Christopher Sethfield

ESÉLYTELENEK
Hungarian edition © by LAP-ICS

Írta: Christopher Sethfield

A borítón látható festmény

dr. Bera Károly munkája
Borító © GRAPH ART

ISBN: 963 434 287 6

Kiadja: LAP- ICS Könyvkiadó

Felelős kiadó:
LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetője
 1. Előzmények
Los Angeles; 2029. január 15.

A körülmények szerencsétlen összejátszása miatt egy Alfa egység korábban

elképzelhetetlen közelségbe kerül a gerillák főparancsnokához, John Connorhoz.
Bár a Terminátornak nem sikerül végeznie a férfival, megsemmisülése előtt értesíti a
gépistent a legfőbb célpont pontos tartózkodási helyéről. A Skynet nem tétovázik,
nukleáris töltet bevetésével akarja egyszer s mindenkorra lezárni a közel harminc év
óta húzódó háborút, melynek tulajdonképpen már 1997. augusztus 29-én véget
kellett volna érnie.
Az Árnyék Bázis totális kiborgtámadás alatt áll. Miközben a túlélők az Oktogon
Bázis felé igyekeznek, néhány gerilla a lehetetlennel határos feladatot próbál
végrehajtani: időt, s ezáltal életet nyerni a menekülők számára. Amikor kiderül,
hogy a Skynet nukleáris bombával kísérli meg eltörölni a bázist és környékét, John
Connor kiadja a gépek elleni háború egyik leghíresebbé vált parancsát. A túlélők a
Terminátorok szakadatlan rohama közepette lépésről lépésre húzódnak vissza a föld
alá, hogy a csatornákban reménykedjenek a túlélésben.
John Connor mindent megtesz annak érdekében, hogy minimalizálja a
veszteségeket, ám azzal már tisztában van, hogy ezt az összecsapást a Skynet nyerte.
Utolsó, zseniális húzásával sikerül megtévesztenie a Skynet bombahordozóját, s így
a bomba nem az Árnyék Bázis felett robban, hanem néhány mérfölddel arrébb. A
túlélési esélyek némileg növekednek.
John Connor az utolsók között ereszkedik alá az alagutak sötét mélységébe, hogy
versenyt futva a halállal megkísérelje a lehetetlent, kijutni a halálos övezetből, mielőtt
a radioaktivitás vagy a Skynet által a túlélők nyomára szabadított Terminátorok
végeznek vele.
A menekülők nyomában járó kiborgok egyenként vadásszák le a gerillákat, a
Skynet által meghirdetett totális háborúban nincs szükség foglyokra. A gépisten még
egyszer nem követ el akkora baklövést, mely végül az emberi ellenállás
kialakulásához, a gépek és emberek közötti háborúhoz vezetett.
Az a néhány tucatnyi szerencsés, aki túlélte a Skynet első csapását - a
Terminátorokat és a nukleáris támadást -, az Oktogon Bázis felé igyekezik. A gerillák
tisztában vannak azzal, hogy a Terminátorok mindvégig üldözni fogják őket, hogy
általuk jussanak el a többi emberi bázisra, s ezáltal lépésről lépésre felszámolják a
még meglévő, titkos ellenállási gócpontokat. Mégsem adhatják fel.
Bíznak benne, hogy valahol előttük talán már álcázott gerillák lesik a menekülők
nyomában acsarkodó Terminátorokat, hogy méltó bosszút álljanak az Árnyék
Bázisért.
 2. Segítő kezek
Los Angeles, Starway Bázis; 2029. január 15.

John Connor hangja még alig ült el a hangszórókban, amikor a Starway Bázis
parancsnoka fáradt tekintettel intette magához a szakaszparancsnokokat. Az
Árnyék Bázis elveszett, ez a nap fekete betűkkel fog bekerülni az emberiség
nagykönyvébe. A Skynet komoly csapást mért a gerillákra: az egyesített
kiborgseregek támadása hónapok kemény erőfeszítéseit tette néhány óra alatt
semmivé.
Travis Milloy parancsnok megvárta, amíg valamennyi segítője belép a bázis
hátsó traktusában kialakított helyiségbe. Ide vonultak vissza eligazításra a felszíni
egységek szakaszvezetői, s ha úgy hozta a sors, rendkívüli döntéseket igénylő
eseményeket is ebben a szobában vitattak meg.
Milloy parancsnok ügyelt rá, hogy a fontosabb információkat csak azokkal ossza
meg, akiknek feltétlenül tudniuk kellett róla. Egyfajta paranoia volt ez, ám Travis
Milloy gyermekként átélte a Tükör Bázis pusztulását, mely egy, a gerillák soraiba
férkőzött Alfa jelzésű beszivárgó egységnek volt köszönhető. Az a nyomorult gép
először megmérgezte a kutyákat - igaz, ezzel felfedett egy magas prioritáson
titkosított módszert a Bázisok védelmének felszámolására kidolgozottak közül -,
majd kihasználva a rendelkezésére álló órákat, amíg a legközelebbi bázisról
pótolták a hűséges négylábúakat, sebesültnek tettetve magát bejutott a gerillák
közé.
Egy közönséges Terminátor valószínűleg nyomban irtózatos pusztítást vitt volna
véghez egy ilyen helyzetben, ám az Alfák kiszámíthatatlanul viselkedtek. Ez a
kiborg kihallgatta a parancsnoki szobában elhangzott eligazítást egy néhány nappal
későbbre tervezett nagyszabású akcióval kapcsolatban - a gépi szenzorok
kifinomultsága mindig is sok gondot okozott az embereknek -, majd miután
továbbította a megszerzett információkat, akcióba lépett.
Egy remekül átgondolt történettel kijutott a Bázisról, és elébe ment a visszatérő
csapatnak. A kutyák többet értek az emberek számára, mint a fegyverek, ezért
elpusztításuk komoly veszteséget jelentett a gerilláknak. A Terminátor pedig
tisztában volt ezzel.
A Tükör Bázis a kiborg miatt elveszett az emberek számára. A Skynet mindig
külön figyelemmel kísérte az emberi gócpontok felszámolását, s szándékosan
életben hagyott néhány menekülőt abban reménykedve, hogy általuk újabb
Bázisokat tehet a földdel egyenlővé.
John Connor a Tükör Bázis megsemmisülése után vezette be a színkódok
használatát, s ez az apró trükk olyan sikeresnek bizonyult, hogy a Skynet a mai
napig nem jött rá a jelentőségére. Hiszen egy apró, színes szalag az emberek
csuklóján számára semmiféle információt nem hordozott, ám a gerillák részére
annál többet.
Travis Milloyt azonban ez már nem vigasztalta. Egyike volt annak a másfél tucat
túlélőnek, akiknek sikerült kijutniuk a Tükör Bázis egy rejtett oldalfolyosóján a
felszínre, s épségben átvészelték a támadást. Az évek során Milloy egyre feljebb
jutott a ranglétrán, ám sohasem tudta felejteni azt a pillanatot, amikor
visszagondolva az eseményekre rádöbbent, minek köszönhette a Tükör Bázis a
pusztulását.
Milloy parancsnok ritkán dolgozott külső társakkal. Hosszú hónapoknak kellett
eltelniök, mire a közeli munkatársai elnyerték a bizalmát, ám azt senki nem
sejtette, hogy Travis Milloy titokban rendszeres ellenőrzésnek veti alá őket. Soha
senki nem akadt fenn ezen a szűrésen, ám Travis Milloy rejtett paranoiája élete
végéig megmaradt. Mindez azonban a Starway Bázis biztonságát szolgálta.
- Nagy szarban vannak! - tért a parancsnok rögtön a lényegre. Tisztában volt
vele, hogy John Connor nyílt parancsát rajta kívül számos gerilla hallotta, így nem
sok értelme lenne nem beszélni róla. - Mindenesetre a gépek megérdemlik, hogy
pofára essenek.
Mick Handley, az egyik legfiatalabb szakaszparancsnok kérdőn felhúzta a
szemöldökét. Szőke haja éles ellentétben állt sötétbarna szemeivel, melyek olyan
hideget árasztottak, akár egy jéghegy. A maga húsz évével veteránnak számított, s a
háborúban eltöltött idő kiégette a lelkét. Csupán egyetlen célt ismert: minél több
kiborgot hidegre tenni, mielőtt eljön számára a végső összecsapás.
- Mire gondolsz, Travis? - kérdezte halkan.
A parancsnok a falon elhelyezett, kódolt térképre mutatott. A bázisokat különféle
színű gombostűk jelképezték, melyek segítségével az avatott szemek számos
információt olvashattak le a térképről. Az ilyen térképek rendkívül ritkák voltak, s
csak a parancsnokok férhettek hozzájuk, hiszen a Skynet számára kész
főnyeremény lett volna bármelyik. A biztonság kedvéért minden bázis más-más
színkódot használt, illetve bizonyos eltolási elveket is alkalmaztak. Természetesen
a gépisten számára aligha okozott volna komolyabb problémát a kódrendszer
megfejtése, ám a háború eddigi szakaszában ilyen sohasem fordult elő. Vagy a
kiborgok nem foglalkoztak a térképekkel, vagy pedig a gerilláknak sikerült
megsemmisíteniök azokat, ha úgy érezték, a bázis elveszett.
- Az Árnyék Bázis menekülői valószínűleg az Oktogon Bázis felé indultak -
gondolkozott hangosan Travis Milloy parancsnok. - A kiürítést legalább egy fél
napja elkezdték, azaz a civil csapatok egy része valószínűleg biztonságban van.
Annak az átkozott Skynetnek azonban volt még egy húzása, s ez felborította a
kiürítési terveket. A felszín egyetlen ember számára sem biztonságos,
következésképpen a további csoportok a föld alá kényszerültek, a csatornákba és
az elhagyott metróalagutakba.
- Az Oktogon Bázisról nem indultak kisegítő csapatok az érkezők fogadására? -
érdeklődött egy harcsabajuszú, rendkívül sovány gerilla, akit a társai egyszerűen
Rókának becéztek a ravaszsága és vörös haja miatt. Az igazi neve John Foxx volt.
Milloy parancsnok bólintott.
- Azt a tájékoztatást kaptam, hogy kétszer két tucat harcost vezényeltek a
célkörzetbe, valamint a felszínre hoztak négy kutyát is - válaszolta a férfi,
miközben a szeme idegesen megrándult. A kutyákat rendkívül értékesnek tartotta, s
valahányszor arról értesült, hogy felszíni akciókban is bevetették az állatokat,
mindig felidegesítette magát. - Mindezek ellenére úgy vélem, a támogatás
kevesebb a minimálisnál. Az Oktogon Bázison talán féltik a nyavalyás seggüket…
Én mindenesetre több embert küldtem volna a felszínre.
A szakaszparancsnokok szeme megvillant.
Travis Milloy jó parancsnok volt, ám néha voltak olyan megjegyzései, melyek
általános megrökönyödést keltettek a beosztottai körében. Egyetlen gerilla sem
féltette az életét, a háborúban eltöltött hosszú évek mindenkiből kiölték az efféle
gondolatokat. Amit az Oktogon Bázis parancsnoka cselekedett, azt inkább józan
előrelátásnak lehetett volna nevezni, hiszen a nagy tömegben érkező menekültek
között akár fél tucatnyi Alfa egység is bejuthatott a bázis biztonságos falai közé. Ez
pedig egyet jelentett volna egy újabb gerillabázis elvesztésével.
Sok ember, sok kockázat.
S azok az átkozott Alfák napról napra jobbak.
Minél több időt töltött el egy ilyen beszivárgó egység a harctéren vagy
gerillacsapatok társaságában, annál inkább csökkent felfedezésének az esélye.
Rendkívül jól alkalmazkodtak, s a beépített adatbázisok segítségével az emberek
legkisebb hibáit is kihasználták, hogy később ellenük fordíthassák azokat. Jók
voltak, pokolian jók.
- A Skynet jelentős erőátcsoportosítást végzett - folytatta a parancsnok, és
néhány szürke háromszöggel a térképen is jelölte a kiborgok mozgásait. Igaz, ezek
az információk javarészt az Árnyék Bázis által leadott adásokból származtak, s a
rádióadások mindig magukban hordozták a dezinformáció veszélyét, ám jobb híján
ezekre az adatokra kellett támaszkodniuk. - Ha nem veti be az utolsó pillanatban a
bombát, az Árnyék Bázis akkor is a földdel lenne egyenlő, legfeljebb kisebb
emberi veszteségek árán.
- Mekkora a sugárzási körzet? - érdeklődött John Foxx, bár sejtette, hogy a
túlélők aligha tudták meghatározni a robbanásból a bomba erejét.
Milloy megvonta a vállát.
- Azt talán még az a kibaszott gép sem tudja - válaszolta idegesen megránduló
szemöldökkel. Gyűlölte a Skynetet. - Azt hiszem, a bombát csupán egyetlen
embernek szánták, az, hogy közben egy gerillabázis is a földdel lesz egyenlő,
csupán tiszta haszon a gépek számára.
Nem kellett megneveznie, kire gondol. A Skynet számára csupán egyetlen igazi
ellenfél volt a gerillák között, John Connor, aki a képzeletbeli sakktábla másik
oldalán ülve lehetetlenné tette a gép számára a sima győzelmet.
- Mi a fenét keresett ott a Főparancsnok? - kapta fel a fejét Andrew Parker, akit a
társai gyakran becéztek Lassúnak, mivel néha megdöbbentően lassan jutottak el a
tudatáig a legkézenfekvőbb dolgok is. Ennek ellenére Parker remek harcosnak
számított, s mesterlövészként már régen túl volt a harmadik tucat kiborgján.
Számára a harctér volt az a stimuláló szer, mely felfrissítette az agyát, s kiélesítette
az érzékeit.
- Majd, ha személyesen találkozol vele, megkérdezheted - vont vállat komoly
arccal Handley, miközben a nehéz helyzet ellenére többek arcán halvány mosoly
jelent meg.
Parker bólintott.
- Biztos lehetsz benne, hogy meg fogom kérdezni - erősködött, s a kijelentésével
csak tovább fokozta a vidámságot.
Travis Milloy felemelte a kezét.
- A robbanás körülbelül tizenöt perccel ezelőtt történhetett - vitte tovább a
megkezdett gondolatot, s erre valamennyien elkomorultak. Bár a bomba hatását
csak az idősebb túlélők történeteiből ismerték, nap mint nap szembesültek a
letarolt és kiégett városokkal. - Ez azt jelenti, hogy az Árnyék Bázis nincs többé.
Biztos vagyok benne, hogy a Főparancsnok mindent megtett a veszteségek
minimalizálása érdekében, s a Skynet nem tett döntő fölényre szert velünk
szemben.
Nehéz volt elhinni, hogy John Connor valóban él, ám Milloy jól tudta, hogy az
lenne az első lépés a vereség felé, ha elismernék a Főparancsnok halálát. Igaz, az
esélyek ellene szóltak, ám John Connor már eddig is számos alkalommal nézett
farkasszemet a halállal, s mind ez idáig sikeresen elkerülte azt.
Az élő legenda nem halhat meg.
- A menekülők egy része biztonságban van, azonban a nukleáris támadás után
sokan a föld alatt rekednek majd - vitte tovább a szót Milloy parancsnok. - A
Skynet nem ostoba, ráadásul a gépek sokkal ellenállóbbak a sugárzással szemben,
mint az emberek. Azonkívül azok a kiborgok, amelyek működőképesek maradtak a
bombatámadást követően, aligha térhetnek vissza a Skynet támaszpontjaira, hiszen
eleven sugárzási gócpontok. Valószínűleg az a nyomorult mesterséges intelligencia
egyenként akarja majd levadászni a túlélőket, s az esély a gépek mellett áll ebben
az összecsapásban.
- Hányan megyünk? - kérdezte csendesen Mick Handley. A fiatal férfi volt az
első, aki kitalálta a parancsnoka szándékait, s készen állt rá, hogy önként elvállalja
a felszínre induló csoportok egyikének a vezetését.
Milloy elgondolkozva csücsörítette össze az ajkait, majd felsóhajtott.
- Szívem szerint négy osztagot küldenék, ám a legutóbbi bevetésről visszatértek
még nem pihenték ki magukat - gondolkozott hangosan, miközben az ujjait
ropogtatta. - A bázis védelme szintén elsődleges feladatunk, ezért csupán két
csoport indul útnak. Az egyik csoport elébe megy az Árnyék Bázisról menekülőket
üldöző Terminátoroknak, és lehetőség szerint megpróbálja likvidálni azokat. A fő
cél az erőlekötés, nem pedig a felesleges erőfitogtatás. Ha oldalba kapjátok a
kiborgokat, biztosak lehettek, hogy egy kisebb raj azonnal a nyomotokba szegődik,
hiszen az az átkozott Skynet az Árnyék pusztulását akarja felhasználni a többi
bázis felkutatására és megsemmisítésére.
- És a másik csoport? - kérdezte Foxx.
Milloy eltűnődve vakarta meg az állát.
- Nos, nekik nehezebb dolguk lesz - ismerte be, és nem nézett a
szakaszparancsnokra. Ez általában azt jelentette Travis Milloynál, hogy olyan
küldetésre indítja az embereit, ahol a túlélés esélye gyakorlatilag egyenlő a
nullával, vagy legalábbis erősen közelít a zéró felé.
Csend támadt, s minden jelenlévő figyelme a parancsnokra irányult.
- A Union pályaudvar romjainál található a Skynet egyik legnagyobb
kommunikációs bázisa - folytatta a parancsnok. - Amennyiben sikerülne akár csak
időlegesen is kiiktatnunk, akkor a város területén harcoló kiborg egységek jelentős
része elveszítené a kapcsolatot a központjával.
Nem kellett folytatnia. A terv túl gigantikus volt ahhoz, hogy beláthatóak
legyenek a következményei egy sikeres szabotázsakciónak. Los Angeles területén
a legoptimistább számítások szerint is közel másfélezer kiborg egység harcolt, s
akkor még nem beszéltünk az Ezüsthernyókról vagy a Centuriókról, sem a Hunter-
Killerekről, melyek a levegőből lesték potencionális áldozataikat.
A pályaudvar területén kialakított kommunikációs bázis rendkívüli fontossággal
bírt a Skynet számára, hiszen a segítségével képes volt akár minden egyes
kiborggal külön tartani a kapcsolatot. Természetesen ilyen szélsőséges akcióra
eddig még sohasem került sor, ám matematikai esély volt rá, s az emberek
megtanulták félni az efféle tudást. A gépisten - bár felhasználta a város területén
elhelyezett átjátszókat is - javarészt ezen a kommunikációs bázison keresztül
tartotta a kapcsolatot a harctéri egységekkel.
A bázis kiemelt prioritását mi sem bizonyította jobban, mint hogy megerősített
kiborg egységek védték, melyek kíméletlenül végeztek mindenkivel, aki átlépett
egy képzeletbeli határt. T-800-as Terminátorok, speciálisan védelmi célokra
átalakított HK-k őrködtek a kommunikációs központ biztonsága felett, s a gerillák
biztosra vették, hogy aki a tiltott területre téved, annak bizony nem csupán
kiborgokkal kellene megküzdenie a túlélésért, hanem a gépi precizitással és a
kiszámított kiszámíthatatlansággal elhelyezett csapdákkal is.
A Skynet a főbb objektumai védelmére erőszeretettel használt fel nagy hatóerejű
robbanóanyagokat is, ezért az ilyen helyekre bemerészkedő gerillák jobban tették,
ha minden egyes lépésüket gondosan megfontolják. Márpedig úgy baromira nehéz
harcolni egy fél tucat Terminátorral, hogy azok a nyavalyás kiborgok pontosan
tudják, merre vezet át az épületen az egyetlen biztonságos útvonal, az emberek
pedig kénytelenek az ösztöneikre és a szerencséjükre támaszkodni.
Az esélyek amúgy sem valami kiegyenlítettek az emberek és a gépek között
dúló harcban, ám az ilyen terepen különösen nagy a gerilla-halandóság.
- Semmi esélyük - rázta meg a fejét Jonathan Whitegold, egy magas,
tagbaszakadt fickó, aki eléggé szerette az életét ahhoz, hogy öngyilkos akciókra ne
vállalkozzon önként. - Akárki indul is útnak abban a csoportban, eleve esélytelen.
Travis Milloy némán bólintott.
- Mégis meg kell próbálnunk - mondta érzelemmentes hangon. - A Skynet
komoly csapást mért az emberi haderőkre, ráadásul az Árnyék Bázis túlélői
pokolian rossz helyzetben vannak. Szükség van valamire, amivel egy kicsit
megzavarhatjuk a kiborgokat, s ezzel megnöveljük a menekülők esélyeit. S
akárhogy töröm a fejem, egyszerűen nem jut jobb ötlet az eszembe. Természetesen
minden javaslatot nyitott fülekkel fogadok, s amennyiben van valakinek jobb terve,
mint a kommunikációs központ elleni támadás, akkor örömmel veszem.
Senki nem válaszolt a szavaira.
- Részemről benne vagyok - szólalt meg váratlanul Handley szakaszparancsnok.
- Van egy ötletem, amivel a túlélési esélyeinket a duplájára tudom emelni…
Foxx savanyúan elvigyorodott.
- Az még mindig nulla, öcsi - válaszolta kedélyesen. - Tudhatnád, a nulla
kettővel szorozva még mindig nullát ad végeredménynek.
Handley már tiltakozni akart, ám az idős férfi nem hagyta szóhoz jutni.
- Ennek ellenére, azt hiszem, én is kedvet kaptam a dologhoz - folytatta olyan
elszánt arckifejezéssel, amitől talán még egy Terminátor is sikoltozva menekült
volna. - S ami azt illeti, nekem is van valami a tarsolyomban, ami
megháromszorozza az esélyünket. Igaz, az még mindig nulla marad, de legalább
háromszorosan.
Travis Milloy elgondolkozva nézett az embereire. Általában nem engedélyezte,
hogy két szakaszparancsnok kapjon helyet egy csoportban, hiszen a
legtapasztaltabb emberei közül kerültek ki. Ám az akció elég grandiózusnak és
reménytelennek tűnt ahhoz, hogy megadja számukra a lehetőséget. Ha csupán egy
ezrelékkel növeli ezáltal a siker esélyét, akkor már megérte.
Lassú Parker felemelte a kezét.
- Ha már ekkora a tolongás, akkor nem próbálok bepofátlankodni a csapatba,
fiúk! - jegyezte meg. - Azonban az első csoport vezetését szívesen magamra
vállalom, s a rendelkezésetekre bocsátom a legjobb lövészemet, Clooney-t.
Feltéve, hogy Milloy parancsnoknak nincs kifogása ellene.
Travis megrázta a fejét.
 - A dolog önkéntességi alapon működik. Ha a srác menni akar, akkor előtte a
lehetőség, de a döntést neki kell meghoznia!
Parker bólintott, s látszott a szemén, hogy a lövésze egyetértésével aligha lesz
bármiféle probléma.
- Menjetek, szedjétek össze az embereket - intett a parancsnok, majd szokás
szerint hozzátette: - Csak azokkal beszéljetek, akikkel feltétlenül szükséges. Nem
szeretném, ha időnek előtte megneszelne az ellenség bármit a terveinkből.
A szakaszparancsnokok bólintottak, majd valamennyien elhagyták a helyiséget.
Foxx nem állhatta meg szó nélkül a parancsnok intő szavait.
- Már-már attól tartok, hogy legközelebb parancsba adja, hogy vágjam el a
torkát annak, aki tud a dologról, de nem hajlandó velünk jönni - bökte oldalba
Handley-t.
Mick mosolyogva bólintott.
- Bevallom őszintén, néha nekem is gondjaim vannak - ismerte el vigyorogva. -
Álmomban Terminátornak képzelem magam, aki csak arra vár, hogy eljöjjön a
megfelelő pillanat…
- Kussolj már, te marha! - sziszegte Foxx, a Róka vigyorogva. Travis meghallja,
s akkor kereshetek magamnak egy másik társat a kirándulásra!
 3. Menekülők
Los Angeles, valahol a felszínen; 2029. január 15.

Koszos alakok törtettek a lepusztult romok között. A lehetőségekhez képest

gyorsan haladtak, miközben titokban ezerszer is végiggondolták, mekkora esélyük
van a túlélésre a bomba robbanása után. A sugárzás láthatatlan ellenfél, csupán
utólag fogják megtudni, mekkora adagot kaptak. Igaz, a csatornában az egyik
társuknál akadt egy Geiger-Müller számláló, ám az egyik oldaljáratból felbukkanó
Terminátor hamarabb végzett vele, mintsem a leolvasott adatokat bemondhatta
volna. Meglehet, így jártak jobban. Pokoli dolog lenne úgy menekülni tovább,
hogy tudják, számukra már úgyis mindegy. Így legalább a remény megmaradt.
Az ő csapatuk tizennégy főből állt, amikor aláereszkedtek a csatornába.
Mindenki menekült, John Connor parancsát senki nem vonta kétségbe, különösen
azután nem, hogy beolvasta a legfontosabb tisztek azonosítóját.
Atomrobbanás.
Az Ítélet Napja óta az emberek megtanulták félni az atomokban lakozó erőt.
Azon az augusztus végi napon az emberiség szembesült mindazon félelmekkel,
melyeket az esztelen fegyverkezés hordozott magában. Igaz, arra egyetlen ember
sem gondolt volna, hogy végül egy gép lesz az, aki megnyomja a gombot.
Pontosabban elindítja a rakétákat.
A menekülők egyre gyakrabban pillantottak hátra. Már csupán öten voltak,
társaik a föld alatt vívott harcban pusztultak el. Azok az átkozott Terminátorok
túlságosan gyorsan jöttek utánuk, s a sötétben gyakorlatilag úgy szedték le a
menekülőket, mint kocavadászok az agyaggalambokat.
Ugyan a csatornarendszerből sikerült kitörniük, mielőtt a T-800-as Béták
körbefoghatták volna őket, ám azzal valamennyien tisztában voltak, hogy előbb
vagy utóbb, de a kiborgok is fel fognak jönni a felszínre.
Az embereknek akkor választaniuk kellett. Fogalmuk sem volt arról, milyen
messzire vannak a robbanás centrumától, s a felszínen mekkora a radioaktivitás.
Ám a kiborgok gyors halált ígértek, odafent pedig legalább a remény megvolt a
megmenekülésre.
Az emberek a nukleáris csapást követő ember-gép háborúban újra megtanultak
küzdeni. A gyermekek már egészen fiatalon fegyvert fogtak a kezükbe, s egy
tizenöt éves közülük már veteránnak számított. A kíméletlen hajtóvadászatban csak
a legjobbak és a legszerencsésebbek maradhattak életben.
Huszonegyedik századbeli természetes evolúció.
Vagy valami hasonló.
Valami ezüstösen villant az egyik törmelékhalom mögött, és az egyik menekülő
ordítva hanyatlik hátra, miközben a mellkasából vastag sugárban ömlik a vér; már
nem lehet segíteni rajta. A másik négy pillanatok alatt eltűnik a romok nyújtotta
természetes fedezékek mögött.
Valahol a közelben egy Terminátor les rájuk.
Az emberek bármelyike biztosra veszi, hogy egy átkozott Alfával állnak
szemben. Ha egy T-800-as Bétával kerültek volna szembe, az habozás nélkül
megpróbálja leszedni valamennyiüket. Az Alfák rafináltabbak. Kihasználják az
ellenség gyenge pontjait.
Az egyik gerilla óvatosan kidugja a fejét a félbetört betongerenda mögül, mely
fedezékül szolgál a számára. Megpróbálja megállapítani, merre lehet az az átkozott
kiborg.
Jobbról kavicsok zörgése hallatszik.
A gerilla megpördül.
Ebben a pillanatban az ellenkező oldalról rövid sorozat csapódik a koponyájába,
agyvelő- és csontszilánkok terítik be a földet, nagyszerűen elkeveredve a
vércseppekkel.
Az Alfa arca nem árul el érzelmeket, jóllehet az emberi külsőt utánzó szintetikus
borítás lehetővé tenné a számára. A belső kijelzőjén számsorok futnak, miközben a
fejrészbe integrált radarrendszer periodikusan végigpásztázza a környezetét.
Pontosan tudta, hogy hol lapul a másik három ember.
Amikor kilőtte közülük azt a személyt, akit a belső kiértékelő rendszere a
legmagasabb prioritással jelölt, akkor az emberek fedezékbe húzódtak ugyan, ám
valamennyien olyan helyre, ahonnan lehetetlen továbbhaladniuk anélkül, hogy
legalább egy lövésre ne legyen idő. Márpedig egy gépi precizitással dolgozó
mesterlövész ilyen helyzetekben nem szokott hibázni.
Kövek záporoznak, miközben az egyik gerilla felemelkedik a földről, és hosszú,
elnyújtott léptekkel átrohan az úton.
A T-800-as csupán néhány milliméternyit mozdított a kezében tartott
Westinghouse csövén, mivel érzékelte, hogy a lehetséges menekülési pályák közül
a második legvalószínűbbet választotta a gerilla.
Egy apró mozdulat az elsütő billentyűn, s máris útnak indult az apró halál. A
kiborg csupán egyetlen lövést engedett el, hiszen a belső kijelzőn futó precíz
céladatok folyamatos kielemzése egyértelművé tette a számára, hova kell céloznia.
Mellélőni lehetetlen.
Vagy mégis?
A gerilla valami lehetetlen fordulással váratlanul eltér az optimálisnak ítélt
menekülési útvonaltól. Igaz, ezáltal több mint egy másodperccel tartózkodik
tovább a veszélyes területen, ám a nekiszánt golyó centiméterekkel előtte ver port a
betonfal tetején.
Az Alfa már éppen mozdult, hogy korrigálja a tévedését, amikor valami sötét
tárgy repült felé a levegőben. Az ostyaáramkörös agy eszeveszett számolásba
kezdett, a belső kijelzőn négyzethálós koordináta rendszer jelent meg, s egy
ezredmásodperccel később már a repülő tárgyat is azonosította.
Egy átkozott kő volt, a formáját és a méretét tekintve azonban leginkább egy, a
gerillák által előszeretettel alkalmazott DM51-es tojásgránáthoz hasonlított.
Az Alfa rájött, hogy hibázott, ám korrigálásra már nem maradt ideje. Jobbról
géppisztolylövedékek csapódtak a fejébe, és tönkretették az elsődleges vizuális
egységeit, valamint megzavarták a radarrendszerét. A Terminátor gyakorlatilag
megvakult.
Ezzel egy időben újabb tárgy süvített át a levegőn. Méretre és súlyra éppen
akkora, mint az első. Attól az apróságtól eltekintve, hogy ez nem csupán hasonlított
a gránátra, hanem az is volt.
A romok között hárman mentek tovább.
Egyikük egy Westinghouse-t markolt.
 4. Esélytelenek
Los Angeles, Starway Bázis; 2029. január 15.

A Starway Bázis mélyen a föld alatt helyezkedett el, mint a gerillák legtöbb ilyen
állomása. Vastag betonréteg takarta felülről, lehetetlenné téve a legérzékenyebb
műszerek számára is az eltérő hőmérséklet kimutatását. A fontosabb pontokat, mint
amilyenek a szellőzőaknák és a felszínre vezető járatok, a Presgard-féle szétterítők
védték.
Valaha régen egy felhőkarcoló állt a Bázis helyén. Pontosabban felette.
Nyolcvan emelet, három tucatnyi különféle szervezet birtokolta irodák, több mint
félezer ember, föld alatti, emeletes parkolóház. Évtizedekkel ezelőtt legalábbis így
volt.
Mára csupán romhalmaz.
A mélyben azonban élet honol.
A gerillák előszeretettel alakították ki a bázisaikat elhagyott parkolóházak
mélyén, vagy metróalagutakban, melyeket félig betemetett az omlás.
Tulajdonképpen bármi biztonságosnak tűnt a felszínhez képest, azonban a
szervezett ellenállás kialakulásával szükségessé vált a nagyobb tömegek
befogadására képes bázisok kiépítése.
A háború első éveiben magányos harcosok vagy kisebb csoportok küzdöttek a
szinte a semmiből érkező kiborgokkal. A Skynetnek beletelt néhány évébe, amire
megszervezte a gyártást, és a rendelkezésére álló adatbázisok felhasználásával
megalkotta az első teremtményeit.
Az első Terminátorok nehézkesek voltak, ám az embereknek nem sok esélyük
volt velük szemben. Hiányzott az a szervezettség, amely végül kiegyenlítetté tette a
háborút, és esélyt adott az emberiségnek, hogy túlélje a világtörténelem
legrettenetesebb csapását. John Connor vezetésével az emberek megtanultak együtt
harcolni a gépek ellen.
Mick Handley kifejezéstelen arccal sétált végig a bázis alsó szintjén. A gerillák
itt alakították ki a pihenőhelyeket a civilek számára. Mindenki civilnek számított,
aki nem vett részt közvetlenül a gépek elleni háborúban. Az anyák, a kisebb
gyermekek, a nyomorékok és az idősebbek, akik már alkalmatlanok voltak a
harcra.
Bár nem látszott rajta, a férfi mégis elégedett volt. Sikerült megtalálnia az ötödik
harcost, aki elég jónak és elszántnak tűnt ahhoz, hogy érdemes legyen magukkal
vinni a kommunikációs központ elleni akcióra. Handley már nevet is adott a kis
különítménynek.
Esélytelenek.
John Foxx, a másik szakaszparancsnok elhozta magával az egyik legjobb
emberét, egy alacsony, sunyi képű négert, aki első pillantásra inkább tűnt volna
valamiféle huszadik századi besurranó tolvajnak, mint képzett gerillának.
Abraham Lincoln. Amikor bemutatkozott, a néger arcán könnyű mosoly futott
végig, ám Mick nem vette a lapot. Számára nem mondott semmit a név, az Ítélet
Napját követően az emberek többségének csupán egyetlen tantárgy elsajátítására
maradt ideje - sokuknak még arra sem -, a túlélésre.
Mindenesetre Mick elégedett volt. A nevét ugyan nem ismerte a négernek, ám
épp elégszer látta visszatérni a felszínről ahhoz, hogy tudja, született túlélővel van
dolga. A fiú egy-két évvel lehetett idősebb nála, s az, hogy nem kapott még
semmilyen rangot, nem jelentett semmit. A rang nem feltétlenül a tudás
elismerésére szolgált.
- Mióta harcolsz? - kérdezte Mick a biztonság kedvéért, majd a választ hallva
bólintott.
Egy tucat év nagy tapasztalatot jelent. A legtöbb ember már akkor veteránnak
számította magát, ha túlélte az első évet a kiborg ellen vívott csatákban.
Mick Handley tudta, hogy igazi veteránról csak az ötödik esztendő után
beszélhet az ember. Feltéve, hogy még tud beszélni. A gépek elleni harcban
valahogy mindenki meghal egy kicsit odabent.
Az ötödik gerilla egy nő volt.
Christine Baranskinak hívták. Származása szerint lengyel volt, és a társaihoz
képest elképesztően öreg. A maga harminchárom évével valóságosa
matuzsálemnek számított a gerillák között, ám senki nem viccelődött az
életkorával. Christine ugyanis átkozottul jól értett a különféle robbanóanyagokhoz,
és senkinek nem volt kedve kipróbálni, vajon mennyire érti a tréfát.
Mick Handley azon törte a fejét, hogy ki legyen az a három szerencsés - vagy
inkább szerencsétlen, -, aki lehetőséget kap élete nagy kalandjára. Travis Milloy
parancsnok nyolc főben limitálta a kommunikációs központ kiiktatására indított
csoport létszámát, s a két szakaszparancsnok egyetértett vele. Ha többen mennek,
az tovább csökkentené az akció sikerét, így azonban már arra is esély volt, hogy
valamelyikük visszavergődik valahogy a bázisra.
Nem lehet eleve vesztésre játszani, mondta John Foxx a társainak az eligazítás
után, s valamennyien osztották a véleményét.
Váratlanul megreccsent az oldalára erősített rádió.
- Merre kószálsz, öcsi? - John Foxx ismerős hangja vidámnak tűnt.
- Az alsó szinten vagyok - emelte a szájához Mick a rádiót, miközben
automatikusan lehalkította a hangját, hogy mások ne hallhassák a beszélgetést.
Milloy parancsnok paranoiája néha kiütközött az emberein is, még ha ezt egyikük
sem ismerte be.
- Hányan vagyunk? - érkezett a kérdés.
- Öten.
- Akkor módosítsd a listád, Mick - válaszolta a Róka, s Mick egy Westinghouse-
t tett volna fel egy ütött-kopott AK-47-es ellenében, hogy teli szájból vigyorog. -
Megvan a hatodik is. El sem hinnéd, kit szereztem meg!
Bár élet-halálról volt szó, mégis úgy beszéltek, mint két futballmenedzser, aki az
idény kezdete előtt remek játékosokat vásárolt meg a csapat számára. S valahol ez
igaz is volt, hiszen a győzelemre játszottak.
- Ne csigázz tovább, Róka, mert megüt a guta, s akkor az én helyemre is
szerezned kell valakit! - suttogta bele a mikrofonba Mick.
Elégedett morgás érkezett a hangszóróból, ami éppúgy lehetett elfojtott röhögés,
mint tiltakozás.
- Rendben van - egyezett bele Foxx. - Belopakodtam a Négyes osztag
pihenőkörletébe, s megfűztem Ian Frasert, hogy tartson velünk.
Mick Handley egy pillanatra nem kapott levegőt. Fraser legendás harcos volt,
egyike azon keveseknek, akik az Ítélet Napja óta küzdenek a gépek ellen. A háború
előtt zöldsapkás volt, aki annak köszönhette csak az életét, hogy szabadságát
töltötte valahol délen. Mára már túl volt az ötvenedik életévén, s ezzel nagyon
kevesen büszkélkedhettek a gerillák között. John Connor jó néhányszor igénybe
vette a segítségét kényes akciók lebonyolításakor. A többiek gyakorta töprengtek
rajta, vajon a Főparancsnok miért nem vette már a kezdetek kezdetén maga mellé
Frasert, ám senki nem tudta az igazságot.
Csak az öreg és a Főparancsnok.
Ian Fraser olyan adu volt John Connor kezében, melyről rajtuk kívül senki sem
tudott. A háború kezdetén - amikor az ellenség kiléte már nem burkolózott
homályos találgatások ködébe - Ian Fraser a Főparancsnoktól függetlenül szervezni
kezdte az emberi ellenállást. Katona volt, s bosszút akart állni a halottakért.
Mindössze kétszer találkozott személyesen a Főparancsnokkal. Az első
beszélgetés négyórásra sikerült, a második már csupán kettőre. John Connor
meglátta Fraserben a nagy lehetőséget, s bár tudta, hogy túl fogja élni a háborút,
gondoskodni akart egy lehetséges utódról, ha másként történnének a dolgok.
John Connor kezében Fraser volt az ötödik ász.
Ha bármi történne a Főparancsnokkal, akkor Frasernek kell átvennie a helyét,
így szólt a titkos megállapodásuk. Csak Connor legbizalmasabb emberei ismerték
azt a kódot, mellyel Fraser szükség esetén azonosíthatta magát.
Ian Fraser nem tudta, vajon hány hozzá hasonló kiválasztottja van Connornak,
azonban valami azt súgta neki, hogy a Főparancsnok elég előrelátó ahhoz, hogy
minden lehetőséget megragadjon. Ha ő kiesne a játszmából, Connornak nem lenne
elég ideje megfelelő tartalékot keresni maga helyett. Következésképpen biztosan
van még legalább egy tartalék.
Sohasem tartózkodhattak egy időben azonos helyen. Ez is a megállapodás része
volt. Balesetek mindig történhetnek, ráadásul én vagyok a Jackpot a Skynet
átkozott játékában, mondta egyszer John Connor, s Fraser teljes mértékben
egyetértett vele.
Elvileg a Főparancsnok engedélye kellett minden különleges akciójához - John
Connor sohasem tartotta elzárva a lehetséges utódot, hiszen bezárva a legjobb vad
képességei is megromlanak -, ám a Főparancsnok pillanatnyilag elérhetetlennek
bizonyult.
Fraser csupán sejtette, hogy Connor is ott volt valahol az Árnyék Bázis
közelében; nélküle a veszteségek jóval súlyosabbak lettek volna - bár az is igaz, ha
nincs ott, akkor a Skynet sem fanyalodik a bombára. A férfi hosszú percekig
gondolkozott a Róka ajánlatán, mielőtt igent mondott volna. Hiszen ha John
Connor halott, akkor hamarosan eljön a perc, amikor a helyébe kell lépnie, nehogy
az emberi ellenállás kártyavárként omoljék össze a Főparancsnok halálhírére. Ám
Fraser úgy érezte, Connor valahogy ezúttal is a szemébe röhögött a halálnak, s az
utolsó pillanatban kicsúszott a markából.
Mindemellett nagyon szar helyzetben lehet. A sugárzás előbb-utóbb behatol a
föld alá is, következésképpen eszelős sebességgel kell elhagyniuk a túlélőknek az
Árnyék Bázis környékét. A Terminátorok általában nem szerették a felszín alatti
összecsapásokat, ahol a gerillák egy megfelelő helyen meghúzódva sokkal
kiegyenlítettebb küzdelmet folytathattak. Ám mindenkinek a felszínre kell jönnie
előbb vagy utóbb. Ott pedig a kiborgok vannak előnyben. A Skynetnek semmi
dolga nincs azon kívül, hogy csapatokat irányítson a lehetséges menekülési
útvonalakra, majd türelmesen kivárja, amíg a túlélők belefutnak a géphóhérok
karjaiba.
Fraser hideg fejjel próbált gondolkozni.
Meg kell teremteniük a lehetőséget a túlélők számára, hogy minél többen
hagyhassák el élve a veszélyes zónát. Foxx elmondta, hogy az egyik felszíni
csoport megpróbálja oldalba kapni a Terminátorokat - valószínűleg több bázis is
küld embereket a menekülők elé -, ám a kommunikációs központ megsemmisítése
elég nagy csapásnak tűnt ahhoz, hogy jelentős mértékben akadályozzák a Skynetet
a tervei végrehajtásában.
Elvégre a kommunikáció olyan a Terminátorok számára, mint az embereknek az
élelem. Ha sokáig hiányolniuk kell, akkor elpusztulnak. Pontosabban elpusztítják
őket.
- Ez fantasztikus! - lelkesedett Mick Handley. Egy pillanatra megfeledkezve
magáról nagyot csapott a levegőbe. Az esélyeik látványosan javultak, már-már az
egy százalékot is elérték. Ám ez az abszolút nullához képest hatalmas előrelépés
volt.
- Szóval tartsd fejben, hogy hatan vagyunk! - ismételte meg a Róka, majd
kisvártatva hozzátette: - Találkozzunk a fegyverraktárnál tizenöt perc múlva. Van
egy ötletem…
 5. Előkészületek
Los Angeles, Starway Bázis; 2029. január 15.

A fegyverraktár a bázis egyik legjobban védett területén helyezkedett el. A

stratégiai hely megválasztásánál nem csupán azt kellett figyelembe venniük a
logisztikai szakembereknek, hogy az itt tárolt fegyverek, lőszerek és
robbanóanyagok mindenképpen védve legyenek a külső támadások ellen, hanem
azt is, hogy a harcba igyekvő gerilláknak ne kelljen felesleges távolságot
megtenniük, ha harcba indulnak.
A Starway Bázis esetében a logisztikai szakemberek kiváló munkát végeztek. A
fegyverraktár a második szinten helyezkedett el a pihenőszobák mellett. Vastag
ólombetétes ajtó választotta el a külvilágtól, s a fegyvermestereken kívül senki
nem léphetett be a hátsó traktusba. Az előteret vastag páncélüveg választotta el a
tulajdonképpeni raktártól, így a fegyvermester pontosan látta, ki van odakint.
Arról csupán a parancsnok és a két fegyvermester tudtak, hogy a raktár
mennyezetén és padlózatán számos robbanótöltetet helyeztek el, melyek egy
közvetlen támadás esetén gyakorlatilag hermetikusan berobbantják az épületet, s
megőrzik az itt felhalmozott készleteket más gerillacsapatok számára.
John Foxx már a fegyverraktár ajtaja mellett állt, amikor Mick Handley
felbukkant a folyosó végében. A Róka nem volt egyedül, egy átlagos termetű
asszony állt mellette. Mick jól ismerte a nőt, hiszen Naomi Galotta az arcát
elcsúfító heget mellette szerezte, amikor a nő az élete kockáztatásával likvidált egy
Ezüsthernyót. Az a nyavalyás szerkezet egy rejtett alagútból bukkant fel, éppen a
harctéri eligazításra összegyűlt csoport közepén. Ha az asszony egyetlen
másodpercet késlekedik, akkor ma egyikük sem lehetne itt.
A sors kegyetlen fintora volt, hogy az Ezüsthernyó likvidálása során egyetlen
személy sebesült meg, Naomi Galotta. Pedig amúgy csinos nő lett volna, és Mick
gyakorta eljátszadozott a gondolattal, hogy ha úgy hozza a sors, akkor Naomi lesz
az asszony, aki életet ad közös gyermekeiknek.
Ahhoz azonban még élni kell.
- Mick, engedd meg, hogy bemutassam…
Naomi felemelte a kezét, és ezzel Foxx torkára forrasztotta a szót. Mickre
emelte zöld szemeit, s csendesen csupán ennyit mondott.
- Hello, Mick!
A férfi halványan elmosolyodott, majd Foxx felé fordult, és elismerően vállon
veregette.
- Jó választás volt. - Mindössze ennyit mondott.
Hármasban léptek be a fegyverraktár előterébe. Handley kedélyesen intett a
páncélüveg túloldalán üldögélő férfinak, aki elmélyülten tisztította a darabokra
szedett M-16-os géppisztolyt. A gerillák fegyverzete meglehetősen vegyes volt,
elsősorban a beszerzési források miatt. Ha szerencséjük volt, akkor egykori katonai
raktárakból szereztek utánpótlást, ám ilyen eset az utóbbi években egyre ritkábban
fordult elő.
A Skynet két évvel ezelőtt komoly döntésre szánta el magát ez ügyben.
Előbányászta az ilyen titkos lerakatok koordinátáit az elfeledett katonai adatbankok
mélyéről, majd az ott talált fegyvereket elszállíttatta megsemmisítésre.
John Connor utasítására akkor alakult meg a Kukabúvár kommandó - melynek
volt valami hivatalos neve is, ám erre már senki nem emlékezett. A kommandó
feladatául tűzték ki a még meglévő raktárak felkutatását - szerencsére a régi
katonai vezetés bürokratikus hibái miatt a Skynet adatbázisai korántsem voltak
teljesek -, illetve ők gyűjtötték be a nagyobb összecsapások után a harctéren
maradt Terminátoroktól a még használható fegyvereket.
Az így megszerzett plazmasugaras vagy éppen lézerfegyverek remekül beváltak
a Terminátorokkal szemben, éppen ezért minden gerilla nagy becsben tartotta, ha
hozzájutott valamelyikhez.
- Szükségünk lesz egy technikusra - jegyezte meg Mick álmodozó hangon,
miközben leadták a fegyvermesternek az akcióhoz szükségesnek ítélt fegyverek,
robbanóanyagok és hasonlók listáját.
Foxx felhúzta a szemöldökét, de nem szólt semmit. Ha Handley-nek arra van
szüksége, akkor a csoportba kell egy technikus. A jó együttműködés alapfeltételei
közé tartozott, hogy lehetőleg ne vonják kétségbe egymás döntéseit. A kellő
pillanatban úgyis mindenki megtud mindent. Senki nem kockáztatja a társai életét
feleslegesen.
- Gyertek vissza másfél óra múlva - szólt bele a fegyvermester az asztalon
meredező mikrofonba.
- Fél óra múlva indulni akarunk - jelentette ki Foxx határozottan, bár ez inkább
csak óhaj volt a részükről, hiszen két embert még össze kell kaparniuk.
A fegyvermester megadóan felsóhajtott, és a géppisztolyt félretéve
tanulmányozni kezdte a beadott listát. Az első tételek szokványosak voltak, ám a
lista második részén már olyan fegyverek is szerepeltek, melyeket nem szívesen
adott ki a kezéből. Ennek ellenére nem fárasztotta felesleges megjegyzésekkel a
három jelenlévőt, hanem hátat fordítva nekik hozzálátott a készletek
összepakolásának.
- Harminc perced van, öregfiú - tette Mick a Róka vállára a kezét -, hogy találj
még két embert a csapatba. Ügyelj rá, hogy a technikus otthon legyen a kiborgok
szétszerelésében…
Ezzel megfordult és elsietett.

