stabilizálta a kapcsolatot, majd törölte az előző
hívást, s látszólag kilépett a kapcsolatból. A kijelzők azonban továbbra is
világítottak, ez jelezte a kontaktus meglétét, a szabad adatcsatornát.
Hawkins a mellette álló nőre pillantott.
- S most megnézzük, mennyire jól védi a Skynet ezt a fejlesztőlabort!
Allison tiltakozni akart, ám úgy tűnt, a programozó pontosan tudja, mit
csinál. A multi-tasking rendszernek köszönhetően a számítógép egy időben
több feladatot is képes volt végrehajtani. Ráadásul az adatcsatorna
fenntartása szinte semmilyen erőforrást nem kötött le - minimális procesz-
szoridőt és memóriát -, így a programozót semmi nem korlátozta a
próbálkozásokban.
Mivel már bent volt a rendszerben, így felélesztette azt az azonosítót,
melyet az imént használt, s annak alapján egy másikat kreált magának. Két
ugyanolyan azonosító nem létezhet egy időben a rendszeren belül, mint
ahogy egyik kiborgból sincs két egyforma.
Ezután Hawkins nekilátott a keresésnek.
Olyan szekvenciákat keresett, melyeket magas szinten titkosítottak, mivel
feltételezte, hogy a laborok kiemelt objektumnak számítanak. Azaz a
laborok kizárólag titkosított üzenetet váltanak a rendszerrel, s a
válaszoknak is minden esetben kódoltnak kell lennie.
Természetesen a Skynet minden üzenetét egyfajta kódolás védte, azonban
Hawkins számára csak azok az adatcsomagok számítottak titkosítottnak,
melyek feltöréséhez több mint három másodpercre volt szüksége a
kódfejtőjének.
Márpedig egy átlagos üzenet dekódolása századmásodpercekben volt
mérhető.
Léna Allison lélegzetvisszafojtva bámulta a képernyőt. A sűrű sorokban
kiíródó üzenetek, a néha felvillanó ablakok számára nem sokat jelentettek,
ám azt tudta, hogy a társa már mélyen benn jár a Skynet testében.
S ha szerencséjük van, talán talál valamit. Ha egy védelmi modul nem
szúrja ki idő előtt.

39. Odabenn

Los Angeles; 2029. január 26.

Amikor a fal beszakadt, McLachlan nyomban ledobta a vascsövet, és a
tenyérnyi lyukon keresztül már Westinghouse-zal a kezében kémlelt ki. Ha
a túlsó oldalon csak egyetlen kiborg is akad, akkor a küldetése rövid úton
véget ér.
A szerencse most sem hagyta el.
Odaát sötét volt, ám a beáramló hideg levegő és a ventillátorok zúgása azt
engedte következtetni, hogy egy szellőzőcsatornába jutott. Richard
McLachlan bevilágított a zseblámpájával, ám a lyuk túl kicsi volt ahhoz,
hogy mindent alaposan szemügyre vegyen. Minthogy azonban nem lőttek
rá, így a férfi nekilátott gyors mozdulatokkal kitágítani a rést annyira, hogy
kijuthasson innen.
Nem foglalkozott azzal, mekkora zajt kelt, fontosabbnak ítélte meg a
kijutást ennél. Mindemellett őszintén remélte, hogy a ventilátor zúgása
némileg tompítja a falbontás hangját.
A csatornában már némileg jobban érezte magát, igaz, az adrenalin szintje
is meredeken felfelé kúszott.
Hiszen odabent volt.
A két épületet összekötő járat a laboratórium felülről a második szintjére
juttatta, bár erről a férfinak nem volt tudomása. McLachlan mindössze
annyit érzékelt az egészből, hogy friss levegő simít végig az arcán,
A férfi a, legközelebbi ventillátor felé mászott, s amikor odaért,
biztonságos távolságban megállt a lapátoktól, melyek elég erősnek tűntek
ahhoz, hogy darabokra szeleteljék, ha óvatlannak bizonyul. A
szellőzőnyílás túloldalán McLachlan egy vakítóan fehér falú helyiséget
látott, ahol számítógépek sorakoztak egy áttetsző üveg előtt.
Ez éppen elég volt a férfinak. Megfelelő hely a behatolásra.
A ventillátor leállítása nem okozott különösebb problémát, mindössze az
energiaellátó vezetéket kellett átvágnia. Szerencséje volt, mert a vezetékek
egy szigetelt gyűjtőben futottak a motorig, így nem kellett a szerkezetet
megbontania.
A ventillátor lapátjai áram hiányában hamarosan lassulni kezdtek, és
McLachlan néhány másodperccel később a lapátok felszínére tette a kezét,
és végleg mozdulatlanságra késztette azokat.
Szabaddá vált az út.
A hely ugyan szűkös volt, ám a férfi szándékosan nem szerelte szét a
szerkezetet, mert bízott benne, hogy lesz elég ideje elhagyni ezt a helyet.
Akkor pedig sokat számít, hogy eltartson egy darabig, amíg esetleges
üldözői rájönnek, merre menekült.
Olyankor minden másodperc számít!
Mielőtt kimászott, McLachlan még elvégzett egy rendkívül kényes, ám
annál szükségesebb ellenőrzést. Akármi is várja odakint, biztosnak kell
lennie abban, hogy legalább a feladat egyik részét végre tudja hajtani.
A C4-Alfa egy rendkívül lapos, hőálló dobozban lapult a férfi mellkasára
erősítve. A technikusok úgy alakították ki a dobozt, hogy hirtelen hő
hatására - mind egy plazmasugár - azonnal aktivizálja a detonátort,
melynek időzítése egyetlen másodperc volt csupán. Annyi ideig pedig a
doboz is képes elviselni a koncentrált hőt.
Igaz, ez azt jelentette, hogy a doboz hordozója is meghal, de hát akit eltalál
egy plazmalövet, az úgysem reménykedhet hosszú életben.
Miután ellenőrizte a csatlakozókat és a hevedereket, Richard McLachlan
nekiveselkedett, hogy átpréselje magát a ventillátor lapátjai között. Nem
volt könnyű átjutni, s közben a férfi hangtalanul számolt magában: ha
kifelé igyekszik majd, tudnia kell, mennyi idő kell az átjutáshoz.
Halkan puffant a padlón.
Senki nem próbálta szétloccsantani a fejét.
A Skynet egyszerűen nem feltételezte, hogy a kontrollszoba - ahol a
kísérletek ellenőrző számításait végezték - belső, számítógépekkel
telezsúfolt termébe valaha is bejuthat bárki. A gépisten mindent megtett
annak érdekében, hogy a kívülről közeledő humánok ne juthassanak be az
épületbe, ám azzal nem számolt, hogy valaki a föld alatt próbálkozik majd.
Ráadásul ez volt a második legfontosabb helyiség, s idebent egy lövés is
hónapok hosszú munkáját tehette volna tönkre. Éppen ezért a lézeres
érzékelőkkel összekötött plazmavetők a páncélüveggel leválasztott külső
oldalon kerültek elhelyezésre.
McLachlan előhúzta a ruhája alól azt a szerkezetet, amit még Hawkins
nyomott a kezébe indulás előtt, és határozott mozdulattal a legnagyobb
számítógép szabad portjára csatlakoztatta. A lapos doboz felszínén két zöld
lámpa villant fel, a modem máris nekilátott a kapcsolat keresésének,
miközben a letöltő modul válogatás nélkül nekilátott a merevlemez és a
memóriatartalom egyidejű letöltéséhez.
A tároló kapacitása gigabyte-okban volt mérhető, az adatátviteli sebességet
azonban a port határozta meg. Mindenesetre a tároló bal oldalán egy
számláló kezdett lefelé pörögni, ezzel mutatva a rendelkezésre-álló terület
mennyiségét.
McLachlan úgy becsülte, beletelik néhány percbe, amíg a kis szerkezet a
munka végére ér, ám addig még neki el kell végeznie valami rendkívül
fontosat.
A laboratórium „aláaknázását".
A C4-Alfa mennyiségét a fegyvermesterek úgy kalkulálták ki, hogy egy
nagyjából akkora épületet vettek alapul, ahol a Főparancsnokság székelt.
Tekintettel a Központi Bázis méreteire, annyi robbanóanyagnak
mindenképpen elegendőnek kellett lennie.