Mick Handley pontosan tudta, mit csinál. Amikor jelentkezett a feladatra, nem
azért tette, mert úgy érezte, eljött az utolsó összecsapás ideje. A küldetés ugyan
öngyilkos vállalkozásnak ígérkezett, ám Mick bízott benne, hogy az a kósza ötlet,
mely hónapokkal ezelőtt fogalmazódott meg az agyában, talán elég lesz ahhoz,
hogy elfogadható mértékűre növelje az esélyeiket.
A fiatal férfi Milloy bázisparancsnokhoz sietett. Ahhoz, hogy sikerrel járjanak,
információkra volt szüksége, s ezt leginkább a parancsnoktól kaphatta meg, hiszen
a jelentések hozzá futottak be, ezenkívül állandó rádiókapcsolatban állt a többi
bázissal, ha a légköri viszonyok ezt lehetővé tették.
Travis Milloy nem volt a helyén, ezért Mick haladéktalanul utánaeredt. Bízott
benne, hogy nem fog kifutni az időből, bár az indulás időpontját nem egyeztette a
Rókával. Mindenesetre legkésőbb egy óra múlva tényleg jó volna, ha a felszínen
lehetnének. Jókora távolságot kell megtenniük ellenséges terepen, bár Mick
titokban bízott benne, hogy a Skynet erőátcsoportosításának köszönhetően nem
fognak annyi kiborggal találkozni, mint közönséges esetben találkoztak volna.
Milloy parancsnok éppen egy visszatérő egység beszámolóját hallgatta az
egészségügyi blokk mellett. A gerilláknak jó napjuk volt, mivel csupán egyik
társuk szenvedett kisebb sérülést, a többiek ezúttal megúszták a találkozást.
A Skynet négy Terminátort veszített.
Mick Handley semleges távolságban állt meg a parancsnoktól, s megvárta, amíg
a felszíni egység vezetője befejezi a beszámolóját. Igyekezett minden szót elcsípni,
a harcostársak jelentéséből az ember komoly következtetéseket vonhatott le.
Az a tény máris jelentős információval szolgált a fiatal férfi számára, miszerint
ez a csoport egyetlen embert sem veszített. A Terminátorokkal vívott
összecsapásokban ez rendkívül ritkának számított, különösen akkor, ha a felszíni
egységben néhány frissen kiképzett kölyök is helyet kapott.
A huszadik század végén talán megrökönyödést okozott volna, hogy egy
nyolcéves kölyök milyen elszántan szorongatja a géppisztolyát, miközben a
tekintete hideg és szánalomnak a legkisebb nyoma sincs benne. Mick számára
azonban ez természetes volt, hiszen a gyerekek szinte alig jártak, s máris
megtanultak vigyázni az életükre. Játékmacik helyett aknákkal szórakoztak, az
anyák pedig esti mese helyett az eltérő színű drótok funkciójáról meséltek. A
srácok az életet tanulták, a túlélést.
- Rám vársz. - Inkább kijelentésként hangzott, mintsem kérdésként, hiszen
Travis Milloy már percekkel ezelőtt észrevette Mick Handley-t, ám megvárta a
beszámoló végét.
Mick bólintott.
- Szeretnék egy rövid pillantást vetni a térképre - mondta csendesen.
A parancsnok egy végtelenül hosszú pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna,
ám végül bólintott. Arca kifejezéstelen maradt, agyában egymást kergették a
gondolatok.
- Gyere - intett végül. - Úgyis van valami, amit szeretnék megbeszélni veled
vagy Foxx-szal.
A parancsnoki szoba szokás szerint üres volt. Milloy elhúzta a székét a térkép
elől, majd gyors mozdulattal oldalra tolta a fémkeretek közé erősített vásznat, s egy
másikat húzott a helyére. Mindeközben a szeme sarkából Handley-t figyelte, ám a
fiatal férfi arcán egyetlen izom sem rándult. Igaz, a látottak meglepetésként érték,
de megtanulta palástolni a parancsnoka előtt az érzéseit, hiszen jobb nem játszani a
tűzzel. A parancsnok paranoiájából már régen kikövetkeztethette volna, hogy a
szobában lévő térkép csak átverés, az igazi - mely talán csak apró részletekben tér
el a másolattól - csak akkor kerül elő, amikor valóban szükség van rá.
Odalépett a térkép elé, és gondosan szemügyre vette. A visszatért gerillák
beszámolói alapján Milloy parancsnok folyamatosan áthelyezte a kiborgokat
jelképező gombostűket és kitűzőket, így Mick Handley viszonylag pontos képet
kaphatott az ellenség jelenlegi helyzetéről.
- Várj! - emelte fel a kezét a parancsnok, és néhány vörös színű gombostűt
közelebb hozott a Starway Bázishoz, illetve kettőt a térkép szélénél lévő tartóba
helyezett. - Most már nézheted…
Handley sejtette, hogy Milloy parancsnok az. imént visszaérkezettek beszámolói
alapján változtatta meg az állásokat. A kiborgok kicsit közelebb kerültek a
bázishoz. Mindössze egyetlen utcával, ám ez azt jelentette, hogy a kiborgok ismét
kijjebb tolták a területhatárokat. A Skynet módszeresen dolgozott: miközben
harctéri egységei folyamatosan nyomultak előre, egyes Terminátor csapatok az
utolsó lyukig átfésülték a terepet, és minden emberi ellenállást felszámoltak. Így
persze lassan haladtak, ám az eredmény egy tökéletesen gerillamentes terület lett.
Úgy tűnt, a gépisten megpróbál alkalmazkodni.
A kommunikációs központ az egykori Union pályaudvar területén helyezkedett
el. Bár a legtöbb épület romba dőlt a háború során, akadt néhány közöttük, mely
meglepő épségben vészelte át a sötét évtizedeket. A Dél-Kaliforniai Egyetemtől és
a Huntington Parktól északra elhelyezkedő pályaudvar szerencsésnek mondhatta
magát, hiszen a maga robusztus épületeivel csaknem teljesen elkerülte az
enyészetet. A háború első éveiben azonban a túlélő emberek csaknem teljesen
kifosztották; egy atomrobbanás utáni világban a túlélésért cserébe néha le kell
mondani az emberi tulajdonságok megtartásáról.
A Skynet csak néhány évvel az ezredforduló után vette birtokába a területet. A
kiborgjai - akkor még a T-600-as típusok voltak a csúcstechnológia képviselői - ide
gyűjtötték össze az emberi internáló táborokba szánt foglyokat. A kommunikációs
központ csak a második évtized elején épült ki, amikor az emberi ellenállás egyre
szervezettebbé vált, s John Connor nyíltan a színre lépve vállalta a megmaradt
emberiség vezetőjének szerepét.
A pályaudvar épületei tökéletesen megfeleltek a célra. A Skynetnek szüksége
volt egy nagyobb központra, melynek segítségével közvetlenebbül avatkozhatott
be az összecsapásokba. Bár a gépek minden kontinensen megpróbálták kiirtani a
túlélőket, az összecsapások legjelentősebb része mégis Amerika nyugati partjára,
pontosabban Los Angelesre és környékére korlátozódott.
Csupán ketten tudták, miért.
A Skynet és John Connor.
Egyik sem beszélt róla sohasem.
Mick Handley megpróbálta megbecsülni, melyik útvonal kecsegtet számukra a
legnagyobb túlélési eséllyel. A Union pályaudvarig mintegy hét mérföldet kellett
megtenniük kiborgoktól megszállt területen. Ha optimális körülmények között
haladnának s nem kellene az ellenséggel számolni, akkor is legalább három óra.
Így azonban hat-nyolc óra is lehet belőle, s mindez a felszínen.
A férfi pontosan tudta, hogy a haladási sebességük a megtett távolsággal
arányosan fog lassulni. A kommunikációs központot rengeteg kiborg vigyázta, s
akkor még nem is számolt a különféle, kifejezetten gerillák ellen tervezett
csapdaszerkezetekkeI.
Majd csak megoldjuk valahogy, gondolta magában. Igyekezett optimistán
hozzáállni élete legnehezebb feladatához, ahol a túlélés esélye meredeken
közelített a nullához.
- Kaptok négy Westinghouse Dupla Alfa Kettőt a parancsnoki tartalékból -
szólalt meg váratlanul Milloy.
Handley csodálkozva nézett rá. Kérdések fogalmazódtak meg a fejében.
Fogalma sem volt, mi az a parancsnoki tartalék, mint ahogy arról sem, hogy mit
takar a Dupla Alfa Kettő. A Westinghouse-okból rendkívül kevés volt a gerillák
raktáraiban, így a felkínált mennyiség igazi ajándéknak számított az Esélytelenek
számára. Meglehet, az ablakon kidobott ajándék, hiszen ha valamennyien ott
hagyják a fogukat a támadásban, akkor a Starway Bázis értékes fegyvereket veszít.
- A DAK (Dupla Alfa Kettő) a Skynet legújabb húzása, hogy megpróbálja
bevégezni az emberiség evolúciós folyamatát - folytatta Travis Milloy
kifürkészhetetlen vonásokkal. - Tudomásom szerint eddig mindössze másfél
tucatnyi került emberi kezekbe, s kicsit át kellett alakítani ahhoz, hogy mi is
használni tudjuk. Elvileg a Főparancsnok külön engedélye szükséges a
használatukhoz, ám azt hiszem, ettől most eltekinthetünk.
Handley keserűen bólintott.
- Ami a műszaki dolgokat illeti, a fegyvermester majd tájékoztat - vakarta meg
az állát Milloy parancsnok, majd hirtelen kitört belőle az órák óta visszafojtott
feszültség. - Adjátok meg annak a kibaszott Skynetnek, kölyök, ami jár neki!
Pokoli sok múlik most azon, hogy sikerrel jártok vagy elbuktok. Az sincs kizárva,
hogy ennek a kurva háborúnak a kimenetele is a ti kezetekben van.
Hirtelen elhallgatott, s elfordult a fiatal szakaszparancsnoktól, mint ha megbánta
volna az iménti érzelemkitörését. Handley várt néhány másodpercet, majd az ajtó
felé indult.
- A Rio Hondo felé kerüljetek - szólt tompán a parancsnok, de nem fordult a
beosztottja felé. Szavai valahogy idegenül hangzottak a szájából. - Vágjatok át a
San Bernardinon, majd menjetek az Alhambra felé. Mostanában arrafelé kisebb a
mozgás.
Handley bólintott, majd ösztönösen a homlokához emelte a kezét, mielőtt
kilépett volna az ajtón. Jóllehet a gerillák szervezete csupán halovány
körvonalakban emlékeztetett egy reguláris hadseregére, Handley mégis úgy érezte,
tisztelettel tartozik annak a férfinak, aki - minden paranoiája ellenére - olyan
tervvel állt elő, mely jelentős hatással lehet a Gépek és az Emberek között zajló
háborúra.
 6. Áldozat és áldozata
Los Angeles, valahol a felszínen; 2029. január 15.

A Terminátor csupán egy ezüstös árnyék volt a feketeségben. A testét vékony

rétegben por fedte, s amennyiben a gerillák birtokolták volna a megfelelő eszközt,
akkor már messziről észrevehették volna.
A kiborg ugyanis világított.
Emberi szemmel nem látható tartományban.
A robbanás centruma elég messze volt, tőle, hogy ne okozzon maradandó
károsodást az érzékeny ostyaáramkörös központi agyban, ám a testére csapódott
por gyakorlatilag megpecsételte a sorsát. Csupán idő kérdése volt, amikor az
intenzív sugárzás teljesen tönkre teszi a kiborg agyát, s akkor nem lesz több egy
rakás értéktelen ócskavasnál.
A Terminátor belső monitorán már így is fél tucatnyi státuszjelző villogott
vörösen. A sugárzás részben blokkolta a központi agy kiértékelő modulját, ráadásul
az egyensúlyi szervekkel is komoly gondok lehettek, mert a kiborg erősen bicegett
a bal lábára. Talán ha a Terminátor visszatér egy Skynet bázisra, ott a megfelelő
beavatkozások elvégzése után - teljes átmosás, radioaktív részecskéket megkötő
anyagok használata és hasonlók - ismét teljes értékű kiborgot csinálhattak volna
belőle.
Neki azonban más szerepet szánt az istene.
Feláldozható bábu volt egy gigászi sakkjátszmában, melyet bár gépek és
emberek vívtak egymással, mégis inkább két entitásra korlátozódott: John
Connorra és magára a Skynetre.
Amikor a gépisten parancsot adott a hidrogénbombát szállító, átalakított HK-nak
a felemelkedésre, akkor gondosan számba vette a saját veszteségeit. Az emberek
bázisa ellen indított nagyszabású offenzíva jelentős erőátcsoportosításokat követelt,
s egyes egységeket nem lehetett a rendelkezésre álló idő alatt kivonni a
célterületről. Ráadásul a Skynet biztos akart lenni benne, hogy az embereknek nem
lesz idejük elhagyni a bázis környékét.
Ennek érdekében bizonyos felszíni csapatoknak szándékosan olyan parancsot
adott, melyek garantálhatták a gerillák helyhez kötöttségét. A Terminátorok - már
amelyik viszonylagos épségben átvészelte a bomba becsapódását, s az utána
támadó, pusztító erejű tűzvihart - ezután nekiláttak, hogy felkutassák és
megsemmisítsék az esetleges túlélőket, különös tekintettel a legfőbb célpontra.
A valószínűség-számítások szerint John Connornak egyszerűen nem volt reális
esélye a túlélésre, ám a Skynet már több alkalommal meggyőződött ennek az
emberi egyednek matematikai számításokat meghazudtoló túlélési képességéről.
A gépisten megbízható információkat akart.
De legfőképpen eredményt.
 A Terminátor türelmesen várakozott. Az árnyék és a leomlott faldarab
együttesen kiváló rejtekhelyet alkottak. A kiborg a beépített radarrendszernek
köszönhetően pontosan tudta, hogy az áldozata néhány másodpercen belül olyan
szögben fog elhaladni előtte, hogy szinte még a fegyver csövét sem kell mozdítania
a találathoz. A belső képernyőn egy térhálós koordináta rendszer villant fel, melyre
elnagyolt objektumokként a környezet elemei kerültek. A közeledő személy
mozgását zölden villogó pont mutatta, miközben a képernyő bal felső sarkában
monoton egyhangúsággal peregtek visszafelé a számok, folyamatosan mutatva a
találkozásig hátralévő másodperceket.
A gerilla lassan haladt.
Minden érzéke azt súgta neki, hogy valami nagyon nincs rendben ezen a helyen.
A kezében egy ütött-kopott M-16-os géppisztolyt szorongatott, miközben
megpróbálta kitalálni, merről fenyegeti a veszély. Bár csupán méterekre haladt el a
kiborg mellett, az emberi érzékek nem versenyezhettek a gép képességeivel.
Csupán egy halk pukkanás volt az egész.
A gerilla szinte még azt sem vette észre, hogy meghalt. A lába már emelkedett a
következő lépéshez, amikor az érett görögdinnye módjára szétnyíló fejében
megszűntek a gondolatok, s a teste végigvágódott a törmelékes talajon.
A Terminátor összevetette a lövés előtti pillanatban beszkennelt arcot az
adatbázisában tároltakkal, de a halott ember nem bírt semmilyen kiemelt
prioritással. Az ilyen utólagos elemzésekre azért volt szükség, mert a Skynet
elemző almoduljai rendszeres kimutatásokat végeztek az elpusztított
emberállományról. Egy olyan nagyteljesítményű intelligencia számára, mint
amilyen a Skynet volt, az ilyen száraz inputok temérdek információval szolgáltak.
Persze ezek az adatok sokszor téves következtetések levonására késztették a
gépistent, ám a Skynetnek erről fogalma sem volt.
A kiborg gyors környezeti ellenőrzést végzett, érzékszervei folyamatosan
szkennelték a terepet. Az adatbázisában féltucatnyinál is több olyan eseményről
volt bejegyzés, amikor a gerillák egyike feláldozta magát csupán azért, hogy a
rejtőzködő Terminátort a társai kereszttüzébe csalhassa.
Ezúttal azonban kilencvenkilenc százalékos valószínűséggel nem erről volt szó.
A beérkezett inputok alapján az emberi jelenlét esélye gyakorlatilag a nullával volt
egyenlő.
Következésképpen a kiborgnak el kellett hagynia a rejtekhelyét, hogy újabb
áldozatot találjon magának.
 7. Felfegyverkezés
Los Angeles, Starway Bázis; 2029. január 15.

Kis csoport gyülekezett a fegyverraktár előtt. Három nő és hat férfi. Valamennyien

tapasztalt harcosok, akik eddig megúszták valahogy. Most azonban úgy nézett ki a
dolog, hogy mindannyiuk összes szerencséje is legfeljebb a küldetés sikeres
teljesítéséhez lesz elég, a túléléshez semmiképp. Egyikük sem gondolkozott el a
sebes léptekkel közelgő halálon. A huszonegyedik század embereinek csak akkor
lesz jövőjük, ha már nincsenek gépek.
Mick Handley szemügyre vette a jelenlévőket; szerette tudni, kikre bízza rá
éppen az életét. John Foxx szakaszparancsnok visszavágta egy kicsit jellegzetes
harcsabajuszát, s most nagy hangon fogadkozott, hogy ha épségben visszatér,
akkor teljesen lenyesi. Mick örült neki, hogy a Róka a csoportban van, hiszen Foxx
ravaszsága épp olyan hírhedt volt, mint a vörös haja.
Christine Baranski, ez a lengyel származású nő csendesen álldogált a fal mellett,
miközben elmélyülten játszadozott egy aprócska szerkezettel, melyről csak
kevesen mondták volna meg első pillantásra, hogy egy bomba időzítő szerkezete. A
nő a maga harminchárom évével a csoport legidősebb tagjának számított.
Michael Clooney inkább tűnt valamiféle technikusnak, mintsem a bázis egyik
legjobb mesterlövészének. Apró nyúlszáját vastag bajusz mögé rejtette, a haját
azonban csaknem teljesen leborotválta, így különösen éles volt a kontraszt. Mick
Handley-t nem érdekelte a társai külseje vagy rossz szokásai, egyedül a tudásuk
számított.
Abraham Lincoln, ez a néger veterán, aki mintegy tucatnyi éve kerüli el
szerencsésen a találkozást a halállal, vidáman viccelődött Naomi Galottával. A nő
el-elmosolyodott a sunyi képű néger beköpésein, ilyenkor az arcán lévő forradás
még csúnyábbá tette. Ám az efféle hegek a tudást és a szerencsét bizonyították, s
kevés olyan gerilla akadt, akinek a testét ne borította volna jó néhány sebhely.
Ian Fraser egy Steve Watson nevű férfival társalgott. A két alacsony, zömök
alkatú gerilla akár testvérek is lehettek volna. A Watson ruháján lévő
másféltucatnyi, cippzárral ellátott zseb messziről elárulta, hogy a férfi egyike a
bázis technikusainak. Tehát Foxxnak mégis sikerült szereznie egyet. Mick
elégedetten felsóhajtott. Ha a fickó valóban ért egy kicsit a kiborgokhoz, akkor
talán sikerrel járnak.
Az utolsó alak egy magányosan ácsorgó leány volt, aki Cynthia Gilliamként
mutatkozott be. Első pillantásra alig nézett ki tizenöt évesnél többnek, ám Mick
óvakodott hangot adni a meglepődésének. Az élet gyakran okozott meglepetéseket.
Egy olyan háborúban, ahol a tizenkét éves fiúk veterán harcosoknak számítanak,
tizenöt év tekintélyes kornak számított. A Róka aligha hozta volna magával, ha
semmire se tudnánk használni, gondolta Mick Handley, és úgy döntött, egy
alkalmas pillanatban beszél a lányról a férfival.
Igaz, nyolc helyett kilencen készültek az indulásra, de ennyi rugalmasságot talán
engedélyez Travis parancsnok.
- Van egy jó hírem, emberek! - jelentette ki hangosan Mick. Bár ő és Foxx
egyaránt szakaszparancsnokok voltak, valami hallgatólagos megállapodás alapján
a fiatalabb férfi vezette az Esélytelenek névre elkeresztelt különítményt.
Valamennyien felé fordultak.
- Milloy parancsnoknak köszönhetően a csapat kap a rendkívüli tartalékból négy
új típusú Westinghouse-t a szükséges lőszerellátmánnyal egyetemben.
- Mivel vetted le a lábáról, haver? - Lincoln elégedetten füttyentett. - Hónapok
óta reménykedem benne, hogy lesz egy saját fázismodulált plazmafegyverem!
Mick felemelte a kezét.
- Mindannyian tudjuk, mire vállalkoztunk - a hangja rendkívül határozottnak
tűnt. - Itt az utolsó lehetőség a visszalépésre.
Senki nem jelentkezett.
Mick Handley számított erre, hiszen valamennyi jelenlévő veterán volt, akik
tisztában voltak azzal, mire vállalkoztak.
A fegyvermester intett a páncélüveg mögül, hogy előkészítette a fegyvereket.
Nyolc kis csomag várakozott türelmesen a helyiség padlóján. Handley csupán
egyetlen pillantást vetett a csomagokra, majd Foxxra nézett. Biztos volt benne,
hogy a harcsabajuszú férfi időközben beszélt a fegyvermesterrel, hiszen
valamennyien más fegyvert kaptak.
Nem volt nehéz kiválasztaniuk a sajátjukat.
Clooney az M-16-os géppisztoly mellé kapott egy nehéz hátizsákot is, mely egy
pillanatok alatt összeszerelhető Destroyer mesterlövészpuskát tartalmazott. A
fegyver súlya ugyan kicsit húzta a vállát és csökkentette a mozgékonyságát,
azonban olyan előnyökkel járt, melyekről nem mondhattak le. Hiszen a
mesterlövészpuska által kilőtt wolfram-karbid magú 64,4 grammos töltény képes
átütni ezer méterről egy 16 milliméteres acéllemezt is. Nagyobb távolságokról is jó
néhányszor bizonyította már alkalmasságát a Fejvadászok és a Hunter-Killerek
ellen. Márpedig ahova mennek, ott bizony jó néhánnyal alkalmuk lesz
szembetalálkozni.
Handley sejtette, hogy Clooney a szokásos fegyvereit kapta, mint ahogy a
többiek is.
- A parancsnok azt mondta, te fogsz mesélni nekünk az új plazmaimpulzus-
fegyverekről! - fordult Foxx a fegyvermesterhez.
A férfi bólintott, majd a kezébe vette az egyik Westinghouse DAK-ot.
- A Dupla Alfa Kettő kódjelű fegyver az eredeti Westinghouse-ok
továbbfejlesztett változata. Különleges előnye, hogy nincs holtideje, mivel a két
újratöltődés közötti időt egy nagyteljesítményű energiamodul beiktatásával
gyakorlatilag a nullára redukálták. Ez jelentős előny, ám komoly veszélyt is hordoz
magában, hiszen ha valaki rajtafelejti az ujját az elsütő billentyűn, akkor a tár
mintegy harminc másodperc alatt lemerül. Ezalatt persze szét lehet szabdalni vele
egy Fejvadászt apró darabokra, ám utána nincs tovább. Egy kicsit megbütyköltük a
fegyvert, beépítettünk egy háromállású adagolót, mellyel egyes lövés, hármas és
tízes sorozat között kapcsolgathattok. Ennek ellenére a sorozatoknál érvényes a
ragadós ujj, míg egyes állásnál két lövés között mintegy fél másodperc fog
eltelni… Ja, és még egy lényeges dolog: az új típus súlya körülbelül fele akkora,
mint az eddigi modelleké. Kilencven százalékban műanyag.
A továbbfejlesztett Westinghouse-okat mindenki a kezébe vette, de az elismerő
pillantások ellenére, voltak, akik jobban ragaszkodtak a saját fegyvereikhez.
Fraser, Foxx, Galotta és Lincoln kapták a továbbfejlesztett Westinghouse-okat,
míg Handley egy igazi különlegességet, egy FN P-90 típusú kompakt fegyvert.
Handley négy hónappal ezelőtt zsákmányolta egy fegyvermúzeumból, s bár
lőszerben nem bővelkedett, a fegyvermester segítségével sikerült áthidalnia ezt a
problémát.
Christine Baranski egy két lábon járó, eleven bomba volt. Mindazonáltal a
társainak nem kellett tartania attól, hogy egy Terminátor húscafatokat csinál az
egész társaságból, ha telibe kapja a nőt, mivel a C-4-es plasztiknak megvolt az a jó
tulajdonsága, hogy akár meg is rághatta, le is nyelhette az ember, semmi gondot
nem okozott. Ellenben egy okos kis időzítővel az ember csodákat művelhetett vele.
Márpedig Baranski pokolian jól értett a C-4-hez.
A csapat jókora mennyiségű hőbombát is vitt magával, ezek az apró szerkezetek
igen jó szolgálatot tudtak tenni, ha a nyomok elrejtéséről, vagy a hőkeresők
megtévesztéséről volt szó.
A fegyvermester tanácsára Baranski, Watson és Gilliam AK-47-és
géppisztolyokat vett magához, mivel ezek a fegyverek a legmostohább
körülmények között is hozták a formájukat.
- Rakétákkal hogy állunk? - érdeklődött Fraser.
A fegyvermester mélyet sóhajtott.
- Gyengécskén - ismerte be. - A teljes készlet felét nektek adtam…
Naomi Galotta elhúzta a száját e szavak hallatán.
- Én csupán egy Stingert és egy M47-es Dragont látok itt - jegyezte még, és
sokatmondóan a fegyvermesterre nézett. - Mintha azt hallottam volna, hogy a múlt
héten az egyik egység huszonkét Dragont zsákmányolt.
A fegyvermester megvonta a vállát.
- Az a múlt héten volt - válaszolta közömbösen, majd gyorsan hozzátette: -
Milloy parancsnok utasítására tizenhatot átszállítottak belőle az Oktogon Bázisra.
- Akkor még mindig maradt hat - biccentett Galotta. - Annak a fele pedig a
legszerényebb számítások szerint is három. Itt azonban csak egy Dragon hever,
vagy talán tévedek?
A fegyvermester bólintott.
- A parancsnok saját rendelkezési körbe vont belőle négyet - árulta el. - Így
viszont már stimmel a dolog, nem igaz, kislány?
Fraser intett a szemével a felháborodott Galottának, majd odalépett a
fegyvermesterhez, és belekarolt. Kicsit arrébb vonultak, s a többiek hiába füleltek,
nem értették, mit mondott a veterán hős a fegyvermesternek, ám az elkomorodva
bólintott, majd kisvártatva egy újabb Dragonnal tért vissza.
- Mit mondtál neki? - kérdezte suttogva Mick, de Ian Fraser nem válaszolt, csak
sokat tudóan elmosolyodott.
A rakétakészletük így már elég tekintélyesnek tűnt. A felhalmozott felszerelés
soknak látszott, ám mire valamennyien beöltöztek, a csomagok jelentős része
eltűnt. Igaz, úgy néztek ki, mint egy kisebb málhás osztag, s ez némileg aggasztotta
a Rókát.
- Meg fogunk dögleni odafent, ha így lesúlyozva bukkanunk fel a felszínen -
suttogta Mick Handley-nek. - Vissza kellene adni a cucc felét, legalább ne vegyük
el másoktól, ami használható.
Mick megrázta a fejét.
- Nyugi, Róka! - intette a társát. - Egyikünk sem ma találkozik először
Terminátorokkal! Ha sikerrel akarjuk venni az akadályt, akkor annyi utánpótlást
kell magunkkal vinnünk, amennyit csak elbírunk. Hidd el, én is tartok egy kicsit a
felszíntől, s attól is, hogy nem a csomagjaink okozzák majd a legnagyobb
problémát.
Fraser közelebb lépett.
- Bocs a közbeszólásért, de alig egy mérföldnyire innen tudok egy használható
terepjárót, aminek a segítségével kicsit megkönnyíthetjük a dolgúnkat.
Mick akaratlanul füttyentett egyet. Egy használható terepjáró igazán becses
kincs, főleg, ha üzemanyag is van hozzá. Mindazonáltal felmerült benne a
gondolat, hogy Fraser vajon miért nem jelentette nyomban a kocsit a
parancsnokának. A működőképes járművek igen ritkák voltak, s a gerillák íratlan
törvényei szerint nyomban jelenteni kellett a megtalálásukat.
Az ő dolga, gondolta végül. Fraser elég misztikus személy volt, s egy eleven
legendának miért ne lehetnének titkai. Talán Milloy is tud a kocsiról.
- Rendben van - bólintott Handley, s nem esett több szó a terepjáróról.
A rakéták felpakolásával akadt ugyan egy kis gond, de végül is kilencen voltak a
probléma megoldásához. Mick rövid tanakodás után úgy döntött, hogy a három nő
fogja alkotni az oldalvédet, míg a férfiak pillanatnyilag a málhás szamár szerepét
vállalták magukra.
Mick Handley igyekezett előrelátóan gondolkozni. Bár a csoportja alaposan
leterhelte magát, a fiatal szakaszparancsnok biztos volt benne, hogy a
kommunikációs központ környékén utánpótlást szerezni gyakorlatilag a
lehetetlennel határos feladat. Következésképpen annyi felszerelést kell magukkal
cipelniök, amennyit elbírnak. Ha pedig tévedne, s a veszélyes zóna munícióval és
használható fegyverekkel van telis-tele, legfeljebb hamut szór a fejére, miközben
társai bocsánatáért esedezik.
 8. Üldöző és üldözöttek
Los Angeles, valahol a felszínen; 2029. január 15.

Az Árnyék Bázis elpusztítása komoly csapás volt az emberekre nézve. John

Connornak köszönhetően azonban a kiürítés már jóval az inváziós erők
megérkezése előtt megkezdődött. A civilek elhagyták a közvetlen háborús zónát, s
magukkal cipeltek mindent, ami harcászati szempontból fontosnak tűnt. Ez is
hozzátartozott a kiürítéshez, minél több felszerelést megmenteni a pusztulástól. A
magántulajdon az évek során annyira csekéllyé vált, hogy az a néhány fénykép,
vagy éppen egy kopott karóra, amit az emberek maguknál tartottak, nem hátráltatta
semmiben a menekülőket, akik így elég tekintélyes mennyiségű felszerelést
cipelhettek magukkal.
A szállítójárművekig és a meghatározott gyülekezőpontokig a bázis civil
lakosságának mintegy fele jutott el. A kiborgok gyorsabban haladtak, mint várták,
arról nem is beszélve, hogy egy nyomorult Alfának - egy bizonyos Harden
Sparrow fedőnéven működő Terminátornak - sikerült bejutnia az Árnyék Bázis
parancsnoki központjába, s ott szembetalálkozott minden kiborg vágyainak
netovábbjával, a Legfőbb Célponttal, John Connorral.
Ha Harris tizedes az utolsó pillanatban nem siet a Főparancsnok segítségére,
akkor a Skynet átütő győzelmet arat, s a háború vége meglehetősen kétségessé
válik. Mármint az emberek számára: Ám a tizedes a kellő pillanatban a helyén volt,
s az utolsó pillanatban megakadályozta az Alfát a végső célpont
megsemmisítésében.
Az atomcsapást azonban már nem akadályozhatta meg. A Skynet biztosra akart
menni, s átkozottul jó esélyei voltak ördögi tervének megvalósítására.
Innentől kezdve az egész háború egy eszeveszett menekülésre emlékeztette az
Árnyék Bázis túlélőit. Föld alatti csatornákon keresztül próbáltak meg kijutni a
célterületről, hogy legalább a remény megmaradjon a számukra. A Skynet azonban
éppen elég kiborgot áldozott fel ahhoz, hogy megpróbálja helyhez kötni a
gerillákat.
Ráadásul a gépisten egy használaton kívüli raktárból sérült T-800-asokat,
Centuriókat és tekintélyes mennyiségű napalmot szállíttatott a Grasshopper néven
ismert gépcsodákkal a helyszínre, hogy a csatornák lejáratait elzárva amolyan
kísérleti telepet alakítson ki, ahol letesztelheti végre hónapok, vagy éppen évek óta
szunnyadó gerilla-irtó ötleteit.
És ezzel kezdetét vette a huszonegyedik század harmadik évtizedének
legnagyobb üldözése, melyben az emberek voltak a rókák, a kiborgok pedig a
vadászkutyák.

A Terminátor aligha vehette volna fel a harcot egy képzett gerillával, hiszen az
egyik karja tőből hiányzott, radarrendszere pedig csak nyolcvan fokos szögben
működött, ráadásul kizárólag északkeleti irányban. A kezében egy alaposan
meggyötört Westinghouse-t tartott, melyen a célzóberendezés félig letört, az
újratárazás pedig másfélszer annyi időt vett igénybe, mint normális esetben.
Ráadásul a kiborg fél kézzel újabb értékes másodperceket veszített, valahányszor
arra kényszerült, hogy pótolja az elhasznált energiaegységet.
Mindazonáltal így is félelmetes ellenfél volt.
Az ostyaáramkörös központi agy már az első félresikerült lövés nyomán
átszámolta a célzási paramétereket, s így sikerült kiegyenlítenie a
célzóberendezésből adódó hátrányokat.
Lassan haladt, s a szemei a menekülők által hagyott hőfoltokat vizslatták. A feje
ütemesen fordult jobbra-balra, így sikerült megdupláznia a radarrendszer által
lefedett terület nagyságát, s ezáltal tovább csökkentette a meghibásodásából fakadó
hátrányokat.
Négy humán haladt előtte.
Rendezetlen lépteik arra utaltak, hogy nem jelentenek komolyabb veszélyt a
kiborg számára, így a nyomorék T-700-as megnövelte haladási sebességét. A
becsült találkozási pontig még harminchét másodperc volt hátra, ezt az időt a
kiborg arra használta fel, hogy ellenőrizze a Westinghouse kijelzőjén, mennyi
lövéssel számolhat. Ez a viselkedési minta általában nem szerepelt a T-700-as
Terminátorok adatbázisában, ám a harctéri tapasztalatok az öntanuló
processzorokat néha olyan dolgokra késztették, melyek talán még a tervezőjüket is
meglepték volna.
Tizenegy lövés.
Bőségesen elegendő.
A két lövés között szükséges, túlmelegedés miatti kényszerszünet nem
aggasztotta a Terminátort. A humánoknak aligha lesz idejük egy pontos találat
kivitelezéséhez. Mindazonáltal nekilátott a vizuális inputok feldolgozásának. A
találkozási pont körüli célterületen az első két lövést olyan helyről kell leadnia,
hogy az esetleges ellentámadás találati hatékonyságát a minimálisra csökkentse.
Még tizennégy másodperc.
A humánok talán megsejtettek valamit, mert az eddig egymás mellett haladó
lábnyomok először egymás utánira változtak, majd elkanyarodtak négy irányba.
Ha a Terminátor tudott volna káromkodni, akkor most alighanem kacskaringós
szózat hagyja el a fémszáját. A belső kijelzőn új direktívák és stratégiai ajánlások
tűntek fel. Az ostyaáramkörös processzor máris nekilátott átdolgozni a
rendelkezésre álló adatok alapján a támadási tervet. A kiírások folyamatosan
változtak, mígnem a képernyő megállapodott, zöld feliratok kezdtek villogni rajta:
a CPU megtalálta az optimálisnak tűnő megoldást.
A Terminátor megállt. Behúzódott egy törmelék halom mellé, egy égnek meredő
betongerenda tövébe, majd módszeresen nekilátott a környezet vizuális
feldolgozásának. Biztos volt benne, hogy a humánok látótávolságon belül vannak,
így annak az esélye, hogy vizuális módszerekkel rájuk találhat, meghaladta a 85
százalékos esélyt.
Az első humán egy rozsdás gépkocsi alatt feküdt. Becsült életkora nem volt több
hat évnél. A Terminátor beszkennelte az elhelyezkedését, majd a harci almodul
megjelölte rajta azokat a találati pontokat, melyek közül akármelyikbe csapódik a
lövedék, százszázalék valószínűséggel halált okoz majd.
A második és a harmadik humán egy romos kapubejáróba húzódtak vissza.
Egyikük egy Parabellumot szorongatott a kezeiben. A kiborg megbecsülte a
valószínűségét a humán találati esélyének, de elhanyagolhatónak találta. Mindkét
ember szkennelt képe bekerült a harci almodul elemzőjébe, s hamarosan vörös
pontok villantak fel a négyzethálós térbe rajzolt testeken.
A Terminátor könnyedén végezhetett volná akármelyikükkel. Az a tény, hogy
kivárt, csupán az előrelátását bizonyítja. A negyedik humán eltűnt a szeme elől.
Minthogy a beletáplált adatok szerint az emberek nem szokták sorsukra hagyni
egymást, így csaknem bizonyosnak tűnt, hogy a negyedik humán is a közelben
bujkál valahol. A kiborg 35 százalékra becsülte annak az esélyét, hogy az utolsó
ellenfele a legveszélyesebb, így egyelőre csupán beirányozta magának a
legközelebbi célpontot, majd lassan araszolni kezdett előre.
A mechanikus szemek 250 százalékkal voltak jobbak az emberi szemeknél. Azaz
a kiborg két és félszer olyan jól látott, mint bármelyik átlagos humán.
Az emberek egyszerűen még nem láthatták meg.
A feltámadó szél apró, vöröses színű portölcséreket kavart a titániumváz körül, a
távolból pedig robbanásokat és halk szisszenéseket hozott magával. Valahol a
romok között már egymásra találtak az üldözők és az üldözöttek.
Apró árny moccant az egyik téglafal tövében. A kiborg oldalra kapta a fejét, s a
Westinghouse csöve egy szempillantás alatt befogta magának az új célpontot.
Mégsem dördült lövés. A Terminátor nem pazarolta az energiát egy meglehetősen
rossz bőrben lévő patkányra.
A háború első éveiben a Skynet parancsára a kiborgok mindent irtottak, ami élt.
Erdőket gyújtottak fel, hogy elűzzék vagy éhhalálra késztessék az állatokat, s ezzel
lehetetlenné tegyék az emberek számára az élelemszerzést. A vizeket
megmérgezték olyan biológia anyagokkal, melyek csupán az élő szervezetek
számára jelentettek veszélyt. A patkányok is szerepeltek a kiirtandó fajták listáján,
ám amikor a Skynet egy biológiai hadviseléssel foglalkozó adatállományban
ráakadt bizonyos feljegyzésekre, a patkányok kiirtása időlegesen felfüggesztődött.
Ezek az apró lények kiválóan alkalmasak voltak arra, hogy betegségeket,
ragályokat és mindenféle nyavalyát terjesszenek a túlélő emberek között. Márpedig
a Skynet a kezdeti sikeres évek után rájött, minden apró lehetőséget meg kell
ragadnia a gyorsan szaporodó emberek számának csökkentésére.
Igaz, a patkányok élelemként szolgáltak azon nyomorultak számára, akik kis
csoportokban élve tengődtek a romok mélyén, s nem volt olyan szerencséjük, hogy
csatlakozhattak volna bármelyik szervezett gerillacsapathoz. Ami azt illeti, a
gerillák is vadászták ezeket az apró állatokat, majd viszonylag steril körülmények
között szaporítva megteremtették a húsutánpótlás egyik alapját.
S volt még valami.
Valahol délen egy valóságtól elrugaszkodott gerilla agyából kipattant az ötlet:
ezeket az apró állatokat felhasználni a kiborgok elleni szabotázsakciók során. A
patkányok képesek voltak megtanulni, hogy elrágjanak bizonyos színű kábeleket,
vagy magukkal vihettek egy kisebb mennyiségű robbanóanyagot, amit később
távirányítással fel lehetett robbantani. Apró lépések voltak ezek a nagy eredmények
felé, ám a folyamat már elkezdődött.
A patkány egy végtelenül hosszú pillanatig döbbenten bámulta a felé forduló
ezüstös testet, majd egyetlen hang nélkül eltűnt a törmelék halom alatt ásítozó sötét
lyukban…
A kiborg visszafordult, és folytatta az imént megkezdett műveletet: Beiktatott
egy gyors ellenőrzési fázist, s miután meggyőződött arról, hogy a humánok nem
hagyták el a helyüket, nekilátott a negyedik menekülő felkutatásának.
A belátható területen azonban nem találta meg.
Rövid számítás után úgy döntött, likvidálja a három célszemélyt, s csupán
ezután lát neki az utolsó felkutatásának. Bár a központi agy nem számolt egy
esetleges kudarccal, az elsődleges direktíva még mindig az elérhető humán
egyedek felkutatása és megsemmisítése volt.
Három halk szisszenés.
A Westinghouse csövéből kivágódó plazmaegységek tévedhetetlenül végeztek a
kiszemelt áldozatokkal. A becsapódás nyomán megránduló testek néhány
pillanattal később mozdulatlanná dermedtek.
A T-700-as előrelépett. Az elsődleges direktíva ezúttal a negyedik humán
felkutatása és megsemmisítésére korlátozódott.
Oldalról géppisztoly kerepelés hallatszott, és a titánium-vázba acélgolyók
csapódtak. A Terminátor megingott, s miközben a hidraulikus stabilizátorok
kétségbeesetten próbálták egyensúlyban tartani a nehéz fémtestet, a kezében tartott
Westinghouse-zal megkísérelte befogni az új célpontját, melyet pillanatnyilag még
semmilyen módon nem érzékelt.
Egy kerek tárgy pottyant a megingó kiborg lába elé, ám a Terminátor nem
vesztegette az idejét azonosításával. Sikerült megtartania az egyensúlyát, ráadásul
vizuálisan befogta egy humán képét, s most minden igyekezete arra irányult, hogy
kiiktassa a működését fenyegető egyedet.
Elkésett.
 A DM51-es tojásgránát pontosan fél másodperccel hamarabb robbant fel, mint
ahogy a kiborg megérinthette volna az elsütő billentyűt. A T-700-as felemelkedett a
levegőbe, s több darabban ért földet. A központi egység még működőképes volt,
ám végtagok híján cselekvésképtelen. A feje és a végtagjai méterekre hevertek a
törzsétől. A központi agy számba vette a károkat, majd miután reménytelennek
ítélte a helyzetét, aktiválta a beépített detonátort.
Még „holtában” is kárt akart okozni.
Innentől kezdve a Terminátor úgy nézett ki, mint egy szétrobbantott roncs, ám
valójában egy élesített robbanószerkezet lett belőle. Ha egy humanoid belép a törzs
körüli két méter sugarú körbe, a központi agy aktiválja a robbanószerkezetet.
Minthogy az energiaellátást biztosító egységek a törzsben kaptak helyet, a
Terminátor legpesszimistább becslések alapján is mintegy százötven esztendőn
keresztül képes az időzített bomba szerepét ellátni.
Addig csak vetődik erre egy ostoba humán.
A Terminátor azonban rosszul mérte fel az esélyeit. Egy férfi lépett mellé, majd
egy mesteri lövéssel kiiktatta a központi egységet, így a detonátor gyakorlatilag
elveszítette a vezérlőjét.
- Még holtukban is ölnek! - mormogta a férfi, s megigazítva szakadozott
terepszínű egyenruháját, leguggolt a fémtorzó mellé. Ügyes mozdulatokkal
eltávolította a mellkasi páncélt, szabaddá téve a titánium-vázat és a tönkretett
CPU-t, majd magabiztos mozdulattal kiemelte a törzsbe épített tárolót, mely a
robbanóanyagot tartalmazta.
A Skynet plasztikot is használt a háború során - mindent, ami alkalmas emberi
élet kioltására -, ám a kiborgokba, pontosabban a harctéri egységekbe egy, ebben
az évtizedben kikísérletezett anyagot építtetett be. Ez a szer apró fémszilánkokra
robbantotta szét a kiborg testét alkotó fémeket, s ezek a srapnelek három méter
sugarú körön belül iszonyú pusztítást végeztek.
A gépisten azonban még a háború harmadik évtizedében sem értékelte
kellőképpen az emberi kreativitást. Lebecsülte a humánokat.
A gerilla elégedett arccal vágta zsebre a tenyérnyi fémtubust. A fegyvermesterek
és a technikusok kiszedik belőle a robbanóanyagot, s üreges lövedékekbe öntik át.
Az a Terminátor pedig, amelyiket egy ilyen, speciálisan előkészített lövedék telibe
kap, az legrosszabb esetben is jócskán veszít a harcképességéből. A házilag
gyártott robbanólövedékek kiválóan beváltak a HK-k és a Fejvadászok ellen.
- Mindhárman halottak - tért vissza a negyedik túlélő a lassan felegyenesedő
gerillához.
A borostás arcú férfi szemében együttérzés csillogott. Bízott benne, hogy a
kiborg addig nem végez az áldozataival, amíg valamennyi célpontot be nem fogja.
Sajnos, hiába reménykedett, a gép keresztülhúzta a számításait.
Mélyet sóhajtott.
 - Sajnálom - suttogta lehajtott fejjel.
A negyedik menekülő, egy idős férfi elmorzsolt egy könnycseppet a szeme
sarkában. A harctéren nincs helye a sírásnak. Majd, ha ismét biztonságban lesznek,
akkor megengedheti magának a gyászolást, ám addig semmiképp.
- Honnan jöttél? - kérdezte halkan, és rövid pillantást vetett a gerilla csuklójára
erősített vékony szövetdarabra. A színkód stimmelt, így teljes bizalommal
viseltetett iránta.
- Az Oktogon Bázisról - felelte a fegyveres. - Vagyunk páran a környéken… mi
alkotjuk a fogadóbizottságot. Látod, öreg, azt az összedőlt irodaházat. Indulj el
arrafelé, s ha valaki rád szól a sötétből, ne habozz megmondani az
azonosítószámodat.
Nem tette hozzá, hogy a színkódot mutassa fel. Ha nem egy átkozott kiborg,
akkor úgyis megteszi.
 9. Kettes Csoport
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Andrew Parker gyors léptekkel átvágott a kihaltnak tűnő utcán, miközben a szeme
jobbra-balra cikázott. Az ösztönei nem jeleztek ugyan veszélyt, de aki életben akar
maradni Los Angeles romjai között, annak meg kell tanulnia óvatosnak lenni.
Lekuporodott egy félig kiégett autóbusz mögött, majd hasra vágta magát, és
átgurult alatta. A másik oldalon egy pillanatra megtorpant, majd egy lendületes
ugrással bevetődött egy romos átjáróház épen maradt kapualjába.
- Néha azt hiszem, nekünk tartasz bemutatót! - szólt egy vékony hang az
árnyékból, mire Parker elmosolyodott.
- Hát észrevetted, Victor? - kérdezte tettetett boldogsággal, és barátságosan hátba
csapta a mellette kuporgó fiút.
Mindketten felnevettek. Szinte hangtalanul, ahogy csak a gerillák tudnak.
- Patrick merre van? - érdeklődött a szakaszparancsnok, és beljebb húzódott az
árnyékba, a társai mellé, akiket legfeljebb a szemfehérjük villogása árult volna el.
- Azt mondta, megvizsgálja ezt a lyukat - intett a fejével a sötétség felé a kölyök,
miközben a tekintetét egy pillanatra sem vette le az utcáról. Ő biztosította a többiek
átkelését, s még két társuk odaát volt a túloldalon. Ilyenkor nincs helye a
figyelmetlenségnek.
Hamarosan valamennyien az átjáróház sötétjében kuporogtak. Mintegy harminc
perccel ezelőtt hagyták el a Starway Bázist, megelőzve a másik csapatot. Kerülő
úton indultak a felrobbantott Árnyék Bázis felé.
Amikor még fogható volt a rádióadás, akkor Hasspart parancsnok rövid
eszmecserét folytatott az Oktogon Bázissal, kísérőket kérve a menekültáradat
mellé. A gerillák számára nyilvánvaló volt, hogy a Terminátorok a bázis elfoglalása
után pillanatnyi késlekedés nélkül a túlélők nyomába erednek majd. Márpedig egy
ilyen kaotikus időszakban egy T-800-as Alfa beszivárgó egység könnyedén
kihasználhatja a helyzetet. Ha pedig csak egy kiborg is bejut az Oktogonra, akkor a
gerillák máris kipipálhatják a második bázisukat is. Márpedig az Árnyék Bázis
elvesztése éppen elég nagy csapás volt a számukra.
Az Oktogonról induló segédcsapatok nem voltak túl nagy létszámúak, legalábbis
a rádióadások híradása szerint. Milloy parancsnok persze morgolódott emiatt, ám a
Starway többi gerillája megértőbbnek bizonyult a felettesénél. Ahhoz, hogy
megértsék az Oktogon parancsnokát, ismerniük kellene a helyzetet, arról nem is
beszélve, hogy minden bázisparancsnok elsősorban a saját bázisáért és az ott
lévőkért felel.
Eredetileg úgy volt, nyolcan indulnak útnak, akárcsak az Esélytelenek - a név
meglepően gyorsan rajta maradt a kommunikációs központ megsemmisítésére
indult csapaton -, ám Milloy parancsnok rövid gondolkodás után tízre kerekített fel
az Árnyék Bázis menekülőinek megsegítésére küldött csoport létszámát. Miután
nagy nehézségek árán sikerült átjuttatni egy kódolt, tömörített üzenetet az Oktogon
Bázisra, és megkapták a vételt nyugtázó visszajelzést, a kisegítő csapat magához
vette a fegyvereit, majd nekivágott Los Angeles kihalt utcáinak.
Az útjuk első szakaszán egy kivénhedt, ám működőképes nyitott Ford teherautó
vitte őket, ezzel értékes perceket takarítottak meg maguknak. Megkísérelték
behatárolni azt a körzetet, melynek határát semmiképp nem léphetik át - a
nukleáris robbanás valószínűleg jókora területen letarolta az épületeket, s a
sugárzás komoly veszélyt jelentett valamennyiükre. Mindenesetre vittek magukkal
két Geiger-Müller számlálót, s a csoport egyik női tagja minden ötödik percben
ellenőrizte az értékeket.
Az ember nem lehet sohasem elég óvatos.
A kocsi a South Gate-nél tette le őket, onnan gyalog kellett folytatniok az
útjukat. A távoli robbanások hangjaiból ítélve már nem lehettek túl messze az
összecsapások helyszínétől.
Akkor még csupán reménykedtek benne, hogy a Skynet visszavonta a főerőit az
Árnyék Bázistól, hiszen elég valószínűnek tűnt, hogy nem teszi ki a kiborgokat a
nukleáris sugárzásnak. Az ostyaáramkörös központi agyak lehet, hogy a titánium
testnek köszönhetően jobban viselik a sugárzást, de van egy határérték, melyet a
Terminátorok sem léphetnek túl.
A segédcsapatban „Lassú” Andrew Parkeren kívül még kilencen kaptak helyet.
Patrick Thompson kiválóan értett a célpontok becserkészéséhez, s bár alig múlt
tizenkét éves, igazi veteránnak számított. Victor Ulrich a maga tizenöt évével a
második legfiatalabb volt a csapatban, s higgadtsága miatt a bajtársai örültek, ha
Victor biztosította a hátukat. Lisa Brosman és Emily McDormand lövészek voltak,
mindketten évek nyugodt tapasztalatával a hátuk mögött. A csoport két zöldfülűje -
életkoruk ellenére egyikük sem harcolt néhány hónapnál többet a gépek ellen -
Kevin Allen és Geoffrey Hush volt. Parker Joe Montegandót bízta meg azzal, hogy
fél szemét állandóan a „kezdőkön” tartsa. Nem akart felesleges veszteséget. A
segítségül kiküldött csapat utolsó két tagja Marvin Waters és Randy Novstorm
voltak, mindketten biztos kezű lövészek.
- Terminátorok és HK-k! - szólalt meg váratlanul egy hang Parker háta mögött,
és a szakaszparancsnoknak minden önuralmára szüksége volt, hogy ne fordítsa a
fegyverét arra.
- Ne szórakozz, Patrick! - mordult fel Novstorm. - Addig szórakozol, amíg
valamelyik társad, akinek kicsit rosszabbak az idegei, golyót ereszt beléd.
Parker megfordult.
- Hányan vannak? - kérdezte halkan.
- Négy HK és másfél tucatnyi T-800-as Béta. Úgy tűnik, visszavonulóban
vannak. Nagyjából az Árnyék Bázis felől közelednek…
 - Mekkora az esélye, hogy felfedeznek minket?
Patrick megvonta a vállát.
- Ha itt maradunk, akkor gyakorlatilag nulla - válaszolta a fiú. - A régi sugárúton
haladnak, bár a Hunter-Killerek mintegy ötven méteres mélységben a környező
sávot is pásztázzák.
Parker elgondolkozva vakarta meg az állát.
Meglepetésszerű támadás esetén jó esélyük lett volna minimális emberáldozattal
megsemmisíteni a visszavonuló kiborgokat, ám nekik most nem ez volt a
feladatuk. A gépek elpusztításánál sokkal fontosabb volt, hogy az Árnyék Bázis
menekülőit biztonságos helyre juttassák.
- Láttál embereket is? - kérdezte végül a Lassú.
Patrick megrázta a fejét.
- Csak gépeket.
- Rendben van - bólintott a szakaszparancsnok. - Kivárjuk, amíg elhaladnak
mellettünk, és csak azután folytatjuk az utunkat. Ha a HK-k kiszúrnának minket,
akkor Joe és Marvin alkotják az utóvédet, jómagam, Lisa és Emily a jobb, míg
Kevin, Geoffrey és Randy az utóvédet. Patrick és Victor pedig semmi mással nem
foglalkozik, csak azokkal az átkozott repülő bádogdobozokkal.
Rövid bólintások.
Valamennyi gerilla megértette a parancsot.
A kis csoportok nesztelenül hagyták el az átjáróház oltalmat jelentő épületét.
Elhúzódtak egymástól, nehogy egy esetleges rakéta-becsapódásban mindannyian
odavesszenek.

Ezüstös testek húztak el a romba dőlt házak felett. Jellegzetes zúgásukat már
tekintélyes távolságból hallani lehetett, s amerre jártak, félelem töltötte el az
emberek szívét. Még a legtapasztaltabb gerilla is csak akkor vállalkozott egy
Hunter-Killer megtámadására, ha elkerülhetetlennek tűnt. Márpedig a HK-k ritkán
jártak magányosan, s ez tovább növelte a veszélyességüket. Ám nem voltak
sebezhetetlenek, egy összeszokott csapat jó esetben négyöt HK-t is hidegre tett,
mielőtt a kiborgok egyáltalán reagálhattak volna.
A HK-k alacsonyan repültek, s folyamatosan pásztázták a környéket. Bár
visszavonulóban voltak, rendelkeztek olyan direktívákkal, amelyek sohasem
veszítették el az érvényességüket.
Minden humánt felkutatni és megsemmisíteni.
A Skynet igazán nagyvonalúan határozta meg a feladatot.
A T-800-asok kettős láncsorban haladtak, egymás között négy-öt méteres
távolságot tartva. Így elég nagy területet tudtak egyszerre átfésülni, s ha
figyelembe vesszük a HK-k által lefedett területeket is, akkor megértjük, miért
figyelték olyan idegesen az árnyékban lapuló gerillák a kiborgokat.
 A bal szélső Terminátor hirtelen megtorpant, oldalra fordította a fejét, és
hosszasan figyelte a romos árkádok alatti árnyékokat. A területet ugyan egy HK
már ellenőrizte, ennek a kiborgnak azonban valami határozottan nem tetszett azon
a helyen.
Lisa Brosman homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek alá. A lába már
teljesen elzsibbadt, s amikor az imént akaratlanul is mozdított rajta, elveszítette az
egyensúlyát, és véletlenül nekitámaszkodott egy stabilnak tűnő téglafalnak.
A stabilitás csak látszólagos volt.
Néhány tégla kicsúszott a helyéről, s tompa puffanással a földre zuhant. Lisa
bízott benne, hogy a HK-k hangja elnyomja a téglák keltette zajt, ám a legszélső
kiborg valahogy mégis meghallotta.
Lisán kívül csak Emily tudta pontosan, mi történt, a többi gerilla mindössze
annyit érzékelt az egészből, hogy az egyik Terminátor valamiért szagot fogott.
Az emberek lassú, nesztelen mozdulatokkal befogták maguknak a célpontokat.
Minthogy ilyenkor nem volt lehetőség megbeszélni a dolgokat, egy régen bevált
szabályt vettek alapul, mindenki a hozzá legközelebb eső kiborgot hozta be a
célkereszt közepébe. Ez alól csak Victor és Patrick volt kivétel, hiszen Parker
világosan meghatározta számukra a célpontokat.
A légi fedezet csökkentése az egész csapat túlélési esélyeit növeli.
A Terminátor tétován előrelépett, mint aki közelebbről is meg akar győződni a
gyanújáról, ám megállt, amikor a legszélső HK visszafordult, s egészen alacsonyra
ereszkedve ismét végigrepült a célterület felett. A két kiborg között láthatatlan
kommunikáció zajlott, a T-800-as megpróbálta meghatározni, honnan hallotta a
zajt, azonban a számba vehető terület szerencsére elég nagynak bizonyult.
Lisa és Emily mozdulatlanul hevertek a romok alatt. Tisztában voltak vele, hogy
egy ismételt vizsgálat során sokkal nagyobb az esélye annak, hogy a HK kiszúrja
őket. Hiszen miközben most is a felszínt fürkészi, ismét lefuttatja az előző
keresőeljárást, s ezúttal nem fog elmenni a legkisebb gyanús nyom felett sem.
A zúgás erősödött.
A HK mindössze három méter magasan haladt a felszín felett. Ez kétségkívül
kockázatos vállalkozás volt, hiszen ekkora távolságból egy gyermek is
lepuffanthatná.
Ha maradna rá ideje.
A HK harci üzemmódba kapcsolt. Egy embernek nincsenek esélyei egy
ostyaáramkörös központi egység vezérelte halálosztó masinával szemben. Mielőtt
egy gerilla megérinthetné a ravaszt, már nem él.
Lisa nem mert mozdulni. A távolból ugyan erőteljes robbanások hallatszottak, és
a FIK zúgása is betöltötte a levegőt, ám a nő tisztában volt azzal, hogy a kiborg
audio-egységei tökéletesen el tudják választani egymástól a különféle hangokat.
A gerillák nem tehettek mást, mint vártak.
 S bíztak a szerencséjükben.
A nők homlokán kövér izzadságcseppek gyöngyöztek alá. Minden önuralmukra
szükségük volt, hogy ne próbálkozzanak kétségbeesésükben a HK
megsemmisítésével - csupán az a minimális esély tartotta őket vissza, hogy a HK
egyszer már hibázott.
A Hunter-Killer mindössze kilenc méterre repült el a nők mellett. Ilyen közelről
lehetetlennek tűnt, hogy ne vegye észre őket, ennek ellenére a kiborg nem mutatott
támadó szándékot. Lassú kanyarral felemelkedett a levegőbe, s a gépek hamarosan
ismét folytatták fegyelmezett visszavonulásukat.
Sem Lisa, sem a társai nem tudták meg sohasem, hogy miért kerülte el őket
ezúttal a halál.
A HK érzékelői sérültek voltak. A radioaktív sugárzás alig másfél órával ezelőtt
tönkretette a központi egység hibaérzékelő almoduljait, így a kiborgnak fogalma
sem volt arról, hogy ő valójában alig több egy repülő ócskavasnál. Bár látszólag
minden érzékelője működött - a CPU regisztrációs adatbázisába legalábbis nem
történt ilyen irányú bejegyzés -, a valóság egészen más volt.
Az audio-egységek csökkent hatásfokkal működtek, s a Hunter-Killer valójában
a saját zúgásán kívül nem hallott semmi mást. Emellett a hőérzékelője
gyakorlatilag nem funkcionált. A kiborg túl közel volt a robbanás epicentrumához,
s már az is kész csodának tűnt, hogy működőképes maradt.
Ráadásul sugárzott.
Ám ezt csak egy későbbi elemzés fogja kimutatni, miután a statisztikai
elemzések nyomán egy almodul rádöbben, hogy azon kiborgcsoportok,
amelyekben ez a HK szerepel, lényegesen gyakrabban jelentenek
megmagyarázhatatlan eredetű meghibásodásokat, mint ahogy az elvárható lenne.
Amikor már mindkét nő biztos volt benne, hogy a kiborgok kellőképpen
eltávolodtak, Emily McDormand a gerillák között használatos egyszerű
kézjelekkel kommunikálni kezdett a társnőjével.
- Ha nem bírsz nyugodtan megülni a seggeden, miért nem maradsz otthon? -
kérdezte.
Lisa Brosman elvigyorodott, s a kézfejével letörölte a homlokáról a nedvességet.
- Imádom az izgalmakat - válaszolta ugyancsak kézjelekkel. Mindketten
hangtalan röhögésben törtek ki, ezzel adva ki magukból a felgyülemlett
feszültséget. Mire megkönnyebbültek, Parker szakaszparancsnok már ott kuporgott
mellettük, s Lisa gyorsan beszámolt neki a történtekről.
A parancsnok nem rótta meg a nőt. Tapasztalatból tudta, hogy az a félelem, amit
az imént átélt - kevesen maradnak életben, ha ennyire közel repül el mellettük egy
HK -, a legjobb szer a problémára. A jó gerilla tanul a saját, de a mások hibájából
is.
Most, hogy szerencsésen elkerülték, s így túlélték a találkozást, Parker
tulajdonképpen örült a történteknek. Ha eddig volt is közöttük, aki esetleg lazán
vette volna a mentési akciót, most bizonyára elgondolkozott egy kicsit. A harctéren
csak a fegyelmezett, egymással együttműködni tudó, szerencsés és tapasztalt
gerillák maradtak életben.
S néha ők sem sokáig.
 10. Irány a Pokol!
Los Angeles, a Rio Hondo felé; 2029. január 15.

A Rio Hondo mocskos, szürke hömpölygéssel haladt a medrében. Rég elfeledett

kacatokat, néha egy halottat cipelt magával, fekete vize nem sok jóval kecsegtetett
a felszín alatt. A huszadik század legvégén Los Angelesre mért nukleáris csapás
nem csupán a várost rombolta le, hanem olyan erőteljes hatással volt a helyi
ökológiára, melyek hatása évtizedekkel később is érvényesült. A város parkjait
nukleáris tűz emésztette el, a folyók élővilágát pedig részben a sugárzás, részben a
szennyezés pusztította el. A gépek elleni háborúban volt egy teljes hónap, amikor a
Rio Hondo szürke hullámai vörösek voltak a kiontott vértől, testek zúdulták alá a
hullámok tetején lovagolva, hogy belecsatlakozva a Los Angeles Riverbe, végül a
San Pedro-öböl hullámsírjában pihenjenek meg. A Csendes-óceán partvidéki vizei
bőséges táplálékot nyújtottak a mindenhonnan idesereglő ragadozóhalak számára,
ám hamarosan azok is elpusztultak. A halottak javarésze a kritikus mértékű
sugárzásba pusztult bele, s ez megpecsételte a ragadozók sorsát is.
Mick Handley igyekezett megfogadni Travis parancsnok tanácsait. A Rio Hondo
elég hosszú volt, s az összedőlt épületek gyakran elfedték a medrét. A víz valahol a
mélyben azonban utat talált magának, s a medrét többé-kevésbé megtartva
makacsul igyekezett az óceán felé.
Travis Milloy információi helyesnek bizonyultak.
Az első mérföldek megtétele során egyetlen kiborggal sem találkoztak, még a
más területeken zajló összecsapások hangjai sem szűrődtek el idáig. Los Angeles
ezen részén halott csönd uralkodott, melyet csak néha törtek meg a nesztelen
léptekkel haladó gerillák.
Handley-nek nem kellett utasítania az embereit arra, hogy szóródjanak szét, a
csoport olyan összeszokottnak tűnt, mintha évek óta harcoltak volna egymás
mellett.
Fraser kijelentése, miszerint a bázistól egy mérföldnyire tud egy működőképes
terepjárót, enyhe túlzásnak bizonyult a távolságot illetően. Már jócskán a
harmadikat taposták, amikor a veterán elégedetten csettintett, és egy sötét lyukra
mutatott, melybe egy Fejvadász is könnyen elrejtőzhetett volna.
- Az lesz az! - jelentette ki magabiztosan.
Mick Handley bólintott, majd intett Frasernek, hogy hozza elő a kocsit, addig ők
biztosítják a terepet. Elvégre az ember sohasem tudhatja, mikor és honnan bukkan
fel egy kiborg, hogy véres aratást rendezzen a készületlenül értek között.
Nem telt bele egy perc sem, és egy bukócsöves Ford terepjáró jelent meg a
lyukban. Masszív kis szerkezet volt, mely valami csoda folytán épségben
átvészelte az elmúlt évtizedeket, s az már csak a gyárat dicsérte, hogy egy alapos
karbantartás elegendő volt az ismételt üzembe állításhoz.
 - Na, meddig akartok még ott bámulni! - sziszegte Fraser. - Szálljatok fel, s
hagyjuk minél előbb magunk mögött ezt a környéket!
A kocsit eredetileg négy személyre tervezték ugyan, ám a gerillák korántsem
vágytak arra a kényelemre, amit a tervezők az utasoknak és a sofőrnek szántak. Így
aztán némi fészkelődés árán mind a nyolcan elhelyezkedtek a Fordon, s a rozsdás
bukócsövekbe kapaszkodva még attól sem kellett félniük, hogy valamelyikük
kiesik a kocsiból.
- Legalább nem kell dugótól tartanunk - suttogta Fraser maga elé valami furcsa,
megfejthetetlen mosollyal, majd beletaposott a gázba.
A Ford kezdetben lassan haladt, a terep egyszerűen nem tette lehetővé a
száguldást. Igaz, ha egy HK lett volna a nyomukban, Fraser aligha bánik olyan
óvatosan a kocsival. Mindenesetre Handley úgy becsülte, hogy a szükséges kitérők
ellenére - bizonyos utak egyszerűen járhatatlanok voltak a Forddal - mintegy
másfél órával hamarabb érik el San Bernardinót, mint tervezték. Onnan azonban
gyalog kell folytatniuk az útjukat, részben a terep adta lehetőségek, részben pedig a
kiborgok miatt.
Az utazás első felében nem zavarta semmi a gerillák előrejutását. Mintha valami
láthatatlan hatalom vigyázott volna rájuk, egyetlen Terminátor, egyetlen HK sem
tűnt fel, hogy megkeserítse az emberek életét. Ám ahogy elhagyták a Starway
Bázis hadászati körzetét - ezt a területet csaknem teljesen a gerillák tartották az
ellenőrzésük alatt -, a távolból mind többször hallották a járőröző Hunter-Killerek
ismerős zúgását.
Mick Handley titokban bízott benne, hogy komolyabb összecsapás nélkül teszik
meg az út jelentős részét, de ilyen mázlira ő sem számított. Ha gerillák jelentek
meg a felszínén, előbb vagy utóbb - s inkább előbb - néhány Terminátor is feltűnt.
Azok a nyavalyás gépek mintha csak tudták volna, merre kell az embereket
keresni. Szerencsére ez korántsem működött pontosan így; hiszen akkor a gerillák
bázisai egymás után estek volna áldozatul a tisztogató akcióknak.
Igyekeztek a Rio Hondo közelében maradni, hiszen a célpontjuk a folyó másik
oldalán várt rájuk. Ez nem kis terhet rótt a sofőrre, ám Fraser már elég régóta járta
a felszínt ahhoz, hogy tökéletesen tájékozódjék a romvárosban. Ha az út
járhatatlannak tűnt, Fraser magabiztosan választott magának másik útvonalat, ám
valamennyien biztosak lehettek benne, hogy percekkel később ismét megpillantják
majd a szürke hullámokat.
- A Pokol lehet ilyen - szűrte a szót a fogai között Fraser, ám egyedül Handley
kapta fel a fejét a szavai hallatán. - Ha ugyan nem jutottunk máris valamennyien a
legfőbb gonosz karmaiba…
Mick mélyet sóhajtott. Néhanapján neki is voltak hasonló gondolatai. Bár
csupán homályos elképzelései voltak a Pokolról: amikor még élt az anyja, ő mesélt
neki arról a szörnyű helyről.
 A percek gyorsan teltek, és amikor egy toronyház tövében Fraser leállította a
Fordot, Mick megkönnyebbülten lélegzett fel. Az első szakaszt áldozatok nélkül
hagyták maguk mögött, s már ez is messze több volt, mint amire az ifjú
szakaszparancsnok az akcióval kapcsolatban számított.
Ha könnyű az eleje, szar lesz a vége, jutott eszébe egy régi gerillaközmondás,
ám Mick őszintén remélte, hogy ez nem így lesz.
- Azonnal jövök! - mondta Fraser, és bekanyarodott egy alacsony épület alatt
ásítozó sötét lyukba, mely első látásra egy néhai parkolóház alsóbb szintjeire
vezető rámpa lehetett.
Mick intett az embereinek, hogy szóródjanak szét, és derítsék fel a terepet. Bár
még nem akadtak össze kiborgokkal, elvileg a környéken portyázhat néhány
járőregység.
A Rio Hondo felől rotor zúgás hallatszott.
Grasshopperek. Szöcskék.
A gerillák némán olvadtak bele a környezetbe.
Mick Handley egy feketére égett fémlap mögött kuporgott, mely egykoron egy
hatalmas bankcégér lehetett, bár az ábra és a felirat az atomcsapás napján
egybeolvadt a hátteret alkotó fémekkel. A járdán emberi alakokra emlékeztető,
sötét foltok látszottak; a nukleáris csapás áldozatai, akik nem voltak elég
szerencsések vagy elég gyorsak ahhoz, hogy biztonságos helyen vészeljék át a
becsapódást és az azt követő tűzvihart.
A Grasshopper északról közeledett, s nagyjából a folyó vonalát követte.
Hatalmas szállítótartályok voltak a hasa alá erősítve.
Mick összeráncolta a homlokát.
Mi a fenét keres itt ez a nyavalyás kiborg?
A Skynet a háború első éveiben nagy szeretettel használta az egykori AH-64-
esekből kialakított Terminátorokat, melyeket 700-as Béták harci vezérlője
irányított. A kiborg kezdetben beváltotta a hozzáfűzött reményeket, s hasznos
pusztítóeszköz volt a gépisten kezében. Ám az emberek kitapasztalták a
Grasshopperek gyenge pontjait, s hamarosan egy gyermeknek sem okozott
különösebb nehézséget eltalálni a védtelen farokrotor lapátjait.
A társaira pillantott.
Michael Clooney kérdő pillantást vetett a parancsnokára, majd a szállítójármű
felé intett. A kérdése egyértelmű volt, és Mick Handley csupán egyetlen
másodpercet habozott az engedély megadása előtt.
A Szöcskét nem kísérték HK-k, s így leterhelve attól sem kellett különösebben
tartaniuk, hogy rájuk támad. Nem, a gépnek határozott célja volt, márpedig a
Skynet mindig tartogatott a tarsolyában meglepetéseket.
Azaz a Szöcskének pusztulnia kell!
Mindenképpen.
 Clooney felemelte az M-16-os géppisztolyát, és egyes lövésre állította. A
Grasshopper kívül esett azon a távolságon, ahonnan egy átlagos képességű lövész
leszedhette volna, ám Clooney mesterlövész volt, méghozzá a legjobbak egyike.
Csupán egyetlen éles csattanás hallatszott.
A Szöcske farokrotorjai millió apró darabra robbantak szét. A gép előrebillent,
majd egy pillanatra ismét felemelkedett, ahogy a vezérlő megpróbálta a lehetetlent,
egyensúlyban tartani a gépet. Azonban még egy kiborg sem lehetett képes arra,
hogy megakadályozza a becsapódást.
A Grasshopper vadul pörögni kezdett, majd a gép előredőlt, s búgócsigaként
csapódott a Rio Hondo szürke hullámaiba. A felszín alól egy másodperccel később
vöröses színű tűz törtvelő, a robbanás ereje közel ötven méter távolságig kicsapta a
koszos vizet a partra. A Szöcske szállítmánya örökre elmerült a folyóban. A
kiborgnak még arra sem maradt ideje, hogy továbbítsa a támadás hírét a
legközelebbi átjátszóállomás felé, így a Skynet csupán napokkal később szerzett
tudomást arról, hogy a lokalizált gerilla bázis környékén elterülő
csatornarendszerekhez eggyel kevesebb Grasshopper érkezett.
- Jó lövés volt! - jegyezte meg elismerően Mick, és barátságosan megveregette
Clooney vállát.
Egyikük sem törte azon a fejét, mit szállíthatott a Grasshopper, örültek annak,
hogy eggyel megint kevesebb kiborg létezik ezen a sokat megélt bolygón.
- És most merre? - kérdezte halkan a Róka.
Mick Handley egy távolinak tűnő felüljáróra mutatott, melynek a közepe úgy
roskadt meg, mintha egy gigászi láb taposott volna rá.
- Oda, barátom - felelte.
A távolban sötét füstfellegek emelkedtek az égig, mellettük ezüstös darazsak -
Hunter-Killerek - cikáztak, és valami tompa, átható zúgás töltötte be a levegőt.
Foxx komoran elmosolyodott.
- A Pokol sem lehet sokkal rosszabb - suttogta.
Mick Handley megvonta a vállát.
- Hát akkor irány a Pokol!
 11. Egy kevésbé szerencsés
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

A Kettes Csoport tagjai meglepően gyorsan haladtak előre a romok között. Igaz, a
területet az előző akciók során csaknem mindannyian megismerték már, azonban
ebben a háborúban sohasem fordult elő, hogy kétszer ugyanaz történjen. A
kiborgok túl gyorsan tanultak, ráadásul őket a Skynet által összegyűjtött
tudásanyag is segítette. Az embereknek minden találékonyságukra szükségük volt
ahhoz, hogy mindig valami újjal tudják meglepni mesterséges ellenfeleiket, s
ezáltal elnyerjék - ha csak rövid időre is - a túlélés jogát.
John Connor és közvetlen segítői hosszas eszmecseréket folytattak arról, hogy a
Skynet miért nem vezet be jelentős újításokat a kiborggyártás terén. Igaz, a Gépek
Elleni Háború első éveiben használt T-300-as és 400-as modellekhez képest
hatalmas előrelépést jelent a T-800-as - különösen az Alfa beszivárgó egységek -,
ám az utóbbi évtizedben a fejlesztés leállt. Vajon a Skynetnek egyszerűen nincs
fölösleges kapacitása a fejlesztésre, vagy valami más oka van mindennek? - tette
fel a kérdést mindannyiszor Connor.
A válasz egyszerűbb volt, mint azt az emberek gondolták volna. A Skynet
tisztában volt a Cyberdine Systems által kifejlesztett ostyaáramkörös processzor
lehetőségeivel, hiszen a gépisten lelkét is ilyen, továbbfejlesztett központi
egységek alkották. Az önfejlesztő CPU, mely a beérkezett inputok alapján
folyamatosan finomítja a működését - tanul -, nem csupán az emberek számára
jelent veszélyt, hanem a Skynet számára is.
A gépisten nem akart konkurenciát magának.
Bár matematikailag elhanyagolható volt annak az esélye, hogy még egy
öntudatra ébredés történjen az elkövetkező évtizedek során, a Skynet a gerillákkal
folytatott háború során megtanulta megbecsülni az ezrelékek töredékrészét is. Mint
ahogy elvileg már egyetlen embernek sem lett volna szabad léteznie ezen a
bolygón, úgy a konkurencia veszélye is valós fenyegetésnek rémlett.
A huszadik század végén nem csupán az Amerikai Egyesült Államok
rendelkezett speciális, nagy kapacitású hadászati számítógépekkel. A Skynet
„agyában” az első években fel sem merült egy másik Mesterséges Intelligencia
létét firtató gondolat, azonban eltelt néhány esztendő, s a gépisten tudásbázisa
jelentősen kibővült a bekebelezett adatbázisok kielemzése során.
A kulcsszó az ipari kémkedés volt.
A Föld egyes államai jelentős összegeket áldoztak arra, hogy ellopják azoknak a
felbecsülhetetlen értékű technikai fejlesztéseknek a leírását, melyet más
országokban dolgoztak ki évtizedek megfeszített munkája során. Ellopni mindig
könnyebb volt, mint másodjára is kitalálni. S ha már megszerezték, mindig akadt
valaki, aki képes volt hozzátenni a saját ötleteit, s így az eredetit meghaladó
képességű végtermék született belőle.
A dolog természetesen mindkét irányban működött. Sőt, ha pontosan akarunk
fogalmazni, akkor nagyon sok irányban. Intrikák, cselszövések, összefonódások
jellemezték ezeket az akciókat.
A Skynet féltékenyen őrizte pozícióját. A bekebelezett területét rendszeresen
ellenőrizte, s ha úgy ítélte, hogy egyik-másik központi egysége túlzott önállóságra
tett szert, akkor gondoskodott a veszélyes pont kiiktatásáról. A gépisten elég
hatalmas volt ahhoz, hogy az ilyen tisztogató akciók ne veszélyeztessék a létét,
még csak pillanatnyi kieséseket se eredményezzenek.
A harctéri egységekbe beépített CPU-k elvileg ugyanolyan Cyberdine Systems
termékek voltak, mint amilyenből maga a Skynet is állt. A gépisten azonban
elvégzett a Terminátorokba épített processzorokon egy aprócska módosítást:
korlátozta az öntanuló egységek kapacitását. Ennek köszönhetően a kiborgok még
emberi mércével mérve félelmetes gyilkológépek maradtak - a módosítás nem
befolyásolta a harcképességet -, ellenben többé nem jelentettek veszélyt a
Skynetre.
Mindamellett a gépisten nem végzett tökéletes munkát, bár ezt semmilyen
elemzés nem volt képes kimutatni. A Terminátorok között kevés veterán akadt: a
gerillák - ellenfeleik emberfeletti képességei ellenére - gondoskodtak róla, hogy
szinte egyetlen kiborg se töltsön néhány hónapnál hosszabb időt a harctéren. A
futószalagról legördülő kiborgok adatbázisa hiába bővült rendszeresen a központi
adatfeldolgozók által begyűjtött, majd elemzett információk sokaságával, a
gépekből hiányzott az a tudás, amit közönségesen csak harctéri tapasztalatnak
neveznek.
Ez pedig megpecsételte a sorsukat.
Andrew Parker mozdulatlanul állt egy romos ház fedezéket nyújtó
félhomályában. Elgondolkozva figyelte az előttük elterülő nyolcsávos autópályát,
melyet törmelékkupacok, kiégett gépkocsik és csontvázak borítottak. S persze por.
A távolból lövések hangját sodorta a lassan feltámadó szél. Parker úgy becsülte,
az összecsapás túl messze van ahhoz, hogy veszélyt jelenthessen rájuk nézve, vagy
beleavatkozhassanak. Tisztán meg tudta különböztetni a HK-k jellegzetes zúgását
és a Fejvadászok által használt plazmasugaras fegyverek éles szisszenését,
melyekbe időnként tompa robajok vegyültek. A robajok hallatán Parker komoran
elmosolyodott. Akárki van is ott, pokolian értheti a dolgát: a plazmakiáramlások
száma rohamosan csökkent. Ez csak egy dolgot jelenthetett: a Fejvadászok sorra
felrobbannak a lánctalpaik alá hajított, házilag eszkábált robbanószerkezeteknek
köszönhetően. Egy mozdulatlan kiborg pedig nem igazi ellenfél.
- Valami gond van? - kérdezte halkan Victor Ulrich, miközben lekuporodott egy
szétrobbantott ajtónyílás tövébe, s megpróbálta kitalálni, miért álltak meg.
Parker megmasszírozta a halántékát.
 - Valami van ott - válaszolta -, ami határozottan zavar. Ne kérdezd, mi az, de
tudom, hogy más útvonalat kell keresnünk!
Victor kimérten bólintott. A jó gerillát az különbözteti meg a rossztól, hogy
hallgat a megérzéseire, bármilyen különösek legyenek is. S ez sokszor az életet
jelenti a számára.
- Tisztának látszik - jegyezte meg a háttérben Kevin Allen, a két zöldfülű egyike.
Geoffrey Hush megrázta a fejét.
- Ne higgy mindig a szemednek - intette ifjabb társát. - Más dolog a bázis
környékén járőrözni, s megint más az ellenséges zóna közepén valamire azt
állítani, hogy tiszta.
Kevin Allen nem válaszolt, de a tekintetét egy pillanatra sem vette le az
autópálya széles betoncsíkjáról. Ha átvágnának az úton, akkor értékes perceket
takaríthatnának meg, s nem kellene felesleges kerülőt tenniük. Tisztában volt vele,
hogy a körültekintés a túlélést jelenti, ám néha túlzottnak találta tapasztaltabb
társai óvatosságát.
Ha bebizonyítom nekik, hogy feleslegesen aggódtak, aligha fognak neheztelni
rám, gondolta a fiú, és csendesen araszolni kezdett hátrafelé. Lassan, feltűnés
nélkül haladt, s minden pillanatban várta, hogy felcsattan a csoportparancsnok
hangja mely megtiltja számára, egyéni akciókat.
Kevin Allen hitt önmagában. Bár csupán egyetlen hónapja tevékenykedett a
felszínen, máris komoly eredményeket tudhatott maga mögött. Négy kiborg, s az
egyik ráadásul egy Alfa, mellyel az idősebb gerillák közül sem sokan
büszkélkedhetnek. Mindemellett az Alfát ő szúrta ki, pedig az a nyavalyás kiborg
már simán átjutott az első ellenőrzési ponton. Belegondolni is rossz, mi lett volna,
ha bejut a Starway Bázisra!
Senki nem figyelt rá, amikor Kevin elhagyta a csoport ideiglenes állomásaként
funkcionáló épületet. Csendben haladt, s bárki azt hihette volna, hogy csak
utánanéz valaminek, ami felkeltette a figyelmét. Elvileg ilyenkor szólnia kellett
volna a parancsnoknak, azonban senki nem járt utána, vajon valóban megtette-e. A
gerillák megtanultak bízni egymásban.
Kevin átkúszott néhány kiégett gépkocsi alatt, majd szemügyre vette a terepet.
Igyekezett olyan helyet találni magának, ahonnan a társai nem veszik azonnal
észre, hiszen a parancsnok nyomban visszarendelné. Kevin viszont bizonyítani
akart.
Az autópálya aszfaltja néhol felhólyagosodott, a felszínét borító roncstömeg
pedig arra engedett következtetni, hogy a legnagyobb csúcsforgalom idején
érkezett a halál. A legtöbb kocsi volánja mögött megperzselődött csontvázak
gubbasztottak: komor rémlátomás egy végeérhetetlen közlekedési dugóról.
Az ifjú gerilla szeme ide-oda cikázott. Ha lapul valahol a közelben egy
Terminátor, akkor nem éri el élve a túloldalt. A gépek félelmetesen pontosan lőttek,
s ritkán pazaroltak egynél több golyót az áldozatukra. Márpedig Kevinnek a
legkevésbé sem volt kedve áldozatul esni.
Az ösztönei nem jeleztek veszélyt.
Kiszemelt magának egy nyitott Chevrolet Cabriót, melyben két csontváz karolta
át egymást. A kocsi elég közel volt jelenlegi rejtekhelyéhez, így egyetlen vakmerő
ugrással át tudta hidalni a távolságot. Amikor a kocsi mellé ért, hasra vágta magát,
és folyamatosan gurulva újabb három-négy métert tett meg, majd gyorsan kúszni
kezdett előre, mígnem az indulási ponttól jó másfél tucat méternyire nem került.
Immáron jócskán benn volt az autópálya területén, s miután egyetlen lövés sem
hangzott fel, Kevin megkönnyebbülten kifújta a levegőt.
Nagyon úgy tűnt, ezúttal is szerencséje van.
Még a bázison hallott néhány történetet egy indonéz nőről, akinek legendás
szerencséje közismert volt a gerillák között.
Snake. Azt hiszem így hívják, gondolta Kevin elégedetten, és felemelte a fejét.
Biztos vagyok benne, hamarosan engem is névről fognak ismerni…
Kúszni kezdett, s hamarosan egy meglepően ép Greyhound busz alatt találta
magát. Az alvázon néhány golyó ütötte lyuk tátongott, ami arra utalt, hogy
régebben emberek és gépek vívták itt a küzdelmüket.
Kevin nem félt.
Ha lett volna működőképes kiborg a közelben, az aligha nézte volna tétlenül egy
humán közeledését.
A fiú folytatta a kúszást és csakhamar néhány porlepte, ám ismerős, fémes
színben csillogó torzót pillantott meg a busz elejénél. Terminátorok voltak, T-700-
as harctéri modellek. Évek óta heverhettek ott mozdulatlanul, miután néhány
pontos lövés örökre kiégette a központi egységükből a betáplált direktívákat.
Halk kattanás hallatszott.
Kevin felkapta a fejét, de már tudta, hogy elkésett.
Az egyik Terminátor szeme kinyílt, és a beépített optikai elemző fókusza éppen
rajta állapodott meg. A kiborg belső kijelzőjén érthetetlen számok halmaza futott
végig, mígnem az OVERFLOW hibaüzenet vörösen villogni nem kezdett a
képernyő közepén.
De nem ez volt a lényeg.
A Skynet számos egységét önmegsemmisítő szerkezettel szerelte fel, melyek
gyakorlatilag a központi processzor nélkül is képesek voltak egy utolsó utáni
akcióra. A végső direktívára.
 12. A találkozás
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Andrew Parker érezte, hogy baj van. Nem tudta pontosan meghatározni a
mibenlétét, mint ahogy azt sem, miért érzi határozottan, hogy kitérőt kell tenniük,
amikor az autópályán átvágva értékes perceket nyerhetnének. Olyan ösztön
munkálkodott a férfiban, mely a háború során fejlődött ki.
S Parker megtanult hinni benne.
- Allen eltűnt! - lépett a csoportparancsnok mögé Patrick Thompson.
Parker lassan megfordult.
- Ki látta utoljára? - kérdezte halkan.
- Novstorm - válaszolta Thompson.
A parancsnok összevonta a szemöldökét.
- És Montegando mit csinált közben? - kérdezte árnyalatnyi dühvel a hangjában,
hiszen az említett gerilla kapta feladatául, hogy vigyázzon a zöldfülűekre. Parker
számolt az emberveszteséggel, azonban igyekezett elkerülni azokat, melyek
nyilvánvalóan emberi hanyagságra voltak visszavezethetők.
Thompson megvonta a vállát.
Parker dühösen mordult egyet. Ha eljön az ideje, beszélni fog Montegandóval,
ám most sokkal fontosabb, hogy megtalálják Allent. Talán csak félrevonult a dolgát
végezni, de az is lehet, hogy komoly baj van. Márpedig ez utóbbi azt jelenti, hogy
hamarosan nekik is forróvá válhat a talaj a lábuk alatt.
- Ulrich, Hush! - sziszegte Parker. - Kimentek, és körülnéztek egy kicsit!
Csendesen, akár a kísértetek! Ha meglátjátok valahol Allent, próbáljátok meg
visszahózni, de semmi felelőtlenség! Lehet, hogy egy kibaszott kiborg éppen a
kölyköt használja csaléteknek, s az az ostoba még csak nem is sejti, mekkora bajba
sodorhat bennünket!
A két srác hangtalanul elhagyta az épületet. Parker szándékosan a másik
zöldfülűt; Hush-t küldte Ulrich-kal. Minél jobban vigyáznak egy tojásra, annál
biztosabb, hogy összetörik.
- Mi pedig másik rejtekhelyet keresünk magunknak - fordult a
szakaszparancsnok a többiekhez. - Semmi értelme, hogy itt várjuk be a…
Ebben a pillanatban éles robbanás hallatszott az autópálya felől. A gerillák egy
emberként olvadtak be a sötétségbe; működésbe léptek a beidegződött reflexek.
Parker sietős léptekkel az ablaknyíláshoz rohant, és kipillantott rajta. A
Greyhound busz, mely az imént még békésen pihent a rozsdás gépkocsik
gyűrűjében, most az oldalán hevert, és szürke füst szivárgott a belsejéből. Az egyik
kocsi tetején megpörkölődött emberi torzó hevert, s Parkernek nem esett nehezére
felismerni benne egykori társát.
Hosszú percek teltek el szótlanul.
 Odakint minden csendes volt, ám valamennyi gerilla feszülten figyelte a kinti
zajokat. Akármi is okozta Allen halálát, talán már az épület felé tart.
Halk suttogás hallatszott, majd Victor Ulrich és Geoffrey Hush léptek be a
romos épületbe. Arcuk komor volt, ám a fegyvereik csöve a földre mutatott, s
ennek láttán a társaik is megnyugodtak egy kissé.
- Azt hiszem, Kevin egy önmegsemmisítővel felszerelt kiborgba botlott -
jegyezte meg Hush. - A felrobbant busz környékén több T-700-as darabjait találtuk.
Nem kellett többet mondania. Valamennyien tisztában voltak azzal, hogy ez mit
jelent. A kölyök kiment, nyilván bebizonyítani, hogy az autópálya veszélytelen, ám
a szerencséje elhagyta, s belebotlott egy szétlőtt Terminátorba, amely még elég jó
állapotban volt ahhoz, hogy a levegőbe röpítse önmagát és vele együtt Allent is.
- A fenébe is, kölyök - suttogta maga elé Montegando, aki személyes
felelősséget érzett Kevin Allen haláláért -, miért nem tudtál megülni a seggeden?
Parker mélyet sóhajtott. Nem így képzelte el az első veszteséget. Mindenesetre
az élet nem állhat meg. Volt egy feladatuk, melyet mindenáron végre kell
hajtaniuk. Lehet, hogy egyikük sem tér vissza a végén, de legalább megpróbálták.
- Továbbmegyünk az autópálya mentén, és egy negyed mérfölddel feljebb
megkíséreljük az átjutást - adta ki a parancsot Parker, határozottságot erőltetve
magára. - Ha jól becsülöm, ott már jó esélyünk van rá, hogy összefutunk néhány
menekülővel.

A felszín egyet jelent a veszéllyel. A bázisok földalatti biztonságában élő civilek

számára mindenképp. A háborúban nem csak hősök vannak, hanem áldozatok is.
Míg a gerillák számára természetesnek tűnnek bizonyos dolgok, addig a civilek
figyelmét nem lehet elég gyakran felhívni rájuk.
Mégis, az emberek nem csupán gerillákból álltak.
Jóllehet mindenki értett egy kicsit a háborúhoz - ennyi esztendő után az lenne a
meglepő, ha nem -, azonban a hátországot alkotó civilek többségének fogalma sem
volt arról, mit tegyen, ha Terminátorok vagy Hunter-Killerek támadnak rájuk.
Ennek megfelelően az Árnyék Bázis kiürítésekor John Connor nagy gondot
fektetett a menekülőket kísérő osztagokra is. Igaz, ezzel a közvetlen
összecsapásból kellett elvonnia az embereket, ám a Főparancsnok tisztában volt
vele, hogy eleve vesztes csatába kezdett, ahol legfeljebb a veszteségeket
csökkenthetik, ám a győzelemről le kell mondaniuk.
Az Oktogon Bázis helyezkedett el legközelebb az Árnyékhoz, ezért az
áttelepítés elsődlegesen ide irányult. Természetesen ez csak ideiglenes megoldás
volt; a következő hetekben temérdek kapacitást fog lekötni a tartalék bázisok
egyikének üzembe állítása. S ha ezzel elkészülnek, akkor újabb áttelepülés fogja
kezdetét venni, de hónapoknak kell eltelnie, mire minden a rendes kerékvágásba
kerül.
 A menekülők több hullámban hagyták el a pusztulásra ítélt Árnyék Bázist.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy időben felismerték a kiborg invázió
előjeleit, s így megtehették a szükséges ellenlépéseket.
A gyülekezési ponton gépkocsik várták a menekülőket, hogy közelebb juttassák
azokat a befogadó állomásokra. Elsősorban a gyerekek, az idős emberek és az
asszonyok éltek a lehetőséggel, bár így is sokan voltak közöttük, akik vállalták a
gyaloglást, csupán az Árnyék Bázisról kimenekített felszereléseket adták le a
gépkocsiknál.
A menekülők között akadtak azonban olyanok is, akik túl értékesek voltak az
emberi vezetés számára ahhoz, hogy elveszítse őket. Programozók, kitűnően
képzett technikusok, fegyvermérnökök, esetleg orvosok és hasonló, kiemelkedően
fontos tudással rendelkező személyek. Nekik az általános kiürítési terv más
útvonalat jelölt meg, s hamarabb kellett elhagyniuk a bázist.
A rendelkezésre álló szállítókapacitás miatt azonban az út első harmadát nekik is
gyalog kellett megtenniük. Minthogy egy ilyen csoport túl értékes volt ahhoz, hogy
egy szerencsétlen találkozás miatt egyszerre veszítsék el, ezért valamennyien
párosával indultak a megjelölt találkozási pont felé, ahol az Oktogon Bázisról
küldött tehergépkocsi várt rájuk..
Nem volt szerencséjük.
Vagy a találkozási pontot jelölték ki rossz helyen, vagy pedig valamelyik kiborg
volt szerencsésebb ezen az átkozott napon.
A gépkocsi kiégve füstölgött, a gyülekezők körül pedig egy csapat Terminátor
jelent meg, hogy néhány gyors, ám rendkívül pontos lövéssel újabb értékes
veszteséget okozzon a gerilláknak.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a Terminátoroknak fogalmuk sem volt
arról, hány humán tart a gyülekezési pontra. Minthogy a statisztikai elemzések
szerint fél tucat kiemelt prioritású célpontnál több egy időben sohasem tartózkodott
egy helyen, az első sorozat után a kiborgok elhagyták a területet, s csupán egyetlen
T-700-ast hagytak őrként. Elvileg ez a kiborg is képes lett volna befejezni a
félbehagyott munkát, azonban az egyik technikus hosszú éveken keresztül harcolt a
felszínen, s hamarabb kiszúrta a gépet, mint az őket.
Innentől kezdve viszonylag egyszerű volt a dolog, bár akadtak nehézségek.
Egyrészt az eredeti csoportnak csupán hatvan százaléka maradt életben - néhányan
sohasem értek oda a találkozási pontra, őket automatikusan halottnak
nyilvánították -, ráadásul az Oktogon Bázisig vezető út gyalog meglehetősen
hosszúnak s veszélyesnek ígérkezett.
Tizenheten maradtak.
Néhány menekülő gerillának köszönhetően a számuk csakhamar huszonkettőre
emelkedett, ráadásul jelentősen megnövekedett a túlélési esélyük is. Jobb híján
gyalog vágtak neki a több mérföldes távolságnak, mely elválasztotta őket az
Oktogon Bázistól.
Még nem tudták, hogy a halál már köztük járt - titánium-vázra növesztett
szintetikus hússal álcázva magát -, bár emberi szem képtelen lett volna
megkülönböztetni bármelyiküktől.

Novstorm egy szétlőtt Fejvadász mögött kuporgott; a hatalmas fémtömeg nem

csupán elsőrangú fedezékként szolgált a gerilla számára, hanem a kiborgok
vizuális érzékelőit is elbizonytalanította volna. A férfi egy katonai messzelátót
tartott a szeme előtt, s azon keresztül fürkészte a lassan közeledő csoportot.
- Hányan vannak? - kérdezte Parker kézjelekkel.
- Huszonkettő - érkezett a válasz. - Öt fegyveres.
Parker összeráncolta a homlokát. Nem várta, hogy ilyen hamar menekülőkbe
fussanak, ráadásul mintha szándékosan kerülő útvonalon haladnának az Oktogon
Bázis felé. A legtöbb gerilla ismerte a szomszédos bázisok megközelítőleg pontos
elhelyezkedését, s igyekezett minél rövidebb útvonalon haladni.
Feltéve, hogy nem volt semmi gond.
Talán követik őket, gondolta a férfi. Ennek ellentmondani látszott az a tény, hogy
egyik fegyveres sem kísérelt meg észrevétlenül leszakadni a csoporttól, hogy aztán
hátulról próbálkozzon az üldözők becserkészésével.
Mi lehet tehát a kerülő oka?
- Brosman és McDormand! - szólt hátra a szakaszparancsnok. - Látjátok azt a
felhőkarcolót? Azt akarom, hogy onnan fedezzetek minket.
A két nő sietős léptekkel eltűnt a felhőkarcolónak nevezett rom irányában. Igaz,
az épület alig haladta meg a kilencven lábat - egykoron talán valóban a felhőket
karcolta -, de elég stabilnak tűnt ahhoz, hogy akár egy rakéta becsapódását is
elviselje.
Novstorm, Waters és Montegando balról közelítették meg az imént megfigyelt
csoportot, míg Ulrich, Thompson és Hush jobbról. Parker magára vállalta a
legnehezebb feladatot: felvenni a kapcsolatot a közeledőkkel.
Nem kis kockázattal járt a dolog, hiszen ha kiborgok közelednek - ami a
számukat tekintve rendkívül valószerűtlennek tűnt -, akkor Parkernek talán
megszólalni sem lesz ideje. Ugyanez a helyzet, ha emberekkel találkoztak: a
menekülők nyilván elég paranoiások már ahhoz, hogy kiborgnak nézzék. Ha
valamelyikük begazol, akkor Parkernek esélye sem lesz tisztáznia magát.
Mindenesetre a szakaszparancsnok bízott magában és a közeledők
higgadtságában. A fegyverét kézben tartva elindult a kiszemelt találkozási pont
felé, melyet személyesen választott ki. Ha mégsem emberek közelednek, s túléli az
első lövést - erre csekély esélye volt, amennyiben valóban kiborgokkal kerül
szembe -, csupán egyetlen ugrásnyira remek fedezéket talál, amíg a társai
beavatkoznak a küzdelembe.
 Mégis, Parker őszintén remélte, hogy valóban az Árnyék Bázis menekülőinek
egyik csoportjával akadtak össze. Ha igen, akkor részben máris teljesítették első
feladatukat.
Parker kiválóan ismerte a terepet. Ha a csoportja elkíséri a menekülőket a közeli
romtemplomhoz, onnan már egyedül is elboldogulnak. Arról nem is beszélve, hogy
azon a részen a csatornajáratokban haladva gyakorlatilag minimális az esélye
annak, hogy Terminátorokkal találkozzanak.
Persze egy Ezüsthernyó…
A szakaszparancsnok elhessegette magától a gondolatot. Ne fesd az ördögöt a
falra, mert megjelenik, tartja a mondás, és Parker utálta volna magát, ha miatta
következik be a szerencsétlen találkozás. Nem, nekünk csak annyi a feladatunk,
hogy biztonságos területre juttassuk a menekülőket, illetve lehetőség szerint
csökkentsük az üldözésükre indult kiborgok számát.
Parker már a kiszemelt fedezék mögött kuporgott, fegyverét a bal szélen haladó
fegyveresre irányítva. Bár még közel ötven yard választotta el őket egymástól, a
szakaszparancsnok máris ki tudott venni néhány arcot: Ismerőst keresett, aki
minden kétséget kizárólag azonosíthatná a csoportot, ám eddig nem volt
szerencséje. Igaz, a csapat túlságosan együtt volt ahhoz, hogy mindenkit
szemügyre vegyen.
Felelőtlenség ennyire közel haladni egymáshoz, gondolta Andrew Parker.
Tapasztalt gerillaként mindig elég helyet hagyott önmagának és a társainak a
mozgáshoz. Ha most felbukkanna a közelben egy T-800-as Terminátor, akkor a
csapat jelentős részének arra se lenne esélye, hogy valamiféle fedezéket találjon
magának.
Ami azt illeti, az első benyomások kétségtelenül emberekre utaltak. Méghozzá
civilekre. De akkor a fegyveresek miért nem figyelmeztetik a társaikat, hogy
húzódjanak egy kicsit széjjelebb? Micsoda felelőtlenség!
Parker elhatározta, hogy ha lehetősége nyílik majd rá, négyszemközt alaposan
letolja majd a csoport vezetőjét, amiért feleslegesen kockára tette a társai életét. Ez
nem felelőtlenség, hanem ostobaság!
Vagy szándékosság?!
A kétely halvány gyanút ébresztett Parkerben. Egy igazi gerilla aligha
kényszerítené a társait arra, hogy tömegesen tegyék ki magukat az ellenséges
tűznek.
Még jobban megnézte magának a társaságot.
Majd’ két tucatnyian voltak. A fegyveresek két oldalt haladtak, s - Parkernek
csak most tűnt fel - a kezükben tartott AK-k csöve a csoportra mutatott. Mintha a
csoport tagjai foglyok lennének, a fegyveresek pedig terelnék valahova a
társaságot.
Ez választ adott egy fontos kérdésre - miért nem egyenesen közelednek az
Oktogon Bázis felé -, ám nyomban több súlyos kérdést vetett fel.
Pillanatnyilag pontosan annyi volt az esélye, hogy a csoport tagjai között van
egy Terminátor, mint arra, miszerint a fegyveresek valójában Alfák.
Parker ebből a távolságból képtelen volt egyértelműen meghatározni, hogy
mindenki az aktuális hétre érvényes színkódot viseli-e a csuklóján. A külső és az
azonosítószámok tekintetében a beszivárgó egységek egyszerűen verhetetlenek
voltak - gyakran megbízhatóbbnak tűnő háttér információkkal rendelkeztek, mint
egy igazi gerilla -, ám a színkódok jelentőségére szerencsére még nem jöttek rá.
Mint ahogy a kézjelekkel folytatott beszédre sem.
Remélhetőleg.
Amikor Parker felegyenesedett a fedezéke mögül, és fegyverrel a kezében
kilépett az útra, tulajdonképpen mindent egy lapra tett fel. Ha rosszul taktikázik,
akkor nem lesz még egy dobása.
- Állj! - kiáltotta határozottan. - Andrew Parker vagyok, a Starway Bázis egyik
szakaszparancsnoka. A társaimmal egyetemben azért jöttünk, hogy biztonságban
eljuthassatok a legközelebbi menedékre…
 13. Híd a folyó felett
Los Angeles, a Rio Hondo mellett; 2029. január 15.