Richard McLachlan gyors, gyakorlatias mozdulatokkal dolgozott. Tisztán
látta a páncélüvegen keresztül a vizuális érzékelőket és a fényszondákat,
ám arról fogalma sem volt, a védelmi rendszer vajon mikor döbben rá,
hogy idegen tartózkodik az épületben.
Mert hogy egyszer rá fog jönni, az biztos!
A plasztikot könnyű felerősíteni a célpontra, mert a felületi kiképzésének
köszönhetően szinte bárhol képes megtapadni. Ezután már csak egy
parányi, időzítővel ellátott detonátor kell bele, s máris kész az „ajándék".
McLachlan tizenöt ponton helyezett el plasztikot, s ez közel a felét
felemésztette a magával hozott mennyiségnek. A férfi ekkor komoly
dilemmába került. Bár tudta, hogy ez a robbanószer mennyiség képes akár
az egész szintet a felszínre ' emelni, mégsem volt száz százalékig
meggyőződve arról, hogy a laboratórium maradéktalanul megsemmisül.
Márpedig John Connor személyes parancsa úgy szólt, hogy „porig
rombolni". Richard McLachlan pedig élete során mindig pontosan hajtotta
végre a parancsokat.
A férfi tudta, ha kilép a páncélüveg mögül, akkor a szenzorok azonnal
érzékelik a jelenlétét, a plazmavetők pedig haladéktalanul megoldják az
ebből fakadó problémát. Azaz megölik.
Most mi a fenét csináljon?
A laptop alsó sorában egy figyelmeztető üzenet villant fel. Hawkins - alias
Fehér Patkány - azonnal virtuális síkot váltott, és átkapcsolt a modem-
állapotot jelző ablakra.
- McLachlannak sikerült felcsatlakoztatnia a modemet! - újságolta a férfi
vigyorogva Allison-nak. - A letöltés megindult.
A felvillanó fények nagysebességű adatátvitelt jeleztek. A férfi habozás
nélkül párhuzamos futásra kapcsolt néhány programot, s bár ezzel némileg
lassította a letöltést, ám jelentősen megnövelte a biztonságot. A
laboratóriumban az ikermodem sűrítve lökte át az aktív RAM-jába kiírt
adatokat az iskolában lévő párjára, ahonnan a laptop winchesterére, illetve
a már felépült adatvonalon keresztül a gerillák egy passzív számítógépére
került.
Minden másodpercet ki kellett használniuk.
- Milyen anyag érkezik? - érdeklődött a nő. Hawkins megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs - ismerte be fülig érő szájjal. A siker határozottan
fellelkesítette. - Majd a Központban kiértékeljük a zsákmányt.
Léna Allison elkomorodva bólintott.
Lehet, hogy az adatok átjutnak, ám abban már korántsem volt biztos, hogy
ők lesznek, akik kiértékelik majd. Ahhoz először életben kellene
maradniuk.
Vajon mi van McLachlannal? ?
A férfi ebben a másodpercben préselte át testét a szellőzőnyíláson. Miután
kilépnie a számítógép szobából kockázatos lett volna, így inkább az
egyetlen, kézenfekvő megoldást választotta, ami ráadásul reális esélyekkel
kecsegtetett. Fogalma sem volt arról, mi vár rá a szellőzőalagút túloldalán,
azonban remélte, hogy ha ott is elhelyez némi plasztikot, a rendszeren
keresztül mindenhova jut majd a robbanásból.
A számítógépteremben elhelyezett detonátorokat tizenöt perces
késleltetésre állította. Ennyi időnek elégnek kell lennie.
A férfi nem sejtette, hogy a rendszer már komoly erőfeszítéseket tesz
annak tisztázása érdekében, hogy mi az a megmagyarázhatatlan hőfolt a
tükörborítású páncélüveg túloldalán. A számítógépterembe csupán
egyetlen módon lehetett bejutni, ám a hőfolt ennek ellentmondani látszott.
A védelmi rendszer azonnal a virtuális képernyőjére hívta az épület
részletes alaprajzát, s mintegy másfél másodperces elemzés után rájött a
megoldásra.
A szellőzőalagutak!
A laboratórium biztonságához az is hozzátartozott, hogy a mérges gázokat,
melyek kárt tehettek volna az érzékeny számítógépekben, folyamatosan
cserélni kellett. Míg a legtöbb helyiségben a rendszer magasan tartotta a
széndioxid szintjét, a számítógépteremben és a hozzá csatlakozó szellőző-
alagutakban közönséges levegő keringett.
Richard McLachlan nem is sejtette, hogy ha egy kicsivel arrébb töri át a
falat, az a halálát jelenteti, még kiborgokra sem lett volna szükség.
A védelmi rendszer haladéktalanul intézkedett az objektum további
szintjeinek lezárásáról, s kiborgokat irányított a szellőzőalagút túloldalára,
hogy ott vágjanak lyukat a falon, és mindenképp pusztítsák el a behatolót.
Elvileg akár egy nagyra nőtt patkány is lehetett, ám ezzel most senki nem
foglalkozott. Ahova egy patkány bejuthat, ott a biztonság nem kielégítő,
tehát mindent meg kell tenni a hiba kiküszöbölése érdekében.
McLachlan visszakötötte a ventillátort ellátó tápvezetéket, s a szerkezet
ismét pumpálni kezdte a levegőt az alagútba. A lapátok forgása gyorsan
felszárította a férfi arcáról az izzadságot.
Még tizenhárom perc a robbanásig.
Tompa robaj hatolt el a füléig. Valami, ami elég hangos volt ahhoz, hogy
elnyomja a ventillátorok zúgását.
McLachlan rosszat sejtve húzta maga elé a Westinghouse-át, majd
amennyire lehetett, felegyenesedett, s ebben a kitekert pózban indult előre.
Az ösztönéi azt súgták neki, minél előbb tűnjön innen, ám erősebb volt
benne az akarat.
Végrehajtani a parancsot!
Bármi áron.
Fémes csikorgás hallatszott, és McLachlan rájött, hogy itt nincs értelme
tovább várni. Az akna végében egy ezüstösen csillogó pont tűnt fel. A férfi
azonnal célra tartotta a plazmavetőt, és megérintette az elsütő billentyűt.
A T-700-asnak még arra sem maradt ideje, hogy a látószervei
ráfókuszáljanak a behatolóra. A semmiből érkező vörös hősugár
elpárologtatta a felsőtestét, benne az ostyaáramkörös processzorral. A
humánok fegyvereiben lévő A-AN-1 típusú energiamodulok minden
eddiginél pusztítóbbnak bizonyultak.
A Skynet által kifejlesztett Anyag-Antianyag alapú lövedéket a humánok
használták először élesben, és a gépistennek rá kellett döbbennie, hogy
minden jóban van valami rossz is.
Az első kiborgot néhány másodperccel lemaradva követte egy másik is, ám
McLachlan ennek sem hagyott időt a cselekvésre. A férfi tisztában volt
vele, hogy minél előbb meg kell szabadulnia a C4-Alfától, mert ha egy
kiborg telibe találja, akkor molekulákra szakad szét a robbanásban.
Még tizenegy perc.
A férfi igyekezett nem gondolni a halálra.
Miután újabb kiborg nem bukkant fel az alagút végén, ezért a férfi
araszolni kezdett addig a pontig, ahol voltaképp bejutott az objektumba.
Tíz perc.
Richard McLachlan egy kicsit kábának érezte magát. Beleszagolt a
levegőbe, de nem érzett semmi különöset. Mégis, valami határozottan
aggasztotta. Nem az életét féltette, hanem attól tartott, nem lesz elég ideje
végigcsinálni, amit eltervezett.
A ventillátorok hirtelen leálltak.
A szellőzöalagútba beáramló széndioxidnak a védelmi rendszer által ismert
értékek alapján elegendőnek kellett volna lennie, hogy teljesen kitöltse a
rendelkezésre álló teret, s ezzel megfojtsa az odabent tartózkodó élőlényt.
A rendszer azonban nem számolt azzal, hogy a széndioxid elfolyik a
McLachlan által nyitott résen keresztül, s a közel kétszázötven méter
hosszú járatba kerül.
A férfi agyában egymást kergették a gondolatok. A legjobb megoldást
akarta, ám most csupán rosszak léteztek.
A problémát végül a laboratórium védelmi rendszere oldotta meg. A
kísérletek során különböző módszerekkel vizsgálták az új ötvözet, a
folyékony fém ellenálló képességét. Tűz, jég, izzó plazma, savak, a
humánok által használt összes fegyver, mindent sorra kipróbáltak.