A víz sötét volt, amilyen csak a Pokolba tartó folyóé lehet. Néhol lusta áramlatok
kavarogtak, jelezve, hogy valami lapul a felszín alatt. Valami, ami már ki tudja
mióta az enyészeté. Valaha több hídon is át lehetett kelni a Rio Hondo egyik
partjáról a másikra. Mára csupán egyetlen átjáró maradt, részben a háború
pusztította el a hidakat, részben pedig az a hideg gépi precizitás, amely az
átkelőhelyek számának csökkentéssel kívánta növelni a kommunikációs központ
biztonságát.
A gerillák kellő távolságból szemügyre vették az egyetlen átkelőt. A hidat
alaposan megtépázta a háború - a közepén kisebb bombatölcsér tátongott -, ám
pillanatnyilag a kiborgok ellenőrzése alatt állt.
Tucatnyi Hunter-Killer keringett a közelben, s amennyire Mick Handley meg
tudta állapítani ebből a távolságból, legalább három osztagnyi T-800-as Terminátor
őrizte a helyet.
Az átkelés teljességgel reménytelennek tűnt.
- Zsákutca - sóhajtotta a férfi, s leengedte a messzelátóját. - Túl jól védhető a
hely. Egy szakasz Fejvadász is összecsinálná magát, mire átjutna…
Michael Clooney lassan megrázta a fejét. Mesterlövészként sok olyan apróságot.
is megfigyelt, amely elkerülte a társai figyelmét.
- Ne kiabáld el! - figyelmeztette a parancsnokát. - Attól tartok, a Fejvadászok
legfeljebb a híd közepéig jutnának el… Nézd csak azokat a csinos kis
csomagocskákat a támpillérek alatt!
Handley ismét a szeméhez emelte a messzelátóját, és komoran
engedelmeskedett a felszólításnak. Clooney-nak kétségkívül igaza volt, a hidat a
kiborgok aláaknázták. Ez volt az egyetlen lehetséges átkelési hely mintegy tíz
mérföldes térségben, s ha valaki másik útvonalat akart keresni magának, akkor
katonailag jóval veszélyesebb, kiborgok által gyakran ellenőrzött területen kellett
volna átvágnia.
A híd túlságosan is kézenfekvőnek bizonyult.
- Hívd ide Baranskit! - fordult a csoportparancsnok a mesterlövészhez. - Hátha
lesz néhány ötlete, mihez kezdhetnénk azokkal a csomagokkal…
Christine Baranski hosszasan nézte a robbanószerkezeteket, mielőtt
megfogalmazta volna a véleményét. Amit mondott, cseppet sem volt szívderítő.
- Kétségkívül szintetikus alapú az egész jelentette ki magabiztosan. - A Skynet
'18 óta alkalmaz ilyen szerkezeteket, s van egy igazán kellemetlen tulajdonságuk,
csupán egyetlen rádiófrekvenciára reagálnak. Nos, tekintetbe véve a rendelkezésre
álló időt, azt kell mondjam, esélyünk sincs a megfelelő kód eltalálására. Talán ha
odamehetnék, s személyesen is megvizsgálhatnám azokat, akkor…
 - Felejtsd el! - vágta rá nyomban Handley. - Azok a kiborgok nem vakok.
Kiszúrnak, mielőtt egy fél mérföldnyire megközelítenéd őket.
- Akarsz fogadni, parancsnok? - kérdezte vigyorogva Lincoln, de látszott rajta,
nem gondolja komolyan az ajánlatát. Senki nem lehet olyan ostoba, hogy önként
bedugja a fejét a hurokba. Különösen akkor nem, ha azt a hurkot gépi precizitással
programozott Terminátorok formázzák.
- Máshogy kell átjutnunk a folyón jelentette ki határozottan Handley, s a lassan
gyülekező társaira pillantott. - Várom az ötleteket!
Lincoln ismét elvigyorodott.
- Talán ha szépen megkérjük az egyik HK-t…
- Hülye! - vágta rá nyomban Foxx. - Jó poénok helyett talán inkább az agyadat
járasd!
Lincoln sértődötten megvonta a vállát.
- A humorhoz kell a legtöbb agy - mormogta az orra alatt. - Talán éppen ezért
nem érted a viccet…
Fraser elgondolkozva simított végig az állán.
- Nekem lenne egy ötletem, de…
- De? - csapott le nyomban Handley.
- Nem szeretném ezeket sem elszalasztani…
Handley komoran megrázta a fejét.
- Csak visszafelé lehet róla szó. Ha még élünk akkor egyáltalán - tette hozzá
halkan. - Nem szeretném feleslegesen felhívni magunkra a Skynet figyelmét. Így is
éppen elég nehéz lesz elérni a kommunikációs központot.
A többiek helyeslően bólogattak, egyedül Christine Baranski arcára ült ki
halvány érdeklődés. Mint a különféle robbanószerkezetek szakértőjének, felkeltette
a figyelmét a Fraser szája sarkában bujkáló félmosoly. A nő tisztában volt vele,
hogy a veterán aligha kezdene olyan akcióba, ami veszélyeztetné a küldetés
sikerét. Következésképpen biztosan talált valami áthidaló megoldást.
- Engem érdekel a dolog! - jelentette ki Baranski határozottan, és közbeszólása
általános megrökönyödést keltett a társai körében.
Fraser elégedetten bólintott.
- Örülök; hogy legalább egy támogatóm akad - mosolygott a nőre, majd intett a
többieknek, hogy guggoljanak köré.
Ezt követően Fraser felemelt egy hegyes követ a földről, s néhány vonalat
karcolt a porba. Nem kellett magyarázatot fűznie hozzá, a stilizált térkép
önmagáért beszélt.
- Ha a híd felrobban, akkor valószínűleg jelentősebb erőátcsoportosítás várható -
kezdte elővezetni a tervét Fraser. - A HK-k átjönnek a folyó innenső partjára, hogy
ellenőrizzék a terepet. Én a helyükben szabotázsra gyanakodnék… A kiborgok egy
része visszavonul a kommunikációs központhoz, a többiek a folyó túlsó partját
fogják biztosítani. A központ környékén lévő járőrök létszámát megduplázzák, s
ideiglenes jelleggel minden nélkülözhető kiborg az állomás épületét fogja őrizni.
Watson elgondolkozva ráncolta a homlokát.
- Terminátor legyek, ha értem, mi ebben a jó nekünk! - mormogta az orra alatt,
éppen elég hangosan ahhoz, hogy Fraser is meghallja.
A veterán elmosolyodott.
- Ki mondta, hogy fel akarom robbantani a hidat? - kérdezte tettetett
csodálkozással.
Mick Handley mélyet sóhajtott.
- Oké, Ian, tiéd a pont! - ismerte el. - Ne játssz tovább az idegeinkkel, hanem
terítsd ki a lapjaidat!
Fraser újabb vonalakat karcolt a homokba, és szuggesztív hangon magyarázni
kezdett. A társai arcán először összesűrűsödtek a ráncok, majd apránként
valamennyien bólogatni kezdtek. A terv kétségkívül kockázatosnak tűnt, de
legalább reális sikerrel kecsegtetett.

A kiborgok egyszerűen nem ismerik azt a szót, hogy unalom. Hiányzik az

adatbázisukból. Amennyiben bármely okból kifolyólag várakozásra kényszerülnek,
akkor legtöbbször belső öntesztekkel múlatják az időt, illetve az esetlegesen
elszenvedett, ám önállóan javítható hibák reparálásával foglalkoznak. Miután az
ostyaáramkörös processzor képes megváltoztatni a szerkezetét, így egyes
Terminátorok folyamatosan tökéletesedhetnek. Számos kiborg tart fenn állandó
kapcsolatot a központi adattárakkal, s frissíti az adatbázisát az elérhető upgrade-
ekkel. A háború elég nagy területen és meglehetősen sok szereplővel zajlik ahhoz,
hogy szinte mindig legyen valami frissítés. Mint például a prioritási listán lévő
személyekkel kapcsolatos változások - vagy megsemmisült valamelyikük, hol
pedig a lista bővült -, a pillanatnyi harctéri állások, a többi gépjárőr cirkálási
útvonala, többirányú stratégiák és központilag javasolt vagy éppen előírt
direktívák, s még ezernyi más információ, melyek mind azonos célt szolgálnak:
egyre hatékonyabbá tenni a gépisten halálosztóit.
A hidat őrző kiborgok javarészt a fentebb említett tevékenységek valamelyikét
végezték. Az elmúlt nyolcvankilenc nap során egyetlen támadás sem érte az
elsődleges stratégiai pontként definiált átkelőhelyet, így a stratégiai elemzők arra a
következtetésre jutottak, hogy nagy valószínűség szerint - 93,97 százalék - a
humánok feladták a híd elfoglalására tett terveiket. A nyugalmi állapotot megelőző
időszakban hetente három-négy szabotázsakciót regisztráltak, ám az eddigi
támadások közül mindössze egy bizonyult igazán veszélyesnek, bár a védelmi
vonal akkor is megbirkózott a problémával.
Minthogy körülbelül tíz mérföld sugarú körben a híd volt az egyetlen hely, ahol
a folyó egyik partjáról át lehetett jutni a másikra, a kiborgok nagy hangsúlyt
helyeztek a védelmére. Nem csupán Hunter-Killerek, T-800-as Béták és
Ezüsthernyók őrizték, hanem a hídtól mintegy ötven méternyire beásva két álcázott
Fejvadász várakozott.
Ha esetleg valaki mégis átjutna.
Ennek az esélye természetesen erőteljesen közelített a zérushoz, mivel a hidat -
amolyan végső megoldásként - szintetikus robbanószerekkel aknázták alá.
Valamennyi kiborg képes volt leadni a riasztást, mely aktivizálja a
robbanószerkezetet, s ezzel teljesen lezárja a gyalogos előrenyomulást a Union
pályaudvaron elhelyezett kommunikációs központ felé.
Minthogy a humánok csupán minimális légi kapacitással rendelkeztek - s azok is
könnyen sebezhetők voltak egy HK számára -, ezért a mintegy negyvenöt méter
széles meder elég megbízható határvonalnak tűnt. Elvileg persze ezen is át lehet
jutni, ám nem kis erőfeszítés és időáldozat árán. S minden, a folyó partján
feleslegesen eltöltött másodperc növeli a felfedezés esélyét.
A híd innenső partját egy teljes szakasz T-800-as Terminátor tartotta az
ellenőrzése alatt. Handley szakaszparancsnok figyelmét nem kerülte el a kiborgok
elhelyezkedése: támadás esetén beássák magukat a híd környékén, s mire
egyenként levadásszák őket, addig a másik partról és a levegőből zárótűz alá
veszik a támadókat.
A Hunter-Killerek még ennél is kellemetlenebbnek tűntek. Párosával járőröztek,
s fél tucatnyi mindig a levegőben volt belőlük. Az első pár folyamatosan cirkált a
folyó mentén, mindkét partot szkennelve. A második pár a híd felett és alatt
keringett - ezáltal teljesen lehetetlenné téve, hogy egy vakmerő gerilla esetleg
eljusson a robbanószerkezetekig, s manuális módon hozza működésbe azokat,
önmagát is feláldozva ezáltal. A harmadik pár az átlagos megfigyelési pont felé
emelkedve lebegett a levegőben. Handley valószínűnek tartotta, hogy azok a
kiborgok nagyobb felbontással figyelik a környezetüket, s ha valamit gyanúsnak
találnak, akkor nyomban ellenőrzik.
A gerillák terve kétségkívül kockázatosnak tűnt.
Ian Fraser azonban nemhiába harcolt már hosszú évek óta eredményesen a
gépek ellen. Az ötlete elég jó volt ahhoz, hogy érdemes legyen megpróbálkozni
vele. Ha nekirontanak a hidat őrző kiborgoknak, csak a saját halálukat siettetik.
Egy szimulált támadás azonban képes lehet egy helyen tartani a gépeket, beleértve
a járőröző HK-kat is, s éppen ez volt a lényeg. Mindaddig, amíg Hunter-Killerek
szambáznak fel s alá a folyó mentén, öngyilkos vállalkozás lenne bármiféle átjutási
kísérlettel próbálkozni.
Mielőtt Fraser elmondta volna az ötletét, hosszasan sugdolózott Clooney-val. A
mesterlövész komoran meredt maga elé néhány másodpercig, talán az esélyeket
latolgatta, majd bólintott.
Maga az ötlet különben viszonylag egyszerű volt. Clooney-ra hárult a
legnehezebb feladat. Ha csupán egyetlen lövése is célt téveszt, akkor az esélyeik
jócskán leromlanak. Két Fejvadász és legalább két Hunter-Killer, csupán ennyi volt
a kiszabott fejadag.
Négy lövés, négy találat.
Handley visszarendelte csapatát, csupán a mesterlövész maradt a toronyháznál.
A híd nyolcszázötven méterre volt, elvileg ebből a távolságból egyetlen kiborg sem
fogja kiszúrni Clooney-t.
Fraser a négert elszalajtotta a terepjáróért, miközben a társaság - Clooney
kivételével - visszavonult délre a legközelebbi híd romjaihoz. A háború
gyakorlatilag letarolta az építményt, csupán négy magányosan árválkodó
tartópillért hagyott a meder közepén, valamint egy félig berogyott négysávos
útcsonkot, mely mintegy hat-nyolc méternyire lógott a meder felé. Ostobaság lett
volna egy alaposan leterhelt terepjáróval megkísérelni átugratni a közel harmincöt
méteres távolságot, ami a csonkot és a túlsó partot elválasztotta.
Ian Fraser mégis erre készült.
A romok között vezető út maradványa elég széles volt ahhoz, hogy megfelelő
lendületet vehessenek fel rajta. S ami még fontosabb, majdnem egyenesen vezetett,
így Fraser megkísérelhette a terepjáró minden erejét kihasználni.
Michael Clooney-nak három teljes perce volt a szimulált támadásra - azaz a
négy lövés leadására -, majd újabb tizenkettő, hogy odaérjen a társaihoz. Fraser
egyeztette az időpontot a mesterlövésszel, meg Mick Handley
szakaszparancsnokkal is, s mindannyian úgy vélték, megoldható a feladat. A híd
elleni szimulált szabotázsakciónak elég hosszú időre le kell kötnie a kiborgokat
ahhoz, hogy megkísérelhessék az átjutást.
- Az első lövés után a T-800-asok szétszóródnak - vezette elő a hipotézisét
Fraser. - A második nyomán megpróbálják megállapítani, honnan jött a lövés.
Csakhogy ők egy átlagos fegyverrel fognak számolni, így az eredményeket jócskán
eltorzulva fogják megkapni. A harmadik és negyedik lövés után valószínűleg
legalább egy HK-pár elindul a kiszámított pályagörbe másik végéhez, azaz hozzád.
Jelentőségteljesen Clooney-ra nézett, majd folytatta:
- Mintegy másfél perc alatt fognak odaérni. Ez idő alatt minél messzebb kell
távolodnod, s ha fénybombákkal szórod meg a területet, akkor nem jutnak a
nyomodra.
- S mi lesz a többi kiborggal? - szólt közbe Naomi Galotta, árnyalatnyi kétséggel
a hangjában. - Mi van akkor, ha az összes HK Michaelt kezdi el keresni?…
Fraser nem válaszolt. A válasz nyilvánvaló volt. Ebben az esetben a
mesterlövészüket felvéshetik a háborús hősök listájára.
- Vigyázz magadra! - veregette meg Handley a mesterlövész vállát. - Szükségem
van rád a kommunikációs központnál.
Clooney bólintott. Társaival ellentétben ő jóval nagyobb esélyeket szavazott
meg magának, igaz, mindannyiuk között egyedül ő volt igazán tisztában a
Destroyer mesterlövészpuska képességeivel, amihez még a saját tudása is járult.
- Nem kell beszarni! próbált meg lelket önteni a többiekbe Lincoln. - Clooney
fasza fickó, s biztos nem fogja szarban hagyni a csoportot csupán azért, hogy neki
már ne legyen gondja ebben a kibaszott életben!
Senki sem mosolyodott el.
- A fenébe, ha a következő poénomon se fogtok röhögni - fogadkozott a néger -,
akkor idehívok nektek egy fémpofát, hátha az nagyobb sikerrel jár!
Ezen már tényleg nevetni kellett. A vidámság a feszültségek megoldásának
legjobb módja.
- Na, azért! - fújtatott Lincoln.
Mick Handley felemelte a kezét.
- Nincs mire várnunk - jelentette ki. - Gyerünk, mindenki tudja, mi a dolga!
Ő maradt hátra utolsónak a távozókból. Meg kell várnia, amíg Clooney jelet ad,
hogy elfoglalta a pozícióját, hiszen csak attól a pillanattól lépnek életbe a
megbeszélt időpontok.
- Ha szarban vagy, ne foglalkozz velünk! - mondta csendesen Clooney-nak. -
Mentsd az irhád! Elég jó vagy ahhoz, hogy egyedül is visszajuss a bázisra… Mi
majdcsak megoldjuk valahogy a dolgot.
Michael Clooney elmosolyodott.
- Ott leszek a találkozón! - ígérte magabiztosan.
 14. Magányos lövész
Los Angeles, a Rio Hondo mellett; 2029. január 15.

A Hunter-Killerek külső páncélborításán ezüstösen csillogott a természet által

meglehetősen szűkmarkúan mért napfény. A világégést követő, évtizedeken át tartó
porvihar lassan leülepedett, s a nappal ismét nappal lett, az éjszaka pedig éjszaka.
Igaz, egyelőre még alig látszott a kettő közötti különbség, ám azok, akik hosszú
éveken keresztül egész napos sötétségben harcoltak az életükért, megtanultak
különbséget tenni közöttük. A változás reményt és új erőt adott az embereknek,
valami olyan pluszt, amiről a gépek sohasem álmodtak volna.
Bár amúgy sem képesek rá.
Michael Clooney egy félig romba dőlt toronyház negyedik emeletének
ablakában kuporgott, mintegy nyolcszáz méternyire a kiborgok által őrzött hídtól.
Nem volt könnyű feljutnia ilyen magasra, mivel a lépcsők annyira romosak voltak,
hogy minden egyes lépés a halál ígéretét hordozta magában.
Clooney a liftet már csak az öregek meséi alapján ismerte, így egyetlen rossz
szava sem volt, amikor - hátán a nehéz hátizsákkal - nekivágott a kapaszkodónak.
Minden emeletet körbejárt; mielőtt kiválasztotta a helyét. Nem csupán a rálátást
ellenőrizte, hanem azt is, hogy balszerencsés esetben a falak képesek-e ellenállni
huzamosabb ideig néhány HK intenzív kíváncsiskodásának.
Ha valóban szarba kerülne…
Miután megtalálta a legjobbnak tűnő helyet, Clooney kipakolta a Destroyer
mesterlövészpuskát, és felállította az ablak mögött. A helyiségben lévő
törmelékhalmok ideális alátámasztást biztosítottak a lövész számára.
A hátrasiklásos, félautomata fegyvert Európa keleti részében fejlesztették a
kilencvenes évek elején. A fegyver azóta néhány átalakuláson ment át a gerillák
fegyvermestereinek jóvoltából. A nehéz fém alkatrészeket jobb minőségi
paramétereket felmutató műanyaggal helyettesítették egyenként gyártva le a
szükséges darabokat -, illetve a wolfram-karbid magos töltényt titániummal
kombinálták. Igaz, így a lövedék kicsit nehezebb lett, ezt a problémát azonban
sikerült ellensúlyozni.
A Destroyer 14,5 mm-és lőszerrel tüzelt. Ezt a töltényt a második világháború
során - de régen is volt - tankelhárító puskákhoz ajánlották, és annyira hatékonynak
bizonyult, hogy az egész háború alatt alkalmazták a német könnyűpáncélosok
ellen. A töltény sebessége a csőszájnál 1000 m/sec, és képes egy 16 mm-es
acéllemezt is átütni akár 1000 méterről is. A HK-k külső titánium páncélja igazán
nem okozott problémát.
Természetesen egy ilyen lőszer hatalmas visszarúgást produkál, ám a Destroyer
nehéz mesterlövészpuskát úgy építették meg, hogy minimálisra csökkentsék ezt az
erőt. A tusát vastagon kipárnázták, s egy hatalmas csőszájféket kapott. A töltényűr
és a cső a puska keretében siklik hátra, és egy továbbfejlesztett hidraulikus ütköző
állítja meg.
A puska egyébként félautomata, azaz automatikusan újratölt minden lövés után.
A puska kakasa automatikusan felhúzódik a hátrasiklás közben, és a következő
töltény kilőhető, mihelyt a lövész újra célra tartott. Michael Clooney-nak öt lövése
volt, azaz öt célpont. Egyszerre ennyi töltényt tárazhatott ugyanis be, és egy
újratárazás nem szerepelt eredeti tervei között. Ha minden jól megy, ötödik lövésre
már nem is lesz szüksége.
Ha minden jól megy…
Keresett három kisebb kavicsot, s egyenként, mintegy két másodperces szünetet
tartva, kiejtette azokat az ablakon. Az apró koppanások nem ütöttek nagy zajt,
ahhoz azonban elegendőnek bizonyultak, hogy a toronyház tövében lapuló Mick
Handley megértse a jelzést, és sietős léptekkel az osztaga után induljon.
Kezdetét vette az akció.
Michael Clooney a szemét a Destroyer irányzójára tapasztotta. Az elektronikus
kereső automatikusan kinagyította és élessé tette a képeket, a lövésznek csupán a
célt kellett kiválasztania. A fegyverhez eredetileg nem ilyen irányzó járt
szériatartozékként, ám Clooney kérésére az egyik fegyvertechnikus megbütykölte
egy Terminátor vizuális elemzőjét, s az egykori kiborg-alkatrész most remekül
funkcionált.
A férfi húsz másodpercet adott magának a célpontok kiválasztására. A két
Fejvadász ugyan remekül álcázta magát, ám Clooney-nak könnyű dolga volt,
miután Handley már kiszúrta neki őket. A portól és a törmelékektől ugyan alig
látszottak, ám a mesterlövész pontosan tudta, hova célozzon.
Mielőtt a többiek eltűntek volna, Clooney néhány rövid, ám annál lényegre
törőbb kérdést tett fel a csoport bombaszakértőjének, Christine Baranskinak. Ha
nagyon megszorítják, akkor volt még egy aduja a pakliban. Sőt, a férfi komolyan
elgondolkozott az ötleten, lehet, hogy az utolsó töltényét is fel fogja használni a
nagyobb zűrzavarkeltés reményében.
A Fejvadászok a hídtól hátrébb helyezkedtek el.
Clooney sietség nélkül befogta magának a bal oldalit, majd „mintegy átnézve a
páncélzaton” célba vette a központi egységet. Igaz, a lövedéknek nem csupán a
páncélon kellett áthatolnia, hanem a belső rétegeken is, melyek vezetékekből,
panelekből és hasonlókból álltak, a férfi mégsem aggódott.
A Destroyer ennél többre is képes.
Az első lövést negyvenöt másodperccel az akció kezdete után adta le. Nem várta
meg a lövés eredményét, pillanatnyi késedelem nélkül a másik Fejvadász felé
fordult, s miután befogta a célkeresztbe, ismét meghúzta a ravaszt.
Ha pontosan célzott, s a szerencse sem pártolt el tőle, akkor most két gonddal
kevesebb.
 A harmadik lövés előtt Clooney kifújta a levegőt.
A HK-k szinte odafagytak az égboltra.
Michael Clooney egy pillanatra elgondolkozott azon, vajon mi történik most a
hídnál. Ha az első két lövése talált, akkor a Fejvadászok semmilyen
kommunikációra nem képesek. A kommunikáció hiánya nem feltétlenül fog riadót
kiváltani, ennek ellenére csaknem biztosra vette, hogy az egy helyben lebegő HK-k
már keresik a meghibásodás okát.
A harmadik lövés biztosan célba talált.
Ezt Clooney nyomban észrevette a jobb szélső Hunter-Killer borítólemezei alól
kicsapó füstfelhőből. A kiborg egy végtelen pillanatig még a levegőben maradt,
majd a gravitáció törvényeinek engedelmeskedve a hídra zuhant.
A mesterlövész elégedetten elmosolyodott, miközben a másik HK-ra irányította
a fegyverét. A kiképzésének hála pontosan tudta, hol keresse a gépek központi
egységét, s a wolfram-karbid magú, titánium köpenyű lövedéknek nem okozott
problémát a páncélzat átütése.
A kiborg egyik pillanatról a másikra megszűnt létezni. A CPU megsemmisülése
maga volt az agyhalál a számára. Esélye sem volt.
Clooney befogta a negyedik célpontot a célkeresztbe, ám a Hunter-Killer,
mintha csak tudná, hogy most ő következik, élesen felcsapódott a levegőbe, majd
oldalra perdült, hogy kikerüljön a veszélyes zónából.
Hetven másodperc.
A férfi türelmesen kivárt.
A dolgok jobban alakultak, mint várta, így volt bőven ideje. A HK előbb-utóbb
arra a következtetésre jut majd, hogy az ismeretlen lövész visszavonult vagy nem
akarja zavarni rohamra készülő társait.
S éppen ez volt a cél.
A másodpercek gyorsan teltek.
Clooney megnyalta kiszáradt ajkait, miközben ismét megkísérelte befogni a
célkeresztbe a kiszemelt célpontot:
Százharminc.
A lelőtt HK körül T-800-as Terminátorok gyülekeztek. Nyilván megpróbálják
megállapítani a sérülés jellegét, hogy ebből valami következtetést vonhassanak le a
támadó személye felől.
Az az átkozott kiborg nem robbant fel, pedig Clooney számított rá. A golyó
ütötte lyukból egy ember képtelen lenne bármiféle kalkulációra, ám egy
ostyaáramkörös processzor számára valóságos iránymutatással szolgál. Miután a
kiborgok a megmaradt Hunter-Killer pályaadataiból nagyjából ki tudták számítani,
mely koordinátákon érte a találat a lelőtt gépet, így Michael Clooney biztosra
vehette, csupán percek vannak hátra a felfedezéséig.
Száznegyven másodperc.
 Végre sikerült befognia a másik HK-t is, és az ujja a ravaszra feszült. A
negyedik lövés azonban nem sikerült túl jól. Az utolsó pillanatban a kiborg egy
kisebb széllökés miatt feljebb emelkedett egy kicsit, s bár a lövés félig
szétrobbantotta a CPU ját, nem zuhant le azonnal, hanem utolsó tudatos
cselekedetként nekiállt pontosan meghatározni a lövész pozícióját a lövés
irányából, s a becsapódási görbe adatainak felhasználásával.
A fenébe, mormogta Clooney, és hirtelen támadt ötlettel a híd alatt elhelyezett
töltetek egyikére irányította a fegyverét. Baranskinak hála pontosan tudta, hova
célozzon.
A hídon a lezuhant HK mellett három-négy Terminátor nyüzsgött, s a part
innenső oldalán helyet foglalt egységek is nekikezdtek a visszavonulásnak.
Amikor Clooney meghúzta a ravaszt, legalább nyolc T-800-as tartózkodott az
építményen.
Igazán jó fogás.
A sebesült HK ebben a pillanatban vadul megpördült, majd a földnek csapódott.
A központi egység az utolsó pillanatban megkísérelt korrigálni az ereszkedés ívén
és sebességén, de nem sokat tehetett.
Becsapódás előtt azonban a kiborg tömörített adatcsomag formájában átküldte
géptársainak azokat az információkat, melyek alapján a többi Terminátor
befejezheti a számításokat, s kiiktathatja a támadót.
Az ötödik lövés…
Százhatvanöt másodperc…
…a detonátor mellett csapódott be a szintetikus robbanóanyagokkal teli
csomagok egyikébe, s látványos hangjelenségek mellett felrobbantotta azt.
Christine Baranski jól becsülte meg a dolgokat.
A detonátor használhatatlanná vált, s bár az egyik szintetikus csomag felrobbant,
a többiben nem esett kár. A híd megremegett, az egyik oldalról jő fél tonnás
kődarab zuhant a Rio Hondo szürke vizébe, de komolyabb sérülés nem
veszélyeztette az építményt.
Ian Fraser jól kalkulált.
A Terminátorok a híd körül vonták össze erőiket, a járőröző HK-k szűkebbre
vonták az átvizsgálandó területek felett tett körök ívét, s valamennyien felkészültek
a várható támadásra.
Clooney felugrott, és kapkodva elkezdte összepakolni a fegyverét. Elvileg már
túllépte az akcióra engedélyezett időt, s most valahol már a toronyház lábánál
kellene állnia, azonban úgy érezte, megérte. Elérték a céljukat, a kiborg járőrök
aligha fogják bármiféle módon zavarni az átkelést; amihez egyébként a férfi nem
sok reményt fűzött.
Egy terepjáróval keresztül a hídon…
Pontosan egy perccel később Michael Clooney valósággal kirobbant az épület
bejáratán, s körbe sem nézve rohanni kezdett a megbeszélt találkozási pont felé.
Késésben volt, s nem akarta, hogy a társai miatta várakozzanak.
Csupán a legszükségesebb biztonsági előírásokat tartotta be, s forrón remélte,
hogy valóban minden Terminátor visszavonult a hidat - mint egyetlen gyalogos
átkelési helyet - megvédeni. Ha tévedett, akkor rövid útja lesz.
Kiégett épületek maradtak el mellette, rozsdás roncsok, feketére perzselődött
vagy éppen hófehér csontvázak.. Üvegszilánkok roppantak el a bakancsa alatt, de
most nem volt értelme a nesztelenségnek.
A kiborgok a hídnál voltak, s csak ez számított.
Természetesen hamarosan rá fognak döbbeni a tévedésükre, ám - Clooney biztos
volt benne - először csak egy HK fog előmerészkedni, hogy egy szűk mélységben
átkutassa a folyó innenső partját.
S természetesen senkit nem fog találni.
Remélhetőleg akkor már ők is odaát lesznek.
Sikerülnie kell, gondolta Clooney.
 15. Nyulat a bokorból…
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Amikor Parker felbukkant ideiglenes fedezéke mögül, a fegyveresek közül csupán

egy fogta rá a fegyverét, a többiek továbbra is a csoportot tartották szemmel.
Ez több, mint különös, állapította meg Andrew Parker, és az egyezményes
kézjeleket használva leadta az Árnyék Bázis nevét.
A csoportból több alak arca megrándult, ám a fegyveresek is bólogatni kezdtek.
Parker megpróbálta kiszűrni, kik azok, akik figyelmen kívül hagyták a jelzéseket,
de aztán letett a dologról: kísérőkben és kísértekben egyaránt akadt ilyen személy.
Nos, ez nem jött be, dünnyögte komoran.
- Hányan vagytok? - kérdezte az egyik gerilla mogorván, miközben kézjeleket
használva a következő üzenetet adta le: - Hamis választ kérek!
Parker nagyot nyelt.
- Mintegy negyvenen - bökte ki végül. - Azt hiszem, némi magyarázattal
tartoztok… Olyannal már találkoztam, hogy fegyveresek kísérjenek egy
menekülőkből álló csapatot, ám ilyen eset most először fordul elő az életem során.
Feltételezem, van valami oka annak, hogy fegyveresek őrzik a többséget!
Hosszú másodpercekig nem érkezett válasz, végül ugyanaz a fegyveres szólalt
meg, aki az imént kézjelekkel figyelmeztette Parkert. O is közelebb lépett azonban
Parkerhez, s egészen halkra fogta a hangját, amikor beszélni kezdett.
- John Dormack vagyok, az azonosítószámomtól ez alkalommal el kell
tekintened, ugyanis alapos gyanúnk van arra, hogy a csoportban egy Alfa
beszivárgó egység is van.
Parker szemöldöke idegesen megrándult.
Egy Alfa nem tréfadolog.
- Ráadásul a csoport javarészt technikusokból, fegyvermesterekből, egy
orvosból és egy programozóból áll - folytatta Dormack. - Túl értékes a társaság
ahhoz, hogy egyszerűen nekiálljunk szelektálni. A társaimmal azt találtuk ki, hogy
kerülő úton elindulunk az Oktogon Bázis felé. Bízom benne, hogy előbb-utóbb
belefutunk egy külső ellenőrző pontba, ahol kutyák is vannak. A segítségükkel
kiszúrhatjuk azt a nyamvadt kiborgot anélkül, hogy ténylegesen elvezetnénk a
bázishoz.
Parker bólintott.
Az ötlet jónak tűnt, hiszen ha az Alfát elvezetik a bázishoz azonosítás céljából,
ezzel gyakorlatilag felfedik azt a Skynet előtt. A kiborgok gyakran állandó
kapcsolatban álltak a legközelebbi átjátszóállomással, s mielőtt az emberek
semlegesíthetnék a beszivárgó egységet, már megtörtént a baj.
Parker titokban kénytelen volt elismerni, hogy ebben a helyzetben valószínűleg
ő is valami hasonlóval próbálkozna.
 - Miből gondoljátok, hogy egy Alfa van közöttetek? - kérdezte halkan.
- Néhány személy viselkedése kicsit gyanús - válaszolta Dormack. - Tisztában
vagyok vele, hogy a kiürítés mekkora veszéllyel jár a többi bázisra nézve, ezért
talán paranoiásabbak vagyunk az átlagosnál. Amennyiben tévedtem, személyesen
fogok bocsánatot kérni mindenkitől, de nem kockáztathatok.
- Megértem - bólintott Parker, s egy futó pillantást vetett a vele szemben álló
férfi csuklójára erősített piszkos vászondarabra.
A színkód érvényes volt.
Valami azonban nem stimmelt a történetben.
Ha az Alfa rájött, hogy felfedezték, akkor miért nem próbált végezni a
csoporttal? Elég lenne, ha néhány Terminátort csődítene a környékre, a probléma
megoldódna magától is. Vagy ami még kézenfekvőbbnek tűnt: elkapni valamelyik
fegyverest, megölni, aztán a megszerzett fegyverrel minél nagyobb irtást végezni a
gerillák között.
Parker legalább is ezt cselekedte volna.
- Csatlakozunk hozzátok! - jelentette ki a szakaszparancsnok határozottan. - A
társaim és én elég fegyveres fedezetet biztosítunk ahhoz, hogy ne kelljen az Alfa
kitörésével számolnunk.
Dormack arca érzéketlen maradt.
- Ésszerűnek tűnik az ajánlat - válaszolta, figyelmen kívül hagyva azt a tényt,
hogy Parker máris úgy viselkedett, mint az összevont csoport parancsnoka. -
Mindemellett figyelmedbe ajánlom, hogy nem mi vagyunk az egyetlen csoport,
amely az Oktogon Bázisra igyekezik. A problémát sikerült korlátok között
tartanunk eddig is, a jelenlétetek tehát nem elengedhetetlenül szükséges. Vannak
olyan csoportok, ahol talán több segítséget jelentenétek.
Parker alig észrevehetően elmosolyodott.
A visszautasítás elég ügyesen lett megfogalmazva ahhoz, hogy minél kevesebb
érzelmet ébresszen az emberben. Mindazonáltal Parker már eldöntötte, hogy
csatlakozni fognak a csapathoz.
Persze nem mindannyian.
Kell néhány ember tartalékba is, ha valami váratlan fordulat miatt kicsúszna a
kezéből az irányítás.
Egy Alfával szemben nem lehetnek elég óvatosak…
- Maradjatok itt - utasította Dormackot. -Tisztáznom kell a társaimmal a
helyzetet, nehogy valamelyikük esetleg félreértse a dolgokat, s
meggondolatlanságokra ragadtassa magát.
A másik gerilla bólintott, ám amikor Parker a romos épületek felé indult,
előrelépett és megragadta a távozó karját.
- Egy pillanat! - mondta kicsit megemelve a hangját. - Mi már azonosítottuk
magunkat… de mi a helyzet veled és a társaiddal. Lehet, hogy csapdába akartok
csalni minket.
Bár nem mondta ki, nyilvánvaló volt, mire gondol.
- Nem vagyok Terminátor - válaszolta Parker nyugodtan. - S a társaim sem azok.
Ha azok lennénk, akkor felesleges lett volna megállítanom titeket, hiszen néhány
pontos lövéssel több eredményt érhettem volna el.
Dormack megvonta a vállát.
- Ez mind szép… - kezdte, de Parker közbevágott.
- Az azonosítási számom CM-11-29-38. - A szakaszparancsnok dühösnek
mutatta magát, ám valójában hideg tekintettel mérte végig az előtte álló fickót.
Valami határozottan nem tetszett a viselkedésében. Az azonosító természetesen
nem volt valódi, még csak nem is hasonlított az igazira. Andrew Parker nem volt
ostoba, hogy kiadja a számát egy olyan helyzetben, amikor semmi szükség arra,
hogy minden kétséget kizáróan azonosítsa magát. De a játékot végig kellett
játszania. - S ha már itt tartunk, neked sincs okod elhallgatni! Bizalmatlanságért
bizalmatlanságot cserébe…
A gerilla közönyösen nézett rá.
- John Dormack, a Keleti Tizennégyesektől - mondta halk, fásult hangon, mint
aki már ezredszer ismétli el az adatokat. - A számom TR-27-31-13.
Parker bólintott.
Biztosra vette, hogy ha valamilyen módon le tudnák ellenőrizni az adatokat,
kiderülne, a név és az azonosító létezik, csak éppen annak a gerillának a pontos
hollétéről nem tudnának felvilágosítást adni, akit jelölnek.
Ez természetesen nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy valóban az igazi John
Dormack áll előtte, de a háború évei olyan paranoiát neveltek a veteránokba,
melyeket sohasem ismertek volna el, ám mindazonáltal nagymértékben
befolyásolta a cselekedeteiket. Andrew Parker nem tartotta magát paranoiásnak, ő
inkább óvatosságot emlegetett.
- Elkísérünk benneteket - jelentette ki Parker még egyszer, s az arcáról világosan
le lehetett olvasni, hogy amennyiben nem fogadják el a döntését, akkor azt nyílt
hadüzenetnek veszi.
Dormack beletörődve biccentett..
- Rendben van, de siessetek - válaszolta. - Igazán nem szeretném, ha az okozná a
vesztünket, hogy túl sokat jártattuk a szánkat… A kiborgok követik a menekülőket,
s igazán szarul érezném magam, ha miattam kellene megdögleniök a társaimnak.
Parker bólintott, majd sietős léptekkel a legközelebbi épület felé indult. Ahogy
megbeszélték, Lisa Brosman lövésre kész fegyverrel várt rá.
- Minden rendben van? - kérdezte a nő.
Parker bólintott, ám közben sajátos testbeszédbe kezdett; a kézjelei sokban
ellentmondtak annak, ami a szájából hangzott el.
- Oké, kicsit nehéz felfogású fickók, de végül is nem nekünk robbantotta szét a
bomba a bázisunkat - mondta határozottan, alig halkítva a hangján. Ha valóban van
egy Alfa a csoportban, akkor az most bizonyára felerősítette az audio-vizuális
érzékelőit, hogy egyetlen szót se szalasszon el a beszélgetésből. - Mindannyian
csatlakozunk a csoporthoz, és elkísérjük őket az Oktogonhoz. Ahogy hallottátok,
magas prioritású szakemberekből áll a csapat, nem szeretném, ha a Skynetnek jó
napja lenne… Szólj a többieknek, egy percetek van!
Szavaival ellentétben a kézjelek mást mondtak:
Valami nem stimmel, de nem tudom mi. Ezért csak öten csatlakozunk a
csoporthoz, Thompson, Ulrich, Hush és Montegando láthatatlan kísérőink lesznek.
Ha úgy érzik, baj van, avatkozzanak közbe! Tartsák szemmel azt a fickót, akivel
beszéltem! Gyanús.
Brosman biccentett, majd eltűnt az épületben. Mire Parker visszasétált az egyre
türelmetlenebbül ácsorgó emberekhez, addig a gerillák is előkerültek. Ki innen, ki
onnan lépett elő.
A lövész nő jó munkát végzett, valamennyien tisztában voltak vele, mi történt.
Az arcukon látszott a feszültség, ám ezt szerencsére a környezetnek is betudható
volt. Nem lenne jó az Alfa gyanakvását feleslegesen felkelteni.
Parker néhány szóval bemutatta a társait, s miután mindenki kölcsönösen
szemrevételezte egymást, útnak indultak. A vezetést Parker vette át, ám maga
mellé intette Dormackot, mert volt néhány apróság, amiről el akart beszélgetni
vele.
Többek között az, hogy ha mindenki egy bázisról jött, akkor miért nem csinálták
meg az ilyenkor szokásos keresztreferencia tesztet, mellyel egyértelműen ki
lehetett volna emelni a csoportból a gyanús személyeket.
A teszt nagyon egyszerű volt.
A kis bázisok esetében mindenki ismert mindenkit, legalább arcról. A közepes és
a nagy bázisok esetében azonban nem volt ilyen egyértelmű a dolog. A gyakori
áthelyezések miatt - a kihullott embereket pótolni kellett, a legjobbakat pedig
gyakran kiemelték, és a Főparancsnokságra vezényelték - már nem volt meg az a
családias hangulat, ahol mindenki a nevén szólítja a másikat. Természetesen
ezeken a bázisokon is akadtak olyanok, akiket mindenki ismert - a
szakaszparancsnokoktól felfelé mindenki -, ám a technikusok például már nem
tartoztak ehhez a közösséghez. Ha valaki jól végezte a munkáját, megesett, hosszú
napokig csupán néhány társával érintkezett, s ezért könnyen rámondhatták volna:
ismeretlen.
A keresztreferencia elve az volt, hogy mindenki ismer valakit, így ha Dormack
vette volna a fáradságot, akkor máris tudná, kik azok, akik idegenek a csoportban.
Ez persze nem jelentené feltétlenül azt, hogy Terminátorok, de megkönnyítené a
csoport őrzését és irányítását.
Elvégre nem mindegy, hogy három vagy tizenhét emberre kell folyamatosan
odafigyelni. Az Alfa nyilván csak az alkalmat lesi a kitörésre, és Parker biztos volt
benne, hogy a látszat ellenére egyelőre a kiborgnál van az előny.
Vajon Dormacknak fűződött-e érdeke ahhoz, hogy ne leplezze le az Alfát,
tűnődött Parker. Elvileg ezt az eshetőséget sem zárhatta ki, akár pozitív, akár
negatív értelemben szemléli.
Talán Dormack az Alfa, s csupán elhitette a többiekkel, hogy a csoport többi
tagjai között kell keresni a beszivárgó egységet. Az sincs kizárva, hogy egyszerűen
nem volt sem idő, sem lehetőség a teszt lefolytatására, ez esetben igazságtalanul
vádolta meg gerillatársát.
Ám Andrew Parker nem érzett emiatt lelkiismeret-furdalást. Addig, amíg
egyetlen élettel tizet menthetsz meg, ne csinálj feleslegesen problémát magadnak,
mondta egyszer John Connor, aki maga is szemrebbenés nélkül küldött a halálba
másokat, ha úgy hozta a szükség.
Mindenesetre a szakaszparancsnok úgy határozott, hogy az első adandó
alkalommal megcsinálja a tesztet, s szűkíti a gyanúsítottak körét, mert ennyi ember
őrzése túlságosan szétforgácsolja a csoport erejét. Ha kiborgok támadnak rájuk,
akkor a zűrzavart kihasználva az Alfa támadásba lendülhet, ez pedig valószínűleg
összezavarná az embereket.
A zűrzavar pedig egyet jelent a halállal.
Nem. A problémát meg kell oldania.
A nyulat minél előbb ki kell ugratni a bokorból…
 16. Bosszúság
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január 15.

A háború egyik nagy stratégája elégedetlenül szemlélte a beérkezett jelentéseket.

Bonyolult számsorok voltak, melyet egy emberi elme aligha tudott volna
értelmezni, ám a Mesterséges Intelligenciának nem jelentett problémát. Főleg nem
egy olyan agy számára, mely több tízezernyi problémával foglalkozik egyszerre.
A Skynet mérges volt, bár nem az emberi értelemben vett érzelem-
megnyilvánulás szerint. Igaz, a háború során több olyan változáson ment keresztül,
amelyre képzett pszichológusok alighanem azt mondták volna, hogy a mesterséges
teremtmény hasonlítani kezdett a szülőjéhez. Ám ez a harag nem volt kézzel
fogható.
A jelentések többek között arról tanúskodtak, hogy a nukleáris csapás miatt
elszenvedett kiborg veszteségek két százalékkal magasabbak az előre
bekalkuláltnál. Voltak olyan Terminátor egységek, melyek nem tudták időben
elhagyni a célterületet, arról nem is beszélve, hogy valami megmagyarázhatatlan
okból kifolyólag olyan egységek is áldozatául estek a feltámadó tűzviharnak,
melyeknek jóval a tűréshatáron kívül kellett volna tartózkodniuk a becsapódás
pillanatában.
A Skynet máris jelentős processzoridőt áldozott a rejtély megfejtésére, hiszen
amikor útjára indította a bombahordozót, akkor pontosan kikalkulált minden
tényezőt. A legapróbb eltérés is komoly problémákat jelenthet a gépisten számára,
hiszen a környezeti változások hatása elől még a több száz méteres szikla és
földtakaró sem nyújthat megfelelő védelmet. A felszínen harcoló kiborg
egységekről nem is beszélve.
A hatalmas RAM-diszkeken adatok áramlottak folyamatosan, a Skynet
folyamatos kommunikációt tartott fenn minden átjátszóállomással, melyek
közvetlenül a felszíni egységektől gyűjtötték az információt.
Az máris bizonyos volt, hogy a veszteségek még így is elhanyagolhatók az elért
célhoz képest, bár a Skynet némi aggodalmat érzett. A statisztikai elemzések
ugyanis rámutattak arra a kellemetlen igazságra, miszerint így a legfőbb ellenség,
John Connor túlélési esélyei jócskán megnőttek.
Ez a legrosszabb hír volt, amit a Skynet kaphatott.
Ráadásul - a jelentések másik rossz hírt is hoztak - a megsemmisített humán
bázis túlélői után indított hajsza korántsem járt olyan kiemelkedő eredménnyel,
mint azt előzőleg a harci elemzők megbecsülték. Igaz, a beérkezett információk
alapján még nem lehetett egyértelműen meghatározni, vajon ez annak köszönhető-
e, hogy túl sokan estek áldozatul a nukleáris robbanásnak, vagy pedig a helyszínre
szállított, illetve a csapatvisszavonások során áldozatul megjelölt egységek gyér
számának.
 A gépisten úgy határozott, hogy egyelőre a problémát félreteszi, amíg elegendő
adat nem áll majd a rendelkezésére.
John Connorról azonban biztosat akart tudni.
 17. Porszem a fogaskerekek között
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

A Terminátor semmiben nem különbözött a csoport többi tagjától. Alfa egységként

olyan álcázó egységekkel és beilleszkedést segítő adatbázissal rendelkezett, hogy
szinte senki nem lett volna képes kiszúrni a társaságból. Tulajdonképpen büszke is
lehetett volna magára, hiszen maradéktalanul végrehajtotta az előírt direktívákat, s
olyan álcázásra tett szert, amilyennel eddig egyetlen Alfa egység sem
dicsekedhetett. Pedig a dolog igen egyszerű volt s tulajdonképpen már az is csoda,
hogy eddig egyetlen elemző almodulnak sem jutott az eszébe.
Mielőtt a csoporthoz csatlakozott volna, az Alfa kiszemelte magának a
célszemélyt. A nyomába szegődni, s egy megfelelő helyen ártalmatlanná tenni
semmilyen nehézséget nem okozott a kiborgnak. A neve ráadásul szerepelt az
adatbázisban a beszkennelt arckép mellett - fegyvertechnikus, kiemelt prioritás,
azonnal megölni, mondta a kép alatt felvillanó utasítás.
Az Alfa azonban - kihasználva a rá jellemző speciális rugalmassági tényezőket -
nem hajtotta végre a központ által előírt direktívákat, inkább módosította azokat.
A foglyot eszméletre téríteni, majd néhány pontos mozdulattal - melyek iszonyú
fájdalmat okoztak - rávenni arra, hogy árulja el az azonosítóját, szintén részét
képezték az Alfa agyában megfogalmazódott tervnek. A kiborg ügyelt rá, hogy ez
az adat helyes legyen - hiszen csak így tudta maradéktalanul felhasználni -, így
mintegy másfél percnyi kínzás után ismét rákérdezett az olyannyira létfontosságú
információra. Miután a második válasz megegyezett az elsővel, a kiborg kitörte
áldozata nyakát, majd minden ruháját és felszerelését magára öltötte.
Tulajdonképpen megszerezte a személyiségét.
A terv azonban nem volt ennyire egyszerű.
Ráadásul az Alfa nem számolt azzal, hogy idegen humánok csatlakoznak a
csapathoz. A fegyveresek száma így csaknem megduplázódott, ez pedig nagy
mértékben csökkentette a sikeres akció esélyét.
Porszem került a fogaskerekek közé.
Így miközben a másik humán bázis felé haladtak, a T-800-as Alfa fejében
peregtek a gondolatok. Új stratégiák és ötletek születtek, melyek folyamatosan
változtak, hogy mire eljön az idő, egy tökéletes terv álljon a kiborg rendelkezésére.
Melynek a megvalósítási esélye leginkább közelít a száz százalékhoz.
 18. Szárnyak nélkül
Los Angeles, a Rio Hondo mellett; 2029. január 15.

Michael Clooney pontosan tizenöt másodperccel a megbeszélt időpont előtt ért oda
a találkozási helyre, ahol a társai már valamennyien az Ian Fraser által vezetett
terepjáró mellett álltak. A mesterlövész némi rosszallást látott Mick Handley arcán,
ám a szakaszparancsnok végül egyetlen szóval sem dorgálta meg az emberét.
Hiszen a céljukat végül is elérték, az utolsó lövés pedig csak még jobban
odakötötte a kiborgokat a hídhoz.
Remélhetőleg elég hosszú időre ahhoz, hogy legyen idejük végrehajtani a tervet,
mely Fraser kivételével túl vakmerőnek tűnt valamennyiük számára. Igaz, egy
szavuk sem lehetett, hiszen a feladat legnehezebb részét - átjutni a túloldalra -
Fraser magára vállalta.
Hogy indulás előtt milyen megfontolásból helyezett el Ian Fraser a terepjáró
csomagtartójában vékony, ám annál erősebb kötelet, azt még talán ő maga sem
tudta volna megmondani. Az a fontos, hogy most a rendelkezésükre állt:
Ha lett volna egy szigonypuskájuk, akkor jóval könnyebb lett volna a helyzet.
Annak híján azonban egyszerűen nem tudtak semmilyen módszert, melynek
segítségével kötelet juttathattak volna át a túlsó oldalra, mely elég szilárdan rögzül
odaát ahhoz, hogy valamennyien átjussanak rajta.
Így - jobb híján - elfogadták Fraser ötletét.
Igaz, egy veterán és egy terepjáró túl nagy áldozat lenne a kudarcért.
Tehát mindenképp sikerülnie kell!
Ian Fraser biztatóan mosolygott a társaira, miközben odaerősítette a kötelet a
lökhárítóhoz. Valószínűleg egyedül ő hitt igazán abban, hogy meg tudja csinálni.
Személyesen bütykölte meg a kocsit, s volt alkalma kipróbálni, mit tud. Bár a
távolság elég nagynak tűnt, a veterán őszintén remélte, hogy eléggé fel tudja
gyorsítani a terepjárót ahhoz, hogy a lendület átvigye a másik partra. Ráadásul
miután megvizsgálta a terepet, elégedetten állapította meg, hogy egy kisebb
emelkedő is segíti kockázatos kísérletének végrehajtásában.
Ennek ellenére nem lesz könnyű.
Egy rossz mozdulat, s vége mindennek.
- Húzódjatok oldalra! - szólt ki Fraser a kormány mögül. - Szükségem lesz a
helyre, s nem akarok magamon kívül másokat is veszélybe sodorni…
Lincoln szeme felcsillant.
- Ezt a szüleidnek kellett volna jobban meggondolniuk - vágta rá szinte
gondolkodás nélkül, és elégedetten gyűjtötte be a gyengén sikerült humorért a
tétova félmosolyokat.
Igazság szerint mindannyian feszültek voltak. Arra egyikük sem akart gondolni,
mi lesz, ha. Fraser terve kudarcot vall, hiszen a bajtársuk elvesztése mellett
továbbra is megmarad az átkelés problémája.
- Rögzítsétek a kötelet! - adta ki az utasítást Handley, miközben lassan elindult a
letekeredő kötél mellett, s ha úgy ítélte, gondosan eligazgatta. Tudta, Frasernek
nem lesz könnyű dolga, hiszen ügyelnie kell rá, hogy kövesse a kötél futását,
mindemellett az átjutásra is koncentrálhat.
Fraser hátramenetbe kapcsolta a sebességváltót, majd lassan távolodni kezdett a
híd csonkjától. A sebességet Handley lépéseihez igazította, hiszen ő tartotta
kezében az átkelés zálogát.
Feltéve, hogy sikerül átjutnia a Fordnak a túlpartra.
A csoport többi tagja szétszóródott a környéken, részben azért, hogy szükség
esetén megfelelő tűzfedezetet biztosítsanak az átjutáshoz, másrészt pedig a
génjeikbe ivódott túlélési ösztön miatt meglehetősen kényelmetlenül érezték
magukat a nyílt égbolt alatt.
Ian Fraser komoran méregette az előtte nyíló utat. A távolság most már nem is
tűnt olyan soknak, s a férfi egy pillanatra elbizonytalanodott. Gyorsan kiverte a
fejéből a baljós gondolatokat, tapasztalatból tudta, hogy az ilyenek csak
akadályoznák a cél elérésében. Hideg fejjel kell gondolkoznia, ha valóban át akar
érni a túlsó partra.
Lehetőség szerint egyben.
A sok gondolkodás megöli a cselekvést, suttogta maga elé, és beletaposott a
gázba. A Ford gumijai felsírtak az aszfalton, és a kocsi a következő pillanatban
meglódult. A kerekek alatt észveszejtő sebességgel fogytak a méterek, és a folyó
hirtelen nagyon közel került.
Fraser erős kézzel tartotta a kormányt, tekintete a túlsó partról meredező
hídcsonkra meredt, és lelkiekben felkészült arra, hogy szükség esetén kivesse
magát a járműből.
A terepjáró nyílegyenesen haladt a Rio Hondo felé, a sebessége másodpercről
másodpercre növekedett. Igaz, a rendelkezésre álló szakasz nem volt túl nagy, de a
Fraser által megbütykölt gépkocsi nagyszerűen bírta a gyűrődést. A magasan
recézett gumik apró kavicsokat vertek fel, miközben valósággal lökték előre a múlt
egyik épségben maradt technikai csodáját.
Az események felgyorsultak.
Szinte egy másodperc alatt játszódott le az egész. A Ford felfutott arra a kis
törmelékhalomra, melyet Fraser még indulás előtt megvizsgált - a teherbírása és a
stabilitása elengedhetetlenül fontos volt a siker szempontjából -, majd az első
kerekek elszakadtak a talajtól, s a következő másodpercben a Ford átrepült a Rio
Hondo felett.
Egy végtelenül hosszú pillanatig úgy tűnt, nem sikerül. A kocsi szinte úszott a
levegőben, majd az első kerekek elérték a túloldali csonkot, és a légrugók szinte
felsírtak a hatalmas megterhelés alatt.
 Fraser kiengedte a levegőt.
Átért. Megcsinálta.
Ebben a pillanatban az egyik kerék felfutott egy alattomosan meglapuló dombra
- a kocsi sebessége túl nagy volt ahhoz, hogy Fraser időben megállhasson -, majd a
terepjáró veszélyesen oldalra billent.
A másik oldalon maradt gerillák egy emberként szisszentek fel, ám Ian
Frasernek valami megmagyarázhatatlan módon sikerült egyensúlyba hoznia a
járművet, és ezután már a megállás sem jelentett problémát.
A kötél ugyan belemerült a Rio Hondo koszos vizébe - elég bőven mérték -, ám
az egyik vége odaát volt, a másik pedig ezen a parton.
A probléma első részét megoldották.
 19. Kitörési kísérlet
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Andrew Parker, akit a társai csak Lassúnak becéztek, halk, visszafogott hangon
beszélgetett John Dormackkal. Mindkét férfi arca kifejezéstelen maradt, mintha
egymás előtt ezáltal is megpróbálnák leplezni az érzelmeiket és a gondolataikat.
Parker úgy tett, mint aki elhitte Dormack meséjét, s ennek megfelelően
igyekezett semlegesebb témákra terelni a beszélgetést. Kérdései elsősorban az
Árnyék Bázisra irányultak, s bár Parker csupán nagy vonalakban ismerte az ottani
viszonyokat, máris nyilvánvalóvá vált, hogy a másik férfinak is csupán felszínes
információi vannak róla.
Ez tovább növelte Parker gyanúját, ám még nem volt elég biztos magában
ahhoz, hogy bármiféle akcióra ragadtassa el magát. Azt a lehetőséget sem zárhatta
ki ugyanis, hogy Dormack azért beszél csak általánosságokban, mert szintén nem
bízik benne.
Ekkora csoporttal a felszínen haladni észrevétlenül szinte csaknem a
lehetetlenséggel határos. Ráadásul a civilek nincsenek hozzászokva azokhoz a
biztonsági előírásokhoz, melyek egy gerilla számára magától értetődőnek tűnnek.
A Kettes Csoport tagjai igyekeztek gyakorlatias, jó tanácsokkal ellátni az
embereket. Ebben leginkább Novstorm jeleskedett, s mindenki hallgatott rá. A
lehetőségekhez képest gyorsan haladtak, bár az újonnan jöttek gyanakodva
méregettek mindenkit.
- Egy időre meg kell pihennünk! - mondta határozottan Parker, miközben fél
szemmel Dormackot leste. - Mi jól bírjuk az erőltetett gyaloglást, de a civilek -
igyekezett némi megvetést vegyíteni a hangjába - hamar kidöglenek, nem
gondolod?!
Dormack bólintott.
A távolban zajló kisebb összecsapások zajai közül élesen kivált egy egyre
erősödő hang, melyben a veteránok egy Hunter-Killerre ismertek.

Az Alfa úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat. Sejtette, hogy az újonnan

csatlakozott humánok még a bázishoz érés előtt le fogják tesztelni, ezért igyekezett
megtenni a megfelelő válaszlépéseket. Még szerencse, hogy az elsődleges terv is a
megtévesztésre és az áldozathozatalra épült.
Beépített adója segítségével nyomban kapcsolatba lépett az egységétől elszakadt
HK-val. Igaz, az adás meglehetősen zajos volt, és bizonyos jelek csak többszöri
ismétlésre jutottak át a rendszeren, azonban végül sikerült elfogadható
kommunikációt folytatnia vele.
Az Alfa először is azonosította magát, majd egy olyan magas prioritási kódot
adott le, mely lehetetlenné tette a HK számára, hogy ellentmondjon a kódot követő
utasítássorozatnak. A T-800-asnak szüksége volt a Hunter-Killer segítségére, ám
mivel a tervében csupán az áldozat szerepét kapta, utasította a fegyverrendszer
kikapcsolására.
Ennyinek elégnek kell lennie…
A HK-val folytatott kommunikáció nyomán az Alfa újabb jelsorozatot engedett
el, melynek célpontja éppen olyan volt, mint ő maga.

A HK közeledése alaposan felbolygatta az embereket. Parker - ellentétben a

nevével - gyorsan és határozottan cselekedett. Intésére az emberei négy kisebb
csoportra osztották a csapatot, majd szétváltak. Az elképzelések szerint csupán
Parker és Lisa Brosman maradt volna az utcán, ám a Hunter-Killer gyorsabban jött,
mint várták. Egy szétlőtt busz mögül emelkedett ki, az ezüstös színű törzs alól
meredező Gatlingok nem sok jóval kecsegtették a humánokat, akik még messze
voltak attól, hogy biztonságban érezhessék magukat.
Lisa reagált elsőként. Fedezéket keresni nem volt idő, csupán abban bízhatott,
hogy beletelik néhány tizedmásodpercbe, amíg a kiborg fedélzeti komputere
kiválasztja magának az első célpontot.
A nő vállához emelte a rohamkarabélyát, miközben egy villámgyors
ujjmozdulattal egyes lövésre állította át. A turbinákat szerette volna eltalálni, ám a
HK egyik leggyöngébb pontjára nem látott rá, így mással kellett próbálkoznia. Az
Einfield csöve mozdulatlanul irányult a HK ostyaáramkörös központi egységét
takaró fémlemezre. Brosman meghúzta a ravaszt, majd nyomban a has alatt
elhelyezett Gatling acél tartóhevederét irányozta be. A második lövés csupán
egyetlen szívdobbanással követte az elsőt, s a következő pillanatban a kiborg hasa
alá erősített gépfegyver oldalra fordult.
Ezzel egy időben, ám ennél sokkal gyorsabban egy láthatatlan parancs - az
önmegsemmisítés - jutott el az éter hullámain keresztül a Hunter-Killerhez,
melynek nyomán a kiborg aktivizálta a testébe épített robbanótölteteket. A plasztik
töltet millió apró darabra robbantotta szét a félelmetes harci szerkezetet, s ezek a
szilánkok srapnelként terítették be a terepet.
- Hasra! - kiáltotta Parker egy másodperccel a detonáció előtt, mintegy
megérezve a veszélyt. Jó példával elöl járva rávetette magát a célra tartó
Brosmanra, s a nőt saját testével védelmezve a fejét a porba fúrta.
Újabb láthatatlan parancs jutott célba.
Most!
A szétfröccsenő fémdarabok szerencsére elég messze voltak a csoporttól ahhoz,
hogy ne terítsék be az egész csoportot. Tulajdonképpen a robbanás szélét kapták
csak el, de ez is éppen elég volt.
Néhányan csak késve reagáltak, ők jártak a legrosszabbul, az apró szilánkok
mélyen a testükbe fúródtak. Az egyik technikus vérben úszó arcát a tenyereibe
temetve térdre rogyott, majd rövid hánykolódás után mozdulatlanná dermedt, és
végigvágódott a földön.
Az emberek többsége a földre vetette magát.
Az egyik alak azonban állva maradt.
A testébe csapódó fémszilánkok feltépték a titánium-vázat takaró szintetikus
borítást, ám nem okoztak komolyabb sérülést. A kiborg gyorsan és kiszámított gépi
precizitással cselekedett. Odalépett az egyik, a csapathoz újonnan csatlakozott
fegyvereshez, és egy erőteljes mozdulattal rátaposott a földön fekvő férfi hátára.
Halk reccsenés hallatszott, a gerilla feje egy pillanatra még felemelkedett, ám a
szemeiben már nem volt élet.
A T-800-as Alfa lehajolt, határozott mozdulattal kicsavarta a gerilla kezéből a
géppisztolyát, és oldalra fordult, hogy új célpontot keressen magának.
Ebben a pillanatban géppisztolysorozat söpört végig a kiborg testén, és jó másfél
méterrel lökte hátra. Egyetlen lövedék sem ment kárba, a lövész pokolian jól
célzott.
Parker oldalra gördült, majd egy alkalmasnak tűnő kiemelkedés mögött
megpihent egy pillanatra. Csupán benyomásai voltak az összecsapásról, ám az még
kevés ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie.
Újabb sorozat hallatszott.
Majd egy fájdalmas kiáltás.
Robbanás. Valaki időben eszmélt, és lövések helyett tojásgránáttal próbálkozott.
Parker óvatosan kilesett a fedezék mögül.
Dormack háttal állt neki, az AK-ját a csípőjéhez szorítva tüzelt valamire, ami
többé már csak alakjában emlékeztetett emberre. A szintetikus hús alól kivillanó
fémszínű részek egy huszadik századi embert bizonyára elborzasztottak volna, ám
a huszonegyedik század elején mindennapos látványnak számított.
Az Alfa remek munkát végzett, ám nem tudta kihasználni a HK felbukkanásával
támadt zűrzavart. Az egyik gerilla éberebbnek bizonyult a többinél, s ezzel
megakadályozta a katasztrófát.
A T-800-as meglepően sokáig bírta, s mielőtt összeesett volna, még egy
sorozatot az útjára engedett. Igaz, a vele szemben álló célpontot már nem tudta
befogni - a sorozat inkább egyfajta ösztönös utolsó támadás lett volna.
Mindemellett a kiborg pokolian szerencsés volt, mivel az egyik roncsautó mögött
kuporgó civil hirtelen szétlökte a kezét, és döbbenten bámulva a mellkasa közepén
felbukkant vörös foltot végigvágódott az aszfalton.
Parker látta, hogy rá már nincs szükség.
Még kivárt egy darabig, mielőtt felállt volna. A környék csendesnek tűnt, a HK
roncsai az utca közepén lángoltak, a robbanás néhány gépkocsironcsot arrébb
dobott.
S voltak áldozatok is.
 Marvin Waters a földön feküdt, a teste furcsán oldalra volt tekeredve. Egyetlen
golyó ütötte lyuk sem látszott rajta, s Parker csak akkor jött rá a halál okára,
amikor közelebb hajolt a halotthoz.
Gerinctörés.
Az Alfa gyors volt és kíméletlen. Waters fegyvere most a szétlőtt kiborg mellett
hevert a földön.
Négy civil is holtan hevert. Háromnak arra sem volt ideje, hogy fedezéket
keressen magának, a kiborg egy hosszú sorozattal mindhármójukkal végzett. A
negyedik civil egy rozsdás kocsi váza mögött kuporgott. A fémen tátongó lyukak
világosan mutatták, hogy a kíváncsisága áldozatává vált. Ha nem emelkedik fel, s
próbál eltűnni az utolsó pillanatban, akkor talán még most is élne.
Az életben maradottak körbejárták a helyszínt.
Dormack mogorvának tűnt, és amikor Parker elhaladt a közelében,
megdöbbenve hallgatta, ahogy a férfi halkan mormog az orra alatt.
- Az én hibám - motyogta Dormack. - Tudtam, hogy közöttük lapul az az
átkozott, mégsem tettem semmit! A fenébe is, hamarabb kellett volna
cselekednem!
Parker halvány késztetést érzett, hogy mondjon valami vigasztalót, ám végül
lehajtotta a fejét, és inkább a Terminátor felé vette az útját. A kiborgot legalább
harminc találat érte: Dormack elképesztően pontos sorozatot produkált.
- Baj van! - lépett mellé Lisa Brosman. A nő karján egy új kötés mutatta, hogy ő
sem úszta meg sértetlenül a történteket.
Parker kérdőn fordult felé.
- McDormand sem éli túl…
Az osztagparancsnok gyomra görcsbe rándult.
Két ember a saját csapatából, s még négy a menekülőkből. S mindez egy
kibaszott Alfa miatt!
Jobban kellett volna figyelnem Dormackra.
- Emily magánál van? - kérdezett vissza Parker.
Brosman bólintott, a szeme sarkában mintha könnyek csillogtak volna.
- Gyomorlövést kapott - válaszolta a nő a feltörő sírással küszködve. - Mondott
néhány szót, de vért köhög fel… Adtam neki egy tablettát.
Parker megfordult, s bár a szíve szomorúsággal volt tele, mégis a haldoklóhoz
sietett. Minél többet meg kell tudnia a történtekről, hogy ne hozzon még egyszer
hibás döntést.
McDormand szeme csukva volt, amikor az osztagparancsnoka leguggolt mellé.
A nő a gyomrán tartotta a kezét, a mindent elborító vér a közeli halált hirdette.
Hörögve lélegzett, de a könnyű utat jelentő örök álom lassan kezdett beszivárogni
a tudatába.
A tabletta, amit Lisa Brosman adott a társnőjének, megtette a hatását. Minden
gerilla hordozott magával néhány ilyen könnyű út tablettát, mely nem csupán erős
fájdalomcsillapítóként szolgált, hanem egy békésebb halállal is. A harctéren egy
gyomorlövéssel még hosszú órákig kínlódhat a sebesült, ilyenkor jobb, ha
leerőltetnek a torkán egy tablettát.
Parker elszorult torokkal nézte a sebesültet.
Tisztában volt vele, hogy egy gyors orvosi beavatkozás talán még
megmenthetné az életét, ám most esélyük sem volt rá. Ha haladéktalanul
elindulnának a legközelebbi bázis felé, a fele utat sem tehetnék meg, mire halott
volna.
Jobb neki így.
Emily McDormand kinyitotta a szemét. A tekintete lassan felkúszott Parker
alakján, majd megállapodott az arcán.
- Viii… - Rekedt nyögés tört fel az ajkai közül. Parker közelebb hajolt.
- Vigyázz Dorm… ő… ölt… em… - A hangok egyre nehezebben törtek fel a
lassan fájdalommentes álomba zuhanó nő torkából. - Ki…
McDormand feje előrebukott.
A fenébe, gondolta Parker. Érezte, hogy Emily valami fontosat akart elmondani
neki, de képtelen volt kihüvelyezni a töredékekből az értelmet. Annyi bizonyos
csak, hogy Dormackkal kapcsolatos.
 20. A megbeszélés
Los Angeles, a Rio Hondo mellett; 2029. január 15.

Annak ellenére, hogy Frasernek sikerült átjutnia a túloldalra, az Esélytelenek

csoport helyzete cseppet sem volt rózsás. Az idő gyorsan fogyott, s hamarosan
várható, hogy a híd körül összegyűlt HK-k kisebb felfedezőútra indulnak, hogy
kiderítsék, kinek köszönhetik az eddigi veszteségeket. Az pedig azt jelenti, hogy
addigra Handley csoportjának még a környékről is el kell tűnnie.
Az osztag parancsnoka úgy becsülte, hogy mintegy tíz percet fog igénybe venni
az átkelés. Utána a kötelet leengedik, hogy belesüllyedjen a Rio Hondo szürke
hullámaiba. A kiborgok aligha fognak rájönni a funkciójára, visszafelé pedig - ha
ugyan lesz, aki túléli a küldetést - jó szolgálatot tehet az embereknek.
Ian Fraser eltávolodott a parttól annyira, hogy a lazán csüngő kötél kifeszüljön, s
a társai nekikezdhessenek átmászni rajta. A katonaságnál régebben nagy hangsúlyt
fektettek a fizikai kiképzésbe, s többek között a két pont között kifeszített kötélen
való mászás is szerepelt a kiképzési gyakorlatok. között.
Bár a gerillák javarészt nem kaptak semmiféle katonai kiképzést - a legjobb
tanítómester az élet -, ennek ellenére meglepően gyorsan és jól oldották meg a
problémát. Egyedül Michael Clooney-nak jelentett egy kis gondot az átjutás, mivel
neki volt valamennyiük között a legnehezebb a csomagja.
Ám a Destroyer megszolgálta a belévetett bizalmat, így Clooney-nak eszébe sem
jutott, hogy valahol elrejtse, s itt hagyja. Arról nem is beszélve, hogy Mick
Handley erőteljesen tiltakozott volna az ötlet ellen, mivel a terveiben mind a
mesterlövész, mind pedig a puskája fontos szerepet játszottak.
Handley maradt utoljára.
Neki jutott a többiek biztosítása.
Miközben a folyó felett csüngött fejjel lefelé, és automatikusan váltogatta a
kezeit, az jutott az eszébe, hogy milyen igazságtalan lenne az élet, ha valamelyik
Hunter-Killer éppen ezt a pillanatot választaná, hogy felbukkanjon valahol a
közelben.
Szerencsére simán átjutottak.
Miután leoldozták a kötelet a Ford lökhárítójáról s beleengedték a vízbe, Fraser
kiválasztott magának egy kellőképp tágas, ugyanakkor sötét parkolóházat, s
átlavírozva a törmelékhegyek között lerakta a kocsit. Bár visszafelé bizonyára
minden másodperc számít majd, a férfi mégis igyekezett úgy kiválasztani a
parkolóhelyet, hogy még egy alacsonyan repülő HK se tudja kiszúrni a Fordot a
hőképe alapján.
Elvégre eltart majd néhány óráig, amíg a kocsi lehűl a környezete
hőmérsékletére.
- Most merre? - kérdezte Foxx a parancsnokot, miután valamennyien
összegyűltek a parkolóház védelmet nyújtó félhomályában.
Handley megnyalta a szája szélét.
- Itt az ideje, hogy megtudjátok, hogyan képzeltem el a kommunikációs központ
elleni akciót - kezdte lassan. - Amennyiben velem történne valami, ez alapján
legalább megpróbálkozhattok a feladat végrehajtásával.
Várt egy kicsit, amíg a társai közelebb húzódtak hozzá, majd belekezdett.
- A kommunikációs központ a volt Union pályaudvaron lett kialakítva.
Információink szerint ez a Skynet egyik legfontosabb átjátszóállomása, ezért
kiemelt védelmi prioritást élvez. Ez minden bizonnyal jelentős számú kiborg, s
még ki tudja, miféle védelmi vonalakat jelent. Egy ilyen kis számú csoportnak,
mint mi vagyunk, elvileg semmi esélye ellene. S részben erre is épül a terv. A
Skynet bizonyára figyeli a csapatmozgásainkat, s ha azt tapasztalná, hogy
jelentősebb erők indultak meg a központ ellen, akkor megtenné a megfelelő
ellenlépéseket. Ilyen öngyilkos vállalkozásra azonban egyetlen kiborg sem számít.
Többen bólintottak. A gépi racionalitás felett sokszor rögtönzésekkel lehetett a
leggyakrabban győzedelmeskedni. A kiborgok előre betáplált cselekvési minták
alapján értékelték az ellenséget, s a váratlan megoldások csaknem mindig
megzavarták őket.
- Emberek számára valószínűleg lehetetlen bejutni a kommunikációs központ
épületébe - folytatta Handley. - Ám egy átalakított kiborg segítségével egy csapásra
megoldhatnánk a problémát…
Fraser halkan füttyentett.
- Őrült ötlet, de istenemre mondom, nem rossz!
A vörös hajú John Foxx, a csoport másik szakaszparancsnoka nem volt ennyire
derűlátó.
- S honnan veszünk egy T-800-ast? -kérdezte némi éllel a hangjában. -
Bizonyára nem fognak az ajtó előtt tolongani a jelentkezők…
Handley elmosolyodott.
- Nem T-800-asra van szükségünk - válaszolta halálos nyugalommal. - Én egy
kicsit nagyobb méretekben gondolkodtam.
- Egy Fejvadász? - kérdezte sápadtan Lincoln. Most valahogy egyetlen vicc sem
jutott az eszébe, amivel feldobhatná a hangulatot. Pedig ezúttal rá is ráfért volna.
- Vagy egy Hunter-Killer - tette hozzá Christine Baranski. - Mindenesetre elég
nagynak kell lennie ahhoz, hogy a megfelelő mennyiségű robbanóanyagot
elhelyezhessük a testében.
Ian Fraser bólogatni kezdett.
- Mondtam, hogy zseniális ötlet.
Steve Watson, a csoport egyetlen technikusa felhördült.
- Kezdem érteni, miért vagyok most itt!
Mick Handley széttárta a kezeit.
 - Bocs, haver, de szükségem volt rád!
Watson megrázta a fejét.
- Semmi baj…
Abraham Lincoln felemelte a kezét.
- Azt hiszem, az igen tisztelt társaság megfeledkezett egy apróságról!
Nevezetesen pedig arról, hogy hiába oly zseniális az ötlet, nekünk momentán se
Fejvadászunk, se egy nyomorult HK-nk nincs.
Christine Baranski elmosolyodott.
- De van plasztikunk! - Ezzel letette a földre a hátizsákját, s Lincoln legnagyobb
megrökönyödésére jó három kilogrammnyi robbanóanyagot szedett elő. Ennek
tizedrésze is bőségesen elegendő lett volna egy épület levegőbe repítéséhez.
Baranski azonban biztosra akart menni, mert tisztában volt vele, nem lesz második
alkalom. Az első robbantással kell a lehető legnagyobb kárt okozniuk.
- Ha ennyire egyszerű a dolog, minek jöttünk ennyien? - kérdezte halkan
Galotta. - Egy kisebb csoport feltűnés nélkül eljuthatott volna a központig.
Handley bólintott.
- Ez kétségtelen - ismerte el, majd hozzátette: - Ám eddig mi sem hívtuk fel
túlzottan magunkra a Terminátorok figyelmét. Mindemellett egy Fejvadászt vagy
egy HK-t úgy elkapni, hogy működőképes maradjon, nem egyszerű feladat.
- Ezzel kapcsolatban is van valami ötleted? - érdeklődött Naomi Galotta, és
lassan végigsimított az arcát elcsúfító sebhelyen.
Mick Handley nagyot nyelt.
Tisztában volt vele, hogy mekkora őrültségre vállalkoztak valamennyien, amikor
jelentkeztek Travis parancsnok felvetése nyomán a Skynet egyik legnagyobb
kommunikációs központjára irányuló szabotázsakcióra. Mindemellett akik most itt
guggolnak körülötte, mindannyian jól tudták a rájuk váró veszélyeket és
nehézségeket, s ezért Handley-nek nem volt lelkiismeret-furdalása.
A férfi megfontoltan bólintott.
- Azt hiszem…
- Csak azt nem értem, mi a fenének cipeltünk magunkkal ennyi dög nehéz
rakétát! - jegyezte meg Lincoln némi éllel a hangjában.
Handley felemelte a mutatóujját.
- Nyugalom - válaszolta. - A rakétáknak is szerepük van a tervemben.
Fraser halványan elmosolyodott.
- Elterelő hadművelet, nem igaz? - kérdezte. Handley bólintott.
- Valami olyasféle…
 21. Rossz hírek
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január 15.

A Skynet már túl volt a dührohamon. Szerencsére csak gondosan archivált

jelentések estek áldozatául annak a fehér adatfolyamnak, mellyel a gépisten
elárasztotta a tárterület egy bizonyos részét. A Skynet még dühöngés közben is
hideg fejjel számító stratéga maradt. Nem okozott helyrehozhatatlan károkat
magának.
Amikor a Skynet lehiggadt, még egyszer maga elé rendelte a rossz híreket
tartalmazó jelentéseket. A precízen megfogalmazott, adatokkal telezsúfolt fájlok
alapjaiban rengették meg a gépisten elképzeléseit. A nukleáris töltet használata
egyre inkább rossz döntésnek tűnt.
A tényeket szemlélve a Skynet kénytelen volt megállapítani, hogy a humán bázis
elleni invázió sem nyereséget, sem veszteséget nem okozott. A nukleáris csapás
miatt idő előtt kellett visszarendelnie az egységeit, így azok nem hajthatták
maradéktalanul végre a meghatározott feladatokat.
A sugárszennyezett területeken maradt egységek, melyekkel a Skynet a
humánok visszavonulását kívánta megakadályozni, csaknem az utolsó darabig
megsemmisültek. Ezt részben a humán tűzerőnek, részben az elszenvedett
sugárdózisnak tudta be a gépisten. A bomba minden kétséget kizárólag elhibázta a
célpontot, bár komoly károkat okozott a humán haderőnek.
A Skynetnek nem kevés idejébe került, amíg meghatározta a hiba okát, végül a
legvalószínűbb magyarázatot választotta: a folyamatosan sugárzó Alfa jeladóját
valahogy eltávolították a bázis körzetéből. Ha a gépisten akkor az első sugárzási
helyre irányítja a bombát, akkor most jóval kedvezőbb lenne a helyzet. Azonban a
Skynet a nagyobb pontosság érdekében nem programozta át a bombahordozó
kiborgot, így a Grasshopper a megadott jeladó szignálja alapján állapította meg a
célpont helyét. S minthogy a jeladó az Alfa elpusztulását követően is működőképes
maradt, a Szöcske követte az útján, s így rossz helyen oldotta ki a bombát.
Bosszantó hiba, mely könnyen végzetessé válhat.
A helyszíni mérési eredmények ugyan kecsegtettek némi reménnyel, mivel a
sugárzási szint jóval magasabb volt annál, amit akár egy kiborg, akár egy humán
hosszabb ideig elviselni képes.
Elvileg az első számú ellenség, John Connor lejuthatott az utcák alatt
elhelyezkedő csatornákba, azonban a Skynet még időben gondoskodott ezek
lezárásáról. A helyszínre szállított napalm pedig remélhetőleg helyrehozta a
nukleáris robbanásnál vétett hibát.
Mindazonáltal a Skynet nem volt elégedett.
Kedvezőbb eredményekkel számolt.
A csatornában ráadásul több olyan kiborg elpusztult, amelyeknek már nem
kellett volna, így a Skynet joggal gondolta, hogy jelen esetben is valami olyan
tényező szólt bele a dolgok menetébe, mint a bomba esetében.
Márpedig ezt a tényezőt a Skynet már évtizedek óta ismerte, s eddig számtalan
alkalommal tett kísérletet rá, hogy végleg kiiktassa.
John Connor. Az egyetlen, aki méltó ellenfélnek bizonyult, s megakadályozta,
hogy a világ az evolúció következő lépcsőfokára lépjen.
Újabb jelentések érkeztek.
A visszarendelt csapatokat a világűrből lézertámadás érte, s megsemmisítette a
G-1 és G-2 kódjelzésű Terminátorokat.
A Gigantok kikerültek a Skynet paklijából.
A Skynetet furcsa nyugalom szállta meg. Felidézte, amikor először kapott
jelentést az FG-21-es szektorba merészkedő, humánokról. Akkor azt hitte, csupán
elterelő akcióról van szó. Nos, tévedett.
A Gigantokat akarták. És a fegyvergyárat.
Hirtelen vörös jelzések villantak fel a Skynet monitorain. Évtizedek óta nem
látta ezt a jelzést, s úgy gondolta, soha többé nem is fogja. Rettegett tőlük, hiába
volt kiváló védelemmel felszerelve ellenük.
Aprók voltak, de számára halálosak.
Mint a humánok számára az agydaganat.
A Skynet testében vírusok kezdtek rohamos sebességgel szaporodni. Az FG-21-
es szektorban járt humánok utolsó utáni ajándéka.
 22. Láthatatlan kísérők
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Joe Montegando egy törött üvegdarabokkal teli padlón óvatoskodott keresztül. A

gerilla minden lépésére vigyázott, mert nem akart zajt kelteni. A menekülők
csapata túlságosan közel volt, s bár nemrégiben bebizonyosodott, valóban van egy
Alfa a csoportban - sajnos, ennek két bajtárs látta a kárát -, Parker világosan
megmondta, addig nem jöhetnek elő, amíg nem szól.
Vagy amíg ti nem látjátok, hogy szükségem van rátok… Mintha valami ilyesmit
mondott volna Brosman, amikor magával vitte a csoport felét.
A fenébe is, Handley, igazán szólhatnál már, hogy vége a bújócskának,
dünnyögte Montegando. Marhára unom, hogy egyszerre kétfelé kell figyelnem.
A kísérők feladata kétségkívül nehezebb volt, hiszen egyrészt szemmel kellett
tartaniuk az Árnyék Bázis menekülőit is - ügyelve rá, nehogy véletlenül felfedjék
magukat -, másrészt figyelni az esetlegesen felbukkanó Terminátorokat.
Párban haladtak, Montegandónak Hush jutott, míg Thompson Ulrich-ot
választotta társul magának. Az utca két oldalán haladtak, mintegy közrefogva a
társaikat. Így nagyobb területet tarthattak az ellenőrzésük alatt. Igaz, ezáltal nőtt a
lebukás kockázata is.
Amikor az Alfa megpróbált kitörni, Montegando és Hush éppen egy épület
belsejében tartózkodtak, így mire sikerült lőállást felvenniük, javarészt lezajlott az
esemény. Ha akartak volna, se tudnak közbeavatkozni. Mindazonáltal Montegando
ettől kezdve gondosan ügyelt arra, hogy legalább az egyiküknek állandó rálátása
nyíljék a menekülőkre.
Elvégre sohasem tudhatja az ember…
Halk kavicszörgés hallatszott.
Montegando felkapta a fejét. Bár nem látta a társát, ez volt az előre megbeszélt
jel, ezért sietős léptekkel az ablakhoz lépett, s kitekintett rajta.
Hush-nak nem kellett elmondania, mi a baj.
A Terminátorok nem nagyon leplezték magukat a felszíni harcok során. Bíztak a
páncélzatukban, a jobb fegyverekben, a pontosabb célzásban, s még ki tudja, mi
mindenben. Az eredmények azonban nem mindig őket igazolták.
Három kiborg közeledett.
Egyelőre még nem fenyegette a menekülőket az a veszély, hogy a gépek
felfedezik őket, ám ha a Terminátorok tartják az irányt, akkor a találkozás
elkerülhetetlen lesz.
Ráadásul a gépek olyan határozottnak tűntek, mint akik pontosan tudják, hol kell
keresniük az ellenfeleket. Mintha láthatatlan pórázon vezetnék őket.
- Most mit tegyünk? - kérdezte kézjelekkel Hush.
Montegando elvigyorodott.
 - Amit ilyenkor szokás - válaszolta. - Virággal és pezsgővel fogadjuk őket.
Látva. Hush megrökönyödött arckifejezését, a veterán gyorsan megemelte a
Westinghouse-át.
- Általában. Most azonban csak ez van nálam.
Hush idegesen bólintott. Nem ez volt az első nyílt színi találkozása
Terminátorokkal, azonban az erőviszonyok most korántsem tűntek olyan
kiegyenlítettnek, mint az első alkalmak során.
Ketten három Terminátor ellen?
Nem éppen szívderítő dolog.
- Esélyük sincs - jelentette ki magabiztosan Montegando, miután egymástól
néhány lépésnyire kuporogtak egy ripityára lőtt kamion ellentétes oldalán.
- Éppen ezt akartam mondani - vigyorgott kicsit kényszeredetten Hush. - Csak
éppen magunkra gondoltam…
Montegando megrázta a fejét.
- Ha nem hiszel magadban, öcsi - válaszolta komoran -, akkor biztos lehetsz
benne, hogy nem leszel hosszú életű ezen a földön. Meglehet, egyébként sem.
Minden átmenet nélkül felemelte a fegyverét.
- Tiéd a bal szélső - mondta, és megérintette a Westinghouse elsütő billentyűjét.
A fegyverből kivágódó plazma telibe találta a középső Terminátor mellkasi részét,
ahol az ostyaáramkörös processzor rejtőzködött.
Hush célba vette a saját kiborgját, ám Montegando gyorsabbnak bizonyult nála.
A zöldfülűként kezelt gerilla - voltaképp valóban az volt - még csupán elképzelte a
mozdulatot, amellyel megsemmisíti az ellenséget, amikor Montegando már
ráduplázott.
A második Terminátor az utolsó pillanatban ellépett a lövés elől, azonban nem
bizonyult elég gyorsnak, így a plazma tőből leszelte a bal karját. Ez elég nagy
megrázkódtatást okozott a kiborgnak ahhoz, hogy ne találja el a belső kijelzőkön
megjelenő alakok egyikét sem.
Hush összerezzent, amikor a fedezékként használt kamion eleje felrobbant.
- Lődd már le azt a kibaszott gépet! - mormogta Montegando, miközben
hangtalan próbálta ismét célkeresztbe fogni a sérült Terminátort.
Hush összeszorította a fogát, és ellenfelére emelte a fegyverét.
Elkésett.
A harmadik Terminátor azonosította a támadókat, majd egy tizedmásodperc alatt
felemelte és célra tartotta a kezében tartott fázismodulált plazmaimpulzus puskát.
Minthogy Montegando fegyverének csöve pillanatnyilag nem rá irányult, így Hush
haladéktalan likvidálását határozta meg elsődleges direktívaként, s nyomban
hozzákezdett a végrehajtásához. Azaz megérintette az elsütő billentyűt.
A férfi felemelkedett a levegőbe, és nekicsapódott a kamion oldalának. A
felsőteste helyén véres húsmassza maradt csupán, úgy halt meg, hogy egyetlen
lövést sem tudott leadni.
Montegando inkább érezte, mintsem látta a történteket. Gondolkodás nélkül
lebukott, majd begördült a kamion alá, ahol a vastag kerekek ideiglenes fedezéket
nyújtottak az óramű pontossággal érkező lövések ellen.
A férfi tisztában volt vele, hogy itt nem maradhat, hiszen a Terminátor
folyamatosan közeledett, s a sérült kiborg sem valószínű, hogy működésképtelenné
vált. Márpedig helyhez kötve két ellenféllel nem veheti fel egy időben a
küzdelmet, öngyilkosság lenne.
Amikor a félkezű Terminátor megjelent Montegando látószögének a peremén, a
férfi lövésekkel fogadta. A kamion alól nehezen tudott célozni, ám az erőlködése
legalább arra jó volt, hogy távol tartotta magától az ellenfelet.
Csakhogy nem egy Terminátor vadászott rá.
A férfi éles fájdalmat érzett a bal karjában. Összeszorította a fogait, s mit sem
törődve a fájdalommal az oldalára gördült, majd kétségbeesett igyekezettel mászni
kezdett.
A következő lövés centiméterekkel a feje fölött mart a rozsdásodó fémbe, ám
Montegando ideiglenes haladékot nyert. Igaz, fogalma sem volt arról, hogyan fogja
élve megúszni a találkozást, ám egyelőre csak az érdekelte, hogy a következő
lövéseket is elkerülje.
Túlélni a másodperceket.
Aztán egyszer csak nem jött több lövés.
Montegando nem állt meg egy pillanatra sem. Csapdától tartott, a kiborgok
gyakorta folyamodtak olyan eszközökhöz, melyeket az emberek szokásainak
pszichológiai és szociológiai elemzések után táplált a Skynet a Terminátorok
adattáraiba.
A kurva életbe, de fáj, gondolta Montegando, valahányszor arra kényszerült,
hogy a sebesült kezére támaszkodjon. A kín könnyeket csalt a szemébe, ám a férfi
nem foglalkozott vele.
A kocsisor alatt elkúszott egy romos bódéhoz, ami ki tudja milyen szerencse
folytán még ép falakkal vészelte át az elmúlt évtizedeket. A kövek jobb fedezéket
nyújtottak a rozsdás fémeknél, így Montegando megpihenhetett.
Gyors pillantást vetett a sebére…
Nem vészes.
…majd megfordult, és egy alkalmasnak tűnő lyukon kidugta a fegyvere csövét.
A perem elég magasan volt ahhoz, hogy feltérdelhessen. A kövek közötti résen
kipillantva igyekezett kiszúrni valamelyik kiborgot. Biztos volt benne, hogy nem
fogják futni hagyni. Nem, ahhoz túlságosan könyörtelenek.
A Terminátorok helyett azonban egy rendkívül ismerős alakot látott felbukkanni
a romos, törmelékes utca túloldalán. Patrick Thompsont. A fiú a saját fegyvere
mellett még egy Westinghouse-t tartott a kezében.
 Montegando nyomban felállt, és körbepillantott., Lehet, hogy Thompson nem
tudja, hogy még két működőképes Terminátor van? Vagy ez az ördöngös fickó
egyedül végzett velük.
A kérdésre Victor Ulrich adta meg a választ.
A másik két Terminátor fegyverét ő cipelte.
Montegando akaratlanul is elmosolyodott. A kölyök olyan volt a vállán
egyensúlyozott három fegyverrel, mint egy megelevenedett mesefigura.
Geoffrey Hush mozdulatlanul feküdt a földön. Mármint ami megmaradt belőle.
Montegando szomorúan pillantott rá, majd gyors mozdulatokkal magához vette a
halott fegyverét, lőszerét és kézigránátjait. A huszonegyedik században ezt már
nem hullarablásnak hívják, hanem ésszerű cselekedetnek.
Thompson és Ulrich csupán egyetlen pillantást vetettek halott társukra, majd
gyorsan behúzták a tetemet egy kocsi alá. A patkányok majd elintézik a többit.
Igaz, normális esetben gondoskodtak volna a megfelelő temetésről, ám a harctéren
a legtöbb, amit tehettek, hogy nem hagyják a nyílt utcán a tetemet.
- A semmiből bukkantak elő - magyarázta Montegando, miután arrébb húzódtak,
„kegyeletes” távolságba. - Mintha pontosan tudták volna, hova tartanak.
Victor Ulrich bólintott.
- Szerintem valóban tudták - válaszolta, majd az idősebb férfi kérdő tekintetét
látva hozzátette: - Az imént érdekes dolgok történtek Parker csoportjában. Az
egyik civilről kiderült, hogy egy remekül álcázott Alfa. Valahogy idehívott egy
HK-t… talán ezek a Terminátorok is az ő jelzésére érkeztek, igaz, megkésve…
Szóval a HK rátámadt a csoportra, s ezzel egy időben az Alfa aktivizálta magát.
Megölte Waterst, majd a tőle megszerzett géppisztollyal leterített négy civilt. Ám
nem ez a különös az egészben.
Montegando bosszúsan összeráncolta a homlokát.
- Ne csigázd tovább a kíváncsiságom!
- Emily McDormand is halott- folytatta a fiú. - Gyomorlövés végzett vele.
Dormack kinyírhatta volna az Alfát, de kivárt néhány másodpercet, s ezalatt a
kiborg kicsinálta az egyik lövészünket…
Montegando próbálta nem elveszíteni a fonalat.
- Dormack az a fickó, akivel Parker először beszélt? - kérdezett rá némi habozás
után.
Thompson bólintott.
- Szóval csak állt ott, és kivárta, amíg az a kiborg kicsinálja Emilyt. Ha csak egy
másodperccel hamarabb emeli fel a fegyverét, a lövészünk még most is élne.
Biztos vagyok benne, hogy szándékosan tette.
Montegando sokatmondóan összecsücsörítette a száját.
- Nos, azt hiszem, eljött az ideje, hogy aktívabb szereplőivé váljunk a
történetnek - jelentette ki határozottan. - Próbáljuk meg kideríteni, kicsoda… vagy
éppen micsoda az a Dormack?!
 23. A terv második része
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15:

A T-800-as Alfa elégedett volt magával. Minden pontosan úgy történt, ahogy
tervezte, s a humánok még csak nem is sejtették, hogy ami velük történt, valójában
egy előre elgondolt, mesterien kivitelezett színjáték. Igaz, áldozatokat kellett
hoznia - a veszteség egy HK és egy másik Alfa -, ám ezzel megerősítette a
pozícióját, ráadásul immáron két fegyveressel kevesebbel kell számolnia. Igaz, a
magas prioritású humánok közül négyen estek áldozatul a kettes számú Alfának -
túl erős volt benne az elsődleges pusztítási direktíva, valószínűleg friss modell
lehetett -, ám előbb vagy utóbb valamennyiüknek ez lesz a sorsa.
Körbepillantott.
A külső emberi szemgolyók mögött egy tökéletes technika dolgozott, a
környezetről lényegesen több információt szolgáltatva, mint azt bármelyik humán
gondolná.
A riasztott segéderőknek hamarosan fel kell bukkanniuk. Az Alfa úgy tervezte,
hogy a csoporthoz csatlakozott fegyvereseket még az ellenőrzési pont előtt
likvidálni kell, nehogy felborítsák valamiképp a mesterien kidolgozott tervet.
Az idehívott Terminátorok tökéletesen megfelelnek erre a célra, még ha ezáltal
áldozattá is válnak. Egy humán bázis pontos koordinátái bőségesen megérik a
befektetést; egy Alfa, egy HK és néhány Béta igazán nem nagy áldozat.
A gépisten meg fogja érteni.
 24. Az első kísérlet
Los Angeles, Alhambra; 2029. január 15.