Most a védelmi rendszert irányító program ezekhez az eszközökhöz nyúlt.
A tesztkészülékek mobilizálhatók voltak, s mindössze huszonöt
másodpercbe került, amíg a plazmavetőt - mely mintegy ötször akkora
energia leadására volt képes, mint McLachlan Westinghouse-ja - a szel-
lőztetőrendszer külső falához irányították. Ez idő alatt egy T-700-as
folyamatos kommunikációra kapcsolva megpróbálta meghatározni a
behatoló pontos helyzetét.
McLachlan azonnal lőtt, amikor megpillantotta a kiborgot. A Terminátor
megsemmisült, azonban a feladatát teljesítette, a védelmi rendszer immár
pontosan tudta, hol keresse az ellenséget. Mindössze újabb két
másodpercre volt szükség, amíg az önjáró plazmavető felvette az új
pozíciót, majd teljes kapacitásra kapcsolva nekilátott a fal átégetésének.
Nyolc perc.
Közönséges esetben egy plazmasugár ritkán üti át a falat, mert a hőt nem
koncentrálják egy pontra. Most azonban más volt a helyzet. A védelmi
rendszer irányítása alatt lévő kísérleti plazmavető sugara állandó szögben
érte a falat, és hat másodperccel később átégette.
McLachlan sejtette, hogy valami készül, azonban ő a szellőzőalagút két
végéből várta a támadást. A falon támadt sötétbarna folt ráébresztette, hogy
rosszul mérte fel az ellenség stratégiáját, azonban korrigálni már nem
maradt ideje.
Utolsó értelmes cselekedete az volt, hogy maga elé emelte a C4-Alfa
megmaradt mennyiségét tartalmazó fémdobozt, és minden félelmét meg a
gépek iránt érzett gyűlöletét összeszedve iszonyút üvöltött.
A plazma pontosan a dobozba csapódott.
McLachlan halála tulajdonképpen fájdalommentes volt. Mielőtt az idegek
eljuttathatták volna a fájdalom érzetét McLachlan idegközpontjába, a férfi
helyén már csupán mikroszkopikus sejtdarabok kavarogtak.
A robbanás végigsöpört a szellőzőalagúton, kirobbantotta a falakat, és
mindent elpusztított ezen a szinten. A támfalak sok mindent kibírtak, ám
ennyi energiával képtelenek voltak megbirkózni. A számítógépteremben
elhelyezett plasztik másodlagos robbanása csak növelte a minden irányban
terjeszkedni akaró tűzgolyó méretét, mely kíméletet nem ismerve mindent
elemésztett, ami az útjába akadt.
A Skynet fejlesztőlaboratóriuma egyetlen másodperc alatt megsemmisült.
A két épületet összekötő járatban elhelyezett plasztik robbanása
beomlasztotta az alagutat, s így voltaképp megóvta az iskolában tartózkodó
két gerilla életét. Hawkins-és Allison még így is megtapasztalta a robbanás
erejét, amikor a járatból kivágódó forró levegő darabokra törte a szemközti
falnál lévő állványokat.
- Ha valamelyikünk ott állt volna a járattal szembe, már nem élne -
jegyezte meg elszorult torokkal Allison. Nem kellett kimondania:
mindketten tudták, hogy McLachlan nem él.
- Remélem, a letöltött adatok igazolni fogják, hogy a halála nem volt
hiábavaló! - mormogta rekedtes hangon Hawkins, miközben sietős
mozdulatokkal összecsomagolta a számítógépet. A modem a robbanás
pillanatában megszüntette a működést, nem lévén átjátszó, amit az adáshoz
használhatott volna.
A kapcsolat megszakadt.
- Bízom benne, a robbanás leköti a kiborgokat annyira, hogy visszajussunk
a teherautóig! - suttogta Allison.
A férfi bólintott, szólni alig bírt iszonyatában.
- A többiek nélkül hosszú lesz az út...

40. A semminél több

Los Angeles; 2029. január 28.