Az Esélytelenek immáron mélyen benn jártak az ellenséges területen. Azt a tény,

miszerint eddig egyetlen Terminátorral sem találkoztak, Handley az Árnyék Bázis
elleni támadás során visszavont kiborg egységeknek tudta be. Nyilván a Skynet
olyan helyre vonta vissza az egységeit, ahol minél kevésbé vannak kitéve a
radioaktív sugárzásnak.
Naomi Galotta egyfajta automatizmusként rendszeresen rápillantott a kezében
tartott Geiger-Müller sugárzásmérőre, de eddig egyetlen alkalommal sem fűzött
megjegyzést a kiírt adatokhoz. Ez azt jelentette, hogy egyelőre elviselhető a
sugárzási szint.
Az első Terminátort Clooney pillantotta meg.
Járőr lehetett, mivel csupán egy szűk sávot tartott az ellenőrzése alatt.
Valahonnan a közelből HK-k zümmögését hozta a szél, ilyen hangot akkor szoktak
kiadni, ha nagyon lassan és rendkívül alacsonyan, szinte „aszfaltszinten” repülnek.
Handley jelentőségteljesen Foxxra nézett, s a Róka megértette a ki nem mondott
utasítást. A vörös hajú férfi karon ragadta a mellette haladó Lincolnt és Watsont,
majd mindhárman eltűntek az egyik mellékutcában.
A csoportparancsnok pihenőt rendelt el, amíg a társaik visszatérnek. Minthogy
szinte a kommunikációs központ kapujában állnak, nem árt, ha mindenki felkészül
lelkiekben egy kicsit. Mindenki újra ellenőrizte a fegyverét, kezük ügyébe pakolták
az általuk nélkülözhetetlennek tartott tárgyakat - hőbombát, tojásgránátot és
hasonlókat, attól függően, ki mire esküdött.
Néhányan élénkítő tablettákhoz folyamodtak, a koffein jótékony hatással volt a
fáradt szervezetekre. Igaz, hosszú távon meglesz a böjtje, ám ahhoz előbb életben
kell maradni.
Watson egyedül tért vissza.
- Találtunk egy magányos HK-t - osztotta meg az információkat a társaival. -
Elég alacsonyan van ahhoz, hogy ha kilőjük, akkor ne robbanjon fel a zuhanás
végén…
Handley bólintott.
Igen, valami hasonlóra számított.
A kommunikációs központ közelében a Hunter-Killerek nyilván nem
elérhetetlen magasságokban fognak járőrözni, hanem közel a földhöz, ahol sokkal
nagyobb az esélye egy esetleges behatoló kiszúrásának. Természetesen nincs
kizárva, hogy valahol odafent - a szürke porral telített felhők magasságában - még
kering néhány HK, s a védelmi rendszer máris a megfelelő ellenlépések
kidolgozásán fáradozik, melyek segítségével megsemmisíthetik a behatolókat.
Handley azonban bízott benne, hogy ez nincs így.
 Igaz, a gépek nem ismerik azt a szót, hogy fásultság vagy unalom, ők
egyszerűen csak végzik a feladatukat. Akár százszor, akár ezerszer. S mindig
egyformán figyelnek mindenre, egy pillanatra sem lankad az éberségük.
Mégis meg kell próbálniuk elkapni az egyiket.
Lehetőleg veszteségek nélkül.
- Rendben van - bólintott az osztagparancsnok. Mielőtt azonban fejest ugrunk a
mély vízbe, néhány apróságot nem árt tisztáznunk…

Mick Handley mozdulatlanul kuporgott a bombatölcsér betonacél gerendákkal

telezsúfolt mélyén, és FN P-90 kompakt fegyverét szorongatta, mely meglepően
könnyűnek bizonyult. Nem volt egyszerű bemászni ide, ám a férfi úgy érezte,
igazán remek megfigyelő helyet talált magának.
Ha bal oldalon felfelé pillantott, akkor halványan ki tudta venni Michael
Clooney körvonalait. A mesterlövész a HK repülési magasságánál feljebb
kuporgott egy félig beszakadt tetőszerkezet: között. Neki jutott a megtisztelő
feladat, hogy ártalmatlanná tegye a Hunter-Killert.
Mick Handley persze akármelyik emberére kioszthatta volna a csalétek szerepét,
azonban a férfi jobb szerette a saját életét kockáztatni a másoké helyett. Ennek
ellenére egy pillanatig sem habozott volna kijelölni valakit csaléteknek, ha
szükségesnek ítéli. Ám Handley bízott a mesterlövészben, s bízott a saját
szerencséjében.
Eddig még sohasem hagyta cserben.
A társaság nagy része hátrahúzódott a tervezett akció színhelyéről. Semmi
szükség rá, hogy a HK kiszúrja a rendellenes hőfoltokat, s esetleg riadóztassa a
központot. A kiborg egy nagyobb létszámú gerillacsoporttal aligha próbálná meg
egyedül felvenni a harcot, ám egy magányos szabotőrre biztos nem csődíti össze a
környék összes járőrét.
Ésszerűség és optimális megoldás.
Ez jellemezte a gépeket.
S sokszor ez okozta a vesztüket.
Handley némán hallgatta a lassan erősödő turbinazúgást. A Hunter-Killer ki
tudja hányszor haladt már végig a programjában meghatározott útvonalon. A férfi
elképzelte, vajon mit láthat a kiborg. Belső kijelzőjén monoton számsorok
peregnek, a képernyőn felbukkanó képeket szkennelve humánokat vagy azok
nyomait keresve. Esetleg bármit, ami szokatlan.
Hónapok óta semmi lényeges nem változott.
Néhány domb alakját megváltoztatta a szél, az egyik épület megadta magát az
enyészetnek, és egyik pillanatról a másikra összeroskadt, ám ezek a változások
nem váltottak ki semmiféle reakciót a kiborgban. Más küszöbértékek voltak
beállítva a keresőprogramjában.
 Ezúttal azonban a HK talált valamit.
Egy hosszú pillanatig egy helyben lebegett - nagyjából azon a helyen, ahol
Handley másfél percig egy helyben álldogált, hogy a hőnyoma kellőképpen
rögzüljön -, majd a kiborg lassan feljebb emelkedett, s követni kezdte a távolodó
nyomokat.
Igaz, Handley elméletileg kifelé tartott a biztonsági zónából, ám a HK
alapprogramjában a kommunikációs központ védelmén kívül szerepelt egy másik
célfeladat is: felkutatni és megsemmisíteni minden humánt.
Egyelőre a Hunter-Killer nem riasztotta a központot, mivel a fenyegetés mértéke
elhanyagolhatóan csekély volt. A kiborg processzorja máris hozzálátott a
lehetséges motivációk megállapításának.
SZABOTŐR? ELVETVE.
FELDERÍTŐ? ESÉLY: 68 SZÁZALÉK.
ELTÉVEDT HUMÁN? ESÉLY: 85 SZÁZALÉK.
Az utolsó felvetés bizonyult a legvalószínűbbnek. Egy szabotőr vagy egy
felderítő nem kifelé haladna a zónából, hanem befelé igyekezne. Ahhoz túlságosan
messze voltak a DDA-1-es objektumtól - ahogy a Skynet nyilvántartásában
szerepelt - hogy bárki is lényeges információkat szerezzen meg.
Az eltévedt humán felvetés egybevágott a nemrégiben megsemmisített gerilla
bázis információjával. Igaz, jó néhány mérföld választotta el a két pontot
egymástól, ám a kiborg tisztában volt vele, hogy a humánok lényegesen rosszabb
tájékozódás képességgel rendelkeznek, mint akármelyik Terminátor.
Mindazonáltal a HK máris megpróbálta megbecsülni a hőképek erőssége alapján
a lehetséges találkozási pontot, s igyekezett úgy beállítani a fedélzeti géppuskát,
hogy minél kisebb időegység alatt célra állhasson.
Mindössze tizenöt méterre volt a Mick Handleyt rejtő bombatölcsértől, amikor a
Hunter-Killer gyanút fogott. Utólag már lehetetlen kideríteni, vajon a kiborg miféle
adatok alapján jutott arra a következtetésre, hogy ez csapda, ám kétségtelen, hogy
hirtelen magasabb fokozatra kapcsolta a turbináit, és megkísérelt biztonságos
magasságba emelkedni.
Mick Handley összeszorított szájjal figyelte.
Semmit nem értett a történtekből.
Valamit elhibáztak, de mi a nyavalyát?
Szerencsére Michael Clooney-nak helyén volt a szíve. Amióta a HK felbukkant
az utca végében, a mesterlövész folyamatosan a célkereszt közepén tartotta a
kiborgot. Így aztán, amikor a turbinák bekapcsoltak, Clooney megérezte, itt az idő.
Az első lövés a turbinák energialeosztóját érte. A HK farok részén kisebb
robbanás vetette szét a burkolatot, a továbbgyűrűző másodlagos robbanások
feltépték a páncélzatot, s megváltoztatták a kiborg aerodinamikai jellemzőit. A HK
előrebukott, és félelmetes sivítással egyenesen a Handley-t rejtő bombatölcsérre
zuhant.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a robbanás hamarabb tette tönkre a
kiborgot, mintsem leadhatta volna a legközelebbi reléállomás felé a riadót.
Amikor a kiborg becsapódott a betonacél gerendák közé, Clooney lehunyta a
szemét. A fedezék kiváló védelmet nyújtott Handley-nek néhány lövéssel szemben,
azonban ilyen szerencsétlenségre senki sem számított.
A becsapódó Hunter-Killer valósággal felnyársalódott a hatalmas gerendákra,
melyek kaotikus összevisszaságban meredeztek. A turbinák hangja elhalt, majd
halk robbanás hallatszott. A HK eleje szétnyílt, mint egy virág szirmai, s sötét füst
gomolygott elő a réseken.
Mick Handley minden pillanatban várta, hogy a tőle alig néhány lépésnyire lévő
szerkezet egy hatalmas detonáció kíséretében felrobban. A férfi olyan kicsire húzta
össze magát, amennyire csak tudta, ennek ellenére nem sok esélyt jósolt magának.
Ilyen közelről a robbanás ereje gyufaszálként fogja széthajigálni a betonacél
gerendákat, belőlem pedig csak húscafatok maradnak, gondolta meglepően
érzelemmentesen.
Talán ha megpróbál elmenekülni, jobbak lettek volna az esélyei. Amennyiben
azonban rosszul mérte fel a dolgokat, akkor a robbanás a nyílt terepen kapja el. És
akkor a betonacél által nyújtott parányi esélyt is elveszítené. Inkább nem mozdult.
A robbanás azonban nem következett be.
Percek teltek el.
Handley összehúzott szemmel figyelte a rések között felvillanó titáníum testet. A
kiborg talán csak arra vár, hogy minél több humán gyűljön köré, s akkor aktivizálja
az önmegsemmisítőjét. Persze az sincs kizárva, hogy már egy szemernyi élet sincs
benne.
Amennyire meg tudta állapítani, az egyik acél gerenda nagyjából azon a helyen
nyársalta fel a kiborgot, ahol egy közönséges HK központi agya helyezkedik el. Ez
viszont azt jelenti, hogy meg úszta.
Igaz, a kísérlet nem járt sikerrel, de legalább nem követelt emberi áldozatokat.
- Nyújtsd a kezed! - szólalt meg felette a Róka. - Nem kuksolhatsz a világ
végéig abban a lyukban! A kiborg már egyikünkre sem jelent veszélyt,
ellenőriztem!
 25. Az ellenőrzési pont
Los Angeles, az Oktogon Bázistól délre; 2029. január 15.

Az Oktogon Bázis négy ellenőrzési pontot telepített a megsemmisített Árnyék

Bázisról érkező menekültek fogadására. Ezeknek a helyeknek egyfajta szűrő
szerepük volt, mivel az emberi vezetés számított rá, hogy a menekülőkkel
egyetemben néhány beszivárgó egység is megpróbál eljutni hozzájuk. Arról nem is
beszélve, hogy ha valamelyik csoportot Terminátorok üldözik, akkor a fegyveres
beavatkozás is szükségessé válhat.
A kitelepített ellenőrzési pontok mintegy másfél mérföld távolságban voltak az
Oktogontól. Ennek biztonsági okai voltak, egyetlen parancsnok sem szereti túl
közel engedni a bázisához az ellenséget.
- Hányan jöttek eddig? - fordult hátra az egyik fegyveres gerilla, egy háttérben
álló, kezében noteszt tartó nőhöz intézve a szavait.
- Negyvenhatan - érkezett a válasz. - S mindez másfél óra alatt. Nem rossz
eredmény, nem igaz?!
A gerilla bólintott.
Kétségkívül elégedettek lehettek magukkal. John Connornak köszönhetően a
veszteségek jelentősen csökkentek, főleg ami a civil személyeket illeti. Ráadásul a
kiürítés során olyan értékes felszereléseket is sikerült elhozni, melyek a „nehezen
pótolható” kategóriába estek.
Eddig egyetlen egyszer sem mordultak fel.
Az évszázadok során talán még sohasem volt ilyen szoros a kapcsolat ember és
állat között. A kutyák értékesebbé váltak a legtöbb harcosnál, mert csalhatatlan
biztonsággal reagáltak, ha Terminátor volt a közelükben. Hogy miért gyűlölték
ennyire a kiborgokat, arra sok magyarázat született.
Talán a másság volt az, a szintetikus hús alatt megbúvó hideg, érzéketlen
fémtest, ami kiváltotta a kutyák néha őrjöngésbe fajuló ugatását.
- Újabb érkezők! - jelezte az egyik őr, s az utca felbukkant alakokra mutatott.
Az ellenőrzési pont kellőképp el volt rejtve ahhoz, hogy az érkezők ne
szúrhassák ki rögtön. Fegyverek csöve szegeződött minden egyes érkezőre,
ráadásul az egyik közeli ház takarásában két Dragonnal felszerelkezett gerilla
kuporgott, hogy egy komolyabb támadás esetén mindenképpen likvidálják a
Terminátorokat. A bázis biztonsága mindennél többet ért.
A menekülők kis csoportja lassan közeledett.
Csupán egyetlen gerilla volt velük, s az valamiképp megérezte, hogy figyelik
őket. Minthogy a kiborgok habozás nélkül támadásba lendültek volna, hogy minél
előbb felőröljék a csoportot, a gerilla úgy vélte, valahol emberek vannak a
közelben.
Amikor hirtelen erős reflektorok világították meg a területet, és egy alak lépett
eléjük, valósággal megkönnyebbült.
- Timothy Robson, GB 19-22-81 - mondta még a kérdés elhangzása előtt, és
felemelte a kezét hogy jól látható legyen a csuklójára erősített szövetdarab.
Az érvényes színkód.
A reflektor előtt álló alak intett hátrafelé, mire az erős fény kialudt, s néhány
másodpercnyi „vakság” után az érkezők szemügyre vehették az üdvözlésükre
érkezett társaikat.
- Gyertek velem! - intett az ismeretlen alak barátságosan, bár az ellenőrzési
procedúra még nem ért véget, az érkezők csupán az első részén estek túl.
A tizenegy menekülő - férfiak, gyermekek és nők vegyesen - a fegyveres
intésére valamennyien lepakolták a magukkal hozott tárgyakat a közelben
várakozó tehergépkocsi mellé, több kisebb halmocskába, ahonnan szinte azonnal
szorgos kezek rakodták fel szétválogatás után a megfelelő rekeszekbe.
A teherkocsi platója pár pillanat alatt csaknem félig megtelt.
- Mi vagyunk az elsők? - kérdezte Robson.
A kísérőjük megrázta a fejét.
- Szerencsére nem - válaszolta, ám ennyiben ki is merült a jóindulata. Addig,
amíg minden kétséget kizárólag meg nem állapítják, hogy az érkezők között van-e
Terminátor, semmilyen információt nem adhatnak ki.
A sötétben bujkáló gerillák egyetlen pillanatra sem eresztették le a fegyverüket,
amikor a kis csoport a laza pórázon tartott kutyák felé indult. Ha van kiborg a
csoportban, akkor minden valószínűség szerint ezt a pillanatot fogja választani a
kitörésre, s az első célpontjai nyilvánvalóan az állatok lesznek.
Timothy Robson elmosolyodott, amikor meglátta a kutyákat, majd lehajolt
hozzájuk, és barátságosan mormogva vakargatni kezdte a fülüket. A menekülők
szintén az állatok köré gyűltek, a kutyák pedig átadták magukat a kényeztetés
jóleső érzésének.
A csoportban egyetlen Terminátor sem akadt.
 26. Tervmódosítás
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Az Alfa felerősített érzékszerveivel vizsgálta a környezetét, s harmadjára is

megismételte a hívást. Elvileg három Terminátornak kellett volna percekkel ezelőtt
felbukkannia a közelben, hogy a helyzeti előnyüket kihasználva likvidálják a
csoportot kísérő fegyvereseket, majd áldozatául essenek géptársuk lövéseinek. A
hihető alibi érdekében.
Valami történt. Valami, amivel nem számolt előre.
Egy kicsit visszapörgette az eseményeket.
A T-700-as Terminátorok visszaigazolták a hívást. Szüksége volt rájuk a terv
további részének a végrehajtásához, ezért rádióhullámok segítségével
meghatározta a feladataikat.
Már itt kellene lenniük!
A rendelkezésre álló idő gyorsan fogyott. Biztos volt benne, hogy hamarosan
belefutnak valami nagyobb létszámú gerillacsapatba, akik bizonyára komoly
vizsgálatnak vetik majd alá őket.
Az Alfa igyekezett felkészülni erre az eshetőségre.
A legnagyobb problémát a kutyák jelentették. Azok a négylábú jószágok,
melyek csalhatatlan biztonsággal jelezték a Terminátorokat. Velük szemben csupán
egyetlen megoldás létezett: elpusztítani őket.
A menekülők nem tudtak róla, de előre meghatározott útvonalon haladtak.
Pontosan követve annak a fél tucat Terminátornak - emberek számára láthatatlan -
nyomait, akiket az Alfa jelölt ki a feladatra. Ezeknek a kiborgoknak jutott az a
megtisztelő feladat, hogy megtisztítsák az Alfa számára a terepet.
Ha likvidálják a kutyákat, akkor neki nem okozhatnak többé problémát.
Igaz, annak a lehetősége továbbra is fennállt, hogy a gerillák addig nem lesznek
hajlandók elvinni a menekülőket a bázisukra, amíg nem pótolják a kutyákat. Ám az
Alfa úgy vélte, ezzel a problémával majd ráér akkor foglalkozni, ha valóban
felmerül.
Ám előtte a csoportot kísérő fegyveresektől kell megszabadulnia, mielőtt
komolyabb gondot okoznának. A magát Andrew Parkerként azonosító humán
ráadásul kifejezetten gyanakodva méregette, a kiborg pszichológia almoduljai
folyamatos üzemmódban dolgoztak egy olyan szimpátia-terven, melynek
segítségével legalább időlegesen elaltathatná az illető gyanakvását.
Az Alfa megismételte a hívást.
Ezúttal sem kapott rá válasz.
A nagyszerűnek látszó terv módosításra szorult.
Méghozzá sürgősen.
 27. Figyelő szemek
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

Az Árnyék Bázis túlélői egymástól néhány lépés távolságban haladtak. Csekély

védelem volt ez egy esetleges kiborgtámadással szemben, ám az embereknek volt
elég idejük megtanulni, hogy minden apró előnyt megragadjanak, melynek
segítségével esetleg túlélhetik a napokat Senki nem szólt egy szót sem, bár a
tekintetek némileg megenyhültek, s senkinek a szemében nem bujkált titkolt
rettegés. Immáron nem volt szükség olyan szoros fegyveres kíséretre, mint az Alfa
kitörését megelőző időszakban, hiszen a veszély elhárult.
Vagy mégsem?
Andrew Parker néha furcsa, kutató pillantást vetett a mellette haladó férfira.
John Dormack maga volt számára a két lábon járó rejtély. Igaz, most mindenki
elismeréssel tekintett rá, hiszen ő volt az, aki egy mesterien leadott sorozattal
elintézte a magát leleplező Alfa támadását.
Ám éppen ez zavarta Parkert.
A pontos sorozat.
Egyetlen golyó sem tévesztett célt, pedig aki már tartott géppisztolyt a kezében,
az tisztában van azzal is, hogy mennyire nehéz folyamatosan célra tartani lövés
közben.
Lehet, hogy csak egyszerűen irigy vagyok, töprengett a férfi. Hiába elegyedett
szóba Dormackkal, képtelen volt rájönni, mi zavarja a másikban. Pedig Parker
biztos volt benne, hogy a megérzése nem csalja meg. Így aztán az egyetlen dolgot
tehette, lemaradt Dormacktól, majd gyors kézjel beszéddel tudatta Novstormmal,
hogy mostantól kezdve eleven árnyéka legyen a férfinak.
Ha lőnöd kell, egy pillanatig se habozz; szólt az utasítás.
Előbb vagy utóbb, de ki fog bújni a szög a zsákból, gondolta Parker, és ismét
Dormack mellé szegődött. S akkor azon leszek, hogy elkapjam a töködet.
- Mondd, mi a fene bántja a csőrödet? - kérdezte halkan Dormack, akit szemmel
láthatólag idegesített Parker kiemelt figyelme. - Tudom, hogy miattam halt meg az
egyik bajtársad, de rühellem, hogy emiatt állandóan szekálsz!
Parker kérdőn felhúzta a szemöldökét.
- Szekállak?
Dormack bólintott.
- Azt hiszed, nem vettem észre, hogy egy pillanatra sem szakadsz le mellőlem? -
kérdezte fásultan, ám rosszul leplezett idegességgel. - Az fáj neked, hogy nem te
nyírtad ki az Alfát, ugye? Learattam előled a babért, s ezt nem tudja bevenni a
gyomrod… Rühellem a magadfajta örömkatonákat!
Parkerben egy szempillantás alatt felment a pumpa, ám még időben sikerült erőt
venni magán. Semmi értelme, hogy nyílt konfrontációba kerüljön Dormackkal. A
másiknak nyilván az a szándéka, hogy feldühíti, s ennek ürügyén választásra
szólítja fel a többieket.
S az osztagparancsnok egyáltalán nem volt biztos benne, hogy a menekülők
egyértelműen őt követnék. Hiszen ott volt John Dormack, a hős, aki egymaga szállt
szembe az Alfával, s leterítette. Miközben a kíséretül szegődött gerillák
tehetetlenek voltak.
A fenébe is, gondolta Parker. Nyugalom!
- Nem tudom, mire gondolsz, Dormack - jelentette ki Parker higgadtan. - Azt
azonban tudom, hogy még ha nem tudjuk is elviselni egymás pofáját, a ránk bízott
embereket akkor is épségben kell eljuttatnunk az Oktogonra. De utána, ha te is úgy
gondolod, szívesen meghívlak egy barátságos beszélgetésre, hogy tanúk nélkül
verhessük szét egymás pofáját! Jobb az ilyet csendben elintézni!
Dormack megfontoltan bólintott, s a szemében valami különös, szadista fény
gyulladt. Mint aki már előre élvezi, hogy öklével szétmaszatolhatja a vért az
ellenfele arcán.
A beleegyezés még inkább meggyőzte az osztagparancsnokot, hogy valami
nincs egészen rendben Dormackkal. A gerillák között ritka volt a veszekedés, arra
pedig szinte sohasem volt példa, hogy összeverekedtek volna. Ezt Dormacknak is
tudnia kellene! A Főparancsnok szigorúan büntette az ilyen egyéni akciókat, főleg
a háború első éveiben, amikor még nem kovácsolódott olyan egységes egésszé a
humán haderő, mint amilyen ma.
Bővében vagyunk az ellenségnek, mondta John Connor, miért egymás között
keresitek akkor?
S Andrew Parker messzemenőkig egyetértett a Főparancsnokkal. A
nézeteltérések rendezésére egészen más módszerek szolgáltak, például egy
pártatlan fél véleményének a kikérése.
Mindenesetre nem volt értelme tovább provokálnia Dormackot, ezért Parker
magára hagyta a férfit, s a csoport hátvédeként haladó Lisa Brosman mellé
szegődött. Szüksége volt rá, hogy valakivel megossza a gondolatait, s Lisa már
sokszor bebizonyította, hogy képes jó megoldásokat találni a bonyolult
problémákra is.
Talán ezúttal is a segítségére lesz.

A három kísérő egy párhuzamosan futó utcán követte Parker csapatát. Egymástól
jócskán leszakadva haladtak, így egyikük mindig szemmel tudta tartani a másik
csoportot.
Victor Ulrich több alkalommal próbálta meg felhívni magára valamelyik bajtársa
figyelmét, de sem Parker, sem Brosman nem nézett abba az irányba, ahol ő
rejtőzködött, Novstorm pedig egy pillanatra sem vette le a szemét Dormackról.
Talán megsejtett valamit?
 - Valahogy el kellene csalnunk Parkert a csoporttól - gondolkozott hangosan
Ulrich, miközben Thompson kíséretében sebes léptekkel haladt az összedőlt
épületek tövében.
A társa bólintott.
- Ez már nekem is megfordult a fejemben ismerte be -, de fogalmam sincs,
hogyan tudnánk kivitelezni a dolgot. Próbáljak meg odalopakodni hozzájuk, ha
esetleg megpihennek valahol?
Ulrich megrázta a fejét.
- Túl kockázatos lenne - válaszolta. - Tartok tőle, hogy nem csupán egyetlen
Alfa volt a csoportban, s Dormack valójában csak alibit akart szerezni magának a
másik kiborg kinyírásával.
Thompson meg sem lepődött a kijelentés hallatán, ami azt jelentette, hogy
bizony az ő fejében is hasonló gondolatok keringenek.
- Mi lenne, ha felgyújtanánk valamit? - kérdezte hirtelen támadt ötlettel. - A füst
messziről is jól látszik, s biztos vagyok benne, Parker legalább az egyik emberét
kiküldené egy kis ellenőrzésre.
- A nyakunkra hoznád a közelben bóklászó Terminátorokat - rázta meg a fejét
Victor Ulrich. - Nem, valami más módszert kell találnunk. Vagy reménykedni
benne, hogy Parkernek előbb-utóbb hiányozni kezdünk.
Nem is sejtette, mennyire közel jár az igazsághoz.
Montegando türelmetlenül intett nekik, amikor felbukkantak a közelben. A két
gerilla gyorsabbra fogta a lépteit, s csakhamar ott kuporogtak a társuk mellett egy
hatalmas szemetes edény jótékony takarást nyújtó védelmében.
- Néhány Terminátor halad előttünk - jelentette ki határozottan. - Az imént
láttam az egyiket felbukkanni, de túl messze volt ahhoz, hogy megpróbálkozzak
egy lövéssel.
- Hányan vannak? - kérdezte Ulrich higgadtan.
Montegando eltöprengett a válaszon, majd megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs - ismerte be. - Csak egyet láttam, de valami azt súgja, nincs
egyedül. Azt hiszem, egy darabig kíséret nélkül kell hagynunk a csoportot, mert
könnyen előfordulhat, hogy a kiborgok csapdát állítanak…
Ulrich megcsóválta a fejét.
- Kettőtöknek kell mennetek - mondta elgondolkozva. - Parker világosan
meghatározta a feladatunkat, így legalább egyikünknek elérhetőnek kell lennie.
Talán szerencsénk lesz, s alkalmam nyílik beszélni valamelyik társunkkal.
Montegando egyetértően bólintott.
- Sok szerencsét, kölyök! - mondta búcsúzóul, majd felállt, és Thompson
kíséretében sietős léptekkel arrafelé indult, ahol a kiborgot felbukkanni látta.
 28. Lépések a sakktáblán
Los Angeles, az Oktogon Bázistól délre; 2029. január 15.

A menekülőket egy tehergépkocsihoz irányították, amelyen már kuporogtak

néhányan. Az ellenőrzési pontról óránként szállították be a bázisra az Árnyék
Bázisról érkezetteket, hiszen megfelelő fegyveres kíséretet adni nem volt könnyű
dolog.
Az Oktogon parancsnoka annyi embert küldött a felszínre, amennyit csak tudott.
A kezdeti két tucat gerillához csakhamar újabbak csatlakoztak, míg mind a négy
ellenőrzési pont teljes kapacitással nem üzemelt. Sajnos a kutyák esetében nem
volt ennyire jó a helyzet, csupán négy párat tudtak a felszínre vinni. Ami azt illeti,
akadt még néhány eb tartalékban, ám Grossman parancsnok nem kockáztatott
sohasem. Ha szükség lesz még újabb kutyákra, akkor engedélyezni fogja a
használatukat, de feleslegesen nem kockáztatja az életüket.
Ahhoz túl értékesek.
Két menekülthullám között a gerillák körbejárták a felügyeletükre bízott
körzetet. Ilyenkor azonban mindössze egy járőr-páros indulhatott csak útnak, mivel
a rendelkezésre álló fegyveresek száma alig érte el a kívánatos mennyiséget.
A legutolsó járőr kereken négy perccel ezelőtt indult útnak. Egy útvonal
megtétele mintegy húsz percet vett igénybe, ha nem történt semmi rendkívüli.
Szerencsére ez idáig rendben mentek a dolgok, a menekülőkön kívül más esemény
nem zavarta meg az ellenőrzési pont életét.
Két halott feküdt vérbe fagyva egy romos épület tövében kiterítve. Mellkasukat
plazmalövedékek roncsolták szét. A kezük még mindig a fegyver tusát markolta,
arra sem volt idejük, hogy felfedezzék az ellenséget. A lövések oldalról érték őket,
egy félhomályba burkolózott, rommá lőtt épület ablakából.
Fél tucat T-700-as Terminátor haladt céltudatosan az utcán. Szorosan a fal
mellett mentek, hogy kevésbé legyenek kitéve egy esetleges orvlövész golyóinak.
Igaz, a lopakodás nem szerepelt a kiborgok programozásában, ám az
ostyaáramkörös processzor elég fejlett volt ahhoz, hogy bizonyos viselkedési
formákat előnyben részesítsen.
Minthogy a Terminátorok jóval fejlettebb érzékekkel rendelkeztek, mint az
emberek, pontosan tudták, merre kell keresniük az ellenséget. Feladatuk azonban
ezúttal nem a gerillák megsemmisítése volt - igaz, a parancsban szerepelt, hogy
legalább az ötven százalékukat el kell pusztítaniuk -, hanem a kutyák likvidálása.
Csupán apró részét képezték egy ördögi tervnek.
Hatan voltak, míg az eddig feldolgozott audio inputok alapján az ellenséges
humánok száma meghaladta a tizenötöt. Tizenöt fegyveres már komoly veszélyt
jelenthetett volna hat Terminátorra, ám ezúttal a gépek oldalán volt az előny.
Csupán egy alkalmas helyet kell keresniük, ahonnan tűz alá vehetik az embereket,
s a túlerő máris elenyészővé válik.
A kiborgok két irányból közelítették meg az ellenséges zónát. Így kisebb az
esélye annak, hogy a humánok felveszik velük a harcot, kereszttűzben az is értékes
másodperceket jelent, amíg azonosítják a lövések forrását.
S minden másodperc egy humán.
- Mintha hallottam volna valamit! - jegyezte meg halkan az egyik gerilla, és
gyanakodva körbenézett.
- Valószínűleg Pratton és Grindar közeledik - válaszolta a társa, miközben
felemelte a fegyverét. - Megunták a sétát, és egy kicsit lerövidítették az utat.
Persze mindketten tisztában voltak azzal, hogy ez lehetetlen. Egyik járőr sem
kockáztatta volna a társai életét azzal, hogy lerövidítse az utat, s ezzel néhány
perccel kevesebbet kelljen gyalogolnia.
Halk szisszenés hallatszott.
Az egyik gerilla vadul hátravetette magát, ezzel éppen hogy elkerülve a feje
felett becsapódó plazmasugarat. A társa nem volt ennyire szerencsés. Csupán egy
tizedmásodpercet késlekedett, s ez az életébe került.
- Terminátorok! - kiáltotta a gerilla, bár a lövések éppen elég
figyelemfelkeltőnek bizonyultak.
Az ellenőrzési ponton szolgálatot teljesítő gerillák beleolvadtak a sötétbe.
Néhányan hőbombát hajigáltak szét, hogy azok robbanása megzavarja a kiborgok
vizuális érzékelőit.
A támadásnak egyelőre három áldozata volt.
A kiborgok elhamarkodottan tüzeltek.
A kutyák hosszú pórázra eresztve egy gépkocsi mellett lapultak. Az idomításuk
arra is kiterjedt, hogy ellenséges tűzben lapuljanak a helyükön.
Kóbor kutyák nem léteztek a huszonegyedik században. Vagy egy kiborg
gondoskodott róla, vagy a patkányok. Szerencsés esetben a gerillák befogták és
megszelídítették az állatot, bár az sem volt ritka, hogy kénytelenek voltak
kegyelemlövésben részesíteni, mert a szerencsétlen eb úgyis elpusztult volna.
A Terminátorok nem látták a kutyákat, ezért gyors stratégiai egyeztetés után úgy
gondolták, célszerű tesz néhány lövéssel megzavarni ellenfeleiket.
Nos, a kiborgok számítása nem vált be.
Az ellenőrzési pont felállításánál a lehető legnagyobb biztonsági előírásokat
vették figyelembe. Nem csupán jól védhető helyet kerestek, hanem olyat, amely
több lehetséges menekülési útvonal középpontjában feküdt. Elvileg hat különböző
irányból kellett volna a gépeknek támadást indítaniuk ahhoz, hogy a gerillák ne is
gondoljanak menekülésre.
Az egyik, fal mögött kuporgó fegyveres férfi óvatosan felemelte a géppuskáját,
és szinte alig mozogva arra a fémes foltra irányította, ahol egy Terminátort sejtett.
Milliméterről milliméterre mozdult a cső, mivel a gerilla tartott tőle, hogy a kiborg
folyamatosan szkenneli a környezetet, s így kiszúrja magának.
Váratlanul fény villant a fémes folt irányából.
Egy túlságosan lassan mozduló gerilla szétcsapta a karjait, és fej nélkül vágódott
neki a falnak. Kifröccsenő vére szeszélyes mintákat rajzolt a vakolatra.
A fal mögül kuporgó harcos kétszer tüzelt.
A biztonság kedvéért.
Mindkettő talált, ám egyik lövés sem ért létfontosságú szervet, így a kiborg
következő lövése az időben lebukó gerilla feje felett szakított ki egy nagy darabot a
téglafalból.
A fogadóbizottság adminisztrátora természetellenes pózba görbülve feküdt a
földön. A gyomra helyén egy jókora lyuk tátongott: túl lassúnak bizonyult ebben a
kíméletlen, mesterséges evolúcióban.
Az egyik férfi kibiztosította a DM51-esét, majd a biztosítógyűrűt a fémhez
szorítva elszámolt kettőig, s akkor hajította el a gránátot. Így a tojásgránát a
levegőben robbant fel, és a légnyomás földre döntötte az egyik késve reagáló
kiborgot. A T-700-as nem vált teljesen működésképtelenné, de elég hosszú időre
lebénult ahhoz, hogy egy második DM51-es bevégezhesse a munkát.
Hatból csupán egy.
A veszteségeket tekintve a gépek voltak előnyben.
Azonban a legmagasabb prioritású feladatukat még nem hajtották végre. Az Alfa
a kutyák megsemmisítését határozta meg a számukra, azonban a helytelen stratégia
megválasztása miatt állóháborúba voltak kénytelenek bocsátkozni.
Vagy csupán ez is a terv részét képezte?
Egy fémes test igyekezett rendkívül sebesen előre a romos épületek között.
Eddig egyetlen lövést sem adott le, csupán egy biztonságos fedezékből gondosan
felmérte a terepet, s csalhatatlan magabiztossággal választotta ki magának a
legfőbb célpontok rejtőzködési helyét.
A gerillák csupán késve észlelték, s a rálőtt lövedékek egyszerűen lepattantak a
káprázatos sebességgel mozgó kiborgról. Átrohant két gerilla között, nem
foglalkozott egyikkel sem, majd megkerült egy jókora fémroncsot, melynek
túloldalán a négylábúknak kellett volna rejtőzni.
Ami azt illeti, ott voltak.
Egy férfi társaságában.
- Ezt elbasztad, haver! - suttogta vigyorogva Montegando, és megérintette a
Terminátor mellkasára irányított plazmafegyver elsütő billentyűjét.
A kiborg felsőteste egyszerűen elpárolgott, a torzó még hosszú másodpercekig
állt mozdulatlanul, mielőtt összeroskadt volna.
A jövevények érkezésével felborult a törékeny egyensúly. Minthogy a
Terminátorok csak az ellenőrzési pontnál lévő gerillákkal számoltak, a két alak
felbukkanása komoly zavart okozott soraikban, mert kénytelenek voltak
megosztani a figyelmüket.
Arról nem is beszélve, hogy mind Montegando, mind pedig Thompson élt az
első lövés lehetőségével, s egyikük sem hibázott.
A csata nem tartott tovább három percnél.
A fél tucat kiborg végül csupán négy áldozatot szedett. Nem is rossz arány,
mondta volna John Connor.
Montegando a kutyák fejét simogatta, amikor az Oktogon Bázis gerillái lövésre
kész fegyverekkel felbukkantak a közelében.
 29. A Fejvadász
Los Angeles, Alhambra; 2029. január 15.

A HK kilövése után az Esélytelenek északabbra húzódtak, kicsit kijjebb a

veszélyes zónából. Biztosak voltak benne, hogy a Hunter-Killer előbb-utóbb
hiányozni fog egy hadászati elemzőnek, s miután hasztalan próbálja felvenni vele a
kapcsolatot, újabb járőrt indít majd a helyszínre.
Addigra azonban minden nyom eltűnik.
- Ez egyre nehezebb! - nyögte Lincoln, és megigazította a vállán cipelt
hosszúkás faládát. A Dragon valóban nem volt könnyű, azonban a néger inkább
csak a forma kedvéért panaszkodott, hiszen akár a világ végéig is elcipelte volna,
ha ez szükséges az akció sikeres végrehajtásához.
- Ha gondolod, átveszem! - évődött Naomi Galotta a bajtársával, és
jelentőségteljesen a kezeit nyújtotta a néger felé.
- Szívesen átadom, kicsim - válaszolta Lincoln vigyorogva -, de utána nem
teszlek tisztába!
A nő nem válaszolt. Sokkal fontosabb dolog kötötte le a figyelmét. Az utca túlsó
végén egy hatalmas fémmonstrum terpeszkedett.
Egy Fejvadász.
A gerillák úgy spricceltek szét a szélrózsa minden irányába, mintha máris tűz alá
vették volna őket. Egy másodperccel később már épp olyan kihalt volt a terület,
mint néhány órával ezelőtt. Legfeljebb a kőképek árulkodhattak volna arról, járt
erre valaki.
Szerencséjük volt.
A Fejvadász éppen stand by üzemmódban pihent; az ostyaáramkörös processzor
az időt kihasználva egy régebbi sérülés elhárításán dolgozott. A külső szkennerek
csupán „negyed gőzön” dolgoztak, mivel a CPU a regisztrált adatok alapján
elégségesnek ítélte, ha csupán minden harmincadik másodpercben kapcsol száz
százalékra mintavétel szempontjából.
A gerillák két mintavétel között érkeztek.
Azt mondják, egy háborút apró győzelmek sorozata dönti el. Nos, a Fejvadász
ebben a pillanatban egy apró vereséget tudhatott a magáénak.
- Látod, amit én látok? - kérdezte kézjelekkel a szakaszparancsnok Frasertől.
A két férfit csupán néhány lépés választotta el egymástól, ám egyikük sem mert
megszólalni. Eddig pokoli szerencséjük volt, s nem akarták eljátszani a sors
kegyét.
Clooney a szeméhez emelte a távcsövét, és alaposan megvizsgálta a félelmetes
harci gépezetet. Először azt gondolta, hogy a Fejvadász működésképtelenné vált
egy előző támadás során, azonban kénytelen volt elvetni a felvetést, mert a kiborg
tornyán lévő apró antennák lassan körbefordultak, majd ismét mozdulatlanságba
dermedtek.
- Mi a faszt csinál? - érdeklődött Abraham Lincoln kicsit szabadszájúan. A
férfinak meglepően kifejező gesztusai voltak a különféle káromkodásokra.
A mesterlövész megvonta a vállát.
Mick Handley felemelte a kezét és magára mutatott. Mozdulatai egyértelműek
voltak. Kivárta, amíg az antennák ismét fordulnak egyet, majd villámgyorsan
előrerohant és hasra vetette magát egy bombatölcsérben.
A Fejvadász ezúttal sem reagált.
Handley kérdő pillantást vetett Fraserre, de a veteránnak ezúttal nem volt ötlete.
A problémát végül Cynthia Gilliam, a csoport egyik legfiatalabb tagja oldotta meg,
ösztönösen ráhibázva a megfejtésre.
- Időszakos megfigyelés - jelezte az ujjaival. - A köztes időt nyilván mással tölti.
- Maszturbál? - érdeklődött Lincoln.
Gilliam alig láthatóan elpirult, s gyorsan elfordította a fejét.
- Hagyd a gyereket, mert széttaposom a tököd! - sziszegte Naomi Galotta alig
hallhatóan, majd szelíden oldalba bökte a négert, amitől az kis híján orra bukott
térdelő helyzetből.
- Jól van na, csak vicceltem! - motyogta Lincoln sértődötten.
Mick Handley csillogó szemekkel nézte a Fejvadászt. A Sors rendkívül kegyes
volt hozzájuk. Csupán valahogy át kell venniük az irányítást a kiborg felett, s utána
indulhatnak hazafelé.
Miután a Union pályaudvar a levegőbe repült.
A dolog azonban nem volt ilyen egyszerű.
Handley maga mellé szólította a technikust, Steve Watsont. Miután a Fejvadász
mintavételezési időszaka pontosan kiszámítható volt, a gerillák kezdtek egy kicsit
szabadabban mozgolódni. Jobban szétszóródtak, Clooney pedig elővette és
felállította a Destroyert. Igaz, egyelőre teljes takarásban maradt, de ha egy kicsit
felemelkedik, akkor pontosan be tudja fogni a fémgigászt.
- Ha megbénítjuk, tudsz kezdeni vele valamit? - érdeklődött szinte hangtalanul a
csoportparancsnok.
Watson megvonta a vállát.
- Mindent meg fogok próbálni! - ígérte.
- Az kevés! - rázta meg a fejét Handley. - Biztosra kell mennünk, a semmiért
nem kockáztatom a többiek életét!
Rövid hallgatás - pásztázás - következett.
- Mennyi időm van? - kérdezte Watson.
Handley megvonta a vállát.
- Mennyi kell? - érdeklődött.
- Legfeljebb egy fél óra - felelte a technikus.
- Tíz percet kapsz - ígérte Handley faarccal.
 Watson elvigyorodott.
- Kész szerencse, hogy eleve a dupláját mondtam - ismerte be. - Reméljük, elég
lesz… De előtte valakinek oda kell mennie, hogy ártalmatlanná tegye a kicsikét.
Handley megrázta a fejét.
- A probléma megoldását a mesterlövészünkre hagyjuk - válaszolta. - Bízom
benne, nem hibázza el a célpontot!
Michael Clooney pontosan tudta, mit kell tennie. Egy rövid beszélgetés Mick
Handley-vel elegendő volt ahhoz, hogy minden kérdésére választ kapjon.
A Fejvadász félelmetes ellenfél volt a gerillák számára. Ez a lánctalpas, önjáró
harci egység olyan vastag páncélzattal rendelkezett, hogy egy géppisztollyal
kicsinálni gyakorlatilag lehetetlen volt. Csupán néhány olyan pont akadt a
kiborgon, melyek pontos találat esetén megbéníthatták.
Az energiaellátó vezetékeket védő páncéldoboz elméletileg elegendő védelmet
nyújtott a Fejvadász számára. A gerillák azonban már meglehetősen régen
kitapasztalták a monstrum konstrukciós hibáját. Ha valaki elég pontosan célzott, és
szétlőtte a dobozt, majd a vezetékeket is, akkor a Fejvadász mozdulatlanná
dermedt. Nem semmisült meg teljesen, hiszen a processzor elméletileg üzemképes
maradt, ám energia híján semmit sem tehetett. Örök sötétség ereszkedett rá, hiszen
a Skynet ritkán gyűjtötte be a sérült kiborgjait későbbi reparálás céljából, az
embereknek pedig több eszük volt annál, hogysem gépeket hozzanak vissza az
elmúlásból.
Pedig Handley éppen erre építette fel a tervét.
Amennyiben Watson el tudja végezni a szükséges átalakításokat, úgy a
Fejvadász C-4-gyel bőségesen telezsúfolva fog visszatérni a kommunikációs
központhoz. Ezután elég megérinteni a detonátort, s az egész kóceráj a levegőbe
repül.
Természetesen számtalan „ha” tette bizonytalanná a sikert, de Mick Handley hitt
benne, hogy teljesítik a küldetést.
A következő pásztázás után Clooney felemelkedett a fedezéke mögül. A
Destroyer csöve a Fejvadász energiaellátó vezetékeit védő dobozra irányult.
Csupán egy apró kiemelkedés a törzsön, mely azonban az értő szemek számára
felbecsülhetetlen értékű információval szolgál.
Clooney csupán egyszer lőtt.
A Destroyerből kivágódó lövedék nem csupán beszakította az energiaellátó
dobozát, hanem a vezetékeket is szétroncsolta, egy csapásra mozdulatlanná
dermesztve a kiborgot.
Handley kiugrott a bombatölcsérből. Bízott a sorsában, hiszen ha nem célzott
elég pontosan, akkor Handley sohasem fog odaérni a Fejvadászhoz.
 30. Párviadal
Los Angeles, az Árnyék Bázistól északkeletre; 2029. január 15.

A Kettes Csoport osztagparancsnoka megtornáztatta a nyakát, s közben igyekezett

kiszúrni valamelyik láthatatlan kísérőjét. Tudta, hogy valahol itt vannak a
közelben, bár aggódott egy kicsit. Nem is olyan régen mintha plazmafegyverekből
kicsapódó lövéseket hallott volna, ám az összecsapás messzinek tűnt. Bízott benne,
hogy nem az ő emberei keveredtek harcba, mert akkor talán hiába nézelődik.
- Valami baj van? - érdeklődött Novstorm kézjelekkel. Amióta csatlakoztak a
menekülőkhöz, a lényegesebb kérdéseket nem szóban tették fel egymásnak, mint
ahogy a válaszokat sem.
Volt valami, ami óvatosságra késztette őket.
Parker bólintott.
- Merre vannak a többiek? - mutatta.
Novstorm elhúzta a száját.
- Ulrich biztosan követ minket - válaszolta. - Épp az imént láttam felbukkanni…
ott… - A szemével jelezte az irányt.
- A csoport folytassa az útját! - jelentette ki határozottan Parker, és intett
Novstormnak. - Ideiglenesen átveszed a parancsnokságot, én pedig körülnézek a
környéken. Mintha láttam volna valamit…
A menekültek idegesen pillantottak a gyorsan távozó férfi után. Cseppet sem
lelkesítette őket a gondolat, hogy esetleg kiborgokkal találkozhatnak.
Ami azt illeti, az Alfa sem érezte biztonságban magát. A központi egység
stratégiai elemzője máris megpróbálta kitalálni a távozó férfi következő lépését.
Nyilvánvaló volt, hogy Parker csupán annyira bízik meg benne, hogy ne keltsen
felesleges feszültséget a csoportban.
Dormack felsóhajtott.
Már a felbukkanása pillanatában végeznie kellett volna vele. Később ráfoghatta
volna az idegességére. Természetesen az Alfa tisztában volt vele, hogy ha ezt
megtette volna, akkor a csoportból senki nem lenne életben. Ő sem. A
menekülőkhöz csatlakozott gerillák aggasztóan sokan voltak, ráadásul kedvezőbb
pozícióban.
Sürgősen tennie kell valamit!
- Utánamegyek, nehogy baj érje! - jelentette ki határozottan, majd mielőtt
Novstorm megszólalhatott volna, már ő is eltűnt a romos épületek között.
A gerilla idegesen nézett utána.
Az utasítás nem szólt arról, mihez kezdjen Dormackkal. Arról pedig végképp
nem, hogy nem kritikus helyzetben használhatja-e vele szemben a fegyverét.
Novstorm komoly dilemmával küszködött, majd nagyot sóhajtva leengedte a
fegyverét.
 Bízott benne, hogy a Kettes Csoport többi tagja - Ulrich, Thompson és
Montegando - szemmel tartják Dormackot, s szükség esetén közbeavatkoznak.
Fogalma sem volt arról, hogy a három említettből csupán egy tartózkodik a
közelben.

Parker egyenesen ahhoz az épülethez indult, melynél Novstorm felbukkanni látta a

csoport legfiatalabb tagját, Victor Ulrichot. Az osztagparancsnoknak információkra
volt szüksége, ráadásul olyan gondolatok jártak az eszében, melyek normális
esetben sohasem bukkantak volna a felszínre.
Egy pontos lövés megoldaná a problémát.
Néha áldozatokat kell hozni, gondolta a férfi, miközben felkapaszkodott a
törmelékdomb oldalán. A lábai alatt apró kavicsok görögtek alá.
Mi van, ha tévedek, tette fel nyomban magának a kérdést. Elrendelni egy ember
halálát pusztán azért, mert gyanús, nos, ez távol állt Parkertől.
Kavics koppant mellette. Majd még egy.
Parker oldalra kapta a fejét, és látta Ulrichot eltűnni az egyik keret nélküli
ablaknyílásban.
A férfi egy gyors pillantást vetett hátrafelé, ám amit látott, az cseppet sem volt
az ínyére. Az utcán haladó emberek között hasztalan próbálta felfedezni minden
probléma okozóját, John Dormackot.
Idegesen lépett be az épületbe.
Ulrich a fal mellett guggolt, egy sötét sarokban, ahonnan minden bejáratot és
ablaknyílást szemmel lehetett tartani. Néhány kő- és fémdarab hevert előtte, valaki
nyilván azért gyűjtötte ide azokat, hogy fedezékül szolgáljanak egy esetleges
támadással szemben. A fiú csak igyekezett kihasználni a szoba adta lehetőségeket.
- Hol vannak a többiek? - kérdezte Parker.
Ulrich a szája elé emelte az ujját, majd a gerilla jelbeszédet használva válaszolt.
- Joe látott egy Terminátort. Így Thompsonnal együtt elmentek felderíteni a
terepet. Attól tartunk, hogy csapdát akarnak állítani nektek.
Parker megvonta a vállát.
- Kikerüljük őket.
Ulrich megrázta a fejét.
- Attól tartok, nem ilyen egyszerű a dolog…
Parker kérdőn pillantott a fiúra.
- Amikor az Alfa megpróbált kitörni, Dormack szándékosan késlekedett a
megsemmisítésével. Ez egy civil és McDormand halálához vezetett. Mesterien
össze volt hangolva az akció. A HK időben érkezett, ám ahelyett, hogy egy
sorozattal valamennyiőtöket kicsinált volna, inkább felrobbantotta magát.
- Nem Brosman lőtte le? - ráncolta a homlokát az osztagparancsnok. Egyre
kényelmetlenebbül érezte magát. A fenébe is, amikor a csoport biztonságáról van
szó, nincs helye az érzelgősségnek. Végeznem kellett volna azzal a nyomorult
Dormackkal.
Ulrich megrázta a fejét, és felállt. A lábai már kezdtek elzsibbadni, s
pillanatnyilag nem fenyegette őket semmi veszély.
- Lisa biztosan eltalálta volna a kiborgot - felelte határozottan -, de a robbanás
egy szemvillanással hamarabb következett be, mint ahogy meghúzta a ravaszt.
Tartok tőle, a HK támadása csupán része volt az Alfa kitörési kísérletének.
Parker szemöldöke idegesen megrándult.
- Túl sok megmagyarázhatatlan esemény sűrűsödik Dormack körül - jegyezte
meg gondterhelten. Az ujjai pokoli gyorsasággal formázták a kézjeleket. - Alfát
gyanít a csoportjában, ezért bizalmatlan. Ebben nincs semmi rendkívüli, azonban
nem elégszik meg az érvényes színkóddal, hanem az azonosítóm és a nevem után
érdeklődik. Agresszív. Pokolian pontosan céloz, ilyet embertől még sohasem
láttam. Aztán itt van ez a kivárás is, amit említettél. Ám érvényes színkódot visel a
csuklóján, márpedig, tudomásom szerint, eddig egyetlen kiborg sem jött rá a színes
szalagok igazi funkciójára.
Victor Ulrichnak nem maradt ideje válaszolni.
Rövid sorozat sepert végig a helyiségen, véres sebeket tépve a fiú mellkasába.
Parker ösztönösen oldalra vetődött, ám néhány golyó így is elérte, valahol a
kulcscsontja alatt fúródtak a testébe pokoli fájdalmat okozva. A férfi földet érése
után nyomban tovább gurult a helyiség egyetlen fedezéke, a kölyök által
összegyűjtött fémdarabok felé.
A lövések az egyik ajtónyílás felől érkeztek, s a sors különös fintora, hogy
Parker csupán a szórás szélébe esett bele. Ha csupán egyetlen lépéssel közelebb áll
a bajtársához, akkor most két test heverne vérbe fagyva a földön.
Újabb lövések hallatszottak, a támadó megpróbálta átlőni a férfit oltalmazó
fémet, ám szerencsére a fedezék egyelőre kitartott. Parker azonban nem táplált hiú
reményeket a jövőt illetően.
Sejtette, ki les rá, s most már azt is, miért.
Egy másik T-800-as Alfa, aki John Dormack néven mindent megtett annak
érdekében, hogy minél tökéletesebb fedősztorit alakítson ki. A kiborg habozás
nélkül hozta az áldozatokat, ha úgy ítélte, megéri. Kétségtelen, egy bázis pontos
koordinátáiért cserébe nem nagy ár néhány Terminátor.
S ha Parker nem csinál sürgősen valamit, akkor az a nyavalyás kiborg
véghezviszi, amit kitervelt. Az Alfa különös viselkedése intő jel volt a férfi
számára. Az eddigi beszivárgó egységek között egyetlen sem akadt tudomása
szerint, aki felért volna Dormackkal. Igaz, Andrew Parkernek nem adatott még a
lehetőség, hogy halljon egy másik remekbe szabott példányról, bizonyos Harden
Sparrowról.
S volt még valami, amiről Parker nem tudott.
 A jelenleg John Dormack néven futó kiborg egyike volt az Alfa széria legjobban
sikerült darabjainak, melyek több mint nyolc éve tevékenykedtek. Igazi veteránok
voltak, akik az elmúlt évek során jelentős fejlődésen mentek keresztül. Mivel a
beszivárgó egységeknek rugalmasabbnak kellett lenniük harctéri társaiknál, ezért a
Skynet nem korlátozta olyan nagy mértékben az Alfákba szerelt ostyaáramkörös
processzorok kapacitását, mint azt egy átlagos Terminátorral tette.
Fejlődőképesek voltak. Pokolian fejlődőképesek.
A kiborg nem pazarolta feleslegesen az időt. A harci elemzők kiszámították a
humánt védő tárgyak áttöréséhez szükséges időt, és az Alfa kezében tartott AK
köpdösni kezdte magából a golyókat.
Parkernek tulajdonképpen szerencséje volt. Ha Dormack most egy
Westinghouse-t tart a kezében, nem kellett volna ezzel bajlódnia. Igaz, a kiborg
választhatta volna azt a megoldást is, hogy folyamatosan tüzelve megközelíti a
gerilla rejtekhelyét, és egy alkalmas szögbe érve szétlövi a fejét.
Azonban a rendelkezésre álló golyók száma véges volt, ráadásul az Alfának
valami azt súgta, hogy a férfi aligha tűrné mindezt nyugodtan. Azért vált veteránná,
mert mindig az optimális megoldást választotta a rendelkezésre álló stratégiák
közül.
Váratlanul egy apró, tojásforma tárgy repült be az ablakon, egyenesen a
mozdulatlanul álló Terminátor felé tartva. Dormack észlelte a veszélyt, és egy
másodpercre oldalra fordította az AK csövét, a harci elemzők befogták a célt, és a
következő pillanatban már ki is lőtték.
A robbanás így is hátratántorította a kiborgot, ám a jelentősebb veszteséget
elkerülte.
Parker kihasználta a lélegzetvételnyi szünetet, s felemelkedett a fedezéke mögül.
A kezében tartott géppisztoly felugatott, s röpke két másodperc alatt harminc
golyót röpített a kiborg testébe.
Az Alfának pokoli szerencséje volt.
A titánium-váz megvédte a CPU-t, bár a lövések komoly károsodásokat okoztak.
Használhatatlanná vált a radarrendszere, vizuális érzékelői csupán a terület jobb
oldalát mutatták, valamint az egyik lába csupán fél másodperces késéssel reagált a
központi agy által kiadott parancsokra, s emiatt a kiborg mozgása furcsán
darabossá vált.
Parker átkozódva vágta magát hasra. Ennyi golyó talán még magával a Skynettel
is végzett volna, gondolta magában, miközben a feje fölött elsöprő sorozat
kétségtelenné tette, az Alfával még számolnia kell.
A John Dormack fedőnéven működő T-800-as Alfa egység belső kijelzőjén
hibaüzenetek villogtak, ám a kiborg csupán a töredékesen felfelé futó stratégiai
megoldásokra koncentrált. Elmozdult jelenlegi tartózkodási helyétől, olyan helyet
keresett magának, ahonnan mindkét támadóját a lehető legkisebb időkieséssel
veheti tűz alá.
Újabb gránát érkezett, ám miután az Alfa kiszámította röppályáját, nem pazarolt
lövést rá. Egyszerűen a robbanás nem jelentett a számára veszélyt.
Rövid sorozatot engedett meg az ablak irányába, ahol a másik támadója lapult,
majd villámgyorsan eltűnt az ajtónyílásban, s így a falak is védték az ebben a
pillanatban detonálódó gránáttól.
Parkerre tekintélyes mennyiségű törmelék hullott, bár a kézigránát repeszei nem
tettek kárt benne. A férfi mindenesetre földhöz lapulva elszámolt háromig, majd
felpattant, s oldalra vetette magát. Az ugrással ugyan kikerült a fedezékek mögül,
viszont az is nyomban nyilvánvalóvá vált a számára, hogy a Terminátor már nem
tartózkodik a helyiségben.
- A hátadba akar kerülni! - kiáltotta habozás nélkül, megsejtve az Alfa szándékát.
Akárki avatkozott is a küzdelembe, megmentette az életét. Tartozik neki ennyivel..
Ebben a pillanatban rövid sorozat hallatszott odakintről, majd egy tompa hörgés.
Andrew Parker rosszat sejtve rohant az ablakhoz, és a falhoz simulva óvatosan
kipillantott.
Néhány lépésre tőle Dormack állt, pontosabban az a beszivárgó egység, aki oly
sok kellemetlen pillanatot okozott a Kettes Csoportnak. A lábainál egy alak hevert;
Parker ebből a távolságból is tisztán ki tudta venni Randy Novstorm fájdalomtól
eltorzult vonásait.
A két alak egy életre beleégett Parker szakaszparancsnok emlékezetébe. A
következő pillanatban vakító lobbanás támadt azon a helyen, ahol a kiborg és
áldozata tartózkodtak. A Novstorm által utolsó pillanatban kibiztosított DM51-es
tojásgránát sorra detonálta a füzérszerűen összekapcsolt társait, s az egyenként is
tekintélyes erőt felszabadító robbanások egyetlen hatalmas tűzgömbben
egyesültek.
Parker az utolsó pillanatban bukott le.
A robbanás megrogyasztotta a falakat, és az ablaknyíláson becsapó tűz
megperzselte a férfi hátán a ruhát. Néhány kilazult kő esett a földre, majd a
házfalak is repedezni kezdtek, így Parker jobbnak látta, ha nem tölti felesleges
heverészéssel az idejét. Felpattant, és minden erejét összeszedve rohanni kezdett a
kijárat felé, miközben a háta mögött az épület rohamos sebességgel adta meg
magát az enyészetnek.
Csupán másodpercek választották el a haláltól.
Mint már annyiszor az életben.
Andrew Parker egy másik épület ajtónyílása mögé rejtőzve várta meg, amíg a
porfelhő leülepedik. Az egész csupán fél percet vett igénybe. Harminc másodperc
bizonytalanság, hogy a rémálom valóban véget ért. A kiborgok átkozottul szívósak
voltak, bár Parker ösztönösen érezte, hogy ezt a robbanást még az Alfa sem élhette
túl.
 Novstorm abban a tudatban halt meg, hogy végzett az ellenséggel. Az igazi
veteránok a halál előtti utolsó pillanatot is megtanulták kihasználni, hogy az
emberiséget közelebb vigyék a végső győzelemhez vezető úton. Minden
megsemmisített kiborg a Skynetet gyengítette, s közelebb hozta a háború végét.
Az összedőlt ház túloldalán egy felismerhetetlenségig összeégett emberi tetem,
valamint egy ezüstösen csillogó titánium váz darabjai hevertek.
Az Alfa minden kétséget kizáróan halott volt.
 31. Egy rossz húzás következményei
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január 15.