A Főparancsnok hátra tett kézzel állt a falat teljesen betöltő térkép előtt. A
tekintete a harcállásokat fürkészte, melyek nap mint nap megváltoztak. Itt
csupán színes jelzések voltak, ám odafent emberek küzdöttek a gépek
ellen. Ezrek pusztultak el szinte minden nap csupán ezen a kontinensen a
kiborgok fegyverei által, ám ez már elhanyagolható mennyiség volt ahhoz
az iszonyú számhoz képest, amelyet az ítélet Napja vésett fel az emberiség
történelmébe.
Mert mit számít néhány ezer naponta, amikor egyetlen perc alatt több tíz
millió ember vált a nukleáris robbanás és az azt követő tűzvihar
áldozatává?!
John Connor mélyet sóhajtott.
Csak akkor engedte meg, hogy az érzései a felszínre bukkanjanak, ha
egyedül volt. Az emberei előtt mindig elszántnak és bizakodónak kellett
bizonyulnia, mert azok belőle merítették a túléléshez szükséges erejüket.
A Főparancsnok ismét a térképre emelte a tekintetét, és a feladatára
koncentrált. Az elmúlt napok sikerei - a Skynet legfőbb kommunikációs
központja elpusztításának köszönhetően - fellelkesítették az embereket, ám
John Connor tisztában volt vele, hogy előnyük csak időleges.
A Skynet gyorsan talpra áll, mint azt már többször is bizonyította az elmúlt
évek, évtizedek során, s akkor a megtorlás szörnyű.
John Connor igyekezett mindent megtenni annak érdekében, hogy
minimalizálja a veszteségeket, és az emberei minél hatékonyabban
harcolhassanak a kiborgokkal szemben.
A háborút a stratégák döntik el.
A férfi nem tudta, hogy olvasta-e valahol ezt a mondást, vagy a saját
gondolatai közül bukkant a felszínre. Az igazat megvallva nem érdekelte.
Csak a győzelem.
Hogy az emberiség túljusson valahogy ezen a szörnyű mélyponton, s a
gépek legyőzése után újjáépíthessék a saját világukat.
Halk kopogás hallatszott.
- Szabad! - szólt hátra Connor.
Fountes hadnagy lépett a szobába, a Főparancsnok egyik legfőbb
helyettese, aki az elmúlt években szinte minden percét mellette töltötte.
- Most szólt a Programozó Csoport vezetője, hogy a szokásos ellenőrzések
során adatbázisokat találtak az egyik passzív szerver merevlemezén. Az
adatok áttöltését már megkezdték, hamarosan a kezünkben lesz az
eredmény is. Az előzetes vizsgálatok alapján úgy tűnik, hogy fejlesztési
dokumentációkról, valamint olyan rendszerfájlokról van szó, melyeket a
Skynet csak a laboratóriumaiban használ.
John Connor arcán halvány mosoly futott át.
- Akkor megcsinálták... Amint átjött az anyag, szóljatok! Mindenről tudni
akarok ezzel kapcsolatban!
Fountes bólintott.
- Úgy lesz, ahogy akarod - felelte.
John Connor visszafordult a térkép felé, ám gondolatai most egy kicsit
távolabb jártak. Vajon hányan élték túl a küldetést, és mennyit sikerült
teljesíteniük belőle, morfondírozott magában.
Richard McLachlant olyan katonának ismerte, aki tüzön-vízen át teljesíti a
parancsot.
Még akkor is, ha az a halálát jelenti.
Connor türelemre intette magát. Néhány órán belül választ kap minden
kérdésére. Őszintén remélte, hogy a megszerzett adatok használhatónak
bizonyulnak majd, mint ahogy azt is, miszerint a Skynet nem használhatja
a továbbiakban a fejlesztőbázisát.
- Hadnagy! - szólt a helyiségből éppen kilépő Fountes után.
A férfi megállt, és megfordult.
- Azt akarom, hogy küldjenek egy megerősített járőrt a Santa Monica
autópályához! Egy teherautót keressenek! Ha két napon belül nem
bukkannak fel, a csoport visszatérhet a bázisra!
Fountes bólintott.
Emlékezett rá, hogy néhány nappal ezelőtt ő is ott volt, amikor a
Láthatatlanok egyik csoportparancsnoka négy társával együtt beszáll egy
teherautóba, majd elindulnak.
Úgy tűnik, a küldetés befejeződött.
S talán túlélők is vannak.
Adná az ég!