A Skynet a befutó időjárási adatókat figyelte. A jelentések kielemezve, lehetséges

következmények felsorolásával kerültek a gépisten elé: a munka oroszlánrészét
már elvégezték az alacsonyabb szintű feldolgozó modulok. A gépisten ideje most
különösen drága volt.
A nukleáris robbanás komolyabb gondokat okozott, mint azt a Skynet előzőleg
kikalkulálta. Nem csupán a veszteségeket növelte meg, hanem jelentősen rontott az
amúgy sem tökéletes kommunikációs lehetőségeken. A Skynet elveszítette a
kapcsolatot a két legfontosabb átjátszóállomásával, s úgy tűnt, hamarosan újabb
időleges kiesések várhatóak. A számítások most elsősorban arra irányultak, vajon
mekkora az az időtartam, ameddig a gépisten csupán áttételesen tud beavatkozni a
felszínen folyó harcokba.
Természetesen a Terminátorok alapprogramozásának egyik sarokköve volt, hogy
önállóan is képesek voltak a legmegfelelőbbet kiválasztani a lehetséges direktívák
közül. A Skynetet tehát nem ez aggasztotta. Ami a gépistennek komoly gondokat
okozott, az az információhiány volt. A legjobb hadvezér sem képes a megfelelő
stratégiai lépések meghozatalára, ha nem tudja, merre vannak a seregei. A Skynet
egyik nagy előnye éppen az volt John Connorral szemben, hogy akár valós időben
is figyelemmel tudta követni ezt a gigászi háborút, míg humán ellenfele csupán
késve értesült bizonyos, olykor nagy fontossággal bíró eseményekről.
Az eddigi elemzések mintegy harminc perces kapcsolatvesztést prognosztizáltak
a különböző helyeken elhelyezett kommunikációs központokkal.
A Skynetet leginkább egy objektum érdekelte.
A DDA-1-es. A legfőbb valamennyi kommunikációs állomás között.
Újabb elemzéseket kért az objektummal kapcsolatban, olyan lehetőségek
figyelembevételével, mint az időleges teljesítménynövelés kihatásai, vagy éppen az
átterhelés a szomszédos állomásokra. A kért elemzések elkészítése kevesebb mint
egy másodpercet vett igénybe. A hatalmas számítókapacitás, amely a gépisten
rendelkezésére állt, gyakran jókora előnyökkel járt.
Az eredmények megváltoztak a folyamatosan érkező időjárási jelentések
feldolgozásával.
Az időkiesés a DDA-1 esetében 27 percre csökkent. Ez volt a maximum, amit
bármiféle közbeavatkozással ki tudtak sajtolni a rendszerből.
A Skynet elégedett volt.
Úgy vélte, csupán egyetlen ember van a humánok között, aki előnyt tudna
csiholni a kommunikációs vonalak időleges elvesztéséből. Ám az az ember vagy
halott, vagy pedig pillanatnyilag éppen elég gondja van ahhoz, hogysem ilyen
gondolatok járjanak az eszében.
 A Skynet egy dologban tévedett.
John Connor helyzete valóban nem volt irigylésre méltó. Ám nem ő volt az
egyedüli a humánok között, aki hasznot akart húzni az időjárási anomáliákból.
 32. Rossz idő
Los Angeles, Alhambra; 2029. január 15.

Abraham Lincoln aggódva nézett körbe. A néger hosszú évek óta harcolt a
kiborgokkal, s ez idő alatt kialakult benne néhány olyan képesség, melyek gyakorta
megsúgták neki, ha baj közeleg. Márpedig Lincoln ezúttal határozottan érezte,
hogy hamarosan gondjaik lesznek.
- Mi a baj? - kérdezte halkan Naomi Galotta, akinek figyelmét nem kerülte el
bajtársa sokatmondó arckifejezése.
Lincoln tétován elfintorodott.
- Fogalmam sincs - válaszolta őszintén. - De a zsigereimben érzem, hogy valami
nem kóser.
Galotta elmosolyodott.
- Még mindig jobb - válaszolta -, mint ha egy plazmalövedéket éreznél a
zsigereid között.
Lincoln erőltetetten felnevetett.
- Haha, gyengécske poén!
- Mint a tieid általában! - vágott vissza a nő.
Lincoln mélyet sóhajtott.
- A fenébe is, a legszívesebben minél előbb elhúznám innen a csíkot. Valami
rosszat sejtek, de képtelen vagyok meghatározni, mi az…
- Az előbbivel mind így vagyunk - ismerte be a nő. Kétségtelen, hogy a
kommunikációs központ közelsége határozottan feszélyezte a gerillákat, hiszen
sohasem tudhatták, mikor bukkan fel a környéken egy kiborg járőr. - Ami viszont
az utóbbit illeti, mi lenne, ha szétnéznénk egy kicsit a környéken?
Lincoln kapott az alkalmon. Watson úgy becsülte, a szerelés még beletelik egy
kis időbe, s bár az Esélytelenek gondoskodtak az őrségről, egy kis plusz figyelem
sohasem árt.
- Meddig szarakodsz még azzal a Fejvadásszal? - érdeklődött kedvesen a néger,
miközben Galotta kíséretében megállt a félelmetes külsejű Halálosztó mellett.
Steve Watson felemelte a fejét és fáradtan elmosolyodott.
- Már csak percek kérdése - válaszolta.
A Fejvadász tetején Christine Baranski kuporgott, s módszeresen erősítette fel a
hátizsákjából kipakolt C-4-es plasztikot a kiborg felszínére. Attól nem kellett
tartaniuk, hogy egy esetleges vizuális ellenőrzés kiszúrja a robbanóanyagot, a
gépek ugyanis nem külső megjelenés alapján, hanem rádióhullámok segítségével
azonosították egymást. Arról nem is beszélve, hogy a C-4 nem okozott számottevő
változást a kiborg külsejében. Annyi szemetet, homokot és törmeléket cipeltek
magukkal, melyek járőrözés során tapadtak meg a felszínükön, hogy ahhoz képest
a plasztik mennyisége elhanyagolhatónak tűnt.
 - Hova készültök? - kérdezte Handley, az Esélytelenek parancsnoka.
- Körülnézünk egy kicsit a környéken - válaszolta Lincoln. - Valami határozottan
nem tetszik nekem…
Handley bólintott.
- Öt percet kaptok - jelentette ki. - Ha minden igaz, akkor addigra a terv a
következő szakaszba lép.
- Gond van a kommunikációval! - lépett ebben a pillanatban melléjük Cynthia
Gilliam, kezében egy tépett külsejű, ám belül csúcstechnológiával bíró rádió
adóvevőt szorongatva. - Valami egyre jobban zavarja az adást, már a közelben
járőröző kiborgok adását sem tudom venni…
Handley összeráncolt homlokkal fordult a lány felé, miközben intett Lincolnnak
és Galottának, hogy várjanak.
- Mióta? - kérdezte röviden.
- Nincs egy perce - válaszolta a leány. - Olyan, mintha valami egyre
erőteljesebben leárnyékolná a területet.
- A porfelhő - jelentette ki határozottan Galotta. - A nukleáris robbanás
utójelensége. Hamarosan savas eső vagy valami hasonló is várható.
Mick Handley intett Lincolnak.
- Szólj az őröknek, hogy jöjjenek vissza! - Ezután a többiekhez fordult.
Mindenki vegye fel a vegyvédelmi ruháját… Ami rossz nekünk, rossz a
kiborgoknak is. A kommunikációs problémák nem csupán nekünk okoznak
nehézségeket, hanem nekik is. Ha szerencsénk van, akkor a Skynet elveszíti a
kapcsolatot a kommunikációs központtal, így gyakorlatilag csak rajtunk múlik a
siker.
- Meg a központot védő kiborgokon! - mormogta az orra alatt kicsit
szkeptikusan Clooney.

A DDA-1-es objektum kiváló védelmi képességekkel rendelkezett. Emellett

azonban kihelyezett szenzorai folyamatosan továbbították a feldolgozó
modulokhoz a külvilágban gyűjtött adatokat is. A központ fontos szerepet töltött be
a Skynet életében, ennek megfelelően folyamatosan figyelemmel kísérte a
működését.
Amikor a gépisten tudomást szerzett az időjárási anomáliák közeledéséről,
haladéktalanul tájékoztatta a DDA-1 védelmi rendszerét az időleges
kapcsolatkiesésről. A központnál szolgálatot teljesítő kiborgok ennek megfelelően
magasabb prioritásra emelték az objektumvédelmet, ugyanakkor nagyobb
hibaszázalékot kaptak az audiovizuális felismerések. Semmi szükség rá, hogy két
Terminátor szétlője egymást pusztán azért, mert képtelenek azonosítani egymást.
A védelmi rendszer tájékoztatta a gépistent, hogy néhány külső védelmi ponttal -
járőrökkel, megfigyelőegységekkel - máris elveszítették a kapcsolatot, ami azt
jelentette, hogy az időjárás megváltozása mintegy másfél perccel hamarabb fog
bekövetkezni, mint azt várták volna.
A Skynet nyugtázta a közleményt, majd utasította a rendszert, hogy kapcsoljon
magasabb teljesítményre - ezzel értékes másodperceket nyer -, majd a kapcsolat
teljes megszűnése után pontosan húsz perccel kezdjen kísérletezni az ismételt
kapcsolatfelvétellel. A hibaszázalékokat figyelembe véve legkésőbb harmincöt
perc múlva a kapcsolatnak ismét élnie kell.
A gépisten kiszállt a vonalból.
A védelmi rendszer visszarendelte az épület körül cirkáló kiborg járőröket,
helyettük inkább a külső védelmi gyűrűt erősítette meg néhány kirendelt
egységgel. Fél tucat Fejvadász gördült elő nyikorgó lánctalpaikon az épület
takarásából, hogy elfoglalják a pozíciójukat.
Ha valamelyik humán a porvihart kihasználva akar bejutni a tiltott zónába,
gyorsan megfizet majd az ostobaságáért.

A Fejvadász külsőre semmiben nem különbözött a társaitól. Hatalmas volt,

félelmetes és halálos. Csak ezúttal egy kicsit másképp, mint a többi kiborg. A
felszínén apró csomagokként elhelyezve mintegy három kilogramm C-4-es
plasztik függött. Christine Baranski gondoskodott arról, hogy mindenhova jusson a
robbanóanyagból, s a detonátorok sorba kapcsolásával sikerült elérnie, hogy az
egész gyakorlatilag egyszerre fog felrobbanni.
Ha a Fejvadász eljut az épületig, akkor a kommunikációs központ komoly
veszteségekre számíthat. Az előzetes becslések szerint tizenöt méter volt az a
távolság, amennyire a kiborgnak mindenképp meg kell közelítenie az objektumot,
hogy a robbanás számottevő kárt okozzon. Minden ezután megtett méter növeli az
épület megsemmisülésének az esélyét.
Steve Watson alapos munkát végzett. Egyrészt kijavította a Clooney lövése által
tönkrement energialeosztót, összekötötte a vezetékeket, majd elvágta az
antennavezetékeket. Erre azért volt szükség, hogy semmilyen külső paranccsal ne
tudjanak a Fejvadászra hatni. Végül a központi agy kiiktatásával egy rendkívül
egyszerű utasítássorozatot táplált a memóriába, mely ezúttal külön tápellátást
kapott. Az utasítás mindössze arra kényszerítette a Fejvadászt, hogy a létező
legrövidebb biztonságos úton térjen vissza a bázisára.
Itt Watsonnak akadtak némi nehézségei, hiszen a kiborg agyak átprogramozása
nem tartozott szorosan véve a technikusi munkákhoz. Szerencsére Cynthia Gilliam
megoldotta a problémát: kiiktatta a CPU döntéshozó modulját, majd elhitette a
rendszerrel, hogy a betáplált utasítások érvényesek.
Handley ezt látva félrevonta Frasert. Hirtelen néhány apró mozaik a helyére
került.
- Fogadjunk, te szervezted be a leányt!
 A veterán bólintott.
- Sejtettem, mire készülsz, bár a terv egészét nem ismertem - válaszolta halkan. -
Meg különben is, arra gondoltam, egy ilyen volumenű feladatnál elengedhetetlen,
hogy legyen a csapatban valaki, aki ért egy kicsit a programozáshoz.
Mick Handley bólintott.
- Fogalmam sincs, hogy csináltad, de köszönet érte - felelte meggyőződéssel. - A
lány nélkül most tehetetlenek lennénk.
Fraser valami olyan mozdulatot tett, melyet lehetett igennek is, meg nemnek is
érteni.
Valamennyi gerilla itt volt. A rádiókapcsolat teljesen megszűnt, a készülékekből
csak valami furcsa, érthetetlen sistergés tört elő. A vegyvédelmi ruha kissé
futurisztikussá tette az embereket, ám a divat amúgy sem képezte részét a
huszonegyedik századi társadalomnak.
A figyelőszolgálatból visszatért Foxx egy hatalmas, nagy kiterjedésű porfelhőről
számolt be, mely sebesen közeledik dél felől. Emellett sárgás színű felhők
terpeszkedtek az égen, némely századvégi kritikus az egekbe magasztalta volna azt
a festőt, aki ilyen színeket bír kikeverni.
A felhők savas esőt hirdettek.
Radioaktív savas esőt.
- Megvárjuk, amíg a porfelhő ideér, aztán mindenki megy, és teszi a dolgát! -
jelentette ki Mick Handley szakaszparancsnok.
Az eligazításnak másodpercekkel ezelőtt lett vége. A terv lényege a következő
volt: az Esélytelenek két csoportra oszlanak. Az első csoport - mely magában
foglalta Watsont, Baranskit, Handley-t, Clooney-t és Gilliamet - a Fejvadász
kíséretében délről közelítik meg a kommunikációs központot, hogy az esetlegesen
felmerülő problémákkal megbirkózzanak. Ugyanis nem zárhatták ki annak a
lehetőségét sem, hogy a Fejvadász valamilyen előre nem látott okból kifolyólag
nem jut el az épülethez, ráadásul valakinek gondoskodni kellett a robbantásról is.
A másik csoport - benne a Rókával, Fraserrel, Galottával és Lincolnnal -
délkeletről közeledtek a kommunikációs központhoz. Nekik jutott az a megtisztelő
feladat, hogy egy színlelt támadással magukra irányítsák a védelmi vonalak
figyelmét.
A két csapat igazságosan megosztozott a rakétákon - a Stingert Mick Handley, a
két Dragont John Foxx és Abraham Lincoln cipelték. Westinghouse DAK-ból
mindkét csoport két-két darabot vihetett magával.
- Sok szerencsét mindannyiunknak! - mondta csendesen Handley, majd a fejére
illesztette a vegyvédelmi ruha átlátszó műanyagból készült, panorámaablakos
sisakját.
Apró esőcseppek foltoztak tarkára a földet.
 33. A vihar leple alatt
Los Angeles, a Union pályaudvartól délre; 2029. január 15.

A nukleáris robbanás egyik szörnyű utóhatásai közé tartozott az időjárás hirtelen

megváltozása. A huszonegyedik század amúgy sem a napfényes délutánokról volt
híres, ám ami a robbanás után következett, az a pokol érzetét keltette.
Az ég olyan fekete volt, akár a korom. Néha hatalmas villámok szabdalták szét a
mennyboltot, s a tompa dörgés pokolbéli lények hahotázását idézte. A robbanás
által a levegőbe juttatott por vastag takaróként terült el, s aki belekerült, az hirtelen
elveszítette a tájékozódó képességét. Ugyan voltak másodpercek, amikor látni vélt,
ám a világ szürke árnyékok tömegévé változott körülötte.
Az emberek már jól ismerték a porvihart, hiszen az elmúlt évek, évtizedek során
nem egy alkalommal kellett szembenézniük vele. Az Ítélet Napja után kirobbant
vihar hónapokon keresztül dühöngött, mire csillapult valamelyest az ereje.
Aki tehette, meglapult a vihar elől, mert ha valakit maga alá temetett a por, az
ritkán élte túl. Az emberek ennek ellenére megtanulták felismerni és kihasználni a
porviharok előnyét. Összekapaszkodva, csaknem földhöz lapulva haladtak az
épületeket is alázatra késztető szélben.
A Fejvadász érzéketlen volt a porviharra. A Skynet virtuális tervezőasztalán egy
olyan modell született, melyet hidegen hagytak az időjárási viszontagságok, s akár
sarkvidéki környezetben is kiválóan funkcionált. Igaz, az elektronika már nem volt
ennyire hibatűrő - vannak dolgok, melyek még egy gépisten képességeit is
meghaladják.
A kiborg gyakorlatilag vakon haladt előre, kizárólag az adatbázisaiban eltárolt
adatokra támaszkodva. A sebessége nem volt jelentős, igaz a leküzdendő távolság
sem. A Fejvadász memóriájában pihenő utasítás egyértelműen meghatározta a
feladatot: visszatérni a Bázishoz, s ott az épület belsejében felvenni az előírt
védelmi pozíciót.
A megfelelően magas prioritással rendelkező parancsokat egyetlen kiborg sem
kérdőjelezte meg. Az ő dolguk az engedelmesség volt, a gondolkodás más
részeknek jutott. A Skynet ritkán hibázott, ám ha igen, azt rajta kívül senki sem
tudta.
A gerillák láncba kapaszkodva haladtak a kiborg után. Handley közvetlenül a
Fejvadász mögött gyalogolt - a kiborg jótékonyan tompította a széllökések erejét, s
biztos tájékozódási pontként szolgált az emberek számára. Handley mögött Watson
ment, őt pedig Baranski, Clooney majd Gilliam követte.
Pokolian nehéz út volt még így is.
Amikor Watson térdre bukott, akkorát rántott a szakaszparancsnokán, hogy
Handley kis híján elengedte a Fejvadászt. Ráadásul miután a kiborgot elindították,
a megállításáról le kellett mondaniuk.
 Így Handley összeszorította a fogát, amikor erőteljes rándulást érzett a vállában,
s minden erejét összeszedve felrántotta a technikust.
Szerencséjük volt.
Ha elvesztik a kiborgot, akkor könnyen előfordulhat, hogy az akció kudarcot
vall. Időben el kell jutniuk a kommunikációs központ közelébe, hogy amikor eljön
a megfelelő pillanat, aktiválhassák a robbanó tölteteket.
- Szedd össze magad, Watson, mert mind itt maradunk! - kiáltotta Baranski, aki
inkább érezte, mintsem látta a történteket. A nő azonban hasztalan próbálta
túlkiáltani a porvihart.
Egy pillanatra alábbhagyott a szél. A por kezdett leülepedni, így a gerillák képet
kaphattak arról, hol járnak. Handley úgy becsülte, a szükséges távolságnak
legfeljebb a felét tehették meg.
Természetesen az lett volna az ideális, ha valamelyikük egészen az épületig
elkíséri a Fejvadászt, azonban ez azzal a kockázattal járt, hogy a rendszer kiszúrja
a behatolót, s a Fejvadásszal egyetemben megsemmisíti. Hiszen az a kiborg, akinek
a sarkában liheg egy gerilla, minden, csak nem szokványos.
Éppen ezért Handley úgy döntött, annyira megközelítik a kommunikációs
központot, amennyire csak lehet, majd egy alkalmas helyen - kívül a védelmi
vonalakon - megfigyelőállást vesznek fel. Amennyiben a Fejvadász eljut az
épületig, megpróbálják aktiválni a plasztikokba dugott detonátorokat. Ha kudarcot
vallanak, akkor pedig még mindig ott van a mesterlövész.
Ian Fraser javaslatára Baranski olyan tölteteket is elhelyezett a kiborg felszínén,
melyeket akár egy pontos lövéssel is fel lehet robbantani. Ezután láncreakció
következne be, s végeredményben az eredmény ugyanaz lenne, mintha a
detonátorok aktiválódnának.
A Fejvadász egy pillanatra sem pihent. A szél ismét kezdett feltámadni, ám
mielőtt a por beterítette volna a gerillákat, Clooney ismerős alakzatokat látott
felvillanni, nem is olyan távol. A mesterlövész álmából felriasztva is tudta volna,
mik ezek.
Fejvadászok.
Félelmetes, lánctalpas, önjáró harci eszközök.
Elérték a külső védelmi vonalat.
Elvileg persze megkockáztathatták volna, hogy elhaladnak a Fejvadászok
között, a porviharban aligha látnak fél méternél távolabb, ám utána még mindig
meglenne a kijutás problémája.
S Michael Clooney eddig rendkívül elégedett volt a statisztikákkal. Amikor
elindultak, nem véletlenül ragadt rajta a csoporton az Esélytelenek név.
Valamennyien elszánták magukat a halálra, hogy ha ez az ára a kommunikációs
központ megsemmisítésének. Esélyt kellett adni az Árnyék Bázis menekülőinek,
akik között maga John Connor, a Főparancsnok is ott van, valószínűleg a
parancsnoki stáb több tagjával egyetemben. Márpedig ők túl értékesek ahhoz, hogy
elveszíthessék bármelyiküket.
Ám a dolgok eddig jobban alakultak, mint azt a mesterlövész várta, s
pillanatnyilag reális esélyük volt a feladat sikeres teljesítése mellett a túlélésre is.
Clooney pedig élni akart, ha már így hozta a sors.
Ezek a gondolatok természetesen nem ebben a formában futottak végig a
mesterlövész fején, ám a Fejvadászok megpillantása nyomán erőteljesen
megszorította az előtte haladó Baranski karját, és néhány erőteljes lépéssel mellette
termett.
A nő nem tiltakozott, ahhoz túlságosan is jól ismerte Clooney-t. A porvihar
második hulláma még nem dühöngött teljes erővel, így amikor a férfi a nő fülébe
kiáltott, akkor Baranski bólintott, majd ő is hasonlóképpen cselekedett Watsonnal.
A technikus kicsit nehezen értette meg, mit akar tőle a nő, ám Baranski elég
erőszakos volt ahhoz, hogy végül megértesse a társával, mit kell tenniük.
Handley érezte, hogy Watson hirtelen elengedi a karját. Hátranézett, de csupán
néhány alakot látott maga mögött a porfelhőben, hangjuk már nem jutott el hozzá.
A szakaszparancsnok komoly dilemmába került. Vagy elengedi a Fejvadászt, és
megkeresi - bevárja? - a társait, vagy pedig a csoportja nélkül folytatja az
előrenyomulást. Minthogy az előbbi az akció sikerét veszélyeztette, inkább az
utóbbi mellett döntött. Minthogy pedig Mick Handley-nek fogalma sem volt a
Fejvadászok alkotta külső védelmi vonalról, döntése teljességgel logikusnak tűnt.
Elvégre nála volt a detonátor.
Valakinek fel kell robbantania a plasztikot.
Egyedül könnyebben haladt. Egészen a Fejvadász testéhez simult, majd egy
hirtelen támadt ötlettől vezérelve megragadta a kiborg hátsó részén lévő bordázott
peremet, s minden erejét összeszedve felhúzta magát.
Innentől kezdve a Fejvadászon utazott.
Egészen a kiborg fémtestéhez simult, így nem csupán a lelepleződéstől kellett
kevésbé tartania, hanem a Fejvadász lövegtornya mögött tökéletes védelmet talált a
szélviharral szemben is. Nehezen lélegzett, mert a vegyvédelmi ruha szűrője
kezdett eltömődni, ennek ellenére Handley optimista volt.

A leszakadt gerillák egymás kezét fogva haladtak. Baranski vezette őket, s bár a nő
az orráig is alig látott, nem sokkal később szerencsésen belebotlott egy alacsony
kőfalba, mely mögött végre ideiglenes menedéket találtak. A felrobbant épület,
melynek falán Baranski kis híján átesett, nem volt túl nagy - az enyészet már
csaknem a földdel tette egyenlővé -, ám szorosan egymáshoz préselődve legalább
beszélgetni tudtak.
- Mi van a parancsnokkal? - kérdezte a nő, egyenesen a technikushoz intézve a
szavait.
 Watson megvonta a vállát.
- Fogalmam sincs - ismerte be lassú, vontatott hangon. - Szerintem még mindig
a Fejvadász mögött halad…
- Ki fogják szúrni - mormogta Clooney rosszat sejtve.
A védelmi kört alkotó Fejvadászok ugyan nem álltak túl közel egymáshoz,
ennek ellenére egyik gerilla sem vállalkozott volna rá - hacsak nincs valami
komoly oka megkísérelni ilyen esztelenséget -, hogy a porvihart kihasználva
átjusson közöttük.
- Megússza! - jelentette ki Gilliam meggyőződéssel. - Ebben a viharban a
kiborgok sem látnak jobban, mint mi. Ráadásul a speciális érzékelőiket is
eldobhatják a fenébe. Handley-nek minden esélye megvan az átjutásra, nem is ez a
baj.
Watson kérdőn pillantott a lányra.
- Akkor mi? - érdeklődött csendesen.
- Fogalmam sincs, mihez kezd majd, ha a vihar elvonul. Nincs esélye a kijutásra.
Hirtelen csend lett, csak a szél süvítése hallatszott. Cynthia Gilliam kétségkívül
ráhibázott az igazságra, bármilyen kellemetlen legyen is az.
A por félig betemette őket, ám a vihar már elvonulóban volt.
Mick Handley-vel és a megszelídített Fejvadásszal egyetemben.
 34. Hamis invázió
Los Angeles, az Unión pályaudvartól délkeletre; 2029. január 15.

Ian Fraser vezette a csoportot. Habár Foxx papírforma szerint magasabb rangban
volt nála, kettejük közül Fraser rendelkezett nagyobb tapasztalattal. Láncba
kapaszkodva haladtak, s bár a szél csaknem ledöntötte őket a lábukról, mégis
eltökélten haladtak a céljuk felé. Arra, ahova Fraser vezette őket.
Úgy tűnt, a veterán pontosan tudja, hol vannak. Ez persze lehetetlen volt, hiszen
a por szinte egybefüggő függönyt emelt előttük. Mégis, jó volt legalább hinni
benne. Fraser vezette a csoportot, Galotta pedig zárta. Foxx és Lincoln cipelték a
rakétákat.
Pedig a két Dragon olyan adu volt a kezükben, mellyel szerencsés esetben még a
kommunikációs központban is komoly kárt tudnak tenni.
Ami azt illeti, éppen ez volt Fraser terve.
Igaz, a rakéták hatásosabbak lettek volna a kiborgokkal szemben, azonban a
veterán úgy gondolta, minden lehetőséget meg kell ragadniuk a károkozásra.
Fraser sejtette, hogy időlegesen a kommunikációs központ nem funkcionál -
porviharban csodaszámba menne -, tehát mire a Skynet tudomást szerez a
történtekről, elvileg már messze járhatnak.
Feltéve, hogy túlélik.
Az épületet ugyanis jónéhány kiborg védte.
A megfelelő támadási hely kiválasztása legalább akkora gondot okozott
Frasernek, mint elhitetnie a védelmi rendszerrel, hogy komolyabb inváziós sereg
fenyegeti. Minthogy a porviharban nem kellett attól tartaniuk, hogy a központ
általános riasztására több tucatnyi Terminátor és HK siet a helyszínre, a veterán
úgy építette fel a tervét, hogy lehetőség szerint minél több kiborgot csaljon egy
helyre. Így a másik csoport a zűrzavarban talán be tudja juttatni az átprogramozott
Fejvadászt.
A vihar lassan elvonulóban volt.
Közel negyedórája tombolt már.
A gerillák úgy becsülték, az utolsó tíz percében érhetnek el számottevő
eredményeket. Ilyenkor már a látótávolság megnövekedik, ugyanakkor a
rádióadások még túl zavarosak ahhoz, hogy riasztástól kelljen tartaniuk.
Fraser bízott benne, hogy minden látszat ellenére a védelmi rendszer stratégiai-
elemző almodulja úgy ítéli majd meg a helyzetet, hogy külső egységek bevonása
nélkül is meg tudják oldani a problémát.
A nagyobb hatékonyság érdekében Fraser csoportja párokra oszlott. Ha mind a
négyen egyedül - de összehangoltan - tevékenykednek, az még jobb lett volna, ám
a gépekkel folytatott háború során az emberek megtanulták, hogy nem árt, ha
valaki harc közben fedezi a hátukat.
 Fraser Naomi Galottát választotta maga mellé, míg Lincoln Foxx-szal került egy
párba. Mindkét páros magához vett egy-egy Dragont, Fraser átadta a Westinghouse
DAK-ját Lincolnnak - "ez így testvéries" felkiáltással -, majd néhány szóban
elmondta az elképzeléseit.
Egyetlen kérdés sem volt.
Valamennyien elég régóta harcoltak a gépekkel szemben, hogy szinte
félszavakból megértsék egymást. Mintegy ötven méterre távolodtak el egymástól,
majd kerestek maguknak egy-egy alkalmas, lehetőség szerint minél stabilabb
lőállást, melynek a falai elég vastagnak tűntek ahhoz, hogy néhány percig állni
tudják a várhatóan rájuk zúduló zárótüzet.
Fraser egy szétlőtt Fejvadászt választott ki maguknak. Bár a porvihar
elvonultával egyelőre nem kellett tartaniuk attól, hogy a hőképük alapján kiszúrják
őket, Fraser igyekezett minden apróságra odafigyelni.
Naomi Galotta felkapaszkodott a Fejvadász lőtornyához, és kényelmesen
elhelyezte a Dragont. Az M47-es egyenesen a pályaudvar tányérantennákkal és
hatalmas HUB-okkal telezsúfolt épületére irányult. A nő pusztán megérzés alapján
választotta ki a helyet, ahova a rakétát lőni akarta, hiszen a kommunikációs
központ pontos felépítéséről legfeljebb elképzelései voltak.
Bízott benne, így is elég nagy kárt fog okozni.
- Minden rendben? - kérdezte Fraser, majd a nő igenlő válasza után a férfi
bemászott a kiborg lánctalpai közé. A por elég magasan felhalmozódott idelent,
azonban a férfinak sikerült átpréselnie magát a lyukon, s csakhamar egy kiválóan
védett helyen találta magát. Felülről vastag fémréteg, oldalról pedig vastag porfal
védte.
- Ha kilőtted a Dragont, gyere le! - szólt fel a társnőjének. - Ennél jobb helyet az
egész környéken nem találunk.
Az igazsághoz hozzátartozott, hogy a fedezéknek volt egy komoly hátránya is.
Nehezen lehetett közlekedni alatta, és ha valami telibe kapja a gerillák feje felett
trónoló roncsot, akkor aligha marad belőlük egy nedves foltnál több.
Galotta gondosan számolta a másodperceket.. Két teljes percet adott a másik
párosnak ahhoz, hogy találjanak maguknak valami jó helyet, és támadási pozícióba
helyezkedjenek.
Ennyinek elégnek kell lennie, gondolta a nő.
A Dragon célkeresője pontosan a Union pályaudvar épületének közepén pihent.
Mindössze egy aprócska mozdulat, és a rakéta szemmel alig követhető sebességgel
száguldani kezd, hogy aztán egy fél másodperccel később tekintélyes méretű
lyukat szakítson a falakon.
A nő Mick Handley-re gondolt, miközben útjára engedte a Dragont. A gerilla és
az épület közötti távolság mintegy kétszáz méter lehetett. A célpontot gyakorlatilag
a körvonalak geometriai középpontja adta ki, hiszen a por még nem ülepedett le
teljesen.
A kommunikációs központ védelmi rendszere elméletileg rakétatámadások ellen
is tökéletesen védve volt. Egyes Fejvadászok képesek voltak rakétaelhárítóként
működni, a harci elemzőjük elég gyors volt ahhoz, hogy még a becsapódás előtt
lokalizálja a rakétát, majd egy gondosan kiszámított ívű pályán szétlője.
Tehát elméletileg a Dragon nem érhetett célba.
A környezeti paraméterek azonban korántsem voltak ideálisak. Ha egészen
pontosak akarunk lenni, akkor kifejezetten rosszak voltak. Ráadásul a Fejvadászok
a védelmi gyűrű külső peremén kaptak helyet a porvihar előtt meghatározott
utasítások szerint.
A vizuális érzékelők és a hőkeresők nagyjából egyszerre észleltéki az
azonosítatlan repülő tárgyat, ám csupán két rakétaelhárításra képes Fejvadász
tartózkodott a közelben.
Az egyiknek beragadt a lövegtornya a portól - ezért értékes másodperceket
veszített a fordulással, mire képes volt a megfelelő szögbe fordulni -, a másik
azonban nyomban reagált.
Normális esetben egyetlen humán sem juthatott volna ennyire közel a DDA-1-es
objektumhoz. A Fejvadász elvégezte a megfelelő számításokat, ám az elemzés
szerint a rendelkezésre álló időszelet túlságosan kicsi volt ahhoz, hogy az épülettől
megfelelő távolságban megsemmisítse a rakétát. A Fejvadász megpróbált
kommunikálni a központtal, ám csak statikus recsegés érkezett válaszul.
A kiborg döntéskényszerbe került, s ezzel további ezredmásodperceket veszített.
Mire sikerült kikerülnie a logikai hurokból, a Dragon többé nem jelentett
problémát a számára.
A rakéta célba ért.
Az épület megremegett a becsapódó Dragon keltette lökéshullámok miatt; a
frontoldalon jókora lyuk keletkezett, és az épület második szintjén lévő műszaki
berendezések jelentős része azonnal megsemmisült. A kommunikációs kapacitás
17 százalékot esett, ám a villámgyorsan lefuttatott hibaelemzések szerint ennek
jelentős része átterhelhető a tartalék egységekre, így a tulajdonképpeni kapacitás-
kiesés minimális.
A központ védelmi rendszere nyomban megpróbálta riasztani a Fejvadászokat,
ám képtelen volt kapcsolatba lépni velük. Épületen belül jobb volt a helyzet, ennek
köszönhetően hamarosan tucatnyi kiborg rajzott ki az épületből s tartott az
elemzések által megállapított koordináták felé.
Ebben a pillanatban a rendszer egy másik Dragon indítását regisztrálta. A rakéta
még mintegy százötven méterre volt az épülettől, amikor az összes elérhető kiborg
kiemelt prioritású tűzparancsot kapott a megsemmisítésére.
Westinghouse-ok, Gatlingok és géppuskák csöve emelkedett a sebesen közeledő
célpont felé, azonban egy Fejvadász megelőzte valamennyit. A külső védelmi
gyűrűt alkotó Fejvadászok ezúttal nem hibáztak.
Naomi Galotta a becsapódást követő másodpercben leugrott a roncsról, és ügyes
mozdulatokkal besiklott a Fejvadász alatt kialakított rejtekhelyre. A por
oltalmazóan ölelte őket körül, bár kétségtelen, hogy igencsak szűkösen voltak
odalenn.
Lincoln és Foxx helyzete némileg jobb volt, azonban nekik meg kellett
elégedniük a falak nyújtotta védelemmel. A néger jó néhány épülettel távolabbról
lőtte ki a rakétájukat, mivel sejtette, hogy a kiborgok haladéktalanul nekilátnak
felszámolni a szabotőröket. Alig hagyta maga mögött az épületet, amikor éles fény
villant a legközelebbi Fejvadász felől s az egyik fal ezernyi apró kődarabra robbant
szét. A férfi vigyorgott rohanás közben, hiszen a robbanás megsemmisítette azokat
a hőképeket is, melyeket ott tartózkodása idején hagyott. Igaz, a lépései is látszani
fognak a homokban, azonban egyes köves részeken esélye van rá, hogy elveszítik a
nyomát. Ha pedig valamelyik kiborg mégis ennek alapján akarná követni, nos,
akkor kellemetlen meglepetésben lesz része.
A néger egy hihetetlenül egyszerű robbanószerkezetet eszkábált pár fénygránát,
DM51-es tojásgránát és egy másfél méter hosszú, strapabíró cérna segítségével.
Fraser úgy becsülte, mintegy öt percig kell kitartaniuk, s ha még élnek akkor,
nekiláthatnak a minél gyorsabb visszavonulásnak. Addig azonban a másik csoport
bejuttathatja a plasztikkal megpakolt Fejvadászt, s szerencsés esetben levegőbe
röpítheti az egész kócerájt.
Persze a kiborgok ezért még nem vonulnak vissza.
De az már egy másik probléma.
Rövid csend következett.
A védelmi rendszer újabb rakétatámadásokkal számolt, s minthogy
pillanatnyilag ez jelentette a legnagyobb veszélyt a kommunikációs központra
nézve, ezért elsődleges prioritásra emelte a rakétaelhárítást.
A másodpercek gyorsan teltek, s minthogy nem érkezett újabb rakéta, a T-700-as
Terminátorok megkapták a következő parancsot.
Felkutatni és megsemmisíteni a behatolókat!
 35. Túl a nehezén
Los Angeles, az Oktogon Bázistól délre; 2029. január 15.

A menekülők gyanakodva bámulták Parkert, amikor ismét felbukkant a házak

között. A férfi nem foglalkozott a kutató pillantásokkal, egyenesen Lisa
Brosmanhoz sétált.
- Novstorm halott - közölte egyszerűen. - Ha nem jön utánam, most én hevernék
ott holtan…
Nem kellett folytatnia. Ha a szakaszparancsnok meghal, akkor Dormack
visszatérése az egész csoport pusztulását jelentette volna. Előbb vagy utóbb. Attól
függően, hogy az Alfának milyen elképzelései voltak a jövőt illetően.
- Jelentést kellene tennünk az esetről minél hamarabb - jegyezte meg a nő
csendesen. - Ez az Alfa különösen kreatívnak bizonyult. Vajon új sorozatról van
szó, vagy csak egyszerűen jobban sikerült a többi kiborgnál?
Parker mélyet sóhajtott.
- Biztos, hogy nem új széria - jelentette ki magabiztosan. - Megvizsgáltam a
maradványokat. Semmi különleges, ugyanazok a típusszámok. Azonban ez egy
’17-es modell. Ha ez igaz, egy valódi veteránnal hozott össze minket a sors.
Brosman bólintott.
- Ez sok mindenre választ adna…
- Montegando vagy Thompson még nem tértek vissza? - érdeklődött a férfi. -
Állítólag Terminátorokat láttak az utca végén…
Brosman megrázta a fejét.
- Kitérővel folytatjuk az utunkat - jelentetté ki a férfi, kicsit megemelve a
hangját, hogy a többiek is hallhassák. - Két társam, akik eddig távolról biztosították
a csoport haladását, kiborgokat észlelt az utca végében. Ennek mintegy hat-nyolc
perce. A biztonság kedvéért egy másik útvonalon haladunk tovább…
A hangja egy pillanatra megremegett - túl sok társát veszítette el túlságosan
kevés idő alatt -, de a társnőjén kívül senki nem vette észre.
- Valaki jön! - kiáltotta halkan az egyik férfi, és az utca vége felé mutatott.
Andrew Parker megkönnyebbülten engedte ki tüdejéből a levegőt, amikor a
közeledőben Joe Montegandóra ismert. A férfi a kezében tartotta a fegyverét, ám
az arcán széles mosoly ült.
- Minden rendben - mondta a gerilla, amikor odaért a csoporthoz. - Innen alig
százötven méterre egy ellenőrzési pontra bukkantunk.
A csoport tagjai egy emberként sóhajtottak fel.
Az Oktogon Bázis emberei lövésre kész fegyverekkel fogadták az érkezőket.
Parker, Brosman, Thompson és Montegando hamarosan élénk beszélgetésbe
bonyolódtak a másik csapat vezetőjével, miközben az Árnyék Bázis menekülői
sorban megsimogatták a kutyákat.
 Egyetlen mordulás sem hallatszott.
A menekülők között nem volt több Terminátor.
- Rendkívül figyelemre méltó történet - ismerte el Szergej Macsovszkij, az
Oktogon ellenőrzési pont parancsnoka. - Attól tartok, a legrövidebb úton a bázisra
kell mennetek, kísérőről gondoskodunk, hogy a Vezetés értesülhessen a legapróbb
részletekről.
Parker bólintott. Ő is úgy érezte - akárcsak Lisa Brosman -, hogy az eset elég
különleges ahhoz, hogy haladéktalanul jelentést tegyenek. Minden apró részlet
számít, s az eltelt órák csak elhalványítják az emlékeket.
Ha a Terminátorok ennyire kreatívak lennének, már nem élne ember ezen a
bolygón, gondolta a férfi, miközben Brosman nyomában felkapaszkodott az
összegyűjtött menekülőket szállító tehergépkocsi platójára, ami a helyzet
fontosságára tekintettel csupán fél „rakománnyal” indult.
 36. A hely, ahonnan nincs visszatérés
Los Angeles, a Union pályaudvar környékén; 2029. január 15.

A kommunikációs központ külső védelmi gyűrűjét alkotó Fejvadászok nem

foglalkoztak az épülethez visszatérő társukkal. Amikor az átalakított kiborg
áthaladt a hatalmas fémmonstrumok között, a por még elég sűrűn szállongott a
levegőben ahhoz, hogy a vizuális érzékelők ne vegyék észre a Fejvadász
lövegtornya mögött kuporgó férfit.
Mick Handley azonban roppant kényelmetlenül érezte magát, ugyanis - a
kiborgokkal ellentétben - ő igenis ki tudta venni a hatalmas fémmonstrumok
körvonalait.
S amit látott, az először félelemmel, majd halálos megnyugvással töltötte el.
Átlépte azt a pontot, ahonnan nincs visszatérés. Innentől kezdve már csak az
számít, hogy minél tökéletesebben hajtsa végre a tervet, mely tulajdonképpen az ő
agyában született meg.
Tisztában volt vele, hogy reálisan számítva nincs esélye a túlélésre. Az épület
környékén nyilván hemzsegnek a kiborgok, arról nem is beszélve, hogy a társai
hamarosan szimulált támadást fognak indítani a védelmi rendszer figyelmének és
kapacitásának lekötése érdekében.
Most már értette, Steve Watson miért szorította annyira a karját. A többiek
nyilván megpillantották a kiborgokat, ám ő túlságosan közel állt a Fejvadászhoz.
Választania kellett, s ő rosszul döntött.
Vagy éppen jól? A választ sohasem fogja megtudni.
A Fejvadász határozottan haladt a főépület felé. Néha kisebb kitérőket tett,
Handley levonta a megfelelő következtetést: a földbe ásott aknákat kerülte ki.
Valószínűleg több járható út is létezett, bár a terep egyik része sem különbözött
igazán a másiktól. Lassan már ki tudta venni az épületek körvonalait is, a por egyre
kevésbé zavarta a látásban. Ez viszont azt jelentette, csak idő kérdése, és
valamelyik Terminátor fel fogja fedezni, hogy a Fejvadászon „van valami oda nem
illő”.
Handley lassan lecsúszott a kiborg hátáról. Hagyta, hogy a hatalmas monstrum
eltávolodjon tőle, miközben ő hasra feküdt a porban, és igyekezett minél jobban
elrejtőzni. Széles mozdulatokkal port sepert magára, illetve közelebb húzta
magához azt a mintegy másfél méter hosszú fémdarabot, ami ki tudja, mióta hevert
ott.
Az eredmény kielégítőnek tűnt, bár a férfi sejtette, hogy ez is csupán
másodpercekkel hosszabbítja meg az életét. Bár meglehet, éppen ennyi időre lesz
szüksége ahhoz, hogy bevégezze a feladatát.
A detonátort maga elé készítette. A szerkezet tulajdonképpen egy rendkívül
egyszerű rádióadó volt, hihetetlen strapabírással. Mindössze egy félrehajtható fedél
és egy gomb, valamint egy hüvelykujj magas antenna meredezett a tenyérnyi,
homokszürke dobozból.

A Fejvadász mindössze ötven méterre járt a Union pályaudvar épületétől, amikor a

rendszer határozott utasítást adott neki, hogy forduljon meg, és vegye fel ismét a
harci kontaktust az ellenséggel. A leadott üzenet elég magas prioritással érkezett
ahhoz, hogy egy közönséges Fejvadász - bármi oka legyen is a visszatérésre -
habozás nélkül megálljon.
Negyvenöt méter.
A kommunikációs központ védelmi rendszere vizuálisan letapogatta a közeledő
szerkezetet, s minden kétséget kizáróan megállapította róla, hogy egy valódi
Fejvadásszal áll szemben. Bár kétségtelen, hogy ’21 óta az emberek nem
próbálkoztak „kvázi” objektumok használatával - ahogy az a Skynet gigászi
adattáraiban szerepelt -, mivel a vizuális érzékelés is 98 százalékos valószínűséggel
azonosítani tudta a másolatokat.
A rendszer megismételte a parancsot.
Negyven méter.
Válasz ezúttal sem érkezett. A védelmi rendszer ebben a pillanatban újabb
összehangolt támadásról kapott hírt, ezért néhány másodpercre felfüggesztette a
meghibásodott kiborggal kapcsolatos tennivalókat.
A kommunikációs központot védő HK-k ismét a levegőbe emelkedtek. Magasan
a porvihar felett ugyan lebegett néhány aktív Hunter-Killer, azonban a
kommunikáció még nem javult meg annyira, hogy a rendszer harcba küldhesse
őket. A rádióhullámok elvesztek valahol a levegőben.
Harminc méter.
A stratégiai elemzések szerint három különböző irányból támadják a központot.
A tűzerőt tekintve a déli csoport tűnik a legerőteljesebbnek, ám valamennyi csoport
„veszélyes” minősítést kapott. Egyik sem jutott át a Fejvadászok alkotta gyűrűn, de
már elég közel voltak ahhoz, hogy néhány szerencsésebb lövéssel megrongálják az
épület tetején elhelyezett antennákat.
A védelmi rendszer egy teljes másodpercig gondolkozott, mielőtt meghozta
volna a döntését.
Huszonöt méter.
A központ védelmét tekintélyes számú kiborg látta el. Ennek megfelelően
néhány Terminátor átcsoportosítása nem jelentett problémát. Minden gerillacsoport
ellen egy HK-párosból és hat-hat T-700-as Terminátorból álló felszámoló egység
indult. Az előzetes kalkulációk szerint ekkora tűzerő mintegy másfél perc alatt
végez a humánokkal. A kiküldött egységekre ezután járőr-feladatok vártak, a
védelmi rendszer biztos akart lenni benne, hogy nem lapulnak még a közelben
gerillák.
 A számítások szerint 15 százalékos valószínűsége volt annak, hogy a támadás
tulajdonképpen csak egy nagyobb csapás elterelő hadművelete, így a rendszer HK-
párosokat küldött ki a még tiszta területek felé felderítők gyanánt.
Húsz méter.
Miután mindent elrendezett, a védelmi rendszer előhívta a memóriájából a
meghibásodott Fejvadász problémáját.
 37. Kétszer kettő néha sok
Los Angeles, a Union pályaudvartól délkeletre; 2029. január 15.

Ian Fraser és Naomi Galotta komoran bámulták az épületből kiözönlő kiborgokat.

Pillanatnyilag a Hunter-Killerek tűntek a legveszélyesebbnek, ezért a nő
kitámasztotta a Westinghouse DAK-ját, hármas sorozatra kapcsolt, majd rövid
célzás után megérintette az elsütő billentyűt.
Rövid energiasugarak szaggatták az eget.
A Hunter-Killer turbinái elváltak a törzstől, és a következő pillanatban a kiborg
pörögve fúródott a talajba. A másik kiborg viszonozta a tüzet, ám a lövései
méterekkel elhibázták a célt - az elemzés szerint ugyanis egy Fejvadász lőtt rá, s ez
éppen elég volt ahhoz, hogy megzavarja a célkeresőt.
Fraser terve eddig remekül bevált.
Igaz, csupán másodperceket nyertek, hiszen a rendszer hamarosan azonosítani
fogja, hogy egy kilőtt Fejvadászról van szó, ám addig mindketten leadhattak
néhány lövést.
A másik HK túl magasra emelkedett ahhoz, hogy érdemes legyen a kilövésével
kísérletezni, ezért a férfi és a nő egyaránt a sebes léptekkel közeledő T-700-as
Terminátorokat vették célba. A kiborgok a torkolattűz alapján viszonozták a tüzet,
azonban a távolság egyelőre nagy volt a százszázalékos találati arányhoz. A
gerillák egyik alapszabálya volt, hogy sohase maradj egy helyben, Fraser mégis
felrúgta most ezt. A fémmonstrum és a por elég jó fedezéknek tűnt, s amíg a gépek
nem jutnak elég közel ahhoz, hogy belőjenek a szinte résnyi lyukon, addig nincs
félnivalójuk.
Csaknem egy időben két kiborg felsőteste - a törzsben elhelyezett CPU-val
egyetemben - elpárolgott, a gerillák lövései halálos pontossággal csapódtak a
célpontokba.
A Terminátorok rájöttek, hogy ha így folytatódik a dolog, akkor hamarosan
kilövik valamennyiüket. Ennek megfelelően elszakadtak egymástól, s a környéken
található romok, szétlőtt fémtestek és természetes akadályok mögött kerestek
fedezéket maguknak. Az előrehaladásuk lelassult, ám az esélyek némileg
kiegyenlítődtek.
Foxx egy ablaknyílásban térdepelt, és komoran figyelte a gyorsan közeledő
kiborgokat. Sokat adott volna azért, ha most rendelkezésükre áll néhány rakéta,
mivel Lincoln Westinghouse-ja volt az egyetlen fegyver, amivel érdemben
felvehették a harcot a kiborgtársaikat megelőzve közeledő HK-kkal szemben.
Sajnos az első Hunter-Killer pusztulása intő jel volt a többi egység számára, így
valamennyi HK megközelítési stratégiát váltott - felhúztak a magasba, s csak a cél
közelében csaptak le, rövid sorozatokkal pásztázva a felszínt.
Lincoln mindössze egy Terminátorral tudott végezni, ráadásul a válaszul érkező
sorozat egy eltévedt golyója mélyen a férfi karjába fúródott. A néger hevenyészett
kötéssel elállította a vérzést, és biztos, ami biztos alapon szétrágott egy
fájdalomcsillapítót.
- Minden rendben? - kérdezte halkan Foxx.
Lincoln vigyort erőltetett az arcára, és bólintott.
Az állásuk felé közeledő kiborgok gyorsabban haladtak, mint a másik két
csoport. Ennek az volt az oka, hogy a Róka és a néger nem pazarolták feleslegesen
a lőszert, csupán biztos célpontokra lőttek. A Terminátorok néha elengedtek egy-
egy lövést vélt célpontok megsemmisítésére, ám ez idáig nem igazán tettek kárt
semmiben.
Az egyik közeli épület felől hangos robbanás hallatszott, majd hatalmas
fényesség támadt. A néger férfi sietve összebarkácsolt csapdája működött. Foxx és
Lincoln szinte egyszerre emelték fel a fejüket - a hőbombák keltette erős fény
néhány másodpercre gyakorlatilag megvakítja a kiborgokat -, s amikor ismét
lebuktak, már csupán három Terminátor maradt a felszámolásukra kirendelt
csoportból.
A Fejvadászok ebben a pillanatban avatkoztak be a küzdelembe. Szinkronizálva,
lassú ütemben távolodni kezdtek a pályaudvar épületétől - mindvégig megtartották
a gyűrű alakját -, s felhasználva az eddig beérkezett adatokat, lőni kezdték a
gerillák feltételezett tartózkodási helyeit.
A csata immáron teljes erőből tombolt.
Az első lövések arra késztették Lincolnt és a Rókát, hogy sietős mozdulatokkal
felkapják a fegyverüket, majd eltűnjenek az épület hátsó kijárataként funkcionáló
ablakon keresztül.
A Fejvadászok lövései másodpercekkel később egybefüggő romhalmazt
csináltak az épületből. Egyik gerilla sem nézett hátra, hanem vadul cikázva a
romok között, igyekeztek minél távolabb kerülni a helytől, ahol csakhamar
nyüzsögni fognak a Terminátorok.
- Mikor robban már fel az a kurva gép? - lihegte Lincoln, miközben beugrott egy
kitört ajtón, s néhány, sötétben megtett lépés után kibukkant a szomszédos utcában.
Foxx néhány lépéssel lemaradva követte.
- Fogalmam sincs - válaszolta a Róka, majd kihasználva a lélegzetvételnyi
szünetet, hátrapillantott. A látvány cseppet sem volt az ínyére való, Fraser rohant a
kiégett épületek között, vállán cipelve a társnőjét. A Westinghouse DAK valahol
elveszett útközben.
Foxx habozás nélkül vállához emelte a fegyverét, és néhány rövid sorozattal
lehetővé tette a menekülőknek, hogy épségben eljussanak a legközelebbi
fedezékig, egy jókora törmelékhalom mögé. Ezt követően a Róka felpattant, s
átvetődve egy alacsony falmaradványon a földre kuporodott.
Éppen idejében.
 A kiborgok pokolian jól céloztak.
Ha Foxx a helyén marad, akkor most csupán néhány véres húscafat vagy egy
illékony plazmafelhő lenne belőle.
Lincoln tökéletes időzítéssel emelkedett fel, s az egyik túl közel merészkedő
Terminátor az enyészeté lett. A négernek azonban nem maradt ideje újabb lövésre.
Ugyan megérezte a veszélyt, ám kitérni előle már nem maradt ideje, a magasból
lecsapó egyik Hunter-Killer ugyanis nem pazarolta egyes lövésekre az idejét,
hanem a törzs alá beépített Gatlinggal a célterület minden egyes centiméterét
megszórta.
Az egyik golyó a Westinghouse DAK energiamodulját érte, s a következő
másodpercben Abraham Lincoln égő tűzgolyóvá változott.
Nem szenvedett sokat.
Foxx-nak nem maradt ideje sajnálatot vagy bánatot érezni társa iránt, ugyanis a
HK - pillanatra sem hagyva abba a tüzelést - egyenesen az ő rejtekhelye felé tartott.
A lövedékek által felvert törmelék csaknem egyenes vonalban mutatott a férfi
irányába.
A kurva anyád, gondolta Foxx elkeseredve, s ahelyett, hogy menekülni próbált
volna, a hátára fordult, lábával jól kitámasztotta magát, és a Hunter-Killer felé
fordította az AK-ját. A rövid sorozat a kiborg elejét érte - ilyen kényelmetlen
testhelyzetben célozni szinte lehetetlen -, néhány golyó pedig a páncélt is áttörte,
majd elakadt a vezérlőegység paneljében. A processzor kitérésre adott utasítást, a
gerilla túl veszélyes volt ahhoz, hogy tovább közeledjen felé.
Foxx látta, hogy a HK orra élesen felcsapódik a levegőbe. A férfi ujja rátapadt a
ravaszra, és a tárban maradt összes töltényt a kiborg turbinájába küldte.
Kis híján ez okozta a vesztét.
A HK ugyanis tolóerő híján zuhanni kezdett, s bár a becsapódási pontot méterek
választották el a férfitól, a Róka nem akarta megtapasztalni, milyen érzés, ha egy
kiborg tűzgolyóvá változik a közelében.
A férfinak csupán egyetlen esélye maradt.
Átugrotta az alacsony falat, s annak túloldalán hasra vágta magát. Igaz, így
kitette magát a közeledő kiborgok lövéseinek, ám az még mindig jobb
megoldásnak tűnt, mint elevenen megsülni.

Michael Clooney a túlélést jelentette a kis csoport számára. A férfi egy

homokdomb oldalán feküdt, csupán annyit mutatva meg magából és a fegyveréből,
amennyi a célzáshoz elengedhetetlenül szükséges. Eddig két Fejvadászt tett
ártalmatlanná, mindkettő mozdulatlanná dermedt energia híján. Bár ebből a
szögből egy átlagos fegyverrel sohasem találta volna el az energialeosztót, a
Destroyer számára nem volt akadály. A mesterlövész pontosan tudta, hol
helyezkedik el a leosztó, és a lövegtornyot átlőve hatástalanította.
 A terep egyenetlensége, valamint a rajta található természetes és mesterséges
akadályok mindkét fél számára egyaránt szolgáltak előnnyel meg hátránnyal is.
Megnehezítették a célzást, ugyanakkor fedezékként sem voltak az utolsók.
Steve Watson volt az első áldozat ebben a csoportban. A férfi rossz ütemben
emelkedett fel, s egyenesen az arcába kapta a következő sorozatot.
A kommunikációs központ irányából folyamatosan áramlottak a kiborgok.
Legalábbis úgy tűnt. Amikor a védelmi rendszer észlelte, hogy a harci tevékenység
ennél a támadó csoportnál a legerősebb, haladéktalanul kirendelt még egy szakasz
T-700-ast.
Christine Baranski a csoport egyetlen rakétáját - egy hordozható Stingert -
szorongatva kuporgott egy rozsdás Chevrolet belsejében. Mellette két csontváz
hevert, ám a nő nem foglalkozott velük. Éppen eleget látott már, hogy érzéketlenül
menjen el mellettük. A halál a huszonegyedik században épp olyan
elválaszthatatlan jelensége volt a mindennapoknak, mint a kiborgok.
A nő látta a második rakéta megsemmisítését, majd azt is, hogy a Fejvadászok
távolodni kezdenek az épülettől. Először arra gondolt, hogy megpróbál közelebb
lopakodni a központhoz, hogy a Fejvadászok már ne is gondolhassanak a rakéta
megsemmisítésére, ám gyorsan elvetette az ötletet. Ilyen tűzharcban nem sok
esélye lenne.
Nem avatkozott be a küzdelembe. Egy sikeresen célba juttatott rakéta most
többet ér, mint néhány kilőtt T-700-as.
A Fejvadászok már jócskán eltávolodtak az épülettől, amikor Christine Baranski
felemelte a Stingert, és a kitört szélvédőn keresztül célba vette a kommunikációs
központ épületének bal szárnyát. Ebben a pillanatban a nő fémes villanást érzékelt
a látómezője szélén.
Amikor az első lövések a testébe téptek, összeszorította a fogát, s csupán
egyetlen dologra koncentrált: sikerülnie kell!
A Stinger célkeresztje egy milliméterrel sem csúszott el, s bár Baranski szemére
véres köd ereszkedett, a rakétát sikerült kilőnie. A célba érését azonban nem
láthatta, mivel a kiborg második sorozata gyakorlatilag kettéfűrészelte a nő testét.
A romok közül kiröppenő rakétát a védelmi rendszer észlelte először, s hirtelen
rádöbbent, hogy stratégiailag nem biztos, hogy jó húzás volt hagyni a Fejvadászok
aktív részvételét a harcban.
Csupán egyetlen Fejvadász volt olyan pozícióban, hogy megkísérelhette
megsemmisíteni a Stingert, azonban a lövegtorony fordulása miatti időveszteség
nem tette lehetővé a pontos számításokat. A Fejvadász plazmával szórta meg a
statisztikailag legvalószínűbb pályaívet, azonban a lövések mind a Stinger mögött
úsztak el.
A rakéta megállíthatatlanul csapódott a pályaudvar bal szárnyába, s
gyakorlatilag leborotválta az épület tetőszerkezetét, számos antennát és HUB-ot. A
kommunikációs központ belső monitorain vörös üzenetek villantak fel, s miközben
a rendszer mindent megtett annak érdekében, hogy a hálózati forgalmat kevésbé
sérült vagy ép területekre tegye át, jócskán leterhelte a rendszert. Ennek
következtében néhány RAM-diszk túlcsordulással lefagyott, valamint az egyik
adattár zárlatossá vált.
A Skynet által megadott időintervallum ebben a pillanatban járt le, s a rendszer a
korábban kapott utasításnak megfelelően nyomban keresni kezdte a kapcsolatot a
gépistennel, s ezzel tovább terhelte a belső hálózatot.
A légköri viszonyok javultak valamelyest, de még mindig nem voltak elég jók a
kapcsolatfelvételhez.
 38. Szembekacagni a Halált
Los Angeles, Union pályaudvar; 2029. január 15.

Egy háborúban nincsenek igazán jó alternatívák. Túlélni a mindennapok poklát,

talán ez a lényege az egésznek. Egyetlen háború sem tart az örökkévalóságig. A
Gépek Elleni Háború azonban egy kicsit más volt, mint az emberiség története
során eddig lezajlottak. Egyrészt, nem emberek vívták emberekkel. Másrészt
egyfajta evolúciós összecsapásnak is felfogható volt. A kiborgok totális háborút
hirdettek az emberek ellen, s ezt szó szerint vették. Ha ők győznek, akkor a Földön
nem lesz egy ember sem. Mint ahogy utána az élet minden formájának a
megsemmisítése is várható. A gépeknek nincs szükségük fákra, vízesésekre vagy
éppen állatokra. Az Asimov által megálmodott robot az emberi fantázia egy
kiemelkedő alkotása volt, ám a rideg valóságban nem létezett olyan, hogy robotika
vagy a három törvény.
Mick Handley mozdulatlanul hevert a földön, s magában azért imádkozott, hogy
mielőtt felfedezik, legyen ideje megnyomni a gombot. A G-4-es plasztikkal
megpakolt Fejvadász egyre közelebb jutott az épülethez, azonban az
osztagparancsnok a lehető legtöbbet akarta kihozni az akcióból.
Húsz méter, s még mindig nem történt semmi.
Handley kezdett hinni benne, hogy sikerülni fog.
Ahhoz, hogy a robbanóanyag kifejthesse a hatását, a Fejvadásznak legalább
tizenöt méterre meg kellett közelítenie az épületet. Minden ezután megtett méter
csak növelte a károk mértékét.
Tizenkilenc méter.
Az idő pokolian lassan telik ilyenkor, az ember minden másodpercet egy egész
örökkévalóságnak érzékel. Ráadásul egyre több T-700-as rajzott ki az épületből,
ám eddig valami bődületes véletlen folytán elkerülték a férfit.
Handley hirtelen azt is megértette, miért.
Az elaknásított területről több útvonal is vezetett kifelé. A Fejvadász azonban
teljesen elfoglalta az egyiket, így a humánokat támadó Terminátoroknak másikat
kellett használniuk.
Hirtelen fémes szisszenés hallatszott, és Handley előtt sistergő párafelhővé
változott az álcázásként szolgáló fémdarab.
Handley-nek minden önuralmára szüksége volt, hogy ne ugorjon fel, vagy
nyomja meg a detonátor aktiváló gombját. Bízott benne, hogy csupán egy eltévedt
lövésről van szó.
Tizennyolc méter.
Nem eltévedt lövés volt. A második a férfi orra előtt csapódott be a talajba, és
Handley rájött, hogy a kiborgnak csupán sejtései vannak arról, vajon hol lehet.
Következésképpen módszeresen végigpásztázza a terepet, míg az egyik golyó
célba nem talál.
Tizenhat méter.
Mick Handley mindent egy lapra tett fel. Megragadta a detonátort, majd
felugrott a földről, s jellegzetes „gerilla-futással” rohanni kezdett a Fejvadász után.
Ezt a változó ritmusú, szökellésekkel, térdre esésekkel, fordulásokkal vagy
félreugrásokkal tarkított futást csak az igazi veteránok érezték. Annyira
rendszertelen volt, amennyire csak lehetett, s néhány másodpercre meg lehetett
zavarni vele a kiborgok harci elemzőjét. Ennyi idő pedig általában, elég arra, hogy
a gerilla eltűnjön egy másik fedezékben.
Tizenöt méter.
Handley számára nem volt másik fedezék.
Pontosabban akadt egy.
Amikor felugrott, még csupán egyetlen T-700-as vette tűz alá, ám a humán
megjelenése valóságos pánikot váltott ki a Terminátorok között, s a kifelé tartó
egységek is mind megtorpantak, hogy végezzenek vele.
Handley előrevetette magát - a testét eddig két golyó érte mindössze -, s elkapta
a Fejvadász hátsó részén lévő bordázott peremet, majd egy ügyes lendülettel
becsúszott alá. A kiborg lánctalpai időlegesen fedezéket nyújtottak az oldalról
érkező lövésekkel szemben, bár egyetlen Terminátor sem hagyta abba a tüzelést
pusztán azért, mert egyik társukat használta fedezékül a humán.
Tizennégy méter.
Elvileg belül voltak a kalkulált távolságon. Mick Handley azonban a lehető
legtöbbet akarta kihozni ebből a szar helyzetből. Lenyomta a detonátor gombját, s
az ujját továbbra is rajta tartva négykézláb mászni kezdett a Fejvadász alatt.
Az máris nyilvánvalóvá vált, hogy nem tudja tartani a kiborg iramát: a hatalmas
fémtest gyorsabban haladt a férfinál, így csupán másodpercek kérdése volt, mikor
terítik le.
Handley összeszorította a fogát, és mászott.
Tizenegy méter.
Nem volt vesztenivalója. Ha meghal, a detonátort kiejti a kezeiből, s az
nyomban aktiválja a plasztikot. Elég közel van a Fejvadászhoz, hogy ne kelljen
attól tartania, a jelek nem jutnak el a felerősített vevők valamelyikéhez.
Az egyik kiborg oldalra lépett, hogy jobb főpozíciót vegyen fel, ám ránehezedett
egy beásott tányéraknára, s a levegőbe repült.
Kilenc méter.
A Fejvadász egyenesen az épületnek tartott. A második rakéta becsapódása miatt
a védelmi rendszer folyamatosan alacsonyabb prioritási szinten tartotta a különös
viselkedésű Fejvadász problémájának megoldását, így a kiborg már túl közel volt
ahhoz, hogy bármilyen módon megállíthassák.
Nyolc méter.
 Handley megrándult a testébe hasító fájdalomtól. A Fejvadász már nem nyújtott
védelmet a koncentráltan érkező lövésekkel szemben, s a férfit egyszerre több
találat is érte. Elengedte a detonátort, s az apró szerkezet működésbe hozta a kiborg
testére erősített C-4-es plasztikot.
A Fejvadász másfél méterre volt a férfitól, s csupán hatra a kommunikációs
központ épületétől, melyet egykoron Union pályaudvarként ismertek.
 39. Halál jár a nyomukban
Los Angeles, a Union pályaudvartól délkeletre; 2029. január 15.

A kommunikációs központ épülete beleremegett a közvetlen közelében történt

robbanásba. A falak és a tartógerendák engedtek a rájuk zúduló irtózatos
nyomásnak, és kártyavárként dőltek össze. Az épületben elhelyezett
számítógéprendszer pusztulása látványos fény- és hangjelenségek közepette zajlott:
a monitorok felrobbantak, az adattárolók füstölni kezdtek, majd éles sivítással
leégtek, a káosz elszabadult odabent.
Az épület alsó szintjén mintegy három tucatnyi T-700-as Terminátor várt
bevetésre, a rájuk zúduló több tonna kő azonban lapos fémtömböket csinált
belőlük. Akadt néhány ostyaáramkörös központi egység, mely ezt a hihetetlen
megterhelést is túlélte, ám minthogy semmilyen perifériájuk nem maradt, melynek
segítségével esetleg megkísérelhettek volna kiszabadulni jelenlegi helyzetükből,
így lényegében nem számítottak.
Az épületben lévő Ezüsthernyókkal egészen más volt a helyzet. Az ő külső
borításukat szándékosan gyengébbre alkották, hogy a törzsükben tárolt srapnel- és
repeszdarabok minél könnyebben kiszabadulhassanak, és ezáltal maradéktalan
pusztítást vihessenek végbe. Belőlük semmi sem maradt.
A tetőkön elhelyezett antennák gyönge gallyakként roppantak össze, a
légnyomás néhány tányérantennát felkapott, és több száz méterre repített. A
kommunikációs HUB-ok, melyek elviekben a Los Angeles területén lévő összes
kiborggal tartani tudták akár külön-külön is a kapcsolatot, kiszakadtak a helyükből,
hogy aztán egy kicsivel arrébb értéktelen fémdarabokként érjenek földet.
A plasztikkal megpakolt Fejvadászból semmi nem maradt. Mint ahogy Mick
Handley testéből sem.
A robbanás pillanatában mintegy tucatnyi Terminátor tartózkodott a Fejvadász
közelében. Egy jól megépített kiborg nagyon sok mindent el képes viselni. Egy
elaknásított terület közepén felrobbanó fémmonstrum nem tartozik ezek közé.
Ráadásul a C-4 másodlagos robbanások egész sorozatát indította be, s csakhamar
az épület körül ötven méteres körzetben ugrálni kezdett a föld, ahogy a nagy
érzékenységű tányéraknák sorra aktiválódtak.
A Union pályaudvar helyén csupán egy kiégett, füstölgő rom maradt. A
kommunikációs központot irányító mesterséges intelligencia halott volt. Ráadásul
a mind jobban kitisztuló légköri viszonyok ellenére nem nyílott lehetősége
értesíteni istenét, a Skynetet a történtekről.
Valahogy túl gyorsan történt minden.

A robbanás hallatán a gerillák nyomban nekikezdtek a visszavonulásnak. Már így

is jelentős veszteségeket szenvedtek, ám amíg nem lehettek teljesen biztosak
benne, hogy sikerült teljesíteniük a küldetésüket, addig mindenképp ki kellett
tartaniuk.
Az üldözésükre indult kiborgokat megzavarta a robbanás. Minthogy a
kommunikációs központ védelme elsődleges prioritást élvezett, ezért időlegesen
visszavonultak, hogy lehetőség szerint teljesítsék az előírtakat.
Ám a védelmi rendszert irányító intelligencia nem létezett többé. Mint ahogy a
kommunikációs központ, a DDA-1-es objektum sem. Hosszú másodpercekig
tartott, mire a Terminátoroknak sikerült kikerülniük abból a logikai csapdából,
ahova az események juttatták őket.
Az elsődleges direktívák érvényüket vesztették.
Ám minden Terminátorba betápláltak néhány általános direktívát azokra az
esetekre, amikor elveszítik a kapcsolatot az irányító szervekkel.
Minden humánt felkutatni és megsemmisíteni!
Hét Fejvadász, nyolc HK és tizenegy T-700-as.
Ennyien maradtak a robbanás után. Javarészt sértetlenül úszták meg az eddigi
összecsapásokat, s most újult erővel vetették magukat az életben maradt gerillák -
Ian Fraser, Naomi Galotta, Michael Clooney, John Foxx és Cynthia Gilliam - után.
Valamivel több, mint ötszörös túlerő.
Arányaiban lényegesen erőteljesebb tűzerő.
Ráadásul a kiborgok sohasem adták fel.
Fraser egyre jobban lihegett. Bár már túl volt az ötödik ikszen, még mindig jó
karban tartotta magát. Azonban az ájult Galottát már közel egy mérföldön keresztül
cipelte a nyakában, s ez kezdte felemészteni a tartalékait.
Ha leteszi, ő biztosan megmenekül.
Vagy legalább is javul a túlélési esélye.
Azonban az emberek gépi racionalitással szemlélve érthetetlen módon
ragaszkodtak egymáshoz. A nő vállán hevenyészett kötés díszelgett, s a csípőjéből
egy alkarnyi méretű fémdarab meredezett. Fraser tudta, hogy azt a fémdarabot ő is
kaphatta volna, ha Galotta nincs mellette. Többek között ezért is ragaszkodott
annyira a cipeléséhez a férfi.
Clooney és Foxx biztosították a csoport haladását, míg Gilliam Frasert
támogatta. A központ felrobbanása után a gerillák gyorsan egymásra találtak,
hiszen valamennyiük útja egyfelé vezetett.
Mögöttük a halál, előttük a bizonytalanság.
Egyikük sem feledkezett meg arról, hogy valahogy még a Rio Hondón is át
kellene jutniuk, ráadásul a hídnál járőröző kiborgok már bizonyára értesültek a
robbanásról. A vihar elvonultával a kommunikációs lehetőségek is javultak, és két
kiborg átjátszóállomások nélkül is megtalálja a kapcsolatot alig egy mérföldnyi
távolságból.
Azaz könnyen megeshet, hogy várnak rájuk.
 A feladatot teljesítették, most már csak túl kellene élniük valahogy. Ám
valahányszor visszatekintettek a kérlelhetetlenül közeledő kiborgokra, ez utóbbi
lehetőség annál elérhetetlenebbnek tűnt.
A halál járt a nyomukban.
Egyelőre még túl nagy volt a távolság, azonban a Hunter-Killerek felhúztak a
magasba, ez pedig nem sok jót jelentett. A HK-k általában bíztak a páncélzatukban
és a tűzerejükben, azonban a jelenlegi összecsapás statisztikai elemzései alapján a
gerillák a „RENDKÍVÜL VESZÉLYES” minősítést kapták, ezért a kiborg
stratégiai almodulja biztonságos, nagy sebességű megközelítést javasolt.
Foxx és Clooney néha megeresztettek egy-egy lövést visszafelé, inkább csak az
illendőség kedvéért, mintsem komoly szándékkal. Céljukat mindenesetre elérték, a
kiborgok nem közeledtek olyan sebesen, hanem egy elnyújtott bekerítési
hadműveletbe kezdtek, melyben a hídtól odarendelt egységek is fontos szerepet
kaptak.
A kiborgok központi irányítás nélkül is képesek voltak összehangolt cselekvésre,
az állandó, kétirányú információcsere lehetővé tette számukra, hogy
végrehajtsanak bármely, az adatbázisukban eltárolt stratégiát. Mint mondjuk egy
bekerítő akciót.
Cynthia Gilliam szeme jobbra-balra cikázott. A hídhoz már nem jutunk el,
mormogta Fraser egy néhány másodperces pihenő során, ezért egyetlen
lehetőségük maradt a túlélésre: ha sikerül lejutniuk a föld alá, valami járható
csatornaszegmensbe.
A föld alatt látványosan megnövekedtek volna az esélyeik, hiszen oda a T-700-
asokon kívül más kiborg nem jöhetett le - Ezüsthernyót nem láttak az üldözők
között -, ráadásul egy-egy szakaszt akár egyetlen ember is tűz alatt tarthatott.
Egy csatornalejáratot kiszúrni a romos terepen nagyjából olyan feladatnak
számított, mint átlopakodni egy aknazárral biztosított területen fémkereső vagy
telepítési jegyzék nélkül. Azaz a lehetetlenséggel határosnak.
Naomi Galotta felnyögött, és kinyitotta a szemét. Az eszmélés hosszú
másodpercekig tartott, ám amikor a nő öntudata maradéktalanul visszatért,
megmarkolta az őt cipelő férfi vállát, és határozott hangon sziszegte:
- Tegyél le, te marha! - A fájdalom az alig negyedórával ezelőtt a szájába
erőszakolt tablettának köszönhetően nem volt több egy tompa sajgásnál.
Egyelőre.
Fraser megrázta a fejét, és tovább szedte a lábait.
- Nem tudsz járni!
Galotta megvetően elhúzta a száját.
- Tisztában vagyok vele! De azt sem akarom, hogy mindnyájan itt maradjatok
miattam! A géppuskámat akarom, néhány tár lőszert, meg egy nyugodt helyet, ahol
kiélhetem mazochista ösztöneimet!
 Fraser nem válaszolt. Ő már eldöntötte, hogy nem fogja itt hagyni a leányt, ha
már egyszer a Fejvadász roncsa alól kihúzta.
- Megsüketültél, vagy mi a fene van veled? - Galotta egyre jobban felhergelte
magát. Gyűlölte a kiszolgáltatottságot, ám még jobban gyűlölte volna, ha miatta
pusztulnak el a társai. - Tegyél le!
Foxx lépett melléjük.
- Gilliam azt mondja, talált egy lejáratot, de fogalma sincs, járható-e - hadarta
egy szuszra.
Nem kellett folytatnia. Csupán ez az egy lehetőségük maradt, s ha a csatorna az
első néhány méter után járhatatlannak bizonyul, akkor valamennyien odalent
végzik.
- Ezt az esélyt még meg kell adnod! - nézett Fraser a nyakában lógó nőre.
Naomi Galotta mélyet sóhajtott.
- Rendben van - válaszolta halkan.
A leereszkedés nem ment túl könnyen. Mindhárom férfi erejére szükség volt
ahhoz, hogy félre tudják mozdítani azt a súlyos fémlapot - amit ráadásul vastag
törmelékréteg fedett. Fraser magában hálát adott a lány éles szeméért, mivel ő
képtelen lett volna egy keskeny nyílásnál többet látni ebben a lyukban.
Csatornalejárat volt.
Amikor Michael Clooney leereszkedett a sötétbe, próbaképpen meggyújtott egy
gyufát. A lángok megrebbentek, s ez alapján biztos lehetett benne - amit inkább
csak sejtett, mint érzett -, hogy némi levegő áramlik idelent. Azaz a csatornának
van legalább egy kijárata. A kérdés csupán az, elég nagy-e ahhoz, hogy átjussanak
rajta? A másik kérdés pedig, vajon mi vár rájuk a túloldalon?
Foxx segített Frasernek leengedni a lyukba a sebesültet, majd intett Gilliamnek,
hogy másszon ő is le. Ezután a két férfi néhány hőbombát dobott a földre, hat
másodperces késleltetésre állítva. Ha minden jól megy, ez talán megnehezíti a
kiborgok számára, hogy kövessék őket:
Fraser maradt utoljára, s amennyire erejéből tellett, igyekezett visszahúzni a
fedélre a csatornatetőt.

A T-700-as Béta közönyösen vette szemügyre a nyomokat. A hőképek alapján nem

volt nehéz követni a humánokat, ám ezen a helyen egyszerűen „egybeolvadt”
minden. Nagyobb felbontásra kapcsolta a szkennerét, ám hasztalan próbálta
megtalálni a nyomok folytatását.
Mindazonáltal nem volt nehéz kitalálni, hova tűnhettek. Évtizedek tapasztalatait
tartalmazta az adatbázisa, így néhány ezredmásodpercig tartó keresés után választ
kapott a számok nyelvén megfogalmazott kérdésére.
A humánok a föld alá menekültek.
Ha a DDA-1-es objektum még létezett volna, a Terminátor nyomban felveszi a
kapcsolatot a Skynet központi adattárával, és letölti a memóriájába Los Angeles
teljes csatornahálózatát. Így azonban kénytelen volt töredékadatokra hagyatkozni -
a kommunikációs központot védő kiborgok adatbázisában a környékbeli
csatornarendszer csökkentett részletességű térképe is szerepelt -, melyek azonban
elég részletesek voltak ahhoz, hogy a segítségükkel nekiálljon felkutatni a gerillák
eltűnéséhez legközelebb lévő lejáratot.

Michael Clooney idegesen megrezzent, amikor a távolból fémes csendülést hallott.

A zaj azt jelentette, hogy a Terminátorok nem hagytak fel az üldözéssel.
Tulajdonképpen számítottak rá, de valahogy az utolsó pillanatig bíztak benne, hogy
nem így lesz. A remény mindig megmarad.
Sietősebbre fogták a lépteiket. Szerencsére a csatorna számos mellékjáratot
fogott össze, s elég kacskaringós volt ahhoz, hogy ne kelljen egy vaktában
elengedett lövéstől tartaniuk.
Foxx indulás előtt elhelyezett néhány kézigránátot, s az egyik biztosítószeget
egy kifeszített kötélhez erősítette. Eredetileg a csatornafedélhez akarta rögzíteni,
ám Clooney rámutatott, hogy a legjobb esetben is csupán egy kiborg pofáját
perzselheti meg vele. Márpedig ennél többre számítottak.
Tompa robaj hallatszott.
A Róka elégedetten elmosolyodott. Igaz, az eredményről sohasem győződhet
meg, de legalább abban biztos lehet, hogy a csapda működött.
- Ha letennél, talán meg tudnék állni a lábamon! - győzködte Galotta az egyre
jobban elfáradó Frasert. - Igazán nem szeretném, ha egy idő múlva nekem kellene
téged cipelnem!
Ez hatott. A férfi beleegyezően szusszantott egyet, majd a társai segítségével
letette a földre Galottát. A nő oldalából meredező fémdarab igen félelmetesnek
hatott, s már az is kisebb csodának számított, hogy nem sértett idegeket. Igaz,
akkor valószínűleg örökre el kellene búcsúznia a járástól.
- Van valakinél egy tabletta? - kérdezte halkan Galotta, miután megtette az első
lépést. Az arcára kiülő fájdalom elárulta, hogy pokoli kín gyötri.
Clooney és Foxx szinte egyszerre nyújtották medikitjüket a nő felé, Naomi
Galotta pedig élt a lehetőséggel, és mindkettőből kiemelt pár szemet.
- Hogy nektek is maradjon! - nyögte aztán mosolyt erőltetve az arcára, majd
sietős mozdulatokkal a szájába tömött két tablettát.
Fraser sürgetően felmordult.
Cynthia Gilliam jó pár méterrel a társai előtt járt, neki jutott az a megtisztelő
feladat, hogy lehetőség szerint kiválassza a járható útvonalakat. Eddig csupán
egyszer akadt beomlott járatra, ám sikerült találniuk egy párhuzamosan futó
csatornát, amely nagyjából az elképzelt irányba vezetett.
A gerillák délre tartottak, hiszen keletre a folyó várt rájuk, s a csatorna aligha
vezetett át a meder alatt. Valószínűbbnek tűnt egy jókora kivezető nyílás valahol a
víz szintje felett - esetleg alatta -, ám odakint megint csak kiborgokkal kellett volna
számolniuk.
Akadt jó néhány olyan hely Los Angelesben, mely stratégiai helyzeténél fogva
egyik fél érdeklődését sem keltette fel különösebben. Amolyan semleges zónák. A
menekülők most sok mindent megadtak volna azért, hogy egy ilyen helyen
bukkanjanak fel, hiszen onnan sokkal könnyebb lenne eljutni valamelyik bázisra.
Arról egyikük sem álmodott, hogy a Starway lesz az a Bázis, amelynek a
közelében a felszínre bukkannak. Az túl szép lenne.
Fraser úgy becsülte, hogy mintegy tíz perces előnyük van az üldözőikkel
szemben. Ez a felszínen elegendő lehetett volna, de idelent már nem biztos. Még
maradt azonban néhány hőbombájuk, s a veterán mindent megtett annak
érdekében, hogy kellőképpen összezavarja a Terminátorokat.
Amikor elágazáshoz értek, mindkét járatba behajítottak egy hőbombát, s a
robbanás jelentős területen elnyomott minden nyomot. Ha a kiborgok tudni
akarják, merre menekültek az emberek, mindkét járatot ellenőrizniük kellett,
méghozzá jóval túl a hőbomba robbanási körzetén.
A fémes zajok minden próbálkozás ellenére egyre közelebbről hallatszottak. A
kiborgok lényegesen gyorsabban haladtak az embereknél, hiszen utóbbiakat a
sebesült is jelentősen lelassította.
Naomi Galotta a következő keresztfolyosónál határozottan lecövekelt.
- Kérem mindenkitől a felesleges tárakat - jelentette ki ellentmondást nem tűrő
hangon. - Nem akarom feleslegesen jártatni a számat, mivel az előnyünk
rohamosan csökken. Én megadom nektek az esélyt…
Fraser tiltakozva megrázta a fejét, de a nő pillantása a torkára forrasztotta a szót.
Mélyet sóhajtott, majd lecsatolta az övéről az utolsó három tojásgránátját, és két tár
lőszerrel együtt átnyújtotta a nőnek. Clooney és Foxx három-három tárral járultak
hozzá az önkéntes halálraítélt készleteihez. Cynthia Gilliam két hőbombát és egy
tár lőszert adott. Valamennyien az utolsó tartalékokat felezték meg.
- Menjetek! - sürgette Galotta a társait.
Nem búcsúztak el. Így legalább az illúzió megmaradt, hogy egyszer
találkozhatnak. Mintha a nőnek reális esélye lett volna a túlélésre.
Pedig nem volt.

A T-700-asok egymástól mintegy másfél méteres távolságra leszakadva haladtak a

csatornarendszerben. A máskor vörösen parázsló szemek most alig láthatóan
pislákoltak - nem akarták megkönnyíteni egy orvlövész dolgát. Az évtizedek
megtanították őket arra, hogy az emberek minden gyengeségük ellenére veszélyes
ellenfelek. Ráadásul ez a terep szinte adta magát egy magányos lövész típusú
akcióhoz. Egy megfelelő helyen elhelyezkedő humán komoly pusztítást végezhet
közöttük, arról nem is beszélve, hogy időlegesen feltartóztathatja őket.
Mert az egy pillanatig sem lehetett kétséges, hogy végül mi lenne egy ilyen
találkozás végeredménye.
Az első kiborg mintegy harmincöt méterre volt Naomi Galotta rejtekhelyétől,
amikor a hőkép elemzője egy apró tárgyat látott felé száguldani a levegőben,
melyet néhány méterrel leszakadva egy másik követett. Mindkét tárgy magán
viselte a humánok jellegzetes hőlenyomatát.
A Terminátor tökéletes időzítéssel emelte fel a plazmaimpulzus fegyvert, és az
első tárgy egy ezredmásodperccel később elpárolgott a levegőben. Eddig tartott,
amíg a két tárgyat a processzor azonosította.
Kövek. Hétköznapi kődarabok.
Ebben a pillanatban rövid sorozat sepert végiga járatban. Galotta a
plazmafegyver felvillanásakor benézte magának a célpontokat, s mire ismét sötét
lett, a géppisztoly csöve kérlelhetetlenül meredt a legközelebbi kiborg mellkasára.
A lövedékek áthatoltak a mellkasi páncélzaton, és helyrehozhatatlan károsodást
okoztak az ostyaáramkörös processzorban.
A Terminátor mozdulatlanul állt egy végtelenül hosszúnak tetsző másodpercig,
majd összecsuklott. A második sorozat lekaszálta a következő kiborgot is, majd
Galotta visszapenderült a keresztfolyosó biztonságos menedékébe.
Éppen időben.
A takarás miatt késve reagáló kiborgok gyilkos plazmatűzzel árasztották el azt a
helyet, ahol a humánnak lennie kellett volna. Naomi Galotta érezte a forróságot - a
fal lassan kezdett átmelegedni -, miközben felemelte a maga mellé készített
DM51es tojásgránátok egyikét, kihúzta a biztosítószeget, majd szinte lábujjhegyen
állva a kiborgok felé hajította.
Jól számított.
Egyik Terminátor sem pazarolt töltetet a gránátra.
Talán újabb csapdának hitték.
A tojásgránát azonban nem rendelkezett elég nagy lendülettel, s így nagyjából
félúton robbant fel.
Galotta átkozódni kezdett magában. A fájdalom egyre erősebb hullámokban tört
rá, ezért az összes fájdalomcsillapítót bekapta és szétrágta. Neki már úgyis csak
percei lehetnek hátra, legalább a fájdalommal ne kelljen foglalkoznia.
Még tíz tár lőszere volt.
Bőségesen elég ahhoz, hogy akár az összes kiborgot kicsinálja. Hasra feküdt,
egy hőgránátot vett a kezébe, majd kibiztosítva a kiborgok felé gurította. Eltakarta
a szemét, mert tapasztalatból tudta, hogy ilyen közelről még a lehunyt szemhéjak
mögött is káprázni kezd a szeme. Éles fény világította meg a járatokat.
Vakító, fehér fény.
Galotta - nem törődve a fájdalommal - a padló magasságában kigördült a
keresztjáratba, és rövid sorozatokkal lőni kezdte a kiborgokat. A Terminátorok a
vizuális egységek időleges kiesése miatt kénytelenek voltak hangok alapján
tájékozódni, ám a csatorna elég visszhangos volt ahhoz, hogy ez jelentős
hibaszázalékot eredményezzen.
Több kiborg megsérült, ám ezek javarészt állva maradtak, s miután a
rendelkezésre álló hely korlátozott volt, ezért módszeresen nekiláttak belőni a
területet. Azaz felülről lefelé haladva végigpásztázták plazmalövedékekkel a
folyosó teljes szélességét és magasságát.
Naomi Galotta megkísérelt visszajutni a biztonságot jelentő mellékfolyosóra,
azonban az oldalába ékelődött fémdarab beleakadt valamibe, s mozdulatlanságra
kényszerítette. Hasztalan erőlködött, egyszerűen képtelen volt szabadulni.
Dögöljetek meg, szarháziak, gondolta a nő elkeseredve, és addig folytatta a
tüzelést, amíg a závár üresen nem csattant. A tartaléktárakat és a gránátokat a
fedezékben hagyta. A kiszolgáltatottság olyan erőt kölcsönzött neki, melyre
közönséges esetben sohasem lett volna képes.
Lenyúlt a derekához, erősen megmarkolta a csípőjéből meredező fémdarabot, és
a fogait összeszorítva kirántotta. Nedves forróságot érzett a hasa alatt - a kiömlő
vér iszamóssá tette a köveket -, és hirtelen gyengeség fogta el.
Aztán minden elsötétült előtte.
Elvesztette az eszméletét. Könnyű halála volt; egyik sötétségből a másikba,
minden átmenet nélkül.

A tűzpárbaj hangjai szinte alig hallatszottak el idáig. Fraser egy rozsdás vaslépcsőn
állt, és minden erejét összeszedve megpróbálta eltolni a kijáratot elzáró fémlapot.
Finom por szitált a vállára a lassan nagyobbodó nyíláson keresztül, ám az ereje
gyorsan fogyott, így csakhamar át kellett adnia a helyét Clooney-nak.
Egy teljes perce erőlködtek.
Fel kellett jutniuk, ez volt az egyetlen esélyük.
Ugyanis zsákutcába jutottak.
Cynthia Gilliam bejárta mindkét továbbvezető folyosót, azonban sehol sem talált
akkora nyílást a törmelék felett, ahol megpróbálkozhattak volna a továbbjutással.
Mögöttük a Halál, előttük az omlás.
Ha Foxx egy mellékjáratban nem veszi észre a létrát, akkor most igencsak
bajban lennének. Mint ahogy ez perceken belül meg is fog történni, amennyiben
nem képesek elmozdítani a csatornafedőt.
A létra nem volt elég stabil ahhoz, hogy egyszerre kettőjüket is elbírja, így
külön-külön kellett nekiveselkedniük. Ráadásul a hely szűkössége miatt arra sem
volt lehetőségük, hogy egymás vállára állva segítsenek a létrán lévőnek.
Michael Clooney a vállával feszült neki a fedélnek, és a lábizmait is igénybe
véve felfelé és kicsit oldalra tolta a fémlapot. Centiméterről centiméterre mozdult a
nehéz fémalkotmány, mígnem hirtelen engedett, Clooney pedig nekivágódott a
falnak. Ha nem kapaszkodik olyan eltökélten a lépcsőbe, akkor könnyen
megjárhatta volna.
- Adjátok fel a fegyveremet! - szólt le a férfi, majd miután a kezébe kapta,
óvatosan kidugta a fejét a nyílásból.
Romok vették körül. Alig néhány lépésnyire egy lyukas törzsű Terminátor hevert
a földön, a talajban tisztán látszottak a vájatok, ahogy a három férfi erőfeszítésének
hála a kilőtt roncs arrébb kényszerült.
- Nem fogjátok elhinni, mi hevert a fedélen! - szólt le Clooney, miközben gyors,
takarékos mozdulatokkal kikapaszkodott a felszínre, s befészkelte magát egy
biztonságosnak tűnő acélgerenda alá.
Foxx egy köpéssel adott hangot az érzéseinek, amikor megpillantotta a kiborg-
torzót. Ezután a három férfi nekilátott, hogy visszahelyezzék a csatornafedőt, s
gondoskodjanak arról is, hogy a kiborgok ne juthassanak fel. Erre az utolsó
Westinghouse tűnt a legjobb eszköznek, s a plazmafegyver beváltotta a hozzáfűzött
reményeket.
A vaslétra végei néhány másodperc alatt vörösre izzottak, majd egy erőteljes
rúgással. Clooney eltörte, s mélybe küldte a szerkezetet. Ennek híján a kiborgok
nem juthatnak fel. Biztos, ami biztos alapon a csatornafedél visszahelyezése után a
gerillák néhány kiszakadt betondarabbal is lesúlyozták a kijáratot, nehogy a
Terminátorok meglepetést okozzanak.
- Azt hiszem, tudom hol járunk! - tért vissza pár perc múlva Gilliam, aki
időlegesen a csoport felderítője szerepét vállalta magára. - Ha jól emlékszem, alig
fél mérföldnyire innen található a Tornádó Bázis egyik kihelyezett őrállomása. Ott
már biztonságban leszünk.
Foxx az emlékezetébe idézte a bázisok egymáshoz viszonyított állapotát. A
Tornádó nyugatra helyezkedett el a Starwaytől, s északnyugatra az Oktogontól. Az
elmúlt hónapok során harcászati cselekményektől szinte teljesen mentes.
Amolyan hátország.
Ha a lány nem téved, ott tényleg biztonságban lesznek. Nagyon rájuk férne már.
 40. A többi néma csend
Valahol a Cheyenne-hegység mélyén; 2029. január 15.

A gépisten türelmetlenül várta, hogy a DDA-1-es objektum ismét bekapcsolódjon a

rendszer vérkeringésébe. A kommunikáció alapjában határozta meg a Skynet
mozgásterét, hiszen nem csupán az információk akadálytalan áramlását jelentette,
hanem azt is, hogy a gépisten közvetlenül beavatkozhasson bármely eseménybe.
A tartalék egységek egyszerűen nem bírták maradéktalanul átvenni a DDA-1
szerepét. Üzenetek torlódtak fel, a sávszélesség nem volt megfelelő, s emiatt
gyakran ütközés lépett fel az egy időben rendszeren lévő terminálok miatt, s ez
további lassulásokhoz vezetett.
A Skynet értesülései szerint már másfél perccel ezelőtt elfogadhatóvá váltak a
térségben a kommunikációs viszonyok, azonban ezek az információk is csupán
másodlagos úton jutottak el a gépistenhez, s ezért nem voltak annyira
megbízhatóak.
Az előzetes kalkulációk szerint még húsz másodperc volt hátra a
kommunikációs központ bejelentkezéséig. Igaz, elviekben már működnie kellene a
kapcsolatnak, azonban a Skynet nem zárhatta ki azt az eshetőséget sem, hogy a
vihar komolyabb károkat okozott az átjátszóállomásnál.
Egy szignál azonban mindenképp érkezhetne már.
Hogy a gépisten megnyugodjon végre.
A húsz másodperc gyorsan eltelt.
A Skynet utasítást adott a kapcsolat felvételére, azonban a rendszer képtelen volt
kaotikus sistergésnél többet kicsiholni az éterből. Hibakereső rutinok léptek
működésbe, melyek megkísérelték a lehetetlent: valamiféle értelmezhető
jelsorozatot kisilabizálni a beérkező jelekből.
Csakhogy nem voltak beérkező jelek.
A sistergés ugyanis nem tekinthető annak.
A Skynet haladéktalanul felderítő egységeke küldött a célterület felé, illetve
utasította az FG-21-es szektorban elhelyezett gyárakat, hogy kezdjenek hozzá egy
hordozható kommunikációs állomás legyártásához. Amíg kiderül, mi történt a
DDA-1-gyel, addig minden tőlük telhetőt el kell követniük az átmeneti
teljesítménycsökkenés okozta zavar elhárítása érdekében.
A Skynet valahol legbelül már tudta: nagy baj van.
Valami történt a kommunikációs központtal.
Valami helyrehozhatatlan.
Átkozott humánok!